Szélesi Sándor Monas apó kalandjai

Tartalom A Tanítvány

A Jövőlátó

Szerepjáték

Gyémántszív

Úttalan utakon

Rohammunka

A Bosszúálló

A Lantos

A Tengeri Kígyó

Csillagnéző

A Tanítvány

— Minek nézel te engem? — kérdezte bársonyos hangon Monas apó. Én, mivel egész eddig abban biztam, hogy a

mackótermetű varázsló közmondásos hidegvérét elbeszélésem után ismegőrzi, most megkönnyebbülten

sóhajtottam fel. Monas apó a sóhajtást válaszként értelmezhette, mert nem feszegette tovább a kérdést, hanem

egyszerűen kijelentette. — Nem.

— De Monas apó — mondtam a hidegvérű varázsló szemei közé nézve —‚itt nem egyszerűen egy ember

kísérgetéséről van szó...

Dehogynem — morogta Monas apó. — Dehogynem.

— ...ezen az emberen fordul meg a világ sorsa.

— Azon, hogy valaki meg tudja nézni magának az uralkodót, mert gyermekkora óta csak ez a vágya?

—Azon.

Monas apó elgondolkodva vakargatta meg rövid szakálla takarásában az állát.

— Nem tetszik —jelentette ki aztán.

Megpróbáltam határozottnak látszani:

--Tetszik, nem tetszik, csak ez mentheti meg azt a világot. És csak te tudsz eljutni oda, tehát mint kívülálló csak te

segíthetsz az emberünkön.

— Miért nem olyasvalaki juttatja be az uralkodóhoz, aki oda tartozik? — ragadta meg Monas apó a lényeget.

Nem mertem azt mondani, hogy nem tudom. Eddig is nagy erőfeszítésembe került, hogy lehengerlő legyek a

mackótermetű varázslóval szemben. Kinéztem tehát az ablakon, mintha csak a hegyek felett elúszó bodros felhők

egyszerű szépsége ragadott volna magával.

— Halljam! — türelmetlenkedett Monas apó.

— El kell jutnia az uralkodó elé, mert a testőre akar lenni —feleltem. — Mindössze ennyit tudok, és a nevet.

Fogalmam sincs, hogy mifog történni, ha az uralkodó seregébe bekerül, talán a seregek parancsnoka lesz idővel,

és legyőz valamilyen hatalmas ellenfelet... Ki ismerheti a jövőt? Kísérd el a császar elé, ennyi a dolgod! -

— Hol itt az átverés? — kérdezte Monas apó gyanakodva. És még akkor is ezen gondolkodott, amikor útnak

indult abba az idegen világba...

A város poros volt, unalmas, és annyira hétköznapi, hogy senki sem rabolta ki már hosszú évek óta. Minden

ellenséges sereg, torzszülemény, kalandor és utazó, tehetősebb vándorárus elkerülte. Még a szél is ritkán fordult

meg errefelé, és akkor is a lehető leggyorsabban átsüvített a városon, vesztére, mert futása a felszedett portól

csak elnehezült. Mégis állomásozott itt egy kisebb császári sereg, teljesen feleslegesen, csupán azért, hogy valami

innen is védje a Semaridák Birodalmát — legalábbis a birodalom határait mutató tekercseken...

Kora hajnalban jelent meg Monas apó annál a félig elkorhadt, félig kiszakadt fatáblánál, amelyen a város neve

olvashatatlanul írva állt, és amelyen feltüntették lakosainak a számát.

Hideg volta levegő, az ég tiszta csillagos, és teljes a csend. A tábla mögött kövekkel támogatott földsánc húzódott.

Tetején hatalmas karók meredtek a csillagok felé. A kapu ugyan be volt zárva, de a sánc tetején akkora rések

éktelenkedtek, hogy egy alaposan megrakott ló is átfért volna közöttük.

Monas apó örült neki, hogy nem kell összehúznia magát.

Felkaptatott a sáncra, átbújt két karó között, majd besétált a házak közé. Érezte, hogy nem kell félnie senkitől, itt

nem támad rá emberfia sem. Mindenki aludt, csupán egy kocsma ablakaiból világlott ki az olajlámpa fénye. Szinte

csalogatta Monas apót.

A mackótermetű varázsló odasétált és belesett az ablakon. Egy nagydarab fickó állt bent a kocsma közepén, és

élénken magyarázott. Amikor felemelte a hangját, megremegtek az ablaktáblák; Monas apó egyből felismerte a

kapott leírás alapján a barbárt. Ácsorgott egy keveset az ajtó előtt... innen még visszafordulhatott volna... aztán

benyitott.

Maga sem tudta, miért, hiszen nagyobb kedve lett volna. hazatérni.

A barbár Cormack zsoldosként szolgált Wyenhard császár seregében, legalábbis katona volt a csaták, ütközetek,

vérengzések esetén, mert amúgy a kocsmában, vagy a börtönben töltötte hétköznapjait. Gyakorta adott munkát a

bajtársainak ebben a koszfészekben, akik nélküle egészen eltunyultak, elnehezültek volna.

Cormack most is Vantyson Kocsmájában üvöltözött (még nem volt nagyon részeg, csak egészen kicsikét), mert

miután végigpofozta a szóáradat elől menekülni akaró hallgatóságát, azoknak bedagadt a fülük. Amikor Monas

apó besétált a kocsmába, és leült az ott elmélyülten hallgató parasztok és katonák közé, Cormack győzelmes

mosollyal nyugtázta, hogy élményeire eggyel többen kíváncsiak. Aztán ahogyan részegedett a barbár, úgy lett az

élménybeszámolóból kesergés, a varázsló mégis nyugodtan végigülte (pofonok nélkül!), mert rájött, a történet

valamiképp kapcsolódik a küldetéséhez.

Cormack elmesélte, hogyan rúgták ki fél évvel korábban Wyenhard császár palotájából, amikor az uralkodó

személyes testőrségébe jelentkezett, és audienciát kért a császártól. A barbár akkor meglehetősen illedelmesen

viselkedett: csupán nyolc ajtónállónak, négy hivatalnoknak, és a kamarásnak verte ki néhány fogát, és tolta ki egy-

egy szemét. Nem... a kamarásnak a füle is a kezében maradt.

A császár elé azonban nem engedték be, és végül egy udvari mágus tette ki a szűrét, egyszerűen áthajítva a

barbárt várfalon, egyenest a várárok poshadt és szemetes vizébe.

Cormack szavaiból kiderült, hogy életének értelmét jelenti a császárral való találkozás. És ez csúnyán meghiúsult.

Amikor a kocsma vendégeit elnyomta az ital bódulata és az unalom, illetve a vendégmarasztaló Cormack túl nagy

ütést mért a fejükre, Monas apó végre felállt, és a sóhajtozó barbár elé lépett.

Úgy mutatkozott be, mint a császár követe.

Cormack bágyadt szemekkel tekintett vissza rá.

Monas apó egy olyan józanító varázst vetett be a teljesebb hatás kedvéért, amely felért hat vödör vízzel, és két

pohárka kylok-nyállal. Cormack-nek ennek ellenére nem tisztult ki a látása, viszont... másnapos lett.

Mi van? — nyögte a fejét fogva, Monas apó szerint ez utóbbit teljesen feleslegesen, mert akármi akármit is

hasogatott ott bent, nem lehetett szoros kapcsolatban Cormack-kel.

A mackótermetű varázsló részletesen elmagyarázta, hogy mit akar.

- Elkísérni engem a császárhoz? — kérdezte Cormack hitetlenkedve.

- Igen.

- Elkísérni engem a császárhoz? — kérdezte Cormack hitetlenkedve.

Monas apónak az az érzése támadt, hogy mindez megtörtént már egyszer.

- Igen — üvöltötte.

Cormack feltápászkodott és lenézett a varázslóra.

— Ha szórakozol velem, akkor eltaposlak! — jelentette ki valami miatt rettentő mérgesen, de kissé támolyogva.

Monas apó komolyan bólintott.

— Értettem — mondta.

A barbárt ez megnyugtatta. Kicsit gondolkodott, hogy mit is kell tennie, ha valaki ilyen könnyen beadja a derekát,

majd egy nyikkanás kíséretében végigvágódott a földön.

Monas apó tehetetlenül nézett körül a kocsmában. Aki lábra tudott állni, az gyorsan elmenekült mialatt ő

lefoglalta a barbárt. A többiek boldog öntudatlanságban nyúltak el az asztalok alatt. A varázsló összetolt két

széket és kényelmesen elhelyezkedett.

Amikor a mécses lángja mögött, az ablakon át felviláglott a nap fénye, Monas apó egyszerre ébredt a barbárral. A

mackótermetű varázsló azonnal látta, hogy a pálinka, és Cormack józan esze közül egyelőre meg az első áll

győzelemre. Nem csoda, a második elég gyenge legénynek látszott...

Nem is szólva arról, hogy reggeli helyett a barbár párszor meghúzta még a flaskát

— Egész életemben az volt a vágyam, hogy beállhassak a császár dicső testőrségébe — csapott aztán Monas apó

vállára, amint a pálinkásüvegen át észrevette, hogy még ő is ott van az ivóban.

— Van lovad? — vágott Monas apó a barbár szavába, és feltápászkodott a székének romjai közül.

Amaz úgy meglepődött a gyors kérdésen, hogy azonnal válaszolt.

—Van.

- Rendben. Akkor csak nekem veszünk.

Így kerültek a piacra, amelynek sarkán nagy porfelhőben egy kupec lovakat árult.

— Mennyiért adja a lovat? — kérdezte Monas apó, és felkészült a kemény alkura.

— Két arany — felelte mogorván a kupec.

— Két arany? — emelte fel a hangját Monas apó, és most nem csak megjátszotta a felháborodást. Ilyen magas

árra nem számított.

— Képes vagy két aranyat kérni ezért az állatért? — bömbölte a mackótermetű varázsló mellett a barbár, és az

alkut kísérő nyomaték gyanánt fél méterrel megemelte a kupecet.

— Tedd le! — üvöltötte Monas apó. Nem azért, mintha kijött volna a sodrából, hanem mert más hangnem nem

hatott az óriásnál.

A másik ránézett, mintha rosszul hallana. Monas apó megismételte előbbi felszólítását. Utána arra gondolt, hogy

már most felkereshetnének egy javasasszonyt, aki kotyvaszt valamilyen gyógyfőzetet a torkára, mert hamarosan

el fog menni a hangja.

Ha ez így folytatódik...

A barbár elengedte a kupecet, aki összecsuklott a földön.

Monas apó az égnek emelte tekintetét, és megragadta rövid szakállát. A barbár ezt a pillanatot kihasználva

óvatosan belerúgott a földön fekvő kupecbe, akinek erre. megrepedt néhány bordája,és mivel a karjával védte

magát, eltörött a karja is.

Monas apót és a barbárt lassan körbevették a vásárosok. Ha valaki itt megüt egy árust, a többiek elégtételt

vesznek rajta: ez a piac íratlan szabálya, így biztosítani tudják a békét.

Legalábbis megpróbálják...

A mackótermetű varázsló az ég kékje után a körülöttük állók arcát vette szemügyre. Sejtette, hogy ehhez hasonló

arckifejezéseket később még látni fog, nem egyet, de százat.

— Tied a piactér, Cormack! — rnondta Monas apó.

A barbár megvárta, hogy a gyűrű összezáruljon körülöttük.

— Mind az enyém? — kérdezte suttogva. Nem akarta, hogy mások is hallják rimánkodását, ha esetleg Monas apó

is igényt tartana néhány áldozatra.

A varázsló érezte, hogy rátapintott a barbár gyenge pontjára.

- A tied — közölte, majd hátrébb húzódott, mert Cormack leheletének nagyon erős pálinkaszaga volt.

Cormack összedörzsölte a tenyerét, és az első árust, aki támadásba lendült, úgy csapta képen, hogy az három

másiknak verte ki a fogát egy remekbe szabott szaltóval. Erre nemhogy meghátrált volna a vásárosok tömege, de

még közelebb nyomult.

Cormack a következő két támadót egyszerűen csak letaglózta, majd mivel úgy ítélte meg, hogy túlontúl unalmas

lenne így harcolni, a negyediket felkapta, és kezénél-lábánál megfogva megpörgette. Széles kört vágott maga

körül.

Monas apó láthatatlanná vált, és kisétált a harcolók mezejéből. Nem ment könnyen, és egy-két ütést neki is ki

kellett osztania, amit valahogy most nem is bánt. Hamarosan az egyik pulton ücsörgött, és várta, mikor végez a

másik.

Ám úgy látszott, Cormack el fogja húzni a verekedést. Hosszasan pofozott egy megtermett bőrcserzőt, pedig

egyetlen ütéssel is elintézhette volna. Hármasával verte ki ellenfeleinek fogait, amikor az egész álkapcsukat

átoperálhatta volna; és egészen erőtleneket rúgott, mert akadt olyan, aki másodszor is rárontott. Es a piacot is

csak félig verte szét...

E rövid ismeretség után Monas apó hűvösen szemlélte Cormack visszafogott pofonjait.

— Mi lesz még itt! — kesergett láthatatlanul, és az elkövetkező napokra gondolt.

Cormack láthatóan élvezte a csata minden pillanatát.

A piactérről lassan eltűntek az ácsorgó emberek, megszűnt a zsúfoltság, és már a sátrak sem takarták el a

kilátást: romokban hevertek a kövezeten. Néhány élelmes városlakó kihasználva a kedvező alkalmat,

megmentette a pusztulástól azt, ami épp a keze ügyébe került.

Az egyik sikátorból csattogó léptek hallatszottak.

— A városőrség — fordult arra Cormack, és gyorsan elhajította a keze ügyében vergődő kolbászárust. A barbár

kifinomult hallása arra utalt, hogy nemegyszer meggyűlt már a baja saját, járőröző társaival.

Monas apó oldaltáskája után tapogatózott. Nem értette, miért nem látja az oldalán, egészen addig, míg rájött,

hogy az oldalát sem látja.

— A mindenit! — döbbent meg Cormack, amikor Monas apó ismét láthatóvá vált, Képzelődött volna a

mackótermetű varázsló, amikor rögtön ezután furcsa, ellenséges villanást látott Cormack tekintetében?

Nem törődött vele. Elővett egy aranyat, és a földön lihegő, kissé eltaposott lókupec kezébe nyomta.

Megvettem az egyik állatot — mondta.

— Jól lealkudtuk, mi? — kérdezte később a barbár Monas apó mellett loholva. A varázsló gyorsabb vágtára

ösztönözte a lovat. Az erődbe tartottak, hogy Cormack elhozhassa a saját hátasát.

--Hogyan képzeled a dolgot? — érdeklődött Monas apó.

— Bemegyek, mindenkit szétverek, és kihozom a lovamat —felelte lelkesen a barbár. Örült, hogy megtalálta a

legkézenfekvőbb megoldást.

— Hányan tartózkodnak az erődben ilyentájt?

— Vagy százötvenen.

— Fegyverekkel, páncélban...?

--Aha — bólintott boldogan a barbár, és megbotlott. A ló nem vette jónéven, hogy a farkába csimpaszkodnak.

Monas apó már csak az erőd fala alatt fogta vissza. Miközben arra várt, hogy Cormack beérje, azon töprengett,

milyen cselt alkalmazhatnának.

Lehet, hogy vissza kellene térni a piacra egy másik lóért?

A barbár egyenesen a kapuhoz ment, nem óhajtotta a taktikát megtárgyalni a varázslóval. Monas apó

távolabbról nézte a tettek ‚mezejére lépő Cormack-et. A helyében bekopogott volna, hiszen zűr nélkül beengedik

az erődbe. De Cormack ehelyett bedörömbölt, majd amikor az őr kinézett a kukucskálón, azon benyúlva szinte

kirántotta onnan. Üvöltve követelte az ajtó kinyitását.

Az erődben tartózkodók kinyitották a kaput. Vesztükre az hitték, hogy Corrnák a szokásos napi részeg

kötözködését éli meg. Tévedtek.

Cormack berontott az udvarra, és perceken belül mindenkit ártalmatlanná tett. Azután behatolt a

hálóhelyiségekbe, a parancsnoki szobákba, elfoglalta a fegyverraktárat, a konyhát és végül az istállót.

Monas apó Csupán a hangok alapján követte nyomon az eseményeket. Ismét távol tartotta magát a küzdelemtől:

csendesen ücsörgött a kőfal tövében, és köpenye szárát gyűrögette. Néha barátságosan odaintett a megálló

városlakóknak.

Aztán megjelent Cormack, immár egy szívós, szürke csataménen. Az állat idegesen lépdelt. Monas apóban

valamiféle szánalom ébredt iránta.

— Irány Wygrovnor! — üvöltötte Cormack győzedelmesen.

A varázsló felkapaszkodott a lovára, és lassan kiügettek a városból.

Monas apó nem sokat tudott a császári udvarról, és el nem tudta képzelni, mi lesz, ha megérkeznek

Wygrovnorba. Ha fél évvel korábban nem engedték a barbárt a császár színe elé, most vajon miért tennék?

De ez már nem az én gondom! — gondolta vidáman a varázsló. A feladata csak az volt, hogy elkísérje Corrnack-et

a császárhoz. Bár el nem tudta képzelni, miért kell a barbárnak kísérő.

Ha valami mást is kell tennem...! — komorodott el rögtön az újabb gondolatra Monas apó — ...akkor... —

hirtelenjében túl sok variációja jutott eszébe a kínhalálnak; és nem tudott választani.

— Miért hívat engem a császár?- érdeklődött a barbár, félbeszakítva rengeteg magas ötletet.

— Nem a császár hívat mondta meg Monas apó az igazat.

— Akkor kicsoda?

— Senki.

— Nem akar látni senki?

— Senki.

Cormack homlokán összeszaladtak a redők.

— Nagyon részeg voltam, amikor találkoztunk? — kérdezte.

— Nagyon — bólintott Monas apó.

— Az jó jelentette ki a barbár. — Akkor én emlékszem rosszul. Mintha azt mondtad volna, hogy a császár küldött.

Monas apó megrázta a fejét. Jobbnak látta letagadni.

— Hm. Akkor mit keresünk itt? — kérdezte Cormack.

— Megyünk Wygrovnorba. - -

Némán poroszkáltak egy ideig. Monas apó reménykedett,hogy rövid, de annál unalmasabb utuk lesz.

— Miért megyünk Wygrovnorba?- törte meg a csendet a barbár.

— A Császár elé — felelte Monas apó.

- Miért?

— Hogy lássad Őt.

— Én? Nem ő engem?

--Te. Nem ő téged.

Kereskedők szekerei jöttek szembe, öt vagy hat. A szekerek elé befogott apró lovak kínkeservesen húzták a

masszív faalkotmányokat, amelyeket még jól meg is pakoltak. Cormack alaposan megbámulta őket. Monas apó

látta, hogy a kereskedők arcára kiül a gyanú, mire az út fölé egy nyugalomvarázslatot terjesztett ki.

A barbár csak akkor fordult ismét előre, amikor az utolsó szekér lebegő ponyvája is eltűnt az út kanyarulatában.

— És kinek az ötlete volt? — kérdezte később.

— Nem az enyém — válaszolta Monas apó. Ez megfelelt az igazságnak.

— Az enyém? — kérdezte akkor a barbár, meglepő logikai éleselméjűségről téve tanúbizonyságot.. Monas apó

azt se tudta, hova legyen csodálkozásában.

— Nem te akartál mindig a császár színe elé jutni? — kérdezett vissza.

— Dehogynem. De voltam már ott egyszer...

— A császár előtt?

— Hát... Nem éppen — vallotta be a másik. — Az úgy történt, hogy...

Hallottam már — biztosította róla Monas apó.

— ...fél évvel ezelőtt...

— Egyszer már elmesélted.

— ...amikor a Fandaki-fennsíkon jártam, találkoztam egy pásztorral, aki éppen...

--Elég! — üvöltötte Monas apó.

A barbár sértődötten elhallgatott.

— Nincs egy kis pálinkád? — ennyit kérdezett csak aztán.

— Sajnos nincs — morogta Monas apó.

Cormack mély hallgatásba merült. Végül Monas apó nem bírta tovább az egyhangú ügetést.

— Milyen messze van Wygrovnor?.

— Gyalog vagy lóval?

—Lóval.

— Öt napi járásra.

--Rövidebb út nincs?

- Dehogynem. Az erdőn, Trenthor Szélhercegségén és a Karthai Nekropoliszon át. Valamivel veszélyesebb út, de

ha nem ütközünk ellenállásba, két nap alatt ott lehetünk a császárvárosban.

Monas apó meghányta-vetette magában a dolgot. Minden veszélyt vállalt volna, csak minél előbb letudhassa a

feladatot.

—Menjünk arra!

A barbár elismerően nézett rá, majd megfordította a lovát, és bekanyarodott a fák közé. Monas apó követte.

— Nem állunk meg. sehol, enni is a lovon eszünk — mondta Cormack.

A barbár nyilvánvalóan jobban ismerte a vidéket, mint Monas apó, így a varázsló rá hagyta a vezetést. Egy

aprócska kis manó megszólalt ugyan benne, hogy ha Cormack ennyire siet, és ilyen gyorsan át akar haladni ezen a

tájon, akkor talán jobb lenne a hosszabb utat választani. Monas apó befogta a manó száját, és elűzte aggodalmait.

Semmi sem utalt arra, hogy veszélyben lennének. Annyira békés volt az erdő, hogy a mackótermetű varázsló még

el is bóbiskolt menet közben.

Csupán akkor ébredt fel, amikor kövek zörgését hallotta meg a lovak lába alatt. Körbepillantva megállapította,

hogy egy sziklás lejtőre értek.

Jó ideig ereszkedtek, mintha a föld belsejébe tartanának, de csak egy katlanba jutottak le, amelynek alján

vastagon, szinte kézzel tapinthatóan megült a köd. Monas apó visszapillantott: ha nem tudta volna honnan

jönnek, azt hitte volna, hogy egy hegyről ereszkednek alá. Előtte lassan kibontakozott a párából egy egész

hegylánc.

Félhomály uralkodott a völgyekben, és nem csak azért, mert ez a terület mélyebben helyezkedett el a világ

felszínénél, hanem azért is, mert közeledett az éjszaka.

— Idegborzoló egy hely — morogta a hidegvérű varázsló.

— Gyorsan át kell kelnünk rajta — suttogta a barbár. — Mielőtt felfedezik, hogy itt vagyunk...

— Kicsodák?

--Trenthor katonái.

— Itt? — intett le a huUámzó ködtengerbe Monas apó. — Sosem fedeznének fel két embert.

— A szél messzire elviszi a hangot-- figyelmeztette Cormack.

Monas apó csak csodálkozni tudott a barbár gyors átalakulásán. Ahogy a pálinka gőze eltávozott a fejéből,

Cormack használhatónak tűnt.

A lovak idegenkedtek a ködtől, de nem volt más választásuk: a szemben levő hegyvonulatot csak azon keresztül

érhették el. A barbár megragadta a varázsló hátasának kantárját, majd óvatosan beléptetett a ködbe.

Haladásuk végtelenül lelassult. A földet nem látták a lovak magasából, ezért hamarosan le kellett szállniuk a

nyeregből. Minden lépésükre ügyeltek: nem egy szakadék lehetett errefelé. De Cormack láthatólag nem csak ezért

volt lassú. Arra is vigyázott, nehogy nagyon megbolygassa a ködöt.

A varázsló nem értette az okát.

A lovak tűrték legrosszabbul az utat, idegesen toporogtak a lépések között. Ha felkapta egyik-egyik a fejét,

Cormack mindannyiszor megnyugtatta az állatot.

A reményt a völgy aljának elérése adta vissza, azután már fölfelé tartottak. Monas apó megkönnyebbült. A látási

viszonyok ugyan romlottak, mert a köd nem akart felszakadozni, a nap viszont teljesen lement, mégis tudták, hogy

hamarosan jól belátható terepre érnek ismét.

A ködből egyik pillanatról a másikra léptek ki. Megálltak, de csupán annyi időre, hogy felülhessenek a lovakra,

aztán célba vették a hegycsúcsot.

— Odáig felmegyünk? — kérdezte Monas apó, amint felnézett a gyengécske holdfény által megvilágított csúcsra.

— Nem. A hegy felénél jobbra kanyarodunk. Lesz előttünk még egy ilyen völgy.

— Más se hiányzik!

A fehér sziklák, mintha havasak lettek volna: ez a hold varázsa volt. Az árnyékok emiatt viszont mélyebbeknek

látszottak. A rideg, fehér fény halotti sápadtságba vonta Cormack arcát.

A barbár annak ellenére, hogy most már tisztán látták az utat maguk előtt,nem gyorsított a haladásuk ütemén. A

varázslóban feltámadt a türelmetlenség: az egész hegyoldal üres volt, egy teremtett lélek sem tartózkodott ott

rajtuk kívül, nem értette, miért nem ösztönzik gyors vágtára a lovakat.

— A szél miatt suttogta a barbár Monas apó kérdésére. — Ki tudja, meddig lesz még szerencsénk...

—Még?

— Nem szabad, hogy hirunket vigye...

Az idő lassan telt. Nem egyszer megesett, hogy Cormack lehajolt a földre, és elkapott egy-egy meginduló követ,

majd az apró koccanásokat elkerülve szilárd helyre helyezte, három-négy másik kő közé. Monas apó túlzásnak

tartotta ezt az óvatosságot, és elhatározta, hogy meg is mondja a barbárnak, de amikor levegőt vett, Cormack

szigorúan ránézett, és az ujját a szája elé téve csendre intette.

Monas apó engedelmesen bólintott.

A hold már túljutott útjának felén, amikor a két ember és a két ló megpillantotta a hegy másik oldalát. Újabb

lankás lejtő, mely ugyanolyan kietlen volt, mint az elmaradó, és egy újabb köddel takart völgy feküdt előttük.

Azon túl viszont világosbarna dombok, amelyek sejtetni engedték, hogy hamarosan kikerülnek ebből a

vigasztalhatatlanul kopár katlanból.

A varázsló visszanézett. Félúton jártak. Elnyomott egy ásítást, mert tudta, hogy ezzel ismét kivívná a barbár

rosszallását, és arra gondolt, hogy ennél unalmasabb úton még soha életében nem volt. Elrejti őket a sötétség,

elrejti őket a köd, és még a kövek koccanására is figyelnek, mintha valami fenyegetné őket. Ugyanakkor a

legnagyobb ellenfelük pillanatnyilag az unalom.

Monas apó igazán kegyetlen ellenfélnek ismerte az unalmat.

Végtelen lassúsággal elindultak lefelé a hegyről.

Az idő istenének óráján lepergő homokszemek mintha beleragadtak volna valamibe, még a hold sem akarózott

odébb csúszni az égbolton. Monas apó elmerengett az idő titkain: ki, s hogyan szabja meg futását.

Akkor ébredt csak fel, amikor Cormack megrázta a vállát.

A mackótermetű varázsló hangosat horkantott. A barbár szigorú tekintetével találkozott először pillantása.

Előttük ismét ott hömpölygött a völgy alját takaró köd-folyó. Átláthatatlan és tejfehér volt, mint az előző, de túl

rajta, a távolban már közeledett volna a pirkadat.

Cormack mondott valamit, de Monas apó nem hallotta, mert a barbár hangját elvitte a szél. Csak a szájmozgását

látta, és azt, hogy elsötétül a tekintete.

Közelebb hajolt, és visszakérdezett, de a saját hangját sem hallotta. Ezután kérdezett valamit a barbártól, majd

megkérdezte önmagától, hogy kérdezett-e valamit a barbártól, de a kérdést nem hallva, választ sem kapott.

Cormack oldalra dőlve azonnal elkapta a mackótermetű varázsló lovának a kantárját, és beugratott a ködbe.

A nyálkás köd egy szempillantás alatt eltűnt körülük, sőt az egész völgyből is: a szél szétzavarta.

A barbár intett, Monas apó megértette, és vágtára fogták a lovakat.

A szélből hirtelen vihar lett, amely lökésszerűen érkezett, hol jobbról, hol balról. Vadul cibálta a lovak sörényét,

és alaposan megtépte ‚Monas apó öltözékét is: köpenyébe akaszkodva megnehezítette azt az amúgy egyszerű

feladatot, hogy megmaradjon a ló hátán. Monas apó már-már azon volt, hogy leoldja a köpenyt, de aztán mégsem

tette, sajnálta volna itt hagyni. Ha egyszer vesznie kell, akkor vesszen otthon.

Hegyeket rázkódtató mély búgás kelt szárnyra a széllel.Egyetlen, a föld mélyéből származó hang, amely hol

elhalkult,hol felerősödött. A sziklák visszaverték, megsokszorozták, és úgy szólt, mint valami figyelmeztető jel.

Az is volt.

A holdfény most jó szolgálatot tett a két lovasnak, a vágtázás alatt is kitűnően láthatták a terepet. Monas apó

mégsem örült a holdfénynek maradéktalanul: mert akárki elől menekülnek, az

ugyanolyan jól láthatja őket.

Gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát, és felzárkózott a barbár mellé.

— Mi történt? — ordította túl a szelet. Megkönnyebbülve hallotta meg a saját hangját.

— A trenthori birodalmi katonák felfedeztek minket — ordított a vissza a barbár.— A nyomukban vannak!

—Hol?

— Ott fent — intett a fejével hátra és felfelé Cormack.

Monas apó az égboltra sandított. Apró szürkés felhőbodrok takarták el az eget. Sebesen közeledtek.

— Esővarázslat? — kérdezte üvöltve Monas apó, és el nem tudta képzelni, mi fog a nyakukba zúdulni.

--Nem. Katonák.

Egy egész hadsereg.

— Felhőkön?

— Nem. Felhőkatonák. Képtelenség karddal harcolni ellenük.

Az üldözőik gyorsabbak voltak a lovaknál, és csökkent közöttük a távolság A mackótermetű varázsló és a barbár

még messze voltak a völgy aljától, nem is szólva á katlan végétől, és úgy tűnt, nincs esély rá, hogy elérjék, mielőtt

a katonák lecsapnak rájuk.

Monas apó visszafogta a lovat, és megállt. Tennie kell valamit.

Leszakított egy apró csfkot az ingéből, és a tenyerére fektette.Megcsipkedte a sarkait, majd egy varázslattal

eltüntette a szemek elől. Rátette a másik tenyerét.

A barbár megérezte, hogy Monas apó már nem vágtat a nyomában, és ő is megállt. Visszatekintve látta, amint a

varázsló széttárja mindkét karját, és körkörös mozdulatokat tesz tenyerével, mintha hamut szórna a szélbe. Vagy

integet valakinek?

Cormack azt, hitte, hogy kísérője megbolondult. Amúgy sem tetszett neki ez az alak, aki oly hirtelen jelent meg az

életében. Nem is azért jött el vele, mert annyira bízott benne, hanem mert már elege volt belőle, hogy állandóan

parancsolnak neki, és minden második nap a börtönben rángatja a rácsot. Kivonta a kardját: legfeljebb

megpróbálja kettévágni a szelet.

Monas apó eközben egyre feszítette a láthatatlan vásznat, amit két hegy közé szándkozott kihúzni. Varázslattal

erősen rögzítette a széleit a sziklaélekhez, majd ellenőrizte, nem hasadt-e ki valahol. Nem érzett sérülést az

anyagon, így gyorsanmegfordította a lovát, és elvágtatott Cormack mellett.

A barbár kis habozás után kivont karddal követte. Csak később jutott eszébe, hogy el kellene raknia a kardot, de

ahhoz meg kellett volna állnia: nagyon veszélyes ilyen tempójú lovaglás közben az övbe tűzni az acélpengét,

könnyen érheti kényelmetlen baleset.

A felhőbodrok, úgy látszott, mintha már felettük suhannának. Egészen közel kerültek, és már láthatóvá váltak a

csapattestek, s a csapattestekben a katonák. Nem holmi szedett-vedett társaság, hanem egy agresszívan előretörő

sereg.

A varázsló és a barbár nem sokat tekintgetett hátra, így nem is látták, hogy a támadók a bekerítés eszközéhez

folyamodtak: a seregből két kisebb csapat vált ki, es tért le két oldalra. Ám ők is a két hegy között szándékoztak

átrepülni.

A katlant betöltő búgás hangszíne egyik pillanatról a másikra megváltozott, majd sziklák őserejű recsegése

vegyült bele. A szélsereg elérte Monas apó láthatatlan szövetét, és teljes sebességével belerohant.

A szövet visszavetette a sereget. Az átadott lendülettől gigantikus sziklatömbök hasadtak le, akkorák, amelyből

várakat, kastélyokat lehetett volna kifaragni. Megszámlálhatatlanul szakadtak le kisebb törmelékek. A katonák

újból nekilendültek, nem ismerve fel, hogy mivel állnak szemben. A hegyek megremegtek, a szövet néhány helyen

kihasadt, de a résen átlendülő szélkatonák csak növelték a zűrzavart.

Monas apó elégedetten pillantott hátra, hogy művét megnézze. Aztán összevonta a szemöldöket, és az

arcvonásain ugyan nem látszó, de a lelkét betöltő elégedettség semmivé lett.

Cormack meglepve látta, ‘hogy a varázsló előrefordul, ráfekszik a lovára, és még gyorsabb vágtára ösztökéli. A

barbár erre hátrafordult, hogy lássa, mi ijesztette meg kísérőjét, aztán ráfeküdt a lovára, és még gyorsabb vágtára

ösztökélte.

A fél hegy a nyomukban volt. És semmi nem állíthatta meg a szikladarabokat.

A szélkatoná1jáiarmadik roham után rendezték soraikat.Rájöttek, hogy a hegyek között, nem tudnak átrepülni,

de láthatták, hogy. a kőomlás hamarosan elvégzi a feladatot helyettük,így most már szándékosan rontottak neki

Monas apó óriási köpönyegdarabjának.

A lovak erejükön felül vágtáztak, a meero1tetéstől habzott a szájuk. Monas apó megsokszorozta az erejüket.

— Ez... a... súlyfelesleg! — morogta dühösen, és kissé könnyített a testsúlyán.

Cormack is megtette ugyanezt: vágta közben félkezével lecsatolta magáról a mell— és lábvértjeit. Csak a kardját

tartottameg a felszereléséből.

A lovak patái mellett már fentről származó szikladarabkák pattogtak el, és megelőzték a menekülőket

Nyomukban ott érkeztek a nagyobbak, közöttük egy igazán hatalmas: ebből az egyből kifaraghatták volna a

wygrovnori várat. Fenyegető hangja egész közelről jött: semmi esélyt nem adott a varázslónak és a barbárnak.

Holdfénytől kapott árnyéka rájuk vetült. Ha az a szikla a végzetük, akkor még nyomaikban sem lesznek fellelhetők,

miután átgördül felettük.

Monas apó a lovak Saját súlyából is ellopott egy keveset, majd egyre többet és többet. Az állatok léptei

megnyúltak.

— Ott a völgy! — ordította hátulról Cormack diadalmasan.

— Persze! — sziszegte a mackótermetű varázsló. A köpenyeg fojtogatta.

A mögöttük dübörgő várnyi szikla egy kiszögellésen toronnyi darabokra esett szét. Minden természeti erővel

dacolva ezek a darabok úgy gyorsultak és pattogtak, mint a bőrlabdák a vásári komédiások kezében.

Az egyik szikla Monas apó mellett emberhossznyira gurult el, a szele megcsapta a varázsiót. A ló megzavarodott,

kiugratott oldalra

A menekülők elérték a völgyet, mielőtt elsodorta volna őket egy újabb szikla.

— Fel a hegyoldalra! — üvöltötte Cormack.

Monas apó magában megkérdezte a barbártól, hogy vajon mit gondolt, ő mit fog tenni?

Hátrasandítva azonban megállapította, hogy valószínűleg hangosan nem fogja megkérdezni már tőle. Cormack

sarkában ott gördült nem is egy, de két végzetes szikladarab, amelyek pillanatokon belül véget vethettek volna

Monas apó kényszerű feladatának. A barbár minden igyekezete hiábavaló volt.

Monas apó elgondolkodott, segítsen-e. Ezzel ugye még nem fordult Cormack ellen?

A sziklák keresztezték egymás útját. Az egyik megpördült, és a másik elé csúszott, amely megpattanva a levegőbe

emelkedett. Monas apó behúzta a fejét, a szikla ott repült el fölötte.

Ez is a feladat végét jelentette volna — mélázott el filozofikusan a mackótermetű varázsló, és egy pillanatot sem

vesztegetve folytatta a menekülést.

Hiába kaptattak fel a hegyoldalra, a lendületüket őrző sziklatömbök oda is felgördültek, sőt aztán vissza is

gurultak onnan.A két lovasnak most már nem csak hátrafelé, hanem előre is Figyelnie kellett.

Újból elzúgott Monas apó feje felett az előző szikla, és a varázsló újfent behúzta a nyakát. Pedig most felesleges

volt, mert egy fejnyi hely még akadt a szikla alatt. Cormack vágta közben úgy hadonászott a karddal, mintha

darabokra akarna hasogatni kőkemény ellenfeleit.

Kívül a veszélyes zónán, Monas apó visszafogta a lovakat.Az állatok remegtek a kimerültségtől.

A varázsló és a barbár kocogásra váltott át, és a nyeregben hátrafordulva szemügyre vették, mitől is menekültek

meg.

A hegyoldal még mind mozgott, és morajlott. Szürke porfelhő ülte meg a legördülő sziklák nyomán. Fenséges

látványt nyújtott.

Aztán Monas apó meglátta, hogy a trenthori sereg kettészakadt. Nem adták fel: a céljuk az volt, hogy két oldalról

megkerüljék az útjukat álló szövetet és a hegycsúcsokat.

— Rajta! — kiáltotta oda’ Cormack-nek, aki nem is kérdezett, csak tette, amit mondtak neki.

Most fölfelé menekültek.

--Unatkoztál? — tette fel magának a kérdést a mackótermetű varázsló.

A katlan utolsó emlkedőjének negyedéig jutottak, amikor a szélkatonák két csapata kibukkant a hegycsúcsok

mögül.

— A villámaik... — figyelmeztette egy szót üvöltve Cormack a varázslót a veszélyre.

A lovaknak ismét természetfölötti segítségre volt szükségük, enélkül már egy lépést sem bírtak volna megtenni.

Amikor a szélkatonák mar majdnem beérték őket, a varázsló arra gondolt,

teljesen mindegy, hogy mire vesztegeti varázserejét. Megállt tehát, és szembefordult a támadókkal.

— A széllel jöttök? — kérdezte hangosan, majd mély lélegzetet vett.

A szélkatonák szakaszokra bomlottak, és támadásba lendültek. Egyenesen Monas apó felé tartottak: nem a

karddal hadonászó barbár volt az igazi ellenfelük.

Monas apó tölcsért formázott tenyerével, és kifújta a tüdejéből a levegőt. Kisebb orkán keletkezett, amely

elkapta a katonákat, és felragadta a magasba. A sereg rendje felbomlott, a lendület megtört. A mackótermetű

varázsló álig leplezett kárörömmel kisujjával apró csavarokat vitt a levegő útjába, amellyel forgó tölcséreket

keltett életre. A szélkatonákat beszippantották ezek a tölcsérek, és először a föld felé zuhantak, majd a belsejéből

kikerülve az ég felé szöktek: Monas apó ellentámadása a legnagyobb sikerrel járt.

— Talán mégse baj, hogy ekkora vagyok — mondta utána a mackótermetű varázsló a barbárnak.

Cormack értetlenül nézett társa után; ő mit sem tudott a súlyát érintő tépelődésekről. Helyette megnézte inkább

a rendszertelenül kavargó trenthori katonákat, amelyeket hajnali bárányfelhőkké formázott át a varázsló.

— És most?--kiáltotta Monas apó után.

— Vágta — felelte Monas apó, és a hóna alá csapta köpenyének szárát. Ezzel csak időt nyertünk!

A katonák most már fütyültek a fegyelemre. A düh vezérelte őket, amikor a viharból, széltölcsérekből

kikeveredve egyesével eredtek a lovasok után. Monas apóék addigra tetemes előnyre tettek szert.

Még senki nem szállt szembe Trenthor Szélhercegségének katonáival. A vereségből eredő bosszú vezette az

üldözőket. Nem hagyhatták, hogy elmeneküljön az a két ember, aki országuk határait megsértette. A vak düh

irányította üldözésnek most már halálig kellett folytatódnia.

— Már látom az erdőt! — üvöltötte Cormack a maga megszokott módján.

Az erdő fölött világosabb volt az égbolt. Közeledett a hajnal.

De még mindig messze voltak a fáktól, és a katlan oldala egyre meredekebb lett.

Az egyik katona beérte a barbárt. Cormack ferdén felévágott, de a kard áthatolt a támadó szürke testén. Két

fehér szem villant fel a barbár arca közelében, majd alig érezhetően két kéz fonódott a nyaka köré. A karok

megkeménykedtek, a levegőből anyag lett: és akkor már Cormack is meg tudta ragadni őket.

A seregben két katona alkotott egy párt, amely képes volt arra, hogy villámmal sújtsa agyon az ellenfelet. De

párját vesztve a szélharcos elvesztette fegyverét is, és csak a közelharc maradt számára. A vágtató ló hátán folyt a

küzdelem.

Cormack lefejtette nyakáról az egyik kart, majd megcsavarva félig elfordította ellenfelét. A kard markolatával a

katona kivehetetlen arcába csapott,és nyakánál fogva kibillentette egyensúlyából. A harcos oldalra csúszott, le a

ló hátáról. Majd miután Cormack elengedte, a kövekre zuhant.

De már Monas apó nyomában is ott volt egy. Formátlan teste lassan felöltött valamiféle nehezen kivehető

alakot. Előre nyújtott karjai láthatóvá váltak: hosszú ujjai, óriási karmai voltak. Monas apó elengedte köpenyének

szárát, s az hátracsapott. Az üldöző párat bucskázva a sziklákon találta magát, majd Cormack lova átgázolt rajta.

Már érezni lehetett a fák illatát. A párával öntözött föld és az avar reggeli illatát. De a szélkatonák nem adták fel.

Az utolsó pillanatig próbálkoztak.

Az utolsó lépéseknél ismét ráakaszkodott valamelyik Cormack hátára, de aztán a fák ágai lesodorták onnan. Az

üldözőket megállította az erdő sűrűje. A varázsló és a barbár nehezen

verekedett át az első bokrokon, de aztán végre megpihenhettek.

Az egyik óriási fa tövében köszöntött rájuk a reggel. Kimerülten feküdtek.

— Talán meg kellett volna kérdeznem, mire számíthatunk -mondta órák múltán Monas apó. A lombok résein át a

nap már melegen tűzött rájuk. --Ha ezt tudom, lehet, hogy nem erre jövünk

- Én tudtam — mondta a barbár.

— Igen — felelte Monas apó. Cormack megkapta sokadik rossz pontját. És most mi következik?

--A Karthai Nekropolisz.

— Nekropolisz.

Cormack bótiritott.

— Akkor hamarosan indulnunk kell — jegyezte meg Monas apó.

— Miért? — kérdezte a barbár.

— Hogy a délután folyamán átjussunk rajta.

Nem szükséges annyira sietnünk legyintett Cormack, és még kényelmesebben elhelyezkedett.

— Nem akarok még egy ilyen éjszakai kalandot mondta szárazon Monas apó.

— A trenthori szélkatonák nappal is támadtak volna...

— Ők igen. De a nekropolisz lakói?...

— Ha megtámadnak minket, akkor úgyis mindegy, hogy nappal van vagy éjszaka.

--Ha megtámadnak minket — emelte ki a lényeget Monas apó.

Cormack egy hosszú pillanatig Monas apó arcát fürkészte.

— Meg fognak támadni minket — biztosította aztán a varázslót.

Monas apó feje nagyot koppant a fatörzsön.

— Épp ezt akarom elkerülni — válaszolta fojtott hangon.

— Nappal?

— Éjszaka.

A társalgás elakadt. Cormack lehunyta szemét, és egy jó ideig nem szólt. Monas apó úgy vélte, talán jobb is így.

Felemelt a földröl egy faágat, és azt töröette. Előbb félbe, aztán a két felet megint félbe, s aztán megint félbe...

ameddig meg bírta két ujjal fogni a kis fadarabokat.

— Az azért igaz, hogy nappal könnyebb harcolni, mint éjszaka— mondta Cormack. - Nappal jobban látni, hova

csapjon az ember.

— Kivel lehet harcolni nappal egy nekropoliszban? — tette fel a költői kérdést Monas apó.

Cormack megütközve válaszolt.

--Azokkal, akik ott laknak.

A mackótermetű varázsló hirtelen fájlalni kezdte a derekát. Lehet, hogy ezzel függött össze, de úgy érezte valamit

tisztázniuk kell most azonnal.

— A Karthai Nekropolisz... lakosai tehát kimerészkednek a napfényre?

--Ha nincs túl meleg... vonta meg a vállát a barbár. — Ha tűz a nap én is jobban szeretek árnyékban heverni.

— Nem árt nekik a napfény?

— Miért ártana? Nem kell belenézni, és akkor semmi baj nem lesz. Különben rontja a szemet, ezt hallottam egy

orvosdoktortól. Es szerintem lehet is benne valami, mert Solystia Papjai, akik reggelente szembenéznek a nappal,

és úgy imádkoznak hozzá, már harmincéves korukra mind megvakulnak.

— De a halottak nem bírják a napfényt! — tett egy erőtlen kísérletet Monas apó a barbár meggyőzésére:

— A halottaknak már mindegy — jegyezte meg ismét filozofikusan Cormack.

Monas apót lelke legmélyén ragadta meg a válasz. Átértékelte magában a halottakról szóló ismereteit. Ilyen

perspektívából még nem gondolta végig a problémát.

— Tehát, ha a halottak kijönnek a napfényre... — foglalta volna össze, de Cormack tekintetét látva gyorsan

elhallgatott.

A barbár úgy nézett Monas apóra, mint egy elmeháborodottra.

--Minek mászkálnának a halottak? Azok halottak, nem?

Most megint egy érdekes dolgot mondott Cormack.

— Akkor kik laknak a Karthai Nekropoliszban? — kérdezte végül Monas apó.

— Emberek, félemberek, szörnyek, félszörnyek.

— És mind élnek?

— Természetesen.

— Akkor miért nekropolisz?

Cormack felsóhajtott.

— A Karthai Nekropolisz egy földbe vájt város. Ezen az erdőn túl egy dombság terül el, amelynek földje tiszta

agyag. A dombok oldalában árkok futnak, akár egy labirintus. Az emberek az árkok falába vájt kis fülkékben

laknak, és halottaikat is ide temetik el már évszázadok óta. Együtt élnek apáik, nagyapáik, s minden ősük porló

csontjaival.

— És miből élnek?

--Rablásból. A környező városokat fosztogatják bandákba

verődve, vagy az átutazókat ejtik foglyul, és eszik meg. De az utazók csontjai számára külön temetőjuk van.

— Megnyugtató—jegyezte meg Monas apó.

Kis ideig csak pár madár vidám trillázása volt hallható.

— Tudod, mit? — kérdezte a barbár. — Indulhatunk!

Ám nem volt olyan könnyü felállni!

Nem ültek fel a lovakra, hanem kantárszáron vezették őket.Az erdőt kényelmes tempóban szelték át: fáradt

tagjaikból a zsibbadtság csak most távozott. Monas apó úgy érezte magát, mint jó néhány évtizeddel korábban

mesterének kastélyában egy alapos verés után. Volt egy olyan testrésze, amelynek sajgása még abban is

megakadályozta, hogy fájdalom nélkül leüljön rá.

Amikor megritkultak a fák, és feltűntek a sárgálló agyagdombok, akkor derült ki, milyen nehéz is elhagyni az

erdőt. Cormack azonnal indult voba, mellőzve a körültekintést és az óvatosságot, ám Monas apó visszahúzta.

— Csak megfontoltan — intette a barbárt a mackótermetű varázsló, és közben a fák hűvösét élvezte.

Sokáig tervezgette, milyen taktikát alkalmazzanak. Aztán amikor már kipihente magát, az egészet Cormack-re

bízta.

A barbár felpattant a lovára, és kivágtatott a fák közül.

— Úgyis meghallják a lódobogást! — kiabálta hátra.

Monas apó lassan engedte ki fogai között a levegőt.

— Már csak ez van hátra — mondta.-- Meg Wygrovnor.

Cormack kivonta kardját. Előre élvezte a küzdelmet, amiben része lesz. Monas apó bízott benne, hogy nem

kedveli meg annyira a nekropolisz lakóit, hogy itt maradjon vacsorára.

Az agyagdombok tájékán semmi nem mozdult. Teljes csend uralkodott, és olyan kietlen volt a vidék, amilyen

kietlennek, csendesnek egy nekropolisznak lennie illik.

--Minek beszélnének a halottak? Azok halottak, nem? — gondolta Monas apó, kicsit átfogalmazva Cormack egy

korábbi kérdését.

A dombok egyszerre megelevenedtek. Ezernyi és ezernyi hangyaként jelent meg a Nekropolisz lakossága: a föld

alól, jöttek elő, és egyetlen hatalmas tömegben támadtak rá a barbárra. Magasba emelt karok, és csillogó

fegyverek erdeje hullámzott Cormack felé, már maga a roham is el kellett söpörje. Cormack azonban nem fordult

meg, sőt, még csak meg sem állt: egymaga rárontott rá a sokaságra.

A ló felágaskodott, amikor az első támadók elérték. Mintha megrémült volna, úgy forgolódott, de Monas apó

hamar rájött, hogy az állat korántsem esett pánikba: senkit nem engedett közel magához.

Azután Cormack is lecsapott. Kardja nyomán egy kar elvált a testtől, de a földre hullni nem tudott, mert valaki

más megragadta, és a barbár felé hajította. Cormack kitért a repülő kéz elől, és újból lecsapott. Egy lándzsával felé

szúrtak. Szabad kezével kirántotta támadója kezéből a lándzsát, megfordította, és belevágta, csak úgy találomra

valakibe. A lándzsa belefúródott egy félig emberi külsővel rendelkező testbe. Cormack előredőlt, és kettétörte a

lándzsát. Miközben a jobbjában tartott karddal levágott egy orrot, a bal kezével kirántotta a félig tört lándzsát a

testből.

Most már két fegyvere volt.

Monas apó is célponttá vált. Már feléje is özönlött egy kisebb sereg. Azonban a mackótermetű varázsló

kanyarított egyet köpenyén, és a lovával együtt láthatatlanná vált. Nem volt kedve részt venni a küzdelemben.

A sorsra bízta a küldetését. Azt senki nem mondta neki, hogy meg is kell védenie Cormack-et. Csak, hogy kísérje a

császár elé.

Cormack szúrt és vágott. Felváltva, hol a szúrást, hol a vágást részesítve előnyben, egyszer, kétszer, háromszor...

Minden esetben ott maradt valaki holtan, vagy egy nélkülözhetetlen testrésszel szegényebben.

A ló is most mutatta meg iazán, hogy mit tud. Gazdája rezdüléseire azonnal reagált. Akit nem akart a barbár a

közelébe engedni, az nem is jutott oda.

Egy újabb dárda nyúlt ki a tömegből. Corrnack félrecsapta a bal karjával, majd me1endítette a vértől vöröslő

másik csonkot, és a támadó homlokába hajította. Azután egyszerűen elvette ‚ a dárdát, és megismételte azt, amit

az előzővel. Rövidebb nyéllel jobban kézreállt.

Monas apó balról kerülte meg a hadakozókat. Lassan kocogott, biztonságban érezte magát. Akik az előbb őt

szemelték ki, most tétován bolyongtak, és tapogatták a levegőt, akár a biztos támaszt kereső a vakok.

Cormack, mint a háború legyőzhetetlen istene, úgy állta a rohamokat. Lovával a halottakon táncolt, és csak nőtt

áldozatainak a száma.

— Haladjunk, Cormack! Haladjunk! — kiabálta oda figyelmeztetően Monas apó.

A barbár, akármilyen elfoglalt is volt, meghallotta.

--Menj előre! — üvöltötte. — Azonnal követlek!

Monas apó láthatatlanul megvonta a vallat.

A csata — egy ezrek ellen — lankadatlan folytatódott. Egy idő után azonban Cormack is megunta a cél nélküli

vagdosást, és elindult az árkokkal szabdalt agyagdombon át. Egy karmos kéz belekapott a lábába, de aztán a

barbár egy csapással elválasztott a a kézhez tartózó ronda fejet a nyaktól.

A hullák most már az árkokba hullottak. Kevesebben vették körül Cormack-et, mert a földbe vájt az árokrendszer

szélén hal adt, de annál többen nyomakodtak hátul, hogy hozzáférjenek a betolakodóhoz.

A barbár kissé helyreállította a Trenthori Szélhercegségben megingott önbizalmát.

Az egyik dombtetőre felérve végül ő maga is megelégelte a harcot, és kitört a gyűrűből. Nem nézte kin tapos a

lova: kísérőjének köpenytakarta körvonalát messze a láthatáron látta már.

— Te aztán tényleg nekropolisszá tetted Nekropoliszt —mondta Monas apó Cormack-nek, amikor az beérte.

— Néhányan megtértek őseik mellé — bólintott büszkén a barbár.

— Sok kiadó üreg lesz holnap.

A varázsló Cormack-re pillantott. Amaz úgy nézett ki, mintha egy udvari bátra barna ruhát öltött volna magára: a

rászáradt vér tetőtől talpig beborította. A barbár lassan vakargatta le magáról a csata kellemetlen nyomait

— A Karthai Nekropoliszban megeszik a maguk közül valókat is?- kérdezte Monas apó, csakhogy másra

gondoljon.

— Nem tudom — vallotta be a Cormack. — Lehet, hogy ma nagy lakoma lesz-- vigyorodott el utána.- Még fel is

aprítottam nekik.

— Messze van még Wygrovnor?

— Holnap reggelre elérjük.

Úgy is lett.

A palota kapujának őrei útjukat állták. Cormack azonnal a kardjához kapott, de Monas apó finoman lefogta a

kezét.

Néhány feszült pillantás után az őrök leengedték alabárdjukat, és mivel látták, hogy kettejük közül Monas apó az,

akivel el lehet beszélgetni, hozzá intézték szavaikat.

— Bejelentés nélkül tilos a palotába bemenni — mondta az egyik.

— És akkor is illő öltözék szükségeltetik hozzá — egészítette ki fontoskodva a másik.

Cormack karjában megfeszültek az izmok. Monas apó nem engedte el a kard markolatát szorongató kezet, és

Cormack egyelőre nem mozdult.

- Kinél kell bejelentkeznünk? — kérdezte Monas apó.

— Lord Carvantasnál.

— És őt hol találjuk meg?

- A palotában.

— Kifáradna hozzánk, ha megkérjük? — kérdezte vidáman Monas apó.

— Fontosabb ember ő annál. Lord Carvantas vállán a birodalom megannyi gondja nyugszik.

— Gyere, Cormack, nézünk valami illő öltözéket!

A mackótermetű varázsló elhúzta a kaputól a barbárt. A vízzel feltöltött várárok felől émelyítő szagok csapták

meg orrukat. Pár perccel korábban, amikor rátették lábukat a palota kapujához vezető hídra, még nem érezték ezt

a szagot. Akkor egyszerűen csak büdös volt.

— Mondd csak, neked hogy sikerült bejutnod a palotába fél évvel ezelőtt?- kérdezte aztán a varázsló távolabb.

— Megvannak a módszereim — morogta Cormack.

Monas apó az elvesztett testrészekre: letépett fülekre és kinyomott szemekre gondolt.

— És meddig jutottál el?

— A második kapuig.

A legelső sarkon befordulva Monas apó elengedte Cormack karját, és megropogtatta elgémberedett ujjait.

--Hova megyünk? — kérdezte Cormack.

— Felöltöztetlek.

Mialatt a megfelelő boltot keresték, Monas apó árgus szemekkel nézte Wygrovnorban milyen divat uralkodik.

Megállapította, hogy a szegényebbek itt is ugyanazt viselik, amit annyi más világban: durva darócot, mocsoktól

kifényesedő szövetet, vagy éppen egy apró kis ágyékkötőt. A lábbelik talpa faháncsból volt, amelyet kötéllel

erősítettek a lábra. Már ha volt lábbeli egyáltalán.

A tehetősebb kereskedők, iparosok öltözékükben teljésen elütöttek az utca embereitől. Bő gatyát és díszes

köpenyt hordtak, ingjük finom és rikító anyagból készült. Hajukat lófarokba kötötték egy díszes szalaggal,

amelynek két széle a mellükig lel ógott. Eleganciájukhoz hozzá tartozott a bőrcsizma, amely ezen a nyáron

igencsak meleg viselet lehetett, de a hovatartozás fontos kelléke volt.

Monas apó véleménye szerint úgy öltöztek, mintha nők volnának, és túlzásnak tartotta a dolgot. Egészen addig,

míg egy nemest meg nem pillantva rájött, hogy a városi polgár öltözéke egy arisztokratáéhoz viszonyítva

koldusgúnya.

Szalagok, redők, vállapok, ékszerek, festék: ezekből állt egy itteni nemes. Tetőtől talpig a legnemesebb brokát

takarta alakjukat, a családi címer karkötőjüktől kezdve a vállapokon át, ezüstcsatos csizmájukig, mindenütt ott

ékeskedett, hímezve vagy az ötvösmunka remekeként. Szalagok lebegtek mögöttük azoknak a tartományoknak a

jeleivel, amelyeknek urai voltak. Szemöldöküket vörössel húzták ki, arcukat halványsárga árnyalatú, vastag

festékmáz takarta. Fülüket viszont sötétre festették: úgy látszik a fül szégyellnivaló volt az arisztokrata

társaságban.

— Én nem vagyok hajlandó ilyesmit magamra venni — mondta önérzetesen Cormack.

--Majd kitalálunk valamit — felelte Monas apó. Ha nem nemesnek öltözöl, leszel tisztes polgár.

— Azok is szörnyen nemek ki.

Egy félreeső üzletet keresett Monas apó, egy kis utcát, ahol zavartalanul öltheti fel a ruhát Cormack. Nem mert a

barbárral a piacra menni, mert elég lett volna egy apró megjegyzés egy árus, vagy egy csellengő szájából, és a piac

rövidesen romokban hever. Ha pedig a zűrzavar híre eljut a palotába, akkor sohasem kerül Cormack a császár elé.

Egyáltalán —tette fel a kérdést a mackótermetű varázsló — miért nem hagyom itt ezt a fickót? Elkísértem ide,

ezzel vége.

De maga is érezte, hogy nem mehet el.

Ezt a világot meg kell menteni, mert végveszélyben van. Mi olyasmit tettek eddig, ami megváltóztatja a

történelem menetét?

Eljöttek a császárvárosba.

Hősies cselekedet.

Idáig jutott Monas apó a gondolataiban, amikor megpillantotta, amit keresett. Egy lépcsősor fölé kifeszítve rikító

szövet hirdette húsz lépés távolságban, hogy „kiemelkedő minőségű öltözékek megszámolt aranyakért”. A

varázsló arrafelé terelte a barbárt.

Húsz meredek lépcsőfok után egy aprócska térre értek. A bolt ajtaját a térhez méretezték, nem pedig Cormack

termetéhez: a barbár csak meggörnyedve tudott belépni a szelencének is kicsiny üzletbe.

A boltos, elegáns, méltóságteljes öregember, azonnal eléjük lépett. Felmérte a két férfit, és csak alig láthatóan

húzta el a száját. Monas apÓ remélte, hogy a napfény után a benti homályban Cormack legalább addig nem lát,

míg ez a lekicsinylő mosoly el nem tűnik a boltos arcáról.

A barbár szerencsére arra figyelt, hogy ne sodorjon le semmit.

— Mit parancsolnak? — készségeskedett az előbbi megnyilvánulása ellenére az öreg.

— Felöltöztetni őt — mutatott a barbárra Monas apó.

— Csak őt?

Monas apó végignézett magán. Mi baj van az öltözékével? Igaz, hogy hiányzik egy csík a köpenyéből, de neki így

is megfelel.

—Igen.

— Nehéz lesz ekkora méretben bármit is találnom töprengett el a boltos. — De semmi sem lehetetlen. Mit

képzeltek el?

A mackótermetű varázsló megvonta a vállát, s ezzel levert két sarut egy jobb oldali polcról.

— Kérem, vigyázzanak! mondta a boltos, majd a vékony kis ember átsiklott a varázsló és a barbár között. Monas

apó nem jött rá, hogyan csinálta, mert a barbár könyöke, amióta beléptek, az ő gyomrában volt, cserébe viszont ő

álldogált a barbár lábán.

Az öreg egy kis kefét varázsolt elő, á földre pottyant árúkat megtisztogatta, és visszahelyezte helyükre.

— Mi tehát az elképzelés?

— Egy fémmellény — szólalt meg a barbár. — Sisak, lábszárvédő.

— Nem, nem — rázta meg a fejét Monas apó. — Ünnepélyesen kell kinézned! Bőrcsizma, valamilyen színes és

mutatós ing, és természetesen egy köpeny.

— Szó sem lehet róla!

— És egy nadrág.

— Máris elmegyek!

A boltos jó kereskedőként nem adta fel, és mintegy véletlen eltorlaszolta a kifelé vezető utat. Szerencséjére

Monas apó megállította a barbárt, mert különben az öreg ott végezte volna a lépcsősor tetején, egy kis téren, a

boltja bejáratánál — legázolva.

— Itt maradsz! Gondolj arra, miért is jöttünk ide! Nem az én kedvemért...

Monas apó felzárkózott a boltos mellé.

— Most pedig kimegyek, és az ajtóból figyelem, milyen ruhát választasz magadnak. Cormack, te döntheted el,

mit veszel fel. De nem nézhetsz úgy ki, mint egy... barbár!

— Miért?- kérdezte Cormack, de láthatóan hatottak rá az érvek. — Akkor végezzünk gyorsan!

A kis öreg eltűnt a varázsló mellől, ám hamarosan újra megjelent egy öltözet ruhával. Két karjára terítve

nyújtotta át Cormack-nek.

A barbár az ujjai közé csippentette az inget, és felemelte.

— Emberfia nem kényszeríthet arra, hogy ezt felvegyem!

— Csak a császár!- emlékeztette ismét Monas apó.

Csak a császár morogta Cormack, és kivágta magát: — De a császár isten kegyelméből az, aki. Hogyan kell ezt

felölteni?

A boltos készségesen segített.

— Szűk — foglalta össze tömören a véleményét Cormack. —Ez is mondta aztán a másodiknál.

— Ez pont jó — vetette ellen a boltos. — Csak uraságod nincs hozzászokva az ingekhez.

— Akkor is szűk! — és megfeszítette izmait, hátha elreped a szövet. Nem repedt, erre felemelte karjait, és

kinyújtózott. Az ingnek nem lett semmi baja. — Érzem — morogta Corrnack.

Monas apó türelmesen várakozott az ajtóban.

Újabb ingek kerültek elő, és Cormack a hatodikat, ha kelletlenül is, de végre elfogadta. Citromsárga volt, óriási

zöld es lila foltokkal.

Most jön a nadrág! — mondta a cingár boltos. — Le kellene vennie nagyuramnak ezt az... izét — és rámutatott

Cormack ágyékkötőjére.

—Soha!

— De kényelmetlen lesz!

— Nem számít!

Monas apó nekidőlt az ajtófélfának, és a fa erezetét kezdte vizsgálgatni.

Cormack előbb a nadrág egyik szárára lépett rá, aztán a másikra. Ügyetlenül tipródott, mindig csak aprókat

rántva a nadrágon. A térdéig jutott el, amikor elfogyott a türelme, és erősen meghúzta. Majdnem hanyatt esett.

Végül a földhöz csapta a nadrágot.

Dühöngését Monas apó szakította félbe.

--Ennyit nem tudsz megtenni a császárodért, Cormack?

A barbár folytatta az embergyötrő műveletet. Összeszorította a fogát, és addig próbálkozott, míg fáradozását

siker koronázta. Akkor egy kis ideig hallgatott, majd csendesen annyit mondott:

— Nagyon szorít.

És terpeszbe állt.

— Pedig a legbővebb szabás szerint készült — sóhajtott a boltos.

— Levehetem?

— Az ágyékkötődet vedd le! — felelte Monas apó. Tizenöt görcs volt az ajtókeretben. Ebből kettő csak félig.

— És mit csináljak vele? — kérdezte megszelíciLilve Cormack.

— Eltesszük — nyugtatta meg Monas apó.

A nadrágból kibújni sem volt kisebb feladat, még jó, hogy akadt segítség. Azután Cormack megszabadult szeretett

ágyékkötőjétől, és újból kezdte az egészet.

Monas apó a tér utcakövei fele fordította figyelmét. Már csaknem kétezerig eljutott, amikor Cormack

bejelentette, hogy kész.

— Egy csat a derekára! — készségeskedett a boltos.

Cormack élvezettel válogatott a bronzcsatok között. Egy harci jeleneteset választott ki: egy férfi két ellenségének

fejét tartott a kezében, miközben a harmadikat éppen akkor szúrta le. A fejetlen testek a lábai előtt hevertek.

— Igazi mestermunka — dicsérte Cormack.

— Négyezer-nyolc — felelte Monas apó.

— és jöjjön a köpeny!

— Köpeny is kell?

— Tőlem kérded? Hol tartottam?

— Azt hiszem a bokáig érő felelne meg leginkább — találgatott a boltos. Ha bízik bennem, olyat vesz.

--Nem bízom.

— Azonnal hozom.

A köpenyen vörös tojások látszottak, s a tojásokból egy-egy főnix bújt elő. Rózsaszín sziklák adták a hátteret.

Az egyéniségéhez tökéletesen illik — mondta az öreg boltos. Egy kis tuskót gurított elő, és felállt rá, hogy

Corimack nyakába akassza a köpenyt.

Egy kard szegeződött a torkának.

— Maradj távol! — mondta fenyegetően Cormack.

A boltos leszállt a tuskóról, visszagurította a helyére, majd a barbár kezébe nyomta a köpenyt.

- Cormack hosszan kereste a tetejét.

— A zsinóros — segített a boltos.

Cormack a vállára kanyarintotta..

— Fordítva.

...majd mekötötte a nyakánál.

Monas apó idejében lepett közbe, hogy megmentse a boltos életét. A köpeny súlya ugyanis lehúzta a díszes

zsinórt, és fojtogatta a barbárt. Cormack szándékosságot vélt felfedezni az ügyben, és két kezével a boltos nyaka

felé nyúlt. Meg is szorította volna, ha az öreg ki nem húzza a nyakát a barbár lapáttenyerei közül. Az újabb

próbálkozást a mackótermetű varázsló akadályozta meg. Jól leteremtette Cormack-et.

— Rosszul van megkötve. Ezerhatszázhét — mondta nem kevésbé dühösen. — Miért, nem bízod arra, aki ért

hozzá? Ezerhatszázhét. Te verekedni tudsz, ő meg köpenyt kötni. Ezerhatszázhét.

— Jól van — hörögte Cormack. Akkor szedje le!

Monas apó visszasietett az ajtóhoz.

— Most melyik volt az ezerhatszázhetedik?

A köpeny után már csupán a szalagok hiányoztak.

— Szalagot aztán soha!

— Vagy festés, vagy szalag — vetette oda Monas apó.

— Szalag.

A boltos ismét nagy választékkal tért vissza. Cormack mindegyiket tüzetesen átnézte. Félrerakta azokat,

amelyeken a díszítés csupán foltokból állt, aztán elkülönítette a szimbólumokkal telefestetteket, végül az

embereket ábrázolókat. Ez utóbbiak közül kiválogatta az iparosmesterséget megjelenítő szalagokat, és külön az

ütközetekkel díszítetteket. A legvéresebb kellett neki.

A boltos fokozatosan pakolta el a kihullottakat. Aztán a barbárnak tetszőt fölkötötte Cormack hajába.

— Így nem látom! — elégedetlenkedett Cormack.

— De mindenki más látja. Van egy tükröm, és megnézheti magát!

A ruhák alól előkerült egy repedt, enyhén torz tükör. A barbár hosszan vizsgálgatta új külsejét.

--Négyezer-egyszázharminchat — mondta elégedetten Monas apó.

- Az lehetetlen — felelte a boltos, miközben a tükröt Cormack intésére még feljebb emelte. Négyezer-

egyszázharminchét.

A mackótermetű varázsló tekintetébe fáradtság költözött.

— Az ing színe nem megy a nadrághoz — jelentette ki Cormack.

Monas apó azonnal fizetett.

— Most pedig egy csizmát keresünk neked — mondta kinn az utcán. És utána visszamehetünk a palotához.

Csizmát hamar találtak, és Cormack sem szöszmötölt sokat. Már maga előtt látta, ahogy sorra kitárulnak a kapuk,

és ő beléphet a trónterembe, hogy tiszteletét tegye az uralkodó előtt.

A kapunál új katonák álltak, akik korábban nem látták a barbárt. Ám hiába volt az elegáns öltözék, nem akarták

beengedni. Ugyanazt szajkózták, amit a bajtársaik délelőtt.

- Csak Lord Carvantas engedelyevel lehet belépni a kapun — mondta az egyik őr, akinek nagy, fényes, pödört

bajusza volt.

A másik bólogatott.

— Megkeresnénk a lordot — ígérte Monas apó. — Hol van?

- A palotában.

Ezt már tudták. Habár volt egy kis esély rá, hogy Lord Carvantas időközben távozott a császári rezidenciából. De

ha nem,hát előbb-utóbb távozni fog!

— Nagyszerű, akkor itt megvárjuk, amíg kijön — mondta Monas apó.

— Nem fog kijönni — felelte az őr.

— Bent lakik a palotában?

—Igen.

Csak nem egy helyen tölti le az életét!

— A városba néha kilovagol?-- érdeklődött finoman Monas apó. A barbárt kissé hátrataszította, mert mintha

ingerült morgást hallott volna Cormack feje magasából.

— Lord Carvantas évek óta nem ült lovon — tudatta a bajuszos őr.

A társa a fejét rázta Nem bizony!

— Akkor kikocsizik — Monas apó erényei között ott szerepelt a kitartás

— Nem is ült kocsiban.

— Nem is jön ki a palotából?

—Nem.

— De az ablakon csak kinéz?

--Már évek óta nem.

--Mit csinál akkor Lord Carvantas?

--Fekszik.

— Egész nap?

--Bizony, immár évek óta.

Egy lovas közeledett a palota kapujához, és az őr intett Monas apónak, hogy most ne zavarja tovább

jelentéktelen kérdéseivel. A lovas láthatóan nemesi sarj lehetett, mert még a lovát is akkora köpeny takarta, hogy

a szerencsétlen állatnak nem látszottak ki a lábai. A férfi megállt az őr előtt, és felfedte arcát a szalagok alól.

Mintha álarcot viselt volna, olyan vastag festékréteg fedte az arcát.

Monas apó el nem tudta képzelni, hogyan ismerhették fel a katonák, hogy kivel állnak szemben. Az őrök mégis

készségesen félreugrottak, és az egyik azon nyomban bedörömbölt a kapun. Valaki kinézett egy lyukon, de csupán

egy pillanatra, és amint elkapta szemét, mindjárt elhúzták a reteszt, nyílott a zár, s azt követően a súlyos

ajtószárnyak.

Olyan gyorsan csukták be aztán, hogy a ló farka, és az azon lógó szalagok majdnem kívül maradtak.

Monas apó visszalépett az őr mellé.

— Talán meg fog halni?

--Kicsoda?-- kérdezte ijedten az őr.

--Lord Carvantas.

--Előbb-utóbb mindnyájan meghalunk — hallatszott a kitérő válasz. Monas apó kezdte megérteni Cormack-et. Ő

is kísértést érzett, hogy legalább az egyik fülét leszakítsa, egyik szemét kinyomja a bajuszosnak.

— Ki lesz az utódja?

--Nem tudni.

— Mennyire beteg a lord?

-- Egyáltalán nem beteg.

— Akkor miért fekszik?

— Mert az ágyhoz kötözték.

Monas apó ujjai bizseregni kezdtek.

— Már csak egy kérdést — emelté fel a mutatóujját. — Más hogyan jut be a palotába?

--Már rég megszerezte az engedélyt.

--És akinek nincs? — Monas apó nem bírta abbahagyni.

—Az nem megy be.

— De be szeretne!

— Beszélnie kell Lord Carvantas-szaL

Cormack finoman megérintette Monas apó vállát, jelezve, hogy most ő következik. Aztán előrelépett, és két

lapáttenyerével összecsattantotta az őrök fejét. Azok egy nyikkanás nélkül

csúsztak le az út porába.

A barbár bedörömbölt az ajtón.

— Most én jövök — állt elé Monas apó, és amikor a kukucskálón kikacsintott egy szem, a varázsló tekintete

mélyen belefúródott.

Hamarosan hallatszott, hogy csikorog a zár, és a kapu résnyire kitárult.

— Az előbb... — kérdezte a barbár Monas apót, mielőtt beléptek volna —‚ az előbb miért kérdezősködtél, ha

most ennyi elég volt?

Monas apó valami miatt nem válaszolt.

Egy oszlopcsarnokba jutottak. Öt ember magas, hatalmas oszlopok tartották a födémet, két sorban. Minden

oszlopnak egyedi mintázata, volt, s a színek tobzódását azok a festett üveg ablakok tették teljesebbé, amelyek a

szemközti falon sorakoztak. A csarnok két végét nem is lehetett látni.

— Arra! — mutatott a belső őr egy ajtóra, amely. nem volt kisebb, mint az, amelyen végre átjutottak. Úgy nézett

ki, nem sok időt töltenek el a csarnokban: a szóban forgó kapu egy udvarra nyílott.

Előtte újabb két őr állt.

— Szóval idáig jutottál el? kérdezte Monas apó halkan a barbárt.

— Aha — dörnögte Cormack. — A kapu mellett ott van egy csengőzsinór. Ha azt meghúzzák, az udvar egész

őrsége itt terem.

Monas apó megnézte a szóban forgó kötelet. Cormack tapasztalatból beszélhetett, s a legfurcsább az volt,

mintha rejtett vágyakozás csendült volna ki szavai mögül.

Mindkét kapuőr. fél szemén fekete kötés éktelenkedett. Az egyik gyanakodva pislogott fel Cormaek-re.

A barbár szemtelenül visszavigyorgott rá. ‚

— Lord Carvantas-szal akarunk beszélni — mondta zengő hangon Monas apó.

Az oszlopsoron végigfutott szavainak visszhangja.

Aztán miért? — kérdezte az egyik őr.

Cormack nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy Monas apó válaszolni akar.

— Majd elmondjuk neki magának — felelte a mackótermetű varázsló, akinek nem kerülte el figyelmét Cormaek

sóhaja. Annál is inkább nem, mert érezte, hogy a köpenye szára megrebben, és a lábát csapkodja.

— Előbb a Mestereket kell meglátogatni — felelte az őr, és egy szemét mereven Cormack-re szegezte. Mintha

már derengeni kezdett volna neki valami.

— Akkor menjünk a Mesterekhez! — felelte gyorsan Monas apó.

A másik őr meghúzta a csengőzsinórt. Cormack a kardjához kapott, de csak két kísérő jelent meg a nagykapuba

vágott kiskapuban.

A két őr egy egy szeme összevillant Cormack mozdulatára. Amelyik az előbb jelzett, most újra rántott volna a

csengőzsinóron, de görcs állt a kezébe. Monas apó megdörzsölte a homlokát: kezdett fáradni.

A kísérők nyomába lépve Monas apó és Cormack gyorsan kiugrottak a kiskapun.

Az udvarban nem voltak sem bokrok, sem virágok. Az egészet kikövezték, és szobor szobrot követett

találomszerű összevisszaságban. Istenek, hősök, császárok egészalakos, mell-, vagy lovasszobrai: amelyek áhítatot,

merengést, mélabút, fennköltséget, szerelmet, és költőiséget sugároztak. A szoborparkon túl ott állt teljes

nagyságában a császári palota lakrésze.

Asszimetria uralta az épületet, nem mutatkozott rajta a tervezés kiszámítottsága. Az elmúlt évszázadokban a

császárok a saját ízlésüknek megfelelően mindi újabb és újabb szárnnyal bővítették, s ezért oldalra és föl más-más

stílus szerint terjeszkedett. Sem az ablakok, sem a falfelület, de még a díszrácsok, kapuk sem voltak egyformák,

vagy akár egyszínűek.

A szobrokat kerülgetve egy ritkán használt oldalbejáratig jutottak el, s azon át léptek be a császári lakrészbe.

Cormack mintha megváltozott volna, s most egy harmadik arcát mutatta Monas apónak. A szeme csillogott, és

hatalmas önuralom költözött belé. De látszott rajta, hogy sem büszkesége, sem vakmerősége nem hagyta el, csak

kicsit háttérbe szorult.

A széles folyosóról hamarosan egy szűk, dísztelen mellékjáratba fordultak le. Kis cellák tucatjai sorakoztak a

csupasz kőfalaknak valamiféle változatosságot kölcsönözve. A falakon, az ajtók között több füstöt, mint fényt adó

fáklyák vonták halovány derengésbe a rideg környezetet. Felettük fekete koromréteg, körülöttük kellemetlen

kátrányszag.

— Remélem nem a börtönök felé megyünk.- morogta Monas apó.

— A palotában nincsenek börtönök — felelte a barbár. Ezt egyébként mindenki tudta a birodalomban. A palota

az palota. A kísérők is tudták, és hallották Monas apó morfondírozását, csak méltóságon alulinak tartották, hogy

megválaszolják.

— Remek. Kik azok a Mesterek?

A barbár megvonta a vállát.

A cellákból nem szűrődött ki hang. Vagy üresek voltak, vagy rendkívül csendes emberek laktak bennük.

— Kik élnek itt? — kérdezte Monas apó az egyik kísérőjüket, aki semmiben nem különbözött az átlagkatonától.

— Szerzetesek.

--És mivel foglalkoznak?

— Hallgatnak.

--Értelmes elfoglaltság — vélte Monas apó, de fennhangon csak ennyit mondott: — Hallgatásuk, gondolom,

meditációt takar.

— Nem — mondta az átlagkatona unottan. Nem akarta, hogy a varázsló tovább kérdezősködjék.

— A lépteinket hallgatják.

—Vagy úgy!

Ezután a folyosó után visszatértek a palota előkelőbb részére.A kísérők Monas apót és Cormack-et egy tükrökkel

borított terembe vezették, aztán magukra hagyták őket anélkül, hogy mondtak volna valamit.

Cormack körbe-körbe forgolódott.

Egy rejtekajtó mögül őszes férfiú lépett a terembe. Köpenyét emberhossznyira húzta maga mögött a földön, és

szakállából is szalagok lógtak. Szemöldökét megvastagították, száját vékonyra, és sötétre húzták ki. A festék

arcának szigorú, merev jelleget adott. A Mesterek egyike volt.

Körbejárta a két idegent. Némán szemrevételezte külsejüket, ruhájuk esését, változékos színeit. Cormack-kel

meg lehetett elégedve, mert arckifejezése mit sem változott, Monas apónál viszont rosszallóvá váltak vonásai:

szemöldöke homlokára szaladt, szájának vonala vékonyra húzódott. Különösen az nem tetszett neki, hogy a

varázsló köpenye szakadt volt.

— Ilyen öltözékben nem kerülhet Lord Carvantas, és főképp nem császár elé — sommázta ítéletét.

— Én nem is akarok a császár elé kerülni — vonta meg a vállát Monas apó. — Csupán a barátomat kísértem el

hosszú és veszélyes útján.

A Mester elhallgatott és ismét Cormack felé fordította figyelmét. A barbárt kissé idegesítette ez a tüzetes

vizsgálat.

— Egyszerű viselet, de tiszta — bólogatott a Mester. — Viszont az ing színe nem megy a nadrághoz.

— Én megmondtam - vetette közbe Cormack.

A Mester egyesével a kezébe vette a barbár hajából lelógó szalagokat, és a mintáit kezdte nézegetni közvetlen

közelről. Majd két fejjel volt kisebb a barbárnál, és ezért néha talán jobban lehúzta szeméhez a szalagokat, mint

azt Cormack el tudta viselni. Kis híja volt, hogy hátra nem csapott: hogy mint valami szúnyogot, úgy hessentse el a

Mestert.

Csak Monas apó tekintete tartotta vissza, és az a furcsa bénultság, ami tagjain úrrá lett.

Aztán a Mester apró hümmögések kíséretében távozott.

— Mit hümmögött? — kérdezte idegesen Cormack. — Mit hümmögött?

Megjelent a két katona, és folytatták a kalauzolást.

A következő helyiség, ahol eyedü1 maradt Monas apó és Cormack, egy étkező volt. Hosszú, egyik végén

megterített asztal várta őket, s a kitömött madarakkal körberakott kandallóban lobogott a tűz.

— Együnk — mondta a barbár, és mindjárt leült az asztal végére, az egyik teríték mellé.

Monas apó a kezére csapott.

— Várunk.

Cormack türelmetlenül ütögette a térdét, és sötét pillantásokat vetett a varázsióra.

— Minek? — szólalt meg, amikor már nem bírta tovább. — Láthatóan nekünk készítették ki. Ha meg nem, akkor

most már a miénk.

— Várunk — mondta nyugodtan Monas apó.

— Mire? Megdermed a hús, felmelegszik a bor! Ha neked nem kell, megeszem a te táladról is.

— Biztosra veszem, hogy meg tudod tenni...

Aztán már csak azt vették észre, hogy szóváltásukat az asztal túlsó végéről kihallgatja valaki. A jelenlevő

harmadik nagyon hasonlított a tükörteremben megjelent Mesterre, de attól mekülönböztette egy lényeges vonás:

ennek a férfinak lefaragták az orrát.

— Egyenek — mondta halkan, amikor észrevette, hogy észrevették.

Cormack nekiesett az ételnek. Megragadta a húst, és kétfelé szakította. A nagyobbikat visszadobta a tálra —

egyelőre — a kisebbiket pedig megmártogatta a borban. Annyit tömött a pofájába, amennyi belefért.

— Éhes — mondta Monas apó a faragott orrú Mesternek.

Cormack kiköpött a fatányérjára egy darabot, mert majdnem megfulladt a mohóságtól. Ivott néhány kortyot,

aztán egy lepénnyel segítette a hús csúszását. Előzőleg a lepényt is megáztatta a borban. Majd, hogy kárba ne

vesszen, a tányérján fekvő félig megrágott húst is befalta.

Körülnézett, és meglátta a tojásokat. Azonnal maga elé vett párat, megrázta külön-külön mindegyiket, majd

lehántotta a héjukat. Megállás nélkül nyomta a szájába Őket, s egy ezüsttálból zöldes szószt ivott melléjük.

— Nyers nincs? — kérdezte a Mestert.

Monas apó eltolta a tányérját, pedig egy falatot sem evett belőle.

Cormack azonnal lecsapott rá.

A mackótermetű varázsló, habár szerette a hasát, most arra gondolt, miért nem élhet az emberiség ambrózián és

nektárokon? Esetleg zabálhatná a barbár a növények illatát.

A Mester egyszerre csak megfordult, és köpenyének suhogásától kísérten kiviharzott a szobából.

A kísérőik akkor jöttek be, amikor Cormack hangos böfögéssel adta tudtára a palota lakóinak, hogy befejezte az

étkezést.

Monas apó feltámogatta az elnehezült barbárt, és kezdetét vette útjuk harmadik szakasza.

Bár a varázsló nem értette a körbevezetősdi lényegét, halványan sejtette, hogy ez a kísérlet sem járt sikerrel.

Cormack soha nem fog Wyenhard császár elé kerülni.

Egy másik belső udvarra kerültek: itt műfák álltak műfüvön és közöttük műnyulak meredtek különböző pózokba.

Az udvart széles, meredek lépcsősor uralta, amely egy toronyba vezetett.

A kísérők nem akarhatták megmászni a lépcsőket, mert csak intettek, hogy Cormack és Monas apó induljanak el

felfelé, azután leültek az alsó fokok valamelyikére, és gyanús mosollyal az arcukon a távolba révedt tekintetük.

Monas apó megnézte a lépcsősort.

—Már megint!

Cormack arcára idült a kétségbeesés: ilyen ebéd után most ennyi lépcsőt meg kell mászniuk?

Monas apó feltette lábát az első lépcsőre. Aztán a másikkal fellépett a másodikra. Úgy mozgott, mintha húznák.

Cormack kicsit meggörnyedt, és gyomrára szorítva tenyerét nekivágott a meredeknek.

Két oldalt nem volt korlát, és a lépcső egyre keskenyebb lett. A háromnegyedénél, Monas apó erőteljes

megnyilatkozására, kifújták magukat, és azt az ezüstveretes ajtót fürkészték, amely fent elzárta az utat.

Ha zárva lesz...! — Monas apó nem merte végigondolni.

Aztán amikor felértek, az ajtó nem egyszerűen kinyílt, hanem egy ismeretlen mechanikus szerkezet behúzta a

falba. A barbár mérgesen felhorkant. Monas apó megértette miért: a harcos veszélyt szimatol, ha olyasvalamivel

találkozik, amit kardjával és erejével nem tud legyőzni.

Szóval megint nekem kell kihúzni a csávából — sóhajtott Monas apó, és nem szólt a sóhajtás mellé semmit, de

mindent beleadott, hogy az kifejező legyen.

Belépéskor fellobbantak a fáklyák a torony belsejében. Kis előteret világítottak be, amelyen túl megmozdult a fal

egyikrészlete, és újabb bejárat tűnt fel.

Egy szürke szoba tárult eléjük, amelyben egyetlen ember állt, kezét hátratéve, fejét felszegve.

Öltözéke mentes volt rnindenféle cicomától.

Nem lehetett Lord Carvantas, mert egy darab ágy, annyi nem volt a,közelben.

— Újra próbálkoztál? — szólalt meg az ismeretlen, és Cormack-hez fordult. Nem tört le a sikertelenség?

A barbár felismerte azt a mágust, aki fél évvel korábban kihajította a várból. Már támadott is volna, ha különös

bénultság nem lesz úrrá izmain. Haragosan Monas apóra pillantott, tekintetével parancsolva, hogy engedje el, de

Monas apó csak felvonta a vállát, és a mágus felé biccentett fejével.

— Vigye ki innen a barátját, és menjenek békével! — mondta a mágus Monas apónak. Különben kénytelen leszek

ismét kihajítani innen.

A mackótermetű varázsló leült egy székbe, és keresztbe vetve a lábát, kényelmesen hátradőlt

- Végre egy normális ember.- felelte barátságosan. — Aki talán megfelel néhány kérdésemre.

Cormack felnyögött.

Az udvari mágus elmélázott. Aztán a békés utat választotta. Ő is leült, és szintén keresztbe vetette lábát.

--Kérdezzen!

--Miért nem juthat el a barbár az uralkodó elé?

— A kérdés magában hordja a választ felelte a mágus.--Mert barbár. Hiába az öltözék, a próbákon megbukott. A

járása agresszív és olyan, mint egy csordáé. Étkezési szokásai némi kivetnivalót hagynak maguk után. Ezentul

pedig nem kaptak Lord Carvantastól engedélyt.

--Mindhármon lehet változtatni — mondta Monas apó.

A mágus csak felvonta a szemöldökét, de ez elég volt hozzá, hogy Monas apó felülvizsgálja előbbi kijelentését.

— Talán tette hozzá.

— De mindez csak töredéke annak, amit valószínűleg nem tud. A Mesterek nem voltak hajlandók többet

foglalkozni vele, mert biztosan megbukott volna a mindennapi érintkezés, a tánc, az illemtan, a művészetek, és a

tudományok terén. Sajnálom, de szerintem a hátránya olyan nagy, hogy félek, soha nem láthatja a császárt.

A mackótermetű varázsló igazat adott a mágusnak.

— Akkor nincs más hátra, csak a távozás— mondta —‚ de...

— Ne keserítsen el! — felelte szomorúan a mágus. — Nálam nem válik be az a trükk, amit a kapuőrnél

alkalmazott.

— ...miből lehetne mindazt a tudást elsajátítani, ami ide szükséges?

— A palota kapujával szemben egy régiségkereskedő őriz olyan fóliánsokat, amelyeken írva állnak a császári

udvar szabályai. Mindezt azért árulom cl, mert szerintem kidönthetetlen fába vágta a fejszéjét.

Monas apó máris megbánta a kérdést. Csak nem kötelezi el magát a barbár gyermekkori vágyálma mellett?

Hiszen ha tanítani akarná ezt a nagy melákot, akkor itt élné le hátralévő éveit!

— Megmozdullhatok? — kérdezte Cormack, miután látta, hogy Monas apó a fejét csóválja, a mágus pedig

bólogat hozzá.

— Gyere, Cormack!. — fogta meg a karját a mackóterme varázsló. — Visszavonulunk.

Amint lefelé ballagtak a lépcsőkön, a barbár rnegkérdezte:

— Akkor most nem sikerült?

-- Nem — felelte Monas apó.

És aznap este Cormack ismét berúgott.

Négyen emelték fel a barbár magatehetetlen testét a lóra. Ráborították a köpenyt, aztán odakötözték a Cormack-

hez, Cormack-et pedig a lóhoz, hogy le ne essen. Monas apó lóhátról

irányította nehézkes műveletet, és tartotta a fáklyát, hogy lássanak is valamit, hiszen még messze volt a virradat.

A barbár ébredése előtt szerette volna elhagyni a császárvárost. Hóna alatt ott lapultak a fóliánsok, fejében kész

volt a terv, szívében a remény, és mellette a megbékíthetetlen bosszúszomj a feladat kiagyalójával szemben.

Méghogy elkísérni a barbárt a császár elé!

Monas apó el akart vonulni a világtól, hogy minden figyelmét a barbár nevelésének szentelhesse. A következő

heteket magányban, embertől távol akarta eltölteni, valahol fenn a hegyekben. Ezért, amint elhagyták a várost, a

mackótermetű varázsló letért az útról, és a lovakra bízta magát. Lassan poroszkáltak az ismeretlen felé.

Békés hajnal köszöntött rájuk az erdőben. Lassan ébredtek fel a természet állatai, és Monas pó mélyeket

lélegzett, hogyfelfrissüljön. Valamiféle áhítat öntötte el a lelket...

— Hogy Gralgar, a járványok ragyás istene rohasztaná le a húst annak az arcáról, aki idekötözött engem!

Monas apó megunta á poroszkálást, és gyorsabb menetre ösztökélte a lovakat.

— Akárki is vagy, te szennyeslelkű korcs, az első ebéded marja szét a beledet! Vedd le már a fejemről ezt az

átkozott köpenyt, különben a szemeiddel tömöm el az orrod lyukait, ha kiszabadulok innen.

A lovak is megérezhették, hogy a reggel megérkeztével többet kell teljesíteniük, mert mintha maguktól ugrottak

volna meg, felszabadult kocogásba váltottak át.

Kirázod belőlem a lelket a pálinka maradékával együtt, hogy a saját szagodba fulladj bele az éjszakai takaród

alatt, te szőrőshátú gennyivadék, apádnak legaljasabb szándékából megszületett trágyadomb.

A mackótermetű varázsló úgy, vélte, ideje Cormack-nek megmutatni a harmatos erdő báját. Átnyúlt a másik

lóhoz, és felemelte a köpenyt Cormack fejéről. A barbár nehézkesen emelte fel a fejét. Szeme vérben forgott, de

nem is annyira a dühtől, hanem inkább az este elfogyasztott pálinkától.

— Ismerlek én valahonnan? — kérdezte mogorván.

— Már napok óta együtt vándorlunk — felelte Monas apó.

Cormack, ha lehet, még vörösebb lett az erőlködéstől, hogy rájöjjön, ki is az útitársa.

--A varázsló! — kiáltott fel aztán. Utálom a varázslókat tette hozzá.

— Legalább nem furdal a lelkiismeret mondta óriási hidegvérrel Monas apó.

— A falunknak is volt egy varázsiója, aki egyszer...

Monas apó visszahúzta a köpenyt a barbár fejére.

— ... annak is kivertem afél fogsorát... Van pálinka?

—Nincs.

Utálom a varázslókat — ismételte meg Cormaek.

Aztán elaludt. Monas apó úgy érezte, túl sokat használta a varázserelét az elmúlt napokban. Sokat, és megannyi

apróságra.

Felfelé, ez volt az útirány. Egész délelőtt felfele tartottak, és tisztességes utat jártak be. Monas apó kora délután

már a megálláson gondolkodott, és egy horhos vonalát követve barlang után kutatott. Elég elhagyatottnak tűnt a

vidék: a sziklafal zöldellt a mohától, a patak kristálytiszta vize békésen csobogott, az állatok nem menekültek el a

lovasok elől. De egy barlang sem akadt. Legalábbis akkora nem, amelyben megférhetett volna békésen egymás

mellett a varázsló és a barbár.

Monas apó megállt pihenni a lovakkal. Kioldozta Cormack kötelékeit, és a férfit a patak jéghideg vizébe

taszította. Cormack hassal zuhant a vízbe,és nem ébredt fel. Némi töprengés után Monas apó kiemelte a fejét,

hogy meg ne fulladjon.

Aztán meggondolta magát, és visszaejtette. De Cormack feleszmélt.

— Pálinka — mondta, és belekortyolt a patak vizébe. Hosszan ivott. — Hejhó! — kiáltotta szét aztán jókedvét, és

mivel a visszhang megsokszorozva felelt rá párszor még elüvöltötte a semmibe. Mintha még részegebb lett volna.

Monas apónak gyanús lett a dolog, és lehajolva ő is merített a patakból. Víz volt.

— Emberek! — hallatszott a fák sűrűjéből egy kiáltás.

Egy szakállas, nagydarab, elhanyagolt külsejű férfi bukkant fel a bokrok közül. Arcán széles mosoly ült, kezében

pedig két óriási tömlőt tartott.

— A vízbe lökött! — mondta a barbár Monas ápónak, és neki akart rohanni az ismeretlennek. Ám elcsúszott a

síkos köveken, aminek következtében ismét elterült a vízben, és kicsit csöndesebb lett.

— Olyan ritka errefelé az ember — üdvözölte őket a szakállas.— Talán eltévedtetek, hogy ott jártok, amerre még

az ember híre sem jut el?

— A magányt keressük — felelte Monas apó.

— Jó helyen! De, már megbocsáss, nem úgy néztek ki, mint holmi remeték.

--Csak most kezdjük a remeteéletet.

A férfiú vidoran bólintott.

--No, ha még előtte vagytok, akkor foadjátok el a meghívásomat. Van itt a közelben egy kis bányásztelepülés,

amelynek tagjai szívesen hallanák a városok híreit.

Monas apó Cormack-re nézett, aztán a nagydarab bányászra. Ha többen is vannak ott ilyen izmokkal, akkor talán

még a segítségére is lehetnek.

Kihúzta a barbárt a patakból, és nekitámasztotta a lovának Amíg a bányász megtöltötte a tömlőket vízzel, Monas

apó életre pofozta a barbárt. Mást hetekig ápoltak volna ilyen pofonok után, Cormack alig tért magához. Aztán a

tömlők Monas apó hátasára kerültek, Cormack pedig a saját lovára. Most derült. csak ki micsoda erővel

rendelkezik a bányász.

— Milyen ércet rejt a föld mélye errefelé? — érdeklődött Monas apó, amikor elindultak.

— Semmilyet — felelte vidáman a bányász. Duplán örült a találkozásnak: nem kellett a tömlőket cipelnie. Bár az

előbb, a barbár alatt kicsit megroppant a dereka.

— Akkor mi értelme volt tárnát nyitni ezen a helyen? — A varázsló elhatározta, hogy türelmes lesz ezzel a kedves

emberrel szemben.

— Keresünk valamit — közölte nagy titokzatosan a bányász, és a szája elé emelte az ujját, jelezve, hogy erről nem

szabad beszélnie.

—Mit?

— A tudás forrását.

— Valami mágikus követ?

--Nem. A tudás forrását.

— Értem — bizonygatta Monas apo. — Valamilyen varázslatos dolog, amely birtokában okosabb lesz az ember.

— Nem! A kutat keressük, amelyből minden tudás ered.

— A mitikus múlt — bólihtott Monas apó. — Az istenek ajándéka az első embereknek. De most már

megmondhatnád, barátom, hogy mi az! Egy medál? Egy alma? Egy szent könyv?

— Egy forrás — kiáltotta a bányász.

— Szóval ti sem tudjátok — felelte Monas apó szomorúan. —Akkor nehéz a feladatotok! -

A bányász a tömlők után nyúlkált. Monas apó szeme ártatlanul csillogot.

Alapvetően megváltozott a helyzet, amikor a következő bokor mögött ey tisztáson öt apró faház került a szemük

elé. A bányász mindjárt elrikoltotta magát, és tíz-tizenkét férfi bújt ki a napfényre.

Nagy rivalgással fogadták a vendégeket. A hangzavarra Cormack is felébredt.

Később. Monas apó elátkozta magát azért a mulasztásért, amit a patak partján követett el: nem kötözte oda a

barbárt a lovához. Pedig nem ártott volna az elővigyázatosság. Abban reménykedett, hogy a bányászok

segítségével mégiscsak tud valamilyen hatást gyakorolni Cormack-re, ám reményei összeomlottak. Az első

bányászt, amelyik odaért hozzájuk, Cormack úgy képen rúgta, hogy amaz lenyelte három fogát.

A másodiknak az orra vére eredt el fülsértő reccsenés kíséretében. Aztán egyszerre négyen csaptak le a barbárra,

akinek ennyi lába már nem volt. A helyzete a ló hátán viszont felettébb ingatagnak bizonyult, és Cormack

hamarosan hatalmasat nyekkent az édes anyaföldön.

A bányászok rávetették magukat, és Monas apó biztosra vette, hogy a barbárban, sem a pálinka, sem a tegnapi

ebéd, de még a belei sem maradnak bent. Cormack azonban a csodával határos módon, három bányásszal a hátán

felemelkedett, és úgy szórta szét támadóit, mint ázott kutya a bundájából a vizet. Aztán vasöklével megdolgozta

őket.

Monas apó csontok recsegését hallotta, mégsem kiáltott fel senki, hanem küzdött tovább. A barbár egyértelmű

fölényben volt. A mackótermetű varázsló mivel ki nem állhatta az egyenlőtlen küzdelmeket, az egyik bányász

tudatába kalapács képét villantotta be.

A férfi rögtön elszaladt, és hamarosan egy karhosszúságú nyéllel rendelkező, hatalmas kalapáccsal tért vissza

Meglóbálta a feje felett, és végső rohamra indult.

A roham számára volt a végső.

A kalapács nyele az ütés erejétől széttört Cormack alkarján. A lezuhanó vasfejet a barbár elkapta, és a bányász

képébe vágta, aki ájultan hullott a földre.

Acélból vannak a csontjai? — döbbent meg Monas apó.

A barbára fejeket vette célba. Most ököllel harcolt, nem úgy minta vásárban, ahol pofonokkal tette

mozgásképtelenné ellenfeleit. Kemény küzdelem volt. Két-három ökölcsapással lelassította a bányászokat, aztán

már kényelmesen halántékon vagy nyakon vághatta őket, aminek következtében kihullottak a küzdelemből.

Nem segítettek az időközben előkerült láncok, csákányok, vaskarók, és kalapácsok sem. Ha sebesülés történt azt

vagy Cormack okozta, vagy a bányászok véletlenségből egymást találták el.

Monas apó a lovon ült és ámult.

Cormack fél kört leírva egy mozdulattal végzett utolsó két ellenfelével, akik a csapás erejétől messze repültek. A

barbár tovább forgott, és új ellenfeleket keresett.

Monas apó túl magasan ült, és kiesett látóköréből.

Az egyik faház mögül fájtatás hallatszott. Cormack merev léptekkel megindult felderíteni a hang forrását,

csakhogy másik irányba.

A mackótermetű varázsló nem törődve a botladozó barbárral, sietett, hogy megmentse a faház mögött

megbújót. De csak három kylok állt ott, erős bányászállatok, amelyeknek a feladata a

mélyből kosarakban felküldött föld kihúzása volt. A lovaknál kisebb, nyakkal nem, de hatalmas szarvakkal

rendelkező állatok mindegyike izzadt volt: csak nemrégiben hagyhatták abba a munkát. Fülük szemük elé lógott: a

verekedés zaja ijeszthette meg őket.

Monas apó lekászálódott a lováról. Szemet szúrt neki egy földön kallódó szájkosár, amit az állatokra a munka

előtt feltétlen fel kellett csatolni, mert a kylok-nyelv hosszúra nyúlt, és égető fájdalmat okozott, ha hozzáért az

emberi bőrhöz. Felvette a szájkosarat, amely hidegen kovácsolt vasból készült, és az egyik kylok pofájára ököllel

kettő akkorát vert, hogy amaz rögtön elkezdett nyáladzani.

Monas apó felfogta a nyálat, aztán ment tovább a másik állathoz. Végigpofozta_mind a hármat. Aztán kilépett a

ház mögül, és belebotlott Cormack-be.

— Meginni! — parancsolta előrenyújtva a teli szájkosarat.

A barbár meglepődve vette át.

--Pálinka mondta szemérmetlenül Monas apó.

A barbár szeme felcsillant, és egy hajtásra ledöntötte a mintegy két kupányi italt.

Úgy dőlt el, ahogyan a fák. És óriási zajt keltett.

Amikorra Cormack tudata visszatért a bányászok mind egy szálig eltűntek. Monas apó beszélt a lelkükre, mert

nem tudta, milyen állapotban ébred a barbár. Cormack józanul eszmélt fel, és alaposan meglepődött, hogy nincs

börtönben. Aztán hasogató fejfájása közepette visszatértek az emlékei.

— Mit keresünk itt? — kérdezte. — És hol vannak az emberek?— mindenre azért még nem emlékezett.

— Elvonultunk a világ zajától — felelte Monas apó. — Illemtant fogok neked tanítani.

— Mi az az illem?

— Itt kezdjük!

A faházak kényelmesek voltak, és melegek. Az élelem akár évekig elég lett volna kettejüknek. Választhattak,

hogy hova költözzenek be. Cormack a szabadban akart aludni, de Monas apó nem engedte neki, és kijelölt egy

házat, ahol egy szalmazsákon normális emberhez foghatóan pihenhetett a barbár. Ezután a varázsló kiválasztotta

magának,a legtávolabbi lakot, majd annak ajtajára felszerelt néhány zárat, ablakaira pedig egy erős vasrácsot.

Az első nap még szabadjára engedte a barbárt, s az elment vadászni. Eközben a mackótermetű varázsló átnézte a

fóliánsokat, és megtervezte az elkövetkező hetek rendjét. Szigorú mesterként semmi szabadidőt nem hagyott a

tanítványának, még az éjszakákat sem.

Rengeteg mindent bele kellett vemie a barbár jól védett agyába. Ez nem ment volna varázstudomány nélkül,

úgyhogy Monas apó elsődleges terve szerint a tudást éjszaka varázsolja bele Cormack fejébe, nappal pedig

begyakorolják az álomban tanultakat.

Aznap este azonban lehetetlen volt kezdeni. Cormack a vadászatból két vadkant hozott, meg egy őzet. Annyira

belakott, hogy éjszaka ide-oda vetette magát a szalmazsákon, és morgott, mint valami farkas. Monas apó letett

erre az estére tervéről, és elhatározta, hogy az étkezés szabályaival fogja kezdeni másnap.

--Jó reggelt — mondta reggel a varázsló a barbárnak, amikor az kitámolygott a faházból.

--Mi van? — kérdezte a barbár kihívóan.

— Megkezdtük a tanulást: Mondd, hogy jó reggelt!

— Minek?

--Mert minden találkozáskor köszönünk egymásnak.

— Minek?

— Hogy megtiszteld a másikat.

— Utalom a varázslókat.

Monas apó hagyta, hadd menjen vadászni a barbár. Amíg Cormack távol volt, leereszkedett a tárnába.

Nem időzött lent sokáig. A bányász igazat mondott: nem fémek után kutattak. Monas apó gyorsan távozott a

szűk bányból, nem bírta a lezártságot. Aztán, más dolga nem lévén, elmélyedt annak a kérdésnek a

boncolgatásában, mit okozna, ha az emberek metalálnák a tudás forrását, amiből mindenki ihat, és a titkok

tudójává válik.

A mackótermetű varázslónak felrémlett a bányász arca, amikor erről beszélgettek, s ez az emlék bearanyozta

napját. Egészen addig, míg Cormack vissza nem tért.

Este egy véletlen baleset folytán a tábortűz lángja feketévé égette a húst, és a, barbár üres gyomorral feküdt le

aludni. .Csak ő, mert Monas apó hogy- hogynem megérezte, mi fog történni,

és megette az előző esti maradékot.

Éjfél elmúltával a mackótermetű varázsló csendesen átosont a házak kozou Cormack lakhelyéig. A hold fénye

megvilágította a tisztást, és bevilágította a szobát. Monas apó egy széket húzott Cormack ágyához, majd

kiterjesztette kezet a barbár feje fölé.

Mentális behatolása Cormack agyába legalább annyi erőt kiszívott a varázsióból, mintha egy megemelhetetlen

pöröllyel akarta volna bezúzni a barbár koponyáját. Amikor végre befurakodott a gondolatai közé, nem állhatta

meg, hogy körül ne nézzen.

Cormack a világ szélső oszlopainál, a nagy Megador hegylánc tövében született. Egész családját legyilkolták

gyermekkorában, és a fiú elbocsátott zsoldosokhoz csapódott, azok nevelték fel. Aztán a fosztogató zsoldosokra

egyszer Wyenhard császár katonái csaptak le, és fogságba ejtették valamennyit. Cormack ekkor hallott először a

birodalomról, és a császárról. Bámulta hatalmáért, hogy ekkora földnek az ura, és kitörölhetetlen vágya lett, hogy

szolgálhassa, akár az élete árán is. Cormack egészében véve jóindulatú volt, csak egy kicsit hamar eljárt a keze. És

nem bírta a pálinkát.

Azért is küzdött vele oly gyakran, mert nem hitte el, hogy őt bárki-bármi legyőzheti.

— Próbálkozzunk az evéssel — morogta zavartan Monas apó, és a saját tudását, megtoldva a fóliánsok idevágó

tartalmával, átplántálta .Cormack agyába. Nem feledkezett meg arról sem, hogy némileg letompítsa a

türelmetlenségét: nem akarta nappal az erejét a barbár megszabályozására pazarolni.

Féltette az erőtartalékait.

— Valami történt velem az éjszaka — mondta reggel Cormack.

— Olyan volt, mintha ébren lettem volna, és egy csomó hihetetlen dolog történt velem.

— Álmodtál jegyezte meg Monas apó. — Mással is előfordul.

— Ilyenek az álmok?

A varázsló összedörzsölte tenyerét.

— És mit álmodtál?

— Egy asztal mellett ültem, és ettem — kezdte Cormack. —Rengeteg sült: fácánok, disznók, ökrök voltak ott, és

én csak ettem és ettem. De akárhányszor hasítottam a húsból, a fácánok az ujjamba csíptek, a disznók belém

haraptak, az ökör meg rámdőlt.

— Kegyetlen álom lehetett — veregette meg Monas apó Cormack vállát. A barbár olyannyira a hatása alatt

lehetett, hogy még csúnyán nézni is elfelejtett. — Azt hiszem, ezzel kezdjük a tanulást,

Miután Cormack meghozta az ebédrevalót, és óvatosan megsütötte, megkezdhették a tanulást. Monas apó

réztányérokra adagolta a húst. Cormack maga elé húzta valamennyit

A varázsló visszahúzkodta a tányérokat egy kivételével az asztal közepére, s amikor Cormack értük nyúlt,

eltűntette őket. Tudta, hogy ezzel nem növeli a barbár rokonszenvét maga iránt, de ki akart küszöbölni minden

tényezőt, ami akadályozza a tanulást.

Elsőként a barbárt kellett volna...

— Cormack, mit jelent számodra az a fogalom, hogy mérték?

—Érték?

--Mérték.

— A pofon erősségét. Néha zavaró, hogy hamar kidőlnek az ellenfeleim, és olyankor kisebbeket ütök.

— Ezen kívül?

A barbár arcára töprengő kifejezés ült ki.

— Nem mindenki bír felemelni olyan terhet, amilyet én —mondta aztán. — Csak kevesebbet. Ha megmérjük,

akkor látni lehet, hogy én vagyok az erősebb.

— Nagyszerű — mondta Monas apó. — A mérték olyasvalami, amivel számon tartjuk valamiből sok van-e, vagy

kevés. Valami kicsi-e, vagy nagy. Most nem veheted el magadnak az összes húst, másra is tekintettel kell lenned.

— De te ettél tegnap este.

— Itt nem rólam van szó. Képzeld el, hogy a palotában vagy...

-- Már hogyne rólad lenne szó! Csak ketten ülünk az asztalnál.

— ... a palotában vagy a Császár asztalánál. Wyenhard császár elöl sem vennéd el az ételt!

Cormack dörmögött valamit, amit nem lehetett érteni. De befejezte a vitatkozást.

— Ha nem elég az étel, még kérhetsz — folytatta Monas apó.

— Nem elég.

— Majd ha megetted azt.

Cormack belenyúlt a tányérba.

- Nem így!-- üvöltött rá hirtelen Monas apó, majd lecserdesedett: — Három evőeszközt találsz a tányér mellett.

A kést ismered...

— Ismerem — mondta sötéten a barbár, és megmarkolta, mint fegyvert.

— Nem jó — mondta Monas apó. Áthajolt az asztal felett, és megigazította a kést a barbár kezében.

— Így nem lehet szúrni... azaz kanyarítani a húsból — mondta Cormack.

— Dehogynem, csak szükség van a nagyobbik villára. Fogd meg!

Cormack megragadta a kétágú villát, mintha harcolni akarna vele. Monas apó ismét előredőlt, és segített.

Most döfd bele a villát a húsba!

Cormack megpróbálta. A villa lecsúszott, és kibicsaklott a kezéből. Csengve hullt az asztalra.

— Még egyszer! — parancsolta Monas apó.

Még harminckétszer próbálták meg.

— Most, hogy végre sikerült — lihegte Monas apó az utolsó próbálkozás után —‚ most a késsel vágj le egy apró

csíkocskát!

A villára szúrt hús elfordult Cormack kezében.

— Hogy tartod? Ragadd meg!

A barbár a felszólításnak engedelmeskedve azonnal kézbe kapta a húst.

— A villát kellett volna...

Már sötétedett, amikor Cormack végre levágta az első csíkot.

— Ötöt illik levágni egy alkalommal —. Monas apónak remegett a hangja. — Utána megfogod a kis villát, és a

levágott darábkákat egyesével a szádba teszed vele.

Felállt az asztaltól, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Mivel megszomjazott, egy bőrtömlőből vizet töltött

magának. Mire felnézett, egy falatnyi hús sem volt Cormack tányérján, csupán egy fényesre nyalt csontdarab.

Cormack keze zsírtól ragyogott.

— Mit álmodtál hajnalban? — kérdezte fáradtan Monas apó.

— Nem emlékszem rá.

Aznap éjjel a barbár újból átélte az álmát. Ezzel együtt szabályok százaival lett okosabb. És amikor felkelt a nap,

minden kezdődött elölről.

Fáradozásaikat azonban siker koronázta, mert Cormack elsajátítva a fogásokat estére már egy egész tál tartalmát

felfalta. Persze nem ment tökéletesen, de létkérdés volt számára, mert a varázsló nem engedte máshogy enni,

csak késsel és villával.

— Ne nyitott szájjal egyél! — intette Monas apó.

— Akkor hogyan kapjam be? — értetlenkedett Cormack.

— Amikor a villával... a villával (!) a szádba teszed, akkor kinyithatod. Utána zárd be. Rágás közben ne nyisd ki!

Viszont hafinom, akkor moroghatsz hozzá, s ezzel megdicséred a vendéglátódat.

— Előtte volna kedvem morogni — morogta Cormack.

—Lassan rágj!

— Szomjas vagyok.

Ezzel elérkeztek egy újabb fordulóhoz.

Mi lenne, ha nem csorogna le a pofád két oldalán a víz? —kérdezte ingerülten Monas apó Cormac-et.

— Sokkal több vizet kellene lenyelnem.

— Képzeld azt, hogy bor!

--Képzeld azt, hogy jól csinálom!

A tanulást egyéb gondok miatt sokszor meg kellett szakítani. Corrnack gyakorta eljárogatott a tisztás széli

bokrokhoz. Monas apó a végén már gyanakodott, hogy a barbár csak lógni akar, és egyszer utána ment.

De Cormack nem csapta be. Ám nem is tanult meg helyesen inni.

—Ne döntsd meg annyira a kupát!

— Így esik jól!

— De csurom víz vagy!

— Majd megszáradok! Az én gondom.

Megelégelvén a vízpocsékolást, Monas apó egy hatalmas hordóba állította a barbárt. Cormack-nek előbb bokáig,

térdig, derékig, mellig, majd nyaki ért a víz.

--És most? — bugyborékolta, és lábujjhegyre emelkedett, hogy kapjon egy kis levegőt. Monas apó a hordó

peremén ücsörgött, a lábát lógázta, és egy kancsót egyensúlyozott a térdén.

— Igyál! — mondta szenvtelenül. Lenyújtotta a kupát, de Cormack nem vette el. — Ha nem iszol, akkor a

többihez öntöm az egészet!

— El kellene mennem oldalra — nyögte Cormack.

— Ott maradsz.

Ez volt az első kupa, amelyből nem csöppent félre semmi víz.

A hatodik napon Monas apó elégségesnek ítélte Cormack asztalnál nyújtott teljesítményét, és másik tárgyat tolt

előtérbe. A köszönést, es az udvariassági formulákat.

— Jó reggelt köszöntötte a barbárt, amikor az kilépett a napfényre a házikóból.

—Ma is az evést gyakoroljuk? — kérdezte Cormack.

— Mit kell válaszolni, ha valaki köszön nekünk? – kérdezte Monas apó.

— Visszaköszönni — vágta rá a választ a barbár, hála Monas apó éjszakai különmunkájának.

--Köszönj vissza! — mondta Monas apó.

—Jó.

A mackótermetű varázsló várt egy ideig.

— Most? — kérdezte a barbár.

— Azonnal.

— Melyiket a sok közül? —kérdezte rémülten Cormack, mert vagy ötven formula nyüzsgött a fejében:

eseményekhez, időhöz, és társadalmi helyzethez köthetően.

— Akármelyiket, amely szerinted megfelel — legyintett Monas apó.

— Jó étvágyat! —felelte a barbár.

A nap hátralévő részében Monas apó különböző rangú személyekként jelent meg a barbár előtt, és Cormack-nek

ki kellett választania a megfelelő köszönési formát. Mielőtt lement volna a nap, Monas apó volt császár, herceg,

földműves, nyeregárus, pap,katona...

— Hogy köszönsz egy katonának? — kérdezte a barbárt.

— Barát vagy ellenség?

Monas apó nem sokat fontolgatott.

-Barát.

--Harcoltunk együtt? -

— Igen.

Cormack odalépett elé, és egy mozdulattal átkarolta a mackótermetű varázsiót. Alaposan megdöngette a hátát,

aztán megrázta, és megcsapkodta vállait.

— Katonáknak nem köszönünk — köhögte Monas apó — ha a császár elé igyekszel. Úgyhogy ezt most hagyjuk!

Folyamatosan bővült a tananyag. Cormack a helyes köszönés után egyes beszédtémákat sajátított el. Monas apó

természetesen nem készítette fel minden helyzetre, csupán a Lord Carvantas-szal és a császárral való találkozóra.

Betanította a barbárnak azt is, hogyan adja elő kérelmét.

— Miért nem lehet egyszerűbben?

— Mert az udvari szabályok így követelik meg— felelte Monas apó. Mialatt Cormack a helyes hangsúlyozást

gyakorolta, a varázsló egy kis szobrocskát farigcsált.

— Mit jelent az hogy “magasságos felségének teste épségét megőrizni méltó valék az én szívemben”?

— Hogy be akarsz állni a testőrének.

— Mondom azt!

— Mondod ezt!

— Most pedig — szólalt meg a harmadik hét elején Monas apó. a szavakat összekombináljuk a mozdulatokkal!

Emeld fel a kezed!

Cormack magasra nyújtózott.

— Utánozz engem! — sóhajtotta Monas apó.

--Utánozz engem! — sóhajtotta a barbár.

— Csak a mozdulatokat! Előbb a kecses kéztartást!

Cormack azonban túl merev volt az udvari kecsességhez. Megpróbálta ugyan a Monas apó által mutatott

mozdulatokat elvégezni, de csak nem sikerült.

— Láttál te már halott embert? — kérdezte Monas apó a barbárt hosszas és eredménytelen gyakorlás után.

— Többször is — felelte Cormaek.

— És olyan halott embert láttál-e már, amelyiknek ki volt törve a nyaka?

--Eljátsszuk?

Monas apó meg se rezzent a célzatos kérdésre.

— És a keze, meg a lába?

— Igen.

— Mutasd meg, hogy nézett ki! Feküdj le a földre!

Cormack elhasalt a porban. Félrecsapta a fejét, kitekerte a karjait, és kifordította a lábfejét.

-- No, most így állj fel! — utasította Monas apó.

Cormack kétszer esett hasra, de sikerült.

— Tökéletes! — mosolygott Monas apó. — Járd körbe az udvart!

A barbár elindult, és kacsázó léptekkel bebarangolta a tisztást. Monas apó intett, hogy ne folytassa. Szürkületkor

Cormack már egész úriasan mozgott, de a varázsló mégsem ezért hagyatta abba,vele a gyakorlást, hanem mert

alig látott már valamit a barbár csetlő-botló alakjából. Csupán a puffanásokat hallotta, amelyek ugyan jóleső

melegséggel töltötték el szívét, ám látvány nélkül mit sem értek.

Az elkövetkező napokon azonban egyre kevesebbet mosolygott a varázsló, és egyre többször aludt el a padon

üldögélve.

— Most pedig jöjjön a tánc! — folytatta Cormack átformálását Monas apó karikás szemekkel, amikor már úgy

érezte, hogy nem bírja tovább az éjszakázást.

— Hol vannak a muzsikusok? — nézett körül Cormack.

— Csak megzavarnának — felelte Monas apó.

Odaállt Cormack elé, és a kezét nyújtotta.

— Próbáld meg lágyan megfogni. Mint egy nőnek.

A barbár nagyon furcsán nézett rá.

— Rajta!

Monas apónak más elképzelései voltak a lágysáról. Később egy kylok-szájkosarat húzott kezére, és azzal

próbálkozott. Vaspapucsot azonban nem talált sehol, arról nem is szólva, hogy a barbárt úgy kellett rángatni, hogy

belefájdult a válla.

— Jól van mondta, amikor már attól félt, hogy sarujának a felső fele is teljesen elkopik. --Kirajzolom neked a

földre a lépések sorrendjét. Próbálkozz nélkülem!

A napi beosztás szerint reggelenként Cormack a tisztás füvén szökdécselt, délutánonként pedig tojásokkal

zsonglőrködött. Egyik kezéből a másikba dobálta Őket, néha pedig fel a magasba, és vigyázott, hogy ne törjenek

össze.

Hamarosan fület sértő rikoltozással fogadták a vadon madarai Monas apó megjelenését a fészkük körül.

Cormack mindeközben foltokban: kitaposta a tisztás füvét. A varázsló nagyon örült, amikor a helyes lépéseket

begyakorolta a barbár, és mivel ez elég bosszú időbe telt, nem nagyon erőltette,

hogy helyes ritmusra is lépjen. Megelégedett egy lágy kézfogással, és pár fordulóval.

— Cormack — mondta egy szép napon Monas apó. — Áttérünk egy másik elsajátítandó tudásra: az emberi

tulajdonságok közül, most az értékesebbeket fogjuk gyakorolni.

— Harcolunk végre?

— Nem. Csak türelem! Mert ezzel fogjuk kezdeni.

A mackótermetű varázsló leültette a barbárt a tűző napra, és részletesen leírta neki lakóhelyét Felsorolta mind a

tizennégy csúcsot, amelyek körülölelik kis hegyi házikóját, majd felsorolta a hágókat, sziklák neveit, a völgyeket, a

völgyek növényeinek nevét; és minden ott élőnek a nevét is. Cormack-et háromszor kellett felkeltenie.

— Van még pálinka? — kérdezte harmadszorra Cormack bágyadtan. Szemei lecsukódtak.

Erre Monas apó jókorát húzott egy tányérral a barbár fejére. Aztán elhajította a használhatatlanná vált tányért.

Cormack felugrott, és bőszülten forgott körbe.

— Nyugalom! — mondta Monas apó, és ezzel tovább léptek a jó tulajdonságok terén.

— Miért legyek nyugodt — süvöltötte Cormack — amikor valaki orvul megtámadott?

— Mert a jó harcos minden esetben megőrzi nyugalmát.

— Megőrzöm — morogta Cormack. — Csak az utóbbi napokban nagyon könnyen felidegesítem magam. Nem

vagyok hozzászokva a tétlenséghez. Legalábbis van egy kis pálinka nálam hasonló esetekre.

Monas apó lenyomta a barbárt a földre.

— Most gyakoroljuk az erények legmagasabbikát! Minden esetben őrizd meg a nyugalmadat.

Cormack biccentett.

— Kipihenheted magad — mondta a varázsló. — Úgyis annyit verekedtél! Amikor az a pimasz lókupec

megjegyzést tett rád...

— Milyen megjegyzést?

— Szétverted a piacot, és ő utánad kiáltott valamit. Lepényöklű fajankónak nevezett.

Cormack felugrott. Arca teljesen kivörösödött a dühtől. Először nem talált szavakat, majd Monas apó nyugodt

arcára tekintve hirtelen lecsillapodott. Visszaült a földre.

— Aztán ez a bányász is... Mialatt jöttünk az erdőbe, főként rajtad élcelődött. Azt mondta, úgy nézel ki, mint egy

vásári mutatványos...

— Szét kellett volna vernem a képét teljesen! — jegyezte meg a barbár dühösen ugyan, de nem elvesztve

nyugalmat:

— Aztán én is átvertelek...

Cormack két lépéssel Monas apó előtt termett, arca eltorzult a dühtől, és a magasba emelte a mackótermetű

varázslót. Ám nem bírta sokáig tartani, úgyhogy visszatette a földre. Nem tudta üssön-e, vagy mindjárt gyilkoljon.

— Elvesztetted a nyugalmadat! — figyelmeztette Monas apó. — Nos, addig gyakoroljuk, amíg meg nem tanulsz

uralkodni magadon!

Napok múltán Monas apó feladta. Rájött, hogyha nem itt akar meghalni, be kell érnie részeredményekkel.

— Vidámság. Wyenhard császár környezetében senki nem lehet szomorú. Mosolyogj, Cormack! Mosolyogj!

Cormack akarta, de nem sikerült. Rezzenéstelen arca csupán azt a belső kínt tükrözte, amely a próbálkozást

kísérte. A barbár szája meg se rezzent.

— Csak van egy történet, ami felvidít. Amire szívesen emlékszel — segített Monas apó.

— Hogyne! — derült fel Comiack. A Cingár Tannaryk egyik este csúnyán berúgott, annyira, hogy másnapra sem

józanodott ki. Amikor felébredtünk a börtönben, ő mindenképp vissza akart menni a kocsmába. Azt akarta, hogy

juttassam ki a rácson át! Hát én megfogtam, és egyenesen a rácsnak szaladtam vele, hátha kifér a rések között...

Még én sem voltam teljesen józan...

Cormack úgy röhögött, hogy a faházak megremegtek.

— Kicsit visszafogottabban! — mosolygott Monas apó.

Cormack a térdét csapkodta, aztán levágódott egy padra. A pad megbillent, a barbár a földön találta magát.

Teljesen hanyatt dőlt, és még mindig visszhangzott a tisztás a röhögésétől.

— Tényleg mókás történet volt — jegyezte meg Monas apó. Aztán halkan hozzátette: — Legalább a bátorsággal

és a hősiességgel nem kell annyit vesződni.

A jóság és szerénység pedig két olyan tulajdonság, amit egy, császári udvarban nem szabad komolyan venni.

A tananyag legnehezebb részét a végére tartogatta Monas apó.

— Művészet nélkül mit sem ér az ember élete — szónokolta a barbárnak. — Művészet nélkül a birodalmak nem

lennének hatalmasak, az emberek pedig nem érnének semmit...

--Én eddig is jól elvoltam nélküle — vonta meg a vállát Cormack, akinél rosszabb közönséget Monas apó még

sohasem kapott.

— Persze! De még a császár testőrének sem vesznek föl! — ez hatott. Cormack megduplázta figyelmét. Az

udvarban illik a kimagasló alkotásokat felismerni a falon, és pár dicsérő szót ejteni róluk az uralkodónak. Sorjában

megyünk, hogy ne téveszd el.

Monas apó egy vázlatokkal telerajzólt fóliánst tett a barbár elé az asztalra; Cormack fölé hajolt, és összehúzott

tekintettel méregette.

— Ezeket alig lehet észrevenni. Alaposan oda kell figyelnem.

— Ezek csak kicsinyített vázlatai az eredeti festményeknek — csapta nyakon Monas apó.

Szerencséjére Cormack megtanulta már, mi az a türelem.

— Az első mű Wyenhard császár alkotása. “Amikor a fátronfa ágán két paradicsommadár egymásnak ad zenét” a

címe. A képről a következőket kell kiemelni: a madarak rikító színei az élet változatosságát jeleníti meg. A fa, és a

rajta lobogó szalagok a mozgást, és az örömöt idézik fel a szemlélőben. A kép alkotója eredetisége miatt érdemel

dicséretet. Mondd utánam!

--Nem tudom — rázta meg a fejét a barbár.

— Dehogynem — felelte dühösen Monas apó. Egész éjszaka ott álltam az ágyad mellett, hogy beleverjem a

fejedbe.

— Igen? — döbbent meg Corrnack.

— Már lassan egy hónapja, hogy alig alszom éjjelenként!

— Akkor semmit nem magamtól tanultam meg? — Cormack teljesen letört a felismeréstől.

— Dehogynem sietett megvigasztalni Monas apó. Majd most jut csődbe a munkája! — Csupán megkönnyítettem

a tanulásod. Most pedig mondd utánam, és közben nézd meg, melyik képről is van szó.

Cormack bólintott és engedelmeskedett.

— Wyenhard császár alkotása: “Amikor a fátronfa ágán két paradicsommadár egymásnak ad zenét” a címe —

aztán eIemezte a művet.

— Kiváló!-- dicsérte meg Monas apó. Különösen barátságos volt a mackótermetű varázsló. — Lépjünk tovább! A

következő képet is Wyenhard császár festette. “Amikor a tavaszi szél virágszirmot hord a rózsaszín sziklák fölé.”

Meg kell említeni a könnyedséget, amely az egész képet áthatja, és az eredetiséget, amely a levegőben tovaszálló

szalagok formájában nyilvánul meg.

Cormack engedelmesen megismételte a szavakat, és tüzetesen szemügyre vette a kis rajzocskát.

— Wyenhard császár alkotta a harmadik festményt is — folytatta rendületlenül. Monas apó... egészen másnap

délig.

Cormack feje mar zsongott a rengeteg képtől, madártól, szalagtól. A varázsló engedélyezett neki egy kis pihenőt,

mert versekkel szerette volna folytatni a tanítást, és a verseket mindenkinek ismernie kelett, aki az uralkodó

közelében tartózkodott, hiszen a verseket is Wyenhard császár írta.

A barbár ütemezve tanulta meg a verseket, így egy füst alatt letudták az éneklést is. .A felmondások alatt

jelentősen megnőtt Cormack szókincse.

Amikor egy hónap elteltével visszatértek a bányászok két telepűlésről hozott erősítésükkel együtt, Cormack

fogadta őket.

Magára öltötte díszes ruháját, és méltósággal megállt a tétovázó emberek előtt.

— Mit óhajtanak? — kérdezte elegáns kézmozdulattal kísérve szavait.

— A munkánkat akarjuk — lépett elő egy hiányos fogazatú bányász. — A házainkat, a táhnánkat...

— Ahogy parancsolják! Mi úgy sem akarunk itt több időt eltölteni! Járjanak szerencsével a munkájuk során!

Monas apó némán szédelgett egy faháznak támaszkodva.

— Jól csináltam? — kérdezte utána súgva a barbár.

A varázsló bólintani is alig bírt.

— A császárért — súgta a barbár..

Mindezek után felpakoltak, és távoztak. Amikor kilovagoltak a falucskából, a bányászok között egy szó járt szájról

szájra: a forrás. Az emberek szentül meg voltak győződve, hogy Monas apó és a barbár megtalálták a tudás

forrását.

Egy város nőtt ki aztán a vadonból ezen a helyen. A bányászok házai megsokasodtak, s előbb-utóbb mindegyiket

gyereksírás verte fel. Megérkeztek az első kereskedők, kiépültek az utak. Szentélyekben hódoltak a lakosok

isteneiknek, majd megérkezett a birtok urának intézője is, és palotát építtetett a központban.

Az énekesmadarak viszont elköltöztek a tájról...

Monas apó varázstudományának köszönhetően átjutottak az első két kapun. A már ismert útvonalon sorra

megjárták a Mestereket.

Cormack légies léptekkel haladt el azon a kopár folyosón, ahol cellák tucatjai sorakoztak. Ennek hatására Monas

apó is megpróbált lábujjhegyen járni, de hamar letett erről a szándékáról. Ott dübörgött a két katona és Cormack

nyomában.

A barbár öltözéke megfelelőnek találtatott, bár az első Mester megjegyezte, hogy mintha már látta volna ezt a

ruhát, és változatosabban kellene öltözködni egy őfelségéhez igyekvő polgárnak; mégsem gördített akadályokat

továbbjutásuk elé.

A megterített asztalnál Cormack nyugodtan, és illem szerint evett. Apró darabokat nyesegetett le a villával

megtártott húsról, aztán lassan elrágta Őket. Amikor a kupából ivott, a mellette őrködő Mester halkan

megjegyezte:

— Beleér az orra a borba!

..de Monas apó gyilkos pillantása belefojtotta a folytatást.

Három újabb próba állt a barbár előtt Tancolt egy szikár, kopaszodó, savanyú arcú Mesterrel, aki idegesítően

köhécselt, valahányszor csak elvétette Cormack a ritmust. Aztán Monas apó is köhécselni kezdett, valahányszor

egy zenész rossz húrt fogott a lantján, és a Mester nemsokára elhallgatott. Egy pálca csattanásai es jajkiáltások

adtak a kísérőzenét a barbár es a varázsló távozásához.

Tánc után versmondás és éneklés következett. A Mesterek aznap délután hasogató fejfájásra panaszkodtak, ami

megakadályozta őket abban, hogy a szöveg helyességére figyeljenek. Bizonyos, hogy nem utólagos mentegetőzés

volt, amiért Cormack-et tovább engedték, mert miközben a barbár odaadóan szavalt, Monas apó megfigyelte,

hogy a két Mester arcát néha eltorzítja valamilyen fájdalom.

Őszintén sajnálta őket.

A császári díszteremben is körbevezették a két látogatót az őrök az utolsó próba előtt. Itt, ahol az udvari bálok

zajlottak, állították ki a palota legszebb festményeit. Mintha csak nézelődne, egy udvaroncnak álcázott

hosszúköpenyes, kifestett szemöldökű férfi elbeszélgetett róluk Cormack-kel.

A barbár elhadarta a képekről betanult szövegeket, és egyszer sem tévesztett. Monas apó szemben aprókat

bólogatott, hogy így is segítsen.

Az őrök továbbvitték őket.

A végső megmérettetés volt a legnehezebb. A Nagymester alaposan szemrevételezve a barbárt, azonnal

rátapintott annak gyenge pontjára, s nem tudva hogy az életével játszik, becsmérelni kezdte az eddig nyújtott

teljesítményét. Fitymálta a ruháját, morzsákat fedezett fel a szája szögletében, megragadta az orrát és

megrángatta.

Monas apó azt a pillanatot várta, amikor majd közbe kell lépnie. Eltervezte, hogyan fogja a Nagymestert

átrepíteni a berendezést alkotó tölgyfa asztal, és selyempárnás fotelok fölött az ablakok alá. Közben visszafogja a

barbárt es leszereli a beözönlő katonákat. Hosszabb távra nem tervezett, mert Cormack úgyis kiverekszi magát

innen. Az udvari mágus okozhat egyedül fejtörést, de majd a helyzet magával hozza a megoldást.

A tervre aztán semmi szükség nem volt. Cormaek rendületlen állt, mintha süketnéma lenne, és nem reagált a

Nagymester szavaira. Monas apónak elég volt mélyen a szemébe néznie, hogy rájöjjön, miért. Olyan régóta együtt

voltak, hogy már ismerte Cormack gondolatait.

A barbár közel érezte magát a célhoz. Olyan közel, amely végtelen türelmet adott neki, és végtelen kitartást.

Megingathatatlan volt, túl akart jutni a Mestereken, és túl is jutott rajtuk.

— Lord Carvantas ma nem fogad — jelentette ki az az ajtónálló, aki a lord hálószobája előtt strázsált.

— De fogadok!- hallatszott ki belülről egy érces hang.

Sajnálatos módon túl gyenge ahhoz, hogy bárki is felzaklassa — mondta egy kicsivel hangosabban az ajtónálló.

— Egyáltalán nem érzem magam gyengének — üvöltötte ki belülről valaki.

--A parancs az, hogy mindenkit tartsak távol — kiabálta az ajtónálló.

—Bejöhetnek!

--Nem mehetnek be!

—De igen!

--De nem!— üvöltötte most már az őr is.

Monas apó és Cormack tanácstalanul néztek egymásra.

--Üssek? — ezt kérdezte Cormack tekintete.

--Üss! — bólintott Monas apó.

Cormack ebben a környezetben nem mert magára hagyatkozni, de ha egyszer Monas apó is úgy gondolja, hogy

üssön...

A barbár ismét a régi volt. Egy kézzel nyakon teremtette az ajtónállót, aki nekicsapódott az ajtónak, ami előtt állt,

és nagyot koppanva rajta elájult. A koppanás után dermedt csend ülte meg a folyosónak azt a részét. Cormack

folytatta: két kísérőjüket is elnémította egy-egy jól irányzott csapással.

— Jönnek már? — kérdezte belülről a már ismert érces hang.--Mit állnak odakint?

Monas apó átlépett az ajtónálló fölött, és kinyitotta az ajtót. Bent egy félhomályos szobában, egy hatalmas

ágyon, fehér arcú férfi feküdt lekötözve.

Cormack félrerúgta az ajtónálló magatehetetlen testét, és ő is belépett. Az ágy és a kötelek bizonyossá tették,

hogy Lord Carvantas szobájában járnak. A barbár meglökte Monas apót, hogy beszéljen.

— Ez a harcos Wyenhard császár elé szeretne bejutni — dőlt Monas apó Lord Carvantas fekhelye felé.

— Ezért ez a nagy felfordulás?— kérdezte Lord Carvantas csalódottan.

Monas apó szemügyre vette az ágyban fekvő férfit. Nem sok minden látszott belőle: válláig vastag és nehéz

köpeny takarta, arcát pedig befestették. Két csillogó szem, és ezüstös haj: ennyi volt látható a lordból.

— Nem akármilyen apróság ez — felelte Monas apó.

— Nehezebb a császári palotába bejutni, mint megszerezni a megadori nagykán háreméből a kán első feleségét.

— kontrázott Corrnack.

— Miért akar a harcos a császár elé kerülni? — kérdezte Lord Carvantas, és a mosolytól töredezni kezdett a

festékréteg az arcán.

— A testőre szeretne lénni — mondta Monas apó.

— Ahhoz nemesi származás kell.

— Vagy a császár személyes jóváhagyása — Monas apó felkészült a fóliánsok tartalmából.

Két katona ugrott be az ajtón. Cormack már fordult, hogy elkapja őket, mielőtt riasztják a palota őrségét, de Lord

Carvantas hangja megállította. De nem csak őt, hanem a katonákat is.

— Minden rendben van!

A lord ezután Monas apóhoz fordult.

— A szoba sarkában talál címeres papírokat. Írja rá a következőket: Lord Carvantas engedélyével a császár elé

bocsátható.

Monas apó a halomra dobált tekercsek közül kikeresett egy viszonylag tisztát. Tintára a roskadozó asztal közepén

talált rá. Egy régen használt, hasított madártollal leírta a papírra a szöveget.

— Mikor? — kérdezte utána.

Lord Carvantas továbbította a kérdést Corrnack-nek.

— Amilyen hamar csak lehetséges — felelte Cormack.

— Most — mondta a lord Monas apónak.

— A császár ráér? — kérdezte. a varázsló.

— Wyenhard egész nap nem csinál semmit — mondta tiszteletlenül a lord. — Belefér az idejébe. Nyomja rá a

pecsétemet, és adja oda a katonáknak! Majd ők felkísérik a harcosát.

Monas apó a katonák kezébe nyomta a tekercset, akik egyik lábukról a másikra álltak. Engedelmeskedniük kellett

a lordnak, de nem is sejtették, hogy a császár mit fog szólni a váratlan látogatóhoz.

A katonák után a mackótermetű varázsló Cormack elé állt.

— Tudod, mit kell mondanod!--figyelmeztette halkan.

Cormack bólintott.

--Idáig eljutottál. Most találkozol a császárral. Légy nyugodt, és használd a tudást, amit megszereztél. A császár

testőre lehetsz a származásod ellenére is, ha emlékszel arra, amit tanultál.

A varázsló kettesben maradt Lord Carvantas-szal.

--A barátja? — kérdezte a lord.

— A tanítványom — válaszolta Monas apó.

— Jöjjön ide, és várja meg itt!

Monas apó felfedezett egy ócska, de még masszívnak tűnő, damaszttal bevont faszéket, és letelepedett rá. A

lepusztult szobában körülnézve igazán megdöbbent. Nem értette, hogyan élhet ilyen körülmények között a palota

második embere.

— A berendezést nézi? — kérdezte szomorúan a lord. — A por és az egerek tönkretesznek mindent. Lassan

pusztul.

— És a szolgák? — kérdzte Monas apó.

A szolgáknak egyetlen feladatuk van: hogy bekenjék reggelenként az arcomat Ezt az egyet ellenőrizteti a császár,

semmi mást. Az én hatalmam pedig csak névleges.

— Miért kötözték az ágyhoz, lordságodat?

— Az arcfestés miatt. Nem voltam hajlandó megtenni, és ezért Wyenhard kötelezett rá. Nem engedelmeskedtem

a parancsának, és amikor erőszakkal kifestettek, akkor leszedtem. Azóta az ágyhoz kötözve élek.

Monas apót egyik pillanatról a másikra érte a felismerés, hogy a császárral valami nincs rendben. Eddig azt hitte,

hogy csak a hagyomány írja elő ezt az öltözéket és a hagyomány miatt találják szembe magukat annyi

furcsasággal, de most rá kellett jönnie, hogy Wyenhard császár koponyájában sincs minden a helyén.

— Az őseim a palota első őrei voltak — folytatta Lord Carvantas. Nem vette észre, hogy Monas apó gondolatai

más utakon járnak.— Már évszázadok óta. Nem hiszem, hogy békén nyugszanak sírjaikban.

A halottak azok halottak, nem? — akarta kérdezni Monas apó. Csak az utolsó szavakat hallotta meg, s ez jutott az

eszébe. Aztán Cormack.

Cormack a császár előtt.

Hol a trónterem?- kérdezte a mackó termetű varázsló Lord Carvantastól.

— Pontosan felettünk.

El kellett kísérnie Cormack-et a császár elé. És ő nem tette meg. Elhozta a császárvárosba, bejuttatta a palotába,

de nem kísérte el a császár elé!

— Lord — szólalt meg Monas apó — kell nekem is egy engedély!

— A császárhoz?

Monas apó bólintott.

— Ott vannak a sarokban a tekercsek! Az engedélyezés szövege ugyanaz. Aztán pecsételje le! -

Monas apó gyorsan papírra vetette az engedélyt, majd tintát löttyentett egy darab posztóra és a lord

körpecsétjével hitelesítette az iratot. A pecsét kissé elkenődött, de a mackótermetű varázsló nem törődött vele.

Egyre az járt az eszében, hogy nem kísérte a barbárt a császár elé.

— Ilyen ruhában nem fogják beengedni mondta a lord.

— Mit tegyek?

— Öltözzön át!

— Arra nincs időm.

— Ajtónálló!- üvöltötte a lord, amire roskadozva belépett a Cormack által elcsendesített őr. .— Hozzon ruhát a

vendégemnek a ruhatáramból.

— Sajnos az én uramnak már egyáltalán nincs ruhatára — felelte kicsit kárörvendve az ajtónálló.

Monas apó elindult kifelé.

— Miért olyan fontos, hogy a tanítványa után menjen? — kérdezte Lord Carvantas.

A mackótermetű varázsló válaszra nyitotta a száját, majd elhallgatott. Fentről óriási hangzavar szűrődött le. A

folyosóról páncélok zörgése hallatszott. A zaj után ítélve legalább húsz katona szaladt a folyosón.

— Ezért — mondta a várázsió kissé letörve. Aztán hallgatózott.

— Talán nincs veszve semmi. Kevesen vannak.

--Oldozzon ki! — mondta a lord, amikor látta, hogy Monas apó végleg távozni készül. — Akármi történt is, én

segithetek!

A folyosón megsokszorozódott a hangzavar. Kint óriási gongokat döngettek meg.

— Megölték a császárt — üvöltötte valaki a folyosón.

Monas apó egy kézmozdulatára lepattantak a kötelek Lord Carvantas kezéről és lábáról. A lord azonban nem bírt

felállni.

A varázsló odasietett hozzá, és felemelte az ágyról. Keményen rádörrent az ajtónállóra, hogy segítsen, s ezzel

együtt engedelmességre kényszerítette.

— A katonáktól nem féltem — mondta közben. — Csupán az udvari mágustól.

Miután a lord az ajtónállójára nehezedett, Monas apó elvált tőle, és kilépett a folyosóra. A falhoz simult,

amikorkét tucatnyi katona elcsörtetett mellette, majd utánuk sietett.

Felrohant egy égővörösre festett lépcsőn, és egy csarnoknak is beillő folyosóra ért; ahol katonák százai

tülekedtek, hogy bejussanak a trónterembe. Igyekezetükben leverték a falakra felaggatott festményeket,

leszaggatták a gobelineket. Az ablakok, és az ablakok elé állított istenszobrok sem maradtak épen. Monas apó

reménytelennek látta a bejutást.

Mire az ajtónálló és Lord Carvantas felért, a katonák többsége már bejutott a terembe. Ki azonban egyikük sem

jött.

— Csak a tanítványa van benn?--kérdezte halkan Lord Carvantas. Lassanként levakarta magáról a festékréteget.

Erős akarattal rendelkező, megtermett ember lehetett régebben. A nemesi vonások nem koptak le arcáról.

Monas apó bólintott.

— Büszke lehet rá. A mágustól pedig nem kell féltenie. Nem szerette a császárt

Amikor csend lett, Monas apó és a lord az ajtóhoz óvakodtak. Cormck a trónszék előtt állt, ruhája cafatokban

lógott, szemében diadal ült. Wyenhard császárt a falnak szegezte egy lándzsával. Az uralkodó, mint egy hatalmas,

sárgára és rózsaszínre festett, aztán kiszögelt patkány, úgy lógott a trónszéke mögött. Katonái elfedték a terem

köveit: amerre ‚a szem ellátott, hegyén-hátán, mozdulatlan feküdtek.

Monas apó látta, amint Lord Carvantas megfordul. A mágus állt a lord mögött, hátratett kézzel, tétlenül

szemlélődve. Aztán a lordra villantotta a szemét.

-- Eljött végre a te időd! — mondta hanggosan. — Remélem nem így folytatod!

— Bizonyosan nem — húzta ki magát Lord Carvantas. A saját lábára állt.

Monas apó a testek közé lépve megközelítette a barbárt. A trónszék előtt megállt,és felnézett Cormack alakjára,

aki mint egy félisten állt a terem romjai felett.

— Miért? — kérdezte a varázsló értetlenül.

Cormack megrántotta a vállát.

--Csalódtam benne.

A birodalom sorsa új fordulatot vett.

Monas apót az asztalra dőlve találtam. Hangtalanul becsuktam az ajtót, és óvatosan közelebb osontam.

— Belépéskor köszönni illik! — jegyezte meg a mackótermetű varázsló, és felemelte fejét.

Nyitottam a szám, de megelőzött.

--Mielőtt pedig belépsz egy tiszta otthonba, levered a lábadról a sarat.

--Hol? — kérdeztem megrökönyödve.

Monas apó felállt.

— Ha megszólítod a házigazdát, leveszed a sipkádat.

Lekaptam a fejemről.

— Ülj lel — bólintott a székre a varázsló. — Most megtanítom neked, hogy mi az illem...

A Jövőlátó

-Monas apó - szólítottam meg a mackótermetű varázslót óvatosan - mennyire ismered a jövőt? - Hát azt sejtem, hogy te kinek a kezétől fogsz meghalni - morogta Monas apó, és megpróbálta elérni az egyik kezével a háta

közepét, amely erősén viszketett. - És igaz az, hogy más-más létsíkon más-más varázserővel bírsz? Monas apó keze megállt a háta harmadánál. - No nem azért - vonultam vissza gyorsan - mintha... - ... lenne egy feladatod számomra? — találta ki. - Hát, az tulajdonképpen akad.. Monas apó megfordult, és jéghideg tekintettel végigmért. Kint friss szellővel érkezett meg a hegyek közé a tavasz, de bent a

szobában megfagyott a levegő. - Na, mi van azzal a nem ismert jövővel? A témánál voltunk Kicsit megkönnyebbültem, tekintettel arra, hogy mindegyik testrészem meg volt még, és nem esett semmi

bántódásom. - Van egy világ amely végveszélybe került... - A bevezetőt elhagyhatod! - ... és akad egy ember, aki meg tudja menteni. - A dicséreteket is. - Ez nem te vagy,, Monas apó - ábrándítottam ki. - Hanem egy őslakos. Neki kell segítened. Ha... Monas apó sűrűn bólogatott. - Ha. - ...ha elmégy arra a világra, tekintve hogy tudsz közlekedni a létsíkok között. Segítened kell a jövőbelátásoddal, hogy

megszerezze, amit meg akar szerezni. Vagy hogy túlélje, amit túl kell élnie... Monas apó hallgatott. - Mindenben? - kérdezte aztán. - Mindenben. - És abban a világban ismerni fogom a jövőt... - A legapróbb részletekig tisztában leszel véle. A mackótermetű varázsló megfenyegetett az ujjával. - És mit nem árulsz el? Mi nem fog tetszeni nekem ? - Szokás szerint semmi - böktem ki elővigyázatlanul. - De megmondom az emberünk nevét, aztán majd meglátod...

- Garr Aberon? - kérdezte a kocsmáros, és rögtön elkékült. - Nem ismerem. Persze, hogy ismeri, gondolta Monas apó, de nem akart verekedni. Egy idősödő varázslóhoz nem illik, hogy

pofozkodjék egy kocsmában. Megint egy ilyen helyen kezdte a kérdezősködést, mert tapasztalatból tudta, hogy a világ közepe többnyire ilyen helyeken található. Bár azt is tudta, hogy itt a felesleges energiák is hamarabb kisülnek...

Senki nem tudott semmit Garr Aberonról, és feltűnően elszíneződött az arcuk a neve hallatára. Monas apó hiába akart hagyományos eszközökkel emberének nyomára akadni, nem sikerült.

Elhatározta, hogy kipróbálja jövőbelátó képességét, ami állítólag megadatott neki. Eddig azért nem mert ehhez az eszközhöz nyúlni, mert félt attól, amit látni fog. Amióta megérkezett, kísértette valamiféle rossz érzés.

Mindamellett nem lepte meg a dolog. Számított arra, hogy megint belerángatták valamiféle őrült feladatba. Sőt, ahogy a kocsma egyik csendes zugába letelepedett - egyből csendes lett a zúg, amint odaült - be kellett vallania magának, hogy akkor sem lenne igazán nyugodt, ha minden rendben menne.

Szóval hátradőlt, és ellazította izmait. Nem várta el a kocsmárostól, hogy idejöjjön hozzá, egyrészt mert nem volt szomjas, inni meg nem akart, amíg ki nem derülj hogy mibe mászott bele (legfeljebb majd utána), egyébként pedig csak rá kellett nézni a zilált hajú, kocogó fogú és kissé izzadó fickóra, hogy megállapíthassa, mennyire félti az életét. Márpedig jogosan, ha olyasvalaki mellé áll, aki Garr Aberon felől érdeklődik.

Szóval ez a helyzet, gondolta Monas apó, és a szemét lehunyva a jövőbe tekintett. - Ki a következő célpont? - kérdezte Aberon. Szemét résnyire húzta, a pupillája kitágult. - És miért? - Hatton parancsnoka - morogta a mackótermetű varázsló. Kékes derengés vette körül a testét, és mintha

jégkristályok ültek volna meg rövid szakállában. Hideg marta a bőrét. - Ismered? - Soha életemben nem láttam...

Monas apó felhördült, és az asztalra csapott. - Na nem! - mondta hangosan, és úgy pattant fel az asztaltól, hogy nem jutott el a tudatáig, mit csinál.

Az ivóban mindenki hátrált pár lépést. A varázsló körül nagyobb lett a kör, néhányan a falhoz szorultak.

- Miért nem mondták meg nekem, hogy Aberon bérgyilkos? - kiabálta Monas apó. Aztán visszanyerte hidegvérét. - Nono, ez nem én vagyok! - mondta magának figyelmeztetően.

Senki sem válaszolt. Sőt, a bérgyilkos szóra hirtelen nagyon sokan akartak fizetni. A kocsmáros viszont odaragadt a padlóhoz, és még a fejét sem bírta megmozdítani. Azon gondolkodott, hogy ennyi baljós előjel bízvást a világ végét jelzi. Aztán amikor megmozdult, nem az asztalok közé rohant, hogy az esti bevételt gyarapítsa, hanem elillant a raktár irányába.

Feltehetően a vagyonát menteni. Ezt követően a vendégek fizetés nélkül, és gyorsan távoztak. Egy kivétellel. Monas apó a rosszarcú fickóra pillantott, és megpróbálta egy gyermekkori kiszámolóval eldönteni, hogy odamenjen-e, és

kiverje-e belőle, amit tud, vagy hagyja az eseményeket a kijelölt medrükben folydogálni. Az előbbi dühkitörés meglehetősen elfárasztotta, és így az utóbbi mellett döntött.

Visszatelepedett az asztalhoz, és megint hátradőlt. Most arra volt kíváncsi, hogy tudja-e irányítani a jövőbelátást. Meg akarta nézni, hogyan találkozik majd Aberonnal.

A mécsesek fénye kékes színűre váltott, mint amikor a tűz az ellobbanás előtt laposan, kis lánglobokkal ég. Aberon hátulról jött, a kamrák felől

Megállt a pult belső oldalán, és alulról kiemelt egy kisebb üveget. Úgy töltött magának, hogy le sem vette a tekintetét a csukott szemű varázslóról.

Az emberek általában nem kürtölik szét, ha Garr Aberont keresik - mondta szinte mosolyogva. Mosoly is lehetett volna, ami a szája sarkában ült, de viaszosan merev volt ahhoz, hogy őszinte legyen. Ennek a fényében pedig inkább vicsorgásnak hatott, mintsem mosolynak - Ha mégis... Nos, szerintem mindennek oka van. És nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket.

Monas apó kinyitotta a szemeit. -Én általában nem szeretem a kérdéseket - morogta maga elé. - Miért is vagyok itt?

Aberon kilépett a pult mögül. Jobb karja lazán lógott a teste mellett, baljában egy poharat tartott. Orrlyukai kitágultak, és Monas apó érezte a pillanat feszültségét. A hidegvérű varázsló kirakta a kezeit az asztalra.

Nem akart kárt tenni a másikban. -Az okok felől faggatnál?—kérdezte Aberont, akinek mélyen ülő, fürkésző tekintete kicsit zavarta. Valami baj lenne az

öltözékével, folt a köpenyén?... zavarodott meg Monas apó. - Akkor rossz embert választottál. - Úgy hallom te keresel engem - Azt hiszem, rossz ember keres téged- bólintott a mackótermetű varázsló. -Ebben hamar megegyezhetünk, és itt sem

vagyok... Aberon letelepedett az asztal sarkára. Monas apó körülnézett az ivóban: már teljesen egyedül voltak. - Talán nem értettem jól - mosolygott még mindig Aberon. - Én nem vágyom társaságra... - Ami azt illeti, én sem... - Akkor miért kerestél? - Ha én azt tudnám... - Nem tudod? - Dehogynem. De fel nem foghatom, hogy miért teszem. - Csak nem kényszerítenek? - Bárcsak úgy lenne... Aberon homloka előtt apró felhő suhant át. A bérgyilkos közelebb hajolt. - Pénzért vagy dicsőségért sokat megteszünk. Egyik sem szégyellendő. - A pénz nem érdekel, dicsőségről pedig fiatalon álmodik az ember... - Ereklyék, mágikus tárgyak?... A mackótermetű varázsló gyanakodva felnézett. - Mi vagy te? Vándorárus? - Néha szórakozásból is gyilkolok - válaszolta Aberon. Monas apó felsóhajtott. Ha hosszú lesz együttlétük, nem kizárt, hogy megbolondul. Utálta, ha valaki nagyfiúsán viselkedik. Az

ő szemszögéből néha nevetségesnek látszott az ilyesmi. - Imádok virágokat ültetni, kertészkedni, olvasgatni... - Ebben nem segíthetek - mondta Aberon, és felállt. Megelégelte a társalgást. - De ajánlom, hogy a holnap reggel már ne

találjon itt! - Nem fog - morogta Monas apó, és ha csak egy másodpercre is, de felvillant előtte a jövő: - De téged sem... Én ugyanis

megadhatom neked, amire vágysz... Garr Aberon a közlést követően elrángatta Monas apót egy városszéli házba. A ház belseje meglehetősen egyszerű volt:

gyalulatlan, durva, fából készült berendezési tárgyak alkották. A szék törte a nem¬telenebb testrészeket, az asztalon billegtek a tálak, a fekhelyek pedig a városkán túli dombvidék domborzati viszonyait idézték fel.

Bezárt ablaktáblák és belakatolt ajtó mellett költötték el szegényes vacsorájukat. Csak ketten voltak, mert vendéglátójukat Aberon fel-küldte a padlástérbe, hogy onnan tartsa szemmel a környéket.

-Szerencséd volt - morogta Aberon. - Alkonyatkor jöttem és hajnalban távozom. Mire a nap felkel, már messze járok. Vagy nem is szerencse volt, és követsz engem?

-Nem, nem... Monas apó lehangoltan válogatott az almák között. -Én sem tartom valószínűnek. - Aberon átható tekintete egészen Monas apó veséjéig látott. - Nem hiszem el, hogy ezt

megtehetted anélkül, hogy elkerülje a figyelmemet. -Csak ma érkeztem... -És mindjárt az én nevem jutott az eszedbe a kocsmában. Monas apó ismét zavarba jött. Ki se nézte volna a fickóból ezt a mértékű éleslátást. -Hát a sajátomat nem kiabálhattam körbe... Engem senki sem ismer... -Ezen szeretnék most változtatni. - Aberon elővett egy vékony pengét, és követhetetlen gyorsasággal nyolc felé szelte az

egyik almát. A gerezdek egyszerre dőltek szét, mint egy nyíló virág szirmai, és las¬suló himbálózás után kerültek nyugalomba. Aberon két ujja közé csippentett egy gerezdet, majd a kést beleállította az asztalba.

Monas apó nagy, bánatos szemekkel nézett rá. -Kölcsön vehetem? - kérdezte aztán, és a késre mutatott. Aberon aprót bólintott. A mackótermetű varázsló a jobbjába vette a pengét, és a baljába egy almát a tálról. Aztán négy suhintás után kiterítette a

gerezdeket az asztalra, amelyek közepéből kiperegtek a magok. -Csak nem vásári mutatványos voltál fiatal korodban? - kérdezte gúnyosan Aberon. -Csak annyira, amennyire egy bérgyilkos vásári mutatványosnak tekinthető, ha almákkal zsonglőrködik. Csendben elköltötték a vacsorát. -És most halljam - állt fel aztán Aberon -, mit tudhatok a megbí¬zóról, mit akar, és akkor mondok egy árat, vagy hallhat egy

nemet. -A megbízómról jobb, ha nem mondok semmit... - Ráakadok. - Addig jó, ameddig nem. - Monas apó felsóhajtott, ugyanakkor érezte, hogy túl sokat sóhajtozik, ami nem jó pont Aberon

szemében. Csak hát Aberon nem tudta, amit ő tudott... - Ha tehetném én is elkerülném. - És ki a célpont? - Bár... - gondolkodott el Monas apó. - Igazából nem is ő a megbízó. Aberon hallgatásában ott függött egy hatalmas kérdőjel. - Nincs valami hús vagy kalács? - kérdezte hirtelen Monas apó. - Nincs. - Kár. A bérgyilkos közelebb hajolt. Szeme bogara feketén csillogott. - Hát ki más, mint... te - Monas apó tétován összecsapta a tenyerét. - Azt hiszem. Mert miattad vagyok itt. -A megbízód megbízott, hogy keress fel engem, mint megbízót? Monas apó a mécses lángját nézte. - Aha-felelte aztán bizonytalanul. - Én nem akarok megöletni senkit - mosolyodott el Aberon. - De ha valaki az utamban állna, azt el tudnám takarítani magam

is. - Még nem tudsz róla - mondta magabiztosan Monas apó. - De utadban fog állni valaki. És nekem segítenem kell... Kellene...

Lehet... Aberon felfigyelt arra, hogy az a „kell" elég kelletlenül hangzott, nem is szólva a „kellenéről" és a „lehetről". - Kissé ütődött a megbízód - jelentette ki. - Az - bólintott a mackótermetű varázsló gyorsan, nehogy tovaszálljon az a pillanat, amelyben kifejtheti véleményét. - De

ennél cifrábbakat is mondhatnék rá... Aberon várt. -Ütődött vagyok én is - merengett Monas apó -, mert hogy ide jöttem, amikor azt mondta, hogy ide kell jönnöm. De ütődött

vagy te is, amikor eltakarítod más mocskát, vagy elintézed más problémáját... Aberon elnézte az öreg pimaszságát. Mert aki ilyen tisztes kort ér meg, annak már van valamennyi joga pimasznak lenni.

Illetve, aki így szeleteli fel az almát, az joggal mondható mesternek. Most mindegy, hogy miben mester, lehetséges, hogy konyhafőnök volt korábban, de akkor is mester. Valamiben nagyon jó. És ez tisztelendő.

Aberonnak tetszett a mackótermetű öreg. Már csak azért is, mert nem látszott ijedősnek. -És mit fizetnek, hogy segíts? - kérdezte a bérgyilkos.

Monas apónak elállt a lélegzete. Ez eddig eszébe sem jutott!

- Sem... mit. - Furcsa - billentette oldalt a fejét Aberon, és végigmérte Monas apót - mert nem tűnsz fanatikusnak. Monas apó ezen elgondolkodott, Aztán az ablaküveg felé fordult, amelyet a kint behúzott ablaktáblák tükörré varázsoltak, és

megnézte a mécses lángja által megvilágított profilját. Csak egyet tudott érteni: valóban nem nézett ki fanatikusnak. -Inkább egy öregedő szakácsnak. - Miért? - fordította Aberon felé tekintetét Monas apó. - Ha az asztal lapjába állítom bele a kést, akkor ács vagyok? - Csak tapogatózom... - húzta mosolyra a szája sarkát Aberon. Nem zavarta, hogy leleplezték. - És mi vagyok akkor, ha elvágom a mécses lángját? Városi tűzoltó? De Monas apó már csinálta is, amit mondott. A késért nyúlt (Aberon keze ezzel egy időben a háta mögé csúszott), majd egy

nyisszantással lenyeste a láng tetejét. A hegyes kis tűzdarabka, mint valami világító kődarab, a faasztalra pottyant, és szenes foltocskát égetett ott ki magának. A mécses fél lánggal égett tovább.

Aberon azon gondolkodott, hogy most szúrjon, vagy ne szúrjon. Ettől aztán egészen elképedt. Adott helyzetben sosem szokott gondolkodni, először cselekszik, aztán eltöprenghet azon, hogy jól cselekedett-e.

-Szóval mágus vagyok - sóhajtotta Monas apó. - Bár legszívesebben kertész lennék. Téged kell pátyolgatnom a virágaim helyett.

Ezt Aberon határozottan visszautasította. -Jól van - intett Monas apó, és helyesbített. - A tanácsaimmal kell segítenem. Aberon ebben a kérdésben is elutasító volt. - Akkor fogalmazzunk úgy, hogy mivel én a jövőbe látok, elmondom neked, hogy kitől, mitől és mikor kell tartózkodnod. - A jövőbe látsz? - kérdezte Aberon meglepetten. - És ezért küldtek? Valaki a szívén viseli a sorsomat? - Nem a tiedét - ábrándította ki a bérgyilkost Monas apó, és ezzel megmentette azoknak az életét, akiket Aberon gondolatban

már végigvett, mint lehetséges jóakarókat. - Hanem a világét. Mert valamilyen oknál fogva az én elmebeteg megbízóm a fejébe vette, hogy a te életed szorosan összefügg ennek a létsíknak a fennmaradásával.

- Megtisztelő... - De persze, lehet, hogy nem igaz. - De te itt vagy. - Hát éppen ez az! Monas apó nem fejtette ki bővebben. - Mondj valamit a jövőmből! - Aberon tesztelni akarta a mackótermetű varázslót. - Máris dolgoznom kell? - Egy apróságot. Monas apó fáradtan megdörzsölte a szemeit. - Mit? - egyezett bele. - Mert azt hiszem, a te jövőd egyelőre még nagyon hosszúnak ígérkezik. - Ez biztató. - Majd teszünk róla! - Monas apó képtelen volt megállni, hogy ne riposztozzon. Aberon csak a szemöldökét vonta fel. - Remélem, eszedbe sem jut! - Csak álmodoztam - felelte Monas apó. - Jobb, ha tudod, nem igazán szeretem a bérgyilkosokat. - Mivel van bajod? - Aberon díjazta az őszinteséget, mert nem sokkal találkozott életében. - A bérrel vagy a gyilkossal? - Mindkettővel. - Érdekes. Te is más valakinek dolgozol, ráadásul ingyen... Monas apó fölhorkant. -...azt meg nem hiszem el- tette hozzá a bérgyilkos hogy eddig egyetlen embert sem öltél meg. Aki így kezeli a kést... - Előfordult - morogta Monas apó. - Bár utálom a kést. - Akkor mit használsz? -A kezemet, a tudásomat... - És?... - Dobókockát. A téma lezárva. Mire vagy kíváncsi? - Mi vár rám legközelebb? Monas apó felállt, és elhúzta a székét a fal mellé. Aztán amikor visszaült, a fejét megtámasztotta a fagerendákon, és lehunyta

a szemét. -Hangos vagy! - suttogta Aberon Monas apó fülébe. — Ha jobban megemelnéd a lábaidat, akkor nem csoszognál ilyen fület

sértően Éjszaka volt: mélykék, sötét éjszaka. Hiába voltak városban, ezen az utcán nem égtek a városi tűzőrség által kirakott fáklyák,

és az ablakok mögül sem szivárgott ki fény. Aztán mintha az utcakövek alól, a vastag terméskő falak mögül keltek volna életre az éjsötét ragadozói, tucatnyi lebbenő köpeny, s megannyi hiúzléptű gyilkos vette körül őket. Aberon nem sokat töprengett, és

az első két mozdulata két támadót sebesített meg. Máskor halálos lehetett volna, ám most ellenfelei nem egyszerű bérgyilkosok voltak

A mackótermetű varázsló felröppent az egyik háztetőre. Őt békén hagyták Aberon keményen küzdött. Védte a csapásokat egészen addig, amíg az egyik kapualjból, addig mozdulatlan alak keze

csapódott ki egy időben egy útnak eresztett nyílvesszővel. Monas apó szempillája megrebbent, amint visszatért a közeli jövőből. De rögtön ezután messzebbre nézett. A rácsok árnyéka hernyóként kúszott át a szalmán. Nem a nap sütött be, hanem egy kezdetleges, kormozó szövétnek fénye. A szalma beborította a cella padlóját. Régóta nem cserélték, vizes volt, áporodott, penészes. Mállott, és olyan bűzt árasztott,

amely tovaűzött minden más szagot. Félig eltakarta a fekvő alakot, akinek szakáll takarta arcvonásaira a sebhelyek ellenére is ráismert Monas apó: Garr Aberon.

Monas apó felköhögött. Amikor kinyitotta a szemét: a mozdulatlanul ácsorgó bérgyilkosra esett a tekintete. Most elmondja neki, vagy ne mondja el?

Még illatokat is érez! Illatokat a jövőből! Ez már mindennek a teteje. -Kaphatok egy pohár vizet? - kérdezte fancsali arccal.

Aberon töltött egy kancsóból, és a varázsló kezébe adta. - Vigyázz! A víz veszélyes! - Legközelebb elkapnak - morogta két korty között Monas apó. - Téged? - kérdezte Aberon. Monas apó egy pillanatra meghökkent. Aztán rájött, hogy olyasvalamit mondott Aberonnak, amit amaz el sem tudott

képzelni. - Nem. Egy várost láttam, és sok támadót egy sötét éjszakán. - Eddig mindennapos... - Csakhogy láttam egy jól célzott nyílvesszőt is... - Nyílvesszőt? - Aberon megsimogatta az állát. - Hm... Nyílveszzőt. - Egy vágással egyszerre. Nincs az az ember, aki ezt a kettőt együtt kivédi. Szerintem tervezett támadás volt, személyesen

neked szánva. Az egyik oldalsó kapualjban elbújtattak egy kis termetű alakot, aki addig nem avatkozott bele a küzdelembe, amíg mellé nem értél. De még így is kivédted a támadását, ám egy másik, ablakból nyilazó bérgyilkos csak erre a pillanatra várt, hogy nyílvesszőt eresszen a torkodba.

- Halálosat? - Nem. Csak folyt a vér, és elfogtak. Aberon két-három lépés után leült Monas apóval szemben. - Meséld el vágásról vágásra! - Ha adsz egy tőrt, még meg is mutatom... Aberon egyszerre kettőt húzott elő valahonnan, és mindkettőt belevágta az asztallapba, Monas apó ujjai közé. - Komolyan gondolod? - kérdezte meghökkenve Monas apó. -A legkomolyabban. Ha valamit kimondok, azt nem a levegőnek szánom. -így nem megy - jelentette ki Monás apó meglehetős határozott¬sággal. - Holdtalan éjszaka volt, az is a házak árnyékos

oldalán, és amúgy sem a vágásokra figyeltem, hanem a végkifejletre... Ami tetszett is... -Mi az a hold? - kérdezte Aberon kizökkenve a történetből. -Az éjszaka halovány napja. Fenn van az égen és ezüstös, kis fénnyel világít. -Itt olyan nincs - rázta meg a fejét a bérgyilkos. - Ezek szerint te nem is akárhonnan érkeztél a megmentésemre... Egy másik

létsík szülötte vagy! -Hát ezért volt sötét! - merengett Monas apó. - Ez rossz hír. Sok lehet itt a bérgyilkos. -Valaki idefigyel egy másik világból! - Aberon nem értette. -Már nem is tudom, hogy meg akarom-e menteni - gondolkodott hangosan Monas apó. - Hold nélkül... A bérgyilkos túltette magát a döbbeneten. -Akkor lássuk a jövőt! Nézd meg még egyszer azt a harcot, és most jegyezd meg a támadások sorrendjét és irányát! -Jól van, jól van... A mackótermetű varázsló ismét hanyatt dőlt, és újra lehunyta a szemét. Végül is, ha csak ennyit kell tennie, mást nem, akkor

eddig ez lesz a legkényelmesebb munkája mind közül. De hogy ez lesz-e a legtisztább, abban már nem volt biztos. -Hangos vagy! - suttogta Aberon Monas apó fülébe. — Szándékosan csinálod, hogy tudják, merre járunk? Hopp, gondolta Monas apó, mire az a jövőbeli éjszaka mintha beledermedt volna az időtlenség jegébe. De csak annyi időre,

míg a varázsló végiggondolta a következő mondatot: - Az előbb mást mondott. Aztán Aberon már vágott is. Monas apó meglepetten követte a kard villanásának fényívét, majd hörgést hallott. -Tűnj el! - mondta Aberon, és ő maga is eltűnt. A kardot azonban ott hagyta az utca kövén. Monas apó felröppent az egyik háztetőre. Félúton hallotta a tűvető pukkanását, és azt a magas, halk sivítást, amely a

tűhegyek röptét kísérte. Egy nyögés egy ablakban, aztán újabb pukkanás.

Kardvágás talán csak három esett ezután. Aberon azt a fekete pengéjű kardot használta, amit a hátán hordott: ez nem válhatott árulójává. De a tűvető játszotta a legfontosabb szerepet, a támadók többségével az véglett.

Amikor elcsendesedett az utca, Monas apó alálebegett. -Nem szeretek mérget használni - mondta Aberon, és magára aggatta hirtelenjében előkapott fegyvereit. - De ha egyszer kell,

akkor hát kell. És, hála neked, nem kellett életben hagynom senkit. Tőled megtudhatom, kitől is jöttek.. -Én egyelőre nem vagyok beleszőve ennek a világnak a történetébe - mondta Monas apó a visszatérése után. - Illetve most

már igen. Megváltozott a helyzet. -Mennyiben? - kérdezte Aberon. -Ha megmondanám, akkor megint megváltozna, és folytathatnánk ezt a végtelenségig. Maradjunk ennyiben! Aberon bólintott. -Akkor most már lefeküdhetünk! És majd folytatjuk, ha túlleszünk az első akadályon. -És hála neked, nem kellett életben hagynom senkit. Tőled megtudhatom, kitől is jöttek... - mondta Aberon, aztán felvette a

földre ejtett kardját. Monas apó lehangoltan nézte a hullákat, már amennyit látott belőlük a sötétben. Bár... sejtették mire vállalkoznak, és biztos

abban reménykedtek, hogy sikerrel fognak járni. -Talán menjünk először valami biztonságosabb helyre! Ezen az estén egy aprócska lyukban éjszakáztak. Két panzió között egy rejtekajtón át bejutottak az épületek alá, ahol egy

labirintusszerű járategyüttest vájtak az alapítók a város alatti sziklákba. Ott is egy titkos fülkében kötöttek ki, amelynek több kijárata volt, mint ahány fala.

Az első fél órában nem szóltak egymáshoz. Monas apó kipakolta az asztalra a napközben beszerzett eleséget: sült, pálcikás bárányhúst, főtt csirkeszárnyat és pulykanyakat, szalonnát, salátát, rozskenyeret. Aberon feltöltötte tüvetőit, megtisztította tőreit és kardjait, majd egy kis kefével megfelelő állapotba hozta ruházatát. Talált egy szakadást az ingén, azt megvarrta. Monas apó már javában evett, amikor Aberon is elővette a saját vacsoráját: valami daraszerü ételt, amit egy aprócska kupac, izzó szén felett forralt vízben megfőzött. Amikor Monas apó megkínálta, csak a salátából vett, és abból is mértékkel. A mackótermetű varázsló nem erőlködött, mert akkor már látta, hogy éppen csak elég a szerzett étel a jóllakáshoz, és reggelire nem marad semmi.

-Igazad volt - mondta Aberon a vacsora után. - Elismerem, hogy kételkedtem benned. Ugyan még most is kételkedem, de érdeklődve hallgatom a folytatást.

-Szeretem az őszinteséget - felelte Monas apó, és azon töprengett, vajon elrágcsálja-e a szalonna bőrét. Vagy azt hagyja reggelire? -Az indokaidat nem látom - folytatta Aberon, - És ez még mindig zavar. De talán egyszer rájövök, mi rejtezik a háttérben. -Akkor majd szólj! Mert egy ideje nem érzem épelméjűnek magamat - bólintott a varázsló. - Nagy szükségem lenne arra, hogy

valaki elmagyarázza, mit, miért teszek. Eltennéd nekem ezt valahova? Mert félek, hogyha elöl marad, akkor végképp elpusztítom. És holnap szerezzünk valahonnan egy kis oldalast!

Aberon bólintott, és a szalonnabőr biztonságos helyre került, távol Monas apótól. -A tele has tompítja az érzékszerveket - mondta jóindulatúan. -Arra van most szükségem - sóhajtotta Monas apó. - Ha esetleg belealudnék a jövőkukkolásba, akkor kérlek, hagyj pihenni

hajnalig! Aztán mégsem aludt bele. -Tizennégy halott - mondta a városparancsnok. - És legalább százforhalithi méreggel kezelt aprócska tű. Ám a látszattal

ellentétben szerintem egy gyilkost kell keresnünk Minden egy emberre utal... Az őrség kapitánya sötéten nézett maga elé. —Nem értem, miért nem járt arra az őrjárat. A fáklyák nem égtek. Megkeresem a felelőst, mert ez nem lehetett véletlen. —Úgy van! - mondta egy vidám hang az ablakból. A városparancsnok és az őrség kapitánya arra kapták a fejüket. Aberon ült a párkányon, és mindkét kezével kapaszkodott -

egy-egy tűvetőbe. Mögötte furcsa, kékes színe volt a napnak, és sötétbe játszott az ég. —Nem célszerű kiabálni, uraim. Valóban forhalithi... de szerintem a kapitány úr feleslegesen ölné az energiáját a katonáiba,

hiszen pontosan tudja, ki állította azokat az érdekes alakokat abba a sikátorba. - Én nem... A tűvetőből kicsapódó tűhegy elsüvített az őrség kapitányának a feje mellett, érintette néhány hajtincsét, amelyek szélére

láthatatlan mérget rakott le. A kapitány érezte ezt. Aberon a városparancsnok jelvényeinek egyikébe lőtte a következő tűhegyet. —Én is kíváncsi vagyok a válaszra! — mondta a városparancsnok óriási hidegvérrel. - És ha túléli ezt az urat, kapitány úr,

akkor velem is lesz egy kis elbeszélgetése... -Ahhoz, hogy túlélje, fél perce van a válaszra. Aberon a szoba belsejébe lépett, zsebre vágta az egyik tűvetőt, és kivonta a kardját.

— Ha a méreg belekerül a véráramba, rögtön hat. Ha nem kerül be, csak a bőr alá, akkor van néhány pillanatunk, hogy levágjuk a testrészt. Kipróbáljuk?

A kapitány nem válaszolt. — Kérek valamit! — mondta aztán. — Mit? — kérdezte Aberon. — Juttasson ki a falakon kívülre, és én beszélek — Fordítsuk meg! Beszéljen, és én kijuttatom. Aberon tűvetője a városparancsnok felé fordult, aki szóra nyitottá a száját. Senki nem törte meg a pillanatnyi csendet. — Rendben — mondta a kapitány. — A bérgyilkosokát nem én állítottam oda, de az őrségnek én adtam parancsot a környék

elkerülésére... — Egy nevet! — Geron Huer. Az ő egyik embere keresett meg. - A kapitány a városparancsnokra nézett. —Kiadhatta volna hivatalosan is a

parancsot, de titokban akarta tartani. A városparancsnok tekintete megrebbent. Ha engedi távozni a bérgyilkost, az a fejébe kerülhet. — Megérti, uram? — kérdezte a kapitány a városparancsnokot. - Nem ön miatt lépek ki a seregből. Aberon eltette a kardját, hogy az egyik keze szabad legyen. A városparancsnok ekkor támadt. Átlendült a szoba közepén, és Aberon tűvetős kezét vette célba. Aberon meghúzta a ravaszt, és bár a lövedékek egy része

mellé ment, egy másik része pedig elakadt az öltözetben, egy felsértette a parancsnok tenyerét. Kard villant, és Aberon lecsapta a megmérgezett kart. Vér fröccsent a falakra, a bérgyilkos félreugrott a felé zúgó test elől, majd kivédte az őrség kapitányának támadását.

A kapitány kipördült, de rögtön utána kardjával ismét suhintott. Aberon elkapta a kezét, majd a lendületet kihasználva az ablak felé húzta a kapitányt. Ott aztán eldobta a kardját, és a katona övét megragadva, annál fogva megemelte a férfit, és átlendítette a párkányon.

Az üvöltés gyorsan elhalt, csak három emeletnyi magasan voltak. A kapitány még túl is élhette volna, ha nem fejjel előre ér földet.

-A falakon kívülre akartál jutni - morogta Aberon, majd kimászott a tetőre. - Nos, a helyziet nem olyan egyszerű — mondta Monas apó. - Van még a rozskenyérből? Magában nem bírom megenni a

szalonna bőrét. Még reggelire is túl nehéz ételnek bizonyult. Pedig túl a második, ezen a létsíkon eltöltött, kellemetlen éjszakán, igazán

éhesnek érezte magát a mackótermetű varázsló. - Mi okoz bonyodalmat? - kérdezte Aberon. - Túl zsíros. - ...hogy megmond, kit keressek? - Mert egyrészt úgy sem hinnéd el - felelte Monas apó. - Nemde? Másrészt pedig, ha megmondom, megváltoztatom a jövőt. - Akkor ott tartok, mintha itt sem lennél. Végzem magam a dolgomat. - Hát ha nem lennék itt, akkor te már régen a szalmaszálakat rágcsálnád a börtöncelládban, hogy életben maradhass. Bár...

amit most eszel, az se jobb... - Hálás köszönet - felelte Aberon. - De nem biztos, hogy arrafelé jártam volna, ha nem találkozunk. Ha pedig másfelé megyek,

akkor éppen te vagy az okozója az eseményeknek. Monas apó erre az okfejtésre letett mindent a kezéből: szalonnát, kést, kenyeret. A nadrágjába törölte a kezét, majd az

asztalra támaszkodott, és eltöprengett. - Mármint, hogy én kevertelek bajba? - Bizony. - Hát erről nem tudunk már megbizonyosodni. - Monas apó a fejét ingatta, és szomorkásán nézett Aberonra. - De ha én

voltam, hát nem sikerült túl jól, mert rögtön meg is mentettelek... - Nem a kardom, karom, tűvetőim?... - A tudásom. A jövőbe látási képességem. Aberon zord mosolyra húzta szája szélét. - Mindig ennyit dicséred magadat? - Csak ha sikerül valami. Az utóbbi időben ritkán adatott meg, hogy a dolgok a kedvem szerint forduljanak. A bérgyilkos összerendezgette a holmiját. Láthatóan indulni készült, ami a mackóteimetű varázslónak sem volt ellenére, mert

utálta a szűk kamrákat, a kopár falakat, a nyirkos hideget és a föld alatti zugokat. - És amit most láttál - kezdte Aberon, amikor már elkészült kedvedre való volt? - A beavatkozásom nélkül is megszerzed a nevet. - Akkor most örüljek, hogy te nem szerepelsz a jövőben, vagy inkább készüljek fel valamire? Mert látom, hogy örülsz, és két

napi ismeretség után tudom, hogy nekem nem jó, ha örülsz. - Miért kérdezel, hogyha egyszer nem bízol bennem?

- Hogy leellenőrizhesselek. - Leírom - ajánlotta Monas apó. - Aztán megnézheted. - Eszedbe ne jusson! - ajánlotta Aberon. - Mert aztán megnézheted magad. - Keressünk más megoldást - sóhajtotta Monas apó. - Ismerek egy nevet. Majd ha te is megszerzel egy nevet, akkor cserélünk. - Legyen - bólintott Aberon, és a mackótermetű varázsló felé hajÍtotta amaz ágyon heverő köpenyét. - Menjünk! - Csak egy kérdés! Hogyan fogod kezdeni? - Megkeresek egy katonát, aki elárulja, hogy miért nem égtek abban az utcában a fáklyák... A kapitány földet érése után a bérgyilkos megragadta az ablakkeret fölső részét, és felhúzta magát az épület tetejére. Lent az

udvaron a katonák a testhez futottak, hogy megnézzék ki az, aki kiesett az ablakból. Ha felnézett is egyikük-másikuk a magasba, már nem láthatott ott senkit.

Aberon lecsúszott a tető másik oldalára, és ott elfutott egészen az erőd faláig. Odaérve egy lehetetlen mozdulattal felugrott a falra, s a kövek réseiben megkapaszkodva följebb lendítette magát, fel a körül¬járóra. Akkor már a katonák is észbe kaptak kapitányuk összetört teste láttán, és fegyvereikkel a tornyok bejáratához rohantak. Aberon nem tartott tőlük: még jó időbe telik, mire felérnek a körüljáróra.

A fenti őrtől pedig végképp nem kellett tartania, az már holtan függött a falon az egyik díszlobogó takarásában. A bérgyilkos felállt a várfalba, és megkereste a lenti fenyőt, amelynek ágai hívogatóan várták. Aztán elrugaszkodott. Az első ág, amit elért, rögtön darabokra törött a kezében, de a zuhanását némileg visszafogta. A következő már megtartotta,

és Aberon egy macska ügyességével ért földet. Az erőd szikla tetejére épült, de a város közepén emelkedett, így mire a nagykapu megnyílt, és rendben elővágtattak a katonák, Aberon már el is tűnt az utcák forgatagában.

Monas apó az egyik fogadóban várta, és egy oldalas csontocskáit szopogatta. - Nem tudom, mi ütött belém - mélázott el, amikor Aberon leült mellé. - Ezen a létsíkon állandóan éhes vagyok. - Halljuk a nevet! - mondta Aberón. - Nem kellene inkább eltűnnünk? Biztosan lezárták a városból kivezető utakat. - Legalább tucatnyi helyet ismerek, ahol átcsúszhatunk - felelte Aberon kissé türelmetlenül. - Egy nevet! - Geron Huer. - Tökéletes! - Aberon elégedetten hátradőlt. - Akkor ezek szerint ő a következő célpont! Monas apó bólintott. Már olyan simán ment a jövőbelátás, hogy evés közben végignézte, mint számol le Aberon Huerrel.

Nerr lesz gond. Sajnos. Aberon elmosolyodott. - Ha végeztél, mehetünk vissza a város alá! És onnan irány Geronzyó! - Őméltóságú Geron Huer, Aldon re Havit címeres ura, Geronzyó kormányzója. A tartományi főváros főterén megperdültek a dobok, és nyolc szolga előhozta egy arannyal futtatott hordszéken a

kormányzót. A téren teljes lett a csend, pedig a fél város itt tolongott, hogy lássa a törvénykezést, vagy hogy részt vegyen benne. Balról, egy

oszlopok alkotta folyosón ott sorakoztak a sértettek, akik az elmúlt hetekben kérvényt intéztek a kormányzóhoz, s mellettük, egy kút körül álltak a kihívottak, akik a vélt vagy valós sérelmeket elkövették. A tömegbe vegyültek a tanúk, nekik majd egy vörös kendő feltartásával kell jelezni a helyzetüket, ha a bizonyítási eljárásra sor kerül.

Nem egyszer összetalálkoztak a peres felek tanúi a sokaságban, s nem egyszer kitört már verekedés emiatt. Ezért feketébe öltözött poroszlók sétálgattak mindenfelé ̂és háromágú korbácsot szorongattak a kezükben. Bár tőreik és kardjaik a tokban és a hüvelyben pihentek, a poroszlóknak jogukban állt bárkit megölni, aki ellenszegül parancsuknak, vagy éppen rájuk támad. Ők vigyáztak arra is, hogy a téren senkidnél ne legyen fegyver.

Aberon és Monas apó egy palota erkélyéről nézték a bevonulást és a sokaság izgatott hullámzását. Aberon nem bújt el, a korlátra támaszkodott, és érdeklődőn előrehajolt.

Huer eljutott az emelvényig, amelyről majd törvényt szolgáltat. Az emelvény mellett baloldalt kínpadok sorát helyezték el, némelyik csak kisebb büntetések kiszabásához, botozás, vesszőzés, korbácsolás, vagy egyszerű szégyenpad szerepére kellett; másokon viszont, a szegekkel kiverteken, a kerékkel felszerelteken, vagy a fém rudakkal körbevetteken emberhalál is történt és fog történni. Az emelvény jobb oldalára egy hatalmas katlant állítottak, amely alatt az előző alkonyat óta folyamatosan égett a tűz. Az ítélkezés elkezdésékor már forrt, zubogott a víz, óriási buborékok pattantak el a felszínén, és freccsentek rá a közel állókra. Talán ezért is igyekeztek innen az emberek minél hátrább menni, miközben hátulról egyre nyomták őket előre.

Huer hordszéke alatt átrendeződtek a szolgák. Hogy felcipeljék urukat a selymekkel borított faalkotmányra, tizenöt lépcsőt kellett megmászniuk, és oldalra kellett fordítaniuk a hordszéket, hogy a kormányzó ne bucskázzon hátra.

Aberon ekkor nyúlt a fegyveréhez. Monas apó jóváhagyólag bólintott. Eddig minden rendben. Igaz ugyan, hogy nem tetszett neki a módszer, de ha ezt

megmondja, akkor megváltoztatja a jövőt. Ha megváltoztatja a jövőt, akkor ismét újabb tervet kell kieszelnie a bérgyilkosnak, ami csak elhúzná a mackótermetű varázsló itt tartózkodásának idejét, ami máris túllépte a kilencedik napot.

És ez alatt a kilenc nap alatt egyszer sem tudtak normális helyen aludni. Sőt, az utóbbi pár napban pihenni is alig, mert Aberon mindenképp ide akart érni a törvénynapra.

Nem is szólva arról, lehetséges, hogy megváltozna a ma esti vacsora is, és azt Monas apó igazán nem szerette volna, mert a gesztenyével töltött kacsát imádta.

A szolgák az emelvényre vezető lépcsősor közepéig jutottak. Fent a világi, és egyházi hatalmasságok elfoglalták helyüket a második sorban. Ők egy hátsó lépcsőn sorjáztak fel.

Aberon felhúzta a nyílpuskáját, és egy aprócska hegyet tett bele, amely nem vesszőben folytatódott, hanem négy darab összeillesztett pálcikában. Maga a nyílhegy sem volt hegyes, hanem tompa favéggel bírt.

A kormányzó felért a lépcsősor tetejére. Aberon letérdelt, és célzott. A szolgák ismét megemelték a hordszéket, hogy megforgassák, mielőtt a díszhely elé leteszik. A bérgyilkos meghúzta a ravaszt. A nyíl elröppent, majd félúton leváltak róla a pálcikák, és csak a hegy folytatta az útját. Pontosan telibe találta az egyik szolga

hátát. Ott a fahegybe fürt aprócska lyukon át egy vékony tű csapódott ki, és a hegyén lévő méreg a fájdalom izzását okozta a szolga

gerince mentén. A szolga a hátához kapott, majd összeesett. A hordszék megbillent, és mivel hordozói éppen fordították, még csak meg sem

tudták fogni, meg sem tudták akadályozni, hogy el ne billenjen. Geron Huer, Aldon re Havit címeres ura úgy gördült le a hordszékről, mint egy szabadjára engedett kőgolyó a hegy oldalán.

Kettőt fordult, és az emelvény padlóján találta magát, majd még kettőt, és hatalmas csobbanással a kondérban kötött ki. A forró víz átcsapott a katlan falán, és megnedvesítette az utcaköveket. Huer kormányzó ugyanúgy üvöltött, mint bárki más, akit a forró vízbe dobatott, de senki sem nyúlt utána. Előkelői

megdöbbenve nézték vergődését, némelyiknek a fején azonnal átfutott, hogy a megüresedett szék, vajon kire vár; katonáinak pedig elég volt visszatartani a felhördülő tömeget, amely az emelvény felé igyekezett, hogy lásson is valamit.

Aztán a kormányzó elhallgatott. Megfőtt. - Ezért ki fogják végezni a szolgákat - vetette oda Monas apó Aberonnak, fent az erkélyen, - Nem zavar? - Miért zavarna? - kérdezte Aberon. - Végül is beleejtették a kormányzót a forró vízbe. Jössz? - Hova? - Ünnepelni. Monas apó úgy gondolta, hogy a kacsával tovaűzheti a rémképeket. -Ez neked az ünneplés? - kérdezte Monas apó. Először a gesztenyét ette meg, s most következett a kacsa. Aberon csak néhány szelet sonkát kért és egy pohár vörösbort. - Ez - mondta lakonikusan Aberon. - És gyakorta megengedsz magadnak ilyen kilengést? - Ritkán. - És utána nem bánod meg? - Nem bánok meg semmit. - Értem - felelte Monas apó. - Ezzel a kacsával érdemesebb foglalkozni, mint veled. Valószínű, hogyha a kacsa élne, akkor is

érdemesebb lenne vele foglalkozni. De sajnos, a kacsa, döglött, és itt van a tálon, te pedig élsz, és ott ülsz azon a széken. - Egyél! - figyelmeztette a mackótermetű varázslót Aberon. Monas apó bólintott, és pillanatnyi bosszúságának hevében a fogadó gerendáiban lévő összes élősködőt elpusztította. Ezzel

legalább harminc évvel meghosszabbította az omladozó épület várható életkorát. Aztán visszatért szokásos hidegvére. - A végcélt látod? - kérdezte percekkel később Aberon csak úgy mellékesen és hirtelen. - A végcél az életben maradás - felelte lemondóan Monas apó. - Nem hiszem - válaszolta Aberon, miután lenyelte a szájában megforgatott bort. - Én sem. - Akkor nem akarod elmondani? - Egyelőre nem látok többet. - Minél többet? A mackótermetű varázsló megborzolta rövid szakállát. - A távoli célt nem látom. Látom a következő célpontot, és látom, hogy legalább két hetedbe telik majd, mire rájössz, ki az. És

unom az itt töltött időt, úgyhogy szerintem meg fogom mondani a nevét. Aztán majd addig csepegtetem az információt, amíg úgy nem alakulnak a dolgok, hogy minden tökéletesen menjen...

- Megoldod helyettem a feladatot? - Eszem ágában sincs. Csináld csak te. Még fiatal vagy, én meg egy öregedő varázsló, akinek semmi más vágya nincs, hogy

visszatérjen a virágaihoz, amelyet egy kóbor szellem öntöz helyette nap mint nap. És a közeli cél után csak újabb célt látok, és az újabb cél után érdekes módon semmit.

- A második cél nem sikerül? - Így van. Te belebuksz, és elmégy további bérmunkák után, én pedig hazamegyek, és ott olyat teszek azzal, aki ide küldött,

hogy a vérözön, amit látok, eltakarja előlem a történteket. - Akkor mondd a következő nevet! Monas apó itt akadt el. Csak fogta a kacsacombot a kezében, és nézte a szemközti falra felakasztott díszpajzsot, amelynek

horpadásai arról árulkodtak, hogy hatékony eszköz a kocsmai verekedések alkalmával. -Várj csak! - emelte fel aztán a combot. A hadseregparancsnok szeme kéken csillogott, amint az udvaroncra emelte a tekintetét. Hullaszínű volt az arca és feketék a

fogai. Az udvaronc is ránézett, aztán egyszerűen csak ráborult. Mögötte egy katona állt, kezében egy dárdával, amelynek hegye

már a szolgában járt, majd azon átszakadva belefutott a hadseregparancsnok testébe is. A katona arca az árnyékban is jól kivehető volt. Pontosan úgy nézett ki, mint Garr Aberon. -Rettenetes - mondta Monas apó, és elment a kedve a kacsától. Átugrott néhány napot, hogy meglesse a

hadseregparancsnok után ki lesz a következő áldozat. Aberont a lépcsőforduló mögött egy köpenyes alak várta. A bérgyilkos megérezte a veszélyt, és mielőtt élért volna a

fordulóig, kivonta a kardját. Majd elővett egy aprócska dobozt, amelyben egy bőrdarab lapult, méreggel átitatva. Végighúzta a fémen, mintha csak lezsírozta volna a fegyverét. Aztán elcsomagolta a bőrt, és ismét elrejtette a dobozkát.

Csakhogy akivel szembekerült, az egy mágus volt, nem hétköznapi halandó. - Mindig van valami, ami vidámmá teheti az embert. - Ez a valami a következő név? - Nem - intett a varázsló. - Az az utáni. De haladjunk soijában! A következő célpont a Goroth folyó nyugati területeinek

hadparancsnoka. - Nem kis ember - gondolkodott el a bérgyilkos. - Mibe rángatsz te engem? - Én? Téged? - Ha így folytatjuk, hol fogjuk befejezni? - Mindketten a föld alatt - mondta lemondóan Monas apó. Nem is tudta, mennyire igaza van. Megváltozott a jövő. Monas apó az ágya szélén üldögélt, és az ablakon át a felkelő napot nézte. Szokatlan csend volt. Nem

percegett sem szú, sem más, nem szaladgáltak a földön csótányok. Monas apó egyedül érezte magát. Aberon eltűnt a szomszédos ágyból az éjszaka folyamán, és nem hagyott üzenetet. A varázsló pedig még csak nem is reménykedhetett, hogy nem látja többé, mert pontosan ismerte a jövőt.

- Még a reményt is elveszik tőlem - panaszolta hangosan az első hajnali fénysugárnak, aztán annak láttán eszébe jutott, hogy itt az ideje reggelizni.

- Ez nem lehet igaz! - mondta aztán. - Állandóan a hasadon jár az eszed. - Az enyém nem - felelte Aberon az ajtóból, és szavainak éle egyértelműen Monas apóra irányult. - Az ember ilyen korban már nem maradozik ki éjszakára - sóhajtotta a mackótermetű varázsló. - Megmarad neki tehát az

éjszakát megelőző vacsora és az éjszakát követő reggeli, mint egyedüli örömforrás. - Amint kimondta, belenyilallt a gondolat, hogy valami nincs rendjén. De nem tudta megfogalmazni, micsoda. Akkor is

megkísértette ez az érzés, amikor előző este megválaszolta Aberon befejezésre irányuló kérdését de akkor nem tulajdonított jelentőséget neki. Most sem értette, ám hogy magyarázatot találjon rá, előre pillantott ismét.

Nem lehetett rejtett jövendölés, ezt hamar megállapította. Hacsak... Kivéve, ha rá vonatkozik, és arra a létsíkra, ahonnan jött. Ez a rossz érzés azt jelentené, hogy a saját jövőjéből érzett meg valamit. A távoli jövőből...

- Butaság - jelentette ki magabiztosan. - Most akkor lesz reggeli, vagy butaság reggelizni? - kötözködött vele Aberon. - Édes fiam... - kezdte Monas apó, aztán helyesbített. - Fiam! Ne játssz a sorssal! Mert még az is megeshet, hogy én öllek meg. Aberon elmosolyodott. - Ne csináld!- figyelmeztette Monas apó. - Sosem szerettem ezt a fajta mosolyt. Én akkor szoktam le róla, amikor az egyik

biztos varázslatom, amellyel húszas éveim derekán egy városka utcájának féldrágaköveit győzelmi úttá akartam varázsolni egy herceg kérésére, szőröstalpúvá tett mindenkit a városkában. Az egyik pillanatban még rámosolyogtam a trónörökösre, úgy mintha félvállról megcsinálnám a varázslatot, és különben is, mintha enyém lenne a világ, aztán a másik pillanatban nem fért bele sem az én lábam, sem a trónörökösé, sem senki másé a cipőjébe. És kiderült, hogy mindenkinek lábnyi szőr tenyészik a lábán.

- Akkor reggelizz! És utána rögtön indulunk Ymernbe! Ymern igazi katonaváros volt. Minden szögletes, minden egyforma és minden alaposan megtervezett. A kapun csak katonák

mehettek be, senki más. A várost körbeölelő erődfalon túl éppen ezért sátorerdő állt, itt laktak a kereskedők, örömlányok, s mindenki, aki haszonra számított az erőd közelségéből.

Aberon szerzett egy sátrat, és Monas apó nem merte megkérdezni, vajon hova ásta el előző tulajdonosait. Mindenesetre a sátor kényelmesnek bizonyult, meleg volt bent, és sokkal több luxussal látták el gazdái, mint amennyit Monas apó az elmúlt két és fél hétben összesen tapasztalt. Mert lóháton is hat napot vett igénybe Geronzyóból Ymernbe az út, és kietlen, sziklás vidéken át, ahol még a földön sem lehet nyugodtan aludni.

Persze Aberon nem is akart a földön aludni, de Monas apó határozottnak bizonyult, amikor kijelentette, hogy ő nem hajlandó a ló hátán eltölteni az éjszakákat. Bár a varázsló szerint a bérgyilkos aztán még sem miatta, hanem a lovak miatt engedett.

- Gyorsan végzünk! - ígérte Aberon. - Tudom - felelte Monas apó. - Az előző tervem az volt, hogy katonaruhában behatolok Ymernbe, és a parancsnok közelébe jutok... -Ezt is tudom. - De időközben megváltoztattam a tervet. - Már akkor tudtam, amikor még el se indultunk - legyintett Monas apó. - Amikor elárultam neked a következő célpontot,

már akkor tudtam. - Való igaz - morogta Aberon. - De mit gondolsz, elmondanám neked a tervemet, ha nem tudnám, hogy te amúgy is tudod? - Furcsa logika - merengett el Monas apó. - De a te esetedben azt hiszem érthető... - Találtam egy lámpakereskedőt, és vettem tőle néhány lámpást... - Vettél? - nézett a bérgyilkosra Monas apó. - Ez azt jelenti, hogy még él? - Nem. De nem azért öltem meg, mert nem akartam fizetni. Kifizettem az árujáért a pénzt, aztán elhallgattattam, hogy ne

beszélhessen. Nem vagyok tolvaj! - A becsületnek néha furcsa elhajlásai vannak - tért vissza merengő hangulatához Monas apó. Aberon bebújt a sátorba, hogy előkészítse a tervéhez a lámpásokat. - Csak azt lesz nehéz megoldani - szólt utána Monas apó -, hogyan juttasd a hadseregparancsnok elé. - Az sem megoldhatatlan - nézett vissza Aberon. - Ez a lámpás - felmutatta az egyik főnix-alakút - csak töltésre volt a

kereskedőnél, és egyenesen a városparancsnok asztaláról származik. Úgyhogy egyszerűen visszakapja. - És ezt a lámpást is eladta neked a kereskedő? A kérdésre először hallgatás volt a válasz. - Nem. Ezt nem - vallotta be Aberon. - Akkor ezt elloptad - bólintott Monas apó. - És a halála után. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kifosztottad... - Többet fizettem a lámpásaiért, mint amennyit kért. Kétszer annyit. Bőven benne volt az árban ez is. - Hja - sóhajtott fel a mackótermetű varázsló. - Mert a becsület, az becsület! Aberon terve mindenesetre bevált. Egész éjszaka dolgozott: szálaira bontotta a kanócot, és amikor ismét összefonta, már

nem csak egyszerű szövet került vissza a faggyúba. Másnap reggel kihordta a lámpásokat a piacra, és beállt az árusok közé. A segédtisztnek, aki a lámpásért jött, elfecsegte, hogy a gazdája beteg, de kötelességének érezte, hogy a lámpást olajjal töltve időben visszaszolgáltassa a hadseregparancsnoknak, és megígérte azt is hogy a következőt amit átvett, szintén időben megtölti.

- Megvárjuk? - kérdezte Monas apó, amikor Aberon visszatért a sátrakhoz. Üres kézzel persze, mert többet nem volt szüksége a meg¬vett lámpásokra sem, hiszen azok csak a látszatot adták, s éppen ezért kint maradtak magukra hagyatva a piacon,

- Meg. Mindig biztosra megyek. - Hozattál volna a lámpáskészletért némi harapnivalót! Alkonyatkor kiültek a sátor elé a fűre, szemben az erőddel. -Mi volt a kanócban? - kérdezte Monas apó, és a tábort nézte, amelynek lakói vidáman készülődtek a napi munka után az esti

szórakozásra. Tábortüzek lobbantak fel, és rengeteg finom illat keveredett a levegőben. Edénycsörömpölés, harsány beszélgetések és egyéb magánjellegű zajok szűrődtek ki a sátrakból.

Aberon le nem vette a szemét az erődről. - Családi titok- felelte. - Az apuka is a bérgyilkosok vidám életét űzte? - kérdezte némi éllel Monas apó. - Nem. Az apám bányász volt. - Az élet nehezebb oldala - bólintott a varázsló, és elhallgatott. Lassan elöntötte a vidéket a félhomály. Az erőd fala beleveszett a háttér sötétjébe, s már csak sejteni engedte körvonalait. A

sátrak viszont a tűz lobogásától különös, túlvilági aurát kaptak, árnyékaik táncoltak a földön. Az emberek is árnyakká váltak, amik elsuhannak a fény közelében, csupán a hangjuk volt nagyon is élő és a mondanivalójuk volt nagyon is evilági.

Ezt a gondtalan békességet szakította meg Aberon lámpása. Az erődöt robbanás hangja rezegtette meg, az égre lángcsóva szökött fel. Azonnal félreverték a harangokat, megfújták a

kürtöket. A táborban, a sátrak között viszont egyszerre csend lett.

-Meddig várunk? - kérdezte Monas apó. A küldetés teljesítve, ennek a feladatnak vége. Aberon egy fűszálat csavargatott. - Amíg biztos hírt nem hallunk.

- Megvárjuk a katonákat? - Ha kell, meg. - Az nem jó, ha én közlöm az eredményt? A bérgyilkos a mackótermetű varázsló szeme közé nézett. - De, ugyanolyan jó. - Akkor mehetünk - bólintott Monas apó. - A hadseregparancsnok halott. Azon a lánghídon át szökött a lelke az égbe. Aberon bólintott. - Kívánni sem lehetne ennél szebb távozást. - Mi a baj? -kérdezte Aberon, amikor az egyik erdei forrás mellől Monas apó csak nem akart felállni. - Hogyan mondjam meg?! - Mit? - Hát ez az! - A következő áldozat nevét? - Hát essünk túl rajta! - sóhajtotta Monas apó. - Gran Tallin. Erre már Aberon is leszállt a lováról, és leguggolt a forráshoz.

-Hát ez kemény dió! - ismerte el. Monas apó meghökkenve nézett rá. Ez merőben váratlan volt a bérgyilkos részéről. Mi tőrtént? Érzi a végét? - Van ennél rosszabb is - tette hozzá a mackótermetű varázsló. - Kinek rosszabb? - Most csak rólad beszélek. - És mi az? - Ez a másik! Nem tudom, elárulhatom-e. Mindjárt meglesem, mi változott azzal, hogy feladtam neked Gran Tallint. Aberont az első emelet egy beugrójában egy köpenyes alak várta. A bérgyilkost figyelmeztette a veszélyre az évek alatt

kifejlődött hatodik érzéke, és kihúzta hüvelyéből a kardját az első lépcsőforduló előtt. Ezután az övéről leakasztott egy picinyke faskatulyát, amiben egy összehajtogatott rongyot őrizgetett. A rongyba itatott méreg, mint valami zsiradék maradt fenn a kardlapon, amikor Aberon végigsimította vele a fémfelületet. Végül mindent visszacsomagolt, csak a kardot nem tette el.

Am a beugróban rejtező köpenyes alak Gran Tallin mágusa volt, nem egy egyszerű testőr. - Változott, változott - bólogatott Monas apó. - Amennyiben?... - Amennyiben egy emelettel feljebb fognak megállítani. - Megállítanak? - Válj! Megnézem. Mert most ismét elárultam valamit. Aberon kardján ott csillogott a kékes holdfényben az a vékony zsír¬réteg, amely mutatta, hogy a kard tulajdonosa méreggel

is védekezik támadói ellen. A bérgyilkos néhány összecsapás után sértetlenül jutott el a bástya tetejére vezető lépcső aljáig. Felóvakodott az első emeletre, egy olyan ember lépteivel, aki bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy kivédjen egy alattomos támadást.

De az elsőn nem volt senki. Folytatta útját. A támadás olyan helyről jött, ahová kardjával nem érhetett el. A lépcsők melletti kukucskálónyílások egyikén át süvített be az

a varázssugár, amelynek ereje gyors rothadásra ítélt volna egy elefántot is. Aberonnak, bár előérzetének köszönhetően oldalra vetődött, a varázslat mégis elérte a lábfejét.

A varázsló a torony mellett lebegve diadalmasan mosolygott... -Azt nem értem - mondta Monas apó,- hogy miért nem öl meg? - Megsimogatta szakállát.. - Talán kicsit gonoszabb ennél.

Egyébként itt mindenki ilyen gonosz? Huer kormányzó is forró vízbe dobatja a bűnösöket? - Csak a hamisan esküdőket morogta Aberon. - Azokra ráfér - adta be a derekát a mackótermetű varázsló. - Gran Tallin - ismételte meg a nevet Aberon. - Mi dolgom lenne nekem a császár fővezérével? - Ez jó kérdés! Mivel a jövő egyelőre úgy alakul, hogy el se jutsz Tallinig, nem tudom megmondani, miért kell megtenned.

Tudod mit? Felejtsük el! Aberon ezen úgy meglepődött, mint még soha életében. Megölt két hatalmasságot, nem is sejtve miért, és most az, aki meg

akarja öletni vele a harmadikat, az most azt mondja, hogy hagyják abba. Újból vizsgálat alá vette a mackótermetű öreget, és megpróbált rájönni, hogy hol ugratták be. De hiába rágta végig az elmúlt

hetek beszélgetéseit, a szavak közötti csendet, a tekinteteket, az arckifejezéseket, a mozdulatokat, nem bukkant semmilyen árulkodó jelre.

Monas apó közben hanyatt dőlt a vastag szárú, virágokkal tarkított fűben, és egyik kezét a forrás hideg vizébe lógatva csendesen pihent.

- Azt hiszem, ez vezet majd a végkifejlethez - törte meg Monas apó az erdő mindennapi báját

- Hiszed? - kérdezte Aberon. Monas apó lehunyta a szemeit, és percekig hallgatott. - Biztos vagyok benne. Felejtsük el Tallint! - Elég változékony a jövő - jegyezte meg Aberon. - Eléggé. - Felejtsük el Tallint! - egyezett bele hirtelen elhatározással Aberon. - De akkor ki maradt még az utunkban? Monas apó ismét lehunyta a szemeit. Aberon lassan lovagolt a kihalt mezőn át, kerülgette a halottakat és a farkasokat, amelyek lassú ügetéssel haladtak élelemtől

élelemig... Nem idilli kép. A bérgyilkos felhúzta a fára a fegyverkereskedőt, aki két kézzel kapaszkodott a gigáját szorító kötélbe.., Monas apó még tovább pörgette az idő kerekét. Leégett az egész ház. A bérgyilkos a falu szélén állva nézte végig, amint egymásra dőlnek a gerendák, a vöröses lángok

elhalnak, s csak a fa izzása, elszenesedett részei és csak a szürke hamu marad..: Még tovább... Aberon szeme alatt ráncok gyülekeztek Kékes árnyékot vetett mindegyik Kékes hó is hullt, és a tó jegéről már nem volt

menekvés. Kéttucatnyi katona vette körbe. Egyelőre még a parton ácsorogtak, de volt idejük amennyi kellett. Aberon mögött zajlott a folyó, és gigantikusjégtömbök harsogása, csattanása hallatszott. A látvány még félelmetesebb volt, de Aberon nem azt nézte. Kihúzta rövid tőrét az övéből, és a szívének szegezte a hegyét...

- Hát ez egy békés bérgyilkos-élet, valóban - mondta a végén Monas apó szenvedő hangon. - Az az érdekes, hogyha nem ölöd meg Tallint, akkor sem történik semmi.

- Mi neked a semmi? - próbálta tisztázni a fogalmat Aberon. - Minden megy tovább, mintha én ide sem jöttem volna. - Az nekem tökéletes... - De akkor miért jöttem ide? Ó, mégint egy fejtörő. .. A mackótermetű varázsló felült. A lovak nem vették észre Monas apó dilemmáját, és nyugodtan legelésztek tovább. Aberon észrevette, de nem volt mit válaszolnia. - Az előbb - Monas apó vallomásra készült - nem néztem a jövőbe, mielőtt azt mondtam volna, hogy nem kell megölnöd

Tallint. Csak úgy tettem, mintha a jövőbe néznék. Le akartalak beszélni erről a gyilkosságról, mert ha lemondasz róla, akkor meg tudom lesni, mi történik, ha Tallin életben marad... Érthető? - nézett fel Aberonra.

- Tökéletesen. - A küldetésem úgy szólt, hogy mentsem meg ezt a világot azzal, hogy segítek neked a jövőbelátásommal. De most azt látom,

ha nem segítek, akkor sem történik semmi. Te lovagolsz tovább, és gyilkolsz tovább. Persze az is igaz, hogy túl nagy a jövő és túl nagy ez a világ, de akkor sem látok semmit. Végigkövettelek, és...

- És ha végigkövetnéd Tallint? - vágott közbe Aberon. A mackótermetű varázsló megrágta a javaslatot.

-Az első értelmes megmozdulásod! - jegyezte meg dicsérőn, és hanyatt dőlt. Látott aztán csatákat, háborúkat, vereségeket és győzelmeket, de egyik sem volt különleges. Tallin nem csinált egyebet egész

életében, mint más, középszerű hadvezér: feláldozta emberei életét, és nem ért el semmit. - Semmi - mondta ki a végeredményt Monas apó. - Mitől mentsem meg ezt a világot? - Talán mégiscsak az a megoldás, ha megölöm Tallint. - Lehet. Most már olyan mindegy volt minden. - Tallin bástyájának lépcsőjén egy mágus vár téged. És nem tudod legyőzni - jelentette be Monas apó. - Ha jól sejtem, ezzel a kijelentéseddel megint változott a jövő — mondta Aberon. - Kezdem már unni - mondta Monas apó, de azért csak előrepillantott. Aberon azon túl, hogy bekente a kardját, magával hozott néhány varázstárgyat, amelyek feladata egyes varázslatok

közömbösítése volt, sőt a mágia visszafordítása az útjukra bocsátókra. Amikor az első emelet fölötti lépcsőn megtámadták, a tirmondali istenszoborról lelopott mágikus karkötő megvédte. A

varázslatot visszalökte annak minden energiájával együtt, így a bástya oldala egy részen teljesen megsemmisült. A vízzel teli várárokba hullottak azok a masszív kőtömbök, amelyek több ezer paraszt izzadságos munkája árán kerültek a helyükre. A résen át Aberon megpillantotta Monas apó alakját az út melletti bokrosban, de képtelen volt kivenni, mit csinál ott.

Monas apó egy szál virágot tartott a kézében, és a szirmait csip¬kedte. - Segítsek... ne Segítsek., segítsek., ne segítsek.. Ne segítsek! Hopp, itt még van egy... Elszáradt, ez nem számít. Aberon egy villanásnyi időt szánt csak a varázslónak, és kezébe kapta szokásos tűvetőjét. Lőtt, és rögtön össze is

gömbölyödött: Legurult a lépcsőn egészen az első szintig, és ott azonnal talpra ugrott. Egy fal mögött keresett menedéket. Ha a mágust sikerül közelharcra kényszerítenie…

Ám a mágus inkább az egész tornyot varázslat alá vette Mozdulatlanságba dermedtek a tárgyak, amint megállt felettük az időmúlása. A varázsló emellé feltámasztott egy apró

famulust, akinek nem számított az idő, és beküldte a toronyba, hogy keresse meg Aberont. A famulus hamar rátalált, és a bérgyilkos lábába mart. Aztán elkezdett felmászni a hátán, hogy hozzáférjen a torkához. Aberon nem védekezett. Gondolatai ugyan voltak, de azok is lelassultak, s mire felfogta, hogy mi történik vele, a famulus már

a vállán üldögélt. Es mire felfoghatta volna, hogy feltépték a nyakát, már meg is halt. - Reménytelen - mondta Monas apó, miután hosszan gyönyörködött a végkifejletben. - Ez még rosszabbul végződik. Kitépik a

légcsövedet, nyelőcsövedet, ereidet. Elfogadsz egy tanácsot? - Nem szoktam. - Naiv kérdés volt. Én sem szívesen adok, főképp neked nem, de le szeretném zárni az ügyet. Aberon bólintott.

-Ne akarj bemenni Tallinhoz! Felesleges hősködés, hogy megmutasd magad. Úgyis tudom, hogy csak magadnak akarsz hízelegni, hogy a szemébe néztél... Aberonnak a szeme se rebbent. - Csináld a távolból! Fortéllyal. Máshogy nem megy. - Meggondolom. Csupán ennyi volt a válasz. - Istenem! - szörnyülködött el a mackótermetű varázsló. - Mikor ettem utoljára édességet! Ezt a kérdést képtelen lett volna pontosan megválaszolni, viszont annyit tudott, hogy három napja nem vehetett magához

emberi ételt. Három nap, három vályogfalu, három adag kása. De milyen kása! Milyen kása? Nem merte megkérdezni, hogy miből készültek. Most a császárvárosban jártak, egy cukrásznál, aki marcipánállatok százait készítette el a kincstárnok lányának esküvőjére.

Mindenféle színben és nagyságban sorjáztak a figurák a fapolcokon, asztalokon, s még a földön is, a sarokban. A cukrász ott sürgött-forgott, és észre sem vette őket.

- Az a disznó! Vagy az a szarvas! De régen ettem szarvashúst. Fenn a hegyen csak szárnyasokhoz, vagy más háziállatokhoz jutok hozzá. Szarvas! Megváltozott a világ!

- Öregszel - mondta ki ítéletét Aberon. - Kényelmesedsz. Szarvas most is ugyanannyi van, csak el kellene ejteni őket. - Vagy nyúl! Vadnyúl! - A mackótermetű varázsló akkorát sóhajtott, hogy félő volt, leszakad a cukrászbolt teteje. - Telve vannak a mezők nyulakkal. Monas apó megvonta a vállát. Elment a kedve ettől az élettől.

-Igyekezz! - mondta aztán. - Mindjárt meghalok az éhségtől! Aberon elkapta a cukrászt, és megállította, mint a molnár a malomkereket, ha nem akarja, hogy tovább pörögjön. - Megbízásom van- közölte elszántan. - Most ne! Most ne! - könyörgött a kis, kopasz emberke. - Egy hét, és szabad leszek. - Nem várhatunk addig - hajolt közelebb Monas apó. - Csupán tíz hura, fél tenyérnyiek, rózsaszínből. Ötven arany. A kis emberke nyelt egyet - Az nem lenne több mint két arany. - Negyvennyolc a sürgősségi munkáért. Monas apó összevonta a szemöldökét, ahogy átfutott az agyán egy gondolat. Félrevonta Aberont, s mialatt a cukrász

tehetetlenül toporgott, és a köpenyét gyűrögette, hánykolódva a kötelességtudat és a hirtelen felvillantott pénz között, a mackótermetű varázsló suttogva megkérdezte:

-De őt életben hagyod, ugye? Aberon a cukrászra nézett, s aztán vissza. - Minek? - Mi az, hogy minek? Hogy éljen. - És hogy eláruljon. - Nem árul el. - Honnan tudod? - Majd én törlöm az emlékeit rólunk! - Azt hittem, nem avatkozol közbe. Monas apó szemében dühös szikrák villantak fel, és mintha szakálla is ezerfelé meredt volna szét. Aberon látta a veszélyt.

-Rendben. Közben a cukrász is döntött. Igent mondott.

- De élethűek legyenek ám! - figyelmeztette Aberon. - Láttál már hura madarat? - Láttam, láttam. Rajzom is van róla. Mindent el tudok készíteni. - Nos, nekem élethű hura-kicsinyek kellenek. Menni fog az is? - Természetesen. - Ha tökéletesek, még megtoldom tíz arannyal. - Nem túl bonyolult a terv? - jegyezte meg Monas apó az utcán. - Induljunk! - felelte válasz helyett Aberon. - Fogjunk be néhány dögöt! A hura vadászat nehéz feladatnak bizonyult. Monas apó a be nem avatkozásra hivatkozva kimaradt belőle, és hagyta, Aberon

hadd szenvedjen meg a madarak becserkészésével. Ami még egy bérgyilkosnak sem könnyű. A hura az óidők erdeinek legmagasabb fáira készíti el fészkét. Ezeknek a fáknak némelyike három-négyezer éves, és egy fél

falu sem tudná körülölelni a törzsét. A legidősebbeknek már üreges a belsejük, és valóságos barlangot képeznek ezek az üregek, ahova mindenféle állat beveszi magát.

Aberon kapaszkodókkal készült fel a vadászatra. Ebben az esetben élve van szüksége a hurákra, így fel kell másznia egészen a csúcsra. Ugyanakkor ez csupán egy madarat jelent, és neki legalább kettőre, ha nem háromra van szüksége, ha biztosra akar menni.

-Ez az égig ér - jegyezte meg Monas apó, amikor Aberon belevágta az első kampót a fa kérge alá. - Persze nem akarom elvenni a kedvedet... Aberon meglendítette a második kampót. - így estig se érsz fel - folytatta zavartalanul a mackótermetű varázsló., - És reggelre talán visszaérek - bólintott Aberon. - Ott a sátor a zsákomban. Aludd ki magad! Monas apó ekkor jött rá, hogy miért cipelt a hátán két zsákot Aberon. Az egyik a sátor volt! A lovakat ott hagyták gondozásra a legutolsó vendégfogadóban, úgyhogy nem kis terhet vállalt magára a bérgyilkos. De ki

viszi a sátrat vissza a lovakhoz? - És mit egyek? - tért vissza a mackótermetű varázsló egy közelebbi problémára. - Vadássz szarvasra! Monas apó elgondolkodott, hogy nem volna-e egyszerűbb felrepíteni a bérgyilkost a fa tetejére. Aztán meggondolta magát,

és a szarvasra kezdett koncentrálni. Eljött a dél, és Aberon eltűnt fent a magasban a levelek sűrűjében. Aztán eljött az este, amikor is Monas apó visszatért egy

kikanyarított szarvascombbal, amit a felélesztett tábortűz lángjai felett ropogósra sütött. Kényelmesen, nyugalomban, csendben elfogyasztotta, és olyan egészségeset aludt rá a fa gyökerei között a természet mohából vetett ágyán, amilyet már igen rég nem.

Az erdőben nem volt hajnal és reggel sem. Csak az égbolt közepe felé járó nap tűzött be, és Monas apó erre ébredt. Kényelmesen kinyújtózott, és bekapott néhány estéről megmaradt falatot. Szándékosan nem nézett fel a magasba, nem akarta a hangulatot elrontani. Reggelijét és ebédjét befejezvén aztán a fára emelte a tekintetét, amelynek oldalán egy hangyányi pontocska ereszkedett lefelé.

-Ha leesnél... - mondta Monas apó, aztán legyintett. Két kézzel Aberon egy zsákot hozott a vállán, amely már több helyen ki volt szakítva, és a résen át megcsillantak egy erős fémváz szálai.

A zsák folyamatos hullámzásban volt, hörgések és sikoltások szakadtak ki a benne vergődő hura csőrén. A bérgyilkos sem nézett ki jobban, mint a zsák. Az areát sebhelyek tarkították, amelyek csatornáiban megalvadt vér húzódott.

Csípések, horzsolások és lila foltok díszítették minden egyes porcikáját. A jobb kezének középső ujján még a csont is kilátszott. Lehajította a madarat a földre, amikor megérkezett. - Szép munkát végzett - nézte meg Aberont közelebbről Monas apó. - Nem ez - morogta a bérgyilkos. - Ezt rögtön sikerült elkapnom, a kicsinyekre figyelt csak néhány karmolásra maradt ideje. De

a hím... Amíg ki nem csavartam a nyakát, nem adta fel. - Bérgyilkos lehetett előző életében. Aberon kimosta a sebeit, és bekente egy különleges, zöldes-piros kalapú gomba kipréselt levével. . - Holnap reggel elindulok a másikért - mondta utána. - És kettő elég lesz? - Elég. Monas apó szomorúan vette tudomásul, hogy meg kell osztania a vacsoráját. - Finom ez a szarvas - jegyezte meg Aberon, és ezen az estén kivételesen sokat evett. A varázslónak most a mohaágy sem esett jól. Másnap Monas apó, amint eltűnt Aberon, ismét vadászatra indult. Medvehúst akart enni. Amikor azonban összetalálkozott

eggyel, egészen megsajnálta. És nem is öli meg, ha amaz rá nem támad. A vadászatnak lett azonban egy másik eredménye is: a mackótermetü varázsló pirutra bukkant. Azonnal szedett az aprócska

levelű növényből egy csokorral, és felettébb örült.

A medvetalpat aztán belecsomagolta a pirutba, és egy kéregtálban hosszú ideig áztatta, mielőtt a tűz fölé tette volna. -Ki ehhez ért, ki a sebkötözéshez - jegyezte meg elégedetten.

Isteni íze volt. Monas apót annyira feldobta, hogy az öreg varázsló farigcsált magának néhány korongot, rajzolt a földre egy hatszögletű, kétszínű táblát, és a tűz csekélyke fényénél hajnalig edzette elméjét kedvenc logikai játékán.

Ám utána ismét sikerült kialudnia magát. Délben aztán, amikor Aberon pöttyszerű alakját meglátta a magasban, eszébe jutott a hura, amely előző este óta gyanúsan

hallgatott. A varázsló megrázta a zsákot. A madár tehetetlenül lötyögött benne. Hiszen nem kapott vizet másfél napja! Monas apó gyorsan megmerítette a közeli patakban, és kis híján vízbe fullasztotta ezzel a szomjhalál szélén álló madarat. De

mire Aberon leérkezett, minden rendben volt. Kivéve maga Aberon. Nem lehetett ráismerni. - Mivel ettem pár napja a kacsát? - tette fel a kérdést Morias apó. - Gesztenyével - morrant egyet a másik. Monas apó ebből tudta meg, ki áll előtte. - Arra van a patak- mutatta. - Emlékszem... Már két hura visított a földön. Monas apó legszívesebben a víz alá nyomta volna őket. Vége volt a szép napoknak.

-Készen van? - kérdezte Aberon a halálra vált cukrásztól. A cukrásznak remegett a szája széle az idegességtől, és egy szót sem tudott kinyögni. Monas apó arrébb tolta Aberont, akinek az arca jobban hasonlított egy feltámasztott hulláéhoz, mint magának egy

feltámasztott hullának. -Majd én - mondta a varázsló negédes mosollyal. - Én sokkal megnyerőbb vagyok! Készen vannak a hura-kicsinyek? Hoztuk

a pénzt. A cukrász ettől még jobban megzavarodott. - Nem lesz semmi bajom, ugye? - kérdezte. - Nem - felelte hátulról Aberon. - Ha készen van, akkor nem - mosolygott Monas apó, akinek hirtelen megint elege lett az egész hercehurcából. - És ha készen van... de... nem tetszik? - kérdezte riadtan a cukrász. - Mutassa már meg a mindenit! - tört ki Monas apóból. Hidegvér! - csitította magát. - Hidegvér! A cukrász végre megmozdult. Aztán egy letakart tálon előhozta a marcipánmadarakat. Levette a tetőt, és olyan mestermunka

tárult a varázsló és a bérgyilkos szeme elé, ami megérte a hatvan aranyat. -Sietnem kellett - mentegetőzött a cukrász. - Ma este van az esküvő. Alig volt rá időm...

Aberon átadta a fizetséget, és átvette ̂ tálat. Monas apó megveregette a cukrász vállát, aztán az emberke szemébe nézett. - Nem is emlékszik már ránk - mondta. - Nem bizony - bólogatott a cukrász, és úgy dőlt hanyatt, hogy az esküvői marcipánok egy csoportját palacsintává lapította. Pár óra múlva feleszmélve nem tudta, mit keres a marcipánok között, és kicsoda is ő egyáltalán... A város az esküvő lázában égett. Gyertyák, fáklyák, lampionok mindenütt. Számtalan zenekar húzta a vidámabbnál vidámabb

nótákat az utcákon, a kocsmákban együtt daloltak az emberek, egymás vállát átfogva, kart karba öltve, és nem zavart senkit, hogy néha összecsengenek a dalok, vagy hogy hamis a dallam.

Monas apó és Aberon elszakadtak egymástól, mivel Aberon nem akart kimenni az ünneplő tömegbe ellentétben a mackótermetű varázslóval, aki jó bort és jó ételeket sejtett kint.

Igaza lett, és átmulatta az egész éjszakát. Most sajnálta először, hogy a remeteéletet választotta a hegyek között, de emellett érezte, hogy másnap már nem fogja annyira fájlalni.

Amikor reggel felébredt egy utcai pad szélének dőlve, úgy is volt Kitörölte a fáradtságot a szeméből, de sajnos, nem csak a fáradtság miatt égett annyira, és éppen eltöprengett azon, hogy ezen a létsíkon vajon mi a fene történik vele, amikor megszólalt mellette Aberon.

-Be kellene fejezni a feladatot. Monas apó meg sem lepődött. - Itt van a tál? - kérdezte a nyakát tornáztatva. Szokás szerint el¬merevedett. - Itt. És a ruha is. - Milyen ruha? Aberon a mackótermetü varázsló ölébe dobott egy lakájruhát. Monas apó felemelte, és megállapította, hogy akkora,

amekkorába egy medve is belefér. Amolyan mackótermetű...

- Én nem adhatom át a tálat - mondta Aberon. - Nézz rám! - Inkább nem... Aberon felhúzta Monas apót a padról. Nem ment könnyen, és nem is sikerült volna, ha a mackótermetü öreg ellenállása meg

nem törik az éjjel történtek utóhatásai miatt. - Hol öltözzem át? - kérdezte a varázsló. Mindegy, talán az utolsó megpróbáltatás következik. Ne ezen múljon! - A bokrok között. Ez azért felháborító volt. - Tiltakozom - morogta a varázsló, de elindult - Elég sűrűk azok a bokrok? - Igen. - És elég szélesek? - Azt hiszem... Végül is a bokrok megfeleltek az igényeinek. Gyorsan magára öltötte a lakájruhát, amiben aztán úgy nézett ki, mint egy

bohóc. - Utálom a színes holmikat - morogta a varázsló. - Aranyzsinórok, kék selyemkabát, kisszandál. Undorító. - Meg kell becsülni - felelte Aberon. - Nem volt könnyű ilyen kövér lakájt találnom. - Megöllek - mondta halálos nyugalommal a varázsló. - Add ide a tálat... Es mutasd az utat! - A parancsnoki vár lakóbástyájához tartunk - magyarázta útközben Aberon. - A házak felett láthatod is a mellvédet...

Bekopogtatsz, és közlöd a kilépő katonával, hogy a kincstárnok küldi ezt az édességet, és tolmácsolnod kell mellette urad jókívánságait és köszönetét, hogy a fővezér megjelent az esküvőn. Mondd el azt is, hogy ez különleges ajándék, mert olyan lélekerősítő van benne, amely megszüntet minden másnaposságot, és kifejezetten a fővezérnek készült.

- A fővezér szereti a marcipánt? - Kedveli az édességeket, és rettenetesen berúgott tegnap este. - Esetleg észrevenné, ha vennék belőle egyet? - Mellesleg nincs benne semmi különös. — Az a másnaposság-ötlet nem is rossz!... - A varázsló megbotlott. - Gyűlölöm a kisszandálokat.

-Persze a kisszandál a hibás... Az utolsó saroknál Aberon magára hagyta Monas apót. A varázsló egyenesen a kapuhoz ment, és bekopogtatott. Mindent

úgy tett, ahogy a bérgyilkos meghagyta, s emiatt cinkosnak érezte magát. Nem tetszett neki, de végig csinálta. - És most? - kérdezte Aberont. - Vissza a madarakért. - Vissza a bokrosba! - helyesbített Monas apó. - Aztán a madarakért. Amint letépte magáról a lakájruhát, megnyugodott. - A fővezér pontban tizenegykor kel ilyen napokon. Rettentő egészségtelen tud lenni, ha valaki a szokások rabja. Tizenöt perc

alatt öltözik fel, és felmegy a toronyba reggelizni... - Honnan tudod? - kérdezte Monas apó. Aberon elnézően mosolygott. - Még egy halott lakáj! - nyögött fel a varázsló. - Legalább az én lelkiismeretemmel törődhetnél! - Lelkiismeret? -Hagyjuk... - Pontban negyed tizenkettőkor kiengedjük a két nőstény hurát. Es nem lesz más dolgunk... - Nem értem - felelte Monas apó. - Nézd meg! - ajánlotta Aberon. - Mivel mindent elrendeztünk, már látnod kell azt a jövőt, ami igazán bekövetkezik. - Üljünk vissza arra a padra! - Én megyek a madarakhoz! Monas apó letelepedett korábbi helyére. A madarak felszálltak a város fölé, és a magasban keringve keresték az erdőt, s azt áfát, amelyen fészkelték Tallin teljes katonai díszében éppen ekkor lépett ki a bástya tetejére. Szeme táskás volt, mozdulatai szögletesek Leszívta a friss

levegőt, és a kikészített reggelizőasztalhoz sétált Elsőként az ismeretlen tál tűnt fel neki. - Mi az? - kérdezte a legközelebb álló szolgát. - A kincstárnok személyes ajándéka másnaposság ellen - válaszolta a szolga, és felemelte a fedőt, amit aztán mellé rakott. —

A köszönetével és tiszteletével együtt hozták csak önnek, uram. Tallin maga mellé intette étekkóstolóját.

-Elmés ajándék - mondta. - Ilyet még nem láttam... Az étekkóstoló kiemelt egy madarat a tálból, és letörte a farktollát. A szájába vette. Ezer és ezer ízt ismert, és legalább ennyi mérget. A marcipán tiszta volt

-Ehető, uram - hajolt meg Tallin a tálba nyúlt. Kézbe vette a marcipánt, és megforgatta.

-Hol illik megkezdenie egy fővezérnek? - kérdezte tréfásan, majd leharapta a madár fejét. A hurák meglátták a tálon a kicsiket, és meglátták a fővezért, amint a madárkába harap. Az anyai ösztön elsöpört bennük

minden óvatosságot és félelmet, mire zuhanórepülésbe váltottak. Gran Tallin és az étekkóstolója szétvert koponyával hullottak a földre.

A madarak egész addig marcangolták a testüket, amíg az őrök darabokra nem hasították őket.

-Nem mertem - mondta Monas apó. - Ezért nem néztem meg, mi lesz... Vagy mi nem lesz. Elhagyták a várost, és egy kihalt tanyán táboroztak, leomlott falak tövében és beszakadt tető alatt Nem kellett volna

elmenniük, hiszen a fővezér meggyilkolását mindenki balesetnek tudta be, és bár néhányan gyanakodtak, ez a gyanú akkor is főképp a kincstárnok felé irányult.

-Most már ideje! - szólt Aberon. Monas apó megborzongott, talán a hideg miatt, hiszen nem védte őket semmi az éjszaka hűvösétől. Ám nem volt sátruk.

-Elég kietlen és reménytelen ez a hely - nézett körül, miközben elhelyezkedett. - De van egy olyan érzésem, hogy eleve reménytelen dolgokat fogok megint látni... Esküvői készülődés foglalt le mindenkit Tallin várában. Puritánságra törekedtek, de a fényűzés mégis túltett a terveken. A

menyasszony irányította a munkát, és éppen a torony tetején osztotta ki a szolgákat, hogy miért nem hozták meg a tízéves érlelésű gerudóni bort.

Aztán kilépett a vőlegény is a torony tetejére. Nem mosolygott, hiszen a mosoly ritka, és nem kívánatos vendég volt az arcán, amelyet sebhelyek tarkítottak.., - Ennyi elég! - riadt fel Monas apó. - Nincs valami innivaló? - Víz. - Az most nem jó. Monas apó feltápászkodott, és sétált egy kört. Mindeközben a hasát simogatta, és néha paskolta is. Aztán a szakállát

birizgálta. Végül visszaült. -Valamit elnézhettem - mondta.

Egy tér tárult a szeme elé, amelyen lassan gyülekeztek az emberek Középen egy lovasszobor magasában tollas csákójú kürtös férfi állt.

- Endina Tallin meg van győződve árról, hogy férjével merénylő végzett - üvöltötte szét a hírt a kikiáltó -, akihez feleségül kíván menni a császár beleegyezésével és annak büntetlenséget adó menlevelével. ..

- Micsoda nő - csóválta meg a fejét Mortas apó, és nem akart töb¬bet látni. - Szeretsz veszélyesen élni, ugye? Aberon tekintete mindent elárult.

-És mi veszélyesebb egy nőnél, akinek megölted a férjét! - filozofált Monas apó. Aberont látta fővezéri díszben. A seregek előtt, fehér lovon, amely tüzesen mozgott alatta, de nem lépett ki, mert a belé

nevelt fegyelem nem engedte. Aberon szónokolt, és a katonák fanatizmusa érezhetően nőtt. Aberon mellén akkor már a császár két kitüntetése is ott díszlett, olyanok, amiket a legnagyobb szolgálataiért kap az ember...

-Ez a létsík a legkülönösebb, amit valaha is tapasztaltam. - Monas apó az ujjait ropogtatta, pedig de gyűlölte ropogtatni őket. - Hol az a víz? Aberon nyújtotta.

-Nem szeretem ezt se - morogta a varázsló. - De pálinkát kell varázsolnom belőle, mert ép ésszel fel nem foghatom a dolgokat! A bérgyilkos türelmesen várt. Tudta, hogy ez többször meghozza az eredményt, mintha kérdez. - A keletről beözönlő barbárok fenyegetik a birodalmat - közölte Aberon a császári tanács ülésén. - Ugyanúgy le tudjuk telepíteni őket, mint a dornokat - mondta oldalról a kincstárnok - A kultúrák találkozása hozhat jót is,

nem kell mindjárt háborúra gondolnunk! - Én nem háborúra gondolok — felelte Aberon. — Hanem a kiirtásukra. A császár az asztal végén ülve türelmesen hallgatott. Hat főembere között sokszor voltak viták, és hagyta őket, hadd fejtsék ki

véleményüket. A döntést úgyis egyedül hozza meg. - Felség -fordult hozzá Aberon. - A barbároknak nincs államuk, nincs birodalmuk A szabad élethez szoktak hozzá, és eleve

reménytelen falvakba költöztetnünk őket, soha nem lesznek jó alattvalók.. - Idővel... - kezdte a kincstárnok Kövérkés arca bizonytalanságot sugallt - Mi most élünk, és a császár most uralkodik — vágott közbe Aberon. - Most kell elrendeznünk a problémát. És a megoldás

nem a barbárok letelepítése, hanem a megtámadása. És ha már támadunk, nem legyőzni kell őket hogy aztán a megmaradtak ismét felkeljenek, és lázadjanak, hanem megsemmisíteni...

- Nevelnem kellett volna - sóhajtotta Monas apó -, nem pedig segítenem. Bár én sem szeretem a barbárokat... egyet sem, nemhogy olyan sokat... De ez túlzás...

A csata után a császári sereg a hátul maradtakra: nőkre, gyerekekre és öregekre támadt. Aberon ott állt a vértenger közepén, és ha látta, hogy valamelyik katonája megkegyelmez egy gyereknek vagy egy nőnek, azt lenyilaztatta a testőreivel.

Iszonyatos dúlás és öldöklés zajlott. A sátrak csak azért nem égtek, mert az oldalukon patakokban csorgott le a vér. Lucskosak voltak a bokrok, a növények Fegyverforgató férfi nem akadt a táborban, s ez már nem háború volt, hanem tömeggyilkosság...

Monas apó ezután órákig meg sem szólalt, csak meredt maga elé. Aberon egy idő után felállt, és kevés szárított húsból levest készített. Megvacsorázott, majd visszaült a varázsló mellé. Sötétedéskor belátta hogy most nem ér el semmit, ha nem kérdez. Megrázta Monas apó vállát.

-Ki a következő ellenfelem? - kérdezte. Monas apó tekintete megrebbent. Aztán a varázsló meggyűrt arcát Aberonra emelte. . - Már csak egy van - közölte. - Én. - Ennek semmi értelme - közölte szárazon Aberon. Monas apó most úgy merült bele a jövő tengerébe, hogy közben figyelte Aberont. Aberon csak a jobbját mozdította meg, és éppen csak annyira, hogy kikerüljön a mellénye alól, de máris hat dobócsillag

száguldott pörögve Monas apó felé. Három a mellkasába állt volna bele, egy a torkába, kettő pedig a szemei helyére. A mackótermetű varázsló nem mozdult, csak rebbent egyet a tekintete, és az idő máris lelassult. A dobócsillagok fokozatosan

megálltak a levegőben, Aberon mozdulatai, amellyel a második támadást elindította volna, követhetőek lettek, majd minden megmerevedett.

-Ezt nem én találtam ki - mondta Monas apó. - És akkor is bevált. Egyébként pedig ki nem állhatom a bérgyilkosokat. Két kézmozdulat: egy levegőbe rajzolt kör, és annak középpontjában három ujj összeérintése, és máris lepottyant onnan egy

ronda kis lény. -Kapd el, öld meg! - mutatott Aberonra Monas apó.

A kis lény pár ugrással átszelte a távot, és Aberon torkán termett. Cuppantott, csámcsogott, aztán nekiesett... -Nem fog nehezemre esni megölni - közölte Monas apó.

Aberon nem hitt neki, de tudni akarta az okokat, mielőtt harcba bocsátkozik, és győz. - Mert nem engedhetem meg, hogy megtedd, amit megtennél, ha életben hagynálak - felelte talányosan a mackótermetü

varázsló. - Hát nem az volt a cél, hogy az ellenfeleim eltüntetésével eljussunk egy szükséges eseménysorig? - Csakhogy amihez eljutottunk, az rosszabb minden-másnál. Aberon megpróbálta kitalálni, miről beszél az öreg. Nem sikerült; - És ha megöllek, akkor eljutok oda? - Nem tudom - mosolygott zordan Monas apó. - Mert olyan alternatíva nincs ennek a világnak a jövőjében. - Nem bántalak meg, ugye, ha azt mondom, hogy nem hiszem? - Higgy, amit akarsz, de meg nem bántasz. Monas apó összetette a kezeit, és rendületlenül mosolygott tovább.

-De gondold végig! Ha sikerülne megölnöd, az eredmény ugyanaz lenne, mintha nem bocsátkoznánk harcba, azaz én nem állok az utadba. Tehát felesleges összecsapnunk. Ez esetben viszont nem erőltetném a küzdelmet. Tehát logikusan, ha én megkezdem a harcot, akkor azt a győzelmem biztos tudatában teszem. A levezetés hibátlan volt, és ezt már Aberonnak is el kellett fogadnia. Monas apó felismerte a pillanatot. Ez volt az utolsó békés perc, mielőtt Aberon támad. Mert a bérgyilkos a logika ellenében is

harcol, ha hiszi, hogy az ő támadása más kimenetelű lesz, mintha Monas apó kezdeményez. Persze meg lehetne állítani, ha... ... ha a varázsló közbeszól. Meg akarja állítani?

-De ha te támadsz, az eredmény akkor is hasonló. És a mackótermetű varázsló ismét megváltoztatta a jövőt, miközben maga sem értette, miért teszi. Hiszen meg kellene ölnie

Aberont. Csakhogy volt itt még valami, ami tudat alatt bántotta, de töprengésében nem jutott még el odáig. Aberon lassan előhúzta a kezét a mellénye alól, és a magasba tar¬totta. - Beszéljünk nyíltan - ajánlotta. - Hagyjuk a rébuszokat, és be-zéljünk végre nyíltan... - Meglepő ezt tőled hallani... - Most olyasvalami miatt különbözünk össze, ami meg fog történni. Ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy a jövő milyen

könnyen megváltoztatható annak számára, aki képes oda bepillantani... -Így van - mondta Monas apó. - Mi végig ezzel játszottunk. És ebben a játékban ugyancsak olyan cél lebegett a szemünk előtt,

ami a jövőben alakul. - De nem ismertük a konkrét végkifejletet, csak a következő lépést. Most ismered a végjeifejletet? - Igen - biccentett a varázsló. - Kettőt is. - Kettőt? - Aberon úgy érezte, hogy leeresztheti a kezét, amivel aztán megtámasztotta magát azon a kövön, amin ült - Az egyik a te halálod... A másik... Monas apó elhallgatott, s hogy elfoglalja magát, néhány gerendaforgácsot, ami szétmállott az elmúlt években és most a

közelben feküdt, a tűzre dobott.

- Miért nem akarod elmondani? - kérdezte Aberon. - Mert ha elmondom, ismét megváltoztatom a távoli jövőt. - Milyen irányba? - Akármilyenbe. - Rosszabb lehet? - Nem- ismerte el Monas apó. - Akkor nem akármilyenbe. Mondd el! Monas apó a zsarátnokra fujt, és életre keltek a lángok, Aztán a varázsló nagy nyögéssel visszahuppant a helyére.

-Mielőtt elhatároztam volna, hogy megöllek, s mielőtt ilyen irányba fordult volna a jövő, te Gran Tallin volt feleségét vetted el, s ezzel bekerültél a méltóságába. A császár tanácsadójává váltál, és hadvezérévé, aki aztán kiirtott egy egész népet, mind egy szálig. Az utolsó élő, mozgó emberig... Ez változtatta meg a szándékom. - Egy ember vagy száz... - mondta Aberon, s közben őrült sebességgel járt az agya. Hogyan történhet meg mindez? Egy egész nép! - Te varázsló létedre még sosem öltél meg egyszerre sok embert? - Ez merőben magánjellegű! - Monas apó tekintetében sötét szakadékok nyíltak meg. - És akkor sem szándékosan! A bérgyilkos rájött, hogy taktikusabbnak kell lennie. - Ahhoz tartottad magad - kezdte egy új nézőpontból hogy nem avatkozol bele ennek a világnak a dolgaiba tettlegesen. - De belevontál - morrant Monas apó. - Az az idióta lakájruha... - Ha nem avatkozol bele, megtörténik a mészárlás, ugye? - Nem tudom - felelte őszintén a varázsló. - Most már nem tudom, mert meghalsz. - Mondj le arról, hogy megölj, és nézd meg, hogy így is megtörténik-e a mészárlás. - Nem tudok lemondani róla. Szent elhatározásom, hogy megöllek. Aberon nem tartotta ennyire menthetetlennek a dolgot. - Nézzük más szemszögből! - próbálkozott. - Próbálkozol? - kérdezte gúnyosan Monas apó. - Nem azért mert félek tőled - akarta mondani Aberon, de visszafogta magát.

- Igen. - Csak ennyit válaszolt fennhangon. - Mert tudni akarom az igazságot. Az első estén azt állítottad, hogy az én életem szorosan összefügg ennek a létsíknak a fennmaradásával. Ha megölsz, mi lesz a létsíkkal? Ez elbizonytalanította Monas apót. - Mi is tévedhetünk... - bökte ki. - Mi? - A megbízóm. - Tévedett már? - Még nem. - Ez őszinte válasz volt, akármilyen nehezére esett kimondani. - De nem is normális teljesen! - Akkor nem következik ebből egyenesen az, hogy a nép kiirtásával megmentem az egész létsíkot? - Következ... het... ne - egyezett bele lassan Monas apó. - De az is meglehet, hogy nem a nép kiirtásával mented meg a

létsíkot. Sőt, nem te mented meg a létsíkot, hanem valaki más, akit te mentesz meg. Nem tudhatjuk, mert nem láthatok mindent a jövőből. Több időbe tellene, míg végignézném, mint amennyi idő alatt az események párhuzamosan megtörténnek...

- És nem mindegy - kérdezte Aberon -, hogy én vagy más? Hogy a nép kiirtása által, vagy más miatt? Hiszen mégiscsak megmentem... megmentjük a világot. Ha pedig megölsz, akkor elpusztul mindenki, közte az a nép is...

- Ezt a kifacsart logikát! - Monas apó véleménye az adott pillanatban csak ennyi volt. Aztán hozzátette: - De az a nép akkor sem érdemli ezt meg! Barbárok. Rendben van. Nekem se szívügyem, hogy mi történik velük, mert a legutolsó barbár, akivel összefutottam...

Aberon egészen közel hajolt. - Tegyél le arról, hogy megölsz, és én cserébe megígérem, hogy nem számolok le a barbárokkal, ha nem ők veszélyeztetik a

létsíkot! - ígéret - legyintett Monas apó. - Sejtem mennyit ér. Főleg ha ott van mellette az a „ha". - Változtatok a megfogalmazáson. Nem verekszünk meg, és én életben maradok. Te megnézed, hogy mi történik a

barbárokkal a jövőben. Aztán ha el akarod mondani, elmondod, hogy megbeszéljük: azért mert nem tartottam a szavam, vagy azért, mert a barbárok rátámadtak a birodalomra, és védekeznünk kellett ellenük...

- De gyerekeket és asszonyokat akkor se! - emelte fel a mutatóujját Monas apó. - Ezt is megígérhetem. Ha pedig minden rendben van, vagy nem tartozik rám, akkor befogod a szádat! Megegyeztünk? Aberon kinyújtotta a kezét.

-Nem csapok bele - mondta mogorván Monas apó. - De rendben. Aberon egyenes gerinccel ült a lován, és nézte, ahogy a barbárok elhaladnak alatta a völgyben. Katonái a szomszédos

dombok tetején lovagoltak, párhuzamosan a lentiekkel, akik szabad átvonulást kaptak a birodalmon. Még élelemmel is

ellátták őket a császári seregek: minden nap számolatlan szekérnyi sült lepény érkezett, s hozzá huszonöt¬harminc tucatnyi elejtett vad, s legalább ennyi ökör és disznó. A barbárok persze fizettek érte, de fizetségük éppen csak fedezte ellátásukat; a császár nagy kegyet gyakorolt velük

Most is éppen bejutott a napi szállítmány, és a vonulók emiatt meg persze a déli nap heve miatt is, két órára letáboroztak A szekerek között volt egy kis kavarodás: néhány ideges természetű és tompa agyú hőbörgött, hogy meg kell hunyászkodniuk

a tanács parancsára, de saját társaik gyűrték le őket. Ez is mindennapos volt: néhányan nem fértek a bőrükbe, talán a dagadó izmok miatt, amelyek oly látványosan kitüremkedtek

Monas apó meg volt elégedve. Aberon ugyan nem láthatta a varázsló arcát a sötétben, de érezte, mikor tér vissza lelke a jövő síkjáról, és érezte azt a nyugalmat is, ami most szétsugárzott.

- Csak azt az eseményt szeretném még látni, amelyen megfordul a világ sorsa - mondta később Monas apó. - Hogy igazold a küldetésed? - kérdezte Aberon. - Most mentet¬tél meg egy népet. Ez nem elég? - Nem - rázta meg a fejét a varázsló. - Engem nem egy nép megmentéséért küldtek ide. Nem is szólva arról, hogy ha nem

jövök ide, akkor te életed végéig bérgyilkos maradsz, és a népet nem írtja ki senki. -GranTallin se? Monas apó végigvette a lehetőségeket. Persze most, hogy Tallin halott volt, most már csak elméletben. - Hát, lehet, hogy ő igen. De akkor Gran Tallinhoz küldenek, nem hozzád. - Biztos, hogy nála elértél volna valamit? - Mágiával biztos. - Akkor?... - Jól van na! Én se értem. De nem nyughatom, míg végig nem veszem a dolgokat! Most már sokkal kényelmesebben helyezkedett el a varázsló. Miért is kapja Aberon azt a két kitüntetést? A császár fent állt az erkélyen, és a népének integetett. Gyűrűktől nehezülő keze elfáradt a délelőtti ceremóniában, s ezért a

másikat emelte fel. Az alant lévőknek úgyis mindegy melyik kezével int nekik Aberon ott állt a császár jobbján. Arca, mint mindig, most is érzéketlen. Kicsit felhős volt az ég, de a felhők árnyéka kékesbe

vonta a várost, nem a mindennapos homályba. Aztán a császár végképp kifáradt, és elhagyva magát a korlátra dőlt. A korlát megroppant, és a faragott kőtömbök egyszerre

csak ki¬dőltek a lent állókra, és zuhant utánuk a tehetetlen császár is. Aberon kapta el az uralkodót, elég tiszteletlenül a térde felett, de elkapta... - Hát ez nem az az esemény - kommentálta magának Monas apó. - Egy császáron ritkán múlik a létsík sorsa. A legnagyobb is

csak időlegesen tudta befolyásolni a világot. - Miről beszélsz? - kérdezte Aberon. - Hogy a császárok is halandók. Az ellenséges hadsereg ott sorakozott fel szemben. Az embertömeg ellepte a dombokat, és 4 távolba veszett a vége. De

jobbról és balról is megállapíthatatlan volt, hol vannak a legszélső emberek A császár remegett - Nincs menekvés—mondta. - Mindig van menekvés —jelentette ki mellette Aberon. — Csak egy kis jövőbelátás kell. Monas apó elvigyorodott. - Ezen az se segít - sopánkodott tovább a császár. - A mi seregünk tizedekkora. Vissza kellene vonulnunk Agom várába, annak

elég erősek a falai.. . - De kiéheztetnének. És közben elfoglalják az országot. Most kell megállítanunk őket. - De hogyan? Aberon hátrafordult a segédeihez.

-Én adom meg a jelet! Vigyétek el a hírt, hogy készüljenek fel! Negyedórán belül lecsapunk A segédek szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Az Aberón által irányított had az erdő fedezékében bújt meg. Am

emellett kétség sem férhetett hozzá, hogy az ellenfél a felderítői nyomán tudja, hol várnak rájuk. - Mi az, hogy lecsapunk? - kérdezte a császár. - Számítani lehetett rá, hogy erre jönnek - felelte Aberon. - Mögöttük ott van a Borong-szoros, és csak azon kelhettek át! - Akkor ott kellett volna megtámadni őket! - Dicsérem katonai éleslátását, felség de a szoros már tíz éve az ő kezükben van... Aberon miközben beszélt, egy papírcsövet húzott elő.

-Petárdáznifog? - kérdezte döbbenten a császár. Ebben a pillanatban egy hatalmas madár ereszkedett alá az égből. Hegyes orrú, szürke szemű alak kászálódott le a madár

hátára erősített nyeregből. - A mágiájukkal megbirkózunk - mondta a császár udvari mágusa.-De a haderejük óriási. - Azt bízzák rám! - nézett rá a mágusra Aberon. - Én vagyok a katona... Monas apó kicsit előre lépett az időben. Csak pár percet

Aberon meggyújtotta m petárdát. A felröppenő fénycsíkot követően, rá pár pillanatra mennydörgés-szerű robbanás rázkódtatta meg a dombságot. De nem is egy, hanem több egymás után. Kúpok emelkedtek ki a földből, mint holmi könnyed buborékok, mindenütt: az ellenséges sereg közepén, a katonák talpa alatt, a szekerek kerekeinél, a lovak patáinál...

A sorban masírozó seregben felbomlott a rend: az élők menekültek volna, de nem tudták, mi elől és azt sem tudták, hova. A lovak is pánikba estek, ledobták a tiszteket, akik a kavarodás közepén találták magukat, és nem figyelt vezényszavaikra többé senki.

Aberon felemelte a kardját. -Támadás! - üvöltötte el.

Hadvezérei megindították a seregeket. Az erdő életre kelt, és üvöltő hadak özönlöttek elő mindenhonnan. - Mi volt ez? - kérdezte döbbenten a császár, amikor már az el-lenséget kaszabolták a katonái. - Robbanások a föld mélyében. Kis lyukakat ásattam a felvonuló ellenfél útjába, és ott rejtettem el a robbanó porokat. Egy

idősödő varázslótól tanultam,.. - Hazug - morogta Monas apó. - És a bányász származást letagadjuk? - Sosem tagadtam le. - Most nem is! - Monás apó sóhajtott. — Nincs több ötletem. Az az... dehogyisnem! Talán maga Aberon lesz-az, aki elárulja,.. Hiszen mégiscsak ő éli végig az életét!

-Sosem hittem volna, hogy így halok meg! — nyögte Aberon. Párnák közt feküdt, egy fával burkolt falu szobában. Az ablakon túl fenyőerdő terült el, nem a város. Vidéki kúria volt ez,

békés, kint a természetben. Sokan álltak az ágy mellett, főképp testőrök De nem Aberont vigyázták, neki amúgy sem volt szüksége testőrökre, hanem az

uralkodót. - Azt akartuk, hogy tudd, mennyire hálásak vagyunk neked - Az új császár a harmincas évei derekán járt, és pontosan

ellentéte volt nagyapjának Katonalélek lakott benne, és aszerint is élt. Sokat köszönhetett Aberonnak Nem csak a trónját, de birodalmának növekedését is.

- Hála... - suttogta Aberon. - Talán én is hálás lehetnék egyvalakinek A császár összevonta szemöldökét. - Egy öreg varázslónak De nem vagyok hálás. - Egy varázslónak? — A császár sose hallotta Aberont önmagáról beszélni. - Miért? - Nem vagyok az. Nem tudom, mi az, amivel megmentettem ezt a világot? Miért nem árulta el? Egész életemben vártam azt

a pillanatot... hogy felismerem-e... - Megmentetted a birodalmat. - Kevés... Aberon feje félrecsuklott. - Pálinkát! - Tehetetlen vagyok - vallotta be Monas apó a sokadik korty után. - De addig nem mehetek el, amíg rá nem jövök... - Segíthetek? - Nem. De legalább azt eldöntöttem, hogy érdemes életben hagyni. Ha várta a varázsló a megkönnyebbült sóhajt, ugyan hiába várta. Aztán eszébe ötlött valami.

-Még leellenőrzök egy apróságot. A határsávot egy folyó alkotta. Két hidat is vertek fölötte a katonák, és a barbárok ezeken a hidakon keltek át a túlsó partra.

Már negyedik napja folyt az átkelés, és lassan a végéhez közeledett. Aberon magához hívatta a nép vezérét. -Hozzohm! Amint átjuttok, ezeket a hidakat leromboljuk - mondta. — Ti büszke nép vagytok, és mi is büszke nép vagyunk

Ne harcoljunk egymással! Ügyesen hat rá - gondolta Monas apó.

-És nem is fogunk, ha nem tértek vissza erre az oldalra, ha megmaradtok Loang területén. Tedd le az esküt, és én hinni fogok neked! A barbár nem hajolt meg, nem köszönte meg, csak egyszerűen feltette a kezét, és azt mondta:

-Népemre esküszöm, hogy megmaradunk a folyónak azon az oldalán. Aberon a zöld szemekbe nézett, és bólintott. - Menj békével! - Pálinkát? - kérdezte gúnyosan Aberon, araikor Monas apó kinyitotta a szemét. - Már az se kell! Minden rendben van. - A mackótermetű varázsló közeledett a végső kétségbeeséshez. - Fogadni mernék, hogy az én életemben keresgélsz - mondta a bérgyilkos. - Nézz azon túl! Nézd meg, milyen a világ utánam! Ez se jó - felelte Monas apó. - Hiszen ha megmented a világot, mi sem változik. Ugyanilyen. - Talán lesz valamilyen apró változás... - És mihez viszonyítsam? Azt sem tudom, most milyen. Csak annyival vagyok tisztában, hogy nem szeretem. - Próbáld meg!

Ahol valaha a város volt, most romok hevertek, betemetve, folyondárokkal befutva, növekvő facsemetékkel és magasra nőtt gazzal. Csak a szél süvített át néha a romok felett, s csak a szél hozta mozgásba az amúgy mozdulatlan tájat...

Monas apó fuldokolva dőlt előre. - Vizet-hörögte. - Nincs. Csak pálinka. - Ide vele! Legfeljebb visszaváltoztatom! - Mintha azt érezném ki a hangsúlyodból, hogy rábukkantál valamire. - Aberon átnyújtotta a pálinkát. - Elrontottuk. - Mi? - mutatott először Monas apóra, aztán magára Aberon. - Már megint ez a konkretizálás. Az a lényeg, hogy alaposan! Jól esett néhány hűs korty. Mielőtt Monas apó ismét az idő titkainak fürkészésére indult volna, felnézett a csillagos égre,

amelyről hiányzott a hold. -Istenem! - mondta, de nem volt külön isten, akinek címezte volna. - Add, hogy ne kelljen elölről kezdenem!

A városkapu nem volt akadály a szörnyek előtt. Egyszerűen felfalták. Először a kaput, aztán azokat, akiket az utcákon találtak. Majd behatoltak a házakba, s válogatás nélkül öltek és öltek.

A városőrség fegyverei gyerekjátéknak bizonyultak Egy szúrás, egy vágás nem számított, másodszor pedig nem kaptak esélyt. Utolsó kétségbeesésükben, amikor már látták, hogy a saját életüket és a várost nem menthetik, futárokat küldtek szét a szomszéd városokba, hogy legalább azok felkészülhessenek a szörnyekre.

De a futárok nem juthattak messzire. - Vannak ezen a világon szörnyek? - kérdezte Monas apó Aberont. - Természetesen. De nem ezen a világon, hanem a másikon. - Ne tréfáljunk! Komoly a kérdés. - Monas apó érezte, hogy hidegvére elpárolog, mint a forró vasra löttyintett víz. - Valahol félúton két világ között. Inkább úgy nevezném őket, mint gonosz szellemek vagy megidézett testetlen lények. Ritkán

öltenek alakot, és legtöbbször csak akkor, ha egy akarat felruházza őket valamiféle testtel. Ezen kívül csak állatokba és emberekbe képesek beleköltözni, tehát úgy is néznek ki, mint az állatok, vagy mint az ember.

- Át nem alakulhatnak? - Idővel persze, de egyrészt nem szokták megérni, mert vadásznak rájuk, másrészt pedig az eredeti testi jellemzőiket nagy

vonalakban megőrzik. - Nem. Ezek különböztek egymástól, és a normális állatoktól is. Némelyik repült, meg akadtak kis hullaszínű rágcsálók,

hosszúkásak tűhegyes fogakkal, kövérek, tíz-tizenkét karúak, és mind-mind nagyon valódinak látszott. Aberon a fejét ingatta. A császári tanácsterem zsúfolásig volt katonatisztekkel. -Nyugatról jönnek, uram. Először Dortokot dúlták fel, és el is pusztították, majd sorban Holardot, aztán Kisst, Perdungot... -Elég! — ugrott fel a császár. - Most kellene ide apám hadvezére. Aberon biztos tudná mi a teendő! De akik most

körülvesznek!... Mit tehetünk? - A Loangi Birodalomnak vége. Képtelenek voltak ellenállni. Azon a vidéken már nem is él ember... - A Loangi Birodalom?-nézett fel Monas apó.-Ajaj! - Nyugatra - mondta tájékoztatásul Aberon. - Csend! Nyomon vagyok! - A király a folyóközt jelölte ki lakóhelyül - mondta a barbárok vezéri ülésén Hozzohm. - A szabad életnek vége! Ezt népünknek

fel kell fognia. Nincs több vándorlás. A világnak ez a része már lakott. - Miért nem harcolunk? — ugrott fel az alvezére. - Meg vannak a fegyvereink, az erőnk az ügyességünk! - Mert nekik jobb fegyvereik vannak, és nagyobb csapataik És ezzel szemben sajnos, a mi erőnk és ügyességünk kevés! - Akkor meghalunk! - És az asszonyaiddal mi lesz? Ők majd nőül mennek utánad egy kívülállóhoz. És a gyermekeid? Örülj, ha nem kerülnek

rabszolgaszíjra. Monas apó átugrott néhány évet.

-Hozzohm! Bergárnak taraj nő a hátán. A fővezér kilépett a sátor elé.

-Öljétek meg! - mondta halkan. Éjszaka volt, tiszta és csillagos. A vezér ezekre a csillagokra nézett. Zöld szeméből csak úgy sütött a harag és a gyűlölet.

-Hát hagytad, hogy fogjon az átok! - mondta tehetetlen dühvel. - Nem menekülhettünk el. A csillagok itt is látnak minket, az istenek pedig követtek ide is. Hát légy te is átkozott, te démoni fattyú, aki kimondtad ránk átkodat! A sámán lépett mellé. - Elkezdődött. Együtt áll a három csillag. Meg kell mondanunk a népnek, hogy mindannyiunknak vége! És akkor a saját

kezünktől haljunk meg, mintsem ilyen szörnyekké átváltozva éljünk tovább!

- Nem — mondta a fővezér, és a sámánra nézett. — Nem tudhatják meg! Lehet, hogy néhányan megmenekülnek, lehet, hogy nem mindenkire hat.,.

- Nem lehet a mi titkunk, és tudod, hogy nem lesz kivétel... — tiltakozott a sámán, aztán arra a kézre meredt, amelyik a mellkasába szúrta a tőrt.

- Csak az én titkom -felelte keményen a fővezér. Monas apó megköszörülte a torkát. - Azt hiszem - kezdte, és elhallgatott. - Azt hiszem - kezdte újból -, hogy... hogy felül kell vizsgálnom néhány korábbi

döntésemet. - Örömmel hallom. Megint meg akarsz ölni? - kérdezte Aberon. - Nem... Nem. Furcsa lesz ezt hallani... főleg az én számból, de... - De? - ...de irtsd ki azt a népet nyugodtan. És egyetlen túlélőt se hagyj! - Milyen utad volt, Monas apó? — kérdeztem a mackótermetü varázslót, aki kedvetlenül ült egy tál erőleves felett. - Ez a

feladat most biztos nem volt nehéz, hiszen láttad a jövőt! - Gyere ide! - Nem megyek Éreztem a hangulat süllyedését. - Emlékszel rá, hogy mit mondtam neked az utam előtt? - kérdezte Monas apó résnyi szemekkel, ami akár fáradtság miatt is

lehetett volna. De nem azért volt. - Emlékszem-mondtam. - Módosítok. Nem a kezem által fogsz meghalni. Nagyon hiányzott nekem valami ebből a mondatból. És nem lett egészségesebb a hangzása. - A mérgezett tűimtől! - Neked olyan is van? - Kölcsön kértem párat! Hacsak.. - Hacsak? - belekapaszkodtam ebbe a hacsakba, mint majom a faágba. - Hacsak fel nem veszed ezt. És a varázsló elém dobott egy kék selyemruhát arany zsinórozásal. Ugyanakkor elővett valamiféle tűvetőt. Abból láttam,

hogy tűvető, hogy rengeteg vékony tű volt benne kilövésre készen. Mit tehettem mást, átöltöztem. Mindenki ugyanezt tette volna, ha tűvető irányul rá, és a kéz fölött ilyen tekintetik fürkészik. - Monas apó — köszörültem meg a torkom. - Ennek nincs... nadrágja. - Nincs bizony. - De én levetettem az enyémet. - Le bizony. - Vissza?... A varázsló lassan ingatta, a fejét. - Hát akkor nem vissza - egyeztem bele. - És most? - Kifelé a házamból, és lefelé a hegyemről! - Szandálban?

Hosszú volt az út hazáig.

Szerepjáték

- Az első közös kalandunk emléke - mondtam Monas apónak, és arra a vörös gyémántra céloztam, amelyik ott

állt közvetlen előttem a polcon. Aztán visszafordulva láttam, hogy egy óriási cserép repül a fejem felé. Ügyes mozdulattal elhajoltam, de a cserép követte mozgásomat, és eltalált volna, ha bámulatos gyorsasággal el

nem kapom. Szerintem nincs utálatosabb dolog, mint amikor egy nagyhatalmú varázsló felesleges apróságokra fecsérli erejét..

- Mit akarsz vele?- kérdezte mogorván Monas apó. Úgy látszott, ma tömeggyilkos kedvében van. Talárt azért is foglalkozott a virágaival, hogy visszanyerje szenvtelen nyugalmát

- Néhány dolgot el kell tüntetned benne -feleltem. Monas apó nem ütközött meg. Mindketten tudtuk, hogy ez a kő világokat köt össze. Úgy fuzi össze Őket, mint

saru két szárát a bőrcsík: a világok egy ponton egybesimulnak. - Mit? Belenyúltam a zsebembe, és nyolc csontkockát emeltem ki. - Kockázni akarsz? - döbbent meg avarázsió. - Nem - mondtam. - Ezeket kell beledobálnod. A mackótermetű varázsló feltápászkodott a cserepei mellől, odaballagott hozzám, kivette a tenyeremből a

kockákat, és alaposan szemügyre vette őket. - Ezek rosszak - közölte aztán. - Ez nem is kocka. Ennek nyolc, ennek meg tizenkét oldala van. Ennek meg annyi,

hogy meg se lehet számolni. És nem csak számok, de betűk is vannak rajta. - Ezekkel játszanak! - bizonygattam. De nem hitt nekem. Egész az ablakig elment, hátha a napfénynél hihetőbbé

válik a dolog. - Hozd ide a gyémántot! Legyünk túl rajta... - sóhajtotta, miután semmire sem jutott. Tettem, amit mondott. A vörösen világító ékkövet leemeltem a polcról, és lassú, óvatos léptekkel odavittem

hozzá. A tenyeremen fekvő kő vonalai méltóságteljes hullámzásba kezdték. Ha nem simul továbbra is hűvösen bőrömhöz, azt hihettem volna, hogy hamarosan izzani kezd.

Monas apó felemelte a kockákat, és egyesével a gyémántba hullajtotta őket. Néhány aprócska földgöröngy kíséretében, amelyek még a virágültetésből származtak, és koszos tenyeréről hullottak le, nyomtalanul eltűnt valamennyi. Aztán Monas apó hosszan méregetett. Nem értettem, mit akar.

- Mi van még? - A feladat! - kaptam szabad kezemmel a fejemhez. - A világ, amelybe utaznod kell, nagyon kicsi. Kevesen lakják,

és a helyzetük nem egyenlő. A földművesek tartják el a városi polgárokat, és míg ők dolgoznak és gürcölnek, addig a városiak jatszanak. A feladatod az, hogy összehívd a világ hét városának ez évi kalandozóit egy hatalmas fennsíkra, és szervezz egy játékot közöttük.

- A kalandozóknak? Milyen játékot? - firtatta a mackótermetű varázsló, és a szemén láttam, hogy nem érti a feladat logikáját. - És hogyan függ ez össze a parasztok sanyarú helyzetével?

- Szerepjátékot. Minden harmadik évben választanak maguknak egy alakot, és annak szerepében élik le a következő ciklust. Akik idén kalandozóként játszanak, azokat kell megnyerned az ötletnek.

- Még egy kérdés: mi köze ehhez a kockáknak? Megvontam a váltamat. De a hidegvérű varázsló már hozzászokhatott ehhez, mert nem szólt semmit, csak ment

csomagolni. - Monas apó - kiáltottam utána csak úgy mellékesen - és ne mondd meg, hogy kinek a megbízásából vagy ott! - Ez figyelmeztetés? - kérdezett vissza Monas apó. - Csak egy... jó tanács - legyintettem. Pedig több volt annál. Hét - mondta a férfi a kés ívét követve szemével. - És mind a hét tartomány más-más jelleggel bír. A kés átszelte az ivó légterét, és rezegve beleállt egy tábla közepébe. Nagy üdvrivalgás kísérte a becsapódást, és

a fáklyák füstjétől sejtelmes félhomályban kisebb-nagyobb értékű ezüstérmék cseréltek gazdát Monas apó megpróbált összpontosítani. A hangzavar miatt ez nem ment könnyen. Úgy érezte, mintha a zsivaj és

a fullasztó kipárolgások kiszorítottak volna á gondolatokat a fejéből. Aztán felhagyott a próbálkozással. - Kik irányítják ezeket a tartományokat? - kérdezte találomszerűen. Majd eljut valahova így is. - Hat istencsászár - felelte a férfi. - A mienk ott lakik a fellegvárban.

Kibiccentett a mocskos ablaküvegen át egy távoli, alig sejthető körvonalú sziklára. - És milyen hatalommal rendelkezik? - kérdezte Monas apó.

A férfi hátradőlt, és ujjaival malmozott egy ideig. Szemében ravaszság csillogott, és megalapozott gyanakvás. Monas apó tapintatosan másfelé nézett. Ám a taverna füstös levegőjén át legalább tizenöt másik szempár

figyelte mozdulatait A tekintetekben tükröződő fény gyorsan kihunyt, amikor Monas apó körbepillantott, de a törzsközönség nem tudta eltitkolni érdeklődését

- Errefelé igazán ritka az idegen - felelte a férfi. Monas apó aprót köhintett, és a késdobálókat vette szemügyre. Nagy tétje volt a játéknak: az asztalon már vert

aranyak is keveredtek az ezüsttallérok közé. A pénzhalom mellé két tőrt ütöttek az asztallapba, nem is nyúlt érte senki. A varázsló amúgy sem tudott volna mit válaszolni, hagyta, hogy a férfi tovább szője mondanivalójának fonalát

- Ritkán látni külhonit Egy-egy kalandozó ugyan erre téved néha, de az nem kérdezősködik az istencsászárunk hatalma után. Élek a gyanúperrel, hogy te nem a Hétbirodalom földjéről származol.

A mackótermetű varázsló szerette volna visszaterelni a témát a medrébe. - És mi van ezzel a játékkal? - Istenemre, te egy másik létsíkról jöttél! - tört ki a férfiból, aztán hirtelen suttogóra váltotta szavait - El ne áruld

senkinek! Lopva körülnézett, meghallotta-e valaki szavait Mindenki a késdobálókkal volt elfoglalva, de mintegy véletlenül, közelebb húzódtak a mackótermetű varázsló

asztalához. - Nem árulom el - ígérte meg Monas apó könnyedén, aztán ő is körülnézett, mert valami nagyon furcsát látott a

társának arcán. - Gyerünk innen! - közölte, és arrébb rúgott egy részegnek látszó alakot az asztal lábától. Erről a momentumról szinte azonnal elterelte a figyelmet a következő kés röppályája, amely érdekes módon

megcsuklott a levegőben. - Ki volt az? - érdeklődött nagy hangon másik kését elővéve a játékos. Valami miatt feltételezte, hogy

mágiahasználattal áll szemben. Erre kitört a verekedés. Hevében nem csak tőrök kerültek elő, hanem egy nyílpisztoly is. A kilőtt nyílvessző a levegőben lándzsává

változott át, és két embert szegezett a falnak, a magasabbiknak a vállát, a kisebbiknek a szemét ütve át. Monas apó hiába magasodott ki a tömegből, mégsem érezte biztonságban az életét, miután látta, hogy a

nyílpisztolyt telekinézissel húzza fel tulajdonosa, és úgy teleportálja bele a nyílvesszőket A varázsló addig akart távozni, amíg módja nyílt rá.

Kilépve a taverna masszív ajtaján, Monas apó újdonsült ismerőse felkapott egy rudat a földről, és átfűzve az oroszlános kopogtatón, keresztbe fektette a kijáraton. Aztán megragadta a varázsló köpenyét és húzni kezdte egy kis sikátor felé. Monas apó ellenállt

- Addig kell eltűnnünk, amíg ki nem törnek onnan! — mondata a férfi magyarázatképpen. - Senki nem hallott semmit - mondta Monas apó nyugodtan.- És egyikük-másikuk meg is hal, hála neked... Két utcával arrébb lelassítottak. - Amióta az eszemet tudom, te vagy az első másik létsíkról származó idegen a világunkban. Nem csoda hát, hogy

felkelted az emberek érdeklődését. - Mit tegyek, hogy ne keltsek feltűnést?—lihegte Monas apó. - Le kell vetned ezt az öltözéket.... - Ezt sejtettem... - ... és nem szabad varázshasználóként bemutatkoznod. - Még valami, amit nem szabad... - morogta Monas apó. - Miért? - Mert mi tökéletesen ismerjük egymást a városban. Ha egy idegen erre vetődik, az csak egy másik tartományból

érkezhet A határokat viszont csak azok a kalandozók lépik át, akik bíznak saját erejükben, ügyességükben, szerencséjükben. A mágusok, boszorkányok, papok, egyszóval azok, akiknek hatalma a varázserejüktől függ, azok nem.

- Miért? - érdeklődött tovább Monas apó. - Mert a tartományuk határain túl elvesztik mágikus erejüket, és kiszolgáltatottá válnak. Ha tehát megjelenik egy

ismeretlen mágus, akinek van hatalma, az csak egy másik létsíkról érkezhet. És máris több tucatnyian szegődnek a nyomába.

Monas apó a házak ablakait nézegette, és azt mérlegelte, maradjon-e véletlenül kiválasztott kísérője mellett, akiről semmit nem tudott, vagy keressen valaki alkalmasabbat. - Miért vesztik el a mágusok az erejüket? - választotta a kényelmesebb megoldást

- Mert a hatalmuk az uralkodótól függ. Jó lenne tudni, milyen hatalomról van szó - töprengett tovább a varázsló. A varázserő sokat elárul hordozójáról,

illetve ezek szerint az uralkodóról is. - El tudnál vezetni engem egy mágushoz? - kérdezte Monas apó mellékesen, mintha nem is lenne annyira fontos

a dolog, csak kíváncsiságát akarná kielégíteni. - Mi hasznom lesz belőle nekem? - kérdezett vissza a férfi. - Azt sem tudom, nekem mi hasznom származik belőle — morogta Monas apó. - Majd ha kiderül, választ adok.

Most azt áruld el nekem, minek mutatkozzam? - Tovább akarsz menni? - Talán igen.... A másik várt - Igen! - mondta dühösen a mackótermetű varázsló. - Akkor vagy parasztnak kell öltöznöd, mert a parasztokat nem tartják számon a városokban, vagy kalandozónak

— mondta tudálékosan a férfi. - Melyiket ajánlod? - Paraszti öltözékben ki leszel szolgáltatva minden városinak. Senki nem állna szóba veled. Ki figyel oda egy

parasztra...? , - Nem kell folytatni... Marad a másik megoldás,.. A férfi halkan felkacagott - Nézz végig magadon! Monas apó megállt egy ablak előtt. A kiszűrődő fényben, mint egy kívülálló nézte meg magát - Nehéz lesz - jelentette ki. - Lehetetlen - mondta fensőbbségesen a másik. - Ott az erkélyen láthatsz egy kalandozót! Monas apó felnézett a tetőre. A fakó holdfény egy magányos férfi körvonalait rajzolta meg. A fal tetején ült, s

egyik lábát maga alá húzva meredt a távolba - Mit csinál a tetőn? - kérdezte Monas apó, és kilépett az ablak fényköréből, hogy jobban lásson. A férfi nem válaszolt azonnal.

- Mit keres a kalandozó a tetőn?—követelőzött türelmetlenül Monas apó. - Mereng - mondta áhítatosan a másik.

- Mereng. - Mereng.

- Min mereng? - A múltján. - Nincs jobb dolga? A férfi meghökkenve fordult Monas apó felé. A meglepetéstől szólni sem tudott. A varázsló összébb húzta a

köpenyét. Hűvös volt már. - Csak azért kérdeztem, mert tudom, hogy három éves ciklusváltásaitok vannak. Akkor igazán nem lehet olyan

nagy múltja. - Ezért kell kitalálnia magának. - Saját kalandozó-múltat talál ki? - Persze, hogy hitelesebb legyen. Valaminek ilyenné kellett formálnia Egy két elmosódó emlék a családjáról,

amelyet kiirtottak, aztán néhány zavaros kép az első áldozatáról, egy szerelem, amely óriási törést okozott életében, és végképp magányos farkassá formálta át. Emlékek nélkül semmit nem ér az élete, épp olyan lenne, mint bármikor korábban.

Értem - biztosította Monas apó szárazon. - Hol lakik az a mágus? A mocskos falú házak útvesztőjében bolyongva Monas apóban egyre több kérdés fogalmazódott meg. Nem is

figyelt rá, merre járnak, igaz, tudta, hogyha szükséges, könnyen megtalálja a városból kivezető utat. Időközben azt is elhatározta, hogy nem alkalmaz varázserőt, mert az azonnal felhívná rá az istencsászárok figyelmét Nem akart összeütközést, de még a találkozást is el akarta kerülni velük.

- Csak békésen - mondta fennhangon. - Semmi zűr nem kell. - Mit mondtál? - kérdezte kísérője. - Semmit. A híre azért bizonyosan eljut a császárokhoz. Ha szerencséje van - eddig nem volt, most már ideje lenne akkor

azonban az álhírek között elvész az övé, és nem figyelnek fel rá. Csak semmi varázslat! Meg kell maradnia a háttérben. Monas apó ekkor figyelt lel rá, hogy az utcák egyre keskenyebbek, és egyre sötétebbek. A városrész, amelyen

áthaladtak, korántsem volt bizalomgerjesztő. Akóházakat düledező fakalyibák váltották fel, amelyek régi romokra

épültek, hogy legalább az egyik oldaluk védve legyen a széltől és az esőtől. A csillagok fénye mutatta egyedül az utat, de már az sem sokáig, mert egy hatalmas felhő húzódott eléjük.

Elrejt az este - jutott eszébe a mackótermetű varázslónak, és megtorpant, mert négy vagy öt árny bukkant fel előtte. Körülnézett, de kísérőjét mintha elnyelték volna az utca elnagyolt, és generációk által gömbölyűre koptatott kövei.

Monas apó a békés megoldások híve volt Annál jobban nőtt benne a tárgyalókedv, minél többen álltak vele szemben.

- Kitalálom, hogy mit akarnak - mondta óriási hidegvérrel, és felemelte ujját, jelezve, hogy várjanak egy kicsit, most éppen gondolkodik. Gondolkodott is, de nem a válaszon, mert azzal már régeri megvolt. - Sajnos én sem tudom pontosan, hogy hol található a templom. Én magam sem vagyok idevalósi...

- Tudjuk - jegyezte meg egy tagbaszakadt férfi előrelépve a fal tövéből. Az arcát maszk fedted hangja tompán jött a maszk mögül.

- Na ugye - mondta Monas apó, és mintha megkönnyebbült volna, - Szállás sem kell, úgysem maradok sokáig. - Tudjuk-jegyezte meg ismét a másik. , - Idegenvezetőre sincs szükségem. - Tud... - ...ják. Tudom. Akkor hát, jó éjszakát! Monas apó barátságos mosollyal az arcán oldalt lépett, aztán megint oldalt, mivel elétoppant egy másik alak, s

aztán megint oldalt, mert újból elzárták az útját... s így ment ez egészen a falig. Hatan voltak egy ellen. . - Talán megegyezhetünk - vetette fel a mackótermetű varázsló és fáradtan szuszogott

hozzá. - Nem hiszem. - Én nem találom ki, hogy mit akarnak, cserébe viszont megmondják, és máris közelebb kerültünk egymáshoz -

vette elő minden rábeszélőképességét. . - Nekünk nem kell semmi. - Nekem meg nincs semmim, és máris megegyeztünk. Ugye milyen könnyen ment? - Nekünk te kellesz! Monas apó felköhögött. Egy ilyen öregember, mint én? - kérdezte csodálkozva - Mire mennétek velem? - Ismeretlen vagy, s ez elég. - Ismerkedjünk össze...! - nyújtotta a kézét két,idegen közé lépve a varázsló. -Monas apó... így ismernek... Az előtte álló maszkos félreütötte a kezet, amelynek lendületét Monas apó nem bírta megállítani, és véletlenül

úgy orrba csapta a mögötte elhelyezkedő másik alakot, hogy annak a maszkja alatt nagyot reccsenve tört be az orra. Monas apó visszarántotta a kezét, amely ezután valamilyen úton-módon épp egy másik maszkon landolt A maszk beszakadt, s darabjai az arcbőrbe fúródtak. A megmaradt négy útonállót megzavarta a támadásban két üvöltve forgolódó társa, ezért nem egyszerre érték el Monas apót, hanem egymás után. A mackótermetű varázsló pedig, korát meghazudtolva forgolódott, s hajolt el egy-egy ütés elől, amelyet azonnal viszonzott. A maszkokat vette célba, mert egy csapással megállíthatta ellenfeleit Az utolsó támadó felismerte ezt, és gyorsan lekapta a maszkot, mielőtt Monas apó az arcába préselte volna annak szilánkjait, de szinte ugyanabban a pillanatban olyan ütést kapott a szemei közé, hogy ájultan terült el a kövezeten.

Monas apó kihúzta magát, diadalmasan körülnézett, és elrejtette kezeit a köpeny alatt. Ott aztán megkopogtatta a csontjait, és igyekezett nem sziszegni hozzá. Szája sarkából nem tűnt el a halvány mosoly, de a szeme továbbra is szenvtelen maradt.

- Tűnés innen! - került elő valahonnan gyáva kísérője, és nagyot lökött egy vakon tántorgó fickón. - Bevallom, szép volt - mondta mézes-mázos hangon Monas apónak.

A mackótermetű varázsló biztosra vette, hogy az ő keze is benne van a dologban. Azért járatta be vele ezt a városrészt, hogy felhívja az tolvajok figyelmét. Talán épp a varázserejére volt kíváncsi, és azt várta, hogy egy ilyen helyzetben használja.

Azt lesheti! - gondolta rövid szakállat simogatva - Kisstílű rablók voltak ezek! - mondta lekicsinylően vezetője. - Valamelyik tolvajklán kiszolgálói.

Monas apó megjegyezte magának. - Arra sem érdemesek, hogy körberajzolják egy igazi tolvaj árnyékát Kevesebb lelkesedést! - gondolta Monas apó. Társa ekkor hirtelen elhallgatott, mintha valami fontos jutott volna eszébe, és szinte futva indult a sikátor vége

felé. Sietnünk kell - tette hozzá. Inkább menekülésnek tűnik - vélte Monas apó, és mást is gondolt, mire felötlött benne, hogy mikor, hol és

milyen körülmények között menekült utoljára

A szűk utcácskát hamar maguk mögött hagyták, a városrész azonban meglepően hatalmasnak bizonyult. Kapualjak alatt, udvarokon át, falak takarásában törtek előre. Monas apó egy ideig csöndesen botladozott vezetője mögött, majd megelégelte, hogy a sötétben mindenbe belerúg, ami a lába elé kerül.

- Állj- mondta halkan, de határozottan. - A házak között akarok menni, nem a házak alatt. - A tolvajklánok felfigyeltek rád! - mondta a férfi - Előbb kellett volna gondolni erre - húzta el a száját Monas apó, de nem mondta ki hangosan. Vagy szándékosan

rendezte így a másik? - Nem sokáig akarok itt maradni. - Reggelre már téged fog keresni a fél város. Az emberek tudni fogják, hogy nézel ki, és nem téveszthetnek össze

senki mással! A klánok pedig mohók és bosszúállók. Ha nem jutunk el Synhez gyorsan, akkor nem látjuk többet a nap fényét.

Monas apó felpillantott a holdra, amely eddig a felhők mögött húzta még magát, de most ismét kimerészkedett a város fölé.

- Ki az a Syn? - A mágus, akihez igyekszünk. Az egyetlen a tartományban, aki képes az atomrobbanás nevezetű varázslatra - Igyekezzünk! - Kivéve persze az elfeket, de nekik nyolcvan év kellene hozzá, és a ciklusváltások nem teszik lehetővé, hogy

annyit várjanak. A palotasor közvetlen a viskók mellett kezdődött, mindén átmenet nélkül. Néhány omladozó építmény a paloták

falainak támaszkodott Senkit nem zavart a nyomor és a pompa együttélése. Syn, a mágus azonban nem a palotasoron lakott, hanem a városfalak tövében, egy különálló, erődnek is beillő

épületben, amely elhagyatott látványt nyújtott Az épület ablakai zárva voltak, sem fény, sem hangok nem szűrődtek ki az ablaktáblákon át őrök nem voltak sehol, a kapu viszont olyannyira masszív volt, akár a városfalak.

Egy bronzdémon fején átfűzött óriási kopogtatóval jelezték érkezésüket A csendes utcákon mennydörgésként visszhangzott végig a hang, és Monas apó máris kíváncsi tekintetek kereszttüzében érezte magát. Hosszú ideig kellett várakozniuk, senki sem sietett eléjük, aztán, amikor kinyílt az ajtó, egy törpe termetű emberke kandikált ki a résen, s vette szemügyre őket

Tryzon! - ismerte fel Monas apó társát - A mester vár. A mackótermetű varázsló előtt kénytelen-kelletlen kicsit szélesebbre nyitotta a kaput. A vakság nem borít oly sötét leplet az ember szemére, mint amilyen sötétben haladtak ők. Monas apó a Tryzon-

ként nevezett férfi vállát fogta, Tryzon pedig a kis emberkére támaszkodott, akinek érzékei kifinomultak voltak, akár a denevéreké, illetve ismerte az épület minden zugát, a réseket a kőkockák között, s a szőnyegeken a bojtokat

Amikor végre megállt, csak halk kopogás jelezte, hogy egy ajtó előtt torpantak meg. - Gyertek be! - szólalt meg egy hang. Engedelmeskedtek. A termet pajzsokkal s fegyverekkel díszítették. Ridegen csillant meg fémes felszínükön, az amúgy meleg, vörös

fény. Középütt tűz lángja lobogott, amelynek füstjét egy fémkúp nyelte el, s vezette ki a szabadba. A tűz körül elhelyezett kemény padok jelezték, hogy az úr nem a kényelmes életet szokta meg, hanem a nélkülözéseket, és nem puhította el a gazdagság.

Syn, a mágus az egyik padon ült, fél lábát felhúzva, s arra támaszkodva. Egy könyvet olvasott, amelyet vendégei láttán köpenye alá rejtett. Alacsonyabb volt Monas apónál, s jóval fiatalabb. Keménykötésű, mint egy kalandozó, s ravasz tekintetű, mint egy bárd. Ujjai finomak és hosszúak voltak, akár egy mestertolvajé.

Monas apó szerényen megmaradt a háttérben. - Elhoztad az idegent? - kérdezte Syn, és Tryzon válla felett a varázslóra nézett. - Ki ő? Mit mond magáról? - Egy másik létsíkról származik. Szerintem mágus ő is, mint nagyuram, - Nocsak - jegyezte meg szemöldökét felvonva Syn, és közelebb lépett. A falakon fáklyák lobbantak fel, s a mágus

hosszan méregette Monas apót a lángok mellett. - Mit akarhat itt egy mágus? - Egy egyszerű varázsló - mondta szemrebbenés nélkül Monas apó, és viszonozta a vizslató tekintetet. Csupán az

ő szemében nem ült érdeklődés. Syn helyet mutatott. - Szerény mágiával rendelkező világunkba egyszer csak becsöppen egy idegen, akinek saját hatalma van. A hét

tartomány hat istencsászára mellé, egy hetedik. Ebből még bármi lehet. Feltéve, ha igaz az, amit az előbb magáról állított.

Tryzon közbekottyantott:- Nem használta az erejét. . - Nem akarja felhívni magára az császárok figyelmét! Érthető - felelte Syn. - És ez még érdekesebbé teszi a

történteket. Ha megtudjuk a látogatás célját, mindjárt okosabbak leszünk. Akármit halljunk is: valót, vagy valótlant.

Monas apó mindeközben elrendezgette köpenyét a padon. - Mélyreható változások előjelét érzem... - mosolyodott el Syn, majd megszólította a mackótermetű varázslót: -

Jól okoskodtam? Monas apó lassan bólintott. - Sok kérdésem van - jelezte Syn. - Akárcsak nekem - felelte Monas apó. - Készséggel válaszolok rájuk- mondta előzékenyen Syn. A mackótermetű varázsló nem bírta megállni, hogy ki ne mondja, amire a másik gondolt, és ugyanolyan

mézesmázosan felelt, egy pillanatra felvillantva kölcsönmosolyát: - Mert a kérdés ugyanúgy árulkodik a kérdező szándékáról, mint ha mesélne. Syn homloka előtt halvány árnyék húzott el, majd a mágus lovagiasan meghajolt - Kérdések nélkül pedig nem megy. - Igen - morogta Monas apó - Milyen hatalommal rendelkeznek az istencsászárok? - Tryzonra nézett. - Itt

hagytuk abba a kocsmában. - Tavernában...-helyesbített Tryzon. - Áruljam el császáromat? - kérdezett vissza Syn. - A kérdező lényegretörőbb, mint gondoltam. - Nincs sok időm... és bárki megválaszolhatná nekem. Nem hiszem, hogy árulás lenne elmondani azt, ami amúgy

is közismert Syn apró köröket írt le a tűz előtt, és úgy tett, mintha lelkében óriási vihar dúlna - Átlátunk egymáson - jegyezte meg Monas apó, és valahol a lelke mélyén élvezte, hogy Syn összerezzen. A mágus feléje fordult, körvonalát bíborba borította a tűz játéka. - Én csak egy kis ember vagyok - mondta komolyan. - A hatalom, ami mágussá tett, nem az enyém.

Megküzdöttem érte, tanultam és harcoltam érte, de a hatalom nem az enyém. Mindenemet elveszthetem egyik pillanatról a másikra, ha a hároméves ciklus végén, új karaktert kell választanom. A császárhoz kötődöm egész lényemmel... És nem csak én, hanem a városban mindannyian.

Syn körbemutatott a páncélokon, és elhallgatott Monas apó várta a folytatást. - Ha háború lesz, akkor azt mindannyian meg fogjuk szenvedni, mert az igazi háborúkat itt, ezen a létsíkon az

istencsászárok vívják. Mi csak bábuk vagyunk a csatákban. Élünk vagy halunk, teljesen egyre megy, hiszen nem mi döntjük el a világunk sorsát, hanem a hat egymásnak feszülő isteni akarat.

- Volt már ilyen háború ezen a földön? - kérdezte Monas apó. - Igen - bólintott Syn, és leült egy padra. - Csakhogy a köznép semmit nem tud róla azon kívül, hogy kétszáz év-

fordulóval ezelőtt a császárok között ellenségeskedés tört ki. A féligazságokat rejtő mondák homályából az vehető ki, hogy a világ újrafelosztására törekedtek császáraink, és ezért vívtak meg harcukat Nem győztek egymás felett, s az eredmény Elybrium létrejötte volt

- Elybrium? - Elybrium, Equilybrium, mindkét néven említik a krónikásaink. A hetedik tartomány, amely fölött nincs

uralkodó. Monas apó arca nem árult el semmit gondolataiból, a csendből Syn mégis rájött, hogy megdöbbentette a

varázslót - Elybriumról nem hallottál? - Azon a földön nincs semmilyen mágia? - Nincs. Az ottaniak csak mímelik a szerepjátékot - nyilatkozott Syn lekicsinylően. Visszatért korábbi énje. - Hogyan maradhatott akkor fönn? - A hat másik tartomány középpontjában fekszik. Semleges terület, amelynek elfoglalása ismét égy felesleges

háborút vonná maga után. Kicsi, földje gyenge minőségű, kincsei nincsenek. Lakosainak száma csekély. Nem éri meg küzdeni érte.

- Ezt sosem nézték még egyetlen egy háború során sem - jegyezte meg magának Monas apó. - De itt hatan kell harcoljanak érte, nem számolatlan seregek - mondta a mágus. Monas apó hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Ha eddig nem is tudta, hogyan teljesítheti feladatát, most már

volt valamilyen támpontja, és egy halvány terv körvonalai kezdtek kibontakozni előtte. - A császárok megjelennek néha a városban? - kérdezte nagy sokára. Közben Tryzon rakott a tűzre, - Nem- felelte Syn tömören. - De csak felkéretnek valakit néha-néha a várukba? - Nem - felelte Syn hasonló tömörséggel, mint az előbb. - Kihallgatást lehet kérni tőlük? - próbálkozott Monas apó, nem mintha az lett volna a szándéka, hogy találkozik

az egyik császárral. - Nem.

Feljutott valaki is a császár elé? . - Ha arra vonatkozik a kérdésed, hogy látta-e már valaki is a császárt, azt kell mondanom, hogy nem. - Ki közvetíti akkor az akaratát az alattvalói felé? - Senki. - Miből tudjátok itt a városban, hogy mikor érkezik el a ciklusváltások ideje? - A csillagokból. A harmadik téli napforduló elérkeztekor át kell tekintenünk elmúlt életünket - De valaki csak kijelölte az első téli napfordulót, ahonnan számolni kell az éveket - Természetesen. - Maga a császár? - Ki tudja már azt? Azok, akik megélték az első ciklusváltást, már évszázadok óta porladnak a földben. Erről Monas apónak újabb kérdés jutott eszébe, de először még a császár létezésének problémáját akarta

tisztázni. Az istencsászárok eredetéről van mondátok? - Tudatlanságunk akkora, hogy még mondáink sincsenek e témában. - Honnan származnak? - Talán egy másik létsíkról. - Miért jöttek ide? - Te miért jöttél ide? - Hogyan érkeztek? - Talán éppen úgy, ahogyan te... Monas apó a fejéhez emelte a kezét, és megmasszírozta a homlokát Ezután szemöldökét egy elegáns

mozdulattal a szemére tolta. Ismét gondolkodott. - Tehát egyedül a hatalmuk árulkodik jelenlétükről. - Léteznek — biztosította Syn a mackótermetű varázslót. Mindahányszor érzem a jelenlétét, amikor

beleavatkozik cselekedeteinkbe. - Beleavatkozik... ? - Igen. Fontos helyzetekben a császár belenyúl az események menetébe, és átveszi az irányítást egy rövid időre. Lássuk ezt a hatalmat! - határozta el magát Monas apó, és az élet-halál kérdését vette elő. - Ha a játék során végveszélybe kerülsz, elfogadod a halált? - Természetesen. - Akkor is, ha egy másik játékos öl meg? - Nem illik más játékos karakterét megölni - mondta a mágus - még akkor sem, ha okot szolgáltat rá. Ha

megindul egymás leöldösése, az már nem játék! Bár a negyedik szintig biztosan összeszed az ember egy halálos ellenséget magának. Bonyolult itt az élet

Ettől pont egy varázslónak nem kell tartania - morogta Tryzon, aki most először szólt közbe. - Ez az! - csapott le Monas apó. - Ha egy ember is meghal a játékban, akkor az már nem játék! Most Syn töprengett egy keveset - Azt hiszem - sóhajtott fel -, nem vagy tisztában a játék lényegével! Főképp nem egymás ellen harcolunk, hanem

a császár által teremtett különféle kreatúrákkal. Feladatot ad, maid akadályokat gördít elénk, s nekünk az a cél, hogy átverekedjük magunkat a próbákon.

- S ha a kreatúrákkal folytatott harc során halsz meg? - Akkor meghalok. - Ennyi csupán...? - S majd kezdem újra - Egy másik létsíkon - bólintott Monas apó, és mintha gúny áradt volna szavaiból. - A következő ciklus elején - mondta Syn. Tryzon újból rakott a tűzre. Monas apó tekintete egy pillanatra az arcára tévedt, amikor a lángok fölé hajolt, s a

mackótermetű varázsló meg volt győződve róla, hogy vigyorog. - Mikor halnak meg itt az emberek? - Amikor kiöregszenek az életből - felelte Syn. - A többi halál nem számít. - Hadd foglaljam össze—emelte fel a kezét Monas apó. - Ha valakit megölnek a ciklus második évében, az ha

lejárt a három év, újból feltámad? - Nem - rázta meg a fejét Syn. - Ugyan hol tárolnánk a testeket? Azonnal feltámadnak, csakhogy kiesnek a

játékból, és tétlenségre vannak kárhoztatva. Nem vehetnek fel új karaktert abban a ciklusban. - Levágják a fejét - mondta határozottan Monas apó. - Mi történik? - Visszaillesztik a helyére, és életet csiholnak a testbe. - Kik? - Olyan lények, akiknek ez a dolguk. - Hol lehet rájuk akadni?

- Sehol, mert láthatatlanok, és feladatuk végeztével megszűnnek létezni. - És ha a kalandozót felfalja egy szörnyeteg? - Új testet kap. Zsákutca - állapította meg magában Monas apó. Visszaidézte a beszélgetést, hogy hol vehetne fel új szálat - Ki közvetíti a feladatokat? - csapott le aztán. - A császár kreatúrái- felelte Syn. - Illetve az uralkodó akarata. Ezek a kreatúrák nem csak akadályok a cél

eléréséhez vezető fáradságos úton, hanem terelnek is a cél irányába. Milyen élőlényekről beszélünk? - kérdezte Monas apó, mert zavarta a megfoghatatlan ellenség képe. - Árnyjárók, káoszmedvék, gólemek, sáskaharcosok. Ez a világ tele van szörnyekkel. Monas apó vágyakozva idézte fel szelíd hegyeit Most már ideje volt elmondani, miért is jött ide. Egy ideig

csendben rendezgette gondolatait. - Sietni kell - sürgette Tryzon is, és az ablaktáblákhoz ment, hogy kikukucskáljon egy résen keresztül a külvilágba.

- Már a fejvadászklánok is szervezkedhetnek. - Fejvadászklánok! - horkant fel a mágus. - Bérgyilkosok azok, nem fejvadászok! - Egykutya-legyintett Tryzon. - Egyáltalán nem az - oktatta ki Syn. — A fejvadászok nyíltan tevékenykednek, a bérgyilkosok nem. Más

tartományokban él ez a megkülönböztetés, csak nálunk nem. - Ami tartományunkban él a legtöbb asszaszin. Ha négy ember szembejön veled a sikátorban, az egyik

bizonyosan bérgyilkos - Tryzon most a mackótermetű varázslóhoz címezte szavait - A segítségedet kérem - szólt közbe Monas apó, és Syn meglepődött az ugráson. - A feladatom az, hogy ennek a

létsík nak a kalandozóit harcra hívjam össze egy semleges területen. - Ki adta ezt a megbízást? - kérdezte Syn. — E világból valaki? - Nem. Ez a világ a pusztulás felé halad, és ennek jelei más létsíkokon is felborítják a világegyensúlyt. A hatások

érezhetőek a párhuzamos világokban. Ott is, ahonnan én jöttem. És a kivezető utat egy ilyen küzdelem jelenti. - Hogyan? - Meg kell tudni, ki a legerősebb. - Lehetetlen egy ilyet összehozni! - szakadt ki a szó Tryzon-ból, aki nem bírta türtőztetni magát. - Minden épeszű

kalandozó csapdára gyanakodna! - Mint ahogy lehet, hogy az is - mondta merengve Syn. - Nincs olyan hely, amiben bizodalmuk lenne. A

tartományokon kívül egy semleges területet kell keresni, ahol nem érvényes semmilyen isteni mágia. - Elybrium - mondta csendesen Monas apó. - Akkor is csapdára gyanakodnának. - Úgy kell tennünk, mintha az lenne, és akkor eljönnek. Syn felugrott a padról, és sebes léptekkel körbejárta a termet. Nehezen határozta el magát, és Monas apó

hagyta, hadd gondolja át, mit fog tenni. Bízott benne, hogy a kalandvágy fölül fog kerekedni a mágusban. Syn hirtelen megállt az egyik páncél előtt. Mintha sosem látta volna, úgy mérte végig. - Ilyen még úgysem volt - fordult aztán hátra. - Lehet, hogy a következő halálom az utolsó lesz, de megéri a

kockázatot! Mi más marad egy hetedszintű mágus számára? Csak azt kérem, hogy ha az események olyan irányt vesznek, ne feledkezz meg rólam!

- Nem fogok.

A mackótermetű paraszt beállt a városkapu előtt kígyózó sorba. A homokot ezernyi láb verte a magasba, s a szél

a finom szemcséket feljebb emelve megcsiklandozta vele az emberek nyakát, eltömte fülüket, orrlyukaikat, és vörösre csípte a szemüket. A ruhák bűze és a testek kellemetlen kipárolgása a légmozgás ellenére is megülte a tömeget, amely lassú araszolással arra várakozott, hogy bebocsáttatást nyerjen á tartomány fővárosába.

Az őrök mindenkinek átnézték a cókmókját, és beletúrtak az árujába. Elvették a nekik járó tizedet, majd ha úgy ítélték meg,hogy a portékára szüksége van a városnak, a parasztot betaszították a városfalon belülre.

A mackótermetű paraszt, aki a társainak Monas apóként mutatkozott be, lába mellé fektette a gabonás zsákot, amelyet addig a vállán cipelt

A sor közelében az amúgy is forró levegő vibrálni kezdett, majd egy sötét alak, bontakozott ki a semmiből. Körülötte tág kőiben még a sivatag homokja is porrá omlott szét.

- Egy pusztító - suttogta a Monas apó mellett álló férfi. — Nincs semmi, ami náluk gyűlöletesebb. A pusztító pár lépést tett a sor irányába, majd elindult visszafelé a város irányába, miközben szemügyre vett

minden sorban állót. A mackótermetű paraszt lehajolt megigazítani a zsák száját, mert mintha kezdett volna lazulni a kötés. A

pusztító elment mellette anélkül, hogy bármire is felfigyelt volna Talán nem őt kereste...

A sor lassan haladt előre, Monas apónak volt ideje szemlélődni. A várfalak tapasztott, s a napon kiszáradt agyagból álltak, és rengeteg, szabálytalanul elhelyezkedő apró kémlelőnyílás nyílt rajtuk. Kisebbek, minthogy egy ember átférjen rajtuk, viszont elég sűrűn ahhoz, hogy minden irányt szemmel lehessen tartam a falak mögül.

Közelebb érve a mackótermetű paraszt az őrök ruháját, s fegyverzetét is alapos vizsgálat alá vette. Hogy páncélt, sodronyinget, és sisakot nem látott, az nem lepte meg, mert a tűző nap elegendő ok volt ahhoz, hogy ne hordjanak a katonák ilyen felesleges, holmikat. Viszont az övükön függő csonttőr, és a kerámiakard megdöbbentette.

A homokban vonszolta a zsákot, s így ért az őrök elé. Amazok kibontatták vele a zsák száját, és beletúrtak a rossz minőségű, apró szemű búzába. Az egyik elővette csonthegyű dárdáját és azzal lenyúlt egészen a gabona aljára. Aztán egy fadézsába találomra kiöntötték a jogos tizedet, és visszalökték a zsákot a mackótermetű paraszt lábához.

Amaz a vállára kapta a zsákot, amely nem a tizedével, de a nyolcadával lett könnyebb, és már ment volna, amikor az egyik őr elétoppant.

- Mi van? - dobta le a zsákot Monas apó, és már tudta is, hogy hibázott. A parasztok sohasem szólalnak meg először.

Alaposan kikutatták. Monas apó most látta be, hogy igaza volt annak a parasztgazdának, amelyik azt tanácsolta, hogy szabaduljon meg minden egyes ruhadarabjától, s ezen felül drótkeretes szemüvegétől és pipájától is. Otthagyta őket a parasztnál megőrzésre, cserébe teljes ruházatot kapott, s azon felül néhány jótanácsot, hogy hogyan viselkedjék.

A mackótermetű varázsló rájött, hogy a parasztokra számíthat Az őr semmit sem talált. Kereshetett fegyvert, vagy fémdarabot, tetoválást vagy valamilyen különös

ismertetőjelet, nem járt sikerrel.Ezután meg mindig tétovázott, hogy tovább engedje-e a gyanús parasztot, de egy pillantás a szemeibe meggyőzte arról,n hogy az nem tiszteletlen volt, hanem képességei nem terjednek idáig.

Legyintett, hogy menjen. Monas apó kapun belülre került. Megígérte, hogy pénzzé teszi a búzát, de amúgy is meg akart szabadulni

terhétől feladatána teljesítése előtt. Ugy vélte, nem árt egy idegenvezető, ezért megvárta az utána jövőt, és azt kérte meg, hogy mutassa az utat a piacra.

- Nem jártál meg a városban? — csodálkozott az Askin nevű paraszt Monas apó kérésén. - Nem - vallotta be töredelmesen Monas apó, és mélyen lehajtott,a fejét. — Én is húsz elmúltam, amikor az apám először behozott ide— vigasztalta meg Askm. — Az első, amit meg kell

jegyezned, hogy észrevétlen maradj! Ne szólj, ha nem kérdeznek, maradj mindig a tömeg közepében, és ne avatkozz bele semmibe!

A mackótermetű varázsló bólintott. - Mennyit kérhetek a gabonáért? — kérdezte aztán. - Kérni? Amennyit adnak. Itt nem szokás alkudni. Alkudhatsz a falusi vásárokban, meg a fogadókban, de itt nem.

Eszedbe ne jusson ellentmondani senkinek! Te valóban nem ismered a városi szabályokat? Hol éltél eddig? — Remete voltam — mondta Monas apó, és most nem kellett nagyot füllentenie. A paraszt elgondolkodott. — Az miféle szerzet? — Elvonul a világ zűrzavarátó1, és magányosan él. Elmélkedik. — Nem dolgozik? Nincs munkája? Nem sanyargatják? — Nem. — Remetének kellett volna születnem — sóhajtotta Askin. — Remetének nem születni kell... — Itt nem válhatsz azzá. Első a munka! Hol voltál remete? — A he... az er..., egy oázis mellett. Föld alatti barlangban — a varázsló kissé belezavarodott, de hidegvére nem

hagyta el. — Mit ittál? — kérdezte a paraszt. — Találtam egy apró forrást. — Es min éltél? — érdeklődött tovább a másik. — Koplaltam — mondta kicsit megemelt hangon Monas apó. Askin végignézett rajta. Monas apó behúzta a hasát. — Ki az? — kérdezte hirtelen a mackótermetű varázsló és oldalra biccentette a fejét egy nyülánk, mélyvörös

szemű, fekete ruhába öltözött férfi felé. — Nem sül meg ilyen melegben? - Egy pszionikus - suttogta Askin. - A tudatuk sok mindenre képessé teszi őket. Egyszer láttam egy pszionikust

átbújni egy olyan résen, amin még egy róka is álig fért volna át Ne féltsd a forróságtól! És ne nézz rá ennyire feltűnően!

Monas apó engedelmesen a föld felé fordította tekintetét, de a szeme sarkából megfigyelt mindent Nem tetszett neki a hely. Amerre nézett, mindenütt megcsonkított embereket látott: volt amelyiknek a csuklója, volt amelyiknek az egész karja, lába hiányzott, de akadtak féltestűek is! Talán eltették a következő ciklusváltásig, talán így élik le egész életüket. Monas apó meg tudta volna mondani kik játékosok, kik nem. Túlságosan erőszakos volt ez a világ, és túlságosan sok olyan lény élt benne, akik a nagy többség felélt álltak. Csak annak örült, hogy ezek nem tudnak eljönni Elybriumba, mert a tartományi határon túl semmit nem érnek el a mágiájukkal és különleges képességeikkel.

A tömeg egyre nagyobb lett: közeledett a piac. A szembejövők, akik többségében árujuktól megszabadított parasztok voltak, igyekeztek minél gyorsabban elhagyni a várost, és szinte mene-kültek a kapuk felé. Az emberáradat olyan csöndben haladt kifelé, hogy a távolból idehallatszott a piaci vevők erőltetett méltatlankodása, és agresszív hanghordozásuk.

A piac bejáratánál aztán más hang is keveredett a vevőkébe: egy parasztot korbácsoltak közvetlen a kapuk mellett.

- Mit követhetett el? - kérdezte Monas apó. - Ki tudja? Lehet, hogy többet akart kérni a portékájáért, mint amennyit adtak volna érte. Fiatal gyerek. Monas apó elhatározta, hogy nincs olyan hatalom, amely rávenné őt az alkura. Gyorsan túl akart adni a

gabonán, hiszen nem az volt a fontos, hanem a két levél, ami nála lapult. Egy faemelvény árnyékában elbúcsúzott Askintól, és elindult vevőt keresni. Körbe-körbe járt a piacon, azt várta, hogy leszólítsák.

- Mid van? - állt eléje a harmadik kör után egy vézna emberke. Monas apó lenézett rá. - Búzám. - Az nem kell! Monas apó bólintott, aztán folytatta útját - Várj csak! - parancsolta az emberke. A mackótermetű varázsló megtorpant. - Nem mondtam, hogy mehetsz - mondta az emberke. - Túlságosan magasan hordod az orrod! - Ekkorára nőttem - morogta Monas apó. Az emberke lábujjhegyre állva sziszegte Monas apó arcába: - Azt sem mondtam, hogy megszólalhatsz. Talán sértésnek vette, amit Monas apó mondott. A mackótermetű varázsló lecsúsztatta a zsákot a földre, és a kis ember fölé hajolt. Az arcán nem tükröződött

semmilyen érzelem. Félig lehunyta szemeit, s ettől félelmetesen szenvtelen lett az arca. - Most kell a gabona, vagy sem? Ha kell, mondjon egy árat, ha nem, akkor keresek mást! - Nem — nyelt egyet az emberke. Aztán mivel valaki megtaszította hátulról, idegesen megfordult, és Monas

apóval mit sem törődve rikácsolni kezdett - Ki merészelt nekem jönni? Megkorbácsoltatom! Megkorbácsoltatom! — És eltűnt a tömegben. Monas apó megropogtatta az ujjait, és éppen felemelni készült a zsákot, amikor egy kéz nehezedett a vállára. - Tízet adok a gabonáért, aztán tűnj innen, mert az a kis mitugrász a templárokkal fog visszajönni! A vevő egyáltalán nem kereskedőnek nézett ki. Ruhája a tartomány viszonyaihoz képest elegáns volt. Hátán

kerámia és fa keverékéből készült nyílpuskát, övében fémkardot tartott Gazdag lehetett Erszényéből tíz kerámialapocskát vett elő, és Monas apó kezébe nyomta.

- Hagyd itt a zsákot! Monas apó eltette a kerámialapocskákat, aztán ment a dolgára. Nem nézett hátra, így nem is látta, hogy a

vevője nem törődik a zsákkal, hanem int valakinek és utána mutatva a nyomába küldi. A piaci kavargásból kiérve Monas apó jobbra fordult, és a házak mentén bevetette magát a sikátorok

útvesztőjébe. Syn részletesen leírta, hogy merre menjen, és milyen házat keressen. Monas apó Synnek egy e tartománybeli bizalmasát kereste, akinek átadhatja a mágus üzenetét. Ugyanakkor a további információkat is tőle várta.

Tudta, hogy paraszti ruházata, amely eddig segítette, most, hogy kikerült a tömegből, veszélyes lehet számára. Igyekezett elkerülni mindenkit, s ezért sokszor le kellett térnie az útvonaláról, vagy hosszú ideig ácsorgott valamilyen fedezékben.

Észrevette, hogy valaki követi. De egy félfordulattal elárulta magát, és kísérője is rájöhetett, hogy felfedezték, mert hamarosan eltűnt a mackótermetű varázsló háta mögül. Monas apó sejtette, hogy továbbra is szemmel tartják, de ezután már nem látott senkit.Viszont érezte az ismeretlen jelenlétét maga körül.

Kényelmetlen érzés volt: Monas apó előbb a feje felett sejtette láthatatlan kísérőjét, mintha a magasban szárnyalva követte volna. A kapualjakban, beugrókban viszont, a kövek résein át figyelt Lerázhatatlan volt és makacs, s csaknem elviselhetetlen.

Monas apó nem nézelődött utána, s, gyanútlanul ment, osont, rejtőzött - ahogy eddig. A kitérők ellenére a mackótermetű varázsló megtalálta a keresett házat A Syntől kapott rejtjel szerint kopogott,

és nem váratták sokat Annál nagyobb volt a házigazda meglepetése, amikor a paraszti gúnyát hordó öreget meglátta

- Valaki követett - tért azonnal a lényegre Monas apó. Nem láttam, de éreztem. A zömök, kopaszodó férfi, aki hosszú köntösében fogadta Monas apót, egy pillanatig azt mérlegelte, kivel áll

szemben, és mit mondhat neki, s aztán szólalt meg: -Jöjjön be! Bent aztán rögtön megkérdezte: Mit érzett? A mackótermetű varázsló leírta milyen benyomások rohanták meg a ragaszkodó kísérő megjelenésekor. - Egy pszionikus mondta utána a házigazda. - Nem kell félnünk. A ház védve van mentális hatalmuk ellen. Viszont

tudja, hogy bejött ide, és ezzel nem kis kellemetlenséget okozhat Mint ahogy meg vagyok róla győződve, hogy Syn sem jó hírrel küld ide egy álruhás...

-...parasztot -...parasztot - bólintott a házigazda beleegyezően. — Nekem így is megfelel. Monas apó körülnézett a helyiségben. Ülőalkalmatosságot keresett De csak egy óriási előtérben álltak,

amelynek minden bútorzatát a falra aggatott kerámiatartók alkották, amelyekben fáklyák és fegyverek voltak elhelyezve, szabályosan váltogatva.

- Leülhetnék? - kérdezte udvariasan Monas apó, mire a ház ura beinvitálta a belsőbb helyiségbe. Ott a varázsló lezökkent egy lócára, és lehúzta a bocskorát

Lefeszítette a lábbeli talpát, majd két levelet halászott elő. A kisebbiket, amelyet szüntelen viaszpecsét zárt le, átnyújtotta a házigazdának.

A férfi egy fali polcról nagyítólencsét emelt le, és körültekintően megvizsgálta a pecsétet Hitelesnek találhatta, mert aztán egy rántással feltépte a papírt.

- Háromszor is elolvasta a leírtakat Közben állát simogatva leült, aztán fölállt, s megint leült - Ez az említett kihívás? - és a mackótermetű varázsló által szorongatott másik levélre pillantott - Ez - hagyta jóvá Monas apó. A házigazda ismét belemerült a szövegbe, és még kétszer elolvasta, mintha nem lett volna elég egyértelmű a

fogalmazás. A csendben egyszer csak olyasfajta tompa puffanás hallatszott, mint amikor valaki leejt egy üres bőrerszényt A

házigazda azonnal felkapta a fejét, és figyelt. Monas apó érezte a hullámzó pszi- erőt. Aztán a férfi felállt, s hiúzléptekkel egy ajtóhoz lopakodott, amely résnyire nyitva állt Megtorpant előtte, de

csupán egy pillanat erejéig, majd belökte az ajtót Monas apó látta, amint a másik lábai előtt megmozdul valami, és menekülne, gurulna arrébb. Felismerte, mi az:

egy szemgolyó volt A házigazda azonban gyorsabb volt Előrelépve minden gondolkodás nélkül rátaposott a szemre.

Mintha tojást loccsantottak volna szét A tetőről üvöltés hallatszott, majd egy test gurult végig á cserepeken, amely rögtön azután az utca köveire

csapódott A házigazda a hangok egymásutániságából ugyanazt szűrhette le, amit Monas apó, mert átszáguldott a szobán, ki az előtérbe, ott lekapott egy kardot a falról, felrántotta a bejárati ajtót, és maris kint volt az utcán.

Aztán visszalépett az előtérbe, bezárta az ajtót, visszaakasztotta a kardot a falra, s visszaballagott a szobába. - Egy pszionikus lehetett. Eltűnt. Mielőtt többet is mondott volna, bezárta a szobába nyíló valamennyi ajtót - Tudja Syn, hogy mihez vezethet ez? - ült vissza Monás apóval szemközt Monas apó visszaillesztette a bocskor talpát, és felhúzta a lábá¬ra, mert kezdett fázni a lába - Természetesen - hazudott a lehető legőszintébben. Megtehette, mert ő sem sejtett többet, mint Syn. - És azt kéri, hogy támogassam? Monas apó a bocskorral bajlódott - Syn azt írja, hogy a kihívás tizenkét kalandozót név szerint megemlít, de az összes többinek is szól. És a hely

Elybrium fennsíkja... Miért? Hiszen az a biztos hálált jelenti. - Kinek? - kérdezte Monas apó. - A legyőzötteknek. - Nem kell küzdeni. Ha valaki csak, a császári mágia mellett érzi kalandozónak magát, az jobb, ha otthon marad, A házigazda meghányta-vetette magában a szavakat - És a többi tartomány? - kérdezte aztán. Monas apó bólintott - Ki viszi el a kihívásokat?

Monas apó ismét bólintott. - Már ha kijutsz innen - mondta a férfi. - Add át nekem a levelet! Szétküldöm a szolgáimat a városba, s az egyik

eljuttatja a címzetthez. Ha valaki pszionikust küldött a nyomodba, akkor jobb, ha addig távozol, ameddig lehetséges.

- Látták hova jöttem. - Ha megszabadulok a levéltől és a kihívás nyilvánosságra kerül, akkor én már nem leszek érdekes. Te viszont

annál inkább. Ha pedig a nyomodba eresztik a múlókat, nem hiszem, hogy legyőzheted őket Hacsak nem vagy te is olyan tökéletes gyilkológép... De nem nézel ki annak.

Monas apó habozott - Ez a biztosítékod arra, hogy kiadom a levelet a kezemből - mondta a házigazda elértve Monas apó

hallgatásának okát A varázsló átnyújtotta a másik, kékpecsétes levelet - Évek óta várok az alkalomra - mondta a házigazda, és most először mosolyodott el. - Ezt jól tudja Syn is. És ezzel

eljött a lehetőség... - Megpróbálják kiszedni belőled, mit tudsz még - figyelmeztette Monas apó. - Teljesítem, amit Syn akar. Ahögy az üzenetéből kivettem, azt szeretné, hogy felszítsam a hangulatot.

Megteszem. Monas apó kettőt toppantott, a bocskor ismét kényelmesen ült a lábán. Majd a mackótermetű varázsló felállt,

jelezve, hogy ideje mennie. A ház ura elővarázsolt egy gyűrűt köntösének ráncaiból, és átadta Monas apónak. - Ha ezt felmutatod, kiengednek a városból azonnal. Persze, ha előbb érsz oda, mint a híred. Átvétel után hozzátette: - A tartományi határt átlépve a gyűrű eltűnik! Monas apó amilyen gyorsan csak lehet, maga mögött hagyta a házat Feladatának első részét letudta. Vissza

akart térni a piachoz, hogy aztán a kifelé igyekvő tömegben elvegyülve jusson át a kapuk egyikén. Nem szerette volna a gyűrűt használni, mert azzal magára vonhatja a figyelmet.

Később egy ilyen apróság is fontos lehet. Mert a köpcös férfi szavaiból azt vette ki, hogy hamarosan a fél város a nyomába fog szegődni.

- Sejthettem volna - mondta Monas apó önmagának. Olyan közlés volt ez, amit mindenképpen ki kellett mondania, és közben annak az arca villant fel szemei előtt, aki megzavarta ezzel a feladattal kis hegyi házikójának békességében.

A piac sarkához érve aztán látta, hogy üldöztetése már azelőtt megkezdődött, hogy kiderült volna levélhordói szerepe. Az a kis emberke, aki először leszólította a piacon, éppen két templárral tárgyalt, és élénk taglejtésekkel mutogatott el valami magasat és széleset a rend őreinek.

Nyújtózkodásában és püffeszkedésében Monas ápó valahogy magára ismert Aztán a kis emberke az állát kezdte masszírozni, amivel vélhetően a mackótermetű varázsló szakállára utalt

Monas apó behúzta fejét, hogy ne magasodjon ki feltűnően a többiek közül, és kikerülte az emberkét A piac másik oldalán viszont beleütközött egy mozdulatlan álló tömegbe, amely égy bolond vénasszonyt hallgatott. A vértasszony kőmagaslatról szónokolt, szemében a megbomlott agy visszfénye tükröződött Feltűnően sovány és mocskos volt Szaga messzire érzett

- Ne feledjétek - sipította -, a sárkány csak elaludt! Senki sem tudja hol alszik, és senki sem tudja meddig. Nem lehet megölni, és ha felébred, elhozza a világvégét!

Monas apó megtorpant. Sárkány eddig nem szerepelt a mesében. Sárkányról eddig még senki nem beszélt - Az ősi mondák nem hazudnak!... Hacsak monda, akkor rendben - sóhajtott fel a mackótermetű varázsló, és elengedte hirtelen megragadott

szakállát. - Kereshetitek életetek végéig, akkor sem akadtok rá! De nem kell keresnetek, mert hamarosan eljön magától! Ugyanakkor viszont az őrült jövendőmondó öregasszonyok szavára nem árt odafigyelni! Az öregasszony eksztázisa egyre növekedett Már alig lehetett a szavait érteni, sipított, hörgött, és a magasba

beszélt Felemelt karjaival a fenyegetés szobraként állt az emberek előtt - A csillagok, a madarak röpte, minden élő, és élettelen arra utal, hogy a sárkány hamarosan felébred és

mindennek vége lesz! El fogtok pusztulni, el fog pusztulni a várós, és elpusztul vala-mennyi város... Az utolsó halálotok lesz ez! Az utolsó! Várjátok a sárkányt, és imádkozzatok! Várjátok a pusztítót, várjátok Monszunt! Elmondtam, hogy jön... érzem a leheletét, a szíve dobbanását Monszun, a pusztító sárkány életre kel...!

Monas apó olyan gyorsasággal távozott a városból, mint máshonnan még soha.

A szikla egy ló fejének formáját idézte fel Monas apóban. Talán nem a természet alakította ilyenre, hanem egy ismeretlen vándor, aki heteket töltött el azzal, hogy köveket pattintson le róla; ám a mackótermetű varázslónak nem volt ideje közelebb menni, és alaposan szemügyre venni, mert egy furcsa küzdelem záró összecsapásai kötötték le a figyelmét.

A harcoló felek egy mágikus fegyverért mérték össze tudásukat, amelynek gazdája ott hevert holtan a porban. Legyőzői miután megszabadultak a közös ellenségtől, rögtön egymás ellen fordultak.

A mágus egy tűzgolyó varázslatot idézett fel, és az ellenfelére irányította. Monas apó magában már el is temette a meggondolatlan harcost, amikor végtelen meglepetésére a tűzgolyó ahelyett, hogy elemésztette volna az ifjút, virágesőbe burkolta be.

A lassan aláhulló virágszirmok között pedig apró, kék madárkák énekeltek. , Ez hát a vadmágia - gondolta Monas app; és kissé kárörvendve figyelte, ahogy az ifjú, fején koszorúval, kezében,

karddal a mágus felé közelít. A mágus felkapott egy pajzsot a földről, és hárította az első csapást, majd egy mozdulatlanság-varázslatot vetett be. Ennek eredményeképpen az ifjúból egy pillanat alatt öreg ember lett, és erőtlen kezéből kihullott a kard.

A mágus győztes vigyorral az arcán közeledett reszkető lábú ellenfeléhez, és a feje fölé emelte a pajzsot, hogy lesújtson rá, amikor megroggyantak térdei, bőre pergamenné aszott, és erőtlen kezéből kihullott a pajzs - a saját fejére.

Monas apó megállapította, hogy nem akármilyen világba csöppent Mialatt azt mérlegelte, hogy érdemes lenne új tervet kovácsolnia e tartomány sajátosságait figyelembe véve, egy kék madárka szállt a vállára. A varázsló megsimogatta volna, de a madár tovaröppent Libbenését figyelve született meg egy hatásosabb ötlet

Monas apó visszatért a földművesek sárkunyhójához, ahol nem sokkal korábban a ruháit hagyta. Csodálkozó tekintetük előtt öltötte magára megszokott, kissé szakadt, úti köpönyegét, csatolta fel övére bőrtáskáját, amiben drótkeretes lencséi és pipája lapult, és húzta fel régi lábbélijét. Varázsló volt, s annak is akart kinézni.

A mondákat ezek a reszkető földművesek ismertették előtte, akik féltek uraik nevét ajkukra venni. Elmondásuk szerint a vadmágia ellenőrizhetetlen. A tartomány istencsászára nem folyt bele a város életébe, ebben nem különbözött a többi császártól. Viszont mágikus hatalmából nem közvetlenül részesültek kiválasztott alattvalói, hanem közvetítők által. A mitikus hagyomány szerint a történelem előtti időkben a császár maga mellé emelte a város nemzetségfőit, és hatalmát rájuk ruházta, hogy együtt kormányozzák a világot Ám azok elbízták magukat és az uralkodójuk ellen szervezkedtek.

A császár megtorolta árulásukat, és bár nem vette el mágikus hatalmukat visszaűzte őket a városba. Csak egyiküket tartotta meg maga mellett, aki arra ügyelt, nehogy bármelyik korábbi kegyenc visszatérhessen a fellegvárba. Aztán többé nem törődött a külvilág ügyeivel.

A nemzetségfők azóta is ott kóborolnak a városban és a tartomány pusztáin. A közelükben működik az általuk szétsugárzott mágia, de tőlük távolabb már hatástalan. Ugyanakkor a tartomány bizonyos pontjain valamiféle "elszabadult" mágia is megtalálható, amely minduntalan becsapja a használóit: csak az esetek kis százalékában valósul meg az, amit szeretnének. Ennek volt tanúja Monas apó.

A mackótermetű varázslónak a kis kék madárka járt a fejében. Annak könnyed röpte összekapcsolódott a vadmágia ellenőrizhetetlenségével. Ő is kis kék madárkát fog játszani...

Monas apó nem vesződött többé a gyaloglással. A városon belülre akart teleportálni. Biztos volt benne, hogy senkinek sem fog feltűnni egy olyan helyen, ahol annyiféle mágiaforrás van, amennyit még a császár sem tarthat számon. Mielőtt azonban a város egy sikátorában megjelent volna, kis pihenőt tartott a magasban, a felhők között, s onnan lenézve szemügyre vette, hova tart

A varázslónak kényelmes volt innen kikémlelni a keresett épü¬lethez vezető utat Nem szándékozott később sem gyalogolni, de úgy vélte, nem árt ha tudja, veszély esetén hova teleportálja magát. Itt fent amúgy is langyos szellő fújdogálj lebegtette köpenyét, és ettől Monas apó szinte otthon érezte magát kedves hegyei között

Egy palotát keresett, s a palota mellett egy fogadót. Elég volt egy pillanat, hogy emlékezetébe vésse a zegzugos, körbevezető utcákat, amelyeket az idegenek megtévesztésére szándékosan alakítottak kanyargósra. A város negyedei azonban annyira elütöttek egymástól, hogy egy jó megfigyelőképességgel rendelkező ember mégis könnyen kiismerhette magát - néhány órányi bolyongás után.

A lenti utcákon mint cél nélkül futkározó bogarak, úgy mozogtak az emberek. A magasból nézve elvesztették egyéniségig ket és akaratukat Kötődésük a városhoz, annak lapos házaihoz, csomóra kötött, szalagszerű utcáihoz nyilvánvalóvá vált Életük a városé volt, és ők csak azért léteztek, hogy csodálják azt.

A város mellett és fölött, de Monas apó alatt egy ormótlan és gigantikus kastély meredt, mint jégkristály a magasba. Szemben a város színes mozgalmasságával egyszínű volt és halott. Csupán egyvalaki lakta, de Ő a lelke volt ennek a világnak.

Monas apó hirtelen elhatározással materializálódott a város egy palotájanak kertjében. Körülnézett, és látta, hogy észrevétlen maradt A városban nyilván ismerik egymást a játékosok, és nem akart mágiát használó kívülállóként megjelenni előttük.

A bokrok és fák rejtekében egész a falig osont előre, amely azonban túl magas volt ahhoz, hogy átmásszon rajta. A kapu keresésére indult, bár feltételezte, hogy őrzik.

Kutyaugatást hozott feléje a szél, és a hangból ki lehetett hallani, hogy az állatok szagot fogtak. Idegen jelenlétét érzik.

- Futni kéne! - jegyezte meg félhangosan Monas apó, hátha hallgat a jó szóra. De nem hallgatott. A kutyák vad vonítása egyre közelebbről hallatszott. Türelmetlenségük abból eredt, hogy még nem engedték

szabadjára őket Monas apó egy fa után nézett. Ha már nem szalad, legalább másszon. De a fák törzse magas volt és síkos:

egyszóval megmászhatatlan, ágaik pedig elérhetetlenek. A varázsló ugyanakkor abban sem volt biztos, hogy ha elérné az alsóbb ágakat, akkor fel tudna húzódzkodni rájuk.

Sőt, egészen elképzelhetetlennek tartotta. A köpenye akadályozná... A kutyák felszabadult ugatása jelezte, hogy már nem köti őket a póráz. Errefelé tartottak, és előre élvezték a

vadászat végét A kutyák előtt nem számít - vonta meg a vállát Monas apó. — A kutyák nem fogják fel, mi az a teleportáció... Megvárta, míg a bokrok között feltűnik a három csorgó nyálú eb. Szembefordult velük, de fel sem emelte kezeit,

hogy védekezzék. Majd amikor a kutyák közül kettő már elrugaszkodott a földtől, Monas apó teleportált a kőkerítés tetejére. Onnan lepillantva aztán látta, ahogy a kutyák megrándulnak a levegőben, és ügyetlenül talpra pottyannak. Megzavarodva keresték a betolakodót, s amint felfedezték a magasban, dühös ugatásba kezdtek.

Csupán az egyikük vinnyogott keservesen,és visszarohant a bokrok közé. Monas apónak az lett a kedvence. A varázsló nem akarta megvárni, amíg a pórázt tartó kéz is megérkezik, s most az utca felé vetett egy pillantást A

kerítés ezen az oldalon mintha magasabb lett volna valamennyivel. A kert szintje feljebb volt az utca szintjénél. - Kapjátok el! - hangzott a biztatás a kertből. A hang gazdája nem tudta mire vélni hozzá bújó kutyájának

kétségbeesett hangját Monas apónak most ugrani nem volt kedve. A szükség azonban nagy kényszerítő erő, így tehát újból a

teleportációhoz folyamodott, s az utcaköveken találta magát rögtön. - Hé, te! - szólalt meg egy hang a háta mögött A mackótermetű varázsló fürgén megfordult, és egy kék öltözéket

viselő férfit pillantott meg az egyik ház sarkánál. A férfi arckifejezése bosszúsról értetlenkedő lett, amint meglátta Monas apó ábrázatát Egy hosszúnak tűnő, de

röpke pillanatig mereven figyelte a varázslót, majd határozott léptekkel elindult feléje. Járásából akárki megállapíthatta, hogy nem egyszerű emberrel áll szemközt. Vörös és sárga családi címer díszítette mellkasát Monas apó is jobbnak látta távozni.

Sebesen megfordult és egy másik sarok irányába kezdett el szaladni. Amint elérte, beugrott mögé és teleportált, immár abba a fogadóba, ahova oly nagy körültekintéssel el szeretett volna jutni. Az első szinten jelent meg, és azonnal elkapott valakit, aki az egyik szobából osont ki.

- Kyregar lovag szállása merre van? - kérdezte lényegretörően, mire a markában tartott emberke vergődött egy keveset, majd rámutatott egy ajtóra.

Monas apó elengedte, és az ajtóhoz lépett Bedörömbölt rajta, aztán az ajtó alatt becsúsztatott egy levelet a szobába Syn írta ezt is, de nem a saját nevében: kalandozók hívtak ki kalandozókat benne.

A levegő vibrált, amikor a varázsló felemelkedett. Először ezt a nagy melegnek tulajdonította, de aztán a tekintete elé került a kék köpenyes alak.

Azonnal teleportált a városkapun kívülre. Reménye, hogy ide nem fogja követni az ismeretlen, hamar szertefoszlott Még csak körbe sem kellett fordulnia, hogy meglássa a közelében materializálódó férfit

- Követ engem! - mondta csodálkozva Monas apó, és nem értette, min is csodálkozik. Akadt valaki, aki észrevette, miközben egy olyan helyen használt varázslatot, ahol elméletileg nem lett volna ereje rá. Nyilván itt is ismer mindenki mindenkit! - Annyira azért nem kicsi ez a város! - mondott mindjárt ellent a saját gondolatmenetének, és szenzációs ötlete támadt

A következő teleportációjával ismét a felhők között találta magát Elégedetten lebegett a magasban, és meg volt győződve róla, hogy lerázta követőjét Aztán az egyik felhőből, mint valami repülő kísértet, megjelent a másik. Köpenye lobogott a szélben, s a férfi egyik kezét előre tartva támadólag száguldott feléje.

Monas apó nem késlekedett, és a határoszlophoz teleportált. Csak át kell lépnie a túloldalra, és megszűnik a problémája. A másik tartományban nem kell menekülnie üldözője elől. Még kellemesen el is beszélgethetnének.

Akkor miért nem lép át?

Mielőtt megjelent volna a kék köpenyes, Monas apó már meg is adta a választ: mert egy nagyhatalmú ellenfelet hagyna maga mögött, aki azonnal visszatérne a fogadóhoz, hogy kiderítse, mit keresett ott Talán még azt is látta, hogy hova tette Monas apó az üzenetet...

Az eszmefuttatásnak ennél a pontjánál már vibrált a levegő, és ismét ott állt az üldöző néhány lépésnyire Monas apótól. Egy pillanatra farkasszemet néztek, majd a varázsló barátságosan megveregette a határoszlopot, és újból teleportált., háromszor egymás után.

Nem is nézte, hol jelenik meg, és ki látja fel- és eltűnései között olyan kis idő telt el, hogy nem figyelhették, meg az arcát Emellett persze arra is ügy élt, hogy mindig a városon kívül maradjon.

Egy szántóföld szélén állapodott meg. Várt, amíg szédülése elmúlik, mert a sorozatos helyváltoztatás után először nem volt tiszta, hogy a sárgán elhúzódó mező mellette, alatta, vagy fölötte van-e. Monas apó képtelen volt megszokni a Közlekedésnek ezt a formáját: a teleportáció elbizonytalanította. Úgy érezte, hogy ő maga sosincs jelen a varázslat befejezésénél, és ez ellenőrizhetetlenné tette számára a műveletet. Nem is szólva a mindig fennálló bizonytalansági tényezőről: mi van ha valaki más is pont ugyanoda akar teleportálni?

Persze elismerte, hogy ennek kicsi az esélye, de a természet ősi erőinek és szeszélyes játékának ismerete bizonyította számára, hogy a véletlen a legnagyobb szervező erő a mindenségben. A létsíkok, mint leheletvékony papírlapok fekszenek egymáson, amelyeket bármikor felkaphat egy enyhe szellő, és szétszólhat a négy égtáj irányába. Ezek a lebegő létsíkok aztán darabjaikra hullanak. Az isteni harmónia sem képes ekkor már a káoszba hulló világokat összetartani, s azok szétbomlanak végtelen s tovább nem osztható, de önálló akaratú részecskékre.

Monas apónak egy pillanatra eszébe jutott Freyherr, az az öreg bölcs, aki hosszan beszélt neki a világ lényegéről

még hajdanán, amikor ő fiatal volt. Az ő nyomán jutott el Monas apó a világok közötti átjáró felfedezéséhez. Alig vetette meg a lábát a mackótermetű varázsló, amikor a kukoricásból csörtetés hangja hallatszott Mire

felfogta, hogy egy kukoricás mellett áll, már meg is pillantotta a kék foltot a száradó levelek és szárak között Akárki is járt a nyomában, ügyes nyomkövető volt. Nem rázhatja le. Szembe kell szállnia vele.

A hely azonban nem volt a legmegfelelőbb. Monas apó nem sejtette milyen hatalommal rendelkezik a másik, de azt tudta, hogy ez a hatalom hol válik használhatatlanná.

Remélte, hogy utoljára kell teleportálnia. A lófejű szikla tövében aztán mar kényelmesen várta a lerázhatatlan mágust. Itt a másik tudománya mit sem ért,

hiszen ezt a területet a vadmágia uralta, Monas apó hatalma viszont független volt a tartománytól. A mackótermetű varázsló nekidőlt a sziklának, és a kis kék madár után nézelődött, hátha erre találja még valahol.

A kék madárka helyett azonban csak egy rnagy kék köpenyes alak jelent meg mintegy húsz lépésnyi távolságban. Megjelenésével egyidőben egy köteg gallyat cipelő földműves bukkant ki a fák közül.

Monas apó nem akart sok időt vesztegetni, mert tudta, hogy ha alaposabban szemügyre veszi ellenfelét, akkor esetleg megszánja. Annyit ugyanis látott, hogy egy középkorú, napcserzette bőrű férfival áll szemközt, akinek arcán egy szemernyi vadság sem tükröződött.

Az idegen támadt először, s ezzel megszabadította Monas apót egy sor kellemetlen lelkiismereti gáttól. Talán a kék köpenyes is megunta az állandó teleportációkat

A mozdulatlanság-mágia azonban nem hatott Mohas apóra, mert a mackótermetű varázsló visszafordította a küldőjére. Annál is hatástalan maradt, viszont a paraszt a háttérben megmerevedett

Egy pusztító sugárral próbálkozott eztán az ismeretien, és majdnem sikerült a terve. Monas apó féltenyérnyi hamuként járta volna be e létsík légáramlatainak útvonalát, ha hátrafelé fel nem ugrik a sziklaló két füle közé. Nyilván elszámította magát valahol, hiszen most a vadmágia nem akarta megtréfálni a kék köpenyest, akinek mind a két varázslata sikerült

Monas apó innen indította útnak mindent elemi részecskére bontó energiahullámát, amely ellen nem volt védekezés. A hullám óriási tölcsért vágott a földbe ott, ahol az előbb a kék köpenyes állt Monas apónak csak ekkor jutott eszébe, hogy ezen a férfin már a következő ciklusváltás sem segít

Alálebegett a szikláról, és a gödör mellé sétált Megigazította az öltözékét, és néhányat zavartan köhintett A földműves ekkor ocsúdott fel bénultságából. Odabotorkált Monas apóhoz, lenézett a gödörbe, aztán fel

Monas apóra, aztán ismét a gödörbe, s végül szét, mintha nem hitte volna el a kék kö-penyes pusztulását, és arra számítana, hogy itt bóklászik valahol.

- Nem tudom, ki vagy, jó uram - mondta rekedten utána de jó lesz, ha menekülsz. - Lehetett volna visszafogottabban is - vonta meg a vállát Monas apó. - Úgy sincs már itt semmi dolgom -

válaszolta aztán. - De miért meneküljek? - Mert megöltél egy nemzetségfőt - mutatott a gödörre a földműves. - Hamarosan a császár is a nyomodban

lesz... Monas apó igazat adott neki. Mire lement a nap, már messze járt.

A határoszlop egyik oldala száraz volt és repedezett, a másik viszont nedves és rohadt Monas apó felnézett a hét

ágról sütő napra, majd sokat jelentő sóhajtással belépett a másik tartomány határán gomolygó ködfüggönybe. Nem normális köd volt ez. Belélegezve kaparta a torkot, és kesernyés íz maradt utána a szájban. Lassú örvények

kísérték Monas apót, aki vakon, és éppen ezért megfontoltan haladt előre. Számolta a lépéseket, és tartotta az irányt: remélte, hogy eljut valahova.

Erről a tartományról rettenetesen keveset tudott. Kívülálló nem jutott még be, belülről pedig csak ritkán jött ki egy-egy kalandozó. Zárt, különállását féltékenyen őrző világ volt, egyesek szerint vad és véres harcokkal, mások szerint békés, elybriumi játékokhoz hasonló mindennapokkal. Ezen felül meséltek még Monas apónak soha nem élt, gigantikus szörnyekről, repülő városokról, de arról is, hogy az ottani istencsászár teljesen elvesztette hatalmát, és mindenki a földet túrja: mindebből egy valami vált biztossá a varázsló előtt hogy senki nem tud semmit

Hogy miéit védi köd a tartományt, arról Monas apó, ha leheti még több véleményt hallott: félnek más tartományok kalandozóitól, titkaikat rejtegetik, vagy így szabnak határt saját monstrumaiknak. Minden-mindén csak találgatás volt Monas apó nem sokat adott tehát arra sem, amikor azt mondták neki, hogy a köd mérgező.

Most már kezdte belátni, hogy oda kellett volna figyelnie. Nem véletlen, hogy kívülálló, ha elindult, többé nem tért vissza. Csak sejtem lehetett, hogy nem értek el céljukig, mert soha többé nem látták egyiküket sem.

A köd mérgező. Bele kellett volna kóstolni, amikor elindult Monas apónak hasogatott a feje, és egyre fogyott az ereje.

Máskor nem fáradok el ilyen hamar - gondolta letörten, és már az sem tudta visszahozni szokásos szenvtelenségét, hogy nem kellett tovább számolnia a lépéseket, mert elfelejtette, hogy hol tart.

Máskor is történt már ilyen! - legyintett, és olyan fáradtság lett úrrá rajta, mint amikor befejez egy küldetést. Legszívesebben le¬feküdt volna a földre, hogy egy jót aludjék.

Piros pipacsokból álló mező jelent meg szemei előtt Tovaűzte a képet, és erős akarattal visszaszorította csapongó gondolatait. Egy dologra koncentrált: menni egyenesen előre.

Az ízt is megszokta a szájában. Néha beletörölte homlokát a köpönyegébe, de hamarosan a köpeny is ugyanolyan nedves lett, mint a homloka, és csak elkente a nyálkás folyadékot Emellett elnehezedő, vizes öltözéke egyre jobban akadályozta a mozgásban.

A köd először furcsa, lilás fényt kapott, majd elszürkült Túl rajta, valahol az ismeretlen tartomány felett lemenőben volt a nap. Monas apót nem zavarta különösebben: a tejfehér semmiben ugyanúgy nem látott semmit, mint a szürke semmiben.

Már csak egy jó meleg tűzre vágyott, de nem érdekelte, mikor jut hozzá; ha bizonyosan tudta volna, hogy a ködön túl az várja, nem bánta volna, meddig kell gyalogolnia érte. Szervezete fel¬dolgozta ugyan a mérget, de végtelen eltompulttá tette.

Szenvedése nem tartott sokáig: nemsokára kilépett a ködfüggönyből. A friss levegőn először valami a torkát kezdte kaparni, és hosszú köhögés fogta el, majd pedig a szeme könnyezett

A szemét elöntő könnyrétegen keresztül is látta, hogy beköszöntött az este. A magasban ott ragyogott a telihold, és az égbolt számtalan csillaga. Hegyes-völgyes, hasadékokkal szabdalt vidékre jutott, amelyre fehér takarót terített a holdfény. Az egyik domb oldalában pár házikó vonta magára Monas apó figyelmét Elfüggönyözött ablakaikból barátságos fény szűrődött ki.

Ahol emberek vannak, ott van vacsora is — Örvendezett - Ahol vacsora van, ott tűznek is kell lennie - folytatta aztán a sort.

Ám mielőtt elindult volna, egyszerre kialudtak a házak ablakában a fények. A mackótermetű varázsló kitisztult fejjel indult a remélt tűzhöz. A gabonamezőn átvágva felfigyelt a domboldali

erdőkből érkező éjszakai hangokra: bagolyhuhogás, farkasvonítás, s fák recsegése. Sebesebb menetre ösztökélte magát . A nappali meleg már elillant a földből, s a felszín fölé beférkőztek a hideg éjszakai légáramlatok.

A szélső házikóba dörömbölt be - először. Aztán mivel nem engedték be, sorra járta valamennyi lakot, Nem akart se könyörögni, se átkozódni: nem tartozott hozzá természetéhez egyik sem. Csak akkor szólalt meg, amikor kitartó püfölés után az egyik ajtó mögül imádság szavai hallatszottak ki, amelyet követően egy félelemtől remegő hang azt kiáltotta:

- Távozz innen gonosz teremtés! Monas apó túlzásnak tartotta a megnevezést és nem állhatta meg szó nélkül. - Sok mindent tettem már életemben - hajolt az ajtóhoz egészen közel de még nem teremtésezett le senki.

Ember vagyok, akárcsak te! Csend fogadta szavait. Aztán egy női hang feddőn azt mondta: - A gonosz lényei könnyen becsaphatják praktikáikkal a hiszékeny embert! - Nem hiszem-válaszolta valaki.

- Mindenre képesek, hogy kiszívják a véred, és megszerezzék a lelked. - És ha mégis egy ember áll kint? Magára hagyjuk? - Tudnia kell neki is, hogy nem szabad sötétedés után kimerészkedni. Monas apó türelmesen várta, hogy befejezzék a vitatkozást - Mit akarsz? - kiáltotta át az ajtón a benti férfi. - Megmelegedni - morogta a varázsló. - Az öltözékem vizes, az éjszaka hűvös - adott rövid helyzetjelentést - Hogy kerülsz ide? - Gyalog. - De honnan jöttél? - A ködön túlról. Újabb csend. - Hazudik—mondta mély meggyőződéssel bent a nő. - Hallom ám- felelte Monas apó. - A köd mérgező - mondta hangját felelve a nő. - Csak ellenméreggel lehet átkelni rajta, és kívülálló ellenmérget

nem szerezhet. Ide idegen még nem jutott be. - Valakinek elsőnek is kell lenni. - Én hiszek neki - mondta a férfi. - így már érthető, mit keres ilyenkor kint. Nincs tisztában a veszéllyel.

Beengedhetjük. - Mit nem - replikázott fc nő. - Dobj ki neki egy fáklyát! Kis vita után a nő álláspontja győzött Monas apó a pipáját fel merte volna tenni rá, hogy így lesz. - Hol van?—kérdezte nő hangosan. - Az ajtó előtt- felelte Monas apó. - Akkor ott dobd ki! A ház egyik oldalsó ablaka kinyílt egy villanásnyi időre, és egy lángoló fahasáb repült át az éjszaka sötétjén. Monas apó köszönetképp egy nagyot rúgott az ajtóba, és a fahasábhoz ballagott A magasba emelte, és legyőzte

azt a kísértést, hogy a házból csináljon magának tábortüzet. Körbesétálta településen, mire talált is felhalmozott tüzelőt, amiből elemelt néhány hasábbal. Egy hatalmas kazalból szénát markolt, s kis idő múlva vidáman pattogó tűz mellett szárítkozott

Valamitől nagyon félnek itt az emberek - gondolta, amikor már azt a fényűzést is megengedhette magának, hogy gondolkozzon. Akármi legyen az, éjjel közlekedik, és a gonosz szolgájának, vagy magának a gonosznak tartják.

A farkasvonítás a varázsló csontjáig hatolt Monas apó dobott még a tűzre, hogy a lángok távol tartsak a vadállatokat

Reggel majd elbeszélget a parasztokkal. Minden tartományban parasztok segítették. Tőlük szerezte be azokat az információkat, amelyek segítették. Náluk öltözött át, és ők látták el élelemmel, anélkül, hogy tudták volna, kiért teszik, és anélkül, hogy ellenszolgáltatást remélhettek volna. Pedig meg volt a saját gondjuk.

Most teljes sötétségben tapogatózott itt nem adhatja ki magát helybelinek, hiszen semmit nem tud erről a tartományról. Volt nála két kihívás, de nem tudta azt sem, kinek adhatná át Az előzőleg bejárt tartományokban legalább hírből ismerték egymás kiemelkedő kalandozóit. A legendák és történetek nem álltak meg határköveknél és határoszlopoknál. A tájékozottabbak a meséken kívül helyekről, barátokról, és ellenségekről is tudtak.

Monas apónak el kellett ismernie, hogy jobb emberhez nem is juthatott volna el, mint Syn. A mágus kitűnően keverte a lapokat és a leosztásával mindenkit megzavart Úgy fogalmazta a kihívásokat, hogy felforjon a vére a címzettnek, emellett felélessze a gyanúját, és egy harmadik ellen fordítsa. De Syn sem tudott semmit a ködökkel határolt világról.

A farkas vonítása mintha közelebbről hallatszott volna, A mackótermetű varázsló a hátát melegítette a tűznél, és a sötétséget fürkészte, nem sok sikerrel.

Rossz előérzet környékezte meg. Kiemelt a tűzből egy fahasábot, és maga elé tartotta. Sokat ér vele mágia nélkül! Már a lihegést is hallotta, és az állkapcsok csattanását! Ez nem farkas! - állapította meg. Az égő hasábot abba az irányba hajította, amerre a lényt sejtette. A lángok repülés közben képzeletbelivé

zsugorodtak össze, s csak lezuhanás után lobbantak fel ismét. Egy fakószürke, hatalmas, szőrős állat emelkedett fel a gyenge fényben. Szeme vörösen csillogott, pofájából nyál csorgott la. Rátaposott a lángokra, és vészjóslóan felhorkant.

Monas apó jobb híján ugyanilyen horkantást hallatott, és még egy hasábot szerzett magának a tűzből. Felállt, majd az összes erejét beleadta a következő dobásba. Nem tudta elég lesz-e ahhoz, hogy a szénakazlat eltalálja, de reménykedett benne.

A hasáb messze szállt, de nem eléggé messze. Néhány méterrel a kazal előtt ért földet

A lény felüvöltött Monas apó a fiatalabb korában tanult csatakiáltások közül kiválasztotta a legvérfagyasztóbbat, kicsit megköszörülte a torkát, s aztán kiengedve hangját olyan üvöltéssel lepte meg a vidéket, hogy egy-két percre minden éjszakai hang elhallgatott

A varázsló kellemesen meglepődött, hogy ilyen jól sikerült, de megérezte, hogy a farkasszerű ellenfelét nem riasztotta el, csak óvatosabbá tette.

Újabb lángoló fát emelt ki, immár védekezésnek. Nem volt nála fegyver. Közel járt hozzá, hogy beismerje: szüksége volna rá.

Oldalt apró lángocskák éledtek fel. A kazal közelében szétszóródott széna kapott lángra. A tűz gyorsan elemésztette őket, de eközben a kazal felé kúszott.

A lény nem várt tovább, és támadt Monas apó egy pillanattal korábban oldalt vetette magát, de zuhanása közbén a mellette elzúgó testbe nyomta a fa égő végét. Sercegve zsugorodott össze a tűz nyomán egy tenyérnyi helyen a szőr, és az égett szag betöltötte a levegőt A lény karmos mancsával a varázsló felé vágott, és felszakította vállán az inget Monas apó rúgott egyet, majd gyorsan a tűz közelébe hengeredett, és kiragadott még egy hasábot

Azt sajnálta, ha már fegyvert nem szerzett magának, hogy nincs több keze. Ekkor kapott lángra távolabb a szénakazal oldala. Előbb csak a háttér sötétjét festette meg óriásira növő sárgás-

vöröses lángjaival, majd a tűz lobogása megvilágította az egész környéket: az összetákolt házakat, szemetesgödröket, a karámokban idegesen rikoltozó állatokat., és Monas apó ellenfelét

Egy vérfarkas magasodott előtte. A feltámadó tüzet méregette. Orra idegesen rángatózott, nem tetszhetett neki a széna nyomott füstje.

Monas apó kihasználva a véletlen megajándékozta szünetet, felemelkedett, és kinyújtott karral támadt A vérfarkas visszakapta a fejét, és elkésett mozdulattal csapott előre. Monas apó azonban ekkor már elérte az

égő hasábokkal, amelyeket a farkas szeméhez nyomott Érezte,hogy az egyik behatol a szembe is. A szörnyeteg elzuhant, és ide-oda csapkodva próbálta meg támadóját elűzni. Feleslegesen, mert a varázslónak

esze ágában sem volt közelebb menni. A vérfarkason túl, az egyik kertben meglátott egy madárijesztőt, s arrafelé szaladt.

Amint elérte, kirántotta a földből, és a vállára kapta. Fürge léptekkel igyekezett vissza. A szörny ezalatt feltápászkodott, és félvakon, kaszáló mozdulatokkal kutatta a varázslót Monas apó futás közben megfordította a madárijesztőt, és kihegyezett aljával egyenesen beleszaladt a vérfarkas mellkasába

A farúd a rászegezett ruhákkal csúszott bele a szörny testébe. A szakadt szövettel együtt egy félbetörött, ezüstözött gomb is elakadt a lény szívében.

Hosszú ideig csengett még a varázsió füle a megsebzett szörny végső üvöltésétől. Az állat hátravágódott, és gyors szenvedés után kimúlt. Utolsó hörgése után a kazal tüzének pattogása volt az egyetlen hang közel és távol. .

Monas apó számára még az sem. A mackótermetű varázsló körbesétálta a lassan emberré visszaváltozó vérfarkast, és megállapította, hogy

szerencséje volt. Két kézzel, fegyver nélkül, varázslat nélkül; nem is tudta mikor küzdött utoljára. Talán akkor, mikor gyermekkorában megverte a halárus porontyát, mert az egy büdös vízisiklót dugott az ágyába. . Ha mással nem tudta volna megmenteni az életét, csak varázslattal, akkor elővette volna tudományát: legfeljebb kockáztatja küldetésének sikerét, amely esetleg abban az esetben is veszélybe kerül, ha ő meghal. Ennek a világnak így is, úgy is rossz; neki miért legyen az? De varázslat nélkül is ment.

Számítva még néhány szörnyetegre, Monas apó körbenézett kihegyezett karók után. Vagy féltucatot összeszedett, amikor szárnyak csattogása ütötte meg fülét. A kazalból ugyan még maradt, de a tetején olyan vastag volt a hamuréteg, és olyan fojtó a füst, hogy a közepe nem gyulladt meg. A látótávolság ismét erősen lecsökkent, az éjszaka visszautasított minden kísérletet, amely a háttérbe szorítására irányult.

Monas apó legyőzött ellenfelének teteméhez lépett, és a felette őrködő madárijesztő válláról lehúzott egy bőrcsíkot, amelynek közepét megmártotta á vérben. Aztán kikapart a tűzből egy nagyobb, még izzó fadarabot, és a bőrcsík véres részére helyezte. Parittyaként használva a bőrt, a parazsat elhajította egy másik kazal irányába.

Most talált. - Ügyes - jegyezte meg egy reszelős hang elismerően. Monas apó utálta, hogy ennek a tartománynak a lakosait csak hangok után ismerheti meg. - De mi mást váljon az ember az első külvilágitól? Monas apó a karók után nyúlt. A sötétben rejtőző ismeretlen nem állta meg megjegyzés nélkül: - Egy vérfarkast könnyen le lehet győzni azokkal... ... ezt a varázsló vitatta volna... - ...de engem nem - Próbáljuk ki - ajánlotta hűvösen. - Alkalomadtán - ígérte a másik, és kirajzolódtak körvonalai a mögötte felcsapó tűzben. Monas apó előnyét

kihasználva, csak úgy próbaképp, elhajította a combja mellett tartott karót a másik szíve irányába. Nem tudta

ugyan, hogy kivel áll szemben, de becsületes szándékkal senki nem érkezik ilyen éjjeli órán szárnycsapkodás kíséretében.

A másik azonban gyors volt, és elkapta a fadarabot Három lépéssel előrébb termett, majd a tűzbe dobta. Szikraeső tört a magasba.

Természetellenesen sápadt arca, s beesett szemei halottakat idéztek. Elmosolyodott, fogai kivillantak. Sem mosolya sem a fogai nem tetszettek Monas apónak.

- Milyen hely ez? - kérdezte békülékenyen a mackótermetű varázsló. - Veszélyes - felelte a vámpír. Monas apó tudomásul vette. - Itt is feltámadás követi a halált? - kérdezte aztán érdeklődve. - A halált halotti lét követi, nálunk nem esik ki a játékból senki. Csak a ciklus végén újulhat meg az élet A vámpír szavai elárulták, hogy ők többet tudnak a külső világokról, mint azok róluk. - És ugyanúgy a császárotok irányít mindent.. - Dehogy - legyintett a vámpír és lassú léptekkel elindult megkerülni a tűzet, ami Monas apó még lassúbb

mozgása folytán közéjük került - A császár istenné vált, és csupán három évenként jelenik meg. Megteremtette Zbygnew grófot, aki egy e világ minden hatalmával, és aki ezáltal elpusztíthatatlan. Már csak azért is, mert ő is halott

- Kellemetlen - fejezte ki véleményét Monas apó, és tovább kérdezősködött: - Milyen lények élnek itt? - Élnek és halnak - javította ki a másik. - Vámpírok, vérfarkasok, vérmedvék, vérborzok... ...vérkutyák és vércsirkék - fejezte be a mackótermetű varázsló. - El tudom képzelni. Remegek a félelemtől. A vámpír megütközve nézett rá. Monas apó már csak egy valamit akart megtudni, mielőtt végez a vele. - Hogyan jutnak át a kalandozóitok a ködön? - Csak ritkán teszik meg. De ha egyikben-másikban túl nagy a kíváncsiság, akkor a visontiaknál kaphat egy adag

ellenmérget. Visszatérhet, mielőtt annak lejár a hatása, vagy mindörökre kint marad. - Visontiak? - Szekerekkel vándorló szedett-vedett nép. - Náluk van ellenméreg...- szögezte le Monas apó. - A kalandozóink általában visszajönnek - mondta magabiztosan a másik. Gondolom azért, mert élvezet ilyen kreatúrákat legyőzni, mint te vagy! - mondta Monas apó, és egy karót

varázsolt a vámpír mellkasán át annak szívébe. A vámpír egy ideig nézett rá tágra nyílt szemeivel, aztán félrebillentette a fejét, mind aki nem hiszi el, hogy ez

lehetséges. Végül hörrent egyet és eldőlt Monas apó ment szénáért. Miközben egy vasvillával - amire egyébként az égő szénában akadt rá - szétszórta a kazlakat, kiötlötte taktikáját

Ha úgy öli meg ezeket a lényeket, hogy mágiát használ, de a halottakon később ez nem látszik meg, akkor nyert ügye van. Mert csak ketten tudják majd, hogy betolakodó van a tartományban: a császár és az a kimondhatatlan nevű gróf. A kalandozók mint külviláginak erednek a nyomába. Sem a grófnak, sem a császárnak nincs olyan szoros kapcsolata élő kalandozóival, hogy feltárnák előttük az igazságot, s az nem fog kikerülni a ködtartomány határain kívülre.

Remek... A mackótermetű varázsló a tábortüze mellé is hordott össze egy halom szalmát Éppen elkészült, amikor az egyik

égő kazal mellett fekete foltot látott elügetni. A harmadik támadója egy vérmedve volt Monas apó mit nem adott volna érte, ha tudja: elmúlt-e már éjfél, vagy sem. Vajon meddig fog még tartani ez az

őrület? Amikor a medve felmagasodott előtte, egész egyszerűen a pofájába szórt egy halom égő szénát... Másnap reggel a házaikból előmerészkedő földművesek négy emberi testet találtak, két kupacnyi hamut, és egy

földbe döngölt törpét A testek közül felmeredő madárijesztőre két üzenetet tűztek. Az egyik a kihívás volt a másik pedig korommal és vízzel írt pár sor:

"Át tudunk jönni, a köd többé nem akadály. Visszatérünk." - Egy magas, fiatal kalandozó. Majdnem akár egy óriás... és fekete öltözéket visel, vastag szablyával az oldalán. - Nem, én máshogy hallottam. Egy testes öregember, rövid, fehér szakállal, és óriási köpennyel. Öreg az a göthös lovad - dohogott magában Monas apó, és csuklyájának takarásában koldult tovább

szorgalmasan. A vértesek nem zavartatták magukat, és folyttták a beszélgetést .- Kitől származik a leírás? - Egy másik tartománybeli mágustól, aki először találkozott vele. Asszaszinok szedték ki belőle. - Ez a ciklus akkor hát lezárult számára? - mintha káröröm csendült volna ki a szavakból.

- Valószínű... - vigyorodott el a társa. Monas apó kezében megbillent a fatányér. Az összeszedett garasok megcsörrentek. A varázslónak eszébe jutott

Syn. Megígérte, hogy adott alkalomkor gondol majd rá. — Nem tudom, hogy melyik hír megbízhatóbb - mélázott el az egyik vértes - mert az enyém egy paraszttól

származik. — A mágusé... Amikor a katonák eltávolodtak, Monas apó fürgén felugrott, és ügyelve arra,,hogy he látszódjon se túl

magasnak, se tói öregnek, gyorsan eltávolodott a kaputól. Mindegy, hogy most kinek hisznek, és hányfajta leírás létezik róla: meg kell változtatnia a külsejét

Utolsó táborhelye egy folyó partján állt, ide tért vissza. Útközben vett egy kést magának, amelyet elrejtett övében. Ugyanakkor bőrtáskájában pipája és drótkeretes lencséi mellett egy fiolányi sebre való kenőcs is lapult, amit egy jómódú parasztgazda adott neki, amikor látta, hogy a sok gyaloglás mennyire feltörte vendégének a lábát A varázsló ezt a kenőcsöt a folyó partján az arcára kente, s kését elővéve nekilátott, hogy szakállával együtt lehúzza onnan.

Csak sokára volt képes az első húzást megejteni Akkor is remegett a keze. Ami megnyugtatta kissé, az a bosszú gondolata volt. Valakinek ezért meg kell lakolnia.

Óvatosan bánt a késsel, nem akarta megvágni magát Egy-egy csík után leöblítette a bőrszínű kenőcsöt a hófehér szőrszálakkal együtt a pengéről. Á folyó fodrai gyorsan tovaragadták Monas, apó díszét A mackótermetű varázsló minden öblítés után úgy érezte, mintha egy fontos testrészétől szabadították volna meg.

A végén megmerítette arcát a folyóban, s hagyta, hogy a hűs víz lecsillapítsa a kés okozta égető fájdalmat Közben azt tervezgette, hogy útközben még megfesti a haját korommal.

A vízfelszín tükréből egy régen látott arc tekintett vissza rá. Remélem nem tart már sokáig - morogta a varázsló és gyorsan eltette a kését Gyilkos kedvét fokozta

megpillantott régi ábrázata. Felkapott egy gallyat a földről és megpróbálta eltüntetni a nyomokat A vízparti homokot söprögette, amikor

egy ló patáinak összetéveszthetetlen dobogását hallotta meg. A pillanat tört része alatt felegyenesedett, aztán leült egy kőtömbre, és a tétlen naplopó szerepét öltötte magára.

A lovas az erdei csapáson tűnt fel, és amint megpillantotta a gondtalanul ücsörgő vörös képű parasztot, feléje fordította lovát Előtte aztán megállt és dölyfösen lenézett a magasból.

— Hé, paraszt! Melyik út megyen Elybriumba? Monas apó a gallyacskát kinyújtotta nyugati irányba. A lovas meg se köszönve az eligazítást, egy szó nélkül

magara hagyta A varázsló söprögetett még egy keveset, majd a lovassal ellentétes irányba indult A célja ismét a város volt

Kicsivel távolabb egy halottra bukkant Fegyverei alapján kívülről jött kalandozó lehetett, akinek itt véget ért pályafutása Lova békésen legelészett a tisztás szélén.

A hátrahagyott jelek komoly harc nyomaira utaltak. Monas apó megvizsgálta a holttestet, s a mellette heverő fegyvert, és kézbe véve szemügyre vette a letört ágakat és kifordult fűcsomókat

Nem orgyilkosság volt A két lovag a fák között csapott össze először, és nem csak egymást, hanem a fák törzseit is szorgalmasan csépelték; erről árulkodtak a szerte heverő kéregdarabok. A küzdelem aztán lassan áttevődött a tisztásra, ahol a földön fekvő lovag elővette a tőrét. Ez okozta végül a halálát, mert egy szúrásnál jobban figyelt az akciójára, mint az oldalának védelmére, és beleszaladt ellenfele kardjába. Testét itt hagyták, s ez nem tiszteletlenség volt, hanem megszokás, de ez esetben feleslegesen, mert a feltámadás nem jön el: a halott más tartományból származott.

Megkezdődött tehát á vándorlás Elybrium felé. Monas apó nem sokkal később szemtanúja volt egy éppen zajló csatának, de az a küzdelem nem volt becsületes.

Hárman csaltak tőibe egy kívülálló kalandozót, és helyi mágiát használtak ellene. A mackótermetű varázsló egy árokból nézte végig az eseményeket, és elismeréssel adózott a bátran harcoló kívülállónak, de nem akart megmutatkozni.

Bátor, de bolond is, hogy idejött - állapította meg. Kis kerülővel tért vissza a tartományi városhoz. Másik kapun akart bemenni, de ott ugyanabba a két őrbe

ütközött, akiket korábban kihallgatott. - Azért én is belenéznék annak a fickónak a szeme közé - mondta az egyik őr, amikor Monas apó elment

mellette. - A szemébe - javította ki a másik. - Addig élnél. - Ott lesz Elybriumban. Oda kéne mennünk. Ha mi kapnánk el...

- Már császári megbízásból is keresik. Nálad sokkal ügyesebbek és tapasztaltabbak, akik messze felülmúlnak erőben es állóképességben is.

Monas apó megszokásból a szakálla után nyúlt, hogy egy pillanat belekapaszkodhasson. Lehet, hogy nem kellene több kihívást kézbesítenie? Így is elérte, amit akart: mindenki Elybriumba tart. Minek itt tovább bolyongania? ,

Sokszor feldühített már embereket, de ennyit még soha. Hol rontotta el? Már az elején, amikor megverte azokat a tolvajokat? Vagy amikor a piacon belekötött az a kis emberke? De ha előbb nem, annál a nemzetségfőnél bizonyosan. Nem kellett volna megölni...

Haza kellene menni - gondolta, és megsimogatta az állát. Szokatlan volt Aztán folytatta az útját. - Te, koldus! - kiáltották utána. Monas apó megtorpant. - Mit keresel itt? - lépett a varázslóhoz az egyik vértes. - Mintha reggel is a kapu körül láttalak volna oldalogni. Monas apó dadogott valamit. - Nem ismerlek- folytatta a katona. - Ugyan, hagyd már! - mondta a másik. Fellebbentette Monas apó kötényét - Fegyvere sincs. Túlontúl gyanakvó

lettél. És ezek lennének azok a félelmetes izmok? - röhögve csapott a varázsló felső karjára. Monas apó arra a szekercére gondolt, amely otthonát díszítette olvasóasztala felett A vértesek eltávolodtak. Monas apó képtelen volt kiverni a fejéből a szekerce képét, és utánuk osont A kapu utáni második bástya

árnyékában utolérte őket, és amikor meggyőződött róla, hogy senki nem látja, két öklével egy-egy ütést mért a vértesek sisakos fejére. A fájdalmat a könyökéig érezte, de a katonák nyikkanás nélkül elterültek a lába előtt

Leakasztotta a nagyszájú hátáról nyílpisztolyát, és köpenye alá rejtette. Eltette a nyílvesszőket is, de előtte az egyikre rákötötte a kihívást tartalmazó levelet Felajzotta a nyílpisztolyt és már készén is állt az üzenet átadására. Kivárta a legforgalmasabb kapunál áz őrségváltás a pillanatát, és beosont be a városba.

Mindenütt emberek nyüzsögtek. Óriási felfordulás volt, a fel: bolydult város úgy nézett ki, mint egy hangyaboly. Monas apó tétlenül ténfergett, az alkalmas helyzetet és az alkalmas pillanatot kereste. Amikor megpillantott egy tolvajt, a nyomába szegődött. A tömegben könnyen láthatatlanná vált.

Előkészítette a nyílpisztolyt. Egyik kezét a köpenye alatt tartotta, tenyerében a fegyver nyele, hogy bármikor előkaphassa és lőhessen.

A tolvaj a vastag erszényekre utazott. Természetesen mozgott, mintha tartana valamerre, de szemei ide-oda jártak. Minden érzékszervével az áldozatot kereste.

Monas apó ugyanezt tette, de fél szemét mindvégig a tolvajon tartotta, ő nem egyszer megpillantott egy széles hátat, amely szinte vonzotta a nyílvesszőt, de a tolvaj még nem találta meg a maga áldozatát, így a varázslónak is el kellett engednie az áldozatot. Már kezdte azt hinni, hogy csupán egy gyakorló tolvajt fogott ki, nem pedig egy mestert, amikor embere egy pillanatra megtorpant és új irányt vett.

Monas apó megérezte, hogy most valami történni fog. Egy pillanatra azt hitte, elkésett, és sietve kutatott széles hát után, amit meg is talált, még éppen idejében. A hát egy óriási fickóhoz tartozott, és szinte teljesen fegyverek takartak. De Monas apónak elég volt egy tenyérnyi szabad hely is...

A tolvaj közelebb sodródott az áldozatához, kezét lazán lóbálta teste mellett. Monas apó hol oda, hol ide kapta a fejét, és abban reménykedett, hogy a kiválasztott hát nem távolodik el messzire. Szerencséje volt:, a tolvaj gyorsan cselekedett Amint az erszény mellé ért, megvillant valami ujjai között, és a zacskó máris a tenyerébe pottyant

Monas apó kihúzta a nyílpisztolyt a köpenye alól, és azonnal célzásra emelte. A kárvallott megérezhette, hogy megszabadították pénzétől, mert az oldalához kapott, Hitetlenül tapogatta az

erszény hult helyét. Ám mire felnézett, a tolvaj már messze járt A mackótermetű varázsló látta, merre lépett ki a tolvaj, és szinte azzal egy időben útjára bocsátotta a

nyílvesszőt, amely átsuhant az emberek feje felett, és halálos biztonsággal beleállt a kiválasztott hátba. A következő ciklusig! - gondolta biztatásul-a varázsló, aztán a lábához ejtette a nyílpisztolyt, és messze elrúgta,

majd a karját felemelve a tolvaj után mutatott - Ott van a tettes! - kiáltotta. - Fogják meg! A tolvaj hátravillantotta tekintetét, és amikor látta, hogy róla van szó, menekülni kezdett

A tömegből többen utána eredtek, mások az lelőtt áldozatot vették körbe. Monas apó látta, amint a vesszőről leemelik a levelét Elégedetten bólintott, majd hátat fordítva az egész felfordulásnak, ráérősen kisétált a városból. Már csak egy tartomány volt hátra. Ahol mindenki őt várta...

A férfin hatalmas, fekete kalap volt, és óriási fekete köpenyt viselt, ami elrejtette fegyvereit Megállította lovait amikor meglátta Monas apót az erdőből kivezető úton közeledni, és nem is mozdult addig, míg a mackótermetű varázsló eléje nem ért

Még a gyűrődéseket is megnézte Monas apó Köpenyén, s csak utána tette fel a kérdést amikor nem tudta eldönteni kivel áll szemben.

- Kiféle vagy? Monas apó a távolba nézett, ahol egy hosszúkás, légelementálokkal hajtott léghajó forgolódott a magasban

(valószínűleg őt keresték), és azt mondta: - Egy lantos. - Milyen szerzet egy ilyen lantos? - kérdezte a feketébe öltözött férfi, és folytatta is: - Nem koldus, mert a

kolduláshoz minden testrészed megvan. Nem fegyveres, mert nem látok nálad sem kardot sem nyílpuskát, de még dobótőrt sem. Mágus vagy harcos pap sem lehetsz, mert tartományodat nem hagynád el...

Monas apó türelmesen várta, mi nem lehet még. - ... Nem vagy paraszt sem, mert ahhoz túlontúl egyenes a gerinced, és jóllakottnak is látszol...

A mackótermetű varázsló behúzta a hasát. Mindenkinek ez szúr szemet? ' ... és nem a császárunk teremtett téged, mert ahhoz túlságosan sok az értelem a szemedben, és lényed

egészéből árad az önálló akarat. Miféle lantos? - Történetmondó - felelte Monas apó. - Aki ott van minden eseménynél, és megörökíti azokat a felnövekvő

gyermekeknek. - Melyik tartományból? - Mindegyikből és egyikből sem — mondta Monas apó talányosan, s mielőtt a másik végiggondolta volna a

választ, és újabb kérdést szegezett volna neki, visszakérdezett: - És benned kit tisztelhetek? - A Fekete Dalnok vagyok-mondta büszkén a kalapos. Monas apó életében nem hallott még a Fekete Dalnokról, de elismerően bólintott. Maga sem sejtette, miért - Elybriumba tartasz - kérdezte aztán -, a küzdelemre? - Mint társaim közül oly sokan-bólintott a Dalnok. - Társaid közül a nagy többség azért indult el, hogy nyomába érjen annak az ismeretlennek, aki a kihívásokat

kézhez juttatta. - Valóban - bólintott a Dalnok. - És bevallom, hogy ez is motiválta utazásomat De olyannyira keveset tudunk az

ismeretlenről, hogy nem bízom leleplezésében. - Kicsoda ő? - kérdezte Monas apó izgatottan. - Senki nem tudja. Több leírás is ismert külsejéről, és igaz vagy féligazságot tartalmazó mondák keringenek róla.

A Vadvidéken állítólag megölt egy nemzetségfőt, s eszerint vadvidéki, hiszen ott rendelkezik mágikus hatalommal. A szétrajzó Ködtartomány-beliek ugyanakkor azt rebesgetik hogy náluk is élt varázshatalmával, ami felettébb furcsa.

- De ők még a saját világukról is össze-vissza hazudoznak - vetette közbe Monas apó. - Úgy van. Bár bevallják, hogy az ismeretlent nem látta senki mágiát használni, nem tudják elhinni, hogy szabad

kézzel ölte meg a szörnyeiket Ezért nem lehet tudni mi az igazság. Egy valami azonban biztos: őket is nagyon felhergelte az az idegen harcos. Ám még nem árultad el, hogy te honnan jöttél!

- Ööö... - felelte értelmesen Monas apó -... Elybriumból. Ez magyarázatot adott arra, miért nincs fegyvere. - Most hazafelé tartasz? - érdeklődött a Dalnok. - Igen - vallotta be Monas apó. Közeledett a küzdelem ideje, sietnie kellett, nem tagadhatta le, hogy hova megy. - A lantos felétek nem olyasféle, mint a bárd vagy a dalnok? - Nem... a lantos békésebb fajta. - Hol a lantod? - Ööö... Útonállók támadtak rám, és mivel mást nem találtak nálam, mérgükben pozdorjává törték. Ezért is

igyekszem haza A lantos lantja nélkül mit sem ér. -Szegődj hozzám! - mondta a Dalnok. - Legalább segítesz eligazodni tartományodban. - Feltétlenül - bólogatott Monas apó. A Dalnok intett a varázslónak, hogy üljön fel a másik lóra, amit kantárszáron vezetett maga mellett, és együtt

folytatták az utat - Miért jársz két lóval? - kérdezte Monas apó, miután felka-paszkodott a nyeregbe. - Kísérőló a gyorsabb haladás kedvéért. Ha az egyik elfárad, átülök a másikra. - Erős lovak! - dicsérte meg az állatokat Monas apó. - Nehezek a fegyvereim. Hamarosan elérték a Káosz-pusztát, amely úgy vette körül ezt a tartományt, mint a köd a másikat

Itt én vezetlek át - mondta a Dalnok -, és ha fegyvered nincs, megvédelek. Ezt a részt ork törzsek lakják. Ismerem a nyelvüket - témát váltott: - Hogyan jutottál be a tartományunkba?

- Segítséggel - mondta Monas apó, de nmi részletezte. Az igazság az volt, hogy elbújt egy karaván felszerelése között. Ez tűnt a legokosabb megoldásnak, de majdnem rajtavesztett: a rakományt muskétás kocsikísérők mellett mágiahasználók is őrizték, és amikor Monas apó végül távozni akart a kelmék közül, azt csak úgy tehette meg, hogy mint egy tolvaj, magával vitte az áruk egy részét

Nem győzött utána menekülni. El kellett szórnia a kelméket, hogy megszabaduljon kellemetlen üldözőitől. Szerencséjére azok jobban féltették az árut, mintsem bosszút álljanak a tolvajon.

E tartományban mást sem tett, csak bujkált Néha megalázónak érezte, de ez soha nem látszott rajta, és nem volt más választása. Tíz emberből kilenc az ő nyomát kutatta, nem szólva az egyéb fajokról. Egyes mágiahasználók felismerték volna benne a varázslót, ha túl közel talál hozzájuk menni. Kerülnie kellett a veszélyt, ami egyet jelentett a napfény kerülésével. Éjszaka mozgott, és akkor is árnyékban.

A kihívást egy barlangból adta ki egy parasztnak, úgy, hogy amaz még csak nem is látta őt. A paraszt aztán továbbította egy kalandozónak. Ezután a varázsló gyorsan eltűnt a barlangból, és jól tette, mert alig kelt fel a nap, máris százával nyüzsögtek a környéken.

A városig tehát el sem jutott, de nem sajnálta, mert hallomás után ítélve kevés mocskosabb helyet látott életében. A városi söpredék aránya itt volt a legmagasabb, az erőszakos koldusok mellett a kalandorok uralták az utcákat; kevés volt az igazi kalandozó.

Most már, hála más létsíknyi isteneknek, kifelé haladt ebből a tartományból. Senki nem támadt rájuk a Káosz-pusztán. Orkoknak a nyomát sem látták. Viszont rengeteg korábbi csata mellett

elhaladtak, a tetemek temetetlen hevertek. Annyi volt belőlük, hogy a császári hatalom nem tudott mindannyiukkal foglalkozni.

- Ilyen vérengzést még soha sem láttam - mondta a Dalnok pedig jó néhány karrier a hátam mögött van már. A kaosz-lények is elfogyhattak. A legérdekesebb tetem egy három ember magasságú élőlény volt, amelynek

kígyószerű nyakán csőrös fej ült Ott oszladozott jó néhány áldozata között Monás apó nem kérdezősködött, mert ezzel elárulhatta volna magát. Hiszen egy elybriuminak valamennyire

ismernie kellene a szomszédos tartományokat Amikor egy narancssárga tarajos törpe került eléjük, akkor is attól tartott, hogy tájékozatlansága el fogja árulni.

Hagyta a Dalnokot beszélni, s eközben alaposan szemügyre vette a törpét. Erős alkatú, szélesvállú, talpig vértbe öltözött apró kis fickó volt, kezében egy óriási bárddal. Ide-oda ténfergett a tetemek között, ellenfelet keresett Megpillantva a két vándort, azonnal féléjük indult

- Merre tartotok? - kérdezte nem éppen barátságosan. - Elybrium fennsíkjára - felelte a Dalnok. - Veletek megyek! - Nincs szükségünk kísérőre... A törpe felfortyant - Talán nem tetszik a fajtám? - és megemelte a bárdot. Nincs több lovunk - tért ki a válasz elől a Fekete Dalnok. - Szidtad a nemzetségemet?... Monas apó megsarkantyúzta a lovát - Gyerünk tovább! -kiáltotta vissza, A Dalnok követte. - Gyertek vissza! - üvöltötte a törpe. - Gyáva férgek... Kiontom a beleiteket, ha visszajöttök! Gyertek vissza! A határkőnél Monas apó egy pillanatra visszafogta a lovát, hogy lássa a Dalnok merre fordul. Jól számított, mert

a kalandozó akaratlanul is megmutatta a helyes irányt. A határ után a varázsló a legszélesebb úton akart haladni, az bizonyosan a tartomány fővárosába vezet

Az aznapi este volt Monas apó itt-tartózkodása alatt a legbékésebb. Elybriumnak nem voltak ragadozó-karmai, amelyedet kivont volna az idegenek érkezésére. Lakosai fegyvert sem viseltek, itt nem volt mágikus hatalom, és nem folytak harcok.

Mégis kis tüzet gyújtottak, hogy ne látszódjon messze. Nem a helybeliektől óvakodtak, hanem az idesereglő más tartománybeliektől, akiken már úrrá lett a küzdésláz.

A varázsló csupán egy valami miatt nyugtalankodott: hogy a Dalnok megkéri énekeljen valamit. De a Dalnok nem volt beszédes típus, és ha Monas apó hallgatott, hát ő sem szólt egy szót sem. Nyulat sütöttek vacsorára, ez akadt a kalandozó íjára délután.

Nem sokkal lefekvésük után, a mackótermetű varázsló csatát kívánt és harcokat Mit nem adott volna érte, ha egy kisebb horda lerohanja őket! A Dalnok ugyanis álmában elmesélte a kalandjait. S nem összefüggéstelenül; mint ilyen esetben mások, hanem logikai rendbe szedve. Monas apó először árdeklődve hallgatta, majd hamarosan borzongani kezdett. Idegessége fokozódott, amikor a kalandozó mindenre kiterjedően részletezte a

patkányemberek nemzetségfőinek kiirtását. A véres részleteknél élesebbek lettek az még éjszaka neszei is. Ugyanezt a történetet másodszor hallva azonban már unta a varázsló. Hiába húzta fejére köpenyét, az sem segített. Kövekről lekapart mohával dugta be végül a fülét, s ennek köszönhetően rekesztette ki a másik kalandjait

Ám míg el nem aludt, jó néhányszor felpillantott, és látta, hogy a Dalnoknak mozog a szája. Esetenként rúgott is egyet, vagy ütött az álombeli ellenség felé. Monas apó távolabb húzódott. - Jól aludtál?-kérdezte a Dalnok reggel.

- Kitűnően - felelte Monas apó, és nekiment a lovának. Hoppá... - nyitotta ki egy pillanatra szemét. - Az jutott eszembe - mondta a Dalnok -, hogy elmesélem útközben néhány kalandomat, ne unatkozzunk. - Remek! Hol van ennek az állatnák a feje? Delelt a nap, amikor a tartományi város közelébe értek. A városfalakon kívül nagy volt a nyüzsgés, minden

érkező egy irányba, a fennsík felé igyekezett. A küzdelem idejének ugyan a következő nap lett kijelölve, ám az összecsapások már napok óta folytak. A középszerűek harcoltak: a bizonyítási vágy, a gőg, vagy a balgaság miatt idesereglett kalandozók tudták, hogy az igazán nagyok nem vesznek részt a megmérettetésben.

- Tier Garten - mutatott egy délceg férfit Monas apónak a Dalnok. - A híre mindenhova elért, ő nem fog harcolni. Alighanem a kihívás hozóját keresi. Náluk jelent meg először...

A városkapuban nem állították meg őket Alighanem az volt az oka, hogy az őrök két harcoló felet választottak éppen szét.

- Vezess egy jó fogadóhoz! - mondta a Dalnok. Monas apó magabiztosan bólintott, és a Dalnok elé ugratott Megmaradt a legszélesebb utcán, és a feliratokat

nézte. Hamarosan szemébe ötlött egy tábla, amelyen cifra betűkkel írva állt, hogy éjszakai szállást ad az erre tévedőknek.

- Megérkeztünk - intett az épületre Monas apó. - Az egyik legjobb hely. A Dalnok elvezette a lovakat: személyesen akart gondoskodni hátasáról, s a megegyezés szerint a varázsló addig

betért szobát foglalni. A fogadó alsó szintje ivóként szolgált Hatalmas asztalok foglalták el a hely nagy részét, amely asztalok körül

meglett emberek ültek. Térkép, papírok, íróeszközök feküdtek előttük, és kockákkal dobálóztak. Monas apót érdekelte a dolog. . - Tizenhárom és B - mondta az egyik játékos. - Kihasználom a KP-imet, és sebet

ejtek a lábadon a kétélű tőrömmel. A varázsló körülnézett hol a tőr, és mikor sebesült meg az illető, akihez a játékos beszélt Most a másik dobott - Tizenegy és M, de a WP megsokszorozza gyorsaságomat. Előkapom a pajzsom, hárítom a támadásod, és

bekenem a sebem a zsákomból kiemelt balzsammal - most egy másik kockával do-bott - Tizennyolc, azaz találat ér az oldaladon.

Rendben... akkor felhasználom a szerencsetalizmánomat.. ...és ismét csak dobott - Mi a játék lényege? - kapott el egy fickót Monas apó. - Csöndesebben! - intette le a férfi majd magyarázni kezdett: - Életszakaszokat kell bejárnod, közben pedig KP-

kat szedsz össze, hogy magasabb legyen az érvényesülési-szinted, és az ST- d. Az alapértékek minden esetben harmadik szintről indulnak, de ha ügyetlen vagy, és nem jól használod a szedanjaidat, akkor visszazuhanhatsz negatív állapotba Viszont, ha nő az ST-d, és ezeket összekombinálod a fegyvereiddel, a harcok során több KP-d lesz, és feljebb juthatsz a táblán. Érthető, nem?

- Persze mondta Monas apó, és elengedte a fickót, aki azonnal leült a mellettük lévő asztalhoz. … akkor megjelennek az abbakok, és szaggatni kezdik az izmaidat..

... a találós kérdés a következő... Monas apó egy normális ember után kutatott, aki megmondaná neki, hol talál egy másik fogadót. Talált is egy

csaposkinézetű férfit, aki nem kockákkal dobálózott, hanem bort töltögetett fakupákba. - Meg szeretnénk pihenni valahol- mondta eléje lépve a varázsló. - Nem adhatok szobát—felelte a csaposkinézetű férfi. - Van itt két üres szoba? - csodálkozott Monas apó. - Van, de ne adhatom ki kalandozóknak. - Nyisd ki nekünk! A férfi vonakodva kivett két hatalmas kulcsot a pult alól. Nyilván nem akart összetűzést a mackótermetű

varázslóval. Melegítette őket a tenyerében még egy kicsit, mintha tartott volna valakitől, aki nem nézi majd jó szemmel, hogy két szobáját kiadta, de amint megjelent az ajtóban a Fekete Dalnok, abban a pillanatban felélénkült a mozgása.

- Parancsoljanak, uraim! - ...és ment előre.

Előbb a Dalnok kapta meg szobáját, majd Monas apó. A helyiségben egy szalmával leterített fapriccs alkotta a

fekvőalkalmatosságot, mellette egy kis asztalka, s egy félig leégett faggyú-gyertya. Amint a csapos kiment, és behúzta maga mögött az aj¬tót, láthatóvá vált a sarokban egy óriási faláda.

Monas apó lehajította a ládára köpönyegét, és végigheveredett az ágyon. Bár feladata véget ért, maga sem tudta miért, de úgy határozott, még itt marad. Azonban meg kellene szabadulnia a Dalnoktól, hogy nyugodtan szemügyre vehesse a fennsíkon az összecsapást

Hirtelen rossz előérzet tört rá. Az okozója lett egy hatalmas vérengzésnek. Ezek az emberek nem tudják, mi az a halál, hiszen eddig még csak játékként találkoztak vele. Minden egyes esetben feltámadtak, s ezért elvesztették realitásérzéküket azzal kapcsolatban. Bátran vállalkoznak erre a küzdelemre, ahogy eddig is tették, csakhogy most nincs császári hatalom, amely megmentse őket

Ugyanakkor viszont látta, hogy a földművesek hogyan élnek. Ideje, hogy a játékosok megtapasztalják a szenvedés mélységét

De hogy mi lesz az egésznek a vége, azt a mackótermetű varázsló még csak nem is sejtette. Ha itt valakiknek kijárna a halál, hát az istencsászárok, azok megérdemlik. Ám nekik még csak a közelükbe sem jutott. Nyilván most is ott ülnek fellegváraikban, és eszük ágában sincs megmutatni magukat a halandók előtt Monas apó hosszan töprengett, hogy vajon mi várhat még rá, de nem jutott semmire.

Visszafogott zörgetés szakította ki gondolatai közül. Valaki bebocsáttatást kért hozzá. Monas apó felült az ágyon, és várt, hogy megismétlődik-e a zörgetés. Megismétlődött.

Egy hozzá hasonló korú és magasságú, szakállas férfiú állt az ajtóban, s mellette egy alacsony, púpos emberke. Az arcukról le lehetett olvasni, hogy ide jöttek.

Monas apó félrelépett az ajtóból és beengedte őket a szobába. A kis púpos azonnal felmászott a faládára, és Monas apóra vigyorgott

- Nayron Iatus vagyok, Elybrium kalandmestere - mutatkozott be a szakállas férfiú. Monas apó igazán irigyelte arcának ezért a díszéért. Rajt is felejtette a szemét, s csak késve válaszolt:

- Kenetras Holton. Lantos. - A fogadós értesített minket.. - Kicsi a veszélyérzete. . - Felesleges titkolnunk egymás előtt az igazságot — mondta Iatus. - A púposnak saját természetfeletti képességei

vannak. Tudom, hogy te vagy az, aki Elybriumra szabadítottad a világ kalandozóit Még szerencse, hogy itt buktam le, és nem másutt - gondolta fanyarul Monas apó. Itt megúszhatja egy aprócska

gyilkolászással. Ha ez korábban történik, annak katasztrófa lett volna a vége. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem közönséges emberrel állok szemközt. Sokan csak sejtik rólad, de én

bizonyosan tudom. - Ezt is a púpos...? - Igen. A púpos szaporán bólogatott. Monas apó összekulcsolta kezeit, nehogy önállósodjanak, és véletlenül betörjék az

apró emberke orrát Nem szép dolog, ha a nagyobb a kisebbet üti. De néha jólesik. - Nem akarunk elárulni - folytatta a vendég. - Más miatt jöttünk. Tisztában vagy vele, hogy a tartományok között

egyedül a mienk nem rendelkezik mágikus erővel. Nekünk már nem jutott császár. Ezért kénytelenek az emberek asztali kalandozásokkal beérni...

- Értelmes dolog az - vetette közbe bizonytalanul Monas apó. - De más, mintha igazából azt csinálnák. - Fegyverekkel, szörnyekkel, halállal? - Természetesen. És feltámadással.. Monas apó lezökkent az ágy szélére. - Valódi fegyverek, de álszörnyek és álhalál - morogta. - A játék élvezhetősége a fontos. Minél valóságosabb

kalandok - felnézett a kalandmesterre. - Mit tehetek én? - Légy a császárunk! A mackótermetű varázslónak leesett az álla Elismételte magában a kalandmester szavait. Ezzel nem csupán

uralkodónak kérték fel, de istennek i. Belőle táplálkozna minden megvalósuló mágia, élet és halál ura lehetne. Alattvalói lennének, akik nem lázadnának ellene, hiszen egy isten ellen nem lehet lázadni.

Nem tudta, mit válaszoljon. .Nem azért, mintha elcsábította volna a gondolat, de még a kérést sem látta át teljesen. Képtelen volt elképzelni, hogy milyen választ kell adnia, hogy az mindenkinek jó legyen. Mit okoz azzal, ha nemet mond? És mit okoz azzal, ha igent?

Még a púpos is abbahagyta a vigyorgást. A csend hosszúra nyúlt. Monas apónak soha sem fordult meg a fejében, hogy egyszer isten legyen. Nem vágyott sokkal többre

nyugalomnál és friss hegyi levegőnél. Ám ismerte a szót, hogy kötelesség. Fiatalabb korában persze hajtotta a nagy célokat. De hol vannak már azok az évek?

Istennek lenni ízlelgette a kifejezést, és be kellett vallania, hogy egyre jobban tetszik. Miért vigyorog megint a púpos?

Nyugalom és hegyi levegő - szólalt meg benne a másik énje. — A hatalmad meg van hozzá - törte meg a csendet Iatus. - Varázsló vagy. Hallottuk mit tettél Vadvidéken. Nem

csak a kalandozók, de a hírek is összegyűlnek itt. — És persze a púpos is...

- Szükségünk van rád. A játékhoz - fejezte be magában a mondatot Monas apó. Mindegy! Felemelkedne az istenek panteonjába. Heten lennének, és ha találkozna a többiekkel, talán létrehozhatnának

egy egységes világot Áldanák a nevét... - Kenetras Holton - szólította meg Iatus. - Szükségünk van rád. Kenetras, persze. Milyen világot teremthetne itt? Folytassa e játékot? Monas apó előtt felvillant azoknak a földműveseknek az

arca, akik ezekért az emberekért robotolnak. Csak ők adják önmagukat Egyszer halnak meg, és egy életet élnek. Vagy legyen minden komoly? Heten már átformálhatnák az álmágiás valóságot igazi varázslattá. És akkor valódi

háborúk folynának, az emberek elsajátíthatnák az igazi varázslatot, teremteni lehetne más lényeket is... . Monas apó nem volt benne biztos, hogy ez a megfelelő megoldás. - Ennek még a végére járok - felelte Iatusnak rezzenéstelen arccal — Holnap vagy holnapután megadom a

választ. - Reménykedhetünk? - Talán. Csábító az ajánlat. Iatus érezve, hogy vége a beszélgetésnek, kihátrált a szobából. Magával húzta a púpost, és halkan betette az

ajtót. Monas apó szeretett volna alaposan elgondolkodni a dolgon, de nem volt rá ideje. Lement az ivóba, és alaposan megebédelt, aztán kisétált a városba. Most nem kellett bujkálnia, a különböző tartományokból érkezett kalandozók között senki sem figyelt fel rá. Az idegenek elybriuminak hitték, az elybriumiak idegennek.

Mindig a tömegben maradt Hallgatta az emberek beszélgetését, és felcsípett minden információt, ami aj összecsapásokról szólt A társalgásokból megismerte a várost, s annak környékét, megismerte az embereket, és az elmúlt napok eseményeit.

Látszólag tétlenül járkált, de a hírek fontosak voltak számára. Nem akart másnap csapdába sétálni. Olyan sötétségben volt előtte a jövő,- mint a Fekete Dalnok köpenyének takarásában a nyílpuskák.

Napnyugtáig vándorolt a városban. Miután leszállt az est, az ivókat járta végig. Az aranyai elfogytak, de nem bánta, sőt, egész jó kedve kerekedett. Éjfél felé beszédelgett a szobájába, és az ágyra zuhant

Nem sokát aludt Hajnalban indult, nehogy összetalálkozzon a Fekete Dalnokkal. Nem akart kísérőt, és ő sem

akart kísérőül szegődni. Csupán látni szerette volna a fennsíkot, a harcokból nem kért. Ismerte a hegyek természetét. Amint elhagyta a várost, rátért egy ösvényre, amely a sziklák közé vitt Közel volt

már a napkelte, amikor elért egy olyan magaslatot, ahonnan tökéletesen belátta a fennsíkot. Varázslatot kellett ugyan alkalmaznia, hogy a távolba lásson, de ez már kit zavart?

Kényelmesen elhelyezkedett, és a hajnal első sugarait várta. A küzdelemnek akkor kellett kezdődnie. Lent nem vártak hajnalig. A vérengzés korábban megindult. - Én innen nem sokat látok - szólalt meg valaki a háttérben. A szikla hirtelen kényelmetlenné vált - Kitűnő szemek kellenek hozzá - felelte a varázsló hidegvérrel. - Kitűnőek a szemeim. - De nem eléggé. Vagy rossz helyen állsz... A Fekete Dalnok Monas apó mögé lépett. - Nem a helyben volt a hiba - állapította meg. - Te nem akarsz megverekedni a többiekkel? - kérdezte célzatosan, a mackótermetű varázsló. - Tálán igen- felelte talányosan a Dalnok. A fennsík mögött rózsaszín derengés jelezte a nap érkeztét . Az ég pompája meghúzta a horizonton a föld

határát, de rögtön el is rejtette a hajnali párafelhő.

- Sokaknak ez az utolsó nápkeltéjük - jegyezte meg elmélázva Monas apó. A Dalnok most sem értette a célzást Aztán felbukkant a nap. Nem mint égővörös korong, amely uralja az égboltot, hanem mint az égbolt szíve.

Sugarait egyenletesen osztotta el a pára, s így az egész mennyboltozat alkotta a nap udvarát. A távoli csatazaj darázs dongásánál is halkabb volt - Mire vársz?-kérdezte a Dalnok. - Nem tudom - felelte őszintén Monas apó. A Dalnok hallgatott, hátha hozzátesz még valamit a varázsló. Majd ő kezdett el mesélni: - Már a találkozásunkkor rájöttem, hogy nem vagy elybriumi. Az a lantos alakítás nem sikerült a legjobban.

Ugyanakkor hasonlítottál valamennyire az egyik leírásra, de nem volt szakállad.., - Márnő...

- ... és túl békésnek látszottál. Nehéz elhinni, hogy puszta kézzel győztél le szörnyeket. - Túlontúl gyengék voltak. - Figyelni kezdtetek. A határnál előre engedtél. Az ivóban kérdezősködtél a játék lényege felől. Ott már bizonyos

voltam benne, hogy az előérzetem nem csalt. Elbeszélgettem a kaland- mesterrel, amikor kijött a szobádból, ő ugyan nem mondott semmit, de a púpos...

Monas apó elhúzta a száját ... beszélt. Varázsló vagy egy másik létsíkról - a Dalnok szünetet tartott, aztán rákérdezett: - Miért jöttél ide?

Hogy a császára légy Elybriumnak? - Ez volt a feladatom - mutatott Monas apó a fennsíkra. - Ha rájössz, mi értelme van, áruld el nekem is! Lent az aprócska pontok hol egymásnak szaladtak, hol szét-váltak. I - Mondd el, mit látsz! A mackótermetű varázsló felsóhajtott, és elővette távolbalátó képességét. A fennsík közepén párokban harcolnak a kalandozók... Sokféle fegyvert látok, mindenki azt használja,

amelyikhez a legjobban ért kardok, szablyák tőrök, bárdok... Általában egy harmadik kalandozó vigyáz a küzdelem tisztaságára... A központtól távolodva egyre több a tétlen szemlélődő vagy a várakozó...

A Dalnok közelebb hajolt, mert a varázsló halkan beszélt - Néhányan körbe-körbe lovagolnak... Keresnek valakit. Valószínűleg engem.... Kisebb csoportokat is látok, akik

tervszerűen vizsgálják át a környéket Minden olyan békés volt, mint egy csatában. De valami készülődött - Azt hiszik, hogy a küzdelem során megjelensz közöttük - mondta a Dalnok. – Vagy a végén.

- Eszembe se jutott. - Akkor mi fog történni? - Semmi különös - összegezte Monas apó a lent látottakat. Ebben a pillanatban megrendült alattuk a hegy. Amint a sziklák remegése elhalt, Monas apó lassan

felemelkedett. Lent, a fennsíkon félbemaradtak a csatározások, a felek leeresztették a fegyvereiket. Néhányan küzdöttek csupán tovább, ők nem akarták helyzeti előnyüket elveszteni. Ám hamarosan minden összecsapás félbeszakadt, mert újabb rezgések rázták meg a vidéket

A második hullám gyengébb volt, mint az előző, de hosszabb ideig tartott. Monas apó rájött az okára: több rengés is volt, s a centrumuk távolabb helyezkedett él a korábbinál, ezért idő kellett, hogy a hullámok ideérjenek.

Idő! - kapcsolt a varázsló. - A rengések egyszerre pattantak ki mindenhol! Monas apó a magasba emelte arcát, és tudatát kiterjesztette a táj fölé. Tudta, hogy a lentiek azt hiszik, hogy ez

az ő műve, s valószínű a Dalnok is ezen a véleményen van, Az igazság azonban az volt, hogy a varázslónak fogalma sem volt róla, mi folyik körülötte.

Tudata egyre magasabbra szárnyalt, amikor egy hatalmas sötét testet, és több kisebbet érzékelt a magasban. Az egyik pillanatban még nem voltak ott, a következőben azonban igen, és fokozatosan gyorsulva zuhantak lefelé.

Monas apó kinyitotta a szemét, és meglátta a megérzett testet Máskor szenvtelen arcán most érzelmek sora hullámzott át. Ekkor felpillantott a Fekete Dalnok is...

A megnyíló égből egy gigantikus csontkocka hullott alá. A vörös háttértől élesen elütött, s egyre növekedett. A varázsló felőli oldala sötét volt, de az alját megvilágította a nap, és a csillogó alapon kirajzolódott nyolc fekete pont

Amikor a fennsíkba csapódott, megdördültek a sziklák. Előtte több ezer torokból tört fel az utolsó kiáltás, de a sziklák recsegése és a visszhang elnyomta az emberek hangját Monas apó elvesztette egyensúlyát, és térdre zuhant. A Dalnok a kezét füleire tapasztva állt az imbolygó talajon.

Azután a kocka, mint a hóba hullajtott kő, megült a fennsík közepén. A halálhozó egyben a kalandozók fejfájává is vált

Monas apó sokáig nem mozdult. Nézte, amint az életben maradottak menekülni próbálnak, de a kocka mellett óriási földgöröngyök is hullottak az égből, amelyek elől képtelenség volt megszökni. Innen föntről látni lehetett, hogy csupán egyetlen ember élte túl a katasztrófát,

A Fekete Dalnok kivonta rúnakardját. Monas apó fölpillantott rá. Nem mentegette magát. Némán álltak, majd a kalandozó eldobta a fegyvert

Nem szóltak akkor sem egy szót sem, amikor elindultak lefelé a hegyről. A madarak a szörnyűségről tudomást sem véve belekezdtek reggeli énekükbe

A hegy alján összefutottak a túlélővel. - Ki vagy?-kérdezte Monas apó. - Ziolt, a takács - nyöszörögte a férfi. Keze, lába remegett. Fejét idegesen kapkodta oldalra. A fél fülére

megsüketült - Nem harcolok... - Mi lesz velünk? - kérdezte a Dalnok. Monas apó végigmérte. - Te elmehetsz favágónak ajánlotta aztán. - Vagy mészárosnak - mondta némi fekete humorral a Dalnok. — Vigyél el innen egy másik létsíkra! Monas apó töprengett egy ideig, aztán bólintott. - Azt hiszem, itt minden megváltozik... - Meg is hallhattam volna! mondta hűvösen a mackótermetű varázsló. Nem sejtettem, hogy ez lesz a vége - feleltem a sarokba húzódva. - Mind a hét város... Mind a hat császári kastély... És a fennsíkon a kalandozók... Azon a létsíkon megszűnt

minden mágikus hatalom, és meghaltak azok a kalandozok, akik enélkül a hatalom nélkül is fenntarthatták volna a világ régi rendjét.

- Nézd a jó oldalát! Nincsenek szörnyek, nincs elnyomás... Ezt békésen nem tudtad volna elintézni! És amúgy is a pusztulás félé haladtak.

- A Dalnok azt mondta - merengett el a varázsló —, amikor letettem valahol, hogy annak a világnak nem lesz jobb. Most a legnagyobb ragadozó ideje jött el.

- KI az? - kérdeztem tétován. - Az én kezembe adtad a fegyvert! - morogta Monas apó, és nagy megkönnyebbülésemre végre letette a

számszeríjat az asztalra. - Nézd a jó oldalát!- ismételte meg gúnyosan. - Még is halhattam volna. Ha lemegyek a fennsíkra...

Én örülök, hogy élsz - biztosítottam róla. Minden város helyén Ott volt egy csontkocka. Azoknak a lezuhanása okozta a földrengéseket... Megsemmisültek a városfalak, a házak, a játékosok, az uralkodók... Az istencsászárok nem hiszem, hogy számítottak egy másik világból érkező kockára... - ingatta a fejét. - Nem hiszem, hogy kockázni fogok többé.

- Majd vetsz kártyát! Ekkor mintha ismét észrevett volna,, rám villantotta szemét. Ujjával a mellem felé bökött. - ...és tudod mit szalasztottam el? Isten lehettem volna! Monas isten... -...a pusztító... Fenéken csúsztam le egészen a völgyig.

Gyémántszív

- Szóval le kell győzni, meg kell menteni és meg kell szerezni! A jól begyakorolt feladatsor! - sóhajtotta Monas

apó. - Ám én végeztem azzal az élettel! Letelepedtem, unokáim vannak, egyáltalán nincs szükségem pénzre, és már régen is utáltam a kalandokat. Ráadásul sokat felejtettem.

- Nem számít! - mondtam. - Egy ilyen nagy tapasztalatokkal rendelkező, hidegvérű varázslóra van szükségem. - Nem, nem és nem! Ez az utolsó szavam! Mit gondolsz, miért költöztem ide? Kinéztem a hegyekre, a havas csúcsaikra, a szelíd felhőkre. - Ide figyelj, Monas apó! Egy világ végveszélybe került! Te tudsz egyedül világok között közlekedni, és én

ismerem az utat meg a feladatot. Mi ketten megmenthetjük őket! A végső órában... - elmeséltem neki azt, amit tudtam. Bár igazán nem volt sok.

Amikor befejeztem, rám emelte a szemét, és feltápászkodott a hintaszékéből. - Ne feledd a legfontosabbat! - tettem hozzá boldogan, és elismételtem: - A gyémántot kell megmenteni, a

gonoszt meg szerezni, a lányt pedig elpusztítani! - Nem fogom elfelejteni!- ígérte Monas apó. így kezdődtek a mackótermetű varázsló kalandjai. Monas apó csaknem fél napja gyalogolt már, de úti célja, a magas sziklaszirten álló komor várkastély semmivel

sem látszott közelebbinek. Útját szikkadt földek, leégett, még füstölgő tarló, állati tetemek szegélyezték, semerre egy zöldellő fa, bokor vagy egyetlen fűszál, csak száraz növénycsontvázak zörögtek néhol. A föld göröngyei porfelhő alakjában lehelték ki lelküket, ha a varázsló rájuk lépett. Az északnyugatról fújó szél pernyét hintett szét, elöl messze-messze a láthatáron fenyegetően hatalmas füst gomolygott. Monas apó úgy vélte, iszonyatos pusztítást vihet ott végbe a tűz, ha a távolság sem tudja tompítani a végleges megsemmisülés maró érzését, amely a pernyével együtt a szelek szárnyán érkezik.

A kietlen vidék teljesen elkedvetlenítette. Gépiesen lépkedett előre. Az égés bűzét is képtelen volt megszokni, minden , egyes lélegzetvételnél harcolnia kellett a tüdejével és a gyomrával.

Épp a kézfejével törölgette előtolakodó könnyeit, amikor a szeme sarkából meglátott egy alakot, amint a lepusztult földeken át az égnek kígyózó füstcsíkok között közeledik.

Az első és egyetlen élőlény volt, akivel ebben a világban találkozott. Középkorú, vállas, gyűrött arcú parasztember kezében piszkosfehér csomaggal.

Monas apó megállt, megvárta, amíg a másik melléje ér. Már alkonyodott, a nap a vár mögött készült alámerülni a füsttengerbe; vörös, szürke foltokkal beszennyeződött

korongjában a kőépület sziluettje felfelé meredő karmokhoz hasonlított. - Csak nem a várba megy? - kérdezte a paraszt. Sharton Vin-rognak hívták, de nem tartotta fontosnak, hogy ezt

közölje is Monas apóval. - De igen - bólintott Monas apó. - Az úton soha nem fog odaérni! Ez egy különös út. Próbálja meg a tarlón keresztül! - Az út elmegy a vár mellett? - kérdezett most Monas apó. - Dehogy! Felé néz, felé visz, de körbejárja. Mióta köröz itt? - Nem körözök. Figyeltem a napot, és a füst is mindvégig előttem volt. - Becsapta a szemét! - legyintett Sharton, és elindult. Monas apó követte, letértek az útról, mentek a földeken

át. - Mikor történt ez a pusztítás? - érdeklődött Monas apó kör¬betekintve: - Nem tudni. Évezredekkel ezelőtt. - De hiszen még füstölög! - Füstölög ez mindig! - legyintett Sharton ismét. - Évente négyszer járok erre egy-egy évszak beköszöntekor;

ennek lassan tizennégy éve megszakítás nélkül. Mindig így volt az elmúlt tizennégy évben, itt voltak az állatok, s a szag is ugyanúgy. Bár valószínű, hogy ennél régebben is.

- Milyen évszak van most? - Tavasz. Mohas apó ó-t formázott szájával, és egy kis időre elhallgatott. Aztán újrakezdte a kérdezősködést. - Sokan járnak erre? - Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen. Ez a vidék nem embernek való, nem is beszéltem mással, aki erre

járt volna. Én is csak orvosságért megyek a kastélyon túlra, és ha kerülővel mennék, még a hegyeket is meg kellene kerülnöm, az pedig két hónapba tellene.

Monas apó dél felé nézett, de akárhogy meresztette a szemét, nem látott hegyeket. - A Szürke Hegyek. Ez a nevük. így egy hét alatt megteszem a távolságot. Amíg beszélgettek, a szikla és a kastély szemmel láthatóan megnőtt. Monas apó ezt eleinte annak tulajdonította,

hogy közelebb kerültek hozzá, de aztán rájött, hogy a sötétség növekedésével nő a szikla. - Éjjelente eléri az eget, és belátja az egész bolygót - magyarázta Sharton Monas apót figyelve. - Resaan, a Rontó a várban lakik, ugye? - kérdezte a varázsló, és megszaporázta lépteit. - Nem, a vár alatt, a sziklába vájt üregekben, a katakombákban, a labirintusban. A vár nem az övé. - Ki lakik a várban? - Senki - nevetett lel halkan Sharton. - A Rontó felett? - Úgy értettem, hogy kié a vár? - Senkié. Teljesen üres. Monas apó nem adta fel. - Akkor kié volt? - Ugyan! Soha senki sem élt ott. - De gondolom, Resaan uralkodik felette. - Ő az egész Világot a magáénak tekinti. De nekünk van törvényes királyunk. - Ő rendelkezik a várral? - Minek az neki? Pusztulás van rajta - felelte Sharton, majd hozzátette: — Mint itt mindenen. - Rendben - húzta el a szót Monas apó -, senkinek sem kell a vár. Valaki azonban csak felépítette! Resaan volt az? - Méghogy a Rontó? Építeni? Monas apó belátta, hogy valóban nem logikus a feltételezése. - Akkor ki volt? Ki emelte a várat? - A mondák szerint Avarginas tervezte. Egy építész. - És ki bízta meg ezt az Avarginast? - Nem tudni. - És miért? Sharton vállat vont. - Nem lehet, hogy saját magának csinálta? - találgatott a varázsló, - Nem, ő a királyi udvarban élt építőmesterként, és az egész világon vannak házai, kastélyai, parkjai.

Mindenkinek dolgozott. Régen, nagyon régen... Monas apó egy rövid pillanatra beletúrt a szakállába. - De miért érdekli magát mindez? - kérdezte Sharton. - Nem tudom. Csak kíváncsi voltam. Egymás mellett baktattak a sziklaszál felé, amelyet a sötétben is jól lehetett látni. Se hold, se csillagok nem

világítottak. Monas apó lehangolónak találta a semmi-égboltot, és úgy gondolta, ez is hozzátartozhat a hely varázsához, s ezen a tájon túl hold is, csillagok is vannak, ám megkérdezni nem merte.

Ez az este már elveszett, gondolta. Hajnalig nem kezdhetek semmibe. Megérezné, hogy itt vagyok. Felpillantott a magasba. Ahogy közeledtek, a szikla szétolvadt egy föléjük tornyosuló, meghatározhatatlan

körvonalú folttá. Rossz érzéseket keltett Monas apóban. Nehéz lesz oda felmászni. Elég, ha saját termetét veszi alapul. - Itt várja meg a reggelt! — állította meg Sharton. - Amíg a szikla rendes méretéig vissza nem süllyed. Ha

közelebb megy, magát is elnyelheti a föld. Én megkerülöm a kastélyt, arra megyek tovább. Sharton mutatta az irányt, de a karját ő maga sem látta. Vissza is húzta rögtön, aztán hirtelen elhatározásra

jutott. - Adja a kezét! - kérte Monas apót. A zsákjából két szelet feketére sült húst és két ökölnyi gyümölcsöt vett elő, s

a vállát tapogató kezekbe nyomta. Monas apó miután egyedül maradt, pár lépést hátrált, s egy kiszáradt facsonknak ütközött. A tövébe kis

földkupacot rugdosott össze, ezen ülve töltötte el az éjszakát. Egyáltalán nem aludt, a szag miatt képtelen volt pihenni. Azon gondolkodott, hogyan fog feljutni a várba. A nyaka teljesen elmerevedett. - Megszokom mondta. - Előbb-utóbb megszokom.

Ahogy a keleti égbolt alján a fény meglazította az éj redőnyeit, Monas apó lába előtt megrezdült a föld. A rengés erősödött, és a varázsló a derengésben látta, ahogy a szikla visszacsúszik a föld alá. Látta, de nem

hallott semmit, az egész a legteljesebb csendben zajlott le. A lábánál azonban mintha elvágták volna a rengést. Monas apó magában hálát adott léptei őrének, hogy előző este hátrább vezérelte.

Azután a redőnyök felgördültek, vörösen lángolt az égbolt. A nap megjelentekor a szikla már felvette előző napi magasságát, amilyen alkonyat előtt volt.

Monas apó ekkor már talpon állt. Gyorsan bekapta az egyik húst és gyümölcsöt, aztán letörte a facsonk egyetlen, karhosszúságú ágát, és megsuhintotta a levegőben.

- Ez még jó lesz valamire! - jegyezte meg hangosan. A vár felé tartva megérezte a lába alatt a gonoszt. -Itt már szikla van - állapította meg, - Itt lehetnek Resaan labirintusai. Sietett, várta a szikla, sürgette az idő. Délben, pontosan délben, amikor a nap az égboltot uralja, akkor lesz az

ereje a legnagyobb. És estig végeznie kell, különben elveszett. Felpillantva a várra megszédült, az elúszó felhők becsapták a szemét, a szikla megdőlt. Monas apó munkához látott. Földsáncot épített, tenyérnyi magasat. Ám ujjai között minduntalan szétporlott a

föld, s amikor feltámadt a szél, kétségessé vált, sikerül-e olyan sokat felpúpozni, amilyen magas a szikla. A varázsló akarata tartotta csak össze a földet.

Monas apó térdelt, keze csupa korom és kosz volt. - Homokozom - morogta, és dolgozott tovább. Kötelet font. Végigfutotta kezét a földkígyó hosszán, és majd csuklónyi vastagságúra formázta. Dél lett, mire

végzett. Csupán annyi időt engedélyezett magának, amíg megtörölte homlokát, s két mély lélegzetet vett. Majd felállt, feltekerte a kötelet, és egy pörgetéssel kardot varázsolt a facsonkból. Azután a megfelelő pillanatban a nap felé lendítette a kötél egyik végét.

Az pedig repült, a fény vonzotta magához; öröm volt nézni, ahogy fogynak a méterek. Monas apó tudata a kötélvéggel száguldott a levegőben, hogy a bástyánál megállítsa, s egyik fokán átvesse. A lenti véget a varázsló a derekára kötötte.

- Ha soványabb lennél, most egy méterrel kevesebbet kellett volna fonnod! - dünnyögte magában, és két hatalmas csomóval bebiztosította magát; A kardot az övébe tűzte.

A kötél fenti végére láthatatlan súly akaszkodott, s amint az megindult lefelé, Monas apó máris felfelé siklott a sziklafal mellett. Vállmagasságban görcsösen szorította a kötelet, és vigyázott rá, hogy elkerülje a veszélyes kőéleket.

Évek óta nem csinált hasonlót, ennek ellenére könnyen ment A megérkezés azonban nem volt ennyire zökkenőmentes. Monas apó átbukott a mellvéden, és a hasán landolt.

Felnyögött. Gyorsan feltápászkodott, és késlekedés nélkül elindult megkeresni a lejáratot a labirintus folyosóira. Körülnézett, hogyan juthat le a toronyból, s közben szemügyre vette a várat.

Gigantikus, egymáshoz simuló terméskövekből építették, nem emberi méretre. Rideg volt, sötét és magányos. Falait eddig még senki sem látta, termeiben senki sem járt.

Nemsokára Monas apó megtalálta a lépcsőt. Nyolcszögletű központi udvarra ért le, amelyet ha nem akart visszamenni a bástyára, csak egy irányban hagyhatott el: az épületbe vezető faajtón át. Bár Monas apó fogadott is rá magában, nem volt bezárva.

Amíg karddal a kezében további ajtókat keresett, bejárta a várkastély földszintjét. A termek üresek voltak, a falak vastagok, hidegek és magasak. A keskeny, üvegtelen ablakokon besüvített a szél. A padló óriási, fehér márványlapokból volt kirakva, és sehol egy porszem: töretlen fényességben ragyogott.

Hat terem, s a hat teremben egy-egy ajtó, mögötte mélybe induló lépcső. A varázslónak nem tetszett, hogy ilyen nyíltan terelik valahová, de ennél óvatosabb és körültekintőbb már nem lehetett volna.

A pince csak annyiban különbözött a földszinti helyiségektől, hogy a kövek durvábbak voltak, és hiányoztak az ablakok - egyetlen fénysugár sem hatolt le. Monas, apó a kardja fényénél többször végigtapogatta a falakat és a márványpadlót. Sem ajtót, sem rejteket nem talált. Nem érzett a kövek mögött üregeket sem, a pincét mindenfelől szikla vette körül.

- Átvertek! - mondta hitetlenkedve. - Innen nem jutok le, teljesen feleslegesen jöttem fel. Az udvarra érve érte a második meglepetés. Sötétedett. Felrohant a bástyára, a napot akarta látni. Pár perc, és

eléri a füstfelhőt. Monas apó a nap után a kötélre pillantott, ám rögtön el is vetette az ötletet. Ha mégis leérne időben, a csonka fáig és a földkupacig semmiképp nem jutna el: itt kell töltenie az éjszakát!

Megsuhintotta a kardot. Ha már nincs más választása, legalább legyen elszánt. Akárcsak fiatal korában. - Éhes volt, de szomjas nem, így megette hát a második szelet húst is. Áldotta Shartont, és áldotta a

szerencséjét. Tudta, egyetlen jó varázsló sem jut semmire szerencse nélkül, de azt is tudta, hogy nem szabad mindent csak arra bízni.

Egy teljes délutánt eltöltött volna a kereséssel? A mellvédre támaszkodott, és várta az első jelet, az első rezdülést. Majd a birodalmat nézte, annak az ismeretlen

királynak a birodalmát, amelyet meg kell mentenie. A váratlanul rászakadó felhők zavarták meg szemlélődésében. Monas apó észre sem vette, mikor kezdett nőni a sziklaszál.

A napfényt követték. Néha már-már úgy tűnt, utolérik: a vár gyorsabban emelkedik, mint ahogy a nap alászáll, ám pontosan kiszámított, megtervezett emelkedés volt ez, a távoli füstfal éppúgy részét képezte a rendszernek, mint az egyre sűrűsödő felhők.

A levegő megritkult. Alant a föld mind többet mutatott magából, kitágult és görbült a látóhatár; nyugatról apró fénypontok kacsingattak a varázsló felé, halvány fény foltok jelezték a városokat, amelyek fölé kupolaként borult a gyertyák, az olajmécsesek, a fáklyák lángjainak derengése. A várkastély Monas apóval már a világűr sötétjében járt, mélyen maga alatt hagyva a méltóságteljesen gomolygó felhőket. Ez a sötét jeges volt és hálószerű, nem bolygóhoz kötött meleg, nem nyugodt, hanem hullámzó és könyörtelen.

Monas apó akkor ismét a holdat és a csillagokat kereste. Akármilyen kis csillag reményt öntött volna belé, és elűzte volna egyedüllétét, ám akárcsak előző este, most sem látott nyomát semmilyen égi fénynek.

A fényt nem tudja legyőzni, gondolta Monas apó. Ám itt ő az úr. A varázsló átsétált a vár másik oldalára, és figyelmét megint a föld felé fordította. Keleten, amerről jött,

meglátta a messzeségben az óceánt. A part menti települések összefüggő sávot alkottak, fényüket lüktetve verte vissza a vízfelszín. Monas apó csak később jött rá, hogy ezt a lassú lüktetést a hullámok okozzák. Azután felfedezte a folyókat, a világítótornyokat a torkolatoknál, és nagyon nehezen, nagyon bizonytalanul, de mintha hajókat is látott volna.

Ha egy-egy felhő eltakarta a kilátást arrébb sétált. Dél felől nyomát sem lelte az emberi életet jelző fénynek. Ezen elgondolkodott, és eszébe jutott, hogy ott kell

meghúzódniuk a Szürke Hegyeknek, s azok takarják el a déli tartományokat. És Monas apó látott mást is: kígyózó fénysorokat, amelyek talán karavánok vagy vallásos zarándokok lehettek,

villódzó pontokat, foltokat, amelyeken végigvonult a piros minden árnyalata; kékes, nagy kiterjedésű, szikrázó mezőt; szétterített szivárványleplet; fényszalagokat, ezek talán kivilágított utak voltak; lebegő pörgettyűket, amelyeknek falu nagyságúaknak kellett lenniük ahhoz, hogy ide látszódjanak a távolból...

A szikla tövénél ugyanakkor elkeserítő sötétség uralkodott. Monas apó más dolga nem lévén tovább szemlélődött. Az idő múlásával az élet jelei itt-ott elmaradtak, az

emberek aludni tértek, megszűnt a mozgás. Hidegebb lett, ám ez az örök természet hidege volt, nem a gonoszságé, s ellene a kard mit sem segített. Monas apó fázott. Különös módon örült ennek az érzésnek.

Semmi sem mérte a perceket, az órákat; a varázsló mozdulatlanul állt a mellvédnél, zsibbadt tagjait egyszer nyújtóztatta csak ki, kezét akkor is gyorsan visszakapta, mert beleütközött az égboltba. Rögtön utána felnyúlt ismét, de a pillanat elszállt, Monas apó a végtelen ürességet markolhatta csak. Újra a kövekre könyökölt, és elbóbiskolt. Nem mozdult reggelig.

A hajnali redőnyök megrezdülésekor már biztos volt benne, hogy baj nélkül túléli ezt az éjszakát - ha Resaan ereje teljében nem támadott, most már nem fog-. Vagy nem vette észre, ami egyébként lehetetlen, vagy van valami terve vele, és ezért nem bántotta. Vagy egyszerűen csak nem jön fel a várba: nem tud, nem akar.

Mire Monas apó szerencsésén leereszkedett kötelén a kiégett földekre, a nap már ott lángolt az ég alján. A varázsló elhatározta, hogy megkerüli a sziklaszálat, megkeresi azt a helyet, ahol a legvékonyabb a kő, és ott

áttöri. Erre ráment majdnem az egész délelőttje. A sziklaormot körbejárni is elég lett volna, nemhogy letapogatni.

Ráadásul nem talált megfelelő részt. Most mit tegyen? Nem sajnálkozott sokáig az elvesztegetett órák felett, mert eszébejutott, hogy Resaan birodalma a talpa alatt, a

csonka fáig elhúzódik. Hamar meglelte azt a helyet, ahol a földréteg vékony boltozatú járatot rejtett. Megint csak a napot figyelte, miközben kardjával meglazította a földet, majd egy apró széltölcsérrel

felszippantotta és szétdobatta. Még négyszer ismételte meg a műveletet, amíg az ötödik lazító forgószel után a gödör alján szikla tűnt elő.

Monas apó leszánkázott a közel két méter mély gödörbe. Torkában keserű, száraz ízt érzett, s megette az utolsó gyümölcsöt. Azután a kövön állva erőt gyűjtött, és növelni kezdte súlyát. Elnehezedtek a tagjai, izmai megfeszültek, megkeményedtek. Dobbantott egyet; tömör kőszobor volt immáron, lábát természetfeletti akaraterejével emelte fel. Az újabb dobbantásnál minden súlyt a talpára helyezett át. Mindhiába, a sziklakő meg se rezzent. A varázsló százszorosára, majd ezerszeresére növelte a testsúlyát, és másodszor is dobbantott. A halk pattanást meghallva még nagyobb erő szállta meg. Már csak egyetlen pontra koncentrált, dobbantott és dobbantott. Repedés futott végig a kövön, majd hirtelen harsány dübörgéssel megindult a szikla.

Monas apó alatt porrá zúzódtak a kövek, ahogy az alagútba ért, s nyakába föld zúdult. Csak a halott nem figyelt volna föl rá. A törmelékek közül kikászálódván azonnal könnyített testsúlyán.

A kard kis híján belevágott a combjába. A varázsló kihúzta övéből a kardot, és a magasba tartotta a lyuk irányába, amelyen keresztül a nap fénnyel árasztotta el a koromsötét járatnak azt a részét, ahová az előbb Monas apó zuhant. A pengén megcsillant a napsugár, körbeszaladt rajta, át meg átszőtte, siklott az élén, kiélesítette. A nemes fegyver ragyogott, fénypajzs ölelte.

Monas apó leeresztette a karját, s egy pillantással felmérte a sziklafolyosó most már belátható hosszát. Ösztönére hagyatkozott, amikor elindult. A kard fénye és a szétsugárzó tisztaság minden torz alakot, látomást,

testet öltött gonoszságot messze űzött, ám az út veszélyei, a szakadékok, a rejtett aknák, a kőtorlaszok megmaradtak, s még hátra voltak. A varázsló azonban bízott saját tudásában és tapasztalatában.

Kevés ismeretlen dolog létezett számára, mert bár huszonöt év alatt (negyven évvel korábban fedezte fel a világok közötti közlekedés módját, s mintegy másfél évtizede költözött fel nyugalmat óhajtva kedves helyei közé) a párhuzamos világok milliomodrészét sem járhatta be, a veszélyek majd valamennyi formájával találkozott. Nehezen érhetik meglepetések!

A gyémántot megmenteni, a szörnyet megszerezni, a lányt elpusztítani! Csak össze ne keverje! Mérget lehelő, gyilkos élű sziklahegyeket kerülgetett. A kard sem segíthetne rajta, ha véletlenül megvágná

magát. Ha maradna is annyi ideje, mielőtt összeesne, hogy rászorítsa a sebre, akkor abban a pillanatban megtámadnák a körülötte ólálkodó árnyak, és ő képtelen lenne védekezni. Resaan szolgáinak jelenlétét Monas apó ott érezte mindenütt, morogva utat nyitottak neki előtte, és követték, le nem mondva róla, egymás sarkát taposva a háta mögött.

A varázsló csak a sziklákra figyelt, fogalma sem volt, mennyi idő telt el, amíg áthaladt közöttük. Időérzékét teljesen elvesztette, akárcsak előző délután fent a várban.

A járat kiszélesedett, Monas apó hatalmas, visszhangos terembe jutott, amelynek oldalait felfalta a sötétség. Azután meredek kaptatón mászott felfelé, az apró kőgolyókból álló hegy tetejét nem is látta. Nehezen haladt,

minduntalan visszacsúszott, a leguruló golyók zörgése hangokat keltett életre: lábak neszezése, távoli dobpergés, fegyverek csattogása, madárszárnyak suhogása, karmok csikordulása és mintha... egy vásári sokaság zajai is ide hallatszottak volna. A kardnak köszönhetően azonban a hangok gazdái megmaradtak a távolban.

Monas apó már kezdett kimerülni, amikor végre felért a csúcsra. A semmiben függött az a csőszerű folyosó, amellyel szembetalálta magát. Belépett.

Kikerülte a mélybe csábító lyukakat. Érezte, hogy az anyagi csapdákon már túljutott. Hamarosan megváltozott a folyosó arculata, jobbról-balról a pokol bugyraiba lenyúló üregek ásítottak felé, gyomrukban a Resaan gondolataiban emésztődő szörnyekkel. A varázsló érezte a fekete torkokból kiokádott rosszat.

Monas apó magabiztosan mozgott a labirintusban. A falak egyre megmunkáltabbak lettek, megjelentek az első lépcsők, és nem sokkal később masszív faajtó zárta le az utat.

Az ajtó nyitva volt ugyan, de a rés még ahhoz is keskenynek bizonyult, hogy be lehessen látni a terembe. Bentről szóváltás szűrődött ki, de onnan, ahol ő állt a szavak értelmét nem tudta kivenni, csak indulatukat érzékelte.

Monas apó rátette tenyerét a kilincsre. A túloldalon ott várja Resaan, a Rontó és Khenar király lánya, Enion hercegnő. S valószínűleg a gyémánt is...

A gyémántot megmenteni, a szörnyet megszerezni, a lányt elpusztítani! És választ is fog kapni. Megrántotta az ajtót, de az nem mozdult. Aztán megrántotta még egyszer. — Nem megy - állapította meg tárgyilagosan. Közelebb hajolva hideg levegő simított végig arcán. - Ha huzat van,

kell lennie még legalább egy ajtónak! Visszafordult, s az első jobb oldali leágazásnál elkanyarodott. Könnyedén megtalálta a második ajtót. Mozdíthatatlan volt ez is, de ennek nyílásán a varázsló már beláthatott. A szemközti falon két újabb ajtót

pillantott meg. Hangokat most nem hallott. Az orrát megcsapta a tarlót megülő bűz, s ez olyan elevenen hatott, hogy nem lehetett képzelődés - egy

másodpercre elakadt a lélegzete. Baljós előérzete fokozódott, gyanította, hogy odakint leszállt az éjszaka. Mintha a kard is kezdene veszíteni a fényéből...

Sarkon fordult, megszaporázta lépteit. A harmadik ajtón már befért a feje, s körülnézhetett. A terem kör alakú volt süvegként csúcsosodó boltozattal.

Egymástól egyenlő távolságra ajtók sokasága övezte, s messze a túlsó oldalon két zárt ajtó közé láncolva egy nő állt lehunyt szemmel.

Monas apó megszámolta, hányadik ajtón juthat be, melyik van kitárva annyira, hogy becsusszanhasson rajta. Ezután még¬számolta a leágazásokat, s a negyediknél letért a mellékfolyosóra.

Itt is csalódnia kellett: ezen majdnem befért, de csak majdnem. Kifújta tüdejéből a levegőt, behúzta a hasát. Nem sikerült így sem. Nem tehetett mást: bekukkantott, hogy milyenek az esélyei a szomszédos ajtónál. Zárva volt, és Monas apó megkísérelte felidézni, az előbb vajon nyitva állt-e. Úgy emlékezett, igen. Akkor valaki most bezárta. Viszont ez azt is jelenti, hogy az ajtó megmozdítható!

Kivéve természetesen - szőtte tovább a gondolatot-, ha varázslattal van lelakatolva. Mert akkor ő tehetetlen. Ezen a helyen, Resaan birodalmában csak a gyémánt segítségével szabadíthatja fel a varázslat erejét. Csakis azzal mehet el innen, vagy sehogy.

A gyémántot megmenteni... A kard fénye a varázslathoz kevés, csak védelmezni képes. Véd, de meddig?

Monas apó most elért a következő ajtóhoz. Habozott egy kicsit; aztán lenyomta a kilincset, és megrántotta az ajtót, amely zajtalanul kinyílt - s lendületből a sziklához csapta a varázslót.

Monas apó összeszedte magát, és belépett a terembe. Nem tetszett neki, hogy Resaan nem akadályozta eddig semmiben. Az ajtókkal is mintha csak bosszantani

akarná, nem pedig megállítani. Monas apó a lányra nézett, és megrezzent, mert Enion hercegnő - kétség nem férhetett hozzá, hogy ő az — átható tekintettel fürkészte.

... a lányt elpusztítani! Mi folyik itt? Ki az ellenség? Enion arcát elöntötték a könnyek. - Végre! - zokogta megkönnyebbülten. Monas apóban valaki kalapálni kezdte a vészharangot. - Jöjjön közelebb! - mondta a hercegnő. - Nem, mégsem! - kiáltott fel rögtön utána, - Maradjon ott, ahol van! Monas apó nem hallgatott rá. Kincset értek a percek, s nem akart elvesztegetni egyet sem. Száz kérdése is lett

volna, de nem tudta, mennyi időt hagy neki Resaan. Majd ha mindketten életben maradnak meghallgatja a történetet.

- A gyémánt kell! - mondta tagoltan, megnyugtató hangon. - Tudom. - Szükségem van rá! Tudja, hol találom meg? Egyre lassabban lépkedett. Zavarta, hogy a lány bilincsei valódiak... - Igen — válaszolta Enion. - Elárulná nekem? A hercegnő már nem sírt. - Igen. ; A varázsló megdöbbent. Segítene neki az, akit ő meg akar ölni? Nincs ebben valami csapda? A lány azonban

őszintének tűnt, és szavaiban nem érződött kétszínűség. A vészharangok zúgása fokozódott. - Hol a gyémánt? - Nálam. Monas apó ekkor figyelt fel arra, hogy túl nagy körülöttük a csend. Azok a hangok, amelyek a sziklafolyosókon

kísérték, régen elmaradtak, sőt most már a gonoszsággal átitatott kőfalak háttérzaját sem hallotta, megszűnt a lába alatt a morgás és az útvesztő járatainak suttogása.

Csak megfontoltan, intette magát a varázsló, és körbeforgatta a kardot. - Ideadja? - kérdezte aztán. , - Nem tudom odaadni - felelte a hercegnő. - Miért nem? - Mert lenyeltem. Monas apó csak ment és ment rendületlenül. A gyémánt tehát nincs Resaan birtokában, gondolta. A lánytól nem

tudja elvenni, mert a gyémánt védi Eniont minden más akarattól. Ezért is kellett odaláncolni a falhoz, a Rontó trükkjei hatástalanok Enionnal szemben, amíg a kő a hercegnőnél van, aki viszont varázserő nélkül nem menekülhet el innen. A helyzetet csak egy kívülálló harmadik képes kimozdítani valamelyik irányba. Ha eléri a lányt, ketten együtt megpróbálhatnak valamit.

De miért engedte be őt Resaan? Egyetlen válasz lehetséges: csaléteknek. - Mekkora a gyémánt? - Félökölnyi. - És lenyelte? Resaan beengedte ide, mert szüksége van rá, ugyanakkor saját, jól felfogott érdekében meg fogja akadályozni,

hogy elérje Enion hercegnőt. Láthatatlan, szavakkal szőtt fal volt az akadály. Monas apó hasonlót képzelt el, áttörésére esélye sincs. - Segítsen! - kiáltotta a varázsló a lány felé. Árulónak érezte magát. ...a lányt elpusztítani! - Hogyan segíthetnék? Az ajtók résein fekete füst gomolygott be, és megült a fal tövében. Monas apó felbecsülte a még hátralevő

távolságot - mintegy ötven méter választotta el Eniontól. Adja át az akaratát! A bilincseivel és a sziklával nem bírok, ám magában ott a gyémánt! Adja át az akaratát, és

bízzon bennem! - Bízom! - ismételte a hercegnő. Monas apó átszúrta a kardot a falon. A fegyver hegye, amely a lány szívének szegeződött, megcsillant. - Kiszabadítom!

- Siessen már! Nincs időnk! - sikította a lány. - Segítsen a gyémánttal! A füst fenyegetően nyaldosta a köveket, nem került közelebb, nem szorított gyűrűjén, de egyre nehézkesebb

lett, egyre tömörebb és terebélyesebb. - Erősebben! - bíztatta a lányt a varázsló. - Tegyél le a szándékodról, öreg! - lódult be a számtalan ajtó egyikén egy erőteljes basszus, majd kimenekült egy

másikon, ám visszatért szinte azonnal, újból és újból... A visszhang nem gyengült, megsokszorozódva zengett. - Itt tehetetlen vagy! Mondj le róla!

- Bízom benned! – kiáltotta Enion. Monas apó elmosolyodott. Fénysugár lövellt ki a kardból. A lány látta, hogy nőnek a bilincsei, tágul a terem. A láncai megfeszültek, előbb őt is kifeszítették, majd csuklója

kicsúszott a karikákból, és a lábáról is lehullottak éles csörrenés kíséretében a vasak. Enion hercegnő ezután gyorsan visszanyerte eredeti nagyságát.

A füstből két alak formálódott ki, és közrefogták Eniont. Segítségére a kard megvillant, s fényaura ölelte körül testét. Kisiklott a fekete szolgálók markából, és Monas apóhoz futott volna, de újabb alakok keltek életre, és elállták az útját.

- Nem engedem! - hördült fel valaki Monas apó mögött. Egy óriás tornyosult fölé. Vastag, csomós, rőtvörös foltokkal tarkított bunda takarta bokától nyakig; lábán szürke

fémcsizmát viselt. Az arca is szürke volt, a feje teteje teljesen kopasz. A varázsló nem rendelkezett elegendő idővel, hogy alaposabban megnézze; láng lobbant, s elemésztette volna a

tűz, ha nem kapja maga elé a kardját, és nem pörgeti meg villámgyorsan elhárítva az első támadást. - Mit gondolsz, meddig fogod bírni? - kérdezte gúnyosan Resaan. - Jöjjön! - ordította Monas apó a lánynak. - Nem tudok! - kiáltott vissza kétségbeesetten amaz. Áttört ugyan a sorfalon, de aurája halványodott, s tucatnyi

kisebb-nagyobb füstlény vetette utána magát. - Csak pár lépés! - A varázsló kezében a sebesen forgó kard pajzzsá olvadt össze. - Annál azért több! - kiáltotta Enion, aztán elzuhant. Elhúzták a lábát. - Máris közelebb! - Nem sokáig! — A lány tíz körömmel kapaszkodott a padló kőkockáiba, miközben az árnyak a lábánál fogva

igyekeztek visszarángatni a bilincsekhez. - Csináljon már valamit! Monas apó válasz helyett lebukott, és Resaan lába felé vágott a fegyverrel. Tűz csapott az arcába, de közben

érezte, hogy a kard a csizmáról lecsúszva belevág a bundába és az alá. Resaan felhördült a fájdalomtól, fejét félrekapta, a lángok fenyegetése égy másodpercre megszűnt. Ezt a másodpercet használta ki a varázsló, kettőt hengeredett a földön, majd kardját vállból induló lendülettel a lány irányába hajította.

A köveken csúszó, szikrázó penge elől eltakarodtak a fekete szörnyek, és formátlan füstgomolyagokká bomlottak szét. Resaan elvigyorodott, és úgy döntött, nem törődik többet a védtelen varázslóval, majd elintézi később. Ám Monas apó nem hagyta lerázni magát, és belekapaszkodott a Rontó lábába.

A kard veszített lendületéből, s kétségessé vált, hogy eljut Enionhoz, aki már kinyújtotta érte a kezét. Reménytelen küzdelmet folytatott az őt földre szorító alakok ellen, rúgott, ütött, hánykolódott.

Resaan figyelme ismét Monas apóra terelődött. - Ezt nem úszod meg! - vicsorogta, és nagyot rúgott. A varázsló elengedte a fémcsizmákat, különben eltörött

volna a karja. Resaan átlépett az akadályfalon, s Monas apó többé nem szólhatott bele a dolgok alakulásába. A kard két tenyérnyire állt meg a lány ujjaitól. A Rontó nem használhatta még varázserejét, de már öles

léptekkel közeledett. A lány amennyire tudott, fektében előrevetődött, ám ez sem volt elég. Monas apó feltápászkodott. Nem is próbált átmenni a falon, tehetetlenül várta a végkifejletet. Resaan már ott magasodott a kard és az erőlködéstől remegő, ziháló lány felett. A kardot ugyan nem tarthatja

meg, azt meg kell semmisítenie, de előbb elvégzi vele azt, amire teremtették: végez Enionnal. A Rontó lehajolt... A fegyveren feléledt a napsugár. Megjelentek a lehelet finom fényszálak, átsiklottak a lány tenyerére, s át- meg

átszőtték ujjait. Resaant iszonyatos erő vágta a falhoz, vissza a fekete füstbe. Teremtményei is mind eltűntek. A hercegnő feltérdelt, kezében ott tartotta a kardot. ...a lányt elpusztítani! Monas apó egyszeriben megérezte tagjaiban a kétnapos fáradságot. Enion lassan közeledett, és a varázslónak

fogalma sem volt arról, hogy mit fog tenni az elkövetkezendő percekben. Meg kellene ölnie a lányt, akit véd a gyémánt, akinél ott a kard - de sem oka, sem lelkiereje nincs rá.

Szükséges egyáltalán megszerezni a gyémántot? A gyémántot megmenteni...

Kitől? Mitől? - Vegye a kardját - szólalt meg a lány, és odanyújtotta a fegyvert -, és tegye meg! - Nem is tudom... - Monas apó nem vette el a kardot. - A gyémánt önmagában semmi, akinek azonban hatalma van, annak erejét a végtelenségig megnöveli. - Ezzel tisztában vagyok... - Én őriztem, amikor Resaan eljött érte. Nem engedhettem, hogy megszerezze. A tóparton akadtam rá, s apám

udvari mágusa elmondta, hogy ez a kő a világok egyetlen közös pontja, és nem sokáig lesz itt. De ez a rövid idő is elég lenne Resaannak, hogy, világuralmi terveit valóra váltsa.

- így hát lenyelte. - Igen. Szétolvadt a számban, felszívódott a vérembe - Enion a szívére mutatott. - Most itt van. Megfogta a varázsló kezét, és a tenyerébe csúsztatta a kard markolatát. - Tegye meg! - mondta a lány. - Kérem! Valójában halhatatlan vagyok, de a gyémánt magával rántana örök

vándorútjára. Sose lenne otthonom, mindent bejárhatnék, ám sohasem lelnék nyugalmat. Meg tudja érteni? Tegye meg!

- Képtelen vagyok rá! - suttogta Monas apó. ...a lányt elpusztítani, megölni. - Csak tartsa a kardot! A hercegnő megemelte a pengét, hegyét szívének szegezte. A varázsló szemébe nézett. Tekintetük egymásba

fonódott, s a kemény elszántság megdöbbentette Monas apót. - Vigyázzon a pillanatra! - figyelmeztette Enion, és beledőlt a kardba. Monas apó visszarántotta a fegyvert, de már későn. A lány lehanyatlott. Kiömlő vére lángolt, tűzeső volt és

lávafolyam. A sebből egy forgó, lüktető gyémánt emelkedett ki. - Vedd el!- sóhajtotta egy hang, Enioné. A hercegnő megtalálta az örök nyugalmat, szeméi lecsukódtak. A fal mentén a füst felágaskodott, s szökőárként zúdult a teremre. Monas apó a gyémánt után kapott, ám

közben lecsapott rá a feketeség, és félrelökte. A gyémánt szikrákat szórt, az Enion vérét, s távolabb úszott a levegőben. A varázsló kardjával vágott utat a vakító füstben. Egy anyagtalan valami ellen harcolt, visszalökte a támadó hullámokat, vagdosta a kinyúló kezeket, követve a vörösen izzó gyémántot, amely átfénylett mindenen.

Resaan alakja bontakozott ki a füstből. - Az enyém lesz! - hörögte. Monas apó a gyémánt felé nyújtotta a kardot, s a gyémánt a kardhoz tapadt. Amikor a varázsló a markába

szorította, a gyémánt lüktetése megszűnt. A gyémántot megmenteni, a gonoszt megszerezni... - Most pedig elmegyünk! — mondta Monas apó. A szikla megremegett. - Azt már nem! - kacagott fel Resaan. - Lesüllyedünk a föld alá! Az egész szikla a várral együtt! - A vár nem a tied! - Dehogynem! - És Avarginas, az építész? - Mese!- Resaan megfordult, és döngő léptekkel a legközelebbi ajtó felé szaladt. - Te is itt ragadsz! Miért nem pusztíthatom el?, kérdezte magától Monas apó. Magasra emelte a gyémántot. - Én parancsolok! - kiáltotta. Az ajtók résein levegő süvített be. A légáramlatok a terem közepén ütköztek össze ott, ahol a varázsló állt. Az örvény felkapta a Rontót. Resaan dühödten kapálódzott, de az őt fenntartó levegő ugyanolyan

megfoghatatlan ellenség volt, mint nem sokkal korábban a füst Monas apónak. Színes és szürke foltok jelentek meg a semmiből, és a kavargásból egy óriási kígyó bontakozott ki. Monas apó elkapta, megnyergelte, majd hátrapillantott, s látta, hogy Resaari ott ül mögötte, hozzáragadva a kígyó bőréhez; azután kirepültek az ajtón.

Üres folyosókon suhantak, kevéssel a föld felett. A szél tört utat nekik elől. Kőfalak szakadtak át, omlottak le. A sziklaszál külső oldalán a kirobbanó kövek által hagyott résen jutott ki a szabadba a kígyón lovagolva a varázsló és a Rontó. A magasból lezuhanó kőtömbök keltette porfelhőn keresztül Monas apó lovasokat fedezett fel. A kis csapat biztos távolságban várakozott a földbe csúszó sziklaoromtól. Egy szekeret fogtak közre, amelyen erős fémketrec állt.

...a gonoszt megszerezni. Monas apó arra kormányozta különleges hátasukat. Egy ágyúgolyó lendületével repültek, már a lentiek is

felfedezték őket. Az állatok idegesen rázták fejüket, az emberek mozdulatlanul, de ugrásra készen várakoztak. Az ütközés előtt a varázsló elrántotta a kígyó fejét, ám elszámította magát. Monas apó a ketrecbe hengeredett,

Resaan a lovasok közé zuhant.

- A másikat! - kiáltotta egy férfi, és erős kezek rántották ki Monas apót a ketrecből, helyére a Rontó került. Rácsapták az ajtót, a zárat egy fiatal mágus rögzítette, aki ezután megállt a tántorgó varázsló előtt.

Monas apó kissé szédült. Kérdezni szeretett volna valamit, de még nem volt ura a gondolatainak. Összeszedte magát.

- Mi szükség van rá élve? - kérdezte rekedten. A másik felpattant a lovára, és onnan válaszolt. - A világot a jó és a rossz együtt alkotja. Ezt a földet a Rontónak teremtették, így ha ő elpusztulna, eltűnne ez a

pusztaság is, csak egy hatalmas lyuk maradna a helyén. Amíg viszont Resaant őrizzük, nincs okunk félelemre. A rossz nem pusztítható el, de rácsok közé szorítható!

- Kié lesz ez a föld? - Senkié. Nem füstölög ugyan tovább, és ezek a tetemek is szétporladnak végre, ám kietlen és halott marad a

világ végezetéig. Nem terem meg rajta a gabona, és nem él meg rajta semmilyen állat. Nézze - intett a mágus a fejével Monas apó háta mögé -, elsüllyed a szikla is mindörökre.

Monas apó megfordult. Az utolsó, legmagasabb tornyot akkor nyelte el a föld. Pusztaság, ameddig a szem ellát, száraz, kietlen pusztaság, de feleannyira sem nyomasztó, mint két nappal korábban ideérkezésekor tapasztalta.

A hercegnőről nem kérdezték, mindannyian tudták, hogy többé senki sem háborgathatja. A csapat lassan megindult.

- És a gyémánt? Mi legyen vele? - kérdezte gyorsan Monas apó. - Csak zűrzavart okozna. Felesleges bonyodalmakat. Nem kell. - Khenar királynak? - Ő sem tart rá igényt. - És magának? - Monas apó egészen kétségbeesett. - Nekem sem - intett vissza a mágus. - Akkor mit csináljak vele? - Nem tudom. Monas apó a távolodók hátát nézte, azután a tenyerében fekvő gyémántra pillantott. - Miért nem kell senkinek? A szél szétszórta hangját a légbe, kérdése megválaszolatlan maradt. - Szépen mutat - nyögtem, és az üvegpolcon nyugvó vörös gyémántra pislogtam. - Szépen bizony! Miért jöttél? - Talán, ha leszállnál a torkomról, Monas apó! - hörögtem. Gondolkodott. - Rendben - mondta aztán. - És most halljam, mit akarsz? - Új feladatom van számodra...

Úttalan utakon Monas apó láthatta, hogy közeledem, mert amikor beléptem a házba? már javában morgott. - Nem megyek sehova - mondta a földön térdelve, nekem háttal. - Megint kitaláltál valamilyen lehetetlen

feladatot, és be kell járnom hozzá a fél világot. Lezökkentem egy székre. Iszonyúan elfáradtam, mert a hegyi kaptatókat feláztatta az őszi eső, és minduntalan

visszacsúsztam. Csoda egyáltalán, hogy felértem! - Ha van valamilyen feladat - folytatta Monas apó akkor azt és csak azt akarom elvégezni. Nem vagyok

hajlandó napokat gyalogolni! A mackótermetű varázsló megfordult. Könyékig sáros volt, éppen virágokat ültetett. Amikor meglátta, hogy

milyen állapotban vagyok, felcsillant a szeme. - Csak nem készít ki egy kis hegyi séta? Az intésre álig volt erőin. Aztán kihalásztam a köpenyem ujjából egy papírtekercset. - A feladatom? - kérdezte Monas apó összehúzott szemöldökkel. Bólintottam. - Leírtad? Tedd az asztalra! Kiment megmosakodni. Mire visszajött, már beszélni is tudtam. - Szeretném, ha csak ott, bontanád ki — suttogtam, amikor a papírért nyúlt. A keze megállt a levegőben. -

Abban a másik világban - tettem hozzá. - Miért? - hajolt egészen közel hozzám. A nézésétől végigfutott a hideg a hátamon. Kicsit megráztam a fejem. Magam sem tudtam sokkal többet. Talán abban a világban, amelyet a mackótermetű

varázslónak meg kell mentenie, majd értelmet nyernek a tekercs szavai. Talán... Monas apó érezte, hogy lehűl a levegő. Elsőként mindig a hideg jelentkezett, aztán elzsibbadtak tagjai, és úgy

tűnt, mintha késekkel szaggatnák a bőrét. Most is ez történt. Ezután jött a reccsenés. Langyos fuvallat csapott az arcába, s ez jobban fájt, mint az első megtett mozdulat Csengő üveghang futott szét; mint megannyi bogár, és mintha üvegdarabok kerültek volna a bőre alá. A második reccsenésre most talán többet várt, mint máskor, de aztán az is bekövetkezett. A sötétségbe fény

hatolt be egy lyukon keresztül, majd a lyuk tágulni kezdett, széléi letöredeztek. Egy láthatatlan kéz átnyúlt a résen, és kirántotta Monas apót egy erdő közepére.

Amikor a mackótermetű varázsló feltápászkodott, hasonlított valamely erdőszellemre. A száraz levelek tetőtől talpig beborították. Megérkezett egy ismeretlen világba

Gyorsan megszabadult avarköpenyétől, és elővette a papírtekercset. Nagyon furdalta már az oldalát a kíváncsiság. Egy ideig mégis csak forgatta, és bizalmatlanul méregette. Sejtette, hogy addig szép az élete, amíg ki nem bontja.

Körülnézett. Vastagtörzsű, ősrégi fák között állt, amelyeknek lombozata összeért, A lombkoronák mélyre lenyúltak, Monas apó látta, hogy vigyáznia kell majd a fejére. Megpillantott egy utat, amelyet hatalmas gaz nőtt be. Felette szabad volt az ég.

A mackótermetű varázsló kiballagott a napsütésre. Végigtekintett az út hosszán, de nem látott senkit És ékkor végre feltépte a tekercset.

Pár soros versike volt benne. Az Út menés. A Tett tevés. Az nem kevés, ha mész az Út. És az aláírás: Micimackó. - Ki a fene az a Micimackó? - kérdezte fennhangon Monas apó. Összevonta a szemöldökét, és még egyszer

elolvasta a versikét. - Ez lenne a feladat? - kérdezte újfent a semmitől. Felnézett a fákra. Megfordult a fejében, hogy felmászhatna valamelyiknek a tetejére, és onnan körülnézhetne,

aztán eszébe jutott, hogy legutóbbi fáramászása óta kicsit termetesebb lett. így az egyszerűbb utat választotta. Kiterjesztette tudatát és letapogatta a vidéket Hosszú ideig szárnyalt testetlenül fent, de csak nem került ki az

erdőből. Viszont megpillantott egy házat, amelyben emberek jelenlétét érezte.

—Az Út menés — idézte az első sort, és nagyot sóhajtva elindult Majd csak lesz valami... Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy gyalog három vagy négy napjába is beletelne, míg ahhoz a

magányos házikóhoz megérkezik. Gyorsított léptein, ezzel nyert pár órát. De hamar elfáradt, és kénytelen volt leülni egy kidőlt fa törzsére, s ezzel elveszítette előnyét

Amint ott üldögélt és azon töprengett, vajon milyen varázst vehetne igénybe a feladathoz, felfigyelt rá, hogy a fatörzs keresztben fekszik az úton. A mackótermetű várázsió letérdelt a földre, és megvizsgálta a fatörzs alsó oldalát Félig már a talajba süllyedt és ezernyi élősködő foglalt lakást a korhadó fában. Monas apó felegyenesedett. Ezen az úton már jó néhány éve nem járt senki. . Az Út menés...

A feladat egyértelműen előírta, hogy nem vehet igénybe semmilyen hátast, szekeret repülő alkalmatosságot. Nem kérheti természetfölötti hatalmak segítségét sem magáét a természetét. Nincs kibúvó, gyalogolnia kell!

Monas apó feltápászkodott a földről, átmászott a fatörzsön, és folytatta az útját. Hozzászokott már az egyedülléthez, most azonban rettenetesen magányosnak érezte magát Nem tudta okát adni ennek az érzésnek, de egyre inkább zavarta.

Hosszú utat tett meg, és a nap csak nem mozdult arrébb az égén. Ez nem csupán azért volt zavaró, mert normális esetben egyetlen világban sem esik meg ilyesmi, hanem mert rettenetes hőséget árasztott magából. Monas apó eltűnődött: egyszer ő is megállította a napot az égen, és abból semmi jó nem sült ki. Gyanította, hogy ebből sem fog.

Hirtelen villanás térítette vissza töprengéséből: rálépett valamire, ami a talpa alatt fellobbant Monas apó megállt, és lepillantott a földre. Majd arrébb lépett, és újból lenézett. Végül keresett egy masszív fát magának, amelynek törzséhez támaszkodva felemelte a lábát, hogy szemügyre vegye könnyű bőrcsizmájának a talpát Undorító zöldes-barnás massza ragadt rá, amely nemrég még bogár volt. Monas apó letört egy ágat és levakarta a talpáról a néhai kemény páncélost. Amikor az földet ért, egy újabb villanás kápráztatta el a varázsló szemeit A bogár úgy ugrott össze, mint valami folyékony massza cseppjei egy horpadás alján, és lassan mászott tovább a fűben.

Monas apó összevonta a szemöldökét A dolog felettébb érdekes volt. Nem kevésbé az a halk surrogás, ami a feje fölül jött: a letörött ág lassan visszanőtt.

Amit a mackótermetű varázsló a kezében tartott, az pedig először elszáradt majd elporladt Monas apó elgondolkodott ezen a jelenségen, aztán megkereste magának a bogarat és kegyetlenül rátaposott.

Ugyanazt a lobbánást látta, amit az előbb, s miután a fatörzset megrugdosva ismét a földre verte a döglött bogarat az újból életre kelt Ezután igyekezett minél távolabb kerülni az épségét veszélyeztető húshegytől, de csak körben járt

- Ha jól sejtem, ez a halhatatlanság—mondta Monas apó és körülnézett Pedig semmi különös nem volt ebben az erdőben.

Visszatért az útra. Kicsit megropogtatta a derekát ellazította a lábait, és megmozgatta a vállát. Ellenőrizte az öltözékét: a pipája és drótkeretes szemüvege a helyén volt nadrágjának öve erősen tartott. Köpenyét betömködte az öve alá. Csizmája kényelmesen ült a lábán. A mackótermetű varázsló vett egy mély lélegzetet és... nekiiramodott.

Lába nyomán magasra csapott a porfelhő. Kétoldalt a fák zöldesbama sávvá olvadtak össze, előtte szétnyílt a magasra meredő gaz. Monas apó nem figyelt semmi másra, csak arra, hogy mindvégig az úton maradjon.

Nem állt meg sehol, csupán a ház közelében. Akkor viszont először kifújta magát. - Ha soványabb lennél...! — lihegte a meggörnyedve. Amikor végre ki tudta egyenesíteni a derekát az erdő széléig lopakodott. Ott kilesett egy fa mögül, hogy

megtudja kik élnek a házban. Nem akart harcolni, mert sejtette, hogy nem sok esélye lenne: akármennyi trükköt is tud, neki csak egy élete van. Szerencsés esetben kettő.

Hamarosan láthatta, hogy nem kell félnie semmitől. Két gyereket, egy férfit, egy nőt és egy öregembert számolt össze. A ház körül tettek-vettek, nyugodt kényelmes, tempóban. Monas apó sem sietett volna a helyükben.

Amikor a varázsló kileskelődte magát, kilépett az erdőből. Megjelenése óriási megdöbbenést okozott. A nő elejtette a kezében tartott tálat, amely a köveken összetört, a gyerekek bemenekültek a házba, és feldöntötték az ajtó mellett szunyókáló öregembert. A férfi vasvillát ragadott.

Monas apó megköszörülte a torkát Aztán közelebb ment és megköszörülte még egyszer, mert az előbbit nem hallhatták.

- Jó napot! - köszönt a napszaknak megfelelően. Senki nem felelt. Az udvaron mindössze annyi mozgást tapasztalt, hogy az öreg az ajtófélfába kapaszkodva

lassan felállt. Aztán hunyorogva nézett arra, amerről a hangot hallotta. - Vendég érkezett? - kérdezte reszelős hangon.

- Igen! — felelte boldogan Monas apó. Még közelebb húzódott a házigazdához. - Nem akarok senkit bántani. A vasvilla követte a tálat a földre. Időközben a tál részei ismét egységes egésszé álltak össze. A mackótermetű varázsló most már a gazda elé lépett, és megrázta a kezét. Bemutatkozására a férfi többször

kinyitotta a száját majd becsukta, bár utána kinyögte a nevét is: - Thortenfia Amarq. - Nem is emlékszem rá, hogy erre járt volna valaki - szólalt meg első meghökkenéséből felocsúdva az asszony. —

Az apó sem beszélt róluk, pedig állandóan a tapasztalatait emlegeti. Monas apó alaposan megnézte az elé botorkáló öreget Nagyot nyelt és, csak annyit mondott - Monas. - Surrasfia Thorten - válaszolta az öreg. A varázslót beinvitálták a ház árnyékába. A gyerekek azonnal közrefogták, és úgy tapogatták, mintha nem

hinnék el, hogy élő ember. A ház egyedén szobából állt Hűvösében sokkal kényelmesebb volt tartózkodni, mint kint az udvaron. A falon

festett tányérok lógtak, a székek tetejére kézzel vert csipkéket terítettek. Az asztalt és a fapadlót fényesre kenték. Az ágytakarón egy ráncot sem lehetett felfedezni. Példás rend uralkodott mindenütt: látszott, hogy a dolgoknak megvan a maga helye. Illóolajoktól illatozott a levegő.

A varázsló úgy gondolta, megdicséri a háziasszonyt. - Már nem is emlékszem, ki takarított utoljára - legyintett a nő. Majd leült egy székre, és azon gondolkodott, mit

is kell csinálni, ha vendég érkezik a házhoz. Monas apó a ház urához fordult, hogy vele beszélgessen, de csak nem tudta eldönteni, mit kérdezzen elsőként. - Errefelé mikor megy le a nap? - ütött meg közvetlen hangot miután Végigszaladt azokon a problémákon,

amelyek foglalkoztatták, és felállította közöttük a sorrendet - Mit csinál a nap? - kérdezett vissza udvariasan Thortenfia Amarq. Láthatólag elbűvölte Monás apó jelenléte. - Lebukik a láthatár mögé—magyarázta Monas apó. - Mikor? - kérdezte Thortenfia Amarq. A varázsló aprókat bólintott. - Erre vagyok kíváncsi... - Milyen értelemben mikor? - Mennyi idő múlva? - próbálkozott Monas apó. - Az ugye érti, hogy mit jelent a mennyi?— kérdezte rosszat

sejtve rögtön utána. - Értem—biztosította a házigazda. Monas apó felsóhajtott. - Mi az, hogy idő? A varázsló megőrizte hidegvérét Rövid szakállából apró szálakat tépdesett ki, míg gondolkodott Igyekezett minél

kevesebb szóban összefoglalni a válaszát. - Az idő az egy olyan fogalom, amelyet mi találtunk ki, hogy mérni tudjuk mindenfajta változás gyorsaságát - Fogalom - mondta Thortenfia Amarq. - Megalkotni. Mérni. Változás. Gyorsaság. - Ez sok lesz... - Mi az, hogy változás? - Egy tárgy a lényegét vagy a külsejét tekintve átalakul. - Átalakul?... - Megváltozik. - De mi az, hogy megváltozik? - Megmagyarázom—intette nyugalomra a szobában levőket Monas apó. Az asztalra csapott, mire szálka ment az

ujjába. Arcizma sem rándult — Ez most egy asztal. Igaz? Thortenfia Amarq bólintott - De ez az asztal valaha egy fa volt..

- Mit jelent a valaha és mit jelent a volt? - Fából van - eresztette el a kérdést a füle mellett a varázsló. A rávezetés technikáját alkalmazta. - Fából. - Olyan fából, mint amilyenek kint állnak az erdőben... - Nem - mosolygott Thortenfia Amarq a beavatottak magabiztosságával. - Ez asztalfából van. - Hol nő az asztalfa? - kérdezte két lélegzetvétel közöttMonas apó. - Mi az hogy nő? - Amikor a fa kicsiből nagy lesz. - Olyan nincs - felelte Thortenfia Amarq. - Tudom, mert magam is favágó vagyok. Egyszer-egyszer kivágom azt a

fát a kút mögött Kimutatott a nyitott ajtón át a szabadba. A mackótermetű varázsló mélyebbre nyomta a szálkát az ujjába. - Lemegy a nap? - tette fel aztán az eredeti kérdést egyszerűbben. - Nem.

Monas apó kicsit elmerengett - Ki az a Surras? - kérdezte hirtelen az öreget - Milyen Surras? - kérdezett vissza az öreg úgy száz szívdobbanás múlva. Monas apó ezzel befejezte a kérdezősködést Csupán innivalót kért a háziaktól, bár azt is félve. Elétettek egy kancsó tejet A varázsló remélte, hogy friss. Jól meghúzta a kancsót, de visszatéve az asztalra, egy

csepp sem hiányzott belőle. Megtörölte bajuszát, és úgy döntött, hogy az ilyen apróságokat észre sem veszi. Úgyhogy nem tette szóvá.

Amikor kellően kipihente magát, körbevezették a tanyán. Semmi különöset nem látott, ami a furcsaságok magyarázatául szolgálhatott volna. Volt egy kis kert, pár gyümölcsfa, néhány állat. Monas apó hosszan nézett egy kotló számyasjószágot, de hamarabb elfogyott a türelme, minthogy napfényre került volna a tojás.

Az Út menés... - Merrefelé jutok el egy városba? - kérdezte távozás előtt Az egész család kivonult a búcsúztatására. - Nem is emlékszem rá, merre van város - mondta Thortenfia Amarq asszonya. A férfi megvonta a vállát Monas apó ismét szabadjára bocsátotta tudatát Most még távolabbra kellett szárnyalnia, hogy emberekre

leljen, de szerencséje volt: nem egy magányos házra, hanem egy kisebb településre bukkant Elköszönt a családtól, és viharos gyorsasággal távozott. A por csak lassan szállt alá nyomában. Száguldása alatt a nap egyre inkább mögé került. Sütötte ugyan a hátát de legalább nem tűzött a szemébe. A

sebesség miatt nekivágódó levegőtől ugyanakkor úgy érezte, hogy az arca menten megfagy. Az pedig különösen nem hatott rá vigasztalóan, hogy tudta: a városkában zuhog az eső.

Az első arcán csattant esőcseppek után azonnal lelassított és felvette egy mackótermetű varázsló átlagos tempóját Remegtek a lábai,

- Kijöttél a gyakorlatból... - rótta meg magát Még nem is látta a várost de már bőrig ázott. Azzal vigasztalódott, hogy ruhában úszni sem jobb. , Hatalmas feltűnést keltett Amerre elment mindenütt tódultak utána az emberek. Monas apó megkereste a

városka legnagyobb, és legfeltűnőbb házát majd bekopogtatott. Úgy vélte, itt lakik az elöljáró. Vagy százötvenen álltak mögötte, és várták, hogy mi lesz.

Egy termetes asszony nyitott ajtót, és amikor meglátta a varázslót mozdulatlan kősziklaként állta el az útját. Monas apó fején háztetőről induló, undorítóan nagy és mocskos vízcseppek landolták, így a varázsló türelme hamar elfogyott. Odébb taszította a nőt, és belépett.

Öt nő ugrott egyszerre a nyakába. Monas apót nem a tudat zavarta, hogy mindegyik jóval idősebb nála, hanem az, hogy ez némelyiken meg is látszódott, illetve egykorú volt rajtuk a koszréteg.

Miután a varázsló kimenekült a házból, leszólított egy helybélit és megkérdezte, hol lakik a városi bíró. A százötven ember vállalkozott rá, hogy megmutatja.

Két utcányit sétáltak kényelmes tempóban, hogy az idősebbek se maradjanak le. A bíró háza inkább masszív volt, mint díszes, az ajtaja előtt egy ember haldoklott. Levágott karjából úgy ömlött a vér, mint a felhőkből az esővíz.

A bíró bivalyerejű, szekérnyi válú, gorillatekintetű férfi volt. A varázsló el tudta hinni róla, hogy utólagos észrevételek nélkül rendezi a peres ügyeket. Ám ez a tagbaszakadt férfi is éppenhogy díszes fogadótermi székébe nem roskadt, amikor meglátta a varázslót. A vadászkutyái a sarokba menekültek.

Monas apó mindenesetre helyet foglalt egy kandalló közelében elhelyezett lócán, és gyorsan keresett egy szálkát végszükség esetére. Sejtette, hogy hosszúra fog nyúlni a beszélgetésük.

Igaza volt. Az öltözéke már régen megszáradt, amikor végre kiszedett egy nevet a bíróból. A viselőjéről megtudta, hogy nem ember, hanem egy lehhi, és olyan dolgokról is szokott beszélni, amit senki sem ért, de tudják, hogy érteniük kellene.

Monas apó követte a százötven embert Hathához, a lehhihez. A tömegbe beállt a haldokló is, bár minduntalan félrelökték, mert összevérezte a mellette állók ruháját.

Hatha egy fán lakott a magasban. Monas apó felnézett a fa koronájára, és úgy vélte, egyszerűbb, ha felkiált - Hatha! - Itt vagyok melletted - szólalt meg egy bársonyos hang Monás apó fülénél. - Láttalak közeledni. Nem kellett hozzá éles szem - gondolta a varázsló, és oldalra nézett. A lehhi a levegőben lebegett, és át lehetett látni rajta. Törékeny, és finom osztású teste volt, de szárnya egy se.

Megemelte Monas apót a hónaljánál fogva, és felröppent vele a magasba. A varázslót az első pillanatban megdöbbentette, hogy nem ér le a lába a földre, aztán megérezte, hogy a lehhi

nem az erejével emeli, hanem megszabadította a súlyától. Innentől már Monas apó is élvezte a repülést. Látta maga alatt e felfelé bámuló, és az esőeseppektől hunyorgó embereket. Néhányan integettek, azt hitték, hogy az ismeretlent nem látják többé.

Monas apó reménykedett is benne. A lehhi egy szűk odúban lakott. Egy-egy betévedő esőcsepp jelezte, hogy a magasban is el lehet hagyni a fát.

Monas apó megfordulni alig tudott. A lehhi nem is fért el mellette, így a feje felett lebegett. A varázsló a fejét a fa belsejének támasztva nézett fel rá.

- Süt errefelé a nap? -kérdezte. Alig hallotta utána a lehhi válaszát. - Itt örökké esik. Megállt az idő. Monas apó még örült is volna, hogy értelmesen beszélgethet valakivel, ha a bezártságérzet nem uralkodik él

rajta. Mindig is félt attól, hogy beszorul valahova. - Mikor? - pislantott a kijáratra. - Egy végtelen pillanattal ezelőtt - válaszolta a lehhi. - És még előtte? - Nehéz felidézni. Most minden változatlan, és elfelejtjük a régmúltat. . - Ki állította meg az időt? - Senki vagy valaki. Nem mindegy? Az időt az emberek találták ki, hogy mérjék az élet hosszát. Ha az életnek

nincs vége, felesleges többé mérni az időt Monas apó úgy gondolta, mindezek felett az a legrosszabb, hogy fogalma sincs, mit is akar. - Az Út menés... - idézte utolsó reményként. Egy esőcsepp koppanása elnyomta a lehhi válaszát. - Az Út menés... - ismételte meg Mönas apó. - ...arra már én is képtelen vagyok visszaemlékezni... A varázsló várt egy keveset, hátha hozzátesz valamit a lehhi, de azon látszott, hogy erre a kérdésre nem ad

kimerítőbb választ. Monas apó mélyen a másik szemébe nézett, és felfedezett mögötte egy göcsörtöt a fa belsején. Ettől, maga sem tudta miért, de rettentően zavarba jött

- Még egy kérdést! - köszörülte meg a torkát - Élnek errefelé más lehhik is? - Nem - hangzott a halk válasz. - Sok ember, négy grok, és egy lehhi. Ennyi a világ. Hatha visszaszállt Monas apóval a tömeg közepébe. A varázsló mélyeket lélegzett a csodálatosan friss, esőillatú

levegőből. - Szeretném látni a grokokat - mondta aztán hangosan a körülötte állóknak. Szétnyílt a tömeg, és négy, mellig érő, tagbaszakadt lényt taszigáltak előre. Ronda arcukon bamba vigyor ült

Apró szemük körül ezernyi ránc futott szét lelógó pofazacskójukat undorító ragya foglalta el. Hátuk meggörnyedt kezük hosszabb volt az átlagosnál. Nem szóltak egy szót sem, csupán az egyik horkantott fel, aztán nyelt nagyokat

A varázslónak nem kellett sok, hogy rájöjjön, nem sokra számíthat ezektől sem. Már csak az esőből akart kijutni. Kiverekedte magát a gyűrűből, és körülnézett Egy kereszteződésnél állt, de oly mindegy volt merre indul el.

Tartva az eddigi irányt ismét elindult. Kicsit kilépett. Nem kellett sok, hogy kiérjen a felhő alól. Elhatározta, hogy most addig megy, amíg a világ esti felére nem érkezik. Egyre nem számított, amikor ezt a célt

maga elé tűzte, s végül is ez állította meg a varázslót A tenger. Monas apó leült egy homokdűne tetejére, és a végtelen vizet nézte. Egyetlen hullám sem ostromolta a partot

nyugodt és csendes volt a víz. A szél zizegtette csak a fűcsomókat Az útnak vége szakadt. Most merre? - A tengeren nincs semmi érdekes - szólalt meg a varázsló mellett egy hang. - Miért nem nézi inkább a

naplementét? Egy fiú állt Monas apó mellett - A tenger színtelen és szürke. A nap vörös - bizonygatta az igazát a fiú.

Monas apó megnézte magának a napot. Ugyan továbbra sem mozdult meg az égen, de a varázsló már akkora utat megtett, hogy a nap a látóhatár közelébe süllyedt. Valóban szép volt. Az ég vörösbe hajlott és narancssárgába, míg a felhők lila szánt öltöttek magukra. Aztán Monas apónak eszébe jutott, hogy a fiúnak mennyi ideje volt gyönyörködni a napban, és azon csodálkozott, hogy még mindig szépnek találja. .

- A napfelkelte, még szebb lehet - mondta, csak hogy új perspektívákat mutasson fel. - Mi az a napfelkelte? - A nap ott van, a tenger felett - mondta Monas apó. - De a nap nincs ott - De lehetne! - Nem lehet A varázsló nem adta fel. - A nap vörös csíkot fest a vízre, és a fény minden vízcsepp hátán megcsillan.

- A tenger szüntelen és szürke. A mackótermetű varázsló felállt - Te ugye még sosem hajóztál ki a vízre? Ha lenne egy csónak, akkor megmutatnám, hogy igazam van. - Van - mondta a fiú. - Apám halász. De ő sem jár ki. - Menjünk el hozzátok!- javasolta Monas apó. A hely, ahol a fiú élt három apró, szorosan egymáshoz simuló házikóból állt. Körülöttük csónakvázak feküdtek és

óriási hálók feszültek földbe vert rudak között Hatan lakták így együtt: három mogorva halász, az egyik a feleségével, maga a fiú, és egy grok. Mindezeket Monas apó már messziről látta, illetve útközben megtudta, és mikor rákérdezett, hol van a gyerek anyja, az csodálkozva mondta, hogy neki sohasem volt

A halászok viharvert arcán kevésbé látszott a meglepetés. A parton ültek, és horgásztak, de amikor a botjukra akadt egy hal, visszadobták a vízbe. A grok homokozott.

Megvendégelték Monas apót és a maguk szűk korlátai között elbeszélgettek vele. Többnyire a tengerről folyt a szó. A varázsló belakott az ismeretlen halakból: nagyon ízlett neki az étel. Különösen az, hogy meg sem látszott a tálon, hogy evett is valamit

A beszélgetés végén a csónakra terelte a szót, és megemlítette, hogy ki szeretne evezni a vízre. A halászok értetlenül pillantottak rá, de ellenkezés nélkül odaadták az egyik csónakot még pénzt sem kértek érte. Viszont amikor Monas apó megemlítette, hogy a fiút is kivinné, a négy felnőtt élénken tiltakozott

- Nem lehet - morogta a fiú apja.—Tilos. - Ki tiltotta meg? - kérdezte Monas apó. - Nem szabad, és kész. - Amióta a világ fennáll, ez így van - tódította a másik. - Akkor minek a hálók és a csónakok? - Megmondhattam volna - sóhajtotta a fiú. Monas apó nem törődött bele. - Én kimegyek - felelte, majd Kicsivel később odasúgta a fiúnak: - Ha akarsz, azért velem jöhetsz. Akkor

megláthatod, milyen csodálatos a nap a víz fölött... Nem sokkal később kiosontak a csónakokhoz. Amíg Monas apó eloldotta a kötelet, a fiú lehasalt a csónak aljára.

Amikor már messze jártak a parttól, felült a varázsló mellé, aki minden erejét beleadva evezett. Aztán eltűntek a kisházak, a kiabáló halászok, már csak vékony csík volt a szárazföld, és Monas apó letette az

evezőlapátokat. - Mit szólsz hozzá? - kérdezte az ámuló gyerektől. A fiú nem válaszolt. Teljesen belefeledkezett a látványba. - Ki fogok jönni még sokszor- felelte jóval később. Monas apó megtámasztotta magát a Icaijaival, és ő is a napot nézte. Több dolog is zavarta, amelyekre nem

tudott választ adni, a hely pedig tökéletes volt a gondolkodáshoz. Mindjárt az elején látott egy kidőlt fát, amelybe bogarak ezrei költöztek. Az úton tehát már azelőtt leállt a

forgalom, mielőtt kibicsaklott volna az idő szekere. Aztán ott volt a lehhi, amely azt mondta négy grok, van csak a világon, erre már itt ráakad az ötödikre. Most pedig megtudta, hogy tilos a tengerre kihajózniuk a halászoknak. Ugyanakkor hol vannak a mágusok és a boszorkányok? És mindezek felett..!

Az Út menés... Az útnak itt vége szakadt. Lehet, hogy van szárazföld a tengeren túl, de vajon érdemes-e átkelni. Mennyivel jut

közelebb a megoldáshoz? A Tett tevés... Ennek nincs értelme. - Hogy hívnak? - kérdezte Monas apó a fiútól. - Manolin. - Sosem vágytál rá, Manolin, hogy távoli tájakat megpillants? Hogy más embereket láss? - Vannak rajtunk kívül más emberek is? - kérdezett vissza a fiú. És Monas apó már tudta, hogy mit kell tennie. Visszaevezett a partra, és kért a halaskosárból egypár halat, mind különböző fajtájúakat. Kért egy zsákot is,

belerakta a halakat, majd búcsút intett, és elindult vissza azon az úton, amelyiken jött Most igazán sietett. Látta a célt a szemei előtt A városban bekopogtatott a bíróhoz. Ugyanolyan kelletlen, esős idő volt, mint amikor itt járt, és hiába a gyors

iramnak, amit diktált megint bőrig ázott. A kandalló előtt aztán elővette minden szakácstudományát, és olyan sült halat varázsolt a városi bíró elé, hogy az még a fatányért is kinyalta volna, ha meg nem teszik helyette a kutyái.

- Mit mondtál, mi is ez? - kérdezte Monas apótól.

- Hal - felelte a mackótermetű varázsló rekedten. Érezte, hogy meghűlt - Nem messzire innen... - kis füllentés belefért -.... kosárszámra fogják ki őket a vízből.

- Fenséges az íze - áradozott a bíró. - Kik fogják ki? - Más emberek. A Hatha fájánál balra forduló úton kell haladni, és fellelheted őket, ha akarod. - De tilos elhagyni a várost.. - a bíró hangja bizonytalanná vált - Ki tiltotta volna meg? — nevetett fel reszelősen Monas apó, és érezte, hogy a lelki hatást elérte vele. - Én is

járok-kelek, és lásd, senki se kéri számon! - Való igaz! - Küldd el néhány emberedet, és ők hoznak neked hasonló falatokat! A bíró vágyakozva nézett a kutyák rózsaszín nyelvére. - És mit kérsz érte cserébe? - kérdezte aztán gyanakodva. Ez a hozzáállás már tetszett Monas apának. - Egy hátast mert elfáradtam már a gyaloglásban. Egy fekete mént kapott a bírótól. Felnyergelték neki, mire az állat olyan rúgkapálásba kezdett, mintha soha nem

lett volna a hátán nyereg. Monas apó érdeklődött, hogy mikor ült utoljára ezen a lovon ember, de a kérdésének a felét nem értették.

Á mackótermetű varázsló súlya alatt az állat hamar kezessé vált. A mén megérezte a szabadság ízét és a zárt, sötét istállóból az erdőbe szabadulva száguldott, mint a szél. Monas apó közben azon töprengett, mikor is lovagolt utoljára.

Nem emlékezett rá, de megfogadta, hogy legközelebbi útján az első dolga lesz, hogy szerez egy lovat. Aztán azt is megfogadta, hogy nem lesz több út.

- Üdvözöllek Thortenfia Amarq - köszöntötte aztán a kis ház urát amikor céljához érve leszállt a nyeregből. A férfi a lovat bámulta. Haloványan feltámadt benne valamilyen réges-régi emlék. : - Miféle állat ez? - kérdezte biztos távolból. - Ló. - Milyen állat ez? - kérdezte a házból előlépő asszony is, miután kisikoltotta magát Monas apó megmondta neki is. - Az út egy városba visz - mutatott a háta mögé. - Sok ember, sok állat és sok csodálatos dolog van arrafelé. Ezt a

lovat nektek ajándékozom, hogyha meg akarod nézni Thortenfia Amarq, és a feleségednek is akarsz hozni valami szépet, akkor hamar odaérj.

- Az útra nem szabad rálépni - tiltakozott a férfi, de a feleségének egy pillantása beléfojtotta a szót Monas apó legyintett - Csak babona. Bent a házban ismét meghúzta a kiüríthetetlen tejeskancsót és kért az asszonytól néhány kézzel vert csipkét

illetve illatos tégelyt Nem maradt itt sem sokáig. Visszatért a városba. Nem sokat teketóriázott, amikor a termetes asszonyság ismét ajtót nyitott neki.

Egyszerűen félretolta az útból. Nem várhatott, nem akarta, hogy a csipkék elázzanak. Aztán kipakolta egy asztalra, amit hozott.

| A vendégek csak kis idő elteltével követték a szobákból kitörő nőket. A hangok egyértelműen jelezték nekik, hogy most nem számíthatnak a részükről többre.

Monas apó éppen azt magyarázta, hogy akármerre is hagyják el várost, mindenütt csodásabbnál csodásabb dolgok várják őket.

- Ilyet akarok, Zetar - fordult az egyik megtermett nő a vendégéhez. - Ilyet hozz, ha legközelebb jössz! Különben maradj a girhes asszonyodnál!

Monas apó el akarta kerülni a verekedést, így megkezdte a visszavonulást. Mire a feldühödött vendégek észbe kaptak, a varázsló már Hatha fája alatt kiabált felfelé.

- Mit akarsz, idegen? - suttogta a kérdését Monas apó fülébe a lehhi. - Te sokat tudsz, Hatha - mondta, és a fejére húzta a köpenyét. - De még többet tudhatnál, ha felkeresnél más

lehhiket - Nem létezik több, csak én - felelte megütődve Hatha. Most kicsit hangosabb volt - Láttam más emberekét élni az utak mentén - mesélte a varázsló. - Láttam más grokokat. Élniük kell másoknak

is a fajodból. Eredj, és keresd meg őket! Én most megnézem merre vezet ez az út! Monas apó jobbra mutatott, majd egy villanás alatt eltűnt a lehhi mellől. Amint kiért az esőfelhő alól,

leheveredett a földre. Kiterjesztette tudatát, és visszatért a városhoz. A bíró emberei már útra keltek, épp Hatha fája mellett vágtattak el a másik úton. Egy magányos lovas ellenkező irányban hagyta el a várost, és többen is szedelőzködtek. Hatha odúja üres volt.

Monas apó kiterítette a köpenyét a napra. Mélyeket lélegzett, mert érezte hogy a kór már benne van, és tüsszentenie kell.

A nátha rettenetesen facsarta az orrát, és alig bírt, ellenállni neki. Aztán amikor eltüsszentette magát, egyszerre felemelkedett a levegőbe.

- Ejha - mondta utána lepillantva á földre, de a föld nem volt sehol. És nem látta az erdőt sem, mert mindezeket egy kövér felhő eltakarta előle.

Monas apó a felhők fölött szállt Mellette ott lebegett a köpenye. Elkapta, és összetekerve magához szorította. Ellenállhatott volna az őt elragadó erőnek, de nem tette. Hiszen éppen ezt akarta.

Az ismeretlen akarat természetesen átrántotta a város felett terpeszkedő esőfelhőn. A varázslónak összekoccantak a fogai.

Hosszú repülés után az egyik felhőből gyönyörű kastély bontakozott ki. Monas apó előtt kinyílt az ajtó, s a varázsló besuhant a kastély udvarára. Ott aztán az idegen erő elengedte, és

Monas apó szilárd talajra huppant. - Itt van, itt van, itt van - suhant el egy apró lidérc a lábai alatt, hogy engedelmesen bejelentse valakinek. - Itt vagyok - morogta a varázsló. - De merre menjek? Egy parkban állt, amelyet patkó alakban vett körül a kastély épülete. Háta mögött magas kőfal, és a közepén

egyetlen hatalmas kapu zárta le a patkó két szárát. A bejárat masszívnak, a fal áthatolhatatlannak tűnt, szemben az épület kecsességével, amelyet az égbe szökő, játszi könnyedségű tornyok vidámmá varázsoltak. A rengeteg díszes ablak, az azokon megtörő fény, a sárga, narancssárga és vörös szín falon alkotott laza formái fokozták a hatást.

De nem is az épület volt a legszebb, hanem a park. Minden zuga virágzott. Ezernyi virág, díszbokor, cserje, nyesett lombozatú fa árulkodott arról, hogy gondos kezek vigyáznak a szépségére. Három szintesre alakították ki, és keskeny utak szelték át, amelyek középen találkoztak össze, egy kis domb tetején, ahol két szarvast formázó szökőkút állt

Monas apónak sok volt ez a szépség. Mogorván elindult a szökőkút felé, hátha onnan körülnézve ráakad valakire. Amikor fölért, megpillantott egy törékeny, mosolygós szemű nőt. Hosszú, fekete, makrancos szálú haj keretezte arcát, amelyet nagy barna szemei és keskeny álla különlegessé, tettek. Könnyű ruhája vékony alakot sejtetett.

- Régi rendet borított fel! - mondta már messziről Monas apónak szemrehányóan. - Milyen régit? - kérdezett vissza Monas apó, és beletörődve vette tudomásul, hogy a szél felé fújja a szökőkút

vizének apró cseppjeit. - Sokáig dolgoztam rajta, hogy végre nyugalom legyen lent, és most mindenki megy a maga feje után. - Nem kereskedhetnek? - De. És kesereghetnek - bólintott a nő. - Állandóan panaszkodtak, hogy milyen gyorsan száll az élet, mennyi a

gond, és mennyi a baj... Segítettem rajtuk. Monas apó meglepetten hallgatott. Kivel áll szemközt? - Alnea Romys vagyok, Tolladyn boszorkánya. - Romys..? - Igen, és egészen romba dőltem. Bebizonyította, hogy milyen törékeny is a rendem. Minden jöttment

felboríthatja. Borzasztó. Monas apó leült egy padra. - Kíváncsi vagyok, mi történt itt? - mondta. Vizes köpenyét kiteregette maga mellé. Alnea a szökőkút szélére telepedett le. ő nem lett vizes. Tekintetét egy toronyra szegezte, és egy keveset

gondolkodott. Talán azon, hogyan is kezdje. - Valaha óriási zűrzavar uralkodott e világon. Az emberek állandóan a grokokkal harcoltak, és mindenféle sötét

mágiával kísérleteztek, hogy a győzelmet megszerezzék. Elhatároztam, hogy békét teremtek, aminek egy nagy bökkenője volt; hogyan tartom meg? Sokáig törtem a fejemet, míg rá nem jöttem, hogy ha megállítom az időt, nem lesz többé sem gyötrelem, sem háború. Igen ám, de mikor állítsam meg? És hogyan?

Monas apó türelmetlenül várta a választ. - Először is korlátlan hatalomra kellett szert tennem. Ez könnyen ment. Utána... A mackótermetű varázsló elköhintette magát. Alnea pont a legérdekesebb részt ugrotta át. Mi módon szerezhet

valaki korlátlan hatalmat? A nő arcára pillantva azonban megértette, hogy miért nem tért ki a témára. - Utána megtiltottam mindenkinek, hogy kimozduljon otthonról, és szigorúan büntettem az engedetlenséget. De

ezt nem lehetett sokáig tartani, mert éjjel-nappal figyelnem kellett. Fél év elteltével, amikor már mindenki felépítette, felcicomázta az otthonát, egy pillanatban megállítottam az időt.

- De nem teljesen - jegyezte meg Monas apó.

- Mert akkor minden mozdulatlanságba süllyedt volna. - bólintott a boszorkány. - Kitaláltam a látszólagos időt. A tárgyak, az élőlények mozoghattak ugyan, de nem változtak, így minden örök, és mégsem mozdulatlan. Az emberek, grokok, lehhik erre hamar rájöttek, és innentől kezdve feleslegessé vált minden kicsinyes vérontás. Az egésznek azonban az volt a kulcsa, hogy egy helyben maradjon minden és mindenki. Mert amint messzire eltávolodik attól a helytől, ahol a halhatatlanság érte, felborítja a rendet. Mint amikor a hegycsúcsról megindul egy apró hógörgeteg... És eddig nem is volt semmi baj.

Monas apó behúzta a nyakát. - És most mondja el, hogy miért tette? - kérdezte elnéző hangsúllyal Alnea. Megbocsátott Monas apónak. - Nem is tudom... - mondta tétován a varázsló. - Csupán azt láttam, hogy a halhatatlanság fokozatosan elbutítja

az embereket, és mindenkit. A mozdulatlanság pedig magatehetetlen bábokká formálja át őket Még egy kis idő, és elfelejtik kik ők, milyenek voltak. Nem kell megszerezniük semmit, mindent megkapnak, és eltunyulnak. Ez nem élet többé. És ha egyszer megszűnik ez az állapot, akkor meghalnak, mert nem képesek az életért harcolni.

- Butaság—szögezte le a boszorkány. Monas apó megtapogatta a köpenyét majd örömmel tapasztalta, hogy száraz. Magára kanyarintotta. - Nem hiszem - felelte aztán. - Ez az élet mindenkit megbolondít kissé. Nincs miért harcolni, nincs célja. Csak van. A szökőkút kissé megremegett a park tetején, - Érezte? - kérdezte gyanakodva a boszorkány. - Hogyne - felelte Monas apó. - Mások is élnek itt? - Néhány lény, akik a felső létsíkról itt ragadtak - fejelte Alnea. - De már a kezdet kezdetén bezártam őket Monas apó felemelte a fejét, és egy kis ideig úgy tett, mintha fülelne. Ekkor a kastély egyik tornya kirobbant a helyéből, felszállt az egyik felhőbodor alá, és úgy szakadt darabjaira,

mint holmi tűzijátéknál használt petárda. A cserepek messzire szétszóródtak. Ezt követte egy másik torony, majd egy harmadik. - Azt hiszem, ki akarnak törni — mondta nyugodtan Monas apó. A boszorkány felkapott egy széles levélre, és máris a kastély bejárata felé suhant. Időközben újabb tornyok

szálltak el, a kastély ablaküvegei megpattantak, és a park földje is repedezni kezdett Alnea a levélen lovagolva belekezdett valamilyen varázslásba. Monas apó úgy látta ideje megvédeni a

boszorkányt önmagától. A varázsló felállt, és fellépett a szökőkút kávájára. Kinyújtotta a kezét az egyik szarvas felé. A hatalmas fémállat

engedelmesen lehajolt. Monas apó fellépett a szarvra, majd elhelyezkedett az állat hátán. - Rajta! A szarvas kiszakította lábait a kút talapzatából, és arra fordult, amerre a varázsló kívánta. Alnea, Tolladyn boszorkánya, akkor már a kastélyban járt, és megpróbált uralkodni a kitörő káosz felett. Első

látásra reménytelennek tűnt a másodikra őrültségnek. A kastély bal szárnyának a közepe beomlott. A fal másutt is megrepedt, az ablakok, kifordultak a helyükből. A fal

oldalirányú hullámzásba kezdett, a kövek úgy csúszkáltak egymáson, mintha semmi sem tartaná őket össze. Egyetlen hatalmas élőlénynek, melynek minden része külön akarattal rendelkezik, tűnt a már tornyok nélküli épület

A föld résén keresztül Monas apó már rálátott a felhőkre. A fémszarvas könnyedén ugrotta át ezeket az árkokat Egy újabb robbanás levelestül együtt vetette ki a boszorkányt az omladozó épületből. Monas apó arra fordította

a szarvast és magasra szökkenve vele, elkapta Alinát. - Jobb, ha menekülünk! - mondta a kapálózó boszorkánynak. - Itt már nincs mit tenni! , - Dehogynem - dühöngött Alnea Romys. Monas apó egyszerűen befogta a száját A szarvas átszáguldott a parkon, majd egy szép ívű ugrással átvetette magát a kapu felett. Felhőről felhőre

szökellt. Mögöttük a kastély megbillent. Falának kövei mint jókora esőcseppek hulltak alá. Asztalok, székek, ládák,

gyertyatartók, vázák követték őket számolatlanul. A függönyök, terítők, ruhák a szél szárnyán tovalebegtek. A kút másik fémszarvasa tehetetlenül kifordult a helyéből, és a virágokat lefejezve egy falnak csapódott, és

átütötte azt Félig a mélység felett lógott, majd átbillent. Aztán a kastély kettészakadt és mindkét fele zuhanni kezdett. Zuhanásában tovább darabolódott: falakra, falrészekre, kövekre.

Végül eltűnt a varázsló és a boszorkány szeme elől. - Eddig tartott - mondta szomorúan Alnea. A szarvas egy hegy csúcsán ért földet aztán sebesen leereszkedett velük egy fennsíkra. Amikor Monas apó elbúcsúzott a boszorkánytól, nem volt szíve, hogy közölje vele: az első tornyokat ő

robbantotta fel. Pedig talán meg kellett volna mondania, és hozzáfűzni azt az intelmet amire Alinánák szüksége lett volna: máskor legyen gyanakvóbb az idegenekkel.

Ez a bugyuta halhatatlanság elaltatta az ő éberségét is, és kitörölt az emlékezetéből sokmindent. Többek között azt is, hogyan lett a boszorkány Tolladyn feltétlen úrnője. Monas apó ezt látta a tekintetén, amikor Alnea beszélt.

Ám mostantól visszatér a régi életforma. Nem biztos, hogy ez a legjobb, de legalább élet A halálig. Monas apó még hosszú ideig állt egy helyben, és a messzeségnek azt a pontját fürkészte, amerre a boszorkány

eltűnt a szarvasával. - Van itthon valaki? - kiáltottam a kis hegyi ház ajtajában. Hamarosan megjelent Monas apó. A pergament

amelyben a feladat írva állt, ott szorongatta a kezében. Volt valami a levegőben. - Az Út menés - mondta halkan, és a hegyi ösvényre mutatott. Közelebb lépett.

- A Tett tevés. Feltűrte az ingujját. - Az nem kevés...

Nem sok jót olvastam ki a tekintetéből. -...ha mész az Út Jobbnak láttam a lehető leggyorsabban távozni.

Rohammunka

- A lényegre! - szólt rám Monas apó. Nagyot sóhajtva abbahagytam a köntörfalazást, amelyet csupán a Monas apó iránti tapintatból kezdtem el.

Nem akartam, hogy a mackótermetű varázsló idő előtt ideges legyen. - Abban ml világban nem élnek emberek - kezdtem. - Egy ismeretlen erő azonban rést nyitott a téren egy másik

dimenzióból, ahonnan hamarosan emberi seregek fognak átáramlani, hogy elfoglalják ezt a földet. Az őslakosok képtelenek megvédeni magukat.

Fura alakok, és rettenetesen félénkek. Monas apó nem szólt egy szót sem. - Szétszórtan élnek kezdetleges levélkunyhókban, barlangokban, a fák ágai között... Kevés, szerszámmal

rendelkeznek, fegyvereik egyáltalán nincsenek. És nincsenek uralkodóik, vezetőik sem. Az ügyesebbek, az erősebbek és a megtermetebbek egy elfeledett elődöktől örökölt várban élnek. Oda kell menned, Monas apó!

- És mit tegyék? — kérdezte kis szünet után a varázsló. - Amit jónak látsz. De azt még tudnod kell, hogy mindössze fél napod van a cselekvésre. A támadás ma este

sötétedéskör várható, amint lemegy a nap. Úgyhogy igyekezned kell, ha meg, akarod előzni. Monas apó megőrizte a hidegvérét, a szeme se rebbent. - Ennyi az egész? Azután megtette az előkészületeket az induláshoz. Megöntözte a virágait, elrakta a pipáját, az olvasáshoz

használt drótkeretes szemüvegét, bezárta a ház ablaktábláit. A verandáról felnézett az égre, és hangosan megjegyezte.

- Remélem, legalább holnapig nem fog havazni! Tiszta volt az ég a hegyek felett.. Megköszörültem a torkomat. - Monas apó! Van még valami, várj! Az is a feladathoz tartozik, hogy közöljem veled, az itt elmondottakból

egyvalami nem igaz... De én sem tudom, melyik, Monas apó, meglepetésemre csak megadóan bólintott, majd átlépte a tereket elválasztó egyszerű ember

számára átléphetetlen határvonalat. A vár a fennsík közepén állt. Tekintélyt parancsoló, magasra húzott falaiból őserő sugárzott, ám ezen az erőn

kívül semmi különleges nem volt benne. így kívülről nézve lakatlannak tűnt, de amint közelebb ért, Monas apó megérezte a falak mögött tanyázókat.

Kora délután lévén a meleg a tetőfokára hágott. A varázsló tenyerét napellenzőként tartva szemlélte á gigantikus rondellákat és várfalakat, amelyeket apró szemlélőnyílások tarkítottak! Nem nagyon reménykedett benne, hogy szót tud érteni az ott élőkkel, az első teendője azonban mindenképp az kell legyen, hogy a falakom belülre jusson.

Erre a gondolatára válaszul a félelem olyan erős hulláma csapta meg, hogy pár pillanatra elsötétült előtte a napfényben ziháló, táj. A varázsló megvetette a lábát, és megpróbálta leküzdeni rosszullétét. Nem összehangolt támadás volt ez ellene, hanem a várban megbújók hirtelen kitörő érzelmeinek egymást erősítő áradása, amelyben a félelem volt a meghatározó, de kétségbeesés, riadalom és féltés is keveredett hozzá.

- Ez is jól kezdődik - gondolta Monas apó. Látása kitisztult, amire újból megcsapta á távoli félelem fejfájdító hulláma, igaz sokkal gyengébben. A fennsík közben megváltozott: az idegen elűzte a békés nyárvég nyugalmát, a tájra, mint forró pára telepedett rá a feszültség.

- Olvasnak a gondolataimban - vélte Monas apó, és mentális úton menetrendszerűen megérkezett a harmadik hullám, amelyet az váltott ki, hogy a varázsló rájött a várban élők képességére.

Monas apó kiürítette az agyát, elővette hidegvérét, majd minden jószándékát beleszőtte abba a megnyugtató gondolatba, amelyet a vár felé indított el.

A hátán fekve eszmélt fel, és amint óvatosan feltápászkodott, a mező imbolygása is csillapodni látszott. Helyére került az ég, az égen a nap, lent a virágok, s elől á vár. Por szállingózott a levegőben, gyökerestől kitépett fűcsomók hevertek szerteszét, és olyan apró barázdák, százai szabdalták fel a mezőt, amelyeket a félelem ereje húzott a földbe.

A varázsló bezárta gondolatainak kapuját. Töprengett. Később a várban élő őslakosok csak annyit láttak, hogy a tekintélyt sugárzó, megtermett idegen felemeli a

karját, a kezében csillog valami, aztán meglódul, miközben kiabál. - Rohamra! Monas apó futott a mezőn, és a második lépés után már fáradtságot érzett. Remélte, hogy gondolati-érzelmi

védőpajzsa letompítja számára a félelem újabb kitörésének a hatását.

A várfalak megrendültek, a rondellákról kőtömbök fordultak le. Sugarasan a vártól láthatatlan ekék forgatták ki a földet, Monas apó bokájánál fűcsomók pattogtak.

- Rohamra! - ordította bőszen, majd lebénult attól, ami ezután következett. A vár csapóajtaja leszakadt, nagy dörgés közepette lezuhant, két oldalt ember nagyságú láncszemekből álló

tartólánca elszabadultan tekergett a levegőben, azután szinte belerobbant a földbe. A pallót ezernyi láb remegtette meg, megannyi apró lény menekült fejvesztetten ki a várból. A pániktól azt se látták, kiken taposnak, merre szaladnak, sokan Monas apó felé menekültek.

A rondellákról más fajta, de hasonló termetű lények ugrottak le, a magasság mit se ártott nekik, pedig háromszoros halált is halhattak volna; ám földet érve azonnal felpattantak, s máris rohantak el, minél messzebb. Aki lassabb volt, azzal megesett, hogy valaki a nyakában landolt. A falakról azonban nemcsak ők, hanem szárnyas lények is a mélybe vetették magukat, hogy zuhanás közben szárnyra kapjanak, és tömegükkel elsötétítsék az eget.

A varázsló mellett derekáig sem érő alakok söpörtek el. Figyelemre sem méltatták. A várból vég nélkül özönlöttek az őslakosok: hihetetlen számban éltek bent. A talaj remegett az apró lábak

dobbantásaitól, és a fennsíkból sem látszott semmi, fejek és hátak összehangolatlan hullámzásán kívül. Végül csak kiürült a vár, és az utolsó fura kis élőlény is elszáguldott Monas apó mellett. A menekülők a távolban

apró pontokká zsugorodtak össze, majd eltűntek végleg a láthatárról, mély és süket csendet hagyva csupán hátra. Monas apó lassan kieresztette tüdejéből a levegőt, s utána nagyot sóhajtott. Eltette a szemüvegét, amellyel megrohamozta a várat, s amelyet egészen eddig a kezében szorongatott. Ezután fordult csak körbe: amerre nézett, mindenütt pusztulás, a virágok, növények beledöngölve a földbe.

A varázsló most már akadály nélkül besétálhatott a Várba. Amilyen csupaszok és dísztelenek voltak a falak kívülről, olyan igényes, tökéletességig kidolgozott

domborművek húzódtak a homlokzatokon bent; a beugrókban és a sarkokon gigantikus szobrok meg szoborcsoportok álltak, tömzsi, aránytalanul hosszú kezű púpos lények, felettük, körülöttük díszítésként levelek, virágok, lepkék, használati tárgyak, állatok. Emberi lény sehol.

Monas apó elment egy árkádos sor alatt, majd átvágott a lapos kavicsokkal beterített udvaron, és megkezdte a szobák, termek átvizsgálását, sejtése szerint a főépületben. Maga sem tudta, mit vagy kit keres.

- Csak maradt itt valaki - morogta maga elé. A padlót érdekes szőnyeg fedte: kemény csomók alkották, amelyek nem is egymás mellett, inkább rétegesen

helyezkedtek el, és csúszkáltak egymáson, így olyan hatásuk volt, mint az udvaron a kavicsoknak. Közvetlenül a mennyezet alatt, nyakat fájdító magasságban, széles kőpolcok ugrottak ki párosával a falból. Magukat a falakat nehéz függönyök, fedték, kifakulva, szakadozottan, minden minta nélkül. Sötétszürke színüket a portól és az időtől kapták, és ki tudja már, milyen anyagból készültek! A falak tövében egymástól azonos távolságra nagy gonddal kavicskupacokat tornyoztak fel valakik. Egyszerűség és viszonylagos tisztaság uralkodott mindenütt. A szövet kifényesedett foltjai, a simára kopott lépcsők, a kifeküdt kőlapok, a kőpolcok legömbölyödött élei jelezték, hogy a vár lakott, és nem épp fiatal.

Monas apó nehezen járt a szőnyegen. Teremről teremre haladt, és egy idő után felmerült benne a gyanú, hogy körbejár. Megesett vele már hasonló...

Egy hatalmas csarnokban kötött ki, és nem tudta merre tovább. - Van itt valaki? - kiáltotta gyenge próbálkozásként. Kezdte reményét veszteni. - Természetesen - hallatszott ekkor a túloldalról, s egy szűk csigalépcsőn először feltűnt egy cipő, azután még

egy, majd egy köpeny alja, zsebre tett kezek, egy öv, feljebb egy széles váll, s végül egy ápolt szakállal keretezett, mosolygós arc. Az ismeretlen jóval fiatalabb volt Monas apónál.

- Ideje volt! - sóhajtotta Monas apó. - Megkérdezhetem, mit keres itt? Kisebb földindulást okozott az előbb. - Elnézést - mondta Monas apó. Nem mutatta a megdöbbenését, amely csak most hasított belé. - Nem

számoltam ilyen hatással. - Semmi probléma - mosolygott a másik, és kezet nyújtott. - Valójában nem a maga hibája. Az itteniek

meglehetősen félénkék. Ameton Norgen vagyok. Mágus. Monas apó is bemutatkozott. - Jó végre embert látni - jegyezte meg Norgen. - Számomra meglepő. Úgy tudtam, itt nem élnek emberek. - Nem is. - Pontosabban, hogy egyetlen ember sem él itt - mutatott körbe Monas apó, - Erre készült? — kérdezte együttérző érdeklődéssel Norgen. - Igen - felelte a varázsló. - Helyes, semmi baj! Egyetlen ember sem él ezen a világon..

- És Ön? - Mi van velem? - Vagy nem ember, vagy nem él. Norgen felnevetett. Belekarolt Monas apóba, és a lépcső felé húzta. - Melyikre tippel? - Nagyon is élőnek tűnik. - Eddig rendben. - Ha az előbb nem tréfált... - Nem tréfáltam.

- ...akkor nem ember! - Nem bizony! — mondta Norgen vidáman. Monas apó eddig is úgy érezte, mintha nem lenne a lába alatt talaj. Ezt a fajta elbizonytalanodást utálta a

legjobban. - Pedig külsőre... -próbálkozott. - Valóban, ám az embert nem a külső teszi! - emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően Norgen. - Az öltözködésről beszélünk? Norgen mintha meg sem hallotta volna az erőtlen kérdést. - Ember az, aki annak érzi és vallja magát - folytatta. - Az ember nem test, hanem fogalom; Bárki lehet ember, ha

közéjük sorolja magát, és megpróbál úgy élni, mint ők. Ám a gondolat szabadsága azt is megengedi, hogy megtagadjuk ezt a fajt, ha a belső vagy a külső szükség megkívánja.

Monas apó nem volt felkészülve érre a monológra, és hirtelen nem is tudott válaszolni, de visszanyerte önmagát..

- Hova megyünk? - érdeklődött pár pillanattal később. - A szobámba. Kényelmesebb; mint itt ácsorogni. Norgen szobája minden kényelemmel fel volt szerelve. Miközben a mágus megkínálta Monas apót egy pohár

édeskés itallal, a varázsló ismertette pár szóban a helyzetet. Amikor befejezte, Norgen leült a szemközti fotelbe, és komoran nézett vissza.

- Én erről nem tudok - mondta lassan. - Semmilyen terek közti manipulációról nem tudok. - Engem küldték tenni ellene valamit. - Küldték... Norgen felhajtotta az italát, s újra töltött. Egy ideig csak forgatta a kezében a poharat, nézte a finom

ötvösmunkát, az ujjait a díszítésen vezette. Ugyanakkor a halántékán kidagadták az erek. - Ekkora erő! - csóválta meg a fejét. - Seregeket... Csend ereszkedett közéjük. - Nem értek valamit - szólalt meg Norgen hirtelen. - Persze ehhez ismernie kell e hely történelmét. Monas apó lejjebb csúszott a székben, kényelmesen elhelyezkedett. Koncentrálni próbált, de fájdalom hasított a

hátába. Valami nem volt rendben. - Évszázadokkal ezelőtt - kezdte Norgen bár lehet, hogy egy évezrede is megvan, az utolsó szkim is kihalt e

világból. Sejtették már jóval korábban, hogy ez lesz a sorsuk, s eszerint cselekedtek. Vagyis kiirtották az Összes általuk kreált szörnyeteget, megkötötték a megidézett démonokat és a rosszindulatú természetfölötti hatalmakat elpusztították a kultúrájuk, a civilizációjuk nyomait, ennek a várnak a kivételével. Tették ezt azért, hogy nyugalmat teremtsenek e földön, és hogy a nyomukba lépő értelmes faj ne az ő tárgyi és szellemi emlékeik árnyékában fejlődjön ki, aminek egyenes következménye az ősök istenné magasztosítása, s az adott faj alárendelt, kisebbrendűségi tudata. A szkimek nem akarták ezt, ők erős, életképes civilizációt szerettek volna utódul látni, amelyen nem uralkodik a lélek sötét oldala, a túlvilági hatalmak, és mindent maguktól fedeznek fel még akkor is, ha a fejlődés tízszerannyi időt vesz is igénybe.

- Miért? - Talán mert ők is ilyen környezetben fejlődtek ki, és érezték minden hátrány át. Talán ezért is haltak ki. Sok

világban megtörtént már. Egy ősi, eltűnt faj ártó hatalmai rátelepednek az utána következőkre, háborúkat szülnek, pusztulást: hoznak, hamis mítoszok keletkeznek; emlékeikkel, épületeikkel, szobraikkal titkaikkal ott vannak a jövő mindennapjaiban, és mindez a fejlődés megtorpanásához, a faj életképtelenségéhez vezet.

Ivott. - Igen, ám - folytatta emelt hangon Norgen de mi lesz, ha valakik a fejlődés védtelen évszázadjai alatt

megtámadják az új civilizációt? A szkimek erre gondolva tettek egy ígéretet. - Várjon! — szólt közbe Monas apó. - Itt nincsenek túlvilági hatalmak? - Dehogynem. Csak elzárva ez elől a világ elől. - És hogyan voltak képesek a szkimek ezt megvalósítani?

- Felajánlották életüket az istenüknek, cserébe a békéért. Aztán harcoltak, ameddig minden rosszindulatú lény csapdába nem került.

- És ezzel a várral mi a helyzet? - kérdezte Monas apó. - Ez a vár a maga ősiségével nem szülhet mítoszokat? - Ugyan! Eltelik égy bizonyos idő, és már nem lesz más, mint egy alaktalan romhalmaz, egy domb a síkság

közepén. Senki sem fog rá emlékezni, s ha mégis, nem tudják, ki és miért állította. S mivel párja nincs, majd azt hiszik, hogy a boldog aranykorban ők építették. Erre is van példa. Hol tartottam?

- Az ígéretnél. - Igen. Nos, eszerint a szkimek szellemei baj esetén visszatérnek, és megmentik régi földjüket. így ha az a Veszély

fenyegetne, amit felvázolt az előbb, akkor ezek a szellemek már rég itt lennének. - A szkimek azok a kis, púpos alakok, akiket a szobrokon mindig külön ábrázoltak? - Igen. - Az innen kimenekülök pedig a jövőben kiszemelt áldozatok? - Igen - mosolyodott el egy villanásnyira Norgen. - Nem tartom kizártnak - mondta erre Monas apó - hogy ez csak egy monda, és semmilyen alapja nincs. - Ez nem monda; - Mítosz. - Nem is mítosz! - Hát milyen névvel lehet illetni azt, ami nemzedékről nemzedékre hagyományozódik? - Ki által? - kérdezett vissza Norgen. - A várban élőkre gondolok - válaszolta Monas apó. - Hol van nekik összefüggő nyelvük? - Lehet mentális úton is!... - Ha erre képesek lennének, már régen lenne nyelvük is! De csak bizonyos érzelmeket és egyes akaratokat

fognak fel. - Akkor Ön őrzi ezt a tudást? , - Nem, én csak néhány hónapja vagyok itt. Új jövevény. - Akkor kitől hallotta? - Senkitől. Nincs itt rajtam kívül senki. Illetve most már ketten vagyunk. - Olvashatta könyvben... - Egy darab papír, annyi nem maradt fenn. - Akkor honnan vette ezt az ígéret-mesét? - A belső várfalra vésték, azon olvasható. Monas apó lezártnak tekintette a témát, gyorsan másfelé kezdett tapogatózni. - És az ígéret nem hátráltatja a fejlődést? Ha e világot támadás érné, mindenki ölbe tett kézzel ülne, mert a

szkimek feltámadnak, és segítenek. - A szkimek szellemei - helyesbített Norgen. - Mindegy! Senki nem tenne semmit. - Amúgy sem képesek semmire, mert nincsenek azon a fejlettségi fokon, hogy szembenézzenek egy idegen

hadsereggel. Elpusztulnának. így azonban az ígéret szerint biztosan megvédelmezik őket. - Akkor is akadályozza a fejlődést! - Monas apó maga sem értette, miért makacskodik ennyire. - De nem tudnak róla - magyarázta türelmesen Norgen. - Ha pedig megtudnák, legfeljebb a fegyvereiket nem

fejlesztik. Ez aztán végképp nem lenne baj! Ezt elismerte Monas apó is. - Különben pedig az ígéret behatárolt, nem örök érvényű. Tölthetek még? - Nem, köszönöm. - Annyit azért megtehetek - gondolkodott el Norgen -, hogy hírhozókat küldök szét. De azok is csak sötétedésre

érnének vissza. Addigra már késő. - Én találtam megoldást - jegyezte meg szerényen Monas apó. - A hírhozókat szétküldhetjük, de ugyanakkor

megpróbálhatnánk egy sereget is összekovácsolni az itt élőkből. Nem kell harcolniuk, a félelmük mindent elsöpör. - Egy sereg felállítására száz év sem lenne elég, nemhogy egy délután. - Csak együtt félnének! . - És mivel tartaná meg őket a támadók előtt? Nincs az az erő, amely erre képes lenne. - Nem erőszakkal. Meggyőznénk őket! - bizonygatta Monas apó. - Ennyi erővel a támadókat is jobb belátásra bírhatná, vagy megállíthatná a napot az égen - vetette oda Norgen. - Ez utóbbit meg is fogom tenni, hogy időt nyerjünk! Norgen meglepetten pillantott fel. Letette a poharát. Monas apó felállt.

- Hívja a hírhozóit! Menjünk fel valamelyik toronyba! Miután Norgen az ablakon kihajolva meghívta szárnyas hüllőit, egy csigalépcsőin felmentek a legközelebbi

toronyba. A lépcsőfokok aprók voltak és sűrűn következtek egymás után, A sötétség miatt Monas apó többször is megcsúszott, ilyenkor a kidolgozatlan kövekbe kapaszkodva igyekezte visszanyerni egyensúlyát. Majd amikor már ráérzett a lépések ritmusára, és szeme is megszokta a homályt, egy fémajtón kiléptek a napfényre.

A hírhozók már gyülekeztek. A fal tetején toporogtak egy csomóban. Norgen megszámolta őket. - Még vagy tizenöten hiányoznak - mondta várjunk egy kicsit! Monas apó szemügyre vette a kis termetű hüllőket. Ügyetlenül kerülgették egymást otromba hengertestükkel.

Rövid mellső végtagjuk úgy látszott, semmire se jó azon kívül, hogy hasukat vakargassák vele. Lábuk alig látszott ki a hasuk alól, és szárnyuk sem volt! Lapos fejüket két kidülledő szem uralta, a szemgolyók összerendezetlenül jártak, nem pihentek meg egy pillanatra sem. Norgen észrevette Monas apó megdöbbenését.

- Az egész horizontot belátják - mondta. - Két agyuk van. A távolban újabb hüllők jelentek meg. Ahogy közeledtek,láthatóvá vált hatalmas fesztávú bőrszárnyuk. S ez a

szárny, amikor leszálltak valahogy eltűnt a bőrük alatt. Miközben Norgen gurgulázó torokhangon magyarázott hírhozóinak, Monas apó a napot méregette. Azután

körbepillantott a fennsíkon, a meredten figyelő hüllőkön, s szeme végül Norgen arcán állapodott meg. A hírhozók egyszerre felélénkültek, s kaotikus hangzavar támadt. Norgennek elsötétült a tekintete, és

megpróbálta túlharsogni őket. Sikerült is neki, és megszeppent csend lett hirtelen. A kirobbanó haragtól a hüllők megijedtek, és hátrább

húzódták. Egyikük leszorult a falról, a mélybe fordult, de hamarosan megjelent a háttérben a szél fuvallatain lebegve, majd néhány szárny csapássál irányba állt, és visszatért a többiek közé. Csak Norgen egyre inkább felpörgő szidalmazásának bevezetőjéről maradt le.

Monas apó gondolataiba merülve várta, hogy vége legyen. Az elkövetkezőkön töprengett, de nem volt kialakult stratégiája. Homályos tervek fogalmazódtak meg elméjében, ám egyik sem bíztatott igazán sikerrel. Márpedig neki kell cselekednie, mert ha a szellem-mese igaz lenne, nem küldték volna ide. Vagy ha mégis akkor...

Akkor mit keres itt? Norgen egy kézmozdulattal útjukra bocsátotta szárnyas hüllőit. Monas apó most odafigyelt, és látta, hogy a hengerszérű test, mint egy üres tömlő lapult össze, miután előkerültek a szárnyak. A hüllők rövid karja egyáltalán nem volt olyan rövid, csupán több helyén hajlott, és a bőrszárnnyal együtt elrejtették leszállás után a testben.

- Most maga jön! - fordult hozzá Norgen. - Már megtörtént - közölte vele Monas apó szelíd mosollyal, és elnyelte a csigalépcső folyosójának homálya. Norgen nehézkesen mozdult utána. - Mondja - érte utol -, hogyan csinálta? Ilyen könnyen, minden varázs nélkül? - Volt varázs. De minek hadonásszak feleslegesen, ha anélkül is megvan? Az erő az emberben lakozik, nem a

szavaiban vagy a karjában: És nem ment könnyen. Norgen megköszörülte a torkát, ennek következtében lépést tévesztett, és majdnem elsodorta Monas apót. - Most hogyan tovább? - kérdezte, miután elengedte a varázsló vállát. - Ezen gondolkodtam én is. - Majd tovább mentek, mintha mi sem történt volna. - Még mindig az tűnik a

legcélravezetőbbnek -szólalt meg kis idő múlva a varázsló —, amit korábban javasoltam: egy helyre összehívni az itt élőket, hadd féljenek.

- Lehetetlen - morogta Norgen. - Én nem tartom olyan reménytelennek - válaszolta Monas apó. - Ha ezekből a lényekből valamikor majd egy

civilizációnak kell kifejlődnie, akkor talán már most is építhetünk az értelmükre. - Meggyőzéssel semmiképp - csóválta meg a fejét Norgen. - Emlékezzen csak dicső bevonulására! Nem használt

sem a jóakarata sem a megnyugtató gondolata. Ezek még messze állnak, az értelemtől. Ezer év mire elég? Ezer év alatt elpusztulhat egy világ, de kialakulásához kevés ennyi idő. Talán csak erőszakkal menne.

- Erőszakkal? - ismételte meg szárazon Monas apó - Nem hangzik túl jól! - Az egyetlen járható út. Amúgy is félelmet kell kicsiholni belőlük! - Kik ők tulajdonképpen? - kérdezte a varázsló. Norgen, ahogy leértek a lépcső aljára, körbemutatott a termen, - Három különböző faj van - és három szót énekelt el, amely mintha csupa "a", "i" és "e"betűbtől állt volna. Ki is

hullottak Monas apó elméjéből rögtön. - Az első földhöz kötött faj, szemben a másik kettővel. Szemük gyenge, ám bőrük meglehetősen sok funkciót lát el, képesek lélegezni, táplálékot felvenni azon át, azzal hallanak, és azzal tájékozódnak is. Nekik készült ez a szőnyeg, mindenben eligazítja őket. Amúgy barlanglakók lennének.

- A második faj szárnyas - folytatta Norgen. - A falakon rengeteg párkány van, azokon élnek. Pontosabban a párkányok között lógnak, ők ebben a társaságban a legkisebbek és a legagresszívabbak is; természetesen csak egymás között.

- A harmadik fajé a köztes tér: az ég és a föld között. A fali szöveteket uralják, tönkre is tették őket az elmúlt évezredben tisztességgel, de ha ezen a világon valaha uralkodni fog valaki,akkor azok ők lesznek. Mégis, jelenleg mind rendkívül félénkek, és semmivel sem tudják megvédeni magukat.

- Vannak olyanok közöttük, akikre hallgatnak? - Akikre? - hangsúlyozta ki a kérdést Norgen. - Ha valamilyen hierarchiára céloz, akkor felejtse el. Ha valakit

követnek is, azt nem csapatszellemből teszik, hanem félelemből. Egy öreg sok mindent túlélt, és talán védve érzik mögötte magukat.

- Mitől félnek? Miért? - tette fel a kérdést választ nem várva Monas apó. Egy kémlelőnyíláshoz sétált, és kinézett a tájra. Egyre melegebb lesz odakint, gondolta. Innen föntről sem látott fát vagy bokrot.

- Ide kellene hívni őket - fordult hátra. - Csellel. - Esélyünk sincs rá, hogy bármi csel hasson. - Csak akad valami, ami vonzza őket, amit szeretnek... Norgen nem válaszolt azonnal. Kézfejével végigsimított a homlokán, és mintha ettől eszébe jutott volna a

megoldás: mosolyogva Monas apó felé fordult. - Hát persze! - mondta. Átvágott a termen, egyenest a szemközti falhoz igyekezett. Ott letérdelt a padlóra, és

beletúrt az egyik kőhalomba a fal alján. Amikor előhúzta a kezét, a tenyerén pár kődarab feküdt. Amíg válogatott, odaért Monas apó is. Norgen felmutatta neki az egyik követ. - Ezek a kődarabok!

Monas apó átvette. Alaposan megnézte, de semmi különöset nem látott rajta. Ugyanolyan lapos kavics volt, mint amilyen millió szám az udvaron feküdt.

- Ezek? - kérdezte. - Csak ez - helyesbített Norgen. - Mi ebben a különleges? - Nem tudom - felelte Norgen. - Akkor hogyan ismerte fel?

- Iderejtették őket. - A többi alá - hagyta jóvá Monas apó. - De mi alapján különböztette meg ezt a többitől? - A szagáról. - A szagáról - bólogatott a mackótermetű varázsló, mint aki érti. - Talán ezekkel ide csábíthatnánk párat - állt fel Norgen, és a tenyerével megtisztította az öltözékét a portól. - Ha

felerősítenénk a vágyukat ezek után a különleges kövek után. - Próbáljuk meg! Fent Norgen előzékenyen kinyitotta Monas apó előtt a szobája ajtaját. Aztán leültette a varázslót, hogy ne

legyen láb alatt, miközben ő dolgozik. Egy tégelyből koszossárga kenőcsöt mért ki, szétkente az asztalon, majd megszórta zöldes színű porral. Ezután egy rovátkáit fakéreggel hat, közel egyenlő részre osztotta a foltot. A szájába vett valamit teleszívta a tüdejét levegővel, és azt a valamit az asztal lapja fölé fújta. A kenőcs, mint egy lepel, a levegőbe emelkedett, s hat részre szakadt. A részek feldagadtak, és kisvártatva bizonytalan formájú ködpamacsokként lebegtek Monas apó orra előtt.

- Majd ezek elhozzák őket - mondta ekkor Norgen, és apró kézmozdulatokat tett. Monas apó arra gondolt, mennyit is hadonászik a másik.

A lebegő gömbök felszínébe hajszálnyi ráncok vésődtek. Tudatfonalak, amint Norgen elmagyarázta. Szuggesztióval felerősítik a lények érzelmeit, kielégíthetetlen vágyat ébresztenek bennük, és elhozzák őket ide a várba.

Norgen kihajtotta a gömbjeit az ablakon, majd így szólt: - Most már nincs más dolgunk, csak várni. - Időnk van - válaszolta Monas apó, és úgy érezte, mintha erőfitogtatáson venne részt. -Messze még az este. Norgen rápillantott, majd elfordult. - Megpróbálok az ellenség nyomára akadni. Egy kört rajzolt a padlóra. Két vonallal kijelölte az égtájpárok irányát, és a középpontba egy faragott fejet

helyezett! Látszott, hogy a fej egy szoborról törött le, vagy törték le. Az egészet egy kupából vízzel körbelocsolta, és afej fölé rakva a kezét koncentrált.

- Sehol senki - mondta később. Mona apó bólintott, és kortyolt a poharából. Norgen kipillantott az ablakon, ellenőrizte a nap állását, aztán

Visszafordult a köréhez. Egy ecsettel megtisztította, majd az italába mártva ugyanazt az ecsetet, felkente vele a körön belül a padlót. Dolgavégeztével a foteljébe süllyedt, és a két kezét a mellén összekulcsolva várt. Egy idő múlva, amikor már Monas apó azt hitte, alszik, kinyitotta szemét, és megszólalt:

- Sok mindent nem értek - morogta. - Ha valóban támadás várható, mit kívánt Öntől az, aki ideküldte? Ha én most nem lennék itt, mihez kezdene? Ezenfelül én hiszek a szkimek ígéretében, és ha az nem csak mese, az esetben nincs szükség Önre. Ha pedig nem lesz támadás, akkor még úgy sem

- Homályos pontok nálam is akadnak - válaszolta Monas apó. - Például az, hogy milyen minőségben van itt egy ilyen kiváló mágus?

- Mint egyszerű megfigyelő... - De néha csak közbe szokott avatkozni? Segíti a fejlődést, esetenként rendet teremt... - Soha. Láthatatlanul járkálok közöttük, csak figyelem a szokásaikat és az életüket. - És mindezt miért? - hajolt előre Monas apó. - Érdeklődés. Kötelességtudat az utókorral szemben. - Hogy valaki így vesztegesse el az idejét! Egy olyasvalaki, aki képes a világok között közlekedni! Norgen megvonta a vállát. - Inkább ezt, mint harcok és csaták közepette trükkökkel támogatni az egyik hatalomra éhes zsarnokot a másik

ellen. Vagy hontalanul bolyongani fegyveresekkel őrzött utakon; küzdeni kisstílű rablókkal, orgyilkosokkal sötét sikátorokkal átszőtt bűzös városban. Semmi értelme. Itt béke van és nyugalom, azt csinálok, amit akarok.

- Hogyan talált rá erre a világra?- érdeklődött tovább Monas apó. - Számításokkal, kitartással, szerencsével... Nrogen hirtelen ötlettől vezérelve felállt. - Jöjjön, megmutatom az ígéretet! Kivezette Monas apót az épületből termek, szobák, lépcsők, folyosók egymásba kapcsolódó, zegzugos

labirintusán át, azután átsétálva több belső udvaron, felkapaszkodtak a kapu közelében a várfal tetejére. Ott pihenniük kellett egy keveset, mert Monas apó mackótermetének köszönhetően alaposan kifáradt a mintegy ezer lépcső megmászásától. Ezután a falak tetején mentek őrhelyeket kerülgetve és rondellákon áthaladva. Megkerülték a fél várat. Közben Norgen néha-néha a napra sandított, és amikor úgy vélte, Monas apó nem látja, fürkésző pillantást vetett annak arcára.

Ám Monas apó minden egyes alkalommal észrevette. Hírhozó landolt mellettük a kővéden, és emberi nyelven szólalt meg: - Kelál! A Trkíit-öbl krayékén nincs idegn mzgás - kvartyogta, mire Norgen kiküldte a tenger fölé, nézzen ott is

szét. Folytatták útjukat, s nem sokkal később egy keskeny lépcső tetejéhez értek. Lementek rajta, majd egy

alacsonyabb fal tetején a vár belsejébe fordultak. - Ez egy belső várfal - mondta hátrafordulva Norgen. Csak egymás mögött haladhattak. Mellettük jobbról is,

balról is rögtön a mélybe zuhant a fal. Egyes tornyok olyan közel voltak, hogy meg lehetett érinteni az oldalukat, viszont másoknak csupán távoli teteje látszódott. A látvány fenséges volt és szédítő, csak a külső várfal és a rondellák emelkedtek föléjük, ezeket azonban már maguk mögött hagyták.

Hamarosan újabb fal zárta az utat, egy belső bástya. Annak párkányán oldalaztak tovább, míg egy erkélyhez nem értek.

A toronyban talán évszázadok óta nem járt más Norgenen kívül, ez azonnal látszott. Csupasz, megfeketedett falak, a padlón vastag porréteg, amely összeszáradt madárürüléket rejtett, és két sornyi beomlott szélű lábnyom, ami arról tanúskodott, hogy a mágus egyszer, de csak egyszer, már áthaladt erre. Két szintet mentek lefelé, s akkor Norgen kivezette Monas apót egy másik oldalon nyíló erkélyre.

Szemben velük egy épület hátsó, ablaktalan fala állt, s ez a mai tele Volt különös alakokkal. - íme - mutatott rá Norgen. - Az ígéret. - Hol? - Itt a falon. - Képekben? - Nem: Ezek írásjelek, ősi szkim írásjélek. Felülről lefelé olvasandó. - És hol kezdődik? - Középén, és addig a madaras sorig tart. Az ígéret az első öt oszlop. A másik három a fogadalomtétel. Most már Monas apó is felfedezte, hogy bonyolultabb ábrával áll szemben a szkimek életéből vett eseménysor

egyszerű ábrázolásánál. Megfejtésére azonban még csak kísérletet sem tett. - Hogyan jött rá, hogy mit takarnak a figurák? - kérdezte. - A levegőben van - Norgen körbemutatott, és Monas apó rájött, hogy most nem a szaglásra céloz. Úgy döntött,

hogy elfogadja a magyarázatot. A hullámzó vonalakat, a kiismerhető és kiismerhetetlen formákat nézte, az állatokat, a szkimeket (négy púpos

alak a négy sarokban), a díszítésnek vélt leveleket, és pontokat, amelyek csillagokat vagy szemeket ábrázoljak. És

megérzett ő is valamit, ami a fal felől áradt felé. Hatása alá került, s ha gyengén is, de érzékelt égy réges-régi igazságot, s egy erőteljes akaratot, amely legyűrni készült őt, de előbb kutatón körbelengte. Aztán a varázs megszakadt.

Az ígéret egy alakja levált a falról, s a mélybe zuhant. Norgen összerezzent. Monas apó is kizökkent felszínes kábulatából, észlelte a zavart. Repedések lazították meg az ábrát, a darabok egyre sűrűbben hullottak alá: a fal egyre nagyobb területen vált üressé. A lepuszulás folyamata a végén már követhetetlenül gyors volt.

Norgen megfordult, és eltűnt a bástya belsejében. Monas apó az erkély széléhez ballagott, kihajolt oldalra, és látta, ahogy a mágus két emelettel feljebb kilép a párkányra.

Monas apó visszafordult az ígérethez, még időben, hogy szemtanúja legyen az utolsó darabok leválásának. Aztán követte Norgent.

Norgen épp a földre rajzolt ábrája mellől tápászkodott fel, amikor Monas apó a szobába lépett. - Jönnek - mondta szárazon, és a padlót tarkító apró piros foltokra mutatott. A foltok három irányból fogták

közre a fejet. Hirtelen megszaporodtak. - És egyre többen. - Hogyan? - csodálkozott Monas apó. - Még nincs éjszaka! - Félretájékoztatták - felelte Norgen. - El tudom képzelni - sötétedett el Monas apó tekintete. - Nézzük meg a behozott őslakosokat! A hat lény egy szomszédos terem legtávolabbi sarkában gubbasztott. Párosával voltak a három fajból. A levegő

vibrált a félelemtől, amikor a két férfi belépett.

Monas apó megnyugtató dolgokra gondolt, így támogatta Norgent, aki lassan, óvatosan közeledett a sarokhoz. A mágusnak egyre sűrűbb közegen kellett átvergődnie. Nem ehetett túl közel.

Majd félig éneklő, félig kántáló hangon megpróbált hatni a lényekre, mégis csupán ijedt hallgatás volt a válasz. De Norgen nemcsak énekelt, valami mást is tehetett, mert Monas apó tagjaira fáradtság nehezedett. Egy pillanatra levertté vált, aztán olyan erős örömérzést kapott, hogy alig tudott uralkodni az arcvonásain.

Hiába. Ami Monas apóra hatott, az az itt élőkből merev elzárkózást és menekülési szándékot váltott ki. Norgen kisvártatva visszafordult, és haragosan legyintett.

Ugyanekkor két hírhozó lebbent be a helységbe az ablakon át. Odatotyogtak a mágushoz. - Egy serg hat hadszlop - közölte az egyik alig érthetően. - Egy hadszlopban vannk hatvnn. - Amikor kijöttünk a szobámból, akkor már vagy negyven vörös csepp volt a padlón - mondta Norgen. - Ezekkel

pedig semmit sem kezdhetünk. - Negyven - morogta Monas apó, és gyors fejszámolást végzett. - Az pillanatnyilag tizennégyezer ember. - Nem bert! Szkimk. Norgen Monas apóra bámult, aztán káromkodva kirohant az ajtón. Monas apó nem látta értelmét annak, hogy

kövesse. Nem látta értelmét semminek. A legésszerűbb az volt, amit tehetett, hogy megnézi magának az errefelé vonuló szkim seregeket.

Útközben az udvaron látta Norgent, ahogy egy zacskónyi zörgő kaviccsal és egy üveggel felvágtat egy külső lépcsőn. Aztán a mackótermetű varázsló felmérte a várfal tetejére vezető, előtte álló lépcsőfokokat, és nagy sóhajtással nekiindult.

Félúton megállt, és lenézett, hogy min is ügyködik Norgen. A mágus egy ház tetején állt, és kavicsszilánkokat szón szét. Talán annak a fejnek a szilánkjait, amelyet korábban a körbe rakott. Majd a szájába töltött az üvegből valamilyen italt, s az udvar fölé fújta. Köpenye szárából, előkerült egy pálca, és mennydörgés verte végig a visszhangos falakat. Felhő emelkedett a vár fölé. Egy röpke zápor áztatta meg az udvart, a falakat és Monas apót.

Minden eredmény nélkül. - Ez is maga miatt van! - kiabálta fel teljesen kikelve magából Norgen.

Monas apó egykedvűen folytatta az útját. Hátrasimította a homlokára tapadt vizes hajtincseit, s pár dörzsölő kézmozdulattal kicsavarta rövid szakállából a vizet. Fok fok után fogyott a lába alatt.

Norgen eltűnt valamerre. Amikor Monas apó egy másodpercre újfent megpillantotta, éppen egy másik öltözetben rohant át az udvaron.

Jelekkel átszőtt köpeny, fénylő csizma, s valamilyen fejfedő volt rajta, két kezében pedig egy-egy görbe bot. - El innen - üvöltötte a hírhozók egy csapata felé, amelyek élé akartak leszállni. Monas apó kimerülten dőlt fent a mellvédre. Erősen zihált, és teljesen lefoglalta, hogy a friss levegőt megtartsa

a tüdejében. A nap még most is ontotta magából a meleget. Mit nem adott volna Monas apó azért, hogy ismét otthon

ülhessen kényelmes hintaszékében, és a naplementét szemlélhesse, megszokott hegyei fölött! Ki nem állhatta a sík vidékeket. Az első szkim sereg már látható volt a távolban.

Ott sárgállottak szemben, a láthatár szélén. Gyorsan közeledtek. Amikorra meg lehetett különböztetni a gyalogosokat a hátason ülőktől, addigra már az ég alján mindenütt ott húzódott a sárga csík.

Ez már hússzor tizenötezer, gondolta tompán Monas apó. Mit akarnak? Miért ellenük jönnek? És hogyan állítsák meg őket, de egyáltalán... Monas apó azt sem tudta, meg kell-e állítani őket?

Kétség sem férhetett támadó szándékukhoz. Fegyvereiken visszacsillant a nap. Megállíthatatlanul közeledtek, bekerítették a várat. Nem fognak várni estig, ez is biztos, volt. És Monas apó ekkor rájött, hogy az ezer éve kőbe vésett Ígéret szkim serege ellenük vonul. Az új lakosok megsegítésére jönnek. A vár megtámadása, a nap megállítása az égen, annak a hat lénynek az elrablása, mindez elegendő indok. De talán ha megjelenne az igazi ellenség, akkor azok ellen fordulnának...

- Ezt elrontottuk - mondta hangosan Monas apó, és a nap újból megindult égi vándorútján. Most, hogy tudni vélte, mi zajlik körülötte, szólni akart Norgennek, hogy engedje el a lényeket, ha eddig még nem tette meg, de hátrafordulva megdermedt: a mágus ott állt mögötte.

Monas apó az első pillanatban azt hitte Norgen az, aztán rájött, hogy mégsem. Kísértetiesen hasonlított rá, de nem ő volt. És nem egyedül! Sorban a várfalon egymástól egyenlő távolságra ott sorakoztak Norgen ősei

Mozdulatlanul álltak, tekintetük a távolba eredt. A harchoz a mágus feltámasztotta saját őseit. - Újabb hiba - morogta Monas apó. Az esttel megjönnek a betolakodók, csak várni kellene. Ölbetett karral várni,

s addig talán a szkimek sem támadnának. - Norgen! - kiáltotta Monas apó. A várudvar fölé hajolt. - Norgen! - Hagyja abba! - szólt rá a mellette álló alak. - Ez elsietett lépés volt, Norgen! - Fogja be a száját! Maga miatt történt mindez! Ha nem keveri meg a dolgokat!... - Hamarosan itt az ellenség... - magyarázta volna Monas apó, de nem mondhatta végig. - Nem lesz semmilyen ellenség - felelte a másik, és mielőtt a szemében kihunyt volna á tűz, egy másodpercre

még megvillant. - És számítson rá, hogy nem fogok elfeledkezni magáról! Időközben a szkimek gyűrűbe zárták a várat. Norgen nem várta meg, amíg megostromolják. Kinyittatta a

csapóajtót: Monas apó előbb hallotta a lánc csikorgását, aztán már nemcsak hallotta, de érezte is a vastag kőfalak továbbította döngést. Mikor lett felhúzva? - töprengett el egy röpke másodpercre a varázsló, aztán megpillantotta a pallón kizúduló emberi sereget.

Szemben a szkim hadak is mozgásba lendültek. A gyalogosok egyenesen Norgen ősei felé tartottak. A mágusok hatalma magasan fölötte állt a szkimek fegyvereinek, de jóval kevesebben voltak, így szétszóródtak.

Villámok cikáztak á mező felett. Sistergő hangjukba dörrenések is vegyültek, a levegő egy-egy csomója robbant szét a szkim hadoszlopok közepén. A kiszáradt gyom hamar meggyulladt, de nem éghetett sokáig, a kavargásban eltaposták a tüzeket.

Monas apó fejcsóválva nézte a küzdőket. Egy mágusra ezernyi szkim is jutott, de az elején a küzdelem kiegyenlítettnek tűnt.

A csapóajtót felhúzták, a szkimek mégis bejutottak valahogyan a várba. Monas apó ezen egyáltalán nem csodálkozott: ők építették, jól kellett tehát ismerniük. A harc hamarosan kiterjedt a várudvarra is.

Hiába vágtak le Norgen ősei ellenfeleikből ötvenet, máris ott termett száz. A szkimek megszámlálhatatlanul özönlöttek mind a négy égtáj irányából, s még az égtájak közül is. A mező sárgállott tőlük, és por szállt lábuk nyomán a levegőben. A porfelhő lassan beburkolta a várat is. Monas apó, aki addig figyelemmel; kísérhette a kívül és a belül zajló eseményeket egyaránt, hamarosan már alig látott valamit. Kénytelen volt varázslathoz nyúlni, hogy elhessegesse a közeléből a porszemcséket, de ezzel mag ára vonta a szkimek figyelmét.

Már a várfalakon is dúlt az elkeseredett küzdelem. A szkimek hamar odaértek Monas apóhoz. Körbefogták, és mereven figyelték..

- Nem, én nem - mondta kényszeredett mosollyal a varázsló, és kifordított tenyerét a melle elé emelve elhatárolta magát mindentől. - A korábbi is tévedés volt!

Monas apó nem avatkozott bele a küzdelmekbe, viszont itt sem maradhatott. Körülötte mindenütt harcoltak. Óvatosan kerülgette a harcoló csoportokat. Ha nem volt elég hely, akkor inkább megvárta a küzdelem végét, amely csak egy lehetett: a szkimek kihasználták a mágus legelső megingását, és behatolva a pajzsa alá semlegesítették annak erejét. Utána már túlerejükkel győztek, de nem is küzdelem volt ez a szkimek részéről, hanem inkább öngyilkosság, mert egy-egy mágus kézmozdulatával tízezernyi szkimet is megölt, mielőtt hibázott volna. Igaz viszont, hogy a szkim szellemek nem halhattak meg, csupán elenyésztek.

Monas apó kitekintett a mezőre, de a porfelhőn túl csupán sárga foltokat látott. Mellette a szkimek éppen elkaptak egy mágust. A lendület elvitte Norgen ősének a kezét, és időt vesztett. Pár pillanat alatt vége lett: darabokra vágták, és testrészeire szkim pajzsok kerültek.

Monas apó gyomra felkavarodott, és önkéntelenül is felhörrent. A szkim szemek egy villanás alatt rászegeződtek.

- Itt sem vágyok - mondta Monas apó gyorsan, és sietősen odébb állt. Jóval arrébb nekidőlt a falnak, és miközben fogai között porszemcséket ropogtatott, arra gondolt, ideje lenne hazatérni. így van ez rendben, a feladatát teljesítette. Ám előtte kíváncsi volt még valamire, ahhoz viszont mindenképp ki kellett várnia a csata végét.

A túlerő győzni fog, ez mostanra már kétségtelenné vált. Monas apó szétzavarta a vár fölül a porfelhőt, hogy megnézze, merre kell mennie. Ekkor látta Ameton Norgen-t utoljára,..

Hamarosan már annak a keskeny falnak a tetején haladt a vár belseje felé, amely az Ígérethez vezetett. Középtájon összefutott pár szkim szellemmel, akik egy mágusra kapaszkodva megbénították annak hatalmát. Monas apó türelmesen várt, hátha megoldódik a patthelyzet, de amikor egy idő múltán ott billegtek előtte még mindig, türelmetlenül közelebb lépett, és egy észrevehetetlen mozdulatával a mélybe küldte a csoportot. Aztán körülnézett, látta-e valaki.

A csatazaj csökkent. Egyre kevesebb villám hasította át a por homályát, és a dörrenések is ritkábbak lettek. A fegyverek csattogása is elhalkult.

A toronyban teljeseri sötét volt, mintha nem is délután lenne még. A varázsló ingujját orrára szorítva óvatosan lépkedett, nem akarta még a talpa alatti évszázados mocskot is megízlelni.

Emlékezete alapján ment élőre, és gond nélkül megtalálta a lépcsőt lefelé. Pár fok után azonban egy felfelé igyekvő néma szkim csapat majdnem legázolta. Ezután Monas apó is szaladt. Minél előbb szabad levegőre, akart kerülni. De még egy ilyen rohamot ki kellett állni, amíg az erkélyhez ért.

A szemközti fal csupaszon állt előtte. A varázsló ekkor megérzésére hallgatva lepillantott, és tanúja lehetett egy kékes színű villanásnak pontosan az erkély alatt a mélyben.

A csata zajai ezután hamar elültek. A sárga ruhás, púpos alakok hamarosan ellepték a várat, és hozzákezdtek a romok eltakarításához.

Monas apó figyelmét halk reccsenés vonta vissza a falra. Mintha domborodott volna rajta valami, de aztán a csend ismét olyan mély lett, hogy Monas apó azt hitte, csupán képzelődött. Kis idő múlva a fal egy másik pontján újra mozgás éledt, de hamarosan az is megszűnt. Monas apó türelmesen várt.

Hosszú nyugalom után középen, felül kipattant egy dudor, és innen indulva viharos gyorsasággal vonalak és alakok bontakoztak ki kígyóként kavarogva.

Más ábra született, de Monas apó tudta, hogy ugyanarról van szó. Csak erre volt kíváncsi. - Szóval már az sem volt igaz, hogy egyvalami nem igaz - mondtam. Együtt próbáltuk meg kibogozni a szálakat. -

Semmilyen emberi sereg nem, fenyegette a világot, ugye? - Norgen gondolatolvasó volt - bólintott Monas apó. Az ablak előtt állt, és furcsán ejtette a szavakat: valamilyen

édességet rágcsált. - Ezért kellett félrevezetned. Kint jéghideg cseppekben zuhogott az eső. Monas apó szerint a felmelegedés miatt. Havaznia kellene inkább. - Volt egy délutánom arra, hogy boldog öntudatlanságban megakadályozzam Norgent, hogy átvegye a

hatalmat abban a világban. - Mit akart ott? - kérdeztem. - Uralkodni. Saját világa lett volna, amit később benépesíthet. Az őslakosokat megfélemlíti, nyomorba taszítja.

Szerintem alaposan belejátszott a félelmükbe. - És hogyan tudta volna megszerezni magának azt a világot? Valószínűleg meg akarta idézni a legyőzött sötét hatalmakat az Ígérettel szemben. A szellemseregnek a valaha

megláncolt, feldühödött démonokkal kellett volna harcolnia, s csekély esélye lett volna a győzelemre. Ezt akadályoztam meg én. Előbb jött a szellemsereg, és Norgennek már csak arra volt ideje, hogy saját őseit idézze meg.

- Norgennek nem volt ideje kiszabadítani a démonokat! - kiáltottam a felismerés örömétől harsányabb hangon. - Ezt mondtam - felelte fáradtan Monas apó, - Az átverés az volt, hogy Norgen az emberi seregre várva segített

nekem, de a szkim szellemek ellenünk jöttek. Mi keltettük életre az Ígéretet. Gondolkodtam egy keveset, aztán rákérdeztem: - És vele mi lett?

- Amikor utoljára láttam, egy térfeszítő varázslatba kezdett. Azt hiszem, sikerült meglógnia. De bízom benne, hogy elveszett valahol a világok között...

A Bosszúálló Monas apó átvette a gondosan összehajtogatott, majd egy hatalmas vörös pecséttel lezárt üzenetet és rám

nézett: — Egy levél mondta gyanakodva, és el kellett ismernem, hogy joggal gyanakszik. - Te ugye tudod, milyen feladat van benne?

Egyszerűen képtelen voltam igent bólintani, így hát álltam bambán tovább. - Miért is lenne másképp! - sóhajtotta Monas apó lemondóan. - Ne most bontsd fel!- nyögtem ki a bénultságból felocsúdva, amikor, a mackótermetű varázsló a pecséthez

nyúlt. Nem bíztam benne, hogy közmondásos hidegvérét megőrzi akkor is, ha meglátja az üzenetet, amit kézbesítettem neki. .

- Hanem mikor? - kérdezte metsző hangon, de mosollyal arcán. Ettől a mosolytól a tiszta kék égbolt odakint a hegyek felett, mint tükör pattant meg és hullt darabjaira. Legalábbis meg voltam győződve róla, hogy ez történik pillanatokon belül.

- Most elmegyek — intettem kifelé. — Kijönnél a tornácra, Monas apó? - Miért? - Biztos akarok lenni benne, hogy addig nem bontod fel, amíg el nem tűnök az ösvényen. . - Rendben. - De ne bontsd fel! - Rendben! Így is lett. Kimenekültem a házból, és megkezdtem a leereszkedést a hegyről. Sűrűn hátrapillantgattam, de

Monas apó csak furcsán mosolyogva nézett utánam. Amikor elvesztettem szem elöl, elhatároltam, hogy ha nem muszáj, életemben nem dugom erre az orromat többé. .

Monas apó arcáról azonnal leolvadt a mosoly, amint eltűntem a fenyők mögött az Ösvény távoli

kanyarulatában. Lassan megfordult, és beballagott a házikóba, mert metsző északi szél kelt szárnyra a hegycsúcsok között, és egyre Vadabbul cibálta á varázsló őszes üstökét: Bent az ablak előtt alaposan szemügyre vette a papírt, majd megtörte a pecsétet. Kihajtogatta a levelet, s rájött, hogy csupán egy üres lapot tart a kezében. -A versikéknél még ez is jobb - mondta aztán kis hallgatás után fennhangon, és megnézte a pecsétet, hátha azzal jut. valamire. Juthatott volna, ha tudja, kit rejt az a hatalmas, cirádás N betű, amit a vörösre színezett viaszba nyomtak.

De nem tudta. Oldaltáskájához nyúlt, és előkotorta drótkeretes szemüvegét. Az orra hegyére helyezte, és a nagyító lencséken

át félig lehunyt szemekkel még egyszer megvizsgálta a levelét. -Egy nem-üzenet, amellyel üzennek valamit - vázolta fel a helyzetet, és elővette a pipáját. Sokszor hatásosabb volt bármilyen varázslatnál, ha pipázhatott. Lassan megtömködte, aztán egy mikro tűzmágiával rágyújtott. Leült kényelmes hintaszékébe, amelyet még a Timarnon mocsaras mellékágának nádjaiból készített egy kétszáz éves mesterember, s némi pihentető-mágiát font a széket megerősítő kötelek közé. Monas apó ellazította tagjait, és csak a problémára koncentrált. Sok furcsa feladatot kapott már, és meg is oldott néhányat, de olyan feladatot, amelyben nem kell csinálnia semmit, még nem kézbesítettek neki.

- Pihenni, nézelődni - próbálta meg értelmezni az üres levelet. - Induljunk ki az eddigi esetékből - javasolta aztán. Letette a szemüvegét egy asztalkára, meglökte a hintaszéket, és billegett rajta pár percig.

-Jól van - egyezett bele, és elégedett volt, hogy meggyőzte önmagát. - Mi az az alapszabály, amivel minden eddigi történet leírható?

A szoba levegőjét ekkor már teljesen betöltötte a dohány édeskés illata. Kellemesen meleg volt, és a fából készült bútorok, vastag gerendafalak az igazi otthon érzetét keltették. Monas apó ilyen környezetben tudott igazán gondolkodni. Szeme végigsiklott a réges régi tudást, és mintegy tucatnyi világ mítoszait őrző könyvein, majd megakadt az ablakon kívül széltől remegő virágokon. Mindén békét és nyugalmat sugárzott. - Nyugton kell maradnom - mondta. - Eddig minden feladatom arra irányult, hogy megmentsek egy világot. Még akkor is, ha pusztítanom kellett...

Elhúzta a száját. -Most az ment meg egy világot, ha nyugton maradok.

Logikailag tökéletes volt a levezetés. Most, itt még hihetőnek is tűnt. - El tudom hinni - tette hozzá némi rosszmájúsággal, és bólogatott hozzá.

Ismét meglökte magát, és hintázott. Hol belemerült a pipafüstbe, hol kibukkant belőle. Rövid szakállát simogatta: néha felhúzta a fülére, néha lehúzta az állára. Mindeközben egyre komorabb arcot vágott.

Ha hitte is, amit kiókumlált, egyvalamit nem értett. Tovább szőtte a gondolat fonalat, és megakadt egy apró pontnál, ami aztán megkérdőjelezte az előző, meglehetősen kényelmes magyarázatot. Ez azonban felettébb zavarta Monas apót, aki szerette a hibátlan megoldásokat. Mágikus fonatú hintaszékében ücsörögve hirtelen úgy érezte, öreg már mindenféle kalandhoz. Aztán hozzátette magában, hogy nem is mindenféle kalandhoz, hanem csupán azokhoz, amelyeket az az idióta hoz, aki ezt az üres levelet is kézbesítetté.

Miután bólintott mind az utóbbi gondolatára, mind a jelzőre, visszatért a problémához. - Ha azt akarták, hogy ne csináljak semmit, miért kaptam a levelet? - morogta maga elé azt a kérdést, amire nem tudta a választ.

Letette a pipáját egy kis asztalkára maga mellé, aztán keresztbe fonta karjait melle előtt. Lassan eloszlott a füst, a varázsló mégsem látott tisztán. Hiszen hanem kapja meg ezt á levelét, akkor sem csinál semmit. - Eszem ágában sem volt elmozdulni innen!

Némi meddő töprengés után Monas apó úgy vélte, egy kis serkentőszer nem árthat, ezért felkelt, és kiballagott a konyhába. Onnan lépcső vitt a pincébe, ahol tíz-tizenkét hordócska állt azokkal á borokkal, amelyek olyannyira ízlettek a mackótermetű varázslónak. Sok világot bejárt életében, hiszen ismerte a létsíkok átjárhatóvá tételének varázslatát, számolatlan fajtájú bort végigkóstolt,, és képes volt még a felejtés koptatta évtizedek távolából is visszatérni egy-egy világba, ahol ízlett valamelyik. Kikönyörgött, kikényszerített, megvett, lopott ezekből a borokból aztán egy hordónyit, s hazahozta. A hordók oldalán feltüntette a származási helyet, ami felettébb hasznos volt, ha elfogyott az ital. Rendkívül spórolt mindegyikkel, ritkán kínált meg vendéget belőlük, az utóbbi tíz évben mindössze egyszer és egyvalakit: egy régi barátot; Most kiválasztotta az éppen kedvére való fajtát, leeresztett magának egy kancsóval, s eszébe jutott, mit is kellett tennie ezért a borért. Tizenegy éve volt, és akkor már legalább ennyi éve nem udvarolt nőnek. Kocsmárosnőnek pedig soha-életében. Ráadásul mekkora volt a szentem!

Megtelt a kancsó, elzárta a csapot, és felballagott a lépcsőn, vissza a hintaszékéhez, gondolataihoz. Egyszerű kristálypohárba töltötte a bordószínű nedűt, majd letelepedett a helyére. Aprókat kortyolgatva kereste a választ De csak egy újabb kérdésig jutott.

- Mit tettem volna, ha nem jíjn a levél? Az eddigi logika szerint ugye azért kapta az üzenetet, hogy maradjon nyugton, tehát olyat tett volna e levél

nélkül, ami- veszélyes lett volna másokra nézve. - Vagy legalábbis nem jó nekik - mondta hangosan:

Virágot öntözne, ebédet főzne, nézegetné a felhőket a hegyek felett, olvasgatna... Semmi különös. Vajon melyik lehet veszélyes egy másik létsíkra nézve?

Kockázni nem kockáztam volna - szögezte lehatározottan. Talán az ebéd? Nos jó, be kell vallania, hogy nem kitűnő szakács, de hát mindent tehetségünkhöz mérten

csinálunk. Ha pedig nagyon elszúr valamit, még mindig ott a mágia. Egy kis csalással nem árt senkinek; annak a tyúknak végképp nem, amelyik ott füstölög a tálon.

Ez az! Nyilván odaégette volna az ebédet, aztán a varázslat máshogy sül el. Mit is akart csinálni ma délben? Rántottát. Hát azt nem szokta elrontani.... Egy korty a borból, és Monas apó egy lépést visszahátrált töprengésében. Olvasgatna, Mit olvasgatna? Az

olvasás is veszélyes lehet! Felállt, kezében a pohárral a könyvespolchoz ballagott. Végigvizslatta a könyvek gerincét, megérintette őket.

Mihez lett volna kedve reggel, ha nem érkezik meg az üzenet és a kézbesítője? Milyen érzésékkel ébredt? Nem találta a papucsát és ettől ideges lett. Fekete mágiával foglalkozó írást a biztonság kedvéért ilyenkor nem

olvas. A jobboldali polcot tehát kihagyhatja a számításból. Aztán takarítania kellett, mert egy virágcserép felborult az éjszakai széltől. Á varázsló pillantása egy földművelésről szóló könyvre esett, amely ékes rigmusokban íródott, és amelynek szerzőjével egyszer felettébb érdekes beszélgetése volt,, természetesen egy másik létsíkon.

"Néhány régi szabályt mondhatnék még, ha nem unnád, ily kicsinységre ha nem restellnél ráfanyalodni." Nem, nem, ez a nyakatekert nyelv most tovább feszítette volna az idegeit, és különben is, már előkereste volna

akkor, nem várt volna, vele délutánig.

Később kint a kertben felfigyelt rá, hogy egy rágcsáló pusztítja a veteményt. Akkor gondolt arra, hogy kutyát kellene tartania. Miért is vetette el az ötletet? Talán mert eszébe jutott az a húsz évvel korábban megesett történet, amikor harminc kutyát vert szét, amelyek rátámadtak egy elhagyatott erdőben. Éppen nyulat nyúzott, hogy vacsorára megsüsse, amikor ráuszították azokat a dögöket. De akadt hasonló élmény, időben közelebb is: nemrég néhány rászabadított kutya elől egy kerítés tetejére kellett teleportálnia.

Mítoszokat olvasgatott volna ezen a délutánon? Kutyákról? Melyik világban kapnak fontos szerepet? Monas apó már emelte kezét a megfelelő könyv után, amikor megmerevedett, s visszakozott. Ha azért terelték

el a ügyeimét az üres levéllel, hogy ne olvasson könyvet a kutyákról, akkor most miért akar könyvet olvasni a kutyákról?

A feladat az, hogy ne csináljon semmit. - De biztos ez a feladat? - kérdezte az üres kristálypohártól, és gyorsan megtöltötte borral. De nehéz az örök kétkedők élete! Monas apó jól tudta, hogy az utóbbi idők világmentései, amelyeket úgy kézbesítettek neki szóban vagy írásban,

s ezzel együtt a megbízások is, álomból születnek. Aki a feladatokkal jön, megálmodja egy másik világ problémáját, hiszen a tudata képes átlépni a létsíkok határait, ha az érzékei kikapcsolnak; aztán leírja álmait, és felhozza ide a hegyre; mire a varázsló elmegy végrehajtani a feladatot, mivel képes a létsíkok között közlekedni.

- Lehet, hogy nem álmodott semmit? Vagy álmodott, de elfelejtette? Senki nem válaszolt. A mackótermetű varázsló arra gondolt, ahelyett, hogy itt tépi az idegeit

megválaszolhatatlan kérdésekkel, valami konkrétum után kellene néznie. Mondjuk még tüzetesebben megvizsgálni a levelet, és a pecsétet.

Összevonta a szemöldökét. A pecsét. A levélen pecsét volt! Tehát nem álombeli feladatot takar az üres papírlap. Ez egy küldemény, Nem feladat, hanem küldemény. Ezért kotródott el olyan hamar a küldönc!

Monas apó megmasszírozta halántékát, aztán két ujjával keresztberántotta szemöldökeit a homloka közepén. Hogy erre nem jött rá hamarabb! Alaposabbnak kell lennie!

Lezökkent a hintaszékbe, visszahelyezte orrára a szemüveget, majd ismét a fény felé tartotta a levelet. Átnézett a rostszálakon, hogy lássa megsértették-e papírt bármilyen láthatatlan tintával, vagy íróeszközzel. De a papírhoz hozzá sem nyúlt senki.

Talán valami mágiát alkalmaztak - vélte a mackótermetű varázsló, és elkezdett kísérletezgetni. Előbb tűznek, aztán különböző erőknek, tereknek vetette alá a küldeményt, s leste, mikor tűnik fel rajta egy aprócska vonal, vagy bármilyen jel, amely eredetére utal.

- Nézzük a pecsétet - mondta aztán, amikor már minden ötletből kifogyott. Kezébe vette a vörös viaszlepényt, és visszanézett a múltba, kinek a személyisége hagyta rajta jegyeit. Két személyt érzett, de sajnos az egyik olyannyira elnyomta a másik jelenlétét, hogy erről a másikról még azt sem lehetett megállapítani ember-e egyáltalán. A domináns személy pedig nem volt érdekes: a levél kézbesítője volt, aki mindent összetapogatva megnehezítette az azonosítást

- Még egy nyomorult levelet Sem tud elhozni - morogta Monas apó, és mivel más nem maradt neki, az N betűt nézegette, A pecsétet a lehető leghagyományosabb módszerrel nyomták a viaszba; ezt bárki és bárhol a világon megtehette.

Monas apó a pipája mellé dobta a levelet és a pecsétet, s a szemüvegét is, majd minden figyelmét a hintaszék nyugtató hatásának szentelte. Ha az a feladat, hogy ne csináljon semmit, hát nem fog csinálni semmit. Talán nem esik nehezére.

Ha viszont mégis történne valami, egy kis pihenés nem árt. Hamar elaludt, és amikor a kopogtatás felébresztette, azt sem tudta milyen napszak van éppen. Óra nem volt a

házban, így csak a nap állására hagyatkozhatott, de az ablakon kipillantva a napot sem látta: ronda, barátságtalan felhők takarták el az eget, és a távoli hegycsúcsokat. A mackótermetű varázsló feltápászkodott a hintaszékből, amelynek öblössége ilyenkor hátrányává vált, aztán az ajtóhoz csoszogott. Átpillantott a vastag faléceken, majd elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót.

Először a vihar szele csapta meg: rögtön elröppent az álom maradéka a szeméből., Összekoccantak a fogai. Egy bő lebernyeges, magas férfi állt kint, arcát eltorzította á maró fájdalom, amit az éles szél okozott a ruhája alá

bebújva. Egy hatalmas zsákot tartott a vállán, és súlya alatt meggörnyedve nézett fel a varázslóra, bár maga sem volt éppen alacsony termetű.

Monas apó intett, mert szólni még mindig nem tudott, hogy jöjjön be„ aztán amikor a hideg után a férfi is a házba került, a varázsló gyorsan becsapta az ajtót.

Az idegen óvatosan letette zsákját. - Vándor.., árus vagyok - dideregte. - És mit keres itt? - dideregte vissza Monas apó. A férfi levette köpönyegét, aztán beállította a sarokba.

-Egészen... átfagytam - mondta először, s csak utána válaszolt: —Lent mondták, hogy él itt valaki... - Nem veszek semmit - jelentette ki Monas apó. - Azért maradhatok, míg elmegy a vihar? A varázsló nem válaszolt. Az ablakból szemügyre vette a felhőket, aztán kelletlenül bólintott. - Két napig is eltarthat. - A virágokat nem kellene beszedni? - kérdezte az idegen. - Hidegtűrők. Jobban megsínylenék a meleg szobát - Monas apó az idegen elé lépett. - Kérem a kardját, és a

tőreit! .Az idegen engedelmesen lecsatolta a fegyvereit az övéről, a csuklójáról, és kihúzta csizmájából. - A hátáról is — figyelmeztette Monas apó. A zsák száját alaposan lefűzték, azt majd megnézi később. Abból

amúgy sem olyan egyszerű előkapni valamit. - Adom. - És csak miattam fáradt fel ide? - kérdezte faarccal a mackótermetű varázsló. - Annak, aki a hegyen egyedül él, sok mindenre lehet szüksége. Egy gazdag remete mindig jó üzlet. - Szóval ez a hír járja rólam. - És hogy meglehetősen mogorván bánik a látogatóival. - Ezt ki mondta? - Nem kellett mondani. Felfelé jövet egy észveszejtve menekülő fickóval találkoztam. Monas apó bólintott, és karján a fegyverekkel egy fémveretes szekrényhez lépett. Belehajította a vasakat a

szekrény mélyére, majd elzárta őket. - Salinnak hívnak - mondta az idegen, aki nyugodtan fogadta, hogy megfosztották fegyvereitől. Nem félt attól,

hogy a mackótermetű öreg ezek után rátámad. - Monas apó — mondta Monas apó. Nem látott Salinnál több fegyvert: az áruson csupán bő öltözéké, üres

fegyvertartói, és a mellén egy acélból vert napdísz maradt, semmi más. A varázsló Salin gondolatai közé is bepillantott amit ugyan elítélt, hiszen a vendégjog az vendégjog, de aztán azzal mentette magát, hogy egy vándorárus a lehető legritkább esetben vendég. Salin felszínes gondolatai világosak voltak, és egyértelműen arra irányulták, hogy eladjanak egy tucatnyi eladhatatlan, kacatot: nem tolvaj volt és nem betörő.

Ekkor Monas apó tekintete a levélre esett. Vajon köze lehet Salinnak a legújabb nem-feladathoz? Minden valószínűség szerint igen. Az üres papír azt jelentene, hogy ne vegyen semmit az árustól?

Ha ugyan árus egyáltalán; Monas apó ekkor vette észre, hogy egy karikagyűrűt hord Salin a kisujján. A gyűrűből mágikus hatalom sugárzott szét.. Valamiféle gyenge védőmágiát sejtett a varázsló, amire szüksége lehet egy embernek, aki az utakon éli le cseppet sem veszélytelen életét. S bár nem szokatlan az ilyesmi, mégis: az, hogy az árus rendelkezik egy mágikus eszközzel,nem siklott el Monas apó figyelme mellett. Sőt,, ismét eszébe juttatta a zsákot, amit oly kíméletesen tett le Salin, miután átlépte a küszöböt.

- Ki tudja?— morogta a mackótermetű varázsló - Lehet, hogy mégis veszek valamit. Salint meglepte a hirtelen fordulat, látszott a szemein. Aztán rutinosan elmosolyodott. - Ha kicsit átmelegedtem, megmutatom, mim van - és célzásként a bor felé nézett. Monas apó úgy döntött, nem fogja megérteni a célzást. A kandallóhoz ballagott, amelyben az előző esti tűz

hamuja szürkéllett. Félig elfordult a vándortól, és nehézkesen: leguggolt. Megkotorta a hamut egy vasrúddal, mire talált még néhány koszosfehér, hamuruhát öltött parázsdarabot, amelyek széttörve felizzottak. Előkészített faháncsokat szórt föléjük, és rájuk fújt A háncsdarabok gyorsan lángot fogtak, és kis idő múlva már barátságos, tűz ficánkolt a kandalló rácsai mögött.

- Megszomjaztam kissé a gyaloglásban - mondta ekkor Salin;. - Van friss tejem- ajánlotta Monas apó. - Isteni lenne máskór, dé most olyasvalamit kérek, ami átmelegít... belülről. - Csak nem bort? - Bort. - Van erősebb italom isi. - Pont megfelel...-és látom, hogy elő van készítve. Monas apó elővett egy másik kristálypoharat, és mértékletességet tanúsítva megtöltötte - félig. Átnyújtotta,

majd félreérthetetlen pillantást vetett Salin zsákjára. A kereskedő nem sietett. Tudta, hogyan fokozhatja a vevő kíváncsiságát, és azt is tudta, hogy meddig. Ráérősen

a szeme elé emelte a poharat, és gyönyörködött a bor szíriében. Majd az illatára volt kíváncsi, s csak ezután közelítette ajkához, és nedvesítette meg szája szélét. Nem szólt, de elismerően bólintott, és Monas apó nem tudta örüljön-e vagy bosszankodjon, hiszen úgy látszott, Salin értékeli a bor a minőségét.

A mackótermetű varázsló töltött magának is, és egy hajtássál kiitta. Aztán leült az asztal mellé, és hatalmas hidegvérrel megvárta, ahogy Salin elfogyasztja a magáét - cseppenként. Ujjaival mind¬eközben monoton ritmust vert a falapon, s mellé tépdeste kicsit a szakállát..

A vándorárus végre letette üres poharát, és a zsákhoz ment. Felemelte, az asztalra helyezte, s lassan kibontotta a zsák száját védő csomókat. Kisebb-nagyobb tárgyakat vett elő, lepakolta a varázsló elé az asztalra, és magyarázatot is fűzött mindegyikhez..

Voltak ott teljesen hétköznapi eszközök és mágikus hatalommal bírók is. Monas apó közönyös arccal vette szemügyre őket, nem nyúlva egyikhez sem. Salin vég. nélkül magyarázott, és dicsérte portékáját. Még félig sem pakolta ki a zsákot, amikor nekiszegezte a varázslónak azt a kérdést, hogy mi érdekli egyáltalán.

- Nem vagyok oda a mágikus ereklyékért - mondta eltöprengve Monas apó. - Mágikus ereklyék kihúzva - bólintott Salin, .és beleturkált á zsákba. Az egyik feléből áttolt valamit a másikba. . - Nem kellenek házimunkához szükséges dolgok sem. - Házimunka törölve- Salin újból csoportosított. - Nem szeretem a fegyvereket. - Semmilyet? - csodálkozott a vándorárus. - Minek egy remetének fegyver? - kérdezett vissza a mackótermetű varázsló naivan. - Bárki feljöhet ide ellenséges szándékkal - bizonygatta Salin.

- De minek? Erre a vándorárus sem tudott válaszolni. - Nem kellenek a dísztárgyak sem. Úgysem látja senki - folytatta könyörtelenül Monas apó. . - Az ember magának veszi őket, nem más kedvéért. Ezen a varázsló elgondolkodott. - Jobban szeretem, aminek haszna van. - Végre valami - mosolyodott él Salin. -...viszont meg van mindenem, ami szükséges. - Olyan ház nincs - felelte rezignáltan-Salin. - De tudok mutatni érdekességeket. Belenyúlt a zsákba, és egy két csőből álló, gyíkokkal díszített eszközt vett elő. Széthajtotta a két csövet. - Csiszolt lencsékből készült távolbalátó eszköz - fűzött hozzá használati utasítást, majd a hintaszék melletti

kisasztalra, s azon az összecsuklott drótkeretes szemüvegre mutatott: - Hasonló azokhoz a lencsékhez, ám ezekkel éjszaka is lehet látni, sőt a ködön át.

Mönas apó kifejezéstelen arccal vette át Salintól. Tartott a kézében már ilyet, bár azzal nem lehetett átlátni a ködön és a sötétségen. Forgatta egy ideig, hogy, megállapítsa honnan származik, majd az ablakhoz ment vele. A hegyre telepedő párafelhőt éppen átszínezte a közelgő éjszaka, így meg volt a lehetőség, hogy kipróbálja. Amikor aztán a szeméhez emelte a csöveket, Salin támadott.

A vándorárus ott haladt Monas apó nyomában, míg amaz az ablakhoz ment. Kezeit összefonta melle előtt, s mintha csak ez lenne a természetes, ujjait ráhajtotta a stilizált napra, amit bőrszíjak tartottak a melle előtt.

A mackótermetű varázsló két kézzel fogta a távcsövet, így emelte fel, s így nézett bele. Mögötte Salin szétválasztotta ölelkező karjait, és amit Monas apó nem látott: két hüvelykje kivételével a többi ujját éles acélkörmök nyújtották kétszeresére. Salin bal kezével Monas apó szívét, jobb kezével pedig nyakát vette célba... és szúrt.

A hideg fém behatolt Monas apó bőre alá, de ott elakadt Salin kirántotta, hogy ismét szúrjon, s bár a mozdulata a szem Számára követhetetlen volt, a varázsló gyorsabbnak bizonyult a pillantásnál. A távcsővel csapott hátra Sálin bal kezére. A jobbjával félreütötte annak jobbját, majd egy villanásnyi idő alatt összecsattintotta a távcső két csövét a vándorárus bal kezének fémujjain. Egy rántás elég volt hozzá, hogy az acélkörmök, amelyeket apró kapcsok tartottak a helyükön, lecsússzanak az ujjakról, némi húst magukkal szakítva. Monas apó megfordította a távcsövet, és Salin homloka felé hajította. Salin félrecsapta jobbjával,. de a körmök négy párhuzamos csíkban így is felszántották arcbőrét.

Salin nem vesztette el fejét, és újra támadásba lendült. Monas apó nem hátrált meg, hanem megragadta a torka felé irányuló/jobbot, és megrántotta. A körmök beleszaladtak a ház egyik gerendájába.

A bérgyilkos, mert a mackótermetű varázsló eddigre már rájött, hogy csakis az lehet a másik, átkulcsolta szabad baljával Monas apó nyakát, és satuba fogta. Maga felé rántotta volna, hogy befele fordítsa és kitörje a nyakat, ha a mackótermetű varázsló nem áll szilárdan a lábán. Monas apó azonban meg se rezdült, viszont azonnal lecsapott a falhoz szögelt jobb kézre. A körmök a fában maradtak, az ujjak azonban kiszakadtak: a kar meglendült, vércseppek szóródtak szét a levegőben. A lendületet kihasználva a varázsló egy csavarintással rögtön felfelé húzta a bérgyilkos balját. Ha Salin nem fordul ki, és nem engedi el Monas apá nyakát, kitörik a keze. Ezt nem kockáztathatta meg, hiszen kor ide vagy oda, az öreg remete kiválóan küzdött, nem akármilyen gyakorlottságról tévé tanúbizonyságot.

-A bérgyilkos hátraugrott, és ismét csak a napkoronghoz nyúlt. Apró kis tüskék vágódtak ki belőle Monás apó szemét véve célba. A varázsló bő házi ingét rántotta arca elé. Apró lökéseket érzett,, majd valamiféle méreg kesernyés szagát. A szövet megvédte, de felhúzva vakká tette. Salin ismét ugrott.

Monas apó megelégelte a dolgot. Taszító teret gerjesztett maga körül, s elégedetten nézte, ahogy a másik lendülete megtorpan, majd a bérgyilkos átrepül a szobán, és szemközt a falnak csapódik. A varázsló kihúzta a tüskéket ingéből és mint a megtestesült végzet közeledett Salin felé.

Ám amazt már valami védte a kívülről jövő támadás és mágia ellen. Elég volt vetni egy pillantást világító gyűrűjére, és máris kiderült honnan származik ez az erő.

Monas apó megsimogatta füle alatt a szakállát. - Gyere ki! - mondta aztán. Salin feleletre sem méltatta. Lecsatolta magáról a napkorongot, és feltépte ingét. Bőrére apró szörnyet

tetováltak, s kitárulkozásával minden ízében megmutatta az ocsmányságot. A bérgyilkos lassan hanyatt dőlt és várt.

A kis szörnyeteg megemelte a karját. Monas apó azt hitte a szeme káprázik, és közelebb hajóit. Az előbbi, tornamutatvány mintha kiszívta volna izmaiból az erőt, és kicsit lassabbnak érezte mozdulatait, de óvakodott attól, hogy hangosan közölje magával ezt áz észrevételt, amint azt gyakran megteszi.

Salin győzedelmesen vigyorgott. A mellére tetovált szörnynek a karja után hegyes fülei mozdultak meg, majd vérben úszó szemgolyóit a varázsló felé fordította.

- Undorító –mondta Monas apó. A lény elszakította fejét a bérgyilkos bőrétől, s mintha kitépett volna belőle egy darabot: saját teste lett. Aztán

leugrott a földre. Monas apó kiegyenesedett, és várta, hogy mit fog tenni a térdéig érő rondaság. Az körülnézett, megköszörülte a

torkát. Ide-oda lépegetett,táncolt, aztán kitátotta a száját. - Nem kap levegőt? - találgatott Monas apó.

A kis szörny villámgyorsan kidugta pofáját a kör védelméből, és óriási lángcsóvát fujt a varázsló felé. Monas apó erőterén nem hatoltak át a lángok, viszont tüzet fogott kényelmes hintaszéke, a szőnyeg, és a könyvespolc.

Előbb fellobbantak a lángok, aztán eltűnt a ház. Monas apó ott állt az esti félhomályban, a pára rögtön lecsapódott bőrére, a fagyos hegyi szél megrángatta öltözékét. Salin és a kis szörnyeteg nyugtalanul pillantott körbe, a homályban azonban nem lehetett kivenni, mi történt a házzal. Az egyik pillanatban még ott volt a tűz és a szoba melege, aztán az est hidege, és sötétség, a talpuk alatt pedig a jeges szikla.

És ismét megjelent a ház, és ismét a szobában voltak. Már égtek a könyvek, és a galériára vezető lépcső. Monas apó szeme résnyire szűkült, és látszott, hogy tényleg haragszik. - Szakadjatok meg! - mondta. Ólomgolyóként koppantak szavai, amelyek egyáltalán nem illettek tisztességben

megőszült fejéhez. A szörny aprókat röhhentett. Míg meg nem nyílt alattuk a föld. Monas apó akaratának engedelmeskedve a ház alatt kettészakadt a hegy. A faház gerendázata fájdalmas

recsegéssel repedt szét, és a haldokló nyögését hallatta; a lépcső leszakadt, a polcok felborultak. A feneketlen mélyből lelket dermesztő fagyos áramlat, csapott fel. Hiába volt Salin és a lény védőkörben, az nem tartotta meg őket a semmiben.

A bérgyilkos a magasba csapta karjait, mintha találna ott valamit, amiben megkapaszkodhat. Mindeközben a szörny a mellére ugrott, és belekapaszkodott Salin ruházatába, Csak egy lélegzet idejéig tűnt úgy, hogy lebegnek. Nem sietett segítségükre senki, üvöltésük elkísérte őket a szoba közepén megnyílt repedés aljáig!

Összezárultakor a rés legalább olyan félelmetes hangokat adott, ki, mint amikor megjelent. A szél orkánná erősödött a szobában és kioltotta a tüzeket. De semmi sem lett már a régi. A megperzselt gerincű, fehér húsukat feltáró könyvek, megnyomorodott fabútorok, füstölgő szövet és szőnyegdarabok nem hoztak vissza az otthon hangulatát.

Monas apó tehetetlenül, fordult körbe, és meglátta a földön hányódó pipáját. Odaballagott, lehajolt érte, s ekkor fura huzat húzott át a feje felett. Az ablakok érdekes mód sértetlenek voltak,

így felettébb különös volt a szellő. A mackótermetű varázsló felegyenesedett, és amit látott Salin szelleme volt - Ki küldött? - tette fel azt a kérdést, ami már igen furdalta az oldalát, csak valahogy eddig nem adódott rá

alkalom, hogy rákérdezzen. - A bosszúálló - felelte a szellem. - És ki az a bosszúálló? - Majd.megtudod, ha eljön...-- és támadt. - Ha eljön... — dohogott a varázsló, és egy fényelnyelő varázslatot küldött a szellem megjelenési formája felé.

Salin alakját felszippantotta ugyan a fekete gömböcske, de csak átlátszó körvonalai tűnték, el, ő maga láthatatlanul beérte Monas apót, és a testében megpróbált átjárót nyitni a túlvilágra. Ha sikerül neki, a kiözönlő démonok először a varázsló belsejét falják fel, aztán széttépik, hogy a kijussanak á létsíkra.

Monas apó csuklott egyet Érezte, hogy Sálin próbálkozik, s a szellemet elhagyva átteleportált a szoba túloldalára. Közben felrobbantotta a fényelnyelő fekete gömböcskét; mert rájött, hogy hibát követett el, jobb ha látja a szellemet, ezzel a módszerrel úgy sem szabadul meg tőle.

Ám nem csak Salin szelleme öltött formát előtte, hanem vagy tíz másik hajdanvolt bérgyilkos is megjelent. Ki tudja honnan szerzett erősítést? Mindenesetre Monas apóban felrémlett egy emlék.

- Ismerős módszer - mondta körbeforgatva a fejét. - Hogyan is hívták azt a szakállas fickót? Senki nem válaszolt, viszont felemelkedett a kandalló mellől a piszkálóvas, amellyel korábban Monas apó az azóta ellobbant tüzet felélesztette, és egyenesen a homlokának szegeződött; Miközben átszáguldott a szobán, a mackótermetű varázsló karikába görbítette, s a végén egyszerűen elkapta. Térzavaró mágiával felruházva hajította a szellemek közé, s azok össze is keveredtek egy időre: Salin alakja összekuszálódott, köldökére került a füle, a jobb lábfejé az orra alá, s egyéb testrészei más, egyéb helyekre; de maga a vaskarika tovább repült és belevágódott Monas apó egyik vitrinébe, ahol tégelyeit őrizte.

A poraim! - gondolta Monas apó összeszorított fogakkal. A virágainak akart kikísérletezni valamiféle tápszert. A porok ráomlottak a törött cserepek darabjaira és az üvegszilánkokra, majd szétszóródtak, a vitrinben, s annak

környékén. Aztán a polc felrobbant. Monas apó behúzta a nyakát. A szoba már romokban hevert: fa- és üvegdarabok mindenütt, az égett szőnyeget hirtelenomló pernyefecnik és

szürke hamuréteg borította. Égésnyomok és repedések a falon, és kerge szellemek középütt. A varázsló érezte, hogy egyedül nem boldogul; ezért felélesztette a ház védelmi mágiáját, s ezzel együtt a szellemeknek, határt szabott: e szobának a falait. A ház mágikus ereje gigantikus méretűvé nőtt a szobában tárolt könyvek, ereklyék erejéből táplálkozva. Úrrá lett a tárgyak, a tér, és az idő felett is. Monas apó a házra hagyta a leszámolást, s ő maga teleportált az egyik közeli hegy tetejére. Igazi ellenfele minden bizonnyal követi mozgását és megjelenik, de emellett nem lett volna célszerű a ház és a szellemek küzdelmének közelében maradni sem. .

Papucsa harmadnapos hóba süllyedt, amelynek-tetején recsegve tört szét a vékony, de kemény jégréteg. Talán soha nem járt még erre ember. Nem lehetett messzire látni, és nem csupán a sötétség miatt, a hegynek ezen a részén a felhő alja olyan közel volt Monas apó fejéhez, hogy ha a varázsió lábujjhegyre áll, akkor a feje elveszik a koszos-szürke pamacsban.

Vissza kellene menni csizmáért - gondolta Monas apó. Fázott a lába. - És mi van, ha nem jön utánam? - Túl tömények voltak a porok - jutott eszébe aztán teljesen logikátlanul, és hangosan ki is mondta a hegyi szélre

bízva a véleményét. A hangja nagyon magányosan csengett. ' És akkor beugrott, ki a bosszúálló! Látta maga előtt az arcát, és emlékezett a nevére is. Immár tudta, kit rejt az N

betű, és mi célt szolgált a levél. Norgen! - Ameton Norgen - hallatszott egy hang a magasból. - Ideje volt kitalálnod. Először egy cipő tűnt fel aláereszkedve a felhőből, azután még egy, majd egy köpeny alja, zsebre tett kezek, egy

öv, feljebb egy széles váll, s végül egy ápolt szakállal keretezett mosolygós arc. A másik jóval fiatalabb volt Monas apónál.

A mackótermetű varázsló még hideg lábbal is tisztán átlátta, hogy felesleges menekülni. De azonnal becsukta gondolatainak kapuját.

- Régóta kereslek - mondta Norgen győztes mosollyal. Monas apó valami miatt nem örült annak a mosolynak, és éppen rá akart kérdezni az okára, amikor egy erős

szélhuzat megtépte Norgen köpenyének a szárát, lebbent és csattogott a szövetanyag; eloszlottak a felhők a hegytető fölül, és a tiszta égbolton megjelentek mereven remegő képükben a csillagok.

A mackótermetű varázsló kicsit összébbhúzta papucsában a lábujjait, és nem kérdezett semmit, de várta a folytatást.

Ami ezután következett, az azonban nem fokozta jókedvét. Norgen háta mögött, a távolban egy izzó üstökös jelent meg, de furcsa mód nem az égből hullott alá, hanem a földről szállt fel. Monas apó viszonylag hamar ráismert az üstökösre, ám későn ahhoz, hogy bármit is tegyen; a saját házát látta a magasba emelkedni, amely elolthatatlan lánggal égett, aztán méltó halálként ezernyi darabra robbant szét. Hallani lehetett a szellemek túlvilági üvöltését, amelyben jelen volt a düh, hogy nem tudtak győzni, és jelen volt a mámor, hogy végre megszabadítja őket a pusztulás a szolgálatból; és látni lehetett ahogy az égő gerendák a csillagok fényét elhomályosítva zuhantak át a fagyos éjszaka égboltján.

A hidegvérű varázsló hirtelen Norgen felé fordult, és egy olyan lökéshullámot indított el, amely egész a holdig taszította volna a bosszúálló mágust, ha az felreppenve el nem kerüli a csapást. Éppen hogy megmenekült, válaszával azonban nem késlekedett: száz tűzsárkány nem okád olyan tűzet, mint amelynek lángjai végignyalták a hegycsúcsot elpárologtatva az összes havat, s majd izzásig hevítve az ősöreg sziklát. Egy időre olyan nappali világosság támadt a hegy tetején, hogy a falvakban lent kitódultak az emberek a házaikból, és tisztán látták egymás arcán az értetlenség és a döbbenet kifejezését.

Monas apó egy buborékban állta lángtenger közepén, és a tenyerét melengette. Emellett jobb lábát, s vizes papucsát tartotta a lángok közelébe, azután pedig a balt

Amikor Norgen kimerült, a mackótermetű varázsló vidáman intett felé. Arcától azonban leolvadt a mosoly, amint sötét lett ismét, vonásai épp oly érzelemmentessé válták, mint máskör.

Csak próbálgatták erejüket. - Mit tehetek érted? - küldte el üzenetét Norgen felé Monas apó. - Tudsz adni egy világot? - Nem. - Akkor azt, hogy meghalsz! Monas apó megérezte, hogy a jól ápolt külső fortyogó lelket takar. Aztán magára nézett és megállapította, hogy ő bezzeg nem az alkalomhoz illő ruháját öltötte magára, és amiben

van, abban sem a jól ápolt, és mindig kimért varázslót idézi fel. Vállat vont. Norgen egy őselemet, a levegőt fogta igába. Vihar söpört végig a hegytetőn, mindent magával ragadó,

határtalan vihar. Városokat döntött volna romba és várak omlottak volna össze alatta, ha városok és várak vannak a közelben. Az ilyen viharok szekereket görgetnek az úton, igásállatokat forgatnak a magasban, és embereket csapnak a kövekhez, túlélő ritkán akad. Monas apó képtelen volt elhárítani, de talán nem is akarta erejét védekezésben kimeríteni, így egyszerűen süllyedni kezdett, mintha nem sziklán, de valami mocsár közepén állna: egész a mellkasáig eltűnt a hegyben. Kővé dermedt, míg az orkán elzúgott felette.

Amikor csend lett végre, Monas apó egy fejrándítással oldotta testének merevségét, és egy viszketővarázslatot küldött Norgenre. Éppen csak idegesíteni akarta, hátha elveszti a fejét: Norgen felfogta és felismerte a varázslatot, majd csodálkozott: utoljára tanonc korában próbálkoztak nála hasonlóval Még választ sem küldhetett, és megérkezett a második csapás: a csupasz szikla alól egy talpcsiklandozó mágia érte el.

Életében nem találkozott még ilyen mágiával, de mire lerázta a lábáról, már üvölteni tudott volna az érzéstől. - Mi ez? - harsogta dühösen az éjszakába. Óriási pelyhekben hullni kezdett a hó. - Önuralom kell hozzá - jegyezte meg némi malíciával Monas apó, és egy kicsit jobban érezte magát.

Felhúzódzkodott, és kimászott a sziklából. Norgen egy egész harci szekeret varázsolt élő a semmiből, amelyen óriási buzogányokkal hadonászva három

üvöltő barbár közeledett. A sötétség elrejtette őket, de a hangjuk elárulta hol járnak. Monas apó felsóhajtott, és eltüntette a szekeret. A lovak szétszaladtak, a barbárok pedig a földön találták magukat.

Sikítva menekültek, amint megérezték az elolvadó havat a bőrükön. Monas apó tüsszentett.

- Megint megfáztam - mondta, aztán a náthát egy kis szellővel átfújta Norgen felé. Annak nem tűnt fel a szellő, ám egyszer csak facsarni kezdte valami az orrát.

- Norgen Monas apó tudatát támadta meg, hogy rájöjjön, mit tett a mackótermetű varázsló. Most azonban nem látott belé a gondolatokba, s a végső megoldás mellett döntött haragjában: agyhalált próbált okozni, de visszafordult rá a mágia, és lángra lobbant a haja. Apró kékes lánggal egy szempillantás alatt tövig égett.

Monas apó nevetését jól lehetett hallani. - Nevetsz? - üvöltötte Nogren. Komoly harcra számított, de eddig csak szórakoztak vele. - Á, dehogy - mondta nyugodtan a közelében Monas apó. A varázsló hangja egy kőből szólt. Norgen pozdorjává zúzta a követ, és ha rajta múlik az egész hegyet is szétrobbantja, de Monas apó hangja ismét

megszólalt. - És most kövess! .

Norgen a távolság és a sötétség takarásában elvigyorodott. Ha Monas apó látta volna, valószínűleg elgondolkodik azon, hogy amit tenni akar, azt nem használják-e ki ellene? Ez a mosoly ugyanis, a farkasok mosolya volt elharapott torkú áldozatuk felett.

A bosszúálló mágus régóta készült a leszámolásra: tudta, hogyha Monas apó túléli a szellemekkel való találkozást, és ha nem merül ki véglegesen a vele való harcban, Utolsó menedékként teleportálni fog, vagy síkot váltani. Norgen előre kiválasztott egy világot, amelyekben démonok hada, és kibírhatatlan forróság várta Monas apót. Igazi pokol, amelyből nincs szabadulás, csak el kell téríteni a mackótermetű varázslót eredeti céljától, és oda kell taszítani.

S most Monas apó távozni készült. Felemelte a kezét, és az aláhulló hópelyheket kétszer megkavarta. Örvényleni kezdett a levegő, és tükörszerű, szilárd anyag lett belőle. Monas apó belenyújt, és széthúzta, mint egy sátor száját. Ujjai eltűntek az anyagtalan, valami mögött, majd a varázsló átlépte a létsík határát.

Gyengén foszforeszkáltak körvonalai, mintha láttatni akarta volna, mit csinál. Norgen ismét felüvöltött, de nem a düh szólt belőle: - Nem szöksz meg! Monas apó után nyúlt, hogy beteljesítse végzetét, aztán ismét az egekig szökött benne a méreg. Tehetetlen volt

Monas apó térváltó mágiájával. Soha, nem látott még hasonlót, nem ismerte varázsszavait, nem ismerte a mágia lényegét. Győzelme pillanatnyilag semmivé oszlott, s hirtelen rádöbbent, most arra kell vigyáznia, nehogy ellenfele elszökjön. így hát arra koncentrált, hogy megtudja, melyik létsíkra távozik. Aztán kaput nyitott ő is a téren: egy kékes villanás kísérte, és lefojtott robbanás hangja, ahogy elszakadt ettől a világtól.

Mögöttük a levegőben kavargó hószemcsék elkezdtek nőni és gömbölyödni. Kis híja volt, hogy Monas apó előre nem zuhant, amikor a köztes térből kilépett arra a másik létsíkra.

Bosszankodnia azonban a hasraesés nélkül is volt miért: papucsos lábával egyenesen egy pocsolya közepén jelent meg, és nem egyszerűén át-, de teljesén elázott lábbelije. Az első pillanatokban ezzel volt elfoglalva, és körül sem nézett hol van: szeme sarkából hegyeket látott, amelyékét bevont az esti szürkület, és valahonnan a távolból békés dudaszót hozott feléje a szél:

Aztán kiderült, hogy egy csatatér közepén áll. . Kikecmeregve a vízből végre tudott mással is törődni, mint kényelmetlen helyzetével, és felszínesen körbepillantott. Tényleg ott Voltak a hegyek, s nem sokkal korábban eshetett is, mert mindenfelé pocsolyák tarkították a mélyedést: az lett volna csoda, ha száraz talajt ér a lába. Hideg volt a szél, csúnya szürke az ég, és egész barátságtalan a környék.

És némák azok az emberek, amelyek két szemközti dombtetőn egymást méregették. Az eget kék kisülés, villám vágta ketté. Ember formájú sziklák - gondolta Monas apó magától értetődően, aztán a sziklák felüvöltöttek, és lerohantak a

dombról. Mindkét csapat egyenesen Monas apó felé. Vártak már? - ez volt a mackótermetű varázsló következő gondolata, ám utána rájött, hogy egy ütközet

középébe toppant, és csak a csata előtti dermedt csend és a dudaszó miatt hitte azt, hogy békés a vidék. Gyorsan láthatatlanná vált. Norgen nem volt annyira szerencsés, hogy egy zavartalan, állott pocsolyába érkezzen meg. Egy bikafejes zászlót

cipelő fickó előtt jelent meg, és azonnal legázolták: vert külsővel tápászkodott fel a sárból, de csak azért, hogy a második sor még egyszer visszataszítsa oda. Aztán a rohanó sereg magával ragadta a mágust a völgybe.

Akárkik és akármiért is harcoltak, veszett küzdelem volí. Kardok csaptak össze kardókkal, támadások törtek meg pajzsokon, s ellen-támadások indultak mögülük. Bárdok, buzogányok zuhantak alá, de ha más nem adatott, puszta kézzel is harcoltak.

Monas apó mellett ketten fojtogattak egy harmadikat, aki a hátán feküdt: fejét a pocsolyába nyomták. - Menj á víz alá! - mondta az egyikük. Odébb egy pap állt, kezét kámzsája alatt tartva. Rövid kardot markolt benne, s egy hátratántorodó harcosnak

elmetszette vele a torkát. Aztán keresztet vetett. — Bocsáss meg, fiam! Monas apó ügy döntött, elég a szórakozásból, és meg kell keresnie Norgerit. Jobb, ha ő talál rá, mintha Norgen

őrá. A csatatéren ugyanis senki nem használt mágiát, egyedül Monas apó, és hiába láthatatlan az egyszerű halandók előtt, most egy mágus az ellenfele.

A mackótermetű varázsló tekintete azonban megakadt egy karddal ácsorgó fiatal, férfin, aki valószínűleg először járt csatában. -Ki küzd meg velem? - kiáltotta felemelt karddal. - Ki áll ki velem?

Mindenki elkerülte. - Halál a hitetlenekre! - üvöltötte valaki. Monas apó tovább forgatta a fejét, és hamarosan megtalálta Norgent: egy karddal harcolt, védekezett, hogy

meg ne öljék. Nem tudni miért nem törölte el az ütközetet minden harcolóval együtt a föld színéről, s miért hadakozott inkább, karddal, amelynek forgatásában nem volt annyira járatos, mint a mágiahasználatban. Teljesen lefoglalta a csata, és Monas apó már készülődött, hogy most odavág, amikor őt is lesodorták a lábáról.

Csak annyit lehetett látni, hogy az egyik tócsa vize minden ok nélkül felfröccsen, aláhull, s ez utóbbit úgy, hogy a cseppek levegőben apró kanyarokat tették meg.

Monas apó felnézett a sárból, és érezte, hogy végigfut a víz a hátán. - Senki nem küzd meg velem? - kérdezte az ifjú. - Menekül mind... Akadjon már valaki! - gondolta Monas apó.

- Gyere ide, kölyök! Állj ide mellém! - intett távolról a pajzsával egy fekete loboncú fickó, mielőtt rárohantak volna néhányan.

Monas apó felült, és nagyon rosszul érezte magát. Csak az vigasztalta, hogy Norgennek még rosszabb. Persze a bosszúálló mágus azóta máshová vágta át magát kardjával, és eltűnt a közelből.

Egy ló ágaskodott fel pár lépésnyire egy messzi villám fényénél, ez vonta magára Monas apó figyelmét. A nyeregben tagbaszakadt férfi ült, arcán vadállatias kegyetlenség. A fején ragadozó koponyájából készült sisakot hordott, s emellett rengeteg szőrme és fémsúly húzta vállát. Kardját egy normális ember meg se tudta volná emelni.

Leugrott a lováról, és az ifjú elé lépett, aki tapasztalanul hátrahúzta fegyverét, hogy csapjon vele. A hatalmas férfi azonban szúrt, s arcán a diadal és az élvezet vigyorával megforgatta a kardot a testben. Amikor kihúzta, az ifjú térdre roskadt.

A győztes felemelte fegyverét, hogy a másik nyakára sújtson, amikor egy szőke, hasonlóan nagydarab férfi a lendület erejével nekirontott, és eltaszította.

- Egyikünknek el kell pusztulni! - üvöltötte a koponyás hátrálás közben, majd eltűnt a rárontó harcosok alatt. Hát ellenfél az akadt - gondolta Monas apó, és lassan felállt. Nem így gondolta az előbb... Egy sebre való hosszú

távú gyógyítómágiát küldött a haldokló félé. Késve hat, de még néhányszor segíteni fog...! A csatazaj hamarosan alábbhagyott, az ellenfelek meghaltak vagy szétszóródtak. A mackótermetű varázsló

rögtön ráakadt Norgenre, aki egyenesen őt fürkészte. Az ifjú számára küldött gyógyítómágia elárulta Monas apó helyzetét. -

Ám Norgen nem támadt. Kimerülten támaszkodott kardjára, és hiába tudta, hol tartózkodik láthatatlanul Monas apó, nem csinált semmit. Megvédeni meg tudta volna magát, de a mindent eldöntő csapás meghaladta erejét. Ami pedig megmaradt, azt nem akarta elaprózni.

Monas apó ismét megmutatta magát. - Kövess! - intett Norgen felé, és megnyitotta a létsíkok közötti átjárót.

Norgen a biztonság kedvéért először utánanézett, s megnyugodva Vette tudomásul, hogy Monas apó célja egy napsütötte világ, s azon is egy hatalmas mező. Követte tehát, és megfogadta, hogy most nem szalasztja el.

A dobok hangja volt az első, amire Monas apó felfigyelt. Már akkor hallotta őket, amikor a tér szövetének repedéseinél megjelent, a fény, s a másik világból beszűrődő dobszó mellett, közvetlen a fülénél apró pattogás és. csengő hang jelezte, hogy hamarosan kinyílnak a következő létsík határai.

Sikerült - gondolta a varázsló, és hatalmas fűtenger tárult fel előtte, amelyben természetesen a hasán landolt. Felnyögött, inkább megszokásból, mintsem a hasraesés miatt. Mindig így szokott történni.

A fű olyan magas volt, hogy még akkor sem látott ki belőle, amikor felállt. Ez az apróság mégsem zavarta, hiszen sütött a nap, kék volt az ég, és a délutáni meleg levegő azzal kecsegtette, hogy öltözéke végre megszáradhat.

Elindult a dobok irányába. Járt már ezen a világon, és járt már ezen a helyen. Ismert itt valakit, akiről ugyan nem tudta, hogyan fogja fogadni, de reménykedett a legjobbakban. Végszükség esetén legfeljebb pánikszerűen továbbáll,

A különböző dobók hangja elvált egymástól. Az öblös puffogások közé vegyülő fürge tamtamok és pergő ritmusok mellett táncoló lábak toporgását is ki lehetett venni, és amikor Monas apó kiért a fűtenger szélére, hatalmas por, s a porfellegben óriási kavalkád és eksztázisban vergődő embertömeg került a szeme elé.

Monas apó megrángatta kicsit a szakállát, majd oldalra billentette a fejét és áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra és vissza. Aztán megköszörülte torkát, és belevegyült a tömegbe. Ha a középen emelkedő állványig akart eljutni, át kellett verekednie magát a tombolókon és a dobosokon. Megint csak az jutott az eszébe, hogy Norgennek nehezebb dolga lesz. Behúzta a nyakát, ne magasodjon ki a táncolók közül.

Egy mackótermetű varázsló azonban sok mindenkibe beleakad ilyén esetekben. Mire elérhető közelségbe került az állvány, számtalan ráakaszkodó, kifordult szemű táncolót kellett leráznia magáról, és legalább annyi őrjöngőt odébb taszigálni,- akik mind arcon, vállon, mellen és egyéb helyéken célozták meg. cséphadaró-kezükkel. Hamar elege lett a vallási ünnepekből: emberekből és dobokból egyaránt. Hasogatni kezdett a feje, és fülledtté vált a levegő.

S aztán megpillantotta azt, akit keresett. Amaz is meglátta őt - nem lehetett nem észrevenni egy céltudatosan törtető mackótermetű alakot a céltudatlanul forgolódók között — és egy intésére tucatnyi, csuhát viselő, kopasz férfi indult Monas apó felé.

A tömeg érdekes módon azonnal szétnyílt előttük,, egészen a varázslóig. A csuhások körbevették Monas apót, majd mint egy foglyot felkísérték az emelvényre.

A mackótermetű a varázslónak tetszett a dolog. Már éppen nem kapott levegőt - Nocsak-jegyezte meg a főpap. Monas apó megállt előtte, és bólintott rá. Valóban nocsak. - Mit keresel erre? - kérdezte á főpap. - Üldöznek - felelte nemes egyszerűséggel Monas apó. - És a segítségemet kéred?

Bam-bam-bam - mondta valami Monas apó fejében. -Bam-bam - mondta a varázsló. Más is volt a levegőben, mint a dobok hangja. Legyűrte a szédülést.

- Hol van? -kérdezte a főpap. - Hamarosan megjelenik. - A sivatagban persze nem így bántál velem... - a főpap megcsóválta a fejét. - Az ital miatt - vont vállat Monas apó.— Le sem tagadhatod. - Nem akarom. De az volt a válaszom arra, amit a sárkányommal tettél. - Éhen haltunk volna... - intett Monas apó.

-De mi köze volt ehhez Huronnak? - Nem tudom, A főpap hallgatott, s megemésztette a hallottakat. - Persze csak a szervezet nevében. Én nem segítek. - Nekem az is. elég - felelte, a varázsló és közelebb hajolt. - Három különböző dologról beszélsz, amikor ezt a

kettőt említed. - Nem mondasz újat. Huron felnyitotta a szemem. - Mi lett vele? .

- Meghalt. - A hatalom...? - A hatalom - bólintott a főpap. Észrevette Monas apó papucsát. Tartozol nekem ennyivel - mondta Monas apó. Zavarba jött, de nem mutatta. - Tévedsz, mint mindig. Csak a sárkányomért tartozom. És a törpe az életével. , - Mindegy. Keresd meg nekem az idegent! A főpap felemelkedett. ; - De aztán elmész! Én nem öletem meg helyetted, legfeljebb le foglalom. - Nekem az is elég: - És az ünnepet ne zavard meg, mert ez esetben te leszel az áldozat! Monas apó bólintott, és elégedett volt magával. Kicsit szépített ugyan az előbb, amikor a főpap a sivatagról

beszélt, de most az életéről volt szó. Majd legközelebb tisztázzák. A főpap pár szót lökött oda a csuhásoknak, akik felsorakoztak az emelvény szélén. Kifelé fordultak, mintha; csak az őrjöngő tömeget bámulnák, de halk mormolásba kezdtek. Az elharapott szavaknak meg lett a hatásukba tömeg egyre jobban fortyogott, a dobok pergése felgyorsult, a levegő telítődött elektromossággal. Norgennek, aki ekkor haladt át a dobosok körén, a zaj pillanatok alatt a koponyájának mélyére hatolt, s nem csak a zaj, hanem azzal együtt valamilyen idegen hatalom is gondolatai közé furakodott volna; ezért csendmágiát vont a feje köré.

Lábujjhegyre állt, hogy ellásson a fejek felett, mire szájba kapta valaki. Amikor körbepillantott, hogy kit kell megbüntetnie, akkor, kapta a másodikat.

Szétcsapott a körülötte rajzók között, és mint egy elefánt indult el a középpont felé. A lépései azonban egyre nehezültek, mintha csak sár akaszkodott volna a lábára. Megpróbált védekezni ellene, de nem sejtette milyen erő akadályozza a mozgásban, s ettől kissé megrettent: az öreg varázsló alaposan megdolgoztatja. Pedig azt hitté, könnyű dolga lesz.

Mágia ellen mágiával. Norgen megerősítette belső erejét, és lelökte magáról az idegen beavatkozást. Am egy több ezer főből álló azonos akarat ellen nem harcolhatott sikerrel: a csuhások pedig a tömeg erejével istent idéztek meg Norgen zavarására.

Mónas apó a főpap mellett ácsorgott, és várta az eredményt. Néha kikandikált egy-egy barna köpenyes válla felett és látta, amint a bosszúálló mágus különböző varázslatokat pukkant el a feje fölött, hogy megszabaduljon a zavaró hatalomtól.

A mackótermetű varázslónak egy röpke pillanatra - de olyan röpkére, hogy tisztességesen meg sem fordulhatott a fejében - az a gondolata támadt, hogy most kéne leszámolni Norgennel. Persze, ezután ő maga kerülne Norgenéhez hasonló, kényes helyzetbe.

- Szerencséd, hogy ünnep van - jegyezte meg a főpap. Az istenek alkalomadtán ugyanúgy szórakoznak, mint az emberek - hallgatta el bölcsen Monas apó. Neki már

csak illik tudnia. Majdnem isten lett egyszer... Bár itt nem isten volt jelen, hanem valamelyik alsóbb megnyilvánulása, de természetesen isteni erővel. - Miután eltűntem, tartsátok itt egy kis ideig - mondta Monas apó a főpapnak. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a

homlokán: nem bírta a meleget. Ugyanakkor a felvert homokszemcsék is zavarták, érezte, hogy kiülnek az arcára, és eltömik az orrát. Visszavágyott a hegyei közé. - De csak annyira, hogy sietősen utolérjen.

- Az istenünk haragudni fog - jelentette ki . a főpap: - Felkínálunk valakit, és aztán elengedjük! - Húron is haragudott, amikor vízre akadtunk - jegyezte meg Monas apó.

A főpap felhorkant. - Tudom - sóhajtotta Monas apó. - De emlékezz az álmodra! És amikor látta, hogy meggyőzte a főpapot, két csuhás közül kilépve az emelvény lépcsőjéhez ment. - Erre - kiáltotta Norgen felél és integetett. Bam-bam - szólaltak meg a dobok Norgen fejében is. Az emelvény irányába kapta a .fejét. A mackótermetű

varázsló neki integetett És csak nagy nehezen tudta követni, amikor amaz meglépett erről a létsíkról. Harcolnia kellett egy talpalatnyi

helyért, ahol megnyithatja az átjárót, s mindeközben leráznia magáról a bosszantó idegen hatalmat, amely a játékának nézte. Nem vethetett be ellene pusztító mágiát, mert rájött, hogy az eksztatikus tömeg védi őt, és ha elpusztítja maga körül az embereket, akkor komolyabb összecsapásra számíthat.. A lábak közé leguggolva tudott végül megszökni innen, de akkor már minden tagja sajgott.

Még arra sem jutott ideje, hogy megnézze, hova tartanak. Monas apó türelmesen várt, hogy végre feltűnjön valami kis világosság. Aztán a folyamatosan növő lyukon át

meglátta a fényt, és egy láthatatlan kéz átnyúlt a résén, hogy kirántsa egy hideg, kietlen világra. A mackótermetű varázsló puhára esett. Megvárta, míg az alatta levő valaminek a rugózása alábbhagy - úgy

remegett, mintha egy tál ételzselé lett volna -, és a hátára fordult; a hátára, amelyen meg¬fagytak az izzadtságcseppek.

Sötétség vonta be a vidékét. Az előbb látott fény nem erről a világról szűrődött be a létsíkok közé: a tér kifeszített határai szelídültek sugárzássá. Itt még a csillagokat sem lehetett látni, annyira éjszakavolt. -Hazaérkeztem - mondta fennhangon Monas apó, hogy tudassa mindenkivel a remek hírt. Csakugyan így volt: éppen afölött a pont felett hevert, ahonnan órákkal korábban elindult. Felült, de rögtön ki is kellett támasztania magát, mert az alatta lévő valamin a mozdulatára remegő mozgás szaladt végig. A varázsló lepillantott, de csak homályosan látta a talajt, amit frissen hullott hó takart.

- Remek - mondta újfent hangosan. Óriási légbuborékokon ült. A megkavart hópelyhek gigantikus légbuborékokká fuvódtak fel az eltelt idő alatt. Ha nem tették volna, akkor a mackótermetű varázsló alaposan megüti magát, mert jóval a talajszint felett lépett ki a térbe.

Most csendesen hintázott a sűrűn egymáshoz tapadt buborékok hátán. Kellemesebb volt, mint a hintaszék. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Megviselték a létsíkváltások és a harc. - Csak öregszem! - mondta lehangoltan, és igyekezett jól kihasználni .a rendelkezésére álló rövidke időt.

Intenzíven pihent. Nyugalmának Norgen vetett véget. Kék kisülés kíséretében érkezett meg, s a villanás megsokszorozódva

csillogott a megannyi buborékhéjon. Norgen a felszínen lépett ki, és hirtelen nem tudta, hogy hol van. Aztán rájött, hogy csapdába csalták. . Artikulátlanul felüvöltött, mire a hegycsúcson megülő buborékhalmaz kiszámíthatatlan remegésbe kezdett.

Monas apó össze- vissza pattogott a tetején. - Elég lesz már- morogta. Norgen, miután kiüvöltötte magát, ököllel verni kezdte buborékjának belsejét. Nem sokra ment vele, mert

minél,erősebbek voltak az ütések, annál; erősebben pattant vissza a keze. Ám ettől még jobban rezgett a saját gömbjét körülölelő ezernyi másik gömböcske. Monas apó alapos volt, nem akarta a véletlenre bízni a dolgot: Norgen akárhol lép ki, egy ilyen átlátszó és áttörhetetlen falú buborékban végezte volna.

Nem lett volna olyan rossz mindennek a tetején hintázgatni és pattogni, ha süt a nap, és nem egy vékony papucs van a lábán. Monas apó úgy vélte, ideje tenni valamit.

Alant Norgen mágiával próbálkozott. Ki akart törni, de. aztán minden erejét felemésztette, hogy a buborékon belül maradó pusztító energiát semlegesítse. Majdnem a saját varázslata ölte meg.

Más lett volna a helyzet, ha kívül van: akkor a hegytető is elpusztul a buborékhalmazzal együtt. Ám belül volt, bezárták. Az orránál fogva vezették, ő pedig ment az öreg varázsló után, mint valami megdühödött kutya, és belezuhant az első útjába eső csapdába, amit neki szántak.

Monas apó óvatosan belecsusszant egy buborékba. A bizonytalanul remegő, varázslattal hizlalt hópehelyben négykézláb mászott Norgen felé, majd égy bensőséges cuppanás mellett, s a héj ragaszkodásának legyőzésével, átlépett a szomszédos buborékba. Korábbi gömbje elpattant, de helyébe egy másik ugrott.

Amikor a mackótermetű varázsló Norgen fölé ért, kitárta karjait, hogy egyensúlyát megőrizze, s ne Csapódjon ide-oda - mintha ezt csinálta volna égész életében -, és öt buboréknyit zuhant. Nem lett semmi baja, zuhanását felfogta a puha anyag. Norgen alaposan meglepődött; amikor egyik pillanatról a másikra szembetalálta magát ellenségével. De tenni nem tett már semmit: kimerülten térdelt börtönében.

- Hogyan akadtál rám? - kérdezte Monas apó társalkodó hangnemben.

- Életem legnagyobb tervét zúztad semmivé. Minden mágiámat és szolgámat azért a célért dolgoztattam, hogy felleljelek.

- Ezzel nem mondtál semmit - figyelmeztette Jóindulatúan Monas apó. - Ne hidd, hogy el fogom árulni., - Ne hidd, hogy még egyszer lesz alkalmad visszatérni. Norgen Monas apó felé vágott öklével, aztán megpördült magakörül, olyan erővel ütött vissza a buborék.

-A játékod nem volt tisztességes - emlékeztette a mackótermetű varázsló a másikat. - Úgy akartál leigázni egy világot, hogy az ott élők még védekezni sem tudtak.

Norgen feltápászkodott. - Mit számít? Nem voltak emberek! Mi viszont uralkodásra termettünk! Monas apó megcsóválta a fejét. - Az embert nem a születés teszi. Emberré válni kell. Az ember nem test, hanem fogalom. A valaha jól ápolt Ameton Norgen most vadállat módjára vicsorgott - Ne tarts nekem szentbeszédet! Küzdjünk meg! - Már megküzdöttünk, és alul maradtál... - Nem ez volt az utolsó összecsapásunk! - Mielőtt végleg száműznélek — mondta szép tagoltan Monas apó —, szeretném tudni, hogyan találtad meg ezt

a létsíkot. Hogyan találtad még a világomat? - Hát találd ki! Monas apó megvonta a vállát, majd ujját Norgen buborékjába bökte, Halk szisszenés hallatszott, és némi levegő

távozott a buborékból. - Nem ijedek meg! - kiabálta Norgen, de hangja nem csengett hihetően. Monas apó folytatta a levegő kieresztését. Norgen még egy utolsó mágiához folyamodott: megpróbált lelépni e létsíkról, ám hasztalan. Kékes fény

borította be a hegytetőt, de a világnak ezen a pontján most olyan erős volt a létsíkot összetartó erő, hogy tíz mágus összesített ereje se mozdította volna ki egy darabkáját sem, legfeljebb elpusztítja a hegyvonulatot.

Viszont a buborékhalmaz gyönyörűen csillogott, - Teszek róla, hogy többet ne háborgass - mondta szinte barátságosan Monas apó. - És teszek arról is, hogy

másokat se háborgass. - Ha megölsz is visszatérek! A mackótermetű varázsló szomorúan megrázta a fejét. - Száz életem van! - folytatta Norgen. Számtalan lekötelezettem... - Ne folytasd! A buborék közben egyre kisebb lett. Norgen karját,hátha képes megállítani a zsugorodását. A buborék

elvesztétté gömb formáját, és előbb úgy nézett ki, mint egy zsák, amelybe embert dugtak,' majd mint egy bő köpeny, aijiely megázott, s ezután a szél gazdáj ának testére tapasztotta.

Monas apó akkor húzta ki az ujját, amikor a buborék teljesen Norgen testére simult. A bosszúálló mágus levegő után kapkodott, és megpróbálta leszaggatni magáról az idegen anyagot, amely cseppfolyóssá, illetve krémszerűvé vált: beleivódott a ruházatába, majd felszívódott á bőre alá.

Monas apó kissé hátrább húzódott, mivel már egy buborékban tartózkodott a kapálózó Norgennel. Norgen az arcát törölgette, de csak elmázolta a zsíros krémet. Újra kapott levegőt, és rá kellett jönnie, hogy Monas apó nem az életére tör; ám nem tudta, mit tervez, és védekezni sem tudott ellene.

- Felesleges ellenkezni - oktatta ki Monas apó - - Már bejutott a vérbe, s hamarosan a csontokban és a húsban is jelen lesz.

Norgen megmerevedett. Szemei üvegesen meredtek előre. - Így jó - bólintott a mackótermetű varázsló. - így nem fog annyira fájni. Az átváltozás lassan kezdődött, de aztán gyorsan végbement. Norgen teste felpuffadt, termetre megtelj arcán a

feszes bőr ráncossá, kezén kérgessé vált. Leégett haja újranőtt, és szakállával együtt kifakult, ősz szálak jelentek meg benne. Megöregedett, de ezzel együtt vonásai is átalakultak: orra kisebb lett, szája vonala egyenes, szeme sarkába összehúzott szemre jellemző szarkalábak húzódtak. Szemöldöke megvastagodott, homloka magasabb lett, nyaka szélesebbé vált.

- Nem olyan rossz - mondta a végén Monas apó. - Végre Iátok némi humánumot a szemedben. Norgen nem válaszolt. Nem csak a gyors, szúró fájdalomtól, ami minden zsigerét átjárta, hanem mert fel sem

fogta a szavakat, és azt sem tudta hol van; - Sok mindent elfelejtettél - folytatta Monas apó. - Kezdj új életet! Ha pedig az előzőre volnál kíváncsi, hát

sokáig kell barangolnod, hogy akadjon valaki, aki segíteni tud. Norgen ekkor megmozdította a fejét.

- Ki vagyok? - Nem tudom - felelte Monas apó. - így arcra és alakra tökéletesen hasonlítasz egy mackótermetű varázslóhoz.

Na, most pedig keressünk neked egy megfelelő világot!... Hol is utálnak engem annyira...? - Kifejezetten gyűlölöm a bérgyilkosokat - sóhajtotta Monas apó hintaszékében ülve. -A bosszúálló mágusokról

nem is beszélve. Nagyot nyeltem. Én már tudtam valamit. - Az a buborékos mágia remek volt! - tereltem el a beszélgetést más irányba: - Miről jutott eszedbe? - Talán Charteronról. Ő akart mindig buborékban úszkálni. Nem sokkal Norgen után találkoztam vele, és amilyen

kegyetlen volt az egyik, olyan buta volt a másik. - Emlékszem - morogtam. Nem voltak szép emlékeim az esettel kapcsolatban: - A házaddal mi lett? Láttam

felrobbanni. Gyönyörű ívet húzott.... A hintaszék, megállt, karfája megreccsent Monas apó tenyere alatt. - Kiloptam az időből - válaszolta a varázsló később. - Micsoda? - Tettem egy időutazást, és kiloptam a múltból, éppen abból a pillanatból amikor Salinnal és a kis szörnyetegével

küzdöttem. - Ezért vannak megperzselődve a könyvek és a bútorok! — ismertem fel az összefüggést: — Igen. Kiloptam, aztán eloltottam a feléledő tüzet. Bólogattam, mintha nem zavarna az az apró kis paradoxon, ami ebből az időutazásból kilógott. De hát végül is

itt ültünk és békésen beszélgettünk, és ez meggyőző érv a paradoxonnal szemben: Egyébként ilyen közös délutánra sem emlékszem mióta világ a világ.

- Hogyan talált rád Norgen?. — törtem meg a csendet gondolatmenetem után. - Talán a világok közötti háborgásokat figyelte, és aztán ellenőrizte, hogy ki is járt arra. Vagy egy talizmánt

keresett, mivel azt hitte, az segít engem az utakon. A polcon nyugvó vörös gyémántra pillantottam... volna, ha ott lett volna.

- Megszabadultam tőle - mondta Monas apo. - Hogyan? - Lenyeltem.

Megdermedtem: — Ugye csak tréfálsz? - Persze - mondta hidegvérrel. — Örülök, hogy élek. És ezt úgy tudta mondani, hogy rámtört a bűntudat; Éreztem, hogy ideje távoznom, de valami visszatartott: - Monas apó - kezdtem -, melyik világba küldted a sok közül...?

A Lantos - Egy-csodálatos világ - folytattam békés és nyugodt. Megférnek egymás mellett az emberek, manók, tündérek,

törpék és óriások, sellők es sárkányok. Soha nem volt ott háború és senki nem tör hatalomra. - Ilyen hely nincs - mondta Monas apó mély meggyőződéssel. Egy óriási kövön ültünk a háza melletti sziklamély

felett, és a friss hegyi levegőt élveztük. - Nem jól emlékszel. - Az megeshet, de esküszöm rá, hogy az igazat mondóm. A mackótermetű varázsló eltöprengett, hogy akkor most higgyen- e nekem, vagy sem. - Akkor meg mi a baj? - kérdezte hosszú hallgatás után mogorván. - Pontosan nem tudom. Készülőben van ott valami, és nékünk közbe kell lépnünk! - Nekünk? - Neked - helyesbítettem gyorsan. Monas apó tudott egyedül a világok között közlekedni, én nem. Én csak a

feladatot hoztam. - Mi az a valami? - Fogalmam sincs. De felborítja a világ egyensúlyát, véget vet a békének, a boldogság korszakának, és eljön a

sötétség. . . - Jól van, értem - morogta Monas apó. - De egy fogalmam sincs mi után nem fésülhetek át egy egész világot. ; - Nem is kell - jelentettem ki határozottan. - A jövőjükből rohant meg egy látomás. Káosz és zűrzavar fog ott

uralkodni, az ember kiírtja riválisait, elpusztítja a természetei. Fáradtak és kicsinyesek lesznek, elvesztik emberi értékeiket. És mindezt egy találmány okozza.

- Találmány? Ez már valami. Szóval egy találmányt kell keresnem. - Igen. Valami újat, valami egyedit, egy gépet, talán nem is gépet, csak a rajzát, tervét... Rá kell venned a

feltalálót, hogy pusztítsa el - Csak a világért teszem meg nézett a szemem közé a köztudottan hidegvérű varázsló. – És most kivele mi az

amit elhallgatsz előlem! - Öö..— nyögtem, és rájöttem, hogy innen még menekülni sem tudok. Sejtettem, hogy a következő pillanatban

rámszakadnak a hegyek, - A feltaláló nevét nem ismerem, és... annak a világnak két-milliárd lakosa van... - Talán tudok segíteni - mondta a szemben ülő férfi. Mély, karakteres vonások ültek arcán, rövidre vágott, tüskés

haja volt, és apró szeme, amely élénken csillogott. Öltözéke elnyűtt és szakadt volt, dísztelen syburni szövet, amelynek szilárdsága fölötte állt minden más anyagnak, az ismeretlen mégis elszaggatta vándorlásai során. Mert hogy valódi vándor volt, abban Monas apó nem kételkedett: a másik csizmáját már csak a rárakódott út pora tartotta össze.

A férfi intett a kocsmárosnak, s miután az egy fejbólintással nyugtázta ezt, odaszólt Monas apónak: - Kövessen! Monas apó egy aranyat dobott volna az asztalra, fizetségül a korsó fűszeres és ihatatlan löttyért, amelyet aztán

otthagyott, de a férfi lefogta a kezét. - Már elrendeztem - mondta, aztán csodálkozva nézett az aranyra. - Mi ez? Most Monas apón volt a csodálkozás sora. Egy szó nélkül átadta az aranyat az ismeretlennek. Amaz megforgatta

ujjai között, aztán visszaadta.

- Egy darab vert fém - mondta. - Valamiféle nyakék? - Afféle - bólintott Monas apó, és gyorsan eltette az aranyat. A kocsmárosra pillantott, csakugyan elengedi őket,

nem rántja-e elő a jobb világokban megszokott láncos buzogányt, hogy maradásra késztesse a vendégeket, míg az ital ellenértékét itt nem hagyják, de a kocsmáros feléjük se nézett. Mikor fizethetett az ismeretlen? Egy vándornak sehol nem szokás bólintásra hitelt adni. Vagy itt igen?

- Hova megyünk? — kérdezte aztán, mikor utolérte újdonsült is¬merősét. - A piacra, a térképfához. Ha keresel valakit, és idegen vagy nálunk, a legjobb, ha először szemügyre veszed

merre is lehet keresni. Én ismerek minden utat és ösvényt, talán szolgálhatok pár tanáccsal. A piac zsúfolásig volt áruval: az ékszerektől kezdve a gyümölcsökig mindén megtalálható volt itt, csupán a

vásárlók hiányoztak. Páran lézengtek csak a sátrak és pultok között, mégsem hallhatta az ember a mellette sétáló hangját. Árusok és vásárlók csengőkkel teli öveket hordtak, s ezek a csengők, elnyomták a beszédet. Az árusok kivétel nélkül emberek voltak.

- Azt hiszem ember az illető mondta Monas apó. - Ezen nem csodálkozom... Monas apónak feltűnt, hogy a pultokon és a sátrakban nem lát húst. Még halat sem. És hiányoztak a szablyák,

tőrök, nyilak, pajzsok: mindenféle támadásra és védekezésre szolgáló fegyver. - Ott a térképfa- mondta az ismeretlen és egy, a fejek fölé emelkedő fa lombkoronájára mutatott Hamarosan

odaértek. A térképfa alatt aztán hiába kereste Monas apó, a térképet nem találta sehol. Még a magasba is felnézett: feje

felett a lombkorona laposan terült el, napsugár át nem hatolt rajta, a húsos, hajszálnyi barázdákkal karcolt levelek egymásba: fonódtak, mintha birkóznának. A fa törzse is érintetlen volt, soha nem látott még kést.

Az ismeretlen letérdelt a fa tövébe, és egy gallyal vonalakat húzott a homokba. Monas apó ekkor figyelt fel rá, hogy az árusok pultjai mind kövezett talajon állnak, csupán a térképfa körül van egy tízlépésnyi körben homok.

- Itt vagyunk mi — mutatott egy körrel jelzett pontra, a férfi. - Vagyis ez Thartanol. Két napi járásra tőlünk található a tartományi főváros Sytton, a halak városa, közvetlen a tengerparton. Pontosan itt. Ez a vonal a tengerpart, és erre vezet az út

- Közel van - jegyezte meg á varázsló. - Közelebb lenne, ha nem kellene megkerülni ezt a tavat, amelyen lehetetlen átkelni. A hínárok teljesen

benőtték. Ez a keskeny sáv, amely a tótól húzódik, egy erdőn vezet keresztül Ezen át juthatsz csak a fővárosba. - Veszélyes az erdő? - Cseppet sem. Nem szakadékos. - Úgy értem vannak-e vadállatok, útonállók? - Útonállók? — csodálkozott most a másik. - Aki úton van, miért állna, meg? Ha valami különlegeset keresel, ha

olyasvalakit, akiről keveset tudsz, akkor célszerű először Syttonban érdeklődnöd. - Az az igazság, hogy semmit nem tudok róla. - Semmit? — kérdezett vissza a másik; pedig nem volt a hallásával baj. Aztán elgondolkodott pár pillanatra. -

Érdekel a dolog - mondta utána —, és felajánlanám segítségemet. Ha szívesen veszel útitársadnak... Monas apó határozottan megkönnyebbült. Akármilyen ágrólszakadtnak is tűnt az ismeretlen, jobban ismerte ezt

a világot mint ő. Sőt, talán még az ittenieknél jobban, hiszen láthatóan az utakon éli le életét. A másik mintha kitalálta volna a mackótermetű varázsló gondolatait.

- A legkisebb ösvényről is tudom merre vezet. Kenetras Holton vagyok - mondta. - Lantos. Ám leolvashatta Monas apó arcáról, hogy ezzel nem sokat mondott neki. Félrelibbentette köpenyét. - Itt van a hátamon a hangszerem. Járom a földrészt és megéneklem a régi korokat, és a mindennapok izgalmát.

Kenetként emlegetnek. Nem hallottál még rólam? Érdeklődése őszinte, volt Monas apó szégyenkezve bevallotta, hogy még nem hallott Kenetről, aztán ő is

bemutatkozott. A lantos lerajzolta a pontos útvonalat a homokba, majd megegyeztek abban, hogy elindulnak, amint felpakolták

magukat útravalóval. Kenet végigjárta a piacteret, kiválogatott néhány szemrevaló gyümölcsöt, és érdekes zöldségfélét. Nem kellett fizetnie sehol, Monas apó engedelmesen követte, és látta, hogy milyen nagy tiszteletben részesítik a lantost. Mindezek mellett Kenet nem szedett össze sok mindent, csupán egy napra való élelmet.

Miután a lantja mellett lógó lapos kéregtáskáját megtöltötte, elindulhattak kifele a varosból. A szeles utcákon akadály nélkül haladtak, nem kellett tülekedni, verekedni a lépésekért. Monas apó búcsút intett Thartanolnak, amelyben ennek ellenére elég volt fél napot eltöltenie ahhoz, hogy ne kívánkozzon vissza többé.

A város határánál egy ökrök vontatta szekér jött szembe velük, amin óriási harangot szállítottak. - Érdekes - fordult meg Kenet a szekér után. — Más alkalommal utánajárnék mi történhetett. Monas apó is megnézte a harangot. Amerre eddig elhaladtak útjukat ilyen harangok szegélyezték. Minden ház

előtt állt kettő-három, néha még több is. Most kapott a szón, és megkérdezte, mire szolgálnak.

- Amire a csengettyűk az emberek övén - mondta Kenet. - Csereeszköz az árukért. - Pénz? - kérdezte Monas apó. - Miféle pénz? - kérdezte Kenet. - Ha valakinek kel valami, e csengettyűkért megkaphatja. Hétszáz csengettyű

egy derékig érő harang. Hét csengettyű egy kisharang. Húsz kisharang egy közepeset tesz ki, és öt közepes egy derékig érőt. Négy derékharang pedig egy olyan nagyot, amelyet itt szállítottak el. Persze folytathatnánk tovább, de annál nagyobb már csak a nagyon gazdagoknak van.

- Akkor ez az ember nagyon gazdag lehet - mutatott egy házra Monas apó, amelynek ajtajánál egy ember nagyságú harang állt, és három kisebb.

- Nem biztos, hogy az itt élőké a harang. Nem igazán szokták szállítani őket, ezért lenne érdekes utánajárni a szekérnek. A harang a helyén marad, csupán másé lesz. Vagy megosztva másoké.

- És ha elvinnék egyet magamnak? - kérdezte Monas apó gonoszul. - Miért tennéd? És egy ilyén világban lehet valami veszélyes dolog? Kiértek a városból. Kertet egyfolytában beszélt. Elmondta, hogy mielőtt beérnének az erdőbe, át fognak haladni

egy falun, amely a tó öblében áll, aztán elmesélte a tóban elburjánzó hínárok históriáját. Egy varázstükör sokszorozza meg a hínárokat, azok pedig ha megéreznek egy mozgó tárgyat, vagy élőlényt, azonnal felkúsznak rá. Kenet megígérte, hogy mutat csónakokat és körbefont embereket a tavon. Aztán mesélt az erdőről és az erdő lakóiról is.

- ...szalagdok és manók. . - Milyenek azok a szalagdok? - érdeklődött Monas apó. - Tüskepáncél borítja őket tetőtől talpig. Ha rosszat éreznek, összegömbölyödnek, és nem lehet hozzájuk férni. Monas apó bólintott. - Nálunk sündisznóknak hívják. - Mely földrészen? - kérdezte Kenet. Már rájött, hogy Monas apó nagyon távolról érkezhetett. - Derékig érnek,

és olyasvalamivel rendelkeznek, amivel evilágon senki más. - Mi az? - Majd ha ott leszünk, kiderül, Érdekesebb lesz. Monas apó nyelt egyet. - Emlékeztet valakire - közölte Kenettel. - Jóbarát? - Nem éppen - zárta le zordan a témát Monas apó. Feltűnt a falu. Égy félmeztelen gyerek, amint meglátta őket kiabálva szaladt vissza a takaros házak közé.

Hamarosan emberek özönlöttek elő mindenhonnan, és nagy örömmel fogadták az érkezőket. Azaz csak a lantost, mert Monas apóra ügyet sem vetettek.

Kenet kíméletesen közölte velük, hogy nem szándékoznak itt éjszakázni, de megígérte, hogy egyszer majd visszatér. A falusiak rengeteg élelmet hoztak eléjük, de Kenet semmit nem fogadott el. Monas apót senki nem kérdezte.

Túl a falun, a tó partja mellett vezetett az út. A tó felszínén csakugyan mozdulatlan csónakok, és szobormerevséggel álló emberek látszottak. Mint holmi kúszónövények, úgy futottak fel rajuk a hínárok.

- Élnek? - kérdezte Monas apó. . - A hínárok élnek helyettük - válaszolta Kenet, és ismét vég nélküli mesélésbe. fogott. A történet szerint a rabul,

ejtett halászok és utazók mindörökké egy helyben fognak állni, szellemük azonban lent bolyong a tükör körül a tó mélyén.

Az út zöld és kék lombkoronájú fákból álló erdőbe vitt. Átható, erős illat szállt a levegőben. Mielőtt beértek volna az erdőbe, Kenet leült a tóparton, és maga mellé invitálta a varázslót is. Kipakolta az élelmet, és jól belaktak. Aztán a lantos hanyatt dőlt a zsenge füvön és lehunyta szemét. Monas apó megkérdezte, mire várnak.

- Az erdőbe csak alkonyatkor lehet behatolni. Akkor a hátunk mögül fúj majd a szél, és elviszi ezt az illatot - És miért nem maradtunk a faluban? - - Mert akkor már nem engedtek volna eljönni. - Engem nem zavar az illat- mondta Monas apó. - Zavarni engem sem zavar - mondta Kenet. - ...tovább mehetünk? - Mérgező – felelte nemes egyszerűséggel Kenet, aztán elaludt. Órák múlva a lantos frissen és élénken ébredt, Monas apó viszontelzsibbadt derékkal tápászkodott fel a földről.

Úgy döntött, ez a világ nem neki való, minél gyorsabban el kell végeznie a rábízott feladatot.

A fehérben gomolygó felhők közül a nap fényszálakkal kötötte össze az eget és a földet. Az erdőhöz közeledve csupán pár percre erősödött fel az illat, majd a feltámadó szél elsöpörte felőlük. Amikor pedig rátértek az erdei csapásra, már semmi sem érződött belőle. A mackótermetű varázsló is megnyugodott.

- A manókkal mikor fogunk találkozni? - kérdezte Monas apó a lantost egy félórányi szokatlanul csendes vándorlás után.

- Csak holnap . A szalagd területeken túl. - És szalagdokat mikor látunk? - Hamarosan. Köztük fogunk éjszakázni. Lesz tábortűz, és kényelmes derékalj is - mondta mosolyogva Kenet. A fák között haladva korábban borult rájuk a félhomály. A csapást egyre nehezebben lehetett kivenni a sűrű

aljnövényzetben. Az addig lábuk körül szaladgáló apró rágcsálók; eltűntek, neszezésük megszűnt, a bogarak viszont feléledtek.

Egy-egy tisztáson áthaladva láthatták, hogy ez á félhomály csak az erdő félhomálya jelzi az est eljövetelét, de nem maga az est.

- Vigyázni kell á szalagdokkal - szólalt meg egyszer csak Keneti de nem mondott többet. Monas apó megsejtette,, hogy már közel járhatnak a szalagdokhoz. Kiterjesztette tudatát, és kiélesítette érzéke szerveit: a rovarlábak kaparászását meghallotta percnyi járásra a rovartól, s az árnyékok takarásában is mindent meglátott.

Az első szalagdot azonban mégis csak akkor vette észre, amikor már előttük állt. Egy tisztás közepén várta őket, és mereven figyelte a két vándort.

Kenet és Monas apó megálltak. A szalagd rezzenéstelen gombszemét rájuk, szegezte, de nem mozdult, nem mondott semmit. Kenet feszülten figyelte Monas apót. A mackótermetű varázsló előrelépett. Mint valami hegy magasodott a szalagd fölé. Nem érezte a kis lény

gondolatait, azokat ugyanolyan mentalis tüskék védték, mint amilyenek hátpáncélján meredeztek. Monas apó csak annyit tudott, hogy őszintének kell lennie.

- Jó szándékkal jöttünk, és a halak városába tartunk – mondta. - Meg kéli találnunk valakit, aki veszélyt hordoz magában.

A szalagd megrándult és összegömbölyödött. Monas apó kelletlenül megfordult, hogy magyarázatot kérjen Kenettől. A lantos azonban némán elment mellette, és intett neki, hogy induljon el utána. Újra betértek a fák közé.

- Mi volt ez? - kérdezte később Monas. apó. - A szalagdok ritkán beszélnek - mondta Kenet. A lantos kezéből kicsúszott egy ág, ami képen vágta Monas apót.

- Bocsánat. - Monas apó már mindenbe beletörődött. A következő tisztáson ismét egy szalagd várta őket. Kenet lecsatolta hátáról a lantot, és a szalagd elé helyezte.

Oldalt lépve utat engedett Monas apónak, aki a lant láttán eltöprengett, vajon mit kell tennie. - A legkedvesebb tárgyadat ajánld fel! - segítette ki súgva Kenet,- őszintén. A pipámat? - hökkent meg Monas apó. Nem, a pipáját nem adhatja oda! A pipa egészségtelen, az nem a

legkedvesebb tárgya. Talán á szemüvege. A mackótermetű varázsló tétován az oldaltáskájához nyúlt, és elővette drótkeretes szemüvegét. Lerakta a lant

mellé. Aztán felvette! Nagy sóhajtással elővette a pipáját, és kezében szorongatta egy ideig. A pipája lenne a legkedvesebb tárgya? A

pipája? Letette a fűbe, de még nem engedte el teljesen. Csak akkor, amikor már nem kapott levegőt. Ám felegyenesedve

sehol nem látta a szalagdot. Elnyelte a sötétség. Vagy nem is volt ott? - Mi ez a játék? - kérdezte a lantost. - Nem játék. Mehetünk, náluk éjszakázhatunk. Kenet felvette a lantot és a pipát. Ez utóbbit alaposan megnézte, mielőtt visszaadta volna Monas apónak, de

nem kérdezett semmit. Fény villant fel jobbról, arra kellett menniük. - A szalagdok - mondta aztán Kenet - a világ legnagyobb jósai. : Csakhogy nem beszélnek. - Akkor hogyan jósolnak? - Mint akármelyik más jós. Felhőkből, madarak röpte után... - És leírják a jóslataikat? - Leírják? - kérdezte furcsa hangon Kenet - Nem, nem. Semmiképp. - De elmondani nem tudják. - Nem beszélnék — mondta Kenet. - Megvan — mondta diadalmasan Monas apó, és nekiment egy fatörzsnek. -Telepátia.

- A szalagdok gondolatai megfejthetetlenebbek, mint az óvilág rajzai. - De akkor hogyan közlik a jóslatokat? - Mozognak. - Eltáncolják? - A szalagdok?—kérdezett ismét csak Kenet. — Ezekkel a tüskékkel a hátukon? - Eljátsszák? - kérdezte óriási hidegvérrel Monas apó, és hátratántorodott, mert pár tövis belekapaszkodva

köpenyébe, hirtelen visszarántotta. - Nem, csak mozognak. - És hogyan értitek meg a mozgásukból megfejtett jövőt? - Vannak akik kiolvassák belőle. Monas apó egy röpke pillanatra belekapaszkodott szakállába. - Tehát vannak jósok, akik megjósolják, hogy á szalagdok mit jósoltak meg. - Igen - mondta zavartalan nyugalommal Kenet. Csupán az a baj, hogy a szalagdok nem szeretik ezeket az

embereket, így nem is engedik őket a közelükbe. - De azért a szalagdok a legnagyobb jósok a világon.

- Úgy van. Mindent meglátnak előre. És nem is kell kémed. A vezérfény szabályos időközönként villant fel, azt követték. A lábuk alatt recsegő-ropogó gallyak, falevelek

elűzték az est csendjét, amely körülöttük ólálkodott. Legalább nem veszünk el - gondolta Monas apó. Aztán á fény már nem mozgott, és egyre erősebb lett, ahogy közeledtek felé. Sziklás talajra értek: a fák

megritkultak, és csenevészebbek lettek, most már bokrok között haladtak. A talaj lejtett, egy vízmosta mélyedésbe ereszkedtek alá. Lent aztán megpillantották az irányt mutató fáklyát,

amely minden egyes alkalommal magától meggyulladt majd kihunyt. A körülötte mereven álló szalagdok árnyéka a villanások nyomán újból és újból fel-futott a mögöttük meredő sziklafalra.

Egy barlang szája is látszott a fel-felgyulladó tűz lángjánál, s a barlangból földalatti vízesés robaja hallatszott ki. A szalagdok végre megmozdultak. Rendkívül bonyolult mozdulatokkal meggyújtották a középen felhalmozott

rőzsét, azután élelmet hoztak elő. Elvitték Monas apó és Kenet orra előtt kétszer megkerülték a tábortüzet, elvonultak a barlang szája előtt, aztán felcserélve eredeti sorrendjüket, lepakoltak mindent a tábortűz köré,

Hatalmas levelek kerültek valahonnan elő, a szalagdok bebolyongták velük a mélyedést, aztán a vendégeik mellé terítették le őket. A levelek hajlékonynak és puhának bizonyultak, apró szőrbolyhok voltak a felső oldalukon.

Majd a szalagdok egyik pillanatról a másikra eltűntek. - Kiolvastál valamit a mozdulataikból? - kérdezte Monás apó letelepedve, a levelek egyikére. - Én nem értek hozzá—mondta a lantos. Vacsora után Kenet egy tekercset vett elő kéregzsákjából, majd egy hegyes pálcikát, és némi folyadékot. - Mit csinálsz? - kérdezte Monas apó. Kenet egy pillanatra megállt. Látszott rajta, hogy valamit szeretne kérdezni Monas apótól, aztán meggondolta

magát. - Versbe öntöm kalandjainkat - mondta, és munkához látott. Monas apó megforgatta szemét, és úgy döntött, hogy lefekszik aludni. Hajnaltájt felébredve a mackótermetű varázsló megállapíthatta, hogy a szalagdok egész éjszaka táplálták a tüzet

mellettük. Figyelmes vendéglátók voltak, mert az éjjel még egy levelet terítettek Monas apóra, mivel az, amit takarónak hoztak, nem takart teljesen. Ám amíg a lantos és a varázsló az útra készültek, nem láttak egyetlen szalagdot sem. Vendéglátóik akkor jelentek meg ismét, amikor már a két vándor felfelé kapaszkodott a vízvájta mederből. Monas apó visszanézett: a szalagdok kacsázó léptekkel rakták el a levélfekhelyet, és furcsán keringőzve oltották el a tüzet.

Délelőtt megállás nélkül mentek, Kenet pedig megállás nélkül mesélt. Ebéd után aztán fokozatosan megváltozott az erdő arculata. A kéklombú fák eltűntek, a földön apró, sárga

virágok jelentek meg. Egy-egy helyen, ahol a dús lombozaton áttört a napfény és a földre vetült, foltokban virított ez a vidám kis növény. Monas apó és Kenet egyszer kereszteztek egy két szekér széles utat

Aztán megjárva két dombot, az erdő ismét elvadult tüskés bokrok kusza ágai tűntették el az ösvény csapását. Indák lógtak le a magasból, gyökerek púpozódtak fel előttük. Minden lépésért meg kel-ett küzdeni.

Monas apó állt az élre, és elővette varázstudását. Örült, hogy ő is mutathat végre valamit Kenetnek, de a lantos mintha észre sem vette volna, hogy a bokrok ágai kitérnek útjukból.

- Az ilyen helyeket szeretik a manók—mondta Kenet. Monas apó megkérdezte, milyen manókkal is lesz dolguk. |

- Ők a lantosok tanítói. Minden gyerek, aki tehetséget mutat, eljön ide, hogy kitanulja a mesterség csínyjait. Tanul a manóktól mesélni... Megszakadt az ösvény vonala. Mónas apó és Kenet ismét lefelé ereszkedtek.

- Kis kerülőt teszünk - mondta Kenet. - Nem fogod megbánni! A kis kerülő sötétedésig tartott. A vadon csak hosszú idő elmúltával kezdte rendezett erdő látszatát kelteni. A

bokrokat gondos kézek kiirtották, az ösvényt gömbölyű kövekkel jelölték meg, és eltakarították róla a faleveleket is! A kövek mögött tarka virágok sora pompázott. A fákat megritkították, így azok magasabbra nőttek, mint a vadonban.

Hirtelen neszezés ütötte meg a fülüket. Kenet letért az útról, és amikor visszajött valami volt a kezében. - Ez a sündisznó - tartotta előre tenyerét, amelyben egy kis tüskékkel borított állatka ült. Aztán a fák között apró házak kerültek a két vándor élé. Körben kerítés védte a falut. Akár át is léphettek volna a

kerítésen, olyan alacsony volt, de a kapu nyitva állt. Érkezésükre apró lények rohantak elő a faluból. A lantost vették célba, és amikor odaértek hozzá, lábára

kapaszkodva üdvözölték. A manók ujjongásából Monas apó azt vette ki, hogy örülnek a lantosnak. Lassan aztán megindultak a házak felé. Monas apó ott bandukolt a nyomukban, őrá mindössze egyetlen

manógyermek nézett fel, aztán ott is hagyta: Kenet jóval érdekesebb volt számára. - Ismerem őket - magyarázta később Kenet. - Ez a birodalmuk első városa, amolyan előretolt kapu. Ide érkeznek

és innen indulnák azok a vándorok, akik a manókra kíváncsiak. - Saját országuk van? - érdeklődött Monas apó. - Egy szoroson át lehet eljutni abba a hegyekkel övezett katlanba, ahol élnek. Ha Syttonban nem érünk célt,

akkor kénytelenek leszünk visszatérni ide. Keneten nem látszott, hogy letörné a sikertelenség! Végül aztán akadtak Monas apónak is kísérői: Pár manócsemete elvezette a kerítéshez, és elmesélték a fába

vésett faragások alapján a manóbirodalom történetét. A mackótermetű varázsló kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, hogy- lásson is valamit a faragásokból. Kenet egyszer került csak eztán Monas apó elé, s akkor a varázsló gyorsan megkérdezte:

- Nem kellene továbbsietnünk? - Fél óra múlva itt az este - szólt a válasz. - Itt alszunk. Fél óra múlva már valóban nem láttak az orrukig sem, Monas apóval azonban ezidő alatt körbemászatták az

egész falut. A mackótermetű varázsló nem tudta, a gyerekek valóban azért ilyen lelkesek, mert élvezik a mesélést, vagy mert örömöt okoz nekik, hogy egy ilyen megtermett embert ráncigálhatnak maguk után.

Ha nem is figyelt mindenre, amit elmondtak neki, annyit azért megjegyzett magának, hogy a történetekben, nem volt szó egyszer sem harcokról, lázadásokról, háborúkról.

Kenet vacsora előtt átadta az összes élelmüket a manóknak. - Holnap már Syttonban ebédelünk - mondta. Amikor feltűnt a hold, a manók elővették lantjaikat - Figyelj csak! - fordult Kenet a mackótermetű varázslóhoz. — Most megláthatod mit tudnak ők! A manók megpendítették a húrokat, és énekükkel kísérve előadták a teremtés történetét. A tűz fénye a dalra

lobogott, a zene táplálta, és parázsló szikrái a hold körül táncoltak. A világ néma volt és vak.

Nem voltak emberek, manók, Csak hatalmas madarak. Ültek a semmiben, szürke Tollukról lepergett a víz.

Szemük lezárt, szárnyuk merev, Halott volt a szív.

Aztán egyszercsak az egyik madár megmozdította lábait. A körme felhasította a mindenség szürke szövetét, és betört a fény. Erre kinyíltak a madarak szemei, mellükben megdobbant a szív. Megrázták szárnyaikat, holt merevségük elmúlt. Hallatták torkuk hangjait.

Szárnyaik örvényeket kavartak mozgásukra felélénkült a mindenség: ezekből az örvényekből született meg a világ, s minden élőlénye. De ezek az élőlényék még szürkék voltak, és céltalanul bolyongtak, Nem voltak vágyaik, reményeik. A madarak tollukat hullatták, voltak közöttük tengerzöldek, égkékek, agyagsárgák, vérvörösek... És a tollak földet érve mesékké váltak, és a mesék megelevenedtek, megszínezték az eget s a földet A mesék igazsága alakította ki e világot.

A dal mikor ért véget, Monas apó nem tudta. A fény és a hang elbűvölte. Rettenetesen elfáradt Az est utolsó emléke az volt, hogy Kenet a vállára csapott, és azt mondta: - Ezért tisztelik itt a lantosokat, bár mi sosem fogjuk ezt visszaadni...

És papírral a kezében elvonult Monas apó mély álomba zuhant. A manók messzire elkísérték őket másnap. Fél napi gyaloglás után aztán kiértek az erdőből, és találkoztak más

vándorokkal is. A Sytton felé vivő széles, kövezett úton nagy volt a forgalom. Az út eltűnt a messzeségben, a végét tejfehér köd

borította. A nap melege fokozatosan erősödött, de még nem volt elég ahhoz, hogy a várost borító párát felszívja. Csupán a magasabb tornyok emelkedtek a ködlepel fölé.

Monas apó, mindenkit megállított, aki szembejött Kérdezőskö- dése azonban nem járt eredménnyel. Kenet elnéző.mosollyal figyelte a varázsló ténykedését

Amint elérték a várost, Monas apó rájött, miért hívják Syttont a halak városának. A házak megannyi apró szigetre épültek. Hidak százai íveltek át a csatornák felett, s csak minden tizediket

emelték kőből. Az utcák ritkán álltak három háznál többől, a tereknél néha hat-nyolc híd is összetalálkozott. A csónakok laposak és hosszúkásak voltak, általában egyszemélyesek. Sós tengerillat töltötte be a levegőt.

Mar az első házban nyomra bukkantak. Egy vándorkereskedőt említettek, aki valamiféle újításról beszélt. A lantos és a varázsló belevetették magukat az utcák és a hidak forgatagába. Vásárokat néztek át és

kereskedőket faggattak ki. Monas apó csaknem megsüketült az állandó csilingeléstől, a végén már akkor is hallotta a csengettyűk hangját, amikor néptelen utcákon jártak. Az emberükről mindössze annyit tudtak meg, hogy posztóval kereskedik, és nagy orra van.

Monas apót a gyomra figyelmeztette, hogy már bent járnak a délutánban. Amíg Kenet egy gyümölcsöspulton válogatott, Monas apó az árust kérdezte ki, nem látott-e errefelé egy nagyorrú posztókereskedőt.

- Dehogynem - válaszolta az árus, és megilletődve figyelte, ahogy a lantos kiválogatja a legszebb gyümölcseit. - Hol? - A város határában, a pychnori úton. Beszélgettem is vele. - Merre tartott? - kérdezte izgatottan Monas apó. - Akkor érkezett a városba. - Mondta, hogy hol száll meg? - Igen. - Hol ? - Baktaron fogadójában. A vásárra jött. - Milyen vásárra? - A tündérünnepet kísérő nagy vásárra. Kenet felnézett az árusra - Mikor találkozott vele? - kérdezte gyanakodva. - Vagy három éve. Nem, jövőre lesz legközelebb tündérünnep, úgyhogy volt annak már négy éve is. - Menjünk - mondta Kenet, és elrángatta Monas apót - És ha ugyanarról van szó? - kérdezte később Monas apó. - Nem kizárt - válaszolta Kenet. - Most épp Baktaronhoz tartunk. A fogadó egyszintes épület volt. A kapun át egy zárt udvarra jutottak. Oszlopos tornác vezetett körbe, a szobák

ajtajai mind középre néztek. Csupán a kapuval szemközt emelkedett az épület magasabbra, ott nem vendégszobák, hanem alul a konyha és raktárak voltak, fent pedig Baktaron lakott.

Magas, csontos, ritkás hajú ember volt a fogadós. Remegett a megtiszteltetéstől. Kenet először szobát kért, aztán rábízta a kérdezősködést Monas apóra - Évente jár erre - mondta a fogadós. - Volt idén is? - Természetesen. Tegnap ment tovább. - Mondta merre tart? - Egy kereskedő néha mást mond, mint amit cselekszik. Lehet, hogy másfele fordult. - Rablók miatt? - Nálunk nincsenek rablók. Ha valakit elkap ez a betegség, a csilingelés hamar elárulja merre van, és miután

megtaláltuk, kigyógyítható bajából. - Milyen útirányt tervezett?—kérdezte Monas apó. - Aztán lehetséges, hogy mégis arra ment. - Merre? - Kifordult a kapun és jobbra tartott. - Mi volt a célja? - emelte fel hangját a varázsló, közmondásos hidegvérét megőrizve; - Nem tudom - mondta kényszeredetten a fogadós. - Miért? Hát nem mondta?

- Elfelejtettem. Monas apó körülnézett, hol pihenhetné ki magát. Kinézte magának az udvar egy csendesebb sarkát. - Ha én mindent megjegyeznék! - mondta méltatlankodva Baktaron. - Nem emlékszik semmire, amit a kereskedő mondott? Valami ismeretlenről, valami furcsáról? - Nem. Azaz... tegnapelőtt említett valamit, amit a fazekasok utcájában látott valamiféle újításról beszélt... -

Baktaron elhallgatott. Aztán nagy levegőt véve megkérdezte: - Nem akarnak, jó uraim, ma este itt megpihenni? Most már a lantos is izgalomba jött. Monas apó alig bírta követni. Az új nyom ígéretében a fazekasok utcája felé

tartottak. A fazekasok utcája tizennyolc szigetből állt. Takaros kis házak sora alkotta, mindegyikhez tartozott egy műhely

és némi kert, amelyben harangok álltak. A műhelyek nyitott ajtajai mögött szorgos mesteremberek dolgoztak. - Járt errefelé tegnapelőtt egy posztókereskedő? - lépett be a legelső műhely árnyékába Monas apó. - Itt nem, de láttam őt - válaszolta a mester. - Kinél? - Lefat mesternél, a negyedik házban. Lefat mester szívélyesen fogadta őket. Kiváltképp a lantost. Ám amikor meghallotta, mire is kíváncsiak, azonnal

elkomorodott. Hiába unszolta Monas apó, nem mondott semmit. A varázsló már elhatározta, hogy igazmondó varázslatot kényszerít rá, de akkor a lantos előrellépett, és elvonult a fazekassal. Amikor visszatértek a fazekas akadozva beszélni kezdett.

- Két nap előtt járt erre a kereskedő. Minden évben visszatér ide, és akkor elviszi áruink egy részét, és cserébe posztót hagy itt nekünk. Nem csak posztóval kereskedik, de amit tesz inkább szívesség...

- Az a hír járja - mondta türelmetlenül Monas apó hogy látott itt valamit - Itt semmiképp... Csupán hallotta a feleségem testvérétől. Egy alacsony asszonyka lépett be. - Mi történt? - A bátyád szószátyársága egyszer még bajt hoz ránk! A férfi dühösnek tűnt. Monas apó nem értette a fazekas furcsa hangulatváltásának okát. - És mit mondott a bátyja? - Nem érdemes komolyan venni. Semmi értelme nincs. De ha akarják tudni, kérdezzék őt Valamelyik közeli

kocsmában tölthette az éjszakát! Kenet Monas apóra nézétt. - Gyerünk! Nézzünk körül a környékbeli kocsmákban! - intett neki a varázsló. - Sok van még? - kérdezte a kilencedik után Monas apó. Nem ment olyan könnyen, mint képzelte. Ahogy

meglátták vele Kenetet, azonnal körülvették őket. Minden kocsmából úgy kellett kikönyörögniük magukat. Ha viszont nem vitte be magával Monas apó a lantost, alig álltak szóba vele.

Kenet a kezén számolt. - Még hat - mondta. - De ha kiterjesztjük a kört, akkor még tizennégy. Sytton népes város. A tizenegyedik kocsmánál tartottak, amikor a városra ráereszkedett a homály, a tizenharmadiknál teljesen

átvette a sötétség az égbolt feletti uralmat. Amikor betértek a kocsmába, már semmit sem láttak kint, amikor kijöttek onnan, a város a fáklyák fényétől ragyogott. Megkezdődött Sytton éjszakai élete.

Monas apó mellett egy árny ért földet A hópehely puhaságával érkezett meg a magasból. A varázsló melléig ért, ember formája volt, de az embernél jóval törékenyebb alakja más élőlényt sejtetett Monas apó nem jól látta a gyenge fényben, de érezte különlegességét

Az alak ellibegett a kocsma felé. - Egy nikolita - intett utána a lantos. - Este jönnek elő. Könnyűek, mint a szél. - Menjünk tovább - mondta Monas apó. - És ha lesz nyom, ha nem lesz, utána visszatérünk Baktaronhoz. A következő ivóban halk moraj fogadta őket, ámely láttukra rögtön zúgássá erősödött Monas apó, habár nem

volt éppen kis ember, most is észrevétlen maradt. A pulthoz ment, elhúzta tenyerét a csillogó szemű kocsmáros bamba mosolyú arca előtt, aki azt a pillanatot várta, amelyben Kenet végre feléje pillant

- Várjon - mordult fel a kocsmáros, és Monas apó éppen elhatározta, hogy kirántja a pult mögül, amikor odaért mellé a lantos, és a vállára tette a kezét. A kocsmáros nem tudta, mitől menekült meg. Monas apó háborút kívánt, vérözönt, és más kalandokat.

- Keresünk valakit - mondta Kenet, és közölte, hogy Lefat mester feleségének testvéréről van szó. - Volt itt tegnap este - felelte a kocsmáros elszontyolodva, mert már tisztába jött vele, hogy a lantos nem fog

énekelni a kocsmájában. - Itt ivott, és itt is aludt. Annál az asztalnál. - Mi lett vele? - A reggeli nappal ébresztettem, aztán kiraktam az utcára. - Nem látta merre ment? - kérdezte Monas apó.

- Nem - ingatta a fejét a csapos. A varázsló felsóhajtott. - Zsákutca - mondta Kenetnek. - akár el is hagyhatta a várost. - Talán nem - szólt közbe a csapos. - Ugyanis megkérdezte merre van Baktaron fogadója... - Miért pont Baktaron? - kérdezte remegő hangon Monas apó már kint az utcán. Kenet a sötétben nem látta az

arcát, de meg volt győződve róla, hogy mackótermetű útitársa örül. - Talán a posztókereskedő ajánlotta neki, amikor találkoztak Lefat mesternél - találgatott. Aztán témát váltott. -

Ritkán járok kocsmákba. Egy lantos ritkán énekel fedett helyen. Persze a kocsmárosok marasztalnának, mert még hetekkel később is csengettyűesőt remélhetnek. Mindenki kíváncsi arra a helyre, ahol egy lantos énekelt...-

- Talán még nem ment tovább - mondta Monas apó. - Ha ott volt, most is ott van. Éjfél körül Monas apó türelmetlenkedni kezdett. - Messze van még? - Elkeveredtünk a fogadótól. Az utcákon egyre kevesebb ember, és egyre több nikolita sétált. A lángjukat vesztett, füstölgő fáklyák alatt, a

sarkok, hidak' sötétjében éjjeli lények suhantak el. A csatornák felszíne enyhén remegett, mintha az éj hűvöse borzolná a vizet. De nem, a felszín alól buborékok

szálltak fel, egy ideig a magasban lebegtek, aztán visszahulltak a vízbe. - Mi ez? - kérdezte Monas apó. Kenet beleszagolt a levegőbe. - A sellők virágport gyűjtenek. Feltámadt a nyugati szél. Monas apó csak ekkor érezte meg az illatok finom árnyalatát, és figyelt fel az est simogató csendjére. Végül is nem kell sietni - gondolta. - Vagy ott van, vagy nincs ott. Ez már nem rajtunk múlik. A közeli óceán vízpárát bocsátott a város fölé: Az apró cseppeken megült a virágpor, és a szellő fölhajtotta őket a

magasba. Kupolát alkotva lebegtek a város felett. Amikor a hold felkelt, szivárványhíd nyílt meg az égen, s enyhe ívben hajlott rá a városra. Ahogy a hold feljebb hágott, a szivárványhíd egyre inkább a fényudvarává formálódott át. A szellő megtáncoltatta a vízpermetet, és a hold fényétől színes cseppecskék, mint megannyi fénylő gyémánt ragyogott az égen.

- Kincseket hullajt ránk az ég - mondta Kenet Hamarosan beléptek Baktaron fogadójának kapuján. Baktaron azonnal észrevette őket. Az udvar közepén, a tábortűz körül ott ült a fogadó összes lakója. Már

megvacsoráztak, és vártak valamire. Baktaron biztosan elújságolta, hogy milyen kivételes vendég tisztelte meg fogadóját.

A fogadós becsukatta a kaput. Monas apó megértette, hogy várnia kell. Amíg Kenet felkészült a dalra, a tarázsió az arcokat fürkészte, kereste emberét. A tűznél ülőkkel kezdte, aztán megdöbbenve vette észre, hogy a tornácokon, oszlopok tövében, a tetők szélén is ülnek: legalább háromszázan várták a lantost. Feladta hát egyelőre.

- Olyan gyönyörű nem lesz, mint tegnap, este á manóké - mondta Kenet Mponas apónak. - De most megmutatom, mit tudok!

Leült a fűbe, és pár bevezető akkordot játszott lantján. Minden elcsendesült. Mielőtt Kenet elkezdte volna, mielőtt a szavak, a dal, és a láng táncba kezdtek, már ott járt körülöttük a mese ígérete.

Aztán a dallam és a szó hatalmába kerítette az emberek szívét. A mese nikolitákról szólt. A lég értelmes urairól, akik az éjszaka szárnyán a levegőbe emelkednek a vizekből, és

akik teleszórták az égboltot csillagokkal. A csillagok a hullámok hátán születtek meg, az alkonyi napfény gyermekeként, és a nikoliták összegyűjtve őket azért hintették tele az eget, hogy ők is részesedhessenek éjszakánként ebből a fényből.

Monas apó teljesen megfeledkezett a küldetéséről. A mese után még hosszú ideig némán ültek az emberek, és már egészen kicsivé zsugorodott össze a tűz lángja, amikor megmozdultak végre.

Kenet lassan felállt, óvatosan betekerte lantját egy tiszta kendőbe, majd odament Monas apóhoz. Nem kérdezett semmit, csak ránézett a varázslóra.

- Van itt valaki - kérdezte fennhangon felegyenesedve - aki a fazekas Lefat mester sógora? Kis tétovázás után jelentkezett egy férfi. Kenet magához intette. A némaság megtört, az embereknek megjött a hangjuk. Akik csak nézőként voltak jelen, és nem a fogadóban

szálltak még, lassan elkezdtek hazafelé szállingózni. A férfi helyet foglalt Kenet és Monas apó társaságában. - Hallottuk a találmányának hírét - kezdte Monas apó, de a férfi közbevágott: - Nekem nincs találmányom.

Monas apó és a lantos tekintete összefonódott egy pillanatra. - Nem a fazekas Lefat mester feleségének a testvérével állunk szemben? A férfi biztosította őket arról, hogy 6 az. - Hírét vettük, hogy valamiféle találmányról beszélt egy posztókereskedőnek... - Az csak egy újítás - legyintett a férfi. - És nem is az enyém. - Miféle újítás? - A fazekasmesterek hallani sem akartak róla. Egy lábbal hajtható korong, amely megkönnyítené a munkájukat,

és gyorsabbá is tenné. - Kinél látta? - tette fel a legfontosabb kérdést Monas apó, és reménykedett, hogy a férfi nem csak hallott róla, - A Garrys-szigeteken láttam. Az ottani fazekasok már háromszáz éve használják, de itt hallani sem akarnak róla. - Háromszáz éve? - Igen. Arrafelé mindenki ezt használja. Hamarabb elkészülnek a napi munkával, és sokkal többet pihenhetnek. Monas apó belebámult a sötétségbe. , - Rossz nyom - mondta. Felállt és elindult a kijelölt hálóhelyéhez. Kenet az oszlopok tövében érte be. - Majd holnap folytatjuk. Elmegyünk a palotába! Már ma is ezt kellett volna csinálnunk, de azt hittem

ráakadtunk arra, akit keresünk. A palotában aztán megkeresünk egy igazlátót. Meggyőzte; Monas apót, hogy térjen vissza a tűzhöz, vacsorázzanak meg együtt. A tűz kis lánggal égett. A közelében telepedtek le,és fogyasztották el a Baktaron által kihozott sültet és cipót Az

udvar közben elnéptelenedett, a vendégek visszavonultak pihenni. A többségük holnap továbbáll. Csupán a konyhából hallatszott még ki halk, kivehetetlen beszéd. Fejük felett a lenyugvó hold húzott fakuló csíkot maga után.

- Hús ez? - kérdezte Monas apó. Kenet aprófát rakott a tűzre. - Nem - felelte a lantos. - Sejtettem - mondta Monas apó, és kiköpött egy magot. Pedig a héjában sült gyümölcsnek hús íze volt Monas

apó lassabban evett, kiválogatta a magokat. Kenet elővette írószerszámát és papírjait - Egy találmány - morogta Monas apó. - Egy átkozott találmány. Leírod a mai kudarcunkat is? - kérdezte aztán

Kenettől. - Persze - pillantott fel a lantos. - Jól fog hangozni. Monas apó a fákhoz kötött vörös izzást nézte. A narancssárgából vörösbe csapó fényt, a haldokló tűz erejének

vibrálását. Az üszkösödő fa fekete csíkjait bámulta. A gyümölcs héja sercegve zsugorodott össze, - Most nem merem lenyalni az ujjaimat - mondta Monas apó, de Kenet teljesen belemerült a munkába, és nem

hallotta A varázsló elővette pipáját, kimért mozdulatokkal megtömte, és egy bot izzó végével rágyújtott. Mélyeket

szippantott, és fényábrákat karcolt a bot parazsával a sötétre. Fáradt volt nagyon. Elhatározta, hogy a pipa után rögtön lefekszik, nem várja meg Kenetet. Dolgozzon csak, ha

van még ereje. Kenetnek volt ereje, irónja sebesen rója a sorokat. Azért elolvasnám - gondolta Monas apó. Kíváncsi volt rá, milyen történet kerekedik ki a lantos keze alól. Így

születnek a mesék. Kenet se nem látott, se nem hallott. Ha felnézett, látszott a szemén, hogy lélekben máshol jár. Az emlékek

között. Egyszer csak elmosolyodott Monas apó lefogadta volna, hogy valamelyik kocsmai próbálkozásánál tart. Nem a legjobban érezte magát A pipa azonban megnyugtatta. A füst lassú kígyózása, a megszokott íz és illat. Ami otthon, a hegyek között is

ugyanilyen. Monas apó egy egész napot képes, lett volna átaludni. Közeledett a hajnal. Béke és nyugalom uralkodott

mindenfelé. Kenet befejezte a művét. - Megvan a második nap! - mondta. - A harmadik - helyesbített felriadva Monas apó. - Igaz, igaz! - A lantos merőn nézte a varázslót. Monas apó nem tudta, mi olyan furcsa neki, majd rájött, hogy a

pipáját bámulja. - Mit csinálsz most? - kérdezte Kenet. Monas apó kifújta a füstöt. - Pipázom. Egy bizonyos növényt meggyújtok, és a füstjét beszívom. Megnyugtat.

A lantoson látszott, hogy szívesen kézbevenné a pipát - Ezt ajánlottad a szalagdoknak - mondta. - De először nem ezt raktad eléjük. Hanem valami mást. - A szemüvegemet - bólintott Monas apó. - Mire való? - kérdezte Kenet. - Olvasáshoz. - Olvasáshoz? - kérdezett vissza Kenet - Elolvasnám, amit eddig írtál. Érdekel. - Olvasáshoz? - kérdezte még egyszer Kenet Monas apó megérzett valamit. - Igen - mondta. - Valami baj van? - Eléneklem neked a történetünket - Mi baj van? Kenet arca ekkor már tejfehér volt. - Nem hittem volna, hogy más is tud írni és olvasni. Azt hittem, hogy egyedül én adtam a hangoknak formát Monas apó is elfehéredett, habár teljesen más okból. - Egyedül? - kérdezett most ő. És Kenet is felfogta, hogy máshol a baj. - Én... Szellő söpört végig az udvaron: kellemes, meleg szellő. Hatására apró lángok keltek életre, és jártak körtáncot

rövid életük végéig. A hold virághídjából apró szemcsék kavarogtak alá, aztán kihunytak. - El kell felejtened - mondta szomorkásán Monas apó. - Az írás megöli a meséidet. - Lehetetlen - rázta meg a fejét a lantos. - Az írás megőrzi őket. Mindenki részesedhet belőlük. . - A mesék elvesztik lényegüket. Elvesztik előadóikat, a dallamot, ami varázslattá teszi okét. Csupán szavak

lesznek. - Nem lehet... - Kenet - mondta határozottan a varázsló. - Ezért jöttem ide. Az írás ennek a világnak a végét jelenti. A lantos képtelen volt megszólalni. Csak a fejét rázta. A mackótermetű varázsló felemelkedett. - Kenet! - mondta Monas apó. Észrevette, hogy a kezében még mindig ott szorongatja a botot. Egy suhintás, és a

botból széles szablya lett. - Nem tehetem - mondta a lantos. - Kenet! - ismételte meg Monas apó. Eszébe jutott minden: a visszacsapódó ágak, a mászás a manóknál, a

vállveregetések... A lantos felé közelített. Kenet hátrált. - Nem. A kard felizzott a varázsló kezében... Amikor beléptem a kis hegyi házba, először a hortyogást hallottam, s csak utána pillantottam meg Monas apó

lábait. A mackótermetű varázsló egy óriási halom könyv mögött aludt hintaszékében. Nem lehetett nyugodt az álma, mert rövid időközönként fel-felhorkant. Azon gondolkodtam, hogy visszaforduljak-e, vagy sem.

Nem akartam felkelteni. Sokat olvashatott, a könyvek tetején ott feküdt a szemüvege. Az emeleten azonban becsapódott egy ajtó. A galéria korlátjánál egy formátlan alak jelent meg. Egy ember volt,

de alig látszott ki a kezében tartott könyvek mögül. Lábával kitapogatta az első lépcsőfokot, és lassan megindult lefelé.

Egy könyv leesett, hatalmasat durrant. Monas apó felriadt. A másik, leért, s a hintaszéknél lepakolta a könyveket. - Csodálatos - lelkendezett. Egy könyvet kiválasztott. - Ebből olvass fel, Monas apó! És mielőbb taníts meg

ezeknek a betűknek az ismeretére! Ekkor Monas apó is felfedezett engem. Elgyötört arcán mosoly ömlött szét. - Kenet - szólt a mellette állónak. - Ott az ajtóban áll valaki, aki a te mesterségedet űzi. Ő is meséket talál ki.

Bemutatom, és örömmel olvas majd fel neked...!

A Tengeri Kígyó - Tenger - ízlelgette a szót Monas apó, — Tenger. Régen voltam már tengeren. - Szerintem most sem rajta leszel, hanem inkább benne - jegyeztem meg bátortalanul. Monas apó abbahagyta a hintázást a hintaszékével, elszakította a tekintetét a kedvenc hegyeitől és a felettük

úszó, békés felhőktől, majd a kezére nézett: Hallgatását biztatásnak vettem. - Van egy tengeri kígyó- folytattam -, amely egy csapdákkal kerített biztonságos rejtekhelyre három óriási tojást

rakott. Ez a szörny egymagában is mérhetetlen pusztítást okoz a part menti településeknek, sokszor még a folyókon, is felúszik, úgyhogy elképzelni is rossz, mi történik, ha nem egy, de négy lesz belőlük.

- Nem lehet megölni? - Eddig közelebe sem fért senki... Maradnak a tojások. Monas apó elmerengett. - Tehát az lenne a dolgom, hogy a tojásokat összetörjem - kérdezte. Aztán amikor látta, hogy válaszolni akarok,

felemelte a kezét. - Nem. Ne mondj semmit! - gondolkodott. - Inkább az lenne a feladatom, hogy a tojásokat megvédelmezzem, - Honnan jöttél rá? - döbbentem meg.

- Épeszű ember összetörné őket. De mivel te hoztad a feladatot, így bizonyosan nem azt kell tennem, ami logikus lenne.

- A helyzet az, Monas apó, hogy nagyon sokan elindultak a tojásokat elpusztítani, és neked, meg kell akadályoznod őket, hogy megtegyék.

- Jól van, jól van... - intett a mackótermetű varázsló. -. Ennyi az egész? - Igen.. - És meddig kell őriznem ezeket a tojásokat? - Fogalmam sincs- vontam meg a vállamat. - Sejtettem — bólintott megadóan Monas apó.- És akkor most áruld el, hova is kell mennem! Monas apó a hajó hullámvédje mellett üldögélt, pipázott, és nézte a közeledő háromárbocost. Fél óra volt hatra

napnyugtáig, szél nem mozdult, ám á levegő már álmosítóan langyossá vált. Azt a hajót a távolban, azt sem a szél hajtotta. Monas apó érezte az ismeretlen mágus erejét, és

megkönnyebbült, remélte, hogy hosszú várakozásának lassan vége szakad. Húsz napja ringatózott elkötött hajóival teljesen egyedül a tenger közepén, és napjában egy-két, a tojások elpusztítására tett próbálkozást vert vissza. Sokféle ember jött ide: voltak egyszerű kalandorok, akik jutalmat reméltek; jöttek lovagok, akik hírnevet akartak szerezni, akadtak szerencsevadászok, akik az életüket akarták kockára tenni, és megfordultak mindenféle varázstudók, druidák, mágusok, boszorkányok, akik isten tudja, mit reméltek a tettükért csérébe. Ez utóbbiakkal Monas apó minden esetben megpróbált tárgyalni, vagy csupán szót érteni, de egyszer sem sikerült. Ám mégis reménykedett, hátha a következőt maga mellé tudja állítani, és egyedüllétének végre vége szakad.

Mert meg kell mondani, meglehetősen fáradtnak érezte már magát. Kimerült az állandó csatározásokban, amelyekben ráadásul még arra is ügyelt, hogy senkit meg ne öljön. Varázserejét a végsőkig próbára tette ez a feladat, és nem sok ideje maradt a pihenésre.

Egyszer, még ideérkezésekor lemerült a tenger mélyére: megnézte magának a tojásokat, de képtelen volt a héjuk mögé látni. Nem lett okosabb. Viszont feltűnt neki egy-két apróság a fészekágy kiválasztásával kapcsolatban. Ezeken töprengett üres idejében.

Már besötétedett, amikor kisebb kanyarok után a háromárbocos Monas apó hajója és a hozzá kötött halászhajó mellé siklott. Kötéllétra gördült le az oldalán, fent egy sötét alak bizonytalan mozgással átlépett a palánkon, és megkezdte a leereszkedést. A létra imbolygott, a terhével többször is a hajó oldalához csapódott, s az alak a lába alatt tekergő fokokon csak, nehezen tartotta magát. Esetlen ugrással ért talpat Monas apó előtt.

- Isten hozta a Vízibolhán - fogadta Monas apó a köpenyes alakok lefejtette a másik görcsös ujjait a kötélről, és kezet rázott vele.

Mivel a másik nem válaszolt, Monas apó a hajó lámpásának fénykörébe húzta. Talán a fény tette, hogy az ismeretlen mágus végre felocsúdott, és hátrahajtotta arca elől a csuklyát.

- Üdvözöllek, uram - mondta két köhintés kíséretében. - Ez a hajó neve? Ismeretlen számomra. Honnan érkezett, jó uram? - tudakolta az idegen egy szuszra.

- Sithanar kikötőjéből - felelte Monas apó természetes hangon, és közben a másik tekintetéből igyekezett néhány dolgot kiolvasni. - De a hajót csupán csak én nevezem így. Eredetileg a zengzetes Habok Farkasa nevet viselte, de nem igazán illik rá.

- Ááá, emlékszem. Ott horgonyzott a kikötőben, amikor elindultunk. Monas apó összevonta a szemöldökét, de nem tett fel kérdéseket. Leinvitálta a mágust az apró kabinjába. Ott

leültette az asztalához, hússál, hallal és gyümölcsökkel kínálta. Vacsora közben aztán mindent megtudott. De amint kezdett tisztábban látni, reményei szép lassan elillantak.

A mágust az ismerősei Kerülendő Charteron néven tisztelték. Termetre égy fejjel kisebb volt, mint Monas apó, és láthatóan keveset adott á külsejére: elég ziláltan nézett ki. Már a bemutatkozás során és később a teríték fölötti lelkendezésekor felmerült a gyanú Monas apóbán,hogy valami nincs rendben a mágus körül, de ez a gyanú még nem volt szavakba önthető.

Miután letelepedtek az asztalhoz, Monas apó felvette kigondolt szerepét; - Nem kenyerem a beszéd... - kezdte rámenősen. - Helyes! - vágta rá teli szájjal Charteron. -... ezért igyekszem a lényeget gyorsan elmondani... - Halljuk! Charteron két falat között tartott éppen. Monas apó nagyot nyelt. - ...bár különösen hangzik. - Én sok mindent elhiszek fordult felé a problémát átérző emberek barátságos mosolyával Charteron, és kissé

lassabban mozogtak a rágóizmai. - Ez így nem megy!— mordult fel Monas apó.

- Napok óta nem ettem - magyarázta Charteron. - így hát most jólesik minden falat. Az életemet mentette meg, Uram.

A mackótermetű varázslóban feltámadt a kíváncsiság, de amint feltette a kérdést, már mégis bánta. - Nem rakodtak tán be elég élelmet? - Dehogynem - csámcsogta Charteron. - Akkor baleset érte a hajót? A mágus megrázta a fejét. Kicsit hörgött utána, mert egy falat a torkán akadt. Monas apó kivárta, túléli-e, aztán

folytatta a kérdezősködést. - Miért nem volt akkor elég az élelem? - A véletlenek összejátszása folytán... - Összefügg ez azzal - Monas apó nem hagyta magát, hogy előbb futott ki a hajójuk a kikötőből, mint a Vízibolha,

de csak hetekkel később érkeztek meg? - Részben - bólintott Charteron. , . - Mit takar az, hogy részben? - Történt egy s más, ami szintén kedvezőtlenül befolyásolta az utunkat... - Kalózok? - Nem találkoztunk senkivel! - Lázadás? - Soha ilyen készséges legénységet! - Mégis, mi történt?

- Szelet akartam támasztani, de valahol elrontottam a varázslatot - vallotta be kénytelen-kelletlen Charteron mire az összes élelem kukoricakásává változott.

- De a kukoricakása ehető! - tiltakozott Monas apó az étel nevében. - De nem ez a fajta. Még egy napig se, nemhogy huszonhét napon át! - Huszonhét? Sithanarból csak két hét a hajóút! - Eltévedtünk. - Elvétette a kormányos az irányt? - Én mutattam, merre menjen... Monas apónak alakulóban volt a véleményé a mágusról, de a vendégjogra tekintettel nem mondta ki hangosan.

Már nem vette biztosra, hogy szüksége van a mágus segítségére. Pedig még nem is hallott mindent! - A kukoricakását nem próbálta meg visszaváltoztatni élelemmé? - Később igen. - No és? - Nem ment - hajtotta le a fejét Charteron, aztán fel is nézett rögtön. Úgy nem tudott enni. - Ez mit takar? Charteron felsóhajtott. - Iszap lett belőle. - Iszap a hajón? Elsüllyedt volna! - Kimertük. - Olyan gyorsan? - Addig fenntartottam a hajót. -Végre sikerült valami! - jegyezte meg Monas apó némi gúnnyal. - Hát... félig-meddig...-Charteron megtörölte az ujjait a köpenyébe. - Mi az, hogy félig-meddig? - Hát végül is az orr-rész víz alá került... De az iszap eltakarítása után kiemeltem. Monas apó az asztalról az ölébe helyezte a kezeit, ne látszódjon a remegésük. Ezután már nem mert kérdezni

semmit, perceken át csak némán nézte Charteront, ahogy az továbbra is vágyakozón szemléli a terített asztal maradékát, és néha-néha az asztal közepére nyúl egy-egy újabb falatért. Közben fontolóra vette, hogy ne várjon-e inkább tovább, hátha erre téved még egy meggyőzhető mágus, aki kevésbé balszerencsés.

Mivel úgy nézett ki, hogy Charteron hiég egy kis ideig a gyomrával lesz elfoglalva, Monas apó felment a fedélzetre, és átszólt a másik hajóra, hogy jöjjenek át a matrózok élelemért. Á legénység hálásan fogadta a felajánlást, és ekkor Monas apó felengedett kissé. Elbeszélgetett a tengerészekkel, és rájött, nekik is hasznukat veheti, közülük nem egy kalandor vagy zsoldos volt régebben: így nem kell egyedül Charteronra hagyatkoznia. Az idegesség - ezt ugyan nem vallotta be magának, akkor tört rá ismét, amikor a mágus feltűnt a fedélzeten.

Charteron vidáman intett. - Ízletes volt a vacsora. Most én is kérdeznék valamit! Mit keres itt a Vízibolhával egyedül a tenger közepén? - Küldetés - válaszolta Monas apó, és villámgyorsan döntött. Remélte, hogy nem fogja megbánni. - A tengeri

kígyó tojásai miatt. - No, ezért vagyok én is itt - mondta Charteron, és visszacipelte Monas apót a kabinjába. Talán a megjegyzések

nem tetszettek neki, amit a matrózok a fedélzeten mellette elhaladva tettek. Lent ismét letelepedtek az asztál mellé. Monas apó félretolta a tányérokat, bort töltött két kupába, majd előrehajolt az asztal felett. .

- Azokat a tojásokat nem szabad szétzúzni! - jelentette ki. Charteron pillantása ismét az ételre esett, ádámcsutkája fel-s lejárt. Aztán úgy vélte, hogy a borhoz megy a sült

hús - Miért? - kérdezte később. - Mert nem tudhatjuk, mi van a tojásokban. Régóta vagyok itt, és megjártam már a tenger mélyét. Mesésen

könnyűek az akadályok, amelyek a tojásokat védik. Amit a tengeri kígyóról tudok, az kérdésessé teszi, nem szándékosan rejtette-e őket könnyen elérhető helyre. Emellett magukra is hagyta a tojásokat, és ez is elgondolkodtató.

- Valóban! - ismerte el a szemöldökét ráncolva Charteron. - Ráadásul van egy áramlat a tojások közelében, amely a part felé tart, s ott kettészakad: az egyik áramlat

északnak, a másik pedig délnek fordul. Mondjuk, ha a tojásokban méreg van, akkor az egész partvidék lakhatatlanná válik.

- Méreg a tojásokban! - morogta hitetlenül Charteron. - Lehet bennük más is! Nekem azt mondták, a kígyó értelmes állat - felelte Monas apó. - Igen, az. Latanba'hani kifejezetten értelmes. - Ha jól tudom, ugyanakkor ura a testének is, lábat növeszt vagy új fejet, ha szüksége van rá...

- Ez is igaz. - Miért ne születhetne akkor valami más a tojásokból? Charteron hallgatott. Még a kezében tartott kupáról és combról is elfeledkezett - egy pillanatra. - Az ideérkező hajókat mind visszafordítottam. Hallania kellett volna a híremet, vagy találkoznia kellett volna

velük, ha... nem körbe jön. - Az elsők között indultunk el! De honnan tudjuk meg biztosan, hogy csapda? - Átverés – helyesbített Monas apó. - A legjobb az lesz, ha holnap lemegyünk! Másnap reggel Charteron fázósan nézte a tengert. - Hogyan? - kérdezte nyöszörgősen. - Beleugrunk, és elmerülünk - válaszolta Monas apó alig érezhető kegyetlenséggel. - Légbuborékban alámerülhetünk. így szabadon lélegezhetünk, és nem is leszünk vizesek. - És hogyan úszunk? - tudakolta meg Monas apó. - Van más megoldás? - kérdezett vissza Charterón. - A víz alatt úgy lélegezhetnénk, mint a halak. Van rá varázslatom. - Én a magam részéről maradok a légbuboréknál. Charteron rövid készülődés után belekezdett saját varázslatába. Monas apó levette a köpenyét, a kötött

felsőjét, az ingjét, lecsatolta az oldaláról a kis bőrtokját, lehúzta a csizmáját és a nadrágját, majd ingbe, méregzöld gatyában várta, hogy a másik elkészüljön. Charteron néhány mozdulatot tett a karjával, majd halkan, nehogy bárki is hallja, szavalni kezdett. Monas apó nem nagyon igyekezett kihallgatni a versike szövegét, inkább biztos távolba húzódott.

- Mehetünk - intett hamarosan Charteron, aztán átlépett a mellvéden. Nagy csobbanás hallatszott, és Monas apó utánahajolva, megpillantotta a fiatalabb mágust átázott ruhában, fejéhez tapadó hajjal, eltorzult arccal levegő után kapkodva. Azonnal követte.

- Nem sikerült - mondta Charteron két köpés között, amikor Monas apó odaúszott hozzá. Charterón köpenye nem szívta magába a vizet, s a felszínen lebegve most körbeölelte a kapálózó mágust..

- Jöjjön utánam! Nem lesz semmi baj, csak az orrán keresztül lélegezzen! - vetette oda Monas apó. Charterón tekergő mozdulatokkal kibújt a köpenyéből, majd intett a matrózoknak, hogy halásszák ki. Monas apó közben lemerült, és várta a vonakodó mágust, aki csak nehezen szánta el magát arra, hogy kövesse. Ám előbb kipróbálta, csakugyan kap-e levegőt á víz alatt.

A víz, mint a háborítatlan világokban, tiszta volt és világos. A messzeséget csak a víztömeg fátyolozta, zöldesszürke fallá állt össze a távolban. Á tenger nem volt túlságosan mély, egy víz alatti hegység húzódott itt, ennek csúcsa emelkedett fel csaknem a felszínig. A két úszó alatt a sziklák természetes labirintust alkottak: üregek, barlangok, hasadékok százai; a sziklák felszínén az algák, a moszatok, á korállók színes élővilága a mélység felé haladva egyre inkább megritkult és elszürkült.

Monas apó mackótermete ellenére látható gyakorlattal úszott. Minduntalan meg kellett várnia az ügyetlenkedő Charteront, de mielőtt amaz odaért volna hozzá, tovább úszott, mutatta az utat. Egy sziklapadot célzott meg, amelynek egyik felén narancsvörös szivacsok éltek, és különböző színekbenpompázó kisebb-nagyobb halak úszkáltak körülöttük. A szivacsok mögött foltokban barnás moszaterdő hullámzott.

Monas apó megpihent a sziklapad szélén, és megkapaszkodott a közeli falban. Amikor Charteron melléért, esetlenül próbált megállni a varázsió mellett, és megcsúszott. Az arca azonnal eltorzult, valószínűleg vizet nyelt. Monas apó kapta el a tehetetlen mágust, aki majdnem rádőlt egy tengerirózsa telepre.

Charteron soha életében nem élt át képtelenebb küldetést, és százszor is elhatározta az elmúlt percekben, hogy, ezután még a lábmosásról is lemond. Védtelennek érezte magát, mert itt meg varázsszavai sem értek semmit: nem nyithatta ki a száját. Teljes egészében egy ismeretlen varázslón múlott az élete. Egy őrült várázslón.

Az őrült egy hasadékra mutatott. A hasadék szélén élő növények mind egy irányba hajoltak, és szokatlanul dús csomókat alkottak. Méltóságteljes hullámzásuk jelezte, hogy egy áramlat visz arra.

A mágusok ellökték magukat a sziklapadtól. Hamarosan már minden oldalról sziklák vették körül őket. Monas apó hátrapillantott a válla fölött, és meglepve látta, hogy egy egész halraj követi őket, akár az éhenkórász turkul-madarak százai a szántóvetőt.

Alant a napfény sugarai nem bírták felvenni a harcot a víz sötétségével, s a homály egyre komorabb és átláthatatlanabb lett, mígnem Monas apó és Charteron az örökös éjszaka határához ért. Foszforeszkáló fény vette körül őket, amely halványan a sziklák vonalait is kirajzolta.

Kis tempózás után belekerültek az áramlat sodrásába. Úszásukat ezután csupán irányítani kellett, különösebb erőkifejtést már nem igényelt: vitte őket a víz. Charteron felzárkózott Monas apó mellé; és jól látható érdeklődéssel nézelődött, most már erre is jutott az erejéből. Az áramlat berántotta őket a hasadékba. Szürke, nyálkás növények simították végig a testüket, olyan növények, amelyeknek sem tövét, sem formáját nem lehetett kivenni.

A hasadék egy természetes, vízmélyi csarnokba sodorta őket. Valamilyen oknál fogva itt. világosabb volt, így szemrevehették a helyszínt Csavart alakú kupola borult föléjük, alattuk pedig üstszérűén mélyült a barlang alja. Charteron felnézve látta, hogy a csavarvonalak tövénél bevilágít a felszínen megtörő nap fénye. Monas apó tudta, hogy a másik most felteszi magának a kérdést, miért nem arra jöttek le. Úgy gondolta, kint majd megmagyarázza, de abban a pillanatban történt valami, ami feleslegessé tett minden magyarázkodást: egy nagyobb testű hal úszott át a fenti nyíláson, és azonnal négy, kígyószerű élőlény csapott le rá a rejtett fedezékeikből előbújva.

Amíg az áramlat átsodorta a barlangon a két varázstudót, a halat szét is tépték a támadói. Enyhe süllyedés után az áramlat egy üreg szájához vitte Monas apót és Charteront. Sötétség borult rájuk egy

rövid időre, majd az üregalagút túloldalán előbukkanva á korábbihoz hasonló, ám jóval tágasabb helyen találták magukat. Ennek a barlangnak a falát megannyi himlőhely tarkította: kisebb-nagyobb üregek; és ezen felül még valami megkülönböztette az előző barlangtól: a közepén, egy domb tetején, egy fészekben három tojás ült.

Az áramlat a tojások felé tartott, de Monas apó kirántotta Charteront belőle. A víz hirtelen jéghideg lett, Charteronnak ellilult a szája.

Monas apó körbemutatva felhívta a mágus figyelmét néhány dologra. A fejük felett szürke tömeg lógott le a barlang faláról, és ritmikusan hullámzott. Fény szűrődött át a növényi levelek között, és ettől úgy tűnt, mintha nem is sziklafalról, hanem egyenesen a vízfelszín alsó feléről lógnának. Majd Monas apó rámutatott néhány szabályos formájú dombocskára a tojások fészke körül, és megtáncoltatta az ujjait Charteron értetlenül nézett, mire Monas apó csak legyintett, és másfelé fordult. A barlang fala ugyancsak szürke volt, kivéve egyetlen helyet, ahol zöldesbarna színben játszott a rárakódott moszatoktól.

Aztán Monas apó megragadta Charteron karját, leszakított egy darabot az ingéből, és visszajuttatta az áramlatba. Kivártak, amíg a fehér anyag kavarogva elúszik a tojásokig, majd a víz továbbrántja, és eltűnik szemközt, a messzeségben, a kiemelt barlangrész sok száz üregének valamelyikében. Monas apó többször is arra mutatott, jelezve, hogy a kijárat nem csupán azt az üreget jelenti, hanem valamennyit ott a környéken.

Monas apó türelmesen kivárta, míg Charteron körülnéz, és csak utána indult tovább. Óvatosan haladt, meg-megállt, és irányította a másik úszását. Nagy kanyarokat téve haladtak, de hogy miért, azt Charteron csupán akkor értette meg, amikor eltérve a Monas apó által mutatott úttól három-négy apró ütést érzett a lábán, és látta, hogy pár tölcsérszájú halacska tapad a lábszárára, s a vérét szívja. Letépte volna magáról őket, ha képes lett volna rá, de Monas apó segítsége kellett hozzá. A vízben így is meglehetősen nehéznek bizonyult a feladat: Charteron minduntalan átfordult maga körül, s a mackótermetű varázsló ujjai közül állandóén kisiklottak a halacskák. Aztán amikor Monas apó meg tudta fogni az egyiket, a többi is levált Charteron lábáról, és eltűntek az alattuk púpozódó dombocskában.

Charteron utánuk nézett, de Monas apó a lábánál fogva visszahúzta. Idejében, mert a kíváncsi mágus közéledtére tucatnyi apróság siklott ki a dombocskából. Monas apó néhány tempóval elhúzta a meglepődéstől tehetetlen Charteront, és ezzel valószínűleg megmentette annak az arcát; lent a halacskák zsákmányukat vesztve visszahúzódtak a bolyukba.

Ezután már teljesen a tojásokra koncentráltak. A három tojás ott feküdt a biztonságos fészekben, valamiféle habágyba ágyazva. Óriási, gigantikus tojások, fehérek, itt-ott gennysárga foltokkal a tetejükön. Senki nem őrizte őket. Az áramlat közöttük húzott el, a hideg és a meleg víz apró örvényeket okozott körülöttük.

A két varázstudó a kerülőkkel együtt is hamar odaért a tojásokhoz. Monas apó már alaposan megvizsgálta őket egyszer, és semmire sem jutott, úgyhogy most nem különösebben törte magát, hagyta Charteront munkálkodni. A mágus párszor körbeúszta a fészket, majd egyenként a tojásokat is, aztán hosszan külön-külön tapogatta, nyomkodta a héjukat, néha fülét is odatapasztva, hátha hall valamit. Amikor Monas apó elfordult, még meg is nyalta őket. A habágy vizsgálatával jóval hamarabb végzett: elég volt csak megérintenie, úgy érezte, mintha tűzbe nyúlt volna, s ezzel meg is elégedett.

A szemközti sziklafalig ugyanolyan kerülőket téve úsztak él, mint amilyen kerülővel a tojásokhoz közeledtek, aztán a zöldesbarna színű fal előtt ismét belekerültek az áramlat sodrásába.

Nem sokkal a vízfelszín alatt Monas apó visszamutatott a megtett út utolsó szakaszára. Alattuk mintha korallok meredeztek volna, de nem azok voltak; annak a szürke növénytömegnek a gyökerei meredtek felfelé, amely a barlang plafonját alkotta. Innen látszott, hogy nincs mennyezet, mert a szürke növénytömeg fejűlről is látható volt, de egyszerű homokos talajnak tűnt.

- Társulás - magyarázta fent Monas apó, miközben alaposan megtörülközött. Charteron tüzet rakatott a fedélzeten egy üstben, és amellett melegedett, nem volt hajlandó levenni a vizes ruháját, pedig a tűző nap ellenére a hajót táncoltató tengeri szél lehűtötte a levegőt. Monas apó ugyanakkor látható élvezettel dörzsölgette a vállait, és túlméretezett hasát.

- De miért vannak azok ott? - kérdezett rá Charteron. - Valószínűleg ott jutott ki a tengeri kígyó, miután lerakta a tojásokat. A barlang üregein nem férhetett ki.

Viszont az a társulás ugyanolyan hatékony, mint a kígyók a másik barlang tetején, semmit nem ereszt át.

- Csak Latanba'hanit. - Csak őt. Monas apó kinyújtóztatta a tagjait, aztán öltözködni kezdett. Charteron vacogó foggal várta a másik elkészültét;

Monas apó forralt bort ígért neki. Ám Monas apó nem nagyon sietett. - Nem is volt olyan könnyű bejutni! - jegyezte meg Charteron. - Dehogynem - ellenkezett Monas apó. - Csupán az áramlatra kellett hagyatkoznunk. Nem volt semmilyen

akadály előttünk! - És a vérszívó halak? - Azok akkor lettek volna igazán hatásosak, ha letépik a lábát. Charteron bólintott, de látszott, hogy nem lett meggyőzve. Monas apó miközben belebújt az ingjébe, annak

rejtekében felsóhajtott; tudta, az estét még a rábeszélésre kell szánnia. Az éjszakák nyár lévén nyúlfarknyiak voltak: a nap későn ment le, és korán kelt. A szürkület leszálltakor Monas

apó meggyújtotta a hajó orrában, a tatján és az árboc tövében elhelyezett kis mécseseket. Majd levonultak a kabinjába, ahol az apró láng imbolygó fénykörében egy asztalra terített koszos papírtekercsre Monas apó felrajzolta a közeli part vonalait, a környező szigeteket és a hajók pillanatnyi helyzetét,

- Itt vannak a tojások - bökött egy pontra a hajók közelében, aztán szaggatott vonallal megjelölte az áramlás irányát. Felvázolta Charteron előtt, mit jelentene, ha valamilyen méreg lenne a tojásokban. Először Sithanar, majd Ryton pusztulna el, utána a part menti települések mindegyike. A tengerparti szántóföldek és termőterületek kiégnének, és évek múltával sűrű vadon lenne a falvak, városok helyén. Aztán sorra vette a többi lehetőséget is, találgatta milyen szörnyek kelhetnek ki a tojásokból: tengeri kígyók vagy sárkányok, amelyek esetleg már repülnének, és így nem csak a partvidék, de az egész világ szenvedne tőlük. Monas apó rettentő hévvel igyekezett szemléltetni a lehetőségekét, csupán egyetlen dologról nem szólt. Ezt bölcsen elhallgatta Charteron elől, mert maga sem tudta a választ: miért kell a tojásokat védeni, ha mégis valamilyen szörny kel ki belőlük?

Miután Charteron a kellő hangulatba került, Monas apó a lényegre tért. - Meg szeretném keresni Latanba'hanit — mondta bizalmasan. - És addig vigyáznia kellene valakinek a tojásokra

helyettem. - Fontos ez? - kérdezte Charteron. Az előbb már azt hitte, végeztek. Kicsit kótyagos volt a feje, a forralt bor

elbágyasztotta, aznap még semmit nem evett. - Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel - felelte Monas apó. – Há rom hete mást se csinálok, csak viharokat támasztok,

fertőzést és, tűzvészt küldök a hajókra, és semmi haszna nincs, ha az egyik eltakarodik, jön a másik. A mai most kivételesen nyugodtnapnak számított, de eddig annyi időm se akadt, hogy kifújjam magam. Talán mostanra ért el a hírem a kikötőkbe, és kétszer is meggondolják az emberek, hogy elinduljanak. - A varázsló elmerengett. - Kíváncsi vagyok, minek tartanak...

Charteron bólogatott. - Aztán meg az is elképzelhető - folytatta Monas apó , hogy míg mi itt őrködünk, a tengeri kígyó készül valamire.

Talán újabb tojásokat rak. - Az óceán nagy. Hogyan akad rá majd a kígyóra? - Még Sithanarban érdeklődtem felőle. A hajósok említettek egy-két helyet, ahol gyakorta megfordul, és amit

célszérű elkerülni; Végigjárom ezeket. - A Vízibolhával? - Nem, azt itt hagyom. Zsákmányoltam egy kis halászhajót, az nekem pont elég erre az útra. Charteronnak támadt egy ötlete. - Van egy tükörvarázslatom, amellyel nyomára akadhatunk bárkinek, és megnézhetjük, mit csinál. Monas apó utánagondolt, milyen következményei lehetnek annak, ha Charteron varázslatba kezd, vajon

nyerhet-e rajta valamit. - Rendben - bólintott aztán, mire Charteron arra kérte, vacsorázzanak meg előtte. Az ifjabb mágus matrózai szolgálták föl az ételt, ami kevésbé volt bőséges, mint előző este, de legalább annyira

jólesett mindkettejüknek. Most Monas apó is jó étvággyá falatozott, két okból is: egyrészt a víz kiszívta az erejét, másrészt addig se gondolt Charteron ajánlatára.

Vacsora után Charteron áthelyezte a mécsest á kabin sarkába, és a félhomályban álldogált egy darabig. Majd némán elmondta a varázsszövegét, és egy mágikus jelet rajzolt a levegőbe.

Az asztallap réseiből ezüstös anyag bugyogott fel, és úgy ömlött szét, akárha higany lenne. Egyetlen táblába állt össze. Charteron arcán feszültség tükröződött, amikor fölé hajolt, Másodpercek múltán a tükör megpattant, repedések futottak végig rajta, majd felrobbant, de a darabjai nem szétrepültek, hanem egy gömbbé ugrottak össze középen. Aztán egy villanás következett, s a gömb eltűnt, csupán egy béka maradt a helyén.

Charteron lezökkent a székére, Monas apó tapintatosan másfelé fordult, a béka pedig lassan lemászott az asztalról.

- Mindig ez van - kesergett Charteron. - Talán a vers rossz - vélte Monas apó. - Dehogy ! A vers a varázslattal egyidős, olyan ősi, hogy nemzedékek óta használják. Annák jónak kell lennie. - Akkor talán a jelet rajzolta fel rosszul. - Nem, nem. Az egyetlen, amiben tehetséget mutatok fel, az a rajzolás. - Akkor hol a hiba? - érdeklődött Monas apó. - Bennem - jelentette ki Charteron. - Elárulok valamit. Gyermekkoromban én voltam a legtehetségesebb egy

hónapi járóföldön belül, de mielőtt befejezhettem volna az inaséveimet a hatalmas Sesteron mellett, összeakadt egy nála is hatalmasabb mágussal. Kénytelen voltam egyedül tanulni tovább, és irányítás nélkül ide jutottam.

- Lehet, hogy csak a vers nem illik a verselőhöz - vigasztalta Monas apó. - Keresnie kellene más fajta varázslási technikát.

- Előfordulhat ilyen? — kérdezte reménykedve Charteron. - A varázslás nem a buta versikéktől függ - felelte Monas apó. - A versnek mindössze annyi szerepe van, hogy

feléleszti a várázslóban az erőt. Ha pedig nem teszi meg, mást kell keresni. Charteron arcáról a ragyogás egy pillanat alatt leolvadt. - Megpróbálkoztam már vele - legyintett. - Mi lett az eredmény? - Ismeri a zsámbékfutót? Mocsári madárka, apró, hosszúlábú, és nem tud repülni. Három hónapig rohangáltam

olyasvalaki után, aki vissza tudott változtatni emberré. Utána pedig három évig kellett volna szolgálnom neki. Igaz viszont, hogy két hónap után felmentett a kötelességem alól.

- Zsámbékfutó? - kérdezett vissza Monas apó. - A kötélvarázslat használható ellene. - Valóban! - Charteron elragadtatással bámult a varázslóra. Monas apó tudta, hogy nyert. Gyorsan ki akarta

használni. - Térjünk vissza a kígyóhoz. Ellátja a feladatomat? - Mit kell tennem? - Vigyázni a tojásokra, és megakadályozni, hogy bárki is megközelítse őket. - Kicsit bővebben? Monas apó hosszan magyarázott. Kifejtette, hogy Charteron hogyan űzheti vissza a közeledőket anélkül, hogy

harcba keveredne velük, és milyen praktikákkal maradhat távol a nagyhatalmú varázslóktól. Monas apó még aznap éjjel elbeszélgetett a másik hajó legénységével is. Áthordatta a Vízibolha

élelemtartalékának nagy részét, és olyan parancsot adott ki, amely egyáltalán nem volt a napszítta bőrű férfiak ellenére: másnaptól kalózkodniuk kellett. Hajnalban aztán megtett még valamit: egy varázslatával megerősítette a kalózhajó erejét, a Vízibolha fölé pedig kiterjesztett egy mágiamódosító varázslatot. Úgy vélte, enélkül Charteronnak semmi esélye. Várni nem várhatott másik varázslóra, mert ami róla elterjedhetett a partvidéken, már eleve ellenségekként állította szembe velük. Tulajdonképpen szerencséje volt Charteronnal.

Reggel, ezzel a gondolattal nyugtatva magát, átszállt a halászhajóra. Felvonta a vitorlát, hátrahúzódott a kormánylapát¬hoz, majd eloldotta á kötelet. Á három hajó háromfelé vált.

A halászhajó szinte repült a habok felett, az első kiszemelt, ponthoz vezető út mégis napokig tartott. Monas apó napközben a hasát sütette, néha ellenőrizte az útirányt, néha pedig a hajót kísérő halrajokból emelt ki egy-két halat apró praktikáinak egyikével. Vízgondja sem volt, tudta, hogyan csinálhat a tengervízből a halpikkelyek és a hatalma segítségével iható édesvizét. Persze vizén és sült halon élni hosszú napokig nem valami változatos étrend, de hát annyi hal él a tengerben, és Monas apó válogatott.

Az ötödik napon Monas apó megérkezett a térképen megjelölt első állomásához. A víz alatt búvóhelynek ideális barlangrendszert talált, de a kígyó nem volt ott. A mackótermetű varázsló még aznap este továbbállt.

A nyolcadik napon érte el a második állomását, és innen is eredmény nélkül távozott, hiába töltötte az egész napját az óceánban.

A tizenegyedik nap hajnalán ért a harmadik kiszemelt ponthoz; Még aznap délelőtt folytatta az útját. Kutatása eredménytelenül zárult, s bár itt is roppant mélységekbe kellett lemerülnie, Latanba'hani nem került elé; A mélység olyannyira nyomasztólag hatott rá, hogy ennek a napnak a délutánján mást sem tett, csak napozott.

Eltelt az első két hét. A kilenc kijelölt helyből csupán hármat vizsgált át. Aggódott Charteron miatt, nem tudhatta, a mágus mikor gondolja meg magát, vagy mikor tesz olyasvalamit, amivel magát kényszeríti visszatérésre Sithanarba.

Monas apó egyszemélyes felderítésé a tizenötödik napba lépett. Dél körül lehorgonyozta a halászhajót, megérkezett a negyedik ponthoz. A távolban egy szigetcsoport hegyei, nőttek a vízfelszín fölé.

Monas apó óvatosan ereszkedett bele az óceánba, egész nap izzadt, és nem akarta, hogy a jéghideg vízben megmerevedjenek a tagjai. Hűsölt égy keveset, lebegett a hullámok hátán, majd kénytelen-kelletlen lebukott á víz alá.

Kinyitotta a szemét. Ekkor még nem érezte a tengeri kígyó jelenlétét. Lent béke honolt, a mélység végtelen csendje, opálos ragyogás. Alant élőlények ezrei által benépesített sziklák, amelyek szinte maguk is élővé váltak; Monas apó még sohasem látott ekkora nyüzsgést, minden mozgott, a növények hullámzásában kagylók, rakok vándoroltak, halak csipegették a növényeket, cikáztak közöttük, halrajok rebbentek szét egy- egy nagyobb ragadozó közeledtére. A mélységből itt-ott fénylő légbuborékok táncoltak elő a felszín irányába, ahogy kibontakoztak a sötétségből egyre szikrázóbbak, gyönyörűbbek lettek, majd a magasban a csillogó vízfelszín adta háttér előtt fekete golyókká változtak át. Amint Monas apó lejjebb ért, halak csapódtak hozzá, kerülgették, az oldalához dörgölőztek, majd a karcsapásaitól messzebb siklottak. Az élet olyan változatos színekben pompázott idelent, mint amilyen sohasem lehetett a szárazföldön.

Az óceán sokszínűsége csak pár percre csábította el Morias apót, aztán a gondolatai visszatértek a tengeri kígyóhoz. Valahol itt egy rejtekbarlang húzódott, ennek akart a nyomára akadni.

Monas apó lassan maga mögött hagyta a nyüzsgő sziklákat és a fényt. Egyre többször ütközött ki a csupasz szikla, a halak egyre formátlanabbak, félelmetesebbek lettek. A mélység olyan volt, mint egy hatalmás üreg nyitott szája, az örökös sötétség feneketlen mohósága, s a víz dermesztő hidege felélesztette a varázslóban a menekülés ösztönét.

Monas apó, megérzésére hagyatkozva mégis tovább tempózott a mélybe. Hatodik érzéke hamarosan egy nehezen felfedezhető üreghez vonzotta. Alig tudta kivenni az üreg széleit, hatalmas volt, de csöppet sem mély. Monas apó tétován, lebegett előtte, aztán arrébb úszott. Valami azonban nem hagyta nyugodni, és visszatért. Csak nézte az üreget egyre növekvő feszültséggel. Aztán úgy döntött, bepillant.

A tető nélküli üreg nem volt mély. Egy kürtő nyílt onnan, amelyen át Monas apó megindult felfelé. Tudta, hogy megtalálta a rejtekhelyet amit keresett, most már csak az a kérdés, hogy itt van-e Latanba'hani.

Könnyedén úszott, a víz szinte hajtotta fölfelé. Monas apó olyan hirtelen érte el a felszínt, hogy derékig kiemelkedett a vízből, majd nagy csobbanással visszazuhant. Egy gondolatot sem késlekedve a mágikus erejével elkapta a könnyen árulójává válható hangot, azután várt.

Egy barlangban találta magát, mélyen a külvilág alatt. A levegő áporodott volt és elhasznált. Sós tengerillat keveredett torokkaparó bűzzel, amiből a varázsló megértette, hogy megtalálta a kígyót. Semmit nem látott, fényt támasztani pedig nem mert, eddig őrizte az előnyét, s szerette volna megtartani. Ha szerencséje van, itt azonnal végezhet a kígyóval. Igaz, szeretett volna megtudni valamit a tojásokról, kiolvasni a kígyó gondolataiból, de nem hagyhatta ki a kínálkozó alkalmat. Óvatosan arra úszott, amerre a kígyót sejtette. Hamarosan követ fogott a lába, és pikkelyek halk súrlódására figyelt fel amely egy hatalmas lényre utalt.

A kígyó a szárazon aludt! Monas apó most oldalazni kezdett, míg a sziklafalhoz nem ért. Ott megállt, és erősen koncentrált, az ujjhegyeibe

gyűjtve a varázserejét. Kiválasztotta az irányt, amerre menekülhet,majd finoman megkocogtatta a sziklát. Elmosolyodott, amikor meghallotta a kő szívében a reccsenést. Rögtön belevetette magát a vízbe, de akármilyen gyorsan is haladt, az első lezuhanó kőtömbök megelőzték.

A vízbe csapódó szikladarabok robaja kísérte Monas apó útját a kürtőn kifelé. Érezte a víz remegését, és a kürtő kétharmadánál járhatott, amikor egy minden eddiginél hatalmasabb csattanás arra utalt, hogy a kígyó elindult utána.

Latanba'hani sokkal gyorsabban haladt, mint a mackótermetű varázsló. Monas apó már biztosra vette, hogy a kígyó nem csak menekül, de őt is üldözi. Tudja, hogy itt van.

A varázsló nem úszott már, hanem siklott a vízben, akár valami hal. Becsukta a szemét, az érzékeire hagyatkozott, hiszen úgyis túl sötét volt. Ha csak egy pillanatra megáll, vége. Számbavette, milyen lehetőségei vannak. Ha kijut innen, lecsaphat az őt követő kígyóra, mialatt az kifordul az üregből. Monas apó eszerint cselekedett. A kürtő végére érve egy merész kanyarral kijutott az óceánba. Amennyire ideje engedte, eltávolodott az üregtől, majd visszafordult és felkészült a csapásra.

Várta a kígyót, de az nem jelent meg. Csupán egy lökéshullám érte el Monas apót, semmi több. Nem értette, mi történt, aztán rájött: a kígyó a kürtőből kiérve nem hagyta el az üreget, és most ott ül annak az alján, és őt nézi.

Mennyire lehet értelmes egy értelmesnek mondott tengeri kígyó? - kérdezte magától Monas apó. - Talán egy kicsit.

Egy varázsló is tévedhet. - Látogatóm van? - kérdezte egy gúnyos hang Monás apó fejében visszhangozva. A mackótermetö varázsló most leült volna, ha történetesen nem száz méterrel a víz alatt van. - Elhagytál három tojást - felelte gondolatban rögtön, mert tudta, hogy nem engedhet meg egy pillanatnyi

megingást sem -, amelyekre senkinek sincs szüksége. - Még nem törték fel őket? - Még nem. - Csalódtam az emberekben.

Monas apó nem tudta, most távolodjon el, vagy húzódjon inkább közelebb. Az már biztos, hogy nem egy egyszerű tengeri kígyóval van dolga.

- Mi van a tojásokban? - érdeklődött gondolatban. Érezte a kígyó felől áradó gonosz jókedvet. - Sosem jutottál volna a közelembe, ha nem véded őket. De kíváncsivá tettél.. Monas apó ekkor döbbent rá, hogy Latanba'hani ébren volt, amikor ő a barlangban felbukkant. Csak arra várt,

mit fog tenni a varázsló. Miért érzi most vesztesnek magát?. - Magam sem tudom - felelte. Itt lebeg, egy óceánnyi vízben, és kiszáradt a torka! Még szerencse, hogy nem kell

beszélnie. - Mi van a tojásokban? - Tengeri kígyók. - Nem hiszem el.

- Tengeri kígyók, több ezer tengeri kígyó. Kiesik, de egyszer majd veszélyesek lesznek... ha felnőnek. Monas apó egy csapásra megértett mindent, a kígyó ezzel a kezébe adta a rejtély kulcsát. Azért kell a tojásokat

feltörni, mert a kicsiny kígyók képtelenek rá. Ha pedig kiszabadulnak, akkor már lehetetlen a nyomukra akadni; az áramlat kisodorja őket a nyílt óceánba. Azok a kis vérszívó halacskák sem a behatolók elleni akadályok, hanem az újszülött kígyók első eledelei.

Aztán á kígyók felnőnének, és a tengerek többé hajózhatatlanná válnának. A tengerpartokról az emberek a szárazföld belsejébe szorulnának. A halászok elvesztenék a megélhetésüket, éhínség és háborúk ütnék fel a fejüket, egész népcsoportok vándorolnának új földekre, amelyeket vérrel és vassal kellene megszerezniük. Anarchia és káosz uralkodna a világon, a sötét hatalmak híznának a kiontott vértől, és egyre inkább kiterjesztenék az uralmukat a világra.

Monas apó rádöbbent, hogy nem egy egyszerű kígyóval, anyagi lénnyel van dolga. Hogy legyőzze, minden erejét és mágiáját fel kell használja.

Latanba'hani késlekedés nélkül támadott, amint megérezte, hogy Monas apó nem koncentrál teljesen. A varázsló ügyesen kitért az első roham elől, de a mellette elszáguldó test már a mozgásával is erős örvényt kavart. Ez az örvény elkapta, és megpörgette Monas apót, aki felfelé tudott csak kimenekülni belőle.

A fény irányába tartott, hogy láthassa is az ellenfelét. A kígyó a nyomába szegődött. Monas apónak sikerült megállítani egy pillanatra, amikor hatalmas légbuborékot varázsölt a kígyó útjába, amelybe amaz beleúszott, és a lendületét vesztette. Monas apó megállt, védőpajzsot vont maga köré, és megszilárdította a helyzetét. Úgy állt a vízben, mintha valamiféle szilárd közeg venné körül.

Latanba'hani is megpihent. De számára nem pihenés volt az, hanem valamiféle átváltozás indult meg, a kígyó teste hengerszerűbb, tömörebb lett. Oldalt úszóhártyás-karmos lábakat növesztett, és megnyúlt a feje. Pikkelyei páncéllá keményedtek.

- Azon gondolkodsz, ki is lehetek? - kérdezte Monas apótól, mialatt az új formáját felvette. - Valamiféle démon - gondolta ki a választ Monas apó. - Egy óceánmélyi árnyék - helyesbített Latanba'hani. - Sokáig éltem a világárok mélyén, míg meg nem keresett a

pusztítás mindenható istene, akinek áz életemben a papja voltam. Testet választhattam, és célom lett. Ez az én elemem, és nem állíthat meg egy szárazföldi halandó.

- Hogyan lesz valakiből tengermélyi árnyék? - kérdezte Monas apó őszinte érdeklődéssel és mellékesen azért is, hogy időt nyerjen.

- Csak a megfelelő halálnemet kell megtalálni hozzá; egy földrengésre van szükség, amely egész a tengerárok mélyére viszi az embert a kastélyával, a szentélyével együtt. És ismerni kell azt a fohászt, amely megmenti a lelket az örökkévalóság számára.

Monas apó védőpajzsa feloldódott a tenger vizében, hagyta a beszéddel és az átváltozással elaltatni a figyelmét. Kezdett hinni a kígyónak. Így tényleg nem sok esélye van. Egy értelmes állat keresésére indult, de mást talált. Lekicsinyelte a veszélyt, és ez lehet, hogy az életébe kerül.

A varázsló összerándult, mintha áramütés érte volna. A tagjai elzsibbadtak. Ugyanakkor a kígyó nekilendült. Monas apó iszonyatos energia kilövellésével válaszolt, amely csupán eltérítette a kígyót! Miközben Latanba'hani

visszakanyarodott, Monas apó lerázta magáról a zsibbadtságot, és egy szikla fedezékébe menekült. Ezzel elejét vette minden ellene irányuló rohamnak, hacsak a kígyó nem akar fejjel a sziklának rohanni.

A kígyó más módszert választott. A szikla réseiből hínárok tekergőztek elő, és ráfonódtak Monas apóra. A mágus hiába szaggatta le őket, újabbak és újabbak béklyózták meg. A varázsló elkeseredetten küzdött a szabadulásért, de a hínárok visszahúzták a sziklához, és nem engedték megmozdulni sem. A kígyó lassan közelebb nyomult.

Monas apó látta, hogy feleslegesen hánykolódik, mást kell megpróbálnia. Többé nem törődött az egyes szálakkal, egyszerre akarta elszakítani mindet, s gyors pörgésbe kezdett. Mint a szélkerekek, úgy forgott, a ráakaszkodó hínárok rácsavarodtak, majd gyors egymásutánban valamennyi elpattant. Monas apó éppen fejjel lefelé állt, tehát lefelé menekült.

A gyomra mindig is kényes testrésze volt. Most alaposan felkavarodott. A reggelire befalt halak szerencsére nem kívánkoztak vissza az óceánba, csupán az emlékezetében éltek már. Ugyanakkor Monas apó úgy érezte magát, mintha az egész földgolyót a vállára akasztották volna.

Lerázta magáról a hínárdarabokat, aztán nagy íven irányt változtatott. Éppen időben, mert a nyomában száguldó Latanba'hani beérte volna. A tehetetlenség továbbvitte a kígyót.

Monas apónak ekkor villant fel a megoldás, Közvetlen a démonra irányuló mágiával nem sokra menne, de... Ismét felfelé törekedett, most már azért, hogy maga után csalja a kígyót. Kinyújtotta a tudatát, és segítséget

hívott-csalt a küzdelmük színterére. . Hirtelen azt vette észre, hogy lassul a siklása. Egyre fojtóbb nyomás nehezedett rá, a víz összepréselte a tagjait.

Lélegzete elakadt. Ez adta a második ötletet, amellyel most nem tudott foglalkozni. Szeme előtt sötét karikák forogtak. Szájából lég-buborék buggyant ki, a torkát elöntötte a sós víz. Utolsó erejével örvényt támasztott, a víz forgása fellazította a bilincseit, a nyomás megszűnt.

A mackótermetű varázsló nem tudta kiköpni a szájából a vizet, így hát hősiesen lenyelte. - Kemény ellenfél - hallotta a hangot. - Ritka élvezet az ilyet legyőzni. A víz csendjének vége szakadt. Sivítások és sikítások töltötték be Monas apó agyát, s a víz marni kezdte a bőrét.

A hangok egy pillanatra a kétségbeesés küszöbére kergették a varázslót, aztán megemberelte magát, és kikapcsolta őket a tudata felszínéről. Ismét örvényt támasztott, hogy felfrissítse a vizet maga körül, és az égető érzés csökkent. Ezalatt volt annyi lélekjelenléte, hogy a kígyó útjából kitérjen.

A maró érzés Monas apó minden ellenkező irányú próbálkozása ellenére fokozódott. A varázslónak máshoz kellett folyamodnia; a bőre fölött vizet párologtatott el, s a vékony gőzréteggel védte magát; a meleget még mindig jobban bírta. Aztán magához ragadta a kezdeményezést.

Az óceán megpezsdült a felszabaduló levegőtől. A kígyó épp megfordult, s a pillanatnyi légszomjtól kitátotta a száját. Monas apó erre az öntudatlan mozdulatra számított.

Megelevenedett a víz távoli szürkesége, csillogó testek érkeztek a messzeségből kiszakadva. Élő áramlatként, fénylő szalagként közeledtek, és özönlötték Latanba'hani nyitott pofájába. Eltömték a torkát, a kígyó tátogott, fulladozott. Monas apó megadta neki a kegyelemdöfést: egy energiasugárral elválasztotta a fejét a testétől.

A testből kiszabaduló árnyéklélekre szinte azonnal lecsapott, Egy varázslattal megkötötte, és olyan súlyokat akasztott rá, amelyek az óceán legmélyebbi pontjára húzzák le, ahol senki sem találhat rá.

Ahogy Latanba'hani eltűnt a mélyben, Monas apó fáradtan a felszínre úszott. Alig tudott bemászni a halászhajóba.

- A hasad fog kikészíteni - mondta magának, csakhogy emberi szót halljon, aztán elnyúlt a hajó alján. Hét napig tartott az út vissza a Vízibolhához. Monas apó egész végig idegeskedett, és csak akkor nyugodott meg,

amikor épségben látta a hajót ringani a tenger felszínén ott, ahol hagyta. A Vízibolha oldala mellett azonban elfogta valami furcsa kétség. Senki nem sietett üdvözölni őt, senki nem

gördített le kötélhágcsót, hogy felmászhasson a hajójára! - Charteron! - kiáltotta. Senki nem jelentkezett. Monas apó kénytelen volt önmagára hagyatkozni. A fedélzeten aztán már nem kiabált. Felesleges lett volna, nem volt vak, így láthatta, hogy minden kihalt.

Lement a hajó gyomrába, de sem a raktérben, sem a kabinokban nem találta meg Charteront. Töprengőn szemlélte egy étkezés maradványait, amikor megpillantotta az egyik szék karfáján átvetve Charteron köpenyét.

- A..morzsolt el egy szitkot Monas apó a fogai között, és felrohant a fedélzetre. Dübörgő léptei alatt majdnem szétesett a hajó. Fent körbenézett az óceán felszínén. Most persze sikerült Charteron buborékmágiája! Hogyne sikerült volna, amikor ott volt a hajó felett az ő mágiamódosító varázslata!

Monas apó most nem vesződött a vetkőzéssel. - Kezd elegem lenni a tengerből! - kiabálta szét a világnak. Ruhástól vetette bele magát a vízbe. Mint nyíl a levegőben, úgy siklott a hasadék és az áramlat irányába. Nem várta meg, hogy az áramlat lassan

átsodorja az üregeken és a barlangon; mint a hely ismerője, mindent elsodró lendülettél tudta maga mögött az akadályokat.

A második barlangba érve azonnal meglátta Charteront a tojások mellett. A mágus egy légbuborékban lebegett, és mozgott a szája. Szemét Monas apóra függesztette, és győzedelmes vigyor ömlött el az arcán. A versike utolsó szavainál tartott.

- Ne! - gondolta reménytelenül Monas apó. Ez a hibbant agyú meggyőzte magát, hogy mégis el kell pusztítani a tojásokat! Monas apó közelebb nyomult, de Charteron ekkor felemelte a kezét, hogy felrajzolja utolsó mozzanatként a bűvös rúnát a levegőbe.

Monas apó látta, hogy itt nem győzhet többé szép szóval, meggyőzéssel. - Az ilyen megérdemli - gondolta elvesztve közmondásos hidegvérét, és Charteron légbuboréka a magasba

szökött. A meglepett mágus kimeredt szemekkel bámult Monas apóra. Mozdulatát azonban befejezte.

A sziklacsúcs, amin a tojások voltak, megremegett. Hasadékok nyíltak meg rajta, az egyik épp Charteron lába alatt, s elnyelte a kétségbeesetten vergődő, fulladozó mágust. A tojások alatti katlan vibrálni látszott, és sötét tintaszerű folyadék ömlött szét. A tojások kibillentek a helyükből, egy sziklaélen egyensúlyoztak, majd megindultak a hegy oldalán a mélybe.

Méltóságteljésen görögtek, de egyre gyorsultak, és ha eléjük kerül egy éles szikla... Monas apó az első dolgot tette, ami eszébe jutott. A barlang vize forrni kezdett... - Többet nem kezdek mágusokkal - mondta, Monas apó maga elé meredve - Amelyik nem gonosz, az korlátolt. - Ennyiből nem általánosíthatsz - csitítgattam. Órák óta csak beszélt, azt részletezte, ki mindenki utasította

vissza az ajánlatát az együttműködésre. Aztán aki elfogadta... — És tudod melyik a legrosszabb? - kérdezte Monas apó. Kicsit vörös volt az arca, de nem feltűnően. - Amelyik

korlátolt és gonosz. Az ilyeneket kerüld! Megígértem neki. Néztem, ahogy fel s alá járkál, és néni szóltam egy ideig. Aztán megköszörültem a torkomat. - Monas apó - szólítottam meg bekaphatnánk valamit. Felfelé jövet az ösvény melletti fészkekből felszedtem

néhány tojást. Megfőzhetnénk őket. Monas apó lassan felém fordult. Es nem tudom miért, de aznap már nem is állt szóba velem. Bár azt hiszem, még

örülhettem, hogy megúsztam ennyivel.

Csillagnéző – Sötét van ott, és hideg – mondtam. - Mint ahogy itt is hajnali kettő és három között – felelte a mackótermetű varázsló, és kiintett az ablakon a párás-ködös hegycsúcsok és sziklák felé. - De ott sokkal hidegebb van – bizonygattam, és nem értettem, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Nekem el kellene

küldenem Monas apót arra a létsíkra, nem pedig visszatartanom. Erre rendületlenül ijesztgetem. Monas apó is hasonlón törhette a fejét, mert egyszerre kijelentette: - Na jó, ha hideg van, el se megyek! - Kapsz ruhát! – tértünk vissza a saját szerepeinkhez. – Megálmodtam, hogy kapsz ruhát. - Te és az álmaid! - Miért? – kérdeztem vissza, és a nyakam reflexszerűen oldalra mozdította a fejemet. De kivételesen semmi nem sújtott le rám.

Lehet, hogy Monas apó öregszik? - És mi van még?- Utáltam ezt a kérdését, meg a válaszaimat. - Semmi különös... - Mint általában. -...csak... szóval rengeteg por... emberek, meg törpék – nem tudom, hogy mit akarnak, hogy milyen szándékúak, és hogy

honnan kerültek oda... Meg kéne halniuk... - Miért? - Nem tudom. De úgy érzem, összefüggésben van a sötétséggel. - Mint a halál úgy általában – bólintott helyesl én Monas apó. – És mit csináljak? - Hát, fogalmam sincs. Fényt és meleget gondolom. - Rakjak tüzet? – töprengett el álszent arckifejezéssel Monas apó. Ilyet még egyszer sem láttam az arcán, és azt hiszem akkor

komolyan kétségbeestem. No, nem őt féltettem, hanem magamat. - Van még valami? – kérdezte a mackótermet varázsló, amikor a csend már kezdett hosszúra nyúlni. - Sötét és hideg. Monas apó rövid szakállát borzolgatva meredt rám egy végtelennek tűnő pillanatig. - Mentsd meg azt a világot is, Monas apó! – mondtam. – Nélküled elpusztulna. Ez biztos! - Tudod, én hogy szeretnék meghalni? – kérdezett vissza a varázsló. - Hogyan? - Ha megölne az unalom... Monas apó egy szűk, fehér falú helyiségben találta magát a világok közötti térből kilépve. Körülnézett, és két ajtót látott meg két oldalán. Mivel nem szerette a szűk helyeket, gyorsan döntött: akármi várja ott kint,

bizony kimegy. Villámgyorsan cselekedett, de jobb oldalt csak egy másik, még kisebb helyiségbe jutott. Egy ülőalkalmatosságot látott bent,

semmi mást. Monas apó félrefordította a fejét, és hallgatózott. Csend volt. Ez még nem töltötte el kétségbeeséssel, mert ha nincs ember a közelben, akkor feltehetően kellemesebb lesz a napja. Viszont

rettenetes hiányérzete támadt – más miatt. Mintha... mintha ezen a világon......hiányozna a mágia? Visszatért az előtérbe. Végigsimított a helyiség fényes oldalfalán, és módfelett csodálkozott. Furcsa volt, nagyon furcsa. Túl tiszta, túl elegáns. Egyszer el kellett jönnie ennek a napnak. Itt ért földet a világok közötti átjáróból kilépve, kicsit megalázva, életében először, és

remélhetőleg utoljára ilyen helyen. Mert akármilyen szép és tiszta, ez mégis csak egy... félreeső mellékhelyiség... És annak ellenére, hogy a mackótermetű varázslónak módfelett tetszett a hely kialakítása, mégsem érezte magát tökéletesen.

Miért kellett pont itt kilépnie a létsíkok közötti semmiből? Monas apó rosszat sejtett. Ki az, aki ennyi energiát fordít egy budi megépítésére? Milyen világ ez? A mackótermetű varázsló

másik ajtó felé fordította a figyelmét. Rátapasztotta a fülét, de semmit nem hallott a túloldalról. Talán megússza, és nem találkozik jó ideig még senkivel – Jobb lenne előbb felderíteni a terepet. Mert ha nem is

kézzelfoghatóan, vagy inkább orral érezhetően, de itt valami bűzlik. Kinyitotta az ajtót, és rögtön belevágta valakinek az oldalába. Az illet följajdult, és kívülről visszalökte az ajtót, ami lendületesen

becsapódott, és Monas apó ismét csak az előtérben kötött ki. - A mindenit! – morogta dühösen. Elforgatta a nyitógombot, erőt gyűjtött, és a vállával segített a kijutásnál. Mert a retyójuk

tiszta, de az itt élők ugyancsak modortalanok... Most három ember jajdult fel, viszont Monas apó kitáncolhatott középre. Legalább harmincan voltak kint, és ebből a harmincból legalább öten méregették sötét szemekkel. De, ahogy a mackótermet

varázsló egyetlen pillantásával felmérte, egyiknél sem volt kard. - Nem igaz, hogy nem tud normálisan kijönni a mosdóból – morogta az egyikük. – Még akkor is, ha egy kisebbfajta hegyre

hasonlít... Ez a terem, ha lehet még furcsább volt, mint a mosdó. Sehol egyetlen természetes anyagból készült tárgy, sehol egyetlen

ablak. Fémfalak és fényes üvegkalitkák alkották a terem oldalait és mennyezetét, világító szemek kacsingattak mindenünnen, és különböz színű csíkok villantak fel a fal mentén. A mennyezet nagyon magasan volt, és rácsos lépcsők vezettek fel egy keskeny galériára.

- Mindenki öltse magára a szkafanderét! – ordította valaki elöl. A tömeg kissé széthúzódott, az emberek a falak melletti szekrényekhez léptek. Monas apó ott maradt középen. - Maga nem tudja, hol van? – lépett hozzá egy férfi kissé idegesen. - Micsoda? - A ruhája! - Rajtam. -Istenem! – Az idegen egy pillanatra a tenyerébe temette arcát. – Kiket küldtél a nyakamra? - Nem isten küldött – morogta Monas apó. – Csak egy... A férfi közbeszólt: – Melyik negyedbe tartozik? Mi a neve? - Monas apó – válaszolta a mackótermet varázsló, és örült, hogy megértette az egyik kérdést. - Monas... Monas... Monas... – böngészett végig egy listát a férfi. – Nem is szerepel a neve az önkéntesek között! - Önkéntesek? Én? Önként? - Akkor nem hoztuk el a szkafanderét sem... – A férfi láthatóan gondban volt, amikor olyan szavakat használt, amiket a

mackótermetű varázsló sem ismert. - Nem? Valóban? - Másik neve van? – Van. A férfi rámeredt és várt. - Na, hagyjuk! – mondta aztán. – Mindenkire szükségünk van. Menjen oda ahhoz a kis kopasz alakhoz, mondja be a méretét,

és pár percen belül kap egy ruhát! Különben is! Honnan szedte ezt a göncöt? Ez a divat mostanában az öregek között? Én is ide jutok, ha megöregszem?

- Ennyi idősen valószínűleg a föld alá – morogta Monas apó. - Ne humorizáljon itt nekem! – A férfi még idegesebb lett. – Tegye a dolgát! - Egy kis kitérőt sem tehetek? – kérdezte a hidegvér varázsló. – Mulathatnékom van... - Most? Mulathatnékja? - Szívesen szétpasszíroznám a fejét valakinek. - Na, menjen a dolgára! – Azt teszem. Ezzel a hellyel semmi sem volt rendben. Monas apó mindenesetre megpillantotta az említett kis kopasz figurát, aki ad neki egy

új öltözéket, amire egyébként semmi szüksége nincs. - Hé! – szólította meg mogorván Monas apó a kopaszt, és mivel amaz nem figyelt fel rá, barátságosan megveregette a vállát.

Csak annyira, hogy a férfi kicsit megroggyanjon, de a csontjai egészben maradjanak. - He? – kérdezett vissza a kopasz, és tekintete ide-oda ugrált. A kiutat kereste. - Azt mondták, adjam meg a méretemet... - Nincs szkafandere? – kérdezte a kopasz, immáron minden figyelmével Monas apóra koncentrálva. Közben kissé remegtek a

térdei. - Hát... az nincs. - Mi a mérete? A mackótermet varázslóban eddig is akadoztak a szavak, de most végképp leragadtak valahol a hangszálak előtt.

- Maga szerint? – kérdezte Monas apó a kínos csend után halkan. - Nyolcas. Tuti nyolcas. - Pontosan! - Egy nyolcas szkafandert – kiabálta a tenyerébe a kopasz. Felnézett. – Az jó lesz. Beleférnek a vállai... “Megálmodtam, hogy kapsz ruhát. " - Fontos? – kérdezte Monas apó, aki örült, hogy megfejtette a szkafander szó rejtélyét. Egy ruha. De milyen ruha? Amikor a

varázsló körülnézett, látta, hogy csupa színes, testre simuló vacak kerül el a fali tárolókból, amelyekhez hozzá varrták a cipőket. – Ez nem jó? – meglebbentette a köpenyének szárát.

- Tréfál? Ebben akar kimenni a bolygó felszínére? – A kopasz felnevetett, de belesajdult a válla, és gyorsan elhallgatott. - Máshol is megfelelt... - Például a holdon? – A kopasz nem volt tanulékony alkat, mert ez esetben némi gúny keveredett a szavai közé. De Monas apó tudott úgy nézni, hogy attól a nap is megállt az égen. - Nem – rázta meg a mackótermetű varázsló a fejét lassan, kimérten. – A holdon nem jártam benne... - Gondoltam... – köhögte el a szót zavarában a kis kopasz. - ...mert még nem volt semmi okom rá, hogy a holdra teleportáljak. - Hacsak az nem, hogy még fasorba sincs a teleportáció – veregette meg Monas apó vállát egy hasonlóan tagbaszakadt, de

jóval fiatalabb férfi. Amikor a varázsló hátrafordult, egy körszakállas alakot látott, széles vigyort, és apró, gesztenyebarna, gyöngyszemeket. És feliratot egy igazán különös sapkán: technikus.

Az érdekes az volt, hogy Monas apó el tudta olvasni a szöveget, amely nagyon ősi nyelven íródott. Magát a szót azonban nem értette.

- Kit érdekel, maguknál hol a fasor? – rántotta meg a vállát Monas apó, és ettől csodálkozott el a legjobban. Ilyet nem szokott csinálni.

Csak ritkán. Gyilkolás előtt. Aztán elszállt a rossz kedve. Mindig igyekezett megőrizni hidegvérét, és az most sem hagyta el hosszú időre. A mackótermetű

varázsló gyanította, hogy ide ment csak, a mellékhelyiségbe, hogy kihányja magát a narancssárga szkafander láttán, amit a technikus a karján tartott.

- Na végre. Innent ő egyedül is elboldogul... – jegyezte meg a kis kopasz, és elszelelt. A szakállas nyújtotta a ruhát. - Adja ide a köpenyét! – mondta. – Ráfér egy mosás. Beadom, aztán ha megadja a lakása számát, elküldetem oda. - Megtenné? – kérdezte Monas apó. - Természetesen – mondta a másik mosolyogva. - Ne tegye! A technikus arcáról nem tűnt el a mosoly. - A nagyapám is ilyen – mondta. – Hatalmas szíve van az öregnek, és a mogorvaságával leplezi. Én is ilyen leszek, ha

megöregszem. - Ha megöregszik... Monas apó átvette a szkafandert. Beletörődött a sorsába. Megforgatta a kezében, és már látta, hogy egyrészes ruháról van

szó, éppen olyanról, amelyben a lozdungi hentesek a démoni síkról átszökött szörnyeket darabolják fel, hogy hozzájussanak az ehető , és természetesen csemegének számító belső részekhez. Nem mintha ezek a belső részek finomak, vagy ízletesek, vagy egyáltalán omlósak lennének, de hát veszettül drágák, és ezért csemegék...

Monas apó úgy érezte, amíg a démonhúst csapdosó, epében és egyéb levekben fürdő hentesekre gondol, addig sem öltözködik, és ez már egy kis győzelem...

- Húzza le a cipzárt! – ajánlotta a szakállas. - Cipzár – morogta a mackótermetű varázsló. Mi az, ami ezen a ruhán teljességgel idegen? Az lehet a cipzár. - Segítsek? Monas apó erősen töprengett, elfogadja-e az ajánlkozást. Mert akkor nem ölheti meg az idegent. Furdalná a lelkiismeret. - Na, tartsa a ruhát! Monas apó kinyújtotta. Látta, hogy ebbe tényleg nem fér be a köpenyével együtt, és fél kézzel kénytelen-kelletlen kicsatolta

azt a fémkapcsot, ami a nyakánál összefogta a köpenye szárait. Aztán a padlóra hajította kedves ruhadarabját. - Fordítsa meg! - Miért mindig én? – kérdezte a varázsló elkeseredetten, mialatt töretlen éberséggel figyelte, ahogy egy nyílás tárul fel halk

surrogó hang kíséretében a ruha oldalán, és a szakállas technikus keze nyomán. - Kérdezett valamit? - Nem érdekes – vont vállat ismét Monas apó. – A ruhákra emlékezem, amiket felvetettek velem... Nem is tudom...

A technikus oldalvást a köpenyre pillantott. - Szó, mi szó... – tette hozzá sokat sejtetően. Monas apó elkapta a tekintetét, és megsértődött. - Az a kedvenc köpenyem... – emelte fel a hangját. – Nem arról beszéltem. Úgyhogy vigyázzon rá, mert ölök érte! - Ja! Ugorjon bele! De előbb vegye le a cipőjét! Amikor Monas apó lehúzta a csizmáit, a szakállas illedelmesen elfordította a fejét, és az arcizmai felett igyekezett megtartani

az uralmát. Aztán jött a megaláztatás második... sokadik szakasza. A varázsló nehézkesen megemelte a lábait, és belecsúsztatta a

technikus által tartott ruha lyukába. - Mintha sosem hordott volna szkafandert – tréfálkozott a szakállas. - Tényleg...? A szkafandernek olyan súlya volt, mint egy átázott köpenynek. Amikor a technikus ráigazította Monas apó kezeire és lábaira,

és felhúzta oldalt a cipzárt, a ruha egy szisszenés után rászorult a mackótermetű varázsló testére. Többek között ez is gyanús volt. Akárcsak az valami, ami még hozzátartozott. Beterelték az embereket a “zsilipbe”, majd négyesével sorba állították őket egy ajtó előtt. Egyesek a kezükben tartották, mások a hónuk alatt azt a sisaknak becézett különleges, keverőtálhoz hasonlító félgömböt,

amelyre Monas apó oly hatalmas gyanakvással tekintett. - Zsilipnyitás kilencven másodperc múlva – szólalt meg fent a magasban egy hangszóró. Monas apó feltekintett. Nem isteni szózat... Mellette az emberek a keverőtálba dugták a fejüket, majd a keverőtál szélére rásimították a gallérjukat. Balról az egyikük

hevesen integetni kezdett Monas apónak. - Hát hülyét mégse engedek magamból csinálni – morogta a mackótermetű varázsló, aztán eszébe jutott, hogy

narancssárgában van – ...még egyszer. - Zsilipnyitás hetven másodperc múlva. - Vegye már fel a sisakot! – ütögette meg jobbról Monas apót egy beöltözött alak. - Át tudok ám nyúlni azon a vacakon... – perdült meg Monas apó. - Állítsa le valaki a zsilip kinyitását! – kiabáltak előre. - Mi a baj? – kiabáltak elölről vissza. - Probléma van egy ruhával... - Inkább a viselőjével! - Zsilipnyitás hatvan másodperc múlva. - Vegye fel, mert megfullad! – Forduljon vissza... – jött a javaslat elölről. A keverőtálak helyesl bólogatással fogadták a javaslatot, és elhallgattak. Monas apó ezen eltöprengett. Lehet, hogy mennie

kellene? Azért került ide, és... ebbe a helyzetbe, hogy segítsen... Kin is? Ezek meg itt akarják hagyni! - Zsilipnyitás ötven másodperc múlva. - Megyek – jelentette ki hangosan a mackótermetű varázsló. - Ember – mondta tompán az egyik kever tálat hordó fickó -, akkor igyekezzen! Amíg nyitva a hátsó ajtó... - Kifelé megyek. - Meg őrült? Akkor vegye már fel a sisakot! - Így megyek! Zsilipnyitás negyven másodperc múlva. - Ne szórakozzon! Inkább írjon egy kérvényt az orvosához eutanázia ügyben, és kérjen egy felcímkézett injekciós tűt. Csinálja itt

a problémát... - Tulajdonképpen hova megyünk? – váltott társalgó hangsúlyra Monas apó, és belenézett egy közeli keverőtál tükrözfelületén

önmaga szenvtelen arcába. - Maga biztosan a diliházba. Lökete van, az száz százalék. Monas apó szemügyre vette narancssárgába bújtatott ökleit. Kissé zavarta, hogy nem érzi az elemi mágia háttérhullámzását

maga körül, de úgy gondolta, hogy puszta kézzel is be tudja szakítani a keverőtál oldalát, tetejét... de rosszabb esetben a szkafander nyakrészét is elszoríthatná.

- Zsilipnyitás harminc másodperc múlva. A helyzet erősen hasonlított Monas apó egy rongybáli élményére, ahol a varázslót megannyi kitömött rongybaba vette körül,

a megkülönböztetés leghalványabb reménye nélkül. És a rongybabáknak legalább a háromnegyede meg akarta verni Monas apót. Persze akkor még nem volt “apó", így válogatás, és legfőképpen kifulladás nélkül rendet teremtett, elverve az összes rongybabát, és utólag aztán kiválogatva a vétleneket.

- A remeteélet teszi – sóhajtotta Monas apó, és leeresztette öklét. - Van elég bajunk maga nélkül is – tört előre a többiek közül egy élénkzöld szkafanderes valaki.

- Segíteni akarok – mondta Monas apó nem túl nagy meggyőződéssel. - Akkor ne szórakozzon! - Zsilipnyitás húsz másodperc múlva. A belső ajtók záródnak. A helyiségben védőruha nélkül tartózkodni életveszélyes! Ekkor meglepő dolog történt. Egy alak kikapta Monas apó kezéből a keverőtálat, és egy mozdulattal belehúzta a

mackótermetű varázsló fejébe. Monas apó fel sem eszmélt, de máris megtette a megfelelő ellenlépéseket: a tekintetnél is gyorsabban kinyúlt a fickó keze után, és akkorát rántott rajta, hogy a megperdülő test öt-hat szkafanderest elsodorva nekipattant a falnak. Visszapattanva aztán újabb öt-hat ember került a földre.

- Mi történik itt, ember? – kérdezte a zöld alak a keverőtála mögül tompán. Monas apó, aki átmenetileg megvakult a sisak alatt, a hang után tájékozódva válaszképpen megcsapta kissé a másik keverőtálát.

A fickó átrepült fekvő társai fölött, és a külső ajtó belső felén koppant. A mackótermetű varázsló körül megritkultak az emberek. Monas apó akkor fedezte fel, hogy kilát a tál belsejéből. És ekkor

jött rá, hogy tulajdonképpen egy lovagi sisakhoz hasonló dolog van a fején, nem pedig egy bronz üst. Ettől a felismeréstől rettenetesen kényelmetlenül érezte magát.

A remeteélet – jutott eszébe másodszor is. – Fel kellene hagynom vele... Teljesen elszokott a külvilág furcsaságaitól. Emellett persze hatalmas pozitívum, hogy amíg barátságos és ismerős hegycsúcsai

között tölti békés mindennapjait, addig a világnak sincs gondja vele. Monas apó meglehetősen önkritikus alkat volt, és ezt tudta is. - Elnézést – mondta, és lehajolt, hogy felsegítse a lábai előtt hever alakot. - Ne érjen hozzám! – sikította a szkafanderes. – Zsilipnyitás tíz másodperc múlva. Mindenki ellenőrizze öltözékét! - A sisak! – mutatott Monas apó gallérjára a földön fekvő . Monas apó rájött, hogy be kellene tűrnie, úgy, mint a többiek. Mivel ez rettentő fontosnak tűnt a gyorsan fogyó idő miatt, a

varázsló elnéző mosollyal megtette. Csak azt sajnálta, hogy senki nem látja a mosolyát, amit amúgy ritkán szokott megcsillantani a külvilág felé.

Talán éppen ezért sikerült. - Öt másodperc. Valaki még segített is neki. Most Monas apó nem ütött. - Levegő elszívás. Zsilipnyitás. Az ajtó meglehetősen különösen nyílt ki. Előtte Monas apó érezte a többiek várakozás teli izgalmát, majd aztán, ahogy egy

pupilla tágul, az ajtó úgy tárult fel, és eltűnt a falban. Mesés – gondolta Monas apó. Ez tetszett neki, de be nem vallotta volna senkinek. ... és megpillantotta a beígért sötétséget. Lassan szokott csak hozzá a ruhához. Meg ahhoz, hogy minden szót egyformán jól hallott. Előbb azt hitte, hogy a telepátia egy különös, irányított formájával áll szemben, de aztán emlékeztette magát arra, hogy látott

pár olyan dolgot, amelyet feltehetően gépek hajtanak, nem pedig varázslat, amit ugye eleddig itt nem érzett. Volt már ilyen világban, persze régesrégen, és nem nagyon szerette, mert szerinte lélektelenné tette az emberi kapcsolatokat.

Mert hiszen mennyivel szebb és közvetlenebb egy tömegverekedés, mint annak vízágyúval történő szétoszlatása. Gépek. Ez a létsík úgy látszik erre specializálódott. Persze, hiszen ha nincs például tűzvarázslat, akkor mennyivel nehezebb

meggyújtani a tábortüzet. Csak pörgethet, pattintgathat az ember, meg imádkozhat, hogy ne legyen vizes a tapló, a szalma, a fa. Utána meg oltogathatja az elfogyasztott bor átdolgozott elegyével, vagy hagyhatja leégni az erdőt...

Mindenképpen strapásabb. Egyszóval Monas apó hamar kiderítette, hogy az emberi lelemény egy újabb találmánya segít meghallani a távoli

beszélgetéseket, ezért hát nem lepődött meg az irányítható fénysugarakon, zöldes képeken, meg a kis, tömzsi járműveken, amelyre kettesével felültették őket.

Csak az zavarta, hogy az ültetés úgy zajlott le, mint egy társasági összejövetelen a széktánc. Amikor kimondták a parancsszót (elhallgatott a zene), mindenki felpattant egy járműre (leült egy székre), lehetőség szerint

minél messzebb és minél távolabb attól, amelyik mellett Monas apó állt. Csupán egy alacsony, vézna alak maradt pár és autó nélkül. Széttárt karokkal forgolódott körbe, és mozdulatai olyan

kétségbeesett tanácstalanságot sugalltak, mintha most húzták volna ki alóla a világegyetemet. Monas apó intett neki, de a kis alak csak nehezen mozdult meg. Addigra a mackótermetű varázsló bepréselte magát a jármű

bakjának jobb oldalára. Azért nem baloldalra, mert az onnan kiálló kerek kormánymű határt szabott a térbeli kiterjedésének, és ezen határok közé a varázsló nem fért volna be.

Az apró termetű fickó kissé megnyugodott, amikor látta, hogy átengedték neki a vezető szerepet. Bemászott a helyére bekötötte magát, és pár gyors mozdulattal életre keltette a műszerfalat, illetve elindította a járművet.

- Yackson vagyok – vetette oda Monas apónak mintegy mellékesen, és igyekezett hangjába sűríteni némi nyegleséget. - Monas apó – dobta vissza a varázsló a labdát, mire Yackson annyit mondott: - Érdekes...

De nem fejtette ki bővebben. Követték a többieket. Az autók egyesével haladtak, és úgy kavarogtak a szürkés-vörös sziklák tövében, mint egy karaván a

homokdűnék között. Fent valóban sütött a nap, de érdekes módon emellett fekete volt az égbolt, és Monas apó hatodik érzékével megérezte, hogy a ruháján túl fagyos hideg uralkodik. A varázsló jobb híján nézelődött, előbb a sziklákat, majd a hegyeket a távolban, végül messze, a távoli horizont is a szeme elé tárult, amikor egy viszonylag sík, akadály nélküli terepre kiértek.

Mindent értett. Ezen a létsíkon nincs levegő , és nincs mágia. Hogy az emberek életben tudjanak maradni, olyan eszközöket találtak ki, amelyekkel meghosszabbítják kezüket, lábukat, hangjukat, helyettesíthetik az állatokat, és olyan ruhákat, amelyek megőrzik a levegőt számukra. Hogy ameddig ezek nem voltak, hogyan éltek errefelé, az továbbra is kérdés maradt, de Monas apó most nem ezen töprengett el, mert ugyebár az istenek sok lehetetlen dologra képesek, és a maguk kegyetlenül humoros módján sok aljasságra is, de...

- Hol vannak az istenek? A mackótermetű varázsló bajban volt. Ki szerette volna próbálni, hogy működik-e személyes mágiája? Ha nem működik,

hogyan jut majd haza? Ha működik, vajon mit fog okozni vele? Úgy döntött, hogy vár. - Hova megyünk? – kérdezte a sisakban önmagától. Furcsa volt így társalogni, de remélte, hogy beleszokik. Mert ugyebár hitte,

hogy még képes a fejlődésre... - Nem tudja? – kérdezte Yackson. – Nem. - Akkor mit keres itt? Miért teszik fel nekem oly sokszor ezt a kérdést? – elmélkedett el Monas apó magában. - Belerángattak – felelte nyeglén. - Van ez így – sóhajtott fel Yackson. – Engem is a sógorom... Nekem eszembe se jutott volna... - Rokon? – kérdezte Monas apó, és ekkor kezdte el idegesíteni az a momentum, hogy nem borzolgathatja a szakállát. Ez utóbb

végzetes lépésre sarkallta, de most egyelőre csak idegesítette. - Rokon. - Leánytestvér útján? – Jobb híján. - Jobb híján... Monas apó megállapíthatta, hogy mégsem olyan különös ez a világ. - Szóval, hova tartunk? - Megkeresünk két eltűnt embert. A Deron-völgyben veszett nyomuk, ahol az erős mágnesesség miatt nem működnek a

keresőmüszerek, és túl sok a barlang ahhoz, hogy a műholdak vizuálisan száz százalékosan felderítsék a terepet. - Most ugyanezt emberi nyelven – jegyezte meg Monas apó. Yackson hallgatott. - Fura ember maga – mondta aztán. – A fél csapatot nyomorékká veri, aztán meg nem tudom, tréfál-e, vagy egy másik

bolygóról pottyant ide... meg aztán ott van a neve is... - Mi baj a nevemmel? - Monas. A beszélgetés azonban félbeszakadt, mert utasítás érkezett, hogy állítsák meg a kocsikat. A konvoj megtorpant, és pár pillanat

múlva az is kiderült, hogy miért: egy lapos, kiterített kutyára hasonlító jármű jelent meg a magasban, és leereszkedett melléjük. Újabb járművek érkeztek a repülő fedélzetén: legalább tíz gördült le a kinyújtózó rámpáról. - Az erősítés a szomszédos várostól. – Yackson hangjában öröm bujkált. – Mennyi időt nyerünk! Bár, igaz, hogy törpék... Monas apó keze a sisakon csattant. Előbb az áll magasságában, aztán amikor a varázsló rájött, hogy nem éri el a szakállát, a

homlokára csapott – volna. Így másodszor homlok tájékon koppant a keze. Az újonnan jöttek besoroltak a meginduló konvoj mögé. -Törpék? - Aha. Szerintem legalább annyira ellenőrizni vannak itt, mint keresni, de oly mindegy. - Mennyi időt? - Sokat. Monas apó bólintott, de nem volt biztos benne, hogy a másik látta a bólintást. Mindenesetre csendben maradt egy ideig, és a

jármű elülső falán lévő rengeteg számot, betűt, futkározó vonalat bámulta. Látott két üveglapot is, amin a saját konvojukat tarthatta szemmel, az egyik felülről mutatta őket, a másik elölről.

És a törpék ittlétén merengett. - Miért fontos az a két ember? – kérdezte egyszer csak. - Miért legyenek fontosak? – kérdezett vissza Yackson. – Hát mert ekkora felhajtást csapnak értük... Nem mindenütt szokás.

- Hol van az a hely, ahol nem keresik meg a nem fontos embereket? – Yackson ismét csak kérdezett. – Honnan jött maga? - Szóval semmi különös ok nincs, ami miatt kellenének – szögezte le elgondolkodva Monas apó. - Együtt élnek velünk. Monas apó legyintett.- Az ember általában attól szeretne leginkább megszabadulni, akivel együtt él. - Ez nem igaz – mondta Yackson. - Még nem élt eleget – mondta Monas apó. A mackótermetű varázsló szeretett volna egy csomó mindent megkérdezni, de

azzal feltehetőleg elárulta volna, hogy nem erről a világról származik. És nem tudta, ez itt mit okozna. Ha nincs mágia, még védekezni is csupán a két öklével tudna, ami elég hatásos, amíg a

gépeket be nem vetik ellene. A konvoj hamarosan sziklás, kanyonos vidékre jutott, amely mélyebben helyezkedett el annál a magasföldnél, ahol eddig a

járművek haladtak. Egy férfi kiállt előre, és világító botokkal eltérítette az autókat különböző irányokba. Yackson láthatóan tudta, merre kell menniük, mert biztos kézzel fordult le az egyik sziklaárok mélybe vezető oldalára.

- Kísérteties – jegyezte meg Monas apó. Nála ez nem sok jót jelentett. - Kicsit nekem is borsózik a hátam, ha erre járok – felelte Yackson. – Van valami errefelé, ami nem tetszik a tudatalattimnak... A jármű ekkor kezdett el igazán rázni. Monas apó ide-oda ugrált az ülésen. - Kösse be a biztonsági övet! – tanácsolta Yackson remeg hangon. – Mert még kiesik... - Hol van? - Nyúljon jobbra fel! És húzza át a hasán! Ha szűk, engedjen rajta. Szűk volt, ami újabb problémákhoz vezetett. - Hogyan engedjek rajta? – kérdezte Monas apó. - Nyomja meg a fekete-kék gombot az ülés jobb oldalán lent! A mackótermetű varázsló megpróbált letekinteni a mondott helyre, de a sisakban nem ment. Csak a hasát látta, gombokat nem. És a hasa veszettül ugrált, nem bírt megmaradni a helyén. - Hogyan hízhatott meg ennyire a napi fejadagon? – kérdezte Yackson. – Én már hónapok óta próbálok magamra szedni

valamit, de nem megy. - Szerencsés ember! Monas apót zavarta a beszélgetés iránya, és zavarta a jármű iránya is. De sajnos egyiket sem tudta megváltoztatni. Egy

kavicsos ösvényen autóztak lefelé, és amikor egy-egy kavicsnál nagyobb kő megdobta ket, a mackótermetű varázsló mindig mondott egy röpke átkot magában.

- Összesen négy gomb van lenn. Tapogassa ki, és a hátsó kettőt nyomja meg! Ez már használhatóbb akcióterv volt. Meg lettek a mondott gombok, és Monas apó benyomta őket. A szíj automatikusan átcsapódott a hasán, oldalt pörgött egy

orsó, és befűződött az öv. Már csak a kocsi ugrált, Monas apó nem. Pár perc múlva leértek a hasadék aljára, és Yackson leállította a járművet. - Most az elsőt nyomja meg! – segített Monas apónak. – Nem sokat utazott felszínjárón, mi? - És nem is fogok sokat utazni rajta – biztosította a varázsló. A hasadék reménytelenül hosszú és lyukacsos volt. A járművek látótávolságban parkoltak le, és mindegyik megkapta a saját,

átvizsgálandó szakaszát. A kocsi műszerfalán megjelent egy kis térkép is. Yackson odamutatott. - Itt vagyunk, ez a piros pont a kocsi helye. Szerintem csináljuk úgy, hogy az egyik oldal a magáé, a másik az enyém. Jó lesz? - Jó. Monas apó legalább olyan nehézkesen kászálódott ki az ülésből, mint amilyen nehezen bepréselte magát oda. A fürge kis

Yackson akkor már a szikláinál járt. - Hé! – kiabálta Monas apó. - Halkabban! – szólalt meg a füle mellett Yackson hangja. – Mi a baj? - Milyen mélyek ezek a sziklaüregek? - Van amelyikbe nem férnék el én se... – érdekes felhangja volt ennek a mondatnak. – Van amelyik viszont egész a bolygó

szívéig lenyúl... Monas apó nyelt egyet. Most menjen le annak az aljára? Világéletében utálta a föld alatti helyeket; a szűk, föld alatti helyeket

pedig kiváltképp. És akkor még nem is vette bele a jelenlegi helyzetet, amikor egy sisakkal a fején, kesztyűben mászkál teljesen egyedül egy sötét és rideg világon. Nem félt, csak nem szerette az ilyen szituációkat...

- És hogyan fogom felismerni azokat, akiket keresünk? - Emberek... - Az más... Ilyen sziklabarlangokról álmodnak az aszkéták – ez volt a mackótermetű varázsló első képzelettársítása, amikor végre a

barlangokkal is tudott törődni, a saját lelkivilágán túl. Ő maga egyszerű remete volt csak, nem aszkéta: erről a boroshordói árulkodhattak a legjobban, illetve a szemetesgödörként használt barlang lakhelyének közelében, amelyben az évek során rengeteg szárnyas– és disznócsont kötött ki.

Rengeteg barlang volt, egymás mellett, és egymás alatt is. Monas apó feltette magának a kérdést, hogy melyikkel kezdje, a fölsőket nyilván kihagyhatja, hiszen azokhoz felmászni rettenetesen nehéz lenne neki... és bizonyosan az eltűnt két férfinak is. Azon felül azok természetszerűleg nem lehetnek olyan mélyek...

Egy-kettő kivételével. Úgy döntött, először a talajszint magasában található lyukakba kukkant be. Aztán, ha addig sem találja meg senki a

keresetteket, talán feljebb is fog mászni. Persze mértékkel. - Nem látok be! – mondta ki a legnagyobb problémát okozó tényt az első barlang előtt. - Kapcsolja be a kézi lámpát! Ott kell legyen a csuklóinál. Monas apó megvizsgálta a csuklóit. Volt rajtuk egy-egy lapos tárgy, ami fehér csíkban végződött. Meg egy kék gomb. Ha kék, hát megnyomhatja! Fénysugár törte át a sötétet az érintése nyomán. Monas apó rájött, hogy előre kell tartania a kezeit, és mindent látni fog. Azért

remélte, hogy nem melegszik úgy át, mint egy fáklya. - Nos, mit lát? – kérdezte Yackson. - Egy üreget. Az elsővel gyorsan végzett: három lépésnél nem volt mélyebb a lyuk. Ha mindegyik csak ilyen... A negyediknél azonban nem volt más választása: be kellett mennie. Monas apó keze remegett kissé, mert a mackótermetű

varázsló elengedhetetlen kísértést érzett, hogy megdörzsölje az állat, amit nem tehetett meg a sisaktól. Tipródott egy kicsit, aztán amikor végre eldöntötte, hogy a mélyére fog nézni a lyuknak, képtelen érzése támadt: mintha valaki várná pár lépéssel arrébb, egy barlanggá táguló üreg mélyén.

Monas apó hitt ennek az érzésnek több okból is. Először: nem kell bemennie ebbe a lyukba; másodszor: előfordult már, hogy ezek az el érzetek pontosak voltak, hiszen ha néha-néha nem lettek volna azok, senki sem hallgat rájuk; harmadszor: tudta, hogyha halogatja, akkor ez az érzés kísérteni fogja, Monas apó pedig nem szerette sem a kísérteteket, sem a kísértéseket.

Hagyta tehát a negyedik üreget a fenébe, és szép lassan elindult a sziklafal mentén. Visszanézett Yacksonra, akinek csak a hátát látta, aztán az is eltűnt egy barlang sötétjében. Némi derengés és fény jelezte, hogy ott van. A mackótermetű varázsló időközben pontosította, mit érez. Nem egy várakozó lélek gondolatait fogta, hanem inkább egy

álmodó lelkét. Sőt, nem is egy álmodó lelkét, hanem tárgyakét, és... valami mágiát? Persze, lehet hogy téved. A mágiában nem volt biztos. Az lehetett egy rettenetesen erős mentális energia rezzenése is. Megtalálta a rést, ahonnan mindez előhullámzott. Még itt is csak szakaszosan és csupán a sejtés szintjén érezte, de arra

megesküdött volna, hogy innen jön. Csak a rés! A rés ne lett volna olyan szűk. - Le kell fogynod! – mondta önmagának. - Lényegi meglátás – felelte Yackson. – Muszáj hallgatózni? - Kapcsolja ki a gégemikrofont! - Majd keresgélem! Beoldalazott a résen, és mögötte tényleg egy barlang tárult a szeme elé. A barlang fala csupán a természet erőinek nyomát viselte magán, emberi kéz nem nyúlt hozzá. Talán nem is járt erre még

ember, de miért is járt volna, ez a rés egy volt a sziklafalon sorakozók közül, és még csak nem is a feltűnő, vagy könnyen elérhető . Ha erre sétál valaki...

- Sétál? – kérdezte magától a mackótermetű varázsló. – elmegy mellette. Hacsak nem rendelkezik az érzékelés ama kézzel foghatatlan képességével. Monas apó körültekintett a csuklólámpák fényénél. Kicsit zavarta ugyan, hogy ez nem szórt fényt ad, mint egy fáklya, vagy

mint egy gyertya, hanem irányított sugarak lépnek ki a készülékből, de hamar hozzá lehetett szokni annál inkább, hogy nem füstölt, nem kormozott és nem volt büdös.

A barlang kövei fehér-vörös erezett volt, sehol, semmi különös minta vagy forma. Csupán egy kis lyuk a hátsó falon. - Menjek, ne menjek? – morfondírozott Monas apó. Feldobott volna egy aranytallért, ha hozzájut a bőrtarsolyához. Vagy:

elszívott volna egy pipát, ha hozzájut a szájához. Így csak megnyalta az ajkait. - Nyavalyások! – tapogatta mag a sisak nyakrészét. - Nem... gesz...ért... – hallatszott Yackson beszéde. - Reccs... – mondta hasonló stílusban Monas apó. Átbotorkált a barlangon a lyukig. Ahogy sejtette, az még mélyebbre

vezetett. Belevilágítva sem látta az üreg végét. Ám megint csak megcsapta valami lassú hullámzás. És onnan jött. - Nem akarok a föld alá menni – mondta Monas apó, és mivel nem vakarhatta az állat, nem csíphetett magába, nem téphette

meg a haját, hát csak toppantott. Lehajtotta sisakját, és ment. A merev cipőtalp most zavarta csak igazán, viszont kapaszkodni jól tudott. Ám akárhányszor

kapaszkodott, a csuklólámpák a falra világítottak, nem a lába elé.

Ezért aztán gyakran megcsúszott, és gyakran kapaszkodhatott. Maga sem tudta, milyen mélyre ereszkedett le, és meddig kell mennie még, hogy találjon valamit, amiért elindult, így hát,

amikor ismét egy barlangba ért, ahol semmi különöset nem látott, erősen gondolkodóba esett, hogy folytassa-e az utat. Mert a tovább vezető lyuk természetesen ott terpeszkedett ennek a barlangnak is a túlsó falán.

Aztán határozott: ha belevilágít a lyukba, és ott újabb lejtő van, aminek nem látni a végét, akkor visszafordul. Belevilágított, és visszafordult. Most szidta csak magát igazán, hogy eddig lejött teljesen feleslegesen. Mert ott lent, a második barlangban nem érezte újból

azt a gyenge hullámzást, ami miatt nekivágott ennek a föld alatti túrának. Ez a halovány érzés pedig kevés ahhoz, hogy bemászassa őt a felszín alá. Monas apó nagyon megörült a csillagos égboltnak. Amikor kiért, látta Yacksont is. A vézna férfi integetett neki szemből. - Semmi eredmény? – kérdezte. - Mit nevezünk eredménynek? – kérdezett vissza Monas apó. – A maguk emberei barlangmászók? - Nem – felelte Yackson. - Akkor nincs okuk lemenni a mélybe, ugye? - Azt nem tudom – felelte Yackson. – Azt teszik, ami tetszik nekik. Szabad világban élünk... - Ott könnyebb vagy nehezebb meghalni? – Monas apó nagyon mogorva hangulatba került. - Is-is – felelte Yackson. - Nehezebb – bólintott Monas apó. - Miért? - Mert egy ilyen válaszért egy szolgaibb helyen már elvágták volna a torkát. Folytatták a terület átvizsgálását. Monas apó csak később kérdezte meg: - Mit keres ilyen helyen az a két fickó? - Nem tudom – válaszolt könnyedén Yackson. - Csak úgy egyedül... Monas apó azt tartotta, hogy mindennek oka van. Kijön két ember ilyen embertelen helyre. De miért? Hiszen még csak köpni

sem tudnak az egészre, mert az is a sisakban marad... Kisebb üregek következtek, a varázsló legnagyobb örömére. Gyorsan haladt, gyorsabban, mint Yackson. A másik kérdés, ami megfogalmazódott benne, hogy ugyan miért keresi azt a két alakot, amikor nem ezért jött ide. Ismeretlen

és idegen ez a világ, és nem tud róla semmit. Veszélyben kell legyen, de ezek az emberek itt két társuk után kutatnak, ahelyett, hogy pánikba esnének valamilyen katasztrófa miatt, vagy legalább valamiféle nagy változásra számítanának. Itt minden békés, bár az ördög vinné az ilyen békét!

Keresnie kellene egy kisebb istent, és megkérdezni erről-arról... Szívesebben beszélne vele, mint az emberekkel Az istenek valahogy megértőbbek és jobban átlátják a dolgokat.

Persze nem mindegyik világon. - Tényleg nem mondták meg, mit keres itt kint az a két ember – szólalt meg egyszerre Yackson. Úgy látszik eddig ezen

töprengett. - Na – mondta Monas apó, maga sem tudva, mire mondja. - Mindenesetre furcsa, mert itt nincs se bánya, se telepet nem akarnak ide tenni... A törpék elkezdtek errefelé ásni, de

abbahagyták. Gyalog, jármű nélkül... A mackótermet varázsló hallgatott egy kis ideig. - Párbajozni szokás itt? – kérdezte később. - Mit párbajozni? – értetlenkedett Yackson. - Karddal, nyíllal, vagy ezek valamilyen modernebb változatával. Szokás itt? – de a varázsló már tudta, hogy nem. - Kijönni karddal és leszúrni egymást? – kérdezte Yackson kissé bután. – Minek? - Nő miatt. - Nő miatt végképp nem. – Aztán Yackson kapcsolt. – Feltalálták volna a tudtom nélkül az időgépet? A múltból jött? Most Monas apó kapcsolt. - Ezek szerint karddal már nem szokás errefelé hadakozni. - Nem – felelte Yackson. Nem bírta tovább folytatni a keresést. Annyira feldúlta Monas apó, hogy átment mellé. - Akkor mivel? - Pisztolyok, rakéták, plazmafegyverek... - Ezek lőfegyverek – jegyezte meg Monas apó. - Igen. - Közelharc nincs? - Egy jó tökön rúgás? – kérdezte Yackson. - Semmi lovagság? Lovagiasság? - Amióta az üzletemberek vezetik a világot...

Monas apó leült egy kőtömbre. Gondterheltnek látszott a szkafanderen át is. Yackson leült mellé, hátha könnyebb lesz. - Feltehetek egy kérdést? – kérdezte Monas apó. – Egy komolyat. - Hogyne – készségeskedett Yackson. - Istenek vannak? - Hát... – a kicsi megköszörülte a torkát. – Hát... tulajdonképpen vannak. - Ez nem hangzott valami biztosan – morogta a mackótermetű varázsló. - Mennyire lehet biztos egy isten létezése? - Mint az enyém... Vagy bárki másé, aki lélegzik és mozog – mondta Monas apó. Yackson a tenyerébe fektette a buráját. Gondban volt, ez most már rajta is látszott. Ott ültek egymás mellett egy kősziklán

rettentő gondot sugalló testtartásban. - Elfogadhatom – mondta hirtelen Yackson. – Sokan így is vélik... - Akik beszéltek velük? - Akik beszéltek hozzájuk. Az istenek nem szólnak vissza! - Csak csúnyát kell mondani, és még vissza is ütnek – legyintett Monas apó. - Errefelé nem. - Azt mondta, vannak! -Több is. Ahány földön kívüli faj, annyi isten. És annyi templom, ahol imádkozni lehet hozzájuk. De persze nem mindenki hisz

bennük. - Földönkívüli – ragadta meg a szót Monas apó. – Démonok? - Rondának rondák, de nem démonok... - Fajok más létsíkról? Megnyílt térkapukon át elárasztották a világot? – A mackótermetű varázsló úgy érezte, most nyomára

akadt a problémának. Csak meg kell csípni a szálat... - Térkapuk?! – szakította félbe Monas apó éledező ujjongását Yackson. – Párhuzamos világok csak a fantasztikus filmekben

vannak! Ezek komoly idegenek más bolygókról, komoly civilizációs ártalmakkal és pszichotikus zavarokkal! - Ez valami fegyver? Támadnak? - Csak kereskedünk, de az is elég! Lehangoló volt megint egy olyan pontján tartani a társalgásnak, ahonnan nem lehetett tovább lépni. - Varázslók csak vannak? – tette fel óvatosan a kérdést Monas apó. - Mióta kiirtottuk az indiánok nagy részét, a maradékot pedig civilizáltuk, egy szál se – vallotta be Yackson. - De voltak! - Nagyon régen. Még otthon... Esőtánc, meg ilyenek. Nem komoly. Szerintem nekik sem szólt vissza az istenük. Legalább

figyelmeztethette volna őket, hogy pár sarokkal odébb kell költözni... - Mágia sincs. – Monas apó tagadólag kaszált a kezeivel. - Nincs – felelte Yackson hasonló mozdulat kíséretében. - Értem – folytatta Monas apó. – Nincs mágia. Strapás a tűzgyújtás, és ezért fel kell találni az... - ...öngyújtót – segítette ki Yackson. - Akármit. Gépeket, amelyek helyettesítik a mágia erejét. Kényelmetlen egy világ! - Nekem mondja? – sóhajtotta Yackson. Ennél a pontnál közölték mindenkivel rádión, hogy megtalálták a két keresett személyt. Visszafelé Yackson megtudta, hogy Monas apónak nincs hol aludnia, így meghívta magához. A kis emberkének furdalta az oldalát a ki nem elégített kíváncsiság. Monas apó jobb híján beleegyezett. Az út visszafelé valamivel unalmasabb volt, mint idefelé. Yackson vezetett és gondolkodott. Monas apó ült mellette és gondolkodott. Viszont az út végéhez közeledve Monas apó szemügyre vehette a várost, ahova visszatértek. Csupa-fém, gigantikus

épületegyüttes tárult elé, amely mint egy túlméretezett, ablak nélküli börtön nézett ki. Két hegy közé ékelték be, és tornyai legalább olyan szélesek voltak, mint amilyen magasak. Nem jellemezte semmilyen kecsesség, vagy tündöklés, orv gonoszság. Jellegtelen, szürke fémtömeg volt, és kinézetre mint egy halom troll-ürülék, ha az a troll páncélos vitézt kapott el reggelire...

A kocsikat kint hagyták a bolygó felszínén, aztán bezsilipeltek. Yackson intett Monas apónak, mikor veheti le sisakot, aztán segített, mert látta, hogy ismét verekedés lesz belőle, ha nem teszi meg.

Ezután Monas apó legalább öt percig dörzsölgette jólesően rövid szakállát, és tucatnyiszor elmondta, hogy soha többé fel nem veszi azt a sisakot. Közben szemügyre vette a kis embert:

Yackson kreol bűrű, göndör hajú, hegyes orrú emberke volt, kis fülekkel és kis szemekkel. Homloka magas, szemöldöke vékony, szeme sarkában ráncok.

Bent leadták a szkafandereket, és felvették a ruháikat. Mind meglett, kivéve Monas apó köpenyét. Kereshették, de nem akadtak rá, még azután sem, hogy Monas apó elkezdte a technikusokat hajtani, de azokból is annyi volt, mint darázs a szüreti dézsák körül.

A mackótermet varázsló már azon volt, hogy addig üt valakit, míg a nyomára nem vezetik, amikor valami megakasztotta. Látott egy...

- Egy ork? – kérdezte Yacksont, és a fekete bőrruhás alakra mutatott, aki a folyosón közeledett. Az persze észrevette. Yackson megdermedt, elvörösödött, és csak hápogott. - Mit mondtál? – kérdezte az ork. Közelről már pontosan lehetett tudni, micsoda, kétség sem férhetett hozzá. Még a szaga is

orkos volt: hányadék. - Ork – bólintott Monas apó. Yackson a falhoz simult, és majdnem keresztet vetett. Hogy mégsem tette, az azért volt, mert eszébe jutott, hogy kint a bolygó

felszínén lényegében kétségbe vonta az istenek létezését. Az ork közelebb tolta Monas apóhoz ocsmány pofáját, és mély, gurgulázó hangon megszólalt. - Mondd még egyszer! Monas apó rettentő udvariasan viselkedett. - Ork. – Úgy vélte teljesítenie kell a másik utolsó akaratát. - Jól hallottam – bólintott sötéten az ork. – És talán azt is, hogy ezt rám mondtad. - Így igaz – felelte a mackótermet varázsló. – Mert te egy ork vagy. A folyosón megállt az élet. Sapkások és sapka nélküliek egyaránt a falhoz simultak. Nem akarták elmulasztani az eseményeket,

de ki szerettek volna maradni belőle. - Nem ork? – kérdezte Yacksont Monas apó. Yackson erőtlenül megrázta a fejét. Az ork az oldalához nyúlt. - Azon gondolkodom, hogy kulturált legyek-e, vagy sem. Fegyverrel végezzek veled, vagy puszta kézzel? Monas apó vállat vont. - Hiszen ork vagy. Ne légy kulturált! Az ork felüvöltött, és Monas apó nyaka után kapott. A mackótermetű varázsló méreteit meghazudtolva lépett oldalra, és

kihasználva az ork karjának lendületét, elkapva azt, annál fogva a falhoz penderítette a dühöngő vadállatot. Az ork orra betört, vér fröccsent a falra. Monas apó nem várta meg, míg megfordul, ehelyett megragadta a koponyáját, és még kétszer sebtében a falhoz verte, hátha használ a düh lecsillapításában.

De nem használt. Az ork kitámasztotta magát a falnál, és hátradobta egész testét. Monas apó kifordult, de a lába véletlen ott maradt, és mivel az orknak ezzel egy időben a vállára is tette a kezét, az ork átesve a kilógó lábon, olyan erővel zuhant a fémpadlóra, hogy a dörrenés az egész folyosórendszert megremegtette, visszhangja pedig eljutott a rendfenntartókig.

Míg az ork összeszedte magát, Monas apó megfenyegette a mutatóujjával. - Vállaljuk a származásunkat. Én sem sértődöm meg, ha azt mondják rám, hogy ember vagyok. Pedig megtehetném, mert

nem valami felemelő állapot. - Egy ugrunt orknak nevezni sértés – nyelt nagyot Yackson. - Sértés? – fordult felé Monas apó. - Nálunk sértés. Az ugrunok nem szeretik. - Ugrun... – Monas apó megköszörülte a torkát, és az ork felé fordult, aki éppen felemelte öklét. – Akkor elnézést kérek. Az ököl megállt a fül magasságában. - Elnézést... mi? – kérdezte értetlenül az ork. - Nem tudtam, hogy az ork sértő. Idegen vagyok itt. Az ork orrából dőlt a vér, a könyökhajlatában a bőr a padlórács

mintázatának mentén felhasadozott. - Most nem üthetek? – kérdezte az ork. – Ez bocsánatkérés volt? - Az – bólintott Yackson. – Messziről jött, és csak töri a nyelvet. - Töröm – bólintott Monas apó, és az ork orrát nézte. A beállott pillanatnyi szünetben, a folyosó kanyarulatában feltűnt, fütyörésző törpe magára vonta mindenkinek a tekintetét. -A törpéket szólíthatom törpének? – kérdezte halkan Monas apó Yacksont. Yackson értetlenül nézett rá. - Hiszen az a nevük. Miért ne? – Persze... A törpe közelebb ért, és ráérzett Monas apó és az ork közötti feszült hangulatra. Óriási, hegyes végű fémfúrót hozott a vállán,

mint valami nyílpuskát, lazán tartva az alsó végén, miközben a másik kezével csak azért fogta, le ne csússzon. Ezüstös védőruhát hordott.

- Mi van, ork? – kérdezte az orkot. – Már megint parasztkodunk? Az orknak leesett az ökle. A törpe fütyörészve tovább ment, és eltűnt a sarkon.

Lassan felengedett a folyosón a feszültség, és az emberek a dolguk után indultak. Yackson megragadta a nála két fejjel magasabb mackótermetű varázsló karját, és megpróbálta elvonszolni a helyszínről. Sikerrel.

Csak az ork maradt ott középen, és nem tudta, kinek is kéne meghalnia, hogy végre jól érezze magát. - Milyen fajok vannak még itt? – kérdezte Monas apó Yackson otthonában. – És honnan? - Sok, nagyon sok! – legyintett a másik. – Inni? - Sokat, nagyon sokat – morogta Monas apó, és megkönnyebbült. Valami azért itt is ugyanolyan. - Narancsjuicét, kivit vagy barackot? Monas apó mereven nézett. - Van szóda is – készségeskedett Yackson. - Próbáljuk ki! – Az volt az egyetlen, amiről Monas apó még nem hallott. Reménykedett, hogy erősebb, mint a korábban

felsoroltak. Yackson lakása három szobából állt, amelyeket fém és üveg alkotta csőbútorokkal rendeztek be. A falak sárgák voltak, a

díszfüggönyök zöldek. A padló parketta-utánzatú, a fotelok kockás szövettel bevontak. Monas apó képtelen volt meghatározni a hangulatát. Paraszti lakásnak túl elegáns és díszes, vártermekhez képest meleg és otthonos. A kastélyoknál dísztelenebb, egy kereskedő otthonánál egyszerűbb és tisztább. Megfoghatatlan, akár ez a világ.

Yackson kihozta a szódat, amely furcsán pezsgett az üvegpohárban. Monas apó gyanakodva méregette. Ennyire nyíltan csak nem tesznek mérget az italába...

Megkóstolta, és csípte a száját, de csupán víz volt, semmi más. Gyorsan lekerült az üvegasztalra. - Szóval mindent meg akar tudni a fajokról? – kérdezte Yackson. - És erről a helyről is... Meséljen! - Túl hosszú ideig tartana – ingatta a fejét Yackson. – De használja csak a számítógépemet! - Szívesebben bejárnék inkább egy könyvtárat – mondta Monas apó óvatosan. Ki tudja, hátha errefelé nem is ismerik a

könyveket... - Ott a számítógép – mutatott a sarokba Yackson, de a sarokban éppen nem volt semmi. Monas apó eltöprengett. Vagy nem érti meg a kis göndör a könyvtár szó jelentését, vagy itt az emberek helyett a gépek

olvasnak. - Itt a telepen csak ez van – vont vállat Yackson. – A legközelebbi bolygó a Denzik, ahol olyan szépen mutató, díszes könyvtárat

talál. Azt hiszem legalább harminc kötetük van. Megfoghatatlan, honnan szedték össze, de kijutott nekik a jóból... - És mit csináljak abban az üres sarokban? – kérdezte kissé idegesen Monas apó. A fülcimpáját masszírozta. - Lépjen be a rendszerbe! – ajánlotta Yackson. Monas apó a földre pillantott. Mibe lépjen bele? - Azt hiszem, segítség kell – bólintott Yackson jóindulattal. Monas apó tétova mozdulattal kört írt le a csuklójával. - Hát... – felelte. – Segítség éppen nem... de... Yackson a sarokba lépett. Szinte abban a pillanatban megelevenedett körülötte a

fal, alatta a padló. A lába körül kört képezett valami furcsa, átlátszó fém, mintha démonkör lett volna, amely távol tartja a rossz szellemeket, ártó lényeket. A fal egy rejtett szekrénye kitárulva egy kesztyűt és egy szemüveget fedett fel, amely ha nem is hasonlított Monas apó drótkeretes szemüvegéhez, azért felismerhetően az orrnyeregre, és a fülre került. Volt ott két könyökvédő , meg egy öv is, és egy előcsúszó szék. Meg emellett valami kürtőszerű nyílt meg a fej fölött.

- Ide kell leülni – mutatta Yackson. – Én felcsatolom mindezeket a karjára, meg a fejére, és bekapcsolom a számítógépet. Megjelenik a virtuális világ, és a kibertérben választhat, melyik szektor felé indul... Hamar meg lehet tanulni...

- Most inkább nem – hárította el a mackótermet varázsló, és sarkon fordult. – Inkább sétálok egyet a folyosókon. Mondjuk, ismerkedem...

Kimenekült Yackson otthonából. Az ajtó előtt ácsorgott egy keveset, hogy tájékozódjon a lakás elhelyezkedéséről, nem szeretett volna eltévedni. De ebben a fémrengetegben ez nem ment könnyen: a szél eltüntette a jellegzetes illatokat, nem voltak árulkodó növények, égtájakat mutató napsütés, és még a föld mágneses tere is fedésben volt.

Monas apó végül elindult, és tudta, hogy az utat kell memorizálnia, hogy visszataláljon. Bár azt sem sejtette, hova kéne mennie, hova mehet egyáltalán...

A folyosón sétálgatva egyszerre csak nagy szükségét érezte a pipájának. Oldaltáskájához nyúlt, és kihalászta. Talált egy padot, amely egy kisebb, fedett téren állt, és fölötte fémösvények vezettek úttól útig, terasztól teraszig. Az egész felépítmény olyan arculatot mutatott, mintha egy boszorkánybarlang, egy természetes szentély közepe lenne. Monas apó otthon érezte magát. Lezökkent a padra, és hozzálátott, hogy megtömje a pipát.

- Nem szerencsés ötlet – szólalt meg egy mély hang Monas apó fölött. A mackótermetű varázslóra halovány árnyék vetült: az a nagydarab fiatal fickó állt előtte, aki elvitte a köpenyét.

- Hol a köpenyem? – kérdezte a tőle megszokott hidegvérrel Monas apó. Ennek nyomán a szakállas technikus gerince mentén jégkristályoknak kellett volna kicsapódni.

- Mossák – legyintett a férfi, és lezökkent a mackótermetű varázsló mellé. – Már legalább harmadszor. És ha készen lesz, akkor legalább fele olyan könny lesz, mint mosás előtt.

- Abba a köpenybe több világ pora ivódott bele, mint amennyit az itt élők összesen láttak – morogta Monas apó, és tömte tovább a pipát.

- Csak a kijelölt helyeken szabad dohányozni – mutatott a technikus vidoran a pipára. - Kit érdekel? - Hamarosan vagy tízen is a nyakán lesznek, ha rágyújt. - Majd elintézem őket. Most százan sem tudnának visszatartani. - Hallottam, mit okozott a zsilipben – bólintott a szakállas. – De higgye el, hogy egy kábító lövedéknek képtelen lenne kitérni az

útjából! - Kábító lövedék, mi? – tekintett a férfira Monas apó. -Jobb esetben... Monas apó eltöprengett. Körbevillantotta tekintetét a téren, és látta, hogy legalább kétszázan sétálgatnak a keskenyebb-

szélesebb ösvényeken, és a kétszáz sétálgatóból legalább százötvenen el is érhetik, ha akarják. - Százötven – ízlelgette a számot Monas apó. Megrágta, körbeforgatta a szájában, és mindeközben meghatározta, hogy ebből

mennyi az ember. Csupán kétharmada volt ember, és akadt egy szárnyas, leginkább wyvernre emlékeztető lény is, amint egy fölüljárón szépen lassan elballagott.

Mágiának nyoma sem volt. Monas apó az ölébe eresztette a kezét, és a kezében a pipát. - Elmehetnénk egy olyan helyre, ahol lehet füstölni – ajánlotta. - Golf Gerenar vagyok – mutatkozott be a technikus. – Meghívom egy kávéra... Persze, ha a vérnyomása engedi, hogy kávét

igyon. - Ha inni kell, jöhet! Átvágtak a téren, amelynek közepén egy furcsa üvegpiramis terpeszkedett. Az ablakai sötétek voltak, és visszaverték a fényt,

ám árnyékok mozdultak az üveg mögött, és ebből lehetett sejteni, hogy bent élet folyik. - Mi ez? – kérdezte Monas apó. - A kórházunk – mondta Gerenar. Monas apó magában helyesbített: élet is lehet ott. Megkerülték a kórházat, és egy szemközt nyújtózó toronyház aljához mentek, egy kis teraszrészhez, amelynek négy sarkán

négy művirágot virágzó műbokor állt, föléje ernyő nyúlt ki teljesen feleslegesen: sárga kék csíkozással téve még nyálasabbá a helyet.

- Undorító – mondta Monas apó, és leült a sárgaréz székre a márványerezetes asztal mellé. - De lehet dohányozni – intett felfelé Gerenar. Az ernyő szélénél ezüst csillogású rács futott végig. - Két kávét – mutatta a pincérnő felé két ujját a technikus, aztán Monas apóhoz fordult – Tejszínt? A varázsló biccentett. - ...mindkettőt tejszínnel. A vörös ruhás, fehér kötényes pincérn elsuhogott a kávézó belső helyisége felé. Monas apó végre a szájához emelte a pipát, és megrengett a keze. Mivel fog rágyújtani? Most érezte csak meg a mágia hiányát! Amint ott töprengett, megjelent a pincérnő , és a szája elé tartott egy porcelánelefántot. Megpöckölte az ormányát, és az

elefánt feje tetején kékes lángocska lobbant fel. Monas apó csak egy pillanatig nézett hökkenten, aztán kihasználta az alkalmat, és rágyújtott.

Kettőt-hármat pöfékelt gyorsan, majd köszönetképpen morrantott egyet. Hamarosan füstfelhőbe borította az asztaluk környékét. Gerenar mosolyogva nézte a mackótermetű varázslót, és hagyta, hadd élvezze a dohány aromáját. Monas apó arca továbbra

is szenvtelen maradt, de a belsejét elégedettség öntötte el: kedves volt neki a pipázás, nagyon kedves. Akkor zökkent csak ki nyugodt hangulatából, amikor egy csészében forró fekete folyadékot tettek le eléje az asztalra. Gerenar

cserébe átadott egy kártyát, amelyet a pincérlány becsúsztatott két fémlap közé, majd visszaadta Mindeközben mosolygott, mint aki tudja mit csinál.

Végül a fenekét riszálva távozott. - Azok az... ugrunok is kávét isznak? – kérdezte Monas apó, és a kávézó sarkában röfögő orkok felé biccentett. Gerenar fél szemmel odalesett. - Gint. - Akármi legyen is, jobban hangzik – mormogta Monas apó, és a gőzölgő csészére meredt. – És ha ebbe belecsorgatom a

tejszínt, akkor jobb lesz? - Egyesek szerint nem. A nagyapám keserűen issza. - Akkor talán nekem is úgy kéne megkóstolnom... Aztán a kávé meglepően kellemesnekbizonyult – keserűn. - Egy varázslót keresek – mondta Monas apó a második korty után. – Vagy egy papot, aki ért valamit a mágiához.

Gerenar az öklébe helyezte állat. - Egy papot ismerek... – mondta. – Az talán segíthet... - Ért a mágiához? - Szerintem nem, de ki tudja! Monas apó aprókat koppantott a csésze aljával az asztalon. - Már egy boszorkánynak is örülnék. - Azt viszont talál errefelé nem egyet, de százat – vigyorodott el Gerenar. – Csak a haverjaimat kell megkérdeznie. Monas apó átrágta a választ. Nem olyan volt a felhangja, mint amit komolyan vehet. - Boszorkányok, akik főzeteket kotyvasztanak, bájolnak... - Mint a nagyanyám. Elbájolta a nagyapámat, de amit ebéd és vacsora címén elé rakott, azt tényleg kotyvaléknak lehetett

nevezni. Nem csoda, ha az öreg rászokott a kínai kajára. Mivel nem akadt más szál, amin elindulhat, csak a technikus által ajánlott pap, Monas apó megkérte Gerenart, hogy vezesse el

az ismerőséhez. Gyorsan felhörpintették a kávéjukat, Monas apó szívott még egypárat a pipán, és távoztak a kávézóból. Ideje is volt már, mert az orkok egyre hangosabbak lettek, és a pincérlány formás testrészei után kezdtek nyúlkálni.

Csak akkor csitultak el egy kis időre, amikor az egyikük húszezer voltot kapott a füle alá – csak hogy tudja, hol az illemhatár. Monas apónak tetszett a sokkoló. - Szerezzek egyet? – kérdezte Gerenar. A pap a templomban fogadta őket, amely templom Monas apónak újabb csalódást okozott. Se ereklyék, se szent tárgyak,

még egy aprócska lábszárcsont vagy hajtincsgyürű , amit az ilyen helyen szinte elvár az ember. A templom egy hosszú teremből állt, és rengeteg díszes, fénylő gömb világította meg. Az oltár helyén egy kép forgott, egy kereszt, és rajta egy ember, de kissé elmosódottan és remeg szélekkel, mintha illúzió-varázslat következménye lenne a megjelenése. De csupán a modern tudományé volt.

Csővázas padsorok között jutottak el a papig, aki összefűzött ujjakkal várta őket az oltár előtt. Monas apó nem érezte a hely fölött lebegő isteni szellemet, és a szikár, kecskeszakállt viselő, rövidre nyírt hajú, birkaszemű

papban sem találta meg a felszentelt, felsőbb hatalmaktól származó túlvilági erőt. - Golf – örvendezett a pap. – Régen láttalak! - Én is, atyám – bólintott Gerenar. – De nem bűnözöm, nem vétkezem, sőt az orvos tanácsára még a rossz szokásaimról is le

kellett mondanom. Aztán lehet, hogy a jó istennel konzultált a doki, mert nagyon csúnya dolgokat mondott a legutóbb... - Ide nem csak akkor kellene jönnöd, ha problémád van... - Most sem azért jöttem – bólintott Gerenar. – Neki van problémája! – és Monas apóra mutatott. Monas apó már ott tartott, hogy megkérdezi, minek forog az a férfi a kereszttel együtt, de letett róla. Oly sok értetlen vallást

látott már, és oly sokról oly sokat tudott meg ....többnyire feleslegesen. Minek terhelje magát vele? Ha forognia kell, hát forogjon. Kereszttel vagy kereszt nélkül, nem mindegy? Annak, aki a kereszten van, már abszolúte. - Fiam? – kérdezte a pap várakozón. Monas apó felvonta a szemöldökét – jobb kezének gyűrűsujjával, egészen a hajáig. Kinézetre legalább kétszer olyan idős volt,

mint a pap, tehát valójában legalább nyolcszor annyi kellett, hogy legyen. - Nem értem ezt a világot – vallotta be végül. - Sokan vannak így – hangzott kenetteljesen a semmitmondó válasz. - De nekem meg kell találnom valamit. Ez a világ a végveszély szélén áll. - Honnan veszed ezt, fiam? – mosolygott tovább töretlen lelkesedéssel a pap. - Mert én itt vagyok. Ez elég kétértelműen hangzott. - Itt vagyok – folytatta Monas apó -, tehát baj van. - Ha nem lennél itt, nem lenne baj? – kérdezett vissza a pap. - Én is így érzem – bólintott Monas apó. – De helyesen úgy hangzik, hogy ha nem lenne baj, nem lennék itt. És ami felettébb

zavar, és általában a megérzéseim pontosak szoktak lenni, az az, hogy nem érzem a mágia jelenlétét. És az istenekét sem – ezt később tette hozzá.

- Pedig az isten jelen van mindenütt – válaszolta a pap, és széttárta a karját. - Hol? – kérdezte a mackótermetű varázsló. - Mindenütt. - Pontosabban? - Ennél pontosabban nem fogja megmondani – súgta Gerenar Monas apó fülébe. - A mágiát pedig ne keresd, mert nincs! Minden, minden az istenből származik. Azok a boszorkánykodások, amelyek más

fajokra jellemzők, és átszivárogtak az emberek körébe, csupán illúziók. Szemfényvesztés és csalás minden olyan, amely a hatalmat másnak tulajdonítja.

- És a szellemidézés? – kottyantotta közbe Gerenar.

- Golf! Ne végy a szádra olyat, amiről nem tudhatsz. - Csak azért, mert láttam. - Az emberi agy sok mindenre képes – felelte kimérten a pap. – Legfőképpen arra, hogy becsapjon egy másik emberi lényt. - Ez így igaz – er őítette meg ezt Monas apó. – Csak azt nehéz eldönteni, hogy ki hazudik. - Nem segíthetek – jelentette ki a pap. – De ismerek valakit, aki segíthet. Almo Juttsan, egy környékbeli pszichiáter. Azt hiszem,

neked arra van szükséged, fiam. És némi pirulára, hogy jobban érezd magad. - Pirulát tudok szerezni – ajánlotta fel Gerenar. – Drága, de jó minőség . Monas apó azonban már vissza akart jutni Yacksonhoz. Gerenar elkísérte, és közben megmutatta, másnap hol találhatja meg

Almo Juttsan rendelőjét. És persze meghagyta a címét, ha pirulák kellenének. - Beszerzési áron – ígérte meg Gerenar. – A köpeny pedig holnapra tiszta lesz. Így váltak el, de mielőtt vége lett volna az első napnak, még elkövetkezett a fénypont: Yackson íztelen, de laktató vacsorával várta a mackótermetű varázslót. - Dr. Almo Juttsan – mutatkozott be a negyvenes éveinek derekán járó fekete hajú, fehér bőrű nő Monas apónak. – Miben

segíthetek? Monas apó körülnézett a rendelőben, és megint csak ott tartott, hogy nem tudta, hova helyezni az egészet. Egyszerű , de

karbantartott és újnak tűnő bőrfotelek alkották a berendezést, és egy hatalmas szekrénysor illetve asztal fához hasonló anyagból, de nem fából. A padlót vastag szőnyeg borította be, az ablakra a függöny viszont könnyed tüll-anyagból készült. Minden egyszerű volt, komoly, de nem komor, sőt barátságos.

- Néhány probléma foglalkoztat, amire itt megtalálhatom a választ – mondta Monas apó. - Aki keres, az talál – felelte a nő, és intett a mackótermetű varázslónak, hogy foglaljon helyet. - Persze csak találgatok – Monas apó eleget tett az invitálásnak. – A megérzéseimre hagyatkozom. De úgy tűnik, hogy eltűnt

valami itt az életből... Valami, ami máshol megvan. És mintha ez egyedül engem zavarna csak... A mackótermetű varázsló eléjjel sokat töprengett ezen. Aludni amúgy sem tudott, akkora volt a csönd. Nem történt semmi a

falakon túl, nem üvöltöttek farkasok, nem fütyült a szél, és nem remegtette meg az üvegtáblákat és a spalettát, mivel Yackson lakásán sem ablak, sem spaletta nem volt. Elmaradtak az egyéb neszek is: a ház recsegése az egerek kaparászása, a tűz ropogása a kandallóban. Ahogy megnyikordul a padló, vagy a gyertya sercen...

- Ez tévedés – felelte Almo Juttsan. – Az emberek nagy részét gyötri az a probléma, amiről beszél. Üresnek érzik az életet, és nem találják a helyüket.

- Ez az! – kapott a szón Monas apó a maga szenvtelen modorával, és a füléig húzta a bal pofazacskóját rövidke szakállánál fogva. – De mégsem találok senkit, aki mesélne róla.

- Azért vagyok én – mosolygott a nő. - Furcsa – jegyezte meg erre Monas apó. – Nőt ilyen szerepben még nem láttam. - Zavarja? Pedig már évszázadok óta elfogadott dolog az emancipáció. Tudja, esélyegyenlőség. Nők a családból kilépnek a

karrierépítés színpadára... Ahol gyerekkorát töltötte, ott nem volt erre példa? Monas apó nem tudta, hogyan jön ide a gyerekkora, de engedelmesen válaszolt. - Ahol a gyerekkoromat töltöttem, ott általában megégették azt a nőt, aki egy nap kettőnél több kérdést tett fel. - Miért vártak kettőig? - Tulajdonképpen már az első után gyűjteni kezdték a fát... - Egy bolygó a periférián? Egy kis közösség? Monas apó biccentett. - Értem. Mióta él itt? - Tegnap érkeztem – felelte Monas apó. - Az aggodalmai ezek szerint nem itt születtek... - Dehogynem. - Tegnap óta? – csodálkozott dr. Juttsan. - Tegnap óta. Végül is ebből a világból hiányzik a mágia és nem másikból! Dr. Juttsan elértette. - Ennyire zavarja a nők világunkban betöltött szerepe? Monas apó némán gyűrögette az arcát, és közben megpróbált rájönni,

mire célzott a nő. - Megkérdeztem egy papot – mondta aztán. – ajánlotta. A névből képtelenség eldönteni, hogy férfi vagy nő. - Ez igaz – bólintott a nő. – De édesapám ragaszkodott az Almóhoz. - Hallottam már cifrábbat is – közölte Monas apó, de nem hozott fel példákat. - Visszatérve a máglyához...

- Zavar – morogta Monas apó. – Nem csak azért, mert nehezebb lesz hazajutnom, hanem azért is, mert ugyanakkor itt van ez a rengeteg lény: orkok, törpék, tegnap délután láttam gyalogolni egy wyvernt is, és azt hiszem egy goblint, de azt nem tudtam megfigyelni mi is volt valójában, mert elveszett a lábak rengetegében...

- Náluk teljesen más a társadalom felépítése... - Tudom – bólintott Monas apó. – De akkor sem tudom elképzelni, az orkok hogy élhetnek így. Vagy az elfek... Vannak elfek? - Vannak. Itt a bázison nagyon kevés. Nem szeretik ezt a környezetet... - Megértem. És náluk, náluk sincs mágia? - Ahogy az elf társadalmat ismerem, nem szokás... - Hihetetlen -jelentette ki Monas apó komoran. - Azért érdekes a probléma – mondta dr. Juttsan -, mert nem csupán az erkölcs és a józan ész tiltakozik ama barbár világ ellen,

hanem a törvények sem engedik meg. - Törvényen kívül helyezték? - Természetesen. - Akkor valaha ismerték – Monas apót elöntötte a felismerés heve, és ez a fotel karfáján történő dobolásra késztette ujjait. –

Persze, Yackson említette az indiánokat... - Nos, nem annyira az indiánok, hanem inkább a fehérek alkalmazták a középkor folyamán – felelte a nő. – Zavaros időszakok voltak, az emberi szellem sötétben tapogatózott, hittek a boszorkányságban, alkímiában,

babonákban... - Ez jól hangzik – felelte Monas apó. – Máris nem annyira rideg ez a világ. Almo Juttsan közben azon töprengett hova kellene jelentenie az esetet. Az öreg nem tartozott hivatalosan a betegei közé,

csupán meg akart ismerkedni vele, de amit megtudott tőle, az a legnagyobb bűnről árulkodott: gyilkosságokról. A rendőrség aztán kideríti honnan jött.

- De ennek vége. - Kár. Az okot kutatom. Rá kell jönnöm, miért van vége. - A technikai fejlődés útjára léptünk. Az ember felnőtt. Okosodott. - Igen, volt egy ilyen ügyem – mondta a mackótermetű varázsló. – Ott is egy találmányt kellett elpusztítanom, amely

megváltoztatta volna a létsík arculatát. - A létsík arculatát? - Azét a másikét. A n bólintott. Lehet, hogy most derül fény egy másik bázison történt bűncselekményre? Pedig az öreg nem tűnt veszélyes embernek. Kicsit talán embergyűlölő, és nehezen fogja vissza érzelmeit, de tud parancsolni

magának. Az utolsó pillanatban győz nála a józan ész. - Lediktálta a titkárnőmnek az adatait? – kérdezte dr. Juttsan. - Milyen adataimat? - Lakóhely, születési idő ... a szokásosak. - Mi szükség van erre? – kérdezte Monas apó. – Bejöttem. - A regisztráció miatt. Formalitás. - Ha mond valamit az évszám és a hely – vont vállat lassan Monas apó. – De semmi értelme. Ámbátor bizonyos én sem

lehetek benne... De a középkorban mi lett azokkal a varázslatokkal? - Varázslók nincsenek és nem is voltak – felelte a nő. – Csupán az emberek találták ki. Mindig vonzotta az emberi lelket a misztikum, a rejtély, a felsőbb és alsóbb hatalmak. - A felsőbb és alsóbb hatalmak csakugyan az emberi lelkekre pályáznak – hagyta annyiban Monas apó. – De ha ezeket

ismerjük, és beleavatkoznak a történelembe, akkor el kell ismerni a mágia létezését. - A mágia az a mágia... – akadt el Almo Juttsan lélegzete. Miről is beszéltek eddig? - Mert ők eleve annál fogva szólnak bele a világ forgásába – folytatta a mackótermetű varázsló. – És ahol nekik szabad, ott az

embernek is. - Hát ezt én nem tudhatom – szólalt meg a nő. Zavarában csupán egy javaslattal állhatott elő. – De ismerek egy kollégát, aki többet ért hozzá... Lévén elf maga is, és nem csupán az emberi pszichével foglalkozik, de más

fajok pszichológiájával is. Dr. Langh. - Merre találom? – kérdezte Monas apó, és látta, hogy a kutatás, kérdezősködés még jobban elhúzódik. Itt senki sem tud

semmit. - Elmagyarázom – mondta a nő. Monas apó nem sokkal később az elektromágneses vasúton utazott a megadott cím felé. Már egész jól eligazodott a

városban: a pszichiátertől kapott egy térképet, amin szintekre bontva be voltak jelölve a főbb épületek, és kék csíkok alkották a gyalogutakat. Az üveglap, amelyen a térkép megjelent, amikor Monas apó a kezébe vette, megjelenítette azt a pontot, ahol éppen járt, és ki is nagyította. A mackótermetű varázsló felismerte magát, amint éppen a vasút felé ballag.

A vasútra felsodorta a tömeg, és mire észbe kaphatott volna, már utazott is. Szokatlan volt, hogy gépen repül, és nem saját magától, illetve valamilyen fürge állat hátán, de ezt sem volt nehezebb megszokni, mint bármi mást. Egy hang mindig közölte, éppen hol állnak meg, és Monas apónak még kérdez sködnie sem kellett, hol szálljon ki, ha a Simorjan Múzeum felé tart.

- Dr. Juttsan felhívott, hogy hozzám jön, és a mágikus hatalmakról szeretne társalogni – fogadta a halk szavú elf Monas apót.

nem nyújtott kezet, csak félreállt, hogy a mackótermetű varázsló beférjen az ajtó résén át a szobába. - Gépek, csak gépek – mondta Monas apó, és ő sem érezte szükségét a kézfogásnak. Igazából eszébe sem jutott, így hát nem is sérelmezte, hogy elmaradt. - Tudok ajánlani egy remek olvasmányt – felelte dr. Langh. – “Parapszichológiái jelenségek és a felsőbb agyműködés." Az elf lakhelye tele volt zöld és igazi növényekkel. Cserépedényekben, hordókban, jól megvilágított helyen álltak a növények,

és gyönyörű kertté változtatták a szoba sivárságát. Illatorgia vette körül Monas apót a belépése utáni pillanatában azonnal: minden lépéssel más és más virág bódító vagy éppen kesernyés illatát érezhette, sőt a bőrén érezte, ahogy az illatanyagok kavarognak a levegőben. Az elf letelepedett egy rododendron tövében a földre………….és várakozón nézett.

Monas apó szemben ült le. - Nem olvasni akarok róla – mondta. – Hanem tudni akarom, mi van vele. Az elf megkopogtatta a koponyáját. - Ez a titok nyitja, és amit ajánlottam, ezt fedi fel. Az aggyal folytatott kísérletek... - Mindketten tudjuk, hogy a titok nyitja nem ott van – mutatott az elf koponyájára Monas apó. Kezdett kijönni a béketűréséből. Az elf előredőlt. - Akkor miért keresett fel? - Nem arra vagyok kíváncsi, hogy ki milyen ördöngösnek mondott kóklerséget űz – formálta Monas apó higgadtan a szavakat. – Engem az a mágia érdekel, ami akkor is van, ha senki nem űzi. Ami belengi az eget és

földet. Vagy, hogy még szebben fogalmazzak: ott van a növények gyökerétől a szárnyaló sólyomig mindenütt. - A druidáink érdekelnék? – nézett merőn a mackótermetű varázsló szemébe az elf. - Elf druidák? – vonta föl egy kissé a szemöldökét Monas apó. Az elf nekidőlt a rododendron dézsájának, és hosszúhosszú ideig hallgatott. Monas apó állta a pillantását, és csak egy kicsit eresztette meg szemhéját, éppen hogy azt ne higgyék, alszik. - Azt hiszem, nem segíthetek – mondta aztán az elf. – A problémája nem igényel olyan szakembert, mint én. Egyebekben

pedig nem tudok semmit mondani. - Ki tud? - Itt senki. De máshol sem, fölösleges keresni. Az elf felállt, ám Monas apó mozdulatlan maradt. - Az elfek ezek szerint nem mondanak el semmit a druidáikról. Ezt megértem, én sem mesélek magamról. De a mágiáról

tudnom kell! - A kettő elválaszthatatlan – felelte az elf. – Sajnálom, de hamarosan egy klausztrofóbiás törpe érkezik hozzám, és át kell

olvasnom a bányatársaság átküldött anyagát... - Miért? Miért elválaszthatatlan? - Mert saját. - Saját – Monas apó végre szándékát mutatta a felkelésnek. Letette a kezét a földre. – Van itt valahol egy elf druida? - Sajnálom, de nincs. – A “sajnálom" egészen úgy hangzott, mintha az elf örömünnepre hívná a társait, amint Monas apó végre

távozik a lakásából, és két napig mulatnának afelett való örömükben, hogy egyetlen druida sincs a közelben. - Talán azért nincs, mert nincs a közelben mágikus hatalom? Az elf a karját nyújtotta Monas apónak. - Mágikus hatalom? – kérdezte. – A hatalom a druidákban lakozik. Ott van, ahol a druida van. Segíthetek? - Nem – felelte Monas apó, és legalább annyira könnyedén állt fel, mint az előbb maga az elf. - Ne feledje a címet, amit mondtam. Megtalálja a mi mátrixunkban is, és az emberekében is. Ha a téma továbbra is

foglalkoztatja, kezdje ott. - Nincs annyi időm – morogta a mackótermet varázsló, és az ajtó felé indult. Az elf előzékenyen kinyitotta előtte. - Viszontlátásra – mondta mosolyogva. Este Monas apó fáradtan zökkent le Yackson mellé a kockás díványra. - Egész délután druida után kérdezősködtem – morogta. – De mindenki letagadta, hogy létezik. Yackson külön kérésre gint hozott be egy pohárban. maga nem ivott, de Monas apó kedvéért vett egy üveggel a Geodéziai Intézetből hazafelé jövet. - Tonikot? – kérdezte. - Előbb megkóstolom – fogta kézbe az alacsony, metszett üvegpoharat a mackótermetű varázsló.

- Szerintem nem kér – nézett rá Yackson. maga tonikkal itta. Monas apó kortyolt, és letette. - Jó, jó, de bornak jobban örülnék – mondta. – Kár az orkokba az ilyen ital. - Mi van azokkal a druidákkal? – kérdezte Yackson. – Hallottam valamit az elfek praktikáiról, de nem tudok sokat róluk. - Mit hallott? – érdeklődött Monas apó. - Már elfelejtettem. De kérdezze meg a számítógépet! Monas apó a sarok felé sandított. Előbb-utóbb csak ráfanyalodik a gépekre! - Tudom majd kezelni? – kérdezte Monas apó. - Könnyű . Kap kísérőt, és az mindent megmagyaráz. Hacsak nem akar tiltott adatmezőket feltárni, nem lesz baja! – Yackson

felkaccantott. – De ahhoz szakember kellene. Ezt azért mondom, mert nem biztos, hogy az elf mátrixban hozzájuthat a druidák anyagához.

- Akkor mire jó? – kérdezte Monas apó. - Ismerkedni – intett Yackson. – Tegnap még azt akart. - Az sem ártana — morogta a varázsló. — De ma már nem érzek hozzá kedvet. Nincs errefelé egy jó kocsma? - Egy bár a sarkon – bólintott Yackson, és kényelmes házi-papucsát levetve máris a cipőjét húzta. – De ígérje meg, hogy nem

köt bele senkibe, csak nézelődik! - Lesz, akibe beleköthetnék? Yackson megvakarta a fejét göndör fürtjeinek takarásában. - Az ugrunokat nem engedik be, a törpék nem szeretik a vegyes bárokat, az elfek pedig nem isznak. Talán néhány troll és pár

goblin... - Kerüljük ki őket! – mondta Monas apó. - Kikerüljük – jelentette ki határtalan bizakodással Yackson. – Mehetünk! Reggel Monas apó fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt. Emlékezett némi szóváltásra a bárban, amit aztán elcsitított a

kidobóember úgy, hogy eltanácsolta őket. Végül a kidobóember kapott párat, és Yacksont is megharapta egy goblin akit aztán felrúgott valaki...

És hogy a trollt öten sem tudták lefogni. Sok kárt azonban nem okoztak. A mackótermetű varázsló amúgy is csak nézője volt az eseményeknek, nem avatkozott közbe, és utána váltig tagadta, hogy az

kérdezősködése váltotta volna ki a szerencsétlen incidenst. A reggeli pirítós, tojás és kávé volt, ebédig elvette Monas apó étvágyát. Aztán reggeli után Yackson a sarok felé mutatott. - Még van pár percem, szálljon be, és bekötöm! Monas apó tett a sarok felé két lépést, aztán egy harmadikat... egy negyediket, mire a fal újból átalakulásnak indult: alul a kör,

felül a kürt , megjelent a szék, kinyílt a szekrényecske. Monas apó visszatáncolt, és mindezek beolvadtak a falba. Csend lett és dermedt mozdulatlanság. Majd a mackótermetű varázsló ismét előre merészkedett, és ismét feltárult a plafon alatt a kürt , kört képezett a padlón az az

ismeretlen fém, és a kiegészítők is újból előbújtak rejtekhelyükről. Így is volt egészen addig, míg Monas apó, meg nem hátrált. - Érdekes – jegyezte meg szárazon Yackson. – De nekem ketyeg az órám! - Peregnek a homokszemek? - Úgy is lehet mondani... Nem volt mit tenni: Monas apó most már azzal a szándékkal lépett a sarokba, hogy beáll a körbe, leül a székre, és hagyja, hogy

megtörténjen, aminek meg kell történnie. A szék kényelmes volt annak ellenére, hogy kinézete alapján még egy kőpriccs is puhábbnak tűnt. Finoman rugózott Monas

apó alatt, és amerre hajlott a mackótermetű varázsló, arra hajlott a szék is. Yackson a kesztyűit Monas apó ölébe dobta, és felszólításának eleget téve, Monas apó fel is húzta azokat. Aztán Yackson

feltette a szemüveget, és ráillesztette a tartópántot Monas apó fejére. Ráhajtott valamit a fülére, majd két szalagot a könyökére és egy övet a derekára kötött, amely öv mintha hozzáragasztotta volna a székhez Monas apót.

- Bekapcsol – adta ki aztán a parancsot Yackson. Monas apó szemei elől szinte abban a pillanatban eltűnt a szoba, és egy színes világban találta magát, mintha csak teleportált volna.

- Yackson? – kérdezte Monas apó körülnézve. - Itt vagyok – hallatszott távolról az aprócska férfi hangja. – Itt állok maga mellett. Amit lát, az csupán illúzió. Monas apó érezte, hogy nem reális, szilárd világban van. Ülve lebegett, és a gigantikus oszlopok tartotta kastély, meredek

falaival, ívelt kupolájával mintha egy tükör mögötti világban lett volna: furcsa perspektívája megcsúfolta a valóságot. Emellett persze kellemes látványt nyújtott: a békés évszázadok nyomán megvalósult jólét hoz létre ilyen építészeti csodákat. ...egy normális világban, ahol mágia a mágia, és közelharcból áll a csata, és az ember nem veti alá magát mindenféle

törvényeknek, mert nincsenek körülhatárolt törvények.

- Üdvözöljük a Temprin-5200 mátrixában – csendült meg egy női hang, mint valami angyali harangjáték. – Kér kísérőt? - Nem – válaszolta torkát megköszörülve Monas apó. - Szerintem kérjen – ajánlotta Yackson szellem-hangja. - Kérek – mondta Monas apó. Egy lebegő hajú, fekete szépség jelent meg jobb oldalt. Fehér ruhája ugyanúgy lebegett, mint a haja, akárha lágy szellő emelte

volna, mint egy tollpihét. A lány mindkét kezével a kastély felé invitálta Monas apót. - Lépjen beljebb! - Dőljön el re egy kicsit a székkel! – fordított Yackson. Monas apó előre dőlt, és szinte kirobbant lebeg helyzetéből, hogy beleolvadjon a tükör világába. Besiklott a kastély ajtaján, és

akkor minden reálisabbá vált, tökéletessé lett az illúzió: a sarkok a helyükre kerültek, megszűnt az élek hullámzása, és az oszlopok, kövek is a mindennapi világ perspektívája szerint fordultak a szemközti végtelen felé.

- Mit óhajt? – fordult körbe lábujjain a leány. – Szórakozni, kutatni vagy dolgozni? - Kutatni. – Monas apó elnézett kísérője mellett, és szemügyre vette a kastély belsejét. Mintha óriásokra méretezték volna. - Kérem, jelezze, hogy helyi információkra kíváncsi, általánosakra, faj specifikusakra, vagy más világokra vonatkozókra! - Helyiekre. - Akkor menjünk a helyi könyvtárba! Elvezetem... A lépcsőház mindjárt előttük nyílt. Monas apót könnyű borzongás járta át a mélység láttán, ugyanis a lépcsősor elágazott

fölfelé és lefelé is, ám míg a fölső emeleteket nem láthatta be, mert a lépcsők a feje fölé fordultak, az alsók egyenesen vezettek le a homályba, akárha a pokolba vezetnének.

A lány elindult a jobb oldali ágon fölfelé. Monas apónak csak nem akarózott arra mennie. Nézte a mélységet és a homályt, és hagyta, hogy a gerince mentén futkározó hideg elárassza az egész testét Több volt az, mint

borzongás. A mackótermetű varázsló ismét megérzett valamit, ami... ...ami akár mágia is lehetett. - Arra akarok menni! – mutatott lefelé. - Sajnálom, uram – jegyezte meg a lány, aki megállt a lépcsőkön, mivel látta, hogy Monas apó nem mozdul. – Arra azok az

adatmezők vannak, amelyekhez hozzáférési kódok szükségeltetnek. A nyilvános könyvtár erre található. A mackótermetű varázsló nagyon nem szerette ezeket a finoman, szinte leheletkönnyűen kiejtett “sajnálom”-okat. - És ha mégis erre mennék? - Kérjük a kódot. - Nincs kódom. – Monas apó közel sejtette a szó jelentését. - Akkor kénytelen lennék lefagyasztani – mosolygott a leányzó, és úgy röpdösött a haja, mint egy csapatnyi vidám fecske. - Engem? – kérdezte Monas apó. - És a programot. Utána értesítenem kellene a cyber-rendőrséget. Tette a CTK 245-ös paragrafusának negyedik bekezdésében

leírtakat meríti ki, amiért is hat hónaptól ötven évig terjed szabadságvesztéssel büntethetik. Monas apó kicsit előredőlt, és az első lépcsőfok fölé siklott. A leányzó alálibegett padlószintig, és zöld szemébe hideg fény

csillant. - Kérem, jelölje meg milyen felhasználói néven, melyik szektorba, kíván eljutni! - Monas és... – a varázsló töprengett, hova is akar eljutni – istenek. - Nem ismert felhasználó és nem ismert szektor. Kérem, forduljon vissza! - Majd ha fagy – bólintott a varázsló és kétlépésnyit el re repült. A széke automatikusan süllyedt a padlószint alá. Mögötte a mosolygós kislány kecses, fehér karjai egyszerre karmokká formálódtak át, és a lány négykézlábra zuhant. Lábai

megvastagodtak, hátából taraj sor szaggatott íve emelkedett ki. Testét seszín pikkelyek borították el, az arca megnyúlt, haja kifakult, és üvegszálassá változott át. Még hosszú, pikkelyes farka is nőtt. Kitátotta pofáját, megvillantotta vakító fogait, és fehér ínyét. Amikor megszólalt párafelhő tört el torkából.

- Utolsó figyelmeztetés! Kérem, forduljon vissza! Monas apó nem akart verekedést, mert nem tudta, hogyan intézhetné el ezen a helyen. Erősen gondolkodóba esett hát, hogy

most mi legyen. Aztán bólintott, és visszafordult. Jobban szerette a kísérőjét, ha lány. A szörny visszaváltozott. - Jobban áll a mosoly, nekem hihet – morogta a mackótermetű varázsló fölfelé lebegve a lépcsőn. - Köszönöm – felelte a lány. - De legközelebb nem kérek kísérőt – folytatta Monas apó. – Nem szeretem, ha csak úgy átváltoznak szíre-szóra. - Most is megteheti, hogy egyedül megy tovább, ha kiadja a parancsot a távozásra. Távozzak? - Maradjon – legyintett a varázsló. – Már láttam a rossz oldalát! Felértek az elsőemeletre – mehettek volna följebb is – amely valóban egy könyvtár jellegét viselte magán, azzal a

különbséggel, hogy a falak mentén, a bőrkötéses könyvek barna szín fapolcok előtt rengeteg egycsöves talpon álló forgatható fejű nézőke állt. Maguk a polcok legalább kétembernyi magasak voltak, és négy galéria futott körbe a termen úgy, hogy mindegyik-mindegyikhez kapcsolódott. Emberek és formátlan árnyak repdestek a teremben ide-oda és mindenféle könyv

lebegett előttük, amiből hol ez, hol amaz mászott elő. Néhányan Monas apó felé pillantottak, hogy szemügyre vegyék az újonnan érkezőt.

- Mik azok a foltok? – kérdezte Monas apó a lányt. - Azok a felhasználók, akik nem akarják, hogy zavarják őket kutatás közben, vagy azt nem akarják, hogy bárki lássa, mivel

foglalkoznak. Ezért levédik önmagukat és a tevékenységüket. - Ha el akarnék rejtőzni, mit tegyek? - Kérjen vizuális és audio védelmet! Egy zakós, csokornyakkendős, szemüveges férfi bomlott ki a semmiből, és mosolygott rá Monas apóra. - A rendszervezérlő program vagyok – mutatkozott be. – Szólítson Randynek! Ön helyi információkra kíváncsi. Pontosítson, és

segítségére leszek. Elindult Monas apó előtt, és az asztalához vezette, amelyen a templomi kereszthez hasonlóan egy illúzió forgott, de ez az

illúzió egy sündisznóhoz hasonlított inkább, azzal a különbséggel, hogy mindegyik tüske hátán egy-egy táblácska volt. - Nevezze meg a témát! – mondta Randy, és a tüskés valami fölé helyezte a kezét. - Erre a világra vagyok kíváncsi – mondta Monas apó, és az illúzió forgását figyelte. - Kérem, pontosítson! A téma így körülhatárolhatatlan. Monas apó biccentett. - Miért van itt az ember? - Filozofikus megközelítést kíván, vagy a probléma konkrét oldala érdekli? - Konkrétan – morrant Monas apó. – Miért állunk itt, ahol állunk? - Ez egy másik kérdés! Óhajtja sorrendben a válaszokat? Monas apó a lányt kereste a tekintetével, de az eltűnt. Pedig jobban

szeretett volna vele társalogni. A csokornyakkendős félrebillent fejjel várakozott mosolygott. - A bolygóról akarok megtudni sok mindent – bökte ki végre Monas apó. – Erről, ni! – és dobbantott. A dobbantása nyomán megnyílt alatta a padló, és egy emelettel visszazuhant. Egy pillanatra megdermedt a látványtól, és az

érzéstől a gyomra a nyakába ugrott. De a zuhanás mérséklődött, majd lágyan földet ért. Döbbenten meredt a csizmájára, és amikor felemelte a fejét, a lány aggódó tekintetével találkozott.

- Jól van? - Hogyne! – morogta a varázsló. – Mi a fene volt ez? - Kilépett a könyvtárból. Vissza óhajt térni? - Nem, illetve... – A mackótermetű varázsló fejében körvonalazódott egy ötlet. – Hogyan tudnék gyorsan visszajutni oda? - Emelkedjen meg egy kicsit ültében! – ajánlotta a lány. Monas apó megtette, és felrepült a magasba, át a plafonon,

egyenesen a türelmesen várakozó Randy elé. - Miért nincs ezen a bolygón levegő? – kérdezte, dobbantott, és zuhant. A lány ugyanott állt, ahol az előbb. - Hogyan alakult át az előbb szörnnyé? – kérdezte Monas apó tőle. - Átvette a helyem a kapuőr – mondta a lány. - És a kapuőr mit csinál? - Őrzi a kaput, és az illetéktelen behatolókat lefagyasztja. Monas apó ismét a lépcsősor széléhez lebegett. Amit a belépése utáni percekben érzett, a borzongás, időközben fokozódott.

Fent a könyvtárban sem szűnt meg, csak megszokottá vált. Monas apó a kezét nézte, és úgy döntött ideje kipróbálnia, működik-e itt a mágiája. A mackótermet varázsló számtalan létsíkot bejárt már, és tudta, hogy ereje nem mindenütt ugyanolyan. A világok jellegétől

függ en változott a varázslatok felidézésének a módja, és volt amikor maga a varázslat is. De mindenütt működött valamiféle erő, amely ezt lehetővé tette. Ezen a sivár létsíkon nyoma sem volt ilyen erőnek, és Monas apó oda jutott el töprengésében, hogy akkor ezt az erőt meg kellett csinálniuk az embereknek. És most benne van egy gép agyában, ahol meg van a reménye, hogy működjék. Csupán egyet nem tudott.

Mivel ez a látvány, ez a kastély – az átváltozós lánnyal, a könyvtárossal és a lépcsősorokkal csupán az tudatában létezik, a mágia, ha itt működik és vajon kiszabadítható-e innen?

Monas apó ujjai között kékes derengés játszott. A mackótermet varázsló érezte a hatalmat, ami a tenyerén összpontosult, és tudta, hogy alkalmazhatná is.

Megemelkedett, és ismét a könyvtárban találta magát. Időközben a könyvtáros megkereste a választ a kérdésére, és hat kötet lebegett Monas apó előtt a levegőben.

- Mutasson rá, melyikből óhajtja a választ! – ajánlotta Randy. A kiválasztott könyvből kimászott egy elegáns öregúr, mögötte tábla anyagiasult a levegőben, amelyen színes ábrák és képek

jelentek meg. Aztán az öregúr magyarázni kezdett. - A Szelén a rendszer második bolygója. A naptól való távolsága közel két csillagászati egység, átlagsűrűsége 3,1 gramm per

köbcenti. Van légköre, főképp szén-dioxidból áll, illetőleg öt százaléknyi nitrogénből, emellett nyomokban kimutatható, de számszerűsítésre nem érdemes az oxigén, a hidrogén, és a vízgőz jelenléte. A nyomás nem éri el a 4 millibart.

Felszíni hőmérséklete ezért nagy eltéréseket mutat... - Elég – intett Monas apó. Sok mindent megtudhatott volna, ha értette volna a szöveget. – Hogyan kerültek ide az emberek? A könyv beszívta az öregurat, aztán nagy csattanással becsukódott. A kötetek engedelmesen visszarepültek a polcaikra, ahol

besiklottak a helyükre. De időközben megérkeztek az újak, és felsorakoztak Monas apó elé. A varázsló rábökött az egyikükre. A könyv kifordult önmagából, és széthajtogatódott, mint egy hatalmas ágyneműtakaró. A felszíne azonban sötét volt, mint

egy bánya mélye, csupán néhol csillant meg egy-egy aprócska pötty. - Menjen be! – intett a könyvtáros. Monas apó óvatosan előredőlt, és becsusszant az ágynemű takaróba. Csillagok között találta magát, alatta egy hatalmas

bolygónyi gömbbel. Aztán megtudott mindent az űrutazás elméletéről és a Szelén felfedezéséről. Teljesen elfeledkezett a lefelé vivőlépcsőről. A válaszok újabb kérdéseket vetettek fel, s az újabb válaszok még újabb

kérdéseket. Aztán amikor nagyjából körvonalazódott a teljes történet, jött az újabb téma. Órák teltek el, és Monas apó megtudta, hogy az a bolygó, ahonnan az emberek származnak, egyedül csak az embereké. Az összes többi fajjal a kozmosz felfedezésekor találkoztak, akik általában egyedül éltek a bolygójukon, illetve amikor nem, akkor nagyon hamar kiirtották a másik fajt, hogy egyedül éljenek. Űrutazásuk egyedül a törpéknek volt: birodalmuk egy tizenhat fényévnyi körben alakult ki. Az elfek rendelkeztek az elméleti alapokkal és számításokkal, és benépesítettek két bolygót, de nem léptek túl a háromdimenziós tér alkotta korlátokon, és nem győzték le az idődimenzióját sem: nekik tökéletesen megfeleltek a hosszú távú űrutazások. Bírták élettel.

Az orkok azonban még ennyire sem jutottak. Az első űrhajót erőszakos úton szerezték: egy emberi kutatóexpedíciótól lopták, hogy aztán felszálljanak, és elvesszenek a világűrben. Nem nagyon kereste őket senki, viszont felhívták magukra a figyelmet, és fel lettek fedezve.

Amikor pedig rájöttek, hogy egyéni arculatot felmutató kultúrájukat ezáltal másfelé is elterjeszthetik, mégis csak rákaptak az űrutazás ízére – de kizárólag mint felhasználók. Ezzel lehetett békére kényszeríteni őket.

- Micsoda világ! – csóválta a fejét Monas apó. A Szelénen egyébként az emberek és a törpék alapítottak kolóniát. A törpék megszerezték a bolygófelszín hatvan százalékára a bányászati jogot. Aztán megérkeztek az orkok, és legvégül az elfek: nekik mindössze egy konzulátusuk működött itt pár fővel. A wyvernek most tervezik a konzulátus megalapítását, a goblinok és

trollok esetében azonban szó sem lehetett ilyesmiről: ezek békétlen népség voltak, és sehol nem vették hasznukat. Ezek a fajok, és még az átutazó vendégek, turisták, kíváncsiskodók, esetleg ipari kémek lehettek errefelé.

Monas apó sok mindent megtudott, csak egyről nem esett szó: mi van a mágikus hatalmakkal. Az elfek vallása természeti vallás, abban az értelemben, hogy istenségeik a természetből kerülnek ki – magyarázta el egy félelf,

miközben egy erdőben sétálgattak, egy ágytakaró mélyén. – Meg van az istene a fáknak, a folyóknak, a szikláknak, a köveknek... A druidák és driádok vezetik azt a kultuszt, amelynek során áldoznak isteneiknek, de ők egyben a nép tanítói is.

- Miből áll a hatalmuk? – kérdezte Monas apó. A félelf elnéz en csóválta a fejét. - Ezek mendemondák – felelte. – Jellemzőek az emberekre. - Ezek szerint nem árulhatja el? - Ami nincs, azt nem lehet elárulni. - Akkor mi jogon vezetik a kultuszokat? - A hagyomány – felelte a félelf. Monas apó ennél a pontnál elégelte meg az egész napi egy helyben topogást. -Tűnés a helyedre! – morogta, és végignézte, amint a félelf és az erdő pontjaira bomlik szét, hogy aztán visszabukjon a

megfelelő könyv mélyére. Ismét ott állt a könyvtárteremben. Az ablakokon keresztül besznap már hosszabb árnyékokat festett a kövezetre: a gép így jelezte az idő múlását. Mivel a mackótermetű varázsló nem tett semmit, megjelent Randy. - Gondolkodom – közölte vele Monas apó, mert időközben rájött, hogy ha ezt mondja, a könyvtáros csöndben marad. De a

mosolya továbbra is zavarta. – Forduljon el! Úgy vélte, itt az ideje megnézni azokat az elzárt szinteket. – Valamiféle mágiát képes felidézni. Talán megúszhatja az ígért fagyasztást. De lehet, hogyha elég gyors, akkor el is kerülheti a lány tarajos-agyaras halmazállapotú megjelenését.

Kettőt dobbantott. Az első a földszintre vitte vissza, a második pedig lejjebb taszította, át a földszint padlóján egy hatalmas méretű, boltíves pincerendszerbe, amelynek tetején, Monas apó alatt – amíg a varázsló az átlátszóvá vált falon siklott át -, vörös lámpák égtek, azok adták az összes fényt.

Monas apó amint kikerült a falból, és egyetlen járatot fogott át tekintete a labirintusszerű hálózat helyett, már zuhanás közben látta, hogy kinyúl érte egy óriási, alaktalan szörnyeteghez tartozó fej.

Gyorsan oldalt siklott, és egy gigantikus pörölycsapást küldött el elemi szél képében a szörny felé, amely nem számított ilyen ellentámadásra, és bár a fejét elhúzta a varázslat útjából, a testét összelapította az erő, és rákente a pince padlójára. A csontok, a hús és a vér masszájában jelent meg az a hófehér szörny, ami egy szinttel feljebb lánynak álcázza magát.

Kitátotta a pofáját, és jéghideg lehelet tört onnan elő, amely jégkristályokba fogta a pincét, ajtókat, falakat, lámpákat.

Monas apó tűzgömböt hozott létre maga körül, amelyen megtört a támadás lendülete, és ismét csak a pörölycsapással próbálkozott, ám a pikkelyes állat gyorsabb volt, és egy ugrással a folyosó másik oldalán termett. A varázsló erre egyet tett: kitágította a tűzkört, amelynek melegénél a szörny pikkelyei olvadásnak indultak.

A tűz egy forduló sarkába szorította be a lényt, amely kellemetlen visítás kíséretében lassan elolvadt. Pár pinceajtóról ugyancsak leolvadt a jég. Monas apó betörte az egyiket. Három lovag állt előtte az ajtón túl. A háttérben füst kavargott, és eltakarta a helyiség falait. A pillanat tört része állt csupán Monas apó rendelkezésére, hogy a háttérre figyeljen, mert a lovagok gondolkodás nélkül

támadtak. Egykezes buzogányt és kardot lobogtatva ugrattak közelebb, és lesújtottak a varázslóra. Monas apónak jól jött a szék, amelyben ült, mert minden erőfeszítés nélkül oldalt rebbenhetett. Kitért az első csapás útjából,

és feljebb szállt, a lovagok feje fölé, hogy aztán lángoló olajat freccsentsen rájuk. Egyszerre kezdett el mindhárom páncélos égni, és hulltak szét vasalkatrészeikre, amint a tűz beette magát a páncélok illesztésébe. A lovaik háromfelé szaladtak szét: az egyik kijutott a folyosóra. Ám három újabb lovas jelent meg a füstből előléptetve, fegyvereik valamivel jobbak voltak: fénysugár szökött el és robbant szét Monas apó mögött a falon. A falon lyuk támadt, amely lyuknál azonnal megjelent egy hernyószerű lény, ami kődarát hányt a sérült részbe, és a kődara azonnal megszilárdult.

Monas apó ide-oda táncolt a sugarak elől, és mögötte a falon egyre több hernyó jelent meg. Aztán amikor a mackótermetű varázsló a lovagok hátába került, és azok belelőttek a füstbe, a fegyverek egy szempillantás

alatt eltűntek a kezükből, és pallosok jelentek meg helyettük. Monas apó végre támadhatott. Mivel tudta, hogy az égő olajos varázslat hatékony, újból azzal próbálkozott. Ám az olaj égett a páncélon, de nem hatolt be alá. Monas apónak rá kellett döbbennie, hogy aki a lovagokat küldi, tanult az elesetből. Iszonyú hőt támasztott tehát, és egyetlen vastömbbé olvasztotta össze ellenfeleit. Alattuk a lovak is összezsugorodtak, akár a

törökméz a napon. És mielőtt újabb ellenfelei támadtak volna, Monas apó elhatározta, hogy kideríti, milyen szobába csöppent: szétzavarta a füstöt egyetlen fújással.

Nem szoba volt, hanem kijárat. A füst egy rácsot takart, amelyen túl végeláthatatlan préri húzódott. Több lovag nem jött. Monas apó kifordította a rácsot a helyéből – megtehette ujjának egyetlen mozdulatával -, és kilépett a szabadba. Három faházat pillantott meg oldalt, feléjük indult el. Amikor tizenöt lépésnyi közeibe ért, egy vézna alak lépett ki az egyik

faház ajtaján. - Üdvözlöm, uram! – hajolt meg. – Láthatnám a személyi kártyáját? Monas apó egy illúzióval elvakította. - Köszönöm, uram – mondta az alak. – Mit akar tanulmányozni? A kiadásokat és bevételeket, a személyi anyagokat, vagy a

Termex jelenlegi állapotát és terveit? - A Termex terveit? – kérdezett vissza Monas apó. - A cég kutatási programja, illetve a kibővülő marketing– és reklámstratégia érdekli? - A kutatási program? - A polideril hasznosítására vonatkozó anyag még teljes, de kérem, kövessen! - Druidák? – kérdezte Monas apó. – Mágia? - Nem ismerem ezeket a fogalmakat – mondta udvariasan az alak. – Kérem, írja körül, mire gondol! Monas apó megfordult, és visszalebegett a pinceterembe, majd a folyosóra. A halovány vörös fénynél szemügyre vette az

ajtókat, amelyeket csupán betűk és számok különböztettek meg egymástól. Melyik mögött találhat valamit is? Visszaemlékezett, hogy amikor belezuhant a földszinti padlóba, mekkora járat-együttes tűnt a szeme elé. És az feltehetően

csak egy része volt az egésznek. Mi igazíthatná útba? A kísérőjét kinyírta, más meg nincs. Mozgás kélt oldalt: katonák jelentek meg, és felé tartottak. - Vizuális és audio védelmet kérek – mondta gyorsan Monas apó. Csak remélhette, hogy a lány nélkül is működik a dolog, és

kap védelmet. Az egyik katona megállt mellette. - Igazolja magát! – mondta. Monas apó felemelkedett a székből, és két emeletet suhant fölfelé. Egyenesen a könyvtárszobába. A katona látta. Nyilván mit

sem ér a védelem. A könyvtáros előlépett a semmiből, és meghajolt. - A rendszervezérlő program vagyok – mutatkozott be. – Szólítson Randynek! Kívánja, hogy a segítségére legyek, vagy egyedül

óhajt kutatni? Monas apó végigfutott a lehetséges megoldásokon, és közben a szemügyre vette a könyvtárban kutakodókat. Aztán rájött a

megoldásra: a szürke alakokat látni lehet, de felismerni nem! A kastélyon riadójel futott végig, és megszólalt egy erőteljes basszus a magasban. - Biztonsági intézkedés, figyelem! Ne kísérletezzenek közvetlen kilépéssel, mert letiltottuk! Kérjük a mátrixban tartózkodókat,

hogy a kapuban elhelyezett biztonságiőröknek kilépéskor hagyják meg személyi adataikat. Amennyiben ezt nem teszik,

államellenes bűncselekményt követnek el, ami felhatalmazza a cyber-rendőrséget az azonnali letartóztatásra, és mindennem eljárás nélkül egy éves börtönben letöltendő szabadságvesztést von maga után.

- Mi ez? – kérdezte Monas apó. - Kérem, pontosítson! Egy szakasz katona lépett be a könyvtárterembe. A mackótermetű varázsló megemelkedett a székben, és feljutott a második szintre. Rájött, hogyha arra akar kijutni, amerről

bejött, akkor elkaphatják. De csak van másik kiút is! A második szint lényegesen különbözött az elsőtől: olyan volt, mint egy, a végtelenségig kinyújtott elegáns fogadó,

természetesen helyi jellegzetességgel: azaz fémbútorokkal és olyan gépekkel, amelyek össze-vissza villogtak. Kör alakú pultok álltak a gépek között, és mögöttük nagydarab pultosok, ám ott, ahol az italoknak kellett volna lenniük, kis dobozkák sorakoztak.

A világítás elég némi kivetnivalót hagyott maga után, fénycsóvák forogtak körbekörbe, és a padló illetve a mennyezet alapszíne a fekete volt. A terem tele volt fiatal fiúkkal és lányokkal, illet leg szürke foltokkal.

Monas apó odarebbent az egyik pulthoz, és a dobozkákat kezdte nézegetni. - Próba lesz, vagy játék? – kérdezte a pultos. A termetéhez képest előzékeny volt, és rendkívül udvarias. - A kijáratot keresem – mondta Monas apó, rájőve, hogy hol is van. - A Kijárat – ismételte meg a pultos. – Kérem a számlachipet, vagy a konzol azonosító kódját! Azzal leemelt egy sárgás-vörös dobozkát a mögötte megforduló henger alakú falról, és miközben egyik kezével tartotta, a

másikat kinyújtotta Monas apó felé. - Én nem akarok játszani – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Monas apó. - A Kijárat a Cybervid két évvel ezelőtti kalandjátéka. – Ha kéri a modult, akkor fizetnie kell. Monas apó egy szó nélkül otthagyta. Átsiklott egy másik pulthoz, hátha szerencsével jár. – Soft vagy hard? – kérdezte a pultos.

-Mi hard? – kérdezett vissza Monas apó. - Szadisztikus vagy animál? De ez esetben kérnem kell, hogy igazolja a születési évét. - Játékok – mondta Monas apó, és elhúzott onnan. Máshol ez maga az élet. Itt nem kap segítséget. Ismét megemelkedett, hogy feljusson a harmadik szintre, amely tulajdonképpen egy nyitott tető volt. Tiszta és rendezett városkép fogadta. Felhők úsztak az égen, és normálisan sütött a nap. Bérházak álltak szorosan egymás mellett, legalább is azt hitte először, hogy bérházak, egészen addig, míg meg nem kérdezett

egy járókelőt, aki közölte, hogy irodákat lát, nem pedig lakásokat. Monas apó találomra belépett az egyikbe. Kis üvegezett el térben találta magát, előtte a bezárt ajtón hosszú sorokban jelölték

meg, kik kaptak helyet az épületben. Nem sok értelme volt erre menni tovább. Néhány házat újonnan építettek, és befejezetlenül állt. Néhánynak éppen megkezd dött az alapozása, és a munkások

letakarták valamivel, hogy titokban dolgozhassanak. - Irodát akar kivenni? – lépett Monas apóhoz egy fehér inges, nyakkendős, fekete nadrágos és zakós úriember. – Ted Zakker

vagyok, és segíthetek önnek. Monas apó alig tudta lerázni. Aztán céltalanul kanyarogni kezdett a mértanilag tökéletesen szimmetrikus utcák rendszerében.

Mindeközben végigfutott a lehetőségeken. Ha az arcához nyúlt, érezte a szemüveget. Nyilvánvalóan levehetné, de biztos rosszat tenne vele, mert nem tudja milyen folyamatot szakít meg. Nem célszer varázslás közben sem kilépni magából a varázslatból, mert beláthatatlan következményei lennének. Vagy a varázslatra, vagy a mágusra. Keresik a nyomát, és megpróbálnak ráakadni, ezzel is tisztában volt: látott itt is katonákat, akik meg-megállítottak embereket és kérdezősködtek, illetve valami furcsa, szarvat formázó eszközzel nyomok után vizslattak. Teleportáljon ki? Hiszen itt működik a mágiája.

De kint nem. És mi van, ha a tudatát kiteleportálja? Hova is? Nem jutott semmire, de közben kétszer is elhaladt a lépcső mellett. Kereste a kastély párkányát is, hogy lenézzen a mélybe, de a tér errefelé más szabályok szerint formálódott, és a kastély tetejének sehol nem lett vége.

Végül a véletlen segítette ki. Egy félig elkészült ház mellett, a ponyva takarásában ork hangokat hallott meg. Semmivel össze nem téveszthet az a kapitális böfögés, ami egy ork száján kibukhat. Monas apónak ekkor ötlött fel, hogy orkokat még nem is látott itt. Viszont tudta, hogy az orkok ugyanúgy kiépítették a virtuális világukat, és a hálózatukat, mint az emberek. Sőt, annak mintájára. Ha oda átjutna, onnan talán kikeveredhetne.

És ez a kibertér valóban más síkokból épül fel. Monas apó tehát megfogta a ponyvát, és felszakította. Amikor azonban belépett, és vele együtt a kinti napsütés is bevágott a

ponyva alá, megreccsent valami alatta, és Monas apó a mélybe hullt úgy, hogy a széke nem reagált mozdulataira. - Mi a hányás, haver? – kérdezte az ork őr Monas apó fölé magasodva. – Én leszek a haverod. - Nem kérek kísérőt – közölte Monas apó. - Ki nem szarja le? – kérdezte az ork. – Azt hiszed, majd hagyunk egy embert felügyelet nélkül császkálni a mátrixunkban? A tiszta, barátságos városból egy mocskos, sáros faluba csöppent Monas apó. Jobbról egy kovácsműhelyt látott, aztán egy

istállót, pár ótvaros, agyagfalú házacskát, és persze kocsmát. Kocsmából kettő volt.

A mackótermetű varázsló megérezte, hogy végre reagál a szék a mozgására. Eddig az oldalára dőlve feküdt a sárban, azaz a sár illúziójában, úgyhogy nem lett se vizes, se mocskos, de nagyon kényelmetlen volt innen felmérni a világot. Végre azonban oldalra húzódva fellibbent az ork szemével egy magasságba.

A védelmét elvesztette, amikor átlépett ide. Látta magát az ork szembogarában. - Na, böffents ki, mit akarsz! – mondta az ork. – És majd közlöm veled, mehetsz, vagy nem mehetsz. Monas apó végig pillantott magán, és látta, hogy mégiscsak sáros lett. - És ha olyan helyre akarok menni, ahova nem lehet? Kérdezte rögtön azok után a határvonalak után tapogatózva, amelyek

mentén levezetheti a feszültségét. - Ne légy barom! Akkor meg kell verekedned velem meg a haverjaimmal. A falucska meglehetősen üres volt, nem sok ork időzött éppen a mátrixban. - Ott vannak a haverjaim – mutatott az ork Monas apó mögé. Egy apró kis sufni állt ott a kovácsműhely mellett. A kovács kinyitotta a sufni ajtaját, és belépett. Az ajtókereten át látni

lehetett a bódé három oldalán három tükröt, amelyből számolatlanul léptek ki a kovács tükörképei. Amikor már vagy tucatnyian böfögtek, csámcsogtak, horkantgattak a falucska terén, Monas apó állj mondott.

- Csak érdeklődtem – tette aztán hozzá. – Akkor azt mondd meg, melyik házat kerüljem el, ha nem akarok bajt? Az ork a lepukkantabb kocsmára mutatott. - Sejthettem volna – mondta Monas apó. – Hogy jutok ki a faluból? – kérdezte aztán. - Az a kérdés – felelte az ork -, hogy hogyan jutottál be. Már legalább három tucat ork vette körül őket, és a sufni csak ontotta magából a többit. Monas apó megsejtette, hogy mi vár rá, ha nem távozik azonnal. Fölfelé nem volt út, azt látta. Tehát dobbantott. Semmi sem történt. Az ork kibertér mindössze ebből a falucskából állt. Monas apó megpördült, és egy energiakisüléssel darabjaira szakította szét a kovácsműhelyt, a sufnit, és a kovácsot. Aztán a

rikoltva támadásba lendül orkok el l egyenesen a tiltott kocsma felé vette az irányt. Csak remélte, hogy az is hasonlóan működik, mint a kastély pincéje: kijut egy másik világba, amit lezárhat maga mögött.

Ám a kocsma, mielőtt elérhette volna, megbillent, és mint egy sérült hajó, csak annál kicsit gyorsabban, elmerült a sártengerben. Mire Monas apó odaért, már csak a kéménye látszott ki a föld alól.

A mackótermetű varázslónak az is elég volt. Egy röpke fohász kíséretében, ami arra vonatkozott nehogy beszoruljon a kéménybe, belevetette magát. A feje felett összecsapódott a sár. Pont a kandallóban jelent meg, hamut vert fel, és kormos lett.

Felállt és leporolta a ruháját. Az ork kocsmárosnő és két kidobólegénye azonnal elindult feléje. Monas apó remélte, hogy elbánhat velük, de menet közben átalakultak egyetlen démoni személlyé, amely élő láncként fogta

körbe a varázslót. Több feje lett, mint három, és mindegyik éhesen vicsorgott. Túl kicsi volt a hely egy elementáris támadáshoz, amellyel ez a többes lény egyszerre elpusztítható lett volna.

Monas apó átrebbent a fejük felett a pult mögötti lépcsőre, és az emeletre jutott. Ezzel kikerült a gyűrűből, de az üldözőit nem rázhatta le, szétbomlottak, és mint a patkányok követték, hogy közvetlen előtte újból eggyé olvadjanak.

- Fel akarnak falni – jegyezte meg Monas apó. De ha esetleg benyitna egy szobába... ...akkor onnan is támadnák. Alakot váltott: szakállat növesztett, és fele méretűre zsugorodott. Törpe lett belőle. Az ötlete egyszerű volt: ha átjöhetett az

emberi kibertérből az ork kibertérbe, megtalálhatja a törpék világába vezető utat is. Ehhez azonban ásnia kell, ha persze rájön, merrefelé ásson. Monas apó kiterjesztette a tudatát, és megpróbált áthatolni mentális erejével a vastag és tömött földrétegen. Egyszerre

keresett sziklát, és élőlényeket, és szinte egyszerre találta meg őket jobb oldali irányban a háta mögött: amint sziklás talajra bukkant, nyomban megérezte az ott mozgó, vibráló életenergiát.

A karjából tűzgolyó csapott ki, és szétrobbantotta a kocsma rothadó gerendáit. Sártömeg csúszott be a résen, és Monas apó oda koncentrálta a következ robbanást, majd sorra a többit. A rések szélén a robbanások után, a hatalmas hő következtében kiszáradt, és megkeményedett a föld, így a lyuk megtartotta formáját. Közben egyszer megakasztották a patkányok, illetve a lény, de tűzgáttal állta útjukat.

Amikor a rés már elég széles és hosszú volt, akkor a fele méretűre zsugorodott varázsló buborékba ült, és a gömb belsejében védve a földtől, víztől, omlástól, becsusszant a maga készítette lyukba. Sorozatos robbanásokkal haladt cél felé, miközben maga mögött nem vágta el az útvonalat – egyrészt mert olyan magányosnak érezte volna magát és annyira sötét lett volna, másrészt azonban azt se bánta volna, ha az orkok utána jönnek.

Valóban egy törpe barlangrendszerben kötött ki. Egy szűk járatban, egy felfüggesztett mécses mellett. Mint törpe gyorsan elszelelt a lyuktól, amit ő nyitott meg, és a következő gyülekezőhelyen elkeveredett a többi törpe közé Ahogy első pillanatban felmérte, valószínűleg munkaterületre jutott, mert a körülötte levő törpék épp a járatok terjeszkedésének irányát vitatták meg, miközben a barlang falán egy hatalmas vetített térkép mutatta a felvázolt lehetőségeket.

A riasztás nem sokat váratott magára, és a hangosbemondó ork betörésről számolt be.

Monas apó megtudhatta hamarosan, hogy egy hasonló eset már történt, akkor azonban az emberek részéről. - Mit akarhatnak az orkok? – kérdezte egy vöröses törpe oldalt a társát. - Biztos a bányászati jogokat... A medvebocs termetű varázslónak szöget ütött a fejébe a megjegyzés. Már csupán azért is, mert ott volt az a barlang, amire a

kereséskor rábukkant, de aminek nem hatolt le az aljára... Mit rejt a Szelén mélye? A hangosbemondó felszólította a törpéket, hogy segítsenek a tolakodók felderítésében és kiűzésében. Bárdokat és

csákányokat osztottak szét: a fegyverek kézről-kézre jártak, és mindenkinek jutott belőlük. Emellett a rendszer felvonultatta a saját védelmét is: gigászi vakondokhoz hasonlítottak a szörnyetegek, karnyi karmokkal és gyilkos, fekete szemekkel, amelyek elnyelték a fényt a járatokban, és teljes sötétséget idéztek el , ha a gazdájuk felnyitotta szemhéjait. Monas apó is kapott egy csákányt. Amikor a kezébe nyomták, elkapta a törpét, és megkérdezte:

- Melyik bányászati jog érdekelheti az orkokat? - Melyik, melyik... – zsörtölődött a törpe. – Amelyik az embereket. A Deron-völgy és a környéke... Az ellenkező oldalról közbeszólt egy pallos-osztogató, sisakos törpe. - Én úgy tudom az az emberi betörés magánakció volt, nem állami. Ezen kitört a vita. - Leplezik. El akarják tussolni. - Nem csak, hogy bizonyíték nincs, de a cyberrendőrség sem tud semmit. Ez belső információ! - Miért? – kérdezte gyorsan Monas apó, mert nem akart belekeveredni a történetbe. – Miért érdekel bárkit is a völgy? Az első törpe furcsán nézett. - Ne légy ork! – mondta. – Vajon miért? Monas apó megengedett magának egy kis agyszondázást. De csupán azt látta, hogy a törpék valamire rábukkantak az említett

völgyben, ami közöttük is csak a találgatások tárgyát képezi, mert a lényeges információt a nagy részük előtt titkolják. A varázsló megnézte azt is, hogy hol. A törpéknek is megvoltak a tilos szektoraik, ahová nem mindenki juthatott be. Ezeket a szektorokat most, a veszély miatt különösen megerősítették. Meg kell tudnom – határozta el Monas apó. Félrevonult, hogy senki se lássa. Mert újból alakot kellett váltania, ha a tiltott adatok közelébe akart kerülni. A hatalmas vakondok felkotorta a nem sokkal korábban kiásott lyuk elé a kőtörmelékeket, hogy eltakarja velük a rést, amin

keresztül bejutott a tiltott járatok egyikébe. Majd nekiiramodott, és végigfutott a folyosón azokig a kis, kőfalba vájt üregekig, amelyek száját fatáblák takarták, és amelyek mélye feltehetően fontos igazságot rejt.

A legfelső, nyitott szájú üregből egy vénséges vén manó bújt elő. - Mit akarsz? – kérdezte. A vakondok felnézett rá, majd tépőfogait megvillantva ügyetlenül megválaszolta a kérdést. - A Deron-völgyre vonatkozó információk... - Második sor, ötös ajtó. A vakondok bekopogott a második sor ötödik fatáblájába. Onnan is egy manó nézett ki. Hallhatta, mire kíváncsi a vakondok, mert mindjárt hadarni kezdte a szövegét. - A Deron-völgyben a múlt évben kőmorzsoló havának negyedik napján kezdődtek meg a munkálatok két szakképzett csoport

vezetése alatt. Az első tárnát a Virr'd Barlangból nyitották meg, és... - Mi van most ott, amit nem tudhat meg az egyszerű törpe? – kérdezte töredezetten a vakondok körbe-körbe lesve.

Láthatóan várt valakit, vagyis hogy nem várta, csak tudta hogy előbb-utóbb felbukkan, és szerette volna addig is megkapni a kért információt.

A manó mindenesetre sértődötten elhallgatott, és visszamászott az üregbe. - Harmadik sor második ajtó – szólalt meg fölülről az öregebbik manó. A lábát lógázva figyelte, mi történik. A vakondok kiszámolta melyik ajtóról van szó. - A vájat legvége egy barlangba nyílik, amelynek a talaján vastag portakaró alatt egy civilizáció romjai nyugszanak – felelte az

előbújó kis lény. – Egy egész város, utcákkal, terekkel, házakkal. Ismeretlen az ok, ami a barlang mélyére száműzte az itt lakókat, és ismeretlen kihalásuk oka is. De a házakban, és mindenütt kiszáradt testek hevernek, mintha valami járvány pusztított volna. Mivel sem szkafanderek, sem technikai berendezések nem kerültek el egyelőre, feltételezhet , hogy a Szelén hajdanán légkörrel bíró égitest volt, amely...

- Képeket láthatnék? – kaffogta a vakondok, mert egyébként tudta, hogy errefelé a szövegekhez vizuális információk is járnak. – És térjünk át a lényegre!

- Természetesen – felelte fölülről a manó. – Csupán a mellette lévő üregbe kell bekopogni. A vakondok azt is megtette. Az ott lakó manó pipázott, A füstjét kifújta a levegőbe, és amint az fodrozódott, keringett, képek

bontakoztak ki belőle. Közben megszólalt a mesélő is.

- Valószínűleg az elf konzulátus idetelepítése is a felfedezett várossal függ össze, akárcsak a mátrixba való emberi betörés... Ekkor törtek be a járatba a többi vakondok. Kinyitották a szemüket, és azonnal elszivárgott minden fénysugár. A falakon

csupán a karmok karcos hangja hallatszott, az viszont egyre közelebbről. A sötétség leple alatt a kérdezősködő vakondok visszanyerte eredeti formáját. Aztán felemelkedett az ültében, és mint valami

vulkanikus magma, vagy óriási nyomás alatt álló vízsugár, áttörve a barlang tetejét, felröppent a magasba. - Jó estét, idegen – köszönt rá Monas apóra egy elf. A varázsló odafordult, és megismerte a pszichiátert. - Jó estét, dr. Langh. - Érdekes találkozás, nemde? Az elf egy faháncsdarabot tartott a kezében, azt olvasgatta egy forrás partján, egy kövön üldögélve. A csillogó kis csermely halk

locsogással futott mellőle világgá. - Mindenesetre kínos – mondta egykedvűen Monas apó, és a lábával abba a gödörbe rugdosta az erdő talaját borító elszáradt leveleket, amelyből az előbb felbukkant. - Gördítsük oda a követ! – ajánlotta az elf. Letette a háncsdarabot, és fölállt. A háncs egy pillanat alatt szétbomlott, elkorhadt,

mintha csak évek szaladtak volna el fölötte egy pillanat alatt, és a talaj alkotórészévé vált. Aztán közös erővel eltorlaszolták a lyukat, amelyből már fekete fénycsíkok, mint lebegő ökörnyál szállingóztak felfelé, és tisztán lehetett hallani a felszínre igyekvő lények zihálását.

- Mi járatban erre? – kérdezte az elf. – Talán csak nem a mágia érdekel még mindig bennünket? - De, még mindig. - Azt hallottam, hogy ehhez – az elf a lyukra mutatott – elsőrangú tudás és a legfejlettebb programok kellenek. Nem árt egy

beültetett biochip, egy személyre konfigurált deck... De maga nem néz ki sem rendszertörőnek, sem konzollovagnak. - Ez a mágia – felelte nyugodtan Monas apó. - Mágia a kibertérben! – mosolyodott el finoman az elf — Ez sem rossz megoldása a problémának. Ezzel tehát a keresés

befejeződött? - Nem – intett Monas apó. – Nekem kint is kell mágia. Biztos akarok lenni benne, hogy hazajutok... - Haza – bólintott az elf, és felemelte egy ujját. – Utánanéztem az elmúlt időszakban a Szelénre érkez utasoknak, illetve

ellenőriztem a lakosság adatállományát. Ön sehol nem szerepel. Módfelett érdekes. - Itt vagyok, ez elég meggyőző lehet! - De kérdéseket vet fel. És azt hiszem, tartozik nekem a válasszal! - Tartozom a válasszal, ha cserébe teljesíti egy kérésemet, ami miatt tartozhatok – mondta Monas apó. - Mi lenne az? - A mátrixból kivezető útvonal. Az elf megsimogatta hegyes fülét. - Nem tudom, hogy megtehetem-e. Nálunk ugyan még nem fújt a rendszer riadót, és nem szabadította rá a nyomra a

kopókat, de nem sok híja van. Érezni a törpe barlangok büdös, áporodott levegőjét. Sőt, igazság szerint nekem kellene riasztanom mindenkit.

- Miért nem tette? - Mert érdekel, hogy ki áll velem szemben. Nem mondom, ha esetleg a növénytermesztés után érdeklődött volna, talán nem

szegném meg a szabályokat... de a mágia és egy titokzatos feltűnés... Nekem mindent megér. - A kiutat? – nyomott el Monas apó egy ásítást. - A kiutat is. Az elf ráállt egy ösvényre, és gyors léptekkel átvágott egy kis erdősoron. - Egyet hadd kérdezzek – mondta. – Ha véletlenül nem vagyok itt, hogyan jut ki a mátrixból? - Ha véletlenül nincs itt – mondta Monas apó. – Akkor talán kiteleportálok innen. Az elf csendben volt pár másodpercig. - Nem lett volna szerencsés – mondta. – Lehet, hogy az idegosztályon találkozunk, amint tudat nélkül bolyong, én pedig

megpróbálom megfejteni, mi is történt valójában. - Lehet – bólintott Monas apó. Az erdősor után egy tisztás következett, majd még egy erdősor, amelynek fái sokkal hatalmasabbak voltak, mint az előzőek. A

koronájuk a magasban összeért, és liánok lógtak róluk őserdei összevisszaságban. De itt is volt egy csapás, amin gyorsan lehetett haladni.

- De nem biztos – tette hozzá. Monas apó. – Egyet azonban én is kérdezek még. Miért kell ide, erre a csupasz bolygóra egy maroknyi elf?

- Érdekképviselet – felelte a másik. Monas apó fölhorkant. - Langh! - Mert van itt valami, ami érdekelhet minket – mondta az elf, és az arca elkomorult. – Ezek a barbár törpék találtak valamit,

amit elpusztíthatnak, ha nem a megfelelően közelednek hozzá. Az erdőn túl egy kisebb folyó folyt, amin egy ívelt, korlát nélküli k híd vezetett át. Az elf megtorpant, és a hídra mutatott. - Az a kivezet út. Mikor kapom meg a válaszokat?

- Tartozom vele – felelte Monas apó. - Meddig? A mackótermetű varázsló utálta, ha sürgették, és nagyon ki akart már jutni. De válaszolt. - Már nem sokáig. Én is azok után kutatok. A híd irányába siklott. Dr. Langh csak állt, és nézett utána, egészen addig, míg a mackótermetű idegen át nem lebegett a hídon,

és azon túl, mintha csak egy láthatatlan falon lépne át, bele nem veszett a tejfehér ködbe. Monas apó tekintete elöl eltűnt minden képzett világ és megrajzolt kép. A szemüveg átlátszóvá vált, és csupán Yackson

falának egy részét látta, amely üres volt, és semmitmondó, de valahogy mégis megkönnyebbülést hozott. - Milyen volt? – érdeklődött Yackson, és segített kibújni az övből, könyökvédőkből, és egyebekből Monas apónak. - Itt volt végig? - Nem. Csak nem régen jöttem haza. Ismét eltelt egy nap! A mackótermetű varázsló felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Módjával nyújtózkodott, nehogy egy végzetes

reccsenést halljon deréktájékról. - Sikerült kideríteni valamit? – érdeklődött Yackson. Monas apónak nem volt ideje válaszolni, mert élénk sípolás töltötte be a lakást, és az ajtótelefon magától megszólalt, anélkül,

hogy bekapcsolták volna. - Cyberrendőrség – dörögte kint egy katona. – Engedjenek be, különben felfeszítjük az ajtót. - Mit csinált? – nézett rémülten Yackson Monas apóra. - Kiderítettem valamit. - Le fognak csukni minket? Az én gépemen csinálta! Úristen! - Most van? – kérdezte Monas apó. - Miket beszélek! – siránkozott Yackson. – És nem is menekülhetünk! - Semerre? – Monas apó már egészen belejött a menekülésbe. Igaz a nap folyamán siklott és varázsolt, most pedig csak a lábát

és az ökleit használhatja. - Hát van a szemétledobó és a szellőztető – sorolta Yackson. – Melyik legyen? - Szemétledobó és szellőztető ? - Az egyik a szeméttárolóba visz, és talán van onnan kijárat... - Talán? - A másik onnan nyílik – Yackson felmutatott a plafonra. - Tíz másodpercet kapnak, hogy a bent tartózkodók megadják magukat. Érzékeljük a hangjukat. - Szeméttárolóba nem megyek – döntötte el Monas apó. – És mászni sem mászom. - Akkor...? - Marad az ajtó. - De legalább harminc évet a nyakunkba sóznak! Hallottam, hogy dr. Langh-gal beszélget. Mit keresett az elf mátrixban? - Véletlenül odakeveredtem. - Nem akarok börtönbe kerülni! - Nem is mondtam, hogy megadjuk magunkat – veregette meg a kis ember vállát a varázsló. - De mit teszünk? – Kitörünk. A mackótermetű varázsló odaállt az ajtó bal oldalára, míg Yacksont a jobbra irányította. - Utolsó figyelmeztetés – jegyezték meg kint. Az ajtó megcsikordult, és megremegett. A közepén ujjnyi rés jelent meg, majd hirtelen feltárult. Három katona ugrott be. Monas apó a hátuk mögött lépett ki a folyosóra, és egyszerre használta mindkét öklét, amikor leütötte kétoldalt a kint

várakozó három katonát. Aztán megfordult, és egyenesen a szemébe nézett annak a meglepett háromnak, akik Yackson otthonába léptek. Gyorsan kiosztott három pofont, aminek három újabb eszméletvesztés lett az eredménye.

Kirántotta a lakásból Yacksont, aki rögtön mozdult is. - Futás! – mondta. - Micsoda? – kérdezte Monas apó. De nem volt mit tennie: futott. Yackson megnézte a regiszterben, hogy pontosan merre is lakik Golf Gerenar, és elvezette a lakótömbig Monas apót. Gerenar ajtót nyitott, és örömmel üdvözölte Monas apót. - Elvittem volna magam is – mondta, és beljebb invitálta váratlan látogatóit. – Nem kellett volna idefáradni. Azzal átadta Monas apónak a köpenyét. A mackótermetű varázsló rögtön kibontotta, és a magasba tartotta. Gyanús volt, mert a súlya után ítélve mintha csak a

köpeny felét tartotta volna a kezében. De az egész köpeny ott volt. Csak könnyebb lett. - Vagy a pirulák miatt jött? Yackson fintorgott, de nem szólalt meg. Monas apó még az utcán a lelkére kötötte, hogy meg ne merjen szólalni. Monas apó a

vállára terítette a köpenyt.

- Egyébként mire jutott a pszichiáterrel? – kérdezte Gerenar. - Kellene két szkafander – kezdte Monas apó a felsorolást. – Meg egy járgány. És egy térkép a Deron-völgy felderített járatairól. - A nyavalya – tátotta el a száját Gerenar. - Mindez nagyon gyorsan, mert a nyomunkban a cyberrendőrség. Yackson csendben ájuldozott a fal mellett. - A nyakamra hozzák ket? – kérdezte Gerenar a fejét csóválva. – Tisztára, mint a nagyapám! De az öregért is tűzbe mennék! - Mikorra lesz meg? - Pár óra szükséges a beszerzéshez. - Nekünk is el kell mennünk – közölte Monas apó. – Az ispotályba. Visszajövünk ide. - Ne ide – intett Gerenar. – Az űrkiköt keleti blokkjában a reptér kerítésén kívül van néhány úgymond “vámszabad" raktár. A

D-jelűben találkozzunk. Oda viszek mindent. Onnan ki lehet jutni a felszínre, mert van egy rakodózsilip, elméletileg használaton kívül...

- Hova nyílik? – kérdezte Yackson. - Egyenesen az űrhajók közé... - Ha jönni akar, három szkafandert hozzon! – Monas apó ezzel jelezte, hogy szerinte mindent sikerült megbeszélniük. - Hova mennénk? - Városnézésre. – Monas apó Yacksonhoz fordult. – Megjegyezte, hova kell mennünk? Én nem igazodom ki errefelé. Yackson erőtlenül bólintott. Márványfehér arca szinte világított göndör fürtjeihez képest. Gerenar megveregette a vállát. - Tényleg orvoshoz kéne vinni... Monas apó és Yackson távoztak, és egyenesen az üvegpiramis, a központi kórház felé tartottak. - Mit akarunk ott? – idegeskedett Yackson. – Nem szabadna itt mászkálnunk! A köztéri kamerák lefilmezhetnek,

azonosíthatnak, aztán máris a nyakunkon a katonaság. - Besúgók minden nagyobb városban akadnak – jegyezte meg Monas apó. – Ha tőlük félnénk, akár ne is mozduljunk ki a

házunkból. - Ezek jobbak, mint a besúgók. Ezek gépszemekből és számítógépagyból állnak. Egy lépcsőn felkaptattak egy magas járdára, amely egy csarnok fölött vezetett át. Csupa acél és üvegszál alkotta mind az utat,

mind a felfüggesztéseket, és díszítő elemnek nyolcszög csavarfejeket dolgoztak bele az anyagba, meg lánckarikákat. Monas apónak egyáltalán nem tetszett. Túlságosan személytelennek találta. Akkor már inkább azok a kis fahidak a patakok

felett, vagy a szakadékokon átívelő függőhidak. - Milyen itt a bírósági gyakorlat? – kérdezte egyszer csak Yacksont. - Köszönjük szépen, tökéletes – felelte Yackson, és majdnem elsírta magát. - Nyugalom – morogta Monas apó, mert kezdte idegesíteni a nyavalygás. – Ha kijutunk itt már semmi sem lesz a régi. - Én is ettől félek – szakadt ki Yacksonból, aztán ezzel el is szállt a maradék ereje. - Az elfek milyen bírósági gyakorlat alá esnek? – kérdezte Monas apó, de még kétszer fel kellett tennie a kérdést, hogy a másik

megválaszolhassa. - Elf bíróság ítélkezhet felettük. Ez megegyezés. Minden fajnál így van. Más nép nem jogosult. Legföljebb közös bíróság... - Ha elkövetne valamit itt egy elf, mi történne? — Monas apó a szakállát húzogatva próbálta meg gyorsabb gondolkodásra

serkenteni önmagát. A környezet hatott rá: a házak között és fölött kis fantáziával még kedves hegyei közé is képzelhette magát.

- Hazatoloncolnák, és többé nem léphetne idegen földre. És az elfeknek kártérítést kellene fizetniük, ami függ az elfet sújtó bírósági ítélet mértékétől. Két hónapja volt egy hasonló botrány. Egy törpe megölte emberi feleségét, és mivel a törpebíróság felmentette, a kártérítésen egy egész várost meg lehetett volna venni.

- Kik ítéltek a kártérítés összege felől? - Gépek. Szabályok szerint. - És ha – most jött a lényeg – emberek tartanak az elffel, annak utasítására? - Az elfek ez esetben kérhetnek közös bíróságot. Monas apót nem érintette különösebben a dolog, mert a történtek után azonnal távozni akart. Elege volt itt mindenből, de legfőképpen a rohangálásból. Ezen a napon aztán meg kivételesen sok minden történt vele:

átszáguldott néhány világon, felderített félig egy rejtélyt, és magára szabadított egy fél várost. Úgy vélte, mire felderíti az egész rejtélyt, az egész város a nyakában lesz. Viszont, ha Langh velük menne a felszínre, az

megnyugtatná Yacksont, akinek autóvezetői tudására szükség volt. Elhitethetné Yacksonnal, aki még nem tudta, mire megy ki a játék, hogy bebiztosította a nyugalmát. Ugyanakkor Langh segíthetne is, és bár Monas apó a mátrixból kifelé jövet nem hitte volna, hogy betarthatja ígéretét, most mégis alkalom kínálkozott rá.

Emellett pedig rettenetesen vágyott már arra, hogy Yackson sirámainak vége szakadjon. - Ha elértünk a kórházba, hívja fel dr. Langh-ot, és említse neki, hogy ha kíváncsi a válaszaimra, egy szkafanderrel jöjjön a...

- Egy elfet? – kérdezte Yackson. - Miért? – nézett rá Monas apó. – Legrosszabb esetben ők tárgyalnak felettünk. És az elfek elnézőek lesznek, mert megtudnak

valamit, ami nagyon is érdekli őket. - Kémkedés! – jajdult fel Yackson. – Úristen! Ötven év! - Menedéket kérhet. - Menedéket! Ha eljutunk a konzulátusig. Monas apó bólintott. Ha az fog történni, amire számít, akkor eljuttathatja őket a konzulátusig. Bár, ha az fog történni, amire számít, már teljesen mindegy lesz, hogy milyen bűnöket követtek el ez ellen a világ ellen. És az fog történni. A kórházba már csak megerősítésért megy. - Itt van elhelyezve az a két ember, akit behoztunk kintről? – kérdezte Yacksont, mert most jutott eszébe az a lehetőség, hogy

rossz helyre tartanak. - Ez az egy kórházunk van – bólintott Yackson. – Kis bolygó ez, kevés emberrel. A többi faj meg a kutyát nem érdekli. De

hogyan akar bejutni? Honnan szerzünk kórházi ruhát, meg orvosi belépőkártyát? - Látogatóként nem lehet? Yackson összehúzta szemöldökét. -– De igen – vallotta be kelletlenül. – De miért megyünk oda? - Mert kérdezni akarok valamit. Átértek a függ út végére, ahol az elkanyarodott, illetve lépcsőn le lehetett menni a talaj szintjére. Monas apó most felülről

láthatta az üvegpiramist, és a kávézót, ahol két nappal korábban Gerenarral ücsörögtek, és elszívott egy pipát. Egy pillantást vetett a kupolamennyezetre, mert érdekelte, hogy az emberek milyen égboltot varázsolnak maguk fölé, és most

alaposabban megnézhette, mert közel jártak hozzá. Csúnya volt, mint a bűn: hatalmas szürke műanyag-buborék, amelynek pórusaiból fény sugárzott. Amíg jöttek ez a fény fokozatosan csökkent, így keltette az esteledés hangulatát. Ezért lehetett egyébként látni a kupolát.

A lépcső hosszú volt, de lefelé vezetett. Még egy kaptatót nem is bírt volna ki a varázsló. Egyszerűen besétálhattak a kórház fotocellás bejáratán. Yackson az információs pultnál megkérdezte, merre van a két Deron-

völgyből behozott beteg, és a munkatársainak vallotta magukat. Aztán betuszkolta Monas apót a liftbe, ő pedig elment, hogy felhívja az elfet. Monas apó a liftben megint rájött, hogy mennyire utálja a szűk helyeket. De nyugodt maradt.

A két férfi egy szobában feküdt. Amikor Monas apó megjelent, egyszerre pillantottak feléje. - Nem orvos – mondta az egyikük. Apró, mokány fickó volt, vastag bikanyakkal, de értelmes arckifejezéssel. - Nem is rendőr – állapította meg a másik, akinek csak hegyes orra ütött el az átlagtól, különben olyan szürke volt, mint egy

veréb a rajban. – De nem is biztosítási nyomozó... - Lehetne még ügyvéd, vagy riporter? - Ebben a ruhában? Monas apó szótlanul az ágyak lábához ballagott, és kivárt, hogy azok ketten végre elhallgassanak. A hatásszünet meg is hozta

a kívánt eredményt, azok abbahagyták a gúnyolódást. - Melyikük ért a számítógéphez? Biochip, személyre szabott deck, meg ilyesmi? – idézte fel Monas apó. - Én – mondta meglepetten a mokány. A mackótermetű varázsló egészen közel hajolt a másikhoz. - És akkor maga miért kellett oda le, le a kihalt városhoz? A szavainak a hatása felért egy frontális támadással. Odalett a férfiak jókedve, és a szemükben a döbbenet fényén túl félelem

is villant. - Én most lemegyek oda – tagolta Monas apó. – Mit kell tudnom? - Az törpe terület – jegyezte meg a kisebbik. - Tudom, de kit érdekel? A két férfi egymásra pillantott. Csupán a tekintetek beszéltek, szemvillanások, és egy apró bólintás. Aztán a nagy orrú

megszólalt halkan, nagyon halkan. - Én... – kezdte a vallomást. – Parafenomén vagyok... Ezzel nem sokat mondott Monas apónak, aki ezt egyáltalán nem találta különlegesnek. Legfőképpen azért, mert nem tudta, mit jelent, de ha tudta volna is: ahonnan jött minden harmadik emberben volt valami

ebből a tehetségből. Némelyekben túl is tengett... - Sok mindent megérzek... Aztán Monas apó köpenyét nézte, amelyben a varázsló nem eviláginak tűnt. Idegen volt, mint az ott lent, a barlang mélyén. - Lementünk, mert tudtuk, hogy ott van. És megéreztem... - Mit? – kérdezte mereven a mackótermetű öreg. - Hogy az nem egy halott város. Csak alszik. Már az elf és Gerenar is ott voltak a raktárépületben, amikor Monas apó és Yackson

megérkezett. Pedig a mágnesvasúton jöttek, hogy ne veszítsenek több időt. Már beesteledett, és ez a nap végtelen hosszúnak tűnt amúgy is, és még nem jutottak a végére.

Gerenar állt a raktárépület egyik sarkában, Langh a másikban. És Gerenarral még valaki. - Minek kellett ide egy elf? – kérdezte fojtott hangon Gerenar Monas apó elé sietve. Az elf is közelebb lépett. - Mert jól jöhet egy druida – válaszolta Monas apó. Gerenar az elfre nézett, aztán megvonta a vállát. - És az ki? – kérdezte a sarok felé mutatva Monas apó. - A nagyapám – felelte Gerenar. – Elcitáltam az öreget, bár nem akart jönni. - Minden megvan? - Igen. Monas apó gyűlölte kimondani. - Akkor öltözzünk be! Gerenar nagyapja komótosan közelebb ballagott, és figyelte, amint az unokája szétosztja a szkafandereket. Közben szenvtelen

nyugalommal végigmérte Monas apót. - Ezzel hasonlítottál össze? – morogta. Az unokájának célozta a megjegyzést. Gerenar nyilván erről az ágról örökölte a termetét, mert az öreg is hasonlóan nagydarab volt, még így nyolcvan felé is.

Egyenesen, mondhatni peckesen járt, dús sz hajkorona és szakáll övezte arcából kutatóan meredt el tekintete. A kezét hátul összefonta.

- Mogorva, de arany szíve van – legyintett a nagyapjára Gerenar. - Fogd be, mert leszakítom a fejed! Monas apó a szkafanderre koncentrált, ám még mindig a cipzárral bíbelődött, amikor Yackson már végzett. - Menjek én is? – kérdezte Gerenar. - Ha csodát akar látni – morogta a mackótermet varázsló, és úgy, hogy a többiek ne lássák, megtépte egy kicsit a ruhát. Végül Gerenarnak nem maradt más választása, mert egy hangosbemondó – Monas apó már kezdte megszokni őket – közölte,

hogy körbevették a raktárt. - Akartam mondani – érintette meg Monas apó vállát az elf -, hogy már nem csupán az emberek, de a törpék és az orkok is

magukat hajkurásszák. Ez a város kész méhkaptár lett, egy csomó feldühödött méhvel. Összenyitotta a mátrixokat, kiiktatott három védelmi rendszert, és feltört néhány titkos ajtót.

Az elf szkafandere ezüstösen csillogott, a sisakja üvege kékesen. Monas apó nem értette, neki miért narancssárga jut mindig. - A zsiliprendszer nyitását letiltottuk. Nem menekülhetnek! – dörrent a hangosbemondó. Yackson Monas apónak segített, Gerenar pedig el hozta a raktárban álló dobozhalom mögül a négyszemélyes járgányt. - Csavarja fel a köpenyt! – mondta Monas apó. – Le nem veszem! Tekerje fel a nyakamba! Yackson feltekerte. - Frissen mosott – mondta Gerenar, és ő is segített. Tartotta a szkafandert, míg a mackótermetű varázsló belelépett a ruha

száraiba. - Tíz másodpercük van, hogy felemelt kézzel előjöjjenek! - Ezek ragaszkodnak a tíz másodperchez – morogta a varázsló, de a hangját elnyomta a cipzár sikkantása, és a ruha

automatikus zárrendszerének felfújódása. -Tíz... - Majd én elkapom őket – ajánlotta Gerenar nagyapja. - Ugyan, api! Puszta kézzel? – Már Gerenar hangja is a sisak mögül jött. Éppen összehúzta a gallérrészt. - Van nekem fegyverem! Az öreg elővett egy pisztolyt. - Kilenc... - Szó sem lehet róla, hogy megadjuk magunkat? – kérdezte Yackson. Monas apó a fejét ingatta. - Menjünk! – sürgette ket Gerenar. – Majd a kocsin felveszi a sisakot. Az elf a hátsó ülésre telepedett. – Nyolc... - Nyolc másodperc alatt? – hüledezett Yackson. - Lassabban számol – mondta az elf. Yackson a volán mögé pattant. Gerenar belehúzta Monas apó fejébe a sisakot. – Hét... Amikor már mind a négyen felszálltak a kocsira, Yackson megkérdezte. - Hogyan jutunk ki a lezárt ajtón? - Hat... Gerenar bet rte Monas apó gallérját, és az utolsó szkafander is zárt. Gerenar csak akkor válaszolt. – Alá van aknázva. – Úristen! - Öt...

- Api, menjen ki, és adja meg magát! Azzal is húzza az időt. Magához nem nyúlnak, hiszen azt se tudja, mibe keveredett. Csak adja ide a fegyvert!

- Nem. - Négy... - Mintha kissé felgyorsult volna a számolás – idegeskedett Yackson, és beindította a motort. - Lehet – felelte az elf. - Ha fegyverrel megy ki, még lelőhetik. Gerenar nagyapja végre átadta a fegyvert. – Három... - Siessen, api, mert a nyomáskülönbség kiviszi! Az öreg elindult az ajtó felé. Csupán annyit szólt vissza: - Csak még egyszer lássalak, hát lekaplak a két lábadról. - Kett ... - Csak húzza be maga mögött az ajtót! Yackson gázt adott, és a kocsi meglendült. Az öreg közel járt a kapuhoz, de még nem érte el. Gerenar el vett egy aprócska távirányító szerkezetet. - Két éve ültettük be végszükség esetére – mondta. – És úgy érzem, most fontos dolgok vannak készülőben. - Egy... - Itt vagyok már – kiabálta az öreg hátul, és megdöngette a kaput. – Várjanak, megyek. Vissza sem tekintve lépett ki a kisebbik ajtón. - Mi lesz itt? – kérdezte Yackson. - Hermetikusan lezár az épület – mondta Gerenar. – Na, lendüljünk neki! A kocsi a zsilip felé száguldott. Gerenar lenyomta a távirányító gombját. A robbanás hangja erősen tompítva ért el a

szkafandersisakok által védett fülig, de a lökéshullám két kerékre emelte a járművet. Yackson erősen tartotta a kormányt, és sikerült megfognia a kocsit, mindazonáltal Monas apó majdnem kizuhant az elf mellől.

A bolygó másodpercek alatt kiszippantotta a raktárból a levegőt. A légnyomásváltozás megbillentette a ládákat és dobozokat is: a nehezebbeket pár métert, a könnyebbeket a fél raktáron keresztülhúzta. Az ajtók csakugyan zártak annyira erősen, hogy a behatolásra kész katonák a robbanás után képtelenek voltak behatolni.

Mindannyiuk szerencséjére. A lángnyelvek levegő híján gyorsan a semmibe tűntek, és a kocsi, a négy utasával nemsokára űrhajótörzsek mellett, mint

mamut mellett a hangya, száguldott a kiszemelt völgy felé. Yackson pontosan ott állította le a járművet, ahol néhány nappal korábban. Monas apó pedig egyenesen ahhoz a lejárathoz vitte a társaságot, ahol az a különös érzés hatalmába kerítette.

Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy nem sok idejük van. A kocsi kommunikációs csatornáinak mindegyikéből az a riasztás szólt, amit az kézrekerítésük miatt küldtek szét katonai és rendőri egységekhez, illetve állami alkalmazottakhoz. Yackson és Gerenar nem látták a kiutat, ennek ellenére Gerenar egész jól viselte, hogy felégetett maga mögött minden hidat. Az elf pedig szenvtelen egykedvűséggel adta magát át az események sodrának.

Aztán az is kiderült, hogy Gerenar miért csapódott ilyen könnyen hozzájuk. Akkor már a barlangban jártak, túl a második csarnokon, ameddig Monas apó is leereszkedett. Libasorban haladtak a járat szűkössége miatt, és keveset beszéltek, mert nem volt igazán mit megbeszélniük. Monas apó

amúgy is a hatodik érzékére figyelt, és jobbnak látta nem szólni, mert harapós hangulatba került, amit megint a föld alatti botladozás okozott.

- Én nem jöttem volna magamtól – szólalt meg egyszerre Yackson. – Egyre kevésbé tetszik. De már pár órája sem tetszett. Gerenar úgy vélte neki szól a megjegyzés, mint ahogy valóban neki szólt. - Aki mer, az nyer – közölte álláspontját lakonikus tömörséggel. - Nem mindig. - Jól kell megválasztani a csapattársakat. Yackson nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést. Rájött, hogy valójában mit sem tud Monas apóról, és mégis itt barangol egy

szűk résben több méterrel a föld alatt. És azt sem tudja hova mennek. - Én nem vagyok jó csapattárs -jelentette ki Yackson. - Nem – hagyta annyiban Gerenar. Hátrafordult, és csuklólámpájával Yackson sisakjába világított. Persze semmit nem látott,

de csupán csak a hatás kedvéért csinálta. – De bízzon! - Szólhatott volna, és hozok némi ajzószert. - Nem élek vele. - Ez a baja. Monas apó megcsúszott elől, és felmordult. Idegesítette a beszélgetés is. Benne ugyan ne bízzon meg senki! Nem szerette, ha rá építettek. Az felelősség. És akkor megint nem csinálhat azi, amit akar. Gerenar a mordulás hallatán azt hitte, magyarázattal tartozik.

- Emlékszik, amikor levetette a köpenyét? Késve jött a válasz. - Én? – kérdezte Monas apó. A sisakmikrofon olyan személytelen volt, először rá sem jött, hogy őt szólították meg. - Igen. És én elvittem kitisztíttatni. - Emlékszem. – Tömör “emlékszem" volt. - Megvizsgáltattam a nyakrészénél a csatot – mondta Gerenar. – És tudja, mit? Semmit nem tudtak róla mondani! Minden

mérőműszer bedöglött. A díszítése pedig nem egyezett egyetlen lakott bolygó, egyetlen kultúra díszítőmotívumaival sem. Monas apó elmondhatta volna, milyen ereklye is az. Volna. - És azt mondtam magamnak – folytatta Gerenar. – Jobban oda kell figyelnem. Ez olyan dolgot sejtet, amiért érdemes

kockáztatni! Gerenar felzárkózott Monas apó mellé. Megtehette: ismét egy barlangcsarnokot szeltek át. Az elf elgondolkodva lépkedett

mögöttük, figyelemmel kísért minden szót és hangsúlyt. - Térkapuk – mondta ekkor Yackson. – Egyszer a térkapukról beszéltük. Erre aztán csönd lett. A barlang túloldalán Monas apó koponyájába fájdalom nyilalt. Nem érzett ilyet azóta, hogy eltalálta a halántékát egy mágikus

nyílvessző pár évtizeddel korábban. Megmasszírozta volna a fejét, ahogy akkor is tette, de nem fért hozzá. Erre a szakállát akarta megtépni, de ahhoz sem. - Ideje lesz – mondta, de nem magyarázta meg. Belépett az újabb járatba, ahol a sziklát mintha már megdolgozták volna. A

talajban fokok sorakoztak: egyenetlen és dőlő fokok, akár a természet műve is lehetett, de... A fejfájás szaggatottan jelentkezett, de legyűrte. Aztán érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog, oda tette a kezét, és

megzabolázta. Ilyen idős korban vajon mi izgatta fel ennyire? Tudat alatt persze. - Baj van? – kérdezte az elf. - Érzi? – kérdezett vissza mogorván Monas apó. Nem a bajra kérdezett rá. - Igen. Tisztábban gondolkodom. És képeket is látok, ha koncentrálok. - Milyen képeket? - Nem tudom. Monas apó vérkeringése felgyorsult. Érezte, hogy körbenyalja valami ismerős mentális energia. A mackótermetű varázsló megtorpant a járat közepén. Erőt vett magán, és nyugalmat kényszerített porhüvelyére. Emellett

nagyon szerette volna megdörzsölni az állat, csak hogy ezzel a megszokott mozdulattal serkentse a gondolkodását. Tett pár lépést előre, és ismét megállt. Aztán a szkafander sisakjához nyúlt. - Mit csinál? – kérdezte kétségbeesetten Yackson. Monas apó kicsatolta a sisakot, és levette. Nem történt semmi. – Ott állt a légüres térben, és lélegzett. - Magának nem ajánlom, hogy megtegye – mondta az elf halkan, és Yackson felé fordult, aki az elf hóna alatt leste, hogyan

történhetett meg a csoda. És ekkor Monas apó megdörzsölte az állat. Érezte a lépcsőn az emberi kezek nyomát, és a falon túlról a város vibráló álomképeit is látta. Érezte az istenek befagyott jelenlétét, és a mágiagócot, amely egy pontba sűrítette az egész bolygó mágikus energiáit. Ami

pedig lefojtotta mindezt, az valami sötét és rideg gondolat volt, egy önpusztító, őrült isten utolsó átka, a leghatalmasabb bosszú, amit Monas apó valaha is látott.

Huszonhárom lépcsőfok vitt le az utolsó barlangba. Leérve felsorakoztak egymás mellé, és a gyengécske fénynél, amit a csuklóreflektorok bocsátottak a végtelennek tűnő föld

alatti térbe, egy olyan város tárult a szemük elé, amelyet mintha vulkáni hamu temetett volna maga alá. A szélső házakon csákánynyomok látszottak: a törpék durva beavatkozása, és a porban lábnyomok, párhuzamos csíkok, nyílván elszállítottak innen néhány testet. Amúgy pedig az örök változatlanság, a dermedt idő ült a romok felett, és vasmarokkal kapaszkodott beléjük.

- Látom az élő várost – mondta az elf, és a sisakot fogta, mintha a fejét akarná fogni. – Egy-egy villanás... - Micsoda felfedezés – csóválta a fejét Gerenar. – Ha ezt előbb tudom, most én vagyok a legnagyobb feketekereskedő az egész

rendszerben... - Most mi lesz? – kérdezte Yackson. - Fény és világosság – felelte Monas apó. Kilépett a sorból, és felemelte a kezét. A tenyeréből fénysugár tört el , hogy megküzdjön a sötétséggel. A fény elérte a

sziklafalakat, és átmelegítette őket. Elérte a város falait, és átforrósította a köveket. A fénytől hízni kezdtek az utcán heverő kiszáradt testek, és erőre kaptak a növények. A fakószürke színek előbb pasztellbe, majd az élet színeinek élénkségébe váltottak át, ahogy a fekete átok lassan visszaszorult a fény elől.

Monas apó fényártól ölelve úgy nézett ki, mint egy isten. Az elf fejet hajtott.

Sziszegő hang kíséretében szabadult fel a levegő a sziklákból, és kiderült, hogy minden sziklatömb, ami a város fölé nehezedett, illékony levegő tulajdonképpen, amit szintén börtönbe zártak, akár a mágiát. Bolygószerte váltak átlátszóvá sziklák és hegységek, alattuk városok rejteztek faluk, villák, udvarházak, tanyák.

Az égbolton gomolyfelhők képződtek, és eltakarták a csillagokat. A por alól fű sarjadt, és friss hajtások. Aztán dörgés és villámlás követte mindezt, nem csak egy helyen, hanem mindenütt. A felhők megereszkedtek, és a földre

bocsátották terhüket. Zuhogni kezdett az eső, mintha negyven napig el sem akarna állni. Átáztatta a kiszikkadt talajt, poros síkságokat, kietlen sziklákat, a lezárt emberi telephelyeket, és azokat, akik szkafanderben, űrjárművekben épp a bolygó felszínén tartózkodtak, és most csak forogtak körbe és körbe, nem értve mi történik, milyen világ ébred fel körülöttük évmilliós álmából.

Monas apóéket is végigverte az eső, kopogott a szkafander fejrészén, amíg másodjára az elf, aztán Gerenar, végül Yackson meg nem szabadult a fölöslegessé vált sisaktól, és el nem dobták messzire. A levegőnek langyos, áporodott, de kellemes illata volt.

Előttük a városban talpra álltak az emberek, támolyogtak, támaszokat kerestek, feléledtek ők is. Friss levegőt szippantottak, de szédültek még tőle, első lépéseiket tették a hosszú alvás, a rájuk bocsátott, öröknek vélt haláltól való megszabadulás után. Támaszt kerestek, majd az égre néztek, a gyorsan elszáguldó felhőkre, és élvezték az eső meleg cseppjeit.

Aztán amikor Monas apó kezének sugárzása megszűnt, vibrálni kezdett a talaj, amely vibrálás egyre erősödött, és mint börtönéből szabaduló oroszlán, a mágia egy egetverő zengés, üvöltés kíséretében felszökött a magasba. Mintha a hangot látná az ember: a látvány az égen gyorsan szétoszló, körkörös, megfoghatatlan, táguló gyűkből állt.

Végül minden elcsendesedett, csupán a tisztító tavaszi zápor maradt, amely lágyan lemosta az új világról a régi porát. - Rohantam, menekültem, verekedtem... – sorolta Monas apó. Már a nyolcadik ujjánál tartott. – Nem élvezted? – kérdeztem. - Nem. Megnézném, te mennyire élvezed a rohanást, menekülést, verekedést. - Igaz – siettem egyet érteni a mackótermet varázslóval – Nem élvezném. - Micsoda világ! Mindenre kitaláltak valamit. Miért éreztem úgy, hogy Monas apó megint kitalált számomra valamit? Esetleg hozott valami kedves apróságot. Ebben csupán az volt a baj, hogy ami számára kedves apróság volt, az nekem többnyire nem tetszett. Monas apó az egyik cserép mögül előhúzott egy fémtárgyat. - Ez egy pisztoly – mondta. – Baráti ajándék. Ott többé úgy sem veszik hasznát, ha megjelenik az első mágusnemzedék...

Megmutatnám, mire való. - Mire? – kérdeztem nagyot nyelve. - Javítja a tánctudást...