tankonyvtar.hu · Web viewA lakatosok külön csoportba próbálkoznak szervezkedni. Úgy öt körül végre elkészülnek mindennel, és mi éhesen, fáradtan végre a láger felé

História 1995-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1995-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A szovjetek és Magyarország, 1945 ....................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 71. Vorosilov levele a jóvátételrõl ................................................................................................ 7

3. .......................................................................................................................................................... 81. Hadmûveletek, 19441945� ....................................................................................................... 82. Képek ................................................................................................................................... 10

4. ....................................................................................................................................................... 161. A finn megoldás� � .................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 171. Tervek a konferenciákon Közép-Kelet-Európáról ............................................................... 17

6. ....................................................................................................................................................... 181. Munkaszolgálat, 19411945� .................................................................................................. 182. Képek ................................................................................................................................... 22

7. ....................................................................................................................................................... 241. Magyar baka a fronton, 1944 ............................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 27

8. ....................................................................................................................................................... 301. A magyar béke elõkészítése, 194546� .................................................................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 33

9. ....................................................................................................................................................... 361. Magyar külügyminiszter a békekonferencián ...................................................................... 36

10. ..................................................................................................................................................... 381. Magyarok szovjet fogságban ................................................................................................ 382. Képek ................................................................................................................................... 42

11. ...................................................................................................................................................... 451. Magyarországi németek szovjet táborokban ........................................................................ 452. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 531. A nyilasokról és a haláltáborokról ........................................................................................ 53

13. ..................................................................................................................................................... 541. Megjegyzések az 1994/910. számunkhoz� ............................................................................ 54

14. ..................................................................................................................................................... 551. Egy hiba a Pallas Nagylexikonban ....................................................................................... 55


1. A szovjetek és Magyarország, 1945ÉVFORDULÓ

SIPOS Péter

A szovjetek és Magyarország, 1945

1944 szeptemberében a szovjet haderő elérte Magyarország területét. A szovjet politikának – angol és amerikai szövetségeseivel egyeztetett – célja ezidőben az volt, hogy a kormányzó irányításával biztosítsa Magyarország kiválását a német szövetségből és a háborúból. Október elejétől Horthy Miklós megbízásából magyar fegyverszüneti delegáció tartózkodott Moszkvában. Itt október 11-én előzetes fegyverszüneti megállapodást írtak alá, ami azonban az október 15-i események következtében nem valósulhatott meg.

Polgári közigazgatás

A szovjet politika még ezután is arra törekedett, hogy elkerülje a katonai megszálló rezsim bevezetését a már elfoglalt területeken. Moszkvában egy olyan kormányban gondolkodtak, amelyben azok a magyar politikusok és tábornokok vennének részt, akik tagjai voltak a tárgyaló delegációnak vagy időközben átjöttek szovjet fennhatóság alatt álló területre. A szovjet vezetés a Horthy nevét és államát még elismerő politikáját olyan komolyan vette, hogy a 2. Ukrán Front politikai vezetése az elfoglalt területeken kiadott több kommunista lapot betiltott – túl éles Horthy-ellenes hangvételük miatt.

Október végére azonban kiderült, hogy a magyar fegyveres erők zömét a németek és a Szálasi-kormány erélyes ellenintézkedései következtében nem sikerült átállítani. A szovjet vezetés úgy értékelte a helyzetet, hogy a Moszkvában tartózkodó, illetve az október 15. után átállt néhány magyar politikus és tábornok elszigetelt politikai helyzetben van, nem áll mögöttük számottevő politikai és katonai erő.

Időközben a szovjet csapatok a magyar országterület közel egyharmadát elfoglalták. A moszkvai vezetés lépéskényszerbe került és központi magyar kormányzat híján intézkedett a birtokba vett terület igazgatásáról. A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága október 27-én a 2. Ukrán Front haditanácsára bízta a polgári közigazgatás megszervezését és irányítását. A szovjet csapatok megjelenése után a városokban és a jelentősebb községekben katonai parancsnokságot szerveztek. A lakosság irányítására katonai közigazgatást nem építettek ki, hanem a régi állami hivatalok vezetőit bízták meg a polgári közigazgatás beindításával. A helyben maradottak többsége élt is a felajánlott lehetőséggel.

A szovjet vezetés október végén–november elején arra törekedett, hogy birtokba vegye Budapestet és az ország politikai központjában hozzon létre új kormányt. Ezt az elképzelést azonban – itt nem részletezhető katonai okok miatt – nem sikerült megvalósítani. A fővárost csak közel két hónapi ostrom után, 1945. február 13-án vették be a 2. Ukrán Front csapatai.

Az elhúzódó harcok arra késztették a szovjet kormányt, hogy az eddig elfoglalt területeken lelhető németellenes tényezők bevonásával létrehozzon egy magyar antifasiszta, demokratikus vezetési központot.

Moszkva politikájának jellegzetességeihez tartozott, hogy tekintettel szövetségeseire, kínos gonddal ügyelt arra, nehogy azt a látszatot keltse, miszerint a Vörös Hadsereg nyomában iziben ott teremnek a kommunisták és nyomban kikiáltják a proletárdiktatúrát. Ezért nem tették lehetővé sem a teljes kommunista emigráció azonnali hazatérését, sem pedig azt, hogy a magyar kormány kommunista vezetéssel vagy akár csak többséggel alakuljon meg. Persze azt, hogy valójában mi és hogyan történjék, a szovjet vezetés a magyar kommunistákkal tárgyalta meg. Sztálin maga is részt vett a Moszkvában zajló megbeszéléseken. Személyesen döntötte el, hogy ne – francia mintára – Nemzeti Felszabadítási Bizottságot, illetve Tanácsot teremtsenek, hanem Ideiglenes Nemzetgyűlést és Ideiglenes Kormányt szervezzenek.

A december 22-én megalakult kormány összetételét Moszkvában határozták meg. Itt döntötték el, hogy tagja legyen a Horthy-hadsereg három vezérezredese, közülük Miklós Béla kapja meg a miniszterelnöki tisztséget, tárcához jusson gróf Teleki Géza, néhai Teleki Pál miniszterelnök fia, továbbá a kommunista, a szociáldemokrata két-két, a paraszt párt egy képviselője.

A kormány megalakulása után újrakezdődtek a tárgyalások a fegyverszüneti egyezményről, amelyet 1945. január 20-án írtak alá Moszkvában. Ezzel a fejleménnyel a szovjet megszállási politika új szakasza kezdődött.


SZEB – Vorosilov – jóvátétel

A fegyverszüneti egyezmény értelmében megalakult a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amelynek elnöke K J. Vorosilov marsall volt. A tábornagy 1945. február 23-án érkezett Debrecenbe, az ideiglenes kormány székhelyére.

Vorosilov személye nem érdektelen. Egészen a második világháború kezdetéig a szovjet katonai hierarchia csúcsán állott, Sztálin közvetlen bizalmasai közé számított. A Vörös Hadsereg első szörnyű kudarcaiért Sztálin – nem teljesen alaptalanul – őt is felelőssé tette, és Vorosilov kegyvesztett lett. Magyarországi küldetése elegáns száműzetés és egyúttal valami purgatórium-féle volt. A tábornagynak itt kellett bizonyítania tetterejét, amit igencsak erőszakos és keménykezű pro konzuli működésével kívánt megtenni. Másfelől azonban, éppen azért, mert mégsem volt akárki, időnként még az engedékenység és a rugalmasság luxusát is megengedhette magának. Persze nem a különösen preferált, elsősorban gazdasági természetű szovjet érdekek rovására.

A SZEB hatásköre – a szovjet szervek egymás közötti viszonylatában – nem terjedt ki a hadműveleti zónára (a frontvonaltól kb. 50–100 kilométeren belül), valamint az ország területén harctevékenységet folytató hadseregcsoportok, a 2. és a 3. Ukrán Front főparancsnokságára és seregtesteire. A SZEB a tevékenységét elsősorban a gazdasági erőforrások kiaknázására fordította, részben a hadsereg ellátása, részben a jóvátétel biztosítása érdekében. A helyzetet jól érzékelteti a közellátási minisztérium egy 1945. áprilisi átirata a SZEB-hez: „Köztudomású, hogy az ország egész területe hadszíntér volt, amelyet előtte a német hadsereg élt fel, a megmaradt terményekből és állatokból pedig mentés címén annyit szállított el az ország területéről, amelynek az elszállításához fuvareszköz állt rendelkezésére. A felszabadítás után a hatalmas orosz hadsereg foglalta le saját élelmezési céljaira a megmaradt nagyobb gazdasági és kereskedelmi készleteket részben mint hadizsákmányt, részben mint a fegyverszüneti egyezmény 11. pontja értelmében teljesítendő szolgáltatást.”

A szovjet hadsereg különböző szintű parancsnokai hadizsákmány címén lefoglaltak minden gazdasági és infrastrukturális létesítményt, a bankok pénztárkészleteit éppen úgy, mint a gabonaraktárakat, a termelőüzemektől az iskola- és kórházépületekig. Ez az eljárás a fegyverszüneti szerződés megsértését jelentette. Az egyezmény 7. pontja szerint ugyanis csak a német katonai tulajdon tekinthető hadizsákmánynak, tehát kifejezetten a fegyverzet és más hadfelszerelés.

Az egyezmény nem kötelezte a magyar kormányt a szovjet hadsereg ellátására sem. Ez volt az egyezmény „legkényesebb, leglazábban megfogalmazott és sokféle értelmezést megengedő pontja”. A szövegben szereplő Szövetséges (Szovjet) Főparancsnokság ellátására vonatkozó előírást a szovjet fél oly módon értelmezte, hogy ez a Magyarországon állomásozó hadsereg – 1945 nyarán kb. egy–másfél millió katona – ellátására vonatkozó kötelezettséget jelenti. A magyar kormányzatnak a hadfelszerelésen kívül mindent elő kellett teremtenie, amire egy hadseregnek szüksége lehet, az élelmiszerektől a ruházaton át a tisztálkodási eszközökig. Beleértve még – az 1945 második negyedévére szóló szovjet igényjegyzék szerint – 52 tonna cukorkát a nem dohányzók számára, nem is szólva a 12 tonna babérlevélről és a 25 ezer darab cinkezett vederről. A Vörös Hadsereg ellátása igen tetemes költségeinek a jóvátételbe való beszámítását a szovjet szervek határozottan elutasították.

A SZEB által közölt igényeken kívül az egyes városok, községek, fővárosi kerületek számára igen súlyos terhet jelentettek a helyi szovjet parancsnokok önkényes kivetései, amelyekről semmiféle számadás nem készült. A magyar külügyminisztérium fegyverszüneti ügyosztályának 1945. áprilisi jelentése szerint „a magyar hatóságoknak fogalmuk sincs arról, hogy még a zónavonaltól innen is milyen üzemekkel és milyen készletekkel rendelkezhetik a mezőgazdaság, a kereskedelem és az ipar terén. A raktárak, a gyárak, az üzemek és a közintézmények előtt mindenütt szovjet őrség áll, mindent zár alatt tartanak és viszik – minden tervgazdálkodás mellőzésével azt, amit akarnak. Így teljesen megszűnik a köztulajdon és a termelés biztonsága.”

A polgári lakosságot, a gazdasági nehézségeken kívül főleg 1944 végén és 1945 első hónapjaiban különösen sújtotta a szovjet katonák egy részének, különösen az igen nagy számú, alakulatát elhagyó és bandákba verődő katonaszökevényeknek zabolátlan garázdálkodása, a személyi biztonság teljes hiánya. Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára egyik 1945 februárjában írott levele szerint „a nők tömeges megerőszakolásának esetei, fosztogatások stb. minden terület felszabadításakor megismétlődnek, így legutóbb Budapesten”. Százezres nagyságrendben deportáltak a Szovjetunióba munkavégzésre az utcákon elfogott civil személyeket. Már ekkor sor került több tízezer német nemzetiségű vagy akárcsak német nevű személy elvitelére.

A hadműveletek befejezése után előtérbe került a jóvátétel kérdése. A februártól júniusig tartó tárgyalások során a magyar fél kérte az 1945-ös esztendőre kivetett összeg mérséklését, valamint azt, hogy szüntessék be szovjet részről az igen nagy tempóban zajló gyárleszereléseket. Ezek a kívánságok éppen úgy nem találtak megértésre, mint ahogyan az sem, hogy legalább részben tekintsenek el az 1938-as árak alkalmazásától. A szovjet fél azt is


elutasította, hogy beszámítsa a szállítást, a csomagolást, továbbá ragaszkodott havi 5 százalék büntetőkamat kirovásához késedelem esetén. Vorosilov egyik munkatársa kereken kijelentette, hogy a magyar delegátusok tévesen gondolják, hogy alkupozícióban vannak, mint egy kereskedelmi tárgyaláson. A jóvátételt, úgymond, egészen más elvek szabják meg, és azt kell adni és akkor, amit és amikor kérnek. Vorosilov végül ultimátumszerűen követelte a szovjet kívánságok maradéktalan elfogadását. Június 15-én írták alá a hat évre (1945–1951) szóló jóvátételi egyezményt.

A fegyverszüneti egyezményben megszabott 300 millió dollár jóvátétel (200 millió a Szovjetuniónak, 50–50 millió Jugoszláviának és Csehszlovákiának) a háború előtti magyar gazdaság teljesítőképességéhez mérten nem volt különösebben magas, az egy évre jutó teher az éves nemzeti jövedelemnek csupán 5 százalékát tette volna ki. Csakhogy 1945-ben a nemzeti jövedelem az 1938-as szintnek csak kb. 58 százalékát érte el. Ennek, továbbá a jóvátételi szállítások értékének megállapítására megszabott rendkívül előnytelen árkonstrukció következtében, figyelembe véve még a megszállási költségeket, a teher elérte a nemzeti jövedelem 27 százalékát.

Politikai ellenőrzés

A szovjet megszálló hatóságok a magyar belpolitikai életet is ellenőrzésük alatt tartották. E téren azonban, ahogyan erre korábban már utaltunk, nagyobb mérsékletet tanúsítottak, mint gazdasági tekintetben. Persze a SZEB szovjet vezetése és a kommunista párt irányítói között szoros bizalmi viszony állott fenn. Erre vall, hogy a megyei SZEB-megbízottak figyelemmel kísérték az MKP helyi szervezeteinek munkáját. S ha nem voltak elégedettek, akkor ezt jelentették közvetlenül a pártközpontnak, amely megfelelő intézkedéseket foganatosított. A SZEB egyes osztályai pedig „kényesnek” ítélt ügyekben az MKP tisztségviselőihez fordultak tanácsért, eligazításért.

A SZEB vezetői pontosan tájékozottak voltak a belpolitikai erőviszonyokról. Ezt mutatja, hogy amikor 1945. október 26-án Vorosilov és Puskin követ – a marsall politikai tanácsadója – „megtippelték” a parlamenti választások várható eredményeit, a kisgazdapártnak abszolút többséget, a két munkáspártnak egyenként 15–18 százalékot, a parasztpártnak 7–10 százalékot, a többi pártoknak 4–5 százalékot jósoltak. Nem volt tehát véletlen, hogy Vorosilov szerette volna elérni a kormányban résztvevő pártok előzetes egyeztetését a mandátumok elosztásában és a közös listán való indulást a választásokon. A kisgazdapárt 47,5 százalékot, az MKP és az SZDP 20–20 százalékot, a parasztpárt 12,5 százalékot kapott volna, tehát elkerülhető lett volna a kisgazdapárt abszolút többsége. A közös listával lebonyolítandó választást végül az angol kormány segítségével sikerült megakadályozni. Budapesti megbízottai ugyanis kijelentették, hogy ebben az esetben London nem ismeri el a választás demokratikus jellegét és nem fogadja a magyar kormány diplomáciai megbízottját.

*

A szovjet magatartásban ötvöződtek a közvetlen hadicélok és a birodalomépítés távlati szempontjai. Ezek időnként összetűzésbe is kerültek egymással. Hiszen az atrocitások, a szervezett és szervezetlen kizsákmányolás gyengítették a távlati célok szempontjából kedvezményezett kommunista párt befolyását.

A szovjet politika –nemzetközi kötelezettségei és érdekei figyelembevételével – egyelőre nem is biztosított monopolhelyzetet a kommunista párt számára, hanem lehetővé tette a többi demokratikus párt kibontakozását is. Továbbá támogatott olyan célkitűzéseket, amelyek egybeestek a magyar nemzeti érdekekkel. Így a fasizmus felszámolása, a földreform és egyéb demokratikus intézkedések. Ebben az értelemben ötvöződtek a megszállási politika elemei a felszabadításéval.

2. Képek





1. Vorosilov levele a jóvátételrõlVorosilov levele a jóvátételről

Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 556. sz.

Miklós Béla úrnak, az Ideiglenes Nemzeti Kormány Miniszterelnökének.

1945. augusztus 6.

Rjabcsenko V. I. mérnök-ezredes, a Magyarországról történő szállítások ellenőrzésével megbízott szerv vezetője jelentette nekem, hogy az 1945. június 15-iki szerződés értelmében történő áruszállítások a Szovjetuniónak rendkívülien kevéssé kielégítően haladnak. […]

Számos esetben a működő villanytelepek és üzemek felszerelésének leszerelését – amelyek a szerződés szerint szállítás alá esnek – még meg sem kezdték, így főként: az ajkai és pécsi villanytelepeket, a székesfehérvári textil- és kötőüzem felszerelését, a könnyűfém-öntvényüzem felszerelését és az almásfüzitői agyaggyár felszerelését. Ez maga után vonja a szerződés szerinti határidők, illetőleg szállítások meg nem tartását.

A többi üzemben megkezdődtek a leszerelési munkálatok, de módfelett lassú tempóban folynak, és ezért a szállítási határidőt itt sem tartják be. […]

A magyar kormány illetékes szervei, a minisztériumok és az erre meghatalmazott „Ikart” cég még eddig nem biztosították megfelelő módon az áruszállítások megszervezése körüli munkát. E szervek rendelkezéseit a helyszínen nem mindig teljesítik; a cégek és személyek egész sora, ahelyett hogy teljesítené az utasításokat, diszkussziókkal tölti idejét egyrészt a szállítás alá eső áruk összeállításáról, másrészt a szállítások időpontját illetően. Az efajta diszkussziók, törvényellenes mivoltukon felül (ti. elsősorban a magyar kormány ellen irányulnak, amely kötelezettséget vállalt a Szovjetunióval szemben, hogy a kitűzött időre elvégzi az áruszállításokat), ellentétbe helyezik a kormányapparátust és Magyarország felelős személyeit, ami rendkívülien kellemetlen következményekkel járhat a Magyar Kormány számára.

Kérem Önt, Miniszterelnök Úr, hogy a jövőbeli kellemetlenségek elkerülése végett tegye meg a szükséges, határozott intézkedéseket az általunk aláírt június 15-iki megállapodás megfelelő és idején történő teljesítése érdekében.

Kiváló tisztelettel

K. Vorosilov s. k.

a Sz.E.B. elnöke,

a Szovjetunió marsallja

[Magyar Országos Levéltár, XIX-A-I-j-6083/1945.]


1. Hadmûveletek, 19441945�RAVASZ István

Hadműveletek, 1944–1945

A Kárpát-medence „értéke”

A térség megtartása Németország számára alapvetően fontos volt, hiszen biztosítania kellett a túlélés érdekében az ún. Alpesi Erőd hadműveleti előterét, s éppen a magyar határon sikerült kiépíteni a legkülső védőövként is funkcionáló ún. Birodalmi Védőállást. A román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogén-mezők birtoklása a német haderő számára létfontosságúvá vált. Emellett a térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek kiugrását vonta (volna) maga után, ami teljes politikai elszigetelődést és nagy katonai veszteségeket okozhatott volna.

Hitler sokáig nem adta fel a reményt, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést egykori szövetségese oldalán. Az ehhez szükséges balkáni német katonai jelenlét (egyik) alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. A Kárpát-medencére később azért is szükség volt, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulási útját biztosítsa.

Felértékelődött a Kárpát-medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad időt hagyniuk a németeknek, hogy kiépítsék az Alpesi Erődöt. Látták továbbá a magyar olaj fontosságát a német haderő és ipar számára, ezért igyekezniük kellett azt mihamarabb elérni.

Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini támadási irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyarországi hadszínteret. 1944 októberében úgy fogalmazott, hogy „igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz […] ehhez előzőleg szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget, Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

Magyarország hadszíntér

Magyarország 1944 tavaszáig a béke szigetének számított. Igaz, április 3-án az angolszász légierő megkezdte az ország területének nagyarányú bombázását, de az ellenséges haderők még nem foglaltak el országrészeket. A Honvéd Vezérkar Főnöke, Vörös János vezérezredes bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban (német segítséggel) a szovjet haderő előrenyomulása hosszabb ideig feltartóztatható. A változást Románia augusztus 23-i átállása hozta: a szovjet haderő napok alatt a Kárpátokon belül állt.

A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én Heinz Guderian vezérezredes (a Wehrmacht szárazföldi csapatainak főparancsnoksága megbízott vezérkari főnöke) erődvonal rendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védővonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli peremén húzódott, a Margit-vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva között. Az Attila-vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

Már korábban elkezdték az Északkeleti-Kárpátok galíciai előterében a német Eugen- és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó magyar határon a Szent László-állás, s attól kissé „beljebb” az Árpád-vonal létesítését. A nyugati végeken, a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült ki a már említett Birodalmi Védőállás.

A magyar haderő utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével.

Szemben álló haderők

A hadosztályok, dandárok (elvi) létszáma és fegyverzete nem volt azonos a szemben álló feleknél. Az akkor érvényben volt állománytáblák alapján a német (és bizonyos vonatkozásban a magyar) seregtestek nagyobb elvi harcértéket képviseltek az azonos kategóriájú szovjet seregtesteknél. Többek között ennek ismeretében érthető meg, hogy adott frontszélességen általában miért volt nagyobb a szovjet hadosztályok vagy dandárok száma, s hogy (akkori viszonylatban) jobban feltöltött német hadtestek hogyan tudhatták hadseregek, hadosztályok, hadtestek arcvonalát áttörni. (Jó példa erre a IV. SS páncélos hadtest több esetben kiharcolt áttörése 1945 januárjában a Dunántúlon.)


A német parancsnokságok (főként 1944. október 15. után) kifejezetten törekedtek a magyar seregtestek széttagolására. Szétaprózva, német alakulatok kötelékében vetették őket harcba. Igyekeztek kivenni a magyar magasabb parancsnokságok kezéből alárendeltjeik hadműveleti vezetését, mint például Budapesten az ostrom idején. Gyakran helyezték a magyar vezetési stábokat hátsóbb szakaszokra, hogy a később oda hátráló erők számára védőállásokat építsenek ki, vagy új csapattestek felállításán és kiképzésén munkálkodjanak. Így bízták a Duna-vonalat a 2., a Margit-vonalat a 3. magyar hadsereg parancsnokságára, s így került ki a 2. hadsereg parancsnoksága a Birodalomba a Duna-vonal átadása után mint Póthadsereg Parancsnokság.

A szovjet vezetési szervek szintén hadműveleti alárendeltségükbe vonták a szövetséges parancsnokságokat (pl. román), de nem törekedtek az azokhoz tartozó csapattestek részenkénti beolvasztására szovjet kötelékekbe. Nem egyszer tettek így azonos szintű parancsnokságok vonatkozásában is (mint például a 40. szovjet és a 4. román hadsereg esetében).

A Wehrmacht és a Waffen-SS nem egyszer – a gyalogság számához képest – több harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett, mint a Vörös Hadsereg. A németek így általában gyorsabban harcolták ki az áttörést, ám a hadműveleti mélységbe kijutva támadásuk a gyalogság hiánya miatt ki is fulladt. Ennek jó példái a IV. SS páncéloshadtest Budapest felmentésére indított hadműveletei.

A szovjet áttörések általában lassabban bontakoztak ki. Viszont éppen jelentős gyalogsági állományuk segítségével az egyszer már kiharcolt áttörést képesek voltak a hadműveleti mélységben kiszélesíteni, gyakorlatilag visszafordíthatatlanul biztosítva annak eredményeit. Ezt példázza a 3. Ukrán Front és a 46. szovjet hadsereg 1945. március 16-án a Dunántúlon indított offenzívája.

1944. október 6-án a 2. Ukrán Front 770,6 katonájára jutott 1 harckocsi, ugyanez a szám 1945. március 6-án a 6. SS páncéloshadsereg esetében 491,5 volt.

A németek relatív fölénye a harckocsik számában gyakran meghatározta, mire használták a magyar csapatokat. Előszeretettel alkalmaztak magyar alakulatokat páncélosaikat kísérő gyalogságként, hiszen jobbára abban szenvedtek hiányt. Ily módon az általuk többé-kevésbé megbízhatatlannak tekintett magyar csapattesteket szétaprózhatták és megfigyelhették. A szovjet tábornokok támadásuk súlypontját, legalábbis az áttörés kiharcolásának szakaszában, a páncélosokkal kevésbé rendelkező magyar arcvonalszakaszokra helyezték. Ez esetenként látványos és gyors sikert eredményezett a magyarokkal szemben. (Így pl. 1944. október 6-án, majd 29-én a Tiszántúlon, illetve a Duna–Tisza közén a 3. magyar hadsereg védősávjában.)

Új hadsereg körvonalai

A honvédcsapatok száma gyorsan fogyott. Az 1944 szeptemberében még 1,2 milliós magyar hadsereg novemberre félmilliósra olvadt le. (Ez nem azt jelenti, hogy 700 ezren estek volna el.) A Beregi Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter és egy személyben vezérkari főnök vezette nyilas hadvezetés látta ezt, de alapvetően nem a Honvédség erősítésére törekedett.

A nyilas vezetés nyolc hadosztályból álló új hadsereget tervezett felállítani. Ehhez vették számításba az október 12-én alakult „Szent László-hadosztály”-t. Felállításukra Németországba küldték a Póthadsereg Parancsnokságot. Négy hadosztályt a Waffen-SS kötelékében szerveztek (volna) meg. Német ruházatban, magyar karjelzéssel, német fegyverzettel, magyar legénységgel és tisztikarral. Megalakult a XVII. SS-hadtestparancsnokság és a 25. SS páncélgránátos hadosztály, a „Hunyadi”. Előbbi parancsnoka Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes és SS Obergruppenführer, az utóbbié Grassy József altábornagy és SS-Gruppenführer lett. Hozzákezdtek a 26. SS-hadosztály, a Hungária felállításához is. A „Gömbös” és a „Görgei”, továbbá a négy hungarista hadosztály, a „Kossuth”, „Petőfi”, „Klapka” és „Táncsics” megszervezéséhez idő hiányában már nem fogtak hozzá. Léteztek a nyilas pártszolgálaton belül kifejezetten frontszolgálatot ellátó harccsoportok. Jelenleg nyolc ilyen, ún. rohamcsoportról van tudomásunk, amelyek Budapesten kerültek bevetésre. Összlétszámuk nem haladta meg az 500 főt.(!!)

1944. március 19. után Magyarország átkerült azon országok közé, amelyekben az ún. Kontrollherrschaft (ellenőrző hatalom) érvényesült. Ezen országok formailag önállóak voltak, de a német haderő és rendészeti szervek jelenléte és tevékenysége erősen korlátozta még meglévő államiságukat. E csoportban említhetjük meg például Dániát, Quisling Norvégiáját vagy Pétain marsall francia Vichyi Köztársaságát.

Szálasi országlása kezdetétől (október 15.) Magyarország a német bábállamok csoportjába került. A német irányítás már direkt módon érvényesült, az ide sorolható országok államisága csak papíron létezett. E bábállamok csoportjába tartoztak például a Szovjetuniótól német fennhatóság alatt ismét önállósult balti államok


(Észtország, Lettország, Litvánia), Horvátország, Szlovákia vagy a bukott olasz diktátor Salói Szociális Köztársasága. Ide voltak sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által létrehozott államok is.

2. Képek







1. A finn megoldás� �A „finn megoldás”

Finnország 1940 augusztusában megengedte, hogy Németország csapatokat szállítson át területén Norvégiába, s 1941. június 26-án bekapcsolódott a Szovjetunió ellen induló háborúba. A finn háborúba lépést az 1939–40 közötti szovjet–finn háború során elszenvedett finn területi veszteségek, ill. a reváns igénye motiválta. Eltérően azonban a többi „csatlóstól” Finnország nem került hadiállapotba az USA-val, és a formális hadüzenet ellenére jó viszonyt tartott fenn Angliával.

A finn politika váltása már a sztálingrádi fordulat után megkezdődött, és 1943 tavaszán megindultak a szovjet–finn béketapogatózások. A szovjet feltételeket (szakítás Németországgal, a hadsereg leszerelése, 1940. évi határok, magas kártérítés) megismerve azonban a finnek visszakoztak. Újabb fordulat következett 1944 februárjában, amikor a szovjet hadsereg áttörte a Leningrád környéki német vonalakat. Ezután svéd közvetítéssel először Stockholmban, majd Moszkvában indultak meg a fegyverszüneti tárgyalások. A szovjet feltételek számottevően nem változtak, viszont megígérték, hogy átmenetileg sem szállják meg Finnországot, valamint nem kötelezik a németekkel való fegyveres szembefordulásra. Meggyorsította a tárgyalásokat az 1944. júniusi szovjet frontáttörés a Karél földszoroson. Néhány hét alatt elérték az 1940. évi finn–szovjet határt. Ennek hatására lemondott a finn köztársasági elnök, utóda (Mannerheim marsall) új kormányt nevezett ki, amely szeptember 2-án elfogadta a fegyverszüneti feltételeket. Mannerheim Hitlerrel is közölte, hogy nem tudják tovább folytatni a háborút, s a fegyverszünet előfeltétele, hogy a német csapatok szeptember 15-ig elhagyják Finnországot. A németek kivonulása késlekedett, ezért az északi területek nikkelbányáinál kisebb összecsapások voltak (Petsamó), ahol a finnek szovjet segítséggel űzték ki a németeket. Szeptember 19-én pedig megtörtént a finn–szovjet–angol fegyverszüneti egyezmény aláírása.


1. Tervek a konferenciákon Közép-Kelet-EurópárólTervek a konferenciákon Közép-Kelet-Európáról

A teheráni konferencia előtt, 1943. november 22. és 26. között az amerikai elnök, Roosevelt és az angol miniszterelnök, Churchill Kairóban próbálta meg egyeztetni álláspontját a háború legfontosabb kérdéseit illetően. Közép-Kelet-Európa sorsára is hatással lett volna, ha Churchillnek sikerül elfogadtatni tervét: az 1944. évi tavaszi invázió ne Északnyugat-Franciaországban, hanem a Balkánon történjék meg. Így a szovjet és az angol csapatok valahol a magyar Dunántúlon találkozhattak volna, miután a tervek szerint Anglia felszabadította Rómát, elfoglalta Rhodoszt, felvette a kapcsolatot Tito partizánjaival, s elérte Törökország hadba lépését a szövetségesek oldalán. A terv nem csak Törökország vonakodásán bukott meg. Sztálin ugyanis egyértelműen kinyilvánította a teheráni tanácskozáson: ragaszkodik hozzá, hogy Róma elfoglalása után minden erőt a franciaországi hadművelethez irányítsanak. A normandiai partraszállásra akartak koncentrálni minden erőt az amerikaiak is, s ragaszkodtak a dél-franciaországi hadműveletekhez. A Churchill-féle elképzelések még az angol vezérkarban sem jutottak el a hadműveleti tervezés szintjére. Közép-Európa kérdése összefonódott Teheránban Németország háború utáni sorsával. Churchill új konföderációk (köztük az egyik, az ún. dunai: Bajorország, Ausztria és Magyarország részvételével) létrehozásával kívánta megakadályozni Németország újabb megerősödését. A szovjet fél azonban elutasította e terveket is.

A Jaltát megelőző 2. quebeci konferencián (1944. november 11–16.) Churchill megint felvetette az amerikai elnöknek balkáni terveit: az angolok offenzívát indítanak Olaszországban, a Pó síkságon és a ljubljanai „nyíláson” keresztül Bécsen, esetleg Magyarországon át támadnak Németország irányába. A terveket viszont keresztezte, hogy Bolognánál elakadtak az angol csapatok, miközben a szovjetek felszabadították Romániát, Bulgáriát, s kapcsolatot teremtettek Titóékkal is.

Mindezek hatására Churchill 1944. október 9-i moszkvai tárgyalásain megegyezett Sztálinnal a közép-kelet-európai befolyási övezetekről (ezek a híres-hírhedt százalékok: Románia 90 százalékban szovjet, Görögország ugyanilyen arányban angol, Magyarország és Jugoszlávia 50–50 százalékban nyugati és szovjet, míg Bulgária 100 százalékos szovjet befolyás alá esik).

A potsdami találkozó (1945. július 17–augusztus 2.) már a térség kapcsán is összeütközésekhez vezetett a győztesek között. Truman, amerikai elnök a szovjet diktátum alapján létrejött román és a bolgár baloldali kormány átalakítását követelte, s nem volt hajlandó a diplomáciai kapcsolatok felvételére e két államon kívül Finnországgal és Magyarországgal sem. Sztálin elutasította ezen államok bármiféle hátrányos megkülönböztetését, s csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok munkájának „megjavítására” mutatott hajlandóságot.


1. Munkaszolgálat, 19411945�DEÁK József (USA)

Munkaszolgálat, 1941–1945

Nem vagyok hős, de túléltem sok-sok csodát. Ez egy igaz történet tíz hihetetlen csodáról az életemben.

Ifjúkori huncutság

Pécsett születtem és nevelkedtem föl. Sok éven át barangoltam a Mecsekben. A Tettye fennsík volt a pécsiek közkedvelt vasárnapi szórakozóhelye. Népünnepek és egyéb mulatságok alkalmával tömve volt ez a történelmi, híres hely. A tettyei romok a török hódoltság idejéből sok csókolózó párnak voltak a kedvenc búvóhelyei. A híres pécsi huszárok a színes mentékben és piros pantallókban sok-sok ifjú hajadont kábítottak el. Egy vasárnapi estén a tűzijátékok után a daliás huszárok, karöltve egy-egy leányzóval, a sötétben a romok felé bandukoltak, jó helyet keresni egy kis etye-petyére. Én és egy pár barátom meg akartuk zavarni a vitézeket, és a sötétség leple alatt titokban követtük őket. De én hirtelen beleestem egy jó mély gödörbe, talán a vár pincéjébe! Jó darabig nem tudtam sem beszélni, sem kiabálni. Szerencsémre nem volt csonttörés, sem nagy fájdalom. Barátaim észrevették, hogy hiányzom. Keresni kezdtek, szólítottak a nevemen, de én nem tudtam válaszolni. Miután nem tudtak rám találni, megkérték a huszárokat, segítsenek a keresésben. Persze a vitézek nem is sejtették, hogy kerültünk mi oda. Szóval túléltem a nagy esést, mert a gödör jó vastagon ki volt bélelve száraz falevelekkel. 18 éves bohó ifjú voltam ekkor.

Hogyan lettem a század vezetője?

Sok év telt el az előző kalandom óta. A II. világháború zajában éltünk. 1941 őszén egy behívót kaptam, „S. A. S.”. Ez azt jelentette, hogy azonnal Marcaliba kellett utazni, munkaszolgálatosként. Hátizsákomba a legszükségesebb dolgokat raktuk. Akkor nem gondoltuk, hogy több mint három évet kell átszenvedni. Marcaliból Hajmáskérre „utaztunk”, a magyar tüzérség legnagyobb kiképzőtáborába. Ott istállókban lettünk elhelyezve. 104/2 volt a katonai munkásszázad neve. Katonai fegyelemben éltünk, de civil ruházatban, katonasapkával és sárga karszalaggal. Fegyver helyett ásót, kapát és csákányt kellett „vételezni”. Több hónapon át egy kőbányában dolgoztunk, és menetelési kiképzésben vettünk részt, hátizsákkal. Puskák helyett szerszámjainkat kellett a vállunkon tartani, és bakanótákat énekelni. Ha-ha-ha! Rövid idő után a táborparancsnok előtt kellett bemutatni menetelési képességünket. Mivel én voltam a legalacsonyabb a században, a negyedik szakasz utolsó embere lettem.

Az ezredes utána főtörzsőrmester volt a legnagyobb úr a táborban, még a tiszt urak is nagyra becsülték őt. Gyűlölte az egész tábort, főleg a zsidó munkaszolgálatosokat, engem pedig kivételesen bántalmazott.

Szóval, a zöld ágakkal díszített pódiumon az ezredes mellett, a tisztek előtt a főtörzsőrmester „úr” állott. A század díszlépésben vágta ki a menetet, de az ezredes nem volt megelégedve, „állj”-t kiáltott, és rám, igen, rám mutatott, mondván, „az a kis zsidó az egyetlen a században, aki tudja, mi az, menetelni. Hátra arc – indulj!” Így lettem én, a „kis Deák”, a század vezetője! A csoda az, hogy a főtörzsőrmester e naptól kezdve mást talált gyűlölete célpontjául. Igazán csak csodák segítségével éltem túl a viszontagságos éveket és borzalmakat.

Oh, csodálatos természet!

Én mindig szerettem a természetet, még a munkaszolgálat alatt is tudtam gyönyörködni a Kárpátok csodálatos bérceiben és a színes lejtőkön. Egy napsugaras reggelen a galíciai határban azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk fel a magas Sándor-hegy csúcsára, szerszámokkal, hátizsákkal és nyakunkban egy szögesdrót koszorúval!

Nagyon nehéz feladat volt az úttalan, járatlan terepen. Még a keretlegénység is káromkodva biztatott, fel kell érni a csúcsra, addig nincs pihenés, sem kaja. Nem engedték meg, hogy leüljünk, nincs „kidöglés”... A szögesdrótot már várják a hegytetőn!

Nem tudom, hogyan, de én az elsők között voltam, akik elértük a csúcsot. Fáradtan, éhesen és szörnyű szomjúságtól gyötörve. De mikor lenéztem a völgybe, csodálatos tájban gyönyörködhettem. A nap lemenőben volt. A magas tölgy és fenyőfák tövében egy nagyon kis falvacska feküdt, a fehér házak tetején piros háztetők, füstölgő kéményekkel. Az égen rózsaszínű felhők. Az egész kép békés nyugalmat tükrözött. Így szóltam


kenyeres társamhoz, legjobb barátomhoz: „Zoli, nehéz volt ide feljutni, de nézzél le a völgybe, a csodálatos tájkép a megérdemelt jutalom.” Barátom erre egy jó tenyeres pofont adott, és egy kicifrázott mondatot mondott. A papír nem engedi ezt leírni.

Igazi csoda volt, hogy egy szörnyű nap után képes voltam élvezni a természet szépségeit.

A nagy ágyúk szolgálatában

Egy csúnya, esős nap a német tüzérség nagy, szörnyű nehéz, azaz 21 1/2 típusú ágyúit kellett a magas hegytetőre feltolni. Sem a tankok, sem más motoros gépek nem voltak alkalmasak a térdig érő, ragadós, sáros talajon. De nekünk, zsidóknak és a nehéz muraközi lovaknak volt a feladatunk feljuttatni az ágyúkat. Ezek két részből álltak, minden részhez 8–8 ló és két oldalt munkaszolgálatosok, vastag kötelekkel adtuk a vontatóerőt. A lovak időnként makacskodtak, akkor miránk hárult a húzás, és a lovak, megérezvén a segítséget, megindultak. Én többedmagammal a féknél dolgoztam, megakadályozni a csúszást, ha a lovak megálltak. Nem tudom, hogyan történt, a fék nem működött, és én egy szörnyű ütést kaptam a bordáimra, elestem. A másik rész első lovának a patáját láttam a fejem fölött, rettentő félelemben voltam, de az okos állat a fejem mellé rakta a lábát. Egy bajtársam az út mellé húzott ki, és a század zsidó orvosa vizsgált meg. Ő ott nem tudta megállapítani, miféle sérüléseket szenvedtem. A századparancsnok engedélyével, egy vöröskeresztes cédulával a közeli segélyhelyre küldött. Egy egylovas szekéren öt sebesült katonával együtt indultunk visszafelé, a szegény ló nehezen küzdött a sárral. Váratlanul az oroszok aknazáport küldtek ránk. Valamennyien pánikba estünk, a ló idegesen ágaskodott. A katonák és a kocsis leugrottak, én nem tudtam velük tartani, könyörögtem, hogy vigyenek magukkal, de otthagytak a nagy fájdalmammal. Ők beszaladtak az erdőbe. Én vártam, mikor csap belém a ménkű. De amilyen váratlan volt a támadás, olyan hirtelen támadt nagy csend. Vártam, hogy a katonák visszajönnek, de jó ideig senki sem jött. Megpróbáltam előrecsúszni, hogy kezembe vegyem a gyeplőt, és nagy nehezen sikerült is, amikor egy magyar tábori csendőr bukkant elő. Látván a sárga karszalagot, rám kiabált: „Hej, zsidó, miért vagy te itt?” Tisztelegtem és elmagyaráztam a helyzetet. Az erdő felé mutattam, merre mentek a katonák. Ő elment megkeresni őket. Mikor visszajött, azt mondta, „szerencsés kis zsidó vagy, valamennyien halottak”. Felmászott a kocsira, és elvitt engem az elsősegélyhelyre… Soha többé nem láttam.

„Vitézek, kaphatok egy kis kenyeret?”

Az elsősegélyen már nem voltak orvosok, ők már visszamentek egy biztosabb állásba. Szerencsémre egy barátságos szanitéc még ott maradt, és nagy tapasztalattal ragasztott valamit a bordáimra. Egy papírral a kezemben visszaküldött a századhoz. Fogalmam sem volt, merre is kell mennem. Éhes voltam, és fájt az egész testem. Dideregtem, mert a meleg kabátomat elvesztettem sérülésem alkalmával, de mennem kellett.

Az ismeretlen tájon vándorolva egy kis falu határában egy csomó magyar katona kenyeret rakott egy kocsira. Feléjük közeledve szalutáltam és kérdeztem: „Kaphatok egy kis kenyeret?” A szakaszvezető rám nézett és megismert: „Egy pécsi fiatalember!” Durván rám kiabált: „Zsidó, takarodj, nem tudod, hogy mi nem adhatunk neked semmit, még csak nem is beszélhetsz velünk?” Megragadott és eltaszítva a fülembe súgta, hogy „Deák, menj, bújjál el valahol, és ha besötétedik, osonj be e házba, egyedül én leszek itt…” Hangosan, csúnya szavakkal elzavart, kenyér nélkül.

Nagyon éhes voltam és fáztam, de bíztam a katonában, így megbújtam egy istálló sarkában. Senki sem látott. Hamarosan besötétedett, az elsötétült faluban minden baj nélkül értem el célomat, de félve kopogtam az ablakon. A földim már várt rám egy jól megtömött kenyérzsákkal, és így szólt: „Deák, most menj, de senkinek se mondd meg, hol találtad ezt a zsákot. Távozzál és az Isten áldjon!” Visszaballagtam búvóhelyemre, és faltam és faltam, utána egy jót aludtam.

Koldus lettem

Körülbelül 2 hétig vándoroltam egyik faluból a másikba. Koldulni kellett egy kis élelemért, valahogyan mindig kaptam valamit enni, de egypárszor durva szavakkal kirúgtak, nem értettem, mit mondtak, persze nem lehettek barátságos szavak. Ezalatt bordáim jobban lettek, a fájdalmaim tűrhetővé váltak. Egyik nap egy öreg néni egy kabátot is adott. A kabát nagy volt, de jó meleg, ami a fő!

Végre, váratlanul rábukkantam a századomra, és barátaim örömmel vettek körül. Ez igen hideg, de napsugaras és boldog nap volt számomra. Mindenki azt hitte, hogy elpusztultam. Jelentkeztem a századparancsnoknál és a doktornál az elsősegélyhelyen kapott papírral, és elmondtam, mi történt a többi sérülttel. Az orvos nem akarta elhinni, hogy sérült bordáimmal két hétig tudtam gyalogolni. Azt mondta, ez egy igazi csoda, hogy túléltem a viszontagságos történteket...


Csoda a hídon

1944. október végén Horthy Miklós kormányzó lemondott. A náci Szálasi Ferenc vette át az ország vezetését. A katonákkal együtt a munkaszolgálatosnak is fel kellett esküdni az új Hadúrra. Hamarosan a mi helyzetünk is igen megnehezült, a németek hatására a keretlegények kimutatták zsidógyűlöletüket. De a legrosszabb időkben is történhetnek csodák.

Egy esős, záporos, szeles napon egy híd lábánál a megakadt sarat és iszapos lerakódást kellett a térdig érő vízben eltakarítani. Küzdelem az ár ellen. Utálatos, nehéz munka volt. Vizesek és sárosak voltunk. És éhesek, mint mindig... Dél felé örömmel hallottuk a trombitás hívását, megjött a kaja. Rossz, de meleg leves vár ránk. A hídon kellett átjutni a túlsó oldalra a tábori konyhához. Én voltam az utolsó ember. A híd közepén egy ördög kinézésű Gestapo-őr állott, puskával a kezében. Rám kiáltott, hogy álljak meg. „Salut, Heil Hitler!” Féltem tőle, nem tudtam, mit akar csinálni. A kezembe nyomott valamit, és „Los! Los!” mondotta. Amilyen gyorsan csak tudtam, elsomfordáltam.

Mikor senki sem nézett felém, megnéztem, mi is lehet a kezemben. Egy zsíros, kék borítékban egy kis szelet kenyér és egy parányi darab szalonna volt. Elképzelhetetlen, de nagy csoda volt!

Remények a szabadság felől

A németek egyik vereséget a másik után szenvedték el. A visszavonulás az egész fronton látható volt. A németek bizakodva várták a „csodafegyvereket”, de hiába várták. Az őrmesterünk „kitartás emberek, a német offenzíva mindennap várható” szavakkal bátorított, de mi az amerikai győzelemben bizakodtunk, és az oroszok rohamosan közeledtek. A német tüzérség mellett dolgoztunk, az ágyúkkal együtt. Ami megritkult századunk mindig az utolsó volt a visszavonulásban.

Egy decemberi napon Csap határállomásnál a zsidó munkásszázadokat kivették a harci alakulatokból. Vonatokra raktak minket, 68 embert egy-egy marhavagonba. Fogalmunk sem volt, hova visz a vonat. Három napra szánt hideg ételt, egy kulacs vizet és kis száraz kenyeret kaptunk. Persze mi nekiestünk, és majdnem mindent megettünk egyszerre. Le nem írható zsúfoltságban sínylődtük végig a hosszú, nyolcnapos utazást. A hátizsák volt a székünk, és ülve szunyókáltunk.

Először valahol Csehszlovákiában állott hosszabb ideig vonatunk, le is szállhattunk elvégezni a fizikai szükségeinket. A katona őröktől megtudtuk, hogy itt nincs már több hely a deportáltak részére, ők sem tudták, hová fog vinni a vonat. Ausztriában Wienerneustadt volt a következő megállás, onnan vissza a hazai földre, Harka-Kópházára vittek. A hosszú, embertelen utazás alatt páran meghaltak, de mi is csak vánszorogva tudtuk a „kiszállni, négyes sorokba felállni” parancsot teljesíteni. Deportált zsidók voltunk, de katonai fegyelemben. Istállókban lettünk elhelyezve, kevés szalmát hányhattunk a földre. Már másnap szerszámokat vételeztünk fel, és a parancshirdetésből megtudtuk, hogy a faluba tilos bemenni vagy a lakosokkal beszélni, koldulni. Azonnali agyonlövés a büntetés. Az első munkánk a latrinagödrök kiásása és fák kivágása az ülésekhez. Lövészárkokat és bunkereket kellett létesíteni kora reggeltől napnyugtáig. Fáradtan, piszkosan, tetvesen dolgoztunk, várva a szabadulást vagy a halált. Január végén, egy hideg reggel sorakozó volt, szerszámok nélkül. Egy speciális vonathoz masíroztunk. A vonaton zuhanyt kaptunk, tetvek elleni gyógyszappant és púdert adtak. Ezalatt a ruháinkat valahogy kimosták, fertőtleníteni próbálták, és a vonat végén melegen, száradtan visszakaptuk. Januárban tífuszban többen meghaltak, és azt hiszem, a járvány megszüntetése céljából kaptuk a fürdővonatot, és nem a zsidók szeretete volt az ok. A meleg fürdő után a nagy hidegben kellett állnunk, amíg az utolsó csoport is végzett. Igen sokan megfáztak, és napok alatt tüdőgyulladás lett a halál oka.

Szegény doktorunk is igen rossz bőrben volt, és a gyógyszer is hiányzott. Mindenki többé-kevésbé beteg lett, de dolgozni kellett, bár a lövészárkokat sohasem használták.

Nagy lett az izgalom január utolsó napjaiban az őrök között, hihetetlen sürgés-forgás kezdődött. Estére megtudtuk az okát. A mi dolgunk volt az Ausztriába vezető úton a hótorlaszokat ellapátolni, a hírhedt fő náci, Szálasi és náci bandája jött luxusautókon, menekültek az orosz hadsereg elől.

Reménykedve hánytuk a havat, várva, hogy az amerikaiak gyorsan győzni fognak, és felszabadítanak minket. Még két hosszú hónapig kellett várni a felszabadulásra, de az oroszok hozták a szabadságot. Kópházi tartózkodásunk alatt a rossz és kevés élelem melletti túlélésünk csak csodákkal magyarázható, de én itt ülök, és próbálom szavakba önteni hosszú munkaszolgálatos szenvedéseim egy-egy részletét.

Az utolsó kópházi napjaim


1945. március végén már tudtuk, hogy az oroszok Sopron, a legközelebbi város körül harcolnak. A németek és a magyar nácik megkezdték a kiürítést. Minden járni tudó személynek, a falvak lakóinak és a talpon álló zsidóknak a katonákkal együtt el kellett hagyni az egész területet. A cél: Ausztria. Miután a németek kiválogatták a munkaszolgálatosok közül az egészségesebbeket, ezek távozása után a maradókat, engem is, az udvarba tereltek, és elkezdtek lövöldözni. Csontvázszerű bajtársaim elestek. Én is a földre vetettem magamat, de nem egy lövéstől, nem volt már érőm állva várni végzetemet. Becsuktam szemeimet, lélegzetemet visszatartva vártam a halált. Hallottam, hogy valaki közeledett, holtnak tetettem magam. Egy rúgást kaptam, de nem mozdultam, csak egy szót értettem: „Kaputt”, és otthagytak. Aztán hamarosan csönd lett. Nem tudom, meddig feküdtem ott, mikor feltámaszkodtam, láttam, hogy körülbelül harmincan életben maradtunk. Nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. Visszasomfordáltunk az istállókba. Egész éjjel ébren vártuk az oroszokat, mi fog történni velünk. Az orvost is elvitték...

Napkeltével az oroszok aknazáport zúdítottak a falura. Az istállónk a falu végén volt, nem kapott egy találatot sem. A hangos aknázás után nagy csönd következett. És tíz óra tájban jöttek az oroszok előörsei. Egy jó csomó ruszki fegyvereit ránk irányítva közeledett felénk. Egy piszkos, fehér inget lobogtattunk zászló hiányában.

Egy tiszt kérdéseket intézett hozzánk. Közöttünk volt egy pár felvidéki is, akik tudtak valamit oroszul. Mondották, hogy mi magyar zsidó munkaszolgálatosok, majd deportáltak vagyunk, és hosszú ideje a németek és a magyar nácik rabszolgái voltunk. A tiszt azon akadt fel, miért viselünk katonasapkát? Hosszú magyarázkodás után azt mondta: „Menjetek haza!” A falun át kell menni, hogy az országútra jussunk.

Bementünk a faluba, még lángolt egy-két ház. Korom és füst volt a házakban, mi ennivalót keresve bementünk és találtunk is. Húsvét vasárnapja lévén, kalácsot és sült húst kellett a nagy sietségben otthagyni az oroszok elől menekülő asszonyoknak. Én nekiestem a jó falatoknak, és csak ettem, ettem. Mikor már jóllaktam, az úton talált kenyértarisznyát megtömtem tojással és cukorral. Felnéztem az égre és felkiáltottam: „Soma Izrael, szabad vagyok!” És nekiindultam hazafelé.

Nem volt elég erőm menni, kúszva-mászva haladtam, többször megpihentem. Egy hatalmas termetű orosz vagy tatár, látva kínos erőlködésemet, felkapott, mint egy babát, és bevitt a közeli falu első házába. Ebben a községben ott maradt a lakosság, főleg asszonyokat és gyerekeket láttam. Az én oroszom kiabálva mondta: „Jojce–moloka” (tojást–tejet), az asszonyok nem tudták, mint jelentettek e szavak. A ruszki látta, hogy nem értik. Rámutatott a dolgokra, és megértette magát, csináljanak valami ennivalót. Nemsokára jó rántottát ettünk. Engem betett egy ágyba, és én kimerülve mély álomba estem. Jót aludtam, és amikor felnyitottam szememet, az én oroszom ott állott egy sajka savanyúkáposztával és jó sok hússal. Biztatott, hogy egyem meg az egészet. Mosolyogva nézte, hogyan tömtem magamba a jóízű vacsorát. Kezet rázva mondott valamit és elment. Persze soha többé nem láttam. Ment Ausztriába, üldözni a nácikat. Isten áldja őt! Újra elaludtam, és reggel új erőre kapva ébredtem fel. Megköszöntem az asszonyoknak az ágyat, az első ágyat, mióta bevonultam. Aztán nekiindultam az útnak hazafelé. Mindenáron április 22-re, Ilonkám születésnapjára, otthon akartam lenni. Sokszor nemigen barátságos oroszok munkába fogták a hazafelé tartó magyar katonákat és engem is, több zsidóval együtt. De minden esetben elengedtek vagy megléptem, és a kitűzött időre hazaértem; sem feleségemet, sem kisfiamat nem találtam otthon.

Újra Pécsett, szülővárosomban

Otthon voltam! Eljutottam célomhoz, de most, hogy visszaemlékszem a nehéz útra, magam sem tudom, hogyan is csináltam. Gyalogoltam, felkapaszkodtam tehervonatra, ami egyik állomástól a másikig döcögött velem, felkéredzkedtem egy-egy szekérre, s megint csak a lábaimat kellett igénybe venni. Hihetetlen kalandos utam után ott álltam április 22. reggelén lakásom ajtajánál. Megnyomtam a csengőt, de senki sem válaszolt. Az egyik emeleti ablakból valaki rám kiabált. Megismertem a hangot, a házmester felesége a következő szózatot üvöltötte: „Bácsikám, nem tudja, hogy péntek a koldulás napja? Jöjjön holnapután!” Felnéztem és mondtam: „Szabóné, én nem vagyok koldus, Deák József vagyok. Hol van a feleségem és Andriska?” „Jézus Krisztus, maga él? Nahát!!” És nagy sietve lerohant, megölelt és egy csókot nyomott piszkos, borotválatlan arcomra. Felsegített a házigazda lakásába, most a Szabó család lakott benne. A háziak is zsidók voltak, őket is deportálták, mint az összes zsidót, így az én családomat is. Minden zsidó lakást kiraboltak, minden bútort elvittek. Ők megmentették a háziúrék értékes dolgait, úgy hogy nagy sietve behurcolkodtak a lakásukba, várva hazajövetelüket. De az én gyönyörű hármasszekrényem itt van, csak ezt tudták felhozni a lakásunkból. Találtam két nadrágot és két régi inget. Megetettek és mondták, hogy jelentkezzek a „zsidó palotában”, a hitközség épületében, az új „Zsidó Tanács” otthonában. Itt már több hazatérő zsidó talált szállást, élelmet és használt ruhafélét. Én is itt telepedtem le, és igyekeztem felerősödni. Kétheti pihenés után valami munkát kerestem, de ez lehetetlen volt. Volt közöttünk valaki, egy volt lókereskedő, aki jó ötlettel jött elő. Hámozott diót vinni Pestre! Mivel őt jól ismerték a falvakban, jó sok diót vásárolt fel pénz nélkül, kendőket, kékfestő ruhakelmét és ami a


legfontosabb, gyufát ígért cserébe. Többedmagammal törtük a diót, és kis zacskókba csomagolva én utaztam fel Budapestre elcserélni e csemegét a fent említett kért árukért. Ez feketepiac volt, de ezekben az időkben nem volt rendes kereskedelem. Pár hónapig ez lett az elfoglaltságom, és a falusiak elláttak ennivalóval.

Néhány hónap múlva a sörgyár újra elkezdett működni. Mivel az oroszok minden közlekedési eszközt elrekviráltak, nem volt semmi szállítási lehetőség. Lókereskedő barátommal itt-ott talált ócskaságból egy lapos szállítókocsit csináltunk. Egy orosz katonával jó csomó holmiért jó cserét csináltunk, két lovat adott nekünk. Jó feketekereskedelem, de a lovak barnák voltak, és mi sör- és jégszállítók lettünk! A vendéglőkben, mindenhol jó ételekkel láttak el minket és a kocsisunkat, aki örült, hogy munkát kapott. A cukrászdák is megnyíltak, mert jeget kaptak, mi meg jó sok édességgel lettünk ellátva. Korán reggel kezdtünk a munkába, és én nagy sietve vittem az áruért kapott pénzt a bankba. A pénz értéke napról napra kevesebb lett, de a letétbe tett pénzért a bank ennivalót adott a gyár dolgozóinak, malátát és más anyagot a gyártás folytatásához. (A mai napig sem tudom, mit csinált a bank az értéktelen pénzzel.)

Egy hazatérő ismerős nő azt mondta, hogy ő látta feleségemet Bergen-Belsenben a felszabadulás napján. De egy pécsi delegáció, keresve a még táborokban életben maradtakat, Ilonám halálhírével tért vissza. Nagy sietve, a temetőben emelt mártírok emlékkövére bevésték többek között Deák Ilona és Deák András nevét is. De én még mindig reménykedtem, állandóan vártam Ilonkám hazatértét. És egy délután, munkámból hazamenve, Pesten élő (szintén egy túlélő) nővéremtől egy sürgönyt kaptam: „Ilonka itt van, azonnal gyere, Lonci”. Kiszaladtam a pályaudvarra és másnap, több mint három év után karjaimba zártam feleségemet. Nagyon érzelmes viszontlátás volt. Örültünk és sírtunk, sirattuk elveszített kisfiunkat. Elmesélte, hogy mi történt Auschwitzban, hogy dolgozott Brémában és utoljára Bergen-Belsenben, ahol tífuszba esett. Angol szanitécek találtak rá, és elvitték egy kis falu kórházába, ahol az angolok hadikórháza volt. Nagyon beteg volt, nagy lázzal. Napokig nem tudott magáról, de az orvosok jó kezelésben és ellátásban részesítették. Meggyógyult, de csak hat hónap után volt olyan erőben, hogy utazni tudjon. (Ebbe a kis faluba a kutató delegáció soha sem ment, később tudtam meg, hogy nem is tudtak róla.) Két nap után vissza kellett mennem Pécsre, nem akartam elveszteni a sörszállítást.

Hideg októberi este egy zsúfolt vonat tetején utaztunk haza. ... Haza? Hiszen lakásomat nem kaptam vissza, egy párt által beültetett házaspár lakott benne. Mi ideiglenesen egy nagy ház egyik szobáját kaptuk meg, így kezdtük meg új életünket, semmi nélkül, de boldogan, hogy együtt lehettünk. Ebben a házban laktak az elhurcolt házigazda visszatért gyermekei is és több orosz katona. Tankos osztag volt, egy mosolygós tiszttel. Az asszonyok féltek az oroszoktól, a megerőszakolástól. A mi oroszaink rendes fiatalembereknek néztek ki. Egyik este egy hordó pálinkát hoztak, és meghívtak, hogy igyak velük. Egy-két korty után mutattam, hogy vissza fogok jönni, és bementem a feleségemhez. Mondtam neki, hogy nem akarok többet inni. A gyomromat égette az erős ital. Jó darabig latolgattuk, mitévő legyek, akkor egy orosz jött a mi szobánkba. „Miért nem akarok velük mulatni?” – kérdezte. Próbáltam megmagyarázni, hogy a gyomrom fáj. Azt kérdezte: „Nem szereted az orosz katonákat?” A nyitott ajtón át hallottuk a többiek énekét és a balalajka zenéjét. Ők már részegek voltak. Ekkor ruszkink előkapta pisztolyát és felém lőtt, a golyó a fülem mellett süvöltve fúródott a falba. Feleségem ijedtében egy nagyot sikoltott, de én is nagyon megrémültem. A tiszt a másik szobából rontott be hozzánk, a lövést hallván. Nagy pofont vágott a katona pofájára, és kiabálva kituszkolta őt, majd bement a katonák közé. A csukott ajtón át is hallottuk parancsoló hangját, de nem értettük, mit mondott nekik. Ettől kezdve elcsendesültek, és másnap kora reggel a tiszttel együtt eltávoztak, soha többé nem tértek vissza.

Ez a vége történetemnek, tíz csodát kiragadva a sok-sok csodából, amik velem történtek. Hihetetlen, de valódi, igazi csodák. A legnagyobb csoda, hogy 87 éves koromban, fiam, György, azaz George biztatására papírra tudtam vetni ezt. Angolul írt kéziratomat egy jó barátunk elküldte a washingtoni holokauszt múzeumba, s most ott a sok szomorú történet között kiállításban látható. Írásomat befejezve, az elmondottakat két ifjú unokám, Julia és Dorothy Deák figyelmébe ajánlom.

2. Képek



1. Magyar baka a fronton, 1944KUN József

Magyar baka a fronton, 1944

Az 1944-es esztendő háborús eseményeire való egyfajta visszaemlékezésnek szánjuk a fél évszázaddal ezelőtt írt katonalevél publikálását, remélve, hogy ez is hozzájárul a II. világháború eseményeinek reálisabb megítéléséhez Az évfordulóhoz kapcsolódó tartalmi mondanivalóján túl azonban ritkaság értéke is motiválja a dokumentum közzétételét. Ilyen vagy ehhez hasonló tartalmú levelek ugyanis a szigorú katonai cenzúra miatt ritkán íródtak, s ha igen, fennakadtak az ellenőrzés szűrőjén. Hajós Bálint közkatona levelét a cenzúra megkerülésével adta postára 1944. május 22-én Kassán egy szabadságra utazó bajtársa. A címzett, Szabó Péter, évtizedeken keresztül őrizte, mígnem a szerencsés véletlen folytán Dékány János, Hajós Bálint unokaöccse révén a Hadtörténelmi Levéltár őrizetébe került.

Hajós Bálint 1907-ben született Szentesen egy földműves házaspár kései gyermekeként. Kitanulta a cipész mesterséget, saját műhelyt nyitott, 1936-tól segédeket is tartott. Szabó Péterhez, aki segédeinek egyike volt, baráti szálak fűzték, vele katonaként rendszeresen levelezett. Ahhoz a generációhoz tartozott, akiket a II. világháborút megelőzően, majd a háború alatt gyakran behívtak katonának, utoljára 1944 tavaszán. Özv. Szabó Péterné és Dömsödi János cipészmester szentesi lakosok közlése szerint Szeged bombázása alkalmával halt hősi halált, de holttá nyilvánítására csak 1959-ben került sor. Itt közölt levelének tartalmából arra következtetünk, hogy 1944 májusában a II. magyar hadtestparancsnokságnak közvetlenül alárendelt és Breszt-Litovszkban települt élelmezőoszlopnak (ELMO) katonájaként teljesített szolgálatot. Az alakulat feladata a kiutalt élelem, ruházat, felszerelés átvétele, kezelése, utánszállítása, elszámolása és a katonai anyaggyűjtés volt. Az anyagkezelés és javítás sok mesterembert követelt. Nem kétséges, hogy Hajós Bálintot is cipész mestersége miatt hívták be ehhez az alakulathoz A partizánvadászatról írtakra utalva megjegyezzük, hogy korábban az élelmezőoszlop katonáit tilos volt bevonni a harci cselekményekbe. Ezeket a korlátokat azonban a német megszállás után feloldották.

A 20. század első felében az írás-olvasás tudása már általánosnak volt mondható, de a levélírás a 4–5 elemit végzett egyszerű emberek életének nem volt jellemzője. A háború miatt azonban a levélírás gyakorisága az alsóbb néprétegek körében is megnövekedett. A katonák gyakran küldték a néhány mondatos tábori levelezőlapokat, ritkábban leveleiket az otthonmaradottaknak. Levélírónk ezen a téren sorstársai közül magasan kiemelkedett, szinte szenvedélyes levelező volt. Egy másik fennmaradt levelében olvastuk, hogy naponta, ha tehette akár tíz levelet is megírt. A tábori posta útján küldött leveleiben természetesen szó sem esett a háborúról.

A levélközlések ortográfiai szabályait illetően a szakemberek véleménye eltér egymástól. Mi a szöveghű közléshez tartottuk magunkat. Egy helyen jeleztük pontokkal két szó kihagyását, mivel a kézírás olvashatatlan.

Köszönetet mondunk Barta László szentesi levéltáros kollégánknak, aki kérésünkre a Hajós Bálint életére vonatkozó adatokat összegyűjtötte és rendelkezésünkre bocsátotta.

DOKUMENTUM

Kedves Péter Barátom!

A te jóvoltodból tudok most egy hosszabb levelet küldeni. K P. barátom, most nyílt alkalmam egy kis töredéket írni helyzetemről, mert a zöld levél csak sablonos, hogy jól vagyok. Stb. ugyanis ezt a levelet egy szabadságos bajtársam adta fel, ugy feketén. Én kijövetelem óta Bresztlitokszba vagyok. A Bug folyó és a Pripjet mocsarak észak nyugati sarkánál. A város valamivel kisebb, mint Szeged. Vannak benne szép házak, emeletesek meg sok fából készült, tehát a fala szépen megcsinálva, cserép tető vagy bádog, ez gyakori a bádog. Én tudod bent dolgozok. Mühelybe ketten vagyunk, de nincs mindig munka, mivel az oszlopnak 100 embere van. Ez egy Élmó, vagyis adja ki az élelmet kisebb alakulatoknak, és tudod itt kell mindent csinálni, mert ez az Élmónál a fekete kávétól a szalmáig minden van. Hozzák a fát mely Erdő irtásból ered. A Zsidók irtják az erdőt és 2 méteres db vannak vágva és a Német ugy adja nekünk. És tudod a fát kirakni, most szalma, most széna jön és ki kell rakni. Menni kell a németekhez felvételezni a raktárba természetes autóval. Itt kell tudod csinálni vécét pucolni, söpreni, surolni, temetésre járni, ugyanis van egy liget szerit, mejjet a németek meg csináltak temetőnek, és mikor Magyart temetnek 4 vagy 5 ember tőlünk is elmegy. Ezek leginkább kórházba halnak meg és a halottas háztól temetik, akár milyen a vallása, keresztet kap. És hirtelen összetákolt koporsót és rá van írva ceruzával Gyöngyi Antal honvéd, hogy mégis össze ne tévesszék, fejfára ugyanez, élt 22 évet Stb. Kivésnek egy


hosszu árkot és a koporsót leteszik, le hányják földdel, hogy mégis ki ne lásson és a másikat mellé, amikor lesz stb. Ez a Breszt, tudod egy átvonulási hely, mely a frontra irányuló vasut és müut forgalmát bonyolitja le. Most ápr. elején, amikor Kovelnél voltak nagy harcok és a muszka nagyon jött, ami ide nem messze volt, mivel az ágyuszó már ide hallott. A Német erősitett. Azután tudod ment emberbe és hadi anyagba rettentően. Tenéked arról fogalmad nincs, mert még a meg szokott szemü ember is megcsodálta itt lehetett komám a gigant repülőgéptől a tigris tankig mindent. 3–4 napig éjjel nappal megszakitás nélkül, ami nálatok talán hihetetlennek látszik. Az a borzalmas forgalom fogalmat nem tudod alkotni. A rengeteg autó, ágyu, légelháritó lehallgató készülékről, tank, páncélos kocsiról, terepjáró hernyótalpas autó, hernyótalpas motorbicikli, oldalkocsis motorkerékpár, kocsik meg különböző gépekről, mejj csak a jó Isten, és aki csinálta tudja micsoda. Ezek ördöngösi sokasága szinte hihetetlen. És tudod vannak a Németeknek annyi autója különböző variációkba, még az ember nem látja, fogalma sincs. Például a Tigris ojan nagy, hogy a mi országutunkat ameddig kő teljesen keresztül éri, ugy hogy az utról le kell térni, rettenetes nagy acél szörnyeteg amikor elmegy mellettünk sokkal jobban rázza a földet, mint egy tehervonat, mivel ez láncal megy. A vasut amely lebonyolitja a forgalmat gigászi forgalmu. Éjjel nappal megállás nélkül visz valamit ojan sürün mennek és jönnek a vonatok, hogy minden 10 percre esik egy. Az állomásba éjjel nappal tolat, rendez a mozdony. És gyorsan. A vasuti pályaudvar rettentő nagy, ugy hogy a várost egészen körül veszi. A mozdonyok 50-60-al és mind megy füstölög. Épp ugy mint Lembergbe, ott is borzalmas nagy P.udvar és egyik vonat jön a másik megy. Tolat. Gigászi. Hatalmas gyorsvonatok pulman kocsival, ugyanis mikor jöttem, Keletiről, Munkács, Lavocsni, Lemberg, Przemisl, Lukov, Lublin és Breszt. Ugyan csak nagy a repülő forgalom, itt mennek keresztül a frontra járó Vadász gépek őrült sebességgel, mikor mijen a harc. Éjjel pedig mennek a bombázók, a front vagy valamely város bombázására órákon keresztül hihetetlen mennyiségben és földet rázó dübörgéssel. Mivel itt még alacsonyan repülnek. Szeretem a motor zugást, de szinte már rossz hallani, és éjfél után meg jönnek vissza. Márciusban voltam zabrálni. ez Magyarul anyit jelent hogy rabolni. Ugyanis egy egész ezred ment zabrálni és Partizán vadászatra, tudod itt rengeteg fenyő erdő van és ebbe nagyon elszaporodott partizánt irtottuk. Kis falvak, mely áll pár száz házból és kevesebből. Bent van az erdőbe és mivel nem messze volt a front és a front mögött levő partizánokat irtottuk. Mely az ország utat be aknásitják. És igy a közelben lévő falut meg gyujtjuk és teljesen felégetjük. Ugyanis a házak fából vannak, teteje meg rozs szalma, de szépen csinálva ez tudod nagyon ég. Ezt tudod megtorlásból csináljuk, akár van köze hozzá, akár nincs.

Kivétel az […] mivel az aknásitáshoz Ők vannak legközelebb. Az akna ugy széjjel vágja a nagy teherautót, hogy a legvastagabb vas is tenyérnyire széjjel szakad ugyanis volt 3 akna előttünk, melyre rá ment egy német teherautó. Nékünk meg az ezred elejének a lőszeres kocsija alatt robbant, még előttünk meg paraszt civil szánkó. A lovakat ugy széjjel vágta, hogy csak a feje maradt ott a hejszinen, a többi része meg széjjel a hótetején apróba csupa vér az egész környék. Az autónak a hütője messze bent a szántáson, és amikor egy faluból ránk lőttek, a tüzérség válaszolt, a lövegek a falut felgyujtották, persze a falu népe elmenekült az erdőbe, visz magával amit tud, mert nem tudja mi van, a falut meg felgyújtjuk. Na és most jön a zabrálás, amelyik faluba ott laknak is, ezeket nem bántják, de jószágait mind elvisszük. Marhát, lovat, birkát, tyukot meg megesszük. Ezt azért vesszük el, hogy az orosznak, ha elfoglalná, ennivaló ne legyen. Lehajol az ukrán asszony, csókolja a bakancsot, magyaráz kézzel lábbal szegény, hogy nincs semmi enni való csak tej meg krumpli, a sok apró gyerek meg néz ki az ablakon. Nem számit, háboru van el kell hozni. Ezek az erre való népek ojan szegények, hogy rettenetes, hisz mindenét elvesznek tőllük. Egyszer majdnem megégtem, ugyanis egy faluból elindultunk reggel 6 kor és bementünk az erdőbe, és másnap hajnalba 3 órakor értünk ki belőle. Már azt hittem, hogy körbe megyünk, csupa fenyő erdő az egész. Mocsaras, ingoványos, szóval a Pripet mocsarakhoz tartozik, csupa bozót az egész. És hajnalba, mikor megérkeztünk, a rettenetes hidegbe néhol derékig hó, nappal rémes hófuvás, porhavat, mely ojan, mint a homok, hihetetlen metsző hideg szél és megállás vagy lassulás nélkül egyenletesen, mint egyfuvó. És elvoltam anyátlanodva, 3 kor megérkeztünk, üres falu, megállok az udvaron. Mindenki keressen magának szállást! Hangzik a felelet, meglátom hogy világosság szürődik ki egy hasadékon, megyek be az ajtón be a szobába látom, hogy a munkaszolgálatos zsidóink, mejjek sokkal hamarabb odaértek, mivel ők akna kutatók. Ojan formán, hogy ők mennek az országuton szélességben, ha akna van ők lépjenek rá először, mert az nem baj. Na és mondok magamba, itt jó lesz. A Zsidók már jól befütöttek fával, Bejön még két társam, de nagy a füst nagyon, álmosak vagyunk a Zsidók sütik a krumplit a kemence előtt. De a szoba rettenetesen piszkos, nem számit. Rosz fa alkotmány az egész. Hozzunk be szalmát lefekszünk. A Zsidók a kemence tetején, mint erre szokás ott aludni egyik kollégám, majd ő füt, persze fával. Hát a kemence már rettenetes meleg volt, el aludtam, egyszer csak kiabálnak ég a ház, le huzom fejemről a pokrócot a füst fojtó volt. Persze alvásból felzavarva, látom minden ég, ugyanis a kemencéből kijött a láng, meg gyulladt a szalma, de a nagy tüzeléstől meggyuladt a kémény is, látom ég minden. Ki akarja nyitni a barátom az ajtót, nem birja. A látvány borzalmas és az érzés ugyanis erre ojan kilincs van, mint nálunk a fakilincs. Odaugrok és én felismertem a helyzetet, láttam már ijet és kinyitottam. Ki az udvarra, amit birtunk és igy megusztuk, mert talán a barátom is elalszik jobban, akkor bent égünk biztos. Ugyanis az előbbi faluba, ahol voltunk ott szintén igy történt, mivel mindenütt ijen házak vannak. Zsidók befütöttek mivel nagy hideg volt és bizony összeégtek a zsidók, ki mit tudott kimenteni belőle. De ruha


és cipő nélkül, a havat meg ugy horta a szél, hogy őr voltam a gojó szóró mellett és nem lehetett látni 50 méterre, ugy ahogy irom, én még ilyen hóesést soha nem láttam, és mink négy hejen akartunk megégni, mivel fával nagyon befütöttünk, igy tartott ez hét napig és csak egy éjszaka aludtam öt órahosszat, mivel mentünk és őrséget álltunk mert nagyon veszéjes hely volt.

Mü utakat a partizánok átvágják méteres szélesen és 10. 20 méterre egymástól és ojan hejjen, ahol az utat kétfelől viz és mocsár bontja, tehát ez igy hatásos, mivel semmivel még gyalog sem lehet kikerülni. Hidakat fel aknázzák, de ezek is mind tönkre mentek és most fából vannak csinálva. Erről a zabrálásról vissza jövet, találkoztunk a széles ország uton a frontra irányuló utánpótlással, az egymást érő autó sokaságával, nagyságáról és formaságáról nem is tudok mondani semmit, ehez kellene egy ujság iró, aki valamennyire is tudná ecsetelni, mit van itt. Erdőkön keresztül huzó országutat ellenőrző páncélos kocsikról, mely hivatva van, nem történt valami támadás az után pótlás ellen, ebből elég ennyi. Most jön a lényeges és idegekre menő, ugyanis ez a hely, ahol én vagyok, ez egy laktanya mely bent van a városban, oldalt a vasuttól 3 száz méter, végétől meg 1 kilóméter. A laktanyánk sokkal nagyobb területü és épületü, mint otthoni. Mi magyarok egy részébe vagyunk legénységgel, istálóval, raktárral, ugy hogy az egész legénység 3 száz ember. De ez tudod nagyon rossz helyen van. Ugyanis itt van ezen laktanya területén a Német élelmező raktár, mely rettentő nagy. A Német autó javitó, festő és a rengeteg gépkocsi. A vonat csak ugy szaladgál benne, most éppen van 20 magyar vagon, viszik a téli holmit Sátoraljaujhelyre. Nekünk rengeteg szalma, széna és pár száz vagon fa. És ezt tudod a muszka tudja, mert nappal jönnek a felderitők és irják fehérrel a sarlót meg a kalapácsot. Most reggel is itt volt, és a Német vadász a tetejébe repült és lelőtte, rettentő magasból. 4 személyzet volt benne, kettő belőle nő volt, de szanaszéjjel mentek.

A nappalok még eltelnek valahogy, de annál nyugtalanabbak és veszéjjesebbek az éjszakák. Mivel jó idők járnak, jönnek a bombázók és tudják milyen nagy célpont ez a nagy terület tele mindennel. Most jön még a borzalmasabb. Jön a „R i a d ó”. Ki hogy tud felöltözni, bele a futó árokba. Jön a gép, amely szórja a Sztalin gyertyát mindenütt a város felett. Mely ugy néz ki, mint a szőllőfürt, 8–10 egybe, majdnem nappali fényben uszik minden, az egész mindenség. Meg szóllal a légvédelmi, ami rengeteg. Mely földet rázó dübörgéssel van. A 12 méter átmérőjü ejtő ernyőn ereszkedik lefelé vagy 3 kilóméter magasból, a rettentő vakitó fénnyel a gyertya. Utánna a bombázók, már félelmetes meg hallani a „Ratának” a buggását. Mely a várost körül övező reflektorok fényében 8–10 kilóméter magasságban felcsillanó ezüstös teste. Nagy az izgalom, jaj csak fölénk ne jönne, de már itt van. Legborzalmasabb átélni, mikor meghallik a bomba süvitése, mely szédületes sebességgel jön lefele. És még nem hallik a robbanás. Ekkor meg könnyebbül az ember. Ki néz az árokból, de a látvány borzalmas, ötven méter magas lángok a vakitóan világitó gyertya fényében, jobbról és balról égő házak, mint a vihar a magasba felszálló bozontos fekete füstfelhő, a mindent elpusztitő, kéjjelgéssel pillant vissza. Mintha azt mondaná: mindennek pusztulni kell. Ujabb és ujabb süvités és robbanás, mint ha ég és föld össze keveredett volna és pokol lenne, borzalmas, idegtépő és észbontó. Méteres sinek pár száz méterre elesik. A fa épitményü házak, mint őszi vihar fujta falevél, kő épitményü házak, mint Magyar csárdást járnának. Égő vasuti kocsikkal szaladgáló mozdony, mej ég és füstöl, tehát ujjabb és ujjabb robbanás ablak hullás lágelháritó repeszdarabjának hullása és földet rázó dübörgése. Csak már ne jönne több gép, mert borzalmas, ami van. Végre kezd viradni, el csendesül minden, mintha temető lenne, égő füstölgő romhalmaz, ami látható.

De most átal térek egy szebb, jobb és az életkedvet adó dologra. Na, mi ez? A „NŐ”.

A városba, tudod, nem lehet ki menni, csak mikor temetésre templomba vagy fölvételezni megyünk. Az utóbbi autóval történik. Vasárnap sétálni nem mindég lehet. Ekkor kell engedély és kettesbe menni. Civilnéppel beszélni nem szabad, mert a tábori csendőr fel ir. Nők azok vannak szépek és nagyon szépek, ugyhogy az embernek a nyála össze szalad a szájába. Szép arc, eszményi Mell (vagyis CSÖCS) észbontó láb. Ojanok Hogy még Kissfaludi szobrász müvész sem tudná elképzelésből ijet mintázni. De sajnos ez Német tulajdon és egyuttal Német közvagyon is. A Nő. A Német (vagyis ahogy hivjuk őket csótányok) szemébe annyi mint a zsebkendője, vagyis amikor kell, akkor használja. Ugyanis az a helyzet, ha egy csótánynak meg tetszik egy nő. A csótánynak át kell hogy adja magát, mert ezt előbb utóbb kinyirják, vagyis elteszik láb alól, vagy internálják aminek előtt utóbb furás faragás lesz a vége, ugy ahogy írom.

Nálunk magyaroknál ugy áll, hogy ZLs-tól felfelé lehet, ugyanis egyik légi támadásnál kimentünk a főhadnagy urhoz ugyanis ott lakik a laktanya mellet a városba. Hát épen ott találtuk a panyinkát, a Nőt. Hát ugy, ahogy légitámadásnál szokott a főhadnagy öltözik, a Panyinka meg váltig ordit, Mint tavasszal macska a háztetőn hogy JÁNOS–János, ennyit tudott magyarul. De biz János csak iszkolt lapulva a fal mellett, nem tudom mi lett vélle.

Hát ennyi veszély és minden húzódik meg egy zöld tábori levél mögött, melybe csak sablonosan csak annyi van, hogy jól vagyok stb.


Mert tudod ez így van, mind ahogy irom, mivel ehez csak tennivaló van, de elvenni való nincs.

Más különben Kedves Péter barátom.

Én meg vannék különben, most már kezd jó idő lenni a gesztenyefa egy hét mulva majd kezd kicsit a virágja látszani, füzfa is zöldül. Tehát jó idő van és kezd a kedvem meg jönni, rá jövök lassan, hogy kell az időt eltölteni, hacsak később nem lesz unalmas a négyfal között a hangulat is, mikor mijen, egy jobb, máskor meg rosszabb.

De azért néha néha eszembe jut az ott honi hejzetem, hogy most egy évig elestem a keresettől, mikor most lehetne, mert egy év mulva mit lehet tudni, lehet e igy keresni és igy mindég süjedek vissza. Az üzletem tönkre megy és azután a szüleim is elég öregek, és ki tudja megérik e, hogy haza megyek. Na de most nem irok többet. Most éppen ügyeletes vagyok és rá érek irni ugyanis ojan hosszu levelet irtam, hogy még légitámadást is át kellett érni, másfél óráig tartott, bomba nem esett, mert erős volt a légelháritás, ugy hogy a gépek benne voltak a fénybe, de elmenekültek. Azért van tintával és ceruzával irva a tinta eltört közbe, de most mindenféle képpen meg irom, mert nappal nem tudom, mivel mig látunk kell a vagonokat rakni, amely vissza megy téli holmikkal, amit le adnak. Most, ha te nem küldesz levelet, nem is tudtam volna irni, most éppen jó jött mivel mennek a szállitmánnyal és felbirják adni ezen levelet, megbocsássál kedves Péter barátom, hogy igy küldöm el levelem, de ezt nem bírtam másképp elintézni.

Ha megmaradok és haza tudok menní megtaláljuk egymáson.

Nem vagyok elcsüggedve, de tudod itt egy perc sem biztos, ha megkapod e lapomat irjál, hogy megkaptad, mert ezzel vasárnap reggel indulnának, ha sikerülne. Remélem meg vagy véllem elégedve, üdvözlöm és sok jó egészséget kivánok mindenkinek, ki ezen levelet el olvassa. Ugyanis tudod Péter komám ez hosszu levél és még papir hiány is van (ugyanis egy levél papir és boriték itt bele kerül a mi pénzünkbe 370 fillérbe, tudod nem lehet venni semmit mert nincs) És tudjalak benneteket egy kicsit informálni.

Légy szives Péter barátom add át Jenőnek, Bélának ő meg átal adja Lénárt Pista barátomnak.

Majd a jövő héten fogok irni arra a kedves leveledre, amelyet most küldöttél

A Mielőbbi otthoni viszont látásra, Barátod Bálint.

[Szerkesztőségünk megtartotta a levél eredeti helyesírását, csak központozással egészítettük ki a szöveget.]

2. Képek




1. A magyar béke elõkészítése, 194546�KERTÉSZ István

A magyar béke előkészítése, 1945–46

Részlet egy megjelenés előtt álló emlékiratból*

Új kezdet

Miközben Szálasi kormánya rémuralmat vezetett be, s német parancsnokság alatt tovább harcolt a vesztes háborúban, Debrecenben szovjet fennhatóság alatt megkezdte működését az ideiglenes kormány. A külpolitikát elölről kellett kezdeni, a külügyminisztériumot pedig teljesen újjászervezni. A kisgazdapárti Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. január 20-án Moszkvában aláírta a fegyverszüneti megállapodást. Úgy vélekedett, hogy a háború utáni Magyarországnak meg kell nyernie a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek bizalmát, s akkor a dolgok jobbra fordulhatnak. Abban reménykedett, hogy a Szovjetunió óriási felvevő piaca lesz a magyar termékeknek, s így lehetővé válik a magyar ipar olyannyira szükséges fejlesztése, s a népes agrárlakosság lehetőségei is bővülni fognak.

Gyöngyösi kezdetben csekély érdeklődést tanúsított általában a diplomácia s különösen a békekonferencia előkészítése iránt. Úgy vélte, hogy ezeket a problémákat néhány titkár közreműködésével meg tudja majd oldani. Véleménye azonban hamarosan megváltozott. Amikor 1945 áprilisában a külügyminisztérium Budapestre költözött, ráébredt, hogy semmiféle komoly külügyi tevékenységbe nem lehet belevágni jól képzett tanácsadók és szakértők nélkül. A külügyminisztérium újonnan kinevezett tisztviselői a Nemzeti Függetlenségi Front politikai pártjaihoz tartoztak, s csak alig néhányuknak voltak külügyi tapasztalataik. A külügyminiszternek egyre inkább a Horthy-korszak tisztviselőire kellett támaszkodnia. Kezdeti gyanakvása idővel csökkent, mivel ezeknek az embereknek nagy többsége németellenes volt, és sikerrel esett át a politikai igazolási eljáráson.

Zavarok, szovjetek

1945. május végén a külügyminiszter felkért egy új minisztériumi osztály megszervezésére és vezetésére. Az volt a feladatunk, hogy dolgozzuk ki a magyar álláspontot a békekonferenciára. A béke-előkészítés munkáját egy háború sújtotta, megszállt országban vállaltam el, a legnehezebb politikai és technikai körülmények között. A külügyminisztérium egy romos budapesti bérházban kezdte meg működését. A béke-előkészítő osztály három szobát foglalt el. A minisztérium régi épülete és berendezésének legnagyobb része az ostrom idején elpusztult, így akták és iratok nélkül kellett munkához látnunk. Egy ideig semmiféle irodai felszereléshez nem lehetett hozzájutni, még íróasztalok és székek is alig voltak, írógépről nem is szólva. A közlekedés akadozott, s a rosszul táplált tisztviselőknek kilométereket kellett gyalogolniuk hazulról. Még 1945 őszén is megesett, hogy a hazafelé tartó tisztviselőket kirabolták a szovjet katonák. Tüzelő alig volt. 1945–46 telén sokan dolgoztak olyan hivatali helyiségekben, ahol hiányoztak az ablaküvegek és nem volt fűtés. Helyzetüket az is nehezítette, hogy rosszul fizették őket, s a növekvő infláció miatt a puszta létfenntartás is gondot okozott. Ékszereiket és egyéb személyes holmijaikat eladogatták vagy élelmiszerre cserélték.

De még a súlyos működési zavarok és személyes nehézségek is eltörpültek azok mellett a körülmények mellett, melyeket a szovjet megszállás, a fegyverszüneti egyezmény és a kommunista párt politikai uralma teremtett. A háború utáni Magyarország nem volt szuverén állam; a külügyeket az orosz fennhatóság alatt működő SZEB irányította. A közigazgatást a politikai pártok szervezték újjá fokozatosan, s ez nem csupán szakmailag alkalmatlan jelöltek sora előtt nyitotta meg az utat, hanem azt is lehetővé tette, hogy a kommunisták kulcspozíciókba jussanak. A külügyminisztériumnak ugyan kisgazdapárti vezetője volt, de a kommunisták a koalíciós intézményrendszeren belül fontos pozíciókat szereztek meg. A külügyminisztérium minden jelentősebb részlegében volt egy-egy kommunista, aki rendszeresen tájékoztatta a pártját. Kommunista volt a miniszteri titkárság vezetője csakúgy, mint a politikai osztály helyettes vezetője, majd később vezetője is. E kulcsemberek révén a kommunista párt mindenről tudott, ami a külügyekben történt, s minden fontos kérdésről konzultált a szovjet hatóságokkal. Módjukban állt, hogy megfelelő időben beavatkozzanak és döntően befolyásolják a dolgok menetét. Az ellenőrzési rendszert még tovább fejlesztették: az NKVD, később pedig a magyar politikai rendőrség a külügyminisztérium egyes nem kommunista tisztviselőit is beidézte, s arra kényszerítette őket, hogy rendszeresen jelentést tegyenek a folyamatban lévő ügyekről és a személyi állományról. Amint Magyarország felújította diplomáciai kapcsolatait a külföldi országokkal, sok olyan tisztviselőt küldtek külföldi szolgálatra, akik korábban a Horthy-rendszerben szolgáltak. Ezzel ismét csak a kommunisták kaptak új lehetőségeket, és csökkent a hozzáértő állami tisztviselők száma Budapesten.


„A kormány békecéljai?”

Amikor újrakezdtem béke-előkészítő munkámat, az első kérdésem ez volt a külügyminiszterhez: „Mik a kormány békecéljai?” A rákövetkező hónapokban újra meg újra feltettem ezt a kérdést, de soha sem kaptam határozott választ. Gyöngyösi mindig csak azt hozta fel, hogy a koalíciós rendszer politikai nehézségei mennyire hátráltatják az egységes békecélok kidolgozását. Ilyen körülmények között az anyagok és adatok felkutatására és gyűjtésére fordítottam a figyelmemet, s többféle javaslatot is készítettem. Egyfelől megszűnt a háború alatti kényszerűen óvatoskodó, kétértelmű fogalmazás – annyira legalábbis, hogy hamis ürügyek nélkül is létrejöhetett az együttműködés valamennyi állami hivatallal. Másfelől viszont új, nagyobb szabású nehézségekkel kellett szembenéznünk.

1945 júniusában megszerveztem a külügyminisztérium béke-előkészítő osztályát, és létrehoztam egy osztályközi bizottságot, amely hetenként ülésezett a Magyar Nemzeti Bank épületében. 1946 áprilisáig ezeken az üléseken én elnököltem, a résztvevők a Nemzeti Bank, a minisztériumok, a tudományos intézetek képviselői és különféle szakértők voltak. Egyes fontos problémákkal külön albizottságok foglalkoztak, melyek beszámoltak a főbizottságnak. Célul tűztük ki egy olyan részletes elemzés elkészítését, mely Magyarország gazdasági, kulturális és pénzügyi fejlődését taglalja 1919-től a második világháború végéig. Megvizsgáltuk a fennálló helyzetet, és következtetéseket vontunk le Magyarország szükségleteit illetően. A bizottság tagjai az ország különféle területeken működő legjobb szakemberei voltak. Több mint száz tisztviselő és tudós vett részt a béke-előkészítő munkában. Nyíltan megmondtam, hogy szakértőkre van szükségem, politikai megbízottakat nem kívánok bevenni a bizottságba. Ezt a szempontot egy ideig érvényesíteni is lehetett. Nem volt kifogásom a párttagság ellen, de úgy gondoltam, nem lehet konstruktív munkát végezni olyan megbízottakkal, akiknek egyedüli érdemük a párttagságuk. Bár a bizottság politikailag semleges volt, akadtak olyan bátortalan tagjai, akik vonakodtak nyíltan kifejezésre juttatni véleményüket. Egyes résztvevők a politikai realitásokat sem nagyon érzékelték. Az első plenáris ülésen általános tájékoztatót tartottam munkánk természetéről és szakaszolásáról, majd azt kértem, hogy tegyenek fel kérdéseket. Az első kérdés teljességgel irreális volt. Azt kérdezték tőlem, milyen mértékű területi gyarapodásra számíthat Magyarország a békekonferencián, mert a minisztériumoknak erre alapozva kellene tervezniük. Egyesekben még mindig nem tudatosult, hogy egy szerencsétlenül elvesztett háború után készülünk a békére, és még most is idegen megszállás és ellenőrzés alatt élünk. A fegyverszünet idején Magyarország függetlensége puszta fikció volt.

Területi és nemzetiségi kérdés

Az osztályközi bizottságon kívül számos szakjellegű hivatal és intézmény vett részt a béke-előkészítésben. A Teleki Pál Intézet Révay István gróf vezetésével a területi és nemzetiségi kérdések anyagát készítette elő. Egy ad hoc bizottság az osztályközi bizottság pénzügyi és gazdasági megállapításait vizsgálta felül. Ez utóbbi csoport Magyarország legjobb gazdasági szakembereiből állt. A fenti tevékenységen kívül egy dunai föderáció létrehozásának terveivel is foglalkozott. Több mint három hónapig hetenként összehívtam ezt a bizottságot, s nagyra értékeltem az ott folyó vitákat. A tagok egy része az Ausztriával és Csehszlovákiával létesítendő föderáció mellett volt, mások a Romániával és Jugoszláviával történő társulást pártolták, és fontolóra vettük nagyobb uniók előnyeit és hátrányait is. Körülbelül tizenegy variációról tárgyaltunk. Gazdasági szakértőink mérlegelték, hogy a különféle föderációk és konföderációk hogyan hatnának a magyar iparra, mezőgazdaságra és kereskedelemre. Ezután megvizsgáltuk az egyes uniók lehetséges politikai konzekvenciáit, de sohasem kerültünk abba a helyzetbe, hogy a témáról összegyűjtött értékes anyagot hasznosítani tudtuk volna. A bizottsági zárójelentésben azt indítványoztuk, hogy a magyar kormány tárja fel Magyarország gazdasági helyzetét a békekonferencián, s kérje a jóvátételi kötelezettségek jelentős mértékű csökkentését, valamint azt, hogy a szovjet hadsereg által elkobzott és elszállított javakat számítsák be fizetési kötelezettségünkbe. A külügyminiszter az adott politikai feltételek mellett olyannyira irreálisnak érezte a javaslatok egy részét, hogy meg sem kísérelte a minisztertanács elé terjeszteni őket […]

A többpártrendszer hátrányai

A béke-előkészítés időszakában a legnagyobb belpolitikai probléma mindvégig az volt, hogy a koalíciós pártok nem tudtak megegyezni a békecélokban. A szélsőséges álláspontok lehetetlenné tették, hogy minden párt számára elfogadható modus vivendit találjanak. Bár a kormány kitért az állásfoglalás elől, muszáj volt valamilyen kiutat keresnem ebből a zűrzavaros politikai helyzetből. Amikor munkához láttam, megpróbáltam megkerülni a kormányzati célkitűzések hiányát oly módon, hogy minden egyes koalíciós pártból kértem egy tanácsadót a politikai problémák megoldásához. Ki is nevezték a pártdelegátusokat, s valamennyien biztosítottuk egymást jó szándékunkról és együttműködési készségünkről. Kijelentettem, hogy mindig szívesen szolgálok információkkal a koalíciós pártoknak, de hogy magam is tisztán lássak, azt kértem tőlük, nyilatkozzanak a békecélokról. Hónapokig egyetlen javaslatot sem kaptam a pártoktól, s ezt a vonakodást úgy


értelmeztem, hogy előkészítő munkámat akadálytalanul folytathatom. Helyzetem könnyebb lett, bár ez mit sem változtatott a politikai nehézségeken.

Magyarország a „csatlós”?

A pozitív békecélok hiányán túl akadályt jelentett az is, hogy a koalíciós kormány baloldali képviselői a háborús kormányok tagjait – ideértve a Kállay-kormányt is, amely pedig tárgyalásokat kezdeményezett Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal – háborús bűnösnek tekintették. Rákosi egy ízben gúnyosan megjegyezte: „Követ úr, lehet, hogy hamarosan Budapesten üdvözölheti volt főnökét, Kállayt, amikor az majd a népbíróság előtt áll.” A külügyminiszter már a kezdet kezdetén figyelmeztetett, hogy a koalíciós pártok erőteljesen tiltakozni fognak minden olyan törekvés ellen, ami a korábbi kormányok és politikai vezetők tisztázására irányul. A múlttal való leszámolás igényének nem csupán magyar gyökerei voltak. A háború után a Horthy-rendszer Keleten és Nyugaton egyaránt népszerűtlen volt. A győztes hatalmak úgy tekintettek Magyarországra, mint a tengelyhatalmak csatlósára, amely – revizionista szándékaival – az európai politika egyik fő bajkeverője volt. Kevesen gondolkoztak el rajta, hogy mi az oka a magyar revizionizmusnak, s hogy az első világháború után több mint hárommillió embert, a magyar népnek csaknem egyharmadát arra kényszerítették, hogy idegen országok polgárává váljék anélkül, hogy erről népszavazással vagy bármi más módon megkérdezték volna a közvéleményt. Nem vették figyelembe, hogy Magyarország csak vonakodva vett részt a második világháborúban, s nem méltányolták a fegyverszünet megkötésére irányuló korai törekvéseit sem. A tengelyhatalmak más csatlósaival ellentétben Magyarország a háború alatt nem állt át, és az, hogy egyes magyar csapategységek a végsőkig harcoltak a németek oldalán, különösen súlyos megítélés alá esett. A vonakodó csatlósról alkotott kép Hitler utolsó csatlósáévá alakult át.

A SZEB utasításainak értelmében az új magyar kormánynak a győztes hatalmak kívánságait kellett teljesítnie: megbüntetni a korábbi kormányok bizonyos tagjait, valamint a nyilaskeresztes és más nácibarát pártok vezető politikusait. Az adott helyzetben nehéz lett volna ezzel szembeszállni. Ezek az akciók nem is csupán a magyar kormány hatáskörébe estek. A fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország kötelezte magát, hogy „közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”. Az oroszok igen elégedetlenek voltak azzal az „elnéző” magatartással, amit a magyarok ez ügyben tanúsítottak. A szovjet elnökléssel működő SZEB biztosította az oroszok számára a legális beavatkozás lehetőségét. A „háborús bűnös” fogalmát tágan értelmezték Nürnbergben és másutt is. A háború végén a jogi és erkölcsi elvek – a politikai bölcsességről nem is szólva – nem tartoztak a cselekvés legfőbb mozgatórugói közé Európában.

Mindazonáltal még ilyen politikai körülmények között is meg kellett találni a módját, hogy – amennyire csak lehetséges – igazat mondjunk. Kényszerhelyzetünkben az egyetlen lehetőségünk annak hangoztatása volt, hogy a magyar nép többsége ellenállt a nácizmusnak, sőt a közhangulat nyomására még a „reakciós, németbarát” kormányok is ezt tették. Az 1945. december 28-án Tildy Zoltán miniszterelnökhöz címzett feljegyzésemben összefoglaltam a háborús felelősségünk mértékére vonatkozó nézeteimet:

„Háborús felelősségünket illetően felfogásom az hogy a múltból minden körülményt fel kell hoznunk, amely háborús felelősségünket csökkenti vagy legalábbis magatartásunkat magyarázza, minthogy az állam személyiségének azonossága folytán nemzetközi felelősségünket a rezsimváltás nem érinti. A magyar népet sújtó terhekből pedig egy jottával sem szabad többet átvállalnunk annál ami feltétlenül szükséges. Magatartásunk egyébként népellenes volna.”

*

Ennek az érvelésnek a nyílt elutasítása még a kommunistáknak is gondot okozott. A koalíció baloldali elemei ellenszenvvel fogadták és bírálták ugyan ezeket az argumentumokat, de nem cáfolták meg őket. Így lehetővé vált, hogy füzetekben és könyvekben fejtsük ki elképzeléseinket. E publikációkkal az volt a célunk, hogy jellemző példákon mutassuk be, hogy a magyar néptömegek még a német és a magyar kormány szoros együttműködése idején is szemben álltak a náci eszmékkel és politikával

* Kertész István (1904–1986) neves magyar diplomata, a békeelőkészítő munkálatok egyik résztvevője, 1948-ban, Nagy Ferenc lemondása után az Egyesült Államokba távozott. Ott a legnevesebb Kelet-szakértőként tartották számon, egyetemi tanár lett, és megírta az 1941–47 közötti időszakot átfogó, dokumentumokkal illusztrált memoárját. Ezt az Európa Kiadó jelenteti meg most az Extra Hungariam sorozatban (az Európa Kiadó és a História közös szerkesztésében), Gyarmati György kitűnő jegyzetével és Kertész pályafutását bemutató utószavával. (A szerk.)


2. Képek




1. Magyar külügyminiszter a békekonferenciánFÜLÖP Mihály

Magyar külügyminiszter a békekonferencián

Vámos György, a Magyar Rádió főosztályvezetője a francia rádió hangarchívumában több, az 1946–47-es béketárgyalásokon elhangzott magyar vonatkozású hangfelvételt talált. Fülöp Mihály történésszel a Kossuth Rádió egyik műsorában beszélgetést folytatott, melynek témája a II. világháborút követő békerendezés volt. Ebben a műsorban részleteket iktattak be a hangemlékekből.

Az alábbiakban Fülöp Mihály bevezetőjét és Gyöngyösi János külügyminiszter egyik beszédét közöljük. (A szerk.)

A második világháborút követő békerendezés egészen más utat követett, mint az első világháború utáni. A békeszerződések tervezetének, majd végleges szövegének kidolgozását ugyanis nem a párizsi értekezleten összegyűlt hatalmakra bízták, hanem a nagyhatalmak külügyminisztereiből álló tanácsra, amelyet Potsdamban hoztak létre 1945 nyarán.

A Külügyminiszterek Tanácsa 1946 áprilisától két szakaszban elkészítette a békeszerződés-tervezeteket, amiket júliusban nyilvánosságra hoztak. Július 29-e után megkezdődött a párizsi értekezlet, és a huszonegy győztes hatalom megvitatta ezeket a tervezeteket, méghozzá úgy, hogy minden legyőzött országra egy ún. politikai és területi bizottságot, a gazdasági, illetve a katonai kérdésekre egy-egy külön bizottságot hoztak létre.

A magyar békeszerződést a négy nagyhatalmon kívül a szomszédos győztes államok, tehát Csehszlovákia és Jugoszlávia küldöttsége, ezenkívül a szovjet tagállamok közül Ukrajna és Belorusszia, továbbá a Brit Nemzetközösséghez tartozó államok tárgyalták.

A Magyar Politikai és Területi Bizottság 1946. augusztus 24-i ülésén vitatta meg a békeszerződés preambulumát (előszavát). Lényegében Magyarország háborús felelősségéről folyt a vita. Magyarország győztes hatalom gyanánt elismert szomszédainak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának az volt az érdeke, hogy Magyarország minél nagyobb fokú háborús bűnösségét bizonyítsák. Jugoszláviával szemben Magyarország felelőssége, háborús részvételének a felelőssége vitathatatlan, a jugoszláv küldött felszólalása igen éles, azonban a párizsi értekezleten a jugoszláv küldöttség sem az országa javára szóló területi módosítást, sem a magyar kisebbség kitelepítését nem követelte.

Az amerikai küldött, Walter Bedell-Smith nagykövet beszédéből egyértelműen kiderült, hogy a párizsi értekezlet, amely huszonegy győztes államnak az értekezlete, ítélőszéke volt, nem a „kisgyőztesek” érdekeinek megfelelően szövegezte meg a magyar békeszerződést, így az előszót sem, hanem a nagyhatalmak előzetes megállapodását tartották érvényesnek. Magyarország esetében az amerikai küldött ahhoz tartotta magát, amiben szovjet és angol kollégájával előzetesen már megállapodott. Végül is a vesztes Magyarország érdekeit ezen az értekezleten nem tudta érvényesíteni.

*

Részletek Gyöngyösi János külügyminiszternek a békekonferencián 1946. augusztus 24-én elmondott beszédéből

Amikor a magyar demokrácia jövőjét védelmezzük, távolról sem akarjuk feledni vagy eltagadni, hogy a lezárult nagy küzdelemben Magyarország, reakciós politikai rendszerének s elavult társadalmi rendjének hibájából, valamint vezetőinek elvakultsága folytán, szembehelyezkedett valamennyi nép ügyével s ezek között a magyar nép ügyével is. A magyar tömegek magatartása azonban fékezte kormányainak tevékenységét, s az 1944 márciusában bekövetkezett események, az országnak a németek részéről történt megszállása, továbbá a német hatóságok részéről támasztott követelések, mind azt bizonyítják, hogy a régi rendszer magyar vezetői, a magyar tömegek félreérthetetlen állásfoglalása következtében, nem szolgálták a nemzetiszocialista Németország ügyét abban a mértékben, amint azt Németország megkívánta volna, s ahogyan azt egyes államok jónak látták meg is tenni. Mindezen túlmenően, a magyar parasztok, a fizikai és szellemi munkások megszervezték az ellenállási mozgalmat, szabotálták a németek háborús erőfeszítését, és sokan közülük részt vettek külföldön más népek felszabadító harcaiban. A német megszállásig sok menekült talált Magyarországon menedéket, akiket mi mindenkivel és minden veszéllyel szemben védelmünkbe vettünk.


Magyarország kétségkívül hadat viselt Németország oldalán, és ezért felelősség terheli. Ennek a felelősségnek azonban nemcsak mennyisége, de minősége is különbözik a nemzetiszocializmus és a fasizmus felelősségétől, már csak azért is, mert egy kis nép elhatározási szabadsága világerők mérkőzése esetén, szükségszerűen korlátolt. Felelősségünk mértéke egyébként akkor sem jelenthetné a magyar nép egyetemének felelősségét, ha el is fogadnók a kollektív felelősség igen vitatható elvét.

A háború befejezése óta szerzett tapasztalatok alapján Magyarország különösen aggasztónak látja a magyarság helyzetét egyrészt Romániában, ahol több mint másfél millió magyar él, másrészt Csehszlovákiában, ahol a csehszlovák statisztika szerint is több mint 650 ezer a magyarok száma. Több százezer ember sorsáról van tehát szó, valamint több állam kölcsönös kapcsolatairól, s ezzel Európa egyik fontos részének tartós békéjéről.

Azt a baráti kezet, amelyet a román kormány felénk nyújt, örömmel ragadjuk meg, hiszen régi vágyunk, hogy jó viszonyban élhessünk keleti szomszédunkkal. Előbb azonban a közöttünk fennálló és letagadhatatlan ellentétet kell rendeznünk. Mi erre már régebben önként ajánlkoztunk, és még mielőtt a Külügyminiszterek Tanácsához fordultunk volna, közvetlen tárgyalásokat javasoltunk, azonban visszautasításban volt részünk. Ma is készek vagyunk minden olyan rendezést elfogadni, amely ésszerű, mindkét népre nézve aránylag a legkevesebb áldozattal jár és alkalmas arra, hogy megteremtse köztünk a tartós béke és barátság előfeltételeit. Arra kérjük tehát a Konferenciát, szólítsa fel Romániát, hogy delegátusai üljenek össze velünk! Kíséreljük meg együttesen problémáink megoldását. Ha ezek a közvetlen tárgyalások nem járnak eredménnyel, a Konferencia küldjön ki egy bizottságot azzal a megbízással, hogy vizsgálja meg a problémát és terjesszen javaslatot a Konferencia elé.

A mi álláspontunk benyújtott jegyzékeinkből ismeretes. A győztes nagyhatalmak intencióit a román fegyverszüneti szerződés szövegéből véltük kiolvashatni. Ezen szerződések 19. szakasza szerint Erdély, „illetve annak nagyobb része”, Romániát illeti meg. Ezt a szöveget véve alapul csak szerény igényekkel léptünk fel. Az első világháborút megelőzően Magyarországhoz tartozott 103 ezer km2 erdélyi területből csupán 22 ezer km2 visszaadását kértük abban a reményben, hogy ez az a megoldás, amely leginkább biztosítja a két nép közötti egyetértést. Így Románia határain belül kb. ugyanannyi magyar maradna, amennyi román magyar területre kerülne. Ezáltal mindkét népnek azonos érdekei fűződnének a nemzetiségi probléma kielégítő megoldásához, aminek eredményeképpen a határon innen és túl élő kisebbségek számára széles körű területi autonómiát is lehetne biztosítani.

A magyar kormány a sajnálatos intézkedések ellenére mindent elkövetett a magyar–csehszlovák viszony megjavítására. Ennek a célnak érdekében a magyar kormány, saját meggyőződésével ellentétben, a nagyhatalmak által is ajánlott közvetlen magyar–csehszlovák tárgyalások során olyan lakosságcsere-egyezményt kötött, amelynek értelmében a Magyarországon lakó szlovákok és csehek önként jelentkezhetnek Csehszlovákiába való átköltözésre, a csehszlovák kormánynak viszont joga van az önként jelentkező szlovákok és csehek számának megfelelő magyart kényszerrel Csehszlovákiából Magyarországra áttelepíteni. Ezen egyezmény értelmében a magyar kormány megengedte, hogy Magyarországon hat héten keresztül külön csehszlovák bizottság, csehszlovák katonai kísérettel rábeszélő tevékenységet fejthessen ki, és a szlovákokat önkéntes jelentkezésre ösztönözze. Ennek keretében hétszáz csehszlovák kiküldött a propaganda minden eszközével működött magyar területen, és szabadon használhatta a magyar rádiót, nem is beszélve saját sajtótermékeiről és falragaszairól. Mindezeken kívül nyilvános összejöveteleket, színházi és mozielőadásokat tartottak.

Ilyen példátlanul álló propagandatevékenység után a lakosságcserére jelentkezett magyarországi szlovákok száma a szlovákiai magyarságnak legfeljebb 1/8-át teszi ki, tehát még a lakosságcsere lebonyolítása után is maradna Szlovákiában legalább félmillió magyar. Ezt a jelentős magyar lakosságot a csehszlovák kormány részben Magyarországra akarja kitenni, részben egyszerűen el akarja tüntetni azzal, hogy beolvadásra kényszeríti őket.


1. Magyarok szovjet fogságbanSTARK Tamás

Magyarok szovjet fogságban

Háború nincs hadifogság nélkül. Bár a megadást, a fegyverletételt sokan szégyennek tartották, a fogság a foglyok számára a háború végét, tehát – minden nehézség ellenére – az életet jelentette. Másképp volt ez a második világháborúban, ahol nemcsak a hágai és a genfi konvenciókat, hanem az alapvető emberiességet is semmibe vették. A német vagy szovjet fogságba esett katonákra kényszermunka és a lassú elmúlás várt. A német koncentrációs és megsemmisítő táborok működéséről, sok milliónyi áldozatáról már számos történelmi munka látott napvilágot, de a szovjet táborvilágról hiteles adatok csak az utóbbi két évben váltak többé-kevésbé hozzáférhetővé.

A szovjet és a német táborok egymás mellett történő említése nem jelentheti a két tömegpusztító rendszer közti különbségek összemosását. A nemzetiszocialista gyakorlat és elmélet a szláv népek megtizedelésére és a zsidóság teljes kiirtására irányult. A szovjet gyakorlattól sem volt idegen egyes népek, népcsoportok megtizedelése, széttelepítése. Bár a civilek százezreit lefogó és elhurcoló speciális szovjet alakulatokat a bosszú és a kollektív felelősségre vonás hivatalosan mindig is tagadott elve tüzelte, Sztálin a totális megsemmisítésre nem vállalkozott. Ezért nem tekinthető hitelesnek az a Sztálinnak tulajdonított és a publicisztikában fel-felbukkanó megjegyzés, miszerint „a magyar kérdés vagon kérdés”.

A valóság önmagában is épp eléggé tragikus, hisz a háború folyamán összesen közel 1 millió magyar állampolgár került a szovjetek, illetve a nyugati hatalmak fogságába.

600 ezer elhurcolt

1944 novemberéig, amikor még működött a honvédség adminisztratív apparátusa, körülbelül 70 ezer foglyot tartottak nyilván. 1944 késő őszén kezdődött meg és 1945 áprilisáig tartott a Németországba való fokozatos visszavonulás. Az áttelepülés során közel egymillió magyar keresett ideiglenes menedéket a Vörös Hadsereg csapásai elől német földön. Köztük volt a honvédség hozzávetőlegesen 580 ezer „leharcolt” katonája, akik utolsó erejüket megfeszítve próbáltak eljutni a várhatóan nyugatiak által megszállandó zónákba. Ez, mint a Honvédelmi Minisztérium későbbi kimutatásai igazolják, 300 ezer főnek sikerült is. Ők angolszász, illetve francia fogságba kerültek. A többieket a Vörös Hadsereg indította útnak kelet felé.

A magyar határ átlépése után katona és civil sorsa összefonódott. A Vörös Hadsereg „SMERS” fedőnevű speciális alakulatai magyar állampolgárok százezres tömegeit fogták el, és hurcolták a Szovjetunió területére. A Vörös Hadsereghez fegyverével átállt, s a németek elleni harcot vállaló katona, az önmagát kényszerűségből megadó baka, és a közmunkarendelet ürügyén deportált civil helyzete a fogságba esés után lényegében azonos volt.

Az 1944 októbere és 1945 áprilisa között fogságba kerültek számáról csak közvetett adataink vannak. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség a beregszászi területi levéltár iratai alapján 40 ezerre becsüli e többször gazdát cserélt régióból elhurcoltak számát.

Rendelkezésünkre áll a Központi Statisztikai Hivatal 1945 nyarán készült felmérése, mely az ország településeinek közérdekű viszonyait mutatja be. E jelentés alapján átfogóbb képet kaphatunk a magyar területeken lezajlott hadifogoly szedés és deportálás méreteiről. E felmérés szerint a Magyarországról elhurcolt, az ún. „zsidótörvények” hatálya alá nem eső állampolgárok száma a főváros vonatkozó adatai nélkül 179 608. Mivel a felmérés külön foglalkozik a menekültek és a háborús népességmozgás egyéb összetevőinek számszerű meghatározásával, ez az adat a magyarországi gyűjtőtáborokba, illetve a Szovjetunióba hurcoltakra vonatkozhat. A Központi Statisztikai Hivatalnak 1945 nyarán nem volt lehetősége a budapesti összeírásra, így a fővárosban lezajlott deportálások mértékére a Vörös Hadsereg 1945. február 13-án kiadott győzelmi jelentéséből következtethetünk. Ez kimondja, hogy a Budapestért vívott csatában 110 ezer hadifoglyot ejtettek a szovjet csapatok. A Budapesten körülzárt német erők száma nem haladta meg a 30 ezret, így a 110 ezer „hadifogolyból” mintegy 80 ezren magyarok voltak. Túlnyomó részük civilként került szovjet kézre, mert a honvéd alakulatok személyi állománya 25 ezernél kisebb volt.

Adatainkat összegezvén arra a következtetésre jutunk, hogy a fogságba esettek száma meghaladja a 600 ezret.


Névsorok, listák

A szovjet kormány hivatalos nyilatkozataiban sohasem adott felvilágosítást a magyar hadifoglyok és polgári internáltak számáról.

Szekfű Gyula első moszkvai nagykövet jelentéseiből kiderül, hogy a magyar kormány megkereséseit a szovjet illetékesek adathiányra hivatkozva hárították el. Az 1991 óta hozzáférhető szovjet dokumentumokból azonban kiderül, hogy a táborokban részletes kimutatást készítettek a foglyok számáról és nemzetiségi összetételéről. A „szigorúan titkos” jelzéssel ellátott számsorok között azonban nem könnyű eligazodni, mert a Magyarországról származó foglyok a „magyar állampolgárok”, „magyarok”, valamint „magyar katonák” címszavaknál egyaránt előfordulnak.

A fogságba esettek számát tartalmazó alábbi táblázat a szovjet adatok belső ellentmondását is tükrözi.

Szovjet fogságba esett magyar állampolgárok száma

A Központi Statisztikai Hivatal adatai* A Szovjet Fegyveres Erők adatai**

1941. VI. 26. – 1943. XII. 31. 30 000 44 224

1943. XII. 31. – 1944. X. 31. 40 000 16 774

1944. X. 31. – 1945. III. 31. 280–300 000 124 448

1945. III. 31. után 250 000 240 067

Összesen 600–620 000 425 513***

* Hadtörténelmi Levéltár, a KSH jelentése. HM A/1. 94/4766. 2. doboz

** V. P. Galickij: Vengerskije voennoplennie v SSSR. In: Voenno Isztoricseszkij Zsurnal. 1991/10. 45. old.

*** Az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatósága a magyar foglyok számát 526 604 főben állapította meg.

A Vörös Hadsereg jelentései ugyanis összesen 425 513 magyar fogolyról tesznek említést, míg az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatósága (IPVI NKVD SzSzSzR) 526 604 „magyar” személyt számlált.

Meg kell azonban említeni, hogy a szovjet statisztikák mintegy fél évvel a Szovjetunióba érkezés után készültek – volt, ahol egyáltalán nem készültek –‚ és így nem tartalmazzák a gyűjtő- és az átmenőtáborokban, valamint az útközben elhunytakat. Az adatokból feltételezhetően hiányzik az 1945 tavaszán elhurcolt 40 ezernyi népi német is.

Ma már pontosan tudjuk, hogy a cári hagyományokra épülő szovjet bürokrácia a háború alatt is olajozottan működött. A foglyokat nemcsak lajstromozták, hanem levelezőlap nagyságú kartonokat is kiállítottak róluk. Sajátos élmény 45–50 év múltán kézbe venni ezeket a durva papírból, rendszerint tintaceruzával, kusza betűkkel kitöltött, megsárgult „kartocskákat”. Minden cédula egy emberi sorsot takar. A személyi adatokon, szakképzettségen kívül feljegyezték a háború alatti tevékenységet, valamint a szovjet táborvilág különböző pontjain eltöltött időszakokat is. A moszkvai Központi Levéltárban őrzött sok százezernyi, ma még szinte érintetlen személyi lap adatok valóságos kincsestára, hiszen általuk a szovjet táborrendszer felépítése és működése mellett a foglyok társadalmi összetétele is jól tanulmányozható.

Szovjet fogolyszedő akciók

A Vörös Hadsereg fogolyszedő akciói kapcsán automatikusan merül fel a kérdés: milyen célok érdekében történt mindez, hisz a hágai és a genfi hadifogoly konvenciók felrúgásával Sztálin birodalma jelentős presztízsveszteséget szenvedett.


Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 20 milliónál magasabb háborús embervesztesége miatt kimerült munkaerőbázisát kívánta külföldi kényszermunkásokkal felfrissíteni. De szerepe volt a már említett bosszúnak is. Ilja Ehrenburg „A német” című, 1943-ban megjelent röpiratát a következő mondatokkal fejezte be: „Szívünkben szent gyűlölet ég... Csak egy gondolatunk van: németet ölni! Falánk hasába szuronyt! Lecsukni kapzsi szemét! Szétütni buta, szögletes fejét. Pusztuljon ez a kígyó! Zúg a vihar a Don menti sztyeppék fölött. Megindult a feldühödött, felháborodott, kegyelmet nem adó Oroszország. Az ítélő Oroszország. A bosszúálló Oroszország.”

Bár a magyarokkal kapcsolatban nem készült hasonló hangvételű írás, a kollektív felelősségre vonást Molotov már 1943-ban kilátásba helyezte. A szovjet külügyi népbiztos 1943. június 7-i levelében többek között ezt írja A. J. C. Carr moszkvai brit nagykövetnek: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott... a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is.” Néhány hónappal később, 1943. december 14-én Molotov Benešnek már röviden csak ennyit mond: „A magyarokat meg kell büntetni.”

A Magyarországon foglyul ejtett katonák és civilek útja a gyűjtőtáborokba vezetett. Az ország jelenlegi területén 1945 márciusában mintegy tíz, 20 ezer főnél több személyt fogva tartó tábor volt (Baja, Mezőtúr, Sopronkőhida, Kecskemét, Jászberény, Debrecen, Szeged, Gyula, Gödöllő, Cegléd). Ezekből sokszor hetekig tartott az út a romániai, ukrajnai átmenőtáborokba (Brassó, Temesvár, Máramarossziget, Foksani...). A foglyok visszaemlékezéseikben leírták, hogy a legnagyobb megpróbáltatások itt vártak rájuk. A végelgyengülés és a fertőző betegségek következtében az átmenőtáborokban magasabb volt a halálozás, mint a Szovjetunióban. A Brassó környéki Keresztényfalva, a moldvai Foksani, a besszarábiai Bjelc és a galíciai Sambor tömegsírjaiban sok ezer magyar nyugszik.

A szovjet táborokban

A foglyok mintegy kétharmada a Szovjetunióban hadifogoly-munkatáborba került. A nagyrészt földbe ásott, bunkerszerű barakkokból álló táborokat szigorú őrizet alatt tartották. Az erdőirtásokon, bányákban, út- és vasútépítéseken is őrök felügyeletével folyt a munka.

A Vörös Hadsereg vezérkara által 1941. június 23-án kiadott rendelkezések szabályozták elvben a hadifoglyok ellátását. Bár a fejadagokat a háború folyamán, majd később is többször emelték, a foglyok gyakran még az eredetileg előírt mennyiséget sem kapták meg. Az ellátás a táborok között nagy eltéréseket mutatott.

Hadifogoly-fejadagok

A hadifoglyok napi fejadagja a Vörös Hadsereg Vezérkarának 1941. június 23-i rendelkezése szerint*

1946–47-ben kiosztott fejadatok a Német Vöröskeresztnek a visszatért folyok beszámolói alapján készített felmérése szerint**

Rozskenyér 600–750 gr 400–600 gr

Kása, dara 90 gr 50–100 gr

Krumpli és zöldség 600 gr 600–830 gr

Hús 40 gr 20–30 gr

Hal 120 gr 70–75 gr

Cukor 20 gr 10–17 gr

* V. P. Galickij: Vengerskije voennoplennie v SSSR. In: Voenno Isztoricseszkij Zsurnal. 1991/10. 45–47. old.

** Hedwig Fleischhacker: Die Deutsche Kriegsgefangenen in der Sowietunion. Der Faktor Hunger, München, 1965. XXX–XXXI. old. In: Zur Geschichte der Deutschen Kriegsgefangenen des Zweiten Weltkrieges. III. kötet.


A foglyokat fizikai állapotuk szerint 4 kategóriába osztották. Az első kategóriába kerülteknek napi 10, a másodikban lévőknek 8 óra volt a hivatalos munkaidő. A harmadik kategóriásoknak elvben nem kellett elhagyniuk a tábor területét, és a munkaidejüket napi 6 órában határozták meg. A legrosszabb állapotban lévők (negyedik kategória) kórház-táborba kerültek. Ezekben a „lazaret”-lágerekben nem volt gyógyszer, felszerelés és gyakran orvos sem. A végső stádiumba került disztrófiás, pallegrás betegeket a polgári életben orvosként dolgozó rabtársak gyógyították, ápolták.

A magyar foglyok mintegy harmadát kitevő civileket általában internálótáborba zárták. A szovjet táborvilág ezen bugyraiban lényegesen rosszabbak voltak a munka- és életkörülmények, mint a hadifogolytáborokban. Itt a hivatalos munka- és élelmezési normáknak semmilyen szerepük sem volt. Így a járványos betegségek is gyakrabban jelentkeztek, és kétszer magasabb volt a halálozási arány is.

A megszálló alakulatokban szolgált és fogságba esett magyar katonák jelentős részét, valamint a terrorakciók szervezésével vádolt leventéket és a hátországi alakulatok tagjait büntetőtáborokban „GULAG”-okon helyezték el, sokszor ítélet nélkül. A visszatérésre nekik volt a legkevesebb esélyük.

Békeszerződés, jóvátétel, fogolykérdés

A fogolykérdés átfogó, egyezményes megoldása végső soron a békeszerződéstől volt várható. Az érintett hadifogoly-szervezetek – de különösen a Külügy- és a Honvédelmi Minisztérium – nagy munkával szerkesztették a győztesek elé kerülő magyar javaslatokat. A Párizsban tartózkodó magyar küldöttség elsősorban azt szerette volna elérni, hogy a hadifoglyok hazaszállítása a békeszerződés aláírásától számított hat hónapon belül történjék meg. A delegáció azt is kérte, hogy a trianoni határokon kívül lakott, de a háború idején a honvédségben szolgált, majd fogságba esett személyek hátrányos következmények nélkül térhessenek vissza lakóhelyükre.

Sajnos a magyar javaslatokat nem sikerült érvényre juttatni. Az aláírt szerződésben a hadifoglyokkal kapcsolatos kötelezettségeket a következőképp határozták meg: „1. A magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók a hadifoglyokat visszatartó hatalmak és Magyarország között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint. 2. Mindennemű költséget, beleértve a hazaszállításban lévő magyar hadifoglyok fenntartási költségeit ...‚ amelyeket az érdekelt szövetséges állapít meg, ... a magyar kormány visel.”

A békeszerződés értelmében tetemes összeget kellett fizetni a Szovjetuniónak, annak ellenére, hogy a foglyok százezrei éveken keresztül fizetés nélkül dolgoztak az újjáépítéseken. Sínpénzt Romániának is át kellett utalni, mivel a hazaszállítás útvonala román területet is érintett. 1947. április 8-án a pénzügyminiszter a hazahozatallal kapcsolatos összeget 120 millió forintban állapította meg.

A fogolykérdés diplomáciai szintű megoldására a békeszerződés aláírása után egyetlen remény maradt: a hadifogoly-egyezmény. Ezt Magyarországnak a Szovjetunióval kellett megkötnie, mivel 1946 nyarától Nyugaton már nem volt magyar hadifogoly. Az érintett tárcák (Külügy-, Honvédelmi, Népjóléti és Közlekedési Minisztérium) szakértői közösen dolgozták ki a megállapodás-tervezetet. Az 1947. február 17-i tárcaközi értekezleten elfogadott szöveg valóban tartalmazta mindazokat a szempontokat, amelyeket az 1929-es genfi hadifogoly-konvenció alapján figyelembe kellett venni.

A hazatértek

Bár 1947 tavaszától 1948 februárjáig a moszkvai magyar követ többször is azt üzente, hogy a szovjet kormány az egyezmény megkötésére vonatkozóan rövid időn belül javaslatot fog tenni, mégsem történt semmi. A Rákosi Mátyás által 1948 februárjában vezetett kormányküldöttség pedig egészen másfajta szerződést írt alá. A magyar–szovjet kölcsönös együttműködési és a barátsági egyezmény nem tért ki a fogolykérdésre. A tárgyalások során azonban Sztálin megígérte Rákosinak – akárcsak két évvel korábban Nagy Ferencnek –‚ hogy a foglyokat hamarosan hazaküldi. És valóban, 1948 májusától újból megindult a tömeges hazaszállítás, és az év októberéig mintegy 80 ezren tértek haza. A kormányzat ekkor megoldottnak tekintette a fogolykérdést, mondván, csak a szovjet hatóságok által elítélt „háborús bűnösök” maradtak kint.

1948 után a Szovjetunióban még életben lévő foglyok érdekeinek védelmét a külföldre menekült katonák szervezete, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége próbálta ellátni. Dr. Makra Zoltán – 1941-től 1944-ig HM miniszteri titkár – vezetésével 1949-ben létrejött a hadifogoly-szolgálat, mely több mint ezer, a Szovjetunióban lévő foglyot derített fel és azonosított, a Németországba visszatért, vagy oda szökött német és magyar sorstársaik vallomásai alapján. Az MHBK megbízásából Palásthy Rezső dolgozta fel az összegyűjtött hatalmas anyagot, mely „Fehér Könyv” címmel 1950-ben jelent meg. A dokumentumgyűjteményt az ENSZ kényszer- és


rabszolgamunkát vizsgáló ad hoc bizottsága is áttanulmányozta, és hitelesnek ismerte el. Részben az ENSZ közbelépésére az ötvenes évek elején újabb hadifogoly-transzportok érkeztek Magyarországra a Szovjetunióból. A teljes szabadulást azonban nem sikerült kiharcolni, mert a hazatérteket az ÁVH a kazincbarcikai és a tiszalöki internálótáborba zárta, ahonnan csak 1953-ban vagy később nyílt meg az út a civil világba.

200 ezer kintmaradt

Hányan voltak azok, akik örökre kintmaradtak? Válasz csak közvetett úton adható. Azt kell megállapítani, hogy a fogságba került több mint 600 ezer főből hányan tértek vissza. Sajnos erre vonatkozóan pontos adat nem létezik, ugyanis 1946 júniusáig, vagyis addig, míg a Népjóléti Minisztérium át nem vette a hadifogoly ügyek intézését, Magyarországon nem volt – nem lehetett – központi fogolynyilvántartás. Így az eddig az időpontig érkezettek számáról a legkülönbözőbb becslések láttak napvilágot a napi sajtóban és a hivatalos dokumentumokban. Bizonyára nem követünk el nagy hibát, ha a két kompetens tárca, a Népjóléti és a Honvédelmi Minisztérium időnként egymásnak is ellentmondó adatainak felső határát fogadjuk el mérvadónak. Eszerint 1946 nyaráig maximum 150 ezren nyerték vissza szabadságukat. Az 1946 júliusa és 1948 novembere között érkezettekről pontos adatokkal rendelkezünk. A Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság lajstromaiban 200 920 személy neve szerepel. Ez az adat a visszatértek teljes számát mutatja (1946 nyara és 1948 novembere között), mert az összes keletről érkező fogoly a debreceni átvevő táborba érkezett. Figyelembe véve az ötvenes években szabadultakat, akikről pontos nyilvántartás nem áll rendelkezésünkre, a visszatértek számának felső határát 400 ezer körül húzhatjuk meg. A több mint 600 ezer elhurcoltból, a magyar források szerint, legalább 200 ezren sohasem tértek vissza.

Hazaszállítottak

A Honvédelmi Minisztérium és a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság adatai

Az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatóságának adatai*

1946 júliusáig 100–150 000 177 000

1946 július – 1947 január 16 000 38 000

1947 január – 1948 január 102 000

1948 január – 1949 január 84 000 204 000

1949-től 1951-ig 20–25 000

Összesen 322–377 000 419 000

* Gosudarstvennaja arhivnaja sluzba Rosszijszkoj Federacii, Centr hranenija, isztorikodokumentalnih kollekcii, Moszkva. fl/p op 12e d20, fl/p ole d81

A szovjet források a hazaszállítottak számát mintegy 40–90 ezerrel magasabbra teszik. A bizonytalan, 1946. július előtti időszakban jelentős különbség legfőbb oka feltehetően az, hogy a szovjetek a Magyarországon 1945 nyarán elengedett, ki sem szállított foglyokat is a hazaszállítottak között tartották nyilván.

Az elhunytakat az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatósága tartotta nyilván. 1949. januári kimutatásukban – becsléseinkkel ellentétben – 51 005 név szerepel a „meghaltak” rovatban. Ez a szám azonban csak részadatnak tekinthető. A visszatért foglyok beszámolóiból tudjuk, hogy a haláleseteket, főleg a háború alatt, gyakran nem anyakönyvezték. A gyűjtő- és átmenőtáborokban, valamint a szállítás közben elhaltak számát az NKVD adata ugyancsak nem tartalmazza.

A szovjet táborvilág magyar áldozatainak pontos számát ezért valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

2. Képek




1. Magyarországi németek szovjet táborokbanKREBSZ György

Magyarországi németek szovjet táborokban

1945. január 5-én 111 embert, nőket, férfiakat hurcoltak el az oroszok Zebegényből „málenkij robot”-ra, német származásuk miatt. Borzalmas lágerélet, megalázások, embertelen életmód lett az osztályrészük. Sokan nem bírták ki a szenvedéseket, harmincan közülük idegen földben nyugszanak.

Az elhurcoltak közé tartozott Krebsz György is, aki két és fél év megpróbáltatásait naponta feljegyezte 8x12 cm-es papírdarabokra, hihetetlenül apró betűkkel. A naplót állandóan dugdosni kellett. A ma már Amerikában élő szerző a közelmúltban rendelkezésünkre bocsátotta e dokumentumot, emléket állítva ezzel a zebegényi áldozatoknak. (A szerk.)

1945. január 4.

Csütörtökön délben kidobolták, hogy a férfiak 16-tól 45 évesig, a nők 17-től 30 évesig kötelesek keresztlevéllel az orosz parancsnokságnál (NKVD) összeírás végett jelentkezni. Egymás után megyünk be, de csak néhány szerencsés jön újra ki.

Este kidoboltatták, hogy akinek a hozzátartozója nem jött haza, annak csomagoljanak háromnapi élelmet, fehérneműt, zoknit és hozzák le a parancsnokságra.

Hozzák a csomagokat. Senkit sem engednek ki, fegyveres őrök állnak az ajtóban, megakadályozzák, hogy valaki is beszélhessen hozzátartozóival. Budapest felől dörögnek az ágyúk, ezer villámlás világítja meg az eget.

Január 5.

Reggel 5-kor sorakozó, az átvirrasztott éjszaka után jó a friss levegő. Úgy 7 óra körül indulás. Faludiék előtt egy pár asszony álldogál. Egy búcsúintés, és Isten veled Zebegény!

Ki tudja, mikor és hányan jövünk vissza...

A nagymarosi parancsnokságnál rövid megállás, majd tovább. Vác előtt elkanyarodunk a rétsági útra, a nők már fáradtak, de csak tovább! Az út mentén egy pár kilőtt orosz tank. Katalinpuszta, Szendehely, itt alszunk. Innen is elvitték már a lakosság nagy részét.

Január 9.

Délután Gyöngyösre érünk, mindenki bort, Gyöngyösi Bikavért keres. A pincékben deszkákon kell közlekedni, térdig áll a bor, keresztüllőtték a hordókat. Forralt bort csináltunk, mindenki még egyszer jól érezte magát.

Január 10.

Reggel megint indulás tovább. Este Kál-Kápolnára érünk, óriási gyűjtőtábor. Még egy kis remény mindenkiben. Kihallgatásra visznek. Sorban beengednek egy kis szobába, egy orosz tiszt és egy tolmács, a levegő barátságtalan. A tolmács szinte parancsszerűen azt mondja: Magyar sváb. Mit mondjon az ember? Fél, ha mond valamit, még ront a helyzeten, Isten neki, magyar sváb. Brulich, Pécz, Bertrán veszekszik velük. Egyeseket hazaengednek, a szlovák nevűek szerencsések, azokat mind kiválogatták.

Január 11.

Egész nap pihenő, este vagoníroznak majd. Délután betolták a teherkocsikat, még tele voltak lótrágyával, piszokkal. Kétoldalt priccseket tettek bele és egy vízcső kályhát. Éjfél után indult a vonat.

Január 17.

Reggel kihúzott vonatunk Plojestiből, és most itt állunk Buzanban. Összefoglalva eddigi utunk: Kál-Kápolnán vagonba raktak, harmincegyen vagyunk. Szalma nincs, csak úgy tudunk aludni, hogy a társaság fele éjfél előtt alszik, a másik fele éjfél után. A háború nyomát csak a Tiszánál láttuk először, szétszórt hidászanyag, lőszer,


kocsik mindenfelé, a hidak felrobbantva. Lassan haladunk, sokat álldogálunk. A lányok külön vagonban vannak. Kolozsvár vasút menti része teljesen tönkrebombázva. A koszttal bajban vagyunk, naponta hárman kapunk egy kilós kenyeret és tízen egy konzervet, amiből mindenkinek négy evőkanállal jut. Vizünk hol van, hol nincs. Vigyorogva néznek ránk az oroszok, azt mondják, Szibériába visznek. Az őreink szerint viszont Dombaszba megyünk, egy ukrán gyárvárosba. Brassón éjjel megyünk keresztül. Plojestiben elég sokat áll vonatunk, Romániában sokat lődörgünk, jobban szeretnénk már a helyszínen lenni.

Délután Buzánba érünk. A város előtt óriási repülőtér, az épületek szétverve, sok német és orosz sír. A németeket egy kis földbe szúrt tábla jelzi, az orosz sírok itt is olyan tarkák, mint nálunk otthon. Az állomáson rengeteg orosz női katona mindenfelé. Sok ágyú és Sztalin-orgona (Katyusa) meg lőszer megy előre, szerelvényeken.

Január 19.

Az éjszaka alig fért el a társaság. Babi, Ella, Csöpi volt a hálótársam, Szegények, mi vár még rájuk? Délelőtt mise volt, még szép, hogy az oroszok megengedték. Kilakoltattak szobánkból, megint szét vagyunk szóródva. Ötvenhárman vagyunk egy 5x5 méteres helyiségben, még állóhely is alig van, mint a heringek vagyunk összezsúfolva.

Január 20.

Nagy nehezen bevagoníroznak. Negyvenöten vagyunk egy kocsiban. Se szalma, se priccs. Feküdni nem lehet, csak ülni. Egész nap itt álltunk a pályán. Este az előttünk levő vagonokat kiürítették. Még délután hoztak Bihar megyei és nagyváradi újakat, annyi volt a csomagjuk, hogy alig győzték átrakni.

Január 23.

A tüzelőnk fogytán van, és egyre hidegebb lesz. Pisti beteg, túl sok vizet ivott tegnap, és hasmenése van. WC nincsen, csak egy kis négyszögletes lyukat vágtunk a padlóba, és ezen keresztül kell mindenkinek elintézni szükségleteit. Egész nap nem kaptunk egy csöpp vizet sem. Vacsorára a társaság nagy része nekiállt a nyers marhahúsnak és azt rágta.

Január 29.

Az éjjel Dnyepro-Petrovszkba érkeztünk, később átmentünk a Dnyeperen, majd Huizen állomás következett. Vonatunk néha olyan gyorsan robogott, hogy otthon a gyorsvonat csak vicinálisnak tűnne mellette. Dél felé Csaplinára futunk be. Kenyeret ma duplán vételeztünk, jó otthoninak néz ki. Az ellátás füstölt oldalas és szárazbab. Újra kitört a vita a várható dolgokról és sorsunkról. Én nagyon sötéten látok mindent. Ma tűrhetően érzem magam, ettem is egy csomót. Állítólag ma este célba érünk, hacsak nem olyan Adjud-féle táborba jutunk megint. Dombaszban állítólag szénbányák vannak.

Január 30.

Éjszaka nem sokat mentünk. A fánk megint elfogyott, a vagon kihűlt, fázunk. Délben Krisztinovkán állunk, állandóan szakad az eső. Eddig két halott van vonatunkon, de nem veszik le őket, mert állítólag másfél óra múlva kivagoníroznak.

Január 31.

Reggelre Krasznij Lucson állunk, azt mondják, Vorosilovgrád közelében lennénk állítólag, de a nevek már igazán össze vannak keverve, és senki sem tudja igazában, hol is volnánk. Az ellátás megint kétszersült és szárazborsó, hús két napja nincs. Délután egy mellékvágányra toltak, és megkezdődött a kirakodás.

Február 1.

Rettenetesen hideg volt, senki sem tudott aludni, mindenki táncolt és verte a lábát. Reggelre fürdőt ígértek, de már dél után van, és semmi látszatja a dolognak. Harmincnyolcan vagyunk egy kis szobában, állunk, táncolunk és főleg vakaródzunk. Nem hiszem, hogy soká bírjuk. Csak ígérnek, ígérnek és ígérnek. Úgy hallik, szénbányába megyünk dolgozni, adnak majd ruhát, kosztot. Este kapunk fél kg kenyeret fejenként. Olyan a kenyér, mint a sár, otthon még a kutya sem enné. Szecska, korpa, polyva, homok, zabszem, minden van benne... Kaptunk még 2 dkg sózott vajat és másfél szem kockacukrot, ez egy napi ellátás! Kályhánk még nincs, este egy háznál megfőztük az utolsó konzervet, amit még Stefi adott. Soha nem ízlett még étel ennyire, még ha a bab olyan kemény is volt, hogy kopogott. Beszélik, hogy reggel 7-kor értünk jönnek, és a fürdőbe visznek.


Február 3.

A nagymarosiak közül Hampel éjszaka borotvával átvágta a torkát. Pali bácsi itt akar maradni a berkenyeiekkel, mivel nem akar szénbányába kerülni. Kis csoportokban állunk, és beszélünk a szökési lehetőségekről. Legalább őszre otthon szeretnék lenni.

Február 4.

Reménykedem, talán ma mégis elvisznek már fürdeni. Állítólag még nincs készen a barakkunk. Női őrségünk van, de a szökésnek nincs sok értelme, nem lehet kosztot találni. Hihetetlenül drága minden. 10 óra felé jönnek az autók, visznek fürdeni! Kanyarognak a kocsik kint a város szélen, mindenfelé leégett és felrobbantott házak, bányatörmelék. Egy viharvert öreg ház előtt állnak meg a kocsik, ez a fürdő! Az istállónk otthon palotának néz ki ehhez képest! Várnunk kell, egy piszkos kis helyiségbe tuszkolnak be, úgy látszik, ez a várószoba. Jó meleg van itt, nem kell tovább fagyoskodnunk. Névösszeírás, majd mehetünk végre fürödni. A ruháinkat elviszik fertőtleníteni. A fürdés abból áll, hogy kis fateknőkben kapunk meleg vizet, és abban mosakodhatunk. Félórai gyaloglás után az új lágerunkban vagyunk. Nagy kőbarakk, középen nagy nyitott tűzhely, főzni lehet majd, csak legyen mit. Körös-körül emeletes priccsek, még teljesen vizesek, friss fenyődeszkából.

Február 6.

Reggel ötven embert kértek munkára, az ácsokat keresték, én is odaálltam közéjük. Priccseket kellett csinálni. Vagy nyolc orosz ács jött, együtt kellett dolgoznunk. A szerszámkészletük egy lapfűrész, egy kis kézifűrész és fejsze volt.

Február 8.

Az ácsokat mindennap foglalkoztatják, és a többiekből is visznek úgy ötven embert valahová munkára. Az az érzésem, hogy egy internálótábor-félében lehetünk, és azt hiszem, csak a Jó Isten tudja, mi lehet az igazi céljuk velünk. Ma összeírták a kort és az állampolgárságot, amiből persze a „derűlátók” mindjárt arra következtettek, hogy hazavisznek. Az ebéd savanyúkáposzta-leves, egy kanál főtt burizs és a szokásos vaj- és cukoradag volt. Délután orvosi vizsgálat, jobban mondva tetűvizsgálat volt. Utána Kocsis Jani megnyírt, majd jól megmosakodtam a kútnál, és most vagy 10 évvel fiatalabbnak érzem magam.

Február 16.

Fürdőben voltunk, jól megmosakodtunk, csak egy nagy baj van, megint összeszedtem egy csomó tetűt. A kenyérosztás már egy kicsit rendesebben ment ma, a maradékot felosztották a fiatalok közt, Pistinek is jutott egy darab. Megint megettük az utolsó morzsáig, holnap koplalhatunk délig. Még teát sem tudtunk főzni, mivel nem folyik a csapon a víz.

Február 20.

Ma megint összeírtak: név, kor, apa, nemzetiség, milyen pártban volt, katona volt-e, nős, foglalkozása. Megint kitört a veszekedés az ácsok és munkások külön adagja miatt, cukoradagjainkat elcserélték kenyérért. Sálakat és cifra kendőket keresnek az orosz lányok kosztért, szerencsések, akiknek van ilyen holmijuk. A vacsorát megint éjfélkor osztották ki.

Február 21.

A reggeli sorakozón kiválogatták az iparosokat szabó, suszter, ács, asztalos, kőműves és bádogos szakmák szerint. Megyünk a bányába. Egy jó órai gyaloglás után felértünk a telepre, ahol egy kis szobába zsúfoltak, és a tolmács fordítása szerint 10–15 perc múlva beszédet intéz majd hozzánk a bányaigazgató. A zebegényiek legtöbbje az első csoportba kerül. Elvisznek egy szobába, ahol a bányászlámpát magyarázzák rettentő rosszul, majd az élelemről adnak egy kis felvilágosítást. A lakatosok külön csoportba próbálkoznak szervezkedni. Úgy öt körül végre elkészülnek mindennel, és mi éhesen, fáradtan végre a láger felé vehetjük az irányt. Később jön Pisti, egész nap dolgoztak, és megfagyott a lábujja.

Február 22.

Ötkor ébresztő, sorakozó, százat leszámolnak, a többit visszaküldik. Délben az itthon maradottaknak sorakozó, még 99 emberre van szüksége a bányának, így hát én is beleesek. A nőkkel együtt már csak 77-et tudtak összeszedni, útnak indítanak. Akik a reggeli turnusból rakják a szenet, már feketék, a többiek a bányafát rakják.


Rettenetesen fúj a szél, egész hóvihar van. 3 órakor ebédkiosztás, káposztaleves, dinsztelt káposzta, egy kis burizs, egy teáskanál konzerv és 20 deka kenyér. Beosztanak Pesziékkel fát rakni, de irtó hideg van, egy órai munka után bevisznek melegedni, aztán megint ki. Így megy ez 11-ig, de akkor már csak 10 percig bírtuk kinn a hidegben. 11 után vacsora, káposztaleves, dinsztelt káposzta, a kenyér most még kisebb. Éjjel fél egykor indultunk vissza a lágerba. A csípős szél arcunkba vágta a felkavart jeges havat, potyogtunk jobbra-balra, mint a zsákok, bajuszokról lógtak a jégcsapok. Mire hazaértünk, úgy át voltunk fagyva, hogy mozogni is alig tudtunk. A szoba is jéghideg volt, mindent magunkra húztunk, amivel takarózni lehet, majd megfagytunk. Emlékezetes éjszaka marad ez...

Február 23.

Megint ötkor ébresztő, de mindenki ordít, húzódozik, senki sem akar kimenni, de a végén a jobban öltözötteket mégis viszik. Az itthon maradottakat is sorakoztatják, és felosztják a tegnapi vacsorát, hideg káposztaleves. Ha egyszer hazajutok, egy ideig nem akarok káposztát látni, még a gyökerét is kiirtom! Egykor indulunk útnak a második sihtával, kettőre fenn voltunk, megint a rönköknél dolgoztunk. Ebéd négykor, átkozott káposztaleves, egy kis köleskásával és konzervvel. Vacsora megint káposzta, legalább egy krumplit adnának, vagy egy kis babot főznének, de nap nap után mindig ugyanaz.

Március 4.

Reggel óriási lárma, zűrzavar, az első csoport nem akart rendes koszt nélkül kimenni, és a reggeli megint csak üres lé. Az őrparancsnok ordít, káromkodik, de nem mozdul senki. Nagy nehezen sikerül nekik kb. hetven embert kizavarni, de a helyzet teljesen elmérgesedik. Úgy látszik, valami hiba lehet, mert a tiszt azt mondja, utánpótlási zavarok vannak. 10 óra felé jönnek vissza a többiek, a bányaigazgató azt mondta, csak akkor küldjék ki az embereket dolgozni, ha nem éhesek, ő minden élelmet kiadott a konyhának. Az az érzésem, lesz még egy pár meglepetésben részünk...

Március 5.

Reggel folytatódik a cirkusz, nem adnak kenyeret, nem megyünk dolgozni! Az őrök ordítanak, lökdösnek ki az ajtón, hiába az ellenállás, a végén mégiscsak ők nyernek, és felmegyünk a munkába. Akiknek legnagyobb volt a szájuk, azok állnak elsőnek munkába. Valami bizottságot várnak, akik állítólag kivizsgálják majd panaszunkat.

Március 14.

Fúj a szél, esik a hó. Reggel munkába menetkor találkoztunk Pistiékkel, fagyosan, álmosan jöttek hazafelé. Ma egész nap síneket huzigáltunk, mint a rabszolgák, de nem baj, azt mondja, mindenért egyszer fizetni kell! Biztos vagyok benne, hogy egyszer még ők is fizetnek! Olyan éhes vagyok, mint egy farkas, és még az egész adag kenyeret sem adták ki, azt mondták, keveset vételeztek. Annyira éhes voltam, hogy a krumplihajat és a kivágott rossz részt, amit Pali bácsi el akart dobni, elkértem, és mint cukrot ettem. Később Pisti ment ki a szemétdombra, és talált egy pár darab fagyos krumplit, amit a konyha dobott ki, megsütöttük, csemege volt!

Március 15.

Nemzeti ünnep. Éljen a szabadság! Csak nem nekünk. Éhesen bandukolunk a szénbányák felé, még reggelit sem kaptunk, állítólag nem volt még kész. Kenyéradagunk is csak fele annak, ami lenni szokott, napról napra rosszabbodik helyzetünk. A muszkák meg vannak gabalyodva, hajtanak, zavarnak minket, mint az állatokat. Parancsnokunk, egy főhadnagy összeszedte a negyedik század fölösleges ruháit, kofferjait „megőrzés” végett. Ruhákat, pokrócokat vesz el, szebben mondva zabrál!

Március 16.

Ma erősen olvad, és állandóan teljesen át vagyunk ázva. Pisti ma elcserélte a szvetterjét. Kis nézeteltérésünk volt a száraz kenyér miatt. Kaptunk 100 rubel előleget.

Március 17.

Ma lenn dolgoztunk a bányában. Négyen vagy öt köbméter szenet termeltünk ki.

Március 19.

Reggel azt mondták, Hirling Jani bácsi meghalt, aztán kiderült, hogy még él, de nagyon rosszul van. Délután


ötkor mégis meghalt, és öten átvittük a második század barakkjába, egy üres szobába. Rettenetesen nézett ki, csupa csont és bőr, jó, hogy Ella nem volt itt, nem bírta volna ki!

Május 1.

Éppen egy hónapja nem írtam naplómba, de nem láttam sok értelmét, úgyis itt pusztulunk, és senki sem fogja ezeket a sorokat olvasni. Most mégis megpróbálom az elmúlt hónap szomorú eseményeit leírni. A két húsvéti ünnepnapon dolgoznunk kellett. Mindennap történt valami kisebb-nagyobb szerencsétlenség a bányában, nincs semmi védőberendezés. A hónap közepe felé meghalt Hirling (Haraszti) Tóni, teljesen megették a tetűk. Nem evett, csakhogy ne kelljen a pénzt költeni. Kíváncsi volnék, ki osztozott azon, amit találtak nála? Aztán meg Adamek Gyuri bácsi lábára esett egy nagy kő, még ma is sántít. 21-én engem kapott el a fúrógép a bányában, letépte a három nadrágomat, ha az öreg orosz nem állítja le hirtelen a gépet, ott helyben kivégzett volna. Jobb lábamon a boka alatt rém mély lyuk van, benne a csontot és ereket lehet látni. Be kellett gyalogolnom a lágerbe, az orvos egy kötést tetetett rá, de úgy megdagadt, hogy mozdulni sem tudok vele. Pisti visz ki a hátán és segít, nem is tudom, mit csinálnék nélküle? Másnap, hogy levették a kötést, az egész hús lejött vele a lábfejemről, rettenetesen néz ki, ha kibontom és fürösztöm, mindenki eltűnik mellőlem. Csak oldalt tudok feküdni, szalmazsák nincs, a deszkától már egészen sebes az oldalam, rettenetesen fáj.

Május 12.

Ma három éve halt meg Tercsi. Talán a jó Isten akarata volt, megmenekült a sok szenvedéstől, amit mi átélünk. Mi lett a lányokkal, Babi, Ella, Zsuzsa és Csöpi, aki még 17 éves sem volt? Semmit sem hallunk róluk, élnek vagy meghaltak, talán hazamentek? Ki tudja, mi lett a sorsuk, merre vitte őket a végzet...

Június 14.

Ma eladtam a kalapomat, 50 rubelt kaptam érte. Az öngyújtómat nem tudom rendes áron elsózni, de bármennyire sajnálom, muszáj lesz odaadni, ha nem akarunk éhezni. Olyan kánikula van, még azt a kis erőnket is kiszívja. Rengeteg a beteg, az emberek erőtlenek, formálisan éhenhalnak. Tegnap Molnár bácsi halt meg. Sok a flecktífusz, a nők java része ebben fekszik. Elkezdték őket kopaszra nyírni, rettenetesen néznek ki. A hazamenési láz elült, már senki sem bízik...

Június 28.

Rossz álmom volt az éjjel, otthon voltam, minden lezárva, Willem Mári néni jött fejni, és azt mondta, a mama kórházban van, ma operálják... De jó, hogy csak álom volt! Az egyhetes lágerzárlat véget ért, az egész társaságot, aki csak mozogni tudott, kivitték kolhozmunkára. A láger 360 emberéből legalább háromszázan betegek, erős a tífuszjárvány, de sokan a lábukkal vannak bajban, nem bírnak menni. Pistinek sikerült a pokrócot 500 rubelért eladni, így lesz miből enni.

Július 16.

Állítólag a rádió bemondta, hogy az összes idegen állampolgárt haza kell szállítaniuk, mert Anglia csak ennek ellenében hajlandó kiadni a fogságba esett oroszokat. Zetl rosszul van, nem eszik. Pozsonyi Ádi is a végét járja, nem hiszem, hogy két-három napnál tovább bírja. A koszt napok óta gyenge, reggel, délben, este egy kanál kukoricadara-leves. Sokszor gondolunk az otthoni moslékra, abban legalább krumpli és zsír is volt.

Július 18.

Pozsonyi Ádi meghalt. Hullanak az emberek, eddig kb. 60 halottja lehet lágerünknek.

Július 23.

Állítólag megint érkeztek magyarok, sok a kombináció, és tetőfokot ért a hazamenési láz. A csehek, szerbek mennek haza... Pacalos hozott egy egész kenyeret! Combát lezáratta a konyhalányokat, mert kicsi a vaj. Már 76 halottunk van.

Július 26.

Anna-nap. Messze idegenből a felhők szárnyán küldöm hozzátok a jó kívánságaimat... csak eljön a viszontlátás napja is még.


Augusztus 8.

Sanyi szerint a rádió bemondta, hogy állítólag a németeket kitelepítik Magyarországról. Minket a „magyar sváb” név alatt hurcoltak el, mindenki latolgatja, mennyire érinthet bennünket ez a hír. A bányászok új fehér ruhát kaptak, úgy néznek ki, mint valami pékek. Az idő egész őszies lett.

Augusztus 9.

A hírek szerint a kolhozból 18-án mindenki bejön, addigra készen kell lenni az aratással. Ma találkoztak egy visegrádi emberrel a 13-as lágerből, Bergmann a neve. Azt mondja, náluk eddig vagy nyolcszáz halott van. Őket is úgy szedték össze, hogy kidobolták, aki 1942 óta katona volt, jelentkezzen, aztán már haza sem engedték őket. Ugyanolyan nyers kosztot kaptak, mint mi. Lőrinc 40,2 fokos lázzal fekszik. Este Pici azzal a hírrel jött, hogy a japán háborúnak már vége is van.

Augusztus 14.

Alkonyat felé mindenkinek sorakozó, Combát berúgva a sárga földig, ordít, hadonászik, job tvoju mattyozik, mert a harmadik századtól meglógott egy ember. Megtiltotta, hogy valaki is kimehessen bejelentés nélkül még a WC-re is. Jaj volt annak, akit elkapott az udvaron, azt rúgta, ütötte, verte, többek közt egy állapotos asszonyt is. Ha nem viszik el innen, ez az állat mindenkit tönkretesz. Pistit hazahozták, úgy megdagadt a lába, hogy menni sem tudott.

Augusztus 15.

A tegnapi cirkusz megismétlődött, a tisztek megint be vannak rúgva, téglával dobálják egymást az udvaron. Kenyeret csak fél adagot kaptunk, este fertőtlenítés.

Augusztus 20.

Szent István. Pisti ma már kiment dolgozni. Lányi egy magyar újságban olvasta, hogy Budapest és Szob között rendbe hozták a vasútvonalat. A nép megint átadta magát a hazamenési láznak. Az egyik közeli lágerban állítólag több zebegényi és nagymarosi lenne. A kolhozosokat behozták fertőtlenítésre.

(Közzéteszi: Paulischinecz Jánosné)

2. Képek




1. A nyilasokról és a haláltáborokrólNYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség!

A nyilasokról és a haláltáborokról

Kitűnő folyóiratuk januári (94/1.) számát illetően két dolgot javasolnék tovább elemezni abban az esetben, ha az illető tárgyra még visszatérnének.

A 24. oldal cikkének végén a szerző, Pritz Pál, Bárdossy László perét elemezve megemlíti az osztrák és a magyar kivégzettek száma közötti nagy eltérést. Úgy gondolom, hogy ennek értékeléséhez alaposan mérlegelni kellene a két ország háborús történelmének egyik eltérő sajátosságát. Ausztriában a dolgok mindvégig kifogástalan rendezettséggel folytak: mindent a jól olajozott államgépezet és katonai gépezet intézett. Önállóskodásra nem volt lehetőség. Magyarországon ilyen egységes irányítás nem volt. Horthy már 1940. október 14-i levelében panaszkodik Telekinek, hogy a nyilasok miatt kicsúszik a kezéből a hatalom. Tovább bomlott a fegyelem 1944. március 19. után, és végleg felbomlott október 15. után, hiszen a nyilas pártszolgálatosok és számonkérő székek tevékenységét még látszati jogszerűséggel sem fedezték. Amennyire a népbírósági perek anyaga – sajnos rendkívül hiányosan – közember számára hozzá férhető, úgy tűnik számomra, hogy Magyarországon az előbbiek miatt formailag is jogszerűtlen cselekedetek száma sokkal több volt, mint a „rendezett” Ausztriában. Az ítéletek indokolásai ebből a szempontból alaposabb elemzést érdemelnének.

A 12. oldalon említik a „számháborút”, ezen belül azt a kérdést, milyen lehetett a valóságban Auschwitz „teljesítménye”. Ezzel kapcsolatosan felhívom szíves figyelmüket Jean-Claude Presac: „Auschwitz: Technique and operation of the gas chambers” című könyvére, amely a Szabó Ervin Könyvtár központjában, 2–426 számon fellelhető. A könyv francia kiadását a Magyar Nemzet 1993. október 22-i számának 8. oldalán, valamint a Magyar Narancs 1993. október 28-i számának 33. oldalán recenzálták.

A könyv részletesen ismerteti az „üzem” eredeti tervdokumentációját, és sok egyéb között az illetékes SS-megbízott lelkes jelentését a próbaüzemben elért kiváló „teljesítményről...”

A szerző egyébként „fajilag” nem érdekelt, amellett vegyész, tehát nem történészként, hanem a műszaki ember hideg tárgyilagosságával végzi elemzéseit. E dokumentumok ismertetése nélkül ma már cinizmus „számháború”-ról beszélni.

A könyv egyébként – nagyon tisztességesen – két oszlopba szedve sorolja a fontosabb pro és kontra érveket.

Tisztelettel:…

[Levélírónk sajnos nem írta alá levelét.]


1. Megjegyzések az 1994/910. számunkhoz�DEL MEDICO Imre (Budapest)

Megjegyzések az 1994/9–10. számunkhoz

A História 1994/9–10. számában található néhány hiányosságra, ill. vitatható megállapításra szeretném felhívni a figyelmet.

Rozsnyói Ágnes „A hatalomátvétel előzménye” c. cikkében említi a KABSZ-ot. Talán nem ártott volna feltüntetni, hogy mit jelentett ez a rövidítés: Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség. Ezen szervezet mellett meg kellett volna említeni az ABIT-et: Antibolsevista Ifjúsági Tábor, aminek az volt a rendeltetése, hogy a 2. világháború frontharcosai mellé felzárkóztassa az ifjúságnak azt a részét, amely még nem volt katona. Ne felejtsük el, hogy bármennyire részt is vettünk a háborúban, általános mozgósításra, vagy ahogyan Kovarczék nevezték: totális mozgósításra csak Szálasi uralma alatt került sor. Hiányolom, hogy a cikkből kimaradt Bakay Szilárd, a tragikus sorsú altábornagy Otto Skorzeny által 1944. október 6-ának késő estéjén történt elhurcolása. A kiugrás katonai részének vezetésével megbízott főtisztet, aki korábban az ukrajnai hátországban szolgálatot teljesítő magyar csapatok parancsnoka volt, szovjet hadbíróság halálra ítélte és kivégezték. A Szálasi-kormány külügyminisztere, Kemény Gábor nem gróf volt, hanem báró. De ha az ő neve mellett feltüntették a főrendi rangot, akkor Pálffy Fidél mellett ott kellett volna állnia a grófi rangnak, mert az volt.

A Kertész István naplójának részletét tartalmazó első oldalon – lábjegyzetben – azt írják, hogy a diplomata 1948 után az Egyesült Államokba távozott. Meg kellett volna említeni, hogy a külügyminisztérium békeelőkészítő osztályának vezető munkatársát megbízták a római (quirináli) magyar követség vezetésével és akkor disszidált, amikor Nagy Ferenc Svájcban lemondott.

A Teller Ede tollából megjelent roppant érdekes cikket az abban szereplő néhány atomkutató, köztük a szerzőé is, rövid életrajza kíséri. Kifogásolom, hogy míg Tellert – helyesen – m a g y a r fizikusként tüntetik fel, addig Szilárdról azt írják, hogy magyar s z á r m a z á s ú. Holott mindkettő, ugyanúgy, mint Neumann János, Wigner Jenő és Gábor Dénes (hogy csak a természettudományok művelőinél maradjak) magyar születésű. Ez nem szőrszálhasogatás részemről, hanem minőségi különbségtétel. Nemcsak Magyarországon születtek, de anyanyelvük magyar volt, iskoláik egy részét itt végezték. Nem vitatom, hogy az amerikaiak és egyéb külföldiek az USA-ban működő tudósokat amerikaiaknak tekintik. De mi, magyarok ne tekintsük őket „csak” magyar származásúaknak, hanem magyar születésűeknek. Többen közülük, lehet, valamennyien magyarnak vallották magukat, Teller ma is annak vallja magát. Ezzel nem esik csorba azon, hogy nagyrabecsült, köztiszteletben álló és lojális polgára az Egyesült Államoknak.

Végül egy megjegyzés: a História minden számában olvasható az egyes cikkek, tanulmányok szerzőinek neve, foglalkozása, esetleg munkahelye is. Azok mellett a nevek mellett azonban, amelyek viselője már nem áll aktív munkaviszonyban, csak az olvasható, hogy „nyugdíjas”. Holott nyugdíjasnak lenni nem foglalkozás, hanem állapot – akár magas a nyugdíj, akár alacsony. A nyugdíjas történész ebben az állapotában is történész, a nyugdíjas jogász vagy orvos vagy lakatos, esztergályos vagy éppen pap, nyugdíjasan is az. Becsüljük hát meg annyira a nyugdíjast, hogy állapotát „ny”-nyel jelölve feltüntetjük a foglalkozását – ha úgy tetszik: hivatását.


1. Egy hiba a Pallas NagylexikonbanIMERLISVILI Vanó (Grúzia)

Egy hiba a Pallas Nagylexikonban

Bocsánatkéréssel tartozom a Pallas Nagylexikon egykori szerkesztőségének, hogy rámutatok művük egy pár hibájára. A lexikon 4-ik kötetének 847. oldalán olvashatjuk: A Dadian család a keleti örménység közéletében kimagasló tekintélyben részesülő, örmény hercegi család, mely ősi családfáját Cirusig vezeti vissza. Történelmi nevezetességet a családnak az kölcsönöz, hogy ebből származott Mingrelia tartomány utolsó fejedelme, Dadian David (megh. 1853); fia Miklós (szül. 1847. jan. 4.) orosz ezredes s a cár szárnysegédje, kit a cár 1886-ban Sándor fejedelem lemondása után a bolgár trónra jelölt. D. Váhrám herceg pár évvel azelőtt nőül vette Széchenyi Vanda grófnőt Sztambulban.

Az első hiba az, hogy nem Dadian, ha nem Dadiani. A második hiba pedig az, hogy nem örmény hercegi család, hanem grúz hercegi család volt, amely Grúziában, pontosan Számegrelóban, körülbelül a 16-ik század közepétől uralkodott. „A Dadiani-ház első ismert őse, Ioanne Dadiani, erisztavi (népfeje) volt 985-ben”. (Tardy Lajos: Kaukázusi magyar tükör, 256. old.). „Tamara királynő uralkodása (1184–1213) óta a Dadiani-család leszármazása folyamatosan nyomon követhető”. (Tardy Lajos: Kaukázusi magyar tükör, 256. old.). A harmadik hiba az, hogy Cirus vagy Cyrus semmiféle kapcsolatban nem áll a Dadiani családdal. A negyedik hiba pedig az, hogy Számegreló utolsó fejedelme nem David Dadiani volt, és Miklós nem David Dadiani fia volt.

És végül ki volt Váhrám Dadiani? Erre a kérdésre a grúz történészeknek ma is nehéz válaszolni. Csak azt tudják, hogy Perzsiában tevékenykedett mint altábornagy, és nőül vette Széchenyi Vanda grófnőt Sztambulban.

Ez a kérdés további kutatást kíván.


Documents

tankonyvtar.hu · Web viewA lakatosok külön csoportba próbálkoznak szervezkedni. Úgy öt körül végre elkészülnek mindennel, és mi éhesen, fáradtan végre a láger felé