tankonyvtar.hu · Web view(Gadamer 1984: 329.). Gadamer sem egyszerűen a nyelvileg megmutatkozó ember társadalmi státusára vagy intézményi kötöttségére kíváncsi, miközben

A diszkurzív politikatudomány alapjaiElméletek és elemzések

Szabó, Márton

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A diszkurzív politikatudomány alapjai: Elméletek és elemzésekSzabó, Márton

Publication date 2003Szerzői jog © 2003 L'Harmattan Kiadó

Kivonat

Fülszöveg. Ha arra vagyunk kíváncsiak, mi a politika, akkor nemigen mondhatjuk, hogy valósága függetleníthető az értelemadástól és az értelemfejtéstől, a nyilvános megnyilatkozás sokféle formájától. Minden politikai jelenség úgy keletkezik és hal el, hogy a politizáló ember valamilyen értelmet hoz létre és ejt el, valaminek valamilyen jelentést és jelentőséget tulajdonít: beszélve cselekszik és cselekedve beszél, természetesen bizonyos szabályokat követve. A politika azonban nem csak beszéd, mármint empirikusan tekintve, de létrejötte és fennállása nem függetleníthető tőle. És aki erre nincs tekintettel, saját beszédét és értelmezését tekinti az egyetlen autentikus politikai valóságnak. Könyvem közelítés ehhez a beszédközpontú politikai valósághoz. Kutatásaim az elmúlt években arra irányultak, hogy a szükséges recepciók révén néhány elméleti alapvetés kidolgozásával és empirikus elemzésekkel körvonalazzam egy lehetséges duszkurzív politikatudomány szemléletét.

Copyright 2003, L'Harmattan Kiadó, Szabó Márton

Készült a Széchényi Professzori Ösztöndíj keretében a T 035290 számú Országos Tudományos Kutatási Alapprogram támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézetében.

A könyv megjelenését támogatta: Az Oktatási Minisztérium Felsőoktatási Tan- és Szakkönyvpályázata


TartalomBevezetés ............................................................................................................................................. 6I. I. Keretek .......................................................................................................................................... 1

1. A társadalom mint beszélgetés ................................................................................................ 31. A megértés nyelvisége .................................................................................................. 42. Az értelmező és az értelmezett ...................................................................................... 63. Igazságlehetőségek ....................................................................................................... 84. A hermeneutika módszere ............................................................................................. 95. Csak a megértés? ........................................................................................................ 11

2. A szövegvalóság elve ........................................................................................................... 131. A diskurzusrögzítés kérdései ...................................................................................... 132. A cselekvés mint szöveg ............................................................................................. 153. A megértéstől a magyarázatig ..................................................................................... 174. A magyarázattól a megértésig: a társadalomolvasás módjai ...................................... 19

3. Diskurzuselemző törekvések és iskolák ............................................................................... 221. Lingvisztikai és szociológiai diskurzuselemzések ..................................................... 222. Diskurzuselemzés és társadalommagyarázat .............................................................. 253. Network és konverzáció: Harrison White strukturális szociológiája ......................... 27

4. Az interpretatív társadalomtudomány .................................................................................. 301. A szövegvalóság elve .................................................................................................. 302. A módszer kérdése: a társadalom szövegvalóságának sűrű leírása ............................ 323. Az értelmező társadalomtudomány sajátosságai ........................................................ 33

II. II. Kondíciók ................................................................................................................................. 375. Politika versus politikai ........................................................................................................ 38

1. Miért politikai? ........................................................................................................... 382. Az osztályozás és a megkülönböztetés elve ............................................................... 393. Az intenzitáskritérium ................................................................................................. 424. Kivételes eset és határdefiníció .................................................................................. 445. Következtetések .......................................................................................................... 46

6. A politikai fogalmának elmélyítése ...................................................................................... 481. Könyvek és körülmények ........................................................................................... 482. Gerilla, forradalmár, terrorista .................................................................................... 493. Partizánelmélet és a politikai fogalma ........................................................................ 514. Összegzés és következtetés ........................................................................................ 53

7. A diskurzusközpontú politika ............................................................................................... 561. Szövegközpontúság .................................................................................................... 562. Esetlegesség ................................................................................................................ 583. Kontingencia ............................................................................................................... 604. Hagyomány ................................................................................................................. 625. Gyakorlat .................................................................................................................... 64

8. Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás lehetőségei .............................................. 671. A kosellecki fogalomtörténet-írásról .......................................................................... 682. Retorika, interpretatív antropológia, politikai szemantika ......................................... 693. A komparatív fogalomtörténet esélyei ........................................................................ 70

9. Diskurzuselemzés és politikatudomány ............................................................................... 731. Nyelvi fordulat és politikai diskurzuselemzés ............................................................ 732. A módszer szemlélete ................................................................................................. 743. Vizsgálati eljárások és eszközök ................................................................................. 76


A diszkurzív politikatudomány alapjai

4. A hatalmi politika diskurzuselemzése ......................................................................... 775. Közpolitikai diskurzusvizsgálatok .............................................................................. 786. A politikaértelmezés határainak tágítása ..................................................................... 79

III. III. Közelítések ............................................................................................................................. 8210. Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről ........................................................................ 84

1. Politikai szerepek ........................................................................................................ 861.1. A politikai ellenség megkonstruálása ............................................................. 861.2. Politikai ellenfél ............................................................................................. 881.3. Politikai szövetséges ...................................................................................... 891.4. Politikai idegen .............................................................................................. 90

2. A politikai vitatémák határai ....................................................................................... 912.1. Rend és káosz ................................................................................................. 912.2. Közügy és magánügy ..................................................................................... 922.3. Minimálkonszenzus ....................................................................................... 932.4. Politikai titok .................................................................................................. 94

3. A politikai stílus .......................................................................................................... 953.1. A politikai tényszerűség és absztraktság ........................................................ 963.2. Jelenidejűség és időtlenség a politikában ....................................................... 973.3. Politikai személyesség és személytelenség .................................................... 98

11. Lehetséges-e diszkurzív politológia? ............................................................................... 1001. A politikai diskurzus jelentése .................................................................................. 1002. Az objektív résztvevői megfigyelés ......................................................................... 1013. A politikai fogalmáról ............................................................................................... 1034. A politikai diskurzus és környezete .......................................................................... 105

12. Publicisztikai politológia Magyarországon a kilencvenes években ................................. 1081. Mértékek és arányok ................................................................................................ 1082. A politikai nyelv átalakulása ..................................................................................... 1093. A politikai nyelv tagolódása ..................................................................................... 1104. Publicisztikai politológia: szerepek és valóságok .................................................... 1115. A publicisztikai és az akadémiai politikatudomány ................................................. 112

13. A politikatudomány határai .............................................................................................. 1151. A politika és a nyelv ................................................................................................. 1152. A politikai tudás nyelvei ........................................................................................... 1183. A diszkurzív politikatudományról ............................................................................ 120

14. A politikai vita tudományos státusa ................................................................................. 1231. Diktatúra és politikai vita ......................................................................................... 1242. A meggyőzés határai ................................................................................................. 1263. A politikai vita funkciói ............................................................................................ 127

15. A diszkurzív politikatudomány elemzési módszeréről ..................................................... 1311. A diszkurzív szituáció kategóriái .............................................................................. 1312. A vizsgálat empirikus valósága ................................................................................ 138

IV. IV. Kísérletek ............................................................................................................................. 14216. A láthatatlan ellenség ....................................................................................................... 144

1. A partizán .................................................................................................................. 1442. A terrorista ................................................................................................................ 1463. Az öngyilkos harcos ................................................................................................. 1484. Az „egyesült” harcos ................................................................................................ 149

17. Európa határai .................................................................................................................. 15118. Politikai egység és identitás ............................................................................................. 156

1. A pártidentitás megkonstruálása ............................................................................... 1562. Az egység és a szétesés ............................................................................................ 161


A diszkurzív politikatudomány alapjai

19. Politikai kultúra a mindennapokban ................................................................................ 1651. Az elit és a „nép” politikai kultúrája ........................................................................ 1662. Az interpretatív antropológia a politikai kultúráról .................................................. 1673. A diszkurzív politikai kultúra pragmatikája ............................................................. 1684. A politikai kultúra jelentéstana ................................................................................. 1705. Politika és kultúra ..................................................................................................... 171

20. A közjó diskurzusai .......................................................................................................... 1741. A közérdek és a közjó ............................................................................................... 1742. A közjó törékenysége és homályossága .................................................................... 1753. Határkijelölés és integráció ...................................................................................... 1764. Választási és rangsorolási kényszer .......................................................................... 1765. A közjó és a rendszerváltozás ................................................................................... 1776. A szocialista közjó, avagy amit akartok ................................................................... 1787. A Fidesz lehetőségei ................................................................................................. 179

21. Befejezésül ................................................................................................................................. 18022. Idézett irodalom ......................................................................................................................... 18323. Források jegyzéke ...................................................................................................................... 195Irodalomjegyzék .............................................................................................................................. 197


BevezetésA körülöttünk kavargó politikai valóság nem embertől független adottság, történelmi szükségszerűség és a tények cáfolhatatlan halmaza, hanem kortársaink konstrukciója, amely szakadatlan választások sorozatában, reális lehetőségek lezáródása és újak megnyílása révén jön létre s változik. Ezért a politikatudományt nem célravezető objektív ténytudományként művelni; aki mégis ezt teszi, saját nélkülözhetetlen értékeit és nemes elkötelezettségét öltözteti a tudomány tárgyilagosnak és semlegesnek tetsző nyelvezetébe. A politika „objektív kényszere” is csupán a célirányos cselekvések határait vagy kereteit jelöli ki, nem pedig az egyes tettek jellegét és tartalmát determinálja. A politikai tények és adatok sem „cáfolhatatlan realitások”, hanem a cselekedetek megkérdőjelezetlen előfeltevései, a politikai konstrukciók fundamentumai. A cselekvők néha vitatják is egyiket s másikat, mármint ha valaki egy rivális realitás talaján áll vagy arrafelé törekszik: a tényviták a politika közönséges eseményei. A tudománynak azonban talán mégsem feladata igazságot tenni a politikai valóság megnevezésért és létrehozásáért folyó politikai csatákban. Ha művelője mégis ezt teszi, belép a politizálás összetett terepének egyik színterére: a felvilágosítás és a tanácsadás is politikai tevékenység. Ez természetesen a tevékenység státuszára és jellegére vonatkozik, nem pedig minőségére vagy értékére.

Könyvem a politikatudomány konstruktivista felfogásához áll közel, amely nem ismeri a fenti dilemmákat. Kérdéseim ezért nem egy objektivista leíró tudomány obligát felvetései: hogyan strukturálódik a politikai társadalom, kik vannak hatalmon, milyen érdekharcok dúlnak, milyenek a működő rendszerek, hogyan jönnek létre a politikai integrációk, és így tovább, illetve ezen problémák konkrétabb vagy hazai változata. De azt sem vizsgálom, hogy mindezek „mélyén” milyen objektív mozgástörvények húzódnak meg, milyen elméleti igényű magyarázatokkal lehet „megnyugtatóan” elrendezni a zűrzavaros politikai valóságot, csúcsán azokkal a nagy hatású teóriákkal, amelyek a pártrendszerek, az emberi jogok, az igazságosság vagy a hatalom kérdésében nyújtanak tudományosan „végérvényes” megoldást. Kétségtelen, hogy a politikatudomány főáramában éppen ezeket a kérdéseket vizsgálják, jelentős mértékben hozzájárulva ezzel a modern demokráciák öntudatához és sorsának alakulásához. Hosszabb ideje jelen vannak azonban a tudományban olyan törekvések, amelyek nem tekintik feladatuknak sem a tények tényszerű rendszerezését, sem az objektív folyamatok objektválását, sem az alapozó ideák megalapozását. Ezeket a modernitás önreflexiója szellemében kibontakozó szemléleti hasonlóság köti össze egymással: elsősorban arra kíváncsiak, hogy mi módon jön létre, és hogyan létezik a politika jelentéses valósága.

A válaszok természetesen sokfélék, de mindegyikben kiemelkedő szerepet kap az értelemkonstrukció, amely közösségi és nyilvános, azaz interszubjektív és kommunikált. Ha ugyanis arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a politika, akkor nemigen mondhatjuk, hogy valósága függetleníthető az értelemadás és az értelemfejtés munkájától, a nyilvános megnyilatkozás sokféle formájától, a politika nyelvi jelenségeitől. Minden politikai „valami” úgy keletkezik és hal el, hogy a politizáló ember értelmet hoz létre és ejt el, valaminek valamilyen jelentést és jelentőséget tulajdonít: beszélve cselekszik, és cselekedve beszél, természetesen bizonyos szabályokat követve. Nem úgy van, hogy van a valóság, és vannak a tények, amik aztán jelentést generálnak, hanem a valóság a jelentésekben születik meg. A politika szövegvalóság (is), a tényeket egy szakadatlan beszédfolyam szabályai tartják életben, a politikai létező egyben nyelvi létező is. Természetesen a politika nem csak beszéd, mármint empirikusan tekintve, de létrejötte és fennállása nem függetleníthető tőle.

Könyvem közelítés a beszédközpontú politikai valósághoz. Kutatásaim az elmúlt években arra irányultak, hogy kapcsolódva az adódó tradícióhoz, a szükséges elméleti alapvetés kidolgozásával és empirikus elemzésekkel körvonalazzam egy lehetséges diszkurzív politikatudomány szemléletét s tudományos arculatát. Ennek első köre annak vizsgálata, hogy mi módon lehetséges olyan társadalomtudomány, amely a társadalom létezését és működését nem egy gépezet mechanizmusaként, a biológiai fejlődés analógiájára vagy az egyedi tettek kiterjesztéseként értelmezi, hanem a szöveg és a jelentés középpontba állításával. Második köre: hogyan jelenik meg ez a szemlélet a politika vizsgálatában, vagyis a politikatudományon belül milyen rokon törekvések bukkannak fel, és mi mindennek a konzekvenciája. A harmadik kör vizsgálatában olyan tematikus témák lehetőségei körvonalazódnak, amelyek a diszkurzív politikai valóság értelmezésében játszhatnak kulcsszerepet. És végül a negyedik kör az empíria közvetlen megjelenése, esetek és események vizsgálata, amelyek kapcsán tetten érhető a beszélő politika és a szövegközpontú politikai valóság elrendezettsége, sajátos arculata. A négy kör természetesen összefüggésben van egymással, mondhatnám változó és mozgó koncentrikus alakzatként kapcsolódnak egymáshoz. Más megközelítésben azt mondanám, hogy az első két fejezet írásai recepciók, amelyek különböző tudományos irányzatokat és szerzőket mutatnak be. A harmadik és a negyedik fejezetben viszont különböző tematikákról van szó. Ezek egy része visszautal a korábban kifejtettekre, ugyanakkor szép számmal vannak közöttük olyan problémák, amelyek részei lehettek volna egy tematikus kifejtésnek. Mindez


Bevezetés

munkám jellegéből és felépítéséből adódik, amely nem rigorózus rendszer, de nem is lazán egymás mellé tett írások halmaza. A négy fejezet négy összetartozó egység, belső koherenciával, amelyek részei egy-egy konkrét problémát járnak körbe.

A diszkurzív szemlélet szerint a beszélve cselekvő ember nincs kívül saját szövegein, beszédeivel együtt egy olyan valóságot alkot, amelyben alany és tárgy, objektív és szubjektív, megnevező és megnevezett összetartoznak. És ez nemcsak a politizáló emberre, hanem a politikát megfigyelő kutatóra vagy elemzőre is vonatkozik. Ezért aztán okkal merül fel a kérdés, ki írta ezt a könyvet, azaz mi a szerző pozíciója. A diszkurzív szemlélettől nem idegen a kérdés: az ugyanis, hogy én, aki ezt a könyvet megírtam, hol helyezkedem el saját megírt szövegem világában. Ez pedig két további kérdést foglal magában: milyen előfeltevéseim vannak, és hogyan viszonyulok a bemutatott valósághoz.

Bár benne vagyok abban a politikai kultúrában és közösségben, amiről írok, könyvem mégsem politikai cselekvés, hanem a jelentéses politikai cselekedetekről szóló elemzés. Ha azonban azt állítom, hogy nem vagyok kívül saját politikai közösségemen, akkor lehet azt mondani, hogy ez a munka politikai állásfoglalás is, hiszen, mint Michael Oakeshott mondja, „mindannyiunknak megvannak a maga elfogultságai”. Természetesen bármilyen megnyilatkozást, így ezt a könyvet is, lehet politikai tettnek tekinteni, sőt ezt az értelmezési szabadságot éppen a diszkurzív szemlélet hangsúlyozza. Az én szándékom azonban ettől még nem változik meg, és a műfaj is sokat eldönt: tudományos munkát, nem pedig politikai kiáltványt vagy programot próbáltam írtam. A „bennlét” más természetű: helyhez és időhöz kötött előfeltevéseim vannak, amelyek alakítják és strukturálják a könyvben kifejtetteket.

Először is olyan tudományeszmény jegyében próbáltam írni, amely elfogadja a társadalomtudomány szekularizált jellegét, vagyis azt a pozíciót, hogy a társadalom jelentéses valóság, a megismerés és értelmezés az ember nem külön magatartása, mert eleve értelmező létben vagyunk. A társadalom „magában van”, létezése öncél és önérték, működése magára záródó, vagyis minden elemében emberi konstrukció, amelyben mi mindannyian értelmet s jelentést adunk saját világunknak. Nincs társadalmi és politikai végső valóság, hanem jelentésteli tárgyiságok és cselekvő jelentések vannak, amelyekben az egyik szövegnek egy másik szöveg az alapja. Csak a Mindenható képes önmagát minden diszkurzivitáson kívülre helyezni.

Másodszor elfogadom a demokratikus politikai gyakorlat és berendezkedés alapértékeit. Amit persze nehéz definiálni, de azt nem hiszem, hogy az önkényuralom vagy a politikai diktatúra iránti rejtett nosztalgia vonulna végig könyvem lapjain. Úgy veszem, hogy a politikai tevékenység valami olyasmi, amit a demokratikus berendezkedésű államok gyakorlata mutat fel, és elemzéseim ennek különböző területeire vonatkoznak. Vagyis nem érvelek a demokrácia elvei és értékei mellett, de nem is cáfolom őket; adottságnak veszem, „természetes” létállapotunknak, amely sokféle formát ölthet, ám a modern kori politika normálállapota. Ezt ismerem úgy-ahogy, meg persze vadhajtását, a diktatúrát is, ezért politikaként erről tudok beszélni.

Harmadszor mindazt, amit róla el tudok mondani, túl a tudományos tájékozódáson, egy közel fél évszázados közép- és kelet-európai tapasztalat alakította. Úgy vélem, hogy ez a tapasztalat kortársaim tudományos munkáiban is jelen van, legfeljebb ritkán szoktuk explicitté tenni. Én két elemét tartom fontosnak, amelyek könyvem szemléletét is alakították. Egyrészt azt, hogy a politika eredendően képlékeny valóság. A német Carl Schmitt már öt érvényes alkotmányt élt meg, amikor megírta alapvető elméleti munkáját, A politikai fogalmát, amely éppen ezt a tényt tette nyilvánvalóvá. A legidősebb magyarországi generáció „rendszerváltozás-élménye” sem kevesebb számú, és még a középkorúak is megélhették, hogy egy politikai rendszer öröknek vélt valósága egyik napról a másikra omlik össze, szinte a szemük előtt. Ezért én képtelen vagyok a politikában a végérvényesség világát látni; ha akarnám sem tudnám; még a változásokat meghatározó változatlan törvények létében is kételkedem, és úgy hiszem, azok tévednek, akik – a több évszázados rendszerstabilitástól eltelve vagy a rend iránti vágytól hajtva – azt hiszik, képesek a politika örök törvényeit feltárni. Másrészt szintén tapasztalatom a politika antinómikus természete, ami vélhetően egy realistán melankolikus attitűddel jár együtt. Ez pedig talán a diktatúrák szorításainak keserves élményéből, még inkább lerázásának élményéből táplálkozik. Én azt láttam magam körül évtizedeken át, meg most is azt látom, hogy a közélet nem az angyalian jó és az ördögien rossz emberek fallal elválasztott világa, hanem a politikában helyzetek vannak, amelyeket ugyanazok az emberek hol jól, hol rosszul oldanak meg. Hogy a haladás rombol, a kényszer felemelhet, a rossz meg a javunkra is fordítható. A politika világa ritkán egyértelmű. A bizonytalanság az egyetértés lehetőségével terhes, az egyetértések pedig bizonytalansághoz vezetnek. A homályos jelentések szabadságot hordoznak, a szabadság pedig félelmet szül. A rend a rendetlenség ideiglenes megszűnése, a rendetlenség pedig a rend másik arca. Az idegen hódítás persze lerázható, a diktátort el lehet kergetni, de ez is csak az egyik fontos változás más fontos és lehetséges változások mellett: a homo politicus kitűzi, de soha sem oldja meg létének alapvető dilemmáit, mert ezek alakot váltva szüntelenül újratermelődnek.


Bevezetés

Ha hajlandóak vagyunk – úgy, ahogyan a diszkurzív szemlélet is tanítja – nyelvi önreflexióra, és nem gondoljuk azt, hogy szavainkon át a „tiszta realitás” tekint ránk, akkor nemigen gondoljuk azt sem, hogy a tudomány majd megváltja a politikát, avagy a politika a tudományt. A politika úgy szép és úgy csúnya, ahogyan van, a modernitás nagy instanciája, nyugtalanító monstrum, elképesztő képződmény, amelynek néhány összefüggését próbálom vázolni könyvemben. Nem állítom, hogy – elfogadva a konstrukciós és jelentéses kiindulópontot – csak így és ekképpen lehet diszkurzív politikatudományt „építeni”; a posztmodernre hajazó diszkurzív szemlélet csak azok szemében tűnik egységesnek, akik távolról nézik és nem ismerik jól. Sőt még azt sem állítom, hogy képes lettem volna kimeríteni a témát és átfogóan „megalapozni” saját pozíciómat. Könyvem nem megalapozza a diszkurzív politikatudományt, hanem vázolja néhány alapvonását, megközelítéseket prezentál, és nézőpontokat mutat be. Úgy vélem azonban, ha egyáltalán lehetséges diszkurzív politikatudomány, akkor az valami ehhez hasonló lehet.


I. rész - I. KeretekSzövegközpontú társadalomtudomány

A huszadik század utolsó évtizedeiben a társadalomtudományok szemlélete jól érzékelhetően megváltozott. Clifford Geertz 1983-ban jelentetett meg egy tanulmányt „Elmosódott műfajok” címmel, amelyben arról ír, hogy radikálisan átalakultak a társadalmi jelenségek értelmezésének modelljei: ma már „a társadalmat nem annyira kifinomult gépezetnek vagy egyfajta szervezetnek tekintjük, mint inkább egy komoly játéknak, utcai drámának, vagy viselkedéstani szövegnek” (Geertz 1994b: 272.). Az új szemlélet középpontjában szerinte a társadalom szövegszerű állapota áll, amely „a társadalomelmélet jelenkori átalakulásának legátfogóbb, legmerészebb és egyben legfejletlenebb eleme” (Geertz 1994b: 280.). Mindenesetre a társadalomtudósok mostanában kezdenek megszabadulni a különféle „társadalomfizikai ábrándoktól”, és lassan rájönnek, hogy a tudományosság igényeinek teljesítése érdekében nem kell feltétlenül „a természettudósokat utánozniuk […] Helyette űzhetik saját hivatásukat.” (Geertz 1994b: 270.)

Geertz tétele a társadalom „szövegszerű” állapotáról nyilvánvalóan nem a letűnt világok szövegemlékeire vonatkozik, mondjuk oklevelekre és más levéltári dokumentumokra, amelyek mintegy „jobb híján” kerülnek a vizsgálat középpontjába, és nem is arra a filológiára, amely a távoli múlt és az idegen személy szövegeihez igyekszik közel férkőzni feltárás, hitelesítés, rekonstrukció és magyarázat révén. Ő itt a társadalmi valóság egyetemesen szövegszerű állapotáról és egy általános értelemfejtő praxisról mint tudományos tevékenységről beszél. Úgy véli, hogy a mindenkori aktuális társadalom is jelentéses valóság, amely szimbólumok és szövegek révén egzisztál, ezzel együtt pedig egy új filológia születését konstatálja, amely már nem szövegtan, hanem társadalomtudomány.

Ez a szemlélet és törekvés alapvetően hermeneutikai jellegű, de nem mint egzegézis vagy a szerzői autentikus jelentés megtalálásáért folyó értelmező küzdelem, hanem mint a társadalom (és a történelem) általános jelentéses állapotának „felfejtése”. A nagy hagyományokkal bíró irányzat elsősorban Hans-Georg Gadamer munkássága nyomán nyerte el ezt az arculatát, és lett ebben a formájában a modern társadalomtudományok egyik alapja s inspirálója. Nála a nyelviség hermeneutikája értelmezések láncolata és hálózata, a beszélgetés nyelve, amely a társadalom „beszélgetésközpontú” értelmezésének tudományos lehetőségét körvonalazza.

A lehetőség megvalósítása azonban kettős nehézséggel találja magát szembe: egyrészt a szövegvizsgálatok nehezen terjeszthetők ki a társadalom „íratlan” valóságára, másrészt a szociológiai szemlélet a szövegek valóságára. Ugyanis egy szövegközpontú társadalomtudománynak nemcsak a szövegként született szövegek elemzésével kell bíbelődnie és megbirkóznia, hanem elvileg minden társadalmi jelenséget jelentésfejtésre váró szövegként kell interpretálnia, a társadalom szövegvalóságát nem egyszerűen parciális szövegként kell tudnia megérteni, hanem szociológiai jelenségként, amelyben feltárulnak a társadalom sajátosságai és törvényszerűségei. Ezzel a problémával kísérel meg szembenézni Paul Ricoeur a „Text als modell” című tanulmányában (Ricoeur 2002), amelynek központi kategóriája a feljegyzés. Ricoeur az elillanó szavak s cselekedetek lerögzítésének kihangsúlyozásával a társadalomtudományok olyan vizsgálati objektumára mutatott rá, amely most már minden további nélkül lehetővé teszi a szövegközpontú társadalomtudományok kialakulását. A kérdés csak az, hogy mi módon lehet ezt a lehetőséget a tudományos gyakorlatban realizálni.

A törekvéseknek két nagy irányzata alakult ki. Az egyik alapkérdése, hogy mi az eredményes beszéd és kommunikáció feltétele és szabályrendszere. A szemlélet a nyelvészeti pragmatika és a szociállingvisztikai törekvések formálója, amely elvezetett a gyakorlatra orientált kommunikatív szituációtól befolyásolt megismerés-vizsgálatokhoz. A diskurzuselemző iskolák története folyamatos távolodás a lingvisztika által helyénvalóan leírt, de steril nyelvi valóságtól a beszélés történeti-társadalmi folyamatai konkrét és gazdagon tagolt világának teljes feltárása felé, anélkül azonban, hogy elérnék céljukat; ezt még az általános társadalomértelmezésre törekvő diskurzuselemző iskolák sem tudták megtenni. Ugyanis ez nem módszer, hanem szemlélet kérdése.

A másik irányzat alapkérdése az, hogy mi a társadalom, illetve annak egy-egy szelete vagy része beszélgetésként értve, ami a szövegközpontú társadalomtudomány szemléleti újdonsága jegyében feltett kérdés. Az irányzat kiemelkedő képviselője Clifford Geertz, aki nemcsak lehetségesnek, de szükségesnek is tartotta az értelmező-magyarázó társadalomtudomány kialakítását, méghozzá empirikus társadalomtudományként is, és ezt nemcsak


deklarálta, hanem művelte is. Különösen figyelemreméltó, hogy az irányzat magának a tudománynak is új státust tulajdonít. A szövegelemző társadalomtudomány nem illeszthető a társadalommérnöki víziókhoz és a módszertani rigorózusságot favorizáló úgynevezett ténytudományokhoz. Módszerét nem az átlagosság, hanem a tipikusság szervezi, megállapításai pedig elvileg vitathatók és befejezetlenek, ezért mindig kiegészíthetők. Nem értelmet ad, hanem újraértelmez, miáltal bebocsátást nyerhetünk az emberek életébe. Az ismeretek itt nem kumulálódnak, hanem gazdagodnak: elmélyül és differenciálódik a tárgyról folyó diskurzus.


1. fejezet - A társadalom mint beszélgetésHans-Georg Gadamer hermeneutikájaAz Igazság és módszerben Gadamer többször hangsúlyozza, hogy hermeneutikájának kidolgozására a természettudományos ihletésű és a matematikai szemléletű tudományos metodológia uralma késztette, amely általános elterjedtsége ellenére alkalmatlan a társadalom leírására és értelmezésére. Kifogása egyrészt morális és politikai természetű. Úgy véli, hogy a szubjektumtól független ontológiai objektivitás feltételezése, az induktív jellegű kimerítő számbavételi igény és a projekciókat ígérő általános mozgástörvények prezentálása valójában a világ és a másik ember legyőzésének az eszköze, ráadásul mindez a pártatlan tudomány mezében történik. Kifogása másrészt tudományos természetű. A jelzett módszer és szemlélet egyszerűen félreérti és „félrekutatja” a történelmet és a társadalmat. Szerinte nem is elsősorban a módszerek, hanem a megismerési célok különbségéről van itt szó, ezért semmi sem indokolja, hogy a történelem megértésének célját bárki is hozzámérje a természet megismerésének módszereihez. Nemcsak azért, mert így a humán világ megismerése mindig vereséget szenved, hanem azért is, mert a társadalom nem halott vagy lelketlen objektivitások halmaza. Ez a mi világunk, amelyben többé-kevésbé szabad individuumok mozognak, akik újra és újra jelentésekkel ruházzák fel tapasztalataikat; egymáshoz viszonyítva és egymásnak, azaz kommunikatíve gondolkodnak és cselekszenek.

Gadamer nem vonja kétségbe a szubszumáló és projektáló társadalomtudomány használhatóságát, azonban megkérdőjelezi a pozíciót, amelyet elfoglal. Egyrészt azt, hogy folyamatosan „beígérik” a motivációk és okok kimerítő feltárását, ezzel együtt a társadalmi jelenségek teljes, tudományos „lefedését” és jövőbeli állapotuknak szűk hibahatárok közötti előrejelzését. Miközben azonban ezt csak alkalmilag és töredékesen képesek teljesíteni, mégsem látnak itt elvi nehézséget, a problémákat a módszer tökéletesítésével akarják megoldani. Márpedig a módszer nem az igazság hordozója. Másrészt pedig azt kritizálja, hogy a „csinálhatóság” eszménye szerint viselkednek, azaz magukat az anyagi-tárgyi valóság gyarapításának és kezelésének a tudományaként értelmezik. Természetesen nem mindig ezzel foglalkoznak, de ennek a szemléletét képviselik. Gadamer nem fantaszta és próféta, ám elképesztőnek tartja azt a lét- és múltfelejtést, és azt az önkéntes behódolást, amit a huszadik századi társadalomtudományok produkáltak. Ezért véli úgy, hogy a történeti és társadalmi ismereteknek egyrészt sajátos céljai vannak, másrészt megragadásuk is sajátos utakat követ. Ezt nevezi ő hermeneutikának.

A gadameri hermeneutika egy új filozófiai nézőpontot és egyben egy új tudományos szemléletmódot körvonalaz. Nem szövegértelmezések „művészettana”, amely egy megnyilatkozás tökéletes feltárására és birtokbavételére törekedne, és nem is módszeres „létfeltárás”, amely a történések soha el nem érhető végső „mozgatórúgóit” és okait próbálná önámítóan megragadni a világ jeleiben, hanem olyan valóságszemlélet elveit rögzíti, amelynek kiindulása és végpontja a heideggeri Dasein (jelenvaló lét) kategóriája. Vagyis az a belátás, hogy az emberi tudás nem egyszerűen csak megismerés. Ahogyan Gadamer írja: „Az emberi lét Heidegger féle temporális elemzése […] meggyőzően mutatta ki, hogy a megértés nem a szubjektum egyik viselkedésmódja, hanem magának a jelenvaló létnek a létmódja.” (Gadamer 1984: 12.) Azaz: a megismerés maga a létezés. Mindehhez azonban két megjegyzés kívánkozik. Gadamer a heideggeri pozíciót egyrészt kitüntetetten a humán- és a társadalomtudományok vonatkozásában értelmezte, másrészt pedig kibővítette a dialógus és a nyelv irányába (Bonyhai 1984). Így került a gadameri hermeneutika középpontjába a Gespräch (beszélgetés) kategóriája, amely nem egyszerűen csak Rede (beszéd) mint megnyilatkozás, sokkal inkább Sprechen (beszélés), még inkább Unterhaltung (megbeszélés), azaz szóváltás és dialógus, értelmezés kapcsolódása értelmezéshez, amely ugyan mindig szakaszolható, de nincs kezdete és vége, mert a „kezdet problémája, bárhol vetődik is fel, a vég problémája” (Gadamer 1984: 327.). Vagyis a gadameri hermeneutikában az értelmezés történés, ezért mindig zajlik; nem egyszerűen csak megismerési aktus, hanem az ember általános állapota.

Ez a nézőpont közel van a diszkurzív politológiához, amely nem azt vizsgálja, hogyan beszélnek és miért éppen így beszélnek a politika szereplői, miközben persze érdekli a politika szimbolikus-kommunikatív jelenségvilága, hanem azt a kérdést teszi fel, hogy milyen maga a politika diskurzusként vagy kommunikációként, azaz mit jelent az, ha a politikát diszkurzív valóságként szemléljük. Ez a kérdésfelvetés hasonlít a gadameri hermeneutika téziséhez, nevezetesen ahhoz, hogy „a megérthető lét – nyelv” (Gadamer 1984: 329.). Gadamer sem egyszerűen a nyelvileg megmutatkozó ember társadalmi státusára vagy intézményi kötöttségére kíváncsi, miközben elismeri ezek létezését, hanem a társadalom beszédbeli természetére, vagyis arra, hogy mi a társadalom nyelvi


A társadalom mint beszélgetés

történésként.1

1. A megértés nyelviségeGadamer szerint az emberi létezés alapformája a hermeneutikai szituáció, az értelmezéses állapot. Mihail Bahtyin ezt úgy mondta, hogy az emberi viszony „egyszerre jelent termelési és beszédérintkezést” (Bahtyin 1986: 144.), és az emberi „tettet nem érthetjük meg jelszerű kifejeződésén kívül” (Bahtyin 1986: 495.). Gadamer az értelmezések megszüntethetetlenségét, létszerűségét és létszerűségük súlyát hangsúlyozza, azt, hogy „a megértés mozgása átfogó és egyetemes.” (Gadamer 1984: 12.) Ez az álláspont az értelmező magatartást állítja a létezés és a megismerés központjába, mert számunkra, emberek számára, nem létezik semmi, ami kívül van a hermeneutikai szituáción: minden, ami egyáltalán van, csak értelmezve létezik, és értelmezve lesz azzá, ami. Hiszen „nem csupán a beszéd és az írás, hanem minden emberi alkotás át van itatva »jelentés«-sel, melynek kiolvasása hermeneutikai feladat” (Gadamer 1990b: 25.). Minden olyan próbálkozás meddő vállalkozás tehát, amely tudásunk tárgyát meg szeretné „tisztítani” az értelmezéstől mint olyantól, hogy birtokba vegye a valódi objektivitást. Ez a nézet legfeljebb az önkényes értelmezés elutasításának egyik retorikai módozataként akceptálható csak, és semmi esetre sem a társadalmi-emberi létezés helyes megértése – véli Gadamer. A valódi kérdés nem az, hogyan lehetne megszabadítani tudásunkat az értelmezések szubjektív mozzanataitól, hogy birtokba vegyük az igazságot, hanem az: milyen jellegű és természetű tevékenység az objektumot és szubjektumot egyszerre hordozó értelmezés.

Gadamer erre úgy válaszol, hogy alapvetően nyelvi természetű, mert „a nyelv az értelem végrehajtása, a beszéd, a megértés, a megértés történése” (Gadamer 1984: 12.). Úgy beszél tehát a nyelvről, mint „a megértés végrehajtási formájáról” (Gadamer 1984: 15.), amellyel és amelyben az értelmezés megtörténik. A nyelvnek ez nyilvánvalóan nem nyelvészeti és nem filozófiai értelmezése, melyeknek módozatait egyébként hosszan elemzi az Igazság és módszerben (Gadamer 1984: 284–305.). Őt a nyelv hermeneutikája érdekli, nevezetesen az, hogy mit jelent a nyelv mint beszélgetés, mint a társadalmi-emberi létezés adottsága és közege.

Eredménynek tartja a nyelvészet és a megismeréselmélet huszadik századi teljesítményeit. Egyrészt azt, hogy a nyelvészeti kutatások révén új ismeretekre tettünk szert a nyelvi rendszer felépüléséről és funkcionálásáról, másrészt pedig azt, hogy a nyelvfilozófiák egyértelművé tették: „a nyelv az, ami voltaképpen minden világmegközelítést közvetít” (Gadamer 1990a: 23.). A módszerrel azonban elégedetlen: a metodológia még mindig „az öntudat önmagában vett bizonyosságán nyugszik” (Gadamer 1990a: 23.), így a nyelv köztes világát is csak megismerési eszköznek tekinti, holott a nyelv mindenekelőtt létezés. Gadamer álláspontja világos: „Szemben akár az öntudatról táplált illúziókkal, akár a pozitivista tényfogalom naivitásával, a nyelv köztes-világáról bizonyosodik be, hogy ő a voltaképpeni dimenziója annak, ami adva van.” (Gadamer 1990a: 23.)

Ez az adva-levés, a létezés nyelvisége áll a gadameri hermeneutika középpontjában, hiszen „a hermeneutikai fenomén nyelvi jellegű” (Gadamer 1984: 283.). Mit jelent most már konkrétabban a nyelviség hermeneutikája? A hermeneutika értelmezések láncolata és hálózata, ezért itt a nyelv a beszélgetés nyelveként, diszkurzív valóságként mutatkozik meg. Gadamer a nyelv következő tulajdonságait emeli ki: szóhoz jutás és beszélgetés (1); törékeny és képlékeny (2); túlterjed a beszélgetőkön (3); folyamatosan eltűnik önmagában (4); végül pedig kérdés–válasz struktúrája van (5).

(1) A nyelv mint szóhoz jutás és beszélgetés Gadamernél mindenekelőtt azt jelenti, hogy „a nyelv a gyakorlat, az emberi együttlétezés és az egymáshoz való viszony körébe tartozik. A hermeneutika azt mondja, hogy a nyelv alapvetően beszéd.” (Gadamer 1991: 7.) Vagyis „a nyelv lényege szerint a beszélgetés nyelve” (Gadamer 1984: 310.); nem rendszer, nem a világ okát vagy a lélek titkát hordozza. Simán beszélgetés, szóváltás, úgy ahogyan Én meg Te megszólalunk és beszélünk egymáshoz. Lehet persze, hogy közben egy nyelvi rendszert konkretizálunk, vagy éppen egy szabályt alkalmazunk, még inkább azonban társadalmi viszonyt teremtünk, kapcsolatokat hozunk létre és szüntetünk meg, szerepeket és tulajdonságokat jelölünk ki egymás számára. A beszélgető létezésben szóhoz jutok, majd elhallgatok, figyelek másokra, és engem is figyelnek, megértenek és félreértenek. Mindez együtt és folyamatosan, hiszen csak egy konkrét beszédszituációnak van kezdete és befejezése, maga a beszélgetésfolyam végtelen.

A szóhoz jutás azonban csak azért lehet elsőrendűen gyakorlati kérdés, mert Gadamer, hasonlóan Wittgensteinhez és Heideggerhez, a köznapi nyelvet (és természetesen a gondolkodást) állítja az elemzése

11 Elemzésem nem azzal a céllal készült, hogy bekapcsolódjak a filozófiai hermeneutikáról folyó gazdag és termékeny diszkusszióba. (Lásd erről Fehér M. 2001.) Csupán azt szerettem volna megmutatni, hogy a gadameri hermeneutika eredeti látásmód, és mint ilyen, erős támasz és inspiratív erő olyan törekvések számára, amelyek a társadalmi valóság, jelesül a politika kommunikatív-diszkurzív értelmezésével kísérleteznek. A „nyelvi-beszélgető létezés” gadameri tézise az ilyen törekvések egyik lehetséges szemléleti bázisát jelenti.



középpontjában, ezért is felfogása egyszerre filozófia és társadalomtudomány. Ez a kettősség kategóriahasználatát is jellemzi. Teoretikus értelmezését a köznapi nyelv kategóriáira építi (igazság, tapasztalat, bölcsesség, megértés, beszélgetés, horizont, hagyomány stb.), méghozzá olyan módon, hogy kibontja a kategóriák jelentéstartományát, illetve olyan jelentésdimenziók irányába tágítja ki, amelyek már teoretikus belátásokat is hordoznak, miközben megőrzik köznapi jelentéseiket.

(2) Gadamer szerint a hermeneutika által tematizált „nyelv nem valami szilárd adottság leképezése, hanem szóhoz jutás” (Gadamer 1984: 329.). Vagyis egymásnak beszélünk, és nem a vakvilágba; egymás szavait fűzzük tovább, és nem egy halott világ első beszélői vagyunk; nem egy elvont nyelvi rendszert aktualizálunk, hanem mondunk valamit egymásnak. Hagyományban szólalunk meg, de ezt a hagyományt éppen az élteti, hogy mi megszólalunk benne, és jól-rosszul továbbvisszük mások szavait. A nyelvben így nem az lesz az érdekes, hogy megszólalásunk hogyan lesz végre a szilárd valóság hű és vitathatatlan képmása, vagy egy elvont rendszer megjelenése, hanem az, hogy mit is mondunk egymásnak, mert jelentősége csak ennek van, még ha ez képlékeny, imponderábilis vagy zavarba ejtően többértelmű is.

A szóhoz jutás rávilágít a nyelv törékenységére. Nyelv révén nem általában az ember jut szóhoz, hanem egy konkrét, valóságosan létező ember, akinek élete véges, tudása töredékes, cselekvése korlátozott. A heideggeri jelenvaló létnek, vagyis az ember időbeli létezésének Gadamer szerint ez az alapmozgása, ami „ezért világtapasztalásának egészét átfogja” (Gadamer 1984: 12.). Mondhatjuk ugyan, hogy mindent megtapasztaltunk, ismerjük az egyetemes törvényt, és a világban a mi akaratunk érvényesül, de ez is csak az egyik szóhoz jutás egy másik szóhoz jutás mellett. A szó szabad használata minden más dolog szabadságánál könnyebben adódik, de a korlátozása is. Szavaink soha sem kizárólagosak, mindig ki vannak téve mások értelmezésének, sőt bírálatának. Ez tesz minden nyilvános megszólalást törékennyé és sebezhetővé, ahogyan Paul Ricoeur fogalmaz a politikai nyelvről (Ricoeur 2000), és egyebek mellett ez a felfogás nyitja ki a gadameri hermeneutikát a modern retorika és a demokratikus tapasztalatok irányába.

(3) A másoknak való kitettség azonban nem egyszerűen csak szociológiai tapasztalat, hanem az értelmezés nyelvi állapota. Gadamer szerint ez azt jelenti, hogy a beszélgetés nyelve mindig túlterjed az egyes megszólalón. Kettős értelemben is. Egyrészt éppen a beszélgetésben szembesül az ember azzal, hogy „soha sem érthetjük meg teljesen azt, ami van” (Gadamer 1990a: 20.), és azzal is, hogy a nyelvben mindig több van annál, mint ami kifejtésre került. Nem véletlen és esetleges mozzanat, hogy az egyik szóhoz jutást a másik szóhoz jutás kiegészíti, át- és újraértelmezi, hanem annak következménye, hogy nyelvileg létezünk. de létezhetünk-e másképpen? „Amit meg lehet érteni, az nyelv” – írja Gadamer (1984: 329.). Ám „ami megszólal, az valami más, mint a kimondott szó” (Gadamer 1984: 329.). A beszédben kimondatlanul, ám utalásszerűen kultúrák és társadalmi szituációk vannak jelen, vagy ahogyan Gadamer mondja, a beszéd mindig valami konkrétumról, egy dologról és egy véleményről szól, de ezzel együtt utal egy értelemegészre is, vagyis a kimondottak határoltságát egységbe foglaljuk a ki nem mondottak végtelenségével.

A túlterjedés másik értelme a beszélgetés objektivitása. Mindig valaki beszél ugyan, de a beszélgetés és az értelmezési folyamat nem önkényes aktusokból áll, „a megértés sohasem egy adott tárgyhoz való szubjektív hozzáállás” (Gadamer 1984: 13.); nem lehet akármit és akárhogyan mondani. Ezért meg lehet keresni az értelmezések közös mintázatát, fel lehet tárni a beszélgetések szabályait vagy csomópontjait. Egyszerre beszélünk mi a hagyományról, és szólal meg bennünk a hagyomány. A létezés mint szóhoz jutó, beszélgető nyelvi állapot nem adottságok és törvényszerűségek nélküli helyzet, hanem másféle adottságok létezése, mint az intézmények vagy a szervezeti cselekvések feltételezett „objektivitása”.

(4) Az adottság nyilvánvaló, véli Gadamer, hiszen egy hagyományban szólalunk meg, de nem arról beszélünk, hogy beszélünk. Ez az a pont, ahol a gadameri hermeneutika megvilágítja saját szemléleti módjának elfogadási nehézségeit. Igaz ugyan, hogy csak nyelvileg tudunk létezni, ám ez a tény nem tárgya megnyilatkozásainknak, ugyanis az értelmezés mozgása olyan mozgás, amely eltűnik önmagában. A szóhoz jutás és a beszélgetés tárgy-nyelv, vagy ahogyan Gadamer mondja, „aki benne él egy nyelvben, azt az az érzés tölti el, hogy a szavak, amelyeket használ, a legnagyobb mértékig megfelelnek a dolognak, amelyre gondol” (Gadamer 1984: 281.). Például, ha valaki ismeri a tudomány nyelvét, és érti azt a problémát, amelyről egy közlemény szól, akkor tárgyilag fog beszélni róla, nem pedig metanyelven, ezt legfeljebb akkor teszi, ha valamilyen súlyos értelmezési probléma merül fel (Gadamer 1990a: 27.). Vagyis „az ételmező fogalmak mint olyanok a megértésben egyáltalán nem válnak tematikussá. Ellenkezőleg: az a rendeltetésük, hogy eltűnjenek a mögött, amit értelmezve megszólaltatnak.” (Gadamer 1984: 279.)

A megértés nyelviségének evidenciája tehát egyúttal a nyelviség megértésének a korlátja is, de nem leküzdhetetlen korlátja. Elvileg bármikor explicitté tehető, hiszen része az értelmezési folyamatnak, ennyiben is megőrizhető az értelmező létezés fenomenológiai jellege. Habermas meggyőzően mutatja ki, hogy amikor



Gadamer a köznapi nyelvhez fordult, mert ebben látta az értelem megjelenési formáját, olyan eszköz birtokába került, amelyben megoldódik a látszólag megoldhatatlan probléma: az önmagát magyarázó magyarázat rejtélye. A köznyelv, mondja Habermas, nyitott struktúrájú: nem szavatolja a tökéletes rendet és az egyértelműséget, de ebben előny van, nem pedig hátrány, amit a gadameri hermeneutika tett világossá, mert „soha sem vagyunk egyetlen grammatika foglyai” (Habermas 1994: 208.). Egy elsajátított grammatika arra is képessé tesz bennünket, hogy értelmezzük azt, ami benne idegen és érthetetlen; hogy megfogalmazzuk azt, ami kezdetben nem volt szavakba foglalható. Vagyis „a köznyelvek grammatikája által megvont határaink ugyanezen grammatika révén tudatosulnak is bennünk” (Habermas 1994: 208.). Wittgenstein azt mutatta meg, írja Habermas, hogy a nyelvi kommunikáció szabályai miként tartalmazzák saját alkalmazásuk lehetőségfeltételeit, azt azonban nem ismerte fel, hogy „ugyanezek a szabályok interpretációjuk lehetőségfeltételeit is magukban foglalják. A nyelvjáték grammatikájához nem csupán az tartozik hozzá, hogy életformát definiál, hanem hogy egy életformát más életformákhoz való viszonyában, mint a sajátot az idegenekkel szemben definiál.” (Habermas 1994: 213.; kiemelés – Sz. M.)

(5) Gadamer szerint az értelmezés-megértés legfontosabb strukturális vonása a kérdés–válasz logika. Míg az ábrázoló-kijelentő nyelvet a monológ uralja, a szóhoz jutó s beszélgető nyelv a kérdezés és a válaszolás mentén szerveződik. Ez egyrészt a beszéd dialogikus természetét, nyitottságát és a megszólalások elvi lezáratlanságát jelenti, azt, hogy a „beszélgetésben […] beszéd és ellenvetés révén próbálunk egységre jutni” (Gadamer 1990a: 27.). Másrészt pedig azt, hogy a tudás és a megértés legfontosabb feltétele a jó kérdezés.

A beszéd nyelvi létezőként dialógus, többszereplős „társasjáték”, amelyben folyamatos értelmezés zajlik, ezért minden interpretáció valamit mond, de róla is mondható valami; tehát nyitott, nyitottságában újrakezdhető, de mert újrakezdés, valami olyat kezd újra, ami már adottság volt. A beszélgetés nem egyszerűen csak strukturált állapot, hanem állítás–kérdés–válasz struktúrájú, ellenvetésekkel és megegyezésekkel konstruálódik (én azt mondanám, hogy a vita strukturálja, bár Gadamer, mint látni fogjuk, a vitát nem egészen így értelmezi).

Gadamernél a kérdezésnek különleges státusa van: ez hordozza a tulajdonképpeni tudást, mert „a kérdés lényege a lehetőségek feltárása és nyitva tartása” (Gadamer 1984: 212.), vagyis a kérdezőnek azt kell tudnia, hogyan lehetne még az adott dolog, ahhoz képest, mint ahogyan van, és miért pont úgy van, ahogyan van. Ezért is olyan nehéz jól kérdezni, állítja Gadamer, ezért is olyan sok a hamis vagy a ferde kérdés. Úgy vélem, hermeneutikájának ez az a pontja, ahol, mint erről majd később szó lesz, egyértelműen leszűkíti az értelmezést a megértő elfogadásra, és egyben elutasítja a vita pozitív szerepét, hiszen a kérdezésben válik világossá, hogy az igazi tudás valójában nem-tudás, és a kérdezés sem más, mint a másik elfogadása. Ezt egyoldalúnak gondolom, ám az alaptétel elfogadható: a nyelviség fenoménja beszélgetésként dialogikus természetű, amely a kérdés és a válasz, a kölcsönös egymásra való vonatkozás struktúrája mentén szerveződik.

2. Az értelmező és az értelmezettA gadameri hermeneutika újragondolja a megismerési viszonyt is. Ez persze nem korrespondencia vagy koherencia, inkább pragmatikus felfogás, amely azt a kérdést teszi fel, hogy a beszélgetés nyelvi fenoménjaként mit is jelent az értelmező magatartása, és milyen is az a tárgy, amely ebben az értelmezésben megjelenik. Ezért is elemzésében inkább szabályok és sajátosságok bukkannak elő, semmint a helyes ismeret új kritériumrendszere. A legfontosabb vonás, hogy az értelmező és az értelmezett kölcsönösen feltételezi egymást, egymásba fordulásukat azonban Gadamer nem korlátnak tartja, hanem „módszertani nyereségnek” (Gadamer 1990a: 25.). Egyrészt kiderül, hogy egyetlen megnyilatkozás sem végtermék, hanem „köztes termék, a megértés történésének egy szakasza” (Gadamer 1990a: 25.), másrészt egyetlen értelmező sincs birtokában a végső értelemnek, hiszen minden értelmezés kialkudott jellegű. Vizsgálható és szemlélhető mindkét irányból. Azértelmező személye és magatartása felől nézve az értelmezés érintettség (1), spekuláció (2) és változás (3); az értelmezés tárgya felől nézve pedig applikált (4), bővülő (5) és határolt (6).

(1) Gadamer szerint minden értelmezés és megértés csak azért lehetséges, mert mond nekünk valamit, megérint bennünket. Minden megértésre váró „szöveg egy szituációba szól bele, amelyet előzetes vélemények határoznak meg” (Gadamer 1984: 327.). Ez azonban nem kiküszöbölendő hiba vagy legyőzendő korlát, ellenkezőleg: az érintettség „nem valami sajátos torzítás, amely csökkenti a megértés tisztaságát, hanem a megértés lehetőségének a feltétele” (Gadamer 1984: 327.).

Gadamer szerint pusztán a hamis fölény és a legyőzés, illetve az elhárító védekezés nyelvében szerepel az általános pártatlanság és érintetlen objektivitás mint a helyes megértés követelménye. Tudható, hogy ma már a természettudomány sem tetszeleg ebben a pózban, társadalomismeret pedig egyszerűen lehetetlen, véli Gadamer, érintettség nélkül, mert ez teszi lehetővé, hogy egyáltalán megkezdődjön az értelmezés. A tiszta



megfigyelés képtelensége helyett inkább „valljuk be az elkötelezettséget, mely minden megértésben érezteti hatását” (Gadamer 1984: 11.).

(2) Gadamer tehát nem különíti el a résztvevői és a megfigyelői pozíciókat, de ugyanez a helyzet az igaz és a hamis problémájával kapcsolatban is. Ugyanis az értelmezés kapcsán az ember a létezés lehetőségére kíváncsi, nem pedig arra, hogy a fennállóról mit állítanak, azt-e hogy létezik, vagy azt, hogy nem. Luhmann fogalmazott meg később hasonló tételt, kifejezve elégedetlenségét amiatt, hogy az európai tradícióban egyszerűen kizárták az igazságdiskurzusból a létezés egyik legfontosabb kategóriáját, a lehetőséget (Luhmann 1999). Gadamer szerint az értelmező dialógusban, a nyelvileg artikulálódó beszélgetésben nem egyszerűen érvek és ellenérvek cseréje zajlik, bár az is, hanem „a más-lét lehetősége” nyer megfogalmazást (Gadamer 1990a: 21.). Gadamer nem fél spekulációnak nevezni az értelmezést, sőt azt állítja, hogy a spekulatív létstruktúra egyetemes állapot (Gadamer 1984: 330.). Spekuláción természetesen nem fantazmagóriákat ért, hanem a nyelvi létezésben rejlő lehetőségek kibontását, a mondottak továbbmondását, amely szükségképpen megváltoztatja a mondottak értelmét, anélkül hogy az értelmező torzítani akarna (Gadamer 1984: 325.). Az értelmező olyan összefüggésekre irányíthatja a figyelmet, amely benne van az önmagán túlterjedő nyelvben.

(3) Az értelmező magatartása tehát nem koherenssé váló „tükröződés”, hanem történés, még inkább azonban kaland, belebocsátkozás olyan eseményekbe, amelyeknek a kimenetele bizonytalan. „Amit a beszéd eredményez, az nem pusztán az értelem rögzítése, hanem egy állandóan változó kísérlet, pontosabban: egy állandóan ismétlődő kísértés, hogy »ráálljunk valamire« és hogy »leálljunk valakivel«. Ez egyben azt jelenti, kitesszük magunkat valakinek.” (Gadamer 1990a: 37.) A kitétel és a belebocsátkozás változással terhes. Gadamer szerint az értelmező nemcsak az értelmezett szöveg lehetőségeit bonthatja ki az értelmezés során, hanem önmagát is. Nem olvad fel az értelmezettben, de megváltozik, mert a diskurzusban nemcsak úgy érintett, hogy mond neki valamit az idegen megnyilatkozás, hanem úgy is, hogy kiteszi magát neki, mert magára is kíváncsi. Az ember csak akkor tudja meg, hogy kicsoda és mit is gondol valójában, ha diskurzusban vesz részt. Egyrészt megmondják neki mások, másrészt valójában „a megértés a világban történő ön-megértés” (Gadamer 1991: 9.).

(4) Az értelmezés tárgyához Gadamer szerint hozzátartozik, méghozzá létszerűen, ahogyan mások értik az adott megnyilatkozást. Egyetlen megnyilatkozás sem „ártatlan”; követeli vele szemben saját jogát és igazának érvényességét, ezért aztán nem is mondhatja, hogy az intenció nem tartozik hozzá. A megnyilatkozásban benne van, hogy értelmezett kíván lenni, ezért értelmezésének módja és jelentése saját jelentésének integráns része. Vagyis nemcsak az értelmezőhöz tartozik hozzá a megértés, hanem annak a létéhez is, amit értelmeznek.

Ezt nevezi Gadamer egy idődimenzió mentén hatástörténeti tudatnak, amelyről sokszor elmondja, hogy a történeti és társadalmi lét konstitutív kategóriája. Ugyanezt egy cselekvési tengely mentén applikációnak mondja, és azt hangsúlyozza, hogy az értelmezetthez hozzátartozik az, ahogyan különböző szituációkban értelmezik és használják, ráadásul „csak az applikáció jelenti annak az általánosnak is a valódi megértését, melyet az adott szöveg számunkra képez” (Gadamer 1984: 240.). Ez a gadameri felfogás láthatóan nemcsak az objektív tükrözés felfogásával áll szemben, hanem a megnyilatkozások kikezdhetetlen és autentikus identitását is vitatja. A megnyilatkozások értelmezésnél dogmatikailag egyaránt megvalósíthatatlannak tartja mind az eredeti értelem rekonstrukcióját, mind az objektív valóság torzítatlan feltárását. A dialogikus értelem, a beszélgető létezés gadameri elve kimozdítja az értelmezést az elmerevített és szűkös közegből, áthelyezi egy tágas szintre, ahol új belátásokra nyílik lehetőség.

(5) Az értelmezőnek Gadamer „megengedi”, hogy kedve szerint bővítse értelmezése tárgyát, amely egy „helyreállító” felfogás szempontjából egyenesen botrányosnak számít. Nem gondolja természetesen, hogy nincs eredeti megnyilatkozás, és bármi megengedhető. A „Szöveg és interpretáció” című írásában ezt értelmezendő vezeti be az „okirat elvét”. Azt mondja, hogy az írásban rögzített megnyilatkozásoknál, például a tanácskozások és tárgyalások jegyzőkönyveiben, soha sem szó szerint írják le az elmondottakat, de egyrészt úgy kell ezeket rögzíteni, hogy értelme világos legyen, másrészt feleljen meg a beszélő értelemintenciójának. Az így közhírré tett okmány ettől kezdve minden kapcsolódó értelmezés identikus kiindulópontja (Gadamer 1990a: 27–28.). Ám tévedés azt gondolni, hogy az értelmező semmi mást nem tehet és tesz, csak az eredeti helyzetet és szándékot rekonstruálja. Az természetesnek tűnik, hogy az értelmező maga „kibővül” az értelmezett dologgal, de Gadamer szerint ugyanez történik azzal is, amit értelmeznek, mert belőle „előjön valami, s ettől fogva van, ami eddig nem volt” (Gadamer 1984: 320.).

Az értelmezett értelemnek ugyanis integráns része az, amit az értelmező belőle kibont vagy hozzá ért, és ebben csak egyik mozzanat a megszólaló intenciója. Gadamer az értelembővülést emeli ki, Luhmann és Foucault a kontingenciák, illetve a diskurzusuk korlátozó és szűkítő eljárásait. Vajda Mihály mutat rá, hogy a létezés kontingenciájának tudomásulvétele korántsem egyszerű feladat, még elfogadójának is meg kell birkóznia az



elutasítás metafizikai és a kultúrkritikai érveivel s attitűdjével (Vajda 1999).

(6) Az értelmezés folyamatát, a beszélgető vagy diszkurzív állapotot Gadamer nem a megismert dolog birtokbavételeként képzeli el, hanem a horizontok mozgásaként és összeolvadásaként. A horizont az értelmezés egész folyamatának differenciált egységét fejezi ki. Semmiféle magánvalót nem ismerek meg, véli, az értelmezés során múlt és jelen, közeli és távoli, ismerős és idegen, előzetes ítélet és tárgyi ismeret egyszerre van jelen gondolkodásunkban és nyelvünkben. Nincs a nyelven túl egy igazi, nyelv- és jelentésnélküli valóság, amely magyarázatot ad nyelvi tapasztalatainkra. Feladat van és folyamat van, amelynek rögzíthetők a szabályai és csomópontjai, de a társadalmi megismerés tárgya nem valamiféle magánvaló entitás, miközben a róla szóló beszéd sem egyszerűen csak róla szól. Van határa mindannak, amit tudunk és elmondunk, de a határ egyrészt a mi határunk, hozzánk tartozik, mi definiáljuk és jelöljük ki, ezért „nem merev határ, hanem olyasvalami, ami velünk együtt halad” (Gadamer 1984: 179.), másrészt minden értelmezésben határok vagy horizontok találkoznak egymással, nézőpontok metszéspontja jön létre, amelyben megmutatkozik az, ami van, amely mögött azonban nincs semmi, legfeljebb egy másik horizont.

3. IgazságlehetőségekGadamer nem gondolja, hogy hermeneutikája a világ menthetetlen relativizálásához és az igazolt ismeretek elvetéséhez vezetne. Inkább arról van szó, hogy igyekszik bővíteni a legitim ismeretszerzési eljárások körét, és tágítani tudásunk határait. A hermeneutika új tárgyat állít a megismerés és a cselekvés középpontjába (és ezt új módon közelíti azt meg): a dialogikus-diszkurzív (nyelvi) létezés fenoménjét, amely átfogja az emberi lét egészét és a humán tudományok valóságát.

Gadamer fő műve természetesen nemcsak címében szól az igazságról, ám az igaz ismerethez való eljutást másként képzeli el, mint a természettudományok és a matematika szemlélete által uralt tudományok. Azt állítja, hogy a művészet, a vallás, a hagyomány vagy a mindennapi józan ész nem kevésbé közvetít valódi tudást és igazságot, mint az egzakt tudományok. Meg sem próbálja ezeket hierarchikus rendbe állítani; úgy véli más módon és más céllal „működnek”, vagyis a tudományok által képviselt objektivista-technicista idea életünknek és lehetőségeinknek csak egyik szelete, ráadásul mostanában már szembesülünk a „kiteljesedés” elképesztő következményeivel is. Gadamer nem próbál válaszolni ezen tudományok kérdéseire, bár érvényességüket nem tagadja, egyszerűen félretolja őket, és előterjeszti a szellemtudományok és a humán (társadalom) tudományok új szemléletét, a hermeneutikát, amely egyértelművé teszi, hogy a társadalom létezése értelmek összekapcsolódása, a jelentés egy másik jelentésről szól, mindez egy dialogikus nyelvi történésben. Az igazság ezért is szerinte nem birtok, hanem esemény, horizontok mozgása és találkozása, melyben mindenki részt vesz, nemcsak azok, akik azt hiszik magukról, hogy a tudás letéteményesei.

Gadamer megkísérli kivenni az igazságdiskurzust a korrespondencia nyelvezetéből és tradíciójából. Ennek előfeltételeként megpróbálja megszabadítani a tudományos gondolkodást a kétségbeesett bizonyosságkereséstől. Óvatosan fogalmaz. Lehet, mondja, hogy a természettudományban vannak cáfolhatatlan állítások, de a szellemtudományokban az ilyesmik csak közhelyek és dogmák. Elég egy pillantást vetni a hagyományra és a dolgok lezáratlan sokféleségére, hogy világos legyen: az igazság elsősorban szemlélet (megértésre való törekvés) és nem metodológia (kutatási szabályok) kérdése. Ezért aztán Gadamernél az igazság találkozás, nem pedig kizárás és elfordulás. Három javaslatot terjeszt elő a társadalmi tapasztalat igazság-értelmezésére: a belátást (1), a tanúsítást (2) és a tekintélyt (3).

(1) A belátást egy ismert fogalomhoz, a sensus communishoz kapcsolja. Mindenekelőtt a közös érzék vagy a köznapi józan ész „igazsághordozó” szerepét emeli ki. Gazdag elméleti tradíció bemutatása alapján fogalmazza meg, hogy az elméleti ész és a spekulatív ráció csak szűk határok között hatékony, az élet teljessége és a gyakorlati helyzetek összetettsége még sok más képességet kíván, ezért „tökéletes tévedés, hogy az ilyen tudás csekélyebb igazságértékkel bír”, mint a tudományos kutatás és az elvont spekuláció (Gadamer 1984: 39.). Gadamer a bölcsesség jelentőségéről beszél, a megtanulhatatlan eszesség életszervező szerepéről, a nem-tudás belátásának építő természetéről, a konkrét helyzetekben való eligazodás nélkülözhetetlenségéről, az érvelő képesség közösségteremtő erejéről. Ezek, véli, közös javaink, a laikusok is birtokolják, ám fejleszthető vonások, ezért a sensus communis, túl az általános tudáson, „az állampolgárok bizonyos kvalitását jelenti” (Gadamer 1984: 42.). Figyelemre méltó, hogy felfogása szerint a kategóriának kifejezetten politikai értelme van: „a sensus communis […] nyilvánvalóan nemcsak azt az általános értelmet jelenti, amely minden emberben megvan, hanem egyúttal azt az érzéket is, amely közösséget létesít” (Gadamer 1984: 38.). Vagy még egyértelműbben: a köznapi józan ész igazságképességének mindig is „morális-politikai értelme” van (Gadamer 1984: 42.).

(2) A tanúsítás a belátás párja és a történések lefolyásának valószínű természetéhez kapcsolódik. A természetben



a kutató elme, mondja Gadamer, a szükségszerű lefolyásokat keresi, ezért a megállapításoknak itt akkor tulajdonítanak igazságértéket, amikor fel tudják mutatni az egyetemes érvényű általános törvényt. A valószínű ennek csak alesete, még inkább zavaró mozzanata. A társadalomban viszont a valószínű az általános állapot, ezért is ért egyet Gadamer Vicóval, hiszen ő a „valószínűnek a jogát védelmezi” (Gadamer 1984: 38.). Már Arisztotelész ebben látta a retorikai inventio alapját, nevezetesen azt, hogy a dolgok másként is lehetnének, mint ahogyan vannak, de Gadamernél a szituáció „igazságképessége” kap hangsúlyt. Egy lehetőségnek ugyanis egy másik lehetőség a riválisa, nem pedig a lehetetlen, ahogyan ezt az objektivista törvényszemlélet tanítja.

A társadalmi tudás és praxis igazi feladata ezért a kívánatos lehetőség megtalálása és realizálása, nem pedig a felismert szükségszerűség vonatára való felkapaszkodás. A lehetőségek közötti választást pedig a tanúsítás demonstrálja és igazolja. Mondhatni, a komolyanvétel, az, hogy valaki vagy valakik szavakkal és tettekkel, vagy akár egy életmóddal, kiállnak egy reálisnak gondolt lehetőség mellett, más lehetőségek ellenében. Egy ilyen tanúsításban igazságérték van, véli Gadamer: „A költő azért látnok, mert ő maga mutatja meg azt, ami van, ami volt és ami lesz, s így azt, amit hirdet, maga tanúsítja.” (Gadamer 1984: 337.) Az ilyen tanúsítások mindig a jövőre is irányulnak, és az értelmezési bizonytalanságok ellenére nem nélkülözik az egzisztenciális komolyságot. Az értelmező belátja, hogy a tanúsító megnyilatkozásban igazság van, hiszen lehet és érdemes annak jegyében élni, amit az értelmezett személy mond. Vagy ugyanez ellenkező oldalról: az eltérő életvitelek „vitája” eltérő életlehetőségek igazságainak demonstratív megnyilatkozása.

(3) A tekintély „igazságképessége” botránykő a tudományos gondolkodás számára, hiszen a modern tudomány az objektív igazság jegyében született, azaz elválasztotta az igazságot a kijelentő személyétől. Ám ha a tudásszerzést nem magányos aktusnak, hanem diszkurzív történésnek tekintjük, akkor nem lehet kétséges számunkra, hogy az ilyen objektivitás merő fikció, és a filozófia minden érve ad hominem jellegű (Johnstone 1970). Vagy ahogyan a modern retorika képviselői fogalmaznak: a tekintélyek elleni általános küzdelem egyszerűen nem más, mint „egyik tekintély elleni küzdelem a másik javára” (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971: 70. §).

Gadamer a problémát az előítélet értelmezéséhez kapcsolja, amely csak az ész abszolút önkonstrukciója felől nézve tűnik korlátozásnak és tévedésnek, egyébként történeti realitás, hiszen nincs előzetes ítélet nélküli gondolkodás. Ezért aztán a hermeneutika kérdése nem az, hogy miért téves az előítélet, hanem az, hogy „min alapul az előítéletek legitimitása” (Gadamer 1984: 198.). A felvilágosodás azt tanítja, hogy az előítélet tévedés, mégpedig elhamarkodott észhasználat és személyes érintettség következménye. Gadamer nem vitatja az illegitim előítéletek létezését és kritikájuk jogosságát, ám azt igen, hogy minden előzetes ítélet egyszerűen tévedés lenne. Ha ez így lenne, csak tévelygők és ostobák szaladgálnának a Földön. Ezzel szemben Gadamer úgy véli, hogy „az autoritás […] igazságok forrása is lehet” (Gadamer 1984: 199.). Csak a buta képzeli, hogy mindent tud, csak a tájékozatlan hiszi, hogy mindenütt ugyanaz van, és csak a szakbarbár gondolja, hogy az ő nézőpontja mindenre érvényes. Gadamer arra mutat rá, hogy nemcsak vak engedelmesség létezik, hanem felismert tekintély is, amely az ész aktusa, és azt a belátást tartalmazza, hogy a másik „jobban tudja a dolgot” mint én (Gadamer 1984: 200.). Tehát annak beismerése, hogy van, aki ítélet és belátás dolgában felettünk áll, ezért állításainak igazságértéke van. Éppen ezért a tekintélynek, véli Gadamer, nem elsősorban az engedelmességhez, hanem a megismeréshez van köze.

4. A hermeneutika módszereAz Igazság és módszerben Gadamer többször kijelenti, hogy a hermeneutika problémája nem módszerprobléma, mármint olyan értelemben, hogy a hermeneutikai tapasztalat „a tudomány módszeres eszközeivel nem verifikálható” (Gadamer 1984: 21.), miközben persze „a humán tudományok is igazságot tapasztalnak, bár ez másféle igazság és tapasztalat, mint a természettudományokban: a művészet, a vallás, és a történelem tapasztalatával rokon, s ugyanúgy nem módszeres eljárások révén teszünk szert rá. Azzal, ami saját életünk része, nem tudunk laboratóriumban kísérletezni, életünket és a történelmet nem tudjuk matematikailag kiszámítani, s az eseményeket általános törvények eseteiként kezelni.” (Bonyhai 1995: 259.) Kérdésünk: valóban elutasítja Gadamer a módszert mint olyat, vagy itt esetleg valami másról van szó?

Habermas szerint az elsőről: „»Igazság« és »módszer« szembeállításának nem lett volna szabad arra csábítania Gadamert, hogy a hermeneutikus tapasztalatot elvontan szembeállítsa a módszeres megismerés egészével.” (Habermas 1994: 238.) Én azonban úgy vélem, hogy a szembeállítást valóban csak elvontan kell érteni. Gadamer ugyanis nem tagadja, hogy a tudományban „a módszeres munka nélkülözhetetlen”, még akkor sem, ha nem terjeszti elő az értelmezés „művészettanát” vagy módszeres eszközeit, amellyel állítólag egy megnyilatkozást tökéletesen birtokba lehetne venni; vagy vitatja a természettudományi és matematikai metodológia egyetemes érvényességét (Gadamer 1984: 12.).



Az Igazság és módszerben Gadamer valójában új társadalomszemléletet terjeszt elő, amely egyáltalán nem mentes a módszertani konzekvenciáktól, még ha maga nem is sorolja fel ezeket. Néhány fontos vonására azonban eredeti lista hiányában is rámutathatunk, annál inkább, mivel elszórtan maga Gadamer is megteszi ezt. Mit jelent tehát a hermeneutika szemléletmódja alapján gondolkodni, vizsgálódni és beszélni a társadalomról? Az nyilvánvaló, hogy Gadamer nem esküszik valamilyen üdvözítő módszerre, és nem ír elő követendő metodológiát. Hermeneutikájából elsősorban módszertani magatartás következik, amelynek négy sarkalatos pontja van: a realitás mint szövegvalóság (1), az értelmezés mint leírás (2), a hermeneutikai kör egyetemessége (3) és a kommunikatív konstrukció elve (4).

(1) A hermeneutikai tapasztalat számára – mert az ember tudja, hogy nem létezik tiszta objektivitás és jelentésmentes realitás – elemi követelmény azt tudni, hogy minden, amiről a vizsgálódó értelem beszél vagy ír, „előértelmezett” valóság: olyan szöveg, amelyet valaki már beszélt; realitás, amely azért létezik, mert valaki valamilyen jelentést adott neki. A vizsgálódó értelem nem egyszerűen téved, hanem elvéti a valóságot, ha eltekint a tapasztalat előértelmezésétől. Az értelmezés formája vagy kerete a nyelv, mondja Gadamer, de ez nem azt jelenti, hogy minden csak nyelv lenne. Azt azonban igen, hogy akkor is nyelvileg formált tapasztalatokat vizsgálunk, ha nem nyelvi, hanem tárgyi jeleket vagy cselekvéseket elemzünk.

A szövegrealitás elvéből a vizsgálati eljárás interpretációs természete adódik. A társadalom vagy a humán szféra vizsgálata mindig értelem kötődése értelemhez, egy idegen jelentés átértelmezése, mások szövegének a bevonása a mi szövegünkbe, annak megértése vagy félreértése, amit mások tesznek és gondolnak. Ebben osztozik a mindennapi és a tudományos gondolkodás. Vagyis a „társadalmi tények” diszkurzív realitások, nem pedig tárgyi tényezők, amelyeknek mi adnánk meg az első értelmét. De mi magunk, az értelmezők is részesei vagyunk a folyamatnak, a mi értelmező tettünk is már csak válasz egy korábbi értelmező cselekedetre, amelynek mindig kérdés–válasz logikája van. A gondolkodás végtelen dialógus, „beszéd és ellenbeszéd, rápillantás és visszapillantás, előszó és utószó” (Gadamer 1987: 34.).

(2) A társadalmi és az emberi világ tudományos értelmezésének Gadamer szerint az a célja, hogy válaszoljon a mi van (volt) és a hogyan van (volt) kérdésére. Ez elhatárolódás attól a szemlélettől, amely minden konkrét létezőt csak annyiban képes felfogni, tehát létezőnek tekinteni, amennyiben valamilyen egyetemes és absztrakt általánosságnak alá tudja rendelni, és csak annyiban tartja hasznosnak, amennyiben képes előrejelzésre, a folyamatok uralására és átalakítására. Vagy ahogyan Gadamer fogalmaz: „A konkrétum nem egyszerűen valamely általános törvényszerűség igazolására szolgál, mely gyakorlati célú előrejelzéseket tesz lehetővé. Eszménye inkább az, hogy magát a jelenséget értse meg, egyszeri és történeti konkréciójában. S eközben bármennyi általános tapasztalat érvényesül is, a cél nem az, hogy ezeket az általános tapasztalatokat megerősítsük és bővítsük, s így eljussunk egy törvény ismeretéhez például arról, hogy az emberek, a népek és az államok általában hogyan fejlődnek, hanem azt akarjuk megérteni, hogy ez az ember, ez a nép, ez az állam hogyan lett azzá, ami – általánosan szólva: hogyan történhetett, hogy így van.” (Gadamer 1984: 28.)

Úgy vélem, hogy Gadamer mindenekelőtt szerénységre biztat bennünket, szerinte az is komoly eredmény, ha közösségünkben érvényes értelmezést tudunk előterjeszteni a dolgok állásáról, az egyedi konstellációk kialakulásáról. Az előrejelzés lehetőségét és hasznosságát természetesen nem vitatja, csak éppen igen szűk határok között tartja lehetségesnek, ráadásul a humántudományok célját és feladatát a tudományos kultúra ápolásában és terjesztésében jelöli meg, amelyet legfeljebb periférikusan képvisel az objektivista-technicista csinálhatóság ideája.

(3) A végső okok és a generális törvények megtalálására orientált kutatást Gadamer a matematizált természetszemlélet következményének tartja, és úgy látja, hogy a társadalom értelmezésére tökéletesen alkalmatlan. Se biztos projekció, sem cáfolhatatlan ok nincs, legfeljebb az ebben való hit, és olyan társadalmi helyzet, amely az ilyen hiteket életben tartja. Szerinte az értelmezések értelmezései, a szövegekről szóló szövegek egymáshoz kapcsolódnak, azaz hermeneutikai kör jön létre, amelyben a tudás és a beszéd a bizonyosságot önmagából meríti. Ez zavarba ejtő azok számára, akik ahhoz szoktak, hogy valami csak akkor van megmagyarázva, ha kimutatják, szükségszerűen kapcsolódik valami rajta kívül lévő tárgyisághoz vagy folyamathoz.

A hermeneutikai kör egyáltalán nem formai kérdés, hangsúlyozza Gadamer. A részt az egész anticipálása alapján értem meg, a jelen a múlt életben tartása, az Énnek a Te létezése ad értelmet, és az egyik megnyilatkozás is csak a másik megnyilatkozás fényében kap jelentést. Az értelmezés értelmezésének hermeneutikai köre, mint láttuk, a köznyelv nyitott struktúrájában mozog, ezért semmiféle lehetetlenséget nem tartalmaz, és elvileg semmivel sem kevésbé érvényes magyarázati modell, mint az oksági értelmezés.

(4) A beszélgetés nem valami ismeretlen tárgyiság felfedezése, hanem az ismert valóság újrakonstruálása. A



konstrukció nem fantáziálás, hanem a bennünket hordozó és kifejező valóság megragadása. Modellje a játék, amely nem komolytalan játszadozás, hanem a lehetséges és kívánatos szabályok szerint való cselekvés, egy tér kitöltése. Eleve társadalmi és mediális természetű, mert „minden játszás játszottság” (Gadamer 1984: 91.); felülkerekedik az emberen, miközben választás és a lehetőségek kihasználása. Gadamer szerint a játék egyszerre megmutatkozás és kohézió: a feladat sikerülésében mutatkozik meg maga a feladat, és a néző is résztvevő, mert értelmező reagálása hozzátartozik a játékhoz (Gadamer 1984: 88–93.). A játék megismerése ezért a megismert valóság megkonstruálása, maga is a játék része.

Ez nem valami cseppfolyós gondolkodás és alaktalan leírás. Gadamer a hermeneutikai alapú vizsgálódást egyrészt a köznyelvi jelenségekhez, másrészt a dialogikus viszonyokhoz köti, és véleménye szerint ennek a kommunikatív konstrukciónak szabályai, kristályosodási pontjai vannak, amelyek mintegy hordoznak bennünket. Ő maga például felállítja a pontosságra törekvő interpretáció elveit, és tipizálja az értelmezett szövegeket (Gadamer 1990a: 33–35.). Úgy vélem, éppen ilyen értelemben lehet beszélni a politikai diskurzusok empirikus vizsgálatának hermeneutikai módszereiről is (Bleicher 1997).

Összegzésként elmondható, hogy a végső bizonyosságra és a cáfolhatatlanul létező végső lényegre való ellentmondást nem tűrő rámutatás, vagy éppen az utána való sóvárgás, nem a hermeneutika sajátossága. Gadamer ennél sokkal szelídebb és felemelőbb tudományeszményt képvisel. A hermeneutikai tapasztalat és tudományai arra biztatnak bennünket, hogy tanuljunk meg együtt élni létezésünk rejtélyeivel, ismerjük fel és be saját vonzalmainkat és tudásunk horizontjait, magunkat is tegyük ki az értelmező megméretéseknek, és főleg tudjuk azt, hogy az éppen folyó értelmezési esemény nem a végső igazság megtalálása, hanem a dolog értelmezésének egyik aspektusa; megállapításaink lehetséges igazságok. Nem hiszem azonban, hogy lenne specifikusan hermeneutikai módszer, a hermeneutika inkább azt mondja meg, hogy bizonyos módszerek, mert téves elméleti premisszákon nyugszanak, egyértelműen helytelenek a humántudományokban. De a hermeneutikának nincs módszertani receptje, leginkább tárgyhoz és helyzethez igazodó módszert vagy módszereket tart kívánatosnak, miközben a nyelvet (beszéd, szöveg, vita, kommunikáció, diskurzus stb.) állítja gondolkodása centrumába.

5. Csak a megértés?Gadamer azonban az indokoltnál talán egy fokkal erősebben védekezik a tudás és az értelmezés kontingenciája, a világ értelmi „szétvitatkozása” ellen, ezért túlhangsúlyozza a megértésnek mint egyetértésnek hermeneutikai státusát. Nála az értelmezés lényegében mindig megértés, hermeneutikája annak bizonyítására fut ki, hogy lehetséges az emberek közötti egyetértés, mert a beszélgetésben belső igazságlehetőség van. Ezt valószínűleg nem lehet kétségbe vonni, de nála a beszélgető létezés csak értelmező egyetértés, vagyis Gadamernél az értelmező vitának nincs konstruktív szerepe. A vitát inkább a megértés határfeltételének tekinti, és mint ilyen, éppen hogy rombolja a megértést, ezért szerinte idegen az értelmezéstől.

A jogi hermeneutikát Gadamer modellnek tekinti a hermeneutikai valóság működésének leírásában. Azt írja: „Az, amit jogként tételezünk, már eleve a viszálykodás elsimítását vagy elkerülését szolgálja.” Ezért aztán „úgy kell megfogalmazni egy határozatot vagy szerződést, hogy a szövegből egyértelműen kitűnjék a jog szerinti értelem, és kizárja azt, hogy visszaéljenek vele vagy kiforgassák” (Gadamer 1990a: 28.). A probléma csak az, tenném hozzá, hogy a „jog szerinti értelmet” a joghoz lényege szerint hozzátartozó applikáció során mindig kiforgatják, ez azonban nem torzulás, mert az eltérő értelmezések a jog funkcióképességének alapját alkotják, olyannyira, hogy ezt a jog még intézményesíti is. Természetesen az értelmezések és cselekvések játékterét egy eredeti (jogi) szöveg jelöli ki, de sem a jogalkotás, sem a jogalkalmazás nem viszálymentes. Ezt Gadamer is elismeri, de hermeneutikájában nincs konstruktív helye a vitának; a kérdést úgy teszi fel, hogy vagy megértés, vagy vita. A megértés, írja, nem más, mint „beszélgetésben lenni. Ennek valódi ellentéte a vita”, az a helyzet, amikor az ember azonnal kételkedik, félreért és elutasít (Gadamer 1991: 13.).

Ez a merev szembeállítás annál is meglepőbb, mert a gadameri hermeneutika egészét egy mélyen átélt dialektikus szemlélet hatja át, vagy mint Koselleck méltatta, a hermeneutika történelemszemléletét a kizáró ellentétek összetartozása „szervezi” (Koselleck 1987). Én viszont azt gondolom, hogy a hermeneutika nemcsak megértésre való törekvés lehet; a megértés és a félreértés, az egyetértés és a vita egyszerre és azonos súllyal konstituálja a beszélgető-diszkurzív nyelvi magatartást. Nyilvánvalóan nem könnyű feladat ennek az együttes értelmezése, hiszen általában úgy tudjuk, hogy a vita a szecesszió és a rombolás diszkurzív eszköze. Lehetséges egyáltalán konstitutív, sőt konstruktív tényezőként beemelni a vitát a hermeneutikai szemlélet sáncai közé? Úgy vélem, hogy igen, és elemzésem végén ezzel kapcsolatban két lehetőséget említenék meg: a határtapasztalatot és a retorikai szituációt.



Gadamernél a horizontok mozgása, összeolvadása és szétválása egyszerre ismeretek módosulása és beszélgetőpartnerek közös tevékenysége. Azzal, hogy hermeneutikájának fenoménja a köznyelv, vagyis „az életvilágban nyelvileg kikristályosodó világtapasztalat” (Gadamer 1990a: 22.), Gadamer megteremtette a lehetőségét annak, hogy az értelmező egyszerre értelmezze önmagát és önmaga másságát is. Az értelmezésben a másikat idegenként értem meg, de éppen idegensége teszi őt ismerőssé, vagy ahogyan Gadamer maga írja, a Te „velem szemben áll, saját jogát érvényesíti, és teljes elismerésre kényszerít – s éppen ezáltal értem meg” (Gadamer 1984: 16.). Az értelmező beszélgetésben ezért mindig határokat is tapasztalok, a határokon pedig az identitásokat tapasztalatom meg, azt, hogy mi mitől választódik el. És ez nincs eleve adva, ezt Gadamer jól látta, hanem értelmezési küzdelemben dől el, hogy mi a horizont, és éppen hol húzódik. Azt gondolom, hogy ennek az identifikációs küzdelemnek pedig nem az egyetértésre való törekvés, hanem a vita az adekvát kommunikatív formája, amennyiben persze a vita kategóriáját nem azonosítjuk egyik alesetével, az agresszív elutasítás eljárásaival.

A modern retorika eredményei pedig azért terelnek bennünket a vita konstitutív jelentőségének elismerése felé, mert a megnyilatkozások olyan struktúráját tárják fel, amely a hagyományos leleplező szemlélet nézőpontjából rejtve marad. Gadamer például az ideológiát, szerintem tévesen, egyszerűen pretextusnak tekinti, azaz olyan szövegnek, amelyben el van rejtve egy eredeti értelem: „Az ideológia fogalma pontosan azt fejezi ki, hogy itt ténylegesen nem közlésre kerül valami, hanem egy mögöttes érdeket nyilvánítanak ki, amelynek ürügyül szolgál.” (Gadamer 1990a: 31.) Így azonban az egész közéleti beszédlét értelmezése nála kimerül „az ürügyszerű mögé néző” magatartásban (Gadamer 1990a: 31.), ami semmivel sincs túl a százötven éves ideológiakritikai szemléleten, még ha valóságos praxist ír is le: mármint a közéletben gyakran hazudnak, esetleg illúziókban ringatóznak, amit le lehet vagy kell leplezni. A retorika viszont egyrészt a homályos, vagyis a rejtőzködő beszéd általános jelenlétét és funkcióképességét hangsúlyozza, ami egyébként Gadamertől sem idegen, másrészt pedig, és ezzel összefüggésben, a cselekvésre orientált diskurzus eredendően vitázó természetét. És itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberek különböző értékek és érdekek mentén élnek, és céljaik elérése érdekében nyelvi taktikákat alkalmaznak, hanem arról, hogy a leleplezés semmit sem tud megalapozni, hiszen a leleplezés is leleplezhető.

De hát, mondhatjuk, éppen erről van szó! A vitában megmutatkozik, hogy az ember nem tud nem rejtőzködni vagy másként beszélni, amit egyébiránt Gadamer legáltalánosabban úgy fogalmaz meg, hogy a nyelv túlterjed az emberen. Ez azonban csak a vitázó beszélgetésben mutatkozik meg, amelyben egyetértek is meg nem is a másik emberrel. Chaim Perelman szerint (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971: 14., 16., 18., 29. §) a diszkusszióban használt realitáskategóriák (valóság, tény, érdek, adat stb.) nem az „igazi” realitást írják le, hanem a vitathatatlanság különböző szintjeit jelölik, amelyek egyrészt a cselekedetek nélkülözhetetlen diskurzusfeltételei, másrészt folyamatos vita révén tartják fenn a vitathatatlanság konstrukcióit, amelyekben pontosan soha sem arról van szó, amiről éppen beszélnek. De hát ez nem leleplezésre váró manipuláció vagy megismerési hiba, hanem a beszélgető létezés létezési módja.


2. fejezet - A szövegvalóság elvePaul Ricoeur a hermeneutikai társadalomtudományrólRicoeur 1978-ban megjelent terjedelmes tanulmányának, „A szöveg mint modell”-nek (Ricoeur 2002) központi problémája, hogy a szöveg miként lehet alapja és tárgya nemcsak hermeneutikai elemzésnek, hanem társadalomtudományi vizsgálatoknak is. Másképpen szólva: lehetséges-e hermeneutikai társadalomtudomány? A szöveg és az olvasás hagyományos fogalmainak átértelmezése – mindenekelőtt a strukturális nyelvészet kihívásai nyomán – nem új gondolat Ricoeur munkásságában (Ricoeur 1999), ám ebben a tanulmányban fejti ki először a szöveg és az olvasás (értelmezés) használatának lehetőségét a társadalomtudomány egészére nézve.

A szerző már a tanulmány elején világosan fogalmaz. Szakítani akar azzal a tradícióval, amely a társadalomtudományt maximum egy korlátozottan megértő (Verstehen, understanding) tudományként képes csak felfogni, és amelynek keretei között a tudós legfeljebb egy idegen szubjektum gondolatainak és szándékainak a feltárására s megértésére törekszik, méghozzá a megvizitált személy különböző életmegnyilvánulásainak megfigyelése és elemzése révén. Hozzátenném: az elemző ezeket az életjeleket különböző rejtett értelmek napvilágra hozásának tekinti, amelyek mögé aztán lelki motívumokat, anyagi érdekeket, társadalmi státusokat, vagy éppen hatalmi kényszereket rendel, „objektív” tényezőkkel magyarázandó a „szubjektív” magyaráznivalót, hogy aztán projektálhassa hasonló összefüggések jövőbeli előfordulását, és általános társadalom-magyarázattá generálja így nyert ismereteit. Lehetőleg mindezt számokkal „alátámasztva”. Ricoeur, mert mélységesen elégedetlen az efféle társadalomtudománnyal, az értelmező (Auslegung, interpretation) társadalomtudományok lehetőségei felé tájékozódik, hogy aztán eközben a megértésnek és a magyarázatnak is új jelentést adjon.

Mindezek kapcsán az ember azonnal a szöveg problémájával szembesül, ugyanis tradicionálisan a hermeneutika az értelmezés tudománya, márpedig a hermeneutika szövegeket elemez. Ezért állíthatja Ricoeur, hogy az értelmező társadalomtudomány hermeneutikai társadalomtudomány lehet csak, és talán ezért lehetne akár hermenológiának is nevezni. Ilyen jellegű társadalomtudományok pedig csak akkor léteznek, „amennyiben (1) kutatási tárgyuk rendelkezik néhány olyan sajátossággal, amelyek a szövegre mint szövegre jellemzőek, továbbá (2) ha kutatási módszerük olyan jellegű eljárásokra épül, amelyek az értelmezéshez vagy a szövegek interpretálásához szükségesek” (Ricoeur 2002: 60.).

Ezen pozícióból adódik a ricoeuri elemzés két főiránya. Először is azt vizsgálja, hogy mit jelent a szöveg paradigmája a társadalomtudományok szempontjából, másodszor pedig azt, hogy használhatók-e a szövegértelmezés módszerei a társadalomtudományokban. Vagyis: tekinthető-e a társadalom szövegnek (is), és ha igen, milyen az a társadalomtudomány, amely a társadalom szövegvalóságát elemzi. Mindkét alapkérdés további két kérdésre bomlik, vagyis Ricoeur tanulmánya négy alapproblémát jár körül.

1. A diskurzusrögzítés kérdéseiAz első kérdés megválaszolásához Ricoeur először a beszélt nyelv írott nyelvvé történő átalakításának a problematikáját vizsgálja, konkrétabban a diskurzusrögzítés kérdéseit. Mert a jelent elemző társadalomtudomány nem bukkan rá kész szövegekre, mint a történettudomány az oklevelekre, vagy az irodalomtudomány a regényekre. A jelen ugyanis esemény, az esemény pedig nem leírt szöveg, hanem beszéd, vitatkozás, dialógus, amely elszáll, mint a lélegzet. Ezért lesz Ricoeur számára az egyik megoldandó feladat a beszélt dialógus leírt szöveggé való átalakítása, és ennek az érvényessége. Az nem kérdéses, hogy a megnyilatkozások és a párbeszédek leírhatók, és alkalmanként le is szokták írni őket. De ilyenkor vajon mit rögzítünk? – kérdezi Ricoeur. Mi tehát a diskurzus, amely rögzítésre került?

Miután, írja, a nyelvészetben világossá vált, hogy „a diskurzus nyelvészete más szabályokon nyugszik, mint a nyelvi rendszer nyelvészete” (Ricoeur 2002: 61.), lehetségessé vált a diskurzus önálló nyelvi sajátosságainak a megragadása. Emile Benvéniste felfogásához kapcsolódva Ricoeur négy ilyen sajátosságot konstatál: (1) a diskurzus esemény, mert időben zajlik és egy meghatározott jelenhez kötődik; (2) különböző nyelvi indikátorok révén mindig vonatkozik saját beszélőjére; (3) mindig valami meghatározott nyelven kívüli, egyben saját világot reprezentál; (4) végül jelen van benne egy másik személy is, akihez beszélnek, tehát itt közleménycsere zajlik. Röviden: a diskurzusnak, szemben a rendszerként felfogott nyelvvel, időbelisége, szubjektivitása, világa és kommunikáló személyei vannak. Ez a négy elv Ricoeur számára kiemelten fontos: elemzésében többször is visszatér hozzájuk. Hogyan jelennek meg mármost ezek a sajátosságok az élőbeszédet reprezentáló szövegben?


A szövegvalóság elve

(1) A beszéd eseményjellege késztet bennünket arra, és főleg ez, véli Ricoeur, hogy valahogyan megragadjuk és rögzítsük a nyelvet. „A beszélt nyelvben a diskurzuseseménynek elfolyó karaktere van. Az esemény felmerül, majd eltűnik. Ezért aztán itt problémaként jelentkezik a rögzítés, a feljegyzés: meg akarjuk ragadni azt, ami egyébként eltűnik, ami mulandó. Ha általánosítva mondhatjuk azt, hogy az ember megpróbálja a nyelvet megragadni – alfabetikus jelek, lexikális felsorolás és szintaktikai törvények révén –, akkor ezt csak a diskurzus kedvéért teszi. Csak a diskurzust kell megragadni, hiszen az tűnik el.” (Ricoeur 2002: 61.) De hát mit ragadunk meg ilyenkor? „Amit mi az írás révén ténylegesen megragadunk, az nem maga a nyelvi cselekedet, hanem az, ami »ki lett mondva«, persze a »kimondott« dolgon azt értjük, amit ki akartunk »jelenteni«, ami a diskurzus célja szempontjából konstitutív mozzanat, és ami által a mondásból kimondás lett, közhírré tétel és megnyilatkozás. Röviden, amit leírunk és regisztrálunk, az a beszéd noemája, a nyelvi esemény jelentéstartalma, nem pedig maga a nyelvi esemény.” (Ricoeur 2002: 62.)

A szavak révén megnyilatkozó beszéd jelentéséről van tehát szó, ám ez nem egyszerűen csak valamilyen mondat, amely jelent valamit egy nyelvi rendszeren belül, hanem az intencionált beszélés aktusa. A beszédaktus-elmélet mutat rá arra, hogy bizonyos típusú mondatok kiválasztása (lokúció), a benne kifejezett szándék (illokúció) és az általa kiváltott hatás (perlokúció) egyaránt részei a beszédnek, avagy a beszélés jelentésének és nyelvtanának, a pragmatikának. Ezek kapcsolódnak valamilyen szintaktikai struktúrához, tehát rögzíthetők és felismerhetők. Hogy mit mondunk, a kimondással mit szándékozunk tenni, és mire vezet(het) mindez „az intencionális külsővé tételnek ebben a csökkenő sorrendjében lesz hozzáférhető, és ennek megfelelően lesz lehetséges a leírt szóval történő rögzítése is” (Ricoeur 2002: 62.), ám mindegyik eleme rögzíthető valamilyen módon. Röviden: az élőbeszéd eseményjellegéből, „itt és most” karakteréből Ricoeur szerint a beszédaktus jelentését lehet szövegként feljegyezni, vagyis ez válhat a társadalomtudomány vizsgálati objektumává. Rögtön hozzáteszi persze: „A »jelentés« szót ezért én egészen átfogó értelemben használom, beleértem az intencionális megnyilatkozás mindazon szintjét és aspektusát, amelyek a diskurzus rögzítését lehetővé teszik.” (Ricoeur 2002: 62.) Vagyis szerinte mindannak jelentése van, amivel valamit kifejeztünk és ezt a valamit mások számára hozzáférhetővé tettük.

(2) A diskurzus személyessége kapcsán Ricoeur éles különbséget tesz szóbeli és írásbeli diskurzus között. Úgy véli, hogy az élőbeszéd során a beszélő szándéka és megnyilatkozásának jelentése olyan közel van egymáshoz, hogy „szinte ugyanazt értjük azon, amit a beszélő gondol és amit a diskurzus jelent” (Ricoeur 2002: 63.). Amikor a beszélgetés során a német meinen vagy az angol to mean kifejezéseket használjuk, akkor ez egyaránt utalhat arra, hogy mire gondol a másik, és arra is, hogy mit jelent az, amit mond. Írott diskurzus esetén megszűnik ez a differenciálatlan egybeesés. A leírt diskurzus elválik a szerző személyétől, ezáltal a szöveg jelentése is elválik a szerző szándékától. A szöveg persze nem válik szerző nélkülivé, bármennyire távol kerülnek egymástól, vagy bármennyire összetett is lesz a viszonyuk. Csupán arról van szó, hogy a szöveg megkezdi önálló életét: kiteljesíti lehetőségeit és beteljesíti sorsát. Kibontják lehetséges jelentéseit (vagy éppen lehetetlen jelentést tulajdonítanak neki), különféle értelmezések kapcsolódnak hozzá, és minderre a szerzőnek már alig van befolyása. „A szövegnek sorsa van, és teljességgel kivonja magát szerzőjének lehatárolt élethorizontja alól. Amit a szöveg mond, mindig több annál, mint amit vele maga a szerző mondani akart, ezért aztán minden értelmezés a jelentések tárházát hozza létre.” (Ricoeur 2002: 63.) Ricoeur szerint azonban az írásban való rögzítés nem elszegényíti, hanem kiteljesíti a diskurzust: „a »külső jelek« révén történő írásba foglalás, amelyről elsőre azt gondolhatjuk, hogy eltorzítja a diskurzust, éppen a diskurzus valódi szellemét fejezi ki” (Ricoeur 2002: 63.). Vajon miért, kérdezhetjük, hiszen az élőbeszédet számtalan olyan mozzanat kíséri (gesztus, mimika, intonáció, prozódia, szituáció stb.), ami leírva alig adható vissza. Azért, mondja Ricoeur, mert a diskurzusnak jelentése van, és hogy mi lehet ez, csak leírva mutatkozik meg. Ilyen módon kapcsolódhat pszichikai vagy társadalmi közvetítések nélkül az egyik jelentés a másik jelentéshez. Vagy ahogyan ő mondja: „jelentést csak jelentés gyógyíthat” (Ricoeur 2002: 63.).

(3) A beszélt diskurzus világa „a beszéd résztvevőinek együttes helyzetére vonatkozik. Ezt a helyzetet a dialógus meghatározott módjai veszik körbe, és határait különféle gesztusok folyamatosan kijelölik; kézmozdulatok vagy a dialógus maga: az indikátorok közvetlen utalásai, például a mutató névmások, a hely- és időhatározók, az igeidők. Lehet mondani, hogy a szóbeli diskurzusnak ez a vonatkozása közvetlen és már-már hivalkodó.” (Ricoeur 2002: 63.) Vagyis az élőbeszéd során a beszélők folyamatosan kijelölik világukat: szándékaik, személyük és valóságuk „már-már hivalkodó” közvetlenséggel folyik át egymásba. Írott diskurzus esetén azonban ismét csak megszűnik a közvetlenség varázslata, és feltárulnak a közvetettség új lehetőségei; kategoriálisan kifejezve: környezet helyett a világ mint olyan. Ricoeur szerint az élőbeszéd szituációt aktualizál, a szövegben viszont „ismét csak a diskurzus szellemi mozzanata jelenik meg, az, amely kiszabadít bennünket a szituáció határai közül és felszabadít nézőpontjainak uralma alól, és éppen ez számunkra a világ megmutatkozása” (Ricoeur 2002: 64.). Világos tehát, hogy Ricoeur szerint a szöveg értékesebb, mint a beszéd. „A szöveg – jelentésének kibontása során – egyaránt felszabadul a szerzői szándék gyámsága és a szituációhoz



kötöttség korlátai alól. Számunkra a világ szövegek révén feltáruló vonatkozás-együttes. […] Egy szöveget érteni annyit jelent, hogy az értés során megvilágítjuk saját helyzetünket, pontosabban ezek közül mindazokat a feltételeket, ami számunkra a viszonyokat eggyé fűzi, ami a bennünket környező világból megteremti a mi világunkat. Ez a folyamat a környező világ világgá bővítése” (Ricoeur 2002: 63–64.).

(4) Ha lehetséges ezt fokozni, akkor a tudományos használhatóság és értékesség szempontjából mindez még egyértelműbb a negyedik mozzanat vizsgálata kapcsán, „amely az írásban rögzített diskurzus esetén a legfontosabb” – írja Ricoeur. Emlékeztetnék arra, hogy itt a dialógus másik személyéről van szó, nevezetesen a beszélés nyelvtanának többszereplős jellegéről. Ricoeur így folytatja: „A diskurzus, nem pedig a nyelv szólít meg bárkit is. Ez a kommunikáció alaphelyzete.” (Ricoeur 2002: 64.) Miért olyan fontos azonban, hogy az ember egy jelen lévő beszélgetőtárshoz szól-e, vagy pedig mindenkihez, aki a leírtakat elolvassa? Azért, véli Ricoeur, mert így „a dialogikus viszony szűk keretei kitágulnak. Ahelyett, hogy csak a Te, a második személy lenne megszólítva, az írás közönséghez szól, amely saját magát hozza létre. Az írás szellemisége éppen ellentéte materializálódásának és elidegenedettségének, annak, ami rátapad a diskurzusra. Ami a leírt dolgokkal vis-a-vis [szemközt] van, az tulajdonképpen mindenki, aki olvasni tud.” (Ricoeur 2002: 64.) Végkövetkeztetése: „a diskurzus diskurzusként csak itt mutatkozik univerzális viszonynak. Azáltal hogy megszabadul az egykori esemény pillanatnyiságára jellemző sajátosságoktól, a szerző által átélt viszonyoktól és a feltűnően konkretizáló utalások korlátjaitól, képes áttörni szemtől szembeni viszonyok szűk határain. Többé már nincs szüksége látható hallgatóra” (Ricoeur 2002: 64.).

Ricoeur az élőbeszéd sajátosságai mentén haladva, és megvizsgálva lerögzítésének lehetőségeit, kettős következtetésre jut. Egy: lehetséges a beszéd szöveggé változtatása, sőt ez nélkülözhetetlen az értelmező (hermeneutikai) társadalomtudomány számára. Kettő: a szöveg önmaga előképét, a rögzítésre váró előbeszédet eleve kiemeli a kontextus korlátai közül. Nevezetesen a szándékmegvalósulás eseményszerűségéből, a szerzői szándék esetlegességéből, az aktualizált környezetből és a megszólítottak szűk köréből, amely vonatkozásokat az élőbeszéd csupán lehetőségként hordoz. Csak a szövegben mutatkozik meg, hogy a dialógus lehet univerzális is. Ricoeur tehát nem gondolja, hogy a leírt szöveg az élőbeszédből bármi lényegeset is elvenne, ami egy értelmező társadalomtudomány szempontjából fontos lehet, sőt éppen leírása-rögzítése révén válhat a társadalomtudomány tárgyává.

2. A cselekvés mint szövegRicoeur következő lépése a cselekedetek hermeneutikája felé való elindulás. Emlékeztetnék arra, hogy még mindig az első kérdés vizsgálatán belül vagyunk. Nevezetesen: mi a szöveg (létezhet-e, és ha igen, hogyan jön létre) mint a társadalomtudomány vizsgálati objektuma? Ennek egyik alkérdését vizsgáltuk eddig, nevezetesen, hogy mi az élőbeszéd szövegként. A másik, amelyhez most érkeztünk: mi a cselekvés szövegként? Szerzőnk ennek vizsgálatát úgy konkretizálja, hogy ha a hagyományos megértő társadalomtudomány tárgya az ésszerűen vezérelt magatartás (Max Weber), akkor azt a kérdést kell feltenni, hogy a szövegekben tetten érhető olvashatóságjelleg (Lesbarkeits-Character) vajon helyettesítheti-e ezt a hagyományos tárgyat. Ezt a kérdést pedig úgy fogjuk megvizsgálni, mondja, hogy az élőbeszédet és a leírt szöveget egyaránt konstituáló diskurzus „négy kritériumát [ti. a fenti négy kritériumot] az ésszerűen vezérelt cselekvés fogalmára vonatkoztatjuk” (Ricoeur 2002: 64.).

(1) Egy cselekedet természetesen időben lefolyó esemény, de minden további nélkül lehet rögzített szövegnek tekinteni, véli. Hogyan lehetséges ez? Úgy, mondja Ricoeur, hogy a cselekvéseknek meghatározott és strukturált belső viszonyai vannak, amelyek ugyanakkor objektiválódnak és kívülről is felismerhetőek: a társadalmi cselekedet egyrészről egy lokúciós aktus struktúrájával rendelkezik, másrészről illokúciós viszonyokat is hordoz. Egy cselekvés azért olvasható el – avagy akkor tekinthető egy értelmező társadalomtudományi tevékenység releváns tárgyának –, mert a beszédaktushoz hasonló logika alkotja értelemtartalmát (Sinngehalt). A cselekedet lokúciója vagy propozicionális tartalma a cselekvést kifejező igék használatának a lehetőségeihez kapcsolódik, ezek révén mutatkozik meg, mert ezeket „folytatni” és kiegészíteni lehet, mert a cselekedet propozicionális struktúrája szempontjából tipikus jelenség a „cselekvést kifejező mondatok állítmányi struktúrájában meglévő kijelentés-lehetőségek variábilis sokfélesége” (Ricoeur 2002: 65.). Mondjuk a lokális alanyhoz nem létező dolgok kapcsolódhatnak (például egy konkrét személy hisz, elképzel valamit), vagy megkülönböztethető egymástól a cselevés materiális és formális tárgya (például amit meggyújtok, és ami éghető). Az illokúció kapcsán pedig Ricoeur a beszédaktus-elmélet azon megállapítására hagyatkozik, hogy a beszédaktus-típusok egyben cselekvéstípusok is, tehát szerinte „lehetséges egy olyan cselekvéstipológiát megalkotni, amely megfelel az illokúciós aktusok modelljének” (Ricoeur 2002: 65.). Vagyis: „Ahogyan a beszédaktusok, úgy fejlesztenek ki a cselekvési események is (amennyiben erre az analóg kifejezésre szükségünk van) hasonló dialektikát egy jelenségben fellépő és ismételten eltűnő esemény időbeli státusai



között és az eseményben lévő logikai státus között, amelyet egy határozottan azonosítható értelemtartalom jelöl ki.” (Ricoeur 2002: 66.)

(2) És mi a helyzet egy cselekedet végrehajtója esetében? „Ahogyan egy szöveg elválik a szerzőjétől, úgy válik el egy cselekedet is a cselekvőtől, és megteremti saját következményeit. Az emberi cselekedetnek éppen ez az autonómmá válása jelenti a cselekedet társadalmi dimenzióját. Egy cselekedet társadalmi jelenség, mert hiszen egy tettet a különböző cselekvők olyan módon és formában hajtanak végre, hogy az egyik aktort a másik aktortól nemigen lehet különválasztani, de azért is, mert a mi tetteink a mi hatalmunkat valósítják meg, és mert ennek olyan következményei vannak, amelyeket nem látunk előre. Ezért lesz itt a »lejegyzés« az egyik fontos fogalom.” (Ricoeur 2002: 66.) Természetesen a cselekvő éppen úgy jelen van a cselekvésében, mint a beszélő a saját megnyilatkozásában. Csakhogy különbség van az egyszerű és az összetett cselekedetek között. „Az egyszerű cselekedetben, amelynek a megvalósítása nem igényel előkészítő cselekedeteket, az értelem (noema) messzemenően egybeesik a szándékkal (noesis), vagy a kettő metszi egymást. Összetett cselekedetek esetén viszont néhány cselekvési szegmens már olyan messze eltávolodott az eredeti kiindulóponttól – amiről az ember még megállapíthatja, hogy ez a szerző szándékára jellemző –, hogy itt a cselekedeteknek vagy a cselekvési szegmenseknek a leírása komoly problémát okoz.” (Ricoeur 2002: 66.)

De hát mit írunk le ilyenkor? Ricoeur tiltakozik az ellen, hogy ez pusztán az esemény lefolyásának ilyen-olyan értelmezése, mint sok történésznél. Úgy véli, hogy bizonyos cselekedetek nem tűnnek el „nyomtalanul”, hanem jeleket hagynak maguk után és bevésődnek. „Egy cselekedet »nyomot« hagy maga után, »jelet« hoz létre, és ha hasonló struktúráknak és cselekvési minták a keletkezéséhez járul hozzá, a dokumentum emberi cselekvésnek nevezhető.” (Ricoeur 2002: 66.) A bevésés pedig nem más, mint a regisztrálás jól ismert jelensége, az, ahogyan a cselekedeteket feljegyzi és megőrzi mondjuk a munkaközvetítő, a rendőrség, az iskola, a bank, a bíróság és más intézmények és személyek. Itt most hosszabban idézném Ricoeurt, mert szavai különösen fontosnak tűnnek egy lehetséges szövegalapú társadalomtudomány szempontjából. „Nem mondhatjuk-e, hogy maga a történelem is az emberi cselekedetek feljegyzése? Ugyanis a történelem az a quazi-»dolog«, amelyben az emberi cselekedetek hátrahagyták »nyomaikat«, létrehozták »jeleiket«. Ebből következik az archívumok létezési lehetősége. Az archívumok előtt viszont a krónikások tudatos és szisztematikus tevékenysége vezetett el ahhoz, hogy létezik az emberi cselekedetek »feljegyzéseinek« állandó folyamata, amely a történelmet »jelek« összességévé teszi, és sorssá, amely ki van vonva az egyéni cselekvők ellenőrzése alól. A történelem ezért könnyen tűnik autonóm lényegiségnek, tervek nélkül játszó játékosok játékának. A történelemnek ezt a hiposztazálását lehet ugyan szemfényvesztésnek tekinteni, de ez a szemfényvesztés elválaszthatatlanul összefonódik azzal a folyamattal, amely által egy emberi cselekedet átalakul, és a történelem archívumába kerül. A társadalmi idő leülepedésének köszönhetően válnak az emberi tettek »intézményekké« olyan értelemben, hogy jelentésük már nem egyezik meg az aktorok elgondolt szándékaival. Az alapul szolgáló értelemtartalom elérheti a »pszichológiátlanításnak« azt a pontját, ahol az értelem már magában a műben lelhető fel. Peter Winch szavaival szólva, amit a The Idea of Social Science című könyvében írt le, a társadalomtudományok tárgya »a szabályok által irányított viselkedés«. De ezeknek a szabályoknak nincs kényszerítő ereje: azt az értelemtartalmat testesítik meg, amely a szabályokból nő ki, és a leülepedett vagy institucionalizált műben ölt formát. Ez az »objektivitás« formája, amely az értelmes magatartás »társadalmi rögzítéséből« következik.” (Ricoeur 2002: 67.)

(3) És vajon hol van a cselekedetek rögzíthető és olvasható dologként megmutatkozó világa, és milyen ez a világ? Mindenekelőtt azt kell tudnunk, véli Ricoeur, hogy „az értelmileg orientált cselekvés olyan cselekvés, amelynek a jelentése »túl« van a pillanatnyi szituáció relevanciáján. Ez az alapviszony hasonlít ahhoz, ahogyan egy szöveg túllép a diskurzus határain és minden általa kinyilvánított viszonyon. A konkrét szituációtól való elszakadás olyan eredmény, amelynek nyomán létrejönnek a diskurzus ki nem nyilvánított viszonyai, ezt nevezzük »világ«-nak” (Ricoeur 2002: 67.). Tehát ismét a konkrét szituáción való túllépés, és az elsőre nem látható, rejtetten létező viszonyok kibomlása, ami itt a jelentés és a relevancia közötti kategoriális megkülönböztetés formáját ölti. A cselekedeteknek ugyanis lehet a pillanathoz és az adott helyzethez kötött relevanciáján túli jelentése, különösképpen, ha ez fontos cselekedet. A cselekedet „világa” ezért egyrészt az a világ, amelyet közvetlenül aktualizál a személyek, az eszközök, a feltételek, a produktumok stb. tekintetében, másrészt pedig az a világ, amely „túllép produktuma társadalmi körülményein” (Ricoeur 2002: 67.). Egy cselekedetnek nemcsak szituatív relevanciája, hanem perspektivikus jelentése is van. Vagyis egy fontos cselekedet „olyan jelentéseket hoz létre, amelyek később egészen más módon is aktualizálódhatnak vagy realizálódhatnak, mint az eredeti cselekedet” (Ricoeur 2002: 67.).

Hegelhez kapcsolódva Ricoeur itt veti fel azt a gondolatot, hogy vajon nem a cselekedet szövegnek tekintett jelentése révén jön-e létre a lehető legszélesebben értelmezett intézmény, az ember második természete, amely egyszerre kötöttség és szabadság. Mindenesetre az ember nemcsak a körülményeket aktualizálja, hanem



egyrészt „saját dolgainak létrehozása során legyőzi a körülményeket”, másrészt saját korábbi tettei közül egyesek képesek arra, hogy „egy új történelmi szituációban új jelentésekre tegyenek szert” (Ricoeur 2002: 67.). A cselekedet tehát, mert jelentése is van, azaz ha nemcsak aktuális „beszédnek”, hanem horizontokkal bíró „szövegnek” is tekintjük, akkor „nemcsak saját idejét fejezi ki, hanem kinyit egy új világot is, azt a világot, amelyet egyébként magában hord” (Ricoeur 2002: 67.). És ebből a szempontból Ricoeur szerint nincs különbség a kultúra alkotásai és a köznapok fontos cselekedetei között.

(4) És vajon kivel „beszélget” egy cselekedet? Kihez szólnak a tettek, ha egyszer jelentéssel bíró szövegvalóságnak is tekinthetjük őket? Ricoeur válasza az, hogy bárkihez, aki olvasni akarja őket és tud is olvasni: „egy emberi cselekedet értelemtartalma olyasvalami, ami a lehetséges »olvasók« meghatározatlan számára mint címzettekre vonatkozik” (Ricoeur 2002: 67.). Legalább ennyire fontos azonban az is, hogy szerinte egyetlen cselekedetnek sincs privilegizált olvasója, vagyis még a kortárs értelmező sem igényelhet a maga számára különleges és előnyös pozíciót ebben a folyamatban. A közvetlen megfigyelő rögzítheti a relevanciát meg a jelentést is, mert „az emberi cselekedet – egy szöveghez hasonlóan – egyszerre befejezett és nyitott mű, melynek az értelme mindig függőben marad” (Ricoeur 2002: 67–68.), de nem kizárólagos érvénnyel.

3. A megértéstől a magyarázatigAz eddigieket összegezhetjük úgy, hogy Ricoeur a társadalomtudományok valóságát minden további nélkül el tudja képzelni szövegvalóságként. Úgy véli, hogy mind az eltűnő élőbeszéd, mind a provizórikus cselekedet átírható és rögzíthető szövegként, sőt éppen ez a folyamat tárja fel a bennük lehetőségként létező tágabb összefüggéseket és perspektívákat, vagyis nemcsak lehetséges a szövegértelmezést az írásértelmezésen túl is használni, hanem a társadalomtudomány csakis hermeneutikai tudomány lehet. A módszerprobléma azonban változatlanul megoldatlan. És Ricoeur tanulmánya a továbbiakban, második nagyobb problémakörként éppen ezzel foglalkozik. „Szeretném – írja – a szöveg és a szövegértelmezés ezen analógiájának a termékenységét a módszer szintjén megmutatni. Paradigmánk legfontosabb implikációja – tekintettel a társadalomtudományok metodológiájára – az, hogy megnyit egy új eljárást a magyarázat (explanation) és a megértés (understanding, comprehension) viszonyában, úgy ahogyan ez a humántudományok problémájaként létezik.” (Ricoeur 2002: 68.) Vagyis Ricoeur a magyarázatot nem ebrudalja ki a társadalomtudomány metodológiájából, de nem gondolja, hogy a hermeneutikai társadalomtudomány pusztán a beszélő-író-cselekvő személy(ek) értelemtulajdonításának minél pontosabb rekonstrukciója lenne. Ez a kiindulópont, de a tudós szükségképpen magyaráz, vagyis az érteni vélt vagy megértett értelmet az eredeti szituációhoz képest tágabb szituációba helyezi; úgy is mondhatjuk, hogy saját (de nem idegen) szituációja van, mert egyébként nemigen beszélhetnénk tudományról.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha nem választja el „a megértést a magyarázattól logikai szakadék” (Ricoeur 2002: 68.), mint ez ideig a hermeneutikában és a megértő szociológiában. A probléma abból adódott, véli Ricoeur, hogy a kettőt vagy abszolút különválasztották, vagy ha nem, akkor viszonyukat az élőbeszéd sajátosságai alapján gondolták el, holott ez elgondolható az írás-olvasás analógiájára is. Most tehát (az írás után) az olvasás paradigmájával kell foglalkoznunk, mondja, mint a társadalomtudomány metodológiájával. Leszögezi, hogy az olvasás nem önkényes, de még csak nem is szubjektív tevékenység. Magának „a szövegnek a tulajdonságaiból épül fel, melyek a következők: 1. az értelemtartalom rögzítése, 2. a szerző szellemi intencióinak és az értelemtartalomnak az elválasztása, 3. a nem-kinyilvánított viszonyok kibontása, és 4. a címzettek meghatározatlan száma. Ez a négy alapviszony együttesen alkotja a szöveg »objektivitását«. Ezen az »objektivitáson« alapul a magyarázat lehetősége, amely tehát megalapozásul nem igényel idegen területet, nevezetesen a természeti jelenségek területét, hiszen számára az objektivitásnak éppen ez az adekvát módja. Nincs tehát szükség olyasmire, hogy átvigyük a dolgokat az egyik valóságterületről a másikra – mondjuk a »tények« területéről a »jelek« területére. Az objektiválódás folyamata a jelek területén belül játszódik le, és ez a folyamat teszi lehetővé a magyarázat eljárásait ugyanezen a területen maradva.” (Ricoeur 2002: 68–69.)

Az olvasó-magyarázó magatartás tehát saját objektív valóságával szembesül, így meg van a lehetősége arra, hogy saját és originális, egyben objektíve vitathatatlan metodológia révén társadalomtudományi megállapításokat tegyen. Ezt a lehetőséget Ricoeur itt is két irányban konkretizálja. Először megvizsgálja megértéstől a magyarázatig terjedő utat, majd a magyarázattól a megértéshez való eljutást. Ebben a részben az első problémakör három elemével foglalkozunk.

(1) A megértés során a szövegvalóság értelemtartalmát kell megragadnunk. Ha a feladatot komolyan vesszük, nehéz feladattal találjuk magunkat szembe. Ricoeur még csak szót sem veszteget annak az igencsak elterjedt gyakorlatnak a bírálatára, amely a szavak, mondatok és szövegek társadalomtudományi vizsgálata során megelégszik egy egyszintű szintaxissal és egy elsődleges szemantikával (tartalomelemzés, közvélemény-kutatás,



kérdőíves tudásvizsgálat, tudáshálózatok kutatása stb.): az így előálló (szűrt, aggregált, súlyozott, arányosított) jelentéseknek a kutató adja meg a metajelentéseit, azokat tehát, amelyek az elsődleges jelentéseket létrehozó második jelentésszinten vannak. Már Max Weber így képzelte el a „megértő” társadalomtudományt, és azóta sokan mások is, akik számára ez jelenti a tudást számba vevő társadalommagyarázatot. Nem az a probléma, hogy ezek a magyarázatok esetlegesek vagy feltűnően önkényesek lennének. Sőt! Néha oly mértékig artisztikusak, szofisztikáltak és agyonbonyolítottak, hogy a nem-bennfentes csak ámuldozik. Nincs hiány invencióban sem, különösen, ha az összefüggéseket „számszerűsíteni” lehet. Az embernek az a benyomása, hogy a hagyományos és terebélyes tudásmagyarázat megszállottan igyekszik demonstrálni, hogy a tudat nem imponderábilis (megragadhatatlan), az éppen végrehajtott megragadás-magyarázat pedig nem önkényes. A probléma azonban nem az objektivitásra és a tárgyilagosságra való törekvés hiánya, hanem a kiindulópontok elvétése.

Amiről Ricoeur itt beszél, az ennek a szemléletnek az egyik legradikálisabb, bár közvetett kritikája. Ricoeur azt mondja, hogy a nyelv már a megnyilatkozások szintjén is többszintű. Először is a nyelv eredendően metaforikus, azaz az elsődleges és másodlagos jelentések viszonya. Másodszor evidencia „a köznyelvi szavak többértelműsége és egyes mondatainak kétértelműsége” (Ricoeur 2002: 70.). Harmadszor egy szöveg részekből álló egész, amely „úgy jelenik meg számunkra, mint tárgyak vagy témák, illetve elsődleges és másodlagos összefüggések hierarchiája” (Ricoeur 2002: 69.). Az a vizsgálati tárgy tehát, amelyre a hagyományos szemléletű tudásmagyarázat épül, egyszerűen nem létezik. A pincétől a padlásig terjedő, az utcaseprőtől a tudósig használatban lévő élőnyelv ugyanis többértelmű, már a megnyilatkozások szintjén is, és a tudományos restségen kívül (hozzászámítva a hatalmi akarnokságot) semmi sem indokolja, hogy egyszintűnek gondoljuk, vagyis leragadjunk a megnyilatkozások elsődleges jelentéseinél, aminek legfeljebb mi, a művelt vizitálók és kívülálló megfigyelők tudjuk a további jelentésrétegeit feltárni. Ez egyszerűen nincs így! „Az általános hermeneutika nézőpontjából – írja Ricoeur – a nyelv metaforikussága csak egy speciális esetnek számít.” (Ricoeur 2002: 69.) Márpedig ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy az általam itt kritizált felfogásnak nemcsak a kiindulópontjai problematikusak, hanem alkalmazott módszerei is. A téves kiindulópontokra épülő metodológia nemigen vihető át a helyes kiindulópontokra, mert ez eleve a helytelenül megválasztott premisszák bizonyításának adekvát módszere.

Mikor lehet adekvát hipotézisünk, amely megfelel a nyelvi megnyilatkozások eredendően többszintű realitásának és a jelentések többértelműségének? Először is tudnunk kell, és ezt a részt újból idézném, hogy az intenció és az értelemtartalom eltérhet egymástól, vagyis „az értelemtartalom többféle módon konstruálható és rekonstruálható” (Ricoeur 2002: 69.; kiemelés – Sz. M.). A kulcsmozzanat itt a többféle mód. A megnyilatkozó ugyanis ugyanarról sokféleképpen beszélhet, és ugyanaz a megnyilatkozás sokfélét jelenthet. Sőt, az sem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani, hogy mi itt az ugyanaz és a sokféle. Hipotéziseink viszont lehetnek erre nézve, amelyek természetesen eltérő valószínűségértékekkel rendelkeznek. Ricoeur kiemeli, hogy a szöveg mindig egész, és ezért individuális jellege van. Egészként való megértése pedig „szükségképpen cirkulációs jelleget ölt” (Ricoeur 2002: 69.), hiszen a részt csak az egész ismeretében, az egészet pedig az egész részeiként tudjuk rekonstruálni. Ennek a tudományos közhelynek azonban súlyos metodológiai következménye van: „Itt nincsenek szükségszerűségek és evidenciák, és nincsenek cáfolhatatlan definíciók, hogy mi lenne a fontos és mi nem, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen. Minden ilyesminek a megítélése pusztán vélekedés kérdése.” (Ricoeur 2002: 69.) Ugyanez a helyzet a szövegindividuum esetében is. „Annak érdekében – írja –, hogy ezt a homályos pontot jobban megvilágítsam, azt mondanám, hogy a szöveget mint »individuumot« különböző oldalakról lehet megközelíteni. Egy kockához vagy más háromdimenziós tárgyhoz hasonlóan, a szöveg tulajdonképpen »dombormű«. Terének különböző pontjai a térnek nem azonos szintjén helyezkednek el. Az egész rekonstrukciójába ezért kerül bele elkerülhetetlenül egy perspektivikus torzítás, teljesen hasonlóan a különböző érzékelésekhez. Mindig lehetséges ugyanazt a mondatot egészen különböző módon egyszer az egyik, másszor a másik mondatra vonatkoztatni.” (Ricoeur 2002: 69–70.) A szövegvalóság tehát többszólamú, mondja Ricoeur, ami azt jelenti, hogy „a szöveg nyitva áll a különböző olvasási módok és értelem-konstrukciók előtt” (Ricoeur 2002: 70.). De, és ezt itt külön is hangsúlyozni szeretném, a többszólamúság és a nyitottság nem a tudós privilégiuma, hanem ebben osztozik vizsgálati tárgyával.

(2) A hipotézis ezért nem más, mint vélekedés arról, hogy a megnyilatkozó egy szövegben a lehetséges jelentések közül vélhetően ezt (és nem egy másikat) aktualizált, mert a helyzet kényszere, a szereplők törekvései (stb.), nem utolsósorban persze a megnyilatkozások struktúrája ezt valószínűsítik. Mit kezdjünk azonban ezzel a valószínűséggel? Ricoeur nem hagy kétséget afelől, hogy adott hipotézisünket bizonyítani lehet – természetesen nem az úgynevezett empirikus igazolás logikája alapján. Itt azt kell bizonyítani, mondja, hogy „egy meghatározott interpretáció az ismertek fényében nézve valószínűbb, mint egy másik” (Ricoeur 2002: 70.). Ezt nevezi ő érvényessé tételnek, ami nem egy következtetés igazolása, hanem argumentációs eljárás, ami „hasonlít a törvényértelmezés jogászi eljárásaihoz, ahol is bizonytalanságról és minősített valószínűségről van szó”



(Ricoeur 2002: 70.).

Az érvényessé tételhez azonban hozzátartoznak az érvényesség vitatásának az eljárásai is. Vagyis konkuráló érvényességek, valamint érvényességek és érvénytelenségek állnak egymással szemben, tehát „egy értelmezésnek nemcsak valószínűnek kell lennie, hanem valószínűbbnek, mint egy másik” (Ricoeur 2002: 70.). A szubjektív valószínűség logikája persze itt komoly szerepet játszik, de nem igaz, hogy bármi érvényessé tehető, „nem igaz, hogy minden értelmezés egyformán jó, és hogy az értelmezések a »józan emberi értelem« szabályai szerint nem lennének egymással összemérhetőek. Az adott szöveg az éppen lehetséges konstrukciók egyik meghatározott metszete. Az érvényesítés logikája megnyit számunkra egy értelmezési keretet, amelyet a dogmatizmus és a szkepticizmus határolnak. Mindig lehetséges egy értelmezés ellen vagy éppen mellette érvelni, az értelmezéseket egymással szembeállítani, lehet közülük választani, vagy meg lehet próbálni megteremteni közöttük az összhangot, esetleg még akkor is, ha ennek elérése meghaladja a lehetőségeinket.” (Ricoeur 2002: 70.)

Úgy vélem világos, hogy ez a felfogás nem tessékeli ki az értelmezés és a magyarázat immanens problémáit önmaga határain kívülre, hogy aztán megoldatlanként még csak tudomást se vegyen róluk, sőt önmagát úgy tekintse, mint amely megoldotta ezeket, pedig csak szemet huny megoldatlanságaik felett. Egyelőre néhány kulcskategóriára hívnám fel a figyelmet: szöveg, többszólamúság, valószínűség, érvelés, érvényesség kontra empirikus, valóságos, egyértelmű, következtetés, bizonyítás. Nem kétséges, hogy az első sor kategóriái nem a szubjektív szédelgés, a művészi fantáziálgatás és az esetlegességekkel való játszadozás tartozékai, hanem „a szövegekről szóló tudományosan használható tudás” elemei (Ricoeur 2002: 70.), amelyek használója vélhetően azért szerényebb riválisánál, mert többet tud a világról, és azért nem rabja az egyértelműség őrületének, mert tudja, hogy a „szabadság s szerelem” a világ többszólamúságának szülöttei.

(3) Mi van azonban akkor, ha mégiscsak tisztázni szeretnénk a cselekvő-szerző szándékait és motívumait? Hiszen vannak ilyenek, s ennek tudása esetleg fontos lehet számunkra a társadalmi folyamatok értelmezésében. Ricoeur ennek kapcsán nem azt az obligát kérdést teszi fel, hogy, túl az indexálhatóságon, mi módon tudunk egyre közelebb s közelebb férkőzni a cselekvő szubjektum egyébként elérhetetlen belső világához, hanem azt: mit tudunk meg egyáltalán, amikor valaki másoknak beszél cselekvése céljairól és motívumairól. Ricoeur szerint a mit-ről csak a miértek-kel együtt tudunk gondolkodni: „Értem, hogy mit akarsz tenni, ha el tudod nekem magyarázni, hogy miért éppen erre és erre a cselekedetre vállalkoztál.” (Ricoeur 2002: 71.) A miértek közül pedig azt tudjuk egyáltalán értelmezni, amelyik nem szimpla okhoz kapcsolódik, hanem alaphoz, vagyis amikor a beszélő megpróbálja megalapozni cselekedetét. „Ha elmagyarázod nekem, hogy ezt vagy azt »féltékenységből« vagy »bosszúból« tetted, azt kéred tőlem, hogy cselekedetedet ezen érzések vagy hajlamok alapján kategorizáljam. Másként mondva, arra kérsz, hogy cselekedetedet egy általánosan ismert értelemnek rendeljem alá.” (Ricoeur 2002: 71.) Az általánosan ismert értelemnek való alárendelés, az ilyennek vagy olyannak tartás pedig érvelés, amelyek nemcsak magyarázzák, hanem „egyben igazolják is a cselekedeteket” (Ricoeur 2002: 71.). A végkövetkeztetés nem is lehet más: „a motívumok révén magyarázott cselekvés kapcsán az argumentáció […] éppen azt a többszólamúságot tette jelentőssé, amely a cselekvést olyannyira a szöveghez teszi hasonlóvá” (Ricoeur 2002: 71.).

Vagyis, teszem hozzá, ki lehet kérdezni az embereket nyitott és zárt kérdések révén régi tetteik okairól vagy tervezett cselekedeteik céljáról, vonzalmaikról vagy utálatuk tárgyáról, esetleg lehet szűrni és osztályozni életmegnyilvánulásaik szövegvalóságát, részvevőként feljegyezni semmibe hulló szavaikat, egy azonban biztos: többszólamú valóság áll előttünk, amelyben maga a megnyilatkozó is csak lehetséges verziókat terjeszt elő cselekedete biztosnak gondolt céljáról és legvalószínűbbnek vélt motívumairól. Ezt az értelmező társadalomtudomány tiszteletben tartja, és ezen belül maradva tesz tudományos megállapításokat; ám vannak, akik úgy gondolják, hogy a tudománynak éppen ezeknek a lehetőségeknek a szükségszerűséggé változtatásával kell foglalkoznia. Ricoeur azonban azt gondolja, hogy ilyesmi egyszerűen erőszak és kitaláció, nevezzék bárminek. Normális esetben „a szöveg és a cselekedet többszólamúsága értelmezési konfliktusként mutatkozik meg” (Ricoeur 2002: 72.), ezért is a társadalomtudományban nem létezik utolsó szó. „Vagy ha mégis van, akkor megsértették a tudományos értelmezés szabályait.” (Ricoeur 2002: 72.)

4. A magyarázattól a megértésig: a társadalomolvasás módjaiA metodológia második kérdésköre az ellenkező irányban vizsgálódik, a magyarázattól a megértés felé halad, melynek során az interpretáció további és új aspektusai válnak láthatóvá. Ezen „dialektika új alakja a szöveg vonatkozási funkciójából adódik” (Ricoeur 2002: 72.).



Miről van itt szó? Röviden: az olvasás lehetséges módjairól. Emlékeztetnék arra, hogy a szöveg értelemtartalma – mind az élőbeszéd lejegyzése, mind a cselekedetek rögzülése esetén – eltávolodást jelent a közvetlen szituációtól. „A környező valóságtól való eltávolodás két ellentétes cselekedetet tesz lehetővé – írja Ricoeur. – Mint olvasó megmaradhatunk olyan helyzetben, amelyben a konkrét valóságvonatkozás módja számunkra érdektelen; vagy életre kelthetjük a szöveg rejtett, potenciálisan nem nyilvánvaló viszonyait egy új szituációban, az olvasási szituációban. Első esetben úgy kezeljük a szöveget, mint valami világtalan jelenséget; a második esetben viszont új és nyilvánvalóan létező viszonyokat bontunk ki” belőle. (Ricoeur 2002: 72.)

(1) Az első lehetőséget a strukturalizmus különböző iskolái képviselik. Ám „amit itt olvasásnak hívnak, az a valósághoz fűződő, jól látható viszonyok felfüggesztésének a kiterjesztése, és a szöveg oldalára történő helyezkedés abból a célból, hogy ezen világát vesztett hely keretei között lehessen maradni. A döntés következtében a szövegnek többé nincsen külső vonatkozása, már csak úgynevezett belső oldalai vannak.” (Ricoeur 2002: 72.) Előttünk egy zárt jelrendszer, amelynek alkotórészei csak egymásra vonatkoznak. Ricoeur ezzel kapcsolatban két következményre mutat rá. Az egyik: a strukturalizmus keretei között megszűnt a természet és a szellem közötti hagyományos ellentét, mégpedig egy új gondolkodási modell, a szemiológia révén. Lehetségessé vált ugyanis, hogy a nyelvhasználatnak alapul szolgáló elemi jelrendszerek elemzésére nagy sikerrel felhasznált nyelvészeti szabályokat kiterjesszék minden szöveg elemzésére, és a nyelvészeti struktúra (értsd: kölcsönös összefüggés az azonos rendszerben lévő, egymáshoz viszonyított ellentétek lehatárolt során belüli egységek között) egyik megnyilvánulásának tekintsék őket. A másik: ezt a strukturális modellt valóban el is kezdték alkalmazni minden olyan jelsorozatra, amely hosszabb egy mondatnál, a nyelvészet által figyelembe vett legkisebb egységnél. Ezek közül Ricoeur a Lévi-Strauss-féle mítoszinterpretálást tartja a legfigyelemreméltóbbnak.

Ám vajon mit mond el nekünk Lévi-Strauss a mítoszokról? – kérdezi. A Lévi-Strauss által vélelmezett mítoszstruktúra révén Ricoeur szerint a mítoszt ugyan megmagyaráztuk, de nem értelmeztük. „A strukturális elemzés segítségével kipreparáltuk a mítosz logikáját, a műveleteket, amely által a különböző viszonylatnyalábok egymással összekapcsolódnak” (Ricoeur 2002: 73.), és ez a logika konstituálja a vizsgált mítosz strukturális törvényszerűségét. „Ez a törvényszerűség azonban mindenekelőtt az olvasás tárgya, és semmi esetre sem a beszédé – mármint az elmondás értelmében –, ahogyan tehát egy mítosz ereje egy adott szituációban új életre kel. Itt a szöveg csak egy szöveg, és éppen azért lehet ez, mert nekünk szóló jelentése fel van függesztve, nem aktualizálja számunkra senki egy éppen folyó beszédtevékenység révén.” (Ricoeur 2002: 73.)

(2) Ricoeur szerint azonban lehetséges, sőt szükséges a kettő összekapcsolása, vagyis a magyarázatnak az értelmezésre kell épülnie, és ez nem is lehet másképpen, mert a struktúrák értelmüket vesztenék, ha nem vonatkoznának valamilyen módon önmaguk világára, amelynek a jelei, még ha egy rendszer elemeiként tekintünk is rájuk. „Ha ez így van, akkor nem mondhatjuk-e, hogy a strukturális elemzés funkciója abban áll, hogy egy puszta felszíni szemantikától, vagyis az elmesélt mítosz szemantikájától elvezet bennünket egy mélyebb szemantikához, vagyis a határhelyzetekhez, amelyek a mítosz végső vonatkozásai? Én komolyan azt gondolom, hogy a strukturális elemzés nem múlná felül egy felelőtlen játék, vagy egy algebrai elemzés szintjét, ha nem éppen ez lenne a funkciója. Ez esetben a mítoszt magát fosztanánk meg funkciójától, attól, amit Lévi-Strauss tulajdonított neki, nevezetesen, hogy az embereket meghatározott ellentétek tudójává teszi, és őket ezek megfogalmazása felé tereli. Ha megpróbálnánk kiiktatni a létezés apóriáira való vonatkozásokat, amely körül a mitikus gondolkodás mindig is kering, akkor a mítoszelmélet nem lenne más, mint az emberiség értelmetlen diskurzusának nekrológja. Ha viszont a strukturális elemzést közbülső lépcsőfoknak – mégpedig szükségszerű lépcsőfoknak – tekintjük, amely a naiv és a kritikus, a felszíni és mély interpretáció között van, akkor megvan a lehetőség arra, hogy magyarázat és megértés a hermeneutikai talajhoz kötődő két pillér egyike és másika legyen. Ez a mély szemantika az, amely a megértés tulajdonképpeni tárgyát felmutatja, és amely feltételezi, hogy az olvasó és a dolgok természete között megvan a meghatározott affinitás, amiről szöveg is szól.” (Ricoeur 2002: 73–74.)

(3) Úgy tűnik nekem, hogy végül is ennek az összekapcsolódásnak az ambicionálása a Ricoeur-tanulmány egy legfontosabb szándéka. A „mély-szemantika” azonban elég különös kifejezés, egyaránt felidézi az olvasói önkény rémét és az igazi szerzői szándék létezését. Ricoeur azonban nem a szereplőkben horgonyozza le a jelentést. Olyasvalami ez, mondja, „amiről a szöveg, pontosabban a szöveg nem nyilvánvaló viszonyai szólnak” (Ricoeur 2002: 74.). Ezt a nem nyilvánvaló világot zárja magába a szöveg rejtett szemantikája, amely világ tehát benne van a szövegben, csak éppen nem látszik rajta a felszínes odapillantáskor. „Amit meg akarunk érteni, az nem olyasvalami, ami a szöveg mögött van, hanem az a valami, ami nyíltan előttünk fekszik. Nem az eredeti diskurzusszituációt kell megértenünk, hanem a lehetséges világra történő utalásokat. A megértésnek csak kevéssé kell foglalkozni a szerzővel és helyzetével, inkább a szöveg révén megnyíló világok jelentéseit érdemes



megragadni. Egy szöveg megértése azt jelenti, hogy követjük az értelemtől a vonatkozásig tartó mozgást, abból kiindulva, amit mond, elmenve addig, amiről szól.” (Ricoeur 2002: 74.) Ricoeur szerint tehát minden szöveg egy lehetséges világról is szól, és amikor megpróbáljuk „elolvasni” ezeket, akkor nem idegen személyek tapasztalataiba helyezkedünk bele, nem saját vágyainkat vetítjük a szövegekbe, és nem is az eredeti leírás és elhangzás szituációját rekonstruáljuk, hanem az öntudatba emeljük azt a nem nyilvánvaló, de lehetőségként létező valóságot, „amelyre a szöveg viszonyai utalnak” (Ricoeur 2002: 74.).

(4) Mindezek ellenére azonban az olvasó mégis jelen van ebben a folyamatban, méghozzá nemcsak mint valami kíváncsi rejtvényfejtő, hanem személyes kötődései révén. „Ha végiggondoljuk a magyarázat és a megértés dialektikájának paradigmáját, akkor fel kell tételeznünk, hogy az értelemmel telített struktúrák, amelyeket éppen a mély interpretációknak kell feltárniuk, nem érthetők meg a személyes kötődések nélkül – hasonlóan az olvasóhoz, aki felmutatja és egyben »elsajátítja« egy szöveg mély-szemantikáját.” (Ricoeur 2002: 75.) Ricoeur azonban jól tudja, hogy a társadalomtudományokra kiterjesztett „elsajátítás”-koncepció ellen komoly kifogások merülhetnek fel. „Vajon ezzel nem nyitunk-e ajtót s ablakot a személyes előítéletek és a szubjektív tévedések előtt? Vajon nem éppen ezzel visszük bele a humántudományokba a hermeneutikai kör minden paradoxonját? Más szóval: nem éppen a »feltárás« paradigmája, együtt az »elsajátítással«, zúzza szét a humántudományok tulajdonképpeni fogalmát?” (Ricoeur 2002: 75.) Ricoeur ezekre a kétségekre azt válaszolja, hogy a szöveginterpretáció keretei között értelmezett feltárás és elsajátítás „nemcsak paradigmatikus problémát vetett fel, hanem paradigmatikus megoldást is kínál számunkra” (Ricoeur 2002: 75.).

Az emberi-társadalmi jelenségek megértésénél (értelmezésénél és magyarázatánál) ugyanis nem tagadni kell a személyes érintettséget, hanem tisztázni kell jellegét és helyét. A hermeneutikai társadalomtudomány keretei között természetesen nem kell elsajátítani egy idegen élet lelkiségét, nem kell érzelmileg azonosulni egy eszmével, és nem kell érdekeltnek lenni egy ügy feltárásában vagy védelmében. Ugyanis „a megértés közvetített tény, amit átsző a magyarázó eljárások teljes komplexuma; ezek az eljárások megelőzik, és egyben elkísérik a megértést. A személyes elsajátítás pedantériája nem valamiféle érzés, hanem dinamikus értelem, amelyet éppen a magyarázat tesz szabaddá. Korábban mi ezt a szöveg vonatkozásaként definiáltuk, vagyis képességként, amely egy világot tár fel. Úgy vélem azonban, hogy fel kell vetnünk a szöveginterpretáció paradigmatikus karakterének végső velejáróit is.” (Ricoeur 2002: 75–76.) Mi lenne ez? Egyrészt az, válaszolja Ricoeur, hogy egy szöveget azért értelmezzünk és magyarázzunk, mert megérintett bennünket. Ennek sokféle módja lehet, de érintettség nélkül még azt sem tudjuk, hogy mi van a szemünk előtt. A mítosz például, még elvont struktúraként is csak azért érdekel bennünket, mert egzisztenciális konfliktusokat „beszél el”, a létezés apóriáiról szól. Másrészt „egy autentikus elsajátítás feltételei, úgy, ahogyan ezek egy rendelkezésünkre álló szövegben felismerhetőek, maguk is paradigmatikus karaktert hordoznak” (Ricoeur 2002: 76.). Vagyis az objektív és magyarázó összefüggésnek része az, hogy az ember dolgait illetően személyes kötődést is közvetít. Megismételve egy korábban idézetett mondatot, az interpretáció során nemcsak egy tőlünk független realitást próbálunk hipotézis és érvényesítés révén megragadni, hanem közben „megvilágítjuk saját helyzetünket, pontosabban ezek közül mindazokat a feltételeket, amelyek számunkra a viszonyokat eggyé fűzik” (Ricoeur 2002: 63–64.). És ez, tenném hozzá, nem alkalmi vagy véletlen tett, hanem az interpretáció feltétele és következménye, amit nem letagadni kell, hanem kvalifikálni, hiszen mindez nem akadálya az objektív megértésnek: az értelmezéshez hozzátartozik a magyarázat, a magyarázathoz pedig az értelmezés. Ugyanis egymás határfeltételeit alkotják.


3. fejezet - Diskurzuselemző törekvések és iskolákA diskurzus vizsgálata a huszadik század közepén került a társadalomtudományi érdeklődés fókuszába, méghozzá (nyelv)filozófiai inspirációk hatására. A folyamat fontos állomása volt a nyelv nyelvtanának és a beszéd nyelvtanának megkülönböztetése, majd John Austin brit analitikus filozófus munkássága, aki megpróbálta felszámolni a nyelvtudomány egyik legkritikusabb problémáját, nevezetesen a nyelv használatának elemzésében mutatkozó hiányosságokat. 1955-ben tartott harvardi előadásaiban (Austin 1990) bemutatta, hogy bizonyos kijelentések már önmagukban is cselekvések: ezzel vált egyértelművé a nyelv és a beszéd elkülönülése, pontosabban az a felfogás, amely szerint a beszéd (kommunikáció, diskurzus, konverzáció, dialógus stb.) sajátos törvényszerűségekkel rendelkező, önálló társadalmi fenomén, amely nem vezethető le sem a nyelv struktúráiból, sem az egyén pszichés állapotaiból, sem a társadalom szociológiai jellemzőiből. Amennyiben van nyelvtana, akkor ez sajátos törvényszerűségekkel bír, úgy ahogyan ezt Emile Benvéniste francia nyelvész is leírta, és ahogyan Ricoeur az iménti elemzésében bemutatta. A „beszélés nyelvtana” azonban nemcsak a nyelvészeten belül jelent újítást, hanem a tudás értelmezésében is. A beszédként felfogott tudás ugyanis gyökeres szakítás az uralkodó szubjektumfilozófiai felfogással és az erre épülő szociológiai szemlélettel.

A beszédközpontú szemlélet, amely igyekezett eltávolodni mind a nyelvi rendszer lingvisztikájától, mind az objektum–szubjektum kettősségében gondolkodó felfogástól, rendkívül termékenynek bizonyult: az utóbbi néhány évtizedben számtalan beszéd vagy diskurzuselemző irányzat és tudományos iskola születésének lehettünk tanúi. Akár kommunikációtudományoknak is lehetne őket nevezni, hiszen a beszéd éppenséggel a kommunikáció alaphelyzete. Még világosabban fogalmazva: az utóbbi néhány évtizedben a nyelvészet és a szociológia érintkezési pontján a társadalomtudománynak új tárgya és vizsgálati objektuma született, a diskurzus, ami új diszciplínák illetve szemléletmódok kibontakozásával járt együtt.

A törekvések közös jellemzője, hogy művelői egy sajátosan nyelvi tárgyat, a beszédet társadalmi jelenségnek tekintenek, másképpen szólva, egy nyelvészeti kiindulású társadalomtudomány megteremtésének a lehetőségei felé tájékozódnak, körülbelül olyan szándékkal, mint Paul Ricoeur az elemzett tanulmányában. Ennek lehetőségét leginkább az a tény hordozza, hogy a beszéd valóban egyszerre nyelvi és társadalmi fenomén. A törekvések azonban nem egységesek, legfeljebb a jelzett kiindulópontokban, és abban, hogy művelői diskurzuselemzéseket végeznek, de már abban különbségek mutatkoznak közöttük, hogy mit is kell egyáltalán diskurzusnak tekinteni, és mi az, ami a diskurzusban feltárul.

Én úgy látom, hogy a diskurzust középpontba állító társadalomtudományi törekvéseknek három nagy területe alakult ki. Az első a (szöveg)nyelvészet és a szociológia együttes közelítésével kísérletezik. A vizsgálat s az értelmezés centrumában itt a különbözőképpen szervezett szöveg áll, amit a kutatók egyrészt megismerési módnak és megértési feltételnek, másrészt társadalmi cselekvésnek tekintenek, és ennek kapcsán az eredményes társadalmi kommunikáció sajátosságait és feltételeit próbálják felkutatni. A második irányzat hívei a különbözőképpen értelmezett diskurzus alapján átfogó társadalommagyarázatra törekszenek. Azt ambícionálják, hogy diskurzuselemzések révén feltárják a társadalom és a történelem, a politika és a hatalom „működésének” determináló törvényeit és megalapozó struktúráit. A harmadikba azokat a törekvéseket sorolhatjuk, amelyek – nem lemondva a megalapozó társadalommagyarázatról – a viszonyok és a diskurzusok értelmezését elasztikus állapotok felé mozdítják el. A törekvés tipikus képviselője Harrison White, aki a konverzáció és a társadalom networkszerű állapotának együttes elemzésére tesz kísérletet.

1. Lingvisztikai és szociológiai diskurzuselemzésekA szociológiai és a lingvisztikai törekvések képviselői egyrészt szövegeket és beszédeket elemeznek, másrészt pedig igyekeznek ezeket saját társadalmi és nyelvi kontextusaikban vizsgálni. A törekvések egyik végpontján a (különböző) szövegnyelvészeti irányzatok állnak, a másikon a szociállingvisztikai beszédelemzések gazdag hagyománya található, ám minden kutatót alapvetően az érdekel, hogy miképpen értik meg egymást a diszkutáló emberek, vagyis mi az eredményes kommunikáció (társadalmi) feltétele és szabályrendszere. A törekvések a nyelvhasználat, vagyis a pragmatika köpönyegéből bújtak elő, mégpedig viharos gyorsasággal (Pléh–Síklaki–Terestyéni 1992; Síklaki 1990; van Dijk 1985). Nyilvánvaló tehát, hogy ezeknél az iskoláknál egy gyakorlatra orientált és a kommunikatív szituációtól befolyásolt megismerésvizsgálatokkal állunk szemben.


Diskurzuselemző törekvések és iskolák

A törekvéseknek új a vizsgálati tárgya, szemlélete azonban már kevésbé. Képviselőik vizsgálataik során változatlanul az objektum–szubjektum kettősségéből indulnak ki, illetve ennek különböző kategoriális kereteiből (megfigyelő–résztvevő, pártatlan–elkötelezett, valóságos–elképzelt, egyéni–közösségi, absztrakt–konkrét. lényeg–jelenség stb.), és beszédelelemzések révén akarják megoldani azokat a problémákat, amiket vélhetően nem megoldani kellene, hanem félretenni, ahogyan ezt már Heidegger egzisztenciálhermeneutikája is javasolta. Mindez olyan módon jelenik meg, hogy a kutatók nyíltan vagy rejtetten, de állandóan „szülőanyjukkal”, az absztrakt nyelvi rendszer elveivel és szemléletével viaskodnak: a beszédelemzés története folyamatos távolodás a lingvisztika steril nyelvi valóságától a beszélés történeti-társadalmi folyamatainak konkrét és gazdagon tagolt világa felé.

Az eltávolodás lehetőségét a beszédaktus-szemlélet és a hozzákapcsolódó diskurzuselemzés megjelenése hordozza, amely egyrészt kivette a nyelvet puszta referáló, vagy valóságtükröző funkciójából és elmozdította a cselekvés (Austin kifejezésével élve a lokúció, az illokúció és a perlokúció) irányába, másrészt bekapcsolta az elemzésbe az eleddig mellőzött nyelvhasználatot (Wittgenstein kifejezésével élve: a játékszabályokat), ezzel együtt a nyelvet használó embert, aki természetesen soha sem egyedül létezik és cselekszik. A felfogás nem egyszerűen csak a nyelvi elemzés bővítése, hanem egy új társadalomszemlélet körvonalazódása, melynek középpontjában a beszélve cselekvő társas viszony áll. A lingvisztikai diskurzuselemző iskolák azonban csak megindultak ebbe az irányba, de nem tudtak végigmenni az úton.

Már a mondat jelentését (1) kutató filozófusok és nyelvészek is kénytelenek voltak megállapítani, hogy a mondatok többsége egyszerűen nem érthető, ha a vizsgálat mellőzi a pragmatikai kontextust, vagyis azt a körülményt, hogy egy mondatot ki és kinek, mikor és hol, milyen szándékkal és módon mond el (Barr–Hillel 1992: 197–198.). Ugyanis egy mondat jelentésének, a mindennapi kommunikációban mindenképpen, része a referencia, amire a használat utal. Lehet ezt a tényt a beszédben rejtegetni vagy félreérteni, de egyet nem lehet tenni: azt gondolni, hogy egy adott (azonos módon leírt vagy elmondott) mondat mindig és mindenki számára ugyanazt jelenti, vagy esetleg olyan formára hozható, amely teljesíti ezt a követelményt. Ezzel szemben, úgy vélem, Ricoeurrel (2002) érthetünk egyet, aki a beszéd eleve meglévő összetettségét hangsúlyozta. Kijelentéseink alapvetően indexikusak, mondta Charles Peirce, azaz indexálnak, jelzik a használati módot, ami az izolált mondatokon egyáltalán nem látszik, mégis része a mondat jelentésének.1

A szövegnyelvészeti törekvések (2) viszont a jelentés-problematika megoldásában nem a használathoz kapcsolódó feltételezést tartották kérdésesnek, hanem magát a mondatot mint olyat. Úgy vélték, hogy már magát a jelentést is a mondatnál nagyobb nyelvi egység, vagyis a szöveg mint „mondattömb” hordozza, azaz a hangsúlyt nem a mondat használati módjára, hanem a kijelentések nyelven belüli kontextusaira helyezték. Úgy is mondhatjuk, hogy itt a „nyelvészeti sterilitás” újabb jegye került felszámolásra; a környezetéből kiragadott mondat visszakerült abba a nyelvi kontextusba, ahol vélhetően eredetileg is volt, és amelyben a jelentése megszületett. Michel Foucault azt mondja, hogy az embert szövegszövevény veszi körül, ami egyik konstitutív eleme az általa kifejlesztett társadalomszemléletnek. A szövegnyelvészet vagy szövegtan ennél szerényebb programmal lép fel: az alkotórészek közötti relációkat, a szövegek struktúráját és képződési szabályait, valamint az ennek megfelelő jelentéseket igyekszik megfejteni, miközben ezeket az általánosíthatóság igényével fogalmazza meg. Belül marad tehát az elemzésre kiválasztott szövegeken, bár ebbe beleértheti „feltételezett kommunikációs szituációbeli használatuk” módját is (Petőfi S. 1999: 154.), ami nyilvánvalóan önmaga határainak az átlépése.

A kifejezetten szociállingvisztikai diskurzuselemzés (3) viszont nem a jelentés megoldatlan problémáiból vagy a szöveg belső viszonyaiból, hanem a társas helyzet, a racionális köznapi cselekvés és a nyelvhasználat egymásra hatásából indul ki, ami egy lépéssel ismét közelebb van a diskurzus nyelvét körülvevő vagy benne lévő társadalmi valósághoz. Nyilvánvalóan ez áll leginkább közel a „tetten ért szavak” elméletéhez, amely a későbbiekben maga is változott: különböző szerzők árnyalták és kiegészítették, vagy éppen rendszerezték (Pléh–Síklaki–Terestyéni 1992/I: 30–289.), ám minden törekvés azon az alapproblematikán belül maradt, hogy mi a helyes és eredményes interaktív megértés, vagyis hogyan áll elő a tudás a beszélve cselekvő társas viszonyban, és mi módon integrálódik az eredendően konfliktusos társadalom beszédcselekvések révén.

Egyszerűen lenyűgöző az invenció, amellyel a kutatók egyrészt bővítik a beszédcselekvések eredeti, austini listáját, illetve feltárják szerkezetüket (Searle 1992), másrészt bemutatják és elemzik a különböző típusú beszédcselekvési társas helyzeteket (társalgás, üdvözlés, előadás, szópárbaj, interjú, híradás, pletyka stb.), illetve leírják ezek szabályait. Az így felfogott megértés középpontjába a közös tudás kerül, ami világosan jelzi az új paradigma lehetőségét: a megismerés nem a magányos szubjektum valóságtükrözése, hanem egy társas helyzet

11 A program aztán bonyolult modellelméleti szemantikában és matematikai logikában teljesedett ki, mivel hívei a nyelv nem-idexikus logikája után létre kívánták hozni a nyelv kontextustól függő, tehát sokváltozós, új, indexikus logikai modelljét.



közös produktuma, ezért aztán nem is az igazság elérésére tett szüntelen erőfeszítés, hanem az adott közösségben érvényes tudás megszerzése, illetve ennek a szabályrendszere. Ez persze nem úgy áll elő, hogy mindenki külön-külön tud valamit, aminek aztán az emberek, igazodva előzetes elvárásaikhoz, megkeresik a közös elemeit (vagy a kutató feltárja ezeket), hanem minden elemében és mindenkor konstrukció, mégpedig konverzációs konstrukció, hiszen beszélgetéseink „együttes erőfeszítés eredményei” (Grice 1992: 237.), amelyekben közös értelmezési keretek jönnek létre és funkcionálnak.

Úgy tűnik, hogy ezekben a diskurzuselemző munkákban talán éppen az előfeltevések (4) kibontása és értelmezése az egyik legmesszebbre vezető tudományos eredmény, azaz annak bemutatása, hogy a „beszélve létező tudásban” mi minden van jelen, ami egyébként nem látszik rajta, és a mondatgrammatika, valamint az ideális nyelv és tudás vizsgálata nem is tartotta lényegesnek ezeket. Ha a diskurzuselemzés kiindulópontja esetleg még nem is módosítja a hagyományos racionalitáskritériumokat, már akkor megmutatkozik itt a racionalitások sokfélesége, vagy a konverzációs együttműködés (racionális) előfeltevés-rendszere, úgy ahogyan például Paul Grice leírta, nevezetesen (és normatíve fogalmazva): az igazat, a tárgyról, érthetően és elegendőt (Grice 1992: 235–242.). A felfogás az argumentációelméletben teljesedik ki, amely „rekonstruálja azokat az alapokat, amelyekkel az […] érvényességek igazolják magukat” (Kopperschmidt 1990: 219.), amit aztán normaként állít az érvényes tudás elé, mint a racionális diskurzus szükséges előfeltevéseit.

Ám az előfeltevések elmélete általában többre kíváncsi, mint az ésszerűen érvelő egyének közösségi együttműködésére, ezáltal a vizsgálat fontos új szempontokkal egészül ki. Mindenekelőtt azzal, hogy milyen motivációk, szándékok és célok jelennek meg a diskurzusokban, pontosabban a másik szövegeiből mire lehet következtetni, és mire nem. Jelzem, hogy a megismerési célú és kimerítő szabályrendszert vagy modellt ambicionáló felfogások itt is rendre kudarcot vallanak: a diskurzuselemzések számára is rekonstruálhatatlan marad a biztos motívumok, a félreérthetetlen szándékok és az egyértelmű célok abszolút bizonyosságú valósága. Amit mégis megtudhatunk: a kölcsönös tudás nem nélkülözi a motívumok és szándékok kölcsönös tulajdonítását, amit egy folyamatos konverzáció igazol vagy cáfol. Mi több, „a beszélőnek megengedett, hogy letagadják az éppen adott kommunikációt, még akkor is, ha ők és a hallgatóik tökéletesen tudatában vannak annak, hogy mi történt” (Labov–Fanshel: 1990: 51.).

Míg a preszuppozíciók elmélete a beszélés és az értés rejtett jelentéstanát igyekszik kibontani, addig a kontextusok elemzése (5) a diskurzusadottságok vizsgálatával foglalkozik. A diskurzuselemzésekben a szerzők a kontextust három jelentésben használják: szövegkörnyezet, társadalmi viszony és a másik beszélő. A szövegkörnyezet avagy a beszéd összefüggéseinek vizsgálata a szövegnyelvészet eminens tárgya: a kölcsönös tudás itt a szövegkontextus bonyolult szabályrendszereként áll elő mint a diskurzust irányító és kifejező kognitív logika. Nicoletta Vasta például a brit Munkáspárt átalakult nyelvezetét úgy elemzi, mint amelyet az interperszonális és a textuális viszonyok egyszerre alakítottak ki (Vasta 2000). A másik beszélő a diskurzus kontextusaként azt jelenti, hogy az elemzésekben, mivel interperszonális viszonyokról van szó, mindig jelen van egy másik beszélő. A kutatók természetesen igyekeznek differenciálni a beszélők szerepeit. Duranti például Dell Hymeshez kapcsolódva azt írja, hogy a diskurzusoknak nem két szereplője van, nevezetesen a beszélő és a hallgató, hanem négy, mert a beszédnek még címzője (feladója) és címzettje (vevője) is van, és ezek a szerepek gyakran nem esnek egybe az aktuálisan beszélő vagy hallgató személyével (Duranti 1990). A szociállingvisztikai megközelítésekben a társadalom mint kontextus elsősorban a beszélés színtereit jelenti. Például az iskolai tantermet, a bírósági tárgyalás színhelyét, a parlamenti üléstermet, a tömegmédiumokat és másokat, amelyek egyrészt „objektív” szervezetek és intézmények, másrészt a beszédszerveződés sajátos módjait jelentik.

Ám mégis, mint Labov és Fanshel írják, a szövegnyelvészeti és a szociállingvisztikai diskurzuselemző iskolákhoz tartozó kutatók olyan módon elemzik a társas interakciók diskurzusait, hogy alig mennek túl a „nyelvi szerkezeten” (Labov–Fanshel 1990: 64.). Az interakciók elvont cselekedetek, a szereplők absztrakt figurák. Dominál a kognitív viszony; az elemzésekben az embereket az értelem feltárására irányuló kölcsönös erőfeszítés és az információ közös feldolgozásának igénye kapcsolja össze, nem pedig az, „ahogyan együttműködnek a valóság létrehozásában” (Duranti 1990: 139.). Maga a beszélés pedig, mivel a társadalomban való eligazodás és integrálódás eszköze, a kogníció és az identifikáció bonyolult instrumentuma lesz, vagyis elsikkad talán legfontosabb vonása: „a beszélgetés annak a módja, ahogyan az emberek egymással bánnak” (Labov–Fanshel 1990: 36.; kiemelés – Sz. M.).

A diskurzuselemző iskolákhoz kapcsolódva mindenekelőtt a Dell Hymes által kezdeményezett beszélés néprajza (6) igyekezett megtenni a nyelvi elemzésben mutatkozó sterilitás felszámolásának utolsó lépéseit. Az irányzatot elemző munkájában Alessandro Duranti azt írja, hogy a beszélés néprajzának két fő érdeklődési területe van: az egyik a beszéd társadalmi környezete vagy kontextusa, a másik pedig a beszélés konstrukciós funkciója és működésmódja (Duranti 1990: 139.). Hymes környezetnek egy közösség kommunikációs szokásait, egy adott



közösség beszélési módját tekinti, a beszéd valóságalakító szerepe pedig számára a nyelvi pragmatika által leírt folyamatokat jelenti, természetesen az adott beszédközösségen belül. Sokelemű és bonyolult összefüggésű kategóriarendszert vezet be (ő is), hogy a beszélés néprajza teljesíthesse tudományos feladatát: „Az alapvető probléma abban áll, hogy felfedjük és megmagyarázzuk azt a kompetenciát, amely lehetővé teszi egy közösség tagjai számára, hogy beszéljenek, és beszédet értsenek.” (Hymes 1992: 104.)

Hymes analitikus igényű kategóriái közül három tűnik különösen figyelemreméltónak: a beszédközösség, a beszédesemény és a beszédszituáció. A beszédközösség értelmezése érdekében megkülönbözteti a nyelvi és a beszédközösséget. Az előbbi a különböző nyelvtanok által leírt, „nyelvtanilag” helyesen és érthetően beszélők együttese. A beszédközösség viszont nem nyelvi, hanem társadalmi entitás, amelyben a benne élők a nyelvi eszközök teljes tárát igénybe veszik (például nyelvtanilag helytelenül is beszélhetnek), valamint itt az érthetőség és a helyesség egységei s módjai kulturális képződmények. Egy beszédközösségnek azok a tagjai, írja Hymes, akik nem különböznek egymástól „a beszéd létrehozására és értelmezésére vonatkozó tudást szolgáló szabályok tekintetében” (Hymes 1992: 113.). Vagyis azok alkotnak beszédközösséget, akik kulturális értelemben értik egymás beszédét, akik tehát társadalmi kompetencia birtokában kommunikálnak egymással Az így felfogott beszéd, mint használati mód, közösségképző erővel bír: létrehozza, fenntartja és megújítja az adott közösséget. Bármilyen közösség tehát egyben beszéd- és kommunikatív közösség is, sőt Hymes szerint a beszéd és a közösség viszonya csak tautologikusan definiálható. A beszédszituáció a különböző társas helyzetek kategóriája: lakoma, temetés, avató ünnepség, tüntetés, utazás, sportesemény, parlamenti választás stb. Ezeknek a szituációknak az a sajátossága, hogy a beszélés adott módjai mindegyikben meghatározó szerepet játszanak ugyan, de alá vannak rendelve az interakciók intézményesedett viszonyainak. Lehet például némán is tüntetni. A beszédesemény viszont olyan társas helyzet, amely csak akkor létezik, ha a résztvevők mindegyike beszél is: bemutatkozás, telefonbeszélgetés, vita, interjú stb. Én azonban úgy vélem, hogy a helyzet és az esemény hymesi megkülönböztetése korlátozott érvényességű, mert kiveszi a kommunikáció köréből a gesztussal, a magatartással és a cselekedettel való beszélést vagy jelentésadást, vagyis felfogása alapján értelmezhetetlen például a tüntető hallgatás és beszédes tett. A két kategória azért figyelemre méltó mégis, mert különbségtevésük sikertelensége rávilágít arra, hogy a beszédközösség tagjai nemcsak szavakkal cselekszenek, hanem cselekedetekkel is beszélnek egymáshoz, vagy ahogyan Paul Ricoeur mondja, a cselekedet is lehet szöveg.

2. Diskurzuselemzés és társadalommagyarázatAz átfogó társadalommagyarázatra törekvő diskurzuselemzések alapvető törekvése, hogy a diskurzuselemzések révén növeljék a társadalomtudomány kritikai potenciálját. Az átfogó magyarázat igénye tehát igen határozott irányba mutat. Az elemző úgy véli, hogy a társadalom objektív hatalmi struktúra, amit a diskurzusok is kifejeznek és kondicionálnak, ezért vizsgálata révén ezt a viszonyt kell bemutatnia és lelepleznie. A diskurzuskonstrukció itt az objektív hatalmi viszonyok által prestrukturált; az elemző feladata, hogy minél átfogóbban és alaposabban bemutassa azt a társadalmat, amelyben ilyen elítélendő viszonyok uralkodnak.

A magát kritikai diskurzuselemzésnek nevező (1) tudományos iskola szorosan kötődik Teun A. van Dijk munkásságához (és az általa alapított és „főszerkesztett” Discourse and Society című folyóirathoz), aki azonban ezt megelőzően hagyományos szociállingvisztikai diskurzuselemzéseket végzett. Kidolgozott egy beszédmegértési kognitív modellt azzal a céllal, hogy megragadja az eredményes beszédértés és beszédhasználat szabályait. Modellje kezdetben statikus, később dinamikus, ahogy ő nevezi: stratégiai jellegű, amely a kognitív és kontextuális előfeltevések mellett számba veszi a beszélés szemantikai stratégiáit is (van Dijk – Kintsch 1990). A modell felvázolásakor azonban eltekintett a beszélő státusától, a megértési szándékoktól és a beszédtípusoktól, azaz addig absztrahált, amíg a modellje működőképes nem lett, még ha végül is ez csak egy olyan társas beszédvalóságra vonatkozott, amelyben, mint írja, mindenki minden információt feldolgoz és működtet, ám csak annyit, amennyire szüksége van. Hol ez a valóság és praxis? – kérdezném; leginkább talán az európai értelmiség bizonyos tevékenységeivel kapcsolatos feltételezésekben.

Teun van Dijk, most már kritikai diskurzuselemzőként, úgy véli, hogy a hatalom képviselői a beszélés absztrakt szabályait tudattalanul arra használják, hogy általuk az érdekeiknek megfelelő ideológiát terjesszék. A diskurzuskritika huszárvágása, mondhatnám, pusztán abban különbözik a jó öreg ideológiakritikától, hogy a hangsúlyt nem a tartalomra, hanem a formára helyezi (amennyiben persze egyáltalán el lehet őket választani egymástól). A feladat most már az, hogy a kritikai iskola követői diskurzuselemzéssel leplezzék le az elnyomó és kirekesztő beszédet. Így kétségtelenül megszűnik a beszélő társas viszonyának sterilitása, mondhatni túlságosan is, hiszen itt már egy teljesen átpolitizált tudósi magatartással állunk szemben. Teun van Dijk félreérthetetlenül fogalmaz: „Eltérően más diskurzuselemzőktől a kritikai diskurzuselemzők egyértelmű társadalompolitikai állásponttal rendelkeznek […] Munkájuk kétségkívül és végső soron politikai, még akkor is, ha ez az elméletalkotás és az elemzés minden fázisára azért nem igaz. Reményük a kritikai megértésen keresztül



történő változtatás, még ha ez gyakran illuzórikus is. […] Kritikájuk célpontját a hatalmi elitek jelentik, akik működtetik, fenntartják, legitimálják, elnézik a társadalmi egyenlőtlenséget és igazságtalanságot, vagy tudomást sem vesznek azokról. Azaz munkájuk ismérve a szolidaritás azokkal, akiknek leginkább szükségük van rá. Problémáik »valóságos« problémák, vagyis azok a súlyos gondok, amelyek sokak életét vagy jólétét veszélyeztetik, és nem azok a jelentéktelen tudományos problémák, melyek a diskurzusstruktúrák leírásából adódnak […] Diskurzuskritikájuk politikai kritika azokkal szemben, akik felelősek a diskurzus szerepéért az uralom és az egyenlőtlenség újratermelésében.” (van Dijk 2000: 445–446.)

Nem kétséges, hogy tisztességes és rokonszenves tudósi magatartás ez. Távol áll tőlem, hogy lekicsinyeljem a felvilágosító szándékot, a jobbító akaratot és a szolidaritás gesztusait. De mire a hatalmas tudományos apparátus, a bonyolult nyelvezet, és főleg a „pozitív egyoldalúság” apoteózisa? Három kritikai észrevételem lenne a kritikai diskurzuselemzésről. Az első: képviselőik leegyszerűsített társadalomfelfogása. Az a tény, hogy vannak szegények, kisemmizettek és üldözöttek, nem jelenti azt, hogy a társadalom (diskurzus) egész működése az ő elnyomásuk masinériája lenne. A második: az irányzat teoretikus levegőtlensége. Például van Dijk az egyik elméleti igényű munkájában a kirekesztő beszéd tizenhét (?) eljárását mutatja be, méghozzá egy parlamenti rasszista megnyilvánulás elemzése kapcsán (van Dijk 2000: 459–473.). Ezek egy része azonban átfedi egymást, és a többségét már az antik retorika is felsorolta, mindezeken túl az eljárások mindegyike pedig, és talán ez a legfontosabb, a diszkurzív gyakorlat általános vonása, tehát védekezésre, vagy különösebb hatalmi szándék nélkül is használatos. Abban persze igaza van a szerzőnek, hogy a kirekesztő beszéd ma már többnyire rejtett és közvetett, de ennek teoretikus mélysége, strukturális következménye és gyakorlati hatása (Szabó 1998b) hidegen hagyja: a jelenséget egyszerűen csak manipulációnak vagy ösztönös hatalomféltésnek tekinti. A harmadik észrevételem pedig az, hogy a kritikai diskurzuselemzés nézőpontja prekoncepcionált. Nem az a probléma, hogy elutasítja a teljes előfeltevés-mentesség magánillúzióját és közbecsapását, hanem az, hogy ezt totális politikai elkötelezettséggel helyettesíti, mi több, ezt tekinti a tudományos tevékenység céljának és értelmének. Csakhogy ezzel leszűkíti a diszkurzív szemlélet és elemzés lehetőségeit, másrészt roppant megkönnyíti a saját helyzetét. Ha már valakiről eleve tudjuk, hogy rasszista vagy szexista, akkor egészen biztosan meg fogjuk találni azokat a diszkurzív eljárásokat és nyelvi reprezentációkat, amelyeket az illető gyűlöletkeltésre és kirekesztésre használ. Miközben azonban az elemzők valósággal belefulladnak az ilyen eszközök végtelen folyamába, mégsem tudják őket specifikálni a kirekesztő hatalmi beszéd instrumentumaiként.

William A. Gamson Talking Politics [Beszélő politika] című munkája (2) is olyan vizsgálat, amely a van Dijk által is proponált kritikai és terápikus társadalomszemléletet képviseli, bár más az iránya. Míg van Dijk az elnyomottakat igyekszik tudással felvértezni, addig Gamson az uralmon levőket próbálja felvilágosítani arról, hogy a közember is ésszerűen beszél a politikáról, csak mások az érvei, és sajátos az észjárása (Gamson 1992). Elutasítja a preferenciavizsgálatokat, a kigondolt témákkal kapcsolatos attitűdméréseket, mert úgy véli, hogy ezek a kutatások csak arról kérdezik az embereket, amiről a tömegmédiumok egyébként is beszélnek. Az ezek által közvetített és ideálisnak vagy optimálisnak képzelt politikai tudáshoz és tájékozottsághoz viszonyítva persze a közembernek téves tudata van és vészesen érdektelen. Holott egyrészt egyáltalán nem néma és passzív: „Az emberek általában témáról témára haladva megbeszélik a média összetett üzeneteit” (Gamson 1992: 4.), másrészt nem a média az egyetlen információforrásuk, hiszen ezzel egyenértékű saját tapasztalatuk és a hagyományként élő népi bölcsesség. A kutatások során munkatársaival együtt több fókuszcsoportos beszélgetést szervezetek négy témában (nukleáris energia, arab–izraeli konfliktus, az ipar gondjai, politikai megmozdulások) ipari munkások között. Ezeket a „természetes” diskurzusokat elemezve jut Gamson arra a következtetésre, hogy az elit egyáltalán nem ismeri a politikai „etnometodológiát”, vagyis a nép gondolkodásmódját, ennek következtében nem érti az emberek cselekedeteit sem. Tudnivaló pedig, írja, hogy a kollektív tetteknek három alapvető erőforrása van: az igazságtalanság, a gyakorlati tennivalók és az identitás. Elemzése végül egy cselekvéselméleti modell megalkotására fut ki (9. fejezet), amely szerint a kívánatos közösségi tettek és a politikai tudatosság összetalálkozhatnak egymással, amennyiben persze az aktivisták figyelembe veszik a szerző megállapításait és az általa tételesen is felsorolt „népkezelési” és „népnevelői” javaslatokat.

A Norman Fairclough által kidolgozott szövegközpontú diskurzuselemzés és társadalommagyarázat (3) egyrészt Foucault diskurzusfelfogásához kapcsolódik, ám kritikai módon, másrészt kialakít egy strukturált társadalommagyarázó modellt, amely differenciálni igyekszik a diskurzus különböző szintjei között. Fairclough a politikai nyelvhasználat társadalomelméletét kívánja kidolgozni, amelynek középpontjában a „szövegre irányuló diskurzuselemzés” (TODA: Text Oriented Discourse Analysis) áll (Fairclough 1992).

Fairclough-nak az a problémája az alapvetően nyelvészeti szempontú diskurzuselemzésekkel, vagyis a szövegnyelvészeti és a szociállingvisztikai megközelítésekkel, hogy figyelmen kívül hagyják a diskurzus társadalmi környezetét, a beszédhasználat és a politikai-társadalmi praxis viszonyát (Barát 1995). Foucault-ról ez nem mondható el, véli Fairclough, nagyszabású életművének és a diszkurzivitást középpontba állító



szemléletének azonban szerinte mégis van két fogyatékossága. Az egyik: Foucault-nál nem maga a konkrét szöveg van az elemzés középpontjába, hanem a szövegek létrejöttét szabályozó diszkurzív gyakorlat. Nála a diszkurzív formáció ugyan szabályozott praxis, de munkáiban ebből csak a szabály marad. Beszélője nem valóságos személy, hanem csak egy pozíció képviselője, aki alá van vetve a tőle független struktúrák működésének. A másik: Foucault munkái, úgy véli, nem adnak választ arra a kérdésre, hogy mi módon változnak a formációk, a struktúrák, a szabályok és a gyakorlatok. Hogy ezek példányai miért pont olyanok, amilyenek (azaz miért különböznek egymástól), és maguk az emberek hogyan alakítják és változtathatják őket. Foucault felfogása ezért, mondja ki az elmarasztaló ítéletet, a mindenkori hatalom nézőpontja. Fairclough azonban úgy véli, hogy Foucault-tól tanulni is lehet. Saját megfogalmazása szerint átveszi tőle egyrészt azt a nézetét, hogy a hatalom diszkurzív természetű, illetve a diskurzusnak mindig politikai karaktere van, másrészt pedig azt a két módszertani elvet, mely szerint a diskurzus konstitutív természetű, illetve a diskurzusok hatnak egymásra, vagyis egymást szabályozzák (interdiszkurzivitás).

Saját elképzeléseit Fairclough a fenti elvek és pozíció alapján alakítja ki, és modelljét egyszerre szánja analitikus eszközrendszernek és társadalommagyarázó fogalmi konstrukciónak. Körkörös modelljének három szintje van (Fairclough 1992: 73.). Legbelül, vagyis az első szinten van a szöveg, ezt körbeveszi a diszkurzív gyakorlat szabályrendszere (előállítás, elosztás, fogyasztás), a harmadik, az eddigieket átfogó és meghatározó szint pedig a társadalmi gyakorlatok (intézmények és viszonyok) területe. Az első szinten megjelenő konkrét szöveg hordozója a szubjektum, aki azonban, mert diskurzusokról van szó, nem biológiai vagy pszichikai lény, hanem ágens, vagyis beszélő individuum, aki különböző mondhatósági helyeket és pozíciókat tölt be. A második szinten jelennek meg a diszkurzív gyakorlatokat irányító szabályok, amelyek az egyének társadalmi identitását teszik lehetővé és határozzák meg. Itt derül ki az is, hogy a diszkurzív pozíció egyben mindig társadalmi-politikai pozíció: az identitás politikai kategória. A harmadik szintről nézve és elemezve tárulnak fel a leglényegesebb összefüggések. Nevezetesen, hogy a diszkurzív gyakorlat sem más, mint a politikai gyakorlat egyik formája. A különböző státusú és ellentétes érdekű feleket a hatalom elérése és megtartása mozgatja, amit azonban csak úgy tudnak biztosítani, ha közben elvitatják az alávetettektől az általuk a szövegek szintjén birtokolt pozícióikat. Vagyis a hegemóniára irányuló törekvések és szabályok mozgatják a diszkurzív változásokat.

Úgy vélem, hogy Fairclough modelljében a szöveg van ugyan a középpontban, de a szövegeket szabályozó szövegeket a tőlük független hatalmi-politikai viszonyok determinálják és szabályozzák. A szövegeket nála az úgynevezett objektív valóság teszi olyanokká, amilyenek, s ez a valóság különböző hatalmi törekvésnek nevezve benne van ugyan a konkrét szövegekben, vagyis egyik törekvés sem végleges, de az előnyökért folyó harc mégiscsak a társadalom örök vonása, a változások mélyén található igazi ok és alapvető magyarázó tényező. Így lesz a diskurzus Fairclough-nál is, mint van Dijknél, pusztító vagy építő hatalom, az érdekek elrejtésének és érvényre juttatásának különösen rafinált eszköze. Felállítja a jól ismert alternatívát: a tudós elemző a diskurzust vagy a hatalom (jogtalanság, elnyomás, kirekesztés, üldözés) instrumentumaként leplezi le, vagy ha nem ezt teszi, akkor a mindenkori status quo védelmébe szegődik, akár tud erről, akár nem.

3. Network és konverzáció: Harrison White strukturális szociológiájaA diskurzusrealitással való szembesülés azonban nemcsak a nyelvi alapú tudományos törekvéseknek (szociállingvisztika, kritikai diskurzuselemzés) lehet a tárgya, hanem elvileg olyan szociológiai felfogásoknak is, amelyek hívei már eleve nem a szubjektum–objektum viszony kettőségében gondolkodnak, mivel a társadalmat viszonyok hálózataként képzelik el. Úgy vélem, közülük Harrison White felfogásával érdemes közelebbről megismerkednünk, mert ő nem egyszerűen csak a társadalmi viszonyok nyelvi valóságát igyekszik vizsgálni, összekötve a diskurzuselemzést a networkanalízissel, hanem mindezt megpróbálja általános társadalommagyarázattá tágítani.

White kiindulópontja empirikusan tekintve teljesen világos: „a társadalmi hálózatoknak a diskurzus a kötőanyaga” (White–Mische 1998: 695.). Tudományos programja is ehhez a kiindulóponthoz kapcsolódik, mégpedig egy hiány észleléséhez, illetve ennek megszüntetéséhez. A hálózatokat ugyan a diskurzus konstituálja, ennek ellenére a networkanalízis és a diskurzuselemzés ez idáig a maguk külön útjait járták, a kettő nem találkozott egymással. A hálózatelemzők és a szociállingvisztika művelői egyre kifinomultabb módokon egyre bonyolultabb modelleket dolgoztak ki, anélkül hogy komoly mondanivalójuk lett volna egymás számára. Ennek oka, véli White, hogy mindkét terület képviselői tartózkodnak a kettő viszonyának „adekvát teoretikus értelmezésétől” (White–Mische 1998: 695.). Ugyanis nem elegendő csak annyit mondani, hogy „a hálózatokat a beszéd konstituálja, és vice versa. Vannak bizonyos meghatározó közvetítő konstrukciók, amelyek vizsgálata



nélkül lehetetlen ennek a konstituálódásnak a megértése.” (White–Mische 1998: 695–696.; kiemelés – Sz. M.)

White munkássága ennek a közvetítő konstrukciónak a megtalálására irányul, amit egyik méltatója új strukturális szociológiának tekint (Brint 1992). Maga White azt írja saját felfogásának leglényegesebb elemeiről szólván: „A korai nyelvészeti, szociológiai és antropológiai strukturalizmus arra a feltételezésre épült, hogy az egymáshoz tartozó szerepek és szabályok koherens, sőt koherzív struktúrát képeznek. Ám a modern civilizáció viszonyai között kevés olyan koherens struktúra van, amely aktuálisan tárgya és kontextusa a társadalomtudományoknak. A mi civilizációnkban valójában érvényességi területek (domains) és hálózatok (networks) vannak, amelyek felismerhető tulajdonságok és intézményes formák képében jelennek meg. A hálózatiságok (netdoms) rendezettsége és az ezekre vonatkozó nyelvi reflexió a társadalmi formációkban élő szereplők helyileg változó identitásából nő ki, amely […] a nyilvános viszonyok révén kapcsolódik össze. Így tekintve a társadalmi folyamat azokból a kiemelkedésekből áll össze, amelyek lefedik a szociokulturális processzusok elemeit. […] Az ilyen folyamatok önteremtő reflexivitással rendelkeznek, mégpedig a hálózatiságok, a nyilvánosság és a helyzetek között zajló összjáték eredményeképpen.” (White–Mische 1998: 717.)

Úgy vélem, hogy White munkássága azért érdemli meg a diszkurzív tudomány lehetőségei iránt tájékozódók figyelmét, mert egyrészt nem gondolja, hogy léteznének csontvázszerű (bare-bones) objektív társadalmi viszonyok, hiszen éppenséggel a diskurzus a társadalmi élet kötőanyaga, másrészt azért, mert megkísérel olyan társadalomértelmező kategóriákat bevezetni, amelyek a diskurzust, illetve ezek típusait is magukban foglalják, méghozzá a networkkel azonos szinten. White közvetítő struktúrát keres a stabilnak vélt társadalmi hálózatok és a „szabadon lebegő” (free-floating) diskurzusok között, és úgy véli, hogy ez az egyesített struktúra vagy modell más módon rendezi el a társadalmat és a róla szóló tudásunkat, mint a hagyományos strukturalizmus.

A hálózat (network) kategóriája mellett White bevezeti a hálózatiság (netdom) és a network domain fogalmakat, amelyek a hálózatok érvényességi területét jelentik, és azt kívánja velük kifejezni, hogy a hálózatok mozgásban, átalakulásban vannak, és jelentéssel teli érvényességi feltételek között, interaktív cselekedetek révén léteznek. White eredeti módon értelmezi a szituáció (situation) kategóriáját. Nem eseménynek vagy a történésnek, illetve ezek feltételének tekinti, mint általában, vagy ahogyan Paul Ricoeur is, hanem olyan rendkívüli, váratlan jelenségnek, amelynek egyes résztvevői átlépik a mindenki által ismert nyilvános történés határait, ezért destabilizálják, bizonytalanná, sőt veszélyessé teszik az egyébként rutinszerű eseményt. Vagyis a szituációt „a beszéd sajátos módjának” (White–Mische 1998: 700.) tekinti, amelyet a konvencionális szerepek és jelentések „elvitatása” jellemez. Ezért is véli úgy White, hogy a szituáció „éppen a beszélgetés (conversatio) ellentéte” (White–Mische 1998: 700.), amely a szituációval szemben az elvitatott események fenntartását ambicionálja. Ezek már a beszéd (talk) kategóriái. White a diskurzust (discourse) tekinti itt az általános fogalomnak, amely „átfogja a kommunikatív interakció minden formáját; a puszta monológot, az üzleti megbeszélést, az olvasóhoz szóló írói narratívát […], az internetes üzenetet és szóbeszéd sok más formáját.” (White–Mische 1998: 701.)

White szerint a társadalom hálózatok hálózata (netdom), amely egyúttal diszkurzív mintázat is. Úgy véli, hogy a nyilvánosság az a társadalmi hely, ahol a „mintázatok” és „hálózatok” egymással találkoznak, és ahol a különbözőségek és konfliktusok ellenére megvan a lehetőség arra, hogy „a társadalmi élet hálózatát konstituáló, egymásra reflektáló viszonyok (és a hozzájuk kapcsolódó diszkurzív mintázatok) viszonylag könnyen mozogjanak” (White–Mische 1998: 696.). A nyilvánosságnak öt történeti típusát írja le, amelyek egyben formalizáltság fokozatok is: szertartás, karnevál, tárgyalás, nagygyűlés, szalon (White 1995). Figyelemre méltó, hogy szerinte a nyilvánosság különböző színterei nem egyszerűen az embereket jelentik, vagyis itt nem magáról a közönségről van szó. A különböző nyilvánosságok diszkurzív társadalmi helyek, amelyek „magukba foglalják mind a megfigyelőt, mind a megfigyeltet” (White–Mische 1998: 700.). Vagyis újból és itt is egymásból és egymáson értelmezi a különböző kategóriákat.

Talán látható, hogy Harrison White a szociológia hagyományos keretei között rendkívül messzire jut a diszkurzív szemlélet akceptálásában. Legfontosabb értelmező kategóriáinak jelzése ezt vélhetően kellőképpen igazolja. Felfogását mégis problematikusnak tartom.

Először is egyértelműen konfliktusos társadalomfelfogást képvisel, vagyis úgy véli, hogy a kutató feladata, hogy feltárja az ellentétek és a divergenciák természetét s okait, és rámutasson a „megoldódások” és a stabilitások törvényszerűségeire, vagyis hogy szolgálja a társadalmi békét a társadalmi harc közepette. A pozíciót nem politikailag tartom problematikusnak, hanem tudományosan, még ha kevésbé tűnik is szociálisan rögzített álláspontnak, mint van Dijk kritikai diskurzuselemzése és követőinek leleplező hevülete, vagy Gamson terápikus javaslatai. Ugyanis White felfogásának centrumába így szükségképpen a közvetítés és a kiegyenlítődés kategóriái kerülnek. Másodszor, és ez talán lényegesebb, White beemeli ugyan az elméletébe a diskurzust, sőt igyekszik ezt kategoriálisan is differenciálni, mégis az egész gondolatrendszerét oksági modell szerint építi fel.



Nem eredetmodell ez; White nem is egyirányú determinációban, hanem sokoldalúan és kölcsönösen meghatározott strukturális okságban gondolkodik, amelynek még a sematikus ábráját is lerajzolja (White–Mische 1998: 713.). Azt szorgalmazza, hogy egyrészt a diszkurzív szociális struktúrák empirikus valóságát matematikailag kell megragadni, másrészt szerinte ennek minden számba jöhető társadalomtudományt magába kell építenie. Így lesz elmélete átfogó társadalommagyarázat, általános társadalomelmélet. Legalábbis saját igénye szerint. Egyértelműen arra törekszik, hogy az általa előterjesztett oksági modellben minden társadalmi jelenségnek helye és végső értelme legyen, hiszen modellje és a valóság egymás ekvivalensei.

Harrison White kísérlete azonban ennek ellenére is tanulságos lehet, mert egyrészt a modernitás önreflexiójának szellemében fogant: nem a szubjektumokból, hanem a közöttük lévő viszonyokból indul ki; a tudást nem az egyén belső ügyének, hanem nyilvános aktusnak tekinti; és abban sem hisz, hogy létezik tiszta objektivitás, annál inkább elkötelezettnek tűnik a diszkurzív fenomén konstituáló természete mellett. Másrészt azonban ezeket a kiindulópontokat sorra „visszarendezi” a hagyományos világképbe, vagyis felvetéseire nem talál elméletileg releváns megoldást, bár elismeri egy ilyen elmélet szükségességét. Talán nem véletlen, hogy éppen azok a szerzők hiányoznak recepciójából, akik ezeket az elméleti lépéseket megtették.

Én ugyanis azt gondolom, hogy a diszkurzív valóság nem rendezhető vissza vagy rá az objektív hálózatok semmilyen jól elrendezett és egyértelmű struktúrájára (sem). A diskurzus objektivitásának problémája ugyanis nem oldható meg a szükségszerű egyértelműségek differenciálásával és strukturálásával. A diszkurzív valóság jelentésének feltárása sem szorítkozhat a feltételek és okok unikalitásától a holisztikusság felé való tágításában, vonatkozó elképzeléseink bizonyító ereje pedig a matematizáltság fokozásában. Még világosabban szólva, én nem látok olyan szociológiai iskolát, amely képes lenne ezeket a problémákat érdemben megoldani, és erre a szkepszisemre éppen Harrison White törekvése lehet a bizonyíték.


4. fejezet - Az interpretatív társadalomtudományClifford Geertz elemzéseiN. Kovács Tímea a Helikon tematikus számához („Kulturális antropológia és irodalomtudomány”) írt bevezető tanulmányában arra hívja fel a figyelmünket, hogy Clifford Geertz nagy hatású interpretatív kultúrakoncepciójának kidolgozásakor „lényegében arra a ricoeuri elgondolásra támaszkodik, amely a szöveg fogalmát kiterjeszti a szociális cselekvésre” (N. Kovács 1999: 485.). A jól ismert hagyományos ellenvetések szerint persze ez nem lenne lehetséges, ugyanis a szöveg csak mítosz, mese és irodalom, vagy puszta szöveg(elés), amely a reális élet felett lebeg, ezért a társadalomtudósnak vagy ködfátyolként (ideológia), vagy számokba fullasztott kvázi imponderábilis realitásaként (közvélemény) kell róla beszélnie. Semmi körülmények között nincs tehát azonos státusa az intézményekkel és a materiális cselekedetekkel. Nos, Paul Ricoeur erről, mint láttuk is, egyáltalán nem így gondolkodik, de koncepcióját még lehet puszta teoretikus felvetésnek tekinteni, amely pusztán szemléletet körvonalaz. Clifford Geertz munkássága azonban azt bizonyítja, hogy a szövegközpontú társadalomtudomány nemcsak elvont lehetőség és teoretikus képzelgés, hanem empirikus tudomány is lehet. Az már más kérdés, hogy pont olyan, vagy csak olyan lehet-e, mint az övé.

A következőkben ezért megvizsgáljuk Geertz munkásságát, mégpedig abból a két szempontból, hogy mi módon tartja ő nemcsak lehetségesnek, de szükségesnek is egy szövegközpontú, értelmező társadalomtudomány kialakítását, valamint megnézzük, hogy miként oldotta meg a feladatot a konkrét elemzések szintjén. A két érdeklődési irány nála három kérdésben konkretizálódik, amit mi is megkísérlünk feltenni. Az első kérdés: Milyen a társadalom és az ember világa a geertzi hermeneutika nézőpontjából? Én ezt, kapcsolódva Ricoeur felfogásához, a szövegvalóság elvének fogom nevezni. A második kérdés: Milyen adekvát módszerrel vizsgálható a társadalom szövegvalósága? Geertz a sűrű leírás (thick description) kategóriáját használja a módszer megnevezésére. (Zárójelben jegyzem meg: én inkább telített leírásnak magyarítottam volna a kategóriát, és ellentétét sem ritka, hanem szegényes még inkább egyoldalú elemzésnek.) A harmadik kérdés: Milyen jellegű az a tudomány, amely ezen elvek és módszerek jegyében szerveződik? Geertz és mások fogalomhasználatához kapcsolódva ezt interpretatív vagy értelmező, másképpen diszkurzív tudománynak fogom nevezni.

1. A szövegvalóság elveElső kérdésünk megválaszolása kapcsán Geertz munkásságában a társadalmi valóság értelmezésének négy fontos vonását tudjuk rögzíteni.

(1) A világ jelentésteli és interpretált. Vagyis a társadalom intézményei és szokásai eleve jelentéses dolgok; úgy is mondhatjuk, olyan szimbólumok, amelyeket a résztvevők jelentéstulajdonítása tart életben, és szabja meg értelmüket s működésük módját. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy vannak agyagra, kőre, papírra stb. vésett „tiszta” szövegek, hanem a társadalom minden jelensége egyben szövegvalóság is.

Geertz ezt a nagy jelentőségű tényt igyekszik több oldalról megvilágítani. „Az ember szimbólumokkal élő, koncepciókat gyártó és jelentéskereső állat” – írja le többször is az ehhez hasonló mondatokat (Geeertz 1994c: 20.), vagyis szerinte az embernek a biológiai szükségleteinél nem kevésbé parancsoló szükségletei vannak „a tapasztalatok értelmezésére, formával és renddel történő felruházására” (20.), ezért az erre irányuló tevékenység, vagyis a szimbólumteremtés és értelmezés nem valami, az emberen kívüli valóság rosszul leplezett vagy téves kifejezése, hanem maga is valóság és realitás. A világ ugyanis soha sem nyers tények és tiszta realitások utólagos értelmezése, vagy ezek tudati tükröződése, hanem már eleve jelentéses és értelmezett valóság. A jelentés pedig szimbólumokban és szövegekben ölt testet. Jogosultnak tartja ezért a szövegfogalom kiterjesztését az írott és a verbális anyagon túlra is. Mi több, a gondolat szerinte nem is új. „A középkor interpretatio naturea hagyománya, amely Spinozánál éri el tetőpontját, a nietzschei kísérlet, hogy az értékrendet a hatalomvágy elkendőzésének tekintse (vagy a marxi, amely a tulajdonviszonyok elkendőzésének tekinti), a freudi, a manifeszt álmok rejtélyes szövegeinek valamely, nyilvánvalóan rejtett tartalommal való behelyettesítése, mind-mind példaként – ha természetesen nem is mindegyik követendőként – említhető. Az ötlet azonban elméletileg kidolgozatlan maradt.” (Geeertz 1994d: 164.) Geertz ennek kidolgozásában tartotta jelentősnek Ricoeur munkásságát.


Az interpretatív társadalomtudomány

(2) A társadalom szövegvalóságának „kezelése” nem kiváltságos tevékenység, hanem általános társadalmi gyakorlat. Jelentésadás és jelentésfejtés tehát nem a „tudós értelmezők” privilégiuma, hanem a köznapi emberek napi gyakorlata is, amelyek lényegüket tekintve nemigen különböznek egymástól, legfeljebb tárgyuk eltérő. Mindez szorosan összefügg azzal a felfogással, hogy nemcsak az a szöveg tekinthető szövegnek, amit leírtak, hanem a szokások és cselekedetek is. Vagy ahogyan Ricoeur mondta, a kettőnek azonos logikai struktúrája van.

Úgy vélem azonban, a szövegkezelés „demokratizmusának” geertzi kihangsúlyozása jelentős előrelépés abba az irányba, hogy az értelmező társadalomtudomány lehetőségei világosan álljanak előttünk. Geertz előtt ugyanis nem kétséges, hogy nemcsak lerögzíthetők a beszédek, nemcsak olvashatók a cselekedetek, hanem mindez a társadalom működésének normális menetéhez tartozik, tehát nincs benne semmi rendkívüli, netalántán irodalmi. A közönséges hétköznapi cselekedetek velejárója, legfeljebb konfliktusos helyzetekben világosabban megmutatkozik természete, amely éppen ezért tekinthető a társadalmi valóság szerveződési és szabályozó elvének. Tetten érhető ez akár a legtriviálisabb jelenségekben is, ahogy ezt a híres, Gilbert Ryle-től átvett példájában, a kacsintás „olvasásában” bemutatta.

(3) A jelentésadás és az értelmezés nyilvános jellegű. Ezeket a kérdéseket Geertz a hozzá igen közel álló kultúrafogalom kialakítása kapcsán tárgyalja elsősorban, ami, talán mondanom sem kell, gyakran visszatérő témája írásainak. Itt most elsősorban azt hangsúlyoznám, hogy ha a kultúrát jelentéses valóságnak tekintjük, vagyis nem „szuperorganikus” önálló valóságnak, és nem saját célokkal és hajtóerőkkel rendelkező „dolog”-nak, akkor még mindenképpen tisztázandó, hogy hol található ez a jelentés a társadalomban. Geertz világosan fogalmaz: nem az egyes emberekben, tudatuk mélyén, vagy valahol felettük, hanem egy közösen formált, interszubjektív nyilvánosságban. Csak így van lehetőségünk arra is, véli, hogy „a szélsőséges szubjektivizmus” hibáit ne „szélsőséges formalizmussal” próbáljuk korrigálni (Geertz 1994a: 178.).

A felfogás egyébként megfelel a szövegvalóság eddigi „lételméletének” „A kultúra nyilvános, mert jelentése is az” – írja (Geertz 1994a: 179.). Bármi csak úgy képes létezni, hogy az érintettek tudják, hogy „bizonyos dolgokat bizonyos módon kell tenned” mint a társadalom azon tagjának, aki érintett a dologban (Geertz 1994a: 179.). Ez a létrehozó és fenntartó tevékenység nem folyhat az emberek háta mögött, nem lehet elvont struktúra, vagy egyéni ambíciók folyománya. „Az egyéni jelentés elleni általános támadás a korai Husserl és a kései Wittgenstin óta […] szerves része a modern gondolkodásnak […] Különösen azt kell világossá tenni, hogy ha a kultúrát társadalmilag teremtett jelentésstruktúrák összességének tartjuk, melynek kereteiben az emberek összeesküvéseket jeleznek egymásnak és veszik e jeleket, vagy sértéseket érzékelnek és válaszolnak rájuk”, akkor ezeket nem „tekintjük pszichológiai jelenségnek, az egyéni tudat, személyiség, kognitív struktúra vagy akármi más jellegzetességének.” (Geertz 1994a: 180.) Ezért aztán egy idegen helyen „leginkább nem azért nem tudjuk megérteni, hogy az emberek miben törik a fejüket, mert nem ismerjük a megismerés működését […] hanem azért, mert nem ismerjük ki magunkat abban a képi világban, amelyen belül cselekedeteik jelekké válnak” (Geertz 1994a: 180.).

(4) A társadalom szövegvalósága nyitott valóság. Nem jelenthet bármit, ez ellen Ricoeur is tiltakozott, de eredendő nyitottsága, vagy Ricoeur költői kifejezését használva, a politikai nyelv törékenysége (Ricoeur 2000), Geertz számára is magától értetődik. Az értelmezésben nem cáfolhatatlan objektivitások és természettörvényféle összefüggések tárulnak fel, hanem lehetőségek (és természetesen lehetetlenségek), vagy ahogyan a saját tudományára nézve mondja: „az antropológia célja az emberi beszéd világának bővítése” (Geertz 1994a: 181.). Még világosabban: ugyanaz a „tárgyi valami” a társadalomban sokféle módon lehetséges.

Az imént már említett példája, a kacsintás kapcsán Geertz nemcsak azt mutatja be, hogy „mit jelent kacsintani” (tehát miben különbözik a sima szemrángástól), hanem azt is, hogy ez a jelentéktelen gesztus milyen sok lehetőséget hordoz magában a jelentésadások és értelmezések bonyolult játékterében, és egyben azt is, hogy ezek közül hol egyik, hol másik realizálódik. Itt is egy értelemteli struktúra tagolt hierarchiája áll előttünk, mondja, melyben „tikkeléseket, kacsintásokat, álkacsintásokat, paródiákat, e paródiák próbáit hozzuk létre, észleljük és értelmezzük, ami nélkül ezek voltaképpen nem is léteznek […] bármit tesz vagy nem tesz valaki a szemhéjával” (Geertz 1994a: 174.).

A sokféle lehetőségnek azonban van határa, a nyitottság is bezáródik egyszer, magyarán, sem az értelemadás, sem az értelemfejtés nem végtelen és önkényes. A határokat az érvényességek jelölik ki, az a „kontextus, amelyen belül valami érthetően […] írható le” (Geertz 1994a: 181.). Másképpen, az érvényesség annak a világnak a határáig terjed, amelyen belül cselekedeteink felveszik az általunk óhajtott jelentéseket, szavainknak értelme van, és olvasó-értelmező erőfeszítéseink nem hullanak a semmibe. Vagyis hozzáférhetővé válunk egymás számára, tudunk bánni a másikkal és magunkkal, mert valahogyan kijövünk egymással.



2. A módszer kérdése: a társadalom szövegvalóságának sűrű leírásaA módszer kérdése: a társadalom szövegvalóságának sűrű leírása

Az értelmező leírásnak éppen ez a kiindulópontja: nem egyszerűen csak a jelentések regisztrációja (bár ez is), hanem jelentéslehetőségek feltárása. Második kérdésünkre tehát mindenekelőtt azt válaszolhatjuk, hogy a társadalom szövegvalóságának adekvát vizsgálati módszere nem lehet a „kilényegítő”, egy-egy vonatkozást valamilyen előfeltevés alapján (metafizikailag, dogmatikusan stb.) kiemelő-leszűkítő és elszegényítő ritka, vagyis egyoldalú és szegényes leírás, hanem csak az adott szituációt minél telítettebben visszaadó sűrű, vagyis sokoldalú leírás, amely az adott szituációban lehetőségként benne lévő, de aktuálisan nem realizált lehetőségek felmutatása révén értelmezi a tárgyát. Az elnevezést Geertz Ryle-tól veszi át, ám nála futja be azt a tudományos karriert, amely a hermeneutikai társadalomtudomány egyik kulcskategóriájává tette. És hogy gondolatmenetünk egészéhez kapcsoljuk: „A cselevés ricoeuri értelmében lejegyzett jelentésének kibontására dolgozza ki Geertz a sűrű leírás fogalmát.” (N. Kovács 1999: 486.) Mi jellemzi mármost ezt a vizsgálati módszert? Négy vonása tűnik lényegesnek.

(1) A sűrű leírás a vizsgált jelentéseket sokoldalú értelemteli keretbe igyekszik helyezni. A „jelentések nyomába szegődő” (Geertz 1994a: 172.) kutatás „összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe” (177.), ahol is „egymásra halmozódó következtetésről és implikációs struktúrákról” (174.) kell beszélnünk. A sokoldalúság igénye, egy összetett világ kibontására való törekvés magában a vizsgálati tárgyban rejlik, vele adekvát. Geertz többször hangsúlyozza, hogy a ritka leírás elszegényíti a társadalmi valóságot, valójában egy nem létező világot állít be tudományosan igazolt realitásnak, sőt a tudományos konstrukció lehetőségéből, pontosabban egyoldalúságaiból vezeti le az élet lehetőségeit.

Az értelemmel teli struktúrák kibontása viszont azt jelenti, hogy feltárjuk a részvevők értelmezési kereteit, jelentésadásaik társadalmi hátterét és értelmező tevékenységük horderejét; másképpen kifejezve: a beszéd jelentésbeli és társadalmi kontextusát, mégpedig a kettőt együtt. Nem adhatunk más jelentést a tudományos értelmezésnek sem, mint amit maguk a szereplők adnak, vagy adnának, de a kutatónak módja van olyan perspektívákat és összefüggéseket is felszínre hozni, amelyek egy éppen aktuális szituációban nem jelennek meg, de más helyzetben és más szereplőkkel már megjelentek, vagy megjelenésük nem kizárt. Ez nyitja ki a sűrű leírást összetett horizontok felé, és teremti meg a kutatói kreativitás lehetőségét. Emlékeztetnék az első kérdésre adott válasz negyedik pontjára, arra, hogy Geertz szerint a társadalomban „más lehetőségek is vannak” (Geertz 1994a: 186.), mint ami éppen realizálódik, ezért a sűrű elemzés értelemteli struktúrája a lehetőségek minél teljesebb számbavétele, illetve az ezekben való mozgások és realizálódások leírása, értelmezése.

(2) A sűrű leírás a leírás és az értelmezés kombinációja. Nem valami objektív társadalom-fotózás, nem a nyers tények tudományos összerendezése, hanem értelmezések értelmezése; „magyarázatokat magyarázunk”, mondja Geertz (1994a: 176.), amelyben összefonódik egymással az, ahogyan a vizsgált személyek értelmet adnak cselekedeteiknek azzal, ahogyan a vizsgáló személy ad értelmet annak, amivel találkozott. Vagyis a kutató nem akármit értelmez, hanem azt, ahogy az emberek az életben jelentést adnak annak, ami velük történik s amit tesznek. Azért kell éppen ezt leírnia, mert csak így válhat egyáltalán a tudományos elemzés tárgyává a társadalom, amelyet nem kell kitalálni vagy felfedezni: ott van a kutató előtt, és maga is részese.

A sűrű leírás a mindennapi értelemadó cselekvőre orientált, és nem is távolodik el tőle, hangsúlyozza Geertz. A sűrű leírásoknak „az értelmezések azon kategóriáiban kell íródniuk, amelyekben meghatározott csoporthoz tartozó személyek értelmezik élményeiket, hiszen azt állítjuk, hogy ezeket írják le; egyúttal azonban antropológiai leírások is, mert valójában antropológusoktól származnak” (Geertz 1994a: 182.). A kettősség az értelmezés cirkulációs jellegére utal, ami a korábban mondott érvényesség-probléma újbóli felmerülése. A kutató értelmezését nem az igazolja, hogy vissza tudja-e vezetni a vizsgált jelenségeket valamilyen objektív entitásra vagy egy kifogástalan formai konstrukcióra. „Bárminek a helyes értelmezése – legyen szó versről, személyről, történetről, szertartásról, intézményről, társadalomról – annak a dolognak a legmélyébe vezet bennünket, amelyiknek az értelmezéséről szó van. Ha nem ezt teszi, hanem valami mást vált ki belőlünk – eleganciájának, szerzője okosságának vagy az eukleidészi rend szépségének csodálatát – ez esetleg mit sem von le belső bájából, de valami mást kapunk, mint amire feladatunk […] szempontjából szükségünk van.” (Geertz 1994a: 185.)

(3) A sűrű leírás módszere mikroszkopikus. A mindennapi élet eseményeit vonja vizsgálati körébe, ráadásul ma már nemcsak a távoli kultúrák szokásait, hanem saját mindennapjainkat is, mutat rá Geertz. A mindennapiság



vizsgálatát azonban nem úgy végzi, hogy az élet kis ügyeit alárendelné valamilyen elvont törvénynek vagy a nembeliség igézetének. Nem akar sem morális elveket illusztrálni, sem tudományos törvényeket bizonyítani. Egyszerűen érdekli a „kis” ügy a maga teljességében. Azt mondanám, inkább specifikálja a tárgyát, mintsem általánosítja, amely állandóan a sematizmus veszélyével fenyegeti az elemzést. A sűrű leírásnak még csak a koherencia sem feltétele. „Értelmezésünk ereje nem függhet – noha manapság oly gyakran vélik így – attól, hogy ezek milyen zárt egységet alkotnak, illetve milyen magabiztos érvelésen nyugszanak.” (Geertz 1994a: 185.) Ebben is követi tehát elemzése tárgyának logikáját.

A mikroszkopikus elemzés, a csip-csup ügyek vizsgálata azonban éppen hogy nem csip-csup problémákról, jelentéktelen kérdésekről szól. Geertz kifejezetten elhatárolja magát a „cseppben a tenger” című tudományos giccstől is, amire itt elsőként gondolhatunk. Amire ő törekszik, az az egész és a rész, a konkrét és az elvont, az egyedi és az általános egymásba való szüntelen átjátszásának megmutatása, illetve talán még erre sem, hiszen az ilyen beszéd már életidegen lenne, hanem inkább az elemezett „jelentésteli struktúra” minden vonásának minél teljesebb bemutatása. Ennek érdekében a tudomány legelvontabb fogalmait próbáljuk egyesíteni „a sűrű leírásra támaszkodó néprajzzal, abban a reményben, hogy a puszta események tudományosan sokatmondóvá válnak. Célunk, hogy jelentős következtetéseket vonjunk le jelentéktelen, ám igen sűrű szövésű tényekből; pontosan azzal akarjuk elősegíteni általános kijelentések szóba foglalását a kultúra szerepéről a közösség létrejöttében, hogy ezeket a bonyolult egyedi sajátosságokhoz kapcsoljuk. Így tehát nemcsak az értelmezés nyúlik vissza a legközvetlenebb megfigyelés szintjére: ezt teszi az elmélet is, amelytől az ilyen értelmezés fogalmilag függ.” (Geertz 1994a: 196.)

(4) A sűrű leírás egyaránt alkalmazható az eszmei valóság és a cselekvési valóság értelmezésére. Geertz nemcsak szokásokat elemzett, hanem kitartóan érdeklődött a szellemi szférák és tudásformák (vallás, művészet, ideológia, nacionalizmus, köznapi józan ész stb.) iránt is. Közülük az ideológia geertzi, interpretatív felfogását részletesen elemeztem a Politikai tudáselméletek című könyvemben (Szabó 1998a: 99–109.). Ennek lényegét talán lehetne úgy összegezni, hogy Geertz szerint az ideológia egyrészt nem az érdekharcokat jól leplező nézetrendszer, nem is a megoldatlan egyéni problémák társadalmi projekciója és feloldása, hanem egy élethelyzet adekvát tudata. Nevezetesen annak, amikor sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy a dolgokat színről-színre lássuk. Így áll elő az ideológia másik vonása; nevezetesen hogy eredendően metaforikus észjárást képvisel. Azaz egy bizonytalan kimenetelű jövő, egy nehezen átlátható helyzet, és egy cselekvési kényszerhelyzetben lévő ember számára a metafora kettős közvetítésű képi logikája az a nyelv, amelyben identitását őrizve tud cselekedni. De hol itt a sűrű leírás, kérdezhetjük? Nos, sommás megállapításaim Geertz nagyon is konkrét elemzéseihez kapcsolódnak, mindenekelőtt Indonézia gyarmatosítás utáni ideológiai törekvéseinek vizsgálatához. A legfontosabb azonban az értelmező (sűrű) elemzés fölöttébb termékeny volta: Geertz képes volt az ideológiáról való gondolkodásnak új irányt szabni.

A cselekedetek és szokások sűrű leírása kapcsán pedig talán elegendő, ha a bali kakasviadalokról szóló híres geertzi elemzésre utalunk. Az esemény a polinéz emberek kedvenc időtöltése, és látszólag távol van a napi élettől s az élet lényeges kérdéseitől. Geertz „olvasatában” azonban egyrészről a közösség legfontosabb viszonyáról, a státushierarchiáról szól, másrészről az emberek szubjektivitásának kifejezési és átélési formája. Az esemény szólhatna másról is, azaz „ennek nem feltétlenül kellene így lennie” (Geertz 1994d: 160.), mint ahogyan a kakasviadal máshol másként folyik és mást jelent. Itt azonban „a kakasviadal leginkább a státusviszonyokról szól, és azt mondja el, hogy a státusviszony élet-halál kérdése” (Geertz 1994d: 162.). Pontosabban: „A polinéz rangcímek és a hindu kasztok sajátos összeolvadása, a gőg hierarchiája alkotja a társadalom morális gerincét. A fenti érzelmek azonban, amelyekre ez a hierarchia épül, csak a kakasviadalon mutatkoznak meg leplezetlenül, eredeti mivoltukban. Máshol az etikett homályába, az eufemizmus és a ceremónia dús felhőjébe, gesztusokba és célzásokba burkoltan jelenik meg. […] A féltékenység, irigység, brutalitás éppen annyira részesei a bali karakternek, mint a büszke tartás, a kecsesség és a báj. A bali emberek a kakasviadalt valószínűleg azért is értékelik olyan nagyra, mert e nélkül mindezt sokkal kisebb mértékben értenék meg.” (Geertz 1994d: 163.) Vagyis értelmező szerepe van; a kakasviadalok eseménye olyan történet, amelyet az ottani emberek „önmaguknak önmagukról mondanak” (Geertz 1994d: 164.). Egyszerre látják benne szimbolizálódni a társadalom erkölcsi összetartó erejét és „önnön szubjektivitásuk dimenzióit”, amely nem is létezhetne, „amíg ilyen módon meg nem szerveződik” (Geertz 1994d: 167.).

3. Az értelmező társadalomtudomány sajátosságaiHarmadik kérdésünk kapcsán az interpretatív vagy értelmező tudomány geertzi felfogásához igyekszünk közel férkőzni. Természetesen a diszkurzivitás szemléletmódja messzemenően áthatja mind a realitás felfogását (szövegvalóság), mind a vizsgálati módot (sűrű leírás), de Clifford Geertz gyakran reflektál saját praxisára is, azaz igyekszik jelezni tudományeszményének és empirikus vizsgálódásának specifikus vonásait. Melyek ezek?



(1) Bebocsátást nyerünk alanyaink életébe. Hagyományosabb elnevezéssel: ideánk a részvevői magatartás. A vizsgálat értelme, írja Geertz, hogy „segítségével bebocsátást nyerjünk alanyaink fogalmi világába, s így – a kifejezés kissé tágított értelmezésében – társaloghassunk velük” (Geertz 1994a: 192.). Geertz óvja a társadalomtudományt a logikai álmodozástól és a tudományos kábulattól. Mi sem könnyebb annál, véli, mint fantáziadús elvonatkoztatások és mutatós absztrakciók ráhúzása az elemzett jelenségekre, vagy azt állítani, hogy a bámulnivalóan bonyolult konstrukciók magukból a dolgokból adódnak és őket magyarázzák. Akik így tesznek, összekeverik a tudósok észjárását a burjánzó élettel, meg a köznapi életet élő emberek eleven valóságával. Sőt a modellek is, amelyek tudományos hasznosságáról egyesek pedig mélységesen meg vannak győződve, teljes bizonyossággal legfeljebb önmaguk (konstruált) lététezését bizonyítják. Ilyen és ehhez hasonló érvek alapján én úgy látom, hogy Geertzöt a mindennapi élet mély megértésének vágya, az emberek iránt tanúsított eredendő kíváncsisága és tisztelete készteti arra, hogy tiltakozzon a tudományos agresszió különböző módjai ellen, legyen az a természettudomány fennhéjázása, vagy a társadalomtudományok szépen konstruált ideáinak, sematikus vagy agyonbonyolított formáinak ilyen-olyan célú oktrojálása.

Egyetértek Geertzcel, ebből a tudományos arisztokratizmusból az értelmező szemlélet vezet ki bennünket, és vélhetően csak ez. Először is, az interpretatív szemlélet elsőként megérteni akar, és csak utána magyarázni; még inkább a kettőt együtt tartja célravezetőnek. Nem hiszi, hogy a megértés lehetősége és pontossága az értelmező és az értelmezett közötti távolság nagyságával arányos, avagy ezzel függ össze. Ez nem térbeliség, hanem tudományos magatartás kérdése. Az interpretatív tudomány a megérkezéssel és a bebocsátással kezdődik, de a kutató az emberek értelemkonstrukciójára kíváncsi, abba szeretne bekapcsolódni (vagyis belelátni), nem pedig az életükbe. A bekapcsolódásnak nincs elvi akadálya, amennyiben úgy tekintünk a társadalmi valóság vizsgált jelenségére, mint egy könyv lapjaira, amelyek valakinek „valamit mondanak valamiről” (Geertz 1994d: 169.). A kutatónak természetesen mindig van előélete és előzetes elképzelése arról, hogy mivel találkozik, de a legfontosabb szabály azt tudni, hogy „a társadalmak, mint az életmódok, saját értelmezéseiket tartalmazzák” (Geertz 1994d: 169.). A megértés ennek a saját értelmezésnek a rögzítése és interpretálása, a magyarázat pedig, mint Ricoeur is vélte, a szituáció lehetőségeinek a kibontása: az éppen nem aktualizált értelmezések felvetése; kontextusok, perspektívák és határok érzékeltetése; a beszélés helyének minél teljesebb bemutatása.

Geertz meglehetősen egyszerűen intézi el a résztvevő–megfigyelő kettőség régi dilemmáit. Úgy véli, semmi akadálya annak, hogy okos emberek logikailag megoldhatatlan és teoretikusan kibékíthetetlen ellentéteket konstruáljanak a „társadalom” működéséről. Az „eredmény”: terméketlen gondolkodás, „sértésváltások” és életidegenség. Ezért ott kell őket hagyni, ahol vannak, kiagyalói és követői főjenek a saját levükben. Mivel választásokról van szó, elismeri, hogy ez esetben (is) tudományos ízlésítéletet hozunk, de hát ez mindig is így van: egyebek mellett ebben áll a tudós felelőssége.

Az értelmezés, de még a magyarázat sem vezet azonban egy új nyelv kialakításához. Geertz szerint meg kell maradni az értelmezett szavakon és gondolatokon belül. Itt pusztán csak a beszélés lehetőségeinek tágításáról van szó. A köznapi és a tudományos nyelv viszonyának ez az értelmezése egyébként sem idegen a hermeneutikai tradícióban, láthattuk ezt Gadamernél is. Geertz szerint sűrűn és mélyen kell beszélnünk arról, amivel találkoztunk; én azt mondanám, hogy telítetten és kimerítően, már amennyire erre képesek vagyunk. Mindenesetre az interpretatív vizsgálatnak az a célja, hogy azt értsük meg jól, ami előttünk van: tudjuk tehát, hogy a fontosságok és jelentőségek nem elvont konstrukciók folyományai. Mondjuk a közélet szereplője elvileg a politika minden fontos problémájával szembesülhet, függetlenül rangjától és státusától. Az élet vagy eltalál bennünket, vagy nem talál el, akárhol is vagyunk.

(2) Ez a mániákus életigenlés, amely ennyire áthatja a geertzi gondolkodást, egyebek mellett a tipikusság tudományos jelentőségének az elismerésében is testet ölt. Amikor például arról ír, hogy a bali ember a kakasviadalban egyszerre látja meg saját társadalmát és önnön szubjektivitását, akkor nem arra gondol, hogy ez elvont kognitív struktúrák felismerése lenne. Inkább benyomások rögzülése és érzelmek küzdelme, sőt kinetikus azonosulás, éppen hogy a fogalmi határok áthágása, meg érthetetlennek tűnő jelentések késhegyig menő vitája. A bali kakasviadal, amelyben „a bali ember saját temperamentumát és egyúttal a társadalom természetét formázza meg” (Geertz 1994d: 168.), nem azért lesz olyan, amilyen, mert az elvontság magasabb szintjén helyezkedik el, mint az élet más módjai (például a tudomány), hanem mert tipikus életesemény.

Tipikus, mert az élet minden fontos mozzanata képes benne összesűrűsödni. „A bali emberek azért mennek kakasviadalra, hogy rájöjjenek, mit érezhet akkor az általában nyugodt, zárkózott, szinte megszállottan önmagába mélyedő ember, aki úgynevezett morális autokozmoszban él, amikor támadják, gyötrik, harcba hívják, megsértik, és mindennek eredményeképpen szélsőséges dühbe tör ki, vagy akkor, ha teljes győzelmet arat, vagy pedig akkor, ha teljesen megalázzák.” (Geertz 1994d: 166.) Vagyis itt a mindennapi tapasztalatok sűrített fókuszba állításáról van szó, amely nem egyszerűen azt mondja el, hogy mi történt, hanem azt, ami mindig is történik velünk, csak éppen nem látjuk, mert életünk máskor nem szembesít bennünket jelentésteli



írásokkal és eseményekkel. Bár ezt többnyire tipikusnak nevezik, de Geertz szerint inkább „paradigmatikus emberi eseménynek” (Geertz 1994d: 167.) kellene nevezni.

Nevezhetnénk talán szimbólumnak is, hiszen ennek – Sapir klasszikus meghatározása szerint – éppen a sűrítés az egyik sajátossága. Csakhogy a szót olyan tág értelmezésben használják ma már, hogy valószínűleg ez a konkretizáció semmitmondónak tűnne a szemünkben. Arra azonban még így is rávilágít, hogy a tudományos lényegkijelölések világához képest egy-egy periférikusnak tűnő jelenség (politikai botrány, a filmcsillag viselt dolgai, természeti katasztrófa, a miniszterelnök elejtett félmondata, vagy éppen a bali kakasviadal) miért válnak vagy lettek „értehetetlen módon” fontosak az emberek számára. Mert benne és általa átélhetik és megtudhatják, hogy kik ők, és mi fontos a számukra!

A tipikus (szemben az átlaggal és az általánossal) szerintem azonban sokkal nagyobb megismerési értékkel bír a társadalomtudományokban, mint azt Geertz itt tételezi, sőt, még kategoriálisan is helyettesíteni akarja, bár magát a jelenséget fontosnak tartja. Úgy vélem, Kierkegaard, W. Benjamin és Lukács György vonatkozó felfogása ebben a tárgykörben a probléma mély megértéséről tanúskodik, nem beszélve Carl Schmitt politikai (das Politische) fogalmáról, amelynek egyik vonása (a kivételes eset és a határdefiníció) éppen a tipikusságban rejlő lehetőség politikatudományi kihasználásának a felvetése. Erre később még visszatérek.

(3) Az értelmező tudomány megállapításai mindig (és elvileg) vitathatóak, az értelmezés és magyarázat pedig befejezhetetlen (elvileg az). Ennek az elemzésnek a „lényegéhez tartozik – írja Geertz –, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes. Furcsa ez a tudomány: legtöbbet ígérő megállapításai alapja a legingatagabb.” (Geertz 1994a: 197.) Vagy pozitívan fogalmazva: az értelmező tudomány elemzésének következtetéseit mindig is vitatják és kiegészítik. Mit kezdjünk ezzel a szokatlan ténnyel, és egyáltalán tudomány-e az, ami így viselkedik?

Természetesen az, csak „másféle”: eszménye nem a „világbíró” természettudomány és nem a „társadalomlekezelő” vagy „társadalomfelemelő” mérnöki tudomány, bár sokan hisznek ezekben, ezért mérhetetlen sok pénzt és töméntelen időt fecsérelnek rá. Ám az eredendő bizonytalanság vize minden tudomány forrásvidékén ott buzog. Csakhogy az imént aposztrofált szemlélet képviselői mind önmagukkal, mind megrendelőikkel elhitetik: a szétfolyó bizonytalanságokat kijegecesítették. Eljárásuk jól ismert módja: a társadalmat határolt tulajdonságokká tördelik, hogy meg tudják számolni, intézményekké szortírozzák és tupírozzák, hogy jól osztályozható rendet tudjanak benne kimutatni, vagy struktúrákká szegényítik, hogy mindenkit bele tudjanak passzírozni. Ma sem felejtem el a történetet az ezerkilencszázkilencvenes évek elejéről. A riporternő, könyvvel a kezében, amelynek címe valami olyasmi, hogy az ország számokban, odafordul a „neves” struktúrakutató szociológushoz, aki később nagytőkés és kormánykitüntetett „pártháttér” lett: „Ugye én most a magyar valóságot tartom a kezemben?” „Hát igen!” – válaszolja a szerző szerényen öblögetve, ahogy mindig is szokta.

Az értelmező tudomány bizonyosan nem fagyasztószekrény, amelyben a cáfolhatatlan igazságok és valódi tények „örökszilárd” darabjait jegelik. „Magyarázatainak meggyőző erejét nem értelmezést nélkülöző adatok tömegén […] kell lemérnünk”, és állítólagos objektív társadalmi törvények kimutatásán, véli Geertz, hanem azon, hogy „a tudományos képzelet mennyire képes bekapcsolni bennünket idegen emberek életének vérkeringésébe” (Geertz 1994a: 185.). A jelentések megtalálása, ennek kiszabadítása az esetlegesség közegéből egyáltalán nem könnyű feladat, komoly előképzettséget és invenciót igényel. Enyhíti tanácstalanságunkat, mert érthetővé teszi, amit idáig nem értettünk, sőt még bizonyos magatartások bekövetkeztét is valószínűsíti, de biztos előrejelzésekre soha nem lesz alkalmas, bármilyen nagy is erre a piaci kereslet.

Mindennek következtében az értelmező társadalomtudományok fejlődése nem is az adatok és teóriák kumulálódása, az egyre többet tudás diadalmenete. Próbálkozás, közel kerülés, feltárás, horizontok jelzése, szabályok érzékelése, sűrű leírás – ezektől a szemléleti és módszerbeli kategóriáktól messzemenően idegen a technicista tudásfelhalmozó idea. Talán, mondja Geertz, tanulhatunk egymástól szemléletet, módszert, érzékenységet, nem utolsósorban pedig emberismeretet, hiszen mi másról szól a társadalomtudomány. De hogy mi lenne itt a tudományos haladás? Ezt, ha van ilyen, „nem annyira az egyetértés fokozódása, mint inkább a vita kifinomodása jelzi.” (Geertz 1994a: 197.) Vagy esetleg az, mondanám, hogy sokan beszélünk ugyanarról, feltehetően az okosság és az érintettség feszültségében, így a vizsgált életdarab új és új vonása mutatkozik meg. Éppen úgy, mint a politikai vitában, még ha ez nélkülözi is a tudomány emelkedettségét.

Geertz prognózisa a szövegközpontú társadalomtudomány térhódításáról azonban csak lassan teljesedik ki, amihez vélhetően szemlélete és vizsgálati tárgya egyaránt hozzájárul, ráadásul a kettő egymást erősíti. Ha például arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szegénység „hogyan áll” a társadalomban (kik a szegények és miért azok, mennyit keresnek, hol laknak vagy nem laknak, változik-e a helyzetük, hogyan fogadják a különböző



intézkedéseket, mik a perspektíváik stb.), akkor mindenki érteni véli, hogy miről beszélünk, és a felvetett problémák megoldását is fontosnak tartja, tehát minden résztvevőnek meg lehet a jó érzése, hogy hasznos ügyön gondolkodik és munkálkodik. De ha annak vizsgálata kerül egyáltalán szóba, hogy a társadalom hogyan beszél a szegénységről, milyen jelentést ad ilyen-olyan területeinek, a politikai nyilvánosságban hogyan élezik ki vagy éppen jelentéktelenítik el a szegénységet, hogyan élünk vele együtt jó lelkiismerettel, akkor ez periférikusnak tetszik a szegénység tényleges problémáihoz képest. Mint ahogyan valóban az is, csakhogy ennek kínjaihoz képest minden tudományos okoskodás érdektelen, már-már amorális. De ha már idáig „lejutunk”, akkor talán az is világos: nincs különbség aközött, hogy valaki a szegénység tárgyi feltételeit vagy jelentésfeltételeit vizsgálja-e; a társadalmi nyomor talán az egyik legösszetettebb, az egyének és a közösségek életét legelementárisabban érintő jelentéses valóság (is), amelynek létezéséhez sajátos nyelvi eljárások és szabályok kötődnek, amint ezt Murray Edelman híres könyve (1997) bemutatta, és még terápikusan is illendő interpretációs tudás birtokában közeledni hozzá.

Nem kötelező természetesen. „Gyakran mondom a hallgatóimnak: ha asztalosok vagy mérnökök vagy orvosok akartok lenni, akkor nem nagyon kell törődnötök az ismeretelmélettel” – írta egyszer egy tudománytörténész, majd így folytatta: de ha már nem tárgyakról és nem élőlényekről beszéltek, hanem a társadalomról, amiben ti is benne vagytok akkor „rögtön belép a bizonytalanság és a nem-tudás […] etikája” (Glasersfeld 1993: 81.). Szövegvalóság, nyelv, episztemológia, reflexió és kritikai önszemlélet – ezek egymás édestestvérei, és éppen ez a baj velük: nem nagyon férnek össze a társadalommérnöki víziókkal és társadalomtechnikusi „elvárásokkal”. Talán az információs társadalom vagy a kommunikációs társadalom divatja változtat a helyzeten, csak hát ismételten az a kérdés, minek tekintjük a „szövegelő társadalom” legújabb keletű „eposzi jelzőit”: objektíve kész adottságok, jól ismert státusok, struktúrák és viszonyok kiegészítő elemeinek, vagy egy új (politikai) valóság általános bejelentkezésének, amelynek középpontjában a szöveg, a beszéd és a jelentés állnak?


II. rész - II. KondíciókA politika mint diskurzus

A társadalomtudományok átalakuló szemlélete komolyan érintette a politikatudományt is. Igaz ugyan, hogy a politológia a huszadik század első felében elsősorban empirikus tudományként alakult ki a kortárs pozitivista szemléletű szociológia befolyása alatt, de már születése táján felmerült a politikai nyelv vizsgálatának szükségessége (Lasswell 2000a; Lasswell 2000b) és a retorikai tradíció újraformálásának igénye (Burke 2000). Ebbe az irányba hatott a politikai praxis átalakulása is: kibontakozott a kompetitív akaratképzés gyakorlata és intézményrendszere, elterjedt a médiális politizálás. A változások megrengették a politikai valóság szemléletének alapjait. Nemcsak az derült ki, hogy az állam rögzült intézményei és az objektív, érdekvezérelt tettek csak félig-meddig fedik le a politika valóságát, hanem az is, hogy elmosódtak a határok a politika és a társadalom között, a politika ab ovo képlékeny realitás, talán mindig is az volt, amely önmaga természetét leginkább diszkurzív gyakorlatként mutatja fel.

Carl Schmitt az elsők egyike, aki – már a huszadik század elején – észrevételezi, hogy a modern politika a tömegpártok, a versengés és a tömegtájékoztatás megjelenésével elveszíti hagyományosan rögzített státusát, az állam és a politika eredendő azonosságát: a politikát felváltja a politikai. A „mi a politika?” kérdésre már nem lehet jól válaszolni mögöttes és rögzült világok feltárásával, ugyanis a politika nyelvi-diszkurzív jelenségként áll előttünk, folyamatai definíciók nyomán alakulnak ki, és a társadalom tagjai azt tekintik politikának, amit egy kommunikációs vagy diszkurzív eljárás során politikaivá akarnak és tudnak tenni. Schmitt szerint mindez nemcsak teoretikus belátás, hanem „empirikus realitás” is, és csak ennek figyelembevételével lehet korunk folyamatait vizsgálni, amelynek tengelyében az átalakuló államiság és a kiteljesedő globális ellenségesség áll.

Kérdés azonban, hogy a politika egésze milyen arcát mutatja fel, ha a politikai szemlélete felől közelítünk hozzá. Mit jelent vajon, és milyen konzekvenciái vannak annak a ténynek, hogy a politika nagyrészt szöveg, mint ezt Michael Oakeshott megállapította? Semmi esetre sem azt, hogy a szövegek vizsgálata mellőzendő; sőt Oakeshottnál a politikai diskurzus elméletképző jelentőséggel bír. Felfogása szerint a jelentés és a szöveg nem leplezi vagy díszíti a „mélyen fekvő” objektív folyamatokat, hanem strukturálja és alakítja a politikát mint olyat. Ennek alapján veszi számba a politika alapvető vonásait – szövegközpontúság, esetlegesség, kontingencia, hagyomány, gyakorlat –, amelyek éppen a politikai diskurzus felől mutatkoznak meg.

Hasonló módon gondolkodnak a politikaifogalom-történeti kutatások művelői is. A nagy hatású irányzat alternatív történelemértelmezés, mert nem nagy emberek és fontos közösségek hőstörténeteként vagy szubjektivitástól állítólag mentes objektív folyamatként prezentálja letűnt korok politikai eseményeit, hanem a kor szereplőinek értelmező tevékenységeként. Ennek középpontjában a korabeli közbeszéd áll, illetve egy-egy korszak politikai alapszavai vagy kulcsszimbólumai, amelyek a közösség tagjai által legtöbbet használt, legtöbbet vitatott nagy szemantikai telítettséggel bíró fogalmak. A kutatások egyik irányzata éppen Oakeshott (Molnár 2001: 11.), a másik Schmitt (Trencsényi 2002: 124.) munkásságához kapcsolódik. Ennek ellenére a fogalomtörténet-írás eredményei eleddig kevéssé érintették meg az aktuális politikatudományt, amely a kortárs politikai gondolkodás és valóság feltárását alapvetően különböző survey típusú vizsgálatok révén végzi.

Legalábbis így volt ez nagyjából a huszadik század utolsó évtizedéig, amikor is komoly változás történt. A kilencvenes évek környékén nagy számban léptek fel a szakmában azok a kutatók, elsősorban az ECPR körül, tehát különböző országokban, akik egyrészt élesen bírálták a politológia hagyományos szemléletmódját, méghozzá a valóság nyelviségének és jelentésességének pozíciójából, másrészt új empirikus vizsgálatokat kezdeményeztek és folytattak. Az intézményesülés nyomán tanúi lehetünk annak, hogy kibontakozik a politikai valóság posztmodern szemlélete és a politikai diskurzusok szisztematikus elemzése, méghozzá a politológia integráns részeként. A hermeneutikai és konstruktivista pozíció alapján álló kutatók különböző módszereket favorizálnak, és kutatásaik kiterjednek a politics és a policy világára egyaránt. Ezenközben tágítják a politika határait, vagyis munkásságuk nyomán kezdetét vette a politikai valóság új elgondolása.


5. fejezet - Politika versus politikaiCarl Schmitt „das Politische” fogalmaCarl Schmitt korszakos jelentőségű és fausti karakterű életművének1 sokat elemzett és vitatott darabja a Der Begriff des Politischen, azaz A politikai fogalma.2 Bár Schmitt munkáit keresztény-konzervatív értékrendje és a mindenkori politikai küzdelmek jelentősen befolyásolták, A politikai fogalma nem tartozik ezek közé a művek közé.3 Az írás elsősorban arra a kérdésre keres elméleti választ, hogy mi a modern politika alapvető vonása, ezt hogyan lehet értelmezni és definiálni. A következőkben kísérletet teszek arra, hogy rekonstruáljam Schmitt kérdésfelvetését, és megmutassam, hogy a politikai fogalmának tárgyalása mindenekelőtt a politika diszkurzív értelmezésének felbukkanása és körvonalazása.

1. Miért politikai?A könyv már a címben is egy új kifejezést használ: „das Politische” (a politikai). Ez egy jelző főnevesítése. 4 A politikai szó jelzőként való használata általános gyakorlat, és nincs elméleti következménye. Mint Schmitt írja, praktikus igényeket elégít ki; a politikáról beszélő személyek ezzel a szűkítő jelzővel jelölik meg az állami-hatalmi szférához tartozónak vélt dolgokat. Használata nem tartalmaz definíciós igényeket és teoretikus megfontolásokat. A beszéd olyan eleme, amely egyszerűen csak rámutatást fejez ki: most éppen a politikáról beszélünk, és nem másról. Mindez nem jelenti azt, hogy a praktikus szóhasználat differenciálatlan, előfeltevés-mentes vagy következmények nélküli.5

Schmitt azonban könyvében nem egyszerűen megkülönböztetésre használja a politikai jelzőt, hanem főnevesíti. Ez teoretikus szándékot jelez, aminek kiindulópontja a politikai mint jelző használatában tapasztalt általános elbizonytalanodás. Ebben ő történelmi tendenciát lát. A rendi társadalom és az abszolút monarchia felbomlása után – véli – már nem lehet pontosan tudni, hogy milyen tárgyat lehet politikai jelzővel illetni, ezért használata nemcsak gyakorlati problémákat vet fel, hanem elméleti kérdéseket is. Ezt a helyzetet fejezi ki kategoriálisan úgy, hogy főnevesíti a jelzőt. Nem különböző dolgok politikai jellegzetességeiről beszél a könyvben, hanem a vitatható politikai tulajdonságok általános állapotáról, a jelzős lét dominanciájáról és meghatározó szerepéről.

Vagyis nála a „politisch” „das Politische” lesz, amit már a tanulmány címe is kifejez. Schmitt nem a politika fogalmáról ír dolgozatot ilyen címmel: „Der Begriff der Politik”, hanem a „das Politische” fogalmáról, amely

11 A kifejezést Giovanni Sartori használja a schmitti politikai fogalmát elemző tanulmányában: „Az igazság az, hogy Schmitt fausti temperamentumú szerző” – írja (Sartori 1989: 64.).22 A Der Begriff des Politischen első változata egy 1927-ben megjelent nagyobb tanulmány volt (Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, Tübingen, 58. Band, 1. Heft, September 1927, 1–33.), amit még a következő évben változatlanul, de új címmel („Probleme der Demokratie”) újra kiadtak (Berlin-Grunewald, Dr. Walther Rothschild Verlag, 1928, Schriftenreihe Politische Wissenschaft, 5. Heft, 1–34.). A második változat 1932-ben jelent meg a következő címmel: Der Begriff des Politischen. Mit einer Rede über das Zeitalter der Neutralisierungen und Entpolitisierungen, neue herausgegeben von Carl Schmitt (München–Leipzig, Duncker a Humblot Verlag, 1932, 82.). A könyv tartalmazta egyrészt a „Der Begriff des Politischen” szövegét (7–65.), amely az 1927-es tanulmány átdolgozása, másrészt pedig a „Die europäische Kultur in Zwischenstadien der Neutralisierungen” című korábbi előadásának átdolgozott változatát (66–82.), amely először 1929-ben jelent meg (Europäische Revue, 5. Jarhgang, 8. Heft, November 1929, 517–530.). A tanulmány harmadik és a könyv második, ugyancsak átdolgozott változata 1933-ban jelent meg, Der Begriff des Politischen címmel (Hamburg, Hanseatische Varlagsanstalt, 1933, 61.), és kisebb, bár korántsem lényegtelen korrekciókon túl, nem tartalmazta a semlegesesség kérdésével foglalkozó tanulmányt. A könyvet három későbbi írással kiegészítve 1963-ban újra kiadták (Der Begriff des Politischen. Text von 1932 mit einem Vorwort und drei Corollarien, Berlin, Duncker a Humblot Verlag, 1963), amihez Schmitt csatolt egy előszót. Ezt azzal a mondattal kezdi, hogy az új kiadás az 1932-es szöveg változatlan és teljes újranyomása, ám közben „Schmitt hallgatólagosan megváltoztatta a szakaszok és a lábjegyzetek beosztását, a helyesírást és az írásjeleket” (Meier 1988: 15.). Mindenesetre az 1963-as kiadást követően a szerző nem változtatott többé a szövegen, ezért ezt tekinthetjük a mű végleges változatának.33 Azt nem állíthatjuk, hogy A politikai fogalmát nem kísértette volna meg az aktuálpolitika, de ebben a vonatkozásban eligazító lehet számunkra George Schwab véleménye: „A politikai fogalmában – amely kétségtelenül a huszadik századi politikai gondolkodás egyik legfontosabb műve – Schmitt érvelése különösképpen olyan szintre jut, amely mind térben, mind időben messze túl van a weimari Németország viszonyain.” (Schwab 1996: 5.) Hasonló véleménye van Pethő Sándornak is, aki az első magyar nyelvű monográfiát írta Schmitt munkáságáról: „A Begriff des Politischen Schmitt talán egyetlen olyan műve, melyben gondolkodásának szituatív jellege csak áttételesen mutatkozik meg.” (Pethő 1993: 158.)44 Magát a szót nem Schmitt alkotta meg, sőt a „Begriff des Politischen” kifejezést R. Smendsnek egy 1923-ban megjelent, a politikai erőszakról szóló tanulmányából veszi át. A „das Politische” szó és problematika pedig már egy 1918-as R. Manasse-tanulmányban is felbukkan, aki Schmitt munkatársa volt. (Lásd erről Pasquino 1986: 391.) A kifejezésnek azonban Schmitt adja meg a sajátos és új értelmét: a politikai szféra teoretikus magyarázó fogalmává teszi, amelynek segítségével a modern kori fejlődés jelenségeit értelmezi.55 Schmitt utal például a politikai viták egyik gyakori nyelvi vonására, amely arra irányul, hogy „az ember ellenfelét politikaiként, önmagát pedig nem-politikaiként [azaz itt: tudományosként, jogiként, objektívként, pártatlanként] tüntesse fel” (Schmitt 2002c: 94.).


Politika versus politikai

ebben az összefüggésben a „die Politik” helyettesítő kategóriája. Nem konfrontálja közvetlenül egymással a két kifejezést, de e nélkül is egyértelmű, hogy „teoretikus törekvésének tárgya nem annyira a politika mint vezetési, irányítási és kormányzási tevékenység, vagy a politika mint hatalmi harc egy demokratikusnak tekintett államban”, hanem a modern kori politikai közösség differentia specificája (Pasquino 1986: 391.), vagy a politikai fogalmának történeti és logikai értelmezése (Sartori 1989: 67.). Röviden, Schmitt a modern kori politika megragadása érdekében új kategóriát vezet be, a politikai fogalmát.6

A politikai fogalma minden elemzője reagál erre a tényre, de a hangsúlyokat máshová helyezik. Jól ismert, hogy Schmitt a politikai fogalmát a barát és az ellenség közötti megkülönböztetésben jelölte meg, vagyis a sok lehetséges politikai vonás és definiálási mód közül ebben konkretizálta vagy erre szűkítette le a politikai fogalmát. A tanulmányával foglalkozó recepciókban ez a diszjunkciós kategóriapár van a középpontban, ami indokolt, hiszen maga Schmitt specifikálta a fogalmat ekképpen. A barát–ellenség közötti különbségtétel középpontba állítása azonban számtalan probléma forrása. Ezek egyikéről Schmitt így írt a könyv 1963-as kiadásához fűzött előszavában: az emberek „a fogalmi mező óvatos, első kijelöléséből primitív közhelyet csináltak, egy úgynevezett barát–ellenség elméletet, amit csak mendemondákból ismernek és az ellenfél nyakába varnak” (Schmitt 2002c: 12.).

Én azonban úgy vélem, hogy a barát–ellenség schmitti értelmezésének nemcsak a publicisztikai leegyszerűsítése és politikai szándékú átértelmezése vezetett félreértésekhez. Ugyanis a tudományos igényű recepciók is rendre elvétik A politikai fogalma talán legjelentősebb újítását, nevezetesen azt, hogy a politikai schmitti kategóriájában nem elsősorban a barát–ellenség megkülönböztetés érvényessége és magyarázó ereje az érdekes, hanem a politikának az a szemlélete és felfogása, amit a diszjunkciós kategóriapár kifejez.

Schmitt ugyanis nemcsak mást írt le a politikai szféra kapcsán, mint annak előtte, hanem máshogyan is írta ezt le, másképpen definiált. Ha nem elégszünk meg az obligát probléma eldöntésével, hogy vajon igaza van-e Schmittnek, amikor a politikait a barát–ellenség megkülönböztetésben véli megtalálni, tehát akár logikailag, akár történetileg megfelelően bizonyított-e a tétele, nincs-e esetleg túlterhelve politikai szándékkal vagy ideológiai felfogással, akkor egy dolog világosan áll előttünk: a politikai fogalma formális és üres kategória. Mint Heller Ágnes írja: „A »politikai«-nak semmilyen meghatározott struktúrájú cselekvés, nagy jelentőségű választás, konkrét orientatív érték nem kizárólagos kritériuma vagy mércéje. […] Ez a fogalom egyszerre normatív és empirikus, egyaránt értelmezhető megváltó, progresszivista, szkeptikus és nihilista forgatókönyv szerint.” (Heller 1993: 16.) Mégpedig azért, mert Schmitt a modern kori politika sajátosságát igyekszik vele megragadni, szemben a premodern vagy koramodern politikai állapotok leírására használt fogalmakkal, és ehhez képest másodlagos jelentőségű, hogy milyen tartalmat adott neki.7 Vagyis a politikai kategóriájának nem az egyik vagy másik lehetséges konkretizációja lehet fontos, hanem az általa képviselt szemlélet, értelmezési keret és definiálási mód.8

Úgy vélem, hogy a politika új szemléletének és új értelmezési módjának három lényeges vonása jelenik meg A politikai fogalmában: 1. az osztályozás és megkülönböztetés elve; 2. az intenzitás-kritérium; 3. a kivételes eset és a határdefiníció. Ezek egyrészt értelmezési módok, másrészt konstrukciós kategóriák, amelyek a politikai valóság új vonásait, a politikai fogalma jellegzetességeit fejezik ki. Ugyanakkor nem függetlenek egymástól.

2. Az osztályozás és a megkülönböztetés elveA politika flexibilis természete a modern kor egyik jól érzékelhető és talán legnyugtalanítóbb vonása. A megkülönböztetés elve ennek tematizálása és teoretikus kifejezése. A jelenség a század elején válik nyilvánvalóvá. Max Weber úgy írja ezt le A politika mint hivatás című tanulmányában (1919), mint a modern politikai akaratképzés nyilvánossá és polémikussá válását. Carl Schmitt ugyanebben az időszakban írta meg A politikai fogalmát.

66 Mindez nem jelenti azt, hogy Schmitt nem használta a „politika” szót, hiszen ez elkerülhetetlen volt, sőt munkássága során a politikát többféle módon értelmezte és definiálta (Holchauser 1990). Ám ez nem kérdőjelezi meg a politikai fogalmának kategoriális újítását, teoretikus jelentését.77 Reinhart Koselleck szerint Schmitt a politikai formális meghatározását adja. „Carl Schmitt tudományos érdeme, hogy az osztályok és népek között funkcionálisan létező és ideológiailag értelmezett, mindenkor szubsztanciálisan artikulált ellentétet oly mértékig formalizálta, hogy már csak a lehetséges ellentétek alapstruktúrája maradt meg.” (Koselleck 1997: 80.)88 Elsőre problematikusnak tűnik a megoldás, hogy elválasztom egymástól a személetet és annak tartalmi kifejeződését. Látni fogjuk azonban, hogy itt nincs szó sem tartalmatlan formáról, sem az aktuális tartalom által egyértelműen determinált szemléletről. Elemzésem végigköveti a barát–ellenség konkrét értelmezéseit, szövegszerűen is, miközben azokat a szemléleti pozíciókat igyekszik kiemelni, amelyek az értelmezést lehetővé tették és strukturálták. Ezt az elemzési módszert az is indokolja, hogy a politikai fogalma nem egy ismert és elfogadott szemléleti kereten belüli kategória, hanem egy lehetséges új paradigma vázolása, ezért kulcskérdés maga a szemlélet.



A mű egy olyan történeti folyamatban helyezi el a politikai kategóriáját, amelyben elmosódik az állam és a társadalom közötti határvonal. Amíg ez a határ világosan meghúzható, nem jelent problémát a politikai jelző használata: az állami egyben politikai, ami pedig nem-állami, az nem politikai. Vagyis a politikai problémája sem gyakorlati, sem elméleti problémaként nem merül fel, „amíg az állam valóban világosan, egyértelműen meghatározott minőséget jelent, amely szemben áll a nem-állami, s éppen ezért »nem-politikai« csoportokkal és ügyekkel, amíg tehát az állam a politikai monopóliumával rendelkezik.” (Schmitt 2002c: 16.)

A modern fejlődés során azonban „az állam és a társadalom kölcsönösen áthatja egymást, s minden eddigi államinak számító ügy társadalmivá, és megfordítva, minden eddigi ,csak’ társadalminak számító ügy államivá válik, miként ez egy demokratikusan szervezett közösségi szervezetben szükségszerű módon bekövetkezik.” (Schmitt 2002c: 16.) Egy összetett folyamatnak ez nyilvánvalóan csak az egyik eleme.9 A politikai fogalma lapjain Schmitt főleg az állam és a társadalom közötti válaszfal leomlásával és a modern ideológiák, mindenekelőtt a liberalizmus megjelenésével és kulturális dominanciájával foglalkozik. Konklúziója, hogy a huszadik században már jogosulatlan a politikai és az állami azonosítása, ami azt is jelenti, hogy nem lehet világosan meghúzni a politikai és a nem-politikai közötti határvonalat. A politikai jelző használata bizonytalanná vált, mert az állam már nem a politikai egység centruma és modellje. És nincs más centrális intézmény vagy objektív struktúra, amely elfoglalná helyét, és egyértelműen kijelölné a politikai és a nem-politikai közötti határvonalat.

Nem lehet kétséges, hogy közben a politika egésze is megváltozott: többé már nem rögzített intézmények, standard rendek, cáfolhatatlan ideák és született politikai osztályok örökérvényű cselekedete, hanem az egymással nyilvánosan rivalizáló erők küzdelmének a területe és konstrukciója. A változás nyilvánvaló jeleként ír le Schmitt egy szemantikai jelenséget, a politikai jelző megváltozott használatát: egyrészről már nemcsak az államra vonatkozhat, másrészről nem rögzített és stabil „képződményeket” jelöl. Mint írja, a társadalom minden elemére vonatkozhat, és polémikus jellegű.

Nyomatékosan szeretném kiemelni a schmitti kérdésfelvetés tudományos originalitását. Ismereteim szerint ő az első, aki észrevételezi, hogy a modern kori európai fejlődés során a politikai cselekvések és szerveződések középpontjába egy nyelvi-diszkurzív jelenség került. Nem egyszerűen csak azt mondja, hogy megváltozott a politikai szereplők státusa, az intézmények jellege, a cselekvések módja vagy az eszmék szerepe, hanem azt is, hogy mindezek tengelyében és középpontjában a politika gyökeresen megváltozott sajátossága és státusa áll; a politika politikaivá változott. Annak érdekében, hogy az elmúlt háromszáz év politikai folyamatait értelmezni tudjuk, véli, követni kell a „politikai beszélők” nyelvhasználatát, akik egymással folytatott polémiáikban igyekeznek rögzíteni a politikai jelző tartalmát és vonatkozási tartományát.

Az új politikának vagy új politizálási módnak az egyik döntő vonása, hogy centrumába a megkülönböztetés és az osztályozás került. Schmitt a barát és az ellenség közötti megkülönböztetés kapcsán többször megjegyzi, hogy itt nem a kategóriapár által kifejezett ellentét a lényeges, hanem maga a megkülönböztetés. Azt írja A politikai fogalmában: „A politikai nem magában a harcban rejlik, […] hanem, mint mondottuk, e valóságos lehetőség által meghatározott viselkedésben, a saját, ezáltal meghatározott helyzet világos megismerésében és a barát és ellenség helyes megkülönböztetésének feladatában.” (Schmitt 2002c: 25.) A partizán elmélete című könyvében pedig szinte szó szerint megismétli a harminc évvel korábbi mondatot: „A politikai lényege egyáltalán nem az ellenségesség, hanem a barát és az ellenség megkülönböztetése.” (Schmitt 2002b: 160.)

Természetesen, ha csak az ellenségességre koncentrálunk, akkor elsikkad a szemléleti keret, amelyben az ellenség (és a barát) konstituálódik, hajlamosak leszünk a felfogást mindenestül elutasítani, mert a politikai nemcsak végigvitt könyörtelen küzdelem (valóban nem), ahol a lét vagy nemlét kérdése a tét. 1010 Schmitt kétségtelenül mély döbbenettel szemléli a zűrzavaros modern politikai állapotokat, ám számára a legnagyobb problémát nem a politika küzdelmes jellege okozza, hanem az, hogy eltűnt a legfőbb politikai entitás, és helyette nincs más: sem állam, sem tekintély, sem komolyság. Leírása azonban pontos, a lehetséges cselekvések kijelölése nem kevésbé. Ahogyan Gary Ulmen írja A politikai fogalmát elemezve: „Ha egyszer nincs többé

99 Heller Ágnes erről a következőt írja: „A »politikai« fogalma mint filozófiai eszköz ismeretlen volt a premodern gondolkodásban. Még a politikailag legtudatosabb – például a görög vagy a római – kultúrákban is az a kvázi naturalisztikus, és épp ezért problémamentes nézet uralkodott, hogy csak a politikai osztály(ok) tagjai által elhatározott és végrehajtott cselekvések tekinthetők politikának. Amikor valamely politikai osztály – kaszt, rend, vagy bármi más – tagjai az osztály tagjaiként cselekszenek, cselekvésük definíció szerint politikai. A többiek tettei – bármilyenek legyenek is ténylegesen – nem politikai cselekedetek. […] A politikai osztályok által alapított és működtetett intézmények számítottak politikainak, a többi nem. A premodern politikai intézmények átláthatóságát éppen az magyarázza, hogy e kultúrák azonosították a »politikai«-t a politikai osztályok tagjainak cselekedeteivel. […] A kérdés ekkor nem az, hogy mi, hanem az, hogy ki az állam.” (Heller 1993: 6.)1010 Ezt a mozzanatot hangsúlyozzák azok a szerzők, akik megállapítják, hogy Schmittnél hiányzik a policy kategóriája, szemben a politics fogalmával (Sartori 1989: 69.; Pasquino 1986: 391–392.).



olyan politikai entitás, amely megfelel a politikai fogalmának, akkor nem marad más, csak az egyesülés és az elválás, az egység és a megkülönböztetés.” (Ulmen 1987: 188.) Következtetésével is csak egyetérteni lehet: „A politikai fogalmának a kulcsa nem az ellenséges állapot, hanem maga a megkülönböztetés.” (Ulmen 1987: 189.)

De mit is jelent konkrétan a megkülönböztetés? Schmitt az elv két alapvonását írja le A politikai fogalma lapjain: a megkülönböztetések nyitottságát és sokféleségét, valamint polémikus jellegét.

Leo Strauss hívja fel a figyelmet arra, hogy Schmittnél nem két, hanem három alapvető politikai kategória van: a barát (vagy szövetséges), az ellenség és a semleges (Strauss 1932: 93–94.). Schmitt számára a semlegesség politikai státus és értelmező kategória, jelentőségét azzal is kiemeli, hogy a Der Begriff des Politischen című könyvnek mind az 1932-es mind az 1963-as kiadásában külön tanulmányok találhatók a témáról. 1111 A politikai fogalma többször utal úgynevezett másodlagos politikai megkülönböztetésekre is. Ilyenek a politikával szembeállított gazdaság, morál, vallás stb., de ilyenek az ellenség-fogalommal felcserélhetőnek tűnő konkurens és vitapartner is.

Schmitt az ellenség kategóriát is differenciáltan igyekszik felfogni, legalábbis erre utal az 1963-as előszó önkritikus megjegyzése. Az 1932-es szöveg talán legfőbb hiányossága az volt, írja, hogy „az ellenség különböző fajtáit – a konvencionális, a valóságos vagy az abszolút ellenséget – nem különbözteti meg és nem választja el világosan és kellő szabatossággal” (Schmitt 2002c: 13.). George Schwab tanulmánya, amely az enemy és a foe mint a közösség ellensége és a magánszemély ellensége közötti megkülönböztetés fontosságára épül, Schmitt szellemének megfelelően éppen az ilyen differenciálás irányába halad (Schwab 1998).

A kategorizáció sokfélesége és differenciáltsága önmagában hordozza a tényt, hogy ezeket Schmitt nem tekinti zárt és cáfolhatatlan kategóriáknak; A politikai fogalma megkülönböztetései nyitottak. Schmitt felismeri, mint Gary Ulmen írja, hogy a politika a folyamatos változás világa. Ezért egyrészt valóban az alapvető változásokra koncentrál, másrészt szükségesnek tartja a flexibilis politikai valóság kategoriális kifejezését. Nála formális és üres kategóriaként csak a megkülönböztetés maga egyetemes érvényű, tartalma azonban változó: a politikai közösséget az konstituálja, hogy mindenkor képes a barát és az ellenség konkrét és szuverén meghatározására. Az állam és a politika azonosítása a huszadik században érvényét vesztette, ezért Schmitt új és érvényes megkülönböztetés után kutat. Azt nem állítja, hogy minden fontos politikai fogalom homályos és definiálhatatlan, de azt elismeri, hogy a politikai kategóriák jelentése nyitott, amelyet definíciós küzdelmek konkretizálnak.

Másképpen kifejezve, a politikai fogalmak polémikus jellegűek. Schmitt állítása szerint „a polémikus karakternek számtalan fajtája és fokozata lehetséges, ám a politikai szó- és fogalomképzés lényegileg polémikus mozzanata mégis mindig megismerhető marad” (Schmitt 2002c: 96–97.). Még egyértelműbben: „minden politikai fogalom, képzet és szó polémikus értelemmel rendelkezik” (Schmitt 2002c: 21.). Ezért is „az olyan szavak mint állam, köztársaság, társadalom, osztály, továbbá: szuverenitás, jogállam, abszolutizmus, diktatúra, terv, semleges vagy totális állam stb. érthetetlenek, ha az ember nem tudja, in concreto kit kell ilyen szóval eltalálni, legyőzni, tagadni és megcáfolni” (Schmitt 2002c: 22.).

Nem kétséges, hogy ezeken a helyeken Schmitt a modern politika kontextuális és rivalizáló természetéről értekezik, arról, hogy a politika alapfogalmai egy viszonyított ellentét, egy kritizáló ellenpozíció alapján kaphatnak csak jelentés. Kettős értelemben is. Egyrészt maguk a szavak, mintegy önmagukban tekintve a jelentésüket. Schmitt előbbi mondatai éppen erre vonatkoznak. Mondhatjuk, a szavakon magukon nemigen látszik polemikus jellegük, de a használója tudatában lehet, és többnyire tudatában is van rejtetten vitázó jelentésüknek, annak, hogy milyen más lehetséges jelentésben használják még az adott szavakat, hogy milyen rivális jelentéseket és felfogásokat utasít el a politikai küzdelmek során az, aki éppen egy adott jelentésben használ egy kifejezést. A politikában, véli Schmitt, ez teljesen általános állapot.

Másrészt a polémikus jelleg megjelenhet nyíltan és közvetlenül is. A politikai küzdelmek ugyanis egyben definíciós harcok is, a résztvevők folyamatosan vitatják egymás fogalmait, és saját megkülönböztetéseiket és osztályozásaikat favorizálják. „Terminológiai kérdések válnak ezáltal magas szintű politikai ügyekké” (Schmitt 2002c: 97.). Schmitt könyvében folyamatos polémiát folytat olyan felosztásokkal, amelyekkel nem ért egyet. Mindenekelőtt a politikai liberális felfogásával; azt lehet mondani, hogy a kategorizációjának ez a vonása a leginkább politizáló jellegű. Mindezeken túl valóságos „nyelvpolitikai” küzdelmeket, definíciós csatákat is bemutat, aminek a jelentőségét századunk elején vélhetően még csak igen kevesen látták. Két ilyen leírásra

1111 Az 1932-es kiadáshoz csatolt tanulmány címe: „Das Zeitalter der Neutralisierungen und Entpolitisierungen” [A semlegesítődések és a depolitizálódások korszaka], az 1963-as kiadáshoz még hozzácsatolt és említett korollárium címe: „Übersicht über verschiedenen Bedeutungen und Funktionen des Begriffs der innerpolitischen Neutralität des Staates [Áttekintés az állam belpolitikai semlegessége fogalmának különböző funkcióiról és jelentéseiről].



hívnám fel a figyelmet. Az egyik: kik és miért nevezik jóvátételnek illetve hadisarcnak a németekre kirótt háborús fizetési kötelezettséget, és ez a szinonim megkülönbözetés milyen konzekvenciákkal jár. A másik: a Genfi Népszövetség jogászainak fogalmi „bűvészkedése” arról, hogy kit, mikor és miért lehet agresszornak tekinteni, függetlenül attól, hogy az illető ország éppen háborúzik-e, vagy sem (Schmitt 2002c: 97.).

3. Az intenzitáskritériumAz intenzitáskritérium, mint a politikai definiálási módja, egyszerre két sajátosságot foglal magában; egyrészt magát a kritériumot mint definiálási módot, másrészt pedig az intenzitást mint a kritérium specifikus vonását. A kettő együttes alkalmazása Schmitt munkájában a politika eredeti leírásához vezet. A kritérium, mivel nem lényegkeresés, egyrészt expanzív természetűnek mutatkozik, másrészt nem jelöl ki a politika számára saját tárgyterületet. A kritérium intenzitása pedig, mivel konzekvens végiggondolási igényt fejez ki, megismerési kategóriaként elválasztja a politikát a nem-politikától, cselekvési kategóriaként pedig integrálja a politikai közösséget.

A kritérium szokatlan definiálási mód. Nem is tűnik definiálásnak, mert nem keríti körbe a tárgyát, és nem veszi számba, lehetőleg minél alaposabban, a tartalmi jegyeket. A barát–ellenség megkülönböztetésről írja Schmitt: „Ez egy kritérium értelmében nyújt fogalmi meghatározást, nem kimerítő definícióként vagy a tartalom megjelöléseként.” (Schmitt 2002c: 19.) Leo Strauss pedig, aki már a megjelenés évében terjedelmes tanulmányban elemezte és kommentálta A politikai fogalmát, azt írja: „Schmitt kifejezetten lemond arról, hogy a politikairól »kimerítő definíciót« adjon. A »politikai lényegére« vonatkozó kérdést eleve a politikai specifikumára vonatkozó kérdésként értelmezi.” (Strauss 1932: 734.)

Strauss megállapítása talán a legfontosabbat érinti; A politikai fogalma nem a lényeget keresi, hanem a specifikumot. A specifikum keresése pedig azt jelenti, hogy Schmitt a rivális specifikációs lehetőségek közül kiválasztja azt a szempontot, amely alapján véleménye szerint a dolgok politikai értelmet nyernek, nevezetesen a barát–ellenség megkülönböztetést. A kritérium mint definiálási mód elvileg nem zárja ki más kritériumok (és specifikációk) lehetőségét, mint láttuk is a megkülönböztetések sokféleségét elemezve, persze a definiáló személy jó okkal érvel a saját kritériuma mellett. Nyilvánvaló, hogy kritérium elvileg több is van, lényeg viszont csak egy lehet, miközben a lényeg keresése nem kevésbé szubjektumfüggő, és eredménye nem kevésbé konstrukció, mint ez a kritérium esetében nyilvánvaló. A különbség azonban jelentős. A kritérium alapján definiáló személy, a lényegkeresővel szemben, felszabadult a politika teológiai szemlélete alól, mert a politikát már nemcsak tárgyában, hanem szemléletmódjában is szekularizálta.1212 Nem hiszi, hogy a politika jelenségeit égi vagy földi végső okok determinálják, és felfedezésre váró „rejtett törvények” jelölik ki határait. A kritérium alapján történő definiálás során, szemben a lényegkereséssel, az ember nem akarja és nem is tudja a tárgyát körbekeríteni, hogy aztán, mintegy a kezében tartva, kimerítően megvizitálja és birtokba vegye. A kritérium olyan, mint egy reflektor az éjszakában, segítségével az ember új és új területeket világít át, a dolgok új és új arca világosodik meg előtte.

A társadalom politikai leírása, amely kritériumként a barát és az ellenség közötti megkülönböztetésen alapul, nem vezet elkülönült társadalmi szféra vagy társadalmi alrendszer megalapozásához, véli Schmitt. A kritérium erre alkalmatlan, mert távoli és bizonytalan határú területeket is megérint és megvilágít. Ugyanakkor a politikai kritériumként expanzív jellegű; egyetlen nézőpont ugyan, de az mindenre vonatkozhat, vagyis határtalan, mert nem átfogja és kimeríti a tárgyát, hanem megérinti. A barát és ellenség közötti megkülönböztetés mindent invesztálhat, anélkül hogy megteremtene egy lehatárolt és elkülönített társadalmi szférát, mint teszi ezt a jó és a rossz a morál, a szép és a csúnya a művészet, a rentábilis és a gazdaságtalan az ökonómia esetében. A politikai egyik következménye, hogy a modern politika határtalannak és az élet egészét átható instanciának mutatkozik, miközben nem szűnik meg a társadalom más szféráinak önállósága sem.

A kritérium intenzitása pedig Schmitt szerint azt jelenti, hogy az ember konzekvensen végigviszi a kritériumban rejlő megkülönböztetést, az ellentéteknek megadja a végső, azaz politikai értelmét. „A barát és ellenség közötti megkülönböztetésnek az az értelme, hogy megjelölje az összekapcsolódás vagy szétválás, az egyesülés vagy felbomlás intenzitásának legvégső fokát” (Schmitt 2002c: 19.), amelyen túl vagy alatt már nem létezik más ellentét, hiszen ez magában foglalja a magam s a mások életével és halálával való szabad rendelkezés lehetőségét is mind fogalmilag, mind tárgyilag.

1212 Schmitt az 1922-ben megjelent Politikai teológiában írta: „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom. Ennek oka nemcsak történeti fejlődésük, melynek során a teológiai fogalmak államelméleti kategóriákká alakultak, mint például a mindenható Isten és a teljhatalmú törvényhozó esete, hanem a szerkezeti struktúra is.” (Schmitt 1992: 19.; a fordítást korrigáltam – Sz. M.) Nem kétséges, hogy Schmitt saját elméletét ki akarta szabadítani a teológia rejtett uralma alól. Egy ilyen küzdelem elsősorban módszertani küzdelem, amelynek éppen a Schmitt által jelzett kritérium kontra lényegkeresés lehet az egyik fontos eleme.



A politikai mint megkülönböztetés független és önálló elv, vagy ahogyan Schmitt írja, „e megkülönböztetés mindenesetre önálló, nem egy saját új tárgyi terület értelmében, hanem olyan módon, hogy nem alapulhat sem az említett más ellentétek egyikén vagy közülük többön, s nem is vezethető vissza ezekre” (Schmitt 2002c: 19.). Nem lehet tehát levezetni más, mindenekelőtt erkölcsi, esztétikai vagy gazdasági megkülönböztetésekből, és ilyen ellentétekre felépíteni. Függetlensége a politikai nézőpont önállósága és specifikuma, nevezetesen, a végső megkülönböztetés, mert minden lehetséges ellentét elmélyítése. A kritérium intenzitása pedig határkijelölő szerepbe juttatja a politikai kategóriáját. A különbségtétel kettős: a barát és az ellenség megkülönböztetése egyben a politikai és a nem-politikai közötti megkülönböztetés is. A politikai kódként működik. A benne levő absztrakt kettőség elválasztja a politikait minden mástól, ami nem politikai, egyben ugyanúgy megmutatja a politikai alapvető természetét, nevezetesen a harcot, mint a szép és a csúnya a művészet, vagy a hasznos és a káros a gazdaság területén.

A politikai elve erős elv, az ellentét intenzitása, hogy úgy mondjam, intenzívebb már nem is lehetne. Mint láttuk, nem valamiféle átfogó lényeget ragad meg, hanem a társadalmi szféra egészében jelen levő vonásokat csoportosítja. A politikai által megragadott társadalomban nem intézmény (állam) és nem társadalmi struktúra (született politikai osztályok) jelöli ki a politika határait, hanem egy értelmezési aktus: ki a barát, és ki az ellenség. Mindez természetesen intézményesedhet és strukturálódhat, de elválaszthatatlan egy definíciós és identifikációs tevékenységtől, amely egyszerre destruál és konstruál, határokon lép át és határokat épít, adott kereteket kérdőjelez meg és újakat épít.1313

A politikainak tehát nem oka van, hanem érvényessége, mert nincs rajta kívül más, ami determinálná. Schmitt semmi ilyesmiről nem beszél, legfeljebb az általános történelmi-társadalmi körülményekről. A politikai fogalma szerint a politika polémikus természete és ellentétekben való létezése indoklást nem igénylő adottság, amelynek érvényességét egyrészt a társadalmi praxis alapozza meg, másrészt pedig magyarázó ereje. Ez az a pont, ahol Schmitt a barát–ellenség megkülönböztetés használata mellett érvényességi érveket hoz fel, mindenekelőtt A politikai fogalma 7. fejezetében, ahol is azokkal a magyarázatokkal vitázik, amelyek a politikát harmonikus állapotnak, a politikai embert pedig szelíd lénynek ábrázolják. Nem igazságukat vitatja, hanem a felfogások magyarázó erejének gyengeségét és hibáit teszi szóvá.

Az intenzitás(kritérium) diszjunkciós megkülönböztetése azonban nemcsak szó, hanem praxis és általános habitus is, vagy ahogyan Strauss írja, „az ember státusa; méghozzá […] alapvető és különleges státusa” (Strauss 1932: 737.). A politika polémikus természete ezért nem játék vagy üres fecsegés, véli Schmitt, az ellentét nemcsak a szavak ellentéte: „A barát és ellenség fogalmait konkrétan, egzisztenciális értelmük szerint kell felfogni, nem metaforákként vagy szimbólumokként […] E fogalmak nem normatív és nem is »tisztán szellemi« ellentétek.” (Schmitt 2002c: 20.) A politikainak tétje van, szavakban és cselekedetekben egyaránt.

Láttuk, hogy a politikai nem jelöl ki külön szférát vagy részterületet a társadalomban, ám nemcsak expanzív és átfogó értelmű, hanem az ember státusa szempontjából integráló erővel is bír. A barát s az ellenség közötti megkülönböztetés lehetősége Schmittnél közösségteremtést és önfeláldozást jelent, nem pedig nyilvános marakodást, még kevésbé a háborúskodás erkölcsi igazolását. A politikai fogalmát átható komolyság és pátosz, egyebek mellett, ebben a felfogásban leli magyarázatát. A politikai tehát identifikációs kategória is, amely a közösség értelmezési és cselekvési egységét alapozza meg; a kritérium intenzitásában ez pusztán nyilvánvalóvá válik. Mert természetesen létezik individuális identitás és a politika eljelentéktelenítése is. Schmitt éppen ebben a vonatkozásban fogalmaz meg éles liberalizmus elleni kritikát, mert úgy véli, hogy a liberalizmus szellemisége és kultúrája a politikát magánüggyé teszi és a pártküzdelmek világára korlátozza. Ilyen szemléleti bázisról látszik maga a megkülönböztetés és a definiálás is pusztán önkényes és jelentéktelen aktusnak, a politika úgymond objektív valóságának lényegét elfedő vagy manipuláló cselekedetnek.

A kritérium elmélyítése azonban azt is megmutatja, hogy a politikai már a kiindulópontjában eredeti nézőpontot érvényesít. Schmitt nem gondolja azt, hogy a politikai kategóriája valami emberektől független objektív

1313 A Politikatudományi Szemlében a diszkurzív politológia lehetőségeiről folytatott vitában Balog István arra hívta fel a figyelmemet, elsősorban Ulrich Beck álláspontjához kapcsolódva (Die Erfindung des Politischen, Frankfurt am Main, 1993), hogy a „das Politische” schmitti fogalma mindenekelőtt expanzív és destruáló vonása miatt szorul kritikai felülvizsgálatra, hiszen ebből a nézőpontból a modern demokráciák intézményrendszere teoretikusan értelmezhetetlen, ráadásul alkalmas a totalitárius rendszerek elvi alátámasztására (Balogh 1997: 95–97.). A vitában én viszont azt hangsúlyoztam, hogy a politikai fogalmából a totalitárius berendezkedés nem következik, de nem is mond neki ellent, hiszen Schmitt a „das Politische” kategóriáját más célból alkotta meg. Másrészt viszont ugyanez mondható el a politikai intézményekről is. Schmitt A politikai fogalma lapjain nem igazolja és nem cáfolja, de nem is elemzi a modern intézményeket, ezért nem rombolja le őket és nem épít helyettük másokat; totalitárius vagy liberális, központi vagy önkormányzati, állami vagy pártelvű, vagy más intézményeket. Alkalmanként utal ilyesmikre, de ezek valóban csak utalások, nem pedig teoretikus megfontolások. A teoretikus megfontolás itt nem az intézmények természetére vonatkozik, hanem az intézmények státusára: miért van az, hogy az uralkodó felfogás a politikával kapcsolatban csak a rögzítettségekre, a lehatárolásokra figyel, miközben tényszerűen nem kevésbé jelentős a rögzítetlenség, a határátlépés és az expanzió.



(társadalmi) valóságot ragad meg, amihez viszonyítva aztán értelmezhetővé válnak a torz vagy manipulatív felfogások. A szuverén intenzitásként felfogott politikai, emeli ki Giovanni Sartori A politikai fogalmáról szóló elemzésében, „saját tárgyát teremti meg (bármely ellentétet átfordítva a legalapvetőbb »ellentétbe«)” (Sartori 1987: 74.). Tehát nem valami készen találtat tükröz vissza, nem is valami rajta kívüli valóság szükségszerűen torz vagy igaz megjelenítése, és nem is dísz a realitás ruháján, hanem a közeg, amiben él és mozog; az eszköz, amellyel megformálja önmagát.

4. Kivételes eset és határdefinícióHa a politikai kategóriájának megalkotásakor Schmitt a megszokott utat járja és a szemlélődő kívülállás pozíciójából definiál, akkor egészen biztosan nem jut arra a következtetésre, hogy a fogalom egyszerre lehet elméleti és gyakorlati. Vagyis segítségével egyszerre definiálunk és cselekszünk, szemlélődünk és részt veszünk, általa bent is vagyunk a politikában és kint is vagyunk belőle. Hogyan lehetséges ez? Miféle trouville az, amelynek nyomán megteremthető a különös egység, a ritkán működő vonatkozási keret? Nos, ez a schmitti „das Politische” harmadik vonása, egyben talán a legeredetibb és legtermékenyebb mozzanata, a kivételes eset (Ausnahmezustand) alapján való definíció.1414

Röviden a következőről van szó. Egy dolog, mint konkrét egész, megismerhető olyan módon is, hogy nem az absztrakt és átfogó lényegét, hanem azokat a konkrét egyedeit és részeit kutatjuk, amelyek leginkább magukban hordozzák az egész sajátosságait. Ezek a specifikus konkrétumok a kivételes esetek, másképpen a tipikus személyek és tárgyak, amelyek úgy egyesek, hogy közben általánosak is. Ez a különösség területe.1515 Mint láttuk is, a schmitti megkülönböztetés elve a definíciót közel hozza a szubjektivitáshoz, az intenzitáskritérium flexibilissé teszi a definiálás módját, a kivételes eset alapján történő értelmezés pedig rámutat az új definiálási mód kitüntetett konkrétumára. A kritérium, mivel szemlélet, tárgyát tekintve mozog, határokat lép át és határokat épít, a kivételes eset viszont fókuszál, specifikus konkrétumokhoz köti a tekintetet. A konkrét egyes, bár különleges, már tárgya lehet érzéki-konkrét cselekedeteknek; a tipikus sem pusztán önmagát, hanem az egészet képviseli. Így lehet a kivételes eset ugyanabban a vonatkozásban a résztvevők cselekvésének tárgya és teoretikus magyarázó kategória.

Schmitt már A politikai fogalma megjelenése előtt bírálta a kontemplatív magatartást és az absztrakt sémák alapján történő definiálást. A szöveghely, amelyből idézek, a szuverenitás értelmezése a Politikai teológiában, amelynek absztrakt definíciója valahogy így formulázható: „a legmagasabb, nem mástól származtatott hatalom” (Schmitt 1992: 1.). Schmitt szerint egy ilyen definíció „tankönyvszerű”, „elvont képlet”, „vég nélkül ismételhető üres szólam” (Schmitt 1992: 2.), amelyet jól lehet ugyan tanítani és a diákokon számon kérni, de nincs megismerési értéke, és gyakorlatban használhatatlan. A lényegkereső, absztrakt definíció alapján még csak feltenni sem lehet a helyzetre vonatkozó legfontosabb kérdéseket, nemhogy megválaszolni és cselekedni általuk.1616 A megoldás az Ausnahmezustand. Ennek megfelelően Schmitt a kivételes eset alapján definiálta és értelmezte a szuverenitást, később a reprezentációt1717 és a politikai fogalmát is.

A politikai kivételes esete a háború, a fegyveres harc, Schmitt felfogásának talán legtöbbször félreértett kategóriája. Nézete összefügg azzal, hogy a politikát (és kategóriáit) alapvetően polémikus valóságnak tekinti, a politikait mint kritériumot pedig a barát–ellenség diszjunkciós kategóriapárhoz kapcsolja. A háború a polémikus

1414 Pasquale Pasquino ismeretelméleti radikalizmusnak nevezi a kivételes eset alapján való definiálást, és hangsúlyozza, hogy Schmitt fogalomképzésében ez az eljárás dominált (Pasquino 1986: 393–394.). Kapcsolódó értelmezésemet elsősorban az ő tanulmánya inspirálta, bár vele ellentétben úgy vélem, hogy a definiálási mód nem radikális, inkább csak szokatlan, ám fölöttébb termékeny.1515 Lukács György az 1950-es években dolgozta ki a különösség kategóriáját, amelynek központi szerepet tulajdonított az esztétikum és a morál természetének megértésében. Lukácsnál a különösség az esztétikum területén a tipikusság kategóriájában konkretizálódik, amely az általánost is hordozó egyest jelenti, a morál szférájában pedig a példaszerű cselekedetben, amelyek egyedi ugyan, de képes az általános normát is megjeleníteni. Lukács itt láthatóan igen közel van Schmitt felfogásához, miközben nem használja fel Schmitt eredményeit saját nézetének kidolgozásánál, valószínűleg azért, mert Schmittet ekkor az irracionalizmus egyik képviselőjének, sőt prefasiszta gondolkodónak tartotta (Lukács 1975: 177–245.).1616 „Nincs különösebb elméleti vagy gyakorlati jelentősége annak, hogy a szuverenitás meghatározásaként felállított absztrakt séma […] érvényesnek tekinthető-e vagy sem. […] A vita középpontjában mindig is alkalmazása, a konfliktushelyzetben döntő személye, a köz- és az államérdek, illetve a közbiztonság és a rend mibenléte, le salut public stb. áll.” (Schmitt 1992: 1.)1717 Schmitt szerint „az állam mint politikai egység a két ellentétes formáló elv kapcsolatán nyugszik” (Schmitt 1928: 214.). Nevezetesen a reprezentáció és az identitás viszonyán. Az alapkérdés itt az, hogy mi módon áll elő a nép politikai akarata és egysége: az azonosság elve, a reprezentáció elve, vagy a kettő kapcsolatának alapján. Az identitás elve azt fejezi ki, hogy az akaratnyilvánítás közvetlen, mert mindenki képes megjeleníteni az egészet, azaz elvileg mindenki alkotmányhozó lehet. A reprezentáció viszont a különösség elve: vannak, akik az összesség nevében és helyett beszélnek és cselekszenek, vagyis kormányoznak. A két elv tisztán soha nem valósul meg: inkább tendenciákat jeleznek és mértékeket fejeznek ki. Radikális megvalósításuk azzal járna, hogy egyrészt a szubsztanciális egyenlőség puszta kitalációvá változna, másrészt az állam nép nélküli állam lenne. Viszonyuk ugyanakkor azt jelenti, hogy csak a másikkal való érintkezés nyomán léteznek: a reprezentáció az identitás határhelyzete, és fordítva.



megkülönböztetési lehetőségek határa, az ellentétek legextrémebb konkrét formája: „Mert csak a valóságos harcban mutatkozik meg a barát és ellenség politikai csoportosításának legvégsőbb következménye. E legvégsőbb lehetőség felől nyeri el az emberi élet a maga sajátos politikai feszültségét.” (Schmitt 2002c: 24.) Teoretikusan tekintve a háborúban tehát nem a harc a lényeges, hanem a politikai megmutatkozása, amely mindig polémikus, és ellentéteket fog át. A félreértésekről pedig csak annyit, hogy Schmitt nem bellicista és nem pacifista. Azt írja: „A politikai itt adott meghatározása se nem bellicisztikus vagy katonai, se nem imperialisztikus, se nem pacifista. […] A háború egyáltalán nem a politika célja és értelme vagy akár tartalma, ellenben valóságos lehetőségként mindig adott előfeltétel.” (Schmitt 2002c: 23.) Schmitt felfogása leginkább realistának nevezhető, aki egyrészt elutasítja a huszadik század „vívmányát”, az ellenség kriminalizálását és a háborúk totálissá változtatását, másrészről nem gondolja, hogy a háborúskodás belátható időn belül kiiktatható lenne az életünkből.

A politikai fogalma azonban nem elsősorban ezekkel a súlyos dilemmákkal foglalkozik, a politikai és a háború viszonyát itt Schmitt definíciós problémaként tárgyalja. Azt a kérdést teszi fel, hogy vajon mit jelent a háború a politikai megértésének szempontjából, pontosabban, a háborúnak milyen gyakorlati és elméleti konzekvenciája van a politikaira nézve. Válasza az, hogy a háború létéből egyrészt a politikai egység következménye és feltétele adódik, másrészt megismerési értéke van: „A háború, mint a legvégsőbb politikai eszköz, felfedi a barát és ellenség e megkülönböztetésének minden politikai elképzelés alapjául szolgáló lehetőségét.” (Schmitt 2002c: 24.)

Megismerési értéke alapján és a megismerés szempontjából a háború nem elsősorban harc, hanem kivételes eset, amely kivételessége révén tesz szert magyarázó erőre. Más kivételes helyzetek is vannak: bűn, káosz, abnormalitás, irracionalitás, törvénynélküliség. Az Ausnahmezustand magyarázó ereje, heurisztikus vonása1818

már korábban is foglalkoztatta Schmittet.1919 Ezt a gondolati hagyományt folytatja a szuverenitás fogalmának és a politikai kategóriájának az értelmezésekor.

Schmitt számára világos, hogy ennek a definiálási módnak nagy az ismeretelméleti terhelhetősége: segítségével új módon lehet elrendezni a normalitás és az abnormalitás, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyát. Ennek megfelelően Schmitt egyrészt a szokatlan és a kivételes jelenségekkel kapcsolatban is a racionális-fogalmi magyarázat követelményét állítja fel,2020 másrészt a politika átlagos és normális jelenségeit a kivételes jelenségek felől értelmezi. A kivételes eset alapján történő értelmezésnek határozott iránya van: a normálist az abnormális, a megszokottat a szokatlan, a racionalizmust az irracionalizmus, az átlagost a kivételes segítségével magyarázza. Vagyis a barátot az ellenségben, a liberálist a konzervatívban, a „politsch”-t az „unpolitisch”-ben, a szubsztanciális (közvetlen) demokráciát a képviseleti (közvetett) demokráciában szemléli, mert az identitás létszerűen az identitás felfüggesztésében mutatkozik meg. A kivételes eset a határon való érvelést involválja.

A határdefiníció a kivételes eset következménye és feltétele. Feltétel, mert a kivétel csak valamihez viszonyítva kivétel, és következmény, mert az átlépésben egyszerre mutatkozik meg az, amivel és amit átlépünk. Schmitt a problémával legrészletesebben a Politikai teológiában foglalkozik. A szuverenitás általa adott definíciójáról („Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”) írja: „Egyedül ez a definíció alkalmas a szuverenitás határfogalmának meghatározására.” (Schmitt 1992: 1.) Értelmezését Schmitt általánosítja: bár a határdefiníció a kivételt és a különöst írja le, mégis „az államelmélet általános fogalmaként értendő” (Schmitt 1992: 1.). Ugyanis „a kivétel fontosabb lehet, mint a szabály, és ennek oka nem a paradoxonra kihegyezett romantikus irónia, hanem az, hogy egy komoly megfontolás mélyebbre hatol, mint egy puszta általánosítás, amely önmagát ismétli. A kivétel érdekesebb, mint a mindennapi esetek. A normális semmit, míg a kivétel mindent bizonyít, és nemcsak megerősíti a szabályt, hanem a szabály léte maga is a kivételből táplálkozik.” (Schmitt 1992: 6–7.; a fordítást javítottam – Sz. M.)

1818 Sartori írja: „Egyrészről az Ausnahme értelmezhető logikailag is, ebben az esetben a határeset eszméjéhez kapcsolódik, a »határon« való érveléshez, és a terminusnak heurisztikus használata van: ha döntésre kerül a dolog, feltárul az, amit a normalitás rutinja eltakar.” (Sartori 1989: 68.)1919 Egy 1917-ben kelt recenzióban írta: „Úgy tűnik nekem, hogy a konkrét szituáció normalitása vagy abnormalitása utáni kérdezés az alapvető jelentésről szól. Aki abból indul ki, hogy egy abnormális helyzetet lát – legyen bár úgy, hogy a világot radikálisan abnormálisnak látja, vagy úgy, hogy csak egy speciális helyzetet lát abnormálisnak –, annak számára a világ problémája másként oldódik meg, mint amikor az ember meg van arról győződve, hogy a normalitást alapvetően csak kisebb zavarok befolyásolják.” (Schmitt 1940: 47.)2020 Pasguino szerint „a schmitti elméleti és politikai kategóriák valami mást és elmélyültebb dolgot jelentenek, mint a Thomas Hobbes-i homo homini lupus negatív antropológiáját. Nevezetesen a világszemlélet olyan formáját, amelyben nem intézhetőek el a dolgok egyszerűen csak »irracionalizmusként«. Vagyis az embernek irracionalizmuson valami többet kell értenie, mint »nem-beszámíthatót«, »nem-kalkulálhatót«, »nem-előreláthatót«; azt a valamit, ami eltér ugyan a normától, ennek ellenére fogalmilag mégis meg kell kísérelni megragadni. Jó példa erre a weberi »karizma« fogalma.” (Pasquino 1986: 394.)



A társadalmi jelenségeknek ez az értelmezése és definiálási módja szokatlan, bár nem ismeretlen. 2121 Azok a szerzők, akik így gondolkodnak, megpróbálnak eltávolodni attól az általánosan elterjedt természettudományi ihletésű szemlélettől, amely a társadalmat a dolgok közös elemeinek kifürkészésével, az átlagos megtalálásával kívánja leírni. Sem a filozófiai dedukciót, sem a szociológiai indukciót nem tartják megfelelőnek. Úgy vélik, hogy a társadalmi empíriát annál pontosabban lehet megragadni, minél inkább tudjuk valami kivételes vagy végső dolog gyanánt felfogni; mert a kivétel nemcsak önmagát magyarázza, hanem az általánost is, a határátlépésekben pedig mindig megmutatkozik, de csak akkor, hogy mit is lépett át az ember. A nézet nyilvánvalóan közel van az esztétikai látásmódhoz, ezért tudományos érvényességét a bírált felfogások alapján meg lehet kérdőjelezni. Emlékeztetnék azonban arra, hogy maga az érvényesség is komoly viták tárgya, ráadásul a felfogásnak számos előnye van. A legfontosabb talán a már említett trouville.

A kivételes eset és a határátlépés alapján való értelmezés és definíció olyan kategóriákat illeszt egyetlen vonatkozási keretbe, amelyeket többnyire egymástól elválasztva szoktunk értelmezni, és csak külsődlegesen vonatkoztatunk egymásra. A politikai, mint Schmitt írta, egyszerre elméleti és gyakorlati létezés. Láthatóan nem arról van szó, hogy az ember először „kifejleszti” az elméletet, aztán „átülteti” a gyakorlatba, hanem arról, hogy van olyan (kivételes) politikai helyzet és probléma, amelynek az elméleti megoldása a benne való cselekvés. Ez nem kontempláció, de nem is a „nem tudják, de teszik” esete, inkább a gyakorlati tudás és a politikai döntés lehetősége és képessége. A decízió ugyanazon vonatkozásban elméleti és gyakorlati: barát vagy ellenség, megszokott helyzet vagy kivételes állapot, háború vagy béke.

De nemcsak az elméletet és a gyakorlatot igyekezett egyetlen vonatkozásban egyesíteni Schmitt, hanem a résztvevő és a megfigyelő pozícióját is. Az ember az Ausnahmezustandban egyrészt messzebbre lát és többet tud, mint az átlagos szituációban, másrészt a folyamatok alakítója, hiszen kivételt tematizált, vagyis döntéseket hozott. Schmitt nem gondolja, hogy létezne tiszta résztvevő és tiszta megfigyelő, persze elképzelni lehet ilyet. Az embertől elválasztott, homogén és változatlan világ esetében indokolt lehet a kontemplatív pozíció, ám a változó és a definíciókban mozgó társadalmi-politikai valóság ellenáll az ilyen kísérleteknek. A megfigyelő lehet „tiszta”, de ekkor semmitmondó közhelyeket ír le, ha viszont valami fontosat akar mondani, akkor már „piszkos” lesz, mert kivételes esetet választ ki elemzésre. A politikai nem politika.

5. KövetkeztetésekSchmitt az elsők egyike, aki a modern politikáról helyes kérdéseket fogalmaz meg, ezért felfogása bizonyos értelemben a politikai modernitás korai önreflexiója. Nyilvánvaló számára, hogy a huszadik századra a politika sokszínű és flexibilis valósággá változott, amely – mint írta – nem rendelkezik önálló tárgyterülettel, nincsenek benne stabil objektumok, szervezetek és szereplők, határai bizonytalanok, amelynek újra meg újra szembesülnie kell saját flexibilis természetével. Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a politika egésze radikális változáson ment át, amit azzal fejezett ki, hogy egyrészt új kategóriát vezetett be a régi elnevezés helyett, a politikait, másrészt úgy látta, hogy a politikai elsődlegesen nyelvi-diszkurzív valóság. A megkülönböztetés elve, az intenzitáskritérium, és a kivételes eset alapján történő határdefiníció segítségével Schmitt ennek a nyelvi-diszkurzív közegnek a sajátos létezését és értelmezési módját írta le. Elemzésemben megkíséreltem kimutatni, hogy a „das Politische” világosan jelzi az új helyzetet és a nyelvi-diszkurzív alapú politikadefiníció szükségességét.

A bemutatott érvek és elemzések ellenére sem mondhatjuk azonban, hogy Schmitt következetesen végigvitte volna, pláne kimerítette volna az új értelmezést. Felvetette ennek a lehetőségét, és jelezte három lehetséges tudományos útját vagy eszközét. Sőt, elemzésének erősen vitatható pontjai is vannak, elsősorban a barát–ellenség antitézis szubsztancializálása és megrögzítése. Harminc év távlatából saját maga is már azért kritizálta felfogását, mert az ellenség kategóriáját nem differenciálta kellőképpen, miközben a fogalomnak nyilvánvalóan politikai jelentést adott, megkülönböztetve az individuális létezéstől és a magánellenségtől. Kétségtelenül a differenciálás irányába kell haladnunk. Ebben az esetben azonban már inkább kategóriahálót, a különböző fogalmak tagolt struktúráját kellene előterjeszteni, nem pedig egyetlen és mindent megmagyarázó kategóriát. Nem pusztán az a probléma, hogy Schmitt az ellenség fogalmát nem differenciálta kellőképpen, hanem az is, hogy redukálta a politikait a barát–ellenség megkülönböztetésre, és ezt a politikai szféra végső vagy alapvető differenciáló kategóriájának tekintette. A végső magyarázó elv ugyanis mindig az egyetlen magyarázó elv.

A kérdés azonban nem az, hogy vajon Schmitt megtalálta-e az igazi kategóriát, amely a politikai létezés aranyával borít be minden társadalmi jelenséget, hanem az, hogy van-e egyáltalán ilyen kategória. Úgy vélem,

2121 Schmitt egyetértően idézi a Politikai teológiában, nevének említése nélkül, Kierkegaard véleményét (7.), Schmitt felfogására pedig Walter Benjamin támaszkodik „A német szomorújáték eredete” című munkájának megírásánál. (Lásd erről Weber 1999.)



hogy nincs. A problémák abból adódtak, hogy Schmitt nem tisztázta kellőképpen saját viszonyát az általa bemutatott elmélethez. Egyrészt a politikát mint a polémikusan diszkurzív kategóriák kavargását írta le, másrészt az általa előterjesztett értelmezés kizárólagos érvényesítése révén megszüntetendőnek tartotta a jelentéstani homályosságokat és a kategóriák bizonytalan használatát. Olyan tudós módjára gondolkodott, aki a sok helytelen értelmezés közül minden további nélkül ki tudja választani a helyes megoldást; ez lenne a barát–ellenség kategóriapár. Vagyis Schmitt végül is metapolitikai megoldást terjesztett elő egy olyan közegben, amelyben már nem működik ez a megoldás,2222 és hogy miért nem, azt éppen ő maga mutatta meg. A Der Begriff des Politischen recepciói általában az előbbit emelik ki. Szerettem volna megmutatni, hogy Schmitt munkásságában az utóbbi a lényeges, a tág elméleti lehetőségeket hordozó eredeti tudományos koncepció.

2222 Úgy vélem, hogy ezt a hibát követi el Heller Ágnes is, amikor megkísérli újragondolni a „das Politische” kategóriát. Definíció szerint a politikai újragondolt helleri fogalma „a szabadság univerzális értékének megvalósítása a nyilvánosság területén” (Heller 1993: 14.). Heller maga teszi fel a kérdést, hogy a modernitás más fontos értékei közül (racionalitás, egyenlőség, béke) miért éppen a szabadságra esett a választása. Érveként felsorolja és újrafogalmazza az iménti kritériumokat, mint annak bizonyítékát, hogy „ez a fogalom teoretikus elvként miért magasabb rendű az összes többinél” (Heller 1993: 15.). Gyakorlati vonatkozásban pedig két bizonyítékot hoz fel a szabadság mellett. Az egyik: minden más érték csak akkor tekinthető aktív értéknek, ha a szabadság megvalósulásának okához kapcsolódik. A másik: mert mégiscsak tartalmaz morált, igaz nem előírásokat, hanem csak „közös tilalmakat” (Heller 1993: 16.). Amikor Heller kategóriája mellett érvel, akkor nagyjából ugyanazokat a problémás megoldásokat választja, amelyekről Sartori a barát–ellenség kapcsán úgy beszélt, hogy „Schmitt érveléséből hiányzik a bizonyíték” (Sartori 1989: 66–67.). Ez vélhetően nem is lehet másként, hiszen a politikai minden szubsztancializálása ezzel jár. Nyilvánvalóan Heller nem negatív, hanem pozitív emberfelfogással operál, ugyanakkor sokkal jobban megterheli a kategóriát, mint Schmitt, mert segítségével nemcsak a politika mibenlétére, hanem a modern fejlődés alaptendenciájára is választ kíván adni. A schmitti kategória aktualizálása vélhetően annál sikeresebb lehet, minél kevésbé szubsztanciális jellegű. Helmut Schelsky például egy intézményi újdonságra helyezi a hangsúlyt, a politikai mediatizálására (Schelsky 1983).


6. fejezet - A politikai fogalmának elmélyítéseCarl Schmitt partizánelméletérőlSchmitt fő művének – A politikai fogalmának – 1927-es első változata és több átdolgozott kiadása után 1963-ban jelent meg a véglegesnek tekinthető szövege. Schmitt ugyanebben az évben jelentette meg a Theorie des Partisanen című munkáját is (a továbbiakban: Partizánkönyv). A dátumok azt jelzik, hogy több mint harminc éven át dolgozott a politikai fogalmán, de legalábbis tartósan foglalkoztatta a politika nem metafizikai alapú értelmezése és kidolgozásának lehetősége. A két 1963-as Schmitt-publikációnak van egy feltűnően közös vonása: a munkák A politikai fogalmának további kidolgozásai, konkretizálásai vagy elmélyítései. Kiadástörténetileg tekintve arról van szó, hogy a munka 1963-as kiadása egy terjedelmes új Előszón túl egyrészt tartalmazza a tanulmány régi, 1932-es alapszövegét, másrészt Schmitt három rövidebb írást is csatolt az alapszöveghez, jóllehet közülük az első már az 1932-es kiadásban is szerepelt. Ezeket ő korolláriumoknak (folyománynak, következménynek) nevezte; az első a semlegesség, a második a háború s az ellenségfogalmak, a harmadik a nemzetközi jog nem államra vonatkozó kategóriáinak az értelmezése (Schmitt 2002a: 69–82.).

1. Könyvek és körülményekEzekhez hasonló kapcsolódásnak vagy továbbvitelnek tekinthetjük azonban a Partizánkönyvet is, amelynek A politikai fogalmához való tartozására nemcsak alcím utal (Zwischenbemerkung zum Begriff des Politischen [Közbevetett megjegyzés a politikai fogalmához] – Schmitt 2002b).1 A munka 1963-as kiadásának Előszavában Schmitt külön is kitér a két mű összetartozásra, mégpedig annak a kérdésnek a felvetése kapcsán, hogy a huszadik század második felében miként lehet egyáltalán vizsgálni a politikai jelenségeket, tekintettel az állam szerepének háttérbe szorulására. „A rendszerek kora elmúlt” (Schmitt 2002a: 13.), írja lakonikusan a képlékeny és bizonytalan valóság kapcsán, amivel éppen A politikai fogalma vetett számot. Természetesen még mindig lehetséges olyan visszapillantó történeti munkát írni, amely a múlt meghatározott korszakainak „fogalmait rendszertanuk tudatában reflektálja” (Schmitt 2002a: 13.). Mit kezdjünk azonban a jelennel, ha ehhez a tudományos elemzés szándékával közelítünk? Schmitt két lehetséges utat jelöl meg. Az egyiket a korolláriumok képviselik, amelyek egy-egy jelenséget a résztvevők által használt fogalmak és kritériumok alapján vizsgálnak, s így feltárul, hogy „a fogalmak a fogalmi mezőben elfoglalt helyük révén” (Schmitt 2002a: 13.) mit jelentenek és milyen funkcióra használhatók. A másik utat a Partizánkönyv képviseli, amit én, szociológiai terminológiát használva, a politikai esettanulmányának neveznék. Azt értem ezen, hogy a schmitti „das Politische” szemlélet birtokában nemcsak egymást kölcsönösen megvilágító fogalmakat lehet vizsgálni, hanem konkrét társadalmi jelenségeket és folyamatokat is, amelynek során új oldaláról mutatkozik meg a vizsgált jelenség politikai természete. Az így vizsgált esetek módszertanilag tekintve viszont példák, amelyek nem átfogják vagy megalapozzák tárgyukat, hanem megvilágítják, vagy ahogyan Schmitt írta a Partizánkönyvben: elmélyítik.2

Úgy vélem, akkor értjük jól a schmitti partizánelméletet, ha világos előttünk, hogy ebben a munkájában Schmitt nem egy institucionalista elmélet szellemében vizsgálódott, nem egy objektív eseménytörténetet mond el, amely elmondható lenne más szempontok szerint is, de nem is egy elvont elméleti tételt és politikai igazságot kívánt előadni egy konkrét tárgy kapcsán. Ennek ellenére partizánelméletének recepciói rendre az empirista és intézményközpontú felfogás talaján állva értelmezik és marasztalják el nézeteit.3 Schmitt a huszadik század

11 A munkák magyar nyelvű kiadása is ennek az összetartozásnak a szellemében készült, amennyiben A politikai fogalma összefoglaló címen fordította és szerkesztette Cs. Kiss Lajos – és adta ki a kiadó – „A politikai fogalma” és „A partizán elmélete” című munkákat, néhány kisebb, kapcsolódó írással együtt (Schmitt 2002a).22 A politikai fogalma 1963-as Előszavában írja Schmitt, hogy „a háború új, korszerű fajtái és módszerei az ellenségesség jelenségére való eszmélődésre kényszerítenek bennünket. Egy önálló, »A partizán elméletéről« szóló, e szöveg újranyomásával egyidejűleg megjelenő értekezésben ezt különösen aktuális és akut példán mutatom meg.” (Schmitt 2002a: 13.)33 Írásomnak nem tárgya a schmitti partizánelmélet recepcióinak bemutatása, de állításom alátámasztására álljon itt egy hosszabb idézet, amelynek szerzője áttekinti a schmitti partizánelmélet recepcióiban megfogalmazott kritikákat: „Egyrészről a partizán nála mindannak a rémképe, ami politikailag kialakulhat a háború korlátozásának megszűnése során (Demandt Alaexander: Staatsform und Feinbild bei Carl Schmitt. Der Staat, 1988/27, 26.; Julien Freund: Der Partisan oder der kriegerische Friede. In H. Quaritsch (Hrsg.): Complexio Oppositorium. Über Carl Schmitt. /28. Sonderseminar der Hochschule für Verwaltungswissenschaft Speyer./ Berlin, 387.). Másrészről csak azokat a jelenségeket tekinti a partizánháborúhoz tartozónak, amelyek a korlátok közé nem szorított állami háború lehetetlen viszonyai között kialakulhatnak (Mathias Kaufmann: Recht ohne Regel? Die philosophische Prinzipien in Carl Schmitts Stats- und Rechtsleher. Freiburg–München, 1988, 68.). Az államiság tagadása révén nála a partizán éppenséggel politikai karakterét veszti el (Mathias Schmitz: Die


A politikai fogalmának elmélyítése

közepén az ellenségesség totálissá válását látja maga körül: a nemzetközi viszonyokat a hidegháború logikája hatja át, a hadigépezetet a tömegpusztító fegyverek felhalmozása és a megállíthatatlannak tűnő fegyverkezési verseny uralja, az ideológiát pedig a különféle forradalmi eszmék eszkalációja és a kizárólagosságra való általános igény jellemzi. Schmitt szerint a világban a háború új fajtája és az ellenségesség új realitása bontakozott ki, amely eszmélkedésre és elméleti megújulásra kell késztessenek bennünket. Az új elmélet éppenséggel az ő „das Politische” teóriája, amely a politikát a maga belső oppozícióiból próbálja magyarázni, úgy, ahogyan a szemünk előtt van vagy a lábunk előtt hever.

A schmitti „politikai politika” elmélete ezért is mindig konkrét tárgyon, valóságos eseményen és élő szereplőkön gondolkodik el: az elemzés kiindulópontja és (kibontott) végeredménye a konkrétumként létező kivételes eset vagy típus, amely elmélyíti és megvilágítja az elemzett területet. Így kerül Schmitt elemzésének középpontjába most is egy valóságos történelmi figura, a partizán, akinek az alakja és történeti változása köré szerveződve a maga konkrét totalitásában tárul fel az ellenségesség totálissá válásának történelmi tendenciája. Schmitt már egy bő fél évszázaddal ezelőtt világosan észlelte az állami hatalom fokozatos háttérbe szorulását és a szuverén államok nemzetközi együttműködésén alapuló vesztfáliai békerendszer lassú összeomlását. Számára a partizán nem szabadságharcos és nem terrorista orvgyilkos, kinek-kinek elkötelezettsége szerint, hanem az államiság háttérbe szorulásának politikai hordozója, az irregularitás harcosa. Mivel Schmitt az államiság elkötelezett híve, nem kíséri rokonszenvvel a folyamatot, de ez nem akadályozza abban, hogy leírása tárgyilagos, elemzése pedig pontos legyen.

2. Gerilla, forradalmár, terroristaAmikor Schmitt keresi a választ arra a kérdésre, hogy kik is valójában a „partizánféle” harcosok, akkor sajátosságaikat az államisághoz való viszonyrendszer részeként tárja fel, és a fokozatosan kibontakozó irregularitás kapcsán a partizán három történeti típusának létezésére mutat rá: gerilla, forradalmár, terrorista. Elemzésében ez a vonás alkotja a partizán identitását és identitásának differenciálódását, amely azonban az ellenségükhöz való viszonyban tesz szert jelentésre.

„Az emberiség minden korszakában, valamennyi háborújában és harcában léteztek háborús és harci szabályok, következésképpen a szabályok áthágásának és semmibevételének esetei is – írja. – Különösen a felbomlás korszakaiban, például a harmincéves háború idején német földön (1618–1648), továbbá a világtörténelem valamennyi polgárháborújában és gyarmati háborújában mutatkoztak olyan jelenségek, amelyeket a partizánságra jellemzőnek lehet nevezni.” (Schmitt 2002b: 106.) Csakhogy ezek a „partizánságra jellemző” jelenségek még nem konstituálták magát a partizánt, különösképpen pedig nem tették őt a történeti-politikai folyamatok fontos szereplőjévé. Az „előkép” egyszerűen csak szabályszegő volt, aki legfeljebb megsértett magánérdekeit képviselte, többnyire azonban a saját szakállára s javára „kalózkodott”, és akinek kiszámíthatatlan akciói hol jól, hol rosszul jöttek egyik vagy másik harcoló félnek. Az ilyen figurákat ezért mindkét oldal részéről általánosan üldözték, akikkel az ismert hadi maxima szerint a hadseregnek még csak dolga sincs: „a hadsereg legyőzi az ellenséget, a rendőrség pedig ártalmatlanná teszi a fosztogatókat” (Schmitt 2002b: 124.).

Ahol és amikor azonban a magánfegyveres közügyet próbál képviselni, és összefog más irregulárisan harcoló személyekkel, ott hadi-politikai tényezővé válik, és a háborúzás vonatkozásában megszűnik az állam s a politika egymást fedő azonossága, avagy fordítva, éppen ennek az elválasztódásnak a kifejezése. Történetileg – írja Schmitt – „az 1808-as spanyol gerillaháború partizánja volt az első, aki kockáztatni merte, hogy irregulárisan harcoljon az első modern reguláris hadsereg ellen.” (Schmitt 2002b: 106.) Vannak ugyan arra irányuló kísérletek, hogy a partizánt valahogyan reguláris harcosként fogják fel és kezeljék, de ezek a próbálkozások rendre kudarcot vallanak, hiszen a partizán azonosíthatatlan harcos: nem viseli nyíltan fegyvereit; nem különbözteti meg magát a civilektől látható jelzésekkel, például egyenruhával; nem tudni, ki irányítja; általában is semmibe veszi a hadi jog előírásait.4 A partizán kettős értelemben is civil harcos, egyrészt elrejtőzik a civilek

Freund–Feind-Theorie: Entwurf und Entfaltung. Köln, 226.). Ezen túl nála a partizán tellurikus jellege másodlagos, szemben az alapvetőnek tekintett irregularitással (Hans Ulrich Scupin: Rezension zur „Theorie des Partisanen”. Der Staat, 1966/5, 247.). Ismét más álláspont szerint az irregularitás és az illegalitás azonos jelentésűek (Volker Neumann: Der Staat im Bürgerkrieg: Kontinuität und Wandel des Staatsbegriffs in der politischen Theorie Carl Schmitts. Frankfurt – New York, 1980, 224.). Végül a partizán négy jellegzetesessége csak a partizán külső problémájához kapcsolódik (Piet Tommissen: Über Carl Shmitts „Theorie des Partisanen”. In H. Barion u. a. (Hrsgs.): Epirrhosis. Festgabe für Carl Schmitt. Bd. II. Berlin, 1968, 713.).” (Llanque 1990: 77–78.)44 Az tekinthető partizánnak, írja, „aki kerüli, hogy fegyvereit nyíltan viselje, aki lesállásból támadva harcol, aki álcázása érdekében nemcsak az ellenség egyenruháját használja fel, nemcsak rögzített vagy kötetlen rangjelzéseket alkalmaz, hanem a legkülönfélébb civil ruhákat ölti magára. A partizán legerősebb fegyvere a titokzatosság, a sötétség és a homály, amelyekről nem mondhat le becsületes módon anélkül, hogy ezáltal el ne veszítené az irregularitás terét, vagyis anélkül, hogy ezáltal meg ne szűnne partizánnak lenni.” (Schmitt 2002b: 126.)



közé, vagyis külső megjelenése szerint nem katona, másrészt pedig valóságosan sem tagja az államilag szervezett hadseregnek, nem reguláris katona, hanem olyan civil, aki egy közügy érdekében ideiglenesen fegyvert fogott a kezébe.

A partizán meghatározó figuraként tehát a tizennyolcadik század elején lép a világtörténelem színpadára, azóta azonban több alakja is kialakult, ezért is Schmitt a partizán kifejezést a Partizánkönyvben összefoglaló kategóriaként használja. Az irreguláris harcost kétszáz éves története során koronként, országonként és háborúként különböző nevekkel illették: hívták gerillának, franc-tireurnek, orvlövésznek, illegális harcosnak, hivatásos forradalmárnak, terroristának és még sok minden másnak. Schmitt a típus három történeti alapváltozatát írja le, amelyekben a partizán eljut „a haza defenzív őseredeti megvédelmezőjének” szerepétől a „világuralomra törő agresszív aktivistájának” alakjáig (Schmitt 2002b: 121.): gerilla, forradalmár, terrorista. A folyamat meghatározó eleme, hogy ellensége, aki ellen harcol és akihez képest önmagát definiálja, vele együtt egyre inkább elszakad az államiság kényszereitől; az irreguláris harcos mindig is „a jogtalanná tett ellenségességben keresi jogait” (Schmitt 2002b: 159.).

A gerilla (1) az állami hadsereg háborúinak kiegészítő vagy zavaró tényezője. Ez a minősítés nem a gerilla stratégiai jelentőségére vonatkozik, hiszen néha a partizánok a győzelem elengedhetetlen tényezői, hanem társadalmi és politikai státusukra. Schmitt ezt a jelleget a gerilla-partizán tellurikus vonásaként specifikálja, és ahhoz az állapothoz köti, amikor az egyik állam hadserege területszerzési céllal megtámadja a másik ország seregeit. Ilyenkor nemcsak a reguláris seregek mozdulnak meg, hanem a civilek egy része is ellenáll, néha éppen az állam katonáinak hathatós, bár titkolt segítségével. Ilyen védekező jellegű gerillaháborúknak tekintette Schmitt a Napóleon ellen kibontakozott spanyol, porosz és orosz partizánküzdelmeket. Mindenesetre szerinte már itt kezdetét veszi a háború leválása az államról és az erőszakmonopólium diverzifikálása.

A gerilla ellensége egy valóságos és konkrét ellenség, akik maguk helyezték magukat az ellenség státusába, mert a nemzetközi jog konvenciói szerint is megtámadtak egy adott országot. Schmitt történeti elemzéseiben bemutatja, hogy a gerilla mi módon választja le ellenfelét a nemzetközi jog konvencióiról, hogy illeszt egy sötét dimenziót a reguláris seregek csatáinak nyílt színtereihez, amelyben a támadó ellensége kriminalizálódik. A későbbi fejlemények fényében azonban világosan látható, hogy a gerilla nem egy szabadon konstruálható, „világméretű” abszolút ellenséggel áll szemben, akit mindenestől el kell törölni a föld színéről. Ez már a hivatásos forradalmár ellensége. „A partizánnak […] valóságos, de nem abszolút ellensége van. Ez következik politikai karakteréből. Az ellenségesség másik határa a partizán tellurikus karakteréből következik. Azt a darab földet védelmezi, amelyhez őseredeti kapcsolat fűzi. Taktikájának felfokozott mozgékonysága ellenére alappozíciója védekező jellegű maradt.” (Schmitt 2002b: 160.)

A forradalmár (2) is civil harcos, a gerillától azonban két dologban mindenképpen különbözik. Egyrészt fellépése idején nincs háború, legalábbis a forradalmár harcos nem államok közötti háborúkban kíván részt venni; ő már a frontvonalakat is maga kívánja létrehozni. Másrészt nem területvédő céllal háborúzik, ő eszmék s ügyek elkötelezettje, és a frontokat is ilyen tagolások mentén nyitja meg. Mi több, „a politikai elkötelezettség szélsőséges intenzitása” (Schmitt 2002b: 159.) jellemzi. Az államról való leválása ezért új típusú háborúhoz, polgárháborúhoz vagy forradalomhoz vezet, amelyben egy adott államon belül vagy a különböző államokat átmetszve a társadalom különböző csoportjai állnak egymással szemben. Ugyanakkor ez a háború, mivel benne a harcolók területi kötöttségei másodlagossá válnak, könnyen diffundál. A forradalmi és ellenforradalmi eszmék sokkal inkább csereszabatosabbak, mint a tellurikus kötöttségű nemzeti-állami idea, a forradalmi eszméket lehet exportálni és importálni.

Schmitt szerint az egész folyamatban Lenin alakja és tevékenysége a meghatározó, mert a forradalmi harcot egy minden határt áthágó, világméretű küzdelem középpontjává tudta tenni. Karl Marx és Friedrich Engels még lehetségesnek tartották a proletármozgalom céljainak elérését parlamentáris keretek között is, utal rá Schmitt, Lenin azonban erre már csak a polgárháborút tartotta alkalmasnak, sőt az emberiség jövőjét is nemzeti határokat áthágó fegyveres „forradalmi összfolyamatnak” képzelte el. „Lenin volt az első – írja Schmitt –, aki a partizánt teljes tudatossággal a nemzeti és a nemzetközi polgárháború fontos alakjaként fogta fel és megkísérelte a központi kommunista pártvezetés hatékony eszközévé tenni.” (Schmitt 2002b: 133.) A partizán nála lépte át végérvényesen az országhatárokat és az állami kereteket. Az irreguláris harcos itt lett pártkatona, az egyetlen párt igaz harcosa, márpedig „a párt abszolutizálásával a partizán is abszolúttá vált és az abszolút ellenségesség hordozójává emelkedett” (Schmitt 2002b: 161.). A (hivatásos) forradalmár ellensége pedig az osztályellenség, aki definíciója szerint maga az abszolút ellenség,5 és akit egy hadüzenet nélküli háborúban nyilvánítottak

55Mao Ce-tung tanítását és politikusi működését Schmitt is igen jelentősnek ítéli, mégpedig abból a szempontból, hogy megkísérelte a gerilla és a forradalmár, a területi küzdelem és a világforradalom összekapcsolását. Eredetisége Schmitt szerint éppen az, hogy képes volt egyesíteni a tér nélküli világellenség elleni harcot és a mindig tellurikus jellegű gyarmatosítók elleni küzdelmet, elmélyítve ezzel „a háborúról mint a politika folytatásáról szóló formulát” (Schmitt 2002b: 139.). Schmitt szerint az egyszerű és átütő erejű maoi gondolat



minden gonosz megtestesülésének. Az abszolút ellenséget ezért csak gyűlölni lehet, és minden lehetséges eszközzel törekedni kell végső megsemmisítésére. Vagyis nem lehet vele sem tárgyalni, sem egyezkedni, sem békét kötni.

A partizán harmadik történelmi alakja a terrorista (3), akit azonban Schmitt nem tárgyal külön és részletesen, szemben az előző kettővel, hanem csak utal „működésére”, alkalmanként néven is nevezve őt, elsősorban azokon a helyeken, ahol „egy új partizánság nem várt megjelenési formáit” (Schmitt 2002b: 162.) igyekszik megragadni. Az új irreguláris harcos és a rombolás új formájának kialakulását a tömegpusztító fegyverek elterjedésének és használatának logikájához kapcsolja, amely a terror eszkalációja. A terrorista ugyanis már nem forradalmár, hiszen a forradalmár egy igazságosabb rend nevében harcol az államrendet fenntartó csoportok ellen, a terrorista viszont mindenről leválva minden ellen, bárhol és bármikor, bármilyen eszközt felhasználva; vagyis a háború és a politikai gondolkodás egy új formáját teremti meg és képviseli. 6 Paradigmatikus jelentésű a tény, hogy a forradalmárok között nem voltak öngyilkos harcosok. Mindenképpen a terrorista teljesíti ki a szabályozatlan és kontrollálatlan erőszak lehetőségét, ő képviseli a privatizált harc végigvitelét, a nemzetközi jog kötelmei alól végérvényesen megszabadított háború természetét.

Nem az a kérdés, hogy a terroristák milyen nemes vagy nemtelen eszmék nevében cselekszenek, hanem arról van szó, hogy olyan önazonosság hordozói, amely végérvényessé teszi a fegyveres küzdelem elszakítását nemcsak a jogtól és az államtól, hanem a civil társadalomtól is, hiszen a terrorista alkalmanként azokat is legyilkolja, akiket képvisel, sőt beilleszti rendszerébe az öngyilkos harcost. A terrorista ellensége ezért – én úgy mondanám – maga az élet, ami a végső ellenségesség abszolutizálása, ezért az ellenség absztrakt formája. Schmitt világosan látja, hogy azok a katonák vagy harcosok, akik megfelelő eszközök birtokában ellenfelük totális megsemmisítésére törnek, nem egyszerűen csak harcolnak, hanem egy totálisan érték nélküli élet ellen küzdenek, ezért a teljes megsemmisítés vágya hatja át őket. Ennél kevesebbel nem érhetik be, az enyhébb cél harcuk értelmét veszélyezteti.

3. Partizánelmélet és a politikai fogalmaA partizán figurájának rekonstruálása és differenciálása, úgy vélem, világossá tette, hogy Schmitt egyrészt valóban nem egy minden lehetséges eseményre kiterjedő és átfogó „partizánmonográfiát” írt, de még csak nem is azzal foglalkozott, hogy rendszerbe foglalja a múlt meghatározott darabjait, és ezt „okszerű” magyarázatokkal lássa el. Nyilvánvalóan az érdekelte, amit egy konkrét elemzése kapcsán így általánosít: „a partizán […] a politikai valóság megismerésére szolgáló kulcsnak bizonyul” (Schmitt 2002b: 140.). Ez a kulcs pedig olyan módon nyitja a múltbéli és jelenbéli társadalmi valóságot, hogy Schmitt a politikai fogalma szerint értelmezi a partizán létét és alakváltozatait, nevezetesen a megkülönbözetés és az osztályozás (1), az intenzitáskritérium (2) és a határdetermináció (3) elvei szerint.

(1) A partizán alakváltozatai és történelmi „kiteljesedése” kapcsán mind a harcoló, mind a megfigyelő azzal a nyugtalanító ténnyel szembesül, hogy a küzdelem alapját alkotó megkülönböztetés, nevezetesen az ellenség mibenléte és természete, nem eleve adott állapot, amit a partizán egyszerűen csak jól vagy rosszul felismer, hanem a harcoló maga teremti ellenségét, mégpedig egyre inkább kiteljesedő mértékben, egyre nagyobb szuverenitással és egyre elmélyülő intenzitással. A partizán történelme éppen arra világít rá, hogy a legélesebb politikai ellentét kifejlődése nem valamiféle objektív adottság puszta tükrözése, hanem divízió és definíció kérdése. Az intézményektől és az állami kötelmektől elváló politikai társadalomtest nemcsak a civil életben, hanem a háborús viszonyokban is hatalmi tényezővé válik, amely más szabályok szerint szerveződik, mint a regularitás. Schmitt okkal vélte úgy, hogy a partizán történeti szerepének vizsgálata kapcsán „a politikai fogalmának fejlődését” kísérhetjük nyomon (Schmitt 2002b: 136.).

Már a gerilla hozzáilleszti a maga sötét dimenzióját a reguláris seregek nyílt csatatereihez, a polgárháborúk forradalmár harcosa pedig a kívánatosnak vélt eszme megvalósítása érdekében elvileg bárki ellen bármi módon harcolhat, és hogy ki az ellenség, ezt ő maga dönti el, és ő definiálja a sajátosságait is. A terrorista aztán kiteljesíti a politikai definíciós szabadságát: újraértelmezi önmagát és ellenségét, ennek következtében a teljes társadalmi teret, amelyben már nem is konkrét vagy abszolutizált ellenségek élnek; ezt a teret egy „teljesen

lényege, hogy „a háború értelme az ellenségességben rejlik. Mivel a háború a politika folytatása, ezért, legalábbis lehetőség szerint, az ellenségesség egyik elemeként mindig tartalmazza a politikát is; és ha a béke magában foglalja a háború lehetőségét – ami hát sajnos a tapasztalatok szerint így van –, akkor a potenciális ellenségesség mozzanatát is tartalmazza. A kérdés csak az, vajon az ellenségességet lehet-e védelmi intézményekkel korlátozni és szabályozni, tehát az ellenségesség relatív vagy abszolút jellegű. Ezt magának a hadviselőnek kell eldöntenie a saját kockázatára. A partizánból kiindulva gondolkodó Mao számára a mai béke csupán a valóságos ellenségesség megnyilvánulási formája, amely az úgynevezett hidegháborúban sem szűnt meg.” (Schmitt 2002b: 139.)66„A terror stratégiája létrehozta az erőszak, a kreativitás és a racionalitás kombinációinak új formáját, ennek következtében új alakot kölcsönzött a háborúnak.” (Münkler 2001: 587.)



elvonttá és teljesen abszolúttá” (Schmitt 2002b: 162.) tett megsemmisítési logika uralja. És ez az ellenségteremtő s társadalomalakító művelet Schmitt szerint a politika fő tényezőjévé lett. Ha az állam intézménye és jogrendszere jelöli ki a cselekvési lehetőségeket és a gondolkodási pályákat, akkor többé-kevésbé lehatárolt és világos jelentéstartományú kategóriák alkotják az egyéni tettek és gondolatok bázisát háborúban és békében egyaránt. A partizánféle harcos azonban felrúgja a kategóriák és definíciók elfogadott rendjét, hogy ő maga legyen a teremtő és definiáló hatalom. „Éppen a tiszta elválasztásokat rombolja szét tudatosan” (Schmitt 2002b: 123.), mert újra akarja definiálni a politikai valóságot. Nem igaz azonban, hogy mindent szétrombol, s hogy a tökéletes diffuzitás prófétája lenne. A terrorista is a maga megkülönböztetéseit és osztályozását igyekszik a világra ráerőltetni, ellensége tehát az a valaki, akit éppen ő definiált ellenségének. Schmitt egy lehetséges harcos nevében így beszél erről: „Az ellenség az én saját szintemen áll. Ebből az okból következően nekem kell vele harcolva megütközni, hogy saját mértékre, saját határra és saját alakra tegyek szert.” (Schmitt 2002b: 156.)

Ez a definíciós kényszer és szabadság azért olyan nyugtalanító, mert egyrészt egy kiteljesedő világfelfordulás kísérőjelensége, másrészt pedig ellenkezik azzal, amit a benne résztvevők állítanak. Mindenki, aki a folyamat részese, legyen bármelyik oldalon, azt bizonygatja rendületlenül, hogy ő csak valami „nagyon” objektív helyzetet ragadott meg, hogy tehát ellenség- és önértelmezésében nincs semmi önkény és szubjektív mozzanat. Schmitt nem veszi „névértéken” ezt a retorikát, elemzése ezért sem puszta empirikus regisztráció. Az érintettek definíciós lehetősége azonban elméletében nem elvont állapot, hanem konkrét és valóságos cselekedet, amely a politikait mint hatalmi tényezőt konstituálja: minden megnyilatkozó a divíziók és definíciók révén saját világképét igyekszik másokra kényszeríteni, ha kell fegyverrel is, és már akkor nyert ügye van, ha a megszólított úgy védekezik a támadás ellen, hogy ő nem osztályellenség, nem a nép vagy az emberiség ellensége, még inkább, ha a vissza is lő: „a partizán legyőzése gyakran csak magának a partizánharcnak a tükörképe” (Schmitt 2002b: 111.).

(2) Schmitt A politikai fogalma 1963-as kiadása előszavában önkritikusan megemlíti, hogy az ellenség fogalmát korábban differenciálatlanul használta. A Partizánkönyv egyik legfontosabb elméleti hozadéka éppen ennek a korrekciója, vagyis az ellenségfogalom felbontása, lehetséges típusainak a bemutatása. Ami egyben egy történeti folyamat is, amelyben elmélyül az ellenségesség, az ellentét egyre intenzívebb lesz, leginkább pedig ez válik a politikai fő tényezőjévé. Az irreguláris harcos, aki mindezt képviseli, azért járhatta be ezt a figyelemre méltó utat, mert fokozatosan szétrombolta a korlátozott háború és a jogilag kezelt ellenségeskedés kereteit, és a barát–ellenség diszjunkciót a végsőkig feszítette. A schmitti „das Politische” szerint a barát és az ellenség kategorizálás „a legintenzívebb és legvégsőbb ellentét”, ezért van politikai jelentése (Schmitt 2002c: 21.). Amíg azonban az 1932-es szöveg ennek az ellentétnek a specifikumát hangsúlyozta, más lehetséges ellentétekhez viszonyítva, addig a Partizánkönyv megmutatja ennek az ellentétnek a konkrét történelmi alakulását és elmélyülését, ahogyan az intenzív ellentét eléri önmaga végső határát, az önmegszüntetés lehetőségét. Ez pedig az ellentét teljes absztrakciója és abszolutizálása.

A történeti folyamatban a konkrét és valóságos, ezért tellurikus jellegű és korlátok közé szorítható ellenséget az abszolút és végső ellenség váltja fel, aki egyrészt kriminalizált és moralizált, tehát eleve bűnöző és gonosz lény, másrészt mindenütt lakhat. Ellene csak „az emberiség utolsó háborúját” lehet viselni, ami egy mindent átható „végső harc”. Ebben a helyzetben a felek, véli Schmitt, kölcsönösen taszítják egymást a totális elértéktelenítés szakadékába, és az ellenségesség olyan szörnyű formát ölt, hogy „az embernek talán még az ellenségről vagy az ellenségességről sem szabad beszélnie, sőt mind a kettőt az összes lehetséges formában már törvényen kívül helyezik és elátkozzák, mielőtt a megsemmisítés műve elkezdődhetne. Ekkor a megsemmisítés teljesen elvonttá és abszolúttá válik.” (Schmitt 2002b: 162.) Vagyis az ellentét a végső formájában kiüresedik, és önmaga ellentétébe fordul.

Az absztrakttá és abszolúttá növesztett ellenséges viszony a harcoló egyén vonatkozásában Schmitt szerint két következménnyel jár. Egyrészt a harcoló egyének elvesztik politikai karakterüket; ha marad belőlük a kölcsönösen vádaskodó értelmezésekben még valami politikai jelleg, az leginkább egy megfordítás: a kriminalitás és az amoralitás politikai veszélyességének, pusztító természetének a vizionálása, esetleg a hatalom mint olyan önmagában üldözendő állapota. Magyarán az ellenség nem azért ellenség, mert olyasvalamit birtokol, ami esetleg nem lehetne az övé, vagy igazságtalanságot követett el, hanem azért, mert született „bűnözők és szörnyetegek” (Schmitt 2002b: 161.) gyülekezete. Másrészt az így megtámadott személy olyan védekezésre kényszerülhet, amelyben egy szintre kerül a támadóval, vagyis igazolja a vádakat, pusztán azért, mert védekezik ellenük, ami nem szándékos cselekedet, hanem a helyzet következménye. Schmitt Salan tábornok tragikus sorsán keresztül mutatja be a probléma aporikus természetét és morális dilemmáit. Salan a francia csapatok harcát irányította Indokínában, majd Algériában, végül azonban egy terrorista szervezet, az OAS vezetője lett, hiszen jó katonaként tisztában volt azzal, amit „legtöbbször Napóleon 1813. szeptember 12-én Lefévre tábornokhoz intézett parancsaként idéznek: a partizán ellen partizánként kell harcolni”, egészen



pontosan „partizán módjára kell cselekedni mindenütt, ahol partizánok vannak” (Schmitt 2002b: 111.). Vagyis a törvénytelenség legyőzése érdekében volt kénytelen törvénytelenül cselekedni, amit Schmitt egy Raymond Arontól átvett kifejezéssel „a téboly logikájá”-nak nevez (Schmitt 2002b: 144.).

De vizsgálja Schmitt az absztrakttá és abszolúttá növesztett ellenséges viszonyt a háborús eszközök, konkrétan a tömegpusztító fegyverek vonatkozásában is, és a nukleáris megsemmisítő eszközben rejlő félelmetes és kényszerítő logikára hívja fel a figyelmet. Úgy látja, hogy ezen fegyverek legsúlyosabb tehertétele és végső veszélye nem is a bevetésének közvetlen lehetősége, nem is az a gyakran falra festett ördögi kép, hogy egyszer egy megfontoltan gonosz ember vagy egy fanatikus csoport rendelkezni fog a tömegpusztító fegyverek bevetésének reális lehetőségével. Az igazi veszélyt Schmitt egy kikerülhetetlen gondolkodási és erkölcsi kényszer logikájában látja. „Azok az emberek – írja –, akik más emberek ellen használják fel az említett eszközöket, kényszerítve érzik magukat arra, hogy e másokat, vagyis áldozataikat és objektumaikat erkölcsileg is megsemmisítsék. Az ellenkező oldalon állókat egészében bűnössé és embertelenné, totálisan értéktelenné kell nyilvánítaniuk. Különben éppen maguk a bűnözők és szörnyetegek.” (Schmitt 2002b: 161.)

(3) Carl Schmitt szerint a nukleáris pusztító eszközök kifejlesztése, hadrendbe állítása és felhalmozása kapcsán az emberiség olyan határt lépett át, amelyen áthaladva egyrészt félreérthetetlenül megmutatkozik, hogy mit akarnak valójában a mindenkori „eszmeharcosok”, másrészt világossá teszi az ellenségességre épülő gondolkodás terméketlenségét, az emberi teremtőerők mérhetetlen pazarlását, a sehová sem vezető utakat, egy kultúra csődjét. A partizán típusa, vagyis az irreguláris harcos és a privatizált háború azért kulcs, mert működése és adekvát értelmezése nyomán a politikai valóság ezen természete tárul elénk. Ahol a partizán megszűnik peremfigura lenni, ott a politika ezen új valósága bontakozik ki.

Schmittnél a partizán különleges harcos ugyan, de nem kevésbé fontos vonása, hogy működésének és átalakulásainak megismerési értéke van. A partizánprobléma, írja, az összezavarodott valóság, a tartósan félreértelmezett politikai folyamatok megértésének „próbakövévé válik” (Schmitt 2002b: 121.), illetve „a partizán elmélete […] a politikai valóság megismerésére szolgáló kulcsnak bizonyul” (140.). Nevezetesen: létezése és központi figurává válása azt mutatja, hogy a barát–ellenség diszjunkció levetette magáról az állami kereteket, regionális korlátjai is egyre kevésbé számítanak meghatározó tényezőnek. Egyesek ugyan beszélnek még szubverzív háborúról, inszurrekciós háborúról, pszichológiai hadviselésről, gazdasági háborúról és sok minden másról, ám ezek a leegyszerűsítő vezérszavak csak megnehezítik a helyzet megértését. A kulcsfogalom ugyanis a forradalmárrá és terroristává lett partizán, aki a huszadik században egy abszolút és végső ellenség ellen vív totális háborút. Ez az ellentét a kor alapvető politikai állapota, minden más ennek a függvénye, vagy folyománya – véli Schmitt.

A háború és az ellenségesség a polémikus megkülönböztetés határa, a háború és az ellenségesség utolsó stádiuma pedig a civil háborúk kirobbantása, a hivatásos forradalmár és a terrorista harca. Küzdelmük azért kerül a középpontba, és azért válnak kulcsfigurákká, mert végsőkig élezik a politikait meghatározó ellentétet, mégpedig nem valami absztrakt elmélet logikája szerint, hanem reális tényszerűséggel. Olyan személyek, akik konkrét és valóságos harcoló félként lettek meghatározó tényezők, magukhoz vonzzák, átalakítják és átértelmezik a politika egész valóságát. Kivételességük okán az egész hordozói. Schmitt szerint az állami partizán és a terrorista figurája nincs ugyan mindenütt konkrétan jelen a modern politikában, de elvileg mindenütt megjelenhet, és lehetőségként valóságos létezővé válik. Személyét, törekvéseit, tetteit a tömegmédiumok közvetítik mindenki számára, ennek következtében a veszély szimbolikus realitásaként mindenhol jelen van, ezért mindenhol számolnak vele. Ez a kalkuláció azonban nem a mellékes, hanem a fő gondolat a politikában, a mindent meghatározó és mindennek a jelentését kiutaló mozzanat, legalábbis Schmitt szerint, amely a huszadik század második felében elérte végső abszurditását: a totális önmegsemmisítés reális lehetőségének végső stádiumát.

4. Összegzés és következtetésA politikai fogalma teoretikus kategóriaként Schmitt felfogása szerint tehát annak a történelmi helyzetnek a következménye, amikor az állam és a politika elvált egymástól, vagyis a közügy képviselete és a hatalom gyakorlása megszűnt a kiváltságos rétegek privilégiuma lenni. Ekkortól már nem az a kérdés, hogy ki az állam, hanem az, hogy mi az állam, és a politikai jelzőként már nem csak az állam tényezőit illeti meg, hanem elvileg a társadalom bármely eleme lehet politikai természetű. A folyamat eléri a hadsereg szféráját és a háborúzás módját is. A reguláris katona és az állami hadsereg, illetve ezek jogilag körülbástyázott háborúja az állam és a politika azonosságának szükségszerű következménye. Amikor azonban a társadalom is politikai tényezőként lép fel, ez a tendencia elvileg nemcsak a hatalomgyakorlás békés módjait érinti, hanem kiterjed a fegyveres küzdelmekre is. A gerilla, a forradalmár és a terrorista nem az állam, hanem a társadalom harcosa. Amennyiben a társadalom és



az állam elválik egymástól, úgy a civil társadalom elvileg nemcsak békés feladatokra szerveződhet „alulról és spontán módon”, hanem harci feladatokra is. A politikai politika valóságában ezért a városvédőnek és a környezetvédőnek a státusa megegyezik a partizán, vagyis a gerilla, a forradalmár és a terrorista státusával.

A partizánok nem útonálló fosztogatók, nem magánsérelmeiket igyekeznek orvosolni, hanem új közügyeket képviselnek új módon. Schmitt irregularitásukat hangsúlyozza és jelentős politikai tényezővé válásukat. Ugyanakkor ezek a nem-állami harcosok is szervezettek, mi több, nem kevésbé fegyelmezett, jól képzett, bátor és eredményes katonák lehetnek, mint a reguláris hadsereg harcosai: az előbbiek az állam, az utóbbiak a társadalom szervezett harcosai. A döntő különbség közöttük a támogatottságban van: az előbbit az állam tartja fenn minden rendelkezésére álló eszközzel, az utóbbit a politikai tényezővé vált társadalom. Kétségtelenül a felkelő, a forradalmár és a terrorista támogatottságának a megragadása a nehezebb feladat. Kik, miért, hogyan, mivel támogatják a partizánokat, és egyáltalán támogatják-e őket, vagy csak ők állítják magukról, hogy az elnyomottak és a megnyomorítottak nevében és támogatásával harcolnak? És egyáltalán, kik ők valójában, hiszen ritkán mutatják meg magukat nyíltan. Mindezt valóban nehéz egyértelművé tenni, hiszen éppen az hiányzik a viszonyból, ami az állami regularitás nyilvánvaló vonása, a tartós és legális intézményesedettség. Azt azonban minden reguláris katona megtapasztalhatta, és erre Schmitt is számtalanszor utal, hogy a partizánnak társadalmi háttere van. És ez nem is csak egy érdekelt reguláris hatalom vagy harmadik fél, amely esetleg fegyvert szállít neki, mert ellensége az ő ellensége is, hanem a lakosság szélesebb-szűkebb rétegei, akiknek a nevében cselekszik. Ennek hiányában ugyanis semmiféle partizánharc nem tud tartós és sikeres lenni. A nyílt harcok teréhez illesztett sötét dimenzió, az egyértelmű jelekkel és szabályokkal folytatott küzdelmek ellenében használt titokzatosság és rejtőzködés sem pusztán a regularitás negatív másai, hanem a társadalmi harcos adekvát eszközei.

A politikai fogalmát, vagyis Schmitt értelmezése szerint a barát–ellenség diszjunkciót az teszi azzá, ami, hogy résztvevője képes saját ellenségét és barátját (én úgy mondanám: szövetségesét) maga meghatározni. Ezért szuverén és politikai tényező. A partizán figurájában Schmitt nyomon követi azokat az elméletileg jelentős történelmi állomásokat, amelyeken áthaladva a partizán felforgató ellenségként egyre jelentősebb politikai tényezővé válik, mígnem a huszadik század második felére hivatásos forradalmárként és terroristaként a partizán kiteljesedett természete és észjárása lesz a legalapvetőbb politikai tényező, maga a „das Politische”, amely mindent maga alá gyűr, mindent meghatároz, és mindennek „kiutalja” a politikai értelmét – állítja Schmitt.

Én azonban ezt csak drámai felhívásként tudom elfogadni, ami természetesen kritika, de belül marad a Schmitt által vázolt pozíción, azaz a politikai fogalmán.

Úgy vélem ugyanis, hogy a politika tárgyilag tekintve nemcsak harc, hanem építés, nemcsak az ellenség legyőzése, hanem szövetségek kötése és fenntartása is, közügyek kitűzése és vitatása, a közösséget érintő döntések meghozatala, békében is. Schmitt A politikai fogalmában ír arról (Schmitt 2002c: 40–47.), hogy a politikai gondolkodástörténet igazán nagy hatású teoretikusai elméleteiket, helyesen cselekvő politikusai pedig tetteiket a politikai ember veszélyes és harcoló természetére építették, azaz világosan kijelölték ellenségüket. Én nem gondolom, hogy az „e megkülönböztetésre való képtelenség vagy az ettől való vonakodás a politikai vég tüneteként” (Schmitt 2002c: 47.) lenne értelmezhető. Hiszen a Partizánkönyv éppen azt mutatja meg, hogyan fordul az ellentét visszájára, hogyan formalizálódik és számolja fel önmagát. Vagyis azt, hogy mire vezet az ellenségességben való következetes és kizárólagos gondolkodás. Ennyiben természetesen választás kérdése, hogy azonosulunk-e egy ilyen politikai értelmezéssel és küzdelemmel, akár egyik, akár másik oldalon.

Schmittnél azonban nem egyszerűen csak az erkölcsi dilemma végső formája tárul elénk a maga tragikus súlyával. A Partizánkönyv utolsó lapjain világossá teszi, hogy a pusztító-gyilkoló ember, a politikainak barátra és ellenségre való felosztása mind a szereplők, mind a viszonyok, mind az eszközök és tettek vonatkozásában elérheti, és korunkra talán el is érte azt a stádiumát vagy „kiteljesedését”, ahonnan nincs tovább. Magyarán, nem azért tekinthetem a politikai valóságot (azaz a politikai fogalmát) közösségépítésnek és jóra való szövetkezésnek is, amely persze rivalizáló törekvésekkel párosul, mert „az ember eredendően jó”, vagy mert „nem támogathatjuk a rosszat”, vagy mert ez maga lenne a „filozófiai képtelenség”. Nem, Schmitt azt mutatja meg, hogy mi is valójában és mire vezet a politikai harcként felfogva és művelve. Negatívumai és imperatívuszai nem kevesek elvont teóriájaként vagy erőtlen morális óhajként állnak előttünk, hanem történelmi folyamatként, empirikusan megtapasztalható módon és mindenki számára érzékileg is prezentálva vagy közvetítve. Leginkább pedig egy következetes és könyörtelen logika eredményeként. Nem nehéz a Partizánkönyv konklúzióját abban látni, hogy a háborúval azonosított politika folytathatatlan mind teoretikusan, mind az egyetemes emberi tapasztalatok alapján. Pontosabban választhatunk: vagy felszámoljuk az emberiség kultúráját, vagy új tartalmat adunk a politikai fogalmának.



Egy ilyen kritika kapcsán azonban felmerül a kérdés: az ember az efféle tágítással és lazítással, a köznapi politikai tennivalók teoretikus beemelésével vajon nem teszi-e kétségessé Schmitt kulcskategóriáját, vagyis nem fosztja-e meg a politikai fogalmát egzisztenciális karakterétől és komolyságától. Schmittnél ugyanis a „politikai politika” nem játszadozás, nem mellékes ügyek intézgetése, spektákulum vagy manipuláció, hanem olyan ügy, amelynek tétje van. Válaszom az, hogy nem, mert Schmittnél a komolyság nem morális követelmény vagy fegyveres szembenállás, hanem a politikai létmódja, nevezetesen decízió kérdése, amelynek alapja természetesen a minél egyértelműbb különbségtevés és kérdésfeltevés, nevezetesen, hogy miben is kell döntenünk, mik között kell választanunk. „A politikai lényege egyáltalán nem az ellenségesség”, írja Schmitt a Partizánkönyv végén, hanem a szembenállók és szembenállások „megkülönböztetése” (Schmitt 2002c: 160.). Nála a politikai azért komoly és azért van tétje, mert az embernek a közéletben egzisztenciális súllyal bíró döntéseket kell hoznia, vagyis választania kell aközött, hogy mit kíván magának és másoknak, milyen ideákban hisz, milyen lehetőségekkel él vagy nem él, ki vagy mi mellé áll, kikkel nem hajlandó szövetkezni, mit tesz és mit nem tesz.

Ezek a decíziók azonban nem általános állásfoglalások, hanem konkrét szituációkban született konkrét választások, amelyeket nehezebb megtenni, mint általános vallomásokat prezentálni: ki ne szeretné a hazáját, ki ne a közjó érvényesítésén munkálkodna. A haza vagy a nemzet javát azonban gyakran leginkább rendes adófizetéssel lehet szolgálni, nem pedig „hazapuffogtatással” és „nemzetimádással”, de azt sem könnyű világossá tenni, hogy éppen mi szolgálhatja leginkább a köz javát, és aztán ennek megfelelően cselekedni. A barát–ellenség diszjunkció a döntési és választási kényszerek kiélezése révén nyilvánvalóvá teszik az ember közösségi létezésének kulcsmozzanatait, a politikait általánosan átható egzisztenciális komolyságot. A „politikai politika” tétje a mindennapokban is az egyén közösségi sorsa, amelynek döntései nem kevésbé bírnak egzisztenciális súllyal, mint a kiélezett háborús helyzetek választásai.


7. fejezet - A diskurzusközpontú politikaMichael Oakeshott felfogásárólMichael Oakeshott politika értelmezésében a diskurzus kiemelkedően fontos szerepet játszik. Egyrészt tanulmányokat írt, amelyek a politikai diskurzus témájával, vagy annak valamelyik elemével foglalkoznak. Ilyen a Talking Politics [Beszélő politika], a Political Discourse [Politikai diskurzus] vagy a Vocabulary of Modern European State [A modern európai állam szótára] című írása, másrészt a politika elméleti értelmezése kapcsán is visszatérően elemezte a diskurzus természetét és politikai szerepét. Például a szabadság, a képviseleti demokrácia, a kormányzás, vagy a szívének oly kedves konzervatív politikai magatartás kapcsán, de még akkor is, amikor a politikai képzés vagy a „politika” egyetemi tanításának lehetőségeit boncolgatta.

A tematikus gazdagságnál azonban fontosabb, hogy Oakeshottnál a politikai diskurzusnak elméletképző jelentősége van. A politikaértelmezésben nála a szöveg egy-egy vonása nem csupán árnyalja a más tényezők által prestrukturált politikai valóságot, hanem meghatározó szerepet játszik a politikai valóság létrejöttében, fennmaradásában és változásában. Amikor azt írja, hogy a politika háromnegyed része szöveg, és minden politikai létezőt egy értelmező tevékenység tart életben, világossá teszi, hogy a politikai valóság nyelvi formában létező értelemkonstrukció. Ennek az új tekintetnek a tengelyében a diszkurzivitás áll, Oakeshottnak az a nézete, hogy a politika valósága nem az emberek mögött lévő objektív törvények vagy elvont struktúrák működése szerint szerveződik, hanem a jelentések „kezelése” mentén. Carl Schmitt terminológiáját használva, Oakeshott nem az intézményesen rögzült vagy az objektív érdekek vezérelte cselekvéses politikát látja maga körül, hanem a politikait, ennek sajátosságait és változásait.

Oakeshott azonban nem akart sem diszkurzív politikatudományt, sem másmilyen politikatudományt írni, hiszen már az is kétséges előtte, hogy van-e egyáltalán társadalomtudomány. A történettudományt és a filozófiát tekintette két olyan gondolkodásmódnak, amelyek nem egyszerűen csak a természetvizsgálat alkalmazásai a humán világra, hanem magyarázó erővel bíró nyelvek, mert „mindegyik világos relevanciakritériumok szerint működik; mindegyik képes a tőle elvárható következtetések levonására; mindegyikről elmondható, hogy ez vagy az téves benne; de az is (ami még fontosabb), hogy ez vagy az nem a jellegéből következik” (Oakeshott 2001: 282.). Ennek ellenére Oakeshott alapvetően megújította a politikáról folyó magyarázó gondolkodást, amely talán éppen ezért mégis tudománynak, esetleg politikatudományi értelmezésnek tekinthető, természetesen nem a gyakorlati használhatóság, vagy ahogyan nevezi, a „szakmai jellegű” ismeret értelmében. Az ő terminológiáját használva, Oakeshott a politikai nyelv, vagyis a gondolkodás magyarázatát kívánta adni.

A következőkben kísérletet teszek arra, hogy feltárjam a politikai diskurzus oakeshotti magyarázatát és szerepét, a diskurzusnak a politika tudományos értelmezésében játszott szerepét. Az újításból adódóan azonban Oakeshott a politika mibenlétét mindig egy polémia részeként fogalmazza meg, nevezetesen, az értelmezéseket a konzervatív politika és magatartás védelmében, a vele szemben álló tudáshoz és gyakorlathoz viszonyítva végzi el, amit összefoglalóan (technikai) racionalizmusnak nevezett.1 Ezt a polémiát elemzésünkben mi is követni fogjuk. Alapkérdésünk azonban az, hogy Oakeshott milyen politikai valóságot tár fel a diskurzus sajátosságai alapján; másképpen szólva, milyennek mutatkozik a politika valósága a diskurzus felől nézve Oakeshott munkásságában. Szerteágazó elemzései végül is öt alapvető vonás köré sűrűsödnek: a politika a diszkurzivitás nézőpontjából jelentésközpontúnak, provizórikusnak, valószínűségi természetűnek, tradícióba ágyazottnak és gyakorlati cselekvési módnak mutatkozik.

1. SzövegközpontúságA politika jelentéses természetét vagy szövegközpontúságát Oakeshott egyaránt értelmezi empirikus adottságként és episztemológiai kiindulópontként.

Monista és konstruktivista episztemológiája szerint (Oakeshott 1966: 9–85.) egyetlen tény, tehát a politikai tény sem eleve adott, amit aztán valahogy megtapasztalunk, hanem éppen fordítva van; az ember mindig megalkotja tapasztalatait, vagyis a tények nem a tapasztalat előfeltételei, hanem következményei. Az ember nem tényeket

11 Fontos megjegyeznünk, hogy Oakeshott kritikája nem általában az „ész” ellen irányul, hanem annak bizonyos értelmezése ellen, nevezetesen az ellen a felfogás ellen, amely „azonosítja az észt a technikai ésszel” (Franco 1990: 12.).


A diskurzusközpontú politika

tapasztal, hanem jelentéseket, mert a tapasztalat a gondolkodás egyik módja. A mindig jelentéses valóság mögött ezért nincs egy „igazi” vagy egy „objektív” valóság, sőt „e mögött semmi nincs” (Oakeshott 1966: 58.), hanem csak egy másik jelentés, hiszen természeti, társadalmi és emberi valóságunk különböző tapasztalati módokból áll össze. Éppen ezért a politika világát nem az objektív okok vagy a természettörvények módjára ható összefüggések, hanem a jelentések és a jelentésekhez kapcsolódó értelmezések alkotják és alakítják, az, ahogy az ember valamilyen értelmet tulajdonít az őt körülvevő világnak és cselekedeteknek, s ebből magára nézve következtetéseket von le, vagyis motivált lesz valaminek a megtételére. A politikában is vannak természetesen helyzetek és feltételek, ismétlődések és szabályok, de ezek léte nem tapasztalat előtti objektivitás, hanem tapasztalatban adott jelentés.

A politika jelentésközpontúsága másrészt Oakeshottnál nemcsak filozófiai belátás következménye, hanem empirikus realitás, mert a politikai valóság jelentést hordozó szimbólumok és nyelvi formák révén létezik. Ezek nem leplei és díszei, kiegészítő és árnyaló tényezői valami „igaz” és „mély” realitásnak, hanem az igazi és mély valóság hordozói. A politikához forduló vagy a politikában élő ember elsődlegesen mindig ezekkel szembesül, így csak ezek révén tud cselekedni és gondolkodni. Lehet persze azt mondani, hogy a „lényeg” ezek alatt vagy mögött van, de ez sem más, mint az egyik jelentésadás egy másik mellett. A politika jelenségformája nem a hatalom, az állam, az érdekküzdelem vagy valami intézményi realitás, hanem a „zűrzavaros” nyelvi fenomén, amelyben mindezek egzisztálnak, és amelyek révén a cselekedetek részévé lesznek. Oakeshott a következőket írta „A »politika« egyetemi tanítása” című esszéjében: „A politika mindig is háromnegyed részt beszélgetésből állt, s az adott szókészletben való tájékozatlanság mindenkit, legyen az akár amatőr, akár hivatásos, súlyosan gátol abban, hogy szándékainak megfelelően vehessen részt a tevékenységben.” (Oakeshott 2001: 277.) Kenneth Minogue egy általa alkotott szóval loquocenricitynek, azaz szövegközpontúnak nevezi a modern politikát (Minogue 1986), Oakeshott pedig, itt is és máshol is, a politikai szövegszerű állapotának és „szóvalóságának” meghatározó jelenlétéről és jelentőségéről beszél.

A politikát a politikai szavak fedik le vagy fejezik ki, véli Oakeshott, márpedig a mennyiséget és a témákat tekintve a politikai szavak zavarba ejtően sokfélék: „Terjedelmes politikai szótár áll […] rendelkezésünkre: megannyi főnév és melléknév.” (Oakeshott 2001: 455.) Ő maga nem végez ugyan szisztematikus fogalomkutatást, de az imént idézett esszéjében éppen három tucat politikai alapkategóriát sorol fel. Jelentésükre vonatkozóan írja, hogy „egy politikai diskurzusban már-már annyiféle hangszer szól, hogy képtelenek vagyunk megkülönböztetni […] a mindennél fontosabb dallamokat.” (Oakeshott 2001: 457.) A jelentések sokféleségét megvizsgálva azonban kiderül, hogy centrumukban a társulásként felfogott állam problémái állnak, vagyis a fő dallam az „állam dallama”. Az államhoz kapcsolódnak a politika nagy témakörei is, amelyek persze néha elvesznek a viták hangzavarában, nevezetesen a tekintély, a hatalom és a társult egyének egymás közötti viszonya. Másképpen mondva a politikai tematika „a tekintély hivatala, a hatalmi apparátus és egy […] társulási mód” köré szerveződik (Oakeshott 2001: 470.), amely egyben a politika három legfontosabb területe is.

A politikai szavak azonban nem a semmiből állnak elő s nem örökéletűek; keletkezés-, elmúlás- és hatástörténetük van, mint magának a politikai jelenségeknek. „A szótárban szereplő kifejezések a távoli múltból származnak, olyan szavak, amelyeket az emberek a bizonyos értelemben vett modern államok előfutárainak véltek, régóta letűnt társulások […] megnevezésére használtak.” (Oakeshott 2001: 455.) Más szavak az élet különböző területeiről kerülnek át a politikába, vagyis „a mindennapi élet diskurzusaiból erednek” (Oakeshott 2001: 455.). Az eredet rajtahagyja a nyomát a politikai szavakon, bár itt már „kifejezetten politikai tartalmuk van” (Oakeshott 2001: 455.). A politikai szókészletnek mindenesetre „sorsa van” – véli Oakeshott –, amelyben egyrészt feltárul a történelemmé vált politika, a szavak a hagyomány sugalmazóiként közvetítenek a jelen tennivalói felé, másrészt a közösség általános tapasztalatait hordozzák. „Ez a szótár természetesen európai szótár” – írja. Ugyanis a modern politikai élet és szótára, középpontjában az állammal, „mind európai találmányok” (Oakeshott 2001: 455.).

Az azonban, hogy a terjedelmes szótár egyik-másik szava vagy kifejezése éppen mint jelent, nem magától értetődő. „A jó ég tudja – írja kissé indignáltan a Talking politics című írásában –, hogy napjainkban mit jelent a »liberális« szó.” (Oakeshott 2001: 457.) Vagy éppen a haladó, a reakciós, a demokrácia, a kisebbségi jogok vagy a szólásszabadság szavak; „mindazonáltal senki se higgye, hogy tudományos kifejezésekről van szó” (Oakeshott 2001: 456.). Tudomásul kell vennünk, véli, hogy egyrészt „ezek a kifejezések bizonyos fokig nyersek”, másrészt készletük „régóta áll nemcsak a kínosan pontos emberek (mondjuk egy Tocqueville, Madison vagy egy Burke), de bárki rendelkezésére” (Oakeshott 2001: 456.). Vagyis a politikai beszéd mindenki beszéde, még ha a szereplők különbözőképpen beszélnek is: a mindenki különböző politikai beszéde pedig a demokratikus politikai valóság megnyilvánulása, az intézményi realitás másik oldala.

A politika jelentésközpontúsága és szövegszerű állapota, a politikai szavak meghatározó jelenléte Oakeshott felfogása szerint két fontos következménnyel jár. Egyrészt téves a politika olyan (tudományos) magyarázata,



amely eltekint a nyelvi formák szerepétől, és a politika természetét feltáró törekvést arra a tartalomra vagy szubsztanciára szűkíti le, amit a nyelven, mint egy ablakon át, megpillantunk. Ez maga a politikai küzdelem, hiszen a szövegek tartalmának feltárása csak a „mi a probléma?”, „mi a jó?” és „mi a teendő?” kérdésekre ad korlátozott választ, szemben esetleg más feltevésekkel, de nem ad választ arra a reflexív tudományos kérdésre, hogy valaki vagy valakik hogyan képzelik el a valóság létezését és a helyes cselekvést. Ha pedig ez a kérdésünk, akkor a nyelvi formák és a jelentésadási módok meghatározó szerepe egészen nyilvánvaló. Oakeshott ilyen értelemben különbözteti meg egymástól a politikai nyelvet (language) és a szöveget (text). Nyelven – írja – „én gondolkodásmódot értek”, szövegen pedig „azt értem, ami időről időre megfogalmazódik egy »nyelven«” (Oakeshott 2001: 267.). A „szöveg” ismerete a köznapi politizálás és a „politikacsinálás” szakmájának az alapja: „a »szakmai« képzés során nem egy nyelvet tanulunk, hanem egy »irodalmat« vagy »szöveget«. Egy ellentmondást nem tűrő módon megfogalmazott tudást sajátítunk el, s nem egy jártasságot abban a gondolkodásmódban, amely a megfogalmazottak forrása.” (Oakeshott 2001: 267.) Ez az információk hasznosításának a jártasságához vezet egy adott életmódon és közösségen belül, a „nyelvismeret” viszont a tudományos gondolkodásmód ismerete, annak tudása, hogy mi módon „termelődik” a politikai tudás, amely természetesen a szövegek által létezik.

Másrészt pedig a jelentések oakeshotti középpontba állításával egyértelművé válik, hogy a politikai valóság folyamatosan változó, képlékeny és bizonytalan realitás. Nem azért, mert tájékozatlanok vagyunk, rosszul fogalmazunk vagy szándékosan csalunk. A tekintély például, mint láttuk is, a politikai élet egyik kulcsszava, ennek ellenére az itt használt kifejezések „képlékenyek és nehezen értelmezhetőek. Krónikus határozatlanságunkat tükrözik azzal kapcsolatban, hogy milyen feltétellel vagyunk hajlandók tekintélyt tulajdonítani egy uralmi szabályozó hivatalnak”, ami aztán „bizonytalan jelleget kölcsönöz a legtöbb modern államnak” (Oakeshott 2001: 459.). Ez azonban nem hibája, hanem sajátossága az államnak. Az emberek nem azért „ragaszkodnak a kissé homályos általános kifejezések használatához ezen a téren” (Oakeshott 2001: 459.), mert tévedésben élnek, hanem azért, mert nehezen adományozzák vagy fogadják el a tekintélyt, bár szükségük van rá, mint a falat kenyérre. A tekintély mindig kényes világnézeti kérdés, és minden konkrét megvalósulása, mint általában a politika realizálódása, bizonytalan sorsú, olyan, mint „a fűszálon csüngő harmatcsepp” (Oakeshott 2001: 459.).

2. EsetlegességPaul Ricoeur a politikai nyelvet törékenynek nevezte, amely iránt felelősséggel tartozunk; Oakeshott a politikai élet kulcstémáit látta olyan esetlegesnek, mint a harmatcseppek élete. Egyik gondolkodó sem pusztán a szavak iránt aggódott: a politikai közösség lehetőségei és sorsa izgatta őket. Egyikőjük sem gondolta azonban, hogy úgy lehet a jó irányba haladni, ha a politikai társadalmat rögzült realitásnak tekintjük, amely, mint a természet, valamilyen elvont törvény és ráció szerint maga jelöli ki, hogy mit lehet tenni. Michael Oakeshottnál ez a felelősséget implikáló felfogás a politika antiracionalista értelmezésében öltött formát, abban, ahogy az absztrakt racionalizmus rögzült világával szembeállította a jelentések realitása által közvetített politika esetlegességét és ideiglenességét.

A racionalista politika, vagy Oakeshott egy másik elnevezése szerint a hitpolitika, kiindulópontja szerinte az a hamisítatlan újkori felfogás, hogy a politikai tennivalók megalapozhatóak egy kontextusmentes absztrakt értelem működtetése révén. Ennek hívei úgy képzelik, hogy az eredményes politikai tevékenység feltétele az előítéletmentes tudás és a logikus érvelés, a célok félreérthetetlen megfogalmazása és a megvalósítási eljárások s eszközök kimerítő számbavétele. Oakeshott szerint ez az idea vezet el a politikai tettek technicista felfogásához és elterjedéséhez, a „társadalommérnöki” politizáláshoz. Ezek szerint a helyes és sikeres politika érdekében először is kimerítően fel kell tárni a helyzetet, és meg kell fogalmazni a tennivalókat. Ennek alapfeltétele a függetlenség és a szakmaiság. Utána ezeket a terveket és programokat tanítani és terjeszteni kell, vagyis meg kell ismertetni és el kell fogadtatni az érintettekkel. Végül a terveket át kell ültetni a gyakorlatba, a hatalom birtokában meg kell őket valósítani, aminek érdekében érdemes egyrészt vonzó célokat kitűzni, másrészt félreérthetetlenül beszélni, hiszen „a pontos megfogalmazhatóság kölcsönzi a technikai tudás számára a bizonyosság látszatát” (Oakeshott 2001: 130.).

Vajon mi a problémája Oakeshottnak ezzel az igen elterjedt, sőt domináns politizálási móddal? Először is az, hogy perfekcionista, mert nem tud elképzelni olyan problémát, amelynek ne lenne efféle „racionalista” megoldása. Másodszor irracionális racionalizmusa, mert „a terveket a tiszta intelligencia termékének” tekinti (Oakeshott 2001: 206.). Harmadszor a sokféleség és a változatosság elutasítása, mert a politikai tevékenység itt egy „egyforma tökéletesség kiterjesztése” próbál lenni (Oakeshott 2001: 127.). Negyedszer általános bizalmatlansága, mert ezt a politikát ugyan javító-nevelő szándékok szervezik, de a jobbító törekvések egy előrelátó leszabályozottság részei, lehetőleg semmit nem akar az emberekre bízni. Ötödször absztrakt



életidegensége, mert az efféle eltervezett vagy program szerinti cselekedetek, minden erőfeszítés ellenére, „üres térben bontakoznak ki” (Oakeshott 2001: 124.), azaz egyáltalán nem az történik, amit elterveztek, miközben minden igyekezetük a jövő „befogására” irányul. Hatodszor a racionalista politizálás könnyedsége, mert nincs egyszerűbb annál, mint öngerjesztően tervezgetni – az igazgatás és az adminisztráció különösképpen ért ehhez –, az igaz baj azonban az, véli Oakeshott, hogy ezekhez még „megvalósíthatósági javaslatok” is készülnek és ellenőrzési eljárások lépnek életbe. Hetedszer, és ez bizonyos mértékű összegzés is, mert a tudományos politika téves és realizálhatatlan ideáját követi. Az efféle racionalizmus a science, vagyis a természet- és matematikai tudományok szemléletének ráhúzása a politikai gyakorlatra, miközben ez, középpontjában a tökéletlen ember esetleges megoldásaival, egészen más szabályok szerint szerveződik és változik. Az úgynevezett tudományos politikát vagy politikai racionalizmust Oakeshott súlyos tévedésnek tekinti. „Jómagam azt a nézetet vallom – írta „Politikai racionalizmus” című esszéjében –, hogy az európai nemzetek mindennapi gyakorlati politikája beszorult a racionalizmus satujába; hogy sikertelenségük […] jórészt a racionalista stílus fogyatékosságából ered.” (Oakeshott 2001: 145. Oakeshott ezzel szemben úgy véli, hogy a ténylegesen zajló politikai változások még csak nem is hasonlítanak a racionalizmus által ábrázolt és megragadni vélt folyamatokhoz: „aki ebbe a mintába próbálja beleerőszakolni a tevékenységet, az valójában meghamisítja, anélkül hogy a kívánt jelleggel tudná felruházni” (Oakeshott 2001: 211.).2

A racionalista politika téves szemléletével és sikertelen gyakorlatával szemben Oakeshott a politika esetlegességét és provizórikusságát hangsúlyozza, amelyet a szavak illékonysága hordoz. Szerinte a politikának felesleges a szekularizált vallás és a hitszerű tudomány ruhájába bújnia, tökéletesen elegendő lenne annak kifejezése, hogy a cselekvő öncélúan a közösség hasznára kíván lenni, és valami fontosat akar tenni a köz érdekében, esetleg mások hasonló elképzeléseivel szemben vagy azokkal összhangban. Az ilyen elképzelések persze nem kapaszkodnak örök érvényű törvényekbe és cáfolhatatlan ideákba, még akkor sem, ha erre nagy a hajlandóság, hanem vállalják önnön esetlegességüket és provizórikus természetüket, amelyek a lehetséges jót célozzák meg, az elvétés kockázatával terhelten. Az adekvát politikai diskurzus menthetetlenül esetleges, méghozzá alapvetően két vonatkozásban. Egyrészt a vallás és a tudomány „örök” és „transzcendens” igazságaival szemben pusztán csak vélekedés, amelynek érvényessége is korlátozott: azok tekintik igaznak, akik „elfogódottan” elfogadják. Másrészt a politikai közösség tagjai is szakadatlanul rombolják: a rivális politikai erők tagjai folyamatosan kétségbe vonják ellenfeleik „igazságát”. Ezért aztán, tenném hozzá, a politikai beszédet mindig is a gyanú és a rajongás hermeneutikája, a feltétlen elutasítás és a kételymentes elfogadás gesztusai veszik körül.

„Ősrégi” tapasztalat, hogy a politikai tudás nem tudományos ismeret vagy transzcendens bizonyosság, hanem egyszerűen csak vélemény valamilyen közre tartozónak vélt ügyben. Oakeshott hivatkozik Arisztotelészre, aki a retorikát elsősorban heuréziszként szemlélte, és a politikai tudást doxának tekintette, amely a „valószínűleg igaz” terrénuma. Úgy véli, hogy a kormányzás „nem az igazság vagy a tökéletesség keresése” (Oakeshott 2001: 447.), még akkor sem, ha a „kormányzók” rendre az utópiák eszmei kényszerei közé és a diktatúrák valóságos börtönébe próbálják zárni az alattvalók testét és szellemét; és még akkor sem, ha a politikai beszédek egy részében „lobogó idegenséget [láthatunk] mindennel szemben, ami alkalmi és átmeneti” (Oakeshott 2001: 125.). A politikai diskurzus esetlegessége, valószínűsége, egyoldalúsága, pontatlansága, bizonytalan kimenetele és korlátozott érvényessége éppenséggel a politikai beszéd javára írandó, hiszen egyrészt megmutatja, hogy minden nyelv ilyen vonásokkal terhelt, legfeljebb a beszélők leplezik ezt, vagy próbálják maguk mögött hagyni, másrészt pedig a nyelv csak ilyen formájában képes integráló erőt kifejteni: a biztos és átfogó jelentések, a beszéd tévedhetetlen használata és egyértelmű kimenetele csak az „egygondolkodásúak” számára elfogadható. Az élet esetlegessége, az ember gyarlósága, a gyakorlat kiszámíthatatlansága és a politikai küzdelmek bizonytalan kimenetele azonban nem küszöbölhető ki a valóság minél teljesebb és pontosabb fogalmi „lefedésével”. Még akkor sem, ha már-már kétségbeesetten kapaszkodunk „az egyértelműség rögeszméjébe”, vagy vakon hiszünk „a pontos megfogalmazás” bizonyosságtevő erejében, mint ezt jól mutatja a technicista idea diadala a politikában. Oakeshott nem mondja, hogy nincsenek efféle politikai diskurzusok, csak éppen úgy véli, hogy ezek elvétik tárgyukat, mert nem fogadják el politikai nyelv és gondolkodás eredendően szabad, ezért esetleges és töredékes természetét.

A rivalizálás nem kevésbé hat ebbe az irányba. Oakeshott ebből a szempontból a politikai diskurzus két

22Paul Franco írja a politikai racionalizmus oakeshotti értelmezéséről: „Oakeshott a racionalista politikának számos különböző, bár egymással összefüggésben lévő sajátosságát veszi számba […] Először is a racionalista politika »a vélt szükségszerűség politikája«: olyan politika, amely az »ész« szelektív használatán alapul a vélt (néha pedig a létrehozott) szükséglet, probléma és pillanatnyi krízis kezelése során. Jellemzi továbbá a »politikai perfekcionizmus«, kombinálva az »uniformizált politikával«: a racionalista nemcsak abban hisz, hogy minden politikai problémának létezik egyetlen legjobb (azaz »racionalista«) megoldása. hanem abban is, hogy ez a megoldás mindenütt alkalmazható. De Oakeshott szerint a racionalista politika legjellemzőbb vonása az, hogy ideologikus »könyvpolitika«. A technikai szuverenitásba vetett racionalista hit úgy jelenik meg a politikában, mint az ideológia fölénye a tradíció és a megszokott magatartások felett.” (Franco 1990: 112.)



alaptípusát különbözteti meg, a vitát és a társalgást. A vitát olyan célorientált diskurzusnak tekinti, amely az igazságot keresi, legalábbis valamilyen időleges döntést próbál megalapozni, a társalgás ezzel szemben öncélú és befejezhetetlen (Grant 1990: 65–70.). Viták riválisok között folynak, a konverzáció viszont a különböző tevékenységterületek diszkurzív kapcsolata: „azt a sokféleséget, amit […] a különböző gondolkodás- és beszédmódok alkotnak, azért nevezem társalgásnak, mert a köztük lévő viszony nem a megerősítés vagy a tagadás, hanem a tudomásulvétel és az alkalmazkodás” (Oakeshott 2001: 263.). Akárhogy is van, a politikában sok hang szól egymás mellett és egymáshoz viszonyítva, ami Oakeshott szerint a politika értéke, nem pedig hibája, bár sokan vannak, akik nem ezt gondolják, akiket nem érint meg „a rendetlenség bája” (Oakeshott 2001: 445.); ők inkább a szabályokban és az erőben bíznak. A politikában természetesen döntéseket kell hozni, ezért aztán a politikai tudás olyan tudás, „amelynek birtokában el tudjuk dönteni, merre haladjunk tovább” (Oakeshott 2001: 429.). Csakhogy ezt a tudást az élő, egyedi és esetlegességekkel terhelt diskurzusok hordozzák: „a politika nem egy technika alkalmazása, hanem végső soron diplomácia” (Oakeshott 2001: 142.). Vagyis tárgyalás, konverzáció, vita, a különböző diskurzusokban születő (köz)megegyezés, amelynek integráns része az önkorlátozás, más ideák és célok elviselése. „Egy kollektivista társadalom kormányzata csak igen korlátozott ellenállást képes eltűrni terveivel szemben; elveti az ellenzékiség és a hazaárulás nehezen kialakított megkülönböztetését, amely szabadságunk egyik eleme – szerinte minden, ami nem engedelmesség, szabotázs.” (Oakeshott 2001: 424.) A politikai diskurzusformák arra is szolgálnak, hogy az ellenzékiség belül maradjon a politikán, még akkor is, ha ez a politika minden tényét mentehetetlenül esetlegessé, ezzel együtt bizonytalanná teszi.

3. KontingenciaA politikai diskurzusokat azonban áthatja a bizonyosságkeresés: „az emberek szenvedélyesen vágytak és vágynak a bizonyosságra a hit és a cselekvés dolgaival kapcsolatban” (Oakeshott 2001: 205.). A bizonyosságkeresés kényszerét pedig nem egyszerűen csak a megtapasztalt esetlegesség implikálja, hanem mindenekelőtt a diskurzusokban feltáruló kontingencia. Nevezetesen az, hogy a politikai események másként is történhettek volna, mint ahogyan történtek, a cselekedetek választásokhoz kapcsolódnak, a tudás „csak” doxa, és a diskurzusok a valószínűségi érvelés mentén szerveződnek. Mindennek ellentéte a szükségszerűség, amely a politikaértelmezésekben hol a törvényszerű, hol az oksági determináció, hol a tervszerűség, hol pedig a bizonyítható egyértelműség formáját ölti, és amelyek valamennyien az óhajtott bizonyosságkeresés diskurzusszerszámai.

Ez a bizonyosság azonban csak a vágy bizonyossága. „A politikai diskurzus” című tanulmányát Oakeshott azzal a gondolattal kezdi, hogy a politikai tevékenység bizonyos helyzetekben való cselekvést jelent. De hát – kérdezi – mitől lesz egy helyzet politikai, túl azon, hogy nem privát, hanem publikus témák fordulnak benne elő? Attól, hogy a helyzetet „kontingens helyzetként azonosítjuk” (Oakeshott 2001: 175.). Az ilyen helyzetek sokfélék lehetnek és sokféle tényező hatására jönnek létre. „Előidézheti őket egy konkrét cselekedet (például a Szuezi-csatorna elfoglalása), vagy az emberi magatartás egyik megfigyelt iránya (mint például a francia forradalmi kormány agresszív terjeszkedő hajlama). Előidézheti őket egy specifikus meggyőződés (például a cionizmus, vagy hogy a nőknek is választójogot kell adni, vagy hogy Írországnak önkormányzat kell), vagy valamilyen általánosabb meggyőződés (például az, hogy az atomháború veszélye elviselhetetlen, vagy hogy Nagy-Britannia gazdasága stagnál).” (Oakeshott 2001: 175.) Bármelyiket tekintjük is azonban e sokféle helyzet közül, írja Oakeshott, „mindegyik egy kontingens esemény vagy események komplexuma, az emberi értelmezések, választások és cselekedetek terméke” (Oakeshott 2001: 176.).

Oakeshott ezt a tényt a politikai helyzet sine qua nonjának tekinti, azaz úgy véli, hogy csak ott lehet adekvát politikaértelmezésről beszélni, ahol elfogadott, hogy a politika kontingenciákban létezik, hogy a lehetőség nem kiegészítője, hanem meghatározója a politika valóságának. És ezt a tényt csak egy szövegközpontú politika képes felmutatni, miközben elfogadása egyáltalán nem evidencia. A politikáról szóló mindennapi, ideológiai és tudományos magyarázatok éppen hogy a kontingenciák ellenében írják le tárgyukat. A „komoly” magyarázatok szerint a politika világa az a terület, ahol minden mögött a pénz húzódik meg, mindent áthat a (minél nagyobb) hatalom megszerzése, az érdekek könyörtelen és rafinált érvényesítése, az objektív történelmi tendencia nyomása vagy kiteljesítése, a szükségszerű struktúrák és intézmények determináló ereje. Az obligát politikatudomány nem is más, mint ezeknek az objektív determinánsoknak a számbavétele és a jelenségeket átható általános törvények feltárása. Talán nem véletlen, hogy Oakeshott kételkedik a politikatudomány létezésében: ha a tudomány az efféle szcientista idea jegyében értekezik a politika világáról, akkor nem arról beszél, ami ott ténylegesen létezik s történik, legfeljebb egy korlátozott érvényű ideológiára húzza rá a tudomány ruháját.

A politika konkrét eseményei ugyanis nem engedelmeskednek a szükségszerűség szorításának; minden, ami



benne megesik, elvileg lehetne másként is. Vagy ahogyan Oakeshott írja: „a politika helyzet olyan helyzet, amelyre nincs szükségszerű válasz” (Oakeshott 2001: 176.). Ugyanez a történelemre vonatkoztatva: benne „semmi sem szükségszerű, semmi sem kizárt” (Oakeshott 1999: 104.). Vagy a tevékenység szempontjából: „amit nem lehet átalakítani, az kívül esik a [politikai] gyakorlat világán” (Oakeshott 1966: 260.). Vagy a politikai diskurzusra vonatkozóan: „Érvelése kontingenciákkal dolgozik, nem pedig szükségszerűségekkel; valószínűségekkel, nem pedig bebizonyítható bizonyosságokkal; feltételezésekkel, nem pedig bizonyítékokkal; vélekedésekkel és találgatásokkal, nem pedig számításokkal.” (Oakeshott 2001: 182.) És nemcsak az aktuális politizálás ilyen, véli, hanem az elmúlt két és fél évezred legfontosabb politikai dokumentumai is. Elismerem, ez eléggé kétségbeejtő idea azok számára, akiket az egyetemes bizonyosságkeresés és a cáfolhatatlan egyértelműségre való törekvés motivál. Akik, mint Oakeshott írja, nem elég magabiztosak és nagyvonalúak ahhoz, hogy el tudják fogadni az akarat és a cselekvés per definitionem szabad természetét.

A kétségbeesett bizonyosságkeresés azonban olyan erős, hogy képviselői rendre megkísérelték és megkísérlik felszámolni s eliminálni a politika kontingens természetét és az ezzel járó immanens problémákat. Nevezetesen azt, hogy nem szerezhető kimerítő és biztos ismeret a tökéletlenül körvonalazható kontingens helyzetekről; hogy a következtetések itt mindig bizonytalanok; hogy a „mi a teendő?” kérdésre nincs cáfolhatatlan válasz. A „legyőzés” módja az volt, írja Oakeshott, hogy újra és újra megkísérelték a valószínűségi logikájú politikai beszédet a szükségszerűség logikáját hordozó bizonyító diskurzussá változtatni. A törekvésnek két alapiránya alakult ki. „(1) Úgy vélték, bizonyító politikai diskurzus akkor jelenhet meg, ha léteznek az abszolút bizonyosság valamint egyetemes alkalmazása ismert alapelvei vagy axiómái, amelyre minden politikai javaslat hivatkozhat annak érdekében, hogy meghatározza erényeit. (2) Vagy pedig úgy vélték, hogy akkor jelenhet meg, ha abszolút biztos információval rendelkezünk az emberi cselekvésről, az emberi viszonyokról, az események menetéről és a politikai társadalom úgynevezett feltételeiről, amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak találgassuk a különféle döntések következményeit.” (Oakeshott 2001: 184.) Oakeshott szerint az első paradigmatikus alakja és képviselője Platón, a másodiké Karl Marx.

Platón azt az axiómát kereste, amelyre visszavezethetők vagy amelyből eredeztethetők a bizonytalan státusú politikai kijelentések, méghozzá cáfolhatatlan szükségszerűséggel. Ő ezt az igazságosság ideájában vélte fellelni, mások az ember természetes jogaiban, a nemzeti önrendelkezés és más hasonló axiomatikus ideák „gyűjteményeiben kerestek menedéket” (Oakeshott 2001: 186.). „Platón szerint – írja Oakeshott – az »igazságosság« ideájának ismerete olyan igazi tudás, amely mentes a puszta vélekedés, a doxa viszonylagosságaitól; továbbá a politikai diskurzus olyan szükséges és elégséges feltétele, amely által olyan bizonyító érveléssé válhat, amelyet egy axióma-státussal felruházott egyetlen ideából álló »ideológia« irányít.” (Oakeshott 2001: 184.) Az álláspont ereje nyilvánvaló: „Ami kívánatos, annak egyszerűnek, egyetemesnek és változatlannak kell lennie.” (Oakeshott 2001: 184.)

Ilyen axiomatikus bizonyosságot azonban, érvel Oakeshott, csak akkor érhetünk el, ha magából az értelmezendő helyzetből már elve eltávolítjuk a kontingenciát, mert ha ez benne marad a helyzetben, akkor újra meg újra felbukkan az arra adott válaszokban is. Platón javaslata az volt, hogy az egyes politikai eseményeket ne konkrét egyedi komplexumként értelmezzük, „hanem »az eszmei igazságtól« való eltérésként, s hogy az egyes politikai döntéseket nem valamilyen cselekvés elhatározásának kell tekinteni, hanem az eltérés tisztázására irányuló döntésként” (Oakeshott 2001: 185.). Oakeshott szerint a felfogás súlyos belső problémája a dogmatizmus, azaz saját elvei szerint csak az absztrakt ideák természetével és a közöttük lévő viszonnyal képes foglalkozni. Ha ugyanis a realitással, azaz egy kontingens helyzettel szembesül, kénytelen visszatérni a nem bizonyító erejűnek tartott diskurzus szintjére. Platón, számtalan követőjével szemben, írja Oakeshott, felismerte ezt, ezért nem is próbálta „az »igazságosság axiómájából« levezetni az őrök életének és nevelésének részleteit” (Oakeshott 2001: 185.). A későbbiekben az is világos lett, hogy több ilyen axióma megfogalmazható, így aztán felmerült a rangsorolási kényszer, a koherenciateremtés és a választás igénye, vagyis csupa olyan igény, amely a valószínűségi érvelés sajátossága. Oakeshott konklúziója az, hogy az axiomatikus „megalapozási mizéria” egyszerűen tévedés: képviselője saját kedvelt maximáit kísérli meg axiomatikus jelleggel felruházni.

A másik megalapozási törekvés a modern tudományok térhódításával függ össze, és az „abszolút biztos információk” varázsvesszejét forgatja a kezében. „E javaslatoknak elismert módon, valódi és verifikálható információt kell tartalmazniuk minden olyan dologgal kapcsolatban, amelyet a nem bizonyító politikai diskurzusban a vélekedés és a feltételezés dolgának tekintenek.” (Oakeshott 2001: 186–187.) Nem kell ennek feltétlenül a tudományra alapozódni, hiszen a különböző sugallatok és próféciák is képesek „tévedhetetlen” igazságot közvetíteni, ám a modernitás kiteljesedése és a szekularizáció nyomán a tudomány vált ennek hordozójává, Karl Marx pedig egyik legnagyobb hatású képviselőjévé. Számára az ideológia ugyanazt jelentette, mint Platón számára a doxa, írja Oakeshott: szituációhoz és személyekhez kötődő provizórikus és esetleges felfogás. Törekvése az volt, hogy az ideológiát tudománnyá változtassa. Konkrétabban: szerinte a társadalmi



változások és az emberi cselekvések törvényeinek tudományosan pontos feltárása olyan eszközt adhat az „arra hivatott” politikai erők kezében, amelynek révén a politikai tevékenység megszabadul az esetlegességtől, a tudás pedig a vélekedésektől, megszülethet a társadalom tudományos irányítása.

Oakeshott nem vitatja, hogy a társadalomismeretek hasznosak és elsajátításuk fontos, a problémája „csupán” az, hogy ezek semmilyen módja és formája nem képes elérni azt, amit Marx is ambicionált, nevezetesen: a politikai tudás tudományos bizonyossággá való változtatását. Oakeshott szerint mindenekelőtt azért nem, mert a politikából kiiktathatatlan a mérlegelés és a választás, az azzal kapcsolatos döntés, hogy mit kell vagy nem kell tenni, hogy mi a jobb vagy rosszabb az adott közösségnek. „Márpedig a dolgok jobb vagy rosszabb állapotainak semmiféle megkülönböztetése nem vezethető le abból az információból, amelyet az emberi viselkedés vagy a társadalmi változás magyarázó törvényei szolgáltatnak.” (Oakeshott 2001: 191.) Természetesen segítheti a választást, de nem teszi a döntést tévedhetetlenné, bármennyire is vágyakozunk erre; minden ezzel kapcsolatos érvünk kontextuális és ad hominem jellegű, akkor is, ha ezt a nyilvánvaló tényt rendre zárójelbe tesszük.

A felfogásnak ma is nagyszámú képviselője van, akik olyan információkat és ismereteket igyekeznek feltárni és prezentálni, amelyek „a politikai helyzetek »korrekt« diagnózisát kínálják, »korrekt« módon jelzik előre az emberi cselekedetek következményeit, és »korrekt« politikai döntésekhez vezethetnek” (Oakeshott 2001: 192.). Az ideológiák végét, avagy a tudományos politikát ambicionáló munkák sokféle és rafinált eljárást alkalmaznak a megbízható és cáfolhatatlanul igaz ismeretek előállításához (ideáltípusok felállítása, összehasonlító vizsgálatok, statisztikai adatok gyűjtése, valószínűség-számítások, interjúk stb.), és szolgáltatnak is valamilyen korlátozottan érvényes releváns információt a politikai gondolkodás és cselekvés számára, de minél általánosabbak, azaz magyarázó jellegűek, annál kevésbé alkalmasak mérlegelő politikai döntések meghozatalára. Ha hozzá is járulnak a döntéshez a különböző lehetőségek feltárása révén, soha sem lesznek képesek megszabadítani a politikai diskurzust „a vélekedésektől és a találgatásoktól, vagy bizonyítóvá átalakítani azokat” (Oakeshott 2001: 192.). Egyet tehetnek és tesznek is: az eddigieknél megbízhatóbb maximákat kínálnak. Ez nem kevés, hiszen „ezeket keresi minden politikus, amióta csak létezik politikai tevékenység” (Oakeshott 2001: 193.).

Az axiómát és a biztos információt favorizáló felfogásokkal Oakeshottnak alapvetően nem az a problémája, hogy haszontalanok lennének, hanem az, hogy tévesen ítélik meg saját státusukat, és folyamatosan gyanút ébresztenek a hétköznapi politikai diskurzusok iránt, ami súlyos hiba, hiszen „a diskurzus, amely feltételezésekkel és lehetőségekkel foglalkozik, valamint az érvek és ellenérvek latolgatásával, igenis értelmes okfejtés, ráadásul a politikai ügyek esetében az egyetlen alkalmas okfejtéstípus” (Oakeshott 2001: 194.). Ezért aztán a cáfolhatatlan állításokat hajszoló, „állítólag bizonyító politikai diskurzust olyan diskurzusnak kell elismerni, amely úgy akar meggyőzni, hogy közben bizonyítani törekszik. S minthogy bizonyosan léteznek olyan körülmények, amelyek között el is tudja érni célját, nem puszta tévedésnek kell minősíteni, hanem egy olyan diskurzusnak, amely bizonyosfajta hallgatóság számára megfelelő.” (Oakeshott 2001: 193.) Retorika tehát, csak éppen úgy viselkedik, mintha tudomány lenne, a tudományos gesztusok pedig sokak számára a teljes és cáfolhatatlan bizonyosság jelei.

4. HagyományAz oakeshotti értelmezés tengelyében nyilvánvalóan egy olyan felfogás áll, amely elutasítja a politikának valamiféle általános szükségszerűségként való értelmezését, lett legyen bármi is ez a kikerülhetetlen univerzalizmus. A diskurzusokban feltáruló lehetőségek és valószínűségek esetleges valóságot körvonalaznak, amelynek érvényessége mindig a tér és az idő korlátai közé van szorítva, vagyis lokális jellegű. A politikai tettek kapcsán írja Oakeshott, hogy a cselekvő ember észjárásának vezérlő elve: „hogyan lehet megfelelően cselekedni az adott körülmények között” (Oakeshott 2001: 211.). Az „adott körülmények” pedig mindig adottak, azaz a cselekvő ember kontextuálisan kötött, benne áll egy hagyományban.

A politika Oakeshottnál tradicionális tevékenység és tradíciók folytatása. Nem olyan értelemben, hogy nem változik az időben, hanem úgy, hogy egy adott térben vagy közösségben nyeri el értelmét, mégpedig az eddigi politikai gyakorlatokhoz való megőrző vagy változtató viszony révén. Oakeshott szerint a politikai tett környezetét nem az absztrakt értelem univerzuma, hanem a hagyomány tere alkotja, aminek négy vonatkozását írja le négy kérdés köré csoportosítva. Mi a hagyomány, milyen értelemben kondicionálja a politikai cselekedeteket, mi a sugalmazása, és a hagyomány milyen jellegzetes gondolkodásmódot képvisel? Minden kérdés bele van ágyazva egy értelmező attitűdbe; Oakeshottnál a hagyomány nem a távoli események máig érő objektív folyama, hanem a jelen diskurzus tárgya s alakítója. A múltat politikailag olvassuk, és az értelmezett múlt része a politikai jelennek.



A hagyomány elsődleges jelentése természetesen a velünk élő múlt, mármint saját múltunk jelene, csakhogy Oakeshott számára világos, hogy a politikai cselekedetek és gondolkodásmódok képviselőit nem az objektív múltfeltárás gondjai izgatják, hanem a jelen tennivalói. A múlttól azonban nem tudnak és talán nem is akarnak megszabadulni, hiszen az eljövendőre irányuló tett mindig csak az elmúltból táplálkozhat. A múlthoz pedig, írja Oakeshott A történészi tevékenység című munkájában, az emberek alapvetően háromféle módon viszonyulnak: esztétikailag, tudományosan és gyakorlatilag. Ezek az attitűdök nem az igazság megragadásának fokozatai, hanem eltérő nézőpontok a múltról, mert „»a múlt« […] »a jelen« valamilyen olvasata” (Oakeshott 2001: 243.). A múltértelmezés szövegei persze, demonstrálandó az önkényességtől való tartózkodást, az ok, a törvényszerű és az objektivitás nyelvén beszélnek, de nem kétséges, hogy az emberek a múltról mindig is a jelen problémái alapján gondolkodnak, hogy „»a múlt« a jelenvilág meghatározott módon történő értelmezésének a következménye” (Oakeshott 2001: 242.). A múltat önmagunkra és mindenkori cselekedeteinkre vonatkoztatjuk, „annak »eredetét« keressük benne, amit magunk körül érzékelünk; erkölcsi ítéletet alkotunk múltbeli cselekedetekről; felkérjük a múltat, hogy a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk” (Oakeshott 2001: 243.). A jelen és a múlt Oakeshott felfogásában tehát szorosan összefügg egymással vagy folyamatosan átmegy egymásba, mert a múlt velünk él, része a jelenünknek. A jelenről a múlt alapján gondolkodunk, a múltértelmezést pedig a jelen problémái alakítják.

Nem kevésbé a cselekvéseket, amelynek meghatározó kereteit vagy feltételeit a velünk élő múlt, avagy a hagyomány alkotja. A politikailag cselekvő ember egy viselkedési hagyományban állva cselekszik, folytat gyakorlatot. Oakeshottnál a hagyomány és a cselekvés egymást feltételező és kiegészítő kategóriák; a politikai tett egy hagyomány életben tartása, a hagyomány pedig az aktuális tevékenységek alakító tényezője. Oakeshott tartós vitája a racionalizmussal erről is szól. Lehetetlen, véli, a politikai tudást és tetteket dekontextualizálni, azaz a politikai célokat és programokat a tényleges tettek és a múlt revitalizálása nélkül meghatározni. A politikai tevékenység nem racionális ideák realizálása, univerzális szabályok alkalmazása, amelyeket még a valóságos tettek előtt kigondolunk: „nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy a cselekvés és maga a tevékenység előtt határozzuk meg a célt, fogalmazzuk meg a cselekvés és a magatartás szabályait” (Oakeshott 2001: 211.). Persze rendre megkíséreljük ezt, ám ami a politikában ténylegesen történik, az mindig a tevékenység által életben tartott, vagyis elsajátított hagyomány „megszólaltatása”: értelmezés, választás, döntés. Ez a pozíció az oakeshotti konzervativizmus veleje. Konzervatívnak lenni szerinte „annyi, mint hajlamosnak lenni bizonyos típusú gondolkodásra és cselekvésre” (Oakeshott 2001: 431.). Vagyis a konzervatív attitűd nem egy norma követése vagy egy szubsztantív cél elkötelezett szolgálata, hanem szemlélet és gondolkodási mód, jelesül a tennivalóknak a hagyományokhoz való kötése, szemben a doktriner ideológiák és radikális tettek absztrakt jövőképek iránti elkötelezettségével. Más szóval, a hagyomány sugalmazásának a követése.

De hát mit sugalmaz a hagyomány? Mi a politika helyes, szerzőnk szerint konzervatív szemlélte? Először is Oakeshott a problémát a fennálló állapotok vonatkozásában vizsgálja meg. Megállapítja, hogy a hagyomány sem nem egységes, sem nem konzisztens. A politika számára sokféle sugalmazás érkezik a múlt felől, amelyek egymással inkonzisztenciában állnak. A hagyomány szerinti racionális cselekvés ezért egyrészt a választás lehetősége és elengedhetetlensége, másrészt a koherenciára való törekvés: a politikai cselekvő múltat és múltértelmezést választ magának, és a cselekvéseit ebben a vonatkozásban az vezérli, hogy megpróbálja a dolgokat egymással összhangba hozni. Másodszor pedig Oakeshott megvizsgálja a hagyományt az egymásutániság diakrón szempontjából. Megállapítja, hogy a hagyománynak nincs sem iránya, sem pedig kezdete vagy vége. A politikai cselekedeteket sugalmazó és formáló múlt önmagában nem jelöl ki semmiféle szubsztantív célt, szükségszerű irányt vagy követendő normát. Elődeink, kortársaink vagy éppen mi magunk persze már realizáltunk ilyeneket, amelyek ezért beépültek a hagyományba, de az aktuális cselekedetek számára ezek legfeljebb megkerülhetetlen megfontolásokat és figyelembe veendő tekintélyt sugalmaznak, nem pedig szükségszerűséget. Nemcsak térben, hanem időben sem tudjuk lehatárolni a múltat; egyrészt a cselekvő ember „saját múltjához” új és új tényeket s adatokat fog találni, másrészt a múlt befejezhetetlen és rögzíthetetlen. A politikai cselekvő nemcsak jövőt alakít, hanem múltat is teremt, mert aktuális tettei azonnal a múlt részévé válnak, amely azonban csak tárgyilag bejezett, hiszen nem lehet megismételni, de az értelmezés számára rögzítetlen és nyitott, hiszen az aktuális jelen szempontjain át újra meg újra más arcát képes felmutatni. A viselkedési tradíció a politikában, írja Oakeshott, elég problémás valami. „Se nem rögzített, se nem befejezett dolog ez; nincs olyan változásmentes központja, amelynél lehorgonyozhatná magát az értelmezés; nincs szuverén megfigyelhető célja vagy kimutatható, stabil iránya; nincs itt másolandó modell, megvalósítandó eszme vagy követendő szabály. […] Minden ideiglenes.” (Oakeshott 2001: 167.)

A viselkedési tradíció ugyanakkor sajátos tudat vagy gondolkodásmód. A hagyomány sugalmazása szerinti politikai cselekvést Oakeshott több vonatkozásban is értelmezi. Először, nem univerzális törvények és szabályok feltárására irányuló módszeres (azaz tudományos) kutatás, hanem a legjobb megoldás eltalálására irányuló próbálkozás, amelyet intuíció, ízlés és ítélőképesség irányít. A politikai tudás „ízlésben és hozzáértésben



fejeződik ki” (Oakeshott 2001: 131.). Másodszor, nem az igazság és a lényeg felkutatása, hanem a „helyénvaló értelem”, a lokális racionalitás és az érvényes részletek eltalálására irányuló törekvés, hiszen „ha pusztán a lényeget ismerjük, akkor nem ismerünk semmit” (Oakeshott 2001: 167.). Harmadszor, nem világosan definiált fogalmak összefüggő rendszere, hanem vélemények valósága, amelyben a szavak jelentése bizonytalan, a tartalmuk pedig homályos, bár a jelentések kereteit és határait kijelölik. A politikai ismeret nagyrészt „saját határaink ismeretét jelenti” (Oakeshott 2001: 167.). Negyedszer, nem tudományos tételek halmaza, ideológiai értékek rendszere vagy cselekvési szabályok gyűjteménye, amelyeket a tényleges politikai gyakorlaton kívül megtanulva „alkalmazunk a gyakorlatban”, hanem tapasztalat, amely bizonytalan és titokzatos tudás, és amelyet csak magában a gyakorlatban lehet úgy-ahogy eltanulni; és leginkább gyakorolni lehet és kellene, nem pedig könyvekbe foglalni.

5. GyakorlatOakeshott felfogása szerint, és ez bizonyos mértékben összegző megállapítás, a politika mindenekelőtt gyakorlat. A szavak és a beszéd, a nyelv és a szöveg, a jelentésadás és az értelmezés, és az ezenközben feltáruló esetlegesség és kontingencia alapvetően gyakorlatra orientált. A politika, ha helyesen értelmezzük, nem absztrakt ideák jövőre irányuló világa, hanem a múlt sugalmazása, amelyet a mindennapi gyakorlat tart életben. A politizáló ember beszéde sem „handabandázás”, hanem cselekvés, mert ennek révén próbál beavatkozni a „világ folyásába”. Vagyis Oakeshottnál a „gyakorlat nyelvet jelent, mivel a gyakorlat jelentéssel bíró cselekvésekből áll” (Molnár 2001: 48.).

A politika gyakorlati jellege azonban éppen a szavak és a diskurzusok esetében tűnik problematikusnak, hiszen a szavak látszólag könnyen jönnek a szájra, és könnyen tűnnek el a semmibe, ezért az „igazi” cselekedetetekhez képest mintha éppen ők lennének az élet- és valóságidegen „komolytalan” politizálás hordozói. A politikai diskurzusok létrejöttéről és jellegéről Oakeshott a következőket írja: „A politika nyelve a vágy és az ellenszenv nyelve, a vonzás és a választás, a helyeslés és a rosszallás, a dicséret és a korholás, a meggyőzés, a rendelkezés, a vádaskodás és a fenyegetőzés nyelve. Olyan nyelv, amelyen ígéreteket teszünk, támogatást kérünk, elképzeléseket és lépéseket ajánlunk mások figyelmébe, kigondolunk és méltatunk közigazgatási eszközöket, és rendszerezzük mások elképzeléseit és véleményét, méghozzá olyan módon, hogy egy adott elvet hatékonyan és gazdaságosan lehessen megvalósítani; röviden: a mindennapi, gyakorlati élet nyelve.” (Oakeshott 2001: 277.) És Oakeshott egyáltalán nem gondolja azt, hogy a gyakorlati egyoldalúság és a személyes érintettség a politikai beszéd hibája lenne, ezért aztán a cselekvés nyelvezetét korrigálni vagy pótolni kellene, mondjuk tudományos beszéddel. A cselekvő beszéd, vagyis a politika, a költészet, a vallás és a morál nyelve ugyanis nem kontempláció és magyarázat, mint a tudományé általában, hanem az érzelem, értékelés és akarat nyelve, ami nem az értelmi és morális „fejletlenség” jele, hanem a cselekvő létezés megszüntethetetlen vonása.

A politikai szavak funkcióit Oakeshott két alapvető irányba konkretizálta vagy jelölte meg, egyrészt a leírásban, másrészt a cselekvés vezérlésében. Kétségtelen, hogy a politikai szótár szavainak van egy diagnosztikus funkciója, például „az állam ismérveit vagy jellegzetességeit írják le” (Oakeshott 2001: 455.). A leírás, azaz a feltárás és számbavétel funkciója minden szóban ott van, hiszen ezek nem fantazmagóriák, hanem utalnak valamilyen reális állapotra, de a politikai szavak funkciója elsősorban mégsem a tárgyilagos számbavétel. Például miközben leírják az állam jellegzetességeit, ezzel együtt megmutatják „kívánatos formájukat” is (Oakeshott 2001: 455.). A diagnózis tehát összefonódik a terápiával, az állapotok alakításának szándékával; a politikai szavak olyan tényeket fejeznek ki, amelyek a cselekvésekkel vannak összefüggésben; konfliktusokat, identitásokat, célokat írnak le és közvetítenek. „A politikai diskurzus szótára […] olyan szótár, amely arra van hivatva, hogy kifejezze a modern államra jellemző konfliktusokat, feszültségeket, politikai hovatartozásokat és célokat.” (Oakeshott 2001: 455.)

Vagyis amikor a szavak leírnak és számba vesznek, akkor is a „mi a teendő?” kérdésre próbálnak valahogyan válaszolni; a „reagálásra és orvoslásra szoruló helyzeteket diagnosztizálják” (Oakeshott 2001: 455.). Arra próbálnak rámutatni, hogy az „államban létező viszonyok mitől kívánatosak vagy mitől nem azok”, továbbá a „politikai javaslatok megfogalmazásához állítólag fontos nézeteket, tanokat vagy beállítottságokat fejeznek ki vagy népszerűsítenek” (Oakeshott 2001: 455.). A politikai diskurzus gyakorlatra orientáltsága a használatot illetően nyilvánvalóan tehát azt jelenti, hogy a politikai beszélő mindig is hatni szeretne, vagyis számára nem a korrekt és koherens állítások fontosak, hanem a hatásos megnyilatkozások, amelyekkel képes befolyásolni mások gondolkodását és cselekedeteit. Ezt nevezik a beszéd retorikai természetének és funkciójának. Oakeshott számára sem kétséges, hogy a politikai beszéd mindenekelőtt retorikus jellegű: „Minden politikai diskurzus […] meggyőzésre irányul” – írja lakonikusan (Oakeshott 2001: 193.). És ebben semmi kivetnivalót nem talál, sőt annak jeleként értékeli, hogy a beszélő számára fontos a mondandója. „A közügyek elég fontosak ahhoz, hogy mindenképpen azt kívánjuk, legyünk képesek […] érvelni javaslataink mellett, és megvédelmezni döntésünket;



és az is elvárható, hogy keressük ennek útját-módját.” (Oakeshott 2001: 193.) A hatásra törekvésnek természetesen megvannak a maga immanens problémái, véli Oakeshott. Nem is csak a sokat kritizált manipuláció, hanem a politikai beszéd és gondolkodás elmozdulása a szükségszerűségek vak birodalma felé, ahol például „az axiómák státuszát tulajdonítjuk mindannak, ami nem több puszta vélekedésnél”, vagy úgy véljük, hogy „nem kell választásokra rászánnunk magunkat” (Oakeshott 2001: 194.), mert meg vagyunk győzve arról, hogy mások úgy is pontosan tudnak mindent, vagy éppen arról, hogy semmit sem tehetünk.

A hatásra törekvő gyakorlati gondolkodásmódot pedig, véli Oakeshott, két alapvonás jellemzi: a problémamegoldás és a koherenciára törekvés. Oakeshott politikaértelmezésének egyik vezérszólama, hogy a politikus, aki egyébként a politikai cselekedetek és gondolkodás tipikus képviselője, mindenekelőtt a konkrét helyzet konkrét problémáival szembesül: a politikai valóság a politikus számára politikai problémaként jelentkezik, vagy ahogyan Oakeshott gyakran nevezi: a politikai tett válasz egy olyan helyzetre, amelyen az ember változtatni akar. Hívhatjuk ezt közösségi gondnak és feladatnak is, mindenesetre a társadalmi valóság olyan megjelenése, amely nincs eleve készen, nem természettörvény módjára szakad rá az emberekre, bár többnyire nem az ő közvetlen akaratuk folyománya, hanem jelentésadó értelmezés helyezi a politikai tettek kiindulópontjára. Már az is értelmezés és vita eredménye, hogy mik lesznek egyáltalán a problémák, a megoldásra váró gondok. Ez az észjárás a politikai tettek általános jellemzője: az ember a helyzetet őrizni akarja, vagy változtatni szeretne rajta, hogy a problémák megoldódjanak és a körülmények javuljanak. Oakeshott azonban, okkal, úgy gondolja, hogy nincsenek végérvényes válaszok és tökéletes megoldások; a szövegekben, mármint a konkrét megnyilatkozásokban, persze ezt rendre beígérjük, de teljesíteni nem tudjuk, hiszen egy probléma aktuális megoldása csak újabb problémákat szül (Oakeshott 1966: 266.). Ez azonban fordítva is igaz: nincs problémamentes politika, avagy a gondok és feladatok csak úgy tüntethetők el a politikából, ha felszámolják magát a politikát.

A cselekvő azonban nem gép vagy ösztönlény, véli Oakeshott, még ha sokan az ilyen nem-emberi rendszerekkel analógiába állítva írják is le a viselkedését, hanem választó lény, vagylagos ember, akinek a válasza egyben választás is. A felfogás a politikai valóság kontingens természetének specifikálása a cselekedetekre: a politikában mutatkozó lehetőségek a cselekvő folyamatos választásai révén realizálódnak. A politikai cselevés mérlegelésekből, választásokból és döntésekből áll, írja Oakeshott, nem pedig a sors rendeltetésének vagy a törvény menetének a beteljesítéséből. Motívumai sokfélék lehetnek, leginkább azonban nagyobb koherenciára törekszik ahhoz képest, mint amit maga körül tapasztal. Javítanivaló mindig akad, és talán valóban koherensebbé tehető a világunk, de azt tudnunk kell, írja Oakeshott, hogy „a gyakorlatban sehol nincs szakadatlan fejlődés vagy végső megoldás” (Oakeshott 1966: 291.). Kiváltképpen a politikában nincs, bár a mérték nélküli tökéletesség jegyében, főleg a tudományban, széltében-hosszában készülnek mindenféle javaslatok, és zajlanak a cselekvések.

Oakeshottnak sok baja van a tudomány fensőbbségével és egyetemes legitimációs szerepével, amely éppen a maga kontemplatív-magyarázó, tehát szükségképpen nem a cselekvés attitűdjéből következő vonásait állítja a politika elé követendő mintaként. Azzal, hogy egyrészt illendővé vált a tudományos gondolkodás felől lesajnálni a gyakorlat szükségképpen korlátozott és esetleges természetét, másrészt meg azzal, hogy sokan próbálnak a tudománynak valláspótló és végső instancia szerepet adni, azaz tudományos nyelvezetben vezetik elő politikai állásfoglalásaikat, így próbálván támadhatatlanná tenni őket. A racionalizmus vak imádata jó eszköz arra, véli Oakeshott, hogy segítségével ki lehessen átkozni a politikából azokat, akik másként racionálisak, mint a beszélő. A tudós és a politikus könnyen egymásra talál ezen a terepen. A politizáló tudós kedvenc politikai rögeszméit tudományként, azaz magyarázó beszédként igyekszik rátukmálni a közösségre, pedig ilyenkor leginkább politikatechnikus módjára viselkedik, a politikus pedig eltanulja a tudományos beszédet, és ebben fejezi ki a „megfelelő-e?” vagy a „hogyan alakítandó?” kérdésekre adott válaszait.

A tudós kiindulópontjával talán még nem is lenne probléma, ugyanis azt ambicionálja, hogy „a személyes tapasztalatok privát és kommunikálhatatlan világából egy olyan világba kerüljön át, amely közös és közölhető tapasztalatokat tartalmaz, és ezeket illetően lehetséges az általános egyetértés” (Oakeshott 1966: 169.). Csakhogy ezt – a személytelenség ideáját követve – változatlan és egyetemes összefüggések feltárása révén véli megvalósíthatónak, márpedig „minden partikuláris megfigyelés partikularitása folytán összetett, homályos és változékony” (Oakeshott 1966: 225.). A tudós a partikuláris jelenségekről is univerzális kategóriákban gondolkodik, és ezzel egyoldalúan jár el, miközben meg van arról győződve, hogy „feltárta a valóságot”. A politikus ennél földhözragadtabban gondolkodik és cselekszik. Egyszerűen zavarja az élet átláthatatlannak tetsző kavargása és sokféleségének megragadhatatlansága, meg, tenném hozzá, neki akkor is cselekednie kell, ha se ideje, se módja a dolgoknak utánajárni. Oakeshott szavaival szólva „kezelhetetlennek tartja az idő és az esetlegesség világának bonyolultságát” (Oakeshott 2001: 145.). Könnyen elcsábítja hát „a gyors menekülés lehetősége egy ideológia nem létező örökkévalóságába” (Oakeshott 2001: 145.).



A politikai szöveg és nyelv azonban leginkább akkor mutatja fel tulajdonképpeni, azaz gyakorlati jellegét, ha nem száműzzük belőle a latolgató gondolkodást, a bizonytalan tartalmú fogalmakat, a korlátozott érvényességeket, a vitát és a konverzációt. Ha ezeket, mint Oakeshott is tette, nem értelmezésen kívüli tényezőknek tekintjük, amelyek legfeljebb árnyalják vagy zavarják a politikai axiómák és az igazságok „biztos” valóságát, hanem bevonjuk őket a politika alapviszonyainak elméleti megértésébe. Azt írja: „tenni és beszélni […] a politikai tevékenység két elválaszthatatlan összetevője” (Oakeshott 2001: 283.). Persze hogy beszél „a” politika, mondják erre sokan, de minek: sok beszédnek sok az alja. Feladatukat éppen abban látják, hogy szétszaggassák a beszédek lepleit, benézzenek a szavak „mögé”, és a zagyva s álságos szövegelések mögött felmutassák végre „az igazi valóságot” és annak „szükségszerű törvényszerűségeit”, amit természetesen mindig az aktuális beszélő beszéde konstituál meg cáfolhatatlanul. Egyetértek Oakeshottal: van ebben a szemléletben valami elszomorítóan provinciális, és az eltűnt transzcendencia kétségbeesett keresése, vagyis a lelkierő és a nagyvonalúság hiánya. A diskurzust favorizáló politikatudomány legalább alapvetéseiben próbál mentes lenni mindezektől; korlátai mások, és máshol vannak.


8. fejezet - Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás lehetőségeiMagyarországon a múltértelmező diszciplínák palettájáról feltűnően hiányzik a szisztematikus fogalomtörténet-írás, a kontextualista eszmetörténet. A hazai történettudomány eleink életét elsősorban romantikus és arisztokratikus szemléletű nemzeti és egyéni (politikusi) hőstörténetként prezentálja, és nehezen tudja befogadni még az olyan komoly nemzetközi tekintélyt kivívott irányzatot is, mint amilyen az Annales-iskola társadalomtörténet-írása.1 Különösképpen így van ez a társadalomtörténeti felfogáshoz sok szállal kötődő fogalomtörténet-írással, amelynek konkrét munkái igen csak gyéren csordogálnak. 2 Ezért is forgattam örömmel Trencsényi Balázs munkáját (Trencsényi 2002),3 amely nem egyszerűen a magyar fogalomtörténeti kutatások átfogó beindítását szorgalmazza, hanem ezt egy komparatív kelet-közép-európai dimenzióban kívánja elhelyezni.

A politikatudomány, amelynek keretei között én magam dolgozom, szintén próbálkozik valami hasonlóval. Legalábbis vagyunk néhányan, akik kísérleteket teszünk a politika nyelvi és diszkurzív valóságának becserkészésére, amint erről tanulmányokat és fordításokat tartalmazó köteteink is tanúskodnak (Szabó 1997; Szabó 1998c; Szabó 2000; Szabó–Kiss–Boda 2000). Mi azt tapasztaltuk, hogy egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben a politológus, aki vizsgálatának centrumába a szavakat és a nyelveket, a fogalmakat és a diskurzusokat állítja. Mindenekelőtt a szemlélet okán. A honosodó magyar politikatudomány környékén ugyanis divat lett nyelvpolitikai harcokról, diszkurzív csatákról és kommunikációs küzdelmekről beszélni. Ami jó, mert nem kell szüntelenül bizonygatni témáink relevanciáját, másrészt meg rossz, mert a divatkifejezések csak a jó öreg propaganda és ideológia szavakat helyettesítik, holott itt többről és másról van vagy lehetne szó.

A fogalomtörténeti kutatások ugyanis, ahogyan Trencsényi Balázs írása is mutatja, nem egyszerűen csak kiegészítik a hagyományosabb történelemfelfogásokat, hanem új tényekre hívják fel a figyelmet, és új szemléletű, eleddig mellőzött történelmet prezentálnak. Tudható, hogy mind az Annales-iskola, mind a fogalomtörténet-írás demokratizálta a történelemfelfogást, hiszen megkísérelték a történelem(tudomány) integráns részévé tenni az eladdig belőle száműzött népességet és az emberek mindennapi életét, illetve nem gondolták, hogy a koreszme azonosítható lenne az emberiség úgynevezett örök kérdéseit éppen akkor vizsgáló nagy elmék meglátásaival, hanem létrehozásában és fenntartásában mindenki részt vesz, aki a nyilvánosság színterein különböző műfajokban megszólal; és nem is csak fennkölt ideák hordozzák, hanem a közösség tagjai által legtöbbet vitatott és nagy szemantikai telítettséggel bíró fogalmak, amelyek ráadásul igen erős kontextuális kötöttségűek.

Egy ilyen felfogást a politikatudományban sem könnyű elfogadtatni. Az Annales alapítóinak kritikáit akár a mi fejünkre is rá lehetne olvasni: a tudomány művelőinek többsége (a média jeles képviselőitől támogatva) azonosítja a politikát a hatalmasok mesterkedéseivel, a választási parádéval, a jogiasult intézmények működésével, a közelmúlt „objektív” eseménytörténeteivel (többnyire a párttörténetekkel); a politikai tudást pedig a „megkutatott” közvéleménnyel, amely nem a kommunikatív praxis vizsgálata, hanem a vizsgáló gombostűjére tűzött szinguláris ember magányos tudásának aggregálása. A mi helyzetünket persze megkönnyíti, hogy a politikai élet eleve vitatkozó valóságként, rivalizáló felfogások kavalkádjaként áll előttünk, nem nehéz tehát a különböző értelmezések részleges és provizórikus, esetleges és lokális jellegét megmutatni, hiszen magában a politizálásban is ez zajlik. Nekünk inkább a kisajátítások és a lerögzítések, a „legyen végre (nekem tetsző) rend és egyértelműség” típusú politikai és tudományos felfogásokkal gyűlik meg a bajunk.

Trencsényi dolgozata, különösképpen pedig a benne jelzett tudományos program, nyilvánvalóan közel áll tehát hozzám, hogy nem mondjam, szurkolok a sikeréért. Az alkalmat felhasználva három kritikai észrevételt azonban megkockáztatnék, ezek is inkább töprengések és javaslatok abban a reményben, hogy segíthetem ezzel a kutatás

11 Fiatal történészek 2000-ben alapították az első magyar társadalomtörténeti folyóiratot, a Korallt, miközben jelentek s jelennek meg Magyarországon ilyen tárgyú munkák. A társadalomtörténeti szemlélet azonban sok ellenálláson keresztül honosodik nálunk, ahogyan erről a folyóirat induló számában Bácskai Vera is beszélt (Bácskai 2000), és ahogyan erről a történettudomány mai helyzetét vizsgáló munkájában Gyáni Gábor is beszámolt (Gyáni 2000).22 Közülük megemlíteném Halmos Károly (1991) munkáját, amely a társadalomtörténet néhány alapvető kategóriáját vizsgálja a szótárak és lexikonok használatában, és Bene Sándor könyvét (1999), amely a Bethlen Gábor körül kialakult politikai nyelv vizsgálatával foglakozik. Bence György 1993-ban beszámolt arról, hogy az ELTE bölcsészkarán egy fogalomtörténeti kutatást előkészítő szemináriumi munka folyik (Bence 1993), de ezekből az ígéretes és nagyszabású tervekből, ismereteim szerint, kevés realizálódott a kilencvenes években.33 Az írás eredeti változata egy konferenciasorozat részeként hangzott el korreferátumként Trencsényi Balázs dolgozatáról (Szekeres 2002).


Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás lehetőségei

eredményes vitelét. Az első a kosellecki felfogás néhány vonására reflektál, másodikként olyan társadalomtudományi törekvésekre utalnék, amelyek esetleg inspirálhatják a fogalomtörténet-írást, a harmadik pedig a komparatív fogalomtörténet-írás lehetőségére kérdez rá. Az első kettő inkább csak kiegészítő megjegyzés, a harmadik viszont koncepcionális kérdéseket érint.

1. A kosellecki fogalomtörténet-írásrólTrencsényi Balázs írásában többször szóba kerül a kosellecki fogalomtörténet-írás, méghozzá alapvetően mint a történeti fogalmak állandóságát és folytonosságát képviselő felfogás, amely immanens jelentésstruktúrák időbeli mozgását és a fogalmak egyénekfölöttiségét tételezi. Az általam megismert Koselleck-írásokban viszont ezekhez viszonyítva nem kevésbé jelentős a politikai fogalmakban fellelhető diszkontinuitás és a fogalmi mező tagoltsága.

Fogalomtörténeti elemzéseiben – amelyek mindig időben lezajló hosszabb-rövidebb periódust foglalnak magukban – Kosellecket a történelmi változások természete és lefolyása érdekli, amelyben lehet találni kontinuus és diszkontinuus elemeket egyaránt. Akár azt is mondhatjuk, hogy Koselleck egyszerűen megírja a kiválasztott téma történelmét, még ha ez nem is biográfia, nemzeti eseménytörténet vagy társadalomtörténet, hanem a kulcsfogalmak és alapszavak jelentései körül kikristályosodó, bennük feltáruló történelem. Ez nem kevésbé összetett és bonyolult világ, mint a mellőzött narratíváké, „csak” másféle. Sajátosságait és teoretikus kereteit Koselleck maga igyekszik tisztázni, a hangsúly pedig hol a forrásokon, hol az elméleten van. Innen írásainak gyakran tapasztalható kettős, empirikus és teoretikus „kötése”. Teoretikusan például a fogalmak életét illetően egyaránt tételezi és elemzi a folytonosságot, az átértelmezéseket és a neologizmusokat. Vagy egyik értelmező kategóriája, az elváráshorizont (Erwartungshorizont) a történeti fogalmak nyitottságát, a tapasztalatok által nem igazolt, mégis realitással bíró, a lehetőségek által kijelölt bizonytalansági elemet jeleníti meg.

Empirikusabbra fordítva a szót, mondjuk az ellenfogalmak történeti típusainak kosellecki elemzése kapcsán a hellén–barbár, keresztény–pogány, übermensch–untermensch ellentétpárok egymáshoz viszonyított jelentésmozgása (Koselleck 1997) nem „immanens jelentésstruktúrák kialakulása az időben”, mint Trencsényi írja általában a kosellecki felfogásról. Az nem vitatható, hogy a fogalmaknak van valamilyen koherenciája, amely időben és térben változó határok között mozog, hiszen ennek hiányában egyszerűen nem létezik fogalomhasználat. Az ellenfogalmak kapcsán azonban Koselleck inkább szemléleti hasonlóságokról beszél, korábbi tapasztalatok felhasználásáról, valamint arról, hogy az ellenségkonstruáló kategóriákban rejlő lehetőségek történetileg is „megképződnek” és újraképződhetnek. Az általa képviselt hermeneutikai pozíció egyébként sem igen ad lehetőséget belsőleg adott jelentésstruktúrák kiteljesedésének vizsgálatára, legfeljebb bizonyos tanulságok levonására: „Óvakodjunk a sztereotípiáktól, […] a kettőségektől – mögöttük csak kitalált ellenségek lesnek ránk. És végül: használjuk a másik nyelvét.” (Koselleck 1998: 22–23.)

Vagy vethetünk egy pillantást a Geschichtliche Grundbegriffe egyik szócikkére, a demokráciára (Brunner–Conze–Koselleck 1999). Az elemzés 2500 év tematikus áttekintése, amelyben nagyon nehéz jelentésimmanenciát találni. Inkább a jelentések és politikai helyzetek kavalkádja bontakozik ki a lapokon, vagy ahogyan Koselleck írja a szócikk általa jegyzett részében,4 „az össz-szómező átalakításának és elmozdításainak sora” (Brunner–Conze–Koselleck 1999: 72.). A demokrácia fogalomnak mégis van sorsa: a szerzők világossá teszik, hogy olyan kategóriáról van szó, amely felbukkanásakor egy szűk körű politikai praxist jelölt, és inkább teoretikus használat jellemezte; csak mára vált egy „mindent jelölő fogalommá”, amely „a politikai és társadalmi organizáció minden rendszerének tulajdonképpeni ideális” körülírása (Brunner–Conze–Koselleck 1999: 156–157.). A szócikk szerintem éppen arról szól, hogy a demokráciának semmiféle „lényege” nincs, miközben a beszélő mindig szól valamiről, ami ott és akkor igencsak fontos a számára; ehhez kapcsolódva legfeljebb az a közhely rögzíthető, hogy az illető a hatalomról és a részvételről beszél, amikor a demokráciát szóba hozza. De ami legalább ennyire figyelemreméltó: ebben a sorsban nincs semmi sorsszerű, az elemzésből kiderül, hogy a demokrácia szónak többször akadt riválisa, és a véletlennek is szerepe volt abban, hogy mára éppen a demokrácia lett a „minden jó politikai rendszer” ernyőkategóriája.

Más a helyzet az egyéni fogalomhasználattal. Koselleck ugyan tagolja a fogalomhasználatokat térben és időben, például hatalmi helyzetek és szociális státusok szerint, de nála valóban a közösség beszél. Azaz a közösségi politikai fogalomhasználatokat igyekszik tetten érni – körülbelül úgy, ahogyan Trencsényi is írja –, amelyek szerint a nyilvános beszéd a közszféra legfontosabb alkotó tényezője, egyének közötti közösségi kapocs létrehozója. Én nem találkoztam Kosellecknek olyan elemzésével, amelyben mondjuk kiválasztott volna egy

44 A szócikket egyébként öten írták: Christian Meier, Hans Leo Reimann, Hans Maier, Reinhart Koselleck és Werner Conze (Brunner–Conze–Koselleck 1999).



lehatárolt politikai beszédközösséget, és annak diskurzusát „ától cettig” kivesézte volna, vagy egy (kisebb-nagyobb) politikai személy(iség) fogalomhasználatát vizsgálta volna. Úgy is mondhatnám, hogy Koselleck nem empirikus vénájú szociológus, hanem teoretikus alkatú történész, akit a történeti folyamatok érdekelnek. Úgy vélem tehát, hogy az egyéni megnyilatkozásokat, még ha mindig valaki beszél is, ennek részeként értelmezi. Ezért aztán, ha elemzésünk kiindulópontjául mégis az egyéni megnyilatkozások sokféleségét választjuk, még inkább, ha ezek eltéréseit kutatjuk, akkor más szerzőkhöz kell fordulnunk segítségül, mondjuk a cambridge-i iskola képviselőihez, mint Trencsényi is írja, esetleg másokhoz. Csak éppen azt kell eldönteni, hogy mit akarunk írni: történeti szociológiát vagy fogalomtörténetet.

2. Retorika, interpretatív antropológia, politikai szemantikaA társadalomtudományokban talán két vagy három évtizede igen erős az érdeklődés a társadalom nem institucionalizált, nem tárgyi-cselekvési dimenziói iránt. Nem ismerem jól a kontextualista-konceptualista eszmetörténeti munkákat, de abból, amit ismerek, az a benyomásom alakult ki, hogy a történészek számára talán több lehetőség rejlik ezekben a törekvésekben, mint amit belőle kihasználnak, hiszen a szemléleti pozíciók közelsége okán ezek szinte kínálják magukat a felhasználásra és a továbbgondolásra. Megemlítenék három ilyen törekvést.

Az egyik az új retorika, amely nem a régi retorika. Vagy ahogyan a törekvés mellett elkötelezett tudósok írják: „Az instrumentális kommunikáció speciális technikái helyett immár az emberi tapasztalat és cselekvés általános feltételeivel foglalkozunk.” (Bender–Wellbery 2000: 319.) A diszciplína képviselői a retorikát ma valóságszemléletnek és tudásmódnak tekintik, amely a konkrét szituációk és valóságterületek lokális és specifikus vonásait igyekszik feltárni. Ha a történettudomány nem a régi nagy narratívákat kívánja továbbmondani, akkor mindenképpen keresnie kell azokat a tudományszemléleti és metodológiai törekvéseket, melyek ezen felfogás riválisai. A modern retorika mindenképpen ilyen, különösen úgy, ahogyan ezeket a törekvéseket az irányzat talán legfontosabb munkája, Az új retorika képviseli (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971). A szerzők úgy látják, hogy minden nyilvános humán megnyilatkozás (jog, filozófia, politika, pedagógia, újságírás stb.) a természettudományoktól eltérő sajátos logikát képvisel, amely témáját specifikus tárgyként konstruálja meg. Az új retorika ennek a szabályrendszerét mutatja be. Hangsúlyoznám, hogy ez nem egyszerűen tudományszemléleti újítás, hanem vizsgálati metódust is kínál, körülbelül úgy, ahogyan az USA-ban élő, magyar származású tudós elemezte a közelmúlt egy fontos hazai eseményének, Bartók Béla újratemetésének, illetve az Európa-képeknek a retorikáját (Gal 2000).

A következő a kommunikatív antropológia. Közismert, hogy az euro- és az etnocentrizmustól megszabadult néprajz kulturális antropológiaként definiálja önmagát, és a kebelében kifejlődött egyik jelentős irányzat az interpretatív vagy kommunikatív antropológia (Niedermüller 1992). A szemlélet képviselői abból indulnak ki, hogy a valóság nem objektív–szubjektív kettősségben létezik, és főleg nincs eleve adva, hanem állandó újraalkotási folyamat, és csak annyiban létezik, amennyiben az emberek adott csoportja elfogadja a konstruálás szabályait és az így létrejövő valóságot. Feltételezik, hogy a konstruálás középpontjában a jelentés áll, azaz a kultúra nem az emberek fejében lévő „valami”, amit a jelen és a múlt felkészült megfigyelője felszínre hoz, hanem szimbólumok által közvetített jelentések történeti mintázata, vagyis konceptuális és nyilvános struktúra, és az emberek ez alapján kommunikálnak egymással, alakítják tudásukat, attitűdjeiket és cselekvéseiket. Harmadsorban a kulturális jelentés interszubjektív és közösen birtokolt, vagyis a jelentés nem egységes ugyan, de az így létrejövő kommunikatív kultúra az adott közösség tagolt és folytonosan változó-mozgó produktuma. Végül pedig a koncepció a gyakorlat primátusát állítja, azaz a kultúra nem egyszerűen csak tudás, hanem tények, ismeretek, szabályok együttes alkalmazása, folyamatosan előállított valóság. Mindennek következtében az új szemlélet „meghatározó metaforájává az expresszív beszéd, a hétköznapi nyelv, a dialógus és a diskurzus vált” (Niedermüller 1992: 71.). Ha jól értem a kontextualista-konceptualista eszmetörténeti törekvéseket, akkor az ő kutatásaik centrumában is éppenséggel a különböző történeti praxisok jelentéses valóságának interszubjektív alkotásai állnak; talán nem véletlen, hogy a kommunikatív antropológia konkrét vizsgálatai (például Geertz 1994; Hofer 1992; Bíró–Bodó 1997) akár a kontextualista eszmetörténet esettanulmányai is lehetnének.

Harmadikként a politikai szemantika törekvéseire hívnám fel a figyelmet. Ma már nemigen kétséges a különböző nyelvi vizsgálatokban, hogy a politikai beszélő megnyilatkozása „színtiszta” politikai cselekvés, a kérdés csak az, hogy milyen módon. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban legalább két lehetséges találkozási pontra. Trencsényi többször, több vonatkozásban felveti a történeti-politikai nyelv töredezettségét, homályosságát, a fogalmak bizonytalan használatát. Ez a politikai szemantika egyik eminens kutatási területe (Dieckmann 1969).



A megállapítások itt arra konkludálnak, hogy a politikai nyelv „ezerszer elátkozott” vonása nem provizórikus jegy, hanem megszüntethetetlen állapot, ami fölöttébb tanulságos lehet a kontextualista-konceptualista eszmetörténet számára is. A másik lehetséges találkozási pont a politikai nyelvnek definíciós küzdelemként való felfogása. A történeti kutatások nehezen tudják ezt a tényt megkerülni, mi több, a rivalizáló nyelvi küzdelmek létezésének elismerése kutatásaik egyik előfeltevése. A politikai szemantikai vizsgálatoknál hasonló a helyzet. Például a magyar rendszerváltozásról szép számmal készültek „nyelvpolitikai” csatákat elemző vizsgálatok, bár ezek – tudományos eszközeiket tekintve – meglehetősen szegényesek voltak (Szabó 1998c: 127–163.; Szabó 1996a). A politika mint definíciós küzdőtér azonban a politikai szemantikai vizsgálatok állandó témája, ahogyan ezt a hetvenes években kibontakozott (nyugat)németországi nyelvi csata leírása (Kopperschmidt 2000), vagy a Tony Blaire által nyelvi fordulatot is hozó „új munkáspárt – új nyelv” elemzése is tanúsítja (Vasta 2000).

3. A komparatív fogalomtörténet esélyeiA harmadik problémakört akár a fogalmak életének is nevezhetnék, és itt arra a nehéz, bár aligha megkerülhető kérdésre kellene választ adnunk, hogy vajon mit ír le egy komparatív fogalomtörténeti elemzés, amely olyan fogalmak használatát igyekszik feltárni, mely fogalmakat csak mi, a kutatók hasonlítunk össze, de maguk a használók ezt nem teszik meg, hiszen nem beszélnek egymással, sőt nem is azokat a szavakat használják, amiket mi összehasonlítunk, mert más kultúrában élnek és más nyelven beszélnek. Kérdés tehát, hogy mi az érvényessége az egymástól külön lévő diszkurzív közösségek nyelvhasználata összehasonlításakor kapott megállapításoknak, és hol a kompartisztika határa a nyelvi közösségek esetén. Vajon nem esünk-e vissza az objektivista, lineáris tudomány csapdáiba, ha a fogalomtörténet-írás kapcsán úgy kezeljük a nyelveket és diskurzusokat, mintha intézmények és tárgyi cselekedetek lennének, amiket a kutató hoz kapcsolatba egymással, hogy jobban értse a történelmet? De egyáltalán hogyan máshogy lehet őket szemlélni, ha egyszer időben és térben elkülönült közösségek nyelveiről és cselekedeteiről van szó?

Trencsényi Balázs határozottan és elkötelezetten érvel az összehasonlító kontextualista-konceptualista eszmetörténet lehetősége mellett. Ennek során kifejti azokat az előfeltevéseket, amelyek a történeti szituáció, a vizsgálati tárgy és a vizsgálati módszer tekintetében lehetővé teszik a komparatív fogalomtörténet-írás (kelet-)közép-európai specifikálását, hiszen írása egyben egy ilyen munka programját is vázolja. Előfeltevései révén az érintett országok és kultúrák összetartozását igyekszik megmutatni.

A történeti szituáció tekintetében Trencsényi a megkésett modernizációt tekinti kiindulópontnak. Úgy látja, hogy míg Nyugat-Európa országaiban a modernizációs processzus egy szerves egymásra épülési folyamat volt, addig (Kelet-)Közép-Európában hiányzott az emeletről emeletre haladó építkezés. A modernizáció itt importált jellegű maradt, ami nemcsak az intézményekre, hanem a fogalmakra is vonatkozik. Ebből adódóan reflexív és követő folyamattal állunk szemben, amelyben a szerves fejlődés eredeti fogalmai sajátos átalakuláson mentek át: lokális jelentést kaptak, a nyelvek összetorlódtak, létrejött egy olyan „fogalmi Kánaán”, amely a paradox létformák egyszerre vonzó és taszító valóságát tárja elénk. A vizsgálati tárgy, azaz a fogalmak tekintetében pedig szerinte a latin (humanista) hagyományban lelhető fel a (közép-)kelet-európai országok egysége, összetartozása (is). Ehhez képest jelennek meg itt a fogalmak kontextusba ágyazott eltérő és specifikus jelentései, amelyek ezért más és más konstrukciókat generálnak, más és más cselekvési lehetőséget jelenítenek meg, miközben a humanista hagyomány mégis csak összefűzi őket. A vizsgálati módszer tekintetében pedig Trencsényi elkötelezi magát egy olyan metodológia mellett, ezt leginkább J. G. A. Pocock munkásságában találja meg, amely képes lehet egyetlen vizsgálati és vonatkozási keretbe illeszteni Európa ezen huzatos vidékének bonyolult nyelvi valóságát, amely egyszerre egyéni és kollektív, dinamikus és mozdulatlan, tagolt és homogenizáló, rövid és hosszú távú változások hordozója. Úgy véli, hogy ilyen összetett valóságot csak egy köztes nyelv képes megjeleníteni, amely egyszerre ad koherenciát, és biztosít átjárást a különböző nyelvek között.

Remélem nem egyszerűsítettem le túlságosan a dolgozatban leírtakat, és jól prezentálom a lényegüket. Ez esetben jól látszanak a fogalomtörténeti kompartisztika nehézségei. Trencsényi úgy véli, hogy egy ilyen összehasonlítás számára egy többé-kevésbé azonos történelmi fejlődés és kulturális háttér adja meg a lehetőséget, aminek következtében fogalmilag is mindenhol többé-kevésbé ugyanazt találjuk, csak éppen helyi akcentusban. Én ennek a prezentálását és bizonyítását fontosnak tartom, hiszen minden összehasonlítás végül is ilyesmire szokott kifutni: saját vonásaink természetét csak másokhoz képest tudjuk megfogalmazni és tisztázni, a közösségi gőgre senkinek semmi oka, különbözőségeink ellenére mégiscsak összetartozunk. A nehézség tehát nem morális természetű, hanem megismerési vagy tudományszemléleti.

Hadd illusztráljam ezt egy híres politikatudományi komparatív munkával. A politikai kultúra kutatásában mérföldkőnek számít Gabriel Almond és Sidney Verba munkássága, akik a hatvanas évek elején jelentették meg alapvető munkájukat (1963). Ebben öt országban végzett összehasonlító kutatásuk eredményeit tették közzé. A



kutatás során ugyanazokat a fogalmakat „kérdezték le” eltérő politikai kultúrákat képviselő országok lakossági mintáiban, így próbálván kideríteni a legfontosabb politikai kategóriák helyi akcentusait, vagy ahogyan ők mondták, az objektív politikai struktúrák hasonlósága ellenére fennálló lokális és szubjektív értelmezéseket és viszonyulásokat. Az azóta is nagy népszerűségnek örvendő kultúrakutatási metódust azonban éles támadások érik (Szabó 1998c: 284–289.). A bírálók elsősorban azt kifogásolják, hogy a kutatók vizsgálhatnak akár különböző demokráciákat is, mint például Almond és Verba, mégiscsak saját kultúrájuk értékeit és gyakorlatát tekintik mércének. Mindezt úgy érik el, hogy a gondolkodva cselekvő, a politikai fogalmakat használó embereket leválasztják tényleges diszkurzív gyakorlatukról, nem megfigyelik tényleges politikai nyelvhasználatukat, hanem kikérdezik őket valamiről. A valóságos nyelvi praxis vizsgálatai azonban világosan jelzik, hogy az élő fogalmak és a hatékony beszédmódok közösséghez és kultúrákhoz kötöttek, hiszen ezek határain túl az emberek már nem boldogulnak velük, legfeljebb egy szocializációs folyamat után.

A politikatudománynak módja van az élő politikai nyelvi valóság akár in statu nascendi megfigyelésére is. A történettudomány nehezebb helyzetben van, hiszen azzal foglalkozhat, ami forrásként a rendelkezésére áll. De azt eldöntheti, mit tart az adott kor élő nyelvének, hatékony tudásának, avagy másképpen, hol húz meg bizonyos határokat. Amikor a politológushallgatók az Európai Unió joganyagát tanulják, vagy az „összehasonlító politológia” kapcsán a demokratikus intézmények hasonlóságait és eltéréseit tanulmányozzák „szerte a világon” (esetleg éppen Almond egy későbbi munkája alapján; lásd Almond–Powell 1996), akkor ennek igen fontos pedagógiai és gyakorlati haszna van: a tájékozatlan embernek tájékozódni kell, mégpedig megbízható tekintélyek alapján. De vajon van-e ilyen haszna egy összehasonlító fogalomtörténetnek vagy nyelvhasználatnak, hiszen az emberek nem magukat a szavakat igyekeznek birtokba venni és „kezelni”, hanem a szavakkal megnevezett valóságot. Akkor valószínűleg igen, ha csődöt mondanak a megszokott szavak és jelentések, de hát éppen erről van szó. Én azt gondolom, hogy egy összehasonlító történeti nyelvvizsgálat vagy fogalomtörténeti kutatás elsősorban megismerési értékkel bír; akkor pedig fel lehet tenni a kérdést, hogy milyen tudományos szemlélet birtokában teljesítheti leginkább feladatát.

Nem hiszem, hogy a „minden mindennel összefügghet” vágányán kellene elindulni, aminek a mozdonya elvihet bennünket olyan sínekre, ahol a táj is meg a vonat is a kedvünkre való. Nem nehéz előre látni, hogy Trencsényi Balázs projektje merrefelé halad: sok munkával, rendkívül gondolatgazdagon, a kontextualista-konceptualista eszmetörténeti tradíció adekvát eredményeit felhasználva történeti fogalomelemzésekkel is igazolni fogja a (közép-)kelet-európai megkésett modernizáció többé-kevésbé ismert természetét, országonkénti specifikálásokkal. Egy ilyen állomásra eljutni jó érzés lehet, sőt a stációt előbb még fel is kellene építeni, ami igazán szép feladat lehet egy kezdő „vasutas” számára. Én azonban makacsul hiszek abban, hogy a (történeti) nyelvi-diszkurzív elemzésben több van annál, semhogy ismert pályákon haladjunk új állomások felé.

Vélhetően nem tudom ezt itt minden kétséget eloszlatóan igazolni. Néhány megjegyzést azonban megkockáztatnék. Az első: Ismereteim szerint minden koncepciózus diskurzuselemzés (például Edelman, Geertz, Koselleck, Foucault) akár távoli, akár közeli múltat vizsgált, másként rendezte el a valóságot, mint más szerzők. Mást és másként láttak. Vizsgálatuk azonban benne maradt egy nyelvben és kultúrában, ami nem lehet véletlen. Mint ahogyan az sem, hogy a nyelvek és kultúrák közötti összehasonlító fogalomelemzések nem sikeredtek túl invenciózusra, és nem váltottak ki komoly tudományos érdeklődést, ahogy Trencsényi is megállapítja dolgozata elején, szemben, tenném hozzá, a felsorolt szerzők munkásságával. Vajon miért?

Második megjegyzésem a nemzeti lét kereteire vonatkozik. Azt hiszem mindannyian tudjuk, hogy a nemzet, sok nyavalyája mellett, talán elsősorban kommunikációs közösség, amelynek születése összekapcsolódott a nyelvi összetartozás tudatával, sőt az írásbeliség kultúrájának általános elterjedésével, ahogyan ezt meggyőzően írta le egy Németországban élt honfitársunk (Kiss 1993). Ezért aztán egy nemzetnek nemcsak hőstörténete lehet, hanem fogalomtörténete is; nemcsak az intézményei és csatái tartoznak a múltjához, hanem tagjainak nyilvános beszéde, ennek kisebb-nagyobb átalakulásai. Ez messzemenően elemezhető, vizsgálható, mi több, egy ilyen munka új módon rendezheti el az adott nemzet historikumát. Történetesen a modernizáció kibontakozása kapcsán is. Láttunk erre példákat!

A harmadik megjegyzésem a modernizációs folyamat nyelvi vizsgálatára vonatkozik. Trencsényi előterjeszti ezzel kapcsolatban azt az elképzelést, hogy a kelet-európai modernizáció reflexív, torlódó és csökött jellegű volt, vagyis a nyugati fejlődés visszfényét látja benne. Talán így van, talán nem. Én mindenesetre legalább ilyen termékeny megközelítésnek gondolom, ha sajátosságainkat társadalmunk múltjában keressük, nem pedig példaadó országok és hazánk viszonylatában, mert így eleve kijelöljük saját, nem túl jó helyünket a történelemben. A modernizációs processzus és nyelvezete tekintetében pedig, úgy vélem, meghatározó lehet a magyar rendiség különös természete, nevezetesen a jogi és a társadalmi rendiség elválása, ami egészen sajátos



helyzetet teremtett polgárosodásunk számára.5 Én például, amikor a magyarországi szocializmus ideológiájának és politikai tömegirodalmának nyelvezetét vizsgáltam, és ezt Jacques Ellul felosztása szerint (1966: 70–79.) nem egyszerűen csak „utálatos” agitációnak, hanem integrációs törekvésnek is hajlandó voltam tekinteni, akkor azonnal szembe találtam magam a munkásmozgalmi zsargonban és marxista terminológiában megjelenő, újraformált társadalmi rendiség egész fogalomkészletével és világlátásával (Szabó 1998c: 40–78, 97–126.).

Negyedik megjegyzésemmel a kommunikatív érintkezések lehetséges vizsgálatára szeretnék rámutatni. A nemzetközi viszonyok vizsgálata létrehozta a maga önálló diszciplínáját, amely a szuverenitások közötti vagy rajtuk átnyúló intézmények, szervezetek és események kutatásával foglalkozik. Nem lenne lehetséges egy hasonló projektum a kommunikatív-diszkurzív valóságot illetően is? Gondoljuk meg, már a nemzetközi viszonyok valósága is államok, intézmények, polgárok közötti beszédkapcsolatok valósága. Feltehetően komoly belátásokra jutna egy olyan kutatás, amely a konstruált és önmegértési szándéktól vezérelt tudósi komparatisztika helyett a történelem „komparatív” szereplőinek tényleges beszédközösségeit és beszédhasználatát vizsgálná. Ilyenek szép számmal akadtak már a modernizáció hajnalán is: utazók, diplomaták, szerzetesek, papok, kereskedők, mesteremberek, művészek és mások kapcsolatai, avagy háborúk, gyarmatosítások, annektálások, nyelvi gyarmatosítások, ma pedig lábunk előtt hever egy kibontakozó globális kommunikáció. Én egyszerűen csak arra gondolok, hogy ezek a konkrét és tényleges, határokon átnyúló nyelvi praxisok (és fellelhető pregnáns forrásanyagai) talán a konstruált összehasonlításoknál meggyőzőbben mutatnák a modernizáció egyszerre átfogó és specifikus vonásait. A közvetítő kommunikáció ugyanis mindig szól a közvetített valóságokról is.

Ötödik megjegyzésemben messzire rugaszkodnék a dolgozatban előterjesztett programtól. Én úgy látom, hogy azok a leginvenciózusabb fogalomtörténeti vagy diskurzuselemző munkák, amelyek szakítanak a jól ismert okkutató, a dolgok „felszíne” mögé hatolni akaró tudományos praxissal, és a nyelvekben s fogalmakban „csak” különböző jelentésadásokat látnak. Nem gondolják, hogy ezeket vissza kellene vezetni valami nyelven kívüli, „igazi” politikai és társadalmi valóságra, hogy megmagyarázzák és indokolják használatukat, hogy egyáltalán: megmagyarázva legyenek, hiszen minden emberi nyelv mögött is csak egy másik nyelv van. Legfeljebb feltételezhetem, hogy nem, és elsősorban akkor teszem ezt, ha a világot egy önálló nyelvvel rendelkező lény teremtményének tekintem, vagy egy ilyen feltételezés ellenében gondolom el a valóságot. Nemcsak az állam- és jogtudományban nehéz megszabadulni a valóság teológiai szemléletétől, mint Carl Schmitt vélte, hanem valószínűleg a történettudományban is. Úgy vélem, hogy a fogalomtörténeti, a kontextualista eszmetörténeti kutatásokban messzemenően benne van ez a lehetőség; leginkább talán bennük van ez meg, ezért is rendelkeznek ezek a vizsgálatok igen vonzó perspektívával. Erre is gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a nyelvi-diszkurzív elemzésben talán több van annál, mintsem hogy régi síneken haladjunk vele új állomások felé.

55 Tóth Zoltán írja egy terjedelmes tanulmánya konklúziójaként: „Társadalomszervezeti műveltségünk rendies történeti rétegének kulcsa, véleményem szerint, nem a közjogilag is tetten érhető, jól ismert feudális intézményekben keresendő, hanem a társadalmi különbségek felfogásának polgárias eszményekkel együtt élő s a polgári intézményekre és társadalomszerkezetre is kiható formáiban. A hierarchiákban gondolkodó, a különbségeket erkölcsileg minősített közösségekből származtató és a leszármazási rendszerrel szabályozó, minden társadalmi helyváltoztatást rítusokkal érvényesítő rendi társadalomfelfogás formális feltételei között megy végbe a szervezet individualizációja.” (Tóth 1991: 123.)


9. fejezet - Diskurzuselemzés és politikatudományA diszkurzív szemlélet régóta jelen van az európai és az amerikai politikatudományban, de empirikus vizsgálatokhoz kötődő és diszciplínaalakító igénnyel csak mintegy bő tíz éve, az 1990-es évtized elején jelent meg. Mivel a politológiát eleddig tárgya specifikálta, nem pedig szemlélete és módszertana, ezért a „politika-tárgy” vizsgálatában több tudományág használatát és együttműködését figyelhetjük meg. Ezek művelői között pedig már több évtizede dolgoznak olyan kutatók, akik elégedetlenek a modernitás és a pozitivizmus projektumával. Az empirikus politikatudományi kutatások egyik elindítója, Harold Lasswell a politika pszichológiai és a nyelvi vizsgálatának kezdeményezője is (Szabó 1998a: 20–39.). Murray Edelman az 1960-as évektől jelenteti meg a politika szimbolikus dimenzióit elemző, nagy hatású munkáit (Szabó 1998a: 110–132.). 1958-ban Párizsban jelent meg a modern retorika egyik legjelentősebb munkája (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971), amely a politikai gondolkodás vizsgálata számára is új perspektívákat nyitott. Németországban pedig évtizedek óta folynak kiterjedt vizsgálatok a politika nyelvéről (Szabó 1998a: 18, 40–54.), egyáltalán nem a lingvisztikai problémák illusztrálásának szándékával. És ez csak néhány példa. Mindezen törekvések azonban nem érintették komolyan a politikatudomány alapjait, „helyileg” annak határain helyezkedtek el. A politológia főárama intézményeket és szervezeteket tanulmányozott, eseménytörténeteket vizsgált, szinguláris véleményeket aggregált közvéleménnyé, és a hatalom „lényegét” kutatta. Mindenekelőtt pedig hiányzott belőle a nyelvi reflexivitás, azaz nem kérdezett rá a politikai problémák tematizálásának és megoldásának jelentésfeltételeire.

A kilencvenes évek elején azonban változás történt: tömegesen jelentek meg a szakmában azok a politológusok, elsősorban az ECPR körül, akik egyrészt megtámadták a politológia obligát szemléletmódját, másrészt új, empirikus vizsgálatokat kezdeményeztek. Mi több: el kezdtek szervezkedni, határokon átnyúlóan.1 Úgy vélem, az eseménysor tudásszociológiailag is jelentős: a szervezkedők tevékenysége nyomán a politikai valóság posztmodern szemlélete és a politikai diskurzusok szisztematikus elemzése a politológia integráns részévé kezd válni. A formálódó diszkurzív politológia hangsúlya, jellege, helye és terjedelme természetesen folyamatosan alakul, de az offenzív fellépés fokozatosan viszi a perifériáról a centrum felé. A következőkben megkísérlem bemutatni ezeket a törekvéseket, először a szemléleti pozíció, majd az empirikus vizsgálatok néhány fontos jellemzője révén.

1. Nyelvi fordulat és politikai diskurzuselemzésA kutatók törekvése az, hogy kialakítsák a politika vizsgálatának új szemléletét, avagy egy új felfogás jegyében folytassák a vizsgálatokat. Ezt az új tudományszemléletet elsősorban Terell Carver, a bristoli egyetem politikaelmélettel foglalkozó kutatója igyekszik koncipiálni, de mások is megszólalnak a tárgyban, például Matti Hyvärinen, Josef Bleicher, Jacob Torfing és Kari Palonen. A koncepció sarokpontja az a felfogás, hogy a filozófiában lezajlott nyelvi fordulat után komoly kutató nem gondolhatja azt, hogy a nyelv átlátszó ablak, amelyen át minden további nélkül a (politikai) valóságot pillanthatjuk meg, persze ha betartjuk a helyes ismeretszerzés szabályait. Ezért is áll a koncepcionális elemzések kezdőpontján a filozófia nyelvi fordulatának értelmezése.

Carver írja némi leegyszerűsítéssel, de aligha félreérthetően: „A huszadik századi filozófia határozottan eltávolodott attól a felfogástól, amely szerint a nyelven keresztül a világot és alkotóelemeit észlelhetjük,

11 A szervezkedés fő helye az essexi székhelyű European Consortium for Political Research (ECPR). A szervezet egyik folyóirata, az European Political Science szerkesztői egy szerkesztőségi cikkben („Discourse Analysis and Political Science: Introduction”. 2002/1: 48–49.) ekképpen tudósítanak a „dolgok állásáról”: „A politikatudományi diskurzuselemzés egyre befolyásosabb irányzattá válik. Elméleti és módszertani jelentősége a kutatások szempontjából is növekszik, ami világosan megmutatkozik az ECPR tevékenységben. A szervezet keretein belül és nemzetközi együttműködés révén az elmúlt évtizedben számos rendkívül sikeres és népszerű diskurzuselemzéssel foglalkozó szakszemináriumot tartottak a következő területeken és témákban: Olof Ruin: »Politikai biográfia« (Bochum, 1990); Terell Carver és Matti Hyvärinen: »Új értelmezési módszerek« (Limerick, 1992); Terell Carver és Véronique Mottier: »Politika és szexualitás« (Oslo, 1996); Maureen Whitebrook és Fabrice Larat: »A narratíva használata a politikában« (Mannheim, 1999); Matti Hyvärinen: »A politikai fogalmak története« (Koppenhága, 2000); Herbert Gottweis és Henrik Wagenaar: »Politika, diskurzus és intézményi reform«; valamint Véronique Mottier és Moya Lloyd: »Identitás a politikában« (Grenoble, 2001). Az ECPR 2001. évi Canterburyben tartott általános konferenciáján is volt egy rendkívül népszerű, David Howarth által szervezett vitasorozat »Diskurzuselmélet és politikaelemzés« címmel, amely különböző országok kutatóit hozta össze.” Az írás arról is tudósít, hogy több országban megindult a politikatudományi diskurzuselemzés intézményesítése. „Az ECPR tagjai közül számos ország oktatási és kutatási szervezetében, például az Egyesült Királyságban, Dániában, Svájcban és Hollandiában intézményesítették a diskurzuselemzést.”


Diskurzuselemzés és politikatudomány

mégpedig egy olyan paradigma felé, ahol a hangsúly magán a nyelven és a nyelvi elemeken van, s azon, ahogyan a világ felépül számunkra a nyelv által hordozott jelentésekből. Ez annak a tudományos és racionalista világképnek a megfordítása, amelyet a tudományos forradalom és az elmúlt pár évszázad empirikus filozófiái hagytak ránk örökül. A korábbi felfogás szerint a nyelv állítólag semleges médium, amely elvileg egyértelműen képes tükrözni a tényeket, és kifejezni a jelentéseket.” (Carver 2002: 50.) A politikai diskurzuselemzés, írja, éppen ennek a filozófiai és tudományszemléleti paradigmaváltásnak az eredményeképpen alakult ki.

A felfogás magát a nyelvet is új megvilágításba helyezi. Először is a nyelv nem tükör, amely a valóság eleve meglévő emberi arcát tükrözi, hanem a valóság emberi arccal való felruházásának eszköze. „A nyelvet arra használjuk, hogy jelentéseket írjunk a tárgyak és a tapasztalatok világába, amiket aztán visszaolvasunk, többnyire azt gondolva, hogy a jelentések öröktől fogva hozzátartoznak a tárgyakhoz és tapasztalatokhoz.” (Carver 2002: 50.) Másodszor a nyelv nem absztrakt rendszer vagy egyéni produkció, hanem életforma, amint ezt Wittgenstein is gondolta. „Nyelv által szerveződik az emberi cselekvés, nyelven keresztül alakítjuk az életünket” (Carver 2002: 50.), avagy általa és benne „társadalmi tevékenységeket fejlesztünk ki és gyakorolunk, hatalmi viszonyokat teremtünk és konzerválunk” (Carver 2002: 51.). Harmadsorban a nyelv nem megnevez, hanem szervez. „A nyelvet már nem úgy értelmezik, mint ami elsősorban »megnevezi« a tárgyakat, aztán érveket gyárt ezekről logikai, matematikai, geometriai vagy más eljárások segítségével.” (Carver 2002: 51.) Akik mégis ezt teszik, fontos kérdések gyakorlati megoldása helyett intellektuális indíttatásból megoldhatatlan fejtörőkbe bonyolódnak. Carver arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelvi fordulat narratív vagy diszkurzív fordulat is; a jelentést nem az egyes szavak, hanem a különböző narratívák hordozzák és közvetítik.

A nyelv ezen konstruktivista felfogásából két fontos dolog következik. Egyrészt nincs ember, aki önmagát nyelven kívülre lenne képes helyezni; természetesen lehet egy adott diskurzuson kívülre kerülni, de nem magán a nyelven kívülre. A tudományos bizonyítás is narratívába ágyazott, hiszen „nyelvet csak nyelvvel lehet összehasonlítani, nem pedig közvetlenül a világgal” (Carver 2002: 52.). A tudományos különbségek tehát narratív különbségek. Az European Political Science szerkesztősége a politikai diskurzuselemzés sajátosságait számba vevő rövid írásában (Discourse Analysis: Criticism and defence. 2002/1: 66–67.) ezt a következőképpen formulázta: „Csak az Isten képes minden vonatkozásban kilépni a diszkurzivitásból. Mi, halandó emberek azok között a diszkurzív keretek között élünk, amelyek meghatározzák érvényességünk kritériumait.” (2002/1: 66.) Avagy: „Az én nem nyelv előtti adottság.” (Carver–Hyvärinen 1997: 5.) Természetesen, tenném hozzá, lehet úgy viselkedni, a tudományban is, mintha nyelven kívül lennénk, azt hinni, hogy állításaink maguk az igazságok, nem pedig az igazság konstrukciói. Másrészt a nyelvi fordulat következménye a jelentésközpontú felfogás kialakulása, vagyis kezdetét vette a társadalomtudományokban az oksági viszony mint egyetemes magyarázó elv eljelentéktelenítése és helyettesítése. A társadalomtudományok újabban „kevésbé azt kérdezik, hogy »miért?«, mint inkább azt, hogy »hogyan?«” (Bleicher 1997: 144.).

Ez azonban már a módszer-problémához visz bennünket közel, vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mit és hogyan vizsgál a politikai diskurzuselemző, avagy milyen politikai valóság tárul fel a diskurzuselemzések során.

2. A módszer szemléleteA módszer alapszemlélete hermeneutikai. A politikai diskurzuselemzők lényegében úgy gondolkodnak a társadalom vizsgálatának tudományos lehetőségéről, mint Hans-Georg Gadamer, Paul Ricoeur vagy Clifford Geertz: a társadalomtudományi kutatás egy jelentésekkel telített valóság interpretálása, egy általános szövegvalóság olvasása. Az értelmező módszer azonban lényegileg más, mint a pozitivista „oknyomozó” eljárások. A „természettudományt és a társadalomtudományt hagyományos módszerekkel művelők azt ígérik, hogy »mély« struktúrákba és egységes világba nyerünk betekintést” (Carver 2002: 53.), hogy minden állítás megfelelő módszer helyes alkalmazásával egyértelműen bizonyítható vagy cáfolható, az ismeretek pedig kumulálnak. Vagyis az igazság a módszer, nem pedig a beszélő(k) függvénye. Az interpretációs metodológiák viszont azt tartják, hogy minden vizsgálati tárgy multidimenzionális, már csak ezért sem létezik egyetlen autentikus jelentés, ráadásul a jelentések is mindig processzuálisan és dialógusban állnak elő. A gyakorlati igazság nem is módszer, hanem pozíció és szituáció függvénye. A „hermeneutikailag formált megközelítések” (Bleicher 1997: 145.) szerint a jelentést nem egy jelentésen kívüli realitás, hanem egy másik jelentés alakítja. Általánosan szólva: a hermeneutikai szituáció egyetemes; a politikai ember mindig értelmező létben van, és a jelentésadás s az interpretálás nem az ember egyik vonása, hanem létezési formája vagy életmódja. Egy ilyen tapasztalatnak a feltárása, amely elsősorban a történelem, a társadalom és a művészet tapasztalata, nem szorítható bele a természettudományok és a matematika gondolkodásmódjába, de attól még igazságot hordoz és tényeket közvetít. Vagy ahogyan Gadamer írja, „itt is a megismerés és az igazság a tét” (Gadamer 1984: 21.). De mi ez, és hogyan tárható fel?



Az interpretatív metodológia kulcskifejezése az olvasás. „Az utóbbi egy-két évtizedben az olvasás lett számtalan kultúrakutatás és társadalomtudományi törekvés kulcsmetaforája”, és a kutatók számára az sem kétséges, hogy szoros kapcsolat van „a filozófia »nyelvi fordulata« és az olvasás mint társadalomtudományi módszer között” (Carver–Hyvärinen 1997: 3, 4.). De, és ez legalább ennyire figyelemreméltó itt, a kutatók szerint egyrészt nemcsak szövegeket olvasunk, hanem tárgyakat és cselekedeteket is, miként Ricoeur javasolta, másrészt a cselekvő és a résztvevő, a tudományos és a köznapi ember egyaránt „olvas”, vagyis az értelmezés nem exkluzív cselekedet. „Olvasunk képeket, testbeszédet, filmeket, építményeket, és bármit, aminek jelentése van. Sőt a sportban – különösen azokban, amelyekre jellemző a taktikai játék, mint például a futballban – olvassuk az ellenfél játékát is. A társadalmi és politikai világ játékhoz hasonló elképzelése értelmező olvasást vár el mind a résztvevőktől, mind a megfigyelőktől.” (Carver–Hyvärinen 1997: 3.)

De miért és hogyan vált az olvasás az interpretatív módszer megkülönböztető metaforájává? Avagy miért gondolhatjuk azt, hogy a politológus és a politikus tevékenysége politikaírás és politikaolvasás? A politikai diskurzuselemzők szemléletét és törekvéseit az idézett gyűjteményes kötet szerkesztői ekképpen jellemzik, némileg hagyományos terminológiákban fogalmazva: „Ennek a metaforának az értelmét az a meggyőződés adja, hogy a szavak és a szóképek, a mondatok és a narratívák nem azok, aminek látszanak. Különösképpen igaz ez a megállapítás a politikaolvasás [political reading] esetében. Ez azt jelenti, hogy meg kell különböztetni a szöveg »felszínét« [surface] annak »mélyen« fekvő struktúrájától; hogy meglehetős érzékenységgel kell vizsgálni ezt a felszínt.” (Carver–Hyvärinen 1997: 4)

A jellemzésben a felszín kategóriája a kulcskifejezés. Az feltehetően nem kétséges, hogy minden értelmezés egyben tagolás és összefüggések feltárása; egy minden ízében homogén valóság értelmezetlen valóság. A kérdés csak az, hogy mi módon tagolunk, és milyen összefüggéseket állapítunk meg. A politikai diskurzuselemzők azt kifogásolják, hogy a „tagolók” eleddig eljelentéktelenítették a politika szövegvalóságát; átnéztek rajta, mintha nem is lenne, vagy pedig látszatnak vélték, ami eltakarja a lényeget. A felszín ezért nem a felszínesség vagy a lényegtelenség, hanem az alakító-hordozó valóság kategóriája. A felszín a mélység dialektikus ellenkategóriája, az a szint, ahol minden dolog a szemünk elé kerül, a lényeg vagy a mélység is, csak éppen tudnunk kell olvasni, és ismernünk kell a szövegformák kifejező és alakító erejét, no meg a határait. A politikai szövegek nem egyszerűen semleges vagy érdektelen „szövegelések”, bár gyakran annak látszanak, hanem életlehetőségeket fejeznek ki és alakítanak, a politizálás eszközei és keretei, annak a módjai, ahogyan a politika egzisztál. A politikai szavak valósága nem szimpla eszköz, amelyet nemes és nemtelen céljaink szolgálatába állítottunk, de nem is „tükör” (mily nagy hatású metafora!), amely, ha torzításmentes, megmutatja a dolgok esszenciáját vagy szubsztanciáját. A politikai szavak tagolt és formált felszíne magának a politikának a létezése.

Mindennek az akceptálása, azaz a politikaírás és a politikaolvasás jelentőségének felismerése ezért sem egyszerűen csak tudományos kérdés, a politológusok torzsalkodása, bár kétségtelenül az is. A diskurzuselemzés hívei világossá teszik: a modernitás és a pozitivizmus projektuma mellett elkötelezett személyek olyan politikai valóság mellett tették le voksukat, amely megfosztja szabadságától a politikai cselekvőt. Bárhogy is finomítják és árnyalják a képet, determinisztikus és arisztokratikus politikai valóságot írnak le, miközben a lelkesültség és a melankólia között hányódva figyelik az értetlen és önző embereket maguk körül. És ez nem morális, hanem elvi vagy strukturális probléma. Ha nem fogadjuk el az interpretatív szemléletet, akkor a társadalmat jelentés nélküli vakvilágnak képzeljük el, amit éppen a töméntelen szöveg változtatott a sötétség birodalmává, és ahol a homo politicus tévelygő és kiszolgáltatott lény, akinek „a cselekvése determinált az akarat vagy bizonyos determinisztikus tényezők (osztályhelyzet, a kultúra, a nemzeti lét stb.) által. Ebben a felfogásban minden lényegtelen és marginális, ami váratlan, amit nem lehet előre látni és ellenőrizni.” (Carver–Hyvärinen 1997: 6.) Ezzel szemben „a politika olvasása dekonstruálja a törvényszerűnek vélt általánosításokat, és felmutatja a szövegekben lévő lehetséges potencialitásokat. Hasonlóképpen, dekonstruálja az olyan homogén nézeteket, mint például »nyugat« és »kelet«, »harmadik világ« és »nem-nyugati«” (Carver–Hyvärinen 1997: 6.).

Még világosabban: a politikát olvasó ember felismeri, hogy a politika nem tőle független homogén valóság, amely bele van szorítva a hatalom intézményeibe. „Az értelmező módszer alapján a politikát történetileg értjük meg, mégpedig úgy, mint egy sajátos potenciált. A politikaolvasás ebből a szempontból politikai cselekedet is, méghozzá ennek a potenciálnak a felmutatása és általánosítása. A lehetőségekben rejlő perspektívák léte pedig nem egyeztethető össze a politika olyan értelmezésével, amely szerint »mélyen fekvő törvényszerűségek« húzódnak meg a »felszíni nyomok« alatt. Aki így cselekszik, az a szövegeket alulról felfelé olvassa, vagyis nem politikailag értelmezi őket.” (Carver–Hyvärinen 1997: 6.)

Az olvasás tehát, szemben az eleddig favorizált szükségszerű és törvényszerű kategóriákkal, a lehetőséget állítja a politikai valóság „létmódjának” a tengelyébe, ami éppen a cselekvő ember, mondjuk a politikus szempontjából bír kiemelkedő jelentőséggel, és ez nem egyszerűen csak „szűk szakmai” kérdés: „Beszédeik és »megjelenésük« vagy imázsuk nem ítélhető meg kizárólag történeti vagy társadalmi kategóriák alapján, vagy univerzális érvényű



normatív kritériumok szerint. Mihelyst a retorikát állítjuk a középpontba, azonnal megjelenik a képben a kreativitás lehetősége. A politika olvasása mutatja fel az állampolgári lehetőségeket is: az újonnan fellépő csoportok a feministáktól a nacionalistákig az élet új területeit politikailag olvassák. Hogy ki a politikus, az nincs eleve eldöntve.” (Carver–Hyvärinen 1997: 6.)

3. Vizsgálati eljárások és eszközökAz értelmező vagy diszkurzív politikatudomány egyik szembetűnő vonása, hogy nemcsak az általa értelmezett valóság plurális, hanem az általa használt értelmező metodológiák is sokfélék. „A politika olvasása nem azt jelenti, hogy egyetlen módszert alkalmazunk” – olvashatjuk például a többször hivatkozott programadó írásban (Carver–Hyvärinen 1997: 6.), máshol pedig azt, hogy itt „nem létezik a tárgy absztrakciójaként megalkotott a priori módszer” (Bleicher 1997: 145.).2 A módszertani pluralizmus pedig egyrészt azért áll elő, mert a politikai valóság interpretálása vagy olvasása számára számtalan elmélet áll rendelkezésre, amelyek a módszert is meghatározzák: „az igazság és a magyarázat hermeneutikai elméletei, a nyelvi és a szimbolikus reprezentáció diskurzuselméletei, a »nyelvészeti és a retorikai fordulat« a Wittgenstein utáni filozófiában, a dekonstruktivista konceptuálanalízis” és mások (Carver–Hyvärinen 1997: 2.). Még általánosabban, úgy vélem, arról van szó, amit az imént idéztem: ha a diskurzuselemzés olyan törekvés része, amely annak a tudományos és racionalista világképnek a megfordítása, amelyet az elmúlt pár évszázad empirikus filozófiái és tudományai hagytak ránk örökül, akkor ez a szemlélet módszertanilag is legalább olyan széles felületen bontakozik ki, mint az „évszázados” metodológiák. Ezért aztán nem véletlen, és nem kiküszöbölendő hiba, hogy „a diskurzuselemzés semmilyen értelemben nem alkot homogén területet” (Mottier 1997: 59.). Másrészt pedig maga az önreflexív értelmezési pozíció hordozza a metodológiai pluralizmust. Ha nem egy absztrakt módszer szavatolja az igazságot, hanem az igazságkeresés integráns része a módszer használójának személye is, akkor eleve különböző indíttatású szemléletek és értelmezési helyzetek, mondhatni lokális hermeneutikák léteznek, amelyek képviselői különböző módszereket favorizálhatnak. A politikát nemcsak „írni”, hanem olvasni is többféleképpen lehet.

Elhatároló gesztusokkal és pozitív állításokkal egyaránt találkoztam a tárgyban. A politikai diskurzuselemzés „kiszabadulás a pozitivista metodológia kényszerzubbonyából […] kilépés a rigorózus kutatási eljárásokból” (Bleicher 1997: 144–145.), ezért is a kutatók itt a kvantitatív módszereket részesítik előnyben. A módszer nem „alapelvek és direktívák rögzített készlete”, sokkal inkább intellektuális minta, amely a gondolkodást irányítja a tárgy értelmezése során (Bleicher 1997: 145.), ami nyilvánvalóan a fentebb elemzett szemlélet alkalmazásának következménye vagy feltétele. Az is világos, hogy a vizsgálatok középpontjában itt a nyelvi formák, és nem a jelentéstani szubsztanciák állnak; hogy „a diskurzuselemzők tanulmányozzák, nem pedig elvetik a metaforákat és a kifejezés más, sajátos formáit” (Carver 2002: 53.) Ezenkívül azonban közös vonást nehéz találni, túl azon, ami minden empirikus elemzés általános vonása, például az elemzett empirikus jelenség differenciálása vagy a következetes kategóriahasználat.3

Különböző módszerek vannak tehát, amelyeket viszont szemléleti hasonlóságok fűznek össze. Én négy ilyen módszertani elvet véltem feltalálni a politikai diskurzuselemzésekben. Az első az önreferencialitás elve. A kutatások azt mutatták ki, hogy a jelentést adó vagy jelentést magyarázó beszélő igyekszik maga megszabni jelentése feltételeit vagy határait, bár attól nem „menekülhet”, hogy szövegeinek integráns része az, ahogyan mások értelmezik az ő megnyilatkozásait. Vagy ahogyan Gadamer írta, az értelmezés nem szubjektív hozzáállás valami objektív adathoz, hanem „a létéhez tartozik annak, amit megértünk” (Gadamer 1984: 13.). Mindenesetre nem valami szövegen és jelentésen túli világ „determinálja” a politikai cselekedeteket, hanem a beszélők kölcsönös értelmezési tevékenysége. A módszer ennek megragadására irányul.

A második a szituáció elve. Minden politikai beszéd lokális, még ha a „világmindenséget” célozza is meg. Ráadásul a beszélő egy-egy konkrét helyzetre reagál, adott közönség vagy vitapartnerek társaságában és ezek résztvevői számára. A megnyilatkozások során szavakkal bánunk egymással, és valóságos (kommunikatív) érintkezések során hozzuk létre a tér és az idő határai közé szorított közösségeinket. A politika olvasásának metodológiája követi ezt a lokalitást: a komparatív politológia lehetőségei igen szegényesek a jelentések esetében, hiszen még az intézmények „világméretű” összehasonlító elemzése is annak a politikai helynek a

22 Boda Zsolt szerint: „A módszer keresése végigkísérte a hermeneutikai irodalmat, ám ha van tanulsága az e kérdés körüli vitáknak, akkor az az, hogy az értelmezésnek nincs operacionalizálható módszere. Módszerek, megközelítések persze vannak, és ezeket nem árt megismerni […] de semmiképpen sem mellőzhető maga az értelmező és az értő tekintet.” (Boda 1997: 129.)33 Maarten Hajer írja: „munkám során olyan fogalmi apparátust igyekezetem kifejleszteni, amely megkönnyíti a diskurzuselemzést: diskurzus, esemény, szimbólum, diskurzusegyesülés, diskurzusstrukturálás, a diskurzus intézményesülése, diskurzusaffinitás. A kategóriák azt a célt szolgálják, hogy túllépjünk az egyének és intézmények statikus elválasztásán, ezáltal megpróbáljuk megérteni, hogyan jön létre, termelődik újra, kérdőjeleződik meg és változik a kölcsönös kapcsolatok világa.” (Hajer 2002: 63.)



„világméretű” beszéde, ahol éppen az összehasonlítás megszületett.

A harmadik az esemény elve. A politikai beszéd egyik figyelemre méltó vonása, hogy szakadatlanul folyik ugyan, de nem egyenletesen, és nem azonos intenzitással. A politikai megnyilatkozások időnként összesűrűsödnek, valamilyen „rejtélyes” ok miatt sokan kezdenek el beszélni valamiről, amit fontosnak vélnek. A politikai beszéd ilyen diszkurzív események köré szerveződik, ezeket az eseményeket pedig nagy egyet nem értések mozgatják, s szenvedélyes viták tartják életben. A politika olvasása ezeket tárja fel: nem az átlagot, hanem a kivételt, nem azt, ami mindenütt elhangzik, hanem azt, amire mindenki figyelhet, vagyis a jelentőssé váló diszkurzív eseményeket.

A negyedik a részvétel elve. A diszkurzív elemző nem játssza el a pozitivizmus nagy játékát; hogy ő mindenestül kívül lenne vizsgálata tárgyán. Elismeri, hogy érdekli, amit vizsgál, hogy érintett az elemzett esemény kimenetelében, és főleg azt, hogy egy általános értelmező praxis egyik szereplője. Prezentálja magát, mert a vizsgálathoz szükség van erre. Az értelmező metodológia ezért „jártasságot és képzelőerőt kíván” (Carver–Hyvärinen 1997: 6.), vagyis nincs mód arra, hogy a kutató belekapaszkodjon egy mindenre érvényes személytelen és absztrakt eljárás hajójába, s azzal vitesse magát új partok és kikötők felé. Kénytelen elemző tehetséget prezentálni; a tudományipar „betanított munkása” nemigen él meg ezeken a vizeken.

A konkrét kutatásoknak és empirikus elemzéseknek pedig két nagy területe bontakozott ki a politikatudományi diskurzuselemzések nyomán: az egyiket angol terminológiával politics-, a másikat policy-kutatásnak nevezhetjük. Vagyis a diskurzuselemzéseknek egyaránt témája a versengő hatalmi-politikai küzdelem megnyilatkozása és az ágazati szakpolitikák, más elnevezéssel közpolitikák diskurzusa.

4. A hatalmi politika diskurzuselemzéseEz a nagyobb hagyományú területe a diskurzuselemzésnek. Azáltal azonban, hogy a hangsúly átkerül „az objektív tényeket használó pozitivista felfogásról a jelentésfeltételeket és identitásokat értelmező diszkurzív felfogásra” (Torfing 2002: 54.), egyrészt a politikatudomány hagyományos témái új megvilágításba kerülnek; másrészt megszületik a politológia határainak tágítására alkalmas tudományos hely, azaz a diszkurzív elemzések terében új témák és problémák bukkannak fel.

Az elemzéseket tanulmányozva szembetűnik, hogy az utóbbi időszak diskurzuselemzései a politikatudomány szinte valamennyi hagyományos nagy témakörével foglakoztak, vagyis a hatalom, az intézmények és a politikai eseménytörténetek világával. Ennél valamivel szűkebben: a diskurzuselemzések érintik „a politikatudomány központi témáit, ezen belül például az alkotmányok erkölcsi alapjait és reformját, a demokrácia működését, a politikai intézmények helyzetét, az emberi jogok és a politikai viselkedés viszonyának szerepkészletét. Emellett kiterjednek az európai integrációról, a közszféra reformjáról és a kormányzás új formáiról folyó vitákra, amelyek a politikatudomány fő áramához tartoznak” (Torfing 2002: 57.). A tematika bővíthető, a felsorolás folytatható. A dániai diszkurzív politológia helyzetéről beszámoló kutató például arról ír, hogy a diszkurzív elemzések négy fő területen folynak az országban. „Az első terület a jóléti állam és a közszféra reformját vizsgálja. […] A második a hatalommal, a demokráciával és a politikai liberalizmust ért legújabb kihívásokkal foglalkozik. […] A harmadik terület a kormányzás helyi, nemzeti és nemzetek feletti kapcsolatrendszere. […] A vizsgálódások negyedik területe a biztonság fogalmához kapcsolódik, úgy értelmezve a biztonságot, mint a »biztonságteremtés« diszkurzíve közvetített folyamatát.” (Torfing 2002: 56.) Más országok más kutatói például a szegénység, a háború, a környezeti problémák vagy a változó politikai identitás témáit kísérelik meg diszkurzíve elemezni.

A hagyományos tematikákhoz való kapcsolódás tudományos értelmét vagy hasznát az adja meg, hogy a diszkurzív elemzések a politika sokat tárgyalt kérdéseinek vizsgálata során milyen mértékben képesek innovatív módon új megvilágításba helyezni a régi problémákat. Mindennek alapos vizsgálata és bemutatása messze túlmutat egy ilyen recepció keretein. Annyi azonban jól látszik még egy áttekintés során is, hogy a diszkurzivitás nézőpontjából számottevő tudományos adalékok születtek a politika régi nagy témáiban (Carver–Hyvärinen 1997; Torfing 1999), de a hagyományos szemléletet alapjaiban megrengető munkásság egyelőre nem jött létre. A radikális igénnyel fellépő törekvéseknek, például van Dijk kritikai diskurzuselemzésének vagy Norman Fairclough rendszerszemléletű diskurzusvizsgálatának alapvető problémája – mint láttuk –, hogy a régi szemlélet keretében kívánják maguk mögött hagyni a politikatudomány hagyományos hatalomértelmezéseit.

Nehéz megjósolni, hogy ilyen változás egyáltalán bekövetkezik-e. Jelenleg az tűnik valószínűnek, hogy nem; a diszkurzív politikatudomány ebben a vonatkozásban inkább alternatív tudományos beszédként jelenik meg a pozitivista hagyomány mellett, ezt kiegészítve és árnyalva, táguló körben épül bele a tudományos



gondolkodásba. Nem tartom valószínűnek, hogy az érdek vezérelte hatalmi harcok vagy az intézményi realitások „objektív valósága” egykönnyen eltűnik a politizálás és a politikai tudományok nyelvezetéből. A „mi okozza?” kérdés megrendülése ugyanis még nem érvényteleníti a „mi létezik?” kérdését, erre pedig a társadalomkutatás hagyományosan az objektivitás keresésével válaszol. A diskurzuselemzők sem állítják, hogy a dolgokat az ő elemzésük hozza létre, csupán azt mondják, ez persze nem kevés, hogy a dolgokhoz senkinek nincs közvetlen hozzáférése, mert a létezőt a diszkurzíve felépülő formák közvetítik és formálják mindenki esetében. Én inkább azt a különbséget látom itt kibontakozni, amely a cselekvés és a kontempláció között feszül.

Minél közelebb van ugyanis valaki a politikai cselekedetek világához, annál kevésbé fontos számára a közvetítés. Talán felkészülése során foglalkozik vele, de ha már cselekszik, akkor kénytelen igazodni a politizálás szubsztantív nyelvezetéhez: mi a helyzet, mi a probléma, mi a tennivaló, milyen eszközeink vannak, milyen következményekkel jár a választott megoldás, kikre számíthatunk, mi ennek az ára, kik akadályoznak bennünket, és így tovább. Láthatóan ezek a kérdések a politizáló ember környezetét, az őt körülvevő viszonyokat tematizálják, nem pedig mindennek nyelvileg közvetített állapotát. Tenni ezek ismerete nélkül is lehet, az ábrázolt valóság konvenciói azoknak is a rendelkezésére állnak, akik nem tudatosítják a birtokbavétel eszközeit és feltételeit. Nem várható tehát az objektív politikai valóság általános „elszubjektivizálása” vagy „elnyelviesítése”, annál inkább a pozitivista tematika fellazulása és kiegészülése. A magyar politikai közbeszédben például az elmúlt bő tíz évben nyert polgárjogot néhány új kifejezés: az ezredforduló tájékán a hatalmi küzdelem a politikusok és a politizáló értelmiségiek beszédében sem csak az objektív érdekek érvényre juttatása, hanem nyelvpolitikai harc, tematizációs küzdelem, a politikai napirend meghatározására irányuló törekvés és megfelelő kommunikáció kérdése.

5. Közpolitikai diskurzusvizsgálatokA politikai diskurzuselemzési törekvések figyelemre méltó fejleménye, hogy olyan területen is megjelent, amely hagyományosan távol lévőnek tűnt a posztmodern vagy posztstrukturalista szemlélettől. És ez a közpolitika világa, vagyis az ágazati szakpolitikák (egészségügy, oktatás, környezetvédelem, beruházás politika stb.) „unalma”, szemben a pártcsatározások színes világával.

A folyamat az 1990-es években öltött látványos formát. Elindítója a hagyományos közpolitikai tevékenység sorozatos kudarca, a költség-haszon számítások és a racionális cselekvésfelfogások alapján tett javaslatok eredménytelensége, a szakpolitikai elemzések kontraproduktivitása volt. Az önreflexiót favorizáló szerzők azt látták, hogy minden szinten bajok vannak: a helyzetértelmezés, a problémamegfogalmazás, a döntési kritériumok rögzítése, a választások indoklása, az eszközök számbavétele és a következmények előrelátása terén egyaránt. Azt tapasztalták, hogy egy közpolitikai javaslat legfeljebb akkor sikeres, ha éppen a politikát tüntetik el belőle, vagyis egy szűk területen érvényesülő szimpla technikai kérdésre redukálják. Ez azonban ritkán tehető meg, ráadásul a technika is csak szégyenlős politika, hiszen a hozzá vezető út politikai jellege vitathatatlan, nem kevésbé a megoldási javaslat előnye és hátránya.

Első lépésben tisztázódott, hogy ez nem általában a tudomány kudarca, hanem a pozitivista tudományszemlélet elkerülhetetlen következménye. A diszkurzív közpolitikai elemzések „kiteljesedését” vizsgáló kutatók szerint már Harold Lasswell azt javasolta, hogy a közpolitikai ügyeket ne elsősorban az apparátus, hanem a demokratikus közösség vitassa meg, azonban a huszadik században nem ez történt. Az állami és a pártbürokrácia kisajátította magának a közpolitikai ügyek intézését, ráadásul a tematizációk pozitivista-objektivista nyelvezete révén eltüntette az értelmezések és javaslatok előfeltevéseit és politikai kötöttségeit, objektív adatokba és számszerű tényekbe fullasztotta az egyesek számára előnyösen konstruált valóságokat (Hajer 2002: 61.).

Második lépésben „a nyelv (újra)felfedezése nyitott utat a kritikai szakirodalom továbbfejlődéséhez” (Hajer 2002: 61.). A közpolitika iránt érdeklődők is szembesültek azzal, hogy a kérdések megfogalmazásában és megválaszolásában az igazi probléma a semlegesség és az objektivitás látszatát magára öltő jellegtelen szaknyelv, vagyis maga a nyelv. Ugyanis „annak eldöntése, hogy egy jelenséget nyelvileg hogyan jelenítenek meg, hatással van az olyan, politikailag jelentős kérdések megválaszolására, hogy »ki a felelős«, »mit lehet tenni« és »mit kell tenni«” (Hajer 2002: 61–62.). A közpolitika tudományában (policy science) is megjelent a narratívák (Boda 1997) és a diskurzusok (Hajer 2002) tanulmányozása, méghozzá különböző humán- és társadalomtudományok által inspiráltan: „a kutatásnak különböző irányzatai alakultak ki, kezdve azokkal, amelyeket az irodalomkritika, a retorika, a jelentéstanok és a posztstrukturalizmus inspirált, el egészen azokig, amelyek feltárták a kapcsolódásokat a politikai diskurzus és a demokráciafelfogások között” (Hajer 2002: 62.).

Mindennek eredményeképpen a közpolitikai elemzésekben átstrukturálódások zajlottak le. „A kutatók ma már



nem úgy tekintenek az emberek által elmondott történetekre, mint »nyers« adatokra, amelyekből, ha pontosan kódoljuk, megkapjuk a kívánt »mintát«. Sok kutató számára egyre inkább az lesz az elemzés fő témája, amit az emberek mondanak. Például az, hogy az alacsonyabb beosztású bürokraták a szakpolitikai intézkedések megvalósítása során miként küzdenek meg a váratlanul felmerülő erkölcsi dilemmákkal, vagy az, hogy miként reagálnak az emberek arra, amit mások mondanak, és az interakciók során hogyan hoznak létre új politikai tényeket. Maguk a történetek érdemlik meg a tanulmányozást, nem pedig az »adatok«, amiket állítólag le lehet szűrni a »kódolás« során.” (Hajer 2002: 62.) A közpolitikai narratívák a kutatók számára jelentős tényekké váltak, amelyek nem elrejtik, hanem hordozzák és alakítják a közügyeket. A „lényegtelenség” vádja sem tartható többé: kiderült, hogy éppen a narratívák azok, amelyek rögzítik és stabilizálják a jelentéseket, vagyis egységes kontextusokat hoznak létre és ezáltal meggyőző valóságokat prezentálnak.

A narratív és diszkurzív közpolitika-elemző státusa is megváltozott a hagyományos közgazdász és szociológus közpolitika-elemző helyzetéhez képest. Az utóbbiak arra törekedtek, hogy a tudomány nevében értelmet adjanak az értelmetlennek tetsző közpolitikai ügyeknek, hogy „helyre tegyék” a témáról zajló zűrzavaros beszédeket. A diszkurzív elemző viszont sokkal inkább segít értelmezni a különböző értelmezéseket. Nem társadalommérnök, hanem terapeuta, „nem kész megoldások szállítását várják el tőle, hanem a konkrét szituációba való belehelyezkedést és együttgondolkodást. Értelmezést, nem pedig értelemadást.” (Boda 1997: 129.)

Mindez természetesen kialakította és alakítja a módszertani eljárásokat is. Bemutatnék két ilyen eljárást. Az egyik a narratív közpolitika-elemzés, amely a közpolitikai ügyek intézésébe bonyolódott politikusok, szakemberek és bürokraták narratíváit vizsgálja, különös tekintettel azokra a helyzetekre, amelyekben megfeneklik az ügyek intézése. A közpolitika-elemző ilyenkor két eljárást alkalmaz. Vagy egy metanarratívát hoz létre, amelynek során először számba veszi a döntéshozók magyarázó elbeszéléseit, majd ezek alapján megkísérel létrehozni egy új narratívát, amely egyesíti a különböző, eleddig széttartó magyarázatok és értelmezések közös pontjait. Másképpen szólva, megkísérli egy új „elbeszélésben” egyesíteni a saját igazságaikba belekeseredett vitázó partnerek megegyezési lehetőségének sarokpontjait. Vagy leegyszerűsíti a komplex narratívákat. Itt az a kiindulópont, amit egyébként az érintettek gyakran gondolnak, hogy a közügy megoldásának nehézsége a különféle értelmezések és javaslatok áttekinthetetlen sokfélesége. Az elemző a zűrzavart a komplexitás redukálásával próbálja mérsékelni. Először is feltárja az értelmezések és javaslatok inkonzisztenciáit, az összeférhetetlenségek feltárása után vázolja a tulajdonképpeni problémát, majd megkísérli beazonosítani ennek alapelemeit, lényegét. Vagyis mintegy újrafogalmazott, a korábbihoz képest leegyszerűsített ügyet tesz le a döntéshozók asztalára (Boda 1997: 128–129.).

A másik eljárás az argumentatív diskurzusanalízis (ADA), amelyet Maarten Hajer értelmezése alapján mutatok be, aki egyébként maga is alkalmazza ezt saját empirikus vizsgálataiban. Az eljárás lényege, hogy az elemző a közpolitikai ügyek intézésének vizsgálata során egységben igyekszik látni és kezelni a beszédet, a politizálás gyakorlatát és a viszonyok intézményesedett világát. Vagy ahogyan Hajer írja: „az ADA három elem kapcsolata: diskurzus, gyakorlat, jelentés” (Hajer 2002: 62.). Az argumentációelemzés tehát nem egyszerűen csak különböző jelentéseket feltáró beszédvizsgálat, hanem „a politika elemzésének olyan felfogása, amely szerint a politika »helyezkedési« játék, amit a diskurzus létrehozásának különböző »helyszínein« játszanak” (Hajer 2002: 62.). Ennek vizsgálata során a kutató azt igyekszik feltárni, hogy a közpolitikai ügyek intézése során az érintettek egyrészt milyen jelentést igyekeznek adni a dolgoknak; másrészt a diskurzusokban hogyan pozícionálják a másikat és önmagukat; végül mindez hogyan változtatja a társadalom adott szerkezetét, különös tekintettel a szóban forgó politikai gyakorlatra és ennek feltételeire. A diskurzuselemzők azt tapasztalják, hogy a beszédek módosítják a politikai viszonyokat, főleg pedig a közügyek intézésének új lehetőségeit teremtik meg, amint ezt éppen Hajer mutatta meg a környezeti diskurzusok átfogó elemzése és értelmezése kapcsán (Hajer 1995). Ez azonban már, jól láthatóan, nem egyszerűen csak egy terapeutikus segítő funkció, hanem a politikai valóságban kibontakozó új lehetőségek tudományos számbavétele, éppenséggel a diskurzuselemzések nyomán.

6. A politikaértelmezés határainak tágításaA diszkurzív elemzéseknek talán ez a legfigyelemreméltóbb területe és eredménye. A diskurzuselemzések intézményesített megjelenésével a politikatudományban új szemlélet körvonalazódik, amely nem egyszerűen csak a jól ismert hatalompolitikai témákhoz történő hozzászólást és a közpolitikai ügyekbe bonyolódott döntéshozók segítését jelenti, hanem átalakította, pontosabban kezdte átalakítani a politikai valóság értelmezését is. Okkal állapítják meg a témával foglalkozók, hogy ma már „magán a diszciplínán belül messzire kerültek a »mi a politikai« határai”, miközben néhány évtizeddel ezelőtt még „nem létezett jelentős törekvés a határok megváltoztatására” (Carver–Hyvärinen 1997: 2.).

A határok változtatásának motorja a konstruktivista szemlélet. Egyrészt „a nyelv és az olvasás konstruktivista



felfogásának egyik kulcsmozzanata a nyelv és a beszélő bensőséges viszonya” (Carver–Hyvärinen 1997: 4.), ami azt jelenti, hogy nincs beszéd előtti prestrukturált politikai szereplő, mondjuk pártvezér, kormányfő vagy éppen választópolgár, hiszen a beszélők a diskurzusokban konstruálják meg önmagukat és a politika többi résztvevőjét. Másrészt maga a politika általános valósága sem eleve meglévő adottság, amely a beszédben leképeződik, hanem a nyelv révén születik meg a „különböző társadalmi konstrukciók” világa (Carver–Hyvärinen 1997: 5.). Vagyis a diskurzuselemzők azt tapasztalják, hogy sem a politika „tényei” és szereplői, sem a politikai ideák és valóságok nincsenek készen, amit a kutató aztán felfedez, mint egy eleddig ismeretlen földrészt vagy elemi részecskét, hanem itt, mondhatni, feltalálás zajlik. A politizáló ember maga alkotja meg saját politikai valóságát, természetesen nem önkényesen, hanem szabályokat követve, a diskurzuselemző pedig igyekszik feltárni ennek a mindennapi konstrukciós folyamatnak a szabályait és eredményét.

Mindez a politika határait és természetét, szemben a pozitivizmus eszményével, messzemenően képlékennyé és bizonytalanná teszi. Ezért is kerül a politikaértelmezés megújuló átalakulásának és határai átrendeződésének középpontjába az identitás kérdése.

A diskurzuselemzők sokféle identitást vizsgálnak. A politizáló én retrospektív önértelmezését (Hyvärinen 1997), a nemzeti identitás nyelvi formáit (Sondermann 1997), az ellenségesség konstruálásának módozatait (Der Derian 1990), az Európai Unió „kitalálásának” lehetőségeit (Bleicher 1997), a szexuális identitás politikai sajátosságait (Mottier 1997; Mottier 2002), a természet pusztulásának rivalizáló értelmezését (Hajer 1995; Kaplan 2000; Hajer 2002) és még sok minden mást. A vizsgálatok azonban nem arról szólnak, hogy a kutatók megtalálták végre az elillanó azonosságok és különbségek diskurzuson kívüli okait vagy determináló tényezőit, amelyekhez – mint stabil tényezőkhöz – aztán hozzákötik az identitások imponderábilis realitásait. Nem találnak és nem is keresnek ilyen elemeket. Amit találnak, az identitások mozgó valósága, amelyet a beszélők kölcsönösen teremtenek egymás és önmaguk számára, hogy élni és cselekedni tudjanak. A politikai identitások nem vannak, hanem lesznek, és nem egyszer s mindenkorra adott keretek között léteznek, hanem folyamatosan változnak mind határaikat, mind jellegüket tekintve. De ami még ennél is nyugtalanítóbb, főleg a dogmatikus lelkek számára, hogy a politikai identitások viszonylag szabadon konstruálhatók. Én nem hiszem, hogy fel lehetne számolni azokat a politikai szituációkat, amelyek résztvevői a tegnapi ellenségüket ma szövetségesüknek definiálják, avagy fordítva, és azokat a helyzeteket sem, amelyekben mondjuk a „halott fáknak” egyesek valamilyen politikai jelentést igyekeznek adni.4

A változás tematikusan egészen nyilvánvaló: új kérdések és új problémák válnak részeivé a politikai cselekedeteknek. A környezetvédelem ügye a hetvenes években még senkit sem érdekelt, az ezredforduló tájékán viszont már „e diskurzusban egy új ideológia kezd testet ölteni […]. Ez az új ideológia képezi a politikai konfliktusok és közéleti viták új diszkurzív hátterét.” (Eder 2000: 525.) Hasonló karriert látszik befutni a feminista diskurzus, legalábbis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, amely a társadalmi ellentétek és a politikai elnyomás új tagolása és értelmezése kíván lenni (Mottier 1997). Nem gondolhatjuk azonban, hogy ez vadonatúj jelenség. A politikai témák ugyanis változnak, ki is kophatnak a közéletből: vajon kik és hol akarják ma a kommunizmust felépíteni? A modern politika egyik fontos vonása éppen az, hogy a közügyeket sem tudományosan, sem politikailag nem lehet végérvényesen rögzíteni, és értelmezésének monopóliumával sem rendelkezik senki. A politika egyik alapvető kérdése éppen az, hogy egyáltalán mi a politikai probléma, másképpen mondva, hogy minek van és mi módon van politikai jellege és jelentősége. A munkáskérdés például jó száz éve foglalta el a helyét a magyar politikai életben, és sokak számára egyáltalán nem tűnt természetesnek, hogy ott helye lenne, különösképpen nem úgy, ahogyan ezt egyesek elgondolták.5

Bármilyen régi is azonban maga a jelenség, adekvát tudományos értelmezése új fejlemény a politikatudományban. Ezért talán nem is a tematikák változása, a politikai jelenségek mozgó határa itt az érdekes, hanem maga a tudományos szemlélet, amelyben mindez testet ölt, láthatóvá lesz és természetessé válik. Ez pedig kétségtelenül a modernitás önreflexiója nyomán bontakozik ki. A modernitás valóságátalakító és embernemesítő projektuma, értékvédelme és triumfálása, racionalitáskultusza és világhódító törekvése jól

44 A „halott fa” önmagában természetesen nem politikai tény. „A kérdés az, hogy valaki hogyan értelmezi a halott fákat. Ebben a vonatkozásban pedig sok lehetséges valóság van.” Egyesek a fák elpusztulásának tényét a páratartalom, a hőmérséklet, a talaj állapotához, a kórokozók létéhez kötik, mások a környezetszennyezéshez. „A savas eső narratívájában a halott fákat a szennyezés áldozatának tekintik, és így a »halott fa« természeti jelenségből politikai problémává változik.” (Hajer 2002: 63.)55 Schlett István írja: „Van-e munkáskérdés? – indul meg a vita valamikor a 19. század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulóján a magyar politikai gondolkodásban. Ha nincs, mivel lehet magyarázni az alföldi agrárszocialista mozgalmakat? »Lehetetlen izgatók« áskálódásával? A rendvédelmi szervek gyengeségével? Ha van, miben is áll? Rossz, vagy elmaradt állami intézkedések következménye? Netán az erkölcsi megromlás, esetleg az előrehaladó szekularizáció vagy éppenséggel az iskolázottság növekedésének eredménye? A kapitalizmus előretörésének, vagy éppen a kapitalizmus hiányának, alulfejlettségének, a feudalizmus továbbélésének a jele? – és sorolhatnánk tovább a korszakban születő kérdéseket és válaszokat, amelyek egyfelől a létező politikai pozíciók közötti különbségeket fejezik ki, másfelől politikai álláspontok kialakulásának kiindulópontjai lesznek.” (Schlett 2002: 23.)



megfért a politikáról való (tudományos) gondolkodás pozitivizmusával, a tárgyi cselekedetek és az intézmények felülértékelésével, legfőképpen pedig a politikai cselekvő olyan felfogásával, akitől távol áll a nyilvános önreflexió, és aki hajlamos arra, hogy politikai ellenfelét ne riválisnak, hanem megsemmisítendő ellenségnek tekintse. Vagy ahogyan Michael Oakeshott írta róla „A szabadság politikai gazdaságtana” című esszéjében (amit már korábban idéztem): „elveti az ellenzékiség és a hazaárulás […] megkülönböztetését, amely szabadságunk egyik eleme – szerinte minden, ami nem engedelmesség, szabotázs” (Oakeshott 2001: 424.). Mindez csak a huszadik század második felében kezd megváltozni; a kompetitív hatalomképzés általános elterjedésével alakul ki a lehetőségek nyilvános mérlegelése, a politika (nyelvileg) reflexív strukturált valósága. Vagyis az a politika, amelyben „az ellenzékiség elfojtása nélkül meg tudjuk előzni a széthullást”, és „nem teszünk úgy, mintha döntéseink csalhatatlanok lennének” (Oakeshott 2001: 422.). A diszkurzív politikatudomány ennek a helyzetnek a tudománya, hiszen, amint ezt a diskurzuselemzések mutatják, egy képlékeny és rivalizáló, a politizálók által közösen teremtett, lerombolt és újraépített politikai valóságot ír le, amelyet a politikaírás és a politikaolvasás tart életben.


III. rész - III. KözelítésekA diszkurzív politológia értelmezése

Egy lehetséges diszkurzív politikatudomány értelmezéséhez a recepciók eligazító erővel bírnak, ezzel együtt is számtalan további téma s probléma kínálja magát vizsgálatra. Ezek egy része kidolgozásra és megoldásra váró feladat, más része a meglévő felfogások „kövületeivel” való ütközésből adódik, ami óhatatlanul vitákkal jár. Ezt én sem tudtam elkerülni: nézeteim kifejtése során kétszer is komoly tudományos polémiába bonyolódtam.

A diszkurzív politológia középpontjában, kidolgozandó feladatként, úgy vélem az a felfogás áll, hogy ha egyszer a diskurzus nem egyszerűen csak a politikai szereplők efemer megnyilatkozása és az intézményi-szervezeti tagoltság kísérőjelensége, hanem strukturálja a politikát, akkor a politika diszkurzív valósága önálló értelmezési keretet kíván: a politikai diskurzus tárgyai, stílusa és beszélői – egyáltalán, a politika világának elemei – nem előzetesen adottak, hanem magában a diskurzusban rendeződnek el valahogyan. Mindez egyrészt kijelöl bizonyos szemléleti elveket, amelyek a diszkurzív politikatudományt specifikálják, másrészt és ehhez kapcsolódva szükségessé teszi alapkategóriák értelmezését – ilyen például a vita –, amelyek mentén a politika diszkurzív valósága feltárható, és végül igényli, hogy átgondoljuk a módszer kérdéseit. Azért a vita, mert sok szerző szembeállítja a megegyezéssel (Gadamer 1991: 13.; Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971: 8. §), miközben én a politikai diskurzus általános formájának gondolom. A módszer pedig azért, mert a diszkurzív politikatudomány empirikus tudomány is, ezért értelmeznie kell viszonyát a módszerhez.

A szemléleti elvek egyszerre értelmezési keretek és tudományos imperatívuszok, egyaránt táplálkoznak elméleti belátásokból és empirikus tapasztalatokból. Úgy vélem, hogy a diszkurzív politológia hét szemléleti elv körül kristályosodik ki, illetve ezek által konstituálódik.6

(1) Az interdiszkurzivitás elve. A diskurzusok nem szubjektív képződmények, melyeket egy objektív valóság determinál; a diskurzust nem beszéden kívüli tényezők, hanem egy másik diskurzus veszi körbe. Az interdiszkurzivitás elve szemben áll a tények oksági magyarázatával vagy a cselekedetek motivációs értelmezésével, amelynek képviselője hierarchikusan szemléli a valóságot. A diszkurzív politikatudomány viszont „lételméleti demokratizmust” képvisel: a beszéd, a cselekvés és az intézmény azonos ontológiai státussal bírnak, vagyis egyik sem oka a másik kettőnek, hanem egymás határfeltételei és vonatkozási területei.

(2) A jelentés elve. A politikai diskurzus, avagy kommunikáció, nem egyszerűen csak információáramlás, az ismeretek terjesztésének és szerzésének sajátos módja, hanem a meglevő jelentések új jelentésekkel való helyettesítése, ezért egyszerre jelentésfejtés és jelentéstulajdonítás. A diszkurzív tudomány valósága jelentéssel teli világ, másképpen jelentéses konstrukció. A diskurzus tehát nem a valóság tükre, a realitás ruhája és az igazság leple, hanem a politikai valóság szerveződése. Egyrészt a politikus beszéde mindig cselekvés, másrészt nemcsak a diskurzus beszél, hanem a gesztusok, a hallgatag tettek, a közösségi intézmények is. „Beszélnek”, mert jelentésük van, amelyet a diskurzusok végtelen folyama táplál és tart életben.

(3) A dialógus elve. A politikai diskurzus nyelvileg létezik. A diskurzus nyelvét azonban nem úgy kell érteni, hogy elvont nyelvi rendszer aktualizálódása lenne, hanem mint beszélgetés, dialógus, konverzáció, vita. Egyrészt eleve a viszonyok nyelve, mert helyzeteket, szerepeket, életlehetőségeket konstituál, másrészt a cselekvések nyelve, mert szavakkal bánunk egymással. A politikai dialógus azt jelenti, hogy egy sokszereplős valóság résztvevői egymáshoz viszonyítva és egymás számára fogalmazzák meg mondandóikat, azaz ilyen módon alakítják és teremtik a politika világát. Továbbá a diskurzus történés, mint Gadamer is leírta, amelynek alakítható kimenetele és bizonytalan jövője van. Végül túlterjed a beszélőn, mert hallgatag előzmények aktualizálása és szabad tulajdonítások kerete. A politikai dialógusnak pedig specifikus formája van: a politikai vita, amely nem marakodás, hanem a politika diszkurzív konstrukciója.

(4) A lehetőség elve. A politikai vitában a politikai szféra egésze és részei nem szükségszerűen determinált állapotúnak mutatkoznak, hanem a modalitások világának, amelyet a rivalizáló jelentések tárnak fel és a megegyezések rögzítenek. A diszkurzív politikatudomány szerint itt kontingenciák mozognak, politikai szerepek

66 A felsorolt szemléleti elvek megegyeznek azokkal, amelyeket az általam szerkesztett Beszélő politika – diszkurzív politika című tanulmánykötet bevezetőjében (Szabó 2000: 5–9.) számba vettem. Az eredeti szöveget azonban néhány helyen módosítottam, de ez nem lényegi változtatás, inkább stiláris jellegű javítás.


és témakonstrukciók tárulnak fel, stílusok és megszólalási helyek tematizálódnak. A politika terét a lehetséges jelentések töltik ki, és idejét a variációk váltakozása alkotja. Mindez megmutatja a politikai szféra flexibilis természetét, azt, hogy a kommunikatív praxisban a szilárdság és az egyértelműség számít kivételes állapotnak. Éppen ezért lehet a politika világa a küzdelem és a szabad cselekvés terepe, és ezért van kudarcra ítélve minden olyan tudományos törekvés, amely cáfolhatatlan bizonyossággal meg akarja mondani, hogy pontosan ki mit gondolt, miért beszélt, és mik a céljai.

(5) A határdetermináció elve. A lehetőségek világa azonban nem káosz, ugyanis egyrészt strukturált, másrészt határai vagy keretfeltételei vannak. Hogy egyáltalán mi az adott lehetőség, az akkor mutatkozik meg, amikor az ember szembesül a lehetőség határaival; a diszkurzív praxis újra meg újra kijelöli a nem-lehetségest. A határt ugyanis át lehet lépni, lehet kívülről befelé és belülről kifelé menni és beszélni. A „határon való érvelés” egyben identifikációs diskurzus. Az azonosítás (és kizárás) módja a határok kitűzése és átlépése: ezekben az aktusokban mutatkozik meg, hogy mi a politika. A politikai diskurzus ezért saját magát „determinálja”. De nem akárhogyan, hanem amikor kizár és befogad; amikor kivételként mutatkozik meg; amikor nem az átlagot, hanem a tipikust igyekszik eltalálni.

(6) A beszédközösség elve. Ez nem nyelvtani, hanem társadalmi-politikai közösséget jelent, melyet társadalmilag kompetens beszéd konstituál, és fordítva, bármilyen közösség egyben beszéd és kommunikatív közösség is: a beszédhasználat és a (politikai) közösség ugyanazon vonatkozási keret két különböző elnevezése. Másképpen: politika, beszélés, közösség ugyanarról szólnak, csak eltérő módon, ezért egymás reflexiós kategóriái. A diszkurzív politikatudomány egyik kiindulópontja ez az elv. Vagyis fel kell tételeznünk, hogy ismereteinknek, cselekedeteinknek és intézményeinknek kulturálisan kötött közösségi előfeltétele és létezése van, amit a diszkurzív praxis hordoz. A közösség szónak ebben az összefüggésben nincs normatív tartalma. Ám a diszkurzív politológia által tételezett beszédközösség tág határok között mozog: közvetlen és közvetett formái egyaránt lehetnek, és a rögzültségnek is sok lépcsőfoka lehetséges.

(7) A részvétel elve. A határdetermináció és a beszédközösség elve új státust jelöl ki a megfigyelés és a tudományos nyelv számára. A diszkurzív politikatudomány belül van a politikán, de nem úgy, hogy képviselője elkötelezetten politizál, hanem egyrészt úgy, hogy a köznapi nyelv fogalmait tágítja és viszi át új értelmezési tartományokba. Egyszerre dekonstruál és konstruál. Másrészt pedig úgy, hogy tudatában van érintettségének, az önreflexió azonban nem bezárja és rögzíti pozícióit, hanem nyitottá teszi; a tudomány a módszerek s a leírás tekintetében is flexibilis lesz.


10. fejezet - Vázlat a politika diszkurzív értelmezésérőlA politikai diskurzusoknak van egy nyugtalanító vonásuk: képlékenyek, mozgékonyak és változékonyak, vagyis nem lehet előre megmondani, hogy kik vesznek részt bennük, miről szólnak, mire használják őket, és meddig terjednek. A politika diszkurzív értelmezésében ezért nem követhetjük az általánosan elterjedt értelmezési módot, amely tárgyát egy külső és objektiváló nézőpontból vizsgálja, mintegy körbekeríti, hogy lényegét megragadhassa. A külső nézőpontból meghúzott határok és sajátosságok ugyanis eleve elrendezik azt, ami csak magában a diskurzusban rendeződik el és strukturálódik valahogyan. Az ilyen megközelítések úgy mutatják be az állandóan változó politikai szövegvalóságot, mintha rögzített tárgyi valóság lenne. Gadamer írja, hogy az emberi tapasztalatnak a nyitottság és a bizonytalanság a lényege, annak az elfogadása, hogy a régi tudás az új helyzet megértésének fényében megváltozhat, ami persze kockázatot jelent, de ez vele jár minden megértéssel és mások felé fordulással (Gadamer 1984: 243–253.). Mindez fokozottan érvényes a politikai tapasztalatok és törekvések nyelvi formáltságára. Ezért is mondhatjuk, hogy a politikai diskurzusok értelmezése nemcsak sajátos tárgyat jelent, hanem sajátos szemléletmódot is kíván, amely feltételezi, hogy képesek vagyunk a diskurzusokon belülre kerülni, vagyis hagyjuk magunkat megszólítani és vezetni általuk.

A politikai szociológia cselekvéselméleti, valamint intézmény- és szervezetelméleti tradíciójában többen megkísérelték már értelmezni a politikai diskurzusokat. Bármennyire is gazdagították ezek az elemzések ismereteinket, mégis diskurzus-idegen nézőpontot érvényesítettek akkor, amikor egy rendszer- vagy cselekvéselméleti szempontból preformált politikai valóság részeként értelmezték a politika nyelvi valóságát. Utalnék egy igen jellegzetes felfogásra. Ha valaki úgy tudja, hogy a politika örök idők óta érdekérvényesítő hatalmi harc, akkor már azt is tudja előre, hogy miről beszélnek benne. És itt nem elsősorban az ideológia-értelmezésekre gondolok. Harold Lasswell, aki elsők között kezdte vizsgálni a politika nyelvi természetét, a hatalom és a döntési státus elérésében látta a politikai beszéd sajátosságát (Lasswell et al. 1949). Pierre Bourdieu szerint a politikai beszéd lényege a tekintélyelvűség, és a legitim beszélő vagy a képviselő önfelszentelési stratégiái a nyelvi és a politikai tagolás egybeesésén nyugszanak, mindkettőben egy kizáró-bezáró elv működik (Bourdieu 1991). Niklas Luhmann rendszerelméleti felfogása szerint a politikai szféra sajátos kommunikációs kódja a „kormányozni vagy ellenzékben lenni” dichotómia (Luhmann 1984). Összességében: a politika nyelvi-diszkurzív valósága a hatalomról szóló beszéd; az emeli ki semleges helyzetéből és specifikálja politikaiként, hogy a hatalomhoz kapcsolódik. Amikor ezt a felfogást kritizálom, akkor nem azt mondom, hogy nincs szó a hatalomról a politikában, sőt nagyon is szó van, de innen nézve a politikai beszéd gazdag és tagolt univerzuma meglehetősen leegyszerűsödik: jól vagy rosszul funkcionáló, pozícióvédő és támadó hazugságokká laposodik.

A szervezetekben és rendszerekben gondolkodó politológiának is megvan a maga jól elrendezett felfogása a politikai diskurzusokról. A legjellemzőbb vonása, hogy egyszerűen követi a sokféle politikai tagoltság egyikét, márpedig minden tagoláshoz rendelhető valamilyen diskurzus, hiszen az emberek nem némák és süketek. Megírható a törvényhozás, a munkásosztály, az elit, a pártok, a Kelet és a Nyugat, a demokráciák és a diktatúrák diskurzusa, esetleg a hierachikus pozíciókhoz kötődő beszédfolyamok természete, vagy elkészíthető a legjelentősebb politikusok legfontosabb beszédeinek összehasonlító stíluselemzése, és még sok minden más. Különösen német nyelvterületen van nagy hagyománya ennek a szemléletnek (Dieckmann 1969). A politológiai indíttatású szociológiai vagy történeti szövegelemzés pedig szinte soha nem megy túl a politikai dokumentumok és szövegek tartalmának összevetésein, valamint a feltételezett materiális kondíciókon, ha pedig nyelvész vagy más diskurzuselemző veszi kézbe ezeket, akkor kitűnő illusztrációk készülnek a tagoltság adott módjának nyelvi tükröződéséről. Az elemzéseknek ezért vagy nincs politológiai relevanciájuk, vagy közhelyeket „bizonyítanak”.

A politikai diskurzus jellegzetesen újkori fejlemény, amelynek természetesen vannak mind empirikus, mind teoretikus előzményei. Jelen van a szemlélet Arisztotelész retorikai inventiójában, Machiavelli politika-értelmezésében, Vico Új tudományában, Tocqueville demokrácia-leírásában, de jelentősége csak a huszadik században válik világossá. Elsőként Max Weber tematizálja (Weber 1989), de igazán nyomatékossá Carl Schmitt teszi a das Politische teoretikus-magyarázó fogalom megalkotása révén (Schmitt 1996). A „politikai” fogalmának történeti háttere az, mutat rá Heller Ágnes, hogy felbomlik a politika kvázi-naturalisztikus, rendi és kasztszerű jellege, vagyis egy meghatározott osztályhoz kötése, amikor is csak az számít politikai cselekedetnek és intézménynek, amit ők tesznek vagy működtetnek, ám ezek definíció szerint azok (Heller 1993). A modern demokráciában megszűnik ez a rögzített, határolt és jól átlátható állapot, praktikusan is újra és újra felmerül a kérdés, hogy mi az állam és mi a politika, vagy más összefüggésben, hogy mi is valójában a közjó, és kik


Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről

képviselik. Így válik a rivalizáló, nyilvános beszéd a modern politika meghatározó és konstitutív tényezőjévé. Carl Schmitt erre a történelmi szituációra reagált, amikor a „politikai” vagy a politikum fogalmát bevezette, ám konkrét megoldása, nevezetesen a barát–ellenség tematizáció és döntés okkal kapott sok kritikát. Úgy vélem, hogy a probléma nem a fogalom esetleges bellicizmusa, ahogyan ezt Pethő Sándor Schmitt-monográfiájában meggyőzően bemutatja (Pethő 1993), hanem az, hogy a „politikai” nem szűkíthető le egyetlen, mégoly fontosnak tűnő vonatkozásra sem, legyen ez tartalmi vagy formai tényező, szerep vagy téma. Vélhetően akkor járunk el helyesen, ha a „politikai”-t szemléletmódnak fogjuk fel, tehát ha radikalizáljuk a schmitti felvetést, vagyis egyrészt a politika minden elemére vonatkoztatjuk, másrészt pedig megpróbálunk számot vetni azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy a diszkurzivitás konstitutív tényezővé válása után nincs meg többé a lehetőségünk a politikai előzetes vagy utólagos, kívülről vagy felülről történő rögzítésére és kijelölésére. Ha mégis ezt tennénk, akkor visszatérnénk a politika „osztályszemléletéhez”, akkor is, ha elemzésünk középpontjában a politikai diskurzus, nyelv, kommunikáció vagy dialógus áll.

A politikai valóság beszédközpontúsága (Minogue 1986) mindenekelőtt vitaként konkretizálható, a politikai vita pedig a szerep, a téma és a stílus szempontjából egyaránt önmaga határait tematizálva tesz szert öndefiniáló jelentőségre. A politika diszkurzív értelmezését ezért kibonthatónak tartom egy egyszerű, ám fontos tapasztalatból; a politika nem létezik az érintettek folyamatos jelentésadása nélkül, ami pedig rivalizáló jellegű, vagyis az egyetértés és az elutasítás mentén szerveződik. A politikai „határvitát” középpontba állítva dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy rámutassak a politikai valóság diszkurzív értelmezésének lehetőségére és néhány sajátosságára, valamint vázoljam kategoriális kereteit. Ez a szemlélet nem előzmény nélküli, azonban hangsúlyozni szeretném az általam vázolt megközelítés szokatlanságát és hipotetikus jellegét, ám azt is, hogy ez a politikatudomány új és kiaknázatlan lehetőségeit jelzi.

Elemzésem egyik kiindulópontja az, hogy a politikai diskurzus alapvetően polémikus szerkezetű. Nem állíthatjuk, hogy minden politikai megnyilatkozás nyílt vita, vitázó felekkel, vitatott témákkal és meggyőzésre törő akarattal, de a releváns politikai beszéd más lehetséges elképzelésekhez viszonyítva szól valamiről és valakikhez. A politika a rivalizáló jelentésadások területe, bár a vita nem csak a politika sajátossága. Amikor a politikusok és az állampolgárok vitatkoznak, amikor valamiről eltérő nézeteket hangoztatnak, vagy valamiben egyetértenek, akkor nem egyszerűen csak civakodnak, hanem „kinyilvánítják”, éltetik és mozgatják a politikát, amely maga az örök nyugtalanság. A vitaközpontú politikai valóság a politikát képlékenynek, mozgékonynak, változásait nem-egyértelműnek mutatja. Olyan társadalmi helynek, ahol nincsenek örök személyek és ügyek, rögzített alanyok, stabil objektumok, végérvényes megoldások, mert minden politikai létezőnek ki kell állnia a folyamatos bírálatok próbáját. Ha vannak örök politikai entitások, akkor csak azok ilyenek, amelyek képesek magukat újra és újra átdefiniálni, önértelmezésüket elindítani és rögzíteni. A határok nem kerítések, hanem paravánok, a politika háza állandó átépítés alatt van, a szobákban pedig azért nincs rend, mert mindig rendezkednek bennük, természetesen a rendteremtés igényével.

A politikában, a résztvevők állítása szerint, csak fontos dolgokról esik szó. De mitől válik valami fontossá? Mindenekelőtt attól, hogy a diskurzus résztvevői erről beszélnek és nem másról, vagyis a téma bekerült a politikai beszédfolyamba. A jelentőség tagolt ugyan, de a jelentéktelenségtől a hallgatás választja el, nem az egyetértés hiánya. A politikai polémia ellentéte nem a monológ, hanem a csend; egy politikai ügy eljelentéktelenítését nem a támadásokkal lehet elérni, hanem a módszeres elhallgattatással. Gyakran elkeseredett küzdelmek folynak pusztán azért, hogy valamiről egyáltalán beszéljenek, mert ha ez megtörtént, az elvitatás és a másféle értelmezés nem csökkenti, hanem növeli a dolog politikai jelentőségét.

A polémiák révén élő és megjelenő politikai valóság mindenekelőtt önmaga határait tematizálja és konstruálja, ezért a politikai szféra tulajdonságai is leginkább ekkor mutatkoznak meg. A határdiskurzus azonban nem kívülről, hanem belülről szól a politikáról. A politikát is természetesen körülveszi egy externitás, az, ami nem politika. A határpolémiák erről is szólnak, de a politika nézőpontjából, tehát az internitás talajáról. A határkijelölő politikai diskurzusnak ezért van különleges státusza; valamilyen módon a politika „lényegéről” szól, de nem a külső szemlélő, a megfigyelő, hanem a résztvevő nyelvén. A politika szereplői ugyanis, bár nem adnak genetikus leírásokat vagy absztrakt definíciókat arról, hogy miben is vannak, „közönséges” identifikációs kategóriákban, ki és bezáró észjárásokban gondolkodva, mondhatnánk köznapi nyelven beszélve, mégis elmondják, hogy mi is valójában a politika. Ez esetben a politika értelmezéséhez nincs szükség rajta kívül lévő metapolitikai vagy szubsztanciális elvekre és szempontokra, amelyet feltételként vagy konklúzióként nekiszegezünk a politikának és a politizáló embernek. A politika értelmezésének „klasszikus” kategóriái, például a materiális érdekelvűség vagy a rendszerhatékonyság, a hatalom akarása vagy a társadalmi szerződés nem örök érvényű törvények, amelyeket jól illusztrálnak a konkrét események, hanem diskurzuscsomópontok, amelyek különösen befolyásos politikumalakító tényezőkké váltak az európai kultúrában. Egy másik következmény annak a belátása, hogy a polémikus politika konkrét megnyilvánulásai, például az, hogy van-e ellenség, mi a



közügy, kiküszöbölhetők-e a félreértések, egyszerre szólnak a konkrét dologról és a határról. A dolgok polémikus felvetései ugyanis szüntelenül egzisztenciális értelmet kapnak, mert a jelentőség és a választhatóság mutatkozik meg bennük, az a valami, ami már és még politikai.

Egy lehetséges diszkurzív politikatudományban tehát a belső „határvita” centrális szerepet tölt be; egyaránt szól a lényegről és a jelenségről, valamint lehetőséget kínál elméleti belátásokra és kutatási operációkra. Elemzésem tárgya ennek a központi kategóriának a kibontása. A határkijelölő politikai polémia vázlatos leírását a vitalét három absztrakt eleme mentén követjük végig: áttekintjük a politikai szerep, majd a téma, végül a stílus határmegvonó sajátosságait. Egyszerűen szólva, azt a kérdést tesszük fel, hogy a politikában ki a beszélő, mit mond, és hogyan vitázik a „határokról”.

1. Politikai szerepekA polémikus politikának nincs rögzített alanya vagy szubjektuma, elvileg mindenki beszélhet, de hogy ki is a beszélő, és ki az, akihez vagy akiről beszélnek, magában a diskurzusban konkretizálódik. A politikai vitaszerepek az egyetértés és vitatkozás, az elfogadás és elutasítás különböző szintjein helyezkednek el, s a vitázó saját helyét és álláspontját is ezen szerepekhez viszonyítva jelöli ki. A politikai vitákban négy alapszerepet tematizálnak: az idegen, az ellenség és az ellenfél, valamint a szövetséges szerepét. A politikai idegen az adott politikai közösségen kívüli, attól távoli személy, aki helyzete vagy döntése következtében nem tagja a közfeladataikat valamilyen formában megbeszélők és megoldásukra rivalizálva együtt törekvők csoportjának, azaz a politikai közösségnek. A modern demokráciák belső életében azonban az ellenfél és a szövetséges a legfontosabb politikai szerep. Pontosabban a parlamenti demokráciákban egymással versengő felek küzdelme folyik, ezért határprobléma, hogy a vitákban a másikat ellenfélként vagy ellenségként tételezik-e.

1.1. A politikai ellenség megkonstruálásaAz ellenség retorikai konstrukciója a modern politika kardinális kérdése, retorikai konstrukción értve a politika diszkurzív valóságának adott módját, a szereplők által egy közös beszédfolyamban „kitermelt” tagolt politikai világ konkrét formáját. A polgári demokráciákban a származási elv már nem legitim konstitutív tényezője a politikai életnek, hiszen elvileg minden állampolgár egyenlő politikai jogokkal rendelkezik. Ilyen körülmények között nem a faj, a vallás, a nemzetiség, az iskolázottság, a nem vagy a vagyon jelöli ki egy politikai közösség határait, hanem a politikai ellenség retorikai konstrukciója, amelynek ezért nem a barát a rivális fogalma, mint ezt Carl Schmitt gondolta (Schmitt 1996), hanem az ellenfél, aki a politika teljes jogú, bár rivális résztvevője. A modern politika nem az uralkodó és az alattvaló, nem a barát és az ellenség, hanem az ellenfelek valamint a képviselő és képviselt (Bourdieu 1988) viszonyára épül, ezért kulcskategóriái a versengés és a közvélemény, legitimációs kulcsintézménye pedig a választás. Ha tehát megjelenik „benne” az ellenségtematizáció, akkor ez két dolgot jelent: a másik vagy kívül van a politikán, vagy ki akarják őt onnan szorítani.

Más politikai berendezkedésekkel szemben a demokrácia többek között attól demokrácia, hogy itt az ellenségen kívül elvileg mindenki részt vehet a közügy meghatározásában és a közintézmények munkájában, természetesen meghatározott szabályok szerint. Az ellenségre való rámutatás ezért nem azt jelenti, hogy ki ellen kell háborút viselni, hanem azt, hogy ki nem lehet, vagy ki nem lehetne tagja az adott politikai közösségnek, amelynek három legitim szereplője van, az idegen, az ellenfél és a szövetséges. A demokratikus önminősítő jelző világdivatjának idején sokat elárul egy rendszer vagy egy politikus természetéről, hogy konstruál-e „magának”, és ha igen, milyen módon, politikai ellenséget. Kedvelt eljárás, hogy az erős és kellemetlen ellenfelet ellenségként igyekeznek definiálni, azt remélve, hogy sikerül őt végérvényesen kiszorítani a politikai életből. De az idegen is gyakran minősül ártó szándékú személynek, akit vagy nem szabad beengedni a mi világunkba, vagy ha már „érthetetlen módon” idekerült, ki kell zárni belőle, mint ahogyan gyakran illetik ilyenféle retorikai konstrukcióval a megunt vagy az egyezséget felmondó politikai szövetségest is.

A politikai ellenség retorikai konstrukcióit négy alapvető vonás jellemzi: világképét a káosz és a kozmosz ősi toposza szervezi, az ellenség megnevezése közvetett módon történik, típusai az ártó szándék fokozatai szerint rendeződnek el, és végül, stílusát a demagógia uralja.

A kozmosz a mi világunk, amit ismerünk és szeretünk, mert rendezett és kiszámítható, mert a dolgoknak megvan a maguk helye és neve, mert az igazság és a jóság dominál benne. A káosz minden, ami a kozmoszon kívül van, amit félünk és rettegünk, mert „kaotikus” és ismeretlen, mert minden rossz és pusztító erő forrása, mert az ellenség lakhelye. A közösség legfontosabb feladata ezért, hogy megvédje önmagát a káosz pusztításaival és veszélyeivel szemben. Azt állítom tehát, hogy annak, aki politikai ellenségről beszél – legyen



az ellenség valóságos hódító vagy kellemetlen rivális –, annak gondolkodását egy bipoláris világkép uralja; egyik oldalon a tökéletesen jó, a másik oldalon a tökéletesen rossz világ és képviselői. Nem akar, nem is tud, de nem is kell differenciálni. Az ellenséggel szemben nem megértésre van szükség, hanem védekezésre és támadásra, az erők összefogására, hogy meg lehessen őt semmisíteni, de legalábbis távol lehessen tartani a közösségtől. A nyelv a veszély és az egység nyelve, a fenyegetettség felidézésének és az összefogás igénylésének a diskurzusa, ami persze lehet indokolt, de ha valaki a politikai versenytársát minősíti ellenségnek és helyezi bele egy ilyen világképbe, akkor ezzel ő maga lép ki a differenciált politikai kozmoszok, a demokratikus társadalom világából, és egy olyan berendezkedést kultivál, nevezze bárhogy, ahol sámánok, próféták, vezérek és diktátorok teremtik meg a kívánt egységet, mert végveszélyben a nemzet, a kultúra, az erkölcs, a nyelv, vagy éppen a szabadság, a jólét, az egyenlőség.

A politikai vita azonban mégiscsak a béke műfaja, a háborús felek „szemtől szemben” nem vitatkoznak, hanem megölik egymást. Ebből ered a „békebeli” ellenségtematizáció nehézsége és egyik jellegzetessége: közvetett módon működik. Azaz a legritkábban nevezik néven, nem mondják nyíltan ellenségnek a másikat, ám mindazzal a tulajdonsággal felruházzák, ami az ellenségre jellemző lehet. A „konstruktőr” mintegy azt állítja: én nem mondom ugyan, hogy az illető fegyvert fogva tör hazánkra, azt azonban állítom, hogy nemzetáruló, istentagadó, erkölcsromboló, tudatos kártevő, idegen érdekek szolgálója, az emberi jogok és a demokrácia esküdt ellensége, paranoiás őrült, fajgyűlölő, esztelen és műveletlen senki, hatalommániás megszállott, és így tovább. Vagyis kétségbe vonják az illető politikai és emberi identitását: demokratikus elkötelezettségét, eszét és jellemét.

A politikai ellenség retorikájában három ismert szerepet konstruálnak meg és variálnak. A legkevésbé veszélyes az őrült, vagyis a pszichésen „terhelt”, hatalommániás, destruktív, örök elégedetlen, izgága, a feltűnési vágytól űzött személy, mert könnyen felismerhető, ráadásul nem is politikai motivációk vezérlik. A kém már veszélyesebb, mert rejtőzködik és ártó szándékú. Ám világosan felismerhető az idegen és ellenséges világ, amelynek titkos ügynöke, csak a kettőjük kapcsolatára kell rámutatni, ehhez pedig elegendő bármilyen „összefüggés”. A legveszélyesebb és leggyűlöletesebb az áruló, mert ő már szövetséges volt. Egyrészt sok mindent tud a másikról, amit könnyen ellene fordíthat, másrészt a hűtlenség nehezen megbocsátható bűn, hiszen a sikertelenség mellett egy politikai törekvés legerősebb kritikája a „hűtlen elhagyás”. Természetesen ezek a retorikai szerepek „átfolynak” egymásba, és valamilyen módon mindegyik a káosz behatolását képviseli.

Az „ellenségcsináló” politikai beszéd adekvát beszédmódja a demagógia, amelynek képviselője, pszichológiai szempontból nézve, hazug ígéretekkel, érzelmek szításával és ellenőrizetlen előítéletek felhasználásával tesz szert népszerűségre és hatalomra (Síklaki 1993). Itt azonban nemcsak az a felismerés lehet fontos, hogy a demagóg politikus politikai ellenség tételezése esetén ezeket az eszközöket meghatározott személyek ellen irányítja. Az ellenség beszédbeli, retorikai konstrukciójának van két olyan eleme, amelyek semlegesek és általánosak, ezért egyrészt nehezen „fedezhetők fel”, másrészt az ellenségkonstruálást a demokráciák veszélyes politikai betegségévé teszik. Az egyik az a tény, hogy az ellenségkonstruálásban a tulajdonítás és összefüggésteremtés teljes szabadsága uralkodik; bárkiről bármit lehet állítani, bármit bármivel összefüggésbe lehet hozni, mindent szabad, ami csak egy „beteges fantáziában” felmerül és egy kicsit is hihetőnek tűnik. Mindent legitimál a káosztól való atavisztikus félelem, amit a demagóg mindig mozgósít, és amire épít, s így magát a pusztulás, a veszedelem és a rossz elleni küzdelem bátor harcosaként képes beállítani. A másik az „ellenségnek” az a tételezett vonása, hogy rejtőzködik, hogy leplezi saját valódi, ellenséges természetét. Ebből ugyanis az az elgondolkodtató tény következik, hogy az ellenség retorikai konstrukciója önmagában hordozza igazolását. Már a puszta megfogalmazás és rámutatás érvényessé teszi, hiszen az esetleges tiltakozás is csak azt bizonyítja, hogy az illető olyan, amilyennek mondják: nehezen felismerhető, önmagát leplező politikai ellenség.

A politikai ellenség retorikai konstrukciói nyilvánvalóan azt a célt szolgálják, hogy bizonyos személyekkel ne kelljen és ne lehessen politikai vitát folytatni. Ezért az ellenségtematizáció nem politikai vita, hanem minősítés és címkézés; beszélnek ugyan hozzá és róla, de nem vitát folytatnak vele, hanem kinyilvánítják a kibékíthetetlen ideológiai és politikai ellentéteket, a másik normalitáson és morálon kívüliségét, veszélyességét, destruktív természetét. Legtöbbször kideríthetetlen, hogy az illető hiszi-e azt, amit mond, de ennek nincs is komoly jelentősége. Maguk a kimondott szavak a politikai cselekedetek. Az aktorok az ellenségtematizációk révén „mondják meg”, hogy kiket tartanak az általuk akceptált politikai rendszer illegitim résztvevőinek, ezért nem vitáznak, hanem ezen a módon a „vitaképes” szereplők és személyek körét igyekeznek kijelölni.

Az ellenségtematizáció ugyanakkor mindig belül van a politika világán. Az ellenséget éppen azáltal teszik részesévé az adott politikai valóságnak, hogy ellenségként ugyan, de beszélnek róla, és valamilyen viszonyt alakítanak ki vele kapcsolatban. Legitim politikai szereplők mondják meg, hogy van-e ellenség, ki az, és milyen. Diskurzusok, intézkedések teszik jelenvalóvá. Jelentéstana szerint léte és természete az egész politikai közösséget érinti. Olyan valaki tehát, aki a kitessékelése révén van jelen. A politikai ellenség saját ellenség, az értelmezés és a cselekvés egyszerre szól róla és az értelmezőről. A magyarországi demokratikus ellenzék 1989



előtti történetében a hatalom legnagyobb dilemmája éppen az volt, hogy egyáltalán beszéljen-e róluk, vagy ahogy mondták, „nem kellene még a Pártnak is reklámozni őket”. Miután azonban a dolgot szóvá tették, „intézkedéseket foganatosítottak” és szervezeti kereteket hoztak létre a „probléma kezelésére”, az ellenség-ellenzék menthetetlenül részévé vált a politikai életnek (Csizmadia 1995).

1.2. Politikai ellenfélA politikai ellenfél és a szövetséges kétségtelenül politikán belüli szerep. Folytatva az előbbi gondolatmenetet: aki nem ellenség, az vagy ellenfél, vagy szövetséges, esetleg idegen, illetve hol ez, hol az. A politikát együtt, vagyis egymással és egymás ellenében alakítók világában a politikai szerepeket a résztvevők kölcsönösen jelölik ki egymás számára. Annak az elvi lehetősége állandóan megvan, hogy valaki kilépjen ebből a világból, vagy kitaszítsák belőle, de a „nem-ellenségek”, a teljes jogú politikai szereplők egymásban potenciális vagy aktuális ellenfeleket és szövetségeseket látnak. Mondhatnánk: a modern politikát úgy beszélik és csinálják, hogy az aktorok szabadon mozognak a két szerepben, illetve a közöttük lévő átmeneti helyzetekben és megjelenési módokban. Ahogyan a hatalom hordozói, úgy a politikai szereplők közötti viszonyok sincsenek eleve és örökre lerögzítve. Oldások és kötések, „természetes szövetségek” és „politikai érdekházasságok” keletkezése, majd elmúlása jellemzi ezt a világot, ettől is tűnik a politika olyan kuszának, áttekinthetetlennek és zavarosnak, amit állandóan magyarázni kell, hogy el lehessen viselni.

Ha valaki önmagát versengő politika erőnek tartja, ám nincs versenytársra, aki szintén azt mondja, hogy ez a másik egy vele versengő politikai „tényező”, akkor ő nem politikai ellenfele senkinek, azaz nem tudja felvenni az ellenfél politikai státuszát, nem tudja önmaga és mások számára megkonstruálni a szerepet. Egy kétpólusú pártrendszer „pólusai” már lehetnek egymás politikai ellenfelei, az egypártrendszer pártja ellenfél nélküli párt, magával szemben más politikai erőként csak ellenséget és politikai idegeneket képes tematizálni. Ugyanakkor az ellenfél státus nem szűkíthető le a parlamenti küzdelmekre. A kormány és az ellenzék kétségtelenül egymás politikai ellenfelei, de politikai ellenfelek máshol is vannak, gyakran ugyanazon a szervezeten belül, például a vezető szerepre aspirálók között. A politikai ellenfél státusa tehát a modern politika alapszerepe, amely nem szorul indoklásra és magyarázatra. Aki belép a politika világába, mások ellenfeleként jelenik ott meg; számíthat rá, hogy a többiek riválisuknak fogják tekinteni, akár mit is gondol ő erről a tényről. A politikai szabadság másik oldala tárul itt fel előttünk, a versengés lehetősége és elkerülhetetlen kényszere.

Az európai polgárság által létrehozott politikai intézményrendszernek talán ez a legfigyelemreméltóbb kulturális vonása, nevezetesen a politikai küzdelmek intézményesítése és megszelídítése. Az ellenfélség mivolt mint politikai alapszerep egyben világosan mutatja, hogy a modern politika kikerülhetetlenül individuális kiindulású, amelyből lelkesítő és elszomorító következtetéseket egyaránt le szoktak vonni. Ugyanez viszont megnyitja a szimbolizáció, a politikai jelentésadás új területeit. Az ellenfeleknek újra és újra azzal a feladattal kell megbirkózni, hogy individuális alaphelyzetüket közösségivé „szimbolizálják”, méghozzá rivalizáló értelemadás körülményei között. Más szóval, a politikai aktoroknak úgy kell akarataik általánosságát prezentálni, hogy egyrészt egyéni alapállásuk mindenki előtt nyilvánvaló, másrészt mások elvileg bármikor kétségbe vonhatják jelentésadásukat. Mindez nemhogy csökkentette volna, hanem kifejezetten növelte a politika szimbolikus karakterét. Elsőként Murry Edelman figyelt fel a modern politikának erre az új, erősen szimbolikus jellegére. Felfogása szerint minden politikai tény kettős karakterű, van egy tárgyi és egy szimbolikus oldala, és ez az állapot nemcsak az egyéni magatartásokat determinálja, hanem a makropolitikai viszonyokat is (Edelman 1964; 1972).

Az ellenfélszerepek leírása esetén a modern politika gazdagon burjánzó közegében járunk: minden aktor valamilyen módon mások riválisaként vesz részt a közéletben, aminek konkrét szerepei és viszonyai a helytől és az időtől függően nagy változatosságot mutatnak. Csak utalnék három értelmezési lehetőségre. Egy „korszak-tengely” mentén például leírhatók az adott történelmi viszonyok jellegzetes figurái, politikai szerepei: a prédikátor, a forradalmár, a reformer, a zsarnok, a néptribun, és mások. Egy „küzdelem-tengely” mentén a politikai ellenfelek egymást determináló karaktere tematizálható: például a könnyű és a nehéz, a méltó és a méltatlan, a tényleges és a látszólagos ellenfél szerepei. Egy „ideológiai tengely” felvétele abba a gazdag felfogáskészletbe enged betekintést, amelyből a közélet résztvevői szerepet szoktak választani önmaguknak és ellenfeleiknek egyaránt: például konzervatív és liberális, demokrata és autoriter, hazafi és kozmopolita.

Az ellenfélszerep határkijelölő diskurzusként két jellegzetes vonást mutat. Az egyik a konkrét és az absztrakt szerep viszonyában jelenik meg, a másik a konkrét szerepek elfogadásában illetve elutasításában. Egyrészt egy-egy politikai szerepnek mindig van valamilyen absztrakt és általános jelentése, hiszen csak így lehet része a diskurzusnak; konkrét jelentést az ad neki, aki használja, önmagára vagy a másikra vonatkoztatja. A kiinduló helyzet szerint már „belül” vagyunk a politikán, azaz a küzdelmek és a viták arról folynak és szólnak, hogy ki



milyen ellenfél, és ellenfél-e egyáltalán. Nos, az absztrakt liberális, hazafi, kommunista és más szerepeket szokták úgy definiálni, hogy a valóságos személy, aki magát a szerepek képviselőjének tartja, lehetőleg minél kényelmetlenebbül érezze magát választott pozíciójában. A konkretizációnak van egy gyakori vonása, a középretartás. Vagyis az ellenfelet a vitákban igyekeznek a szélek felé „tolni”, őt az ellenség pozíciójához közelíteni (Dieckman 1969). Másrészről pedig a politikai diskurzus széles univerzumában mindig találhatók kószáló szerepek, amiket senki sem akar magára venni, pedig egyébként tisztes figurák, méltó ellenfelek lennének. Paraszt és tőkés, zsidó és belga vélhetően azért lesz nehezen az ember, mert tapasztalatai szerint ezekben a szerepekben nehéz elismert ellenfélnek lenni; könnyen kezdődnek diskurzusok arról, hogy az illetők talán nem is csak „egyszerűen” ellenfelek. A részleges elutasítást, amely az ellenfél-viszonyt jellemzi, könnyen felválthatja a teljes elutasítás, amely viszont az ellenségtematizáció sajátossága.

1.3. Politikai szövetségesEgy politikai aktor ellenfelei mintegy bejelentkeznek, nem kell őket külön megkeresni. Vagyis a politika színpadára való lépés alapfeltétele a másoktól való elhatárolódás, markáns különbségek felmutatása. A szövetséges – ez szintén „páros” szerep – létrejötte ettől alapvetően különbözik: A szövetségeseknek egyrészt kölcsönösen keresniük kell egymást, másrészt az egymásra találás pozitív identifikációt jelent.

A politikai ellenfelek egymás negatív identifikálását végzik: a diskurzusok arról szólnak, hogy a másik hol téved, milyen feladatra alkalmatlan, miben egyoldalú. Ez nem készteti a szereplőket komoly önreflexióra, mert egymás ellenfelei lévén, ugyanezzel az érvrendszerrel el is hárítják a negatív észrevételeket. Létrejön a jól ismert „képlet”: a politika szereplői önmagukról csak jót, a többiekről többnyire csak rosszat mondanak. A szövetséges szerepének kialakulása és szövetségek létrejötte ennél differenciáltabb retorikai konstrukció. A másik tematizálásában háttérbe szorulnak a negatív részletek, „felfedezik” a másik pozitív vonásait, előnyös tulajdonságait. A pártpolitikában például már a bírálatok enyhülésének is üzenet értéke van, egy-egy pozitív megjegyzés pedig akár komoly „irányvonal”-módosulást is jelezhet. Változik az önkép is. Olyan politikai erő és szervezet nem köt szövetséget, amely azt állítja magáról, hogy mindent tud és mindent képes megtenni. A szövetségre való készség feltétele a saját korlátok és erőtlenségek felismerése, vagyis az önkritikus diskurzus minimuma. Harmadszor, az aktorok az egymást összekötő pozitív vonásokról, feladatokról, előnyökről gondolkodnak és beszélnek. Az ellenséggel, ha veszélyes és erős, egyezséget szoktak kötni; szövetséget azok kötnek egymással, akik valamilyen módon összetartozónak gondolják és mondják magukat.

Az ellenfél mivolt a politikai jelenlét alapállapota, a képviseltek gondjaira és igényeire, észjárására és vágyaira való ráérzés képessége. A szövetséges mivolt viszont sokkal inkább a már meglévő politikai szereplők közötti mozgás képessége, a hatékony képviselet kérdése egy adott erőtérben. A politika komoly résztvevője ezért nemcsak kemény ellenfélnek mutatkozik, hanem szövetségre képes erőnek is, aki gyakran ellenfeleit is megnyeri saját céljai érdekében. Talán nem véletlen, hogy általában ezt nevezik a politika művészetének, és ezt tartják a sikeres politizálás egyik kritériumának. Vagyis a politika egyben hódítás, csábítás, meggyőzés, agitáció, ahol a diszkurzív stratégiák egyszerre irányulnak mások kiszorítására és mások megnyerésére, annak függvényében, ahogyan a résztvevők a helyzetet, a lehetőségeket és a kényszereket értelmezik. Majd kezdődik minden elölről, hiszen senki nincs egy adott szerephez végérvényesen hozzákötve. A modern politikának ezt a nyugtalanító, amorális vonását elsőként Niccolo Machiavelli írta le A fejedelem című munkájában, hatalmas felháborodást váltva ki kortársai között, ami azóta sokat csendesedett ugyan, de ma sem szűnt meg teljesen.

Egy politikai szereplő ritkán folytat magányos töprengést arról, hogy ki is lehet ő; ha mégis, ennek nincs relevanciája. Mindez közvetlen és közvetett polémiába és cselekedetekbe bonyolódva, másokról és a közfeladatokról beszélve derül ki önmaga s mások számára egyaránt. A politikai identifikáció ezért nyilvános választás, még inkább választások sorozata, amely – mert választható –, nem kizárólagos és végérvényes. A politika szereplői azonban rendelkeznek számtalan nem-válaszható tulajdonsággal is. Ezek egyik része biológiai adottság (például: életkor, nem), másik része kulturális állapotot jelöl (vallás, szokások, anyanyelv, stb.). Ezekre a vonásokra azonban választások sorozata épül, hiszen az ember például saját nemét is sokféle módon élheti át. Ha viszont a helyzetet „természetes”, tehát választhatatlan állapotként tematizálja a politikai identifikációs diskurzus, akkor a beszélő „befelé” csak hierarchizálni, „kifelé” pedig csak elhatárolni képes. A fenti elvek alapján értelmezett politikai valóság ezért elvileg kompromisszumképtelen és kizáró jellegű, benne nem ellenfelek és szövetségesek képződnek, hanem idegenek és ellenségek.

A modernitás eloldotta az embert természeti adottságaitól, de nem szünteti meg azokat. A politikában, ennek megfelelően, olyan tagolódások és szerepek születnek, amelyek radikálisan nagyobb szabadságfokkal rendelkeznek, mint a korábbiak. A diskurzusok arról szólnak, hogy a közfeladatok megoldásának nincs tematikus középpontja, kitüntetett személye, cáfolhatatlanul tökéletes módja vagy menetrendje. A politikai



közösség élete versengő erők küzdelme, általános aktivitás és kommunikatív racionalitás, amely állandó közös feladatot jelent és folyamatos fejlődést ígér tagjainak. Politikai szövetségek keresése és felajánlása, fenntartása és felbomlása éppen a fenti érvekre épül. Vagyis szövetséget két ok miatt nem kötnek a politika aktorai: vagy azért mert a másik nagyon távol van tőlük, vagy mert nagyon közel van hozzájuk. Az utóbbi nem azt a trivialitást jelenti, hogy önmagával az ember nem szokott szövetséget létrehozni, hanem a politika homogenizálási lehetőségét és tendenciáit, amely a természetes tulajdonságok hangsúlyozásában is jelen van. Az „örök barátság” és a „megbonthatatlan szövetség” diskurzusai nem a szövetségesség komolyságáról, hanem felszámolásáról szólnak, olyan másikról, aki soha nem volt, vagy már is nem lehet ellenfél, ezért szövetségese sem lehet senkinek. Vagyis a szövetségesség mozgó-változó létének az a határfeltétele, hogy a politikai diskurzusokban a másikról ellenfélként is beszéljenek.

1.4. Politikai idegenA politikai idegen az adott politikai közösségen kívüli, attól távoli személy. Lehet alig ismert vagy nagyon jól ismert, akit éppen ismertsége miatt tartanak idegennek, vagyis a politikai idegen egy külső és egy belső határt egyaránt konstituál. A „messzeség”, ahol az idegen él, lehet térbeli és időbeli is, tartalma azonban a „kívüllét”, azaz a politikai idegen helyzete miatt vagy választás és döntés következtében nem tagja az adott politikai közösségnek. Legáltalánosabban szólva, az idegen a politikai mi és ők közötti választóvonal kategóriája. A politikai „nem mi” absztrakt kategóriája azonban mindig konkretizálódik, az idegen tehát valamilyen meghatározott idegenné válik. A konkretizáció mozgásának két iránya van. Irányulhat kívülről az adott politikai közösség felé, és fordítva, kifelé belőle. Az előbbi a másféle, az idegen terek lakóit jelenti, az utóbbi a politikai idegenné válás folyamata, a belső idegenség állapota.

Az idegen terek lakóit helyzetük teszi idegenné: távol élnek tőlünk, ezért kapcsolat és közös tevékenység alig van közöttünk, keveset tudunk egymásról. A viszony nem információmentes, de a közös cselekvés és diskurzus korlátozott az érintkezés nehézségei miatt. A távolság mértéke ezért is vált konstitutív tényezővé; az idegenek általában annál fontosabbak egymás számára, minél közelebb élnek egymáshoz. Az idegen politikai terek lakói egymást elsősorban abból a szempontból írják le, hogy milyen jellegű a közöttük lévő viszony. Három ilyen alapszerep van: a semleges, az ellenséges és a példaadó idegen szerepei. Ezek diszkurzív és egyben értékelő kategóriák.

A semlegesség nem egyszerűen csak aktív vagy passzív külpolitikai magatartás, hanem olyan elv, értelmezés és gyakorlat, amely idegen személyek, népek és államok viszonyában a szuverenitás kifejeződése, a másik önálló politikai entitásának az elismerése. Természetesen nem zárja ki a versengést, ezért egyaránt lehet a hódító idegen ellenpólusa, az önző be nem avatkozás terminológiája, vagy a segítségkérés és együttműködés tematizálása. Az ellenséges idegennek nagy múltja és komoly jelene van, mert idegen terekből hódító és pusztító erők szoktak támadni más terek népeire és országaira. Ezen a történelmi tapasztalaton és nagy narrációin alapul a fegyverkezés, a hadseregek léte és a háborús konfliktus. A diskurzus causa sui jellege talán sehol olyan erővel nem érvényesül, mint az ellenséges idegen retorikai konstrukcióiban. A félelem és a gyűlölet politikai nyelvének nem a tartalma az érdekes, hiszen mindenki ugyanazokat a kliséket használja, hanem struktúrái, rítusai és csapdái. Lasswell mutatott rá elemzéseiben arra, hogy háborús konfliktus esetén a felek a szavakat pontosan úgy használják, mintha az lőfegyver vagy védőpajzs lenne (Lasswell 1949). A példaadó idegen a fenyegető idegen ellenpólusa. Ő is többé-kevésbé ismeretlen terek lakója, ezért ugyanúgy a szabad tulajdonítások tárgya, mint az ellenség. Ő és közössége azonban a pozitív, a vonzó feltételezések, sőt fantáziálások tárgya. Alapja a fejletlenség és elmaradottság politikai önképe, ezért ő olyan idegen, aki mintát ad, a megvalósult jövőt hordozza. A példakitűzés azonban nemcsak önkéntes politikai apakeresés lehet, mint például a kilencvenes évekbeli Magyarországon az Európa-diskurzus, hanem a hódítás retorikai konstrukciója is. Egy hódító soha sem arról beszél, hogy ő bekebelez és leigáz, hanem arról, hogy segít és fejleszt, mintát ad és felemel.

A saját politikai terek lakói, a saját politikai közösségek tagjai „mozoghatnak” kifelé a közösségből, azaz lehetnek az idegenné válás útján vagy állapotában. A politikai idegennek ugyanis van olyan jelentése, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik egy belsőleg tagolt politikumban lévő másik közösséghez tartoznak, vagyis „nekünk idegenek”. Lehetnek közömbös, kirekesztett vagy független idegenek.

A politikai közömbös a politika adott módjától, akcióitól, ideáitól távolmaradót jelenti, tehát az érintettség és aktivitás kategóriája; és választás kérdése: az illető részt vehetne a „politikában”, de valamilyen ok miatt nem teszi ezt. A dolog nem érdekli, vagy nem olyan módon érdekli, ahogyan az érintettek várják tőle. Nagy diskurzusok és találgatások folynak arról, hogy miért a közömbösség és a távolmaradás; hogyan lehetne a „hallgatag többséget” megszólítani, megnyerni és megszervezni. Ők a politikai agitáció, propaganda és reklám „kiemelten megcélzott” közönsége. A közömbösség tehát a politikai integráció értelmezési kategóriája.



Kiindulópontja a politikai közösség és egyén tagoltsága, amelyet azonban a diskurzusokban újra és újra problematikussá tesznek. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a parlamenti demokráciák jobban elviselik a politikai közömbösséget, mint a diktatúrák, vélhetően azért, mert a „politikai otthonosságot” tagolttá és részlegessé tették.

A kirekesztett politikai idegen szerepe viszont a közömbös fordítottja. Ő részese és tagja akar lenni az adott politikai közösségnek, de felkészültségi, hatékonysági és morális okokra hivatkozva ezt nem engedik meg neki. Olyan személyekről van itt szó, akik tagjai az adott társadalomnak, de nem tagjai szűkebb-tágabb politikai közösségeknek, mert kirekesztik őket belőle. Az alkalmatlanság arisztokratikus elvére épül például a fiatalok, a nők, az iskolázatlanok kizárása. Az illetéktelenség retorikai konstrukciói révén olyan személyeket zárnak ki az adott politikumból, akik csak akadályoznák a „hatékony működést”. Ők azok, akiknek nincs „jogosítványuk” a beleszólásra, a döntésre, a számonkérésre. A méltatlanság morális elv, ezért igen közel van az ellenség retorikai konstrukcióihoz. Két jól ismert formája van. Az egyik a büntetőjog alapján elítéltek politikai jogainak a korlátozása, a másik a politikai bűnbakképzés gyakorlata.

A független idegen maga választotta szerep, mint a közömbösé, de szemben vele, nem kíséri érdektelenség. A közömbös politikai diskurzusa többnyire csak egy-egy minősítő megjegyzés, legyintő gesztus, tüntető hallgatás, jelzés értékű távolmaradás. A független viszont komoly politikai diskurzusokban vesz részt, a közélet aktív szereplője. Függetlensége elégedetlenségének politikai formája. Az általa elérhető világban, ideiglenesen vagy tartósan, nem talál olyan politikai szervezetet, intézményt, ideát és személyt, amelyikkel maradéktalanul azonosulni tudna, ezért mindezek fölé vagy mellé helyezi magát. Így kerül ő is közel az ellenség kategóriájához. Nemcsak tőle, hanem a konkrét helyzettől is függ, hogy minek tekintik: veszélyes ellenségnek, kellemetlen kritikusnak, szuverén szellemnek, pusztába kiabálónak, esetleg a jövő nagy politikusának. Diktatúrákban a politikai függetlenség az értelmiségi máskéntgondolkodásban és általános politikapótló szerepében konkretizálódik. Demokráciákban egyrészt a politikai artikulálatlanság és némaság megszólaltatása lehet a feladata, másrészt a politikáról való tudományos gondolkodást képviselheti. Az előbbi eminensen politikai cselekvés, mert politikai alternatívát igyekszik felmutatni, az utóbbi viszont „csak” kontempláció, hiszen nem változtatni, hanem megérteni akarja a politikát. Ám ő is hat a közéletre, igaz közvetetten, a politikáról szóló ismeretek terjesztése és a tudományos gondolkodás kultúrájának a képviselete révén.

2. A politikai vitatémák határaiEgy demokratikus politikai rendszerben nemcsak a politika aktorok, hanem a vitatémák körének maghatározásában is elvi szabadság van. Habermas pontosan és meggyőzően írta ezt le a polgári nyilvánosság történeti kialakulását elemző munkájában (Habermas 1971). Az elvnek azonban nem leíró, hanem normatív érvényessége van, tehát megvalósulása során korlátozást szenved. A témák nem burjánzanak szabadon, nem mutatkoznak talált tárgyaknak, amelyek akár mások is lehetnének, máshol is előfordulhatnának. Egyrészt konkrét és változó körük mindig politikai állapot és harc következménye s konstituálója, ezért jellemző egy politikai közösségre, hogy tagjai miről vitatkoznak, és miről nem. A konkrét témák elemzése segítheti az adott politikai-hatalmi viszonyok megértését, ezt aknázzák ki azok a munkák, amelyek viták témáinak „tükrében” szemlélik a „reális” politikai valóságot. Másrészt azonban vannak olyan politikai vitatémák, amelyek arról szólnak, hogy egyáltalán miről lehet vitázni, és miről nem. Méghozzá a rend és a közügy, valamint a titok és a minimálkonszenzus az a négy témakör, amelyben a politika önnön határait szemléli, amelynek retorikai konstrukciói a politika határait tematikusan kijelölik. Az első kettő közvetlen, a második kettő közvetett határkonstruáló elv.

2.1. Rend és káoszA politika „mindenevő”, nincs olyan ügy és téma, személy és cselekedet, hely és idő, amelyet ne kísérelne meg saját diskurzusa részévé tenni. Nem azt állítom, hogy mindent bekebelez, hanem azt, hogy expanzív, mert elvileg mindent, például a tudományt is saját diskurzusa, ezzel együtt a politikai cselekvések részévé teheti, aminek szabályait viszont maga alkotja meg (Becskeházi 1992). Kétségtelenül a modern társadalom külön szférája, de nem pusztán egyik, hanem kitüntetet szférája. Nagyon keveset mondunk a politikumról, ha pusztán információátadásnak tekintjük, vagy „bináris logikáját” a kormány–ellenzék analógiájára írjuk le. Mintha a hódítás éltetné, a határok szüntelen átlépése, és a szorongás, hogy kiszorulhat az emberek életéből. Tematikus ellentéte ezért egy tautológia, a nem-politika, vagyis az a valami, aminek még nincs politikai neve vagy fogalma. Nevezhetjük akár politikai semminek, ami a vágy tárgyaként nagyon is valami, csak az nem tudható, hogy mi is igazán. A közvetlen tematikus határok ennek a semminek a különböző nevei és konstrukciói; a politika saját határait a káosz és a magánügy ellenében és értelmezésével jelöli ki.



A politikai káosz az ellenség tematikai ekvivalense. A politika önmagát mindenekelőtt egy rendezetlen valósággal szembeállítva, vagyis rendként értelmezi, ami nem a status quót, hanem a dolgok számunkra-valóságát, mármint az adott politikai közösség feltételezett igénye szerinti elrendezettségét jelenti. Ez alól még a radikális és forradalmi tematikák sem kivételek, hiszen nem a rend eltörlését, hanem új rendet hirdetnek. A politika tehát megold és gondoskodik, eligazít és irányt mutat, vagyis saját létét egy közösségi káosz lehetősége ellenében értelmezi, ezért alaptémája a rendezettség retorikai konstrukciója. Az európai polgárság kulturális teljesítménye nyomán a tudomány és a politika vált a modern kor két végső instanciájává és egyben legnagyobb szellemi kihívásává. Erről szól például a foucault-i életmű két kulcskategóriája, a hatalom és a tudás (Kiss 1995). A tudomány a tudásban tekinti magát illetékesnek és orákulumnak, a kettős vagy bármilyen „maradék” igazság elfogadása csak az aktuális tehetetlenség gyakorlati beismerése, ami akár taktikának is nevezhető. A politika a mindenkire tartozó, közösségi ügyek végső instanciája, származzanak ezek az élet vagy a társadalmi szféra bármely területéről, az emberek „hozzá” folyamodnak s „benne” cselekszenek ügyeik megoldása érdekében. Folynak ugyan illetékességi és hatékonysági viták, de az úgynevezett részpolitikák vagy közpolitikák (public policy) térhódítása jelzi, hogy a rendezetlenség elleni küzdelem tematikái áthatják a politikai közösség mindennapjait.

A rendezettség vágya, mint a káosz és a bizonytalanság legyőzése, a politikai vita erős argumentációja. Ellenfogalmai az irracionalitás, a bűn és a betegség (vagy nyomorúság), amelyek mintegy konkretizálják és „nevesítik” a káosz jelenlétét. A politika védekezik az így elnevezett, illetve ezekkel a jelentésekkel felruházott dolgok, események, személyek és diskurzusok ellen; újra és újra megígéri, hogy visszaszorítja őket a politikai közösség határára, vagy még azon is túl. Az ígéretek azonban szép és vonzó szavak maradnak. Az emberek napi élménye a politika világának átláthatatlansága, a siker és a morál ellentéte, vagy a sokféle gond és nyomorúság, ezért lehet s kell újra és újra megígérni a kiszorításukat. A politika ilyenkor nem hazudik, nem illúziókat gerjeszt, semmi káros vagy bűnös dolgot nem tesz, hanem egyszerűen végzi a dolgát, teremti, konstruálja önmagát. Az ideológia éppen ennek a helyzetnek a nyelvi formája. Azt hiszem, elfogadhatjuk Clifford Geertz érvelését, aki szerint az ideológiák beszédhelyek, ahol az emberek közös problémáik értelmezésére és megoldására közös jelentéseket alakítanak ki, az eszméket ezért elsősorban a politikai jelentésteremtés nyelvi szabályai formálják (Geertz 1994).

2.2. Közügy és magánügyA politikai semmi másik neve a magán, melynek a köz az ellenfogalma. A politika par excellence a köz világa, a közügyek tematizálásának a terepe. Bárki eleve érvénytelenítené saját politikai diskurzusát, ha azzal lépne fel, hogy ő a bizonytalanság és a rendezetlenség érdekében fáradozik, vagy az ő véleménye nem közügy. A konkrét vitákban ez gyakran elhangzik, de mindig a másiknak címezve, ami jelzi, hogy valóban határdiskurzusról van szó. A részlegesség azonban, hasonlóan az ellenségtematizációhoz, ebben a vonatkozásban is differenciál. A politikában a közügyeket rangsorolni szokták, ami szintén korlátozás, de nem elvi, hanem gyakorlati szempontból. Ricoeur mondja (1991), hogy a politika nem képes minden jogos érdeket kielégíteni és minden értéket egyszerre szolgálni, ezért kénytelen úgy beszélni, hogy a jogos, de aktuálisan megvalósíthatatlan közfeladat is teljes jogú eleme maradjon a vitáknak. Ebből is ered a politikai nyelv törékenysége, sebezhetősége.

A közügy ellentéte a magánügy, más megfogalmazásban az ember intim szférája. A magán kívül van a közön, tehát a politikán, miközben a köz puszta tematizálása feltételezi a magán létezését, amely azonban csak elvont lehetőség, a semmi, ami valamivé tehető. Nyersanyag, amelyet a politika feldolgoz és építkezik belőle, mint a káoszból. A két határtéma egymást is determinálja: a rendezettség közügy, a magánszféra bizonytalan valóság. A politika ezért állandóan invesztálja a magánszférát; megnevezi, értelmezi, bevonja, tereli, elrendezi, vagyis igyekszik megszüntetni nyugtalanító távolságát, homályosságát, különállását. Nemcsak a magánember fél a politikától, hanem a politika is tart a magánélettől, a diskurzusok a határokat ezért folyamatosan átdefiniálják, újraírják, és igyekeznek megmondani, hogy mi is valójában ez a másik.

A politikai „határvita” egy vonatkozásban arról folyik, hogy vajon nem magánügyről beszél-e a politika a közügyek leple alatt; valóban a közre tartozik-e, amit a köz elé tártak; és egyáltalán joga van-e a politikának beleavatkozni mindabba, amibe beleavatkozott. A magánügy retorikai konstrukciója a problémát ekkor az egyén vonatkozásában veti fel: az ember vallása és világnézete, testi állapota és hangulatai, gondolatai és tudása, szakmai minősítése és fizetése, viselete és lakása, neme és fajtája, érintkezése és utazásai, szexuális és gasztronómiai szokásai, és még más dolgok az egyénen kívül senki másra nem tartoznak. Az „ellen”-értelmezés viszont újra és újra munkába veszi a jelzett területeket, és igyekszik bizonyítani, hogy ezek igenis közügyek. A polémiában a közügy retorikai konstrukcióját két elv szervezi: a közszereplés és a képviselet elvei. Az előbbi a politikus helyzetéhez, az utóbbi a politikai közösség tagjainak igényeihez kapcsolja az érvelést s a problémák érvényességét.



Egy politikusnak számolnia kell azzal, hogy soha nincs magánélete. Az ezzel kapcsolatos érvek egyik típusa az emberek jogos kíváncsiságáról szól, illetve pandanjaként a politikus magamutogatásáról. Ez nyilvánvalóan üzleti érvelés: az újságot is meg a politikust is, mert kereslet van rájuk, el lehet és el kell adni. Az érvek másik típusa viszont már a politika határkérdésére vonatkozik: a politikus konkrét és „egész” emberként hozza meg döntéseit, például szokásai, ízlése, vagyoni helyzete, baráti és rokoni kapcsolatai egyaránt befolyásolják cselekedeteit, nála tehát közügy az, ami másoknál magánügy. Tapasztalhatjuk, hogy a politikusok számára a helyzet többnyire kényelmetlen, ezért megpróbálnak védekezni ellene, de nem azzal, hogy mindez az ő magánügyük. A politikus ilyen érveléssel teheti csak igazán gyanússá magát. A védekezés retorikai konstrukciói a személyesség szerepének a csökkentésére irányulnak. Egyrészt a vitázó rámutat a politikai folyamatok összetettségére, intézményi feltételeire, másrészt a döntések kollektív jellegére. A személytelenség azonban kétélű fegyver, ezért óvatosan szokták forgatni; védheti a politikus intim szféráját és személyét, de egyben eljelentéktelenítheti őt.

A közszereplőt azonban valami busásan kárpótolja „lemeztelenítésért”, az, hogy legitim pozíciókban orákulumként viselkedhet. A képviselet elvének megfelelően a politikus a közügyek megfogalmazására is megbízást kap: közügy az, amit ő mások helyett és nevében annak tart. Állandó feladata ennek az „eltalálása”. A politikai státuszok és intézmények hierarchiája s tekintélye nemcsak döntési kompetenciákat jelent, hanem a közügyek tematizálásának, felvételének és „levételének” a rendszere is. A közszereplők egymással diskurzuscsatákat közügyekért folytatnak, pontosabban azokért a helyekért küzdenek, amelyekből leginkább meg lehet mondani, hogy mi a közügy, és mi nem. A képviselet elve azonban „alulról építkezik”. Elvileg csak az lehet közügy, amit a képviseltek, lehetőleg minél többen, „átadnak” a képviselőknek elintézésre, amiről az érintettek kinyilvánítják a közös megoldás szükségességét. A választó nemcsak a képviselőjét delegálja és hívja vissza, hanem a közügyet is. A jelenség a politika meghódítása. Különböző személyek és csoportok küzdelme gyakran pusztán azért folyik, hogy közügy legyen az, ami eddig csak az ő magánproblémájuknak tűnt. Illusztrációként felidézhetjük az ezredvég „siker”-témáját, a környezetszennyezést és a természetpusztítást. A példa tipikus. Mutatja, hogy a probléma a „világkarrier” előtt is létezett már valamilyen módon, de köztémává a zöldek akciói és vitái tették, aminek nyomán mind az ügy, mind megoldási módjai, mind képviselői intézményesedtek. Az átadás érvrendszere egyrészt a politikai közösség gondjainak és feladatainak, vagyis a közjónak a tematizálása, másrészt az egyéni eszközök és lehetőségek korlátozott voltának a bemutatása. Ugyanezen érvrendszer azonban ellenkező irányban is működik, ez a politika behatolása a magánszférába. A jelenség általános; az egyéni élet védelmének és jobbításának megnevezése olyan cél, amelynek érdekében egy ambiciózus politikus és szervezet elvileg mindent munkába vehet és közüggyé tehet. A képviselet elve egyszerre védi is, meg ki is szolgáltatja a magánszférát a politikának.

2.3. MinimálkonszenzusA minimálkonszenzus a politika tematikus határának egyik közvetett elve. A rendezettség és a közügy közvetlenül tartalmi, ez pedig inkább formai elv, bár a diskurzusokban a tartalom formájának vagy elvének mutatkozik. Konkrétabban, magának a vitatható és a vitathatatlan határának a tematizálása, de nem mint egy adott téma, hanem mint az elv maga, ezért megkockáztatható az állítás, hogy a diszkurzív politika csúcsteljesítménye, mert önnön alapjaira, lehetőségfeltételeire és kikerülhetetlen kényszereire kérdez rá, teszi vita és megegyezés tárgyává. Azokat az önreflexív polémiákat jelenti, amelyek arról szólnak, hogy mi az, amiben a vitatkozóknak egyet kell érteni, hogy egyáltalán vitatkozni tudjanak bármiről is; mi az, amit éppen a vita érdekében nem szabad vitatni, például az elemi szabadságjogokat és a politikai egyenlőséget; általánosabban szólva, mi a demokratikus berendezkedés minimuma; vagy még egy lépéssel tovább, vajon hogyan revideálhatók a minimálkonszenzusok. Értelmezését két „tengely” mentén végezhetjük el, az egyik a hallgatás, a másik a gyakorlati korlátozás elve.

A minimálkonszenzus mint hallgatási elv azt jelenti, hogy a dolgok egy részéről beszélnek, a másik részéről nem, illetve van, amikor beszélnek róla, és van, amikor nem. A politikai vitákban ugyanis legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, amiről nem beszélnek, mint amiről nyíltan szó esik. A hallgatás itt tartalmas csendet jelez. Vagy azért nem esik szó fontos dolgokról, mert adott léte a vitázók számára természetes, azaz a megnyilatkozó úgy gondolja, hogy a másik is azt gondolja, amit ő, vagy azért, mert tudják, hogy a másik „vitathatatlannak” tartja, ezért a diskurzus fenntartása érdekében nem szabad a dolgot szóba hozni. Általában meddő próbálkozás a diskurzusok mögött egy igazibb valóságot keresni, ez az eset azonban kivétel, mert az „igazibb” valóság is egy újabb diskurzus, amely tehát megszólaltatható, és ilyenkor a „mélyebb” igazság igen „beszédes” tud lenni.

A minimálkonszenzus elve implikálja, hogy nem képezheti minden dolog politikai vita tárgyát. Az elvi korlát azonban gyakorlati szempontból merül fel; konkrétabban az identifikáció, a közös cselekvés és a politikai integráció védelme érdekében. A minimálkonszenzus ennek megfelelően a vita határait az annullálás, a



„szétvitatkozás” és a tehetetlenség ellenfogalmai mentén húzza meg. A három ellenfogalom retorikai konstrukciói a politikai viták gyakori reflexív témái. A vitázók ilyenkor nem politikai ügyeket, hanem vitamagatartásokat és feltételeket kérnek számon egymáson. Az identitás megkérdőjelezésének, az annullálásnak a retorikája a „politikai személyek”, egyének vagy közösségek alapvonásait támadja, morális és kulturális, emberi és világnézeti értékeiket vitatja el tőlük. A „szétvitatkozó” egyén, mint mondják, a vita kedvéért vitázik, polémiája nem tárgyszerű és építő, vitamagatartása nem együttműködő. A tehetetlenség vagy haszontalanság retorikáját képviselő pedig a viták minimumát a gyakorlati cselevés szempontjához igazítja, alárendeli például a szaktudásnak vagy a szervezeti működésnek. Ezeket a vitamagatartásokat természetesen a vitázók mindig a másikról állítják, vagyis mindenki önmagáról az ellenkezőjét gondolja, ami elég világosan mutatja a konszenzus minimumait.

2.4. Politikai titokA politikai titok is közvetett tematikus elv, azon egyszerű oknál fogva, mert titokról lévén szó, nem lehet megmondani, hogy mi is valójában. Közvetlenül megnevezhetetlen, miközben a diskurzusok gyakori tárgya. A vitákban azonban nem magáról a titokról beszélnek, hanem a titok természetéről és helyéről, ezért megnevezése a kimondatlanság helyére s természetére való rámutatás. Azt implikálja, hogy van valami „tudásmag”, egy „végső mozgató”, egy „igazi politikai valóság”, amely el van ugyan zárva a beszélők elől, de feltétlen meg kellene ismerni és birtokba kellene venni, mert tulajdonosát valamilyen kincs birtokába jutatja. A titok tehát nyugtalanító létező, ő a politikai tudásvágy helye, amelyet a vitázók állandóan be akarnak cserkészni, meg akarnak hódítani, az általa jelzett korlátokat szüntelenül át akarják lépni. De mert titkot akarnak feltárni, meg elérhetetlen és tilalmas szavakat kimondani, a politikai tudást valamilyen kimondhatatlan lényeggel azonosítják. A politika azonban, természete szerint nem lehet titok, mert par excellence a közt jelenti, ezért egyszerre titokellenes és titokkonstituáló szféra; itt is elmondhatjuk, hogy a titok tematizálásával a politika önnön természetét saját határa mentén szemléli.

Két alapformáját különböztethetjük meg, a külső és a belső titkot. A külső titok, amelyet politikai csendnek nevezhetünk, általános titok, vagyis a politikai beszédvalóság határán képződik. A belső titok, amelyet tabunak nevezhetünk, konkrét titok, vagyis tilalmas, valakik által ismert tudás tiltása, ezért a hatalom határát konstituálja.

A politikai csend utalásos csend. Teljes csendnek is nevezhetjük, mert a vágyott, de megnevezhetetlen és megismerhetetlen politikai valóságra vonatkozik. Célzások és utalások jelzik a létét; vágyak, akaratok és hódítási igyekezetek irányulnak felé, de soha sem lehet tudni pontosan, hogy mi is ez valójában. Nevezhetjük politikai túlvilágnak, amely lehet akár az állandó fenyegetés vagy az örök béke hona, az idegenek vagy az istenségek lakhelye, vagy a politikai utópiák „sehol-nincs-szigete”. Valamit természetesen mindig mondanak róla, és fontos, hogy mit. De az örök politikai csend aktuális megtörésének nincs önmagán túlmutató érvényessége; minden igaz és bármi jogos, amit az emberek kinyilvánítanak és elmondanak róla.

A politikai tabu konkrét titkot konstituál. Csendje lehet beszéd előtti vagy beszéd utáni, de mindenképpen konkrét politikai témák tilalma. A konkrétság azt is jelenti, hogy valakik ismerik azt a valamit, ami a titok, mások pedig nem, így közöttük a titok léte és a hozzá való viszony politikai különbséget teremt. A tabu belső határ, a hatalom és a hatalomnélküliség határa. Két megjelenési módja van, az enigma és a cenzúra.

Az enigma a politikai folyamatok természetét és okát rejtélynek fogja fel; az inherens titok el van zárva az „illetéktelenek” és tudatlanok elől, de megszerezhető és megfejthető: lapulhat levéltárak mélyén, egy kompetens személy agyában és szívében, szerződések titkos záradékában, a szemünk előtt zajló politikai folyamatok elején vagy végén, esetleg az áttekinthetetlen események „hátterében” és a felszíni folyamatok legeslegmélyén. Az enigma révén megkettőződik a politikai valóság. Van egy felszíni, efemer, lényegtelen, fecsegő-beszélő, nem-igazi politikai valóság, és van egy igazi, egy mély, egy valódi szintje a létnek, amelyben él valaki vagy van valami, aki és ami a háttérből mozgat és irányít, meghatározza népek és közösségek politikai természetét és sorsát, jelenét és jövőjét. A teremtő titok mindenekelőtt az eredetről és az erőről szól. Erről szólt már a mitikus világképek tabuja, de erről szólnak a tudományos „leleplezések” és „feltárások”, a „végső” magyarázatok is. Az enigmatikus értelmezéseknek azért is nagy a vonzereje, mert az alapvető hasadás megszűnését, a tett és a gondolat egybeesését ígéri. A titkot személyes vagy személytelen hatalom tartja titokban és uralja, amely vagy aki felel a közösség sorsáért. A politikai enigma tehát erőt, hatalmat, befolyást, cselekedeteteket konstituáló tényező, tudása ezért kitüntetett ismeret birtokába juttatja az embert. Beavatott lesz, vagyis politikailag felelős és veszélyes lénnyé változik.

A cenzúra a politikai titok jól ismerten hatalmi konstituálása, a legkevésbé titkos titok. Lehet nyílt és lehet rejtett. A nyílt cenzúra az erre illetékes hivatalt jelenti, épülettel, hivatalnokokkal, a tiltott fogalmak



kézikönyvével, intézkedésekkel, pecsétekkel, a kicenzúrázott gondolatok helyét mutogató orgánumokkal. A helyzet világos; az adott politikai rendszerben diskurzusrendőrség, szimbólum-határőrség működik. A rejtett cenzúra inkább hasonlít a tabu ősi értelmére, azt ambicionálja, hogy a tilalmak belső, önkéntes ki nem mondások legyenek, és intézményeit is úgy építi ki, hogy megfeleljen ennek az igénynek. A helyzet itt is elég egyértelmű; a titkot, a tilalmas szavakat és gondolatokat a hatalom birtokolja, és saját birtokának is tekinti, amelynek használatától a társadalom más tagjait eltiltja. A cenzurális titok ugyanakkor feloldhatatlan dilemmákat hordoz. Egyrészt, aki konstituálja, csak tartalmas módon teheti ezt, vagyis konkrétan kell tiltania, magyarán meg kell mondania, hogy mit tilt, ezzel azonban ő maga vét a szabály ellen. Ennek áthidalására alakulnak ki azok az eljárások, amikor nem általában tiltanak, hanem helytől, időtől és személytől teszik függővé kimondható és kimondhatatlan szavak és témák körét. Az ellentét azonban így is feloldhatatlan: vagy olyasmitől tiltják az embereket, amiről nincs ismeretük, vagy a tiltó és az eltiltott közösen beszéli a tilalmas szavakat. Másrészt azért is paradox jelenség a cenzúra, mert a tiltás ellenstratégiákat hoz létre. Az utalások, a célzások olyan rendszere alakul ki, amelyben a közélet szereplői közül senki nem mondja ki, amit nem szabad, mégis mindenki arról beszél, amiről hallgatni kellene. A kelet-európai diktatúrák politikai nyilvánosságának jól ismert „társasjátéka” volt ez, például a nemzeti kérdés „titkosan nyílt” megvitatása (Heller–Rényi 1995).

A titkosítás azonban, úgy tűnik, általában is komoly konstituáló tényezője a hatalomnak. „Létezik” államérdek, titkos szerződés, titkos szolgálat, titkos diplomácia, titokvédelem és TÜK, azaz ügyiratok titkosítása és kezelésének különleges szabályozása. Ez a titok azonban megegyezéses és szabályozott titok, meghatározott feltételek mellett nyílttá tehető. Nem elvi, hanem praktikus titok, egyszerűen technikai kérdés. De mégiscsak titok, birtoklói a politikai küzdelmek eszközének tekintik őket, nem szívesen osztják meg másokkal, sőt szeretik szaporítani a számukat.

3. A politikai stílusRégi tudás, hogy a politikai beszéd nem tudományos szöveg, nem magánproblémáról folyó magányos töprengés, de nem is mások becsapásának „művészete”, hanem sajátos valóságkonstrukció. Olyan beszéd, amelynek a középpontjában, mint Arisztotelész írta a Rétorikában, az enthüméma van, vagyis egy olyan állítás, amely másként is lehetséges. Ugyanakkor, tehetjük ehhez hozzá, a politikai diskurzus nem is meditáció, hanem cselekvést befolyásoló és megvalósulásra törő beszéd, amelynek ezért egyrészt meg kell őriznie enthümémikus jellegét, másrészt szüntelen ki is kell iktatnia azt a tudást, hogy az adott konkrét állítás és cselekvés másként is lehetséges lenne. Mindez csak olyan nyelvi formák révén „működhet”, amelyek egyrészről „kibékíthetetlen” ellentéteket fognak össze, másrészről őrzik a nyelv eredendően összetett, többértelmű, homályos természetét. Vagy ahogyan Paul Ricoeur fogalmazott egy tanulmányában: a politika nyelve sebezhető és törékeny, mert a politikai kulcsfogalmak többértelműek, homályosak, ám ez funkcióképességük alapja. A politikai vitázók tájékozottsága és felelőssége növelhető, de a helyzetet ez sem változtatja meg radikálisan (Ricoeur 1991).

Századunkra a politikai beszéd stílusának értelmezésében két tudományos tradíció alakult ki. Az egyik a hagyományos irodalmi-esztétikai stíluskutatás eredményeit alkalmazza a politikai szövegekre. Népszerű, elterjedt elemzési mód ez; „a stílus az ember” (csoport, intézmény) elv alapján a megnyilatkozások ünnepélyessége vagy profán jellege, személyessége vagy személytelensége, és sok más esztétikai stílusjegy alapján próbálja feltárni a jelentésadások és szavak mögött megbúvó „igazi” politikai valóságot. A másik tradíció az arisztotelészi retorikafelfogás folytatója, mert a politikai szövegeket nem illusztrációknak, hanem sajátos konstrukcióknak tekinti, amelyek a politika „szervezési módjához” köthetők. Harold Lasswell a politikai válságok és feszültségek mozgásához kapcsolta a stílust, illetve kezdeményezte a demokratikus és a tekintélyuralmi rendszerek stílusjegyeinek a leírását (Lasswell et al. 1949). Murry Edelman (1972) pedig a politikai jelentésadás formáinak tekintette, s az agitáció, a jog, a bürokrácia valamint a tárgyalás politikai stílusait különböztette meg.

A határkitűző politikai beszéd retorikája azonban további megfontolásokat igényel. A következő kérdést kell megválaszolnunk: mi az a beszédszervező mód, amely tematizálja s hordozza a politika határait, ezzel sajátosságait is, „belülről kifelé” tekintve. A válaszkeresésben megfelelő kiindulópont lehet Kenneth Burke felfogása, aki az antik tradíció alapján a poétikai önélvezettel és a filozófiai kontemplációval szemben a retorika lényegét a cselekvő beszédben látta, a retorikát a szimbólumok olyan szervezési módjának tekintette, amely a kívánatosnak tartott gondolatok és cselekvések létrehozására irányul (Burke 1950; 1967). Ez azonban kiegészítésre és konkretizációra szorul. A kiegészítés a polémikus jelleg alapjait érinti. A politikai beszéd ugyanis olyan módon szervezi a cselekvéseket, hogy beszűkíti a lehetséges valóságokat, Luhmann éppen ezt nevezte az ideológia funkciójának (Luhmann 1970). A politikai jelentésadás, mivel cselekvésre orientált, állandóan nyílt vagy rejtett vitát folytat más lehetséges és kívánatos értelmezésekkel és orientációs utakkal. Ezért is van a határdiskurzusnak polémikus és ontikus jellege. A konkretizáció pedig azt jelenti, hogy meg kell



kísérelni a jelzett pozíció alapján most már a politikai stílust mint beszédszervezési módot megragadni. Azt gondolom, hogy a stílus diszkurzív elmélete alapján (Tolcsvai 1995) három ilyen módot tudunk leírni. A kontextus alapján a tényszerűséget, a beszédhelyzet alapján a jelenidejűséget, a beszélők alapján pedig a személyességet, illetve polémikus ellenpárjaikat: az absztraktságot, az időtlenséget és a személytelenséget. Ezek a vonások a politikai vitát eseményszerűvé, érzékivé, vagyis erősen esztétikai jellegűvé teszik.

3.1. A politikai tényszerűség és absztraktságA tényszerűség retorikája az igazságelv politikai megjelenése, ami elsősorban a hasznos és a jó gondolatokat jelenti, amint ezt a pragmatizmus tanítja; a hermeneutika proponálása alapján pedig a mások értelmezéséhez kapcsolódó egyenrangú jelentésadások szerveződését jelentheti. Ahogyan Gadamer szerint (1984) az esztétikai igazság (tapasztalat) sajátossága a játékban és az ünnepben mutatkozik meg, ugyanúgy feltételezhetjük, hogy a politikai igazságnak is van sajátos szerveződési módja.

A közös és jó politikai tudást retorikai határkonstrukcióként mindenekelőtt a tényszerű beszéd jellemzi, amely szerint csak a valóságos és konkrét dolgok érnek valamit, sőt csak ezek érthetőek. Az ellenfogalom, az absztraktság oldaláról tekintve és közismert fordulatokat idézve: „fantazmagóriáknak, ellenőrizhetetlen vágyaknak, ködképeknek, soha meg nem valósítatható ideáknak nincs helye a politikában”. Foucault írja (1991), hogy napjainkra talán az igazságdiskurzus vált a legerősebb beszédritkító elvvé, igazat pedig az szól, aki a nem létezőről nem állítja, hogy létezik. A politikai beszédben, amint ezt tapasztaljuk is, állandó a küzdelem a tények és a kitalációk, a konkrétumok és az elvontságok, az adatok és értelmezéseik, a tapasztalatok és a teóriák között. A tények természetesen nem kevésbé konstrukciók, mint az absztratktumok, nem beszélve a kettő viszonyáról, ezért tölt be a tényszerűség retorikája valóságszűkítő szerepet: az emberek a tényszerű igazságról beszélnek, hogy a kívánatos igazságért cselekedhessenek, miközben az elv azt is implikálja persze, hogy a politikának a „földön” kell maradni, valamilyen közös tapasztalatra és használható tudásra kell épülnie. A tényszerűség stílusa két sajátos beszédszerveződési módban jelentkezik. Az egyik a politikai beszéd metaforikus jellege, a másik a politikai beszédet átható világosság- vagy egyértelműségigény.

Amikor az emberek politikáról beszélnek, akkor eseményeket, gesztusokat, tárgyakat, szavakat, személyeket, cselekedeteket hallanak s látnak, és ezeknek adnak politikai jelentést. Ezek a politikai tények. A politika mint olyan, szó szerint véve is megfoghatatlan, távoli, ismeretlen, sőt, mint láttuk is, titokzatos valami, a hozzá való közelítéseknek ezért is van metaforikus logikája. A tudni akaró ember itt a nem-érzékelhetőről az érzéki valóság alapján beszél, a megfoghatatlan „pluszt” tulajdonságok, struktúrák, funkciók érzékelt vonásai alapján igyekszik megragadni, valamilyen jelentéssel felruházni. A politikai tudás és a nyelvi formák összefüggését vizsgáló kutatók számára mindennek elvi jelentősége van. E. F. Miller (1979) például az általa javasolt manifesztációs szemlélet alapján, felújítva Arisztotelész felfogását, az analógiát állítja a metaforikus gondolkodás középpontjába, mert benne tárul fel a politikai valóság meg nem figyelhető természete, vagyis ilyen módon születnek meg a politika ténykonstrukciói.

A politikai vita rivális felfogásai egymással konkuráló metaforikus konstrukciók. Ebből a nézőpontból jól látszik, hogy az eltérő felfogások más és más tapasztalati anyagot mozgósítanak. Az életjelenségek, a családi viszonyok, a technika vagy a harc analógiái alapján tematizált politikai tények egymás mellett élő különböző politikai valóságok, amelyeket nem lehet könnyedén felcserélni, vagy egy átfogó nézet alá szubszumálni. A politikai viták nem egy hajdani harmónia széthullásából keletkeztek, és nem egy jövőbeli tökéletes, mondjuk tudományos tudás tökéletlen előképei. A figuratív észjárás vizsgálata ezért azzal a lehetőséggel kecsegtet bennünket, hogy a politika világát saját természete szerint vehetjük szemügyre, például rákérdezhetünk az ismeretlen politikai világ ismerőssé tételének különböző metaforikus konstrukcióira. Mondjuk arra, hogy milyen erők és törekvések hatására váltak dominánssá a kognitív tapasztalatok és logikák, vajon a „köznép” által favorizált praktikus és morális metaforizációnak mi a helye a politikai vitákban, vajon a technika és a piac metaforái milyen politikai világot jeleznek és konstruálnak.

A politikai vitákban egyszerre van jelen a szavak homályossága, a jelentések félreérthetősége, valamint az igény, hogy ezt az állapotot meg kell szüntetni. A helyzetet megérteni akaró, általánosan elterjedt morális, kognitív vagy „politikai” tudományos és köznapi magyarázatok (a homályosság oka: hazugság, tudáshiány vagy az érdekérvényesítő törekvés) képviselői egyrészt értelmezésüket generalizálják és így a többértelműséget „végérvényesen” megszüntethetőnek tételezik, másrészt a tudományt állítják be olyan eszköznek, amelynek alkalmazásával a félreérthetetlenség és az egyértelműség végérvényesen megteremthető lenne.

Nem hiszem azonban, hogy valaha is létezett olyan közállapot és tudományosság, amelyet az előbbi magyarázat hívei általános megszűnési okként rejtetten feltételeznek: torzításmentes beszéd, mindent-tudás, érdekharmónia.



De még ha közelítene is ez a paradicsomi világ, megbukna a szavak ellenállásán. Nem az a probléma, hogy az absztrakt jelentés nem konkretizálható, vagy egy ideális és strukturált tárgy értelme nem adható meg, hanem az, hogy vannak politikailag fontos szavak, amelyek jelentése elmosódott és relatív, amit a kontextusban sem lehet megszüntetni. A status quóhoz viszonyítva például létezik egy szakaszolt kontinuuma a szemléleti és magatartási módoknak: reakciós, konzervatív, liberális, radikális, anarchista. Az egyes jelentések „középpontjában” talán rögzíthető valamilyen általános használat és értelem, de az „átmenetek” elmosódottak, ezért a vitázók szabadon adnak nekik ilyen vagy olyan jelentést. Olyan kulcsszavak is vannak azonban, amelyeknél nemcsak a szakaszhatár bizonytalan, hanem az összehasonlítási pont, a mérték is. A politikus, mondja a nyelvész, még a hideg és a meleg szó jelentését is oda teszi, ahová akarja, (Dieckmann 1969), nem beszélve olyan kifejezésekről, mint hazaszeretet és nemzetárulás, demokrácia és diktatúra. Ami egyértelmű és világos, az irreleváns; ami releváns, az bizonytalan és homályos. Mindezt gyakran mondják hibának, megszüntetendő fogyatékosságnak, ami egy-egy konkrét esetben igaz lehet, de általában már nem, mert ez a vonás a politikai vitanyelv egyik „létmódja”. Ráadásul funkcióképességének is alapja. A politikai tárgyalások és a diplomácia nyelvét elemző kutatások mutattak rá, hogy a legfontosabb és egyben a legsúlyosabb politikai kérdések megoldásánál gyakran az egyetlen reményt az érintkezés nyelvének homályban tartása jelenti, hiszen a nyílt beszéd kifejezetten a kapcsolatok rombolásának eszköze lenne (Edelman 1964). A homályosság integráló erővel bír.

A politikai viták „világosságigényét” azonban legalább olyan mértékben komolyan kell venni, mint ennek általános és abszolút értelmű elérhetetlenségét. A politikai beszéd világossága utáni vágy sajátos retorikai konstrukció, amely egyrészt megszüntethetetlen, másrészt szintén funkcióképes. A beszélőnek az a kiindulópontja, hogy ő egyértelműen és hozzáértéssel beszél; nem bújik el a szavak mögé; nem homályos, persze, ha kell, „pontosítja” mondandóját; vagyis a világosságigény hangoztatásának különböző beszédbeli fordulatai mindig a másik félre vonatkoznak. Mivel azonban a politikai vitában mindenki egyben a másik is, a kölcsönös egyértelműség igénye a vita egyik szervezőelve. A vitamagatartás komolyságának jó indikátora, hogy az illető a beszédében a világosság vagy a homályosság irányába halad-e. Az abszolút egyértelműség elérhetetlen, de ez nem jelenti, hogy nincs szándékos homályosság, többértelműség, manipuláció. A kontextusban sok minden világossá válhat; a vitázók általában érteni vélik, hogy mit gondol a másik, mit is jelent a mondandója. A jelentéstulajdonítások azonban provizórikusak, tehát bármikor újrakezdhetők, ráadásul a beszélő nem kitüntetett értelmezője saját szövegének, ennél fontosabb, hogy mások mit értenek azon, amit mondott.

3.2. Jelenidejűség és időtlenség a politikábanA politikai viták nemcsak mindig a jelen terepén folynak, hanem értelmük és érvényességük is a jelenben és egy adott lokalitásban van lehorgonyozva, amely az aktorok cselekvése által elérhető időt és teret jelenti. A politikai diskurzust különös ellentétek és ambivalenciák feszítik. A szereplők ritkán elégednek meg a „prózai” valóság lehetőségeinek és kényszereinek a felemlegetésével, a tennivalók szükségességét legtöbbször egy elvont szféra időtlen elveihez és értékeihez kapcsolják: a valláshoz, a morálhoz, a tudományhoz. A köznapi gondokat egy ünnep fényében szemlélik, a múlékony közéletet az örökkévalóság mázával igyekeznek bevonni, ahogyan a tényszerűség beszédmódja is együtt halad az absztraktság retorikájával. Azonban a hely szelleme és a jelen ereje talán sehol sem olyan erős, mint a politikában. A kortársak ritkán tudják, hogy mikor csinálnak történelmet, és az elvekkel is sok a probléma, hiszen nemcsak inkoherensek, hanemigencsak változékonyak. A politikai diskurzusoknak ezért mindig is a jelen és a hely ad értelmet; menthetetlenül egy adott lokalitáshoz vannak kötve. A politikai aktorok úgy valósítanak meg elveket, hogy közben elvtelenek; úgy realizálják az örök történelmi időt, hogy közben megszüntetik a múltat és a jövőt; úgy veszik komolyan a közösség ügyeit, hogy színpaddá teszik az életet.

A politikában nyugalmasabb viszonyok között is folynak „nagy újradefiniálások”, nem beszélve a radikális változások időszakáról. Nemcsak a „kisember” beszél másként a politikáról egy idő után, hanem a politikusok is. Elvek persze mindig vannak, de a szereplők ezeket gyakran át- és újraértelmezik. A század számtalan jelentős politikusa pályája során néhány alkalommal politikai köpönyeget és politikai beszédmódot váltott, hogy hatalmon maradjon és eredményesen tudjon ténykedni. A politikai viták résztvevői gyakran sorolják be egymást és magukat olyan kategóriákba, amelyekhez határozott elveket és magatartásmódokat társítanak: kommunista, nacionalista, liberális, jobboldali, reformer és így tovább. A politizáló ember politikai integritását azonban nem az adja, hogy egész életében ezek valamelyikét hordja, mintha a bőre lenne, mert az ilyen kategóriák mindig provizórikusak és lokálisak. Inkább az adott közösségben tematizált gondoknak és problémáknak van identitást adó és integráló ereje, amelyhez meglehetősen pragmatikusan viszonyulnak a politizáló emberek; jól és eredményesen akarják őket megoldani vagy éppen kihasználni, amihez természetesen mindig jól jönnek az elvi „támasztékok”. A politikai diskurzus jelenidejűsége és lokális érvényessége éppen erről szól, illetve arra hívja



fel a figyelmet, hogy mindez a modern politika „normál állapota”.

Amikor a politikai idő jelenhez kötöttségét hangsúlyozzuk, természetesen nem azt állítjuk, hogy a politika csak a jelenről beszél, hanem azt, hogy a politikában mindent a jelen szempontjai uralnak. Lehet a múlt is heves politikai viták tárgya, amint ezt a kilencvenes évek politikai rendszerváltozása tanúsította Kelet-Európában. Ezek a viták azonban, ahogyan ezt tapasztalhattuk, az aktuális jelen szolgálatában álltak, politikai orientációk és pártidentitások kialakítását segítették. A jelenség azonban nem kivételes, legfeljebb a téma, a mérték és az érzelmi hevesség változik, mert a politikai vitákban a múlt mindig a jelen küzdelmeinek argumentációs és legitimációs bázisa. A polemikus politikai valóságnak ezt a jelenségét talán múltmegszüntetésnek nevezhetjük, amikor szó van ugyan a történelemről, de a múlt összeér a jelennel, nincs közöttük sem minőségi, sem időbeli különbség, mert a megidézett események, folyamatok és szereplők szó szerint is az aktuális jelen valóságos résztvevői lesznek. Lyotard-nak (1993) a narratív tudásról adott leírása analóg a múlt értelmezésének ezzel a módjával. A politikai diskurzusok résztvevői sok „tudományos” kritikát kaptak már ezért az orientációért, én azonban azt gondolom, hogy soha nem fognak erről leszokni. A politizáló ember számára mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mit kell tennie, természetes tehát, ha válaszát a közeli vagy távolabbi múltból meríti. A történelemből akar tanulni, de egyrészt soha sem tanulhat eleget, másrészt más és más problémák tanulságaira van szüksége, harmadrészt pedig aktuális pozíciói erősen befolyásolják múltértelmező igényeit.

A politikai vitázó intenciói a múltból táplálkozva a jövőre irányulnak, de a jelent kívánja berendezni az általa elérhető tér keretei között. Tudjuk, hogy a politikai vitákat is le lehet írni, vagy szalagra lehet rögzíteni és meg lehet őrizni a történelem számára, ám soha sem az „örökkévalóságnak” szólnak, mint az író, a költő vagy a festő „írásai”. A politizáló ember és a politikus tevékenysége inkább az előadóművész, a színész munkájához hasonlít. A jelen varázsa alatt áll, és a kortársakhoz, sőt a nézőkhöz szól. Idézve az ismert szóképet: a politika, vagyis a zajló történelem az élet színpada, ahol az emberek, mint Marx mondta, szerzői és szereplői saját drámájuknak. A távoli utód és a messzi idegen sokszor nem is érti, hogy miről folyik vagy folyt a szó, hiszen egy-egy politikai vita jelentősége és értelme elenyészik az idővel, vagy ha más térből szemlélik az eseményeket. Annál fontosabb viszont a kortársaknak, hiszen a „mese” róluk szól, és az ő bőrüket viszik vásárra.

3.3. Politikai személyesség és személytelenségA homo politicus mint „stílushordozó” visszautal elemzésünk kezdetére; mintegy azt kérdezzük, hogy a szerepek és a témák diskurzusai milyen politikai személyiséget mutatnak fel. Erre van egy igen régi válasza a szakirodalomnak: a politikai beszélőt rétornak nevezik, beszédmódját pedig retorikának.

Arisztotelész a rétort alkotónak tekintette, aki azonban nem költői műveket hoz létre, hanem olyan beszédeket, amelyekkel a „közügyek” elintézésében vesz részt. Vagyis nem szemlélődő egyén, mint a matematika, a fizika (ma így mondanánk: természettudományok) vagy a metafizika művelője, de nem is a szócsavarás művésze, mint a szofisták. A rétor előzetes, általános és közös tudást, amit Arisztotelész logikának nevezett, konkretizál sajátos helyzetben, nevezetesen az agorán és a törvényszéken. Ez speciális techné, azaz mesterség, amit az emberek többsége ösztönösen végez, de természetesen tanulható is, mert megvannak a maga szabályai. Arisztotelész eredeti meglátása, hogy mind a szituáció, mind a résztvevők természete, mind az eredményes beszéd logikája különbözik a tudomány sajátosságaitól.

A rétor „tudománya” nem különleges, és nem is törekszik szükségszerű és teljes tudásra. Bizonyos dolgok elfogadását és mások elutasítását akarja csak elérni, tehát hatni szeretne. A közéleti beszéd állításai a valószínűségen alapulnak. Az agorán és a törvényszéken az ember nem beszél akármiről, csak arról, amit a közre tartozónak vél, ám ami mellett érvel, nem szükségszerű és cáfolhatatlan megállapítás, hanem „csak” kívánatos és lehetséges, azaz valószínűleg igaz állítás. A valószínű értelméről pedig azt írja Arisztotelész, hogy „az, ami gyakran megtörténik, azonban nem egyszerűen ez, ahogyan sokan meghatározzák, hanem az, ami másképpen is lehetséges” (Arisztotelész 1982: 1357a). Mi bizonyítja az ilyen állítások elfogadását? – kérdezi Arisztotelész. Klasszikus válasza szerint a logosz, a páthosz és az éthosz egyaránt szerepet játszik benne, azaz az ésszerű érvelésen túl mindaz, amitől a tudományos gondolkodást igyekeznek megtisztítani. Fogalmazhatjuk úgy, hogy a politikai viták nem személytelenek, nem választhatók el a vitázó személy érzelmeinek hitelességétől, morális tekintélyétől, intellektusának erejétől.

A modern kor tudományai azonban kiűzték a rétort a politika világából az „esztétika birodalmába”, és a homo politicust vagy racionálisan kalkuláló kvázitudományos lénynek, vagy irracionális mítoszok rabjának írták le. A modernitás válsága nyomán újjáéledt retorikai tradíció jelentős képviselőinek, például Kenneth Burke-nek vagy Chaim Perelmannak a munkái viszont azzal a tanulsággal szolgálnak számunkra, hogy a politika „tudományosításának” programjai, a politikai észjárás elszemélytelenítése legfeljebb uralkodó diskurzusoknak



tekinthető, amelyek ráadásul legfőbb vállalt feladatukat sem teljesítik, hiszen predikcióik rendre kudarcot vallanak. A politikai beszéd és tudás, tanítja a retorika, nem exluzív állapot, hanem „demokratikus” és személyes jellegű, amely levezethetetlen átfogó struktúrákból és általános tudásból.

A politikai viták résztvevői, feladói és címzettjei valóságosan létező személyek. A disputák konkrét személyek csatái, még akkor is, ha a vitát igyekeznek megkímélni a személyeskedéstől. A személyesség megszüntethetetlen, és közéleti karaktere van. A közügy mindig valakinek az ügye, mindig valaki javát szolgálja, mindig valaki érvel mellette vagy ellene. A politika sok minden lehet, de az állampolgár leginkább konkrét emberek valóságos beszédét és cselekvését, meghatározott személyek közéleti „mozgását” érti politikán. Ezért is megszüntethetetlen a politika antropomorfikus, emberszerű szemlélete, amelynek a legyőzését pedig oly igen ambicionálják a modernitás társadalomtudományai. A politikán „belül lévő” emberek nagy része, főleg a tudományoktól kevésbé érintettek, ritkán lepődnek meg azon, hogy a politika „olyan, mint az élet”, burjánzó, zavaros és kiszámíthatatlan. A személytelenséget kultiváló felfogások képviselői azt állítják, hogy csak akkor érthetjük meg a politikát, ha „megtisztítottuk” az egyeditől, a homályostól, a kétértelműtől. Chaim Perelman pedig azt mondja, hogy a zavaros fogalmak is a tudásszerzés eszközei, mert széles körű s konkrét tapasztalatok hordozói, megvan a saját logikájuk és racionalitásuk (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971: 33–35. §). Ami elég zavarba ejtő állítás, de hát ez már egy másik paradigma.


11. fejezet - Lehetséges-e diszkurzív politológia?A Politikatudományi Szemle 1996. évi 4. számában megjelent tanulmányomat (Szabó 1996) hozzászólásukkal kitüntetők egyaránt foglalkoztak fogalmi pontosításokkal és a koncepció alapjait érintő kérdésekkel (Balogh 1997; Béndek 1997; Cs. Kiss 1997; Fricz 1997; Frivaldszky 1997; Karácsony 1997; Kiss 1997b; Kürti 1997; Lányi 1997). Válaszomban az utóbbiakra koncentrálok, a részletekre vonatkozó kritikai megjegyzéseket is ennek függvényében érintem majd. A megoldást nemcsak a válaszadás terjedelmi kényszere indokolja, hanem az is, hogy a politika diszkurzív értelmezéséről írt vázlatom koncepciójának értelmezése, elfogadása vagy elvitatása minden hozzászólásban dominált.

Hogyan lehetne sommázni a „Vázlat”-ban kifejtett koncepciót? Talán az alábbi terjedelmes kérdésben: Indokolt-e, és tudományosan védhető-e a következő elképzelés: mivel a diskurzus nem egyszerűen csak a politikai szereplők efemer megnyilatkozása és az intézményi-szervezeti tagoltság kísérőjelensége, ezért önálló értelmezési keretet involvál, amely esetleg új módon rendezi el a politika világát, és új belátásokkal gazdagítja a róla szóló ismereteinket? Röviden szólva: lehetséges-e diszkurzív politológia? Úgy látom, hogy a hozzászólók az alapproblémát négy kérdés köré csoportosították és értelmezték, amelyet én is igyekszem követni, amikor a vita nyomán és a kapott inspirációk hatására most megkísérlem legalább részben újra- és továbbgondolni a tanulmányban kifejtetteket. Mit jelent a politikai diskurzus? Lehetséges-e objektív részvevői megfigyelésről beszélni a politika mint diskurzus esetében? A politikai schmitti fogalma hogyan értelmezhető diszkurzív nézőpontból? Van-e a politikai diskurzusnak objektív determináló környezete?

1. A politikai diskurzus jelentéseÁltalános, de talán nem meglepő egyetértés kísérte a tanulmány által vázolt társadalmi-politikai háttérrajzot. Minden hozzászóló érintette valamilyen formában a modern kori politika „beszédközpontúságát”, a szférát eluraló „beszédszövevényt”, a politikai diskurzusok sűrű jelenlétét életünkben. Abban is egyetértés mutatkozott, hogy ez nem némely politikus „szájmenésének”, esetleg valamiféle médiahatalomnak a következménye, hanem történelmi jelenség vagy állapot, amely összefügg a modern kori politika vonásaival: a hatalommegosztás, a kompetitív pártrendszer, az általános részvétel, a nyilvánosság tényeivel. Mondhatni, mindez a tudás szintjén úgy jelentkezik be, mint diszkurzivitás, a politikai beszéd és a nyelv (minimum) konstitutív vonása. A jelenség korántsem új keletű. Max Weber a század elején (1919) észrevételezi, hogy „a mai politika nagyrészt a nyilvánosság előtt, a beszélt vagy az írott szó eszközével folyik” (Weber 1989: 33.). A század végére pedig olyan erős lesz a jelenléte, hogy többé nem lehet a politikát sem művelni, sem róla beszélni a diszkurzivitás mellőzésével – állítják a hozzászólók, még azok is, akik esetleg ebből a konszenzusos háttérből más értelmezési irányokba indulnak el, mint én.

Amikor ugyanis felmerül a kérdés, hogy mi is ez a diszkurzivitás, mit kell rajta érteni, azonnal elkezdődnek a problémák, mondhatnám: kibontakozik a vita, amelyet a hozzászólók egyrészt velem, másrészt egymással folytatnak. Balogh István úgy látja, hogy a politikai diskurzus fogalmát minimum öt jelentésben lehet használni, amit a vitaindító tanulmány is megtesz, bár nem kellő tudatossággal. Más hozzászólók nem differenciálnak ilyen árnyaltan. Valójában kettős megközelítés uralja a politikai diskurzus mibenlétének értelmezését, ám ez a kettősség döntő módon befolyásolja a „Vázlat” recepcióját. Közelebbről arról van szó, amit Kiss Balázs a politikai diskurzus és a politika mint diskurzus közötti különbségként említ. Az első esetben a diszkurzív jelenségeket besoroljuk a meglévő és tagolt politikai világba, amely konstitutív elemként tükrözheti és megvilágíthatja, árnyalhatja és differenciálhatja az egyébként meglévő ismereteinket a politikáról. A második esetben viszont a politikát diszkurzív valóságként szemléljük, azaz feltételezzük, hogy a politika diszkurzív teste konstrukciós fenomén, amelyben új észjárások munkálnak, és amely csak új módszerek s kategóriák kifejlesztésével ragadható meg. Igyekezetem elsősorban arra irányult, hogy a „Vázlat”-ot erre a nehezebb, bár messzebbre vezető tudományos útra tereljem. Belátom, ez nem könnyű ügy. Nem is sikerült minden hozzászólót meggyőznöm a kaland értelméről.

Kürti László például egyszerűen nem vesz tudomást a tanulmánynak erről a második jelentéstani síkjáról, ám én teljességgel el tudok fogadni egy ilyen redukált értelmezést. Voltak más hozzászólók is, akik úgy fogták fel az előterjesztett kategóriarendszert, mint a politika megszokott területei melletti új vizsgálati irány figyelemre méltó eszközét, amely jól használható például a szervezeti-intézményi folyamatok szinkrón és diakrón


Lehetséges-e diszkurzív politológia?

leírásakor. Ebből a pozícióból ugyanis a diszkurzív kategóriák további és igencsak gazdag készlete tárulhat fel előttünk. Fricz Tamás utal ilyen lehetőségekre, például a vitatkozás mellett a megegyezés értelmezésbe való beemelésére, vagy a szövetséges szerep hangsúlyosabbá tételére. Kürti arra figyelmeztet, hogy a diskurzus nem egyenlő a beszéddel, a beszéd pedig a vitával, és további kategóriákat, árnyaltabb megkülönböztetéseket javasol. Kiss Balázs azt írja, hogy az első értelmezési síkon minden előterjesztett kategória vitatható és kiegészíthető. Egyetértek vele. Viszont szerénytelenül abban reménykedem, hogy azok számára is jó vitaalapot és kiindulópontot jelent a tanulmány és az előterjesztett kategóriarendszer, akik nem kívánnak eltávolodni a „puszta tényektől” és a „klasszikus” kérdésfeltevéstől: vizsgáljuk meg, hogy abban a helyzetben, amiben vagyunk, amit többé-kevésbé jól ismerünk, ki mit mond, hogyan és miért mondja.

Az egyet nem értéseim akkor kezdődnek, amikor vitázótársam az első pozíció talajáról utasítja el a másodikon megfogalmazott érveket és teoretikus kísérletet. Több hozzászóló írta, hogy a „Vázlat” akkor kezd igazán érdekes vagy figyelemre méltó lenni, amikor megkísérli a diskurzust a politika konstrukciós vagy ontikus valóságaként értelmezni (Balog 1997; Béndek 1997; Cs. Kiss 1997; Karácsony 1997; Kiss 1997b; Lányi 1997). Az ő észrevételeik és kritikai megjegyzéseik ezen a síkon fogalmazódnak meg. Két hozzászóló azonban következetesen elutasítja a politikai diskurzusok ilyetén értelmezését. Fricz Tamás úgy látja, hogy a „Vázlat”-ban körvonalazott teória nem képes megválaszolni a (politikai) tudományok által már tematizált, általánosan elfogadott társadalmi és tudományos kérdéseket, ezért aztán, státusukat is óvandó, a politikai „diskurzuselmélet határait [...] világosan ki kell jelölni” (Fricz 1997: 116.). Frivaldszky János vehemens bírálatában a „Vázlat”-ot besorolja az „utálatos posztmodern” igényes és módszeres megnyilvánulásai közé, amely mellőzi, talán tagadja is a modernitás projektumait, ezért aztán az előterjesztett felfogás legfeljebb divatos tudományos betegség, de „korántsem általános és mindenkor érvényes paradigma” (Frivaldszky 1997: 105.).

Kezdeném a végén. Lányi Gusztávval értek egyet, aki szerint tanulmányom „nem a posztmodern kétértelműség vagy relativizálás világát mutatja” (Lányi 1997: 115.). Ezt más hozzászólók is észrevételezték. Szándékaim szerint a dolgozat a Habermas által is akceptált felfogás, a modernitás önreflexiója szellemében íródott, nem tagadja a modernitásnak sem a projektumait, sem a megoldásait, csak éppen igyekszik más projektumokat előterjeszteni és más megoldásokat találni. Azt nem tudom, hogy van-e posztmodern tudomány, abban azonban biztos vagyok, hogy egyre inkább posztmodern korban élek, ami egyben tudományos kihívás is a számunkra. Ha jól értem Fricz és Frivaldszky érveit, ők erre a kihívásra a modernitás hagyományos tudományos diskurzusán belül maradva keresik a megoldásokat. Hiánylistájuk helyénvaló, természetesen csak választott tudományos pozíciójuk alapján. Dolgozatom szempontjából azonban nem autentikus (forráshoz vagy tárgyhoz igazodó), mert én nem akartam megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyeket ők felvetnek, és amelyekről láthatóan az a véleményük, hogy létezik vagy létezni kell velük kapcsolatban egy végérvényesen bebizonyított tudományos megoldásnak. Abban láthatóan egyetértünk, hogy ezek jelentése vitatható, de velük ellentétben én a megoldást a problémák és a helyzet gyökeres újraértelmezésében látom, nem pedig a járhatatlannak bizonyult utak továbbépítésében.

Szimptomatikus ebből a szempontból Frivaldszky értelmezési vaksága. Hiánylistájának minden egyes „darabja” szerepel a tanulmányomban, némelyik kiemelten is (közjó, történetiség), csak nyilván más összefüggésben és értelmezésben, mint amit ő elfogadhatónak tart. Elmarasztal például a közösségiség negligálása miatt, holott a „Vázlat” egésze, mint ez többen hangsúlyozzák, az egológikus és szubsztanciális szemlélet meghaladásának a jegyében fogant. Fricz Tamás kifogásai viszont korántsem behunyt szemű elutasítások. Amikor úgy véli, hogy a diskurzusok nem okai a politikai jelenségeknek, nem helyettesítik a materiális cselekedeteket és nem oldják meg az emberek valós problémáit, akkor a diszkurzív tudományszemlélet egyik kardinális problémájára érez rá, nevezetesen a jelentés és a jelentőség sokat vitatott viszonyára. Ellenérvelése során azonban a kettőt egymásba csúsztatja. Számunkra, emberek számára ugyanis a világ mindig jelentéses formában jelentkezik be, ám nem minden jelentés egyben jelentős jelentés is. Kenneth Burke isteni kategóriáknak (god terms) nevezi azokat a fogalmakat, amelyeknek elutasítjuk a további értelmezését, nem mintha ez elvileg lehetetlen lenne, hanem mert gondolkodásunkat és életünket le akarjuk horgonyozni valahová. Egy másik modern kori retorikus, Chaim Perelman ilyen kategóriáknak tekinti az értéket, a tényt, az igazságot, a realitást, az objektivitást. Vagyis jelentőssé azok a fogalmak válnak, amelyek körül vannak ugyan viták, de az értelmezés entrópikus folyamatait az adott diszkurzív közösség megpróbálja leállítani, többnyire azzal az érvel, hogy ezek vitathatatlanul objektív, reális, tényszerű, igaz valóságot fejeznek ki. Fricz Tamás pontosan így érvel velem vitázva, ezáltal azonban az eltérő jelentőségek képviselőinek vitája kapcsán magát a jelentéses-diszkurzív világ létezését kérdőjelezi meg. Én ugyanis Friczcel és Frivaldszkyval ellentétben „nem a kauzális, hanem a jelentésközpontú” (Lányi 1997: 116.). tudományfelfogás talaján állok, tehát bírálóimmal szemben lehetségesnek tartom a politikát diskurzusként felfogni és vizsgálni.

2. Az objektív résztvevői megfigyelés



A problémák azonban nem kisebbednek a diszkurzív politológia lehetőségének a feltételezése kapcsán, legalábbis erre figyelmeztetnek más hozzászólók, azok, akik az autentikus bíráló pozíciójából foglalkoznak az írásommal. Megtisztelő számomra az a tágabb tudományos mező és tudományfejlődési út, amelynek a háttere előtt elemzik és bírálják felvetéseimet. Balogh István az igazság- és a diszkurzív tudományok elválásának, a társadalomtudományi önismeret fokozatos magáratalálásának egyik megnyilvánulását látja benne (Balogh 1997: 89.). Kiss Balázs a fenomeológiai és a strukturalista nézőpontok termékeny konfrontációjának lehetőségét látja feltűnni a „Vázlat”-ban (Kiss 1997b: 143–145.). Cs. Kiss Lajos a diszkurzív politológia megalapozására irányuló kísérletnek tekinti tanulmányomat (Cs. Kiss 1997: 123.). Karácsony András a politikatudomány nyelvi fordulatának lehetőségét látja benne megjelenni (Karácsony 1997: 151.). Béndek Péter abban bízik, hogy a „Vázlat” kezdeményezései kapcsán talán ki lehet munkálni egy homofon és szisztematikus politikai jelentéselméletet (Béndek 1997: 99.). Lányi Gusztáv pedig az esszenciálisan összetartott világ válsága nyomán kibontakozó diszkurzív tudományok egyik hazai megjelenését látja a munkámban, amely arra keresi a választ, hogy mi a teherbírása a szociálisan konstruált narratív modelleknek, és adott területen hogyan lehet megragadni a szubsztancia nélküli koherenciát (Lányi 1997: 116.).

A hozzászólók tág horizontú nézőpontjai egyáltalán nem a „Vázlat” laudációi, hanem olyan társadalmi igények és tudományos problémák megfogalmazásai, amelyeket a tanulmány kétségtelenül megpendít, ösztönöz, és itt-ott megkísérel valamilyen megoldást találni rájuk, ám ezek egyelőre csak jelzések, ötletek, vázlatok. Ezen az úton elindulva szinte minden bírálóm észrevételezi, hogy az általam előterjesztett értelmezés egyik kulcsmozzanata a megfigyelői és a résztvevői pozíció viszonyának javasolt megoldása, pontosabban az a nézet, hogy én lehetségesnek tartom a diszkurzív (politika)tudományt a résztevői pozíció alapján elgondolva. Hová lesz így a (politika)tudomány? – kérdezik néhányan.

Ebből a szempontból kétségtelenül Cs. Kiss Lajos a legkritikusabb. Úgy látja, hogy a „Vázlat” egy tiszta résztvevői pozíció mellett teszi le a voksot. Szellemes érvekkel zúzza szét tanulmányomnak azokat a mondatait és implikációit, amelyek erre látszanak utalni (Cs. Kiss 1997: 124–126.). Mások viszont úgy látják, hogy talán mégsem feszítem ennyire túl a húrt, és próbálkozásom itt-ott sikerrel kecsegtet. Karácsony András szerint a dolgozat a résztvevői pozíció kapcsán a politika belső határmegvonási képességét igyekszik kitapogatni, és „a politika nyelvi jellegéből kiindulva sikerült is ábrázolnia a politika öndefiniálásának főbb kérdésköreit” (Karácsony 1997: 148.). Más hozzászólóknál már éppen ennek a hogyanján van a hangsúly. Lányi Gusztáv szerint a „Vázlat” a politikai magatartás fenomenológiai szemlélete jegyében fogant, ezért nem a viselkedés mindig kétséges belső kondícióit és tárgyi leírását igyekszik megadni, hanem annak a szabályrendszernek a rekonstrukciója, amelyet az ember értelmező magatartása és viselkedése során követ (Lányi 1997: 114.). Kiss Balázs is úgy látja, hogy kategóriáimat (néhány kivételtől eltekintve) a mindennapi nyelvhasználatból merítem, de igyekszem ezt függetleníteni az egyéni jelentéstől, bizonyos strukturalista tradíciók alapján. „Szabó Márton – írja Kiss – a jelentés feltételeinek a felderítésén munkálkodik, jelen esetben a politika szféráját illetően.” (Kiss 1997b: 145.) Ezt olyan kategóriák képesek hordozni és megjeleníteni, mint például a dolgozat egyik kulcsfogalma, a politikai vita, amely egyszerre empirikus és transzcendens, konkrét és elvont, evidens és szubtilis, egyedi és közben a politikai közeg egészét előfeltételező vagy mozgató általános kategória. Béndek Péter szerint a dolgozat által középpontba állított „diszkurzivitás résztvevői-cselekvői nyelv, ekként csak közvetett megismerési lehetőséget nyújt a tudománynak” (Béndek 1997: 98–99.). A politikában való beszédből ezért csak úgy lehet politikáról szóló beszéd, azaz politikatudomány, ha tisztázódik a határdiskurzus státusa, tudománykonstituáló szerepe. Ugyanis „a határviták valami olyasmit közölnek a politikáról, amely univerzális mintákra támaszkodva összehasonlíthatóvá teszi a változó politikai diskurzusokat” (Béndek 1997: 99.). Balogh István pedig hozzászólásában arról ír, hogy dolgozatomban a résztvevői és a megfigyelői álláspontokat szembeállítva én „a kapcsolódás különös formáját” (Balogh 1997: 92.) írom le, mellesleg ez lenne a dolgozat legfőbb hozadéka, nevezetesen, hogy minden konstitutív és konstrukciós diskurzus definíció szerint „egyidejűleg metanyelvi és metakonstrukciós teljesítmény is” (Balogh 1997: 92.). Azaz, nyelvi formát ad a meglévő intézményeknek és cselekvéseknek, ugyanakkor új konstrukciókat is teremt.

A hozzászólások recepciós csontvázai vélhetően egy fontos összefüggést kellőképpen megvilágítanak, összhangban a dolgozat törekvéseivel: Ha lehetséges a politika jelentéses-nyelvi közegére támaszkodó diszkurzív politológia, akkor ez csak egy sajátos módon konstruált és értelmezett résztvevői pozícióra épülhet. A lehetőséget hordozza a politika diszkurzív valósága, a puszta belátás azonban kevés. A hozzászólók éppen arról beszélnek, hogy milyen módon kísérel meg a „Vázlat” eljutni az önmagában még nem-tudományos pozícióból és fogalmiságból a tudomány világába, illetve hogyan lehetne haladni ebbe az irányba a dolgozat által jelzett utakon és módokon. Ennek a lehetőségét még legkritikusabb bírálóm, Cs. Kiss Lajos sem veti el, utalva a felvetés nyitottságára, konkrétabban a diskurzus résztvevőjévé tett tudományos megfigyelő státuszának specifikálatlanságára. Balogh István a felvetés elméleti perspektíváinak sokirányú továbbépíthetőségét hangsúlyozza, bár a dolgozat konkrét javaslatait illetően az ő pozíciója is erősen kritikus jellegű.



Úgy tűnik, a hozzászólók elfogadják azt a kiindulópontot, amely szerint lehetséges tudományt építeni a mindennapi diskurzus fogalmaiból kiindulva, persze nem bármelyikből. Azok a kategóriák vehetők számításba, amelyeknek nagy a szemantikai telítettsége, viták csomósodási pontjain állnak, és egy-egy adott (politikai) terület elgondolhatóságának általánosan használt nyelvi hordozói. Ezeket nevezte Harold D. Lasswell kulcsszimbólumoknak, Reinhart Koselleck pedig politikai alapfogalmaknak, amelyek, mindezeken túl, önmaguk jelentéstani identitásán belül maradva, más perspektívába is elhelyezhetők, mint amit egy mindennapi beszélő neki tulajdonít, azaz elvileg lehetséges ugyanazon kategória politikai és politológiai használata. Még inkább ez a helyzet a kategóriák valamilyen rendszerét illetően. Én végül is előterjesztettem egy fogalmi hálót, amelyet koherensnek gondolok, de semmi esetre sem komplettnek. A háló a mindennapi politikai beszéd fonalaiból szövődött, hic et nunc tehát ismerős, bár az egész már korántsem olyan evidens, mint esetleg a kiinduló kategóriák. Mindenesetre megpróbáltam a fogalmakat eljuttatni a résztvevői-cselekvői jelentésektől a megfigyelői-kontemplációs jelentésekhez, vagy ahogyan Balogh István mondaná, javaslatom a kettő feszültségében fogant; a kategóriák szert tettek tudományos jelentésre vagy érvényességre, ezért tudományos elvek mentén vitathatókká váltak, mint ezt éppen maga a „Vázlat” vitája tanúsítja.

A probléma vagy az igazi kérdés persze itt az, hogy mitől tettek szert erre a többletjelentésre, és milyen tudományos elvek mentén lehet felfejteni az általam szőtt hálót. Konkrétabban szólva, milyen tudományos érvényessége van a politikai „határvitának”. Ebben pedig a hozzászólók, mondhatnám, egymással is vitáznak, de legalábbis többnyire eltérő helyekre teszik a hangsúlyokat. Karácsony szerint itt talán a politikai szféra önállóságát önállóan definiáló elvet közelítettük meg, Lányinál a politikai beszédtest egy színfalak mögötti dramaturgia megjelenése, Kiss Balázs egy transzcendens politikai valóság hordozó közegét látja benne felvillanni, Béndek a politikatudomány sajátos filozófiai megalapozása felé tett lépésnek látja, Balogh pedig arra irányítja a figyelmet, hogy más, intézményi és cselekvési tényekkel együtt, kellő differenciáltság után, a dekonstruáló és konstruáló vonás megkülönböztetésével tehet csak szert tudományos érvényességre.

A vita engem valójában arról győzött meg, hogy a tudományos és a politikai diskurzus tisztán és végérvényesen soha nem válaszható szét, miközben mind a két szféra önálló törvények szerint szerveződik. Ha lehetséges diszkurzív politikatudomány, akkor ennek nem feltétele valamiféle tiszta objektivitás és előfeltevés-mentesség, ám a diszkurzivitás nem egyenlő az önkényes és szabály nélküli beszéddel, még ha így is tűnt egy-két vitapartnerem számára, amit nyilván néhány sarkos megfogalmazásom tett lehetővé. Egyelőre azonban nyitott kérdés számomra, hogy milyen további lehetőségek adódnak a tudományos specifikáció számára. El tudok képzelni egy empirikus utat, amelyet főleg Kiss és Lányi szorgalmaz. Ez esetben a már elgondolt fogalmi háló tesztelése, korrekciója és továbbgondolása válna lehetségessé. Érdemes és talán szükséges is a teoretikus előzmények alaposabb áttekintése, elmélyült recepciója. Carl Schmitt például fontossá vált a vita résztvevői számára, ám ez talán mással is megeshetett volna. Egy más metszetben a diszciplínák lehetőségeit érdemes fontolóra venni. Lányi hozzászólásában a (diszkurzív) pszichológia használhatóságát dokumentálta meggyőzően, mások a (konstruktivista) szociológia felhasználhatóságára utaltak, de érdemes lenne fontolóra venni például a vita során nem említett szimbolikus antropológia eredményeit is, főleg abban az értelmezésben, ahogyan Clifford Geertz a politikai tudást leírta.

Béndek Péter „velős” hozzászólása egyértelműen egy filozófiailag megalapozott érvényesség felé igyekszik terelni a diszkurzív politológia további specifikálását. Mit jelenthet ez? Felvetésének, úgy látom, két sarokpontja van. Az egyik: a diszkurzív politológia általam jelzett koncepciója felvillantott valami igencsak lényeges teoretikus kiindulópontot „a politika mint határkijelölő polémia” kijelentés középpontba állításával, de ennél sokkal tovább nem is jutott. Márpedig, és ez a másik sarokpont, a politikából való egyszerű kibeszélés akkor válik a politikáról szóló tudományos beszéddé, ha bebizonyosodik, hogy a koncepció kulcsmondatában („A politika határvita”) szereplő alany (politika) szükségképpen magában foglalja a polémikus határvitát mint állítmányt, ezek egymást definiálják, fogalmilag analitikusan következnek egymásból. Béndek óvatosan utal arra, hogy az érvényesség specifikálásának általa favorizált módja azoknak az univerzális mintáknak a felmutatása, amelyek a határvitákban megjelennek és egyben fel is tételezik őket. Úgy gondolom, hogy ezek, ha vannak és értelmesen megragadhatók, csak formális és tartalom nélküli kategóriák lehetnek, amelyek a fenomén egyáltalában vett természetét elgondolhatóvá teszik: ki vitázik, miről, kikkel, hogyan, hol, mikor, miért, meddig. Talán ennyi. Kétségtelen, hogy a „Vázlat” csak a „ki, mit, hogyan” mentén bontotta ki a politikai határpolémiát, de egyrészt felvillant benne más formális elv is, másrészt pedig ez a hármasság valóban regulázza a határpolémia konkrét kategóriáit. Egyelőre nem tudom, mivel járna a Béndek által jelzett út. Ha a gondolkodás fegyelmét, tisztaságát, koherenciáját követeli, akkor egyetértek a javaslatával. Ha a gondolkodás dogmatizmusa felé vezet, akkor nem tudom elfogadni.

3. A politikai fogalmáról



Mint jeleztem, a politika mint diskurzus lehetőségét több hozzászóló Carl Schmitt értelmezése kapcsán is megfogalmazta. Mindez nem véletlen, hiszen a „Vázlat” a diszkurzív szemlélet egyik első megjelenését vélte felfedezni Schmitt Der Begriff des Politischen [A politikai fogalma] kérdésfelvetésében: mi a politikai? Négy hozzászóló is (Balogh, Cs. Kiss, Karácsony, Frivaldszky) foglalkozott tanulmányom rövid Schmitt-utalásával. Abban egyetértettek, hogy indokolt Schmitt beemelése a diszkurzív értelmezés területére, de recepciómat általában erősen vitathatónak tartották.

Nos, én úgy látom, hogy Carl Schmitt kapcsán – mert, mint Giovanni Sartori (1989) írja, munkássága fausti szélsőségeket fog át – minden értelmezőnek valahogyan állást kell foglalni egy nehezen megválaszolható kérdésben: Milyen összefüggés van Schmitt elméleti felvetései és gyakorlati-politikai eszméi között?

A „Vázlat” rövid utalása, természetesen az adott vonatkozásban, a schmitti munkásság három szintjét különítette el. Az első: a politikai (vagy politikum) fogalmának felmerülése, egy olyan kérdés megfogalmazása, amely a modern kori politika mibenlétét firtatja. A második: Schmitt kérdésre adott válasza, vagyis a barát–ellenség kategóriapár olyan értelmezése, hogy ez a politika új szubsztanciája lenne. A harmadik pedig az egész gondolatmenethez kapcsolódó politikai implikációk szintje, például a bellicizmus kérdése, Schmitt antiliberalizmusa. Kétségtelen, hogy én bírálóimnál jobban elválaszthatónak tartom ezeket a szinteket, és még kevésbé gondolom, hogy a totális állam melletti elméleti érvelése és gyakorlati kiállása felől kell megmagyarázni a politikai lényegét firtató kérdéseit, vagy hogy a Der Begriff des Politischentől egyenes út vezet a nácikhoz. Mindkét megközelítésre van példa a schmitti recepciók történetében, kétségtelen nem az a gyakoribb, amit én is favorizálok. De van, aki ezt képviseli, például Sartori, aki a politikai schmitti fogalmát egyszerűen a politika lényegét firtató elemzésnek tartja, és fogyatékosságát pusztán abban látja, hogy egyrészt a barát–ellenség dichotómia magyarázó elvként számtalan logikai ellentmondást tartalmaz, másrészt egyoldalú, mert a politikának csak a harci vonásait igyekszik megragadni (Sartori 1989). Bírálóim közül Karácsony András (1997: 149.) is az ilyen értelmezés felé hajlik, hiszen ő még azt is nyugtázza, hogy munkámban Schmitthez viszonyítva „alapvetően eltérő fogalomalkotási igény rejlik”.

Egy életmű különböző szintjei között persze nem könnyű differenciálni, hiszen közöttük nyilvánvalóan van valamilyen összefüggés, de ennek kijelölése már inkább az értelmezőt, mintsem az értelmezettet jellemzi, sőt egy nagyszabású és összetett életmű esetén illik óvatosan kezelni még magának a szerzőnek a kijelentéseit is. Bírálóim közül Frivaldszky egyáltalán nem óvatos. Számára evidens, hogy Schmitt a barát–ellenség dichotómiával a nemzetiszocialista párttal való kapcsolatát alapozta meg, így aztán a kategorizáció magában hordozta a náci rémtetteket, például Edit Stein halálát és Auschwitzot (Frivaldszky 1997: 110.). Ha jól értem őt, akkor valami olyasmit állít, hogy aki a politikát harcnak (is) ábrázolja, annak az útja tömeggyilkosságok elkövetéséhez vagy ezek igazolásához vezet. Hát ez igen figyelemreméltó feltételezés! A Der Begriff des Politischen 1963-ban megjelent kiadásához Schmitt írt egy előszót, amiben rezignáltan panaszolja, hogy az 1932-ben megjelent munkáját többnyire csak emlegetik, de nem olvassák, a barát–ellenség kategorizációból zűrzavaros publicisztikai „elméletet”, politikai jelszót csináltak, és emlegetői pusztán arra használják, hogy a nekik nem tetsző személyeket és dolgokat, mindenekelőtt persze magát Schmittet, diffamálják (Schmitt 1996: 16.). Igen, azt hiszem itt pontosan erről van szó.

Persze el kell ismerni, Schmitt nem könnyű „falat”. Az első magyarra fordított könyve, a Politikai teológia fordítója írja a Bevezetésben: „Schmitt állásfoglalásaival könnyű nem egyetérteni”, miközben az általa feltett kérdéseket egyáltalán nem tanácsos félretenni, ami persze mégis gyakran megtörténik, így problémafelvetéseinek többségére ma sem születtek meg az elméleti válaszok (Paczolay 1992: XIII.). Ilyen válaszra váró kérdésnek tekintem én a politikai fogalmát. Úgy vélem, hogy sem Cs. Kiss, sem Balogh nem méltányolja kellőképpen Schmitt kérdésfeltevésének eredetiségét és tudományosan termékeny voltát, valahogy úgy vélik, hogy mindenekelőtt konzervatív politikai elkötelezettsége inspirálta a „das Politische” problémafelvetésére. Én ezt korántsem tartom ilyen nyilvánvalónak, ezért aztán nem a válaszát tartom lényegesnek, mint bírálóim, bár a barát–ellenség kategorizáció (pontosabban az ellenség, hiszen nála ez az értelmező kategória; a barát kifejtetlen maradék szó vagy puszta ellenfogalom) egyben történetileg-kulturálisan érdekes leírás. Talán nem sikerült nyomatékossá tennem, hogy egy lehetséges diszkurzív politológia nézőpontjából a politikai (politikum) schmitti megpendítése és ennek velejárói (például határdiskurzus, definíciós küzdelmek, polémikus jelleg) komoly hatástörténeti jelentőséggel bírnak. A kategória jelzi a modern politika századunkra nyilvánvalóvá vált diszkurzív vonását, amelyet egyaránt kondicionálnak a társadalmi struktúra változásai (a született politikai osztályok megszűnése, az értelmiségi lét tömegesedése), az intézmények átalakulásai (az állam neutralizációja, a társadalom és az állam határainak elmosódása) és a politizálási mód megváltozásai (ezt nevezte Max Weber versengő nyilvános beszédnek). Schmitt erre a történelmi helyzetre reagál a politikai fogalmának bevezetésével. Ne feledjük, ez egy jelző főnevesítése, amely valamilyen értelemben a jó öreg die Politik (a politika) riválisa. Vagyis, úgy vélem, nem a megoldással, a barát–



ellenség kategorizációval kellene talán foglalkozni, hiszen a „Feind” és a „Freund” inkább elsekélyesíti, sőt mintha vissza is venné a das Politische eredetiségét, vagy ahogyan Cs. Kiss írja, végül is Schmitt eljut az általa kritizált szubsztanciális gondolkodás- és beszédmód felvállalásáig, sőt radikális formájának képviseletéig (Cs. Kiss 1997: 130.). A dolog, úgy vélem, azon fordul meg, hogy a politikumot, bár elvileg nem lehetne, mégis a szubsztancialitás nyelvén beszélteti. Sartorinak igaza van, ez önellentmondásokhoz, bizonyítatlan előfeltevésekhez vezet. Semmi sem változik azonban meg, ha a harcot a békével cseréljük fel, mint tette ezt Heller Ágnes, amikor úgy értelmezte át a fogalmat, hogy a politikum lényege Schmittel szemben nem a barát–ellenség tematizáció, hanem a szabadság megvalósulása a nyilvánosság színterein (Heller 1993). Amikor kategóriája mellett érvel, Schmitt nagyjából ugyanazokat a problémás megoldásokat választja, amikről Sartori a barát–ellenség kapcsán úgy beszélt, hogy „Schmitt érveléséből hiányzik a bizonyíték” (Sartori 1989: 66–67.). Ez vélhetően nem is lehet másként, hiszen a politikum minden szubsztancializálása ezzel jár.

Van itt persze egy további probléma, amely Schmitt kapcsán a polémia fénykörébe került: a diszkurzivitás és a totalitarizmus összefüggése. Azt egyáltalán nem gondolom, hogy a politika diszkurzív felfogásából közvetlenül adódik a totális állam igenlése, bár Cs. Kiss és Balogh is mintha erre a felfogásra akarna rábeszélni, úgymond az aktivizmus favorizálása és az intézményi határok lebontása kapcsán. Balogh Istvánnak igaza van, a diszkurzivitás nem mond ellent a totalitarizmusnak, ám nem is következik belőle. Bírálóim az előbbit hangsúlyozzák, én az utóbbit. A politika diszkurzív felfogása ugyanis a modern politika általános állapotának az értelmezésével bíbelődik, ebből adódóan nem kívánja sem igazolni, sem cáfolni a totalitárius rendszereket. Ám felszínre hoz egy súlyos politikai és tudományos dilemmát: vajon a totalitárius politikai rendszerek részei-e a modernitásnak? Ha igen, akkor hogyan; ha nem, akkor meg micsodák? A haladáselvű értékfelfogások és a politikai vonzalmak nyomán megszülető kirekesztési gesztussal a dilemma könnyen elrendezhető, mondjuk ilyen minősítésekkel: önkény, terror, félelem, szolgaság, sötétség, vagy: irracionalitás, stagnálás, pazarlás, lemaradás, mellékút, eltorzulás stb. Balogh István viszont jó okkal nevezi a totalitarizmust a modernitás fonákjának. Ugyan balkézről született, de mégiscsak a modernitás nemzette, mint az „édes” demokráciát. Schmitten kívül már sokan engedtek a csábításának, és meg vagyok győződve arról, hogy vonzalma újra és újra megkísérti az európai politikai kultúrát, talán éppen azok miatt a demokratikus „betegségek” miatt, amikkel Schmitt is szembesült. Mondhatnám: ez a demokrácia határvitája, ezért a kettő polémiája a modern kori politika öndefiníciós és önrealizációs folyamatainak egyik kulcsmozzanata. A politika diszkurzív szemlélete kétségtelenül felszínre hozza ezt a dilemmát, de én ezt érdemének, nem pedig hibájának gondolom.

4. A politikai diskurzus és környezeteTalán még egy olyan kérdéskör van, amely a szemlélet alapvonásai közé tartozónak tűnik, legalábbis több hozzászóló észrevételezte és problematizálta. Ez a diszkurzív szemlélet nyomán megmutatkozó politikai képlékenység, amely a diszkurzív közeg belső szerkezetére és külső determinánsaira egyaránt vonatkozik.

Szinte minden hozzászóló érintette valamilyen módon a politikai közeg változékonyságát, a jelentések provizórikusságát, a pozíciók rögzítetlenségét és a képlékenység más hasonló jelenségeit. Szokatlannak vélték, hogy én az elemzés centrumába állítottam ezt, hiszen a tudományos gondolkodás éppen ezek legyőzését szokta ambicionálni. Természetesen a politikai diskurzus és jelentés nem strukturálatlan a „Vázlat”-ban, tehát nem állítom, hogy bárki, bármikor, bárhol, bármit mondhat és bárhogyan beszélhet. Valójában én egyetlen dolgot szerettem volna nyomatékosítani: a politika diszkurzív közegének önállóságát. Márpedig a diskurzus a politikai cselekvésekhez vagy az intézmények világához képest szembetűnően képlékeny valóságot alkot. Úgy véltem, ezt nincs jogunk „megszüntetni”, vagyis félreértenénk a politika diszkurzív testét, ha például az érdekek, a hatalmi pozíciók, az intézményi feltételek vagy az ideológiai értékek által prestrukturált és megjelenített valóságnak fognánk fel. Az önállóságot ugyanakkor úgy is értelmeztem, hogy a politikai diskurzus természetét és törvényszerűségeit egy diszkurzív politológia tárhatja csak fel, nem más tudományos értelmezések, hiszen ezeknél a beszéd csak illusztráció, kiegészítés, esetleg konstitutív részmozzanat. Amikor tehát a hozzászólók arról beszélnek, hogy vajon mi determinálja a politikai diskurzusokat, akkor, egy más összefüggésben, ugyanazt vizsgálják, amivel a válaszomat kezdtem, és ami talán az egész vita tétje: lehetséges-e diszkurzív politológia.

Karácsony András kettős determinációt lát itt, amellyel az ember a politika világában is megpróbálja legyőzni az értelem entrópiáját, ellenőrizetlen burjánzását: egyrészt a múltbeli jelentéseket, másrészt a társadalmi kondíciók hatását, hiszen „a politikai valóság nem csupán kognitív, hanem szociális folyamat is” (Karácsony 1997: 151.). Az utóbbit hangsúlyozva jut Frivaldszky és Fricz arra a következtetésre, hogy a diskurzus csak dísz és lepel a politikai realitás testén, bár Fricz kétségtelenül elismeri a diskurzus már-már tolakodó jelenlétét a politikában, ami szerinte önálló elemzést igényel. Balogh István a problémát a határdiskurzussal való összefüggésben veti fel. Úgy látja, hogy a diskurzus kettős teljesítményt produkál, egyszerre határfeloldó („cseppfolyósít”) és határkijelölő (új tagolódásokat rögzít), ám „a politika határainak feloldása, vagy ellenkezőleg, rögzítése, a



cselekvés és más procedúrák kognitív vagy normatív irányultságától függ, nem pedig közvetlenül a diskurzus szerkezetéből, típusaiból fakad” (Balogh 1997: 94.). Más hozzászólók szerint elfogadható az én álláspontom; nem a külső feltételek determinálják és strukturálják a diskurzust, hanem belső törvényszerűségei. Kiss Balázs rugalmas közegnek tekinti, amely beéri önmagával. Béndek Péter felvetése az analitikus összefüggésről és Lányi Gusztáv elemzése az értelemadási koherenciáról is erre utalnak. Cs. Kiss Lajos szerint nálam a politikai szövegnek önreferencialitása van, aminek persze tudományos megragadása komoly nehézséggel jár.

Külső vagy belső törvényszerűségek alakítják hát a politikai diskurzust és visznek valamilyen struktúrát a képlékeny közegbe?

Úgy hiszem, nem szükséges feladni a „Vázlat”-ban kifejtett elképzelést: a politika mint diskurzus önreferencialitással bír, megvannak a maga törvényszerűségei, a politika egészét a „maga képére” gyúrja, és magyarázható önmagából. Ez a belső határdiskurzus persze több vonatkozásban is értelmezhető. Én most kettőt emelek ki ezek közül. Az első a társadalmi szférák vagy rendszerek oldaláról való lehetséges megközelítés, amelynek kapcsán az a kérdés merül fel, hogy a valláshoz, a morálhoz, a tudományhoz és más társadalmi területekhez viszonyítva mit jelent vagy mi a politika. Ez valójában a szféra önállóságára vonatkozó kérdés, amelynek a megválaszolásában a politika diszkurzivitásának és a diszkurzív politológiának nem mellőzhető a szerepe.

A politika az elmúlt évszázadok során a vallási értelmezés után lassan a morális magyarázat uralma alól is felszabadult, és a folyamat többé-kevésbé befejezetnek tekinthető; ma már a politikát sem a teológia, sem az etika nyelvén nem beszéltetik. A huszadik században a politika a tudománnyal folytat küzdelmet, vele szemben vívja a szabadságharcát. Sokan gondolják úgy, hogy a politika fejletlen vagy eltorzult tudományos praxis és valóság, amelynek az a legfőbb problémája, hogy nem igazán tudományos. Ahogyan botrányos volt Machiavellinek az a tézise, hogy a politikát nem a magasztos erkölcsi elvek alakítják, ugyanúgy botrányosnak tűnik az a huszadik századi gondolat, hogy nem is az igazságdiskurzus mentén szerveződik, vagyis a metapolitikai elvek és szubsztanciák idegenek a politikától, pontosabban a politika értelmezésétől. A szubsztancialitás narrációi a politika értelmezésében nyíltan vagy rejtetten egy áttudományosítási programot képviselnek, amely mindenekelőtt saját normáit és észjárását kéri számon a politikától. Bourdieu mondta egyszer, hogy a szubsztanciális beszéd a fajgyűlölet anyanyelve, ami nyilván erős túlzás, de jelzi, hogy a tudományos igazságdiskurzus önmagában semmi olyantól nem véd meg, amitől pedig deklaráltan meg akar védeni. A szubsztancialitás tehát joggal kapott és kap sok kritikát, hosszabb ideje azonban már nem is ez a kérdés, hanem a belőle kivezető utak megtalálása. Úgy vélem, hogy ebben a diszkurzivitásnak kitüntetett szerepe lehet.

Az új szabadságharc azonban sokkal nehezebbnek ígérkezik, mint a régiek, még ha kevesebb vérrel és vassal folyik is. A nehézség a tárgy természetében rejlik. Itt nem működhet az eddigi eljárás, mert nem arról van szó, hogy detronizáljuk mondjuk a morális értelmezést, és helyettesítjük a gyakorlati, érdekközpontú és hatalomorientált beszéddel. Ugyanis a politikának a tudománnyal szembeni önállóságát úgy kell és lehet csak megteremteni, hogy közben az értelmezés tudomány marad vagy lesz, tehát egyszerre távolodik el és kerül közel egymáshoz a két szféra. A diszkurzivitásnak mint realitásnak és mint értelmezési módnak éppen ez a nehézsége és vonzereje is egyben. Kiindulópontja vagy egyik vége belül van a politikán, nem igényel tehát külső támasztékokat, végeredménye azonban a tudományhoz konkludál, miközben a kezdet és a vég összetartoznak. Igaza van Cs. Kiss Lajosnak, ez más vonatkozásban magának a tudománynak a határtételezési problémája.

Lehetséges megoldásként én először is egy olyan szemléleti pozíciót javasoltam, ami talán az „egyszerreség” elvének nevezhetnénk. Úgy tűnik, ezt a hozzászólók többsége is akceptálta. Azt gondoltam, hogy a politika diszkurzív jelenségeit ellentétes összetartozásukban tudjuk csak adekvátan megragadni: dekonstrukció és konstrukció, empíria és transzcendencia, szubsztancialitás és formalitás. Legfőképpen pedig: hogyan tudunk belülről a kintről is beszélni? A pozíció alapján jutottam el a vita és a határdiskurzus egyidejűségéhez mint centrális tételhez. Mindkettő része a köznapi beszédnek is, és természete ilyen értelemben evidens módon adódik: többen egymáshoz képest beszélnek, és a „mi meddig micsoda” is gyakori absztrakt szervezőelve a mindennapi diskurzusnak. Ugyanakkor át is vezetnek a transzcendencia vagy a tudomány világába. A vita az egológikus és szubsztanciális tudományszemlélet rivális pozíciójának elemi ténye, a határdiskurzus pedig a bizonyosságok és törvényszerűségek kialakításának ismert, bár nem favorizált eljárása. Én egyszerűen csak azt próbáltam felvetni és illusztrálni, hogy ezen a tengelyen forgatva a politika kerekét, talán érdekes látványban lesz részünk, mindenesetre új területek villanhatnak fel előttünk, olyanok, amelyeket eddig elfedett az áttudományosítás szubsztanciális programja.

A belső határdiskurzus kapcsán a második összefüggés, amit szeretnék kiemelni mint értelmezési lehetőséget, a különböző valóságterületek vonatkozásában jelentkezik be. A vita során erről meglehetősen sok szó esett.



Nevezetesen: a cselekvések, valamint a szervezetek-intézmények és a diskurzusok viszonya. Vélhetően kevésbé alapvető probléma, hogy a diskurzuson kívüli politikai valóság oka-e és feltétele-e magának a diskurzusnak. Önmagában egyik se, illetve a diskurzus nem egyenlő a teljes valósággal, de csak olyan értelemben, hogy nem zárja ki egyéb realitások létezését. Más kérdés az értelmezés. A hangsúlyt lehet tenni a cselekedetekre, az intézményekre és a diskurzusra is, a realitásban azonban ezek összefonódnak, ezért bármelyik értelmezés lehet egyrészt koherens, másrészt a szféra egészét átfoghatja. Ahogyan a cselekedetek felől, úgy az intézmények felől is értelmezhető a teljes politikai valóság. Miért vitatnánk el ezt a jogot a diszkurzív tudománytól? Talán csak azért, mert ugyan nem a szubsztancialitás talaján áll, vagyis megpróbál mentes maradni az igaz-hamis kirekesztő beszédtől, ám ezt nemigen hiszik el róla azok, akik az igazságdiskurzus útján haladva az egyetlen helyes ösvényre és a bölcsek kövére találtak rá.

Alapvetőbb az a probléma, amit Balogh István érint, vagyis hogy lehet-e úgy értelmezni a (határ)diskurzust, hogy közben elfeledkezünk arról, ami a határon túl van. Ahogyan írja: „nem tekinthető adekvát eljárásnak a […] diszkurzív álláspontban eltüntetni-feloldani az éppen megváltoztatni kívánt és átalakítandó politikai rendszer-problematikát” (Balogh 1997: 97.). Kérdésként megfogalmazva: egy koherens nézetrendszernek tartalmaznia kell-e önmaga környezetét, azaz a zártság és a nyitottság milyen foka szükséges és elégséges itt? Én azt gondolom, hogy a „Vázlat” a határvita középpontba állításával mintha éppen erre a kérdésre próbált volna valahogyan válaszolni.

A határdiskurzusban tematizálódó határ, ahogyan ezt igyekeztem is megmutatni, nem mozdíthatatlan kőkerítés, hanem paraván, még inkább kitüremkedések sokasága, amelyeket egyrészt mozgatni-változtatni lehet, másrészt nem körbefognak és lezárnak, hanem kijelölnek és megnyitnak értelmezési lehetőségeket, különböző jelentéseket. A határdiskurzust én úgy képzelem el, mint egy erdő eget ostromló, legmagasabb fáit. A tetejükről belátható az egész erdő, de aki felmászott rájuk, mégsem lát alapvetően mást, mint amit kapaszkodás közben látott és most maga alatt lát. Kétségtelen, hogy a határpolémia a diskurzuson belül maradva írja le a dolgokat, de nem a semmit ragozza: szólhat önmagáról, a cselekedetekről és az intézményekről is. Része tehát az, ami túl van rajta, de ez nem értékhierarchia, oksági lánc vagy determinációs viszony; a határpolémiában a dolgok jelentést és jelentőséget kapnak. A diszkurzivitás kitüntetetten az a valóságterület, amely ab ovo nem éri be önmagával. A politikában folyó diskurzus ritkán foglalkozik önmagával, a beszélő ritkán reflektál saját megnyilatkozásainak természetére, másokéra persze gyakrabban. Mindez a helyzetet értelmező tudomány felé való haladás mértékében változik, de a diszkurzív politológia határvita-tétele éppen nyitottságával különbözik más határértelmezésektől, miközben persze azt nem engedi meg, hogy a rendszer- vagy a cselekvéselmélet standardizált normái alapján értelmezzék a diszkurzív valóságot. Szabadságharca erről szól, a dolgok ettől is nehezek itt.

Jürgen Habermas (1994) a kommunikatív cselekvéselmélet kidolgozása során 1977-ben papírra vetett néhány megjegyzést az értelemmegértés megoldhatatlannak tűnő dilemmáiról. Úgy látta, hogy a kommunikatív-diszkurzív értelem objektív leírásához már előzetesen meg kell érteni a benne rejlő igazságigényt, és értékelni kell azt, ami viszont csak akkor lehetséges, ha maga az értelmező is részese annak a kommunikációnak, amit éppen megérteni akar. Vagyis az ember soha sem kerülhet diskurzuson kívülre, legalábbis ontológiai értelemben nem, az önreferencialitás ezért sem választás kérdése. Ez valójában az írásom elején megfogalmazott dilemma: politikai diszkurzivitás létezik, de lehetséges-e diszkurzív politológia? Ha igen, akkor ennek kimunkálásában, a politikai értelem megértésében a határ-polémia kitüntetett szerepet játszik, vagy ahogyan Béndek Péter írta, előterjesztett javaslatomban nem lehet túlértékelni a határvitát. A „Vázlat” csupán jelezni tudta a legfontosabb összefüggéseket, felmutatott egy lehetséges kategóriahálót, ami a dolog működőképességét illusztrálta, utalt lehetséges teoretikus megoldásokra, empirikus vizsgálatokra és a kettő viszonyára. A vázlat kibontása, a részletek kimunkálása azonban még hátravan; elképzelhető természetesen, hogy ennek során a koncepció egyes elemei is módosulnak majd.


12. fejezet - Publicisztikai politológia Magyarországon a kilencvenes évekbenA magyarországi politikatudomány modern társadalomtudományként az 1990-es években született meg, természetesen nem ex nihilo (Lánczi 1994), de elmondhatjuk: az évtized végére kialakultak vagy kialakulóban vannak intézményei, fórumai, iskolái, nemzetközi kapcsolatai (Balogh 1999). A rendszerváltozás utáni magyar politológia azonban nemcsak akadémiai és egyetemi normák szerint szerveződött, hanem a publicisztika és az értelmiségi közbeszéd elvei szerint is, ami folyamatos és heves viták tárgya volt, és megítélése a politikatudomány természetéről folyó viták szerves részét alkotta (Ágh 1993; Csizmadia 1993; Gombár 1994a; Hülvely 1994; Lánczi 1993; Pokol 1993a; Schlett 1994; Tőkés 1993). Sokan látták úgy, hogy a politikai publicisztika kultiválása az egyik fő akadálya az akadémiai normák terjedésének, mert elveszi a teret és az időt a tudományos munkák elől, és a közönségben s a tudománypolitikai döntéshozókban táplálja a hitet, hogy a politológia valójában zsurnaliszta látszattudomány, és kifejezték azt a reményüket, hogy a rendszerváltozás néhány „lázas” éve után elmúlik majd a publicisztika kényszere és vonzása egyaránt. Ezek a várakozások azonban nem igazolódtak, a kilencvenes években nem csökkent a társadalomtudósok publicisztika írási kedve. Az ezredforduló Magyarországán az izmosodó akadémiai politikatudomány mellett létezik egy jelentős, a közgondolkodásra számottevő befolyással bíró publicisztikai politológia is. A jelenséget azért nevezem így, mert ezzel kívánom megkülönböztetni a tudósok politikai publicisztikáját mások nyilvános politizálásától.

Hipotézisem és értelmezési keretem a következő: a magyar tapasztalatok egyértelművé teszik, hogy a politika nyelve és a politizálás nyelve nem azonos, az előbbit elsősorban a politikusok és az újságírók képviselik, az utóbbit a közélet más megszólalói. A politika nyelve és a politizálás nyelve együtt alkotják a politikai nyelvet. A tudósok publicisztikája a politizáláshoz tartozik, ahol azonban rajtuk kívül más szereplők is vannak. Mindenekelőtt a közemberek, de Magyarországon a művészek (mindenekelőtt az írók) politizálása is jelentős. A politizálási szerepek azonban nem intézményt vagy foglalkozást jelölnek, hanem a nyilvános megszólalás stílusát és politikai világképét, amelyek maguk is tovább tagolódhatnak. A publicisztikai politikatudomány saját szerepét Magyarországon küldetésként, küzdelemként, elemzésként és tanításként tagolta és specifikálta, és a rendszerváltozás utáni évtized politizálásának egyik meghatározó eleme, a politikai nyelv egyik alakítója volt.

1. Mértékek és arányokMindenekelőtt azt érdemes tudnunk, hogy a publicisztikai politológia jelenléte és hatása Magyarországon nem alkalmi és periférikus. Abban semmi meglepő nincs, hogy politikai publicisztikát nemcsak újságírók írnak, így van ez Nyugat-Európában is. A magyar társadalomtudósok és egyetemi oktatók azonban jelentős számban, mondhatni tömegesen vettek és vesznek részt a közéleti vitákban, közölnek politikai elemzéseket és értékeléseket.

1989 és 1999 között mintegy száznegyven politikai publicisztikai kötet jelent meg Magyarországon, éves átlagban tehát tizenhárom-tizennégy (Kusztor 1999). A megjelent kötetetek szerzői között nagyjából egyenlő arányban vannak politikusok, (újság)írók és társadalomtudósok. A tudósok publicisztikai termése azonban sokkal több évi négy-öt könyvnél. A napi- és hetilapok, a folyóiratok, többnyire külön rovatokban, rendszeresen közölnek politikai publicisztikákat és esszéket akadémiai és egyetemi emberektől, akik igen gyakori résztvevői a rádiók és a televíziók politikai vitaműsorainak, adnak interjúkat. A kilencvenes években az aktivitás folyamatos volt, és ami legalább ennyire szembetűnő: a publicisztikai munkásság nem akadályozta a tudományos igényű munkák létrejöttét, sőt a szerzők gyakran egyazon kötetben jelentették meg a „magvas” tanulmányokat és a „könnyed” publicisztikát.

A mértéket saját olvasói tapasztalatokra épülő áttekintéssel érzékeltetném, méghozzá az akadémiai szférából, amely minden esetlegességével együtt, úgy vélem, az arányokat illetően pontos képet fest a helyzetről. A Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Bizottsága testületként az akadémiai tudományosság legfőbb hazai letéteményese. A Bizottságnak 1999-ben 23 tagja volt, közülük 6 kivétellel az elmúlt években több-kevesebb rendszerességgel mindenki írt politikai publicisztikát is. Az MTA Politikatudományi Intézetének 27 tudományos minősítéssel rendelkező munkatársa volt 1999-ben, közülük 23 fő publicisztikát is írt és ír. Az említett Bizottság és Intézete 1992-ben alapították meg a Politikatudományi Szemlét, amely az akadémiai


Publicisztikai politológia Magyarországon a kilencvenes

évekbennormák szerint művelt politikatudomány első számú magyarországi folyóirata. Az alapítás óta a folyóirat szerkesztőségében és szerkesztőbizottságában 20 tudós dolgozott, közülük 17 fő ritkábban vagy gyakrabban, de szintén írt újságcikket is. A szerkesztők munkáját a folyóiratnál az 1999. évi „stáblista” szerint 37 magyarországi konzulens segíti, elsősorban a beérkezett tanulmányok bírálatával. A 37 főből 29 tudós kutatónak ismert és jelentős a publicisztikai tevékenysége is.

Alkalmi áttekintésemben, az átfedéseket leszámítva, összesen 71 fő szerepel, mondhatnám a magyar politikai tudományok színe-java. Közülük 57 fő fejt ki politikai publicisztikai tevékenységet is, vagyis az érintettek nyolcvan százaléka. Az intenzitás természetesen nem egyforma. A gyakoriságot egy háromfokozatú skálán érzékeltetném. Az 57 fő közül 21 gyakran (általában havonta egy-két alkalommal), 17 ennél ritkábban, de viszonylag rendszeresen, 22 személy pedig csak alkalmilag írt publicisztikát. Az írások eszmei kötődése, színvonala és hatásfoka természetesen különböző, de bizton állíthatjuk, a magyar politikatudományt művelők fele rendszeresen ír politikai publicisztikát is, ráadásul a napi- és hetilapokban, vagyis azokon a fórumokon szólal meg, amelyek az aktuális kérdések megvitatásának a színterei. Hazánkban tehát elsősorban nem azok írnak publicisztikát, akik kiszorultak az akadémiai-egyetemi tudományos életből, vagy esetleg ide törekszenek, hanem az „intézményes” tudósok.

2. A politikai nyelv átalakulásaA fenti helyzet egyik fontos előzménye és feltételrendszere a politika és a nyelv összefüggéséhez kapcsolódik. Magyarországon a politikai rendszer nyelvi leváltása jóval 1989 előtt megkezdődött. A hetvenes években a társadalomtudományok, döntően a szociológia, olyan tudományos alapú modernizációs politikai nyelvet honosítottak meg, amely felváltotta a korábbi, filozófiai-ideológiai jellegű marxista-leninista diskurzust. Ennek a „győzelemnek” azonban nagy ára volt: a társadalomtudomány nyelve és a politika nyelve összemosódott egymással (Becskeházi 1992). A rendszerváltozás ebben a vonatkozásban is új helyzetet teremtett: egyrészt megszűnt a tudományok kényszeres politikai szerepvállalása, másrészt a politikai nyelv most már nyíltan politikainak nevezhette magát. Ezzel megkezdődhetett az autonóm politikai nyelv kialakulása és tagolódása, aminek a következtében „a politikának immár nem szükséges valami másnak álcáznia magát, mint ami, ugyanakkor, minthogy több szinten kommunikál és többféle társadalmi csoporttal akar szót érteni, […] szabadon merít a legkülönbözőbb langue-okból” (Kiss 1997b: 76.).

A rendszerváltozás első néhány éve számtalan lehetőséget megnyitott a közéleti artikulációk számára, ami a politikai nyelv gazdag kínálatához, új politikai szemantikához vezetett. A magyar társadalmon a kilencvenes években nagy viták hullámzottak át, amelyekben a társadalomtudományok művelői is számottevő szerepet játszottak. Utalnék néhányra. A témák egy része közvetlenül a rendszerváltozáshoz kapcsolódott: igazságtétel, átvilágítás, privatizáció, piacgazdaság, az egyházak helyzete, a tömegmédiumok átalakulása, a politikai ünnepek. Más része régi és új általános kérdésekről folyt: népi–urbánus ellentét, nacionalizmus, cigánykérdés, a pártok működése, a határon túli magyarság helyzete, a választások kimenetele és eredménye. Harmadrésze aktuális kérdések (alkalmanként botrányok) körül bontakozott ki: pártvagyonok, a köztársasági elnök tekintélye, a titkosszolgálatok működése, egy-egy politikus megnyilatkozása, a koszovói háború. A viták egy részéről tudományos elemzés készült. Például a népi–urbánus ellentétről (Fricz 1997b), a gazdasági stabilizációs intézkedésekről (Csigó 1998), vagy az állami iskolák egyházi kézbe adásáról (Síklaki 1997). A viták azonban nemcsak témáik értelmezését szolgálták, hanem a résztvevők ezek nyomán jelölték ki Magyarországon a nyilvánosság új határait, és alakult ki a politizálás új fogalomkészlete. Az előbbiben kevesebb, az utóbbiban több szerepe volt a publicisztikai politológiának.

A politikai viták résztvevői folyamatosan „kitapogatták” a nyilvánosan megvitatható témák körét, a politikai diskurzus határait. Kiderült például, hogy a magyar társadalom döntő többsége elutasítja a fajgyűlölet nyelvét és az osztályharcos fogalomkészletet, másképpen szólva a sovinizmust és a kommunistázást. De az is, hogy Magyarországon nincs fogékonyság a Nyugaton nagy divatnak örvendő „gender study” problémafelvetéseire és a nyelvi politikai korrektség kívánalmaira. Ezek a határok képlékenyek voltak, és ma is azok, de a cenzurális kötöttségek után a közéleti szereplők új határokat tapasztalhattak meg, amelyek ugyan az érintettek közös produktumai, de a közösségi identifikáció és a közéleti cselekvés „kemény” feltételeit alkotják, akár a politikai szféra egészét tekintjük, akár a cselekvő közösségek lokális identitásait.

A politikai nyelv új fogalomkészletének az a legfeltűnőbb vonása, hogy eminensen tudományos jellegű (maradt), még ha új fogalmak honosodtak is meg, vagy a régiek kaptak új értelmet. Nem volt ez eleve elrendelve, nálunk is voltak törekvések a kirekesztő beszéd és az érzelmi politizálás elterjesztésére (Kiss 1994). A kilencvenes években Magyarországon azonban olyan kategóriák honosodtak meg a politikai nyelvben, amelyeket a modern társadalomtudományok, mindenekelőtt a politológia „szállítottak” a nyilvános okoskodás



évekbenszámára. Először is a rendszer működésének egészére vonatkozó kategóriák, mindenekelőtt a demokrácia, amely a kulcsfogalom lett mind a rendszerváltozás értelmezésében, mind a belső politikai küzdelmek megvívásában. Továbbá: jogállam, parlamentarizmus, hatalommegosztás, alkotmánybíróság, képviselet, emberi jogok, sajtószabadság, pártállam. A pártok működésére és természetére vonatkozó kategóriák: választás, pártrendszer, konzervatív, liberális, szociáldemokrata, politikai marketing. A gazdaságot értelmező kategóriák: piacgazdaság, munkanélküliség, vállalkozó, tőzsde, befektetés, szponzorálás, adórendszer. A helyi társadalom kategóriái: önkormányzatiság, polgármester, civil társadalom, egyesületek. A politika eszmei és morális szférájának kategóriái: közvélemény-kutatás, populizmus, szimbolikus, kommunikáció, nyelvpolitika. Egy ilyen szótár összeállításában segítségünkre lehet a parlamenti viták vizsgálata (Kiss 1998), amely jelzi a legfeltűnőbb változást: öt-tíz év alatt radikálisan átalakult a politikai fogalomkészlet, és a kilencvenes években már szinte teljesen hiányoztak belőle a korábbi évtizedek kulcskategóriái. Az új fogalomkészlet nem különbözik lényegesen a stabil demokráciák politikai nyelvének gyakran használt fogalmaitól (Koselleck et al. 1972–1990).

3. A politikai nyelv tagolódásaA nyelvi demokratizálódás mellett a 90-es években Magyarországon kezdetét vette a politikai nyelv új tagolódása és új elvek szerint való szerveződése, amelynek középpontjában a politika autonóm nyelvének kialakulása áll. Témánknál maradva: bár a születő demokratikus politikai nyelv elsősorban tudományos fogalmakból építkezett, de a tudóson kívül még négy, tőle markánsan különböző politikai szereplő beszélt és vitatkozott a nyilvánosság színterein: az író, a publicista, a politikus és a közember. A politikus és az újságíró beszélte a politika nyelvét, az író, a közember és a tudós pedig a politizálás nyelvét. A kialakuló politikai nyelv az általuk hordozott beszédekből építkezett.

A politikusok és publicisták (újságírók) együtt képviselték és hordozták a politika nyelvét, amelynek legfőbb jellemzője, hogy közel van hozzá a hatalom és a politikai cselekvés lehetősége. Egy politikusból lett publicista a következőképpen látta a politikus és a publicista szerepét: „Az előbbinek a gyakorlatban kell megvalósítania a maga igazságait, aminek az ára sokszor az elhallgatás. Az utóbbi mindig köteles kimondani meggyőződését. A politikus óvatosan, körültekintően fogalmaz, a politikai közíró pontosan, keményen.” (Debreczeni 1993: 7.) Úgy vélem azonban, hogy az ilyen önigazoló nézetekkel szemben Max Webernek van igaza, aki már a század elején, amikor a politika a nyilvánosságban folyó nyelvi-beszédbeli küzdelemmé változott, az újságírót is politikusnak tekintette, mert írásaival hatni és változtatni akar, és képes is erre (Weber 1989: 33–34.). Kenneth Burke alapján azt mondanám, hogy mindketten a „cselekvés nyelvét” beszélik (velük kapcsolatos adekvát kérdés: milyen ügyet szolgálnak, milyen színvonalon s eredménnyel), közöttük a különbség ezért nem stratégiai, hanem taktikai jellegű. Nyelvüket az elviségek és az érdekek értelmezése vezérli, de nem képviselnek önálló politizálási nyelvet, inkább „felszívják” és átalakítják mások politizálását. Ők képviselik a politikát, és ezt a választópolgárok is általában így látják.

A rendszerváltozás még a látszatát is eltörölte a túlideologizált közéletnek, megszabadította az állampolgárt a politika nyelvével való kényszeres azonosulástól. Kiderült azonban, hogy őt is érdekli a politika, de más nyelvet beszél, mint a politikus. A közembert és az állampolgárt elsősorban praktikus ügyek foglalkoztatják, a politikáról erkölcsi kategóriákban gondolkozik, és úgy látja, hogy itt minden az embereken múlik. Politizálása ezért más, mint a publicista és a politikus „elvisége”, az író színpadiassága vagy empatikussága, de nem beszél trendekről, struktúrákról vagy rejtett törvényszerűségekről sem, mint a tudósok. A konkrét, morális és perszonifikált nyelv nincs kívül a politizálás világán, hanem inkább a súlya csekély, bár vannak nemcsak helyi, hanem országos fórumai is: egyrészt a napi- és hetilapok rendszeresen közölnek olvasói leveleket, másrészt az állami televízióban és rádióban is születtek és működnek ilyen típusú műsorok („Nyitott száj”, „Beszéljük meg!”). Mindezek ellenére elsősorban védekező nyelvezet ez, pragmatikai eljárásai a lokális közösségek identitását szolgálják.

A költők és regényírók, de más művészemberek politizálásának Magyarországon hagyománya és jelene egyaránt van (Bayer 1991). Az egymás ellen vívott „kultúrharcaik”-nál természetesen mindig fontosabbak voltak a közügyekhez való alkalmi hozzászólásaik. Politizálásuk három vonását emelném ki. Egyrészt rendkívül hajlamosak a közéleti szerepek és feladatok dramatizálására, másrészt közéleti érzékenység jellemzi őket. Feltehetően ők azok, akik a leginkább képesek megfogalmazni az emberek érzéseit és vágyait, szorongásait és örömeit egyaránt: a félelem és a remény publicisztikáját művelik. Harmadrészt irodalmi formát adnak a különféle köznapi politikai gondolkodásnak. Esterházy Péter publicisztikája például a közemberi józanságot, tájékozottságot és távolságtartást képviseli: „Délután kijövök a szobámból és körbenézek – ennyi ez a könyv” – írja publicisztikai kötetének előszavában (Esterházy 1994: 5.). Az írók által képviselt dramatikus látásmód és esztétikai nyelv kétségtelenül a rendszerváltozás után is része lett (vagy inkább része maradt) a magyar politizálásnak.



évekbenA tudósok politizálása, vagyis a publicisztikai politológia egyrészt a tudomány kategóriáit és megállapításait, másrészt szemléletmódját „szállította” a politikai nyelv számára. Intézményesen nem lehet ezt sem szakértésnek, sem alkalmazott tudománynak tekinteni. Sokkal inkább a civil társadalom része volt és maradt, amennyiben persze ezt úgy tekintjük, mint Gerard Hauser, aki szerint a civil társadalom tagolt diszkurzív struktúra, amelyben a résztvevők maguk teremtik meg a közös tennivalók listáját és megvalósításuk módját (Hauser 2000). A tudós, aki publicisztikát írt az elmúlt években, tudományosan képzett magánemberként ebbe a civil társadalomba lépett be, és ott az adott szféra szabályai szerint fejtette ki véleményét. Nem gondolhatta például, hogy a tudomány minden problémája érdekli a politikai közösség tagjait; hogy tudósként eleve mentes lesz az egyoldalúságtól; vagy hogy a tudományos „absztrakciók politikájának” (Jasper 1992) nem lesz riválisa a nyilvánosságban. Miközben jó okkal számíthatott a szakmáját övező társadalmi tekintélyre.

4. Publicisztikai politológia: szerepek és valóságokAz akadémiai tudomány értelmét és célját saját gyakorlásában leli meg: művelése a világ tudományosságának recepciója, fejlesztése válasz a saját magának feltett kérdésekre, terjesztése az adott szakmára készülő egyetemi ifjúság tanítása. De mire való a publicisztikai politológia, mire való a politizálás, ha akadémiai tudós műveli? Én úgy tapasztaltam, hogy a kilencvenes években Magyarországon az érintettek négy, egymásba is gyakran átjátszó funkcionális szerepet jelöltek ki önmaguk számára, amelyekben megszólaltak, amelyek alapján értelmezték társadalmi feladataikat. A négy szerep a következő: küldetés, küzdelem, elemzés és tanítás. A szerepek képviselői azonban nemcsak saját feladatukat fogták fel egymástól eltérő módon, hanem ennek megfelelően a politikai valóságot is eltérően, saját szerepük függvényében konstruálták meg.

A küldetés a tradicionális értelmiségi szerep közvetlen folytatása. Közismert kelet-európai és magyar jelenségről van szó: a felvilágosodás és a polgárosodás kezdetei óta a szellem emberei politikai pozíció és hatalom nélkül is rendszeresen hallatták szavukat az ország sorsát érintő kérdésekben. A jelenség értelmezésére a helyettesítés-teória terjedt el. Ezek szerint a kiművelt emberek azért vesznek részt a közéletben, mert az adott országban a politikai rendszer elmaradott vagy diktatórikus jellegű, ezért a hivatalos politika képviselői nem fogalmazzák meg helyesen és világosan a közakaratot és az ország tennivalóit. A feladat a hatalmi struktúrán kívül álló tájékozott emberekre hárul, a politikusok helyett nekik kell megmondani, hogy milyen helyzetben van az ország, és milyen társadalmi problémákat kell megoldani. Politikai szerepvállalásuk a nyomorúságos helyzet következménye, ezért egyben erkölcsi kötelességük is.

A generálkritikai tradíció elemei világosan fellelhetők az 1989 utáni politikai publicisztikában is. Egyik prominens képviselőjük (Szalai 1996) úgy látja, hogy a politikai elit tagjai 1989 után sem transzkontextuális tudás birtokában cselekszenek, és képtelenek képviselni fontos értékeket s a kiszolgáltatott társadalmi rétegeket. Egzisztenciális bizonytalanságot is vállalva, ez a feladat a kritikai értelmiségre hárul a rendszerváltozás után is. Úgy vélem, a szerep funkciója a rendszerváltozás előtt egyértelmű volt; még azok is szimpatizáltak képviselőivel, akik nem tudtak vagy nem akartak végigmenni ezen az úton. 1989 után a helyzet bonyolultabbá vált. A hajdani „próféták” (ellenzékiek, másként gondolkodók, disszidensek) egy része, maga mögött hagyva tudományos ambícióit, pártot alapított és betagolódott a politikai elitbe, más része visszatért a tudományos életbe. A küldetéses publicisztikát a kilencvenes években a megelőző időszakhoz képest viszonylag kevesen képviselik Magyarországon. A kritikai feladatot őrzi a magyar tudományosság, de ma már sem a radikális társadalomkritika, sem a teljes pártatlanságra való törekvés, sem az elnyomottak és kisemmizettek képviselete nem jár együtt egzisztenciális ellehetetlenüléssel.

Annál többen képviselték és képviselik Magyarországon a küzdelmes publicisztikát a tudomány eszközeivel is, hiszen ez a demokratikus közélet adekvát politizálási módja. Képviselőik tagoltnak tekintik a politikai közösséget, amelyben versengő értékek, érdekek, akaratok, eszmék, csoportok küzdelme zajlik, ezért nem általában a politikát vagy általában a hatalom képviselőit kritizálják, mint a küldetés hívei, hanem a politikai élet másik szereplőjét, az általuk képviselt nézeteket és cselekedeteket. Jelenthet ez szervezeti betagolódást is, de a vitákban mindig általános eszmék és ügyek nevében folyik a küzdelem.

A 90-es években Magyarországon minden jelentős politikai eszmeáramlatnak megteremtődtek a tudományos háttérrel rendelkező prominens képviselői. Ugyanis az akadémiai és az egyetemi értelmiség a rendszerváltozáskor viszonylag nagy számban csatlakozott az alakuló politikai szervezetekhez, pártokhoz. A folyamat később ellenkező irányt vett, de a tudományos értelmiség megőrizte közéleti súlyát a politikai vitákban. Ezek a viták gyakran szenvedélyesek; kemény bírálatban részesülnek a különböző ideológiák és a pártok, a mindenkori kormányzat, a fungáló politikusok, és természetesen a másik „táborhoz” tartozó tudósok. Nem véletlenül nevezi az egyik jeles tudós vitázó összegyűjtött publicisztikáját így: „Csaták könyve” (Tamás 1994: 5.). Ezek a szembenállások azonban, legalábbis ez ideig, nem befolyásolták lényegesen a



években(politika)tudomány fejlődését: a különböző vonzalmak hatottak ugyan a tematikákra és a tudományos közösségek szerveződésére, de nem valószínű, hogy ezek elmaradása színvonalasabb tudományt eredményezett volna.

Az elemző publicisztika politikaképe is tagolt, mint a harcos felfogásé, művelői azonban a politikát kevésbé állásfoglalásra késztető csatározások színhelyének, mint inkább intézmények és szervezetek, cselekedetek és vélemények komplex világának látják, amelynek helyzetéről tudósítani akarnak, bemutatva, hogy mi történt velünk és miben vagyunk. Egyik jeles képviselőjük írja: „Szándékom az elemzés volt, a folyamatok, jelenségek értelmezése, az összefüggések feltárása, s esetenként annak latolgatása, milyen következményei lehetnek a politikusi cselekedeteknek. Ennek során mozgósítani igyekeztem mesterségem, a politológia szempontjait és tudásanyagát, annak reményében, hogy olvasóimnak valamicskét segíthetek megérteni, amit körülöttünk van.” (Schlett 1995: 11.)

Az elemzés a tudományban fontos kívánalom, ezért sokan vannak, akik saját magukat az elemző publicisták közzé sorolják – sokszor azok is, akiknek elsődleges célja nem az elemzés. Az értelmezési keretek természetesen különbözőek. Van, aki a politikát végtelen színházi előadásnak látja, amelyben a politikusok a hatalom drámáját adják elő, ezért saját feladatát az előadás és a szereplők titkainak a megfejtésében látja (Lengyel 1998). Más a közember szemével csodálkozik rá a politika kavargó világára, és arra törekszik, hogy „történelmi lenyomatot adjon egy nem mindennapi korról” (Kéri–Petschnig 1995: 5.). Megint más nagyító alá helyezi „a politika élő folyamatában felvetődő problémákat” (Kende 1998: 5.), hogy a tudomány eszközeivel hatoljon a látszatok mögé. Megint más „a Köztársaság új rendjében jelentkező politikai hisztériák és szellemi meghasonlások társadalmi okait” keresi (Bayer 1994: 12.), van, aki egy eszmei tradíció, a jelenkori magyar liberalizmus tagoltságát vizsgálja (Csizmadia 1999), és van, aki pedig „a túltengő etnizálódó társadalomszemlélettel vitázva” (Gombár 1996: 5.) a szabad állampolgári cselekedetek lehetőségeit kutatja. Az elemzés favorizált témáit és az elemzők nevét természetesen tovább lehetne sorolni. Az elemző publicisták azonban valamennyien úgy látják, hogy nincs küldetésük és pártelkötelezettségük; értékeket képviselnek és feladataik vannak, amelyet a műfaj szabályai szerint igyekeznek szolgálni.

A tanítás mint a magyar publicisztikai politológia negyedik szerepe, a tudomány kulturális funkciójához kapcsolódik. Nemcsak olyan értelemben, hogy a tudomány képviselői ismeretterjesztő munkát végeznek, és népszerűsítő munkákban teszik közzé az érdeklődő nagyközönség számára a politikatudomány alapjait (Gyurgyák 1994; Fricz–Karsai–Pap 1992), bár így is. Hanem főleg olyan értelemben, hogy tájékozott és művelt személyiségként, a tudományos kultúra birtokában vesznek részt a közéleti vitákban, művelik „a közügyekhez való alkalmi hozzászólást” (Bozóki 1996: 12.). Ez nem küldetés vagy prófétálás, nem elemzés vagy küzdelem (bár elvileg mindegyik lehet), hanem amatőr politizálás. A közügyekhez nem hivatásos politikus szól ugyan hozzá, mégis olyan valaki beszél, aki egyrészt többnyire jól ismeri a tárgyát, másrészt személyes képességei különösen alkalmassá teszik a hozzászólásra. Mondhatnám, képzett amatőrökről van szó. A tanítás magatartással történik. A választópolgárok millióihoz képest keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy a közügyekről és a közösség állapotáról rendszeresen véleményt mondjanak. A tudósok pusztán azzal, hogy nyilvánosan írnak és beszélnek, mintát adnak és alakítják a közgondolkodást

Egy példával világítanám meg ezt a szerepet, és nem is az írott publicisztika területéről. Hankiss Elemér egy komplett egyetemi és akadémiai karrier birtokában a rendszerváltozás után lett a Magyar Televízió elnöke. Rövid működés után azonban a kormányzat el akarta mozdítani, mégpedig sokak szerint kétséges törvényértelmezés alapján, amihez az Országgyűlés Kulturális Bizottságát kívánta fórumként használni. Hankiss azonban nem állt félre, hanem két alkalommal is többnapos politikai „performance”-ot rendezett, vagy inkább erre kényszeríttette ellenfeleit, méghozzá a televízió nyilvánossága előtt. Egy fél ország figyelte feszülten, ahogyan érvelt és magyarázott, ahogyan az indulatokkal szemben ironizált, türelmesen hallgatott, ahogy távlatokba helyezte saját helyzetét, vagy magyarázta ellenfelei gondolkodását. A tudomány műveléséhez nélkülözhetetlen minden tulajdonságot felvonultatott egy politikai vitában: tárgyszerűség, józanság, nyitottság, türelem, logikus gondolkodás, önkritika. Miközben, saját szándékai szerint, csak leckét akart adni demokráciából (Hankiss 1999: 255–279.).

5. A publicisztikai és az akadémiai politikatudományA publicisztikai politológia súlya és funkcionális tagolódása világosan mutatja, hogy a politika és a tudomány Magyarországon a rendszerváltozás után sem vált radikálisan ketté, legalábbis a nyilvánosság fórumain nem. Lehet ennek motiváló oka a bő százéves magyar tradíció, amelyben a publicisztika művelője, kortársai és az utókor szemében egyaránt, mindig ismertebb és fontosabb személynek számított, mint az akadémiai társadalomtudomány művelője. Talán a „tárgyi és személyi feltételek” hiánya, mert a szakma sok képviselőjének



évekbennem volt türelme vagy objektív lehetősége a politikatudomány nemzetközi eredményeinek recepciójára, adaptálására és megújítására, így aztán ment a könnyebb ellenállás irányába: behódolt a tudományos gyarmatosítás előtt, esetleg publicisztikát írt. Vagy egyszerűen a pénz, mivel a napilap fizet annyit egy kolumna írásért, mint az egyetem egy féléves óraadói munkáért. A személyes motivációk tekintetében mindez és még sok más is lehetséges.

Összességében a helyzetet azonban az jellemzi, hogy egyrészt sok komoly tudós ír publicisztikát, másrészt ezek az írások jelentős hatással vannak a politikai közösség gondolkodására, harmadrészt pedig az írások hátterét képező politikatudomány hazánkban csak az első lépéseit tette meg. Ebben a szituációban könnyen keletkezik az a látszat, hogy a politikatudomány egyenlő a publicisztikai politológiával, és az a politológus, aki magát annak nevezi. Néha egészen komikus dolgok történnek: egyik kollegina például „a legnagyobb magyar társadalomtudós”-nak nevezte egyszer egy tévés vitaműsorban a jeles közírót, a hetilap főszerkesztője pedig egy konferencián „a politológia első számú professzorá”-nak titulálta a szívének kedves jó tollú kollégánkat. Az ilyen felfogásokkal és törekvésekkel szemben természetesen védeni kell az izmosodó magyar politikatudományt a publicisztika egyoldalú és sok esetlegességet tartalmazó szemléletmódjától, a mindenhez értő, önjelölt, publicista „politológusoktól”, és világosan le kell szögezni, hogy a publicisztika, még ha „felkent” tudós műveli is, nem tudomány. Ez két különböző szerep és funkció, amelyeket nem lehet egymással felcserélni. A publicisztikai siker soha nem helyettesítheti a szisztematikus tudományos tájékozódást, a kutatói munkát, a fordítást vagy monográfiák és tanulmányok írását. Az összefüggés fordított: csak ezek folyamatos végzése nyomán lehet színvonalas politológiai publicisztikát művelni.

A publicisztikai politológia mégsem egyszerűen a tudósok passziója, kiegészítő pénzkeresete vagy pótcselekvése: a politizálás és a politika között ennél fontosabb összefüggések vannak. Idézek erről néhány véleményt. Gombár Csaba szerint a politológia a demokrácia ügyében nyilatkozik, „tehát egy olyan tárgyban, amelyhez érteni, azzal élni minden állampolgárnak született joga”, a feladata pedig az, hogy értelmezze a politika mindig változó tartalmát, ami „jóval több, mint szaktudományos feladat” (Gombár 1994: 74.). Lánczi András azt a véleményt fejtette ki a magyar politológia helyzetéről folyó vitában, hogy a politikatudomány mindig annak a közösségnek az ügye, amelyben művelik, ám itt az érintett közösség egészének az ügye, miközben a „határokon túl” pusztán érdekességi értéke van (Lánczi 1993; 1994). A vitában Hülvely István úgy érvelt, hogy „a demokratikus politizálás a common sense-re épül”, és a politikatudományt nem módszere, hanem változó és vitatható, a közösség egészére tartozó feladatai specifikálják (Hülvely 1994: 177.). Csizmadia Ervin a kettős kötést hangsúlyozta: a politológia egyrészt a közösség véleményéből táplálkozik, másrészt hat a közösségre, mert tudományos ismeretet közvetít (Csizmadia 1993). Kéri László szerint elengedhetetlen, hogy a politológia a közösséget foglalkoztató problémákról közérthetően beszéljen (Kéri 1998). Tamás Gáspár Miklós pedig azt írta, hogy a politika lényege nem „olyan dolgok tudása, amelyek valahol a politizálókon kívül fekszenek, s melyekről a tudóknak kell felvilágosítani a tudatlanokat” (Tamás 1990: 227.).

Ezeknek az egymással is rejtett vitát folytató véleményeknek közös eleme a felismerés, hogy a politikatudomány igen széles felületen érintkezik a politikai nyelvvel. A fogalomtörténeti kutatások azt mutatják, és ezt a magyarországi rendszerváltozás átalakuló fogalomkészlete is demonstrálja, hogy a politikatudomány kategóriáit a közbeszédben is használják, bár többnyire leegyszerűsítve, esetleg félreértve, miközben a tudomány nem tudja magát függetleníteni sem a politika nyelvétől, sem a politizálás nyelvétől. A magyarországi rendszerváltozás politológiája egyszerre táplálkozott a tudomány nemzetközi eredményeiből és saját politikai közössége artikulált tudásából. Úgy vélem, hogy ez általában is így van. A politológia nemcsak olyan értelemben van ráutalva a politikai gyakorlatra, hogy kell létezzen valóságos praxis, amelyről szól, hanem olyan értelemben is, hogy kell létezzen a politikáról való közéleti gondolkodás, amelyet a tudomány tovább gondol és átértelmez. A ráutaltság ebben az értelemben szemantikai jellegű: a közbeszéd szavait, témáit és jelentéseit gondolja tovább, illetve fordítja át a tudomány nyelvébe, és ad a dolgoknak új értelmet és tudományos összefüggést. A publicisztikai politológia ennek az érintkezésnek az egyik színtere, legalábbis Magyarországon a rendszerváltozás után ezt a szerepet töltötte be.

Értelmezhetjük azonban jelzésként is a publicisztikai politológiát. A rendszerváltozás egy új politikai valóság (intézmények, szervezetek, jogrendszer, közélet, ideológia stb.) létrejötte, és egy ilyen intézményesedés előtti és közbeni állapot normális velejárója a közéleti beszédek burjánzása (Mänicke-Gyöngyösi 1996). A magyar publicisztikai politológia súlya talán azt jelzi, hogy a folyamat nyelvileg még nincs lezárva. A tudósok közéleti érzékenysége arra utal, hogy érdemes beszélniük, mert kíváncsiak rájuk, és még sok minden képlékeny. De jelezheti azt is, hogy még nem egységesült a politikai nyelv, tehát úgy gondolják, beszélniük kell, hogy valóban a tudomány publicisztikai nyelve, és ne más nyelv legyen a politizálás új kötőanyaga. Ez már nem kényszeres politizálás, inkább a lehetőségek vonzása, az önálló politikai nyelv és az önálló politikatudomány kialakulásának egyik késői fázisa.



évekbenNádas Péter író úgy véli, hogy a rendszerváltozás után négy szerző teremtett jelentős, nyelvileg is eredeti politikai publicisztikát Magyarországon: Esterházy Péter, Csurka István, Tamás Gáspár Miklós és Lengyel László, még ha ők négyen igencsak különböző politikai értékrendet és magatartást képviselnek is (Nádas 1995). Tamás és Lengyel vonatkozó munkássága, foglalkozásuk miatt is, közelebb áll a tudományhoz, mint a másik két szerzőé. Hatásos publicisztikai politológiát azonban nemcsak ők írtak, hanem a szakma sok más képviselője. Vélhetően hajlam és képesség dolga, hogy a tudósok közül ki ír publicisztikát, de a publicisztikai politológia tömeges művelése inkább a helyzetről szól, mintsem az egyes személyről. A helyzet pedig ma is „átmeneti”, mint mindig az elmúlt száz esztendőben Magyarországon.


13. fejezet - A politikatudomány határaiA Politikatudományi Szemle 1999. évi 4. számában „Publicisztikai politológia Magyarországon a kilencvenes években” címmel megjelent tanulmányom a magyar közélet egyik figyelemre méltó jelenségével próbált számot vetni. Nevezetesesen azzal, hogy hazánkban a rendszerváltozás után nem csökkent a társadalomtudósok, elsősorban a politikával hivatásszerűen foglakozók publicisztikaírási kedve, ami ugyan tradíció nálunk, de mindig is heves viták és érzelmi megnyilvánulások tárgya volt. Az írásra egy bennünket jól ismerő osztrák kollégától kaptam az ösztönzést, aki úgy vélte, hogy a kelet-közép-európai társadalomtudományok átalakulásával foglalkozó és általa szerkesztett tanulmánykötetben feltétlen helye lenne egy olyan elemzésnek, amely a magyarországi helyzet alapján megvizsgálja ezt az érdekes, egyébként nem pusztán magyar jelenséget. Már az ötlet felmerülése kapcsán azt gondoltam, hogy a társadalomtudósok közéleti aktivitása valóban elemzésre érdemes jelenség, de csak akkor, ha nem „tudjuk” már előre, hogy ez jó vagy rossz, hasznos vagy káros jelenség-e.

A tanulmányom megjelenése után kibontakozó vitában (Debreczeni 2000; Jobbágy 2000; Galló 2000; Lakner 2000; G. Fodor 2001) azonban éppen ez a távolságtartó igyekezet váltotta ki a leghevesebb ellenállást, s az ezzel kapcsolatos érveket legpregnánsabban Debreczeni József fogalmazta meg. Nem örültem az elutasításnak, nem mondhatom azonban, hogy meg voltam lepve. Írásom ugyanis nem úgy próbált távolságtartó lenni, hogy egy utólagos értékelés érdekében vetette volna el az előzetesen értékelő attitűdöt. Az elemzés során ugyanis világossá vált számomra, hogy ha a tudósok közéleti szereplésének „helye van” a politika világában, akkor sem a politika, sem a politikatudomány nem olyan, mint amit ezekről általában gondolni szoktunk, legalábbis az „izmosodó” magyar demokráciában és politológiában. Örülök, hogy a vitában végül G. Fodor Gábor ezt világosan megfogalmazta, rámutatva ezzel tanulmányom tudományszemléleti sajátosságára.

A vita zárásaként ezért két átfogó témakört fogok érinteni. Először reagálok a hozzászólók konkrét észrevételeire, vagyis azokra a szűkebb témákra, amelyeket vitapartnereim – nem „bolygatván” a tanulmány általános szemléletét – kritika tárgyává tettek. Utána viszont éppen ezt vetném fel, vagyis írásom szemléleti alapját vagy kereteit, természetesen a hozzászólások fényében.

1. A politika és a nyelvTanulmányomban a tudósok politizálását nyelvi jelenségként értelmeztem. Úgy tűnik, hogy egy ilyen kiinduló helyzet, szemben az öt-tíz évvel ezelőtti állapotokkal, ma már nem eleve problematikus, legalábbis a hozzászólások tanúsága szerint, bár Lakner Zoltán és G. Fodor Gábor arra hívták fel a figyelmet, hogy a nyelviség nem helyettesít és érvénytelenít más megközelítéseket. Ezt magam is így gondolom. A politikatudósok közéleti jelenlétére előterjesztett javaslataim, megállapításaim és kategóriáim azonban számos kritikai megjegyzésre adtak okot a vitában résztvevőknek. Ketten már a címen fennakadtak.

Minek nevezzelek? A „publicisztikai politológia” kétségtelenül irritáló elnevezés, mert mintha a kategória azt sugallná, hogy használója szerint a tudomány nem-tudomány, vagy fordítva, a tudós írása akkor is tudomány, ha pusztán zöngemény vagy zsurnaliszta vartyogás, ahogyan Galló szellemesen írja. Debreczeni József éppen ezért utasítja el a kifejezést. Szerinte a politológia szóval megnevezett „szubsztanciális tartalom” bármely jelzővel történő specifikálása – „a magyar nyelv szabályai szerint” (Debreczeni 2000: 244.) – belül marad a megnevezett dolog tartalmán. Állítását egy példával is alátámasztja: „A piros alma tehát mindenekelőtt: alma. Akár a zöld alma. Nem almaságukban, csupán színükben különböznek egymástól.” (Debreczeni 2000: 244.) Következésképpen a publicisztikai politológia: politológia. Miközben az, amit a tudósok „a politikai napilapok hasábjain művelnek, nem felel meg a politikatudomány (általában a tudomány) követelményeinek” (Debreczeni 2000: 244.).

Nos, én viszont bírálóm sarkos megfogalmazásával ellentétben úgy vélem, és ezt a tanulmányban többször is kifejeztem, hogy hol megfelel ennek, hol nem, hol jobban megfelel, hol pedig kevésbé, miközben ez valóban nem politikatudomány. A tudósok „ügyködése” tehát nem tekinthető par excellance tudományos produktumnak, de köze lehet a tudományhoz. Azt gyanítom, hogy vitapartneremet éppen ez a hezitáló magatartás irritálja leginkább: következetlen megkülönböztetéseket, homályos fogalomhasználatot és bizonytalan jelentéseket vett a szememre, nemcsak a „címadó” kategória kapcsán. Mentségemre annyit, hogy talán nem célravezető a


A politikatudomány határai

szerencsétlen szerzőn elverni a port olyasmiért, ami magát a társadalmi valóságot és a politikai életet jellemzi: bizonytalan határok, egymásba áttűnő viszonyok, következetlen cselekedetek, kavargó spontaneitás, homályos jövő. Úgy vélem, hogy a társadalom nem alma és krumpli, az élet nem almuska és krumplileves. Meg lehet kísérelni félreérthetetlen jelek hálójával lefedni, de mostanáig ez senki emberfiának nem sikerült; még a konvencionális szabályok (sakkjáték) és a formalizált jelek (szimbolikus logika) is rászorulnak a természetes nyelv szavaira, amelyek jelentése pedig eredendően bizonytalan, és ezen csak „enyhíteni” lehet. Tudom, hogy ez a tény igencsak nyugtalanító lehet, amit legjobb nem tudomásul venni, de én nem a zűrzavaros beszédet, hanem a kavargó és sokszínű (politikai) élet megragadására alkalmas tudást proponálom. Vagyis nem igazságot osztani s ítélkezni, hanem érteni szeretnék. Az előbbire kiválóan alkalmasak a nyilvánvalóan konstruált, az objektivitás mezébe öltöztetett és a vitathatatlan egyértelműség látszatával felruházott kategóriák, az utóbbira nem.

Galló Béla műfaji okokból elégedetlen a „publicisztikai politológia” kifejezéssel. Úgy véli, hogy publicisztikát (újság)írók írnak, ugyanis „a publicisztika az újságírói szakmának a politikai és társadalmi kérdéseket magasabb, elvi alapon, irodalmi szinten tárgyaló ága” (Galló 2000: 266.), és ennek a magas műfaji követelménynek a politológusok publikációi nemigen felelnek meg. Azt javasolja, hogy „a publicisztika és a politológia közötti széles sávba eső” munkákat közéleti írásoknak nevezzük (Galló 2000: 268.). Előterjeszti a sáv differenciálását is: esszé, elemzés, értekezés, magyarázat, tanulmányrészlet, közlemény. Nos, én el tudom fogadni ezeket a korrekciókat, különösképpen pedig az igényt, hogy tanuljon meg írni, sőt különbözőképpen írni az, aki írni akar, mert a megszólalás módja nem kevésbé fontos, mint a témában történő (tudományos) tájékozottság. A különbség közöttünk az, hogy én leíró és gyűjtő kategóriának szántam azt, ami Galló szerint minősítő és szűkítő kategória. Mentségemre annyit, hogy az ötletet Nádas Péter esszéje adta, aki minden további nélkül publicisztikának nevezte különböző státusú szerzők eltérő műfajú közéleti írásait (Nádas 1995), vélhetően összhangban az értelmiségi közbeszéd szóhasználatával.

Státusok vagy nyelvek? A partnereim élénken kommentálták azt az állításomat, amely szerint az lenne a publicisztikai politológia – már ha egyáltalán van ilyesmi –, amit a politológusok művelnek. Jobbágy József érvei jól összegzik a felmerült problémákat: „mi van például akkor – írja –, ha egy politikatudós politikai szerepet vállalva, tehát politikusként, politikai publicisztikát művel. Hová soroljuk szövegeit?” (Jobbágy 2000: 254.) Másfelől viszont, folytatja, elképzelhetetlen-e, hogy „az újságíró, a közember, vagy éppen – horribile dictu – az író a publicisztikai politológia műfajában szóljon?” (Jobbágy 2000: 254.) Természetesen nem elképzelhetetlen, de azt sem gondolom, hogy a publicisztikai politológia politológusokhoz való kötése kimerítette volna felvetésem lényegét.

Én ezt kiindulópontnak szántam, és összekapcsoltam azzal a gondolattal, hogy a jelenség elemzésre érdemes. Amikor a tanulmányom elején hosszan bizonygattam, hogy az akadémiai tudósok közül milyen sokan és gyakran írnak nálunk publicisztikát, illetve Galló terminológiai javaslata szerint: tesznek közzé „közéleti írásokat”, és megfogalmaztam a javaslatom, hogy nevezzük tevékenységüket publicisztikai politológiának, akkor nem definiáltam és nem rögzítettem semmit, különösképpen nem állítottam fel értékrangsort, mint Debreczeni véli, hanem elindítottam az elemzést. Hogy valóban erről van szó, azt később világosan megfogalmazom; a publicisztikai politológia írása és más politizálási szerep nem az intézményt, a státust vagy a foglalkozást jelöli, „hanem a nyilvános megszólalás stílusát és politikai világképét” (Szabó 1999: 82.). Én például nagyon szeretek néhány újságírót, mert fontos kérdésekről tisztán és világosan beszélnek, mert viszonyainkról pontos képet rajzolnak, szemben néhány tudományosan „felkent” figura fontoskodó semmitmondásával. Tudom azt is, hogy a pártok körül vannak „jó fejek” és tiszta beszédű emberek, de itt nem erről szól a történet. Hanem arról, hogy milyen a politikai beszéd.

Attól természetesen nem lehet eltekinteni, hogy mindig valaki beszél, de a beszéd maga nem azonos a beszélővel. A diszkurzív szerep, aminek egy készletét előterjesztettem a tanulmányban, a különböző beszédmódok „szervező” középpontját jelenti, ezért aztán nem vonatkozik közvetlenül egyetlen konkrét megszólalóra sem, és nem is lehet deduktív módon arra használni, hogy segítségével a politikai élet szereplőit tévedhetetlenül beazonosítsuk. Úgy is mondhatnám, hogy értelmező, nem pedig besoroló-minősítő kategóriákról van szó. Ilyen rövidre zárási igény könnyen vezet olyan tévedéshez, amilyet Lakner Zoltán tett szóvá: „teljesen téves Debreczeni József azon érvelése, hogy nem sorolható egy kategóriába a politikus Horn Gyula és Torgyán József vagy a művészemberként »politizáló« Konrád György és Makovecz Imre. Tökéletesen kiviláglik Szabó kategóriarendszeréből, hogy a közös nyelv nem az egyetértésre vonatkozik. Egymással szembenálló, egymás elveit kölcsönösen elutasító vitapartnerek nyelve is lehet közös abban az értelemben, hogy ugyanazokat a fogalmakat, kategóriákat, szimbólumokat használják.” (Lakner 2000: 276.) Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy „a politika nyelve” és a „politikai kommunikáció” kifejezéseket egyesek minden további nélkül a jó öreg ideológia illetve propaganda helyett használják, holott itt már egészen más politikai valóságról van szó.

A rendszerváltozás nyelve. Vitapartnereim kritizálták a rendszerváltozás nyelvi jelenségeiről tett hipotetikus



megjegyzéseimet is, mert egyrészt úgy vélték, hogy az általam jelzett kategóriák nem a rendszerváltozás időszakában keletkeztek (Lakner 2000: 281.; Debreczeni 2000: 248.), másrészt szerintük nem tartható a nézet, hogy a kirekesztő-érzelmi beszéd eltűnt volna a közéletből (Lakner 2000: 282.; Debreczeni 2000: 248.; Jobbágy 2000: 254–255.). Bíráló észrevételeik arra késztetnek, hogy a tanulmányban leírtakhoz képest világosabban megfogalmazzam véleményemet a két témakörben.

A kirekesztő beszéd és az érzelmi politizálás tízéves történetét úgy aposztrofáltam írásomban, hogy ennek dominánssá tételére nálunk is voltak törekvések. Elvileg lehetséges ugyanis ilyen beszédmódot a politizálás centrumává megtenni, vagy akár a főhatalomig is eljuttatni, amint ezt néhány történelmi esemény, egy-két közeli s távoli szomszédunk praxisa mutatja. Ez nálunk nem következett be. Azt nem állítottam, és természetesen most sem állítom, hogy az ilyen beszéd mindenestől eltűnt volna a közéletből. De érdemes különbséget tenni három jelenség között. Az első: a politikailag fontos szavaknak mindig integráns része az érzelmi jelentés. Vagy ahogyan Dieckmann német nyelvész fogalmaz, „ezek a szavak nemcsak jelölnek valamit, hanem egyúttal a megnevezettel kapcsolatban társadalmi értékelést is tartalmaznak” (Dieckmann 2000: 49.). Ez egészen általános jelenség. A második: az ideológiai poliszémia létezése. Nevezetesen, hogy a politikai kulcsszavak és szimbólumok mindig összetett és vitatott jelentései közül az egyiket az egyik, a másikat a másik ideológiai irányzat hívei vallják (a demokrácia, a szabadság, a jogállam stb.) igazi jelentésének. Tudható, hogy éppen ilyen diszkurzív alapon folynak a politikai élet nagy vitái és kiszorító játékai. A harmadik: az érzelmi gondolkodás dominanciája és a kirekesztő ideológiák eluralkodása. Ennek hiánya természetesen nem jelenti az első kettő hiányát, de nem is azonosítható velük. Miközben azt is tudhatjuk, hogy az érzelmi jelentésekhez kapcsolódó fontosság és a vitapozíciókhoz kötődő küzdelem készíti elő a terepet a kis és nagy diktátorok uralmához, a gyűlöletbeszéd általánossá válásához.

A rendszerváltozás tíz évében elterjedt politikai kulcskategóriákról azt állítom, idézik vitapartnereim is, hogy ezeket a modern társadalomtudományok, mindenekelőtt a politológia „szállították” a nyilvános okoskodás számára. Továbbá, hogy az utóbbi öt-tíz év alatt radikálisan átalakult a politikai fogalomkészlet, és ez már nem különbözik lényegesen a stabil demokráciák politikai nyelvének gyakran használt fogalmaitól. Az utóbbi megállapításomat kritikusaim nem vitatták, annál inkább az elsőt. Nos, ez hipotézis, amely vagy igazolható, vagy nem, de az a kijelentés valóban félreértésre adhat okot, mely szerint a politológia szállította volna az új világ új szavait. Én természetesen nem gondoltam azt, hogy itt egy új tudomány új szavakkal egy szűz területre tört volna be. Csupán azt a társadalomtudományt kerestem, amely domináns szerepet játszott a harmadik köztársaság politikai köznyelvének kialakulásában, és ez talán lehetett az „izmosodó” magyar politikatudomány. Azt pedig különösképpen nem gondoltam és gondolom, hogy a demokráciával egy teljesen új fogalomvilág köszöntött volna ránk. Sőt, itt az átalakulást sokkal bonyolultabbnak és áttételesebbnek tekintem, mint az intézmények esetében.

Susztert a kaptafához! Két kategorizálásom különösen éles ellenállásba ütközött. Az egyik az a felvetésem volt, mely szerint az újságíró is a politika nyelvét műveli, együtt a politikussal, a másik pedig a tanulmánynak az a tézise, hogy a politológusok közírása elfogadható része a politizálási nyelvnek.

Az elsővel kapcsolatban Lakner Zoltán felveti, hogy „a két csoport közötti közjogi, hatalmi, legitimációs különbségek olyan jelentősek” (Lakner 2000: 277.), hogy nem lehet őket azonos kategóriába sorolni. Debreczeni pedig azt írja: „A hivatásos politikus »csinálja« a politikát. Cselekvő, részt vevő, döntéshozó, ezer érdek köti, benne van. A politológus csupán leírja, értelmezi, elemzi. Kívülről, érdek és elfogultság nélkül.” (Debreczeni 2000: 246–247.) Jobbágy József érvei szerint pedig „egy független közíró […] tartja a távolságot a hatalomtól, ilyen értelemben a közvetlen politikai cselekvés lehetősége és szándéka ennek megfelelő távolságra van tőle” (Jobbágy 2000: 256–257.). Ezeket én jó érveknek tartom úgy általában, csakhogy a tanulmányom nem a hatalmi cselekvések és a közjogi helyzet alapján teszi a politikust az újságíróval egy kalapba, hanem a nyelvük alapján. Arról lehet vitatkozni, hogy ez alapján összetartoznak-e vagy sem, de kritikusaim érvei nem a nyelvi-beszédbeli összetartozásra vagy össze nem tartozásra vonatkoznak. A diszkurzív értelmezésnek nem sok haszna lenne, ha nem tudna mást, mint árnyalni és cifrázni azokat a csoportosításokat, amelyeket az „igazi”, a „komoly”, a „kemény” tudomány kiizzadt magából. Persze azért annyira mégsem jó érvek ezek. Különösen figyelemreméltóak Debreczeni József szavai, hiszen a cselekvő és a szemlélődő, a részvevő és az érdekelt ilyen merev elválasztását ma már egy természettudós sem igen szokta megfogalmazni önmaga és vizsgálati objektuma viszonyára nézve.

A második besorolással kapcsolatban Lakner Zoltán minőségi követelményt sürget, ami hasonlít Galló műfaji igényeihez. Szerinte nem az a baj, hogy a politológusok publicisztikát írnak, hanem az, hogy ezt nem a tudomány normái szerint teszik, vagyis nem tudják magukat világosan megkülönböztetni a politizálás más szereplőitől. Gyakran beleragadnak az aktualitásokba, tudományos mezbe öltöztetik a puszta véleményt, nem vetnek számot nyilvánvaló pártelkötelezettségeik következményeivel (Lakner 2000: 277–279.) Ha jól értem őt,



akkor hozzászólásának legfontosabb mondandója annak a sürgetése, hogy ezen a helyzeten változatni kellene. Egyetértek vele, törekvése rokonszenves. Úgy fogalmaz, hogy a politikatudománynak mindenekelőtt „a demokrácia mindennapivá válásához kell hozzásegíteni az érdeklődő állampolgárt” (Lakner 2000: 279.).

Debreczeni József viszont másként kívánja megoldani az itt felmerült problémákat, amelynek lényege szerinte az, hogy a tudósok politizálását illetően a kilencvenes évek Magyarországán „nagyon is aránytalan helyzet alakult ki” (Debreczeni 2000: 249.), létrejött a balliberális túlsúly. Mindez az általa „szakértői mítosz”-nak nevezett ideológia védőszárnyai alatt; „a pártpolitikai vákuum 1990 tavaszán ugyan megszűnt a szabad választások következtében, de a közvéleményt formáló sajtóban, magában a közvéleményben, továbbá nem utolsósorban az érintett – időközben valóságos médiasztárrá lett – szakértőkben továbbra is megmaradtak a korábbi szerepigények” (Debreczeni 2000: 250.), és ezek a szereplők mindig a tudomány nevében ágáltak. Ez a helyzet szerinte sokat ártott a politikának és a politikatudománynak egyaránt, szemben az én állításaimmal. Debreczeni nem rejti véka alá, hogy szerinte a politikai ártalom mit jelent konkrétan, nekem pedig sem okom, sem jogom, hogy megkérdőjelezzem az ő eszmei-politikai elkötelezettségét. Mi több, messzemenően tisztelem, de azt legyen szabad megemlítenem, hogy javaslata egy meglehetősen tipikus politikai megnyilvánulás: ha már mi nem tudtuk saját híveinket pozícióba juttatni, akkor a politikában senki tudós emberfiának semmi keresnivalója nincs.

Nem kevesebb a kétségem a tudományt érő állítólagos károsodásról, bár itt nyilvánvalóan különböző véleményekről van szó. Tanulmányomban hosszan és többször érvelek amellett, hogy a politika és a tudomány között nincs merev válaszfal, ami alapján eleve elvethetnénk egy közös vagy köztes tudás létezését. Az előterjesztett kategóriarendszer, nevezetesen a politikai nyelv felosztása politikai és politizálási nyelvre, illetve ezek további differenciálása, éppen arra szolgának, hogy egyrészt az összetartozást megvilágítsák, másrészt az összetartozáson belül világossá tegyék a különböző szerepek sajátosságait, sőt ezek szabad váltogatását. Nem gondolom azonban, hogy ezzel összekevertem volna a politikatudomány fazonját a politika szezonjával. Azt viszont elismerem, hogy egy tudományra és politikára kettéosztott világgal sok bajom van, megpróbáltam ezért a tárgyalt területet kivenni a meseszerűen egyszerű „vagy kint, vagy bent” kettőségből. Nem hiszem, hogy vitapartneremet meggyőztem volna igazamról, de azért hadd tegyek a fülébe egy bogarat. Tessék mondani, azok a kedves kollégáim, akikre előszeretettel hivatkozik a tudomány és a politika végre-valahára történő különválasztását sürgetendő, vajon saját praxisukban érvényesítették ezt az elvet? Nem azt proponálom, hogy a politikusok „mindkét lábukkal tegyék be a kezüket” a tudományba, vagy a tudósok mossák a kezeiket a politika „szennyétől”, miközben ki sem látszanak belőle. Csak azt mondanám, hogy politika és politológia viszonya meglehetősen összetett jelenség.

2. A politikai tudás nyelveiKészséggel elismerem, van valami nyugtalanító abban, amit én a publicisztikai politológia kapcsán előterjesztettem. Ezzel a megjegyzéssel szeretnék kissé eltávolodni a közvetlenül vitatott témáktól, és ezt annál inkább megtehetem, mert G. Fodor Gábor hozzászólása írásom szemléleti alapjaival foglalkozott, ami önreflexióra késztet. A nyugtalanságra pedig, úgy vélem, azzal adhatok okot, hogy először is a politikát nem intézményi működésként vagy tárgyi cselekvésként értelmezem, hanem diszkurzív realitásként, ami sok gondot okozhat azoknak, akik azt tanulták és abban a meggyőződésben élnek s kutatnak, hogy a szó és az eszme nem igazi realitások, hiszen az igazság és a valóság éppen a szavak mögött van. Másodszor meg feltűnő megértéssel viseltetetek köztes területek, a tudomány határain imbolygó lelkek iránt, ahelyett hogy világosan megmondanám: ez tudomány, ez meg nem; ez hasznos, ez meg káros. De léphetünk még egyet hátra: mindezt az a tapasztalat és meggyőződés motiválja, hogy egy politikai közösség tudásában a tudomány csak az egyik tényező, ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy a nem tudományos tudásformák annál hasznosabbak, jobbak, igazabbak, minél inkább „áttudományosodtak”. Ezért most azt kívánom megmutatni, vagy talán inkább csak jelezni, hogy a működő politikai tudás milyen általános sajátosságokkal rendelkezik, milyen világlátási-nyelvi formákban egzisztál. Közülük egyre G. Fodor is felhívta a figyelmünket, nevezetesen arra, hogy „az európai politikai gondolkodás hagyományában a vélemény és a tudás megkülönböztetése axiomatikus kiindulópont” (Fodor 2001: 244.).

Vélemények vonzásában. Arisztotelész felfogása szerint a retorika nem egyszerűen csak techné, aminek a birtokában eredményesen lehet másokat bizonyos dolgok megtételére rávenni, hanem a közélet sajátos gondolkodásmódja, aminek a legjellemzőbb vonása a valószínűségi tudás. A Rétorikában arról ír, hogy az eredményes közéleti ténykedéshez nincs szükség sem egy részterület alapos ismeretére, sem tudományos bizonyosságra, elegendő az általános ismeret és a valószínűségi tudás. Vagyis olyan dolgok ismerete, amelyeket sokan elfogadnak – a bölcs emberek többsége mindenképpen –, de másképpen is lehetséges, mint ahogyan sokan gondolják, hiszen ha nem lehetne másképpen, akkor nem kellene megvitatni. Más szóval, az agorán és a



bíróságon vélemény találkozik véleménnyel. A doxa azonban soha sem változik át filozófiai (tudományos) igazsággá, de nincs erre sem szükség. Hiszen „ha tudományos ismereteink a legrészletesebbek is, ezzel nem egykönnyen tudunk meggyőzni más embereket” (Arisztotelész 1982: 1355a).

A felfogás jóval később a common sense ideájában talált folytatásra. A demokráciákban a döntések elé állított állampolgárokról nem azt feltételezik, hogy tudományos ismeretek birtokában cselekszenek, hanem azt, hogy józan belátás alapján mérlegelnek saját és közösségüket érintő ügyekben. Tehát, hogy véleményük van a szóban forgó ügyben, és ennek megfelelően cselekszenek. A vélemények pedig más logika szerint szerveződnek, mint a tudományos ismeretek, ahogyan erre meggyőzően mutattak rá a mindennapi tudást kutató szociológiai elemzések, például Alfred Schütz fenomenológiája. Nincs okunk azt feltételezni, hogy ez valaha is radikálisan átalakul, és a politikai tudás alanyai elméleteket fognak átültetni a gyakorlatba. Arra viszont számíthatunk, hogy a vélemények nemcsak tárgyukban különböznek egymástól, hanem a politizáló ember tájékozottságának mértékében, mérlegelési képességében, érvelési módjában.

Gyakorlati tudás. A működő politikai tudás nem olyan értelemben gyakorlati tudás, hogy csak a gyakorlatról szól, hiszen szól az sok mindenről, néha egészen ködös ideákról, hanem olyan értelemben, hogy a tennivalók nyelve. Körülbelül úgy, ahogyan Kenneth Burke értelmezte a retorikát, amely szerinte a dolgokba való beavatkozás beszéde. De nem a jól ismert know how-szerű „hogyan tudás” módjára, amely a készen kapott okos eszközök kezelésére vonatkozik. A politikai tennivalók nyelve nem technicista „alkalmazástan”, hanem a közügyek közös megvitatása a célból, hogy ezek valahogyan elintézést nyerjenek. Közvetlenül gyakorlati tudás, amelynek mind témái, mind megoldásai az érintett politikai közösség napi életéhez és hagyományaihoz kapcsolódnak, amint ezt Michael Oakeshott meggyőzően kimutatta.

Ez pedig mindenekelőtt folyamatos cselekvési kényszert jelent. A politikában sem, idő sem eszköz nincs arra, hogy minden felmerülő problémát minden lehetséges nézőpontból megvizsgáljanak, minden múltat és lehetséges jövőt számba vegyenek. Hagyományok, sémák, intuíciók, vonzalmak szervezik a politika gyakorlati tudását, az érintettek „érzelembeszéde”, a döntést hozók valamilyen mértékű bölcsessége, taktikázó és előrelátó képessége. Clifford Geertz pontosan erről beszél, amikor azt mondja, hogy az ideológia nem fejletlen tudományos ismeret, hanem „a tudomány semleges nyelve elől kitérő társadalmi realitások megragadásából, megfogalmazásából és kommunikálásából meríti erejét” (Geertz 1994: 39–40.). A középpontjában található metaforikus nyelv a távolit közelivé, a bizonytalant biztossá, a zavarost pedig egyértelművé teszi, vagyis egységes keretbe illeszt diszharmonikus jelentéseket, ami a politikai valóságban történő tájékozódás és beavatkozás adekvát tudásformája. Lehetővé teszi, hogy minden helyzetben önbecsünket megőrizve cselekedjünk.

Személyes és morális tudás. A politikai tudás személyekhez kötődő, szubjektív jellegű, perszonifikált. Ez persze nem olyan módon jelenik meg, hogy a politizáló ember a fórumokra önző magánbeszéddel állna ki; éppen fordítva van, a magánproblémát közproblémaként kell bemutatnia. Ennek nyelvezete pedig egy perszonifikált-moralizált beszédmód.

A politizálás egyszerűen nem ismeri azt az absztrakt és bonyolult beszédet, amely a rendszerek felépülését, az intézményi viszonyokat, a cselekedeteket meghatározó társadalmi törvényeket írja le. A politikai tudás mindig is úgy tudja, hogy a politikát jó és rossz, hozzáértő és ostoba emberek csinálják, akiknek vagy érvényesül az akarata, vagy nem. Amikor az emberek azt próbálják tisztázni, hogy vajon egy politikus becsületes-e, egy döntés igazságos-e, egy esemény rájuk nézve kedvező-e, vagy hisznek abban, hogy az ügyek barátságos alakítására az a legjobb megoldás, ha megfelelő személyeket delegálnak a megfelelő pozíciókba, akkor a politikáról „emberekben” gondolkodnak. Nem oksági determinációkban, objektív törvényszerűségekben, eszmei elkötelezettségekben. Azaz emberi küzdelemnek látják, amelyet a személyes motivációk és a morális tudás, vagy ahogyan Kant mondta, az ítélőerő alakít. Ezért lesz éppen a perszonifikált-morális beszéd dialogikus jellegű, értékelő-érzelmi színezetű, hiszen az objektív helyzetet csak leírni lehet, megvitatni nem.

Utópiák, képzeletek. A tárgyilagosan regisztráló, a hűvösen leíró, a távolságtartóan elvont politikai nyelvnek nemcsak az lehet a problémája, hogy periférikus a helye, hanem az is, hogy önmaga normává tételével kiiktatja a politikai tudásból annak egyik legfőbb erőforrását, a képzeletet és a jövő uralásának vágyát. Az utóbbit persze gyakran beígéri, hiszen nem tud ellenállni a politizálók felfokozott igényeinek, de egyrészt lehetőségei igen korlátozottak, másrészt gyakran vall kudarcot, ezért is igyekszik biztosra menni: közhelyeket „számszerűsít”. A politizálásban azonban ennél többről van szó: mindenkit a jövő izgat.

Ez az állítás túlzásnak tűnik, de úgy vélem, hogy a politikában minden a „mi a teendő?” kérdés körül forog, márpedig egy „kellést” magába foglaló mondat a jövőre irányul, hiszen még a számba vett múlt is a jövőt jelöli ki. A politikában az utópia elnevezés honosodott meg a jövőt megcélzó tudásigények megnevezésére, bár ezt



sokan a ködös és megvalósíthatatlan jelzővel specifikálják. Én azt gondolom, hogy indokolatlan a politizálás utópikus vonását néhány vad utópia képtelensége miatt diszkreditálni. Minden valamire való politikai szervezet „kis utópiákat” készít (pártprogramok, tervezetek, javaslatok), és saját (köz)ügyeinket is efféle elképzelések mentén szoktuk eltervezni, amelyek aztán persze csak többé-kevésbé teljesülnek.

Tudomány is. Semmi sem indokolja azonban, hogy a tudományos tudást kihagyjuk a politikai tudást alkotó felfogások és nyelvezetek közül. Nemcsak azért, mert ténylegesen is használják a tudományt a politizálás színterein, mégpedig háttértudásként a különböző politikai döntések eredményes meghozatala és végrehajtása érdekében (ezt nevezik egyébként szakértői vagy alkalmazott tudásnak), hanem a tudományos szemlélet azért is része a politizálás világának, mert a leendő állampolgárok és a választók a különféle iskolákban döntően tudományokat tanulnak, vagyis megismerkednek a tudományos gondolkodással. Ez nem múlik el nyomtalanul, és igazán helyénvaló, hogy így van. Vitatott tanulmányomban is jeleztem, hogy a tudomány mindenekelőtt szemléletével lehet jelen a politizálás világában; tárgyszerűség, józanság, nyitottság, türelem, logikus gondolkodás, önkritika.

Önáltatás lenne azonban, ha nem látnánk, hogy a tudományhoz másféle szemléletmódok is kapcsolódnak. Sokan tekintenek rá valláspótlékként, szimplán egzisztenciaként vagy a legkeményebb pártküzdelmek szolgálólányaként, különösképpen a társadalomtudományokra, hiszen ezeknek állítólag „értékközpontú a megközelítése, s így együtt mozognak a politikával” (Schmidt 2001). Ez esetben is jelen van természetesen a tudomány a politizálás világában, de nem mint az egyik tudásmód, hanem mint az egyetlen helyes tudományos és politikafelfogás. Ha aztán ehhez még hatalom is társul, akkor a megvalósult politika „tudományos szocializmus” lesz, vagy valami hasonló.

3. A diszkurzív politikatudományrólAz imént a politika diszkurzív szemléletének egyik fontos következményét tekintettük át: a politikai tudás egyszerre vélemény, metafora, vita, utópia és tudomány. Lehetséges azonban közvetlenül is rákérdezni a diszkurzív megközelítés sajátosságaira. G. Fodor éppen ezt teszi, és hozzászólásához kapcsolódva végezetül a szemlélet néhány vonására mutatnék rá, éppenséggel a publicisztikai politológiáról kifejtettek alapján. Teszem ezt azért, hogy egyértelmű legyen konkrétabb állításaim alapja; hogy világosak legyenek előfeltevéseim, legalábbis közülük három.

A sokféleség édes haszna. A politikai tudás polimer jellege, amit G. Fodor Oakeshott alapján a móduszok pluralitásának nevez, kizárja, hogy a különböző tudásformák vagy diszkurzív móduszok hierarchiába rendezhetők lennének, vagy lenne egy végső tudás, amely az összes többinek kiutalná az igazságot s az érvényességet. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek ilyen törekvések, de ezeket egyrészt praktikusan mindig vitatják, másrészt nem gyakorlati, hanem elvi lehetetlenséget állítok. Olyan értelemben, hogy ha valaki mégis ezt ambicionálja, akkor egy mindent elrendező végső vagy felső tudást csak belső ellentmondások révén tud létrehozni. Vagyis az illető úgy oldaná meg a problémát, hogy nem oldaná meg. Hadd idézzem igazam mellett Richard Rortyt, aki a különböző nyelvek hasznossága és használatósága mellett érvelve azt írta: „az a gondolat, hogy az igazság, akárcsak a világ, odakint van, annak a kornak az öröksége, amelyben a világot egy saját nyelvvel rendelkező lény művének tekintették” (Rorty 1994: 19.). Vagyis, hogy állítólag kockázatos dolog „lenne részünkről elvetni a »ténytisztelet« és »objektivitás« hagyományos nyelvét – hogy kockázatos és istenkáromló dolog lenne, ha a tudóst […] nem úgy tekintenénk, mint akinek papi funkciója van, mint aki egy emberen túli világgal teremt kapcsolatot számunkra” (Rorty 1994: 37.). Ugyanis, véli, minden tudásunk emberi tudás, ráadásul a világ nem lát el bennünket egyetlen olyan kritériummal sem, amelynek segítségével választhatnánk az alternatív nyelvek között, ezeket „csak egymással, nem pedig valami »ténynek« nevezett nyelven kívülivel tudjuk összehasonlítani” (Rorty 1994: 36.).

Nem az a probléma tehát, hogy le tudjuk-e leplezni a gátlástalan politikai hazudozót és szélhámost, rá tudunk-e mutatni, hogy a fennkölt ideológiákat alantas célokra használják. A bibói „hamis realizmus” világának is vége szakadhat egyszer (megtapasztaltuk!), és akkor kimondhatjuk, ami régóta a szívünket nyomja: a hatalom meztelen. A probléma az, hogy mindezek ellenére sem a vallás, sem a tudomány nem képes olyan világot teremteni, ahol az igazság vitathatatlan tény, a szolidaritás pedig mindent elsöprő norma. Elvileg képtelenek erre. A politikai összetett és kavargó világ, vélhetően mindig is ilyen lesz, egyaránt van benne jó és rossz, úgy is mondhatnám, hogy az ember nemes és alantas tulajdonságainak egyidejű kivetülése és meghatványozódása. Választanunk kell tehát, ha tetszik, ha nem: eszméket, álláspontokat, mestereket, nyelveket. A választás pedig a miénk lesz, tehát minősít bennünket. A kínálat sokféle, bár nem korlátlan. A sokféleség elkerülhetetlen, de ez talán nem is baj, én inkább a hasznát látom. Az együttélések, az átjárások, az odafigyelések, a megtermékenyülések fontosabbak lehetnek az álpolitológusok ágálásánál, vagy az akadémiai tudósok



szégyenlős pártelkötelezettségeinél. A politika sokféle színtéren van jelen, sokféle nyelven beszél. Miért pont a tudósokat tiltanánk ki belőle, avagy miféle hübrisz mondatja velünk, hogy csak a tudományos igényű politika a jó politika? Egyébként is, hiába az erőlködés, a politikai tudás a sokféleség tudása.

A közösség melege és hidege. A közjó ideiglenes kitűzése és megvalósítása mindig is közösségi viták és cselekedetek eredménye. Az imént jelzett összetett és kavargó valóság is elsősorban diszkurzív közeg, amelyben él, mozog és realizálódik a politika. Örülök, hogy G. Fodor észrevételezte: a politika beszédvalósága és a neki megfelelő diszkurzív értelmezés megpróbálja kinyitni a politikatudományt olyan területek felé, amelyek mindig is a politika kötőanyagát alkották, de elmaradt a szisztematikus vizsgálatuk. A beszédet én nem is egyszerűen a sikeres kommunikáció eszközének tekintem, hanem annak a közegnek vagy valóságnak, amely maga a politika, legalábbis annak egy eliminálhatatlan eleme. De akkor már nem is egyszerűen beszéd ez, hanem dialógus, vita, beszélgetés, megegyezés. Vagyis közösségi produktum. Persze lehet-e a politika más, mint interszubjektív és közösségi? Minden politikai közösség ezért beszédközösség, olyan emberek együttese, akik értik és félreértik egymást, akik ugyanazokat a szavakat használják eltérő jelentésekben, vagy különböző szavakkal nevezik meg ugyanazokat a tárgyakat. Bárhogyan is van, a közös beszéd politikai közösségként konstituálja őket.

Ezért is fontos, amit G. Fodor Lánczi Andráshoz kapcsolódva felvet: a politika mindig az adott közösségen belül élő emberek konkrét ügyeivel foglalkozik, akár meg tudja ezeket oldani, akár nem, avagy általánosabban: „az a fogalmiság, ahogy megragadjuk a politikát […] emberi mivoltunk része. Hogyan élhet az egyén a közösségben? Az embernek mint közösségben élő lénynek a problémája hogyan oldható fel? Mi a jó élet és hogyan érhető el? És ha a politika konkrét választ nem is tud adni ezekre a kérdésekre, megfogalmazásuk elől nem térhet ki.” (G. Fodor 2001: 247.) Azaz éppen a diszkurzív valóságban tárul fel, hogy a politika újra és újra megkísérli megfogalmazni a maga különböző válaszait a közösségben élő ember közösségben megoldhatónak tűnő problémáira és a végérvényesen nem is igen feloldható problémáira. Az ideológia erre úgy reflektál, hogy önmagát önmaga állandó megszüntetésének tételezése révén tartja fenn (Kiss 1999), ami paradoxon ugyan, de ennek hiányában az ideológia vagy „színtiszta” igazság, vagy puszta hazugság lesz. A diszkurzív szemlélet ezért nem lezárja, hanem kinyitja a gondolkodást. Számba vesz és elemez ugyan, de mindig számol a többértelműségekkel és a horizontok mozgásával, mindenekelőtt pedig a politizálás lokális kötöttségeivel és esetlegességével.

Egy demokratikus politikatudomány felé. Az eddigiekből úgy vélem kiderült, hogy a beszélő politika diszkurzív szemlélete magát a politikatudományt is némiképpen másként fogja fel, mint az intézmény-politológia, az eseménytörténet-politológia vagy a nagy eszmék váltakozását vizsgáló politológia. A politikatudomány előszeretettel nevezi magát demokráciatudománynak, ami helyénvaló elnevezés a vizsgálati tárgyat illetően, de a tudományszemléletet illetően már bonyolultabb a helyzet. Lehet ugyanis a demokráciát arisztokratikus tudományszemlélet jegyében is vizsgálni, és kérdés, hogy ez esetben vajon mit látunk „demokráciának”. Természetesen nem arra a jól ismert igazságra gondolok itt, hogy a tudomány nem demokratikus adomány, amellyel minden állampolgár „születésénél fogva” egyenlő mértékben van felruházva: a tudományos ismeretek, módszerek és szemlélet csúcsaira rögös út vezet, amelyen csak kitartó munkával és sok fáradsággal lehet előrejutni, és a kapaszkodón fölfelé nem egyenlő távolságokat tudunk megtenni. Amire gondolok nem több és nem más, mint hogy a tudomány tárgya és szemlélete elválaszthatatlan egymástól.

A történettudomány, amelyet okkal tekinthetünk a politikatudomány idősebb testvérének, a huszadik században próbált túllépni önmaga arisztokratikus társadalom- és tudományszemléletén. Az Annales-iskola képviselői és az annak szellemében alkotó történészek (L. Febvre, M. Bloch, F. Braudel, G. Duby, H. Pirenne, J. Le Goff és mások) szakítottak azzal az igen régi és masszív szemlélettel, mely szerint a történelem az uralkodóházak, hadvezérek, politikusok és más hatalmasságok ténykedése s viszálykodása, és az általuk „működtetett” intézmények története lenne; az Annales megpróbálta a történelem(tudomány) integráns részévé tenni az eladdig belőle száműzött népet és az emberek mindennapi életét. Hazánkban mindenekelőtt Hajnal István munkássága révén jelent meg a szemlélet több évtizeddel ezelőtt, de jelentős eredményei ellenére ma sincs túl jó helyzetben (Bácskai 2000). A fogalomtörténet-írás pedig a nagy hagyományú eszmetörténet demokratizálására tett kísérletet. Képviselői (R. Koselleck, O. Brunner, Q. Skinner, J. G. A. Pocock és mások) okkal vélekedtek úgy, hogy egy korszak gondolkodása nem azonosítható az emberiség úgynevezett örök kérdéseit éppen akkor vizsgáló nagy elmék meglátásaival, hanem a létrehozásában és fenntartásában mindenki részt vesz, aki a nyilvánosság színterein különböző műfajokban megszólal; és nem is csak elvont és fennkölt ideák hordozzák, hanem a közösség tagjai által legtöbbet vitatott és nagy szemantikai telítettséggel bíró fogalmak.

A politikatudomány ma ott tart, ahol a történettudomány a múlt század elején. Témáinkat illetően ki sem látszunk „a politikusok és más hatalmasságok” ténykedéseinek és az általuk működtetett intézményeknek a vizsgálata alól. Erőfeszítéseink zöme arra irányul, hogy egyrészt listázzuk és számba vegyük ezt a helyzetet, másrészt megmutassuk a mögöttes „objektíve igaz” okokat és a diszfunkcionális működésmódokat. Így lesz



azonos a politika a politikusok hatalmi mesterkedéseivel és a kicsinyes pártharcokkal, a politológia pedig azzal a „valamivel”, ami ezzel a gyanús jelenséggel foglalkozik. Az állampolgárok és választók politikai tevékenységét azonosítjuk a választással, esetleg saját (civil) intézményeik gründolásával és működtetésével, politikai tudásukat pedig a kikutatandó (köz)véleménnyel és egy feltárásra váró homályos ismerethalmazzal. Vannak persze még a nagy eszmék és az elvont gondolatok, amiket érdemes megismerni, hiszen jelen praxisunkat a múlt politikai ideái „alapozzák” meg. A szemlélet pedig igazodik a tárgyhoz. A politikai intézmények adottságok, amelyeket az objektív törvény „igazgat”. A figyelemre érdemes politikai cselekedetek egy távoli világ szereplőinek végzetes és utálatos megnyilvánulásai. Az állampolgár létezése súlytalan, hiszen mindenekelőtt közömbösségét kutatjuk. Tudását vizsgálva pedig szeparált, magányos lénynek képzeljük, akit arra kényszerítünk, hogy egy általunk preformált felfogás függeléke és illusztrálója legyen (Bourdieu 2000). Bárhogyan is nézzük, ez egy arisztokratikus tudományfelfogás és tudományművelési gyakorlat. Nem azt állítom természetesen, hogy tévedések gyűjteménye és haszon nélküli ténykedés, csupán egyik fontos szemléleti pozíciójára mutatok rá, amit még csak nem is tartok értéktelen magatartásnak. Csak szeretném jelezni, hogy szerintem miben vagyunk; ezzel együtt prognosztizálnám, hogy előbb-utóbb kénytelenek leszünk mi is szembesülni a szemlélet korlátjaival, a történettudományhoz hasonlóan.

A kommunikatív-diszkurzív politikai valóság természetét talán éppen azért érdemes kutatni, és adekvát tudományos szemléletét pártfogolni, mert megpróbál eltávolodni az aposztrofált felfogástól. Nincs egyedül ebbéli törekvésében, ahogyan vitatott tanulmányomban erre utaltam is, de a törekvések ma még nem elég karakteresek. A diszkurzív politikatudomány ideája a demokratikus gyakorlathoz szemléletben is igazodó tudomány, és a „nagy” politikát leleplező hevületet legfeljebb az ehhez vezető első lépcsőfoknak tekinti. Innen a köznapi és a köztes műfajok iránti elnéző magatartás, amit a vitában néhányan a szememre is hánytak. Úgy képzelem, hogy ez a tudomány a politikai egész praxisát másként fogja fel és tagolja, mint az arisztokratikus politológiák, és szemléletében is más elveket igyekszik érvényesíteni. Ennek következtében magát a tudományt sem világmegváltó-népboldogító eszköznek vagy mérnöki gépezetnek látja, amellyel állítólag a kizökkent világot tesszük újra meg újra a helyére. A hozzám közel álló tudomány kulturális teljesítmény, mint az élsport, a művészet vagy az asztalosmesterség. Vélhetően egy tudós akkor teszi jól a dolgát, ha nem próbál meg kiszorítani és helyettesíteni más kulturális teljesítményeket, egyebek mellett a politikus mesterségét vagy művészetét, hanem saját kultúráját igyekszik minél magasabb szintre emelni, és ha ki is lép az agorára, a szerepeket nem keveri össze egymással.


14. fejezet - A politikai vita tudományos státusaA vita a modern politika sine qua nonja. Még a diktatúrákban és önkényuralmakban is folynak politikai viták, a többpártrendszerű parlamenti demokráciák közélete pedig „vitáktól hangos”. Sokan tekintik szükséges rossznak, még többen a viták színvonaltalansága és kulturálatlansága miatt panaszkodnak, abban viszont egyetértés mutatkozik, hogy a politikából a vitákat nemigen lehet eltüntetni vagy helyettesíteni, mert nélküle „nincs demokrácia”. Ha ez így van, akkor okkal adódik a kérdés: mi az valójában, amit a politikából nem lehet eliminálni; mi az, ami zűrzavaros valóságként a szemünk előtt kavarog.

Én úgy látom, hogy a klasszikus politikatudomány meglehetősen problematikusan válaszol erre a kérdésre. (1) A politikai intézmények és szervezetek tudományos leírója s rendszerezője a vitát zavaró tényezőnek tekinti, amely jelen van ugyan a rendszerben, de a politikai valóság felépülése és működése szempontjából lényegtelen, ezért felesleges figyelembe venni s vele foglalkozni. (2) A politikai tettek vizsgálója számára pedig a vita elsősorban kísérőjelenség, hiszen őt az érdekli, hogy mik a „tényleges” motívumai a politikai szereplőknek, és mik a következményei a múltbeli és a jelenbeli cselekedeteknek. Márpedig a viták mindezt csak kísérik, a valóságos politikai folyamatokat nem maguk a viták „okozzák”. (3) A tudásértelmezésekben, a politikai eszmék és ideológiák leírásában vagy a közvélemény-kutatásokban a politikai vita vizsgálata polgárjogot nyert ugyan, vagyis készülnek elemzések eltérő álláspontokról és különböző vitákról, ám ezekben a vitát úgy tekintik, mint ami megjeleníti és kiegészíti a lényegi politikai folyamatokat. Vagyis a politológia tradicionális ágazataiban a politikai vita már a jelenségek szintjén vereséget szenved: a tudomány éppen azt tekinti feladatának, hogy megmutassa, mi van a viták mögött vagy hátterében.

Két okból tartom problematikusnak ezeket a felfogásokat. Az egyik a politikai valóság szintje. Valamennyi politikába bonyolódott ember számára a dolgok értelemmel való felruházása, a beszéd és a vita különleges jelentőségű: a köz- és magánlétezés átélését, lehetőségeink kihasználását hordozza és mutatja meg. Úgy vélem, Bourdieu-nek igaz van, a politika elsősorban szavakat termel, és szövegek által létezik (Bourdieu 1987). Nem hiszem ezért, hogy bárki tudósféle embernek oka és joga van ahhoz, hogy megfossza a politikát ettől a zavaros színétől, és a nagy leleplező szerepében tetszelegve azt állítsa az életük problémáival küszködő emberekről, hogy tájékozatlanok és nincs meg a magukhoz való eszük, hogy szavaik nem megmutatják, hanem elrejtik a lényeget. A másik a tudomány szintje. Ha ugyanis a politika vitatkozó valóságát rendre epifenomenon realitásnak tekintjük, amely legfeljebb jelzi vagy kiegészíti az „igazi” folyamatokat és a „lényegi” összefüggéseket, akkor a társadalmat természetnek tekintjük, bár nem így nevezzük, mert kiiktatjuk belőle a jelentések meghatározó szerepét. Olyan, mintha realitást vizsgálunk, amelynek sajátosságait a tudomány konstruálja meg, miközben a politika felől elvileg bírálhatatlanná tesszük saját állításainkat. Magyarán, beleavatkozunk a politikai életbe, miközben mentesítjük magunkat az „életbeszéd” legfontosabb következményétől: a szavaknak tétje és súlya van.

Nem állítom, hogy könnyű feladat a politikai vita tudományos státusát megtalálni. Kísérletem ezért is inkább vázlat és vitairat, elsősorban azzal a közkeletű nézettel száll szembe, amely a vitát a meggyőzéssel azonosítja, és a meggyőzöttség hiányát tapasztalva úgy tekint a vitatkozó emberre, mint aki áltevékenységet folytat. A vita státusa a politikában ennél sokkalta meghatározóbb. A vita a politikai ellenfelek közötti viszony normál állapota, és a politikai akaratképzés rivalizáló elvéhez kapcsolódik, ahhoz az elemi tényhez, hogy itt „a közjó tudományosan vagy dogmatikusan meghatározatlan” jellegű (Ricoeur 2000: 57.). Funkcionálisan tekintve jelzi a politikai önkény háttérbe szorulását és az indulatok kanalizálását, az önkorlátozás és a nyilvános érvelés elkerülhetetlenségét, az erre való késztetéseket és törekvéseket; vélhetően együttműködési készséget fejleszt, toleranciát és nyitottságot alakít. Megoldja, úgy-ahogy megoldja, a közakaratok manifesztációját, és segíti a politikai cselekvések egy irányba való terelését, de természetesen alkalmatlan ízlésdifferenciák kiküszöbölésére vagy értékkülönbségek és eltérő életvezetési elvek közötti választás megalapozására, vagyis a meggyőzés lehetőségei politikán belül tételeződnek. Egyszerű tapasztalat mutatkozik itt meg: van, amiben az emberek egyet tudnak érteni, és van, amiben nem, tehát egymás meggyőzésének, nézeteink megváltozásának határai vannak. A határ azonban nincs előre és pontosan lerögzítve. A vitában sok minden lehetséges, ezért, mint Foucault mondja, kockázatos dolog belebocsátkozni a diskurzusokba, hiszen kimenetelét nem lehet előre megtervezni (Foucault 1991).

A politikai vita státusának megközelítése érdekében három területet fogok vizsgálni. Elsőként a diktatúrákban zajló politikai viták természetét próbálom feltárni, hogy megmutassam, a politikai vita nem egyenlő a nyíltszíni


A politikai vita tudományos státusa

marakodással, és lényegileg tartozik hozzá a politikához. Utána a meggyőzés határait vizsgálom, mert itt mutatkozik meg, hogy miért nem lehet eltüntetni a vitát a politikából. Végül a vita lehetséges funkcióit tekintem át, demonstrálandó, hogy a vita a politikai szereplők és helyzetek megkonstruálásának általános eszköze.

1. Diktatúra és politikai vitaEgy politikai diktatúra akár a történelmi haladást is szolgálhatja vagy korlátozott pluralizmust valósíthat meg, de képviselői arra gondosan ügyelnek, hogy a főhatalmon kívül senkinek ne legyen lehetősége a legfontosabb politikai kérdések nyilvános megvitatására és a politikai alternatíva hatásos képviseletére. A politikai jelentésadás intézményrendszere, a nyilvánosság itt leginkább a Habermas által leírt premodern reprezentatív nyilvánosság jegyeit mutatja, ahol is a közjó egy absztrakt és örök igazság konkretizációja, amelynek hivatott értelmezői és megszólaltatói vannak. Szavaikban senki sem kételkedhet, az ő puszta rámutatásuk és megnyilatkozásuk, ha ezt megfelelő formában teszik, a közjó par excellance megmutatkozása. Mindenki másnak csak az a lehetőség adatott meg, hogy az autoriter igazságot magáévá tegye, áhítatosan ismételje, értelmezze és konkretizálja. Ennek megfelelően a nyilvánosság erősen formalizált és ceremoniális jellegű (Habermas 1999: 55–65.).

A modern kori politikai diktatúrák azonban, bár mutatnak hasonló vonásokat, nyílt vagy rejtett küzdelmet folytatnak a plurális és vitázó politikai akaratképzés kialakult rendszerével, ami a reprezentatív történelmi típushoz képest átalakítja politikájuk diszkurzív valóságát. A kérdésünk az, hogy lehet-e egyáltalán polémikus jellegűnek tekinteni a diktatúrákat, hiszen kétségtelenül a viták kiiktatására és a politikai ellenfél felszámolására törekszenek. Szeretném megmutatni, hogy tézisünk a polémikus politikáról rájuk nézve is érvényes, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a politikai diktatúrák monológjai szerkezetüket tekintve dialogikusak, másrészt a vitát soha nem tudják száműzni a politikai életből, legfeljebb erősen korlátozzák és jelentéktelennek állítják be.

A reprezentatív rendi nyilvánosságnak két főszereplője van, az uralkodó és az alattvaló. Az alattvaló politikai értelemben beszédképtelen, hallgató lény, aki nem vesz részt a közjó meghatározásában, még Nyugat-Európában sem, ahol pedig a hűbériség a kölcsönös szolgálatok hierarchiája. A nyilvánosan megszólalók sem általában, sem konkrétan nem képviselnek rivalizáló politikai beszédet, még kevésbé alternatív értelmezési struktúrát, a megoldandó feladat a „méltó képviselet”, azaz mindazoknak a formáknak és külsőségeknek a felmutatása, amelyek az érvényes beszéd feltételei közé tartoznak. A politikai diktatúrák szövegvalóságában azonban, minden ünnepélyesség és dagályosság ellenére, folyamatosan jelen van egy rivalizáló másik, aki ráadásul alternatív politikai rendszert képvisel. A diktatúrák ellenfeleiket fizikailag emberi és politikai peremhelyzetbe szorítják, elüldözik az országból, börtönbe zárják és kivégeztetik, de diszkurzíve képtelenek szabadulni tőlük. A velük való párbeszéd felszámolása egyrészről fizikai „kiiktatásuk” folyamata, másrészről viszont a kiiktatott másik folyamatos diskurzusbeli megkonstruálása. A kommunista típusú diktatúrák történetében például nem találunk releváns szöveget, amely nyíltan vagy rejtetten, részleteiben vagy egészében ne egy másik politikai rendszer és szereplői ellenében értelmezné saját magát, amelyben ne lehetne felismerni az elhallgatatott ellenfelekkel folytatott rejtett polémiát. De ez általában is igaz. Az érvényes politikai szöveg mindig is tematizálja önmaga ellentétét, még ha ezt a rendszer határai mentén helyezi is el, vagy teljesen szubtilis formát ad neki. Nem minden politikai szöveg ilyen mértékig harcos, de minden megnyilatkozás része egy rivális valóságértelmezésnek.

Mihail Bahtyin – aki maga is a szovjet diktatúra egyik tudós áldozata volt, hiszen harminc éven át nem publikálhatott, gyakran nem volt még papírja sem, amire írhatott volna, és másokkal együtt „élvezhette” a szovjet politika véget nem érő monológjait – kidolgozta, pontosabban elkezdte kidolgozni a nyelv és a tudás dialogikus értelmezését. Tőle tudhatjuk, hogy a „dialogikus viszonyok […] jóval átfogóbbak, mint a szűk értelemben vett dialogikus beszéd” (Bahtyin 1986: 510.), mert az értelemhez való bármilyen értelmi viszony dialogikus jellegű: válaszol valamire, ami további választ tesz lehetővé. Már egyetlen jelentéssel telített szó is többszereplős dráma hordozója, amelyben a megszólalón túl megidéztetnek a szó korábbi használói, közvetlen és közvetett címzettjei. A papok és a vezérek, vagyis a lelkeket és a testeket hatalmukba hajtók különösen hajlamosak arra, hogy monologizáljanak. Kinyilatkoztató beszédük azonban, amely sérthetetlennek és abszolút érvényűnek látszik, beszédviszonyokat jelenít meg, mint minden más megnyilatkozás, tehát dialogikus szerkezetű. Tudható, hogy kik beszélnek, és kikhez szólnak, milyen tradíciót szólaltatnak meg, és mi a szándékuk. Még válaszolni is lehet rájuk, sőt vitatkozni is lehet velük, bár szándékuk az, hogy a másik áhítatosan hallgassa a szöveget, és „válasza” a puszta ismétlés legyen – írja Bahtyin. Mondhatjuk tehát, hogy még a vita felszámolása is vita, legalábbis szerkezete szerint, hiszen szereplők, témák és alternatív megszólalási módok jelennek meg benne. Válaszolni is lehet rájuk, bár ez a válasz kívül van az adott politika határán mind térben, mind időben.



A diktatúrák politikai monológjai és kinyilatkoztatásai tehát egyrészt maguk is viták, mert különböző kultúrák és politikai rendszerek versengésének diszkurzív valóságát alkotják, másrészről szerkezetük is alkalmassá teszi őket arra, hogy bárki vitassa őket, akinek erre módja és késztetése van. Ha nem így lenne, önképük valóban saját igazságukat bizonyítaná csak; örökké fennálló örök politikai igazságokat hordoznának, azaz nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg sem lennének vitathatóak. Ugyanakkor a diktatúrák a tényleges belső politikai vitákat sem tudják kiiktatni a társadalom életéből. Természetesen korlátozzák ezeket: a különböző politikai szereplőket és megnyilatkozási módokat kontroll alatt tartják, igyekeznek a politikai ellenfeleket felszámolni, vagy tevékenységüket a minimumra redukálni. Ám ez soha sem sikerül teljesen, a diktatúrák valóságának integráns részét alkotják a diktatúrán belüli politikai viták különböző módjai, formái.

Az első ilyen forma a hatalmon belüli vita. Ilyen mindig van, a hatalom különböző szintjein mindig mutatkoznak riválisok, akik alternatív politikai elképzeléseket képviselnek, esetleg pusztán hatalmi ambícióik vannak, amit viszont közvetlen vagy közvetett, azonnali vagy utólagos kritikával igazolni kell. A diktatúra körülményei között ellenfelek közötti, mondhatnánk demokratikus politikai viták csak a hatalom belső köreiben folynak, itt igazi riválisok állnak egymással szemben, akik akaratuk érvényesítése érdekében – mutatis mutandis – mindazokat az eszközöket használják, amelyeket a polgári demokráciák pártpolitikájából ismerhetünk. A különbségek a körülményekből adódnak. A zárt, nem nyilvános szituáció és a küzdelem személyes jellege a diskurzusokat a rafináltság és a kíméletlenség pólusai között mozgatják. Az embereket általában három vonatkozásban szokta meglepetés érni, ha ezek a zárt viták nyilvánosságra kerülnek. Az első: itt valóban lényeges és fontos kérdésekről esik szó, esetleg mindarról a tilalmas dologról, amiről máshol egyébként mindenki hallgatni kényszerül. A második: a viták egyértelmű, sőt időnként kíméletlen jellege, vagyis az a tudás, hogy a nép előtt egyetértőnek mutatkozó vezetők között milyen mély ellentétek vannak. A harmadik, hogy a vezetők egymás között, sőt a magánéletükben is használják azokat a politikai kliséket, amelyeket pedig az emberek többsége vonakodik még a szájára venni is. Ma már pontosan tudjuk, hogy a század két rettegett diktátora, Hitler és Sztálin magánéletükben is használták saját ideológiájuk patentjeit.

A második forma a közéleti nyilvánosság különböző színterein megjelenő rejtett polémia, amely olyan jól ismert mindenki előtt, aki valaha is élt diktatúrában. Társadalomtudományi szövegekben, publicisztikákban, irodalmi alkotásokban, színházi előadásokon és filmekben folyik a vita, vagyis minden verbális közéleti-kulturális-tudományos megnyilatkozás lehetőséget ad a fennálló politika rejtett kritikájára. Az történik tehát, hogy a politikai életből kiszorított ellenfél tudományos és kulturális ellenfélként jelenik meg, pontosabban ilyen mezekbe öltözik, ami minden diktatúra egyik legnagyobb hatalmi-politikai gondját jelenti. Elnyomására és „kezelésére” külön apparátusok szerveződnek, amelyek azonban mindig az események és az emberek után járnak, hiszen a rejtett politikai kritika kultúrája és folklórja hatalmi technikákkal bekeríthetetlen, legfeljebb kiegyezni lehet prominenseivel. Az ellenzékpótló politikai szerep kényszere és a rejtett kritika eljárásainak megtanulása hozza létre az értelmiségi szerepet, amely jellegzetesen kelet-európai fenomén. Az elmaradottság és az elnyomás által sújtott országokban ez az egyetlen módja a legális és nem-hatalmi politizálásnak. Az íróféle ember ezért itt elsősorban nem a szakmáját műveli, hanem politizál. Megfogalmazza a nép gondjait, de nem választott képviselőként, hanem elhivatottsága okán, tágítja a kimondhatóság és a politikai cselekvés határait, mert ezek elé korlátok vannak állítva. Az értelmiség által folytatott rejtett politikai vita természetesen sajátos vita, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy egyszerre szól arról, amiről a résztvevők beszélnek, és arról, amit ezen túl mondani, pontosabban üzenni akarnak. A diktatórikus hatalommal folytatott polémia kettős, nyílt és rejtett jelentésű szövegek létrehozása és megfejtése. Amikor nem lehet a nemzet problémáját felvetni, akkor mondjuk a népesedés gondjai kínálják azt a témát és keretet, amelyben a nemzettel kapcsolatos politikai kritika közvetetten megfogalmazható (Heller–Rényi 1995). A helyzetnek természetesen erősen arisztokratikus és exkluzív jellege van; a résztvevők száma kevés, a részvétel speciális tudásra épül és mindig igényel valamilyen bennfentességet.

A harmadik forma a nyílt politikai vita, amely a rendszer jellegéből adódóan csak tartalmát tekintve nyílt, módját tekintve azonban zárt, mert a hatalom mindent megtesz azért, hogy ez a kritika minél kevesebb állampolgárhoz jusson el. Képviselői a belső ellenzék tagjai, vagy ahogyan gyakran nevezik őket, az „ellenséges ellenzék”, a másként gondolkodók, a disszidensek, akik nemcsak a politikai üldözést, hanem egzisztenciájuk hatósági ellehetetlenítését is vállalják nézeteik kifejtése és illegális terjesztése érdekében. Vajon folytat-e vitát velük a hatalom? Olyan értelemben nem, hogy nem tekinti őket egyenrangú politikai partnereknek, akikkel megbeszélné az ország dolgait. De igenis politikai riválisuknak tekintik őket, hiszen ezért próbálja nem beengedni vagy kiszorítani őket a politikából és az ország életéből. A helyzet diskurzusokban is testet ölt. Egyrészt a hatalom „saját körein belül” foglalkozik a problémával, tehát beszél róluk, és egy diktatórikus hatalom is tagolt, tehát az elutasítás nem egyenlő mértékű, így a probléma a hatalmi játszmák részévé válik. Másrészt pedig a hatalom testületei és képviselői alkalmanként még vitázni is megpróbálnak velük, igaz, hogy ez üzengetés, és nem demokratikus politikai vita, de a kezdeményezés a disszidensek kezében van; a lakosság



pedig, túl a második nyilvánosság nehezen hozzáférhető eszközein, többnyire éppen a hatalom egyoldalú tetteiből értesül reális politikai alternatívákról és ezek valódi képviseletének a lehetőségéről.

A negyedik forma a központi hatalom párbeszéde a néppel és a hatalmi hierarchia alsóbb régióival. Ez nyílt vita, de két lényeges korlátozással. Az egyik korlát a témákra vonatkozik: a politikai rendszer és a hatalom lényegét érintő kérdések nem tehetők fel és nem vitathatók meg. A másik korlát a vita sorsára vonatkozik: a politikai kritika nem kapcsolódhat össze a hatalmi struktúrák módosulásával. A politikai diktatúrákat éppen ezek a tényezők teszik diktatúrává; a hatalmi monopóliumot őrző omnipotens központ legnagyobb csatáját mindig is a bíráló, pontosabban a lehetséges, a rejtőzködő és az illegális bíráló szavakkal vívja, miközben állandóan megpróbálja mégiscsak megszólítani, párbeszédre invitálni az embereket. Van, amikor és ahol ez a beszéd ámító demagógia, dogmatikus semmitmondás és kultikus rajongás, üres szócséplés. De van idő meg hely, amikor és ahol a szűkebb és tágabb politikai közösséget érintő fontos kérdéseket is megvitatják. A diktatúra ettől még nem változik meg, és korlátjai a demokratikus vitának is vannak. A diktatúrák hatalmi elitjétől és az ország kulturális tradíciójától függ, hogy mi dominál a nyilvánosságban: a lokális politikai viták vagy a kultikus beszédek.

2. A meggyőzés határaiA meggyőzés lehetősége a politikai beszédvalóság valószínű természetén alapul. Ez Arisztotelész Rétorikájának mindmáig kellően nem méltányolt, legeredetibb meglátása (Arisztotelész 1982). Könyve nem is retorika abban az értelemben, ahogyan a kortársak, de a kései utódok is többnyire értik a szót: nem a prózai beszéd stílustana és a meggyőzés mesterségének tanítása. Arisztotelész Rétorikája a demokratikus közéleti-politikai tudás első leírása és értelmezési kísérlete, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy miképpen lehetségesek közös vélemények és akaratok ott, ahol sokan és sokféleképpen beszélnek, és eltérő módon akarnak cselekedni . Szerinte a közéleti-retorikai beszéd nem képtelenségek hangoztatása vagy esetlegességek felsorakoztatása, ahogyan a résztvevők gyakran másokról gondolják, de nem is cáfolhatatlan tudományos nézetek bizonyítása vagy logikai szükségszerűségek felvonultatása, ahogyan viszont a beszélők magukról feltételezik. A retorikai tudás terrénuma a kettő között van, a közélet színterein a valószínűleg igaz dolgokról esik szó. Olyanokról, amelyek másként is lehetnének, mint ahogyan egyesek gondolják, de a beszélő amellett érvel, hogy éppen úgy helyes és jó, ahogyan ő ezt elgondolja és elmondja. „Azokról a dolgokról – írja –, amelyek másként nem lehettek, nincsenek és nem lesznek, senki sem tanácskozik, ha helyesen értelmezi őket, mert nincs választási lehetőség.” (Arisztotelész 1982: 1357a.) De – mondanám – meg is fordítható a kapcsolat: ha valaki érvel és vitatkozik, akkor éppen azt prezentálja, hogy másként is lehetséges az, amit állít, hiszen ő éppen ezen felfogás ellenében állít valamit. Ami itt megtévesztő, és ezzel a problémával Arisztotelész sem foglalkozik, hogy a beszélő argumentációja szerint a dolog csak egyféleképpen igaz és helyes: ahogyan éppen ő mondja. A politikai diskurzust éppen a kettő közötti viszony élteti; a biztos és a bizonytalan, az igaz és a hamis, a bizonyított és a bizonyítatlan, a lényegi és az efemer, a szükségszerű és a véletlen, a lényeges és a lényegtelen pólusok közötti feszültség és állandó mozgás.

Arisztotelész a Rétorikában számba veszi a közéleti valóság legfontosabb jegyeit. Egyrészt a részvétel általános, azaz bármelyik szabad polgár beszélhet. Ez pedig olyan állapot, amelyhez nem kötődik speciális képesség, különleges kiképzettség és észjárás. A retorikai tudás nem a magasrendű fogalmakhoz való emelkedés útja, hanem minden ember gondolkodásának közös szerszáma, valamilyen általános ésszerűség. Ezzel nagyjából mindenki rendelkezik, és mindenki érti is, tehát a retorikai megnyilatkozás mindig ésszerű és logikus, bár különbözőképpen az. Másrészt a politikai tudás a cselekvésekhez kötődik, funkciója ezért nem a tudományos kontempláció és az esztétikai önélvezet, hanem a közéleti tettek és állapotok generálása, értelmezése, változtatása. Vagyis tétje van: egyrészt túlmutat önmagán, másrészt maga a beszéd is tét és tett. A tettbeszéd azonban különbözik a dolgok teoretikus szemléletétől, vagyis a számok, a természet és a lét megismerését jellemző abszolút bizonyosságra és logikai szükségszerűségre törekvő gondolkodástól, a matematikától, a fizikától és a metafizikától, de nem elsősorban tárgyában, hanem „logikájában”. Harmadrészt azonban a tárgya is fontos valahogyan, a retorikának ugyanis nincs speciális tárgyterülete, például a testek kiterjedése, vagy az egészség és a betegség kérdései. Mindenről szólhat, amit a rétor a közboldogsághoz tartozónak vél és a köz javára hasznosnak ítél.

Az ellenfél felbukkanása a retorikai gondolkodás, vagyis az argumentáció és a meggyőzés terepén azonban különleges helyzetet teremt. A retorika klasszikusainál a rétor (a szónok) a főszereplő, akinek természetesen van hallgatósága, mint Arisztotelésznél is, de még Az új retorika szerzői is csak közönségről és hallgatóságról értekeznek (Perelman–Olbrechts-Tyteca 1971). Ellenfelek esetén azonban minimum két egyenrangú szónokunk van, akik egymáshoz beszélnek és ennek révén esetleg a közönséghez. Nem passzív tömeget kell tehát meggyőzniük és legyőzniük, hanem önmaguk mását. Ezen azt értem, hogy a másik elvileg mindazokkal a tulajdonságokkal és lehetőségekkel rendelkezik, amivel a rétor: tájékozottság, felkészültség, képességek, szólási



lehetőségek. A versengő rétorok pártos beszédei hallatán azonban mindig kétségesnek mutatkozik a meggyőzhetőség; retorikájuk inkább tűnik a saját álláspont konok védelmének, mint együttműködésnek. Nem hiszem azonban, hogy teljesen téves lenne a habermasi kommunikatív racionalitáselmélet alaptétele: a kommunikatív beszédben benne rejlik a másik elfogadásának és az önkontrollnak a lehetősége (Habermas 1981). Más szavakkal: valamilyen módon mindenki meggyőzhetőnek is mutatkozik, ám nem egyszerűen csak pszichés okok, racionális érdekfelismerés vagy a nyelv elvont természete miatt. A retorikai tradíció azt mutatja meg, hogy a dolog konkrétan és mintegy causa sui adódik; a versengő argumentációk valósága mindenki tudását relatívnak mutatja, maga az érvelés szól arról, hogy a dolog másként is lehetséges. A valószínűséget felmutató helyzet maga hordozza a meggyőzhetőséget, és mutatja meg, hogy a vita a politikai tudás elengedhetetlen létformája.

A vélemények változása azonban mindig rejtélyes esemény marad, mármint a motívumokat illetően. Ezért aztán biztos politikai tippek és cáfolhatatlan tudományos magyarázatok igyekeznek megfejteni a titkot, amelyek még akár igazak is lehetnek. Az értelmezések kultúra-kötöttsége jelzi, hogy ezek orientációs és kommunikációs szükségletet elégítenek ki, de elméleti nézőpontból nem többek puszta tulajdonításoknál, amelyek szabadon szaporíthatóak. A szabad tulajdonítás nem elvont lehetőség; gondoljunk arra, hogy a pártvitákban mi minden okot és motívumot szoktak egymásnak tulajdonítani a résztvevők, vagy arra, hogy még a tudományos argumentáció is milyen esetleges ezen a téren. Úgy vélem azonban, más megoldásokhoz is eljuthatunk, ha megfordítjuk a kiinduló helyzetet, vagyis nem arra akarunk magyarázatot találni, hogy a politizálók mi okból és miért változtatják a véleményüket, hanem arra, hogy miért nem változtatják, azaz hol húzódik meggyőzhetőségük határa. Ezzel azonban kilépünk az igen elterjedt sémából, amely „mélyebb” okok és „rejtett” motívumok alapján tesz rendet a beszélők között. Úgy vélem, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a határok kijelölését maguk a vitázók végzik, és egyben meg is indokolják cselekedetüket, akkor az is belátható, hogy az ezen túli mozzanatok felvétele puszta kitaláció vagy a vitába való bekapcsolódás. A megjelölt határok szemlélése pedig a megfigyelőt egy különös tapasztalathoz juttatja: a politikában nincs határ, pontosabban a határok s a motívumok állandóan mozognak és változnak, egyes konkrét személyek és csoportok nézete ideiglenesen lerögzíthetőnek tűnik ugyan, de a politikai szféra egészére éppen az a jellemző, hogy benne diszkurzíve bármi megtörténhet, bármi bármit jelenthet, természetesen bizonyos határok között. Talán helyesebb azonban, ha úgy fogalmazunk: a modern politika az a világ, ahol az ember mindenestül manifesztálódik: jó és rossz tulajdonságai, építő és romboló hajlamai, védő és támadó ösztönei, ráadásul mindez folyamatos változásban; a diszkurzivitás pedig a hordozó és alakító közeg, amely mindezt felmutatja. A határok elvi rögzítése politikán kívüli nézőpont bevitele.

Ám mégsem olyan esemény, amely nem történhet meg. A politizáló és vitatkozó ellenfelek kulturális kötöttségeket, morális szokásrendszert, világnézetet, műveltséget és élettapasztalatokat hordoznak, ami megjelenik a politikai diskurzusokban. És ez az, ami a meggyőzhetőség határait konstituálja. Értékrendek, habitusok, tájékozottságok és képességek jelölik ki a politikai szereplők meggyőzhetőségének határait – vegyük észre, csupa nem politikai tényező, amelyről úgy beszélnek a résztvevők, mint ultima ratiókról. A huszadik században az érdek szó vált olyan pozitív tartalmú politikai kategóriává, amelyet az áthághatatlan korlát megjelölésére használunk, valójában azonban konkrétan mindazt jelenti, ami politikai érdeklődésünknek és cselekvésünknek irányt szabhat. Az érdek szó leginkább kifejtetlen metafora vagy gyűjtőszimbólum, amellyel a beszélő azt kívánja jelezni: eddig és ne tovább, vagy éppen fordítva, csak ezért és semmi másért.

A politikai meggyőzhetőség határain való töprengés azonban tartalmilag is súlyos problémákat érint, leginkább talán azt a kérdést, hogy létrejöhet-e egyáltalán egységes világpolitika vagy térségi politika. Azaz: a különböző kultúrák, nációk és tradíciók el tudják-e fogadni egymás politikai igazságait, avagy mire képes a politika a közöttük lévő ellentétek és konfliktusok kezelésében? Nem szabad lebecsülni az érintkezések és a diskurzusok terápikus funkcióját, ám valószínűleg igaza van Clifford Geertznek, aki arra figyelmezteti a világbéke apostolait, meddő próbálkozás bárkit arra ösztönözni, hogy ne a saját kultúráját és erkölcsrendjét tartsa a legértékesebbnek (Geertz 1994e). A politikai működés és meggyőzés ezért nem irányulhat a kulturális, a vallási és a morális önfeladásra, ami természetesen posztulátum és nem descriptum, hiszen ma is vannak kultúrák és országok, ahol éppen a másnyelvűek és más kultúrájúak kiirtása van napirenden. Ami azt jelzi, hogy az ellenfél mivolt talán a legtöbb, ami a politikában elérhető, bármennyire is szembetűnő néha a pártos beszédek bornírtsága és üressége. Alternatívája ugyanis nem a torzítás nélküli kommunikáció, az egyetlen igazság megtalálása vagy a kényszermentes egyetértés, hanem a gyűlöletbeszéd és a másik ignorálása.

3. A politikai vita funkcióiA vita tehát politikai ellenfelek közötti alapvető diskurzusviszony, amely egyszerre szolgálja a különböző nézetek megmutatkozását és egyeztetését, valamint a másik fél sajátosságainak a kijelölését. A politikai viták



azonban ennél összetettebbek, és számtalan más funkciót is betöltenek. A viták lehetséges funkcióit kétféle nézőpontból fogom áttekinteni; egyrészt a benne résztvevők, azaz a vitatkozó felek és közönségük szempontjából, másrészt a politika diszkurzív valóságának egésze felől. Az előbbi vonatkozásában négy alapfunkciót tudunk elkülöníteni: demonstráció (1), identitásteremtés (2), tapasztalatszerzés (3), problémamegoldás (4). Az utóbbi esetben pedig a legitimálás (5) funkcióját tudjuk megjelölni. A konkrét vitákban a jelzett funkciók természetesen nem különülnek el élesen, ezek inkább hangsúlyok és törekvések, vagyis a politikai viták általában multifunkcionálisak, ami az érintettek értelemadásának és stratégiájának függvényében konkretizálódik. Jelzett felosztásunk ezért a különböző funkciók csomósodási pontjait jelenti.

A demonstráció és az identitásteremtés a politikai vita közvetett funkciója vagy következménye, a tapasztalatszerzés és a problémamegoldás pedig közvetlen funkció. Ez a különbség abból a tényből adódik, hogy a politikai viták tartalmi kérdésekről folynak. A résztvevők ügyeket, problémákat, feladatokat, elveket vitatnak meg, bevallottan is azzal a szándékkal, hogy egyrészt tájékozottságukat, ismereteiket bővítsék, másrészt segítsék bizonyos problémák megoldását. Arról nyilvánosan nemigen beszélnek, hogy a vitában való részvétellel létüket kívánják demonstrálni, vagy identitásuk kialakításáért, esetleg átformálásáért harcolnak. A közvetett funkciót ezért a résztvevők nem állítják, hanem gyakorolják, amit éppen a közvetlen, vagyis a hirdetett funkciók töredékes érvényesülése vagy elmaradása valósít meg. Közismert módon ez úgy történik, hogy az aktorok akkor is vitatkoznak, ha a vita révén semmit sem tudnak meg és semmit sem oldanak meg. Ilyen esetben beszélnek egyesek látszat- és álvitákról, ami természetesen csak a közvetlen funkciók alapján minősíthető ilyenképpen. Közvetett funkciót ugyanis az ilyen viták is betölthetnek, meglehet a résztvevők éppen ilyen szándékokkal vívják. A szituáció a modern politika diskurzus- és vitaközpontúságának egyik megnyilvánulása: csak az létezik politikailag, aki megnyilatkozik, aki valamilyen módon részt vesz a közös feladatok meghatározásában, értelmezésében és megvalósításában. Ebből a szempontból vizsgálva nincsenek álviták, hiszen a vitatkozás kényszere egyetemes.

A politikai vita demonstrációs (1) funkciója a résztvevők megmutatkozása mások számára, akik igen sokfélék lehetnek: politikai ellenfelek, választók, szövetségesek, a nagyközönség, pártbeli riválisok; általában mindenki, akihez eljuthat a szereplés híre és tartalma. A különböző viták egyszerűen lehetőséget adnak arra, hogy a politikailag involvált személyek mások számára létezővé és arculattal rendelkezővé tegyék magukat. A modern politika színpadán egyetlen szereplőnek sincs végérvényes imázsa és szerepe, újra és újra meg kell mutatnia mindenkinek, hogy ki is ő valójában: ha új szereplő, akkor ezért; ha régi figura, akkor a változatlanságát vagy a változását kell demonstrálnia. A politika szereplői beszéd- és vitakényszer hatása alatt állnak. A demonstrációs funkció ezért alapvetően a jelenlét, vagyis a létezés és a jelenvalóság megmutatása. Különösen a hatalomtól és a politikai döntésektől távol lévő aktorok nyelvi stratégiája ez, vagyis létezésük puszta demonstrálása azáltal, hogy részt vesznek különböző vitákban, hallatják hangjukat a terítéken lévő ügyekben még akkor is, ha semmi remény sincs javaslataik elfogadására és akaratuk érvényesítésére. A megmutatás másik stratégiája a politikai képességek felvonultatása. Ez igen gyakran érvényesülő funkció, hiszen minden vita minden résztvevője arról igyekszik tanúságot tenni, hogy ért a dolgokhoz, hogy hinni és bízni lehet benne. Ezt akár a közvetlen funkciók közé is sorolhattuk volna, hiszen a vitázók ellenfeleikkel szemben gyakran kinyilvánítják hozzáértésüket: azt, hogy ők jobban tudják és csinálják, mint a másik. Ám a viták mégsem erről szólnak, hanem adott témákról, amelyekkel kapcsolatban leginkább a sikeres érvelés és a meggyőző szereplés demonstrálja a hozzáértést.

A demonstrációs funkció kapcsán merül fel a politikai őszinteség kérdése, a prezentált politikai személy rejtett természetének és szándékainak a problémája. A saját kívánságait kibeszélő választópolgár esetében az őszinteség nem lehet kérdéses, ami általánosítható tapasztalatot is hordoz: ha valakinek pusztán az a lehetősége van meg, hogy politikai kívánságait és céljait megfogalmazza, akkor nemigen hazudozik, hiszen ezzel kitenné magát annak a veszélynek, hogy még a jó szándékú döntéshozók is félreismerik és ellenére cselekszenek. A különböző rendű és rangú politikusok esetében más a helyzet. Arra természetesen vigyáznak, hogy ne tűnjenek notórius hazudozóknak, de náluk az igazmondás nem vezető érték, amit súlyos hiba morális defektusnak minősíteni. A politikusok egy-egy ügy szolgálatára és képviseletére, egy-egy probléma és feladat megoldására vállalkoznak, és a képviseltek is ezt várják tőlük. Munkájuk mércéje a hatékonyság és a siker, aminek része lehet a nyelvi taktikázás, az információk visszatartása, riválisaik esetenkénti kijátszása. A vállalt feladatok értékessége és közösségi haszna általában mentesíti őket a pusztító morális dilemmák alól, a demonstráció őszinteségének vizsgálata viszont egy vonatkozásban a helyzettel adekvát, ez a politikusok ígéreteinek a problémája. Nemcsak a választási kampányokra gondolok itt, hanem a politikus minden olyan ígéretére, amellyel azt igyekszik prezentálni, hogy mások számára jót akar, szimpatikus és kedvező dolgot kíván tenni. Ennek a demonstrálása ugyanis kifejezetten azokkal a vádakkal szemben rendelkezik funkcióval, amelyek szerint ő már a szándékok szintjén is kártékony és rosszat akar. Ha ez igaz, akkor az illetőnek egyszerűen nincs helye a politikai életben, ezért mindig az ígéretek konkrét tartalma az érdekes, nem pedig általánosan demostratív jellege. Ebben az összefüggésben pedig a politikában burjánzó ígérgetések olyanok, mint a szerelmi



hazugságok, ha nincs is hitelük, jólesik őket hallani; a demagóg nyelvi stratégiák a demokráciák kikerülhetetlen diskurzusbetegségei.

A politikai viták identitást teremtő (2) és alakító funkciója a politika aktorainak pozitív önképteremtési nyelvi akciója. A demonstrációban még keverednek a pozitív és a negatív elemek, mert a puszta jelenlét elérése vagy megőrzése a cél, ami viszont az önkép vonatkozásában a kedvező elemek dominanciájához vezet, hiszen az identitás általános szabálya szerint a politikai szereplőnek is békében kell élnie önmagával, becsülnie kell önmagát. A modern politika világában azonban a szereplők adott identitását újra és újra megkérdőjelezik mind a cselekedetek, mind a gondolatok szintjén; vagyis az ellenfelek elvitatják egymástól a pozitív politikai önképet, amit tehát polémiákban kell kiharcolni és megőrizni. A habermasi kategóriát némiképpen átalakítva, ez nem reprezentáló identitás, hanem vitatkozó identitás. Az előbbi azt jelenti, hogy egy rögzített társadalmi hely, munkakör és szervezeti pozíció mintegy meghatározza képviselőjét, azaz az érintettnek fel kell mutatnia az elvárt tulajdonságokat, például azt, hogy jó szülő, felkészült tanár vagy lendületes pártvezér. Ezért az identifikáció itt puszta megmutatkozás. A vitatkozó identitás ezzel szemben nem egyszerűen determinált üres helyek betöltése, hanem egyrészt szerepek konstruálása és változása, másrészt a konkrét identitásokért való küzdelem, nyílt elvitatások ellenében. Ennek megfelelően a reprezentáló identitás egyszerűen csak megmutatkozik, mércéje a megfelelő formák prezentálása; a vitatkozó identitás alapvető ténykedése viszont az önigazolás, mércéje az általános elfogadtatás. A politikai vitákban megjelenő identitások nem függetleníthetők mások véleményétől, egy politikai aktor identitása tehát találkozási vagy csomósodási pont, tekintélye ezek egybeesésének függvényében változik.

A politikai viták tapasztalatszerzési (3) funkciója a politikai igazságok sokféleségének megjelenése. A politika szereplői ugyanis nem egyszerűen egy személytelen tárgyi valósággal vannak kapcsolatban, hanem különböző értékrendű, helyzetű, törekvésű politikai szereplőkkel, a diskurzusokban tehát sokféle politikai világkép és értelmezési konstrukció találkozik egymással, ráadásul valamilyen konkrét téma, probléma, feladat kapcsán. A politika szereplői is rendelkeznek előzetes ismeretekkel, sőt egy komoly politikai szervezet hátterében jelentős erők dolgoznak ilyen céllal. De nincs az a szuper ész és az a szakértői gárda, amely ki tudná találni, hogy mi minden történik majd egy politikai vita során, mit mondanak és hogyan viselkednek az ellenfelek és a saját emberek. Bele kell menni a vitákba, hogy kiderüljön, milyen is a másik és milyen vagyok én, még ha ez, mint jeleztem is, számtalan kockázatot rejt magában. A politika diszkurzív értelmezése éppen azt mutatja meg, hogy az eredményes politikai tudás nem azonosítható semmilyen absztrakt tudományos ismerettel vagy a munkába vett politikai valóság és a másik személy korrekt feltérképezésével. A politikai tudás elsősorban gyakorlati tudás, vagyis célok és feladatok sikeres megvalósítása mások ellenében és másokkal együtt. Ez pedig bölcsességet és flexibilitást kíván, aminek a hátterében intuíciók állnak, élet- és emberismeret, a közös tapasztalatok átélése és világos artikulációja, más politikai világképek kellően korlátozott felfogása, vagyis mindaz, ami a küzdő-vitatkozó-dolgozó modern kori politikus egy-egy képviselőjének tekintélyt kölcsönöz. A politikusi pályára ezért legalább olyan nehéz az iskolapadban felkészülni, mint a művészi alkotómunkára; a politika nem játék és nem kísérleti laboratórium, a rá vonatkozó ismeretek nem mérnöki tervrajzok.

A tudás- és tapasztalatszerzési funkció igazán sokféle lehet és gazdag tartalommal jelenhet meg: mit akar a másik, mit gondol a célokról, mennyit hajlandó engedni, hogyan értékeli a szituációt, milyen érvei vannak, mi a véleménye rólunk, hogyan gondolkodik a feltételekről és a következményekről, és így tovább. A politikai vitákban mindezekről konkrétan esik szó, sőt elsősorban ilyen kérdésekről beszélnek a résztevők, ezért tekinthetjük ezt a vita közvetlen funkciójának, ami a vitatémák értelmezésének tematizált keretét jelenti a kocsmai beszélgetéstől a parlamenti csatározásig. A tapasztalatszerzési funkció egész egyszerűen azt jelenti, hogy a politikai vitákban való részvétel a használható tudást kínálja, ez a feltétele a politikai érésnek, más vonatkozásban a politikussá válásnak. Nem az a kérdés, hogy egy politikailag kellően motivált egyén részt vesz-e a vitákban, hanem az, hogy mit és hogyan tanul belőle. Elvileg saját igazát éppen úgy kiolvashatja belőle, mint mások igazságainak elismerésre méltó voltát, egyaránt inspirálhatja az önkritikát és az önigazolást.

A problémamegoldás (4) a politikai viták legáltalánosabban tematizált funkciója, vélhetően a politika gyakorlatra orientált természete miatt. Ezt nagyjából a következőképpen szokták megfogalmazni: a vitáknak az a célja, hogy tisztázza a problémákat, és segítsen egyetértést teremteni a megoldást illetően. A diszkurzív stratégiákban ez a meggyőzést és a megegyezést jelenti, amit a szervezeti hatékonyság szempontjából jelszószerűen úgy fejeznek ki, hogy vita a célkitűzésében, egység a megvalósításban. Ulrich Sarcinelli ezt a viták hatékonysági funkciójaként írta le. Úgy érvelt, hogy a viták segítik a meglévő intézményi keretek jobb kihasználását, csökkentik a működési veszteségeket, hiszen az érintetteknek egyrészt módja van kritizálni és javítani, másrészt a vita az akaratképzésben való involváltságukat növeli, tehát összességében elősegíti a közös cselekvések létrejöttét (Sarcinelli 1990: 34.). Gyakori ellenérv, egyben politikai törekvés is, hogy a vitáknak nem szabad komoly jelentőséget tulajdonítani a bonyolult szervezettségű modern társadalomban, mert éppen



hogy csökkentik a szervezeti hatékonyságot. Sarcinelli ezzel szemben úgy látja, hogy a vita „a politikai irányítás patológiája legyőzésének királyi útja” (Sarcinelli 1990: 41.). Számtalan tény és vizsgálat bizonyítja ugyanis, írja, hogy a politika intézményi kontúrjai egyre bizonytalanabbak, és a jogállami kereteket kiegészíti egy formális és informális cselekvési és beszédszövevény. A politikai irányítás súlypontjai is az intézményesített versenystruktúrákról ezekre helyeződtek át, ezért a modern társadalom a többségi demokráciából egy koordináló-kooperatív politikai rendszer felé halad. Az egész folyamatot és átstrukturálódást a beszédfolyamok és a politikai viták hordozzák, amelyek egyben a hatékonyságnövelés és a problémamegoldás új potenciáljait is jelentik (Sarcinelli 1990: 41–42.).

A problémamegoldás funkciója során a vitában résztvevők három rész- vagy alfunkciót tematizálnak. Ezek összefüggenek ugyan egymással, de egymástól elválva is működhetnek. Az első a feltárás és bemutatás funkciója. A vitázók ez esetben arról beszélnek, hogy mi egyáltalán a helyzet, milyenek a dolgok, a szükségletek, a kívánságok, a lehetőségek és a kényszerek. A második a szelektálás és döntés. A politikai tudás elemi tapasztalata, hogy a rivalizáló, esetleg egyaránt értékes és fontos feladatoknak csak egy részét lehet megoldani, ezért itt előnyök és hátrányok keletkeznek. A vitázók folyamatosan érvelnek egyik vagy másik döntési lehetőség mellett, egyben mások ellen, tehát szelektálnak, értékelnek és minősítenek. A harmadik a cselekvési funkció, amikor is a probléma megoldásának kiválasztott módjairól folyik a vita: a kitűzött célokról, a megválasztott eszközökről, a megvalósítás különböző lehetőségeiről, módjairól és hatásairól. A döntések és cselekvések felől nézve a vitának mindig jelentősége és tétje van, mert a dolgok értelmezéséért, a feladatok kitűzéséért és a problémák megoldásáért zajlik, méghozzá egy kiszorítási folyamatban. A viták hevessége, érzelmi telítettsége, a gyakran felbukkanó személyeskedés és taktikázás is ennek a helyzetnek a következménye, nem pedig a vitázók emberi hibája; csak a tét nélküli vita mentes az érzelemtől és a győzni akarástól. Az ellenfelek vitáiban a meggyőzési igény nem egyszerűen csak szónoki fogás, hanem kifejezi a vitatott probléma jelentőségét, és hordozza a közös cselekvés lehetőségét.

A politika egésze szempontjából a viták funkciója a legitimáció biztosítása (5). Ebben az összefüggésben itt a politikai vita egyáltalában vett funkciójára kérdezünk rá, nem pedig a legitimálás folyamatára és körülményeire, amit a legitimációs elméletek vizsgálnak, nevezetesen arra, hogy mi biztosít elfogadottságot a különböző politikai tényezőknek, elsősorban a fennálló hatalomnak (Bayer 1997). A politikai viták funkciója ebből a szempontból úgy merül fel, mint határprobléma, azaz mit legitimál a vita mint olyan, szemben olyan politikai szituációkkal, ahol nincs vita. Nos, a politikai vita a demokratikus politikai rendszer egyik alapvető megjelenési módja, tehát magát a demokráciát mint olyat legitimálja. Arisztotelész mesterével, Platónnal szemben úgy vélte, hogy az állam természete szerint sokoldalú, ezért minél inkább egységes, annál inkább megszűnik állam lenni. Montesquieu szerint, ha az ember azt tapasztalja, hogy egy országban nincs lárma a vitatható kérdések körül, akkor biztos lehet benne, hogy ott szabadság sincs. Simmel a vitát társadalmasodási formának nevezte és a társadalmi lét alapállapotának tekintette (Simmel 2001: 54–83.). Talán mondhatjuk, hogy a demokrácia vitatkozó politikai valósága be- vagy kiteljesít egy történeti tendenciát: a politikai döntések kihordásának kommunikációhoz és diskurzushoz kötöttségét.

Habermas leírása szerint a fejlett tőkés országok politikai konkurencia-küzdelmét, amely elsősorban a pártok működéséhez kapcsolódik, a következők jellemzik: az ellenzéki szerepek intézményesedtek, a hatalomigazolási kényszerek formalizáltak lettek és tartós folyamatot alkotnak, az alapvető hatalomigazolási konfliktusok s válságok periodikusak és kormányzati válságként jelennek meg, és végül, minden állampolgár részt vesz a hatalomlegitimálási folyamatban (Habermas 1976). Mindennek diszkurzív eszköze a politikai vita, amely ezért is a demokráciák formális legitimáló elve. Egyrészt normatív elv és előfeltétel, másrészt szervezetek, intézmények és jogi szabályok garantálják a gyakorlati működését. A politikai vita ebből a szempontból sem differenciálható manipulatív, ál- és valódi vitaként. A konkrét vitákat egyrészt „élettel megvert” gyarló emberek vívják, másrészt a meggyőzés és a legyőzés, az egyet nem értés és a megegyezés egyszerre jellemzi őket. Éppen az bizonyítja a vita normatív érvényességét, hogy a résztvevők rendszeresen kritizálják egymást egy elképzelt ideális vitamagatartás szempontjai alapján. Vagyis a modern demokráciák konkuráló és konfliktusos politikai akaratképzést valósítanak meg, amelynek strukturális elve a pluralizmus, kommunikatív elve pedig a politikai vita. A premodern társadalmakban a származás elbeszélése, majd a végső okok melletti racionális érvelés jelentette a politikai berendezkedés legitimáló eljárását. A modern demokráciákat viszont a vita eljárásai legitimálják, hiszen a delegitimálás is vita révén folyik, és a vitákat még a diktatúrák sem tudják kiiktatni a politikai életből.


15. fejezet - A diszkurzív politikatudomány elemzési módszerérőlA politika diszkurzív valósága beszédcselekvésekből és diszkurzív szituációkból áll. Elemei a beszédcselekvések, komplexumai a diszkurzív szituációk. Azért a beszédcselekvés az eleme, mert minden releváns politikai beszéd egyben cselekvés. A politikai beszédcselekvést hívhatjuk politizálásnak is. A kifejezés azért találó, mert elsődlegesen „beszélést” jelent, de azt is jelenti, hogy közben cselekszünk, ráadásul másokkal együtt, mi több, „demokratikusan”: a választópolgár és a miniszterelnök is politizál. A beszédnek azonban mindig van „beszélője”, tárgya és meghallója, vagyis csak akkor beszélhetünk politikai beszédcselekvésről, ha valaki mond valamit valakinek, aki aztán erre válaszol valamit. A válasz lehet halasztott, a beszéd lehet közvetett, de nem egyszerűen csak kinyilatkoztatás vagy „értelmes mondat”, hanem olyan egység, amelynek több szereplője van.

A politikai beszédcselekvés azonban nemcsak másokhoz szóló beszéd, amelyre aztán valaki valahogyan válaszol, hanem lényege szerint vita. A vita nem egyet nem értés, hanem rivalizáló együttműködés, tehát elutasítás és egyetértés is. A vita a politika szokásszerű (diszkurzív) létezése. Azt fejezi ki, hogy a politikának több egyenrangúan vitatkozó szereplője van; hogy a modern politika nem univerzum, hanem poliverzum. A politikai témák, problémák és feladatok, de még a szerepek is mindig egymáshoz képest tesznek szert jelentésre, vagy ahogyan Carl Schmitt írta, a politika minden fogalma „lényegileg polémikus”. Eleve feltételezi a másikat és a mást, ami a politizálást dialógussá és kommunikációvá, vagy ahogyan Gadamer mondja, beszélgetéssé teszi. A politizáló egyén mindig egy beszédfolyamba kapcsolódik be, amelynek során a vitázók kölcsönösen megkonstruálják egymást és politikai valóságukat.

A beszéd szituációja több, mint egyszeri beszédcselekvés. A diszkurzív szituáció a politizálás összetett helyzete, amelyben a diszkurzív (politikai) valóság tagoltsága áll előttünk: szerepek, ügyek különülnek el benne, beszédkritériumok és feltételek fogalmazódnak meg, diszkurzív eljárások és stratégiák állnak elő benne, mégpedig egy-egy konkrét esemény kapcsán. De ezek beszédcselekvések révén jönnek létre, mert bennük és általuk valaki mindig beszél, természetesen valakinek valamiről. A politizálás tehát beszédszituációt hoz létre, a beszédcselekvések strukturált, mozgó és változó valóságot teremtenek. Úgy is mondhatjuk, hogy a különböző beszédcselekvések beszédszituációkká állnak össze, amelynek azonban minden egyes eleme egyben új beszédszituációk kiindulópontja is lehet. A politika diszkurzív szituációi nem rögzült valóságdarabok, hanem változó konstrukciók. Ilyen beszédszituáció lehet egy politikai párt egységének a kinyilvánítása vagy megteremtése, az ennek során használt beszédbeli eszközök konkrét és empirikus összerendeződése. Feladatunk ezért a konstrukciók eszközeinek és módjainak a feltárása, amely kategoriális csomópontokhoz kötődik.

1. A diszkurzív szituáció kategóriáiHa a politikát diszkurzív képződménynek tekintjük, akkor magyarázatához nincs szükségünk metapolitikai elvekre és külső determináló tényezők felvételére. A diszkurzív politika „létező” valósága önmagában hordozza saját magyarázatát, a politikai beszéd mintegy önmagát „determinálja”, amely az elemzés során feltárható. A diszkurzív szituáció feltárása és értelmezése négy egymáshoz kapcsolódó kategória mentén történhet. Ezek: (1) kritérium, (2) feltétel, (3) eljárás, és (4) stratégia.

A kritérium (1) olyan beszédcselekvés, amellyel a beszélő saját beszédének létrejöttét rögzíti; megnevezi azt a közeget, amiből a beszéde folyik vagy következik. Expressis verbis megmondja, hogy mit miért mond, avagy milyen szempont szerint járt el, amikor „szóra nyitotta a száját”; hogy milyen okok és motívumok késztették megszólalásra; milyen célok és szándékok vezetik; vagy milyen értékek és elvek alapján cselekszik. Úgy is mondhatjuk, hogy determinálja saját beszédét, ami nem külsődleges determináció a beszédszituációhoz képest, hiszen magára a beszélőre vagy beszélőkre figyelünk, elfogadjuk beszéde beszéden belüli belső meghatározottságát, ezzel együtt a különböző beszédcselekvések közötti interdiszkurzív determinációt. Nem azt állítom, hogy a politizáló nem hivatkozik a sorsra, a történelmi szükségszerűségre, a megélhetési kényszerre, a másik kijelentéseire és még sok minden más rajta kívülinek tekintett determináló tényezőre. Ezek azonban kritériumok, mert maga a beszélő nevezi meg őket, nem pedig valaki más, aki kívül van a beszédszituáción. Azt sem állítom, hogy mindig minden megnyilatkozás egyben kritériummegadás is. De egyrészt a szituáció összetett, amelyben többen is beszélhetnek, vagyis kritériumot egy másik beszélő is adhat, vagy az illető


A diszkurzív politikatudomány elemzési módszeréről

korábban tette meg ezt, másrészt a megnyilatkozások soha sem egysíkúak, a beszédnek nemcsak referenciális, hanem metaforikus jelentése is van. A kritérium tehát nem privát dolog, hanem nyilvános. A beszélő saját politizálását ehhez méri; arra törekszik, hogy kijelentését más is ez alapján ítélje meg, és egyben ő is ez alapján próbálja értelmezni mások hasonló kijelentéseit: a kritériumoknak közös használata van.

Nem arról van szó, hogy a tudományos megfigyelő egy kijelentéshez, hogy épp-így-létét magyarázza, rajta kívül lévő teremtő és alakító tényezőket rendel. Mondjuk azt állítja, egy politikus azért jelenti ki, hogy polgármester-választást akar nyerni, mármint ha „nagyon mélyen” a dolgok mögé nézünk, mert olyan ember, aki „szereti a sok pénzt”, vagy „a végtelenségig törtető”, esetleg törvényszerű volt, hogy „végre egy rátermett ember” is elinduljon a versenyben. Ezek és sok más hasonló oktulajdonítás, akár köznapi, akár tudományos nyelven fogalmazzák is meg őket (ezek itt az érdek, a hatalom és a személyes ambíció mentén való értelmezések lennének), olyan állítások, amiket maga a beszélő soha nem mond, nem vonatkoztat magára, egyenesen kerüli az efféle leleplező bölcsességeket. Ugyanakkor a politikai beszédben rendre előfordulnak olyan kijelentések, amelyek azzal foglalkoznak, hogy valakit mi vezet vagy mi motivál, mi késztetett vagy kényszerített egy-egy jelentésteli elem kitűzésében és használatában. Mondjuk a reménybeli polgármester arról beszél, hogy azért szeretné a választást megnyerni, mert „nem jó az, ha ellentét van a képviselőtestületet és a polgármester között”, vagy arról, hogy ő lesz az, aki „a választási ígéreteit végre be is tartja”, vagy azért, mert ideje lenne „valami jót tenni a településért”. Lehet persze azt mondani, hogy a lényeg nem a beszéd, mert az fecsegés és kényszerű kísérőjelenség, hanem ami igazán „mögötte van”, hiszen ennek megmutatásától lesz „komoly” egy értelmezés. Különben sem tanácsos „névértéken” venni a politikai kijelentéseket, hiszen így csupa őszinte és nemes lovag vívja csatáit a közélet küzdőterein.

A kritérium azonban nem arról szól, hogy ki őszinte és ki nem, hogy ki tökéletes és ki nem. A kritérium csak azt mutatja fel, hogy a politizálásban benne vannak a tevékenység meghatározó mozzanatai. Hogy a beszélő nem vakon és hülyén cselekszik, hanem értelmezi azt, amit tesz. Valamilyen célt és hasznot, motívumot és eredményt, jelentést és jelentőséget tulajdonít tetteinek, méghozzá egy vitatkozó valóság részeként. Másképpen szólva: gondolkodási, cselekvési és jellembeli koherenciára törekszik, esetleg mindezt megerősítve másoknál, és elvitatva másoktól. Mondhatjuk persze, hogy mindez nem érdekes, mert, állíthat magáról bárki bármit, a politika könyörtelen érdekharc, az intézmények rendje vagy hatalmi struktúrák felépülése. Én nem vitatom ezeknek a konstrukcióknak az érvényességét, hiszen birtokukban sikeresen lehet élni és cselekedni. „Csupán” azt mondom, hogy a politikai beszéd nem dísze vagy leple a politikai valóságnak, hanem konstruktív eleme, amely a kritérium kapcsán felmutatja ezt a vonását. Mindenesetre a tudományos elemző igencsak megkönnyíti saját helyzetét, ha nem veszi komolyan a beszélő szavait; ha csak úgy tessék-lássék figyel arra, amit mond; ha úgy véli, nem kötelező elmélyedni a primer szövegek gyakran zavaros és unalmasnak tetsző valóságában; ha úgy véli megmagyarázottnak a beszélő embert és politikai valóságát, hogy bizonyos konvenciókat követve szabadon konstruál mindenféle rajta kívüli okot, tényezőt és törvényt, amelyek a politizáló embert és világát állítólag olyanná tették, amilyen.1

A kritérium figyelembevétele szakítás ezzel a felfogással. Három alapvonása van: a) az öndetermináció, b) a specifikálás, és c) a határmegvonás.

a) Első és leginkább szembetűnő vonására már utaltam: a kritérium öndeterminációs elv, mert maga a beszélő mondja meg, hogy mi alapján beszél valamiről, milyen alapon állított vagy tagadott valamit. A kritérium léte ezért azt jelenti, hogy nincs szükségünk beszéden kívüli determinációra és magyarázatra: a beszéd magamagát determinálja, a beszélő maga magyarázza saját magát, ezzel együtt a másik ember lehetséges állapotát és cselekedeteit. Nem kell kitalálnunk semmit vele kapcsolatban, „csak” figyelni kell szavaira, pontosabban, észre kell vennünk beszédének determinációs elemeit, azt, ahogyan önmaga és mások beszéde számára érvényességi kritériumokat állít fel. A kritérium létére az utal, hogy a beszélő egy olyan összefüggésre igyekszik rámutatni, ahol az egyik elemből következik a másik. Nem egyszerűen csak megnevez valamit, kívánságot jelez vagy akaratot nyilvánít, hanem beszél az indítékokról, az okokról, a kényszerekről, vagy a vágyakról, a célokról, az eszmékről, az ideákról, esetleg a tradícióról, a szokásról, az értékekről, a hitekről. Vagyis indokolja és magyarázza kijelentését, elhelyezi egy olyan összefüggésben, amely a miértekről is szól.

11Az általam kritizált felfogás abban az igen elterjedt elemzési módszerben is jelen van, amely feltűnően komolyan, már-már névértéken veszi a beszélő szavait, de csak mint referátumokat. Ezek azok a munkák, amelyekben a „felmérők” hosszú listákat tesznek közzé arról, hogy ki mit szeret vagy utál, tudományosan szólva, mit preferál és diszpreferál, esetleg arról, hogy milyen témákról esett szó fontos helyeken. Ha aztán még strukturális standardokhoz is kötik az eltéréseket, mondjuk műveltek és műveletlenek, szegények és gazdagok, kétkeziek és szellemiek, hatalmasok és gyámoltalanok különbségeihez, vagy különböző pártokhoz, népekhez, nemzetekhez, kultúrákhoz, és ha a tagolások mentén szignifikáns eltéréseket tudnak kimutatni, az eltéréseknek pedig szabályszerűségeit, akkor állítólag nagyon megértettük a társadalmat, mert ismerjük a köz véleményét, sőt még a jövő is a „kezünk között hever”. Természetesen nincs akadálya annak, hogy a politikai diskurzusokat társadalmi „rögvalósághoz” kössük, csupán az a probléma, hogy a „rögök” maguk is diszkurzív képződmények, még az ember biológiai neme is. Az lehet, hogy a beszélő-vitázó ember ezeket „objektív valóságnak” tekinti, a kutató meg a véleményeket meghatározó stabil alapnak, de ez akkor is egy adott konvención belüli konstrukció.



A kritériumok nem a levegőben lógnak, nem írott malasztok, nem passzióból vagy eleve félrevezetés gyanánt használja őket a politizáló ember. Mindez persze lehetséges, de ha már egyszer valaki kimondja őket, akkor létezővé válnak: tovább lehet őket értelmezni, számon kérhetők és vitathatók, esetleges negligálásuk külön feladat. A kritériumokkal tehát a beszélő újra meg újra szembesíti a beszéd más elemeit. Nem logikai és nyelvtani szabályokról van szó, nem is nyelvhelyességi vagy morális követelményekről. A kritérium olyan elv, amely egy-egy beszédszituációban az érvényes megnyilatkozást igyekszik körvonalazni. Ez természetesen önreflexió, amely a politikai beszédnek nem mindenütt jelen lévő állandó eleme, hiszen a politikai diskurzusokban többnyire ügyekről, témákról, emberekről és feladatokról esik szó. De nemcsak ezekről! A figyelmes olvasót meglepi, hogy milyen gyakori a politikai beszédekben a saját szöveg lehetőségfeltételeire való rákérdezés, de legalábbis az a beszédszituáció, amelyben a beszélők s vitázók kölcsönösen figyelmeztetik egymást megnyilatkozásaik determinációs elemeire. Ez teszi egyáltalán lehetővé, hogy a kritériumot empirikusan is vizsgálható elemnek tekintsük.

A magyar miniszterelnök például egy hosszabb interjúban azt mondta 2002 őszén, amikor a riporter az induló kormány száznapos programjáról kérdezte: „Számomra fontos érték a kiszámíthatóság és a számonkérhetőség.” (Medgyessy 2002: 9.) Ehhez hasonló mondatot más politikus is szokott mondani, sőt a közemberek is, és ezt értem azon, hogy a politikai diskurzusokban belső meghatározások fordulnak elő. A kiszámíthatóság és az ígéretek betartása, amit talán megbízhatósági kritériumnak lehetne nevezni, ezek szerint az eredményes politikai cselekvés egyik elengedhetetlen vonása, meghatározója lenne, amely egyben része az ellenfelek közötti küzdelemnek. Én legalábbis erre a következtetésre jutnék az ilyen kijelentésekből. Az adott kritériumot ugyanakkor nem külsőleg rendeltük hozzá a beszédszituációhoz, mégis definíciónak tekinthetjük. Aki ilyen mondatokat mond, az nyilván egy vonatkozásban kijelöli cselekedetei tartalmát, jellegét és irányát: kijelentései keretei között próbál politizálni, ezt várja el másoktól, és politikája ezen szempont szerint megítélhető.

b) A kritérium azonban sajátos definíció, és ez a második alapvonása. Nem tűnik definiálásnak, mert nem keríti körbe a tárgyát, és nem veszi számba, lehetőleg minél alaposabban, a kijelölt tárgy tartalmi jegyeit, megkülönböztetve a hozzá hasonló objektumoktól. A kritérium nem is valami végső szubsztancia vagy cáfolhatatlannak vélt oksági összefüggés felmutatása, amely éppen olyanná teszi a dolgot, amilyennek a definiáló leírja. A kritérium szempont, a beszéd tárgyának meghatározott nézőpontú megvilágítása, specifikálása. Lényegből nyilvánvalóan mindig egy van, specifikumból több, hiszen ugyanazon referenciális terület több szempontból is specifikálható. Amikor tehát valaki egy kritériumot megad, akkor választ is, mert a szituációt megragadhatná és értelmezhetné más szempont szerint is, miközben jó okkal érvel a saját kritériuma mellett. A kritériumok még rivalizálhatnak is egymással, és meg is lehet őket kérdőjelezni, vagyis részei a politikát átható polémiáknak.

A kritériumnak specifikációként kétségtelenül van valami slampossága. Nemcsak a tudomány specifikál, hanem a politika is; nemcsak az elmélet, hanem a gyakorlat is; nemcsak a politikus, hanem a közember is. Ez a szabadság azzal jár, hogy a kritériumadás kevésbé igazodik formai vagy logikai kritériumhoz. Én azt tapasztalom, hogy különböző politikai beszédszituációkban különböző kritériumok merülnek fel, amelyek a beszélők számára egyszerűen „csak” fontos nézőpontok, amelyeket nemigen lehet általános elvek alá szubszumálni. A politikai bizalomról beszélnek az utcán, a parlamentben, és könyvet ír róla a sztárpolitológus Francis Fukuyama. Mégsem mondanám, hogy a kritérium nem pontos definiálás. A kritérium olyan, mint egy reflektor: segítségével az ember új területeket világít át, a dolgok új arca világosodik meg előtte, általa megragadhatóvá válik a szóban forgó tárgy fontos vonása. Carl Schmitt, amikor a társadalomban található különböző kollíziók közül a politikai ellentét kritériumát kereste, akkor ezt a barát–ellenség diszjunkcióban találta meg, amely egzisztenciálisan a legmélyebb ellentét, hiszen a közösség sorsához kapcsolódik, ezért politikai ellentét. A kritérium ezért nem egyszerűen slampos definíció, hanem, ha szabad így mondanom, demokratikus definíció. A beszélő még csak arra sem törekszik, hogy definiáljon, egyszerűen csak rákérdez beszéde (határ)feltételeire.

c) A kritérium harmadik alapvonása ugyanis az, hogy határfogalom. Könnyebb vele azt tisztázni, hogy mi nem, mint azt, hogy mi igen. Az „igen” vezet el módszerünk következő kategóriájához, a feltételhez, a „nem” viszont a kritérium igazán figyelemreméltó vonását tárja elénk: a határon való érvelés vagy a határmegjelölés definíciós erejét. Ha egy politikus szó szerint azt mondja, mint amit az imént idézett miniszterelnök, hogy „fontos érték” számára a kiszámíthatóság és a számonkérhetőség, akkor azt is mondja, hogy ő nem kiszámíthatatlan politikus, nem „szélkakas” vagy hazudozó, és azt is mondja, hogy nem zárkózik el ígéretei teljesítésének megvizsgálása elől, vagyis, ami szerinte túl van a kiszámíthatóságon és számonkérhetőségen, az rossz politika vagy nem politika. A kritérium úgy specifikál, hogy a dolog természetét, amit megvilágít, ahhoz viszonyítja, amihez képest a kritérium érvényét veszti. A kritériumnak egyszerre van vége vagy határa, olyan szempont, amelynek megvilágító és cselekvést alakító ereje leginkább akkor tárul fel, ha szembesül azzal, ami nem ő, esetleg önmaga



diametrális ellentétével. A kritérium ezért nem engedelmeskedik az általánosan elterjedt természettudományi ihletésű szemléletnek, amely a társadalmat s a politikát a dolgok közös elemeinek kifürkészésével, az átlagos vonások megtalálásával kívánja leírni.

A kritériumban önmaga mása és ellentéte válik fontossá, az, amikor már érvénytelennek mutatkozik vagy átléptük határait. Ezért is olyan eleven benne a polémia. A határátlépésekben ugyanis mindig megmutatkozik, de csak akkor, hogy mit is lépett át az ember, és mit hagyott maga mögött, vagyis mit is jelent a kritérium. A magyar parlamentben az imént emlegetett száznapos programról például azt mondta a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetője a „Merre tart Magyarország?” napirend vitáján 2002. szeptember 13-án: „eljött a nyílt beszéd ideje; eljött az ideje, hogy kimondjuk: a szocialisták becsapták választóikat, […] mert amire a szocialisták azt mondták, hogy csökken, az jó esetben csak változatlan marad, rosszabb esetben nőni fog; mert amire a szocialisták azt mondják, 800, az jobb esetben 200, esetleg csak 59”. 2 Áder János nyilvánvalóan azért bírálta ellenfeleit, mert átlépték a megbízhatósági kritérium határát, becsapták választóikat, nem szavatartóak. Vagyis vázol egy olyan beszédszituációt, amelyben a szavahihetőség és megbízhatóság jelentéssel bír, érvényes, ezért a másik tettei ezek alapján megítélhetők. A szembetűnően polémikus retorika ezért sem egyszerűen csak esetleg igaztalan vádaskodás, a másik „lesöprése”, hanem egy közös politikai valóság egyik fontos elemének a felmutatása.

Ráadásul a határmegvonás mindig belülről kifelé történik. Nem a tudomány vagy a hit képviselője „rakja helyre a vitatkozókat”, hanem ők maguk vonják meg a politika határait, a szélekhez közelítve és az átlépést vizionálva teszik szóvá, hogy mi van ezek „mögött” vagy rajtuk túl, hogy mit nem kellene tenni, mert egyébként csorbát szenved a kritérium. Minden kritérium kijelöl valami internitást, amit egy externitás vesz körül. De hogy mik is ezek, és mi közöttük a különbség, azt elsősorban a határkijelölések révén teszik nyilvánvalóvá a beszélők. Semmiféle absztrakt definícióra, elvont képletre nincs szükségünk ahhoz, hogy tudjuk, mi a politikai megbízhatóság. Persze nem nehéz belátni, hogy máshogyan is lehet közelíteni a tárgyhoz, de hát éppen erről van szó; a kritériumok belsőleg vitathatók, helyettesíthetők, kiegészíthetők. Bárhogyan is van: érvényesek és működnek, egyesítenek külsőt és belsőt, tudást és tettet, politikát és politizálást.3

A feltétel (2) a kritériumhoz rendelt érvényességi elem. A politikai diskurzusokban a kritérium ritkán szerepel önmagában; a beszélő mindig igyekszik jelezni azokat a körülményeket, amelyek nélkül a kritérium „nem áll meg”, amelyek utó- és előfeltételként kapcsolódnak hozzá. Egy kritériumhoz ezért mindig tartozik minimum egy, de inkább több feltétel. A feltétel sem nyelvtani egység, hasonlóan a kritériumhoz, hanem diszkurzív egység, és használója elvileg jelölhet cselekvést, személyt, eljárást és mást is, és terjedelme is változó. Három alapvonása van: a) relációs beszédcselekvés, mert a kritériumhoz viszonyítva létezik; b) lehetőséget és választást jelenít meg, mert egy kritériumhoz több feltétel kapcsolódhat; c) ideiglenes és lokális, mert változhat: lehet belőle kritérium a beszédszituáció függvényében.

a) Egyik alapjellemzője, hogy adott kritériumhoz kapcsolódik, mondhatnánk: tőle nyeri el értelmét, és őt szolgálja. Az imént idézett magyar miniszterelnök például nem elégedett meg a megbízhatósági kritérium puszta említésével a napilapnak adott interjúban. Beszélt arról, hogy szerinte a száz nap belátható idő, a „száznapos” intézkedési terv pontokba szedése pedig lehetővé teszi a korrekt számonkérést.4 A politikai (megbízhatóságot mint) kritériumot tehát a diszkutálók feltételekkel veszik körül, amelyek értelmezik és konkretizálják a kritériumot, megteremtik és megjelenítik azt a beszédszituációt, amelyben mindkettő értelmet nyer és használatba vétetik: megcsinálhatóvá és vizsgálhatóvá válik. De csak egymáshoz viszonyítva.

A megbízhatóság például önmagában olyan „megfoghatatlan” általános elv, amelyet ugyan helyeslés kísérhet, de puszta felemlítése nemigen kelt különösebb érdeklődést, és nem tesz szert relevanciára. Ha azonban a versengő politikai erők küzdelme során a beszélők expressis verbis önmagukra és a másikra vonatkoztatják, kritériummá válik, de csak akkor, ha egyben a beszélők azt is rögzítik, hogy „mit értenek” megbízhatóság alatt. Éppen ilyenféle mondatok vezetik be a feltételeket: „Én ezen azt értem, hogy…; Szerintünk az kell hozzá, hogy…; Ebből az következik, hogy…”; stb. A már többször szóba hozott parlamenti vitanapon a miniszterek és

22A parlament 2002. évi 25. ülésnapján, szeptember 13-án rendezett „Merre tart Magyarország?” című vita anyagát a magyar országgyűlés honlapjáról idézem (www.mkogy.hu), minden esetben jelezve, hogy az adott hozzászólás mely képviselőtől vagy vitázótól hangzott el.33A politikai diskurzus kritériumszerű elemeinek tűnnek a különböző eszmék és ideológiák, politikai hitek és értékek. Annyiban is, hogy ezek „konkrét alakzatai” valóban kritériumok lehetnek. Mégsem képeznek a kritériumokra „ráboruló” vagy „felettes” önálló diszkurzív cselekvési egységeket, és nem is nevezhetjük önmagukban kritériumoknak őket. Egyrészt, mert túlságosan „lebegő” természetűek, a beszélők számára már kritériumként vonódnak be a politikai cselekvések valóságába, másrészt meg jelentésükhöz túl erősen tapad az állandóság és a mozdíthatatlanság, miközben a kritérium flexibilis jellegű beszédcselekvés, bár néha nagyon is stabil vezérlő kritériumot adnak meg a politika szereplői.44Az ország előző miniszterelnöke az évente tartott országértékelő beszédeiben is rendre pontokba szedett ígéretek „időarányos” teljesítéséről számolt be.



a képviselők visszatérően arról beszéltek, hogy vajon megbízható kormánya van-e az országnak. A vitázók a heves adok-kapok közben felsorolták a politikai megbízhatóság számtalan feltételét: átlátható kormányzás, kiszámítható intézkedések, pontos tájékoztatás, a szavak és a tettek összhangja, a programok betartása, az ígéretek megvalósítása stb. Ezekhez igazították a szóba hozott konkrét állítások és politikai döntések jelentéseit, az általuk felemlegetett kritériumok s kondíciók mentén szorították egymást politikai szerepük és valóságuk meghatározására.

Az emlegetett kritériumok és kondíciók azonban összetartoztak, jelentéseiket egymáshoz viszonyítva értelmezték a képviselők. A gazdasági miniszter például így beszélt az imént idézett vitában: „Merre tart Magyarország? – tette fel nagyra becsült ellenzékünk a kérdést, mintha letértünk volna valamilyen helyes útról, pedig éppen hogy a kiszámítható és az átlátható kormányzáshoz, az Európába vezető úthoz tértünk vissza.” Vagyis világosan megnevezte a megbízható kormányzás két feltételét (kiszámítható, átlátható), de nyilván ezek jelentését nem olyan értelemben specifikálta, hogy az ablakon akarunk kinézni és egy számtani műveletet szeretnénk végrehajtani. A megszólaló képviselő a feltételek jelentését a választáshoz, a programokhoz, a kormányzati működéshez kötötte; olyan konkrét relációt tematizált, amelynek elemei az adott politikai beszédszituációban bírnak érvényességgel.

b) Már az eddig bemutatott esetekből is kiderült, hogy egy kritériumhoz több feltétel kapcsolódhat. A beszédszituáció középpontjában a kritérium van, amelyet kondíciók vesznek körül. Feltétel mindig van, de egyrészt nem minden résztvevő vet fel minden lehetséges feltételt, másrészt pedig az egyes kondíciók gyakran rivalizálnak egymással, a feltételek jelentése is nyitott. A reláció ereje azonban érvényesül: minden beszélő szerint egy adott feltétel egy meghatározott kritérium feltétele. A beszédszituációban ezért a feltételek választhatósága mutatkozik meg: ki ezt, ki azt tartja fontosnak, szokták „súlyozni” a feltételeket, sorrendbe rendezik vagy csak sorolják, esetleg kiemelik közülük a „létfeltételt” és az „elkerülhetetlen” dolgokat. A politika szereplői és ügyei gyakran a feltételek kapcsán is elkülönülnek egymástól, ezek mentén jönnek létre különböző tagolódások, mert a választásnak tétje van, itt is. A kritérium egy adott beszédszituációban erősebb elv a feltételnél; kritérium egy van, a feltételek kapcsán viszont gyakran megfogalmazódik a választás lehetősége vagy az elkerülés igénye, a vitázók „különböző súlyú” feltételeket mérlegelnek.

A rendszerváltozáskor még nagy reményekre jogosító Kereszténydemokrata Néppárt a második kormányzati ciklusban „szerencsésen” kivitatkozta magát a magyar politikai életből.5 Az egymással rivalizáló két tábor erői saját képükre kívánták formálni a pártot, de a riválisok között nem jött létre sem megegyezés, sem kiszorítás. A párt prominensei fontos kritériumként fogalmazták meg a „pártegységet”, de ennek feltételeit nem tudták megteremteni. A „szövetség dolgában”, mint többször mondták, olyan mélyek voltak az ellentétek közöttük, annyira „belebeszélték” magukat az egymás elleni ellentétekbe, hogy elképzeléseik érvényre juttatása érdekében nem tartották be saját szabályaikat és saját közös döntéseiket. Márpedig ezek, egyebek mellett, éppen arra szolgálnának, hogy egységet teremtsenek az eltérő egyéni törekvések és csoportosulások között. „Senki se higgye, hogy valamely párt a maga területén és eszközeivel szabadon garázdálkodhat” – mondta a párt egyik korifeusa (Isépy 1997a: 12.), egy másik pedig amiatt kesergett, hogy „súlyos belső viták jellemzik mostanában a KDNP-t, s főleg hogy ezek nyilvánosságra kerülnek” (Giczy 1997: 10.). A kritérium adott volt, a kondíciókat is tudták-mondták, de ezek értelmezésben és megteremtésében csődöt mondott a párt mint „cselekvő egység”.

c) A feltételt azonban az adott kritérium vonatkozásában nemcsak helyettesíteni és átértelmezni lehet, hanem megváltozhat a beszédszituáción belüli státusa: lehet belőle kritérium. Ez természetesen olyan változás, amely magát a szituációt is módosítja, pontosabban egy új beszédszituációt teremt. A feltétel feltételeiről van szó, amellyel azonban már egy új kritérium és az annak megfelelő kondíció jön létre. A feltételnek ez a vonása világosan mutatja, hogy a diszkurzív kondíció nem rögzített tárgyiság vagy mozdíthatatlan idea, hanem képlékeny és flexibilis elem, amely konstituálja, meg át is lépheti az adott beszédszituációt. A vitázók általában „cselekvési láncolatban” gondolkodnak és beszélnek, a kritériumhoz feltételek kapcsolódnak, egyeseknek tovább értelmezik érvényességi feltételeit, azaz kibontják a benne vélelmezett kritérium–kondíció viszonyt. Persze nem is annyira lánc ez, mint inkább bokor, amelynek beszédcselekvési egységei együtt alkotnak a beszélők által átlátható és alakítható beszédszituációt.

Az imént idézett szerencsétlen sorsú KDNP politikusai kiindulási kritériumként a párt nagyrahivatottságát, vagyis a jobboldali erők összefogását jelölték meg. Ehhez egyetértően szabták meg feltételként a párt befolyásának növelését, egyrészt a választók között, másrészt más jobboldali pártok irányába. Aztán ezek egyikét kritériumnak tekintve megbomlott a pártegység. Az egyik fél, amely magát praktikusnak és liberálisnak nevezte, elsősorban a jobboldal mérsékelten politizáló pártjaival kívánt továbbra is összefogni, nevezetesen az MDF-fel, a Fidesszel, és a Magyar Demokrata Néppárttal, a másik fél viszont a jobboldal radikálisabban

55Később részletesen elemzem a KDNP szétesését.



politizáló szervezetei, az FKGP és a MIÉP irányába próbált nyitni. Az erről folyó diskurzus az első időben még csak feltételversenynek tűnt, amely akár külön nyereséget is hozhatott volna a pártnak, később azonban a vitázó erők kritériummá változtatták: vagy praktikus, vagy liberális. Csak „taktikai, módszer- és stílusbeli kérdés megítélésében és kezelésében” különbözünk egymástól, mondta reménykedve a párt egyik vezetője. Ez talán kezdetben még így is volt, később azonban már nem ez volt a helyzet; ezeket kritériumoknak tekintették, és ennek megfelelő rigorozitással kezelték őket.6

A diszkurzív eljárás (3) a kritérium és a feltétel együttes használata során követett metódus, amelyet a beszélő az adott kritériumhoz kapcsolódó feltételek használatában valósít meg.

Itt kell megjegyeznem egy fontos különbséget. A kritérium és a kondíció mindig ki van mondva, vagyis csak azt tekinthetem kritériumnak és kondíciónak, amit maguk a diszkutálók is annak tekintenek, magyarán, beszélnek róla, de legalábbis nyilvánvaló utalásokat tesznek rá. Egy beszédszituációban nincs néma kritérium és kondíció; ha a beszélők valamit diszkurzíve nem kezelnek kritériumnak és kondíciónak, akkor az empirikusan nem is létezik. Más kérdés, hogy a megfigyelőnek módja van a beszédszituációk összehasonlítására. Az eljárás és a stratégia viszont a beszédszituáció nem ilyen erős empirikus feltétele. A beszélő ki is mondhatja meg nem is őket, a vitázók néha szóvá teszik, néha nem. A megfigyelő viszont minden további nélkül feltárhatja őket, hiszen a beszédszituációk rendezett szituációk. A kritérium és a feltétel nem össze-vissza kapcsolódik egymáshoz, akár beszélnek erről a szituáció résztvevői, akár nem.

Az eljárások számbavételétől és rendszerezésétől esetleg azt várná el az ember, hogy kap egy listát, amely magyarázatot ad diszkurzív politikai szituáció létrejöttére és működésére. Általános eljárás-együttes azonban nincs, mert egyrészt a metódusok nyitottak, másrészt lokális kötöttségűek, a konkrét beszédszituációk függvényei. Ennek megfelelően rögzíthetjük a diszkurzív eljárás két jellegzetességét: a) a konkrétságot, és b) a nyitottságot.

a) A konkrétság nem olyan értelemben jellegzetessége a beszédben követett eljárásnak, hogy ez megkülönböztetné a diszkurzív politika más elemeitől. A kritérium és a feltétel is konkrét, mert szituációfüggő. Csakhogy az eljárás szabálynak látszik, amely általános, tehát nem függ a szituációtól. Miközben függ, ugyanakkor a látszat nem véletlen: a diszkurzív eljárásban ismétlődések mutatkoznak, tehát a politikai beszéd metódusai szabályszerűségeket tartalmaznak. Ennek ellenére nemigen tudjuk megmondani, hogy a politikai beszéd általában milyen eljárásoknak engedelmeskedik, legfeljebb azt, hogy minden beszédszituáció diszkurzíve rendezett szituáció. Ugyanis a politikai beszédben nincsenek olyan általános szabályok, amelyek a beszédet politikai beszédként specifikálnák. Ha vannak ilyenféle általános szabályok, akkor azok nem a kritériumhoz és a kondícióhoz kapcsolódnak, hanem mondjuk a nyelvészet vagy a logika szabályaihoz, amelyek a helyes beszéd és a logikus érvelés természetét írják le. Ezt a különbséget fejezem ki azzal, hogy a politikai diskurzusokban követett utakat nem szabálynak, hanem eljárásnak nevezem.

A konkrétság mindenekelőtt azt jelenti, hogy a vitázók a beszédszituációk függvényében más és más módon konkretizálják a feltételeket. Más eljárást követnek akkor, amikor az ellenfelüket megpróbálják kiszorítani a politikai életből, mint amikor együttműködésre törekszenek velük, és megint mást, amikor a politikai szavak bizonytalan jelentésével viaskodnak, vagy a politikai helyzet kontingens természetével szembesülnek. A bizonytalan jelentés ellenében például a pontosság kritériumát, ehhez kapcsolódóan a jól definiáltságot és a világos elhatárolást fogalmazzák meg feltételként, aminek a megvalósítása során egyebek mellett a szinonim megkülönböztetés eljárását követik. Ragaszkodnak például ahhoz, hogy a termelőeszközök tulajdonosát ne „munkaadónak”, hanem „kizsákmányolónak” nevezzék. Ezek az eljárások más beszédszituációkra legfeljebb cum grano salis vihetők csak át, mert részei a szituáció konstruálásának. Azt ugyan nem mondanám, hogy az eljárások egyediek, de azt mindenképpen állíthatjuk, hogy az eljárás specifikálja a szituációt.

b) Az eljárások nyitottsága ismét csak nem az eljárás specifikuma, de, mert jellegzetesség, kiemelést és hangsúlyozást érdemel, mégpedig a kívülálló személye miatt. A megfigyelő ugyanis könnyen képzeli magát a politika „elrendezőjének”, aki mindenkinél mindent jobban tud, mert átlátja helyzetet; tudni véli, kit mi mozgat, és hogyan kellene megoldani a felmerült vitás kérdéseket; világosak előtte az alkalmazható eljárások. Ez általában talán még így is van, azaz nem árt néha alaposan „a dolgok mögé nézni”, de ha bárki is „belebeszél” egy politikai szituációba, vagyis az érintettek tudomására hozza, hogy mit gondol róluk, maga is cselekvő

66Talán az olvasóban felmerül a kérdés, hogy miért nem nevezzük a kritériumot és a kondíciót célnak és eszköznek. Nos, az analógia nyilvánvaló, hiszen diszkurzív cselekvéseket vizsgálunk, de a cél–eszköz páros egyrészt a szinguláris ember cselekvését jelöli, másrészt Arisztotelész óta a tárgyi világba való beleavatkozó technikai ész megragadására szolgál. A diszkurzív cselekvés pedig interperszonális tett, amely társadalmi viszonyokat teremt, nem pedig gépeket vagy házakat. Természetesen strukturálja a „valamit valamire” vagy a „valamihez valamit” logika, de ez az absztraktság triviális szintje. Az „életbeszédekben” nem a tiszta logika jelenik meg, hanem a zavaros élet, csak éppen ez egy formált zűrzavar.



résztvevővé válik. És akkor megtapasztalhatja, hogy a folyó gyakorlat igényei szerint csak általában tudta helyesen a dolgokat, konkrétan nem; hogy esetleg maga is olyan kétbalkezes figura, akit korábban „elrendezett”; hogy kijelentéseit szisztematikusan félreértik. És nem is csak azért, mert „mindenki a maga hasznát nézi”, hanem azért, mert a beszédszituáció képlékeny, az eljárások konkrétak és nyitottak. Új szempontok merülhetnek fel, a feltételek és a kritériumok egymáshoz viszonyított kibomlása többfelé elágazhat, a résztvevők szokatlan eljárásokhoz folyamodhatnak. Minderre csak konkrétan lehet és szoktak reagálni. A kereteket persze lehet sejteni, és készülnek is a különböző lehetőségekkel számoló politikai „forgatókönyvek”, de minden a konkrét szituációban dől el, ahol nem csak győzni lehet.

2002. július 9-én este a magyar parlament indulatos vita színhelye volt: 22 képviselő közel három órán át azt taglalta, hogy a hatalmon lévő kabinet vajon hiteles kormány-e (Általános vita 2002). Az ellenzék annak kapcsán kezdte ezt a kritériumot firtatni, hogy a kormány „Nagy Imre Érdemrend”-et kívánt alapítani, és ehhez módosítani akarta a kitüntetésekről szóló 1991. évi XXXI. törvényt. A kormánypártokat, mint mondták, meglepte a Fidesz támadása. A javaslat általános vitájában a legvehemensebb ellenzéki szónok ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a kormánypártok nem nyilatkozhatnának és nem alapíthatnának díjat a hazafiság, a függetlenség, a demokrácia és a nemzeti egység nevében. A vita során a képviselők nem arról tárgyaltak, hogy miként illeszthető a tervezett rendjel a kitüntetések hierarchiájába, vagy kiknek adományozható, hanem arról, hogy frissen megválasztott kormány megnyilatkozhat-e egyáltalán ’56 dolgában, holott, ahogyan az egyik védekező kormánypárti politikus mondta, a szabadon választott parlament első ülésén az új politikai rendszer közös „legitimációs forrásaként 1956-ot, az ’56-os forradalmat és szabadságharcot jelölte meg”. A vitában részt vevő képviselők a kitüntetés kapcsán a politikai lét és nemlét, a legitimáció és a hitelesség kérdéseit feszegették, diszkurzív eljárásaik politikai határhelyzetet jelenítettek meg. Ehhez hasonló, váratlannak tetsző beszédcselekvés más diszkurzív szituációban is előfordulhat, mert csak a konkrét helyzetben dől el, hogy ott végül is mi történik. A vita résztvevője egészen más helyzetben van, mint utólagos elemzője, mert az „élő” eljárások nyitottak és bizonytalanok.

A politika diszkurzív stratégiája (4) azt mutatja meg, hogy milyen irányba megy a diskurzus; a kritériumok és feltételek viszonyát alakító különböző eljárások hogyan formálják a beszédszituációt. A stratégia két alapjellemzőjére érdemes figyelmet fordítanunk: a) intencionáltságára, és b) konstrukciós jellegére.

a) Emlékeztetnék arra, hogy a politikai beszéd cselekvés; „beszélője” alakító, formáló, beavatkozó szándékkal szólal meg, kifejezetten az a célja, hogy elképzeléseit érvényre juttassa, eszméit megvalósítsa. Nem akar a vakvilágba beszélni vagy borsót falra hányni, hanem azt akarja, hogy szavainak „foganatja” legyen. Nem diskurzusidegen szempont tehát a beszédszándékok és intenciók firtatása. Ezt maguk a beszélők is sokszor megteszik, a politikai diskurzusok egyik gyakori vonása, hogy a résztvevők magabiztosan sorolják azokat a motívumokat és célokat, amelyek állítólag beszédtettre késztették a másik embert. A diszkurzív stratégia a beszédszándékok iránya és összerendeződése, a szituációt átfogó elv vagy szabály, amely azt mutatja meg, hogy egy adott beszédszituációt a résztvevők milyen céllal és milyen módon kívánnak alakítani.

Valamennyi eddig példánk olyan beszédszituációt idézett meg, ahol politikai ellenfelek beszélnek egymáshoz. Ezt a szituációt pedig két stratégia jellemzi: az identitás és a kiszorítás. Az iménti egyik példánk az volt, hogy a pontossági kritériumhoz milyen feltételeket kapcsolnak és megvalósítása során milyen eljárásokat használnak a vitázók. Ez az egyik legtöbbet vizsgált és elemzett diszkurzív tett; sok ilyen eljárást leírtak már, mi kettőt említettünk közülük. Talán a lakonikus példák alapján is látható azonban, hogy a beszélőt az érvényre juttatás és kiszorítás stratégiája vezérli, amikor elnevezésekkel „pontosít” és osztályoz, hiszen ezek nemigen hagynak helyet más (rivális) értelmezéseknek. Az, hogy a termelőeszközök tulajdonosának mi a „pontos” neve (tulajdonos?, tőkés?, polgár?, kizsákmányoló?), élet-halál, de legalábbis politikai világfelfogások kérdése. A világos és egyértelmű, pontos és helyes elnevezéseket favorizáló eljárások nem nyelvészeti kérdések: egy általános kiszorítási stratégia irányába mutatnak, vagy annak a részei. Tudnunk kell persze, hogy a riválisok viszonya csak az egyik viszony a politika szereplőinek sok más viszonyához képest, nem beszélve a politikai ügyek és feladatok világáról, amelyekben új és más diszkurzív stratégiák bontakoznak ki.

b) A diszkurzív stratégia feltárása azonban eltávolít bennünket a primer szövegektől, ez már kifejezetten a megfigyelő tematizációja. A vitázók természetesen beszélnek politikai stratégiáról is, de ez a programok és tervek távoli, még belátható pontjait jelöli; olyan vállalt célkitűzések és módszerek „összerendezése”, amely a kívánatos jövőképeket jeleníti meg. A mi stratégia-kategóriánk nem ilyen. A diszkurzív stratégia a beszédszituáció beszédbeli eszközökkel történő alakítása. De nem olyan módon, hogy a beszélők újra meg újra expressis verbis megnevezik az általuk követett stratégiát. A stratégia másként valósul meg; a kérdés csak az, hogy milyen módon és hogyan lehet megragadni.



Ahhoz például, hogy azt tudjuk mondani, a politikai ellenfelek az identitás illetve a kiszorítás stratégiáját követik, el kell távolodnunk a primer szövegektől. A beszélők nem mondják azt, hogy „identikusak akarunk lenni”, vagy „mindenki mást el akarunk tüntetni a politika színpadáról”. Sőt! És ez nem jó ízlés vagy morál kérdése, hanem az eredményes stratégia velejárója, legalábbis versengő szereplők esetében. Jól teljesítő politikai szereplő ugyanis csak az lehet egy demokratikus társadalomban, aki úgy rögzíti meg identitását, hogy közben a megoldandó feladatokkal törődik, és éppenséggel az együttműködés során törekszik a többiek kiszorításra. Ezért is itt a stratégiák közvetetten, áttételes beszédek révén realizálódnak, mondhatni metaforikusan és paradoxálisan. Ezek azonban már nyilvánvalóan nem a politika, hanem a tudomány kategóriái és szempontjai. Igazságukat elsősorban az szavatolhatja, ha a tudományos elrugaszkodás a primer szövegek jelentéseihez kapcsolódik.

2. A vizsgálat empirikus valóságaAz elemzés kategóriái megjelölik azokat a csomópontokat, amelyek körül a diszkurzív vizsgálat megállapításai összesűrűsödnek. De a kutatás nem a kategóriák illusztrációja; kategóriáink és viszonyaik sokkal inkább a vizsgálatok szerveződési módját jelölik meg, mintsem hogy egy általános értelmezési és prezentációs vázat adnának. Amikor az elemzést végezzük, akkor valamilyen módon ezek körül és között forgolódunk, mert segítségükkel megragadható a szétfolyó politikai beszédvalóság. De az elemzésnek egyáltalán nem az a célja, hogy a politika diszkurzív valóságát belegyömöszölje egy négyszintes kategóriaházba.

Ez annál kevésbé lehetséges, mert, mint a kategóriák bemutatása során hangsúlyozni próbáltam, a beszédszituációk konkrétak és nyitottak. Vagyis a kategóriák a konkrét beszédszituációkban képesek egymásba átmenni, több irányba „folyni” vagy „bokrosodni”. Ami egy adott beszédszituációban eljárás volt, egy másikban lehet kritérium, ahonnan egy új beszédszituáció bomlik ki, és ez bármelyik elemre érvényes. Elvileg minden beszélő bármikor konstruálhat egy új beszédszituációt, új irányt szabhat a beszélgetésnek, átrendezheti a beszédeket. Kategóriáink csupán azt a fontos tényt jelzik, hogy a jelentéseknek ez a folyamatos átrendezése, vagyis az ideiglenes megrögzítésük, nem önkényes, tagolatlan és „felfoghatatlan” tevékenység, hanem rendezetten és felismerhető módon zajló praxis.

Az elemzés során viszont – talán éppen a fentiek miatt – a vizsgálat empirikus anyagára vonatkozóan további megfontolásokra van szükségünk. Ezek a (1) politikai szöveg, (2) az eset, és (3) az értelmezés kérdései, amelyek azt a felvetést járják körül, hogy mit is vizsgálunk, mi az empíriánk.

A politikai szövegről (1) Bourdieu mondja, hogy a politika elsősorban szövegeket termel, a tudomány empíriája tehát adott; a diszkurzív politikatudomány vizsgálati anyaga a politikai szöveg. A kijelentés mindkét eleme fontos, de kérdés, hogy a) mitől lesz politikai egy szöveg, és b) a szöveg milyen formájában tárgya a vizsgálatnak.

a) A szöveget politikai szövegként témája és beszélője specifikálja. Aki politikáról beszél, az politikai szöveget hoz létre. De ki beszél politikáról? Ennek van egy elsődleges tapasztalata, amelynek eldöntése nem tudományos probléma, hanem felnőttség vagy általános tájékozottság kérdése. Nagyjából az, aki a közösség ügyeit valahol és valamilyen módon szóba hozza; aki, mint Michael Oakeshott mondta, a magukat összetartozónak gondoló emberek „általános viszonyaival” foglalkozik. Egy ilyen beszédnek a határai természetesen bizonytalanok, de a középpontjai nagy biztonsággal megjelölhetők. Ennél többre nincs is szükség ahhoz, hogy tudjuk, politikai szöveget „termelünk” és „fogyasztunk”. A konkrét témák száma pedig elvileg meghatározatlan: minden politikai ügynek számít, amit adott beszélők annak tartanak, vitáik során politikai ügyként kezelnek, természetesen konkrétan már korlátozott számban.

Egy ilyen „szövegtermelésnek” nincs kitüntetett beszélője; egy demokratikus társadalomban mindenki politizálhat, és kisebb-nagyobb rendszerességgel sokan meg is teszik ezt. A beszéd elvileg mindig „kéznél” van, mindenkinek a rendelkezésére áll, ez a legdemokratikusabb és legáltalánosabb politikabefolyásolási eszköz. Talán ezért is van az, hogy a „hatalommániás” tudomány a politikai beszédet komolytalan tényezőnek tekinti. Kétségtelen, hogy a diszkurzív politikatudomány szempontjából elvileg nincs különbség a politikai beszélők között: számára egyaránt elemzés tárgya lehet egy világbirodalom vezérének szónoklata vagy titkos tárgyalása és a politikai „talk-show”-ba dühödten betelefonáló hallgató véleménye. Mindketten politizálnak, politikáról beszélnek és politikát konstruálnak, mindkettőjük beszédcselekvése hatással van a környezetükre, más emberek életére. A terjedelem pedig nem elvi különbség. A politikai diskurzus egyik legfigyelemreméltóbb vonása éppen az, hogy a politika szereplőit másként mutatja fel, mint a tradicionális politikai „cselekvés- és intézménytan”.

Ezért nem is eleve egy, mondjuk hatalmi pozíciók, ideológiai elkötelezettség vagy intézményi tagoltság szerint prestrukturált szöveget vesz kézbe, hanem egyszerűen csak a politizálás szövegeit, amelyek természetesen nem



határtalanok és nem egyenletesen „folynak”, hanem csomópontjaik vannak. A diszkurzív csomópontok kapcsán és körül jön létre az a politikai valóság, amely már nem engedelmeskedik más felosztásoknak és értelmezéseknek, csak önnön kritériumainak és kondícióinak. Amikor például azt állítjuk, hogy a politikai alapszerepek az ellenfél, az ellenség, a szövetséges és az idegen körül képződnek meg, akkor nyilvánvalóan nem az intézményesen kijelölt státusok és pozíciók mentén vizsgálom a társadalmat.

b) A diszkurzív politikatudomány primer szövegekkel „dolgozik”, forrásnak és empíriának az élőbeszéd valamilyen formában rögzített vagy eleve leírt anyagait tekinti, illetve a politikai valóság minden olyan elemét bevonhatónak tartja a vizsgálatokba, amelyet alkotója közlési szándékkal hozott létre, amivel „valamit mondani akart”, legyen az például egy gesztus, plakát, emlékmű, felvonulás stb. Korunkban az írásban és elektronikus módon rögzített beszéd hatalmas mennyisége vesz körül bennünket, mondhatni a kutatásnak nem gond empíriát találnia. Annál nagyobb gond, hogy a társadalomtudományok tradicionálisan a „lényeget” a beszéd mögött vagy rajta túl vélik megtalálni, márpedig nemcsak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges is egy szövegközpontú társadalomtudomány, mint Paul Ricoeur kifejtette. A diszkurzív politikatudomány ilyen szöveg- (vagy jelentés)központú tudomány, amely éppen ezért a valóságos élethelyzetek valóságos szövegeit teszi vizsgálata tárgyává.

Ez természetesen nem „kérdőíves felmérés”, mert ezek szövegei mesterséges helyzet termékei. Nem azt gondolom, hogy feleslegesek és félrevezetők – egyébként is a túláltalánosítás betegsége mindenkin kiütközhet. Inkább azt, hogy érvényességük korlátozott: egy preformált valósághoz való provizórikus viszonyt próbálnak mesterségesen feltárni. Valószínű, hogy metódusukat egy kényszerhelyzet szülte: akinek tudása nem mint „nyitott könyv” fekszik előttünk, azt kérdezzük meg és ki. Az élő szöveget viszont senki sem a kutatónak mondja el, a „valóságos” emberek egymásnak beszélnek valóságos szituációkban. Mindenki, aki éli az életét és „csinálja” a közéletet, folyamatosan mondja a magáét, termeli a szövegeket. Hatalmas politikai beszédfolyam áramlik tehát körülöttünk, amelyet vizsgálni talán nehezebb is, mint „kikérdezni” az embereket; mindenképpen megvannak a maga nehézségei és buktatói. Az egyik alapkérdése éppen az „áradáshoz” kapcsolódik: mit tekintünk releváns szövegkorpusznak, miért pont ezt és nem más beszédet választunk ki elemzésre?

Az eset (2) erre a kérdésre próbál feleletet adni. Először is az eset olyan szövegkorpusz, amely a politikai beszéd a) jelentős egysége, b) másodszor pedig elemzésünk példája.

a) A politikai beszédfolyam áramlása természetesen nem egyenes vonalú és egyenletes: szakaszok, elágazások és összefolyások tarkítják, zsilipek és gátak szakítják meg, áradások és apadások váltják egymást. Vagyis tagolt valóság. Az eset ezért első megközelítésben azt jelenti, hogy elemzésre a folyam egy-egy szakaszát vagy részét választjuk ki, kísérletet teszünk ennek a feltárására és a „folyamaton” belüli viszonylatok megragadására. Vagyis határolt szövegről van szó. Ez akár még evidens is lehet, ám tudható, hogy a beszéd folyamatosan áramlik (például egy adott témáról sokan, sokféle helyzetben beszélnek, akár még ugyanaz a személy is), ezért a beszéd szakaszolása vagy határok közé kényszerítése nem olyan magától értetődő, mint a tárgyiságok és intézmények esetében; egysége és lezártsága nem látszik első ránézésre. De a beszédnek is vannak határai, amelyek elsősorban a beszélők, a témák és a fórumok vonatkozásában tagolják a politizálást. Vagy ahogyan Bahtyin mondta, az egymással dialógust folytató személyek válaszolhatóvá teszik megnyilatkozásaikat: témájukat kimerítik, elmondják az azzal kapcsolatos fontos mondandójukat, kitöltik a rendelkezésre álló diszkurzív kereteket. Tagolásunk tehát nem önkényes: követi a beszélők elválasztó, lehatároló eljárásait.

A beszélők pedig nemcsak szakaszolnak, hanem ki is emelnek, azaz a beszédfolyamnak vannak olyan egységei, amelyek valamilyen oknál fogva különleges jelentőségre tesznek szert: a politizálók tartósan és szenvedélyesen taglalnak valamit, prominens személyiségek szólalnak meg a tárgyban, többfordulós vitát rendeznek belőle, formalizált kereteket teremtenek a megbeszélésére, „rangos” fórumokon lesz vita tárgya és így tovább. A politikai beszéd, mint Foucault mondaná, nem egyenletes mormolás, de nem is homogén szakaszokból áll. Vannak olyan részei, amelyekben összesűrűsödik a politizálás, mert ennek a résznek a beszélők jelentőséget, vagy inkább a többinél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, „rákoncentrálnak”. Így jönnek létre a diszkurzív csomópontok. A szövegkorpuszok kiválasztásánál érdemes követnünk a beszédpraxisnak ezt a sajátosságát: természetesen elemezhetek periférikus beszédegységet is, de a jelentőség kritériumától akkor sem szabadulunk, hiszen ez esetben én tulajdonítok fontosságot az adott beszédnek.

b) A jelentős egység pedig a diszkurzív politikatudomány példája: olyan elemzésbe vont szövegkorpusz, amelyben megmutatkoznak vagy feltárulnak a diszkurzív politikai valóság tulajdonságai. Nem illusztráció, amellyel a kutató a könnyebb érthetőség kedvéért példálódzik, kiemelve egyet a sok hasonló konkrétum közül, és nem is rábeszélés, amellyel meg akarnánk győzni az olvasót állításaink hitelességéről, analógiát konstruálva a lezárult és ismert, meg a nyitott esetek között. A diszkurzív példa vizsgálata nem pedagógiai és nem retorikai eszköz, hanem szimbolikus erejű eset elemzése, amely a tényleges beszédben lett jelentőssé, ezért elemzésre



érdemes. Azt azonban majdnem lehetetlen megválaszolni, hogy mit is mutat meg a példa: mindent megmutat – mondanám –, ha nem tudnám, hogy ez azt jelenti, semmit sem. Ám itt egy módszerbeli pozíciót próbálunk körbejárni, ezért talán nem szükséges konkrét vonásokat keresni, és ebből a szempontból a „minden” azt jelenti, csak és kizárólag a példákban tárul fel a politika jelentéses valósága, vagyis azokban az esetekben, amikor a politizálók maguk végezték el a kiemelést és a jelentések összesűrítését.

A csomópontokban megjelenő diszkurzív példának ezért is van megvilágító ereje. Az idegenekről szinte minden politikai közösségben sokat, sokféleképpen, és sokszor magas érzelmi hőfokon beszélnek s vitatkoznak, és a politikai idegen számára sokféle szerepet létrehoznak. Amikor a politikai közösség egyik tagjaként idegennel találkozunk és idegenről beszélünk, akkor kettős szembesülést hajtunk végre: találkozunk egy idegen személlyel és ezzel együtt érzékeljük önmagunk „végét”. Az idegen révén a közösség tagjai szembesülnek önmaguk másságával s valóságuk határaival: itt van valaki, aki nem olyan, mint mi, most akkor ez mit jelent, és mi a teendő. Az idegenről folyó diskurzus „az elválasztó önazonosság” megjelenése; példaszerű állapota bennünket fog megvilágítani, a mi világunkat fogja értelmezni. Mondjuk követendő bezzeg lesz, esetleg egy gyűlölt ellen, aki magához vonzza értelmünk, érzelmünk és akaratunk széles skáláját: hozzá képest gondolkodunk magunkról, a vele való békés és békétlen csaták is terelik életünk folyamát, s mutatják meg, hogy „kik s miben vagyunk”, és ki is az idegen, mármint a számunkra.

Egy politikai közösség életében sok „diszkurzív sűrítmény” fordul elő: választásokat tartanak, politikai botrányok robbannak ki, beszédet mond a miniszterelnök, vitanap van a parlamentben, tüntetést szerveznek, az expolitikus önéletrajzot ad ki, olimpiát akar rendezni az ország, autósztráda-nyomvonalat jelölnek ki, emlékművet építenek stb. A magyarázók és mentegetődzők gyakran érvelnek azzal, hogy az átlag s a mindennapi élet nem ilyen, hogy nem mindenki teszi és mondja ezt, és aki teszi sem mindig így, vagyis az esetekből nem szabad „messzemenő következtetést” levonni. Az ilyen beszéd természetesen része magának az esetnek, mégpedig a jelentőségcsökkentés egyik eljárása áll előttünk. A diszkurzív esetek mint példák ugyanis éppen jelentőségüknél fogva léteznek: nem az átlag, hanem a kivételesség specifikálja őket, a politikai közösség diszkurzíve éppen ezek révén teremti és ezekben szemléli önmagát; a politika világa nem a természet világa.

Vizsgálatunk számára ezért is kulcskérdés az esetek jelentése (3). A diszkurzív elemzés ugyanis nem akar és nem is képes a politikában „természettörvényeket” vagy a természeti szükségszerűségekhez hasonló törvényeket feltárni, hogy végre rabigába hajtsuk és helyére tegyük a zűrzavaros és neveletlen valóságterületet, hogy legyőzzük a politizálást. Az efféle hiábavaló erőlködés helyett szerényebb célt tűzünk magunk elé: szeretnénk jól megérteni a vizsgálatra kiválasztott életdarabot, és tágítani a politikáról folyó beszédet. A jelentés és jelentéshasználat érdekel bennünket elsősorban, amellyel a beszélők uralni és alakítani akarják a helyzetet, egymást, a jövőjüket, a tetteiket, s hogy mi történik ennek kapcsán és nyomán. Ha az eddigiek a diszkurzív politikatudomány fenomenológiai megalapozottságát demonstrálták, akkor most hadd hangsúlyozzam a hermeneutikához való közelségét. A vizsgálat anyagát illetően ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt a) a politizálási szövegek s cselekedetek jelentéseinek kibontását végezzük, b) és ezt tágítjuk a tudományos beszéd s gondolkodás felé.

a) Az esetek elemzése során értelmezéseket értelmezünk, magyarázatokat magyarázunk, megértések megértésére törekszünk. Nem úgy azonban, hogy megszüntetjük az elsődleges értelmezések és magyarázatok érvényességét, hanem úgy, hogy kibontjuk a bennük lévő lehetőségeket. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a politikai diszkutálók eltalálták-e a realitást, vagy milyen rajtuk kívüli törvények alakították az életüket, hanem arra, hogy milyen lehetséges valóságot teremtenek, azaz hogyan próbálják rivalizáló jelentéseikkel formálni politikai környezetüket s önmagukat. Ennek során feltárjuk a beszélők jelentéshasználatát, kibontjuk a lehetséges jelentéseket és a követett diszkurzív eljárásokat és stratégiákat, keressük a jelentések határait, vagyis megpróbáljuk az adott eset jelentésteli viszonyait minél alaposabban feltárni, érthetővé tenni. Kibontjuk például a beszéd lehetséges és aktualizált jelentéseinek viszonyát, a nézőpontok összeolvadásait és átalakulásait, az eltérő értelmezések sorsát, az intenciókat és a megvalósulásokat. De mindig belül maradva az eseten, még akkor is, ha a határát feszegetjük, vagy éppen átlépünk rajta. Ezenközben benne is maradunk a szituációban, meg túl is lépjük a határait.

A vitázó ember például nehezen lát ki önmagából, de ha az elemzés során a vitázókat együtt vizsgáljuk, vagy a beszélő korábbi önmagát nézzük, talán képesek leszünk a szituációban adott jelentések tág körével szembesülni, mint ahogyan ezt mondjuk a narratív közpolitika-elemzés jól demonstrálja. Nem akarjuk lezárni a politikai viták jelentéseit a „tudomány erejével”. Célunk a valószínűségek világában mozgó politikai beszéd elágazásainak a nyomon követése, a közéletünkről folyó, határoltan differenciált beszéd jelentéseinek és tagolódásainak a feltérképezése.

b) Elemzésünkben primer (politikai) és szekunder (tudományos) beszéd kapcsolódik egymáshoz, de nem úgy,



hogy tudományunk az életbeszéd ellenében, annak diametrális ellentéteként lesz tudományos jellegű. Nem próbáljuk felépíteni a politizálás „beszédviskói” helyén a politikatudomány „fogalompalotáit”. Egy adekvát társadalomtudomány nem teríthet rá a politikára olyan beszéd- és szószövetet, amelyet a politizálás nem ismer.

De hogyan lesz tudomány a kettő szimbiózisából? Úgy, hogy a tudomány gondolkodása valamilyen módon benne van a mindennapi fogalomhasználatban, csak éppen nem expressis verbis tudományként. Ott sporadikus, alkalmi, egyirányú: helyhez és időhöz, feladathoz és személyhez kötődik; itt tágabb horizontú, több szereplőre jellemző, szofisztikált. Kategóriáinkat használva: megmutatkoznak például szabályai és stratégiái. Ez nem terjedelem vagy mennyiség kérdése. A diszkurzív politikatudomány nyugvó jelentéseket elevenít fel, zárójeleket bont ki, emlékszik a tegnapi szavakra, és emlékeztet a korábbi jelentésekre meg mások értelmezéseire, látja az ismétlődéseket, észreveszi a hasonlóságokat. Másképpen szólva, felerősíti a mindennapi fogalomhasználat reflexív elemeit, ami nem valami idegen test a mindennapi nyelvben. A politizálásban rendre felbukkan a saját jelentésadás feltételeire való rákérdezés reflexív eleme: ezért is lehet a diszkurzív politikatudomány egyik központi kategóriája a kritérium, ezért mondhatjuk, hogy a politikai diskurzus önmagát „determinálja”. Vagyis a jelentéses politikai valóság értelmezéséhez nincs szükség metapolitikai szempontokra, annak ellenére sem, hogy a diskurzusokban egyetlen „örök érvényű” jelentést sem találunk.


IV. rész - IV. KísérletekDiszkurzív elemzések a politikáról

A diszkurzív politikatudomány elméleti tételei nem normatívak, empirikus megállapításai pedig explicitté tett előfeltevésekre épülnek. Teória és tapasztalat egymásba játszanak, egymásból táplálkoznak. Amikor tehát elméleti kérdéseket vizsgálunk, akkor egyben empíriát is mozgósítunk, amikor pedig a vizsgálatok fókuszában empirikus anyag áll, akkor az elemzés elméleti belátások nyomán folyik. Ebből differenciálási nehézségek adódnak. Eddigi kifejtéseink középpontjában teoretikus kérdések álltak ugyan mind a szerzői recepciókban, mind a tematikus jellegű megközelítésekben, de ezek nem nélkülözték az empirikus anyagokat s elemzéseket: teóriáink a „valóság” körül forgolódtak, és a tapasztalat tudását vagy gondolkodásmódját igyekeztek képviselni.

A következőkben megfordul a vizsgálatok tematizálása és iránya: a gondolkodás és elemzés centrumában nem teóriák állnak, hanem a „való élet” példaszerű eseményei. Egy-egy „tapasztalatilag létező” cselekvési sor, szervezet és vita, de legalábbis olyan „valami”, ami az adott politikai közösség tagjai számára nyilvánvaló létezéssel bír, ezért ezekkel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy mi is valójában ez a valami, hogyan lehetne tudományosan értelmezni. Míg a teoretikus kiindulású elemzésekben az empíria – túl a szemléleti egymásba játszáson – elsősorban az érvelés alátámasztását szolgálja, ezekben a megközelítésekben a kiválasztott téma a maga „konkrét teljességében” kerül bemutatásra, a már vázolt teoretikus megfontolások háttere előtt, amely az empirikus anyagok szemléleti elveit, kategóriáit és lehetséges módszereit, illetve az értelmezés teoretikus keretét vagy formáját adja.

Elvileg bármi az elemzés tárgyává tehető, ami természetesen nem azt jelenti, hogy minden elemzés tárgya lesz. A szelekcióban a kutatók oldaláról az érdeklődés és az ösztönzés játssza a fő szerepet, a „valóság” oldaláról pedig a történések menete és változása. Bizonyos „tények” mintegy kínálják magukat a vizsgálatra, hiszen adott térben és időben figyelmet kapott jelentős eseményekké lesznek. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy minden fontos politikai esemény tudományos vizsgálat tárgya lesz, különösképpen nincs ez így egy-egy tudományos törekvésre vetítve. Van valami véletlenszerű a tematikák kialakulásában, pláne egy-egy kutató esetében, akit leginkább a kapacitások szűkössége szorongat. Mindez messzemenően vonatkozik rám is, ezért az itt prezentált vizsgálati tematika igencsak esetleges. Választásaim leginkább illusztrálnak: körülbelül így képzelem az empirikus elemzéseket.

Nem gondolom, hogy a diszkurzív politológiának csak a politikai beszédről van mondanivalója, azt feltételezve ezzel, hogy az intézmények vagy a tettek kívül esnek érdeklődésén és vizsgálati területén. Ha a politikai valóság jelentéses valóság, akkor a jelenségek szintjén a politikai diskurzus igen széles területet ölel át vagy sokféle formát tartalmaz – a politikai csendtől és a titoktól kezdve a különböző tanácskozásokon át a pártok nyilvános marakodásáig és a választási marketingig bezáróan. A vizsgáló nem függetlenítheti magát ezektől a diszkurzív formáktól; bármit is vizsgál, nem tehet tehát úgy, mintha átlátszó üvegen át nézné a csupasz tényeket. Elemzésének mindig része a dolgok előállását hordozó jelentésforma, hiszen ennek mind a cselekvő, mind a megfigyelő része; a politikatudomány is diszkurzív konstrukciók révén létezik. Ezt fejezi ki a politikai fogalma és a hermeneutikai szituáció egyetemessége. A diskurzus nem a politika egyik érdekes része, hanem létezési módja, amelynek közelébe – mint láttuk is – nyitott, de karakteres vizsgálati eljárásokkal férkőzhetünk.

A politikai ellenség, ha nem jogi és hadászati szempontból vizsgálom, hanem a politikai fogalma felől, a politika egész valóságának átalakuló természetére deríthet fényt. Gondoljuk meg: miféle ellenség az, amely terroristaként láthatatlan és „megfoghatatlan”, mégis átértelmezi és újrarendezi a legfontosabbnak vélt külpolitikai viszonyokat. Avagy miféle Európa az, amely csak hellyel-közzel földrajzi név, sokkal inkább a vágy helye, a beengedés és a kiszorítás színtere? Leginkább talán diszkurzív valóság: értelmezett múltunk, vitatott jelenünk és kitalálásra váró jövőnk. De egy eminens politikai szervezet, mondjuk egy párt, jelesül a magyar Kereszténydemokrata Néppárt életének két sorsfordító eseménye, a megalakulása és szétesése, sem igen választható el attól a gazdag jelentéstartománytól, amelyben és amelynek révén történetileg tiszavirág-élete lezajlott. Egy párt maga a vitavalóság. A választó polgárok élete nem kevésbé. Teljes mértékben osztom azokat a kritikákat, amelyek a politikai tudás feltárása szempontjából alkalmatlannak tartják a magányos emberek kikérdezését, hiszen a tudás közösségi jellegű és nyilvános formákban létezik; amíg az ember nem beszéli meg a megbeszélni valókat, addig nem tudja, hogy mit tud. A választók politikatudása kulturális kötöttségű diszkurzív gyakorlat, amelyet különböző „átbeszélési” alkalmak és jelentésalakítási módok hordoznak. Ugyanez


vonatkozik a kormányzásra is. A kormányzati intézkedések természetét nem a közérdek, hanem a közjó alakítja. A közérdek legfeljebb a közjó értelmezésének elhárítási taktikája, esetleg szinonimája, hiszen a köz javára teendő intézkedéseknek semmiféle absztrakt mércéje vagy végérvényes módja nincs. Minden kormányzat jellegét és arcát az adja, hogy mi módon és mire „futtatja ki” a közjó képlékeny kategóriáját. Avagy fordítva: egy-egy ciklusban az „ország sorsa” egyik definíción át a másikig bukdácsol, esetleg egy „felemelő” közjó-értelmezés körül forog. A politika világa a „halálosan komoly” értelmezések és a szavakkal való cselekedetek valósága, különösen ott, ahol a szavaknak közvetlenül is tétje van.


16. fejezet - A láthatatlan ellenségAz Amerikai Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-i támadás másnapján az USA elnöke beszédet intézett az ország népéhez. A „The Associated Press” jelentése szerint rövid beszédében, egyebek mellett, a következőket mondotta: „Az előre kitervelt gyilkos támadás, amelyet tegnap követtek el országunk ellen, több volt, mint terrorista akció. Ez háborús cselekedet, amely azt követeli országunktól, hogy legyünk egységesek az események megítélésében és a válaszlépésekben. A szabadságot és a demokráciát érte támadás. Az amerikai népnek tudnia kell, hogy másféle ellenséggel (different enemy) állunk szemben, mint amilyennel eddig valaha is szemben álltunk. Ez az ellenség a sötétben bujkál, és nem tiszteli az emberi életet. Ez olyan ellenség, amely ártatlan és gyanútlan embereket pusztít el, azután eltűnik valahová, de nem lesz képes mindig eltűnni. Ez olyan ellenség, amely megpróbál elrejtőzni, de nem lesz képes mindig elrejtőzni. […] Amerika egységes. A világ szabadságszerető nemzetei a mi oldalunkon állnak. Ez a küzdelem a jó és a gonosz közötti világméretű harc, amelyben a jó fog győzedelmeskedni.”1

A beszédben fellehető a háborús retorika sok fontos eleme: egy kettéosztott világ vizionálása, a nemzeti egység fontosságának kiemelése, a nemzetközi támogatások széles körére való utalás, a győzelembe vetett feltétlen hit, leginkább pedig a támadók megfenyegetése, hogy tettükért bűnhődni fognak. A szónok azonban az ellenség – ilyenkor ugyancsak elengedhetetlen – megnevezésével bajban volt. Bush csak annyi tudott a támadókról mondani, hogy nem olyanok, mint amilyenekkel eddig valaha szembe kellett nézni, de hogy milyenek is valójában és kik is lennének ők, arról állító értelemben is csak annyit volt képes mondani, hogy gonoszak, mert ártatlanokat ölnek, valamint bujkálnak és rejtőzködnek, vagyis láthatatlanok. Vegyük észre, hogy a helyzet rendkívüli: a világ legerősebb hatalmának első embere világméretű háborút hirdet, csak éppen azt nem tudja megmondani, hogy kik ellen kellene harcolni. Ez annál figyelemre méltóbb, mert nincs háború konkrét és valóságos ellenség nélkül, márpedig Bush elnök egyelőre képtelen volt megnevezni ilyen személyeket, csoportokat vagy államokat. Nem lehet kétségünk afelől, hogy megtette volna, ha pontosan tudta volna, hogy kik voltak a támadók, hiszen a helyzetet képtelenségével együtt is értelmeznie kellett.

Tíz nap múlva azonban minden megváltozott. Szeptember 20-án Bush elnök a kongresszus két háza előtt mondott beszédében a támadókat egy terrorista szervezet, az Oszama bin Laden vezérletével működő al-Khaida szervezet tagjaiként azonosítja, és azt állítja, hogy több korábbi merényletet is ők követtek el. 2 Nem sokra rá kormánya diplomáciai úton bemutatja szövetségeseinek az erre vonatkozó bizonyítékait, október 10-én pedig megindítja a bombázásokat a szervezet erői és az őket támogató afganisztáni Tálib kormány ellen. Az ellenségnek tehát konkrét neve lett, ezáltal a küzdelem felvette a háború megszokott formáját, és a stratégák és szakértők is ekképpen kezdtek beszélni róla, úgy vélekedvén, hogy legfeljebb a háború elhúzódása és terjedelme, a hadászati terep különlegessége és a felhasznált eszközök diverzifikációja kölcsönöz a harcnak különleges jelleget.

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy az Egyesült Államok elnöke 2001. szeptember 11-én pontosan fogalmazott. A World Trade Center ikertornyaiba és a Pentagon épülettömbjébe kormányzott „repülőgépbombákkal” valóban új típusú ellenség lépett a történelem színpadára és ölt meg néhány ezer embert. Az esemény kapcsán sokan megfogalmazták; az ismeretlen tettesek szörnyű akciója vélhetően megváltoztatja gondolkodásunkat békéről és háborúról, ellenségről és terrorizmusról, nemzeti érdekről és politikai szövetségről, mindenekelőtt pedig az emberiség lehetséges jövőjéről. Ez vélhetően így van: az akció a hirosimai atombombához hasonló „sorsfordító” esemény. Kérdésünk ezért az, hogy milyen ellenség és milyen fegyver mutatta meg magát szeptember 11-én ilyen pusztító látványossággal. Az elemi tény ismert: öngyilkos merénylet történt, ráadásul nem is először a közelmúlt történetében.

Sajátosságainak feltárásához mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy az orv- és öngyilkos merénylők színrelépése nem előzmények nélküli. A láthatatlan ellenség feltűnése történelmi előképek, a partizán, a terrorista és az öngyilkos harcos valóságos összetalálkozása. Azon a szeptemberi kedden a kerozinnal töltött utasszállítókat bombaként használó merénylők ennek a három harcosnak a lehetőségeit teljesítették ki, egyesítették, és vitték végig a bennük rejlő erőszakot és pusztítást. Kérdésünkre ezért csak akkor remélhetünk valamilyen választ, ha megkíséreljük – még ha vázlatosan is – feltárni a három előkép természetét, legfontosabb tulajdonságait.

1. A partizán11 International Herald Tribune, 2001. szeptember 13., 12. p.

22A teljes beszéd megjelent: Népszava, 2001. szeptember 22., 13. p. (Bush 2001).


A láthatatlan ellenség

A partizán irreguláris harcos.3 Nem az állam vagy bármely legális szervezet hivatalos katonája, hanem „saját szakállára” cselekvő személy, ami természetesen nem jelenti azt, hogy titokban ne lehetne tagja bármely katonai szervezetnek, vagy hogy az érintettek ne hangolnák össze akcióikat. Ellenségei azonban nem tudják őt katonaként azonosítani; úgy tudják, hogy civilekkel állnak szemben. A partizán rejtőzködik, de nem az akcióit álcázza, mint a katonák, hanem a személyét; nem lövészárkot ás és fák mögé bújik, hanem státusát tünteti el, mert a civil lét kellékeit veszi magára, vagy le sem veti őket. Hívhatják gerillának, franc-tireurnek, orvlövésznek, illegális harcosnak, hivatásos forradalmárnak vagy bármi másnak, de mindig a hadviselési szabályokat áthágva és rejtőzködve harcol ellenségei ellen. Carl Schmitt leírása pontos: az tekinthető partizánnak „aki kerüli, hogy fegyvereit nyíltan viselje, aki lesállásból támadva harcol, aki álcázása érdekében nemcsak az ellenség egyenruháját használja fel, nemcsak rögzítetlen vagy kötetlen rangjelzéseket alkalmaz, hanem a legkülönfélébb civil ruhákat ölti magára. A partizán legerősebb fegyvere a titokzatosság, a sötétség és a homály.” (Schmitt 2002b: 126.) Ha mindehhez terepismeret társul és a civil lakosság támogatása, akkor a partizán félelmetes harcossá válik, aki a legjobban felszerelt hadsereget is képes szétbomlasztani.

A partizán, vagyis az irreguláris harcos akkor lépett a történelem színpadára, amikor kialakult a modern regularitás. Két alaptípusa jött létre: „a haza defenzív őseredeti védelmezője” és a „világuralomra törő agresszív aktivista” (Schmitt 2002b: 121.). Az első partizánok, akik egyben az első típus képviselői voltak, a tizennyolcadik század elején tűntek fel a napóleoni megszálló seregek ellen harcolva, bár ezekben a harcokban már megjelent a partizán második formájának a csírája is. „A Napóleon elleni spanyol gerillaháború, az 1809-es tiroli felkelés és az 1812-es orosz partizánháború egy vallási értelemben jámbor és katolikus vagy ortodox nép elementáris, őseredeti mozgalma volt” az idegen hódítókkal ellen. Merőben más volt a helyzet a németekkel: „az 1808-tól 1813-ig tartó időszak Berlinjét ezzel szemben egy olyan szellem formálta, amely teljességgel bizalmas viszonyban volt a francia felvilágosodás filozófiájával”, sőt sok tekintetben fellette lévőnek képzelte magát (Schmitt 2002b: 130.). Az új szellem lényege pedig – például Fichte, von Kleist és Clausewitz tanai szerint – egyrészt az individuális erők felszabadítása, másrészt küzdelem az ésszerűség világuralmáért. Vagyis a tizennyolcadik század eleji Berlinben kezdi meg egymáshoz való közeledését a partizán és a világbíró ügyharcos, amely azután a huszadik században az abszolút ellenségesség és az abszolút háború eszméjében teljesedik ki.

A partizán másik történeti típusa leveti az ellentétek területi kötöttségeit, és világméretű küzdelemben gondolkodik. Ez az a történelmi szituáció, amelyben Paul Virilio szerint (Virilio –Lotringer 1993) a tellurikus kötöttségű geopolitikát fokozatosan a chronopolitika váltja fel: a küzdelem már nem a tér, hanem az idő birtoklásáért folyik, az egymással szemben álló felek egy felgyorsult idő és egy globális érintkezés harcosai, akik az egységesülő Föld adott terében saját kultúrájuk (világ)uralmát igyekeznek minden lehetséges eszközzel megvalósítani. Ennek első alakja a hivatásos forradalmár, akit legtisztábban talán Vlagyimir Iljics Uljanov, ismertebb nevén Lenin képvisel. Lenin ugyanis nem egyszerűen csak forradalmár volt, hanem önmagát hivatásos forradalmárnak tekintette, aki világméretű polgárháborúban gondolkodott, ráadásul nemcsak gondolkodott, hanem zseniális politikusként cselekedett is. Az irreguláris harcos nála lépte át végérvényesen az országhatárokat és az állami kereteket, hiszen tanai szerint a proletariátus győzelmét parlamenti úton nem lehetséges elérni, csak világméretű osztályharc révén. A forradalmárrá vált partizánt aztán Mao Ce-tung tevékenysége és tanításai teljesítették ki. Mao rákényszerült egy húsz éven át tartó, tellurikus kötöttségű partizánharcra saját belső ellenségével, Kuomintanggal szemben, miközben megkísérelte ezt a küzdelmet világméretű összefüggésekbe helyezni. Tanaiban az ellenségesség különböző fajtái, az osztályellenség, a nemzeti ellenség és a gyarmatosító faji ellenség egy abszolút ellenségességben egyesülnek, sőt az állapot békében is jelen van és bármikor aktualizálható. Mao tanai szerint a képviselt ügy jelentősége – függetlenül a jogi normáktól és az állami keretektől – megfelelő ok arra, hogy nevében bárki, bármikor és bárki ellen harcot indítson (Schrupp 2000).

De hát mi lehet a probléma egy igaz ügy nevében fellépő partizánnal, a megalázottak és megszomorítottak, a reménytelenül rabságban élők felszabadítására szövetkező önfeláldozó harcos küzdelmével? Éppen hogy tisztelet és elismerés illeti, hiszen segíteni akar, tekintet nélkül mindenre: az elégtelen eszközökre, az esetleges megértés hiányárára, a félelmetes elnyomó apparátusra. Azt mondanám, hogy semmi, ha csak eszméit, emberi bátorságát és önfeláldozását nézzük. Eszközei és pozíciója azonban, éppen helyzetéből adódóan, már sokkal problematikusabbak. A partizán – bármilyen ügyért harcol is – kivonja magát a státus quo, a legalitás, gyakran még az uralkodó közfelfogás alól is. Vagyis a nem-reguláris harcos elindul azon az úton, amelyen a háborúzó ember maga definiálja helyzetét, saját szerepét és ellensége személyét. A hivatásos forradalmár, a megrögzött fajüldöző és a fegyveres hittérítő mindenütt honos lehet, és mindenkit ellenségének tekinthet, aki eszméi szerint annak minősíthető. Leválva a regularitásról, és megjelenve a szabályozott harcok peremén, a partizán státusa

33A partizán mint történelmi típus itteni bemutatása rövid összefoglalása annak, amit Carl Schmitt Partizánelmélete kapcsán korábban részletesebben kifejtettem.



tehát közel kerül a terroristáéhoz. Nem véletlen, és nem is csak nyelvi bűvészkedés, hogy a hazája felszabadításáért küzdő partizánt és a nyomorban élők felemelkedésért harcoló gerillát ellenségei minden további nélkül terroristának nevezik, másrészről viszont egyetlen terrorista sem tekinti magát terroristának, hanem szabadságharcosnak, forradalmárnak és hitvédőnek, vagyis egy igaz ügy mindenre elszánt képviselőjének.

A partizán létének legnagyobb ellentmondása azonban nem ellenségeivel szemben álló öndefiníciója, hanem az, hogy csak (individuális) harcosként létezhet. Vagyis az önmagát felfedő vagy az önmagának legalitást igénylő partizán saját státusa ellen támad, miközben ezek a mozzanatok küzdelméből kiiktathatatlanok. Rolf Schroers (1961) joggal észrevételezi, hogy a partizán megszűnik partizán lenni, ha felfedi magát, ez esetben ugyanis csatlakozik a szervezett rend világához, amellyel ab ovo szemben áll. A partizán számára saját győzelme is problematikus, hiszen ekkor pedig szükségképpen törvényhozó válik belőle. Mindkettő a partizánnak mint olyannak a halála, ezért az igazi partizán a harcoló vagy a halott partizán lehet csak, ami világosan jelzi a partizán útját a permanens háború és a kibékíthetetlen ellenségesség világa felé.

2. A terroristaA terrorista is harcosnak tekinti magát, aki közügyért küzd, irregulárisan és rejtőzködve, mint a partizán, de harci terepén nincs hadüzenet, „állami” háború, nincsenek sehol regulárisan szemben álló felek. Béke van, legalábbis a háborús események értelmében. A terrorista azonban háborút hirdet az általa „kinevezett” ellenség ellen, helyzetértelmezésének alapvonása tehát, hogy háborúnak definiálja a békét. Definiálásának kiindulópontja, hogy semmi sem úgy van, ahogyan az emberek többsége gondolja: a látszólagos béke, a látható együttműködés és a hirdetett igazságosság mögött kibékíthetetlen ellentétek, kiáltó igazságtalanság és elfojtott vágyak vannak, amelyeket felszínre kell hozni és dominánssá kell tenni, hogy a problémák megfelelő megoldást nyerjenek, és a helyzet elviselhető legyen. A terrorista egy ilyen helyzetben hirdeti meg a saját háborúját. Magához ragadja a szuverén jogát: hadat üzen és harcba hív, vagyis kisajátítja az állam legfőbb monopóliumát. Egyrészt új ellentéteket konstituál, másrészt ezt fegyveres erőszakkal kívánja felszámolni.

A terrorizmus története azt mutatja, hogy hitelvek, nemzeti eszmék, kulturális identitások és szociális különbségek mentén egyaránt létrejöhetnek tagoló ellentétek. Bármi és bárhogyan is, de minden terroristának mindig van ideológiája, amelynek a kialakítása körül döntően értelmiségiek, iskolázott emberek bábáskodnak. Nem is specifikálja a terrorizmust mint olyat az eszme, aminek a nevében folytatják, ráadásul ezen az elvont vagy kezdeti szinten ezek még széles körű helyeslésre is számíthatnak. A terrorizmus vezéreszméinek azonban nem a tartalma számít, hanem az alkalmazása. Először is gyakran vonatkoztatják őket olyan helyzetekre, amelyek ellenállnak ennek az értelmezésnek; mondjuk nemzeti ellentéteket vizionálnak a magukat egységes nemzetnek gondolók között (ETA), a falu és a város életformája közötti különbséget társadalmi igazságtalanságnak (Fényes Ösvény) vagy a haladás kerékkötőjének (Vörös Khmer) állítják be. Másodszor, az eszméikben kifejtettekhez intranzigens módon viszonyulnak: a terrorizmus mindig soviniszta, rasszista, vallásilag fanatikus és osztályharcos ideológiákat hirdet.

Adatszerű tény, hogy a terroristák mindig kevesen vannak, legalábbis az általuk vizionált nemzeti és nemzetközi háborúkhoz vagy az ellenük bevetett erőkhöz képest. De nemcsak kevesen vannak, hanem rejtőzködnek is. A kettő összefügg egymással: a kevés harcos könnyen megsemmisíthető, ezért rejtőzködniük kell, avagy nem lehetnek számosan azok, akik rejtőzködnek, hiszen a sokaság nem bújhat el. A terrorista ezért is elsősorban jelei révén van jelen a világban, miközben nagyon is hús-vér emberek hajtják végre az akciókat. A terrorista önértelmezések sarokpontja éppen a titkos kevesek helyzete, amelyben vannak. Ez a terrorista küldetéstudat egyik melegágya: az értők kevesen vannak, még kevesebben, akik cselekedni mernek. Az ő feladatuk éppen az, hogy reménytelen helyzetben is minden lehetséges eszközzel harcoljanak az ügyért, amely soha nem veszhet el. Ugyanakkor a radikalizált küldetéstudat törvényen kívülre helyezi a terroristát. Ő úgy tudja persze, hogy a törvények fölött áll, azaz azt tesz, amit akar. Más megfogalmazásban, „a titokzatosság és a névtelenség megerősíti a terrorista saját nagyságába vetett hitét, és megteremti a korlátlan hatalom paranoiás érzését. A terrorista önmagát feltétlen tekintély birtokosának tudja, igazságtevőnek, aki ura életnek s halálnak.” (Bouthoul 1975: 52.)

Ezért aztán a nép vagy a tömeg, akiért és akinek a nevében a terrorista fegyvert fog és öl, a terrorista univerzum talán legkülönösebb képződménye. Legfontosabb vonása, hogy tájékozatlan és tehetetlen: nem tudja, hogy mi a baja; hogy mit kellene tennie sorsa jobbra fordulása érdekében; mi több, magukat a terroristákat se nagyon érti, akiket ezért igen ambivalens érzések fűznek a „néphez”. Egyrészt minden értük van, és mindenáron ügyük mellé akarják őket állítani, amihez még a „nép” ártatlan tagjainak a legyilkolását is elfogadható eszköznek tartják. Ahogyan a RAF egyik alapítója, Andreas Baader írta a börtönből egy Jean-Paul Sartre-hoz címzett levélben:



„Büntetni egyet, gyógyítani százat.” A véletlen és ártatlan áldozatok létezésének ténye azonban csak a terrorista logika elfogadható mutatványa: sokak szemében sem a bosszú, sem a radikalizálási szándék nem igazolja. Ez a terrorista mozgalmak egyik legnagyobb belső problémája: végül is ritkán kapják meg azt a tömegtámogatást, amiben pedig mindig reménykednek, és ami a harcuk sikerének is egyik feltétele lenne. Gyakran éppen azok fordulnak ellenük, vagy nézik közömbösen felszámolásukat, akikért harcukat vívják.

A terrorista cselekedeteknek két specifikus vonása van. Az első az erőszak szabadsága, sőt kultusza, a második az akciók szimbolikus jellege. A terrorista mozgalmak erőszakkultusza a terrorizmus alapvonása. A velük foglalkozó leírások középpontjában is a kegyetlen és véres, sok-sok ártatlan áldozatot követelő akcióik felsorolása és bemutatása áll.4 Ezekből is kiderül, hogy az emberiség már hosszú ideje együtt él a terrorizmussal: az elmúlt bő száz évben nemigen múlt el olyan nap, hogy a több száz terrorista szervezet egyike-másika ne követett volna el merényletet a Föld valamelyik pontján.5 A politikai gyilkosságok köré szerveződött mozgalom erőszakkultuszát két karakterisztikus felfogás táplálja. Az egyik szerint mindenki bűnös, aki egy bűnös rendszerben él. A puszta létezés okán aztán sok mindenki bűnössé nyilvánítható és elpusztítható: a paraszt, mert elfogadja az állam által kiosztott földet (Fényes Ösvény); a városi, mert kereskedik (Vörös Khmer); a munkás, mert a Springern-konszernnél dolgozik (RAF); a francia, mert Korzikán él (FLNC); az amerikai polgár, mert az USA-ban született vagy ott él (Al-Khaida), és így tovább. A másik szerint a gyilkosságoknak mozgósító ereje van. Ha az első elv az erőszak általános lehetőségét tartalmazza, ez a célját fogalmazza meg. A terrorista ugyanis nem vaktában és nem céltalanul öl. Ő egy olyan reménytelen helyzet harcosának definiálja magát, amelyen már csak a halál döbbenete változtathat. Öl, hogy felrázzon; gyilkol, hogy változást érjen el. Egy terrorizmuskutató így ír erről: „A terrorizmust gyakran esztelen, értelmetlen és irracionális erőszakként írják le. Ha eltekintünk néhány komplett elmebajos cselekedetétől, akkor azt láthatjuk, hogy a terrorizmus ritkán esztelen és irracionális. […] Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a terrorizmus eszköz egy cél eléréséhez, és nem maga a cél. […] A terrorizmus célja nem a tömeggyilkosság. A terrorista nem azt akarja, hogy sok ember haljon meg, hanem azt, hogy sok ember figyeljen és hallgasson rá.” (Jenkins 1975: 15.)

Éppen ez a terrorista cselekedetek második vonása, nevezetesen a terrorista akciók szimbolikus jellege. A terrorista nem hadászatilag fontos bázisokat támad meg, de legalábbis nem törekszik a megtámadott hatalom anyagi-technikai bázisának megsemmisítésére, mint ahogyan teszik ezt az államok közötti háborúk reguláris hadseregei. Ehhez ugyanis nincs ereje, sem fegyverzete, sem serege, sem agyagi bázisa, sem utánpótlása. A terrorista szimbólumokat támad meg. Általában az emberi életet mint olyat: a terroristák emberrablásokat követnek el és túszokat szednek, bombákat robbantanak és mészárlásokat rendeznek. Vagyis újra és újra kinyilvánítják, hogy az ember egyik legféltettebb kincse számukra semmi. Politikusokat és más ismert személyiségeket ölnek meg (II. Miklós cár, Sándor király, Indira Gandhi, Aldo Moro, Olof Palme és még sokan mások). A terroristák ezt nevezik „minőségi” halálnak, mert a terror célpontja ilyenkor nem véletlenül adódik, hanem tudatosan kiválasztott személy. Kitüntetett létesítményeket igyekeznek hatalmukba keríteni és lerombolni: követségeket, laktanyákat, templomokat, bankokat, közigazgatási épületeket, iskolákat stb. Ezek a létesítmények a támadott társadalmi-politikai rendszer életének és működésének centrális helyei. Hadászatilag általában jelentéktelenek, ezért nem is nagyon védik őket, annál inkább van szimbolikus jelentőségük: értékeket, eszméket, szokásokat, érzelmeket, törekvéseket testesítenek meg. Tárgyiasult létük okán a terrorizmus számára is elérhetőek: meggyalázásuk és megsemmisítésük félelmet kelt, bizonytalanságot szül, a romboló tettnek pedig politikai ereje és súlya van. Üzenete aligha félreérthető.

A terrorista tettek sajátosságai egy figyelemre méltó tényben összegezhetők: a terrorcselekmények a nyilvánosság számára és a nyilvánosság befolyásolására születnek. Ennek hiányában a terrorizmus – a terrorista nézőpontjából tekintve – értelmetlen és céltalan. A terroristák egyik fontos törekvése ugyanis az eszkaláció: nézeteik megismertetése, céljaik elfogadtatása, támogatóik számának növelése, cselekedeteik hatékonyságának fokozása. Mindez elérhetetlen, ha akcióik nem kapnak nyilvánosságot. Ezt persze jól tudják ellenségeik is, de az akciók brutalitása kikényszeríti a híradásokat, sőt a részletes beszámolókat. Ezért aztán a terrorista cselekmény „gyakran úgy jelenik meg, mint propagandaakció, amelynek célja, hogy népszerűsítsen egy bizonyos doktrínát vagy valamilyen nézetet, felhasználva ehhez a tömegtájékoztatás modern eszközeit” (Bouthoul 1975: 52.). Egy-egy akció többnyire véres dráma, amelynek a lefolyását a terroristák gyakran a közvetítés igényeihez próbálják szabni, vagyis igyekeznek vele minél nagyobb körben minél nagyobb hatást elérni. „A terrorizmus színház” – írja erről lakonikusan a téma vizsgálója (Jenkins 1975: 16.). Mindenesetre a kevesek titkos akciója a végrehajtás során már egyáltalán nem kíván titokban maradni.

44Itt kell megjegyeznem azt a nyilvánvaló tényt, hogy elemzésem nem szól az állami erőszak extrém formájáról, az állami terrorról, amelyet a hatóságok követnek el saját kiszolgáltatott állampolgáraik ellen. A népirtások áldozatainak száma mondhatni összehasonlíthatatlanul többszöröse annak, mint ahányan terroristatámadásoknak estek ez ideig áldozatul a Földön. (Lásd erről Herman–O’Sullivan 1989.)55Edward Mickoulos könyve (1983) nyújtja ebben a tárgykörben talán a legjobb eligazítást, amely kilencven év legjelentősebb terrorista cselekményeit mutatja be, összesen 3131-et.



3. Az öngyilkos harcosHarmadik figuránk, az öngyilkos harcos fel-feltűnik már a terrorista akciókban. Ezzel együtt is az elmúlt száz év terrorista cselekményei alapvetően nem öngyilkos merényletek voltak: az akciók mintegy kétharmadában a terrorista úgy ölt, hogy a pusztítás pillanataiban már jelen sem volt az akció helyszínén (Benke 1989: 13.). Öngyilkos harcos azonban küzdhet háborúban is, mint a második világháború japán hadseregének kamikázéi, akik torpedókat és bombákkal megrakott repülőgépeket vezettek rá – önmagukkal együtt – az ellenséges hadihajókra. A partizánharcok történetéből nem ismerünk szervezett öngyilkos harcosokat. Ennek ellenére az öngyilkos harcos figurája nem köthető egyetlen ellenséges szituációhoz vagy harcmodorhoz, miközben tény, hogy a terrorizmusban vált specifikus és félelmetes harci „fegyverré”.

Minden katona és minden harcos elvileg önfeláldozó, azaz olyan személy, aki szükség esetén kész akár életét is feláldozni az ügyért, amelyért harcol, de nem keresi, sokkal inkább megpróbálja elkerülni a halált. Tudatában van, hogy aki fegyvert fog, elveszhet fegyver által; ismeri a harcok történetét, látja maga mellett bajtársai elestét, de mindez nem tántorítja el a fegyveres küzdelemtől. Bátor és önfeláldozó tehát, de nem kockáztatja feleslegesen sem önmaga, sem övéi életét, különösképpen nem keresi a halált. Az öngyilkos harcos teljesen más figura. Pontosan tudja, hogy csak egyetlen akcióban fog részt venni, amely viszont saját pusztulásával jár. A harci halál, ha eléri, nem a véletlen műve lesz, ezért nem is kerülhető el. Ő azonban vállalja, amit tesz, de nem egyszerűen vállalja, hanem kivételes lehetőségnek tekinti, hogy megteheti. Az öngyilkos, mert reguláris vagy irreguláris harcosként cselekszik, egyben hosszan és tudatosan készül tette elkövetésére. Nem Dugovics Titusz módjára – egy kiélezett harci helyzetben, hirtelen elhatározással – dönt amellett, hogy magával rántja a mélybe ellenségét, és vele együtt pusztul el, hanem harcostársai és segítői révén megtervezi akcióját. Belép a kiválasztottak szűk csapatába, szellemi és lelki gyakorlatokon erősíti jellemét, megismerkedik az alkalmazandó haditechnikával, tanulmányozza a helyszínt, kiválasztja az akció legmegfelelőbb időpontját s a kivitelezés módját. Egy öngyilkos merénylet tehát annak rendje s módja szerint harci cselekmény.

Úgy vélem, nagy nehézséget okoz az öngyilkos harcos gondolkodásának az értelmezése és „feltérképezése”. A nehézség oka vélhetően az, hogy magatartása homlokegyenest ellentéte a halálkerülő általános köznapi magatartásnak, de még a „meghívott halál” eseteinek is, melyeknél a tagadás dominál: a halál menekülés az élet nyomorúságai és szenvedései elől, mindenekelőtt a magány és a feloldhatatlan konfliktusok kínjai elől. Az öngyilkos harcos magatartása viszont állítás: tettével nem tagad semmit, hanem azt bizonyítja, méghozzá cáfolhatatlanul, hogy számára létezik egy eszme és egy közösség, amely saját életénél is fontosabb. Ezért a saját halálához, ezzel együtt életéhez is más a viszonya, mint a mindennapi embereknek vagy az emberek többségének általában, vagy akár saját magának is volt, mielőtt öngyilkos harcos vált volna belőle. A különböző kultúrákban nem ismeretlen a halálhoz való ilyetén viszony, bár mindenütt kivételes és rendkívüli esetnek számít.6 A viszonynak három lényeges eleme van. Ez a halál nem az élet szomorú vége vagy kerülni való véletlen balesete, hanem az élet beteljesítése és csúcspontja, az igazság pillanata: az egyén bizonyosságot tesz arról, hogy életében valóban fontos dolgok mellett kötelezte el magát. A másokért vállalt önkéntes halállal az ember túllép egyéni önmagán; egyrészt cselekedete a közösségért hozott végső és legnagyobb áldozathozatal, másrészt mindenkire tartozó közösségi ügy, amelynek példamutató ereje van, és amely a közösségi emlékezet részévé válik. A rendkívüli eseménnyé avatott önkéntes halál nem bűn és gyalázat, hanem elkövetője megőrizte a hagyományt, azaz úgy cselekedett, ahogyan kellett; még inkább különleges emberré, hőssé és mártírrá vált, mert a közösség szent céljai érdekében áldozta fel önmagát.

Az öngyilkos harcos azonban mindezekhez képest még valami mást is tesz: úgy áldozza fel magát, hogy közben ellenségeit is elpusztítja. Cselekedete nem saját halálának a puszta felmutatása, nem mártíromság tehát, hanem olyan módon végrehajtott tett, amelynek a középpontjában az ellenség mindenáron való elpusztítása áll. Az önfeláldozás ennek csak az eszköze; ha ugyanis valaki az ellenséget távolról kívánja megölni, vagy a

66 Csak utalnék néhány ilyen szokásra és felfogásra. A mai India területén élő népek között létezett a chanti és a dhurna intézménye, amelynek során a magát máglyán vagy éhhalállal nyilvánosan elpusztító személy ellenségeit kívánta megalázni (Zonda 1991: 43–56.). A görög sztoa halálfelfogásának karakterisztikuma, hogy az embernek addig kell élnie, ameddig ezt tisztességgel és méltósággal teheti. Ahogyan Seneca írja LXX. episztolájában: „A bölcs addig él, ameddig élnie kell, nem pedig addig, amíg élni tud.” A japán kultúrából jól ismert a szamuráj harcosok rituális hasfelmetszése, a szeppuku, amely a hűség és a becsületesség megnyilvánulása, a legkimagaslóbb erkölcsi cselekedetek egyike (Bälz 1936). A keresztény hit és civilizáció is ismeri és nagyra értékeli a mártíromságot, amikor is a hívő életben maradásának feltétele hitének megtagadása lenne, ám ő hite és vallása melletti bizonyosságtételként a halált választja, de a szakrális önfeláldozás történhet erőszak nélküli belső meggyőződésből is, mint a manicheus vagy a donatista szekták tagjai esetében. Emlékeztetnék itt Borges egyik novellájára, A halál és az iránytűre, amelynek szerencsétlen sorsú és mélyen vallásos hőse, a teológus Nils Runeberg arra jön rá, hogy Jézus és Júdás valójában egymás tükörképei; szerinte „Júdás volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettenetes tervét”, nevezetesen, hogy Jézus tudatosan készül a kereszthalálra, amit csak valaki árulása rejthet el. Az iszlám története is ismer olyan szektát, amelyben a közösségért hozott öngyilkosság nem számított bűnnek. 1243-ig másfél évszázadon keresztül a mai Irán északi részén állt fenn a siíták között is szélsőségesnek számító és kegyetlenül üldözött iszmailiták országa, amelynek lakói voltak a fedajin harcosok, akik úgy ölték meg az ellenségüket, hogy utána nem menekültek el a helyszínről (Cohen 1989: 226–252.).



cselekmény után a helyszínről élve akar távozni, akkor – tömegpusztító fegyverek és fejlett haditechnika hiányában – korántsem képes olyan hatékonyan és biztosan ölni, mint amikor öngyilkos módjára cselekszik. A második világháború vége felé a japán hadvezetés azért vetette be a kamikadze („isteni szél”) harcosait, mert százszázalékos bizonyossággal el akarta pusztítani a kiszemelt ellenséges hadihajókat. Amikor a palesztin Hamasz harcosai testükre erősített bombákat robbantanak fel az izraeliek által lakott városrészek buszain és bevásárlóközpontjaiban, akkor „biztosra mennek”: a terrorizmus történetének mind ez ideig az öngyilkos robbantások voltak a legtöbb áldozatot követelő akciói.

A huszadik század utolsó két évtizedében az öngyilkos merényletek döntő mértékben Izrael és az USA állampolgárai ellen irányultak, méghozzá kisebb-nagyobb szünetekkel folyamatosan. A sorozat a libanoni háborúval, 1983-ban vette kezdetét. Az Abu Nidal szervezetéhez tarozó merénylő április 18-án egy bombával megrakott teherautóval hajtott bele a bejruti USA nagykövetség épületébe, októberben egy másik merénylő egy katonai laktanyába (Seale 1992: 223.), és Izrael állam területén egymást érték a zsidók ellen elkövetett öngyilkos merényletek. 1996-ban Sarm-es Sejkben, mások mellett Clinton részvételével, nemzetközi konferenciát rendeztek a súlyos problémáról, ahol elhangzott, hogy a közelmúlt öngyilkos merényleteinek több mint száz halottja és ötezer sebesültje volt (Gilbert 1989: 559.). Az USA külföldi érdekeltségei és állampolgárai ellen irányuló öngyilkos merényletek is folytatódtak, közülük a legvéresebb az 1998. augusztus 21-i akció volt, amikor az USA nairobi nagykövetségének épületébe hajtott bele két, bombával megrakott teherautó: 215 ember halt meg s ötezren sebesültek meg. A 2001. szeptember 11-i akció ennek a folyamatnak a betetőzése volt. Minden rendelkezésre álló adat szerint az öngyilkos merényleteket palesztin és más arab személyek követték el, akik cselekedeteik kapcsán gyakran hivatkoznak hitük tanításaira és védelmére. Az iszlám azonban más világvallásokhoz hasonlóan tagolt és összetett tanrendszer, amely egyaránt tartalmaz békére és harcra buzdító elemeket, mint például a keresztények tanítása. Az iszlám- és Kelet-kutató Goldziher Ignácnak vélhetően igaza van: „nem annyira az a döntő […] mit mond a Korán és a hagyomány, hanem hogy ezek kijelentéseit és értelmét a közösség hogyan magyarázza” (Goldziher 1981: 809.). A történetesen iszlám hitű öngyilkos merénylők akciói ezért is elsőrendűen politikai cselekedetek (Rostoványi 1996).

4. Az „egyesült” harcosAz öngyilkos terrorista – bármilyen hitű vagy felekezetű, bármilyen országban vagy nép ellen követi el a tettét, és bármilyen cél érdekében cselekszik is – az ellenségesség új típusát képviseli; a magamagát is tudatosan feláldozva gyilkoló személynél elszántabb harcos mind ez ideig nem lépett a történelem színpadára. Akciója az ember teste szempontjából a pusztítás végpontjait, avagy a pusztítás végigvitt logikáját képviseli. De nem valamiféle elvont gondolkodás vagy erőtlen fantáziálás szerint, hanem művekben testet öltve, tárgyiasultan. A Világkereskedelmi Központnak nekivezetett repülőgépbomba megkerülhetetlen tényként mutatta fel az embernek ezt a „végiggondolt” és megvalósított gyilkoló képességét. A láthatatlan öngyilkos harcos 2001. szeptember 11-én megmutatta erejét a világnak, teljes súlyával és jelentőségével. A megtámadott pedig az akció után már nem tehet úgy, mintha valamilyen bagatell esemény történt volna.

A partizán még csak levált a regulárisan harcoló alakulatokról, esetleg nem is csatlakozott hozzájuk. Bármennyire is homályos dimenziót illesztett a reguláris seregek látható ellentétéhez és a nyílt harci cselekményekhez, mégiscsak a regularitás függvénye maradt. A terrorista viszont már egyértelműen nem a regularitás kiegészítője vagy támogató harcosa. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek állami támogatói, hogy alkalmanként nem csatlakozik valamilyen legális erőhöz, de a terrorista viszi végig a harcnak a legalitástól való teljes elszakadását. Méghozzá azzal, hogy lényege szerint szabadon határozza meg az ellenségét, és az osztályozás szabadságához az ölés és a rombolás szabadságát társítja. Magyarán, úgy véli, hogy elvileg bármit megtehet, amire képes.

Amikor aztán ellenségei megsemmisítéséhez saját testét használja fegyverként, szemünk előtt teljesedik be a korlátlan cselekvés pusztító ereje.

Elv és tett eggyé válik, a terrorista most már léte szerint is szembefordul mindenfajta emberi együttélés két alappillérével, a legalizált rend valamilyen formájával és az élet tiszteletével. Az öngyilkos terrorista ezért az erőszak végső formáját testesíti meg, amely egyértelműen felmutatja a pusztítás alapvető terméketlenségét: a következetes erőszak mindent elpusztít, végső soron azt is, aki konzekvensen végiggondolja és végigviszi a harc logikáját. Aki erőszakra csak erőszakkal tud válaszolni, annak, ha komolyan veszi önmagát, előbb-utóbb saját magát is el kell pusztítania.

Hegel szerint a harcos lényege a fegyver. A tömegpusztító fegyverek kifejlesztése a romboló technika lehetőségeit teljesíti ki és viszi el a végső határig, hiszen realitássá teszi az emberi faj és a Föld teljes



élővilágának a kiirtását. A komputerizált nukleáris fegyverzet harcosa talán már nem is az ember, hanem maga az önjáró technika, amihez az ember csak létrehozóként szükséges. A nukleáris fegyverekkel vívott háborúban ugyanis minimálisra csökken, esetleg ki is iktatódik a politikai, sőt a katonai mérlegelés lehetősége. A különféle „szent háborúk” öngyilkos terroristái viszont nem a modern technika, hanem az ember ősi fegyvere, saját teste szempontjából képviselik ugyanezt a logikát. Általános megjelenésük mégis kapcsolódik egy modern technika, a bomba és a robbantás elterjedéséhez, hiszen testüket bombává változtatva ölnek és pusztítanak. Nem kevésbé félelmetesek tehát, mint a tömegpusztító fegyverek, bár a pusztításnak nem az extenzív, hanem az intenzív totalitását képviselik. Félelmetességük alapja az ellenérv hiánya: aki úgy kíván harcolni, hogy közben semmit, benne saját életét sem kíméli, az ellen nincs érv és eszköz, legfeljebb az előzetes megsemmisítés. Talán ezért is mondhatja Virilio: „Számomra a szent háború harcosa és az atomháború mérnöke: színtiszta őrület.” (Virilio–Lotringer 1993: 48.)

Mindezek miatt igen nehéz harcolni az öngyilkos terrorista ellen mind a stratégiát, mind a taktikát tekintve. Taktikailag azért nehéz, mert láthatatlan, mint minden irreguláris harcos, és óvatlan, mert saját magát is fel fogja áldozni. Jürgen Ponto német bankárt keresztlánya, a család kedves ismerőse lőtte le saját házában, miután csatlakozott a RAF-hoz, de az utcán sétáló vagy autót vezető öngyilkos terrorista már csak egy valaki az utca emberei közül, aki ráadásul még gyanús mozdulatot sem igen tesz. Az ilyen támadások ellen közvetlenül nincs védelem, egyszerűen lehetetlen elhárítani őket, hacsak a társadalom nem függeszti fel normális mindennapi életét. Stratégiailag pedig azért nehéz a küzdelem, mert az (öngyilkos) terrorista minden rendelkezésére álló eszközzel minden lehetséges módon harcol, tekintet nélkül a morál és a jog konvencióira. A partizánharcok tapasztalatai azt mutatták, hogy ellenük eredményesen csak úgy lehet küzdeni, ha a reguláris ellenfél alkalmazkodik a partizánharc körülményeihez, ami roppant kényes ügy, hiszen a reguláris katona elvileg nem válhat törvény nélküli harcossá. A terrorizmus elleni harc még nehezebb kérdés, hiszen amikor a terrorista csoportok meghirdetik a maguk háborúját, a megtámadott személyek és szuverenitások szerint legálisan nincs is háború. Ám tétlenek nemigen maradhatnak, ez esetben pedig könnyen besétálhatnak a terroristák értelmezési és cselekvési csapdájába, azaz kibontakozhat a harc a terroristák által vizionált ellentét mentén, ráadásul a terrorizáltak – mutatis mutandis – esetleg követik a partizánharc reguláját: a terroristát csak terrorista módszerekkel lehet legyőzni.

A terroristák, egyebek mellett, azonban éppen ezt akarják, mármint hogy a világ olyan legyen, amilyennek ők definiálják. Mi marad azonban ellenerőként, ha a legalitás elhárítja magától a terrorizmus eszköztárát? Talán a már létező terrorista szervezetek felderítése, működésük ellehetetlenítése, felszámolása. Az egyének avagy a potenciális terroristák ellen azonban ilyen módon nincs védelem, az egész világot nem lehet egyetlen hatalmas felderítési tereppé változtatni, meg egyébként is képtelenség kifigyelni az emberek szívét, lelkét, akaratát. Ezért az erőszakot itt is utoléri a végzete: esetleg bármennyire jogos, kiterjedt és szofisztikált is, mégsem az emberi együttélés ultima ratiója.


17. fejezet - Európa határaiEsszé a jelzős és a jelzőtlen EurópárólAz iskolában megtanuljuk, hogy Európa határait mely vizek és földek jelölik ki. A térképen minden világos: a nem különösebben nagy félsziget az Atlanti-óceántól az Urálig, a Jeges-tengertől a Földközi-tengerig terjed. Az ujjunkkal meg tudjuk mutatni, körbe tudjuk keríteni, ez Európa. Mi örülünk, a tanár elégedett, jól feleltünk. Az iskola szereti az egyértelműségeket. Arra tanít bennünket, hogy a dolgokat világosan el lehet választani egymástól, az együvé tartozó dolgoknak pedig, mert hasonlítanak egymásra, közös nevük van: USA és Szovjetunió, Magyarország és Jugoszlávia, a NATO és a Varsói Szerződés, Európa és Ázsia. A választóvonalak és a határok egyértelműek; Európát nem lehet összetéveszteni Ázsiával, a földrajzi adatok cáfolhatatlan tények.

Hogy aztán később elfelejtjük az egészet? Ez talán a kisebb probléma. Még az sem gond, hogy országok és birodalmak omlanak össze, határokat és szövetségi rendszereket szabnak át, termelési számok válnak történelmi adattá. Ha szükség van rá, új határokat, új számokat és új elnevezéseket tanulunk meg. Az igazi probléma, hogy az iskola elhiteti velünk, olyan helyen és olyan világban élünk, ahol a dolgok egyértelműek: minden az, aminek hívják; az a tény, amit meg tudunk fogni; az a határ, amit látható módon kijelölnek; az a realitás, amiben hasra lehet esni; az a valóság, amit meg lehet számolni.

Hogy Európa hol van, az nem földrajzi probléma és cáfolhatatlan adatok halmaza, hanem bizonytalanságokkal terhelt sorskérdés. Az elmúlt évszázadokban, el egészen napjainkig, országok, nemzetek, társadalmi csoportok, családok és egyének sorsa múlott azon, hogy hol húzódott Európa határa. Az a határ, amely állítólag mindig is ugyanott volt. Már ha cáfolhatatlan tényekben gondolkodunk. Európa ugyanis nemcsak táj, hanem fejlődési út, kultúra és civilizáció, történelem és politika, nemzetek és népek, szövetségi rendszerek és országok, hagyományok és mentalitások tagolt kontinense.

Európának egyszerre vannak földrajzi, politikai és kulturális határai. A tagoltságot maga a szó, Európa, nem mutatja, ezért, aki Európáról beszél és Európa nevében cselekszik, egyaránt képes integrálni és differenciálni, befogadni és kirekeszteni. A nem-földrajzi Európa határainak kitűzése, a szűkítés és a tágítás, mindig is társadalmi harcok és politikai küzdelmek tárgya volt, miközben a közgondolkodás szerint Európa ott van, ahol a földrajzi Európa polgára éppen él. Ez a földrajz áldása. Egy vékony szál, egy absztrakt tudás arról, hogy összetartozunk, legalább a hely okán, még ha politikailag el is vagyunk választva egymástól, és kulturálisan is különbözünk.

A kulturális és civilizációs Európa közepe nem Közép-Európában van, ez az Európa nyugatról terjed kelet felé. Szűcs Jenő úgy találta, hogy már közel egy évezrede Európát három kulturális régió tagolja: nagyjából az Elba vonala és a római kereszténység elterjedése a határok, amelyeken túl vagy innen már más világok vannak. Hogy mi lehet ez a más? Hajnal István 1942-ben írta, hogy a nyugati hűbériség, szemben a keletivel, nem az úri önkényt jelenti, hanem a kölcsönösségre épülő egyenlőtlen viszonyokat. Az 1990-es évek során Európa középső és keleti régióiban összehasonlító mentalitásvizsgálatokat végeztek. Kiderült, hogy a választóvonalat nem az országok, hanem az ortodoxia határai jelentik: a keleti tájakon dominál a felsőbbség tisztelete és a politikai erő kultusza. Európa szíve nyugaton dobog, még akkor is, ha a teste az Urálig terjed.

Vajon milyen lehet ez a szív s lélek? Próbáljunk meg néhány összefüggést kiemelni! A társadalom egészének működése szempontjából a funkcionálisan különböző részek viszonylagos önállósága. A társadalom és az egyén viszonylatában az individualitásra épülő kölcsönösség és közösségépítés. Gazdaságilag a magántulajdon és a csere szabadsága. Politikailag a hatalmi ágak szétválasztása, a versengő akaratképzés és a nyilvánosság intézményrendszere. Jogilag a törvény előtti egyenlőség és a jogállam eszménye. A vallási élet szempontjából az egyházi autonómia, a vallási tolerancia és a lelkiismereti szabadság. Technikailag a világátalakító célszerűség és az innovációs dinamika. Esztétikailag az alkotó művész világteremtő heroizmusának és racionális-ironikus szemléletének a feszültsége. Morálisan a felelőség és az autonómia egyensúlya. Tudományosan a deperszonifikált megismerés dominanciája. Általában és mindenekelőtt pedig individualitás és dinamika.

Talán ezért is: az európai kultúra világhódító kultúra. A nem túl nagy félsziget napnyugati csücskének néhány országa az elmúlt évszázadokban – kivéve néhány afrikai területet és a jelentősebb ázsiai civilizációkat – az egész Földet birtokba vette. A politikai hatalomnál azonban tartósabbnak bizonyult a kulturális és civilizációs hódítás. Európa ma minden kontinensen ott van mint kulturális minta és mint civilizációs vívmány, és tovább hódít, gyakran már nem is európai ország képében. A Föld egységesülése mind ez idáig Európa jegyében zajlott.


Európa határai

Az európaiságnak fokozatai vannak, Európában is. A hajdani hódító országok polgárait nem foglalkoztatja a gondolat, hogy vajon ők európaiak-e. Méltóság és önmagukkal való elégedettség jellemzi őket, mindenki más „The Rest of the World”. Az SPD jelszava viszont az 1989-es németországi választásokon ez volt: „Wir sind Europa”. Természetesen, mondhatjuk erre, de nyilván oka van, hogy hangsúlyozni kell az ország európaiságát. Magyarországon a tizennyolcadik század végén írta Batsányi János: „Vigyázó szemetek Párisra vessétek!” Különböző formákban intelmét azóta is ismételgetjük. Oroszországban viszont ma is dúl a szlavofilek és a zapadnyikok harca, most kevesebb kegyetlenséggel, mint az elmúlt évszázadokban, de a harc kimenetele változatlanul bizonytalan, Oroszország újra és újra azt bizonyítja, hogy nem kér a (nyugat-)európai civilizációból.

Nálunk a harc több száz éve eldőlt, talán a kereszténység megszilárdulásával és a feudális államrend kiépülésével. Mindez mentalitásokban, vágyakban és diskurzusokban is testet öltött. Talán nem véletlen, hogy Magyarországon, igencsak hosszú ideje már, nem jutnak jelentős politikai szerephez olyan belső erők, amelyek lélekben, kultúrában és civilizációban megpróbálnák eltávolítani az országot a kontinens nyugati részétől. A megoldandó probléma ennek éppen az ellenkezője: elmaradottságunkkal való szembesülés, a hátrányok leküzdése, ennek nehézségei. A visszamaradott helyzetnek persze mindig voltak haszonélvezői, ők nem voltak „Európa-pártiak”, legfeljebb mértékkel.

Tárgyilagos tekintetek és az objektív vizsgálatok rendre azt látják és derítik ki, hogy Magyarország európai ország. A kulturális és a civilizációs különbségek, Nyugathoz viszonyítva, nem minőségiek, hanem fokozatiak. Ugyanaz van nálunk is, legfeljebb csökevényesebben, kisebb arányban, bátortalanabbul vagy fejletlenebbül, mint ott. A szokások, a mentalitások, a törekvések, a stílusok vagy az iskolázottság, a szaktudás, a munkamorál, a közéleti viták, a kulturális élet tekintetében egy nyugat-európai ember, ha érti a nyelvünket, abszolút otthon érezheti magát nálunk. Az anyagi jólétben és a tárgyi világ csinosságában s rendezettségében mi kétségtelenül elmaradottabb, szegényebbek és slamposabbak vagyunk, de a mérték attól is függ, hogy mit hasonlítunk össze mivel. A tájékozatlan vagy sztereotípiákban gondolkodó külföldi látogató rendre azt állapítja meg, általában csodálkozva, hogy hát ez egy európai ország. Az üzletemberek ezt már régóta tudják.

A végzetes leszakadásról, a barbár szokásokról, a műveletlenség égbekiáltó jeleiről, a kulturális nyomorról és más hasonló „nem-Európa” vonásunkról szóló publicisztikai fordulatok valójában jobbító szándékú megnyilatkozások, még ha megfogalmazói objektív állapotnak igyekeznek is jajkiáltásaikat feltüntetni. A nép, mondjuk így, nálunk nem kevésbé európai, mint sok más nyugat-európai országban. Akkor miért beszélünk oly sokat, már igencsak hosszú ideje, saját európaiságunk problémáiról? Mégsem lennénk igazán vagy annyira európaiak? Akarunk, de nem tudunk azok lenni? Nem fogadtak be bennünket Európába? Ha meg befogadnának, nem tudunk bemenni? Ha meg bemegyünk, csak vendégnek érezzük magunkat?

Egy német kutató, Rüdiger Vogt írja: „homályossága okán az Európa név mindig arra csábította az embereket, hogy olyan elképzelésekkel kössék össze, amelyek az európai történelem nagy törései mentén váltak jelentőssé” (Vogt 1991: 291.). Magyarország egy ilyen törés mentén tartozik a leginkább európai nem-európai országok közé. Földrajzilag Európa közepén vagyunk, ez Közép-Európa. Századunkban azonban hazánk és közvetlen térségének megnevezésére több elnevezés terjedt el: Közép-Európa, Kelet-Európa, Közép-Kelet-Európa. És ez csak a földrajz. Az elnevezések csatája, bár mindig a cáfolhatatlan geográfiai és történeti tények nevében folyt, politikai nézetek küzdelme volt: vajon mi hazánk helyzete, lehetősége és sorsa.

Közép-Európa neve és eszméje, sok évtizedes csend után, a hetvenes években kapott lábra nálunk; jól passzolt hazánk különutas törekvéseihez a szovjet hatalmi szférán belül. Egyszerre fejezett ki „kézzelfogható” kulturális és civilizációs különbségeket s azonosságokat, meg politikai értékeket: mi nem vagyunk Kelet, pláne nem olyan, mint Oroszország, és nem is kérünk belőle. Azok bírálták a felfogást, esetleg terjesztették elő a Közép-Kelet-Európa- vagy a Kelet-Európa-verziót, akik úgy vélték, hogy mi vagyunk a legnyugatibb keleti nép, meg különben is: a nyugati civilizáció nem tudja saját válságát megoldani, és az európai status quo talán évszázadokra megmarad. A berlini fal és a vasfüggöny nemzedékek múlva is állni fog.

Az ex orient lux és a harmadik út ideája századunkban folyamatosan kísértette a magyar értelmiséget. 1945 után ez Európa politikai kettéosztásában és a kommunisztikus ideák megvalósíthatóságában öltött új formát. Megszületett Nyugat és Európa alternatívája, hatalmi rendszerként is, méghozzá rendíthetetlennek tűnő katonai, gazdasági, politikai hatalomként, amit végül Nyugat is tudomásul vett: a kommunizmus, avagy a létező szocializmus. Közép-Európa átkerült Kelet-Európához, a kérdés csak az volt, hogy meddig és milyen „mélységben”. Néhány országgal, köztük hazánkkal, azonban éppen (nyugat-)európaisága okán nem bírt a birodalom: nekünk nem kellett sem a nyelvük, sem a mentalitásuk, sem a tudományuk, sem a művészetük, sem az államszervezési módszereik. A legkeményebb ötvenes éveket leszámítva Magyarország történelme a huszadik század második felében folyamatos menekülés az „ázsiai” Szovjetunió szorításából. Az Európa belső


Európa határai

határának eszmei újraszabására tett erőfeszítések azt jelezték, hogy a politikai határok nem feltétlenül kulturális határok; a vágyat jelentette, hogy legalább egy „köztes” európai ország lehessünk, ha már egyszer politikailag és „szervezetileg” nem tartozhatunk Nyugathoz.

Legerősebb az a diszkurzív tradíciónk, amely Európáról úgy beszél, mint vonzó kulturális és civilizációs teljesítményről. Évszázadok óta el sem tudunk képzelni más viszonyítást, mint a Nyugathoz való hasonlítást. Nem ők, mi magunk hasonlítjuk magunkat hozzájuk, szinte kényszeresen. Ez egyrészt összetartozást jelent, nem is csak a szomszédság, hanem a közös történelem, az azonos kultúra és a remélt jövő okán. A viszonyítás célt tűz ki és utat mutat, irány Európa, a jövő kézzelfogható valósága, a térben látható idő, a magát felmutató politikai program. Maga a gesztus jelez igazodási és megfelelési kényszert; olyanok akarunk lenni, mint ti vagytok. Mintha mi lennénk a kisebbik fiú. Itt áll mellettünk az idősebb testvér, aki előbbre tart, többre vitte. Hozzá akarunk hasonlítani, az ő elismerésére vágyakozunk. Ugye jó tanulók vagyunk? Ugye teljesítettük a követelményeket? Ugye jobbak vagyunk másoknál, főleg a szomszéd kisfiúnál? Történelmi pubertás, dac és melankólia.

Valamennyire is differenciált és reális „Nyugat-kép” csak a tudományos könyvekben és a könyvtárak polcain élt, legalábbis domináns módon. A nyilvános beszédben, régebben is és ma is, a Nyugat elsősorban stilizált mítosz, amely közakaratot szervez; nem pedig realitás, amely differenciált cselekedetre ösztönöz. Állandó hivatkozási alap, amelynek tartályába mindenki beletöltheti a neki kedvező folyadékot. Ez talán az első rétege a Nyugatról szóló diskurzusoknak. Nem szabad lebecsülni, nemcsak azért, mert tapasztalatok vannak mögötte, hanem azért sem, mert a közakarat és közös cselekvés mindig is a politikai tudás „legkisebb közös többszörösei” mentén képződik. Egyik következménye, amit a közvéleménykutatók is jeleznek: hazánk lakosságának 70–80%-a Európa „feltétlen híve”.

Második rétege a politikai norma és a minta, amely az elsőből táplálkozik ugyan, de már rendezettebb formát ölt, mert értelmiségi idea, és politikai tevékenységet szervez. Változatlanul a pozitív vonások dominálnak benne, hiszen azért minta, de már olyan elvontabb fogalmak hordozzák, mint modernizáció, nemzeti identitás, autonómia, civil társadalom, demokrácia. Egyrészt az európai közgondolkodás pozitív tartalmú kulcsszavairól van itt szó, másrészt azokról a programokról és törekvésekről, amelyek kapcsolódnak hozzájuk.

A harmadik réteg is értékelő, de ez már realistább és kétkedőbb. Egyik végpontja a (majdnem) totális elutasítás. Közelmúltunkban ezt a felfogást a sztálini típusú ideológia képviselte, amely merész vízióiban Keletet a „bűnös” Nyugat megváltó másának mutatta; ne feledjük, a század első felében sok jelentős értelmiségi gondolkodott így, Nyugaton is. Nálunk szelídebb formában és inkább aprópénzre váltva, de azért létezett, méghozzá eléggé kiterjedten: a tudományos szocializmus ellen-politológia, a szocialista életmód nem-(kis)polgári életmód, a marxizmus-leninizmus új filozófia és új társadalomtudomány, a szocialista gazdaság nem-árutermelő gazdaság kívánt lenni.

A realista felfogás közbülső változata a harmadik út ideája, amely úgy tagadja Nyugatot, hogy csak a jót igyekszik belőle megvalósítani, mondván, hogy a nyugati társadalmakat nem tekinthetjük „egy az egyben” modellnek, hiszen ezzel a bennünk található rosszat is célul tűznénk ki. Hívei sem Nyugathoz, sem Kelethez nem akarnak hasonlítani: sajátos közép-európai vagy magyar útban hisznek. A másik póluson pedig az a nézet található, amelynek híve mindenekelőtt óvatosságra igyekszik inteni az embereket. Európa és Nyugat itt az önérdek és a közömbösség hordozója, amely mindig is magára figyel, és átgázol rajtunk, ha érdekei úgy kívánják.

Az utóbbi években azonban jelentősen átalakult nálunk az „Európa-diskurzus”, a régi határok leomlásával mintha a kép is változna. Új identitások formálódnak. A mintakövető vágyakozás reménytelen pátoszát pragmatikus cselekedetek váltják fel, miközben új határok képződnek új vágyakkal és új fogalmakkal.

Az 1989-es és 1990-es nagy fordulat után megszűnt hazánk kettős kirekesztése Európából; ne feledjük, korábban nemcsak keleti irányból, nyugatról is folyt egy kirekesztési gyakorlat; Nyugat-Európa katonai, gazdasági és politikai közösségei a saját szervezetüket, az érintett országokat s az állampolgárokat gátlástalanul azonosították Európával. Ha egy nyugati politikus és újságíró Európát mondott, akkor ez mindig Nyugat-Európát jelentette, kivéve, ha külön utalt az átfogó jelentésre.

A hazai „Európa-diskurzus” megváltozása a kettős kirekesztés megszűnésének a következménye; nincs többé gyarmatosító keleti birodalom, a Nyugat pedig eltolja saját határait Kelet felé. Sem védekezve, sem támadóan, sem nyíltan, sem rejtjelezve nem szükséges többé megfogalmazni, hogy Magyarország európai ország. A németekkel együtt mondhatjuk: Wir sind Europa, mi Európa vagyunk.


Európa határai

Közéleti diskurzusainkban a kilencvenes évek során dominánssá vált a jelzőtlen Európa kifejezés használata. Úgy tűnik, hogy Magyarország európaisága többé nem ideológiai küzdelmek tárgya, sem egy hódító birodalom, sem egy jelentős belső politikai erő, sem egy apatikus lakosság ellenében. Az Európa-víziók történeti érdekességek lettek, hagyományként a modernizációs eszmék folytatódnak. Európaiságunk ma elsősorban a nyugat-európai szervezetekbe való integrálódás kérdése, egész egyszerűen technikai ügy, tárgyalási taktika, a kölcsönös előnyök kihasználása, az engedmények kényszere, a harmonizációs eljárások lehetősége és ütemezése. Európa jelzőtlen kifejezés lett, csakúgy, mint Nyugaton, „megvalósítását” pedig szakértőkre, diplomatákra bízzuk. A állampolgár számára ez az „Európa-ügy” már áttekinthetetlen.

Egyetlen ponton folytatódik az elmaradottság és a beszorítottság ideológiája: a megfelelési kényszerek síkján. A politikusok Európa-érettségünk kérdőjeleiről, az európai normáknak való megfelelésről, „eurokonformitásról” beszélnek, de már ez sem mozgósító eszme: a csatlakozás és a betagolódás elhúzódásáról szól, és a gyors gyarapodási vágyak lehűtésére szolgál.

A „pártbeszédek” is az integrációs egyetértés jegyében folynak, legalábbis már a kilencvenes évek végén. A vájt fülű hallgató persze kihallja a „szavalókórus” szólamait, és még emlékszik a korábbi műsorra. A kilencvenes évek elején a pártok a semlegesség eszméjének a jegyében gondolkodtak. Történelmi reminiszcencia lehetett annak a tapasztalatnak a felelevenítése, hogy mi itt Európa és Ázsia politikai határán legfeljebb semlegességünket tudtuk kiküzdeni, illetve már az is eredmény volt, ha egyik irányból sem akartak bennünket leigázni. Megjelent benne a „harmadik út” ideája is, amely az ország helyét és sorsát két rossz közzé helyezte. A semlegességet azonban hamar felváltotta az adaptációs és az integrációs eszme. A különbségek ma már ennek bázisán fogalmazódnak meg: konkrétan mihez, hogyan, milyen forgatókönyvek szerint adaptálódunk és csatlakozzunk.

Az euroszkepszis nálunk, legalábbis egyelőre, jelentéktelen. Úgy tűnik, örülünk a történelmi lehetőségnek, és mindenképpen ki akarjuk használni, hogy Nyugat-Európa befogad bennünket saját szervezeteibe. Magyarországon szinte mindenki integrálódni akar, és nem nehéz megjósolni, hogy mind az integrálódás, mind az adaptálódás, legalábbis a világpolitika ezredvégi állása szerint, csak idő kérdése. Nem szkepszis uralkodik, inkább óvatosság. Egyrészt a „hivatásos beszélők” a túlzott reményektől óvnak bennünket, mindenekelőtt a tömeges és gyors anyagi gyarapodás illúziójától, másrészt a szakértők a csatlakozás nehézségeiről beszélnek, a felkészülés bonyolultságáról, az adaptáció elkerülhetetlen áldozatairól.

Figyelemre méltó, hogy nálunk a szuverenitásvesztés sem vált ki túlzott aggodalmakat, pedig a csatlakozással államiságunk egy részét, mint a szakértők mondják, át kell adni az integrációs szervezeteknek. A beletörődést nyilván alakítják a tudósítások arról, hogy ezekben a szervezetekben a döntést nem szupranacionális intézmények hozzák meg, hanem az egymással szorosan együttműködő államok. Meg vélhetően leginkább az a történelmi tapasztalatunk, hogy soha sem a szuverenitás korlátozása az igazi kérdés, ezzel mindig lehet számolni egy katonailag nem túl jelentős országban, hanem ennek mértéke, módja és tartalma.

Egyetlen ponton izzottak fel eddig szenvedélyes közéleti viták európai csatlakozásunk kapcsán vagy ürügyén, ez pedig a határon túli magyarság helyzete. A viták kiindulópontja az, hogy a Magyar Köztársaság folyamatosan tagja lesz a nyugat-európai szervezeteknek, integrációja egyre inkább kiteljesedik. Lehet azt is mondani, hogy (Nyugat-)Európa határai rövidesen azonosak lesznek saját országunk határaival. Ezáltal azonban az a néhány milliónyi magyar, akik a szomszéd országokban élnek, Európa határain kívülre kerülnek. Integrációnk után nagyjából olyan helyzetbe jutnak, mint mi voltunk 1990 előtt. A szituációval pedig tartósan számolni kell, mert a szomszéd országok integrációja bizonytalan kimenetelű. Bölcs javaslatok és izgatott vélemények kísérik a helyzetet: áttelepülési könnyítés, kettős állampolgárság, külön útlevél, vízummentesség stb. Egyetértés mutatkozik a probléma súlyossága tekintetében és a megoldás szükségességében, a módozatokban már kevésbé. A vitában, úgy tűnik, kísért a múlt: Európa belső választóvonalai mindig fontosabbak voltak, mint a külső határok.

A huszadik században Magyarországon öt, egymást radikálisan tagadó politikai rendszerváltozást és két világhódító birodalom gyarmatosítási törekvéseit élhettük át. A hatalom és intézményei mindig azt ambicionálták, hogy az emberek felejtsék el korábbi tájékozódási pontjaikat; új és új határokat jelöltek ki számunkra, tisztázandó helyünket Európában. A fontos határok azonban mindig bizonytalanok, és kemény politikai csaták s nagy definíciós küzdelmek rögzítik és legitimálják ideiglenesen, amiből persze a politikai leckékben és a tanáros definíciókban semmi sem látszik. A gyarmatosítások és a politikai kirekesztések, az oktatási mizériák és az ideológiai „megdolgozások” ellenére azonban hazánk évszázadok óta európai ország. A politikai határváltozás, európai integrációnk ezt legitimálja. A definíciós küzdelmek apálya, a jelzőtlen Európa szó használatának terjedése vélhetően a legjobb jel: európaiságunk az ezredfordulón nem drámai sorskérdés, hanem köznapi diplomáciai tennivaló. Magyarország ezeréves földrajzi jelenlét után mostanában érkezik meg a


Európa határai

politikai és a kulturális-civilizációs Európába.


18. fejezet - Politikai egység és identitásA KDNP az Ellenzéki Kerekasztalnál és a parlamentbenEgy politikai szervezet születése és a szétesése során mind az érintettek, mind a szemlélők kikerülhetetlen jelentőségű történésekkel találkoznak: létrejön valami, ami eddig nem volt, illetve megszűnik az, ami eddig létezett. A radikális szervezeti változás nagy beszédfolyamban történik. Mindkét eseménysor alapkérdésekkel szembesíti az érintetteket: honnan jöttünk, kik vagyunk, mit akarunk, illetve, mit csináltunk, milyenek voltunk, mit kellett volna másként tennünk. Ezeknek a kérdéseknek a szervezőelve az egység és az identitás. A politikai szerveződés, mondjuk egy párt, úgy lesz „valaki és valami”, ha egységgé képes szervezni a széttartó tendenciákat, avagy formát ad meglévő és egy irányba húzó törekvéseknek; illetve akkor esik szét, ha ezeket nem tudja megvalósítani. A születés és a szétesés politikai diskurzusai ezért is szólnak alapvetően erről a két nagy témáról, ami nem magas absztrakciójú tudományos értelmezés, hanem az élet kikerülhetetlen kényszerei nyomán előálló cselekvő beszéd. Egyszerűen meg kell mondani valahogy: mi az, ami keletkezik, és mi az, ami szétesik.

A magyar Kereszténydemokrata Néppárt életét fogjuk megvizsgálni a fenti két szempont alapján. Erre a párt élete maga magát kínálja, hiszen viszonylag rövid idő alatt lezajlott a párt politikai születése és halála. A születésnek egy kitüntetett diskurzusát fogjuk elemezni, azt, amikor a párt felvételét kérte az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjai közé 1989-ben. A szétesésnek pedig azt a periódusát vizsgáljuk meg, amikor a párt vezetői 1994-ben egymás ellen fordultak, vagy ahogy a politikai köznyelv fogalmazott, lényegében „szétverték” a pártot.

1. A pártidentitás megkonstruálásaA szerveződő Kereszténydemokrata Néppárt 1989-ben felvételét kérte a pár hónapja megalakult Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjai közé. Ez vélhetően azért volt fontos a párt vezetése számára, mert – mindenki számára egyre nyilvánvalóbban – az önmaga egységét lassan kiformáló EKA lett az állampárt legfontosabb tárgyaló partnere a magyar demokratikus átmenet alapelveinek megfogalmazásában és intézményeinek kialakításában. A KDNP vezetőinek felvételi törekvését azonban vélhetően nem csak a „demokráciaalapítási vágy” motiválhatta, hanem az is, hogy ’89 tavaszán már tudható volt, az a párt nehezen tud felkapaszkodni a demokrácia vonatára, amelyik kimarad a tárgyalásokkal járó nyilvánosságból és presztízsből.1 A KNDP jelen lévő képviselője azt igyekezett bizonyítni, hogy a párt helye a tárgyalók között van, a már „tag” szervezetek képviselői pedig a felvételi kérelem kapcsán érveltek pró és kontra. Minden érvet azonban összefogott egy közös törekvés: a vitázók – túl a konkrét kérelmen – arról beszéltek és azon vitatkoztak, hogy mik a legitim pártidentitás kritériumai egy demokratikus társadalomban, és természetesen ehhez a kritériumhoz igyekeztek hozzámérni a jelentkező szervezet prezentált vagy ismert feltétel-vonásait.

A vita során az identitásteremtés stratégiájának négy vonatkozása merült fel, és az identitás kérdései s válaszai e négy értelmezési kritérium körül forogtak. Az első feltétel egy időtengely volt (1), amely a párt múltja alapján próbálta értelmezni jelenbeli vonásait s várható cselekedeteit. Már most jelezném, itt egy specifikus esettel állunk szemben, hiszen miféle múltja lehet egy most alakuló szervezetnek? A második egy formatengely volt (2), amely a párt ki- vagy megformáltságának kritériuma alapján értelmezte a KDNP-t. Közkeletű kifejezéssel élve, a vitázókat a párt „szervezettségi szintje” és ennek milyensége érdekelte. A harmadik egy tértengely volt (3), amelynek révén az EKA tagjai a politikai tér más szereplőihez, nevezetesen saját magukhoz, más jelentkező kereszténydemokrata pártokhoz és a választókhoz való viszony mentén próbálták értelmezni a felvételre jelentkező pártot. Végül a negyedik kritérium egy cselekvési tengely volt (4), amely elsősorban a párt programjaiban megnyilvánuló eszmei arculat és „országformáló képesség” dolgáról igyekezett tájékozódni, mondhatni ezzel helyettesítették az alakuló párt konkrét politikai cselekedeteit. A négy identitásteremtési kritérium stratégiája tematikusan is megjelent és elkülönült a felvételi tárgyalás során, természetesen különböző arányokban és sorrendben. A vitázók nem határozták el, hogy ők most „kitárgyalják” az identitás kritériumait, ők egy konkrét ügyben kívántak döntést hozni: az alakulófélben lévő KDNP felvehető-e az EKA tagjai közé?

11Az EKA – egy korábbi felvetésen túl – két egymást követő ülésén, június 4-én és 7-én tárgyalta meg a KDNP felvételét. A két, zártkörű tárgyalásról videofelvétel készült, és a felvételeken rögzített vita „szöveghű” leírása lehetőséget ad számunkra a szituáció rekonstrukciójára (Bozóki–Ripp 1999: 500–516, 528–540.).


Politikai egység és identitás

Ezenközben azonban a jelzett „tengelyek” mentén végigbeszélték a cselekvő (párt)politikai identitás kritériumait és alapvonásait.

(1) A KDNP képviselője a párt bemutatását a következő a mondatokkal kezdte: „A Kereszténydemokrata Párt a Demokrata Néppárt jogutódja, folytatja az ő tevékenységét. Nekünk annak idején ugye több mint nyolcszázezer szavazatunk volt ’47-ben, és 62 képviselőnk.” (Bozóki–Ripp 1999: 500.) A „belépő” félreérthetetlen: itt egy valaha létezett párt újjáalakulásáról van szó. A politikai közbeszédben ezeket az alakulatokat nevezeték „történelmi pártok”-nak, pejoratív éllel „nosztalgiapártok”-nak. A legfontosabb kérdésre tehát a megszólaló azonnal válaszolt: itt és most az egykori Demokrata Néppárt mai alakulata kéri a felvételét, és kíván részese lenni az új magyar politikai életnek. Erre azonnal meg is érkezik a „pozitív visszajelzés”: az MDF képviseletében jelen lévő Szabad György szerint „azt a körülményt, hogy a kereszténydemokrácia a magyarországi – hajdani – pártok közül nem akármilyen belépővel jön, hanem kifejezetten azzal, hogy a Barankovics párt jogutódjának tekinti magát, én ezt nagyon pozitívnak veszem” (Bozóki–Ripp 1999: 503.). A párt képviselője a jogfolytonos azonosságot más vonatkozásban is igyekezett megmutatni: „a kontinuitást nem csak az ő [Barankovics István] meghalt személye biztosítja, hanem számos képviselő is képviseli. Egyrészt akik itthon vannak, másrészt, akik kint vannak, és akik most már hazajárnak” (Bozóki–Ripp 1999: 507.). Külön kérésre felolvassa a szervezőbizottság névsorát, és a tizennégy fő közül négy főről állítja, hogy tagjai voltak a hajdani Barankovics-pártnak. A hajdani pártvezérről pedig patetikusan mondja, hogy „az ő egész fellépése, tudása, és egész erkölcsi habitusa” példaadó mindannyiunk számára (Bozóki–Ripp 1999: 507.).

A szituáció meglehetősen kényes. Az érvelő pontosan tudhatja, hogy a felvételi kérelem csak akkor lehet sikeres, ha olyan pártidentitást vagy politikai karaktert tud prezentálni, ami meggyőző a kerekasztal résztvevői előtt. De hát milyen konkrétumokról tud beszélni egy alakuló szervezet vezetője? Az „eszmei arculat” kinyilvánítása vagy a „közügyek felvállalása” bizonyára kevés lenne az „üdvösséghez”. A múlt azonban, úgy tűnik, megoldja a problémát: a beszélő azt az ismert és tiszteletre méltó múltat prezentálja, amihez hasonlítani akarnak. A vállalt múlt, avagy a kölcsönvett múlt minősítő azonosítása áll tehát előttünk. A KDNP, mivel saját politikai múlttal nem dicsekedhet, elődei és néhány „jogfolytonos” személy megnevezésével igyekszik megteremteni saját nem-létező múltját és specifikálni önmagát.

Ezt a kritériumot minden jelenlevő megerősítette és aktualizálta, még azok is, akik egyébként nem nagyon akarták felvenni a pártot az EKA-ba. A Szabad Demokraták Szövetségét képviselő Magyar Bálint és Mécs Imre azt az álláspontot képviselték a kritérium dolgában, hogy az EKA szempontjából fontos múltbéli identitás közelebb van a jelenhez, mint a KDNP képviselője tételezi, mert csak az azonosítható tetteknek van bármilyen értelemben identitást adó szerepe. „Én nem hiszem, hogy a történelem abból áll – mondja Magyar –, hogy 40 évvel ezelőtti dolgokat ismételget meg automatikusan.” Még egyértelműbben: „az új szervezetek […] a történelmi pártok jelentkezése előtt jöttek létre, alakultak meg és harcoltak a diktatúra ellen. Az egyiknek ennyi éves múltja van, a másiknak annyi a Kádár-rendszer elleni harcban.” (Bozóki–Ripp 1999: 505.) Magyarán, elutasítja a fél évszázados vállalt identitást, mert szerinte ennek ma már nincs bizonyító ereje és súlya. Ez a kritérium így érvénytelen. Magyar érvei vágtak, mint az ostor: „egyszerűen bárki idejöhet egy történelmi névvel és azt mondja, hogy az az illető, akire hivatkozik, tiszteletre méltó figura volt annak idején”, amin az sem változtat semmit, véli, ha „valamilyen személyes kontaktust tudnak felmutatni”, hiszen sok ilyen konstruálható, például – mondja aztán enyhe gúnnyal – Barankovics az én „apámnak nagyon jó barátja volt”, de ettől én még nem vagyok a kereszténydemokrata párt (Bozóki–Ripp 1999: 505.). Magyar szemében tehát csak a megtett, nem pedig a meghivatkozott múlt számít érvényes kritériumnak: „1989-ben élünk, az Isten szerelméért. Tíz éven keresztül folytatták itt a különböző egyének és szervezetek a maguk harcát, hogy itt ülhessenek. […] Azért mert valaki képviselő volt 47-ben? Annak nem kell semmit bizonyítani? Vagy ismert két olyan embert?” (Bozóki–Ripp 1999: 533.)2

Az ellenkező, a felvételt támogató nézet képviselői nem vitatták a múlt kritériumként való fontosságát, egyszerűen csak a megtett múlt határait nem ott húzták meg, ahol vitapartnereik. Következetesen azt adták elő különbözőképpen formált mondatokban, hogy „egy nagy hagyományokkal rendelkező és nagyon tiszteletreméltó szervezet akar közénk jönni” (Bozóki–Ripp 1999: 512.). Legalábbis annak az örökösei, akik mindenesetre azt ígérik, hogy folytatják az ő munkájukat, helyreállítják a „történelem megszakadt menetét”. A támogatók tehát addig tágították az identitáskritérium határát és tartalmát, amíg a jelentkező párt pozitívumokat nem tudott felmutatni; pontosabban elfogadták a múltnak és a kontinuitásnak azt a jelentését, amit a KDNP a „történelmi jogfolytonosságról” előterjesztett.

22Jegyzőkönyvhűen felidézek egy erre vonatkozó érdekes párbeszédtöredéket. Mécs Imre sorolja az EKA felé „törekvő” pártokat, majd így folytatja: „Tehát az összes nosztal… (Többen: Na, nosztalgia…) a régi pártokkal kapcsolatban. Baranyai Tibor: Imre elszólta magát, nosztalgiapártnak tekinti a történelmi pártokat. Nem baj, majd még…” (Bozóki–Ripp 1999: 505.)



A vita, a pró és a kontra érvek azonban láthatóan nem csökkentették vagy negligálták a múlt szerepét az identitás megkonstruálásában. A jelentkező, múlt nélküli párt lehetséges politikai múltja mindenkinek fontos volt, a különbségek abból adódtak, hogy ki és hogyan képzelte el a kritériumot az adott konkrét esetben. Nem mondhatjuk, hogy nem volt igaza annak, aki számon kérte a pártvezetőkön, hogy hol voltak a diktatúra idején, de azt sem, hogy a közelmúltbeli politikai passzivitás akadálya lenne a jövőbeli jelentős szerepnek. Az EKA résztvevői néha meg is jegyezték: mi is csak kezdők vagyunk. A múlt jelentőségét a múlt hiánya még inkább felértékelte: a támogatók újra meg újra prezentálni igyekeztek a jelentős és fontos múltat, amit vállalnak, az ellenzők pedig nem tartották ezt „hitelt érdemlőnek”.

(2) A formai kritérium viszont kifejezetten a jelenre vonatkozó értelmezési mód, amely kapcsán az a különös probléma merült fel, hogy a KDNP egyelőre azonosíthatatlan politikai szereplő. A résztvevők egyik része azt hangozatta, hogy ez a pártszervezet nemcsak múlt nélküli, de nem is létező szervezet, amelyről semmi biztosat nem lehet tudni; hogy se ilyen, se olyan, ezért várni kellene, amíg megformálja önmagát, és utána kellene tárgyalni arról, hogy egyáltalán az Ellenzéki Kerekasztalnál van-e a helye. Magyar Bálint, aki legpregnánsabban képviselte ezt az álláspontot, a vita során többször nekifogott, hogy kifejtse a szervezeti létezés formai kritériumait. „Van-e választott vezetősége ennek a szervezetnek? – kezdi már a vita elején. Megalakult-e formailag? Hülyén hangzik, de van-e postai címe már? Hány tagja van?” (Bozóki–Ripp 1999: 501.) Később, már imperatívuszokban, ennél pontosabb fogalmaz: „Rendelkezzenek egy programnyilatkozattal. Rendelkezzenek alapszabállyal, és rendelkezzenek regisztrált tagsággal […] legyen választott vezetőségük.” (Bozóki–Ripp 1999: 529.) Márpedig mindez a KDNP esetében nem áll fenn, állapítja meg, tehát ez nem egy politikai cselekvő egység vagy szervezet, amellyel bármilyen értelemben számolnunk kell, ez „egy alakzat, amely még asztaltársaság – már elnézést kérek – tizenöt vagy húsz ember” (Bozóki–Ripp 1999: 533.), „egy olyan szervezet, amely formálisan meg sem alakult” (529.). Tölgyessy Péter szerint is ez a párt „újjáalakulóban van, de nem alakult még újjá. Nem lett befejezve a folyamat. Ilyen alapon még nem létező szervezet” (Bozóki–Ripp 1999: 534.). Az érvek, úgy vélem, egyértelműek. Magyar és Tölgyessy szerint a KDNP-nek nemcsak politikai múltja, de jelenbeli politikai szervezete és szervezettsége sincs. Egyszerűen formálatlan, mert nem felel meg az általuk felállított kritériumnak. Valami alakulgat, valakik akarnak valamit, ennek vannak jelei és nyomai, de mindez egyelőre súlytalan és politikailag jelentéktelen.

A KDNP delegáltja, Szakolczai György vitatta ezeket a minősítéseket. „A szerveződés úgy áll, hogy egyrészt megvan a szervezőbizottság – mondja. Ezt a pártot a ’47-es országgyűlés idehaza élő képviselői alapították. Ezt kooptációval egészítették ki. Ebben részt vettek régi tagok és egészen új emberek […] A megyei szervezetek alakulnak.” (Bozóki–Ripp 1999: 500.) Azt állítja, hogy „mi minden vonatkozásban működünk. Több száz bejegyzett tagunk van. Ebben a hónapban több megyében és budapesti kerületben lesz alakuló ülés.” (Bozóki–Ripp 1999: 536.) Továbbá, hogy „nekünk egyrészt van egy alkotmányunk még ’45–47-ből, és kidolgoztuk, hogy hogyan kívánjuk ezt módosítani” (Bozóki–Ripp 1999: 509.). Vagyis nem azt vitatja, hogy a formai kritériumok fontosak-e vagy sem, hanem azt a véleményt utasítja el, hogy ők ezeknek nem felelnének meg. Pedig ez okkal merül fel velük kapcsolatban.

Szabad György, aki támogatja a párt felvételét, úgy tartja megoldhatónak az áthidalhatatlan problémát, hogy a formai kritériumokat két vonatkozásban is megtámadja vagy legyengíti; két érvet hoz fel amellett, hogy a konkrét esetben el kellene tekinteni a szervezeti megformáltság vizsgálatától, mert nyilván jól tudja, hogy a KDNP ezeknek nem felel meg. Az első egy tekintélyelvű érv: „Mi kaptunk egy okmányt [tudniillik a párt írásos felvételi kérelmét] – komoly emberek aláírásával –, amit nem akarunk kétségbe vonni. Komoly emberek aláírásával. És itt presens perfectum van. Újjáalakult. Befejezett tény […] Az, hogy újjáalakuláson ki mit ért, ez nagyon komoly vita eredménye lehet.” (Bozóki–Ripp 1999: 539.) Másodsorban pedig a formai kritérium felfüggesztését kéri politikustársaitól, azt hangoztatva, hogy ezeknél vannak fontosabb szempontok is. „Ha formális szempontok irányítanak bennünket […] hát akkor lehet itt most alkotni formai akadályokat.” A lényeg azonban szerinte az, hogy mi „politikusok vagyunk és nem formalisták. […] Ha politikusok vagyunk és nem formalisták, akkor mi mond ellent annak, hogy ezt [vagyis a KDNP felvételét] – in statu nascendi, tehát születése körülményei között is támogassuk?” (Bozóki–Ripp 1999: 515.; kiemelés – Sz. M.)

Végül is a pártot felvették az EKA tagjai közé, amint ebből a vitából is kitetszik azonban, nem azért, mert megfelelt volna a formatengely mentén megfogalmazott kritériumoknak, hanem éppen ezek felfüggesztése révén. Mindez azonban megerősíti a politikai identitás értelmezésének formai elvét. Az elutasítók érvei a megformáltság határtételező jelentőségére mutatnak rá. Nevezetesen, hogy ha egy „politikai tényező” nem képes önmaga egységét bizonyos formai kritériumok szerint megjeleníteni, akkor könnyen kerülhet olyan helyzetbe, amelyben őt nem-létezőnek tekintik, aki se ilyen, se olyan politikai identitással nem rendelkezik. Mondhatni, politika előtti vagy utáni állapotban van, néhány beszélgető ember asztaltársasága csupán, mint Magyar is állította, amely legfeljebb hiszi magáról, hogy politikai szereplő. A törekvés persze nem teljesen



reménytelen, mint történetünk is tanúsítja, hiszen senki sincs egyedül a politika színes-zűrzavaros színpadán.

(3) A tértengely mentén képződő identitáskritérium éppen ezeket a viszonyokat mutatja meg, nevezetesen azokat a vonásokat, amelyek a politikai élet más szereplőihez vonatkoztatva fogalmazódnak meg. Ebben a vonatkozásban pedig azt láthattuk, hogy a részvevők a „mi a KDNP?” kérdést először is feltették önmagukra, azaz az Ellenzéki Kerekasztal tagjaira vonatkoztatva (a); másodszor a kereszténydemokrácia lehetséges képviseletére nézve (b); végül arra vonatkozóan, hogy milyen lehet a jelentkező párt viszonya a választópolgárokhoz (c). A vitázók mindhárom értelmezést a politikai identitás fontos kritériumának tekintették, és egy ilyen módon felfogott politikai tér részeként igyekeztek azonosítani a pártot.

a) A KDNP sajátosságairól, kérelmének elfogadásáról vagy elutasításáról zajló vita egyszerre szólt a beszéd tárgyáról és magáról a beszélőről. Másképpen mondva, a KDNP „beazonosítása” attól is függött, hogy éppen ki minősített, mert a vitázó saját pártja „eszmeáramlatának” világába igyekezett elhelyezni a politikai tér új szereplőjét. Mécs Imre szavait még félreérteni sem igen lehetett: „jobban örültem volna, ha a bázisközösségekből és a keresztény ifjúságból egy teljesen új szervezet jött volna létre […], amelyik legfeljebb zászlajára tűzte volna Barankovics nevét”, mégpedig azért, mert „a mai társadalom egészen más, mint a ’45–47-es társadalom. […] más az igénystruktúrája, és így tovább” (Bozóki–Ripp 1999: 511–512.). Ezzel szemben az MDF, a Magyar Néppárt, az FKGP és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság képviselői, vagyis azok, amelyek magukhoz eszmeileg közelállónak érezték a KDNP-t, egyáltalán nem tartották múltba révedő szervezetnek. Boross Imre szavai szerint „egy egész Európát behálózó mozgalomnak a magyar reprezentánsait” üdvözölhetjük bennük (Bozóki–Ripp 1999: 506.). Szabad György pedig Mécs ellenében éppen a párt „jelenidejűségét” hangsúlyozta: „a Kereszténydemokrata Párt olyan rétegekhez juttatja el a demokráciának és az ellenzékiségnek a gondolatát, amelyhez pillanatnyilag a Kerekasztalnak egyik pártja sem jut el” (Bozóki–Ripp 1999: 532.). Ezért aztán többen mondták azt, amit a Magyar Néppárt képviseletében jelen lévő Varga Csaba: „ha őket felvesszük, ettől mi leszünk erősebbek” (Bozóki–Ripp 1999: 503.). Magyar viszont éppen az EKA tekintélyét és komolyságát féltette a felvételtől: „ez egy – hogy mondjam – fajsúlyos szervezetek klubja” (Bozóki–Ripp 1999: 529.).

Az egyik megítélés szerint tehát a KDNP olyan párt, amelynek nincs jelene, jövője pedig bizonytalan, a másik megítélés szerint viszont a bontakozó magyar demokrácia európai távlatú szereplője, amely fontos rétegeket kapcsol be a demokratikus életbe. Kérdezhetjük: melyik megítélés az igaz? Úgy vélem mindkettő, avagy egyik sem, mert ezek érvényességre törő vélemények, amelyekkel a beszélők egy helyzetet próbálnak meg saját igényeik szerint alakítani és megformálni. A két antinómikus identifikálás taktikai elemként ezért is elsősorban a minősítőkről szól, és kevésbé a KDNP-ről: az egyik a jelen s a jövő modernizációs processzusának szereplőivel kívánja berendezni a politikai teret; a másik a tradíciók folytatóival, mert saját magát is ilyenek véli. Az érintett persze egységet lát a kettő között: a hajdani Barankovics párt jogutódja – hangsúlyozza többször is a párt képviselője – a mai magyar társadalom javára kíván működni, az eleddig háttérbe szorított keresztény eszmeiség jegyében.

(b) A gond csak az volt, hogy ebbéli törekvésében nem volt egyedül, ami mindenkinek komoly fejtörést okozott. Vagyis hogy egyszerre több kereszténydemokrata jellegű párt és tömörülés tűnt fel az alakuló demokrácia terében, mi több, próbált bejutni az EKA-ba, az EKA tagjainak ezért meg kellett konstruálni a KDNP és riválisainak viszonyát. A helyzet sajátos volt. A Kerekasztal tagjai a bejutási törekvések kapcsán nem egyenrangúak között folyó nyílt rivalizálással és riválisokkal szembesültek, akik már megvívták egymással a saját csatájukat, hanem választaniuk kellett az alakulgató riválisok közül, méghozzá „ügydöntő” jelleggel. Tudniuk kellett, és minden jel szerint tudták is, hogy a társadalom azt a pártot fogja a kereszténydemokrácia képviselőjének tekinteni, legalábbis belátható ideig, amelyik mellé ők most leteszik a voksukat. A kérdés úgy merült fel, hogy szabad-e nekik egy ilyen választást egyáltalán megtenniük. Mécs Imre szerint ugyanis „számíthatunk arra, hogy a közeljövőben több keresztény párt fog jelentkezni, méghozzá hagyományos alapon” (Bozóki–Ripp 1999: 511.), mi több, „hátha lesz még egy Barankovics-párt. Szóval nem tudjuk.” (505.) Javaslata szerint mind a riválisok jelenléte, mind a helyzet kiforratlanság azt teszi indokolttá, hogy a pártot egyelőre nem kell felvenni az EKA tagjai közé, legfeljebb megfigyelőként ülhetne a Kerekesztalnál.

A Kerekasztalt alkotó szervezetek többsége azonban nem így gondolta. Szabad György indokoltnak látta hangsúlyozni, hogy a KDNP „ennek az áramlatnak [tudniillik a kereszténydemokráciának] jelenleg még is csak a legsúlyosabb csoportosulása – ha pillanatnyilag keletkezőben van is” (Bozóki–Ripp 1999: 532.). És ezt sokan így látták. A Fidesz képviseletében megszólaló Kövér László igyekezett pontosan megnevezni a szeme előtt zajló minősítési taktika hatalmi természetét: „Többen azt akarják elérni, hogy a Kereszténydemokrata Néppártot segítsük ahhoz, hogy valódi befolyást szerezzen, és azt úgy tegyük meg, hogy bevesszük az Ellenzéki Kerekasztalba” (Bozóki–Ripp 1999: 535.), ami aztán – mint jeleztem – meg is történt.



Az EKA tagjainak többsége ugyanis olyan pártot látott a KDNP-ben, amely a kereszténydemokrácia eszmeáramlatának támogatásra érdemes, sőt leginkább támogatásra érdemes tömörülése. Tudomásul vették, hogy vannak riválisaik, de minden további nélkül letették a voksot mellettük, segítve őket ahhoz, hogy rövidesen valóban ők legyenek a kereszténydemokrácia „legsúlyosabb csoportosulása”. Ez cselekvő minősítés, teremtő választás volt, amelynek pozitív állításait a vállalt múlt és a párt körül sürgölődő személyek legfeljebb csak valószínűsítettek, esetleg reménytelivé tették. De még nem volt bizonyosság, mint Mécs mondogatta: „nem tudjuk, ez még nem látszik”. A támogatók által kívánatosnak tartott politikai térben azonban szerintük ott a helye egyrészt a kereszténydemokráciának, másrészt az „eszmeáramlat” képviseletében a KDNP-nek. Ehhez képest elenyésző jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt megformáltsága milyen stádiumában van, és hogy valóban felmutatja-e azokat a vonásokat, amelyek a kereszténydemokrácia egyedüli és hiteles képviselőivé teszik. Elegendő kritérium volt számukra, hogy ennek vannak jelei, és ennek lehetősége benne van a születő pártban; riválisaikhoz képest talán leginkább bennük. A támogatók a jövő elképzelt s kiforrott identitáskritériuma felől nézték és alakították a jelen alakuló identitását, ezzel együtt a magyar demokrácia intézményi valóságát.

(c) Leginkább abban bíztak persze, hogy a KDNP-t nemcsak az EKA szervezetei, hanem majd a választópolgárok is támogatni fogják, s hogy esetleges riválisaikat megelőzve és legyőzve valóban ők lesznek az „első számú” kereszténydemokrata párt. Egyelőre azonban az „eszmeáramlat” iránti állítólagos társadalmi igényt csak vizionálni tudták. Ebben azonban makacsul hittek; még a KDNP felvételét vitató politikus, Mécs Imre is csak azt mondta, hogy jobban örülne egy nem „nosztalgia alapú” keresztény pártnak. „Magyarországon – mondta az FKGP képviselője – a kereszténydemokrácia, mint eszmeáramlat, ha nem is meghatározó, de nagyon jelentős. […] Ennek követői vannak Magyarországon. Szerintem tömegei vannak, még akkor is, ha ezek nem jelentek még meg kartonokon meg egyebekben.” (Bozóki–Ripp 1999: 502.) Az önmaga párttá szerveződését nem ambicionáló Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Táraság képviselője szerint „tagjaink között számosan azonnal fognak jelentkezni, amint megtudják, a Kereszténydemokrata Párt tagjai közé. […] Ez biztos. És a vidéki magyarság meg – eo ipso – tömegével fog csatlakozni.” (Bozóki–Ripp 1999: 512.) Társa ennél szerényebben fogalmazott, de a párt társadalmi támogatottsága számára is evidens volt: „van tábora a Kereszténydemokrata Pártnak, ez tény” (Bozóki–Ripp 1999: 530.).

A politikai tér sajátossága, amelyben az EKA tagjai éppen most igyekeztek elhelyezni leendő rivális társukat, a társadalom és a politika, avagy a választók és a pártok viszonya mentén létezik: a képviselet és a támogatás formálja ki egy-egy politikai szereplő arculatát. Ebben a vonatkozásban a „kit támogatunk” és „miért őket”, avagy a „mire kérünk felhatalmazást” és „miért küzdünk” kérdésekre adott válaszok nyomán jön létre a politikai szereplők identitása. A KDNP azonban itt és most mondhatni fura helyzetben volt, ezekről a kérdésekről nem társadalmi támogatóival, azaz a választópolgárokkal folytatott „párbeszédet”, hanem lehetséges támogatóiról és ennek a viszonynak a lehetséges sorsáról tárgyalt egy harmadik féllel, egy lehetséges riválissal, ráadásul olyan körülmények között, amikor ezzel kapcsolatban még mindenkinek csak feltételezései voltak. A feltételezés azonban egy politikai evidenciára és határfeltételre épült: társadalmi támogatottság nélkül nincs komoly politikai szereplő, a szimpatizánsok ezért azt hangsúlyozták, hogy a pártnak „van tábora”, sőt „tömegei vannak”. Ez persze önmagában nem politikai identitás, hanem identitásfeltétel, aminek hiányában egy politikai szereplő senki és semmi, de konkrét identitása egy ilyen viszony mentén is „megképződik”.

(4) Mivel politikai szereplőkről van szó, esetükben nyilvánvalóan az identitás tett-tengelye lenne a legfontosabb értelmezési elv vagy kritérium. Az, hogy a politika színpadán ki kicsoda, leginkább abban mutatkozik meg, az illető egyén és szervezet mit tett, és ezt ő és mások hogyan minősítik. Működő szervezetek, mondjuk rivalizáló pártok között, ez az önalakítás és önértelmezés középpontja, mondhatni minden erről szól. A KDNP azonban ebben a vonatkozásban is specifikus helyzetben volt: csak vállalt múlttal és ígéretes jövővel rendelkezett. A megítélhető tárgyi tettek pusztán szervezkedésről szóltak, amelyek csak azt jelezték, hogy az illetők politikai valakik akarnak lenni, de hogy aztán kik is lesznek valójában, még a „jövő zenéje” volt.

Pontosan ebbe kapaszkodott mindenki, aki a pártot politikai valaminek akarta látni, nevezetesen a párt terveibe, vagyis hogy mit akar tenni a szervezet, és ez a tény milyennek mutatja a formálódó szervezetet. A párt képviselője, egyebek mellett, azzal kezdte szervezete bemutatását: „Van elfogadott programunk, mégpedig két rövidebb változatban is. Az egyiket megküldtük az összes itteni szervezetnek. Egy másiknak a szétküldése folyik országosan. A hosszú program kidolgozásával foglalkozunk.” (Bozóki–Ripp 1999: 509.) Tartalmáról nem beszélt, inkább azt hangsúlyozta, hogy „ennek a pártnak egyrészt vannak tömegei is, elvei is” (Bozóki–Ripp 1999: 500.), nevezetesen, hogy a párt „keresztény elveket vall, de ezek a keresztény elvek olyanok, hogy ezek tulajdonképpen minden józan és becsületes ember által elfogadható elvek […], nem teológiából levezetett elvek.” (501.)

Az érintettek a párt politikai cselekedeteit egy cselekvéshiányos helyzetben próbálták minősíteni, ennek



következtében felértékelték a cselekvésre utaló mozzanatokat és – mint láttuk is az időtengely mentén lezajlott értelmezéseket – kitágították az identitást adó politikai cselekedetek körét. Az EKA tagjait a programnak nem a részletei érdekelték, erre vonatkozóan nem is kérdezősködtek, pedig a KDNP képviselője készséggel beszélt volna róla, hanem az „eszmeisége”. Mármint hogy a párt önmaga törekvéseit és tennivalóit a keresztény elvek jegyében kívánja-e szervezni, és a támogató elfogadáshoz számukra elegendőnek bizonyult egy erre adott igenlő válasz. A vállalt múlt is ezt a célt szolgálta, amit okkal kritizáltak azok, akik érzékelték az ilyen tettek politikai súlytalanságát. Láthattuk, az identitásnak ez csak a legátfogóbb kritériuma és kiindulópontja, ezért is lehetett önmagában kevésnek és összességében súlytalannak tekinteni.

Csakhogy a politikai tér többi szereplője se nagyon dicsekedhetett ekkor még számottevő cselekvő politikai múlttal, az üldözött ellenzék küzdelmét leszámítva mindenki másnak, a KDNP-hez hasonlóan, inkább ígéretes jövője, semmint számba vehető és megítélhető tettei voltak. Ez nem akadályozta meg a vitázókat abban, hogy a gyér cselekvésekhez sűrű politikai tettek lehetőségét vizionálják, és az ígéretes tettek jelei mentén különböző tulajdonságokat vélelmezzenek és egymástól eltérő identitásokat konstruáljanak.

Később megtapasztalhattuk, hogy önmagukban a véghezvitt tetteknek sincs „igazságtevő” funkciója, a „sűrű” tettek sokkal inkább az identitásalakítás bázisát, a felhasználható adatokat körét növelik meg, és nem ezek egyértelművé tételét szolgálják. Ugyanazon kritériumhoz vagy szemponthoz eltérő érvényességek kapcsolódhatnak, ami persze a kritériumok „vitája” is, avagy a kritériumok tagolása, felbomlása, és új kritériumok születése. Nemcsak az ellenfelek látták a KDNP-t később különbözőképpen, de a párt prominensei is egymásnak estek annak eldöntése kapcsán, hogy mit tett az első kormányzati ciklus alatt a KDNP, avagy milyen is az „igazi” kereszténydemokrácia.

2. Az egység és a szétesésA kerekasztal körül folyó vitának volt egy magától értetődőnek tekintett előfeltevése: a KDNP egységes szervezetként fog viselkedni a jövőben, a rivalizálások és ellentétek más szervetekhez való viszonyukat fogja jellemezni, nem pedig belső állapotukat, illetve, ha mégis jelentkeznek ilyen törekvések, akkor ezeken a vezetés úrrá tud lenni. Az egység ugyanis a szervezeti létezés kritériuma, egyben következménye, hiányában az identitás semmilyen vonása nem merülhet fel komolyan, hiszen a sajátosságok mindig valaminek a sajátosságai, a valamit pedig a sajátosságok teszik valamivé. Az EKA résztvevői egyszer sem szembesültek az egység hiányára utaló jelekkel, ők úgy tudták, hogy a felvételét kérő KDNP egy kialakulatlan, de egységes párt.

És ez így is volt. A Kereszténydemokrata Néppárt története a magyarországi rendszerváltozás sikertörténeteként indult, hogy aztán kudarctörténetként érjen véget. A KDNP 1990-ben az első szabad választásokon a szavazatok közel nyolc százalékát kapva a 386 tagú parlamentben 23 képviselői helyhez jutott és a miniszterelnököt adó MDF egyik koalíciós partnereként négy évig kormányon volt. Az 1994. évi választásokon valamit vesztett ugyan a népszerűségéből, de még így is 22 képviselője lett. 1998-ban viszont már kiesett a parlamentből, és megszűnt a magyar politikai élet komoly tényezője lenni, olyannyira, hogy a 2002-es parlamenti választásokon a párt már az egy százalékot sem érte el, ami a magyar párttörvény szerint ahhoz szükséges, hogy a szervezet költségvetési támogatásban részesüljön.

A jelzésszerű „biográfia” azt mutatja, hogy a párt életének kritikus időszaka 1994 és 1998 közé esett, amikor is a párt prominensei „kivezették magukat” a parlamentből. Meg fogjuk vizsgálni a párt életének ezt a kritikus időszakát abból a szempontból, hogy mi módon esett szét a párt „identitásdarabokra”, milyen nyilvános jelentésadások és diskurzusok vezettek ahhoz, hogy a választópolgárok elfordultak a párttól, és már a keresztény eszmeiség elkötelezett hívei sem tudták támogatni a szervezetet, mert már nem látták, hogy kikkel és mivel állnak szemben, vagy ha mégis, annál kiábrándítóbbnak találták a szervezetet.

Az eljelentéktelenedést a párt vezetői az egymás közötti nyilvános marakodással, az egység hiányával magyarázták. Az érintettek érvelése azért is figyelemre méltó, mert a nyilvános szembenállást mindenki hibának tekintette, és gyakran elmondták, hogy mi kellene az egységhez, illetve, hogy miért nincs cselekvési egység a pártban. Más szóval, a párt nemcsak egységteremtésre törekedett, mint tudjuk sikertelenül, hanem ezzel együtt újra meg újra diszkurzíve produkálták az önmagukra vonatkoztatott egység feltételeit. Az egységvágyat az egység kondícióinak egyidejű megadásával szembesítették, és a cselekvési egység hiányát az általuk egyidejűleg diszkurzíve produkált egységfeltételtől való eltéréssel vagy annak hiányával magyarázták. Oknak és következménynek is saját magukat tekintették, illetve a párt különböző képviselőit, természetesen mindig a rivális párttársat címkézve az „egységbontó” jelzővel. Tipikus határdiskurzus volt ez: az érintettek arról beszéltek, hogy mi hiányzik a pártból, és milyen kritikus pontokat kellett volna és kellene átlépniük, hogy a hiány megszűnjön, az egységes pártidentitás helyreálljon.



A párt prominensei ismételten megerősítették, hogy a párt cselekvési egységét a különbözőségek elfogadása révén, de azokon túllépve vagy ezeket integrálva kellene biztosítani; az egységet tehát külön erőfeszítés eredményének, nem pedig eleve meglévő állapotnak tekintették. Egy politikai cselekvő identitás, jelen esetben egy párt hatékony működése az érintettek eszmei-ideológiai egységét feltételezi, mondták, miközben a közös ideák megvalósítása különböző módszerekkel és taktikákkal lehetséges.

A szétesés azzal vette kezdetét, hogy az 1994. évi parlamenti választások után a párt régi vezetésével szemben „új erők” léptek fel, amelyek szervezeti pozíciókat is szerezve politikai irányváltást akartak elérni a pártban. Az 1995 januárjában megválasztott új elnök vezetésével növelni kívánták a párt befolyását, abban bízva, hogy a közösen vallott keresztény értékek politikai vonzereje olyan nagy, hogy a KDNP lesz a konzervatív jobboldal legnagyobb, egyben integráló ereje. Füzessy Tibor, a párt egyik meghatározó személyisége így beszélt erről egy interjúban: „A KDNP-nek nagy integráló lehetősége van, és tulajdonképpen tőle függ a sokat emlegetett ellenzéki együttműködés és szövetség létrejötte.” (Füzessy 1996b: 6.) Gáspár Miklós alelnök szerint pedig „egyedül a KDNP képes valamennyi nemzeti pártot egyetlen táborba tömöríteni. […] Ma már biztosra vehető, hogy nem szűnik meg a párt, hanem arculatot szerez, integrálni, szervezni fogja a nemzeti oldalt.” (Gáspár 1997: 9.) Ezt a „nagyralátó” célt a megtámadottak sem vitatták. A leváltott elnök is büszkén említette egy interjúban, hogy az 1990-ben megalakult kormány MDF-es miniszterelnöke, „Antall József egy római látogatáson úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon a jobboldali pártok közül a kereszténydemokráciáé a jövő. Talán ezért is »emelte be« a KDNP-t a kormányba.” (Surján 1994: 1.) A vitában résztvevők nem szedték listába a keresztény értékeket és politikai eszméket, kritériumként azonban általában, egy-egy elemére pedig konkrétan is újra meg újra hivatkoztak mint kiindulópontra vagy alapra, amely összefűzi a vitázókat, mi több, igen nagy a vonzereje, remélték, a társadalom egészére nézve. Láttuk, ezt már 1989-ben sokan így gondolták az Ellenzéki Kerekasztal körül is.

Az összefűző s másoktól elválasztó közös hitek és értékek, az általános tenni akarás és hódítás vágya azonban szükségképpen szembesült a konkrét helyzettel és a tennivalókkal. Abban még egyetértés mutatkozott, hogy a kereszténydemokrácia értékei mindenkinek fontosak és a párt igazán nagyra hivatott, de abban már nem, hogy a nemes ideát és célt milyen módon lehetne valóra váltani: a kívánatos taktikák és módszerek tekintetében a szervezet két, egymással szemben álló és élesen vitatkozó táborra szakadt. Latorcai János, aki az 1997. januári elnökválasztáson a radikális szárny 95 óta regnáló elnöke – Giczy György – ellenében lépett fel, így beszélt erről még a választás előtt: „Úgy látom, hogy értékeinket és céljainkat tekintve nincs kézzelfogható különbség az elnök úr és énközöttem. Ellenben számos taktikai, módszer- és stílusbeli kérdés megítélésében és kezelésében […] mások vagyunk.” (Latorcai 1996: 7.)

Vízválasztónak a szövetségi politika bizonyult. Az egyik fél, amely magát praktikusnak és liberálisnak nevezte, elsősorban a jobboldal mérsékeltebben politizáló pártjaival kívánt továbbra is összefogni, nevezetesen az MDF-fel, a Fidesszel, és az MDF-ből kivált Magyar Demokrata Néppárttal, a másik fél viszont a jobboldal radikálisan politizáló szervezetei, az FKGP és a MIÉP irányába próbált nyitni. A szembenállók kölcsönösen elmarasztalták egymást a másik hibás taktikája, módszere és stílusa miatt, miközben vehemensen védték saját felfogásukat. A kívülálló vélhetően nem könnyen tudott eligazodni a terebélyes vitaszövevényben, bár az érintettek mindkét oldalról megerősítették, hogy „a nézetkülönbségek a szövetségi politika mikéntjében gyökereznek” (Füzessy 1996a: 27.).

Egy számottevő politikai szervezet, mondjuk egy párt, nem létezik belső viták nélkül, a cselekvési egység ezért mindig a felmerülő nézeteltérések ellenében, ezeket integrálva jön létre. A vita ezért egyrészt kerülendő is, mert egységbontás lehet a következménye, másrészt viszont viták nélkül nincs program és taktika, de alkalmazkodás és megújulás sem. A közösség tagjai tehát egyrészt a vitákban szembesülnek önnön lehetőségeikkel, ezért a vitákat nemigen lehet vagy nemigen érdemes megspórolni, másrészt a lehetőségek közül kiválasztott program és feladat realizálása viszont már kevésbé tűri a divergáló akaratokat, ehhez egység szükségeltetik, amit a politikusok imperatívuszként úgy szoktak megfogalmazni, hogy „vitatkozás a döntés előtt, közös akarat a megvalósításban”. Kényes egyensúly ez, határainak érzékelése és megvalósítása a politikusi mesterség egyik elengedhetetlen feltétele és egyértelmű jele. Szervezeti biztosítékok is születnek abból a célból, hogy a politikai közösségek lehetőleg ne „vitatkozzák szét” önmagukat, ezek kialakítása és betartása az egységteremtő diszkurzív stratégiák fontos része. A szervezkedő közösségek tagjai igyekeznek megállapodni a viták szabályairól, bonyolult és jól formalizált eljárásrendeket alakítanak ki a divergáló nézetek felvetéséről, a viták lefolytatásáról és lezárásáról. Az úgynevezett pártalkotmányok, egyebek mellett, éppen ezzel foglalkoznak. Jó okkal. A belső ellentétek azonban gyakran szétfeszítik a politizálás működő formáit, a belső riválisok fütyülnek a közösen elfogadott „játékszabályokra”, és megkísérlik újrarendezni a politizálás fennálló kereteit és módjait.

A KDNP estében a felszínre tört különbségek elvezettek a párton belüli éles politikai küzdelemhez; a kívülállók is jól érzékelhették a látványos és nyílt vitákat, amelyek már-már a párt egységét kérdőjelezték meg. A közös



álláspontok kialakítása pedig egyre késett, miközben mindenki ezt szeretette volna elérni, persze a saját nézete és platformja alapján. A késedelem miatt sokan magát a párton belüli vitát is elítélték, ám az újítók ezzel nem értettek egyet. A lázadást vezető pártelnök szavai szerint „hamis békeillúzió uralkodott el az élet különböző dimenzióiban, ami arra sarkallja az embereket, hogy belenyugodjanak a helyzetekbe, megváltoztathatatlannak vélt dolgokba. Nagyszerű, hogy a KDNP vállalja a küzdelmet még akkor is, ha ettől nem növekszik különösebb mértékben a presztízse.” A belső ellentétek természetesen ártanak a pártnak – vélte. „Nagyon nagy baj, hogy súlyos belső viták jellemzik mostanában a KDNP-t, s főleg hogy ezek nyilvánosságra kerülnek. Ennél csak egy nagyobb baj fordulna elő; ha nem vitatkoznánk.” (Giczy 1997: 10.) Láthatóan tehát az újítás mellett elkötelezett személyek számára a vitatkozás önmagában nem rossz: ez az egyik harci eszközük. A vita ellen, úgy általában, a megtámadottak sem emeltek kifogást, annál inkább panaszkodtak annak „parttalansága” miatt. A hangsúlyt a belső vita veszélyeire helyezték, „az együttdolgozáshoz szükséges alkotó-bizalmi légkör” (Latorcai 1995: 9.) nélkülözhetetlenségére és fokozatos elfogyására, ami elvezethet a párt széteséséhez és lebénulásához.

Nekik lett igazuk. Az egység nem állt helyre a pártban, illetve csak olyan súlyos veszteségek árán, amelyre ráment a párt. A résztvevők nyilvánvalóan átlépték azokat a határokat, amelyek elengedhetetlenek a politikai cselekvő egység fenntartásához, és amelyek betartására pedig folyamatosan figyelmezették egymást. Minden a kritériumok és a kapcsolódó kondíciók körül forgott, ám ezek sem voltak készen, mondjuk elraktározva a fogalmak „polcrendszerén”, ahonnan csak le kellett volna emelni őket. Amikor saját vitájuk jellegét minősítették, akkor sokan három olyan alapkondíciót kifogásoltak, amely nélkül nemigen létezik semmilyen politikai vita: kiszorítás, személyesség, érzelmek. A párt „nagy öregje” szerint a jelenlegi pártban „uralkodóvá vált a kiszorításokkal fűszerezett gyűlölet” (Varga 1997: 13.). A frakcióvezető szerint itt már „nem érvek ütköznek érvekkel, hanem érvekkel a pőre indulatok.” (Isépy 1997b: 12.) Ugyanő állította, hogy pártban „a folyamatok, a célok személyi kérdésekké degradálódtak” (Isépy 1997a: 12.).

A panaszkodók abban nemigen tévedtek, hogy viták átléphetnek olyan határokat, amelyek megnehezítik a későbbi megegyezést, és itt már vélhetően átlépték ezeket. De mindaz, amit felsoroltak, nemigen lehetett volna akadálya a „csatabárd elásásának”, ha egyszer a résztvevők meg akartak volna egyezni egymással, és ahogyan ezt többen, főleg post festum, ki is mondták. De láthatóan nem akarták ezt megtenni, aminek csak a jele, bár következményekkel terhes jele volt az indulatokkal telített személyeskedés: mindannyian „tűzön-vízen át” ragaszkodtak saját elképzelésükhöz, mint tudjuk, a szövetség dolgában, és mindabban, ami ebből következett. Döntően a párt naggyá tételéhez, illetve ennek eltérő módjához. Ezt a másik fél véleményéhez viszonyítva olyannyira alapvetőnek látták, hogy érvényre juttatása érdekében nem tartották be saját szabályaikat és saját közös döntéseiket: a felek saját győzelmük szolgálatába igyekeztek állítani a párt alapszabályzatát és korábbi határozatait, pedig ezek, egyebek mellett, éppen arra szolgálnának, hogy egységet teremtsenek az eltérő egyéni törekvések és csoportosulások között.

Az 1995 januárjában leváltott pártelnök, készülve az új választásra, így beszélt minderről: „Az előző tisztújításon a KDNP példát mutatott a demokratikus gondolkodásból. A hajszálon múló szavazási eredmény ellenére képesek voltunk egységben maradni, a többségi döntést követően együtt dolgozni. A másik reakció a szakadás lehetett volna, amiként az az MDF-ben történt, amit én rendkívül felelőtlen és megengedhetetlen lépésnek tartok”. (Surján 1996: 12.) Miután azonban az 1996. decemberi tisztújításon a Surján–Latorcai–Isépy-szárny ismét vereséget szenvedett, kitört a botrány. A vesztesek bíróságon támadták meg a választást, azzal vádolva ellenfeleiket, hogy sem a küldöttek mandátuma, sem az a választás folyamata nem felelt meg a párt alapszabályának. A bírósági procedúra kezdeti szakasza lényegében igazolta vádjaikat. A megtámadottak azonban visszatámadtak: „Ennek a pártnak van hivatalos szerkezete, legitim vezetése, amelyet a tagság zöme támogat. Aki ezt nem fogadja el, aki ez ellen támad, az az agresszor, a viszálykodás kirobbantója.” ( Füzessy 1997: 13.) A támadók szerint viszont „egy önmagát kereszténynek, demokratának és néppártnak nevező párttól joggal várható el, hogy a törvényt és önnön alapszabályát betartsa. Ha nem így tesz, nem a tiltakozó a pártegység megrontója, hanem az, aki tudatosan, szándékosan cselekszik a szabályok ellenében. Ez az alapkérdés. Senki se higgye, hogy valamely párt a maga területén és eszközeivel szabadon garázdálkodhat.” (Isépy 1997a: 12.)

Megtörténhetett volna, hogy a felek egyike enged (a): belátja, hogy a másik érvei az erősebbek, vagy egyszerűen nem képes végigvinni akaratát, mert kevesebb a támogatója, esetleg nincs esély a megegyezésre és az egység érdekében áldozatott kell hozni. Miután mindez nem következett be, a közösen elfogadott szabályok szerint legitim döntéssel (b) lehetett volna lezárni a vitát, és elejét venni a széthullásnak. Ez sem történt meg, mint látjuk, a felek nem egymástól, hanem a bíróságtól várták tetteik legitimitásának igazolását. Végül kiválhattak (c) volna a pártból azok, akik vereséget szenvedtek vagy nem értettek egyet az eseményekkel, ha a párt fennmaradását, eredményes munkáját mindenek fölé helyezték volna. Ez sem következett be. Mindenki ragaszkodott a véleményéhez és a pozíciójához, azt üzenve a másiknak, hogy az ő oldalán van a tisztesség és a



jog, és nem engedi szétverni a pártot. Az „eredmény”: a párt tekintélye szinte semmivé foszlott, amit pontosan jelez Gyulai Endre püspök minősítése: „Ez a párt keresztény pártnak vallja magát, tetteivel azonban – függetlenül bármely oldaltól – nem keresztény.” (Gyulai 1997: 1.) Én pedig azt mondanám, hogy a KDNP szétvitatkozta önmagát,3 nem volt képes megőrizni a közélet színpadán való komoly jelenlét és szervezeti cselekvés alapfeltételét, saját politikai egységét és identitását. Az 1998. évi választásokra olyan politikai szervezetté vált, amelytől elfordultak a támogatói, és megszűnt riválisa lenni bármely számottevő pártnak.

33A Magyar Nemzet című napilap 1997. július 26-i számában „Másfél év belháború” címmel kolumnás eseménykrónikát közölt a KDNP életéről „az első szakítópróbától […] a frakció megszűnéséig”. Az összeállítás szerint szinte minden héten történt olyan esemény, amelyben a párt vezetői nyilvánosan egymásnak estek különböző vádakkal.


19. fejezet - Politikai kultúra a mindennapokbanA diszkurzív értelmezés lehetőségeiA politika és a politikai kultúra viszonyának értelmezéseiben fel-felbukkannak olyan megközelítések, amelyeknél hangsúlyos a nyelv, a diskurzus és kommunikáció. Kétféle módon is. Az egyik a politizálás megszokott módjainak a leírásaként indul: intézményi keretek, politikusi küzdelmek, politikai csoportok nyomása, érdektagoltságok, kényszerek stb., ami aztán kiegészül valamilyen diskurzussal, mint a politika szubjektív és kulturális részével, amelyben a „kemény” feltételek mintegy megmutatkoznak. A másik megközelítés ennél markánsabb már a tematizálásban is: a politikai kultúra a közösség problémaérzékelése és -kezelése, a közösség önkormányzása és összehangolódása, a politizálás valamilyen módja (Kende 1991, 1994; Gombár 1994b).

A másodikként jelzett értelmezésben nem arról van szó, hogy a kutató jól kigondolt kérdéseinek gombostűivel papírjára tűzi egy körülhatárolt állampolgári csoport tagjait, rögzíti érzéseiket és szándékaikat, hogy magatartásukról minél pontosabb projekciókat tegyen. A politikai kultúra lehetséges értelmezései (Varga 1996) közül ennek a felfogásnak a hátterében egy olyan politikafelfogás áll, amely közel hozza egymáshoz a politikát és a kultúrát: mindkettőt valami mozgó és „csinált” dolognak, vagyis politikumnak véli; és az állampolgár sem „interjúalany” itt, hanem politizáló ember, akinek a kultúrája valóságos helyzetekben ragadható csak meg, amikor vitatkozva és beszélve cselekszik a közügyek megoldása érdekében a közélet színterein. Hiszen „a politika veleje mindig a társadalom ellentmondásainak a felismerése, kezelése, valamikénti megoldása, hogy a társadalom egyben maradhasson” (Gombár 1994b: 16.). Ennek pedig elengedhetetlen része a politizáló ember értelemadó diskurzusa.

Azonban bármennyire is megközelítik ezek a nézetek a politikai kultúra diszkurzív értelmezését, nem tesznek meg egy fontos lépést. Pontosabban, regisztrálják, hogy a politikai kultúra vélhetően a politizáló emberek kommunikatív-diszkurzív aktusai révén létezik, de nem keresik a diszkurzív politikai kultúra sajátosságait, természetét, szabályait és megjelenési módjait. Valahogyan adottnak veszik azt, ami pedig igencsak magyarázatra szorulna, nevezetesen, hogy miért pont ezeken a módokon és formákban egzisztál a politikai kultúra, így aztán az invenciózus felvetést az ismert témák taglalása, a gondolkodási sémák értékelése, a szociálpszichológiai vonások vázolása, a materiális kötöttségek kimutatása, az intézményi és szervezeti keretek megjelölése követi. De hát egységes-e egyáltalán egy közösség politikai kultúrája, és ha nem, akkor hol húzódnak a választóvonalak, és miben áll a különbség?

Minden politikai kultúrakutatás egyik legnagyobb nehézsége „a fent és a lent” megkülönböztetése, nevezetesen, a lakosság széles körei és az értelmiség politikai kultúrájának a differenciálása, az eltérések és a kapcsolódások meggyőző leírása. Azt ugyan minden kutatás és értelmezés jelzi, hogy itt két kultúráról van szó, mivel azonban a vizsgálatok és az értelmezések megőrzik az értelmiségi észjárás primátusát, elsikkad a „közemberek” politikai kultúrájának differentia specificája. Szeretném megmutatni, hogy a diszkurzív vagy interpretatív kultúraértelmezés lényeges pontokon képes áttörni ezt a szemléletet.

Az értelmezés kulcsmozzanata, hogy mit gondolunk a „politika velejéről”. Úgy vélem, akkor járunk el helyesen, ha elmélkedésünk kereteit legalább két elv jelöli ki. Egyrészt nem képzeljük a politikát „embertelen” világnak, másrészt pedig a homo politicust közösségi lénynek gondoljuk el, akinek tudása interszubjektív és nyilvános. Ez esetben a politikai kultúrát és a nyilvános diszkussziót összekapcsoljuk egymással. Ugyanis a politikában a dolgok a közügyek körül forognak: a tudás, a cselekvés és az intézmény kisebb-nagyobb politikai közösséget szolgál és konstituál, igaz, hogy viták, konfliktusok és harcok, sőt erőszak árán. A közügyeket, mivel közösségi produktumok, az érintettek nyelvi praxisa, kommunikatív tevékenysége, diszkurzív gyakorlata hozza létre és tartja életben. Egy ilyen nyelvi praxis a politika egész valóságának folyamatosan értelmet és jelentést adó nyilvános és közösségi ténykedés.

Mit jelent tehát, ha megkíséreljük összekapcsolni a politika diszkurzív valóságát és a politika kulturális dimenzióit? A politikai kultúra így először is nem minősítő kategória, nem minden jó foglalata vagy a haladás záloga, másodszor nem össznemzeti karakterjegyek „ahá” élménnyel alátámasztott szűkebb-tágabb listája, harmadsorban pedig nem anonim vélemények összegzése és arányrendszere. Hanem a különböző jelentések és szokások összefonódása, az elfogadott értelmezések nyilvános formája, a „köznapi szövegvalóságok” és


Politikai kultúra a mindennapokban

értelemteremtések rendszere, azaz annak a módja, ahogyan a politizáló emberek különböző közösségekben megszólalnak, beszélnek, vitáznak és egyetértésre jutnak, és ennek nyomán vagy ezzel együtt megszervezik és alakítják közösségi életüket. Ennek rögzíthetők bizonyos általános szabályszerűségei és szerveződési módjai, de a maga konkrétsága és eleven valósága, magyarán történeti és helyi megjelenése elsősorban kulturális jelenségként adódik a számunkra, vagyis egy adott szokásrendszer és tradíció részeként létezik. Mondhatjuk tehát, hogy a politikai kultúra a diszkurzív politológia empirikus valósága: a szövegek, a jelentések, az értelmezések, a viták nem elsősorban nyelvészeti, filozófiai vagy szociológiai, hanem kulturális jelenségek, vagyis lokális és közösségi érvényességük van. Differenciálódásuk és jellegzetességeik is ezen az alapon és ebből adódnak.

1. Az elit és a „nép” politikai kultúrájaAz elit politikai kultúrájának természete és tagoltsága több vizsgálat tárgya volt az elmúlt években. Csak utalnék néhány fontosabb elemzésre. Konrád György és Szelényi Iván (1992) a rendszerváltozás leglényegesebb mozzanatának a nyilvános politikai diskurzus radikális átalakulását tartják, amely a káderbürokrácia és a kritikai értelmiség dichotómiájaként jelent meg. Pokol Béla (1993) úgy látja, hogy a rendszerváltozás utáni nyelvpolitikai küzdelmek során hazánkban kialakult a médiakráciaés a politikai pártok ellentéte, amely egyben kedvezőtlenül befolyásolja a demokratizálódási folyamatot. Ágh Attila (1992) szerint öt, egymástól markánsan különböző diszkurzív politikai kultúra ütötte fel a fejét Magyarországon a rendszerváltozás után: hagyományos-konzervatív, közjogi, vallási-egyházi, populista-nacionalista, irodalmi-művészi, racionális-európaizált. G. Márkus György (1994) egy olyan kulturális „törésvonal” mentén írja le a magyar politikai elit működését, amely a modernizációs tengely mentén képződik és egy nemzetcentrikus-tradicionális, illetve egy weszternizációs tagolódáshoz vezet. Fricz Tamás (1997b) a népi–urbánus vitát és tagolódást elemezve jut arra a következtetésre, hogy a rendszerváltozás utáni politikai elit indulatokkal teli nagy diskurzusa lényegében a modernizációs kihívásra adott eltérő társadalmi válasz továbbélése a politikai kultúrában. Szalai Erzsébet (1996) a (tagolt) gazdasági-technokrata és a pártpolitikai hatalmi elit, valamint a független értelmiségi megosztottságában véli megtalálni a rendszerváltozás utáni elit kulturális tagolódásának lényegét. Körösényi András (1993) pedig a világnézetként és politikai tradícióként is értelmezett baloldal és jobboldal kettőségében látja a mai magyar politikai elit tagolódásának alapvető keretét és formáját.

Utalásaim nem többek emlékeztetőnél és illusztrációnál: valóban sokan és igencsak eltérő koncepciók alapján igyekeztek megragadni és elemezni a politikai elit kulturális tagolódását nálunk az elmúlt években. (Zárójelben jegyzem meg: Igazán kár, hogy a szerzők alig reflektálnak egymás igencsak eltérő megoldásaira.) Miért lehetséges azonban ezeket az elemzéseket és konklúziókat a politikai kultúra témájában tárgyalni, de legalábbis megemlíteni? Egyszerűen azért, mert kulturális szempontú tagolódási koncepciókról van szó. Ugyanis valamennyi fenti elemzést a következő lényeges vonások jellemzik. Egy: Nem szervezeti-intézményi különbségekről van szó, vagy ha igen, akkor ezek a koncepciókban alárendelt szerepet töltenek be. Kettő: A tagolódás bázisa és hordozó közege a politizáló értelmiség, amelynek egyes tagjai persze hatalmi pozícióval rendelkeznek, mások azonban „csak” szimbolikus hatalommal és kulturális tőkével. Három: Minden szerző eltérő szemléletmódokról, különböző nyelvezetekről és más-más gondolati struktúrákról is ír, amikor tagoltsági térképét megrajzolja. Négy: A tagoltságok – mindezeken túl – elérő politikai szokásrendszereket, életvilágokat, cselekvési lehetőségeket és módokat is jelentenek, vagyis az elemzők „komplett” politikai kulturális tényezőként ábrázolják őket. Ha azonban az olvasó azzal az igénnyel olvassa ezeket a munkákat, hogy pontosabban szeretne tájékozódni belőlük az értelmiség és a politikai elit politikai kultúrájának természetéről, akkor igencsak zavarba kerül. Amit talál, néhány általános szociálpszichológiai jegy (közömbösség, indulatosság, szorongás, melankólia, érzelmi hullámzás, józanság stb.), a politikai intézményekhez köthető jellemvonás (kritikai attitűd, bizalmatlanság, félelem, tekintélytisztelet stb.), néhány szociológiai „mutató” (iskolázottság, foglalkozás, pozíció, civilizációs szint stb.) és bizonyos szokások és politikai cselekvési módok (lobbyzás, kirekesztés, kijárás, pragmatizmus, túlideologizáltság stb.).

Ezek az értelmezések akár igazak is lehetnek, de nem többek kortársi megérzésnél és okos meditációknál. Igazi problémájuk azonban az, hogy a szerzők túláltalánosítják leírásukat, és mindennek kapcsán a „magyar társadalom politikai kultúrájáról”, a tagolódás átfogó természetéről beszélnek. Ezzel szemben a népesség egészének politikai kultúrája vélhetően nem pontosan követi ezeket a tulajdonságokat és tagolódásokat. A szokásos esszéisztikus és pozitivista módszerek azonban alig teszik lehetővé az érdemi vonások feltárását, ugyanis a modernizációs ideáknak nagy a kényszerítő ereje az összemosás nyílt vagy burkolt képviseletére.

A differenciált azonosítás alapjául két felfogás szolgál. Az egyik a homogenizáció, amely aggálymentesen azonosítja az elit által képviselt mindenkori beszédet, észjárást, tematizációt, sőt szokásrendet is a nagybetűs politikai kultúrával (a továbbiakban a „nagy politikát” így fogom írni: Politika), az „igazi” és a normatívan



értelmezett kultúrával, ezért aztán a népesség politikai tudását fejletlennek véli, tájékozottságát hiányosnak, tevékenységét passzívnak, szokásait periférikusnak, beszédét pedig indifferensnek. A problémák megoldását az „egy szintre hozásban” látják: az elit politikai kultúrájának általános elterjesztésében. A másik a képviselet elve, nevezetesen az az idea, hogy az elit különböző tagjai az átlagosság, a kiválóság vagy a megbízás alapján nem egyszerűen önmagukat, hanem a nép szűkebb-tágabb csoportjait is megjelenítik és képviselik a nyilvánosság színterein. Beszédeik, gondolkodásmódjuk, cselekedeteik és szokásaik mások helyett is állnak, így a reprezentációból minden további nélkül visszakövetkeztethetünk a reprezentált rétegek politikai kultúrájára.

A kérdőíves közvélemény-kutatások és a politikai értéktudat-vizsgálatok a „differenciált azonosítás” empirikus verifikálásai. Csak egyetérteni lehet Bourdieu-vel, aki minden „kikérdezős” vizsgálat három súlyos elméleti fogyatékosságára mutatott rá. Az első: A kérdező mindig saját világfelfogása alapján kérdez, a kérdések ezért politikailag preformáltak, és gyakran olyan problémákról szólnak, amiről a kikérdezett egyáltalán nem, vagy egészen másképpen szokott gondolkodni. Kettő: Az emberek véleménye általában labilis és változó, tehát a kérdőívek „pillanatfelvételei”, még ismétlések esetén is, legfeljebb azt bizonyítják, hogy az adott személy az adott pillanatban hogyan viselkedett egy életidegen szituációban, azaz mit válaszolt egy „fentről jött” idegen fontosnak tűnő kérdéseire. Három: A hatékony és működőképes politikai tudás folyamatosan átbeszélt vélemény, tehát nyilvános és közösségi, vagyis nem ragadható meg a magányos szubjektumok belső világának a felszínre hozásával, összegzésével és súlyozásával (Bourdieu 2000).

Szeretném kiemelni a harmadikként említett mozzanatot, amely Bourdieu szerint kivezethet bennünket a „differenciált azonosítás” nyomán előálló kényelmetlen helyzetből. Ráadásul az átbeszélt vélemény többszörösen is hasznos kategóriának mutatkozik. Közel van a tényleges cselekedetekhez és magatartásokhoz, tehát minimálisra csökkenti a tett és a tudás közötti távolságot. Középpontjában a diskurzus áll, tehát azt a kultúrafelfogást képviseli, amely a politikát a politizálás felől kísérli meg értelmezni. Továbbá olyan empíriát tematizál és vizsgál, amely a politikai valóság evidens, bár elhanyagolt területe, nevezetesen azokat a lokális közösségeket kutatja (lakóhely, szomszédság, munkahely, foglalkozási csoport, baráti és ismeretségi kör, család, rokonság stb.), amelyekben folyamatosan zajlik a (politikai) világ dolgainak átbeszélése és jelentéssel-értelemmel való felruházása. Végül pedig az átbeszélt vélemény mint működőképes és hatékony tudás kiterjed a politika ismert és nyilvános színtereire és formáira is, tehát az értelmiség politikai kultúrája is mindenekelőtt diszkurzív folyamatként írható le, vagy lenne leírható, és talán nem is különbözik annyira az „egyszerű választópolgár” politikai kultúrájától, mint az értelmiségi önideológiákban szerepel. Ennek a helyzetnek és szemléletnek diszciplínája az interpretatív kulturális antropológia.

2. Az interpretatív antropológia a politikai kultúrárólAz euro- és az etnocentrizmustól megszabadult antropológia illetve néprajz mint kulturális antropológia definiálja önmagát, és kebelében két alapvető irányzat fejlődött ki, a kognitív és az interpretatív antropológia (Niedermüller 1992). Mi jellemzi az interpretatív antropológiát? Abból indul ki, hogy a valóság nem objektív–szubjektív kettősségben létezik, és főleg nincs eleve adva, hanem az állandó újraalkotás folyamatában létezik, és csak annyiban létezik, amennyiben az emberek adott csoportja elfogadja a konstruálás szabályait és az így létrejövő valóságot. Második vonása, hogy a konstruálás középpontjában a jelentés áll, azaz a kultúra nem az emberek fejében lévő „rejtett valami”, amit a felkészült megfigyelő képes csak a felszínre hozni és elemezni, hanem szimbólumok által közvetített jelentések történeti mintázata, azaz konceptuális struktúra, amelynek alapján az emberek kommunikálnak egymással, és alakítják tudásukat, attitűdjeiket és cselekvéseiket. Harmadsorban a kulturális jelentés interszubjektív és közösen birtokolt, vagyis a jelentés nem egységes ugyan, de az így létrejövő interpretatív kultúra az adott közösség tagolt és folytonosan változó-mozgó produktuma. Végül pedig a koncepció a gyakorlat primátusát állítja, azaz a kultúra nem egyszerűen tudás, hanem tények, ismeretek, szabályok együttes alkalmazása; folyamatosan „előállított” valóság (Niedermüller 1992: 67–72.). A kultúrának ez a koncepciója azzal jár, hogy az új szemlélet és diszciplína „meghatározó metaforájává az expresszív beszéd, a hétköznapi nyelv, a dialógus és a diskurzus vált.” (Niedermüller 1992: 71.)

A diszkurzív antropológiának van egy jelentős magyar iskolája, a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Műhely (KAM). A KAM kutatói rendszeresen folytatnak vizsgálatokat a politikai kultúra tárgykörében is (Bíró 1990; 1991; 1993; 1994; 1995; Bíró–Bodó 1991; 1997; Bíró–Oláh 1993). Megállapításaik két szempontból is igen figyelemreméltónak tartom. Egyrészt azért, mert vizsgálataik fókuszában nem az elit és az értelmiség, hanem a nép és a lakosság, mondhatnánk az „egyszerű” emberek politikai kultúrája áll, bár vizsgálják az elit mindennapi politikai kultúráját is. Másrészt pedig azért, mert azt igyekeznek elsősorban feltárni, hogy miként találkozik egymással a két kultúra: nevezetesen a lokális közösségek hogyan „kezelik” a hozzájuk képest külsődleges és idegen politikai folyamatokat és szereplőket. Mindezek alapján elmondható: bár vizsgálati „terepük” a romániai magyarság, megállapításaik érvényessége ennél a körnél általánosabb. Vonatkozik minden



olyan politikai szituációra, amelyben egy diszkurzív közösség határai mentén más diszkurzív közösségek akciói, behatolási és hatalmi törekvései jelennek meg. Konkrétabban, amikor a mindennapi élet szereplői találkoznak a Politikával.

A „kikérdezős” politikai kultúrakutatás javára írandó, hogy számot vet a valóságos helyzettel: a népesség politikai kultúrájáról bizonyítottan érvényes kijelentések nem tehetők megérzések vagy szervezetlen tapasztalatok alapján. Az interpretatív antropológia viszont egyrészt szintén szervezett tapasztaltszerzésre épül, másrészt művelői kvalitatív elemzésekkel operálnak. A KAM kutatói például úgy találták, hogy a politikai kisvilágok (small-scale) és lokális közösségek politizálása sajátos vonásokkal rendelkezik. Nincsenek elválasztva a Politika világától, sőt folyamatosan szembesülnek vele, ám állandóan szűrik és átértelmezik a külső világ eseményeit, saját jelentést adnak nekik, vagyis nem ugyanazt értik másként, hanem más értelmezésekkel és tényekkel dolgoznak, más társadalmi-politikai valóságot építenek fel és működtetnek, mint az intézményesült állami politika.

A két politikai világ nem feltétlenül ellenséges vagy szemben álló. Mindenképpen külsők azonban egymás számára, mintegy egymás mellett léteznek, tudnak egymásról és vonatkoznak is egymásra. Azt lehet mondani, hogy folyamatosan problémát jelentenek egymás számára, ám ez elsősorban interpretációs probléma. Mindkét szféra a másik vonatkozásában értelmezési kényszer alatt áll, vagyis meg kell magyaráznia önmaga számára a másikat, hogy cselekvése részévé tegye. Tévedés azt hinni, hogy csak a Nagy Világ és a szolgálatába szegődött társadalomtudományok értelmezik a népesség politikai szokásait; a „népesség” is folyamatosan értelmezi a Politikát és a Tudományt.

Feltűnő azonban, hogy az „alsó világok” köznapi emberei egyszerűen nem beszélik a „felső világok” nyelvét. Természetesen hallják ezt a beszédet, de nem használják szavait és logikáját, nem is csak a kiműveltség hiányának az okán. Úgy tudják, hogy egy másik világ szól hozzájuk, innen a szorongás és az elhárítás, a tisztelet és az enyhe lenézés. Elfogadják, amikor egy politikus vagy tudós-, kutatóféle így beszél, és megtiszteltetésnek veszik, sőt „értelmes” beszélgetőtársak igyekeznek lenni, ha megszólítják vagy kikérdezik őket. Azt azonban már nehezen viselik el, ha „sorstársaik” kezdenek el az „újságok” módjára beszélni; aki ezt megteszi, idegenné válik saját közösségében.1 A „felső világok” képviselői viszont képesek több nyelven beszélni, hatalmuk alapja – véli Bourdieu – éppen a sokrétű nyelvi kompetencia. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy csak az a politikus népszerű, aki mindenkit képes megszólítani, és mindenkinek a „szája íze” szerint képes beszélni: az „alsó világok” ugyanis védik identitásukat, és saját morális rendjük szerint ítélkeznek. Az interpretatív antropológiai kutatások szerint a népesség politikai kultúrája térségünkben elsősorban éppen azokban az interpretációs teljesítményekben manifesztálódik, amelyek révén az emberek a kettőséget fenntartják, és képesek politikai önazonosságukat megőrizni.

3. A diszkurzív politikai kultúra pragmatikájaA Politikától magát távol tartó, látszólag közömbös „kisember” is politizál, és egyáltalán nem néma a szó politológiai vagy szociológiai értelmében sem. Politizálásának azonban mások a színterei és módjai, mint az értelmiségnek és az elitnek. A családtagokkal, a rokonokkal, a barátokkal, az ivócimborákkal, a munkatársakkal, a jó ismerősökkel, a szomszédokkal, és sok mindenki mással, akivel bizalmas viszonyban van, beszéli meg kisebb-nagyobb rendszerességgel a világ dolgait. Súlyos hiba ezt lényegtelen fecsegésnek, konzekvenciák nélküli magánbeszélgetésnek tekinteni. Ezek a politizálás olyan színterei, ahol a Politika egésze a legszélesebben értelmezett állampolgári körben értelmet és jelentést kap, vagyis itt alakul ki és válik

11Kertész Imre Sorstalanság című regényében miniportrét rajzol egy ilyen rokonról, bizonyos Vili bácsiról, aki korábban újságíró volt, és akit a család többi tagja fontoskodó beszéde miatt egyszerre tisztel is, meg le is néz. Vili bácsit azon az estén ismerjük meg, amikor a rokonok összegyűlnek, hogy búcsút vegyenek a munkatáborba induló családfőtől, a regény főhősének édesapjától: „Most is rögtön érdekes hírekről kívánt beszámolni, amiket bizalmas forrásból nyert és abszolút hiteleseknek nevezett. Beült egy karosszékbe, s a rossz lábát mereven előrenyújtva, a kezét meg száraz zörejjel egymáshoz dörzsölgetve a tudtunkra adta, hogy hamarosan gyökeres fordulat várható a helyzetünkben, minthogy titkos tárgyalások indultak meg rólunk a németek és a szövetséges hatalmak között, semleges közvetítéssel. A németek ugyanis, ahogy Vili bácsi elmagyarázta, ma már maguk is felismerték reménytelen helyzetüket a fronton. Az volt a nézete, hogy mi, Budapest zsidósága, valósággal kapóra jöttünk nékik abban a törekvésükben, hogy előnyöket csikarjanak ki bőrünkön a szövetségesektől, akik persze meg is tesznek majd értünk minden lehetőt; s itt megemlített egy őszerinte fontos tényezőt, amit még újságíró-tapasztalatából ismert, s amit a világ közvéleményének hívott; úgy mondta, ezt az utóbbit megrázták a velünk történő események. Az alku persze kemény – így folytatta –, s éppen ez a magyarázata az ellenünk való intézkedések pillanatnyi súlyosságának; de hát ezek csupán természetes folyományai a nagy játszmának, amelyben mi egy elképesztő arányú nemzetközi zsarolási manőver eszközei vagyunk tulajdonképpen; mondta azonban, hogy ő, aki jól tudja azt is, ami ezalatt a színfalak mögött történik, mindezt elsősorban látványos blöffnek nézi csupán, a magasabb ár elérése érdekében, és csak egy kis türelmet kért tőlünk, amíg az események kibontakoznak. Amire apám megkérdezte tőle, vajon várható-e holnapra ez, vagy pedig tekintse a maga behívóját is csupán blöffnek, sőt talán el se menjen a munkatáborba holnap. Erre kicsikét zavarba jött. Azt felelte: – No nem, persze nem.” (Kertész 1975: 23–25. – A kurzivált részek az eredetiben idézőjelek között vannak.)



működőképessé egy gyakorlatra orientált politikai kultúra és cselekvési rendszer.

Középpontjában egy „közös átbeszélési gyakorlat” áll (Bíró 1993: 48.). A Politika észlelése ugyan egyéni percepciók révén történik, de befogadása, értelmezése és aktivizálása közösségi cselekedet. A „nagyszámú mindennapi beszélési alkalom” (Bíró 1994: 9.) révén közös háttértudás jön létre, az utólagos átbeszélések politikai cselekedeteket és életvezetést befolyásoló közös olvasatokhoz és közös jelentésekhez vezetnek: „Ezek a bizalmas beszédesemények – magas fokú rutinizálódási képességüknek és kidolgozott utalási rendszerüknek köszönhetően – a »lenti« kisközösségi egyetértési hálózatok legfontosabb fenntartóivá váltak.” (Bíró 1993: 44.) Vagyis olyan „szűrőrendszert” képeznek, amelyek értelmezik és átalakítják a külső hatásokat. A mikrovilágoknak tehát nagy a hatalma, de ez nem anyagi vagy pozicionális eredetű, hanem kulturális természetű, az életvezetés szimbolikus síkjához kötődik, amit a politikáról zajló közös beszélgetések teremtenek meg.

Milyen pragmatikai szabályai vannak ennek az átbeszélési-diszkurzív politikai kultúrának, és milyen jelentéstana alakul ki? Úgy vélem, hogy a KAM kutatásait is felhasználva négy alapvető pragmatikai eljárást lehet rögzíteni (a kis felületek törvénye, a szinekdochés gesztus, a rendezett helyzet és a használhatósági igény), szemantikája pedig három tartalmi elem köré szerveződik (moralitás, praktikusság és személyesség).

A kis felületek törvénye annak a helyzetnek a rögzítése, hogy a mikrovilágok soha sem érintkeznek a Politika egészével, hanem csak annak egy-egy részével, ám azzal folyamatosan. Úgy gondolom, hogy itt két téveszme tartja magát. Az egyik: az emberek a Politika egészét át akarják és át tudják látni, méghozzá műveltségük, informáltságuk és habitusuk függvényében. A másik: a szelekciót a személyes érintettség és az egyéni érdek alakítja. Az interpretatív antropológia egyértelműen bizonyítja, hogy a teljes birtokbavétel puszta illúzió (bárhogyan is fejlesztik az informáltságot), és ebben még a Nagy Politikus és a Militáns Értelmiségi sem különbözik az Egyszerű Embertől, de ennek az ellentéte nem a Politika totális elutasítása, amely állítólag a közömbösség és az aktív gyűlölet pólusai között ingadozik. A kis felületek pragmatikája arról szól, hogy az emberek valamire mindig reagálnak, valamit mindig észrevesznek a Politikából, ám korántsem azt, amit a nem közöttük élők képzelnek, és főleg nem olyan módon történik ez, ahogyan ők képzelik. A Politika egyszerűen identitást cserél a mindennapi emberek interpretatív praxisában: megváltozik és új jelentéseket kap.

A szinekdochés gesztus szabálya azt mutatja meg, hogy a kapcsolódás alkalmi (de folyamatos), részleges (de valamire mindig irányuló) jellege korántsem egy ismeretelméletileg adekvát önreflexióval párosul: az emberek úgy beszélnek a provizórikus és kis felületű tematizációkról, mintha Nagy Egész örök lényegével állnának kapcsolatban. Mindig a politikusokról, a politikáról beszélnek, mindig az újság és a rádió ír és mond valamit. Mondhatni, mindenki túláltalánosít. Természetesen tisztában vannak azzal, hogy van más újság, műsor, politikus és politikai döntés is, de ragaszkodnak a gesztushoz; a részt az egészhez rendelik, ami azt mutatja, hogy itt a probléma nem ismereti, hanem egzisztenciális jellegű: az emberek szeretnék uralni a bizonytalan szituációt, és egyértelművé tenni a homályos értelmű eseményt. A mindennapi életvilág átbeszélési praxisába bekerült távoli elem – akár elfogadás, akár elutasítás a sorsa, és bárhogyan is értelmezik – mindenképpen jelentőségre tett szert, amit az érvényesség kiterjesztési eljárásai fejeznek ki: határozott névelő, szinekdochés gesztus, „rész az egész helyett” eljárások.

Vagyis az emberek a Politikával nem egyszerűen csak érintkeznek valahogyan, hanem a viszonyukat igyekeznek rendezetté tenni: szeretnék jól kezelni az elemeket, és szeretnének biztonsággal mozogni egy nehéz terepen. A helyzetet akkor tekintik rendezettnek, ha maguk határozhatják meg, hogy mi és milyen módon válik beszédük és életük részévé. Az emberek tömegei tehát folyamatosan és aktívan politizálnak, de ragaszkodnak ahhoz, hogy ennek kereteit és módjait, tartalmát és következményét maguk határozzák meg. A Politika, mivel külső világot testesít meg, az emberek életének csak a peremén jelenik meg, ott azonban folyamatosan jelen van, mint láttuk is, egy kis felületen. Ezt az eltávolítás és a bevonás diszkurzív eljárásaival érik el. Azaz, folyamatosan külsőnek, távolinak, szokatlannak, egyben azonban jelentősnek mondják és vélik a Politika invesztált elemeit. Nem idegen és nem is saját ez a világ. Tárgyilag-fizikailag megjelenik ugyan az emberek életében, mentálisan azonban eltávolítják maguktól. Mindez azzal jár, hogy az emberek diszkurzív praxisában a Politika az életük peremén lévő olyan „valami”, amely bármikor behívható és kizárható. A rendezett helyzet azonban nem magától adódik: komoly szellemi és közösségi teljesítmény.

A használhatósági igény favorizálásában osztozik egymással a kis és a nagy politika, végső soron a mikrovilágok politizálási praxisa a nagy politikát saját normái, igényei és észjárása szempontjából ítéli meg, és saját identitása érdekében igyekszik felhasználni. Innen nézve nem az a kérdés, hogy a pártviszályokban kinek van igaza, melyik ideológia a helyes, a hatalom hazudik-e vagy sem, hanem az, hogy mindez, illetve ennek elemei hogyan használhatók fel a kívánatos viszony és állapot fenntartására. „A mindennapok felől nézve ugyanis a hatalom megjelenési módozatai igazságtartalmukat és érvényességüket tekintve végeredményben



semlegesek: ami igaz, nem különösebben jó, ami nem igaz, az meg nem különösebben rossz.” (Bíró 1993: 47.) Elvileg persze a hatalom minden megnyilvánulása problémát jelent a mindennapok számára, de nem közvetlenül egzisztenciális ügyet (identitászavar, életvezetési kérdés, döntési kényszer stb.), hanem – mint jeleztem – interpretációs problémát, azaz jelenségei olyan értelmet és jelentést kapnak, amelyek használhatóvá teszik azok számára, akik interpretálják őket. A politikusok talán egyik legsúlyosabb tévedése, hogy képviselői úgy vélik, üzeneteik és információik közvetlen tartalmi érvényességgel bírnak a mindennapok világára. Alapvetően nem érvényességük, hanem használhatósági értékük van, amennyiben persze „kiszolgálják a hatalomhoz való viszonyulások fenntartását célzó interpretációs gyakorlatot” (Bíró 1993: 47.).

4. A politikai kultúra jelentéstanaHa ezek után feltesszük a kérdést, hogy tárgyilag-tartalmilag milyennek mutatkozik a mindennapok világának, a térség vagy hazánk népességének politikai kultúrája, akkor az igencsak fogós kérdés kapcsán az interpretatív antropológia és a diszkurzív politológia három vonásra irányítja figyelmünket: moralitás, praktikusság, személyesség.

A politizálás morális természete két szempontból is megmutatkozik, az egyik az erkölcsi értelemben vett jó és rossz alapján való gondolkodás és minősítés, a másik a mikroközösségek erkölcsi rendjének és identitásának a védelme. A kérdőíves vizsgálatok végzői is felfigyeltek arra, hogy az emberek többsége a Politikáról morális kategóriák alapján gondolkodik és ítélkezik, vagyis nem használja és nem is érti az ideológiák és a társadalomtudományok differenciáló kategóriáit, észjárását: az emberek többsége számára egy politikus becsületes vagy becstelen, egy döntés igazságos vagy igazságtalan, egy hatalom tisztességes vagy tisztességtelen, a politikai események barátságosak vagy ellenségesek. A „pánmorális” észjárás és diskurzus egyrészről a saját normák és értékek számonkérése, másrészről pedig a saját közösség identitásának a védelme. A modernitás homogenizáló tendenciája szüntelenül támadja a lokális közösségek és mikroviszonyok differenciált világát. A támadások új és a megszokottól eltérő jelentést kívánnak adni az emberek életének, vagyis más valóságot proponálnak. A szimbolikus leértékelések sem képesek azonban felszámolni a „kisvilágok” morális rendjét, amely minden megítélés alapja, és amelyet a közösségek folyamatosan őriznek vagy újra és újra restaurálnak. A KAM kutatói például leírnak egy figyelemre méltó esetet: egy falu két évtizedes heroikus munkával új helyre költöztet és közben át is alakít egy olyan emlékművet, amelyet egy korábbi hatalom épített, az új viszont igyekezett profanizálni és eljelentékteleníteni. Az akció sikeres ugyan, de közben teljesen egyértelművé válik, hogy a közösség számára az emlékmű mindenestől „idegen test” életük szövetében: a falu lakói a „győzelem” után nyerészkedéssel, handabandázással, saját személyük feltolásával vádolják meg a szervezőket. Magyarán: a nemesnek tűnő, ám külső eszme helyi képviselői elvétették közösségük normáit, amely mindenkor csak eszköznek tekinti a Politikát és képviselőjét, még ha köt is vele alkalmi paktumokat (Bíró–Oláh 1993).

A moralizálás a népesség politizálásának elvi-eszmei kerete, a praktikusság viszont ennek a keretnek a konkrétumokkal való feltöltése. A kettő ellentmondani látszik egymásnak: ám a morális politizálás nem arra való, hogy vezérelje a napi tennivalókat; ez a közösség védelmét, integritását szolgálja; nem deriválnak belőle konkrét tennivalókat; arra használják, hogy megvonják vele a közösség határait, és post festum igazolják vele saját tetteiket. A közre tartozó ügyek pedig a maguk konkrétságában adódnak, mintegy bejelentkeznek az emberek számára: járdaépítés, az adók kivetése és felosztása, választások és szavazások, hatósági intézkedések, iskoláztatási ügyek stb. Ilyen és más hasonló ügyek létezésének nem eszmei vagy elméleti, hanem diskurzusfeltételei vannak; a közre tartozó ügyként kell a résztvevőknek önmaguk és mások számára prezentálni, hogy politikai jelentésük legyen. A prezentáció pedig ezen a szinten nélkülözi az ideológiákat, az elméleteket, a nagypolitikai és a tudományos imitációkat: „csak” közös igények és vágyak, gondok és problémák vannak, amelyek megoldása együttes erőfeszítést igényel. Vagyis a közügyek valósága konkrét és praktikus feladatokat jelent, a többiek törekvéseinek ismeretét kívánja meg, józan mérlegeléssel és a realitások számbavételével lehet eredményesen megoldani őket. A Politika nézőpontjából ezért tűnik talán a mikrovalóság embere földhözragadtnak, kicsinyesnek, érdektelennek és közömbösnek.

A politika perszonifikálása nem jelent mást, mint azt az általános hitet és meggyőződést, hogy a dolgokat az emberek alakítják, tehát a jó viszony kialakítása és a megfelelő személy kiválasztása a legfőbb garancia az ügyek megfelelő megoldására. A tudomány szívesebben beszél struktúrákról és funkciókról, oksági determinációkról és objektív törvényszerűségekről, a Politika pedig kényszerhelyzetekről, az ideológiák és a programok következményeiről, költségvetési korlátokról, modernizációs lemaradásról és hasonlókról. A választópolgár viszont úgy tudja, hogy a politikát emberek csinálják lent és fent egyaránt, tehát mindez csak mellébeszélés, a fontos az, hogy ki és milyen módon „uralkodik”, azaz milyen ember az illető, ami a morális politizálás egy másik vetületeként is felfogható. Ez a mentalitás olyan erős, hogy a mindennapi emberek



gondolkodásában maga a Politika is „személyiséggé” válik, valamiféle idegen lény emberszerű vonásokkal, amely gyűlöl vagy szeret, bánt vagy véd, eltipor vagy felemel, másrészről távol tartható és beengedhető, kijátszható és megszelídíthető. A közös átbeszélési gyakorlat jelentéstana olyan politikai kultúrát körvonalaz, amely egyrészről a praktikumok, másrészről a személyes (morális) természet felől építi fel a közcselekvések világát. A rendszerváltozás után két magyarországi helyhatósági választáson a megválasztott falusi polgármesterek mintegy kétharmada úgynevezett független jelölt volt. Ez nem „pártutálatot” és politikai közömbösséget fejez ki, hanem egy jellegzetes politikai kultúra megnyilvánulása. Lokális közösségekben ugyanis általában a személyiség, az ember egész karaktere alapján választanak meg valakit politikai funkcióra, vagyis nem absztrakt politikai elvek és értékek képviselőjére ruháznak valamilyen hatalmat, hanem konkrét személyre, akit ismernek, ezért úgy gondolják, hogy jól el fogja látni a megbízatását. A Politika szüntelen kísérletet tesz ennek a személyes jellegű politikai kultúrának a leértékelésére. Egyrészt persze kényszerhelyzetben van; a pártok és a különböző érdekképviseleti szervezetek az áttekinthetetlenség szülöttei, másrészt viszont saját embereit újra és újra a lokális és mikroközösségbe delegálja, hogy legyen valaki ott, aki a „magasabb szempontot” képviseli. Miközben, és ez talán itt a legújabb fejlemény, a Politika mediatizációja és a politikai „píár” éppen arról szól, hogy az absztrakt ideák elvont szereplői is hús-vér emberek, nota bene személyiségek lennének, éppen ezért érdemlik meg a politikai pozíciókat és a szavazók támogatását.

5. Politika és kultúraA megalapozott politikai kultúrakutatások, bármilyen módszerrel dolgoznak is, többnyire azt regisztrálják, hogy Magyarországon az emberek politikai habitusa és értékei nem különböznek alapvetően az európai átlagtól (már ha van ilyen), vagyis hazánk a politikai kultúrát tekintve is európai ország. A „kulturális pusztaságról” olvasható „tudományos” borongások és szörnyülködések tehát nem többek alkotóik rossz közérzetének a projekcióinál vagy politikai törekvéseik „objektív adatokkal” történő alátámasztásánál.

A népesség vagy a lakosság kulturális habitusa adottság, amit nemigen lehet programszerűen átalakítani. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem lehetne „szebbet-jobbat” elképzelni, emlékezzünk az iménti áttekintés egyes elemeire. A Politizálás hibájának éppen azt tartom, hogy alkalmanként olyan vonásokra játszik rá és olyanokat erősít fel, amelyeket inkább tompítani lehetne és kellene, nem pedig politikai világképpé transzformálni. Minősíteni pedig azért van merszem, mert itt nyilvánvalóan választási lehetőség van: a politizáló elit megtehetné néha, hogy akciói más irányba mozogjanak. Kifogásom az intoleranciát favorizáló megoldások ellen van, amelyek a lakosság morális politizálásából és az egészet a résszel helyettesítő szemléletéből nyerhetnek szélesebb körű támogatást. A szemlélet pedig konkrétan az „ellenségcsináló” és a sérelmi politizálásban ölt testet.

A rendszerváltozás érdekes változáshoz vezetett a nyilvános diskurzusok vonatkozásában: korábban politikai ellenség csak a rendszer határain túl létezett, ma már megjelent a rendszeren belül is. Folyik egy furcsa diskurzus, amely gyakran összemossa egymással a politikai ellenfelet és az ellenséget, magyarán, a politikai élet egyik legitim szereplője a másikat olyan vonásokkal rajzolja meg, mintha az illető ellensége lenne minden szépnek, jónak és hasznosnak. Azok az urak, akik így beszélnek, vélhetően nincsenek tisztában szavaik társadalmi kontextusával. Határozottságnak vélik a rémületkeltést, jól sikerült bonmot-nak a gyalázkodást. Hadd emlékeztessek néhány „gyöngyszemre”: „csótányok, férgek, élősködők, országrontók, nemzetárulók, idegenlelkűek, tudatos kártevők, bugrisok”. Igaza van Esterházynak: „A politizálás az nem kinyilatkoztatás, hanem párbeszéd, vívás, horribile dictu, játék, én mondok valamit, ő mond valamit, ez új helyzetet jelent, amire én megint mondok valamit, próbálkozom, ő is próbálkozik.” (Esterházy 1994: 35.) Vagyis egyedül, egyetlen szervezet vagy párt álláspontjáról nem lehet a jót akarni, a köz kisebb-nagyobb ügye mindenkire tartozik. Ám: „Ha valaki a jó kizárólagos letéteményesének tudja magát, akkor persze mindenki más azon nyomban ellenség lesz, nemtelen országvesztő vagy megtévesztett ostoba, aki ellen kötelező harcolni, a haza szeretete nem enged mást. (Valóban.)” (Esterházy 1994: 34–35.) A közember morális politizálása elsősorban védekező jellegű, a világ jókra és rosszakra való felosztása a szűkebb közösség identitását erősíti a külső támadások ellen. Míg a politikai ellenfelek ellenséggé minősítésének az a nyilvánvaló jelentése, hogy a „másikat” lehetőleg minél előbb el kell távolítani a közéletből – demokratikus vagy diktatórikus eszközökkel.

A sérelmi politizálás és a nyomában járó reparációs igények problematikussága is akkor mutatkozik meg, amikor egyes politikusok és értelmiségiek beszédében a szituáció általános politikai világképpé transzformálódik. A tényleges jogtalanságok mindig konkrét ügyek, amelyek konkrét döntésekkel orvosolhatók; ez sem egyszerű, éppen elég példát szolgáltat rá a kilencvenes évek jóvátételi gyakorlata hazánkban. Amikor azonban a politikai sérelmek és igazságtételi igények a politizálás centrumába kerülnek, akkor a politizálók egyrészt támadó indulatokat gerjesztenek, másrészt megoldhatatlan politikai szituációba kormányozzák bele önmagukat és másokat. Egy ilyen diskurzusban a múlt történései és szereplői egyetlen értelmezési tengely



mentén jelennek meg; egyik oldalon vannak a sérelmet elszenvedők, akik bűntelenek és áldozatok, a másik oldalon a hatalmaskodók, vagyis a bűnösök és a nyertesek. Ám elérkezett az igazságosztás ideje: a sérelmeket orvosolják, a bűnösöket legalább utólag megbüntetik, és felülre kerülnek azok, akik eddig alul voltak. Az érzelmek és indulatok jellege teljesen egyértelmű: követelő és leszámoló, vagyis intoleráns, függetlenül attól, hogy jogos vagy jogtalan a restitúciós igény. Még tovább: a múlt a sérelmek és a fájdalmak, a meg nem hallgatott panaszok színterévé változik, a jelen pedig legfeljebb gyenge kísérlet a nemzetet és az egyént ért „égbekiáltó” igazságtalanságok orvoslására. Így áll elő a megoldhatatlan szituáció: a graviminális politizálás gerjeszti a rosszkedvet és azt a hitet, hogy az igazságtételre politikai program és közösségi integráció építhető. Tanulságos, hogy a „népi politizálás” a közösséget ért sérelmet kétféle módon orvosolja, kirekesztéssel és befogadással. Ha az adott közösség tagja követ el jóvátehetetlent, akkor mentálisan és/vagy testileg is kirekesztik magukból, idegenné nyilvánítják. Ha pedig egy elűzhetetlen külső személy sérti meg a közösség normáit, akkor mindent megtesznek, hogy az illetőt „bekebelezzék”, diskurzusaikban tetteit és őt magát is a közösség normáihoz igazítják. Vagyis a mikroközösségek a sérelmeket igyekeznek minél gyorsabban felszámolni; nem folytatnak tehát sérelmi politizálást, mert vélhetően pontosan tudják, hogy egy ilyen mentalitás nem építi, hanem rombolja a politikai közösséget.

Végezetül tegyük fel azt a nehezen megválaszolható kérdést, hogy találkozhat-e valamilyen módon egymással a kis és a nagy politika kultúrája? Eleddig a kettősségről, a bekebelezési szándékokról és védekezési eljárásokról esett szó. Úgy vélem azonban, hogy nem lehet kizárni a „pozitív egymásra vonatkozás” elvi lehetőségét sem, amivel kapcsolatban három politizálási módot emelnék ki. Az első a civil szervezetek kérdése, a második a pártok kulturális szerveződése (kiteljesedett rendszerei az úgynevezett pilléresedett társadalmak), a harmadik pedig a köztársasági idea (középpontjában a deliberatív demokrácia gyakorlatával). Mindegyik olyan lehetőséget hordoz magában, amely nyitott a lokalitások és mikroközösségek politikai kultúrája, diszkurzív gyakorlata felé, méghozzá nemcsak alkalmilag, hanem folyamatosan. A modern politikától nem várható el, hogy feladja formalizáló-homogenizáló, a kisközösségeken átnyúló integrációs törekvéseit, arra azonban képes lehet, hogy a lokalitások politikai kultúrájából is táplálkozzon és erőt merítsen. Ami azért is jelentős lehet, mert csökkentheti a Politikával szembeni általános ellenérzéseket.

A civil szervezetek lehetnek a pártok „ellensúlyai” vagy korrigálói, a diktatúrák „leváltását” előkészítő aktivizálás és tömegnyomás eszközei, mint voltak a kelet-európai rendszerváltozások előtt, vagy kaphat a kifejezés további más értelmezést is (A. Gergely 1993). Úgy vélem azonban, hogy a diszkurzív politikai kultúra tapasztalatai Arató véleményét támasztják alá: a civil szervezetek nem elsősorban az állammal vagy a Politikával szemben álló vagy ezeket helyettesítő képződmények, hanem a szolidaritásra épülő önszerveződő társulások, amelyek középpontjában a vállalt közügy és a szervezett kommunikáció áll (Arató 1992). Úgy tűnik, hogy a civil szervezetek mindenekelőtt az anonim viszonyok között teremtenek megfelelő kereteket az „alulról jövő” kötetlen politizálás számára. Elvileg nem idegenek a modern politikától, hiszen formalizálhatóak és „becsatornáztathatóak” a politikai akaratképzés átfogó mechanizmusaiba is. Diszkurzív nézőpontból pedig mindenekelőtt a következőt emelném ki: a civil szervezetek formalizált képződmények ugyan, vagyis nem olyan közvetlen adottságok, mint a rokonság, a szomszédság vagy a munkahelyi viszonyok, a politikai megformáltság azonban nem számolja fel, hanem új kereteket hoz létre a közvetlen diskurzusok, az átbeszélési alkalmak számára. A civil szervezetek ezért a politikai kultúra alapformái (lehetnek), amelyek a résztvevők közös politikaértelmezését, cselekvését és identitását szolgálják, ugyanakkor viszont mozgékonyak és nyitottak, mint általában a modern politika más intézményei és szervezetei.

A pártok szerveződésének a káder-, a gyűjtő- és a tömegpárt mellett van egy sajátos, negyedik formája is, az úgynevezett szubkulturális pártszerveződés (Enyedi 1993). Sajátossága, hogy a pártok a meglévő kulturális különbségekre és identitásokra (közös normák, értékek, rítusok, szimbólumok, múlt, észjárás, nyelv, életvitel stb.) épülnek rá, illetve maguk a kulturális közösségek igyekeznek értékeiket és érdekeiket minél általánosabban intézményesíteni. Vannak országok, ahol a pártrendszer egésze alapvetően szubkulturális szerveződésű. A szakirodalom ezen szerveződési és hatalomgyakorlási mód alapproblémájaként tartja számon a szegmentáltságot, azaz a kulturális különbségek megrögzítését és kizárólagos szerveződési elvvé válását. Diszkurzív nézőpontból azonban szeretnék rámutatni a szubkulturális politizálás három fontos pozitív vonására. Egy: Világosan mutatja, hogy a modern politika nem egyszerűen a „meztelen” érdekek artikulációja, hanem a kulturális identitások transzformációja is, és nemcsak az úgynevezett pilléresedett társadalmakban. Kettő: Jelzi, hogy épülhet modern politikai szervezeti-képviseleti rendszer a lokális közösségek identitására, normarendszerére és igényeire. Három: A kommunikáció és a nyelv, a nyilvános és közösségi értelemadás, a világ politikai átbeszélése sokkal általánosabb gyakorlat annál, semhogy ezt a tradicionális közösségek vagy a családok életére korlátozhatnánk.



A köztársasági idea a közemberi politizálás, az állampolgárok nyilvános okoskodása számára kísérel meg „helyet szorítani” a politikában, legalábbis ez lenne a republikánus hagyomány egyik legfontosabb eleme. Kiindulópontja az individuális, ám nem közösség nélküli laikus, aki a politikus és a szakember mellett elvileg egyenrangú közszereplője a politikának. A közemberi politizálástól azonban távol áll az uralkodó ideológiai-szakmai beszédmód és nyelvezet, amit a politikusok, a szakértők és a publicisták favorizálnak. Elemzésünk azt mutatta, hogy a közember morálisan és konkrétan beszél, azaz a politikáról erkölcsi véleménye van, és a konkrét ügyek érdeklik, mindenesetre saját közösségeiben ezt a nyelvet beszéli, és nem valószínű, hogy valaha is „értelmiségi módon” fog diskurálni, bár vélhetően bizonyos kulcsszimbólumok körül (igazság, jólét, tisztesség, közérdek, önállóság stb.) megteremthető a „termékeny félreértések” politikai jelentéstana. Az elit megteheti, hogy száműzi a nyilvánosságból ezt a moralizáló és földhözragadt nyelvet, de azt is, hogy elfogadja egyenrangú közszereplőként a képviselőit. Az emancipáció azonban egyelőre várat magára.


20. fejezet - A közjó diskurzusaiA magyar politika az 1990-es évekbenA közjó gyakori témája a közéleti kommunikációnak és a tudományos elemzésnek. Értelmezését azonban számtalan félreértés kíséri, ami alapvetően abból származik, hogy használói a diszkurzív kategóriát egy objektivista tudományeszmény kalodájába próbálják beszorítani. A következőkben kísérletet teszek a kaloda széttörésére. Először a közjó általános kérdéseivel foglalkozom, összehasonlítom a közérdekkel, hogy világos legyen diszkurzív természete, majd a kommunikatív közjó három alapvonását mutatom be. Mindehhez igyekszem felhasználni a diszkurzív politológia kidolgozása során elért eredményeket. A teoretikus vázlatot a magyar közjó-politika elemzése követi: a rendszerváltozás utáni időszak kormányzati törekvéseit vizsgálom a közjó-tematikák és a tipikus diszkurzív magatartások alapján. A kvalitatív elemzés csupán a főirányok jelzése, nem pedig átfogó vizsgálat. Forrásaim a pártok dokumentumai és a vezető politikusok megnyilvánulásai. Ez nem az első rész módszertani applikációja. A közjó általános kérdéseinek vizsgálata alapvetően szemléleti keretet jelöl ki, amelynek alapján azt a problémát lehet többé-kevésbé tisztázni, hogy „mi történik velünk” (Gadamer 1984: 11.).

1. A közérdek és a közjóA közjóról a modern kor emberének van egy közös tapasztalata: a politika szereplői a „kocsmától a parlamentig” a legelkeseredettebb csatákat egymással éppen a közjó nevében vívják. Nincs még egy fogalomkör, amelynek igazságát a politizálók olyan élesen kérnék számon egymástól, mint éppen a közjó tartalmát, és amiben olyan nehezen tudnának megegyezni. Bárki, aki csak valamit is akar a politikában, a közjó nevében szólal meg, és a másik ember közjó-akarását is a közjó nevében vitatja vagy utasítja el. Hol van hát és mi a közjó, ha azok sem tudják megmondani, akiknek éppen a definiálás lenne a dolguk, vagy kifejezetten a fogalom meghatározására törekszenek? Varázsszó lenne, amely mindennek értelmet ad, vagy ideológiai lepelfogalom, amely minden politikai aljasságot eltakar?

Közös tapasztalatunk azonban, úgy vélem, nemcsak dichotóm értelmezésre és morális ítélkezésre ad lehetőséget. Az a tény, hogy közjó fogalmát mindig s mindenki a szájára veszi, nem elítélendő magatartás, hanem elemzésre érdemes jelenség, amely mindenekelőtt egy diszkurzív kényszer jele. Kényszer, mert a politikában kötelező a köz javára tenni, és diszkurzív kényszer, mert meg kell mondani, esetleg másokkal vitázva, hogy a cselekvő hogyan képzeli el a szűkebb-tágabb közösség boldogulását. A közjó akarása a politikai részvétel diszkurzív minimuma, a nyilvánosságba való belépés határfeltétele. A politikának nincs néma alanya, és aki cselekszik, az tematikusan mindig a köz javáról beszél, mint cselekvése értelméről, hasznáról és céljáról. A kifejezés az egyik átfogó integráló és elválasztó kategória, amely politikai cselekvő közösségeket konstituál és választ el egymástól.

A cselekvés és a konstitúció arra utal, hogy a közjó nem objektív kategória. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy isteni akaratként vagy természeti törvényként szakadna az emberek nyakába, cselekedeteik és szándékaik mögött rejtőzne, aminek természetét s működésének szabályait módszeres kutatással kellene feltárni, a látszatok mögé hatolva. Erre egy másik kategória terjedt el a tudományban és a közbeszédben egyaránt, a közérdek fogalma. Közérdeken ugyanis objektív tartalmú kategóriát szoktunk érteni, olyan közös javakat, amelyek fennállása állítólag független a tudatosulástól, a megvalósítási szándéktól és definiálástól.

A közérdek, vagy egyszerűen csak az érdek, egy kettéosztott valóság – emitt a lét, amott a tudat – magyarázó és konstituáló kategóriája, a XIX. században kialakuló modern társadalomtudományok kulcsfogalma, amellyel a teológia és a morálfilozófia fennhatósága alól megszabadított társadalom folyamatait és cselekedeteit próbáljuk már hosszabb ideje leírni. Pandanja az ideológia, amely ugyan képes az érdeket kifejezni, befolyásolni, vagy éppen eltakarni, de mindenképpen másodlagos jelentőségű valóságot jelöl. A „komoly” beszéd, vallja ez a tradíció, mindig az érdekről szól a politikai praxisban és a tudományban egyaránt, hiszen csak ennek ismeretében lehet „kezelni” az embereket és irányítani a társadalmat. Az érdek szó példátlan karriert futott be az elmúlt százötven évben. Sikerének oka, hogy „az érdekelmélet összeforrasztotta a politikai spekulációt a politikai harccal” (Geertz 1994: 31.), és kézenfekvő magyarázatot kínált minden társadalmi-politikai jelenségre. Sok bírálat éri egyoldalúsága és trivialitása miatt, azonban hadállásai szilárdak. Érvényességét az a diszkurzív praxis tartja fenn, amely a kinyilvánított konkrét érdeket mindig objektívnek, szubjektivitástól mentesnek, retorikailag tekintve pedig cáfolhatatlannak ábrázolja.


A közjó diskurzusai

A közjó a közérdek strukturálisan rivális fogalma. Tartalmilag többé-kevésbé ugyanazt jelenti, de eleve tartalmazza a szubjektivitás mozzanatát: aki a közjóról beszél, az tudja, hogy a kategória jelentését meg lehet vitatni; hogy realizálása érdekében beszélni kell róla; hogy ezt a „jót” a jó akarása tartja életben. A közjót tematizáló diskurzusokban nyoma sincs a kategória objektivizálásának: az aktuális közjót a politizálók nem felfedezik vagy kikutatják, hanem megfogalmazzák, meg- és elvitatják, átgondolják, emlékeztetnek rá, elutasítják, és így tovább. Az emberek nem objektivitást, hanem érvényességet tulajdonítanak neki, ez adja értelmét és cselekvést vezérlő szerepét. Ez igen figyelemreméltó fejlemény. A politikai közbeszéd olyan kategóriája áll tehát előttünk, amely eleve diszkurzív karakterű, magyarán mondva, a közjó köztudottan is csak azért létezik, mert tudunk és beszélünk róla. Segítségével nem olyan állapotot és folyamatot jelölünk, amely láthatatlanul és sorsszerűen alakítja életünket. A közjó egy politikai közösségben nyilvánosan megfogalmazott és megvitatott „jó”, amelyet egy konverzációs praxis, a beszéd s a nyelv teremt és tart életben.

2. A közjó törékenysége és homályosságaA közjó, írja Paul Ricoeur, törékeny idea, bármilyen formában és tartalommal is kerül megfogalmazásra. Legalább három szintje van, és mindegyiknek szintnek mások a kulcsfogalmai, a szereplői, a vonatkozási területei és a céljai. Az első a rivális politikai erők vitáinak szintje, ahol a szervezett akaratképzés és beszéd (pártok, szakszervezetek, civil szervezetek, lobbyk stb.) képviselői küzdenek egymással a közjó számukra kedvező meghatározásáért, és azt igyekeznek eltalálni, hogy éppen mire van égető szüksége egy közösségnek, s ezt ki tudná leginkább megvalósítani. A második a jó kormányzás értelméről folyó viták szintje, ahol olyan kulcsszavak vitája zajlik, mint biztonság, jólét, szabadság, igazságosság, egyenlőség, és az a kérdés, hogy mely politikai rendszer képes ezeket az ideákat leginkább megvalósítani. A harmadik az értékek horizontja, ahol a kormányzás gyakorlata az ideális élet képzetével szembesül, vagyis azzal a dilemmával, hogy vajon a „világpolitika” az értékes és boldog élet irányába visz-e bennünket, embereket. A tudás és a nyelv itt már nem csak homályosságokkal és kétértelműségekkel szembesül, hanem feloldhatatlan ellentmondásokkal. A modern ember a közjóra való egyetemes törekvése ellenére sem igen tudja világosan eldönteni, hogy közösségét földi vagy „égi”, hedonista vagy spirituális értékek szerint rendezze-e be, vagy hol húzza meg a határokat az individuum és a közösség, az ember és a természet szükségletei között (Ricoeur 2000).

A problémák abból fakadnak – állítja Ricoeur –, hogy a közjót sem tudományosan, sem dogmatikusan nem lehet egyértelműen meghatározni. Nincs olyan társadalmi státus és szervezet, ahonnan abszolút módon érzékelni lehetne; de nincs olyan személy sem, aki a közjónak elve birtokában lenne, akinek minden szava cáfolhatatlanul a politikai közösség akaratát fejezné ki s javára lenne. A közjó a politikai közösség diszkurzív produktuma, és retorikai tevékenységének eredménye. Ezért a közjó elvileg kisajátíthatatlan, bárhogyan is törekszenek erre a pártok, az állami egyes intézményei, vagy éppen a politikusok, esetleg a köznapi ember. Az ilyen kísérletek ellenére sem tündökölhet senki a közjó egyedüli letéteményeseként, ott vannak mellette mások, akik mást mondanak, vagy ugyanazt másként képzelik el. Figyelemre méltó, hogy a diktatúrák is a közjó nevében beszélnek, de monopolizálják definiálását, és ezt a hatalmi központ jogosítványává teszik. Egy többpártrendszer pártjai nem bölcsebbek a közjó ügyében, mint a totális rendszer egyetlen pártja, sőt a többi párt kiszorítása is ott munkál bennük, ám egy olyan rendszer szervezetei, amelyben a közjó meghatározása megosztott és rivalizáló. A közjó monopolizálhatatlansága a demokrácia diszkurzív feltétele, ám ez nemcsak a szabad politikai beszéd intézményét jelenti, hanem a rendszer nyitottságának és rugalmasságának is a feltétele. Vagyis a közjót lehet ugyan, de nem érdemes cáfolhatatlan igazságokká merevíteni, fogalmait pedig szilárd, de halott jelentésekkel feltölteni, hiszen választásra és tényleges felelősségre csak akkor van lehetőség egy politikai közösségben, ha a dolgokban bizonytalanság van, ha másként is lehetnének, mint ahogyan éppen vannak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden politikai beszélő és minden politikai szervezet azonos felelősséggel és lehetőséggel beszél a közjóról és cselekszik megvalósítása érdekében. A politikai szerepek és szervezetek hierarchiába való elrendezését a közjóért viselet felelősség „szervezi”. A hatalom mindig levizsgáztatható a közjó nevében, mert minden politikus és politikai szervezet éppen a közjó képviseletére és megvalósítására kapott megbízatást, amit sem elhárítani nem tudnak maguktól, sem kisajátítani nem tudnak, ezért a politikai küzdelmekben a kontingenciák (a másként is lehetséges helyzetek) felszámolására törekszenek. Ez nem határátlépés, hanem kiszorítási törekvés, még a közjó nevében.

A közjó kisajátításának elvi lehetetlensége tehát a közjó gyakorlati kisajátítási törekvéseivel párosul. Az akaratképzés szervezeteit a kompetitív demokrácia intézményrendszere tereli afelé, hogy ne rabolják el végérvényesen egymástól a közjó definiálását. De mi a helyzet a „köznémákkal”, vagyis a társadalom többségével, akik meg sem szólalnak a politika fórumain a közjó ügyében? A joguk meg lenne hozzá, de nem élnek vele, mert nincs lehetőségük és szavuk, idejük és kedvük. Ez nem jelenti azt, hogy nem is beszélnek a közjóról, de véleményük nem jut túl a lakások, a műhelyek és a kocsmák falán.



A közjóról a társadalomnak csak egy szűk rétege beszél a politikai nyilvánosságban. Beszédüket a képviselet elve igazolja. A politikusok a választásokon erre mandátumot kapnak, más „szószólók” pedig küldetésük vagy szakértelműk alapján érzik magukat méltónak a „köznémák” képviseletére. A képviseleti viszony konfliktusokkal terhes, bár kétségtelenül a modern politika egyik legfontosabb szervezőelve. A dilemmák jól ismertek. Vajon lefedi-e a pártok programkínálata a legfontosabb törekvéseket? Esetleg éppen erre lennének hivatottak a civil szervezetek? Nem kellene-e minden fontos döntést népszavazásra feltenni? De legalábbis folyamatosan „közvéleménykutatni”?

3. Határkijelölés és integrációA közjó diskurzusai kijelölik a mindenkori politikai közösségek és cselekvő egységek határait, ezért a közjó integrációs és identifikációs szerepet is betölt. Ezt ne úgy képzeljük el, hogy valaki előterjeszt egy politikai katekizmust vagy eszmerendszert, mire közfelkiáltással nekiállunk a szocialista, a liberális vagy a konzervatív földi mennyország felépítésének. A közjó ennél vérszegényebb, de egyben fontosabb idea: minden törékenysége ellenére is ő konstituálja (teremti és megnevezi) a különféle politikai közösségeket: azok alkotnak cselekvő politikai közösséget, akik azonos közjóban hisznek, akik a közjót közel hasonló módon értelmezik.

Az értelmezésnek van egy minimuma, egy vékony jég, amin minden nyilvánosan megszólalónak meg kell tudni állnia. Bárki szólal is meg a közélet színterein csakis a közjó nevében szólhat, minden elképzeléséről valahogyan azt kell bizonyítani, hogy a köz javára van. Képzeljük el, milyen megdöbbenést váltana ki, ha valaki egy fórumon arról beszélne, hogy javaslatát ő bizony a közösség tönkretételére terjeszti elő, és általában is a közösség kárára munkálkodik. Aki így beszélne, eleve a közösségen kívülre helyezné magát. A jelzett kommunikációs kényszer az összetartozás minimumával jár együtt. Még a legindulatosabb vagdalkozásokat is a közjó absztrakt eszméje fűzi össze, az egyet nem értést a vitázók azzal magyarázzák, hogy eltérően értelmezik a közjó tartalmát és megvalósítását. Gyakran mondják ezt képmutatásnak, persze mindig másoknak címezve a vádakat, alternatívája azonban nincs. Vajon mi helyettesíthetné: a nyilvános gyónás vagy a magánönzés nyílt és gátlástalan vállalása?

Az absztrakt közjó azonban tagolatlan és tartalmatlan; egyetlen tartalma egy tiltás, amely azt jelzi, hogy ki nem vehet részt a közügyekben soha, semmikor, semmilyen szinten: az ugyanis, akiről azt állítják, hogy a köz ellensége. A közjó nemes és fennkölt eszméjéhez ezért közvetlenül, mintegy önmaga negatív másaként, hozzátartozik a közellenség kizáró és félelmetes kategóriája. A közjó eszméjével a politikai közösségük saját határaikat igyekeznek meghúzni, méghozzá olyan módon, hogy a külső és idegen világot a köz kárára lévőként, a közösséget pusztító és romboló állapotként vagy személyként mutatják be. A tényleges helyzet hol indokolja, hol nem a világ radikális kettéosztását közösségi jóra és közösségi rosszra, mindenesetre az ilyen kettősség a politikai közösséget veszélyeztetettnek írja le, és köz- vagy közös ellenséget nevez meg. Mert a közös ellenség tudata a közjó fenyegetettségét jelenti, ezért a legerősebb integráló kategória. Ráadásul intranzigens, mert nem enged választást: vészhelyzetben kötelező az összefogás.

Szervezetileg tekintve itt az ellenséget (barátot vagy szövetségest) és a bűnöst (ártatlant) szokták egymástól megkülönböztetni: a politikai közösség (döntő módon az állam) határain túl az ellenség van, aki ellen háborút lehet viselni, de saját szűkebb-tágabb határainkon belül „csak” bűnösök vannak, akik normát és törvényt sértenek, ezért a közérdek nevében irányítani és kényszeríteni lehet őket, hogy visszatérjenek a helyes útra. A diszkurzív praxis ennél képlékenyebb. Ellenségdefiníciót használ, mint látjuk, az államhatárokon belül is, és nem állítja, hogy közjó csak a saját politikai közösség határain belül létezik. Kétségtelen azonban, hogy mindig „önmagából” indul ki, azaz még a közellenséget is saját normái szerint definiálja, mondhatnánk, hogy ő definiálja a saját ellenségét, és a közrossz kizárásának praxisa is arról szól, hogy mi lehet a közjó az adott közösségben.

4. Választási és rangsorolási kényszerA politikai praxis azonban nem egyszerűen a „közrossz” kizárásának gyakorlata, nem a közjó elvont lényegén való magányos töprengés, de nem is alkalmi fecsegés vagy ad hoc cselekvés, hanem a közjó realizálása érdekében kifejtett rendezett gondolkodás és szervezett cselekvés. Lehetnek bármilyen komoly aggályaink és elvi nehézségeink a közjóról, akkor is cselekedni kell, ugyanis a politikában cselekvési kényszer van, a nem beszélő és a nem cselekvő politika nem létező politika. Ahol pedig cselekszenek, ott választási kényszer van, ezzel együtt pedig rangsorolási kötelezettség. Ebből adódik a közélet legnagyobb és legfájdalmasabb dilemmája. Könnyű a rosszat elutasítani, még ha nehéz is ennek érvényt szerezni. Annál súlyosabb dilemma, hogy a különböző (köz)jók között is választani kell. Soha sem lehet egyszerre minden jogos érdeket kielégíteni, nem



lehet minden értéket egyszerre megvalósítani, és nem lehet a közjó minden elemét egyszerre szolgálni. Az eszközök elégtelenek, az idő szorít, a hely behatárol, más szereplők erősebbek, és így tovább. Aki ezeket a dilemmákat nem ismeri, keveset tud a politikáról.

A választás azonban kevés, a választást valamilyen módon el kell fogadni és fogadtatni. Az értelmezés nyitottsága és a jelentések támadhatósága a közjó realizálását bizonytalanná teszi. A cselekvési lehetőség és kényszer viszont azzal jár, hogy a politikai közösség tagjai állást foglalnak a közjó konkrét ügyeiben, tehát megszüntetik a homályosságokat és a bizonytalanságokat, legalábbis bizonyos esetekben és ideiglenes jelleggel. Mondhatnám, egyszerűen nincs mese, bizonyos döntéseket meghoznak a közösség normális működése érdekében. Lehet ez szavazás és törvényhozatal, vagy egyszerűen csak elhallgatás és félreállás, mint például az ellenzéki alternatíva jegelése. De a politikai közösség tagjai számára annak többé-kevésbé világossá kell válni, hogy az adott időszakban melyek a közjó vitathatatlan (általában alkotmányos) alkotórészei, és melyek a vitatatható elemei; mely területek áthághatatlanok, és mely területeken lehet hódítani és kiszorítani. Itt is vannak átjátszások, sőt radikális átalakulások, mint a rendszerváltozások, de a közjó bizonyos elemeiben, ráadásul a fontosabbakban, megegyezési kényszer is van, mert hiányában nincs biztonság, együttműködés és távlat az emberek előtt. A politikai közösségek mindig ideológiailag is integráltak.

A közjó jelentése, tagolódása és funkcionálása tehát ideológiai jellegű, még ha újabban ezt a megjelölést már nem szívesen vállalják a politika szereplői. Az ideológiák tartalma mindig is a közjó különböző értelmezését és megvalósítását jelenti, Mannheim klasszikus tipológiája (szocialista, konzervatív, liberális) csakúgy, mint minden más egyéb felosztás. Nyilvánvalóan napjainkban is vannak alapvető tagozódások, és az aktuális közéleti viták egy része éppen arról szól, hogy mi is lehet ez. Vélhetően nem mindegy, hogy a közjót egy modernizációs választóvonal, a nemzeti identitás értékei, a baloldali–jobboldali elvek, az individualizmus versus kollektivizmus megvalósulása, esetleg egy ideologikus–pragmatikus tengely mentén igyekszünk leírni. A közjó tartalmát már maga az értelmezési szempont kijelöli, nem kevésbé a lehetséges politikai világképet és a cselekvési utakat.

Nincs ez szükségszerűen belekódolva egyetlen politikai helyzetbe vagy rendszerbe sem, a fungáló politikai erők definíciós küzdelmeiben dőlnek el a leírás szempontjai, a tagolódás elvei és a realizálás lehetőségei. Így válik az aktuális közjó az egyik legfontosabb politikai kérdéssé, az (erkölcsi) integráció és a (politikai) megosztás alapvető kategóriájává. A közjó meghatározása nélkül nincs politikai élet, ezért is mondhatjuk, hogy alakulása és változása meghatározó a politikai életben.

5. A közjó és a rendszerváltozásA magyarországi rendszerváltozás idején a közjó közös meghatározása nem okozott komoly nehézséget, hiszen évtizedes vágyakat kellett politikai akarattá és döntésekké formálni. Az országnak közös ellensége volt, és a közösség új politikai orientációját keresett magának. Az ilyen periódust hívják morálisan jó és politikailag egyértelmű időnek. Nem lehet tartósítani, legfeljebb elvéteni. Úgy tűnik, hogy az ország nem vétette el, de nem is vált példává vagy erőforrássá a későbbi idők és küzdelmek számára. Két ponton osztotta meg az országot, viszonylag korán. Az egyik a pártosodás elkezdése, amely természetesen elkerülhetetlen volt, a másik a múlt totális eltörlésének politikai kísérlete, amelyet viszont elkerülhettünk volna.

Az MDF vezette korszak kormánya (1990–1994) a közjó kialakítása szempontjából nem volt könnyű helyzetben. Egyrészt a XX. század második felének hazai történelmét totálisan vállalhatatlannak tartották. Másrészt az új politikai intézmények és az új gazdasági struktúra még csak körvonalazódtak. Harmadrészt emberek tömegeinek rendült meg az egzisztenciája ebben az időszakban. Mi fűzheti össze ilyenkor, még ha törékenyen is, a politikai közösség tagjait? Milyen ügyek, eszmék és erkölcsi értékek körül teremthető egyetértés? Két kínálkozó lehetőséggel nem élt az új kormányzat. Az egyik az a demagógia, amely mindenkinek beígéri a kapitalista paradicsomot, ráadásul már holnapra. Ez fel sem merült. A másik lehetőség annál inkább megkísértette az Antall-kormányt, ez a nacionalizmus pusztító veszedelme. Tudható volt pedig, hogy csak el kellene kezdeni, és a nemzeti sérelmekből nemzeti konszenzus lenne teremthető, a nacionalista indulatok hullámvizén pedig szanálható lenne a gazdaság. Antall József történelmi érdeme, hogy nem engedett a csábításnak, pedig a nacionalizmust minden rendszerváltó szomszéd ország valamilyen mértékben és formában hivatalos politikája részévé tette.

Antall József és kormányzata a közjót eszméjét három pozitív idea körül próbálta meg kialakítani. Az egyik a demokrácia megteremtése. Ez lényegében megmaradt az elit belső ügyének, bár korántsem volt jelentéktelen és sikertelen: ennek nevében és jegyében folyt a demokrácia politikai intézményeinek a kiépítése, ennek jegyében hozták meg a vonatkozó jogszabályokat, és teremtették meg az új intézmények működésének materiális



feltételeit. Valójában minden jelentős politikai erő támogatta a „demokratikus változásokat”, a közjó egyik legfontosabb feltételét látva benne. A második idea a politikai közösség határainak a kitágítása. Erre vonatkozik Antall elhíresült mondása: „a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak […] – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”. (Elhangzott 1990. június 2-án, az MDF III. Országos Gyűlésén.) Ez már korántsem váltott ki osztatlan elismerést, ráadásul a politikai ellenfelek a kijelentést módszeresen félremagyarázták. A határon túl élő magyarság számára viszont felszabadító érzés volt ilyen mondatot hallani, még inkább megtapasztalni a konkrét intézkedést és lehetőséget, ami aztán ezzel együtt járt. A rendszerváltozás ebben a vonatkozásban is elindult: kezdetét vette a határon kívül élő magyarok kulturális reintegrációja. Az antalli közjó harmadik ideája a 45 előtti múlt rehabilitációjának és újjáélesztésének kísérlete volt. Ez viszont sikertelen próbálkozás volt. Hívei nem tudták világossá tenni, hogy, túl a történelem tiszteletén, pontosan mit is akarnak, kit és mit szolgálna a század első felének nosztalgikus megidézése. Valószínű, hogy legitimációs kényszerhelyzet szülte a próbálkozást, talán ezt szánták a lakosságnak az „eltörölt kommunista múlt” pótlására és az anyagi gyarapodás ködbe vesző távlatai helyett.

A rendszerváltozás utáni első időszakban a közjóteremtés nagy problémája kétségtelenül a „köznépnek” szánt szűkös kínálat. A hatalmon lévőknek, túl a rendszerváltozás általános igényén, valahogy nem sikerült eltalálniuk, hogy „mit kíván a magyar nemzet”. Maga a miniszterelnök így beszélt erről 1991-ben: „A magyar politikának egyik problémája ma is, hogy túlideologizált. Túl sokat foglalkozunk eszmei és olyan kérdésekkel, amelyek a politikai gyakorlatban kisebb szerepet töltenek be.” (Antall 1993: 237.) Lehet, hogy a helyzet nem volt kedvező, mert a többségnek csak izzadság, könny és vér juthatott. Ebben a közjóhiányos helyzetben a hatalmon lévő politikai erők a kormányzati ciklus vége felé a közjót abban vélték megtalálni, ha politikai ellenfeleikről bebizonyítják, hogy a nemzet és a köz ellenségei. Nyílván úgy vélték, hogy a „kommunista veszély” majd egyesíteni fogja a választópolgárokat.

6. A szocialista közjó, avagy amit akartokAz MSZP és az SZDSZ kormányzása (1994–1998) a közjó ügyében is lényeges változásokat hozott. Az új kormánykoalíció láthatóan nem tartotta fontosnak a probléma tárgyalását, miközben vélhetően elődjénél semmivel sem tett kevesebbet a köz érdekében. A közjóról való nyilvános diskurzust nyilván rosszízű ideologizálásnak gondolták, aminek még a gyanúját is jobb elkerülni. A vezető politikusok többször beszéltek arról, hogy az előző ciklus politikai légköre hiszterizált volt. Vagy ahogyan a Választási program fogalmazott: „Az Antall-kormány politikája és gazdasági lépései nagyrészt ideológiai alapokon nyugszanak és durván átpolitizáltak.” (Kihívások és választások 1994: 15.) Ideje van tehát a nyugalomnak és a napi ügyeknek, a problémák józan kezelésének. Már a koalíciós tárgyalások idején sem arról folyt a szó, hogy mit akarnak közösen a köz asztalára tenni, hanem hatalomtechnikai kérdésekről. A menetrendszerűen felbukkanó koalíciós feszültségek is mindig technikai, egyeztetési problémaként lettek tálalva.

Ebből az alapállásból adódóan a közjó eszméjének kezelésében két ponton történt változás. Az egyik: az új kormányzat kivette ezt a sérelmi pozícióból. A rendszerváltozás utáni első években a közjó általános igazolásának alapja az volt, hogy az elmúlt években – a hatalom kiszolgálóit leszámítva – mindenki rosszul járt, mindenkit becsaptak, mindenkitől elvettek valamit, ami egyébként járt volna neki, ezért elérkezet a kártatlanítás és a reparáció (és a károkozók megbüntetésének) ideje. A Horn-kormány megszüntette a közelmúlt sötétre festését, illetve a kérdéssel nem foglalkozott. Vagyis a múlt sérelmeit és a közjó ügyét elválasztotta egymástól. A másik változás: világossá tette, hogy elvileg lehetséges közjót építeni az emberek mindennapi igényeire, egyéni gyarapodási vágyaira, és ködbe vesző magyarságképek nélkül is lehet nemzeti konszenzust teremteni. Ilyen szempontból ez a kormány pragmatikus volt, mert inkább a konkrét ügyek konkrét megoldásaival kísérletezett a közpolitikák és az önkormányzatok különböző szintjein egyaránt. Nagyjából annak megfelelően, ahogyan a miniszterelnök ígérte még a kormányalakítási tárgyalások idején: „Nem fognak bennünket presztízsszempontok vezetni.” Célunk „az emberek mindennapi igényeinek, életkörülményeinek […] javítása.” (Horn 1994: 18.) Nem tették azonban mindezt világossá és egyértelművé, mert nyilván úgy gondolták, hogy a kedvező egyéni tapasztalatok összege önmagában elvezet a közjóhoz.

Másrészről viszont ez a kormányzat a közjó ügyében „belekormányozta” magát egy feloldhatatlan dilemmába, amely vélhetően a leváltásában is komoly szerepet játszott. Ez a Bokros-csomag és a Tocsik-ügy ellentéte. A szigorú monetáris gazdaságpolitika bevezetése sok embert hozott nehéz anyagi helyzetbe a napi megélhetés szintjén: a Bokros-csomag révén „teljesedett ki” hazánkban az elszegényesedési folyamat, amely a privatizációval és a gazdasági struktúraátalakítással kezdődött. Mit lehet egyáltalán mondani egy ilyen helyzetben a közjóról? Indoklást persze szép számmal hallhattunk a kényszerhelyzetről, de a közjó nem erről szól, hanem arról, hogy miért jó az, ami éppen történik, például eszmeileg, anyagilag, a jövőre nézve, vagy bármilyen elfogadható érv alapján. Jelen esetben tehát talán azt kellett volna világosan megfogalmazni, hogy



miért jó az, ami valójában rossz. A politikai praxis a közösségi áldozathozatal eszméjében szokta feloldani az ilyen dilemmákat. Nem ismeretlen dolog ez; minden komoly nehézséget, ami egy rendkívüli eseménnyel és különleges feladattal szükségképpen együtt jár, ez a diszkurzív művelet állítja a közjó centrumába. Hatékony „működésének” azonban van két kritériuma. Az egyik: világossá kell tenni az áldozathozatal célját és értelmét; a másik: a rossz alól nincs kivétel, az áldozathozatal mindenkire, de elsősorban a meghirdetőkre érvényes.

A Horn-kormány mindkét szabályt súlyosan megsértette. Az elsőt elintézettnek vélte azzal a reménnyel, hogy a makrogazdasági eredmények rövidesen javítani fogják a háztartások költségvetését, és a ciklus végére mindenki előtt különösebb propaganda nélkül is világos lesz a megszorítások haszna. A második szabály megsértését a Tocsik-ügy súlya, szimbolikus ereje jelentette, méghozzá a Bokros-csomag árnyékéban. Nem egyszerűen arról a tényről van szó, hogy néhány „pártközeli” figura tisztázatlan módon tisztázatlan pénzeket osztogatott és „fosztogatott” magának vagy szervezetének, hanem fehéren-feketén kiderült: egy meghirdetett közösségi áldozathozatal kellős közepén egyesek százmilliókat szereznek; hogy a meghirdetőkre nem érvényesek a megszorító intézkedések. Ilyen helyzetben vált a ciklus emblémájává a „Horn-léggömb”, a miniszterelnöknek az a szokása, hogy gyakran tett váratlan, egymásnak ellentmondó kijelentéseket, és állt elő megvalósíthatatlan elképzelésekkel, amely leginkább arra volt jó, hogy a választók dezorintáltak legyenek; nem tudták pontosan, mit is akar a kormányzat, mi az a néhány ügy, amit a közjó centrumába kíván állítani.

7. A Fidesz lehetőségeiA Fidesz – Magyar Polgári Párt már a választások előtt világossá tette, hogy a közjó „előállításának” más stratégiáját képviseli, mint az MSZP–SZDSZ kormányzat. A választás végeredményét nyilván nem az ilyen „cizellált” dolgok döntötték el, de 1998-ban a közjó kormányzati alakításának új időszaka kezdődött a magyar politikában.

A Fidesz és koalíciós partnerei (1998–2002) a közjó ügyében két elvet vagy a stratégiát képviseltek. Az egyik: a közjó megteremtése a politikai közösség külön feladata, nem születik meg magától, szükségeltetik hozzá alkalom, lehetőség, szándék és eszköz egyaránt. Ennek megfelelően a miniszterelnök ismételten hangsúlyozta a kormányzás erkölcsi súlyát: „értékek nélkül távlatok nélkül, távoli célok nélkül lehetetlen kormányozni” (Orbán 1998). Nem hiszem, hogy egy ilyen felfogással különösebb probléma lenne, a különös csak az, hogy a tétel a politizálás egyszeregyei közé tartozik, legfeljebb egy ideológia-irtózatban szenvedő pozícióhoz képest tűnik fontosnak. A másik: a közjó kialakítása speciális állami feladat, mármint olyan értelemben, hogy az állami intézmények és szervezetek kötelessége a közjó képviselete és megvalósítása, a közösség morális értékeinek védelme.

A közjó azonban, mint ezt az első részben bemutattam, nem monopolizálható és nem oktrojálható. Persze lehet ilyesmivel kísérletezni, de ez legfeljebb közbizonytalanságot szül és a közrossz rémét idézi fel. Az új kormányzat – működése első évében, amelyről az elemzésem szól – természetesen nem kísérletezett a diktatúra visszaállításával, viszont kétségtelenül morálisan is konfrontatív politizálást folytatott. Más szóval, nem érdekelte a közjó integrációs lehetősége. Az igaz ügy letéteményeseinek buzgalmával estek neki politikai ellenfeleiknek, nyilván abban a hitben, hogy egy választásokon győztes párt(koalíció) nemcsak a kormányalakítás lehetőségét happolja el ellenfelei elől, hanem a közjó definiálásának a joga is neki jut. Nem így van. Elvileg a kormányzat és az ellenzék is a közjót szolgálja, vagy szolgálhatja, meg még sok mindenki más, aki szót emel a köz érdekében. A választóvonal nem a pozíciók vagy az ideológiai meggyőződések mentén húzható meg, a közjó ugyanis valóban demokratikus idea, hanem a politikai közösség határai mentén, ott, ahol a közellenség „lakik”. Ha tehát bárki is, ráadásul jelentős hatalmi pozícióból, úgy beszél ellenfeleiről, mintha a közrossz bűnébe estek volna, akkor bizony elkezdett a diktatúrák nyelvén beszélni, még ha esetleg meggyőződéses demokratának véli is magát.

Az Orbán-kormány azonban a közjó ügyében nemcsak az ellenzékkel konfrontálta magát. Folytatta elődei politikáját, mely szerint politikusaink mindig is elsősorban egymásnak beszélnek és nem az állampolgároknak, ezt meghagyják néhány demagóg hajlamú politikai figura passziójának. A közjó ügye természetesen nemigen intézhető el néhány hatásos mondattal, rafinált kommunikációs stratégiával. A család, a nemzet, az iskola fontosságának kiemelésével sokan egyetérthetnek, de még azzal is, hogy az állami intézményeknek komoly feladataik vannak a közjó értékeinek megvalósításában. Önmagában ezek a retorikai gesztusok azonban nem körvonalaznak markáns közjó-politikát. A „polgári Magyarország” (Van más választás, 1998) kifejezés felbukkanása elvileg ígéretes lehetőséget jelentett. A kormányzás első időszakában azonban megmaradt jól hangzó választási szlogennek, amellyel az új vezetés folyamatosan elhatárolta magát ellenfelei társadalomfelfogásától.


21. fejezet - Befejezésülaz előzményekrőlKönyvem befejezéseként, elismerem kissé szokatlanul, nem összegzek, konklúziót vonok, esetleg a kifejtett gondolatok lehetséges sorsáról írok, hanem arról, hogy munkám egyes részeinek milyen „előtörténete” van. Ugyanis nemcsak a könyveknek, hanem a tanulmányoknak is megvan a maguk sorsa – a szerzők életében mindenképpen –, amelyek nem akkor kezdődnek, amikor a mű nyilvánosságra kerül. Teszem ezt azért, mert úgy vélem, hogy egyrészt ez talán érdekeli az olvasót, másrészt meg a korábbi megjelenésekről illik pontos információkkal szolgálni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy mindez nem szerves része a könyvnek, ezért talán itt van a helye a munka végén, mintegy függelékként vagy adalékként.

Elöljáróban elmondanám, hogy mivel döntő mértékben korábban megjelent írásaim lettek könyvvé „szerkesztve”, ez azzal járt, hogy a publikált anyagokon esetenként minimális korrekciót hajtottam végre. Egységesítettem a hivatkozásokat, itt-ott kisebb, elsősorban stilisztikai javításokat s kiegészítéseket végeztem, és megkíséreltem az ismétléseket kiiktatni. Természetesen új rész a Bevezetés és a négy fejezet elé írt rövid bevezető szöveg. Vagyis könyvemet, bár részei különböző időkben és külön-külön készültek, formáját és szerkezetét tekintve – és persze tartalmilag is – mindenképpen egységes munkának szántam.

Az első fejezet első írását („A társadalom mint beszélgetés: Hans-Georg Gadamer hermeneutikája”) 1999 tavaszán írtam, ha szabad ezt mondani, saját örömömre és annak az élménynek a hatására, amelyet a Gadamer munkásságával való tartós ismerkedés jelentett számomra, mindenekelőtt fő művének, a Wahrheit und Methodénak a többszöri elolvasása. A kézirat azonban bő két évig „lapult a gépemben”, sorsáról nem volt semmi határozott elképzelésem, mígnem 2002 elején Léderer Pál ösztönzésére elküldtem a Holmi szerkesztőségébe, ahol aztán meg is jelent a folyóirat XV. évfolyamának 5. számában (652–665. p.), 2003 májusában.

A fejezet másik három írása („A szövegvalóság elve: Paul Ricoeur a hermeneutikai társadalomtudományról”; „Diskurzuselemző törekvések és iskolák”; „Az interpretatív társadalomtudomány: Clifford Geertz elemzései”) eredetileg egyetlen terjedelmes tanulmányként jelent meg „A szövegközpontú társadalomtudomány” címmel a Szociológiai Figyelő Új folyamának VI. évfolyamában, 2002 áprilisában, az 1–2. számban (77–104. p.) A tanulmány nagyjából a Gadamerről szóló írással egy időben készült, és annak kíséreltem meg benne utánajárni, hogy a hermeneutikai szemlélet mi módon válik társadalomtudománnyá. Ez a kézirat is csak „lapult” azonban, mígnem a Szociológiai Figyelő szerkesztőinek kedves ösztönzésére publikáció lett belőle. Az eredeti változat szerkezetét a „könyvbe illesztés” során azonban átalakítottam, és a kéziraton kisebb korrekciót is elvégeztem.

A második fejezet első írásának („Politika versus politikai: Carl Schmitt »das Politische« fogalma”) első változata az egyetemi habilitációs előadásom volt, amelyet 1998. október 27-én tartottam az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Az előadás anyagán dolgoztam keveset, és önálló tanulmányként megjelent ugyanezen a címen az általam szerkesztett Beszélő politika: A diszkurzív politika teoretikus környezete című könyvben (Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó, 2000, 24–50. p.). Kutatásomat ekkor az Akadémiai Kutatási Pályázat finanszírozta. A másik Schmitt-írás („A politikai fogalmának elmélyítése: Carl Schmitt partizánelméletéről”) ösztönzője valójában George Carey, az USA-ban megjelenő Political Science Reviewer főszerkesztője volt, akinek elküldtem Schmitt-tanulmányom angol nyelvű változatát, és aki azt kérte tőlem, hogy bővítsem ki a tanulmányt a politikai fogalmának további schmitti értelmezésével. Ekkor kezdtem Schmitt partizánelméletével foglalkozni. A tanulmány első változata előadásként hangzott el az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán rendezett Köztesség és döntés: Carl Schmitt jog- és politikaelméletének alapkérdései című konferencián 2002. november 22-én, és ehhez kapcsolódva készült el az írás végleges szövege, ami – a szokásoknak megfelelően – megjelenik a konferencia anyagát tartalmazó kötetben. A kötetet Cs. Kiss Lajos szerkeszti és a Pallas–Attraktor adja ki, de ahhoz is hozzájárultam, hogy a Világosság közölje az írásomat. A megjelenés „valamikor” 2003-ban vagy 2004-ben várható, ami vonatkozik az évkönyvként megjelenő Political Science Reviewerbeli publikációra is.

A Michael Oakeshott munkásságával foglalkozó írásnak („A diskurzusközpontú politika: Michael Oakeshott felfogása”) rövid előtörténete van. Egyrészt Oakeshott Politikai racionalizmus című munkája, másrészt ezen könyv lehetősége ösztönzött s késztetett a megírására, és ez az első megjelenése.

A politikai fogalomtörténet-írás kérdésével foglalkozó írás („Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás


Befejezésül

lehetőségei”) elkészítésének alapja egy meghívás volt. Az Atelier Magyar–Francia Társadalomtudományi Központ „Történelem – Társadalomtudományok” címmel 2000-től rendszeresen konferenciákat szervezett a különböző társadalomtudományok művelőinek részvételével a tudományos párbeszéd jegyében. A Koselleck és a fogalomtörténet-írás lehetőségei című konferenciát 2001 őszén rendezték, és a szervezők arra kértek, készítsek egy referátumot, amely Trencsényi Balázs történész írásához kapcsolódik. Írásom megjelent ugyanezen a címen a konferenciák előadásait tartalmazó kötetben (Szekeres András [szerk.]: A történész szerszámosládája: A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Budapest: L’Harmattan–Atelier, 2002, 159–172. p.).

A második fejezet utolsó írása („Diskurzuselemzés és politikatudomány”) egy hosszabb ideje folyó tájékozódás formába öntése. A kézirat véglegesítéséhez komoly ösztönzést jelentett a European Political Science 2002. évi 1. számának tematikus összeállítása és könyvem megjelenése. Az írást átadtam a Politikatudományi Szemlének is, amelynek szerkesztőivel hosszabb ideje tárgyalok egy ilyen jellegű tanulmány elkészítéséről. A Szemlében várhatóan 2003 végén vagy 2004 elején jelenik meg az írás.

A harmadik fejezet első tanulmánya („Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről”) a legváltozatosabb sorsú írásom. Eredetileg „A metaforikus politika” című OTKA-kutatatás keretében készült, és első változata 1995 októberében hangzott el a Szimbolikus és diszkurzív politika című tudományos konferencián, „Tézisek a politikai vitáról” címmel. Az elmondottak kibővítve és átdolgozva megjelentek a konferencia anyagát tartalmazó kötetben, „Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről” címmel (Szabó Márton [szerk.]: Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana, 1997, 13–74. p.). Ezt megelőzően azonban megjelent a Politikatudományi Szemlében (1996. 4. sz. 101–132. p.) vitaindítóként, ami az írás első megjelenésének számít. Azóta megjelent a munka angol nyelvű változata „An Essay on the discoursive Interpretation of Politics” címmel (Working Papers of Political Science, No. 16. Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Science, Budapest 1997), és felvettem egy tanulmánykötetbe is „Vitatkozó politika” címmel (Szabó Márton: Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest: Scientia Humana, 1998, 340–384. p.). Újbóli szerepeltetését – a szerkezeti „helyénvalóságon” túl – azért tartottam mégis indokoltnak, mert a vele kapcsolatos vitazáró írásom („Lehetséges-e diszkurzív politológia?” – megjelent ugyanezen a címen a Politikatudományi Szemle 1997. évi 4. számában, 101–115. p.) nemigen lenne érthető az eredeti vagy első szöveg nélkül.

A harmadik fejezet harmadik és negyedik tanulmánya szintén egy vitaírás és reflexió. A „Publicisztikai politológia Magyarországon a kilencvenes években” című írás eredetileg előadásként hangzott el Mátraházán 1999. október 15-én az MTA Politikai Tudományok Intézete által rendezett konferencián, és három évvel később megjelent a konferencia anyagát tartalmazó kötetben (Bayer József [szerk.]: Politika és társadalom. Tanulmányok. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 2002, 73–86. p.). A Politikatudományi Szemle azonban már 1999 végén, vitaindítóként közölte (1999. 4. sz. 81–93. p.), ami az írás első megjelenése. Kapcsolódó és a vitát záró írásom („A politikatudomány határai”) először ugyanezen a címen jelent meg ugyancsak a Politikatudományi Szemlében (2001. 1–2. sz. 251–267. p.).

„A politikai vita tudományos státusa” című írás ugyanezzel a címmel már megjelent egy születésnapi tisztelgő kötetben (Pesti Sándor – Szabó Máté [szerk.]: „Jöjj el szabadság”. Budapest: Rejtjel Kiadó, 2003, 547–562. p.). A témával régóta foglalkozom, különböző vázlatokat készítettem róla; a publikálásra e felkérés adott alkalmat.

A harmadik fejezet utolsó tanulmánya („A diszkurzív politikatudomány elemzési módszeréről”) ebben a kötetben jelenik meg először, és bizonyos mértékig a negyedik részben írt empirikus elemzések tanulságainak az összegzése, illetve ezek módszertani továbbgondolása.

A könyv negyedik részének első írása („A láthatatlan ellenség”) ugyanezzel a címmel jelent meg a Kritika című folyóiratban (2001. 12. sz. 8–12. p.). Megírására egyrészt a New York-i World Trade Centert ért terrortámadás és ennek széles körű kommentálása késztetett, másrészt az a számomra nyilvánvaló elméleti tény, hogy az öngyilkos terrorista az ellenség új típusát és az ellenségesség új állapotát képviseli.

A második tanulmány („Európa határai: esszé a jelzős és a jelzőtlen Európáról”) alapja egy OTKA-kutatás keretében készült kézirat volt, amely azonban „meg is maradt” ebben az állapotában. Esszéként való megjelenésére a Népszava szerkesztője, Boros István ösztönzésére került sor, akinek egy beszélgetésünk során tettem említést „elheverő” kéziratomról. A munkát a Népszava 1999. február 6-i számában, a Szép Szó hétvégi melléklet I–II. oldalán közölte „Európa – csak így, jelző nélkül” címmel. Az eredeti publikáción kisebb kiegészítéseket végeztem, mindenekelőtt elláttam néhány hivatkozással.

A következő elemzésnek („Politikai egység és identitás: a KDNP az Ellenzéki Kerekasztalnál és a


Befejezésül

parlamentben”) ez az első megjelenése. Úgy vélem, ez a tanulmány közelíti meg leginkább a politikai diskurzuselemzés könyvemben vázolt módszertani elveit. Ennek talán az az oka, hogy ez az írásom szisztematikus szövegelemzés; egy szövegkorpuszt átfogóan tesz vizsgálata tárgyává.

A „Politikai kultúra a mindennapokban: a diszkurzív értelmezés lehetőségei” című írásom egy akadémiai kutatás keretében készült elemzés, amellyel még 1996-ban kezdtem foglalkozni. Megjelent ugyanezen a címen a Politikatudományi Füzetek VI. számaként (Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997, 21 p.).

Záró elemzésem („A közjó diskurzusai: a magyar politika az 1990-es években”) eredetileg egy OTKA-kutatás keretében készült elemzés volt, amelynek első nyilvánossága egy hírlapi vita volt, természetesen rövidítve és a vitairat szerepéhez igazítva. Megjelent a Magyar Hírlapban 1999. január 20-én „A közjó dilemmái” címmel, majd még ugyanezen év tavaszán az elemzés legfontosabb megállapításait egy konferencián is bemutattam. Az eredeti tanulmány megjelent a konferencia anyagát tartalmazó kötetben „A közjó diskurzusai. Elméleti kérdések és a magyar politika az 1990-es években” címmel (Sárközy Erika [szerk.]: Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris–Erasmus, 1999, 11–20. p.).

Záró elemzésem („A közjó diskurzusai: a magyar politika az 1990-es években”) eredetileg egy OTKA-kutatás keretében készült elemzés volt, amelynek első nyilvánossága egy hírlapi vita volt, természetesen rövidítve és a vitairat szerepéhez igazítva. Megjelent a Magyar Hírlapban 1999. január 20-én „A közjó dilemmái” címmel, majd még ugyanezen év tavaszán az elemzés legfontosabb megállapításait egy konferencián is bemutattam. Az eredeti tanulmány megjelent a konferencia anyagát tartalmazó kötetben „A közjó diskurzusai. Elméleti kérdések és a magyar politika az 1990-es években” címmel (Sárközy Erika [szerk.]: Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris–Erasmus, 1999, 11–20. p.).


22. fejezet - Idézett irodalomAlmond, Gabriel – Verba, Sidney (1963): The Civic culture: Political Attitudes and Democracy Five Nations. Boston.

Almond, Gabriel – Powell, Bingham (1996): Összehasonlító politológia. Fordította Béndek Péter. Budapest: Osiris Kiadó.

Arató András (1992): Civil társadalom Lengyelországban és Magyarországon. Politikatudományi Szemle 2: 53–80.

Arisztotelész (1982): Rétorika (1354a–1420b). Fordította Adamik Tamás. Budapest: Gondolat Kiadó.

Austin, L. John (1990): Tetten ért szavak. Fordította Pléh Csaba. Budapest: Akadémiai Kiadó.

A. Gergely András (1993): A „civil társadalom” hazai irodalmából. Politikatudományi Szemle 1: 171–182.

Ágh Attila (1992): Kultúrharc és médiaháború (avagy hogyan beszéljünk európaiul). Mozgó Világ 9: 51–53.

Ágh Attila (1993): A koraérettség dilemmái: A politikatudomány egy évtizede Magyarországon. Politikatudományi Szemle 1: 104–110.

Bahtyin, Mihail Mihajlovics (1986): A beszéd és a valóság: Filozófiai és beszédelméleti írások. Válogatta, a jegyzeteket és az utószót írta: Könczöl Csaba. Fordította: Könczöl Csaba és Orosz István. Budapest: Gondolat Kiadó.

Balogh István (1997): A diszkurzív politika a tudományos diskurzusban. Politikatudományi Szemle 4: 89–97.

Balogh István (1999): A politikatudomány Magyarországon a 90-es években. Politikatudományi Szemle 2: 131–142.

Barát Erzsébet (1995): A szubjektum Norman Fairclough diskurzuselméletében. Helikon 1–2: 133–139.

Bácskai Vera (2000): „Én kíváncsi történész vagyok”. Interjú. Készítette Keszei András. Korall. Társadalomtörténeti folyóirat, Első évf. 1 (ősz): 7–18.

Barr-Hillel, Yehosuha (1992): Indexikus kifejezések. Fordította Pléh Csaba. In Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.) (1992): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 183–203.

Bayer József (1991): A szó hatalma: Politizáló irodalom. In uő: Fordul a világ. Budapest: T-Twins Kiadó, 215–230.

Bayer József (1994): Fordul a világ: Válogatott esszék, publicisztikai írások 1989–1993. Budapest: T-Twins Kiadó.

Bayer József (1997): A politikai legitimitás. Budapest: Napvilág – Scientia Humana.

Bälz, Ervin (1936): Über die Todesverachtung der Japaner. Stuttgart: J. Engelhors Nachf. Verlag.

Becskeházi Attila (1992): Szociológia és társadalomdiskurzus. In Kuczi Tibor – Becskeházi Attila: Valóság ’70. Budapest: Scientia Humana, 113–199.

Bence György (1993): Márkus és a kulcsszavak. In Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek – tanítványai. Budapest: Atlantisz, 81–97.

Bender, John – Wellbrey, David (2000 [1990]): Retorikusság: a retorika modern kori visszatérése. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 289–320.

Benke József (1989): Fényes Ösvény, Szürke Farkasok, Fekete Október. A nemzetközi terrorizmusról. Budapest: Magvető Kiadó.


Idézett irodalom

Bene Sándor (1999): Theatrum Politicum. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.

Béndek Péter (1997): Fogalmi politizálás nélkül? Politikatudományi Szemle 4: 98–100.

Bíró A. Zoltán (1990): Intézmény – képviselet – civil társadalom. Átmenetek 1: 5–11.

Bíró A. Zoltán (1991): Bekebelezési technikák. Átmenetek 1: 102–105.

Bíró A. Zoltán (1993): Centralizált hatalmi beszédmód: kiindulópontok a szocialista médiaszerkezetek pragmatikai szintjeinek elemzéséhez. Antropológiai Műhely 2: 37–56.

Bíró A. Zoltán (1994): Nagy és Kis Történetek. 2000 5: 7–10.

Bíró A. Zoltán (1995): Kormányváltás kívülről nézve. In Gombár Csaba et al. (szerk.): Kérdőjelek: a magyar kormány 1994–1995. Budapest: Korridor, 370–386.

Bíró A. Zoltán – Bodó Julianna (1991): A „hargitaiság” – egy régió kultúraépítési gyakorlata. Átmenetek 2: 77–89.

Bíró A. Zoltán – Oláh Sándor (1993): Emlékmű – jelkép – identitás: Esettanulmány egy emlékmű újjáépítéséről. Antropológiai Műhely 3: 87–103.

Bíró A. Zoltán – Bodó Julianna (1997 [1993]): Szimbolikus térfoglalási eljárások. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság: Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana, 305–332.

Bleicher, Josef (1997): Invention and community: hermeneutic politics in Europa. In Terrell Carver – Matti Hyvärinen (eds.): Interpreting the Political: New Methodologies. London – New York: Routledge, 143–157.

Boda Zsolt (1997): Narratív közpolitika-elemzés. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana, 113–131.

Bonyhai Gábor (1984): Hermeneutikai filozófia. (Utószó.) In Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest: Gondolat Kiadó, 389–397.

Bonyhai Gábor (1995): A szimbólumfogalom helye a filozófiai hermeneutikában. In Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”: A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris–Századvég, 258–268.

Bourdieu, Pierre (1987): A politikai mező. (Anonim fordítás.) Valóság 1: 110–115.

Bourdieu, Pierre (1988): A képviselet és a politikai fétisizmus. (Anonim fordítás.) Valóság 4: 116–120.

Bourdieu, Pierre (1991): Language and Symbolic Power. Cambridge: Polity Press.

Bourdieu, Pierre (2000 [1973]): A közvélemény nem létezik. (Anonim fordítás.) In Kiss Balázs (szerk.): Politikai kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Budapest: Rejtjel Kiadó, 271–283.

Bouthoul, Gaston (1975): Definition of Terrorism. In David Carlton – Carlo Schaerf (eds.): International Terrorism and World Security. London: Croom Helm Ltd. Press, 50–59.

Bozóki András (1996): Értelmiségiek a politikában. In uő: Magyar panoptikum. Budapest: Kávé Kiadó, 234–243.

Brint, Stephen (1992): Hidden Meanings: Cultural Content and Contenxt in Harrison White’s Structural Sociology. Sociological Theory. Vol. 10: 194–208.

Brunner, Otto – Conze, Werner – Koselleck, Reinhart (szerk.) (1999 [1972]): A demokrácia. Fordította Telegdi Csetri Áron és Balogh Brigitta. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Burke, Kenneth (1950): A Rhetoric of Motives. New York: Prentice–Hall Inc.

Burke, Kenneth (1967): The Philosophy of Literary Form. Baton Rouge: Louisiana State University Press.


Idézett irodalom

Burke, Kenneth (2000 [1950]): Retorikai identifikáció és retorikai cselekvés. Fordította Kiss Balázs. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus: Szövegváltozatok a politikára. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 357–384.

Carver, Terrell – Hyvärinen, Matti (1997): Introduction. In Terrell Carver – Matti Hyvärinen (eds.): Interpreting the Political. New Methodologies. London – New York: Routledge, 1–6.

Carver, Terell (2002): Discourse Analysis and the Linguistic Turn. European Political Science, Vol. 2, No. 1. Autumn: 50–53.

Cohen, Claude (1989): Az iszlám: Kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Fordította Sárközi Júlia. Budapest: Gondolat Kiadó.

Cs. Kiss Lajos (1997): A tudományos és a politikai diszkurzus „határvitája”. Politikatudományi Szemle 3: 123–132.

Csigó Péter (1998): A gazdasági stabilizációs diskurzus – a konszolidáció diskurzusa. Szociológia 3: 121–151.

Csizmadia Ervin (1995): A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). I. kötet: Monográfia. II. kötet: Interjúk. III. kötet: Dokumentumok. Budapest: T–Twins Kiadó.

Csizmadia Ervin (1993): Magyar politikatudomány – múlt nélküli jelen? Politikatudományi Szemle 2: 152–157.

Csizmadia Ervin (1999): Két liberalizmus Magyarországon. Budapest: Századvég Kiadó.

Debreczeni József (1993): Melyik játékot játsszuk? Budapest: T–Twins Kiadó.

Debreczeni József (2000): „Publicisztikai politológia”: fából vaskarika. Politikatudományi Szemle 1–2: 243–252.

Der Derian, James (1990): The Simulation Syndrome: From War Games to Game Wars. Social Text, no. 24. Spring: 187–192. Újraközlés: In Terrell Carver – Matti Hyvärinen (eds.): Interpreting the Political. New Methodologies. London – New York: Routledge, 1997, 158–164.

Dieckmann, Walther (1969): Sprache in der Politik: Einführung in die Pragmatik und Semantik der politischen Sprache. Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag.

Dieckmann, Walther (2000 [1969]): A politikai szavak tartalma. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 28–52.

Dijk, Teun A. van – Kintsch, Walter (1990 [1983]): A stratégiai beszédfeldolgozás modellje felé. In Síklaki István (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 14–34.

Dijk, Teun A. van (ed.) (1985): Handbook of Discourse Analyses. I–IV. kötet. London: Academic Press.

Dijk, Teun A. van (2000 [1993]): A kritikai diskurzuselemzés elvei. Fordította Kriza Borbála. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas 2000, 442–477.

Duranti, Alessandro (1990 [1985]): A beszéd szociokulturális dimenziói. In Síklaki István (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 139–169.

Edelman, Murray (1964): Symbolic Uses of Politics. Urbana: University of Illinois Press.

Edelman Murray (1972 [1971]): Politics as Symbolic Action. Chichago: Markham Publishing Company.

Edelman, Murray (1997): Political Language: Words That Succed and Politicies That Fail. New York: Academic Press.

Eder, Klaus (2000 [1996]): A környezetvédelem intézményesülése: az ökológiai diskurzus és a nyilvánosság második átalakulása. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus: Szövegváltozatok a politikára. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 525–546.


Idézett irodalom

Ellul, Jacques (1966 [1962]): Propaganda. The Formation of Men’s Attitude. Translated from French by Konrad Kellen and Jean Lerner. New York: Alfred A. Knopf Press.

Enyedi Zsolt (1993): Pillér és szubkultúra: A politikai-kulturális tagolódás egy lehetséges fogalmi kerete. Politikatudományi Szemle 4: 21–50.

Fairclough, Norman (1992): Discourse and Social Change. Cambridge: Polity Press.

Fehér M. István (2001): Hermeneutikai tanulmányok I. Budapest: L’Harmattan Kiadó.

Foucault, Michel (1991 [1970]): A diskurzus rendje. Fordította (Romhányi) Török Gábor. Holmi 7: 868–889.

Fricz Tamás (1997a): Csak a vita?! Kritikai megjegyzések Szabó Márton tanulmányához. Politikatudományi Szemle 2: 112–120.

Fricz Tamás (1997b): A népi–urbánus vita tegnap és ma. Budapest: Napvilág Kiadó.

Fricz Tamás – Karsai Gábor – Pap Emilia (1992): A rendszerváltás szótára. Budapest: Móra Könyvkiadó.

Frivaldszky János (1997): A politikai diskurzus és korlátai. Politikatudományi Szemle 2: 105–111.

Gadamer, Hans-Georg (1984 [1960]): Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Fordította Bonyhai Gábor. Budapest: Gondolat Kiadó.

Gadamer, Hans-Georg (1990a): Szöveg és interpretáció. Fordította Hévizi Ottó. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Budapest: Cserépfalvi Kiadó, 17–41.

Gadamer, Hans-Georg (1990b [1974]): Hermeneutika. In Csikós Ella – Lakatos László (szerk.): Filozófiai hermeneutika. (Szöveggyűjtemény.) Fordította Bacsó Béla, Laki János, Mezei György. Budapest: Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja, 11–28.

Gadamer, Hans-Georg (1991): A nyelvek sokfélesége és a világ megértése. Fordította Egyedi András. Athenaeum, I. kötet, 1. füzet, 3–14.

Gadamer, Hans Georg (1987): Historik und Sprache – eine Antwort. Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften 1: 29–36. Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag.

Galló Béla (2000): Egy ilyen, egy olyan. Politikatudományi Szemle 3–4: 265–274.

Gal, Susan (2000 [1991]): Bartók Béla temetése: Európa-kép a magyar retorikában. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 259–285.

Gamson, William A. (1992): Talking Politics. Cambridge: University Press.

Geertz, Clifford (1994 [1973]): Az ideológia mint kulturális rendszer. Fordította Fejér Balázs. In uő: Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 22–62.

Geertz, Clifford (1994a [1973]): Sűrű leírás: Út a kultúra értelmező elmélete felé. Fordította Berényi Gábor. In uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 170–199.

Geertz, Clifford (1994b [1983]): Elmosódott műfajok: A társadalmi gondolkodás átalakulása. Fordította Kovács Éva. In uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 268–285.

Geertz, Clifford (1994c [1973]): Az ethosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése. Fordította Sajó Tamás. In uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 5–21.

Geertz, Clifford (1994d [1973]): Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról. Fordította Lovász Irén. In uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó, 126–169.

Geertz, Clifford (1994e [1986]): A sokféleség édes haszna. Fordította Andor Eszter. In uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Osiris Kiadó, 332–351.


Idézett irodalom

Gilbert, Martin (1989): Izrael története. Fordította Bartha Katalin. Budapest: Pannonica Kiadó.

G. Fodor Gábor (2001): Lehet-e a politika tudomány? Politikatudományi Szemle 1–2: 241–250.

Glasersfeld, Ernst von (1993 [1984]): Konstruktivista diskurzusok. Fordította Szijj Ferenc. Helikon 1: 76–90.

G. Márkus György (1994): Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a posztkommunista Európa realitásai. In Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27–47.

Goldziher Ignác (1981): Az iszlám kultúrája. 2. kötet. Budapest: Gondolat Kiadó.

Gombár Csaba (1994a): A zsurnalizmusról, a szaktudományról és a nevetségességről. Politikatudományi Szemle 2: 71–79.

Gombár Csaba (1994b): Mi a politika? In Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest: Századvég Kiadó, 7–17.

Gombár Csaba (1996): Magammal vitatkozom: Nemzetről, etnikumról, az egyes emberről. Budapest: Korridor Kiadó.

Grant, Robert (1990): Michael Oakeshott. Thinkers of our Time. London: The Claridge Press.

Grice, Paul (1992 [1975]): A társalgás logikája. Fordította Pléh Csaba. In Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 233–250.

Gyáni Gábor (2000): Történetírásunk az évezred fordulóján. Századvég, Új folyam, 18 (ősz): 117–140.

Gyurgyák János (szerk.) (1994): Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest: Századvég Kiadó.

Habermas, Jürgen (1976): Legitimationsprobleme in modernen Staat. In uő: Zur Rekonstruktion des historischen Materialismus. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag.

Habermas, Jürgen (1981): Theorie des kommunikativen Handelns: Zur Kritik der funktionalistischen Vernunft. 1–2 Bde. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag.

Habermas, Jürgen (1971 [1962]): A polgári nyilvánosság szerkezetváltozása. Fordította Endreffy Zoltán. Budapest: Gondolat Kiadó.

Habermas, Jürgen (1994): A társadalomtudományok logikája. Fordította Adamik Lajos, Bacsó Béla, Kiss Endre, Mesterházi Miklós, Némedi Dénes, Vajda Mihály. Budapest: Atlantisz Kiadó.

Habermas, Jürgen (1999 [1962 és 1990]): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Fordította Endreffy Zoltán és Glavina Zsuzsa. Budapest: Osiris Kiadó.

Halmos Károly (1991): Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriáiról a XIX–XX. századi lexikon- és szótárirodalom tükrében. Századvég 2–3: 131–166.

Hajer, Maarten (1995): The Politics of Environmental Discourse. Oxford: Oxford University Press.

Hajer, Maarten (2002): Discourse Analysis and the Study of Policy Making. European Political Science, Vol. 2, No. 1. Autumn: 61–65.

Hankiss Elemér (1999): Proletár reneszánsz: Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Budapest: Helikon Kiadó.

Hauser, Gerard A. (2000): Civil társadalom és nyilvánosság. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas, 478–499.

Heller Ágnes (1993): A „politikai” fogalmának újragondolása. Politikatudományi Szemle 2: 5–17.

Heller Mária – Rényi Ágnes (1995): Diszkurzív stratégiák az új magyar nyilvánosságban. In Kapitány Ágnes –


Idézett irodalom

Kapitány Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris–Századvég Kiadó, 432–447.

Herman, Edward – O’Sullivan, Gerry (1989): The „Terroism” Industry. New York: Pantheon Books.

Hofer Tamás (1992): Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben. 1989. március 15-e Budapesten. Politikatudományi Szemle 1: 29–52.

Holczhauser, Vilmos (1990): Konsens und Konflikt: Der Begriff des Politischen bei Carl Schmitt . Berlin: Duncker a Humblot Verlag.

Hülvely István (1994): A magyar politikatudomány nyomában. Politikatudományi Szemle 1: 174–183.

Hymes, Dell (1992): A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. Fordította Csepeli György. In Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. II. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 86–132.

Hyvärinen, Matti (1997): Rhetoric and Conversion in Student Politics: Looking backward. In Terrell Carver – Matti Hyvärinen (eds.): Interpreting the Political. New Methodologies. London – New York: Routledge, 18–38.

Jasper, James M. (1992): The Politics of Abstractions: Instrumental and Moralist Rhetorics in Public Debate. Social Research, Vol. 59, No. 2. Summer: 314–344.

Jenkins, Brian M. (1975): International Terrorism: A New Mode of Clonfict. In David Carlton – Carlo Schaerf (szerk.): International Terrorism and Word Security. London: Croom Helm Ltd. Press, 13–49.

Jobbágy József (2000): A tudós publicista. Politikatudományi Szemle 1–2: 253–257.

Johnstone, Henry, W. (1970): Philosophy and Argumentum ad Hominem. Revue Internationale de Philosophie 24: 107–116.

Kaplan, Thomas (2000 [1986]): A közpolitika-elemzés narratív struktúrája. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus: Szövegváltozatok a politikára. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 547–565.

Karácsony András (1997): A politika grammatikájáról. Politikatudományi Szemle 1: 147–152.

Kende Péter (1991): Politikai rendszerek, politikai kultúrák. In Papp Gábor (szerk.): Politikai kultúra és állam Magyarországon és Cseh-Szlovákiában. Budapest: Govanni Agnelli Alapítvány, 61–65.

Kende Péter (1994): Politikai kultúra, civil társadalom, elit. In Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest: Századvég Kiadó, 233–261.

Kende Péter (1998): Előszó. In Fricz Tamás: Egy következmények nélküli ország. Budapest: Századvég Kiadó, 5–6.

Kéri László – Petschnig Mária Zita (1995): 24 évszak. Budapest: Interart Rt. Kiadó.

Kéri László (1998): Tíz év próbaidő. A magyar átmenet politikai szociológiája (1989–1999). Budapest: Helikon Kiadó.

Kiss Balázs (1994): Tagoltság és világkép: Csurka István politikai írásai. In Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások: Politikatudományi vizsgálatok a mai Magyarországról. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 483–513.

Kiss Balázs (1995): Michel Foucault és a szimbolizáció. In Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk: A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris–Századvég Kiadó, 289–300.

Kiss Balázs (1997a): Foucault, White és Bätsch-Kehasie a diskurzusokról. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság: Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana, 49–84.

Kiss Balázs (1997b): A politika a jelek korában. Hozzászólás Szabó Márton tanulmányához. Politikatudományi


Idézett irodalom

Szemle 1: 137–146.

Kiss Gábor (1993): A nemzet fogalmáról. Fordította Rózsahegyi Edit. Magyar Filozófiai Szemle 3–4: 403–418.

Kiss János (1998): A pártok szimbolikus arculata és érvelési sajátosságai a parlamenti vitákban. Politikatudományi Szemle 2: 27–60.

Kiss Lajos András (1999): A diszkurzív politika természetrajza. Magyar Filozófiai Szemle 6: 993–1001.

Konrád György – Szelényi Iván (1992): Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban. Politikatudományi Szemle 1: 9–28.

Kopperschmidt, Josef (1990 [1985]): Az argumentáció elemzése. In Síklaki István (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 219–227.

Kopperschmidt, Josef (2000 [1991]): Kell-e a szavakról vitatkozni? Történeti és módszertani megjegyzések a politikai nyelvről. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas, 114–130.

Koselleck, Reinhart (1987): Historik und hermeneutik. Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften 1: 9–28. Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag.

Koselleck, Reinhart (1997 [1975]): Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Fordította Szabó Márton. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Koselleck, Reinhart (1998 [1994]): Ellenségfogalmak. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó, 12–23.

Koselleck, Reinhart – Brunner, Otto – Conze, Werner (1972–1990): Geschichtliche Grundbegriffe: Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. 7 kötet, Stuttgart: Klett-Cotta Verlag.

Körösényi András (1993): Bal és jobb: Az európai és a magyar politikai paletta. Politikatudományi Szemle 3: 94–111.

Kusztor Éva (1999): Politikai publicisztika Magyarországon: 1989–1999. Bibliográfia. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézet Könyvtára. Kézirat.

Kürti László (1997): A politikai hatalom szimbolikus teréről. Politikatudományi Szemle 3: 105–112.

Labov, William – Fanshel, David (1990 [1977]): Átfogó beszédelemzés. In Síklaki István (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 35–76.

Lakner Zoltán (2000): Egy szakma presztízse. Politikatudományi Szemle 3–4: 275–283.

Lasswell, Harold (2000a [1949]): A hatalom nyelve. Fordította Kiss Balázs. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas, 11–27.

Lasswell, Harold (2000b [1949]): A politikai nyelv stílusa. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus: Szövegváltozatok a politikára. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 63–78.

Lasswell, Harold et al. (1949): Language of Politcs. Studies in Quantitative Semantic. Cambridge: The M.I.T. Press.

Lánczi András (1993): A politikatudomány állapotáról. Politikatudományi Szemle 2: 141–151.

Lánczi András (1994): A politika mint tradíció. Politikatudományi Szemle 2: 92–108.

Lányi Gusztáv (1997): A politikatudomány diszkurzív fordulata – pszichológia nélkül? Hozzászólás Szabó Márton tanulmányához. Politikatudományi Szemle 3: 113–121.


Idézett irodalom

Lengyel László (1998): Kívül és belül. Budapest: Helikon Kiadó.

Llanque, Marcus (1990): Ein Träger des Politischen nach dem Ende der Stattlichkeit. Der Partisan in Carl Schmitt politischer Theorie. In Herfied Münkler (Hrsg.): Der Partisan. Theorie, Startegie, Gestalt. Opladen: Westdeutscher Verlag, 61–80.

Luhmann, Niklas (1970): Wahrheit und Ideologie. In uő: Soziologische Aufklärung. Opladen: Westdeutscher Verlag, 54–65. Magyarul: Luhmann 1999.

Luhmann, Niklas (1999 [1970]): Igazság és ideológia. Fordította: Kis Lajos András. In uő: Látom azt, amit te nem látsz. Budapest: Osiris–Gond, 7–31.

Luhmann, Niklas (1984): Staat und Politik. In Udo Bermbach (Hrsg): Politische Theoriengeschichte. Opladen: Westdeutscher Verlag, 99–125.

Lukács György (1975 [1965]): Az esztétikum sajátossága. II. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Lyotard, Jean-Francois (1993): A posztmodern állapot. Fordította Bujalos István és Orosz László. In A posztmodern állapot: Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty tanulmányai. Budapest: Századvég Kiadó, 7–145.

Meier, Heinrich (1988): Carl Schmitt, Leo Strauss und „Der Begriff des Politischen”. Zu einem Dialog unter Abwesenden. Stuttgart: J. B. Metzlersche Verlagsbuchhandlung.

Mänicke-Gyöngyösi, Krisztina (Hrsg.) (1996): Öffentliche Konfliktdiskurse um Restitution von Gerechtigkeit, politische Verantvortung und nationale Identität: Institutionenbildung und symbolische Politik in Ostmitteleuropa. Frankfurt am Main – Berlin – Bern – New York – Paris – Wien: Peter Lang Verlag.

Mickoulos, Edvward (1983): Transnational Terrorism. A Chronology of Events (1890–1979). London: Aldwych Press.

Miller, Eugen F. (1979): Methaphor and political knowledge. American Political Science Review, Vol. 73, 155–170. Magyarul: Metafora és politikai tudás. Fordította Pataki Dóra. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus: Szövegváltozatok a politikára. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 2000, 232–258.

Minogue, Kenneth (1986 [1985]): Habermas és a beszédközpontúság. Fordította Varga Zsuzsanna. Tájékozódás, XVII. évf. 5. sz. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Molnár Attila Károly (2001): Bevezetés. In Michael Oakeshott: Politikai racionalizmus. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 7–122.

Mottier, Veronique (1997): Sex and Discourse: the Politics of the Hite Reports. In Terrell Carver – Matti Hyvärinen (eds.): Interpreting the Political. New Methodologies. London – New York: Routledge, 39–59.

Mottier, Véronique (2002): Discourse Analysis and the Politics of Identity/Difference. European Political Science, Vol. 2, No. 1. Autumn: 57–60.

Münkler, Herfied (2001): Sind wir im Krieg? Über Terrorismus, Partisanen und die neue Formen des Krieges. Politische Vierteljahresschrift 4: 581–589.

Nádas Péter (1995): Egy reformer lélek. Holmi 10: 1472–1482.

Niedermüller Péter (1992): Empirikus kultúrakutatás: egykor és most. Szimbiózis. Kulturális antropológiai híradó 1: 29–96.

N. Kovács Tímea (1999): Kultúra – szöveg – reprezentáció: kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon 4: 479–493.

Oakeshott, Michael (1966 [1933]): Experience and its Mode. Cambridge: Cambridge University Press.

Oakeshott, Michael (1999 [1983]): On History and Other Essays. Indianapolis: Liberty Press.


Idézett irodalom

Oakeshott, Michael (2001 [1962 és 1974]): Politikai racionalizmus. Fordította Kállai Tibor és Szentmiklósi Tamás. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Paczolay Péter (1992): Bevezetés. In Carl Schmitt: Politikai teológia. Budapest: ELTE Állam és Jogtudományi Kar, VII–XIII.

Pasquino, Pasquale (1986): Bemerkungen zum „Kriterium des Politischen” bei Carl Schmitt. Der Staat. Zeitschrift für Staatslehre, 25. Band, Heft 3. 387–398.

Pethő Sándor (1993): Norma és kivétel: Carl Schmitt útja a totális állam felé. Budapest: MTA Filozófiai Intézet. /Doxa Könyvek./

Petőfi S. János (1999): A multimediális szövegekről. In Béres István – Horányi Özséb (szerk.): Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris Kiadó, 152–177.

Perelman, Chaim – Olbrechts-Tyteca, L. (1971 [1969]): The New Rhetoric: A Treatise of Argumentation. Notre Dame – London: University of Notre Dame Press. Franciából fordította: John Wilkinson és Purcell Weawer. A mű eredeti címe és kiadása: La Nouvelle Rhétorique: Traité de l’Argumentation. Paris: Presses Universitaires de France, 1958.

Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.) (1992 [1988]): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. I–II. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó.

Pokol Béla (1993a): Professzionalizálódás, értelmiség és politika. Politikatudományi Szemle 2: 135–140.

Pokol Béla (1993b): Pénz és politika. Budapest: Aula Kiadó.

Ricoeur, Paul (1991): Langage politique et rhétorique. In uő: Lectures 1. Autour du politique. Paris: Editions du Seuil, 161–175. Magyarul: Politikai nyelv és retorika. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus: Szövegváltozatok a politikára. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 2000, 53–62.

Ricoeur, Paul (1999 [1970]): Mi a szöveg? Fordította Jeney Éva. In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris Kiadó, 9–33.

Ricoeur, Paul (2000 [1990]) Politikai nyelv és retorika. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 53–62.

Ricoeur, Paul (2002 [1978]): A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés. Fordította Szabó Márton. Szociológiai Figyelő 1–2., április: 60–76.

Rorty, Richard (1994 [1989]): Estelegesség, irónia és szolidaritás. Fordította Boros János és Csordás Gábor. Pécs: Jelenkor Kiadó. /Dianoia./

Rostoványi Zsolt (1996): Iszlám terrorizmus. Magyar Tudomány 10: 1224–1239.

Sarcinelli, Ulrich (1990): Auf dem Weg in einem kommunikative Demokratie? Demokratische Steritkultur als Element politischer Kultur. In Ulrich Sarcinelli (Hrsg.): Demokratische Streitkultur. Opladen: Westdweutscher Verlag, 29–51.

Sartori, Giovanni (1989): The Essence of the Political in Carl Schmitt. Journal of Theoretical Politics 1 (1): 63–75.

Schelsky, Helmut (1983): Der „Begriff des Politischen” und die politische Ehrfahrung der Gegenwart. Der Staat. Zeitschrift für Staatslehre, 19. Band, Heft 3. 321–345.

Schlett István (1994): Magyar politológia – tudomány és publicisztika. Politikatudományi Szemle 2: 109–113.

Schlett István (1995): Színjáték vagy háború? A magyar politika négy évéről. Budapest: Cserépfalvi Kiadó.

Schlett István (2002): A politikai gondolkodásról. In Szabó Máté (szerk.): Demokrácia és politikatudomány a 21. században. Budapest: Rejtjel Kiadó, 13–40.


Idézett irodalom

Schmitt, Carl (1928 [1921]): Die Diktatur. Von den Anfangen des modernen Souverenitätsgedankens bis zum proletarischen Klassenkampf. München–Leipzig: Duncker a Humblot Verlag.

Schmitt, Carl (1940 [1939]): Positionen und Begriffen im Kampf mit Weimar–Genf–Versailles 1923–1939. Hamburg: Hanseatische Verlagsanstalt.

Schmitt, Carl (1992 [1922]): Politikai teológia. Fordította Paczolay Péter. TEMPUS „Összehasonlító Jogi Kultúrák” projektum kiadványa. Budapest: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar. /Jogfilozófiák./

Schmitt, Carl (1996 [1932]): Der Begriff des Politischen. Text von 1932 mit einem Vorwort und drei Corollarien. 6. Auflage. 4. Nachdruck der Ausgabe von 1963. Berlin: Duncker a Humblot Verlag.

Schmitt, Carl (2002a): A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Fordította: Cs. Kiss Lajos. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor Kft.

Schmitt, Carl (2002b [1963]): A partizán elmélete. Közbevetett megjegyzés a politikai fogalmához. Fordította Cs. Kiss Lajos. In uő: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 103–173.

Schmitt, Carl (2002c [1963]): A politikai fogalma. Előszóval és három korolláriummal kiegészített 1932-es szöveg. Fordította Cs. Kiss Lajos. In uő: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 6–102.

Schroers, Rolf (1961): Der Partisan: Ein Beitrag zur politischen Anthropologie. Köln–Berlin.

Schrupp, Antje (2000): Die Partisantheorie Mao Tse-tungs. In Herfried Münkler (Hrsg.): Der Paritsan: Theorie, Strategie, Gestalt. Opladen: Westdeutscher Verlag, 98–115.

Schwab, George (1996): Introduction Carl Schmitt, The Concept of the Political. Translation, Introduction and Notes by George Schwab, with Leo Strauss’s Notes on Schmitt’s Essay, Translated by J. Harvey Lomax, Foreword by Tracy B. Strong. Chicago–London: The University of Chicago Press.

Schwab, George (1998 [1987]): Enemy vagy Foe: a modern politika konfliktusa. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó, 39–55.

Seale, Patrick (1992): Abu Nidal: a gun for hire. London: Arrow Books.

Searle, J. R. (1992 [1969]): Az illokúciós aktusok szerkezet. Fordította Habermann Gusztáv. In Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 30–52.

Síklaki István (1993): A demagógia működésmódja. Rubicon 1–2: 31–33.

Síklaki István (1997): A diskurzus szerepe a társadalmi befolyásolásban. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság: Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana, 49–84.

Síklaki István (szerk.) (1990): A szóbeli befolyásolás alapjai. I–II. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó.

Simmel, Georg (2001 [1908]): A viszály. Fordította Berényi Gábor. In uő: Válogatott társadalomelmélet tanulmányok. Budapest: Novissima Kiadó, 54–83.

Sondermann Klaus (1997): Reading Politically: National Anthems as Textual Icons. In Terrell Carver – Matti Hyvärinen (eds.): Interpreting the Political. New Methodologies. London – New York: Routledge, 128–142.

Strauss, Leo (1932): Anmerkungen zu Carl Schmitts’ Der Begriff des Politischen. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik. Band 67. Heft 6. 732–749.

Szekeres András (szerk.) (2002): A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. A „Történelem – Társadalomtudományok” konferencia anyagai. Budapest: L’Harmattan–Atelier. /Atelier füzetek 3./

Szabó Márton (1996): Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről. Politikatudományi Szemle 4: 101–132.


Idézett irodalom

Szabó, Márton (1996a): Die Semantik des Systemwechsels. In Krisztina Mänicke-Gyöngyösi (Hrsg.): Öffentliche Konfliktdiskurse um Restitution von Gerechtigkeit, politische Verantwortung und nationale Identität: Institutionenbildung und symbolische Politik in Ostmitteleuropa. Frankfurt am Main – Berlin – Bern – New York – Paris – Wien: Peter Lang Verlag, 57–70.

Szabó Márton (szerk.) (1997): Szövegvalóság: írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana.

Szabó Márton (1998a): Politikai tudáselméletek: Szemantikai, szimbolikus, retorikai és kommunikatív-diszkurzív értelmezések a politikáról. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas.

Szabó Márton szerk. (1998b): Az ellenség neve. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Szabó Márton (1998c): Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest: Scientia Humana.

Szabó Márton (szerk.) (2000): Beszélő politika: A diszkurzív politika teoretikus környezete. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.) (2000): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas.

Szalai Erzsébet (1996): Az elitek átváltozása. Budapest: Cserépfalvi Kiadó.

Tamás Gáspár Miklós (1990): Pártharcok és „szakszerűség”. In uő: Másvilág: Politikai esszék. Budapest: Új Mandátum Kiadó, 1994, 226–231.

Tamás Gáspár Miklós (1994): Másvilág: Politikai esszék. Budapest: Új Mandátum Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor (1995): A stílus diszkurzív elmélete felé. Helikon 3: 219–231.

Torfing, Jacob (1999): New Theory of Discourse. Oxford: Blackwell Press.

Torfing, Jacob (2002): Discourse Analysis and the Post-structuralism of Laclau and Mouffe. European Political Science, Vol. 2, No. 1. Autumn: 54–57.

Tóth Zoltán (1991): A rendi norma és a „keresztény polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég 2–3: 75–130.

Tőkés Rudolf (1993): Magyar politológia: Vélemény Amerikából. Politikatudományi Szemle 1: 118–122.

Trencsényi Balázs (2002): Kulcsszavak és politikai nyelvek: gondolatok a kontextualista-konceptualista eszmetörténet kelet-közép-európai adaptációjáról. In Szekeres András (szerk.): A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Budapest: L’Harmattan–Atelier, 117–159.

Ulmen, Gary L. (1987): Return of the Foe. Telos, Number 72, Summer, Special Issue, 187–193.

Vajda Mihály (1999): Menthetetlenek vagyunk-e? Világosság 3: 55–60.

Varga Tamás (1996): Néhány észrevétel a politikai kultúra fogalma és a magyar politikai kultúra kérdéséhez. In Horváth Csaba (szerk.): Konfliktus, konszenzus, kooperáció. Pécs: JPTE – Friedrich Ebert Alapítvány.

Vasta, Nicoletta (2000 [1997]): Új Munkáspárt – új nyelv? A modernizátor hagyomány és változás között. Fordította Kiss Balázs. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára: Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Tankönyvkiadó–Universitas, 394–420.

Virilio, Paul – Lotringer, Sylvere (1993 [1983]): Tiszta háború. Fordította Bánki Dezső. Budapest: Balassi Kiadó.

Vogt, Rüdiger (1991): Die Karrier „Europas”: Von Eigennahmen zu politischen Schlagwort. In Frank Liedteke – Martin Wengels – Karin Böke (Hrsg.): Begriffe besetzen: Strategien der Sprachgebrauchs in der Politik. Opladen: Westdeutscher Verlag, 276–294.


Idézett irodalom

Weber, Max (1989 [1919]): A politika mint hivatás. Fordította Lannert Judit és László Géza. Budapest: Medvetánc Füzetek.

Weber, Samuel (1999 [1992]): A döntés mint kivételes eset: Walter Benjamin és Carl Schmitt. Fordította Szabó Márton. Világosság 12: 23–36.

White, Harrison (1992): Identity and Control. Princeton: Princeton University Press.

White, Harrison (1995): Network Switching and Bayesian Forks: Reconstructing the Social and Beheavioral Scinences. Social Research 62: 1035–1063.

White, Harison – Mische, Ann (1998): Between Conversation and Situation: Public Switching Dynamics across Network Domains. Social Research, Vol. 65, No. 3. Fall: 695–724.

Zonda Tamás (1991): Az öngyilkosság kultúrtörténete. Budapest: Végeken Alapítvány Kiadó.


23. fejezet - Források jegyzékeA források anyagaira a szövegben kurziválva hivatkozom. A főszövegben az idézőjelek között használt kurzivált „szavak és kifejezések” a politizálás köznapi szófordulatai.

Antall József (1993): Modell és valóság. II. Politikai beszédek Magyarországon (1989–1993). Budapest: Athenaeum.

Általános vita a Magyar Köztársaság kitüntetéseiről szóló 1991. évi XXXI. törvény módosításáról. (Parlamenti vita.) Világháló: www.mkogy.hu hely, T/535 nyilvántartási szám.

Bozóki András – Ripp Zoltán (szerk.) (1999): A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Dokumentumok. Első kötet. 1988. november 27. – 1989. június 10. Budapest: Magvető Kiadó.

Bush, George (2001): Beszéd a kongresszus két háza előtt 2001. szeptember 20-án. Népszava szeptember 22., 13. p.

Esterházy Péter (1994): Egy kékharisnya följegyzéseiből. Budapest: Magvető Kiadó.

Füzessy Tibor (1996a): Kard és kereszt. Interjú. Készítette Deáki László. Reform, március 26., 27. p.

Füzessy Tibor (1996b): A KDNP most már kulcshelyzetbe kerülhet. Interjú. Készítette Papp János. Magyarország, április 12., 6. p.

Füzessy Tibor (1997): Kik az agresszorok? Interjú. Készítette Deáki László. Reform, január 21., 13. p.

Gáspár Miklós (1997): (Cím nélkül) Interjú. Készítette Pilhál György. Magyar Fórum, január 3., 9. p.

Giczy György (1997): Szegények keresztje. Interjú. Készítette Deáki László. Reform, május 27., 10–12. p.

Gyulai Endre (1997): A kereszténység védelmében. Gyulai Endre püspök a KDNP vezetőihez. Új Ember, május 25., 1–2. p.

Horn Gyula (1994): Van válság, de nem kivédhetetlen. Beszélgetés Horn Gyula kormányfőjelölttel. Népszabadság, július 2.

Isépy Tamás (1997a): Kard és kereszt. Interjú. Készítette Deáki László. Reform, január 21., 12. p.

Isépy Tamás (1997b): Irracionálé. Interjú. Készítette Deáki László. Reform, augusztus 27., 15–16. p.

Kertész Imre (1975): Sorstalanság. Budapest: Magvető Kiadó.

Kihívások és válaszok. 1994–1998. Választási program. (1994). Budapest: Kiadja a Magyar Szocialista Párt.

Latorcai János (1995): Politikai kapunyitás. Interjú. Készítette Szentai (sic!). Új Magyarország, február 10., 9. p.

Latorcai János (1996): A kereszténydemokratáknál nem lesz pártszakadás. Interjú. Készítette Faggyas Sándor. Magyar Nemzet, október 26., 7. p.

Medgyessy Péter (2002): Egyértelmű a különbség a két kormány között. Hatszemközt Medgyessy Péter miniszterelnökkel. Interjú. Készítette Kocsi Ilona és Szerdahelyi Csaba. Magyar Hírlap, október 5., 9. p.

Orbán Viktor (1998): Eskü és feladat: Orbán Viktor miniszterelnök interjúja a Magyar Nemzetnek. Magyar Nemzet, július 11.

Schmidt Mária (2001): Helyet teremtünk magunknak. Interjú. Készítette Dési János és Németh Péter. Népszava, március 24.

Surján László (1994): Önálló arculatú, konstruktív ellenzék leszünk. Interjú. Készítette Bartha Szabó József. Népszabadság, június 10., 1, 7. p.


Források jegyzéke

Surján László (1996): Nem lesz szakadás. Interjú. Készítette Deáki László. Reform, november 5., 12. p.

Van más választás. Választási program 1998. Budapest: Kiadja a Fidesz – Magyar Polgári Párt.

Varga László (1997): A párt léte kerülhet veszélybe. Interjú. Készítette Deáki László. Reform május 27., 13. p.


Irodalomjegyzék


Documents

tankonyvtar.hu · Web view(Gadamer 1984: 329.). Gadamer sem egyszerűen a nyelvileg megmutatkozó ember társadalmi státusára vagy intézményi kötöttségére kíváncsi, miközben