DR. ZACHER GÁBOR - DR. KARIZS TAMÁS

A ZACHER

DR. ZACHER GÁBOR - DR. KARIZS TAMÁS

A ZACHERMindennapi mérgeink

STÚDIUM PLUSZ KIADÓBudapest, 2011

© Dr. Zacher Gábor, 2011© Dr. Karizs Tamás, 2011

Dr. Zacher Gábor fényképét Csigó László,Dr. Karizs Tamás fényképét Tóthágas József

készítette.Az előzéken található fotókat Dr. Zacher Gábor

bocsátotta a rendelkezésünkre.

Borító és tördelés: Patkó-Huszti Hajnalka

Illusztrációk: © Rembeczki LászlóA szerkesztő munkatársa: Fülöp Éva

ISBN 978-615-5054-40-2

Stúdium Plusz Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója

Kizárólagos terjesztőnk:Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.

1047, Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.Tel.: 06-1-370-9264; Fax: 06-1-399-0638www.tothagasplusz.hu; www.konyvkcr.hu

Könyveink megvásárolhatóka Könyvtündér Internetes Könyváruházban is:

www.konyvtunder.hu

I www.facebook.com/konyvtunclcr

Világéletében orvosnak készült. Soha, semmilyen

más

pályát nem tudott volna elképzelni magának. Zacher

Gábornak az apja, a nagyapja, a bátyja is orvos volt.

Odahaza nem volt kérdés, hogy mit csináljon a

gyerek.

Pedig a sors mindent elkövetett, hogy ne így

legyen.

Kétszer egymás után nem vették fel az orvosira, de ő

nem adta fel, elment műtősnek, betegeket tologatni.

Aztán harmadszorra sikerült, csak elkezdhette az

egye-

temet. S tíz év kemény tanulás után, a szakvizsga

meg-

szerzését követően, baleseti sebészként már úgy

tűnt,

minden álma megvalósult.

Aztán minden összeomlott. Egy nap, a műtétet

köve-

tően, a gumikesztyűvel együtt a saját bőrét is lehúzta

a

kezéről. A diagnózis: gumiallergia. Soha többé nem

ope-

rálhat! Zacher doktor aludt rá egyet, s elment mentő-

orvosnak. Ha a mai napig ezt kellene csinálnia,

valószí-

nűleg ugyanolyan lelkesen tenné, mint minden mást,

ami az orvoslással kapcsolatos. De milyen az élet! Pár

év

elteltével — cserébe azért, amit elvett — megkapta

aján-

dékba a toxikológiát, ami talán mindenért kárpótolta.

Ám ez a kötet, ha rajta múlik, biztos nem jött volna

létre, legalábbis még nem. Zacher doktor ugyanis

heten-

te három-négy előadást tart országszerte, emellett

négy

egyetemen tanít, miközben napi negyven-negyvenöt

beteget lát el az osztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel

is,

- 5 -

- 5 -

beosztottjai állítják, ha ő vezeti az éjszakai ügyeletet,

akkor mindig húzósabb a műszak, mert maximalista.

így ha van szabadideje, tulajdonképpen akkor

sincs,

mert ilyenkor olvas utána a szakirodalomnak. Készül

az

újabb előadásra, tankönyvet ír. Saját bevallása

szerint

munkaalkoholista. S ha ez nem lenne elég a káros

szen-

vedélyekből, napi egy tábla mogyorós csokoládéval

üze-

mel, s a pipáját sem tenné le semmi pénzért. Mert

vala-

mitől neki is függenie kell.

Szóval, ha rajta múlik, már csak időhiány miatt se

vág bele ebbe a kötetbe. Ha más próbálja rábeszélni,

nagy valószínűséggel nem jár sikerrel.

Nekem szerencsém volt, mert egy dolgot tudtam,

amit senki más ezen a világon: harminchét évvel

ezelőtt

együtt jártam Zacher doktorral a gimnáziumba.

Belvá-

rosi fiúk voltunk, a Veres Pálnéban kezdtük az első

osz-

tályt 1974-ben. Aztán együtt csajoztuk végig a négy

évet, minden hétvégét együtt töltöttünk, minden épí-

tőtáborba együtt mentünk.

Tisztán emlékszem, Gábort már a gimiben is

Tanár

úrnak hívtuk, s ez mindent elmond róla. Talán

harma-

dik után, az egyik felejthetetlen nyári építőtáborban

fel-

csernek jelentkezett, s miközben délelőtt velünk

együtt

szedte a barackot, délutánonként „rendelt". Tizenhat

éves létére a legnagyobb magabiztossággal és

precizitás-

sal vizsgálta meg azt, aki rászorult, elsősegélyt

nyújtott,

ficamokat rakott vissza, kisebb sebeket kötözött be,

mi-

közben minden marhaságban benne volt. Aki látta őt

már akkor elmaradhatatlan pipájával a szájában, de

nem

ismerte, annak meg sem fordult a fejében, hogy csak

egy

srác, aki majd az érettségi után az orvosira szeretne

je-

lentkezni.

Szóval, ha mindez nincs mögöttünk, nem is jutok

igazán a közelébe. Ha nem ismerem személyesen a

pa-

páját — a békebeli doktor bácsit —, akiről még lesz

szó a

könyvben; ha nincs előttem a szobája, amelyben

sokat

buliztunk együtt, s amelyben hetente egyszer a

bátyja

tartott magánrendelést; ha nem nyaralok náluk

minden

évben Leányfalun; ha nem érzem ma is a számban az

édesanyja, Teca mama frissen is mindig száraz,

„fujtós"

pogácsájának ízét; ha a gimnázium klubjában nem

együtt csajozunk szombat esténként, akkor most ezt

a

könyvet az olvasó biztos nem tarthatná a kezében.

így viszont sajátos módon ugyan, egyfajta road

movie

módjára megszületett e kötet. Amikor ment valahová

vidékre előadást tartani, és ez bizony sűrűn

megesett,

egyszerűen beültem mellé a kocsiba. Egy-egy

alkalom-

mal legalább három-négy órát tudtunk beszélgetni az

oda- és a visszaúton. De még így is bő két hónap

utaz-

gatás kellett, hogy nekiülhessek összerakni, megírni

mindazt, amit elmondattam vele.

így lehetséges, hogy Zacher doktor minderről, no

meg a drogokról, a függőségekről, a saját életútjáról,

a

családjáról, a legkülönösebb eseteiről — még mentős

ko-

rából is - mesél ebben a könyvben.

Dr. Karizs Tamás

- 7 -

De ki is az a Zacher?

A baleseti sebész és a mentős

Mindig kimarad az életrajzodból, hogy valaha

baleseti sebész

voltál, sőt ez volt életed álma. S amit kénytelen

voltál ott-

hagyni. . .

Igen, végül is ezt csináltam, erre készültem már az

egye-

tem alatt. Amikor bekerültem az egyetemre, rögtön

el-

mentem a tanulás mellett dolgozni az akkori Központi

Honvéd Kórház baleseti sebészetére műtősfiúnak. Ak-

koriban még más volt a baleseti sebészeti ellátás

meg-

szervezése. A Honvéd Kórház volt felelős hétfői

napon a

főváros és az agglomeráció teljes körű

sérültellátásáért,

ami nagyjából annyit jelentett, hogy hétfő reggel

nyolc-

tól kedd reggel nyolcig csak úgy ömlött be a sok

sérült.

Ezt úgy hívták akkoriban, hogy háború. Abból a szem-

pontból az is volt, hogy megfordult nálunk három-

négy-

száz beteg, akár egy frontvonalon. Nyolc ügyeletes,

vér,

verejték, könnyek, meló folyamatosan. Itt dolgoztam

műtősfiúként két másik orvostanhallgató fiúval,

akiből

az egyik ortopéd sebész lett, a másik pedig egy

élsporto-

ló volt. Kajakozott, olimpikon is volt, aztán később,

úgy

tudom, abbahagyta a medicinát és azóta

patikahálóza-

tot működtet. S volt még velünk egy „hivatásos"

műtős-

fiú, Szőke Laci, aki mind a mai napig ott dolgozik a

ma

már Állami Egészségügyi Központban, és szerintem

az

elmúlt harmincöt évben semmit nem változott. Ma is

pont ugyanolyan mackós és pont ugyanolyan vidám,

mint akkor. így voltunk mi négyen a műtősfiúk, akik-

nek az volt a feladata, hogy a betegeket raktuk-vittük

műtőbe be, műtőből ki, előkészítettük. Gyakorlatilag

erről szólt a hétfő: a folyamatosan érkező sérültekről,

a

sérültellátásról. S világos, hogy az ember

orvostanhall-

gatóként az elején tényleg csak ezt csinálhatta. De

na-

gyon sok tapasztalatot gyűjthettünk. Láttuk, hogyan

kell egy csuklót helyretenni, aztán később már —

persze

ellenőrzés alatt — mi is összevarrhattunk például egy

fej-

sérülést két öltéssel és így tovább. Magyarán szólva,

amikor a legtöbb medikus még csak anatómiát, meg

élettant tanult, és a fehér köpeny mítoszát még csak

messziről látta, akkor nekünk már módunk volt „való-

di" orvosi munkát végezni. Itt is már olyan kiváló

főnö-

keim voltak, akik abszolút emberközpontú medicinát

műveltek, és ez pontosan ugyanolyan, mint amit én

már

korábban is megtapasztaltam. Mert engem nem

vettek

fel azonnal az egyetemre, ami elég nagy arculcsapás

volt...

Kétszer sem sikerült a felvételid, csak

harmadszorra jutottál

be az orvosira...

Az elsőnél azt mondta nekem a bizottságban jelen

lévő

KISZ-es, aki mind a mai napig ott dolgozik az egyete-

men, hogy nincs szükségük orvosdinasztiákra!

Ugyanis

akkor még a felvételi nem csupán azon múlt, hogy az

ember hogyan tudott megoldani egy fizikapéldát,

vagy

elmondani egy törvényt, esetleg megmondani, hogy a

papucsállatka hogy néz ki, hanem hogy milyen volt a

KISZ minősítése. Valóban, én akkor már egy ötödik

ge-

nerációs orvosdinasztia tagjaként mentem el

felvételiz-

ni. Akkoriban ez a KISZ-vélemény egyet jelentett

azzal,

hogy öreg, te bármit csinálhatsz, ha ezt pártunk és

kor-

mányunk nem akarja, akkor te meggebedhetsz, akkor

sem lesz belőled orvos. Úgyhogy az ember „behúzott

fa-

rokkal" eloldalgott és valami munkát kellett keresnie.

Jelentkeztem a Magyar Tudományos Akadémia Kí-

sérleti Orvostudományi Kutatóintézetébe - ez a Klini-

káknál van, egy magas épület, '78-ban is pontosan

ugyanígy nézett ki —, és rögtön nagyon magasan

kvali-

fikált munkát kaptam: az állatházban lettem állatgon-

dozó. Ez még a műtős időszak előtt történt, akkor

még

nem voltam egyetemista. Az volt a feladatom, hogy

reg-

gel hatra járjak, a patkányokat, a kutyákat,

macskákat

rendbe tegyem, almot cseréljek, itassak, ételt adjak

ne-

kik. Érdekes munka volt, de megmondom őszintén,

any-

nyira nem szerettem. Ott volt módom találkozni

olyan,

akkor még talán kezdő kutatókkal, akik mára

gyakorla-

tilag az élettantudományokban világhírűek lettek.

Aztán ez a munka nem nagyon smakkolt,

átkerültem

az I. számú Nőgyógyászati Klinikára, a Koraszülött

In-

tenzív Centrumba. Ott rögtön az utolsó utáni hatodik

valaki lettem: inkubátormosás, inkubátorszállítás,

időn-

ként halottak szállítása, ilyenek vártak rám, azaz

ismé-

telten „magasan kvalifikált" feladataim voltak. De ez

nem zavart, mert azt gondolom, az ember az

egészség-

ügyet akkor tudja igazán megismerni, ha látja azt,

hogy

ki, mit, hol végez. S azt kell mondanom, dacára

annak,

hogy a gyerekgyógyászat sosem tartozott azok közé a

szakágak közé, amikhez én értettem, vagy amikért

akár

rajongtam volna, de ott is olyan orvosokkal,

nővérekkel

találkoztam, akik a munka, és a betegekhez való

hozzá-

állás szempontjából mind a mai napig meghatározzák

az életemet. A koraszülött intenzív részleg vezetője

ak-

kor egy Kiszel János nevű egyetemi tanár volt, akinek

a

vezetékneve sokak számára lehet ismerős, hiszen ő

nem

más, mint Kiszel Tünde papája, a magyar koraszülött

ellátás megteremtője. Neki köszönhető az, hogy

Magyar-

országon mondjuk egy 800 grammos újszülött

életben

maradt és nem úgy maradt életben, hogy bocsánat,

de

lett belőle egy szobadísz, hanem meg is

gyógyulhatott.

Ebben például neki olyan érdemei vannak, amit soha

senki nem fog tudni tőle elvitatni. O volt az, aki az

első

koraszülött-lélegeztetőgépet készítette egy Papp Zoli

nevű mérnökemberrel. Ezt nem úgy kell érteni, hogy

föllapozta a katalógust, és tizenhatezer euróért,

vagyis

akkor még márkáért vagy dollárért megvették

Német-

országból, vagy máshonnan. Nem, ők csinálták az

egész

gépet, alkatrészekkel, mindennel együtt. Aztán ott

olyan kollégákkal találkoztam, mint az akkor még

fiatal

tanársegéd Tulassay Tivadar, az az úriember, aki

jelen-

leg éppen az egyetemnek a rektora, s aki kiváló

ember mind szakmai, mind emberi szempontból. Egy

Seri István nevű fiatal, vékony fiú is odakerült, aki

ma

Amerikában a koraszülött-ellátás egyik pápájaként is-

mert. Hajdú Júlia fiatal orvosként dolgozott ott, aki

ma

szintén egyetemi tanárként ennek a szakterületnek

az

egyik rendkívül fontos alakja. Úgyhogy gyakorlatilag

én

ezektől az emberektől tanultam meg - világos, hogy

nem a szakmát, mert hát hol értett az ember akkor

még

ahhoz — a betegekhez való hozzáállást. De ne

feledkez-

zünk meg a klinika igazgatójáról, Csömör Sándorról

sem, akit mindig is „féltek és megsüvegeltek" nőgyó-

gyász professzorként. Amikor jött be a professzor úr

—

ez a Baross Utcai Klinikán történt, ahol én

reggelente

pucoltam az inkubátorokat —, bár nem tudta, hogy ki

vagyok, szóba állt velem... Csak azt látta, hogy egy

kis

lóti-futi srác dolgozik ott, de megkérdezte, hogy s

mint

vagyok, jól érzem-e magam. Egyszerűen le voltam

döb-

benve! Pedig én voltam ott kettővel az utolsó után

lévő

emberke... de mindez nagyon jelentősen

meghatározta

a betegekhez való hozzáállásomat.

Akkor aztán jött a második felvételi. Ezt, megmon-

dom őszintén, kicsit elrontottam, annyira nem lett jó

a

pontszámom, mint előzőleg. Harmadjára aztán már

ma-

ximális pontszámmal vettek fel, s akkor már nem

lehe-

tett azt mondani, hogy öreg, nem vagy jó KISZ-tag,

nem is vagy párttag, de orvosdinasztia-tag vagy.

Az első évben rögtön a Honvéd Kórházban

kezdtem

el dolgozni az egyetem mellett. Hétfő délután kettőre

mentem a Honvédba, kedd reggel nyolcig ott voltam,

aztán fél kilencre mentem egyetemre, és ezért még

vala-

mennyi pénzt is kaptam. Aztán harmadévben

jelentkez-

tem a mentőszolgálatnál, hogy szeretnék ápolóként

dol-

gozni. Orvostanhallgatóként volt erre mód, azaz 72

órás

állást lehetett vállalni. Persze az első hónapom, az

első

három 24 órás szolgálatom nem abból állt ám, hogy

gyere, öreg, itt van a mentőautó, felülsz rá, aztán

már

száguldótok is. Szó nem volt erről. Egy hónapon

keresz-

tül mentőautót takarítottam, töltöttem föl, rendben

tartottam mindent. Tehát ott is, mint egy süldő,

abszo-

lút nullkilométeres ápolóként indultam el.

Reggelente

átadás-átvétel, mentőautó mellé kiállni, jött a

főápoló,

végignézte, hihetetlen nagy fegyelem volt. S mindez

jó

alapul szolgált ahhoz, hogy később, amikor az ember

ápolóként kikerült a mentőautóra, meg tudja hozni a

megfelelő döntéseket. A mentőben az ember tényleg

megtanul önállóan gondolkozni és villámgyorsan

dönte-

ni. Még ötödévben is dolgoztam mentőápolóként,

utá-

na elvégeztem még orvostanhallgatóként a

mentőtiszti

tanfolyamot, és attól kezdve már mint mentőtiszt dol-

goztam részben a Központi Mentőállomáson (ez a

Mar-

kó utcában van), részben pedig Rákospalotán, a

Mentő

utca 8-as szám alatt. Szerintem ez mind a mai napig -

habár rég nem voltam azon az állomáson — pont úgy

néz ki, mint akkor. Annak idején éjszaka az olajat az

udvarról kellett behozni, hogy működjön a kályha.

Aztán, miután befejeztem az egyetemet, még

majd-

nem húsz évig dolgoztam a Mentőszolgálatnál, mint

részfoglalkozású mentőorvos. Idővel azonban más

dol-

gok is bejöttek az életembe. A Honvéd Kórházat a

har-

madév után műtősfiúként otthagytam, de negyed-

és ötödévben a II. számú Sebészeti Klinikára jártam

be

ügyeleti időben, orvostanhallgatóként ügyelni, kam-

pót fogni a kezembe. Ez gyakorlatilag teljesen

ingyen-

munka volt. Az akut hasi felvételes ügyeletekben

plusz

egy főként voltam jelen, ami annyit jelentett, hogy

részt vehettem a betegfelvételen, műtőbe mehettem,

kampót fogtam a kezembe, aztán ahogy az embert

egyre inkább megismerték, egyre több és több dolgot

bíztak rá.

Hatodévben megint visszakanyarodtam egy kicsit

a

baleseti sebészethez, de akkor már nem a Honvéd

Kór-

házban, hanem Csepelen, a Weiss Manfréd

Kórházban,

ami ott van a Csepel Művek bejáratánál. A csepeli

kór-

ház minden kedden ugyanúgy ellátott traumatológiai

ügyeletet, baleseti sebészeti ügyeletet anno, mint a

Honvéd Kórház a hétfői napokon. Somogyi

Szilveszter

főorvos volt az osztályvezető, egy fantasztikus figura,

elképesztő műveltséggel megáldott, zseniális kezű

trau-

matology, aki mindamellett, hogy imádta az embert

tanítani, mesét is mondott! A görög mitológiát

nagyon

szerette. Egyszer, amint ott álltunk műtét közben,

kam-

póval a kezünkben, lógtunk a beteg végén, s a

főorvos úr

éppen vette ki a beteg lépet, megkérdezte: fel

tudjátok-

e sorolni a múzsákat? Vagy tudjátok-e kinek a szobra

van a Keleti pályaudvaron? Mi csak néztünk

egymásra.

Szóval ilyen fajta műveltséggel rendelkezett Somogyi

Szilveszter. Magas, szemüveges, egyenes tartású

ember

volt. S valahogy mellette természetes volt, hogy én is

traumatológus leszek. Pedig akkoriban nem volt

köny-

nyű ez a feladat, azokban az években még annyira

nem

számított hiányszakmának...

Szóval akkoriban még azért olyan nagyon könnyen

nem lehetett Budapesten baleseti sebészi állást

kapni.

Az Országos Baleseti Intézetbe talán hirdettek hét

vagy

nyolc állást, azt többedmagunkkal megpályáztuk,

még

a szakvizsga előtt. Ez egyetem után volt, és én ott

kezd-

tem el dolgozni október elsején, méghozzá a hetes,

vagy-

is az egyik mozgásszervi osztályon. Majd lekerültem

Ka-

las doktorhoz, a szeptikus osztályra.

Márciusban pedig elvittek katonának. Akkoriban

még az volt a divat, hogy az orvosi egyetemisták a

kato-

nai szolgálatukat nem kiskatonaként, hanem már

érté-

kes diplomásként végezték az egyetem után. Ez azt

je-

lentette, hogy kaptunk hat-nyolc hét kiképzést

Pécsen,

utána kihasználták orvosi végzettségünket, és

csapat-

nál, esetenként valamelyik kórházban húztuk le a

mara-

dék időnket. A klasszikus pécsi tüzérlaktanyában

szol-

gáltunk, ami közvetlenül a Honvéd Kórház mellett

volt.

Az orvosszázadot mindig külön kezelték. Orvosok,

gyógyszerészek, fogorvosok voltak ebben az

alegység-

ben, úgyhogy kicsit el voltunk különítve a

hagyományos

bakáktól. De az akkori századparancsnok, meg az ott

dolgozó, nem feltétlenül mindig magasan kvalifikált

katonák éreztetni akarták, hogy itt azért csak a rang,

meg a beosztás számít. Vagyis nem az, hogy a doktor

uraknak esetleg diplomájuk van, és időnként könyvet

ol-

vasnak, színházba járnak, hanem arról szól a dolog,

hogy

mi vagyunk a kopaszok. Akiket ugyanúgy próbáltak

kivinni reggeli tornára, meg lövészetre, mint a többi

kis-

katonát. Persze ezek a próbálkozások nem voltak

min-

dig nagyon sikeresek. Hiszen mi már nem tizenkilenc

éves fiatal legények voltunk, hanem huszonnégy-hu-

szonhat éves felnőtt emberek, többeknek már

családja is

volt. Szóval eléggé bosszantották az embert a

felettesei.

De hát el kellett viselni! Mi azért ügyeskedtünk

Borbás

Gyula barátommal, aki évfolyamtársam is volt.

Nagyon

hirtelen betegek lettünk, talán már az ötödik vagy a

ha-

todik napon csúnya bőrbetegséget produkáltunk,

amit

„nagyon bonyolult" volt kivitelezni. Csak egy kis

csalán

kellett hozzá... így reggel kiálltunk a sorakozónál és

mondtuk, hogy nekünk kiütésünk van, szeretnénk

kór-

házba menni. Nagyon jó volt, mert egyedül

bőrgyógyá-

szati szakrendelés nem volt a Honvéd Kórházban, így

az

egyetem bőrklinikájára kellett kimennünk. Ott persze

azonnal összehaverkodtunk az ambulanciavezető

nővé-

rével, aki mindennap visszarendelt bennünket

kezelésre,

ami annyit jelentett, hogy nekünk nyolc órakor el kel-

lett jönnünk a laktanyából, és délután kettőre

mentünk

vissza mindennap. Nyolckor eljöttünk, bementünk a

bőrklinikára, bepecsételték a kezelőfüzetünkbe, hogy

megjelentünk kezelésen, és utána negyed kilenctől

ket-

tőig mienk volt a város. Édesanyám nővérének

családja

lenn lakik Pécsen, azaz akkor Pécsen volt egy

lakásuk,

de ők Mohácson laktak, úgyhogy ott volt a kéró, fél

ki-

lenckor már ott voltunk, átöltöztünk. Civil ruhában

vol-

tunk fél kettőig, utána visszaöltöztünk,

visszamentünk

a laktanyába. Nem volt olyan dörgedelmesen nehéz

ez a

katonaság. Utána részben mázlim is volt, részben az

ember mozgósította a régi honvéd kórházas

kapcsolata-

it. Négy hétig voltam kinn Verőcén, ez egy rakétás

lak-

tanya helyén épült krónikus osztály volt, Verőce fölött

a

hegytetőn, nagyon kellemes környezetben. Száz-

százöt-

ven, részben daganatos beteget, részben tábornok

anyu-

kát, tábornok nagymamát gondoztak, akikkel

időnként

volt egy kis egészségügyi probléma, de általában, ha

az

ember reggel nyolc órakor elkezdett vizitelni, akkor

tíz

órára már befejezte a munkáját. Utána túl sok dolga

tényleg nem akadt, megebédelt, megvacsorázott, dél-

után elment futni, ha jól érezte magát, de egyetlen

egy

baj azért volt, nevezetesen, hogy az ég egy világon

sem-

mi sem volt a hegy tetején rajtunk kívül. Itt egy hóna-

pot töltöttem, utána bekerültem a Központi

Kórházba,

még mindig katonaként, a baleseti sebészeti

osztályra.

A leszerelést követően ide hívtak dolgozni, ott

kezd-

tem el civil munkámat. Furcsa volt a leszerelés

pillanata,

mert hajam már akkor sem volt túl sok, legalábbis

elöl.

Hátul viszont hosszúra hagytam, és copfban fogtam

össze. Mindehhez még nagy szakállam is volt, és ez

ak-

koriban egy katona esetében - még rendszerváltás

előtt

jártunk - szokatlan volt. Habár a kutya nem kérdezte

tőlünk, hogy katonák vagyunk-e, és a főnökeim sem

szóltak bele, hogy hosszú vagy rövid a hajunk, de el

kel-

lett menni leszerelni. A leszereléshez fel kellett venni

az

egyenruhát. Én azért lettem politikailag megbízhatat-

lan, már a leszerelés kapcsán, mert nem vágattam le

sem a hajam, sem a szakállam. Gyakorlatilag magán

a

leszerelési ceremónián sem vehettem részt, mert

nem

voltam egyenruha-konform állapotban. Tényleg nem

egycentis volt a hajam és frissen sem voltam

borotválva.

Sőt még pipa is volt a számban. Nem véletlen, hogy

bár

nagyon kevesen voltunk olyanok, akiket nem

léptettek

elő tisztté, én mégis tiszthelyettesként szereltem le. S

rá-

ütötték a személyi lapomra, hogy politikailag megbíz-

hatatlan...

Mégis elmehettél a Honvéd Kórházba státuszba?

Ismertek, és azt mondták, így is szívesen látnak, s

pon-

tosan tudták azt, hogy e mögött nem politikai megbíz-

hatatlanság húzódik meg, hanem valamiféle

különcség.

Egyszerűen így néztem ki, s ezt elfogadták. Egy

ideig.

Mert egyszer aztán azt mondta nekem a főnököm,

Farkas Jóska, hogy le kéne vágni a szakálladat meg a

hajadat egy kicsit rövidebbre. Fogtam magam, haza-

mentem, szereztem egy nullásgépet és tök kopaszra

le-

vágtam a hajamat, meg a szakállamtól is

megszabadul-

tam. Másnap reggel azt mondta nekem Farkas Jóska,

hát nem pont erre gondoltam, de tulajdonképpen így

is

jó. Úgyhogy én ott dolgoztam a Honvéd Kórházban

tíz

évet, ami persze nem végig csak a Honvéd Kórházat

jelentette, mert a szakvizsgámhoz el kellett mennem

ide-oda gyakorlatra. Sebészetből szakvizsgáztam első

körben, és abból kettő és fél évet töltöttem a László

Kórház sebészetén, ami, azt kell hogy mondjam, hogy

tök jó iskola volt, és mind a mai napig nagy

szeretettel

gondolok vissza arra az időszakra: Barda tanár úrra

vagy

Keleti Gyurira, aki mind a mai napig aktívan

sebészke-

dik. Ők voltak a főnökeim, mindketten kiváló

emberek,

sokat lehetett tőlük tanulni, engedték az embereket

dolgozni. Abban a jó kis közösségben azt kell hogy

mondjam, jól éreztem magam. Rengeteg olyan „egzo-

tikus" beteggel találkoztam, akivel egy rutin

sebészeti

osztályon talán soha. Hiszen a László Kórházban

gyűj-

tögették össze őket. Ott volt például az AIDS-es pavi-

lon, ahova az összes trópusi betegségben szenvedőt

vit-

ték. Talán én végeztem elsőként AIDS-es betegen

vakbélműtétet. S valljuk be, akkoriban még, ha

Magyar-

országon kimondták azt, hogy AIDS, olyan volt,

mintha

egy vámpírnak ezüstkeresztet mutattak volna.

Nem fél egy sebész egy AIDS-es betegtől?

Ha tudjuk a betegről, hogy AIDS-es, akkor három-

négyszer nagyobb elővigyázatossággal és

lassúsággal, és

még nagyobb odafigyeléssel dolgozunk. De ha behoz-

nak egy beteget, akkor honnan tudod, hogy mi van

ben-

ne, hogy mondjuk ő nem AIDS-es vagy nem hepatiti-

szes? Hisz lehet, hogy nem vizsgálta senki, nincsen

róla

lelet. És való igaz, hogy a sebészeti műtétek 30-40%-

ánál a sebész maga valamilyen úton-módon

megsérül.

Ez nem azt jelenti, hogy levágja a saját ujját, de

mond-

juk tűvel megszúrják, a kesztyűje megsérül. S nem

kell

okvetlenül kiserkennie a vérnek, elég egy felületi

hámsé-

rülés is. Nekem a Honvéd Kórházban volt olyan

sebész-

- 22 -

kollégám, aki a fertőző májgyulladás C típusának a

ví-

rusával fertőződött meg egy műtét során, ami az ő

sebészi karrierjét is derékba törte. Ma már, azt

gondo-

lom, hogy ebben a furcsa, veszett világban, amiben

élünk, ilyenfajta másodlagos sérülésekkel abszolút

szá-

molni kell. Persze szólnak arról anekdoták, hogy

valaki-

nek levágják az ujját műtét közben, de azért a

sebészek

jelentős részének megvan mind a tíz ujja. Bár tényleg

volt olyan kollégám, aki kicsit ittas állapotban

belenyúlt

a fűnyíróba, és három ujja bánta ezt a történetet. A-

múgy nagyon jó sebész volt, de ez a kaland gátat

vetett

a további sebészi működésének.

Mentős sztorik

Akiket leborotvált a darus kocsi

Talán az egyik legtragikusabb mentős élményem az

MO-áson történt. Mentünk ki egy éjszaka egy karam-

bolhoz, amikor öt fiatal befutott egy soktonnás

darusko-

csi alá, ahol mind az öten meghaltak. A daruskocsi

gya-

korlatilag az autó egész tetejét leamortizálta. Ritkán

szoktam a kárhelyeken megdöbbenni, de ez a fajta

ron-

csolás olyan volt, mintha egy guillotine végigcsapott

volna az autón. És mindenki benne ült az ülésekben...

Csak épp deréktól lefelé, mert nem volt meg sem a

kocsi

teteje, sem az utasok felsőteste! A daru elég alacsony

építésű volt, a kocsi meg nekiment, becsúszott alá és

úgy ahogy van, letarolta a karosszériát, az utasteret.

„Le. lettem szarva"

Az egyik legvidámabb mentős történetem, legalábbis,

akik látták, azok majd megszakadtak a nevetéstől, a

Budaörsi úton játszódik. Kinn voltunk egy vonatgázo-

lásnál. A sérült ott feküdt a vonat alatt. Ilyenkor

persze

azonnal megállítják a szerelvényt, s természetesen

ösz-

szegyűlnek a bámészkodók. Ilyen esetben az orvos

nem

foghatja, s ránthatja ki a vonat kerekei közül a

sérültet,

mint a répát, ez nyilvánvaló. Ott volt kifacsarodva, ta-

lán az egyik végtagja még hiányzott is, vagy nagyon

durván roncsolódott. Infúzióbekötés, intubálás,

lélegez-

tetés. Ahogy ott görnyedek a beteg fölött és

próbálom

behelyezni a tubust, egyszer csak érzem, hogy

forróság

borít el. Aztán a forróság mellett érzem, hogy valami

a

nyakamba esik, meg a hátamra. Az történt, hogy pont

felettünk volt a vécé, a vonat a budija, amit csak

akkor

lehet használni, ha halad a szerelvény. De gondolom,

va-

lakit elkapott a szapora fosás, kiszaladt a budiba,

rároty-

tyantott, kieresztett mindent, és ez az egész úgy

ahogy

van, az én hátamba és a nyakamba szakadt

körülbelül

40 centi magasságból. Gyakorlatilag tarkón lettem

fos-

va, de a cucc még be is folyt a kabátom alá. S persze

egy

mentőorvos még egy ilyen szituációban sem

mondhatja

azt, hogy gyerekek bocs, de leszartak és én ezt nem

tu-

dom végigcsinálni. Korrektül el kellett látnom a bete-

get, miközben a többiek, meg a rendőr majd

felborultak

a röhögéstől, az ápolóm is alig bírta levegővel. Nem

volt

mit tenni, kérnünk kellett egy másik rohamkocsit,

mert

én abszolút nem voltam emberi fogyasztásra

alkalmas

állapotban. Átadtuk a másik kocsinak a teljesen

korrek-

tül ellátott sérültet, és visszamentünk a

mentőállomásra

a sajátunkkal. Aztán úgy, ahogy van, tripla

nejlonzsákba

bezárva, az egész lefosott cuccomat egy az egyben

kirak-

tam a szemétbe, mondtam, én ezt haza nem viszem.

Az áramütés — a városi legenda

Mentősként sok mindenen átmentem, bevállaltam.

Ami-

kor az autóra rádőlt a magasfeszültség, akkor is

bemász-

tam a sérültekhez, számomra az ilyesmi mindig is

kihí-

vást jelentett. De talán soha ilyen furcsa történetbe

ezen

kívül nem botlottam. Erről egyébként, afféle városi

le-

gendaként, számtalan változat kering a köztudatban,

pedig a sztori színigaz, velem, meg a kollégáimmal

esett

meg.

Azt mondják, hogy ha valakit áramütést ér, ki kell

szakítani valahogy az illetőt az áramkörből. De nem

úgy,

hogy odamegyek és elrángatom, mert akkor magam

is

bekerülök ugyanabba az áramkörbe, s engem is

megráz

a nagyfeszültség. Ilyenkor valamivel eltolom, kiütöm

onnan. A történet egy építkezésen játszódik, azzal

hív-

tak ki bennünket, hogy magasfeszültségű áramütés

ért

valakit. Kimentünk, feküdt a földön egy ürge, nagyon

jajongott, nagyon fájt neki a mellkasa, alig kapott

leve-

gőt. Mint utóbb kiderült, két oldalon sorozatos borda-

törése volt, kilyukadt a tüdeje, szóval tényleg rosszul

volt. De hogy a fenébe? Önmagában véve ilyet az

áram

nem tud: megéget, végigmegy rajtad, de nem töri el a

bordáidat... Az eset úgy történt, hogy este volt, már

majdnem befejezték a melót, ment le a nap, jött ki az

egyik munkásember a raktárból, hozott még egy

pallót

magával, amit le akart fektetni a helyére. S látta,

hogy a

kollégája áll a betonkeverő mögött, fogja két kezével

a

betonkeverőt és folyamatosan rázza. Persze, mint

utólag

kiderült, a fickó a maradék betont akarta kirázni

belőle.

De a társa hirtelen azt hitte, hogy az áram ütötte

meg,

attól rázkódik. Ott volt a kezében ez a hatalmas nagy

palló, s valahol az agya mélyén emlékezett, hogy mit

kell ilyenkor csinálni: ki kell vonni a delikvenst az

áram-

körből. Nosza, fogta a pallót, azzal a lendülettel

nekifu-

tott, és úgy ahogy volt, mellkason csapta az ürgét.

Hát

ki is ütötte, de nem az áramkörből, hanem úgy rende-

sen. Hátba vágta, aminek köszönhetően a kollégának

eltört mindkét oldalon nyolc-nyolc bordája, kilyukadt

a

tüdeje és légzési elégtelenség lépett fel nála. S ez

tényleg

velünk történt meg, 1985-ben. Akkor én a XV kerület-

ben mentőztem, a Mentő utca 8-as szám alatt volt a

mentőállomás, és a palotai esetkocsival voltunk kinn,

valahol Rákospalota kertvárosi részén. Szóval ilyen

van,

ez nem városi legenda.

,Aki a tizedikről ugrott ki

A sokadik emeletről való kiugrás az esetek nagy

részé-

ben elég komoly problémát tud okozni. Nekünk is

volt

egy betegünk, akit úgy kaptunk, hogy a magasból

esett

le, a tizedik emeletről. Ez első hallásra is legalább

har-

mincegynéhány méter. Onnan betonra esni nem

semmi.

Akadt még egy-két olyan betegem mentős koromban,

akit ilyen eset után még élve be tudtunk vinni a

kórház-

- 27 -

ba, de a többiek általában mind a helyszínen meghal-

tak. Szóval kíváncsi voltam.

Megérkezik a mentő, várjuk a csődületet: ha

leugrik

valaki a tizedikről, azt a népek biztosan körbeállják.

De

itt sehol semmi. Mi történt? Visszapattant a

nyolcadik-

ra, vagy mi a túró történhetett? Kiderült, emberünk

nem a hagyományos módon ugrott ki, mert ahhoz

túlsá-

gosan félt. Azt nem vállalta be, hogy rááll az erkély

szé-

lére és onnan nekibátorodik. Ehelyett kikapaszkodott

az

erkély szélére, lelógott, és ahogy elengedte, beesett

rög-

tön egy emelettel lejjebb, a kilencediken az alatta

lévő

erkélyre, és eltörte a csuklóját. De az annyira fájt

neki,

hogy csak ült az alsó szomszéd erkélyén, és jajongott.

Kiabált, hogy most már nem is akarok öngyilkos

lenni,

de eltört a csuklóm, mi lesz velem!

De volt olyan visszatérő betegem is, aki egy belső

ud-

varra ugrott ki egyszer, és ráesett egy áltetőre, ami

alatt

pont ott állt egy régi, kidobott fürdőkád, és ő abba

esett

bele. A kádban volt egy csomó összegyűlt esővíz, így

aztán túl sok baja nem lett azon kívül, hogy itt-ott

ösz-

szezúzta magát, meg tiszta kosz lett a ruhája az

esővíz-

től. Mindenesetre bevittük a kórházba megfigyelésre,

de

már útközben mondta, hogy ilyen hülyét, mint ő...!

Meg akarja magát ölni, kiugrik az ablakon, erre

beleesik

egy fürdőkádba! Hogy ez se sikerüljön neki, ez már a

hülyeség netovábbja! Pedig ő tényleg véget akart

vetni

az életének! És valljuk be őszintén, aki ugrik, az

tényleg

komolyan gondolja. Gyógyszerből be lehet venni

keve-

set, vagy épp annyit, amiről még tudom, hogy meg

tud-

- 29 -

nak menteni az orvosok, szóval lehet egyfajta

figyelmez-

tetésnek szánni a környezetem felé, de „kicsit" nem

lehet kiugrani. Bár a fenét nem, épp a fenti eset bizo-

nyítja.

Nem az ilyen eseteket túlélt emberek szokták

azt mondani,

hogy ez egy égi jel volt? S talán ezért nem

próbálják meg újra

megölni magukat.

Ennek a fürdőkádba esett pasasnak biztosan sugallt

va-

lamit az eset. Sajnos nem nagyon ismerem ezeknek a

betegeknek a további sorsát.

,A viking harcos — az embe»)

aki fejjel beleállt a betonba

De megint eszembe jut egy idevágó eset. Volt egy

bete-

gem, akinek belefúródott a feje a betonvasba. Őt is

men-

tővel vittük el egy építkezésről. Nem ugrott, leesett,

és

fejjel előre ráesett a betonra, amiből kiállt egy

vasdarab.

Ez a betonvas pedig átment a fején. Úgy fogadott

ben-

nünket a fickó, hogy feküdt a beton mellett, és kiállt

a

fejéből egy hosszú betonvas. Mondhatnám azt is, rá

volt

húzva a feje a vasra, mint szalonnasütéskor egy

egész fej

hagyma a nyársra. Nem hazudok, pont így nézett ki.

Ez

sem olyan eset, hogy odamegyek mentőorvosként,

oda-

támasztom az egyik lábamat, aztán két kézzel megfo-

gom a vasat és cupp, kirántom, és utána mehetsz haza,

Józsikám. Jöttek a tűzoltók, elvágták a betonvasat.

A fickó úgy nézett ki, mint egy viking harcos, akinek

szarvszerű sisak van a fején. Mindkét oldalon kiállt be-

lőle két darabka acél. Miközben a férfival úgy lehetett

beszélgetni, mint ahogy most veled. Semmi komoly tü-

nete nem volt, mondta persze, hogy fáj, fáj, de nagyon

nem volt rosszul. Ennek az ürgének tudom a további

- 31 -

történetét is. Bevittük az idegsebészetre, persze

bekö-

töttük, infúzió, elaltattuk, mese nem volt, meg kellett

operálni. Később meg is gyógyult a pasas, semmiféle

fi-

zikai szövődménye nem volt. Pedig az agyán is

átment

a vas. De nyilvánvalóan olyan, úgynevezett „néma"

te-

rületet érintett, aminek a sérülése nem okozott

fizikai

problémát. Később viszont kiderült, mégiscsak lett

va-

lamiféle következménye, mert megváltozott a

személyi-

sége. Mondták, hogy addig egy teljesen jóravaló,

normá-

lis fickó volt, akiből egy agresszív, alkoholista, durva

ember lett az agysérülést követően. Három évvel

később

pedig meg is halt, méghozzá úgy, hogy részegen

beleful-

ladt egy bányatóba fürdés közben. Tehát túlélt egy

olyan

munkahelyi balesetet, amibe vidáman belehalhatott

vol-

na, aztán három év múlva ittasan, valahol Pest

környé-

kén belegyalogolt egy bányatóba, és banális módon

be-

lefulladt.

.A kiontott belek

Egy másik mentős történet: a XIII. kerületben, a Ró-

bert Károly körúton egy kocsmába hívtak minket

vere-

kedéshez. Volt ott mindenféle sérült, az egyiken itt

egy

tipli, a másikon ott egy tipli, a harmadikat orrba vág-

ták, de semmi olyat nem láttunk, ami nagyon komoly-

nak tűnt volna. Aztán egyszer csak, ahogy tengtek-

lengtek az emberek, odajön az egyikük és azt

mondja:

„Megvizsgálna engem is, doktor úr?" Ránézek a

fickóra,

tél volt, kabát volt rajta, picit sápadt volt, de más

sem-

mi különös. Mondom: „Persze hogy megvizsgálom, mi

történt?" Mondja az ürge, hogy ő is részt vett a

vereke-

désben. „Mi történt?" — kérdem én, mivel nem

láttam

semmit sem az arcán, sem a kezén. Azt mondja a

férfi:

„Hát ez!" A zsebében voltak a kezei, úgy fogta össze

magán a felöltőt. Azonmód széttárta a karját. Ahogy

kinyitotta a kabátját, akkor láttam csak, hogy fel volt

vágva a hasfala, és a belei szépen kicsusszantak a

hasá-

ból. Ott állt előttem egyetlen pillanatig, majd hirtelen

elájult. Tél volt, nagyon hideg, mínusz tíz fok körül,

este, s az utcai lámpák fényében jól látszott, hogy

szabá-

lyosan gőzölögtek a belei, amelyek ugye testmelegek

voltak. Azonnal hordágy, sós kötés a hasára, bevittük,

idővel felépült, gondolom, ma is él.

A Trabant meg a szikla esete

Egy másik emlékezetes eset az volt, amikor a Gellért-

hegyről ráesett egy Trabantra egy szikla. Ment a

fickó a

Gellért-hegy előtt, haladt a forgalommal, mellette ült

a

felesége. Egy hatalmas darab kő pedig leszakadt,

legör-

dült a hegyoldalon, és pont úgy esett rá a Trabantra,

hogy rázuhant az autó jobb oldalára, és a feleségét

ott

helyben agyonütötte. Képzeld el ezt a fatális esetet:

ül-

nek az autóban, hello drágám, merre menjünk...

puff...

- 33 -

és mire odanézel, csak egy nagy követ látsz, alatta

meg

valamit, ami valaha az asszony volt. És neked semmi

bajod nincsen, szó szerint a hajad szála sem görbült.

Mennyi az esélye egy ilyen esetnek? Ez a sors:

leszakad

egy szikla, legurul, s pont úgy esik rá az autóra, hogy

a

jobb oldalon ülőt egyszerűen kikuglizza a történetből.

.A kislány, akinek elvágtam a torkát

A Budai Mentőállomáson kocsiztam nagyon sokáig.

Ez a Sportkórház területén volt, a MOM Parkkal

szem-

ben. Csendes, nyári éjszakán, hajnali kettő-három

felé

rohan föl az ápoló, hogy jöjjek gyorsan, az egyik

szállí-

tókocsi hoz be egy beteget. Egy Pest környéki telepü-

lésről indultak el egy kisgyerekkel, akinek kruppja

volt.

Ez a vírus okozza a gégefedő-gyulladást, ami abból

áll,

hogy rendkívül megnagyobbodik a gégefedő, és

fizikáli-

san elzárja a légutat, így a gyerek nem kap levegőt és

megfullad. Ez egy nagyon súlyos betegség.

Elindultak

ezzel a relatíve jó állapotú gyerekkel, azt gondolták,

éj-

szaka lévén gyorsan beérnek a kórházba, biztos nem

lesz baj. Forgalom nuku, kéklámpa, sziréna, úgy

gondol-

ták, mindössze tíz-tizenöt perc. Igen ám, de a gyerek

rosszabbul lett, egyre nehezebben vette a levegőt és

a

BAH-csomópontnál leállt a légzése. Teljesen

megszűnt.

Azonnal beszóltak rádión menetközben, hogy Budán

van a kocsi, kérdezték, van-e benn orvos, mondták,

hogy

van, jöjjenek csak... Mi mindössze kétszáz méterre

vol-

tunk a BAH-csomóponttól. Begördültek és hoztak egy

két-három éves forma kislányt, teljesen lilán, vagy in-

kább szilvaszínűen, egyáltalán nem vett levegőt. Ha

egy

kruppos beteg már nem vesz levegőt, ott már

hagyomá-

nyos úton nem lehet a légutat biztosítani az orrán

vagy

a száján keresztül bevezetett tubussal. Be kell jutni

vala-

hogy a légcsövébe, mert olyan nagyra duzzad föl a

gége-

fedője. Ilyenkor egyetlen alternatív lehetőség van: a

lég-

csőmetszés. Nekem az volt a mázlim, hogy

sebészként

kezdtem a pályafutásomat, és csináltam már ilyen

jelle-

gű beavatkozásokat. Azonban még így sem volt

egysze-

rű szikét venni a kezembe, nem egy steril,

előkészített

műtőben, hanem egy mentőautó hordagyán.

Ráadásul

nem is felnőttről volt szó, hanem egy két-három éves

gyerekről. De az nem az a pillanat volt, amikor az

em-

ber tökölhet, csinálni kellett, úgyhogy sutty,

légcsőmet-

szés, egy vágás, kis tubus bele, lélegeztetés,

megszűnt a

lilaság, a gyerek kapott szépen levegőt. Utána azért

csak

elaltattuk a kislányt, hiszen nem tudhattuk, nem lé-

pett-e fel közben oxigénhiány. Áttettük a rohamkocsi-

ba, bevittük a kórházba, és utána a jól végzett munka

örömével jöttünk haza hajnalban. A Városmajor utcá-

ban még elmentünk a pékhez, és egy kifli-tej

kombiná-

cióval - mintegy reggeli gyanánt — megünnepeltük a

sikeres akciót. A dolog ennyi volt, van róla két

fényké-

pem, mivel én mindig hordok magamnál fényképező-

gépet, hogy bármikor dokumentálni tudjak egy-egy

esetet.

Aztán évekkel később, a fiunk még általános

iskolás

volt, és mentek osztálykirándulásra. A gyülekezőnél a

feleségemmel beszélt az egyik osztálytárs mamája.

Azt

mondta a hölgy Gyöngyvérnek, hogy „a kislányom

sze-

retne beszélni a férjeddel". A nejem szerint olyan

tizen-

hat-tizenhét éves forma, nagyon helyes, szép leány

volt.

Hát oda is jön hozzám a kislány — kiderült, a fiam

egyik

osztálytársának a nővére -, és azt mondta, szeretné

megköszönni, hogy megmentettem az életét! Néztem

ki

a fejemből abszolút értetlenül. Ahogy állt előttem a

kis-

lány, csupán ennyit mondott: „Én voltam az, akinek

el

tetszett vágni a torkát". Rögtön meg is mutatta:

lehúzta

a nyakán a blúzát, s volt ott egy két centis heg.

„Én voltam az a kruppos kislány, akinek a Budai

Mentőállomáson el tetszett vágni a torkát." Én meg

csak ott álltam, földbe gyökerezett lábbal. Mit

mondhat

az ember erre? Hogy „jé, tényleg, igen, én is örülök,

jaj,

de jó, hogy sikerült!". Vagy hülye kérdéseket tesz fel,

hogy „jól vagy és mi akarsz lenni?". De egy biztos, re-

mek érzés volt. Ilyen pillanatokért érdemes ezt az

egé-

szet csinálni.

Zacher és a gumiallergia —

avagy irány a toxikológia!

Olyan öt évet dolgozhattam, még szakvizsga előtt,

ami-

kor elkezdődött nálam egy furcsa allergia.

Folyamatosan

jöttek a tünetek, az elején enyhébbek voltak, aztán

egy-

re erősödtek...

Hogy nézett ez ki?

Először csak viszketés formájában a kezemen, aztán

jöt-

tek a hólyagok. Egy sebész kezén, ha hólyagok

vannak,

az alapvetően már valamilyen gócot jelent, s a

sebészeti

műtétek sterilitásában elég komoly gátat is. Hisz

ezek

felülfertőződnek, szóval nem ez volt életem legjobb

pil-

lanata. Vizsgálat vizsgálatot követett. Kiderült, hogy

részben az illatanyagra, részben pedig a gumira

vagyok

allergiás. Persze ezt észrevettem onnan is, hogy a

zokni

vagy akár az alsónemű gumija is kiütéseket okozott.

Nem tagadom, emiatt immár hosszú évek óta zoknit

az

esetek jelentős részében csak akkor hordok, ha

elkerül-

hetetlen, ha netán olyan helyre kell menni, ahová

mu-

száj öltönyt felvenni. Télen is zokni nélkül veszem föl

a

cipőt. Mindemellett itt van az illatanyag-allergiám is,

ami engem roppant olcsó fiúvá tesz. Hiszen nekem

nem kell karácsonyra drága, márkás after shave-et,

de-

zodort venni, mert semmiféle illatanyagot nem

haszna-

- 37 -

lok. Ha mégis, akkor csak kristálydezodort, azaz izza-

dásgátlót, aminek tulajdonképpen nincsen semmiféle

szaga. Testápolóként pedig nagyon egyszerű patikai

krémet használok, amit magam keverek össze vízzel,

s

lesz belőle egy testápoló sűrűségű, teljesen semleges

anyag, ami abszolút illatmentes, majdhogynem Flóra

mosószappan kategória. Borotválkozni nem nagyon

szoktam, sampont szintén nem nagyon használok —

nincs is nagyon mire.

Mindez hangozhatna viccesen is, csak éppen

kettévágta a

baleseti sebészi karrieredet. Mennyi idő alatt

derült ki ez az

allergia?

Legalább háromnegyed évig szenvedtem, amíg

kiderült

feketén-fehéren, hogy mi a bajom. Addig krémet

hasz-

náltam, rázókeveréket, allergia elleni gyógyszert,

hátha

így enyhülnek a panaszaim, de nem. Az allergiás

beteg-

ségek egy részénél elő szokott fordulni az, hogy

kifárad

a szervezet és megszűnik az allergia. Ez nálam sajnos

nem történt meg. Az, hogy én egy nap hat-tíz órát gu-

mikesztyűben töltsek a műtőasztal mellett,

gyakorlati-

lag lehetetlenné vált. Magyarán szólva megszűnt az

éle-

temben az, ami az egyik legfontosabb volt, a sebészi

munka.

Volt egy bizonyos pillanat, amikor nem

húzhattál már fel

gumikesztyűt és nem mehettél be a műtőbe?

Én hoztam meg egy napon ezt a elöntést. Amikor

egy-

szer csúnya bakteriális fertőzést kaptam a kezemen

az

allergiás kiütések miatt, akkor azt kellett mondanom,

hogy eljött a pillanat, és most abbahagyom a

sebészke-

dést.

Ki volt írva a műtét és le kellett mondani?

Bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy én ezt

most nem tudom csinálni. Ő abszolút megértett és tá-

mogatott, akkor kinn dolgoztam az SZTK-ban.

Hallottál te már a magadén kívül ilyen esetről?

Vagy nagyon

ritka ez a betegség?

Szakirodalomban van róla szó, utánaolvastam, mert

persze érdekelt, mi is történt velem. Kiderült, volt

pár

ilyen, de valóban ritka az én esetem. Számot kellett

vet-

nem magammal. Be kellett látnom, hogy az életben

sok

mindennel szerencsém volt, jó helyre születtem, jó

éle-

tem volt, jó iskolákat járhattam ki, és mind a mai

napig,

dacára mindennek, jól érzem magam a bőrömben.

Füg-

getlenül ettől az allergiától, ami időnként még most

is

előjön. Manapság azonban, ha muszáj gumikesztyűt

húznom, felveszek alá egy nejlon- vagy neoprén kesz-

tyűt is. De mondom, eljött az a pillanat, amikor azt

kel-

lett mondanom, hogy ennyi volt a sebészi karrier...

Nem volt egyszerű.

- 39 -

Állást kellett keresned?

Tulajdonképpen nem, mivel a Honvédban dolgoztam,

és emellett még mentőztem is. Persze akkor jött egy

nagyjából hat hétig tartó szakmai mélyrepülés.

Ezalatt

megkerestek azzal, hogy van egy cég, amelyik — ez

még

a hőskorban volt - betegszállítással, magánbetegek

ellá-

tásával foglalkozik, lenne-e kedvem annak az

orvosigaz-

gatói pozícióját betölteni. Ez nagyon jól hangzott, de

megmondom őszintén, abszolút nem az én életem

volt.

Hat hétig csináltam és utána azt mondtam, hogy

köszö-

nöm szépen, ezt soha többet. Nem az én világom volt

ez

az öltönyös-nyakkendős történet, diplomatatáskával

tárgyalni járni. Akkor egy intenzíves kollégám,

Berényi

Tamás, akivel mind a mai napig jóban vagyunk - most

a Tétényi úti kórház Sürgősségi Centrumának a

vezető-

je —, azt mondta: „Figyelj, a Korányiban alig vannak

emberek a mérgezési osztályon. Nem lenne kedved

oda-

jönni dolgozni?" Ismertem az osztályt, mentősként

elég

sokat jártam arra, nem volt rossz hangulatú részleg,

de

nekem azért egy kicsit furcsa volt. Misztikus volt a

sok

mérgezés, öngyilkosság, száz ágy, bezárt ajtók,

tébolyda.

Szóval magicai mistery tourmk tűnt az egész. De

azt

mondtam, próbáljuk meg. Odakerültem, és persze a

mérgezést, a toxikológiát „újra kellett tanulnom", a

tu-

dásbázisomat jelentősen ki kellett bővítenem. Viszont

remek társaságba keveredtem, bár épp akkor nagyon

kevés ember volt, mert a régiek közül sokan

elmentek.

Tulajdonképpen minden lógott a levegőben az egész

osztályon. Ám mivel mindenhol voltak régi kollégáim,

a mentőknél, itt-ott-amott, idővel összehoztam egy

olyan csapatot, amelyik mind a mai napig ott

dolgozik.

Közöttük vannak hárman-négyen olyanok, akik

régebb

óta ott dolgoztak, de a többieket „én hoztam" erre az

osz-

tályra. Nagyjából itt született meg az akkor még

Korá-

nyi, majd később Erzsébet, most pedig Péterfy

Sándor

Utcai Kórház-Rendelőintézet, Baleseti Központ Klini-

kai Toxikológiai Osztálya.

Ez a három kórház gyakorlatilag ugyanaz?

Igen. Kubatúra, épület szempontjából ugyanaz. 1949-

ben a világon elsőként ez volt az az osztály — amit

ma én

vezetek -, amelyik speciálisan mérgezett betegek

ellátá-

sával kezdett el foglalkozni. Nem azért, mert egy köz-

ponti párthatározat döntött arról, hogy akkor most

ma-

guké ez a szép feladat, hanem azért, mert ilyen

elhivatott

bolondok dolgoztak ott már akkor is, akiket érdekelt

a

mérgezett betegek ellátása. Akkor még nem volt léle-

geztetőgép, antidótumok, meg speciális terápiák.

Akko-

riban még egy súlyos mérgezett szinte biztosan

belehalt

a mérgezésbe. Hiszen a lélegeztetőgép az '50-es évek

vé-

gén, a gyermekbénulásos járvány idején jött csak

hasz-

nálatba. Addig nem volt egyéb, mint az infúzió, meg

egy-két más alapdolog, de túl nagy terápiás

fegyvertár

nem állt rendelkezésre. így aztán addig a

lélegeztetést

igénylő mérgezett betegek mind meghaltak.

Akkoriban

a gyógyszermérgezettek, barbiturátmérgezettek,

maró-

szert ivó betegek nem igazán voltak kezelhetőek,

ellen-

tétben napjainkkal, amikor 1% alatt van az osztályon

a

halálozás. Ez évi tízezer beteget nézve nagyon szép

ered-

mény, dacára annak, hogy a körülményeink, valljuk

be

őszintén, nem éppen az európai normáknak

megfelelő-

ek. Viszont a szakmai munkában semmivel sem

vagyunk

elmaradva a nyugat-európai vagy az amerikai centru-

mok mögött.

Nem mennek el tőletek a fiatal orvosok?

Két olyan kolléga van, aki kiment külföldre, egy fiatal

rezidens lány, aki Angliába ment szerencsét próbálni,

a

sürgősségi osztályra. Időnként visszajön, szeretettel

gondol ránk, valamint azokra a dolgokra, amiket itt

tanult nálunk, s amit nagyon jól tud kint hasznosítani.

A másik egy két szakvizsgával rendelkező kolléganő,

aki

rút anyagi okok miatt ment ki, de ő is azt mondta,

visz-

sza fog jönni. Elhiszem neki, és megértem, hogy neki

most arra kell a kinti munka, hogy megteremtse az

eg-

zisztenciáját, lakást vegyen. Őket leszámítva a

toxikoló-

giai osztály jelenleg nem vörös posztó, s ha most

nekem

módom és lehetőségem lenne tíz rezidenst felvenni

az

osztályra, mint ahogy nincs, akkor lehet, hogy erre a

tíz

helyre akár harmincan-negyvenen is jelentkeznének.

Hozzánk szívesen jönnének, mert kaland, kihívás.

Érde-

kes betegek, esetek, naponta huszonöt-negyven

beteget

veszünk fel és látunk el, ezek közt van mindenféle,

sok a

nagyon súlyos eset. Szerintem most ez az osztály jól

mű-

- 42 -

ködik, habár vannak benne apró, sötétebb foltok.

Leg-

inkább az, hogy ennek az osztálynak nem itt lenne a

helye kubatúra szempontjából. Ugyanis a Péterfy

Sán-

dor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ-

ban az összes diagnosztika, amire szükségünk van,

nem

nálunk, hanem a nagy, központi épületben van.

Vagyis

házon kívül. Ez azt jelenti, hogy ha egy beteget el

akarok

küldeni CT-re, akkor nem egyszerűen áttolom a

folyosó

végére, ahol a CT van, hanem kell hozzá egy mentő,

aki

elviszi két utcával odébb. S ha az a beteg

lélegeztetett,

akkor megint csak kell hozzá mentő, és innentől

kezdve

az egész dolog komoly szervezést igényel.

Én hallottam olyan orvost, aki a toxikológiát egy

kicsit le-

nézi, és azt mondja, hogy a sebészethez képest

csupán a részeg

és mérgezett betegek hánytatásában merül ki.

Azt gondolom, aki így nyilatkozik erről a

szakterületről,

az abszolút nem ért hozzá. Ma már egyre

kevesebbszer

kapunk ilyen és ehhez hasonló telefonokat más osztá-

lyokról, kórházakból: „Te, átküldenénk egy beteget,

mossátok ki a gyomrát!"

Az ember az elején még talán egy kicsit felkapta a

vizet, de aztán legyintett rá. Ma a klinikai toxikológia

egy

kreditpontos, féléves tantárgy az egyetemen. Mire ez

a

könyv megjelenik, addigra ki fogják adni a klinikai

toxi-

kológia magyar nyelvű tankönyvét is. A toxikológia

ma

már olyan szakterület, amelyiknek jövőre

valószínűleg

önálló szakvizsgája is lesz. Magyarországon évente

kö-

- 44 -

rülbelül huszonötezer mérgezett beteget látnak el,

eb-

ből több mint tízezret mi, itt a Péterfy Sándor Utcai

Kórházban. Egyre több olyan kémiai anyaggal lehet

ta-

lálkozni, amelyik potenciálisan akár akut, akár

krónikus

mérgezést is okozhat, úgyhogy azt gondolom, a

klinikai

toxikológia lassan elfoglalja a helyét az orvosi

diszciplí-

nák között. Ma már tényleg nem arról van szó, hogy

mossátok ki a gyomrát, vagy hánytassátok meg. Van

ná-

lunk mindig olyan részeg, aki nem is kicsit kapatos

és

hány, akár a lakodalmas kutya. Igen, ilyen is

előfordul,

nem is egy, de azért ott vannak azok a kihívások,

amikor

például valaki megette a tiszafát, belélegezte az

alumí-

nium-foszfidot, megette a foltos bürök nevű növényt,

akár véletlenül, akár öngyilkossági szándékkal, vagy

újfajta szintetikus kábítószert adott be magának

intra-

vénásán, aminek következtében valamilyen

elváltozás

alakult ki. Ami akár lehet szívbelhártya-gyulladástól

kezdve multiplex tüdőtályogon keresztül egy csomó

minden. Esetleg légzési elégtelenség lépett fel

valakinél,

mert parafinnal gargalizált, és az véletlenül

lecsusszant

a tüdejébe, mert cigányútra szaladt. Még hosszan

foly-

tathatnám: beleivott a sósavba, permetezőszerbe,

nem

feltétlenül öngyilkossági szándékkal, hanem akár

vélet-

lenül is, vagy bevett harminc nyugtatót, betolt rá fél

li-

ter vodkát és most olyan, mint egy igazi állat. Igen,

van

ilyen is, nem is kevés, de akad sok olyan beteg is,

ame-

lyik nagyon nem ilyen. Akinek az esete egy csomó

szoft-

vermunkát, odafigyelést, folyamatos szakirodalom-

olva-

sást von maga után.

- 46 -

Mondok egy példát: vegyük a foltos bürök nevű nö-

vényt, ami sokak számára ezen a néven kevésbé

ismerős.

De valószínűleg az már rémlik, ha azt mondom, hogy

i. e. 399-ben egy Szókratész nevű úriember ezt itta

meg,

amikor elküldték neki a méregpoharat. A poharában

ugyanis ópium volt és bürök. Ez asszisztált

öngyilkosság

volt, de Szókratész választhatott, hogy vagy így öli

meg

magát, vagy egy fájdalmasabb módját választja a

halál-

nak. S ő filozófusként ezt választotta. Platón ennek a

mérgezésnek a tüneteit gyönyörűen leírta, és

pontosan

ilyenfajta tünetekkel találkoztunk tegnap az egyik

bete-

günknél, aki foltos bürökből készített főzetet ivott.

Nem

véletlenül, mert azért ezt véletlenül nem szokták

elké-

szíteni, hanem öngyilkossági szándékból. Ilyenkor az

ember azt mondja, hogy hoppá, micsoda szakmai

kihí-

vás: nézzünk utána, mi is az a foltos bürök, mit okoz,

milyen anyag van benne, hogyan hat és mit okoz a

niko-

tin receptorokon, milyen tünetekkel jár, és egyáltalán

mit tudunk kezdeni egy ilyen beteggel? Azt

gondolom,

ebből az egy esetből is látszik az, hogy itt nagyon ko-

moly szakmai munka folyik.

Te akkor az a fajta orvos vagy — és ez az, ami a

nehezebb —,

akihez nem azért megy a beteg, mert meg akar

gyógyulni.

Vagy mint mondjuk egy plasztikai sebészhez,

mert szebb akar

lenni. Nyilvánvalóan nem lesz együttműködő

például egy ön-

gyilkos, vagy egy önkívületbe került részeg.

Szóval a lelkedet

nem mindig simogatja a munkáddal járó

ismertség.

Hát, ezt jól látod. De mi arra esküdtünk fel, hogy

segít-

sünk ezeknek az embereknek, segítsünk az

embertársa-

inknak, és ez nem feltétlenül jár mindig együtt azzal,

hogy a beteg eurokonform módon szólítja meg az or-

vost. Elő szokott fordulni, hogy a beteg, aki éppen

vala-

milyen szer hatása alatt áll, azt mondja nekem, hogy

„elmész te az anyádba, te mocskos kopasz", mert

éppen

úgy gondolja, hogy ez a helyes igény a részéről. Én

erre

nem azt fogom mondani, hogy „te meg a jó büdös

kurva

anyádba" és nem kapok elő mondjuk egy

baseballütőt,

és nem vágom pofán őt. Ennek ugyanis semmi

értelme

nincs, ráadásul olyan beteg nincs, akivel ne lehetne

meg-

találni a közös nevezőt, akivel ne lehetne beszélni.

Ehhez

persze kell a határozott fellépés. Előfordul, hogy

megáll

a tudományunk. Volt már rá példa, hogy

megtámadtak

minket az osztályon a betegek, szokott időnként

vereke-

dés is lenni. Lőfegyvert, szúró- és vágófegyvert,

boxert,

sokkolót rendre találunk, amiket persze azonnal el is

kobzunk a betegeinktől. De ez a ritkább. A gyakoribb

az, ha a hozzátartozó érkezik felfegyverkezve. Inkább

a

rokonság az, akit sokszor jóval nehezebb kezelni. De

végső soron sokszor a beteget is, a hozzátartozót is

meg-

értem. Mert minden betegnek a saját betegsége a

leg-

fontosabb. Gondolj bele, ott ül valaki, aki elvágta a

kis-

ujját, neki nagyon fáj, és behoznak valakit a villamos

alól, akinek kezét-lábát levágta a villamos. És akkor

az

utóbbit viszik be soron kívül, miközben ó már ott ül

egy

- 48 -

órája a maga két centis bibijével. És kiakad. Vagy

egy

másik példa: fekszik benn a kezelőben a lélegeztetett

- 49 -

beteg, mialatt egy másik család meghozza a

nyugtatót

bevett tizenhét éves lánykát. Azonnal verik az ajtót,

és

üvöltik, hogy „ti rohadtak, nyissátok ki, meghal a

gye-

rek." Hiába mondjuk azt, hogy figyeljen, nem fog

meg-

halni, nyugi. Ő csak nyomja, hogy azonnal meghal,

meg

így, meg úgy. És akkor jön „a rohadt egészségügy",

és

ránk rúgják az ajtót és „lekurvaanyádoznak" bennün-

ket. Néha a hozzátartozókkal tényleg sokkal-sokkal

ne-

hezebb bánni.

Gyakorlatilag a ti osztályotok is egy háborús övezet...

Nem ritkán. Kinn is van nálunk a kezelőben az egyik

kereskedelmi csatorna népszerű műsora, a Való Világ

régi lógója. Mert ez itt a való világ, kérem szépen.

Már-

mint ez, ami itt zajlik, ahol kiváló társadalmi kereszt-

metszetet lát az ember. Itt látni azokat, akik mondjuk

a

depressziójuk, az elkeseredésük, a

jövőképtelenségük

miatt jutottak el idáig. A mi betegeinkről nagyon jól

lehet következtetni a társadalom aktuális állapotára.

Nem véletlen, hogy Norvégiában az öngyilkosságok

szá-

ma a magyarországinak a tizede, vagy talán még

kisebb

hányada. Ott ugyanis egy magas áfával, magas adó-

kulccsal élő társadalomban olyan szociális jólétet

tud-

nak teremteni, amiben sokkal kevesebb a peremre

sod-

ródott, depressziós, jövőtlen, kilátástalan ember.

Valljuk

be őszintén, Magyarország elmúlt három-négy éve

gazdasági szempontból nem volt sikertörténet, ahol

el-

mondhatjuk, hogy virágzik az építőipar, a

kisvállalkozá-

sok, minden nagyon szép, minden nagyon jó, az

emberek

nincsenek eladósodva, mindenki tudja törleszteni a

köl-

csöneit. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik

azért nyúlnak gyógyszerhez és azért fordulnak saját

ma-

guk ellen, mert annyira ellehetetlenült az életük. Jön-

nek a számlák, munkanélkülivé váltak... és ma

becslé-

seink szerint körülbelül kettő-kettő és fél millió

ember

él potenciálisan a hajléktalanság határán. Miért?

Mert

elmegy dolgozni, és azt mondja neki a főnöke, hogy

nem

fizetem ki ezt a hónapodat. Teljesen mindegy, hogy

mi-

ért, mert nem akarja, vagy neki sem fizettek. De ez

azt

jelenti, hogy ennek az embernek vége, mert három

hó-

nap múlva gyakorlatilag az utcára fog kerülni

családos-

tul. És a társadalom nem kis része él így, egyik

napról a

másikra.

Nektek is egyre több a betegetek?

Határozottan több lett. Valamikor régen, még a

szocia-

lizmusban megtörtént, hogy évi tizennégy-

tizenötezer

beteg is megfordult nálunk, aztán ez lecsökkent

nyolc és

fél ezerre. De sajnos egy-két éve megint elkezdett

nőni

ez a szám, és most megint ott tartunk, hogy több

mint

tízezer betegünk van, de szerintem idén még több is

lesz, el fogja érni a tizenkétezret.

Toxikológus-csemegék

A férfi aki fel akarta pofozni a kígyót

A toxikológia része a különböző méreggel ölő állatok

okozta elváltozások kezelése. De rögtön szögezzük le, mi

itt, Közép-Európában el vagyunk kényeztetve, hiszen

mindössze pár méreggel ölő állat honos errefelé. A két

viperafajunk önmagában véve talán egy háromkilós

gyermekre lehet veszélyes. Van egy-két pókunk, s a pók-

csípés kellemetlen, felduzzad, panaszokat okoz. Van

még darázs- és méhcsípés. Most nem az allergiára gon-

dolok, mert az akár végzetes is lehet, hanem arra, ami-

kor tényleg megcsíp valakit hat-nyolc darázs. Az tényleg

kellemetlen. De összességében ezek azért messze nem

összehasonlíthatóak akár egy-két közép-afrikai, vagy

dél-amerikai állat okozta mérgezéssel. Nem beszélve

az

ausztrál kígyókról, vagy akár pókokról, skorpiókról.

Persze Magyarországon sokan vannak olyanok —

dacára

a törvénynek —, akik mindenféle méreggel ölő állatot

tartanak, miközben nem feltétlenül van meg a

megfele-

lő szakmai hátterük.

Főleg szűk panellakásban szeret a magyar

óriáshüllőket tar-

tani. . .

Leginkább igen, és gyakran nincsen meg hozzá a

megfe-

lelő szakmai tapasztalatuk. Volt egy nagyon érdekes

be-

tegünk, akit az egyik szomszéd országból kaptunk.

Egy

fiatalember, akiről ha azt mondom, hogy amatőr

herpe-

tológus — azaz hüllőkkel foglalkozott —, akkor

durván

túlzok. Az amatőr szintet sem érte el,

herpetológusnak

pedig nem igazán nevezném. Önmagában véve biztos

tudott valamit ezekről az állatokról, olvasgathatott

könyveket. És vásárolt magának egy kígyót. A

szomszé-

dos országban időnként kisebb kiállításokon is

megje-

lent vele, Magyarországon is jártak együtt. Ilyenkor

be-

mutatják a kígyót, oda lehet hozzá menni, kocogtatni

a

terrárium üvegét, az óriáskígyót a kezedbe adják,

lehet

szörnyülködni.

De az igazi, veszélyes méreggel ölő állatok nem

arról

híresek, hogy meg lehet őket simogatni.

Köztudomású,

hogy a csörgőkígyó nem azért rázza a farkát, mert

örül

a gazdinak... No, ez a fiatalember ott volt egy ilyen

hül-

lőshow-n, valami kunsztot akart a kígyójával

csináltatni

a nagyérdemű közönségnek. A kígyók nem igazán ta-

níthatók, nem arról szól a kígyótartás, hogy idomítjuk

őket, és akkor pitizve elveszik az egeret, vagy a

kobra

vezényszóra felágaskodik... Épp ezért ez a kígyó sem

csi-

nálta az istennek sem a kunsztot, amit kellett volna.

Hi-

ába nézte a közönség, tessék már produkáltatni az

álla-

tot, hátra szaltó, előre bukfenc, valami ilyesmi. Am a

kígyót ez nem hatotta meg. Mire az amúgy egy kicsit

ittas állapotban lévő kígyóbűvölő úgy gondolta, hogy

majd jól felpofozza a csörgőkígyót — mármint egész

egyszerűen, mintha valahol a grundon lennének,

emelte

a kezét, benyúlt a terráriumba. A kígyó látta a

mozdu-

latot, — nem mintha meg akarta volna enni a gazdit,

de

világos, hogy veszélyeztetve érezte magát — és

abban a

pillanatban lecsapott. Aki látott már kígyót így marni,

az tudja, milyen gyors. Követhetetlen. Hazudok, időn-

ként egy-egy természetfilm-csatornán lehet látni: tíz-

szeres lassításban már szemmel követhető a

mozdulat,

ahogy az állat lecsap. Úgyhogy a fickónak esélye nem

volt arra, hogy megpofozza a kígyót. Mire elért volna

hozzá a kezével, az már rég meg is marta, a kígyó

meg

már rég vissza is húzódott. A négyes ujját kapta el a

kígyó, elegendő méreganyagot fecskendezett be.

Min-

denki kapkodott hirtelen, hogy, jaj istenem, mit

csinál-

junk. Természetesen mentőt hívtak, folyt a

tanakodás,

és valakinek beugrott, hogy létezik ellenanyag. De

úgy

gondolták, hogy az ellenanyag egy univerzális

valami,

vagyis minden fajta kígyómarásra jó. Természetesen

azon a településen nem volt, így elszállították ennek

az

országnak a fényes fővárosába, ahol az ottani egyik

kol-

léga beadott neki európai viperák elleni

ellenanyagot.

Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy altató-

szer-mérgezésnél ellenanyagként sós vizet

fecskendez-

nénk be intravénásán. Körülbelül ennyit ér, azaz

sem-

mit az égadta világon. A fickónak persze nem javult

semmit az állapota.

Egyébként hogy néz ki egy ilyen kígyómarás utáni állapot?

A marás maga nem látványos, hiszen nem arról van

szó,

hogy letépi az ujjadat és elszalad vele. Két pici,

szinte

csak tűszúrásnyi seb, de jelentős ödéma, duzzanat

kez-

dődik, ami fokozatosan az egész végtagra kiterjed. A

marás helye folyamatosan vérzik, és ahogy megy

előre az

idő, ahogy a méreganyag fokozatosan felszívódik,

egyre

több általános tünet is megfigyelhető: a fémes

szájíztől

kezdve, a bénulásos tüneteken át a

veseelégtelenségig, a

vörös vértestek széteséséig. Szóval durva, mert

mindeh-

hez még ott vannak a helyi tünetek is. A kígyó

alapve-

tően véralvadásgátló anyagokat termel, ami spontán

vérzések beindulását jelenti, és nem csak a

szúráscsator-

nából, ahonnan — még, amikor mi megkaptuk a bete-

get, 24 órával a marást követően is — folyamatosan

szi-

várgott a vér. Ezen kívül a további általános tünetek:

szembevérzés, húgyhólyag- és végbélvérzés.

Mindehhez

olyan kar járt, hogy Schwarzenegger ahhoz képest

kis,

vékony, könnyített tornásnak tűnt volna. Elhozták ide

Magyarországra, mert az a kezelés, amit ott kapott,

vall-

juk be őszintén, gyakorlatilag semmi hatással nem

bírt.

Idekerült, egyszer csak megjelentek vele, dacára

annak,

hogy nem volt magyar állampolgár, ámde a magyar

anyanyelvű kisebbséghez tartozott. Ha már itt volt a

be-

teg, nem mondhattam, hogy tessék szépen

hazamenni

Kokinkínába, majd ott kezelik magát. Felvettük az

osz-

tályra, de el kell mondanom, túl sokszor nem találko-

zunk ilyenfajta sérültekkel. Annyit tudtam nagyjából,

hogy ez mit is okoz. Csakhogy nálunk nem úgy megy,

mint az amerikai filmekben, ahol hozzák a beteget, a

jóképű doki meg odamegy a fridzsiderhez, kiveszi a

megfelelő ellenszérumot és beadja. A beteg pedig

meg-

gyógyul, és akkor mutatják Jacket, amint fél év múlva

vidáman sántikál kinn a nagyvilágban, mert azért

csak

maradt egy kis nyoma, de teljes az öröm, megvan a

hap-

py end. Annak, hogy Magyarországon

csörgőkígyóma-

rás elleni szérum legyen, annyi esélye van, mint az

utolsó

fagyinak a gyerekzsúron. A törvény kimondja, hogy

olyan ellenanyagot kell tartanunk, amely méreggel

ölő

állat Magyarországon őshonos. A csörgőkígyó

azonban

nem őshonos Magyarországon. A betegnek egyre

súlyo-

sabb lett az állapota, folyamatosan vérzett. Két

szálon

indult el a cselekmény. Az egyik szál az volt, hogy

vala-

mit kellett csinálni ezzel a duzzanattal,

vérzészavarral.

Plazmát adtunk a betegnek, meg vért, s fel kellett

vágni

a karját, mivel a duzzanattól az izmok annyira

beszorul-

tak az izomrekeszek közé, hogy azt nem lehetett úgy

hagyni. De a beteg folyamatosan vérzett.

Az mit jelent, hogy fel kellett vágni?

Gyakorlatilag fel kellett szabadítani az

izomrekeszeket.

Az izmot körbeveszi az ún. fascia, egy nagyon merev

hártya. Azt úgy kell elképzelni, mint amikor a

háziasz-

szony marhalábszárból készít gulyást, s előtte

lehántja a

lábszárról ezt a hártyát, mert az rágós. Ugyanolyan

veszi

körbe a mi izmainkat is. Bár az izom duzzadna, de a

merev hártya mindezt nem engedi, így egész

egyszerűen

elhal. A feltárás megtörtént, de még mindig váratott

magára az ellenanyag kérdése, és gőzünk nem volt,

hogy

honnan lehetne beszerezni azt. És persze mikor

szokott

ilyen eset előfordulni? Világos, hogy nem kedden dél-

előtt tízkor, hanem pénteken este, amikor már sehol

sincs ember. Csak vakartuk a fejünket, hogy mi

legyen.

Aztán valahogy kiötlöttük, hogy Bécsben van ellen-

anyag az állatkertben. Az nem a világvége, de

valahogy

azt ide el kell juttatni. De hogy? Valaki beül az

autóba és

kimegy Bécsbe? Elárulom, a történet úgy

folytatódott,

hogy felhívtam az egyik rádiós ismerősömet, tudna-e

se-

gíteni, van-e kinn Bécsben emberük. Volt. O fel is

hívta

a Magyar Rádió bécsi tudósítóját, aki pénteken éjjel -

ismeretlenül — megkereste a bécsi állatkert

igazgatóját a

telefonkönyvben. Rácsörgött, és elmondta, hogy

szeret-

nénk segítséget kérni Magyarországról. Az igazgató

meg-

adta a hüllőház vezetőjének a telefonszámát. A

tudósító

elment Schönbrunnba az állatkertbe, megkapott tíz

egy-

ség antidótumot — zárójelben, ez nem egy olcsó

mulatság,

de a bécsiek ingyen adták. A tudósító elhozta a

határra.

Csakhogy a gyógyszerbehozatal nem úgy működik,

hogy huss, fogom és áthozom. Ahhoz engedély kell,

az

engedélyeztetési eljárás pedig nem az a procedúra,

amit

péntek este percek alatt el lehet végezni. így aztán az

akkori hegyeshalmi határőrparancsnok finoman

szólva

átcsempészte a gyógyszert Ausztriából - megfogta a

szatyrot, hóna alá csapta és behozta az országba —

telje-

sen illegálisan. Odaadta a mentőautónak, az elhozta

hozzánk a kórházba, mi beadtuk a betegnek, és

körül-

belül két-három órán belül megszűnt a vérzése,

jelentő-

sen csökkent a duzzanat. Nagyjából két-három hét

után

haza is mehetett — sebei voltak, de szépen

gyógyultak.

Három évvel később, teljesen váratlanul, egy

ügyeletem

alkalmával megjelent az ürge. Megváltozott, a haja

más

lett, de emlékeztem rá, mert volt egy kígyós tetoválás

a

vállán. Mutatta, hogy tökéletesen meggyógyult,

egyet-

len gondja volt csak, hogy a megmart ujja

derékszögben

állva, akár egy kampó, megmerevedve gyógyult meg.

Mondtam neki, ezt meg lehetne plasztikázni. Amíg

élek, nem felejtem el, mit válaszolt: azért nem akarta

megoperáltatni, mert ha elmegy a piacra, akkor a

szaty-

rot rá tudja akasztani az ujjára. Azt hiszem, ez sok

min-

dent elárult a fickóról.

Ha nem tudtatok volna ellenanyagot szerezni, mi történik?

Akkor elvérzett volna a fickó. Nem lehetett volna vele

mit csinálni.

- 59 -

Milyen érzés, amikor azt kell mondanod, nincs

ez a fajta el-

lenanyagunk, és végig kell nézned, hogy egy

ember meghal?

Borzasztó, mert közben az ember szoftverben tudja,

hogy

mit kéne csinálni, s hogy nem olyan speciális

gyógyszer-

ről van szó, amiből a világon egyetlenegy van és az is

valahol Patagóniában, egy barlang mélyén — mint az

örök élet titka — elásva. Ez egy kézzel fogható

történet,

de egyelőre a hazai törvények így rendelkeznek.

Jelenleg

a mi osztályunk úgy működik, hogy mivel a hazai

Állat-

kertnek elég sok faja van, és azok ellen a fajok ellen

az

Állatkert rendelkezik antidótummal, így állandó kap-

csolatban állunk velük. Ma, ha valakit megmar az ut-

cán, vagy otthon a saját, méreggel ölő állata, bejön,

megtörténik a fajazonosítás, és ha van ellenanyag,

akkor

azt kölcsönkérjük az Állatkerttől. Ezt beadjuk a

beteg-

nek, és mi — a Péterfy Sándor Utcai Kórház —

megren-

deljük ezt az ellenanyagot, visszaadjuk az

Állatkertnek,

vagy kifizetjük neki ezeket a költségeket. A betegre

ez

nem ró anyagi terhet. A rendszer most működik. De

tudni kell, hogy vannak olyan fajok, amelyek ellen

nincs

antidótum. Ilyen az alsó méregfogú gyík, a gila mons-

ter, ami egy látványos állat. De nem valami gyönyörű

lényre kell gondolnunk, a komodói sárkány hozzá ké-

pest egy szép, esztétikus hüllő.

És akit ez megmar... ?

Az nem hal meg, mert ez a marás nem okoz olyan súlyos

mérgezést. Volt gilás betegünk, akit megmart az otthon

—természetesen illegálisan — tartott gilája. Jött a vér-

nyomásesés, az ájulás, a szívritmuszavar, a végtag ödé-

mája. Meggyógyult, mert ez azért nem jelent életve-

szélyt egy felnőtt emberre.

A pókcsípés — akinek haja nőtt

a bajusza helyén

A következő esetem igazi szakmai unikum, az egyetlen

olyan eset volt, amit a világirodalomban dokumentáltak

—s ezt itt mi, Magyarországon, az Arc-, Állcsont-, Száj-

sebészeti és Fogászati Klinikával együtt írtuk le. A tör-

ténet teljesen ideálisan kezdődik, normális magyar csa-

lád, elmennek nyaralni külföldre, Törökországba, ami

- 61 -

látszatra semmi komoly veszéllyel nem fenyeget.

Csak-

hogy Törökországban már vannak olyan méreggel ölő

állatok, amelyek okozhatnak veszélyes problémákat.

Azonban annak, hogy egy ötcsillagos

luxusszállodában

egy ilyen történjen veled, annak gyakorlatilag

majdnem

0% az esélye. Úgyhogy a mi hősünk, legyen István,

ön-

feledten ette a szőlőt, és egyszer csak érezte, hogy

vala-

mi mintha megcsípné a száját. Egy pici szúrás volt

belül.

Rögtön nézte is, kivette, egy pici pók volt a szájában,

hét-nyolc milliméteres, barna színű pókocska,

amelyik

ott lapult a szőlőszemen. Világos, hogy a pók

megijedt,

és mert a pók sem akarta megenni Istvánt, ezért csak

megcsípte a száját. Hősünk ugyan kiköpte, ámde

elkez-

dett dagadni a szája. Úgy nézett ki, mint valami aller-

gia, szép csókos felső ajka lett, majd jöttek az

általános

tünetek: borzongás, hidegrázás, hasmenés, rossz

közér-

zet. És mindez Törökországban. Bekerült a kórházba,

ahol észlelték a tüneteket, de nem tudtak segíteni

rajta.

Három nappal a csípés után került Magyarországra.

Szerencsére volt még annyi „ereje", hogy repülőre

szállt,

majd a repülőtérről egyenesen hozzánk került.

Amikor

életemben először találkoztam Istvánnal, akkor a

felső

ajka — az a terület, ahol a férfiak bajsza van —

szénfekete

volt, el volt halva, az arca fel volt duzzadva, tele volt

mindenféle tályogokkal. Mindemellett

veseelégtelensé-

ge volt, komoly vérszegénysége, és természetesen

lázas

volt, mindenféle más bajokkal tetézve.

A történet szakmai szempontból érdekes: egy pók-

nál nem feltétlenül a méretétől kell félnünk. Azok az

óriáspókok, tarantulák, amelyeket időnként lehet

látni

- amikor celebekre ráteszik őket, és akkor lehet a lá-

nyoknak sikongatni —, ránézésre félelemkeltőek, de

ön-

magában egy tarantula marása az enyhébb

méhcsípés

kategóriájába tartozik. Ez az úgynevezett

hegedűhátú

pók azonban azon ritka fajok közé tartozik, melynek

méreganyaga olyan általános tüneteket okoz, mint a

vö-

rösvérsejtek szétesése, láz, hidegrázás, hasmenés,

vala-

mint szövetelhalás — ez utóbbi egy nekrotoxin nevű

anyagnak köszönhető. Ez a fajta pók a

mediterráneum-

ban is előfordul, de Dél-Amerikában, Közép-Ameriká-

ban azért sokkal gyakrabban.

A szakirodalomban nagyon sok esetet leírnak:

meg-

marta valakinek a lábát, a combját, a hasfalát, a

karját.

Ám ha egy embernek a combján alakul ki öt

centiméter

átmérőjű teljes szövetelhalás, azt kimetszik, meggyó-

gyul, lesz ott valami heg, de azon kívül, hogy

kozmeti-

kai szempontból csúnyácska, komoly

funkciókárosodást

nem okoz. De Istvánnak mindez a felső ajkán volt! S

ezen a részen látszott már háromnapos korában,

hogy

halálra van ítélve. így amikor bekerült hozzánk,

altatás-

ban egy speciális gyomortápszondát vezettünk le,

amit

aztán a gyomorfalán keresztül húztunk ki. Mert

tudtuk,

hogy még több műtéti beavatkozás vár ránk, és a

beteg

szájon keresztül biztos nem tud táplálkozni, csak a

gyo-

morból direktbe lehet őt táplálni.

Körülbelül három hét antibiotikumos és helyi keze-

lés után jutottunk el odáig, hogy ez a gyulladásos

folya-

mat regrediáit, valamelyest gyógyulni kezdett.

Jelentő-

sen csökkent az ödéma, és a felső ajka szénfeketére

és

kopogósra halt el. Ekkor jött az a pillanat, amikor

min-

denféle konzíliumokra került sor, elsősorban

szájsebé-

szekkel. Az első műtéti alkalommal az összes elhalt

te-

rületet eltávolították az ajkáról. Ez nagyjából annyit

jelentett, hogy a felső ajka úgy, ahogy volt, ment a

lecsó-

ba. Nem túl szép látvány, amikor a felső fogsor előtt

semmi nincs az égadta világon. S ennek a plasztikai

megoldása sem olyan egyszerű, mint mondjuk egy

ter-

vezett emlőplasztika, amikor betolunk oda egy 550-es

implantátumot, aztán hajrá, mehet tovább. Bizony

hosz-

szú hónapoknak kell eltelni ahhoz, hogy a lágyrészek

konszolidálódjanak és lehessen velük valamit

kezdeni.

De akkora volt a lágyrész hiánya, hogy az

úgynevezett

összehúzós plasztika, szélről alápreparálva, nem

adott

volna megfelelő kozmetikai eredményt. Persze itt

már

nekünk, toxikológusoknak befejeződött a munkánk,

de

én továbbra is nagyon jó kapcsolatot tartottam fenn

vele.

Rendszeresen visszajárt, mesélte, mi történt vele.

Segí-

tettem neki plasztikai sebészt is keresni. Mert a felső

ajak hiányának megoldása, dacára annak, hogy egy

rela-

tíve kis bőrdarabról van szó, nem egyszerű feladat.

Vé-

gül is nem Magyarországon operálták, hanem

Németor-

szágban találtunk egy olyan plasztikai sebészt, aki

kifejezetten a felső ajak pótlására szakosodott. A

fejéről

szépen lehúztak a szája elé egy úgynevezett nyeles

le-

benyt, a fejbőréből egy-egy csíkot kétoldalt, ami

aztán

odanőtt, s most tulajdonképpen afféle függöny

funkció-

val bír, mert fütyülni változatlanul nem tud, a felső

ajak

mimikája sem működik, de eltakarja a fogsorát. Min-

denesetre jóval kevésbé feltűnő, mintha ajak nélküli

fur-

csa mosolya lenne.

Az eset annyira érdekes volt, hogy én is belemerül-

tem a szakirodalomba, érdekelt, mi okozhatja

leggyak-

rabban a felső ajak hiányát a daganaton kívül.

Kiderült,

hogy a leggyakrabban a kutyaharapás. De ne egy

nyolc-

vankilós kutyára gondoljunk, amelyik az egész

fejedet

bekapja, hanem a kis ölebre, akihez lehajolsz, hogy

jaj,

de aranyos, puszika, még csücsörítesz is neki, ő meg

fé-

lelmében odakap. És puff, elszalad vele, megeszi. O

jól-

lakott egy hétre, neked meg hiányzik a teljes felső

ajkad

úgy, ahogy van. De a mi esetünkhöz hasonló,

pókmarás

okozta elhalás következtében kialakult felsőajak-

hiányt

a világirodalomban eddig egyedül mi írtunk le a Arc-,

Állcsont-, Szájsebészeti és Fogászati Klinikával

közösen.

De persze ez kétes dicsőség.

Gondolom bajusza se nő.

De, mert az odaillesztett bőrdarab szőrös területről

szár-

mazik, úgyhogy haj nő a nózija alatt. Ez egy érdekes

és

tanulságos történet arról, hogy az állatvilágban

micsoda

furcsa teremtmények vannak.

Mint ahogy a skorpiók nagy része is ilyen.

A skorpióknál az az érdekes, hogy azoktól kell félni,

amelyiknek vastag a farka. Mert az a skorpió,

amelyik-

nek nagy az ollója, annak vékony a farka, hisz annak

már megvan az ollóval a fegyvere. így azok a

skorpiók az

igazán veszélyesek, amelyek csak pici kis ollócskával

rendelkeznek. Jó pár évvel ezelőtt volt egy

rekordkísér-

let, egy magyar állatbefogó bezáratta magát egy

üveg-

tetejű koporsóba az egyik bevásárlóközpontban, hogy

három órán keresztül együttmaradjon a skorpiókkal.

Mindenki szörnyülködött, ott volt minden tévécsator-

na, folyamatosan filmezték, és mutatták a borzasztó

ve-

szélyes, halálos fekete skorpiót, amelyiknek hatalmas

nagy ollója volt. Valójában egy párszor bele is csípett

a

rekordkísérletet elvégzőbe, de ennek a skorpiónak

olyan

méreganyaga van, ami egy felnőtt emberre abszolút

nem

veszélyes.

Múltkor hoztál is haza valami skorpiót...

Talán még itt is van valahol — egy Dalmáciából, cso-

magban importált skorpió volt. Egy nyaralásból

vissza-

tért család hozta haza, de persze nem előre

megfontolt

szándékkal. A csomagjukba bemászott a skorpió,

ame-

lyik ott volt az apartmanban. Egy pici, másfél centis

ál-

latról van szó. Az asszony pakolta ki a szennyest,

meg-

látta a skorpiót, amelyik meg is marta. Szerencsére a

dalmát skorpiók nem bírnak olyan méreganyaggal,

ta-

lán a szúnyogcsípés kategóriát sem érik el, de egy

skor-

pió látványa már önmagában sokkoló élmény, az

ember

alsó hangon is összecsinálja magát tőle. Azt mondják,

pont a méreggel ölő állatoktól elszenvedett sérülés

ese-

tén fontos, hogy ne essünk pánikba. Ez egy remek kis

mondat, csak semmi értelme nincsen. Pont olyan,

mint

amikor elmegy valaki önvédelmi tanfolyamra és

megta-

nulja azt, hogy ha éjjel kettőkor megy haza, és az

utcán

rátámad egy százötven kilós faszi, mert meg akarja

erő-

szakolni, csak idenyúl, odacsap, odaüt és máris

lefegyve-

rezte. Ezt megtanulja az ember négy órában, kétszer

vé-

gigcsinálja, de mi lesz három év múlva? Hogy fog

előjönni

a szoftverben, amikor legutoljára három éve

használta ezt

a mozdulatsort? Szerintem jobb, ha inkább hagyom

ma-

gam, hamarabb túlesek rajta, hamarabb szabadulok.

Vagy amikor az autó megcsúszik a jégen — merre

kormá-

nyoz az ember? Világos, hogy ezt is meg kell tanulni.

Ne mindig hallgass a személyi edződre!

Megint csak egy kicsit az emberi butaságról, meg az

emberi hiúságról. Istenem, az emberek mit meg nem

tesznek azért, mert a strand törvényei kegyetlenek.

Nyáron az egyik ügyeletben hoztak be egy fiatal,

szerin-

tem egész bájos, bár egy picit teltkarcsú, de nagyon

ápolt lányt az osztályunkra, aki az utóbbi időben

egyre

több energiaitalt fogyasztott, valamint

koffeintablettá-

kat. Mindezt tette a személyi edzője tanácsára, aki

még

kétes eredetű, állítólag Ukrajnából származó

fogyasztó-

tablettákat is rásózott tízezer forintért. Emellett az

edzőteremben halálra hajtotta, de azt ígérte, egy hét

alatt tíz-tizenöt kiló súlyfeleslegtől fog megszabadul-

ni. A kislány persze rosszul lett, szédült, majd elájult.

Az edzője által diktált százhetvenedik felülés és a ki

tudja hányadik energiaital után behozták hozzánk.

Ma-

gas vérnyomása volt, majd felrobbant, rossz

közérzetre,

szapora szívműködésre panaszkodott. Az ügy

szerencsé-

re pozitívan sült el, még aznap hazamehetett, mert

ko-

moly baja nem lett.

Az edzőteremben lett rosszul?

Persze, és a tanulság volt itt a lényeg, hogy

fogyókúrázni

lehet, és a magyar lakosság jelentős részére rá is

férne a

fogyókúra. De az, hogyan fogyókúrázunk, egyáltalán

nem mindegy. Ne két nap alatt akarjunk leadni hat

ki-

lót, nem egy hónap alatt kell lefogynunk tizenöt meg

húsz kilót, hanem ennek is meg kell, hogy legyen a

mér-

téke. A gyors fogyások nem ritkán arra épülnek, hogy

az

ember vízhaj tót vesz be, kipisil magából három liter

vi-

zet, aztán rááll a mérlegre: jaj, de jó, három kilót

fogy-

tam. Közben meg olyan kókadt lesz, mint az őszi légy,

alig tud jönni-menni, mert a folyadékveszteség

taccsra

teszi őt. Szóval ezt is kicsit racionálisabban kell

csinálni.

Habár én ezekben a különféle paleolit, elválasztó,

meg

vércsoportdiétákban nem nagyon hiszek.

Megmondom

őszintén, fogyni akkor lehet, ha az embernek negatív

a

kalóriamérlege és mellé még mozog is. Egy év alatt,

egészséges módon meg lehet így is szabadulni

tizenkét -

tő-tizenöt vagy akár húsz-huszonöt kilótól is. Persze

az

is kérdés, ki honnan, milyen súlyról indul. De a

fokoza-

tosság betartása minden esetben nagyon fontos.

A különböző illegális, Magyarországon már

betiltott,

vagy soha nem is engedélyezett fogyasztószerek

fekete-

piaca amúgy nagyon jól ismert, és nagyon széles

körű.

S az az igazság, túl sokat nem is lehet kezdeni vele.

Ezek-

re a szerekre mindig is volt, van, és lesz is igény.

És a kislány mondta — gondolom ez tipikus

probléma — hogy

a személyi edző diktálta bele az Ukrajnából vett

fogyasztó-

szert, plusz az energiaitalokat, meg csináltatott

vele százhet-

ven felülést egyszerre.

Kérdés az, hogy ez a „személyi edző" mennyire

nevezhe-

tő személyi edzőnek, mennyire van tisztában a

szerve-

zet élettani működésével és ezeknek a különböző sze-

reknek a káros hatásaival? Vagy úgy ahogy van, tojik

az

egészre, és számára ez jelentheti a megoldást. Aki

ilyen-

re beszéli rá a tanítványát személyi edzőként, és neki

ezért még fizetnek is, az azért a személyi edző

kategóri-

ától — és akkor még finoman fejeztem ki magam —

távol

áll. O nem más, mint egy sarlatán, aki

tulajdonképpen

szándékosan veszélyezteti a tanítványának az

egészsé-

gét, sőt, akár az életét is.

Ez a lány kerülhetett volna életveszélybe?

Abszolút, hiszen a jelentős mértékben bevitt koffein

okozhat szívritmuszavart, epilepsziás rohamokat.

Talál-

- ó71 -

köztünk már olyannal, aki 250-350 milligramm

koffein

bevételét követően az edzőteremben túlhajtotta

magát,

kiszáradt - ebbe akár bele is lehet halni. Azért

szeren-

csére ilyen problémák miatt ritkábban kerülnek be a

kórházba betegek.

A rézmérgezett

Még mindig itt fekszik nálunk a kórházban egy olyan

beteg kislány, aki egy nagyon ritka, öröklődő

betegség-

ben, rézanyagcsere-zavarban szenved, az

úgynevezett

Wilson-kórban, ami tulajdonképpen rézmérgezést je-

lent. O nem vett be semmit, nem adagolt túl semmit,

csak a normál táplálékkal bekerülő rezet nem tudja

fel-

dolgozni a szervezete, nem tudja kiüríteni, mert egy

bi-

zonyos cöruloplazmin nevű anyag hiányzik a

szervezeté-

ből, vagy nagyon kis mennyiségben van jelen.

Ezeknél a

fiataloknál az első tünet a májelégtelenség szokott

lenni.

O is úgy került kórházba, hogy puffadása volt, rossz

közérzet alakult ki nála, besárgult. Érthető módon

ilyenkor először valamilyen fertőző májgyulladás

gyanú-

ja merül fel. De ennek minden típusa relatíve hamar

kizárható. A kislány állapota csak nem javult,

felmerült

még a máj keringési zavara is, ám ezt egy egyszerű

CT-

vizsgálat után elvetettük.

Aztán tovább folytatódott ennek a gyerkőcnek a

vizs-

gálata. A májkapuér elzáródását ki lehetett zárni, és

át-

esett egy toxikológiai vizsgálaton is — ez nem

Budapes-

ten történt —, ahol találtak benne egy karbofurán

nevű

anyagot, amelyik egy elég széles körben használt

per-

metezőszer. Felmerült, hogy karbofurán okozta máj-

elégtelensége van. Ekkor került hozzánk a kislány.

Gya-

korlatilag már sötétsárgán. A karbofurán nem igazán

illeszkedett bele a képbe. Aztán kiderült, beszéltem

is a

toxikológiai laborral, hogy ugyan volt benne karbofu-

rán, de csak minimális mennyiségű. Ekkor merült fel

a

rézanyagcsere-zavar lehetősége, amit még az átvétel

napján igazolni lehetett. S elkezdődött a kezelése egy

olyan kelátképző vegyülettel, ami a túl sok rezet ki

tud-

ja belőle vinni. De egy ilyen rézanyagcsere-zavaros

beteg

élete végéig ilyenfajta kezelésre fog szorulni.

Ez a gyerek most meg fog gyógyulni, de a

viszonylag

ritka, öröklődő genetikai betegsége, a rézanyagcsere-

zavar miatt, ami csak most, tizennyolc éves korában

manifesztálódott, együtt kell élnie a gyógyszerekkel,

és

meg kell tanulnia, melyek azok az ételek, amelyek

ma-

gas réztartalmúak, amik számára nem javasoltak.

- ó73 -

A marószerivás szándékosan

és véletlenül

A halálos kóla

Az emberek rendszeresen tárolnak mindenféle vegy-

szert, kémiai anyagot felelőtlen módon a spájzban,

akár

a fridzsiderben. Nagyon régi esetünk volt a

következő:

Adva van egy Gramoxon nevű permetszer, ránézésre

úgy néz ki, mint egy nagyon népszerű, barna színű

szén-

savas üdítőitalunk, a kóla. Történt egyszer, hogy egy

—

amúgy a mezőgazdaságban dolgozó, egyetemi

végzett-

séggel bíró — férfi kért valakitől Gramoxont, kapott

is,

és aztán hazavitte — mellesleg megjegyzem, régóta

be

van már tiltva nálunk. Fogta és belétöltötte egy

ásvány-

vizes üvegbe. Idővel meglátta a felesége, lenn volt a

spájzban és azt gondolta: „Miért ebben a

kristályvizes

üvegben van ez a kóla? Itt van még egy kóla, van az

al-

jában egy nagyon pici, na ezt a három-négy decit

még

rátöltöm, egy üvegben legyen az a kevés!" Rátöltötte,

és

visszarakta a hűtőbe. Erről a szerről azt kell tudni,

hogy

ebből körülbelül 1-1,5 gramm bőven elég, hogy akár

egy nyolcvan kilós ember halálát okozza. Apa este

haza-

jött a munkából, tett-vett, szomjas lett, a

fridzsiderben

ott vigyorgott az üdítő. Nosza, gondolta, „ezt a kicsit

minek is töltsem ki pohárba, úgyis meg fogom inni"

és

belekortyolt. Ahogy a szájába ért, már érezte, hogy

na-

gyon nagy baj van. Ebből a szerből egy korty is

elegendő

ahhoz, hogy az illetőnek tüdőfibrózisa legyen -

ilyenkor

a tüdőben a rugalmas rostok kötőszövetes rostokká

fa-

julnak el. Úgyhogy a létező legadekvátabb terápiát

foly-

tatta: kiment és elkezdett földet zabálni. Lehet, hogy

ez

így elsőre kicsit furcsán, megmosolyogtatóan

hangzik,

de ennek a szernek az a sajátossága, hogy amikor a

nö-

vényekre permetezik, amíg a növények levelén van,

ad-

dig aktív, de ha lecsöppen a földre, ott pillanatokon

be-

lül inaktívvá válik.

Ezt a pali honnan tudta?

Mezőgazdasági mérnök volt, és tudta, hogy az eset

első-

segélye tulajdonképpen az, hogy jó zsíros anyaföldet

kell

enni. Kiment és habzsolta magába, mintha pacalt

enne.

Kihányta, megint behabzsolta, megint kihányta, köz-

ben persze a család mentőt hívott. Dacára

mindennek,

belehalt a történetbe. Ez a méreg nagyon gyorsan,

pilla-

natok alatt felszívódik, és olyan folyamatokat indít be

a

szervezetben, leginkább a tüdőben, amelyek

visszafor-

díthatatlanok.

Nem a légzés bénul meg, hanem a tüdő nem tud

tá-

gulni, mert egyszerűen megkeményedik. Gondolj

bele,

amikor belégzünk, kitágul a tüdőnk, amikor

kilégzünk,

- 75 -

összemegy, vagyis a térfogata változik, mert vannak

benne rugalmas rostok. Ha ezek a rugalmas rostok

át-

alakulnak kötőszövetes fix anyaggá, akkor nem fog

tud-

- 76 -

ni a tüdő tágulni. Lehet, hogy agyban tudod,

szeretnél

levegőt venni, el is megy az ingerület az izomhoz és

az

izom megpróbálja a tüdőbe beáramoltatni a levegőt,

de

egyszerűen nem hajlandó tágulni a tüdő.

Gyakorlatilag

ez egy klasszikus oxigénhiányos, fulladásos halál. És

mondom, az ilyen esetek arra figyelmeztetnek, bizony

nagyon oda kell figyelni.

.A kényeskedő kismama/

akivel lúgot itattak

Megmondom őszintén, én már majdnem eljutottam

odáig, hogy semmin nem csodálkozom, olyan dolgok

történnek meg. Itt volt egy másik eset, ami a

médiában

is elég jelentős nyilvánosságot kapott. Annak a

kisma-

mának a története, aki boldogan és örömmel viselte

vé-

gig áldott állapotát, bevonult a kórházba a választott

orvosához, ahol császármetszést akartak rajta

végezni. A

császármetszés előtt a kismamákkal itatnak egy

olyan

anyagot, ami a gyomorban lévő savat leköti. Ez egy

szakmailag teljesen elfogadott, szabályos dolog, erre

azért van szükség, ha netán a műtét során — mert

ezt

ebben az esetben nem altatásban végezték, hanem

ge-

rincvelői érzéstelenítéssel - valami kis savas

kémhatású

anyag feljönne, nehogy azt az anyuka aspirálja,

berántsa

a tüdejébe. Úgyhogy előkészítés, borotválás, jöhet az

- 77 -

anyag, anyuka tessék ezt meginni, ott volt barna

üveg-

csében, anyuka megkóstolta, mondta, nagyon erős.

„Kismama, drága, ne tessék hisztizni, tessék meginni

ezt az egészet!" És a szerencsétlen kismama,

betartva az

utasítást, hősiesen megitta azt, amiről utóbb

kiderült,

hogy kálium-hidroxid, ami egy igen erős marólúg.

Aztán megtörtént a beavatkozás, de a

kismamának

csak fájt a nyelése, a mellkasa, a hasa. Milyen kicsi a

vi-

lág, az egyik szülésznő a főiskolán tanítványom volt

és

emlékezett rá, hogy mi beszéltünk a marószerivásról.

Felmerült benne, hogy nem marószert ivott-e a

beteg.

De miért ivott volna? Viszont pont olyanok voltak a

tü-

netei, amilyenekről annak idején a főiskolán

beszéltünk.

Szó szót követett, anyuka egyre rosszabbul lett,

végül is

hívtak hozzá altatóorvost, majd engem is telefonon.

Ak-

kor már nagyon súlyos destrukciói, felmaródásai

voltak,

ami miatt át is került hozzánk az osztályra. Hozzáte-

szem, a gyerek makkegészséges, neki semmiféle baja

nem történt, de ő is átkerült hozzánk a

gyerekosztályra.

Egy szülés fájdalmait végigélni, marólúgivással megspékelve...

Az nem egy könnyű történet. De beindult a folyamat,

most nyáron fejeződött be Bogi története —

szerencsére

pozitívan. Nálunk feküdt talán nyolc hétig, addig,

amíg

az életveszélyes állapoton túljutott. Tápláltuk őt min-

denféle tápszonda segítségével, volt ott endoszkópia,

tágítási kísérletek, de végül is annyira beszűkült a

nye-

lőcsöve, hogy meg kellett operálni. Lett egy

nyelőcső-

elzáródása, egy gyomorkimenet-elzáródása, úgyhogy

több műtéten is átesett.

Ki szoptatta a gyereket?

Maga a kismama, hiszen teje a baba négy-öt napos

ko-

rától volt, azt nem érintette a lúgivás. Biztosítottuk

neki

a lehetőséget részben a lefejésre, részben arra, hogy

egy

nap kétszer, amikor már relatíve jó állapotban volt,

át-

mehessen a gyerekosztályra. Persze nem egyedül,

jött

vele a férje vagy az anyukája, esetleg valamelyik

rokona

kísérte. Oda átdöcögött, megetette a picit.

Természetes,

hogy megnéztük, nincsenek-e esetleg káros anyagok

az

anyatejben a maródás következményeként, de

semmit

nem találtunk, ami bármi problémát jelentett volna a

szoptatásnál. A kislányt négy hét után haza is vitték.

Amikor Bogi sokkal jobban volt, már önállóan is

haza-

járt. De csak mintegy másfél év után teljesült Bogi

vá-

gya, hogy végre megint szájon keresztül tudjon enni,

addig ugyanis egy csövön keresztül táplálkozott, amit

kezdetben az orrán át, majd később a hasán

keresztül

vezettünk be a tápcsatornába.

Tulajdonképpen egészséges ember lett?

Abszolút, s most már pszichésen is jól van.

Kártérítést kapott?

Megegyeztek az egészségügyi intézménnyel peren

kívül.

Az egy pillanatig nem volt kétséges, hogy az

egészség-

ügyi intézmény volt a felelős ezért az

egészségkárosodá-

sért. Sőt, volt még rendőrségi nyomozás is az

ügyben,

hogyan kerülhetett oda a savlekötő szerek közé ez a

ká-

lium-hidroxid. De ha jól sejtem, mind a mai napig

nem

derült ki, hogy véletlenül, akarattal, esetleg valaki el

akarta lopni, vagy csak úgy odakeveredett. Az is

lehet,

hogy valakivel ki akartak babrálni, rossz hírét

akarták

kelteni, azonban azt nem gondolnám, hogy

kifejezetten

ennek a kismamának szánták. Ez szerintem soha nem

fog kiderülni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy

Bogi jól van és túlélte ezt az egész történetet.

Rendsze-

resen szoktunk beszélni vele telefonon, a férje is, a

gye-

rek is tök jó fej, mindenkit ismerek a családból.

,A lány, aki sósavat ivott

A marószerivás a reneszánszát éli és nemcsak azért,

mert

sokan véletlenül isznak marószert, hanem

öngyilkossági

szándékból is elég gyakran előfordul. Az alábbi egy

vi-

szonylag régebbi történet: egy tizenhat éves fiatal

lány

összeveszett a barátjával, de olyan apróságon, amire

tényleg azt mondja az ember, hogy ilyen csak a

mesében

van. Azzal a lendülettel beszaladt a spájzba, előkapta

a

sósavas üveget, sutty, egy kortyot gyorsan le is

nyomott.

Bekerült hozzánk a kórházba, típusos tünetekkel,

nagy

fájdalommal, mindenféle egyéb szövődménnyel. Ez a

kislány végül is fél évet töltött a kórházban, mivel a

nyelése teljes mértékig megszűnt, a nyelőcsöve

elzáró-

dott. Mindemellett a gyomrának is lett szűkülete, ami

a

gyomor kimeneti részén alakult ki, s ezeknek a

műtéti

megoldása nem egyszerű feladat. A lánykát Pécsen

meg-

operálták, kapott egy vastagbélből készült

nyelőcsövet,

a gyomrát megplasztikázták és innentől kezdve

valami-

féle pozitív fordulatot vett az élete, másképp kezdte

el

látni a világot, mint eleddig. Összeakadt egy fiúval,

egy

rendes, normális fiúcskával, akitől azóta két gyereke

is

született.

Félévente-évente szoktam vele találkozni, és azt

kell,

hogy mondjam, abszolút pozitív életszemléletű,

aranyos,

jópofa fiatalasszony lett belőle. Az más, hogy örök

em-

lékként fogja hordozni a nyakán és a hasán a műtéti

be-

metszéseket, amiket egy egyszeri, hirtelen

felindulásból

elkövetett ostobaságnak köszönhet.

Egyébként tökéletesen meggyógyult? Teljesen

normálisan visz-

szaállt a nyelése?

Visszaállt a nyelése, de újra meg kellett tanulnia

nyelni,

mert azért a vastagbelet nem arra találták ki, hogy

nye-

lőcső legyen, hanem arra, hogy vastagbél legyen,

úgy-

hogy ő ma sem tud másfél perc alatt behabzsolni egy

tál

lecsót. Neki élete végéig jól meg kell rágnia mindent

alaposan, és megfontoltan kell étkeznie. Ez persze

némi

életmódváltással járt, de ezt leszámítva ugyanolyan

éle-

tet tud élni, mint bárki más. A történet tanulsága,

hogy

ezek a marószerek rendkívül veszélyesek, a

tárolásukra

nagyon oda kell figyelni.

.Akik véget akarnak vetni

az életüknek

Az elveszett Eiffel-torony

Ezt az esetet mind a mai napig emlegetjük az

osztályun-

kon. Behoztak egy már kinézetre is furcsa fiúcskát,

picit

zavart volt, gyógyszert vett be, sokat, korábban

pszichi-

átrián is kezelték. Bekerült, vizsgálgattuk,

nézegettük,

voltak fizikális és pszichés eltérései egyaránt. De ami

furcsa volt, egyre csak azt kérdezgette, hogy hol van

az

ő Eiffel-tornya? O az Eiffel-tornyot szeretné. „Miért

len-

ne itt Eiffel-torony, most itt vagy fiam, Budapesten" -

mondtam neki. Másnap is, harmadnap is csak

folytatta,

pedig akkor már kicsit jobban volt. Hívtunk hozzá

pszi-

chiátert, ő is beszélgetett vele, csak előjött megint az

Eiffel-torony. Elküldtük koponya CT-re, ott se volt

sem-

mi, nem értettük, de nagyon úgy tűnt, ez egy

paranoid-

pszichózisos állapot, amiben folyamatosan

ugyanahhoz

a dologhoz tér vissza a beteg, nevezetesen az Eiffel-

to-

ronyhoz. Már úgy voltunk vele, hogy elküldjük a pszi-

chiátriára, mikor a kezelőben - ott, ahol a betegek

első

ellátása folyik — megláttam a hűtőszekrényen, ahol a

be-

tegektől levett vérmintákat szoktuk ideiglenesen

tárol-

ni, egy körülbelül tíz centiméteres Eiffel-tornyot. Azt

a fajta kis makettet, amit Párizsban bárhol meg lehet

vásárolni. Nem tudtam, hogy került oda, de megfog-

tam, odavittem a betegnek, odaadtam a kezébe. Azt

mondja: „Jaj de jó, megvan az Eiffel-tornyom." És ez

a

fiatalember, aki mindig az Eiffel-toronyhoz lyukadt ki

mindennemű beszélgetésénél az elmúlt két-három

nap-

ban, visszakapta a kabaláját, mert mint kiderült, ez

az

volt. Amint a kezéhez kapta, az addig kicsit zavart,

ki-

csit furin viselkedő beteg - aki persze nem volt teljes

mértékig százas —, konszolidálttá, szinte normálissá

vált.

Nagyon megköszönte az Eiffel-tornyát, mi pedig na-

gyon büszkén és boldogan, egy pszichiátriai

rekonzíliu-

mot követően, hazaengedtük.

Hiszen nyilvánvalóan megszűnt a pszichomotoros

nyugtalansága, feszültségérzése, nagyon jelentős,

pozi-

tív változáson esett át. Hihetetlen, min múlik sokszor

az

ember élete. Ha nem vesszük észre az Eiffel-tornyot,

le-

het, hogy a beteget átutaljuk pszichiátriára, s

bekerül

akár a zárt osztályra is. Hangsúlyozom, a beteg nem

volt

pszichésen makkegészséges, voltak problémái, de

egy

apró dologgal az egész megoldhatóvá vált.

A halálos injekció, avagy az ember,

aki szeretett volna meghalni

Múltkor behoztak egy középkorú ürgét, aki bevett

vala-

milyen gyógyszert, szerencsére nem túl sokat. Egyre

csak azt szajkózta, hogy őt hagyják meghalni, neki

ad-

janak egy injekciót, amitől ő meghalhat. Leültem vele

beszélgetni, s akkor elmesélte, hogy mi volt vele a

hely-

zet: a munkahelyével, a családjával, s hogy ő ezt nem

csinálja tovább, szeretne meghalni. Kicsit alkoholos

álla-

potban volt, fellazultan, szinte kedélyesen mesélt.

Erre mondtam neki: „Figyeljen uram, az égadta

vilá-

gon semmi akadálya nincsen ennek, megoldjuk a

kéré-

sét, hogy szeretné?" Azt mondta, úgy, hogy ne fájjon.

- 87 -

„Semmi gond nincsen", elővettem egy fecskendőt,

fel-

szívtam öt milliliter fiziológiás sóoldatot, és közöltem

vele, hogy én ezt az anyagot most befecskendezem

neki,

és kész, bealszik a dologtól. Azt kérdezte: „Nem

fogok

felébredni soha?" Mondtam, hogy nem. Hát erre azt

vá-

laszolta: „Na, azért várjon egy kicsit! Ez tényleg

méreg?"

Mondtam: „Figyeljen, toxikológus vagyok, régóta

csiná-

lom, ismerem ezeket a szereket, ha én ezt most

magá-

nak beadom, akkor maga szépen bealszik és a büdös

életben nem fog felébredni. Higgyen nekem." Persze

a

sóoldattól semmi baja nem lett volna. De elkezdett

gon-

dolkodni és rájött arra, hogy ő csak egyszer él. Ez

nem

olyan, hogy holnap kijózanodik, meg jól lesz, s akkor

majd szeretné visszacsinálni az egészet. Abban

marad-

tunk, hogy megvárjuk a másnap reggelt, és ha akkor

is

ugyanígy dönt, akkor megtesszük, amit meg kell

tenni.

A fickó szépen kialudta magát, reggel a vizitnél

kérdez-

tem, hogy döntött. Kéri a halálos injekciót vagy nem

kéri? Akkor mondta, hogy úgy gondolja, inkább

tovább

folytatná az életét, mivel rájött arra, hogy mindenféle

„csip-csup ügyek" miatt nem szabad ilyen butaságot

csi-

nálnia.

Egyénenként változik az ember betegekhez való

vi-

szonya. Ezzel a beteggel ezt a fajta viccesebb

hozzáállást

— amit nem találtam etikátlannak - meg lehetett

csinál-

ni. De persze akadnak olyanok, akikkel meg

természe-

tesen nem. Mindig az egyén és az adott pillanat fogja

ezt

megszabni. Érdekes az is, hogy az öngyilkosság

tényét

milyen szituációkban tudja az ember elfogadni.

Végig-

- 89 -

nézve számtalan tragédiát, különböző

élettörténeteket,

egyetlen esetben tudom orvosi szempontból

megérteni

és elfogadni azt, hogy a beteg saját maga ellen

fordul.

Mégpedig akkor, ha egy daganatos beteg eljut egy

olyan

fajta végstádiumba, amely során már tulajdonképpen

elveszíti az uralmat a saját teste felett. Amikor már

ab-

szolút kiszolgáltatott másoknak, amikor megszűnik a

minőségi életnek akár csak az árnyalatnyi lehetősége

is.

Egy ilyen szituációban, ha nem is igazán megértem,

de

el tudom fogadni azt, hogy egy beteg saját maga

ellen

fordul. Más esetben mindig azt szoktam mondani,

olyan

nincs, hogy az ember a legmélyebb bugyorból ne

tudná

újrakezdeni, és ne tudná megint felépíteni, vagy meg-

próbálni felépíteni a saját életét. Ilyen daganatos

beteg-

gel egyébként évente hatvan-hetvennel találkozunk.

Az öngyilkos lány mellplasztikája

Volt nálunk egy tényleg nagyon aranyos, szép

kislány,

aki azért követett el öngyilkossági kísérletet, mert

gye-

rekkorában az egyik mellét leforrázta valamilyen

ottho-

ni baleset kapcsán. Lett egy csúnya keloidos hege, s

ő

ezzel élt együtt világéletében. Csakhogy felnőtt, szép

lány lett belőle, de ez a csúnya heg mindig

visszatartotta

mindenféle párkapcsolattól. Ettől aztán iszonyatosan

el-

keseredett, mert bár a fiúk csak jöttek volna, látták,

mi-

lyen csinos, jól néz ki, de ő mindenkit visszautasított,

mert úgy érezte, hogy ez a heg afféle skarlátbetű

rajta.

Végül is besokallt, s volt neki egy banális

öngyilkossági

kísérlete. Szerencsére, valami kis altató-

nyugtatószerrel

próbálkozott, s bekerült hozzánk. Itt persze kiderült,

hogy mi miatt történt az egész, s egy nap alatt

rendbe is

jött. De ha már itt járt, úgy gondoltuk,

megszervezzük

a kislánynak, hogy megplasztikázzák a mellét. Ebben

az

esetben nyilvánvalóan nem mellnagyobbításról,

mellki-

sebbítésről illetve implantátum-berakásról volt szó.

Eh-

hez külön engedélyt sem kellett kijárni, mivel itt a

plasztikai beavatkozás nem „az elégedetlen vagyok a

ci-

cimmel, szeretnék beletenni két darab

implantátumot,

és majd megkapom karácsonyra, a férjem, a pasim

majd

megveszi nekem" története. Azt fizessék csak ki,

kerül-

jön bele három-négy, vagy akár hat-, esetleg

hétszázezer

forintba. Egy ilyen balesetet követően kialakult

torzító

heg teljesen más. Ezek a fajta elváltozások nagyon

ko-

moly pszichés fejlődési zavart, párkapcsolati

konfliktus-

szituációkat tudnak okozni, amint azt a kislány esete

is

mutatta. Ilyen esetben a TB által finanszírozott

beavat-

kozásról beszélünk.

De miért nem jutott ez neki eszébe korábban?

Nem feltétlenül olyan helyről érkeznek a betegek,

hogy

megfelelő információval rendelkezzenek az

egészségügy

útvesztőiről. Egy nagyon egyszerű családban, egy kis

- 91 -

te-

lepülésen élt ez a kislány, ahol az ő titkáról nagyon

senki

nem is tudott. így persze tanácsot sem adott neki

senki,

már ha lett volna ilyen egyáltalán a környéken. Ő

sem

mondta el ezeket még a háziorvosának sem. Ezért

nem

jutott el hozzájuk, hogy van ez a lehetőség, s teljesen

ingyen eltüntethető a gyerekkori trauma nyoma.

.A kétfejű bácsika

Volt egy bácsink, egy nagyon aranyos, öreg bácsika,

het-

ven körüli, akinek valaha, reges régen nőtt a fején

egy

fibróma, azaz egy jóindulatú daganat. Először kezdte

kicsiben. Mivel a vidéki ember kalapot hord, azt a

csú-

nya fibrómát egy jó ideig csak eltakarta a fejfedő. Ám

egy idő után már karalábé nagyságúra nőtt, mintha

pótfeje lett volna. A kalap ült a feje tetején, nem

tudta

ráhúzni, mert akkora kalap már nem volt, amivel el

tudta volna fedni. Persze csúfolták őt, ha nem is a

töb-

biek, nem a kortársai, hanem a gyerekek. Ez

borzasztó

rosszul esett a bácsinak, úgyhogy egyszer be is vett

egy

marék gyógyszert. így ő is bekerült hozzánk, s mint

el-

mondta, mindennek az oka a fején ülő karalábé

nagysá-

gú fibróma volt. Amit minden különösebb

megerőltetés

nélkül egy harminc perces műtéttel le lehetett

operálni

a bácsi fejéről. Amikor mondta nekem a bácsi, hogy ő

azért vette be a gyógyszert, mert csúfolták a fején

levő

pótfej miatt, akkor az megmosolyogtató, de egyben

olyan szomorú is volt. „Na de, bátyám" — mondtam

neki

-, „ez leszedhető a fejéről". Azt mondja, igen?

Teljesen

meg volt lepődve. S végül a műtét után a bácsika úgy

ment el tőlünk a kórházból, hogy a kalapja hetykén

ült

a fején és megszűntek a problémái. De addig nem

mond-

ta neki senki, hogy nem is túl nagy áldozat árán meg-

szabadulhat a szenvedéseitől.

Ez is egy nagyon fontos dolog: biztos rengeteg

ember

él együtt egy csomó olyan betegséggel, elváltozással,

ami

mind orvosolható, és nem kellenek ehhez tízmilliók,

de

még százezrek sem. Csak sokan nem jutnak el odáig,

hogy

információjuk legyen, nem jutnak el odáig, hogy

tudják,

lehet rajtuk segíteni, inkább befordulnak, magukra

marad-

nak. És amint látjuk, akár saját maguk ellen is

fordulnak

jA tiszafa mérge, avagy segít az internet

Van egy olyan réteg — szerencsére még elég szűk

réteg —,

amelyik elég tudatosan, általában az interneten

keresz-

tül történő ismeretszerzéssel készül az

öngyilkosságra.

Pontosan utánanéz a dolgoknak a világhálón,

megfelelő

információkat szerez, mert biztosra szeretne menni.

Gondoljunk vissza a pár hónappal ezelőtti budaörsi

esetre, amikor a két fiatal lány a személygépkocsiban

hidrogén-szulfid gázt fejlesztett olyan, abszolút

legáli-

san, bármelyikünk által megvásárolható anyagok

segít-

ségével, amelyeknek a receptje fenn van az

interneten.

Előtte elmentek, bevásároltak, semmi olyan dolgot

nem

vettek, amihez engedély kellett volna, amit számukra

illegálisan adott volna ki az eladó. És elolvasták az

inter-

neten, hogy kell ezt csinálni.

Az az asszony, akinek a történetét elmesélem,

talán

az egyik első, nagyon súlyos növényi mérgezett volt,

akivel az osztályon az elmúlt tíz évben találkoztunk.

A hölgy egy párkapcsolati konfliktust követően

vissza-

ment a korábbi, eredeti kapcsolatához, de ott

ismételten

cserbenhagyták, és ekkor jutott el oda, hogy véget

akart

vetni a saját életének. Okos, intelligens nő, pontosan

ezért nem értem, hogy miért akarta eldobni az életét.

De így döntött, s ő is az interneten kezdett

keresgélni.

Kiderítette, hogy a tiszafa levele méreganyagokat

tartal-

maz — és tiszafát elég sokfelé lehet itt

Magyarországon

találni, akár az Esterházy-kastély kertjében, vagy

akár

parkokban is, nagyon sokfelé előfordul -, ami hirtelen

szívritmuszavart, szívhalált tud okozni. Mindezt az

in-

formációt kizárólag az internetről szedte le. Össze is

gyűjtött magának egy jelentősebb mennyiségű

fanyese-

déket, megfőzte teának, és úgy ahogy volt, az

egészet

megitta. Az volt a szerencséje, hogy korábban

hazaérke-

zett a családból valaki, látta, hogy valami nincs

rendben

vele, és valamilyen, huszonhetedik érzékkel hívta a

men-

tőket. Amikor a mentők kimentek és belenéztek a nő

szájába, láttak ott egy csomó növényi maradványt. Az

egészet sajnálatos módon elbagatellizálták, nem is

gon-

dolták volna, hogy a tiszafa milyen súlyos mérgezést

tud

okozni, úgyhogy mindenféle különösebb ellátás

nélkül

került be hozzánk az osztályra. Ennek köszönhetően

több órán keresztül élesztettük újra, kiszedtünk

belőle

egy csomó növényi maradványt, rengeteg gyógyszert

kapott, végül is egy hét után teljesen jó állapotban,

meg-

felelő pszichiátriai segítséget kapva hagyta el az

osztályt.

A történet tanulsága az, hogy napjainkban, az

internet

világában, bárki hozzáférhet a kifejezetten

öngyilkosság-

gal kapcsolatos, úgynevezett tanácsadó j;/i-okhoz.

Akad

például egy angol nyelvű, ami az öngyilkosságról leg-

gyakrabban elhangzó kérdéseket tartalmazza, és

ahol

több száz öngyilkossági módszer leírása található.

Van

ezek között persze nagy hülyeség is, mint a savas

fürdőbe

való ugrálás, vagy a „vágd le a fejed

motorosfűrésszel"

című, de vannak használható ötletek is, mint látjuk.

Magyar nyelvű Is létezik?

A magyar nyelvűeket már sikerült letiltatnunk, de an-

golul van egy csomó. És sajnos ezeken pontosan rajta

van, milyen gyógyszerből mennyit, hogyan kell

bevenni,

milyen következménye lesz, milyen elváltozásokat

okoz,

mennyire lesz könnyű a halálod, vagy mennyire

fogod

megszenvedni ezt az egészet. Az internet jelentősen

meg-

változtatta az emberek életét, például ez ügyben is.

Ezek-

re a j/'/i-okra, topikokra, valamint a fórumozókra

sokkal

jobban oda kellene figyelni. Talán ha lesznek erre

meg-

felelő apparátusok vagy emberek, akiknek ez a

felada-

tuk, lehet, hogy sokakat ki lehetne szűrni a baj

megtör-

ténte előtt, és talán valamilyen úton-módon, akár e-

mail-

ben, interneten, chatszobában el lehetne őket érni.

De

- 97 -

ma az ellátórendszernek ilyen kapacitása biztos

nincs.

A suszter cipője, avagy

az orvos a legbetegebb

Egyszer azt mondtad, a legtöbb pszichiátriai

beteg az maga is

pszichiáter...

így igaz, az orvosok közül a legtöbb betegünk

pszichiá-

ter. Amin én nem csodálkozom, mert ha az ember

folya-

matosan olyan emberekkel van körülvéve, akiknek

na-

gyon súlyos lelki problémájuk, vagy komoly

pszichiátriai

kórképük van, akkor nehéz megúszni, hogy az ember

kí-

vül maradva mindezen egészséges maradjon. A kívül-

maradás nagyon fontos kifejezés a mi munkánkban.

Azt

gondolom, hogy csak úgy tudok valakin segíteni, ha

én

kívül maradok az ő problémáin, és úgy kezelem

azokat.

Igen, különben neked is drog- vagy

alkoholfüggőnek kellene

lenned a sok beteged közt — és hát ugye nem

vagy az.

Mikor azt mondja a beteg, hogy „doktor úr, képzelje

magát az én helyembe", akkor az már rég rossz. Nem

tudom beleképzelni, de nem is akarom. Ő ugyanis

nya-

kig benne van, csupán egy kis ponton át látja a

világot,

s épp ettől jutott el idáig az ő életszituációs

krízisében.

Én pedig pont azért tudok rajta segíteni, mert

kívülről

látom a történetét, szélesebb perspektívában, mint

ahogy ő szemléli azt a szituációt, amibe

belekeveredett.

- 99 -

Ő úgy gondolta, hogy a legegyszerűbb megoldás a

har-

mincöt tabletta bevétele lehet, de hátrébb lépve, az

én

szemszögemből, ez nem éppen fényes ötlet.

Mesélj még az orvosokról, hogy csúsznak bele

mégis ugyan-

ezekbe a csapdákba?

A teljesítménykényszer, a feszültségoldás az, ami na-

gyon gyakran közrejátszik az alkoholizmus kialakulá-

sában az orvosok esetében is. Ugyanilyen ok még a

ki-

égés. Aki dolgozik nap mint nap, benne van a

verkliben,

s mindez nem okoz számára örömet, mert mindig

ugyanaz történik, az egyszerűen kiég a saját

munkájá-

ban. Ebből a szempontból nem nagyon van

különbség,

hogy az illető mindennap füvet kaszál, vagy emberi

ha-

sakban, agyakban turkál, vagy bármi egyéb dolgot

csi-

nál. Az orvosok ebbe ugyanúgy bele tudnak

savanyodni,

mint bárki más. Nem beszélve arról, hogy egy

munkát

akkor tud az ember igazán jól csinálni, ha a családi

hát-

tere biztosított. Mert lehetsz te a legzseniálisabb

sebész-

orvos, akinek olyan keze van, mint egy ékszerésznek

és

briliáns dolgokat tudsz csinálni, hogy ha este

hazamész,

és ott ülsz a hatszáz négyzetméteres villád

márványtera-

szán, lábaid előtt az egész város gyönyörű kilátással,

és

isteni a jakuzzi. De nincs senki körülötted. Egyedül

vagy. Nem mintha nem tudnál magadnak nőt venni,

csak egy valódi társ, a család, a valódi háttér

hiányzik,

mert anélkül szerintem semmiféle munkát nem lehet

csinálni. Az nem megy, hogy benn vagy egész nap,

aztán

hazamész, és délután öttől ott vagy egyedül másnap

reggel hét óráig. Csak úgy lehet bárminemű munkát

magas színvonalon végezni, ha az ember magánélete

is

rendben van. Ha nem így van, az akár az illető

karrier-

jébe is kerülhet.

Viszont ez a verkli rád is igaz, a te munkád is

monoton, ha

úgy tetszik...

Nem. Minden beteg új kihívás. Minden beteg egy új

challenge, minden beteg más problémával bír.

Egy sebész munkája gépiesebb ennél?

Elképzelhető, hogy igen, mert amikor a nyolcadik

ugyanolyan gyomorreszekcióját csinálja, a tizedik

sérvet

operálja, és a huszadik gyomorgyűrűt teszi bele a

beteg-

be aznap — ami technikai szempontból mind ugyanaz

—,

akkor lehet, hogy ő egy kicsit jobban

„beleverklisedik" a

dologba. De az olyan baleseti sebész, amilyen én is

vol-

tam, aki egyszer bokát operál vagy combnyakat,

aztán

hozzák a hasba szúrtat, már egészen más helyzetben

van. Ott azonban az idegi feszültség oldása miatt

nyúl-

nak hamarabb az orvosok az alkoholhoz. Ember és

em-

ber között természetesen óriási nagy különbség van:

ki

mennyire képes oldani a saját feszültségeit, ami akár

a

munka közben, akár az életben keletkezik. A stressz-

helyzeteket mennyire képes kezelni, vagy mennyire

kényszerül rá arra, hogy valamilyen külső eszközhöz

- 101 -

nyúljon - mondjuk kábítószerhez, alkoholhoz. Az a

sze-

rencsés, aki ezek helyett elmegy futni, és onnan úgy

jön

vissza, hogy örül, hogy lyuk van a fenekén, szakad

róla a

víz, alig kap levegőt és remekül érzi magát,

helyrekerült

a világában minden. Ez sokkal, de sokkal

szerencsésebb,

de sajnos igaz, hogy lehet feszültséget piával is

oldani:

hazamész, hú, de ideges vagy, egy sör, két sör,

három

sör, na, máris jobban érzed magad.

Te például fogyasztasz alkoholt?

Nagyon ritkán, idehaza Magyarországon szinte alig.

Ha

elmegyünk nyaralni, amikor nincs autóvezetés,

telefon,

nincs kórházi behívás, akkor szoktam inni, leginkább

sört. Vagy ha elmegyünk Toscanába, ahová nagyon

sze-

retünk járni, ott időnként vörösbort, de gyakrabban

édes, olasz likőrborokat, esetenként pezsgőt. És

nagyon

régen nem voltam már részeg.

De azt gondolom, hogy végig is lehet inni úgy

egy életet, hogy

soha nem vagy részeg. A mérték a lényeg.

Abszolút, csak akkor is alkoholistává válsz.

Akkor is, ha csak étkezéshez iszol meg

mindennap két deci

vörösbort? Ezt még maguk az orvosok is

ajánlják.

Amikor az már beivódik az életedbe, hogy miután

befe-

jezted a munkádat, végiggürized becsületesen,

tisztessé-

- 102 -

gesen — és persze benn egy kortyot nem ittál -,

hazamész,

lerakod a táskádat, kirakod a pénztárcádat,

lakáskulcsot...

és nyitod is a fridzsidert, nos, akkor már baj van.

Auto-

matizmussá vált. Persze nem arról van szó, hogy

minden-

nap okádva megvered az asszonyt matt részegen,

hanem

arról, hogy minden este megiszod a három sörödet.

Az

pontosan ugyanolyan alkoholizmus - még akkor is, ha

a

szomszéd nem hallja, mert nem lesz kiabálás, nem

lesz

hangos beszéd -, mint a hangos berúgás. Ugyanis a

napi

három sör az életed részévé vált: akármi történik,

amikor

hazamész, szisszen a söröcske. Ez, lényegét tekintve

telje-

sen ugyanaz, mint hogyha egy liter vodkát

meginnánk.

Akkor tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy

nincs iszoga-

tás függés nélkül. Te mondtad ezt is: tízmillió

függő országa

vagyunk.

Szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

Csak

hol a szenvedélyszerű viselkedés és a

szenvedélybetegség

közötti határvonal? Ez az, amit meg kell tudni húzni,

hogy tudd a saját szenvedélyeidet valamilyen szinten

kordában tartani, legyen az életedbe beépítve egy

olyan

fék, ami motivál. Akkor működhet a dolog úgy, mint

nálam, akinél ez a fék a feleségem, Gyöngyvér. Nem

azt

mondanám rá, hogy visszahúzó erő, de olyasvalaki,

aki

miatt érdemes. Aki pontosan ismer engem, mint a

tenye-

rét, kívül-belül, és látja, hogy mikor jött el az a

pillanat,

amikor azt kell mondania, hogy nem, most hagyd

abba,

vagy ezt most ne csináld.

Akkor az ő szava nálatok szent?

Igen. Tudom, hogy ő abszolút jót akar nekem, nem

be-

szól, nem irigy, csak pontosan látja, hogy fáradt

vagyok,

kimerült vagyok, „kiégett" vagyok, ne csináljam és

ezért

tényleg érdemes hallgatnom rá.

Ha már te magad mondtad, szenvedély nélkül

nem érdemes

élni, akkor egy kis alfejezetet szentelhetnénk

Csáth Gézának,

az Ópium című novella szerzőjének. 0 maga is

ópiumfüggő

volt orvos létére.

De ezt a művét még akkor írta, amikor még nem volt

függő, amikor még csak a betegeit kezelte.

Azt írja le benne, hogy lehet élni ópium nélkül,

le lehet élni

akár nyolcvan évet is, és levezeti, hogy hány

igazán boldog

pillanat vagy perc juthat nyolcvan év alatt: nem

sok. Viszont

ha ópiumfüggő vagy, és emellett egyébként

szépen odafigyelsz

az egészségedre, akkor tíz évet is elélhetsz, de

micsoda tíz év

az! Szóval az nyolcvan évhez képest sok száz év

boldogság.

Hát bizony, ez nagy dilemma...

Thomas de Quincey, az Egy angol ópiumevő

vallomásai

szerzője azt mondta, hogy a mellényzsebedben

hordod,

és néhány pennyért megvásárolhatod az ópiumot,

vagy-

is a boldogságot. Mert akkoriban kis fiolában árulták

az

ópiumot, ami kitűnő, s akkortájt még nagyon is

potens,

használatos fájdalomcsillapító volt. A kor orvosai jobb

híján banális fájdalomcsillapításra alkalmazták, és

tény-

leg bejött nekik, mert sikeresen elmulasztotta a

fájdal-

makat. Például Bulgakovnak a diftériájára, a

torokgyík-

jára is morfiumot írtak fel fájdalomcsillapítóként.

Tegyük hozzá, hogy a halálos beteg, rákos,

utolsó stádiumos

betegeket is morfiumozzák az orvosok a mai

napig — teljesen

legálisan.

Igen, és ez nagyon sok embernek megkönnyíti a

szenve-

déseit. De hangsúlyozzuk, hogy ebben az esetben

nem a

szer eufórikus, hanem fájdalomcsillapító hatását

akar-

juk kihasználni. Emiatt a kettősség miatt elég sokan

be-

leestek az ópium vagy a morfium csapdájába, mert

utá-

na csak nagy nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak

tőle

megszabadulni. Az említett szerző, Thomas de

Quincey

volt az, aki nagyon jól leírta, hogy ha szabadulni

akarsz

tőle, akkor nem fogsz tudni, mert mindig visszakíván,

újra és újra. Itt kezdődik a dilemma, s ez mindenfajta

függés, kábítószer alapkérdése: lehet, hogy örömöt

ad,

de van az éremnek egy másik oldala is. Akinek volt

már

műtétje, és akár műtéti előkészítésnél, akár műtét

után

kapott valamilyen opiátszármazékot injekcióban

fájda-

lomcsillapításként, az tudja, miről beszélek. Az már

érezte azt, hogy hű, igen, de jó, ahogy múlik a

fájdalom,

de kellemes. Csakhogy ez egy baromi nagy

csapdaszitu-

áció. Mert egy idő után már nem múlik el ugyanattól

a

dózistól a fájdalom, és ami még rosszabb, hogy azért

kezded keresni a szert, hogy átéld újra meg újra azt a

bizonyos eufórikus állapotot. Szép lassan azonban

már

ehhez is egyre több kell. Aztán egyszer csak azon

kapod

magad, hogy már nem is az eufória érzéséért

használod,

hanem hogy ne legyenek elvonási tüneteid. És ebben

van az irtózatosan nagy veszély.

De ez igaz az alkoholra is?

Persze, egy idő után már ott is az elvonási tünetek

miatt

iszol.

Alkoholelvonásba halt már bele valaki?

Hogyne, abszolút. Az alkoholista azért iszik, hogy ne

legyenek elvonási tünetei, maga az ivászat már nem

okoz olyan marha nagy örömöt neki. Pedig minden

al-

koholista úgy kezdi, hogy van kedvenc itala, s

legtöbb-

jük azt mondja, „kérem, én nem piálok, csak épp na-

gyon szeretem a jégért, a sört, a bort", a bármit. De

később, amikor már ott tart, hogy igazi nagy piás,

akkor

mi érdekli? Semmi más, csak az, hogy igyon. Akkor

már

teljesen mindegy, hogy ez kannás bor, vagy izopropil-

alkohol az ablaklemosóban, esetleg bármi más, csak

ne

legyen elvonása, mert ha elvonása van, akkor cefetül

érzi

magát. Ez is egy igazi csapdaszituáció, mert akkor

már

nem az örömért, az eufóriáért, a jó dolgokért iszik,

ha-

nem a rettegés elhárításáért, amit az elvonási

tünetek

okoznak. Ezért szoktam azt mondani a betegeimnek,

hogy felveszem őket az osztályra, de előtte még

igyanak

tíz napon át. Csak fele annyit, mint amennyit szoktak,

ez ahhoz pontosan elég, hogy ne legyen elvonása, de

nem

fog tőle benyomni, és utána kézbe vesszük a dolgot.

Ha

tíz nap után visszajön a beteg az előre egyeztetett

idő-

pontra, akkor van valódi motivációja. És ez rendkívül

fontos, hogy legyen motivációja. E nélkül ugyanis

nem

fog tudni megszabadulni senki semmiféle

függőségtől.

Szerintem ma Magyarországon nagyon sokan

azt kérdezik:

leszokjak? Minek? Mi jobbat tetszik ajánlani,

doktor úr?

Pontosan. Két vagy három éve született egy újabb

„zse-

niális" politikai ötlet. Abból indultak ki, hogy a hajlék-

talanok ott ülnek lenn az aluljáróban, s mit

csinálnak?

Cigiznek, tarhálnak és isszák az almabort, vagy

valami-

lyen bizonytalan státuszú nedűt. Tehát, emeljük ki

őket

a közegükből, szoktassuk le őket az alkoholról.

Techni-

kailag kivitelezhető: kórházba kerül, fedél van a feje

fö-

lött, rendszeresen eszik, kivizsgáljuk, nincs elvonási

tü-

nete, ha van, kezeljük az elvonási tüneteit. Jól van a

beteg, javulnak a májfunkciós értékei, egyre jobban

érzi

magát, elindul az egészség ösvényén. S akkor eljön

az a

pillanat, amikor kikerül a kórházból, három-négy hét

után, és akkor mit tudunk neki kínálni? Mondjuk

neki,

hogy „öreg, hát te leszel a Westel vezérigazgatója,

jaj, de

jó lesz neked", nem? Ezt biztosan nem mondhatjuk.

Ak-

kor mit? Hová küldjük? Alacsonyan kvalifikált,

számára

nincs munka, nincs jövő, nincs lehetőség, nincs

otthona.

Hova fog visszamenni? Elmehet egy munkásszállóra,

vagy átmeneti szállást bérelnek neki. Szép

lehetőség,

munkája azonban nem valószínű, hogy lesz. Tehát

még

egyszer kérdezem: hova fog menni? Visszamegy az

alul-

járóba, ahol ő lesz az absztinens alkoholista

körülbelül

másfél napig. Utána megkínálják a többiek

almaborral,

az elvarázsolja őt, könnyebben eltelik a nap, és máris

jobb neki.

Az utcán —

hajléktalanok es alkoholisták

A heroinista lány,

aki hamar megöregedett

A most következő tragikus történetnek nincsen még

vége, bár az elmúlt években sok lehetőség volt rá,

hogy

rosszul végződjön. A történet egy nagyon dekoratív,

na-

gyon szép, ámde nem annyira okos kislányé, aki az

el-

múlt tizenöt év alatt a szemünk előtt vált tizennyolc

éves viruló szépségből harminchárom éves

vénasszony-

nyá — de szó szerint, mert ránézésre ötvenöt-hatvan

évesnek tűnik a maga elhasználtságával. Ez a lány

sose

volt egy okos teremtés, ám mindig is szerette a ledér

életet, a húzást, a bulizást, az alkoholfogyasztást a

have-

rokkal. Ismerem a családi hátterét is: apuka nem

volt,

anyuka maga sem vetette meg az alkoholt, időnként

nyugtatókat is fogyasztott, és egy idő után nem

nagyon

foglalkozott a gyerekkel. Ő pedig élte világát, jött-

ment,

amikor akart. Hogy az iskolában éppen hányadikos

volt,

az anyukát túlságosan nem rázta meg. így a kislány

sem

nagyon törődött a sulival. Idővel bele is keveredett —

szép kifejezéssel élve — a kábítószer-használatba.

Klasszikus az eset, de ne felejtsük el, tizenöt évvel

ezelőtt járunk, amikor éppen beindult

Magyarországon

a szerfogyasztás. Sok klasszikus kábítószeres

karriert le-

het ezzel a tipikus történettel illusztrálni. Kezdődik

egy

pici fűfogyasztással, egy-két egyéb más szer

kipróbálá-

sával, nyugtatózással, folytatódik a nyugtató-alkohol

kombinációval. Aztán egyszer csak beüt a heroin

nagyon

durván. A lány barátja is heroinista volt. Aztán az

öccse

is rákattant a szerre, aki két-három évvel később

leug-

rott egy háztetőről, és az öngyilkossági kísérletbe

bele is

halt. A lány akkorra már teljesen elszakadt otthonról,

hallottunk olyan információt is, hogy prostitúcióból

élt,

a betevő falatra, a heroinra valót onnan teremtette

elő.

Sőt, az is szóba jött, hogy az anyuka szobáztatott,

vagy-

is nála történtek az aktusok. Hősnőnk egyre lejjebb

csú-

szott a lejtőn. Megrázó volt éveken keresztül látni,

ahogy

ez a tényleg viruló, tizennyolc éves, szép lány,

gyakorla-

tilag a szemünk előtt öregszik meg. Rendszeresen

be-

szállították hozzánk, néha egy-két napot is benn

maradt,

néha tovább is, és próbáltunk neki segíteni. A

rehabili-

tációt hol elfogadta, hol nem. Aztán jött egy pasi az

éle-

tében, akkor amiatt nem akart lejönni a szerről.

Aztán

következett egy másik, akkor azért. Eljutott odáig,

hogy

szellemileg teljesen leépült, megöregedett, csúnya

bőrű,

hiányos fogazatú, elhasználódott nő lett belőle.

„Szerencsére" gyereke nem született ezen idő

alatt.

Természetanyánk ebből a szempontból okos, mert

ezek

a lányok az esetek jelentős részében már nem

- 113 -

menstru-

álnak, és innentől kezdve annak a valószínűsége,

hogy ő

terhes lesz, jelentősen lecsökken. Habár nem egy

olyan

anyukánk volt, akinek végigkísértük a terhességét.

Volt,

akinek tartósan - akár heroinhasználat vagy métadon

mellett is -, de akadt olyan is, akinek az első

találkozása

kábítószeresként az egészségügyi ellátó rendszerrel

ak-

kor volt, amikor elfolyt a magzatvize. Addig sehol

nem

járt: se háziorvos, se terhesgondozás, se

addiktológia, se

toxikológia.

De térjünk vissza a valaha gyönyörű lányunkhoz!

Evek múltán valamilyen csoda folytán, bekerült egy

métádon programba, de akkora már nagyon alaposan

megvénült. Aztán persze erről is lejött, és

elkezdődött a

másik kálvária, a gyógyszerfüggőség: altató-,

nyugtató-

szerek, napi tíz-húsz, esetleg harminc tabletta. Olyan

nyugtató, amiből ha bármelyikünk bevenne egy

tablet-

tát, a következő tizenkét-tizenhat órában biztos nem

lenne vele semmilyen gond. A lány továbbra is ide-

oda

csapódott, mert világos, hogy a munka, mint olyan,

az ő

szótárában nem szerepelt. Később férjhez ment, a

férje-

it is ismertük - több férje is volt, több tartós

élettársa.

Nem nálunk találkoztak, de hasonló érdeklődési kört

mutattak.

Általában a nála húsz-harminc évvel idősebb,

szintén

gyógyszerfüggő férfiak voltak azok, akikkel tartós

kap-

csolatot épített ki. Részben azért, mert ők

szponzorálták

a gyógyszerszedését, hozzájuttatták a gyógyszerhez,

ad-

tak neki pénzt. Most már nagyjából a mában, 2011

kora

őszénél tartunk. Kétheti rendszerességgel fordul elő

ná-

lunk ez a lány, egyfajta altató- és nyugtatószert szed,

abból naponta átlag húsz vagy harminc tablettát,

időn-

ként egy kicsit többet, akkor bekerül hozzánk; ha

kicsit

- 115 -

kevesebbet, akkor egész jól tolerálható. Ott lakik

nem

messze a kórháztól, úgyhogy én időnként, amikor

gya-

logosan járok a kórház mellett, szoktam látni, ahogy

zombiként suhan a kerületben. Es valljuk be

őszintén,

benne van egy olyan pszichoszociális gettóban,

amiből a

büdös életben nem fog tudni kitörni. Viszont

ledöbben-

tünk a leletein. Egykori heroinistaként számtalanszor

találták rá egy-egy kapualjban, vagy egy építkezésen,

gyakorlatilag légzés nélkül. Többször volt

újraélesztve, s

ezek kapcsán légúti szövődményei voltak, veseelégte-

lenség is kialakult nála. De idén, még nyár elején, az

egyik ittlétekor csináltunk neki egy laborvizsgálatot.

Vettünk tőle vért, ami nem volt könnyű dolog. Őtőle

nem úgy lehet vért venni, mint mondjuk egy súlyeme-

lőtől, akinek ujjnyi vastag erek vannak az alkarján. Ő

egy teljes mértékig szétszúrt lány. Ámde nagyon

megle-

pődtünk a laboreredményén. Azon kívül, hogy

jelentős

vashiánya van, különösen rossz laboreredményei

nem

születtek. Magyarán szólva ő úgy tudta ezt az elmúlt

tizenöt évét politoxikomán szerhasználóként

átvészelni,

amire nincs épeszű magyarázat. Vagyis az

úgynevezett

laboregészsége - ahhoz képest, hogy miken ment ke-

resztül - egész jól működik.

Úgy látszik, az ember így alkalmazkodik.

Tényleg tud alkalmazkodni. Ez pontosan ugyanolyan

al-

kalmazkodás, mint amit megfigyeltünk a

hajléktalanok-

nál. Mint tudjuk, a hajléktalan télen kinn ül az utcán,

persze egy részük megfagy, egy részük lehűl, de a

jelentős

részük beáll egy olyan maghőmérsékleti állapotba,

mint-

ha „hibernálódna". Ez nem azt jelenti, hogy 20 fokos

haj-

léktalan zombik járkálnak körülöttünk az utcán, de

mi

általában 36,5 fok körüli hőmérsékleten működünk,

plusz-mínusz viszonylagos szűk szórásban, és a

biokémi-

ánk erre van kitalálva. De ha valamilyen okból

elkezdődik

egy lehűlési folyamat, akkor nagyjából 34 fokig

apátia,

lelassultság, közöny, pszichés tünetek észlelhetők,

időn-

ként bizonyos fokú hallucinációs élményekkel.

Anyai nagyapám megjárta a Don-kanyart annak

idején, 1942-ben és tíz lábujját ott is hagyta, mert le-

fagytak. Emlékszem rá, hogy még kis unokák

voltunk,

amikor a nagypapa mesélt erről. Akkor már nem volt

fiatal, azokra az évekre emlékezett, de arra, hogy mi

volt az ebéd egy nappal korábban, arra nem.

Mesélte,

hogy ott voltak a Don-kanyarban, és az egyik

falutárs,

egy másik parasztgyerek, kilométereken keresztül

húz-

ta őt, amikor rosszul lett. Aztán, mesélte tovább az

öreg, egyszer csak meglátta az otthoni, hajdúdorogi

templomtornyot, és hallotta, ahogy éppen

harangoznak

és örült, hogy végre hazaértek. Mit gondoltunk mi,

unokák akkor a nagyapáról? Nagyapa megbolondult,

hát hogy lehet ilyet mondani, ott vagyok a Don-ka-

nyarban, ötezer kilométerre Hajdúdorogtól, és

hallom

az otthoni harangszót. Ma már, kicsit olvasottabban,

pontosan tudom, hogy nagypapa elkezdett lehűlni. És

elérte a 34 fokot, ami apátiával és hallucinációkkal

járt

együtt.

- 117 -

Na de, visszatérve, hogy jön ez a

hajléktalanokhoz.

Nagyon érdekes volt az a megfigyelésünk, hogy

azoknál

a hajléktalanoknál, akik bekerülnek hozzánk, és nem

feltétlenül azért, mert lehűlnek 26 fokra, hanem

rossz

állapotuk miatt küldik be őket, 34 fokos körüli

maghő-

mérsékletet látunk. Ezt benn mérjük a végbélben. Ez

a

központi, vagy maghőmérséklet. Ha te kinn vagy

kesz-

tyű nélkül télen és havat lapátolsz, lehet, hogy a

bőröd

13 fokos lesz. De ha a fenekedbe dugnának egy

hőmé-

rőt, az még mindig - ha jól fel vagy öltözve — 36,2-t

mutatna. Ettől még lefagyhatna a kezed, de a

szerveze-

ted nem hűl le. Ez a maghőmérséklet. Rögtön

eszembe

is jutott, hogy én még futó hajléktalant soha nem lát-

tam, de olyat se, aki csak sietett volna valahová.

Miért?

Mert főleg télen, alacsony hőmérsékleten

egyensúlyozó-

dik ki a szervezetük, alkalmazkodik a környezethez,

és

gyakorlatilag ennek a 34 fokos, fennálló utcai

maghő-

mérsékletnek a következménye az apátia, a közöny,

és a

lelassultság. Egy hajléktalan nem képes arra, hogy

gyor-

san elszaladjon valahová, éppen az alacsony

testhőmér-

séklet okozta pszichés elváltozás miatt.

Vissza is tértünk a lányka történetéhez, aki ide-

oda

csapódott, mégis teljesen jó laborokkal élt együtt. Jól

végig lehetett követni a stációkat: az első

szerhasznála-

tot, a kipróbálást, a család teljes szétzilálódását, a

talaj-

vesztést, a belemenekülést a függőségbe, a

függőségben

- 118 -

való létet, mindazt, hogy a szerhasználat — nem is

azt

mondom, hogy perem alá sodor, hanem egész

egyszerű-

en - lelök erről a bolygóról. Ahogy mondtam, ő benne

- 119 -

van egy pszichoszociális gettóban, ahol nem lát

semmi

jövőképet, és ő maga sem akar ezeken változtatni. De

mi lesz vele? Mert esélye van arra, hogy bármikor

meg-

haljon, akár holnapután, de arra is, hogy tíz-tizenöt

évet

még így eléljen. És hova fog így eljutni? Ez az, amit

bor-

zasztóan nem látunk.

A rendszerváltás áldozata

Életem legelső hajléktalan betege Szerencsés János

volt.

Ma már valószínűleg nem él, nevével ellentétben

abszo-

lút nem volt szerencsés. Benn a kórházban, amikor

mó-

dom volt megszabadítani a két alsó végtagjától, elme-

sélte az élettörténetét. Valaha egy teljesen normális

asztalos volt, szép lassan alkoholista lett. Eddig

semmi-

féle szenzáció nincs ebben a történetben. Család,

feleség,

elegük lett a piálásából, kitették az utcára, megszűnt

a

munkája stb. Puff, hajléktalan lett. Csakhogy a fickó

azt

mondta, ő bizony a rendszerváltás áldozata lett! De

nem

ám arra gondolt, hogy valóban kitették őt a

munkahe-

lyéről, nem, hanem arra, hogy a pártállami

rendszerben

nem fagyott volna el a lába! O erre esküszik. Valahol

igazat kell neki adnom. A fickó a Jászai Mari téren

hé-

derelt, a Fehér Ház, a néhai pártház előtt. 1987-ben,

ha

ott valaki leül, és megpróbálja ott tölteni az éjszakát,

akkor világos, hogy az ott posztoló rendőr odamegy

hoz-

zá, lepofozza, felkölti, URH-s kocsit hív hozzá, és

bevi-

- 120 -

szi fogdára. A rendszerváltást követően, a Jászai Mari

tér előtti parkban, az V kerületi oldalon, — amikor

már

a Képviselő Irodaház működött - a kormányőrök néz-

ték a járdán inneni területet, de hogy mi zajlik a

park-

ban, az annyira nem zavarta őket. Úgyhogy

Szerencsés

János mester egy hideg téli éjszakán, egy kicsit

bepim-

pózott állapotban elaludt, és lefagyott mindkét lába,

mert ellopták a cipőjét. Ha mindez a pártállami rend-

szerben történt volna, akkor alig, hogy leül a padra

és

kicsit elbóbiskol, valószínűleg Kovács 17 János

odament

volna, és gumibottal úgy hátba vágja, hogy egyből

fel-

pattant és elszaladt volna, részegség ide, vagy oda.

Úgy-

hogy Szerencsés János, ellentétben a nevével, nem

volt

túlságosan szerencsés, és a rendszerváltás

áldozataként

lett lábnélküli hajléktalan. Az alsó harmadáig

csonkol-

tuk a lábait.

Hello doki van magánál ricsi?

Volt egy időszak, amíg az aluljáróban ott laktak a

csöve-

sek, a hajléktalanok. Addig szinte nem tudott úgy

átmen-

ni aluljárón az ember - már amikor gyalog járt —,

hogy

valaki utána ne üvöltsön: „Hello doki, van magánál ri-

csi?" A ricsi egy gyógyszer beceneve, egy nagyon

népsze-

rű altató-nyugtató gyógyszeré, Rivotrilé. Ezek között

az

alakok között nem egy olyan volt, aki viszonylag

hosszabb-

rövidebb időt eltöltött már nálunk, s ezért jól ismer.

- 121 -

A vicces az, amikor „saját magamat" látom szembe

jönni az utcán, vagy az aluljáróban. Nálunk ugyanis

mindennapos a családban a jótékonykodás, melynek

egyik formája, hogy a kinőtt, megunt ruhákat,

cipőket

rendszeresen beviszem a kórházba, hogy osszák szét

a

hajléktalanok között. így fordulhat elő az, hogy nem

ritkán szoktam látni szembe jönni a volt kabátomat,

ci-

pőmet, pulóveremet. De mindig azt mondom ilyenkor

magamban, addig örüljön az ember, amíg ezeket

meg-

teheti, és nem maga szorul rá a segítségre.

A hajléktalanok háttere

Szinte az összes hajléktalan betegünk, aki

tartósabban

megfordul nálunk, szívesen mesél saját magáról, az

éle-

téről. Mindegyik történetből kitűnik, hogy az illető

va-

lahol nagyon elrontotta. O, saját maga. Volt egy

pillanat

az életében, ahol a történet megcsúszott, és ebben a

megcsúszásban az egyik legnagyobb szerepe

rendszerint

az alkoholnak van. A tipikus eset, hogy valaki benn

élt

egy családban, dolgozott. De közben ivott is, s hiába

jöt-

tek a figyelmeztetések, még mindig csak ivott, és a

csa-

ládi élete előbb-utóbb ellehetetlenült. Odáig, hogy a

feleségének és a gyerekeinek is elegük lett az

egészből.

Az összes hajléktalanunknak, aki megfordult nálunk,

van vagy volt valahol családja, felesége, esetenként

fér-

je, mert ugye nők is vannak közöttük. Laknak

valahol,

élnek valahol a gyerekeik, a hozzátartozóik, akikkel sem-

miféle kapcsolatot nem tartanak fenn.

Bekerült hozzánk egy fiatal, a húszas évei végén lévő

hajléktalan, lehűléssel és alkoholproblémákkal. De rela-

tíve jó állapotban volt. Felmelegítettük, jöttek a szoká-

sos alkoholelvonási tünetek. A hajléktalan témát időről

időre fel szokta kapni a média, rendszerint akkor, ami-

kor vagy nem történik semmi, vagy itt az aktualitása:

többen meghalnak, lehűlnek. Ebben az esetben is jött a

- 123 -

Híradó, Fókusz, meg a többi műsor, hogy jé, egy

újabb

hajléktalan ügy, én is elmondtam a szokásos

dumámat.

A riporterek mindig szeretnek egy hajléktalannal, be-

teggel beszélni, mert az adja meg a sava-borsát.

Hiszen

ha csak egy jól szituált, jól öltözött ember mondja el,

milyen rettenetes dolog ez, az még nem az igazi.

Telje-

sen más, ha valaki olyan is megszólal, aki a saját

bőrén

tapasztalja meg az egészet. Ez a fiatalember volt az,

aki-

nél azt mondtam, hogy figyeljetek, ez egy normális

csá-

vó, ez el tudja mondani, mi a nagy büdös helyzet,

még

nem annyira lepukkant, de már vannak komoly

tünetei.

El is mondta a tévében, hogy három éve jött fel Buda-

pestre, azóta hajléktalan, lehűlt, problémái vannak az

alkohollal, munkanélküli, peremre sodródott. Jaj,

iste-

nem, mindenki nagyon a szívéhez kapott, milyen

szívfa-

csaró történet. Lement a műsor, a műsort követő

napon,

délután megjelenik az osztályunkon egy paraszt bácsi

és

egy paraszt néni, de rendesen felöltözve, a bácsin

fehér

ing begombolva, mellény, kalap, a nénin is. Az a fajta

régi vágású, édes bácsika volt, aki még mind a mai

na-

pig megsüvegeli az orvost. Engem kerestek.

Kérdeztem,

miben tudok segíteni. Amikor meglátott a bácsi,

egyből

lekapta a kalapját, bemutatkozott és azt mondták,

hogy

a tévében látott hajléktalan az ő gyerekük!

Kiderült, hogy ez a fiú tényleg vidékről jött fel, a

nagyvárosban akart szerencsét próbálni. Időnként je-

lentkezett is a szülőknél, félévente egy-egy levéllel:

dol-

gozom, szállón lakom, albérletben lakom, barátnőm

van, satöbbi. De ebből egy szó sem volt igaz!

Hajlékta-

- 125 -

lan lett. A szülők látták ezt a tévében, felültek reggel

a

buszra, vonatra, odamentek a gyerekhez, egymás

nya-

kába borultak, elsírták magukat. És azt mondta a so-

vány, karakán, öreg parasztember, hogy

„hazaviszünk,

fiam". És hazavitték. Mert a gyerek korábban nem

mert

hazamenni. Három éven keresztül hazugságokkal

etette

a családját, amit ők el is hittek. A fiúnak talán még

azon a napon megírtuk a zárójelentését, jól volt,

haza-

vitték, és azóta nem is láttuk őt. Szerencsére, mert

felté-

telezem, hogy otthon lakik, és az élete vissza tudott

tér-

ni a rendes kerékvágásba. Gondolom, dolgozik

otthon,

háztáji, földek, mit tudom én, és nem kényszerült

bele

többé egy ilyen fajta hazugságba. Felhívtam az eset

után

a riporternőt, és mondtam, hogy csodát tett! Ezt beír-

hatja az aranykönyvébe, mert ez nem egy túl gyakori

történet.

A betegeimtől mindig meg szoktam kérdezni azt

is,

hogy a családdal miért nem veszik fel a kapcsolatot.

Az

szokott lenni a standard válasz, hogy nem kíváncsi

rájuk

a család. De ezért ők maguk nagyon sokat tesznek!

Ők alapvetően olyan életet éltek, alkohollal,

szerencse-

játékkal, duhajkodással, esetleg a család

eltángálásával,

hogy ne legyenek rájuk kíváncsiak. Nem lehet a

család

toleráns a végtelenségig.

Valóban volt olyan hozzátartozó, aki, miután

felhív-

tuk, hogy itt van a volt férje, azt mondta a telefonba,

hogy „azt üzenem a Józsinak, rohadjon meg ott, ahol

van,

és a büdös életbe errefelé ne járjon, mert ráuszítom a

- 126 -

kutyákat." Biztos vagyok benne, hogy az ilyen

„Józsik"

- 127 -

korábban nagyon sokat tettek azért, hogy a helyzet

eny-

nyire elfajuljon.

Természetesen vannak családok, ahol nem kerül

az

utcára az agresszív, alkoholista családtag. Sokszor

ehe-

lyett folyamatosan zajlik egymás kölcsönös

sanyargatá-

sa, ami akár fizikai atrocitásban is megjelenik.

Mondjuk

a férj rendszeresen veri a feleséget, aki csak nem

hagyja

ott. Mi ennek az oka? Szerintem az egyik az, hogy a

fér-

fi a gyerekkel zsarolja a nőt. A párkapcsolatokban na-

gyon gyakori, hogy még a bírósági, rendőrségi

határozat

előtt azt mondja a férfi — ő képviseli ugye az erőt a

csa-

ládban —, hogy elveszem a gyereket tőled. A másik

pe-

dig a társfüggőség. Lehet, hogy kétnaponta megver,

de

mégiscsak van ő nekem. Magyarán, függő vagyok és

pontosan emiatt a „függőség" miatt nem is tudok

meg-

szabadulni a páromtól. Rohadt dolog ez, mert ez is

egy-

fajta függőség, és ha nem tud belőle szabadulni,

akkor

innentől kezdve a továbblépés lehetősége nulla.

Benne

van az illető az ördögi körben, folyamatosan

visszatérő

megalázásokban, megverésekben, s végül oly módon

próbál ebből kilépni, hogy gyógyszert szed be. Persze

pontosan vigyáz arra, hogy ne legyen súlyos

mérgezése,

mert ha az nincs, akkor egy-két napot benn van,

aztán

hazamegy, nem fogad el pszichés segítséget, nem na-

gyon fogad el szociális jellegű segítséget sem, és

tovább

éli világát ebben a nem éppen ideális helyzetben.

- 128 -

Fogd a piát és . . . döntsd!

Aki járt már nálunk az osztályon, akár beteglátogató-

ként, akár betegként, néha érdekes és furcsa

alakokkal

is találkozhatott. Nyári nap, végre egy csendesebb

dél-

után, próbálok visszamenni a szobámba és egyszer

csak

az egyik kórteremből kiperdül egy fickó, egy szál

sem-

miben. Illetve nem egészen, mert a nemi szervéből

lóg

ki egy katéter, annak a végén egy zacskó, ami valljuk

be

őszintén, nem igazán öltöztet. Ráadásul már megtelt

vi-

zelettel. Kérdem, hova hova? Megy a nővérszobába

ürít-

tetni a katéterét. Egy szál zacskóban. Sajátságos

figurája

volt a hajléktalanoknak, és sajnos egyre több hozzá

ha-

sonlóval lehet találkozni: szenvedélybetegek,

alkoholis-

ták, egy pillanatig sem érdemes fényezni a

helyzetüket.

Mostanában az ő módszereik is változnak, ők is

ha-

ladnak a korral. Jó pár évvel ezelőtt, ha nem volt pén-

zük, próbáltak tarhálni, hogy tudjanak vásárolni vala-

mit, vagy pedig próbáltak lopni. Főleg a nagyobb

üzletekben, szupermarketekben. De a biztonsági

őrök

rendszerint lefülelték őket, hiába volt a kabát alatt a

pia. Bevitték, iroda, rendőrség. Vagy nem is hívtak

rendőrt, kidobták az illetőt a bevásárlóközpontból.

De mint mondtam, a világ változik, felgyorsul, ők

is

változnak és újfajta módszereket vezettek be az

alkohol-

fogyasztásban. Hogyan lehet biztonságosan alkoholt

fo-

gyasztani, noch dazu berúgni úgy, hogy az embernek

egy árva vasa sincsen, de senkitől nem kell

kölcsönkérni?

- 129 -

A válasz nagyon egyszerű. Bemegy a hajléktalan a

bevá-

sárlóközpontba. Esetleg még ki is néz valahogy, nem

az

a „messziről bűzlök" hajléktalan, így még el is tűnik a

tömegben. Persze minél nagyobb az áruház, annál

jobb.

Bemegy, kicsit lődörög, majd becélozza az alkoholos

gondolát, megáll, tanulmányoz, kiválaszt valamilyen

ol-

csóbb jellegű szert, polcról lekap, abban a

pillanatban

kupakot leteker, és már iszik is. Lehetőleg egy

slukkra a

fél litert.

Mi zajlik eközben a biztonsági kamera túloldalán,

a

monitorok előtt? Az őröknek már az elején picit

gyanús

volt, hogy ez a kis lombrozó mit is akar. Nézegetik,

de

időnként eltűnik a képernyőről, időnként visszajön.

Egyszer csak látják ám, hogy ott áll az alkoholos

gondo-

lák előtt, nyúl a cuccért, letekeri, bedönti. Hű, az

anyja!

Gomb megnyom, riadó, de a legközelebbi biztonsági

őr

is úgy kétszázötven-háromszáz méterre van. Mire

átvág

a tömegen és odaérnek a többiek is, az üveg rég

kiürült,

egy árva csepp sincs benne. Viszont az illetőben

benne

van fél liter tömény alkohol, aminek megkezdődik a

fel-

szívódása és az emberünk tizenöt-húsz percen belül,

de

még akár hamarabb is, paréj részeg lesz. Kis

szerencsé-

vel, épp a biztonsági őrök kihallgató helyiségében -

aho-

vá berángatják - fog egy jóízűt okádni. Már ha nem

lesz

eszméletlen. Mit lehet ezzel az emberrel kezdeni?

Érde-

mes rendőrt hívni, és feljelenteni, hogy lopott? Kijön

- 130 -

a

rendőr, lát egy eszméletlen, részeg embert, adatot

sem

tud tőle felvenni, mert nincs nála se igazolvány, se

sem-

mi. Mentőt hívnak hozzá, kórházba kerül, de hogy

egy

- 131 -

fél literes vodka ára miatt a kórházba utána

menjenek,

megvárják, amíg felébred, felvegyék az adatokat,

elin-

dítsák az egész ügymenetet, nem éri meg. A

feljelentés

meg pláne nem, ahhoz véralkohol-vizsgálat kell, majd

jöhet a szabálysértési eljárás, a pénzbüntetés.

Esetleg le

is ültetik, hiszen ezek az emberek biztos nem fogják

tudni a büntetést kifizetni. Ezért inkább azt mondják

a

bevásárlóközpont emberei, hagyjuk a francba, ne is

fog-

lalkozzunk vele. Magyarán szólva, ez a módszer

relatíve

biztonságos és hatékony berúgási mód, amihez pénz

se

kell, csak megfelelő gyomor és „rutin" fél liter

tömény

egy húzásra történő eltüntetésében. Ez is a változó

világ

gyümölcse. Több ilyen visszatérő betegünk van,

néme-

lyikük majdnem napi rendszerességgel köt ki nálunk.

Patkányméreg prosztatára

Késő tavasszal szintén volt egy örök tanulsággal

szolgá-

ló történetem... Megkeresett egy apuka - már a

hangja

alapján ítélve sem lehetett túl fiatal - azzal, hogy van

egy fia, aki komoly alkoholproblémákkal küzd, szeret-

né őt elhozni. Mondom semmi akadálya, és

megbeszél-

tünk egy időpontot. Eljött a fiatalember, kiderült,

azért

kíséri őt a papa, mert a fiú fogyatékkal él,

látásproblé-

mája van, a mozgásban állandó segítségre szorul. Én

amúgy első körben általában nem ragaszkodom a

szü-

lők jelenlétéhez. Leültünk, beszélgettünk, a

fiatalember-

- 132 -

nek tényleg volt motivációja a leszokásra, de nagyon

súlyos volt az alkoholproblémája. Átbeszéltük,

hogyan is

kellene csinálni ezt a dolgot. El is fogadta,

nekiálltunk a

gyógyszeres terápiának. Eltelt vagy három hónap, a

srác-

cal semmi gond nem volt. Megbeszéltük, mikor jön

leg-

közelebb, szóval sínen volt a fiatalember, aki a

fogyatéka

ellenére magasan kvalifikált volt, és több nyelven

beszélt.

Egyszer csak váratlanul felhívott, éppen ügyeletes

voltam, hogy valami probléma van az apjával, nem

tud-

ja, mit csináljanak. Kérdeztem, mi történt. Iszonyúan

fáj a mellkasa, alig kap levegőt. Hát, mondtam, hívja-

nak mentőt, én innen a kórházból nem látok oda, nem

tudom, mi a teendő. Kiment a mentő, behozták. Az

első gyors vizsgálatoknál láttuk, hogy infarktusa

biztos

nincsen, tüdőembóliája se, trauma nem érte, így

ezeket

gyorsan ki lehetett zárni. Kérdeztem a fickót, mi tör-

tént, meséljen, hogyan is kezdődött ez a dolog.

Mondta,

hogy neki a korából adódóan már vannak mindenféle

urológiai problémái, amivel fel is kereste az

urológust.

Az ultrahang kimutatta a megnagyobbodott

prosztatát.

Javasoltak neki egy prosztatagyógyszert, ami recept

nél-

kül is kapható, és a prosztata megnagyobbodását jól

tudja befolyásolni. Hazament az úr, semmi baja nem

volt az égadta világon. De emlékezett rá, hogy annak

idején kapott valami prosztatagyógyszert az egyik ba-

rátjától, amiből volt még lenn a pincében. Lement,

megtalálta a dobozkát, lelt is benne három darab kis

golyócskát, rögtön be is vette mindet. Nem tudta

meg-

magyarázni, hogy miért, de a betegeknél a

lökésterápia

- 133 -

a tipikus pszichés hozzáállás: ha egyet mondott az

orvos,

akkor a három még hatásosabb lesz. Bevette tehát

mind

a hármat, eltelt négy-öt perc, baromi rosszul kezdte

érezni magát: mellkasi fájdalom, rossz közérzet,

fulla-

dás. No, kérdeztem, a dobozka itt van-e? A dobozkára

nagyon korrektül rá volt írva minden:

prosztataproblé-

mákra, a szükséges hatóanyagokkal. Ha megevett

volna

ebből másfél tonnát, akkor sem lett volna semmi

baja.

Mármint, ha az lett volna benne valóban, ami rá volt

írva. Úgyhogy kinyitottam a dobozkát, belenéztem, az

alján láttam valami bizonytalan eredetű, szürke színű

port. Már ez is gyanús volt. Ezek a gyógyszerek

általá-

ban nem szürkék szoktak lenni, inkább sárgásak,

általá-

ban figyelemfelhívó a színük. Ráadásul rohadó

halszaga

volt a doboznak belülről. Hát, mondtam, ez biztos,

hogy

nem prosztataprobléma elleni tabletta, ez inkább rág-

csálóirtószer lesz. Valószínűleg alumínium-foszfid,

ami-

ből ha lenyel az ember, és nedvesség jön hozzá,

akkor

foszfingáz szabadul fel a gyomorban. Az pedig

nagyon

veszélyes méreganyag.

Az ilyen rágcsálóirtókat egyébként is, csak külön

tanfolyamot követő vizsgával, megfelelő

védőfelszere-

léssel lehet használni. Nagyon potens, tényleg kiirtja

a

rágcsálókat, de ezek nem azok a szerek, amiket csak

úgy megvehetünk. Nem vásárolhatom csak úgy meg

a

boltban - csókolom, abból kérek három kilót —, aztán

nem szórhatom ki otthon, mert az egész ház

belehalhat.

Szóval ugyanazokat a tüneteket produkálta, ami ettől

a

rágcsálóirtótól elvárható. Erre rögtön eszébe jutott

az

- 134 -

emberünknek, hogy annak idején, amikor kiürült,

nem

akarta kidobni, mert jól lezárható műanyag doboz

volt.

Majd az egyik barátjától kapott pár ilyen golyócskát,

mert voltak otthon patkányok, egerek.

Na, ez a felelőtlenség: belerakta a mérget ebbe a

prosztatagyógyszer feliratú dobozba, és azonmód el

is

feledkezett róla. A méreg pár évet pihent a pincében,

jól

volt lezárva, nem szabadult ki, nem került oxigén és

nedvesség a közelébe, úgyhogy magával az

alumínium-

foszfiddal semmi baj nem volt.

Sajnos ebbe a mérgezésbe mind a mai napig 40-

50%

eséllyel „illik" belehalni. Gyorsan a történet végére

ka-

nyarodva, a bácsi most már jól van. Amikor

hazaenged-

tük, mondtam a fiának, hogy egy valamit ígérjen meg:

ha a papa túléli ezt a dolgot, akkor a büdös életben

nem

iszik többé alkoholt. Azt mondta, hogy jó, megígéri.

Úgyhogy a játszmának dupla tétje volt: nemcsak a

papa

egészsége, hanem a fiú jövője is kérdéses volt.

A történet, úgy tűnik, happy enddel végződött,

apu-

ka meggyógyult, és a fiatalember azóta sem iszik egy

kortyot sem. Tisztességesen, becsületesen betartotta

azt

az ígéretet, amit én akkor, hirtelen felindulásból, a

csa-

lád nagy ijedtségében, az amúgy

alkoholproblémákkal

küzdő fiatalembertől kicsikartam. És azt hiszem, ő

egy

olyan fiatalember, aki tartani is fogja magát ehhez az

ígéretéhez.

És mit gondolsz, ha nincs ez a trauma a

családban, akkor hol

tart ez a fiú?

- 135 -

Szerintem lehet, hogy nem tartotta volna be a szabá-

lyokat, és visszacsusszant volna az ivásba. De olyan

visszafogó erő lehet ez az ígéret, amit az intenzíven,

a

papa ágyánál tett, hogy ezt szerintem örökké be fogja

tartani.

Ha már itt tartunk, mondjuk el, hogy mit tudsz

csinálni egy

ilyen fiatal alkoholfüggővel?

Először is megkeressük benne a motivációt a

leszokás-

ra. Ha jelentkezik nálam valaki, hogy tessék engem

le-

szoktatni az alkoholról, megnézzük, milyen cél

vezérli.

„Azért szeretnék leszokni, mert a feleségem azt

mond-

ta, hogy hívjam fel magát, különben kidob otthonról"

— nos, ez nem igazi motiváció. Azt kell alapvetően

elhi-

tetni egy alkoholfüggővel, hogy amit csinál, az se a

tes-

ti, se a pszichés egészsége épülését nem fogja

szolgálni.

Úgyhogy mindenképpen át kell esnie a betegnek a

gyógyszeres segítségnyújtáson. Az igazi alkoholbete-

geknél, ha nem ihatnak alkoholt, komoly elvonási tü-

netek jelentkeznek. Ez körülbelül öt-hét nap alatt

ren-

dezhető gyógyszerekkel. Amikor már érzi a pozitív

változásokat, fizikálisan egyre jobban van, akkor

lehet

arról tárgyalni, hogyan tovább. Nagyon fontos dolog

az,

milyen körülötte a szociális háló, mennyire tudja őt

körbevenni esetleg a család, hogy nem egy már

abszo-

lút peremre került valakiről van szó, akit semmi nem

vesz körbe, csak lóg a levegőben. Az olyan

embereknél,

akiknél ez a szociális háttér nincs rendezve, sokkal

ne-

- 136 -

hezebb bármilyen biztató jövőképet kialakítani.

Szem-

ben egy olyannal, aki dacára annak, hogy

valószínűleg

négymillió-háromszázötvenhétezerszer ígérte meg,

hogy ez lesz az utolsó pohár, még mindig segítik őt,

és

próbálnak utána nyúlni.

Ha túlvan a beteg ezen az első két-három héten,

ak-

kor rehabilitációs lehetőséget kellene biztosítani

neki. Ez

az, amivel kevesen tudnak élni. Egy munkanélkülinek

relatíve egyszerűbb, de aki dolgozik, az nehezen

enged-

heti meg magának, hogy három hónapra kivonja

magát

a forgalomból. Úgyhogy ezek általában rövid

interven-

ciók, rövid terápiák, amik azért egész jól működnek.

Természetesen időnként újra és újra gyógyszeres

segít-

séget is kell a beteg feneke alá tolni. Olyan

gyógyszere-

ket adunk nekik, amelyre ha alkoholt fogyaszt, akkor

nagyon rosszul lesz fizikálisan, ami talán egy kis

vissza-

tartó erőként szolgál.

Az alkoholista, aki szeret inni

Van egy alkoholista betegem, aki nagyon egyszerűen

és

nagyon őszintén azt mondja, ha megkérdezik, hogy

mi-

ért iszik: „mert szeretem az italt". Ennyi. És

egyáltalán

nem tud ellenállni a piának. A múltkor is megbeszél-

tük, hogy jön, de nem ért ide, mert megint túllőtt egy

kicsit a célon. Másnap reggel kaptam tőle egy sms-t:

„Főorvos úr, nem megyek, mert berúgtam." Legalább

- 137 -

őszintén bevallja, hogy mi történt. Pedig egy

intelligens,

magasan kvalifikált ember, de ő az - körülbelül

velünk

egykorú -, aki a büdös életben nem fog tudni megsza-

badulni az alkoholizmustól. Azért, mert ő szereti az

al-

koholt. Meg szereti az alkohol okozta mámort, így

idő-

ről időre paréj részegre issza magát. A mámoros

állapot,

amit az alkohol nyújt számára, neki mindennél fonto-

sabb. Innentől kezdve arra várni, hogy ő valaha is

lete-

gye az alkoholt, merő illúzió.

Na de vannak szerek, tabletták...

Persze, azok ideiglenesen vissza tudják őt tartani. A

tab-

letta úgy működik, hogy elkezded szedni, s nagyjából

semmi nem történik veled, semmit nem érzel — már

ha

nem iszol alkoholt. Viszont ha fogyasztasz rá szeszes-

italt, akkor a gyógyszer az alkohol lebomlását egy

köz-

tes szinten megállítja. Az alkohol lebomlásakor

acetal-

dehid szabadul fel, de a tablettától ez az acetaldehid

nem fog tovább bomlani. És mivel nem fog tovább

bom-

lani, felhalmozódik a szervezetben és acetaldehid-

mér-

gezést fog okozni, ami kipirulással, magas

vérnyomással,

hányingerrel, rossz közérzettel, esetenként

súlyosabb

szövődményekkel jár. Ez elég komoly visszatartó erő

még egy piás számára is. Nem kell meginnia a

rosszul-

léthez fél liter vodkát, mert már egy pohár sör is

okoz-

hat ilyen fajta elváltozásokat.

Vannak olyan tabletták, amelyeket szájon át

szednek

a betegek, de létezik ezekből inplantálható tabletta

is,

- 11Ó -

amit a farpofába, a bőr alá, az izomzathoz építenek

be

— én is szoktam ilyeneket csinálni -, és lassan,

fokoza-

tosan szívódik fel, körülbelül fél év alatt. A farpofa

egy

intim, elzárt terület. A nőknél ráadásul úgy szoktuk

ezeket berakni, hogy a bugyi elfedje. Mert egy kis

csík,

maga a műtéti heg, örökre meglátszik. Bizony vannak

olyan betegeink, akiknek már úgy néz ki a fenekük,

mint három darab Adidas cipő egymás mellett, vagyis

már túl vannak a kilencedik implantáción is.

Azt mondják, az alkoholizmus végső soron

genetikusan örök-

lött valami.

Alapvetően nem tudom, ezzel a férfival például sokat

beszélgettünk erről. Hogy miért csinálja. Hisz már

egy

házassága fel is bomlott emiatt. De a munkahelyén

sose

iszik. Sőt ha előző nap lerészegedik, akkor reggel

inkább

egy kis gyógyszert vesz be, és azzal próbál az

elvonási

tünetein uralkodni. Még soha nem ment be a

munkahe-

lyére ittasan, s bent sem fogyasztott alkoholt soha.

Álta-

lában délután szokott kiereszteni. Tényleg szereti az

al-

koholt. Szereti az ízét, a borét, a sörét, a töményeket

is,

és szereti azt a mámort, amit az alkohol okoz. Nála

nincs

konkurenciája az alkoholnak.

A drogfüggő is szereti azt a bizonyos állapotot...

Az elején lehet, hogy szereti, mert olyankor jön az

eufó-

ria, a hallucináció, meg a módosult tudatállapot, de

ez

- 139 -

később már megváltozik, hiszen a szerek nem

képesek

mindig ugyanolyan fajta örömérzést kelteni, és egy

idő

után kiürül a használó. Attól fogva leginkább azért

fog

szert használni a függő, hogy ne legyenek elvonási

tüne-

tei.

Mi a drog?

Azzal kéne kezdeni, hogy mi az, amit a drogról

tudni kell,

mert erről, mint a fociról, mindenki úgy érzi,

nagyjából min-

dent tud. Miközben az se biztos, hogy egyáltalán

tudjuk-e

egzaktul, mi az a drog?

Tekintsünk vissza az emberiség történetére: amikor

az

ember elterjedt a világban, valahonnan Afrika

közepé-

ből — a homo erectus innen indult —, akkor sok olyan

dolgot fogyasztott, ami azon a területen, ahol ő éppen

élt, elérhető volt. Ez nem azt jelenti, hogy ma is

ugyanez

a helyzet, hiszen amióta a világ globalizálódott és

ren-

delkezésre áll az internet, bármikor felmehetünk a

háló-

ra és három kattintás után megrendelhetünk Dél-

Ame-

rikából bármilyen egzotikumot — nem feltétlenül

negatív

dolgot. Rendelhetünk bélszínt Argentínából,

cantuccit

Olaszországból, bort Dél-Afrikából, és még sorolhat-

nám. Ugyanakkor rendelhetünk egy csomó, akár

tudat-

módosító szert is a világ bármely részéről, amelyek

ese-

tenként legálisan itt vannak körülöttünk. Persze

kezde-

tekben mindez nem így történt, ami az adott helyen

nőtt, azt ettük. Az ember pedig mindig is

kísérletezett,

és időnként megpróbált megenni valamilyen bogyót,

termést, valamilyen gyökeret, ami esetenként jó volt

számára, nem csak azért, mert magas volt a

tápértéke

— persze akkor még nem számolt sem kalóriát, sem

- 141 -

semmi egyebet —, de nem lett tőle baja.

Természetesen

volt olyan is, amit ha megevett, egész egyszerűen

fogta

magát, és belehalt. És nem tudta, hogy miért. Ma

már

persze pontosan tudjuk ezekről a növényekről és a

ké-

miai anyagokról, hogyan képesek ártani az

embernek,

de akkoriban még tapasztalatok sem voltak. A tudás

lassan öröklődött: az egyik törzstag elmondta a

követ-

kezőnek, hogy figyelj, öreg, ha ezt megeszed, tök jól

fo-

god érezni magad, és az íze is más, mint a többi

bogyó-

nak. Ezt a pirosat viszont ne edd meg, mert szarul

leszel

tőle. De ha lázas volt valaki — vagyis akkor még a

lázat

nem ismerték —, azaz olyan furcsán meleg volt a

teste,

meg görcsölt és megetették vele a kínafa kérgét,

akkor

az illetőnek lecsökkent a láza. Ha pedig megrágta a

mákgubót — persze akkor még vadmákról volt szó,

és

nem termesztett mákról —, akkor elmúltak a

fájdalmai.

Az egyikből lett a kinin, a másikból az ópium.

Gyakorlatilag így, szájról szájra terjedve, egymástól

jól

elkülönültek azok a növények, amiktől az embernek

tá-

vol kellett magát tartani és ismertek lettek azok a

növé-

nyek, termések, gombák, amelyek esetleg segítették

az

életünket, vagy belekerültek a mindennapjainkba

táplá-

lék gyanánt. Már i. e. 7000 idejéből vannak arról

adata-

ink, hogy az emberek már elkezdtek használni

bizonyos

- 142 -

tudatmódosító szereket, és ekkor Tassiliban — ez a

mai

Algéria déli részén van —, találtak olyan

barlangrajzo-

kat, amelyek a gombafejű isteneket ábrázolták. Most

- 143 -

persze nem a Beatlesre kell gondolni. A rajzok azokat

a

sámánokat mutatták, akik már ismerték azokat a

gom-

bákat, amelyek ilyen furcsa, módosult tudatállapotot

okoztak. Ma már pontosan tudjuk, hogy mik ezek a

gombák, milyen hatóanyagot tartalmaznak, és

hogyan

hatnak. Ezek azok a gombák, amelyek pszilocibint,

pszilocint és beocisztint tartalmaznak, és kémiai

hason-

lóságot mutatnak az LSD-vel. Ugyanott hatnak, ahol

az

LSD, és hasonló módosult tudatállapotot okoznak.

Egy idő után már tudatosan használtak az

emberek

ilyenfajta szereket. Megvolt az oka is, hogy miért.

Keres-

te az ember a másságot, kereste az isteneket, kereste

a

varázsló az ősöket, azokból akart valamiféle

információt

nyerni. De azt pontosan tudjuk, hogy ez nem teljesen

így működik, hiszen ha módosult tudatállapotban az

ember lát valamit, az nem feltétlenül valamilyen

külső

dolognak az üzenete lehet, hanem az ő módosult

tudat-

állapotában megjelenő hallucinogén élmény. Hogy

az-

tán ezt ő hogyan interpretálta, mit mondott el a

törzs-

nek egy ilyen szituációban, az majdhogynem rá volt

bízva. Ne felejtsük el, a sámánok voltak egy törzsben

azok, akik a legokosabbak voltak. Biztosan nem a sá-

mán volt a legjobb harcos, a leggyorsabb futó, a

legjobb

vadász, de övé volt a szoftver, ami azt jelentette,

hogy ő

volt a Tudás birtokában. Ezt a tudást felhasználhatta

arra is, hogy manipulálja a törzset valamilyen

szinten.

Ha a sámán azt mondta, hogy menjünk háborúba, a

törzs háborúba indult. Ha a sámán azt mondta, hogy

költözzünk át a hegy túloldalára, a törzs átköltözött.

És

- 144 -

ha a sámán azt mondta volna, hogy hányjunk bukfen-

cet, a törzs többi tagja csak azt kérdezte volna, előre

vagy hátra, mert az istenek, az ősök ezt sugallták. El-

mondható, hogy a kábítószerek használata és a

manipu-

láció gyakorlatilag kéz a kézben jár. Persze

akkoriban

még ezt a szót, hogy manipuláció, még nem is

ismerték,

de a fentiek mindezt természetesen igazolják.

A sámánkultúrában mind a mai napig megvannak

az

ilyen fajta tudatmódosító szerek. Attól függően, hogy

a

világ mely részein vagyunk, a gombák mind a mai na-

pig megmaradtak, sőt a gombakultúrának egy

nagyon

sajátságos zenei kultúrája is kifejlődött: ez a goa

parti-

zás. India nyugati részén van Goa, ami portugál gyar-

mat volt. Itt gyönyörű a tenger, klassz a homok, tök

olcsón lehet megélni. Valamikor a '60-as években egy

csomó európai és amerikai hippi kivándorolt Indiába,

ahol strandpapucsban, rövidnadrágban, trikóban

fillé-

rekből megéltek. Ott sokkal lazábban kezelték ezeket

a

tudatmódosító szereket - mármint jogi szempontból

—,

mint a világ más részein, és innen híresült el a goa-

parti

kultúra. Ezek a partik mind a mai napig időnként itt-

ott előfordulnak. Magyarországon is van ilyen

fesztivál,

az Ozora Fesztivál, ahol az efféle szubkultúrának élő

fi-

atalok és idősebbek jönnek össze. Most már inkább

csak

legális szereket használnak arra, hogy egy kicsit

együtt

utazzanak, zenét élvezzenek.

Mint mondjuk Jamaica...

Igen, bár ott inkább a marihuána használata érintette

széles körben az embereket.

Vicc, de nagyon tanulságos: Tudod, mit mondott Bob

Marley,

amikor egyszer elfogyott az anyag és kis időre

magához tért?

Mi ez a szar zene?

- 146 -

Ezt a fajta zenei kultúrát csak egy nagyon szűk

populá-

ció hallgatja. Tehát nem véletlen, ha megnézzük

azokat

a zenekarokat, akik ma a gombafogyasztó

szubkultúra,

és egy átlag magyar zeneszerető fiatalnak azt

mondjuk,

hogy Infected Mushrooms, akkor nagyot néz, és

valószí-

nűleg nagyon kevesen hallottak róla. De ha talán azt

mondom, hogy Mike Oldfield, Ommadawn, akkor

már

egy kicsit többen mondják azt, hogy hát igen, ezt

ismer-

jük. Azok a zenekarok is, amelyek ilyen zenét

játszanak,

csak egy nagyon kis rétegnek zenélnek. Ezekből sose

lesz Stones vagy Beatles, ezekből sose lesz Jefferson

Air-

plane, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin...

De maga a Beatles is emlegette ezt a mágikus,

misztikus uta-

zást.

Lucy in the Sky with Diamonds*. A Beatles-fiúk

átutazták

az óceánt és Amerikában találkoztak olyan

sámánokkal,

akik kipróbáltattak velük bizonyos szereket.

Onnantól

kezdve megváltozott az együttes zenéje. Ha kézbe

vesz

az ember egy olyan kottás könyvet, amire az van

ráírva,

hogy négy hangból álló dalok, amit négy akkorddal el

lehet játszani — a klasszikus Beatles számok ötven

száza-

léka ilyen az első és második lemezükön. Ez a zene

dön-

tően megváltozott akkor, amikor a pszichedelikus

kul-

túrával ők is megismerkedtek.

Ez a fajta sámánkultúra mind a mai napig tart,

mind

a mai napig létezik. Olyan túl sok vizet nem

zavarnak,

- 148 -

hiszen nem tartoznak a veszélyes szerek

kategóriájába.

Viszonylag sokat tudunk már ezekről az anyagokról,

nincs túladagolás, kábítószer okozta pszichózis,

tartós

egészségkárosodás — bár nem biztos, hogy egy

toxikoló-

gus szájából ez túl jól hangzik. Tagadhatatlan, hogy

tu-

datmódosító hatásuk van, hogy esetenként

okozhatnak

egészségkárosodást, főleg, ha módosult

tudatállapotban

valaki valami szokatlant csinál, de összehasonlítva

sok

egyéb anyaggal, a biztonságos szerek kategóriájába

tar-

toznak. Szóval ez a fajta szerhasználat körülbelül

tízezer

éve már itt van a világban — és még nagyon sokáig

itt is

lesz. Napjainkban ezeknek a szereknek, vagy ennek a

pszilocibin tartalmú gombának a hatóanyagát

például

orvosi használatra is vizsgálják. Köznyelven ezek a

trá-

gyagombák.

Ez peyote néven ismert?

A peyote egy kaktuszféle, meszkalint tartalmaz, ami

szintén furcsa tudatmódosító hatással bír. De

visszaka-

nyarodva egy kicsit a medicinális felhasználáshoz: az

utóbbi időben érdekes vizsgálatokat végeztek azzal

kap-

csolatban, hogy haldoklóknál — például daganatos

bete-

geknél —, ha nem akarják a morfium mámorába

taszíta-

ni őket, ezek a pszilocibin tartalmú szerek

mennyiben

tudják megkönnyíteni ezt a fajta utazást, amiből nin-

csen visszaút. Magyarán szólva, feszültségoldó

szerként

bizonyos esetekben szóba jöhetnek.

Ezzel kapcsolatban azonban ma még csak vizsgála-

- 149 -

tok vannak. Ez nem azt jelenti, hogy öt-tíz év múlva

ebből valamiféle gyógyszer lesz. Ugyanakkor azt

gondo-

lom, ha egy szer tudatmódosító hatással bír, attól

még

nem szabad kizárni a medicinális felhasználását. A

mor-

fiumnak és a kodeinnek a példáján okulva

elmondható,

hogy a mai orvostudomány elképzelhetetlen lenne

nél-

külük.

Legkorábban i. e. 7000 évről származnak az első

em-

lékek, de biztos, hogy ennél régebben is használtak

már

tudatmódosító szereket a sámánok. Ez az

ősközösségi

szinten élő törzseknél, a sámánkultúrákban mind a

mai

napig megvan. Nem beszélve a 21. századi

sámánokról,

akik városi környezetben élve, abszolút modern

ember-

ként, időnként hozzányúlnak bizonyos pszichoaktív

sze-

rekhez. Ez volt a kezdet. Aztán hosszú ideig túl sok

minden nem történt, már ha csak a toxikológia

fejlődé-

sét nézzük. Ott kezd el megint érdekessé válni a

dolog,

hogy vannak konkrét emlékeink bizonyos szerek fel-

használásáról, és konkrét adatokról.

Ménész fáraó i. e. 3000-ben élt, és borzasztó sokat

kísérletezett mindenféle mérgekkel. Fantasztikusan

jó

toxikológiai labor állt a rendelkezésére, hiszen ott

voltak

neki a rabszolgák. Akkor még nem volt Amnesty

Inter-

national, nem voltak emberi jogok, nem volt büntető

törvénykönyv. A fáraó ezt kihasználva etette a

rabszol-

gákat ismeretlen növényekkel, megmaratta őket kí-

gyókkal, skorpiókkal, és nézte, hogy milyen fajta

elvál-

tozásokat okoznak ezek a tünetek. Egy skorpió

- 12ó -

marása

6000 évvel ezelőtt is ugyanolyan tüneteket okozott,

- 151 -

mint napjainkban, csak az egész diagnosztikája,

leírása,

és terápiája messze nem volt olyan, mint ma. Ménész

fáraó volt az is, aki rájött arra, hogy a sárgabarack

mag-

jának elfogyasztása halálos lehet. A sárgabarack

magja

tartalmaz egy olyan anyagot, amelyik ha belekerül a

szervezetünkbe, ott vízzel találkozva megindul a

hidro-

lízis nevű kémiai folyamat, melynek hatására

hidrogén-

cianid fog felszabadulni. Amikor keserű mandulát

vagy

keserű sárgabarackmagot eszünk, — mindannyian

kós-

toltunk már ilyet — lazán kiköpjük, mert annak

baromi

rossz íze van, nagyon-nagyon keserű. Szerencsétlen

rab-

szolgáknak nem állt módjukban kiköpni, nekik két al-

ternatívájuk volt csupán: megeszik a magot és abba

hal-

nak bele, vagy nem eszik meg a magot és akkor

lefejezik,

leszúrják, négybe vágják, vízbe fojtják őket, vagy

vala-

milyen egyéb válogatott módszerrel teszik el őket láb

alól. Ezek szerint Ménész fáraó volt az egyik első

kísér-

letező toxikológus, aki a kísérleti eredményekről

kiváló

információt adott.

A sárgabarack magjának létezik az újkori

felhaszná-

lása is, amit én a kiszolgáltatott és beteg emberek

durva

kihasználásának vélek: ez B17-vitamin néven

megtalál-

ható az interneten, és daganatos betegségek

gyógyításá-

ra használják. Azt írja a tájékoztató, hogy ez a

vitamin

van olyan ügyes és okos, hogy csak a daganatos

sejtek-

ben fog szépen felbomlani és azokat irtja ki. Az

egészsé-

ges sejteket nem bántja. Akkor ezek szerint Ménész

- 12ó -

fá-

raó hülye volt, és hiába haltak meg a rabszolgák? Ez

csúnya kihasználása azoknak a daganatos

betegeknek,

- 153 -

akik olyan szituációba kerülnek, ahol a hagyományos

medicinális terápiák már nem hatnak, és más

alternatí-

vákkal próbálkoznak. És azt kell mondanom,

megértem

ezeket az embereket. Ha belegondolunk abba, hogy

az

ember ott áll egy ilyen útnak az elején - ami elég egy-

irányú utca —, és se a műtét, se a kemoterápia, se a

su-

gárterápia nem segített, olyankor próbálkozik

minden

egyéb mással. Az életéről van szó — ezt használják ki

azok a sarlatánok, akik akár mézben is árusítják

magát

a keserű mandulabelet jó drága pénzért. Ez a szer in-

jekció formájában is kapható körülbelül negyedmillió

forintért, és semmiféle hatása nincsen a daganatos

sej-

tekre.

De nem halnak meg tőle közben?

Olyanfajta szövődményről, hogy valaki belehalt volna

ebbe, még nem hallottunk, de ez nem jelenti azt,

hogy

nem volt ilyen. Kifejezetten ilyen esetről a világiroda-

lomban sem nagyon írnak. Ettől még, ha egy

daganatos

beteg meghal, nem feltétlenül fog kiderülni az, hogy

ő

ezt a B17-vitamint használta. Nem feltétlenül fognak

elrendelni boncolást, mert egy végstádiumú

daganatos

betegnél „egyértelmű", hogy miben hal meg. Tehát

nem

hiszem, hogy a boncolás elrendelése kapcsán

kiderülne az,

hogy valamelyiküknek hidrogén-cianid mérgezése

volt.

Hol, mikortól kezdődik el az a határ, akár időben,

akár

szemléletben, amikor drogról, vagy kábítószerről

beszélünk?

- 154 -

Valószínűleg ez is olyan mozgó határ, mint

minden az élet-

ben...

Valamikor az '50-es évek második felében, a '60-as

évek

elején változott meg a világ e tekintetben. Mert

kábító-

szer-használat mindig is volt: ópiumhasználat, meg

ha-

sisszívás...

Mondok egy jó példát: tulajdonképpen a mákos

guba is kábí-

tószer, mert a gyereknek mákfőzetet, mákteát

adtak annak

idején, hogy ne bőgjön. Valószínűleg ugyanaz az

ópium hatott

a mákban, mint a heroinistáknál - nyilvánvalóan

nagyobb

dózisban...

Igen, de egy jelentős különbség mégis van. Az a mák,

amit étkezési mákként forgalmaznak, abban maga a

mákszem nem tartalmaz hatóanyagot. Amikor

szürete-

lik a mákot, ott van a gubó, a toboz. Belül van a

toboz-

ban valami, de hogy tudom megszerezni a tartalmát?

Fel kell bontanom, szét kell törnöm, szét kell vagdos-

nom a tobozt. Akkor szennyeződhet a mákszem

felülete

alkaloiddal. Az étkezési mák gubójában alig van

alkalo-

id. Tehát nem fordulhat elő, hogy megeszem egy

tepsi

mákos gubát, és azért meredek ki a fejemből

értelmet-

len arccal, mert valamilyen opiát hatása alatt állok,

ha-

nem azért, mert telezabáltam magam, mint a

kandisz-

nó, és mozdulni sem bírok.

Volt ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes eset:

úgy

két évvel ezelőtt megkeresett engem egy szülő,

akinek a

- 155 -

gyermeke élsportoló. Mentek volna valamilyen

ifjúsági

vagy junior világbajnokságra, és előtte jöttek

dopping-

tesztet nézni a gyereknél. Mondták, ha már itt

vagyunk,

adjál kislányom vizeletet, megnézzük kábítószerre is,

biztos, hogy negatív lesz. De hoppá! Az opiát

gyorsteszt-

je pozitív lett, a gyereket abban a pillanatban váloga-

tottból kizárni, négybe vágni, felakasztani és soha

töb-

bet. A kislány meg állt széttárt karral, és azt mondta,

hogy ő abszolút nem használt semmit. Aztán kiderült

a

turpisság: az iskolában, ahova ő járt, előző nap

mákos

tészta volt a menzán. Mivel nagyon szerette, megette

a

barátnője mákos tésztáját is. Ám a menzán használt

mák nem étkezési, hanem ipari mák lehetett. Az

viszont

tartalmazhat alkaloidokat, ha a felülete

szennyeződött.

Ez jelent meg a vizeletében. A kislány nem tépett be

ugyan, de arra pont elegendő volt, hogy egy rutin

szűrő-

vizsgálat egy nappal a mákos tészta fogyasztását

köve-

tően pozitív eredményt adjon. Magyarán szólva,

pozitív

lett a kábítószer tesztje, és ennek az egésznek az volt

az

oka, hogy feltehetően nem mákot evett. A gyermekét-

keztetési cég valószínűleg a jóval olcsóbban

beszerezhe-

tő ipari mákból készítette el a gubát az étkezési mák

helyett.

Ilyenek megesnek, és én is csak néztem, hogy a

má-

kos guba evése után egy buta gyorsteszt, ami végül

is

nem egy túl érzékeny vizsgálat, akár pozitív is lehet.

Persze a megerősítő vizsgálat kapcsán már kiderül,

hogy

az illető mákos tésztát evett-e, vagy pedig valójában

ká-

- 156 -

bítószert használt. Ám a megerősítő vizsgálat nem

két

- 157 -

perc alatt készül el, és addig az illető fölött ott lebeg

Damoklész kardja!

Kedves háziasszonyok, ha valaki biztosra akar

menni,

hogy a mák — amiből ő mákos tésztát, mákos gubát,

rétest vagy bármit csinál — ne tartalmazzon felületi

al-

kaloidot, akkor áztassa a mákot egy negyed órát

langyos,

ecetsavas fürdőben, és utána háromszor-négyszer

mossa

le bő vízzel, szűrőn keresztül. Nem kell minden mák-

szemet külön-külön lemosdatni természetesen, de ez

egészen biztosan le fogja szedni a mákszemecskék

felü-

letéről az összes alkaloidot. így már garantáltan

alkalo-

idmentes lesz, és attól már nem lesz senkinek a

gyors-

tesztje pozitív, illetve semmiféle tudatállapot-változás

nem fog kialakulni az illetőnél.

Visszatérve az előző gondolatmenetre, valamikor

az

'50-es évek végén változott meg ez a „kábítószeresdi"

történet. Erről részben tehet a rockzene, hiszen a

művé-

szek mindig is arról voltak híresek, hogy új dolgokat

kerestek. Az új dolgok keresésében bizony benne volt

a

tudatmódosító szereknek a használata. Mennyire

tudok

másképpen zenélni, mit adnak nekem a zenék, milyen

másfajta dolgot látok meg, ha különböző

tudatmódosító

szereket használok, és be vagyok tépve.

Történt egy nagyfokú mennyiségi robbanás, mert

előtte is használtak azért kábítószert a művészek,

nem

is kevesen. De ez az ő életükben amolyan úri

huncutság-

nak számított. Szóval Pablo Picassónak vagy Thomas

de

Quincey-nek senki nem rótta a lelkére, hogy drága

mű-

vész úr, hát miért tetszik tudatmódosító szert

használni.

- 158 -

A francia ópiumszívóknak, Rimbaud-nak, Verlaine-

nek

senki nem mondta, hogy maga nagyon rossz fiú, hogy

szert használ. Ez úri huncutság volt és egyfajta

réteget

érintett. írókat, költőket, zenészeket, éjszakai életet

élő

figurákat, táncosnőket, prostikat: ezek voltak azok,

akik

tudatmódosító szert használtak, de a lakosságnak a

99,5%-át ez nem érintette.

Nagy művészekről — akár korábbi időszakból is -

kimutat-

ható, hogy éltek-e valamilyen szerrel?

Abszolút! Thomas de Quincey-ről is kimutatható volt,

annak idején pedig Rimbaud-ról, Verlaine-ről, hogy

ők

is használtak szert. És írtak is erről könyvet.

Bulgakov is

morfinistává vált, ő medicinális kezelés hatására lett

az:

diftériás volt és fájdalomcsillapítóként kapott morfiu-

mot, aztán sikerrel rá is kattant.

Ez aránylag szűk réteget érintett, de mondom, ez

sem társadalmi, sem gazdasági, sem politikai, sem

nép-

egészségügyi gondot nem okozott korábban. Tehát

nem

volt olyan mennyiségű szerhasználó, aki olyan

következ-

ményekkel járó problémákat okozott volna a világon,

amik nem feltétlenül pozitívak. Persze jó pár művész

belehalt ebbe a történetbe, de nagyon sok olyan van,

aki

éppen a szerhasználat miatt tudott remekműveket al-

kotni. Ma ott tartunk, hogy körülbelül egy az

egymilli-

óhoz az esélye annak, hogy valaki szer hatására

olyan

dolgokat tud produkálni, mint amilyen verseket Jim

Morrison írt, vagy ahogy Janis Joplin, Jimi Hendrix,

- 159 -

Thomas de Quincey, Stephen King, vagy Huxley alko-

tott. Vagy most mondhatnék festőket, de

mondhatnám

akár Berliozt is, aki a Fantasztikus szimfónia két

tételét

áldozta tulajdonképpen a szerhasználatnak.

Elmondha-

tó, ez a hatás keveseknek adatott meg. Ha most itt

bár-

melyikünk használna pszichoaktív szert, akkor

nagyon

kis eséllyel alkotna maradandót.

Stephen Kingről is lehet tudni?

Kokainhasználó volt, és azok a rémálmok, amiket ő a

rémregényekben megírt, gyakran a kokainhasználat

kapcsán jelentkező módosult tudatállapotában jöttek

elő. Ő tizenvalahány évig volt kokainfüggő. Huxley-ról

is tudjuk, hogy élt ezekkel a szerekkel. Ők a

legnépsze-

rűbbek, de még ott vannak esetenként azok a no

name

alkotók, akik nem lettek világhírűek, de írtak valamit.

Aztán belevesztek a múlt ködébe, és soha nem

érvénye-

sültek az életben művészként, de gyakorló

szerhaszná-

lók voltak. A legtöbb ilyet, valljuk be őszintén, a zené-

ben lehet tulajdonképpen felmutatni. A Nirvana

letette

a névjegyét a könnyűzenében és a Nirvana nélkül

nem

lenne Green Day, Green Day nélkül nem lenne Kings

of

Leon, ez utóbbi nélkül nem lenne Queens of the

Stone

Age. Kurt Cobain hatása óriási, és elég egyértelműen

komoly szerepet játszott a pszichoaktív szerhasználat

az

élete kiüresedésében és öngyilkosságában is. Például

Nikki

Sixx, aki a Mötley Crüe-nek volt a basszusgitárosa, írt

egy fantasztikus könyvet. A címe The Heroin Diaries

(azaz Heroin naplók), és a két és fél éves szerhasználati

periódusáról szól, amit csodával határos módon túlélt.

Patti Smith.

Hát igen, Patti Smith-től kezdve, az öreg Belushin ke-

resztül, aki kokainfüggő volt; Andy Gibb, aki szintén

kokainista volt, a Stones-fiúktól kezdve Jim Morrison,

Jimi Hendrix, Janis Joplin. „Élj gyorsan, szeress szenve-

délyesen, halj meg fiatalon" — mondta Janis Joplin. Sike-

rült neki, huszonhét éves koráig minden tőle elvárható

dolgot teljesített, és bele is halt a szerhasználatba. Ér-

demes belegondolni, hogy ezek a tényleg fantasztikus

popikonok hol lennének ma, ha azt mondhatnánk, hogy

nézd, a Joplin néni sétáltatja az unokáját New York-

ban.

- 161 -

- 163 -

És mi a helyzet nálunk, Magyarországon?

Itt van például Radics Béla. Emlékszem, voltunk kinn

az Ifjúsági Parkban és Tűzkereket hallgattunk. Ha az

ember hallotta Radics Bélát gitározni, akkor az olyan

volt, mintha Jimi Hendrix játszott volna. Ám ha ránéz-

tünk, láttunk egy lógó, zsíros hajú, bajuszos, kövér

ma-

gyar alkoholistát, aki megint csak elég fiatalon

belehalt

ebbe a történetbe.

Azt kell mondanom, hogy a rockzenének nagyon

ko-

moly hatása volt a szerek elterjedésére, mert a

zenészek

betéptek, és ezek a zenészek példaképek, ikonok

voltak

- magával a személyiségükkel sugallták tulajdonkép-

pen a fiataloknak a szerhasználatot. A Woodstock

nem-

zedékéről volt szó.

A vasfüggönyön innen erről csak hallottunk. A volt

szocialista országokba csak valamikor a '90-es

években

jött el ez a történet, a rendszerváltás után. Előtte

nem

nagyon volt nálunk kábítószer-használat. Persze volt

nagyfa galeri, sírig tartsd a pofád, szipuzás, egy pár

mor-

finista Budapesten — ezek sokak számára jól

ismertek

voltak. Volt egy-két Parkánnal élő, egy-két Seduxenre

piáló és volt a technokol rapid. De olyan nagy problé-

mát ez akkor nem okozott. Mert az erőszakszervezet,

a

rendőrség, az egészet határozottan keresztbe verte.

Jól emlékszem, hiszen ott laktam az Egyetem

presszó-

val szemben. Ez a hely akkor egy másik

„devianciának",

a homoszexualitásnak volt a budapesti melegágya.

Em-

lékszem, esetenként az volt a szórakozás, hogy az

ember

kiállt az ablakba — a miénk odanézett a Felszab térre

— és

bámulta, ahogy megállt a Moszkvics, meg a Zsiguli az

Egyetem presszó előtt, és összeszedték a népeket.

Elvit-

ték őket a rendőrségre, de három nap múlva azok

megint

ugyanott voltak, legfeljebb be volt gipszelve a kezük,

be

volt kötve a fejük, kicsit sántikáltak. Mert ez volt a

terá-

piás lehetőség akkoriban az ilyenfajta „devianciákra".

Ha belegondolunk, a szocializmusban mertünk

olyan-

ról beszélni, hogy kábítószer-használat? Mertünk be-

szélni a nyugati fiatalokról, akik azt üvöltik, hogy

yeah,

yeah, drogoznak, rockzenét hallgatnak, meg

olyanról,

hogy homoszexualitás? Olyanról, hogy lakástalanság?

Munkanélküliség? Szegénység? Szóval lehetett

ezekről

beszélni? Föl sem merült. A vasfüggöny nagyon sok

mindentől elzárt bennünket.

Amikor '91 -'92-ben végképp kinyílt a világ, és nem

csak Gorenjét mentek ki venni az emberek nyugatra,

eljött Magyarországra a kábítószer is. A feketepiac

rájött

arra, hogy a volt szocialista országokban van egy

száz-

milliós populáció, amelyik vevő erre a történetre. És

a

dolgot a pénz mozgatja. Ezekre az évekre a nyugat

„megtelt". Már rég megvoltak a felvevőpiacok, olyan

nagyot nem lehetett ott hasítani. Azok az országok,

amelyek eddig tranzitországok voltak, akár az

Afganisz-

tánból, akár az Arany-Háromszögből hozott ópium,

vagy

a Kolumbiából hozott kokain, vagy más egyéb szerek

használatával, most hirtelen célországgá lettek. Itt is

megjelent egy olyan felvevői piac, amelyik készen állt

arra, hogy szert használjon.

- 130 -

Azok, akik akkor, a '90-es évek elején voltak tizen-

nyolc évesek, és már akkor megtanulhatták, hogy mit

jelent a szerhasználat, ma ott tartanak, hogy már van

kisgyerekük. De az a korosztály, aki akkor tíz vagy ti-

zenöt évvel idősebb volt — akár a mi korosztályunk is

-

és ma nevel kamasz vagy kamasznál nagyobb

gyereket,

még ilyenfajta dologban abszolút nem részesült, és

pon-

tosan ezért nem is nagyon tud a saját gyerekeinek

mit

mondani. És nem azért, mert nem esett át a

történeten.

Hanem azért, mert amikor ő fiatal volt, erről nem hal-

lott, nem tudott, és ez számára, ha nem is tabutéma,

de

tulajdonképpen olyan téma, amiről nap mint nap hall,

olvas, csak éppen nem tud róla eleget. Egy mai

tizenhat-

tizenhét éves gyerekkel szülőként nem tud mit

kezdeni.

Itt még erőteljesebben érződik a generációs

szakadék:

aki még a vasfüggöny mögött volt fiatal, annak

egészen

más élményekben volt része, mint annak, aki a

fiatalsá-

gát már a rendszerváltás után élte.

A mai kamaszok abszolút tisztában vannak a

szerek-

kel, a fantázianevekkel, a szerhasználattaí, a zenei

szub-

kultúrával. A szülő nem partner számára ebben a

dolog-

ban, mert mit is tud? „Ne drogozz fiam!" Ez egy

nagyon

szép és nagyon jó mondat, csak éppen a gyerek mit

fog

erre mondani? Belül valószínűleg harsányan röhög és

azt fogja mondani, hogy „persze, nem fogok". Még

em-

lékszem rá, hogy anyám, amikor mentünk el a

haverok-

kal, mindig utánunk szólt: „Nehogy igyatok sört!" És

mi

- 166 -

mondtuk: „Nem fogunk." És ittunk sört? Naná, hogy

ittunk. Berúgtunk párszor, de azért nem rúgtunk be

- 167 -

minden hétvégén, igaz? Megittunk két sört,

megettünk

egy sült krumplit a Royalban — emlékszem, oda

jártunk

— és aztán utána elmentünk a VPG klubba, vagy

más-

hova, és ennyi. Ma viszont nagyjából elképzelhetetlen

egy fiatal számára a hétvégi szórakozás mindenféle

drog-

használat nélkül.

És az a baj, hogy a világ, amiben ők élnek, nagyon

felgyorsult. Gyors élvezeteket és gyors örömöket

szeret-

nének, így ezek a fajta gyors kielégülést okozó szerek

nagyon benne vannak az életükben. A kérdésnek

tehát

van egy ilyen vetülete is: nincs idő berúgni órák alatt,

lerészegedni, hanem jön a binge drinking.

Megisszuk azt

a fél litert, pillanatok alatt kiütjük magunkat, aztán

reggel majd csak lesz valami.

Sajnos ebben az új világban nagyjából

törvényszerű,

hogy fiatalság jelentős része droghoz nyúl. Azért,

mert ma

a fiatalok között nagyon sok az alulmotivált, nincsen

jövő-

képük, nincsenek terveik. Nem túl sok minden

érdekli

őket, nem olvasnak. Marad a számítógép, a

Facebook,

maradnak a virtuális terek, a virtuális kapcsolatok és

ezt

mind nagyon veszélyesnek érzem. A saját

gyerekemnél is

szoktam néha tapasztalni, hogy este beül a gép elé és

be-

szélget. Ott ülnek tizenöten osztálytársak és

dumálnak.

De mindenki a saját gépe előtt ül, ez lehet Amerikától

kezdve bárhol. Ez ma a közös nevező: megszűnik a

szemé-

lyesség, megszűnik az igazi emberi kapcsolat; és az

egész

mögött ott marad a gép, ami egysíkúvá teszi a

történetet.

- 168 -

A megváltozott világ a mi korosztályunkat is elérte

persze: ma már te sem tudnád az életed internet

nélkül

- 169 -

elképzelni és én se tudnám. Régen, ha az ember írni

akart valamit, elment a könyvtárba, utánalapozott, el-

töltött két hetet azzal, hogy összeirodalmazzon egy

cikkre valót. Ma beül a gép elé, és egy-két óra alatt

megvan az anyag. Szóval baromira megkönnyíti az

éle-

tünket, ír az ember egy cikket, aztán átolvassa,

átjavítja,

megint átjavítja. Nem az írógép mellett káromkodik,

kijavít, kikapar, hibajavítózik.

Ez számunkra idegen világ, de biztos vagyok

benne,

ha már nem lesz az általunk képviselt generáció,

megint

egy új korszak következik. Amikor már a mi gyereke-

inknek lesznek gyerekei, ott kisebb lesz a nemzedéki

ha-

sadék azért, mert ők már egy teljesen más világba

nő-

nek bele. Nem tudom, hogy mi lesz tíz év múlva.

Mert

gondoltuk volna a mobiltelefonról, vagy a

számítógép-

ről, hogy valaha függni fogunk tőle? Hogy lesz valaha

olyan, hogy számítógép-függőség?

Régen írógépfüggőségről nem hallottunk...

Hát nem, olyan nem volt anno.

Se vonalastelefon-függőségről. Igaz, húsz évet

kellett várnunk,

az volt a függőség. És mégse kaptunk...

Igen, és anya beszólt mindig, hogy „hagyd már abba

fiam, ne beszélj már!". Pedig egy forintért annyit

beszél-

hettél, amennyit akartál, a számláló nem ugrott

előre.

Az új világ kitermeli a saját függőségeit. A szocializ-

musban nyilvánvalóan nem beszélhettünk vásárlás-füg-

gőségről - de beszélhettünk alkoholizmusról, amivel

együtt éltünk, beszélhettünk gyógyszerfüggőségről,

amiről azonban ma nem merünk beszélni, itt ma, Ma-

gyarországon. Biztos, hogy ez nagyságrendileg legalább

akkora probléma, mint a kábítószer, ha nem nagyobb.

Mi azonban nagyon óvatosan bánunk ezzel a témával,

és nem is merjük feszegetni.

- 171 -

Szerintem akkor most csapjunk bele abba, hogy

szigorúan a

drogok. Tehát, ami túl van azon a jogi, társadalmi

megítélés-

beli éles, vagy nem túl éles határon, ami innen

van, az mákos

tészta, ami onnan van, az ópium.

Igen, ez érdekes dolog, pontosan az, amit itt

feszegetsz,

azaz a történet büntetőjogi megítélése. Ma azokat a

sze-

reket üldözzük, amelyek egy kormányrendelet

mellék-

letében fel vannak sorolva. És ezt meg lehet nézni,

eb-

ben van százhúsz-száznegyven darab szer, szigorúan

kémiai anyagok. Nem úgy jelennek meg, mint a mák

alkaloidjai, hanem szigorúan leírva, kémiai

regisztrációs

számmal, névvel, szerkezeti képlettel. Ez az, amit

nem

lenne szabad. Ezen kívül még van körülbelül négy-öt-

ször, ha nem többször ennyi, amely ugyanolyan

tudat-

módosító, és mondjuk jelenleg nem szerepel ennek a

kormányrendeletnek a mellékletében. Magyarán

szólva,

ha ezzel a szerrel élsz, ezt a szert kipróbálod,

használod,

és teszed mindezt otthon — és nem például

szintetikus

THC-től betépve ülsz autóba, bekuglizod magad a he-

tes busz megállójába, majd tarolsz nyolcat -, akkor

gya-

korlatilag semmiféle jogsértést nem követsz el.

Mára egyértelművé vált és pontosan tudjuk, hogy

önmagában véve a kábítószer-használatot a

büntetőtör-

vénykönyv érdemben nem tudja befolyásolni. Szóval

nem arról szól a történet, hogy ránéztél egy

marihuánás

cigarettára és két évre mész a börtönbe. Ez nem

megol-

dás. Minthogy az sem megoldás, hogy „gyerekek,

tiétek

a világ, használjátok, nyomjátok, mindenki csináljon

azt, amit akar! Nyugodtan, bátran lehet ezzel

keresked-

ni, lehet átadni, lehet használni." Vannak persze

olyan

országok a világon, ahol akár halálos büntetést is

kap-

hatsz kábítószerrel való visszaélés miatt, és ez sem

tudja

visszatartani az embereket. Például Kínában vagy az

iszlám törvénykezésben is komoly konzekvenciája

lehet

a droghasználatnak. Ezekben az országokban, bár

szigo-

rúak a törvények, mégis használnak az emberek

kábító-

szert.

A világ máktermelésének a központja Afganisztán.

Afganisztán termeli a világ mákmennyiségének 93%-

át. Ha a magyar máktermelést - itt elsősorban ipari

meg étkezési mákról van szó — megpróbálnám egy

na-

gyon vékony, 8H-s ceruzával húzott vonallal

modellez-

ni, akkor ahhoz képest az afgán máktermelés az

Empire

State Building lenne méret szempontjából. Nagyon

ér-

dekes volt, hogy 2000-ben a talibánok vallási okokból

úgy döntöttek, befejezik a kábítószer termelését

Afga-

nisztánban. Ami technikailag könnyen kivitelezhető,

mert mit kell csinálni? Kimegyünk a mákföldekre és

felgyújtjuk, vagy lekaszáljuk, és növényvédő szerrel

le-

fújjuk. Nem beszélve arról az érdekes dologról, hogy

az

amerikaiak föntről pontosan látják, egy mákföld

milyen

érési fázisban van — hiszen a Big Brother mindent

lát.

Más a műholdképe annak a mákföldnek, amelyik

most

virágzik, más annak, ami termést hoz, és más annak,

amelyiket már leszüreteltek. Szóval pontosan lehet

lát-

ni, mi a helyzet éppen Kandaharban, vagy az ország

- 173 -

más részén. Módjuk és lehetőségük lenne

elpusztítani

- 174 -

mindezt. Szóval amikor letarolták 2000-ben a mákot

Afganisztánban, akkor nagyon-nagyon visszaesett a

ter-

melés. Nagyon sok ember éhen halt ennek

következté-

ben. Azért, mert ez nem úgy működik, hogy „drága

Ab-

dul, eddig ugyan mákot termeltél, de tessék

holnaptól

rozst termelni, az is nagyon szép növény, azt meg is

tu-

dod enni!" Igen ám, csakhogy Abdul az, aki termeli,

aki

megmetszi a mákgubót, a mákgubóból kibuggyan a

fe-

héres lé, ami aztán rászárad, megbarnul, és ez a

nyers

ópium. Ezt ő onnan lekapargatja és beszolgáltatja.

Fino-

mítás után utcai tisztaságú heroin lesz belőle, amin

van

körülbelül hétezerszeres haszonkulcs, áfa, vám,

minden-

féle adómentesen, nem beszélve arról, hogy neki el

kell

tartania egy egész rendszert. Mert ez nem arról szól,

hogy Abdul eladja egy olyannak, aki gyorsan

finomítja

és már kész is. Egy egész rendszeren megy keresztül,

mert Abdul ebből tartja fönn a hadsereget, és a saját

életét. Nem beszélve arról, hogy aztán átadják a

keres-

kedőknek, és mindenki leszedi a maga hasznát. Amíg

ebből a marék nyers ópiumból utcai tisztaságú heroin

lesz a Keletiben - na, azon egy csomó ember már

meg-

gazdagodott. Ezért nem működik az, hogy ma ópium,

jövőre vetésforgó és akkor termesszünk rozst, vagy

ár-

pát, valami olyat, ami az ottani éghajlatnak

megfelelően

terem. így aztán gyorsan regenerálódott az afgán

mák-

termelés, és ma már ott tartunk — ezek 2010-es

adatok

-, hogy a nyers ópium 93%-át Afganisztánban terme-

lik. Iszonyú mennyiség. Afganisztánban egy pakett

he-

- 175 -

roin 150 forint. Magyarországon 3800 és 5200 forint

kö-

- 176 -

rül van és az tuti jó minőségű cucc. Ott közvetlenül a

földről, rögtön a máktermelőtől veszi az illető a nyers

ópiumot és azt szívja. A szer pedig, ami

Magyarországra

jön be, először átmegy vagy az oroszokon, vagy

Török-

országon. Ez egy olyan piac, amit a pénz mozgat, és

ér-

demben szerintem ezt nem is lehet befolyásolni.

És eddig még csak a heroinról beszéltünk. Rossz

értelemben a

drogok királya.

Hát, ha azt nézzük, hogy a hetvenes években mi volt

a

fiatalok halálozási oka — és most nem magyar,

hanem

amerikai és nyugat-európai adatokról van szó —,

messze-

messze a heroin volt a felelős. Nem az autóbaleset,

nem

a daganatos betegség, nem az öngyilkosság, hanem

kife-

jezetten a heroin okozta halálozás. A heroinnak az a

ha-

tása, hogy elnyomja vagy akár leállítja a légzést,

beszű-

kíti a pupillát, elviszi a tudatállapotot, és emellett

nagyon jelentős hozzászokási potenciállal bír. A

heroint

nem úgy szokták használni, mint mondjuk a marihuá-

nát, hogy valaki egy hónapban elpippant két jointot.

Nem olyan, hogy most rekreációs célból tolok

magam-

nak egy kicsit. Mert hiányozni fog, elvonási tünetei

lesz-

nek. Aki már esetleg kapott az életében morfiumot,

mert műtéten esett át, vagy fentanilt, és úgy ébredt

fel,

hogy jaj, hujujj, mi is volt ez a cucimuci? Az elején bi-

zony egy nagyon furcsa és nagyon kedves, kellemes

bó-

dulatot okozó szerről van szó, ahol aztán a használat

elő-

rehaladtával nagyon gyorsan kialakul a tolerancia, a

- 177 -

hozzászokás. Egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb

adagokat igényel az illető. Szóval az az adag, amit

egy

heroinfüggő betol magának, amitől úgy so-so, elvan,

at-

tól szerintem négyen-öten, ha testvériesen

megosztanánk

egymás között, vidáman belehalnánk a történetbe.

Ez városi legenda, vagy igaz, hogy szándékosan

rá lehet szok-

tatni valakit, mert elég egyszer, vagy kétszer

használni?

Hát, ez azért így nem működik. Voltak persze ilyen

tör-

ténetek. Az első jól ismert heroinista-halál Budaörs

ne-

véhez fűződik. Volt egy budaörsi gimnazista kislány,

akinek a barátja heroinista volt, és addig fűzte a

kiscsaj

agyát, amíg az kipróbálta. Ugyanazt az adagot adta

be

magának, mint amit a fiú, és világos, hogy ő ebbe

bele is

halt.

De általában prostitúciónál szokták ezt, hogy

elkap-

ják a lányt, elkezdik nyomni neki a cuccot, és akkor

adnak, ha kimegy az utcára kurválkodni. Ilyenek

meg-

történnek, de azért azt kell mondanom, hogy a „rossz

társaságba keveredtem!" című történet a

legátlátszóbb

duma, amivel szoktam találkozni. Mert mikor tudsz

rossz társaságba keveredni? Ha elfogadod annak a

társa-

ságnak az értékrendjét. Ha abban a társaságban

R&B

zenét hallgatnak és piálnak, és neked ez nem tetszik,

akkor el fogsz oda menni legközelebb? Valószínűleg

nem.

Ha meg tetszik, akkor te is felveszed azt a stílust, és

akkor lehetsz emós, lehetsz rocker, hordhatsz

répanadrá-

got, grunge zenét hallgatsz stb. Ez mind egyfajta

zenei,

öltözködés-, és viselkedésbeli, vagy egyéb

szubkultúra,

amelybe azért beletartozhat a különböző

pszichoaktív

szerek időnkénti használata. Egy rockkoncerten nem

valószínű, hogy valaki heroint fog használni, ott be

fog-

nak rúgni a gyerekek. Mondjuk egy másik

együttesnél

esetenként THC-t fognak szívni. Egy vidéki

fesztiválon

esetenként gombászni fognak. És van olyan koncert,

ahol valószínűleg valamilyen szintetikus cuccot

fognak

használni, vagy mondjuk kokainhoz fognak nyúlni. A

ze-

nék elég tisztességesen megteremtették a saját szer-

használati szubkultúrájukat és ez nagyon jól

visszakö-

vethető.

- 179 -

A heroin és a metadon

A heroin tulajdonképpen nem más, mint diacetil-mor-

fin, a morfinnak egy picit módosított változata, amit

—

nagyon érdekes — azért szintetizáltak, mert nagyon

so-

kan voltak olyanok, akik rászoktak a morfinra, és épp

az

erről való leszoktatás miatt csinálták meg a

mesterséges

diacetil-morfint, vagy más néven a heroint. Ennek

amúgy

is nagyon jó fájdalomcsillapító hatása van, de aztán

rá-

jöttek arra, hogy az egyik szaros csöbörből a másik

sza-

ros vödörbe kerültek bele, mert a heroinnak legalább

olyan az addikciós potenciálja, mint a morfinnak, ma-

gyarán ugyanolyan függőséget okoz.

Tehát ez valaha a morfinisták orvossága volt.

A morfinisták orvosságának indult, és lett belőle

széles

körben használatos cucc, ami a brown sugar vagy

China

White néven lett ismert. Nagyon érdekes például a

szleng

elnevezése. A brown sugar azért vált világszerte jól

ismert

szlenggé a heroin szempontjából, mert egy Mick

Jagger

nevű fiatalember énekelt róla. Egyébként millió neve

van a különböző szereknek a szlengben, s hogy

éppen

aktuálisan melyiket használják, az akár utcáról

utcára is

változhat.

Aztán a heroinhasználat és a túladagolás a '70-es,

'80-as években vezető halálok volt a fiatalok körében,

és

felmerültek a heroinnal kapcsolatban a terápiák;

világos

volt, hogy gyógyítani kell: baromi nagy addikciós po-

tenciál, pénzbe kerül, lecsúsznak a versenyzők,

szúrják

magukat. Jött egy csomó betegség, ami korábban, a

he-

roinhasználat kezdetén még nem volt ismert. Ilyen az

AIDS, a különféle intravénásán terjedő fertőző

betegsé-

gek. Hiszen a heroinisták közül nagyon sokan

megosz-

tották egymás között nemcsak az anyagot, hanem a

tűt

és a fecskendőt is. Gondolj bele abba, hogy elmész az

SZTK-ba, látod, hogy előtted van Lajos bácsi, akitől

vért vesznek, és utána az asszisztensnő ugyanazzal a

tű-

vel vesz tőled vért. Hát azt gondolom, hogy joggal ro-

hannál ki üvöltve a helyről egy ilyen szituációban. Ma

már alapvetően jogos elvárás az egyszer használatos

ste-

ril tűk alkalmazása. Később ezért vezették be a

tűcsere-

programokat, ami arról szólt, hogy a heroinista

bevitte

a tűcsereprogramban a régi tűjét, régi fecskendőjét,

és

kapott érte egy sterilt — ingyen vagy egy jelképes

össze-

gért. Akkor ez nagyon nagyban visszavetette a közös

tű- és fecskendőhasználatot, aminek nagyon komoly

szerepe volt esetenként az intravénás úton terjedő

fertő-

ző betegségek elterjedésében.

Magyarországon szerencsére ez sosem jelentett

olyan

komoly problémát, mint például az oroszoknál, ahol

el-

sődleges okként szerepelt a heroin az intravénás

szer-

használók között a AIDS-betegség terjedésében.

Aztán

ahogy az intravénás szerhasználat egyre visszább

szo-

rult, mindez sokkal-sokkal kisebb jelentőséggel bírt,

mint a régi szép időkben. És akkor jött az igény az

iránt, hogy valahogy ezeket a szerencsétleneket kezelni

kell.

S hát meg kell hagyni, van egy nagyon érdekes tech-

nikája ennek a kezelésnek, amit az egyik kultuszfilmben

nagyon jól ábrázoltak. Aki a Trainspot tingox. látta, az

pontosan tudja, miről van szó. Mint annyi filmét, ennek

a címét is megpróbálták magyarra lefordítani, ez volt a

'Vonatfigyelők'. Ewan McGregor volt a főszereplője, ez

volt az egyik első filmje, azóta jól ismert világsztár lett.

Ebben a filmben láthattuk az úgynevezett cold turkey-

technikát, azaz a 'hideg pulykát', amikor valaki min-

denféle orvosi és gyógyszeres segítség nélkül próbál meg

leállni a kábítószer-használattal. Ami azt jelenti, hogy

- 182 -

tegnap még szúrtam, ma már nem szúrok, abbahagy-

tam, bemegyek egy szobába, bedeszkázom az ajtót,

nem

tudok kimenni, ne engedjenek ki, viszek be

magammal

kaját, innivalót és két hétig kihúzom. Csakhogy addig

nagyon-nagyon intenzív elvonási tüneteim lesznek:

ízü-

leti fájdalmakkal, izzadással, hányingerrel, hányással,

rossz közérzettel, baromi szar állapottal jár ez az

egész.

Magába az opiátelvonásba nem lehet belehalni,

szóval

az nem olyan, amitől megáll a szívem. De baromi

kelle-

metlen és nagyon-nagyon szar szubjektív velejárói

van-

nak az elvonásnak. Olyanokkal találkoztunk, hogy azt

mondta valaki, idézem: „A kurva anyját, kiugrok az

ab-

lakon", és aztán ki is ugrott. Na de ott nem a

heroinel-

vonásba halt bele, hanem az egyszerű newtoni törvé-

nyekbe, a gravitációba. Hisz a hatodik emeletről

kiugrani nem feltétlenül a hosszú élet titkát jelenti.

Később aztán születtek olyan gyógyszerek,

amelyek

segítik a leszokást, enyhítik a megvonás tüneteit. Ma

már itt Magyarországon két olyan gyógyszer is jól

hoz-

záférhető, az egyik a métádon, a másik pedig egy

kom-

binált szer, amiben buprenorfin és naloxon van.

Jó is, hogy beszélünk a metadonról, mert erről a

gyógyszerről

is keveset tudunk. Annyit azért lehet sejteni, hogy

ezt sem le-

het nyakló nélkül adni, mert az is roncsol, az is

egyfajta ká-

bítószernek minősül, nem?

Abszolút, hiszen a metadont azért adjuk a heroinista

betegeinknek, hogy ne legyenek elvonási tüneteik. De

az a metadonmennyiség, amennyit adunk nekik, sem-

miféle eufórikus érzést nem okoz. Csakhogy a

heroinista

épp az eufóriát keresi vagy kereste a

szerhasználatában.

Összességében a metadonhasználók életéből a

számukra

legfontosabb dolog, az a fajta eufórikus élmény

hiány-

zik, amit a heroin nyújtani tud nekik. A métádon csak

arra jó, hogy ne legyenek elvonási tüneteik. Ezért

van az,

hogy sok olyan métádon terápián lévő ember van, aki

lövi magát a gyógyszer mellé.

A métádon tulajdonképpen arról szól, hogy az

opiát-

receptorokba beül, és akkor az illetőnek nem lesz

elvo-

nási tünete. Igaz, eufóriája sem lesz, de legalább

nincsen

elvonási tünete, és ez nagyon fontos. A métádon

terápia

tehát elindult itt Magyarországon is, és ma becslések

szerint olyan hatszáz-hétszázán lehetnek métádon

prog-

ramon. Valószínűleg többen kellene, hogy legyenek,

de

hogy miért csak ennyien, annak különféle

szakmapoliti-

kai okai vannak. Részben volt egy Funk-ügy, amikor

Funk Sándort, aki ennek az egész történetnek az

egyik

nagy atyja, meggyanúsították, hogy pénzért adja a

me-

tadont, és meg is hurcolták, rendőrségi vizsgálat volt

ellene, stb. A másik, hogy volt egy időszak, amikor

Ma-

gyarországon a métádon program le volt tiltva tiszti-

orvosi utasításra, és ez abszolút nem tett jót ennek a

történetnek. Mert van a dolognak egy másik oldala;

ne

felejtsük el, hogy itt nem egy normális, A4-es

betegről

van szó, aki mondjuk ötvenöt éves, hipertóniás

cukorbe-

teg, és odamegy, hogy „Állítsák be a gyógyszeradago-

mat, kezeljenek, kérem!". Nem, itt azért egy addikt,

- 184 -

vagyis függő személyiségről, esetenként fiatalról van

szó, aki a társadalom peremén, vagy a pereme alatt

él.

Ezekkel az emberekkel mindig találkozhatsz, ha

bejössz

az osztályunkra. Most is van épp egy ilyen betegünk,

aki

már ezer éve van métádon programon és most már

csök-

kentő-terápián van nálunk. Azaz óvatosan, de

folyama-

tosan, és most már elég hathatósan csökkentjük az

adagját. Itt egyébként nagyon-nagyon furcsa

személyi-

ségű emberekről van szó. Ez nem egy eurokonform

be-

teganyag, emiatt aztán a métádon program elég

jelentős

számban kudarcra van ítélve. A betegek egy része

eladja

a metadont, nem akar csökkentőre menni, de persze

na-

gyon sok olyan beteg is van — én is ismerek jó pár

olyat

—, aki sikeresen lejött a szerről, és ő most az

úgynevezett

absztinens függő. Absztinens heroinista, ami csak

lát-

szólag ellentmondás. Egy ilyen beteg tíz éve nem

szúrt,

és már nincs metadonon sem, de világéletében

heroin-

függő marad mégis. Egy olyan heroinfüggő, aki

aktuáli-

san kábítószermentes.

De ha nem fogyaszt, akkor miért heroinista?

Azért, mert a függőség nem egy gyógyítható

betegség.

Szóval, ha valaki függővé vált — és itt teljesen

mindegy,

hogy kábítószerről, csokoládéról, alkoholról, szexről,

vá-

sárlásról, internetről, mobiltelefonról, edzésről,

napo-

- 185 -

zásról, bármiféléről - akkor lehet, hogy az illető

aktuá-

lisan nem él együtt a szerrel, de pszichésen mégis

függő.

Egy alkoholistának például borzasztó nehéz odáig

eljut-

- 186 -

nia, hogy ő azt tudja magáról mondani, ő absztinens

alkoholfüggő. Hogy úgy be tudjon menni egy átlagos

magyar kocsmába, és azt tudja mondani, „Kérek egy

kólát!". Ha ő idáig eljut, akkor ő egy absztinens

alkohol-

függő. Miért függő? Mert ha meginna egy pohár bort,

mi történne? Valljuk be őszintén, ha megiszik egy

nor-

mális felnőtt ember két deci bort, lesz tőle valami

baja?

Semmi. De mit mond erre az absztinens függő?

„Kurvá-

ra nem hatott rám, semmi bajom nincsen, iszom még

egyet." És iszik még két decit, kicsit már fellazul,

meg-

iszik még két decit, jön a kontrollvesztés: „Szarok

bele",

és máris ott van, ahol abbahagyta öt évvel ezelőtt. Itt

van az egyik legjobb példa, akire én ebből a

szempont-

ból nagyon büszke vagyok. Az egyik ilyen betegem,

aki

egyébként a feleségem rokona, valaha kocsmáros

volt. A

srác velünk egykorú, talán két-három évvel fiatalabb

nálunk. S ő volt az az alkoholista kocsmáros, akinek

ha

már csak egy üveg whiskyje volt, és bejött a vendég,

aki

whiskyt kért, nem adott neki. Azt mondta, hogy

nincs,

mert ő akarta meginni! Egyszer aztán azt mondtam

neki: „Figyelj, ha ezt így csinálod tovább, meg fogsz

dög-

leni." És úgy látszik, valami bekattant az agyában,

mert

befeküdt hozzánk. Felvettem az osztályra, benn volt

ná-

lunk két hétig, és azóta — több mint tíz év eltelt —,

de ő,

írd és mondd, egyetlen egy korty alkoholt sem

eresztett

le a torkán. De hangsúlyozom, ő is csak egy olyan

„alko-

holista", aki tíz éve nem ivott. Vagyis ő már

világéleté-

- 187 -

ben alkoholista marad, csak ő egy absztinens

alkoholista

lesz, aki ha ne adj isten, holnap megint elkezdene

inni,

- 188 -

három nap alatt ugyanott tartana, mint tíz évvel

ezelőtt.

Ha te vagy én, akik nagyon keveset iszunk, szinte

alig,

elkezdenénk masszívan alkoholizálni, nekünk nem

há-

rom nap, hanem három év kéne, hogy alkoholisták le-

gyünk. Hogy felépítsük saját magunkban az alkohol-

karriert, a napi alkoholfogyasztást stb. Míg egy

függő,

tényleg akár három-négy nap alatt is ugyanoda vissza

tudna kerülni, mint ahonnan anno, valamikor

elindult,

dacára annak, hogy az elmúlt tíz évben nem ivott

alko-

holt.

Tehát a szervezet emlékszik?

A szervezet emlékszik, és pillanatok alatt akár a

szociá-

lis hátterét, akár bármilyen egyebet szét tud

rombolni

azzal, hogy elkezd piálni. És ugyanez vonatkozik min-

den függőségre és ezért mondjuk például azt a

heroinról

is, meg egyéb más szerekről is, hogy az ember csak

odá-

ig juthat el, hogy absztinens függő, és nem tovább.

Vagyis nagyon keményen, akár nap mint nap meg

kell

azzal küzdenie — még ha nem is szerepel az életében

a

szer, és nem is gondol rá —, hogy ne csússzon bele

ebbe a

történetbe újra. Azt gondolom, nagyon fontos dolog

egy

függő életében, hogy tudja a saját életét kontrollálni,

szermentes függőként tudjon élni.

A metadont mikor lehet teljesen megvonni?

Mennyi ideig kell

metadonon tartani valakit?

- 189 -

Ez nagyban függ magától a betegtől is. Vannak olyan

betegek, akiknél egy gyors telítési és gyors elvonási

kur-

zust lehet csinálni, és akár egy hónap alatt le lehet

fut-

tatni egy detoxifikációs programot. És vannak

olyanok

is, akik hosszú évekig vannak fenntartó métádon

prog-

ramon, és semmiféle motivációjuk nincsen, hogy az ő

80, 100, 140 vagy 200 milligrammos adagjukat csök-

kentsék. Ismerek olyan betegeket, akik tíz éve

vannak

métádon programon, tíz éve becsületesen betartják a

szabályokat, nem használnak mellé semmit,

családjuk,

gyerekük van, működik az életük, de praktikusan

kábí-

tószer-függőként élnek mind a mai napig.

Az ilyen örök életére metadonfüggő lesz?

Függő lesz örök életére, a kérdés az, hogy a métádon

programban mennyire fog tudni benne maradni, s

mi-

kor lehet drasztikusan csökkenteni az adagját. Mert

a

cél nem az, hogy metadonon éljen, hanem az, hogy

vég-

leg lejöjjön a szerről. Olyan beteg egyébként nincs,

akinek többé-kevésbé ne lehetne csökkenteni a

métádon

adagját, legfeljebb a betegnek nincs ez ügyben

motivá-

ciója, mert kényelmesen érzi magát. A csökkentés

pedig

mindig jár egy kis mellékhatással: borzongással,

eseten-

ként hidegrázással, ilyesmivel. De a fenntartó

adaggal

együtt élni nagyon kényelmes dolog.

Gyakorlatilag olyan, mint az inzulinnal élő

cukorbeteg.

Tehát ettől a gyógyszertől függ az élete.

Igen, csak az inzulinnál, ha nem adod be magadnak,

akkor azonnal felborul a cukorháztartásod, és

belehalsz.

A metadonnál más a helyzet. Ha holnap azt monda-

nánk a betegnek, hogy nincs métádon, nagyon nehéz

két hete lenne: fájna mindene, izzadna, hányna,

fosna,

de nem halna bele - ez a már emlegetett cold turkey-

technika.

Nem érné meg erre a két hét szenvedésre rávenni

az embert,

hogy aztán élete végéig szabad legyen?

Nincs biztosítva, hogy utána élete végéig szabad lesz,

hisz ahogy mondtam, ő egész életére függő marad.

Az állam, a társadalombiztosítás bevállalja, hogy

embereket

életük végéig metadonon tart?

Azt gondolom, hogy nem feltétlenül kell őket életük

vé-

géig métádon programon tartani. Előbb-utóbb neki

kell

állni csökkenteni, majd elhagyni a gyógyszert. Mi a

fek-

vőbeteg-programban naponta, kétnaponta szoktuk

csökkenteni öt milligrammal az adagot, de egy

bejáró-

programban meg lehet csinálni, hogy hetente,

tíznapon-

ta csökkentem öt milligrammal, és akkor egy év alatt

le

lehet jönni a szerről. De ehhez persze kell a beteg

együtt-

működése is.

A métádon egyébként nem egy drága gyógyszer,

de

ennek ellenére nagyon pontosan és szigorúan el kell

- 191 -

szá-

molni vele a drogambulanciáknak is. Darabról

darabra

- 15ó -

mindegyiknek meg kell lennie. A métádon kiadását,

ad-

minisztrációját ellenőrzi a rendőrség is. Erre külön

osz-

tályuk van, amelyik nem csak a drogambulanciákat

el-

lenőrzi. Hozzánk is kijönnek, ahogy bármelyik

általános

kórházi osztályra joguk van bemenni ellenőrzés

céljából.

Mert nemcsak a métádon tartozik ebbe a csoportba,

ha-

nem a morfiumtól kezdve sok egyéb kábítószerlistán

lévő szer is. S ez a kérdés nem olyan, hogy hova tűnt

egy

doboz Algopyrin? A kábítószernek darabra,

tablettára,

tapaszra, ampullára pontosan meg kell lenni, nem

for-

dulhat elő, hogy három darabbal kevesebb van.

Iszonya-

tosan szigorúan kell csinálni. A métádon programban

dolgozók idejének 30-40%-át csak az adminisztráció

te-

szi ki. Az adatokat a betegkartonon pontosan kell

vezet-

ni, és stimmelnie kell, mert a rendőr jön, és azt

mondja,

hogy vegyék elő a szeptemberi kartonokat, akkor elő

kell tudni venni. Különben komoly jogi következmé-

nyek is lehetnek.

A heroinos nő és az elhalt magzat

Nem is olyan régen, már a második körét futotta

nálunk

egy nagyjából harmincéves nő. Amikor

megismertem,

még csak tizenhét-tizennyolc éves lehetett, akkor

kezd-

te a kábítószeres pályafutását. A heroinnál kötött ki,

többször járt nálunk, mert túladagolta magát,

megtalál-

ták, behozták, megint túladagolta magát, megint

meg-

- 193 -

találták, megint behozták. Ördögi körben forgott,

telje-

sen elkallódott. Körülbelül nyolc-kilenc évvel ezelőtt,

mikor szintén egy túladagolás kapcsán hozták be, a

szo-

kásosnál is jóval lepukkantabb állapotban volt. Aztán

kiderültek az okok: áldott állapotban volt a hölgy.

Ilyen

előfordul még a heroinfüggőknél is, pedig ők nem

rend-

szeresen, és néha egyáltalán nem is menstruálnak.

Hős-

nőnknek sikerült teherbe esnie, de még egy előző túl-

adagolás miatt el is halt benne a magzat. Kiderült,

hogy

a rossz állapota hátterében most nem elsősorban a

hero-

in áll, hanem az egy hete testében elhunyt magzat,

ami-

nek a következménye sokszervi elégtelenség volt.

Ő nem is tudott a terhességéről?

Talán tudott róla, vagy gyanította, de igazából túl

nagy

hangsúlyt nem fektetett erre a kérdésre. Ez az elhalt

magzat súlyos szeptikus állapotot eredményezett

nála,

gyorsan ki kellett üríteni belőle. Ezt követően három-

négy hétig volt az osztályunkon. Egész jó állapotba

ke-

rült, métádon terápiára állítottuk, és el tudott kerülni

egy ambulanciára, ahol a gondozását tovább

folytatták.

Később még párszor járt nálunk, egyszer-egyszer

talál-

koztam vele az utcán is, mondta, hogy egész jól van,

még mindig jár métádon terápiára. Bevallotta azt is,

hogy néhanapján még szúr a gyógyszer mellé,

időnként

fóliázik is, de úgy alakulgat az élete. Aztán

nemrégiben

felhívtak az egyik drogambulanciáról, ahol ezt a nőt

ke-

zelik, hogy nagyon rossz állapotban van, lázas,

leharcolt,

- 194 -

hogyan tovább? Hát, mondom, jöjjön. Mikor? Most.

És

jött, magas lázzal, hidegrázással, keringési zavarral,

lég-

zési elégtelenséggel.

- 195 -

Saját lábán érkezett?

Nem, a szociális gondozója kísérte be az

ambulanciáról.

Természetesen rögtön fel is vettük. Kiderült, hogy őt

is

utolérte az utóbbi évek változása a kábítószerhelyzet-

ben. Megint elkezdett szúrni, de ahogy mostanában

oly

sokan a drogosok közül, már nem a klasszikusnak

szá-

mító heroint, hanem egy MDPV nevű szert, ami egy

fogyasztószer picit módosított változata. Azóta már

tud-

juk, hogy a régi heroinisták közül — akik hosszú-

hosszú

éveken keresztül szúrták magukat, majd tartósan

métá-

don terápián voltak — sokan átálltak erre a szerre.

Egy-

szerűen nem értjük, hogy miért, semmi érdemi és

józan

magyarázatot nem találunk azon kívül, hogy olcsó és

furcsán bepörgeti az illetőt. Az a szomorú, hogy a

lány a

legutóbbi, három és fél hónapos kezelést követően

egé-

szen jó állapotban ment el tőlünk, még mindig

fenntar-

tó, de már csökkentetten fenntartó métádon

kezeléssel.

Most viszont kiderült, az ő története még messze

nem

ért véget. Arról nem beszélve, hogy a szertől többek

kö-

zött szívbelhártya-gyulladása lett, s szüksége lesz egy

szívműtétre, hiszen a sérült billentyűjét, ami a gyulla-

dástól összezsugorodott, valamikor ki kell cserélni.

Csak-

hogy nem egy normál A4-es, eurokonform betegről

van

szó, akit egy átlagos belgyógyászati, kardiológiai,

szív-

- 1Ó0 -

sebészeti osztályra csak úgy hipp-hopp, be lehet

utalni

— egy masszív kábítószerfüggőről beszélünk, akinek

többek közt komoly személyiségzavara, komoly

pszichi-

átriai betegsége is van. S ő az, aki semmit nem tanult

a

saját életéből, hiába járt már a halál torkában, s

hiába

rángattuk onnan vissza.

Hány évig űzi még ezt, magyarán meddig lehet

heroinistának

lenni?

Vannak olyan betegeink, akik mákteáznak, akik nem

szúrnak, hanem megisszák az opiátot. Nem olyan rég

volt egy fiatalember nálunk, aki immáron

huszonhárom

éve mákteázik. Soha életében nem is szúrta magát, a

teázással egész jól elélt, de most jött rá arra, hogy

sze-

retne leállni. A protokoll szerint átállítottuk

metadonra,

majd ráraktuk csökkentő metadonra, s egész jól

reagált.

Régi herkások, régi mákteások akár huszonvalahány

évig is egész nagy biztonsággal tudják ezt a sportot

űzni.

De sem a heroin, sem a métádon nem a hosszú élet

tit-

ka. Egyik esetben sem olyan szerhasználatról,

függőség-

ről beszélünk, amitől valaki makkegészséges

maradhat.

Azt mondod, hogy tulajdonképpen a heroinon, a

nagyágyún

túlment az élet. Viccesen azt szoktad emlegetni,

hogy sokszor

már örülnétek egy heroinfüggőnek az osztályon.

Igen, a szavajárásom, hogy „mit nem adnánk egy jó

kis

heroinistáért". Más világot élünk, nagyon-nagyon

más

- 197 -

világot. Típusos története volt a '90-es éveknek,

amikor

behoztak egy heroinistát. Volt, akit egy gyorsétterem

budijában találtak meg légzés nélkül, mást beszúrva

egy

buliban, és akadt olyan is, akit egy VIII. kerületi rom-

házban. És akkor jött a mentő, minden lyukából cső

állt

ki a csávónak, dolgoztunk vele, és meggyógyult. Más-

nap elment, de búcsúzóul mindenkit elküldött a kurva

anyjába. Aztán persze a heroinba jó páran belehaltak,

némelyiküknek lett szövődménye, de nagy része

ezek-

nek is meggyógyult.

Azonban amikor egy héten hoztak húsz olyat, akik

különféle szintetikus drogokat szedtek be, akkor már

azt mondtuk, hogy a tökünk tele van ezzel a sok

izével,

és szinte visszasírjuk a régi szép időket, a

kiszámítható

szereket. Ma, amikor behozzák a fickót, úgy, hogy

mond-

juk hat rendőrnek sikerült levadásznia, keze-lába

hátra-

bilincselve, szája kipeckelve, és még így is üvölt, és

azt

mondja, hogy ő valami MP3-at, vagy MP4-et, vagy

MDPV-t vagy metilont, vagy mefedront, vagy valami-

lyen fehér port használt, akkor legyél okos.

Ráadásul ezt vagy növényvédő szerként, vagy

bármi

egyéb másként, fürdősóként, potpurriként vette. Ez

mind

kiszámíthatatlan szer, amiről nem is tudjuk pontosan

mindig, hogy micsoda. Sajnos sok minden lehet, és

erről

szól ma a világ, hogy az új dizájner drogok, az új

szinteti-

kus szerek bekerültek a világba. Ezekből tevődik

össze

ma a kórházba kerülő szerhasználók 80-85%-a. És itt

ér-

keztünk el a legális és illegális szerek kérdéséhez. A

ma

divatos szerek, dizájner drogok jó része ma (még)

legális.

- 1Ó0 -

Ma már a klasszikus díler, akihez odamentél a

Kele-

tiben, a Blahán, a Józsefvárosban, vagy máshol, és a

fü-

lébe súgtad, hogy kéne egy pakett heroin, kéne egy

kis

metamfetamin — már nem is létezik. A díler valaha

azt

mondta oké, fél óra múlva itt találkozunk, hozta. Cse-

réltetek, adta a cuccot, adtad a pénzt. Ez ma már

meg-

szűnt. Ma már nincs díler, de van internet. Ma már

be-

ütöd a számítógépbe, megrendeled és a pizza mellé

kihozzák a cuccot. Ami, hangsúlyozom, legtöbbször

tel-

jesen legális, és amit ma már nem is itt gyártanak

Ma-

gyarországon, meg nem is Hollandiában,

Belgiumban,

vagy Szlovákiában, hanem Kínában, meg Indiában.

Ma

már Kína és India a szintetikus drogpiac központja,

ahol

— nem azt mondom, hogy állami támogatás mellett,

mert nem támogatják - nem illegális. Vegyészek,

gyógy-

szerészek, orvosok, biokémikusok állítanak elő

szereket,

akár újonnan szintetizálnak, akár régóta gyártanak.

Mint például a mefedront, amit valamikor a '20-as,

'30-

as években találták meg. Persze nem drogot, hanem

gyógyszert kerestek, elsősorban vérnyomásnövelő

szert.

És tényleg találtak csomó olyan szert, amelyek

alkalma-

sak voltak arra, hogy a vérnyomást emeljék

gyógyszer-

ként. Csakhogy olyan durva pszichés mellékhatásuk

volt, hogy gyógyszerként nem jöhettek szóba, így

félre-

tették őket. Ezekből lettek az olyan cuccok, amik

tény-

leg felviszik a vérnyomást, de annyira, hogy olykor

bele

is halnak a fogyasztók. Mellette viszont olyan

tudatmó-

- 1ó2 -

dosító hatásuk van, ami esetenként sokkal ütősebb a

klasszikus drogokénál is.

- 1ó2 -

A szintetikus katinon származékok, vagy

fenetilamin

származékok - nagyjából ugyanaz a két csoport - ma

a

legszélesebb körben forgalmazott szerek a világon.

Van

egy úgynevezett fenantrén-váz, amihez különböző

oldal-

láncokat lehet csatolni, és attól függően, hogy milyen

ol-

dalláncot csatolok rá, úgy keletkeznek újabb és újabb

sze-

rek. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy itt csupa

káros

dologról van szó, azért ebbe a csoportba tartozik egy

olyan

szer is, mint az adrenalin, amit gyógyszerként

haszná-

lunk, vagy a noradrenalin, ami vérnyomásemelő

orvosság.

De például ebbe a csoportba tartozik egy

antidepresszáns

szer is, ami egy bupropion hatóanyagú gyógyszer, és

tény-

leg nagyon jó. Itt van például a talán többek által

ismert,

ugyanilyen szerkezetű szer, ami az asztmások

számára ké-

szült, a salbutamol nevű készítmény. Ezt roham

esetén a

beteg inhalálja, és csökken tőle a fulladás, megszűnik

a

roham, mivel hörgőtágító. Tehát nemcsak káros,

negatív

szerek kerülhetnek ezekbe a csoportokba.

Össze lehet foglalni a legnépszerűbb csokrot?

Vannak a szintetikus katinonszármazékok, vannak a

szintetikus THC-k (biozöld), a szintetikus kokain —

nagyjából ez a három fő csoport.

És van a nem szintetikus kokain?

Tulajdonképpen az is szintetikus, de azért hívjuk

ezeket

szintetikus kokainnak, mert hasonló hatásuk van,

mint

- 201 -

a kokainnak, csak egy picit más és — ami a

legfontosabb

- legális. Ez az óriási nagy különbség. Persze a

kokain is

érdekes dolog. Nem jártam még Dél-Amerikában, de

ismerőseim, akik ott megfordultak, mondják, hogy

megérkeznek Quitóba, kiszállnak a repülőből.

Európai

emberek, nehéz az időátállás. 3200 méter magasan

vagy,

miközben jössz a tengerszintről, kiszállsz a

repülőgép-

ből, meleg, pára, oxigénhiány, majd megdöglesz,

iszo-

nyatosan érzed magad fizikálisan. És akkor azt

mondják

neked, hogy igyunk meg egy kokateát. Te pedig, láss

csodát, jobban leszel. Ez nem az a fajta

szerhasználat,

hogy kiszórnak eléd egy csíkot és akkor

felszippantod,

ennek köze nincs ahhoz. Lehet, hogy kerül beléd

vala-

mennyi kokain, de nem az lesz a hatása, hogy

betépsz,

motorra ülsz, kétszáznyolcvannal mész az

autópályán,

baromi eufórikus állapotban vagy, és öt nőt is meg

tud-

nál dugni. Pontosan olyan az élettani hatása, mint a

ko-

kainnak, de egy kicsit más, meg legális is. Ami

például

pontosan ezen a magaslati betegségen kis adagban

se-

gít, és éppen ezért a kokacserje rágása legális,

megszo-

kott dolog. Azokban az országokban, ahol a

kokacserje

úgy nő, mint itt nálunk a fűzfa, gyakorlatilag jelen

van

a kokain stimulánsként. De ez nem az a fajta

szerhasz-

nálat, amikor a 30%-os cuccot felszippantod az

orrodba.

Sokkal alacsonyabb az egésznek a

hatóanyagtartalma,

ami tulajdonképpen egyfajta legális stimuláns, olyan

- 202 -

mintha kávét, vagy teát innál, éppen ezért nem is ne-

vezném kábítószer-használatnak. Sok magyar

beleesik

abba a csapdába, hogy hoz haza kokateát. Ha csak

egy

- 203 -

filtert hozna, abból nem lenne baj, de ő hoz három

do-

bozzal. Persze nem azért, hogy majd itthon kivonja

be-

lőle a kokaint és akkor egyszerre megfőzze mind a

nyolc-

van filtert, és a medencében partizzanak. De mégis,

ami

mennyiséget hazahozott, annak az összhatóanyag-

tar-

talma már meghaladhatja azt a mennyiséget, ami

miatt

eljárást indítanak ellene.

A kokainnak volt nálunk is medicinális használata.

Fájdalomcsillapítóként, helyi érzéstelenítőként

például

kiváló szer volt. Régen a fül-orr-gégészetben

kokainnal

érzéstelenítették az orrkagylókat, egy arcüreg

felszúrás-

nál, egy orrpolip-eltávolításnál, szóval ez egy jól

haszná-

latos történet volt. De ma már a kokain ebből a szem-

pontból háttérbe szorult és helyi

érzéstelenítőszerként

sem nagyon használják. Bár létezik a larokain, vagy

más

néven dimetokain, aminek szintén a kokainhoz

hasonló,

helyi érzéstelenítő hatása van. Legális szerről van

szó és

a kokainhoz szerkezetében és hatásában is közel áll.

Nagyon érdekesek ezek a szintetikus

kannabinoidok,

a különböző, JWH fantázianevű szerek, amik egy

John

W Huffman nevű amerikai vegyészről kapták a nevü-

ket, aki arra tette fel az életét, hogy szintetikusan

állít-

son elő a THC-hoz, a marihuána hatóanyagához

hason-

ló anyagokat. Sikerült is neki több mint 60-at, amiből

nem egynek van pszichoaktív hatása. Sőt, esetenként

ezek sokkal erősebb pszichokatív hatással

rendelkeznek,

mint maga a THC. Van olyan, amelyiknek az ütőssége

— amit jó összehasonlításnak tartok, de ez nem egy

kor-

rekt mértékegység - a használók szerint körülbelül

két-

- 205 -

százszorosára tehető, mint a hagyományos THC-é. És

ezek például itt ma, Magyarországon — akár a JWH-

018, akár a JWH-073 -, abszolút legálisan

használható

szerek.

De mi/yen néven futnak ezek?

Például illatosított füstölőkként. Ha beütöd az

interne-

tes keresőbe azt, hogy Zen Gold, akkor megtalálod.

Kapsz egy szintetikus THC tartalmú füstölőt, amire

rá

van írva, hogy emberi fogyasztásra nem alkalmas.

Ezt

persze használhatod füstölőként úgy, hogy tényleg

bele-

öntöd egy tálba és akkor füstöl, nagyon kellemes

illata

van. De használhatod úgy is, hogy mondjuk

belerakod

egy pipába vagy beletekered egy cigarettába, és

mielőtt

kifújnád, a tüdődön átpörgeted. Pontosan ezek az

újfaj-

ta szintetikus szerek azok, amiket a szülő már

képtelen

agyilag követni. Mert ha azt mondják neki, hogy

mari-

huána, valamit tud róla. Azt mondják neki, hogy

hero-

in, amfetamin, LSD, gomba, akkor is kapizsgálja,

hallott

róla, mert beszéltünk róla évek óta. Valljuk be

őszintén,

a kábítószer olyan, amiről minden apropó nélkül is

lehet

beszélni. Éppen mondjuk nyár van, baromira nem

tör-

tént semmi a médiában, mindig el lehet sütni, hogy

be-

széljünk egy kicsit a kábítószerről. Akkor eljönnek

hoz-

zánk is a tévések, elém dugnak egy mikrofont és

mindig

lehet valamit mondani. Igen, volt, meg emelkedik a

szá-

muk, meg jönnek fiatalok, meg használják. Ezekről a

szerekről a szülői korosztály már viszonylag többet

hal-

- 16ó -

- 207 -

lott. De mi van ma, amikor azt látja, hogy fürdősót

vett

a gyerek, mert fürdősóként árusítják a szert? Vagy

van

nála egy zacskó, amire rá van írva, hogy ez növényi

táp-

szer, emberi fogyasztásra nem alkalmas.

Sajnos ezzel fedezte is magát a kereskedő. Mert

tájé-

koztatott téged. Magyarán szólva kereskedelmi szem-

pontból is rendben van a dolog. Megnézi a jegyző,

hogy

te mit árulsz a boltban, rá van írva, hogy emberi fo-

gyasztásra nem alkalmas, csak tizennyolc éven

felüliek-

nek stb. Mondhatja azt, hogy te nem figyelmeztetted

a

vevőt mindenre? Hát nem, mert jogi szempontból is

kö-

rül van bástyázva. És akkor megveszi a gyerek,

világos,

hogy nem a tulipánjára fogja önteni, hanem saját

magá-

ba. A lényeg az, hogy miután megvetted a cuccot, az

már a te felelősséged, hogy mire használod. Hogy

ráön-

töd a tulipánra és akkor mindenki hülyének néz, mert

nem arra kell használni valójában, vagy saját

magadba

öntőd és akkor lehet, hogy a tulipánt dupla olyan

nagy-

nak fogod látni, mint amekkora valójában.

Mit tehet akkor a szülő?

Arról ne is álmodozzon a szülő, hogy ő követni tudja

ezt

a fajta piacot. Ez azért még nekem is komoly kihívás,

habár nekem ez a szakmám. De innentől kezdve

világos,

hogy nekem mindig up to date-nek kell lennem.

Most

minden szülő végső soron azt kérdezi, arról beszél,

ho-

gyan előzzük meg a kábítószer-fogyasztást?

Szerintem

ez rossz megközelítés. Nem a kábítószer-fogyasztást

kell

- 209 -

megelőzni, hanem a gyerekkel kell foglalkozni! Hiá-

nyoznak a közös színterek, a beszélgetések, az

együttlé-

tek. Nekem is van egy fiam. Azt kell mondanom,

dacára

annak, hogy elég keveset vagyok otthon, sokat

vagyok

vele. Abszolút imádom a gyereket, és igyekszem őt

meg-

ismerni, odafigyelni rá. De hát kamasz gyerek ő is,

aki-

nek megvan már a saját élete. Mégis — és ez nagyon

fon-

tos - tudom abból, ahogy felveszi a telefont és

beleszól,

hogyan ébredt fel, milyen napja van. Elég ha annyit,

mond, „hello papi, szia, jó reggelt". Ebből pontosan

tu-

dom, mi van. Nem kell megkérdeznem, hogy aludtál,

hisz mit mond erre egy gyerek? „Jól." De ahogy

beleszól

a telefonba, pontosan tudom, hogy rám figyel, vagy

nem

rám figyel, néz valamit a számítógépén, szárítja a

haját,

beszélget az anyjával, vagy bármi mást csinál. Azt

gon-

dolom, ez a legfontosabb, hogy tökéletesen ismerem

a

gyerekemet. Ha belegondolsz abba, hogy mielőtt a

gye-

reket elengedi az ember bulizni — hát miért ne

engedné

el, hisz az ő korukban a buli az életük —, milyen is az

ideális párbeszéd? Azt mondja a kislány tizenhét

évesen:

„apa, anya, elmennék bulizni." „Nem mehetsz el,

kislá-

nyom." Mit mond erre a kislány? Biztos nem azt,

hogy

rendben van, akkor kidolgozok három érettségi tételt

péntek este. Nem, addig könyörög, amíg úgyis

elenge-

ded. Végül elmegy a gyerek, és ilyenkor a szülő mit

csi-

nál? Próbál harminc percben zippelve, vagyis

tömörített

- 210 -

fájlban gyorsan gyereket nevelni. Mert egész héten

nem

nagyon tudja, mi zajlik a gyerekkel, mi zajlik az éle-

tében és rázúdít mindent: „vigyázz magadra, ne

fogadj

- 211 -

el semmit idegentől, siess haza" stb. Pedig az lenne a

jó,

ha ilyenkor csak egyetlen dolgot kérdeznénk a

gyerek-

től: „Kell-e pénz, vagy nem?" Borítékolom a választ,

mert olyan nincs, hogy a gyereknek ne kelljen pénz.

Ak-

kor gyakorlatilag azt mondhatom magamról, hogy is-

merem a gyereket, és megbízom benne. Ettől ő még

le-

het, hogy ki fogja próbálni, amivel én a

messzemenőkig

nem értek egyet. Azért teszi, mert divat, mert

érdekli,

és mert ott van az a rohadt kortárscsoport minta, ami

baromira meghatározza az életünket. Nem csak az

isko-

lán és nem csak a szülőn van iszonyú nagy felelősség,

hanem bizony a gyereken is, hogy ő milyen

magatartás-

mintát közvetít a kicsik felé. Mert a kortárscsoport

min-

ta sokkal inkább meghatározza az életét, mint amit a

pedagógus, meg a szülő mond neki.

Mit lehet arról mondani, hogyan vegyük észre, ha

a gyerek

drogozott? Nyilván azt fogja mondani, ha

rákérdezünk, hogy

dehogyis. Nem fogja azt mondani, hogy igen.

Ez is egy érdekes dolog. Most gondolj bele abba, ha

mondjuk a gyerek előjön vasárnap délután fél

kettőkor.

Akkor ébred, miután hajnalban jött haza a buliból.

Leül

a tévé elé, ahol apa ül és nézi a Forma 1-et. És jönne

a

remek beszélgetés:

- Hol voltatok tegnap? — kérdezné apa.

- Voltunk a Zöld Pardonban, Rióban, buliban,

Józsi-

éknál stb.

- És mi volt?

- 212 -

— Ittunk egy kis sört, meg elszívtam egy spanglit.

Mi lenne ennek a folytatása? Apuka szerintem

azzal a

lendülettel pofán ütné a gyereket ahelyett, hogy

megkér-

dezné tőle: „Mondd és mit adott neked a szer, mit

kaptál

tőle, mit éreztél?" Ha a gyerek erre azt mondja, hogy

„Füri volt, röhögtünk, meg olyan furcsa volt, színek,

hangok, fények", akkor nincs baj, baromira nincs baj.

Mert ez előfordul, kipróbálták, kész. De ha azt

mondja a

gyerek, ha az a mondat elhangzik a szájából, hogy „fi-

gyelj, apa, végre jól éreztem magam, olyan

felszabadult

voltam, mint például itthon soha", akkor viszont nagy

baj van. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ő típusosán

olyan

gyerek, aki csak a szerrel tudja megvalósítani

önmagát.

És kapott a szertől öt órát, amikor végre boldog volt,

mert más boldogsága nincsen az életben.

Alapvető kérdés az, honnan fog a szülő rájönni

arra,

hogy a gyerek kábítószert használ? Azt kell

mondanom,

hogy sehonnan. Jó, vannak az extrém példák. Amikor

behozzák a gyereket, tizenöt éves, és tizennyolc éven

aluli gyerek egyedül nem hagyhatja el a kórházat.

Ilyen-

kor értesíteni kell a szülőt, és azt gondolom,

általában

nem a szülők álma szokott lenni, amikor csöng a tele-

fonja, felveszi, és ezt hallja: „Jó reggelt kívánok,

Zacher

Gábor vagyok a Péterfy Sándor Utcai Kórház-

Rendelő-

intézet és Baleseti Központ Toxikológiai Osztályáról"

—

és mindezt öt órakor reggel. Ez olyan lehet, mint

amikor

szegény anyámat hívták fel, hogy betörtem a fejem.

„Ne ijedj meg!" — mondta az osztályfőnök anyámnak.

Szóval vannak extrém példák, de az esetek jelentős

részé-

- 213 -

ben a szülő nem fog arra rájönni, hogy a gyerek

kábító-

szert használ. Mert nem látja őt betépve, nem találja

a

nyomokat és nem arról van szó, hogy a tizenöt éves

gye-

rek intravénás szerfüggő lesz, tele van szúrva, meg

már

nem érez szagokat, mert tönkrement a szaglóhámja,

ki-

lukadt az orrsövénye, mert már szétszívta az agyát.

Amikor egy átlag magyar gimnazistáról,

szakiskolásról

van szó, a szülő nem fogja észrevenni azt, hogy szert

használ a kölyke. Lehetnek bizonyos ráutaló jelek:

gyor-

san fogy a zsebpénze, a tanulmányi eredménye

romlik,

lóg az iskolából, az értékrendje megváltozik. De

mivel

nem nagyon ismeri a szülő a gyereket, ezért nem is

tud-

ja, hogyan értelmezze a gyerek viselkedését. Mert ha

néha elmennék a gyerekem elé az iskolába, rögtön

lát-

nám a fején, hogy milyen napja volt. De az átlag

apuka,

anyuka csak megkérdezi tőle, ez a standard kérdés:

„Mi

történt, fiam, az iskolában?" Mi lesz erre a válasz?

„Sem-

mi." Magyarországon nincs olyan iskola, ahol bármi

történik. Minden iskolában semmi történik, és kész.

De

ha ismered, és már amikor meglátod, akkor pontosan

tudod, hogy jókedvű vagy rosszkedvű. És nem az a

fon-

tos, hogy hármast kapott matekból, vagy

összeveszett a

haverral vagy a barátnővel - csak látod a fején, hogy

valami számára fontos dolog történt vele. Mint ahogy

Gyöngyvér is ismer engem. Pénteken ügyeletes

voltam,

szombat reggel nyolc óra előtt tíz perccel felhívott

tele-

fonon. Beleszóltam a telefonba, már a csengőhangról

tudtam, hogy ő hív. És ahogy beleszóltam, azt

- 214 -

kérdezte:

„Ki húzott fel ennyire?" Pedig csak annyit mondtam,

- 215 -

hogy „Hello, drágám". Neki mégis ez volt az első gon-

dolata: ki bosszantott fel? Rögtön abból a hello, drá-

gámból pontosan tudta, hogy előtte történt valami

olyan, amitől begurultam. Én azt gondolom, ez a

lényeg,

hogy ismerjék egymást az emberek. Ennél fontosabb

dolog nincs a világon. Mert ha ismerjük egymást,

akkor

félszavakból is megértjük egymást, megbízunk a

másik-

ban, hiszünk a másiknak. „ígérd meg fiam, hogy nem

fogsz kábítószert használni, ha elmész a buliba." Azt

fogja a gyerek gondolni, hogy „Menj te a picsába,

anyám,

hát elmegyünk, szívunk két csík kokaint, meg

elszívunk

egy kis THC-t, és milyen kurva jó lesz!".

Vagy az okosabbja rámondja, hogy megígérem.

Ez olyan, mint

a sapka, amit gyerekkorunkban induláskor a

fejünkre tet-

tünk, aztán a sarkon befordulva már le is húztunk.

így van. Meg az ing. Anyám mindig mondta, nehogy

kitűrve hordjam a kockás inget. Beértem a

lépcsőházba,

már húztam ki a kockás inget, hogy a farmerdzseki

alól

kilógjon, mert így volt menő. Meglátott volna anyám,

mit mond? Hogy nézel ki, fiam?

A beszélgetésünk alapján nagyon úgy tűnhet,

hogy a fatal

korosztály problémája a kábítószer, a drog. De

van nekünk

nem egy ismert polgárunk, aki bőven benne jár a

negyvenedik

évében és erős szerhasználónak bizonyult.

Felnőtt gyerekeik

vannak, és hát apu is drogozik. Az átlag magyar

családban

most már lassan ez a minta?

- 216 -

Aki fiatalon, a rendszerváltás kapcsán elkezdett

kábító-

szerezni, az ma nagyjából a negyvenes korosztály. Ez

persze nem azt jelenti, hogy mindenki, aki a '90-es

évek-

ben belekóstolt, az rá is kattant és rajta is maradt.

De

vannak sokan olyanok is. Ha húsz év múlva

beszélget-

nénk, akkor már tudnánk nyugdíjasokat is mondani.

Amerikában van egy nemzedék — gondoljunk a

Wood-

stock-generációra -, akik ma nyugdíjasként, akár egy

nyugdíjasotthonban élve, havi egy-két alkalommal el-

pattintanak egy marihuánás cigarettát. És nem arról

szól a dolog, hogy ők bankot rabolnak, vagy embert

öl-

nek, nem arról szól, hogy egy mexikói drogkartellnek

a

tagjai, hanem ők normál A4-es amerikai nyugdíjasok.

Annak idején Woodstocknál elkezdték és rajta is

marad-

tak a szeren — de nem függőként élték le az életüket,

hanem becsületesen dolgoztak, ám időnként egy-egy

jointot elpattintottak, rekreációs célból. Azt

gondolom,

ilyen biztosan lesz.

Olyan a büdös életben nem lesz, hogy a

kábítószer-

problémát végleg megoldjuk és olyan világot

teremtünk,

ahol nem lesz tudatmódosító szer. Szerintem az

embe-

reknek meg kellene tanulni együtt élni a

problémával,

mert mindig lesz drogfüggő, mindig lesz problémás

droghasználó, mindig lesz kábítószerrel kapcsolatos

bű-

nözés, mindig lesz olyan, aki belehal, és lesznek

olyanok,

akik betegek lesznek tőle. Szerintem arra kellene

töre-

kedni, hogy ha már használnak - amit én egyébként

elutasítok -, akkor próbálják meg biztonságosan hasz-

- 217 -

nálni, és csak olyan szereket, amiről pontosan tudják,

hogy az mi, és azt is úgy, hogy minél kevesebben

essenek

bele a függőség csapdájába. És ez a rohadt nehéz. Az

átlag magyar, aki semmit nem tud a kábítószerekről,

mit fog mondani? Az összes kábítószerest a Dunába

kéne lőni. Ez egy nagyon szép mondat, csak semmi

alapja nincsen, mert valószínűleg az átlag magyar

kábí-

tószeres soha nem fog egy nénihez odamenni és azt

mondani neki, hogy „öreganyám, ha nem adsz egy

ez-

rest, akkor kitépem a beledet". Feltételezhető, hogy

ha

megkéri ezt a fiatalembert valamire, akkor a

fiatalember

átsegíti őt az utcán, leveszi neki a közértben a

polcról a

csemegeuborkát. Valószínűleg ez a fiatalember

három

nyelven beszél, jó állása van, jól keres, de időnként

pszi-

choaktív szerekhez nyúl, és havonta egy-két

alkalommal

elpippant egy jointot, vagy szintetikus THC-t használ,

elmegy bulizni, tol magának egy kis spurit.

A bélyeg az már kiment a divatból?

Van LSD, de Magyarországon annyira sosem volt

jellem-

ző az LSD-használat. Voltak egy páran, akik különféle

szeánszokon használtak együtt LSD-t, de nem volt

iga-

zán jellemző a hazai szubkultúrában. Én találkoztam

pár olyan szerhasználóval, aki bélyegezett, de

sokuknak

nem jött be.

Hárman szívnak egy cigit...

„Hárman szívnak egy cigit és mind vidám" -

valójában

mi is lehet ennek az oka? Sok minden lehet, ami

miatt

valaki mosolyoghat ilyenkor, hiszen valami

csalafintaság

van ebben a cigarettában. Ez nem feltétlenül azt

jelenti,

hogy csempészett ukrán cigaretta, ami, valljuk be

őszin-

tén, megint csak lehet csalafintaság. Mi az

osztályunkon

időnként nemcsak a különböző emberi

testváladékokat

szoktuk analizálni, hanem speciális porokat, növényi

maradékokat is. Bizony találkoztunk már olyan,

Ukraj-

nából elszármazott cigarettával, amiben

ólomreszelék

volt. Jó nehéz volt a cigisdoboz és az ember úgy

érezte,

mintha jól meg lenne tömve. Persze attól nem lesz

vala-

ki feltétlenül vidám, ha ezt elszívja. De félre a tréfát,

alapvetően mi is lehet az, ami egy ilyen cigiben van,

amitől vidám lesz az ember?

Ma nagyjából két nagy csoportra lehet ezeket

oszta-

ni: ott van a marihuána, ami az indiai kender levele

megszárítva, hatóanyaga a THC, de azt kell

mondanom,

hogy ez ma már a dicső múlt. És ezt csak azért

merem

mondani, mert jómagam, most már több mint ötven-

évesen, elég régóta űzöm a toxikológiás fortélyt, s lá-

tom, hogy egyre inkább kihalófélben van a THC-hasz-

nálat Magyarországon. Ezzel szemben viszont ott van

a

büszke jelen, ez a bizonyos JWH-018 fantázianevű

akár-

mi, amiről talán már sokan hallhattak. Mint ahogy

már

- 219 -

említettem, egy amerikai kémikus, John W Huffman

nevét rejti magában. Olyan, a THC-hoz

szerkezetében

és hatásaiban hasonló anyagokat állított elő, amihez

nem kell otthon, a kiskertben vagy az erkélyen egy

ken-

dernövényt termesztenie, hanem egész egyszerűen

az

ember akár egy spray formájában megveszi, ráfújja

egy

hagyományos cigire, és attól esetenként már elég

vidám

lehet. De persze van olyan JWH-s kódszámú verseny-

ző is, aminek szinte semmilyen pszichotróp hatása

sin-

csen.

Érdekes dolog az, hogyan is hatnak a különböző

ká-

bítószerek. Egy nagyon egyszerű és nagyon buta

kísérle-

tet szeretnék önöknek bemutatni, ami kiválóan meg

fogja azt mutatni, hogy a különböző pszichoaktív

szerek

milyen hatással bírnak. És persze nem ránk, mert

nem a

humánszférával szeretnék kísérletezni, hanem egy

min-

denki számára ismert normál A/4-es magyar

keresztes-

pókkal. Valljuk be őszintén, a keresztespók nem

szokott

pszichoaktív szert használni. Nem arról szól a

történet,

hogy van nekem otthon egy függő pókom, időnként

Ie-

jojózik elém, akkor ráfújok egy kis marihuánát, a

hálóját

behintjük kokainnal és így tovább, majd a pók vissza-

mászik a sarokba, betép és tök jól érzi magát. Ahhoz,

hogy én a pókot rábeszéljem arra, hogy kábítószert

hasz-

náljon, nekem nagyon alaposan ki kell csesznem

ezzel a

pókkal. A zsákmányállatát inpregnálnom kell kábító-

szerrel, majd bedobnom a hálóba. A pók rendes

ragado-

zóként jön, teljesíti kötelességét, mérget fecskendez,

- 220 -

és

elkezdi csomagolni magát az áldozatot. Ő nem olyan,

mint a humánszféra, nem fogyaszt azonnal, ő megvárja,

amíg a méreganyag hat, és utána lát neki a falatozásnak.

Amikor délután visszatér a pók, hogy meguzsonnázza

az áldozatot, akkor nem csak az áldozat feloldott szerv-

részei, hanem az általam az áldozatba bejuttatott pszi-

choaktív szer is belekerül a pókba.

Ha nagyon hivatalosan szeretnék fogalmazni, Btk. 282 §,

kábítószerrel való visszaélés esete forog fenn, amit - bi-

zonyos szerek esetén — a hatályos jogszabályok alapján

akár két év börtönbüntetéssel is lehet sújtani. Ha a pókot

- 222 -

két évre börtönbe zárnám, az nem lenne számára

nagy

kihívás. Hogyan tudom én leginkább megbüntetni ezt

a

szerencsétlen pókot? Ha agyonnyomom, az nem jó.

De

ha egészen egyszerűen egyetlen mozdulattal

tönkrete-

szem a pókhálót, a pók észlelni fogja, hogy

tönkrement

az élettere. Mit csinál? Nekiáll hálót szőni. De így

már

kábítószer hatása alatt fog állni, és érdemes

megnézni,

hogy a különböző pszichoaktív szerek milyen

mértékig

fogják megváltoztatni a pók hálószövési szokásait.

A benzedrin nevű anyag, amit előzetesen benyom-

tam a pók áldozatába, mind szerkezetében, mind

hatá-

sában az amfetaminhoz áll közel. Valamikor még a

'80-

as évek közepéig a benzedrin teljesen legális szer

volt

például az Egyesült Államokban. Az All That Jazz

című

film, ami Mindhalálig zene címen fut - érdemes

megnéz-

ni, - egy koreográfus életéről szól. Ő volt az egyik

„leg-

híresebb" benzedrinhasználó. Van egy olyan jelenet

eb-

ben a filmben, amikor reggel beáll a zuhany alá,

persze

a szájában cigarettával, cseppent a szemébe

valamilyen

szemcseppet, hogy jobban csillogjon, még egy

cigarettá-

ra rágyújt, majd beveszi a két tabletta benzedrinjét,

mert ez abszolút legális stimuláns szer volt akkor. De

mivel bebizonyosodott, hogy elég jelentős a

hozzászoká-

si potenciálja, és bőven van mellékhatása, a szer

illegali-

tásba vonult.

Most nézzük meg ezt a másik szert! Szerintem így

néz ki a magyar szociális háló. Ha ránézünk, ez a

klorál-

hidrát nevű anyag, altató-nyugtató szer, amit ma már

nem tartunk korszerűnek, de nagyon sokáig

gyógyszer-

- 224 -

ként még kapható volt. A mi kis pókunk szőtte ezt a

hálót, mint egy lassított felvétel, húzta-vonta magát

szépen előre. Szegény póknak ugye ebből a hálóból

kéne

megélnie, de ezen akkora lyukak tátonganak, hogy

egy

óriás szitakötő is vidáman keresztül tudna szállni. Az

égadta világon be nem akadna ebbe a hálóba

semmilyen

zsákmány.

Sokak számára jól ismert cucc a hasis, ami a

kender

virágából kispréselt gyanta, sokféle kannabinoidot

tar-

talmaz. Fő pszichotróp alkotórésze a THC, ami

jellem-

zően a tér-idő élmények megváltozását okozza.

Hárman

szívnak egy cigit, mindenki nagyon vidám, elszívja,

má-

sok a fények, mások a hangok, más a környezet

érzéke-

lése, minden tök jó, ott a buli, a falak dőlnek kifelé,

nagyon klassz. Eddig okés. Mi van akkor, ha egyszer

a

fal nem kifelé kezd dőlni, hanem mondjuk befelé, és

az

ember ott ül. Világos, hogy a fal sehova nem fog

elmoz-

dulni, de ő azt érzi, hogy csak dől-dől szépen befelé.

Hát

megy be a sarokba, megy be, megy be, határozottan

érzi, hogy mindjárt rádől a fal. Lesz egy jó kis

pánikro-

hama. Az osztályunkon megforduló THC-

használóknál

szinte 90%-ban találkozunk akut pánikrohammal.

Ami

kiválóan meg tud ágyazni egy pánikbetegségnek.

Ha valaki azt mondja, hogy vannak a könnyű dro-

gok, meg a kemény drogok, egyvalamit elárult

magáról

— hogy nem ért ehhez a témához. Nincs könnyű

drog,

nincs kemény drog, vannak a különböző

tudatmódosító

szerek, ebből az egyik a THC, amihez igenis van

- 225 -

hozzá-

szokás. A rendszeres THC-használat és a különböző

- 226 -

pszichiátriai betegségeknek az előfordulása között

ab-

szolút egyenes arányosság van. Pszichózis,

skizofrénia,

bipoláris zavar, nem beszélve a THC okozta elvonási

tü-

netekről. Ha valaki nem jut magához a cucchoz,

legfel-

jebb „csak" alvászavara lesz. Két-három napig nem

al-

szik, de bezzeg, ha este megpattintja a jointot,

elszívja,

máris tökéletes lesz az alvása. Hol lesz a motiváció

ese-

tenként a leállásra? A típusos THC-függő nem egy le-

pukkant, szétszúrt valaki lesz. Higgyük el, arra nem

fogunk rájönni, hogy az illető THC-függő, csak őneki

az

esti rítusához automatikusan hozzátartozik az anyag

el-

szívása, mert anélkül nem működik.

Ma Magyarországon a koffeinfogyasztásban — ez

itt

az antireklám helye - nem a különböző üdítőitalok,

mármint kólatermékek vagy a kávé, csokoládé viszik

a

prímet, hanem bizony az energiaitalok. Azt kell

monda-

nom, hogy a koffeinbevitel bizonyos mennyiségig

bizto-

san nem ártalmas, de nagyjából olyan 300 mg fölött

számoljuk azt a mennyiséget, amikor már viszont

olyan

hatással van az illetőre, hogy szapora

szívműködéssel,

rossz közérzettel, hányingerrel, hányással járhat

együtt.

Amikor életemben először találkoztam koffeinnel, ak-

kor elsőéves egyetemista voltam: vizsgaidőszak,

anató-

mia, beszámolók, jelentős mennyiségű tananyag. Az

or-

vosi egyetemistáknak nem úgy telik éppen az első

félévük, hogy túl sokat tanulnának, élik a világukat,

az-

tán jön a beszámoló, és arra azért csak kell készülni.

Hogy kezdődik egy vizsgaidőszak ezek után? Az

ember

- 227 -

leül, maga elé teszi a könyvet és beoszt. Utána mit

csi-

- 228 -

nál a második nap? Újraoszt, mert az első napot

elcsesz-

te, utána harmadik napon megint újraoszt, mert az

első

két napot cseszte el, és a végén ott tart, hogy van

négy

nap és ezerkettőszáz oldal, és valahogy keresztül kell

azon menni. Majd este. Megiszom egy kávét, és

egész

éjjel tanulok. Megnyílik a rövidtávú memóriám, és

tök

jó lesz. Persze, mondta az anyám, hogy baj lesz.

Ugyan

már, mitől lenne baj? Kávé, Omnia-időszak, boldog

bé-

keidők. Megállt benne a kanál, megittam, gyerünk az

anatómia könyv elé... Nekem minden bajom volt.

Mint

a sebzett tigris jártam a szobámban, hányingerem

volt,

rossz közérzetem, szaladt a szívem. Világos, mert

nem

alakult ki a tolerancia, a hozzászokás. Ma már egy

ruti-

nos kávéivó ott tart, hogy este megissza a kávét, leül

a

tévé elé, meccset néz, mert fenn akar maradni és öt

perc

múlva elalszik. Főleg, ha férfiemberről van szó. A

máso-

dik nemi szerv ott van a kezében, ez ugye a tévé

távirá-

nyítója, mert anélkül, mi férfiak nem tudjuk

elképzelni

az életünket. És még egy érdekes férfitulajdonság,

ami

szerintem igen jellemző ránk. Higgyék el a fiatalok,

hogy ahogy öregszenek, a következő szindróma

egyre

élénkebben elő fog jönni: ha a feleségem megközelíti

a

szundikálásom alatt is erősen tartott tévé

távirányítóját,

mondjuk húsz centinél közelebb, abban a pillanatban

felébredek. Bár a műsorról semmit nem tudok, azt

mondom, fenn vagyok, figyelem, hogy mindenkinek

- 229 -

azt

kell néznie, ami fölött én alszom.

Visszakanyarodva a koffeinre, az is okozhat súlyos

el-

változást. Elmegy a fiatalember az edzőterembe,

mert

úgy gondolja, hogy a strand törvényei kegyetlenek. Mi-

lyen jó, kapott egy 250 milligrammos Bivaly nevű tab-

lettát, ami koffeintartalmú, feláll a futógépre, és egy

órát tud futni, majd nálunk ébred föl két-három nap

múlva a halmozott epilepsziás rohamaival, a spontán

izomszétesésével. Szóval óvatosan a koffeinnel!

Picit más a helyzet a következő szerrel, ami szerin-

tem megint csak sokak számára ismerős. A természet-

ben nem fordul elő az LSD. Ha kísérleti pókunk képze-

letbeli hálóját megnézzük, például haránt irányú

szálakat elfelejtett beleszőni. Miért? Mert tripen volt.

Fantasztikusan érdekes tripekct lehet látni például a

Hairben, amikor a Hare Krishna szól, és aminek az első

sora így hangzik: Take trips get high, vagyis 'Vegyél be

- 231 -

- 233 -

utazást és kerülj magasra'. Nem beszélve a Lucy i n

the

Sky With Diamonds-TÓ\, a Beatles klasszikus

slágeréről,

ami kép formájában csak rajzfilmben létezik, mert

más-

képp elég furcsán lehetne megörökíteni John

Lennont,

aki úgy néz ki abban a rajzfilmben, mint János vitéz.

Olyan bizarr utazáson indul el valaki, ami valamikor

el-

kezdődik, és majd ott ér véget, amikor a szer

lebomlik,

de addig nem tudok belőle kilépni. Persze kérdés,

hogy

az utazás hova vezet. Jó irányba? Rossz irányba? Ezt

elő-

re nem tudjuk megmondani, és még a gyakorlott

bélye-

gezők, korongozók sem tudják befolyásolni a saját

trip-jeiket.

Nagyon érdekes szer a meszkalin nevű anyag,

ame-

lyik egy kaktuszfélének az alkaloidja. Ezt benyelve a

mi

kis pókocskánk egy tortaszelet nagyságú részt

felejtett

el beleszőni a hálójába, hiszen erősen módosult

tudatál-

lapotba került. A világ leghíresebb

meszkalinhasználó-

ját mindenki ismeri, úgy hívják, hogy Charles

Lutwidge

Dodgson. Ilyen formában sokan nem emlékeznek a

ne-

vére, de ha azt mondom, hogy Lewis Carroll, akkor

már

biztos sokaknak ismerős lesz, hiszen az Alice-könyvek

írójáról van szó. Ő rendszeres meszkalinhasználóként

a

saját maga hallucinációs élményeit írta meg

gyakorlati-

lag olyan könyvekben, amiket több millióan olvastak.

Rögtön elő is kívánkozik a kérdés: akkor lehet olyan,

hogy valakinek bejön a cucc? Azt gondolom, hogy

lehet

olyan, és erről kár lenne hallgatni. Mi a

valószínűsége

annak, hogy itt él közöttünk egy új Pablo Picasso, egy

új

Jim Morrison, egy új Jimi Hendrix, vagy egy új

Thomas

- 235 -

de Quincey, vagy bárki? Ha úgy számolunk, talán

min-

den milliomodik emberben van valami furcsaság, ami

a

szerhasználatnak köszönhetően előjön belőle, és

valami

maradandót tud alkotni.

Visszaemlékezve nem azt akarom mondani, hogy

„bezzeg a mi időnkben", de a '90-es évek elején,

amikor

behozták az első heroinistát az osztályra, akkor

össze-

szaladt a fél osztály, jaj, de érdekes volt! Amikor már

később, '98-'99-ben hetente tizenöt-húsz légzés

nélküli

opiátfüggővel találkoztunk, akkor azt mondtuk, ez

már

egy kicsit sok.

Ezek voltak a boldog békeidők és a boldog

békeidők

cuccai. Ma már ez döntően megváltozott.

Tegnap ügyeletes voltam, és például két MDPV-

hasz-

náló került be hozzám. Hogy mi is az az MDPV, arról

később fogok egy pár szót ejteni. A nagy klasszikus

sze-

rek kiszámíthatóak voltak, sokat tudtunk róluk. Nem

volt egyszerű egy heroinistával, egy heroinfüggővel

megtalálni a közös nevezőt, de lehetett. Nem volt

köny-

nyű egy MDMA-ssal - aki éppen furcsa excitatórikus

állapotban mindenkinek a nyakába borulva, pörögve

élte az életét — megtalálni a közös nevezőt, de

lehetett

őket kezelni. Csakúgy, mint egy LSD-tripen levőt,

vagy

akár egy gombás utazót, aki valamerre, egy furcsa

másik

világba, a füstön túlra utazott el. De ezek a mai

szerek-

hez képest, azt kell mondjam, sokkal inkább

szerethető

szerek voltak. Nagyon megváltozott a világ, és

nemcsak

az életstílusunkban, hanem a szerek szempontjából

is.

Manapság új szerek, új hatások, kihalóban van a

klasz-

- 236 -

szikus díler. Ma már nem úgy vesz valaki kábítószert,

hogy elmegy a díleréhez például a Keletibe, ott voltak

az

albánok, ott voltak a magyarok, ott voltak a

nigériaiak,

kitől mit lehetett beszerezni. Ma már ott az internet,

leül az ember a gép elé, és a pizza mellé elhozzák a

cuc-

cot is. Nem kell gyakorlatilag kimozdulni sem.

Ez a világ, amiben mindannyian élünk, gyors világ,

és a gyors világban egy csomó gyors dolog van. Itt

van

például az információ. Reggel megvesznek egy

újságot.

Érdemes ma napilapot megvenni? Nem azért, mert

időnként szart írnak benne, abszolút nem amiatt, ha-

nem azért, mert amit olvasunk benne, abban van egy

hat-nyolc órás lyuk és az idő alatt kontinensek

tűnhet-

nek el, országok alakulhatnak és szűnhetnek meg,

há-

borúk törhetnek ki. Ma már ott a net, amit ha reggel

felütünk, a három perccel korábbi hírről is

értesülünk.

És ha nem értesülünk róla, akkor lemaradunk a világ

fontos dolgairól. Ugyanez van az örömmel, az étellel,

a

szexszel és természetesen a lerészegedéssel is, ami

na-

gyon gyakran úgy jó, ha gyorsan jön, mert akkor

tudjuk

valójában a fejünkből kiengedni a gőzt.

Ami még nagyon megváltozott: hol van már az

amsz-

terdami klasszikus szerelőállító labor, hol vannak

már a

moldáviai laborok? Ez már mind a múlté, ma már

mind-

ez elköltözött Kínába és Indiába, ahol olcsón előállít-

va, olcsón szállítva, nem túl drágán, hihetetlen nagy

haszonnal lehet ezekkel a szerekkel kereskedni.

Döntően megváltozott a kereslet, és megváltozott

a

kínálat is. Ma már az ember leül a gépe mellé, rendel

- 237 -

Kínából öt kiló port, elhozzák neki a csomagot,

beérke-

zik Magyarországra, és akár itt, akár pedig a világ

más

részén nyugodt lélekkel terjesztheti. Nem biztos,

hogy

túl jó felé halad ez a világ. Nyilas Misi megkapja a

pak-

kot, eljött Kínából a cucc. Vajon mi van ebben a cucc-

ban? Van benne egy por, ami fehér, sárgás, zöldes,

van

benne egy tabletta, esetleg valami furcsa logó

található

rajta, de teljesen mindegy, hogy milyen logó,

valamilyen

növényi tápszer — mert ez lesz ráírva, ugyanis

nagyon

fontos, hogy kereskedelmi oldalról is alá legyen

támaszt-

va az egész —, amire rá van írva, hogy emberi

fogyasztás-

ra nem alkalmas. Rá van írva, hogy csak

felnőtteknek, és

innentől kezdve növényi tápszerként, fürdősóként,

vagy

bármiként eladhatom. Hogy aztán ezt a vásárló mire

használja, az már az ő magánügye. Világos, hogy

ezeket

a szereket nem a Mezőgazdasági Szakigazgatási

Hivatal

honlapján lehet megtalálni. Vagy netán potpurrit

vásá-

rol az ember, vagy valamilyen kellemes illatosítót,

ami

megint csak nem alkalmas „emberi fogyasztásra", de

et-

től még nyugodtan lehet használni. Megveszik és

adnak

neki valamilyen fantázianevet. Napjainkban az egyik

kedvencem az MP4 és az MP3 elnevezés. A

versenyzők

már annyira le vannak épülve, hogy már meg sem

tud-

ják jegyezni, hogy MDPy csak odáig jutnak, hogy MP,

aztán ez összeáll nekik valamilyen furcsa fájllá. így

lesz

belőle MP4, MP3. Mindenki ezt nyomja. „A spanom is

- 238 -

ezt nyomja, Kínából jött a cucc, nagyon jó!" Forrnék

néven van jelen a piacon, „abszolút legális, öreg nem

ér-

ted?! Legális! Nyugodtan tolhatod, mert a hülye

rendőr

- 239 -

nem tud vele semmit sem kezdeni". Erről született

egy

szám is, a Baszd fel a kéket. Szóval ezekkel a

szerekkel a

hatóság nem tud mit csinálni.

Ezen szerek mindegyikének van pszichoaktív

hatása,

és e szerek közül összesen öt darab van, amelyik

illegá-

lis, a többi mind a legális oldalon van. Itt van még a

mágikus orrcseppes üvegcse rejtélye. Vajon mit is

rejt ez

az orrcseppes üveg? Szép barna, van egy kis

cseppentő

benne, netán ha belecsöppentem az orromba, akkor

ki

fogja tisztítani? Biztos, hogy nem erre kell használni.

De

persze itt típusosán olyan szerről van szó, amelyik

dózis-

függő. Ennek van izomtömeg-növelő hatása,

magyarán

szólva, egy valamirevaló testépítőszalonban is hozzá

le-

het férni ehhez a cucchoz. Aztán ha egy kicsit többet

használunk belőle, akkor vadul pörget, és ha még

töb-

bet használunk belőle, akkor szedál: bealszunk a

szertől.

Miről is van szó? Ez nem más, mint a Gina, vagy a

GHB,

amiről biztosan sokan hallottak már, mert általában a

bulvársajtó akkor szokta felhozni, amikor kiderül az,

hogy valakinek beleteszik az italába — erről is fogunk

még a későbbiekben szólni.

Higgyék el, én már nem nagyon járok a pesti éjsza-

kába, csak a következményeit látom, de így is

pontosan

látom a pesti éjszaka térképét, hogy melyek azok a

szó-

rakozóhelyek, amelyek a fő szállítók, amikben nem

csa-

lódhatunk, mert tanidőben minden hétvégén legalább

három-négy delikvenst tudnak produkálni. A nyári

szü-

netben minden egy picit megváltozik. A pesti éjszaka

ma nagyjából arról szól, hogy aki erős, az fennmarad,

- 240 -

aki gyenge, azt letapossák. Ez szomorú dolog, és

most

nem akarom azt mondani, hogy bezzeg az én

időmben,

még hazamehettünk... Tudtuk azt, hogy nem

mentünk

el a Chilibe bulizni, mert ott mindig verekedés volt,

csakúgy, mint a Danuvia Művelődési Házban, de ma

nem nagyon tudok olyan szórakozóhelyeket

felsorolni,

ahol ne lenne az ember ilyen veszélyeknek kitéve.

Ho-

gyan is kell ezeket kezelni? Bejön a versenyző

eszmélet-

lenül, minden lukából cső lóg ki, mert a

mentőszolgálat

korrektül ellátja, lélegeztetjük, egy idő múlva

felébred

és elmegy. Szarik a világra és folytatja tovább

ugyanúgy.

Ma már egyre több GHB-függővel találkozunk, és ez

az a fajta függőség, ami legalább olyan veszélyeket

rejt

magában, mint az alkoholfüggőség. Volt

Magyarorszá-

gon olyan GHB-függő, aki az elvonási tünetekbe bele-

halt.

Vannak még a kiváló potpurrik, ezek a

fantasztikus

füstölők, melyek tartalmazzák a szintetikus

kannabino-

idokat. Ilyenek a Fat Mary, a Zen Gold, a Zen

Diamond

és így tovább. A szintetikus kannabinoidok olyan

szerek,

melyek sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint a jó kis

ha-

gyományos THC, amit az ember „visszasír". Ez nem

azt

jelenti, hogy az jó volt, de sokkal kevesebb volt a

szövőd-

mény, mint az új, szintetikus kannabinoid-származé-

koknál, ahol például a környezeti hatások jelentősen

be-

folyásolják a szerhasználó magatartását.

Tavaly december 13-án két fiatalember elment

mozi-

- 241 -

ba Budapesten az egyik nagy bevásárlóközpontba.

Előt-

te az egyikük vásárolt ilyen szintetikus kannabinoidot

a

- 242 -

neten, a herbálshopban, ahol ez teljesen legálisan

meg-

vásárolható. A film előtt sodort belőle egy pici

cigaret-

tát, beleszívott négy slukkot, annyira nem ízlett neki,

nem is volt különösebben hatása, úgyhogy eldobta.

Be-

ültek a moziba, és megnézték a Narnia krónikáinak

a

harmadik részét, tele nagy látványos jelenetekkel,

hajó,

hullámzás, 5.1-es hanggal. A fiatalember, aki fenn ült

a

moziban, egyszer csak felpattant, leszaladt és fejest

ug-

rott a tengerbe, mármint bele a mozivászonba, mert

hát

ez a fajta élmény, plusz még a benne lévő hatóanyag

előhozta, hogy ő mindenáron bele akar ugrani abba a

tengerbe. A vetítés leállt, biztonsági őrök jöttek,

hátra-

csavarták a kezét, kidobták a moziból, de a

fiatalember

továbbra is benne volt ebben az élményben, úgyhogy

tovább szaladt, kiugrott a harmadik emeletről és

meg-

halt. Ez volt az első olyan szintetikus kannabinoidhoz

fűződő halálos esemény, amelyik a szer bizonytalan

ha-

tásával jár. Ha mondjuk a fiatalember nem a Narnia

kró-

nikáit nézte volna meg, hanem valamilyen művészfil-

met, akkor lehet, hogy az életben nem történik ez

meg.

Vagy ha otthon szívja el, és beül a sarokba és közben

zenét hallgat, akkor lehet, hogy megint nem. A

környe-

zeti tényezők a THC-hatás szempontjából, a

szintetikus

THC-knél is nagyon fontos szereppel bírnak, és

ponto-

san emiatt kiszámíthatatlanok.

Az abszintfogyasztás manapság megint nagy divat

lett. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az az

ab-

szint, ami ma Magyarországon kapható, nem

ugyanaz,

mint ami a boldog békeidőkben volt. Annak idején, a

- 243 -

XX. század elején a franciák kétszáz millió liter ab-

szintot fogyasztottak évente. Ez borzasztó

mennyiség, és

itt nemcsak a magas alkoholtartalom rejt veszélyt

ma-

gában, hanem a benne található bizonyos tujon nevű

hatóanyag, ami az abszintizmus nevű módosult tudat-

állapotért lehet felelős. Oscar Wilde, aki nem ment a

szomszédba egy kis pszichoaktív szerhasználatért,

kivá-

lóan megfogalmazta, hogy miről is szól az abszintfo-

gyasztás. Mit érez az ember az első pohár után,

hogyan

változik meg a második pohár után, és mit okoz

valójá-

ban a harmadik pohár? Az egészben az a legmegdöb-

bentőbb, hogy miképp is látja az illető a világot.

Mit csinál a kábítószer velem, veled? Nagyon

egysze-

rűen egy mondatban megfogalmazható:

megváltoztat.

És úgy változtat meg, hogy ezt érdemben nem tudod

befolyásolni. Nem az a veszélye a szereknek, hogy

meg-

halsz vagy beteg leszel, vagy ne adj isten elvisz a

rendőr,

hanem az, hogy megváltoztat, és ez a változás az, ami

teljes egészében kiszámíthatatlan.

Az abszintot el kell készíteni, és valljuk be őszin-

tén, az abszint nem a magyar alkoholisták itala. Kell

hozzá egy ún. abszintkanál, a kanálra rátesszük a

koc-

kacukrot, ráöntjük az abszintot, majd ezt meggyújt-

ják és zöldes-sárga lángja lesz, amiről azt mondják,

elemészti a használót. Ezt hívják az abszint tüzének.

Ez az ún. cseh módszer. Az abszint sok embert

megih-

letett, például Degas-t is. A (festő Abszint című

képén a

zöld múzsa éppen elragadja az abszinthasználót, és

itt

legalább két, kifejezetten életigenlő partiarcot lehet

- 244 -

megfigyelni. Szerintem ez a legzseniálisabb kép, ami

az

abszintról készült.

Viktor Olivának a Prágai kávéház című képén van

egy óriási nagy csalás. Ha ránézünk erre a képre,

akkor

három alakot látunk: a csoffatag pincért, az öreg

hallu-

cinálót, meg a vágy titokzatos tárgyát középen. Ha

fér-

fiszemmel megnézzük ezt a hölgyet, azt kell

mondanom,

hogy formája alapján abszolút alkalmas emberi

fogyasz-

tásra. Eltekintve attól, hogy zöld és nincs lába.

Mondjuk

ez még elképzelhető lenne egy nőről, hogy zöld és

nincs

lába, de ilyen nő nincs. És nem azért nincs, mert zöld

és

nincs lába, hanem azért, mert ilyen dereka nincs

senki-

nek. Mert ha ilyen dereka lenne valakinek, akkor

neki

néggyel több ágyéki csigolyájának kellene lennie. A

fes-

tő tudatosan becsap minket, tudatosan nem valódi

ana-

tómiai alakot fest. Mert mi a kép lényege? A vágy

titok-

zatos tárgya, a zöld nő középen, amelyik megjelenik a

hallucinációs élményben és a kutyát nem érdekli a

pin-

cér, meg a hallucináló. Ott a lényeg. Annak idején,

ami-

kor ez a kép készült, nagyon sok festő ilyenfajta

anató-

miai tréfához folyamodott azért, hogy eladhatóbb

legyen

a műve.

Tudjuk, Pablo Picasso sem vetette meg a pszicho-

aktív szereket, az ő képein is elég bizarr arcok

fordulnak

elő. Toulouse-Lautrecet is megihlették a drogok:

erről

tanúskodnak a Bennszülött lány, és a Párizsi polgár

című

festményei. Van Gogh elmebetegségének a kialakulá-

- 245 -

sában is nagyon jelentős szerepe lehetett az abszint-

fogyasztásnak. Maga Van Gogh is megfestette az

abszin-

- 246 -

tot. Festészetének kései korszakában mindent zöld-

sárga

túlsúlyban festett. Persze ennek megint nincs köze a

pszichoaktív szerekhez. Van Gogh epilepsziás volt, és

ezt

a betegséget régen a gyűszűvirág kivonatával kezelték,

amit ma szívelégtelenségben szenvedőknek szoktunk

adni. A krónikus gyűszűvirág-mérgezésnél van egy

olyan

tünet, amit xantopsziának hívunk. Ez olyan látászavar,

amikor valaki mindent zöld-sárga túlsúlyban lát. Nos,

ezért festett Van Gogh végül zöld-sárga túlsúlyban,

mert így látott, és nem azért, mert ő ilyet szeretett

volna

igazán megfesteni.

(A szöveg rövidített változata az azonos című előadásnak, melyaz EFOTT-on hangzott el 2011 júliusában.)

- 250 -

Szép új világ — új szerekkel:

szintetikus drogok, herbálfüvek

Az elmúlt két-három évben a kábítószer-használat

szempontjából teljesen új világ köszöntött be nálunk

is,

Magyarországon. A Péterfy Sándor Utcai Kórházban

körülbelül ezerhatszáz kábítószer-túladagolt beteget

lá-

tunk el évente, de valamikor június elején láttunk

utol-

jára heroin-túladagoltat. Ez azt jelenti, hogy a heroin-

használat gyakorlatilag peremre sodródott. Teljesen

új

szerek jelentek meg Magyarországon, s ezek szinte

kivé-

tel nélkül mind-mind legálisak, bármelyikünk megvá-

sárolhatja, bármelyikünk megrendelheti,

bármelyikünk

használhatja ezeket.

A kábítószer előállítási piac is áttelepült, nagyon

so-

káig azt mondták, hogy szintetikus drogok előállítási

helye főként Hollandia, Belgium, aztán a vasfüggöny

leomlását követően Szlovákia. Ma viszont Kína.

Shang-

hai a világ legális drogelőállításának a központja.

Tavaly, a Daily Mail egyik riportere eljutott egy

ilyen

sanghai-i laborba. Sanghaiban állítják elő ma az új

szin-

tetikus drogok körülbelül 85%-át. Ezek az emberkék,

akik itt dolgoznak fehér köpenyben, nem amatőr

vegyé-

szek, akik két év kémia tanulás után megpróbálnak

ösz-

szeönteni dolgokat, hátha kijön belőle valami. Ezek

bi-

zony kínai, vagy amerikai, vagy európai egyetemet

végzett orvosok, gyógyszerészek, vegyészek,

biokémi-

kusok, és az ottani fizetés mögé biggyesztett nulláért

vállalják ezt a fajta munkát, hogy újabbnál újabb

szere-

ket próbálnak meg előállítani, vagy a régi szereket

gyár-

tani és utána eljuttatják természetesen akár

gyorspostán

is a megfelelő helyre. Ismerek olyan dílert, aki tavaly

több

mint negyvenmillió forintot keresett a mefedron-

biznisz-

szel. És ma persze már átállt, mert már nem

mefedront

használ, hanem ennek egy metilgyökkel módosított

származékát, a 4-MEC-t, amelyik még mindig legális

Magyarországon, és legalább olyan kereslet van ma

rá,

mint amilyen kereslet volt tavaly például a

mefedronra.

Ma az új dizájner drogok elosztópiaca Európában

Magyarország. Azon egyszerű oknál fogva, mert a

pszi-

chotróp szerekkel kapcsolatos törvény — ami a tiltás

alá

eső szereket sorolja -, nálunk a legengedékenyebb.

Olyan

országok, mint például Románia vagy Törökország,

sokkal szigorúbban és sokkal több szert vettek fel a

lis-

tára. Persze önmagában véve a törvény nem old meg

semmit. Szóval attól, mert le van írva a törvényben,

hogy nem lehet lopni, még sokan lopnak. De

gyakorla-

tilag ma Magyarországra bejön Kínából egy csomag

szer, mondjuk úgy öt kiló, ezt akár itt

Magyarországon

is megpróbálhatom eladni, nem rossz haszonnal, de

van

rá kinn, mondjuk Bécsben vagy Münchenben is

keres-

let, beülök az autómba, két-három óra alatt Bécsben

vagyok, hat óra múlva Münchenben, kutya nem fog

en-

gem megállítani útközben. Senki nem fogja - hacsak

nem történik velem baleset — megnézni, hogy mi van

nálam és azt az öt kilót, olyan másfél-két millió forint

- 252 -

haszonnal átadom, vagy ha magam belemegyek a

keres-

kedelmébe, akkor ebből sokkal nagyobb hasznot is

tu-

dok húzni. Az egész kábítószerpiacot a pénz

mozgatja,

abszolút nem a jótékonykodás. Gyakorlatilag

reklámoz-

zák is ezeket a szereket. Hogyan? Elsősorban

fürdősó-

ként. Szó nincs arról, hogy ezek valójában fürdősók,

amelyeket valamilyen drogériában tényleg meg lehet

vásárolni. De reklámozni lehet, az nem

bűncselekmény.

Világos, hogy ezeket a reklámokat nem a

hagyományos

felületeken lehet megtalálni, hisz ezek elsősorban a

fia-

taloknak, gyerekeknek szólnak, ők viszont pontosan

tudják, hogy ezeket hol kell keresni.

Itt van rögtön a már emlegetett MDPV nevű szer,

egy bizonyos pirovaleron nevű fogyasztószernek

meti-

lén-dioxi gyűrűvel kiegészített változata. S az elmúlt

nyár tulajdonképpen az MDPV jegyében telt.

Naponta

körülbelül két-három MDPV-túladagolt beteget lát-

tunk el az osztályunkon. Az MDPV-s zavart,

hallucinál,

teljesen más világban van. Szapora a szívműködése,

nem

a realitásban él, és nem is tud a normál világba

vissza-

kapcsolódni. Nagyon durva, intenzív stimuláns,

agresz-

szív hatásokkal bír, és van egy nagyon érdekes

hatása, az

úgynevezett come come down-effektus, amikor jön le

valaki a

szerről, tehát ürül ki belőle, ilyenkor teljesen átlendül

a

másik oldalra. Ilyenkor egy furcsa, skizofrén szerű,

pá-

nikrohamot produkáló, rettegő embert kapunk, és a

legegyszerűbben ezt az egész hatást úgy lehet kiütni,

ha

ismételten szert használ az illető. Nem egy olyan

hasz-

nálóval találkoztunk, aki két-három hét után már

véná-

- 254 -

san használta — ami nagyon csúnya bőrelhalásokat is

okozhat —, egy-két hónap után pedig már MDPV-füg-

gőként élte az életét. Tegnap például csak két MDPV-

s

beteget hoztak az osztályunkra, részben a túlpörgés,

részben pedig a come down miatt, és érdemben

egyiknek

sem volt semmiféle motivációja arra, hogy ők ettől az

egésztől megszabaduljanak. És egy ilyen szer

teljesen le-

gális, bárki által megvásárolható!

A másik ilyen stimuláns szer a nafiron. Az, hogy ez

most Platinum, vagy bármilyen más fantázianéven

kap-

ható, az teljesen mindegy, mert a zacskóra bármit rá

le-

het írni. De ha felmennek az internetre és beírják

azt...

na, nem adok inkább tippeket. De akár órákon

keresz-

tül elszörfözgethetnek a magyar nyelvű honlapokon,

megrendelhetik az anyagot, és akár egy pár

kilométerrel

odébb lévő nagyvárosból is egy-két órán belül — ha

az

ember megfizeti a felárat —, kiszállítják ezeket az

anya-

gokat.

Ha azt mondom, hogy Vanilla sky, akkor

szerintem

nagyon sok embernek egy film címe jut az eszébe,

Tom

Cruise-zal a főszerepben. De ma már a Vanilla sky az

MDPV-hez hasonló furcsa, amfetaminszerű stimuláns

szer, teljesen legális az Egyesült Királyságban is,

pedig

ott azért picit szigorúbb a lista, úgyhogy ha az

Egyesült

Királyságban legális, akkor nem csoda, hogy

Magyaror-

szágon is.

Ugyanez vonatkozik a Firefly-ra, erre a pentilon

ható-

anyagtartalmú szerre, ami stimuláns hatású. Teljesen

más hatású szer a dimetil-amil-amin, ami a

koffeinhez

- 255 -

hasonló hatással bír, a WADA, csak ütósebb. A

Nemzet-

közi Doppingellenes Ügynökség ezt már listára tette.

Használata során nem egy alkalommal beszámoltak

egészségkárosodásról.

Izgalmas téma a fenetilamin (PEA) nevű szer haszná-

lata, ami Gold Crown néven is fut. Ma már a szerhasz-

nálathoz nem az kell, hogy elmegyek, megveszem, le-

nyelem, aztán nosza, pörögjünk hat órán keresztül.

Ma

már egy kis farmakológiai tudás is szükséges. Szóval

a

Gold Crown egy monoamino-alkaloid, aminek stimu-

láns entaktogén hatása van, a szervezetbe bekerülve

kö-

rülbelül öt-tíz perc alatt lebomlik. Tessenek

belegondol-

ni, kifizet az ember hat rugót, kap érte tíz perc

örömöt,

hát ez nem egy kifizetődő történet. Lehet, hogy

vannak

az országnak olyan részei, olyan szituációk, amikor tíz

perc alatt az ember hat rugóért kaphat más örömöt,

de

a Gold Crownnál nem erre kell gondolni. A történet

ar-

ról szól, hogy bekerül a szervezetbe ez a kémiai

anyag, a

szervezetünkben lévő különböző enzimek, ezek az

úgy-

nevezett monoamino-oxidáz enzimek ezt lebontják. Vi-

lágos, érzi, hogy belekerült egy ilyen cucc, nekem az

a

dolgom, hogy ezt elkezdjem nyiszatolni. Igen ám, de

ha

én ezt az enzimet valahogy lebutítom, lebénítom,

akkor

a hatás elnyújtottabb lesz, és akkor máris nyolc órát

kaptam azért a hat rugóért. Ez már kicsit azért jobban

hangzik. Úgyhogy előtte az interneten rendelek egy

kis

MAO-A, MAO-B enzimbénító gyógyszert - ezek mind

receptköteles gyógyszerek Magyarországon — olyant,

ami mind a két enzimet bénítani tudja, beveszem, kö-

- 256 -

rülbelül egy óra múlva használom a fenetilamint, és

láss

csodát, kapok érte egy nyolc-tíz órás entaktogén

hatást,

nem pedig tíz percet. így már sokkal jobb a történet

ár-

érték aránya.

A jó öreg kokain elég drága szer, tizennégy-

tizenöt-

ezer forintba kerül grammja, de az új szintetikus

kokai-

nanalógok, mint a dimetokain, gyakorlatilag három-

négyezer forintért hozzáférhetők. Ennek is megvan

pontosan ugyanaz a hatása, mint a kokainnak, helyi

ér-

zéstelenítő, stimuláns. De jóval olcsóbb, és ennél

fogva

sokkal szélesebb kör számára hozzáférhető.

Az octopamint, az octopus, azaz a polip

nyálmirigyé-

ből vonták ki, szintén stimuláns fenetilamin-vázas ve-

gyületet. A fenetilamin-vázas vegyületek csoportjába

tartozik az amfetamin és a metamfetamin is, itt csak

oldalláncbeli különbségek vannak. A keserű narancs

héja is tartalmaz ilyen stimuláns jellegű

vegyületeket.

De olyan ötven kilót kellene megenni belőle, úgyhogy

senki ne próbálkozzon ezzel. Egyszerűbb egy Orbit

fan-

tázianevű fürdősót megvásárolni, nem beszélve arról,

hogy az árpa gyökere is tartalmaz egy ehhez hasonló

stimuláns vegyületet, mondjuk egy fél hektár

árpagyö-

keret el kéne rágcsálni ahhoz, hogy megfelelő

mennyi-

ség legyen bennünk. De az Orbit nevű fürdősó több

sti-

muláns szert tartalmaz. Aztán persze egyre több

olyan

növényünk van, amit most már egyre intenzívebben

használnak tudatmódosító hatásaik miatt.

Talán az egyik legérdekesebb szer a látnokzsálya,

aminek a neve is azt sugallja, hogy nem valamilyen

vér-

- 257 -

keringés-serkentő cuccról van szó, hanem valami

más-

ról, masabb jellegű elváltozásokról. Már maga a

magyar

név is azt sejteti, hogy nem egy fűszernövénnyel van

dolgunk, amit a toszkán ételekbe rendszeresen bele

szoktak tenni. Mexikóból származik, ahol a mazatec

in-

diánok a vallási szertartásaikhoz ezt használták. A

Salvi-

norin A nevű hatóanyag, ami a látnokzsályában van,

egy

nagyon rövid, nagyon intenzív, ötven-hatvan perces,

na-

gyon bizarr hallucinációs élményt okoz. A jelenlegi

hal-

lucinogének közül ez az a szer, amelyik a

legintenzívebb

hallucinációs élményeket okozza. Kiszámíthatatlan,

bi-

zonytalan, nem is tudjuk, hogy ma Magyarországon

mennyien használnak zsályát. És hazánkban ez is

abszo-

lút legális, bárki által megvásárolható, és hogy

mennyi a

hozzászokás valószínűsége, van-e egyáltalán ilyen,

tartós

használat esetén milyen egészségkárosodások

alakulhat-

nak ki? Erről nem nagyon tudunk, nincsenek

tapaszta-

lataink.

Nézzük a Spice nevű füstölőt. Az elnevezése már

Frank Herbert Dűne című könyvében is megtalálható

melanzs néven, ami ott egy öregedésgátló

tudatmódo-

sító szer, mely függőséget okoz. A Csillagok

háborúja-

fanklub tagjai szintén ismerik, mert abban a rajzfilm-

ben, ahol elrabolják a jediket a kalózok, akkor ők is

„fűszert" kérnek értük cserébe. Persze nem mondják

ki,

hogy mi az a fűszer, de egyértelmű, hogy itt valami

furcsa tudatmódosító szerről lehet csak szó. A Spice

tar-

talmazhat lótuszt, amiben nuciferin van, gyöngyajak-

füvet — abban pedig egy leoszibirin nevű anyag, ami

ha-

- 258 -

sonló a látnokzsálya hatóanyagához — és egyéb növé-

nyeket. Az egész növényi keverék szintetikus THC-val

van lefújva. A leírása szerint a Spice Diamond

füstölő,

tehát emberi fogyasztásra nem alkalmas. Származási

hely EU, forgalmazó egy bizonyos kft. Abszolút jó,

nincs

az a jegyző, hatóság, aki bele tudna kötni, minden rá

van írva.

Aztán itt van a „snüsszölés", ez egy olyan

dohányzás-

fajta, amihez nem kell se papír, se tűzszerszám,

magát a

dohányt tolják be a szájukba a használók. Ez

nagyjából

annak a megfelelője — persze nem teljesen —, mint

ami-

kor annak idején a nagyapáink bagót rágtak. Aki

kipró-

bálta a dohányzást, az tudja, mit érzett az első egy-

két

szál cigaretta után. Jó nagy slukk, le, tüdő, köhögés,

majd megfulladtunk és utána hú, de fejbe vágott,

kicsit

furcsán szédelegtünk. A snüssz ugyanilyen, csak

ennek

úgy az ötvenszerese(!). Általában fekete színű latákia

dohányt használnak, ami nagyon magas nikotintartal-

mú. Szerencsére Magyarországon a snüsszölés

annyira

nem divat, de ezekhez a dohánytermékekhez az

egyes

boltokban hozzá lehet férni. Az egyik snüsszölő bete-

gem gyakorlatilag két nap alatt elhasznál egy

dobozra

valót. Ez egy fiatal lány. Az, hogy a fogai mennyire

men-

tek tönkre, az egy másik dolog.

De nézzük az egyebeket: itt van például a

butángáz.

Nemrég történt egy haláleset, melyért a butángáz

volt a

felelős, erre mi hangzott el a tévében? Ezt a

kábítószert

ma bárki legálisan megvásárolhatja. A butángáz nem

kábítószer! Köze nincs a kábítószerhez. A butángáz

az

- 259 -

egy olyan anyag, amit ha „abúzálnak", vagyis nem

arra

használják, amire való, akkor van tudatmódosító

hatása.

Csak a fővárosban évente két-három haláleset

történik

butángáz szívása kapcsán, ami alapvetően a nagyon

fia-

talok szere, tizenkét-tizenhat évesek használják. Azt

kell

mondjam, hogy egy típusos nagyszüneti drog. Húsz

perces nagyszünet, a gyerekek kimennek a budiba.

Ok

már nem fognak rágyújtani, ők nem olyan vásott köly-

kök, mint mi voltunk annak idején, ők sniffingelni fog-

nak, szívják a butángázt. Fogja a palackot, szépen

tolja,

eufória, tart másfél percig, utána kitisztul és úgy fog

visszamenni töriórára, ahogy matekóráról kijött. Már

ha

nem hal meg. Ha meghal, akkor szar van a

palacsintá-

ban, de ha nem hal meg, akkor nem is fogjuk

észreven-

ni, hogy a gyerek sniffingelt. Amikor jön velünk szem-

ben a szipus, kezében a zacskóval, sinusgörbe

szerinti

járással, öt méterről érezve a higítószagot, az más...

En-

nek nem fogjuk megérezni a szagát, mert igen

gyorsan

párolog, a gyereken meg semmit sem fogunk látni.

A következő a dinitrogén-oxid, vagy más néven

kéj-

gáz. Az egyik betegem mondta azt, hogy az „elég" és

a

„túl sok" ennél a szernél nagyon közel van

egymáshoz.

Itt egy olyan gázról van szó, amit a mentőszolgálat is

használ, igen jó fájdalomcsillapító, olyan furcsa

eufóri-

kus állapotot okoz. A mentőben a gázt a beteg

magának

adagolja. Fogja a maszkot, ráteszi az arcára, a

szelepen

keresztül beszívja, két-három slukk után jön a fájda-

lomcsillapítás, jön az elbódulás és lehanyatlik a keze.

Pár

- 260 -

slukk levegő utána kitisztul a feje, jön vissza a

fájdalom,

- 261 -

megint visszarakja és így tovább. De ha valakinek

bele-

nyomják a fejébe, hogy nesze, szívjad, ott bizony az

„elég" és a „túl sok" nagyon közel kerül egymáshoz,

akár

bele is lehet halni.

Szintén egy másik, érdekes szer a már korábban

em-

lített GHB, vagy Gamma-OH, vagy GINA - sokféle

néven fut ez is. Leginkább arról híres, hogy a

bulvármé-

dia igyekszik hangsúlyozni, milyen veszélyes, mert

bele-

teszik a lányok italába, majd megerőszakolják,

kirabol-

ják őket stb. Igen, ilyen volt, van és lesz is, de

összességé-

ben nem erről szól a GHB-használat. Vannak persze

kiragadott, szenzációs esetek, tényleg előfordul

erőszak

is, hiszen a GINA-t Amerikából úgy örökölte az elma-

radott Európa, hogy rape drug, azaz 'erőszak drog'.

Való-

ban típusosán dózisfüggő hatása van. Viszonylag

kisebb

adagban stimuláns, nagyobb adagban pedig altató-

nyugtató hatású. Azonban itt sem magát a GHB-t

használják, hanem ennek egy prekurzorát

(előanyagát),

a gamma-butirol-akton nevű szert. Ezt pedig

megveszi

a gyerek egy orrcseppesüvegben, amiben egy kicsit

ace-

tonos szagú, sós ízű folyadék van. Azért veszi, mert

tud-

ja a haverjaitól, hogy pörögni lehet tőle, nem azért,

hogy

ott feküdjön a sarokban, aztán mire felriad, már a

buli-

nak is vége. Na de honnan tudjuk, hogy mennyit kell

belőle használni, hogy ne legyen baj? Persze

legbiztosab-

ban a 0 milligramm használata az, ami megóvhat

min-

denkit a nem kívánt hatásoktól. Nem tudjuk, hogy

mennyi a hatóanyag-tartalma, és ez a szer a

szervezetbe

- 262 -

bekerülve át fog alakulni biokémiailag GHB-vé, tehát

a

- 263 -

szervezetünk fog GHB-t szintetizálni. Adódik a

kérdés,

hogy mennyit használjunk belőle? Egy cseppet? Ötöt

vagy tizenötöt, vagy az egész üveget? Nem tudom

meg-

mondani, persze meg lehet, meg kell mérni ennek a

gamma-butirol-aktonnak a hatóanyag-tartalmát, ez a

mérés két óra alatt megvan, és tudnom kell, hogy a

pe-

rifériás laktonáz enzimeim hogyan fogja ezt az

anyagot

átalakítani, és akkor ebből felállítható egy modell, és

egy képlet alapján „kiszámítható" a biztonságos

adag.

Ilyen persze csak a mesében van, a gyerek megveszi,

és

betol magának két csíkot. És nem az lesz, hogy pörög

tőle, hanem ott van és puff, elterül. Mi történik vele?

Mentőt hívnak hozzá? Dehogy, megfogják és kivágják

az utcára. Ott fekszik a pesti utcán éjjel kettőkor,

arra

jön egy jóakaró, megnézi, megrugdossa, látja, hogy

nem

mozog, nézzük meg, mi az, amit el lehet tőle venni!

Mo-

bil, pénztárca, óra, cipő, dzseki. A GHB-túladagolt be-

tegek 90%-a pénz, paripa, fegyver nélkül érkezik hoz-

zánk az osztályra. Elmegy az első, odajön a második,

az

megnézi mit hagyott ott az első. A harmadik, aki látja

a

cipő nélkülit, az inkább átmegy az utca túloldalára,

ne-

hogy belekeveredjen, és a negyedik fog segítséget

hívni.

És az is igaz, hogy a földön fekvő emberek 95%-a

tény-

leg vagy be van rúgva, vagy kábítószert használt. De

a

maradék 5% mi is lehetünk, s nem azért, mert berú-

gunk vagy bekábítószerezünk, hanem mert kapunk

egy

szívrohamot, egy stroke-ot, tüdőembóliát, leesik a

vér-

cukorszintünk. Ott fogunk feküdni az utcán, és mit

fog-

nak ránk mondani: rohadt, részeg disznó.

- 264 -

Visszatérve a GINA-ra, igen, vannak olyanok,

akiket

bealtatnak és kirabolnak, de ez összességében nem

több,

mint 3-4%. Persze a szenzáció az, amikor kinézi

magá-

nak a lányt három fiú, beleteszi az italába a GINA-t,

és

tényleg hazaviszik, ha egyáltalán eljutnak odáig,

meg-

erőszakolják. Ilyen volt, van és lesz is. Kivédeni

szinte

nem lehet.

Talán a gyerekek felé lehet egy üzenet, amit

Keane és

K'naan énekel egy közös számban. írtak egy dalt,

ami-

nek az a címe, hogy Stop For a Minute, azaz 'Állj

meg egy

percre*. Ez Londonban játszódik, az éjszakában, ott

van

egy fiú egy szórakozóhelyen, ahol van szex,

kábítószer,

pia, meg egyéb, de folyton előjön, hogy álljunk meg

egy

percre, és gondoljuk át mindezt. Magyarán szólva,

mi-

előtt döntést hozol, gondold át, mérlegeld a rizikót,

mérlegeld az ebből adódó hasznot vagy esetleg

negatív

következményeket. Azért fontos ez, mert ha át mered

gondolni a dolgokat, akkor könnyebben fogsz tudni

ne-

met mondani, felkészülsz a viszontválaszra és mered

a

másiknak is azt mondani, hogy ez egy olyan

felesleges

rizikóvállalás, ami különösebb érdemi haszonnal nem

jár!

Végezetül pár szó a tiltásról. Amikor egyre

gyakoribb

lett a butángázszívás, a sniffingelés, rögtön előjöttek

olyan ötletek, hogy akkor tiltsuk be a butángázt.

Semmi

gond, jogilag ezt meg lehet tenni. De akkor én nagy

tisztelettel javasolnám, hogy tiltsuk be a sebbenzint,

hi-

- 265 -

szen ugyanúgy inhalálható szer, sőt a benzinkutakról

is

űzzük ki a benzint, mert az is egy inhalálható szer, az

is

- 266 -

okozhat tudatállapot-változást. S ha már itt tartunk,

hogy valamit be akarunk tiltani, akkor szerintem

érde-

mes lenne a kést is betiltani, ne lehessen kést

vásárolni,

mert bárkit mellbe szúrhatunk vele, s az illető bele is

halhat ebbe. Érdemes lenne a féltéglát is betiltani,

mert

azzal ugyan kiválóan lehet házat építeni, főleg ha

még

egyben van, de bárkit fejbe vághat vele, s az akár

bele is

halhat. Szóval mit tiltsunk, és mit ne tiltsunk? Önma-

gában véve a tiltás, vagy akár a törvényi erő a

használót

nem tudja és nem fogja befolyásolni. De ettől még

bizo-

nyos dolgoknak benne kell lenni egy törvényben, ki

kell

jelölni valamiféle kereteket, de innentől kezdve a

törté-

netnek sosincs vége, ha elindul egyszer egy ilyen

radiká-

lis tiltási mozgalom. Nézzük a butángázt! Ha betilta-

nák, akkor nagyon sok háztartásnak kellemetlen

problémái lehetnének - persze lehet, hogy több gyufa

fogyna, vagy több lenne a benzines gyújtó (ugye

emlé-

keznek, ezt is lehet sniffingelni).

Mi okozza általában a használó halálát? Az, hogy

szívritmuszavara alakul ki, leáll a keringése. Mit

lehet

tenni? Talán az újraélesztést, a laikus újraélesztés

elsajá-

títását kéne propagálni. Milyen jó lenne, ha minden

érettségiző diák el tudná magáról mondani, hogy tud

eszköz nélkül újraéleszteni. Gondoljunk csak bele,

hogy

ez hány életet mentene meg. Az eszköz nélküli újra-

élesztést négy óra, pontosabban négyszer negyvenöt

perc alatt meg lehet tanulni, és nem kell hozzá

semmi-

féle komoly élettani, anatómiai ismeret. A gyerekek

sokkal okosabbak, mint mi, meg tudják tanulni, és ha

minden évben visszamennek egy szinten tartó tanfo-

lyamra, akkor pláne. Jómagam korban már közelebb

va-

gyok ahhoz, hogy az utcán összeessek, nagyobb

esélyem

lehet a túlélésre, ha ott van harminc méterre egy

olyan

gyerek, aki tud újraéleszteni, és amíg a mentő

kiérkezik,

a légzésemet és a keringésemet fenn tudja tartani.

(A szöveg az Új évezred — régi-új szerek című előadás átdol-

gozott változata.)

- 268 -

Kiből lesz kábszeres?

Azt kell mondjam, a kábítószeres történetek jelentős

ré-

sze egy kaptafára húzható rá. S a legtöbb fiatal

esetében,

aki fogyasztóként bekerül hozzánk, szó nincs arról,

hogy

vásott, kábítószerfüggő bandákba keveredett volna,

akik a fővárost fosztogatják. Ilyen bandák nincsenek

is,

szerencsére nem Mexikóban élünk. A történet

alapvető-

en arról szól, hogy ott van a gyerek, él a világában,

egy

családban, egy iskolai közösségben. És egész

egyszerű-

en, részben a környezet kihívására, részben pedig az

egyedülléte kompenzálására, különböző pszichoaktív

szerekhez nyúl. Számtalan szülővel volt módom

beszél-

getni ilyen esetek kapcsán, ahol bizony-bizony

kiderül-

tek a családi problémák. A legtöbb gyerek általában

teljesen normálisan indult el az életben, teljesen

normá-

lisan fejlődött, nem volt vele semmi gond, de aztán

egy

családi probléma, szülők válása, esetenként

munkanél-

küliség, új munkahelyre való bekerülés, kistestvér

meg-

érkezése stb. miatt hirtelen kikerült a középpontból.

Es

ha már kikerült a középpontból, sokkal kevesebbet,

vagy egyáltalán nem is foglalkoznak vele. Nem azt

mon-

dom, hogy törvényszerű, de jó esély van arra, hogy a

gyerek egy ilyen ügyből kifolyólag elkallódjon.

Keresni

kezdi hasonszőrűek társaságát, azokét, akik már egy

ideje ugyanilyen okokból bandáznak a játszótéren,

attól

kezdve ő is együtt lóg velük a városban,

bevásárlóköz-

pontokban. S ezek a fiatalok mindig is hajlamosak

vol-

tak arra, hogy pszichoaktív szerekhez nyúljanak.

Nem

azért, mert annyira elvetemültek, csupán csak

próbál-

ják egy kicsit feszegetni a saját életük határait. De

in-

nentől kezdve belecsusszanhat a gyerek a rendszeres

szerhasználatba. A szülő meg ott áll értetlenül, s

csak

azt szajkózza, hogy miért történik ez velünk? Hogy

hát

a gyereknek mindene megvolt, evett, ivott, új ruha,

mo-

biltelefon, kutyafüle. Hát ez önmagában véve szép,

csak

pontosan a gyerekkel való foglalkozás marad el.

Persze

jönnek ilyenkor a mágikus mondatok, hogy nem bírok

a

gyerekkel. Hogy tizenhat-tizenhét éves, visszafelesel,

nem érdekli, mit mondok neki, nem hallgat meg.

Persze

hogy nem hallgatja meg, hiszen azokat a

lehetőségeket a

szülő rég elpuskázta, amikor fenntarthatta volna azt

a

kapcsolatát a saját gyerekével, ami még a gyerek öt-

nyolc éves korában volt köztük. Innentől kezdve ne

csodálkozzunk azon, hogy ezek a dolgok visszaütnek.

És

ha visszaütöttek, akkor jönnek az újabb kérdések:

mit

csináljak? Bánjak vele szigorúan? Verjem meg? Ne

en-

gedjem el? A megoldást biztos, hogy nem ezek fogják

jelenteni, hanem jóval inkább azok a próbálkozások,

amelyekkel vissza tudom magamhoz „édesgetni" a

gye-

rekemet.

Azok a gyerekek, akik hozzánk kerülnek, a

társada-

lom legkülönfélébb rétegéből érkeznek. Volt olyan

fia-

tal, de már rendszeres kábítószer-használó, akiről

sem-

mit nem tudott a családja, mármint arról, hogy

- 270 -

kábító-

szert használ. És kiderült, hogy a papa magas rangú

ren-

- 271 -

dőrtiszt, aki pontosan a kábítószer-bűnözéssel

kapcsola-

tos ügyekkel foglalkozik. És hónapokon át semmit

nem

tudott arról, hogy a fiának lennének kábítószer-

problé-

mái, hogy hozzányúlna a kábítószerhez. Azt hiszem,

ez

egy irtózatosan nagy pofon lehetett annak az apának.

Aztán itt van a tipikusan gazdag gyerek, aki

nagyon

jómódú családból származik, akinek mindene

megvan,

aki tizenhét éves korában már autóval jár, aki úgy

érzi,

hogy ő szarta a spanyolviaszt. És egyszer csak jönnek

be

hozzánk a szülők csilli-villi gazdagon, felöltözve, tele

smukkal, tele mindennel, csak éppen egyvalamit nem

tudnak: hogy mi is van, mi is történik valójában a

gye-

rekükkel, hogy zajlik a gyerek egy napja. Zsebpénze

van

doszt, új ruhája, cipője, legújabb telefonja, MP3-asa,

mit tudom én, minden adva vagyon, csak éppen az a

fajta családi szeretet hiányzik, ami a legfontosabb

lenne

egy gyerek életében. Ugye apuka folyamatosan hajtja

a

pénzt, időnként anyuka is, vagy ő mondjuk állandóan

vásárol, meg ide-oda jár, barátnőzik, a gyerek meg

lóg a

levegőben, hiszen már nagyfiú vagy nagylány. És ez

bor-

zasztóan nem jó. Aztán persze ott van a másik oldal

is,

a nagyon szegény, nagyon lepukkant körülmények

kö-

zött élő gyerek, akinek tulajdonképpen lehetősége a

ki-

emelkedésre nem nagyon van, de jövőképe sem,

múltja,

jelene szintén nincsen. Ő például megint csak egy

rop-

pant könnyen befolyásolható, könnyen terelhető gye-

rekké válik, akivel aztán ráadásul a szülők még

keveseb-

bet törődnek. Hisz nem ritka, hogy ezek a srácok

- 272 -

nagy,

öt-hét gyerekes családban nevelkednek, ahol a

gyerekek

- 273 -

50%-a is belecsúszhat egy ilyen kábítószeres

történetbe.

Persze ilyen családokból igen sok ellenkező jó példát

is

tudnék említeni.

A szerhasználati típusok pedig végképp nem kötőd-

nek egyfajta társadalmi, vagy gazdasági réteghez.

Mert

a leggazdagabbak között is megtalálni az öngyújtótöl-

tőgáz-szippantótól a szipuson keresztül a

gyógyszerfüg-

gőig mindent, mint mondjuk az anyagilag legmélyeb-

ben lévő rétegekben is vannak olyanok, akik ha

nagyon

akarják, elő tudják maguknak teremteni a pénzt akár

a

kokainra, akár napi betevő heroinra.

Szerencsére a gyerekek jelentős része meg is

gyógyul,

és legtöbbjüknek semmiféle egyéb más egészségügyi

gondja, panasza nem lesz, nem fog orvosi ellátásra

szorul-

ni. Talán elviszik őt nevelési tanácsadóba vagy

pszicholó-

gushoz, esetleg elmegy pszichiáterhez, de olyan

nagyon

nagy baj nem lesz a szerhasználatból a legtöbb

esetben.

De akkor kik billennek át oda, hogy mondjuk

súlyos heroin-

függő lesz belőlük?

Azok, akik körül megszűnik a szociális háló, akik

teljes

mértékig kiürülnek, akiknek nincsenek, vagy

megszűn-

nek a kapcsolataik, megszűnnek a tartalékaik. De

azért

valljuk be őszintén, hogy szerencsére ezeknek a

száma

nem éri el az összes szerkipróbáló vagy szerhasználó

po-

pulációnak az 1%-át sem. Szóval senki ne gondolja,

hogy aki kipróbálta a kábítószert, vagy hozzányúlt, az

már örök életére kábítószeres lesz.

- 274 -

A bodypacker

Volt olyan kábítószercsempészünk, aki úgynevezett

bodypackerként utazott, s aki bele is halt ebbe a

„mun-

kába", ott nálunk, az osztályon. A bodypackerekről

azt

kell tudni, hogy ők a saját testükben hozzák át a

hatá-

ron a kábítószert. Az esetek jelentős részében

kokain-

ról és heroinról van szó, amit kicsi, burgonyakrokett

méretű és formájú csomagocskákba raknak bele.

Mind-

ezt sólisztgyurma-technikával elkészítik, majd becso-

magolják, általában celofánba, időnként

gumikesztyű-

ujjba, aminek a két végét lezárják. De találkoztunk

már

olyan kapszulával is, amelyet viasszal vettek körbe,

mindezt azért, hogy a cucc az emésztőnedveknek

ellen-

álljon. Majd ezeket lenyeletik a futárral, akinek az a

dol-

ga, hogy célba juttassa a drogot. Nagyjából 25 és 130

da-

rab kapszula közötti mennyiség szokott benne lenni

egy szállítóban, és ennek az értéke akár

negyvenmillió

forint is lehet. Persze itt tömény, szóval nagy

tisztaságú

kábítószerről beszélünk. Ezt az anyagot a dílerek

még

felhígítják a szétterítés előtt. Ez pont olyan, mint ami-

kor elmész a drogériába, és nem hozod el a

négyliteres

öblítőt - minek cipekedni annyit —, hanem egy

egylite-

res koncentrátumot veszel, és majd otthon szépen

felhí-

gítod.

A bodypackereknek két nagy csoportjuk van: az

egyik a régi tapasztalt futároké, akik már dörzsöltek,

akik már tudják, hogy kell viselkedni, ott a lebukás

va-

- 275 -

lószínűsége nem olyan nagy. És vannak a kezelők,

általá-

ban ők szoktak lenni a csalik. A zöldegerek, akiknek

azt

mondják, hogy „Figyelj öreg, itt van 500 vagy 1000

euró, ki kell menned Curacaóba, ott elvisznek

valahová,

lenyeletik veled a cuccot, visszahozod, ennyi." Náluk

a

lebukás nagyon valószínű, mert tapasztalatlanok.

Gya-

núsak lesznek, nem viselkednek természetesen,

kirínak a

tömegből. Az elmúlt években sok olyan erdélyi

magyar

csempész volt, aki előtte még soha a büdös életben

nem

járt külföldön. S biztos vagyok benne, hogy feltűnő,

ha

adva van egy erdélyi magyar fiatalember, akinek van

egy

vadonatúj, ropogós útlevele, amiben az első külföldi

vízu-

ma rögtön Curacaóba szól. És nincsen nála semmi

cso-

mag, csak egy kis kézitáska. Hát azt a leglaikusabb

útle-

vélellenőr is kiszúrja, hogy ezzel a csávóval valami

nem

stimmel. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen fiatal

érte-

lemszerűen izgul, feszült, retteg, mert ugye nem

szabad

a repülőn elmennie vécére, nem ürítheti ki a

sokmilliós

szállítmányt a budiba. Miközben ezek nem egy-két

órás,

hanem jó hosszú repülőutak. Úgyhogy a delikvens

nem

eszik, nem iszik semmit a repülőút alatt, ezért már a

stewardessnek is feltűnő lehet.

Itt volt ez a fiú is, aki azt mondta, hogy neki ez az

ezer euró most nagyon kell, mert le volt gatyásodva.

Ki-

ment és lenyelt huszonöt vagy huszonhat kapszulát.

Később ennek jelentősége lesz, hogy nem tudta a

pontos

- 276 -

számot. Valamiért lebukott, behozták a kórházba, itt

már nem volt értelme tagadnia, hiába is mondta

volna,

hogy ez semmi, csak porcukor, nálunk pillanatok

alatt

- 277 -

minden kiderül. S akkor elmesélte az egész ügyet.

Tudta

azt is, hogy ezért akár tíz év börtönt is kaphat.

És hát akkor jött tőlünk a kérdés, hányat nyelt le?

Mondta, hogy nem tudja. Huszonötöt vagy

huszonhatot.

Nem mindegy, mert ahány bement, annyinak ki is

kelle-

ne jönnie, mert ami benn marad, az megint csak nem

a

hosszú élet titkát jelenti. A fiúnál elkezdtük a

standard

protokollt, a bélmosást, s elkezdtek jönni kifelé a

kapszu-

lák. Ez úgy működik, hogy kap egy szondát, amelyik

be-

megy a vékonybelébe, és azon keresztül olyan

anyaggal

kezdjük el mosni a belét, ami nem szívódik fel, ami

tulaj-

donképpen, mint egy üvegmosókefe tol ki mindent

maga

előtt. És a srác ült a szobavécén, mint a Napkirály.

Felül, szájon át dugjátok be?

Az orrán keresztül dugjuk le a szondát, mintha egy

cső-

görény lenne, megy előre és tol ki mindent a fény

felé,

ami jelen esetben ugye a végbélnyílása, aríiin aztán

majd

kipotyognak belőle a csomagocskák. Csakhogy nem

tudtuk a pontos darabszámot. Közben megnéztük a

vi-

zeletét, hogy van-e benne kábítószer. Két ok miatt

lehet

a csempész vizeletében kábítószer. Az egyik ok, hogy

használt valamilyen szert. Mondjuk, mikor kinn volt,

felszívott egy csíkot. A másik az, és ez sokkal

rosszabb,

hogy áteresztett vagy kinyílt a kapszula. Ennek a

fickó-

nak negatív volt a vizelete, úgyhogy mondtuk, jó.

Kiürí-

tett huszonöt darab kapszulát, megröntgeneztük,

nem

- 278 -

láttunk rajta semmit, ő maga jól volt. De biztosra

akar-

- 279 -

tunk menni. Kérdezgettük, hogy „mégis mennyi lehe-

tett, öreg, biztos huszonöt volt?" Hát tényleg nem

tud-

ta megmondani. Jó, mondom, akkor maradjon itt,

nem

engedjük vissza, várjunk még egy huszonnégy órát,

hátha. És igazam lett, alig egy órával később levágott

egy komoly epilepsziás rohamot. Attól még, hogy

valaki

kábítószert csempész, lehet, hogy epilepsziás, a kettő

le-

het egymástól független. De az is lehet, hogy valahol

maradt benne egy kapszula, ami ki is nyílt, mert a

szer

első túladagolásos tünete tipikusan az epilepszia.

Úgy-

hogy gyorsan átvittük a CT-be: a koponya CT

negatív, a

hasi CT már nem: ott fityegett a gyomorkijáratában

egy

kapszula. A gyomor kijárata egy erős izomgyűrű,

amibe

ez beleakadt. És úgy kell ilyenkor a kábítószer-

kapszulát

elképzelni, mint egy fogkrémtubust, aminek nyitva

van

az alja, meg nincs rajta teteje, és középen

megnyomod.

Alul-felül jön az anyag. S egy-egy ilyen kapszulában

10-

12 gramm anyag van, ráadásul, ahogy mondtam,

nem

utcai tisztaságú - bár ennyi még abból is sok lenne

—,

hanem 80%-os hatóanyag-tartalmú cucc. Ha ez

bekerül

a szervezetbe, gyakorlatilag a túlélés valószínűsége

nul-

la. Jött is a szívritmuszavar, a hirtelen szívhalál, újra-

élesztettük, újraélesztés kapcsán kiszedtük belőle a

ki-

szakadt kapszulát, bár ez sem egy egyszerű feladat.

Még

egy hétig élt ez a fiú. A hatalmas mennyiségű kábító-

szer olyan súlyos elváltozásokat okozott nála, hogy

bele-

halt. A tanulság ebből a történetből az, hogy érdemes

- 280 -

tudni, hány kapszulát nyelt le valaki. Mert egyébként

is

eléggé rizikós ez a sportág. Amellett, hogy lebuksz,

és

- 281 -

tényleg kapsz érte tíz évet, még itt van a kapszula ki-

nyílásnak az esélye is. Magyarország ebből a

szempont-

ból nem komoly forgalmú ország, nekünk most

évente

hat-nyolc bodypackerünk van, régebben akár 10-12

is

volt.

Pedig azt mondják, hogy tranzitország vagyunk.

Igen, de egyre inkább a legális szerek azok, amelyek

a

tranzitforgalomba belekerülnek. S innentől kezdve

nincs

rizikó. Nem kell a beleimben behozni, mert a hónom

alatt behozhatom dobozban, és a kutya nem szólhat

érte. Volt egy lengyel kábítószeresünk, egy nagyon

dör-

zsölt, nagyon ravasz fickó, akiben egyetlen kapszulát

láttunk valahol a vékonybelében, egy hétig feküdt

benn

az osztályon. Folyamatosan őrzik ezeket, őrizetesnek

számítanak, még akkor is, ha kórházban fekszenek.

Szó-

val mindig volt mellette valaki, mégis eltűnt belőle a

kapszula. Eltüntette, de hogy hogy, azt mind a mai

na-

pig homály fedi. S mivel így nem volt bizonyíték, a

mó-

kust el kellett engedni. A rendőrök megszorították a

dolgos kezét és bizonyíték hiányában elengedték.

A pusher

Pusherekkel is szoktunk találkozni, ők a

bodypackerek

ellentétei. A pusher is kábítószer-csempész, ő is a

saját

- 282 -

testében szállítja az anyagot. A packer az pakol,

föntről

lefelé. A pusher lentről felfelé dug. Feldug, esetleg

di-

rektbe feltol egy csomagot a végbelébe, vagy, ha

nőről

van szó, a hüvelyébe. S ugyanúgy be van csomagolva,

különben fel tudna szívódni. Magyarországon nem

na-

gyon fognak pushert. Volt egy-két lányunk, aki ilyet

csinált, a hüvelybe 20-50 dekányi cuccot

beleszuszmá-

kolt, de ez nem nagyon jellemző. Ellenben a

használók

között volt olyan, aki már annyira szétszúrta magát,

hogy mondjuk vaginálisan vagy végbélbe adta

magának

a kábítószert, ami tulajdonképpen működik, de tele

van

veszéllyel.

Tanultam erre mágikus mondatot az egyik

szerhasz-

nálómtól: „rövid mechanikus előkészítést követően

kel-

lő vérbőség érhető el."

A tűt beleszúrják a nemi szervükbe?

Bele, a hüvely nyálkahártyája alá. Főleg, ha ott már

kel-

lően vérbő állapot van, amit egy, az említett „rövid

me-

chanikus" előkészítés kapcsán tud ilyenkor elérni. És

ilyenkor ugyanúgy felszívódik, mint vénában, s

ugyan-

úgy megjelennek a szisztémás hatásai is a

pszichoaktív

szernek.

Akkor a heroinisták miért a vénájukat szúrják szét?

Mert a véna az direkt, a „kar-agy-idő" ott a legjobb,

25

másodperc. Ennyi idő, amíg a karból eljut az agyba

az

- 283 -

anyag. Ha beszúrja az izmába, combjába, karjába,

bár-

hova, onnan csak 20-25 perc alatt szívódik fel. Ha

meg-

issza, szájon keresztül - például a mákteát -, az is leg-

alább 20-25 perc. Ha nyálkahártyába adja, főleg ahol

jó

a vérkeringés, akkor csak pár perc, ezért is szokták

régebben nyelv alá szúrni. Ha belenézel a tükörbe, ki-

nyújtod és felemeld a nyelvedet, nagyon jó vérellátási

területet látsz, ha elharapja az ember a nyelvét, az

úgy

vérzik, mintha a torkát vágták volna el. Szóval onnan

is

viszonylag hamar felszívódik, és hamar belekerül a

ke-

ringésbe és kifejti a hatását.

A beszívott tanítónő,

avagy a fűszeres süti

Az egyik legérdekesebb kábítószeres történet, ami

me-

gint csak sok tanulsággal jár, egy teljesen átlagos

ma-

gyar családban esett meg, ahol az apuka pénzügyi

szek-

torban dolgozó, magas beosztású ember, a mama egy

iskolában tanár, van két gyerek, mind a kettő teljesen

jó

eredménnyel végezte az iskoláit, egyetemre járnak,

sem-

mi gond nincs velük. Ám az egyik gyerek kint járt

Hol-

landiában ösztöndíjjal, két-három hétig. Vasárnap

haza-

jött, mindenki nagyon örült, a gyerek is, tetszett neki,

vissza is akar majd menni. Aztán jött a hétfő reggel,

mindenkinek kezdődik a normál műszak, apa elmegy

- 284 -

negyed nyolckor, a gyerekek elmennek egyetemre fél

nyolc körül. De valami változás volt az órarendben, úgy-

hogy a tanárnőnek nincs első két órája, otthon van egy

kicsit egyedül, nyugalom, mindenki elment, összepakol,

kávé, újság, tévé. És akkor anyuka talál a fridzsiderben

egy kis fóliába becsomagolt valamit, amit kibont. Látja,

hogy lekváros piskóta. Ó de jó, lekváros piskóta, leszel a

kávéhoz magának két szeletet, megeszi, teljesen jó íze

van. Bemegy az iskolába, és ott valami furcsa dolog tör-

- 286 -

ténik vele. Egyszer csak különösen kezd viselkedni, ő

maga sem érti, sőt ő érti legkevésbé. Majd elkezd

vet-

kőzni, elkezd furcsán mozogni, táncolni. Sőt ajánlatot

tesz a fiúknak! Előkerül persze az igazgató is, terjed

a

hír, hogy valami baj van a tanerővel, végül mentőt

hív-

nak. Vajon mi lehet a történet mögött, egy negyven-

egynéhány éves, abszolút konszolidált, teljesen

normális

tanárnő hogy csinálhat ilyet? Mi merül fel rögtön?

Van

egy agyvérzése? Ami anyagcserezavarral, ionzavarral

jár — ezt hamar ki lehet zárni. A mentőegység

vezetője

is csak a fejét vakarja, hisz teljesen stabil fizikai

állapo-

tot talál. Hát vigyük be az Erzsébet Kórházba,

mármint

hozzánk a Péterfybe, hátha.

Behozták, megcsináltunk nála vizelet gyorstesztet,

és

a tanárnő THC pozitív lett. A THC a marihuána ható-

anyaga, megmértük a vizelet THC ürítését is, hát a

pla-

font verte ki. Honnan fog egy konszolidált, középkorú

nő — aki elmondása szerint soha életében kábítószert

nem is látott - vizeletébe belekerülni THC? Úgy, hogy

megette a sutit, amit a gyerek hozott haza

Hollandiából.

Az nem sima lekváros piskóta volt, hanem space-

cake, ami-

be jó holland szokás szerint hasisolajat vagy kendert

sü-

töttek bele. A gyerek a hétvégén akarta elvinni a

buliba.

A történet szerencsésen végződött, halál,

maradandó

károsodás, szövődmény nélkül, de ez nem is erről

szól.

Visszamenni úgy az iskolába, hogy egy héttel ezelőtt

még éppen gomboltam ki a blúzomat a katedránál, a

fiúkat bűvöltem, nos, az nem egyszerű. Ott biztos

nem

lehet folytatni, ahol abbahagytam, nem lehet tovább

- 288 -

mesélni mondjuk a papucsállatkákat. Szóval

iskolavál-

tásra került sor. A tanulság pedig az, hogy ha valami

is-

meretlen ételt, italt találunk a hűtőben, ne

fogyasszuk

el gondolkodás nélkül.

Persze az, hogy egy piskóta kábítószert

tartalmazhat,

biztos nem ugrik be rögtön egy átlag felnőttnek.

Bezzeg

ha talál a gyerek szobájában valamilyen zacskót,

ame-

lyikben furcsa növényi maradék, vagy fehér por van,

az

más. Vagy valami furcsa szagú folyadékot, vagy olyan

tablettát, amin egy Rolling Stones-logó van, és

kékszí-

nű, ott már szöget üt a dolog a fejében, mert az

biztos

nem a nagyi vérnyomáscsökkentője, amit eldugott a

gyerek. De egy ilyen esetben, hogy süti van a

jégszek-

rényben, még meg is értem a tanárnő reakcióját.

Drogmesék

Drogossal, drogról szóló hírekkel minden nap lehet

talál-

kozni, elég, ha bekapcsoljuk a tévét, kezünkbe

veszünk

egy újságot, elmegyünk moziba, vagy csak nyitott

szem-

mel járunk az utcán. Számomra az egyik legmegdöb-

bentőbb drogos találkozást a mesék birodalmában

tör-

tént kalandozásaim jelentették. Amikor Bendegúz

fiam

megszületett, szent fogadalmat tettem, hogy a lehető

legtöbbször fogok neki meséket olvasni. Ezt

igyekeztem

megtartani, de már bőven túl vagyunk ezen az

idősza-

kon, hiszen már tizenöt éves.

- 289 -

A mesék sem mindig a legbékésebb történetek

közé

tartoznak. Nézzük csak a Grimm-meséket: A farkas

és

a hét kecskegida történetében a gonosz farkas hasát

a

kecskemama ollóval(!) vágja fel és jó nagy köveket

varr

bele. Persze a farkast a kövek belerántják a vízbe és

megfullad. A Holle anyóban a lusta lány nyakába

jókora

adag szurok ömlik. Ugye emlékszünk, az Egri

csillagok-

ban is szurkot öntenek az ostromló törökök nyakába.

Az ördög három aranyhajszálában a gonosz király a

sze-

gény asszony fiacskáját egy ládikóban beleveti a

vízbe,

nehogy felnőve elvegye a leányát. Ez gyermekgyilkos-

ság. Nos, mit várhatunk akkor a többi mesétől? Hát

ká-

bítószert, természetesen. Sok mesében jelen vannak

olyan vegyületek, gombák, növények, állatok, melyek

valójában komoly szereppel bírnak bizonyos népek

drogfogyasztási szokásaiban. Nézzünk néhány példát!

Odüsszeusz kalandos utazásai során eljut többek

között Kirké varázslónő földjére is. A varázslónő

borral

kínálta az utazókat, majd varázsvesszője suhintásával

disznókká varázsolta őket. Odüsszeuszt Hermész

figyel-

meztette, hogy ne igyon a borból. Mi is ez a furcsa

ital,

mely disznóvá és más állatokká varázsolhatja az

embert?

Ez a mandragóra főzete. A mandragóra pszichoaktív

növény (Mandragóra officinarum), többféle ún.

tropán al-

kaloidot tartalmaz. Ezek például az atropin, a

szkopola-

min és a hyoscyamine. A növény gyökerének rágása

vagy az abból készült főzet megivása súlyosan zavart

állapothoz, hallucinációkhoz, magas vérnyomáshoz,

sza-

pora szívműködéshez vezet, mely kipirult meleg

bőrrel

- 290 -

és tág pupillákkal jár. A növény neve a szanszkrit

mand-

ros ('aludni') és agora ('anyag') szóból eredhet. Már

az

Otestamentumban is említik a mandragórát.

(Teremtés

30, 14-16, Salamon 7, 11-13). Én még tizennégy éves

ko-

romban, elsős gimnazistaként találkoztam a

történettel,

de visszaemlékezve senki sem magyarázta el nekünk,

hogy mi is ez valójában.

Odüsszeusznál népszerűbb a gyermekek körében

Harry Potter, a varázslótanonc, aki Roxfortban sok

ér-

dekes dolgot tanul meg — többek között a

pszichedeli-

kus növényekről is. Aki növénytanórán a mandragóra

sikolyát meghallja, az napokig eszméletlen lehet vagy

meg is halhat. Ez ellen védekezni kell természetesen,

nem mással, mint fülvédővel, hiszen így átültetéskor

hi-

ába sikolt a növény, nem fogjuk hallani. A filmben a

cserépből kirántott ronda törpét formáló gyökér bor-

zasztó fejhangon sivít, és gyorsan visszadugva a

földbe

csendesedik el. A mandragóra gyökere nem csak

Harry

Potternél elevenedik meg, hiszen a gyökeret többször

ábrázolták Gonosznak, és kultikus istenszobrokat is

fa-

ragtak belőle. Nem véletlenül nevezi a népnyelv a

Sátán

almájának. Több Shakespeare-drámában is utalnak a

veszélyes mandragórára (Antonius és Kleopátra, IV.

Henrik,

VI. Henrik, Rómeó és Júlia, Othello).

Miért fontos, hogy a gyermek ne csak a mesét

olvas-

sa, hallja, hanem belásson a történet mögé,

megtanulja

a valóságot? Fel tudja-e fogni egy hat-hét éves

gyerek

ezeket a veszélyeket, megérti-e a történetet a

valóság-

ban?

- 291 -

Azt kell válaszoljam, hogy igen. Persze nem a

szerke-

zeti képletét kell a szereknek bemutatni, nem a

bonyo-

lult élettani hatásokat kell elemezni, hanem egyszerű

szavakkal felhívni a figyelmet a veszélyre. Ha

megennéd

ezt a gyökeret, nem ismernéd meg a mamát, a papát,

a

nagyit. Nem ismernéd meg a játékaidat, szaladgálnál,

kiabálnál össze-vissza, még kórházba is kerülnél. A

sze-

rek megváltoztatnak, ez lehet a fő üzenet.

Lássunk más példákat! Biztosan van olyan a

kedves

olvasók közül, akinek a gomba volt a jele az oviban.

Em-

lékezzünk csak, szinte minden oviban, gyerekkórház-

ban, mesekönyvben ott van a piros kalapos, fehér

pety-

tyes gomba a háttérben. Először Zdenék Miler A

vakond

nadrágja című könyvében tűnt fel nekem a gomba.

Hi-

szen ez a légyölő galóca (Amanita muscaria). Miért

pont

ezt a cseppet sem veszélytelen gombát lehet látni a

me-

sékben? A válasz egyértelmű: látványos. Egy

rókagom-

ba vagy egy csiperke igaz, hogy ehető, de nem ilyen

szép

színes és pöttyös. Több mesében is feltűnik a

veszélyes

gomba, hiszen ilyen gombaházakban laknak a

Hupikék

törpikék, ott van a háttérben Hófehérke

történetében,

számtalan állatmesében.

Ennek a gombának a használata, mely a

hallucináció

előidézésére szolgál, egyidős az emberiséggel.

Tízezer

évvel ezelőtt az ősközösségi társadalomban élő

törzsek

mindegyikében volt egy sámán, akinek az volt a

felada-

ta, hogy kapcsolatot tartson a törzs isteneivel. A

- 292 -

sámán

volt a törzs legokosabb embere, aki ismerte a termé-

szetet, a gyógyító és ártó növényeket is. Tudta, hogy

- 293 -

az „isteni kapcsolattartáshoz" mi kell. Két légyölő ga-

lóca elfogyasztása elég volt, hogy a nyilvánosság

előtt

felfokozott érzelmi állapotba kerüljön, vitustáncot

jár-

jon, tér- és időérzékelési zavarai jelentkezzenek. Ezt

az

állapotot nem az isteni kapcsolattartás okozta,

hanem

a légyölő galóca iboténsav és muszcimol tartalmú to-

xinja.

Hasonló toxinokat, de nagyobb mennyiségben tar-

talmaz a párducgalóca (Amanita pantherina), mely

azon-

ban kevésbé látványos, mint légyölő társa. Ennek a

ka-

lapja sárgás-barnás színű. Ezek a gombatoxinok azért

veszélyesek, mert bejutnak az agyba, így ott fejtik ki

elsődlegesen hatásukat. A sámán a prehistorikus

idők-

ben még vigyázott, hogy tudása csak szűk körben ter-

jedjen el. Nem így napjainkban, mikor ismét komoly

divat lett az ún. magic mushroom ('varázsgomba')

fogyasz-

tása, mely erdeinkben is sokfelé megtalálható.

Vissza-

térve a mesék világához, érdekes, hogy eddig csak

egy

olyan mesével találkoztam, ahol külön felhívták a

gyere-

kek figyelmét arra, hogy a gomba veszélyes, ha

megesz-

szük. Ez a mese Cselényi Anikó Piros esernyő című

zenés

mesejátéka, melyhez Presser Gábor írt zenét.

A Grimm testvérek meséi, ahogy erről már írtam,

bővelkednek horrorisztikus elemekben. Drog

szempont-

jából mindenképpen kiemelendő a Békakirály című

mese, mely európai ismeretekhez képest egy

egzotikus,

állati méreganyagról szól. A királylány aranylabdáját

a

varangyos béka hozza fel a kút mélyéről, majd egyre

kö-

vetelődzőbbé válik. „Fogadj az asztalodhoz, fogadj a

szo-

bádba, az ágyadba és végül csókolj meg!" — kéri a béka.

A királylánynak be kell tartani az ígéretét, megcsókolja

a békát, és láss csodát, gyönyörű herceggé válik. Össze-

házasodnak, élnek boldogan, amíg... stb. A mese itt vé-

get ér, de a történetbe egy kicsit érdemes belegondolni.

Egyes varangyos békák (Bufo alvarius, Bufo marinus) egy

bufotenin nevezetű anyagot választanak ki egyes miri-

gyeikből, melyek a végtagon és a nyakon találhatóak.

Ez egy igen hallucinogén anyag, triptamin, pontosab-

ban 5-metoxy-dimetiltriptamin (5-Me-O-DMT), mely

a szájba kerülve akár 15 másodperc alatt is kiválthat hal-

lucinációt. Hogy is volt akkor azzal a csókkal, miért is

vált herceggé a béka a csók után? Megvan a magyarázat.

Ez a „békaméreg" bekerült például az X-aktákba is, sőt

- 295 -

békabőr preparátumot használtak stimulánsként

kínai

atléták az 1992-es olimpián Barcelonában. A porított,

szárított békatest nagy népszerűségnek örvendett

már a

középkorban is amulettként.

A legdurvább drogos mese azonban az Alice

Csoda-

országban. Lewis Carroll meséjéből készült Disney-

rajz-

film nem más, mint egy 75 perces trip, tele

hallucinogén

elemekkel. Nem csoda, hogy ezzel a címmel a

Jefferson

Airplane nevű együttes kultusz drogszámot is írt

annak

idején. A filmet felnőtt szinte nem is tudja

végignézni,

olyan idegesítő. Nem csoda, hiszen betépve íródott. A

gye-

rek számára ez még nem olyan zavaró, nem zavarják

az

átalakulások, hallucinációk, de aki sejti, tudja, mi van

ezek mögött, annak nehezen elviselhető.

Hasznuk vagy káruk van ezeknek a történeteknek.

Sok mese a felsoroltak közül örökbecsű, eddig

nemze-

dékek nőttek fel rajtuk és fognak is a jövőben, de

továb-

bi előnyöket kellene kovácsolni belőlük.

A drogprevenciót nem tizenkét-tizenhárom éves

kor-

ban kell kezdeni, mikor a gyermek túl van az első

szipu-

záson, füves cigin, sőt osztálykiránduláson be is

rúgott

tisztességesen. Hat-nyolc éves korban a gyermekek a

legfogékonyabb időszakát éli, nyitott mindenre, min-

dent megjegyez. Ilyenkor van itt az ideje megtanítani

azokra az alapokra, melyek az életét drogmentessé

tehe-

tik. A prevenció célja egy mondatban megfogalmaz-

ható: meg kell tanulni felemelt fejjel nemet mondani.

Az alapok letételében segíthetnek a mesék is.

Élet a halál után

A kábítószer-használattal kapcsolatos történetek leg-

többje nem végződik tragédiával, ahogy mondtam, de

azért Magyarországon évente még mindig tízen-

húszan

meghalnak túladagolás miatt. S itt jobbára fiatal

embe-

rekről van szó, akiknek van családja, aki

végigasszisztál-

ja a történetet, végigasszisztálja a kezdeteket, az első

szerhasználattól akár az utolsó pillanatig, amikor

otthon

a kád mellett fekve megtalálja őt. Két olyan szülőt is

jól

ismerek, akiknek a gyerekével többször találkoztunk

-

már amikor még élt a gyerek. Több alkalommal

feküd-

tek nálunk túladagolás miatt, próbáltunk segíteni,

mil-

lió-egy ígéret elhangzott a gyerekek részéről, hogy

„én

többet soha, ez volt az utolsó" és így-úgy-amúgy.

Hero-

int használtak mind a ketten. A két szülő példája

azért

lebeg ma is előttem, mert gyerekeik elvesztését

követő-

en mindketten belerokkantak ugyan a történtekbe,

de

mégis, az életüket tették fel arra, hogy

megpróbáljanak

azoknak segíteni, akik hasonló problémával

küzdenek.

Ezek a fiatalok hogy haltak meg?

Kábítószer-túladagolásban mindkettő, a légzésük

leállt,

az egyiket otthon találták meg, a másikat valahol az

ut-

cán. Azt kell mondanom, hogy valahol mind a két

szülő

előre tudta, hogy tragédiába fog torkollni a történet.

Hogy ők akár a fejük tetejére is állhatnak, s

pöröghet-

- 297 -

nek azon is, a gyerek akkor is drogozik tovább, és

tör-

vényszerű a tragédia. Mindkét szülő végül is talpra

állt

— habár egy ilyen tragédiát követően az ember

sosem

tud teljesen talpra állni, világ életében benne lesz, és

ezektől a dolgoktól nem fog tudni megszabadulni. Ok

arra tették fel az életüket, hogy szülői csoportokat

szer-

veznek, felvilágosító, információs előadásokat

tartanak,

így próbálnak meg segíteni azoknak, akik hasonló

cipő-

ben járnak. Akiknek a gyerekei szintén

szerhasználók.

Annál szörnyűbb dolog szerintem nincsen, mint

ami-

kor a szülő eltemeti a gyerekét. Ráadásul nem azért

te-

meti el, mert elkerülhetetlen a tragédia, mondjuk

gyó-

gyíthatatlan, daganatos betegségben szenved a

gyereke.

Azt hiszem, a túladagolásnál, az önpusztításnál még

egy

fatális baleset is inkább elfogadható a szülő számára.

Ezért tisztelem nagyon mind a két szülő hozzáállását,

tevékenységét. S azt, hogy fel merik vállalni a saját

tra-

gédiájukat, s ki mernek állni a nyilvánosság elé.

Ezek a szülők nem érezték úgy, hogy ők is hibásak mindebben?

Biztos, hogy van ilyen is. Különösen, mert ezekben az

esetekben olyan szerhasználatról volt szó, ami

pillanatig

sem volt kétséges, egyik fiatal sem tagadta, s

abszolút

látható jelei, nyomai voltak, szúrásnyomoktól kezdve

kórházi kezeléseken át bármi. Nyilván a szülők

gyenge-

sége is benne van ebben a történetben. S valószínű,

az

ebből fakadó, utólagos lelkifurdalásukat próbálják

most

ledolgozni.

- 299 -

Valószínűleg így tudták túlélni.

Biztos, hogy ez lehetett az egyedüli kapaszkodó

számuk-

ra, mert így találtak valami értelmet az életüknek.

Kü-

lönben egy ilyen tragédiát követően az ember élete

ki-

üresedik. Kinek él már ilyenkor a szülő? Ott van a

munkája, ami úgy ahogy megy, van valamiféle egzisz-

tenciája, ami szintén így-úgy-amúgy működik. De ha

a

gyereke meghal, akkor jó eséllyel talajvesztetté válik

az

illető. Volt rá példa, hogy egy ilyen eset után

öngyilkos-

sági kísérletet követett el a szülő.

Zacher a munkaalkoholista

Legendásan elfoglalt vagy, mint a legtöbb orvos,

ráadásul te

főorvos létedre hetente több alkalommal is

ügyelsz. Hogy lehet

ezt bírni és meddig...? És akkor bele is haraptunk

abba a

témába, hogy saját bevallásod szerint is

munkaalkoholista

vagy. De tényleg, miért dolgozol ennyit?

Azt gondolom, hogy ha az ember lelkiismeretesen

akar

egy osztályt vezetni, ahhoz alapvetően az is

hozzátarto-

zik, hogy ismerje az osztály működését. S egy osztály

működése nem feltétlenül nyolctól négy óráig tart,

szá-

momra fontos, hogy mi történik délután, mi történik

éjszaka, mi történik hétvégén, amiről nem feltétlenül

csak úgy kell tudomást szereznem, hogy kapok egy

tele-

font, hanem úgy, hogy magam is ott vagyok. Nem be-

szélve arról, hogy én kifejezetten szeretek ügyelni,

akkor

találkozik ugyanis az ember „élesben" a betegekkel.

S azt gondolom, hogy ez fontos. A feleségem persze

meg

szokta kérdezni, hogy meddig akarsz még ügyelni, s

én

erre mindig elmismásolom a választ.

Mert hogy a te korodban és beosztásodban,

osztályvezető főor-

vosként már nemigen szoktak...

Az osztályvezetők tényleg nem nagyon szoktak, egy-

két

kivételtől eltekintve. Én vagyok az egyik ilyen.

Ráadásul

- 301 -

nyári időszakban, a szabadságolások alatt még több

ügyelet esik mindenkire, így rám is. Ez egy hónap

alatt

tizenhárom-tizennégy ügyeletet jelent, magyarán

szólva

minden másnap ügyelek.

És ez egyben ennyi át nem aludt éjszakát is jelent.

Ez konkrétan nem több mint két óra alvást jelent na-

ponta. S persze ilyenkor sem az van, hogy egy húzós

ügyeleti éjszaka után reggel nyolckor az ember veszi

a

kalapját, aztán hazamegy.

Ami egyébként kötelező lenne. A törvény előírja

az orvosok

számára is a kötelező pihenőidőt. Ahogy egy

kamionos nem

vezethet egyhuzamban nyolc óránál többet, úgy

egy orvos sem

dolgozhat kimerülten.

Persze, de az ember csak ott van még, csak besegít,

kö-

rülnéz. De azért ilyenkor, ügyelet után, valljuk be

őszin-

tén, dél körül el szoktam bentről jönni. Ami persze

nem

feltétlenül azt jelenti, hogy megyek haza, mert

általában

keddenként tanítok az egyetemen, akkor este hatig-

hé-

tig még óráim vannak.

Hány egyetemen, mennyit oktatsz?

Budapesten, Pécsen, Szegeden oktatok, meg a

Debrece-

ni Egyetem Egészségügyi Karán. Úgyhogy van sok

órám, az első és a második félévben is. Szegeden

szok-

- 302 -

tam mindig első félévben tartani speckollt, ez

általában

minden második csütörtökön van délután.

Legtöbbször

négyre megyek le, hatig van órám, és a háromnegyed

he-

tes vonattal szoktam visszajönni. A pesti óráim a

máso-

dik félévben vannak, minden szerdán délutánonként

öt

órától. Ez általában kilencven perc. Pécsen sűrítem

az

előadásaim, oda általában egy félévben három

alkalom-

mal járok le, de akkor hét-nyolc órát szoktam egyben

tartani és ugyanez van Nyíregyházán is, a főiskolán.

Ott

is igyekszem összehúzni az óráimat úgy, hogy ott is

fél-

évente három alkalommal „megússzam". De ez azt

jelen-

ti, hogy a reggeli első vonattal megyek, kilencre

kijönnek

értem az állomásra, fél tízre benn vagyok az

oskolában és

általában a fél ötös vagy a fél hatos vonattal szoktam

visszajönni. Ide most már azért is vonattal járok,

mert

hét-nyolc óra oktatást követően az ember picit

nehezen

tud beülni az autóba és koncentrálni a vezetésre.

Van egyáltalán szabadidőd?

Azért van. Azt gondolom, hogy az embernek legyen

arra

ideje, amit szeret. S nekem itt a gyerek, itt a

feleségem,

és fontosak számomra a közös programok velük, szín-

ház, mozi, hangverseny. Szóval tudni kell nekem is

néha

nemet mondani bizonyos dolgokra. És most itt nem a

kórházi munkáról van szó, hanem arról, hogy ha egy

előadásra hívnak, arra bizony néha azt kell

mondanom,

hogy ne haragudjanak, de nem, nagyon megtisztelő a

felkérés, de egyszerűen időben nem fér bele.

- 303 -

Tudom, hogy te az ügyeleten kívül is, szombat-

vasárnap is

mindig benézel a kórházba.

Be, de ez csak egy „rügy, egy rövid szártagú

hajtáskez-

demény", ami tényleg csak egy rövid reggeli vizit,

ugye

nyolctól háromnegyed kilencig és utána azért

eljövök.

Azt mondták itt az ügyeletben, de jó, hogy most

már elmész sza-

badságra, mert nagyon pörögsz, s ilyenkor nekik

is pörögni kell.

Persze, ez itt meló! Ma reggel hat óra tízre jöttem,

fél

hétre voltam itt kinn a pályán, azóta gyakorlatilag

volt

harminc olyan perc, amikor nem pörögtem, de akkor

kiugrottam a Garayra és hoztam egy láda málnát,

mert

rám telefonált a zöldséges dílerem, hogy jött málna,

ér-

dekel-e még. A Garay meg itt van öt percre, úgyhogy

beültem az autóba, gyorsan kiszaladtam és elhoztam

—

különben reggel óta meg sem állunk. Én nem teszek

el

semmit másnapra, már ami a munkát illeti. Reggel

úgy

adom át az ügyeletet, hogy itt minden tiszta, sőt

előre

is dolgozom.

Miért, lehetne odébb pofozni a betegeket?

Nem tudom, ez bennem sosem merült fel. Az nem az

én

világom, biztos meg lehetne csinálni, hogy ezzel vagy

amazzal nem foglalkozunk, de az én számomra az

ügye-

let arról szól, hogy akkor tényleg melózunk. Nagyon

ritka

az, amikor nincs kedvem dolgozni. Persze most az is

hozzá-

- 304 -

járul a lelkesedésemhez, hogy pontosan tudom, bár

ebből

az ügyeletből még van hátra tizenkét óra, és utána

még

van huszonnégy óra, de aztán jön egy teljes hónap

szabad-

ság. Ez azért az embernek egy kis erőt ad, mert ha

egy hé-

ten háromszor vagy benn huszonnégy órában, az

fárasztó.

Te a szabadnapjaidon is bejössz...

Persze, de ha az ember egy osztály vezetője, akkor

tartsa

is rajta a kezét az osztály ütőerén. Szóval ez így elég

pörgős és elég fárasztó dolog. Úgyhogy a

szabadságom

első három-négy napja az annyiból fog állni, hogy fek-

szem a napon és bámulok ki a fejemből.

Az év zöme azért nem ennyire húzós, mint

ilyenkor, a szabad-

ságolások idején?

Hatot, hetet szoktam ügyelni egy hónapban. Most

meg

heti hármat, s azért ez más. A hat, hét ügyelet is pont

elég, pláne, hogy amellett hétvégenként bejárok, s ott

van még a tanítás is. Most egy dolgom van még,

mielőtt

elutazom, még egy szakcikket be kell fejeznem. De

eh-

hez már csak egy frappáns bevezető kell, aminek már

a

magja meg is fogalmazódott az agyamban.

Nézzük, milyen maga az ügyelet!

Mint a mai? Jött eddig huszonhat beteg, este fél tíz

van.

Reggelre lesz harmincöt. A nagy része ennek iszonyú

- 305 -

mennyiségű gyógyszert beszedett. De volt itt ma már

minden. Volt marószer-ivott, gyakorlatilag szeptikus

álla-

potba került beteg és agyzúzódásos is, akit

gyógyszermér-

gezés gyanújával küldtek ide. Kábítószer, alkohol,

alkohol-

gyógyszer, gyógyszer-alkohol, ezek keveréke. Ilyenek

az

ügyeletek. Ma itt volt velünk egy elsőéves, meg egy

ötöd-

éves orvostanhallgató. Az elsőéves ápolástani

gyakorlaton,

az ötödéves a mentőtiszti gyakorlat keretében. Ő

például

azt mondta az előbb, hogy ma többet látott, meg

többet

csinált, mint eddig az egyetemen öt év alatt összesen.

Itt járt ma Anna is, egy régi ismerős, aki benned —

először látott ugye - felismerte a főorvost, pedig

neked

a doktorátusod a jogi egyetemről van. Itt volt a skizo-

frén István, aki kereken száz Rivotrilt vett be

egyszerre.

A betalocos fiú, akinek többször mostuk a gyomrát,

mert eltömődött a szondája. A Betaloc erős

szívritmus-

szabályozó, sőt inkább szívritmuslassító. A srácnak

szív-

műtétje volt húsz évvel ezelőtt, nemigen gondolt bele

a rizikóba. Aztán jött egy négyhónapos terhes kislány,

aki altatót szedett be, szóval teljesen vegyes a kép.

Csi-

náltunk ma légcsőmetszést, centrális vénát szúrtunk,

tápszondát vezettünk le, végeztem hörgőtükrözést,

gyom-

rot mostunk, lelket is ápoltunk, gyakorlatilag így este

fél tíz körül most tudtam a mai nap során másodjára

leülni egy húsz percre az irodában. Aztán ennek is

lassan

vége, mert körbe kell menni, vizit, aztán meglátjuk,

mit

dob ki reggelig a gép.

Jó esetben mennyit lehet aludni?

- 306 -

Két-három órát. Rosszabb esetben semennyit. Vannak

tervezhető, rosszabb ügyeletek, például a szilveszter,

az hatvan-hatvanöt beteget jelent. Este tíz órától reg-

gel nyolcig folyamatosan úgy, mint amit az előbb itt

láttál. De akkor nem olyan változatos a beteganyag:

nem

túl széles a skála: részeg, berúgott, kurva részeg, be-

baszott, paréj részeg vagy bekábszerezett. És persze

aki

a kábítószerre ivott, ennyi. Ja és vannak a „viccesek".

Kik a viccesek, akik MDPV-t szedtek?

Igen, az MDPV-sek. Nagyon fura dolgokat tudnak

pro-

dukálni, ami akár halálos is lehet. Ez egy stimuláns

szer

és szerintem az egyik legállatabb cucc, ami ma

létezik.

És velük mi történik? Meddig vannak itt?

Van olyan, akinek leállt a veséje, azt most éppen

diali-

záljuk, van olyan, akinek tüdőtályogja van, egy

lánynak

szövődményként szívbelhártya-gyulladása lett. Ma ta-

lán négyen-öten vannak ilyen MDPV-sek az osztályon.

Senki nem tudja rólad, hogy volt egy nagyon

komoly gerinc-

műtéted. Még mielőtt fel kellett adnod a

sebészkarriered a

gumikesztyű miatt.

Már jóval a gumiallergiám előtt voltak

gerincpanasza-

im. Szép lassan egyre rosszabb lett, aztán

egynéhányszor

egyszerűen úgy maradtam egy bizonyos pózban, nem

- 307 -

bírtam felegyenesedni. Végül is rászántam magam,

és

2000-ben a Honvéd Kórházban áldott emlékű Katona

Pista barátom megoperált, lekopogom, kiválóan sike-

rült. Szerdán volt az operáció, pénteken hazamentem

és

hétfőn reggel ötkor csöngött az óra. Gyöngyvér

kérdez-

te, hogy hova mész? Mondom, dolgozni. Azt mondja,

te

nem vagy normális. Mondom, tudom, azzal beültem

az

autóba és bejöttem a kórházba. Ügyelni nem

ügyeltem

még két hónapot, de gyakorlatilag az első pillanattól

kezdve dolgoztam, még varratokkal a hátamban.

Aztán

hívtak Hévízről, hogy megvan a rehabilitációra a he-

lyem, mehetek le három hétre. Mondtam, kösz, nem.

De te mint orvos tudod, hogy ez könnyelműség volt.

Persze, hogy az volt. Hülyeség volt. Ugyanez volt a

térd-

műtétemnél is, amikor Szebeny Miki barátom a

Baleseti

Központban megoperálta a térdemet, mert az egyik

meniszkuszom beszakadt és nem tudtam futni.

Mitől szakadt be?

Lehet, hogy a futástól. De mindegy is, meg kellett

csinálni.

Miki azt mondta, reggel bejössz és délután, este vagy

más-

nap már el is mehetsz. Mondom, jó. Reggel

bementem,

már előre le volt zsírozva, elaltattak, bevittek a

műtőbe,

tizenkettőkor már álltam az ajtóban, és hívtam

Gyöngy-

vért, hogy „szívem, mikor jössz értem?". Pénteken

meg-

volt a műtét, és hétfőn már ügyeltem, itt voltam

benn.

- 308 -

Es azóta is futsz.

Persze, csak akkor nem futottam négy hétig. Azóta

heti

ötször öt-hat kilométert. Tudnék többet is, de

gyakorla-

tilag nem szabad kockáztatni. Ennyi még nem fáj, jól-

esik. De az ember így ötven év felett ott tart, hogy

már

majdnem annyi időt kell bemelegíteni, mint ahány

per-

cet fut. Ezt nem szabad kihagyni. Most nem úgy van,

mint régen, hogy az ember elment edzésre, kettőt így

húzott, kettőt úgy húzott, kicsit megmozgatta, megro-

pogtatta, aztán gyerünk. Most már nem így működik.

Be kell melegíteni minden izmot, bokát, vádlit, térdet

külön.

Meg szoktál ijedni a saját műtétjeid előtt?

Betegként félsz az

operációtól?

Nem. Meg kell oldani a problémát, mert zavar. Már

maga az elváltozás zavar engem abban, hogy a

magam

megszokott életét folytassam. S persze tudom, hogy

jó

kezekben vagyok, azok a fiúk, akik rám eddig kést

emel-

tek, vagy akik engem elaltattak, azok olyanok, akiket

én bárkinek tudok ajánlani. És hát világos, hogy az

em-

ber annak a kése alá fekszik, akiben megbízik. Ez volt

a

Honvéd Kórházban dolgozó idegsebész kollégámmal,

ez volt még régen, amikor egyszer elestem és

elszakítot-

tam az oldalszalagomat. Azt például magam

asszisztál-

tam Cziffer Bandinak úgy, hogy reggel bementem,

mu-

tattam neki: „Nézd, ez elszakadt." Azt mondja,

„gyere,

- 309 -

varrjuk meg." Ezt soha nem felejtem el. Benézett Zá-

borszky professzor a műtőbe, és látta, hogy ül két

ember

a karasztalnál úgy, hogy a műtőasztalon nem fekszik

senki. Kérdezte, hogy „ti mit csináltok?", és akkor

Bandi

mondta, hogy operálunk. „És kit?" Mondtam, hogy

en-

gem. Én fogtam a kampót az egyik kezemmel, Bandi

meg az oldalszalagomat varrta.

Egy csoki függő vallomásai

Nagyon sokan vagyunk olyanok, akik szoros

kapcsolatot

ápolunk a különböző édességfajtákkal. És sokan nem

is

tudnak róla, hogy valójában az életüket csokoládéfüg-

gőként élik. Hogyan is alakul ki, és miért is lesz

valaki-

ből csokoládéfüggő? Van-e egyáltalán olyan, hogy

cso-

koládéfüggőség? Az idősebb generációból biztosan

sokan

emlékeznek a különböző ízű és színű Melba kockára,

aminek belső tartalma az olvasztott műanyaghoz

hason-

lított, és a valódi ananászhoz vagy narancshoz nem

volt

túl sok köze. Majd megjelent a Melódia szelet, aztán

jött

a Piros Mogyorós és még néhány társa. Miután

beindult

a rendszerváltás, a piacok megnyíltak. Az én függősé-

gem is így indult el. Mind a mai napig tisztán emlék-

szem arra, hogy amikor a Nagyvárad térre jártunk

egye-

temre, kijöttünk a metróból, és többfelé indulhattunk

el. El lehetett indulni jobb felé, hiszen jobb oldalon

volt

az egyetem. De elindulhattunk bal felé is, ahol akkor,

a

volt Hámán Kató és az Üllői út sarkán volt egy

nagyon

klassz kis édességbolt. Ha oda az ember beesett,

akkor

rögtön vett magának egy tábla csokoládét, amit

abban

a szent pillanatban elkezdett bontogatni, és azonnal

el-

kezdett enni. Én is gyakran így tettem. Mire visszaér-

tem a metróhoz - hogy az egyetemre menjek -,

addigra

abból a csokoládéból már csak a papír maradt. Aki

ké-

- 311 -

pes arra, hogy ezt megcsinálja, azaz aki képes arra,

hogy

esetenként leszálljon a buszról vagy akár a villamosról,

hogy csokoládét vegyen, az valódi csokoládéfüggő.

De beszéljünk arról, hogy van-e egyáltalán valódi

csokoládéfüggőség, létezik-e ezzel a fajta anyaggal vagy

étellel kapcsolatos függőség. Nagyon sokan azt mond-

ják, hogy ilyen nincsen, az ember valójában cukorfüggő,

és minden, ami édes, az számára kellemes, és számára jó

dolog. Azt gondolom, ez nem így van, mert akkor miért

nem eszünk meg nyugodt lélekkel reggelente vagy dél-

után három kanál kristálycukrot vagy porcukrot, hiszen

- 313 -

magát az édes íz utáni vágyunkat így is ki tudnánk

elé-

gíteni. Ne adj isten, akár melaszt is

kortyolgathatnánk,

aminek szintén elég édes íze van. De a kettőt

szerintem

abszolút nem lehet egy kalap alá venni. Az is igaz

azon-

ban, hogy ha rossz kedvünk van, akkor édességgel vi-

gasztalódunk, és meg is nyugtatjuk magunkat, hogy

ó,

ebből nem lesz baj, csak egy kicsit bűnözünk. így

aztán

gyorsan betolunk egy tál csokis édességet, amitől

rög-

tön jobb kedvre derülünk, és a jutalomfalatok öröme-

ként - igaz, egy kis lelkiismeret-furdalással - könnyeb-

ben tér az ember nyugovóra, mert legalább a bendője

tele van.

A kísérleti állatok egy stressz-szituáció kapcsán a

vá-

lasztható ételek közül, ha pontosan tudják azt, hogy

melyik tálban milyen étel van, legtöbbször az

édesség-

hez fognak fordulni, és az édes ételt fogják

választani.

Tulajdonképpen ez is azt mutatja, hogy ennek a

szernek

a stresszoldó hatása igen jelentős. Van, aki azt

mondja,

és én is így gondolom, hogy létezik

csokoládéfüggőség.

Akkor elérkezett a pillanat, hogy elkeseredjünk, mert

ez

pontosan ugyanolyan függőség, mint amilyen a

kokain-

függőség, a dohányfüggőség, a játékszenvedély vagy

a

vásárlási függőség stb. A függőséget - sajnos ezt be

kell

vallanom, és orvosként merem állítani — nem tudjuk

meggyógyítani. Ez nem azt jelenti, hogy a hasonló

cipő-

ben járó olvasóknak semmi esélyük nincs arra, hogy

normális életet tudjanak élni. Lehet persze tartós

abszti-

nenciát fenntartani, de egy nálamnál sokkal okosabb

ember azt mondta, hogy lehet szenvedély nélkül élni,

- 315 -

csak nem érdemes. És még az se mindegy, hogy az

em-

ber milyen fajta függőségnek hódol, és milyen fajta

függőséggel él együtt. Én azt gondolom, hogy pont

a csokoládéfüggőség típusosán egy olyan függőség,

amivel tartósan együtt lehet, és együtt is tud élni az

ember.

Nagyon sokáig mondták, és mind a mai napig

mond-

ják a csokoládéról, hogy ebben vannak pszichoaktív

ösz-

szetevők. Persze ne arra gondoljunk, amikor úgy pró-

bálnak meg reklámozni és eladni egy csokoládét,

hogy

egy bizonyos növénynek a levelét teszik rá, és azt

mond-

ják, hogy ebben kender van. Persze lehetne, csak

éppen

nem tudnak olyan mennyiséget beletenni, aminek

érde-

mi pszichoaktív hatása lenne, nem beszélve arról,

hogy

aki a kenderrel már életében közelebbi kapcsolatba

ke-

rült, az tudja, hogy azt az esetek jelentős részében

nem

szájon keresztül szokták elfogyasztani, persze kivéve

a

space-cake-et.Van azonban három olyan kémiai anyag, amiről

mindenképpen meg kell emlékeznünk. Az egyik a

fenil-

etil-amin, a másik a teobromin, a harmadik pedig az

anandamin. E három szer - mai tudásunk szerint —

mindegyike bír különböző pszichoaktív hatásokkal.

A fenil-etil-amin a központi idegrendszerünkben elő-

forduló hormon, egy ingerületátvivő anyag, amelyik

je-

len van az agyunkban. Jól ismert történet, hogy ha

va-

laki nagy, lángoló szerelembe esik, akkor

gyakorlatilag

legalább tizennyolc hónapon keresztül a fenil-etil-

amin

szintje jelentősen megemelkedik, és pont ennek az el-

- 316 -

lenkezőjét lehet megfigyelni egy nagy szerelmi

csalódás-

nál, amikor véget ér egy kapcsolat: ez a fenil-etil-

amin

tartósan mélypontra zuhan. Ezek szerint ez a boldog-

sághormon az, ami lelkesít bennünket? Lehet erről

be-

szélni, csak tudni kell azt, hogy egy átlagos, 5-10

dekás

csokoládé olyan 0,20-0,30 milligrammnyi

mennyiséget

tartalmaz. Egy „terápiás" hangulatfokozó adagja

ebből

a szerből 5 milligramm. Ez annyit jelent, hogy

naponta

70 deka fekete csokoládét kellene ehhez

elfogyasztani -

gondolom, a kedélyeket ezzel kapcsolatban egy picit

le-

lohasztottam.

A következő ilyen szer az anandamin. Az ananda

szanszkritul 'öröm'-öt jelent, úgyhogy világos, hogy a

szanszkrit nyelv előbb alkalmazta ezt, és utána,

amikor

megtalálták ezt az anyagot, akkor kapta erről a

nevét.

De amit még tudni kell az anandaminról, hogy ennek

mind a kémiai szerkezete, mind a hatása hasonlít a

ma-

rihuána hatóanyagához, a tetrahidrokannabinolhoz,

amitől az esetek egy részében az ember ellazul,

röhög-

csél és jó kedve lesz. Persze nem mindenkinél

törvény-

szerűen ez lesz a hatás.

Érdemes itt kicsit a számokkal játszani: akkor

hogyan

is állunk, anandaminos csokoládét merjünk-e vagy

tud-

junk-e fogyasztani?

Nagyjából a mai számadatok azt mondják, hogy

leg-

alább harminc kiló csokoládét kell együltő

helyünkben

megenni ahhoz, hogy olyan mennyiségű anandamin

jus-

son belénk, ami már valójában ilyen fajta hangulati

- 317 -

ha-

tást vált ki belőlünk.

- 318 -

Aztán van egy nagyon érdekes szer, a teobromin

nevű

anyag, ami, ha nagyon nagyképűen akarnék

fogalmaz-

ni, azt mondanám, a metilxantinok közé tartozik. Le-

het, hogy, ha mondok e szercsoportba tartozó

vegyülete-

ket, pl. koffein, teofilin - ez utóbbi egy olyan szer,

amit

asztmás betegek rendszeresen hörgőtágításra

használ-

nak —, akkor már sokan tudják, hogy valójában miről

is

van szó. A teobromin az istenek eledele, hiszen a teo

és a

broma, azaz 'isten' és az 'eledel' jelentésű szavak

alkotják.

Ennek van hangulatfokozó hatása, és egy picit

intenzí-

vebben vizelethajtó hatása is. Esetenként jó kedvvel

pi-

silhetjük össze magunkat, ha mondjuk nagyon sok te-

obromint fogyasztunk. Nagyjából 300 grammnyi jó

minőségű csokoládé tartalmaz annyi teobromint, ami

egy csésze jó minőségű kávénak felel meg. Nem

tudom,

az olvasók közül hányan élnek koffeinfüggőként. Sze-

retném elmondani az igazságot. Koffeinfüggőnek azt

nevezzük, aki legalább három éven keresztül napi

150

milligramm koffeint juttat a szervezetébe. Mennyi is

az

a 150 milligramm? Ez két jó minőségű kávét jelent.

Per-

sze nem azt, amit a vastehénből, azaz a

kávéautomatá-

ból tetszenek kinyerni, hanem az a valódi, igazi, jó

kávé.

Azt kell mondjam, kedves függő társaim, nemcsak ká-

véval, hanem teával is tudja az ember a saját

koffeinfüg-

gőségét leplezni, esetenként bizonyos üdítőitalok is

taftalmaznak ilyen anyagot, de persze azoknak a

koffe-

intartalma nem feltétlenül jó a tizennégy éven

alattiak-

nak. Ez megint csak egy olyan dolog, amivel

- 319 -

kapcsolat-

ban a hozzáállásunkon kellene változtatnunk. Hiszen

- 320 -

csokoládéból még a gyerek sem tud annyit megenni,

hogy a benne lévő teobromin olyan hatással legyen

rá,

ami annyira felpörgetné, hogy ne tudjon aludni.

Ugyan-

akkor bizonyos stimuláns jellegű energiaitalokból -

ami

teljesen legálisan, bárki által megvásárolható - már

egy

is tartalmazhat olyan mennyiségű koffeint, ami nem

biztos, hogy egy tizenkettő-tizenhárom éves

gyereknek

jót tesz.

Az előbbi három anyagnál azt lehet igazolni, hogy

valódi kémiai függőség nem jön létre, itt nem arról

van

szó, mint egy heroinistánál vagy

alkoholdependensnél.

Hiszen ha belegondolnak, az alkoholista reggel fél

hat-

kor, reszkető kézzel áll a restinél, alig várja, hogy

meg-

nyisson a kocsma, betolja a csavaros kiflit, keze

megáll,

mehet falat rakni, vagy sebészszikét foghat, rengeteg

hasznos dolgot végezhet, délig jól érzi magát. Délben

jön a második löket, majd öt-hat óra körül jön a

habitu-

ális, szokásos alkoholfogyasztás. Magyarországon

nyolc-

százezer alkoholbeteg van, ezeket valódi függőknek

ne-

vezzük, akiknek tulajdonképpen majd minden reggele

így kezdődik.

Olyan csokoládéfüggőről én még nem hallottam,

aki-

nek reggelente elvonási tünete lett volna, és ezzel

ma-

gyarázza, hogy azért nem tudott bemenni dolgozni,

mert nem volt otthon csokoládé, amit megehetett vol-

na. Ilyen nincs. Ennek a trükknek ne is dőljünk be, ha

netán valakinek főnökként ezt mondja a beosztottja.

Ilyenfajta kémiai függőség itt nem jelenik meg. Akkor

mi a vonzó a csokoládéban? Azt gondolom, roppant

- 321 -

egyszerű: az íze, a zamata, és maga az a dolog, ahogy

eljutunk odáig, hogy a csokoládét megegyük, amikor

már ott van a kezünkben, amikor kibontjuk, amikor

megérezzük az illatát, amikor szánkba vesszük. Itt

egy

picit elkülönül egymástól a csokit szerető és élvező,

meg

a valódi csokoládéfüggő. Jómagam aktív

csokoládéfüg-

gőként nem tudok kulturáltan csokoládét enni. Az

nem

úgy működik, ahogy már sokan leírták sok helyen,

hogy

hogyan kell a csokoládét elfogyasztani. A függő nem

így

eszik, hanem úgy, hogy ahhoz képest a malacka

teljesen

kulturáltan étkezik. Szóval a függő egy percen belül

tol-

ja be a 100 grammos adagot, mert akkor jó az igazán.

Ez

egy picit már a kóros történetre szokott hajazni.

Nagyon érdekes dolog a csoki szorongásoldó

hatása,

hiszen ma már bizonyították mágneses

rezonanciavizs-

gálattal, hogy magának a csokoládénak a látványa is

in-

gerületbe hozza bizonyos központi idegrendszeri

része-

inket. Például ugyanilyen jellegű központok kezdenek

ingerületbe jutni egy kokainistánál, amikor kitolják

elé

a csíkot. Szóval ez megint csak azt mutatja, hogy

vala-

miféle szoros, pszichés kapcsolat és függőség a csoki

és a

csokiélvező között azért kialakulhat. Nem beszélve

ar-

ról, hogy történtek olyan vizsgálatok — és ezeket

nem a

magyar „szakbulvársajtó" írja valamilyen kitalált

egye-

tem kitalált munkacsoportjára hivatkozva—, hogy

stressz-

helyzetben lévő embereknél a csokoládéfogyasztás

jelen-

- 322 -

tősen tudta oldani a stresszhelyzetet. Ugyanez persze

nem vonatkozik arra, hogy ha nem vagyunk

stresszhely-

zetben, ám jó sok csokit eszünk, akkor olyanok

leszünk,

- 323 -

mint az űrhajósok, hogy minden körülmények között

megőrizzük a nyugalmunkat. Egyszóval még nyugod-

tabbak nem leszünk a csokoládétól. A központi ideg-

rendszeri struktúráknak pontosan ez a fajta

izgalomba

jövetele a jutalmazási funkciója a csokoládénak,

amiért,

szintén azt gondolja az ember, hogy na, most

cseleked-*

tem valamit, most megjutalmazom magam egy vagy

öt

falattal, vagy akár egy egész táblával, ami után

persze

már lelkiismeret-furdalásunk lehet.

De mi van az elvonási tünetekkel? Valós elvonási

tü-

netek itt nem jelentkezhetnek, mint az

alkoholbetegek-

nél. Abból is lehet erre következtetni, hogy áruházi

cso-

koládélopások nem nagyon szoktak történni. Ez

annyit

jelent, hogy olyan jelentősen nem befolyásolja az

életvi-

telünket, hogy ha már ott vagyunk az üzletben, akkor

nem tudunk ellenállni, és reszkető kézzel nyúlunk a

mo-

gyorós csoki után, amit aztán helyben elfogyasztunk.

Azt gondolom, hogy ez némi reményt adhat nekünk,

csokoládéfüggőknek, hogy ettől a függőségtől még

nor-

mál keretek között fogjuk tudni leélni az életünket.

Nagyon érdekes vizsgálatot végeztek várandós

anyák-

nál: kiderült, hogy ha a várandós anyuka

stresszhelyzet-

nek volt kitéve, de csokoládét fogyasztott, akkor a

gyer-

mekének nem volt semmiféle problémája a születése

után. Ugyanakkor, ha az adott kismama nem

fogyasztott

csokit, ha nem is konkrét fejlődési rendellenesség, de

mondjuk az óvodában megfigyelhető beilleszkedési

za-

varok, különböző környezeti, kapcsolati zavarok azért

megjelentek a gyerekénél. Ezzel azt szeretném a höl-

- 324 -

gyeknek leginkább mondani, hogy bátran tessenek

cso-

koládét fogyasztani áldott állapotban, legfeljebb

utána

az ember kicsit többet dolgozik azon, hogy a

felesleges

centiméterektől megszabaduljon, de a gyermek

egészsé-

ge bőven megér annyit, hogy akár lelkiismeret-

furdalás

nélkül (orvosi javaslatra) merjünk ilyenkor egy

kicsivel

több csokoládét fogyasztani.

Nagyon érdekes dolog a szociális mintának az

előfor-

dulása. Számtalan olyan függőség van, ahol pontosan

tudjuk és látjuk a szociális mintát. Tessenek

belegondol-

ni például a dohányzási mintába! Mit lát otthon a

gye-

rek? Papa, mama dohányzik, történik valamilyen vita,

lezáródik, mind a kettő rágyújt a konyhában,

orrukon,

fülükön jön ki a füst. A gyerek azt látja, hogy van

vala-

mi feszültség, ami megoldódott, és utána a halálpálca

előkerült és mindenki megnyugszik. Én is ezt

szeretném

csinálni, és amikor majd hazajövök az iskolából, ahol

a

„hülye" tanár felidegesített, mert beszólt, hogy ne

mo-

biltelefonozzak az órán, akkor bizony én is rá fogok

majd

gyújtani, mert az milyen klassz, és hogy meg fog

nyug-

tatni.

Ezek a fajta családi szociális minták a

csokoládéfüg-

gőkre nem jellemzőek. Nagyon ritka az, hogy egy

cso-

koládéfüggő szülőnek csokoládéfüggő gyermeke

legyen,

és azt kell mondjam, ez abszolút nem baj.

Ugyanakkor a

kortárs csoportmintának nagyon meghatározó

- 325 -

szerepe

van, sokkal meghatározóbb jelen esetben, mint a

családi

szociális mintának. Ha valaki olyan társaságba kerül

be

fiatalként, gyerekként, ahol többen csokoládéznak,

neki

- 326 -

is sokkal nagyobb esélye lesz arra, hogy akár

csokoládé-

függővé válik, mintha csak a pozitív, esetenként a

nega-

tív családi mintát látja.

Összességében mind a mai napig nem ismerjük

sem

azokat a biokémiai, sem azokat a pontos

pszichológiai

folyamatokat, amitől valakiből valójában

csokoládéfüg-

gő lesz. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon érdekes

ré-

sze az ember agyi működésének, amit még nem

isme-

rünk pontosan. Persze vannak kémiai anyagok,

amelyek

bizonyos dolgokat okozhatnak, van egy csomó

pszichés

tényező, ami miatt vonzódunk ezekhez a dolgokhoz.

De

az egészre ma még olyan magyarázat, ami alapján

meg

tudnánk mondani, hogy én ötvenéves koromra miért

va-

gyok csokoládéfüggő és miért érzem baromi jól

magam

csokoládéfüggőként, nincsen.

És még egy nagyon fontos mondat: bár a

függőség-

ből nem lehet meggyógyulni, de lehet rajta segíteni,

ah-

hoz azonban motiváció kell!

Család, Gyöngyvér Bendegúz

Menjünk vissza az öt generációra, tehát a dédapára,

ükapá-

ra... Kezdjük onnan!

Adva volt a Binder család, még Ferenc József sebészor-

vosa is egy Binder nevű emberke volt, akivel ükapai

kapcsolatban vagyunk. Aztán dédnagyapám is orvos

lett, nagyapámnak pedig a testvére volt orvos.

Ő már Zacher volt?

Ő már Zacher volt, igen. Patológus volt Győrben, a

nagypapa ugyanott volt erdőmérnök. Ez az apai

oldal.

Édesapám szintén orvos volt, Szegeden végzett

annak

idején, és háziorvosként ment nyugdíjba. Van egy bá-

tyám, aki szintén orvos, nőgyógyász. O jóval idősebb

nálam, tizennyolc év van közöttünk, az édesapám

első

házasságából született, s onnan van még egy

nővérem

is. Aztán jövök én, és egyelőre itt ér véget a történet.

Nagy kérdés, hogy lesz-e tovább. Egyelőre a fiamnál

még

szóba sem jött, hogy orvos legyen, a bátyám két fia

kö-

zül pedig egyik sem lett orvos. A fiamat sem érdekli a

medicina, ő jelenleg azt látja, hogy a papája nem túl

sokat szokott otthon lenni, állandóan ügyel, előadáso-

kat, órákat tart.

Érdekes, hogy milyen más ez a világ. Annak

idején,

amikor én voltam annyi idős, mint most Bendegúz,

fel

sem merült, hogy belőlem ne orvos legyen. Hisz én

ezt

láttam otthon kicsi koromtól. Apám rendelt otthon is,

meg rendszeresen elmentünk hozzá látogatóba a

rende-

lőbe is. De a bátyám is rendelt nálunk kezdő nőgyó-

gyászként. Az én szobámban volt egy szülőszék,

emlék-

szel te is, mennyit marhultunk vele. Persze amikor

Pali

bátyámnál éppen beteg volt, szigorúan tilos volt

bemen-

nem a saját szobámba. Emlékszem, ilyenkor

folyamato-

san jöttek a nőbetegek, félóránként, többen is ott

ültek

az előszobánkban. Akkoriban már én is orvosi

egyete-

mista voltam. De ha nem lett volna elég az apám, a

bá-

- 329 -

tyám példája, ott volt az anyám. Ő ebből a

szempontból

eléggé tudatosan nevelt, kicsi koromtól tudatosította

bennem: orvos leszel kisfiam! És pont. Sokban neki

kö-

szönhető, hogy én, ha nehezen is, de orvos lettem. És

eb-

ből a szempontból abszolút hálával gondolok

anyámra.

Ráadásul a te édesapád - akit még én is ismertem

—, az az

igazi, régi vágású, békebeli orvos volt, amilyenek

csak az án-

tivilágban éltek. Amikor még az orvos, a pap, a

tanító voltak

— főleg egy kisebb településnél — a kisváros

krémje, elitje.

S amikor még az orvos képzetéhez okvetlenül

társult az álta-

lános műveltség és az elegancia. Emlékszem,

hogy még abban

a kommunista érában is, édesapád, Pali bácsi,

szabatott, csí-

kos öltönyökben járt, kalapjaival, sétapálcáival

azt a régi,

igazi, nagypolgári — ha tetszik dzsentri — de

mindenképp

letűnt világot képviselte. 0 volt az igazi „doktor

bácsi."

Világos, hogy ezek a külsőségek is sokat jelentettek,

és ő

még tényleg abba az orvosgenerációba tartozott, ami

mára eltűnt. Dömsödön rendelt, ez Budapesttől ötven

kilométerre, délre van, a ráckevei Duna-ág mellett,

ahol

kiterjedt magánpraxisa volt. Nagyon messziről is

jöttek

hozzá, de ha szükség volt rá, körorvos létére akár

szülést

is levezetett, fogat is húzott. Még emlékszem, a

rendelő-

ben volt röntgenkészülék is, szóval tényleg az az

igazi

doktor bácsis figura volt. Polihisztorszerű emberke,

akit

tényleg szerettek a falusiak, jöttek is hozzá, jól is élt,

- 330 -

ez

egy pillanatig nem volt kétséges. Jól is keresett, meg

mindig volt a pénz mellé tyúk, liba, kacsa, tojás,

kutya-

- 331 -

füle, ami ilyenkor vidéken szokás. De sokat is

dolgozott

ezért. Érdekes volt nézni, mit csinált, habár én sosem

akartam háziorvos lenni, nem vonzott a klasszikus

falusi

doktor bácsis élet. Engem valahogy mindig jobban

érde-

kelt a kaland, a kihívás, az adventure, a vér, a

verejték, a

könnyek, és ezért az akut betegellátás felé

sodródtam.

Ami arról szól, hogy ott a beteg, behozzák, folyik

belőle

valami, ez így áll, az úgy áll, s tessék belőle valamit

csi-

nálni. Gyors, hirtelen döntések, jó döntések kellenek

ilyenkor, de ez persze nem azt jelenti, hogy az ember

mindig jól is dönt.

S ha már a külsőségeket említettük: én nem

hordok

fehér köpenyt, egyáltalán nincs is köpenyem, pedig

azt

mondják, hogy az az igazi szimbólum. Az emberek

fejé-

ben úgy él az orvos, hogy köpenye van, fonendoszkóp

lóg a fejéről, a hajába spatulák vannak tűzdelve, a

gé-

gésznek tükör van a homlokán, a szemésznek szemfe-

néklámpa, az ideggyógyásznak kalapácsa van.

Szerin-

tem ezekre az allűrökre nincs szükség. Nekem az

nem

megy, hogy húsz méterrel a folyosó fölött lebegő,

meg-

szólíthatatlan félistenek vagyunk, akiket ha mégis

sike-

rül elkapni, akkor is csak latinul vagyunk hajlandóak

válaszolni, kizárólag a betegágy fölötti nagyvizitek al-

kalmával. Aminek megint az a lényege, hogy legalább

negyvenen legyenek mögötted, a slepped, hogy mire

az

eleje kikanyarodik, a vége akkor kanyarodjon be,

mint-

ha vonatoznának éppen a diszkóban, elöl a

professzor,

az osztályvezető. Én ezt sose szerettem, de

szerencsére

- 332 -

mindig olyan főnökeim voltak, akik nem ezt a fajta

or-

- 333 -

voslást űzték. Magyarországon még mindig nagyon

sok

helyen ez a fajta klasszikus, poroszos medicina dívik,

ahol vannak az alfahímek, esetenként alfanőstények,

mondjuk egy osztályvezető, egy igazgató, és ők az

élet-

halál urai. Az én osztályomon nem ez van. Ettől még,

adott esetben egy vezetőnek, azaz nekem kell

kimonda-

nom a végső szót, mert én vagyok a felelős az osztály

munkájáért, a döntésekért. De igyekszem

demokratikus

elvek alapján működtetni a csapatomat, ahol

mindenki-

nek, a legfiatalabb rezidensnek is meghallgatjuk a

véle-

ményét. Majd hozunk egy döntést, miközben világos,

hogy ezért a döntésért végső soron csak én vagyok a

fe-

lelős az osztály vezetőjeként. Azt kell mondanom, ná-

lam nagyon okos és bevállalós kollégák dolgoznak,

re-

mek társaság, akikkel lehet és érdemes is együtt

dolgozni és lehet velük tervezni is a jövőt illetően.

Kell

is, mivel én vagyok a legidősebb a magam ötvenegy

évé-

vel az osztályon.

Mesélj a gyerekről1.

Bendegúz tizenöt lesz februárban, gimnazista, okos,

az

anyjától örökölte az eszét. A nejem azt mondja, hogy

pont úgy néz ki, mint én az ő korában. Összenézve a

régi

képeket tényleg hasonlít rám, de remélem, ő nem fog

megkopaszodni. Egyébként nagyon jó fej, abszolút

nor-

mális gyerek, de igyekszünk egy csomó olyan dolgot

be-

leplántálni a kis hátizsákjába az értékrendünkből, az

életfelfogásunkból, ami számunkra, és talán számára

is

- 334 -

fontos lehet. Igyekszünk nem elfeledkezni arról, hogy

egyre inkább önálló élete is van, gitározik, nagyon

szere-

ti, jó zenéket játszanak, rockot leginkább. Van

együttese

is, nagyon jók, imádom óket. Szerencsére nagyon jó

gi-

mibe jár, a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumba,

amelyik

egy jó értékrendet képviselő, szakmailag is kitűnő

intéz-

mény. Bendegúz matektagozatra jár, szereti,

országos

versenyen ért már el helyezést, a megyei

matekversenyt

már egyszer meg is nyerte, úgyhogy okos, jófejű

gyerek.

Most éppen táborban van. Holnap megy Angliába

nyelvtanfolyamra. Szörfözik. Egy igazi européer

figura.

Amennyire a mi korosztályunk röghöz kötött volt, ő

már annyira világpolgár. Hisz valljuk be, ha neked

hol-

nap azt mondanák, hogy Amerikában kell élned,

akkor

lehet, hogy vakarnád a fejed, ő meg azt mondaná,

oké!

Tavaly volt az ötvenedik születésnapom, és az volt

a

meglepetés, hogy elutaztunk, csakhogy én nem

tudtam,

hova megyünk. Gyöngyvér annyit árult el, hogy ne

csi-

náljak öt napra semmilyen programot. Kimentünk a

re-

pülőtérre reggel úgy, hogy még mindig nem volt

infor-

mációm. Azt tudtam, hogy reggel a Ferihegyről indul

hat gép, és mind a hat potenciális úti cél lehetett

volna.

Végül is Amszterdamba mentünk, leginkább azért,

hogy pipát is vegyek magamnak a születésnapomra.

És

jellemző módon, Amszterdam ugyan tök jó hely, de

én

nem tudnék ott élni, mint ahogy máshol sem, a

gyerek

- 335 -

meg azt mondta, fú, itt is tök jó lenne élni. És nem a

fű

miatt... Igazi európai, miközben én röghöz kötött va-

gyok. Az egyetlen, amit el tudnék magamnak

képzelni,

- 336 -

az London. Részben anglomán vagyok, mivel angol

ta-

gozatos gimibe jártam. London emellett egy

hagyomá-

nyokra épülő város, Amszterdamról ez azért nem

mond-

ható el. Persze tudom, a mai világban ez egyre

kevésbé

fontos szempont, de nekem még az. Belegondoltam

Hollandiában, hogy nem is tudom, „hogyan néz ki

egy

holland". Csokoládé bőrű, fehér bőrű vagy éppen

húzott

szemű? Mert annyira vegyes a felhozatal abban a

város-

ban, és az egész országban, hogy az valami

fantasztikus.

Én a magam röghöz kötöttségével már nem tudnám

meg-

szokni, a fiam azonban igen. Most, hogy elmegy

Angliá-

ba egy nyelvtanfolyamra — éppen beszélgettünk

erről

Gyöngyvérrel —, agyon fogjuk magunkat izgulni.

Biztos

nem lesz semmi baja, megállja a helyét, de

egyáltalán,

hogy nem lesz itthon. Az ő számára meg érthetetlen,

mi a

túróért izgulnak a szülei, amikor semmi olyat nem

fog

csinálni. Ez oké, de mi másképpen látjuk még ezt a

vilá-

got, mint mondjuk ők. És ez alapvetően nem is baj.

Szoktad nyilatkozni, hogy ha nem lenne

Gyöngyvér, akkor te

sem lennél, nem jöttél volna létre...

Abszolút. Én azt gondolom, hogy nélküle ez a

történet

egyáltalán nem működne. O az, aki az életemet

karban-

tartja, egyengeti, kapálgatja, metszegeti. Neki

köszön-

hetem azt, hogy azon kívül ne legyen semmi dolgom,

mint hogy reggel bemenjek dolgozni, hazajöjjek, vagy

- 2Ó1 -

el

tudjak menni oktatni, hogy könyveket, cikkeket írjak,

előadásokra járjak. Szóval az nem igaz, hogy nekem

ott-

- 2Ó1 -

hon olyan feladatom lenne, mint „ugye nem

felejtetted

el, hogy a gyerekért kell menni a teniszre?"

Előfordulhat

olyan, hogy el tudok menni egyszer-egyszer a

gyerekért,

de én sose vagyok beírva a jelenléti ívbe olyan

értelem-

ben, hogy rám biztosan lehet számítani. Olyan nem

hangzik el, hogy „ugye nem felejtettél el

bevásárolni?".

De ha nagy ritkán van időm rá, akkor elmegyek,

kapok

egy listát és megcsinálom.

Otthon csinálsz valamit?

Csinálok időnként, de kötelezően azért nem kell.

Sosem

kell mosnom, főznöm, takarítanom, bevásárolnom. A

feleségem megoldja, de van segítsége, nagyon régóta

jár

hozzánk Panni, egy héten kétszer. Panni még az

előző

lakásainkba is járt, szinte családtag. O az, aki kétszer

elvégzi a takarítást. Kéthetente egy leányzó kivasalja

az

összegyűlt dolgokat, Panni férje pedig rendszeresen

le-

nyírja a füvet. Nem arról van szó, hogy én esetleg

nem

tudnám megcsinálni, biztos meg tudnám, mert már

csi-

náltam, négy óra alatt végeznék én is. De azalatt a

négy

óra alatt, ha én ügyelet után pihenek, vagy valami

mást

csinálok, annak esetleg sokkal több haszna van,

mintha

ott húzogatom a fűnyírót föl és le.

Mondjuk van, akit épp az ilyesmi pihentet...

Nekem a futás a pihenés. A sport, a mozgás, ami egy

héten ötször mindig összejön, otthon gépen, vagy

kinn

az utcán, attól függ, hogy mire van libidó, mennyire

ér-

zem jól magam. Rendszerint a híradó alatt megyek le

az

alagsorba, futok egy fél órát vagy negyven percet, ha

arra van kedvem. Vagy a gyereket elviszem edzésre, s

addig, amíg ő edz, én is kimegyek a pályára, s ott

futok

egy negyven percet.

Tényleg van időd ötször futni egy héten? A te

időbeosztásod

mellett?

Erre mondom azt, hogy arra tud az ember időt

szakítani,

amire akar. Ezt részben azért is fontosnak tartom,

mert

némi erőnlét is kell ahhoz, hogy az ember tudja

csinálni a

munkáját. Ha megnézed a kortársainkat, vagy akikkel

együtt jártunk iskolába, kiderül, hányan vannak

elhízva,

elpuhulva ötven körül. Az ember nem is tudja így

megfe-

lelően végezni a munkáját - sem mentálisan, sem

fiziká-

lisan. Nem beszélve arról, hogy az ép testben ép lélek

című jól ismert szlogen szerintem nagyon is helytálló.

Pont a magyar orvosokra nem jellemző ez a

gondolkodás...

Neked is volt egy korszakod, amikor elhíztál.

Volt bizony egy korszakom, amikor elengedtem

magam

és felmentem száz kilóra. Jópofa történet volt, amikor

Gyöngyvér lefényképezett, ahogy álltam a zuhany

alatt.

A tusolóban az ember általában nem szokta peckesen

kihúzni magát, én is sokkal inkább emlékeztettem

egy

amőbára, mint a korábbi önmagámra. Gyöngyvér

meg-

- 340 -

mutatta a fényképet és én csak annyit kérdeztem: „ki

a

tököm ez?"

A feleségeddel hogy ismerkedtetek meg?

Az úgy történt, hogy valamikor réges-régen együtt

vol-

tunk Tajón egy építőtáborban, amikor én már

végeztem

a gimiben. Gyöngyvér pedig akkor volt azt hiszem,

elsős.

Ő az Apáczaiba járt, én meg a Veres Pálnéba.

Találkoz-

tunk ott az építőtáborban, de utána nem történt

semmi.

Aztán teljesen véletlenül, szintén ezer évvel ezelőtt,

össze-

futottunk az IKEA-ban. Tizenöt év távlatából azonnal

megismertem őt, és rögtön rákérdeztem, hogy „nem

te

vagy az véletlenül, akivel annak idején...?" S

elkezdtünk

beszélgetni. Ez az akkor még hosszú barna hajú, ma

már

egyébként szőke lány megbabonázott. Ma is

emlékszem:

fekete farmernadrág, fekete farmerdzseki volt rajta,

és ak-

kor még statikus mérnökként dolgozott. Azonnal

elvará-

zsolt. És ez a varázslat azóta is tart. Csak ma már

nem

hosszú barna haja van, hanem rövid szőke, és nem

mér-

nökként dolgozik, nem farmert hord, és szült nekem

egy

gyereket - de a varázslat változatlan. Ilyen a

kapcsolatunk

több mint húsz éve. Neki is volt korábban egy

házassága,

nekem is kettő. Ő elég fiatalon, rögtön a gimi után

férjhez

ment, az is tartott nyolc-tíz évig. Győrbe járt

iskolába, ott

végzett hídépítő mérnökként, ez volt az első

diplomája,

aztán jóval később, amikor mi már együtt voltunk, az

- 2ó4 -

Államigazgatási Főiskolán szerzett egy újabb

diplomát.

- 342 -

É s utána elment az OEP-hez.

Igen, dolgozott az első Fidesz-kormány idején

főigazga-

tó-helyettesként, és utána szerzett még egy diplomát

a

Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző

Központjában, ott egészségügyi szakmenedzser diplo-

mához jutott hozzá.

Hogy lesz egy hídépítőből O E P igazgató-helyettes?

Ő nem az egészségügyi résszel foglalkozott, hanem a

szervezet működtetésével, szervezetfejlesztéssel. Az

ő

feladata nem az volt, hogyan finanszírozzuk a vakbél-

műtétet, meg mennyi beteget fogadhat be az x, y, z

kór-

ház, hanem egy olyan rendszernek, mint a

társadalom-

biztosítási pénztár, a működtetése. Nem az, hogy

mennyi vécépapírt vegyünk, meg honnan vegyük az

A4-es papírokat, hanem rendszerszervezésileg ennek

hogyan kell felépülnie. Szerintem tök jól

összeállították

az egészet, de — mint annyi minden más, itt

Magyaror-

szágon - szétment a választások idején. Aztán jött az

új

csapat, jöttek az új emberek, jöttek az új ötletek, és

az,

amit addig megcsináltak, valahol eltűnt a

süllyesztőben.

Gyöngyvér jelenleg a Semmelweis Egészségügyi Kft.

vezetője. Ez a Semmelweis Orvostudományi Egyetem

magánegészségügyi vállalkozása. Azt gondolom, ez

tel-

jesen jó dolog, ami jó, ha van, mert a

magánegészségügy

rétegszolgáltatás. Vagyis ha van rá igény és pénz,

akkor

nem a TB terhére történik a beavatkozás, és így

sorokat

- 2ó4 -

lehet kikerülni. Ez nem azt jelenti, hogy valaki

rovására

engednek előre, nem a társadalombiztosítás fizeti az

el-

látásodat, hanem te magad. A lakosság 5-8%-át érint-

heti ez a szolgáltatás. Ennek a szervezését csinálja

Gyöngyvér.

Ahogy beszéltél róla, nyilvánvaló, hogy egy ilyen

ember mellé,

mint te, tényleg olyan feleség kell, mint

Gyöngyvér. Aki a hát-

országot biztosítja. De ehhez talán ő is túl nagy

kaliberű dol-

got végez. Ezért inkább egy háztartásbeli vagy

főállású anya

típusú nőt képzelnék el melléd.

Isten ments! Az, hogy ő nekem a társam, nem azt

jelen-

ti, hogy háztartási alkalmazottnak kell lennie. Arra

ott van a Panni, akinek fizetünk. Amit ő csinál, az egy

szolgáltatás. Gyöngyvér nem háztartási alkalmazott,

Gyöngyvér a hátország, aki biztosítja az egész

rendszer

működését. Egy iszonyúan okos, intelligens, jó fej nő,

aki szerintem tökéletesen kiegészíti az én hülyeségei-

met, jól tolerálja azokat. Szerintem ebből a

szempontból

tökéletesen illünk egymáshoz. Biztos vagyok benne,

hogy nála jobbat soha nem találnék, ezért is nem

érde-

mes keresni. Főleg, ha az ember ötvenéves elmúlt.

Pedig

nagyon sok korombeli pasi megvadul, és megjelennek

a

huszonhat éves, 95-60-80-as paraméterű csajokkal,

ami

lehet, hogy nekik tök jó.

De azért megnézed ma is a csajokat...

Hogyne nézném meg, miért ne nézném meg? Attól,

hogy az ember megnézi őket, jópofa velük, még nem

történt semmi. Valóban közvetlen vagyok a

kolléganő-

immel, megdicsérem, ha a lányoknak új a frizurája,

de

ez nem azt jelenti, hogy akkor ez bárkit bármire

feljogo-

sít. Isten ments, dehogyis!

- 345 -

East-Balkán, avagyegy tragédia margójára

A szenvedélybetegségekkel együtt élünk, ez nem

vitás.

Érdemes belegondolnunk, saját magunknak hányféle

szenvedélyünk van. És most nem csak a fiatalokról

be-

szélek, sőt. Elsősorban a felnőtt lakosságról, akinek a

viselkedése — így a függőségei is -, szociális

mintaként

szolgálnak a saját gyerekeik felé. S máris odaértünk

ah-

hoz a problémához, hogy nem feltétlenül mindig a

gye-

rekben kell a probléma gyökerét keresni, hiszen ő na-

gyon gyakran csak azokat a dolgokat követi, amiket

lát.

Amit otthonról hoz, és amit tanul, nemcsak otthon,

ha-

nem az iskolában, vagy a kortárs csoportmintától is.

Ennek a résznek azt a címet adtam: East-Balkán,

egy

tragédia margójára, ami nem elírás. Hiszen a West-

Bal-

kán tragédiáról mindenki hallott — kellőképpen meg-

rázta a társadalmat, és kellőképpen fontossá próbált

tenni bizonyos témákat. Hogy miért East-Balkán?

Azért, mert a problémát keletiesen próbáltuk

megolda-

ni, és mind a mai napig nem nagyon látható a

megoldás

teljes egésze. Habár a kormány felrakta már az

internet-

re is az új kábítószer-stratégia tervezetét. Akit

érdekel,

az olvassa el a xm vw.drogstrategia.hu oldalon,

mindössze

harminckilenc oldal, s könnyen, egyszerűen

megérthe-

tő, nem valami mély, tudományos fejtegetés. Utána

hoz-

zá is lehet szólni, érdemes elolvasni a

hozzászólásokat is,

a 95%-uk arról szól, hogy „elmentek ti a francba,

miért

nem lehet marihuánát legálisan vásárolni, én akkor

is

termeszteni fogom" stb. Sajnos nyilvánvaló, hogy

ilyen

hozzászólások mindig is lesznek. De ott van a

maradék

5%, amiből viszont lehet profitálni. Persze egy ilyen

ter-

vezet, még nem kész stratégia, nem azt jelenti, hogy

holnap-holnapután olyan változások lesznek, amitől

az

országhatáron a marihuána füstje is el fog

kanyarodni,

és nem fog bekerülni Magyarországra az anyag.

Ilyen

sose lesz, a drogproblémával mindig is együtt kell

élni.

Maga a West-Balkán történet mindenki számára

jól

ismert, kipukkadt egy lufi. Történt egy nagyon

komoly

tragédia, ahol három fiatal meghalt, és közülük

egynek

a szervezetéből ki lehetett mutatni pszichoaktív

szert.

Ez akkor nagyjából azt jelenti, hogy minden

harmadik

fiatal - és itt elsősorban a bűnös nagyvárosról, Buda-

pestről van szó — a pesti éjszakában használ

valamilyen

pszichoaktív szert? Nagyjából igen. Ugyanakkor nem

azt jelenti, hogy Budapesten éjszakánként betépett,

ká-

bítószeres bandák özönlenek, fosztogatnak és

gyújtogat-

nak. Előfordul, hogy valaki használ valamilyen

drogot,

viszont összességében, dominánsan mégsem ez a

jellem-

ző a fiatalok szórakozási szokásaira. De az ügy

kapcsán

hirtelen megint fontossá vált a probléma. Habár a

kábí-

tószer-problémáról mindig lehet beszélni, és a nyári

holt

szezon mindig is komoly kihívást jelent a híradóknak,

- 347 -

mert meg kell tölteni harminc-harmincöt percet vala-

milyen anyaggal. Nem tudom, hogy szoktak-e híradót

nézni, főleg a kereskedelmi csatornákon. Ezeken

olyan

- 348 -

hírek is szóba kerülnek, ami tegnap vagy tegnapelőtt

is

szerepelt már, előző napi bevágások is vannak, még

egy-

szer elmondják ugyanazt, mert a teljes adásidőt ki

kell

tölteni, mert ha nem, akkor jön a büntetés. Úgyhogy

ilyenkor mindig előkerül egy-egy mikrofon,

kábítószer-

ügyben mindig történik valami, a „fagyit", azaz a mik-

rofont odadugják az ember orra alá, lehet beszélni, és

nemcsak egyetlen egy mondatot vágnak be az ember

tízperces beszédéből, hanem akár másfél-két percen

ke-

resztül is megpróbálhat információkat átadni a képer-

nyőn keresztül. A probléma még azért is fontos, és

azért

is válik napjainkban ismételten fontossá, mert véget

ért

a „75 szombat", a fiatalság nagy sajnálatára. Én

75szombatnak hívom a nyári szünetet, ami valójában

75szombatból áll, hiszen nem kell másnap felkelni,

nincs

másnap iskola, ráérünk, 75 bulizós napból áll

tulajdon-

képpen az egész nyári szünet. Mikor elkezdődik az

isko-

la, a fiatalság megint visszakerül valamiféle keretek

közé, és valljuk be őszintén, ez a szülők egy részének

megnyugvást jelent, hiszen legalább hét órától

háromig

valamiféle szabályozott rendszerben tudhatja a

gyereket.

Tessenek visszagondolni a kecskeméti tragédiára,

ami-

kor a tizenhat éves kislány az öngyújtótöltő-palack

gá-

zának a szippantásába belehalt. Az is délelőtt, a

barátja

lakásán történt, a szülő dolgozott, nem tudta, hogy a

gyerek mit csinál.

Megtörtént a tragédia, és egy pillanat alatt

kiderült,

hogy hiányosak a szabályok. Azok a szabályok,

amelye-

- 349 -

ket egy paragrafusban rögzíteni lehet. Rögtön

felmerül

- 350 -

a kérdés, hogy akkor valójában mindent lehet

paragra-

fusok közé terelni? Mindent le lehet szabályozni

ponto-

san? Úgy gondolom, hogy alapvetően nem, de azokat

a

hiányzó szabályokat, amelyeket rég meg kellett volna

alkotni, most igyekeztek pótolni. Hogy például

hányan

lehetnek egyszerre egy szórakozóhelyen, mikor lehet-

nek, mettől-meddig, milyen korosztály stb. És igen,

ezt

követően ezeknek a szabályoknak a betartását

elkezdték

ellenőrizni, s bizony rögtön voltak olyan szórakozóhe-

lyek, amelyeket bezártak, voltak olyan

szórakozóhelyek,

amelyeket megbüntettek, mert nem volt elég WC, nem

volt menekülőút, nem volt elég tűzoltókészülék stb.

Azt hiszem, nagyon fontos dolog, hogy ezek a

szabá-

lyok megszülessenek, és persze be is tartsák őket.

Mert

egy szabály csak annyit ér, amennyit be is tartanak

be-

lőle. A kérdés az, hogy ezek valójában mennyire

fogják

tudni kontrollálni azt a fajta magatartásformát, ami

ma

a fiatalság egy részére - hangsúlyozom, egy részére! -

alapvetően jellemző. Azok az okok, amelyek jóval in-

kább fontosak lehetnek, mint a négyzetméterek, köb-

méterek, meleg víz, hideg víz, tűzoltókészülék, azok,

amelyekre viszont nem lehet szabályokat alkotni. Itt

az

első kérdés, a miértekre való válasz, amiket nagyon

ne-

héz megtalálni. Mit keres egy 15 éves fiatal

hajnalban a

pesti utcán? Hangsúlyozom, Budapest egy teljesen

más

történet, mint az ország bármelyik más része; mind a

szerhasználat, mind a populáció szempontjából. Nem

beszélve arról, hogy Budapest egy arctalan tömeg.

Szó-

val miért is kell egy 15 éves fiatalnak az utcán

éjszakáz-

- 351 -

nia? S hiányzik ő egyáltalán valakinek? Ha

hiányozna,

akkor lehet, hogy nem lenne ott, mert

feltételezhetjük,

hogy akkor egy kicsit jobban foglalkoznának vele.

Szere-

ti őt egyáltalán valaki? Ha szeretné, akkor

valószínűleg

hiányozna is valakinek, és akkor megint csak nem

lenne

ott. Ezeket a kérdéseket világos, hogy nem lehet

jogsza-

bályokkal rendezni.

Jómagam elég korán járok dolgozni a kórházba,

álta-

lában olyan háromnegyed hat körül megyek át

valame-

lyik budapesti hídon, és főleg nyáron lehet látni, hogy

a

fiatalok akkortájt özönlenek haza a különböző

szórako-

zóhelyekről. Vagy, urambocsá, mennek át egy másik

helyre. Azt kell mondanom, hogy a mohácsi vész után

a

szétvert magyar csapatok valószínűleg sokkal

szervezet-

tebben menekültek, mint ahogy a fiatalok „vonulnak"

ilyentájt a hidakon, a város utcáin. Este elindul a

gyerek,

szépen felöltözve, csilli-villi cipőcske, ruhácska, ezzel

szemben az a hajnali vonulás gyakorlatilag sok

minden-

re emlékeztet, csak arra nem, hogy ők a felhőtlen

szóra-

kozásból indultak haza.

Ha már szert használ a fiatal, akkor nagyon

érdekes

kérdés, hogy mit akar ő pótolni tulajdonképpen a

saját

szerhasználatával? S hogy érdekel-e egyáltalán

valakit,

hogy ő szert használ, a kórházi ellátórendszeren

kívül,

már ha valamilyen okból bekerül egy intézménybe.

Persze ha tizennyolc év alatti, akkor a kórházakban

kö-

telességünk a szülővel is felvenni a kapcsolatot. S bi-

zony-bizony ilyenkor nagyon érdekes válaszokat szok-

tunk kapni a szülői oldalról, amikor értesítjük, hogy

- 352 -

tessék szíves bejönni, mert a család büszkesége itt

van

benn nálunk a kórházban, most már jó állapotban

van

és lehetne hazamenni. Csakhogy egyelőre még nem

töl-

tötte be a tizennyolcadik életévét, úgyhogy haza kell

őt

vinni.

Nagyon érdekes szülői kezdeményezések láttak

nap-

világot a West-Balkán tragédiát követően, hol

máshol,

mint a Facebookon, ami, valljuk be őszintén, nem

első-

sorban a mi műfajunk. Sőt abszolút nem a mi műfa-

junk. Két ilyen kezdeményezés is volt, az egyik az

ellen-

őrzött szórakozóhelyek, a másik az éjszakai

őrjáratok.

Nagyon mókás dolog mindkettő. Az ellenőrzött szóra-

kozóhelyek ötlete arról szól, hogy mondjuk engem,

vagy

bármilyen hozzám hasonló korú, már nem éppen

fiatal,

túl az ötödik X-én lévő versenyzőt rábeszélnének,

hogy

tessék szíves lenni péntek este elmenni erre és erre

a szó-

rakozóhelyre, ott sorba állni, bemenni, körülnézni,

hogy

ott minden rendben van-e. Gondoljanak bele a

szituáci-

óba, én, a szülő tényleg odamennék, beállnék a

sorba,

azt gondolom, már ott elég furcsán néznének rám.

Rész-

ben, mert minden sorban álló biztos, hogy a

gyerekem

lehetne, de még a biztonsági őr is. S ha sorra

kerülnék,

megkérdezné tőlem, hogy „tata, hová, hová?". Hát,

mondom, szeretnék felhőtlenül szórakozni péntek

este.

Bejutnék a vágyak titkolt helyére, és ott elkezdenék

el-

lenőrizni. Megnézném, hogy van-e menekülő út, stb.

És

ha nincs, vagy valamit nem találnék megfelelőnek,

- 353 -

ak-

kor azt jelezném a biztonsági szolgálat vezetőjének.

Sze-

rintem, ha mázlim van, két monoklival vagy egy

csukló-

- 354 -

töréssel megúsznám a történetet. Mert úgy vágnának

ki

engem erről a szórakozóhelyről, hogy a lábam nem

érné

a földet...

A másik ötlet, az éjszakai őrjáratok kérdése, még

ér-

dekesebb dolog. Ha megint csak rá tudnának

beszélni

egy másik apukával, hogy éjszaka őrjáratozzunk a

szóra-

kozóhelyek környékén, és keressünk földön fekvő,

csel-

lengő, ilyen-olyan gyerekeket. Tessenek

belegondolni,

megáll egy autó, benne ül két fickó, letekerik az abla-

kot, ott van három-négy tizenöt éves forma gyerek,

és

megkérdezik tőlük: „Hová, hová gyerekek?" Most

meg-

próbálnék eurokonform módon válaszolni a gyerekek

helyett: „Hát magának ahhoz meg mi a f... köze van?"

És akkor nagyon finoman fogalmaztam. Mert mit is

mondunk a gyereknek, ha netán elengedjük őket?

„Ne-

hogy idegennel szóba állj!" Még ha relatíve jó arcú

ide-

genekről is van szó, tessék megnézni a Kékfényt.

Hány jó

arcú ember van, ANTSZ-től jöttem, szennyvizet ellen-

őrzők stb., és sokan bedőlnek ezeknek a trükköknek.

Szóval ezeknek a fajta szülői kezdeményezéseknek a

vi-

lágon semmi értelme nincs. Nem beszélve arról, hogy

ha

én foglalkozom ezzel a témával, akkor valószínűleg

az én

gyerekem nem fog éjjel kettőkor vagy négykor a pesti

utcán csatangolni. Ha majd tizenkilenc-húsz éves

lesz,

az egy teljesen más történet, de amíg még

kiskamasz,

addig azt gondolom, hogy nem ott a helye. De vissza-

térve az „őrjáratra", milyen dolog az, hogy a gyerek

ott-

hon van, a feleségem otthon van, én meg elmegyek a

pesti éjszakába „felhőtlenül szórakozni" és

„őrjáratokat

- 355 -

végezni"? Szóval ennek a fajta kezdeményezésnek

sze-

rintem semmi értelme.

Nézzünk most egy-két adatot! Egy átlagos hétvégi

napon Magyarországon körülbelül 350 ezren

használnak

valamiféle pszichoaktív anyagot. Évente 45 millió

drog-

használat „történik". Ez egy átlag, ami azt jelenti,

hogy

mi, magyarok, mindannyian évente négy és fél

alkalom-

mal használunk valamilyen kábítószert. De még

mielőtt

én bárkit is meggyanúsítanék kábítószer-

használattal,

szó nincs erről. Tessék elhinni, sokan vannak

olyanok,

akik helyettünk is teljesítenek. Akik leveszik a

vállunk-

ról ezt a fajta terhet. Szóval szó sincs arról, hogy ha

majd

eljön december 15-e, itt ülünk pánikban, hogy még

egy

rohadt spanglit sem szívtam el, egy csíkot sem

szívtam

fel, egy tablettát se nyeltem le, és már csak kettő

hetem

van rá, hogy teljesítsem az évi kvótát. Hát ez

pontosan

ugyanolyan, mint az alkoholfogyasztás.

Magyarországon

körülbelül 13 liter 96%-os alkohol jut per fő, per év

mindenkire. Lehet, hogy sokan ismernek olyat a

környe-

zetükben, aki jóval túlteljesíti ezt, és hál' istennek te-

hermentesít bennünket az alól, hogy nekünk is

ugyan-

azt a 13 liter 96%-os alkoholt egy év alatt le kelljen

dönteni a torkunkon.

Nagyon érdekes kérdés az is, hogy tulajdonképpen

mit is értünk az alatt, hogy kábítószeres? Szóval

milyen

fajta kép fog megjelenni előttünk, amikor ez a

mágikus

szó elhangzik, hogy kábítószeres? Hát biztos nem

olya-

né, aki a valódi kábítószer-élvező! Azt gondoljuk,

- 356 -

hogy

ez a kábítószeres ott lesz Budapesten, a Blaha Lujza

- 357 -

téren, vagy a volt Moszkva, most már Széli Kálmán

téren,

és amikor kijövünk a metróból, akkor odajön: „Adjon

már egy ötvenest, adjon már egy százast!" Ápolatlan,

el-

hanyagoltan néz ki, a kisgyerektől lehet, hogy elveszi

a

pénztárcáját, mobiltelefonját stb., hát tessenek

elhinni,

abszolút nem ő a típusos kábítószer-használó. Az

átlag

kábítószer-használó — és nem akarok senkinek a

lelkébe

gázolni — pontosan ugyanúgy néz ki, mint bármelyi-

künk. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy

nagyon

érdekes példát: három évvel ezelőtt egy nyugat-

európai

nagyváros egyik irodaházban, ahol egy nagy

multicégnek

volt a székhelye, csináltak egy vizsgálatot.

Csütörtökön,

ebéd után egy órával megnézték azt, hogy az ott

dolgo-

zó huszonhárom és negyvenhárom év közötti,

magasan

kvalifikált, diplomás, több nyelven beszélő, jól

kereső,

jól élő embereknek milyen anyagokat találnak a

vizele-

tében. Megvolt az ebédidő csütörtökön, visszamentek

dolgozni, és akkor azt mondták nekik, hogy na, pisi.

Le-

adták a vizeletet. Egyetlen egy szert néztek, a

marihuá-

na hatóanyagát. És láss csodát, a vizeletminták 20%-

a

pozitív lett THC-re. Ez egy buta vizsgálat, már abból

a

szempontból, hogy mindössze 72 órára

visszamenőleg

ad pozitív eredményt, és csak annyit mutat, hogy van

benne szermaradvány vagy nincs. Hogy egy órája

szívta,

vagy másfél napja, azt nem árulta el. Magyarán

szólva,

ez a jól kereső, magasan kvalifikált, több nyelven

beszé-

lő populáció az elmúlt 72 órában biztosan használt

ma-

rihuánát. S azért nézték csütörtökön, mert ha ez egy

péntek-szombat-vasárnapi buliban történik, azt már

ez

- 359 -

a buta teszt nem tudja kimutatni, annyira nem intelli-

gens. Szóval húsz százalék a munkás hétköznapokon is

biztosan élt a marihuána nyújtotta lehetőségekkel. És

hát joggal gondolhatjuk ezekről az emberekről — akik az

előbb említett tulajdonságokkal rendelkeznek —, hogy

ők biztos nem fognak tőlünk pénzt tarhálni, biztos nem

fogják a gyerektől elvenni a mobiltelefonját, pénztárcá-

ját. De a helyzet egyértelműen az, hogy ők jóval inkább

típusos kábítószer-használók, mint az, aki ott a Blahán

olyan nagyon furcsa szociális státuszban éli az életét.

Utóbbit úgy hívjuk, problémás droghasználó, de a

jelentős

részük a szerhasználóknak nem ebbe a problémás

kate-

góriába tartozik. És sosem fog találkozni az életében

sem a rendőrséggel, sem az egészségügyi

ellátórendszer-

rel. Szóval érdemes egy picit ezen az általános képen

vál-

toztatnunk, és nem feltétlenül mindig rögtön

valakinek

a homlokára sütni a skarlátbetűt, amikor arról van

szó,

hogy esetenként kipróbálta a kábítószert.

Ilyenkor egy mágikus mondat szokott elhangozni

az

okos felnőttek szájából: „Bezzeg az én időmben". Én

azt

gondolom, hogy ez egy nagyon szép mondat, de a

hitel-

értéke gyakorlatilag nulla. Azért, mert abban a

bizonyos

„bezzeg az én időmben" teljesen más világot éltünk.

Amikor mi tizenhat évesek voltunk, egy teljesen más

környezetben, más dolgokhoz kellett

alkalmazkodnunk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy pozitívan kell állni az

ő

szerhasználatukhoz, csak ne próbáljuk

összehasonlítgat-

ni azt, ami mondjuk a '70-es, '80-as évek közepén zaj-

lott azzal, ami most, 2011-ben van, vagy 2013-ban

lesz.

A két történetnek nincs közös nevezője! Azok a

generá-

ciós különbségek, amelyek a mai kamaszgyereket a

szü-

lőtől elválasztják, sokkal nagyobbak, mint a „bezzeg

az

én időmben". Én emlékszem, hogy annak idején hogy

megmosolyogtam édesanyámat, amikor az első video-

magnót vettük, halványlila gőze nem volt arról, hogy

hol kell bekapcsolni, vagy a távirányítót hogy kell

kezel-

ni. S hogy annak idején a nagypapa nem értette,

hogy a

futballmeccs hogyan kerül a tévébe, és amikor előre

rúg-

- 361 -

ták a labdát, akkor nagypapa oldalra hajolt, mert

biztos

volt benne, hogy akkor jobban látja, a labda mennyire

ment előre. Nos, a mi gyerekeink ugyanígy

mosolyognak

rajtunk, amikor azt a fránya mobiltelefont nem tudjuk

jól

beállítani, amikor egy gombnyomással eltüntetjük a

szö-

vegszerkesztőből a képet, ők meg kettő

gombnyomással

vissza tudják az egészet állítani. Ez a különbség

napjaink-

ban sokkal nagyobb, mint annak idején, amikor mi

vol-

tunk még kamaszok, és ami közöttünk és szüleink

között

volt. Ha másért nem, hát azért, mert azóta a

vasfüggöny

leomlott, s jó húsz éve hirtelen megváltozott minden.

Ne-

künk még annak idején építőtábor volt, KISZ-tagság

—

nem sok haszna volt, de ártani se ártott, mert a

táborok

egész jók voltak - és még folytathatnám a sort, de

valljuk

be, túl sok negatív dolog nem ért minket. De

információ

sem! Nem tudom, mikor tetszettek utoljára papír

alapú

levelet írni valakinek, nem hivatalos levelet, nem is

kér-

vényt, hanem mondjuk a nagymamának valahova. Mi

még írtunk, s három hét múlva megjött a válasz. Ma

már

ez szinte elképzelhetetlen. Ma már e-mailt írunk,

sms-t

írunk, „fészbukozunk". Hiszen egy olyan felgyorsult

vi-

lágban élünk, ami számunkra, szülők számára,

akiknek

kamaszkorú gyerekei vannak, szinte átláthatatlan, és

bi-

zony egyre kevesebb a közös nevező köztünk és

gyereke-

ink között. A fiam mondta egyszer a mobiltelefon- és

a

számítógép-használatról, hogy ő őslakos, mi meg

betele-

- 362 -

pültek vagyunk. Azt gondolom, ez egy baromi jó mon-

dat, mert soha nem fogjuk tudni azt a fajta életet

élni,

amit ők. Ne is akarjuk!

- 363 -

Egy-két másik tényadat, ami azt gondolom, sokkal

szomorúbb, mint az előző. Ma a hétperces ementáli

gyerekek világát értjük. Mitől hétperces egy gyerek?

Attól, hogy ma Magyarországon egy átlag magyar

szülő,

egy átlag magyar gyerekkel naponta átlagosan hét

per-

cet foglalkozik. Tessenek belegondolni, elkezdődött

az

iskola. Elment a gyerek iskolába, majd három hét

múlva

a szülő, vagy akár a nagyszülő felteszi az egyik legbu-

tább felnőtt kérdést, ami felnőtt szájából

elhangozhat:

„Mi történt fiam az iskolában?". És mi a válasz?

„Sem-

mi." Magyarországon nincsen olyan iskola, ahol

bármi

történne, minden iskolában garantáltan „semmi"

törté-

nik! S miután a gyerek hazajön, a táska repül a

sarokba,

a gyerek leül a gép elé, bekapcsolja, elkezd

„kockulni"

— mert kockának azt nevezzük, aki ugyanannyit

gépe-

zik, mint mi, csak ő szereti, mi meg nem —, és valljuk

be, a számítógép a világ legjobb „villanypásztora".

Mit

kell csinálni a gyerekkel a gép mellett? Időnként

kielé-

gíteni az alapvető igényeit: „apa, anya, szomjas

vagyok,

éhes vagyok", ilyenkor a szolga szalad, viszi, teszi.

Egye-

dül a mellékhelyiséget intézi még önállóan, de aztán

órákig beleragad a gépbe... Gyakorlatilag ezzel a gye-

rekkel semmi nem történik, ez egy angyali jó gyerek,

ez

nem jár el sehova, ez mindig otthon ül. Csak

valójában,

fejben merre jár, arról halványlila gőzünk nincsen. A

hét

percbe persze sok minden belefér: megírtad-e a

lecké-

det, bepakoltad-e a táskádat, befizetted-e az ebédet,

vettél-e bérletet, uzsonnádat megetted-e? Világos,

hogy

ezekre a válasz az lesz, hogy igen, majd amikor öt

nap

- 364 -

múlva kimászik a bennfelejtett uzsonna a táskából

egy

véletlen folytán, akkor az ember már nem is

csodálko-

zik. És ennyi, mert nincs idő arra, hogy a gyerekkel

fog-

lalkozzak, mert hét percem van rá naponta, mert

nekem

is dolgoznom kell, készülnöm kell, mosni, főzni,

takarí-

tani. Végérvényesen lemaradtunk a gyerekek mögött,

hiszen ezt a fajta sebességet, ez a fajta felgyorsult

életvi-

tel, amit ők élnek, számunkra nagyon nehezen, vagy

ab-

szolút nem átlátható. Ma egy tizenöt-tizenhat éves

gye-

rek - teljesen mindegy, hogy fiúból vagy lányból van

— egyszerre legalább öt-hat dologra tud

párhuzamosan

odafigyelni! Én felnőtt férfiből vagyok, s bevallom,

iga-

zán egyetlen egy dologra tudok egyszerre

koncentrálni.

Ha mondjuk telefonálás közben valaki hozzám szól,

megzavarodok. A hölgyek előnyben vannak, ők

legalább

kettő, de inkább három dologra tudnak

párhuzamosan

figyelni - s ez egy fantasztikus adottság. De a gyerek?

Párhuzamosan nézi a tévét, a telefonján facebookol,

mindemellett zenét hallgat, gitározik, olvas, és talán

még eszik is, miközben még a táskáját is bepakolja.

És

bármelyik dologra rákérdezünk, mindegyikre tud

vála-

szolni, és nem hülyeségeket mond. Ez egy

fantasztiku-

san jó tulajdonság, és jó lenne, ha megmaradna

bennük

ez az abszolút sokrétűség. Ehhez viszont tartósan

foglal-

kozni kell a gyerekkel. De sajnos egyre kevesebb

közös

nevezőnk van a gyerekekkel. Miről beszélgessünk

velük?

Beszélgessünk velük a Facebookról? Az én fiam

mond-

ta, aki most tizenöt éves, hogy aki idősebb, mint

tizen-

- 365 -

kettő, és fiatalabb, mint harmincöt, és nincs a

Facebook-

- 366 -

on, az nem létezik. Félve mondom, de bizonyos

mérté-

kig igaza van. Én például hála az égnek nem vagyok

a

Facebookon. De ma, az információáramlást, azt a

sebes-

séget, azt a mindenről tudni akarást, ami bennük

van,

érdemben nem is tudjuk kezelni.

Itt van a mobiltelefonok kérdése, biztos vagyok

ben-

ne, hogy a gyerekek kivétel nélkül használják tanítás

alatt is a mobiltelefonjukat. De nem feltétlenül arra,

hogy a matematikapéldához az alapműveletek közül

bármit is elvégezzenek. Nem, hanem zajlik az sms-

hábo-

rú az iskolákban, folyamatosan mennek az üzenetek a

pad alatt. És ma már egy valamire való gyerek vakon

meg tudja írni az sms-ét, ül az iskolában, akár a

máso-

dik padban, nézi a tanárt, aki éppen magyaráz

nagyon

lelkesen, a gyerek „ál-élő" tekintettel néz ki a

buksijá-

ból, és a másik kezével a pad alatt vakon megírja az

sms-

t, amit nem feltétlenül a szomszéd padsorba küld el,

hanem akár a szomszéd kontinensre. Persze

mondhat-

juk, hogy „bezzeg az én időmben ilyen nem volt", per-

sze, mobiltelefon sem. De mi is leveleztünk, mondjuk

nekünk meglehetősen behatárolt lehetőségeink

voltak

erre, mert amikor háttal állt a tanár, és írt a táblára,

akkor jöttek-mentek a papírfecnik. Ma a tanárnak

eszé-

be nem jutna, hogy elkobozza a levelet. Már csak

azért

sem, mert nem is igazán érti, ami le van benne írva.

Mert az sms kitermelte a saját maga nyelvezetét, bár

létezik egy magyar sms-szótár, amiből meg lehet ezt

fej-

teni, de az ember nem fog hosszú órákat rászánni

arra,

hogy a különböző jeleket, piktogramokat,

rövidítéseket

- 367 -

megpróbálja beleilleszteni ebbe a történetbe. S ez

megint

csak a felnőttek lemaradását jelenti a gyerekekhez

képest.

Nagyon érdekes volt, az egyik ismerősöm, aki

igazá-

ból nem nagyon tudott a gyerekével miről beszélni,

úgy

gondolta, hogy na, majd a Facebookon megkeresi a

gye-

rekét. Hasonló korú versenyző, mint én, felment és

láj-

kolta a gyermekét. A gyerek meglátta, hogy apuka

láj-

kolta őt, s frászt kapott, mert hogy ebben a műfajban

apuka nem barát, unfriend, vissza is pöckölte

rögtön.

Aztán apuka elkövetett még egy, ha lehet

végzetesebb

hibát, feltette a gyerek ötéves kori fényképét, amikor

hópihe volt a jelmezbálon. Magyarán, a srác nevét

be-

ütötted, megjelent ez a kép. Amúgy egy 17 éves, tök

jó

fej kamaszgyerekről van szó. Hát három hétig nem

be-

szélt a gyerek az apjával. És kinek volt igaza? A

gyerek-

nek. Mert miért akart az apuka olyan műfajba

beleavat-

kozni, ami nem az övé, amit nem tud

megfelelőképpen

koordinálni? Szerintem egyetlen egy lehetőség van a

kö-

zös nevezők megteremtésére, és ezt úgy hívják, hogy

család.

De térjünk vissza ismét a statisztikákhoz!

Magyaror-

szágon, erről már beszéltünk az előbb, évente 45

millió

alkalommal használnak drogot. Ebből viszont alig

hal-

nak meg százan, s akkor még nagyon-nagyon felfelé

ke-

rekítettem. A tavalyi évben például mindössze 17

drog-

halál volt a hivatalos adat. Persze ennél biztosan több

a

tényleges szám, de nem tudunk minden esetről.

- 368 -

Aztán

körülbelül öt-hatszázra tehető a droghasználat

kapcsán

krónikus betegségben szenvedők száma — akár testi,

- 369 -

akár pszichés betegség —, és körülbelül ötezer

eljárás in-

dul kábítószer-használat miatt ma Magyarországon.

Tehát: mennyi a valószínűsége annak, hogy valaki

bele-

hal a kábítószer-használatba? Mennyi az esély arra,

hogy

valaki beteg lesz, és mennyi az esély arra, hogy

valaki

börtönbe kerül? Mennyi a sansza, hogy — egyébként

a

mai hatályos jogszabályoknak megfelelően - egy

egysze-

rű spangli elszívását követően valakit két évre

Kufstein

várába zárjanak nehéz vasban, mint anno Rózsa Sán-

dort? Rögtön szögezzük le, nem sok.

Mindeközben az okos apuka azt mondja a gyerek-

nek, hogy „fiam, belehalhatsz a kábítószerbe, beteg

le-

szel, elvisz a rendőr". És erre mit mond a gyerek?

„Ugyan

apa, velem ez nem történhet meg." És kinek van

igaza?

Ismét csak a gyereknek! Hiszen a szerhasználók

nagyon

nagy százaléka úgy éli le az életét, hogy soha

semmiféle

egészségügyi gondja, se bárminemű problémája a

ható-

ságokkal nem lesz. Persze, ha otthon lebukik, lesz

egy

kis ajtócsapkodás, meg hangos beszéd, de ennyi.

Egyete-

mi évfolyamtársaim pár évvel ezelőtt, amikor a

gyereke-

ik kezdtek kamaszodni, felhívtak telefonon, hogy „Te,

szeretném elhozni hozzád a fiamat." Ez egy nagyon

ciki

mondat, erre én most mit kérdezzek? „Mi van, a

gyerek

anyagozik, vagy pszichés problémák vannak vele?"

Nem,

csak hogy megnézze az osztályt. Mondom, én nem

mú-

zeumban dolgozom, hanem egy kórházban, ahol

beteg

emberek vannak! „Jó, tudom, de hogy lásson egy

olyan

- 370 -

jó kis kábítószerest, tudod, egy olyan izét." Ennek

sem-

mi értelme nincs, mert ha ennek lenne valódi hatása,

- 371 -

akkor fognánk egy aktuálisan nálunk fekvő beteget,

művesekezeléssel, lélegeztetőgéppel, légággyal, min-

dennel együtt egy üvegkalitkába kiraknánk a Hősök

terére, oda az Ismeretlen Katona sírja mellé, oda

lehetne

menni, meg lehetne nézni. De ez nem így működik!

Szerintem a szenzációhajhász, sokkterápiára

épülő,

akár a médiában is előforduló megjelenéseknek —

ame-

lyekben persze én is benne szoktam időnként lenni —

semmiféle prevenciós jelentőségük nincs. Persze,

mert

mit látunk a tévében? Meghalt a tizenhat éves

kislány,

mert gázt szívott. S akkor elhangzik, hogy a gáz mit

csinál, szívritmuszavar stb. Snitt, következő hír,

kancsal

oposszum született a düsseldorfi állatkertben, jaj, de

édes, jaj, de aranyos. Elfelejtettük a történetet, nem

ve-

lünk történt meg, vele történt meg, szegény gyerek,

sze-

gény anyja. Nem, a sokkterápiának, az

elrettentésnek

túl sok értelme nincsen. Persze ott van az egész

preven-

ció, az egész megelőzés kérdése, amit én alapvetően

me-

gint csak nem nagyon szeretek. Mert sok tényezőt

kell

számításba venni: kit előzünk meg, mikor előzünk

meg,

hogyan előzünk meg, milyen gyakran? Kell-e

egyáltalán

ezeket a szegény gyerekeket előzgetni, meg mik

legye-

nek azok a színterek, ahol a megelőzési

információkat

megkapják.

A prevenció ettől még nagyon fontos! Nagyon

fontos

például a politikusoknak, mert bele tudják írni a saját

kampányfüzetükbe, s meg tudják ígérni, itt kérem

szé-

pen a prevenciónak olyan eredménye lesz, hogy hírét

nem fogják hallani a településen kábítószer-

használat-

- 372 -

nak! Hihetetlen mondatok! Én úgy gondolom, hogy a

politikának jelenleg az a feladata, hogy a szakmát

segít-

se abban, hogy egy jól használható, szakmailag

elfoga-

dott drogstratégia szülessen. Ami mellé aztán oda

állhat

a politika is, és támogatni tudja a saját erejével, ami

alatt

akár anyagi támogatást értek.

Az emlegetett hétperces szülő nemigen veszi ki

részét

a prevencióból, mit csinál ehelyett? Azt mondja:

kedves

iskola, itt van a gyermekem, én őt most ide beadom, s

majd tizennyolc éves korában kiveszem. Addig tessék

szíves lenni egy kész embert faragni belőle,

érettségivel

vagy szakmával, mert én borzasztóan nem érek rá,

ne-

kem csak hét percem van naponta a gyerekre. Vagyis

az

iskola csinálja meg, ott végezzenek el mindenféle

pre-

venciót. S mindez tulajdonképpen az iskolának is

fontos,

mert ha már ide beadta a szülő ezt a drága kedves,

élő

munkadarabot, akkor formáljuk már meg: próbáljunk

értékrendet, tudásbázist adni, jövőképet adni neki,

plá-

ne, hogy lehet pályázni mindenféle prevenciós

progra-

mokra, amik nagyon fontosak tudnak lenni, főleg

akkor,

ha jól működnek.

Aztán ott van maga a célcsoport, ott vannak a sze-

gény gyerekek. A gyerekeket nagyon érdekli a

preven-

ció, főleg akkor, ha iskolaidőben zajlik. És lehetőleg

nem

az iskolában van, hanem mondjuk a művelődési köz-

pontban, ami 500 méterrel arrébb van. Tessék megfi-

gyelni, hogy ilyenkor — mikor épp mennek a

gyerekek a

művelődési központba —, mennyire figyelnek oda

egy-

másra. Megvárják a lemaradozókat, nem szaladnak

át

- 373 -

az úton. Világos, mert jó taktikai érzékkel a 45

perces

prevenciós órából lehet 3 x 45 percet csinálni. Hogy?

Például úgy, hogy „jaj, otthagytam a sapkámat tanár-

nő", a szemüvegemet, bármit, még vissza kell

szaladni,

és akkor gyakorlatilag a napi 6 tanórából 3 el is

ment, és

ez jó, igaz, hogy valami nagyfejű próbált mindenfélét

magyarázni, de elment a délelőtt. Visszagondolva

ezek-

re a kötelező jellegű dolgokra, abban a „bezzeg

időben",

mennyire örültünk neki, amikor Brezsnyev elvtárs

eljött

Budapestre. Vagy amikor Fidel Castro vagy Jurij

Gaga-

rin jött el. Azért örültünk, mert példának okáért én —

aki a belvárosba jártam iskolába - ott állhattam

délelőtt

a Kossuth Lajos utcában, kezemben egy zászlóval,

kis-

dobos egyenruhában, és integethettem. Halványlila

gő-

zöm nem volt, hogy ki volt az a fickó, aki ott volt, de

nem kellett bemenni az iskolába, hanem ott álltunk,

és

erre elment az egész nap. Persze, mert már

odaállítottak

minket 9-kor, igaz, hogy Brezsnyev elvtárs csak 12-

kor

jött arra, de nem baj, mert nem kellett benn lenni az

iskolában és utána már nem is kellett visszamenni.

Úgy-

hogy ezek a boldog prevenciós, vagy az iskolán kívüli

„boldog" programok mindig nagyon fontosak voltak a

gyerekeknek. Az már mindegy, hogy a program maga

nagyon kevéssé érdekli őket, s valljuk be, az esetek

je-

lentős részében nem is nekik szól. A gyerekeknek

ugyan-

is nem arról kell beszélni, hogy milyen hatása van a

ma-

rihuánának, mit okoz a mefedron, mi az a kokain stb.

Mert ezzel a tudásbázissal, higgyék el, kedves szülők,

messze előttünk járnak, mert az ő életüknek jóval in-

- 374 -

kább része, mint a mi életünknek. Nem erről kell a

gye-

rekeknek beszélni. Nagyon egyszerű. Miről szól tulaj-

donképpen a kábítószer-használat? Nem arról szól,

hogy

meghalsz, nem arról szól, hogy beteg leszel, és arról

sem

szól, hogy elvisz a rendőr. Egyetlen egy dologról szól,

a

pszichoaktív szerek használata — és itt bátran

mossunk

össze minden pszichoaktív szert, az alkoholtól az

„elve-

temült" kábítószerig —, arról, hogy ezek a szerek

meg-

változtatnak. Ráadásul úgy változtatnak meg, hogy

azt

érdemben nem tudod befolyásolni. Gondoljunk bele,

a

legáltalánosabban használt pszichoaktív szer az

alkohol.

Normális esetben az ember alkoholfogyasztás nélkül

még tudja kontrollálni a saját dolgait. Tegyük fel,

elfo-

gyaszt két pohár bort. Kérdés, hogy milyen

gyakorlattal

rendelkezik az illető, de ha átlag alatti magyarról be-

széljünk, aki nem olyan jelentős gyakorlattal bír az

alko-

holfogyasztás területén, mi történik vele? Kicsit

ellazul,

kicsit oldottabb lesz. Megiszik még kettő pohár bort,

akkor bizony megint tovább változik, mondjuk a

járása

picit kacskaringózó lesz, lehet, hogy a beszéde is

meg-

változik. Ujabb kettő pohár bor után — és itt azért

sok-

felé indulhatnak az utak —, van, aki sírva vigad, van,

aki

agresszív lesz, van, aki röhögcsél, van, aki bealszik

stb.

És hogy változtat meg minket? Tudjuk mindezt befo-

lyásolni? Nem. Kettő liter bor után, mégha az

agyunk-

ban lévő működő kettő darab idegsejt azt is sugallja,

hogy valahogy mennünk kéne, hogy fogunk menni?

Esetenként faltól falig, ha egyáltalán képesek

vagyunk

- 375 -

arra. Mit csinált ez a pszichoaktív szer velünk?

Megvál-

- 376 -

toztatott! És hogy változtatott meg? Úgy, hogy ezt ér-

demben nem tudjuk befolyásolni. Nos, erről szól a

pszi-

choaktív szerek használata.

Egyébként az alkoholfogyasztásba is ugyanúgy

bele

lehet halni, mint a szerhasználatba. Berúgott valaki,

leesett a bringájáról, fejreállt, elütötte az autó, leáll a

légzése, teleokádja a tüdejét stb., csak az ilyen

esetek-

ről sokkal ritkábban beszélünk, mint amikor a 16

éves

kislány felszívta a gázt, szívritmuszavara lett és bele-

halt. '

Visszatérve a fiatalokra, a gyerekekre: az ő

szempont-

jukból nagyon fontos, hogy valóban őket, az ő nyelvü-

kön szólítsuk meg, és olyan információkat adjunk át

nekik, amik abszolút hitelesen szólnak és számukra is

jelentenek valamit.

Szó volt a hétperces gyerekekről, akik ráadásul

még

ementáliak is. Mitől ementáli egy gyerek? Nem attól,

hogy végre lerántom róla a tornacipőt és ementáli

szagú

a lába, hanem azért, mert kamasz. És a kamasz

gyerek

lyukas, annál is inkább, mert mi magunk is lyukasak

voltunk kamaszkorunkban. Mitől voltunk lyukasak?

Attól, hogy a kamaszkor tele van komoly

problémákkal,

ráadásul az az a kor, amikor az ember élete sokféle

irányt

vehet. A fiúk ekkor kezdenek férfivá válni, a lányok

még

korábban érnek. Nekem is egy 15 éves fiam van, és

az ő

osztálytársnői között nem egy olyan lány van, akiről

ha

nem tudnám, hogy a fiam osztálytársa, akkor bizony

ké-

zit csókolommal köszönnék neki. Mert „hardver"

szem-

pontjából mindene megvan, de persze a „szoftvere"

még

- 377 -

nem úgy működik, ahogy kellene. De változnak.

Jönnek

az első párkapcsolatok, az első párkapcsolati

konfliktu-

sok, a jövőképkeresés, az életcélok kijelölése. És itt

bi-

zony egy félresiklás, egy botlás jelentősen

meghatározza

a fiatal további életét. Ezeket a lyukakat nekem, a

szü-

lőnek kellene betömni. De mivel lehet betömni?

Kiváló-

an be lehet tömni például pszichoaktív szerekkel - re-

mélem, érezhető az irónia a szavaimban.

Az alkoholról, mint lyukbetömő szerről: adva van

egy tizenöt éves fiatalember, 185 centi, 46-os a lába,

mindehhez 60 kiló. Valljuk be őszintén, nem egy

macsó

típusú legény így első elmondásra, de már érdeklődik

a

csajok után, már szimatolgatja őket, de a tizenöt

évével

még kellőképpen gátlásos, visszahúzódó. Ugyanakkor

nagyon izgatják a fantáziáját a lányok. Megiszik két

fe-

lest, nem paréj részegen fog lassúzás közben

belehányni

a lány nyakába, nem erről van szó, de a két feles után

milyen lesz? Sokkal oldottabb, sokkal lazább. Mit fog

mondani a kislány a barátnőinek? Ez a csávó nem is

olyan köcsög, mint amilyen valójában. A fiú, világos,

hogy ezt visszahallja. Jogosult lett, igazolódott az ő

alko-

holfogyasztása? Hát persze, hogy igazolódott, mert

ettől

a két felestől tök laza volt, jó volt, bejött a csajnak.

De

gyakorlatilag meddig tart ez az állapot? Addig, amíg

a

szer hatása el nem múlik. Utána a lyuk ugyanúgy,

ugyan-

ott marad, és a srácból újra egy tizenöt éves gátlásos

fiú

lesz. Ugyanez a helyzet a stimuláns szereknél.

Tessenek

bemenni egy játékterembe, ahol különböző játékokat

játszanak a fiatalok. Egyikük beül a gépbe, eggyé

válik a

- 378 -

géppel, kellően agresszív lesz, még inkább, mert a

töb-

biek biztatják. 500 nindzsát lelő, 350-nel kanyarodik,

nem baj, ha nekimentem a falnak, mert nem

életszerű-

ek a történetek. Kijön a játékteremből, szembe jön

egy

kis 13 éves, azonmód elveszi tőle a mobiltelefonját,

mert

megteheti, hisz az előbb kaszabolt le 500 nindzsát...,

„És téged is mindjárt úgy felrúglak, mint a taknyot,

ha

nem adod ide a pénztárcádat!" — mondja neki. Aztán

persze elmúlik a szer hatása, és a gyerek ott marad

az

elrabolt pénztárcával, és azt mondja, „Jézus Mária,

mit

csináltam!" Mert arra a pár órára betöltötte a lyukat

a

szer.

Vagy gondoljunk az első marihuána-használatra,

ami

a kezdetekkor még abszolút csapatsportág. A

marihuá-

nát kezdetekben sose egyedül használják, nem úgy

megy, hogy beszerzem, aztán majd jól hazamegyek és

kipróbálom. Nem. Ott a buli, valaki hozza a cuccot,

megtekeri, mindenkinek jut két slukk, s nem is arról

van szó, hogy rasztafáriként elrepülnek az éjszakába,

és

akkor jaj, istenem, micsoda magical mistery tour

lesz ebből

a történetből. Csak két slukk jutott, de mi együtt csi-

náltuk, együtt használjuk, és ez minket összeköt,

össze-

kovácsol. Igen ám, de csak addig, amíg a szer hat.

Na-

gyon érdekes dolgok ezek a fajta „lyukbetömések",

mert

álságosak, mert amint kihullik a lyukból a

tömőanyag,

maga a lyuk nagyobbá válik, mint volt korábban.

Megbízzak-e a gyerekben, ismerem-e a gyereket,

mi-

kor beszélgettem vele utoljára? Jönnek a szülők a

gyere-

kekért a kórházba, amikor értesítjük őket, és

kérdezik,

- 379 -

mi történt? Figyeljen, ez és ez történt, de ettől még

nem

dőlt össze a világ. Jó, nem egy büszkeség, ezt a

záróje-

lentést nem fogja a gyerek soha bekeretezni és

kitenni a

falra, hogy igen, tizenöt éves koromban betéptem,

volt

egy pánikrohamom a THC-től és kórházba kerültem.

De ilyenkor szoktam feltenni a szokásos kérdésemet,

hogy mikor tetszett a gyerekkel utoljára beszélgetni?

„Hogyhogy mikor? Tegnap. Megkérdeztem, hogy mi

történt az iskolában, bepakolta-e a táskába, befizette-

e

az ebédet." „Ez rendben van, mert nagyon fontos

szülői

kérdések, de mikor beszélgetett vele utoljára?"

„Kikér-

deztem a biológiát, az angol szavakat, na jó, a

matekot

nem, mert ahhoz nem értek." „Rendben, de mikor be-

szélgettek?" És akkor értetlenül néz vissza rám a

szülő,

majd lassan tudatosul benne is, hogy miről beszélek.

Azaz, mikor is beszélgetett egy jóízűt a gyerekével?

Bár-

miről. Mondjuk arról, hogy most nyertünk a svédek

el-

len és az milyen tök jó. Mindegy miről, a lényeg, hogy

partnerek legyünk. Amikor nem arról szól a történet,

hogy én vagyok az apád, és lefelé beszélek, te vagy a

gyerek, és én most tanítalak és információt adok át.

Amikor egyenrangú partnerként ülünk a

vacsoraasztal-

nál, és dumálunk mindenféléről, és mindenki nyugod-

tan elmondhatja a véleményét, és nem az van, hogy

amit

apád mond, az a Szentírás. Mert az ő véleménye

szak-

mailag, emberileg, erkölcsileg és etikailag is

megingat-

hatatlan. Azt gondolom, hogy ezek a fajta közös

színte-

rek hiányoznak, beszélgetések nélkül nem

ismerhetjük

meg egymást. Elismerem, a témák, a közös nevezők

- 380 -

megtalálása egyre nehezebb. Mert — és itt megint

vissza-

kanyarodnék ahhoz, hogy - elfutott mellettünk az

élet,

elfutottak mellettünk a gyerekek, tökéletesen más

dol-

gok érdekelnek bennünket.

Nem tudom, hány szülő tudja, milyen játékokat ját-

szanak a gyerekek a számítógépen. Persze némely

gye-

rek túl sokat is számítógépezik, de van egy

egészséges

határ, azon belül hadd játsszon. Nem naponta nyolc

órát, de hadd lövöldözzön. Ismerjük ezeket a

játékokat?

Próbáljuk ki, és máris van egy újabb közös nevező a

gye-

rekekkel! A másik például a zenehallgatás. Milyen

zenét

hallgatnak ma a gyerekeink? Gondolom, tudják, mert

hallják és időnként mondják, hogy „kapcsold már ki,

én

ezt nem bírom tovább". Csakhogy nagyon sok múlik

azon, hogy a gyerek mit hallott tőlünk. Nálunk

például,

amíg a fiam tízéves nem lett, nagyjából olyan zenéket

hallgattunk, amiket mi szerettünk, ismertünk a

felesé-

gemmel: Dire Straits, Eric Clapton, Green Day, meg

Nir-

vana természetesen. Aztán jött a gyerek, és ahogy

betöl-

tötte a tízet, beindult a saját zenei ízlése, s szólt,

hogy

figyelj apa, hallgasd már ezt meg ezt... és nem volt

rossz.

Nem az én ötvenes korosztályomnak való zene, de

nagyon jó, és bizony itt egy jó példa arra, hogy igenis

tanulhatunk a gyerekeinktől. De jobbára mindig mi

akarjuk őket egy csomó dologra tanítani, s nemigen

va-

gyunk hajlandóak tőlük bizonyos dolgokat átvenni.

Amióta a gyerek megismertetett a Kings of Leonnal,

a

Queens of the Stone Age-dzsel, jelentős részt ezeket

a

zenéket hallgatom a kocsimban, pedig nem az én kor-

osztályom zenéi. Úgyhogy csak ajánlhatom, keressük

azokat a közös nevezőket, próbáljunk meg minél több

alkalmat találni egy jó kis beszélgetésre! A másik na-

gyon fontos, hogy amikor a gyerek azt mondja, hogy

„Apa, szeretnék veled beszélni!" vagy „Apa,

szeretnék

neked valamit mutatni!", az lehet, hogy csak valami

hü-

lye játék a számítógépben, ami nem feltétlenül

érdekel

minket, de akkor se azt mondjuk, hogy „fiam, nem

érek

rá, nem látod, meccs van, híradó van, olvasok", bármi

egyéb. „Anya szeretnék veled beszélni!" „Fiam,

mosnom/

főznöm/takarítanom kell..." Nem. Ez pontosan olyan,

mint a halál, meg a hasmenés. Ha menni kell, hát

men-

ni kell. Le kell mindent tenni, nincs az a híradó, nincs

az

a meccs, ami ennél fontosabb lenne, mert a gyerek

két-

szer fog ilyet mondani, harmadjára nem fog hozzánk

fordulni azzal, hogy ezeket a kéréseit vagy kérdéseit,

ötleteit, vagy bármit megpróbálja bemutatni nekünk.

És elmegy. És eltávolodik, és úgy fogunk együtt élni

a

családi kubatúrában, a lakáson belül, mint az

idegenek.

Apa, anya, gyerek, látszatra csupa szív, szeretet, mint

a

Mézga család, de valójában nem ismerik egymást,

mert

egymással hátnak élik az életüket vagy ki-ki „a saját

számítógépében".

Imádom azt a mondatot, amikor az apuka azt

mond-

ja, hogy amíg az én kenyeremet eszed, ebben a

család-

ban nem lesz cigi, pia, kábítószer, mert ha meg

tudom

— megadja rögtön a terápiát is —, szíjat hasítok a

hátad-

ból. Majd mivel kicsit felizgatta magát, gyorsan

rágyújt

egy cigarettára, ránéz az órájára és látja, hogy

kezdődik

- 382 -

a délutáni brazil sorozat - mert egy átlag magyar fel-

nőtt 3 óra 50 percet néz egy nap tévét -, leül a tévé

elé,

és szól a feleségének, hogy „hozd fiam a sörömet".

Már-

is megvolt a szociális minta, és következő héten

elmegy

a fiatal bulizni, és azt mondja a haverja: „figyelj,

hoztam

Hollandiából király cuccot, hidd el, nagyon ütős", és

azt

mondja, „kösz, nem kérek", mert megjelenik lelki

sze-

mei előtt apuka nadrágszíja az ő hátbőrén. Ennek

sem-

miféle értelme nincsen. Ez az úgynevezett zippelve

tör-

ténő, azaz sűrített gyereknevelés, amikor egész

héten

nem érünk rá foglalkozni a gyerekkel. Amikor pedig

el

akar menni, akkor van rá tíz percem, hogy

elmondjam

neki azokat a hasznos, jó tanácsokat, amiket

fontosnak

vélek, ami kőbe van vésve, mert szakmailag,

erkölcsileg,

etikailag, minden szempontból megingathatatlan.

Sze-

rintem megmosolyogtató, sőt nevetséges történet.

Per-

sze félteni kell a gyereket, s tudni akarjuk, kikkel

barát-

kozik, hova jár, mit csinál.

Én szülőként tele vagyok kérdőjelekkel. És egyre

több

kétellyel. Gondoljunk bele, óvodás a gyerek. Ismerjük

az összes óvodástársát, ismerjük a szüleiket,

vezetéknév,

keresztnév. Alsó tagozat: még mindig ez a helyzet,

felső

tagozatban már kevésbé. Gimnáziumban meg mi

van?

Keresztnevek, becenevek, nem beszélve arról, hogy

mindegyik lány ugyanúgy néz ki: hosszú hajú,

csőnad-

rágban jár, fogszabályozója van, és nagyjából a fiúk

je-

lentős része is pontosan ilyen. Milyen tök jó lenne, ha

lenne egy láthatatlanná tévő süveg, amikor a gyerek

ki-

jön az iskolából, ott állhassunk mellette, és halljuk,

miről

- 384 -

beszélgetnek. Mert ha egy ilyen kérdést felteszünk

neki,

hogy „fiam, miről beszélgettetek?" Mi lesz a válasz?

„Semmiről, hagyjál már!" Nagyjából így működik egy

kamaszgyerek. Nem szabad ilyenfajta ziccereket a

gye-

reknek feladni, higgyék el, az én gyerekem is azt

mond-

ja, hogy semmi nem történt az iskolában. De röhögve

mondja, mert pontosan tudja, hogy ezt a kérdést

miért

teszem fel. Ha megvan a normál kapcsolat, ha

megvan

a bizalom, ha működik a család és beszélgetünk a

dol-

gokról, akkor minden probléma és gond, pozitív és

ne-

gatív értelemben elő fog jönni. De nem úgy, hogy „be-

szélj már róla, fiam." „Mi bánt édes fiam, beszélj

róla."

„Semmi." „Ne mondd azt, hogy semmi, mert látom

raj-

tad, hogy valami bánt." „Tényleg semmi." „De ne csi-

náld már ezt apáddal, vagy anyáddal, mert mindjárt

két

olyan pofont adok, ha nem mondod meg, hogy mi

bánt."

Nem lehet így. Meg kell találni azokat a

lehetőségeket,

ahol majd előjön a probléma, szinte magától. A

gyerek

előbb-utóbb el fogja mondani, mert el akarja

mondani,

mert bennünk bízik meg. Szeret bennünket, ha

foglalko-

zunk vele, de csak akkor, ha foglalkozunk vele!

A gyereknevelés nem rideg marhatartás. Milyen

pél-

dát mutatok? Szó volt már a saját függőségeinkről.

Azokról a szociális mintákról, amiket mi kínálunk a

gyereknek, amiket tőlünk lát. Gondoljunk a már

koráb-

ban említett példára: A dohányzási szokások

elsajátítá-

sában nagyon fontos szerepe van azoknak a tanult

min-

táknak, amiket a gyerek kiskorában lát a szülőktől.

Papa, mama dohányzik. Mondjuk történik otthon

vala-

- 385 -

milyen konfliktusszituáció, gyereknek gőze nincs

róla,

hogy miért, csak érzi a feszültséget, hallja esetenként

a

kicsit hangosabb beszédet, majd lezárul a vita,

szeren-

csésebb helyzetben mondjuk ajtócsapkodással. És

mit

fog látni a gyerek, mit csinálnak utána a szülők? Rá-

gyújtanak. Azt látja, hogy ettől jön a megnyugvás,

hogy

apának, anyának orrán, száján, fülén jön ki a füst. És

amikor majd engem is felidegesít a tanár az

iskolában,

majd én is rá fogok gyújtani, mert az milyen jól meg

fog

nyugtatni.

A másik példa a gyógyszerszedési kultúránk

átörökí-

tése. Megint csak mágikus mondat — ami inkább a

höl-

gyekre jellemző —, a szülők oldaláról gyakran el

szokott

hangozni: jaj, de ideges vagyok, gyorsan beveszek

két

tabletta akármit. Ne is mondjuk ki a nevét. Már

jobban

is érzem magam. Látja a gyerek a szociális mintát.

Az,

hogy ez a gyógyszer hogy kerül oda, orvosi

javaslatra,

szomszéd adta, feketepiac, internet, ez teljesen

mindegy,

ne is menjünk bele. Egy külön fejezetet is

megérnének a

hazai gyógyszerszedési szokásaink, vagy

gyógyszerfüg-

gőségeink. De látja a gyerek a szociális mintát,

hazajön

az iskolából, már megint felidegesítette az a fránya

pe-

dagógus, mert megint mondta neki, hogy „maradjál

csendben, fiam, miért nem hoztad el, miért nem írtad

meg, miért így csinálod" stb. Hazamegy, ott a

táskában

a gyógyszer, ami egy biztos pont, amihez bármikor

hoz-

zá lehet nyúlni. Ezek a fajta viselkedési minták

tanulha-

tóak, és tanulják is, és át is örökítik őket.

Az óvodás gyerek előtt az ember elkezd káromkodni.

- 386 -

A gyerek rá három napra vissza fogja mondani - gőze

nem lesz arról, hogy mit mond, de el fog hangzani a

szájából ugyanaz, amit apuka vagy anyuka mondott.

Aki iskolában dolgozik pedagógusként, pontosan

látja,

hogy a gyerek honnan jött és mit hozott otthonról. És

nem az iPhone-ról, a csőnadrágról, meg a

negyvenezer

forintos edzőcipőről van szó, hanem arról, hogy mit

ho-

zott a kis puttonykájában.

Nagyon fontos a kortárs csoport szociális mintája

is.

Tessenek belegondolni egy gyerek élményébe, aki

beke-

rül elsősként a középiskolába, tizennégy évesen, s

gya-

korlatilag két perc után minden negyedikest ismerni

fog. De ha majd negyedikes lesz, akkor hány elsőst

fog

ismerni? Egyet sem. „Azok a kis tökök? Hát álljon

félre

a folyosón, ha én jövök." Mert azok a viselkedési min-

ták, amiket a nagyok közvetítenek - nem tudatosan,

hanem mert ők ilyenek — a kicsik felé, sokkal inkább

ragadósak, mint amikor a szülők otthon pampognak.

Amikor a szülők, pedagógusok szájából ezerszer

el-

hangzik, hogy „gyerekek, ne dohányozzatok, mert a

do-

hányzás ilyen és ilyen veszélyekkel jár", lesz

foganatja?

Előadást tartanak osztályfőnöki órán, rákos tüdő,

ilyes-

mi, majd kijönnek a gimnazisták az iskolából, és

azon-

nal rágyújtanak a nagyok az első utcasarkon. S ezt

látják

a kicsik. Sőt, manapság még inkább ez történik, mert

ma már hat-, nyolc-, esetleg tizenkét osztályos

gimnázi-

umok vannak. Egy helyre jár a Pokemonos hátizsákos

harmadikos és a tizennyolc-tizenkilenc éves,

majdhogy-

nem felnőtt srác. A sokkal nagyobb korkülönbség

miatt

- 387 -

óhatatlanul nagyobb a viselkedési minták

átörökítése.

Nem csupán a családé, az iskoláé, hanem a

gyerekeké is

a felelősség, hogy a kortárs csoportmintával mit

taníta-

nak meg a kisebbeknek.

Gondoljunk bele, ha ma mi lennénk tizenhat

évesek,

mint ahogy sajnos, vagy inkább hál' istennek nem va-

gyunk, akkor kipróbálnánk ezeket a szereket? Ne

vág-

juk rá rögtön, hogy nem. Abból induljunk ki, hogy an-

nak idején teljesen más körülmények között éltünk.

Amikor ilyen idősek voltunk, mint ők, még nem volt

Magyarországon szinte semmiféle kábítószer. Most

vi-

szont egy merőben más világ van, új kihívásokkal, s

ne-

künk is alkalmazkodni kell a történethez. A gyerekne-

velés a legveszélyesebb extrém sport, ami a világon

létezik. Ha ott egyszer baleset történik, az a

rehabilitá-

ciós periódus, ami egy ilyen balesetet követ, lehet,

hogy

soha nem fog bennünket visszajuttatni oda, ahonnét

el-

indultunk. Merjünk egyfajta értékrendet sugározni a

gyereknek, amit ő elfogad! Tanítsuk meg nemet mon-

dani! Ott van a nagyfiú, tizenhét éves és megkínálja a

tizenhárom évest cigarettával. Még szó sincs

pszichoak-

tív szerről. Odarakja elé, „nesze, gyújtsál rá". A

kisgye-

rek ott áll vele szemben, és nem meri, nem akarja azt

mondani, „figyelj, kösz, nem kérek." Mert mi lenne

erre

a válasz? „Na jól van, kisköcsög, húzzál innen a

francba!"

Es;ő nem akar kisköcsög lenni, és inkább igent mond,

elfogadja. De megtaníthatnánk a nemet mondásra,

ami-

től ő egyáltalán nem lenne kisköcsög, sőt sokkal több

lenne, éppen ezért, mert nem félt nemet mondani.

- 388 -

Nagyon nehéz a követhető értékrendek kijelölése,

hi-

szen gyarló ember lévén sokat hibázunk. De legalább

próbáljunk meg a gyerekek felé olyan dolgokat

közvetí-

teni, hogy ne essenek bele a mi hibáinkba, és

próbálja-

nak a mi kudarcainkból tanulni.

Nos, mit hozhat a jövő? És itt alapvetően a fiatalok

jövőjéről van szó. Ma még ott tartunk, hogy egyre

emel-

kedik a szerhasználók száma. Kérdés az, hogy mit

hoz a

divat? Mert valljuk be őszintén, bizonyos

kultúrkörök-

ben divat pszichoaktív szereket használni.

Ugyanakkor

én azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog az

egészben

az értékrend. Ám ha az ember egy értékrendet

képvisel,

pszichoaktív szer nélkül is képes megvalósítani

önma-

gát. Tőlem meg szokták kérdezni, hogy használtam-e

már drogot. Bátran föl merem azt vállalni, hogy nem.

Igen, voltam részeg, de más egyéb pszichoaktív szert

nem használtam. Hogy miért nem? Mondhatnám,

hogy

„bezzeg az én időmben, amikor én voltam még

középis-

kolás a vasfüggönyön innen", de nem erről volt szó.

Egyetemistaként volt egy-két csoporttársam, aki

kipró-

bált egy-két gyógyszert alkohollal, és láttam, hogy

mennyire hülyék lettek tőle. Utána meg már

elkezdtem

dolgozni, akkor pedig láttam a következményeit, és

úgy

gondoltam, hogy e nélkül is tudok teljes életet élni,

és

úgy gondolom, hogy talán sikerült is. Magyarán

szólva,

föl merünk vállalni egyfajta értékrendet. Amibe nem

kell, hogy beletartozzon a pszichoaktív szerek

használata.

És ha merünk egyfajta értékrendet képviselni,

akkor

azt gondolom, talán egy kicsit fényesebb jövő előtt

áll-

- 389 -

hatunk. Talán még egy jó tanács, habár ezekkel a jó

ta-

nácsokkal a fiataloknak tele van a padlása. Ha valaki

mégis úgy gondolja, hogy szeretne kábítószert

használ-

ni, akkor nyugodtan használjon 0 milligrammot. Akár

alkalmilag, akár rendszeresen. Mert higgyék el, 0

milli-

gramm használata esetén garantálni tudom, hogy

sen-

kinek semmi baja nem fog történni. Mert a

kábítószer-

használat arról szól, hogy megváltoztat! Ha 0 milli-

grammot használsz, az biztosan nem fog

megváltoztatni.

És azt gondolom, a történetnek ez a lényege: ha

mersz

nemet mondani, mered magad tartani egy értékrend-

hez, és akár alkalmilag vagy rendszeresen

fogyasztasz

0 milligrammot, akkor olyan felesleges

rizikóvállalástól

óvod meg magad, ami — valljuk be őszintén, és

higgyék

el, én ezt azért már sok év óta látom — érdemi

haszonnal

nem nagyon kecsegtet az életben. Nem tudom, hogy

mennyire tart jó felé a világ. Ezt a világot a mostani

fia-

talok alakítják saját maguknak, mert számunkra ez

már

kicsit idegen és más. De igyekezzenek ezt olyanra

for-

málni, hogy azért élhető legyen. És nem biztos, hogy

ebbe a pszichoaktív szereknek bele kell tartozniuk.

I

Tartalomjegyzék

Előszó......................................................................5

De ki is az a Zacher?

A baleseti sebész és a mentős...........................9

Mentős sztorik........................................................23

Zacher és a gumiallergia -

avagy irány a toxikológia! ...............................35

Toxikológus-csemegék............................................47

Marószerivás szándékosan és véletlenül................67

Akik véget akarnak vetni az életüknek...................75

A suszter cipője, avagy az orvos a legbetegebb.....85

Az utcán — hajléktalanok és alkoholisták...............95

Mi a drog?.............................................................119

A heroin és a métadon.......................................... 147

Hárman szívnak egy cigit .....................................175

Szép új világ — új szerekkel:

Szintetikus drogok, herbálfüvek....................195

Kiből lesz kábszeres?...........................................209

Zacher, a munkaalkoholista.................................233

Egy csokifüggő vallomásai ..................................243

Család, Gyöngyvér, Bendegúz..............................255

East-Balkán, avagy egy tragédia margójára.........269

Az ország kedvenc toxikológusa. Hetente három-négy előadást tart,négy vidéki egyetemen tanít, napi negyven-negyvenöt beteget lát el azosztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel, beosztottjai állítják, hogy ha ővezeti az éjszakai ügyeletet, akkor mindig húzósabb a műszak, mertmaximalista. Ha van szabadideje, akkor sincs, mert ilyenkor olvas utánaa szakmájába vágó kérdéseknek.

Saját bevallása szerint munkaalkoholista. Napi egy tábla mogyoróscsokoládéval üzemel, s a pipáját sem tenné le semmi pénzért. Mert-hogy valamitől neki is függenie kell. Vallja, hogy tízmillió függő országavagyunk - mert szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ámmeg kell tudni húzni a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedély-betegség közötti határvonalat.

Szól ez a könyv tehát minden függőnek és kevésbé függőnek, kezdő éshaladó szülőknek, akik nem tudnak mit kezdeni rakoncátlan gyerme-keikkel, és az állandóan változó világgal, ami újabb és újabb függősége-ket hoz létre - mindezt teszi életszagú, megtörtént esetek elmesélésével,olykor humorosan, sokszor pedig halálosan komolyan.

Dr. Karizs Tamás, a kötet társszerzőjeJogász, újságíró, szerkesztő, fotós.Zacher Gáborral a gimnáziumban elválaszt-hatatlan jó barátok lettek, s ez a harminchétéve tartó barátság adta az ötletet, hogy közö-sen gondolják végig, s írják meg ezt a kötetet.Valószínűleg ő az egyetlen, aki iránt a közis-mert toxikológus teljes bizalommal volt, ésakivel őszintén oszthatta meg gondolatait.