Embed Size (px)
Citation preview
VALÓS ÚT – ELKÉPZELT ÚT
A MÓDSZER LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE
Werner Moron szövegrészetei, a Real Path projekt adaptációja, Luka Marina
fordítása Maximilien Mercorelli angol szövege alapján.
Miről szól ez az útmutató? Ez az útmutató egy bevezető Werner Moron művészet-mediációs módszeréhez. Az útmutató
Moron szövegein, eredményein és visszajelzésein alapul, a mi kiegészítéseink pedig azt a célt
szolgálják, hogy a módszer lépéseit érthetőbbé tegyük, és lefordítsuk a szerző gondolatait egy
olyan nyelvezetre, mely a módszert alkalmazni kívánó szakemberek számára is könnyen
követhető. A szerzői kettősség megmutatkozik a szövegen is: a dőlt betűvel szedett részek
Moron saját szövegei, a sima szedés pedig a projekt munkatársainak munkája.
Werner Moron módszere több mint 20 éves művészet-mediátori tapasztalatain alapul. Moron
vegyes összetételű csoportokkal dolgozott együtt, különböző korú résztvevőkkel, akik más-
más szakterületről érkeztek. A módszer megközelítése nagyon strukturált és párbeszéd alapú
egyszerre, éppen ezért dinamikus és rugalmas.
Strukturált, mert egy 6 lépcsős rendszer egymásra épülő elemeit írja le. A lépések némelyike
ráadásul konkrét ajánlásokat fogalmaz meg.
Ugyanakkor párbeszédet folytat, mert a módszer minden lépése dialógust teremt : dialógust
önmagunkkal, egy új művészeti formával, a folyamatban részt vevő művészekkel, párbeszédet
a műalkotás témája és a kifejezési forma között.
Bonyolultnak tűnik? Semmi baj! A tanulási folyamat sokszor egy kusza, szerteágazó szakasszal
indul, ahol meg kell tanulnunk bizonyos dolgokat elfelejteni és felszabadítani magunkat a
korábbi sémák, koncepciók és gyakorlatok alól. Bízunk abban, hogy ez az útmutató egyszerű,
könnyen befogadható segédanyag lesz ahhoz, hogy érthetőbbé váljanak a módszer elemei, és
a módszer alkalmazható legyen egy művészet-mediációs csoportmunka során.
Kinek szól ez az útmutató? Neked szól, ha szociális vagy oktatási területen dolgozol, és olyan módszereket keresel,
amelyekkel művészetet vihetsz a szociális vagy pedagógiai műhelymunkáidba,
munkafolyamataidba.
Akkor is neked szól, ha gyakorló művész vagy és olyan utakat keresel, amelyek segíthetnek
neked abban, hogy a művészeted megoszthasd másokkal. Nem lesz szükséged semmilyen
speciális képzésre vagy előképzettségre ahhoz, hogy megértsd az útmutatóban leírtakat.
Ugyanakkor előfordulhat, hogy úgy érzed majd, hogy több támogatásra és felkészülésre lesz
szükséged ahhoz, hogy az itt leírtakat biztonságosan alkalmazhasd a gyakorlatban. Az
útmutatónak nem célja, hogy megtanítsa az alapokat azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell
emberekkel együtt dolgozni, kezelni a csoportdinamikát vagy kialakítani egy művészeti
technikára alapuló foglalkozást. Ha ezekbe az akadályokba ütközöl, rengeteg más módja van
annak, ismereteket szerezz és túllépj a kezdeti nehézségeken.
Hogyan használd az útmutatót? Olvasd végig az útmutatót. Próbáld felfedezni, megérteni, megismerni az egyes lépéseket.
Olvasd végig a kiegészítő anyagokat is: a “Nations moi-t”, a “Kollázs aktív
hatóanyagai” című segédanyagot, valamint a módszer adaptációját és hasznos facilitátori
tapasztalatokat leíró kiadványunkat “Werner Moron művészet-mediációs módszerének
adaptációja” címmel.
Mielőtt belevágnál saját műhelymunkád megtervezésébe, szervezz csapatot
valakivel, akinek olyan kompetenciái vannak, amik kiegészítik a tieidet: ha művész vagy, hívj
meg egy trénert vagy egy szociális munkást. Ha az oktatás területén dolgozol, kooperálj
egy hivatásos művésszel.
A “csapatban való gondolkodás” nem csak azért fontos, mert megkímél minket attól, hogy
egy ennél sokkal hosszabb útmutatót írjunk. Valójában nincs olyan útmutató, ami
helyettesíteni tudna egy művészt, aki a folyamat során meg tudja osztani a tapasztalatait és
a szakértelmét a résztvevőkkel.
A MÓDSZER ALKALMAZÁSA
6. HALLGATÁS, A FOLYAMAT KÖVETÉSE 7. NYILVÁNOS BEMUTATÓ
1. BIOTÓP 3. FOGADÁS / ACUEILLE
4. VALÓS ÚT/ELKÉPZELT ÚT 5. A MŰVÉSZET AKTÍV HATÓANYAGAI
2. PLENÁRIS TESTÜLET
A biotóp « Élőhely: az élőlények meghatározott csoportja által lakott terület. » (Wikipedia).
De mit is jelent ez egy művészet-mediációs folyamat szempontjából ? Ez a szakasz valójában
egy felhívás arra, hogy figyelembe vegyük a szociális kontextust és felmérjük azt is, hogy az
mennyire van hatással a munkánkra.
A kontextus rendkívül meghatározó lehet. Kétféle úton indulunk most el: az egyik során
megvizsgáljuk, hogy hogyan hat a pedagógiai munkánkra, a másikon pedig a « gyártás »
folyamatára gyakorolt hatását vizsgáljuk meg.
A biotóp mint pedagógiai eszköz Ki az, aki a munkafolyamatot kezdeményezi? A művész? A menekülteket befogadó állomás
igazgatója? Egy motivált közösség tagjai? Az, hogy maga az ötlet honnan jön, befolyásolhatja
azt, hogy mi történik majd a műhelymunka során. Arra szeretnénk bátorítani mindenkit,
hogy térképezze fel ezt a szociális kontextust saját esetében, és gondolja végig előre annak a
projektre gyakorolt hatását. Amennyiben ez lehetséges.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
Amint felmerül egy műhelymunka megszervezésének ötlete, szánj időt arra, hogy
végiggondold a következőket :
1. Mik a kiindulási pontjai / céljai / elvárásai azoknak az embereknek / vagy annak a
csoportnak, aki a műhelymunkát kezdeményezi?
2. Mik a kiindulási pontjai / céljai / elvárásai azoknak a különböző szereplőknek, akik a
műhelyfolyamatban részt fognak venni?
3. Ki finanszírozza a munkát? A támogatónak vannak-e konkrét kiinduló pontjai / céljai /
elképzelései a műhelymunkával kapcsolatban?
4. Ezek a különböző elvárások / célok hatással lehetnek-e a későbbi munkádra? Hogyan?
5. Hogyan tud a munkafolyamat választ nyújtani a különböző elvárásokra? Hogyan tudod
megóvni a projektet attól, hogy alárendelődjön az elvárásoknak?
1. A SAJÁT BIOTÓPOD
A biotóp a gyártás szolgálatában A projekt vagy az alkotófolyamat megkezdése előtt érdemes a logisztikai elemekről is gondoskodni.
Itt a különböző kellékek, tárgyak, eszközök összegyűjtésére gondolunk. Gondoskodnunk kell arról,
hogy rendelkezésre álljanak bizonyos közlekedési eszközök, gyakorló vagy tároló termek, a hang és
képszerkesztéshez szerkesztő és vágó szoftverek, rögzítő berendezés, a szoborkészítéshez
alapanyag, festőfelszerelés, kamerák, mikrofonok, táncparkett, stb. Érdemes felvenni a kapcsolatot
olyan alkotókkal (a résztvevőkkel való találkozás előtt) akik kompetensek a gyártás és utómunka
területén (operatőrök, vágók, hangmérnökök, stb..)
A gyakorlatban olyan művészekkel
dolgozzunk, akik képesek egyszerre több
feladattal is megbirkózni (egy tehetséges
videós, akinek jó kapcsolatai vannak,
akinek van akár egy nagyobb autója, tud
hangot rögzíteni, és tud bánni egy
vágószoftverrel).
Ez a kutatómunka elvégezhető a projekt
vagy az alkotófolyamat megkezdése
előtt. Azonban a munkatársakat fel kell
készítenünk arra, hogy a projekt
előkészítő szakaszában nem kapnak
fizetséget a munkájukért.
Innentől kezdve a részt vevő felekkel közös feladatunk, hogy a munka feltételeiben megállapodjunk,
mégpedig oly módon, hogy ésszerű maradjon a költségvetés. Mindenki befekteti az idejét, az
eszközeit, a munkáját és a tehetségét egy olyan vállalkozásba, ami csak később fog igazán
kibontakozni. Amint a lehetőségeink megengedik, a projektben részt vevő felek, a befektetett
munkájukkal arányosan fizetést kell, hogy kapjanak.
A “biotóp” nem teszi lehetővé, hogy megvásároljunk, vagy ami még rosszabb (áron felül)
kölcsönözzünk olyan eszközöket, amelyeket a részt vevő művészek is biztosítani tudnak.
Ez a biotóp, a művészek részvétele révén teszi lehetővé, hogy a művészeti eszközöket a lehető
legelérhetőbb áron tudjuk használni az alkotófolyamat során.
Számtalan módja van annak, hogy a szükséges eszközök árát alacsonyan tartsuk, első sorban akkor,
ha egyetértünk ezzel az elvvel és jó előre tervezünk.
A biotóp egy kreatív és dinamikus eszköz.
A biotóp működését a plenáris szerv által megszervezett felügyelet ellenőrzi, szintén a plenáris által
meghatározott elvek és szempontok alapján. Az egységért (biotóp) felelős személy utánajárhat, hogy
hol lehet a legkedvezőbb feltételekkel felszerelést bérelni vagy vásárolni, hogy hol lehet használtan
beszerezni a szükséges eszközöket. Megpróbálhat ingyen hozzájutni különböző kellékekhez vagy
olyan cégekhez is fordulhat támogatásért. Ez utóbbi nélkülözhetetlen kelléke egy olyan portfólió, vagy
bemutatkozó anyag, amely ismerteti a projekt szociális és művészeti céljait.
Nagyon fontos, függetlenül attól, hogy milyen eszközökre van szükségünk, hogy egyeztessünk azzal
a művésszel, aki majd használni fogja az eszközöket. A biotópot egy kicsit nehézkes bevezetni, de
később rendkívül kifizetődő és a résztvevők hozzájárulása nagy mértékben gazdagíthatja az
eszköztárát.. A biotóp kiépítése és fenntartása állandó munka, (ami független a workshop folyamattól,
és egy hosszútávon fenntartható rendszert tart szem előtt), amit lépésről lépésre a gyártásért és az
utómunkáért felelős menedzser vesz majd át. A biotóp a plenáris testület középpontjában áll.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Milyen az anyagi / humán erőforrással kapcsolatos helyzete a tervezett műhelymunkának?
Milyen eszközökre, felszerelésre lesz előreláthatólag szükség ?
2. Kivel fogsz együtt dolgozni ? Kivel fogod megtartani a foglalkozást? Ismersz olyan művészt,
akit be tudnál vonni a munkába ?
3. Kik azok az emberek / szervezetek / intézmények, akik segíthetnek abban, hogy
rendelkezésre álljon a szükséges felszerelés? Honnan tudsz kölcsönözni ?
4. Van olyan tér, amit használhatsz? Megfizethető-e ez a projekt számára ?
5. Vannak olyan helyek / környékek, ahol szép, inspiráló környezetben lehetne megtartani a
foglalkozást ?
Hogyan fogadjuk egy művészeti alkotófolyamat résztvevőit ? A legtöbb résztvevő, aki csatlakozik majd a műhelymunkához, korábban nem vett részt
művészi alkotófolyamatban. Mit tehetünk azért, hogy biztosítsuk számukra a biztonságos,
bizalommal teli légkört, ami feltétele annak, hogy elkezdhessék az alkotást és elköteleződjenek
a folyamat iránt? A « fogadás » kulcsfontosságú lehet ahhoz, hogy az elköteleződés kialakuljon.
Hogyan fogjunk hozzá ?
___________________________________________________________________
Amikor egy új alkotófolyamatba kezdünk, tegyük azt a résztvevők bármilyen csoportjával (iskolás
gyerekek, intergenerációs-, multikulturális-, friss bevándorlókból álló csoport) minden esetben alapvető,
hogy létrehozzunk egy fogadó teret.
A legideálisabb egy olyan tér, ami el van választva attól a helyiségtől, ahol a későbbiekben dolgozni
fogunk (osztályterem, konferenciaterem, vagy műhely).
A legjobb, ha találunk egy olyan pincét, egy félreeső termet vagy egy sátrat ( egy kellően nagy katonai
sátrat például). Ezek bármelyike jobban megfelel a célnak, mint ha a foglalkozásra kijelölt teremben
találkoznánk.
A fogadóhely, elválasztva a foglalkozásra kijelölt helytől azt a célt szolgálja, hogy egy semleges terepet
biztosítson, ahol a projekt különböző szereplői a saját szimbolikus helyeiken és szerepeiken kívül
találkozhat. (Ilyen szimbolikus tér például az igazgatói iroda, a hatóságok irodái, az egyesületnek vagy
a szervezetnek az irodája).
Ha egy valójában leválasztott térben találkozhatnak a résztvevők, akik vagy idegenek egymás
számára, vagy már hosszú ideje partneri viszonyban vannak (ez esetben jellemző, hogy a találkozás
a már bejáratott, régi sémákon keresztül történik) a találkozás már önmagában is egy utazás, új
lehetőségek és a folyamat iránt új elköteleződés szimbólumává válhat.
Ezen a fogadóhelyen minden résztvevő (szervező, felügyelő, résztvevő) körül van véve egy sor olyan
szimbolikus tárggyal - nyomtatóval, zenével, parfümmel, étellel stb.– ami egy sajátos, állandóan
változó légkört teremt a workshop folyamán.
Ez a fogadótér, még a projekt megvalósítása után is használatban maradhat. Erre készüljünk fel.
A tér létrehozhatja saját nyelvét, szokásait, rítusait. Ez a tér az a hely, ahol a foglalkozás véget ér és
ahol mindenféle felügyelet nélkül kísérletezhetünk. Mintha egy meglepetésekkel teli bűvészdoboz vagy
egy gyermekkori rejtekhely volna.
Az egyetlen dolog, amit érdemes észben tartani, hogy az ember nagyon egyedül érezheti magát,
elzárkózva a csoporttól, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a csoport teljesen együtt van, ami
egyszerre kelthet meghitt vagy ellentmondásos érzéseket.
A fogadótér egyszerre a különböző kulturális szokások közötti feszültségek gyűjtőhelye, ugyanakkor
ezeknek a különbözőségeknek a harmonizációjára is szolgál. Egy kreatív, és egyben funkcionális tér.
2. FOGADÁS (ACCEUIL)
Szükségünk lesz asztalra, székekre, esetleg egy hűtőszekrényre, valamint dekorációra. Képekre,
tárgyakra és zenére, egy gyertyára, gyümölcsre, fényképekre az aktuálisan folyó projekttel
kapcsolatban.
Jó ötlet lehet kialakítani a hely saját gazdaságát, ha erre van lehetőség. Vehetünk például gyümölcsöt
és üdítőt, amit aztán közösen, mint közös tulajdont kezelünk.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Hol tudnál kialakítani egy megfelelő « fogadó helyet »?
2. Hogy tudsz gondoskodni a kávészünetekről?
3. Hogy alakítod az ebédszüneteket? Hogyan használható ez az idő arra, hogy olyan informális
alkalmakat teremtsen, ami teret ad a találkozásoknak és a beszélgetéseknek?
4. A « fogadótér » mellett vannak-e olyan intézkedések, amelyek szükségesek lehetnek ahhoz,
hogy a résztvevőket be tudd vonni egy elmélyült, közös alkotáson alapuló folyamatba? Melyek
ezek? Gondold végig a résztvevő facilitátorokkal, művészekkel!
Hogyan biztosítsuk a horizontalitást, a műhelymunka hatékony
és pontos utánkövetését? A módszer a műhelymunka során nem csak arra törekszik, hogy kihasználja a művészeti
alkotófolyamat (pedagógiai) előnyeit, hanem arra is, hogy egyedi, esztétikai szempontból is
értékelhető műalkotásokat jöjjenek létre. Ez egy ambiciózus vállalkozás, a célhoz vezető út
pedig összetett. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy meghatározzunk egy olyan keretrendszert,
ami biztosítja a folyamatos kapcsolatot a facilitátori csapat résztvevői között, hogy az szükséges
finomhangolásokra is sor kerülhessen. A « plenáris testület » segíthet abban, hogy az elkezdett
folyamatot végigvihessük.
____________________________________________________________________
A plenáris egy döntéshozó testület, ami megállapodik a projekt részleteiben és kidolgozza az agendát.
A plenáris testület vitákon keresztül megadja a munka ritmusát, az adminisztráció formáit és az
autoritásának a mértékét ( az adott projektre, szituációra szabva).
A plenáris testületet hasonlíthatjuk egy olyan asztalhoz is, amely körül a szocio-művészeti vállalkozás
résztvevői találkozhatnak. Mindenki delegálhat egy felelős személyt: részt vehet benne egy iskola vagy
más partnerintézmény képviselője, a művészek delegált képviselője, a művészeti vezető, a biotópért
felelős személy, az adminisztráció, a gazdasági vezetés stb. Lehetőség van arra is, hogy egy ifjúsági
vezetőt vagy a résztvevők képviselője is meghívást kapjon a testületbe.
A plenáris testület célja, hogy biztosítsa, hogy a különböző stílusú és mentalitású felek együtt tudjanak
dolgozni ebben a szocio-művészeti vállalkozásban, biztosítsa a párbeszédet és a viták rendezésének
az eszköze legyen egy közösen kialakított nyelv segítségével, mely segít megvédeni a vállalkozást a
3. A PLENÁRIS TESTÜLET
külső beavatkozásokkal szemben. A plenáris testületben minden képviselő a saját álláspontját
képviseli
A plenáris testületet elképzelhetjük egy egyenlő oldalú
háromszögként.
Amikor a plenáris testületben helyet foglaló személyek (a projekt egyes elemeinek a vezetői) teljesen
megértették a vállalkozással járó kihívásokat, a kollégáik előtt a projekt nagyköveteivé,
kommunikátoraivá is válnak. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy a nagyköveteknek azon
munkatársai, akik a találkozókon nem vesznek részt, csak a beszámolókból értesülnek a plenáris
testület munkájáról (tanárok, iskolaigazgatók, politikai vagy adminisztratív vezetők), gyakran tesznek
a valóságtól távol álló megfigyeléseket, és nem mindig értik a finom és egyénre szabott vitákat, és a
közösen hozott döntéseket.
Amikor a folyamat részletei és a terv elkészül és végleges formát ölt, a plenáris megállapítja az
együttműködés kereteit; kidolgoz egy mindenki számára elfogadható konvenciót.
Találkozás a résztvevőkkel
A plenáris testület és a biotóp felállítása után, valamint miután megtaláltuk azt a helyszínt, ami
alkalmas lesz a projekt lebonyolítására, rengeteg eszközünk és sok különféle tudás áll a
rendelkezésünkre ahhoz, hogy elkezdhessük a közös munkát. Már csak az maradt hátra, hogy
felélesszük magunkban az alkotás iránti vágyat és elültessük azt a résztvevők szívében.
E nélkül a vágy és elhatározás nélkül semmilyen fontos vállalkozásba nem kezdhetünk bele.
A komolyságát veszítené el a vállalkozás.
A háromszög csúcsán az az elv helyezkedik el, amiben a szereplők közösen
megállapodnak. Ezt az alapelvet a socio-művészeti vezető hivatott megvédeni. Ő felelős
továbbá általában a projektért, és a projekt egyes elemeiértnek összehangolásáért.
A háromszög bal alsó oldalán
helyezkednek el a szocio-művészeti
projektben/ alkotófolyamatban
résztvevő szereplők, akik a biotóp-hoz
kapcsolódnak.
A háromszög jobb alsó oldalán a különböző
intézmények vagy szervezetek helyezkednek el,
amik időlegesen kapcsolódnak a projekthez (az
iskola, a börtön, a tranzit zóna, az ifjúsági
központ, a múzeum, a színház, a városvezetés a
különböző hivatalokkal, stb.)
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Kikkel fogsz együttműködni?
2. Kik lesznek azok a művészek/facilitátorok, akikre számíthatsz majd a műhelymunka során?
3. Mikor és hol lesznek a plenáris testület számára szervezett alkalmak? Mikor és hol találsz
olyan fizikai/kognitív és emocionális teret, ami alkalmas lesz arra, hogy egymásnak
visszajelzéseket adjatok, elemezzétek, hogy mi működött jól a nap során és mi az amin lehet
még javítani?
“Mi létezett a valóság előtt?
Mi volna a valósággal nélkülünk?
Mire mennénk valóság nélkül?
Mennyire messze nyúlik a valóság?
Hol van a határ álom és valóság között?
Mit tesz hozzá az álom a valósághoz?
Valós út- Elképzelt út"
A valós út-elképzelt út egy egyszerű játék, amelyben a világról való megfigyeléseinket két részre
bontjuk, egészen addig, amíg egy olyan koncepciót nem alkotunk, amit a későbbiekben, a művészet
aktív hatóanyagainak segítségével kifejezésre tudunk juttatni. (A művészet aktív hatóanyagairól lásd.:
következő fejezet)
VALÓS ÚT
A “VALÓS ÚT” folyamat objektív megfigyelésen alapul. Ez – a közvetlen környezetünkre irányuló –
megfigyelésnek annyira objektív kell lennie, amennyire csak lehetséges. Ez egy (ön)elemző munka,
ugyanakkor egy értelmező pillantás a mindennapi életünkre, ami lehetővé teszi számunkra, hogy
felismerjük, hogy ebben a világban élünk, és hogy mindaz, ami különleges a számunkra, az emberi
történelem során mindig is létezett. A “valós út” folyamat egyéni munka.
Nem az a feladat, hogy leírjuk a minket körülvevő globális és objektív valóságot, ahogyan azt egy
szociológus tenné, hanem hogy elmeséljünk egy olyan utazást, ami számunkra különleges és egyedi,
és ami velünk kezdődik (szubjektív).
A legnehezebb feladat a facilitátor számára ebben a folyamatban az, hogy a résztvevőket ez a feladat
messzire viheti, és könnyen beleeshetnek abba a csapdába, hogy nyitott kapukat döngetnek és
messzire kerülnek mindattól, aminek első látásra köze lehet a művészethez vagy a kreativitáshoz. A
játék része, hogy újra észrevegyünk és részletesen megvizsgáljunk olyan tárgyakat, amik a
4. VALÓS ÚT / ELKÉPZELT ÚT
hétköznapjaink részei, és hogy mindezt egyszerűen és tárgyilagosan tegyük, ügyelve a legapróbb
részletekre.
Két fontosabb nehézségbe ütközhetünk:
Kapcsolatot találni a “valós út”-ban leírt szövegek és a jövőbeni művészeti alkotás között.
Valamint az, hogy sokszor nagyon intim részletek kerülnek górcső alá, és ezekben a helyzetekben
meg kell találni a facilitátori pozíciót.
Meg kell-e hogy nyilvánuljon a szocio-művészeti vezető, vagy hagyjuk, hogy a csoportdinamika vezesse
a folyamatot?
Mindazonáltal, még akkor is, ha a „valós út” egyéni munkán alapul, a hatását csak a csoportban való
bemutatása során tudja kifejteni. Miután a szövegek elkészültek, a résztvevők egymás után
felolvassák azokat a teljes csendben várakozó csoport előtt. A pillanat olyan érzelmi polifóniát teremt,
ami a fejlődéshez alapvető fontosságú. Mindenki művész és befogadója is egy éppen fejlődő
munkának.
A “valós út” során keletkező szöveg legyen olyan egyszerű, amilyen csak lehet (nem szépirodalomra
törekszünk). Lehet egy személyes emlék, kamerával felvett utcarészletek, a szobát bemutató videó,
képek a szomszédból, egy iskoláról. Dolgozzunk előre megtanult szabályok nélkül, a szövegünk pedig
legyen olyan prózai, amennyire csak lehetséges. Írjuk le a gesztusokat, kifejezéseket egy buszon vagy
az osztályteremben, vegyünk fel különböző zajokat, keressünk képeket az interneten, régi
nyaralásokról készült fotókat, emlékeket olyan helyekről, ahol régebben járt vagy élt az alkotó. Olyan
tárgyakat is gyűjthetünk, amik kapcsolódnak a résztvevők munkájához vagy családjához.
A tárgyiasítás (tárggyá tevés) gondolatáról is szót kell ejtenünk, hiszen rendkívül jellemző egy alkotóra,
hogy mi az, amire a tekintete rávetül és mitől tart távolságot. Mindez attól kezdve válik nyilvánvalóvá,
amint figyelni kezdünk magunkra, mint a minket körülvevő világ középpontjára. Az alkotáshoz
szükségessé válik számunkra a mások megjelenése és jelenléte, hogy saját magunk viszonylatában
szemlélni tudjuk őket, mint világunk alkotóelemeit.
Amint leírjuk a „valós út” során a megfigyeléseinket, mind a facilitátor, mind a résztvevő rájön arra,
hogy amit úgy próbáltunk leírni, mint objektív és valódi, az rögtön kicsúszik a kezeink közül és cask,
mint forma, szimbolizmus, megjelenés, mítosz válik megragadhatóvá, egyben szubjektív-belőlünk
kiinduló szöveggé formálódik.
Érdekes megfigyelés, hogy a folyamat alapvetően a többi résztvevő szemében és szívében kel igazán
életre, aki nem látja bele az alkotó valódi napi rutinját, de a megosztás intimitásán keresztül felébred
a kíváncsisága és meg akarja ismerni a történet egészét.
ELKÉPZELT ÚT
Az “elképzelt út” egy szimbolikus kiegészítése mindannak, amit a “valós út” során leírtunk. Kifejezi
azt, hogy mi az, amit látni szeretnénk. Miután elkészültünk a valós út leírásával, az elképzelt út
bevezet egy olyan elemet, ami nem létezik, egy kitalációt, ha tetszik, egy hazugságot. Ez egy
kiegyensúlyozó aktus a minket körülvevő valóság és a belső vágyaink között.
Ha a valós út szakaszban valaki írással dolgozott, akkor rendelkezésére áll alaposan kidolgozott
környezet, amit a szerző alaposan ismer. Ismerősek a szöveghez kapcsolódó illatok, formák, épületek.
Ismerősek az emberek, akik ott élnek. Ismerősek ezeknek az embereknek a szokásai, reflexei,
reakciói. Ebbe az ismerős környezetbe kerül most bele egy olyan elem, ami nem idegen ettől a világtól.
Nem valós, hanem elképzelt. Például egy torzóhoz hozzáadhatunk egy harmadik kezet. És
megvizsgáljuk, hogy mindez milyen hatással van a többi szereplőre, akik a valós út környezetében
tartózkodnak. Nem kell kitalálni utcákat, egy egész kerületet, egy várost vagy a főszereplő
személyiségét. Ez már a kisujjunkban van. Az egyetlen korábban nem létezett elem a harmadik kéz.
Ez fogja mozgatni az egész történetet. Pontosan tudjuk, hogy hogy viselkednek a főhős szülei egy
váratlan helyzetben. Arról is van elképzelésünk, hogy hogy viselkednének, hogyan reagálnának a
barátok, a tanárok, kollégák egy háromkezű (?) torzó láttán.
A történet innentől kezdve önálló életre kel.
Ha korábban fényképekkel vagy videóval dolgoztunk, a feladat ugyanez.
A mindennapi élet eseményeinek sorába bevezetünk egy oda nem illő elemet, ami katalizátorként
működik majd és elmozdítja a történetet egy költői, politikai, vagy szürrealista világba.
Ha a valós út során megírt szöveget egy buszút inspirálta, és a szöveg jól és részletesen kidolgozott,
akkor az elképzelt út már magától alakul. Ha a művészeti eszköz nem az írás, hanem például a
tánc, akkor a mozdulatok transzformációján keresztül- változtassunk meg egy kis mozdulatot- meg
fogjuk látni, hogy egy apró változtatás is képes lesz teljesen átalakítani a táncban megjelenített
történetet. Hogy elemezhessük ezt az átalakulást, ismételjük meg a mozdulatot. Gyorsítsuk fel, vagy
lassítsuk le.
A “valós út / elképzelt út” transzformációt a csoport egészével közösen végezzük el, majd térjünk
vissza az egyéni munkához. A következő lépés, hogy minden egyes résztvevőnek ki kell ragadnia a
saját történetéből egy szót, egy gondolatot, ami a valós út / elképzelt út esszenciáját ragadja meg.
Ezen a határvonalon, ebben a szóban bukik a felszínre az a téma, ami az alkotófolyamat munkacíme,
a későbbi műalkotás központi gondolata lesz.
A valós út/elképzelt út módszer szorosan kapcsolódik a művészet aktív hatóanyagainak a
koncepciójához.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Először is, végezd el a gyakorlatot saját magad! Nyisd ki a « Nations moi » füzetet és válassz
ki egy kérdést, ami valamiért érdekes a számodra. Válaszolj a kérdésre mind a valós, mind az
elképzelt út segítségével és gondolj arra a fogalomra, ami a két történetet egymás mellé téve
hangsúlyosan megjelenik. Egyfajta kulcsfogalom ez, ha figyelmesen olvasod a szövegeket, meg
fogod találni.
2. Szeretnéd, van lehetőséged arra, hogy kinyomtasd a « Nations moi » -t a résztvevők
számára? Amellett, hogy ez a füzet nagyszerű inspiráció, ami a módszer támogatására lett
kifejlesztve, nem feltétlenül szükséges használnod. Íme néhány alternatíva :
- Válassz ki néhány kérdést a füzetből és nyomtasd ki őket külön kártyákra / papírlapokra
- Találj ki újabb kérdéseket és nyomtasd ki őket külön kártyákra/ papírlapokra
Felragaszthatod a kártyákat/papírdarabokat a falra, vagy elhelyezheted őket a padlón és
megkérheted a résztvevőket arra, hogy járják körül a kártyákat, majd álljanak a mellé, amelyik
a leginkább érdekes a számukra.
3. Figyelj a résztvevők nyelvi készségeire/szövegértési / szövegalkotási kompetenciáira.
A feladatot írott formátumra találták ki egész egyszerűen, mert az írott szöveg minőségében
(modern európai kontextusban ez nem meglepő) különbözik a szóban elmondott
történetektől. Azonban ha a résztvevőidnek nyelvi segítségre van szükségük, vagy nem írnak
magabiztosan (pl. az adott nyelven) nyugodtan lehetsz rugalmas és elhagyhatod az írott formát.
Hogyan adhatjuk át egy művészeti ág lényegét a legérhetőbb és
leghatékonyabb módon? Lehetséges művészeti készségeket és technikákat átadni olyan fiataloknak, akik korábban nem
is találkoztak az adott a kifejezési formával ? Olyanok számára, akik nem rendelkeznek sem
művészettörténeti előképzettséggel, és akiknek egyáltalán nem az a kedvenc elfoglaltságuk,
hogy egy kortárs művészeti múzeumban töltik az idejüket ? Erre a kihívásra ad választ a
« Művészet aktív hatóanyagi » -nak koncepciója.
A művészet aktív hatóanyagait megértve és kihasználva, mindenki képessé válhat arra, hogy
előképzettség, speciális tudás vagy művészettörténeti ismeret nélkül belemerüljön egy
alkotófolyamatba.
Ahhoz, hogy megpróbáljunk a művészet lényegéből átadni valamit, be kell vetnünk pedagógiai
módszereket, dolgunk lesz a moralitással ebben az egyszerre egyszerű és összetett folyamatban.
Anélkül, hogy pszichologizálnánk a folyamatot, térítői szerepbe tévednénk vagy lelepleznénk a
titkokat, elmondhatjuk, hogy a művészetet csak nagyfokú precizitás, kemény munka és gyakorlás
árán lehet elsajátítani, vagy akár csak megtapasztalni. A művészet feltétele az állandó önelemzés.
Hogy felkeltsük a közönség érdeklődését, alapvető, hogy a saját identitásunkkal kezdjük az elemző
folyamatot, hogy összekössük a gyökereinket a személyes történelmünkkel. Ezzel a megközelítéssel
felfedezhetjük a bennünk rejlő lehetőségeket, a korlátokat, ez által pedig a világgal való
kapcsolatunkról is állítunk valamit. Ha megvan a személyes álláspont, akkor állunk készen arra, hogy
a közönség elé álljunk.
A művészet fejleszti a megfigyelőképességet. Jelenlétet követel. Nyitottságra, kíváncsiságra sarkall.
Ami rendkívül izgalmas az az, hogy a téma bárhol felbukkanhat. A művész folyamatosan ki van
feszítve a tökéletes szigor és a tökéletes szabadság között.
Anélkül, hogy kimerítő magyarázatra törekednénk, elmondhatjuk, hogy a művészet aktív hatóanyagai
azonnal és objektív módon hatnak. Minden műalkotás legyen az bármennyire is összetett, tartalmaz
olyan elveket vagy összetevőket, melyek mindannyiunknak a részei. Ezek azok az elemek, amik
működésbe lépnek akkor, amikor a zene könnyekre fakaszt bennünket, vagy amikor úgy érezzük,
hogy egy adott könyv személyesen nekünk íródott. Ha meglátunk egy festményt vagy egy fotót, ami
képes hirtelen nagyon közel kerülni hozzánk, vagy amikor megtapasztaljuk, hogy a testünkkel
könnyebben értünk meg bizonyos dolgokat, mint a tudatunkkal.
A művészet aktív hatóanyagai állandóan működésben vannak a művészet területén belül vagy kívül.
Jelen vannak a táncban, zenében, képekben, az építészetben, főzésben, a reklámokban.
5. A MŰVÉSZET AKTÍV HATÓANYAGAI
Néhány példa, hogy jobban megértsük, miről is van szó :
Ha egy installációt készítünk, akkor a legfontosabb tényező a kontextus. Hogy külső vagy
belső helyszínen dolgozunk-e, napközben, a belvárosban, csúcsidőben vagy a külvárosban este,
egyedül. A sok, a kevés, a hatalmas és a kicsi fogalmak mozgatják az installáció készítőjét: ezek az
aktív hatóanyagok.
A táncban a mozdulatokat inspirálhatja a nehéz és a könnyű, a gyors és a lassú, az egyensúly és az
egyensúly elvesztése, a szétterülés és a koncentráltság.
A festészet aktív hatóanyaga például a színeknek az egymáshoz való viszonya, vagy egy bizonyos
kontextusban alkalmazott grafikai megoldás.
Ha egy kültéri performansszal dolgozunk, akkor a körülmények, egy kiegészítő, egy jelmez, egy
bizonyos hangnemben elmondott beszéd, az, hogy milyen hosszú ideig állunk egyhelyben vagy a
mozgásunk bizonyos koreográfiája az aktív hatóanyagok.
A zene hangokból és csendekből áll, egy belső ritmusból születik, magas és mély hangokból, erős és
gyenge hangzásokból. Használhatunk csak természetes vagy kizárólag mesterséges hangokat.
Az aktív hatóanyagok az egyes szcenáriókban, intuíciókban, a tudattalanban vannak jelen. A
játékosságra való igény, a színek, térfogatok, testek mozdulatai, a tehetetlenség hívja őket életre.
Amikor gombostűt akarunk szúrni egy fényképen szereplő alaknak a szemébe, abba a szempárba,
akit talán a legjobban szeretünk... mi késztet erre bennünket?
A művészet aktív hatóanyagainak segítségével végtelenül messzire juthatunk, ha elhagyjuk azt a
gondolatot, hogy egy műalkotás morálisan elfogadható azért, mert valaki összeeszkábálta, vagy
értékes pusztán azért, mert kézzel készült.
A művész egyfajta vezető, egy olyan instruktor, aki koordinálja a technikai megnyilvánulások
összességét, egészen addig, míg el nem éri a résztvevő azt a formát, ami a legközelebb áll a belső
elképzeléseihez.
Ahhoz, hogy idáig eljussunk, keményen kell dolgozni a valós út-elképzelt út módszerrel, és erősen
bennünk kell, hogy legyen az önkifejezés iránti vágy.
A művészet aktív hatóanyagainak gondolata egy dinamikus koncepció, amit nem lehet leredukálni egy
egyszerű listává. Olyas valami, amit az alkotónak éreznie kell, és megértenie. Ezeket az elveket a
szocio-művészeti vezetők fogják átadni, akik érzékenyek az alkalmazott művészeti forma iránt, és
képesek arra, hogy megtalálják a hangot a résztvevőkkel.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Milyen művészeti formákkal fogsz dolgozni? Be tudod azonosítani ennek a művészeti
formának az « aktív hatóanyagait » ? Figyeld meg, hogyan dolgoznak a művészek, beszélgess
velük, tegyél fel nekik kérdéseket ahhoz, hogy elkészíthesd a saját listád!
2. Gyűjts inspirációt a « Kollázs aktív hatóanyagai » című gyűjteményünkből, amit szintén
megtalálhatsz a honlapunkon.
Hogyan tudjuk nyomon követni, facilitálni a művészi
folyamatot ? Amikor az alkotás témája megvan, és adott az a művészeti forma is, amivel dolgozunk, akkor
merül fel az a kérdés, hogy hogyan tudjuk úgy támogatni az egyéni alkotófolyamatot, hogy az
a legjobban kifejezhesse a résztvevő szándékát, gondolatait. Hogyan tudunk egyszerre a
művészi érték és az esztétikai szempontok mentén haladni úgy, hogy közben ne veszítsük el a
résztvevő ötleteinek eredetiségét? Hogyan tudunk támogatni egy folyamatot anélkül, hogy
befolyásolnánk azt ? Mit jelent megtanulni hallgatni, és hogyan használhatjuk fel a hallgatás
készségét eszközként ahhoz, hogy egy művészi alkotófolyamatot támogatni tudjunk?
A projekt lebonyolításáért felelős személy vagy a szocio-művészeti vezető számára a hallgatás és a
megfigyelés állandó feladat.
A találkozó előtt össze kell gyűjteni a résztvevőkkel kapcsolatos alapvető információkat (egészségi
állapot, allergiák, vallási vagy filozófiai preferenciák, súlyosabb fizikai korlátok).
Ezek mellett hallgatás alatt értjük a résztvevők non verbális kommunikációjának megfigyelését is
(testbeszéd, csend, interakció vagy provokáció a foglalkozás előtt, valamint a csoportban elfoglalt
hely).
Ez a figyelem folytatódik a valós út/elképzelt út folyamatban is (következő fejezet). Ez alatt a
gyakorlat alatt figyeljünk a kimondott és a ki nem mondott dolgokra. A facilitátor számára alapvető,
hogy állandóan kapcsolatban legyen a résztvevők által ki nem mondott gondolatokkal. Mindazonáltal
fontos, hogy ne erőltessen visszafogottságot és ne fürkéssze a résztvevők titkait. A feladat inkább az,
hogy (a művészeti eszközök által) lehetővé tegyük a résztvevők számára, hogy kifejezzék azokat az
érzéseiket, amelyeket a mindennapi kommunikáció során nem akarnak, vagy nem tudnak kifejezni.
Nagyon fontos, hogy ne lépjünk terapeuta szerepbe.
Csak bontsuk ki a csomókat, amikor csomók vannak, és értessük meg a résztvevővel, hogy a szocio-
művészeti munka révén az egyén törékenysége és gátlásai átfordíthatóak olyan érzésekké, amelyek
támogathatják a művészi kifejezést.
A megfigyelés emellett segíthet jelezni azokat a pontokat, amelyek azt jelzik: állj! Megrajzolják a
résztvevők komfortzónájának határait és segítenek megtalálni az egyensúlyt a túl kevés és a túl sok
instrukció között.
Lehetséges, hogy amikor valaki teljesen belefeledkezik önmagába, hogy a szocio-művészeti vezető
hallgatását provokációként értelmezi majd.
6. HALLGATÁS / A FOLYAMAT KÖVETÉSE
A facilitátor és a résztvevő egymással való kommunikációjában, kétoldalú találkozóiban
kihasználhatjuk a találkozás lehetőségét.
Ezekben a pillanatokban a két motor cselekszik. Az egyik a négyszemközti megbeszélések, a másik
az empátia.
Négyszemközti megbeszélés: találkozók a résztvevő és a facilitátor között, mely során a facilitátor
kiemeli a személyt a csoportból, ami megzavarhatja, ugyanakkor meg is erősítheti őt.
A facilitátor, vagy a művészeti vezető a “hallgatás” gyakorlásán keresztül képes lesz ráhangolódni a
hallgatás művészetére, és alkalmazni azt. Odalépve egy résztvevőhöz, elmondhatja neki, hogy
emlékszik mindenre, amit az korábban elmondott tudatosan vagy öntudatlanul a workshop kezdete
óta. Ez rá fogja ébreszteni a résztvevőt arra, hogy a látszólagos káosz ellenére, vagy annak ellenére,
ahogyan ő saját magát látja a csoporthoz képest, a munkája fontos és a vezető komolyan veszi őt. A
művészeti vezető vagy a facilitátor ilyenkor elmondhatja, hogy egy-egy blokk, vagy a pillanatnyi zavar
nem végleges vagy szokatlan, hanem a művészeti alkotófolyamat velejárója (profi vagy amatőr
művészekkel is megesik).
A másik motor az empátia. Ez nem azt jelenti, hogy megosztjuk a véleményünket. Nem vonhatjuk a
másikat a saját esztétikai látásmódunk alá. A feladat az, hogy a munkafolyamatra koncentráljon mind
az alkotó, mind a vezető.
A folyamatnak ezen a pontján a vezető még annál is jobban szeretné látni az eredményt, aki épp
létrehozza az alkotást.
A facilitátor emlékeztetheti a résztvevőt a gondolatainak a vázlatára. Elmondhatja képekben
megfogalmazott nyelven, hogy hogyan látja a folyamatot és hogy miért van szükség az együtt
gondolkodásra.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Hogyan érhetnéd el, hogy már az első találkozás alkalmával a facilitátori csapat odafigyeljen
minden résztvevőre külön-külön és felismerje a résztvevők vágyait, kívánságait, képességeit,
félelmeit stb.?
2. Hogyan fogod strukturálni a projekt utómunkáját, a találkozást a művészek/
facilitátorok/résztvevők között? Lesznek-e kijelölt mentorok? Vagy lesz-e lehetőségük a
résztvevőknek arra, hogy egyenként is beszélhessenek a művészekkel és a facilitátorokkal?
3. Hasznos lehet egy világos menetrendet, agendát készíteni, ami a négyszemközti találkozók
időpontjait rögzíti, így kiszámíthatod, hogy mennyire időre lesz szükség és biztosíthatod, hogy
minden résztvevőnek lehetősége lesz arra, hogy feltegye a kérdéseit.
4. Készítsd fel a csapatod az esetleges “blokkokra”. Mit tehettek akkor, hogy egy résztvevő
elveszti a motivációját vagy elakad a folyamat közben?
5. Hogyan állíthatod a csapatod a feszültségoldás/szorongás legyőzésének szolgálatába?
A műalkotások befejezése A művészeti formától függően szükség lehet utómunkára, amire a műhelymunka folyamat után
kerül sor. Ez különösen igaz azokra az esetekre, amikor filmmel, vagy olyan előadó művészettel
foglalkozunk, amelynek során filmre rögzítjük az előadást. De szükség lehet erre akkor is, ha
kollázzsal vagy más képzőművészeti formával foglalkozunk. Képzeljük el az utómunkát úgy,
mint egy szükséges lépést ahhoz, hogy a műhelymunka végeztével elkészült alkotás kiállítható,
bemutatható legyen egy nyilvános esemény során.
____________________________________________________________________
Az alkotófolyamat során sok időt töltöttünk önvizsgálattal, a belső világunk megosztásával, dolgoztunk
a testünkkel, az érzéseinkkel és az intuíciónkkal. Törekedtünk arra, hogy találjunk mindebben egy
szimbolikus és költői egységet. Megismertünk és elsajátítottunk egy új kifejezési módot és most ki kell
engednünk az elkészült alkotásokat a kezünkből, és rá kell bíznunk azt a technológiára és meg kell
bíznunk egy számunkra bonyolult technológiában. Ezt a kritikus pillanatot úgy hívom, hogy “káosz
teória”. Ez a pillanat tele van érzelmi örvényekkel.
A képeket rábízzuk egy reprodukciós technikára. Meg kell fontolnunk, hogy milyen formában, milyen
határidővel (a kiállítás napja) szeretnénk visszakapni őket. A rendelkezésre álló költségvetést is
számításba kell vennünk.
Eddig úgy tűnt, hogy minden a kezünkben van és kizárólag rajtunk múlik. És most hirtelen ott állunk
a szocio-művészeti vezető, a trénerünk, az igazgató, a hangmérnök előtt egy stúdióban, ahol csak egy
meghatározott ideig dolgozhatunk, vagy egy rendező áll velünk szemben, aki elmondja a véleményét
anélkül, hogy volna ideje teljesen belemélyülni a koncepció részleteibe (mivel egy bizonyos számú
filmet el kell készítenie egy adott határidőre és ennek megvannak az anyagi korlátai is).
Sőt, ezeket a szakembereket csak a film ritmusa, a koreográfia, a show, a kiállítás érdekli, bárhogyan
is érveljünk előttük.
7. UTÓMUNKA
Az előző folyamatban a résztvevők, immár “kollégák” egy művész bőrébe bújtak és egy meglehetősen
részletes képük van arról, amit a végeredményen szeretnének hűen viszontlátni. Ellentétben a
professzionális művészekkel, nincsenek hozzászokva a különbséghez, amit a belső elképzeléseik és
a végeredmény között van. Ez a veszteség, ami a belső érzékelés és a műalkotás között fennáll,
elkerülhetetlen. A korlátok gazdaságiak és anyagiak. Mindenki érti, hogy ha a gyermeki önmagunkat
szeretnénk megjeleníteni, ahogy egy hegy előtt áll, a végeredményt egy világ fogja elválasztani a
képzeletbeli gyermektől és hegytől. A nézőt sosem tudjuk pontosan bevezetni a gyermekkorunk
világába és nagyon nehezen építünk hegyeket is.
Itt érkezünk el arra a pontra, ahol az eszközt a megfelelő kezekbe kell adni, és ahol a résztvevő úgy
érezheti, hogy becsapták.
Egy nagyon hosszú egyensúlytalan állapot van aközött a pillanat között, amikor a résztvevőt csak
arra kértük, hogy legyen nagyon őszinte és aközött a pillanat között, amikor belép a műalkotásgyárba.
Ahhoz, hogy a néző fejében megszülessen az az érzés, amit úgy hívunk “egy gyermek a hegy előtt
áll” be kell járni az akrobaták és a varázstanulók útját. Ahhoz, hogy valami őszinte és emberi dolgot
tudjunk mondani, el kell hagyni a belső igazságunkat, túl kell lépnünk azon, amiről mi azt gondoljuk,
hogy működőképes, mivel a fejünkben megszülető kép ugyan fontos vezérlő erő, de fenntarthatatlan,
ha folytatni akarjuk a munkát. Tovább kell haladnunk a valóság és álom közötti úton és olyanná kell
válnunk, mint a gyermek, aki a képzeletének a birodalmába tudja hívni az embert és képes rábírni a
játékra.
Művészeti facilitátorként meg kell tanulnunk távolságot tartani a résztvevő feszültségétől és zavarától,
és fel kell készülni arra, hogy haragudni fog. Néhányan úgy fognak viselkedni, mint akiket épp most
ébresztettek fel a legszebb álmukból, és mint akiknek semmi kedvük ébren lenni.
Szocio-művészeti facilitátorként meg kell tanulni, hogy hogyan lehet megértetni a résztvevőkkel, hogy
ez a művészeti vállalkozás csak akkor lesz sikeres, ha eljut egy olyan közönséghez is, aki nem ismer
bennünket, és nem ismeri azt a folyamatot sem, ahogyan a műalkotás elkészült.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL RÁ…
1. Megvannak azok technikai ismereteid, amik szükségesek ahhoz, hogy az utómunkát
megfelelő szakmai színvonalon teljesíteni tudd?
2. Tervezed-e bevonni a résztvevőket az utómunka során ? Hogyan fogod megszervezni
ezeket az alkalmakat ? Ezek négyszemközti coaching alkalmak lesznek ? Van-e szándékod arra,
hogy a résztvevőknek átadd/megtanítsd azokat a technikai ismereteket, amik egy magas
minőségű utómunkához szükségesek ?
3. Ha nem vesznek részt a folyamatban: hogy tudod majd összegyűjteni mindazt az információt,
és instrukciót a résztvevőktől, ami ahhoz kell, hogy a végeredmény összhangban legyen az
elképzeléseikkel ?
4. Mennyi időt vesz igénybe az utómunka?
5. Mikor mutatod meg a résztvevőknek a végterméket? Meghagyod-e nekik a lehetőséget arra,
hogy további módosításokat kérjenek ?
Hogyan mutasd be az elkészült műalkotásokat egy külső
közönségnek? Ha valóban megvan benned a szándék arra, hogy a műhelymunkák során a folyamat mellett a
figyelem a végeredmény értékére is hangsúlyt fektessenek a résztvevők és a művészek, akkor
a valódi « teszt » az lesz, amikor a műalkotások találkoznak az un. « hideg » közönséggel. A
« hideg » közönség ebben az értelemben azt jelenti, hogy nem csak a családnak és a
barátoknak, hanem a kortárs művészet iránt érdeklődő közönségnek is bemutatjuk a
műalkotásokat. Ebben a részben azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan hozhatunk létre egy ilyen
bemutatót, és hogy milyen megelőző lépéseket érdemes tenni.
___________________________________________________________________
Marcel Duchamps szerint a művész csak a munka feléért felelős, a befogadó feladata, hogy elvégezze
a munka másik felét.
Sok más őt követő művész is osztja azt a gondolatot, hogy a befogadónak felelőssége van és hogy a
művészet a befogadó aktív jelenlétéből születik.
Egy műalkotás, legyen az bármilyen erős, ha nem értelmezhető, akkor nem létezik. Ezért kell, hogy
minden kreatív folyamat feltételezze a befogadónak a jelenlétét.
A szocio-művészetben, eltérően a szocio-kultúrától (ami privilegizálja a folyamatot az eredménnyel
szemben) a végeredmény ugyanolyan fontos, mint az azt megelőző út. Amikor a szocio-művészeti
folyamat résztvevője találkozik a közönséggel, felismeri a hatást.
Értékelni fogja, de legalább is észreveszi, hogy egy tekintélyes kulturális intézmény a rendelkezésére
bocsátotta az eszközeit, a tudását és az infrastruktúráját az ő érdekében.
Felismeri, hogy azok az érzelmek, amiket teljesen személyesnek gondolt, formát öltöttek és nagyon
hűen és pontosan kerültek bemutatásra, amihez az utómunka is hozzájárult.
A résztvevők megtapasztalják, hogy ők is a társadalom részei, hogy a nevük felkerül egy poszterre,
és hogy beszélnek róluk a rádióban.
8. BEMUTATÓ, KIÁLLÍTÁS, ÉRTÉKESÍTÉS
Különösen fontos a közönség visszajelzése, aki megtapsolja és értékeli az elkészült műalkotásokat.
Még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy nincs semmilyen mondanivalónk, hogy a tapasztalataink nem
érdemesek arra, hogy megosszuk őket, hogy nincs semmink, amit másoknak adhatnánk,
felismerhetjük, hogy tévedtünk, és hogy mindig van valaki, aki érdekesnek fogja találni azt, amit
mondani akarunk.
Komment
Azért, hogy a folyamat egy egészet alkosson, alapvető, hogy valaki kommentálja az elkészült munkát,
lehet az egy kritikus, vagy valaki, aki kiállítja a műalkotást és megteremti a kapcsolatot az alkotó és
a művészet világa között.
Fenntarthatóság
Elég gyakran láttam szocio-kulturális intézményeket a
szezon végén, amint éppen kidobták a workshopokon
készült alkotásokat, amiket a résztvevők nem vittek
magukkal.
Ez számomra teljesen abszurd. A művészet szorosan
összefügg a megőrzéssel, a konzerválással.
Mi értelme van az erőfeszítésnek, ez a rengeteg
befektetett érzelemnek, a folyamat által generált
kétségeknek... mit jelent mindez, ha az alkotófolyamat
végén a kukában landol minden?
Ezért az elmúlt 15 évben azon dolgoztunk, hogy
létrehozhassunk egy virtuális galériát. Ez egy olyan
internetes felület, ahol megjelennek a befényképezett
műalkotások, az alkotó nevével együtt, a műalkotáshoz
kapcsolódó kommentárral, és a műalkotás árával, ami
egyébként jól jellemzi a kort, amiben élünk.
Értékesítés
Nem hiszem, hogy holnap özönleni fognak a vevők.
Szeretek elrugaszkodni a trendektől és biztos vagyok
abban, hogy a technológia fejlődésével és a megfelelő
mentalitással ki fog nyílni a piac. Vannak emberek,
akik szeretik a szépet, a ritka és érdekes tárgyakat,
de mégsem engedhetik meg maguknak
Aï Wei Wei vagy Jeff Koen alkotásait. Ha az
érzéseiket képesek lesznek előtérbe helyezni, talán
nyitottak lesznek a szocio-művészet elfogadására.
Ugyanúgy, ahogy ma (http://airmail.calendar/2018-
03-21%2012:00:00%20UTC+1) sem számít
betegesnek, ha valaki nyitott a mentális problémákkal
küzdő naiv művészek alkotásai iránt.
FONTOLD MEG / KÉSZÜLJ FEL
RÁ…
1. Melyek azok a terek, amik alkalmasak lehetnek egy szocio-művészeti kiállítás bemutatására?
Van-e lehetőség arra, hogy a kiállítást egy “hagyományos” kiállítótérben mutassátok be?
2. Mit tehetsz azért, hogy a kiállítás ne csupán mint egy szociális művészeti folyamat
eredményeit bemutató esemény legyen érdekes?
3. Szentelj időt és figyelmet arra, hogy a kiállítás prezentációja (a meghívótól a kiállítás során
használt anyagokig) magas művészi színvonalon valósuljon meg. Ez nagy különbséget jelenthet
abban a tekintetben, hogy hogyan fogadja majd a közönség a kiállítást. Figyelj a helyszín
elrendezésére, a világításra, a kihelyezett szövegekre.
4. Az a mód, hogy hogyan kommunikálsz az (ez alatt értjük a kommunikáció formáját és a
felhasznált szövegeket is) nagy különbséget jelenthet abban a tekintetben, hogy a közönség úgy
fogadja-e majd, mint “egy újabb művészeti projektje valamelyik NGO-nak” vagy pusztán mint
egy művészeti eseményt.
5. Gondold végig, hogy hogyan tudnád támogatni a terjesztést / a műalkotások értékesítését a
kiállítás után. Nézd meg virtuális galériánkat: nagyon örülnénk neki, ha a ti alkotásaitokat is
kiállíthatnánk!
Amint a műhelymunka véget ér és elkészülnek a műalkotások, ha azokat be is
mutattuk vagy talán el is adtuk, álljunk meg egy pillanatra, hogy visszanézzünk és
értékeljük, mit is tanultunk a folyamat során. A tanulságokat érdemes másokkal
is megosztani.
Hogy teljes legyen a kör, mindenkinek, aki megtapasztalt valami különlegeset és fontosat a szocio-
művészeti vállalkozás során, képessé kellett, hogy váljon arra, hogy miközben folytatja a személyes
kutatómunkáját, átadhassa másoknak mindazt, amit kapott. Hogy felvegyen egy másik szerepet a
folyamatban és a művészet aktív hatóanyagainak a továbbadójaként működjön.
Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy részt vegyen a “kétségek egyetemének” nevezett folyamatban.
A kétségek egyeteme egy falak nélküli iskola, ahol nincsenek tanárok, nincs program, és ami a
résztvevőkkel együtt teremti meg a létezésének a feltételeit, a saját infrastruktúráját, ahogyan a
művészeti javaslatai is valós igényekre válaszolnak.
Ahelyett, hogy összegyűjtenénk egy csapat specialistát, mindig azokkal dolgozunk ennek a kulturális
központnak a megalkotásán, akik éppen az adott pillanatban jelen vannak. Elfoglalunk egy helyet,
egy városi szeméttelepet és az elképzeléseinknek és a szükségleteinknek megfelelően, valamint
aszerint, hogy a művészet biotópján keresztül mit találunk, milyen eszközeink és tudásunk van.
Ezeknek az eszközöknek a segítségével alakítjuk át a rendelkezésünkre álló teret. Előzetes tervezés
nélkül cselekedjünk akkor, amikor valamilyen igény felmerül.
Túlságosan hideg vagy meleg van, szükségünk van egy vécére vagy egy színpadra, akkor lépjünk
kapcsolatba a megfelelő intézményekkel és személyekkel.
Rengeteg kulturális struktúra nem talál új közönségre. Sokszor egy maroknyi ember rengeteg
megbeszélés alkalmával belebonyolódik a részletekbe és mivel ezeken a találkozókon nem vesz részt
mindenki, ezért nem is derül ki sosem, hogy mire volna valójában szükség.
Amikor részt veszünk egy olyan folyamatban, ami értünk történik, és képesek voltunk véleményt is
alkotni, esetleg térfelet választani, kevésbé érezzük magunkat fogyasztóknak, és elkötelezettebbé
válunk a születő dolog iránt, jobban megértjük, hogy mit keresünk ott, és hogy miért kell
hozzájárulnunk.
Nincsenek illúzióim a kortársaimról és magamról. Nagyon is türelmetlenek vagyunk, ami a toleranciát
és azokat a dolgokat illeti, amiket nem értünk meg azonnal. De ha lehetetlennek tűnik, és mégis
megcsináljuk, akkor az művészet.
A plenáris testületnek és a biotópnak köszönhetően felelősségteljes emberek a tudásuk és a
tapasztalataik révén hozzájárulnak ahhoz, hogy áthidaljuk az összes hiányosságot és nehézséget,
amik az aktív hatóanyagok átadása során fognak jelentkezni.
Az előttünk álló munkához kertre, veteményesekre, csirkeólakra, börtönökre, fodrászatokra, sminkre,
elektromosságra, kommunikációra, jelmezekre, díszletre, világításra, írásra, színészekre,
bérszámfejtőkre, mesteremberekre, énekesekre, táncosokra, szakácsokra, hegesztőkre, őrökre,
ügyvédekre, komikusokra lesz szükségünk…
9. A KÉTSÉGEK EGYETEME
This document has been created as an Intellectual Output of an Erasmus+ project Real Path, Imaginary
Path: Art Mediation for Social Dialogue in 2018.
This output is under the Creative Commons licence CC BY-NC-SA “AttributionNonCommercial-
ShareAlike”
The Real Path project benefited from the support of the Erasmus+ Programme of the European
Commission. The European Commission support for the production of this publication does not
constitute an endorsement of the contents which reflects the views only of the authors, and the
Commission cannot be held responsible for any use which may be made of the information contained
therein
