Szvoren Edina: Verseim

(Módszertani segédanyag a kötet tanórai feldolgozásához)

TartalomjegyzékSzerző és művei – Szvoren Edina novellisztikája2A Verseim című kötet61. [Falun nyaralok, burukkolnak a galambok…]62. A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak83. Hátunk mögött a surrogás104. Popa Éva125. Arról, hogy miért nem lehet újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón146. Látogatók177. Ez már volt, ez már megesett198. Vettem egy füzetet229. Életöröm2410. Áruházi blues2611. Eleken lakik a tolvajisten lánya2712. Jönnek a verseim2913. Szeretnék mondani valamit az életemről30Középiskolában? Miért, mikor, kinek? Milyen módszerekkel?32Tematikus terv a Verseim című elbeszéléskötet szövegeinek középiskolai feldolgozásához36Óratervek, feladatsorok37[Falunnyaralok, burukkolnak a galambok…] (1.)37A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak (2.)41Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynélújságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón (5.)49Áruházi blues (10.)55Szeretnék mondani valamit az életemről (13.)59Kötetkompozíció – Szerző és művek63Kreatív írásgyakorlatok65Reflexiók65Ötletek, feladat-javaslatok a kötet többi novellájának tanórai feldolgozásához67Hátunk mögött a surrogás67Popa Éva67Látogatók68Ez már volt, ez már megesett69Vettem egy füzetet70Életöröm71Eleken lakik a tolvajisten lánya72Jönnek a verseim73Ajánlott irodalom – Videóanyagok és honlap74Mellékletek75

Szerző és művei – Szvoren Edina novellisztikája

"A sűrítésnek lehet olyan határvidéke, ahol már olyan elemek is egymás mellé kerülnek, amelyeket szívesebben látunk egymástól elkülönítve – másrészt, lehetnek olyan korrekt behelyettesítések, amelyek úgy mintázzák a valóságot, hogy nem azonosak vele, s az eredmény mégis kínosan találóbb a megszokott „fényképnél”. […] ezért gondolhatjuk, hogy ami sűrűbb (ami, persze, nem terjedelem kérdése!), az igazabb, s így a tettenéréshez is közelebb férkőzhet, még ha az első pillanatban abszurdnak látszik is. Ugyanígy a korrekt behelyettesítéseket sem utasíthatjuk el, ha a valóság lényegi modelljeként beválnak."

(Mészöly Miklós)[footnoteRef:1] [1: Mészöly Miklós: A konkrét és az inkonkrét ábrázolásról. (in.: Érintések. https://reader.dia.hu/document/Meszoly_Miklos-Erintesek-246)]

Kell-e Szvoren Edinát bemutatni? A négykötetes, alig több, mint egy évtizede publikáló író kortárs irodalmunk legismertebbjei, leginkább elismert alkotói közé tartozik. Azt csinálja, amihez boszorkányos módon ért. Mintha mindent tudna a műfajról, a novelláról; annak alakíthatóságáról, csak a beavatottak számára feltárulkozó természetrajzáról. Lehet szeretni vagy nem szeretni az írásait, de aki távolságot tart Szvoren sokszínűen szürke, szigorú, sokszor kérlelehetetlen világától, az az olvasó, amatőr vagy szakember is írásművészetének elismerése mellett alakítja ki a szövegekhez fűződő viszonyát.

Nem írok szerzői életrajzot. Pályaképet sem. Valamiféle portré szükségességét érezve azonban az alábbiakban egy szikár, az adatolók felsorolásánál kissé azért oldottabb vázlat következik az alkotóról. (Aki beljebb vágyakozik, olvasson sokat tőle, róla vagy épp általa vezetve. Ez

utóbbihoz itt van az önéletrajz álcáját magára öltő Mentés című írás 2008-ból. Szvoren Edina Szvoren Edina által megalkotva![footnoteRef:2]) És egy rövid áttekintés az első három kötet prózavilágáról. [2: Szvoren Edina: Mentés – Önéletrajz helyett https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/szvoren-edina-mentes.html]

Szvoren Edina 1974-ben született, a főváros hetedik kerületében. Édesapja színházak alkalmazásában álló műbútorasztalos, édesanyja szociológiai területen dolgozó tudományos munkatárs (színész, logopédus) volt. 1998-ban művésztanári diplomát szerzett a Zeneakadémia karvezetés tanszakán, 1999-től zeneelméletet és szolfézst tanít a Bartók Béla Konzervatóriumban. 2005 óta rendszeresen publikál.[footnoteRef:3] Első elbeszéléskötete, a Pertu 2010-ben jelent meg a Palatinusnál, 2017-ben a Magvetőnél. 2011 áprilisában az Elsőkötetesek Fesztiváljának magyar résztvevője, 2011 nyarán pedig a lengyel-magyar Re: verse egyik résztvevője volt; írásai megjelentek a Holmiban, a Látóban, az ÉS-ben és a Jelenkorban rendszeresen publikál. Második elbeszéléskötete Nincs, és ne is legyen (2012). 2015-ben újabb novelláskötettel jelentkezett, Az ország legjobb hóhéra 2011 és 2015 között született írásaiból válogat. Legfrissebb kötete, a Verseim 2018-as. [3: Szvoren Edina: Szíl, szál, szalmaszál. Holmi, 2005/10 http://www.holmi.org/pdf/holmi2005-10.pdf (Kötetben: Pertu, Palatinus, 2010)]

2010-től rendszeresen vesz részt felolvasásokon, pódiumbeszélgetéseken az ország különböző helyein. Írásairól számos kritika, tanulmány, értelmezés látott napvilágot. Novelláinak tanítását átfogó, a szövegek működésébe, Szvoren Edina alkotói világába bevezető módszertani anyag is támogatja.[footnoteRef:4] Az ország legjobb hóhéra című kötete a XVII. Győri Szalon középiskolás irodalomversenyének[footnoteRef:5] tárgya volt 2017-ben. [4: Arató László módszertani anyaga – Az ország legjobb hóhéra https://www.aegondij.hu/edukacio/oravazlatok/szvoren-edina-az-orszag-legjobb-hohera-oravazlat] [5: Kortárs irodalmi vetélkedő a XVII. Győri Könyvszalonon: Az ország legjobb hóhéra – Pethőné Nagy Csilla, Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna https://www.gyoriszalon.hu/idex.php?mact=News,cntnt01,detail,0&cntnt01articleid=10328]

A 2009-es Móricz-ösztöndíjat számos díj, alkotói elismerés követi: Déry-díj (2010), Bródy Sándor-díj (2011), Gundel Művészeti díj (2011), NKA alkotói támogatás (2012), Artisjus-díj (2013), József Attila-díj (2014), Európai Unió Irodalmi Díja (2015), Mészöly Miklós-díj (2019), Libri irodalmi díj (2019).[footnoteRef:6] [6: Források: https://szvorenedina.ewk.hu/eletrajz/https://hu.wikipedia.org/wiki/Szvoren_Edina]

Szvoren Edina novellista. „számára a novella tere bizonyul kézenfekvő, belakható térnek, s nem pusztán ideiglenes tartózkodási helyként, mintegy a regény előszobájaként tekint rá” – írta Keresztesi József még az első kötet, a Pertu anyagának tapasztalatait összegezve.[footnoteRef:7] Egyetlen műfajhoz, a kispróza e sajátos, viszonylag jól megragadható szövegfajtájához köthető alkotói pályájának eddigi története. Négy kötetének anyaga és a kötetekben meg nem jelent folyóiratközlései novellák, tárcanovellák, elbeszélések. Az általa teremtett világ, a nyelv és a beszédmód összetéveszthetetlen védjegye szövegeinek. A Holmiban, a Jelenkorban megjelent első novellái nyomán már egy koherens alkotói világ körvonalai rajzolódtak ki, melyről a novellistát 2008-ban a Literán bemutató Réz Pál így ír: „Szavai evidensek: amit megjelenít, annak így lehetett történnie, sőt: így kellett történnie, hőseinek ezt kellett gondolniok, mondaniok, másként nem is tudom elképzelni. Erős az atmoszféra, érzékletes a helyzet rajza, egyszerre meglepő és logikus a történet kifejlése. […] Azt gondolom, vérbeli, eredeti író jelentkezett. Tehetsége, mondanivalója, világa, tudása, technikája már van, minden novellája felismerhető: ő írta”.[footnoteRef:8] [7: Keresztesi József: Néhány szó Szvoren Edina első kötetéről. Jelenkor, 2011/4 http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2230/nehany-szo-szvoren-edina-elso-koteterol] [8: Néhány szó – Réz Pál írása Szvoren Edina prózájáról. https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-litera-bemutatja-szvoren-edina.html]

Első kötete a Pertu (Palatinus, 2010). Az ezredforduló körüli évtizedek magyar irodalmának egyik legfontosabb kötete. Idézett recenziójában Keresztesi József átfogó és – a pálya folytatása felől olvasva – előre mutató látleletet ad a szerző világáról.[footnoteRef:9] [9: Keresztesi József: Néhány szó Szvoren Edina első kötetéről. Jelenkor, 2011/4 http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2230/nehany-szo-szvoren-edina-elso-koteterol]

· elmesélhető-összefoglalható történetek, de a novellák tétje, centruma a nyomasztó és kilátástalan viszonyok megjelenítése

· családnovellák, szerelmi történetek, fiktív világok; frusztráció, magány

· az egyneműség sajátos repetitív jelleget kölcsönöz a kötetnek

· azonos anyagból szőtt világot hoz létre a szerző, melynek jellemzője a zártság és sokszínűség kettőssége

· a szociokulturális közeg, egy-egy jellemző társadalmi miliő, az erős atmoszférateremtés a tárgyi világ pontos és takarékos megjelenítése, láttató ereje a szereplők lenyomatát hordozza magán

· változatos elbeszélésmód, narratív játékok, motivikus ismétlődések

· az elbeszélések szereplői nem értelmezik saját helyzetüket

· a szerző nem pszichologizál, nem esztétizál, nem moralizál

· gazdag szövésű, mégis kietlen világ; kommunikációképtelenségben létező szereplőkkel

· szarkasztikus, nem a mulatást/mulattatást szolgáló komor humor

A második kötet (Nincs, és ne is legyen. Palatinus, 2012.) „nem drasztikus, de fontos változásokat hoz a Pertuhoz képest, nagyszerű folytatása az első kötetnek, a megtalált hang magabiztos és termékeny továbbvivője; […] a hétköznapi, ismerős élethelyzeteket megint csak nagyfokú rejtélyesség, titokzatosság hatja át; a test, a testiség semmit nem veszített jelentőségéből; […], és az új szövegek ugyanolyan elementáris és kényelmetlen tapasztalatban részesítik olvasóikat, mint a régebbiek”.[footnoteRef:10] [10: Görföl Balázs: Apa plümóval álmodik. Jelenkor, 2013/5 http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2724/apa-plumoval-almodik]

· a novellák erősebben mozdulnak el a hétköznapiság, a mindennapi élet felé: szétforgácsolódott családok, hazugságok, magány, függőség, kiszolgáltatottság, betegség, halál

· a legkiélezettebb helyzetekből sem lesz triller vagy szociohorror

· titkok, kétértelműségek, rejtélyesség; elhallgatások, tabuk, traumák (Görföl Balázs szerint ez már-már a Szvoren-szövegek védjegye!), melyek mögött a feloldhatatlan nyelvzavar, kommunikációképtelenség áll

· a komorság ellensúlyaként itt is jelen van Szvoren Edina keserű humora

Harmadik novellakötete Az ország legjobb hóhéra (Magvető, 2015). A novellák „elbeszélésmódjukban is, terjedelmükben is, tematikusan is egységesebbek […] legfontosabb közös nevező a szülő-gyermek viszony, amelynek szinte enciklopédiáját adja ez a könyv” – írja a kötet tanórai feldolgozásához készített módszertani anyagában Arató László.[footnoteRef:11] Az előző két kötet írásaival ellentétben ebben a huszonkilenc novellában nem olyan hangsúlyosak az elbeszéléstechnikai játékok sem; a létállapot egyhangúsága, az időbe zártság, a nyelviség és a megváltatlanság nyomasztó atmoszférája,[footnoteRef:12] a kapcsolatok lehetetlensége azonban tipikus szvoreni védjegyként azonosítja az írásokat. [11: Arató László módszertani anyaga – Az ország legjobb hóhéra. https://www.aegondij.hu/edukacio/oravazlatok/szvoren-edina-az-orszag-legjobb-hohera-oravazlatA tanítási segédanyag tartalmazza Szvoren Edina prózavilágának áttekintését, a kötet novelláinak értelmezését, a hozzájuk kapcsolt feladatsorokat, óravázlatokat és módszertani útmutatókat. A tanulók számára használható PPT és az átfogó bibliográfia eligazítást nyújt Szvoren Edina szövegeinek recepciójában. Az első három kötet anyagáról éppen ezért, a repetíciót elkerülendő, csak az összegző áttekintés szándékával írtam. Mellőzve az egyes novellák külön említését is, kiemelve viszont azokat a karakterjegyeket, amelyekben vagy a prózavilág állandósága, vagy elmozdulásai ragadhatók meg. ] [12: Rétfalvi P. Zsófia: Megváltatlan világok. Jelenkor, 2016/2 http://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/JELENKOR_2016-02%20(teljes).pdf]

A szvoreni védjegy vagy vízjel eltéveszthetetlen, de vajon magányos farkas, fehér holló-e Szvoren Edina prózája a magyar epikus irodalomban? Milyen szövegekkel érintkezik ez az összetéveszthetetlen hangú alkotói világ?

A Verseim című kötet

A 2018-ban megjelent negyedik kötet tizenhárom írást tartalmaz. A Mészöly-díj, az Aegon-díj rövidlistás helye majd a Libri-díj egyszerre szól a kötetnek és persze Szvoren elmozdulásaival együtt is páratlan prózaművészetének. A rejtélyesség, az alkotó prózájának sajátszerűsége, vízjele[footnoteRef:13] ezekben a novellákban is működik, de a Verseimben mint kötetben is van valami rejtélyes, ám mégis kisakkozható koherencia. Azt akarom mondani, nem csupán a soros gyűjtemény kétszáz oldalnyi kiadványa a kötet. Van valami, ami elsősorban szerkesztettségét tekintve elmozdulás a korábbi kötetekhez viszonyítva. „A Verseim cím, ami a prózaíró, novellista szerző gegje, az őt közelebbről, távolabbról ismerő olvasók várakozásának felcsigázása, felforgatása. De különösebb pálfordulásról nincs szó, a kötet elbeszéléseket, novellákat tartalmaz a korábbiakhoz hasonlóan, és az alcím is Tizenhárom – balszerencsés? – történetet ígér.”[footnoteRef:14] Nézzük a novellákat s velük együtt a kötetet, illetve hol novellák, hol tágasabb elbeszélések ezek. A terjedelmüket tekintve nem annyira kiegyenlített anyag, mint a korábbiak, különösen a harmadik köteté. [13: Károlyi Csaba: Művér. Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 31. szám, 2018. augusztus 3.] [14: Visy Beatrix: „Ez már volt, ez már megesett”. Szépirodalmi Figyelő, 2018/5 http://www.szepirodalmifigyelo.hu/pdf/2018/SZIF_2018-5.pdf]

Az alábbi rövid értelmezések – vagy inkább olvasatok – élén sorszámozást fogok használni a könnyebb követhetőség, visszakereshetőség érdekében. A kötetben az írások természetesen nincsenek sorszámozva.

1. [Falun nyaralok, burukkolnak a galambok…]

A szögletes zárójel az azonosíthatóság kedvéért kiemelt, a kezdőmondatból kiragadott töredéket keretezi. Nincs cím ugyanis. A miértre hadd válaszoljak később.

Az első, kissé felületes olvasás egy falusi közegbe csöppent városi elbeszélő nyári sztorija arról, hogy mennyi nem várt apró bosszúsággal kell szembenéznie a vidéki romantikáért cserébe a parasztházban nyaraló idegennek. A denevérek távol tartásához a padlásfeljáró ajtaját javíttatni kell, ami úgy, ahogy, de végül sikerül. Ennyi? Nagyon nem szvoreni, még úgy sem, hogy a világszerűség lecsupaszítottságához szokva vannak Szvoren Edina olvasói. A két szereplő, a városi illetőségű, az elbeszélő maga és a helyi mesterember nagyon más, de mégis összekapcsolódó szerep: az olvasgató és talán írogató (?) városi és Mekk Elek megtestesülése, D. J. (Ez a D. J. monogram is játékos áthallásokat indít: valaki, akiben semmi eredeti, csak mixeli az anyagot.) A konkrét esemény látóköre mögött pedig a falusi világ, életforma, viszonyok töredezett cserepei tűnnek föl egy-egy mondat azonosítói funkciójának kitágított keretei között. (A létráról pl. a tulajdonosa, az utcabeli férfi, aki a nagyobbik fiát eltette láb alól; a felröppenő galambokról a galambász felesége, aki vízbe áztatott fűzfavesszővel veri a náluk nevelkedő állami gondozott gyerekeket; a mester zsebéből kipottyanó vízszintmérőről a fia, aki a rokkantsegélyért leugrott a villanypóznáról; vagy maga D.J., aki a kutyája torkát metszette el.) A csönd és a falusi idill hátterének helyi valósága az elkeseredettség, derékba tört sorsok, tragédiák, melyekbe csak az elbeszélő részleges információi nyomán pillanthatunk be. Mindez szenvtelen természetességgel elbeszélve. Az élet itt ilyen. A falusi turizmus élvezője töredékes információit éppúgy kezelheti, mint a Rétköz ezer arca című helytörténeti munka anyagát: maradhat voyeur. Vagy nem. Maradhat éppúgy kontár a világ elbeszélésében vagy újraalkotásában – hiába ott a helyi tapasztalat és támasznak a tudományos munka –, mint ahogyan a vízszintmérő és a PUR-habos szifon mellett is ócska tákolmány D.J. munkája, bár funkcióját végeredményben a praktikum igazolja majd: sikerül-e távol tartani a denevéreket.

Arató László az ÉS-Kvartett beszélgetésében elbeszélés előtti elbeszélésként értelmezi a szöveget. Egy olyan anyagnak, ahol minden megvan, de mégsem születik meg a szöveg. „Ez egy írás előtti írás. Majd megmutatom, hogyan csinálok novellát, de előbb megmutatom az írás előtti nyers állapotot. Egészen kivételes kezdés ez az írásról szóló szöveg.”[footnoteRef:15] Szolláth Dávid a dilettantizmus paródiájaként olvassa a novellát, ahol a „szöveg elbeszélője zárójeles kiszólásokban jelzi írói hibáit (például, hogy nem talál megfelelő hasonlatot), kezdőre jellemző módon használ irodalmi kliséket (például „városi értelmiségi falun”), az elbeszélést pedig a könyvrecenziók szokásos záróformulájával zárja, mintha megint eltévesztette volna a műfajt. A [Falun nyaralok…] az etnográfiai írás alaphelyzetének kifigurázása, de érthető a népi irodalomra vagy az újabb keletű magyar nyomorprózára is. Elmegyek falura, kezemben a tájegység-monográfia, elmondok válogatott szörnyűségeket az itteni nyomorultakról, a városi közönségem meg borzong, és kifizeti a könyvem”. [15: ÉS-KVARTETT Szvoren Edina Verseim című novelláskötetéről. Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.]

Akár egy elbeszélés előtti elbeszélésként, akár a dilettantizmus paródiájaként olvassuk a szöveget, a kezdőhang, a kötet első novellája által megadott alaphang mindenképpen az írásra mint tevékenységre reflektáló gesztus. Ez az önreflexió végigkíséri a kötet novelláit. Hol felerősödik, hol alig érzékelhető. Hogy miért nincs címe a novellának? Hát ezért. A kompozícióképzés koncepciója szerint egyfajta ’vezérnovella’ (vezérvers!), amely – talán parodisztikus, ironikus/önironikus formában – az alkotó, alkotás, alkotófolyamat befogadói-felhasználói keretbe helyezett problémáját (is) tematizálja.

A szöveg első, folyóiratbeli megjelenése (Bárka, 2018/1) még egy címmel ellátott novella: Hálára kötelezett emberek. Adhat némi fejtörést a cím jelentése, de a kötet felől olvasva a címnélküliség határozottan a kompozícióképzés szándékát sugallja.

2. A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak

A puszta cím egy meseregényé is lehetne. Varródoboz persze nincs a novellában, az esti mese is visszavonódik, éjszaka, éjjeli állatok, baglyok viszont vannak. Családi történetként is olvasható a szöveg. A takarékos információadagolás technikája szerint kiderül, hogy nem egy átlagos, de egyebekben mindenben normálisnak látszó, kisgyerekes család estéjének, és az este történései során belátható történeteinek lehetünk tanúi. Egy leszbikus pár kisfiúval és a vendégként betoppanó fiatal férfi, az elbeszélő öccse. Nagyon kell figyelni, lassan olvasni, hogy kikerekedjen a történet, hiszen a leszbikus kapcsolat is csak egy megjegyzés nyomán válik világossá: „Béni rádőlt a vállamra, és szopta az ujját. Nem volt kérdés, ki hordja ki, pedig nekem is lett volna kedvem”. Béni, az óvodás kisfiú cukorbetegsége, sérültsége, a Szidi nevű munkatárs féltékenységet, feszültséget generáló láthatatlan jelenléte, az elbeszélő és a barátnő családi szerepvállalásai, a tágabb család traumatikus történetei mondatról mondatra villannak fel. Ezekből a szöveg, a nyelv által bevilágított részletekből az olvasó építhet történeteket: kapcsolatokét, családét, egy kisgyerek betegségtörténetét. De ott vannak még az anyagi valóságukban megragadhatatlan baglyok, amelyeket Béni gyűjtöget össze a lakás legképtelenebb helyein: könyvgerinceken, dobozokban, ágy alatt. A baglyok, amelyeket valószínűleg egy kedvenc természetfilm-sorozatban láthatott először a gyerek. Éjjeli állatok. Vészmadár, halálmadár, de a bölcsesség attribútuma is. A bagoly a nem e világival, nem anyagival a mindennapit összekapcsoló entitás. A novellában nem allegória, de egy nagyon erős motívum. A gyerek, Béni által kerül a pár életterébe és sokszorozódik, s a játék terébe lépve valósággá lesz a családi nyelv által. A legfeszítőbb, a novellát a hátborzongató abszurd határáig hömpölygető gyanú azonban lassan ölt testet. Az elbeszélő furcsa érzéséből, gyanakvásából kibontakozó, megfogalmazódó gyanú: a barátnőnek eltűnt az árnyéka. Nehezen tudunk mit kezdeni ezzel a látomás nélküli látomással vagy fordított immaginációval. Olvasói tapasztalataink értelmet rendelhetnek sokféle fantasztikus elemhez: a sárkányok, kacsalábon forgó kastélyok, a különféle metamorfózisok mellé, a King's Cross 9 és ¾. vágányáról induló vonat gond nélkül Roxfortba ér, de az eltűnt árnyék rejtélye alig megfejthető feladvány, hiszen korántsem lehetünk biztosak abban, hogy pl. a romantika kódjait (ld. Chamisso: Peter Schlemihl különös története) alkalmazva érvényes válaszokra találunk Szvoren Edina prózavilágában.

A novella záró mondatai azonban mintha mégis megkínálnának egy lehetséges úttal, a gondolkodásnak új ösvényt nyitnak: „Próbáltam összehúzni magam kicsire, elférni saját árnyékom helyén. Vigyázva fészkelődtem, mint egy csónakon”. A mondatok összezsugorodnak, s mint valami fekete lyuk, veszélyesen vonzóvá és belső tereiben kiszámíthatatlanul végtelenné válik a nyelv. A sűrítés a líra határterületéig viszi a zárlatot. Ami itt van, az már végképp olvasói közreműködést igényel. Az idézett mondatok mintha választ adnának az árnyék titkára és az elbeszélő helyzetére is. Az árnyék a testen túlmutató én, amely a testen kívül, testi kontaktus nélkül is összeolvadásra, kapcsolatteremtésre képes. Az árnyékba fészkelő, a saját árnyékában maradó végképp elszigetelődik – vagy visszavonja magát. A miértre a csónakhasonlat válaszol: veszélyes terepen tartózkodik. Egyetlen mozdulat is a mélybe hullás, a kontrollvesztés veszélyével járhat. Az igazán kemény kérdések ezen a ponton fogalmazódnak meg: milyen a pár kapcsolata; azonosan fontos szerepet töltenek-e be a gyereknevelésben; milyen titkokat rejtegetnek és miért; vajon a gyerek össze tudja-e tartani a szétfeslő kapcsolatot; családként működnek-e valójában; van-e jelentősége annak, hogy az elbeszélő öccse, Ali belép a történetbe?

3. Hátunk mögött a surrogás

Az egyik leghátborzongatóbb, legtalányosabb feladványa a kötetnek. Néhány gyerek – az elbeszélő, a Martinkó testvérek, Ajkai, Szunyogh és még páran, akiknek a neve nem, csak a jelenléte tudható – a városból a vasúti átjárón túlra húznak egy magatehetetlen, élettelen testet. Az útvonal állomásai, a látvány és a tapasztalatok pontosan rögzülnek, és lassan világossá válik, hogy emberről, férfitestről van szó. A gyerekek elé táruló képek, a szereplők jelenlétéhez, viselkedéséhez kapcsolt elbeszélői reflexiók konkrét tapasztalatok, de vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy mindannyiuk közös tapasztalatai, és nem csupán az elbeszélő által rendezett filmszerű képsor elemei, melynek egymás után pörgő kockái, információcsomagjai a gyerekcsoport megélt valóságát zsilipelik át a közös abszurd történet terébe? Titok lengi körül a novella világát, bár ez a titok, rejtélyesség nem idegen Szvoren Edina prózájától.[footnoteRef:16] Mint ahogyan az információadagolás dinamikájának alakítása is szándékolt elbeszéléstechnikai eljárás. [16: Kiss Tibor Noé: Miért cipelik magukkal azt az emberi testet? Magvető Magazin, 2018. tavasz-nyári szám]

Kell-e, érdemes-e a bűnesetet sejtető, a Csikk[footnoteRef:17], a Semmi[footnoteRef:18] gyerekvilágának atmoszféráját megidéző elbeszélés világszerűségét firtatni? Érdemes-e nyomozásba kezdenünk a konkrét történet felderítésére? A szerző szerint lehet, hiszen a kötetben elhelyezett néhány használható nyomot,[footnoteRef:19] amely választ adhat a kérdéseinkre, bár a novella a bűnügyi sztori felfejtése nélkül, az abszurd olvasat kódjai szerint is kerek egész. Ha nyomolvasóként átfésüljük a szöveget, bizonyára feltűnik, hogy az Ajkai túrazsákjában cipelt, szakadt húrú hegedű jelenléte, ami egyébként Szunyogh hangszere, egy fontos hiányra mutat rá: mit keres ez a sérült hegedű ebben a történetben. Miért kell – minden külön kényelmetlenség ellenére is – ragaszkodni hozzá? És miért Ajkai viszi? Miért nem Szunyogh? Egy jelenet Szunyogh és a hegedű kapcsolatának terheltségét idézi meg, és mintha az is felmerülne, hogy a test és Szunyogh között közelebbi kapcsolat lehetne: „Az ing bepiszkolódott és felcsúszott a derekáig. Gombok pattantak róla, mikor a mellkasán megfeszült. Persze összeszedtük őket, és némán átadtuk Szunyoghnak. Miközben a zsebébe szórta a gombokat, valahogy csálén állt a szája. Ferdén állt, mintha nem kapna levegőt, vagy mintha mondani akarna valamit. Tudtuk, hogy mikor Szunyogh sírva fakadt otthon, a nagyapja a zeneiskolától bérelt háromnegyedes hegedűn utánozta a sivalkodását”. A vonszolás feszültségét jelző hasonlatban is feltűnik a hegedű: „nekifeszültünk, mint a húr”. Külön nyom lehet az is, hogy a csoportot feltérképező bevezetőben a fiúk csapatához – Ajkait és Martinkóékat név szerint is megnevezve – mintegy hozzátoldja, ugyanakkor kiemeli Szunyogh nevét: „Persze, hogy Szunyogh is ott volt”. A csapathoz tartozik, de mégsem; vagy épp ő a leginkább érintett. Az érintettségével kapcsolatos gyanút tovább növelik azok az apró részletek, amikor egy-egy reccsenésnél, koppanásnál Szunyogh nem néz oda, elfordul. Mintha az eszközt, a spárgát is Szunyogh adta volna: „Miután átadtuk a helyünket valaki másnak, volt, hogy megjegyeztük, túl vékony a spárga. Sajnálatos, hogy nincs más a Szunyogh zsebében, csak ez. Ha vastagabb volna, a kezünk sem fájna annyira”. A megerőltetéstől elered az orra vére, mintha ezt nem csupán fizikai feszültség okozná. És amikor a gyerekek a nyomok eltüntetésén munkálkodnak, Szunyogh az, aki leinti őket, fölöslegesnek tartva a tüsténkedést. A novella tehát ennyit mond el: Szunyogh mintha közvetlenül is érintett lenne, az élettelen férfitest mintha az ő történetének tárgya lenne leginkább. [17: Wolfgang Herrndorf: Csikk. Scolar Kiadó, 2018] [18: Janne Teller: Semmi. Scolar Kiadó, 2017] [19: „a rejtély megfejthető. Elhelyeztem jeleket, majdhogynem nyomozni kell, legalábbis figyelni, de megfejthető, mi történt. Ez a kihagyásos elbeszélésmódnak egy másik fajtája, mint amiről eddig beszéltünk. Itt van egy olyan titok, amire vagy rájön az ember, vagy nem. Hozzáteszem, elvileg nem kéne, hogy meghaljon a szöveg, ha valaki nem jön rá. Nem lenne jó, ha csak erről szólna.” (In.: Balla István: „Ahol túl sok a részlet, ott hiányérzetem támad – Interjú a Libri-díjas Szvoren Edinával. https://hvg.hu/kultura/20190516_libri_irodalmi_dij_szvoren_edina_verseim )]

Tovább kell olvasnunk a kötetet, hogy többet tudjunk, hogy a nyomolvasás direktebb eredményhez juttasson. A tizenegyedik novellában (Eleken lakik a tolvajisten lánya) bukkanunk rá szinte szó szerint arra a szövegrészre, amelyben a gyereksírást utánzó háromnegyedes hegedű szerepel: „A szüleim [az X lábú teregetőállványt] utoljára akkor csukták össze, mikor a méhkeréki lány a házukban töltött egy éjszakát. Az, amelyiktől anyám az arcképet kapta. Anyámék tojáslikőrrel kínálták, úgy tudom. Halmáztak egy jót, apám meg ő, aztán hármasban bóbiskoltak el a tévé előtt – pedig ez a lány sniccerrel támadt a nagyapjára a Méhkerék előtti életében, amiért a zeneiskolától bérelt háromnegyedes hegedűn utánozta a sivalkodását”. A méhkeréki lány fiatalkorú bűnöző. Szunyogh tehát nem fiú, és ha a nyomokat mindenképpen szeretnénk összerakni, annyit kideríthettünk, hogy a test az unokáját terrorizáló nagypapáé lehet. Talán.

De maradhatunk az abszurd olvasat mellett is. Nem kevesebb, talán még több is így a szöveg, nagyobb szabadsággal tölthetjük föl a hiányokat. Ám a kötet egészét tekintve több mint véletlen ez az átívelés. Ez már nem csupán motivikus vagy tematikus kapcsolat a novellák között, hanem egy történetszintű szövegkirakós játék, amit az olvasó vagy használ, vagy elengedi a lehetőséget. Nem gondolom, hogy a nagykompozíció, a regény felé tett elmozdulás jele – bár ez utóbbi meglehetősen összetett, műfajiságában is szublimációkra alkalmas konstrukció –, de talán egy olyan novellisztikáé, amelyben az egyes írások, mint egy többé-kevésbé nyitott hipertextus egységei a legkülönfélébb szinteken teremtenek kapcsolatot egymással. Persze csak akkor, ha együttműködő olvasóra találnak.

4. Popa Éva

A Verseim írásai között nem akad egyetlen olyan szöveg sem, ahol ne ütköznénk bele legalább háttértémaként a család problémájába. De „a család mint kényszerközösség […] csak egyszer igazán központi”[footnoteRef:20] téma, a Popa Évában.[footnoteRef:21] [20: Szolláth Dávid: Az irodalom mint dilettantizmus. Műút, 2018/067. https://www.muut.hu/archivum/29652] [21: Szvoren Edina novelláinak családjait az első két kötet kapcsán Keresztesi József nevezi „kényszerközösségeknek”. (Keresztesi József: Kivágatok. Beszélő, 2012/11 http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:2W7zXa-sR20J:beszelo.c3.hu/cikkek/kivagatok+&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu]

A címszereplő felnyírt hajú, kinézetében és személyiségében is jelentéktelen fiatal nő, akiről megtudjuk, hogy egy cipőboltban dolgozik, állítólag tud angolul, de valójában mégsem; egy korábbi abortuszt követően megváltozott az élete, albérlő státusza és egzisztenciája komoly kapcsolatban lehet a devizahitelek traumatikus következményeivel; dohányzik és tiniknek való zenét hallgat. Popa Éva az elbeszélő anyjának lakásába költözik be albérlőként, az apa egykori szobájába, amiért negyvenezer forintot fizet – szemben az elbeszélőre, a fiúra a nappali kanapéjáért cserébe kirótt harmincezres anyai verdikttel... („Anyám azzal fogadott, hogy kiadta a kisszobát – a lovas szobát, vagy ha úgy tetszik, a padlószőnyegest.”) Az anya vakon és szenvedélyesen kapaszkodik a lakóba, és jól kidolgozott taktikával készíti elő a családi dinamika átformálását. („ne köpj még egyszer a levesembe” – mondja az anya a bérlő angoltudását leleplezni készülő fiúnak; illetve sokat sejtető az esküvőre induló fiának szánt figyelmeztetés látszólagos szótévesztése: „Anyám persze attól félt, inni fogok. Popa Éva jelenlétében ugyan nem mondott semmit, de ahogy induláskor megölelt, jelentőségteljesen megmarkolta a vállam, és a fülembe súgta: ne egyél sokat”. Hogy korántsem tévesztésről van szó, azt a szövegből kiemelt szó kurziválása is jelzi. Az anya persze téveszthet, lehet ez egy freudi elszólás, de az elbeszélői közlés mögöttes szerzői szándéka nagyon is határozott: felhívni a lassú olvasó figyelmét az elszólásra, melynek fokozott jelentősége van.)

A családi titkokat, emberi sorstörténeteket konzerváló sztoriból lassan, de biztosan rajzolódik ki egy elidegenedéssel és izzó vágyakkal, betöltésre váró hiányokkal terhes világ. Miközben az anya újraépíti női, barátnői, anyai önmagát, átcserélődnek szép lassan a szerepek is: az albérlő családtag lesz, a fiú, az elbeszélő pedig „kiszorulva a saját életéből kafkai módra változik át ágyneműtartó-lakóvá”.[footnoteRef:22] Az elbeszélő világa, perspektívája, világérzékelése fokozatosan szűkül, az elbeszélt anyag egyre kisebb szelete a még beláthatónak, és fellazulnak az összefüggések is. [22: Tóth Zsuzsanna: Menthetetelenek https://olvassbele.com/2018/09/01/menthetetlenek-szvoren-edina-verseim-tizenharom-tortenet/]

A novella abszurd zárlatában nincs semmi meghökkentő, hiszen mire a kimódolt, koreográfiailag is fölépített akcióra – a fiú beletaszítása az ágyneműtartóba – sor kerül, mást talán az olvasó sem vár. A fiú az apai kalapok társaságában egy jól szeparált múlt idő lesz az anya és Popa Éva közös terében. A nehezékként ráhalmozott halott tárgyak halma és a lombját hullató pálma egy sírhalom groteszk imitációja, az ágyneműtartó – koporsó megfeleltetetés világos kapcsolata pedig visszaolvasásra késztetve egy zsákutcába szoruló élet, a fiú életének perspektívátlansága. Nem mintha az anya vagy Popa Éva élete távlatosabb lehetőségeket kínálna. Férfiatlanított világuk, cinkosságuk végképp összekötözi őket.

A novellának számos eleme, a narrációnak számos pontja van, amely beleolvasásra hívja az olvasót. A fiú/narrátor, az anya és Popa Éva figurája mellett – a barátnőktől és a másodikon lakó munkanélküli férfitől eltekintve – jelenlétének hiánya által jelen lévő szereplő az apa. Az apa egykori külön terébe költözik be Popa Éva, mintha az ő kívülállása, minden tekintetben idegensége lenne hivatott ellensúlyát képezni az anya férfiaktól (apa, fiú) elszenvedett terheltségeinek.

Többféle olvasatot kínál föl a szöveg. A narrátor nézőpontja szerint egy mániájába beleszoruló anya és későn eszmélő fia történetét; vagy a kafkai abszurd zárlat felől az apátlanított – fiútlanított világrend kialakításának folyamatát. Vajon miért kell eltakarítani az apának még a nyomait is (szinte az Átváltozás pendant-jaként) ; miért kell szeparálni a fiút (szeparálják-e vagy ő maga teremti a szeparációs helyzetet, illetve kivédhetetlen a szeparálódása), kivonni a családi életből, és ezzel mintegy új családot létrehozni? És még valami! Nem direkt, de roppant erős áthallásai vannak egy dekonstruált szakrális sémának,[footnoteRef:23] és általa a hagyományos modellek és értékrendek jóvátehetetlen korrodálásának. És nagyon távoli, de nem megkerülhető áthallás egy dosztojevszkiji életmód-modell/világértelmezési kísérlet, típus: az odúlakó. Mi a válasz erre, mi a megoldás? Szvoren Edina természetesen nem fogalmaz szentenciákat. Még csak kérdéseket sem, csupán úgy forgatja, úgy szövi a szöveget, hogy ebből mindenképpen kérdések szülessenek az olvasás nyomán. [23: A keresztény tanítás és ennek nyomán az európai alapú kultúrák etikai normáinak családmintája Jézus, Szűz Mária és Szent József hármasa. A mintázat a novella alaphelyzete szerint eleve sérült: az apa halott, csak a tárgyak és a környezet, a családi nyelv őrzi a jelenlétét. Ez a formális kultusz is lebomlik azonban a történet során, a hely, a tárgyak és a nyelv átalakítása lebontja. Az apa/atya teljes megsemmisülése a kultikus jegyek visszavonása által teljesedik be. A fiú néma szemlélő, sérült és kiszolgáltatott, de ugyanakkor kiszolgáló közreműködője a kultuszrombolásnak. Atya nélkül, az apai kultusz megsemmisülése után kiüresedik a fiúi szerep is, zárvánnyá válik a fiúi létezés. A szerepek szakrális áthallásaiban jelen van a család biblikus hármasa, és fölsejlik az atya és a fiú kapcsolatának spirituális tartalma, de minden csak töredékeiben, összeilleszthetetlen forgácsaiban. ]

5. Arról, hogy miért nem lehet újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón

A novella címe a szöveget, a novellát magát egy kérdésre adott válaszként jelöli meg. Előre mutat, rámutat. A kérdés pedig itt van a címben. Ám a konkrét kérdés súlytalan, fajsúlytalan, azaz alibi. Mint minden alibi, formálisan ez is rácsatlakozik a valóságra, itt a szövegvalóságra természetesen: a fizikatanárnő kísérleteihez kapcsolódó szöveg tárgya szerint mintha kissé kimódolt, de a praktikus valóság problémáinak szintjén mégis csak fizikai tárgyú kérdés fogalmazódna, mondjuk, a gravitációról, a súlytalanságról… Csakhogy a novella nem a gravitáció vagy a súlytalanság problémáját járja körül. Legalábbis nem a fizikai problémafelvetéshez kapcsolódva. Szóval, ha a novellát a cím – szöveg kapcsolatának logikája szerint egyfajta válaszként értelmezzük, ez a válasz semmiképp nem a konkrét kérdésre adott felelet. Ha ragaszkodunk mégis a logikához, meg kell keresnünk a kérdést (vagy kérdéseket), amely semmiképpen nem a címben megfogalmazott, ám de attól nem is független probléma.

A szöveg tehát a szövegszerűséget, megalkotottságot helyezi az olvasói figyelem középpontjába. Az írást. „A tizenhárom történetnek nagyjából a fele, (de hat biztosan) azzal a helyzettel foglalkozik más-más módokon, hogy egy átlagember írni kezd vagy találkozik az irodalommal. Ez részben témája az elbeszéléseknek (Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón; Vettem egy füzetet; Jönnek a verseim), részben az elbeszélések nyelvében jelennek meg dilettantizmusként azonosítható stilisztikai, szerkezeti hibák, szóhasználati ügyetlenségek ([Falun nyaralok, burukkolnak a galambok…]; Arról, hogy…; Ez már volt, ez már megesett).”[footnoteRef:24] [24: Szolláth Dávid: Az irodalom mint dilettantizmus. Műút, 2018/067. https://www.muut.hu/archivum/29652]

Vékonyka szál a sztori: a narrátor fizikai tárgyú kísérleteket rögzítő videókat látott a YouTube-on, melyeket egy középiskolai tanárnő mutatott be. A kedves és kegyetlen néma megjelenés olyannyira felkeltette az érdeklődését, hogy kapcsolatba lépett a tanárnővel, majd összeismerkedett annak családjával is. A történetből semmi nem következik, vagy ha igen, az már az olvasó személyes programja. Az írás azonban nem a tanárnőről szól, hanem az írásról, az íróról, az olvasóról és az irodalomról. Vagy valami ilyesmiről. Az elbeszélő elvétett neve – „egy kövér, megromlott hallású nő, aki megismerkedésünkkor csúnyán félreértette a nevem, és ekképpen kérdezett vissza: Szórend Edina?” –, amely a szerzői név rontott alakja, csak megerősítése az irodalom tematizálásának. Azaz éppannyira van itt szó a fizikáról, amennyire a szöveg maga választ ad a címben feltett kérdésre. Van azonban néhány pont a novellában, néhány sajátosság, amely a köteten belül külön hangsúlyt ad a szövegnek. Az ÉS-Kvartett kötetről folytatott beszélgetésében Arató László három figyelemre méltó szempontot emel ki: a) a novella humorát, b) a tizenhárom novellát tartalmazó kötetre utaló novellabeli tizenhárom (?), sorszámozott ismerőst, c) a névtévesztés szándékolt elbeszélői közlése és a fizikatanárnő kedves kegyetlen portréja mögött fölsejlő kéthangú ars poeticát.[footnoteRef:25] [25: ÉS-Kvartett – Szvoren Edina Verseim című novelláskötetéről. ÉS, LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.]

A sajátos humor – pl. az elbeszélő megdöbbentő szavalata – vitathatatlan, és a tizenhármas szám kiemelése nem lehet véletlen. A kötet egésze és a novella között fontos kapcsolat van: ha nem is kulcsa, de fókuszpontja a kötetkompozíciónak. A tizenhárom ismerős valóban tizenhárom megszólalás, de semmi garancia nincs arra, hogy itt tizenhárom hús-vér emberről van szó, hogy az egyes nem azonos pl. a kettessel vagy a nyolcassal.[footnoteRef:26] „Amikor viszont a tanárnő előtt beszélek a többi ismerősömről, kicsit szégyenkezem, mert azt hiheti, hogy különálló, egymástól független személyekről beszélek, s valószínűleg meg sem fordul a fejében, hogy az az ismerősöm, amelyik nem a haláltól fél, hanem az unalomtól, azonos volna azzal, akinek elnyűhetetlen a türelme;” [26: Örkény István Az utolsó meggymag című egypercesével kapcsolja össze Arató László a novellát. ÉS-Kvartett – Szvoren Edina Verseim című novelláskötetéről. ÉS, LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.]

És semmi garancia nincs arra, hogy a szenvtelen kedélytelenséggel végrehajtott és videóra vett kísérletek fizikatanárnője és a monomániásan kísérlet- és fizikatanárnő-függő elbeszélő (Szórend Edina!) nem egyugyanazon kísérlet, szövegkísérlet demonstrátorai. „Különleges, néma videók ezek. Nincsenek értelmező feliratok, nincs aláfestő zene. A tanárnő egyszerűen belenéz a kamerába, mintha élvezetét lelné a tudatlanságunkban. Jut eszembe, tisztázni kellene valamit, mondom az ismerőseimnek. Rögtön az első alkalommal, mikor leültetem őket ezek elé a kísérleti videók elé, megmondom nekik, hogy én tudatlan vagyok, de korántsem gyanútlan. Lehetséges ez? – kérdezik. Aztán ők is hasonlóképpen járnak, sorra, mind. Jószerivel semmit nem tanulnak ezekből a videókból, fizikai ismereteik legalábbis alig-alig bővülnek új elemekkel, de a gyanakvásuk lassanként fölébred.”

Nem beszéltünk még a rókáról, aki szürkületkor megjelenik: „Ha aztán szürkületkor neszezést hallunk, és fölkapcsolódik a közös költségből fizetett mozgásérzékelő lámpa, megilletődötten függesztjük föl a beszélgetést. Ott a róka. A leandereknél turkálja az avart. Néha csak sejtjük, hogy eljött, mert ing egy ág, leng a szélső hinta. Szerintük a róka sánta, én pedig röstellem, hogy nem látom annak. Meglep, milyen vékony, szinte kétdimenziós. Jó lenne az ölembe venni, mondom szinte suttogva, s hogy hanyatt ne essek, a korlátba fogódzom…” A róka is éjjeli állat, akár a bagoly. De itt ténylegesen is megjelenik, átvonul a színen, alkonyatkor várnak rá a novella szereplői. Érdemes-e metaforikus jelentéseket társítani hozzá? Természetesen lehet, hiszen Szvoren Edina szövegei minden szikárságuk ellenére – vagy talán épp ezért – jól tűrik az olvasói alkotó jellegű beavatkozásokat. Azt viszont semmiképpen se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a róka-motívum a kötet állatos novelláihoz is kapcsolja a szöveget ([Falun nyaralok, burukkolnak a galambok…], A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak, Látogatók, Szeretnék mondani valamit az életemről). Denevérek, galambok, baglyok, róka, legyek, kutyák. Az állatok világának rendszere, élő lények világa. És van még valami a rókához, egy konkrét szöveg, amit bevonz a novella: Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című versét, melynek mottója – „A róka az róka, az róka, az róka” – maga is megidéz, Gertrude Stein híres verssorát: „a rózsa csak rózsa, csak rózsa, csak rózsa”. Tehát a dolog az, ami. Önmaga. Ugyanakkor ez a szövegjáték a novellának, tágabb értelemben talán a kötet novelláinak önreflektív sajátosságait teszi hangsúlyossá. Azon meg már végképp nem csodálkozunk, hogy a Verseim című kötet egyik szövege épp a magyar posztmodern líra egyik legismertebb, reprezentatív alkotását hívja párbeszédbe, próza és vers találkozójára. De! És ezért olyan izgalmasak Szvoren Edina novellái! De természetesen nem állja útját semmi a szövegben egy szimbolikus olvasat lehetőségének, a róka metaforikus értelmezésének. És nem lesz ezáltal fals, elrontott az értelmezés. Csak más. De ez is megengedett. A kegyetlen, ránk figyelő jelenlét kedvesen kínálja föl a lehetőségeket; kegyetlensége nem az olvasónak szánt, hanem a létezés kérlelhetetlenségének folyamatos figyelmeztetése. Törvény. Akár a gravitáció.

6. Látogatók

„Mivel a szereplőim vagy az elbeszélőim nem értelmeznek, nem a nyelv nyelvén gondolkodnak, és sok esetben tulajdonképpen nem is beszélnek, a tárgyaik, a környezetük és a testük beszél helyettük” – mondja Szvoren Edina egy interjúban.[footnoteRef:27] És hogy ezt a beszédet értse az olvasó, gyakran mintha a szokásos olvasási stratégiát is jobb lenne beáldozni. Néha jobb lenne a cím után rögtön a végén kezdeni. Ez persze nem történik meg, de mégis. A tárgyak, a környezet, a test és egy-egy inkoherensnek tűnő, odavetett mondat vagy a mondatok között tátongó űr kiolvasása, bele- és összeolvasása alakítja az olvasatokat. [27: A szövegeim a mondatra rakott súlyok okán sokban hasonlítanak a versre. https://konyves.blog.hu/2019/05/13/szvoren_edina ]

A novella elbeszélője-főszereplője elvált asszony egy Tivadar nevű kisfiúval. A megnevezetlen hivatal, az anyával való kapcsolat, a láthatások rendje, a munkatársak… minden szürke és kicsit sem eredeti. Hacsak nem az expozíció zsúfoltsága vagy a háromajtós Citroënbe hirtelen betüremkedő távolsági busz… És ettől a csöndtől, ettől az érzelmileg reflektálatlan történéstől kezdve minden tárgynak, testnek, a környezet minden apró elmozdulásának, minden későbbi és korábbi fölcserélésének jelentése lesz.

A címben megnevezett látogatók kilétére a novella utolsó mondata világít rá: „Időnként meglátogat az anyám, a fiam, sőt néha Anika is, de a beszélőkön hamar elfogy a mondanivaló”. A látogatók a hozzátartozók, a beszélő a bezárt rab személyes kapcsolattartásra kijelölt ideje. A történetben valóban van szó bűnügyi eljárásról, bírósági tárgyalásról, felfüggesztett börtönbüntetésről, de a hálószobában az elbeszélő képzelete rendezi be a cellát vaságyakkal, pokrócokkal, benn tartózkodó rabtársakkal. És a cella ajtaját látszólag önként zárja magára. A kérdés az, hogy vajon van-e más választása, lehetséges-e szabadon élni, avagy a választás szabadsága éppen abban rejlik, hogy kivonhatja magát a saját életéből, felfüggesztheti az egyébként is csak a formalitásokban létező – vagy ha Anikára gondolunk, soha nem formalizálható – kapcsolatait. Vagy talán épp így volt elrendelve minden. Balesettel vagy nélküle. („… ez a baleset valamiképpen mindig is ott volt a rovásomon.”)

A szövegtest szerteszórt hasítékai, a kihagyások ellenére sem tartozik a Látogatók a kibogozhatatlan feladványokat felkínáló novellák közé. A cím és a zárlat kapcsolatának felfedezése után, de talán még sokkal előbb – kinek melyik ponton, ki hogyan megérinthető vagy mennyire figyelmes – kitapintható azoknak a kérdésfelvetéseknek a sora, amelyek a szöveg nyomán kerülnek elénk. Pl. az elbeszélő családi kapcsolatai – anya, apa, a volt férj – és Tivadar, a kisfiú, akinek régi játéka rettegéssel töltötte el: „Nem emlékszem, hogyan ért véget ez az időszak, akkoriban mindenesetre azt hittem, hogy erről a rettegésről fog szólni az életem”, s akinek kedvenc játékai a szárnyfosztott legyek, aki kétségbeejtő dührohammal reagál a kutya elszállítására. A volt férj, aki rendezett, kiszámítható éltet él, de kiszámíthatatlan dühöngő lesz egy félreértés során; az anya, aki rátalál régi udvarlójára, és ki tudja, miért, makacs elszántsággal hívja magához életének régi történeteit, gimnazista éveinek szereplőit. Anika, a háromgyerekes anya, takarító és kutyamasszőr, akit az elbeszélő nagyra tart, s akkor is tudna mit mondani róla, „ha nem lenne állása, gyereke, OKJ-s bizonyítványai”. Kérdés az is, vajon a dr. Jurassza íróasztalán az ügyvéd halott feleségéről látott fotó kihez kapcsolódó gondolatot kelt életre az elbeszélő fejében. ("… irigyeltem, hogy az ő életében meghalt, ami nincs.”) Talán éppen Anika az, aki él ugyan, de nincs. Számára létező módon nincs. Az anya lánya barátnőjének gondolja, és sokat sejtet a kutyaszőnyegen folytatott, néma sírással végződő jelenet is.

Hétköznapi történetek, hétköznapi emberek, a traumák is csak a szokásosak, átlagosan viselhetők. Az immagináció, a főszereplő éber fantáziája az abszurd irányába csúsztatja el a szöveget, de érdekessé nem ez teszi igazán, hanem az a technika, ahogyan a történet, az elbeszélés kronológiáját megbontva szétdobálja az elbeszélő a mondatokat, a beszéd rendjét, belemetsz az időbe. Ez a szétszedett, összekuszált, hiányokkal telített szövegállapot sokkal többet mond a világról és lakóiról, emberekről és emberi viszonyokról, mint a fölsorakoztatott, rendbe rakott tények.

Hogyan kapcsolódik a kötet szövetébe? Apróságnak tűnhetne, de mégsem az: végre előkerült a varródoboz (A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak)! Itt csak az éjjeli állatok hiányoznak, de jelen van egy Bénihez hasonló kisgyerek, Tivadar, aki nem baglyokat, hanem megcsonkított szárnyú legyeket gyűjt, s az éjszakai magányos hálószoba-jelenet zárlata mindkét esetben befelé mélyíti, húzza az olvasói figyelmet.

7. Ez már volt, ez már megesett

Egy tölgykapu nyikorgása lehet kellemetlen, beretvaéles hang. Kiábrándító lezárása ez az anyával kettesben töltött születésnapi estének. „Megadtuk a módját az ünneplésnek. Ittunk egy pohár bort, és pontban háromnegyed tízkor megemlékeztünk a születése hetvenegy vagy hetvenkét évvel korábbi perceiről.” Az elbeszélő bizonytalansága sejteti, hogy kötelező gyakorlat a születésnapozás, nem a személynek szól, hanem a családi keretbe ragasztó tehetetlenségi erő működése. A cím azonban kegyetlenül figyelmezteti az olvasót: Ez már volt, ez már megesett! Mi is? Természetesen a személytelen megemlékezés, utolsó pillanatos ajándékötlet éppúgy, mint… Mint a beretvaéles hang. Ez a hang szólalt meg a novellát exponáló jelenetben, a reggeli zsúfolt buszon, egy idegen hangja, és a mondat giccses közhelyessége – egy órácskára egymás mellé rendelt minket az élet – csendül vissza az elbeszélő/főszereplő önreflektáló elhatározásában - Veszek anyámnak azokból az üvegekből, mondtam kellemetlen, beretvaéles hangon.” –, és felvisít ugyanez a késő esti kapunyikorgásban is. Csakhogy ami ott, a reggeli csúcsforgalomban ócska szlogen, később a ráutalásos technika által keserű valóság: nincs közünk egymáshoz, nincs közöm az anyámhoz, a családomhoz, mert tulajdonképpen nincs is család. Nincsenek emberi kapcsolatok. Talán maga az én is felcserélhető. Csak tartalom nélküli formák, üres szokások vannak, bennrekedt titkok, kibeszélhetetlenség. Minden csak átmeneti és esetleges. És kiismerhetetlen.

A novella nem családnovella, bár azért a család itt is megjelenik, mint ahogyan a legtöbb Szvoren-novellában. A családnál tágasabb munkahelyi közeg, a személyes élet hangsúlyos terepe – ez a „tengerimalac-tenyésztésre sem alkalmas aprócska szoba” – tölti ki a novella jelentős részét. Ismétlődő napok, ugyanazok az emberek, tárgyak, tevékenységek. Még a munkafolyamatot megszakító személyes idő – keksz, kávé… – is lényegében mindig ugyanaz. Ritmikus rendezettséggel tagolják az egyformaságok a teret és az időt, és a változás, a munkatárs váratlan, de az elbeszélőn kívül senki más által nem megjegyzendő eltűnése a rendezett mindennapok egészséges harmóniáját egy másik nézőpontból világítja be. A hivatalban tevékenykedők ténykedése súlytalan, önmagáért való lesz, az emberi világ kényelme rideg, ismétlések végtelen sorozata. („Minduntalan ugyanazt csinálom: kiürítem és fölfordítom a papírkosaramat”.)

Az ismétlések és variációk végtelen sorozatára mutat rá a cím is, és a mondat még kétszer, két jelenetben lép elő újra változatlanul. („… valaki hosszú nyakú üvegeket árult egy tehergépkocsi platójáról. Az üvegek alatt tarka kockás pléd, amilyet ma már nemigen gyártanak. Színes, de megfakult – és épp akkora négyzetecskék, amilyeneket én szeretek. Ez már volt, ez már megesett. Egy szakállas fickó, mondtam magamnak, kora reggel hosszú nyakú üvegeket árul egy teherautó platójáról.” – „Fölszóltak a portaszolgálatról, hogy csomagom van. Ez már volt, ez már megesett. Akkor félreraktam mindent, és rohantam, hogy mihamarabb hozzájussak a csomagomhoz, mintha el akart volna futni. Most csak ültem. Akkor csalódott voltam, mert kiderült, hogy másolnivalókat kaptam, annyit, hogy két hétre is elég. Most arra gondoltam: ha elmozdulok a helyemről, és közben betoppan a kedvenc munkatársam, akkor én leszek, aki nincsen itt. Akkor azt mondta a portaszolgálat ügyeletese, hogy nagy hírei vannak, és átvettem a pakkot. Most arra gondoltam: a portaszolgálat ügyeletese minduntalan mond valamit, amihez nem konyít.”) Az üveget áruló férfi az apára hasonlít, a pléd kockái ismerősek, a csomag érkezése nem idegen esemény. Mintha emberek, tárgyak és jelenetek egy örök déja vu-élmény kellékeiként népesítenék be a napokat. A hiány is a rendszer része, és mintha ezek a hiányok személytelenül felcserélhetők lennének: „jobb híján különbségekkel és hasonlóságokkal találkozunk”. Mert vannak variációk, kombinációk is, azaz mintha minden és mindenki variáció lenne, a tér és idő mémek végtelen láncolata: „Talán nem is ismerjük a kardigán tulajdonosát, mert mindenkinek csak arról az alakról van tudomása, aki a mohérkardigánt megörökölte. Lekullogtam a lépcsőn, nem vártam liftre, áldomásra. Ez már volt, jobb híján ez már megesett”; „az asztala nem telt föl közben, nem jelent meg rajta a velencés naptár, a felpántlikázott mappák sora vagy a repedt foglalatú olló, és én tudtam, hogy ez rosszat jelent. Ez már volt, ez óhatatlanul megesett”.

És van még valami: az abszurd duplacsavar, az emberi magány és a lét rendíthetetlen értelmetlensége. „Az Ez már volt hősnője egy gépies, repetitív mondatokkal utánzott, unalmas, de rendíthetetlen világban magányos csavar. […] Az Ez már voltban eltűnik az elbeszélő kedvenc munkatársa. A novella egyfelől a kikezdhetetlen irodaház-világrend állandóságának abszurditásáról, másfelől a változás, az eltűnés abszurditásáról szól. A látványosan monoton ismétlések mögött egy elrejtett mondatpár hordozza a novella lényegét. [Mondtam valamit az időjárásról, de a többiek azt hitték, hogy a munkatársunkról beszélek, aki nincsen itt. – Motyogtam valamit, és ő szokás szerint azt hitte, apámról beszélek…] Hogyan fér bele az ismétlődőbe az egyszeri, az álladó visszatérésbe a végleges eltűnés?”[footnoteRef:28] [28: Arató László – ÉS-KVARTETT Szvoren Edina Verseim című novelláskötetéről. Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.]

Az ismétlések magukba temetik az egyszeri történéseket, magukkal sodorják a megismételhetetlent. Az ember, az emberi kapcsolatok – mindegy, hogy munkatársi vagy családi – egyedisége feloldódik a közhelyekben, a szokásokban. A tartalmakat magába temeti a puszta formalitás. A formába zuhanó tartalom, illetve a tartalom formalizálódása nem csupán térfélcsere – ha az lenne, egy szimbolikus kód szerint követhető, felfejthető lehetne a megjelenő világrend kódrendszere –, hanem maga a kiüresedés, az emberi nembeli lényeg visszavonódása egy olyan világban, amely nyomokban őrzi csak az archetipikus nagytörténetek emlékeit: Ez már volt, ez már megesett. Az emberi kapcsolat hiánya mint érzés is a forma térfelére sodródik, mivel élményként már kibeszélhetetlen. Verbalizációja csak a tárgyi világ külsőségeinek leírása (a munkatárs asztalának hiányzó tárgyai) vagy a nyelv teremtő játékai (pl. országlászló) által válik észlelhetővé. Az egyszerit, a kibeszélhetetlent jelölő mondatok is ezt a fölcserélést, a fölcserélhetőséget tükrözik: „Mondtam valamit az időjárásról, de a többiek azt hitték, hogy a munkatársunkról beszélek, aki nincsen itt. – Motyogtam valamit, és ő szokás szerint azt hitte, apámról beszélek…”. Az időjárásról való közhelyes beszéd és a munkatárs történetének az összekapcsolása éppúgy inverzió, mint az apa és a nyomaték nélküli köznapi motyogás. Mindkét mondat nyomatéktalan önmagában, de a szerkezetek közti párhuzam mégis kiemeli őket, a novellaolvasás-értelmezés kulcsaivá teszi. A munkatárs történetének nyomolvasó, társadalmi kérdéseket fogalmazó olvasásmódja, illetve az apatörténet-családtörténet pszichologizáló olvasata – persze mindkettő lehetséges, nem vonódik vissza egyik sem – fölött fölsejlik egy filozófiai, lételméleti megközelítés lehetősége, az emberi létezés egzisztenciális céltalansága, gyökértelensége. A létbe vetettség. Az értelem nélküliség. A kapaszkodó nem több, mint a nyirkos kezek számára az egyensúly megtartásához használt zöldre festett rúd a zsúfolt buszon.

A novella szerkezeti megoldásaiban előveszi a hagyományos eljárásokat, pl. lezárása a keretes rendezettséget megidézve visszatér a kezdőképhez, a buszozáshoz. Felvillan a zöld kapaszkodó, a nyirkos kezek, de a nyelvi töltelékek, az ironikus hasonlat, a mosolyt fakasztó fals szentencia (egyenes, mint kevés dolog ezen a világon; áll, mint az irodaház) mintha feloldanák a sötétbe hajló színeket. Ugyanez jellemző a szerény és súlytalan születésnapi estére is, az apát megidéző humoros országlászló szóalakkal. De aztán minden kezdődhet újra, mikor a „beretvaéles, kellemetlen tölgykapu” hangját meghalljuk.

Az araszoló, türelmes olvasás, újraolvasás számos, gondolkodásra inspiráló elemet talál még, pl. szövegen kívüli, köteten túli olvasói tapasztalatokat is bevonzhat. A teherautó platóján sorakozó palackok a kristályba zuhant életeket,[footnoteRef:29] a másolnivalókat tartalmazó csomag a gogoli – dosztojevszkiji – csehovi csinovnyik-miliőt. Ez már volt, ez már megesett! [29: „Anselmus észrevette, hogy mellette, ugyanazon állványon még öt palack áll, amelyekben három gimnazistát és két joghallgatót pillantott meg. - Ó, uraim és társaim a szerencsétlenségben - kiáltotta -, hogyan is lehetnek ilyen gondtalanok, sőt ilyen jókedvűek, mint derűs arcukon látom? Hiszen önök ugyanúgy üvegpalackokba vannak zárva, mint jómagam, és nem mozdulhatnak, sőt még értelmeset sem gondolhatnak anélkül, hogy ne keletkezzék csengő és rikácsoló ördögi lárma, és fejükben szörnyen ne zúgna és búgna minden.” (E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép. Tizedik vigília. http://mek.oszk.hu/01200/01265/01265.pdf )]

8. Vettem egy füzetet

A kötet írásai „számos ponton kapcsolódnak a Szvoren-univerzum eddigi darabjaihoz: a csonka családokhoz, a vakvágányszerűen működő szülő-gyerek interakciókhoz, az erőszakközpontú világszemlélethez, a mikrovilágokon belül létrejött abszurd helyzetekhez. Mégis, ha egyetlen motívumot kellene említenem, ami át-átszövi nyíltan vagy rejtetten jelen kötet novelláit, akkor az maga az írás lenne.”[footnoteRef:30] [30: Klajkó Dániel: Incselkedő önreflexivitás https://revizoronline.com/hu/cikk/7832/szvoren-edina-verseim/?cat_id=&first=0]

Az írás a novella elbeszélőjének – hamar kiderül, hogy férfiról van szó, akinek a felesége ápolónő – kommunikációs csatornája. A füzetek nem naplók, bár a följegyzések sokfélesége okán lehetne az írás naplóírás is („Vettem egy füzetet, hogy mindennap írjak bele valamit.”), de éppen e sokféleség és olykor a személytelenség fölülírja a napló műfaji sajátosságait („nincsen abban a füzetben semmi titkos. Az az érzésem, hogy ha akarnék, se tudnék megfogalmazni semmi rejtegetnivalót vagy szégyenleteset.”) Inkább jegyzetek, az önmagával folytatott kommunikáció beszélgetőfüzetei. Vagy ahogyan a füzetek összerakott lapjainak technikája nyomán a tárgyat nevezi az elbeszélő: kapcsolat. A kapcsolat egyre elmélyültebb, egyre reflektívebb lesz, a világ- és önismeret rögzített gyakorlatai egyre igényesebbek; és ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy az írás pótcselekvés is. Valami helyett működik. A nem működő valami ad egyre tágasabb teret a füzetekkel való foglalkozásnak; a füzetek, az írás gondolati, érzelmi és tárgyi megvalósulása mindannak, ami az életvilág jelenségeivel, személyekkel folytatott interaktív viszony lenne. Ha az interakció valódi – pl. a korzikai nyaralás napfényes, gazdag napjai – nincs írás. Vagy ha van is, nagyon idegen a szöveg. A feleségével töltött ritka bensőséges alkalmakkor nem hiányoznak a füzetek („Senki sem gondolná, milyen bohókás tud lenni a feleségem, ha magunk vagyunk. Utánozza a hangszerek hangját, kigúnyolja a túlságosan átszellemült karmestereket. Kezét összetéve rimánkodik, hogy az isten szerelmére, legalább a szimfóniákba bele ne énekeljenek. Amikor zenét hallgatunk, eszembe sem jutnak a füzetek.”). De a füzetekkel, az írással összezárt idő feszültté, depresszívvé teszi („a füzetezés lassanként elveszi a kedvem még a füzetezéstől is”).

Mindemellett a füzetekkel való foglalkozás nem csupán az írást jelenti. Idővel a visszalapozás, visszaolvasás, a leírt mondatok értelmezése mellett beletartozik a füzetek őrzése, a gyanakvás. Ha semmi titok nincs a füzetekben, mégis mi áll bennük? Mi áll a nyolc megtelt füzetben és a megnyitott kilencedikben? És milyen lesz a tizedik? Eleinte napi események, az olvasmányok címe, mások gondolatai, az após trágárságai…, melyeket esténként jegyezget, majd a felesége távollétében is, az éjszakai műszakok alatt, amikor egyedül van, amikor a felesége a barátnőjével tölti az időt; a szeretkezéseiket – vagy a képzelt szeretkezéseket, Márta főnővért, akinek a feleség a várományosa. Nincs címe a füzeteknek, de a novellában előre haladva egyre erősebb gyanú támad az olvasóban, hogy a hiányzó cím a Feleségem története[footnoteRef:31] is lehetne. Ez persze már foglalt. Távoli összecsengés, és túl szoros párhuzamokat keresni talán nem is szerencsés, de a füzetek által betöltött legerősebb hiány, a kapcsolat hiánya mégis Störr kapitány alakjának árnyékát vetíti az elbeszélőre. Ezt erősíti a novella sokat sejtető lezáratlansága is: „Észrevettem, hogy jól állnak neki ezek a kihízott, elfeslett fekete holmik: törődöttnek látszik, de fiatalabbnak, mint azokban a fémgombos, őrülten suhogó selyemblúzokban, amikért annyira odavan, és amiket a mentősnőtől kapott. Azt hiszem, a feleségem azóta hord selyemblúzokat, mióta a fülébe súgták, hogy ő Márta főnővér várományosa – a sors fintora, bizony, ha valaki a mumusának a várományosa. Amikor a feleségem a hajnali vonathoz siet, megesik, hogy suhogásra ébredek, de a temetés reggelén csönd volt. Aznap új füzetet kezdtem, pedig az előző még be sem telt. Ennek a tizedik füzetnek, írtam, nem szennyezhetem be a lapjait.”[footnoteRef:32] [31: Füst Milán: Feleségem története http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/FUST/fust00001_kv.html] [32: Talán érdemes összevetni az elbeszélői szólamot, a beszédmódot Füst Milán regényének befejezésével: „Ötvenhárom éves leszek az ősszel, tehát nem vagyok már mai gyerek. S bár a levél itt van a kezemben, én mégsem hiszem el, hogy ez így van. De hiszek abban – és erről se próbáljon engem senki lebeszélni –, ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap.A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom.”]

Az írásról szóló írás a Vettem egy füzetet? Természetesen olvashatjuk így is, a novella tárgya felől közelítve és eljutva a tevékenységtől/írástevékenységtől a létrehozott világ, a világot létrehozó és az életvilág kapcsolatának összefüggéseiig. Vagy olvashatjuk a kapcsolat nélküli kapcsolat, a közösség nélküli közös élet látleleteként, mozaikról mozaikra összerakva, olvasói kérdéseink mentén fölépítve a történetet. Egy házasság, egy pár történetét. Sok repedés, sok hiátus van a történetben, de ezek áthidalása, a cserepek ragasztásai mentén az olvasói képzelet aranyfesték-vonalának fölrajzolása valódi élvezet. Alkotás.

9. Életöröm

Az az öröm, amelyet az embernek az egészséges, tevékeny élet lehetőségei adnak. Az életben az ember számára adódó kisebb-nagyobb öröm.[footnoteRef:33] Derűs pillanatok, simogató napsütés, a rácsodálkozás elégedett csöndje. Emberek közti megértés, támogató szolidaritás az élet mindennapjaiban. Felirat egy nyugdíjas otthon homlokzatán. Alkonyi boldogság, béke, a lélek szélárnyéka. Asszociációk a címhez. Lehetnének ezek is. Mennyiben illeszkedik a szöveg maga a cím által előhívott képzettársításokhoz? [33: A magyar nyelv értelmező szótára. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/e-e-2529E/eletorom-263FB/]

Az élet ilyen is, mármint örömteli, meg menet közben defektes, másfajta. Sikeres, feszült, laza, kiszámíthatatlan, rendezett és véletlenek által terelt. („Egy ilyen életöröm azé, aki érzi, s nem, mint hinni lehetne, az életé.”) Az Életöröm című novella életörömének megtestesítője a nevenincs taxisöfőr, akinek tapintatos, figyelmes, a harsányságokat, bizalmaskodásokat kerülő, ugyanakkor határozott személye biztonságot, nyugalmat ad. Legalább a két pont közti átzsilipelés, az utazás idejére. A kocsi, a sofőr embereket köt össze, akik hasonlóan fogékonyak erre az életörömre. („Ha az utcán futok össze a többiekkel, kezet rázunk, egymásra mosolygunk, és már megyünk is tovább, hiszen a taxissal kapcsolatos dolgokon kívül – életöröm, zéró kibocsátású elektromos járművek, életöröm – társalgási témák sem igen adódnak.”) Nem barátságokat, fecsegő ismeretségeket sző, de az ugyanoda tartozás, az egyenrangúság élményét adja.

Az elbeszélő utasokról, fuvarokról beszél, és mintegy mellékesen a saját élettörténetének nehéz időszakáról, a felesége betegségéről, haláláról. („Akkor ültem először a kocsijában, amikor a feleségemet a kórházból kísértem haza, miután duktális sejtképződés miatt le kellett venni a mellét.” – „Hát nem emlékszel?, mondtam később: kezem a drén alatt, a kezeden. Ha pedig a kocsi fékezett: kezem a kalaptartó peremén, a tartály előtt, amit kutyának hívtunk, mert három héten át mindenhová jött veled.” – „amikor a nyirokáttétről szóló lelet kézhezvétele után, de még a feleségem halála előtt a droszt felé sétáltam”) Ehhez a hiányos, de elképzelhető történethez képest minden más csak fecsegés. A tragédia nem kíván magának kivételezést, nem áll posztamensre – beáll a fölvillantott élettörténet-mozaikok sorába. Sőt, még ez a minimalizált betegségtörténet is széttördelt, és mint ha csak mellékesen hangzana el, bár a mondatok idővonatkozásai sejtetik azért, hogy a folyamatok, napok és történetek zsinórmértéke a feleség betegségének folyamata. Az életöröm mintha ehhez viszonyítva nyerné el létjogosultságát. A visszafogott, érzelmi megnyilvánulásokat kerülő elbeszélés a tárgyakba, a testekre, a viszonyokra projektálja azt, ami kimondhatatlan: vallomást és gyengédséget („kezem a drén alatt, a kezeden”), bizonyosságot kereső kétségbeesést („a taxis szerencsére ott állt a kocsija mellett az életörömével […]. Megkönnyebbülten intettem neki, és mentem tovább.”). Néhány dolog persze nem az, mint aminek a történet felszíne szerint mutatkozik. A túlbuzgóságot sejtető riadólánc nem csupán a veszélyhelyzetbe kerülő taxisnak szól. Sokkal inkább a beteg feleséget hordozó elbeszélő támasz iránti vágya, képzelgése.

A taxisöfőr, az életöröm fenntartója, működtetője nem igazán személy, sokkal inkább szerep. Az utasok személyében is sokkal fontosabb az, hogy sorsokat, kérdéseket vonzanak be: a külföldre készülő kórházi dolgozót, a közalkalmazottat, a munkásarisztokrácia képviselőjét (lehet találgatni a megnevezés jelentését; talán a keresett szakmák egyike, szobafestő, asztalos…), egy börtönviselt embert és egy kisgyereket lehetne a szűkösen adagolt információk alapján profilozni.

Nem biztos, hogy a kötet legérdekesebb írása az Életöröm, de van benne valami kivételesen nyugodt hang, a szándékolt rejtélyesség és megcsináltság elengedése, és ettől aztán képes arra, hogy az esztétikai élmény mellett az életvalóság terepeire irányítsa az olvasói figyelmet. Van mit mondania itt is, illetve rásegíti az olvasót, hogy legyenek gondolatai.

10. Áruházi blues

„nincsen bennem semmi más, csak munkavédelmi rendelkezések, szégyen, fogyasztóvédelem” – mondja a novella narrátora. Ahogyan a marketinget, kereskedelmi szabályozókat idéző frazeológiából kibuggyan a tőle nagyon idegen érzelmi tartalom, a szégyen érzése, úgy vérzi át az áruházi pörgést, a plázás hétköznapok rendjét egy másik, ugyancsak barlangszerűen zárt színtér, a kórház világának atmoszférája. A szégyen a lélek zárványa, a morális elvárásokkal szembeni elégtelenség pszichés válasza. A szégyen tehetetlenségbe, szeparációba kényszerít. A szégyen mögött traumatikus történések feldolgozatlan gubancai csomósodnak. Nem kíván nyomozói rafinériát annak fölfedezése, hogy a vásárlói panaszokat rögzítő lány (?) és munkatársai sorstársak, csupán a szerteszórt, a közeghez nem kompatibilis információk kihalászására van szükség.

A címben jelölt helyszín és a tárgyi elemek egy munkahelyi történetet jeleznek, nyüzsgést, állandó tülekedést, hangzavart, művi, embertelen és napfénytelen közeget, mely már önmagában elegendő lenne a neurotizálódáshoz, a való életről való lecsatlakozáshoz. Barlanglét, amelyben a valóságnak csak az árnyai mozognak, mert az élet maga máshol van. Ha van még, ha létezik.[footnoteRef:34]A narrátor/főszereplő azonban olyan elemeket, részleteket sző az elbeszélésbe, amelyek egyértelműen elbizonytalanítják nem csupán a helyszínt, a szereplői funkciókat, de az elbeszélői tudat verifikálhatóságát is. Olyan árulkodó jelek szövődnek az áruházi-munkahelyi történetbe, amelyek egy kórház – talán pszichiátria – ápoltjainak nézőpontját, világérzékelését is felkínálják az értelmező számára. Érdemes sorra venni ezeket a jelzéseket! Néhány magáért beszélő példa: [34: A platoni barlanghasonlaton túl José Saramago regénye, A barlang disztópikus világa is felidéződik a novella nyomán. A regény, amelyben a Központ = Bevásárlóközpont magába szippantja a fogyasztó és a fogyasztást kiszolgáló teljes életét.]

· Neked mi a betegséged, kérdezte tőlem […] a gyerek

· idegenek, más deszkektől valók […] nagyvizit után szomszédolni jönnek

· Az áruházi menü ehetetlen: reggelire mackósajtos zsemlét kapunk, vacsorára párizsisat.

· Van néhány gyógyszer, ami a rövidtávú memóriát kezdi ki.

· Egyszer apám is vett langallót, mikor meglátogatott […] Haragudtam rá, hogy megszegte a megállapodásunkat, idegesített, hogy gumírozott szélű kék nejlonpapucsban csoszog a deszkek között.

· Ahogy lecsuktam a szemem, az áruházi zsibongás nem sokban különbözött a vízparti morajtól vagy a beteghordó liftek előtt várakozó látogatók örökös sutyorgásától.

· apám mindenhova követett, ha bevonultam a fürdőszobába, tudtam, hogy hallgatózik. Fölhívtam a volt osztálytársaimat, apám nővérét, de az áruházról hallgattam. Úgy viselkedtünk apámmal azon a hétvégén, mintha munkanélküli volnék.

· ez egy őrület. Ilyen nincs, hogy egy apa nem látogathatja meg a gyerekét, amikor beteg!

· hátravonulunk a konténereinkkel, a felgyűlt papírjainkkal, a lázlapokkal, a füzettel

· Ez volt a harmadik családi összejövetel, amin nem voltam jelen. Jól fogadták, mondta, de most azt kérdezik, nincs-e szükségem valamire. Ideges lettem. Apa, ugye nem jönnek ide? Ugye megmondtad nekik, hogy ez egy munkahely, és ugye nem küldenek rántott húsokat? Mi itt mindent megkapunk, Apa.

És beszélni kellene még a fantáziálásról, a szexuális képzelgésekről, a lépre csalás és a kiszolgáltatottság élményéről, mely az elbeszélői tudat szintjén a bizonytalanságokat sokszorozza. Nincs más nézőpont, csak az elbeszélőé, ám mivel az elbeszélői világérzékelés és világértelmezés az örökös elmozdulások horizontján néz szembe az őt környező világgal, így a nézőpont is dinamikus, a beszédmód is a tudatműködés állapota szerint formálódik.

Térjünk vissza a címre! A jelző magyarázatot nyer a helyszín vagy megélt helyszín mimikrijéből, de mit jelöl a blues? Hogyan kapcsolódik a szöveghez? A blues összetett zenei jelenség, forma és műfaj is egyben. Az USA déli, afroamerikai közösségeinek zenei kultúrájában gyökerezik, melyben éppúgy szerepet kap a spiritualitás, mint a funkcionális tartalom (ld. munkadalok), de bizonyos változatai fájdalommal, szomorúsággal, depresszióval telített hangulatok kifejezői. Ez a zenei sokféleség, mint összetettség, rétegzettség, a hangzás idegensége a novella rétegzettségének is sajátja. És sajátja valami csak önmagában oldódó feszültség is. Szvoren áruháza nem veszélytelen terep. Gazdagító tapasztalatokkal szolgál, de megnyugtató kilépni ebből a ketrecből.

11. Eleken lakik a tolvajisten lánya

A kötet utolsó három novellája a kitartó és figyelmes olvasó jutalma. Nem váltanak hangot a szövegek, nem lesz kicsit sem színesebb a világ, de mégis megnyugtatóan sokszínű, és még a terheltségek is elviselhető, viselhető nehezékek. Csak olyanok, mint bárkinek a való életben is. A beretvaéles vágások, az abszurdba hajló lezárások helyét látszólag súlytalanított megoldások veszik át. Az „Eleken lakik a tolvajisten lánya és a Szeretnék valamit mondani az életemről című írások a szokásos módon felkeltik, egy darabig fenntartják, majd fokozatosan kioltják az olvasói várakozásokat. Mivel ezek a kötet végén szerepelnek (együtt a szintén afféle happy enddel végződő Jönnek a verseimmel), a három novella – és Szvorentől ez szokatlan – valamiféle kiengesztelődés-hangulattal csengeti le a kötetet” – írja Szolláth Dávid.[footnoteRef:35] [35: Szolláth Dávid: Az irodalom mint dilettantizmus. Műút, 2018/067. https://www.muut.hu/archivum/29652]

A tizenegyedik novella címe – és semmi meglepő nincs ebben a Verseim anyagát tekintve – egy teljesen mellékes körülményt, mellékes szereplőket metsz ki a történetből, és mellékes kitérő Elek is a (Békés)Csaba – Gyula útvonalon.

A történet egy őszi nap eseményeire, mindennapos dolgaira épül. Az elbeszélő és a férje az utánfutójukkal tűzifát szállítanak a nő szüleinek. A szülőknél eltöltenek egy kevés időt, kávéznak, teáznak, a férj és az apa elkezd egy társasjátékot, amelyet Portörő szomszéd érkezése megszakít. A szomszéd figyelemre méltó alakja a környéknek, enyves kezű, de ártalmatlan gyűjtögető. Arra kéri a házaspárt, hogy az Eleken lakó, válófélben lévő lányának vigyenek el egy barokk komódot. A komódot és az unokatestvéreknek küldött krumplit is elviszik, de közben a férj feleségébe vetett bizalma megrendül: a bútort takaró ponyvát ugyanis csak nagyjából rögzítette. A neheztelés persze csak átmeneti, az álommal ez is elszáll.

Lassú, érdektelen sztori, a csattanó is közhelyes. Közhelyes lenne, ha nem a szvoreni szövegvilágban kellene gondolkodnunk, és valóban kiolthatná a várakozásunkat, ha nem fognánk gyanút a szokatlan csöndben. Nem lehet csak ennyi. A lényegtelenek halmazában kell lennie valami nagyon fontosnak. Az csak részben, és a kötetkompozíció szempontjából fontos, hogy a harmadik novella (Hátunk mögött a surrogás) rejtélyére itt találunk megoldást, de a novella maga újabb rejtélyeket kínál föl, megválaszolandó kérdéseket állít az olvasó elé. Kezdjük a kérdésekkel! Vajon miért időz el az elbeszélő olyan precíz lassúsággal a halmajáték számára átláthatatlan szabályainál, a figurák keresésének korántsem érdekes, már-már idegesítően unalmas részleteinél? Miért hangsúlyos annyira a két férfi gyulaisága, az anya méhkeréki ragaszkodása, a javítóintézeti lányok visszatérő bevonása a szövegbe? Miért kell a jelen nem lévő unokatestvéreket minden lehetséges módon beidézni a történetbe? A halom hasított fa nem több-e, nem hangsúlyosabb-e puszta tárgynál? Van-e valami jelentése, önmagukon túlmutató tartalma a helyneveknek? Milyen feszültségek, földolgozatlan, ki nem mondott sérelmek lapulnak a rejtélyek mögött? A melírozott hajszál az autóülés fejtámláján, ami már múlt idő, de el nem felejtett tartalmakat megidéző felfedezés az autót takarító elbeszélő számára, még mindig jelen van az emlékezetben, és vajon a hátsó ülés alól előkerülő stresszlabda nincs-e összefüggésben a házaspár életében szerepet játszó melírozott hajjal? Hallgatás veszi körül vagy szétbeszélés, mellébeszélés ezeket az eseményeket. Az utánfutóba kölykező macska, a méhlepény, az anya arca és Méhkerék; a lelógó gólyafészek és a nő vigyorra húzódó szája, a hanyagul rögzített ponyva is összefügg valahogyan. És Portörő Irénhez is mintha túlságosan nyilvánvaló lenne, szükségszerű a negyven kilométeres kitérő, hiszen a zuhogó eső alatti hallgatás, a postaláda mögött gyakorlott kézzel megtalált zár, a tervezés nélkül is direkt megoldás a bútor bepakolására helyismeretet sugallnak; de az összefüggések jelzései itt már nem a történetben, nem is a nyelvben, hanem a dolgok érintkezésében szikráznak föl. Vastag porréteg fedi az okokat, és ezt már nem lehet, talán nem is szabad lesöpörni. Az emberi viszonyok felszínébe, a formába ragadva még élhető életek, működtethető sorsok ezek, a szerepét mindenki tudja vagy ráérez, a szabályok se bonyolultak, akár a halmában. Aki nem érti, jobb, ha csöndben kibicel, a többiek pedig játszanak, vagy olykor időlegesen felfüggesztik a partit.

12. Jönnek a verseim

Eddig is volt persze írás, meg irodalom, meg még vers is, de a kötetcím által jelzett direktséghez képest csak hiányként mutatta magát. Végre! No, de kinek a versei? Ki ez az egyes szám első személy? Nyilván az elbeszélő. Vagy mégsem. Mert milyen elbeszélő? A novellák elbeszélője nem azonos, jóllehet a szövegek elbeszélői hangja, attitűdje egyívásúan visszafogott, fanyar, szenvtelen, távolságtartó, ám hol nő, hol férfi, hol anya, hol gyerek, hol beteg, hol nagyon is egészséges ez az én. Akkor a szerzői én, aki rámutatva a szövegre végre beváltja a borítón jegyzett főcím ígéretét. Vagy a születő versekről, a versek születéséről kapunk egy… történetet. Jó cím. Játékos. Önmagához híven játékos, ahogyan az egész kötet az. Játékos és humoros. Kellő távolságból nézve (!) az irodalom mint szövegtér maga is játék. Játsszunk el azzal pl., hogyan lehet a vers mimikrijét rácímkézni arra, ami nem vers. (Ha a vers a próza köntösét fölveheti, miért ne kaphatná magára a próza a vers tűsarkúját?!)

Korrekt történet a novella. Talán a legkevésbé feszítő. Teli van lassú menettel, a hiányok is takarékosan simulnak bele a szövegbe. Viszonyokról szól. Az apa és lánya viszonyáról, az apa és a nők, az apa és az emberek, az egykor volt család viszonyai; és az irodalomhoz való viszonyok.

Az anya már csak múlt idő ugyan, a kedvenc regényfüzetei is a pincében, de talán még mindig ő kötődött leginkább az irodalomhoz, avagy az olvasáshoz. Az olvasáshoz mint menekülési útvonalhoz. Mert a kettő, irodalom és olvasás, nem szinonima. Nem ekvivalens tevékenység az irkálás és az irodalom, az irodalom és a szövegek olvasásával töltött idő. Hogy mi is az irodalom, az egyre bizonytalanabbá válik. („Apám nem valami nagy irodalombarát, mint ahogy a családban – engem is ideértve – senki sem az. Emlékszem, egy picit anyámra is neheztelt, amikor szombat esténként magunkra hagyott a tévé előtt, és elvonult a regényfüzeteivel a hálószobába. A halála után ezeket a fűzött könyvecskéket apám levitte a pincébe, és a régi mosógép dobjába szuszakolta. (Anyám háton fekve olvasott, szemüvegét a homlokára tolva – haragra lobbant, ha haját a szemüvegszár apró csuklói becsípték.) Csak a szakácskönyveket tartjuk fönt, a lakásban.”) Ám az apa figyelme a szürke tanulmányi ügyintéző, a lánya iránt a megjelenésre váró versek okán egyre aktívabb lesz. Megnyilvánulásai, még a harsány, durva gesztusai is érzelmekkel telítettek, olyan személyességet mutatnak, amelyre a lánya mindig is vágyott valaha. És egyre nyüzsgőbb, aktívabb életet alakít maga köré is. Az országos lap, amelynek szerkesztője megjelenésre alkalmasnak minősítette a verseket, elegendő kapaszkodó ahhoz, hogy a mindennapok állóvizéből kimozduljon az élete. Mindkettőjüké.

És van egy másik rétege is a novellának, amely az írásról szól. Az irodalomcsinálásról, amelynek van titka ugyan, de talán az elbeszélő számára is felfedhetetlen. Ahogyan a versek – jóllehet végül megjelennek abban az országos napilapban – sem válnak ismertté az olvasó számára, nem tudunk meg semmi lényegeset róluk. Semmivel sem többet, mint a fiókban kutató apa. A megjelenés sem oldja a feszültséget, a bizonytalanságot, hiszen egyrészt a várakozás már annyi feszültséget keltett és oldott, másrészt az elbeszélő alkotói identitása belülről szemlélve korántsem egy stabil, biztos állapot. Az élet megváltozik a versek által, ismeretlen, szokatlan magatartásformák, történetek lépnek be, de a dolgok lényege változatlan marad, és újfajta bizonytalanságok születnek: „Attól tartottam, csalódást okozok apámnak, ha megosztom vele a legfőbb félelmemet: soha többé nem leszek képes létrehozni semmit, a zsengém lesz a hattyúdalom. Pedig amikor azok a versek szinte akaratom ellenére megszülettek, úgy tűnt, hogy rátaláltam egy hangra, ami több annál, mint amit azon a hangon megfogalmazok”.

13. Szeretnék mondani valamit az életemről

„Szvoren Edina elbeszélői tökéletes tanítványai Wittgensteinnek, amiről nem lehet beszélni, arról következetesen, makacsul hallgatnak, amiről beszélni lehet, az pedig mind benne van az „ötvenoldalas szabályzatban”. Minden, amiről konvencionális megállapításokat lehet tenni, eleve rabja ezeknek a konvencionális megállapításoknak. A novellák ugyanakkor arról a vágyról is szólnak, hogy ezekből a konvenciókból kilépjünk: ezt mutatják a kényszeresen aprólékos megfigyeléseknek, leírásoknak azok a fordulatai, amelyek óhatatlanul komikumba fordulnak, illetve az írás tematizálása.”[footnoteRef:36] [36: Szalay Zoltán: Tudás nincs, csak gyanakvás. https://dunszt.sk/2018/07/27/tudas-nincs-csak-gyanakvas/]

Az írás tematizálása a kötet utolsó novellájából ugyan elmarad, de a makacs hallgatás, elhallgatás és a részletek tűpontos rajza ebben az írásban is uralja a terepet. Záró novella. Ha a kötetnyitó írás egy írás előtti állapot, egy nyers állapot, ahogyan Arató László mondja az ÉS-Kvartett-beli beszélgetésben,[footnoteRef:37] akkor ez talán egy még korábbi, az azt megelőző is lehetne. A könyv van csak jelen, a könyv fölött elmerengő, semmire sem fókuszáló figyelem, a kiüresítésé: „A könyvemmel meg akkor is lassan haladnék, ha csönd lenne körülöttem. Nem tudok figyelni, és egy kicsit azt hiszem, nincs is mire”. [37: https://www.youtube.com/watch?v=KG3jD129NlY]

Az elbeszélő egy homályban hagyott, csak utalásokkal vagy helyettesítésekkel jelzett, börtönbüntetéssel záruló történet utáni történetet beszél el a nem túl izgalmas, lassan csordogáló mindennapokról, kiragadva ezekből a szüleinél tett látogatások alkalmait. A szülők vidéki háza a fővárosi feszültség utáni nyugalom helye, ahol új életet lehet kezdeni még hatvan után is, fel lehet építeni a feledésre ítélt közös múlt után egy merőben más egzisztenciát, a nyugdíjas élet derűjét. Igaz, a kronológiát, az emlékezet hierarchiáját a lányuk története átrendezi, az ok-okozati viszonyokat, a motivációkat összekavarja, de a szerető és befogadó szülők támogató szerepét mesteri fokra lehet fejleszteni. „Megfordult a fejemben, hogy talán akkor teszek jót velük, ha a jövőben elkerülöm őket, de mikor kikértem a véleményüket, magukhoz öleltek, és azt mondták: mindörökre a lányuk maradok”; „A szobát, amit új házukban fönntartanak nekem, maguk takarítják gondosan, közösen. […]A szüleim úgy mondják: a szoba, ahol meghúzhatod magad. Nem szólok érte, nem javítom ki őket, pedig én nem szeretem, mikor így beszélnek. Hiszen senki nem üldöz, nem mentem tönkre, és megvan a magam – különös, mindennapi – élete. A munkahelyem is megmaradt, igaz, saját érdekemben áthelyeztek”.

A lány története teher, de talán támasz, kapaszkodó is, egyfajta realizációs elkerülő taktika a szülők számára, hogy ne kelljen szembenézni a mulasztásokkal, hiányokkal, életük kudarcaival. Ezek a sérült kockák a vidéki házban háttérbe kerülnek, takarásban vannak, mint ahogyan a szürke kendő és a dió eltakarja a zöld-sárga-piros indákkal díszített bölcsőbe elrejtett dohányt. Kisebb-nagyobb hazugságok repedései hálózzák keresztül-kasul az életüket, és a szavakban kinyilatkoztatott bizalom mélyén valódi bizonytalanság húzódik, bizalomhiány árnyékolja be a kapcsolatokat. Ilyen közegben a szavaknak nincs súlya, a szavak önmagukkal azonosak, a kommunikáció pedig csak a közös kód mindennapiságában működőképes.

A novella többször körbejárja a múltbeli bűncselekményt, de konkrétan nem neveződik meg. Egy trágár idegen ugyan kimond egy szót – Szodomica –, amely a bűncselekményt is megidézheti; az állatok neve tabutéma a szüleinél, és végül színre lép az első látásra megütkö