Upload
phoibosapollo75
View
220
Download
0
Embed Size (px)
DESCRIPTION
Valentina Lisitsa, Philip Glass
Citation preview
LIX. évfolyam, 29. szám, 2015. július 17.
Publicisztika
Feuilleton
Próza
Interjú
Vers
Visszhang
Könyvkritika
Páratlan oldal
Műbírálat
Szabadpolc
Csengery Kristóf
a szerző további cikkei A NAGY ÁTVERÉS
LIX. évfolyam, 29. szám, 2015. július 17.
(Valentina Lisitsa plays Philip Glass. Decca)
A hatvanas-hetvenes évek új zenéjének lázadó fiataljai régóta az establishment részét alkotják a
világon mindenütt, sokan közülük nagy karriert csináltak, katedrát, díjakat, kitüntetéseket és nem
egy esetben jelentős vagyont szereztek – utóbbit persze csak olyan országokban, ahol lehet
komoly művészettel vagyont szerezni. Ebben a mondatban nincs rosszallás: csupán az élet
törvényeiről beszélünk. A forradalmárok már hajdan, francia földön is hamar átvedlettek egy új rend
kiötlőivé, új naptár kitalálóivá és a nekik nem tetsző fejek leüttetőivé. Ez a világ sora: ahhoz, hogy
valaki mindvégig főállású forradalmár maradjon, korai halál kell. Ott essem el én, / A harc
mezején... Aki sokáig él, többnyire megalkuszik. Persze van olyan is, hogy valaki már kezdetben
sem forradalmár, viszont annak próbál látszani (mert felfedezi a forradalomban az üzletet), és
sikerül is hatásosan látszatot keltenie. Az amerikai zenében akadtak igazi újítók, John Cage,
Morton Feldman, Christian Wolff, mondhatjuk, az volt. Az utánuk következők közül is vitathatatlanul
újat hozott Terry Riley, Steve Reich, Frederic Rzewski. A Reichnél csupán pár hónappal fiatalabb
Philip Glass-szal (1937) azonban mindig is más volt a helyzet. Glass, aki a felsoroltak közül talán
a legszélesebb társadalmi körben aratta a legnagyobb sikereket, olyasfajta népszerű zenét ír,
amiben soha nem volt semmi új vagy eredeti. A leginkább Reich nevével fémjelezhető repetitív
irányzat magasrendűen bonyolult, izgalmas szerkezeteket hozott létre, a zenei textúra
matematikailag és filozófiailag is értelmezhető belső átalakulási mikrofolyamatainak
megfigyelésére buzdítva a hallgatót (aki a Reich-darabok sodrában elmerülve, ha akarta, akár azt
is hihette, hogy őt most éppen elringatják). A repetitív irányzat képes volt architektonikus
nagyformákat alkotni, és a legfontosabbat tette: úgy mondott alapvetően újat, hogy közben mély
értelműen kommunikált a hagyománnyal, újraértelmezett műfajokat, formákat, régi tartalmakat
teljesen eredeti megvilágításban gondolt és fogalmazott újra. Vagyis a szó schönbergi értelmében
volt újZENE ,amely nem elfelejti vagy ignorálja, hanem folytatja a zenetörténetet. Glassnál
ilyesmiről szó sincs.
A Cage-ék utáni generáció legfontosabb képviselőinél valamilyen formában többnyire megjelenik
a popkultúrával, a szórakoztatóiparral való kapcsolatfelvétel, kacsingatás a népszerűségre,
kacérkodás a kommersszel. Ez sem rosszalló megjegyzés: ne feledjük, Amerikáról beszélünk, az
ottani az európaitól lényegileg eltérő alapokon nyugvó kultúra, amelynek a popularitás mindig is
integráns része volt, e tárgyban egymástól gyökeresen különböző alkatú és esztétikájú
művészeket említhetünk Andy Warholtól Leonard Bernsteinig. Glass zenéje klasszikus zenei pop.
De például ki merné mondani, hogy Reichhel ellentétben Glass nem „repetitív”? Ő is ismétel,
mániákusan, rövid képleteket, azután síkot vagy szintet vált, és egy másik képletet repetál,
meglehetősen szabályosan és kiszámíthatóan. Csak hát sajnos ezek a dallami-harmóniai mantrák
primitívek és laposak, ezen kívül nélkülözik az alkotóelemek lassú, permutatív átrendezésének
Reichtől ismert, izgalmas folyamatát. Hármas- vagy négyeshangzat-felbontások, melyek Kesztler
Lőrinc klasszikus Összhangzattanának példáira emlékeztetnek (erős modális beütéssel), unalmas
és üres figurációk. Ezzel együtt Glassnak van saját megszólalásmódja, az ő zenéjét nem lehet
összetéveszteni a Reichével. De egy zene attól még nem lesz jó, hogy felismerhető és
megkülönböztethető.
Kezünkben egy dupla lemezalbum, amelyen korunk egyik divatos zongorista sztárja, az ukrán
származású, de Amerikában élő Valentina Lisitsa (1973) játszik Glasst. Lisitsáról már volt
alkalmam írni az ÉS hasábjain (A született és a csinált, 2015/1–2., jan. 9.), s megfogalmazhattam
azt az véleményemet, mely szerint játéka hidegen és gépiesen virtuóz, máskor modoros. Ez az
érdektelen, de mutatósan pergő játékú zongorista, aki könnyedén elboldogul Schumann és Chopin
legnehezebb műveivel, a kisujjából rázza ki Glass kezdetleges faktúráit – előadói kvalitásai
azonban nem olyanok, hogy izgalmas darabokat tudna faragni belőlük. Igaz, ez másnak sem
sikerülhetne. A kétlemezes album koncepciója világos: csupa zongorazene, melyek közül némelyik
darab eredetileg is erre a hangszerre fogalmazódott (How Now; Mad Rush; Wichita Vortex
Sutra), mások azonban zenekari hangszerelésű opusok átiratai (Michael Riesman munkái). A
huszonegy tételből tizenkettő filmzene-adaptáció (The Truman Show; The Hours; Mishima), Glass
ugyanis közismerten termékeny filmzeneszerző. A filmzene területén mutatott élénk aktivitás Glass
részéről jól működő önismeretre vall: tehetsége valóban olyan jellegű, hogy elsősorban az
alkalmazott művészet kiszolgáló tevékenységére, aláfestésre, illusztrálásra, hangulatteremtésre
teszi őt alkalmassá. Legjobb műve is filmzene, a Koyaanisqatsi (Godfrey Reggio szöveg nélküli
kultuszfilmjéhez, melyet magyarul Kizökkent világ címen játszottak). De ahogyan
aKoyaanisqatsi zenéje sem működik a film nélkül, úgy ezek a kiragadott filmzenerészletek is
üresek, tartalmatlanok egymagukban. A kísérőszöveg írója, Steven W. Thrasher érzékletesen
sugalmazza a „zongorásítás” mögött megbúvó célt: megmutatni, Glass milyen klasszikus, milyen
általános érvényű, milyen maradandó. Sajnos ez az ötlet is fordítva sül el. A zongorára redukált
hangzás az eredetileg ensemble-faktúrájú részletekben az egyetlen maradék vonzerőt veszi el a
zenétől: a hangszerelés változékony színeit.