Margaret Barker Fátylat a múltra!

Új munkahelyének elfoglalása előtt Julia Dawson hazautazik nagyanyjához, s néhány hétre állást vállal a helybeli Parnell-klinikán. Titkos terve, hogy ez alatt az idő alatt kideríti, ml az oka annak a régi viszálynak, mely a Dawson és a Parnell családot oly kérlelhetetlenül szembefordította egymással, Philip, aki beteg apja helyett átmenetileg vezeti a klinikát, kezdetben bizalmatlanul majd egyre nagyobb rokonszenvvel figyeli a csinos nővért. Julia hihetetlen részleteket tud meg a két család történetéből, de Philippel együtt azt vallja; fátylat a múltra! Csakhogy egy napon nagy mennyiségű morfium tűnik el a rendelőből…

1. FEJEZET

Lám, ez hát a híres Parnell-klinika! Vagy mondja talán inkább így: a hírhedt Parnell klinika? Hiszen az ő családja mindig is csak így emlegette ezt a házat. Julia vegyes érzelmekkel szemlélte a korszerű, nagyszabású földszintes épületet. Micsoda különbség, ha arra a régimódi orvosi rendelőre gondol, amelyet az apja vett át annak idején az apjától, Julia nagyapjától. A Dawson családban immár nemzedékek óta öröklődött az orvosi hivatás; ezen a vidéken gyógyították a betegeket, itt élték le az életüket.

– Miben lehetek segítségére? Julia idegesen összerezzent- Az előcsarnok fogadópultja mögött szigorú arcú fiatal

hölgy ült. Julia biccentett az üveglap felé: – Mára beszéltem meg egy időpontot Parnell doktorral. Julia Dawson vagyok. – Megismerte a titkárnőt: Beth Summerskill volt, akivel évekkel ezelőtt ugyanabba a középiskolába járt. Beth már akkoriban is meglehetősen fenn hordta az orrát, és pökhendien viselkedett.

– Sajnálom, de hiába fáradt ide – mondta hűvösen Beth. – Parnell doktor nem tudja fogadni magát. Ma éjjel hirtelen megbetegedett. – S ezzel, egyetlen további pillantásra sem méltatva Juliát, ismét egy folyóirat olvasásába merült.

Julia hátravetette hosszú, sötét haját, és néhány fürtöt kisimított a homlokából. Egy lépéssel közelebb lépett.

– Egy pillanatra még, Miss Summerskill! – Julia hangja tisztán és erélyesen csengett. – Nagyon sajnálom, hogy Parnell doktor nem fogadhat. De én állásügyben jöttem ide, a megüresedett nővéri állásra pályáztam. Parnell doktor helyettesével szeretnék beszélni. – És egyenesen Beth szemébe nézett.

Miss Summerskill feltette a szemüvegét, hosszan és aprólékosan vizsgálgatta Juliát. Nem volt nehéz kitalálni, mi fordult meg a titkárnő fejében, mi lepte meg olyan nagyon. Hiszen Ridgedale-ben minden emberfia tudott a Dawson és a Parnell család között már évek óta fennálló kibékíthetetlen ellenségeskedésről. Hogy fordulhatott elő tehát, hogy egy Dawson eljött a Parnell-klinikára, sőt éppenséggel állásért folyamodott ott?! Beth összeszorította a száját, s még csak nem is igyekezett elrejteni a rosszallását.

A háttérben becsapódott egy ajtó, és Julia megfordult. Magas férfi lépett az előcsarnokba, és feléje tartott. Napbarnított arca gondterheltnek látszott, sötét szemében nyugtalanság vibrált. Minden teketória nélkül Beth-hez fordult. Juliára ügyet sem vetett.

– A mai rendelés elmarad. Csak sürgősségi eseteket fogadunk. Apám állapota súlyos, és ha…

– Akkor ön bizonyára Philip Parnell doktor! – szakította félbe Julia a párbeszédet. – Sajnálom, hogy az édesapja megbetegedett. Julia Dawson vagyok. Emlékszik még rám?

– Julia Dawson! – A férfi megismételte a nevet, és hitetlenkedve nézett rá. – Természetesen emlékszem magára: maga Howard fiatalkori barátnője.

Julia nyelt egyet. Igen, már hét éve annak, ami történt, de neki még mindig nagyon hiányzott Howard, Philip Parnell öccse.

– Miért jött ide? – Parnell doktor hangja ridegen és barátságtalanul csengett. Julia kihúzta magát. Így még nyúlánkabbnak, még magasabbnak látszott. Nem,

egyáltalán nem lepte meg Parnell doktor viselkedése, hiszen a Dawson és a Parnell család tagjai kerülték egymást. Arra nem akart alkalmat adni, hogy megbántsák – már amúgy is sokat kellett eltűrnie ettől a családtól. Mégis kész volt véget vetni a hidegháborúnak, s remélte, hogy Howard bátyja is belemegy ebbe.

– Ezt én is kérdezhetném öntől, Parnell doktor – válaszolta Julia higgadtan. – Amikor legutóbb találkoztunk, még Londonban tartott fenn több kollégájával együtt közös rendelőt. – Julia emlékezetében élénken élt az a nap, amelyen a St. Celine Kórház kapujában üdvözölte Parnell doktort, majd felkísérte főnöke osztályára, ahová egy súlyos eset miatt konzíliumba hívták a fiatal orvost. Parnell akkor kifürkészhetetlen arcot vágott, és nem fogadta el a felkínált kávét.

A férfi most egyenesen ránézett Juliára. Aztán lassan bólintott. – Még mindig Londonban dolgozom – mondta de rögtön hazajöttem, amikor anyám

felhívott. Akkor még nem volt bizonyos, hogy apám túléli-e azt az éjszakát… Szívinfarktust kapott.

Julia megdöbbent a hallottaktól. – És most hogy van? Parnell doktor végigsimított sűrű, barna haján. Elnézett a lány feje fölött, át a tágas

előcsarnokon. – Állandósult az állapota. Persze még az intenzív osztályon fekszik, Kendalba vitték.

Anyám nála van. Éppen most Jövök tőle. – Ismét elgondolkozva pillantott Juliára. – Miért jött ide, nővér? – kérdezte lassan, és a hangja hidegre váltott.

Julia elmosolyodott. Tehát emlékszik a St. Celine-beli találkozásra. Tudja, hogy osztályos nővérként dolgozott ott.

– Tulajdonképpen az édesapjával beszéltem meg egy időpontot mára – kezdte a lány a poliklinikán meghirdetett állással kapcsolatban. Én pályáztam arra a nővéri állásra.

Parnell kurta, hitetlenkedő kis nevetést hallatott. – Maga itt akar dolgozni? De hiszen ez teljesen lehetetlen! Elment az esze?! – Szó sincs róla, doktor! Az édesapjának efféle hízelgő gondolatok meg sem fordultak

a fejében, különben nem beszélt volna meg velem időpontot bemutatkozó beszélgetésre. – Most már ő sem mosolygott. Düh töltötte el, s nem is igyekezett elrejteni.

Beth Summerskill úgyszólván hozzátapadt az üveglaphoz. Egyetlen szót sem akart elmulasztani az érdekfeszítő társalgásból. Philip a szeme sarkából észrevette a titkárnő leplezetlen kíváncsiságát.

– Beth, maga most hazamehet! – szólt oda gyorsan, – Én majd foglalkozom Miss Dawsonnal. – Odabiccentett a titkárnőnek, és ismét Juliához fordult. – Jöjjön, nővér, menjünk át az irodámba.

Előrement, s az irodaajtónál előreengedte Juliát, majd a nagy ablak mellett álló kényelmes bőr szék felé intett. Pompás kilátás nyílt az ablakból, messzire, a feltáruló völgyön túl egészen a szakadékos – sziklás hegyoldalig. – Néhány kérdést kell feltennem magának, Miss Dawson – kezdte Parnell szinte türelmetlenül. – Miért adta fel a londoni állását, és jött vissza ide, erre az isten háta mögötti helyre? És miért éppen nálunk akar dolgozni?

Julia kinézett az ablakon. Szerette a szülőföldjét, ezt a romantikus, vad tájat, amely gyakran megjelent álmaiban, vágyaiban, amikor egyedül érezte magát Londonban. Mélyet lélegzett, és Parnell doktorra emelte a tekintetét.

– Elhiszem, hogy meglepődött, mindazok után, amit az ön családja az enyém ellen elkövetett! – Julia mosolygott, a tekintete azonban hideg maradt.

Philip Parnell nagy léptekkel rótta fel-alá a szobát. Végre megállt a hatalmas ablak előtt, és kinézett.

– Ó, hagyja már abba ezeket a régi históriákat! Hol van már a tavalyi hó? Mi józan, felnőtt emberek vagyunk, túl kell tennünk magunkat a múlton!

– Helyes! Éppen ezért pályáztam a megüresedett nővéri állásra. Ön volt az, aki kétségbe vonta, hogy eszemnél vagyok-e!

Ez volt az első alkalom, hogy Philip Parnell elmosolyodott, s Julia megállapította: igen vonzó férfi áll előtte. Azelőtt mindig sötét árnyéknak látta, fenyegetően meghúzódva nyolc évvel fiatalabb öccse mögött. Akárcsak a kérlelhetetlen szülők, Philip is arra törekedett, hogy Howardot és őt elválassza egymástól.

– Én nemcsak azon csodálkozom, hogy Dawson létére a Parnell-klinikán akar dolgozni, hanem azon is, hogy miért elégszik meg egy ilyen állással?! Hiszen a St. Celine-ben osztályos nővér volt. Ez a munka itt, a mi poliklinikánkon, össze sem hasonlítható azzal, amelyet ott végzett!

– Ami azt illeti, nem végleges állást keresek – felelte Julia –, csupán néhány hónapig szeretnék dolgozni, mielőtt elfoglalom következő lekötött állásomat Párizsban. – Bár korántsem ez volt az egyetlen ok, azt természetesen nem árulhatta el a doktornak, hogy mindig is vágyott a Parnell-klinikán dolgozni. Még túlságosan is sok nyitott kérdés állt előtte, s éppen ideje volt, hogy végre választ kapjon rájuk.

Philip Parnell letelepedett az íróasztal peremére, – És hol fog dolgozni Párizsban? – Egy magánklinikán. Ajánlatot kaptam arra az állásra, de szerettem volna előtte még

némi időt a nagyanyámnál tölteni. Ezért hamarább adtam be a felmondásomat, és hazajöttem.

– Hogy van a harcos amazon? – kérdezte Philip, és gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában. – Amikor legutóbb találkoztam vele, még meg lehetősen friss volt. Elzavart engem a lovammal egy legelőről, amelyről azt állította, hogy az ő birtoka.

Julia elfojtott egy mosolyt. Ezt a jelenetet nagyon is jól el tudta képzelni. – Hát ennyire már nem friss. Meglehetősen súlyos ízületi gyulladása van, s ennek

megfelelő a kedélyállapota is: szinte mindig rosszkedvű, Szerencsére kaptunk egy ápolónőt, aki ott lakik, így rám nincs annyira szüksége. Egyébként az ápolónő említette, hogy megüresedett egy állás a Parnell-klinikán.

Philip bólintott. – Valóban keresünk egy megfelelő nővért – mondta szinte vonakodva olyant

szeretnénk, aki nem fárasztó munkahelynek tekinti klinikánkat, hanem kedvvel, készségesen szenteli magát ennek a feladatnak. Aki hajlandó bedolgozni ide magát, és mindenben együttműködik. Vagyis gondolatban semmiképpen sem lehet már a párizsi Place Pigalle-on…

Julia felállt. – Óhajt még valamit mondani? – kérdezte kissé élesebben. – Nem. Egyéb mondanivalóm nincs. – És Julia megint hallotta kurta, gúnyos nevetését. – Nekem azonban van – kezdte a lány. – Én azért jöttem ide, hogy végre elássuk a

csatabárdot, és megtettem az első lépést a kibékülés felé. Én kezet nyújtok önnek, ön pedig…

– Hagyja már abba, az ég szerelmére, ezt az érzelgős fecsegést! – Philip Parnell felpattant az íróasztal pereméről, és egy lépéssel közelebb lépett Juliához. – Hiszen magának teljesen közömbös ez a családi viszálykodás. Nem áll jól magának a békeangyal szerepe! Családjaink már amúgy is jó tizenöt éve háborúságban állnak egymással. – És hirtelen elfordult Juliától.

A lány azonban folytatni akarta mondanivalóját. Ő is közelebb lépett a férfihoz, és szinte a bőrén érezte a feléje áramló gyűlöletet. Igen, ezt érezte mindig…

– Mondja csak tovább – lépett még egy lépéssel közelebb –, mindent meg akarok tudni! Miért ilyen ellenségesek egymás iránt a családjaink?

– Nem tudom – válaszolta Parnell doktor fagyos hangon. – De maga előtt bizonyára nem maradt rejtve a dolog, vagy tévednék?

– Én csak azt tudom, hogy apám belebetegedett a gondokba és a bánatba, amikor az ön családja megjelent itt. és megnyitotta ezt az elegáns klinikát, amely az övé lehetett volna. A Parnell klinika apám majd minden betegét elszippantotta, s ezt már nem tudta elviselni. És aztán, apám temetésének napján, meghalt az anyám is.

Julia hangja elfulladt. Nem tudott tovább beszélni. Még most, ennyi év után sem tudta kimondani ezt a mondatot: anyám öngyilkos lett. Persze egész Ridgedale tudta, mi történt – nem neki kellett ezt kimondania.

Philip Parnell kinyújtotta a karját, és ujjai hegyével könnyedén megérintette a lány vállát.

– Sajnálom, hogy magának ezt a változatot mondták el. De minden dolognak két oldala van. És többnyire maga a dolog sem teljesen fehér vagy fekete. Létezik egy úgynevezett szürke tartomány is, s az igazság feltehetőleg valahol középütt, a két szélsőség között van. Megtalálni sohasem könnyű.

Julia visszalépett az ablakhoz. Nem akarta, hogy Philip észrevegye, könnybe lábadt a szeme. Az imént, amikor olyan közel álltak egymáshoz, megérintette a jól ismert arcszesz illata. Ijesztően közelinek és valóságosnak érezte Howard jelenlétét, titkos találkáikat, amikor bátyja illatszerével bepermetezve Howard büszkén, nevetve ment mellette. Szegény Howard…

A lány most megfordult, és egyenesen a komolyan és megközelíthetetlenül előtte álló férfira nézett. Nehéz, nagyon nehéz lesz meggyőzni arról, hogy neki adja az állást. De miért is hozta szóba a múlt fájdalmas emlékeit?! Józanul és tárgyilagosan kellett volna beszélnie Parnell lel.

– Nagyon szeretnék itt dolgozni – kezdte óvatosan, de Philip máris elhárítólag emelte fel a kezét.

– Nincs semmi értelme, nővér! Mint már mondottam: olyan valakire van szükségem, akiben megbízhatom, s aki az én oldalamon áll. Bennünket pedig túlságosan is sok minden választ el egymástól.

Julia visszanyerte nyugalmát. – Megértem az ön aggályait, Parnell doktor, de szeretném eloszlatni azokat. Én

valóban csak az állást szeretném megkapni. Borítsunk fátylat a múltra. Természetesen, ha szakmai szempontból nem felelek meg önnek…

– Ej, nővér, maga is tudja, hogy most ostobaságokat beszél! Vagy netán bókokat szeretne kicsikarni tőlem? Ezen a környéken aligha akad állástalan betegápoló nővér, aki szakmailag megfelelőbb lenne. És a szerződés csupán három hónapra szól, akkor ugyanis visszatér szülési szabadságáról a járóbeteg-rendelőben dolgozó nővér. – Rövid szünetet tartott, – Felőlem akár el is áshatjuk a csatabárdot – folytatta – alkalmazni azonban mégsem fogom magát. Erre a rövid időre szívesebben veszek fel egy nővért kevésbé jó minősítéssel, ám terhelő múlt nélkül. Pillanatnyilag amúgy is elég izgalomban van részem. – Ezzel szélesre tárta az ajtót a lány előtt. – Köszönöm, hogy idefáradt, Miss Dawson, és ne feledje el átadni üdvözletemet tiszteletre méltó nagyanyjának!

Julia még nem adta fel. – Csak egy pillanatra még, Parnell doktor, én… – A mondatot az előcsarnokból

felhangzó rémült kiáltás szakította félbe. – Gyorsan! Jöjjön már valaki segíteni! – A fiatal férfihang félelemről és kétségbeesésről

árulkodott. Philip Parnell kirohant az előcsarnokba, nyomában Julia. – A feleségem… kinn van a kocsiban! Mindjárt itt a baba! – A jövendőbeli apa egész

(estében reszketett. – Az első gyermekünk… Nem tudom, mit csináljak… Minden olyan gyorsan megy, Philip egy székhez vezette a férfit.

– Üljön le, hiszen egészen sápadt. Nem szeretném, ha elájulna!

– Maradjak vele? – kérdezte Julia. – Ne, gyorsan magához fog térni. A feleségének van szüksége segítségre. Tud nekem

segédkezni a szülésnél? – Természetesen. – A lány meglepődött a kérdésen. Amikor Parnell doktorral

találkozott, már hosszú ideje a St. Celine szülészeti osztályán dolgozott. A fiatalasszony a fájdalomtól összegörnyedve feküdt az ősrégi terepjáró hátsó ülésén.

Nyöszörgött és hangosan nyögött. – Mindjárt könnyebb lesz – vigasztalta Julia, és Philippel együtt egy kezelőhelyiségbe

kísérte. Ámuldozva nézte a korszerű, elegáns berendezést. A felszerelés, a műszerek – minden

vadonatújnak látszott. Juliának önkéntelenül is eszébe jutott az a kis, sötét helyiség, amelyben édesapja dolgozott. Neki is gyakran megengedte, hogy ott maradhasson, s Julia még élénken emlékezett egy juhászra, akinek a kézsérülését ügyesen, szakszerűen varrta össze az édesapja. A juhász akkor szerezte a mély kézsebet, amikor egy elkóborolt bárányt hozott fel a szakadékból. A lány arra is emlékezett, hogy ez volt az az alkalom, amikor elhatározta, ápolónő lesz belőle.

Parnell doktor időközben megvizsgálta a fiatalasszonyt. – Most már nem sokáig fog tartani – mondta, és intett Juliának. Julia tudta, mit kíván,

és elhelyezte a vajúdó nő arcán a légzőkészülék maszkját, amelyen át fájdalomcsillapító gázpermetet szippanthatott.

– Minden rendben megy – nyugtatta Julia a fiatalasszonyt, és bátorítólag megszorította a kezét. – Mi is a neve?

A jövendő anya félretolta a légzőkészüléket. Arcáról már eltűnt a korábbi feszültség. – Linda James vagyok, nővér. – A következő pillanatban a fájdalomtól összegörnyedt,

és rémülten kapott Julia keze után. – Nyugodjék meg! – simította meg szelíden a homlokát Julia. – Most kinyújtózva kell

feküdnie, és gyorsan, lihegve lélegeznie – ahogy a kutya szokta kánikulában. Az segít magán és a kisbabán is. – Megmutatta Lindának, hogyan lélegezzen.

Parnell doktor időközben felvette steril köpenyét. A fiatalasszony fölé hajolt, és a fonendoszkóppal meghallgatta a baba szívhangjait. Elégedetten bólintott.

– Á tolófájások – szóit Juliához. – Segítsen Mrs. Jamesnek! Julia felitatta a verítéket a nyöszörgő fiatalasszony homlokáról, s még egyszer arcára

illesztette a légzőkészülék álarcát. Linda mohón szippantotta be a fájdalomcsillapító gázkeveréket. Kezével, mint a vízbefúló kapaszkodott Juliába, aki biztatgatta: – Már csak néhány erőteljes nyomás, Linda, és tűi van a nehezén! Lélegezzen jó mélyeket! Az ellazítja, és megkönnyíti az erőfeszítéseit.

Mrs. James szót fogadott, és Julia további együttműködésre bátorította, míg végre megszólalt Parnell doktor: – Már látom a baba fejét! Bátorság, Linda, mindjárt meglesz a kicsi!

Linda tágra nyitott szemét nem vette le Juliáról. Homlokára nedvesen tapadt a haj az erőfeszítéstől.

Hamarosan elérkezett az a pillanat, amikor Parnell doktor óvatosan az anya hasára fektette az újszülöttet.

– Gratulálok, Linda! Kislánya született! Linda felkönyökölt. Arcáról eltűnt a félelem és a fájdalom kifejezése. Boldog mosollyal

nyújtotta a karját. – Foghatom egy kicsit, doktor úr? – és tekintete megpihent kislányán. Julia és Philip pillantása is találkozott. A férfi rámosolygott a lányra.

– Már sok baba születésénél segédkeztem – mondta halkan – de ezek a pillanatok mindig mélyen felkavarnak. Az én számomra egy gyermek születése sokkal több, mint pusztán az orvosi gyakorlat része.

Julia bólintott. ' Igen, én is így vagyok ezzel. Egy sikeres, szerencsés szülés kárpótol minden nehézségért.

Parnell doktor elfordult, és lehúzta a kesztyűjét. – Rábízhatom magára az anyát és az újszülöttet? – Hogyne, doktor, hiszen én sem vagyok kezdő a szülőszobában! Legalább ez közös

mindkettőnkben. Philip Parnell hangosan felkacagott. Most megkönnyebbültnek látszott, feszültségnek

nyoma sem volt benne. Julia elvette az anyától a csecsemőt, és szorgosan, ügyesen ellátta az asszonyt.

– Mindjárt bejöhet a férje is, Linda – nyugtatta meg az elcsigázott fiatalasszonyt, – Jaj, csak nem fog kórházba küldeni engem, nővér?! – Linda arcára kiült a rémület.

Parnell doktor megfordult, és kérdően nézett Lindára. – Hol jelentkezett terhesgondozásra? – Sehol – válaszolta Linda kicsit zavartan. – Ebben az esztendőben olyan sok volt a

munka a farmon. És én otthon akartam megszülni a babát… Philip tanácstalanul nézett a fiatalasszonyra. Julia ekkor lépett oda, karján a frissen

megmosdatott babával. – Hol laknak, Linda? És melyik bába gondozza magát? – Deepdale-ben lakunk. Ray a múlt évben, miután összeházasodtunk, vásárolt egy

öreg farmot. Kedvező vétel volt, mert a ház már majdnem összedőlt. Senkinek sem kellett. Ezért olcsón jutottunk hozzá. De annyi dolgunk volt, hogy nem volt időm orvoshoz járni vagy bábáról gondoskodni. Jól éreztem magam, és egészen tegnapig dolgoztam. – Linda könyörögve nézett Juliára, mert attól tartott, hogy megmossák a fejét a mulasztása miatt.

De Julia csak ennyit mondott: – A terhesség és a szülés természetes dolgok, de ajánlatos mindig orvoshoz menni. Nem szabad kockáztatni. – Rámosolygott a fiatalasszonyra. – Magának szerencséje volt, Linda! Hány éves is valójában?

– Tizennyolc. – Linda hangja most kicsit sírósan csengett. – De én nem akarok a kórházba menni! Én Ray-jel és a babával haza akarok menni a farmra! Megbirkózom én ezzel. Ha ma éjszaka itt maradhatnék, az már nagy segítség volna. Reggel korán felkelek, és hazamegyek. Mit gondol, nővér, lehet erről szó?

Parnell doktor gondterhesen nézett a fiatalasszonyra. – Mrs. James – kezdett bele vonakodva –, szívesen teljesíteném a kívánságát, de nincs

éjszakás nővérünk, és… – Julia megérintette a karját, és a férfi feléje fordult. A lány felajánlotta, hogy ott marad a klinikán, és éjjel ellátja az anyát és a gyermekét.

Philip Parnell meglepetten nézett rá. Pillantása aztán megpihent a Julia karján békésen alvó újszülöttön.

– Rendben van, elfogadom a javaslatát, a lehető legegyszerűbben meg oldja a problémát. A segítségéért természetesen méltányosan kárpótolni fogjuk – tette hozzá kissé kimérten.

Julia elmosolyodott. – Csak annyit kérek, amennyi jár. Philip sóhajtott. – Nos jó, próbáljuk meg együtt. Ha már erre kényszerítenek a körülmények,

csináljunk a szükségből erényt. – Kezet nyújtott Juliának, s a lány szívélyesen megszorította.

A kézfogás minden bizonnyal nem volt egyéb, mint a kibékülés hagyományos mozdulata, Julia testén azonban hirtelen áramütésként futott végig a férfi kezének meleg, erőteljes érintése. Nyugtalanul emelte tekintetét a férfi arcára. Philipnek kemény, férfias vonásai voltak; egészen más volt, mint az öccse, Howard, aki szőke hajával és fehér bőrével anyjukra hasonlított.

Philip megszólalásig emlékeztetett az idősebb Parnell doktorra. Julia csupán egyetlen hasonlatosságot fedezett fel a fivéreken: Philipnek is volt egy gödröcske az állán…

A csecsemő sírni kezdett, és Julia egy bölcsőbe fektette. Mialatt a bölcső fölé hajolva nyugtatgatta az apróságot, hirtelen tudatosodott benne, hogy az ellenséges Parnell nemzetség egy tagjával fogott kezet, s ez a kézfogás egészen más érzelmeket váltott ki belőle, mint a kibékülés kezdetén érzett elégtétel. Philip és közte láthatatlan érzelmek szövődtek, amikor megérintették egymást, s ő, Julia, élvezte ezt a feszültséget…

Megrázta a fejét. Nem, nem szabad képzelegni! Mindez Howarddal van összefüggésben, ő él az emlékezetében, s ezért van a legjobb úton ahhoz, hogy az első szerelem beteljesületlen vágyait most valami érzelmi túláradással Howard fivérére ruházza át. De Howard Parnell és Julia Dawson szerelmi románca már rég véget ért. Mindketten nagyon fiatalok voltak, és mérföldnyi messzeségben éltek a valóságtól.

Philip Parnell és szülei mindent elkövettek, hogy megakadályozzák ennek a romantikus első szerelemnek a kibontakozását. Már ez is elmúlt. Amit most Julia akart, az mindössze ennyi volt: barátság és béke a Parnell és a Dawson család kőzött.

2. FEJEZET

Linda James és kislánya a poliklinikán a sürgősségi esetek számára fenntartott egyik

helyiségben aludt. Az ifjú apát feleségének ágya mellett, egy széken nyomta el az álom. Parnell doktor megengedte, hogy a család a klinikán töltse az éjszakát. Ray huszonegy éves volt, és csak most kezdte lassacskán felfogni, mit is jelent apának lenni, felelősséggel tartozni egy gyámoltalan kis teremtményért. Elmondta, hogy Linda és ő segítség nélkül vezették a gazdaságot. Mindketten Londonban nőttek fel, és házasságkötésük után elhatározták: vidéken, kettesben próbálnak szerencsét. A hétköznapok ezernyi gondjával-bajával nehezen boldogultak.

Julia betette maga mögött az ajtót. Legalább egy egészséges gyermekkel megajándékozta őket az élet! Julia mindössze négy évvel volt idősebb, mint Ray, de sokkal felnőttebbnek érezte magát. Ez bizonyára a foglalkozásom miatt van így, gondolta. Hiszen ápolónőként hozzászokik az ember a felelősséghez.

Hirtelen fáradtságot érzett. A nővérszoba felé sietett, hogy egy jó kávét készítsen magának. A kis villanytűzhely mellett talált kávét, tejet és cukrot. Feltette a főzőlapra a vízzel telt ibriket, s aztán elégedett sóhajjal kuporodott bele egy kényelmes karosszékbe. Kíváncsian tekintett körül a szobában. Minden tárgy meghittségről, jó ízlésről tanúskodott. A falakon hangulatos vízfestmények, a heverőn színes párnák, az ablakpárkányon cserepes növények, sőt a heverő végénél, a lámpa mellett Julia még egy könyvespolcot is felfedezett. Ha nem tudnám, hogy egy elegáns poliklinika nővérszobájában vagyok, azt hinném, egy magánlakás dolgozószobája, gondolta.

Hátradőlt a karosszékben, és lecsúsztatta lábáról a cipőjét. Köpenyét már levetette, és a heverőre dobta. Még mindig azt a homokszínű vászonkosztümöt viselte, amelyet az idősebb Parnell doktorral megbeszélt találkozóra választott ki… Szörnyű, mi lett belőle!

Lehunyta a szemét, és a nagyanyjával folytatott telefonbeszélgetésre gondolt. Az idős hölgy nem lelkesedett túlzottan azért, amit az unokája elmesélt neki a történtekről, pedig Julia el sem mondta a teljes igazságot. Kímélni szerette volna a nagyanyját, aki még a „Parnell” nevet sem igen óhajtotta hallani a házában… Ezért Julia csak egy „sürgősségi esetről” tett említést, amelybe ő teljesen véletlenül cseppent bele…

Hirtelen felült a széken, és hallgatózott. Mintha lépéseket hallana kintről. Ki lehet az? Hiszen Philip Parnell már néhány órával ezelőtt hazament, a James család pedig alszik. Valaki kinyitotta az ajtót. Julia felpattant a helyéről.

– Nahát! Maga egyenesen veszedelmes! – Philip Parnell mosolygott rá a nyitott ajtóból.

Julia megkönnyebbülten ült vissza a helyére. – Miért jött vissza? Philip egy papírzacskót tett le az asztalra. – Gondoltam, bizonyára éhes. Ezért hoztam két hamburgert. Az egyik a magáé. Még

egyszer benn voltam Kendalban, az édesapámnál. Julia őszintén megörült a figyelmességnek. Valóban, nagyon éhes volt, s hosszú órák

teltek el azóta, hogy eljött hazulról. – Köszönöm, Parnell doktor – mondta, és azonnal beleharapott a szendvicsbe. – Hogy

van az édesapja? – kérdezte. – Már nincs az intenzív osztályon, kórterembe került. Azt hiszem, a legrosszabbtól

már nem kell tartanunk. – Ezzel kicsomagolta a hamburgerét, mert ő is éhséget érzett a jóízűen falatozó lány láttán.

– Ez valóban jó hírt – Julia mosolygott. – Jóságos Isten, milyen éhes voltam! Kedves öntől, hogy gondolt rám!

Parnell elnevette magát. – Hát ez csak természetes! Végül is nem hagyhatom éhen halni az alkalmazottaimat! – Alkalmazott? Hiszen én csak kisegítő nővér vagyok egy éjszakára. – Beszéltem magáról az édesapámmal. Nincs kifogása az ellen, hogy alkalmazzuk a

klinikánkon. Úgy véli, szerencsések vagyunk, hogy ilyen gyorsan találtunk egy jó képesítésű nővért. Megbízott, hogy kérdezzem meg magától: akar-e a klinikánkon dolgozni?

Julia enyhe gyanakvással a hangjában kérdezte: – És mit szól hozzá az édesanyja? – Anyám… Hát igen, ő mindig nehezebb eset volt, mint az apám. ő – hogy tapintatosan

fejezzem ki magamat – meglehetősen haragtartó. – De hát miért volna oka haragudni rám? – Julia homlokán árnyék futott át. Igen, Mrs.

Parnell mindig elutasítóan viselkedett vele, – Talán még mindig Howard miatt? – Fogalmam sincs! Borítsunk végre fátylat a múltra! Sokkal, de sokkal bonyolultabb

volt minden, mint ahogyan maga tudja. – De Howard és én még szinte gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk. Mai napig

nem értem, mi kőzünk volt nekünk ahhoz az ősrégi históriához. Philip nem vette le a tekintetét a leányról. – Talán azért vonzódtak annyira egymáshoz, mert a környezetük ellenezte. Hiszen

ismeri a mondást: a tiltott gyümölcs édesebb… Julia szemöldöke megrándult. – Én akkor tizenkét éves voltam, Howard pedig tizennégy. Egyszerűen csak kedveltük

egymást. Igen, a titkos találkák Howarddal, szünidőben, mikor otthon volt. Milyen gyakran

rendeztek kettesben pikniket, bújtak meg elhagyott helyeken, vagy viháncoltak

szénakazlakban, míg csak lépések nem hangzottak a közelükben… Akkor elhallgattak, és meglapultak, nehogy felfedezzék őket.

– Valami van abban, amit mond – bólintott némi hallgatás után a lány beleegyezőleg –, izgatónak találtuk, hogy titkaink vannak.

A szobára csend telepedett, csak az óra halk ketyegése hallatszott. Az tán felforrt a víz. Philip felkelt a karosszékből, és kávét készített.

– Nagyon szomorú volt, amikor Howard meghalt? – Háttal állt Juliának, amikor ezt kérdezte.

A lány nagyot nyelt. – Teljesen összeomlottam. Mindenre inkább számítottam, csak arra nem, hogy

Howard meghal. Ha az ember tizennyolc éves, nem gondol a halálra. Legalábbis nem túl gyakran… És addig egyáltalán nem, ameddig nem érint valakit, aki közel áll az emberhez…

Philip megfordult. Egyenesen a lány szemébe nézett. – Miért nem jött el a temetésre? Juliát meglepte, hogy a férfi annak idején észrevette távolmaradását. – Nem kaptam gyászjelentést, és… és a nagyanyám is ellenezte. Nem engedte volna

meg. hogy elmenjek. – Megborzongott. – Egy héttel azelőtt még nálam járt Londonban. Annyira örült annak a szörnyű bemutató repülésnek…

– Nem a bemutató repülés volt szörnyű. – Philip hangja lágyan csengett. – A vég volt rettenetes. Howard nagyon büszke volt, hogy ő is repülhetett. Akkor már egy ideje tagja lehetett az egyetem műrepülő keretének. A repülést tartotta kedvenc időtöltésének. A szerencsétlenség műszaki hiba miatt következett be. A gép lezuhant. Nem a pilótán múlott, hogy nem tudott leszállni. Maga is ott volt?

Julia tagadólag intett. – Nem. Akkor éppen vizsgáztam, nem mehettem el a bemutatóra. Utána pedig

örülnöm kellett, hogy nem voltam ott. A tévéből értesültem a szerencsétlenségről… – Felnézett a férfira. – Jó, hogy beszélgetett velem Howardról. Most megkönnyebbültem egy kicsit. Nem felejtettem el őt.

Philip rámosolygott a lányra. – Remélem, egyszer majd túljut ezen. Maga túlságosan is fiatal és szép ahhoz, hogy

elvonuljon a világtól. Volt valakije az elmúlt években? Julia hátradőlt a karosszékben. – Ez túlságosan személyes kérdés, Parnell doktor. Miért kíváncsi erre? Vagy talán

pszichoterápiás beszélgetést folytat velem? – Szólítson csak nyugodtan Philipnek, ha magunk között vagyunk. Pszichoterápiás

beszélgetést pedig nem akartam folytatni. Bár most, hogy jobban megismerem magát, figyelmeztethetném egynémely dologra. – A hangjában árnyalatnyi évődés bujkált, az arca azonban komoly maradt.

– Tehát ha jól értem, segítséget ajánl nekem – fejezte be a gondolatot higgadtan Julia. – És mi legyen az a segítség?

Philip lassan közelebb lépett hozzá, és lenézett rá, – Nos, ezt még nem tudom. És amúgy is főképpen magától függ a dolog. Maga valamiféle kihívást jelent a számomra. – Kezébe vette Julia kezét, és gyengéd erőszakkal arra kényszerítette, hogy felálljon a karosszékből. Most egészen szoros közelségben álltak egymással szemben. Julia szeme épp vállmagasságból nézett fel a férfira, amikor az szelíden megfogta a lány állát, kissé felemelte, hogy tekintetével elérhesse az előle elsiklani igyekvő pillantást. Aztán javasolta, hogy sétáljanak körül a klinikán, hiszen mind kettőjükre ráfér némi friss levegő.

A hold fehér fénye kemény vonalakkal rajzolta körül az éjszakai tájat. Szénaillat érződött a levegőben. Idén forrd és száraz volt a nyár, s korán beköszöntött az aratás. Philip és Julia lassan sétált végig a nyitott verandán, míg odaértek ahhoz a szobához, amelyben Linda, Ray és a kisbaba aludták álmukat. Julia bekukkantott az ablakon át a félhomályos helyiségbe. Az újdonsült család minden tagja békésen pihent.

– Sokat segített nekem, Julia… Megengedi, hogy így szólítsam? A lány bólintott, és a ház falához támaszkodott. A fal hideget árasztott, s Julia

önkéntelenül megborzongott. – Maga fázik – mondta a férfi, és levetette a zakóját. Julia megint érezte az ismerős

illatot… A jól ismert férfikölni emlékezetébe idézte a múltat. Önkéntelenül megmozdította a fejét, mintha csak a fájdalmas emlékeket akarná elhessegetni magától. Felednem kell, gondolta, hiszen az élet mindig remény.

Philip a távolba nézett, oda, ahol a titokzatos, szeszélyes körrajzú sziklák magasodtak a holdfényben. Julia lopva figyelte a férfit, büszke arcélét, könnyed és laza testtartását. A lányt különös érzés kerítette hatalmába; hirtelen igen közel érezte magához ezt a rejtélyes idegent. S ami a legkülönösebbnek tűnt számára, hogy ez a váratlanul feltörő bensőséges érzés tetszett neki…

A férfi most megfordult, és rámosolygott. – Határozottan jól áll magának a holdfény! – Sohasem gondoltam volna, hogy vonzódik a romantikához, Philip. – Nem is tévedett, Julia. A telihold a hibás… – Gyengéden felemelte a lány állát, s

mielőtt még Julia felocsúdott volna, gyengéden megcsókolta. A csók után azonban pillanatnyi késedelem nélkül el is engedte, és lemosolygott a lányra, mintha mi sem történt volna. – Most már kezdem érteni, miért szeretett bele magába Howard már zsenge ifjúkorában. Maga egyenesen ellenállhatatlan…

Julia elfordult. Szíve viharosan dobogott. A hangja azonban semmit sem árult el. – Ha ilyen jó emberismerő, Philip, akkor bizonyára azt is tudja, hogy mindig kettőn áll

a vásár. – Igen, tudom. – Fázósan összefonta a karját a mellkasán. Hűvös szél támadt fel. –

Menjünk be a házba! – javasolta. Julia meghallotta a csecsemő sírását. – Segítek Lindának a szoptatásnál – mondta, és már indult befelé. . – De előbb szeretném a kismamát még egyszer megvizsgálni – vetette közbe Philip. A

pihenőszoba ajtaja előtt megállt, és ránézett a lányra. – Felbecsülhetetlen segítséget jelentett a számomra az ittléte, Julia, s ezért remélem, hogy aláírja velünk az alkalmaztatási szerződést.

– Miért kell ennyire ragaszkodni a formaságokhoz? Hiszen csak három hónapról van szó! Feltétlenül írásba kell foglalnunk a megállapodást?

– Természetesen. Szerződés nélkül nincs alkalmazás. Én szeretem az egyértelmű dolgokat.

Julia tétovázott egy másodpercig. – És ki helyettesíti az édesapját? – Már beszéltem londoni kollégámmal. Ő átveszi az én betegeimet, én pedig

helyettesítem itt az apámat. Persze, egy két alkalommal bizonyára fel kell majd mennem Londonba, hivatalosan azonban én vezetem a Parnell klinikát apám felgyógyulásáig, vagy addig, amíg egy fiatal utódot nem talál. A poliklinikán két orvos dolgozik. A kolléganő most éppen szabadságon van – ezért kellett nekem beugranom. Ha ő visszajön, akkor sokkal nyugodtabban fog menni minden.

Julia bólintott.

– Bizonyára hiányozni fog magának London. – Ó, ne gondolja! Éri szívesen vagyok itt. Julia zavartan horgászt ott a le a fejét. Philip Parnell különösen hatott rá. Kifejezetten

vonzó férfi, gondolta, s ez a hirtelen felbukkanó megfigyelés még inkább megzavarta. Mennyire más, mint Howard volt! Howardnak szerencsés természet jutott osztályrészül, amely lehetővé tette, hogy úgy fogadja el az életet, ahogyan éppen volt. A bátyja ellenben… Nos, Philippel nem lesz könnyű dolga, A csecsemő hangosan sírt, amikor beléptek a szobába. Ray már felkelt, és karján tartotta a kis „batyut”. Nagyon gyámoltalannak látszott, s láthatólag csak akkor könnyebbült meg, amikor Julia felajánlotta, hogy átveszi tőle a babát.

Philip megvizsgálta Lindát, s intett Juliának. A lány óvatosan a fiatal anya mellére fektette a kicsit. Philip némán állt, és nézte őket. Julia érezte a közelségét, s valami meghittségét, aminek eddig még nyoma sem volt köztük. Mindezt egészen másképp képzelte el. Az állást is azért szerette volna megkapni, hogy végre fátylat boríthassanak a régi családi viszályra. Nem azért jött ide, hogy az egykori érzelmek helyett most újabbakkal találja szembe magát…

Beletelt egy kis időbe, míg a kicsi jóllakott. Amikor Linda, Ray meg a csöppség ismét elaludt, Julia és Philip visszament a nővérszobába.

– Most hazamegyek – mondta Philip. – Reggel korán, a rendelési időre itt leszek. A többiek valamivel korábban is. Még két asszisztensnőnk és két nővérünk van. Beth Summerskillt, a titkárnőnket már ismeri. – Rövid szünet után így folytatta; – Még egyszer nagyon köszönöm, hogy kisegített bennünket, Julia!

A lány megfordult, és barátságosan nézett rá. – Nincs mit köszönni. Természetes volt. hogy segítettem. – És nyugodt lelkiismerettel itt hagyhatom egyedül? Hogyne, doktor. Menjen csak nyugodtan haza. Jó éjszakát! A férfi felvette a zakóját, és kiment a szobából, Julia hallotta, amint gondosan betette

maga mögött a bejárati ajtót. Megkönnyebbült sóhajjal zuhant bele a karosszékbe, és behunyta a szemét. Vajon Philip Parnell új keletű kedvessége mennyire őszinte? Talán csak a bizalmát akarta elnyerni? Ő is annyira a szívén viselné a családi viszály okának feltárását, mint ő?

Julia nem India eldönteni. Hiszen lehet, hogy Philipet nem is érintik olyan mélyen a régi családi históriák. Talán csak azért volt kezdetben olyan ellenséges, mert így kívánta a családi hagyomány, s mert ő így ismert meg mindent. A lány önkéntelenül megvonta a vállát. Fölösleges tovább tépelődnie. Amit akart, azt elérte. Philip az apja nevében felajánlotta neki az állást.

Kora reggel Julia ellátta a kismamát és a csecsemőt, s megmutatta a fiatal szülőknek, hogyan gondozzák az elkövetkezendő hetekben a kicsikét. Hiszen sem Lindának, sem Raynek nem voltak efféle tapasztalatai…

Odakinn csengettek. Julia kinyitotta a bejárati ajtót, és titokban jót mulatott Beth Summerskill leplezetlen rosszkedvén.

– Parnell doktor már ma reggel felhívott otthon – mondta morcosan Beth – közölni akarta velem az alkalmazását, nővér. Úgy tűnik, itt éjjel maga mentette meg a helyzetet. Legalábbis Parnell doktor így fejezte ki magát. – Ezzel Beth bevonult kis irodájába, – Tudom, mire gondol – felelte Julia mondja csak ki nyugodtan, Miss Summerskill.

– Nem tartozik rám, hogy Parnell doktor kit alkalmaz. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy fölöttébb meglepett a dolog. Hiszen maga Dawson, és csodálom, hogy egyáltalán ide merészkedett erre a klinikára!

– Talányokban beszél, Miss Summerskill. Miért ne vállalhatnék itt állást?

Beth összeszorította keskeny ajkát, és szúrósan nézett Juliára. – Nos, hát mindenki tudja, amit széltében-hosszában beszélnek. – Én nem tudom – mondta Julia hűvösen. – Én akkor még gyerek voltam, amikor

Parnellék Ridgedale-be jöttek. És már évek óta Londonban élek. De maga talán felvilágosíthatna az itteni pletykák legfrissebb változatairól. Úgy látom, megfelelő tájékozottsággal rendelkezik ezen a téren.

Beth Summerskill kimérten elfoglalta kedvenc helyét az üveglap mögött, ahonnan szemmel tarthatta a poliklinika bejáratát.

– Tőlem ugyan nem tud meg semmit, nővéri Az én hivatásomban a diszkréció a legeslegfontosabb.

Philip Parnell pontosan kilenc órakor lépett be a klinika kapuján. Meg lepett arcot vágott, amikor nem sokkal utóbb meglátta Juliát.

– Maga még mindig itt van? – kérdezte. – Semmi szükség erre, menjen csak haza, és aludja ki magát alaposan.

Julia csak most érezte, milyen ólmos fáradtság tölti el a tagjait. Zsibbadtnak és merevnek érezte a karját, alig engedelmeskedtek a gombokkal küszködő ujjai.

– No, magát sem kell ringatni ma – mondta tréfásan Parnell doktor, és felajánlotta, hogy hazaviszi kocsival.

– Köszönöm, nem! – Julia önkéntelen tiltakozással emelte fel a kezét. Még csak az kellene, jutott az eszébe, hogy a nagyanyja meglássa őt kiszállni Philip Parnell autójából… – Nem, köszönöm – ismételte meg kedvesebben. – Kocsival vagyok én is. Bár valóban igen fáradt vagyok, hazáig mindenképpen el tudok vezetni.

– Hát akkor a holnap reggeli viszontlátásig! – Philip az ajtóig kísérte a lányt, aki kifelé menet még látta, hogy kíváncsi pillantások követik őket.

Julia az országútról bekanyarodott arra a keskenyebb útra, amely hatalmas legelők közt, kanyargósan vitt a szülői házhoz. Végéhez közeledett a hosszú, forró nyár, a füvet már barnára perzselte a kíméletlen napsütés.

Talán jobb, ha megmondom nagymamának az igazat, gondolta a lány. Hiszen az öreg hölgy nagyon is éles eszű, nemigen lehet becsapni. Egyszerűen azt mondom, hogy állást kerestem, és véletlenül épp a klinikán voltam, amikor Linda és Ray megérkezett. Persze, arról a szándékomról, hogy Parnellék segítségével tárjam fel a múltat, hallgatni fogok. Julia sóhajtott. Igen, ezt nagymamának is el kell fogadnia, hiszen az állásra szükségem van.

Az utolsó útkanyarulattól már látszott a dombtetőn álló, hatalmas ház, amelyet még Julia szépapja építtetett a múlt században. Az eltelt évtizedek során bokrok és fák vették körül az épületet, s Julia emlékezetében megjelent az a romantikus látvány, amelyet kora nyáron, rododendron virágzás idején nyújtott az öreg ház. Most az ecetfák égőpiros levelei világítottak feléje a villa szürke kőtömbökből rakott támfala előtt.

Joseph Dawson volt az első orvos ezen a környéken, és csakhamar ismertté vált a tó vidéken. A betegek messze földről felkeresték. Julia kis lány korától tudott róla, hogy családja négy nemzedéken át adott kiváló orvosokat a környéknek. Joseph után fia, Edward következett, majd Thomas, Julia nagyapja, aki a század elején született, és tovább öregbítette a Dawson család jó hírét.

Magától értetődött tehát, hogy Julia apja, William is folytatta a családi hagyományt: ő is orvos lett. Tanulmányait Londonban végezte, de mire az ötvenes évek végén átvette apja orvosi praxisát, az idők megváltoztak, s velük az orvosi gyakorlat is. William Dawson rendelője fölött eljárt az idő – teljes egészében fel kellett újítani.

A ház felé közeledve Juliának eszébe jutottak azok a beszélgetések, amelyeket a szülei folytatták a rendelő átépítéséről. Sok pénz forgott kockán, sok tervet megvitattak. És

akkor, a tervezgetések kellős közepén, egyszerre csak megjelentek Parnellék Ridgedale-ben, és megépítették az új poliklinikát. Benn, Ridgedale közepén! Ettől az időtől fogva Dawsonék elvesztették a talajt a lábuk alól, és egy csapásra véget ért Julia boldog, gondtalan gyermekkora is. Megkezdődött a hosszú ellenségeskedés a két család között.

Julia megállította a kocsit a ház előtt. A bejárati ajtó nyitva állt, s a lány megpillantotta Miss Simpsont, a házvezetőnőt, aki éppen a súlyos réz aj- tógombot fényesítette.

Fürgén felszaladt a széles kőlépcsőkön. – Jó reggelt, Miss Julia – üdvözölte a házvezetőnő. – Kérem, törölje meg a lábát, most

mostam fel a padlót. – Jó reggelt, Miss Simpson! Hogy van a nagyanyám? – Még nem kelt föl, kisasszony. Rossz éjszakája volt. Ezért hagytam még egy kicsit

tovább aludni. A lány egyetértőleg bólintott. Nem is baj, gondolta, nagymama amúgy is idejében

értesül majd az új állásomról.

3. FEJEZET

Julia a telefon szakadatlan csörgésére ébredt. Álomittasan Olt föl az ágyban, és

pillantása az ébresztőórára esett. Öt óra! Megpróbálta összeszedni magát. Ezek szerint most késő délután van.

– Halló? – szólt bele a kagylóba, és megköszörülte a torkát. Még nem volt teljesen ébren.

– Itt Philip Parnell. Felébresztettem? Julia rögtön egészen éber lett. – Igen… – Nagyon sajnálom! De mégis meg kell kérdeznem: el tud-e jönni még ma a klinikára?

Linda James feltétlenül haza akar menni a férjével és a kicsivel a farmra. Én szívesen itt tartottam volna még egy-két napig, de ő hallani sem akar róla. Mielőtt hazamennek, szeretne elköszönni magától. Julia, ott van még?

– Igen. Hát persze. Szóval azt szeretné, ha bemennék. Jő, rendben van! Mondjuk félórán belül.

– Remek! Utána meghívom magát ebédre. Még van mit jóvátennem. Hiszen tegnap éjjel majdnem éhen halt… Nem kerülte el a figyelmemet, milyen farkaséhesen harapott bele a hamburgerbe. Most is rossz a lelkiismeretem, ha eszembe jut… Tehát eljön?

– Nem is tudom… Julia még fontolgatta a válaszát. Philip azonban már letette a kagylót.

A lány izgatottan ugrott ki az ágyból. A meghívás szinte parancsként hangzott. Mindazonáltal érzett némi diadalt. Ha tegnap ilyenkor valaki azt mondta volna neki, hogy ma a Parnell-klinika ifjú főnökével fog vacsorázni, legföljebb rossz tréfának tartja.

Most azonban ott állt az ódon, nagy ruhásszekrény előtt, amelyben már a nagymamája is fehérneműt és ruhákat tartott. A szekrény telis-tele volt divatjamúlt holmival. Miss Simpson gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen darabot se selejtezzenek ki, mert véleménye szerint a divat időről időre visszatér, s a „jobb darabokat” még lehet hordani… Ezért aztán csekély volt a választék.

Julia nagyokat sóhajtott, s töprengett, mit is vegyen fel. Londonban mindez sokkal egyszerűbb let t volna. Ott nem kell tekintettel lenni senkire, ott mindenki azt vesz fel,

amit akar. Londonban megférnek egymás mellett a színek, az ellentétek – London türelmes és nagyvonalú.

Most azonban nem kockáztathatott semmit. Kivette a szekrényből időtlenül elegáns, halványszürke kosztümjét. Belebújt az egyenes vonalú, szűk szoknyába, és biztos ízléssel finom rózsaszín batisztblúzt választott hozzá. Ékszeres dobozában ott pihent a csodálatosan lágy fényű igazgyöngy fülbevaló – az édesanyjától örökölte. Hátrasimította dús haját, és fülcimpájára erősítette az ékszert. Még egy utolsó vizsgálódó pillantás a tükörbe, s már lenn is volt a lépcsőházban.

A nappaliból kihallatszott a tévékészülék hangja. Julia egy pillanatra megállt, aztán lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Hiszen előbb- utóbb el kellett mondania nagyanyjának, mi történt…

Mrs. Dawson tekintetét a készülékre függesztve ült karosszékében, és Julia belépését türelmetlen kézmozdulattal vette tudomásul.

– Most nem tudok rád figyelni, gyermekem. Ez a kedvenc műsorom. Majd később beszélgetünk.

Julia elmosolyodott. Csendesen betette maga mögött az ajtót. Vidámnak és megkönnyebbültnek érezte magát. Hát tehet ő róla, hogy a nagyanyja még nem értesült új állásáról?! Nem, hiszen ő megpróbálta elmondani neki. Nagyi tehát semmit nem vethet a szemére.

Philip Parnell felállt a helyéről, amikor a lány belépett a szobába. Füttyentett egyet, ahogy a srácok szokták, ha tetszik nekik valaki.

– Ö, csak nem programja van ma estére? – kérdezte, és jókedvűen nevetett. Beth Summerskill az iratszekrénynél állt. s rosszalló pillantást vetett Juliára. – Menjünk talán Jamesékhez – javasolta Julia, anélkül hogy Philip kérdésére válaszolt

volna. – Természetesen, nővér. – Parnell megkerülte az íróasztalt, és Beth fürkésző

pillantásától követve kimentek a szobából. Linda egy karosszékben ült, karján az alvó kisbaba. Rámosolygott a belépő Juliára. – Köszönöm, nővér, hogy eljött! Annyira szerettem volna még egyszer látni! Ugye

gyakran meglátogat bennünket Deepdale-ben is? Julia kis tétovázás után Philiphez fordulva megkérdezte: – Van ott bába? – Nincs. Hiszen arra alig lakik valaki. Linda és Ray legközelebbi szomszédja a völgy

legvégén egy idősebb házaspár. Lindának tulajdonképpen ide kellene jönnie a babával, bár ez nagyon hosszú út egy csecsemő számára. És Ray sem mindig teheti szabaddá magát. Talán kezdetben hetente egyszer elmehetne Jamesékhez néhány órára. Az első alkalommal én is elkísérném.

– Ó. doktor úr! Ez így nagyszerű lenne! – kiáltotta örömmel Linda. A fiatalasszony egyszerre megkönnyebbült, és boldogan szorította meg férje kezét. – Még valamit szeretnék mondani, nővér. Megkérdeztem Parnell doktortól, mi a maga keresztneve. Nincs kifogása, ha a kicsikét Juliának nevezzük?

– Miért volna? – nevetett Julia. – Megtiszteltetésnek tartom. – És az arca sugárzott az örömtől.

Philip megcsiklandozta az apróság nyakát. – Csodaszép nevet kaptál – suttogta. Julia zavartan nézte a jelenetet. Ennyi gyengédséget fel sem tételezett volna Parnell

doktorról. Ellenkezőleg, mindig kissé komornak találta a magas, erőteljes férfit. Most, ismeretségük rövid ideje alatt kénytelen volt megváltoztatni korábban kialakított véleményét. A végén még egyenesen vonzónak fogom találni, gondolta zavartan, Philip felegyenesedett, és szigorúan nézett Lindára.

– Ha mindenképpen haza akarnak menni, akkor most menjenek! Veszélyes dolog sötétedés után Deepdale-be autózni azon a rázós úton. Ne felejtsék el, hogy a kicsi még csak egynapos!

A fiatal szülők összeszedelőzködtek, és Julia a kocsihoz kísérte őket. Philip lassan követte a kis társaságot. Amikor a kocsi már eltűnt szemük elől, rosszallóan rázta meg a fejét.

– Fiatalság, bolondság! Még saját magukra sem igen tudnak ügyelni, nemhogy a kicsinyükre! A hátam is borsódzik bele, ha rágondolok erre a három gyerekre ott, az isten háta mögött, – Egyszerre felderült az arca. – Legjobb lesz, ha holnap reggel mindketten odamegyünk. Magam is meg akarok győződni róla, hogy minden rendben van.

Julia beleegyezőleg intett, Linda kedves és gondoskodó kismamának tűnt, de még úgyszólván maga is gyerek – segítségre van szüksége… Az a gondolat azonban, hogy Philippel kettesben autózzon Deepdale-be, kicsit nyugtalanította.

– Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat – mondta Philip, és tetszését cseppet sem titkolva pillantott végig Julián. – Castle Howe-ban foglaltattam asztalt. Ismeri azt a vendéglőt?

– Nem. – A lány mosolygott. Azaz csak hírből. Azt mondják, igen drága hely! – Megfelelő körülményt akartam biztosítani a szerződés aláírásához. Julia elnevette magát. – Ne ijesztgessen! Valóban olyan fontos az a szerződés? – Ki tudja… – Parnell elgondolkozva nézett a lányra, és óvatosan megérintette a

gyöngy fülbevalókat, amelyek Julia minden apró fejmozdulatára kecsesen himbálództak ide-oda. – Családi ékszer? – kérdezte könnyedén.

– Igen, az édesanyámé volt – bólintott Julia. – Nekem úgy tűnik, mintha már láttam volna egyszer. Olyan csodálatosan szép, hogy

nem lehet elfelejteni. Gondolom, az édesapja ajándékozta az édesanyjának. – Nem tudtam, hogy ismerte az édesanyámat – nyitotta tágra a szemét Julia. – Igazán nem tudta? Nos, hát van még sok minden, amit maga nem tud. Mehetünk? A lány figyelmesen nézte, ahogy Philip gondosan bezárta a bejárati ajtót. Elegáns

öltönyében, vagyont érő nyakkendőjével a férfi valahogy nem illett ebbe a környezetbe. Itt minden természetes, egyszerű volt, hiszen az emberek többsége farmerként vagy állattenyésztőként kereste a kenyerét.

Amikor aztán félóra múltán beléptek az elegáns vendéglő ajtaján, Julia már látta, hogy Philip az alkalomhoz illően öltözött. A főpincér a faburkolatú teremben zajtalanul lépett oda az italokkal, s a lány büszkén figyelte, milyen világfiasan, milyen magától értetődő természetességgel vitatja meg kísérője a vacsora fogásait vele. Parnell egészen úgy fest, mint egy vidéki angol nemes, gondolta Julia. Mintha nem is orvos volna, s csupa szórakozásból állna az élete.

Nagyon is jól tudta persze, hogy nem így van. De elhatározta, hogy ezt az estét élvezni fogja, s ehhez kellett némi ábrándozás. Lassan kortyolgatta a sherryt, és hátrahajtotta fejét a magas támlájú szék puha párnázatára. A terem másik végében nyitott kandalló állt, benne halkan pattogtak a lángoló fahasábok, és kellemes meleget árasztottak. Az esték már hűvösre fordultak, s jó volt itt benn nézni a lángok hangulatos, furcsa játékát. Julia hosszan lehunyta a szemét. Ó igen, könnyen hozzá tudna szokni egy ilyen élethez…

Miután elfogyasztották az italt, megjelent a pincér, és bekísérte őket az étterembe, ahol várta őket a lefoglalt asztal. Julia megcsodálta a kristálycsillárokat, a pompás virágdíszeket és az ízléses terítékeket. Kétszemélyes asztaluk egy fülkében állt, itt nem

zavarták őket a kíváncsi pillantások, és mégis élvezhették az elegáns vacsorázó közönség jelenlétét.

Julia megérezte, hogy Philip nézi. A férfi átnyúlt az asztal fölött, megfogta a lány kezét. – Mindennel elégedett, hölgyem? – kérdezte, és meleg fény gyúlt ki sötét szemében. – Mindenesetre sokkal stílusosabb, mint hamburgert enni papirosból – válaszolta

Julia. Philip nevetett, és visszahúzta a kezét. A főpincér bemutatta neki a megrendelt

borospalack címkéjét, és töltött néhány cseppet a poharába. Philip megízlelte a nemes aromájú italt, majd intett a pincérnek, aki kristálypoharakba töltötte a fehérbort. A férfi olyan magától értetődő könnyedséggel és természetességgel viselkedett, hogy Julia nem győzte csodálni és némiképp irigyelni.

Az előételként felszolgált füstölt lazac szinte szétolvadt a szájban, a fogolypecsenye pedig minden várakozást túlszárnyalt. Édességet Julia tulajdonképpen nem is akart enni, ám amikor Philip felolvasta neki az étlap válogatott csemegéit, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és elhatározta, nem mond le a tejszínes földieperről…

– Borzasztóan sok fölösleges kalóriát pusztítottam el ina este – mondta sóhajtva, miközben élvezettel kanalazta az édességet.

– Sohasem hittem volna, hogy ügyel a kalóriákra – jegyezte meg a férfi – hiszen tökéletes az alakja!

AA Julia meglepetten pillantott rá. A férfi hangja és tekintete is hódolatot fejezett ki. Hová lett a tréfás, gúnyolódó hang? És vajon miért teszi neki a szépet Philip Parnell?!

A kávét megint a kandallót űz barátságos fénye mellett itták meg. Julia hirtelen Philip ujjait érezte a fülénél. A férfi gyengéden hátrasimította az arcába hulló hajfürtöt.

– így sokkal jobb – mentegetődzött. – Kár eltakarni ezt a szép ékszert, még egy ilyen selymes, csillogó fényű hajfürttel is kár…

Julia visszatette a finom porceláncsészét a pamlag melletti asztalkára. Óvatosan megérintette a gyöngyfüggőt. Mindig nagyon büszkén viselte a tündöklően szép darabot.

– Előbb azt mondta, hogy ismerte az édesanyámat. Nem tudtam arról, hogy ó valaha is kapcsolatba került a Parnell családdal. És biztos vagyok abban, hogy az ön családjából soha senki nem lépte át a házunk küszöbét. Hol és mikor ismerkedett meg az édesanyámmal?

– Akkor láttam, amikor felkereste az édesapámat. Juliának hideg futott végig a hátán. – Anyám felkereste az ön apját? Miért tette volna? – Mert az apám szeretője volt. A szoba hirtelen megfordult Julia körül. Philip arca a mennyezetről tekintett le rá.

Torz volt ez az arc – nem kedves, nem barátságos. A lány minden erejét összeszedte, hogy valamit mondjon, valamivel visszautasíthassa ezt a képtelenséget, de egyetlen szót sem tudott kinyögni.

Philip föléje hajolt. Gonoszul mosolygott. – Mi történt magával, Julia? Ügy tesz, mintha megbántottam volna. A lány némán nézett rá. A szeme most nagyon kék volt. – ízléstelennek találom, hogy efféle históriákkal hozakodik elő. Ilyesmivel nem tréfál

az ember. Jobbat nem tud? – Szó sincs tréfáról! Én magam is azt kívánnám, bárcsak valami buta híresztelés volna

az egész. Egészen mostanáig senkivel sem beszéltem erről. De azt gondoltam, magának tudnia kell, mielőtt aláírja a szerződést a Parnell klinikával. Itt van a kész irat a zsebemben. Mutassa meg egy ügyvédnek, hogy minden rendben van-e.

Julia hitetlenkedve nézett rá. Néhány perccel ezelőtt Philip Parnell még udvarias, kellemes vendéglátóként ült vele szemben, most pedig ügyvédről, szerződésről beszél, és… Önkéntelenül is mély lélegzetet vett, s megpróbálta összeszedni magát.

– Azt bizonyára gondolja, hogy abból, amit az anyámról elmondott, egyetlen szót sem hiszek el. Soha nem csalta meg az apámat… vagy az ön anyját.

Philip még mindig mosolygott, de szeme hidegen nyugodott Julián. SZÍVHAÍTG – Milyen naiv maga, Julia! De megértem, hogy nem ad hitelt egy könnyen

annak, amit elmondtam. Én sem hittem volna azoknak, akik erről a viszonyról fecsegtek, ha egy éjszaka magam is nem láttam volna az édesanyját, amint elhagyta a házunkat.

•Juliának hirtelen eszébe jutott a tegnapi este. Amikor Philip megemlítette, hogy az anyja mindig is „haragtartó” volt. Tehát ő is hallotta a pletykákat…

A férfi most hátradőlt, a pamlag magas támlájára hajtotta a fejét, és valahová messzire, nagyon messzire nézett.

– Emlékszem, anyám akkor éppen Amerikában volt. Minden esztendőben elrepült Amerikába, hogy meglátogassa a rokonait. Néhányszor én is elkísértem, de később, amikor már nagyobb lettem, Ridgedale-ben akar tam tölteni a szünidőt. Azon az estén a tervezettnél egy nappal korábban érkeztem meg az egyetemről. Meg akartam lepni az apámat. Épp megáll tam kocsimmal a ház előtt, amikor az édesanyja lejött a lépcsőn. – Megérintette Julia egyik fülbevalóját. – Ezt a fülbevalót viselte, a gyöngyök fehéren világítottak a holdfényben.

– És mit bizonyítana ez? Bizonyára nyomós oka volt rá, hogy felkeresse az édesapját! – Éjfélkor? Julia hallgatott. Egy pincér megpiszkálta a kandallóban a tüzet, és néhány fahasábot

tett rá. – Parancsolnak még kávét, uram? – Nem, köszönöm. Kérem, hozza a számlát! Julia elgondolkodott. A szép estének tehát így lett vége, s vele odalett az elmúlt

napokban kialakult természetes, kötetlen kapcsolat is közöttük. Tudomásul kellett vennie, hogy minden történet, minden esemény két változatban létezik, attól függően, melyik családban hallja az ember… Közönyt tettetve kissé megvonta a vállát.

– Nem abban állapodtunk meg tegnap, hogy mindig ketten áll a vásár? Parnell szája sarkában 'megjelent a jól ismert kis gúnyos mosoly. – Hogy a felelősség ne csupán az egyik felet terhelje, ugye? Kár, hogy a társadalom

nem Ilyen igazságos! Vidéken még majdnem mindenütt más erkölcsi szabályok vonatkoznak a férfiakra, és megint mások a nőkre. Egy férfinak mindig többet elnéznek. Ha egy nőnek viszonya van, azért egyedül ő viseli a felelősséget, elítélni is csak a nőt fogják érte.

– Hát persze! Ha egy férfi elszereti egy másik férfi feleségét, akkor csak gavallérosan elhódította tőle azt, akit nem tudott megtartani… így akarta mondani, nem? Sajnálom, de én másképp látom. – Ezzel felállt, és a kandallóhoz ment. Hosszan nézett a lángokba. Most már legalább tudja, mit beszélnek a háta mögött Ridgedale-ben és a poliklinikán… Nem lesz könnyű dolga. Mindenki ellene van, hiszen az emberek kétféle mértékkel mérnek. Erkölcs és erkölcs kőzött nagy különbséget tesznek. Eszerint az ő anyjának az erkölcse például rossz volt, az idősebb Parnell doktoré viszont jó… Valóban helyes dolog lesz elfoglalni az állást, és szembenézni az összes nehézséggel?

Philip odasétált melléje a kandallóhoz. Kezében barna borítékot tartott. – Itt van a szerződés, ha nem gondolta meg magát. Olvassa el, és adjon választ.

Természetesen nem neheztelek magára, ha nem kíván hozzánk belépni. Teljesen megértem.

A lány felnézett rá. Philip korábbi komor arckifejezésének nyoma sem volt. Inkább úgy tűnt, mintha mulattatta volna az eset. Julia pillanatnyi késedelem nélkül döntött. Nos, ha azt hitte Parnell, hogy ezzel megfélemlítette őt, akkor nagyon téved! Majd meggyőződhet az ellenkezőjéről. Büszkén szegte fel a fejét. Lesz három hónapja, hogy nyomára jöjjön: egyetlen szó sem igaz az egész históriából! Eddig semmi bizonyíték nem volt a kezében – csak híresztelések jutottak el hozzá, és azok az átkozott, undorító pletykák.

– Adja ide, kérem, a szerződést! – Csak egy pillantást vetett rá. A jogászok tekervényes stílusa mindig untatta. És miért nézéssé meg ügyvéddel a szerződést? Hiszen három hónap leteltével mindenképpen elhagyja a klinikát! Különösnek találta, akárcsak az első alkalommal, hogy egyáltalán szerződést készítettek a számára. Lehetséges, hogy Parnell doktor nem bízott meg benne? – Rendben van. Teljesen egyértelmű – mondta higgadtan, és kivett egy töltőtollat a táskájából.

– Hiszen el sem olvasta! – tiltakozott a férfi. Julia letette a papírt az asztalra, lehajolt, és aláírta. – Én megbízom önben – szólt nyugodtan, és az egyik aláírt példányt átnyújtotta a

férfinak, a másikat, oda sem figyelve, betette a táskájába. V Odakinn csillagtalan, koromsötét éjszaka volt. Nehéz felhők takarták el a holdat.

Philip udvariasan kinyitotta Julia előtt a gépkocsi ajtaját. A lány most megint nagyon idegennek érezte magát. Azután, amit Parnell olyan kíméletlenül tudomására hozott, szinte lehetetlennek tűnt ismét abban a könnyed társalgási hangnemben folytatni a beszélgetést, mint néhány órával ezelőtt.

De talán azzal, hogy a poliklinikán dolgozik, még jóvá is tehet valamit. Az emberek feltehetőleg már nem is adnak hitelt a rágalmaknak. Igen, ezzel mindenképpen tartozik anyja emlékének!

Hátradőlt az ülésen, és lopva, oldalról figyelte a férfit. Milyen vidáman indultak vacsorázni alig pár órával ezelőtt! És mi maradt mindebből? Az a tudat, hogy az ifjabb Parnell doktor már évek óta gyűlölettel viseltetett a Dawson család iránt, s bizalmatlan hozzá is. Igaz, jól kijöttek egymással, ha munkáról volt szó, ez tegnap bebizonyosodott. Ennél kell hát maradni, más érzelmeknek nincs itt semmi keresnivalójuk!

Philip csökkentette a sebességet. Egy juh bóklászott az úton előttük. Keservesen bégetett, miközben igyekezett elvinni az irháját. A férfi elmosolyodott. Most úgy tűnt, enyhült benne a feszültség.

– Az a mondás járja, hogy a macskának hét élete van. Nos, szerintem a juhoknak még több kell, hogy legyen, mert ügy barangolnak az országúton, akár egy legelőn.

Még ki sem mondta a mondatot, amikor látták, hogy a kanyarban előttük haladó kocsi megfarol, ide-oda csúszik, majd kiköt az árokban… A vezető nyilvánvalóan elvesztette uralmát a jármű fölött, Philip már futott is a baleset színhelye felé, Julia dermedten ült, és kínlódva fürkészte a sötétséget. A fényszóró éles, fehér fényében egy felfordult kocsi hátsó része sötétlett. A kerekek még lassan forogták a levegőben… A közelben hangosan bégetett egy juh. A vezető feltehetőleg ki akarta kerülni az állatot, túl hevesen fordított a kormányon, és felborult. A lecsavart ablakon át erős benzinszag érződött. Ez magához térítette a lányt. Kioldotta a biztonsági övet, és kiugrott a kocsiból.

Philip épp akkor húzta ki a felfordult gépkocsiból az erősen vérző, eszméletlen vezetőt. Fiatal, szőke nő volt. A homlokán mély sebből ömlött a vér.

– Fusson innen – kiáltotta a férfi Juliának a kocsi fel fog robbanni! Julia megfordult, és átszaladt az út túlsó oldalára. Fülsiketítő robbanás hallatszott.

Julia ösztönösen arcra vetette magát az út menti magas fűben. Mikor felnézett, Philip mellette állt, és karján tartotta a sérültet.

Halk sóhaj hallatszott. A fiatal nő magához tért. Julia megtapintotta a pulzusát. Sebesen és gyengén vert. De legalább él!

– A fejsebén kívül, azt hiszem, még néhány bordája is eltört. Legjobb, ha bevisszük a poliklinikára. Fektessük a hátsó ülésre!

A fiatal nő most kinyitotta a szemét. – Mi történt? – kérdezte gyenge, félénk hangon. – Valószínűleg ki akart kerülni egy juhot, és az árokban kötött ki. Maradjon nyugodtan

fekve. Bevisszük a Parnell-klinikára. – Ön talán Parnell doktor? – A leány kérdően nézett Philipre. – Én Jacky Norman

vagyok. A miénk a Ridgedale-Beck-farm. Megpróbált felülni, de halk jajszóval visszaesett. – Nem szabad mozogni! – figyelmeztette Philip. – Valószínűleg eltört néhány bordája.

Hány éves, Jacky? – Huszonegy. Azért vagyok most itthon, mert pár nap szünetet kaptunk. Ó! –

Fájdalmasan eltorzult az arca, – És épp most kell velem ilyesminek történnie! Papa magánkívül lesz, ha megtudja, mi lett a kocsijával…

Philip Juliára nézett. – A biztosító bizonyára fizetni fog. – Nem fog! Elvesztettem a jogosítványomat. Tulajdonképpen nem is szabadna

vezetnem… Jaj, ez borzasztó! – És Jacky keservesen sírni kezdett. Julia megfogta a kezét. – Én az ambulancián dolgozom, a nevem Julia. Ne gondoljon a kocsira! Maga most

fontosabb.

4. FEJEZET

Julia a röntgenfelvételeket nézegette. Philip nem tévedett, Jacky Norman több bordája

eltörött. A lány fogta a felvételeket, és átment Philip szobájába. A férfi alaposan megszemlélte a felvételeket, aztán bólintott.

– Jackynek szerencséje van. A törések nem szilánkosak, tehát csak össze kell illesztenünk a törött bordákat, és rögzítenünk, hogy el ne mozdulhassanak. Az egész mellkast rögzítőkötéssel látjuk el. Belső sérülései nincsenek, a törött bordák nem okoztak sérülést a környezetükben.

– Itt kell maradnom? – kérdezte Jacky. A kezelőasztalon feküdt, és arcára kiült a szorongás.

– A sérülések nem jelentősek, ezt már mondtam magának – magyarázta Philip – de rövid ideig eszméletlen volt, s egy-két napig ajánlatos megfigyelés alatt lennie.

– Jaj, csak kórházba ne küldjön! – kiáltott kétségbeesetten Jacky. – Akkor inkább itt szeretnék maradni! Ígérem, hogy semmi nehézség nem lesz velem.

Kérem, doktor úr… És ha bejön az édesapám, ugye itt lesz? Az apám olyan hirtelen dühbe tud gurulni, és olyankor meg sem akar hallgatni. De ha maga itt lesz, és megmagyarázza neki… – Jacky könyörögve nézett Philipre. – Kérem, kérem, doktor úr, hiszen az édesapja mindig együtt golfozott az enyémmel…

Philip elnevette magát, – Nem tudom ugyan, mi köze van ennek a maga balesetéhez, de ha magát megnyugtatja, akkor itt maradhat nálunk.

– Óh, doktor úr, a legszívesebben megölelném magát! – Jacky felemelte a karját, de azonmód le is engedte. – Sajnos nem megy, még nem…

– mosolygott huncutul Philipre. – Maradjon végre nyugodtan – szólt rá Julia szigorúan – hiszen így nem tudom

rögzíteni a mellkasát! Megmutatta a leánynak, hogyan helyezkedjék el, s aztán ügyesen rácsavarta a rugalmas pólyát.

Egy órával később Jacky már mélyen aludt a pihenőszobában, Philip enyhe nyugtatót adott neki, hogy kialudhassa az átélt Izgalmakat. Aztán felhívta Mr. Normant, és tájékoztatta a történtekről.

– Nem, szó sincs róla, Mr. Norman, ma éjjel már semmiképpen ne Jöjjön el ide! A leánya jól van, jó kezekben van, és pillanatnyilag mélyen alszik. Van éjszakás nővérünk, aki gondját viseli.

Julia szemöldöke megrándult. Philip legalább előzőleg megkérdezhette volna tőle, akar-e rászánni még egy éjszakát az ügyeletre?!

– Maga is így gondolja, nem? – Philip letette a kagylót, és kérdően nézett Juliára. – Miért, van más választásom? A férfi elnevette magát. – Tulajdonképpen nincs. De kárpótlásul két szabadnapot vehet ki magának, rendben

van? – Egyáltalán nem tűnt fel önnek, hogy én még nem is voltam rendes nappali

szolgálatra beosztva? Szerettem volna kissé megismerkedni a környezettel és a kolléganőimmel.

– A maga helyében én túlzottan nem sietnék ezzel – jegyezte meg szárazon Parnell. – Vegye csak igénybe nyugodtan a két szabadnapot. Az éjszakás nővérnek nincs nehéz dolga, s maga tud önállóan dolgozni. Bosszankodnia meg nem kell senkivel.

– Nagyon köszönöm, doktor! Ezt nevezem szívélyes fogadtatásnak! – Julia arca kipirult a felháborodástól. – Ameddig nappal nem jelenek meg a színen, és nem zavarom az otthonos légkört, addig szívesen lát… De meg kell mondanom, nem így képzeltem el az itteni munkámat!

Philip türelmetlenül simította hátra a haját. – Julia, nagyon kérem, értsük meg egymást! Én csak arra szerettem volna előkészíteni

magát, hogy ne várjon a többi alkalmazottunktól különösebb együttérzést vagy rokonszenvet. Magának helyt kell állnia saját magáért, és senki nem fogja megkönnyíteni a dolgát. Ezért ajánlottam magának, hogy vegyen egy mély lélegzetet – azaz két szabadnapot, mielőtt igazán elindul a lavina…

Julia hitetlenkedve nézett rá. – Ez nem lehet igaz! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a kolléganőim ellenségesen

fogadnának! – Pedig elhiheti. De én a maga oldalán állok. – Valóban? – Julia arckifejezése az ellenkezőjéről tanúskodott. Philip megfogta a lány kezét, és kis ideig fogva tartotta. – Igen. Bízhat bennem. Mi nem törődünk a múlttal. Nekünk a mi saját, független

életünket kell élnünk. Ez az én véleményem. Julia nem válaszolt. Nem volt könnyű hinnie Parnellnek, kezének meleg érintése

azonban valamelyest megnyugtatta. – De ha kiveszek két szabadnapot, akkor holnap nem mehetek magával Deepdale-be

Jamesékhez! Parnell homlokát ráncolta, és elvette a kezét. – Dehogynem. Volna egy javaslatom. – Ránézett a lányra. – Ma éjjel körülbelül négy

óra hosszat lesz Jacky mellett, én pedig reggel négy órakor leváltom magát. Akkor hazamehet, alhat néhány órát, és délelőtt tíz órakor magáért megyek. A két szabadnapot

bármikor kiveheti, amikor csak akarja. Beszélje meg a többiekkel. Beth Summerskill állítja össze a munkabeosztást.

Julia az órájára pillantott. Hamarosan éjfél. A nagyanyja bizonyára már alszik, és Miss Simpson nem lesz elragadtatva, ha a telefon csörgése veri fel álmából… Majd holnap kora reggel beszéli meg a dolgokat nagyival. Annyi bizonyos, hogy Philip Parnell semmiképpen nem jöhet érte a Dawson házba!

– Philip, azt szeretném mondani… A férfi már az ajtónál volt, és türelmetlenül fordult meg. – Igen? Julia habozott. Nagymamának valamikor amúgy is meg kell tudnia, kinél dolgozik. És

ha Philip nem jönne be a házba… Elhessegette magától a gondolatot. – Nem, semmi különös. Majd máskor. Nem fontos! – Összeszedte magát, és

mosolyogva folytatta: – Menjen csak haza, és aludja ki magát! Philip távozása után Julia még egyszer megnézte Jackyt. A fiatal lány nyugodtan aludt.

Julia visszament a nővérszobába, és belekuporodott a kényelmes karosszékbe. Becsukta a szemét. Az eltelt két nap minden erejét próbára tette. Nem a fizikait – a lelkit. Talán jobb is volna, ha nem aludna el, hanem készítene még egy kávét. Csak egypár perc még, gondolta, csak pihentetem kicsit a szememet, s mire Philip visszajön, már ismét friss leszek…

Valaki megrázta a vállát. Julia nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Egy komoly férfiarcba tekintett.

– Parnell doktor! Hány óra van? – Három. Csináltam kávét. Igyon egy csészével, mielőtt beül a kocsiba! – Hiszen maga túl korán jött! – Julia felült a karosszékben, és könnyedén

hátrasimította összekuszálódott haját. Philip átnyújtotta neki a forró kávét, és vele szemben leült a másik karosszékbe. – Miért jött vissza ilyen korán? – kérdezte a lány.

– Nem tudtam aludni. Arra gondoltam, hamarább is felválthatom. Úgyis nagyon elcsigázott lehet.

– Nem tagadom, nagyon fáradt voltam. Máskülönben szívesen vállalok éjszakai szolgálatot, ha utána alaposan kialhatom magam.

Philip mosolygott. – Nálunk ez igazán ritkán fordul elő. Különösen kétszer is egymás után! Maga nélkül

Lindát és Jackyt be kellett volna küldenünk a kórházba. Ha így folytatja tovább, a Parnell-klinika egy Dawson révén még tovább emelkedik rangban és színvonalban… Mit szólt a nagyanyja?

Julia nyelt egyet. – Még nem tudja. Eddig még nem volt alkalmam elmondani neki. – Akkor kérem, gondoskodjék róla, hogy megtudja, mielőtt holnap megjelenek

maguknál. Nincs kedvem kitenni magamat annak, hogy lelő jön, vagy kutyákat uszítson rám! – A férfi olyan komolykodó arcot vágott, mint aki maga is elhiszi, amit mondott…

– Talán jobb lesz, ha én jövök ide – vetette föl Julia, Philip azonban válaszul megrázta a fejét.

– Nem. En szeretnék magáért menni. Kíváncsi vagyok, milyen fogadtatásban lesz részem.

– De aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! A férfi az ajtóhoz ment, és kitárta a leány előtt. – Gyerünk, kisasszony! Ideje aludni! Nem akarom megkockáztatni, hogy holnap

elaludjon mellettem a kocsiban…

Julia engedelmeskedett. Valóban nagyon kimerült volt. Vette a kosztümkabátját, és a vállára terítette. Amikor el akart menni a férfi előtt, az váratlanul megfogta a kezét. Magához vonta a lányt, és a szemébe nézett. Julia egyszerre furcsán gyengének és tehetetlennek érezte magát. Felemel te a fejét, és ajkán érezte a férfi ajkát. Szelíd volt az érintés, de aztán egyre szorosabban fonódtak köréje a férfikarok, és a csók is hevesebb és szenvedélyesebb lett.

A lány meglepődve védekezni akart, mozdulata ösztönös volt, de elkésett: a férfi már el is engedte. Kissé zavartnak látszott, mint aki egy pillanatra elveszítette az önuralmát.

– Bűbájos – mormolta rekedtes hangon. – Jobb, ha most elmegy, különben oda a jő híre. Az efféle helyzetek miatt kerül rossz hírbe egy lány.

Julia kinézett a nagy ablakon. A függönyöket nem húzták be. Megborzongott. Ha most, éjjel három órakor meglátta volna így valaki, akkor menthetetlenül levont volna belőle bizonyos következtetéseket… Az emberek titokban ujjal mutogatnának rá, összesúgnának a háta mögött. Ez történt az édesanyjával is. A nap már erősen tűzött a világos függönyök szövetén át, amikor Julia felébredt. Rögtön tudta, hogy elaludt. Fél tíz – tízkor itt lesz érte Philip!

Kiugrott az ágyból, belebújt a köntösébe. Jaj, és a nagymama még mindig nem tud semmiről!

A zuhany alatt azon töprengett, egyáltalán hogyan is kezdje el. A legjobb lesz, ha minden köntörfalazás nélkül bemegy a szobába, és közli a tényt nagyanyjával, hogy elvállalt egy helyettesítést a Parnell-klinikán. Aztán megrázta a fejét. Nem, ez így nem lesz jó!

Vajon nagymama tudott-e Richard Parnell és a menye kapcsolatáról? Hallotta-e a pletykákat róluk? Julia gondolatai elkalandoztak. Gyermekkorában észlelt bizonyos feszültséget a két nő között, de hát anyós és meny, ha egy házban élnek, nem mindig jönnek ki jól egymással. És Dawson nagymama igazán „nehéz eset” volt. Kedvesség és szívjóság nem tartoztak a legjellemzőbb tulajdonságai közé.

– Miss Julia, hoztam magának egy csésze kávét – szólalt meg Miss Simpson a fürdőszobaajtó mögött.

– Köszönöm. Mindjárt megyek. – A lány sóhajtott. Miss Simpson kezdettől fogva a házisárkány nem túl kitüntető szerepét töltötte be a Dawson családban. Régebben még ahhoz is ragaszkodott, hogy Julia a felnőttek előtt keljen fel, s így „szokjon hozzá az élet nehézségeihez”. A hangja most is ugyanolyan szemrehányóan csengett, mint Julia kislány korában…

A kávé felfrissítette, s amikor belebújt nővérruhájába, kipihentnek és üdének érezte magát. Alaposan megkefélte a haját, és hátul a tarkóján egy szalaggal összekötötte. Egy pillantást vetett a tükörbe, s a látottakat elégedetten nyugtázta.

Reggelizni már nem volt ideje. Amikor a folyosón elment a nagyanyja szobája előtt, az ajtót félig nyitva látta. A szobában Mrs. Wilson, az idős hölgy gondozónője tevékenykedett, aki immár két éve a házban lakott.

– Jő reggelt, Mrs., Wilson – üdvözölte Julia, és belépett. – Jó reggelt, Miss Dawson. A nagyanyja a kertben van. Hiába, a nap a legjobb

gyógykezelés az ő betegségére, – Mrs. Wilson barátságos, középkorú hölgy volt. Juliát megnyugtatta, amikor Mr. Wilson halála után elvállalta nagyanyja gondozását.

A lány az órájára nézett. Két pere múlva tíz óra.' Lerohant a lépcsőn, ki a kertbe. Az erős napfény szinte elvakította, de rögtön meglátta Philip kocsiját: s őt magát, a kormánykerék mögött. És még valakit… A nagyanyját, amint tőle szokatlanul gyorsan a pázsiton át Parnell doktor felé igyekezett…

Nem volt vesztegetni való idő. Nagymama félelmetes látványt nyújtott!

Philip kiszállt a kocsiból, és udvariaséin bólintott az idős hölgy felé. – Jó reggelt, Mrs. Dawson. Hogy érzi magát ma? Az öreg hölgy percnyi késedelem nélkül Parnell szavába vágott, – Nem tudom, mi

köze volna az én hogylétemhez. fiatalember! Az lehet, hogy megszerezte az orvosi diplomát, de én inkább meghalnék, mintsem egy Parnellnek a kezére bízzam az életemet. Ezt egyszer s mindenkorra jegyezze meg magának! Vagy talán az apja küldte ide?

– Nagymama, várj! Mondanom kell valamit! – Julia végre odaért. – Parnell doktor nem a te ízületi gyulladásod miatt jött ide. Értem jött, Deepdale-be megyünk, egy kismamát meglátogatni, aki tegnap szült. En ugyanis két napja a Parnell-klinikán dolgozom, helyettesítek egy nővért, – Jóságos ég! – Mrs. Dawson megsemmisítő pillantást vetett az unokájára, – És én még azt hittem, hogy pihenni jöttél ide, mielőtt Párizsba indulsz. De hiszen neked nincs is szükséged arra, hogy most dolgozzál – és legfőképpen nem a Parnell-klinikán!

Julia átnyújtotta nagyanyjának a botját, amelyet az idős hölgy nagy felindulásában elejtett.

– Azért dolgozom, nagymama, mert kedvem telik benne. És különben is, úgy vélem, már itt az ideje annak, hogy végre fátylat borítsunk a régi veszekedésekre.

– Te ezt veszekedésnek nevezed?! – Mrs. Dawson ingerülten rázta a fejét. – Mit tudsz te erről, gyermekem! Apád megfordul a sírjában, annyi bizonyos. – Mrs. Dawson megragadta botját, és visszasántikált a házhoz.

Philip hirtelen néhány lépéssel utolérte az idős hölgyet, és a kezét gyengéden a karjára tette. Mrs. Dawson azonnal megállt, és gyanakodva nézett Parnellre.

– Mrs. Dawson – kezdte Philip kap ön egyáltalán valamilyen orvosi kezelést? A járásából ítélve nagy fájdalmai lehetnek, a mozgása is korlátozott – de még ezen is lehetne segíteni, Mrs. Dawson némi szünet után válaszolt. A hangja fagyos volt, és semmi jót sem ígért.

– Magam is elboldogulok. Különben a gondozónőmmel gyakran megyek fürdőkúrára. Philip egyetértőleg bólintott. – Az mindenképpen jót tesz. Hová szokott járni, ha nem veszi tolakodásnak a

kérdésemet? Az idős hölgy egykedvűen megvonta a vállát. – Mindenfelé. Hol Bath-ba, hol Cheltenhambe és néha Baden-Baden-ba is. Most

azonban szeretnék visszamenni a házba. Fázom. Philip a karját nyújtotta Mrs. Dawsonnak, aki némán elfogadta a segítő kezet.

Elindultak a ház felé. Mrs. Dawson összeszorította a száját, és zord tekintettel nézett maga elé. Julia nagyanyja másik oldalán haladt, és folyvást az elhangzottakra gondolt. Bizony, nagyon régen volt az, hogy nagyi fürdőkúrára utazott… De vajon miért tálalt fel efféle meséket Parnell doktornak?

Miss Simpson megjelent a ház ajtajában, és besegítette Mrs. Dawsont. Nem igyekezett elrejteni a rosszallását, bár egy szót sem szólt. A mögöttük becsapódó ajtó azonban annál ékesebben beszélt… Julia és Philip is hallgatagon tartott a kocsi felé.

Mindketten megkönnyebbültek, amikor a férfi megfordult a kocsival, és Julia szülőháza eltűnt a fák koronái mögött.

Julia érezte, hogy némi magyarázattal tartozik Philipnek. És az igazat fogja mondani. – Nagyanyám valójában semmiféle kezelésben nem részesül. Hallani sem akar

gyógykezelésről. Már el akartuk vinni egy szakorvoshoz, de abba sem egyezett bele. Szerencsére a gondozónő ellen nincs kifogása, és a diétát is tartja. De ez minden.

A férfi mosolygott. – Mindjárt gondoltam? Az öreg hölgy igen büszke.

Julia bólintott. – Jobban szeretném, ha nem volna ilyen makacs. Akkor segíthetnénk rajta. – Talán sikerül majd rábeszélni – vélekedett Philip. – Magának kell őt meggyőznie

arról, hogy nem vagyok szörnyeteg. – A lány nevetett. – Máris tudom, mit fog válaszolni. Kezdi majd az apák vétkeivel… – És az anyák vétkeivel folytatja? – Ó, ne kezdje megint! – Julia arca csupa tűz lett az indulattól. – Nincs kedvem a

múltban vájkálni. Talán egyszer, máskor… – tette hozzá békülékenyebben. A férfi levette kezét a kormánykerékről, és könnyedén megérintette Julia karját. ??? – Nos jó, próbáljuk meg békésen elviselni egymást! Olyan rövid az élet. s mennyi

örömöt tudnánk belőle merítem! Hamarosan véget ért az aszfaltozott út, és le kellett kanyarodniok egy döcögős

makadámútra, mely jobbra-balra tekeregve kanyargott felfelé a völgyben. Végül megtalálták azt a viharvert útjelzőt, amelyen alig olvasható felirat tudatta: Deepdale felé.

– Járt már itt? – kérdezte Philip. – Nem. Senkit nem ismerek Deepdale-ben – válaszolta a lány. –- Ilyen távolságban

nem voltak apámnak betegei. Bár előfordult, hogy más völgyekből is felkeresték, ő azonban nem járt el ilyen messzire. Nem volt teljesen egészséges – tette hozzá.

– Mi baja volt? – Magam sem tudom pontosan. Hamar elfáradt. Amikor már nagyobb lettem, arra

gondoltam, talán hipochonder volt, talán csak képzelte a betegségét… – Julia hangja most bűntudatosan csengett.

Amikor az út legmagasabb pontjára értek, Philip megállította a kocsit. Előttük a völgyben ott terült el Deepdale. Mindketten hallgatva nézték a gyönyörű, romantikus tájat. Aztán a férfi megkérdezte: – Miért gondolta ezt?

Julia az ajkába harapott. – Anyámtól hallottam egyszer ezt a szót. Meg is kérdeztem tőle akkor, mit jelent.

Anyám dühös lett, és azt mondta: nézd meg a lexikonban… – Ebből ítélve a szülei házassága nem lehetett túl boldog. – Melyik házasság boldog mindig? – Vannak boldog házaspárok. – Philip hangja mély meggyőződésről tanúskodott. –

Persze csak addig, ameddig mindketten akarják. Ha az egyik vagy a másik félrelép.,. Inkább változtassunk témát – javasolta Julia. – Különben megint veszekedni fogunk.

És nekem nincs is kedvem hozzá, hogy beavassam magát a családom történetébe. – Megnyugtathatom, erre én sem vágyom – felelte Philip, és kiszállt a kocsiból. Julia

követte példáját. – Milyen szép itt! – kiáltotta lelkesülten, és mélyeket lélegzett a hűvös levegőből. – Az

ott a háttérben talán a Scafell Pikes? – mutatott a távolban egy tűhegyes szirtre. – Igen, ez Anglia legmagasabb pontja! Az a tó, ami tőle balra csillog a napfényben, a

Windermere. Ha itt fenn állok, és nézem a tóvidéket, mindig az az érzésem, hogy Svájcban vagyok.

Julia beárnyékolta a szemét a kezével. A nap már vakítóan tűzött. – Én nem ismerem Svájcot: – mondta csendesen – de ha ott is ilyen szép a táj, mint itt,

akkor egyszer szívesen elmennék. – Deepdale csodálatos nyáron. Télen azonban meglehetősen kemény itt az élet.

Különösen akkor, ha valakinek nincs jól megépített, meleg és kényelmes háza. Látja ott azt a kis erdőt?

Julia követte tekintetével Philip mutatóujjának irányát. – Igen, s látok ott a közelében egy farmházat is, füstöl a kéménye. Az Ray háza?

– Igen. – Milyen romantikus! – Julia sóhajtott, a férfi pedig elnevette magát. – Romantikus, az igaz, de csak addig, ameddig a nap süt, és minden zöld. Ősszel

azonban már nem szívesen laknék itt. A nedves köd egészségtelen, és gyakran naphosszat esik az eső. Sehol a közelben egy bolt. Mindent autóval kell hazahozni, az utak pedig ősztől tavaszig csúszósak. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mi kis fiatal családunk nem sokáig bírja ki itt! Ez a hely legföljebb csak nászutasoknak való…

– Szóval nem hiszi, hogy Ray és Linda megpróbálják valóra váltani itt az álmaikat? Hiszen ha szerelik egymást, sikerülni fog!

– Maga tényleg hisz ebben? – Szívesen hinnék benne, de az úgynevezett nagy szerelemmel még én sem

találkoztam. – És Howard? – kérdezte csendesen Philip. – Az öcsémet nem szerette? – Csak úgy, mint a testvéremet. Hiszen még mindketten olyan fiatalok voltunk. Nekem

nincs testvérem, és remekül megértettük egymást. Pompás dolgokat találtunk ki együtt, sohasem unatkoztunk! Howard annyira más volt, mint maga…

Philip megfogta a lány kezét. – Mondja, Julia, velem nincs szívesen együtt? – Ezt nem mondtam. – Ránézett a férfira, és tudta, hogy nem vallhatja be az igazat.

Kedvelte Howardot, de nem tudta volna szerelemmel szeretni, Philipet viszont… Nem, nem, erről szó sem lehet!

A férfi, mintha csak megérezte volna, mire gondolt, elengedte a lányt, és némán visszament a kocsihoz.

– Szolgálatban vagyunk – jegyezte meg, és hirtelen sötét és zárkózott lett az arca. Kiszálltak a kocsiból, és bekopogtatták. Julia körülnézett. Közeledtük- re néhány tyúk

hangos kotkodácsolással röppent fel. Mindenütt vadon nőtt virágok burjánzottak. Az egész kert gondozatlan vadonként fogta körül az ódon házat.

Linda nyitott ajtót. Sápadtnak és fáradtnak látszott. Agyonmosott pólót viselt kopottas farmere fölött, s a baba a karján feküdt. Arca felderült, amikor a jövevényeket meglátta.

– De jó, hogy eljöttek! Tessék, jöjjenek be, de ne nézzenek körül, nagy itt a rendetlenség! Még nem jutottam hozzá semmihez. A kicsi az egész napomat igénybe veszi.

Linda nem túlzott. A lakókonyha lehangoló látványt nyújtott. Mindenütt használt konyhaedények, megkezdett ennivalók, ruhadarabok és fehérneműk, no meg a csecsemő gondozásához szükséges holmik keveredtek. Nem a legmegfelelőbb környezet egy újszülött és egy gyermekágyas anya számára, aki még ki sem pihente magát.

Ray kinn volt a juhoknál. – Egyikünknek a farmmal és az állatokkal kell törődnie – válaszolta Philip kérdésére

Linda. – De időről időre haza szokott jönni, hogy megnézze, mi van velünk. Miután a lánykát megetették, s a kicsi már békésen elszundított kis kosarában, Julia

ágyba küldte a holtfáradt Lindát. – Magának még nyugalomra és pihenésre van szüksége. Én majd itt rendet csinálok. –

A fiatalasszony nem tiltakozott, kimerülten lefeküdt. Philip bólintott. – Helyes, addig én átmegyek a szomszédokhoz. Itt laknak körülbelül tíz percnyire.

Idősebb házaspár, jól ismerem őket, még abból az időből, amikor a szünidőkben apám mellett dolgoztam. Az asszony a hatvanas éveiben járhat, és a gyerekeik már felnőttek. Talán lesz kedve és ideje néhány napig ellátni Linda háztartását.

Julia jónak találta az ötletet. Hozzáfogott a mosogatáshoz, s már épp a konyhát söpörte össze, amikor Philip visszatért. Egy barátságos, pirospozsgás asszony jött vele, aki rögtön a pici kosarához ment, és gyönyörködve nézte az apróságot. .Julia várakozásteljesen nézett Parnellre, aki intett neki: menjen oda hozzá, s csendesen elmesélte, mint vette rá a szomszédasszonyt, hogy jöjjön segíteni.

Hazafelé az úton még mindig erről beszélgettek. – Tudja, két legyet is ütöttem egy csapásra – mondta Philip. – Eszembe jutott, hogy a

szomszédasszony a legutóbbi rendelésen arról panaszkodott, hogy nagyon magányosnak és fölöslegesnek érzi magát. Szívesen vállalna munkát, de Deepdale-ben nincs rá lehetőség. Amikor elmeséltem neki, hogy megszületett a kis Julia, már kötéllel sem lehetett volna otthon tartani! Örült, hogy segíthet Lindának, s még pénzt sem akar elfogadni érte.

Julia csendesen csak ennyit mondott: – Irigylésre méltó tehetséggel rendelkezik. Tudja, hogyan kell megoldani a nehézségeket.

– Adja isten, hogy így legyen! Hiszen a soron következő probléma már itt is van. – Aggodalmas pillantást vetett Juliára. – Jacky Normanre gondolok… Az apja ma délután fog felkeresni bennünket, és azt hiszem, legszívesebben puskát fogna ránk. mert a poliklinikán tartottuk Jackyt. Szerinte be kellett volna küldenünk a kórházba.

5. FEJEZET

A poliklinikát környező ápolt, kis parkban a bejárat felé tartottak, amikor odabentről

zűrzavaros lárma hallatszott. Julia Philip felé fordította az arcát, a szemében némi aggodalom látszott.

– Azt hiszem, Mr. Norman megérkezett. Sietve léptek be az előcsarnokba, ahol Miss Summerskill épp azon fáradozott, hogy

lecsillapítsa a dühöngő farmert. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta Parnellt. – Nézze, itt jön Parnell doktor! Ő majd mindent megmagyaráz önnek. Parnell nyugodtan üdvözölte a dühöngő apát. – Kérem, jöjjön be az irodámba, Mr, Norman. Miss Summerskill mindjárt készít

nekünk egy kávét. Julia nővér és én éppen Deepdale-ból jövünk, egy kismamát és a csecsemőjét látogattuk meg. Még nem is ebédeltünk. ? Ezzel Juliához fordult. – Nővér, kérem, maga is jöjjön velünk.

Beth Summerskill később zord arccal tette le az asztalra a tálcát. •- Parnell doktor tej és cukor nélkül issza a kávét – mondta Juliának, és kisuhogott a

szobából. A lány lopva mélyet sóhajtott, majd udvariasan megkérdezte Mr. Normant, hogyan kívánja a kávét.

– Sok tejjel és sok cukorral – válaszolta az dühösen, és folytatta Parnell szidalmazását. Igaz, nem a leánya egészségéről volt itt szó, hanem egyes egyedül arról, hogy az engedetlen gyermek elkerülte az igazságos büntetést, inert Parnell menedéket nyújtott neki. – Rendőrt kellett volna hívni, és a mentőket – mondta mérgesen-, az talán észre térítette volna. Először tönkretette a saját kocsiját, amit a tizennyolcadik születésnapjára a nagyanyjától kapott. Beleszaladt egy tehergépkocsiba. Szerencséje volt! A teherautó-sofőrnek nem történt semmi baja. Jött a rendőrség, megleheltették. Kiderült, hogy túl sokat ivott. Pénzbüntetést kellett fizetnie, és bevonták a jogosítványát. Két évig nem vezethet.

Juliának sikerült közbeszólnia. Tudni szerette volna, vajon Jacky az első balesetnél megsérült-e?

Mr. Norman legyintett. – • Szóra sem érdemes! Eltört a lába. Csak a múlt héten vették le róla a gipszet. Most

meg őnagysága az én autómmal furikázik. Ha most ellágyulok, akkor sohasem tanulja meg, hogy felnőttként kell viselkednie.

– Mégis szüksége van az ön megértésére, Mr. Norman – szakította félbe a szóáradatot Philip. – Ön az édesapja, nem hagyhatja most cserben. A rendőrség már itt volt. Nem szoktunk senkit sem elrejteni, ha arra célzott az előbb…

A farmer összeráncolta a homlokát. – Mikor volt itt a rendőrség? – Ma reggel, miután jelentettem a balesetet. – És ki fizeti meg a lerobbant kocsimat? Az újat! – Ezt majd a leányával kell megbeszélnie, Mr. Norman – javasolta Parnell. – Julia nővér

majd odakíséri hozzá. Apa és leánya találkozása a vártnál sokkal jobban zajlott le. Julia gyanította, hogy

Parnell négyszemközt váltott néhány komoly szót Jackyvel, és adott neki egy-két jó tanácsot. Mindenesetre Bili Norman fölöttébb elcsodálkozott, amikor engedetlen leánya töredelmesen bocsánatot kért tő – le, és kijelentette, hogy hajlandó vállalni a következményeket.

– Örülhetsz, ha nem csuknak le – morogta Mr. Norman. – Vállalom a büntetést, amit kiszabnak rám, bármi legyen is az – suttogta Jacky, és

látványosan visszahanyatlott a párnára. Julia alig tudta elrejteni mosolyát. Később, amikor Mr. Norman már elment. Julia és Philip kis pihenőt engedélyezett

magának. Miss Summerskill egy-egy sajtos szendvicset készített nekik. Julia jó étvággyal harapott bele a szendvicsbe. Jól érezte magát, mert a légkör békés és

kellemes volt. Rámosolygott Parnellre. – Ez a história most szerencsésen végződött. Sokáig kellett Jackynek a lelkére

beszélni, míg megtörtént a szemünk előtt ez a bámulatos átalakulás: az önfejű lányból felnőtt nő lett?

Philip hangosan felkacagott. ? Valóban igyekeznem kellett, hogy az ifjú hölggyel megértessem viselkedésének

minden lehetséges következményét. Aztán közösen kidolgoztuk a dühöngő atya leszerelésére alkalmazandó harcmodort. Tulajdonképpen akár diplomata is lehettem volna…

– Ezt nem mondja komolyan, ugye? – Nem, nem! Őrülök, hogy orvostudományt tanultam. Az orvosi hivatás úgy hozzám

tartozik, hogy el sem tudom képzelni nélküle az életemet. – Megfogta Julia kezét, és komoly hangon kérdezte: – Maga hogy van ezzel? Szívesen dolgozik ápolónőként?

– Igen, hisz hivatásomnak érzem – válaszolta mély meggyőződéssel a lány. A férfi szemébe nézett, és úgy érezte, a kölcsönös megértés ritka pillanata ez.

A hetek teltek-múlták, és Julia részt vett a Parnell-klinika hétköznapjaiban. Nem teljesen olyan volt a munkabeosztása, mint amilyent szeretett volna, de azzal vigasztalta magát, hogy egy kisegítő munkaerőt nem szoktak túl komolyan venni.

Legtöbb társnője részmunkaidős nővérként dolgozott, s velük jól megért ette magát. Némi nehézséget csupán Beth Summerskill okozott, no meg a köréje csoportosult „kemény mag™. Ez a kis társaság nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy

megkeserítse Julia életét Egy szép, meleg szeptemberi reggelen Julia dühösen rohant be Philip dolgozószobájába.

– Vagy ő megy, vagy én! – robbant ki belőle az elfojtott ingerültség, és a nagyobb nyomaték kedvéért lehúzta a gumikesztyűjét. A mai réggel különösen próbára tette az idegeit. Sok dolga volt, Bethnek pedig semmi egyéb, mint hogy állandóan őt figyelje, utasítgassa és figyelmeztesse: túlságosan pazarlóan bánik az egyszer használatos gyógyászati eszközökkel… – Úgy viselkedik velem, mint egy tanulónővérrel – panaszolta Julia.

Parnell doktor felállt az íróasztala mögül, és rámosolygott a lányra. – Feltételezem, hogy a titkárnőmről van szó. Kérem, fontolja meg, hogy nagyon is rá

vagyunk utalva. Remekül bedolgozta magát, és megjárnánk, ha most egyszerre itt hagyna bennünket. Ha valóban így döntött, akkor elfogadom a maga felmondását, Julia nővér. Julia kis fintort vágott, és megrázta a fejét. Nem, erről szó sem lehet! Itt jól érezte magát, és gyakran előfordult, hogy összeszorult a szíve, ha eszébe jutott: nemsokára búcsút kell vennie a Parnell klinikától. A párizsi szerződés azóta sokat veszített vonzerejéből…

– Hajói meggondolom, akkor én is itt fogok maradni, és majd kihúzom a hátralévő heteket. Ilyen jó állást nem egyhamar kapnék. Ma délután például szabad vagyok. Igyekszem kikapcsolódni, és elfelejteni Miss Summerskillt.

Philip utána nézett, amint az ajtó felé tartott. – Mondja. Julia, mi a terve ma délutánra? – Semmi különös. Valószínűleg kifekszem a napra, olvasok, álmodozom és alszom. – Hát ez nem valami kalandos terv! Én mást javasolnék. Rendezzünk pikniket!

Veszünk enni- meg innivalót, és felkerekedünk. – És máris hozzáfogott összeszedni a holmiját az íróasztalról.

A lány némán figyelte. Fejében egymást kergették a gondolatok. Egyrészt bosszantotta, hogy a férfi nélküle határozott, s ha egy szikrányi büszkeség volna benne, hát most alaposan megleckéztethetné ezt az öntelt, alakot… Másrészt… másrészt semmire sem vágyott jobban, mint éppen kinn, a természetben élvezni a napsütést, méghozzá Philip Parnell társaságában. Rögtön az is eszébe jutott, hogy a kocsijában múltkorról ott maradt egy farmer és egy pár lapos sarkú vászoncipő. Öt percen belül át is öltözhetne…

Amikor a kocsiban nem sokkal ezután Philip mellett ült, kezdetben csak a munkájukról beszélgettek. A reggeli rendelésen megjelent Linda James a kisbabával. Julia örömmel fogadta őket, Parnell doktor pedig alaposan megvizsgálta mindkettőjüket. Anya és gyermeke a legjobb egészségnek örvendett; a tapasztalt szomszédasszony önzetlen segítsége eredményesnek bizonyult.

Útközben Philip megállította a kocsit egy kis bolt előtt. Aztán folytatták útjukat Langdale felé.

– Mielőtt nekiesnénk az elemózsiának, egy darabot gyalog kell megtennünk – mondta szigorúan Philip. – A jó elemózsiát ki kell érdemelni!

– Semmi kifogásom ellene – válaszolta Julia, és lapos sarkú cipőjére mutatott. Megint eszébe jutott Howard, akivel gyakran járt kirándulni. Előfordult, hogy fél napokig is távol voltak, és pompás lakomákat csaptak. A legszebb azonban mégis az volt, hogy a kirándulás mindig kettőjük titka maradt… Mert a tiltott gyümölcs mindig édesebb.

Philip a kocsiból hátizsákot vett elő, és belepakolta az úti elemózsiát. Egymás mögött bandukoltak a meredeken emelkedő keskeny ösvényen. Mire felértek, Julia már szaporán lélegzett. Levetette a cipőjét, és fájós lábát a hegyi tó hűvös vizébe mártotta.

Megint Howardra kellett gondolnia, amikor vele járt idefenn. Fájdalmas kis mosoly jelent meg az ajkán.

– Elárulná nekem, mire gondol most? – kérdezte Philip. A lány felnézett. – Régi emlékek – válaszolta csendesen, – Ugye, Howard jutott az eszébe? – Miből gondolja? – Látom az arcán. Ha az öcsémre gondol, mindig fájdalmas, szinte vágyakozó pillantás

jelenik meg a szemében. És olyankor úgy érzem, távol, nagyon távol van tőlem. – Már tíz éve is lehet, hogy Howard és én itt jártunk, én tizenöt éves voltam, Howard

pedig… – Nem, maga akkor tizenhat éves volt – szakította félbe Philip. – Tehát kilenc évvel

ezelőtt történt. Jól emlékszem, mert anyám nagy jelenetet rendezett, amikor Howard hazajött. Apám egyik páciense ugyanis látta magukat.

Julia nem is próbálta leplezni bámulatát. – Micsoda emlékezőtehetség! – Ebben nincs semmi különös. Anyám akkor olyan dühös volt, hogy Howardnak kerek

perec megmondta: ne merjen többet találkozni magával. – A tilalom persze mit sem ért – jegyezte meg Julia egykedvűen. – De mondja csak,

akkor kinek az oldalán állt? – Természetesen a szüleim oldalán. Néhány napot otthon töltöttem, ez volt az első

szabadságom az asszisztensi kínevezésem óta. Howard és a maga kapcsolata akkor már egy jó ideje tartott, és nekem is az volt a véleményem, hogy maga rossz hatással van az öcsémre.

Julia nem kérette magát, kivett egy szendvicset, és jó étvággyal beleharapott. – No, és most hogyan vélekedik rólam? Még mindig azt hiszi, hogy le akartam téríteni

az öccsét az erény ösvényéről? Philip töprengve nézett a lányra. – Nem tudom, mit gondoljak magáról – mondta aztán lassan – Egyáltalán nem úgy

fest, mint egy férfifaló bestia, de van magában valami. – Julia telemerítette a tenyerét vízzel, és Philipre fröcskölte. A férfi nevetett, és szorosan átkarolta a lányt, minden további játékos évődést megakadályozva. Julia hevesen védekezett, aztán egyre erőtlenebből. Érezte a férfiból áradó meleget, és válaszul az ő testében is eláradt a forróság. Szenvedélyesen és tartózkodás nélkül viszonozta a férfi csókját. Nem gondolt múltra és jövőre. Csak a jelent akarta átélni, megragadni ezt a varázslatos pillanatot, minél tovább fogva tartani, érezni Philip ajkát, kezének melegét.

Később már nem emlékezett rá, mennyi ideig tartották egymást átölelve, hányszor csókolták meg egymást. Csak az a homályos érzés maradt benne, hogy hasonlót még soha nem élt át. Aztán lassanként szétfoszlott a varázs. Visszatért a valóság, kérlelhetetlenül és kegyetlenül. Julia lehajolt, és megérintette a tó csendes tükrét. Megnedvesítette a kezét, végigsimított égő arcán. Hiábavaló mozdulat, ha a tüzet, ott benn, a szívében, úgysem tudja eloltani…

Ebben a pillanatban velőtrázó kiáltás harsant a sziklák felől Julia felkapta a fejét, és a sikoly irányába nézett. Vele szemben egy sziklaoromról kötél lógott, rajta hevesen kapálódzó ember… A kötél a hirtelen mozdulatoktól jobbra-balra lendült, a kés élességű sziklaperem már majdnem elvágta. Még egy mozdulat – és az utolsó szál is elszakadt…

Y Julia dermedten bámult abba az irányba, ahol a szerencsétlenség történt. Philip már jóval előtte futott a köves hegyoldalon. Julia csak keservesen tudta követni, hiszen ő mezítláb volt. Lélekszakadva ért oda a baleset helyére. Még sohasem látott sziklamászót lezuhanni.

A mozdulatlan férfi a földön feküdt. Philip föléje hajolt, és kezébe vette az elszakadt kötelet.

– Ennek nem kellett volna megtörténnie – mondta. – Fogadni merek, hogy ez a kötél van vagy ötvenéves. – Zsebkésével felhasította az eszméletlen férfi ruháját, majd óvatosan hozzáfogott a vizsgálathoz. – Ügy látom, a jobb combcsontja törött el – szólalt meg egy idő múlva. – Hordágyra van szükségünk, és néhány erős fickóra. Itt tudna maradni vele, míg én elmegyek Dungeon Ghyllbe?

– Természetesen. Philip gyengéden megsimogatta a lány arcát. – Köszönöm, Julia! – Aztán elment. Mialatt a lány a sérült körül foglalatoskodott, újból és újból azon tűnődött, hogy a férfi

köszönetet mondott neki. De vajon miért? Az iménti önfeledt negyedórácskáért? Nem, ez nem lehet. Ekkor az idegenre esett a pillantása, és eszébe jutott, hogy az eszméletlen embert melegen kell tartani. Mindent összeszedett, amit magukkal hoztak: Philip kabátját, az ő pulóverjét és kötött mellényét, és ráterítette a sebesültre. A férfi arcszíne azonban továbbra is feltűnően sápadt maradt, érverése gyenge és gyors volt.

Julia végre hangokat hallott a vízesés felöl. Elöl Philip jött, utána négy férfiból álló csoport. Hordágyat és elsősegélydobozt hoztak magukkal, hegymászó bakancsot, viharkabátot és térdnadrágot viseltek – Szerencsém volt – mondta Philip a hegyi mentőszolgálat épp a Dungeon Ghyll Hotelban tartotta összejövetelét. Hogy van a sérült?

Julia némán felkelt a helyéről, odaengedte Parnellt, aki a sebesültet futólag megvizsgálta, majd a hordágyas férfiakhoz fordult.

– Most sínbe helyezem a sérült lábat, aztán a fiatalembert levisszük a völgybe. Nővér, kérem, segítene nekem?

Julia bólintott. Látta, hogy a férfiak hitetlenkedő pillantásokat váltanak egymással, mert nem számítottak arra, hogy itt egy ápolónővel találkoznak. Nem is csoda, gondolta a lány, ahogy én kinézhetek! Farmer, nedves póló – és mezítláb…

Nem sokkal később a sérült már a hordágyon feküdt. Még mindig eszméletlen volt, ami Juliát nyugtalanította. De legalább fájdalmai nem voltak, s ez megkönnyítette a sérült láb sínbe helyezését.

A kis csapat lassan útnak indult. Julia a sebesült mellett, a két hordágyvivő között ment, hogy menet közben is időnként megtapinthassa a fiatalember pulzusát. Egyszer csak ránézett Philipre.

– Az érverés gyorsabbá és egyenletesebbé vált. Azt hiszem, magához tér. – Helyes. Mihelyt megérkeztünk, adok neki egy injekciót. A mentőt már kihívtuk. Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor véget ért az út, és a mentőautó

feléjük tartott. A sérült épp abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor a hordágyról a mentőautóba emelték. Felsóhajtott, és körülnézett. Aztán kitisztult a tekintete, és úgy tűnt, mindenre emlékszik. Philip fájdalomcsillapító injekciót adott neki, a fiatal férfi pedig beszámolt a történtekről. Egyedül kapaszkodott fel a sziklákra, sem rendes felszerelése, sem tapasztalata nem volt.

Láthatólag csak most jutott el a tudatáig, mi történt vele, milyen nagy veszélyben forgott. A lány bátorítólag tette kezét a karjára, – Eltört a jobb combcsontja, ezért most kórházba kell szállíttatnunk, ott majd ellátják, s ha szükséges, meg is operálják a törést. Néhány hétig bizony eltart a dolog, de aztán megint mászhat – tette hozzá mosolyogva.

A fiatalember reménykedve nézett Juliára, kezdett megnyugodni. A fájdalomcsillapító is hatott, a sérült kimerülten lehunyta a szemét. Mire a mentőautó elindult, ő elaludt. Azt sem látta már. hogy Julia és Parnell a hordágy két végénél foglalt helyet.

– Előbb a poliklinikára menjünk – mondta Philip. – Ma délutáni rendelésem van. Nagyon sokan előjegyeztették magukat.

Amikor bekanyarodtak az épület elé, élénk jövés-menést tapasztaltak. – Magát Kendalba viszik, Mr. Moffat, már tudnak az érkezéséről – köszönt el Philip, és

kiszállt a mentőkocsiból, Roger Moffat fáradtan bólintott. – Julia nővér majd elkíséri magát – szólt vissza Parnell, majd a lányhoz fordult. – Julia,

megtenné, hogy miután leadták Mr. Moffatot az ortopédián, benéz az édesapámhoz? Julia meglepetten nézett rá. Elment az esze Philipnek?! – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – De igen. Mondja meg, legyen szíves, az apámnak, hogy ma este valamivel később

megyek be hozzá. Mihelyt végeztem a rendeléssel, elmegyek magáért, és hazaviszem. Julia még mindig bizonytalan volt. Túlságosan is gyorsan ment minden. Nemrég az a

szenvedélyes egymásra találás a hegyi tó partján, most pedig az első „hivatalos” találkozás az ellenséges család fejével…

De még mielőtt válaszolhatott volna, a mentőautó lassan ismét mozgásba lendült. Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, megjelent a színen Beth Summerskill, és kitárt karokkal, akár egy tragikus hősnő, a mentőautó elé állt. A gépkocsivezető ingerülten fékezett, és kidugta a fejét az ablakon.

– Mit akar? – Julia nővér a kocsiban van? – kérdezte éles hangon Beth. Intett Philipnek, és

felrántotta a kocsi ajtaját. – Kérem, Parnell doktor, maradjon itt, önnek is hallania kell, amit Julia nővértől

kérdezek! Julia értetlenül nézett az izgatott nőre. – Mi baj van már megint? – kérdezte erőltetett nyugalommal. – Julia nővér – kezdte ünnepélyesen Beth ellenőrizte ma délelőtt az

ópiumkészítmények szekrényét? A lánynak hirtelen elszorult a torka. Hát erről van szó?! A kocsiban hirtelen nagy

csend lett. Az odakinn állók is hallgattak. Julia tekintete találkozott Philip nyugtalan pillantásával, – Természetesen! Miért kérdi?

Beth diadalmas arcot vágott. – Mert amikor nemrég elvégeztem az esti ellenőrzést, kiderült, hogy öt gramm

morfium hiányzik! – Öt gramm?! – Julia elszörnyedt. – De hát hány embernek van kulcsa ahhoz a

szekrényhez? Philip közelebb lépett. – Természetesen nekem is. – És kutatóan nézett a lányra. Rezzenéstelen arccal

kinyújtotta a kezét. – Kérem, nővér, adja át a kulcsát!

6. FEJEZET

Olyan volt minden, mint egy lidércnyomásos álomban… Hiszen Philip nem hihette,

hogy neki bármi köze is lehetett a hiányzó morfiumhoz! De amikor átadta neki a kulcsot, csak kurtán megköszönte, és besietett a házba, ahol már várták a betegei. Beth két lépéssel mögötte, emelt fővel.

Julia Roger Moffat fölé hajolt. A fiatalember mélyen aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A lány felsóhajtott. Bárcsak ő is becsukhatná így a szemét, és megfeledkezhetne mindenről, ami körülötte van!

A kórházban már minden a szokásos szervezettséggel történt. Rogert bevitték a röntgenbe, majd a műtéti előkészítőbe.

– Ugye hamarosan meglátogat engem? – búcsúzott Roger Juliától, aki bátorítólag intett a fiatalembernek.

Csak ekkor jutott eszébe Philip kérése. A történtek után azonban el sem tudta képzelni, hogy teljesítse. Sietve ment végig a hosszú folyosón a kijárat felé. De akár akarta, akár nem, Richard Parnellre kellett gondolnia, aki várta a fiát. A beteg végül is nem tehet semmiről, vélekedett Julia, és léptei már nem voltak olyan magabiztosak. Richard Parnell aggódni fog, ha senki nem értesíti…

– Richard Parnell doktorhoz szeretnék bemenni néhány percre – hallotta Julia a saját hangját.

A portásfülkében ülő nő meglepetten pillantott fel a határozott hang hallatán. Julia látta tekintetében a megdöbbenést, de aztán azonnal megértette az okát. Még mindig az öreg farmert viselte, és az elpiszkolódott pólót. Ösztönösen a hajához nyúlt. Sötét hajfürtjei kusza összevisszaságban omlottak a vállára.

– Kit szabad bejelentenem? – Julia Dawson nővér vagyok. Az imént kísértem ide egy súlyos sérültet. – Felmehet, nővér! De nem kellene felvennie egy köpenyt? – Köszönöm. Én sem szívesen mennék be a beteghez ebben az öltözetben. – Telefonálok a nővérszobába, készítsenek ki egy köpenyt magának. Itt menjen vissza,

és a második ajtó balra. Julia megköszönte, és pár perccel később bekopogtatott Richard Parnell

betegszobájába. Már nyugodtabbnak érezte magát, és gyorsan túl akart lenni a megbízatáson.

Az idősebb Parnell doktor az ágyban feküdt, és olvasott. Julia meglepődve látta, hogy hajdan fekete haja szinte teljesen megőszült. Egy hajtincs a homlokába hullott. Sötét keretes papaszemet viselt. Amikor alany közelebb lépett hozzá, levette a szemüveget, és figyelmesen nézett Juliára.

– Azt mondták, hogy egy nővér j ön látogatóba hozzám, de maga inkább úgy fest, mint egy orvosnő. Remélhetőleg nem azért jött, hogy megvizsgáljon'. Úgyis mindjárt jön a fiam, és…

– Parnell doktor – szakította félbe a lány –, én Julia Dawson nővér vagyok. – Közelebb lépett az ágyhoz. – Valóban orvosi köpeny van rajtam, itt kaptam kölcsön. Körülbelül egy órával ezelőtt érkeztem Ide a mentővel, egy fiatalembert kísértem el, aki hegymászás közben szerencsétlenül járt. A saját ruhám a mentés során bepiszkolódott. Ezért van rajtam most orvosi köpeny. – Kicsit bátortalanabbul folytatta. – Az ön fia kért meg arra, hogy adjak át egy üzenetet. Ma csak később tud jönni, mert még rendel. És ezzel már itt sem vagyok, – Megfordult, és az ajtó felé sietett.

– Azt mondta, Dawson? Nem ismerem én magát? Maga ugye Angela leánya? – Richard Parnell hangja izgatottan csengett.

Julia lassan megfordult. – Ó igen. – Gyakran hallotta, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz! – Nem tévedett, Parnell doktor – mondta Julia nyugalmat erőltetve magára – Angela Dawson az édesanyáin volt.

Az öregúr rámosolygott. – Volna még számomra néhány perce? Szeretnék kicsit beszélgetni magával. Még jól

emlékszem arra az időre, amikor az édesanyja sokat mesélt magáról.

Julia kissé vonakodva közelebb jött. Leült az ágy melletti székre. – Ha nem tévedek, akkor most nálunk dolgozik. Elégedett a körülményekkel? Julia mély lélegzetet vett. – Szeretem a hivatásomat – válaszolta, és Parnell szemébe nézett. Jóképű férfi lehetett

annak idején, állapította meg önkéntelenül. Parnell doktor elnevette magát. – Ez aztán diplomatikus válasz! Ebben is hasonlít az édesanyjára. Angela sem

válaszolt egyenesen soha, semmire… – Jól ismerte ön az édesanyámat? – kérdezte a lány. Igyekezett, hogy hangja közömbös

maradjon, de nem volt benne biztos, hogy ez sikerült is, hiszen lelke mélyéig felzaklatta a találkozás. Ha igaz, amit rebesgetnek, az édesanyja szeretőjével beszél… Ijedten látta, hogy Parnell arcáról eltűnik a barátságos mosoly.

– Ridgedale kis hely – mondta Parnell erőtlen, vontatott hangon mindenki mindenkit Ismer, és az emberek sokat beszélnek… így van ez vidéken mindenütt. Az embereknek szinte nincs is magánéletük – vagy legalábbis üresnek érzik a saját életüket. Ezért gonosz, kaján élvezettel vájkálnak mások életében. – Fáradtan megvonta a vállát. – De beszéljen inkább magáról, Julia! Magának volt ereje hozzá, és elment innen. De miért jött vissza?

– Csak átmenetileg vagyok itt – felelte a lány kitérően. – November végén elfoglalom új állásomat Párizsban.

– Párizs! – Parnell szeme felragyogott. Julia most vette csak észre, hogy Philipnek is éppoly barna szeme van, mint az édesapjának. Ahogy most visszaemlékszik, Howard semmiben sem hasonlított rá. – Párizs csodálatos város. Ha már egyszer megszokta ott az életet, nem fog visszakívánkozni ide…

Az öregúr mosolygott, és halkan zümmögni kezdett egy ismert melódiát a párizsi szerelemről. De amint az ajtóra nézett, a dal hirtelen elhalt az ajkán. Julia megfordult.

Magas, elegáns hölgy állt az ajtóban. Úgy jött be, olyan észrevétlenül, hogy sem Parnell doktor, sem Julia nem hallotta meg az ajtónyitást.

– Richard – szólt a hűvös hang, és a hölgy homlokon csókolta Parnell doktort már olyan jól érzed magad, hogy énekelni is van kedved? – Mrs., Parnell rosszallóan nézett a férjére, és megcsóválta a fejét. Aztán Juliához fordult.

– Doktornő – kezdte szemrehányóan – megfeledkezett arról, hogy mit mondott a főorvos úr?! A férjemnek teljes nyugalomra van szüksége!

Mielőtt még Julia védekezhetett volna, a háttérben megszólalt Philip hangja: – De anya, hiszen ő Julia Dawson! Meséltem neked arról a fiatalemberről, aki balesetet szenvedett a hegyek között, és Julia kísérte ide a mentőn.

– Persze, persze. – Mrs. Parnell udvariasan mosolygott. Majd ismét a férjéhez fordult. – A mai bridzspartim elmarad. Ezért felhívtam Philipet, és megkértem, hozzon el magával. Örülsz nekem, drágám?

– Hogyne örülnék, szívem. – És Parnell doktor kötelességtudóan mosolygott a feleségére.

Julia kínosan feszengett a családi jelenet közben. Gyorsan felállt, és távozni készült. – De hát a kocsija a klinika parkolójában áll! Majd én hazaviszem magát – mondta

Philip, és kivette zsebéből az autókulcsot: – Nem, köszönöm! – hárította el az ajánlatot a lány. – Nem szeretném ezzel fárasztani.

– Kérem, maradjon még egy kicsit, nővér – fordult feléje Mrs. Parnell is –, aztán együtt mehetünk vissza Ridgedale-be.

A lány engedelmeskedett, és visszaült a székre. A percek végtelen lassúsággal múltak. A légkör feszült volt, és az idősebb Parnell doktor is fáradtnak, kimerültnek látszott.

Néha egy-egy hosszabb pillantást vetett a fiatal lányra, de nem szólt semmit. Egy idő múlva ásított.

– Már fáradt vagy, drágám – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Mrs. Parnell. – Mi most elmegyünk, és én majd utasítom az éjszakás nővért. – Parnell doktor beletörődően bólintott. Búcsúzóul rámosolygott Juliára. Kedves, bensőséges mosoly volt, s a lánynak megmelegedett tőle a szíve…

Hazafelé menet Julia Philip mögött ült a hátsó ülésen. Mrs. Parnell szakadatlanul csevegett, választ azonban nem várt senkitől. Julia így nyugodtan becsukhatta a szemét, és elszigetelte magát a külvilágtól. Hamarosan elérték Ridgedale-t. A lány csodálkozott, mert Philip nem állt meg a poliklinika előtt, hanem továbbhajtott Parnellék villája felé.

Julia most közvetlen közelből látta a hatalmas épületet. Annak idején Ridgedale-ben nagy feltűnést keltett a skandináv stílusban épített villa, amely olyannyira eltért a helyi építkezéstől. A villához elöl hatalmas veranda csatlakozott, kényelmes székekkel és asztalokkal. A fakorlátot fehérre festették, akárcsak az emeleti ablaktáblákat. Julia felfedezett egy terméskövekből rakott szabadtéri tűzhelyet is, amelyet nyilván gyakran használtak.

– Jöjjön be, Julia – szólt hozzá Philip igyunk egy sherryt – Igen, én is kérem – erősítette meg a meghívást Mrs. Parnell. – Szeretném megmutatni a házat.

Alighogy beléptek, Mrs. Parnell javasolta, hogy sétáljanak körül. Julia beleegyezőleg bólintott, és követte az asszonyt, aki joggal lehetett büszke ízlésesen berendezett otthonára. Ám Juliát valami feszélyezte. Megérezte, hogy Philip anyja nem csupán úgy fogadta itt őt, mint a férje egyik alkalmazottját. Vajon mi lehetett ennek az oka? Hogy Howard egykori barátnője volt, vagy hogy Angela Dawson lánya?!

Tétován elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és figyelmét ismét a háznak szentelte. Udvariasan megdicsérte a helyiségek berendezését, és Mrs. Parnell cserébe megajándékozta legbájosabb mosolyával. Együtt sétáltak ki az első emeleti nagy erkélyre. Odakinn már sötét volt, és csupán egy-két ház ablakából szűrődött ki világosság.

– Emlékszem, hogy annak idején Howard barátnője volt – szólalt meg váratlanul a mélységes csendben Mrs. Parnell.

– Igen – fordult feléje Julia. – Szoros kapcsolat volt? – Mrs. Parnell fegyelmezett arccal tette fel tapintatlan

kérdését, a hangja azonban elárulta, hogy korántsem olyan nyugodt, amilyennek látszani szeretne.

– Szép, tiszta kapcsolat volt – válaszolta Julia. – Én szerettem Howardot… a magam módján – tette hozzá megfontoltan. – Howard és én nagyon közel álltunk egymáshoz, és amikor meghalt… Sokáig nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. – Amikor elhallgatott, és felemelte a tekintetét, könnyeket látott csillogni Mrs. Parnell szemében.

Később megtekintették a mellékhelyiségeket is. Fürdőszobából különösen nagy választék volt a Parnell-villában. Mindegyik más. és más pasztell színárnyalatban pompázott, szikrázóan fényesek voltak a sárgaréz fogantyúk és csaptelepek. Mrs. Parnell elmesélte, hogy az alagsorban szauna, úszómedence és edzőterem is található.

A lány csodálkozása egyre jobban nőtt. Most már értette, miért mondták a helybeliek, hogy a ház olyan, mint valami sporthotel. Elbámult a fényűzésen, amellyel Parnellék berendezték a házat, és önkéntelenül is eszébe jutottak nagyanyja szaval, aki az effélét röviden csak „újgazdag módi”-ként emlegette…

Kőrútjuk végeztével visszatértek a nagy szalonba, és Mrs. Parnell hellyel kínálta Juliát az óriási bőrkanapén. Philip egy pohár pezsgőt hozott a leánynak. Julia csodálkozva nézett rá: – Mit ünnepelünk?

Philip rejtélyes arcot vágott. – Ritka eseményt – mondotta aztán mosolyogva, s hogy a lány továbbra is értetlenül

bámult rá, hozzátette: – Nem túl gyakran fordul elő, hogy a Dawson család egyik tagját itt üdvözölhetjük nálunk! – És az édesanyjának is nyújtott egy pohár pezsgőt.

Julia ivott egy kortyocskát. – Ugye az anyám látogatására gondol? Mrs. Parnell megköszörülte a torkát. – Én annak idején nem részesültem abban az élvezetben, hogy megismerhettem volna

az édesanyját – mondta, és visszatette a tálcára a poharát, – Én akkor éppen mindig úton voltam, amikor 6… meglátogatott bennünket. – Felemelkedett a karosszékből. – Elnézését kérem, Miss Dawson, de nagyon fáradt vagyok, és szeretnék visszavonulni.

Philip az ajtóig kísérte az anyját, és jó éjszakát kívánt neki. Amikor visszatért a lányhoz, ingerültnek és sértődöttnek látszott. Szeme dühösen villant rá.

– Látja, ez fölösleges volt, Julia! Magának nincs joga megsérteni az anyámat a saját házában!

– Nem szándékosan tettem – védekezett felháborodottan Julia. – A társalgásból következett, hogy szóba hoztam az anyámat. – Felkapta a fejét, és ingerülten nézett szembe Philippel. – Csodálom, hogy éppen ön lép fel a tisztesség és a helyes viselkedés bajnokaként! Már megfeledkezett arról, hogyan bánt velem a nyilvánosság előtt még csak néhány órával ezelőtt?!

– Mi egyebet tehettem volna? Annyi bizonyos, hogy valaki kinyitotta a méregszekrényt, és morfiumot csent el belőle. Nem maradhat a kulcs magánál, amíg nem győződtünk meg az ártatlanságáról.

– És mi van Beth Summerskill kulcsával? – A lány ingerülten ugrott fel a helyéről. – Beth már évek óta dolgozik a poliklinikánkon, soha semmi mulasztás nem terhelte,

és teljes bizalmunkat élvezi. – És én? – Julia arca kipirult a felháborodástól, – Én pedig Dawson vagyok! Ugyan, ne

kerülgesse a kását! Nagyon is jól megértettem! Philip a lány vállára tette a kezét, és komolyan a szemébe nézett. Arcán már nyoma

sem volt az ingerültségnek és a dühnek. Pillantása gyengéden és szeretetteljesen pihent meg a lány kipirult arcán. Éppen ilyen volt akkor is, amikor megcsókolta – éledt fel Juliában az emlék. Ismét érezte az ajkát az ajkán, és egész testében megborzongott.

Kiszakította magát a férfi karjából és az ajtóhoz menekült. Philip azonban utánament, és a dereka köré fonta a karját. Maga felé fordította a lányt, és felemelte az állát.

– Kérem, ne menjen el, Julia – mondta csendesen. – Próbálja megérteni a viselkedésemet. Nem tehettem másként. A többiek miatt. Ne vegye ezt részemről bizalmatlanságnak. Magához és hozzám ennek nincs semmi köze. A mi kapcsolatunk …

– A mi kapcsolatunk! – Julia felkacagott. – Kőztünk nincs semmiféle kapcsolat, ha úgy bánik velem, mint egy bűnözővel, akitől óvni kell a többieket! Ezért le is mondok az állásról a Parnell-klinikán! Ne én legyek az, aki megrontja a többiek jó erkölcseit! Vegye tehát tudomásul a felmondásomat, uram! Felőlem akár írásban is megkaphatja, ha fontosnak tartja!

? Amikor Julia másnap reggel felébredt, mindjárt érezte, hogy nincs minden rendben.

Kellemetlen nyomást észlelt gyomra tájékán az idegességtől. Egy darabig a fehér mennyezetre függesztette a tekintetét, és felidézte, mit tett és mit mondott Philip. Még most is elöntötte arcát a vér, olyan megalázónak érezte ezt a bizalmatlanságot. Nem, semmiképpen sem tud tovább együtt dolgozni Parnell doktorral!

Kiugrott az ágyból, és felkapta a köntösét. Legjobb lesz, ha még reggeli előtt nekiül, és megírja a felmondását. Kesernyés mosollyal ismételte el magában az oly tökéletesen megfogalmazott alkalmaztatási szerződést. Hasonló hangnemben fog ő is írni, követni fogja Parnellék emelkedett stílusát. Nagymamának igaza volt! A Parnell család tipikus újgazdag família – hencegő és önhitt.

Eddig jutott el a gondolatmenetben, amikor megszólalt a telefon, és a lány felvette a kagylót. Hirtelen visszaült az ágyára. A telefonból – nem tévedés! – Philip Parnell hangja hallatszott.

– Julia, beszélnünk kell egymással! – Tegnap este már mindent megtárgyaltunk. Nincs mit hozzátenni. Csodálkozom,

hogy merészel itthon felhívni! – Visszafeküdt az ágyára, és bosszankodott azon a furcsa érzésen, amely most hatalmába kerítette. Philip hangja kissé fátyolosan csengett, és jobban felkavarta, mintsem szerette volna.

– Csak azt szeretném mondani, hogy félreérthető, ha ma nem jön be. Mindenki azt fogja hinni, felmondtam magának. Sokkal okosabb, ha itt marad nálunk, és így lesz alkalma elhárítani magáról a gyanút, amibe keveredett,

– Hogyan mondta, Parnell doktor?! – Julia hangja a felháborodástól élesen csengett. – Nekem nem kell semmit elhárítanom! Talán majd magától megoldódik a dolog, és tisztázódik, hogyan tűnt el a morfium. De én ebben nem fogok együttműködni magával, abban biztos lehet!

– Megértem az álláspontját, de akkor is rá kell jönnünk, ki vitte el a morfiumot. Még soha nem fordult elő ilyesmi.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy a klinikáját rossz hírbe kevertem? – kérdezte csípősen Julia.

A férfi hangja komolyan csengett. – Kérem, hallgasson meg, Julia! Ha a klinika egyik dolgozója vitte el a morfiumot,

akkor magunk között elintézhetjük a dolgot, és nem kell értesítenünk a rendőrséget. Ha azonban maga nem jön többet, akkor nem marad más hátra számomra, mint…

Julia figyelmesen követte a férfi okfejtését. Aztán csak ennyit mondott: – Szóval vissza kell mennem… Ahogy látom, nincs más választásom – - tette hozzá lassan.

– Örülök, hogy egyetért velem, Julia. Tegnap este már nem lehetett magával értelmesen beszélni. Mondja, miért rohant el? Aggódtam maga miatt.

– Köszönöm, de elboldogulok magam is – válaszolta némi öntudattal Julia. A férfi kis ideig hallgatott. Aztán némi torokköszörülés után csak ennyit mondott: –

Rendben, akkor várom magát a holnapi rendelésre. – Ott leszek! Hiszen mondtam már, nincs más választásom. – És ezzel letette a kagylót. Julia mégis kicsit idegesen lépett be a poliklinika kapuján. Beth Summerskill még nem

volt ott, ezért sietve ment a nővérszobát, hogy átöltözzön. A félig nyitott ajtó mögött valaki csendesen dúdolgatott. Julia egy pillanatra megállt, mielőtt belépett volna. Aztán hirtelen kitárta a zajtalanul nyíló ajtót.

Egy gömbölyded fiatal nő mosolygott rá. Tarka virágos kismamaruhát viselt, és Juliához lépett.

– Helló! Jill Sharpe vagyok. Bizonyára maga helyettesít engem. Nagy kő esett le Julia szívéről. Egy pillanatig attól tartott, hogy a morfium tolvajt érte

tetten újabb akciója közben. Megkönnyebbülten mosolygott a barátságos fiatal nőre. – Igen, Julia Dawson vagyok. Hogy érzi magát? Jill ránevetett. – Köszönöm, pompásan! Nemsokára jön a baba. Éppen kávét készítettem.

Megkínálhatom egy csészével?

– Köszönöm, elfogadom. – Julia leült, és néhány perc múlva a két nő már meghitt beszélgetésbe merült. A poliklinikáról csevegtek, és természetesen Philip Parnellről is.

– Bizonyára hiányzik neki London – mondta Jill. – Ó, ha az embernek dolga van, akkor igazán nem rossz itt! Én határozottan élvezem,

ha időnként hátat fordíthatok a nagyvárosnak! Ridgedale és a tóvidék mindig megér egy utazást.

– Igaz! És ha visszajön a barátnője a szabadságáról, akkor éppen nem hiányzik majd neki se semmi…

– Ezek szerint van itt egy barátnője – jegyezte meg közömbös hangon Julia, és titokban átkozta magát a kíváncsisága miatt.

– Igen. Dr., Fiona Mackintosh, az édesapja asszisztensnője. Remekül megértik egymást. Ha Philip Parnell hazajön Ridgedale-be, mindig elviszi szórakozni a doktornőt, és Fiona is gyakran utazik fel Londonba «kendre.

Julia kiitta a kávéját. – Akkor még mindig szabadságon van a doktornő… – Csak volt. Tegnap este érkezett meg. Ma már valószínűleg be is jön dolgozni. – Éppen jókor! Parnell doktornak úgyis annyi dolga van, és most még az édesapjával

is törődnie kell. Mindennap bemegy Kendalba, a kórházba. – Julia maga sem tudta, miért mondja ezt. Hiszen a férfinak arra is akadt bőven ideje, hogy elvigye vacsorázni, kirándulni, s hogy teljesen felfordítsa az ő kis világát…

A folyosóról gyors léptek hallatszottak. Jill felnézett. – Ez biztosan ő – mondta Juliának. – Megígérte nekem, hogy még a rendelés

megkezdése előtt megvizsgál. Philip üdvözölte a két nőt, és megkérte Juliát, segédkezzen neki. Miután alaposan

megvizsgálta a kismamát, elégedetten mondta: Maga olyan erős és egészséges, Jill, hogy az irigylésre méltó. Maga és a baba miatt szerencsére nem kell aggódnom! – És rámosolygott a fiatalasszonyra.

– Nagyon köszönöm, doktor – nevetett Jill boldogan – jól is érzem magam. Persze egy kicsit már nehezebben mozgok, de annyi baj legyen! Most pedig sietek haza, hogy tisztességes reggelit adhassak az uramnak. Mindig farkaséhes, ha reggel bejön az istállóból. Még nincs fejőgépünk.

Philip elköszönt Jilltől, és az ajtóig kísérte. A mosoly még akkor is ott ült az arcán, amikor visszatért Juliához.

– Ez a nő kincset ér – jegyezte meg elismerőleg. – Azt hiszem, minden különösebb nehézség nélkül fogja megszülni a kisbabát, aztán néhány órával később felkel, és ott folytatja, ahol abbahagyta a szülés előtt…

Julia bólintott. – Igen, ezt én is így látom. – Kicsit elfogódottan érezte magát most, hogy Jill elment, és

ismét kettesben maradt Philippel, – Bizonyára igen örül annak, hogy egy ennyire megbízható munkatársa van itt, az ambulancián, mint Jill Sharpe. – Nem nézett a férfira, miközben beszélt.

– Julia! A lány felemelte a fejét, és Philipre nézett. A férfi most fáradtnak és kimerültnek

látszott, mintha keveset aludt volna az éjszaka. – Szeretném, ha tudná, hogy én százszázalékosan megbízom magában! Mihelyt ez a

morfiumhistória tisztázódott… Ebben a pillanatban valaki nagy lendülettel kitárta az ajtót, és Beth Summerskill

titokzatos arccal kiáltotta: – Jó reggelt mindenkinek! Nézzék csak, kit hoztam magammal! – És előrebocsátotta a vendéget.

– Fiona! És Julia látta, hogyan ragyogott fel Philip arca, amikor Beth mögül előlépett az apró

termetű, vörös hajú doktornő… Hirtelen nagyon idegennek érezte magát itt. És végig kellett hallgatnia, amint Fiona elmeséli skóciai élményeit, hallani Beth Summerskill lelkes felkiáltásait, látni Fiona leplezetlen örömét, hogy ismét itthon lehet… Igen, igen, remekül érezte magát, pompásan pihent – de a legszívesebben mégiscsak itt van, a Parnell-klinikán…

Julia szívét szomorúság töltötte el. Hiszen ő is szívesen dolgozott együtt Philippel, ő is szeretett itt lenni, a többiek azonban mindig éreztették vele, hogy kívülálló, idegen…

– Julia! – A lány kényszeredetten mosolygott. Hát mégsem feledkezett meg rója a férfi?!

– Hadd ismertessem meg Fiona Mackintosh doktornővel, ő a klinikánk segédorvosa. – Philip udvariasan mosolygott a bemutatásnál. A fiatal orvosnő nagyon vonzó teremtés volt. Mint általában a vörös hajú nők, finom csontú és apró termetű volt. Nagy, zöld szeme sejtelmesen csillogott a hosszú, fekete szempillák alatt. Korát aligha lehetett megítélni – lehetett harminc vagy harmincöt éves, ám ha valaki azt állítja, huszonöt, Juliát az sem lepte volna meg. Fiona Mackintosh azok közé az irigylésre méltó nők közé tartozott, akik hosszú ideig megőrzik fiatalos szépségüket.

A két nő kezet nyújtóit egymásnak, és Fiona megkérdezte Juliát, hogy érzi magát Ridgedale-ben és a Parnell-klinikán.

– Én itt születtem, és itt nőttem fel – mondta Julia, – London nekem tulajdonképpen nem is nagyon hiányzik.

– Ó! – Fiona csodálkozva húzta fel a szemöldökét. – Most jöttem, rá, miért volt olyan ismerős a neve! Hát persze, a Dawson családhoz tartozik, ugye?

– Igen. Fiona kérdő pillantást vetett Philipre. Nem volt nehéz kitalálni, mire gondolt a

doktornő. Különösnek találta, hogy egy Dawson a Parnell klinikán dolgozik… Megérkeztek az első betegek, és Julia örült, hogy elhagyhatta a bizalmas kis

társaságot. Bement a laborba, és berakta a műszereket a sterilizátorba. Ezernyi gondolat rajzott a fejében. Valóban csak tegnap történt, hogy Philip a karjába zárta, és forrón megcsókolta? Ó, milyen ostoba is volt ő!

Fehér gőz szállt fel a sterilizátorból, és égette Julia szemét, amint kesztyűvel-fogóval felszerelkezve kiszedegette a csíramentesített műszereket, és óvatosan egy zöld kendőre rakosgatta.

– Nővér, tudna nekem asszisztálni? – Philip belépett a laborba, és meglátta, hogy Julia a szemét törölgeti.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva. A hangja lágyan és barátian csengett. És lassan közelebb jött.

– Ó nem, nincs semmi baj! – felelte sietve Julia. – Csak gőz ment a szemembe. Azt hiszem, nem zár jól a gumitömítés, ott szökik a gőz… – Arcán egy vonás sem mozdult, de az egész belseje remegett. – Rögtön megyek – mondta sietve, és még egyszer leszárította a szemét meg az arcát. A pír azonban nem tűnt el az arcáról még akkor sem, amikor követte Philipet a rendelőjébe, és üdvözölte az ott várakozó fiatal anyát.

7. FEJEZET

A következő hetekben Julia ügyelt arra, hogy lehetőleg kitérjen Philip útjából. Minden olyan alkalmat került, amikor kettesben maradt volna vele. Természetesen a Parnell – klinika sem volt mentes a pletykálkodástól, s így Julia hamarosan megtudta, hogy Fiona Mackintosh a Parnell-villába költözött, s ott fog lakni, míg el nem készül a saját házacskája.

A morfiumlopást még mindig nem derítették fel, az esemény keltette izgalom hullámai azonban már elültek. Sőt úgy tűnt, már mindenki megfeledkezett róla. Még Beth Summerskill is barátságosabb lett, s egy napon még azt is megkérdezte, hogy érzi magát Julia a Parnell-klinikán.

– Azt hiszem, jól beilleszkedtem – válaszolta meglepetten Julia. – Beletelt egy kis időbe, de most már igazán szívesen vagyok itt.

Beth bólintott. – Igen, minden új munkahelyet meg kell szokni. Kezdetben a doktornőnek sem volt túl

könnyű dolga. De mióta a fiatal főnök törődik vele, azóta megy minden, mint a karikacsapás.

– Ebben nem is kételkedem – mondta Julia, és minden figyelmét a beteglapokra fordította.

– Ó, én úgy szeretném, ha összeházasodnának – folytatta Beth, és vágyakozóan nézett ki az ablakon.

Most Julián volt a sor, hogy meglepődjék. – Hát ilyen szoros kapcsolat van kettőjük között? – Igen! – Beth hevesen bólogatott. – Nemrég találkoztam velük Castle Howe-ban. Mrs.

Parnell társaságában voltak, és igen boldognak látszottak. A szüleimmel egy közeli asztalnál ültem, és… Nővér, rosszul érzi magát?

Julia felállt. – Egy kis friss levegőt szívok – mondta. Futólag biccentett Bethnek, és gyorsan

elhagyta az épületet. A legkevésbé sem óhajtotta hallani Beth Summerskill részletes beszámolóját Philip Parnell és a szép doktornő regényéről…

Beült a kocsijába, és hazahajtott. A falevelek már sárgulni kezdtek, közeledett az ősz, s vele a búcsú Ridgedale-tól és Philiptől. Még néhány hét, és már nem látja többé…

Bekanyarodott a ház elé, s meglepődve fékezett. A kocsibehajtó szélénél egy sötétkék Mercedes állt, mellette a tulajdonosa, aki érdeklődéssel szemlélte a patinás épület repkénnyel benőtt homlokzatát. Philip Parnell…

– Ezt nevezem meglepetésnek! – szólt Julia, és kidugta a fejét a kocsi lecsavart ablakán. – Minek köszönhetjük a látogatást? – A hangja kissé gúnyosan csengett, de ki sejthette volna, hogy milyen hangosan dobogott a szíve…

– Orvosként jöttem – közölte egyszerűen Parnell. és lehajolt a kis Mini Morrishoz. – Ugye tréfál? – Julia kiszállt a kocsiból, és becsapta maga mögött az ajtót. – Hiszen

tudja, mi a véleménye nagyanyámnak a Parnell-klinika orvosairól. – Hogyne tudnám. Mégis az a véleményem, rá kellene beszélni az öreg hölgyet a

gyógykezelésre. Julia kétkedően vonta meg a vállát. – Elhiszem, Parnell doktor, de ahogy én ismerem a nagyanyámat, inkább szenved,

mintsem hogy hűtlen legyen az elveihez. – Majd meglátjuk – mondta Philip derűsen. – Ha akarok, tudok én nagyon is

diplomatikus lenni… – Rendben van, de aztán ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem… Bementek a házba, és először Mrs. Wilsonnal, a gondozónővel beszéltek.

– Gyakran elviselhetetlen fájdalmai vannak – vallotta be Mrs. Wilson – de makacsul vonakodik bevenni bármiféle gyógyszert, s leginkább a fájdalomcsillapítók ellen tiltakozik. Kinyitotta a nappali ajtaját, és előreengedte Philip Parnellt. Julia kisvártatva követte, Mrs. Wilson azonban már nem kockáztatta meg a csatlakozást.

Félelme nem volt alaptalan. Mrs. Dawson arca semmi jót nem ígért, amikor meglátta Philip Parnellt.

– Mondja, fiatalember, nem hoztam már egyszer elég érthetően a tudomására, hogy fütyülök a segítségére?! Van gondozónőm. Mrs. Wilson – kiáltotta dühösen, és fenyegetőleg' hadonászott a botjával. – Mrs. Wilson, azonnal jöjjön ide!

Philip ügyet sem vetve a fogadtatásra, leült az idős hölgy mellé. – Mrs. Dawson. megkérdezhetem, szokott csukamájolajat szedni? Nagyon jó hatással

van a gyulladásos folyamatokra… – Már akkor szedtem csukamájolajat, amikor maga még a világon sem volt –

szakította félbe ingerülten Mrs. Dawson. – A kortizonszármazékokat pedig olyannyira elítélem, hogy ne is próbálkozzon ilyesmit rendelni nekem. Már az elhunyt férjemnek is megmondtam…

– De Mrs. Dawson. ez nem is állt szándékomban – vetette közbe Parnell sietve. – Bár én nem ítélem el mindenestül ezeket a gyógyszereket. Vannak olyan esetek, amikor igen jó hatásuk van. – Látva Mrs. Dawson arcán a visszautasítást, sürgősen folytatta: – Nem is ezt akartam önnek javasolni. Én vízgyógyászattal, masszázzsal, gyógytornával próbálkoznék.

Mrs. Dawson most először mutatott némi érdeklődést. – Vízgyógyászat? Mi a csuda az? És mit lehet tőle remélni? – Kíváncsian függesztette a

tekintetét Parnellre. – Nos, hallottam, hogy ön valamikor igen jól úszott, Julia elmosolyodott. Philipnek

igaza volt. Nagyanyja már kislány korában kiváló úszó volt. A padláson egy dobozban még megvoltak az érmei, amelyeket az úszóversenyeken nyert.

Mrs. Dawson hunyorított. – Hát igen, akad még egypár ember itt, aki emlékszik rám. Gyermekkoromban nem

akartam elmaradni a bátyám mögött, én is vele tartottam, amikor úszni ment. Télen-nyáron egyaránt lejártunk a tóhoz. – Mrs., Dawson arca ismét elkomorodott. – De ez már mind elmúlt. Vagy talán arra gondol, hogy most is elvonszolom magam a tóhoz, és úszni fogok a hideg vízben?

– Erről szó sincs! – Philip mosolygott. – Sokkal jobb ötletem akadt. Fűtött uszodánk van. Julia elhozhatná hozzánk, és ismét úszhatna. A víz és a mozgás minden bizonnyal jót tenne önnek.

– De én már évek óta nem úsztam! – tiltakozott Mrs. Dawson. – A fiam halála óta. – Juliára nézett. – Mit szólsz hozzá?

Julia mosolygott. – Nagyon jónak találom az ötletet, nagymama! Az úszást nem lehet elfelejteni… és te

még csak hetvenkilenc éves vagy – tette hozzá vidáman. – Hetvennyolc – igazította ki az unokáját Mrs. Dawson, és szigorúan nézett Juliára. A

legutolsó születésnapját szándékosan nem vette figyelembe… Parnellék uszodájának rendszeres látogatása valóban nagyon jót tett Mrs.

Dawsonnak. Szinte megfiatalodott a meleg gyógyvíz jótékony hatásától. Sokat úszott, s ez hozzásegítette, hogy visszanyerje tagjainak régi hajlékonyságát és mozgékonyságát.

Julia örömmel látta nagyanyja állapotának javulását. – A kedélye is sokkal jobb – újságolta Philipnek –, mert lényegesen csökkentek a

fájdalmai. Már csak ritkán veszi kezébe a botot, és néha egészen egyenesen tartja magát.

– A lány szeme csak úgy ragyogott, ahogy Philipre nézett. – Ha az ember a medencében látja, azt hinné, egy fiatal lány úszik ott.

– Engem is örömmel tölt el, hogy sikeres volt a próbálkozásom – válaszolta a férfi, és leült a medence szélére Julia mellé.

A lány visszagondolt az elmúlt hetekre. Közte és Philip között minden megváltozott azóta, hogy a férfi elkérte tőle a méregszekrény kulcsát. A kölcsönös bizalom megrendült, és mintha láthatatlan fal emelkedett volna kettejük közé. Mégis voltak olyan pillanatok, amikor minden a réginek tűnt, mint most, az uszodában. Julia lopva a férfira nézett. Milyen vonzó, barnára sült és kisportolt… Önkéntelenül végigpillantott saját magán is. Egyszerű fürdőruhát viselt, sem mély kivágás, sem feltűnő szín vagy szabásvonal nem hívta fel alakjára a figyelmet. De hát nem is azért volt itt, hogy saját szórakozását keresse. Nagyanyjának segített az öltözködésnél és vetkőzésnél.

Nézzük meg, mit csinál a páciensünk! – javasolta Philip, és felállt. Kinyújtotta a kezét, hogy segítsen Juliának. Érintésére a lány összerezzent, a férfi pedig elmosolyodott. – No lám – mondta tréfásan –, és én már azt hittem, hogy minden érzelem kiveszett magából, és jégcsappá változott… Örülök, hogy nem így van! Jöjjön be maga is a vízbe!

Julia a medence túlsó vége felé nézett, amerre most Philip hosszú karcsapásokkal úszott. Mrs. Dawson átengedte magát a vízsugarak kellemes hatásának, és lecsukott szemmel támaszkodott a medence szélének. Julia Philip felé úszott. Philip nem tudja, mennyit kellett győzködnie nagymamát, míg végre beadta a derekát, és eljött Parnellék uszodájába. De megérte a fáradságot!

– Mi a terve ma estére? – kérdezte a férfi, és megfogta a kezét. – Ma estére? Kendalba megyek, és meglátogatom Rogert. – Julia megtartotta ígéretét,

és már több ízben meglátogatta a fiatal hegymászót – Már megint? – nevetett Philip. – Elkényezteti!

– Nincs senkije, aki törődne vele. – Rendben van, akkor beviszem a kórházba. Apámat is meglátogatjuk, utána meg

eszünk együtt valamit. – És az esti rendelés? – Fiona egyedül is elboldogul. – Jól hallottam? Az én nevem hangzott el? – Egy vidám hang csendült fel mellettük a

medence szélénél. Julia a hátára fordult a vízen, és felnézett. A medence szélén Fiona állt. Hófehér

fürdőruhát viselt merész kivágással. Pompás, arányos alakja volt. Philip odaúszott hozzá. – Éppen most mondtam Juliának, hogy a ma esti rendelést egyedül is lebonyolíthatod,

Fiona. Juliának be kell mennie Kendalba, én pedig megígértem apámnak, hogy ma meglátogatom. Gondolom, nincs kifogásod ellene?

Fiona mosolygott. Vakítóan fehér gyöngyfogai voltak. – No és ha van? Philip egy kis fintort vágott feléje. – Nem hiszem el! Te vagy a világon a lehető legjobb és legelőzékenyebb kolléga. És

bizonyára azt sem szeretnéd, hogy a páciensek elfelejtsenek bennünket, ha az egész kővetkező héten távol leszünk, nem?

Julia is odaúszott a beszélgetőkhöz. – Mindketten elutaznak a jövő héten? – kérdezte. – Erről nekem senki nem szólt. – Semmi gond, Julia! Már mindent elintéztünk. Helyettesről gondoskodtunk. Az

állandó pácienseink is tudnak róla, és csak végszükség esetén jönnek be. Nyugodt hete lesz, Julia!

– Julia! – Mrs. Dawson szólította az unokáját, és a lány sietve úszott oda, hogy kisegítse a medencéből. Meglehetősen dühös volt, hiszen megint csak előfordult az, ami már többször is: késve vagy egyáltalán nem tájékoztatták olyan dolgokról, amelyekről szerinte tudnia kellett volna.

Miközben az öltözködésben segített a nagyanyjának, kintről hangos, vidám nevetést hallott. Úgy tűnt, Fiona és Philip remekül mulatott… Legszívesebben elhárította volna Parnell ajánlatát, és a saját kocsijával ment volna Kendalba. De akkor Philipnek megint csak lett volna oka arra, hogy őt kicsinyességgel vagy türelmetlenséggel vádolja. Nem, Philip semmiképpen sem sejtheti meg, milyen féltékeny… Féltékeny és nagyon kíváncsi. Feltétlenül meg kell tudnia, hová mennek azok ketten…

Egy órával később Philip mellett ült az autóban, útban Kendal felé. Minden bátorságát összeszedve megkérdezte Parnellt, hová készük – Nehogy azt gondolja, kíváncsiságból kérdezem – mondta sietve. – Természetesen ha titok, akkor nem firtatom.

Philip nevetett. – Ebben az utazásban nincs semmi titkolnivaló! Fiona bemutatkozó beszélgetésre

megy Londonba, én meg néhány betegemmel egyeztettem az időpontot. A társam, aki jelenleg a betegeimet kezeli, megkért, néhány napra menjek fel Londonba. Ez minden.

Julia nehezen palástolta meglepetését. – Hajói értem, Fiona el akar menni Ridgedale bői. – Mi ebben olyan meglepő? – csodálkozott Parnell. – Hiszen maga is Párizsba készül

innen! – Az igaz. De én azt hallottam, hogy a doktornő házat építtet itt. – Megváltoztatta a terveit, és eladta a félig kész házat. Az ötlet amúgy is kissé elsietett

volt. Hiszen Fiona még olyan fiatal. Az ő korában még nem szabad eltemetkezni egy olyan helyen, mint Ridgedale, Londonban megszerezheti a szakorvosi képesítését. Addig nálunk fog lakni, hiszen helyünk van bőven.

Juliának kellett hozzá némi idő, míg a hallottakat feldolgozta magában, – És maga mikor megy vissza Londonba? – kérdezte később.

– Mihelyt apám felépült. Feltételezem, hogy karácsonyig annyira rendbe fog jönni, hogy ismét munkába állhat. Persze kezdetben csak fél napra, nehogy újabb megrázkódtatás érje.

Karácsonykor, gondolta Julia, és megsajdult a szíve. Akkor ő már Párizsban lesz, s valószínűleg magányosan tölti majd az ünnepeket… Lopva Philipre pillantott. Nehéz lesz elfelejteni… De ő el fogja, el kell felejtenie! Csak ma még nem, gondolta, és lehunyta a szemét. Ma még élvezi az együttlétet Philippel…

– Nagyon hallgatag ma, Julia – jegyezte meg a férfi, és szelíden megérintette a karját. – Elgondolkoztam – válaszolta a lány, s a férfi könnyű érintésétől valami fájdalmas

gyönyörűség futott végig rajta. Először Rogert keresték fel az ortopédián, aki boldogan elmosolyodott, amikor

megálltak az ágya mellett, és Julia csokoládét meg egy krimit tett le a takarójára. A törése szépen gyógyult; és remélte, hamarosan elbocsátják az osztályról.

– Roger beleszeretett magába – állapította meg Parnell, amikor a hosszú folyosón az idősebb Parnell doktor szobája felé igyekeztek.

Julia elnevette magát. – Ó, hiszen túl fiatal hozzám! – Huszonegy éves. Maga pedig huszonöt – Én azonban a nálam idősebb férfiakhoz

vonzódom… – Ez megnyugtató, mert én meg a nálam fiatalabb nőket kedvelem.

Richard Parnell pompásan érezte magát. Sokat tréfálkozott, és egyáltalán nem látszott betegnek.

– Feltétlenül haza akarok menni – jelentette ki, és várakozó pillantást vetett a fiára. – Természetesen, apa – válaszolta Philip – . mihelyt visszajöttem Londonból! – Hosszú lesz ez a hét nekem, fiam sóhajtott Richard Parnell. – De talán Julia

meglátogat majd, ugye? Julia bólintott. Örült, hogy a Parnell és a Dawson család között dúló évtizedes

háborúság nyugvópontra jutott. Az persze egyáltalán nem volt biztos, hogy nagyanyja továbbra is hajlandó lesz-e eljárni az uszodába, ha Richard Parnell már odahaza tartózkodik…

Odakinn már besötétedett, amikor a parkoló felé sétáltak. A holdat nehéz esőfelhők takarták el. Philip néhány mérföld után lekanyarodott az országútról, és egy keskeny, kanyargós mellékútvonalon hajtott felfelé. Durván faragott terméskövekből rakott kis épület előtt állította meg a kocsit. Az apró ablakokból barátságos fény szűrődött ki. Philip a nehéz tölgyfa ajtó felé intett.

– Azelőtt pajta volt. Szeretek ide jönni – mondta, és kinyitotta Julia előtt az ajtót. A nyitott tűzhelyen tűz lobogott, és barátságos fénnyel árasztotta el a helyiséget.

Meghitt hangulat uralkodott a fagerendás ivóban, ahol többnyire a környékbeli farmerek fordultak csak meg. Most felnézlek, és barátságosan üdvözölték a belépőket, aztán többé ügyet sem vetettek rájuk. Philip megrendelte az italt, aztán letelepedett Julia mellé. Juliát meglegyintette valamilyen különös illat. A gerendákról csomókba kötött szárított növények függtek. A gyógynövények illata, a pattogó fahasábok gyantás füstje és az italok aromája kellemes hangulatba ringatta.

– Milyen romantikus hely! Hogyan fedezte fel ? – kérdezte a férfitól. – Még diákkoromban történt. Egyszer Howardot is elhoztam ide. Emlékszem. milyen

jól érezte magát. Julia meglepődött. – Én mindig azt hittem, hogy Howard és maga között nem volt különösebben

bensőséges viszony. Talán a korkülönbség volt az oka? Philip elgondolkodva ivott egy korty sherryt. – Howard sohasem beszélt erről magának? – Miről? – Arról, hogy féltestvérek voltunk. Az édesapánk nem volt ugyanaz. Julia hitetlenkedve nézett rá. – Richard Parnell nem a maga édesapja?! – De igen. Julia töprengett, összeráncolta a homlokát. – Howard nyolc évvel volt fiatalabb magánál. Akkor Howard apja… – … az anyám szeretője volt. Julia elmerülten forgatta kezében a sherrys poharat. Ez volt tehát az oka annak, hogy

a két testvér ennyire különbözött egymástól… – Ki tud erről? – kérdezte később. – Csak a legszűkebb család. Anyám nem is próbált meg semmit eltitkolni az apám

előtt. Howard apja az anyám fiatalkori barátja volt Amerikában, ott, ahol az anyám nevelkedett. Évente többnyire egyszer el is utazott Amerikába. És egy ilyen alkalommal történhetett meg, hogy a gyermekkori barátságból szerelmi kapcsolat lett. Azt hiszem, a szüleim házassága akkoriban futott zátonyra. Kérem, Julia, ne beszéljen erről senkinek sem!

– És nekem miért mondta el? – A lány hangja meghitten, bizalmasan csengett.

– Mert megbízom magában, és nem szeretném, ha titkok lappanganának a múltunkban. Szeretném, ha végérvényesen eláshatnánk a csatabárdot…

Julia ügy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. Jaj, csak el ne sírja magát! Philip bízik benne – ez a legszebb ajándék, amit csak kaphatott tőle… Látta, hogy a férfi egy kulcsot vesz ki a zsebéből. Megismerte. A méregszekrény kulcsa volt.

– Tessék, Julia, visszaadom! Szüksége lesz rá, amikor nem leszek itt. A lány még nem nyúlt a kulcsért. – Tudja már, ki lopta el a morfiumot? A férfi megrázta a fejét. – Csak annyi bizonyos, hogy a házból kellett lennie valakinek. – Honnan gondolja? – Julia eltöprengett. A szekrényhez csak Bethnek, Fionának,

Philipnek meg neki volt kulcsa… – És ez ínég nem minden. Valaki meghamisította a jegyzéket és a gyógyszerkönyv

bejegyzéseit is. – Hihetetlen! – Julia dermedten nézett a férfira. – igen, mégis így történt. Most már csak arra kell várnunk, hogy a tettes mikor követ

el valami hibát. Julia akaratlanul is arra gondolt, hátha Philip csak azért adta vissza neki a kulcsot,

hogy csapdát állítson? Megborzongott. A férfi olyan különösen nézett rá… A vendéglős hozta a megrendelt ételt. Szertartásosan tette le a fehérre gyalult asztalra

a gőzölgő tálat, és jó étvágyat kívánt. Némán ették a pompásan elkészített pástétomot. A lány fáradt volt, és kimerítették a váratlanul rázúduló újdonságok Parnellék családi krónikájából. Igen, hosszú volt ez a nap, és vajon mi mindenről nem tud még…

Hazafelé is alig szóltak egy-két szót egymáshoz. Philip megállította a kocsit a ház előtt. A nappaliban még világosság volt, s Julia hirtelen ötlettől indíttatva meghívta Philipet egy csésze kávéra. A férfi mosolyogva bólintott, és elfogadta a meghívást.

Együtt léptek be a házba. Julia kinyitotta a nappali ajtaját, és maga előtt betessékelte Philipet. A nyitott kandalló mellett, magas támlájú karosszékben ott ült Mrs. Dawson, és barátságosan intett feléjük.

– Jó estét, Parnell doktor! Milyen kedves öntől, hogy benéz hozzánk! Kérem, foglaljon helyet.

Julia megkönnyebbülten lélegzett fel. Ilyen udvariasnak és barátságosnak rég nem látta a nagyanyját.

Miss Simpsont megkérték, hogy készítsen kávét. Philip fesztelenül és vidáman csevegett Mrs. Dawsonnal, mintha soha nem is lett volna köztük semmiféle ellentét.

Félóra múltán Mrs. Dawson elköszönt a vendéglői, – Én most lefekszem – mondta mosolyogva. – Néhány héttel ezelőtt ehhez még segítségre lett volna szükségem. Most már egyedül is fel tudok kelni a karosszékből, el tudom látni magamat, nem vagyok mások támogatására utalva. De nemcsak testileg érzem jobban magamat, lelkileg is felszabadultabb vagyok. Jó éjszakát nektek is! – Az ajtó becsukódott mögötte, és Julia egyedül maradt Philippel.

– Meghódította a nagyanyámat – állapította meg a lány, és kissé odébb húzódott, amikor a férfi melléje ült. Philip nem szólt semmit, sötét szeme azonban melegen csillogott. Lassan közelebb húzódott a lányhoz, és Julia szíve eszeveszetten lüktetett. Mintegy kényszernek engedve hátrahajtotta a fejét…

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Julia összerezzent, és felugrott. Ki a csoda telefonál ilyenkor?! Fiona Mackintosh volt a vonalban, Philipet kereste. Állítólag egy sürgős beavatkozásra lenne szükség, és nem boldogul vele.

Philip átvette a kagylót.

– És miről van szó tulajdonképpen? – Azt majd akkor mondom meg, ha itt leszel. Kérlek, siess! – Juliát is vigyem magammal? – Nem, nem szükséges. – És Fiona letette a kagylót. – Nagyon sajnálom, de azonnal el kell mennem. Julia bólintott, és kikísérte a férfit a ház kapujáig. Philip hirtelen lehajolt, és

könnyedén megérintette ajkával a lány arcát. Aztán eltűnt a sötétben. Julia mélyet sóhajtott. Hogy Fionának is éppen most kellett telefonálnia… Lassan lépegetett fel a lépcsőn a szobájához, és minden lépcsőfokkal kevésbé hitt a sürgős esetben. Fiona bizonyára féltékeny volt…

– Julia! – Meglepetésére nagyanyja hangja szólította. – Gyere be hozzám! – Mrs. Dawson egyenesen ült az ágyában, a vállán puha kendővel. – Gyere, drágám, ülj le Ide, hozzám! Beszélni szeretnék veled. Kár, hogy a fiatalember már elment.

Julia széket húzott az ágy mellé, és leült. – A klinikára kellett mennie. Egy sürgős esetet hoztak. Mrs. Dawson az unokájára hunyorított. – Tudom. Hallottam. – És az ágya mellett álló telefonkészülékre mutatott. – De nagymama! – Julia megcsóválta a fejét, de nem neheztelt a hagy anyjára. – Miről

akarsz velem beszélni? – kérdezte. Az öreg hölgy kissé habozott. – Nem könnyű leküzdenem a büszkeségemet – kezdte aztán –, de úgy gondolom, itt az

ideje. Tudod, én mindig szerettelek volna távol tartani téged ettől a nagy családi háborúságtól, és ezért elleneztem azt is, hogy barátkozz a kisebbik Parnell fiúval. Nem akartam, hogy a két ellenséges tábor harcába keveredj. – Mrs. Dawson végigsimított a homlokán. – Nos, ennek már sok éve, és most színre lépett az idősebbik Parnell. Akkor még félig-meddig gyerek voltál, azóta azonban már felnőttél. Parnell doktor jóképű férfi. Intelligens, sikeres és…

– De nagymama, hová akarsz tulajdonképpen kilyukadni?! – szakította félbe Julia az öreg hölgy szóáradatát.

– Hiszen nagyon is érthető, mit akarok mondani. Parnell doktor volna a legmegfelelőbb férj a te számodra. És lassan már itt az ideje, hogy házasságra gondolj, Julia! Huszonöt éves vagy. Nagyon szép hivatást választottál, de ha így folytatod, kifutsz az időből, és vénlány maradsz!

– Manapság később mennek férjhez a nők – védekezett Julia meglepve. Ekkora fordulatra igazán nem számított, a nagyanyjánál.

– Hiszen férjhez mehetsz, és utána is dolgozhatsz – javasolta Mrs. Dawson. – Csak azt nem értem, miért vonakodsz még. Ha én lennék a helyedben, egyből beleszeretnék Parnell doktorba! – És a nagymama fürkészve nézett az unokája arcába. Julia elpirult.

– Nagyon rokonszenvesnek találom Parnellt – mondta óvatosan. – De nem kérhetem meg én az ő kezét! Ennyire modernek még nem vagyunk, nagymama! Egy nőnek manapság is meg kell várnia, míg házassági ajánlatot kap!

– No persze, de te kicsit hozzásegíthetnéd – biztatta a lányt Mrs. Dawson. – És egyáltalán tudja, hogy te még szabad vagy? – Julia hallgatása és tanácstalan arckifejezése mindent elárult. Az erélyes idős hölgy pedig folytatta: – Látod, látod, hogy nem tudja! Hát gondoskodj róla. hogy megtudja!

Julia kénytelen-kelletlen elmosolyodott, aztán elnevette magát. Olyan mulatságos volt az izgalomtól kipirult arcú nagymama.

– Úgy látom, te már megbocsátottad a Parnell családnak, hogy tönkretették az apámat!?

Mrs. Dawson a homlokát ráncolta. – Apádnak meg kellett volna ragadnia az alkalmat, amikor felajánlót- ták neki a

modern poliklinika vezetését és… – Lehunyta a szemét. – Nagyon elfáradtam, kislányom. Most szeretnék aludni, Julia habozva felállt. Szeretett volna többet is megtudni, de érezte, hogy a nagyanyját most tovább már nem szabad faggatni, hiszen ez volt az első alkalom, hogy magától kezdett beszélni a múltról anélkül, hogy Parnelléket már az elején bűnösnek nyilvánította volna.., Julia eddig azt sem tud ta, hogy apjának felajánlották a klinika vezetését.

Sokáig nem tudott elaludni. Philip jutott az eszébe. Igen, őhozzá menne, s most, hogy a hidegháború megszűnt a két család között, tulajdonképpen nincs is akadálya… Felcsavarta az ágya melletti kislámpát, és felült az ágyban. No és Fiona Mackintosh?

Nagyot sóhajtott, és ismét visszafeküdt. Nagymamának igaza van, gondolta, és az oldalára fordult. Philipnek legalább azt meg kell tudnia, hogy tetszik nekem, és én még szabad vagyok… Ennél az elhatározásnál elmosolyodott, és a mosollyal az ajkán elaludt.

8. FEJEZET

Másnap reggel Julia frissen, kipihenten lépett be a Parnell-klinika ajtaján. Már a

folyosón ment, amikor hirtelen megállt. Hohó, hogyan is jöttem én be ide?! Hiszen az ajtó nem volt bezárva! A morfium tolvaj, gondolta rémülten. Lábujjhegyen tovább óvakodott a nővérszoba felé. Az ajtó előtt egy lélegzetvételnyi időre megállt, aztán bátran lenyomta a kilincset. Kinyitni azonban nem tudta az ajtót, mert valaki vagy valami belülről elállta az útját.

– Egy pillanat! – hallatszott bentről egy női hang. – Az ajtó kicsit nehezen jár. – Jill Sharpe vidáman elnevette magát, amikor meglátta Julia megdöbbent arcát. – Fogalmam sincs, hogyan történhetett. Biztosan a székláb került oda, amikor én bejöttem. Tölthetek kávét, Julia?

– Igen, kérek. – Julia megkönnyebbült sóhajjal ült le egy székre. – Jaj, de nagy kő esett le a szívemről! Már azt hittem, a tolvajt fogtam meg…

– Mit mond? – kérdezte meglepetten Jill. – Magának még nem szóltak róla? Valaki morfiumot emelt el a méreg-szekrényből.

Néhány héttel ezelőtt. Jill arcára kiült a döbbenet. – Gyanakszanak valakire? – Nem. Parnell doktor azonban úgy véli, innen a klinikáról lehet valaki. – Akkor én nem jöhetek szóba. Én már november vége óta nem vagyok itt, és maga

kapta meg az én kulcsomat a méregszekrényhez. Vagy tévednék? Julia bólintott. – Nem téved. És nem hiszem, hogy bárki is magát gyanúsítaná, Jill! Igazán nem úgy

néz ki, mint aki kibitózik. – És kolléganőjére nézett, akiről Philip épp nemrégiben mondta, hogy „kincset ér”. Jill valóban remek színben volt kisfia születése után is.

– De én már megyek is – nézett Jill a nagy faliórára. – Jim vár rám. Segítenem kell neki a fejésnél. – Némi nehézség árán kikászálódott a mély karosszékből. – Fúj, még mindig túlságosan kövér vagyok. Bár Michael születése előtt sem voltam a legsoványabb…

– Hogy van a baba? – kérdezte Julia. – Pompásan! Szépen fejlődik, jól eszik, jól alszik. Nemsokára őt is befoghatjuk a

farmon!

Julia nevetett, és az ajtóig kísérte Jillt. – Tulajdonképpen miért is jött ide ma? – kérdezte hirtelen. – Kölcsönvettem egy fogyókúrás tanácsadót. Nem szeretnék még sokáig úgy járkálni,

min' egy eleven kishordó. – Könnyedén a pocakjára legyintett, aztán elköszönt kolléganőjétől.

– Sok szerencsét! – nevetett Julia, és némileg zavarodottan tért vissza a nővérszobába. Jill magyarázata nem hangzott túl meggyőzően. Ilyen korán jönni egy diétás szakácskönyvért?! De mi szüksége lenne Jillnek morfiumra? Nem, ennek semmi értelme. Jill Sharpe nem jöhet szóba gyanúsítottként!

– Jó reggelt, Julia! Hogyhogy ilyen korán ma reggel? A lány összerezzent. Philip Parnell szólította meg. – Pedig nem is én voltam itt először. – Akkor Jill lehetett. Úgy tűnt, mintha a régi terepjárójukat láttam volna az imént

kifordulni innen, Julia megerősítette Philip feltételezését, és eszébe jutott tegnap esti elhatározása. De hirtelen zavarba jött.

– Megkínálhatom kávéval? – kérdezte számára is Idegen hangon, és közben nyugtalanul lehunyta a szemét.

Philip meglepetten nézett rá. – Valami baj van, Julia? Nem érzi jól magát? Még csak ez kellett a lány önbizalmának! Jaj, most meg kilöttyintette a kávét! No nem,

az efféle trükkök nem neki valók! Ó még egy férfinak sem akaszkodott a nyakába. Reszkető kézzel törölte le az asztalra csöppent kávét.

– Nem, nincs semmi baj, csak egy kicsit keveset aludtam ma éjjel. – De hát nem volt még olyan késő, amikor elváltunk. – Az igaz. De olyan sok minden zsongott a fejemben. Hosszú ideig nem tudtam

elaludni. – Kis habozás után folytatta: – Nagyanyám tegnap azt mondta, hogy az édesapám akkoriban nem akarta átvenni a poliklinika vezetését.

– így van. Először őt kértük fel. De hevesen tiltakozott ellene. – Én meg mindig azt hittem, hogy a Parnell család ütötte ki a nyeregből a Dawson

családot.., – De én már kezdetben megmondtam magának, hogy minden éremnek, azaz minden családi történetnek két oldala van?! – Philip megfogta Julia vállát. – Ne vágjon ilyen keserves arcot, Julia! Maga igazán erős természet. Éppen ezt szeretem magában.

Aztán valamivel később megkérte, hogy kísérje el néhány pácienséhez. Julia szívesen mondott igent, hiszen minden alkalom, amikor kettesben lehetett a férfival, közelebb vitte őt céljához.

Először Jacky Normant látogatták meg apja farmján. Julia azóta nem találkozott a lánnyal. A farm távolabb feküdt az úttól, fák és bokrok vették körül a lakóépületet. Jacky integetve jött elébük. Egészségesnek és vidámnak látszott.

– Ó, de jó, hogy eljöttek! – kiáltotta nevetve, és ledobta a gereblyét a főidre. – Halálra unom magamat! Mama és papa őrökké a kertben robotoltat engem. És így jöjjek rendbe…

– No, egy kis mozgás azért nem árt – vetette közbe Parnell. – Gondolom, az aratásban még nem kell részt vennie – vagy tévednék?

– Nem, dehogy. – Jacky közelebb lépett, és lehalkította a hangját. – Magas pénzbüntetésre ítéltek – mondta szomorúan.

– Még mindig jobb, mint a börtön – vigasztalta Philip. – És ki fogja kifizetni a büntetést? – kérdezte Julia.

– Papa már kifizette, de természetesen megadom majd neki. Ha befejeztem az iskolát, keresek magamnak egy szuper állást. Aztán spórolok, ahogy csak tudok… És mikor szabadulok meg a kötéstől?

– Éppen azért jöttünk. Múlt héten kellett volna eljönnie, hogy eltávolítsuk a pólyát, de hiába vártuk.

– Sajnos, nem tudtam elmenni. Papa nem ért rá, én meg nem vezethetek. Bementek a házba, és megszabadították Jackyt a „páncéljától”. Parnell még egyszer

alaposan megvizsgálta a sérült felsőtestet, és elégedett volt a gyógyulással. Útközben bevallotta Juliának: nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Mr.

Norman nem került elő… – Nem könnyű dolog kijönni vele. Nem csoda, ha Jacky ilyen… – Azt hittem, az édesapja barátja – mondta csodálkozva Julia. – Nem. Csak ugyanannak a golfklubnak a tagjai. Hajói tudom, azelőtt az édesapja is

eljárt abba a klubba. – Kíváncsian nézett Juliára. – Aztán egyszer csak elmaradt. Azt hallottam, kilépett.

– Erről én nem tudok semmit. De ha így volt, akkor mindketten ismerjük az okát… Philip egy darabig némán vezetett tovább, majd némi idő elteltével ismét felvette a

beszélgetés fonalát. – Egyébként nemrégiben mesélt az apám valamit, amit eddig én sem tudtam. A maga

édesapjával kapcsolatban. Apám szerint ő már hosszú ideje beteg lehetett anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Csak miután már visszavonult, akkor rebesgették, hogy beteg.

Julia elgondolkozva nézett Philipre. – De honnan tudta ezt az édesapja? Valóban így volt. Apám valóságos remeteéletet élt

azután, hogy már nem folytatott orvosi gyakorlatot. – Apám csakis az édesanyjától hallhatta – jegyezte meg Parnell, és egyenesen

előrenézett, az útra. Julia összerezzent. Nem akarta, hogy ismét eszébe juttassák anyja egykori

hűtlenségét. Hallgatva ültek a kocsiban, míg oda nem értek Jamesék régi tanyaházához. Linda nyitott ajtót, szívélyesen üdvözölte őket.

Látogatásuk rövid ideig tartott. Anya és gyermeke egészségesek és vidámak voltak. A lakókonyha ragyogott a tisztaságtól – a tapasztalt szomszédasszony keze nyoma mindenütt meglátszott.

Hazafelé Ridgedale-be Julia törte meg a csendet. Fátylat a múltra? – Hetekkel ezelőtt elmondtam magának, hogy az apámnak mindig újabb és újabb

betegségei, panaszai voltak, és én emiatt képzelt betegnek tartottam. Mit tud az apám valódi betegségéről?

– Semmit – felelte kitérően Parnell. – Kérdezze inkább a nagyanyját, ő bizonyára tudja.

– Kérdezzem meg a nagyanyámat, mi nem volt rendben az egyetlen fiával? Hiszen apám volt a szeme fénye, az egyetlen és tökéletes férfi!

– Keserűen hangzik, amit mond, Julia! – Lehet, hogy keserű vagyok. A családunkban senki nem ejthetett egyetlen bíráló szót

sem az apámról. Még emlékszem arra, amikor meghalt. Csodálkoztam, hogy ő is meghalhat. Hiszen már életében talapzaton állt: emlékmű volt,,, Philip megállította a kocsit. Megfogta Julia kezét, és magához vonta.

– Különös kis teremtés maga. Julia. Egészen más, mint azok a nők, akiket eddig ismertem. – Julia várakozón nézett rá, de a férfi hirtelen elengedte. Olyan hirtelen, hogy szinte gorombaságnak tűnt. – Ugye tudja, hogy a jövő héten Londonban leszek Fionával?

– Hogyne – válaszolta halk és rekedt hangon a lány. – Ez a hét afféle próbatétel lesz mindkettőnk számára – mondta a férfi, és elindította a

kocsit. Julia némán bólintott. Nem igazodott el a hallottakon. Ki az a „mindkettőnk”? Többféle

összeállítás is lehetséges. Fiona és Philip… De éppúgy lehet Philip és ő, Julia… V David Arnett doktor, aki Philipet és Fionát helyettesítette, kellemes és rokonszenves

ember volt. Julia ennek ellenére titokban számlálta a napokat Philip visszatéréséig, Az esték már próbára tették a türelmét. Nagyanyja ugyanis kedvenc beszédtémájául választotta a házasság gondolatát, és annak a szigorú véleményének adott hangot, miszerint az unokája nem kellő biztatással fogadta Parnell doktort, s ezért a jó partit elszalasztotta.

– Bezzeg az anyád más volt! – mondta Mrs. Dawson megrovó hangon. – Ha ő akart valamit, azt meg is szerezte, úgy bizony! Angela önfejű, erős akaratú nő volt. Persze gyakran követett el hibákat, – Megcsóválta a fejét. – Szegény apád egy szent volt!

Julia felállt. Mindezt már sokszor hallotta. – El kell mennem, nagymama – szakította félbe határozottan a szóáradatot. – Ne várj

meg ébren, nem tudom, mikor érek vissza. – Most akarsz elmenni?! Hiszen már sötét van! – Jól ismerem a környéket, nagymama! És még nincs is olyan késő. Londonban még

csak most kezdődik az este. – Elszorult a szíve, mert eszébe jutott Philip, aki valahol bizonyára Fionával szórakozik. Csengetett Mrs., Simpsonnak, és megkérte, hozza be a kávét a nagyanyjának. – Nem jövök haza későn, ne nyugtalankodj! – mondta gyorsan, sietve vette a kötött kabátját, és elhagyta a házat.

Odakinn megkönnyebbülten fellélegzett. Örült, hogy elmenekülhetett a Miss Simpsonnal, Mrs. Wilsonnal és a nagyanyjával töltendő unalmas, közös tévénézés elől. Beszállt kis Mini Morris kocsijába, és elindult a főútvonalhoz vezető bekötőúton. Tulajdonképpen minden határozott cél nélkül haladt. Gyermekkori barátnői már mind elköltöztek a környékről, más, újabb ismerősei pedig nem voltak.

Hirtelen az az ötlete támadt, hogy meglátogatja Jillt és a kisbabát. Hiszen legutóbb Jill azt mondta, mehet bármikor, nagyon fog örülni. Julia azonban nemcsak a kisbaba kedvéért szánta magát rá az útra. Jill legutóbbi kora reggeli klinikai látogatása óta képtelen volt megszabadulni valami megnevezhetetlen rossz érzéstől. Kedvelte Jillt, mert olyan vidám és talpraesett teremtés volt, és úgy gondolta, a látogatás majd eloszlatja benne azt a rossz érzést, amelytől eddig nem sikerűit megszabadulnia…

Amikor lekanyarodott az udvarra, kinyílt egy ajtó, és valaki kilépett a házból. – Ki jár ott? – hangzott fel Jill hangja a sötétből. – Én vagyok az, Julia Dawson! – A lány leállította a motort, és kikapcsolta a fényszórót.

– Éppen erre jártam, és gondoltam, benézek. – Micsoda remek meglepetés, Julia! Jöjjön be! – Jill hangja és mosolya éppoly

szeretetre méltó és vidám volt, mint mindig. Julia önkéntelenül is fellélegzett. Követte Jillt a konyhába, amely melegséget és meghitt hangulatot árasztott. Egy nyílt tűzhely lángja világította be a helyiséget. A tűz közelében egy férfi ült, és a lángokba bámult. Öregnek, fáradtnak és megviseltnek látszott. Julia érkezéséről nem vett tudomást, s a háziasszony sem mutatta be őket egymásnak.

– Mivel kínálhatom meg? Kávéval vagy kakaóval? – kérdezte Jill, és egy széket húzott oda Juliának.

– Kakaót kérek, ha nem jelent nagy vesződséget. – Egyáltalán nem – mondta mosolyogva Jill. – Jim is jobban szereti a kakaót, így van,

Jim?

Julia nem akart hinni a fülének! Ez a sovány, törődött férfi lenne Jill férje?! A férfi most felemelte szomorú, tompa pillantását, és rekedt hangon csak ennyit mondott: – A kakaó csillapítja a fájdalmat.

– Igaz! – erősítette meg Jill. – Úgyis ki akartam menni az istállóba, hozok be tejet. Mindjárt itt is vagyok. – Fogta a zseblámpát, és kiment a sötét udvarra.

Julia Jimhez fordult. – Hol érez fájdalmat? – kérdezte együttérzően. – Itt benn – suttogta Jim Sharpe – itt benn szünet nélkül fáj. Sem éjjel, sem nappal nem

hagyja abba,.. Jill időről időre injekciót ad nekem, és akkor egy darabig nem érzek semmit.

– Hát igen, ilyenkor jó, ha az ember ápolónőt vett feleségül – mondta Julia, és mosolyogni próbált. – És mit mond az orvos?

Jim csak legyintett. – Szó sem lehet róla, hogy orvoshoz menjek. Egész életemben nem voltam orvosnál,

ezután sem megyek. Jill el tud látni engem. Julia nem erősködött tovább. Így is eleget tudott. – Már itt is vagyok! – kiáltotta vidáman Jill, és az asztalra tette a tejesköcsögöt. –

Egészen friss – mondta büszkén. – Beszélgettetek egy kicsit? Julia nézte, amint Jill lábasba önti a tejet, és felteszi a tűzhelyre. – Jim elmondta nekem, hogy gyakran fáj a hasa. – Ó, Jim a bolhából is elefántot csinál! Gyakran puffad – ez az egész! Julia csak nézett. Ha nem tudta volna, hogy Jill ápolónő… Hogy beszélhet valaki ilyen

tudatlan ember módjára?! Hiszen még egy avatatlan szemlélő is láthatta, milyen beteg a tűzhely mellett ülő férfi.

Amikor Julia kikanyarodott a ház elől. Jill az ajtóban állt, a baba a karján, és vidáman integetett a kocsi után. Julia is visszaintett nekik. A gondolatai azonban még vezetés közben se hagyták nyugton. Jill nyitotta ki a méregszekrényt, és vette ki belőle a morfiumot – ez biztos. De miért? Hiszen neki tudnia kellett, hogy a férjének orvosi segítségre van szüksége. Igaz, a férje hallani sem akart erről, de vajon mi lehetett ennek az oka? A lány nyomott kedélyállapotban, leverten és szomorúan ért haza. Maga előtt látta Jim Sharpe arcát, és tudta, a férfi hamarosan meghal, ha otthon marad…

? Julia nehezen várta Philip visszatérését, és szinte elsírta magát a

megkönnyebbüléstől, amikor hétfőn reggel meglátta a klinika parkolójában a sötétkék Mercedest. De mindjárt felfedezte Fionát is a kocsiban. A doktornő remek színben volt, boldognak és kipihentnek látszott. Juliának ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy barátságos mosollyal tudja üdvözölni vetélytársnőjét.

– London csodálatos volt! – áradozott Fiona. – Hogyan is juthattam arra a gondolatra, hogy itt eltemetkezzem?!

– Sikere volt? – érdeklődött Julia. – Hát persze! Képzelje, már decembertől ott fogok dolgozni osztályos orvosként a

Nőgyógyászati Klinikán. Mindössze ötpercnyire van csak Philip rendelőjétől. – Szívből gratulálok! – Julia egy pillantást vetett Philipre. – Akkor az édesapjának más

társ után kell néznie. Philip mosolygott. – Már megtörtént. Valószínűleg David Arnett-tel fogunk megegyezni. Mi a véleménye

róla? – Nagyon jó véleményem van. – Julia zavartnak érezte magát, és minden erejére

szüksége volt, hogy nyugodt válaszokat adjon. Eszeveszett őröm töltötte el, hogy Philipet

láthatja, ugyanakkor halálosan szerencsétlennek érezte magát, mert Parnellt nyilvánvalóan bensőséges szálak fűzték Fionához. Szerette volna elmondani a morfium-históriát is. – Egyébként nem sok említésre méltó történt a klinikán. Csak két sürgős esetet kaptunk, de azokkal is jól elboldogultunk.

– Házakhoz is kellett mennie? – Nem, de véletlenül tettem valahol egy látogatást, és amit tapasztaltam, arról

magának is feltétlenül tudnia kell. Philip összevonta a szemöldökét. – Miről van szó? – Gyors léptekkel sietett végig a hosszú folyosón, Julia alig tudta

követni. – Majd később elmondom. »Egész reggel olyan sok dolguk volt, hogy a négyszemközti beszélgetésre nem

kerülhetett sor. Végre, néhány óra múltán, Philip a szobájába hívatta Juliát. – Avasson be hát a titkába… – kérte. A lány nagyot sóhajtott. – Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá. Röviden: tegnap este hirtelen ötlettől

vezérelve, elmentem Jillt és a kisbabáját meglátogatni. Ott volt a férje is. Ismeri? Parnell megrázta a fejét. – Nem. Nem lehet túl társaságkedvelő ember. Sem a kocsmában, sem a vendéglőben

nem fordul meg. Bizonyára mindkettőjüknek rengeteg a dolga, és este holtfáradtan zuhannak az ágyba. Anyagilag sem mehet még túl jól nekik. Amikor Jill nemrégiben fizetésemelést kapott, majdhogynem sírt az örömtől.

Juliának egyre nehezebb lett a szíve. A szó szoros értelmében rosszul érezte magát. De most már folytatnia kellett, ha belekezdett, – Jill férje igen rossz bőrben van. Azt hiszem, nagyon beteg. Nem tudna egyszer elnézni hozzájuk, ha amúgy is azon a környéken jár?

– Nemrég voltam náluk. Láttam Jillt és a babát, amikor csak néhány napos volt a kicsi. Mindketten jól voltak.

– És mit szól a férjéhez? Mi a benyomása róla? – Jim nem volt otthon. Valahol kint dolgozott a földeken, de Jill azt mondta, ő is

ugyanolyan jól van, mint ők. Jill a legjobb nővér a klinikán, és nincs okom arra, hogy kételkedjem a szavaiban.

– Sajnos, a valóság egészen más – vetette közbe halkan Julia. – Mr. Sharpe igen beteg, és a felesége fájdalomcsillapító injekciókkal kezeli… ő maga mondta, amikor Jill kimerít. Maga milyen következtetést vonna le ebből?

– Jóságos isten! Az ellopott morfium… Parnell Juliára meredt. A lány csak némán megvonta a vállát. – De arra még mindig nincs magyarázat, hogyan jutott be a méregszekrényhez. Hiszen

az ő kulcsa nálam volt. És arra sincsen magyarázat, miért nem akar orvoshoz fordulni Jim Sharpe. Véleményem szerint rákja van. Elesettnek látszik, erősen lefogyott, hamuszürke a bőre. Elviselhetetlen gyomortáji fájdalmakról panaszkodik.

– Vegyük sorra, egyiket a másik után – kérte a férfi. – Ami a kulcsot illeti, Jill csináltathatott egy másolatot. Erre én már kezdettől fogva gondoltam. Persze, nem éppen Jillre – de magára sem, Julia!

– Köszönöm a késői bizalmát! Pokol volt számomra az elmúlt időszak, maga a pokol… – Julia, ennek így kellett lennie. Igazán nagyon sajnálom. De hogy éppen Jill a tolvaj…

Ezt nem hittem volna! Bizonyára alapos oka volt rá, hogy maga kezelje a férjét, és ne hívjon orvost hozzá. Talán értesítenünk kellene a rendőrséget?

– Miért? – Julia hangjából ijedtség csendült ki.

– Mr. Sharpe már hosszabb ideje él itt, és senki sem ismeri. Lehetséges, hogy szándékosan húzódik el az emberek elől. Vagy a rendőrség elől… Jill nyilván tudja, mi baja van a férjének. Segíteni akar rajta, de legalábbis csillapítani a fájdalmait.

– Még mindig nem tudom elhinni! – mondta Julia. – Lehetetlen, hogy neki volna oka a rendőrségtől félni!

– Nem tudhatjuk, mit ígért meg a férjének – vélte Philip. – De mielőtt még bármit is jelentenénk, megnézem Jimet. Orvos vagyok, és az az ember nagyon súlyos beteg. A többi most lényegtelen.

Julia megkönnyebbülten mosolygott Parnellre. – Természetesen én is elmegyek magával, ha szüksége van rám, Philip. – Hogy szükségem van-e magára, Julia? – Philip megragadta a lány kezét, és

megszorította, – Minden lépésnél állandóan szükségem van magára. .. De senki nem tudhat meg semmit arról, amiről most beszéltünk.

9. FEJEZET

Philip és Julia úton voltak Sharpe ék farmja felé. Minél inkább közeledtek céljukhoz.

Julia annál nyugtalanabb lett. Idegesen tördelte a kezét, és szorongva tekintgetett ki az ablakon.

– Nyugalom, Julia, ennek meg kell lennie – szorította meg Philip a lány kezét magának igazán semmi oka sincs rá, hogy rossz legyen a lelkiismerete!

Julia válasz helyett csak nagyot sóhajtott. Rettenetesen szerencsétlennek érezte magát. Nem csupán Jill és az eltűnt morfium miatt… Észre kellett vennie, milyen közvetlenül viselkednek egymással Fiona és Philip azóta, hogy Londonból visszajöttek. Valami történt Londonban a néhány nap alatt. Mindegy. Ameddig nem jelentik be az eljegyzésüket, még mindig van egy szikrányi remény…

Csak akkor ocsúdott fel gondolataiból, amikor Philip megállította a kocsit Sharpe ék udvarán. Biztatóan mosolygott rá, aztán mindketten kiszálltak a kocsiból. Már erősen szürkült. A ház bejárata fölött sápadt fényű lámpa égett. A ház még vigasztalanabb látványt nyújtott, mint nappal. A vakolat omladozott, az ablakkeretekről lepergett a festék.

– Szegény Jill – suttogta Julia. – Tartogassa az együttérzését, ameddig nem tudja az egész históriát – fogta meg

Philip erélyesen a kezét, és maga előtt az ajtó felé terelte. Bekopogtak a konyhaajtón, de senki nem válaszolt. Philip lenyomta a kilincset, és

mindketten beléptek. A nagy konyha most hideg és barátságtalan volt. Julia hirtelen megborzongott. Kinyitotta az emeletre vezető ajtót is.

– Halló – kiáltotta Philip –, van itt valaki? Kintről lépések hallatszottak, és mindketten az ajtóra meredtek. Jill lépett be, a lába a

karján. Haja rendetlenül hullott a vállára, üde arcszínének nyoma sem volt. Fáradtnak, agyonhajszoltnak és elhanyagoltnak látszott.

– Mit akarnak itt? – kérdezte ridegen. – Meg akartuk látogatni magukat – mondta Philip, Jill azonban közbevágott: – Hagyja

a dajkamesét, doktor! Nagyon is jól tudom, miért jöttek! Jim mindent elmondott. Julia kikérdezte őt, amikor este itt járt. És én még azt hittem, hogy a kisbaba kedvéért jött!

– Jill, én nem faggattam ki Jimet – szólt Julia csendesen. – Valóban azért jöttem, mert egyszerűen látni akartam magukat. Jim beszélt nekem a betegségéről, ő mondta azt is, hogy fájdalomcsillapító injekciókat ad neki…

A kicsi sírni kezdett, és Jill a karjára vette. – Talán akkor üljünk le – mondta beletörődően. – Már úgysem lehet eltitkolni semmit.

Tehát mit szándékoznak tenni? Segíteni szeretnénk magán és s Jimen – válaszolta barátságosan Philip. – De etesse

meg a babát előbb. Julia addig főzhet nekünk egy teát. Utána majd mindent nyugodtan megbeszélünk.

Egy félórával később Michael békésen aludt a bölcsőjében. Jill fáradtan szántott bele az ujjaival zilált hajába.

– Hát akkor kezdje el, doktor! Mit akar tudni? – És félelem nélkül Parnell szemébe nézett.

– Jill, maga vette el a morfiumot a méregszekrényből? – Igen. Jim számára. Szörnyű fájdalmai vannak, különösen éjszakánként. – De miért nem hívatott engem, Jill? – A férjem nem szereti az orvosokat. – És vajon miért nem? – Oka van rá. De annak az egészségi állapotához nincs semmi köze, ezért nem is

beszélek róla. – Egyre hangosabban folytatta: – De hát mi jut eszükbe?! Egyszerűen bejönnek a házunkba, és úgy bánnak velem, mint valami bűnözővel!

– Jill – szakította félbe Philip a szóáradatot – nem mi, a rendőrség fogja annak nevezni magát. Volna azonban egy javaslatom. Vagy megengedi, hogy megvizsgáljam a férjét, vagy bejelentést teszek a rendőrségen, s akkor megy minden a maga hivatalos útján. Engem csak a maga nagybeteg férje érdekel. De magának kell döntenie.

Jill kétségbeesetten tördelte a kezét. – Azt hiszem, gyomorfekélye van. Odafenn fekszik, és egyre rosszabbul érzi magát. – Mióta beteg? – Néhány hete… vagy néhány hónapja. Igen, most már emlékszem. Körülbelül egy fél

éve panaszkodott először fájdalmakról és étvágytalanságról. Aztán fogyni kezdett… – És mennyit fogyott? – Nem tudom pontosan – tért ki a válasz elől Jill. – De azelőtt inkább testes volt, most

meg sovány és gyenge. Lehet, hogy húsz kilót is leadott… – És Jill bűntudatosan földre szegezte a tekintetét.

– Ilyen rövid alatt?! – Most Julia volt, aki döbbenten meredt Jillre. Értetlenül várta, hogy Jill majd ad valami ésszerű magyarázatot, hiszen ő is ápolónő… Jill azonban makacsul hallgatott.

Philip felállt. – Szeretném megvizsgálni a férjét – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a

lépcső felé Indult. V – Ennek nem kellett volna így történnie! – Philip csóválta a fejét, és egyre csak ezt

mormolta: – Amit Jill tett, az felelőtlenség. Hiszen látnia kellett, hogy a férjének nem csupán gyomorfekélye van… És ráadásul ő volt a legjobb nővérem a klinikán!

Julia hátradőlt az ülésen, és megpróbált kicsit lazítani. A gyomra még mindig görcsösen összehúzódott – hiába, két igen megerőltető óra volt mögötte. Miután Philip Jimet megvizsgálta, anélkül hogy egyetlen szót szólt volna, a telefonhoz ment, és mentőt rendelt. Jimet hordágyra tették, és a mentőautó a kendali kórházba szállította. Másnap reggel megkezdődnek a vizsgálatok, és ha megerősítik Parnell diagnózisát, azonnali

műtétre lesz szüksége – Remélhetőleg Jill megbirkózik mindezzel – a kicsinyével, a rengeteg munkával és a gondokkal…

– Ne féltse Jillt! – mondta Philip mogorván. – Én sem féltem őt, sőt nem is sajnálom, hiszen ő az oka, hogy a férje a sir szélére került!

– Jill azonban kényszerhelyzetben volt – védte Julia a kolléganőjét, mert a férje nem akart orvoshoz fordulni, ő pedig gyakorlott nővérként látta, hogy sürgős segítségre van szüksége. Egy feleségnek tiszteletben kell tartania a férje kívánságát, erőszakkal nem viheti orvoshoz… Bonyolult história!

Parnell megállította a kocsit, és Juliára nézett. – És maga mit tett volna hasonló helyzetben? Julia elképzelte magát Jill helyében. A csecsemő, a súlyos beteg Jim és Jim kérése: csak

orvost ne… – Nem tudjuk, mi volt az oka annak, hogy Jim minden orvosi kezelés elől elzárkózott –

kezdte megfontoltan Julia. – Borzasztóan nehéz elhatározásra jutni, ha az ember több szempontot kénytelen figyelembe venni…

Philip oldalt fordult az ülésen, és átölelte a lány vállát. Julia érezte a férfi leheletét, olyan közel voltak egymáshoz.

– Felelj, Julia, te mit tettél volna? – Én mindenképpen orvost hívtam volna – válaszolta Julia, és Philip szemébe nézett. –

Igen, orvost hívtam volna, mert amikor élet-halál forog kockán, akkor semmilyen más szempont nem jöhet szóba!

– Tudom, hogy ezt tetted volna. – Szorosabban magához ölelte a lányt. – Tudod, Julia, hogy boldog lehet az a férfi, aki téged feleségül vesz?

A lány szíve olyan hangosan dobogott, hogy Philipnek is meg kellett hallania. És ennek most különös módon örült is, mert Philipnek lassan már meg kellett tudnia, mit érez iránta…

– Csak egy férfi számít nekem – suttogta, és szorosan átölelte Philipet. Amikor a férfi megcsókolta, a lány olyan szenvedélyesen viszonozta a csókot, hogy

kétség sem férhetett hozzá, mit érez a férfi iránt. – Ó, Julia – mondta halkan Philip, és gyengéden megcsókolta a lány orra hegyét.

Becéző keze a haját simogatta, majd a hátát, és Julia megreszketett az érzéki érintés gyönyörűségétől. Szorosabban simult a férfihoz, és az ajkát nyújtotta. Philip újra és újra megcsókolta. A világ megszűnt számukra létezni… És ekkor a férfi hirtelen eltolta magától.

– Bocsánat – szólt rekedt hangon –, elragadtattam magam, Julia zavartan simította meg összekócolódott haját.

– Én is. Nem kell mentegetődznöd. – Most először tegezte le Philip Parnellt… A férfi mosolygott. Nagyon fiatalos volt ez a mosoly, szinten fiúsan huncut. – Ha nem vetted volna észre, az út kellős közepén állunk – mondta vidáman. – Persze,

néhány birkán kívül nemigen megy itt keresztül az úton senki. Bár mégis előfordulhat, hogy egy farmer erre megy haza a traktorján.

Julia elnevette magát. – Minden lehetséges – mondta jókedvűen. Aztán mindketten hallgattak, míg a Parnell-

klinika fel nem tűnt a láthatáron, Juliának sejtelme sem volt róla, miképp folytatódik majd ez a szép regény…

Hamarább megtudta, mintsem gondolta volna. Alighogy bekanyarodtak a poliklinika parkolójába, meglátták Fionát, amint piros sportkocsijában ült, és dühösen dobolt a kormánykeréken.

– Már éppen ideje, hogy előkerülsz – kiáltotta ingerülten. – Hiszen legföljebb egy órára akartál elmenni. Éppen…

– Nagyon sajnálom, Fiona – vetette közbe gyorsan Philip. – Közbejött valami. Majd mindent elmondok. Hagyd itt a kocsidat, és gyere velem haza. – Philip hangja fojtottan és idegenül csengett. Kinyitotta Julia előtt a kocsi ajtaját, és segített neki kiszállni.

Beletelt némi időbe, míg Julia felfogta, mi történt. Philip túlzott udvariassággal segítette ki a kocsiból, és ugyanígy kísérte a lányt saját kocsijához. Udvariasan, de nagyon is gyorsan… Julia megértette, hogy elbocsátották. Át kellett adnia a helyét egy másik asszonynak, aki már várt Philipre.

Fürkészve nézett Philipre. A férfi pillantása azonban ugyanolyan zárkózott volt. mint mindig. Semmi sem árulkodott arról, mi történt közöttük nem is olyan régen… Mintha semmi nem történt volna. Mintha nem is jelentett volna neki semmit az a csók… És a lány ebben a pillanatban rádöbbent arra, hogy ez az igazság. Philip csak kihasználta a kedvező alkalmat, és közben semmire nem gondolt. És ő, Julia, milyen könnyen átengedte magát a nyílván csak benne élő érzésnek.

– Adja ide, kérem, az autókulcsát – hallotta a férfi hangját, és ö, akár egy hipnotizált, engedelmeskedett. Parnell láthatólag nagyon ügyelt arra, hogy minden körülmények kőzött megfeleljen az udvarias, körültekintő főnök eszményképéhek, aki szívén viseli alkalmazottai javát.

Juliában villámcsapásszerűen megérett az elhatározás: ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen bizalmas közeledést megengedett Parnellnek. Ennek vége – mindkettőjük számára. Odapillantott Fionára, aki kényelmesen nyújtózott el a vezető melletti ülésen. Néhány perccel ezelőtt még ő, Julia ült ott, és épp oly elégedettnek és boldognak tűnt, mint most a fiatal doktornő. Julia lehunyta a szemét, és értetlenül csóválta meg a fejét. Hogy Philip Parnell Ilyen gátlástalanul csapja a szelet egyszerre két nőnek is – ezt nem gondolta volna…

Julia kábultan ült be kis Mini Morrisa kormánya mögé. Philip lehajolt hozzá, és megkérdezte, vajon rögtön hazamegy-e? A lány rámosolygott, de ez a mesterkélt mosoly ugyanolyan idegen volt tőle, mint az erőltetetten könnyed hangnem, ahogyan a férfi kérdésére talányosan csak ennyit mondott: – Még nem tudom… Aztán gázt adott, és csikorgó kerekekkel, búcsú nélkül kifordult a kapun. Persze Parnellnek egyáltalán nem kellett számot adnia, mikor, kivel és hová megy. Szíve hölgye tehát Fiona Mackintosh, ez nyilvánvaló. Ó, Julia Dawson legföljebb csak kellemes időtöltést jelenthet a számára…

V Két hét telt el, és Julia lehetőleg kitért Philip Parnell útjából. Az azonban fölöttébb bosszantotta a lányt, hogy Parnell nem óhajtotta észrevenni az ő tartózkodó viselkedését, vagy legalábbis úgy tett, mint aki semmit nem vesz észre.

Egy hosszú és fárasztó délelőtt után, amikor a férfi kijött a szobájából, Juliával találkozott a folyosón. Fiona kivételesen magára vállalta a beteglátogatásokat, és Philip állt helyt a rendelőben. Julia hűvös szakszerűséggel adta oda a beteglapokat, és némán segédkezett neki, amikor a férfi erre megkérte. Sem tréfára, sem megjegyzésre nem válaszolt, tette a dolgát.

– Julia, kérem, egy pillanatra – érintette meg Philip a lány vállát, amikor elment mellette. – Olyan fagyos, akár egy jégcsap, pedig még csak ősz van.

– Nagyon tréfás, mondhatom! Mit felelhetnék erre? – Nos, csak azt akartam mondani, már véget ért kettőnk között a hidegháború. Miért

nem hozta fürdőkezelésre a nagyanyját? Julia megvárta, míg Beth Summerskill elment előttük. – Nagyanyám arra vár, hogy megismételjék a meghívást. Úgy érezte, esetleg most nem

látják szívesen, hogy az édesapja is otthon van már.

Philip elgondolkodott. – Megértem a nagyanyját. Majd beszélek a dologról az édesapámmal. – Nem, azt éppenséggel nem szeretném! Maradjunk ennyiben. Nem szeretnék

fölösleges bosszúságot okozni… kellemetlenséget a Dawsonok miatt. – És dacosan felszegte a fejét.

– No de Julia! Mi történt magával?! Látom, hogy valami nincs rendben! – És meg akarta fogni a lány kezét.

Julia kiszabadította magát. – Semmi nem történt velem. Kérem, hagyjon békén! El akarok menni. – És vette a

kabátját. – De nekünk beszélnünk kell egymássá! – mondta Philip könyörögve. – Mikor megy

Párizsba? – Három hét múlva. November végén foglalom el az új állásomat. – Ó, olyan hamar? Ezt nem tudtam. – Es ismét a lány karjára tette a kezét, Julia

felnézett rá, és mély megdöbbenést vélt felfedezni a szemében. Lehetséges, hogy nem akarta volna elengedni?

– Még nem találtam helyettest, aki felváltaná magát, Julia felháborodott. Hát ezért aggódott Parnell annyira! Hóna alá csapta a táskáját, és dühösen villant rá a férfira a tekintete.

– Viszontlátásra, doktor! És ne felejtse el bezárni a méregszekrényt' Éppen be akart szállni a kocsijába, amikor észrevette, hogy a férfi rohamléptekkel tart feléje.

– El kell mennem Jill Sharpe-hoz – mondta kifulladva. – Néhány napja nem jelentkezett nálam, és megígértem a férjének, hogy törődni fogok vele, ameddig a kórházban lesz. Eljönne velem?

Julia összeszedte magát. – Ma szabadnapos vagyok. És hajói tudom, ma Fiona látogatja a betegeket. – Ez igaz, ő azonban nem tudja pontosan, miről is van szó – nézett rá Juliára

nyomatékosan Parnell. – Ami azt illett, mi sem tudunk mindent kielégítően – egészítette ki Julia. – Jill egyik

rejtvényt a másik után adja fel nekünk. – Kérem. Julia, mégis jöjjön el velem! Utána meghívom valami harapnivalóra. A lány önkéntelenül is elnevette magát. – Rendben. Megyek, de csak Jill és a baba iránti szeretetből. – Tudtam, hogy jó szíve van. Julia! – A lány azonban nem volt biztos benne, hogy

komolyan gondolta-e, vagy csak ugratta… Az öreg tanyaház már feltűnt előttük a fák között, és Juliának eszébe jutott az az este,

amikor Jim Sharpe-ot beszállították a kendali kórházba. Philip diagnózisa beigazolódott, és Jimen súlyos műtétet hajtottak végre. Most már nem lehetett mást tenni, mint várni, hogy nem képződnek-e áttételek…

A farm elhagyatottnak és lakatlannak tűnt. Kopogásukra, kiáltozásukra senki nem válaszolt.

– Jill talán a pajtában van – vélekedett Julia. – Megnézzem, ott van-e? – Ne! Maradjon inkább itt, Jill bizonyára a házban van. A baba a konyhában szokott

lenni. Ha Jill az istállóba ment volna, magával vitte volna a kicsit. A konyhában, az ablak közelében ott állt a bölcső, Michael aludt, és «Julia

végigsimított a takaróján. A keze alatt megzörrent valami. Egy papírlap volt, rajta nagy, nyomtatott betűkkel ez a néhány sor írás: KÉRLEK, TÖRŐDJETEK VELEM! MICHAELNAK HÍVNAK – Jóságos Isten! – kiáltott fel elszörnyedve Julia.

– Mi baj van? – Philip is átfutotta a drámai sorokat. Mintegy vezényszóra rohantak fel mindketten az emeletre. A hálószoba ajtaja sarkig kitárva, Jill kinyújtózva az ágyon… A szeme csukva, csak hörgő, nehéz lélegzete hallatszik.

– Hála Istennek, él! – Philip Jill fölé hajolt, és felemelte az egyik szemhéját. – Jill! Hall engem? Mit vett be? – És könnyű, gyors mozdulatokkal pofozgatni kezdte az eszméletlen nő arcát. Julia felfedezett az ágy alatt egy üres gyógyszeres fiolát, és megmutatta Philipnek.

– Altatót vett be mondta. – Gyorsan, gyorsan az orvosi táskámat! Julia felhozta a konyhából, és hozzáfogtak, hogy kimossák az eszméletlen Jill gyomrát.

Julia magában imádkozott, hogy Jill túlélje az öngyilkossági kísérletet. Nem lehetett hosszú ideje eszméletlen, mert a kicsike láthatóan jóllakottan és nyugodtan aludt.

Egy idő múlva Jill kinyitotta a szemét, és távoli, gyenge hangon kérdezte: – Mi történt? Rosszul érzem magam…

Julia nem válaszolt, némán nézett Jillre. Talán visszahoztak az életbe? – Hosszan nézett Juliára és Philipre. – Miért tették? Már

nem akarok élni – suttogta rekedtes hangon. Philip felpattant. – Figyeljen ide jól, fiatalasszony! Maga egy kisbabát hagyott magára odalenn! Mi

történt volna, ha véletlenül nem járunk erre? Jill megrántotta a vállát. – Jött volna valaki más, aki törődött volna a babával. A papné gyakran erre jár.

Mindenáron el akar cipelni a templomba. Éppen engem! Egy tolvaj feleségét! Julia felrázta Jill párnáit. Egy óráig tartott, amíg a tehetetlenül fekvő nőt visszahozták

az életbe. Jill most kimerülten feküdt, de talán végre fényt derít erre a rejtélyes históriára.

– Jim műtétje jól sikerült – kezdte Philip nyugodtan. – Miért nevezi tolvajnak őt? Jill a mennyezetre függesztette fénytelen tekintetét. De hajlandónak mutatkozott

beszélni. – A szegény ördögnek soha nem volt semmi esélye az életben. Az apja semmirekellő

volt, nem akart dolgozni. Ehelyett kitanította Jimet arra, hogyan lehet betörésekkel és tolvajlással fenntartani magát. Ez persze csak tengődés volt, de Jim semmi máshoz nem értett. Nem is csinált sem mi mást mindaddig, amíg engem meg nem ismert… Akkor elhatározta, hogy felhagy a lopással, és rendes életet fog élni. Már egy éve voltunk házasok, amikor bevallotta nekem, hogy betörés miatt körözi a rendőrség. Öt évvel ezelőtt követte el a fivérével. Ezért rejtőzött el ezen az elhagyott farmon.

? De hát arra nem számíthatott, hogy örökké bujkálni fog! Miért nem tanácsolta neki, hogy jelentkezzen a rendőrségen?

– Többször is mondtam neki – válaszolta Jill erőtlen hangon. – Sőt arra is gondoltam, hogy én megyek el, és tiszta vizet öntök a pohárba. De féltem tőle… Iszonyú dühös tudott lenni… És én szerettem őt…

Ha szereti Jimet, akkor hamarosan talpra is fog állni. Hiszen a férjének szüksége van magára, ha kijön a kórházból – mondta Philip nyersen.

– Igen, értesíteni fogom a rendőrséget. Jöjjenek el, ha már Jim itthon lesz. Megelégeltem az örökös hazudozást, nem tudok tovább rettegésben és félelemben élni.

Michael sírni kezdett, és Jill szeme is megtelt könnyel. – Éhes a kicsi – szólt Julia. – Készítsek neki tápszert? Most nem szabad szoptatnia. – Nincsen cuclisüvegünk – mondta alig hallhatóan Jill, és heves zokogásban tört ki.

Most jutott el a tudatáig, milyen közel volt gyermekével együtt a katasztrófához…

Philip felállt, és erélyesen kijelentette: – Jill, most magunkkal visszük a klinikára. Maj d később mindent megbeszélünk.

Julia kinyújtotta fáradt lábát. Ez volt hát a szabad délutánja… Nemsokára megjelenik

Philip, és kér még egy csésze kávét. Hallotta fel-alá járkálni a rendelőjében. Odakinn már besötétedett.

Vizet tett fel a főzőlapra. A történtek ellenére jó érzés töltötte el. Megnyugtató, jó érzés volt, hogy valóban segíthetett embertársain. Jillt és a kicsinyét ellátták a poliklinikán. Philip javasolta, hogy néhány napra utalják be őket a kendali kórházba, ahol Jill kipihenheti magát, és a féljél is látogathatja. Gondoskodott róla, hogy Jill összeomlását tapintatosan kezeljék, s így elkerülhették a fölösleges feltűnést. A meghurcoltatás aztán végképp nem hiányzott ennek a szerencsétlen sorspróbálta családnak… Jill mindenbe beleegyezett. Különben is túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy kifogást emeljen.

Amikor Philip megjelent a nővérszobában, Julia egy csésze friss kávét nyújtott feléje. – Köszönöm. – Fáradtan nyúlt el egy karosszékben, és kissé tanácstalanul rázogatta a

fejét. – Szeretném tudni, mi megy végbe ezekben az asszonyokban? Feláldozzak magukat, hogy védelmezzék a férjüket. Már gyakran tapasztaltam effélét.

– Én is. Szeretetből teszik – vagy szerelemből. Az asszonyoknál ez gyakran egyre megy. – Julia kinézett az ablakon a kinti sötétségbe. Az anyjára gondolt, aki évek hosszú során át ápolta beteg férjét minden zokszó nélkül. És amikor a férje meghalt, ő sem akart tovább élni. Mélyet sóhajtott. – Úgy örülök, hogy megmentettük Jillt! Bárcsak megmentette volna valaki az anyámat is!

Philip felállt a karosszékből. – Az apám megpróbálta, ő találta meg. De már túl késő volt… Julia szemét elárasztották a könnyek. Senki nem beszélt neki soha anyja haláláról. – Hogyan halt meg? – kérdezte halkan Philipet. A férfi vonakodva mondta: – Én nem mondhatom el magának. Ha a családja nem akart

beszélni róla… – Odalépett a lány mellé. – Julia, én megígértem magának, hogy kap majd enni valamit… Feltételezem, hogy máris az éhhalál környékezi…

– Nem tagadom! – Aztán végigpillantott magán. Ha el akarnak menni valahová vacsorázni, akkor le kell zuhanyoznia, és át kell öltöznie. Ehhez azonban, úgy érezte, ma nincs elég ereje.

– Hová szeretne menni? – kérdezte Philip. – Abba a kis vendéglőbe, ahol múltkor voltunk – válaszolta azonnal Julia. A férfi bólintott, és egy félóra múltán már beléptek a meghitt helyiségbe. A kandalló

közelében ültek le egy tölgyfa asztalhoz, és italt rendeltek. A vendéglős rögtön megismerte és régi barátokként üdvözölte őket. Julia mosolyogva fordult Philiphez: – Tetszik nekem ez a hely- mondta vidáman a nagyvárosokban ilyen nincs. – Közelebb hajolt Philiphez. – A legutóbbi alkalommal is ugyanezek ültek a törzsasztalnál – suttogta. – Olyan otthonosan érzem itt magam,,.

– És mégis Párizsba akar menni. – Maga pedig Londonba – vetette közbe élcelődve Julia. – Nem fog hiányozni magának

ez az idilli környezet? A férfi elgondolkodott. – London megint másképp romantikus. – Különös pillantást vetett Juliára. – Abban

azonban igaza van, hogy hiányozni fog a tóvidék és az itteni emberek. A legszívesebben mind a kettőt egyszerre szeretném. A város élénk, sürgő-forgó életét és a vidék nyugodt, magának való, egyszerű életmódját.

– És gondolja, hogy meg lehet valósítani ezt az eszményt? – kérdezte nyugodtan a lány.

– Talán lehetséges – felelte a férfi. – De nem csak tőlem függ. Az életem párjának is lesz némi beleszólása…

Julia minden bátorságát összeszedte. – És mit szól hozzá az élete párja? Philip egyenesen a szemébe nézett. – Azt hiszem, ő is egyetért velem. Julia lehajtotta a fejét. Tehát mégis! Fiona Mackintosh és Philip Parnell megegyeztek-

Együtt mennek Londonba, és ott egymás közvetlen közelében fognak dolgozni. És ha lesz idejük, vagy kissé ki akarnak kapcsolódni, akkor lejönnek Ridgedale-be, hogy a tóvidék csodálatos tájait élvezzék. Mindenből a legjobbat választják. A jövő az övék…

Másnap reggel egy levél fehérlett Julia reggeliző tálcáján. Felvette, és a jól ismert kézírásra tapadt a szeme. Philip írt! Az elmúlt hetekben volt alkalma a férfi kézírását betűzni, ha recepteket vagy utasításokat vetett papírra.

De miért küld levelet? Tegnap este vacsora után udvariasan elvitte a poliklinika parkolójában pihenő Mini Morrishoz Juliát, jó éjszakát kívánt, és figyelmeztette, hogy óvatosan vezessen hazafelé. Még csak testvéri csókot sem adott a homlokára… A segítségét, persze, megköszönte, és még egyszer hangsúlyozta, ők ketten micsoda egy pompás csapat…

– Kérem, Miss Simpson – kérdezte Julia mikor érkezett ez a levél? Miss Simpson hozta a még szinte sistergő tükörtojásokat és a pirítóst, – Ma reggel,

Miss Julia. Dr. Parnell adta oda a postásnak, és megkérte, adja le nálunk. Bizonyára nagyon sürgős. – Ezzel Julia háta mögé állt, hátha sikerül így valamicskéi kiolvasni a levélből…

Julia azonban nem sietett. A házvezetőnő ezúttal is túlságosan bőséges reggelit hozott neki, s mint már annyiszor, a lány ezúttal is nehezményezte ezt. Miss Simpson azonban buzgón csóválta a fejét a tiltakozáson.

– . A napot kiadós reggelivel kell kezdeni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és eltűnt. Julia nagyot sóhajtott, és engedelmesen nekilátott.

Alig hagyta el Miss Simpson a szobát, Julia reszkető kézzel nyitotta fel a levelet. Néhány sor volt csak. Egészen prózai módon így kezdődött: Kedves Julia! Ő pedig – ó, a javíthatatlan romantikus! – legalábbis egy szerelmes levélre számított, de legalább egy versre! Képzeletben már ki is színezte a képet, mint hánykolódik álmatlanul párnái között Philip, mint kel fel végül, hogy tudomására hozza: őrülten szerelmes belé…

A rövidke levél azonban csak meghívást tartalmazott az uszoda látogatására, s utána egy csésze teára…

Szüleim a közeljövőben egy kúrára utaznak, és örülnének, ha ma délután szerencséjük lenne Magát és nagyanyját egy csésze teára vendégül látni. Remélhetőleg az időpont alkalmas mindkettőjüknek. Kérem, ma reggel hívjon fel a klinikán.

Julia egy falat pirítóst emelt a szájához. Igazi Parnell, gondolta magában. Írásos meghívás dukál az ő köreikben! Mintha nem lett volna elegendő, ha felhívja telefonon! Ez a család valóban nagyon ad a formákra! Lásd az illem tankönyv idevágó fejezetét: Hogyan viselkedjünk magasabb körökben? Kibékülés az etikett szerint – Parnellék megteszik az első lépést, és kezet nyújtanak Dawsonéknak…

Julia még várt egy-két pillanatot, mielőtt bekopogott volna a nagyanyjához, aki mindig ágyban szokott reggelizni. Ma szombat volt, s a lány már örült az eltervezett hosszú sétának. Amikor szemben ült a nagyanyjával, és átadta neki a meghívást, Mrs. Dawson

egykedvű arcot vágott. Julia azonban jobban ismerte a nagyanyját. Az öreg hölgy örült a meghívásnak – ez nem kétséges!

– Nos, gyermekem, azt hiszem, elfogadhatjuk a meghívást – szólalt meg Mrs. Dawson némi szünet után. – Bevallom, a tagjaim már ismét kezdenek elmerevedni. Az úszás valóban jót tesz nekem.

– És a meghitt kis teadélután? – kérdezte Julia gyanakvóan. Mrs. Dawson habozott. – Nagyon rég volt, amikor Richard Parnellt utoljára láttam. De úgy mondják, az idő

minden sebet begyógyít… – Rendben van, nagymama, akkor értesítem Philip Parnellt – szólt Julia, és a

telefonhoz ment. Beth Summerskill vette fel a kagylót. Parnell doktort nem szabad zavarni, éppen egy beteget vizsgál. Ő, Beth, azonban szívesen átadja az üzenetet. Julia összeszedte magát, és megkérte Miss Summerskillt, közölje Parnell doktorral: nagyanyja és ő köszönettel elfogadják a meghívást ma délután teára. Nem volt kétséges, hogy ez az újság egy órán belül körbejárja majd egész Ridgedale-t.

10. FEJEZET

Julia hanyatt feküdt, és lebegett a meleg vízben. Élvezte a lazítást a nagyanyjával

töltött fárasztó nap után. Nagymama most kedvenc helyén tartózkodott, a medence sarkában, ott, ahol a víz alól feltörő nagy buborékok erőteljesen és mégis kíméletesen masszírozták fájós tagjait.

Julia most valami zajt hallott, és kinyitotta a szemét. Philip állt a medence peremén, és lenézett hozzá. A lány szíve hevesebben kezdett verni. Örült, hogy a férfi eljött, mert nagyon is tartott a Parnellék előkelő szalonjában eltöltendő „kellemes teadélutántól”, Philip hosszú karcsapásokkal szelte át a medencét Julia felé.

– Sajnos nem jöhettem hamarább – mondta mentegetődzve, – Feltartottak a klinikán. – Valami sürgős eset? – kérdezte Julia. Most egészen közel voltak egymáshoz. – Jill, Jim és a baba visszaérkezett a mentővel Kendalből, Jimet elbocsátották. A műtéti

heg begyógyult, többet már nem tudnak tenni érte. A műtétkor kiderült, hogy tele van áttéttel. Már nincs sok hátra az életéből. Szereztem nekik egy gondozónőt, hogy Jill ne legyen egyedül. Jill egyébként nagyon fegyelmezetten fogadta a rossz hírt. Úgy látom, visszanyerte a régi erejét. Legalábbis most már szembe tud nézni a tényekkel.

Julia nagyon megdöbbent. A medence széléhez úszott, és kikapaszkodott a peremén. Némán ült, Philip is leült melléje, hosszú lába beleért a vízbe.

– Meglehetősen kikészültem – vallotta be a lánynak bárcsak hamarább mentünk volna!

Julia a férfi ajkára tette a mutatóujját. – Csitt – mondta halkan –, mi mindent megtettünk, ami tőlünk telt. Philip hálásan nézett a lányra. – Örülök, hogy itt van, Julia – mondta egyszerűen. – Jó, hogy nem kell mindent

magamban tartanom. Mindig nagyon rosszul érzem magam, ha azt keli tudomásul vennem, hogy mennyire véges az a segítség, amelyet nyújtani tudok.

Julia bólintott. – Ez a mi munkánk árnyoldala. Az élet azonban megy tovább. – Igen, szerencsére – mondta a férfi, és behúzta a lányt a vízbe. – Jöjjön, ússzunk még

néhány kört. Ez jót tesz mindkettőnknek.

És addig úsztak egymást mellett, míg csak Mrs. Dawson Juliát nem szólította, hogy segítse ki a medencéből.

– Viszontlátásra nemsokára – kiáltott utána Philip, és eltűnt az egyik öltözőfülkében. Richard Parnell doktor és felesége, Diana, a nagy szalonban ültek, amikor Mrs.

Dawson és Julia megérkezett. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy belépéskor a nagyanyja gyors, vizsgálódó pillantásokat vetett körbe, felfedezhető-e valahol az „újgazdagék” ízlésére valló műtárgy. Némileg csalódott arckifejezése arra engedett következtetni, hogy effélét nem fedezett fel.

– Mrs. Dawson, mennyire örülök, hogy ismét láthatom önt – üdvözölte az idős hölgyet Diana Parnell, és elébe ment.

– Igen, valóban hosszú idő telt el azóta, hogy legutóbb találkoztunk – válaszolta Mrs. Dawson.

– Túl hosszú idő – vetette közbe Richard Parnell. – Bocsásson meg, hogy nem állok fel. De nemrég nagyon beteg voltam, és még kímélnem kell magamat.

– Mikor szabad ismét dolgoznia, Parnell doktor? – érdeklődött Julia. – Remélem, hogy a kúra után. Hiszen Philip hamarosan vissza akar térni Londonba.

Rengeteg új tervet dédelget. – Richard Parnell cinkos pillantást vetett a fiára, mely természetesen nem kerülte el Julia figyelmét. Sőt azt is tudni vélte, mit jelent a megjegyzés: a Fionával közös, reményteljes jövőt…

– És maga, Julia, ugyancsak nemsokára Párizsba készül – mondta udvariasan Mrs. Parnell ő, hogy irigylem ezért!

– Én is nagyon örülök – mondta Julia, és igyekezett kellemes mosolyt erőltetni az arcára.

Miközben a házvezetőnő kitöltötte a teát, Julia szinte a bőrén érezte a szobában uralkodó feszültséget. Semmi sem múlt el, semmit sem felejtettek el, hiába igyekeztek megszabadulni a múlttól a jelenlevők.

– Milyen hatással van önre az úszás? Remélem, jót tesz önnek, Mrs. Dawson! – fordult az idős hölgyhöz a házigazda.

– Pompás hatással van, köszönöm! Igazán örülök, hogy lehetőséget adott erre a gyógykezelésre, azok után, hogy én akkor… – Es hirtelen elhallgatott.

– Beszéljen csak tovább nyugodtan, Mrs. Dawson – nézett rá Richard Parnell rezzenéstelen arccal. – Tudom, mire gondol. A legutolsó találkozásunkra, amikor ön kidobott engem a házából. – Julia csaknem félrenyelte a korty teát. Aggódva nézett Philip felé. aki láthatóan elsápadt. A légkör megdermedt körülöttük. A többiek néma szereplőkként ültek a szalonban. A párbeszéd azonban még nem ért véget.

– A körülmények nagyon kényesek voltak, Parnell doktor. Ezt ön is nagyon jól tudja. – Mrs. Dawson hangja fagyosan és kimérten csengett. – A menyem öngyilkosságot követett el és…

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, Mrs. Dawson, de ki kell igazítanom. Hiszen ön is jól tudja, hogy a törvényszéki boncolás se meg nem erősítette, se el nem vetette az öngyilkosság tényét. Amikor én odaértem, hogy megvizsgáljam Angélát, még élt. Az altatót tartalmazó üvegcse az éjjeliszekrényén hevert. Nem volt teljesen üres, ezért arra lehetett gondolni, hogy valamivel többet vett be a szokásos adagnál. Közel állt az idegösszeroppanáshoz, és nem tudott aludni. Amikor kihallgattak, én elmondtam, hogy nem hiszek az öngyilkosságban.

Mrs. Dawson felemelte a fejét, – És egyáltalán miért jött oda, Parnell doktor? Julia visszatartotta a lélegzetét. Most, most végre megtudja az igazságot, azt, ami

valóban történt, akkor, amikor ő még gyermek volt. – Angela estefelé eljött hozzám…

– Kérem, doktor – szakította félbe Mrs. Dawson –, nem akarom, hogy többet mondjon! Az orvosi eskü hallgatásra kötelezi.

Richard Parnell megadóan intett. – Pedig minden másképp lenne, ha beszélhettem volna – mondta beletörődve. – De ön megígérte, hogy hallgatni fog, Parnell doktor! – Az öreg hölgy ingerülten

ütögette botját a padlóhoz, hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon. Julia szorongva nézett körül. Miért nem beszélhetett Richard Parnell? Micsoda titok

lappangott itt, amitől annyira rettegett az ő szókimondó nagyanyja?! – Nem szegem meg a szavamat, Mrs. Dawson – folytatta az idősebb Parnell –, de tudni

akarta, miért jártam azon az éjszakán Ridgedale Hallban. Az ön fiának temetése után keresett fel engem Angela. Érthető módon nagyon rosszul érezte magát. Adtam neki egy pohár whiskyt, hogy kicsit magához térjen.

– Kérdés, vajon helyesen tetted-e? – Mrs. Diana Parnell egész idő alatt hallgatva ült közöttük. Most hidegen, ellenségesen csengett a hangja.

– Utólag én is azt gondolom, hogy valószínűleg nem tettem helyesen válaszolta fojtott hangon, és a feleségére nézett. – De nem tudhattam, hogy később még altatót fog bevenni.

– Vajon honnan szerezte a tablettákat? – kérdezte Mrs., Dawson. – Hetekkel azelőtt én írtam fel neki. mert már nem tudott aludni. – Tudtam! – vágta ki diadalmasan Mrs. Dawson. – És azon az éjszakán, amikor Angela

meghalt… – Azon az éjszakán felhívott engem – folytatta Parnell doktor. – Rosszul érezte magát,

félt, hogy túl sok altatót vett be. Kérte, hogy menjek el hozzá. – Rövid szünet után habozva hozzátette: – Tudta ön, hogy a menye emlékezetkihagyásban szenvedett?

Mrs. Dawson értetlenül bámult Richard Parnellre. – Angela fiatal lány korában egyszer leesett a lóról. Napokon át eszméletlenül feküdt.

Es attól fogva baj volt az emlékezetével. Gyakran úgy tűnt, mint aki nincs magánál. Azt hiszem, amikor a tablettákat bevette, akkor is ilyen állapotban lehetett. És több altatót vett be, mint amennyit eredetileg akart. Búcsúlevelet sem hagyott hátra, ellenkezőleg: megkért engem, hogy menjek el hozzá, mert nagyon rosszul érzi magát. Ezért nem hiszem, hogy öngyilkos akart volna lenni.

Mrs. Dawson sokáig hallgatott. – És aztán? – kérdezte. – Bizonyára emlékszik arra az éjszakára, Mrs. Dawson. Heves hóvihar tombolt. Ki

kellett szállnom a kocsiból, és gyalog igyekeztem Ridgedale Hall felé. Amikor végre odaértem, és a házvezetőnőt is sikerült meggyőznöm arról, hogy látogatásom életbevágóan sürgős, már késő volt. Emlékszik, Mrs. Dawson, ön is megjelent, személyesen nyitotta ki előttem az ajtót, hogy soha többet be ne tegyem oda a lábamat.

– Parancsolnak még egy kis teát? – kínálta az udvarias háziasszony. Julia megborzongott. Istenem, micsoda emberek, gondolta. Megbeszélik anyám

halálának részleteit, és senki nem gondol az én érzelmeimre. És felállt, éppen abban a pillanatban, amikor Fiona belépett a szobába.

– Fiona! – kiáltotta örvendezve Parnell doktor. – Már hiányoltuk magát! – Bemutatta egymásnak a hölgyeket. Mrs. Dawson kimért udvariassággal üdvözölte a vörös hajú doktornőt, Fiona barátságos mosolyát nem viszonozta. A hangulat továbbra is feszélyezet t maradt.

– Elnézést kérek – szólt most sietve Julia haza kell vinnem nagymamát. Le kell pihennie, az úszás mindig nagyon kifárasztja.

Dawsonék elköszöntek, és Philip az ajtóig kísérte őket.

– Ne törődjön velük – suttogta Juliának, és ráhunyorított. Julia beletörődően mosolygott. Tulajdonképpen semmi sem változott. A légkör feszült

volt, és fagyos. Senki sem feledkezett meg a múltról, senki sem igyekezett fátylat borítani rá… Sőt újabb részletek bukkantak napvilágra, és hála ezeknek, a régi viszályok megerősödtek és állandósultak.

Csak Philip és Fiona szakíthatja ki magát ebből az ördögi körből – ők új, boldog életet kezdhetnek majd Londonban. Julia úgy érezte, hogy Philipet mindörökre elvesztette. Bár ami nem volt soha a miénk, azt nem is lehet elveszteni, vigasztalta magát, de remény volt, egy szikrányi remény bizony volt, s ez erőt, bátorságot adott neki… Tudta, hogy Philip az élete ért elmét jelentette, s eddig azt remélte, a férfi is így érez… De Fiona győzött.

r Julia a laborban az ablaknál állt, és szomorúan nézett ki a szürke, barátságtalan novemberbe. Egy hét múlva már Párizsban lesz, új munkahelyén, a divatos magánklinikán. Megpróbált örülni ennek, elképzelni az éjszakai Párizs színes fényeit, az elegáns utcák forgatagát… De ehelyett csak tompa fájdalmat érzett a mellkasában.

A park fái már elhullatták szép, színes őszi leveleiket. Vigasztalan, sűrű eső áztatta a kopár ágakat, és mégis, Ridgedale és a Parnell-klinika a világ legszebb helye volt Julia számára egészen mostanáig… A lány arra a számos alkalomra gondolt, amikor meg kellett válnia Ridgedale-től, de ennyire még soha nem esett nehezére, még gyermekkorában sem… Hiszen mindig visszajött…

– Nővér, át tudna egy kicsit jönni a vizsgálóba? – Philip lépett be a laborba, és intett neki.

Julia követte Parnellt a rendelőjébe. Linda James hozta el a babát, mert a kicsi köhögött, és attól tartott, tüdőgyulladása van. Julia a karjára vette a babát. Valóban csupán három hónapja van, hogy segített világra hozni ezt az apróságot? Azon az éjszakán szeretett bele Philipbe…

– Julia nővér most tartja kis druszáját – magyarázta Philip az aggódó Lindának – míg beadjuk neki az antibiotikumot. Ne ijedjen meg, csak néhány cseppet kap ma, meg holnap reggel. Ez bizonyára meggyógyítja a kicsit. A köhögése máris javulni fog tőle. Tehát holnap reggel ugyanekkora adagot fog kapni. Vigyázzon a gyerekre, Linda!

Az apróság elfintorította az arcát a gyógyszertől, de nem sírt, Philip gondosan meghallgatta a mellkasát és a hátát is. Azután elégedetten bólintott.

– Szerencsére tüdőgyulladása nincs a kicsinek, csak kezdődő hörghurutja. Igen jól tette, Linda, hogy rögtön elhozta ide – dicsérte meg a kismamát Philip.

– Köszönöm, doktor úr! – mosolygott megkönnyebbülten Linda. – A közeljövőben ismét meglátogat bennünket, ha arra jár?

Philip néhány pillanatig nem válaszolt. – Mackintosh doktornő és én a jövő héten visszatérünk Londonba. Dr. Arnett veszi át

a beteglátogatást. Édesapám is visszatér a poliklinikára, folytatja a rendelést. – És maga, Julia nővér… meglátogat majd Deepdale-ben? Julia szomorkásán mosolygott. – Én is elmegyek, Linda. – Julia nővér Párizsba megy – magyarázta Philip kifürkészhetetlen arccal. – Azt azonban megígérhetem, hogy Deepdale be is ellátogatok, ha hazajövök

szabadságra – ígérte meg Julia Lindának. Érezte, hogy erre nem egyhamar fog sor kerülni. Előbb be kell gyógyulniok a sebeknek…

Természetesen a nagyanyjával ezentúl is törődnie kell, ez alól nem akart és nem is tudott volna kibújni. Az öreg hölgy elvárta, hogy bizonyos időközönként meglátogassa őt az unokája. Ezt már Juliával is közölte. A lány az órájára nézett. Ma is ő tölti be a

társalkodónő szerepét; Mrs. Wilson kimenőt kért magának, a testvérét szeretné meglátogatni a kórházban.

Julia összeszedte a holmiját. Philip némán figyelte. – Holnap reggel a kendali kórházból bemutatkozó beszélgetésre jön egy nővér.

Érdekli a maga felszabaduló helye. Részt akar venni esetleg a megbeszélésen, Julia? A lány bólintott. Fogta a táskáját, és elhagyta a klinikát. Odakinn meg látta Fionát

Philip sötétkék Mercedesében. A doktornő futólag intett neki”, aztán kikanyarodott a kocsival a parkolóból.

Julia nyomott hangulatban vezetett hazafelé. Egyenesen kedélybeteg lett, ha eszébe jutott a nagyanyjával töltendő hosszú este. Az öreg hölgy meglehetősen elviselhetetlen lett a Parnelléknél tett látogatás óta. Arra sem volt hajlandó, hogy igénybe vegye az uszodát és a fürdőkezelést.

Vacsora után Mrs. Dawson egy játszma scrabble-t javasolt. Bár Juliának egy csepp kedve sem volt ehhez az unalmas betűkirakásos keresztrejtvény-játékhoz, beleegyezett. Hiszen amúgy sem volt semmi értelme vitatkozni nagymamával. A végén mindig neki lett igaza, és Julia bölcsebbnek tartotta megtakarítani a vég nélküli vitákat. Nagymama néha szeszélyesebb, mint egy elkényeztetett gyerek, gondolta a lány. Lehet, hogy ilyen lesz az ember, ha évek óta szüntelen fájdalmak gyötrik.

Elővette a játékot a szekrényből, és úgy helyezte el a táblát az asztalon, hogy a nagyanyja kényelmesen elérhesse. Pontban tíz órakor Mrs. Dawson kijelentette, hogy szeretne lefeküdni.

– Különben is én nyertem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. bár a játék kimenetele még korántsem dőlt el. Julia mosolyogva vette tudomásul nagyanyja kijelentését, és összerakta a játékot.

Időközben megérkezett Miss Simpson, és a szobájába kísérte Mrs. Dawsont. – Fáradtnak látszik, Miss Julia – jegyezte meg a házvezetőnő magának is korábban

kellene lefeküdnie. Julia egyetértőleg bólintott, de aztán ismét a kandalló mellé húzódott egy öblös

karosszékbe. Hosszú ideig bámult a pattogó fahasábok táncoló lángjába, és azon gondolkodott, mit rontott el, mit csinált rosszul. Nagyanyja az elmúlt hetekben gyakran kifogásolta az életvitelét.

– Minden energiádat a munkára fordítod – nehezményezte az öreg hölgy –, és mit kapsz érte cserébe? – Julia csak megvonta a vállát. – Legalábbis nem azt kapod, amit szeretnél – jelentette ki Mrs. Dawson nyersen, és rosszkedvűen nézett az unokájára. Julia némán rázta meg a fejét. Hiszen ő mindent arra az egy lapra tett fel, hogy elnyerje Philip Parnell szerelmét… De Fiona lett a győztes. Ilyen egyszerű volt ez…

– Miss Julia! – A lány felrezzent és hallgatódzott. Miss Simpson kiabált, – Miss Julia! Jöjjön gyorsan!

A lány felugrott, és kirohant a lépcsőházba. Miss Simpson ismét segítségért kiáltott. Julia kettesével véve a lépcsőfokokat rohant fel az emeletre. Kifulladva nyitott be nagyanyja fürdőszobájába.

– A nagyanyja elesett! Elcsúszott a fürdőszoba nedves padlóján. Szorosan ott voltam mellette, de nem tudtam megtartani! – Miss Simpson arcából kifutott a vér, reszketett, mint a nyárfalevél.

Julia letérdelt a nagyanyja mellé. Mrs. Dawson fájdalomtól eltorzult arccal feküdt a padlón.

– Csinálj valamit, Julia! A könyököm! A könyökömre estem. Iszonyatosan fáj, és nem tudom mozdítani.

– Maradj nyugodtan, nagymama – szólt csillapítóan Julia –, rögtőn segítséget hozok. Kérem, Miss Simpson. uralkodjék magán! Nyugodjon meg, maradjon itt a nagyanyám mellett. – Miss Simpson már maga is közel volt az ájuláshoz, de most összeszedte magát, és mindent megígért.

Julia a telefonhoz sietett. – Jaj, csak ne Richard Parnellt, Julia! – Nagymama hangja erőtlenül tiltakozott. Még most is milyen makacs, gondolta Julia, és Parnellék számát tárcsázta. Philip vette

fel a kagylót, s ennek most Julia határozottan őrült. – Philip, át tudna jönni hozzánk? Most rögtön! Nagymama elesett. A padlón fekszik, és

nem tudja mozdítani a karját. – Ne is mozdítsa meg maga sem, Julia! Maradjon mellette, és próbálja megnyugtatni.

Azonnal indulok! Nem sokkal utóbb már hallatszott is, hogy kocsi áll meg a ház előtt. Julia leszaladt a

lépcsőn, és ajtót nyitott. Parnell csak röviden biccentett a lánynak. – Hol fekszik? – Odafenn. Philip az orvosi táskájával felsietett a lépcsőn. Mire a lány felért, a férfi már ott térdelt

Mrs. Dawson mellett, és óvatosan tapintotta meg a sérült kart. – Fel tud állni, Mrs. Dawson? – kérdezte. Az öreg hölgy megpróbálta, de nem sikerült, kimerülten hanyatlott vissza. Arca

eltorzult a fájdalomtól. – Nem megy – nyöszörögte halkan. – Ne féljen, csak a könyöke törött el – mondta Philip megnyugtatóan. Fájdalmas, az

igaz, de nem veszélyes. Néhány hét múlva már jobb lesz, de addig nem tudja mozgatni a karját. Ezek a törések azonban rendszerint szépen gyógyulnak. – Mosolyogva nézett Mrs. Dawsonra. – Én most óvatosan felemelem, és az ágyára fektetem. Aztán adok egy fájdalomcsillapító injekciót, hogy tudjon aludni.

Julia segített felültetni a nagyanyját, hogy Philip rugalmas pólyával rögzíthesse a törött kart. Párnákkal fel is támasztották, hogy minél kényelmesebben helyezhessék el.

– Holnap reggel már jobban fogja érezni magát – vigasztalta Philip. – Hajói kialudta magát, a fájdalmak is elviselhetőbbek lesznek.

Julia és Philip is ott maradtak az ágya mellett, míg el nem aludt. Miss Simpson is kapott egy erős nyugtatót – a házvezetőnőnek ugyancsak alvásra volt most a legnagyobb szüksége, – Ma éjjel itt fogok maradni – suttogta Julia. – Nagymama már mélyen alszik, a lélegzetvétele egészen csendes.

Parnell bólintott. – Igen, azt hiszem, így lesz a legjobb. Időseknél az erős gyógyszerek néha másképpen

hatnak, mint a fiataloknál. Előfordul, hogy éppen az ellenkező hatást váltják ki: nyugtalanságot, izgatottságot…

Még be sem fejezte a mondatot, amikor Mrs. Dawson megmozdult az ágyban. Előbb csak mormolt valamit, aztán kinyitotta a szemét, és hosszan, mereven nézett Philipre, – Richard – kezdte fojtott hangon –, kérem, ne szóljon semmit! Ez maradjon a mi titkunk! William olyan érzékeny, és olyan hamar megsértődik. Nem akarom, hogy ezt bárki is megtudja.

Julia visszatartotta a lélegzetét, amikor a nagyanyja ránézett, és ezt suttogta: Ó, te vagy az, Angela… Nem kellett volna semmit elmondanod Richardnak… William betegségéről.

Philip kinyújtotta a kezét, és megérintette Mrs. Dawson ép karját. Julia összeszorította az ajkát, hogy ne reszkessen. Sejtette, mit szándékozik Philip tenni. Apja szerepét öltötte magára…

– Nem tud segíteni rajta, Richard – folytatta az idős hölgy –, hallani sem akar a betegségéről. Tudom, hogy ön foglalkozott vele. Angela mesélte. Én azonban azt szeretném, ha békén hagyná. És ne beszéljen senkinek a betegségéről. Főképpen neki magának ne. Mi a nevét sem akarjuk hallani ennek… ennek a… zavarnak.

– Sok ember szenved Alzheimer-kórban. Az nem szégyen… – Nem! – Mrs. Dawson erőtlenül emelte meg sértetlen karját. – Ne mondjon semmit!

Ne nevezze meg a betegséget. Akkor talán elmúlik. William olyan csodálatos ember… olyan remek ember… az én egyetlen fiam… – Kimerülten hátrahanyatlott, és elhallgatott.

Philip intett Juliának. A leány megértette, és felemelkedett. – Ügy látszik, elaludt – suttogta a férfi most nyugodtan magára hagyhatjuk egy időre.

Szeretnék magának mondani valamit. Julia úgy érezte magát, mint aki álmodik. Érezte, hogy a férfi átkarolta. Némán tűrte,

hogy kivezesse a szobából. Saját szobája is ezen az emeleten volt, néhány lépéssel odébb. Kinyitotta az ajtót Philip előtt, és felkapcsolta a villanyt.

– Olyan sápadt vagy, mint egy hazajáró lélek – mondta Philip halkan. – Jobb, ha most lefekszel egy kicsit. – Azzal könnyedén felkapta, és az ágyhoz vitte a lányt.

Julia gyengének és elcsigázottnak érezte magát, de teljesen természetesnek tartotta, hogy Philip a karjába vette, és lefektette, betakarta. Értelme gyötrődve próbálta felfogni a hallottakat.

– Nemrégiben apám iratait rendezgettem – kezdte Philip –, és akkor néhány feljegyzésre bukkantam, amelyek felkeltették a figyelmemet. Amikor apámnak megemlítettem a jegyzeteket, visszakérte és megsemmisítette azokat. Kérdésemre azt válaszolta, hogy szigorúan bizalmas feljegyzések voltak, és csupán rá tartoznak. De én akkorra már elolvastam a jegyzeteket, s nem volt nehéz az összefüggést megtalálni. Apám akkoriban az agy egyikbetegségével foglalkozott, a kialakulás okait kutatta. Ezt a betegséget nevezik ma Alzheimer-kórnak. Lényegét ügy tudnám összefoglalni: az agyfunkciók idő előtti leépülése, mely némelyeknél még az ötvenedik életév előtt megkezdődik. – Itt rövid szünetet tartott, és hallgatódzott. Odakinn azonban minden csendes volt.

– Mint mondottam, apám behatóan foglalkozott ezzel a szörnyű betegséggel, s ezt mindenki tudta a környezetében. Magától értetődött tehát, hogy édesanyád felkereste őt. hogy édesapádról beszéljen vele. Édesanyád megfigyelései alátámasztani látszottak azt a szomorú tényt, hogy édesapád is ebben a betegségben szenved.

– De miért kellett ezt eltitkolni? – kérdezte Julia. És máris megadta rá a választ: a nagyanyja kívánta így. Egyetlen fia az ő számára a világ legtökéletesebb embere volt – egyszerűen nem vette tudomásul, hogy beteg.

– Hallottad, hogy tiltakozott az ellen, hogy megnevezzük a fia betegségét! – Philip hanga megértően csengett. – Ezt nevezzük struccpolitikának: az ember homokba dugja a fejét, és kivárja, míg elvonul a vihar.

– No de ilyen ostoba csak nem lehet valaki! – Julia tanácstalanul nézett Philipre. – Dehogynem! Gondolj csak Jillre és a férjére. És Jill volt a legjobb nővérem… Julia bólintott. Az édesanyjára gondolt, hogy milyen türelmesen gondozta nehéz

természetű férjét. Némán tűrte szeszélyes hangulatváltozásait, levertségét és félelmeit. – A szerelem a legkülönösebb dolgokat eredményezi – szólt halkan Philip, és Julia fölé

hajolt. – Természetesen az nem szégyen, ha megbetegszik valaki, Angela azonban tiszteletben tartotta édesapád kívánságát, hogy ne beszéljen a betegségéről, mert

szerette őt. És ezért kereste fel az apámat is. Titokban, nehogy megtudja valaki. Hiszen ismerte a ridgedale-ieket, akik előtt semmi sem maradhatott titokban, még ha késői órán vagy akár éjszaka történt is… Valaki mindig leselkedett valahol, így esti látogatásai sem voltak észrevétlenek. És mivel a látogatások célját nem ismerhették, persze mindenfélét összebeszéltek…

– De hiszen te is azt hitted, hogy anyámnak és apádnak viszonya volt! Vagy most már talán másképp vélekedsz erről? – Julia fürkészően nézett Philipre.

A férfi összevonta a szemöldökét. – Azt mondják, minden szóbeszédben van egy szemernyi igazság. Én azonban nem

tudom, és nem is fogom megtudni soha. Nem gondolom, hogy ez rád meg rám tartozik. De ha már megkérdeztél… – A férfi a távolba nézett, és a hanga is távoli volt. – Én azt hiszem, hogy Richard és Angela szerették egymást. Hogy engedtek-e az érzelmeiknek, azt természetesen nem tudhatom. De ismerem az apámat, és állíthatom, ő nem az az ember, aki szerencsétlenné tesz másokat. – Újra a lányra nézett. – Ha valóban viszonyt folytattak volna, annak a következményei mindannyiuk számára végzetesek lehettek volna… Nálunk, nálad meg nálam, más a helyzet. Mi szabadok vagyunk, és szerethetjük egymást. Nem kell tekintettel lennünk senkire.

Julia fölé hajolt, és gyengéden megérintette az ajkát. – Kedvesem, miért nézel olyan rosszallóan rám? Közöttünk nem áll senki felemelt

mutatóujjal, intőén: ne tegyétek! Vagy talán titokban férjed van Párizsban? Párizs… Juliát hirtelen elfogta a szédülés. Néhány nap múlva elutazik, és most Philip

teljesen megzavarja a fejét… Fel akart állni, a férfi azonban visszatartotta. Szorosan köréje fonta a karját, és a lány

hallotta, hogyan ver a szíve. Felsóhajtott, és a férfihoz simult. – Philip, nem értem, mit akarsz ezzel mondani – kezdte óvatosan. – Minden

összezavarodott bennem. Pár nap múlva mindketten elhagyjuk Ridgedale-t. Ami a családjaink között volt, az ránk valóban nem vonatkozik, minket nem terhel azért semmi…

– Julia! Hagyd már, kérlek, ezeket a régi családi históriákat! – Philip felemelte, és felültette az ágyon. A szeme csak úgy villámlott. – Erről már nem akarok többet hallani. Elegem van belőle, hogy mindig valamiféle homályos, megfoghatatlan múltban botorkáljak! Ennek már vége, és nekünk semmi közünk hozzá. A múlt meghalt. Borítsunk végre fátylat rá! Mi most élünk, itt és most. Jogunk van a saját jövőnkhöz.

– Philip, hagyd abba! – Julia belekapaszkodott a férfiba. – Már egyáltalán semmit sem értek. Mit akarsz nekem mondani?

– Azt hiszem, én vagyok az első Parnell. aki egy Dawsonnak egyértelmű házassági ajánlatot tesz. Tehát maradj kérlek csendben egy kicsit, kislány! – Philip mutatóujjával finoman lezárta a lány száját, és mélyen a szemébe nézett. – Kedvesem, ez történelmi pillanat – mondta fátyolos hangon, a szeme azonban mosolygott. – Akarsz a feleségem lenni, Julia?

A lány hitetlenkedve nézett rá. – És mi van Fionával? A férfi elnevette magát. – Mi lenne vele? – Én azt hittem, te és Fiona… hogy ti ketten… – Nos, Fiona is azt gondolta – mondta Philip kissé elkomorodva. – Még akkor is,

amikor megmondtam neki, mit érzek irántad. Egyszerűen nem akarta tudomásul venni. Véleménye szerint ő jobban illene hozzám. Ó soha nem adta fel a reményt…

Én sem, gondolta Julia, amikor lassacskán felfogta, mit mondott neki a férfi.

– Min mosolyogsz? – kérdezte Philip kedvesen. – Boldog vagyok, azért mosolygok – válaszolta Julia, és eszébe jutott a nagyanyjával

eltöltött sivár este és öngyötrő töprengései. Amikor Philip magához vonta, hirtelen ismét eszébe jutott Párizs és az új állás. – De mi lesz a te londoni és az én párizsi állásomból?! Én már igent mondtam és…

– Én is veled megyek – mondta egyszerűen Philip. – Amikor legutóbb Londonban voltam, ezzel is foglalkoztam. Most nem olyan nehéz dolog Európában állást vállalni. Van orvoscsere-egyezmény is. Egy francia orvos jön Londonba, és átveszi a helyemet. Én pedig Párizsba megyek, és átveszem az ő helyét. Ilyen egyszerű… Mennyi időre szól a szerződésed a klinikával?

Julia nagyot nyelt. Túlságosan is gyorsan ment mindez… Legalábbis az ő számára. – Egy évre – felelte zavartan. – Pompás! Az enyém is egy évre szól! Összeházasodunk és aztán… – És mit fognak szólni hozzá a többiek? – És Julia azonmód el is nevette magát, ahogy

a férfi arcára nézett. Megkönnyebbült, vidám nevelés volt ez, rég nem nevetett ennyire felszabadultan. Egyszerre remekül érezte magát, mintha főszerepet játszana egy csodálatosan jó filmben. És a boldog végkifejlet már közeledett…

– Teljesen mindegy, mit szólnak hozzá a többiek. Mi végre megtaláltuk egymást, és ez a legfontosabb. De még nem adtál nekem választ, Julia. Mondja, kedves Julia Dawson nővér, akar-e egyáltalán Parnell lenni?

Julia mosolyogva nézett rá, – Majd még meggondolom, doktor! Philip föléje hajolt, és megcsókolta. A lány érezte erős, kisportolt, testéi, és

szenvedélyesen átölelte. Egy idő múlva a férfi néhány pillanatra elengedte. – A hosszú mátkaságot nem nekem találták ki – mondta elfulladt hangon. – Mit szólnál

egy titkos esküvőhöz Londonban? Karácsonykor megesküdhetnénk. Csak mi ketten lennénk ott.

És a család? – kérdezte Julia. – Utána néhány napra lejöhetnénk Ridgedale-be, és megmutathatnánk nekik a

gyűrűket. Juliában hirtelen valamiféle gyanú kezdett ébredezni. Eszébe jutott az a cinkos

pillantás, amelyet Richard Parnell váltott a fiával, amikor Parnellék szalonjában ültek, és teáztak…

– Mondd csak, Philip, tévednék, vagy te mindezt már tudod egy ideje? Te meg az édesapád?

Philip elnevette magát. – Apám észrevette, de megígérte, hogy nem fogja kifecsegni. Észrevette, hogy tetszel

nekem, de azt sem ő, sem én nem tudhattam, hogy meg tudlak-e hódítani téged. Azt hittem, olyan vár vagy, amelyet hosszú ideig kell ostromolni. De éppen ellenkezőleg… – Óh! – Julia egy kispárnát vágott Philiphez, aki ügyesen lehajolt. Aztán ismét a karjába kapta a kacagó leányt.

– Szeretlek – suttogta. – Én is szeretlek – súgta vissza Julia. Aztán sokáig nagy csend telepedett a szobára. Oly

sok mindent akartak elmondani egymásnak, amit csak csókokkal és becézgetéssel tudtak kifejezni.

Arra ocsúdtak fel, hogy kintről neszek szűrödnek be hozzájuk. – Jóságos ég, ez nagymama! Felébredt! – Julia nagyot sóhajtott, és vonakodva

kibontakozott Philip karjaiból. – Megyek, megnézem, hogy van. Talán megszomjazott. Philip bólintott. – És ne felejtsd el közölni vele a jó hírt, hogy az unokája nemsokára Mrs. Parnell lesz.

Julia Philip felé nyújtotta a kezét. – Gyere te is velem, drágám! Előfordulhat, hogy ezúttal én szorulok orvosi

segítségre…