A Haboru Katonai 03 - Ornagyok

8/20/2019 A Haboru Katonai 03 - Ornagyok

http://slidepdf.com/reader/full/a-haboru-katonai-03-ornagyok 1/270



W. •. ’. Griffin

Őrnagyok

A háború katonái III. könyv

Második kiadás

Gold Book A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

W. E. B. GRIFFIN: BROTHERHOOD OF WAR

Book III: The Majors

Copyright © 1983 by W. E. B. Griffin

Copyright © 2006 by Gold Book Kft.

All rights reserved

Fordította: Würth Attila

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben

tárolni, vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely

formában, bármely módon sugározni

ISBN 963 425 087 4

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős Jánosügyvezető igazgató



Charley bácsinak és Bikának

Nyugodjanak békében!

1979. október

És Donnak Gondoltad volna, hogy négy csillagod lesz?

Első

(Egy)

Washington, D. C

1954. március 10.

A fekete, négyajtós Buick Roadmaster virginiai rendszámtábláján egy fémcsíkon azALEXANDRIA 1954. felirat hirdette országvilágnak, hogy az autó tulajdonosa kifizette

az 1954-re esedékes járműadóját, mégpedig Alexandria városában. Más jelölés azonbannem volt a kocsin, noha számos Washington környéki autót ragasztgatnak tele mindenfélematricákkal, amelyek bizonyítják, hogy például a jármű tulajdonosa hivatásos katona, akia Washingtoni Katonai Körzetbe tartozik, vagy éppen a szövetségi kormány alkalmazottja,és jogában áll igénybe venni a Munkaügyi Minisztérium III-as számú parkolójának ’szektorát stb.

Más szóval ennél a kocsinál semmi sem utalt arra, hogy több lenne, mint egy Virginiaállambeli Alexandriában élő állampolgár autója. Mégis, amikor lefordult a PennsylvaniaAvenue-ról, az 1600-as szám szinte mindig zárt kapui nyitva álltak. A két őr csak

megérintette a sapkáját, és intett, hogy mehet. Nem állították meg, nem kérték, hogyigazolják magukat a bent ülők, és noha késő éjszaka volt, nem telefonáltak be a parancsnokuknak, hogy várják-e az érkezőket.

A sofőr elhajtott a központi irodaépület mellett, és a díszes, patinás katonai,haditengerészeti és belügyminisztériumi épület előtt állt meg. Azonnal két kék díszegyenruhába öltözött tengerész lépett a jármű mellé.

– Majd én leparkolom az autóját, uram – mondta az egyik.

– Jöjjön velem, kérem – így a másik.

A kocsiból egy alacsony, korán kopaszodó, vékony férfi szállt ki. Lötyögött rajta azöltöny. Fehér inget, egyszerű fekete nyakkendőt, fekete cipőt viselt. Maga volt amegtestesült jelentéktelenség.

Mikor a tengerész túlment a központi irányítóterembe vezető liften, az alacsony férfimegkérdezte tőle, hová mennek.

– A lakosztályba, uram.

Az apró civil nem válaszolt.

Ahogy kilépett a liftből a lakosztályba vezető széles folyosóra, az ügyeletestitkosszolgálati ügynök egy bólintással üdvözölte.

– Már várják. Máris bemehet.



– Köszönöm – felelt udvariasan az alacsony férfi, és belépett a kétszárnyú ajtón, amit azügynök kitárt előtte.

A szobában két ember tartózkodott. Egyikük, egy dandártábornok, aki az egyenruhájátdíszítő vastag aranyzsinór, a „fourragère”, alapján az Egyesült Államok elnökének katonaiszárnysegédje volt, egy törékeny, aranyozott szék mögött állt, és a háttámláratámaszkodva, előrehajolva tanulmányozott valamit. A széken egy kopaszodó, szemüveges

férfi ült, kopott szvetter-ben, aminek a mellkasára egy nagy „A” -t hímeztek. – Ez igen, ez gyors volt – mondta az Egyesült Államok elnöke.

– Ilyenkor éjszaka nem túl forgalmasak az utak, uram. – Éppen iszogatunk – mutatott azelnök egy ezüsttálcára, amin whiskyspoharak álltak. – Kér valamit? Vagy esetleg kávét?

– Kávét kérnék, uram, feketén.

A szárnysegéd kiment a helyiségből.

– Nagyjából egy órája beszéltem Johnnal – mondta az elnök. – Üdvözletét küldi.

– Köszönöm, uram.

– Nemrég tudtam csak meg, hogy osztálytársak voltak, és barátok.

– Csak ismerősök, uram. És ő negyvennégyes volt. Én negyvenhatban végeztem volna.

Az elnök bólintott, majd elmosolyodott. – Az elmondása alapján kissé fagyos a légkör Koreában.

– A katonák csak Nagy Jegeidének hívják, uram.

Egy fekete férfi lépett a szobába, az Egyesült Államok Haditengerészetének főstewardja,ropogós fehér egyenruhában. Kezében egy ezüst kávéskannát, két csészét és csészealjattartott. Lepakolt az asztalra, majd távozott, becsukta maga mögött az ajtót. A szárnysegédnem jött vissza.

Az elnök kávét töltött az egyik fehér porceláncsészébe, majd így szólt: – Azt hiszem, énis iszom egyet – azzal a másik csészét is megtöltötte. – Na persze nem csak úgy üresen – tette hozzá, és nagy adag bourbont öntött a kávéjába. A másik csésze fölé tartotta azüveget, és kérdőn az alacsony férfira nézett.

– Kérek, köszönöm. – Fogyassza egészséggel, őrnagy – mondta az elnök. Egy másik asztalhoz lépett.Kihúzott egy fiókot, és elővett egy összekapcsolt iratköteget. Az első lapon átlós piroscsíkozás, és a papír teljes hosszában hatalmas piros betűkkel „SZIGORÚANBIZALMAS” pecsét virított.

Megvárta, amíg az apró őrnagy helyet foglalt, meglehetősen esetlenül, egy alacsony, piros bőrkanapén, majd átnyújtotta neki az iratot. Az őrnagy letette a csészéjét, felhajtottaa borítólapot, és gondosan elolvasta az okmányt.

Készült 3 példányban1. példány

Másolni tilos!



SZIGORÚAN BIZALMAS

(QUINCY)

VEZÉRKARI FŐNÖKÖK EGYESÍTETT BIZOTTSÁGA

PENTAGON

WASHINGTON 25. , D. C.

1954. március 8. KIZÁRÓLAG OLVASÁSRA

TÖRZSTISZTI RANGÚ FUTÁR ÚTJÁN KÉZBESÍTENDŐ

CÍMZETT: Az USA távol-keleti haderőinek főparancsnoka A Dai Icsi épülete, Japán,Tokió

MÁSOLATOT KAP: Az Egyesült Államok elnöke A Fehér Ház Washington, D. C.

‘ Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének utasítása alapján, az Egyesült

Államok elnökének egyetértésével, meghatalmazást és utasítást kap, hogy •. Z. Black altábornagyot kinevezze a képviselőjévé, és amilyen hamar csak lehetséges, szervezzenmeg egy találkozót közte és az indokínai francia haderők főparancsnoka között Hanoiban.A találkozó célja, hogy egyértelműen eldönthető legyen, vajon a francia erők a Koreábanmár nem feltétlenül szükséges amerikai csapatokkal megerősítve a közeljövőben képesek lennének-e folytatni a Dien Bien Phu környéki hadműveleteiket, és végeredményképpen eltudnák-e fojtani a Viet Minh/kommunista erők lázadását, amely már komolyanveszélyezteti az indokínai francia uralmat.

Ki kell emelnünk, hogy Black tábornok feladata mindössze annyi, hogy felmérje a

elenlegi katonai helyzetet. NINCS felhatalmazva amerikai csapatok bevetésére vagy errőlszóló megállapodás megkötésére.

Kizárólag hosszú távú tervezési célokból az alábbi csapatok merültek fel, mint a FranciaIndokínában esetlegesen bevethető erő részei, amennyiben a jövőben esetlegesen azEgyesült Államok közbelépése megvalósíthatónak és kívánatosnak bizonyulna:

Az amerikai 8. hadsereg következő alakulatai:

1. US lovassági hadosztály (gépesített) 40. US lövészhadosztály

187. ezredszintű légideszant-harccsoport 8058. mozgó katonai sebészkórház 555.tüzércsoport A parancsnoki és ellátócsapatok később kerülnek meghatározásra

Az amerikai 20. légihadsereg következő alakulatai: 433. légi szállítási csoport 2055. légiellenőrző század 2057. meteorológiai század 271. vadászrepülő-osztály 107.vadászbombázó-század 707. bombázószázad (megerősített) A parancsnoki ésellátócsapatok később kerülnek meghatározásra

A csendes-óceáni flotta következő alakulatai: négy csapatszállító deszanthajó egytankhajó egy különítmény, később megállapítandó egységekkel, de mindenképpen

tartalmazza majd a következőket:egy repülőgép-anyahajó, három vadászszázaddal és egy

vadászbombázó-századdal kísérőhajók később meghatározandó hadihajók



Mivel ha ténylegesen megtörténik a francia csapatok amerikai alakulatokkal valómegerősítése, várhatóan Black tábornok lesz ezen alakulatok parancsnoka,meghatalmazom és utasítom önt, hogy rendelje mellé azokat a vezérkari tiszteket vagytengernagyokat, akiket ő kiválaszt, és akik majd elkísérik Hanoiba, illetve bármilyenegyéb helyre, ha úgy látja szükségesnek.

Black tábornok küldetésének kényes politikai aspektusait tekintve az a határozat

született, hogy a küldöttség civil ruhában utazzon, bérelt civil repülőgépen. Ez az okirategyben felhatalmazást jelent a misszióval kapcsolatban felmerülő bármely költségkifizetésére. A Francia Gyarmati Hivataltól felmentést kaptunk a szokásos útlevél-ésvízum-ellenőrzési eljárások alól.

Black tábornok naponta küldjön majd jelentést. Ezek Francia Indokínában kódolandók,és tiszti futárral Tokióba küldendők, ahonnan rádiótelegram formájában juttatandók tovább a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökéhez. A 20. légihadseregutasítást kapott a futárrepülőgépek biztosítására.

Amint befejeződtek a tárgyalások, Black tábornok készítsen összefoglaló jelentést, ésugyanezen az útvonalon, ugyancsak kódolva, juttassa a Vezérkari Főnökök EgyesítettBizottságához. Ebből a jelentésből NEM, ismétlem, NEM maradhat egyetlen példány sema Távol-Keleten, és minden, az előkészítése során írt jegyzet és egyéb kapcsolódó iratmegsemmisítendő.

Black tábornok tetszése szerint dönthet, hogy milyen kíséretet visz magával.

A VEZÉRKARI FŐNÖKÖK EGYESÍTETT BIZOTTSÁGA ELNÖKÉNEK

ALÁÍRÁSÁRA:

Edmund C. Williams

vezérőrnagy

a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának titkára

– Nos, uram? – kérdezte a kis öltönyös ember, mikor befejezte az olvasást.

– Igazán gondosan végigolvasta – jegyezte meg az elnök.

– Igen, uram.

– Bizonyos információkból arra kellett következtetnem, hogy maga írta.

– Én készítettem elő. De éppenséggel meg is változtathatták.

– És? Megváltoztatták?

– Nem számottevően.

– Egyébként hogy áll az egészsége, Felter? – kérdezte az elnök.

– Jól, uram.

– Komolyan kérdezem. Nem hivatalosan. Teljesen rendbejött? – Igen, uram.

– Úgy értesültem, Dien Bien Phuba csak ejtőernyővel juthat el. Úgy érzi, képes lenne rá?



– Igen, uram.

– Azt akarom, hogy Black tábornokkal menjen Indokínába, aztán szép csendben váljonkülön a hivatalos küldöttségtől, menjen Dien Bien Phuba, és saját szemével tájékozódjon,hogy milyen a helyzet. Milyen a morál, az ellátás, milyen pozíciókat tartanak, általábanhogy állnak. Azután jöjjön vissza, és mondja el nekem.

– Igen, uram.

– Azt szeretném, ha vinne magával valakit, mintegy tartalékképpen. Biztosításnak.Lehetőleg egy katonát. Tud valakit, aki megfelelne erre a célra?

Felter őrnagy egy pillanatra elgondolkozott.

– Igen, uram. Azt hiszem, van valaki, aki épp jó lenne. Fort Knoxban van.

– Meséljen róla.

– Őrnagy, páncélos. Ötször ugrott bevetésre a második világháborúban mint

felderítő. A Becsületrendet is megkapta. A világháborúban meg sem sebesült. – MacMillan? – kérdezte az elnök. – Együtt kerültek bajba Koreában, nem igaz?

– Igen, uram.

Az elnök katonai szárnysegédje lépett be az ajtón. Valahol kell lennie egy rejtett ombnak, amivel az elnök behívta, gondolta Felter.

– Felter őrnagy önként jelentkezett a feladatra, Charley – mondta az elnök. – Indulhat acirkusz.

– Igenis, elnök úr.Az elnök leült az egyik asztalhoz, és egy jegyzettömbre firkantott valamit.

– Ez jól jöhet, őrnagy – nyújtotta át a papírt. Felter elolvasta.

– Igen, uram. Abban biztos vagyok.

– Minden katona leghőbb álma – kuncogott az elnök. – „Főparancsnok”. – Kezetnyújtott. – Isten önnel, őrnagy.

(Kettő)

Észak-Korea, Kvanderi

Az Egyesült Államok XIX. (összevont) hadtestének főhadiszállása

1954. március 12.

A légierő C-47-es szállítógépének, ami a XIX. (összevont) hadtest kifutópályájáraminden nap leszállt, hat utasülése volt. A kabin elején helyezkedtek el, közvetlenül az azta pilótafülkétől elválasztó falnál. A kabin többi részét teherszállításra tartották fenn. Néha betegeket is vittek itt, hordágyon. Nem sebesülteket. Azok mozgó katonai

sebészkórházakon jutottak a legközelebbi reptérig, ahonnan külön erre a célra fenntartottlégi evakuációs rendszer keretében repülőgépen vitték őket felszereltebbgyógyintézményekbe.



A C-47-es postazsákokat, sürgős légiszállítmányokat és tejet szállított. Friss tejet,Japánból, egy tehenészetből, amivel az amerikai Hadsereg Állatorvosi Testülete szerződéstkötött a gazdaság teljes termelésére. Ezt a Hadbiztoshivatal osztotta szét, az EgészségügyiTestület utasításai alapján, terhes katonafeleségeknek, a katonák öt évnél fiatalabbgyermekeinek, illetve azoknak a katonáknak, akiknek olyan gyomor-bél rendszeri panaszai vannak, ami szükségessé teszi számukra a napi tejfogyasztást.

Az Észak-Koreában állomásozó XIX. (összevont) hadtestből kétféleképpen lehetett légiúton a 8. hadsereg dél-koreai főparancsnokságára, Szöulba jutni. Egyrészt könnyű katonairepülőgépekkel; Cessna L-19-esekkel – ez egy apró futár– és megfigyelőgép, egy utast tudszállítani; és az „Ici-pici Légitársaság”, a koreai amerikai haderők saját utas– ésteherszállító légihálózatának DeHavilland L-20-asaival, más néven Beaverekkel; ezek hatszemélyesek. Emellett a XIX. hadtestnél volt még két North American „Navion” is, deezeket általában csak a hadtest parancsnoka, E. Z. Black tábornok, és a hadtest további öttábornoki rangú tisztje használhatta.

Másrészt ott volt még a tejszállító repülő, aminek ez volt az utolsó megállója a napikörútján. A KI6-os repülőtérről indult, a Szöul közeit kimpói támaszpontról, és végigjártaa frontot – három hadtestet (az I.-t, a IX.-et és a X.-et) és egy összevont hadtestet (a XIX.-et).

A C-47-es gyorsabb és kényelmesebb volt, mint a könnyű katonai repülőgépek, ezértaztán nagy népszerűségnek örvendett a magas rangú tisztek körében. Azonban a Szöulhozközelebb állomásozó I., IX. és a X. hadtest tisztjei, ha a tejszállító gépen próbáltak Szöulba repülni, néha azon vették észre magukat, hogy nem jutnak messzebb, mint a XIX.(összevont) hadtest reptere, ahol is a XIX. hadtest magasabb rangú tisztjei szépen kitúrták

őket a kényelmes helyükről (a ranggal, ugye, privilégiumok is járnak), és mehettek Szöulba, ahogy tudtak. Ennek az volt az oka, hogy a XIX. (összevont) hadtest a nevétőleltekintve minden szempontból egy teljes hadsereg volt, az ezzel együtt járó főtiszti karral.Ezért azután a tejszállító utasülésein ritkán ült alezredesnél alacsonyabb rangú tiszt.

Ezúttal három ezredes és három alezredes ült a C-47-esben, amikor az földet ért a XIX.hadtest leszállópályáján. Egy fiatal hadnagy lépett fel az összecsukható lépcsőkön.Szemmel láthatóan a nyílt káröröm és a nagykutyák várható bosszúsága miatti aggodalomközött ingadozott.

– Uraim – jelentette be –, sajnálom, de ki vannak túrva.Morgolódás támadt, majd egy ötvenes évei végét taposó ezredes hitetlenkedve

rákérdezett: – De nyilván nem mindannyian, hadnagy?

– De igen, uram. Mindannyian.

Miután összeszedték a holmijukat, és kikászálódtak a gépből, a három ezredes ott maradta szárny mellett. Külön-külön mind arra a meggyőződésre jutottak: igencsak valószínűtlen, hogy hat olyan ezredes akarná átvenni a helyüket, akik mind,mindegyikükhöz képest rangidősek.

Egy lenyitott tetejű dzsip érkezett a keskeny, döngölt föld leszállópálya legvégéhez, ahola repülő állt. Négy utas ült benne, mind sorállományúak. Amellett eggyel többen ültek akocsiban, mint azt az előírások megengedik. Nagy halom poggyász volt bezsúfolva



közéjük. Katonazsákok, vászontáskák és három civil bőrönd. A vászontáskák fölött ugyanszemet hunytak a katonai hatóságok, de a civil bőröndök Koreába hozatalát szigorúantiltották. Ezeket már Japánban le kellett adni a Hadbiztos Hivatalnak, megőrzésre.

A sorállomanyúak – egy középkorú első őrmester, egy savanyú arckifejezésű technikus

őrmester [1]

, egy kölyökképű törzsőrmester és egy őrmester – kiszálltak a dzsipből, a

sofőrrel együtt láncot alkottak, és elkezdték bepakolni a repülőbe a csomagokat. Aszemélyes csomagok alól több láda katonai felszerelés is előkerült. Miután mindent bepakoltak, a sorállomanyúak felszálltak a gépre.

Mikor elegendő idő eltelt, hogy lekötözzék a ládákat, elrendezzék a csomagokat, ésmégsem kerültek elő, az egyik ezredest már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy odamenta gép ajtajához, és benézett. A sorállomanyúak kényelmesen üldögéltek az ülésekben, amita nagykutyák kénytelenek voltak elhagyni.

Az ezredes bemászott a C-47-esbe, és a középkorú első őrmesterhez lépett.

– Mi az isten folyik itt, őrmester? – förmedt rá. – Greer őrmester a parancsnok – bólintott a középkorú katona a kölyökképűtörzsőrmester felé, aki miután levette merevített „Ridgeway” sapkáját, még fiatalabbnak tűnt. (Ez Matthew Ridgewayről kapta a nevét, aki a gyakorló egyenruha sapkáját nemtalálta elég katonásnak, ezért keménypapírral merevítette ki.)

Az ezredes tehát Greer őrmesterhez lépet. Már emlékezett, hogy látta őt a tábornok hivatala környékén.

– Maga a parancsnok, őrmester? – csapott le rá. – Igaz ez?

– Pillanatnyilag igen, uram – felelte Greer.

– Felteszem, parancsra jár el?

– Igen, uram.

– Láthatnám azt a parancsot?

– Nem, uram

– Hogy érti azt, hogy „nem, uram”? – tajtékzott az ezredes.

– Készen van minden, Greer? Mehetünk? – kiáltotta valaki kívülről. Az ezredes kinézveegy másik ezredest látott, Carson Newburghot, a XIX. (összevont) hadtestnek afőhadiszállás ellátásáért és az épületek karban– és tisztántartásáért felelős tisztjét. Azzal istisztában volt, hogy Carsonnak sokkal nagyobb a befolyása, mint az egy hadbiztostólvárható lenne. Tartalékos tiszt volt, „tisztavérű” déli, texasi és olajmilliomos. •. –. Black oldalán végigjárta az afrikai és az európai hadszíntereket. Black őrnagyként került a„Pokol Cirkusza” páncéloshadosztályhoz, amikor először bevetették Észak-Afrikában.Mikor Eisenhower parancsa az Elba partján megállította a Pokol Cirkuszát, nem több minthuszonnégy órára Berlintől, már vezérőrnagy volt, és a hadosztály parancsnoka. Carson Newburgh akkor is mellette volt, alezredesként. Amikor Black megkapta a XIX.(összevont) hadtest parancsnokságát Koreában, újból aktív szolgálatba lépett.

Ő volt az egyetlen ember a Távol-Keleten, aki Ezekiah Zachariah Blacket „E. Z.”-nek



merte szólítani.

– Ha magánál vannak a főnök csomagjai, akkor mehetünk – kiáltotta vissza Greer őrmester.

Az ezredes visszament a repülőgép ajtajához. Carson Newburgh félmosollyal és kíváncsi pillantással fogadta. Az ezredes remélte, hogy még megúszhatja Black tábornokkal atalálkozást. Nem úszta meg.

Black beszállt a C-47-esbe, majd megfordult, kihajolt az ajtón, és a kint álló nagydarab,fekete, szomorú képet vágó első őrmesterre szegezte az ujját. – Az isten verje meg – mondta a tábornok –, megmondtam, miért nem jöhet.

– Igen, uram – felelte az őrmester.

– Vegyen ki eltávozást, a pokolba is! – mondta Black. – Ez parancs, Wesley, a fene egyemeg, nem tanács!

– Igenis, uram.

– Greer beszél franciául, maga viszont nem, az istenit! – magyarázta Black. – Csak ahelyet foglalná.

– Igen, uram – felelte az első őrmester. – Tudom, hogy csak a helyet foglalnám.

– A francba! – fakadt ki a tábornok. – Szálljon fel erre a rohadt repülőre!

– Igen, uram – felelte a fekete első őrmester, azzal bemászott a gépbe, a méreteihezképest meglepően ruganyos mozgással.

Black ekkor vette csak észre az ezredest. Jeges pillantással mérte végig.

– Épp ki akartam szállni, uram – mondta az ezredes. A tábornok Newburgh felé fordult, aszemébe nézett. – Wesley régebben van mellettem, mint te – mentegetőzött.

– Igen, uram – felelte Newburgh, széles mosollyal.

– Akkor tehát húsz dollár lesz, Newburgh ezredes úr, és köszönöm szépen – mondta akölyökképű Greer őrmester.

– Az isten verje meg, Greer, képes volt fogadni rá, hogy magammal fogom vinni? – kérdezte Black.

– Ilyen rohadt kiszámítható vagyok?

– Nekünk, akik olyan jól ismerjük és szeretjük, uram, igen – felelte Greer kenetteljeshangon.

– Menjen a pokolba, Greer. Na, akkor mire várunk? Kezdődhet a cirkusz!

A hatalmas termetű fekete őrmester türelmetlen arckifejezéssel várta, hogy az ezredesvégre leszálljon a gépről. Mikor lent volt, könnyed mozdulattal behúzta a nehéz ajtót, és a padlóra telepedett, a felszállásra készen.

(Három) Dél-Korea,

Szöul K16-0S légi támaszpont

1954. március 12.



A tejszállító repülő alacsonyan szállt el a Han folyó hídja fölött. Ezt a hidat a békefenntartó beavatkozás első napjaiban felrobbantották, de azóta a műszakiak már valamelyest rendbehozták, úgyhogy ha szűkebb keresztmetszettel is, de használható volt.

A C-47-es leereszkedett a K16-os katonai reptér kifutójára. A pilóta kapcsolatba lépett aföldi irányítással. A szokásos eljárástól eltérően nem utasították, hogy hajtson agurulósávon a váróig, hanem ehelyett hosszú körutazásra küldték a repülőtéren. Össze-vissza kanyarogtak a gurulópályákon, több kifutópályát is kereszteztek. Végül egy jeltelenhangár előtt álltak meg a repülőtér civil részén.

– Mégis, hova a faszba küldözgetnek már? – kérdezte a másodpilótáját. Az nemválaszolt. Ehelyett a szélvédőn át a gép előtt álló, világosszürke repülősruhába öltözöttférfira mutatott, aki standard katonai jelekkel éppen azt mutogatta (a gép bal oldaláramutatott, miközben a másik kezével vágó mozdulatokat végzett keresztben a torka előtt),hogy kapcsolják ki az utasbejárat felőli motort.

A pilóta szeme elkerekedett. Hacsak nem képzelődik, akkor az ezt az őrmesteri ranghozillő, földi irányítói feladatot végző férfi egy dandártábornoki csillagot és mesterpilóta-elvényt visel.

Kikapcsolta az utasbejárat felőli motort.

E. Z. Black altábornagy és csapata leszállt a repülőről. Bevonultak a hatalmashangárajtón nyíló kis ajtón.

Az egycsillagos tábornok földi irányító a kezével jelezte, hogy „tűnés innen”.

– Légierő 879 – szólalt meg az irányítótorony operátorának hangja a pilóta

fülhallgatójában –, a tizenegyes gurulópályán hajtson a főhangárhoz.A jeltelen civil hangárban a China Air Transport (Kínai Légi Szállítótársaság, CAT) DC-

4-ese állt. A kerekek mellett álló pilóták amerikaiak voltak. Black tábornokot ez nem leptemeg. A CAT a Csang Kaj-sek párti amerikai kínai beavatkozás leszármazottja volt, ami azamerikai önkéntes csoporttal (a Repülő Tigrisekkel) kezdődött, mielőtt az EgyesültÁllamok hivatalosan belépett volna a második világháborúba.

Bejött a Légierő dandártábornoka, odasétált Blackhez és tisztelgett neki. Black megráztaa kezét.

– Akkor akár szedhetjük is a sátorfánkat? – kérdezte a dandártábornoktól.

– Nem, uram – felelte. Átnyújtott Blacknek egy sárga távirat-papírt.

SÜRGŐS

AZ USA LÉGIEREJÉNEK FŐPARANCSNOKSÁGA, WASHINGTON D. C.CÍMZETT: A K16-OS LÉGI TÁMASZPONT PARANCSNOKA

A SZÖUL-HANOI VISZONYLATBAN BÉRELT CAT-GÉP INDULÁSÁTELHALASZTANI KÉT TOVÁBBI UTAS ÉRKEZÉSÉIG, AKIK MÁR ÚTON

VANNAK, KATONAI REPÜLŐN ÉRKEZNEK A TÁMASZPONTRA. PARANCSOTKIADTA: WILLIAMS VEZÉRŐRNAGY, TENGERÉSZGYALOGSÁG, VEZÉRKARIFŐNÖKÖK EGYESÍTETT BIZOTTSÁGA



– Magasságos Úristen! – tört ki Black tábornok. – Tudhattam volna, hogy azok azistenverte seggfejek ide fognak küldeni valakit a Pentagonból vagy aKülügyminisztériumból, szaglászni.

– Több információt nem kaptam, tábornok – mondta a Légierő főtisztje. – A nevüket nemárulták el. Még a megérkezésük várható időpontját sem.

– A franc esne bele! Hiszen nincs is jobb dolgom, mint ebben a rohadt hangárbanüldögélni, ki tudja, meddig, és a tökömet vakarni?!

– Kíván esetleg egy kis kerítésszaggatót a tábornok úr?

– Igen, a tábornok úr nagyon is kíván egy kis kerítésszaggatót – felelte Black –, csak éppen ez nem a megfelelő hely és idő ilyesmire.

Ekkor odalépett hozzájuk a nagydarab fekete első őrmester, akit a hadtestparancsnok azutolsó pillanatban engedett a gépre.

– Tábornok úr – jelentette –, kipakoltam a civil ruháit. Elég ramaty állapotban vannak.

– Mint ez az egész küldetés. Hol vannak a többiek, Wes?

– ‘ repülőn – felelte az őrmester. -Mindenki más is itt van már? – kérdezte Black aLégierő dandártábornokát.

– Igen, uram. És már civilbe is vedlettünk – azzal lehúzta pilótaoveralljának állig érőcipzárját, felfedve az alatta rejtőző inget, nyakkendőt és tweed sportzakót.

– Akkor én is átöltözöm – jelentette be Black. – És ha azok az istenverte szaglászók nemkerülnek elő, mire végzek, akkor, azt hiszem, mégis iszom egy kis kerítésszaggatót.

Odasétált a DC-4-eshez, és beszállt. Végigment az ülések között a kabin elejébe, ahol atisztiszolgája már kipakolta a katonaláda tartalmát, amely rendkívül sürgős légicsomagként az utolsó pillanatban érkezett meg az Államokból. Két, a hosszú tárolástólreménytelenül összegyűrődött öltöny és három hasonló állapotú ing feküdt az egyik ülésen.

Kiválasztotta a kevésbé gyűrött öltönyt, és átöltözött. Belátta, fontos, hogy civil ruhátviseljenek – szép kis botrány lenne belőle, ha az újságírók megszimatolnák, hogy azamerikaiak azt tervezik, megpróbálják kihúzni a franciákat a szarból Indokínában – de

ettől még egyáltalán nem örült neki. Főleg, mikor meglátta, milyen állapotban vannak acivil ruhái.

Mikor végzett, az ülések közötti folyosóra lépett.

– Uraim – emelte fel a hangját. – Egy kis figyelmet kérek.

A Hadsereg öt főtisztje, négy tábornok és egy ezredes, ez utóbbi a 187. ezredszintűlégideszant-harccsoport parancsnoka, négy tábornok a Légierőtől, két admirális és mégvagy egy tucat alacsonyabb rangú tiszt és sorállományú technikus Black altábornagy feléfordult.

Azok közül, akiket a saját hadtestétől hozott magával, a középkorú első őrmester rejtjelező volt; technikus őrmester térképész, akinek a francia katonai térképekkel is volttapasztalata; az őrmester törvényszéki gyorsíró, őt azért hozta el, hogy pontos feljegyzésük



legyen minden, a tárgyalásokon elhangzott szóról. A kölyökképű törzsőrmesterre nemillett semmilyen jól körülhatárolható katonai poszt. Black gyakran mondogatta is Carson Newburgh ezredesnek, hogy Greer őrmester az ő udvari bolondja. De valójában több voltennél. Mielőtt a tábornok mellé került, a 223. lövészezrednél volt őrmester. Egyszer átküldték a XIX. hadtesthez, hogy egy személyes perpatvarból kerekedett hadbíróságitárgyaláson legyen jegyző. Carson Newburgh maga mellett tartotta, mert kitűnően értett az

adminisztrációhoz. Azután valahogy lassan bekerült a belső, bizalmi körökbe.Fokozatosan egyre nagyobb és nagyobb felelősséggel járó feladatokat bíztak rá, és őmindig hibátlanul teljesített. Egyre inkább a rangidős sorállományúak irigység tápláltaagresszivitásának a célpontjává vált. Black és Newburgh válaszút elé kényszerült: vagymegszabadulnak tőle, vagy olyan rangra és pozícióba emelik, ami jobban illik aképességeihez és a rábízott feladatok fontosságához, függetlenül a korától és aszolgálatban töltött idejétől. Megtartották, előléptették törzsőrmesternek. Black azóta sem bánta meg, hogy így döntött.

Az ülések közötti folyosó megtelt. Minden arc a tábornok felé fordult. Black pásztázó

pillantása egyszer csak Greer őrmesteren akadt meg. – Greer őrmester – szólalt meg. – Meg tudja indokolni, hogy miért viseli még mindig azegyenruháját?

– Uram – felelte Greer gondolkozás nélkül –, úgy gondoltam, megvárom, amíg odaérünk,ahová megyünk. Én inkább csak leszállás előtt szedem ki a civil ruháimat a kutyaszájából.

Nem Black volt az egyetlen magas rangú tiszt a repülőn, aki a hosszas tárolástól alaposanmeggyűrődött öltönyt viselt, ezért aztán a megjegyzést először halk kuncogás követte,majd egyre többen kezdtek pukkadozni. Végül kitört a hangos nevetés.

– Uraim – mondta Black –, önöknek éppen alkalmuk nyílott megismerkedni Greer őrmesterrel. Amennyiben nincs ellene kifogásuk, ő foglalkozik majd a sorállományúak elhelyezésével, ellátásával és minden egyéb problémájával. Newburgh ezredes törődik majd a tisztekkel. De meg vagyok győződve, hogy nem lesz semmi probléma, amiveltörődniük kellene. A franciák meglehetősen elbűvölőek tudnak lenni, ha akarnak valamit.Igazán nem szívesen megyek ebbe bele, de a helyzet kényes, ezért azt hiszem, mégiscsak kénytelen leszek. Ez az egész ügy szigorúan titkos, azt hiszem, nem kell magyaráznom,

miért. Ezért közölnöm kell önökkel, és ez parancs, hogy senkinek nem mondhatják el,hova mentünk, merre jártunk, és mit csináltunk. Még a feleségüknek vagy a feletteseiknek sem. Megjegyzem, egy hasonlóan kényes üggyel kapcsolatban egy vezérőrnagy,

Londonban, túl sokat beszélt, és másnap reggel már alezredesi[2]

rangban találta magát.

– Második napirendi pont: senki nem ígérhet a franciáknak semmit, még én sem. Mégcsak feltételezésekbe se bocsátkozzanak. Mindössze a helyzetet felmérni megyünk, semmitöbb.

– Harmadik napirendi pont: hamarosan csatlakozik hozzánk két VIP. Ezért nem indultunk még el. Nem tudom, kik azok, és hogy mit akarnak. Ha megtudom, önökkel is közölnifogom.

– Tábornok! – szólt közbe a Légierő dandártábornoka, aki a hangár előtt fogadta Blacket,



mikor megérkezett.

– Mondja – fordult felé Black.

– Éppen leszállási engedélyt kért egy Honoluluból érkező sugárhajtású bombázó, amire

senki nem számított. Azt is üzenték, hogy értesítsenek engem. Valószínűleg a VIP[3]

-jeink azok.

– Köszönöm.

Tíz perccel később a hangárajtó nyikorogva nyílni kezdett. Egy fémkábel akadt a DC-4-es orrán lévő karikába. A repülőt lassan kivontatták a szabadba. Egy fekete-fehér kockásrafestett dzsip közeledett a repülőtér másik végéből. A hátsó ülése mögött hatalmas,ugyancsak fekete-fehér kockás zászlót lebegtetett a szél. Két repülősruhába öltözött férfiszállt ki belőle, mindegyikük kezében egy-egy vászontáska. Black tábornok az ablakon átfigyelte őket.

– Nem hiszek a szememnek! – ámuldozott.

A két újonnan jött felszállt a repülőre. A DC-4-es pilótája azon nyomban beindította amotorokat. Lassan gurulni kezdtek a gördülőpályán. Egy pillanatra még megálltak,ellenőrizték a motorokat, aztán már rá is fordultak a kifutópályára, felgyorsultak, ésfelszálltak.

Mikor utazómagasságba érkeztek, az újonnan érkezettek előrejöttek a kabin elejébe, aholBlack tábornok egyedül ült. Newburgh ezredes és a Légierő dandártábornoka kísérte őket.

Mindkét „VIP” katonatiszt volt, mindketten őrnagyok. Egyikük egy izmos skót, durva, de

mégis jóképű vonásokkal; a másik egy kis, szemüveges zsidó. – Hát, Felter – mondta Black tábornok –, látom, végül sikerült összefoltozniuk magát.

– Igen, uram – felelte a kis zsidó. – Majdnem olyan vagyok, mint újonnan. Gondolom,tudja, mennyire hálás vagyok.

– Ezt meg hol szedte össze? – mutatott a tábornok a skótra. -Azt hittem, véglegmegszabadultam tőle.

– Bellmon ezredes azt mondta, csinálhatok, ami jólesik, mehetek, ahová akarok, csak tartsam magam távol minden veszélytől. Ezért aztán itt vagyok.

– És mit csinál itt? – kérdezte Black ártatlanul.

– Szép csendben kiruccanunk Dien Bien Phuba, körülnézni – felelte Felter.

– Ez nem szerepel a programban – szögezte le a Légierő dandártábornoka, igazolva ezzelBlack gyanúját, hogy a dandártábornok a Légierő részéről mellé rendelt megfigyelő,annak ellenére, hogy egy magasabb rangú légierős tábornok, egy vezérőrnagy is van afedélzeten.

– Igen, uram – mondta Felter őrnagy –, tudom.

– Nem mehet Dien Bien Phuba Black tábornok engedélye nélkül – folytatta a Légierőfőtisztje. – Márpedig én ragaszkodom ahhoz, hogy ne engedélyezze.

Felter Blackra nézett, aztán a dandártábornokra. Benyúlt a belső zsebébe, elővett egy



négyzet alakú fehér borítékot, és átadta Blacknek. A tábornok elolvasta, bólintott, majdtovábbadta a légierős tisztnek. Kézírásos feljegyzés volt, gravírozott fejléces papíron.

A FEHÉR HÁZ WASHINGTON

1954. március 10.

Felter őrnagy az én utasításaim alapján jár el. Adjanak meg neki minden segítséget, amit

kér.D. D. E.

– Na és Macnek is vannak barátai magas helyeken? – érdeklődött Black kedélyesen.

– Végül is igen, uram – felelte Felter. – Ismeri magát meg engem.

– Az isten verje meg, Mac – mondta a tábornok. – Nem érdemli meg, de mégis örülök,hogy látom! – Azzal két kézzel megszorította MacMillan kezét.

Második

(Egy)

Francia Indokína,

Dien Bien Phu

1954. március 17.

A búz elviselhetetlen volt. MacMillan már kezdett attól félni, hogy nem fog tudniuralkodni egyre erősebb hányingerén. Ugyanakkor az egész kaland nagyon is ismerős volt, beleértve a szagot is.

A repülő amerikai volt, jó öreg, megbízható Douglas C-47-es madárka. A franciák asebesültek hátországba szállítására használták. Innen volt a szag – a vér, húgy, rothadó húsés szar bűze. Ha egy ember meghal, rögtön bepiszkít, mert elernyednek a záróizmai.Márpedig a békazabálók csak a legsúlyosabb sebesültjeiket küldték hátra.

Az ejtőernyők is amerikaiak voltak, a főernyők éppúgy, mint a tartalék ernyők, MacMacMillan mégsem bízott meg bennük igazán. Attól tartott, a békazabálók, akik előkészítették, nem tartották be olyan kínos pontossággal a hajtogatás és csomagoláslegapróbb szabályait is, és nem ellenőrizték olyan tüzetesen az ernyők anyagát, mint egy

amerikai légideszantos. Az egyenruha, amit a franciák viseltek, ugyancsak amerikai, anadrágtól a sisakig minden. Csak a bakancsuk más. Az saját gyártmány.

A kölyöknek viszont még bakancsa sincs. Arról nem is beszélve, hogy nem kapottejtőernyős-kiképzést. Nyilván ezért nem volt ugróbakancsa. Jobb híján az „A” típusúegyenruhához tartozó félcipőben fog ugrani. Szemmel láthatóan bátor kis kölyök, de azért be volt tojva, ezt Mac elől nem tudta eltitkolni. Az évek során bőven volt alkalma rossztapasztalatokat szerezni beijedt emberekről.

A kölyök Black mellett valami szuperhivatalnok. Amikor a tábornok megtudta, hogy

Dien Bien Phuba mennek, velük küldte. No persze nem ilyen egyszerűen adta elő a dolgot. „Ha gondolja, hogy esetleg tanulhatnaott valamit, Greer – mondta –, tőlem velük mehet.”



Egy •. –. Black altábornagy mellett szolgáló őrmester számára egy ilyen kijelentéslényegében nyílt paranccsal egyenértékű. így hát velük jött erre a kis kitérőre, perszenyilván arra számítva, hogy majd repülővel viszik oda, és hozzák vissza. Mikor a béka-zabálók közölték vele, hogy ugrani kell, azt mondta, rendben, akkor majd ugrik. Amúgy ismindig ki akarta próbálni a dolgot, állította. Na persze. Úgy be van szarva, mint akitakasztani visznek. De most már nincs mit tenni. Hiába mondanának neki bármit, csak

rontanának a helyzeten. Ami lesz, az lesz, ő nem segíthet rajta.MacMillan bakancsa standard amerikai ejtőernyősbakancs volt, de nem kincstári, hanem

Corcoran. Az ejtőernyősök között általánosan elfogadott nézet volt, hogy a Corcoran bakancsokat nemcsak csillogóbbra lehet fényesíteni, de velük ugorva kisebb az esély,hogy eltörje az ember a bokáját. Ő maga már akkor Corcorant viselt, amikor kincstáriejtőernyősbakancs még nem is létezett, de valakinek a Hadbiztosi Hivatalnál végre eszébeutott egy értelmes gondolat, és megbízta a massachusettsi cipőgyárat, hogy találjanak ki

valamilyen lábbelit eszement őrülteknek, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogyrepülőgépekből ugráljanak ki.

Az első szállítmányt a 82. lövészhadosztály ejtőernyős kísérleti zászlóaljnak átnevezettegysége kapta. Rudolph G. MacMillan tizedes, a Fülöp-szigeteken tartott legutóbbikatonai bokszkupa bajnoka, csak azért csatlakozott a különleges egységhez, mert így haviötven dollárral több zsoldot kapott, és ezért mindössze néha ki kellett ugrania egyrepülőgépből. Nemrég nősült, kellett neki a pénz.

Azt a bakancsot valami gazfickó Benningben ellopta, mikor még egy hónapja sem voltmeg. Felmetszette a zsákját, és megfújta. Mikor a raktárban meglátta a nem Corcoranmárkájú bakancsot, amit rá akartak sózni, eszébe jutott, hogy hallotta valakitől, a „jó”

cipőket a PX[4]-ben árulják. Azóta is mindig a PX-ben vette az ejtőernyősbakancsait,vagy ha ott nem volt, egyenesen a Corcorantól rendelte meg, Massachusettsből.

Persze, gondolta, ha valaki azt mondta volna neki, amikor ezt a párat, ami a lábán van,egy hónappal ezelőtt megvette, hogy hamarosan egy francia védelmi álláshoz fog ugranivele, valahol az isten háta mögött, Sandy Felterrel, egy kölyök őrmesterrel, akinek ez leszaz első ugrása, és egy tucat nyavalyás békazabálóval, hát biztosan orvoshoz küldte volna.

– Min merengsz, Mac? – kérdezte Felter. Olyan közel dugta hozzá az arcát, hogy érezte afogkrémének a szagát.

– Geronimo! Te kis fattyú – mondta MacMillan.

John Wayne kiáltotta, hogy „Geronimo!”, mikor egy ejtőernyősökről szóló filmbenkilépett a gép ajtaján. Ez a „csatakiáltás” beépült a köztudatba. Pedig MacMillan, aki 1940óta ejtőernyős volt, és már alig volt hely az ejtőernyősszárnyai felett az öt csillagnak, amitazóta kapott – minden alkalommal, amikor harci bevetésre ugrott, egyet –, soha nemhallotta, hogy bárki is azt kiáltotta volna: „Geronimo!”

Felter elmosolyodott.

– Nem erről volt szó – mutatott MacMillan körbe a repülőgépben. – Azt mondtad, csak egy kis „tájékozódó utazás” lesz, baromarcú.

– De élvezed – vágott vissza Felter.



– Te lehet, hogy élvezed, te kis seggdugasz. Én ezt már végigcsináltam egy párszor.

– Éppen ezért hoztalak magammal.

– Ezért még elkaplak, meglátod.

Sandy Felter őrnagy azon kevesek közé tartozott, akiket MacMillan egyszerre kedvelt éscsodált. Mac ritkán tett filozofikus megjegyzéseket, de az egyik ilyen éppen Felterrel

kapcsolatban fogalmazódott meg benne: Ránézésre sosem tudhatod, kiből lesz igaziharcos.

Felter ráadásul West Pointban tanult, bár ritkán viselte a gyűrűjét. A 46-os évfolyambaárt, de ő nem volt ott, amikor az osztálytársai a levegőbe dobálták a sapkájukat a

diplomaosztó ünnepségen. Ő már korábban kilépett az akadémia kadétalakulatából, hogy

közvetlen tiszti megbízást kérjen, mint nyelvész. „Porky”[5]

Waterford vezérőrnagy„Pokol Cirkusza” nevű páncéloshadosztályához került, ahol tudomást szerzett egy csoportamerikai hadifogoly tiszt tartózkodási helyéről, akiket gyalog hoztak nyugatra a közeledő

oroszok elől.Az ő kiszabadításukra hozták létre a Parker-különítményt (ez III. Philip Sheridan Parker

ezredes, az egység parancsnoka után kapta a nevét). Felter is velük ment. Mikor azévfolyamtársai vadonatúj hadnagyi egyenruhájukban gyönyörködtek, ő már főhadnagyvolt, egy Bronzcsillaggal, amit a Parker-különítmény műveletében való részvételéértkapott. Amellett kivívta Porky Waterford elismerését, akinek a sógora, Bob Bellmonalezredes is a kiszabadított tisztek között volt.

MacMillan együtt raboskodott Bellmonnal a Sralagban, mint technikus őrmester. Ő volt a

rangidős az amerikai sorállományú foglyok között. Akkor még nem tudta, hogy a Market-asket hadművelet során tanúsított hősies helytállása miatt (akkor esett fogságba)időközben előléptették hadnaggyá, és megkapta a Becsületrendet.

Mikor a németek nyugatra meneteltették a tiszteket, őket, a sorállományúakat pedigegyszerűen sorsukra hagyták, kalandos körülmények között a Fekete-tengerig vezette afoglyokat, amiért a Becsületrend mellé mindjárt a Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet ismegkapta. Felterről akkor hallott először, amikor az Államokban találkozott Bellmonnal.

Sandy görögországi szerepléséről az Egyesült Államok Hadserege görögországi katonai

tanácsadó csoportjában egy másik barátjától, Vörös Hanrahan alezredestől hallott, akitmég Benning-ben ismert meg: együtt ugráltak ki a repülőgépekből, amikor a 82.ejtőernyős-hadosztály még nem is létezett. Féltért orosz tolmácsként küldték Görögországba, de hogy, hogy nem, végül egy felmentő hadoszlop parancsnoka lett, amimegállított egy nagyobb albán határsértő műveletet. Hanrahan nem volt hajlandómegerősíteni a híresztelést, miszerint Felter kénytelen volt agyonlőni a hadoszlopoteredetileg vezető amerikai tisztet, mert az pánikba esett, és el akart menekülni;visszafordította volna a felmentő csapatokat, mielőtt akár egy puskagolyót is kilőttek volna. MacMillan biztos volt benne, ha a történet nem lenne igaz, Hanrahan egyértelműen

megmondta volna.Különben személyes tapasztalatai is voltak a kis zsidóval kapcsolatban. Koreában egy

irreguláris csapatot vezetett, az Able különítményt. Egyszer csak megérkezett hozzájuk Felter, és utasításokat hozott magával fentről, miszerint a különítmény azontúl a



kémszakmában utazik, és tőle kapja a parancsokat. Felternek elvileg nem is lett volna másdolga, mint ülni az íróasztala mögött, és onnan vezényelni a koncertet. De az apró kisemberke igazi harcos volt, és legalább annyi időt töltött az észak-koreai vonalak mögött,mint bármelyik ügynöke. Aztán, amikor az egyik akció bekracholt, majdnem sikerültszétlövetnie a seggét.

Az egyik térdébe kapott egy csúnya lövést, ami majdnem a lábába került. Aztán

rendkívüli bátorságról és elszántságról tett tanúságot, amikor bekúszott a vízbe atengerpartról. Inkább meg akart fulladni, mintsem hogy elfogják: ugyanis túl sokat tudott.

Sandy Felter az a fajta férfi volt, akit MacMillan a legtöbbre tartott: született harcos.

Az ugróparancsnok közeledett az ülések közötti folyosón. Bizonytalanul MacMillan feléintett.

– Beszélj vele, pöcök – mondta MacMillan. – Te karattyolsz a nyelvükön.

Felter tárgyalni kezdett az ugróparancsnokkal, előbb franciául, majd egy idő után

átváltott németre. A parancsnok halványan elmosolyodott. – Arra kíváncsi, ugrottál-e már valaha – mosolygott Felter is.

– Jézus Mária, már csak ez hiányzott, egy kraut ugróparancsnok a gyíkleső franciák légideszantjában!

– Az isten szerelmére, Mac, mi van, ha valamelyikük tud angolul?! – mondta Felter. Nemtudta eldönteni, mulasson a megjegyzésen, vagy inkább a lehetséges következmények miatt aggódjon.

– Keress egyet, amelyik tud, és mondd meg neki, hogy haza akarok menni – felelteMacMillan. Azután felnézett, az ugróparancsnok felé fordult, és tűrhető németséggel aztmondta: – Ja, ich war ein Fallschirmjäger im zweiten Weltkrieg.

Az ugróparancsnokot nem lepte meg, hogy Mac ejtőernyős volt a második világháborúban. – Und der Bub? – kérdezte.

Mire MacMillan közölte vele, hogy a „Bub”, a fiú, még szűz, sosem ugrott, de majd őgondját viseli.

A parancsnok bólintott.

– Ungefähr fünf Minuten – jelentette be. Század-főtörzsőrmesteri rangjelzést, háromsávot viselt, továbbá a Francia Idegenlégió 3. ejtőernyősezredének jelvényét.

Franciául adta ki az utasításait, MacMillan számára mégis mind ismerősen csengett.

– Felállni – mondta a német származású légiós.

Az ejtőernyősök – a többi légiós, aztán Felter, MacMillan és Greer – felálltak a nejlonnal borított alumíniumpadokról, meghúzták a sisakjuk állszíját, ellenőrizték a heréik helyzetéta lábuk között futó szíjak között, és ha kellett, helyreigazították a dolgokat.

– Felszerelést ellenőrizni – parancsolta az ugróparancsnok. Az „ellenőrizd a haverod”szisztéma. így hát Rudolph G. MacMillan őrnagy, harckocsizók, USA, tüzetesenmegvizsgálta Greer őrmester hevedereit és egyéb felszerelését. Azért igyekezett nemtúlzásba vinni. Mikor végzett, Felteren folytatta. Végül Felter ellenőrizte őt.



– Felkapcsolódni! – Mindannyian rákapcsolták a biztosítókötelük karabinerét a kabin plafonján végigfutó rozsdamentes acélkábelre. Majd teljes testsúlyukkal megrángatták,ellenőrizendő, jól tart-e, és a karabiner rendesen záródott-e.

– Ajtónál sorakozó!

Az ugróparancsnok Féltért és MacMillant második, illetve harmadik helyre osztotta be.Utánuk Greer következett. MacMillan megváltoztatta a sorrendet. Lekapcsolta a biztosítókötelét a kábelről, és a kölyök mögött tette vissza. A sorrend így Felter, Greer,MacMillanra változott. Jobb, ha a gyerek inkább középen van.

Az első helyen egy idegenlégiós tizedes állt. Francia volt, idegen a saját hadseregében(franciák nem szolgálhatnak az idegenlégióban). Abba a tévhitbe esett ugyanis annak idején, hogy a nemzetiszocializmusé a jövő, és tízezer másik franciával együtt belépett aWaffen-SS „Charlemagne” légiójába. A „Charlemagne” légió azután kitüntette magát azoroszországi harcokban, majd a berlini csatában megsemmisült. Unterfeldwebel FrançoisFerrer azonban a kevés szerencsés túlélő közé tartozott. Nyugat felé menekült, majd

francia fogságba esett, de mint német, a Waffen-SS katonája. SS-katonának lenni semszámított éppenséggel tiszta múltnak, de még mindig jobb volt, mint ha az is kiderül, hogya „Charlemagne” légió tagja volt. Franciaországban ugyanis, amint véget ért a háború,nyomban új életre kelt a patriotizmus.

*

ŐRNAGYOK 31

Egy nap kivitték a fogolytáborból, és Marseilles-be kisérték. Meg volt győződve, hogyrájöttek, kicsoda valójában, és bíróság elé állítják, mint árulót. Valóban rájöttek, ki ő,mégsem vitték bíróságra. Ehelyett kitették az idegenlégió sorozóhivatala előtt, ésotthagyták.

Újra tizedes lett. A légió feljegyzései szerint Franz Ferrer volt a neve. 1957-ben lejár atizenkét éves szolgálati ideje. Akkor pedig megkapja a francia állampolgárságot. Alégióban nem kérdezik, honnan jöttél. Ha adsz tizenkét évet a légiónak, és életben ismaradsz, ha civilként szeretnéd folytatni, hát gondoskodnak róla, hogy megkapd hozzá aszükséges papírokat.

Végül is nem is sajnálta magát. A „Charlemagne” légióba is azért lépett be annak idején,

hogy a kommunisták ellen harcolhasson, márpedig most sem csinált mást.A pilóta csökkentette a motorok fordulatszámát, és kibocsátotta a fékszárnyakat. Kétszáz

méteres magasságon jártak. Dús erdővel borított hegyoldalak felett suhantak. Egyvölgyhöz közeledtek.

Ekkor tompa, fémes csendülés hallatszott, mint amikor belerúgnak egy teli pléhkukába.A repülő felemelte a bal szárnyát, és jobbra kezdett sodródni. A bal szárny füstcsíkothúzott maga után, egyre vastagabbat és sötétebbet.

– Ó, a francba! – tört ki Mac MacMillan őrnagy.A sűrű sötét füstfelhő izzani kezdett, majd narancssárgába lobbant. A szárny vadul

lángolni kezdett.



MacMillan lecsatolta magát az acélkábelről, majd két kézzel kilökte Franz Ferrer tizedestaz ajtón. Féltért nem kellett meglöknie, ő ugyanis magától is rájött, mi történik, és mi ateendő. Egy tizedmásodperccel a légionárius után ő is kiugrott.

MacMillan megragadta Greer őrmester vállait, és teljes erejéből kilódította a fiút az ajtón.

Ekkor egyszer csak azon vette észre magát, hogy hanyatt zuhan, ahogy a repülő ajtófelőli oldala hirtelen fölfelé billent. Egyik kezével megragadta az ajtónyílás peremét. ígysikerült megakadályoznia, hogy a kabin túloldalára essen. A C-47-es meredeken jobbrasodródva zuhant. Közelebb húzta magát az ajtóhoz. Most már mindkét kezével meg tudottkapaszkodni. Aztán, végül, minden csepp erejét megfeszítve, sikerült teljesenfölhúzódzkodnia és kiugrania.

‘ biztosítókötele egy pillanatra beakadt az ajtónyílás peremébe, majd hátrafelé csúszott. Aarokszárnynak fogok csapódni. De szerencsére elkerülte: a vezérsík alig harminc centivel

húzott el az arca előtt. Aztán egy alig észrevehető rándulással a biztosítókötél előbblerántotta a borítást az ejtőernyő csomagjáról, majd kiszabadította a nyitóernyőt.

Hamarosan érezte, amint a főernyő kirántódik a zsákból, kibomlik, majd szétterül.Ösztönösen tudta, mikor várja az ernyő kinyílását követő rándulást. Igen, ez az, nem csalta tapasztalata.

Lassan forgott körbe-körbe a levegőben. Aztán, mikor az ernyő megtelt és a zsinórok megfeszültek, a pörgés megállt. Éppen rálátott a C-47-esre. A repülő lágy ívben zuhant aföld felé, bal szárnyán a motor helyén vakító narancs tűzgolyó. Hamarosan elérte adzsungel szintjét, egy pillanatra eltűnt a fák között, majd felrobbant. Senki más nem ugrottki.

A nyakát tekergette, Féltért, a kölyköt és a békazabáló tizedest kereste. Már csak egyejtőernyő volt a levegőben rajta kívül. Felter volt az. A kölyök előtt ugrott ugyan ki, de akis porbafingó vasággyal együtt sem volt több hatvanöt kilónál. Ezért aztán lassabban isért földet.

Meglátta a francia tizedes és a kölyök ernyőjét. A fák tetején lógtak. Azután Felter ernyője is lelappadt. Ő is leért tehát.

MacMillan lenézett a lábai között, majd összezárta, és felhúzta a térdét, hogy megvédjeaz ágyékát. Abban a pillanatban becsapódott a felső ágak közé. Becsukta a szemét, és

felemelte a könyökét, nehogy egy ág a szemébe szúrjon.Törtek körülötte az ágak, minden testrészét fájdalmas ütések érték, jobbra-balra

csapódott, aztán egyszer csak lent volt. Kinyitotta a szemét. Tíz méterre volt még aföldtől. Talán tizenötre is.

Nagy-nagy csönd vette körül.

Hintázni kezdett. Közben nagyon remélte, hogy nem szakad el az ernyő, és nem zuhanegyenesen a földre. Végül sikerült elkapnia egy ágat, ami úgy nézett ki, el fogja bírni asúlyát. Felmászott rá, megnyomta a hám gyorskioldó gombját, majd egy darabig

mozdulatlanul kapaszkodott a törzsbe, mindkét kezével.Mozgás neszét hallotta. Ötven méterről jöhetett a hang. Talán százról is, ki tudja. Először

is le kell jutnia erről az istenverte fáról.



Hatméteres magasságig sikerült lemásznia. Annál lejjebb nem volt több ág. Leengedtemagát a legalsó ágról, majd leugrott. Meglepően puhára érkezett: a talajt rothadónövényzet borította. Olyan szaga volt, mint egy szennyvízülepítőnek.

Pár pillanatig ülve maradt, átgondolta a helyzetet. Ez az istenverte háború még csak nemis az ő háborúja. Ő a maga részéről nincs túlzottan oda a békazabálókért, és leszarja, hogyövék-e Indokína, vagy sem. Ebben a témában semlegesnek mondhatja magát. Sandy azt

mondta, a Viet Minh vezetőjét Ho Si Minhnek hívják. A második világháborúban azEgyesült Államok egy titkosszolgálati egysége végig Ho Si Minh oldalán volt. Ezek szerint ez a Ho Si Minh talán gyűlöli a franciákat, de az amerikaiakat éppen kedvelheti is.

Ha Ho Si Minh emberei ebben a békazabáló ejtőernyősegyenruhában látják meg, nyilvánazt hiszik, hogy ő is békazabáló, gondolta. Ezért gyorsan lehúzta a kezeslábas cipzárját, éskibújt belőle. Alatta egy „A” osztályú nyári egyenruhát viselt (csak a zubbony hiányzott).A kitüntetései is rajta voltak. Sandy Felter mondta, hogy hordja. A franciák odavannak azérmekért, neki pedig a legnagyobb plecsnije is megvan, a Becsületrend. Azért volt

mindannyiukon „A” osztályú trópusi egyenruha, mert titokban akartak Dien Bien Phubautni. Ha valamelyik békazabáló nagykutya megtudja, hogy saját szemükkel akarják látni afrontot, ahelyett, hogy egyszerűen elhinnék le Generalnak, hogy minden olyan, mint anagykönyvben, valószínűleg megpróbálta volna megakadályozni ezt a kis kiruccanást.Ezért aztán szépen megjelentek Cercle Sportifban tartott reggelin az „A” típusú gyapjúegyenruhájukban, hogy a békazabálók pofavizitet tarthassanak, majd csendbenkisomfordáltak a repülőtérre, ahol is Felter valahogy elintézte, hogy feljussanak a DienBien Phuba induló szállítógépre.

Elindult abba az irányba, ahonnan az előbb a zajt vélte hallani. Minden lépésnél

belesüppedt a bomló növényi masszába. Halkan átkozódott, amiért máris tönkreteszi avadonatúj ejtőernyősbakancsát.

Egy idő után beszédhangokat hallott felé szűrődni valahonnan elölről. Nem amerikai volta hang, sem francia, az holtbiztos. Valamilyen különös, dallamos nyelv. Olyan halkanosont tovább, ahogy csak tudott. Volt alkalma gyakorlatot szerezni. Annak idején sokszor cserkészett be őzet Mauch Chuckban, Pennsylvaniában. Néha medvét is. A háborúbanráadásul felderítő volt, Észak-Afrikában, Szicíliában, Franciaországban, aztán Németországban is.

Négykézlábra ereszkedett, és csendben mászott a nedves humuszon, mint egy rovar.Végül hasra vágta magát, és kúszva ment tovább. Na most aztán az egyenruhámat istönkreteszem, gondolta, pedig egészen új volt ez is.

Három kínait látott, vagy legalábbis valamilyen ferdeszeműeket, fekete pizsamában.Elkapták a franciát, amelyiket kilökött a repülőgép ajtaján. A ferdeszeműeknek kínaigéppisztolyuk volt, és késük. Egyiküknél egy amerikai karabély is. A franciát kitártkarokkal kikötözték egy fához, és éppen megdolgozták, késsel.

Az arcát és a mellkasát vér borította, ott már rendesen összevagdosták. A szerencsétlen

csak azért nem sikoltozott, mert teletömték a száját a dzsungeltalajból fölszedett rohadótrutymóval.

Éppen a nadrágját húzták le. A légionárius megpróbált sikoltani, és majdnem sikerült isneki, ugyanis rájött, mire készülnek.



MacMillan eddig meg volt győződve, hogy a rémtörténetekből, amiket Hanoibanmesélnek a vietminhekről, miszerint levágják a foglyaik farkát, és a szájukba tömik, egyszó sem igaz.

Hátranyúlt a hátsó nadrágzsebéhez. Egy .32-es Colt ACP pisztolyt húzott elő. Nagyonóvatosan kivette belőle a tárat, ellenőrizte, majd csendben visszatolta. Amilyen lassan éshalkan csak tudta, kibiztosította, és egyben csőre is töltötte.

A francba, egy nyavalyás .32-es automata három géppisztolyos fickó ellen, akik közülegynek még karabélya is van!

Lassan elaraszolt egy vastag fatörzs mellett. Két vietminh a franciával foglalkozott.Szemmel láthatóan élvezték a dolgot a rohadt állatok. A harmadik nagyjából felé nézett.Öt méterre voltak. Talán még annyira sem. De a növényzet nagyon sűrű volt, így is aliglátott valamit.

A bal kezét a fatörzsnek támasztotta, két kézbe fogta a pisztolyt, és gondosan becélozta aferdeszemű orrát. Alig hallatszott valami, amikor meghúzta a ravaszt. A sűrű növényzetelnyelte a hangot. A vietminh egy pillanatra mintha döbbent arcot vágott volna. Jobbszeméből ömlött a vér. Földre rogyott. MacMillan a másik kettő felé fordította a pisztolyt,leadott rájuk egy kapáslövést, majd még egyet, aztán balra gurult, a fatörzs fedezékébe.

Kelepelni kezdett egy kínai géppisztoly, ahogy várható is volt. Két sorozat. Kétgéppisztoly? Vagy két sorozat egy géppisztolyból?

Aztán egy új zaj. Két egyforma lövés. Bumm! Bumm!

Két nagyon hangos lövés. Pisztoly nem lehetett. Puska sem. Inkább mint egy sörétes

puska. Mi az isten lehet ezeknél a kínaiaknál, vagy akárkik is ezek? Csak géppisztolyokatlátott. Lehet, hogy több ferdeszemű is van, akiket nem vett észre? Esetleg néhány őrszem?

– Tiszta a levegő, őrnagy – hallotta a kölyök hangját. – Mind kinyiffant.

Óvatosan kidugta a fejét a fatörzs mögül. A kölyök éppen a békazabálót szabadította ki.

MacMillan felállt, odasétált, és megnézte a halottakat, a pisztolyát végig maga előtttartva. Amikor közelebb ért, egy kicsit ostobán érezte magát a túlzott elővigyázatosságmiatt. Az egyik kínainak a fél feje lerobbant, a másik derekából pedig csak egy véresmassza maradt.

Igen, sörétes puska volt, más fegyver nem csinál ilyen sebet. A kölyökre nézett. Azközben elvágta a békazabáló köteleit, és éppen fölemelt valamit a földről. Egy lefűrészeltcsövű sörétes puskát.

A légionárius, vértől iszamós testtel, lehajolt, és felvett egy géppisztolyt. Odalépett azegyik halott ferdeszeműhöz, és a tökébe eresztette az egész tárat.

MacMillan a kölyökhöz sétált, és elvette tőle a lefűrészelt csövű puskát. Igazi, kegyetlen,emberölésre tervezett fegyver, nem az a fajta szörnyszülött, ami egy tizenkettes kaliberűWinchester 12-es és egy fűrész szerencsétlen találkozásából jön létre. A tár is meg voltrövidítve, sőt a fegyver mechanikája is. Csak két töltény fért bele a szokásos öt helyett. A pisztolymarkolat mögött a tusát is levágták. Ami maradt, nem sokkal volt nagyobb, mintegy .45-ös.



– Nagyon szép – mondta.

– Mielőtt csicskás lettem, lövész voltam – felelte a kölyök. – Mi az istennel lőtte le azelsőt?

MacMillan felemelte a kis .32-es Coltot.

– Ne szólja le, megtette a kötelességét – mondta. Aztán eszébe jutott valami, és dühösen

hozzátette: – Különben is fegyvertelenül kellett volna jönnünk.

– Ja – felelte a kölyök.

– Hol rejtegette? Nyomát sem láttam mostanáig.

A kölyök nem válaszolt. Az erdőből zaj hallatszott. A srác térdre vetette magát, ésfölemelte a lefűrészelt csövű mészárosát. MacMillan is felemelte a pisztolyát. Rádöbbent,hogy az őrmesternek már csak egy tölténye maradt.

– Ne lőjenek – kiáltotta Felter valahonnan a sűrű aljnövényzet közül. – Én vagyok az.Hamarosan előbukkant. .45-ös automatáját visszadugta a zubbonya alatt a hátára szíjazott

tokba.

– Te nyomorult kis fasz! – szólította meg MacMillan Feltert, amikor az a tisztásra ért. – Az isten verjen meg!

Felter nem törődött vele. A francia mellé térdelt, aki időközben leült a földre, hátát egyfatörzsnek vetve.

– Egy darabig még vérezni fog – jelentette ki. – Mi történt vele? – A kínaiak éppen meg akarták etetni vele a saját farkát – felelte Mac.

– Vietminhek, Mac – javította ki Felter. – Jól van, őrmester?

– Igen, uram – vágta rá Greer.

– Ő mentette meg az irhánkat a sörétes puskájával – mondta MacMillan. – Jössz nekünk egy kurva nagy bocsánatkéréssel, Sandy.

– Úgy érted, a puska miatt? – mosolygott Felter.

– Pontosan, az istenit neki. „Semmi fegyver, Mac. Még a te kis .32-esedről sem lehet szó.Semleges megfigyelők leszünk.”

– Egy percig sem hittem, hogy komolyan veszed, amit mondok. Csak hivatalos formaságvolt az egész.

– Micsoda baromság!

– Most akkor nem hivatalosan, őrmester – folytatta Felter –, örülök, hogy félreértette azutasításomat.

– Biztos a nadrágjába rejtette – mondta MacMillan. – Nézd csak meg.

Greer őrmester átnyújtotta a lefűrészelt csövű puskát.

– Ez igazán formás – hümmögött Felter. – Nagyon meggyőző. Honnan szerezte?



– Én csináltam – felelte Greer.

– Ha majd kijutunk innen, szeretném, ha nekem is készítene egyet.

– Ki fogunk jutni?

– Ezen a ponton MacMillan őrnagy hozzáértő kezeibe adjuk az irányítást. Ő ugyanismeglehetősen jó az olyan szituációk kezelésében, mint a miénk.

– Baszd meg, Sandy – morogta MacMillan. Odalépett a béka-zabálóhoz, hogy kiderítse,képes lesz-e végigcsinálni mindazt, amin a túlélésükhöz mindannyiuknak végig kellmennie.

(Kettő)

Francia Indokína, Hanoi

1954. március 17.

Le Général Commandant de les Forces Française de Indo-Chine-es kísérete meghívta •.

–. Black altábornagyot (USA) és kíséretét a Cercle Sportif emeleti társalgójábanfelszolgálandó cocktails-ra. Az italokat katonák kínálták körbe, hatalmas termetű, franciaszolgálatban álló koromfekete bőrű szenegáliak. Fehér kabátban, buggyos nadrágban és piros vászonsapkában, fezhez hasonlóban. A koktél után le diner-t a nagy ebédlőbenszolgálják fel.

A francia tisztek mind teljes díszegyenruhában voltak, annak ellenére, hogy azamerikaiak civil ruhában jöttek, azzal a most már abszurdnak tűnő szándékkal, hogyeltitkolják a jelenlétüket Hanoiban.

Black tábornok meglehetősen harapós hangulatban volt. Az istenverte franciáknak volt bőr a képükön katonákat, repülőket és hajókat, de leginkább katonákat, gyalogosokatkérni, hogy helyettük vívják meg az istenverte gyarmati háborújukat, mégpedig nem isakárhogy, hanem mindjárt „francia tisztek parancsnoksága alatt”! Ők ugyanis kellőtapasztalattal rendelkeznek a kommunista lázadók elleni harcban, állították, az amerikaiak viszont nem, amellett pedig Indokína mégiscsak Franciaország része.

A megbeszélés alatt észrevétlenül odacsúsztatott Newburgh-nak egy cetlit:

„Írja fel a nevüket, hogy tudjuk, hol találunk tapasztalt tiszteket, ha egyszer el

szeretnénk veszíteni egy háborút!” No persze kifelé nem mutatta, mi jár a fejében, uralkodott magán. Maga volt amegtestesült kedvesség és udvariasság, és sajnálkozva magyarázta, milyen nehéz leszEisenhower tábornok úrnak, Eisenhower elnök úrnak rávennie a Kongresszust, hogyegyáltalán amerikai katonákat küldjenek Indokínába, hát még, hogy francia tisztek irányítása alá.

Incidensek nélkül sikerült végigcsinálnia a napot egészen ebédig, aztán a délutáni üléstis, de most, hogy már megivott egy-két italt, Newburgh ezredes már kezdett aggódni

miatta. Mikor a tábornok kiment a mosdóba, követte, és odalépett hozzá. – Sikerült végre rájönnöm, mi az a sok érem, amit a békazabálók hordanak – szólítottameg Black. – Az a sárgaréz érem, a lovon ülő meztelen nővel, az biztos a furcsa háborúért



van. Az a sok zászlós a Maginot-vonal elvesztéséért jár, a hármas keresztet pedig biztosazután kapták, mikor ágyúzni kezdtek ránk, amikor partra szálltunk Casablancánál.

– Nyugi, E. Z. – mondta Newburgh komoly arccal. – Nemsokára túl leszünk rajta.

– Tudod, mikor voltam a legboldogabb, Carson? – kérdezte Black, miközben felhúzta acipzárját. – Ezredes koromban, amikor csak arra vágytam, hogy egyszer majd egytábornoki csillaggal vonulhassak nyugdíjba. Amikor még csak az „A” harcparancsnokságirányításával kellett törődnöm, és semmi mással. Amikor még egyszerű katona voltam, ésnem kellett Vigyori Janit játszanom.

– Biztos vagyok benne, hogy George Washington is valami ilyesmit érezhetett, amikor rákellett beszélnie a Kongresszust, hogy adjon pénzt és katonákat az indiánok és a franciák elleni háborúra.

– A franciák és az indiánok elleni háború? Az anyját, ez az! Ő tudta, ki az igazi ellenség!

– Készülj fel, ha kimész, megint mosolyognod kell – kuncogott Newburgh. – Mosolyogj!

– Megyek, és elbűvölöm azt a sok szarrágót, ezredes – mondta Black. – A jó katona odamegy, ahová küldik, azt csinálja, amire utasítják. Ha kell, akkor még mosolyog is. – Mulatságos grimaszba torzította az arcát. – Na, jó a mosoly, ezredes?

– Azért próbálja egy kicsit visszább húzni a tépőfogait – felelte Newburgh.

Nem volt könnyű.

A szalonban egy vezérőrnagy várt rájuk. Közölte, hogy bár le General valószínűleg nememlékszik rá, ő viszont emlékszik le Generalra. a régi szép időkből, amikor le Général

vezette a Pokol Cirkusza „A” harcparancsnokságát, és „besegített” LeClerc tábornok 2.(francia) páncéloshadosztályának a Párizs felszabadítását előkészítő hadműveletekben.

E. Z. Black altábornagy erre kifejtette hivatalos véleményét, mint katonai szakértő, hogyegy: stratégiai szempontból abban a helyzetben egyáltalán nem lett volna szükség Párizs bevételére; a szövetséges erők nyugodtan elhaladhattak volna mellette, és ha így tesznek,Von Choltitz, a város német katonai parancsnoka minden további nélkül nyitott várossányilvánította volna; továbbá kettő: ha az Egyesült Államok mégis el akarta volna foglalnivalamiért azt az istenverte helyet, akkor minden bizonnyal engedik, hogy a PokolCirkusza vegye be. A Pokol Cirkusza „A” harcparancsnoksága (amit abban az időben

véletlenül valóban ő irányított) már Párizs külvárosai előtt állt, készen, hogy bevonuljon,vagy megkerülje a lakott területet (attól függően, milyen parancs érkezik), mikor rádióüzenetet kaptak a SHAEF-től, hogy ne haladjanak tovább, hanem engedjék, hogyLeClerc áthaladjon a vonalaikon.

Aztán egy francia ezredes lépett a francia vezérőrnagyhoz, és a füléhez hajolva,suttogásnak szánt, de némiképp túl hangosra sikerült hangon mondott neki valamit, amitőlE. Z. Black altábornagy mosolya kissé kényszeredetté vált.

A C-47-est, amin a két amerikai tiszt és az amerikai őrmester Dien Bien Phuba próbált

utni, lelőtték. Túlélők nincsenek. – Tábornok – szólalt meg Black folyékony franciasággal –, legyen olyan kedves,mentsen ki Général Commandantnál. Az embereim, akiket az önök ellenségei lelőttek,



mind személyes jóbarátaim voltak. El kell intéznem, hogy a családjuk értesítést kapjon atragédiáról.

Black altábornagy és Newburgh ezredes a franciák által az ott-tartózkodásuk idejérerendelkezésükre bocsátott Rolls-Royce-ban hagyták el a Cercle Sportift. A Rue GeneralMarneaux-ra hajtottak, az amerikai konzulátushoz. Előkerítették a rejtjelezőt, és SÜRGŐSrádióüzenetet küldtek a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának, amiben jelentették,

hogy Sanford T. Felter őrnagy, Rudolph G. MacMillan őrnagy és Edward C. Greer őrmester egy C-47-es fedélzetén utaztak; Dien Bien Phuba próbáltak jutni; lelőtték őket,és feltehetően meghaltak.

Ezek után újra beültek a Rolls Royce-ba, és a villához hajtottak, amit ugyancsak Général Commandant bocsátott a rendelkezésükre, majd elfogyasztottak egy teljes, literes üvegHaig and Haig skót whiskyt, sőt egy másodikba is belekezdtek.

(Három)

Francia Indokína

Dien Bien Phu

1954. március 21.

– Az egészet arra a feltételezésre alapítjuk – mondta MacMillan –, hogy katonákkalállunk szemben. Ezen áll vagy bukik a dolog.

– Mármint úgy érted, hogy tapasztalt harcoló alakulattal – jegyezte meg Felter.

Reggel hat óra volt. A dzsungelben voltak, a Dien Bien Phu-i francia helyőrség egyik

védállásának közelében. A terület, amin éppen tartózkodtak, második világháborúsfogalmak szerint a „senki földje” volt. A francia vonalak hatvan méterrel előttük kezdődtek. Ez a hatvan méter azonban aránylag nyílt terület volt, tele szögesdrótokkal, ésfeltehetően aknákkal is. Mindenfelé tüzérségi és ágyúlövedékek kráterei látszottak.Mögöttük, egy dombvonulat gerince mögött húzódtak a vietminhek állásai, a franciaerődítményekből nem láthatóan, ezért a géppuskatűztől védve.

Az utóbbi négy éjszakát azzal töltötték, hogy hason kúszva átmásztak a vietminh-vonalakon, a szó szoros értelemben centiméterről centiméterre. Végül is sikerült – bár ebben igazából egyikük sem bízott –, de ez még nem oldotta meg a problémájukat. Már

csak hatvan méterre voltak a francia lövészárkok biztonságától, de ez a hatvan méter ezzelaz erővel akár hatvan kilométer is lehetett volna.

A franciák szemszögéből ugyanis, aki a dzsungelben mászkál, az csak vietminh lehet.Ezért amint meglátják őket, biztosan lőni fognak rájuk. Márpedig a rengeteg szétlőttfatörzsből és a számtalan kráterből ítélve a francia taktika földi támadások visszaverésérehihetetlen mennyiségű lőszer elpuffogtatásából áll.

A feladat tehát az, hogy tudtára adják a franciáknak, hogy itt vannak, és velük vannak, delehetőleg anélkül, hogy közben szétlövetnék magukat.

MacMillan meglehetősen szokatlan megoldást talált ki, de sem Felternek, sem Greernek nem volt jobb ötlete.

Tüzet raknak, száraz levelekből, gazból, lelőtt ágakból. A franciák erre természetesen



lőni kezdenek. Ezért a tűz csak lassan lobbanhat lángra, hogy legyen idejük elmenni aközeléből, mielőtt a lövöldözés elkezdődik. Nagy tűz lesz. Folyamatosan leköti majd afranciák figyelmét. Mikor már eleget lőttek kézifegyverekkel és aknavetőkkel, hogy biztosan kiirtsanak mindenkit, aki esetleg a közelben rejtőzködik, és végül tüzetszüntetnek, akkor majd visszamásznak, felállnak, felteszik a kezüket, integetnek, és lassana francia vonalak felé indulnak.

Vagy beengedik, vagy rögtön lelövik őket.Ha viszont továbbra is ott maradnak, ahol vannak, egy idő után a vietminhek lövik le

őket, bár az sem kizárt, hogy először összevagdossák az arcukat, és megetetik velük a sajátnemi szervüket.

– Bassza meg – mondta Greer őrmester. – Csináljuk meg. Gyújtsa meg azt a kurvamáglyát.

– Bizonyára azt akarta mondani, őrmester, hogy „gyújtsa meg azt a kurva máglyát,kérem, uram” – felelte MacMillan őrnagy.

– Már megbocsásson, őrnagy úr – mondta Greer, és kúszva távolodni kezdett a farakástól –, de baszódjon meg.

Majdnem tökéletesen úgy ment minden, ahogy eltervezték. Meggyújtották a tüzet, mire afranciák azonnal lőni kezdtek a környékére. Egy idő után azután elhallgattak a fegyverek,mire ők visszakúsztak a máglyához. Azután lassan összeszedték a bátorságukat, ésfelálltak.

Feltették a kezüket, és elindultak, miközben folyamatosan integettek a francia állások

felé. A franciák nem lőttek rájuk. Talán ötven métert is megtettek már, amikor mégis tüzetnyitottak.

Azonnal a földre vetették magukat, és másfél percen át (ez bizonyos körülmények közöttvégtelenül hosszú időnek tűnhet) lapultak; igyekeztek olyan picire és laposra összehúznimagukat, amennyire csak lehetséges. Azután rájöttek, hogy a géppuska- és kézifegyvertűzhárom méterrel a fejük fölé irányul, az ágyúk pedig a köztük és a vietminh-állások köztiterületet lövik. A franciák őket fedezik!

Felkeltek, és futva a lövészárkok felé indultak. Gond nélkül oda is értek, csak Greer

kapott egy repeszt a jobb lába külső oldalába, húsz centire az ágyékától.(Négy)

A Dien Bien Phu-i kórház természetesen a föld alatt volt. Bár mindenki meg voltgyőződve, hogy ez lehetetlen, a vietminhek kézi erővel a franciák védelmi állásaivalszemközti domb tetejére vittek néhány 105 mm-es amerikai tarackot, amit a koreai háborúelső napjaiban szereztek az észak-koreaiak, és folyamatosan ágyúzták őket. Néhatízpercenként egyet lőttek csak, máskor ötvenet egyetlen perc alatt.

A franciák ezért a föld alatt éltek; tehát a kórházuk is a föld alatt volt.

A Greert eltaláló repeszdarab feltépte a fiú bőrét, mintha fűrészes élű késsel vágták volnameg, de nem maradt a testében. A sebét összevarrták; antibiotikumokat ésfájdalomcsillapítókat kapott, mind injekció formájában, mind szájon át. A kezelőorvosa



örömteli megdöbbenéssel konstatálta, hogy amerikai létére tud franciául, majdelmagyarázta, hogy nem is a repesz okozta seb jelenti a legnagyobb fertőzésveszélyt,hanem a piócamarások és a rovarcsípések, úgyhogy ha majd visszajut a hátországba, sokatfürödjön, antibakteriális szappannal.

Különszobát kapott. Apró kis helyiség volt. A berendezés egy amerikai katonai kórháziágyból, egy ugyancsak amerikai Coleman benzinlámpából, két vizescsajkából és egy

üvegpohárból állt. Volt még néhány több hónappal azelőtti francia és indokínai folyóiratis.

Felter és MacMillan együtt látogatták meg. MacMillan precízen magyarázta el neki ahelyzetet, ha nem is túlzottan tapintatosan.

– Mi a tisztek partijára megyünk – mondta. – Ebből maga kimarad. Ha akarja, asorállományúakkal megpróbálhat összehaverkodni, de ha van egy csöpp esze, inkább ittmarad, ahol tiszta ágya van. A sorállományúak errefelé a földön alszanak. Holnap reggelmajd megpróbálnak kijuttatni minket, vagy esetleg holnapután.

– Azt hiszem, maradok a szobámban – mondta Greer.

– Szereztem magának ruhát – szólalt meg Felter. Egy idegenlégiós, dzsungelmintásterepszínű egyenruhát akasztott a kórházi bunkerszoba plafonját alátámasztó egyik rönkfába vert szögre.

– Kér valamit inni? – kérdezte MacMillan.

– Köszönöm, kérek.

– Meglátom, mit tehetek.

Tíz perccel később belépett a szobába a légionárius, akit a vietminhek a fához kötöztek.Két nagyon részeg bajtársa társaságában érkezett. Greer biztos volt benne, hogy azegyikük amerikai, bár az tagadta, azt állítván, ő valójában belga. Nos, ha nem voltamerikai, akkor legalábbis elég hosszú ideig az Egyesült Államokban kellett élnie, hogyilyen tökéletes chicagói akcentussal tudjon angolul beszélni. Őrmester volt. A századfőtörzsőrmestere hozta magával, mert nem tudta, hogy Greer beszél franciául.

– Franz elmesélte, mit tettél érte – mondta a „belga” légionárius. – A főtörzsőrmester aztmondja, most már, hogy majdnem megöletted magad ebben a pöcegödörben, és ráadásul

ejtőernyővel ugrottál, közénk tartozol.Felültették az ágyban, ráadták a terepszínű katonai zubbonyt, majd ejtőernyősszárnyakat

tűztek rá. A század-főtörzsőrmester két oldalról arcon csókolta, majd mindháromlégionárius tisztelgett neki. Ezután levették róla a zubbonyt, átadtak neki két üvegcímkétlen vörösbort, és támolyogva távoztak.

Greer megivott egy fél üveg bort, csak úgy az üvegből, és a Paris Match-ot meg a Le Figarót olvasgatta a sistergő benzinlámpa fényénél. Aztán eloltotta, és aludni tért,meztelenül, csak a nyirkos lepedővel takarózva.

Arra ébredt, hogy a nővér zseblámpájának fényköre ugrál a szobában. Mozdulatlanmaradt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a Coleman lámpa sistergését. A nővér felcsavarta a lámpát, fény áradt szét a szobában. Ekkor végül megfordult, és fölnézett rá.



A nővér szőke volt; középen választotta el szorosan a fejéhez simuló frizuráját.Terepszínű légionárius dzsungelegyenruhát viselt. Greer harminc körülire saccolta. Esetlegfiatalabb. Ezen a vidéken gyorsan öregszenek a nők.

– ‘ piócamarásait jöttem lefertőtleníteni – mondta angolul. – Je parles fiançais,ademoiselle – felelte Greer. A nővér megkérdezte, miért tanult meg franciául, mire ő azt

felelte, egy ideig egy mutatványostársulattal élt, és volt köztük néhány francia akrobata. A

nővér erre rákérdezett, miért élt a mutatványosok között, mire azt hazudta neki, az apjavolt a tulajdonos.

Közben a nő folyamatosan dörzsölgette a hátát alkoholos gézzel. Felülről lefelé haladt;mikor a derekához ért, lehúzta róla a lepedőt, és lejjebb is folytatta. Greer orrát betöltötteaz alkohol szaga, de a nő parfümjének illata még az alkoholét is elnyomta.

Mire a nővér a bokájához ért, már első osztályú erekciója volt.

– Feküdjön hanyatt – mondta a nő.

– Az mindkettőnket csak zavarba hozna – felelte Greer. A nővér nevetett, majd adott nekiegy törülközőt. Úgyis zavarban vagyok, és szégyenlem magam, úgyhogy biztos el fog ernyedni. Hiszen egy nővér és a páciense érintkezéséről van szó, nincs a helyzetben egycsöpp szexualitás sem. Olyan, mint egy orvosi vizsgálat.

A nővér talált egy marást a hónalján, amit korábban nem vett észre. Egy darabig azondolgozott, majd lassan lefelé haladt a testén. A fiú erekciója nem múlt el. A nő megkerülte,a lábain folytatta. Majd átkötötte az összevarrt sebet, amit a repesz vágott rajta.

– Még mindig áll – jegyezte meg a nő közömbös hangon. Greer elvörösödött. A nővér

mély torokhangon kuncogni kezdett. – Nincs mit szégyellnie – mondta. A kezét a fiú hasán nyugtatta, pár centire a törülközősátorszerű kiemelkedése fölött.

– Harminckilenc nő van az egységnél – folytatta. – Francia nők. Öten férjezettek.Háromnak tiszt a férje, kettőnek őrmester. Tehát harmincnégy nő marad több ezer férfira.

– Nem rossz arány – mondta a fiú.

– Épp elég bajunk van a Viet Minhnel is, semhogy még egymással is összeugorjunk aférfiak miatt. És nem vagyunk kurvák.

Greernek fogalma sem volt, hová akar kilyukadni.

– Ritkán fordul elő, hogy megkívánok egy férfit – folytatta a nővér. – De ha egy itteniférfival kezdenék ki, abból csak gond lenne.

Greer bólintott.

– Érti? – kérdezte a nő. A fiú a szemébe nézett.

A nő a törülköző alá csúsztatta a kezét, és megragadta. Elismerően kuncogott. A másik

kezével felemelte a törülközőt, és az ágy lábtámlájára terítette. – Ne mozdulj – mondta, azzal elengedte. Levette magáról az egyenruhát, majd felmászottaz ágyra. Lovagló ülésbe helyezkedett rajta, és magába vezette.



Greerrel még soha nem tettek ilyet. Soha nem felejtette el ezt az éjszakát.

Másnap reggel leszállás közben összetört a repülőgép, aminek el kellett volna vinnieőket. A következő nap köd volt, ezért nem jött gép. így hát három napig tartott, mire végreodáig jutottak, hogy felszállhatnak. Heves ellenséges tüzérségi tűz közepette szaladtak ki arepülőtérre, és gyorsan beszálltak. Mire a repülő kigördült a felszállópályára, és végre amagasba emelkedett, elhagyva a Viet Minh nehéz .50-es kaliberű ágyúinak lőtávolságát, a

félelemtől mindannyiukat kiverte a hideg veritek.(Öt)

Formosa, Tajpej

Az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége

1954. március 25.

E. Z. Black olyan hamar távozott a nagykövet vacsorájáról, amilyen hamar sértődésnélkül csak lehetett. Elutasította a felajánlott VIP-vendégházat, így a követségfőépületében kapott szobát.

Ahogy elhaladt a tengerészgyalogos őr mellett, bár civil ruhában volt, az tisztelgett neki.Erre megállt, és megkérdezte tőle, nem látta-e véletlenül Greer őrmestert.

– De igen, uram – felelte az őr. – Az attasé irodájában van, uram.

– Mit kereshet ott? – gondolkozott hangosan Black.

– Uram – mondta az őr –, az ügyeletes tisztnek azt mondta, az ön utasítására jár el.

– Hát persze – felelte a tábornok. – Harmadik emelet, ugye?

– Igen, uram.

Black érthetetlen, talán kissé atyai aggodalmat érzett, hogy Greer esetleg whiskyvel éstüzes nőkkel akarja megünnepelni, hogy épségben visszatért. Ezért is érdeklődött utána.Azt hitte, azt a választ fogja kapni, hogy az őrmester elhagyta a követség területét, nem pedig, hogy az ő nevében kezd ügyködni, és isten tudja, milyen bajt kever az attaséirodájában.

Nem volt nehéz odatalálni. Az egész folyosón ebből az egy szobából szűrődött ki fény.

A külső irodában a követség egyik katonája, egy harmincas évei végén, vagy talán már anegyvenes évei elején járó technikus őrmester tartózkodott. No és Greer, aki a titkárnőhelyén ült, és vadul verte az elektromos írógép billentyűit.

A követségi technikus őrmester, amint meglátta Blacket, nyomban vigyázzba vágtamagát. Greer felnézett, majd folytatta a gépelést; befejezte a sort vagy bekezdést, vagyakármit, és csak azután állt föl végre.

A fiatal őrmester vadonatúj khaki egyenruhát viselt. Minthogy azt hitték, meghalt,minden személyes holmiját összecsomagolták és visszaküldték az Államokba, beleértve az

egyenruháit is. Mikor MacMillannal és Felterrel végre mégis megérkeztek, mindhárman aFrancia Idegenlégió dzsungelegyenruháját viselték. A khaki ruha valószínűleg a katonaiattasé raktárából származhatott.



Greer zubbonyának ujján eggyel több sáv volt, mint korábban. Pont ugyanannyi,gondolta Black, mint a felügyeletével megbízott őrmesternek, aki pedig legalább kétszer annyi idős, mint a fiú. Ezenkívül francia ejtőernyősszárnyakat is viselt, a váll-lapjára pediga 3ième Régiment Parachutiste de la Légion Étranger egységazonosító jelvényt tűzte. Azejtőernyősszárnyakat még megúszhatja, gondolta Black, de az idegenlégió ezredjelvényétle kell szednie. De ez most nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezt közölje vele.

– Hamarosan készen lesz, Greer? – kérdezte, mikor a fiatal őrmester végre időt tudottszakítani, hogy vigyázzba álljon.

– Még fél oldal, tábornok úr – felelte Greer. Felemelt néhány papírlapot a titkárnő „be”feliratú irattartó kosarának tetejéről, és a tábornok kezébe nyomta. Visszaült az írógépmögé, új lapot fűzött be, majd folytatta a vad gépelést. Hamarosan végzett, még mielőttBlack elolvasta volna, amit adott neki. Vad rántással szedte ki a papírt a gépből.

– Ez várhatott volna reggelig – mondta Black olvasás közben. Az ő jelentése volt a hanoitárgyalásokról. No, nem teljesen, javította ki magát gondolatban. Az ő tizenkilenc éves

őrmestere, aki éppen most tért vissza a harcmezőről, ahol halomra ölte az ellenséget, vettea bátorságot, hogy „átdolgozza” a Newburgh ezredes által készített jelentéstervezetet,noha ő már éppen úgy döntött, hogy elküldi.

Szét kéne rúgnom a seggét, gondolta. De hát tény, a fiú tényleg szépen összepofozta aszöveget, és mindenütt egyértelművé tette a fogalmazást, ahol kissé ködös vagyfélreérthető volt.

– Terveim szerint reggel másnapos leszek, tábornok – mondta Gréer. A nyakkendőjemeglazítva lógott. Egy tükör elé lépett, és megigazította.

A szolgálat iránti elkötelezettséget végül is úgy is értelmezhetjük, gondolta Black fanyarul, hogy kijavítjuk a tábornokunk hanyag fogalmazását, mielőtt kimennénk avárosba berúgni.

– Tudja, hogy most saját magát húzta csőbe, Greer?

– Meg sem merem kérdezni, miért.

Black a követségi őrmesterhez fordult. – Felhívná Newburgh ezredest?

– Carson – mondta, mikor megkapta a telefont. – Greer végzett néhány javítást a

elentésünkön. Ide tudnál most jönni, hogy megnézd?Hívatták Wallace őrmestert, a jegyzőt, a követségi őrmestert pedig elküldték. Több mint

egy órán át dolgoztak: még egy-két dolgot megváltoztattak az iraton. Végül Carson W. Newburgh ezredes kijelentette: – Na, így már biztos megteszi. Most már hiába ülnénk ittnapestig, csak a vesszőket helyezgethetnénk oda-vissza. Nekem jónak tűnik, E. Z.

– Nos, jó, őrmester – mondta Black. – Gépelje át, kérem, azután kódoltassa és küldje el.SÜRGŐS jelzéssel. Nem hiszem, hogy az EXPRESSZ elég lenne.

– Fölösleges újragépelni – mondta Greer. Black jeges pillantást vetett rá. – Úgyiselégetjük az eredetit a francba – magyarázta Greer.

– Kódoltassa így, ahogy van, Wallace őrmester – mondta Black.

– Nincs még címe, uram – jegyezte meg Wallace.



– •. –. Black altábornagy jelentése a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának – feleltGreer a tábornok helyett. – Tárgy: Az indokínai francia haderők helyzetének értékelése,különös tekintettel a Dien Bien Phu-i francia helyőrségre.

Black gondolkozott egy pillanatig, aztán rábólintott.

Wallace őrmester fogta a jelentést, és elindult megkeresni a rejtjelezőt.

– Már most is olyan nagy a feje, Greer, hogy nem szívesen mondom ezt – mondta Black –, de jó munkát végzett, és ezért minden elismerésem a magáé.

– És megjegyezhetném, uram, hogy hálás vagyok a módért, ahogy a tábornok úr azelismerését kifejezte? – Büszkén simogatta új sávját a mandzsettáján.

– Azt kitüntetés helyett kapta. Megérdemli.

– Ezek szerint ha megkapom a kitüntetést, vissza kell utasítanom?

– Milyen kitüntetést?

– Croix de guerre. Amiért megvédtem annak a franciának a legbecsesebb kincsét. Azindoklásban biztos az lesz, hogy a bátorságomért, vagy valami ehhez hasonló süket duma,de valójában azért kapom. Azt hittem, tud róla.

– A Pentagon nem fogja engedni, hogy elfogadja – mondta Newburgh. – Politikailagkínos lenne.

– Az istenit, pedig mindig arra vágytam, hogy papírom legyen róla, hogy hős vagyok.

– És az az idegenlégiós ezredjelvény sem maradhat – mondta Black. – Tetesse azöngyújtójára, vagy valami ehhez hasonló helyre, de az egyenruhájáról szedje le.

Greer nyomban neki is állt.

– Mi legyen az ejtőernyősszárnyakkal? – kérdezte.

– Azt hiszem, azt megtarthatja, nem igaz, Carson? Mint képzési jelvényt?

Newburgh bólintott.

– Ha bárki rákérdez, mondja, hogy a francia tanfolyamot végezte el.

– És tényleg – nevetett Greer. – A „gyorstalpaló” tanfolyamot.

– Tudja, hogy értjük, Greer – mondta Newburgh.

– Sajnálom, hogy elesik a Croix de guerre-től – mondta a tábornok. – A franciák úgyosztogatják az érmeket, mint a szórólapot, de a Croix de guene-t azt nem adják akárkinek.

– Azonkívül nagyszerűen tudnak parádézni – mondta New-burgh gúnyosan.

– Gondolkoztam ezen – felelte Greer –, talán meggondolatlanul gúnyolódunk rajtuk. Nekik szükségük van erre a sok szarságra. Nekünk nincs.

– Nem igazán tudom követni – mondta az ezredes.

– Mi még nem vesztettünk háborút. Ők már igen.

Black tűnődve nézett rá. Ez a gondolat benne is felmerült a megbeszélés négy napja alatt.Meglepő egy ilyen megállapítást egy őrmester szájából hallani. Különösen egy tizenkilenc



éves őrmesteréből.

– És most, Greer? – kérdezte Black.

– Uram?

– Mik a tervei?

– Hát, abban reménykedtem, uram, hogy a tábornok úr esetleg megfelelőnek látja azalkalmat, hogy mondjuk öt nap eltávozásra küldjön, itt, Tajpejben. Hogy elintézzek egy-két dolgot, mondjuk úgy.

– Ez kétségkívül megmagyarázza, miért viseli azt a látványos ejtőernyősszárnyat – egyezte meg Newburgh.

– Ünnepélyesen közölték velem, hogy valósággal csodát tesz a hölgyeknél.

– Megkapja az eltávot – egyezett bele Black. – De nem ezt kérdeztem.

– Arról is beszélni akartam, de úgy véltem, nem ez a megfelelő hely és alkalom.

– A seregben akar maradni? West Pointba akar menni?

– Igen, uram, a seregben szeretnék maradni. De West Pointba nem akarok menni, uram.

– Miért nem? – kérdezte Black kissé éles hangon.

– Kopasz kadétnak lenni rohadt nagy visszalépés lenne, mikor már a Francia Idegenlégióhőse is voltam – nevetett Greer.

Newburgh ezredes is nevetett. – Erről lenne szó? Úgy gondolja, túl jó ahhoz, hogykopasz kadét legyen?

– Nem hinném, hogy sokáig bírnám, ezredes.

– Na és Norwich? – kérdezte Black. – Esetleg tudnék szerezni magának ösztöndíjat.

– Vagy ott az A&M – ajánlotta Newburgh. – Van ott némi befolyásom. – Ennél többrőlvolt szó: az Alumni Association kurátora és korábban elnöke is volt.

– Mi a véleményük egy közvetlen tiszti megbízásról? Főhadnagyi rangban?

Newburgh Blackre nézett, akinek eltartott egy darabig, amíg összeszedte magát, és

válaszolni tudott. – Ha hadnagyként került volna hozzám, Greer, olyan jelentést írnék magáról, ami, hacsak valami irtó nagy hülyeséget nem csinálna, nagyon komoly hátszelet jelentene az egésztovábbi pályája során.

– De?

– De nem hadnagyként jött, hanem sorállományúként.

– Értem, mire gondol – felelte Newburgh.

– Bocsásson meg, uram – mondta Greer csalódott hangon –, de én nem. – Nem kezeltette a jegyét, fiam – mondta Newburgh. – A játékszabályokat be kell tartani.Igazság szerint még technikus őrmester sem lehetne.



– Uram, én abban a meggyőződésben éltem, hogy megszolgáltam a bizalmat.

– A technikus őrmestereknek elvileg harmincéveseknek kellene lenniük – mondta Black. – A hadnagyoknak, legalábbis ha komoly karriert akarnak, West Pointban, az A&M-ben, Norwichban vagy a Citadellában kell végezniük. Elintézhetném, hogy kinevezzék tisztnek, és esetleg akár századosi rangig is eljuthatna, mielőtt valaki elintézné. Mi aztszeretnénk, ha esélye lenne, hogy egyszer értékes főtiszt legyen magából, ne egyszerűen

csak szolgáljon húsz évet, aztán visszavonuljon. – Nem bírnám elviselni azt a baromságot, ami West Pointban folyik.

– Jobban belegondolva, én sem hiszem, hogy el tudná. De mindenesetre valahogyanmindenképpen felsőfokú végzettséget kell szereznie, mert ha az nincs, jobban jár, ha már most leszerel.

– Ezzel máris visszaértünk az A&M-hez – mondta Newburgh. – El tudom intézni, hogyteljes ösztöndíjat kapjon, ha a pénz a gond.

– Köszönöm – felelte Greer, de mind az ezredes, mind a tábornok érezte a hangsúlyából,hogy az ajánlatot köszöni csak, de nem fogadja el.

– Akkor mondja el, mit akar – mondta Black –, és megkapja. Akár a közvetlen tisztimegbízást is, jobb meggyőződésem ellenére is.

– A levelező kurzusok kihúzva – felelte Greer. – A felsőfokú végzettség nem lesz probléma.

– Az A&M-nél van egy gyorsított képzési program – ajánlotta az ezredes. – Három évalatt végez. És hivatásos tiszt lesz.

– Vagy mehetnék helikopter-tanfolyamra. – Helikopter-tanfolyam? – kérdezte Black meglepetten. Ez a lehetőség eddig föl sem merült benne.

– Ami azt jelenti, hogy hat hónap alatt tiszthelyettes leszek. Aztán beiratkozom aChicagói Egyetemre, ott beszámítják a katonai tapasztalatot és a repülős képzettséget is, éselvégzek néhány levelező tanfolyamot. Azután tartalékos tiszti megbízást kérelmezek,majd jelentkezem hivatásos tiszti megbízásért.

– Előbb el kell végeznie a 10-es sorozatba tartozó tanfolyamokat – figyelmeztette Newburgh. A 10-es sorozatba sorállományúak részére szervezett levelező tanfolyamok tartoztak. Ha sikeresen elvégezte, tartalékos tiszti megbízást kérhetett.

– Már megtettem – felelte Greer.

– Milyen eredménnyel?

– Három egész kilenc. – Négy egész nulla volt a maximális eredmény.

– Akkor minek ez a tiszthelyettes-helikopterpilóta-ügy? – kérdezte Black.

– Annak van jövője. Ott fognak történni a dolgok. És a rendszer meg akarja majd tartani

magának a helyeket. Ha már a tiszti megbízásom előtt pilóta leszek, akkor már eleve belülleszek. Különben viszont nem vagyok benne biztos, hogy be tudnék kerülni.

– Akkor meg mi volt ez a hülyeség, hogy adjak közvetlen tiszti megbízást?



– Azt reméltem, esetleg mind a kettőt sikerül kiszedni önökből – vallotta be Greer. – Atiszti rangot meg a repülősiskolát is.

Newburgh elnevette magát.

– L’audace, l’audace, toujours l’audace – mondta.

– Mais certainement, mon colonel – felelte Greer.

– Azt hiszem, nem ártana, ha egy kicsit visszavenne, Greer, mert már akkora a mellénye,hogy félelmetes. Amellett meggyőződésem, hogy hibát követ el, ha nem megy WestPointba, vagy legalább az A&M-be, esetleg Norwichba. De ha a helikoptertanfolyamravágyik, teszek róla, hogy lehetőséget kapjon rá.

A középkorú tábornok és a tizenéves őrmester egymás szemébe néztek.

– Köszönöm – mondta Greer. Ebben az egyetlen szóban több tisztelet és hála volt, mintamennyit akár Newburgh ezredes, akár Black altábornagy eddig összességében hallott afiatal őrmestertől.

– Na tűnjön el – mondta Black. – És az öt nap öt nap. Betűzöm: ö, té. Nem hat, nem hét,de még csak nem is öt és fél.

– Biztosítom a tábornok urat, hogy az előírt helyen, az előírt időpontban, az előírt módonfogok szolgálatra jelentkezni – felelte Greer. Tisztelgett, azzal elhagyta a szobát.

– Ha ez a kis fattyú nem valami isten háta mögötti helyen végzi, és halálos társadalmiundorral sem kerül kórházba -tűnődött Black tábornok –, akkor, azt hiszem, még viszivalamire.

Harmadik (Egy)

Alabama, Ozark

1954. március 26.

Atlantától harmincpercnyire a Southern Airways 117-es járata, egy szuper DC-3-asleszállt a georgiai Columbusban. A gépen ülő huszonegy utas közül hat leszállt. Fel senki.Howard Dutton kihasználta az alkalmat, hogy mindkét vaskos, nehéz, kopott aktatáskáját

kivegye az ülések alól és a mellette megürült üres helyre tegye.Köpcös, szögletes arcú férfi, keret nélküli szemüvegben és keményített fehér ingben, ez

utóbbi már meglehetősen gyűrött. Az öltönye egy fél számmal kisebbnek tűnt. Mindigkényelmetlenül érezte magát, ha az aktatáskái nem voltak a szeme előtt, ugyanis ezekbentartotta minden személyes, bizalmas iratát, nem az irodájában álló századfordulós páncélszekrényben. A felesége, aki egyben a titkárnője is volt, ismerte a székombinációját. Azt viszont szigorúan meghagyta neki, és szerinte a felesége ezt be istartotta, hogy soha ne nyúljon a táskáihoz.

A táskáit szinte mindig szem előtt tartotta, még éjszaka is. Esténként az ágya mellé tetteBroad Street-i faházában. Bennük minden titka. Most pedig élete legnagyobb,legfontosabb titka rejtőzött a kétkapcsos aktatáskában.

Két különböző táska. Az egyik azóta megvolt, hogy lediplomázott az Alabamai



Egyetemen. Ennek egy zára volt. Ebben hordta a tankönyveit, mikor az AlabamaiEgyetem jogi szakára járt. A kétzárasat a háború után vette, amikor Washingtonban Bas-comb J. Henry szenátor (5. kerület, D) Alabama adminisztratív asszisztense volt, és azegykapcsosba már egyszerűen nem fért el a sok irat, amit magával kellett hordania.

Ellenállt a kísértésnek, hogy elővegye a papírokat, amelyek a titkot hivatalossá tették.Mindenesetre mikor a stewardess kólát vagy kávét, és egy zacskó földimogyorót ajánlott

neki, mintegy mellékesen a kétcsatosra tette a kezét, úgy közölte, hogy köszöni, nem kér.Harminc perccel Columbus után a szuper DC-3-as ismét leszállt, ezúttal az alabamai

Dothanban, és az egyszintes favázas állomásépülethez gördült. A 117-es járat Dothanból afloridai Panama Citybe, majd Fort Walton Beachbe, a járat végállomására repül tovább.128 kilométert megy még délnek a part mentén.

Dothanban hárman szálltak le. Ketten ott maradtak a szuper DC-3-as mellett, amíg a földiszemélyzet egyik tagja kinyitotta a csomagtér ajtaját a törzsön, és előszedte a bőröndjeiket. Howard Duttonnak viszont az aktatáskáin kívül nem volt csomagja. Az

egycsatosban volt két szennyes fehér ing, egyébként pontosan olyanok, mint amit most isviselt; egy szennyes ujjatlan trikó, alsónadrágok és műszálas zoknik.

Howard Dutton az alabamai Ozarkból egyetlen váltás fehérneművel és két tartalék inggelment az ország fővárosába, a hatalom központjába, hogy a nemzet legnagyobb hatalmúembereivel tárgyaljon; és győztesen tért vissza.

Meleg érzelemhullám söpört végig rajta, hogy azonnal bosszúság, aggodalom, sőt egy kisdüh vegye át a helyét. Ugyanis meglátta a lányát, Melodyt, aki az állomásépület üvegajtajamögött várta. Nagyon szerette a lányát. Tizenhét éves volt, az ozarki gimnázium negyedik

osztályába járt. Meghatotta, hogy Ozarkból egészen idáig vezetett az ő fogadására.De aztán észrevette, hogyan van öltözve. Fehér póló, a hetyke kis fiatal melleit takaró

melltartó tisztán látszott alatta; és kék rövidnadrág, de olyan rövid, ami Howardnak,legnagyobb szégyenére, egy kurvát juttatott eszébe. Még az egyetemi tanulmányai alattegy részeg hétvégén elment egy birminghami nyilvánosházba, és ott hordott pont ilyet egykurva.

Borzasztó, hogy egy apának ilyesmi jut eszébe a saját tizenhét éves lányáról, gondolta, dehát tény, a kurva pont ugyanígy volt öltözve. Melody persze egyszerűen fel sem fogja,

hogy néz ki. Amennyire ő tudja, még nem is látott kurvát soha, talán még azt sem tudja pontosan, mi is az, hogy kurva. Hőség volt, és mivel félig még gyerek, azt tette, amitgyermekkorában mindig: olyan kevés ruhát vett fel, amilyen keveset csak lehetett.

Howard a feleségét átkozta magában. Egy anyának törődnie kéne az ilyesmivel,gondoskodnia kellene róla, hogy a lánya illő ruházatban menjen emberek közé.

Melody kiszaladt a váróteremből, átölelte, és nagy, nedves puszit adott neki.

– Hogy van az én drága apukám? – kérdezte.

Ha valaki hibás egyáltalán, amiért a lánya olyan öltözékben szaladgál mindenki előtt,mint egy birminghami prostituált, döntötte el Howard Dutton, hát semmiképpen nem ez azártatlan gyerek az.

– Nem kellett volna ilyen messzire elém jönnöd ebben a hőségben – mondta. – Elég lett



volna, ha Clemet küldöd. – Clem a bank portása volt, egy szeretetre méltó, idős, feketeférfi, aki néha sofőrködött is neki.

– Á, amúgy is majd megölt az unalom – mondta Melody.

– Csak azért jöttél, mert unatkoztál?

– És mert hiányzott az én drága apukám – felelte a lány, azzal újra megölelte. A gépről

leszállt egyik utas történetesen hímnemű volt; véletlenül látta, amint Melody megöleli azapját; és szemmel látható elismeréssel vette szemügyre a lány rózsaszín fenekét, amikilátszott a kék rövidnadrág alól.

Átkozott perverz! – gondolta Dutton. Így nézni egy ártatlan kislányra!

Körbekísérte Melodyt a városi repülőtér állomásépülete körül, a parkolóig. Nem szívesenment volna végig a várótermen, mikor a lánya így van öltözve. A lány egy kábelhezállította a kocsit. A kábelt két rozsdás, a vöröses agyagba tengelyig elmerült és beleszáradthatkerekű teherautó közé feszítették ki. A kétkapcsos aktatáskát a földre tette, majd

kinyitotta az 195l-es Ford Super Deluxe ajtaját. Az egykapcsosat a hátsó ülésre dobta, akétkapcsosat a hátsó ülés elé a padlóra tette.

– Szeretnéd, ha én vezetnék, kicsim? – kérdezte.

– Nem, inkább ne. Te vagy a világ legrosszabb sofőrje.

Howard tartott tőle, hogy ezt fogja válaszolni, és igazság szerint szívesebben vezetettvolna ő, de az volt a véleménye, egy jó szülőnek erőt kell vennie magán, hagynia kellfelnőni a gyerekeit. Márpedig a vezetés is a felnövéshez tartozik.

Levette az öltönye zakóját. A zakó belső zsebei súlyosak voltak, teli iratokkal. Gondosanaz ülés hátára terítette, nehogy lecsússzon a csúszós műanyag kárpitozásról.

Amikor Washingtonba érkezett, a szenátor elé küldte a Capitol repülőtérre az egyik asszisztensét. Az asszisztensnek egy 1953-as négyajtós Mercuryja volt.Légkondicionálóval. A washingtoni fülledt hőségben a légkondicionáló igazán csodálatosvolt. Pedig az ottani meleg az itteni kánikulához képest semmi. Bárcsak neki is lehetnelégkondicionálója.

Az 195l-es Ford Super Deluxe az ozarki Farmerek és Ültetvényesek Bankjának tulajdona. Howard Dutton a bank igazgatója és a részvényesek tanácsának elnöke. A bank anyagilag megengedhette volna, hogy az igazgatójának és elnökének légkondicionáltMercuryt vegyen, ám Howard Dutton nem akart olyan autóval járni, ami azt a látszatotkeltheti: a bank ügyfelei verítékéből meggazdagszik. Erre még az apja tanította. A betétesek minden alkalmat megragadnak, hogy szájukra vehessék a bankárukat, és rosszhírét kelthessék.

De talán már nem kell sokat várnia. Most nem lehet, de hamarosan igen, amikor majdmindenkinek jobban megy valamivel, amiatt, amit értük tesz. Akkor majd végre vehet egyistenverte légkondicionálót.

Úgy döntött, a hosszabbik útvonalon mennek haza. Egy kicsit elengedi magát. Hiszennemrég tudta meg Prissytől (Priscilla, a felesége), telefonon, hogy Tom Zhogby váratlanulmeghalt. Az egyik pillanatban még beszélgetett valakivel (talán Dudley Claxtonnal, ha jól



emlékszik), a következő pillanatban meg összeesett, és meghalt. Fényes nappal, az utcán,Zhogby üzlete előtt.

Természetesen amint hazaér, elvárják tőle, hogy meglátogassa az özvegyet és az ifjabbik Tomot, meg a lányokat. Ezt nem kerülhette el, bármennyire is akarta volna. Mindenesetrenem valami kellemes kötelezettség. Ő legalábbis nem volt oda a gondolattól. Perszeakadnak, akik kifejezetten élvezik, ha rohanhatnak egy özvegyet és gyászoló családját

vigasztalni.Tom valószínűleg biztos anyagiakat hagyott a családjára, és ez kétségkívül nem

lebecsülendő. De azért mégis szükség lehet némi készpénzre, tehát majd beszél az ifjabbik Tómmal (az özvegyet nem akarja ezzel zaklatni), hogy esetleg adja el az 53-as megyeifőút melletti földjük egy részét.

Hirtelen elszégyellte magát. Képmutató, etikátlan dolog lenne ezt javasolnia, most,amikor tudja a titkot. Maga is meglepődött magán, nem az a fajta bankár volt, akikihasználná az özvegyeket és az örökösöket. Azután lassan sikerült meggyőznie magát,

hogy csak azért jutott eszébe a Zhogbyék földjének megvásárlása, mert éppen nemgondolt a titokra. Annyira újonnan jött ez az egész, hogy még végig sem gondoltaegészen, mivel jár. Igazából nem akarta kihasználni Tom fiát.

– A 84-esen menj, Enterprise felé – mondta Melodynak.

Dothanból kétféle útvonalon lehetett Ozarkba jutni. A rövidebbik az, ha balra fordultak arepülőtér után, azután megint balra, és az US 231-esen mentek tovább. A hosszabbikhoz pedig jobbra kellett kanyarodni a reptérről jövet, azután megint jobbra, az US 84-esre,Enterprise felé, és huszonnégy kilométer után megint jobbra, átvágva a Rucker táboron, a

rezervátumon.Megérdemel annyi jutalmat, hogy nem siet haza, hiszen ha hazaér, mehet a Zhogby

családhoz. Sőt mi több, még a Rucker bázisra is benéz. Bankár volt és ügyvéd, tehátnagyon is jól tudta, hogy Ruckerhez semmi köze. Mégis, olyan különleges kapcsolat fűztea bázishoz, mint senki mást, még Henry szenátort sem (nyugodjék békében).

1934-ben Roosevelt termőtalaj-helyreállítási programjának keretében a kormányzatHenry szenátortól (és még néhány embertől) felvásárolt 50 000 hektár lezsarolt talajúgyapotföldet, miután egy vizsgálat megállapította, hogy a termőföld minősége olyan rossz,

hogy semmilyen módon nem lehet egy generációnyi időnél hamarabb újra művelhetővétenni.

Az istenverte idióták csak termelték, termelték a gyapotot, halálra zsarolták a földet.Tönkretették a talaj felső rétegét, emiatt azt elhordta a szél. Ami mégis megmaradt, aztelmosta az eső. Végül már semmire sem volt jó a környék földje. Henry szenátor éppolyan hibás volt ebben, mint bárki más, így hát azt sem lehetett mondani, hogy az ostoba parasztok csak azt kapták, amit érdemeltek, és most egyék meg, amit főztek.

Ezért aztán a kormányzat közbeavatkozott, és felvásárolta a földeket. 25 dollárt fizettek

hektáronként, pedig akkor már jó, ha két és fél dollárt értek a környékbeli földek. A CCCvette kezelésbe a területet. Amit lehetett, megtettek, hogy megállítsák a termőtalaj továbbielmosódását, majd fenyőfákkal ültették be. Azt mondták, talán ötven év múlva lehet majdelőször gondolni arra, hogy kivágják az erdőt, és újra szántófölddé alakítsák át. Addigra



talán kitalálják, hogyan lehet termőtalajt előállítani, vagy agyagon növényt termeszteni.Mindenesetre addig is felhasználhatják fakitermelésre a területet. Ötven év alatt kétszer is.így valami pénzt legalább hoz.

Azután hat évvel később, amikor a fenyőfák már fejmagasságig értek, jött a második világháború (legalábbis már nagyon közeledett; már mindenki látta, hogy elkerülhetetlen),és a hadsereg kiképzőtáborok létesítésére alkalmas helyek után kezdett keresgélni.

A rezervátumot már 1939-ben megkapta a Hadügyminisztérium, de csak 1941-ben,közvetlenül mielőtt a japánok megtámadták Pearl Harbort, jelentették be, hogy katonai bázist akarnak létrehozni a területen. Howard Dutton akkor a jogi szak utolsó évét járta.Azután megint majdnem egy év telt el, mire végre történt is valami ez ügyben. 1942novemberében kezdődött meg az építkezés.

Persze amikor végre nekiálltak, akkor aztán igencsak felpörögtek az események. Mikor Dutton befejezte a tisztképző alaptanfolyamot Miamiban, a Légierőnél, a még mindigtalajhelyreállítási területnek nevezett rezervátumban csak néhány földmérő szalag és karó

volt, de mire három hónappal később visszatért, már készen állt a Rucker katonai bázis.Rucker tábornokról nevezték el, a polgárháború egyik déli katonai parancsnokáról.

Kilencven nap alatt felépítettek egy katonai bázist, a laktanyáktól a mosodákon át alőterekig. Howard Dutton, mikor utoljára eltávozásra mehetett, mielőtt a Kína-Burma-India hadszíntérre küldték mint a Légierő jogászát, mást sem látott a Courthouse Square-en, mint khaki egyenruhákat. És egek, hogy dőlt a városba a pénz!

Két hadosztály, egyenként tizenegy-tizenkétezer ember képzése folyt Ruckerben, pluszott voltak még ugye az ellátóalakulatok. Mikor a csapatok elmentek a frontra, a bázist

fogolytáborrá alakították át. Több mint húszezer Afrikában fogságba esett olaszhadifoglyot őriztek benne. Ezzel is szerencséjük volt, mert a digók örültek, hogy számukravége a háborúnak, és semmi gond nem volt velük. Bedolgoztak a farmokon. A pokolba is,még a nőkkel is kijöttek, bár erről senki sem beszélt. Valahogy nem tűnt igazán hazafiasdolognak, hogy a nők ellenséges katonákkal járnak össze, miközben a férjük a fronton ahazáért harcol. De azért mégiscsak igy történt, ha senki nem is beszélt róla.

A háború után aztán bezárták a támaszpontot. Ahol azelőtt húszezer katona élt, csak egytucat sorállományú és néhány tiszt maradt, éppen csak őrizni a területet, nehogy mindentelhordjanak a környékbeliek.

A koreai háború idején újra megnyitották a bázist, de nem olyan méretekben, mintkorábban (egy wisconsini Nemzeti Gárda-ezredet képeztek, nem hadosztályokat), és nemis annyi ideig. 1953-ban, azaz tavaly, ismét bezárták, pedig a koreai háborúnak még végesem volt.

Márpedig amikor a katonák elmentek, kormánypénzekből sem jött több. Amíg a tábor működött, még amikor csak digó foglyok voltak is, a kormány kénytelen volt egy csomómindent helyben vásárolni, elsősorban szolgáltatásokat. Ozarkból, Enterprise-ból, sőt mégDothanból is. És legfőképpen volt egy csomó munka, a tűzoltótól a borbélyig, és

mindenféle hivatalnoki állások. Emberek kellettek a támaszpont áruházába, valakinek atelefonokat is javítania kellett, és még számtalan munkát el kellett végezni, amit ahadsereg maga nem tudott megoldani. Márpedig egy bankár szemével az a legjobbálláslehetőség, ami pénzt hoz a helyi közösségnek, de semmibe sem kerül. Ha egy



városban gyárat nyitnak, az is munkahelyeket jelent, de a városnak cserébe tűzoltókat,rendőröket kell alkalmaznia, csatornahálózatot kell építenie, és számtalan egyéb dolgotfönn kell tartania, amit az emberek elvárnak. Egy katonai támaszpontnak ilyesmikre vagynincs szüksége, vagy ha igen, megoldja maga.

Amikor a bázis bezárt, mindenféle idióta ötletek keringtek a helybéliek között, hogy mitkéne tenni a létesítménnyel. Például egyetemmé alakítani. Ipart csalogatni a helyére. Sőt,

amikor kezdett reménytelennek tűnni a helyzet, még az is felmerült, hogy csináljanak belőle börtönt. Végül is egyszer már voltak ott digó hadifoglyok, tehát nem lenne teljesenszokatlan a dolog.

De ezek egyike sem lett volna megoldás, Howard Dutton ezt világosan látta. A kezdetek kezdetétől tisztában volt vele. Már akkor rájött, amikor hazaérkezett a háborúból. Legyen bár háború vagy béke, Rucker legjobb, ha Rucker marad, tele katonákkal.

Ezért is ment Washingtonba, a szenátor mellett dolgozni, ahelyett, hogy átvette volna azapjától a bankot, vagy ügyvédként kezdett volna praktizálni. A Légierőnél megtanulta: ha

valahol egy rendszer irányítja a dolgokat, akkor meg kell tanulni, hogyan működik, és haez sikerül, akkor az ember elérheti, hogy neki dolgozzon.

Ez volt az ő titka. Elérte, hogy amikor eljött az idő, a rendszer azt tegye, amit ő akart.

Nem tartotta magát álszentnek. Amit tett, azzal egy csomó embert gazdaggá tesz avárosban. Az egész megye érdekét szolgálta vele. És persze az sem mellékes, hogy ő ismeg fog gazdagodni belőle, és ezt nem is szégyellte bevallani maga előtt. Gazdagabb lesz,mint a banknál valaha is lehetett volna. Sokkalsokkal gazdagabb.

Segíts magadon, és az isten is megsegít. Gondoljon, aki amit akar, ez bizony így igaz.

Az US 84-es kétsávos makadámút volt. Lágyan hullámzó lankák, farmok, műveletlenföldek között futott. Dothan után huszonnégy kilométerrel szólt Melodynak, hogyforduljon jobbra. Az „új úton” haladtak tovább. Akkor épült, amikor Rucker kilencven napalatt gombaként nőtt ki a földből. Olyan földeken vágott át, amiket a termőtalaj-helyreállítási programban „szubmarginális” kategóriába soroltak, és amik azelőttDaleville-hez, a megye egyik legrégebbi településéhez tartoztak.

Most, amikor Melody a Ford Super Deluxe-ban áthajtott rajta az ő drága apukájával,Daleville már csak egy kísértetfalu volt. Amíg a támaszpont működött, Daleville a kapu

közvetlen közelében volt, ezért az egyetlen utcán végig olcsó faházak sorakoztak, aholakkoriban mosodák, tisztítók, katonai-haditengerészeti boltok, hamburgerárusok éshasználtautó-kereskedések működtek.

Nem volt viszont egyetlen bár vagy kocsma sem. Dale megye ugyanis (amit ugyanarról aDale-ről neveztek el, aki az útkereszteződésnél építette fel a boltját, és aki a falu nevét isadta) szigorú baptista volt. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem isznak alkoholt, csak annyit, hogy nincsenek bárok, és a vendéglőkben, sőt a boltokban sem lehet szeszes italtkapni. Ha az ember egy sörre vágyik, kocsiba ül, és átugrik egy szomszédos,

alkoholfogyasztó megyébe, whiskyt pedig házaló szeszárusoktól vesz, pintes üvegekben.De olyan nyilvános hely nincs, ahová az emberek bármikor betérhetnének, hogy a Sátánitalával tegyék tönkre az életüket.

Egy kis vegyesbolt még mindig üzemelt. Mellette volt az egyetlen szobányi postahivatal,



az egyik használtautó-kereskedés elgazosodott kertjében pedig most is állt még vagy féltucat öreg teherautó és ugyanannyi viharvert Ford és Chevy. Minden más bezárt már.Mindenütt bedeszkázott ablakok, széteső faházak. Elmentek a katonák, ezért nem voltüzlet.

Az elhagyatott kapun, ami előtt valaha fehér lábszárvédős, pisztolytáskás MP[6]

-k álltak,

akik egy intéssel engedték át az embereket, a kocsival érkező tiszteknek pedig tisztelegtek,most egy felirat lógott. „KATONAI TERÜLET – NE HAGYJA EL A KIJELÖLT UTAT”.

Ami igazából annyit jelentett, hogy egyenesen tovább kell menni, más út ugyanis amúgysem volt. Az út hamarosan elfordult, és megkerülte a beépített területet, majd túloldaltOzark felé vezetett tovább. A katonaság nem akarja, hogy az emberek szabadon bemászkáljanak az épületek közé, és elhordják a vécékagylókat, a csöveket, drótokat, sőtmagukat a barakkokat is, csak azért, mert ott állnak elhagyatottan, szinte kiáltva, hogylopják el.

– Hajts át a fűrészbakok között, Melody – intett Dutton –, körül szeretnék nézni. – Konkrétan valamit keresünk?

– Csak menj végig a támaszpont főhadiszállása mögötti területen.

Bal kéz felől hatalmas fa garázsépületek sorakoztak. Valaha itt javították alövészhadosztályok járműveit; teherautókat, tankokat, ágyúkat. Tudta, bár innen nemlátszott, hogy a garázsokon túl egy kétezer ágyas kórház áll. Száz vagy talán annál is többföldszintes épület, amit árkádos utak kötnek össze, hogy mikor a pácienseket az egyikből amásikba tolják, ne essen rájuk az eső, ne tűzzön rájuk a nap.

A főhadiszállás előtt még mindig lengedezett egy zászló, a gondnokok ugyanis ezt azépületet választották szállás– és állomáshelyül. Az utolsó szerződés, amit a támaszpont beszerzési hivatala kötött, mielőtt a bázis bezárt, több mint ezerdolláros tétel volt: behozatták az áramot a Dale Megyei Elektromos Művek Ügynökségének vezetékeitől afőhadiszállásra. A széntüzelésű generátorok is megvoltak még, amelyek a bázis működésealatt szolgáltatták az áramot, de egy tucat ember kedvéért nem érte meg működtetni,egyszerűbb volt rákapcsolódni az országos hálózatra, és a DMEMÜ-től venni az áramot.

A főhadiszállás épülete előtt rövidre nyírták a füvet, de a szemközti felvonulási területen

már derékig ért a gaz, akárcsak a barakkok végtelen sora között.Melody továbbhajtott a tábor főépülete felé, majd megkerülte. Málló makadámutakon

haladtak végig az ezredek épületei között. A barakkok, úgy tűnt, jó állapotban vannak.Csak a festék hólyagzott fel itt-ott, meg egy-egy ablak tört be. Minden kétszintes épületmellett állt egy kis beton széntároló a kályhákhoz, és még szén is volt bennük.Hiánytalanul megvoltak még a villanykörték is az utak mentén álló lámpákban éppúgy,mint az épületekben.

Aztán egyszer csak egy katonai teherautó zárta el előttük az utat.

Melody a teherautó sárhányójától fél méterre állította meg a Fordot. Howard Duttonmosolyogva szállt ki.

– Ó, hát maga az, polgármester? – üdvözölte a teherautót vezető őrnagy, majd integetni



kezdett. – Hello, Melody!

A lány is kiszállt, és odasétált hozzájuk. Howard Dutton jobban örült volna, ha inkább akocsiban marad ilyen öltözékben, hogy a feneke félig kilátszik a nadrágjából.

Dutton már második ciklusát töltötte Ozark polgármestereként. Ugyanis úgy döntött,egyszerűbb, ha ő maga lesz a polgármester, mint ha másvalakit választ ki a posztra, ésaztán folyton figyelnie kell minden lépését.

– Jó kis kánikula van, mi, őrnagy? – nyújtott kezet. Mindig nagyon barátságos voltFeelerrel, a bázis parancsnokával, – noha igazság szerint ostoba fickónak tartotta.Kíváncsi lett volna, mit csinálhatott, hogy ilyen képtelenül pocsék beosztásban találtamagát.

– Olyan melegem volt – mondta Feeler őrnagy –, hogy lementem a tiszti klubmedencéjéhez. Koszos vagy sem, elszántam magam, hogy úszom egyet.

– És úszott? – kérdezte Melody.

– Hitték volna, hogy három kígyó is volt a medencében? – mondta az őrnagy.Mindhárman elnevették magukat.

– Uuuáááá – grimaszolt Melody.

– Máskor, ha úszni akar, jöjjön Ozarkba – ajánlotta Howard Dutton. A közösségi háználvolt egy nyilvános uszoda.

– Valószínűleg az lesz – mondta az őrnagy. – Láttam a kocsijukat, amikor elhajtottak afőhadiszállás előtt. Ha tudom, hogy maguk azok, nem veszem üldözőbe magukat.

– Azt hiszem, megszegtem a szabályokat, de volt egy kis szabad időm, hát utoljára megakartam még egyszer nézni a támaszpontot, mielőtt elkezdenék lebontani.

Feeler őrnagy szemmel láthatóan alaposan megfontolta a válaszát.

– Azt hiszem, nem helyes, hogy eljár a szám, polgármester úr – mondta. – Nemszeretném, ha továbbadná, amit mondok.

– Hálás vagyok a bizalmáért, őrnagy.

– Most hallottam az atlantai 3. hadseregnél, hogy elhalasztották a felszámolási szerződés

aláírását. – Úgy érti, hogy nem fogják aláírni?

– Nem, uram. Csak elhalasztották.

– Milyen különös. Maga szerint mit akar ez jelenteni?

– Nem tudom. Talán arra gondoltak, olcsóbb, ha hagyják magától szétesni a bázist, mintha fizetniük kell a lebontásáért.

– Könnyen lehet, hogy igaza van – mondta Dutton komoly hangon. – Ha bármi újat hall,

hálás lennék, ha engem is tájékoztatna. – Tudja, hogy mindent elmondok, amit csak tudok, polgármester úr.

Az ozarki Farmerek és Ültetvényesek Bankja Dutton utasítása alapján sosem



akadékoskodott sokat, ha Feeler elmaradt a kocsija részleteivel.

– Ennek igazán örülök – rázta meg Dutton az őrnagy kezét. -De tényleg. Most viszont,azt hiszem, mára eleget láttunk. Ha legközelebb a városban jár, ugorjon be hozzám egykávéra, hallja?

– Feltétlenül – felelte Feeler. Visszaült a teherautójába és integetve elhajtott.

Hülye segg, gondolta Dutton.De közben persze mosolygott. Hát, még ez is jól alakult. A felszámolási szerződést

„elhalasztották”. Ez bármikor megtörténhet, és számtalan oka lehet.

A titok, miszerint Ruckert egyáltalán nem bontják le, hanem éppenséggel újramegnyitják, továbbra is titok marad. Még több napja van, talán egy hete is, mire elterjed ahír.

– Induljunk haza, kicsim – mondta Melodynak.

Annyi pénze lesz, hogy Melody, mikor egyetemre megy, élvezheti majd az életet, és nemkell a fogához vernie a garast, mint neki, amikor egyetemre járt. Talán még kocsit is veszneki, egy sportkocsit. Egy ilyen csinos lány, mint Melody, úgy illik, hogy sportkocsivalárjon.

(Kettő)

Kentucky, Fort Knox

1954. március 26.

– Szóval ott álltam – mondta Rudolph G. MacMillan őrnagy Robert F. Bellmonezredesnek, a kentuckyi Fort Knox Páncélostiszti Katonai Főiskola parancsnokságának helyettes G-3-as (tervezési és kiképzési) tisztjének –, minden irányból üvöltő bennszülöttek vettek körül; alig volt vizem, a lőszerem is majdnem elfogyott már, amikor valahonnan távolról meghallottam a harsona hangját: „Rohamra!”

Lehajtotta a fejét. A labdára összpontosított. Meglendítette az ütőt, és tíz méterről precízen begurította a golyót a Fort Knox-i nyílt tiszti kantin golfpályájának tizenegyedik lyukába. Ezután újra felnézett és barátságosan Bellmon ezredesre mosolygott.

– Szóval ott álltam – mondta Bellmon –, a tábornok előtt, aki egy fél perce adta át aSÜRGŐS telegramot, miszerint lelőttek benneteket, és „feltehetően elesett”-nek nyilvánítottak, és akkor a tábornok azt mondta: „Jobb, ha maga mondja el Roxynak.”

Egymás szemébe néztek.

– Nos, én úgy döntöttem, várok másnap reggelig – folytatta Bellmon. – Nem ez volt azelső alkalom, hogy Mauch Chuck büszkeségét feltehetően elesettnek nyilvánították.

– Jövök neked eggyel – mondta MacMillan. – Sharon Féltért valamelyik CIA-s faszfejreggel háromkor kirángatta az ágyából, és megmondta neki. Teljes ceremóniával, még egy

istenverte rabbit meg egy orvost is vitt magával. – Tudom. Beszéltem Felterrel.

– Na és mi mondanivalója volt?



– Azt mondta, tudja, mi ketten milyen közel állunk egymáshoz.

Hosszan néztek egymás szemébe. Aztán Bellmon a labdájához sétált, ütőállásbahelyezkedett, és elütötte. A golflabda a lyukhoz gurult, körbegördült a peremén, de nemesett be, hanem hatvan centit visszagurult Bellmon irányába.

– Ugye elfogadod? – kérdezte Bellmon. MacMillan megrázta a fejét.

– Nem.Bellmon vállat vont. A lyukba kanalazta a labdát. Az ütőkészleteikhez sétáltak, amit

mindketten egy-egy kétkerekű kocsiban tartottak. A 12. lyuk elütési helyéhez sétáltak.

Volt ott egy Coca-Cola-automata, egy kis filagóriában. MacMillan bedobott néhánytízcentest, odanyújtott Bellmonnak egy dobozos kólát, majd a tetőt tartó egyik oszlopnak dőlt.

– Megállás nélkül repültünk át odafelé, egy bombázóban – mondta. – Egyenesen aLégierő washingtoni Andrews bázisáról.

– Megállás nélkül?

– Kétszer is vettünk fel üzemanyagot, a levegőben. Egyszer a nyugati part környékén,aztán még egyszer Hawaii fölött, vagy legalábbis a közelében. Majd beszartam afélelemtől. Úgy csinálják, hogy az üzemanyagtöltő repülőgép alá repülnek, mire a töltőgépkilógat egy szondát. Kis szárnyak vannak a végén, hogy jobban lehessen irányítani. Azaztán összekapcsolódik valamivel a bombázó elején. Közben meg ezer kilométeressebességgel mentünk, érted? Marha hátborzongató volt.

– Szóval végül hol szálltatok le? – Szöulban. A K16-oson. Egy civil személyszállító várt ránk. Már csak miattunk vesztegeltek. A CAT gépe. Tudod, Formosáról. Egy DC-4-es. Mindenki ott volt már, civilruhában. E. Z. Black volt a főnök. Volt egy légierős dandártábornok is, aki nagyon morcoslett, amikor Felter közölte vele, hogy Dien Bien Phuba megyünk. Felternek szerencsérevolt egy cetlije Eisenhowertől, azzal sikerült leszerelnie a Légierő üdvöskéjét.

– Hát nem azt mondtad, hogy Black tábornok volt a parancsnok?

– Blackéknek azt mondták, vegyenek fel civil ruhát, és maradjanak távol Dien Bien

Phutól. Szent ég, az volt ám a röhej. – Röhej? – kérdezte Bellmon ezredes. – Miért?

– Hát, tudod, az egész akció egy istenverte nagy titok, psszt-pssszt meg minden. Még aCAT DC-4-esét is elrejtették egy hangárba Szöulban, nehogy valaki meglássa. Nem ámcsak úgy nyíltan a repülőtéren állt. Na, ezek után megérkezünk Hanoiba. Csak Felterenmeg rajtam van egyenruha, mindenki más civilben. Erre a repülőtéren ott vár minket a félfrancia hadsereg. Esküszöm, Bob, legalább egy zászlóalj volt ott, plusz egy rezesbanda.Cintányérok, harsonák, zászlókkal feldíszítve, meg basszusdobok. Még néhány aranyozott

szarvú kecske is. Teljes, díszegyenruhás fogadóbizottság. Zsezsegtek a díszruhástábornokok. A mi fejeseink meg gyűrött civil öltönyökben, mintha ruhában aludtak volna.Kivéve néhány sorállományút. Ismered Blacknek azt a nagydarab fekete tisztiszolgáját?

– Wesley őrmester – mondta Bellmon.



– Ja. Legalább százötven kiló. Na, szóval Black őt is magával hozta. Aztán ott volt az akölyök is, aki egy ideje mellette dolgozik. Greer a neve. Craig Lowellre emlékeztet,amilyen a régi szép időkben volt, csak éppen ez a gyerek tudja, mit csinál. Black velünk küldte, hogy szemmel tartson minket. Olyan egyértelmű volt, mint egy honoluluinyilvánosház madámja. Na hát, az első, amit a békazabáló franciák közölnek velünk, hogynem szállhatunk le, ugranunk kell. A kölyök meg nem ejtőernyős. De azt mondta, akkor is

ön, ha ugrania kell. És ugrott is. – Egyébként Lowell nemrég végezte el a pilótatanfolyamot -jegyezte meg Bellmonmintegy mellékesen. – És Parker is.

Craig W. Lowell őrnagy és Philip Sheridan Parker százados szálkák voltak RobertBellmon alezredes szemében. De elég őszinte volt ahhoz, hogy elismerje magában: csak azért, mert nem tudja őket egyszerűen leírni, mint két okostojást.

Parker a „rendszerbhez tartozott, a negyedik hivatásos katona a családjában. Az elsőPhüip Sheridan Parker egy törzsőrmester fia, aki Philip Sheridan tábornok mellett harcolt

az indián háborúban. A második Philip Sheridan Parker, ifj. Philip Sheridan Parker ezredes lett a legmagasabb rangú „színes” harckocsiparancsnok az első világháborúban.III. Philip Sheridan Parker ezredes Porky Waterford tábornok „Pokol Cirkusza” nevű páncéloshadosztályában szolgált. Ő vezette a Parker-különítményt, ami megmentetteBellmont mindattól, amit az oroszok a kezükbe került kétszáz amerikai hadifogoly tisztazonnali átadása helyett esetleg terveztek.

Lowell, ha nem is állt a Rendszerrel szemben, mindenesetre a részévé sem vált, az biztos.Gazdag családból jött, de sorozottként került a Hadseregbe, miután a Harvardról kirúgták.Akkor jelent meg Bellmon életében, amikor MacMillan, aki akkor Bellmon ajánlásávalWaterford tábornok szárnysegédjeként szolgált, parancsot kapott, hogy állítson ki egylovaspólócsapatot a Németország megszállására hátrahagyott amerikai rendőri csapatok állományából. Craig Lowell pedig háromgólos pólójátékos volt. Márpedig háromgólos pólójátékosok nem szaladgálnak csak úgy az utcán, a rendfenntartó csapatok személyiállományában pedig Lowellen kívül egy sem volt.

Waterfordnak valósággal rögeszméjévé vált, hogy a lehető legjobb lovaspólócsapatotállítsa össze. „Porky” tábornok ugyanis Samurban végzett, a francia lovassági akadémián,1937-ben. Ezért elhatározta, hogy kihívja a franciákat, egyrészt személyes okokból,

másrészt, Bellmon biztos volt benne, hogy az amerikai Hadsereg presztízsének növeléseérdekében is. Márpedig, ha nyerni akart, kénytelen volt Craig Lowell őrvezetőt megtenni acsapat második húzóemberének.

A francia tisztek azonban nem játszanak sorállományúak ellen.

Waterford tábornok MacMillan századosra bízta a probléma megoldását. MacMillanelintézte, hogy Lowell ideiglenes tiszti megbízást kapjon, mint a számvevő testülethadnagya. A terv az volt, ha megvolt a mérkőzés, elbocsátják majd az aktív szolgálatból,és így az egész ügy mindenki megelégedésére ér véget.

De a franciák elleni pólómeccsen Porky Waterford szívrohamot kapott. Olyankörülmények között halt meg, ami bizonyára az ő tetszését is elnyerte volna, ha előretudja: a nyeregben, vágta közben, az ellenfél alapvonala közelében, amikor éppen góltkészült lőni.



így viszont megmaradt a probléma: mit kezdjenek Craig W. Lowell hadnaggyal. Nem bocsátották el, hanem egyszerűen szőnyeg alá seperték a problémát. Görögországbaküldték. Azt gondolták, ott, ha nem is esik el, akkor legalábbis nem lesz szem előtt.

így belekényszerítve a katonaszerepbe, Craig W. Lowell meglepetésre születettharcosnak bizonyult. Mielőtt hazament, megkapta a második legnagyobb kitüntetést, amita görög korona bátorságért adhat. A legnagyobbat csak görög állampolgárok kaphatják.

Vörös Hanrahan mesélte el Bellmonnak, mi történt: Lowell átvette a görög hegyihadosztály egyik századának vezetését, miután az összes tiszt meghalt, és bár több súlyossebesülést is szerzett, visszaverte a kommunisták támadását. Több mint egy tucatellenséges katonát ölt meg egymaga.

Lowell ezután leszerelt, és Washington Mews-i új házában telepedett le, a feleségével,Ilsével, akit Németországban ismert meg. Aztán újra behívták, Koreába. A koreaiháborúban ő volt a Lowell-különítmény parancsnoka. Ez a páncélosegység volt a puszaniáttörésben a támadóék. A teljesítményéért Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet és őrnagyi

arany tölgyfalevelet kapott. De épp a legnagyobb dicsősége pillanatában kapta megfelesége halálhírét.

Úgy döntött, a Hadseregben marad, és fényes katonai pályafutásban reménykedhetett. Dea következő évben búcsút mondhatott a karrierjének. Először, mert úriemberhez és tisztheznem méltóan megbúbolt egy, az egységéhez látogatóba érkező híres, fiatal színésznőt,azután mert megvédte IV. Philip Sheridan parkért, akit hadbíróság elé állítottak, mertelkerülhetetlennek találta, hogy lelőjön egy tisztet, aki a csatatéren elvesztette a fejét.

Bellmon őszintén úgy gondolta, hogy Parkernek és Lowellnek is vissza kellett volnavonulnia a szolgálatból. De nem tették. Ehelyett mindketten önként jelentkeztek a katonairepüléshez. A katonai repülést pedig Bellmon (és a „rendszer” többi tisztje általában)amolyan szemetesnek tartotta, ahová a tehetségtelen vagy beilleszkedni képtelen tiszteketszokták „kisöpörni” a Hadseregből.

– Hallottam róla – mondta MacMillan. – Hová küldték őket?

– Lowell Németországba ment, Parker Alaszkába. Igencsak elkalandoztunk Hanoitól.

– Ja. Hát szóval ez a kölyök őrmester ez nem semmi. Nem sokkal az indulásunk előtt jöttvissza eltávozásról, amit Hongkongban töltött. Skót kockás öltöny és szarvasbőr mellény

volt rajta. Wesleynek is vett ruhákat. Többek közt egy halszálkás, kétsoros öltönyt. Úgynézett ki benne, mint egy nigger temetkezési vállalkozó. Szóval a lényeg az, hogy ott voltBlack színes bőrű tisztiszolgája és ez a kölyök, akik úgy néztek ki, mint egy hirdetés az squire- ben, miközben az összes fejes rongyos csavargónak tűnt hozzájuk képest a

gyűrött öltönyével. A zenekar a Marseillaise-t meg a Csillagos-sávos lobogót játszotta,Black pedig a tweedöltönyében tisztelgett a zászlóknak. Aztán mindenkit limuzinokbaültettek – Blacket egy Rolls Royce-ba, a többieket háború előtti, kivénhedt Packardokbaés Cadillacekbe – és vijjogó szirénákkal vittek a városba, konvojt alkotva.

– Ha Ho Si Minn esetleg nem tudta volna, hogy jönnek az amerikaiak, hát a franciák

tettek róla, hogy megtudja. Blacket egy VIP-villába szállásolták el a franciák, Carson Newburghgel együtt, a többi tábornokot meg kiosztották a francia tábornokok között.Mindenki mást a Cercle Sportifba vittek, ami amolyan golfklub-szerűség. Volt ott egyolyan rész is, ahol a békazabálók lovakat ugrattak át kerítéseken. Hogy is hívják az ilyet?



– Akadályverseny?

– Nem, nem hiszem. De valami olyasmi. Mindenesetre tuti első osztályú hely volt.Közölték velünk, hogy ötkor koktél, aztán meg vacsora. Aztán a békazabálók rájöttek,hogy Wesley meg a kölyök, aki Blacknek dolgozik, meg a többi technikus, a térképészek és a rejtjelező sorállományúak. Mindjárt kitört a balhé. Atyám! Az nem volt semmi.Tizenöt békazabáló rohangászott fel-alá, hadonásztak a karjukkal, és rikoltoztak, mint

kurvák a razzián. „Sorállományúak” a Cercle Sportifban! Napóleon forog a sírjában! – De hát azt mondtad, mindenki civilben volt – mondta Bell-mon.

– Abban is voltak. Különben pedig mind élvonalbeli katonák. Az ilyenek nem hugyoznak a cserepes pálmára, vagy valami. Na mindegy, szóval még Black is belekeveredett adologba. És ő is jócskán felpaprikázta magát, annyit elárulok. Végül is az egyik városiszállodába költöztették át őket. Emiatt persze meg kellett oldani a rendszeres oda-visszaszállításukat is…

– Mesélj a tárgyalásról – szólt közbe Bellmon.

– ‘ tárgyalásokon nem vettem részt. Másnap kora reggel Felter kirugdosott a repülőtérre.Hogy repülünk Dien Bien Phuba. És úgy is lett. Csak éppen nem szálltunk le.

– Nincs leszállópálya?

– Ó, dehogy nincs. Csak éppen 105-ösökkel és mozsárágyúkkal lövi a Viet Minh. Csak akkor szállnak le, ha embereket akarnak evakuálni. Az ellátmányt egyszerűen kidobják agépből. Ahhoz még a futóművet sem eresztik le. Hallottál az Air Americáról?

– Egy keveset. – Van pár volt légierős pilótájuk, meg néhány teherszállító

repülőgépük. Ők látják el a helyőrséget. A létszámutánpótlás ejtőernyővel ugrik le. így biztonságosabb.

– Aztán eltaláltak titeket.

– 50 mm-es ágyúkat helyeztek el a dombtetőkön. Meg néhány 20 mm-est is. Azt hiszem,minket egy 50-es szedett le. Szerencsére nem robbant fel a lövedék, csak kigyújtotta azegyik rohadt motort.

– Erre kiugrottatok az ajtón? -Egy francia idegenlégiós állt az ajtóban, mégpedig tényleg

francia, ami ritkaság. Kilöktem, aztán a Greer kölyköt is, és utána én is kiugrottam.

– Na és Felter?

– Ismered Sandyt – felelte MacMillan. – Tud magára vigyázni. Valósággal kilőtt az ajtón.

– És senki más nem jutott ki?

– Ha nem épp az ajtóban állunk, nekünk sem sikerül. Szoros volt nagyon.

– És aztán?

– Szóval, a fák között landoltunk. Közben eltört az órám, hogy a fene esne bele. Lényegaz, hogy nagyban lopakodók az aljnövényzetben, amikor látom ám, hogy a vietminhek, akomcsik, elkapták a békazabáló franciát, és, az élő istenre esküszöm, Bob, éppen leakarták vágni a tökét, hogy megetessék vele. Ezért az egyiket lelőttem…



– Mivel? Egyértelmű parancsot kaptatok, hogy fegyvertelenül menjetek.

– Azzal a .32-es Colttal, amit a fogolytáborban adtál, Lengyelországban – felelteMacMillan. – És kurva nagy szerencsém, hogy nálam volt. Szóval lőttem, aztán már ugrottam is vissza a fa mögé. Azt hittem, nekem már megkongatták a harangot, mert aferdeszeműeknek, akiket nem lőttem le, kínai géppisztolyuk volt. Aztán hirtelen:„Bummm! Bummm!”

– Mi volt az?

– A Greer kölyök. Volt nála egy lefűrészelt csövű Winchester 12-es, öregszemű sörétteltöltve. Az egyik ferdeszeműnek letépte vele a fél fejét, a másikat megkeresztüllyukasztotta. De úgy, ahogy mondom, egyenesen átlyukasztotta. A kezed is belefért volna a lyukba.

– Felter hol volt?

– Mikor már vége volt az egésznek, a kis rohadék halálnyugodtan kisétált a dzsungelből.

Azt mondta nekem, hogy ne vigyek fegyvert, de azért nála volt az az istenverte .45-ös,amit mindig magával hord.

– Aztán begyalogoltatok Dien Bien Phuba?

– Hát nem volt az csak úgy egyszerűen gyaloglás. Négy napig tartott. Kúsztunk-másztunk, néha futottunk, vagy éppen fára másztunk. A légionárius, aki már járt ott, aztmondta, nappal rejtőzzünk, és éjszaka haladjunk. Hátborzongató volt. Az egész erdő teleferdeszeműekkel, akik mind minket kerestek. A fákon rejtőzködtünk. Élve megzabáltak mindenféle férgek. Aztán, és ez volt a leghúzósabb az egészben, be kellett jutnunk Dien

Bien Phuba. Egy főbázisuk van ott, meg néhány előretolt állásuk, különböző helyeken.Amennyire ők tudták, mindenki, aki az erdőben mászkál, a rossz fiúkhoz tartozik. Hamozgást láttak, lőttek.

– De mégis sikerült.

– Ja.

– A franciák senkit nem láttak kijutni a C-47-esből. Ezért küldték a rádióüzenetet, hogyodavesztetek.

– Mindegy, a lényeg az, hogy végül is odaértünk. El sem hinnéd, milyen az a hely, Bob.Franciaország lehetett ilyen az első világháborúban. Minden a föld alatt. A ferdeszeműek állandóan ágyúztak, változó időközönként, csak hogy ne legyen nyugta a védőknek.Időnként mindig megszólalt egy ágyú, bumm, bumm, bumm. A nap huszonnégy órájánkeresztül. Úgyhogy a tisztek folyton félrészegek, a katonák meg általában teljesen.

– Meg tudják tartani?

– Kizárt – állapította meg MacMilllan. – A légionárius, miután megakadályoztuk, hogy aferdeszemuek levágják a tökét, mindent elmondott, amit csak akartunk. Nem tudom, hogyaz istenbe csinálják, de mindenesetre tény, hogy a kommunisták kézi erővel mozgatják ahegyek között a 105 mm-es tarackjaikat. Amiket történetesen tőlünk szereztek, még az 1.

lovasságtól[7]

, Koreában. És lőszerük is van hozzá. Egyre több és több. Esélytelen, hogy a bé-kazabálók megtartsák Dien Bien Phut. A légionárius azt mondta, minden nap néhány



ágyúval több van. Előbb vagy utóbb vége lesz.

– Akkor egyáltalán nem is vettetek részt a tárgyalásokon Hanoiban?

– Nem, de Black elmondta Sandynek, mi a helyzet, és éppen én is ott voltam.

– Nos?

– A franciák begolyóztak. Igen, kell nekik az 1. lovasság, de kellenek még mellé a 187-esejtőernyősök is, de most azonnal, éspedig francia tisztek parancsnoksága alatt. Ők akarják vezényelni a színjátékot.

– Hogy jutottatok ki Dien Bien Phuból? – kérdezte Bellmon ezredes, részbenkíváncsiságból, részben pedig mert végig akarta gondolni, mi minden következik MacMillan utolsó megállapításából.

– Egy evakuáló gépen – felelte MacMillan. – Aki egyszer Dien Bien Phuba került, az ottis marad. Ezért nem is küldenek oda már több nőt. Csak sebesültszállító repülőn lehetkijutni. A fer-deszeműek meg céltáblának használják a vörös keresztet.

– Szóval Black azt mondta Felternek, hogy a franciák akarják irányítani az amerikaicsapatokat?

– Pontosan azt. A tábornok akkor kezdett franciául beszélni. Közölte velük, hogyteljességgel kizárt, hogy az amerikai nép eltűrje, hogy amerikai katonákat francia tisztek parancsnoksága alá adjanak, már ha egyáltalán azt eltűri, hogy Hanoiba küldjenek amerikaiakat, amiben ő személy szerint nem hisz.

– Előbb vágatták volna le a töküket, mint hogy beismerjék, megint kénytelenek az

amerikaiakkal kihúzatni magukat a szarból. – Szóval akkor most mi lesz, Mac? – kérdezte Bellmon.

– Dien Bien Phu el fog esni. Ha odaküldünk néhány hadosztályt, akkor talán, de csak talán, megtarthatjuk. Különben annyi az egésznek.

– Hogyhogy az egésznek?

– Az egész mindenségnek, az egész istenverte gyarmatnak. Bellmon hosszasan hallgatott.

– Akarsz még golfozni, Mac? – kérdezte végül.

– Még egy apróság – mondta MacMillan.

– Micsoda?

– Kösz, hogy nem rohantál Roxie-hoz, mikor megjött a távirat.

– Úgy gondoltam, elő fogsz kerülni. Isten vigyáz a bolondokra és a részegekre, te pedigmind a két kategóriába beleillesz.

Hosszan néztek egymás szemébe.

– Szóval Lowellnek sikerült megcsinálnia a pilótatanfolyamot? – zárta le a témátMacMillan.

– Nem minden nehézség nélkül, úgy tudom, de ez maradjon köztünk. Nem éppen egyszületett repülős.



– A Herceg általában másokat biz meg ilyen piszkos munkákkal. Akkor a 7. hadsereghezküldték?

– Igen, egy évre. Kezdő gyakorlóidő. Lowell őrnagynak egy éven át hadnagyok ésszázadosok fogják megmondani, mit csináljon.

– De legalább öregebbek lesznek nála – mondta MacMillan, azzal kisétált a filagóriából,és felkészült a következő elütésre.

Negyedik

(Egy)

ť. Ą., Long Island, Glen Cowe

Broadlawns

1954. április 12.

A Broadlawnst körbezáró kerítés mögül csak a kémények csúcsa látszott ki, de azokat is

csak néhány irányból lehetett észrevenni. A kerítés nagyjából kétszázhatvan területet zártkörül (amennyire a legutolsó, 1768-as földmérésnek hinni lehet). A Long Island-itengerszorostól indult, az alacsony vízállás szerinti partvonaltól, és köveken, sziklákon,völgyeken, sík területeken átvágva ölelte körbe a telket. Egyetlen helyen szakadt meg: akapunál.

Két és fél méter magas téglaoszlopokból állt, amelyek között két-két szalagvas töltötte kia hézagot. A szalagvasakra húsz centinként egy-egy függőleges, felül hegyes csúcsbanvégződő acél-rudat erősítettek. A kerítést, a kaput és a kapuházat is a polgárháború alatt

építették, mégpedig igencsak sietősen. A Broadlawns akkori úrnője ugyanis attól félt,hogy a huszonöt kilométerre lévő New Yorkból az ottani lázongások esetleg vidékre isátterjedhetnek. Ráadásul éppen gyermeket várt, ezért nem lehetett elutasítani a kérését.

Csak egy kapuoszlop volt. A rajta lévő bronztáblán a „BROADLAWNS” felirat. A kapumásik fele oszlop nélkül a kapuházban folytatódott. A ház gránitkockákból épült. Elégnagy akár tíz-tizenkét ember elszállásolására és ellátására is, ha a sorozások miatt kitörtlázongások esetleg elharapóznának, és magánőrséggel kéne megvédeni a vidéki házat (acsalád így nevezte a birtokot).

Most egyetlen őr lakott a házban. Csecsemőként került oda, amikor az apja volt a kapuőr.Aztán felnőtt, és gimnáziumba ment, sőt a fordhami egyetemen is elvégzett két évet.Akkor azonban rendőrnek állt, New Yorkban. Huszonnyolc év szolgálat alatt őrmesterirangig emelkedett. Öregnapjaira az őrházba vonult vissza, és most már a fia is rendőr,hadnagy.

Amikor a kertész meghalt, az ő feladatkörét is a nyugalmazott rendőr vette át. Őellenőrizte a kertet gondozó munkásokat és a szerelőt, aki a fűnyírókat és a többi gépettartotta karban. így hát nemcsak egyszerű kapuőr volt már, hanem lényegében ő feleltmindenért a házon kívül. A ház a komornyik hatásköre volt.

A nyugalmazott rendőr és a fia mindig nagyon segítőkészek voltak a ház jelenlegitulajdonosához, amikor annak, fiatalemberként, olyan autói voltak, amelyek könnyedénlépték át a New York államban meghatározott sebességkorlátokat. Csak egyetlen



őrizetbevételről készült feljegyzés, ami egy százhetven kilométer per órás sebességűüldözést követett, hét rendőrautó részvételével. Az intézkedések foganatosítására így iscsak akkor kerülhetett sor, amikor a kocsi egyik gumija kidurrant, és az autó felborult. Nos, még egy rendőr is csak bizonyos határok között tudja befolyásolni a bajtársait.

A ház csak Long Island-i tengerszorosról látszott, de olyan messze feküdt a víztől, hogykisebbnek tűnt, mint valójában. Még közelről, a belső útról nézve sem volt különösebben

méltóságteljes látvány. Aki nem ismerte, csak akkor döbbent rá az épület méreteire és bonyolult felépítésére, miután belülről is látta. Egyszerű farmháznak épült, és csak utólag bővítgették egyre nagyobbra. A legutolsó építkezés 1919-ben volt. Mostanra héthálószobája, egy könyvtára, egy nappalija, egy társalgója, egy szalonja, egy kis ebédlője,egy nagy ebédlője és egy reggelizőszobája lett.

Sok környékbeli hitte, hogy Broadlawns magán-elmeszanatórium. Mások szerint a NewYork-i római katolikus egyházmegye tulajdona, és olyan papok számára tartják fenn,akiknek az alkohollal támadtak gondjaik, vagy más pszichés problémákkal küszködnek.

Az évek során több befektető is arra a következtetésre jutott a környék helyrajzáttanulmányozva, hogy ez a telek valóságos kincs. Ötszáz négyszögöles részekre osztvatöbb mint ezer luxusházat lehetne építeni rá. Mindannyian azt az információt kapták, hogyaz ingatlan nem eladó. A makacsabbakat, akik úgy gondolták, mindent meg lehet venni, akérdés csak az, hogy mennyiért, a bankárjaik figyelmeztették, hogy nekellemetlenkedjenek tovább. A Broadlawns tulajdonosainak 1768 óta van birtokában aterület, és nem szeretik, ha zavarják a nyugalmukat. És, minthogy igen komolyérdekeltségeik vannak a New York körüli ingatlanüzletben, jobb, ha a kishal befektetők nem akarják összeakasztani velük a bajuszukat.

A Wall Street közelében lévő telkek közül azok, amelyek nem az anglikánSzentháromság-templom birtokában vannak, ugyanazoknak az embereknek a tulajdonátképezik, akiké Broadlawns is. És ez még csak egy része az ingatlanaiknak.

A broadlawnsi komornyik nyugat-indiai származású. Markáns arcát őszülő haj keretezte.Szürke pamutzakót és szürke, csíkos nadrágot viselt. Mikor belépett a szobába, és bejelentette, hogy Craig W. Lowell őrnagy úrnak telefonja van, kiderült, hogy tökéletesoxfordi angolsággal beszél, mégis fura a kiejtése.

– Elnézését kérem, őrnagy úr. A cég van a vonalban. Kapcsolni szeretnének önnek egyhívást. Itthon van az őrnagy úr?

Lowell őrnagy, akiben volt már némi alkohol, bosszúsan nézett rá.

– Nem mondták, ki keres? – kérdezte.

– Nem, uram.

– A francba – mondta a magas, széles vállú férfi. Szőke haját egészen rövid, aligfésülhető frizurában hordta. Kék szeme egészen jegessé vált, ha mérges lett, mint most is.Ilyenkor idősebbnek látszott huszonhat événél.

Eddig egy bőrfotelben hevert, egészen elterülve: lába a fotellel egy garnitúrába tartozó puffon, kezében konyakospohár. Most feltápászkodott, odasétált a bárpulton állótelefonhoz. A komornyik előbb ért oda, megnyomott egy gombot a telefon alsó részén,



felemelte a kagylót, és odanyújtotta neki.

– Köszönöm – mondta Lowell, majd a telefonba: – Itt Lowell őrnagy.

– Egy Felter nevű őrnagy van a vonalban – mondta egy női hang. Lowell megismerte: azunokatestvére, Porter Craig titkárnője az. – Kapcsolhatom?

– Persze.

Hallotta, amint a titkárnő így szól: – Egy pillanat, Felter őrnagy, máris kapcsolom Lowellőrnagy urat.

– Egér, te isten átka! – kurjantott Lowell.

– A La Guardiánál vagyok – mondta Felter. – Te hol vagy?

– Mi az istent csinálsz te a La Guardiánál?

– Azért jöttem, hogy kikísérjelek.

– Tartsd egy kicsit, légy szíves – mondta Lowell, majd letakarta a kagylót, és a szobábantartózkodó harmadik férfi, a „mostohaapja”, Andre Pretier felé fordult. – Elvihetném akocsidat?

– Persze.

– Egér, menj a Pan American pultjához, és mondd be nekik a nevemet. Közöld velük,hogy eléd megyek.

– Van itt taxi is – jegyezte meg Felter.

– Menj már be abba az istenverte váróterembe! Húsz perc múlva ott vagyok – gyorsanletette, mielőtt Felter tovább ellenkezhetett volna.

– Az a fickó, akiről azt hitték, hogy lelőtték? – kérdezte Pretier.

– Aha. Azért jött, hogy kikísérjen.

– Gondoskodna róla, hogy minden készen álljon az őrnagy vendégének a fogadásához? – szólt Pretier a komornyiknak. A komornyik biccentett, majd halkan kiment a szobából.

– Kérsz még? – emelte fel Lowell a konyakosüveget. Pretier megrázta a fejét.

– De te csak szolgáld ki magad nyugodtan – mondta, majd hirtelen hozzátette: – Bocsássmeg, Craig. Úgy tűnik, nem vagyok képes megjegyezni, hogy ez a te házad.

– A francba – mondta Lowell, majd elnevette magát. – Ne haragudj, Andre. Úgy tűnik,nem vagyok képes megjegyezni, hogy úri társaságban nem illik azt mondani, hogy „afrancba”.

Pretier is elmosolyodott, majd barátságosan Lowell felé emelte a poharát.

– Tanácsolhatnék valamit? – kérdezte.

– Természetesen.

– Megittál már pár pohárral. Biztos vagy benne, hogy tudsz vezetni?

A kék szem újra fagyos lett. Aztán Lowell végül mégis így felelt: – Természetesen nem. – Megnyomott egy gombot, s pár pillanat múlva a komornyik újra megjelent.



– Megkérné Thomast, hogy menjen a Pan American VlP-váró-termébe a La Guardiareptérre? – utasította Pretier. – Vegyen fel egy bizonyos…

– Sanford T. Felter őrnagyot – segítette ki Lowell.

– Igen, uram – felelte a komornyik. Negyven perc múlva tért vissza a szobába.

– Felter őrnagy, Lowell őrnagy -jelentette be.

Felter belépett. Szokás szerint most is túl hosszú és túl bő öltöny volt rajta. Lowellfelugrott a foteléből, egy pillanatig esetlenül habozott, végül engedett az érzelmeinek.Odasietett az alacsony, vékony férfihoz, átölelte, aztán még a magasba is emelte.

– Craig, az isten szerelmére! – tiltakozott Felter. Lowell letette.

– Örülök, hogy látlak, te kis seggdugasz – mondta Lowell. -Azt hittem, már alulrólszagolod az ibolyát.

Andre Pretier közben felállt.

– Egér, ez a mostohaapám – mondta Lowell. – Andre Pretier. Andre, Sandy Felter. – Igazán örvendek, Felter őrnagy – mondta Pretier.

– Számomra a megtiszteltetés – rázta meg Felter a kezét.

– Mit kérsz inni, Egér? – kérdezte Lowell.

– Kólád van? Vagy gyömbéred?

– Hinnéd, hogy ez az antialkoholista kis mitugrász ejtőernyőn ugrott Dien Bien Phuba,Andre?

– Az isten szerelmére, Craig! – fakadt ki ismét Felter.

– A mi Egerünk titkosszolga, tudod? – folytatta Lowell Pretier felé fordulva. – Mindenfüggöny mögött orosz kémeket gyanít.

– Mit ünnepeltetek? – kérdezte Felter fagyosan, látván, hogy a barátja részeg.

– Craig Hartfordban járt – mondta Pretier. – Az anyját látogatta meg.

– Hogy van?

– Azt mondták, „jól alakul az állapota” – felelte Lowell. – Ennek örülök – udvariaskodott Felter.

– Ami azt jelenti, hogy nem dilizett be még jobban – tette hozzá Lowell. Pretierre nézett. – Egér előtt nincsenek titkaim -mondta. – És ha túl durva voltam, bocsáss meg.

– Egyáltalán nem voltál az – felelte Pretier. – Tudja, őrnagy, igazság szerint nem sokattehetünk Craig anyjáért, de minden-

Őrnagyok 79

esetre próbálunk minden tőlünk telhető segítséget megadni neki. Sajnos, ez nem hozottannyi eredményt, mint reméltük.

– Sajnálom – mondta Felter.



– Na, hagyjuk a kellemetlen témát – javasolta Lowell. – Mi hozott ide, a Hudson-partiSzodomába?

– Ki akartalak kísérni. És meg akartam köszönni, hogy meglátogattad Sharont.

– A francba – mondta Lowell, majd kissé részeg vigyorral Pretierre nézett. – Na, már megint kezdem. Hogy micsoda mocskos szájú egy alak vagyok, mi?

– Sharon elmondta, mit csináltál, Craig – mondta Felter. -Jézusom, reméltem, hogy nemfogja. Elmondta, hogy megkértem a kezét?

Felter reménytelen arckifejezéssel csóválta a fejét.

– Mikor indulsz? – kérdezte.

– Fél tizenegykor. A Pan Americannek van egy éjszakai járata Párizsba. Ott majdátszállók a Majna-Szajna-járatra, Frankfurt felé.

– Még jó, hogy végül ma jöttem. Ha holnapig várok, egy szó nélkül elmentél volna. Pont

úgy, mint múltkor, amikor egy órával azelőtt mentél el a házamból, mielőtt én odaértemvolna.

– Hát, minthogy megtudtam, hogy életben vagy, már biztos lehettem benne, hogy Sharonnem fog hozzám jönni. Nem volt értelme ott maradnom a nagy „visszatértem a haláltorkából”-jelenetre.

– Honnan tudtad meg, Craig? Sharon azt mondta, egy órával a hivatalos értesítést hozóküldöttség után érkeztél.

– Volt az két óra is. Nehezen találtam légitaxit.

– Nem akarod elárulni, ki mondta el neked?

– Persze, hogy beköpd, amiért megszegte a titoktartást! Szó sem lehet róla, Egér.

– Oké, hagyjuk. Mesélj a pilótatanfolyamról.

– Szóval ott voltam háromezer méter magasan, és a föld és köztem nem volt semmi más,csak egy karcsú szőke…

– Mennyit ittál? – kérdezte Felter.

– Jó párat – felelte Lowell. – Nem voltam felkészülve lelkileg arra, amit Hartfordbanláttam.

– Próbáltam elmagyarázni neki, hogy az anyja valószínűleg nem fogja megismerni – mondta Pretier. – De ragaszkodott a látogatáshoz.

– Mesélj Dien Bien Phuról – kérte Lowell. – Tulajdonképpen mit kerestetek ott Mackelegyáltalán?

– Már most is többet tudsz, mint kéne.

– Hallani akarom, hogy volt az, amikor a dzsungelben bujkáltatok MacMillannel – erősködött Lowell –, miután látványosan megmenekültetek egy lángoló repülőgépből.

– Kezdem sejteni, kivel beszélhettél – mondta Felter.

– Mondd már, mi volt, az isten szerelmére!



– Talán jobb lesz, ha én most elmegyek – szólalt meg Andre Pretier.

Felter pár pillanatig méregette.

– Ugyan, semmi szükség… – kezdte.

– Bocsássatok meg – kelt fel Pretier, azzal elhagyta a szobát.

– Nem lenne szabad beszélnem erről – mondta Felter –, és ezt te is nagyon jól tudod.Különben is rossz érzés, hogy miattam kellett kimennie a saját nappalijából.

– Ez a bár, nem a nappali. És az enyém, nem az övé.

– Istenem, milyen lehetetlen alak vagy! Tudod jól, miről beszélek.

– Nagy baromság az egész, Egér. Ha nekem nem mondhatod el, akkor kinek?

– Azt hiszem, iszom egyet – mondta Felter. – Tartani fogod a szádat? Megbízhatok benned? – Rögtön felelt is a saját kérdésére: – Hát persze, hogy nem. De hát minden

titkosügynöknek megvan a maga gyenge pontja. Az enyém te vagy.Elmesélte, ami Dien Bien Phuban történt. Magát úgy állította be, mint valami utolsó

harclépcsős irodakukacot, akit egy francia idegenlégiós tizedes, a hadsereg egyik legelismertebb ejtőernyőse, és egy lefűrészelt csövű sörétes puskával felfegyverkezetttizenkilenc éves őrmester vezetett biztonságba.

Lowell automatikusan hozzáadott magában a barátja az eseményekben betöltöttszerepéhez. Megítélése szerint Felter őrnagy legalább olyan jó volt a közelharcban, mintMacMillan, vagy mint bárki, akivel csak eddigi szolgálata alatt találkozott. Látta már Féltért akció közben. Igazság szerint egyszer még az életét is megmentette. Lepuffantottegy tisztet, aki meg akarta akadályozni, hogy egy görögországi kommunista betörés soránaz ő egysége segítségére küldött felmentő csapatok odaérjenek az állásaikhoz.

Maga elé képzelte Féltért Indokínában, trópusi terepszínű egyenruhában, amint ahatalmas .45-ösét, amit mindig magával hord, két kézzel maga elé emeli. Ugyanis egészenegyszerűen nem volt elég nagy, vagy a csuklója nem volt elég erős ahhoz, hogy egy kézzellőjön egy ekkora pisztollyal. Mindig két kézzel lőtt, lassan, megfontoltan. Ritkán találtmellé. Szinte minden lövése halálos volt.

-Szóval, kellő ceremóniával a Francia Idegenlégió 3ième Régiment Parachutistetiszteletbeli tagjaivá avattak bennünket. Díszsortüzet is kaptunk, 105 mm-esekkel,ágyúkkal és az 1. lovasság tankjaival.

– Krisztusom! – mondta Lowell. – Bárcsak én is ott lehettem volna. – Elgondolkozott,mennyire gondolta ezt komolyan. Felternek mindenesetre biztosan jólesett. Sandy ugyanisrégóta abban a meggyőződésben él (szerinte alaptalanul), hogy ő egy született harcos.

– Croix de guerre-t is adni akartak nekünk – folytatta Felter. – Persze igazábólhivatalosan mi ott sem voltunk, úgyhogy esélyünk sem volt, hogy engedélyezzék nekünk az elfogadását.

– A fenébe is, közben én meg azzal vesztegettem az időm, hogy megtanuljakdarálót vezetni, nem kis állami pénzen.

– Mesélj róla.



– Nincs mit mondanom. Pont olyan idióta dolog az egész, ahogy gondoltam. Egyőrnagynak kelljen helikoptert vezetnie! Miért nem alkalmazunk mindjárt sofőrnek isőrnagyokat? Tiszta hülyének éreztem magam, mikor lobogó zászlók és katonazenekar kíséretében tűzték az egyenruhánkra a repülősszárnyakat.

– Ezt te sem gondolod komolyan – jelentette ki Felter határozottan.

– Magam sem tudom, mennyire gondolom komolyan – mondta Lowell a részegek őszinteségével. – Újra és újra szükségem van egy kis agymosásra, mert meginog a hitemaz egészben.

Felter kinézett az ablakon, és meglátta Andre Pretiert a háztól a távoli vízpartig húzódóhatalmas gyepes területen sétálni. Kinyitotta a teraszra nyíló üvegajtót, és kiment hozzá.

– Úgy tűnik, elüldöztem a saját házából – mondta. – De már végeztem; elmondtam, amitnem lett volna szabad, ha esetleg vissza szeretne jönni.

– Értem – bólintott Pretier. Felter visszasétált vele a házba.

– Most éppen a katonai repülés Hadseregen belüli fontosságáról beszélünk. Attól félek,nem túl izgalmas téma.

– Azt sem tudom, mi az – mondta Pretier. – Craig, igazság szerint, nemigen beszél amunkájáról.

– Épp mostanában lett belőle katonai repülő.

– Teljes a tudatlanságom. Azt sem tudtam, a Hadseregnek is vannak repülői.

– Mikor a Légierő autonómiát kapott – kezdte Felter, és Pretier érezte, örül, hogy végre

biztonságos témát talált –, majdnem minden figyelmüket és pénzüket a bombázókra és anagysebességű vadászgépekre kezdték fordítani, na meg a rakétákra. A Hadseregnek viszont könnyű repülőgépekre is szüksége van a harcmezőn. Minthogy a Légierő ezt nemtudta biztosítani a számára, engedélyt kapott egy saját légi szolgálat, a katonai repüléslétrehozására. Craig ebbe került most bele, kezdőként.

– Szabadlábon kószál néhány villogó szemű őrült – jegyezte meg Lowell fanyarul –, akik a látomásaikban egész helikopterekkel szállított hadosztályokat látnak.

– Értem – mondta Pretier. – Te pedig megláttad a lehetőséget ebben, és otthagytad értük a

harckocsizókat, nem? Ahogy Guderian is látott annyi jövőt a Blitzkriegben, hogyezredesként átigazoljon a német híradósoktól a páncélosokhoz?

– Bár így lett volna. Az a kőkemény igazság, hogy a legutóbbi szolgálati értékelésem,amit Koreában kaptam, olyan rossz volt, hogy választhattam: a katonai repülés vagy aleszerelés.

Pretier döbbenten nézett Felterre. Mikor látta, milyen keserű arcot vág az apró őrnagy,már biztos volt benne: Lowell igazat beszél.

– Azért nem volt annyira sötét a helyzet, Craig – mondta Felter.

– Te pont annyira tudod, mint én, ha nem jobban, milyen volt. Úgyhogy hagyd a süketdumát.

– Na de hát kitüntetést kaptál Koreában – értetlenkedett Pretier. – Többször is. És elő is



léptettek.

– Az azelőtt volt, mielőtt kiborítottam volna a bilit – mondta Lowell, azzal újabbkonyakot töltött magának.

– Mit csináltál?

– Nos, Andre, azon kevesek egyike, vagy talán az egyetlen olyan katona áll előtted –

bókolt gúnyosan –, akinek sikerült Koreában fehér nővel szexuális botrányba keverednie. – Na, ez egyáltalán nem lep meg – próbálta tréfára venni a dolgot Pretier.

– A „rendszer” legalább annyira kiakadt rajta, mint azon, amikor felálltam egyhadbírósági tárgyaláson, és eskü alatt kijelentettem, hogy el tudok képzelni olyan harcihelyzetet, amikor egy tisztnek kötelessége agyonlőni egy másik tisztet, ha az nem teljesítia kötelességét.

Pretier megint Sanford Felterre nézett, és az őrnagy fájdalmas arckifejezéséből megintmegbizonyosodhatott: Lowell nem lódít.

– Ki volt a nő? – kérdezte. Remélte, ezzel a kevésbé kényes témát választotta.

– Georgia Paige – mondta Lowell.

– A színésznő? Az, amelyik…

– Melltartó nélkül rohangászik? – fejezte be helyette a mondatot Lowell. – Igen, „az” aGeorgia Paige volt az.

– Akkor ezért mentél rögtön Los Angelesbe, amikor hazajöttél! – mondta Pretier.

– Nem tartott sokáig a dolog – kesergett Lowell. – Hamarosan fájdalmasan nyilvánvalóvávált, hogy, hogy úgy mondjam, Georgia és én csak átutaztunk egymás életén.

– Mi történt, Craig? – kérdezte Felter. Olyan határozott hangon követelte az információt,hogy kérését egyszerűen nem lehetett megtagadni.

Lowell nem válaszolt azonnal. Felter eltűnődött, vajon a válaszán gondolkozik-e, vagyazon, hogy válaszoljon-e egyáltalán.

– Koreában még meglehetősen jól álltak köztünk a dolgok – mondta Lowell.

– Hogy sikerült összehoznod? Úgy értem, Koreában, mikor pedig a front közelébenvoltatok? – kérdezte Felter.

– Azt hiszem, lenyűgözte a frontharcosi imázs. Megmutattam neki a tankomat, amitőlteljesen beizgult.

– Ne hülyéskedj már!

– Kiscserkész becsületszavamra, Egér. Ott volt meg először. A szolgálati értékelésembenszereplő „nem elég érett gondolkodásomat” nagyrészt azért kaptam, mert kivittemGeorgiát a frontra, a régi egységemhez.

– Hát, gyerekes dolog volt, az biztos. És nagy hülyeség is.

– Akárhogy is, a hölgyeményt felizgatta. És igaz, halhatatlan szenvedély szökkent szárbaköztünk. Mindenféle romantikus álommal telve tértem vissza az Államokba. Azt



terveztem, beugrok hozzá L. A.-ba, magammal viszem a mesés Németországba, aholazonnal tiszta szívéből megszereti a fiamat. Aztán majd keresünk egy kis házikót az útmentén, és majd ott éldegélünk, rengeteg barátot szerzünk, és számtalan gyereketcsinálunk.

– És mi történt?

– Először is éppen filmezett, úgyhogy hat hétig semmiképpen nem tudott volna eljönni.Amikor pedig szóba került Peter-Paul, akkor azt mondta: „Ó, persze, a kölyköd. Erről megis feledkeztem.”

– Ó – mondta Sandy Felter együttérzően.

– Kezdtem kételkedni benne, hogy tényleg olyan szerető mostohaanya lenne belőle, mintgondoltam. Á, a francba is, hiszen amúgy sem volt jelentősége az egésznek!

– Tudta, hogy gazdag vagy? -Mi, gazdagok, ezt úgy mondjuk, hogy „jómódú”, Egér -

mondta Lowell.

Felter nem hagyta ejteni a témát.

– Azt akarta, hogy hagyd ott a Hadsereget, és te nem voltál erre hajlandó? – kérdezte.

– Odáig el sem jutottunk.

– De tudta, hogy „jómódú” vagy?

– Tulajdonképpen nem tudom biztosan. Azt persze tudnia kellett, hogy van valami befolyásom a filmes világban. A cég egy meglepő véletlen folytán részt vett a filmjefinanszírozásában. Különben nem hiszem, hogy a közelébe juthattam volna. így is minden befolyásomat be kellett vetnem, hogy egyáltalán kapcsolatba kerülhessek vele. De végül isnem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amilyen hülye voltam, néhány csodálatos keféléstösszetévesztettem a szerelemmel.

– Sajnálom, Craig – mondta Felter.

– Amikor Bellmon felhívott… hopp, ez jól kicsúszott a számon, mi?… és közölte velem,hogy hősi halált haltál a távoli Indokínában, azt hittem, minden problémám megoldódott.Illő, de minél rövidebb gyászidő után el akartam venni Sharont. Ez rögtön helyre tettvolna mindent.

– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom neked.

– Legközelebb ne csak hitegess. Legközelebb maradj is halott.

– Majd csak jön valaki, Craig – mondta Felter. – Ha a jellemedtől eltekintünk, te vagyminden szűzlány álma.

– Tuudom, timdom. De mindig úgy zavarba hoz, ha letérdelnek elém, és csókolgatnikezdik a kezem.

– Igaza van, Craig – mondta Pretier. – Előbb-utóbb találni fogsz valakit. – Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán akarom még – felelte Lowell. Aztángyorsan hozzátette: – Az isten szerelmére, mondjunk inkább disznó vicceket, vagy valami!



(Kettő)

Németország, Augsburg

Az Egyesült Államok 7. hadseregének főhadiszállása

Repülési részleg

1954. április 15.

Ford W. Davis alezredes, a 7. hadsereg főhadiszállása repülési részlegének parancsnokatörténetesen a részleg külső irodájában tartózkodott, amikor a civil besétált. Ez annyira bosszantó volt, hogy egészen kíváncsivá tette. Nos, egyáltalán nem tetszett neki, amitlátott.

A civil gyűrött sportzakót és szürke flanelnadrágot viselt. Egy civil trencskó-utánzatotvetett a vállára. Fehér, legombolható gallérú ingének nyitott nyakában selyemkendő.

Biztos riporter, gondolta Davis alezredes. Mégpedig valószínűleg amerikai, talán a

unich Americantôl, egy szenzációhajhász pletykalaptól, amit okostojás volt sorkatonák adnak ki. Elsősorban a sorállományúak veszik. Istenverte bajkeverő egy banda. Mindigolyan sztorik után szimatolnak, ami a Hadsereget általában, és azon belül elsősorban is atisztikart rossz színben tünteti föl.

Davis az irattartó szekrény tetejére tette a dossziét, amit éppen olvasott, és odasétált acivilhez, aki a főtörzsőrmesterrel beszélgetett.

– Mi a probléma? – kérdezte.

– A tiszt úr korábban jelentkezik szolgálatra az áthelyezés közbeni eltávozásáról,

alezredes úr.Davis ránézett. Mindig is gyanúsnak tartotta a magas, jóképű férfiakat, különösen azt a

fajtát, amelyik selyemkendőt és hanyagul a vállára vetett trencskót hord. A tiszt félig-meddig vigyázzál-lás-szerúségbe vágta magát.

– Igazság szerint, uram – mondta a jóképű, mozisztár-ruhába öltözött fiatalember –, nemakarom még befejezni az eltávozásom. Csak egy PX-kártyát szerettem volna szerezni.

– Mikor jár le az eltávozása?

– A parancsom szerint április 20-án kell jelentkeznem Kilmerben, uram. – Akkor mit keres itt ilyen hamar?

– Német nő volt a feleségem, uram. Van itt egy fiam.

– Hogy jött ide?

– Kereskedelmi járaton, uram.

Davis próbálta összerakni a képet. Általános tapasztalat szerint a német nők közül csak akurvák házasodtak össze amerikai katonákkal. Tisztek pedig nem vesznek el kurvát. Már

ha van egy csepp eszük. Szóval ez a fiatal kan kraut kurvát vett feleségül, de aztán annyiesze mégis volt, hogy rájöjjön, ezzel tönkretette a karrierjét. Márpedig ha egy tisztelbassza a karrierjét, vagy leszerel, vagy jelentkezik a repülőstanfolyamra.



Davis alezredes ezzel szemben karrierkatona volt. A Texas A&M-ben végzett, és atüzérséghez került. A második világháborúban ment repülőstanfolyamra, mint tüzér. Akatonai repülés fő funkciója akkoriban még az volt, hogy a tüzérségi tüzet irányítsa, Piper Cubok és ejtőernyővel ledobott előretolt tüzérfigyelők segítségével. Abban az időben akatonai repülők még „L” betűvel megjelölt szárnyas pilótajelvényt hordtak, a „liaison”[futár – a ford.] és a „valódi” pilóták megkülönböztetésére. Davis alezredes futárpilóta

volt.Aztán később is katonai repülős maradt, nem mintha ő is tönkretette volna valamivel a

karrierjét, hanem mert azon kevesek egyike volt, akik úgy gondolták, a könnyű katonailégjárműveknek hosszú távon van jövőjük. A Légierő, amikor külön fegyveres erővé vált,egyértelművé tette, hogy nem fogja azon törni magát, hogy a biztosítsa a Hadseregnek mindazokat a légi kisegítő szolgáltatásokat, amikre annak szüksége van. Ők tízezer méter magasról ledobott atombombákkal kívánták megvívni a következő háborút, no megkétszeres hangsebességgel repülő vadászgépekkel, sőt, akár az űrből kilőtt rakétákkal. Nem kívánták a sárban vánszorgó szerencsétlen bunkókra pazarolni az idejüket.

A Hadseregnek viszont saját légierőre volt szüksége. Nemcsak tüzérségi célzásirányításraés futárgépekre, de egészségügyi evakuálórepülőkre, vagy éppen helikopterekre (Korea bebizonyította ennek a módszernek az életképességét), és előbb vagy utóbb,szállítógépekre, amikkel akár hetvenöt kilométerrel az ellenséges vonalak mögé is lehetuttatni csapatokat. A Hadseregnek saját ellátórepülőkre van szüksége, amik alacsonyan,

lassan, a föld közelében repülnek. Nos, ettől még nagyon messze voltak, de Davisalezredes hitt benne, hogy ennek is el fog jönni egyszer az ideje.

Ez a hite tartotta a katonai repülésnél.

De éppen mert profi katona volt, igyekezett megtalálni a fegyverneme gyenge pontjait is,és ez különösebb nehézség nélkül sikerült is neki. Ha ugyanis nem tudjuk, mi a probléma,nem tudjuk helyrehozni. Nos, ő tudta, mi a katonai repülés legnagyobb gyengéje, defogalma sem volt, hogy tudná rendbehozni.

A gyenge pont az volt, hogy a katonai repülők tiszti kara olyan volt, mint az Ivoryszappan: 99,99 százalék tiszta balfácánból, lázadóból, szerencsétlen alakból és bajkeverőből állt. Ezeket ugyanis, ahelyett hogy kirúgták volna a Hadseregből, arepülőstanfolyamra irányították.

Elég volt ránéznie az előtte álló Jóképű Janira, azzal az istenverte selyemsáljával, meg azErről Flynnt utánzó öltözékével és viselkedésével, hogy biztos legyen benne, megintkapott egy rakás szerencsétlenséget, akire senkinek nincs már szüksége a Hadseregben;egy olyan istenverte nagy balfácánt, aki képes volt feleségül venni egy káposztafejűkurvát.

– Nem tudom, mire számított – szólalt meg fagyosan –, de ez egy katonai intézmény.Elvárjuk, hogy a hozzánk átirányított tisztek a Hadsereg szokásainak megfelelőenelentkezzenek szolgálatra. Azaz egyenruhában.

– Igenis, uram – mondta Jóképű Jani.

– Az őrmester majd felveszi az adatait, és gondoskodik, hogy elszállásolják a nőtlentisztek szállásán. Ugye, jól hallottam, hogy múlt időt használt a házasságával



kapcsolatban?

– Igen, uram.

– Azután visszajön, egyenruhában, és jelentkezik szolgálattételre. Világos?

– Igen, uram.

– Odaadta már a főtörzsőrmesternek a parancsa másolatát?

– Igen, uram.

– Mikor elkészült, Morgan, hozza be nekem – mondta Davis, azzal sarkon fordult, ésvisszament az irodájába.

Ahogy csukta be az ajtaját, még hallotta, amint Jóképű Jani csúfondáros hangon aztmondja: – Hú, ezt nevezem ám rossz kezdésnek!

A nagypofájú faszfej azt hiszi, humoros volt, mi? Na majd ő sürgősen megtanítjakesztyűbe dudálni.

Először akkor merült fel benne, hogy esetleg elhamarkodottan ítélhette meg Jóképű Janit,amikor pár perccel később bejött az irodájába a főtörzsőrmester, és az asztalára tette az újtiszt parancsának gyűrött, kopott másolatát. Gyors pillantást vetett a papírra, aztándöbbenten nézte meg újra, alaposabban.

– Egy „őrnagy?” – kérdezte. – Egy „hivatásos” őrnagy? Még századosnak is túl fiatallenne. És ráadásul hivatásos tiszt?!

– Tényleg nagyon fiatalnak tűnik, uram. Nem gondolná az ember – értett egyet azőrmester.

– A szolgálati anyaga is itt van?

– Nincs, uram. Valószínűleg még úton van. Csak huszadikán kellett volna jelentkeznie.

Davis alezredes még egyszer elolvasta Jóképű Jani parancsát, ezúttal alaposan, háthamegtud belőlük még valamit.

PARANCSNOKSÁG

AZ USA HADSEREG, TÜZÉRISKOLA

FORT SILL, OKLAHOMAKÜLÖN PARANCS:

NO. 87 1954. MÁRCIUS 20

KIVONAT

31. Craig W. Lowell páncélos őrnagy (0439067) az USA Hadsereg, Tüzériskola, katonairepülési részleg állományában lévő tiszt sikeresen teljesítette az előírt kurzust (1954. 6-oskurzus), megszerezte a forgószárnyúrepülőgép-vezetői minősítést, és ezzel 1956. március

20-i dátummal megilleti a katonai pilóta megnevezés. Korlátozás: nevezett tiszt egyébtípusvizsga letételéig kizárólag H-13-as és H-23-as forgószárnyas repülőgépet vezethet.

32. Craig W. Lowell páncélos őrnagy (0439067) 1954. március 20-i hatállyal megkapja a1707-es MOS alapazonosítót (katonai pilóta, forgószárnyas repülőgép korlátozással) .



33. Craig W. Lowell páncélos őrnagyot (0439067, MOS 1707), USA Hadsereg,Tüzériskola, katonai repülés részlegétől áthelyezem az USA 7. hadserege katonai repülésrészlegéhez, ahol forgószárnyas pilótaként fog szolgálni. Az áthelyezés alapjául szolgálótelex 1956. január 3-ai keltezéssel került kiadásra, tárgya az újonnan forgószárnyúrepülőgép-vezetői kinevezést szerzett tisztek áthelyezése volt. Nevezett tiszt legkésőbb1954. április 20-án, 23.30-kor egyenruhában jelentkezik az USA Személyzeti

Központjában, a New Jersey állambeli Kilmer helyőrségben, ahonnan tovább utazik azUSA Hadsereg európai kontingenséhez tengeri csapatszállító eszközzel. Nevezett tisztogosult 30 nap szabadságra. Levelezési címe: New York, Long Island, Glen Cove,

Broadlawns. Nevezett tiszt a háztartási felszereléseit, illetve személygépkocsiját akormány költségén a tengerentúlra szállíttathatja. Tartós szolgálati helyének változásaérvénybe lépése 1954. április 20. Nevezett tiszt háztartási felszereléseinek ésszemélygépkocsijának az áthelyezését a kormány szükségesnek ítélte. Hivatkozási szám:S-99-999-9999.

KIVONATYEAGER VEZÉRŐRNAGY ÜGYINTÉZŐ: UTASÍTÁSÁRA:

Peter O. Romano Jerome T. Waller

százados, Főhads. Testület ezredes, Főhads. Testület

adjutáns főhadsegéd

De ezúttal sem lett okosabb: csak annyi derült ki belőle, hogy Lowell nemrég végzetthelikopterpilóta. De a sorok között mégis adta magát, hogy valami nagy marhaságot

csinálhatott. Őrnagyok nem mennek át a katonai repüléshez, hacsak nem csinálnak valamiészveszejtő nagy hülyeséget. Csak Lowell őrnagyi rangja és hivatásos tiszti státusa nemhagyta nyugodni a kíváncsiságát. Egyszerűen túl fiatalnak tűnt az őrnagysághoz. Arra isesküdni mert volna, hogy nem West Point-i és nem is a többi akadémián, az A&M-en, aCitadelben vagy a VMI-n végzett. Esetleg Norwichban. Igen, valószínűleg Norwich leszaz. Végül is a páncélosoknál volt, márpedig Norwichban sok hivatásos harckocsizó végez.

Két óra múlva a főtörzsőrmester bejelentette Lowell őrnagyot.

– Küldje be – mondta Davis.

Lowell őrnagy bemasírozott az alezredes irodájába. Egy méterre az íróasztaltól megállt,feszesen tisztelgett, és bejelentette:

– C. W. Lowell őrnagy szolgálattételre jelentkezik, uram! Davis viszonozta a tisztelgését.

– Pihenj, őrnagy – mondta. Lowell inkább a díszszemléken szokásos merevebb, mint aszabványos katonai pihenjhez hasonló testhelyzetet vett fel. Davis szemébe nézett. Hateljes dísszemle-pihenjt vesz fel, tizenöt centivel a felettese feje fölé nézett volna.

„A” típusú egyenruhát viselt, azaz rózsaszín nadrágot és zöld zubbonyt. Nem kerülte elDavis figyelmét, hogy ez az egyenruha sosem járt tiszti bolt polcán. Olyan volt, minthaLowellre öntötték volna. Nyilvánvalóan szabóval készíttette. Kétségkívül nem olcsón. Deami még ennél is feltűnőbb volt, az a mellkasát díszítő „gyümölcssaláta”.

Lowell őrnagy mellényzsebe fölött egy Harctéri Szolgálatért Érem volt látható: ezüst



kováspuska kék alapon, koszorúval. A koszorú nyitott végei között egy csillag jelezte,hogy tulajdonosa másodszor kapta meg ezt a jelvényt. Lowell őrnagy ezek szerint kétszer is volt már háborúban. Kétségtelenül sokkal idősebb, mint látszik, döntötte el magábanDavis. Biztos a bőre vagy az izmai különös egyéni sajátossága miatt néz csak kihuszonnégyhuszonöt évesnek. A zubbonya egyik vállára egy tüzérségi akadémiai jelvényvolt varrva, a másikra egy háromszögletű harckocsizójelvény 73-as számmal. A

páncéloshadosztályok számozása nem terjedt 73.-ig, tehát csak valamelyik önálló zászlóaljelvénye lehet. Felrémlett előtte, hogy egy önálló páncéloszászlóalj indította el a puszanikitörést a koreai háború első hónapjaiban.

Ez a saláta néhány másik eleméhez is passzolt: ENSszolgálati Érem, Koreai SzolgálatiÉrem, három hadműveleti csillaggal, továbbá a koreai (és az amerikai) elnökicsapatkitüntetés. Ezek mind a másik mellényzsebe fölött.

A Harctéri Szolgálatért Érem alatt szemmel láthatóan vadonatúj pilótaszárnyak díszelegtek. Ez alatt következtek a kitüntetései. Kiváló Szolgálatért Érdemkereszt. Ez a

második legmagasabb, harc közben mutatott hősiességért járó kitüntetés. Volt mellé egyKiváló Szolgálatért Érdemérem is. Plusz egy Ezüstcsillag, egy kis tölgyfalombbal, ami aztmutatta, már másodszor kapta meg. Azután egy Bronzcsillag, „V” betűvel, jelezve, hogy a bátorságáért kapta. Két tölgyfalevéllel. Ez most vajon három Bronzcsillagot jelent, vagynégyet? Davis nem volt benne biztos, hogy vajon adnak e második V betűt, ha valakiismét a bátorságáért kap Bronzcsillagot. Azután Bíborszív, három tölgyfalombbal. Négyszer sebesült meg. Aztán voltak még szalagok, amik külföldi kitüntetéseket jeleztek,összesen négy, és a második világháborús Győzelmi Érem (ami nem feltétlenül jelentetteazt, hogy a tulajdonosa részt vett a világháborúban, ugyanis 1946 végén osztották ki: aki

akkor szolgált, az mind megkapta), továbbá a németországi Megszálló Hadsereg Érme.Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet nem adnak ám akárkinek.

– Van, amelyiket nem ismerem, őrnagy – mondta Davis. Lowell nem szólt semmit.

– Mik azok a külföldi érmek, őrnagy? – kérdezte Davis, némileg fenyegető hangon. – Koreaiak?

– Három igen, uram.

– Beszéljen róluk.

Lowell előrehajtotta a fejét, és rámutatott az egyik szalagra. -Ez itt a Szent György ésSzent András Érdemrend – mondta.

– Koreai? – kérdezte Davis kihívóan.

– Görög, uram. Ez pedig a koreai Kiváló Szolgálatért Érdemkereszt, a koreai KatonaiÉrdemérem, és a Tae Guk, ami a mi Kiváló Szolgálatért Érdemérmünk megfelelője.

– Ha az volt a szándéka, hogy elkápráztasson a gyümölcssalátájával, őrnagy, akkor sikerrel járt.

– Uram, a szabályzat előírja, hogy laktanyaszolgálatra való jelentkezéskor a tiszt viseljeaz érmeit és kitüntetéseit.

– Erről nem tudtam – mondta Davis fagyosan. Lowell nem felelt.



– Hogyan szándékozik megoldani, hogy Kilmer ne nyilvánítsa szolgálatból igazolatlanultávolmaradónak április 20-án?

– Beszéltem a személyzeti részleg helyettes parancsnokával, bizonyos Gray ezredessel,aki közölte velem, hogy majd küldenek egy táviratot az új állomáshelyemről. Az majdmegelőzi a félreértéseket, uram.

– Gondolom, arra számít, hogy megtérítik a repülőjegyét idefelé?

– Nem, uram.

– De azt remélte, itt, Németországban folytathatja az eltávozását, igaz?

– Igen, uram.

– Hibát követett el, amikor jelentkezett, őrnagy. Minden darálópilótára szükségem van,még ha most érkezett is csak a tanfolyamról. Kénytelen leszek rögtön munkába állítani.

– Igen, uram – válaszolta Lowell habozás nélkül. Ez volt az első olyan megnyilvánulása,

amivel sikerült némi elismerést kivívnia magának Davis alezredes előtt. Legjobb esetbenis egy kis szünetre számított, amíg Lowell végiggondolja a dolgot, legrosszabb esetben pedig akár egy tragikus előadásra is az életbevágóan fontos családi ügyekről, amik emberileg elkerülhetetlenné teszik, hogy eltávozáson maradhasson. Az őrnagynak azonban a szeme sem rebbent.

– A 73. páncéloshadosztállyal volt Koreában?

– 73. nehézharckocsi-zászlóalj – javította ki nyomban Lowell. – Igen, uram.

– Amelyik részt vett a kitörésben a puszani ostromgyűrűből?

– Igen, uram.

– Már akkor velük volt?

– Igen, uram.

– Áruljon el nekem valamit, őrnagy – mondta Davis megtévesztőén ártatlan hangon. – Miért lesz helikopterpilóta egy hivatásos őrnagy, akinek akkora gyümölcs salátája van,mint George Pattonnak?

Lowell állta a pillantását. Pillanatnyi gondolkozás után válaszolt.

– Arra a következtetésre jutottam, uram, hogy páncélostisztként nem vár rám olyan jövő,mint szerettem volna.

– Valamit elcseszett, igaz?

– Igen, uram.

– Ami nyomot hagyott a személyi anyagában is, igaz?

– Igen, uram.

– És csak két választása volt: a katonai repülés vagy a leszerelés? – Majdhogynem, uram.

– Hány év szolgálati ideje van?



– Öt évet és néhány napot töltöttem aktív szolgálatban, uram.

– Öt év alatt őrnagy lett? – kérdezte Davis hitetlenkedve.

– Két évet a Hadseregen kívül is töltöttem. 1948-tól 1950-ig. A koreai háborúban hívtak be újra.

– Hány éves maga, Lowell?

– Huszonhat, uram.

– Huszonhat éves korára sikerült őrnagyi rangig jutnia, és aztán még el is baszni akarrierjét?

– Igen, ez elég pontosan foglalja össze a lényeget, uram.

– Azt mondja, van egy fia.

– Igen, uram.

– Az anyjával él itt, Németországban? – Az anyja meghalt, uram. Az anyja családjánál él.

– Gondolja, hogy a fia iránti felelősségérzete befolyásolni fogja az itt nyújtottteljesítményét?

– Nem, uram.

– Jobb is, ha erre vigyáz. Az a fajta régimódi katona vagyok, akinek meggyőződése,hogy egy tiszt számára a szolgálat a legelső. Akinek olyan családi problémája van, amiakadályozza a szolgálata ellátásában, jobb, ha elhagyja a Hadsereget.

– Igen, uram.

– Tisztában van az itteni helyzetével, őrnagy? – kérdezte Davis, aztán válaszra sem várvafolytatta. – Maga a kezdő gyakorlóidejét fogja nálunk tölteni. Ennek az időszaknak az azelsődleges szerepe, hogy növelje a repült óráinak a számát. Nagyjából-egészéből úgyfognak bánni magával, mintha tiszthelyettes vagy legfeljebb hadnagy lenne. Agyakorlóideje alatt a rangja semmiféle privilégiummal nem fog járni. Megértette, amitmondtam?

– Igen, uram. – Withers alezredeshez fogom beosztani, aki a forgószárnyúak különleges küldetésének ágának vezetője. Azaz a VIP-ek szállításáért felelős.

– Igen, uram.

– Withers alezredes majd megtanítja magának az itteni repülési stílust. És egy idő után,hosszú idő után, talán még azt is megengedi majd, hogy utasokat szállítson. Csak alegkevésbé fontosakat. Nem a fejeseket. Csak a szárnysegédeket.

– Igen, uram – mosolyodott el Lowell.

– Majd valamikor körbeviszem – mondta Davis. Felállt, és kezet nyújtott. – Tekintse úgy,hogy hivatalosan üdvözöltem a 7. hadsereg repülési részlegénél.

– Igen, uram. Köszönöm, uram.



– Távozhat, őrnagy.

Lowell kérdő pillantással nézett rá.

– Még valami? – kérdezte az alezredes.

– Nagy segítség lenne, ha elárulná, uram, hogy hol találom meg Withers alezredest.

Davis egészen megfeledkezett a füllentéséről, hogy sürgős szüksége van mindenhelikopterpilótára, ezért Lowell nem folytathatja az eltávozását.

– Mennyi az a legrövidebb idő, ami alatt el tudná intézni a személyes ügyeit? – kérdezte.

– A fiam Marburgban van, uram – felelte Lowell. – Egy nap oda, egy ott, egy vissza.Összesen három.

– Megkapja kimenőnek. így nem számít bele az eltávozásába. Én meg majd közben beszélek Withers ezredessel. Esetleg, ha már nagyjából megismerte az új állomáshelyét, és belejött a kerékvágásba, elintézhetünk magának egy egyhetes, vagy akár tíznapos

eltávozást. – Köszönöm, uram – mondta Lowell. Tisztelgett, hátraarcot csinált, majd elhagyta azirodát.

Davis eltűnődött, mit követhetett el, amivel tönkretette a karrierjét. Aztán, egyelőre,félretette magában az ügyet. Később, ha már elolvasta a személyi anyagát, és maga isvégzett egy kis nyomozást, majd eldönti, vajon „A” típusú selejt-e (reménytelen eset),vagy „B” típusú (egy, a számtalan középszerű tiszt közül, aki nem megfelelő teljesítménytnyújtott az eddigi állomáshelyein), vagy éppen a „C” kategóriába tartozik, azaz

helyrehozható, és a jövőben esetleg még hasznos tagja lehet a katonai repülésnek. Nyomozásra végül nem volt szükség. A Lowell őrnagy megjelenését követő naponugyanis levelet kapott attól az embertől, akit a katonai repülésben dolgozó maroknyielkötelezett, igazi profi mintegy az elnökének tekintett.

Ez a kis kemény mag, aki többet akart elérni, mint pusztán letölteni a húsz évet, mielőttnyugalomba vonulhatnának, nem volt igazán népszerű a többi tiszt között. A rendszer tagjai lenézték őket, és a csoportot csak Cincinnatti Repülőklubnak nevezték, gúnyosutalásképpen a Cincinnatti Társaságra, aminek csak olyan tisztek lehettek tagjai, akik a

függetlenségi háború alatt George Washington alatt szolgáló tisztek leszármazottjai voltak.William R. Roberts alezredest, USMA ‘40

[8], aki az első valaha is kiképzett futárpilóták

közé tartozott (az úgynevezett „nulladik tanfolyamon” végzett) sokan csak úgy hívták, kimegvetően, ki szimpátiából és tiszteletből, hogy „a Cincinnatti Repülőklub elnöke”.

Oklahoma, Fort Sill

Pf. 334

1954. március 20.

Kedves Ford!

Elintéztem, hogy hozzád küldjenek egy bizonyos Craig W. Lowell őrnagyot, aki mavégzett (épp hogy csak, nem éppen született pilótatehetség) az RW 54-6-oson. Én személy



szerint nem kedvelem, de a személyi állományunk jelenlegi minőségére, és bizonyos nemelhanyagolható külső nyomásra való tekintettel (ez utóbbit többek között Bob Bellmongyakorolta rám), úgy döntöttem, megéri a kockázatot.

A koreai háború elején Lowell, akkor még mint a Nemzeti Gárda nemrég újra behívottszázadosa, elsőként törte át a Puszan körüli ostromgyűrűt az incshoni invázió után. Rólakapta a nevét a Lowell-különítmény, ami az ő egysége volt. • teljesítményének

köszönhetően huszonkét évesen őrnagyi rangot kapott. Hamarosan, a Jalu felé valóelőretörésével, majd Hamhung evakuációja alatti helytállásával számos kitüntetést isszerzett. Paul Jiggs, aki akkor a 73. nehézharckocsi-zászlóalj parancsnoka volt, esküszik,hogy Lowell kitűnő harciegység-parancsnok, és egyben a legjobb tervezési-kiképzési tiszt(istenem, mekkora szükségünk van ilyenekre), akit valaha látott.

A dolgok árnyoldala az, hogy Bellmon állítása szerint végtelenül rossz jellemzést kapotta személyi lapjára. Két dolog miatt került feketelistára: „harci egység vezetésére nemavasolt”, és „józan ítélőképesség hiánya”.

Egyrészt azzal keverte bajba magát, hogy egy hadbírósági tárgyaláson felállt, éskijelentette, nem lát semmi rosszat abban, ha egy tiszt a helyszínen agyonlövi a tiszttársát,mert az nem állta meg a helyét a harcban. A vádlott egy fiatal néger, Norwichon végzettszázados volt. Azzal vádolták, hogy meggyilkolt egy állítólag az ellenséges tűzben gyávánviselkedő tisztet a puszani gyűrűnél, aztán később, az előrenyomulás alatt egy másik betojiellen fordította a tankja lövegtornyát. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a norwichi apja,III. Philip Sheridan Parker nyugalmazott ezredes vezette a Porky Waterford-féle „PokolCirkuszából” alakult különítményt, ami a második világháború utolsó napjaiban kiragadtaaz oroszok karmai közül Bob Bellmont.

Az ifjú Parker történetesen ugyanazon a napon jelentkezett „önként” a katonairepüléshez, amikor Lowell, és együtt is végeztek. Ő viszont Alaszkába került. Ennélmesszebbre nem tudtam elkülöníteni őket egymástól.

Lowell a második nagy fekete pontját úgy szerezte, hogy Georgia Paige-et (azt afilmszínésznőt, amelyik nem visel melltartót), amikor az egy USO-társulattal a koreaicsapatoknál járt, kivitte a frontra. A dologról fényképek is készültek, amik bekerültek asajtóba. Hatalmas botrány lett belőle. Amellett azt mesélték, Lowell állandóanmegdöntötte a nőt, ahányszor csak vízszintes felületet találtak.

Akárhogy is, végül a Bordentowni Katonai Iskola segédoktatójaként kötött ki. Parker ugyanakkor Fort Devens-ben lett helyettes szállásmester. Nos, úgy látszik, nekünk már mindig csak ilyen emberekkel kell beérnünk.

Még egy dolog Lowellről: visszataszítóan gazdag, amellett figyelemreméltó befolyássalrendelkezik a Kongresszusban.

További kapcsolatok: Bellmon meg van győződve, hogy csak azért nem tűnt elSzibériában, mint oly sok hadifogoly, mert a fogolytáborát vezető tiszt komoly személyeskockázatot vállalva rendkívül korrekten járt el vele és a sorstársaival. A mi emberünk,

Lowell, amikor a háború után Németországban szolgált, feleségül vett egy német nőt,akiről kiderült, hogy történetesen gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes, az említettvolt fogolytábor-parancsnok lánya. A gróf akkor, a háború után, már az oroszoknak vágtaa fát Szibériában.



1950-ben aztán kiadták. így még éppen találkozni tudott Lowell-lel, mielőtt azt Koreábaküldték volna. Négy hónapot volt a fronton, mielőtt egy részeg amerikai hadbiztos őrnagyfrontálisan a felesége kocsijába rohant. A felesége a helyszínen meghalt. A gyereküketazóta a nagyapja, a gróf neveli, aki időközben vezérőrnagy és a Bundeswehr titkosszolgálatának főparancsnok-helyettese lett.

Azért mentem bele ennyire a részletekbe, hogy te is lásd, milyen lehetőségek rejtőznek

Lowellben (és, kisebb mértékig, Parkerben) a számunkra. Hatalmas hasznot hajthatnekünk, de éppenséggel kárt is okozhat. Azt hiszem, ha kiderül, hogy a vesszőfutás, aminkeresztül kellett mennie, nem téritette jobb belátásra, legjobb, ha gyorsan és véglegmegszabadulunk tőle, bármennyire felháborítja is ez esetleg a harckocsizótiszti lobbit. Nagy koloncot akasztok a nyakadba, tudom, és sajnálom, de hát muszáj.

Valamikor a jövő hét folyamán be fogják jelenteni, hogy az alabamai Ruckert újramegnyitják, és ezután Katonai Repülési Kiképzőközpont lesz a neve. Már jártam ott.Egyetlen földes kifutópálya van, amit a második világháborúban tartalék repülőtérnek

használtak. Ezek szerint mindent magunknak kell megépítenünk a semmiből, azazkénytelenek leszünk folyton pénzt kunyerálni. „De legalább lesz végre saját bázisunk!”

Amire viszont még nagy szükségünk lenne az elkövetkezendő években, az néhánymagasabb rangú tiszt támogatása. Én mindent megteszek ezért, ami tőlem telik, deegyelőre nem túl nagy sikerrel.

Helen csókoltat, és Bettyt is.

Öreg haverod Bill.

Ui.: Ha esetleg még nem vetted volna észre, a legutóbbi ezredesi várólistán 34. voltam aharminchatból. Azt hiszem, pont időben kapom meg az előléptetést (várhatóan nyolc-kilenc hónapon belül), hogy ezredesi sassal már legyen esélyem megkapni a RepülésiBizottság vezetését. Az lesz az egyik első szervezeti egység, amit Rucker megnyitása utánlétre fognak hozni.

Nos, Davis ezredes már magától is észrevette William Roberts alezredes nevét azezredesi előléptetési listán. A saját neve viszont nem szerepelt, ami elgondolkodtató. Az atény, hogy Roberts neve ott van, talán nem is lényeges. De az is lehet, hogy igen. RobertsWest Point-i. Nem kizárt, hogy a West Point-i Védegylet közbenjárására léptetik elő. Ők

ugyanis gondoskodnak az övéikről, még a katonai repülés hibbant radikálisairól is. Deéppenséggel az is lehetséges, hogy valaki a Pentagonban végre felismerte az értékétmindannak, amit Roberts a múltban tett, és amit a jövőben tehet még.

Davis most már sajnálta, hogy nem tudott többet Lowellről, mielőtt Withershez osztottavolna be. Withers már akkor reménytelen seggfej volt, mielőtt negyvennégy éves korábanfelfedezte Jézus Krisztust, mint az ő személyes megváltóját, mostanra pedig lényegébenvallásos fanatikus lett belőle. Jobb lett volna közelebb tartani Lowellt a tűzhöz, ahol szemelőtt van, és ha megfelelőnek bizonyul, még esetleg tanulhat is valamit. Talán még azügynek is meg lehetne nyerni. De most már késő. És ki tudja, talán éppen egy, a Bárány

vérében megfürdött parancsnok az, amire Lowellnek most szüksége van.

(Három)

Nyugat-Németország, Marburg an der Lahn



1954. április 15.

A Schloss Greiffenberg (igazából inkább villa volt, mint kastély, minthogy 1818-banépült, amikor a haditechnika fejlődése miatt a bástyák és várárkok már elavultak; de egygróf nem villában, hanem kastélyban lakik) háznagya új ember volt, ezért nem ismertemég Lowellt. Hiába mutatkozott be Craig, ezzel nem tett rá különösebb hatást. Becsuktaaz orra előtt az ajtót, és kint várakoztatta, mondván, majd „érdeklődik”.

Hamarosan egy nő nyitotta ki az ajtót. A csinos, korán őszülő asszony elmosolyodott,kezet nyújtott, és angolul szólította meg.

– Bocsásson meg, drága Lowell őrnagy. Peter-Paul embere csak annyit mondott, hogy„egy amerikai van az ajtó előtt”. Kérem, jöjjön be.

– Köszönöm – felelte Craig.

– Peter-Paul csak a jövő hónapra várta – mondta, majd megemelte a hangját: – Liebchen,itt a papád!

A háznagyhoz már közel sem olyan barátságos hangon szólt:

– Vigye Lowell őrnagy holmiját a gyerek hálószobája melletti szobába. És legközelebbne legyen ilyen ostoba fajankó. Ez az amerikai a gyermek apja.

Nem tudja, hogy beszélek németül, döbbent rá Lowell. Ez még érdekes, esetleg akár szórakoztató is lehet.

A gyerek nem jött. Nekik kellett megkeresniük. Mikor megtalálták, a nő szoknyája mögé bújt.

– Nem szokott magához – mondta a nő.Peter-Paul Lowell 1947-ben született. Ezek szerint már hétéves, számolt utána az apja.

Kissé túl van már azon a koron, hogy nők szoknyája mögé bújjon. Vagy ilyen ijesztőlennék?

– Na, mi az, rosszcsont? – kérdezte. A gyerek nem felelt.

– Ha megengedi, hogy közbeszóljak – mondta a nő –, azt hiszem, jobb lesz, ha mostmagára hagyjuk. Előjött belőle a Greiffenbergek családi makacssága.

– Azért van benne némi Lowell-vér is – mondta Craig. – Na mindegy, le van tojva. Hanem kellenek neki a pisztolyok, majd valaki másnak adom.

– Milyen pisztolyok? – kérdezte a kisfiú.

– Nézze csak, beszélni is tud! – mondta Lowell. – A barna szatyorban vannak. A háznagyfölvitte az emeletre, a szobámba.

A gyerek kiszaladt az ajtón.

– Őrnagy – mondta a nő –, kérem, bocsásson meg. Milyen itallal kínálhatnám meg?

– Skót whiskyvel, köszönöm. – Azt hiszem, maradt még egy kevés. Peter-Paul már csak azért is várt az ön látogatására,hogy megkérhesse, vegyen neki szeszesitalokat a Hadseregtől.



– Nem jutott eszembe hozni. Maga pedig elfelejtette megmondani, kicsoda.

– Ó, csak egy újabb rossz helyen ragadt rokon, akit Peter-Paul befogadott. EzúttalPomerániából. Elizabeth von Heuffmger-Lodz vagyok. Az anyám a grófnő testvére volt.

Tuti, hogy ezzel is jár azért valami hangzatos cím, gondolta Lowell.

– Mint azóta maga is rájött – felelte –, én pedig a gyermek apja vagyok. A nevem Craig.

A nő megint kezet fogott vele.

Szívesen megbasznám, gondolta Lowell, aztán kicsit meglepetten eltűnődött, miért ugrottelő ilyen hirtelen a tudatalattijából ez a gondolat. Az aztán istenverte nagy ostobaságlenne, már ha egyáltalán a nő is benne lenne a dologban, márpedig semmi jelét nem adta,hogy ez lenne a helyzet.

Ekkor belépett Peter-Paul Lowell, becenevén P. P. A nő közben átadta Craignek az italát.A kisfiú cowboykalapot, mellényt, cow-boynadrágot (fordítva), fegyverövet és kéthatalmas, hatlövetűt formázó kupakos pisztolyt viselt.

– Fordítva vetted föl a nadrágodat – mondta Craig.

– Pardon?

A fiú európai akcentusa és modora elszomorította az apját. Nagyot húzott a gyengehiskyből, majd letérdelt, és megmutatta a fiának, hogyan hordja egy cowboy a

bőrnadrágját.

Mikor felpillantott, a nő őt nézte. Az volt az érzése, valami okból meg van lepve velekapcsolatban. Biztos arra számított, hogy bermudasortban és térdzokniban jövök, és

egyfolytában rágógumizni fogok, gondolta.Ötödik

(Egy)

Washington, D. C. Pentagon

1954. május 15.

Rudolph G. MacMillan óvatosan résnyire nyitotta a férfivécé fülkéjének ajtaját, éskilesett. Rózsaszín-zöld díszegyenruháját viselte, az összes kitüntetéscsíkjával és

tengerentúlon kapott sáv-jával. Rajta volt mind a Páncélosközpont (ahol jelenleg szolgált),mind a 82. légideszant-hadosztály (legjelentősebb második világháborús szolgálati helye)egységazonosító jelvénye. Óvatosan visszacsukta az ajtót, és helyére csúsztatta a reteszt.Akit bejönni hallott, csak egy ezredes volt. Nem ismerte, és különben sem rá várt.

MacMillan őrnagy éppen megszegte a szabályzatot. A fülke, amiben felhúzott nadrággalült, a főtisztek latrinájában volt, ahová csak ezredes vagy a fölötti rangúak léphettek be.Alezredestől lefelé, egészen hadnagyig, külön latrina volt fenntartva, akárcsak asorállományúak részére.

Gyűlölte a Pentagont, mint ahogy a „Pentagon-típusú” tisztek is gyűlölték a MacMillan-féléket, éppúgy, ahogy a századírnokok a szakaszok tizedeseit. Csakhogy ha egyszázadírnok visszaél az írógépével, a tizedes még mindig elkaphatja a kantinban, vagymegvárhatja, amikor hazafelé megy a szolgálati klubból, és szétrúghatja a seggét.



Rudolph G. MacMillan tizedes egyszer már szétrúgta egy századírnok seggét, FortBenningben, 1941-ben, amiért az „véletlen elírást” követett el a szolgálati kartonján, amimiatt ő nem kapta meg a harmadik, őrmesteri sávját. A századírnok persze elmondta aszázad első őrmesterének, az első őrmester meg a századparancsnok elé rángatta őt. Minda századírnok, mind az első őrmester meg volt győződve, hogy sávok nélkül jön ki aszázadparancsnok irodájából, sőt ha egy kis szerencséjük van, akár le is tartóztathatják, és

hadbíróság elé kerül. Csakhogy ő mindent elmondott a parancsnoknak, és MacMillanőrmesterként hagyta el a szobáját.

És sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy a parancsnok nem annyira az igazságosságkedvéért döntött így, hanem mert úgy gondolta, ezzel szolgálja jobban a század érdekét.Persze az is számít, hogy mi a helyes és igaz, de az „igazi” lényeg az, hogy mi a legjobb aszázadnak.

Most viszont ama, ugyancsak sziklaszilárd meggyőződésére alapozva cselekedett, hogy aPentagon igazából nem más, mint egy túlméretezett századiroda. Csak éppen az itt

dolgozó őrnagyok és alezredesek sokkal ügyesebben használják az írógépüket, ha kiakarnak cseszni valamelyik harci egységnél szolgáló katonával, és nem lehet csak úgyegyszerűen elkapni a gallérjukat és beverni az orrukat. De egy jó katona itt is kiteregethetia tényeket a századparancsnok előtt, és ha igaza van, és amit javasol, az a Hadseregérdekét szolgálja, a főnök, még ha a századosi „vasúti sín” helyett tábornoki csillagokatvisel is, azt fogja tenni, ami a legjobb az alakulatának.

A hidraulikus ajtó halk szisszenéssel újra kinyílt. MacMillan ismét kilesett a fülkéjéből.Egy altábornagy lépett be. A piszoárokhoz sétált, majd előrehajtott fejjel széthúzta azubbonyát, hogy hozzáférhessen a cipzárjához.

MacMillan őrnagy kitárta a fülkéje ajtaját, és a szomszédos piszoárhoz lépett. A tábornok futó pillantást vetett rá. Aztán egy pillanat múlva meglepetten nézett rá újra.

– Nézzenek oda! – mondta az Egyesült Államok Hadseregének hadműveleti vezérkarifőnökhelyettese, majd kirázta az utolsó pár csepp vizeletet, visszatűrte a nemi szervét anadrágjába, és felhúzta a cipzárját. – Mac MacMillan! A fenébe is, hogy van, Mac?

– Kicsit idegesen, tábornok – felelte MacMillan.

– Hogyhogy? Kezet ráztak.

– Ugyanis nemrég kentem el a száját egy századírnoknak – mondta MacMillan. Atábornok nevetett.

– Hát az már jó régen volt, Mac. Szent isten, de milyen régen!

– Ez másmilyen századírnok volt. Ez egy ezredes.

– Bajban van, Mac? – kérdezte az altábornagy most már komoly hangon.

– Ez csak önön múlik, tábornok úr.

– De ugye nem vágta tényleg szájon…? – MacMillan esetében ezt a kérdést fel kelletttenni, és nem csak azért, mert amikor a tábornok először találkozott MacMillan tizedessel,az éppen akkor jelentkezett a laktanya bokszcsapatába.

– Természetesen csak átvitt értelemben. Egy őrnagy úgy keni el egy ezredes száját, hogy



megvárja a tábornokát a latrinában, miután az ezredes nyilvánvalóvá tette számára, hogy aszóban forgó ügyet már eldöntötte, és további vitának helye nincs. Teszi az őrnagy eztakkor, amikor az ezredes parancsba adta neki, hogy nem zavarhatja az üggyel atábornokot.

– De Mac, ha beszélni akar velem, bármikor felhívhat otthon is!

– Most nem mint a barátja kerestem meg, uram. Most egyszerűen tisztként vagyok itt.

A tábornok arca hirtelen zord kifejezést öltött. – Ha nem lennénk barátok, Mac,megkérdezném magától, mi az istent keres a főtiszti klotyóban.

– Tábornok úr, MacMillan őrnagy tisztelettel kéri, hogy szánjon rá tizenöt percet azidejéből.

– Hallottam róla, hogy új állomáshelyre kerül. A pokolba is, hiszen én intéztem el. Nemtetszik az új beosztása? Erről van szó? Nem akar…

– Katona vagyok, tábornok úr. Oda megyek, ahová küldenek, és mindenütt igyekszemképességeim szerint a legjobbat nyújtani.

– Akkor mi a baj? Azt hittem, örül, hogy nem kell itt dolgoznia.

– Uram, a tábornok úr a véleményem szerint hibát követett el, amikor az egész katonairepülést fejlesztő létesítményt a jelenleg érvényes terv szerint szervezte meg.

– Őrnagy – mondta az altábornagy –, most visszamegyek az irodámba. Tájékoztatnifogom a titkáromat, hogy… – az órájára nézett – …11.30-ra időpontot adtam magának,amikor is tizenöt perc időtartamra fogadom magát. Meghallgatom az érveit. Minthogy a

döntésemet Gregory ezredes javaslatára hoztam meg, őt is meg fogom kérni, hogycsatlakozzon hozzánk.

– Igenis, uram. Köszönöm, uram.

– Vagy, miután felhívtam a figyelmét, hogy Gregory ezredes értékeli majd az újállomáshelyen nyújtott teljesítményét, végleg el is felejthetem, hogy ez a kis találkozásmegtörtént.

– Uram, fél tizenkettőkor ott leszek.

11 óra 28 perckor MacMillan őrnagy belépett a hadműveleti vezérkari főnökhelyettesihivatal külső irodájába, és közölte a recepcióssal, hogy 11.30-kor találkozója van aDCSOPS-szal.

Azt mondják, a DCSOPS[9]

a Hadsereg valódi irányítója. Elvileg egyenrangú a többivezérkari főnökhelyettessel – a DCSPERS-szel (személyzeti), a DCSLOG-gal (logisztikai)és a DCSINT-tel (hírszerzési) –, de gyakorlatilag minden fontos ügyben ő tesz javaslatot avezérkari főnök számára, és ritkán bírálják felül az ajánlásait. Lényegében ő határozzameg, hol, mikor és hogyan harcoljon a Hadsereg. A hírszerzés őt tájékoztatja azellenségről, a személyzet vele tudatja, milyen csapatokkal gazdálkodhat, a logisztika pediga rendelkezésre álló készletekről és az utánpótlásról informálja. Ő veti össze az így kapottinformációkat, és ő dönt, figyelembe véve az ellenség lehetséges szándékait és képességeitis, hogy hova küldjék a csapatokat és a haditechnikát.



Békeidőben ő dönti el, vajon tankokból vagy tüzérségből kell-e több a Hadseregnek,vagy éppen a híradástechnikát kell fejleszteni. Illetve, mint ezúttal, hogy a Hadseregnek éppen a légi mobilitását kell növelnie, nem pedig még több tankra, ágyúra és puskára vanszüksége, amiért a harckocsizók, a tüzérek, illetve a lövészek sikoltoznak.

Amikor Mac MacMillan őrnagyot a belső irodába vezették, Arthur Gregory, a DCSOPShivatala katonai repülési ágának vezetője, és Howard Kellog dandártábornok, a DCSOPS

segédtisztje már benn ültek, a fal mellett álló piros bőrkanapé két végén. – Uram! – csattant fel katonásan MacMillan hangja, azzal merev vigyázzba vágta tömzsi,hordómellkasú testét. – R. G. MacMillan őrnagy parancsára megjelent!

A DCSOPS könnyed, fesztelen mozdulattal viszonozta a tisztelgést.

– Pihenj, őrnagy – mondta. – Tudtommal már ismeri az urakat. Tizenöt perce van.

– Engedelmével, tábornok úr – lépett MacMillan a kanapé előtt álló kávézóasztalhoz.Kezében egy aktatáskát tartott. Olyan látványosan parádézott, hogy egyik főtiszt sem vette

eddig észre. Most viszont a padlóra tette, és iratkötegeket vett ki belőle, majd az asztalrahelyezte azokat.

– Uram – kezdte, és sem a DCSOPS segédtisztje, sem a katonai repülési ág vezetőjefigyelmét nem kerülte el az egyes szám. MacMillan a DCSOPS-nak címezi amondandóját, nem nekik. Ez szabályellenes. De a DCSOPS szemmel láthatóan nem akadtfönn rajta. Úgy néz ki, ez amolyan „MacMillan versus DCSOPS segédtisztje és a repülésiág vezetője” tárgyalás lesz. A tábornok lesz a bíró, esküdtszék nélkül. Az isten verje megezt a MacMillant! Becsületrend ide vagy oda, ez azért már sok.

– Uram – mondta MacMillan –, érvényes áthelyezési parancsom van, miszerint ageorgiai Fort Benningben, az Ejtőernyős Bizottságnál kell szolgálatra jelentkeznem, minta DCSOPS hivatala és az Ejtőernyős Bizottság katonai repülési ága közti összekötő.

– Ezzel mi is tisztában vagyunk, őrnagy – mondta a DCSOPS segédtisztje. MacMillanúgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Hamarosan – folytatta – az Ejtőernyős Bizottság katonai repülési ága Katonai RepülésiBizottsággá fog átalakulni, az ala-bamai Fort Rucker újramegnyitása után. A repülésikísérletek attól kezdve közvetlenül az ön fennhatósága alá fognak tartozni, nem csak az

Ejtőernyős és Tüzérségi Bizottságokon keresztül. – Ezt mind tudjuk – szólt közbe a DCSOPS segédtisztje. – Azt viszont nem tudom, hogymiért kell ezt magával megbeszélnünk.

– Különben is Rucker, nem Fort – tette hozzá a repülési ág vezetője. – És mindeddigmeggyőződésem volt, hogy ez az egész titkos. Milyen jogon jutott hozzá azinformációhoz?

– Hagyják beszélni – mondta a DCSOPS.

– Ezek szerint tehát én leszek a hadműveleti vezérkari főnökség és a Katonai RepülésiBizottság közötti összekötő – folytatta MacMillan. – Más szóval a katonai repülés és aHadsereg között.

– A katonai repülés csak egy fogalom, nem fegyvernem, őrnagy – mondta a DCSOPS



segédtisztje.

– Igen, uram. Éppen ez a lényeg.

– Attól félek, nem tudom követni – jegyezte meg a repülési ág vezetője gúnyosan.

– Hallgassuk végig – mondta az altábornagy most már kissé metsző hangon.

– A szolgálatban nyújtott teljesítményemet a Repülési Bizottság elnöke fogja majdértékelni a személyi anyagomban, Gregory ezredes jóváhagyásával. Ön mindeninformációt a bizottság elnökétől fog kapni, Gregory ezredesen keresztül.

– Talán van jobb ötlete? – gúnyolódott Gregory.

– Miért rossz ez, Mac? – kérdezte a DCSOPS. Nem volt különösebben túl jóvéleménnyel MacMillan szellemi képességeiről, de abban biztos volt, hogy az őrnagytudja, mit kockáztat azzal, hogy ilyen körülmények között hozta elé az ügyet.Mindenesetre megszolgálta, a Becsületrendet nem számolva is, hogy figyelmesenvégighallgassák, mielőtt fizetnie kéne azért, amit tett. Akárhogy is, az már most is látszik,gondolta, hogy a Repülési Bizottsághoz már nem lehet beosztani: azt a hidat már felégette.

– Mert mind Bill Roberts, mind Gregory ezredes a Cincinnatii Repülőklub tagjai – mondta MacMillan.

– Meggyőződésem, hogy William Roberts „ezredest” akart mondani – csattant felGregory dühödten.

– Cincinnatti Repülőklub? – kérdezte a DCSOPS. – Az meg mi az isten?

– A legrégebbi katonai repülősök. A „rendszerhez” tartozók. Azt hiszik, hogy a katonai

repülés az ő tulajdonuk. – Mit ért rendszer alatt?

– Azokat a hivatásos tiszteket, akiknek esélyük van, hogy egyszer tábornokok legyenek.A WPPA-t. Meg a többi ilyen csoportot.

Az Amerikai Egyesült Államok West Point-i Katonai Akadémiáján végzett tisztek szövetségét azok a tisztek, akik más katonai felsőoktatási intézményben végeztek,hadseregszerte West Point Protective Associationnek, West Point-i Védegyletnek,rövidítve WPPA-nak nevezték. A WPPA tagjai maguk viszont nem igazán szerették ezt azelnevezést.

– Ezt rossz néven veszem, őrnagy – mondta Gregory ezredes. – Nagyon rossz néven.

– Térjen a lényegre, Mac – követelte a DCSOPS. Már nagyon bánta, hogy egy gyorscsorgatásra beugrott az ezredesek klozet-jére. Az irodájában volt egy saját vécéje, aztkellett volna használnia. Most először gondolkozott el, vajon mennyi ideje leshetett ráMacMillan. Egészen biztosan órák óta. Vagy akár napok óta.

– Kizárólag olyan információt fog kapni, tábornok – mondta MacMillan –, amit a

Cincinnatti Repülőklub a tudomására akar hozni. – Hát ez egyszerűen ocsmány rágalom! – hördült fel Gregory ezredes.

– Ne folytassam, uram?



– De, folytassa csak, Mac – mondta a DCSOPS. – Már úgyis megásta a saját sírját.Akkor már akár bele is ugorhat.

– Uram, nagy hibát követne el, ha a katonai repülést a Cincinnatti Repülőklub kezébeadná.

– MacMillan, már eddig is túl messzire ment ezzel az úgymond „CincinnattiRepülőklub”-dologgal – dühöngött az ezredes. – Ezt még egyszer nem tűröm el. – MacMillan ezúttal is levegőnek nézte.

– Szüksége lenne egy önálló szervezeti egységre a bázison, tábornok – folytatta. – Amifüggetlen a Katonai Repülési Bizottságtól, és a Repülőklubtól is. Ellenkező esetben aRepülőklub tesz majd róla, hogy az övéi kapják meg a fontosabb beosztásokat, az ő projektjeik kapjanak pénzt. Az ő elképzeléseik lesznek a mérvadóak a földi csapatok könnyű légi járművekkel való támogatásának módjairól. Minden szavuk doktrína lesz, és bekerül a tankönyvekbe.

Hosszú, mély csönd ülte meg a helyiséget. A DCSOPS meg volt győződve, hogy ezt avádat sem Gregory, sem a saját helyettese nem hagyhatja szó nélkül. Kíváncsi volt, milyenformában vágnak vissza.

– Tehát egy különleges egységre lenne szükség, no persze a maga irányítása alatt, ugye? – kérdezte a DCSOPS segédtisztje gúnyosan.

„Ne törődj vele, és el fogják felejteni. Tedd nevetségessé, és nem törődnek majd vele.”em rossz próbálkozás, gondolta az altábornagy, de ez most már kevés.

– Nem, Bob Bellmon alatt – válaszolta MacMillan. – Vagy valaki hozzá hasonló alatt.

Olyan valakire van szükség, aki nem a tüzérségtől jön, és a Repülőklubnak sem tagja, deazért a WPPA-ban benne van.

– Bob Bellmon még csak nem is pilóta – mondta a DCSOPS segédtisztje, hangjában jólészrevehető undorral. – Egyébként pedig rossz néven veszem az állandó, sértő utalásaitvalamiféle, úgymond West Point-i Védegyletre, őrnagy.

– Egy hónap alatt meg tudnám tanítani repülni, ahogy valószínűleg bárki mást is. Arepülés nem olyan misztikus dolog, mint néhányan el szeretnék hitetni.

– Mac – mondta a DCSOPS. – Ez csak amolyan kitörés. Nem gondolta ezt igazából

végig. – De igen, uram. Amire szükség lenne, az a Hadműveleti Vezérkari FőnökhelyettesiHivatal egy II. kategóriás alegysége, amit például „Harci Fejlesztési Alakulat”-nak lehetnenevezni. Tessék, itt van.

A II. kategóriás alegység olyan alakulat, ami egy katonai bázison állomásozik ugyan, denem a támaszpont-parancsnoknak tartozik engedelmességgel, hanem valamilyen más,általában magasabb szintű parancsnokságnak. A kórházak például mind a rangidősorvostábornok irányítása alatt vannak, nem a támaszpontjukat vezető tábornok rendelkezik

felettük.MacMillan fémkapoccsal összetűzött vaskos papírköteget nyújtott át az altábornagynak.

– Itt a szervezeti felépítés és felszerelés-tervezet, amit javasolok. Röviden összefoglalva



egy parancsnokra, egy helyettesre, néhány ellátási, beszerzési tisztre és műszakiakra lenneszükség; továbbá egy összekötő tisztre. Plusz a sorállományú technikusok.

A DCSOPS átvette az anyagot, és olvasni kezdte. Azonnal világossá vált a számára, hogymásvalaki is benne van a dologban, nem csak az őrnagy. Tökéletesen kidolgozottvezérkari tanulmány volt, márpedig MacMillan, legyen bár minden idők legjobb katonája,nem vezérkari tiszt. Akárki írta is meg helyette, tudta, mit csinál.

Ahogy végiggondolta a dolgot, egyre mérgesebb lett.

– Mac, ki vette rá erre?

– Uram?

– Az isten verje meg, valakinek lennie kellett. Ezt nem maga írta. – Már el is döntötte,hogy ki fogja készíteni azt a szemét disznót, aki gyáva volt ahhoz, hogy maga hangoztassaaz álláspontját, és szegény balek MacMillant küldte maga helyett a vágóhídra.

– Ezek az én ötleteim, uram – mondta az őrnagy. – Csak éppen megkértem egy barátom,hogy segítsen kidolgozni.

– Kit?

– Nem mondhatom meg, tábornok úr.

– Miért nem?

– Mert azt mondta, öngyilkosság, ha idejövök az anyaggal, és ha ez a szándékom, akkor inkább nem segít.

– Mi a neve, Mac? – kérdezte a DCSOPS, az őrnagy nyilvánvalóan őszinte válaszátmérlegelve magában.

– Tiszti és úri becsületszavamat adtam neki, hogy nem árulom el, hogy ő volt, uram – szögezte le MacMillan.

Mac biztos nem találhatta ki egyedül ezt az egészet, gondolta a DCSOPS. Hiszen olyanártatlan, szűz ebben a nyilvánosházban, amit másképpen Pentagonnak is neveznek, hogyténylegesen hisz a tiszti könyv aranyszabályaiban, mint például a tiszti és úribecsületszóban.

– Nem kérem, Mac – mondta az altábornagy. – Parancsolom. – Sajnálom, uram, de nem tehetem meg – vágta vigyázzba magát az őrnagy.

A DCSOPS egy darabig csak nézte, aztán felállt, és a vezérkari dolgozatot a helyetteseölébe dobta.

– Olvassa át – mondta, majd MacMillanra mutatott. – Maga pedig velem jön. – Átvitte akis tárgyalótermébe, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Mac, tudnom kell, ki vette rá erre – mondta.

– Senki sem vett rá, tábornok úr. – Na jó, akkor ki „segített”. Tiszti és úri becsületszavamat adom, hogy semmit nemteszek ellene, sem most, sem később. De mindenképpen tudnom kell.



– Miért?

– Mert amit ma tett, arra enged következtetni, hogy van valaki a Hadseregben, mármintmagán kívül… mégpedig, a vezérkari tanulmányból ítélve, igencsak magas rangú tisztrőlvan szó, aki úgy érzi, Gregory ezredes és a helyettesem súlyos hibát követtek el. Vagykevésbé udvariasan fogalmazva megpróbáltak hülyére venni.

– Egy fenéket magas rangú – kuncogott MacMillan.

– Ki volt az, Mac? – kérdezte a DCSOPS. Mikor nem kapott választ, bármennyire iskínosan érezte magát tőle, megismételte: -Tiszti és úri becsületszavamat adom, Mac, hogynem teszek vele semmit.

– Lowellnek hívják.

– Rangja? Keresztneve?

– Őrnagy. Craig W. Csak nemrég fejezte be a repülős tanfolyamot.

– Lowell? Az a fiatal bika, aki Koreában megkefélte azt a filmcsillagot? – Igen, uram.

– Aztán meg belekeveredett Phil Sheridan Parker fiának a hadbírósági tárgyalásába?

– Igen, uram.

– Nem csoda, hogy nem akarta, hogy kiadja a nevét. Már így is elég mélyen van aszarban.

Az altábornagyot megnyugtatta, amit megtudott. Amellett meglepte, hogy ez a Lowell

kölyök – ha jól emlékszik, most olyan huszonhat körül lehet – ilyen kitűnő vezérkaritanulmányt tudott írni. Milyen kár, hogy elbaszta a karrierjét. A Hadseregnek voltak jóvezérkari tisztjei és jó frontparancsnokai, de Valley Forge óta súlyos hiány volt az olyanfőtisztekből, akik mindkettőben jók voltak. Ez a Lowell kölyök harci parancsnokként már bizonyította a tehetségét. Ha emellett ilyen vezérkari tanulmányokat is tud írni, akkor nagyon gyorsan, nagyon magasra emelkedhetett volna.

– Nem lesz folytatása a dolognak, Mac – mondta. – Hiszen megígértem.

– Igenis, uram. Köszönöm, tábornok.

Visszamentek a nagy irodába. Az altábornagy a helyettesére nézett, és kérdően felhúzta aszemöldökét. Nem volt meglepve, hogy két beosztottja időközben már kitalált egyvisszavágást, amivel megfoghatják MacMillant.

– Uram, nincs szükségünk egy egész birodalomra lent a bázison – mondta a helyettese. – Gregory csapata bőven elég, egyedül is képesek letesztelni bármit, ami Ruckerből érkezik.MacMillan őrnagy leküldésének éppen az lenne a lényege, hogy elsimítsuk a dolgokat,nem hogy vihart kavarjunk. Rengeteg embert haragítanánk meg, ha ilyesmit próbálnánk rájuk erőszakolni. Hiszen még a „páncélosoknak” sincs külön speciális egysége a harci

fejlesztésekre. Még a „lövészeknek” sincs! Miért pont a katonai repülésnek legyen? – Erre mit felel, őrnagy? – kérdezte a DCSOPS.

– A knoxi és benningi ezredesek és őrnagyok, akik a következő háborúkra terveznek,



századokat, zászlóaljakat, ezredeket vezettek az előzőben – mondta MacMillan. – Akatonai repülésben viszont senki, de „senki” nem rendelkezik frontalakulat vezetésébenszerzett tapasztalattal.

A mindenit, gondolta a DCSOPS, ebben bizony igaza van.

– Ez a terv azoknak a tiszteknek az arculcsapása lenne, beleértve engem is – mondtaGregory ezredes –, akik olyan régen dolgoznak időt és energiát nem kímélve a katonairepülés felvirágoztatásáért. Akiknek köszönhető, hogy egyáltalán idáig eljutottunk. Ez azegész ötlet őszintén szólva rettenetesen dühít.

– Tisztelettel megjegyzem, hogy lényegében pontosan arról van szó, amit Gregoryezredes mondott – csapott le MacMillan. -A Repülőklub dühöngeni fog, ha nem költhetik el tetszésük szerint mindazt a pénzt, amit a Hadsereg a katonai repülésbe fog ömleszteni.Természetesen jót akarnak, tábornok úr. Csakhogy egyszerűen nem ismerik a földihadviselést.

– Van még valami, őrnagy, vagy befejezte? – kérdezte a DCSOPS.

– Befejeztem, uram – vágta vigyázzba magát MacMillan.

– Át fogom nézni a javaslatát, őrnagy. Az urakkal is átnézetem, és kikérem avéleményüket.

– Nagyon köszönöm, uram. Ez azt jelenti, hogy távozhatok, uram?

– Igen, elmehet, Mac – mondta a tábornok. MacMillan tisztelgett, feszes hátraarcotcsinált, és kimasírozott az irodából. Ahogy elhaladt a kávézóasztal mellett, egy kicsitmegrogyasztotta a térdeit, és menet közben felkapta az aktatáskáját.

Távozása után néhány pillanatig csend volt a helyiségben. Aztán a DCSOPS segédtisztje,aki éppen a beadványban javasolt szervezeti beosztást és felszereléstervezetet lapozgatta,halkan felnevetett.

– Hát nem aprózta el, az mindenesetre biztos – mondta. – Itt az áll, hogy egy ezredesre,egy alezredesre, két őrnagyra, négy századosra és egy tucat hadnagyra lenne szükség.Plusz tizenegy légi járműre.

– Tizenegy gép? – nevetett kissé kesernyésen a repülési ág vezetője. – Csak?

– Egy ikermotoros Beechet, két Beavert, három Cessna L-19-est, két H-19-est, egy H-34-est és két H-13-ast kér – mondta a DCSOPS segédtisztje, a beadványt böngészve. – Aztizenegy.

– Rendes fickó ez a Mac – mondta Gregory ezredes („visszatérve a tedd nevetségessé, ésel fog felejtődni taktikához”, gondolta a DCSOPS). – Nem túl okos, de rendes. Miért neadjunk neki akkor már mondjuk egy B-29-est, egy szakasz P-5l-est, sőt akár egy C-54-estis? -Jót nevetett, a DCSOPS segédtisztjével együtt.

– Éppen javasolni akartam, hogy készíttessünk néhány másolatot a beadványról – mondta

a DCSOPS. – De ha csak egy példány van, legalább tudjuk, ki a felelős, ha valamikiszivárog belőle. Először maga vigye el, Gregory ezredes. írja össze a felmerülőellenvetéseit, és küldje vissza hozzám, Kellog tábornokon keresztül.

– A tábornok úr komolyan végig akarja vinni ezt az ostobaságot a véleményezési



procedúrán? – hitetlenkedett Gregory.

– Igen, a tábornok úr végig akarja vinni – felelte a DCSOPS. – Magát és Kellogtábornokot bízom meg vele, Greg. Véleményezze, és egy héten belül küldje vissza, legyenszíves. Rendben?

– Igen, uram – felelte a repülési ág vezetője. – Még valami, uram?

– Igen. Akárhogy döntsek is, MacMillannek igaza volt a szolgálati teljesítmény-értékelésével kapcsolatban. Készítse el neki, Greg, azután küldje át nekem jóváhagyásra. Nem biztos, hogy megkapja a kis birodalmát, de mindenképp leküldöm a bázisra. Ésnekem fog dolgozni, nem a Repülési Bizottságnak, vagy a… hogy is mondta, „CincinnattiRepülőklub”-nak.

(Kettő)

Nyugat-Németország, Marburg an der Lahn

1954. december 23.

Edgar R. Withers alezredes Jézus Krisztus Urunkhoz való késői megtérésének volt egyCraig W. Lowell számára előnyös oldala is. Az alezredes behívatta Lowellt az irodájába,négyszemközti beszélgetésre, és közölte vele, mint férfi a férfival, hogy az Úr Ilse tragikushalálával őt akarja próbára tenni. Az Úristen azt szeretné, ha bebizonyítaná, jó kereszténymódjára fel tud nőni ahhoz a kettős kötelességhez, hogy a „szegény kis kölyök” apja ésanyja legyen egy személyben.

Withers megígérte, úgy fogja beosztani Lowell szolgálati idejét, hogy gyakranellátogathasson Marburgba. így is tett, és még akkor is „megértő” volt, amikor Craig

döbbenetes sebességű gyorshajtás miatt kapott bírságot.Lowell a Craig, Powell, Kenyon és Dawes londoni irodáján keresztül elintézte, hogy a

„rutin kereskedelmi eljárásokat” megkerülve, azaz várólistára kerülés nélkül vehessenmagának egy Jaguár kabrioletet. A kocsi két héttel a megrendelése után érkezett meg partmenti teherhajójarattal Brémába. Egy katonavonattal utazott érte, ami a Hadsereg bremerhaveni haditengerészeti létesítményébe vitt személyzetet.

Alig indult el a Frankfurt-München autópályán, amikor elszáguldott mellette egyMercedes, legalább százötvennel. Eszébe jutott, hogy azt hallotta valahol, az autópályán

nincs sebességkorlátozás; így hát a padlóig nyomta a gázt.Hersfeld közelében aztán letartóztatta a Katonai Rendőrség. Mint kiderült, az amerikai

tisztekre nem vonatkozik, hogy nincs sebességkorlátozás. Csak a németekre. Hamarosanaztán a feljelentéssel kapcsolatban a 7. hadsereg főparancsnokának kellett számot adnia,miért szegte meg az egység tagjaira érvényes 100 km/órás sebességkorlátozást; miérthajtott több mint 180 km-es sebességgel a személyes tulajdonában lévő gépjárművel azautópályán, Hersfeld közelében.

Withersnek kellett volna megbüntetnie. Levonhatta volna a havi zsoldjának az

egyharmadát, és igen csúnya bejegyzést írhatott volna a személyi kartonjára. Ő azonbanehelyett úgy döntött, „szóbeli figyelmeztetésben részesíti”, ami a legenyhébb kiszabható büntetés volt. A szóbeli figyelmeztetés abból állt, hogy felhívta Lowell figyelmét, ha ígyvezet, előbb-utóbb karambolozni fog, és akkor az a „szegény kölyök” árva lesz.



Ez elvileg így is volt, gyakorlatilag azonban Peter-Paul Lowell akkor sem maradt volnamagára a világban, ha az apja egy autópályán felkenődött volna valamelyik szembejövőre.

A Schloss Greiffenberg, most, hogy a gróf visszatért „keletről” – a szibériai munkatábor finom megfogalmazásban –, tömve volt Poroszországból, Türingiából, Pomerániából ésMecklenburgból menekült rokonokkal. Úgy tűnt, mindegyikükben volt annyi előrelátás,hogy még az oroszok bevonulása előtt nyugatra szállíttatták a családi vagyont, vagy

esetleg már évekkel korábban titkos svájci bankszámlát nyitottak. Noha egyfolytában az ingatlanjaik bolsevik kézre kerülésén szenvelegtek, azért továbbrais úgy éltek, mint évszázadok óta; azaz kastélyban laktak, szolgák lestek mindenkívánságukat, és minden idejüket annak szentelhették, hogy befektessék a pénzüket – illetve, hogy egy bizonyos anya nélkül maradt kisfiúval foglalkozzanak.

Lowell hamar rájött, hogy Elizabeth, a pomerániai Heuffinger-Lodz bárónője az első azegyenlők között elhunyt felesége rokonsági körében. Az apósa, nem sokkal azután, hogyvisszatért „keletről”, majd Ilse meghalt, tiszti rangot kapott a Bundeswehrben,

Németország új hadseregében. Ugyanis nem volt túl sok olyan volt ezredes, aki bizonyíthatóan szembehelyezkedett Hitlerrel, mint ő, és ezért nyugodtan rá lehetett bízni amegújult hadsereg vezetését.

Természetesen fel sem merülhetett, hogy ne fogadja el a megbízást. Hiszen a Vaterland iránti hazafias kötelessége volt, hogy tiszti rangban szolgálja, ahogy az ősei mindig istették az utóbbi hétszáz évben. Lowell apósát azóta gróf Greiffenberg vezérőrnagynak hívják, és ő lett a katonai hírszerzés főparancsnok-helyettese.

A gróf számára teljesen logikus megoldásnak tűnt, hogy miután a lánya meghalt, ő maga

pedig túl elfoglalt volt, az egyik özvegy rokonára bízza az unokája felnevelését. Hiszen ezis évszázados hagyomány volt a családban. Lowell, amikor végiggondolta a dolgot, magais kénytelen volt elismerni, ez a legjobb megoldás. A fia kétségkívül jobb helyen van itt,mint „otthon”, az Egyesült Államokban lenne, hiszen a nagyanyja a diliházban van, tehátaz egyetlen lehetséges alternatíva az unokatestvére, Porter Dawes és a felesége lenne. Mégvan idő ráébreszteni a gyereket amerikai származására, gondolta. Pillanatnyilag túlságosanelfoglalja a katonai karrierjének a megmentése.

A Herr Generalmajor (mindenki így, vagy Herr Grafnak szólította az apósát, minthakeresztneve nem is lenne) láthatóan nem nagyon tudta hová tenni Craig katonai repülőistátusát. A Werhmachtban is voltak kétüléses Fieseler Storche repülőgépek, de ezeket nemtúl figyelemreméltó emberek vezették. Nem igazán számított tiszthez és úriemberhezméltó beosztásnak.

Lowell nem beszélt az apósának a Hadseregben adódott problémáiról. Nem minthaszégyellte volna, amit „tett” – becsületbeli kötelességének érezte, hogy kiálljon PhilParker mellett, amikor a barátjával ki akart cseszni a rendszer, Ilse pedig a Georgia Paige-dzsel való viszonya idején már rég halott volt –, egyszerűen arról volt szó, hogy az apósa,akit igen nagyra becsült, feltételezte, hogy ő, hozzá hasonlóan, igazi tiszt, úriember és

arisztokrata. Márpedig Craignek igazán tetszett ez a hozzáállás.Kínos lett volna beismernie, hogy feketelistára került, vagy akár csak annyit is, hogy

bajban van. Emiatt aztán egyre-másra azon kapta magát, hogy sokkal nagyobb hévvel védielőtte a katonai repülés ügyét, mint amennyire valójában hisz benne.



Herr Generalmajorra. nem tettek túl nagy hatást az érvei. Gyakran utalt Craig„következő parancsnoki beosztására”. Valójában soha többé nem kap harckocsizóalakulatot, Lowell ezzel tisztában volt. Komorabb pillanataiban már abban is kételkedett,hogy repülősegységet is kap-e egyáltalán valaha. Legfeljebb egy futárrepülő állományt.Még ha a nagy álmodók sikerrel járnak is, és megkapják a repülő-zászlóaljaikat, akkor sem nagyon hitte, hogy neki is jutna belőlük.

Azt viszont eldöntötte, hogy a fia szívébe férkőzik. Ezért aztán gyakran meglátogatta,annak ellenére, hogy Ilse rokonai gyakran úgy kezelték, mint egy szerencsétlenházasságból visszamaradt kellemetlen emléket, amit jobb lenne már elfelejteni. Úgy tűnt,csak az apósa és Elizabeth von Heuffinger-Lodz tekintik családtagnak.

Veje utazással töltött idejét csökkentendő a gróf kölcsönadott neki egy hatalmasMercedes szedánt, amin a Bundeswehr tábornokainak járó különleges rendszámtábla volt.Ez tisztes távolságban tartotta a német rendőröket, az amerikai Katonai Rendőrségnek pedig már nem volt joga az autópályán gyorshajtó német járművek ellen eljárni. Lowell

kibérelt egy garázst Augsburgban. Mikor szolgálatban volt, a Mercedest tartotta ott, haMarburgba indult, akkor a Jaguárt.

Az augsburgi tiszti társadalomban betöltött helyzete nem volt valami fényes, de errevégül is előre számított, úgyhogy nem különösebben zavarta a dolog. Úgy döntött, nemvesz ki lakást az „ingatlanpiacon”, noha a Generalmajor felajánlotta, hogy segít találniegyet. Amúgy sem állt szándékában Augsburgban maradni a kimenői alatt, és egyébkéntsem akarta felhívni magára a figyelmet.

Ezért inkább a nőtlen tisztek szállásán lakott. Bár elvileg a „kezdő gyakorlóidő” alattnem veszik figyelembe a repülősök rangját és korábbi fegyvernemét, és emiatttulajdonképpen nem volt több, mint egy tiszti rangú sofőr, még ha a dzsipjének történetesen szárnyai is voltak; azért mind de facto, mind de jure, mégiscsak őrnagymaradt, főtiszt, és ennek továbbra is megvoltak az előnyei.

A többi fegyvernemhez tartozók persze nem kedvelték a repülősöket. Amellett, hogy nemtartották őket többre tiszti rangot kapott sofőröknél, a viszonyt tovább élesítette a repülésidíj. Egy pilóta hadnagy annyit keresett, mint egy nem repülős százados.

A régi repülősök, akik a 7. hadsereg repülési részlegének vezetői pozícióiban ültek, ésakik nap mint nap megmondták neki, mikor és hová repüljön, eközben kénytelenek voltak megadni neki a kellő tiszteletet, amit a Hadseregben egy századosnak egy őrnaggyalszemben mutatnia kell. Beosztott tiszti, egyszobás nőtlen tiszti szállásokon éltek,miközben az „ifjú Lowell őrnagy” („hogy az istenben lett ilyen hamar őrnagy?”) egyfőtiszteknek járó kétszobás lakosztályt kapott. Hiába ők a vizsgáztatói és a továbbképzőoktatói a helikopteres repülés finomabb részleteiben, mégis őket jelölik ki ügyeletestisztnek, nekik kell az egység raktárkészletét leltározniuk. Őrnagyoktól nem lehet elvárni,hogy ilyesmit csináljanak.

Persze azért néhányukkal mégis összebarátkozott. Nem voltak mind tiszti rangú kretének

vagy balfácánok. Lowell meg tudta érteni, miért nézik le a régiek az újonnan jötteket.Minél nyilvánvalóbbá vált, hogy a katonai repülés nőni fog, a régiek annál világosabbanlátták, hogy miután annyi éven át nekik kellett elviselniük minden szarságot, az újonnanöttek aratják majd le az ő fáradságuk gyümölcseit.



MacMillan küldött egy nyolcsoros levelet, hat helyesírási hibával. Tudatta vele, hogyRuckerben felállítottak egy Harci Fejlesztési Hivatalt a hadműveleti vezérkarifőnökhelyettes hivatalának irányítása alatt. Lowellt meglehetősen kényelmetlenül érintettea dolog, ugyanis nem sokkal később Bill Roberts is írt, és nagyon keserűen közölte veleugyanezt. Azt írta, ez az első lépés a rendszer által a katonai repülés fölöttihatalomátvételért indított hadjáratban. Nagyon kínos lett volna, ha Roberts megtudja, hogy

ő tette át MacMillan ötleteit elfogadható formátumba. Elsősorban azért segített neki, mertMac éppen csak akkor érkezett vissza az indokínai nagy menekülésükről, és úgy érezte,meg kell hálálnia valahogy, hogy vigyázott Sandyre.

Ha MacMillan olyan formában viszi a javaslatát a fejesek elé, amilyenben akkor volt,amikor megmutatta neki, pont olyan ostoba seggfejnek látszott volna, mint amilyentényleg. Ugyanakkor amit javasolt, az jó volt, a Hadsereg kétségtelenül nem engedhetimeg magának, hogy egy rendkívüli mértékben felduzzasztott katonai repülési programot aCincinnatti Repülőklub kezébe adjon. Nem mintha a klub tagjai nem lettek volna eléghozzáértőek, hiszen éppenséggel ők voltak egyedül azok az egész katonai repülésben;

hanem mert nem voltak elegen. Ha kifogynak a szabad klubtagokból, egy idő után kívülrőlkell betölteniük a vezető pozíciókat, mert a katonai repülősök többsége egyszerűenalkalmatlan ilyen feladatra.

A katonai repülés személyi állományának alacsony színvonala és a jövőben emiattvárhatóan felmerülő problémák Lowell több hosszú, Robertsnek írt levelének is tárgyátképezték. Robertset időközben előléptették ezredessé, áthelyezték Ruckerbe, és ő lett a.Katonai Repülési Bizottság elnöke. Craig megoldásokat is javasolt a problémákra.Például, hogy minden tisztet küldjenek vissza időről időre az eredeti fegyvernemébe, hogy

másvalamihez is értsen a repülésen kívül. Roberts nem értett egyet vele. Ő úgy gondolta, aHadseregnek egy külön repülési fegyvernemre van szüksége, egy második katonailégierőre. Lowell ezek után arra a következtetésre jutott, hogy Robertsnek nincs igaza,MacMillannek viszont igen.

Craig – lassacskán – végül kellőképpen beletanult a repülésbe, egészen egyszerűen úgy,hogy minden lehetséges alkalmat megragadott a gyakorlásra. Ha kellett, felhasználta arangját, hogy érdekesebb feladatokat szerezzen (például a hadgyakorlatokon ő vitte anagykutyákat körbe a területen). Többé már nem kételkedett benne, hogy hozzáértő pilóta, bár ez nem azt jelentette, hogy jó is. Azon még dolgoznia kell. Nem tudott olyan

kunsztokat, mint az igazi repülősök, akik mintha eleve pilótának születtek volna.Egy ilyen, fejeseket fuvarozó repülésen történt, hogy neki is újjászületett a hite, igaz,

nem Edgar R. Withers alezredes Urában és Megváltójában, hanem a katonai repülésben.

A nagykutya, akit szállított, egy dandártábornok volt, az Európai Főparancsnoksághelyettes vezérlő hadbiztosa. Mint a legtöbb technikai szolgálathoz tartozó katona, atábornok is nagyon komolyan vette a szerepét a hadgyakorlaton. Hajnalhasadáskor már fenn volt, alaposan felmálházva, acélsisakkal és teljes harctéri felszereléssel.Folyamatosan fel-alá reptette Lowellt, egyik ellátóponttól a másikig.

Számos ellátópont, ahol megálltak, IV-es típusú volt, azaz benzin–, gázolaj– éskenőanyag-utánpótlást biztosított. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül egy olyanhoz értek, aholéppen egy harckocsizászlóaljat tankoltak fel.



Lowell, miközben megközelítette az út melletti leszállóhelyet, először automatikusankritikus szemmel nézett a szituációra. Az M48-asok túl közel voltak egymáshoz. Haellenséges tankok vagy repülők támadnának rájuk, vagy az üzemanyag lobbanna lángra,egyetlen felrobbanó tank sorban a többit is a levegőbe röpítené. Ezek szerint aszázadparancsnokok nem tudják, mit csinálnak. Sem a zászlóaljparancsnok, mertkülönben már helyrerázta volna a dolgokat.

De a zászlóaljparancsnoknak legalább van zászlóalja, emlékeztette magát Lowell. Őmaga, bár már irányított egyszer egy zászlóalj méretű különítményt, és olyan jól harcoltvele, hogy a módszerei azóta a tankönyvekbe kerültek, mégsem kaphat soha többémásikat.

Ekkor egy másik gondolat ötlött fel benne, miközben leszálláshoz készült a H-13-assal.

Jézusom! – gondolta. Ha lenne egy pár 3,5-es rakétavető a darálóm leszállótalpán, két tankot is le tudnék szedni, és eltűnni, mielőtt rádöbbennének, hogy egyáltalán itt jártam!

Amint felmerült benne az ötlet, rögtön el is vetette. Nem lehet rakétavetőket egyhelikopter leszállótalpára szerelni, és ha lehetne is, nem tudna célozni velük.

De aztán a megoldást is azonnal megtalálta. Hiszen a rakétavetőknek lényegében nincs isvisszarúgásuk! Persze, a földről kilőve rendesen felverik a port, de vissza nem rúgnak. Arakéta a légkörnek ad át lendületet, nem a kilövőszerkezetnek. Tehát igenis lehethelikopterről is használni. Célozni pedig az egész helikoptertesttel lehet. Hiszen egyhelikopter a tér bármilyen irányában el tud fordulni.

Amíg a helyettes vezérlő hadbiztos a beosztottait rázta gatyába, Lowell célzóberendezéstkészített a rakétakilövőhöz. Levette fémkeretes repülősszemüvegét, és kipattintotta belőlea lencséket. Azután az orr fölötti résznél U alakba hajlította. Utána elővette avécépapírtekercsét, amit mindig magával hordott, mikor a hadgyakorlatokon katonásditkellett játszani. Ilyenkor ugyanis mindenki ott végezte el a dolgát, ahol tudta. Letekerteróla a papírt, és a kartonhengert az U alakú keretbe nyomta. Végül az egészetragasztószalaggal a műszerfal tetejére erősítette, és megpróbálta egy vonalba állítani a H-13-as testének a tengelyével.

Mikor a helyettes vezérlő hadbiztos visszaszállt a gépbe, és utasította, hogy induljanak ellogisztikai birodalma következő állomására, Lowell kipróbálta, milyen lenne egy

helikopteres rárepülés és rakétatámadás a parkoló tankok ellen.Igen, a vécépapírhengeren átnézve be tudta célozni őket!

– Őrnagy – szólalt meg a tábornok –, mi a fene volt ez a furcsa manőver? Maga talánafféle önjelölt kaszkadőr?

Craig nem tudott olyan választ kitalálni, amitől ne került volna még ostobább helyzetbe.Inkább nem szólt semmit.

– Még egyszer ne csináljon ilyesmit – mondta a tábornok.

– Igen, uram. – És szedje le onnan azt a valamit, amit a műszerfalra ragasztott. Ilyesmi nem valókatonai járműbe.



Akár való, akár nem, gondolta Lowell, miközben letépte a kontrolpanelről, majd kidobtaaz ajtón a napszemüvege maradványait és a vécépapírhengert, ez még jobban meg fogjaváltoztatni a harckocsi-hadviselést, mint maga a 3,5-es rakéta tette. A helikopter ugyanis elis juttatja a rakétát a tankhoz. A Hadsereg igazán nyugodtan feláldozhat egy 75 000 dollár értékű helikoptert egy 500 000 dolláros ellenséges tankért cserébe. Jó csere lenne, feltéve,hogy az ellenfél egyáltalán leszedi a helikoptert, ami nem biztos. Mire a harckocsizók a

toronyra szerelt .50-es kaliberű géppuskát becélozhatnák, már nem lenne idejük el is sütni.A helikopter addigra biztosan kilőné a rakétáit. Igen, gondolta, a Hadsereg bármilyenmennyiségben szívesen áldozna fel helikoptereket egy az egyhez arányban ellenségestankokért.

Még aznap éjszaka elkezdte kidolgozni az ötletet. Ezernyi kérdés merült fel, amit megkellett válaszolni. Nekiállt megkeresni a válaszokat is. Elhatározta, mielőtt BillRobertsnek is szólna a dologról, előbb minden problémára megoldást talál, sőt, ha lehet,gyakorlatban is megpróbál rakétát kilőni egy helikopter leszállótalpáról.

Phil Parkernek viszont rögtön írt, de a lelkére kötötte, hogy tartsa a száját. Kezdte arakétakilövő helikoptert a személyes purgatóriumából kivezető útnak tekinteni. Nemakarta, hogy valamelyik szemét alak a Cincinnatti Repülőklubból elhappolja az ötletét.

Phü a válaszában meg sem említette az ötletét. Azt írta, letette a különleges műszeresrepülési vizsgát, ami azt jelentette, hogy repüléstechnikai döntési szabadságot kapott. Haúgy gondolja, hogy biztonságos felszállni, felszállhat. Lowell már egészen hozzászokott,hogy amint egy kicsit aggasztónak tűnnek a felhők, rögtön lecserélik egy tapasztaltabb pilótára.

Igaz, mondta magában, Phil merevszárnyú repülőgépet vezet. A helikoptereknél nemlétezik műszeres, azaz vakrepülés, tehát nincs jelentősége a dolognak. De aztán rádöbbent,hogy igenis, van jelentősége: ha műszeres repüléshez szükséges eszközökkel isfelszerelnék, a forgószárnyú repülők még inkább alkalmasak lennének rakétakilövő platformnak. Majd ennek is utána kell néznie.

Craig W. Lowell őrnagy, noha annyi időt töltött pilótafülkében, amennyit csak tudott, és afiára áldozta minden szabad hétvégéjét, azért nem élt szerzetesi életet. Huszonhat évesvolt, tökéletes egészségi állapotban és kondícióban. Az élet folyadékai folytak a maguk útján.

Volt néhány egyedülálló amerikai nő Augsburg környékén. A fegyvernemek klubjainak ahostessei, civil titkárnők, illetve a 7. hadsereg főhadiszállásán szolgálatot teljesítőkülönböző specialisták. Craig végigment rajtuk: néhányukat lefektette, mások elutasították, de soha nem hagyta, hogy komolyra forduljon a dolog.

Nem akart újra megházasodni. Igazság szerint nem találkozott még egy olyan nővel,akivel szívesen megosztotta volna az életét. De az azért nem volt igaz, amit a klubokbanterjedő pletyka állított, miszerint minden egyes nőn végigment az egész 7. hadseregben,kivétel nélkül. Olyan sok nőre egyszerűen nem is jutott volna ideje, még ha csak a tiszti

klubba kísérte is volna el őket, és alig is történt volna köztük más. Különben is egy időután elterjedt a nők között, hogy a repülős őrnagy csak ágyba viszi a partnereit, de aházasság eszébe sem jut. Ha egy lány Lowell őrnaggyal randevúzott, az más lehetséges párjelöltek előtt olyan képet festett róla (még ha a többi párjelölt általában nem is volt



főtiszt, és nem piros Jaguárban furikázott), mint olyan nő, akit kipróbáltak, és túlkészségesnek vagy nem elég kívánatosnak találtak.

Anyanyelvi szintű, akcentus nélküli némettudását, amit egyik nevelőnőjének köszönhetett, egynek a számos dada és nevelő közül, akik „in loco parentis” gondoskodtak róla az anyja helyett; amit akkor tökéletesített, amikor Ilse még élt, hamar felelevenítette.Ez két újabb nőforrást nyitott meg előtte: azokat a helyi lányokat, akik általában a katonák

körül legyeskedtek (és ezek, az általános nézettel ellentétben nem mind voltak félprostituáltak, akik csak húsjegyet akartak szerezni, hanem gyakran olyan fiatal nők,akik egyszerűen vonzóbbnak találták az amerikaiakat, mint német vetélytársaikat), és azaugsburgi és müncheni felső tízezer társaságát. Ott úgy ismerték, mint Generalmajor vonGreif-fenberg megözvegyült vejét.

Ha nem is szedett annyi trófeát, mint mesélték róla, azért ahhoz bőven eleget, hogy híremessze előtte járjon. Hogyha például a keddenként a tiszti kantinban rendezett partin egyvörössel a karján jelent meg, a következő héten már nagy valószínűséggel egy szőke vagy

egy barna volt az oldalán.Isten tudja, hová megy minden hétvégén, amikor csak el tud szabadulni, beszélték, akik

valamennyire ismerték. Végül az az általános meggyőződés alakult ki, hogy ilyenkor biztos a férjes asszonyokkal hancúrozik, akikkel veszélyes lenne a bázis száz kilométereskörzetén belül találkoznia. Az is elterjedt, hogy a rohadéknak még egy 280-as Mercedeséis van, kraut rendszámtáblával, amit a városban rejteget.

Ez a gyanús viselkedés még a Kémelhárító Testület, a CIC (Counterintelligence Corps)érdeklődését is felkeltette. Azután az egyik kissé csalódott CIC-ügynök, aki már abbanreménykedett, hogy egy Moszkva vagy legalább Karlshorst megbízásából ügyködőómadarat sikerült fognia, hamarosan jelentette, hogy a kérdéses gépjármű gróf

Greiffenberg vezérőrnagy, a Bundeswehr egyik vezető beosztású tisztje tulajdona, és amegfigyelt személy kartonjának ellenőrzésekor kiderült, a gróf az apósa, és kiskorúgyermekének a megfigyelt személy halála esetére kijelölt gyámja.

így hát egyedül a CIC tudta, hogy Lowell a hétvégéit és a parancsnokától kapottháromnapos kimenőit a fiával és Elizabeth von Heuffmger-Lodz bárónővel tölti, akigyakorlatilag P. P. nevelőanyja lett. Egyébként az egy Withers ezredes kivételévelmindenki legszívesebben azt feltételezte Craigről, hogy a szabadnapjait a hús

gyönyöreinek szenteli, egy-egy félrelépő feleséggel vagy szexuálisan túlfűtött titkárnővel,vagy ilyesmi. A CIC-nek pedig csak annyi a dolga, hogy lenyomozza az embereket, nem pedig, hogy befolyásolja a róluk kialakult általános véleményt. Ezért aztán Lowelltnagyon hamar beskatulyázták, mint első osztályú szívtiprót.

Mind Craigben, mind Elizabethben felmerült a gondolat: mi lenne, ha történne valamikettőjük között? Mindketten mérlegelték a dolgot, aztán végül elvetették, mintabszurdumot. Inkább barátok lettek.

Lowell, bár ahányszor csak Marburgba hajtott, mindig elhaladt az autópályán a Bad

Nauheim felé mutató nyíl mellett, soha nem tért le, hogy meglátogassa a várost, ahol Ilsétmegismerte, ahol együtt éltek, ahol teherbe ejtette. Egyszerűen nem volt hozzá mersze, ésezzel tisztában is volt.

Elizabeth Heuffmger-Lodz volt az oka, hogy végül mégis odament. Mikor a karácsonyi



ünnepekre megérkezett a Schloss Greif-fenbergbe, Elizabeth megjegyezte, úgy hallotta, aBad Nauheim-iheim-i katonai színházban különleges karácsonyi programot tartanak akatonák gyerekei számára, rajzfilmekkel, Walt Disney Fantasiájaval, és ehhezhasonlókkal. Nem tudná esetleg elvinni őket? Egyben meglátogathatnák a PX-et is,vehetnének egy-két dolgot Peter-Paulnak, ami a német üzletekben beszerezhetetlen.

Ezt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Amúgy is ostoba dolog ilyesmitől tartania,

gondolta magában Craig. Hiszen olyan rég volt az egész. Időnként, különösen Elizabethtársaságában, akinek finom, alabástrom bőre és hosszú, karcsú lábai nem kis hatássalvoltak rá, gyakran még arra is alig emlékezett, hogyan nézett ki Ilse.

Mikor a bárónő a kocsit kérte, a sofőr félreértette, és ott várt rájuk a belső udvaron, alegpompásabb libériájában. Amint meglátta őket, már nyitotta is a 280-as Mercedes ajtaját Frau Baronessnek, Hen Majornak és a süssen kleinen Peter-Paulnak. Egyszerűbb volthagyni, hogy vezessen, mint jelenetet rendezni.

A sofőr a Bayrischen Hof felől vitte őket Bad Nauheimbe.

Ragyogó, csípős téli nap volt. A Mercedes elhaladt a park mellett, ahol Ilse az elsőéjszakáját töltötte. Pont szembejött egy dzsip, és megállt a szálló előtt. Kiugrott belőle egylány, és villogó combokkal beszaladt.

Lowellnek torkába ugrott a szíve. Épp csak elkezdett bosszankodni a buta reakcióján,amikor hirtelen Ilse képe jelent meg előtte, tökéletesen élethűen, amint alatta fekszik,amikor éppen a szüzességét veszi el. Ilse megbízott benne, neki adta a testét, aztán P. P.-t,amikor pedig még egy saját fogkeféje sem volt. És tessék, ő most itt ül P. P.-vel egyistenverte Mercedesben, amit libériás sofőr vezet, miközben a felesége a sírjában rohad.

Micsoda rohadt igazságtalanság!Váratlanul elöntötték a szemét a könnyek. A szíve ólomnehéz lett. Minden erejére

szükség volt, hogy legalább ne kezdjen hangosan zokogni. Elfordította a fejét. P. P.-re esetta pillantása, aki a hátsó ülés előtt állt a padlón, és az ablakon nézett kifelé. Lassan erőt vettmagán. Nagyon lassan kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott.

– Ilse itt volt veled, igaz? – kérdezte Elisabeth.

– Igen, ott, abban a házban – fordult felé Craig, nem törődve vele, hogy meglátja akönnyeit.

– És nagyon szeretted, igaz?

– Igen – mondta Lowell. Maga is meglepődött, milyen heves érzelemhullám vett erőtrajta. – Nagyon.

– Kit szerettél, papa? – kérdezte P. P.

– Az anyádat, P. P. – mondta Lowell.

A kisfiút nem érdekelte különösebben az anyja, akire amúgy is csak nagyon halványanemlékezett.

– És most Tante Elizabethet szereted?

– Na, ez övön alul volt, rosszcsont – felelte Craig.



– Övön alul? – kérdezte P. P. értetlenül.

Elizabeth kesztyűs kezébe fogta Lowell kezét, és megszorította.

Miután végignézték P. P.-vel a karácsonyi programot, aztán elvitték a PX-be, és,legalábbis Craig véleménye szerint, mindenből vettek egyet, amit csak a játékosztályonkapni lehetett, a nyílt tiszti kantinban vacsoráztak. Elizabeth elismerte, hogy csak azamerikaiak tudják, hogyan kell jó bifszteket sütni, még ha ezenkívül nem sok mindent islehet a javukra írni.

Marburg felé menet Lowell, aki addigra már úgy érezte, kordában tudja tartani azérzelmeit, ahhoz a kis parasztházhoz irányította a sofőrt, ahol Ilsével éltek egy ideig.

– Minek jöttünk ide? – kérdezte P. P. nyűgösen, a kis tanyaházat nézve.

– Innen származol, rosszcsont – mondta Lowell.

– Nem is igaz!

– Itt döntöttük el anyáddal, hogy majd leszel. – Az „nagyon” régen lehetett. Bemehetünk?

– Nem hinném. Most már biztos valaki más lakik itt. – Intett a sofőrnek, hogy induljon.

P. P. a Marburgba vivő autóúton elaludt. A kitűnő felfüggesztésű, jó rugózású, hatalmaskocsi ringatózása elálmosította. Elizabeth odahúzta magához, majd az ülés túlsó végébefektette, ő maga pedig Lowell mellé csúszott. Megfogta a férfi kezét.

– Azelőtt sajnáltam Ilsét – mondta. – Most viszont már egy kicsit féltékeny vagyok rá.

– Az meg hogy lehet? – Te szeretted őt. Ez sokkal több, mint amit Kurtról és rólam el lehetett volna mondani.

Bele sem gondolva, mit csinál, Craig átkarolta Elizabeth vállát, és gyengéden magáhozhúzta. Aztán, még mindig gondolkodás nélkül, meg is csókolta. Először könnyed kis csók volt, baráti. Aztán egyre kevésbé volt már ártatlan és gyengéd. Valamiért inkább nagyon isizgató lett.

– Ez veszélyes – mondta Lowell.

– Mi baj lehet egyetlen éjszakából? – kérdezte Elizabeth. Craig megint megcsókolta, éscseppet sem lepte meg, amikor

a nő nyelve először csak incselkedően, aztán éhesen a szájába csúszott. Sem amikor vadul kicsavarta a törzsét, hogy a mellkasának feszíthesse a melleit, vagy amikor a keze asliccéhez kalandozott.

De egyedül azon az egy éjszakán történt csak meg. Az ünnepek alatt Elizabeth többetnem ment a szobájába, aztán, amikor legközelebb, három hét múlva megint Marburgbalátogatott, a nő már az első néhány perc után egyértelműen közölte, hogy ami közöttük

történt, az csak egy véletlen botlás volt, és soha többé nem fordulhat elő.De azért barátok maradtak. A többi rokon mondogatta is, hogy olyanok, mint fivér és

nővér. Egymás között még azt is hozzátették, milyen szerencse, hogy Ilse amerikaijamegérti, menynyivel jobb helyen van Peter-Paul Elizabethnél, mint bárhol másutt lenne, és



milyen kár, hogy hát, na hiszen tudod, nincsenek „úgy” egymással!

Lowell személy szerint cseppet sem örült, amikor a kezdő gyakorlóideje letelte után is a7. hadsereg repülési részlegénél tartották. Azt remélte, valamelyik hadosztályhoz küldik,ahol a rangja miatt muszáj lett volna törzskari beosztást adniuk neki. Valószínűleg pontosan ezért kellett a repülési részlegnél maradnia, mint pilóta. Nem akartak bizalmifeladatot adni neki.

A rangja felhasználásával elérte, hogy beosszák az új, tizennégy utasüléses Sikorsky H-34-es helikopterre. Ő volt az első a 7. hadseregben szolgáló újgenerációs pilóták közül, akielső pilótaként repülhetett vele. Ezt is részben csak annak köszönhette, hogy a repülésirészleg parancsnoka sok jót hallott róla Roberts ezredestől, amikor az Államokban járteltávozáson.

Ugyancsak a rangjával sikerült kiharcolnia, hogy Sonthofenbe küldjék egy tízhetesátképző tanfolyamra, merevszárnyú repülőgépre. Attól kezdve úgynevezett kettősképesítésű lett. El is küldte a beosztási parancsai másolatát Phil Parkernek, Alaszkába. így,

kettős képesítéssel úgy érezte, végre utolérte Philt, akinek viszont különleges műszeresrepülési engedélye volt már. Parker válaszul elküldte neki a repülési naplójaxeroxmásolatát. Hihetetlen, de valahogy sikerült elérnie, hogy a Légierő C-119-esszállítógépeivel és sítalpas C-47-eseivel is repülhessen. Egy fényképet is mellékelt, aminegy kitömött jegesmedvét csókol meg. Lowell erre küldött egy fényképet magáról marsailiegyenruhában (Rommel testére montírozta a saját fejét), aztán megkérte Elizabethet, hogyválasszon valami igazán komoly ajándékot, amit Parker századosnak és feleségének elsőgyermekük, egy kislány születése alkalmából elküldhet.

Hatodik

(Egy)

Alabama, Clayhatchee Springs

1955. január 17.

Darlene Heatter nyomban nekiállt rendbetenni a konyhát, amint John munkába indult.Elmosogatott, letörölte az asztalt, még fel is mosott. Aztán beágyazott, portalanított anappaliban, majd felöltöztette a gyerekeket. Végül ő maga is felöltözött. Csinos ruhát vettfel. Nem vasárnapit, de azért szépet. Nem szívesen ment úgy a templomba, hogy nem

csípte ki egy kicsit magát, még akkor sem, ha nem is volt éppen istentisztelet.Vonzó nő volt, néhány kilóval még soványabb annál, hogy teltnek lehessen nevezni.

Barna a haja és a szeme is. Néha arról álmodozott, szőkére festi magát. Gyerekkorábanszőke volt, de középiskolás korában lassan egyre sötétebb lett a haja.

Egy darabig peroxidot használt, hogy visszaszőkítse magát, de az anyja rajtakapta. Aztmondta, csak tramplik és a kocsmákban lebzselő nők festik a hajukat. „Ha úgy akarszkinézni, mint egy könnyűvérű nőcske” – mondta az anyja –, „hát előbb házasodj meg, ésköltözz el innen. Amíg ebben a házban élsz, nem fogod szőkíteni magad, és egyáltalán,

semmi olyat nem fogsz csinálni, amivel szégyent hoznál a családra.”Évekkel később, amikor megházasodott, visszaemlékezett erre a kis összetűzésre, és

felmerült benne, hogy most már nyugodtan szőkére festheti a haját. De aztán meggyőzte



magát, hogy ő most már egy fiatal keresztény családanya, és semmivel sincs több jogatramplinak kinézni, mint a középiskola első osztályában.

Összekapta a gyerekeket, beültette őket a régi kisteherautóba, a 47-es, piros Fordba. Ahátsó ablaka hiányzott, a szélvédőn repedés, és a karosszéria tiszta rozsda a műtrágyától.A műtrágya valósággal eszi a fémet. Az új kisteher is Ford volt. Igazából nem is volt új, deazelőtt a Hessia mogyorómalom ellenőréé volt, aki nem használta olyan munkákra, mint a

farmokon szokták a kisteherautókat, ezért egészen olyan, mintha új lenne. Nem voltlestrapálva, nem ette meg a rozsda, meg ilyesmi.

Ő beszélte rá Johnt, hogy vegye meg, és a régit se adja oda helyette. Alig valamennyiértszámítanák be, mondta (és igaza is volt, nem adtak volna érte annyit, amennyit ért,különösen, ha figyelembe vesszük, mennyi időt és energiát fecsérelt John a javítgatásáraés felújítására), és különben is, nem árt, ha van egy tartalék. Sosem lehet tudni.

John újra Ruckerben dolgozott, hála istennek. Ráadásul már nem is csak egyszerűtűzoltóként, GS-2-es fizetéssel, hanem tűzoltójármű-parancsnokként, GS-3-assal. Igazából

ez nem is annyira előléptetés volt, egyszerűen csak a tapasztalatáért és a szakmában töltöttidejéért most magasabb beosztásba vették fel.

Mondta is Johnnak, milyen fura, hogy most, amikor tűzoltójármű-parancsnok lett, már nincsenek is tűzoltó járművek. Legalábbis igaziak. A régieket elárverezték (egy chicagóiférfi nyerte a licitet, és személyesen jött le a bázisra, hogy elvigye), amikor úgy tűnt, atámaszpont végleg bezár. Az új felszerelés még nem jött meg, bár a Hadsereg már kifizette. Valószínűleg még csak most gyártják le. A tűzoltóállomásnak addig isközönséges teherautókkal kell oltaniuk az esetleges tüzet. A teherautók platójáraszivattyúkat szereltek, és volt néhány katonai tartálykocsijuk is. John és néhány társa FortBenningbe utazott, onnan hozták el. John akkor ült életében először repülőn.

Közben megérkeztek a Mi Urunk Chayhatchee Springs-i templomába, egy fehérre festett,téglaoszlopos faépülethez. Senki nem volt ott rajtuk kívül. Nem is számított rá, hogy otttalálna valakit, sőt egyenesen mérges lett volna, és talán egy kicsit szégyellte is volnamagát, ha mégis. Elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és a gyerekeket bevitte agyermekmegőrzőbe. Megkérte őket, hogy „ha csak lehet”, ne tegyenek tönkre semmit.Aztán bement a templom irodájába.

Amikor az ajtóhoz ért, hirtelen megrémült, hogy hátha bezárták. A templomhoz voltkulcsa, sőt még az élelmiszer-tároló konyhaszekrényekhez is a konyhában (minthogymind a Jótékonysági Tanácsnak, mind a Női Oltárszolgálatnak tagja volt), de ha az irodát bezárták, akkor peche van. Ahhoz nincs kulcsa. Nem is volt reális oka rá, hogy legyen.

Az ajtó nyitva volt. És igen, ott volt az írógép is, a lelkipásztor asztalán állt, egyviaszosvászon terítővel letakarva.

Egy hónappal korábban, közvetlenül mielőtt John újra munkába állt volna, Darlene a postahivatalban járt. Néhány kordbársony overallt akart visszaküldeni a Sears andRoebucknek, mert nem voltak jók a kis Johnnyra. Akkor látta meg a civil szolgálat

hirdetéseit a faliújságon, közvetlenül az FBI, a tíz legveszélyesebb körözött bűnözőrőlszóló plakátja mellett.

Fort Rucker gépírókat, előadó-gépírókat, továbbá gép– és gyorsírókat keres, tudta meg,



mégpedig kompetitív vizsgarendszerben. Levélben lehet jelentkezési lapot kérni, vagy alap aljára neonszínű filccel felírt telefonszámon is lehet érdeklődni. Kereseti lehetőségek GS-1-től GS-5-ig. Ez utóbbi „titkárnő (gyors– és gépíró)” álláshoz járt.

így hát telefonált, és a hölgy a személyzeti osztályról azt mondta, ha gépíró szeretnelenni, GS-l-es vagy GS-2-es fizetéssel, mindössze gépelni kell tudnia. Ha percenkéntlegalább huszonöt szót tud gépelni, GS-l-es besorolást kap, ha harmincötöt is, GS-2-est.

Minden másra betanítják majd.Sokat gondolkozott a dolgon. John GS-2-es volt, mielőtt bezárták a támaszpontot, és

nagyon is jól kijöttek a fizetéséből. Ha sikerülne GS-l-es kategóriás munkát szereznie,most, amikor a férje már GS-3-as, az valószínűleg olyan, mintha két GS-2-es fizetéstkapnának. Annyi pénz pedig nincs is a földön.

Az egyedüli probléma az volt, hogy John esetleg nem akarja majd, hogy ő is dolgozzon.Esetleg azt mondhatja, az ő helye otthon van, a gyerekek mellett. Na és persze van mégegy kis apró bökkenő: gépelni sem tud.

Leült a lelkipásztor íróasztalához, leszedte a viaszosvászon porfogót az írógépről. Atáskájából elővett egy köteg celofánba csomagolt papírt. Huszonkilenc centért vette aPiggly Wiggly szupermarketben. Aztán mellé tett egy viharvert könyvet is, amit aChoctawatchee körzeti könyvtárbuszból vett ki. Az volt a címe, hogy „Gépírás az E-Zmódszerrel”.

Az írógépbe fűzött egy lapot, és a sor elejére állította a kocsit. A könyv első felét már elolvasta, tudta, mit kell tennie.

A billentyűzetre tette a kezét, és nagyon lassan, de biztos mozdulatokkal gépelni kezdett:aaa 111 aaa 111 aaa 111 alal alal alal lala lala la.

(Kettő)

Kansas, Fort Rüey

Az Egyesült Államok Hadseregének Alapfokú Általános Kiképzőközpontja

1955. február 23.

NORMÁL

FELADÓ: HADÜGYMINISZTÉRIUM, WASHINGTON D. C.55 FEB. 21. 09.05

CÍMZETT: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK ALAPFOKÚÁLTALÁNOS KIKÉPZŐKÖZPONTJA ÉS KANSAS, FORT RILEY PARANCSNOKA

1. AZ USA VEZÉRKARI FŐNÖKE HELYETTESE 1955. FEBRUÁR 24-25-IG NEMHIVATALOS LÁTOGATÁSRA ÉRKEZIK AZ USA ALAPF. ÁLT.KIKÉPZŐKÖZPONTJÁBA ÉS FORT RILEYBE.

2. E. Z. BLACK VEZÉREZREDES ÉS KÍSÉRETE, MELY EGY VIP CIVILBŐL, KÉTTISZTBŐL ÉS KÉT SORÁLLOMÁNYÚBÓL FOG ÁLLNI, CIVILMAGÁNREPÜLŐGÉPPEL ÉRKEZIK, VÁRHATÓAN 55. FEB. 24. 11.00-KOR, ÉSUGYANILYEN MÓDON IS TÁVOZIK KB. 55. FEB. 25. 09.00-KOR.



3. BLACK TÁBORNOK SZERETNÉ KIEMELNI, HOGY A LÁTOGATÁSA NEMHIVATALOS. A VEZÉRKARI FŐNÖK HELYETTESE NEM, ISMÉTLEM NEMKÍVÁN HIVATALOS FOGADÁST. AZT SZERETNÉ, HA A TÁMASZPONTONFENNAKADÁS NÉLKÜL FOLYNA A SZOKÁSOS NAPI TEVÉKENYSÉG.UGYANAKKOR A VEZÉRKARI FŐNÖK HELYETTESE, HA A KIKÉPZŐKÖZPONTÉS A TÁMASZPONT PARANCSNOKA IS ÚGY KÍVÁNJA, ÉS EZ NEM ZAVARJA

MEG AZ ELŐRE ELTERVEZETT PROGRAMOT, RÉSZT KÍVÁN VENNI ATISZTHELYETTESI HELIKOPTERPILÓTA-KÉPZŐ TANFOLYAM 54/6-OSOSZTÁLYÁNAK TANFOLYAMZÁRÓ ÜNNEPÉLYÉN, 55. FEB. 24-ÉN.

4. A TÁBORNOK ÉJSZAKÁRA VENDÉGSZÁLLÁSON KÉR ELHELYEZÉST. ACIVIL REPÜLŐGÉP HÁROMFŐS CIVIL LEGÉNYSÉGÉNEK FŐTISZTIVENDÉGSZÁLLÁS ÉS FÖLDI SZÁLLÍTÁS BIZTOSÍTÁSÁT KÍVÁNJA .

A VEZÉRKARI FŐNÖK UTASÍTÁSÁRA:

EDWIN W. BITTER VEZÉRŐRNAGY, USA

AZ USA VEZÉRKARÁNAK TITKÁRA

A távirat több kérdést is felvetett Evans D. Virgil vezérőrnagyban, az Egyesült Államok Hadserege Alapfokú Általános Kiképzőközpontja és Kansas, Fort Rileyfőparancsnokában. A legelső és legfontosabb az volt, hogy „mi a faszért jön ide Black?”

Az amerikai Hadsereg vezérkari főnöke idejének nagy részét a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságára szenteli, aminek ő maga is tagja, továbbá az Egyesült Államok elnökére, az elnök stábjára és a Kongresszusra. A vezérkari főnök helyettese viszont, akimaga is négycsillagos tábornok, a Hadseregre fordítja minden idejét.

Fontos szerepe lenne akkor is, ha esetleg kitörne egy újabb világháború. Ha ez bekövetkezne, nagy valószínűséggel komoly veszteségek lennének a kormányzatvégrehajtó ágában éppúgy, mint a Kongresszusban és a Védelmi Minisztériumban. Vanegy sorrend, ami meghatározza, mikor kinek áll jogában megnyomni a gombot, hamindenki meghalt, aki előtte állt a listán. Ez az elnöktől az alelnökön, a Kongresszuselnökén, majd még néhány választott tisztségviselőn keresztül, csak számos lépcső utánut el végül a Hadseregig.

Gyakorlatilag azonban volt egy hallgatólagos megegyezés, hogy ha a kormányzat

székhelye egyszer csak eltűnne egy gombafelhőben, a titkos rakétabázisokon ülőkiemelkedő értelmi képességű fiatal férfiak bármelyik életben maradt négycsillagostábornok vagy admirális parancsát elfogadnák, és a „különleges fegyverzet bevetéséről”szóló „Általános akcióterv” által előírt procedúrát mellőzve megnyomnák a gombot, útjáraindítva a kémiai, biológiai és atomfegyvereket.

A támaszpont parancsnoka, amikor megkapta a táviratot, először is felhívta ahíradóstisztjét, és utasította, hogy azonnal hozzon létre lehallgatásvédett rádiótelefon-kapcsolatot a VIP-vendég-ház és egy titkos betonbunker között, és biztosítsa, hogy

mindkét pontról kapcsolatba lehessen lépni azzal a hét hellyel, amit egy gépelt listánfelsorolt.

Aztán hívta a szárnysegédjeit és a hozzá beosztott főtörzsőrmestert, és mindegyiküketmunkára fogta. A második szárnysegéd feladata lett a civil repülőgép legénységének a



szállításáról és elszállásolásáról gondoskodni. A főtörzsőrmestert bízta meg a VIP-vendégház felkészítésével az Egyesült Államok Hadserege vezérkari főnöke helyettesefogadására. A rangidős szárnysegédet jelölte ki arra a feladatra, hogy új programotnyomtattasson ki a tiszthelyettesi helikopterpilóta-képző tanfolyam 54/6-os osztályának tanfolyamzáró gyakorlatára. Az új program nyomtatásában már Black vezérezredes, azEgyesült Államok Hadserege vezérkari főnöke helyettese is szerepeljen, mint

vendégszónok. Őt az Egyesült Államok Hadserege Alapfokú Általános Kiképzőközpontjaés Kansas, Fort Riley főparancsnoka fogja bemutatni.

– És a katonazenekar is ott legyen, de mindenki, ne olyan szedett-vedett rongyos bohóccsürhe, mint a múltkor – adta ki az utasítást a támaszpont parancsnoka. – Gondoskodjanak róla, hogy a szónoki emelvényen négycsillagos zászló legyen. Nemérdekel, honnan, de szerezzenek egyet. Megjelenés „A” típusú díszegyenruhában,kitüntetésekkel. Nem szalagokkal: érmekkel. A teljes törzskar legyen ott, és mondja megnekik, hogy a feleségüket is látni akarom. Nem tudom, mi volt eredetileg a pilótaképző programja, de ezek után egy fogadás is lesz az ünnepség után. Svédasztallal. Azt akarom,

hogy minden olyan legyen, mint a nagykönyvben, Scott. – Igen, uram. Értem, mire gondol a tábornok úr.

– És keresse meg azt a nőt, hogy is hívják, a tiszti feleségek klubjának a tanácsadóját…

– Mrs. Talley, uram.

– Mondja meg Mrs. Talleynek, mi a helyzet, és kérje meg, hogy gondoskodjon róla, atisztek feleségei úrihölgynek nézzenek ki. Nem szeretnék meglátni egy slamposan öltözöttnőt sem. Ha csak lehet, mind vegyenek fel kesztyűt és kalapot.

– Igenis, uram.

– Rajta, vágjon bele. Nincs túl sok időnk.

10.30-kor a támaszpont parancsnoka, a parancsnok helyettese és feleségeik megérkeztek Fort Riley repülőterére. Elhajtottak a Cessna L-19-esek hosszú sora előtt (ezeket amerevszárnyú-repülőgép-pilóták képzésére használták) aztán a Bell H-13-as helikopterek nem kevésbé hosszú sora előtt is (ezeket pedig a forgószárnyú légijárművek pilótáikéra).A parancsnok második szárnysegédje és a főtörzsőrmester már ott vártak rájuk. Egy sor olivazöld Chevrolet szolgálati autót irányítottak a számukra kijelölt helyre. A második

szárnysegéd még egy, a forgalomirányító torony frekvenciájára hangolt rádióról isgondoskodott, amit egy dzsipben helyeztek el, hogy mindig kéznél legyen. 10.50-kor arádió megszólalt.

– Á, Fort Riley, itt Martin három zéró hét. Ötpercnyire vagyok önöktől. Black vezérezredest és kíséretét szállítom. Engedélyt kérek a megközelítésre és a leszállásra.

– Mi az isten az a Martin? – kérdezte a támaszpont parancsnoka a helyettesétől.

Az válaszul csak megvonta a vállát.

– Martin három zéró hét, itt Fort Riley – válaszolt a torony. – Egyes prioritási kódot kap.A négyes-ötös leszállópályán landoljon. A szélerő elhanyagolható. A magassága kettőkilenc kilenc. Jelentkezzen, amikor megkezdte a földet érést.



– Értettem, egyes prioritás, négyes-ötös.

Egy csillogó, fekete Cadillac gördült a szolgálati autók mellé. Magas, szálegyenes,szürke öltönyös fekete férfi szállt ki belőle.

– Nézzenek utána, ki a fene az a fickó – adta ki a parancsot Virgil tábornok.

– Ha nem tévedek, Parker ezredes az, uram. Nyugalmazott – közölte a szárnysegédje.

– Á, igen. Vajon mi a fenét akarhat?

A magas, egyenes tartású fekete férfi Cadillacje lökhárítójának támaszkodott, kezévelárnyékolta a szemét, és felnézett az égre.

Hamarosan láthatóvá vált egy repülőgép. Még elég messze járt. Meglehetősenalacsonyan repült. Meglepően gyorsan a közelbe ért. Másfél kilométerrel balra haladt el arepülőtértől, majd meredeken oldalra dőlt, és ereszkedni kezdett.

– Riley, itt zéró hét. Megkezdtem a földet érést – szólalt meg a rádió.

– Jézusom, ez egy B-26-os! – mondta a helyettes támaszpontparancsnok.A repülőgép, egy Martin B-26-os kétmotoros második világháborús bombázó,

megközelítette a leszállópályát. A fékszárnyait és a futóműveit már kieresztette. A gumik csikorogva értek földet, majd hamarosan fülsértő robaj hallatszott, ahogy a propellerekethátramenetbe tették, és megnyitották a turbinaszelepeket. A gép nagyon hamar lelassult,majd fordulni kezdett.

– Riley, zéró hét földet ért, egy perccel egész előtt. Gurulási utasítást kérek.

– Zéró hét, már úton van egy kalauz.

Egy dzsip száguldott a B-26-os felé, a hátsó ülésén egy nagy KÖVESSEN feliratútáblával. A repülőgép előtt megfordult, és a szolgálati autók sorához vezette a csillogó bombázót. Most már a farokszárnyon lévő feliratot is el tudták olvasni: NEWBURGHCORPORATION.

A repülő odagördült a fogadóbizottsághoz, orral előre. A pilóta kikapcsolta a motorokat.Virgil tábornok az ajtóhoz vezette a kisebbfajta felvonulási menetet. Az ajtó kinyílt, acsuklós lépcső leereszkedett. A tábornok még vethetett egy pillantást a gép fa-burkolatú belsejébe, mielőtt egy hatalmas fekete rangidős őrmester teste takarta el a látómezőjét.Meglepő könnyedséggel szaladt le a lépcsőn, majd lazán tisztelgett a két tábornoknak. – Jóreggelt, uraim – mondta, és máris ment az utaskijárat mögött nyíló csomagtérhez, ésnekiállt kipakolni a poggyászt. Ahogy fölfelé nyújtózkodott, felhúzódott a zubbonya.Virgil tábornok egy .45-ös automatát pillantott meg a vesetájékára szíjazva.

Aztán E. Z. Black vezérezredes is leszállt a gépről. Tengerentúli sapkát viselt, nem a bőrkarimás tányérsapkát, amit a főtisztek általában hordani szoktak; mégpedig balrafélrecsapva, a harckocsizók hagyományaihoz híven.

Virgil tábornok feszesen tisztelgett. Black hanyagul viszonozta.

– Örülök, hogy látom, Virgil – mondta. – De nem kellett volna kijönnie elém. – Afeleségek felé fordulva elmosolyodott, és bólintott. – Hölgyeim – mondta.

Közben egy ezredes és egy alezredes is leszállt a repülőgépről, továbbá egy magas,



őszülő bajszú civil. Végül egy fiatalabb rangidős őrmester bukkant fel, kezében egyaktatáskával. Zubbonyán keresztül egy .45-ös mással össze nem téveszthető alakjadudorodott ki.

– Tábornok, ismeri már Young tábornokot? – kérdezte Virgil.

– Természetesen – felelte Black. – Hogy van, Young? – Ekkor a szeme sarkábólészrevette a magas, szálfaegyenes fekete férfit. Gyorsan odasietett hozzá.

– Nézd már, Carson – kiáltotta hátra a válla fölött –, kijött elénk a helyi temetkezésivállalkozó is!

III. Philip Sheridan Parker nyugalmazott ezredes kezet nyújtott az amerikai Hadseregvezérkari főnöke helyettesének. Black nem fogta meg a kezét. Inkább átölelte, és alaposanmegropogtatta a csontjait.

– Nahát, Colos, úgy örülök, hogy látlak! – mondta Black. A bajuszos civil is odalépett,kezet rázott Parkerrel.

– Teljesen le vagyok nyűgözve a repülődtől, Carson – mondta Parker. – A legutóbbi, amitláttam, bombákat szórt a fejemre. Azt mondták, tévedés volt.

– Nekem volt igazam, Phil – mondta Carson Newburgh –, tudod, Bizerta előtt. A repülőegyébként nem nagy ügy. A társaságé, nem az enyém.

Virgil tábornok a jövőre nézve elraktározta magában, hogy a nyugalmazott, jelentéktelenfekete ezredesnek nagyon magas helyeken vannak barátai.

A Black kíséretéhez tartozó ezredes, aki egy vezérezredes szárnysegédjének jelvényét

viselte (egy négy csillaggal és egy aranyzsinórral díszített kitűző volt a váll-lapjáraerősítve) odalépett Virgil tábornokhoz.

– A tábornok részt kíván venni a helikopterpilóta-képző tanfolyam 54/6-os osztályának tanfolyamzáró ünnepségén – közölte –, de csak akkor szeretne megérkezni rá, amikor megkezdődik.

– Ööö, mmm, az a helyzet, ezredes, hogy bátorkodtam úgy szervezni a programot, hogy atábornok beszédet mond a végzős osztálynak – mondta Virgil.

– Nem hiszem, hogy a tábornok erre gondolt volna – húzta össze a szemöldökét a

szárnysegéd. Visszament Blackhez. – Uram, úgy tervezték az ünnepség programját, hogy beszédet fog mondani a végzőosztálynak.

Black elhúzta a száját, aztán vállat vont.

– A francba, miért is ne. Akarod hallani, hogy mondok beszédet, Colos?

– A tábornok szónoklatai általában igazán figyelemreméltóak.

– Virgil, semmiképpen nem akarok megérkezni a helyszínre, amíg el nem kezdődik az

ünnepély – mondta Black. – Addig még van… – az órájára nézett – ötven-egynéhány percünk. Hova bújjak el? Vagy még inkább, hol ihatnánk gyorsan egyet?

– A szállásomon, uram. Megtisztelne – ajánlotta a támaszpont parancsnoka.



– Inkább nyissuk ki a klubot. Én majd Parker ezredes kocsijában megyek. Otttalálkozunk.

Ekkor meglátták a hatalmas rangidős őrmestert, aki éppen feléjük közeledett.Pontosabban inkább masírozott. Parker ezredes elé vonult, felemelte a kezét, és sokkalfeszesebb tisztelgést vágott ki, mint a támaszpont parancsnokának. – Parker ezredes,uram! – kiáltotta szertartásosan. – Emlékszik az ezredes úr az őrmesterre, uram?

A magas fekete férfi kissé feszengve tisztelgett, mert tudta, civil ruhában nem lenneszabad, aztán kezet nyújtott.

– Hát persze, hogy emlékszem, Picur. Csak azon csodálkozom, hogy még nem csaptak kilegelni.

– Ó, időnként megpróbálják, ezredes. De a vezérkari főnök helyettese megvéd, úgyhogymég egy darabig maradok.

– Gyere velünk, Wes – ajánlotta Black. – Legurítunk együtt egy kis bicskanyitogatót.

– Nem, uram – mondta Wesley őrmester. – Majd később iszom magával és az ezredesúrral. Találkozni szeretnék Greerrel.

– Nem lenne jó, ha túl hamar megtudná, hogy itt vagyunk.

– A fenébe is, tábornok, ne legyen már ilyen naiv. Ha a támaszpont előre felkészült adologra, akkor Greer is tud róla, sőt, valószínűleg már azt is kitalálta, hogy csinálhatnaebből is pénzt.

– Legyen olyan jó, őrmester, és tegye, amit mondok. Wesley őrmester erre a Cadillac

kormányához ült. – Maga csak üljön hátra – mondta Parker ezredesnek. – Olyan lesz, mint a régi szépidőkben, amikor mindenhová én vittem.

Az aktatáskás rangidős őrmester, amelyiknek .45-ös volt a zubbonya alatt, Wesley melléült. Black, Parker és a bajuszos civil, Carson Newburgh, a hátsó ülésre ültek. A Cadillacelhajtott.

– Hívja fel a klubot – mondta Virgil tábornok. – Tegyen róla, hogy amikorra odaér,halálbiztosan nyitva legyenek.

– Már megtettem, uram – felelte a szárnysegédje.

‘ támaszpont-parancsnok türelmetlenül várt, amíg a felesége végre beült a szolgálatiautójába, majd csikorgó kerekekkel az Egyesült Államok Hadserege vezérkari főnökehelyettese után hajtottak.

Másnap reggel, kilenc óra tízkor, öt perccel azután, hogy végignézte, amint a B-26-osfelgyorsul a felszállópályán, Virgil felhívta egy volt évfolyamtársát az Egyesült Államok Katonai Akadémiájáról, a jelenlegi személyzeti vezérkari főnökhelyettes segédtisztjét.

– Képzeld, Howard, milyen különös látogatóm volt. – Hallottam, hogy oda készül. Mi a fenét akart?

– Hát, hallottál már egy bizonyos III. Philip Sheridan Parker nyugalmazott ezredesről?



– Naná. Azt akarod mondani, hogy te nem?

– Csak annyit tudok róla, hogy innen ment nyugdíjba.

– Már a dédapja is onnan ment nyugdíjba, amikor Riley még az indiánok ellen harcolólovassági erőd volt. Nagyon-nagyon régóta vannak Parkerek a Hadseregben.

– Hát, mindenesetre Black tábornokhoz nagyon közel állónak tűnt.

– Régi ismerősök. Parker egy páncélvadász-zászlóalj parancsnoka volt Porky Waterford„Pokol Cirkuszáéban, ahol Black volt az egyik parancsnok. Ennyi volt az egész,nosztalgia-hétvége?

– Nem. Black többször utalt rá, hogy beszélni szeretne a WOCRW[10]

54/6 előtt.

– Az meg mi a fene?

– Az őrmesterek, akikből tiszthelyetteseket csináltunk, és megtanítottuk őket repülni.

– Tényleg? És volt rá valami különleges oka? – Különleges érdeklődést mutatott az egyik végzős, egy Greer nevű kölyök iránt.Meghívta a klubba vacsorára, aztán éjszaka partit csaptak a VIP-vendégházban Black sorállományúival: azzal a böhöm tisztiszolgával és a pisztollyal meg aktatáskávalrohangászó fickóval. Igen bensőséges volt a hangulat.

– Nagyon érdekes – mondta a DCSPERS segédtisztje. – Ki fogom deríteni, kicsoda asrác.

– Gondoltam, hogy érdekelni fog.

– Igen. Koszi, Evan.

– Majd ha nagy leszel, meghálálod.

A DCSPERS segédtisztje előkeríttette Edward C. Greer tiszthelyettes szolgálati személyianyagát. Nagyon érdekesnek találta. A kölyök még csak húszéves. Fel kellett menteniük az előírt korhatár betöltése alól, hogy egyáltalán pilótaiskolába mehessen. Amikor atiszthelyetteseket képző tanfolyamra jelentkezett, még csak technikus őrmester volt. Detizenkilenc éves technikus őrmesterből sem volt sok a hadseregben, ami ugyancsak figyelemreméltó. És olyan technikus őrmester sem nagyon volt, akit a francia kormányCroix de guerre-rel akart kitüntetni. A Külügyminisztérium nem engedte, hogy elfogadja,de a kérésnek azért nyoma maradt a személyi anyagában.

Utánanézett, hová osztották be a tanfolyam elvégzése után. A Szállítási Testület egyik helikopterszázadához került kezdő gyakorlóidőre.

A DCSPERS segédtisztje felhívta William Robertset az ala-bamai Ruckerben, ésmegkérdezte tőle, tudna-e mit kezdeni egy meglehetősen különleges képességekkelmegáldott tiszthelyettessel, aki épp csak most végezte el a helikopterpilóta-tanfolyamot.Roberts azt felelte, nem tud. De javasolta, kérdezze meg, hátha a Repülési Harci

Fejlesztési Hivatal igen.

Ez az elnevezés ismerős húrt pendített meg a DCSPERS segédtisztben. Kikérette ezt akartotékot is. Rögtön látta, miért volt olyan ismerős a dolog. Robert F. Bellmon alezredest



(aki már az ezredesi előléptetési listán is szerepelt) küldték le ennek az új szervezetnek azélére. Az áthelyezése közben beiktattak neki egy kis kitérőt a Bell helikoptergyárba, ahol beíratták egy különleges, direkt főtiszteknek rendezett helikopterpilótai tanfolyamra.

Ez az eljárás meglehetősen szokatlan volt. Akárcsak maga Bob Bellmon. Először isPorky Waterford veje volt. A háborúban fogságba esett, és egy németországifogolytáborba került. Á, ez az. Bezárult a kör.

A DCSPERS segédtisztje utasította a titkárát, hogy törölje Greer parancsát, készítsen nekiúj áthelyezési parancsot a Repülési Harci Fejlesztési Hivatalba, a DCSOPS egy II.kategóriás alegységébe, Ruckerben, Alabama államban.

A személyzeti vezérkari főnökhelyettes segédtisztje elégedett volt magával. Most aztánküldhet egy személyes üzenetet Black tábornoknak, a vezérkari főnök helyettesének,miszerint úgy gondolja, a tábornok örülni fog, ha megtudja, milyen új beosztást kapottGreer tiszthelyettes.

Black tábornok valóban örült: az egyik aktakukac seggfej a személyzetiseknél végrevalami hasznosat is csinált. Észrevehette, milyen lehetőségek vannak ebben a fiúban.Talán a visszautasíttatott Croix de guerre hívta föl a figyelmét. Valószínűlegkárpótlásképpen adta neki ezt az új beosztást.

Greer tiszthelyettes ugyancsak örült: a Szállítási Testület helikopterszázadánál bármilyen beosztás csak jobb lehet.

És William Roberts ezredes is örült: ha van valami, amire nincs szüksége Bob Bellmonezredes(jelölt)nek, aki maga is csak két hete végezte el a pilótatanfolyamot, az egy olyandarálópilóta, aki még a szavazati jogot sem kapta meg, és még nála is zöldfülűbb arepülésben.

Van még egy-két érdekes dolog, amivel a jövőben kedveskedhetek Bellmonnak, gondoltaRoberts. Egy hozzá nem értő zöldfülű be-osztatása a másik hozzá nem értő zöldfülű mellémég csak a kezdetek kezdete volt.

(Három)

– Azt hiszem, tudom már, mit érezhetett Sage nagymama, amikor Fort Dodge-ba érkezett – fogadta Barbara Bellmon a férjét a Hotel Dothan halljában. Előre megbeszélték, hogy ő

elmegy körbenézni a támaszponton; utánajár a szálláslehetőségeknek is, aztán majd itttalálkoznak a férjével.

– Olyan szörnyű a helyzet? – kérdezte Bellmon.

– Olyan. Épp csak a vad indiánok hiányoznak. – Sage nagymama Barbara dédanyja volt,magas, aszott hölgy, aki kilencven-hét éves koráig élt. Mindig azzal szórakoztatta azunokáit, hogy mesélt nekik, milyen volt az élet az indián háborúk alatt egy lovasságihelyőrségen egy tiszt felesége szemszögéből. A meséinek egy része még igaz is volt.

– Hát akkor, mihez kezdjünk? – kérdezte a férfi. Úgy értette, „mit döntöttél, mihez

kezdünk?”, ugyanis rég felosztották egymás között a „hatásköröket”. A lakássalkapcsolatos dolgok a feleségére tartoztak. Barbara mindent el fog rendezni, ő pedig vitanélkül elfogadja majd, amit választott.



– Lakókocsikra gondoltam – mondta a felesége.

– Jézusom! – kiáltott fel a férfi. Az asztalukhoz közeledő pincérnő rosszalló tekintettelnézett rá. – Ennyire rossz a helyzet? -A pincérnőre pillantott. – Kérsz még egyet? – Mikor a felesége megrázta a fejét, leadta a rendelést: – Hozzon nekem, legyen szíves, egy ginttonikkal, dupla keserűvel.

– Hogy mivel? – kérdezte a nő.

– Dupla adag keserű ízesítővel – magyarázta. – Keserűen szeretem.

– Majd megkérdezem. De nem hiszem, hogy ilyesmink lenne.

– Kérdezze meg. Ha nincs, az sem baj.

– Légy üdvözölve az isten háta mögött – mondta Barbara, amikor a pincérnőhallótávolságon kívülre ért.

– Ugye nem gondoltad komolyan a lakókocsit?

– Már magam sem tudom, mit gondolok komolyan. Teljesen le vagyok törve. Egyszerűennincs semmi lakáslehetőség, és kész.

– Na de egy lakókocsi?!

– Lakókocsik! – javította ki a felesége. – Többes szám. Kettő kell.

– Te tényleg komolyan gondolod, ugye? Azt akarod mondani, hogy béreljünk kétlakókocsit.

– Jobban járunk, ha inkább veszünk. Egy szebb lakókocsi 10 000 dollár körül van. Kettő

kell, az tehát 20 000. – De miért kell kettő?

– Gyerekeink is vannak, vagy talán megfeledkeztél erről az apróságról? És hacsak nemakarod, hogy valamelyiküknek, vagy éppen mindegyiküknek, közös ágyban kelljen aludnivelünk, akkor két lakókocsira van szükség.

– Azt hittem, egész nagyok is léteznek.

– Én is az egész nagyokról beszélek. A kicsiket a nászutasoknak csinálják.

– Egyáltalán nincs kiadó ház? – A játék neve az, hogy hadd szívjanak a katonák. A házak vagy kicsik, vagy felháborítóaz áruk, esetleg mindkettő.

– Miért, mekkora kell nekünk?

– Négyszobás.

– Dick és Billy egy szobában is lakhatnak. – Jó, ha mindenáron azt akarod, hogy agyerekeid utáljanak, de az akkor is még legalább három szoba.

– Azt akarom. Háromszobásat már tudnál találni?

– Mit szólnál mondjuk egy hatszobáshoz? Találtam egy polgárháború előtt épült kúriát,amit havi hatszázötvenért kivehetnénk. Hat hálószoba. Légkondicionálás nincs. A régi



szép időkben szerintem színes bőrűek nagy legyezőkkel hűsítették benne a naccságos uratmeg a naccságát.

– Hatszázötven havonta? Az iszonyú sok!

– Én is pont erre jutottam. De gondoltam, jobb, ha veled is megbeszélem.

– Hol van?

– A Broad Streeten. Ozarkban.

– Hadd igyam meg a keserű nélküli gin-tonikomat, aztán megyünk, és megnézzük.

– Nagyon szemet fog szúrni a dolog, Bob. Úgy néz ki, mint Tara az Elfújta a szélben.Amellett a tisztek feleségei között állandó viccelődés tárgya.

– Ezt hogy érted?

– „Ha már odáig jutottam, hogy el kéne adni a gyerekeket, akkor már elég kétségbeesettvagyok ahhoz is, hogy kivegyem a hatszázötven dolláros kúriát” – idézte Barbara.

– Ó – mondta a férje, aztán gondolkozott egy darabig. – Á, a fenébe is, drágám, végül ismost már ezredes vagyok, illetve hamarosan az leszek. Különben is, akkor is éppúgyszóbeszédet keltenénk, ha lakókocsikat vennénk vagy bérelnénk.

– Istenem, de örülök, hogy ezt mondtad.

– Miért?

– Mert így már meg merem mondani neked, hogy már le is foglalóztam a fickónál, akiegyébként Ozark polgármestere, plusz ügyvéd, plusz még ingatlanügynök is.

A Bellmon házaspár nem a magas költség miatt vonakodott kivenni a havontahatszázötven dollár bérleti díjú, polgárháború előtt épült kúriát, pedig ez az összegmajdnem háromszor annyi volt, mint Bellmon ezredes lakbér-hozzájárulása. A Bellmoncsalád ugyanis „jómódú”-nak tartotta magát. A többi főtiszti család, ha tisztában lett volna,valójában mekkora ingatlanvagyonuk és részvénytőkéjük van, inkább nagyon gazdagnak nevezte volna őket. Ez meglehetősen kínos szituációkat teremthetett volna, hiszen aHadseregben a tisztek többsége fizetésnaptól fizetésnapig él. Ezért a Bellmon családmindent megtett, hogy senki orra alá ne dörgöljék a gazdagságukat.

Míg Ozark felé tartottak Barbara Buickján (Bellmon alezredes Volkswagennel jártmunkába), Bob megemlítette Greer tiszthelyettest.

– Ma beosztottak hozzám egy új helikopterpilótát – mondta. -Aha.

– Érdekes véletlen, hogy ő az az őrmester, illetve most már csak volt őrmester, akiMackel és Sandy Felterrel ment Dien Bien Phuba.

– Ezt meg hogy sikerült elérned?

– Nem én intéztem így. Bill Roberts volt.

– Ez igazán rendes tőle. – Nem szívességből tette. Sőt, direkt ki akart tolni velem.

– Hogyhogy?



– Kértem egy tapasztalt, tiszthelyettes helikopterpilótát, olyat, aki, ha máshol nem,legalább Koreában tapasztalatot szerzett. Nekem profikra van szükségem, drágám, nemkölykökre, akik most végezték el a repülőstanfolyamot.

– Ó – mondta a felesége megértően.

– Ez az első lövés Fort Sumter alatt. Hamarosan nyílt háború kezdődik.

– Miért? – Mert Roberts tisztában van vele, milyen fenyegetést jelentek a repülési lobbinak. Éselég jó katona ahhoz, hogy tudja, a legjobb védekezés a támadás.

– Azt hittem, jóban vagytok.

– Azelőtt jóban is voltunk, amikor még a páncélosoknál voltam, ő pedig éppen nekünk akarta eladni a katonai repülést, mint olyan segéderőt, amire a harckocsizóknak nagyszüksége van. De amint én magam is szárnyra kaptam, rögtön fenyegetéssé váltam, riválisa katonai repülés fölötti kontroll megszerzéséért folytatott harcban. Márpedig ezt nem tűriel.

– Nem értem, minek ez a versengés.

– Tanult a forradalmak törvényszerűségeiről. Tisztában van vele, hogy egy sikeresforradalom után általában az első dolgok közé tartozik, hogy a forradalmárok vezetőitfalhoz állítják és kivégzik.

– Ez azért egy kicsit erős, nem?

– A tisztek mind alakulatot akarnak, amit irányíthatnak. Roberts attól fél, hogy miután

annyit dolgozott, hogy meggyőzze a fejeseket a katonai repülés szükségességéről, a parancsnoki pozíciókat újonnan jöttek kapják meg. Mint például én.

– És igaza van?

– A Repülési Bizottság pillanatnyilag nagyon menő dolog. Rengeteg pénzt és embertkapnak, és hamarosan egy nagy csomó repülőgépük és helikopterük is lesz, meg minden,ami ezzel jár. Még az újságokba is be fognak kerülni előbb-utóbb. De, és ezt Roberts isfelismerte, az igazi ütőkártyák mégis nálam vannak. Lényegében én fogom eldönteni, mittegyen a katonai repülés a kapott felszereléssel és a rendelkezésére álló lehetőségekkel.

Más szóval tudja, hogy már most háttérbe szorult. – Nocsak, aztán hogyhogy ilyen borzasztó fontos ember lettél? – incselkedett a felesége.

– Én már vezettem zászlóaljat. A nagykutyák jobban bíznak az olyan tisztekben, akiknek már volt saját egységük. A repülősökben meg egyáltalán nem bíznak. Nem veszik igazánkomolyan őket.

– Rendes dolog ez tőlük?

– Mit számít az? Ez a dolgok rendje. A Cincinnatti Repülőklub egyetlen esélye a repülés

fölötti ellenőrzés megtartására, vagy legalábbis minél több befolyás megtartására, hasikerül lejáratnia engem és a hozzám hasonlókat. Megpróbálják meggyőzni a fejeseket,hogy nem okos dolog a döntési folyamatot frissen végzett repülősök kezébe adni, mert azilyenek nem elég hozzáértőek.



– És kinek van igaza?

– Ez a legkínosabb az egészben, Barbara. Mind a kettőnknek. Nem hinném, hogy arepülősök tudnák, mire van szüksége a harcoló alakulatoknak, hiszen még nem szolgáltak ilyennél. Nem tudják, igazából hogyan működik egy zászlóalj. A repülősök pedig nemhiszik, hogy tudnánk, hogyan működnek a repülők és a helikopterek, és mi mindent lehetvelük kezdeni, mert még újak vagyunk.

– Akkor most mi lesz?

– Darwinizmus. A legrátermettebb marad életben. Gyilkos küzdelem után.

– Akkor te fogsz győzni – mondta Barbara magabiztosan.

– Én ebben azért nem vagyok teljesen biztos. Abban sem vagyok biztos, hogy helyeslenne-e, ha én győznék.

– Nézd meg Macet. Bízz az ösztöneiben.

– Ezt meg hogy érted? – Mac az egyszerű katona – mondta a felesége. – Természetes, született harcos. Nemfárasztja magát filozofikus kérdések átgondolásával. Egyszerűen csak olyan parancsnokotakar követni, aki mellett életben marad, és akivel megnyeri a csatákat, amiket meg kellvívnia. És a te kis hadseregedbe állt be.

– Lehet – mondta Bellmon.

– Emlékszem, mert már elég nagy voltam hozzá, amikor apu és I. D. White megCreighton Abrams átment a harckocsizókhoz a lovasságtól – mondta Barbara. – Mindenki

azt mondta, lemondtak a karrierjükről. Te is pontosan azt teszed, amit ők. Az előzőháborút sem lehetett lóháton megvívni, a következőt pedig valószínűleg tankokkal ésejtőernyősökkel nem lehet már megnyerni. A katonai repülés a megoldás, és ezzel te istisztában vagy. És azt is tudod, hogy te vagy a legalkalmasabb arra, hogy kitalálja, hogyannézzen majd ki ez az egész. Különben nem rád bízták volna a dolgot.

– Soha nem gondoltál még arra, milyen karriert futhatnál be a Női SegédszolgálatiTestületnél?

– Én szívesebben állok a partvonalnál, a fejemen nagy, színes, libegő fejdísszel, a fogaim

között egy szál rózsával – felelte Barbara.Időközben odaértek Howard Dutton irodájához, az ozarki Courthouse Square-re. Pont a

konföderációs emlékműhöz vezető utcával szemközt volt. Barbara megmutatta Bobnak,hol parkoljon le, aztán felmentek Dutton irodájába, ahol megismerkedtek a polgármester lányával, Melodyval, és megittak egy kávét. Aztán végigsétáltak a Broad Streeten, ésDutton megmutatta Bellmon ezredesnek a régi Fordham-házat, ami öt éve üresen állt, ésamit most viszont havi 650 dollárért fog kiadni a Bellmon családnak.

Hetedik

(Egy)

Nyugat-Németország, Frankfurt am Main

1955. április 17.



Craig W. Lowell őrnagy az előírásoknak megfelelően egyéves kezdő pilótáigyakorlóidejének leteltével értékelést kapott az általa nyújtott teljesítményről, amit aszemélyi lapjára vezettek. Nem volt valami nagy szám, nem sokat segített rajta.

Annyi volt az egész, hogy példamutatóan elvégezte a rá kiszabott feladatokat, éselentősen fejlődött a pilótatudása és gyakorlata. De hát a kezdő gyakorlóideje alatt

általában minden repülős pilótatudása és gyakorlata jelentősen fejlődik. Legtöbbjük

keményen dolgozik is ezen.Az értékelés a következőket is tartalmazta: „Minthogy az illető tiszt az adott periódusban

kezdő gyakorlóidejét töltötte, nem kellett semmilyen parancsnoki pozíciót betöltenie.Ennek következtében az értékelő tisztnek nem állt módjában felmérni a vezetőiképességeit. Ezért nem formálhatott véleményt, az illető tiszt várhatóan milyenteljesítményt nyújthat a jövőben, mint harcoló egység parancsnoka, akár a jelenlegi, akár magasabb rangban.”

Magyarul lényegében az egész minősítés csak annyit árult el, hogy sikerült még egy évet

eltölteni szolgálatban, anélkül, hogy lezuhant volna egy helikopterrel, vagy megint valami bajt kevert volna.

Tulajdonképpen a fejesek taxisofőrje lett belőlem, gondolta Lowell. Most sem vagyok közelebb ahhoz, hogy bármi fontosat csinálhassak, mint eddig. Amit csinálok, egyhadnagy, aki hat hónapja végezte el a pilótatanfolyamot, ugyanúgy meg tudná csinálni.

Csakhogy a fejesek nem szerették, ha hadnagyok furikáztak őket az égben. Minélmagasabb rangú volt a nagykutya, annál könnyebben tudott érvényt szerezni emekívánságának. Egyszerűen kényelmesebben érezték magukat, ha rangidős százados,

őrnagy, vagy akár alezredesi rangban lévő pilóta társaságában utaztak.Lowell viszont meg volt győződve róla, hogy minél fiatalabb egy pilóta, annál jobb.

Készített is egy vezérkari tanulmányt (Bill Roberts aláírásával; ha ő maga írta volna alá,semmi értelme nem lett volna az egésznek). Ebben javasolta, küldjenek ötven tizennyolcévesnél nem idősebb sorállományút tiszthelyettesi forgószárnyúrepülőgép-pilótaitanfolyamra, olyanokat, akik a fizikai és szellemi képességeik alapján a tisztképzőtanfolyamra is felvételt nyerhetnének. A jelenlegi gyakorlat szerint ugyanis csak megbízható, kipróbált technikus vagy rangidős őrmestereket küldenek repülős iskolába,olyan törzsőrmestereket és főtörzsőrmestereket, akik hosszú szolgálati idő alatt bizonyították a megbízhatóságukat. Emiatt aztán általában legalább huszonnyolc-harmincévesek voltak. Az ötven kölyökpilóta következő években nyújtott teljesítménye vagyigazolja majd Lowell elméletét, vagy cáfolja.

Roberts azt írta, a vezérkari tanulmánytól a fél Pentagon rángógörcsöt kapott. Különösena Szállítási Testület. A parancsnokuk ugyanis csak nemrég nyert meg egy hosszadalmashatalmi csatározást, amivel sikerült elérnie, hogy L-20-as Beavereket és H-34-es Choctawszázadokat állíthasson szolgálatba egyes szállítási teherautó-századok útvonalán, szállításirepülőgép– és helikopterszázadok elnevezéssel. A parancsnok nyíltan kijelentette, hogy az

ő repülőgépeivel ugyan nem fognak tizenéves tiszthelyettesek randalírozni. A tanulmánytmégsem vetették el. Úgymond „felülvizsgálják az ügyet”. Állítólag maga a védelmiminiszter tanulmányozza a felvetést.

„Előbb-utóbb lelőnek minket maga miatt, Lowell, és kigyullad a motorunk – írta Bill



Roberts –, de legalább látványosan fogunk lezuhanni, az biztos.”

Craig most éppen egy nyolc Bell H-13-asból álló kötelék élén repült. Heidelbergbőlindultak, és az autópálya mentén mentek, egészen a Frankfurt melletti Rajna-Majna-repülőtérig, ahol csordultig töltötték az üzemanyagtartályaikat. Aztán újra felszálltak, ésegyenesen átvágtak Frankfurton. Elrepültek a vasúti pályaudvar fölött, majd végig azErschenheimer-Landstrasse mentén, a volt I. G. Farben-épület ívelt homlokzatával

szemközti szabad füves terület irányába. Az I. G. Farben valamikori központja ma azEgyesült Államok Erőinek Főparancsnokságának (európai hadszíntér) adott helyet.

A többi hét Bell H-13-as V alakot alkotva repült utána. Minden daráló hatvan méterrel azelőtte lévő mögött, és harminc méterrel a fölött haladt. Egy kicsit el akarták kápráztatni afüves területen várakozó magas rangú tiszteket. A terv szerint ugyanis lényegébenmindannyian egyszerre, váratlanul fognak megjelenni, lecsapnak a magasból, és egyszerreföldet érve felpakolják a rájuk váró egycsillagos tábornokot, ezredeseit és alacsonyabbrangú sleppjét, akik látogatóban voltak a főparancsnokságon. Heidelbergbe, az Egyesült

Államok Hadserege európai főhadiszállásához kellett vinniük őket. – Na jó – szólt Lowell a mikrofonjába – akkor most úgy, ahogy a nagykönyvben.

Meredeken balra fordította H-13-asát. Közben a szemét nem vette le a helikopter-leszállóhely nagy, festett, fehér — betűjéről. Kiegyenesítette a madárkát, majd kőkéntzuhant a mélybe vele. Az utolsó pillanatban felpörgette a rotort, és lágyan földre tette agépet. Kinézett a pilótafülke plexifalán. A másik hét darálóból hat már a földön volt. Ahetedik lassan ereszkedett lefelé, mint egy fürdőző, aki hozzá akarja szoktatni magát azúszómedence hideg vizéhez. Mindig van egy ostoba barom, aki egy perccel későbbérkezik, vagy valamit elfelejt, mérgelődött Lowell, miközben leállította a motort.

Egy magas, meglehetősen jóképű tiszt indult sietős léptekkel Lowell H-13-asa felé. Afején tengerentúli sapka, fényes csillaggal (manapság már ritkán látni ilyet, a tábornokok ma inkább az új olívazöld egyenruhát viselik, ahhoz ugyanis olyan sapka jár, aminek akarimáján bőséggel van mindenféle látványos díszítés -sokkal jobban illik egytábornokhoz, mint egy tengerentúli sapka).

Craig arra számított, leghamarabb öt perc múlva érkeznek meg az utasok. Mindenesetrekikapcsolta a hevederét, kiugrott a gépből, és a még mindig forgó rotorok alatt átszaladt amásik oldalra. Egyik kezével kinyitotta az ajtót, míg a másikkal tisztelgett.

A tábornok tetőtől talpig végigmérte, aztán beszállt a helikopterbe. Mire Lowell a helyéreült, már meg is találta a sisakot, és felvette.

– Lowell őrnagy vagyok, uram – mondta Craig. – Talán későn érkeztünk?

– Nem, harminc másodperccel még korábban is – mondta az egycsillagos tábornok. – Nagyon látványos volt ez a „lecsapó galambod-műsor. Mindig így csinálják, vagy csak havendégeket akarnak elkápráztatni?

– Állandóan gyakorolunk, uram, hogy ha kell, el tudjuk kápráztatni a vendégeket.

– Az egyik galambja késve érkezett. Észrevette?

Egymás után bejelentkeztek a pilóták. Csak a számukat mondták be a rádióba, jelezveezzel, hogy készen állnak a felszállásra. Ötös. Kettes. Hetes. Négyes. Hármas. Hatos.



Minden mutató zöldön állt. Lowell növelte a fordulatszámot, és lassan a levegőbeemelkedett. A tükörben látta, hogy a többi gép ugyanakkor szállt fel, amikor ő. Tökéletes.Ezt persze nem látta a tábornok. Csak az a barom maradt meg benne, aki elkésett.

– Látom, mosolyog – mondta a tábornok. – Felteszem, a kis madárraja úgy szállt fel,ahogy kell.

– Igen, uram.

– Még Lassú Lali is?

– Igen, uram.

– Most, hogy már a levegőben vagyunk, nem gondolja, hogy jó lenne megkérdeznie,hová megyünk?

– Úgy tájékoztattak, a tábornok úr úticélja Heidelberg, uram.

– Változott a terv. Bad Godesbergbe akarok menni. Megoldható a dolog, vagy meg kell

állnunk valahol üzemanyagot vételezni? – Van elegendő üzemanyagunk Bad Godesbergig, hogy még egy harmincperces tartalék is maradjon, uram – felelte Lowell. Megnyomta a mikrofonja gombját, és hívta a Rajna-Majnarepülőtér forgalmi irányítóját. Közölte vele a repülési terv változását.

– Az a „lecsapó galambraj”-dolog nagyon látványos volt – mondta a tábornok, amikor Craig megszakította a rádiókapcsolatot. – Van valami értelmes katonai felhasználása is,vagy csak olyasmi ez is, mint a tábori konyha evőeszközein a krómozás?

– Ha a tábornok úr elképzeli, hogy mindegyik helikopter nyolc teljes fegyverzetű

gyalogos szállítására képes, akkor nyilván belátja, hogy egy teljes szakaszt, mindenfelszerelésével együtt, ugyanannyi idő alatt földre tudnánk tenni, amennyi idő alatt atábornok úr kíséretét felszedtük.

– És persze mindegyik gépet egy tizenéves fiú is vezethetné, igaz?

Ez annyira megdöbbentette Lowellt, hogy a tábornokra nézett.

– Igen, uram. Azt hiszem, vezethetnék tizenéves fiúk is.

– Maga is Bill Roberts egyik ministránsa, igaz?

– Hát, én nem annyira ministránsnak tartom magam, tábornok úr. Inkább olyan akapcsolatunk, mint a kanonoknak a püspökével.

A tábornok nevetett. – Tehát maga is hallott a tizenéves pilótákról?

– Módomban állt hozzájárulni a püspöknek az ima megfogalmazásához, mielőtt azégieknek címeztük volna.

– Ez azt sejteti, hogy maga írta – csattant fel a tábornok. Lowell nem felelt. – Vagy magaírta, vagy nem. Mi az igazság?

– Én írtam, tábornok. – Akkor maga is biztos azok közé tartozik, akik nemrég szentelték magukat a légimobilitással elérhető világbéke ügyének. Újabb kitűnő képességű fiatal tiszt, aki eldobta a



karrierjét a Szent Grál kereséséért.

Lowell nem mert megszólalni.

– Máris kezdi meggondolni magát, igaz? – kérdezte a tábornok.

– Nem, uram – mondta Craig. Aztán azt gondolta, le van szarva, ez a fickó úgyis gyűlölia katonai repülést. – Azért vagyok a repülésben, mert nincs karrierem, amit eldobhatnék.

És elnézését kérem, tábornok úr, de hamarosan nagyon sokan szeretnék majd visszaszívni,amit Roberts ezredesről mondtak. Igaza van; akik kritizálják, azoknak viszont nincs.

– Dicséretes a lojalitása – mondta a tábornok fanyarul. Lowell most már biztos volt benne, hogy bármit is mondjon,

csak ronthatja vele a helyzetet. Ezért inkább nem szólt semmit.

– Színes megfogalmazás volt, nem? – kérdezte a tábornok. –”Újabb kitűnő képességűfiatal tiszt, aki eldobta a karrierjét a Szent Grál kereséséért”.

Lowell nem tudta megállni, hogy ne válaszoljon: – Igazság szerint, én nem vagyok odatőle, tábornok.

– De azt elismeri, hogy színes? Sokkal elegánsabb, mint mondjuk: „Na, maga aztánkibaszott egy nagy marha!”, nem gondolja?

Craigből kitört a nevetés: – De igen, uram, kétségtelenül.

– Simmons tábornok mindig is híres volt a választékos beszédéről – mondta a tábornok. – Nemrég használta ezt a Szent Grálos megfogalmazást velem kapcsolatban, amikor megmondtam neki, hogy lemondtam a 2. páncéloshadosztály törzskari főnökének

tisztségéről, hogy átvegyem a Katonai Repülési Központ parancsnokságát.Lowell döbbenten kapta felé a fejét. A tábornok mosolygott.

– Ha maga kanonok, őrnagy, és Bill Roberts a püspök, akkor azt hiszem, én meg a pápavagyok. – Keresztet vetett. – Megáldalak, fiam. Menj, és ne vétkezz többé. – Láthatóannagyon elégedett volt magával.

Pár pillanat múlva megint megszólalt: – Lenne még két kérdésem, őrnagy.

– Igen, uram.

– A puszani gyűrűből való kitörésnél volt egy Lowell-különít-mény. Az maga volt, igaz?

– Igen, uram.

– Oké, akkor ez tisztázva. Hallottam magáról. Következő kérdés. Mint egyik régiharckocsiparancsnok a másikhoz, nehéz ezeket az izéket vezetni?

– Olyanok, mint egy makrancos kurva, tábornok.

– Féltem, hogy ezt fogja mondani. Tehát az a teóriája, hogy minél fiatalabb a pilóta,annál könnyebb kiképezni?

– Könnyebb kiképezni, jobb a fizikai állapota, gyorsabbak a reflexei, és hosszabb ideigtölthet be repülő szolgálatot, következésképpen csökkennek a fajlagos képzési költségek.

– Még egy dolog. Ha lesz egy kis ideje, szeretném, ha leírná ezt a „földi csapatok



azonnali célterületre juttatása helikopterek-ről”-dolgot nekem. Ruckerbe küldje. ValaholAlabamában van. Sosem hallottam róla azelőtt. Írja rá a borítékra, hogy „személyes”.

– Igen, uram.

– ‘ nevem Laird – mondta az egycsillagos tábornok. – A barátaim Scottynak hívnak. – Kis szünetet tartott. – Maga hívhat „tábornok úr”-nak.

Lowell kötelességtudóan rámosolygott Lairdra, akit szemmel láthatóan elbűvölt a sajátszellemessége. Craig azonban már hallotta ezt a „hívhat tábornok úrnak” – poént. Aztán azis eszébe jutott, hol. Amikor először látott közelről tábornokot, a Bad Nauheim-ilovaspólópályán. Azaz nagyon régen. Amikor még tiszt sem volt. Sőt, még Ilsével semtalálkozott.

Az a tábornok Peterson K. „Porky” Waterford vezérőrnagy volt, aki akkor éppen az USAtábori csendőrségének, a németországi megszálló hadsereg rendfenntartó erejének volt a parancsnoka. Ugyanezt a poént sütötte el az újonnan megalakított lovaspólócsapata előtt,ami magából a tábornokból, két ezredesből és Lowell közlegényből állt. Lowellközlegényből aztán hamarosan hadnagy lett, mert „Hívhatnak tábornok úrnak” Waterfordmeg akarta verni a franciákat. A franciák pedig csak tisztek ellen voltak hajlandóak átszani, márpedig Lowell közlegény történetesen háromgólos pólójátékos volt.

Craig a következő három héten hosszú órákon át írta, javítgatta, újra– és újrafogalmazta aharctéri harcászati kézikönyvtervezetet, aminek a „Lövészszakasz helikopterescélbajuttatása” címet adta.

A gondolat nem volt új, az ötlet már nagyon régen eszébe jutott (és készségesenelismerte, hogy nem is csak egyedül neki). A különbség abban állt, hogy ő többet is tett,nem csak gondolt rá. Bill Roberts pozitívan állt a korábbi ötleteihez. Imigyen felbátorítvanagyon is valóságos és akár holnap megvalósítható lehetőségként kezelte a dolgot. Azegyetlen képzelt elem a javaslatban a helikopter volt. A Hadsereg azonban időközben már meg is kapta az első Sikorsky H-34-es helikoptereket, amelyek ideális körülmények közöttképesek lehetnének nyolc, teljes fegyverzetű lövész és a harci felszerelésük szállítására.

A „Lövészszakasz helikopteres célbajuttatása” című tanulmányban viszont olyan gépek szerepeltek, amelyek tizenkét teljes fegyverzetű katona, továbbá kétszázötven kilogrammfelszerelés és ellátmány szállítására lennének képesek, és mindkét oldalon lenne rajtuk

ajtó a gyorsabb kirakodáshoz. Ezt a helikoptert viszont még meg is kell tervezni, nemhogymegépíteni.

Craig próbált az ördög ügyvédje lenni, igyekezett minden lehetséges hibát megtalálni azötletében, és annak végrehajtási módjában. De végül sikerült tökéletesítenie. Saját magagépelte le, hat példányban. Olyan gyönyörűen és hibátlanul, gondolta, ahogy talán csak egy kérdéses libidójú írnok-gépíró tudná. Minden példányt keménypapír borítókkal látottel, és összetűzte.

De a címzés volt a legkellemesebb az egészben.

Angus C. Laird vezérőrnagytámaszpontparancsnok részére

Az USA Katonai Repülési Központja



Alabama 36362, Rucker támaszpont

SZEMÉLYES

Hiszen „Scotty” Laird vezérőrnagy úr maga kérte így, ugyebár.

Phil Parkernek is küldött egy másolatot, Alaszkába. Xeroxmásolat volt, ugyanis Phil csak akkor jutott az eszébe, amikor félig kész volt már a gépeléssel. Hat héttel később ő is

kapott xeroxmásolatot egy, „A (síléces) lövészszakasz célbajuttatása sarkvidékikörülmények között sítalpas U1A Otter repülőgéppel” című tanulmányból.

Phil sarki körülményekre alkalmazta az ötletét, és ő is kitalált egy képzeletbelirepülőgépet, amolyan szuper-Beavert, egy tizennégy utast szállító egymotorosDeHavilland Bush repülőgépet, amit a Hadsereg még nem használt.

Ez volt az egyetlen válasz, amit a beadványára kapott. Bill Roberts ezredes jelezte, hogymegkapta, de nem fűzött hozzá megjegyzést. Laird tábornok még ennyit sem tett.Hónapokkal később Lowell levonta a következtetést, hogy Laird csak szórakozott vele.

Biztos csak el akart bűvölni egy fiatal tisztet. Rávette egy olyan ötlet kidolgozására, amitvalójában nem is állt szándékában komolyan megfontolni. Craig keserűen kiábrándultnak érezte magát.

Ráadásul azóta sem csinált semmi értelmeset. Még mindig a 7. hadsereg repülésirészlegénél volt. Kapott egy címet, amit a hajára kenhetett: „különleges küldetésiforgószárnyú-osztály helyettes parancsnoka”, de fájdalmasan nyilvánvaló volt előtte, hogymég mindig csak tiszti rangú dzsipsofőr, aki repülő dzsipben fuvarozza fel-alá az utasokat.

(Kettő)

Alabama, Dothan1955. július 10.

Rhonda Wilson Hyde gyönyörködve nézett végig magán a „Martinette finom női ruhái”öltözőfülkéjének tükrében. Egy alsónemű-kollekciót próbált éppen föl: melltartóból, bugyiból és rövid kombinéból állt, mindhárom fekete. A kombiné a szegélytől a derékigterjedő része majdnem feléig csipkéből volt. A bugyi majdnem teljesen csipke volt, csak itt-ott volt benne egy kis „szilárd” szövet, ahol muszáj volt egy kis tartást adni neki, deolyan könnyű és átlátszó volt, amennyire csak meg tudták oldani. A melltartó, bár

ugyanolyan könnyednek tűnt, mint a bugyi, valójában nagyon is erős. Annak is kellettlennie, ha így meg tudta emelni a melleit. Ennek ellenére meglepően kényelmes. Ésmeglepően drága is, még Martinette finom női ruháihoz képest is.

Mikor kiszedte a fehérnemű-kollekciót a celofáncsomagolásból (ami azt jelentette, hogymindenképpen meg kell vennie), még biztos volt benne, hogy a vékony pántok fájdalmasan vágni fogják a vállait. Arról is meg volt győződve, hogy a műanyag, vagyisten tudja micsoda, ami a félkosarakat tartja (a teteje ugyanis nyitott, ha valaki beles aruhájába, láthatja a mellbimbóit), belemélyed majd a mellei aljába, és valószínűleg a

mellkasát is nyomni fogja. De nem. A melltartó kényelmesnek bizonyult. És milyen szexi!De szent isten, ha Tommy nem jön, hogy fogja kifizetni? Dokinak felrobbanna a feje, ha

79,95 dollárról (plusz adó) kapna számlát a Martinette-től. Azt fogja mondani, a fogászatnem pénznyomda. Ki tudja, hányadszor.



Megfordult, a vállán keresztül nézett vissza a tükörbe. Valahogy olyan szexi volt a fekete pánt a fehér hátán.

Kopogtak a fülke ajtaján, és megpróbáltak benyitni, de a kampó be volt akasztva.

– Telefon, Mrs. Hyde – mondta az eladónő. – Azt hiszem, a férje az.

Te jó isten, remélem, hogy mégsem doki az, gondolta. Elvileg az anyjánál volt, és az

anyjának elméletileg gondjai vannak a hátával. Kiakasztotta a kampót. Egy telefonkagylóttartó kéz jelent meg a résben.

– Halló? – emelte a füléhez a telefont Rhonda Wilson Hyde, miután becsukta az ajtót.

– Beszélhetsz? – kérdezte Tommy –. Waters.

– Hello, drágám. Már majdnem kész vagyok. Egy órán belül otthon leszek.

– Itt vagyok, az utcában.

– Nahát, ez igazán érdekes! – mondta Rhonda. – Sietek! Tommy válasz nélkül letette a

kagylót. – Szia, drágám – mondta Rhonda Wilson Hyde a süket telefonba. Aztán újra kinyitotta azajtót, épp csak annyira, hogy a keze és a kagyló kiférjen.

Amint az eladónő elvette, beakasztotta a kampót, nehogy a nő „véletlenül” bejöjjön. Azúj alsóneműt akarta magán hagyni, és nem örült volna neki, ha ezt az eladónő is megtudja.A régi melltartóját és bugyiját a retiküljébe rakta, felöltözött, és készpénzzel fizetett.

A Downtowner Motel, ugyanabban az utcában, néhány sarokkal odébb, a Downtowner Corporation tulajdona volt, aminek a részvényei egyenlő arányban három orvos, egyogász (Howard Dutton) és egy üzletember, Tommy Z. Waters között oszlottak meg.

Öt perccel azután, hogy letette a kagylót, Rhonda Wilson Hyde belépett az egyik motelszoba ajtaján, és gyorsan becsukta maga mögött.

– Mindig attól rettegek, hogy valaki meglát, amikor idejövök – mondta az ajtónak támaszkodva.

Tommy nem válaszolt. A Downtowner Motel parkolóján átvágott egy kis összekötő út,ami a szálloda mögötti utcán lévő önkormányzati parkolóba vezetett. Ha a szálló

parkolójában olyan valaki tartózkodott, akivel nem akart találkozni az ember, akkor átment az önkormányzati parkolóba (ahol a kocsiját is hagyta), vagy a South MainStreetre, ahol az üzletek voltak.

Rhonda ellökte magát az ajtótól. A hűtőhöz ment. Kinyitotta a mélyhűtőt, és egy kiségvirágos poharat vett elő belőle. Beletett két jégkockát, majd az egyik fiókosszekrényhez

sétált vele, amin öt üveg rövidital állt. Gint töltött a pohárba, egy üvegből olívabogyót tett bele, és az ujjával megkeverte.

– Ó, mennyire vágytam már egy italra – mondta. – Te is kérsz egyet?

A férfi megrázta a fejét. – Ó, Tommy, drágám, nincs nálad véletlenül egy kis pénz? Véletlenül úgy jöttem elhazulról, hogy egy centet sem hoztam magammal.



Ez cseppet sem akadályozott meg a bevásárlásban, úgy látom, gondolta a férfi. Rhondahárom szatyorral érkezett.

Kivett a zsebéből egy kettéhajtott pénzköteget, szétterítette, és Rhonda felé nyújtotta.Legalább háromszáz, de talán négyszáz dollár is volt a legyezőben. Ötvenesek, húszasok,tízesek. Rhonda ellenállt a kísértésnek, hogy elvegye az egészet, és kihúzott kétötvendollárost.

A melltartó, a bugyi és a kombiné „majdnem” ennyibe került. Úgy fair, hogy Tommyfizessen értük. Hiszen az ő kedvéért viseli. Doki soha nem láthatja meg bennük. Na jó,talán a kombinét láthatja, de a melltartót és a bugyit semmiképpen. Teljesen kiakadnatőlük. Azt mondaná, ő egy tisztes férjes asszony, márpedig tisztességes férjes asszonyok nem hordanak nyitott melltartót és olyan bugyit, amin át minden látszik.

– Koszi – mondta, a pénztárcájába tömte a két ötvenest, majd bejelentette: – Megyek,csorgatok egyet.

Amikor kijött a vécéről, már csak a melltartó és a bugyi volt rajta. Tommy az ágybanfeküdt, meztelenül, a tarkója alá tett kézzel.

– Hogy tetszik? – kérdezte Rhonda. – Most vettem. – Jézusom! – nyögött fel a férfi. – Szent isten!

Rhonda elégedett volt Tommy szóbeli és egyéb reakcióival. Ugyanis a farka is felállt. stenem, milyen jó farka van, gondolta Rhonda. Odament, leült az ágyra, majd a férfi föléereszkedett, úgy, hogy az a nyelvével elérje a mellbimbóit.

Utána, mint mindig, először is kiment a fürdőbe, de ezúttal felöltözve jött ki.

– Hova sietsz olyan nagyon? – kérdezte Tommy. Legalábbis fennhangon ezt mondta.Rhonda tudta, hogy az igazi kérdés az volt: „csak egyszer?”

Egészen mostanáig semmivel sem volt sietősebb a dolga, mint Tommynak, kivéve, havalamit még el kellett intéznie vagy ilyesmi. Sőt, igazság szerint a férfi nemegyszer fel is bosszantotta azzal, hogy egyszer csak kiugrott az ágyból. Dirr-durr, köszönöm, hölgyem.Pont, mint doki.

– A támaszpontra megyek – mondta, miközben még egyszer ellenőrizte a rúzsát atükörben. – Egy állással kapcsolatban érdeklődöm.

– Milyen állással?

– Az egyetemen táplálkozás-egészségügyet tanultam. Van egy ilyen képesítést igénylőüresedés.

– Mit szól ehhez doki?

– Még nem mondtam meg neki.

Leült az ágyra, és megcsókolta a férfit, épp csak a nyelvével, hogy el ne mázolja a rúzsát.Aztán a kezével egy kicsit meghúzogatta neki lent, csak úgy incselkedésképpen, majd

felugrott, és kiment a szobából. Gondosan körbenézett, látta-e esetleg valaki, majd beült akocsijába.

Ha munkát kap a támaszponton, a motelszoba korszakának vége, gondolta. Amúgy is



unta már. Az utóbbi időben Tommyval is majdnem olyan unalmas volt, mint dokival.

Mikor megkapta a telefonhívást a bázis civil személyzeti osztályától, hogy oda tudna-efáradni személyes elbeszélgetésre, feltámadt benne a remény, hogy a végén még megkapjaa munkát.

A szilveszteri partin hallott az állásról, a tiszti klubban. A katonai orvosok és fogorvosok mindent megtettek, hogy civil kollégáik kedvében járjanak. Példának okáért meghívták őket a szilveszteri partira, ahol a Kentucky száraz kevert bourbon whiskyből negyvenötcent egy adag, márpedig ez egy alkoholmentes megyében nem kis szívesség. Az egyik, azasztaluknál ülő tiszt, aki az Egészségügyi Testülethez tartozott, alig bírta megállni, hogyne egyfolytában a melleit bámulja. Rhonda aznap délután már megivott egy-két pohárkával, ami elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy a másik nyitott kosarú melltartójátvegye fel.

Doki vagy olyan ostoba, hogy nem vette észre, vagy egyszerűen csak nem törődött vele,ugyanis, bármennyire tartott is tőle, egy szót sem szólt neki az esetről. Lényeg az, hogy az

Egészségügyi Testület őrnagya valamikor az éjszaka folyamán azt mondta neki, a kórházdietetikusokat keres, GS-5-ös fizetéssel. Erre ő azonnal lecsapott. Háztartástanbóldiplomázott az alabamai egyetemen. Rengeteg dietetikával, táplálkozás– és élelmezés-élettannal, meg ilyesmivel kapcsolatos tárgyat vett föl annak idején.

Az őrnagy azt mondta, a döntés joga nem az övé – ha az övé lenne, ő máris felvenné –,hanem a civil személyzeti osztályé. Ők értékelik a külsősök jelentkezési lapjait, éseldöntik, megfelel-e az illető a feltételeknek, vagy sem. így hát kitöltötte a felvételinyomtatványt (egek, hat oldal hosszú volt, és még olyasmikre is rákérdezett, hogy vették-emár őrizetbe, illetve volt-e már olyan szervezet tagja, amelyik az Egyesült Államok kormányzatának erőszakos vagy forradalom útján történő megbuktatását tűzte ki céljául),és postán beküldte. Aztán, öt héttel később, jött a telefonhívás.

Mint kiderült, a civil személyzeti osztály tisztje nő, egy vékony, 30-AAA kosárméretű„egyenruha-melltartó” típusú nőszemély, nem pedig hivatásos tiszt, férfi, amiben Rhondareménykedett. A nők nem hatódnak meg egy jól öltözött nő látványától, legfeljebbféltékenyek lesznek. A civil személyzeti tiszt, Mrs. Cawthorn, közölte vele, hogy a G-5kategóriás dietetikusi állást már betöltötték, és különben sem volt megfelelő a képesítésehozzá. Rhonda már éppen meg akarta kérdezni tőle, miért nem tudta ezt már a telefonban

elmondani, miért kellett ezért berángatnia ide, amikor a tisztnő hozzátette, hogy vanviszont valami más.

Valami Repülési Harci Fejlesztési Hivatalban, vagy ilyesmiben szükség lenne egyadminisztratív tisztre, GS-7-es kategóriával. Ehhez sem megfelelő a képesítése, de mivelegyetemi diplomája van, lehetősége van részt venni egy belső képzési programban. Akormányzat ennek a programnak a segítségével tanítja be az egyetemen frissen végzett újalkalmazottait, akiknek nincs gyakorlata. GS-5-ös kategóriával kezdhetne, és ha egyegyéves próbaidő alatt sikerül beletanulnia a feladatkörébe, akkor előresorolják GS-7-esfizetési kategóriába. Mrs. Cawthorn figyelmeztette, szó sincs arról, hogy csak úgyfelajánlaná neki a munkát. Mindössze annyit tehet, hogy megszervez neki egy találkozót a parancsnok-helyettessel, MacMillan őrnaggyal. Az őrnagy majd eldönti, megelőlegezi-eneki a bizalmat, és neki adja-e az állást.



A tisztnő nyomban fel is hívta a parancsnokhelyettest. Az őrnagy azt mondta, hanegyedórán belül oda tudna menni az irodájába, akár most is fogadhatja.

Nehezen talált oda. Az iroda egy átalakított barakkban volt. Mikor belépett, egytitkárnővel találta szembe magát, akit, mint kiderült, Mrs. Heatternek hívnak. Mrs. Heatter úgy bánt vele, mintha az oroszok segélyezésére gyűjtene adományokat, vagy valamiilyesmi.

– Kért időpontot? – kérdezte.

– Az őrnagy vár rám – mondta ő. – A civil személyzeti osztályról küldtek át, azadminisztratív tiszti állással kapcsolatban.

Mrs. Heattert nem nagyon dobta fel a hír, azt a vak is láthatta.

– Miért nem szól neki, hogy itt vagyok? – kérdezte Rhonda vakító mosollyal.

A titkárnő felvette a telefont (nagyon különösen nézett ki a készülék, még soha nem látottilyet) és egyetlen számjegyet tárcsázott rajta.

– Őrnagy, egy bizonyos Mrs. Hyde van itt. Azt állítja, ön már várja – mondta, majdfelállt, és egy másik irodába vezette Rhondát. – Mrs. Hyde, MacMillan őrnagy – mutatta be.

Ennyi szertartásoskodás után Rhonda legalábbis egy díszegyenruhás tisztre számított. Azíróasztal mögött ülő férfi azonban egy leginkább az ifjúsági baseballcsapatok játékosainak dzsekijére emlékeztető kabátot viselt. Rikító narancssárga volt, az elején egy hímzettkígyóval és MOCCASIN felirattal.

– Jöjjön be kérem, Mrs. Hyde – mondta a baseballdzsekis férfi. Fölállt, megrázta a kezét,majd hellyel kínálta. Rhonda már sajnálta, hogy annyira kihangsúlyozta a jelentkezésilapján az élelmezésügyi és étel-előkészítési ismereteit. Olyan hatást kelthetett az egész,mintha ő afféle hidegkonyhai szakács lenne.

– A jelentkezési lapomból nem derül ki egy fontos dolog, őrnagy – mondta szélesmosollyal, és előrehajolva, hogy az őrnagy, ha akar, benézhessen a ruhakivágásán –, hogymár az esküvőnk óta én vezetem a férjem irodáját. Hogy úgy mondjam, mindent, ami azadminisztrációval kapcsolatos.

– Ezek szerint tud gépelni is?

– Nem – mondta Rhonda – nem túl jól. – Meg volt győződve, ez nem lesz akadály, a tisztugyanis benézett a kivágásába. Ösztönösen érezte, hogy igazi férfi.

– Hát, akkor a férje irodájában nehezen mehetnek a dolgok -felelte az őrnagy kisségúnyos hangon, de aztán ennyiben hagyta a kérdést. – Itt az állással kapcsolatos feladatkör leírásának egy példánya. Mi lenne, ha átnézné, és végiggondolná, el tudná-e vállalni?

Rhonda leült, és végigolvasta a leírást. Közben igyekezett érdeklődést színlelni az anyagiránt. Mikor megérezte, hogy MacMillan őrnagy megint a dudáit nézi, hátrébb ült a

széken, és előredőlt, továbbra is a papírokat böngészve, hogy jobb legyen a belátás. Tudta,a dudáin múlik minden, a leírásból ugyanis egy szót sem értett. De hát egy iroda azmindenütt csak egy iroda, és ha egyszer megkapta a munkát, biztos volt benne, hogy kifogja találni, mit kell tennie. Mindenképpen meg akarta szerezni az állást. Ez a MacMillan



őrnagy nagyon érdekes fickónak tűnik, és valószínűleg sok más érdekes férfit lesz mégalkalma megismerni, ha bekerül.

– Meggyőződésem, hogy hamar bele fogok rázódni – jelentette ki végül, vakító mosolykíséretében. – De meg kell mondanom, sohasem dolgoztam még magasrangúkatonatisztek mellett.

– Tudja, mi az a Multilith?

– Igen, uram. A templomunkban is van egy.

Igazából csak annyit tudott a Multilithről, hogy egy koszos gépet a pap irodájában ígyhívnak.

– És működtetni is tudja? Vagy felügyelni az embereket, akik működtetik?

– Természetesen.

– Fel kell hívnom a figyelmét, Mrs. Hyde, ez nem egy nyolctól ötig tartó munka.

Elvárjuk, hogy ha szükséges, akár nagyon korán is bejöjjön, vagy éjszaka is dolgozzon,sőt, akár hétvégén is. Ha egy csak nyolctól ötig tartó munkára vágyik, ez nem az.

– Magam rendelkezem az időmmel – mondta Rhonda.

– Na és a férje? A gyerekei?

– Az anyám gondoskodik a gyerekekről, ha a házvezetőnőnek más dolga van.

– Ide figyeljen, nehogy az legyen, hogy most ezt mondja, két hónap múlva meg jön panaszkodni a munkaidő miatt.

– Nem fogok, MacMillan őrnagy. – Be tudna jönni már holnap reggel?

– Igen, uram.

– Hét óra körűire. Néha korábban kezdünk.

Nem volt nehéz átlátni rajta. Egyszerűen csak látni akarja, komolyan gondolta-e, hogyhajlandó korán bejönni.

– Igen, uram – felelte. Ebből baj lesz. Doki dühöngeni fog, amiért nem tudja elkészíteni a

reggelijét. Hadd dühöngjön. Munkát kapott! Egyszerűen csodásak a kilátások. Dokikénytelen lesz hozzászokni, hogy maga készítse el a reggelijét. A fenébe is, eny-nyi pénzből, amit itt kapni fog, akár még egy szakácsot is felvehetnek.

(Három)

Alabama, Rucker támaszpont

1955. augusztus 16.

Edward C. Greer tiszthelyettes szürke, U. S. Légierő feliratú repülős-egyenruhája

egészen átázott az izzadságtól. Néhol fehér sófoltok rakódtak ki rá, ahogy a nagyhőségben a túlzott sóveszteség megelőzésére rendszeresen szedett sótabletták sója távozotta testéből. Bal hóna alatt fehér műanyag sisakot tartott. A nyitott ajtó félfáján bekopogott aRepülési Harci Fejlesztési Hivatal igazgatójának irodájába.



-Jöjjön be, Greer – szólt ki Robert F. Bellmon ezredes. A kölyök nagyon kimerültnek tűnt. Bellmon igazán utálta, amit tennie kell. De muszáj lesz egy kis fejmosást tartania.

Greer tisztelgett. Nem túlzottan feszesen, de valahogy benne volt, amiről egytisztelgésnek igazából szólnia kell, gondolta Bellmon. Egy fegyveres hivatást gyakorlóember bajtársának szóló üdvözlése, nem pedig, mint a legtöbben hiszik, az alacsonyabbrangú által a felettese iránt megnyilvánuló szimbolikus alázat jele.

– Látni akart, ezredes? – kérdezte Greer, de inkább kijelentő hangsúllyal.

– Egy kicsit meleg van odakint, igaz? – kérdezte Bellmon. -Felszereltem egy hőmérőt aműszerfalra. Ötvenkét fokot

mutatott. – Bellmon figyelmét nem kerülte el, hogy ez is kijelentés volt, nem panasz.

Jó kölyök ez, gondolta. A fenébe is, majd máskor mosom meg a fejét.

– Gondoltam, ez érdekelni fogja – mondta, azzal átadott a tiszthelyettesnek egyösszekapcsolt papírköteget. Egy levélváltás másolata volt.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KATONAI REPÜLÉSI HARCI FEJLESZTÉSIHIVATALA

FŐPARANCSNOKSÁG

ALABAMA, RUCKER TÁMASZPONT

1955. július 20.

TÁRGY: YH-40-es helikopterre történő képzés, és ugyanezen géptípuson 250 órarepülési idő igénylése.

CÍMZETT: Az U. S. Katonai Repülési Bizottságának elnöke Alabama, Rucker támaszpont

1. Tekintve, hogy a Fejlesztési Hivatal feladata eldönteni, a harcoló egységek számáramilyen jövőbeli felhasználásokra alkalmas, illetve, hogy egyáltalán felhasználható-e azYH-40-es helikopter, amelyen jelenleg a Repülési Bizottság személyzete végez repülésiteszteket, elsődleges fontosságú, hogy a Hivatal a lehető leghamarabb hozzáférjen YH-40-es helikopterekhez.

2. Ezennel felszólítjuk önöket, hogy az alábbi, a hivatal állományába tartozó személyek számára, amilyen hamar csak lehetséges, biztosítsanak a bizottsághoz beosztott YH-40-esgépeken való repülésre kiképzést. A legkívánatosabb az lenne, ha a bizottság személyzeteaz összes felsorolt személyt kiképezné. Amennyiben azonban ez esetlegesen túlzottanhátráltatná a bizottság munkáját, a hivatal kéri, hogy ebben az esetben R. G. MacMillanőrnagyot képezzék csak ki, ám olyan szintig, ami oktatópilótaként való alkalmazását islehetővé teszi. Ilyen módon ő készítheti fel a többi püótát, akik részt fognak venni az

ŐRNAGYOK 163

YH-40-es tesztelésében; azaz Edward Greer tiszthelyettest, és alulírottat.3. A hivatal kész olyan időpontra szervezni a kiképzést, ami a bizottságnak a legjobban

megfelel.



Robert F. Bellmon

ezredes, harckocsizók

A Katonai Repülési

Harci Fejlesztési Hivatal igazgatója

1. melléklet

Az US Katonai Repülési Bizottsága, főparancsnokság, Alabama, 1955. július 23.

Címzett: Az Egyesült Államok Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatala igazgatója,Alabama, Rucker támaszpont

1. A Katonai Repülés Bizottsághoz három (3) YH-40-es helikoptert osztottak be.Előrelátható időn belül nem várható, hogy újabb YH-40-es helikopterek beszerzésérenyílna lehetőség.

2. Biztosítandó, hogy a rendelkezésre álló helikopterek minden szempontból

megfeleljenek a Hadműveleti Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatal által a bizottság részéremegadott vizsgálati feltételeknek, a bizottság azt a stratégiai döntést hozta, hogy csak komoly repülési tapasztalattal rendelkező helikopterpilótákat oszt be az YH-40-es prototípusokkal való repülésre. A feltételek közé tartozik hét (7) év minősített pilótakéntletöltött szolgálati idő; 2500 óra teljes repülési idő, ezenbelül 1000 óra forgószárnyúrepülőgépen szerzett repülési idő.

3. További probléma, hogy a Hadműveleti Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatal általmeghatározott vizsgálati feladatok elvégzése csak a helikopterek maximális

kihasználásával lehetséges, ezért minden rendelkezésre álló gép teljes repülési ideje 1955.dec. 31-ig terjedően előre lekötésre került.

4. Mindezek következtében az átiratban megfogalmazott kérelmet kénytelenek vagyunk elutasítani.

5. Amennyiben a hivatal úgy kívánja, bármilyen általa fontosnak tartott repülési teszteteljuttathat a bizottsághoz, és a bizottság mindent meg fog tenni, ami lehetséges, hogyazokat a rendelkezésére álló, kellőképpen képzett pilótákkal végrehajtassa. A bizottságmeggyőződése, hogy kizárólag ilyen módon biztosítható a rendelkezésre álló eszközök optimális kihasználása.

William R. Roberts

ezredes, tüzérség

elnök

2. melléklet

Az US Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal, főparancsnokság Alabama, Rucker támaszpont, 1955. július 24.

Címzett: A hadműveleti vezérkari főnökhelyettes, Hadügyminisztérium, Washington25. D. C. A DCSOPS repülési ágának vezetőjén keresztül, ugyanott.

1. Felhívjuk a figyelmüket a csatolt átiratra, és annak első mellékletére.



2. Amennyiben nem nyílik lehetőség a hivatal pilótáinak YH-40-es helikopterre valókiképzésére, továbbá nem áll a rendelkezésükre legalább 250 óra repülési idő ugyenezen ahelikoptertípuson, a hivatal nem lesz képes elegendő információt gyűjteni annak működéséről és képességeiről, ilyen módon nem tudja mire alapozni az YH-40-es harciegységek általi felhasználási lehetőségeiről elkészítendő javaslatait.

3. Eligazítást kérünk.

Robert F. Bellmon

ezredes, harckocsizók

igazgató

ŐRNAGYOK 165

3. melléklet

A DCSOPS repülési ág, Hadügyminisztérium, Washington

D. C, 1955. augusztus 5. Címzett: DCSOPS, helyben1. Az első és második mellékletben vázolt szituációt alulírott felülvizsgálta, és az

alábbiakat állapította meg:

a) A US Katonai Repülési Bizottsághoz beosztott három YH-40-es helikopter aligelegendő a bizottságra bízott vizsgálati program elvégzésére, és az előrelátható időn belülelőállításra kerülő további ilyen típusú gépek kivétel nélkül az Egyesült Államok Légierejének rendelkezésére lesznek bocsátva, mechanikai, dinamikai és egyébvizsgálatok elvégzése céljából, illetve a Szállítási Testülethez, a karbantartási és javítási

igények tervezése céljából. b) A bizottság vizsgálati programját súlyosan visszavetné, ha a rendelkezésére álló YH-40-es helikopteres repülési idő csökkenne, akár egy ilyen gép más szervezeti egységhezkerülése révén, akár egy tapasztalatlan pilóta által okozott baleset miatt.

c) A józan óvatosság megkívánja, hogy a rendelkezésre álló YH-40-es helikoptereket,tekintettel azok méretére, teljesítményére és ismeretlen repülési tulajdonságaira, csak tapasztalt pilóták repüljék be. Csak ilyen módon csökkenthető minimálisra a tesztgépek pilótahiba vagy tapasztalatlanság miatti elvesztésének kockázata.

d) MacMillan őrnagy kivételével a US Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal általYH-40-es helikopterrel való tesztrepülésre kijelölt püóták nemrég végezték csak el arepülési tanfolyamot. Konkrétabban, Bellmon ezredes és Greer tiszthelyettes esetében már a jelenlegi beosztásuk engedélyezéséhez is el kellett tekinteni a pilóták egy (1) éves kezdőgyakorló idejéről szóló AR l-670-es számú belső rendelet alkalmazásától.

e) Alulírott áttekintette a hivatal által javasolt tesztprogramokat, és arra a következtetésreutott, hogy ezek túlnyomó többsége beépíthető a bizottság már meglévő programjaiba.

2. Mindezek alapján javasoljuk, hogy a hivatal kapjon utasítást, hogy létesítsen szorosabb

kapcsolatot a bizottsággal, elősegítendő a hivatal által fontosnak tartott vizsgálati programoknak a bizottság tesztelési terveibe építését. Ilyen módon lehetővé válna arendelkezésre álló eszközök hatékonyabb kihasználása, ugyanakkor a nagy tapasztalattalrendelkező pilóták alkalmazásán keresztül nagy mértékben csökkentené a balesetveszélyt,



amit a kísérleti járműveknek a hivatal pilótái általi használata viszont igen komolyannövelne.

Arthur D. Gregory

ezredes, tüzérség

A repülési ág vezetője

4. melléklet

A Hadműveleti Vezérkari Főnökhelyettes Hivatala, Hadügyminisztérium,főparancsnokság, Washington 25, D. C, 1955. augusztus 11. Kapja: Az USA RepülésiOktatási Központja és Rucker támaszpont parancsnoka, Alabama A DCSOPS repülésiágának vezetője, Hadügyminisztérium, főparancsnokság, Washington 25. D. C.

Az US Katonai Repülési Bizottságának elnöke, Alabama, Rucker támaszpont Az USKatonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal igazgatója, Alabama, Rucker támaszpont 1. Ahadműveleti vezérkari főnökhelyettes szeretne minden érintettet emlékeztetni, hogy aKatonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal Ruckerben történő felállításának több oka isvolt:

a) Hogy a DCSOPS-nak egy független szervezeten keresztül lehetősége legyenmegalapozott ajánlásokat tenni a katonai repülés jövőjével, a harci egységekben történőfelhasználásával kapcsolatban, mégpedig saját, önálló vélemény kialakítása útján.

b) Hogy ezen hivatal fizikailag olyan helyen működjön, ahol minden általa szükségesnek ítélt logisztikai és kiképzési támogatást megkaphat mind a Repülési Oktatási Központtól,mind a Katonai Repülési Bizottságtól.

2. A hadműveleti vezérkari főnökhelyettesnek meggyőződése, hogy nem sok értékelhetőinformáció gyűjthető az YH-40-es helikopter kis repülési tapasztalattal rendelkezőszemélyzet általi működtetési lehetőségeiről (márpedig háborús helyzetben az esetek döntő többségében ilyen szituációk állnak elő), ha azt kizárólag olyan pilótákkalteszteltetik, akik hét (7) év minősített pilótaként letöltött szolgálati idővel; 2500 óra teljesrepülési idővel, illetve ezen belül minimum 1000 óra forgószárnyú repülőgépen szerzettrepülési idővel rendelkeznek.

3. A hadműveleti vezérkari főnökhelyettes engedélyt kapott a vezérkari főnök

helyettesétől, hogy a következő két (2) tiszthelyetteseket képző forgószárnyúgéppilóta-tanfolyamról összesen húsz (20) frissen végzett pilótát hat hónapos időszakra a bizottsághoz osszon be, az YH-40-es helikopterek tesztelésében való alkalmazásra. Anagy tapasztalattal rendelkező pilóták feladata ezen tesztrepülések felügyelete lesz, denormális körülmények között maguk nem fognak részt venni a próbák végrehajtásában. Avezérkari főnökök szilárd meggyőződése, hogy a hét (7) év és több ezer óra repülésitapasztalattal rendelkező katonai repülők száma messze kevesebb annál, mintsem aövőben felállítandó helikopter-haderőt kizárólag belőlük létre lehetne hozni, ezért

nagyszámú tapasztalatlan repülőst kell a tesztfeladatokra kiképezni.

4. A bizottság elnökét utasítjuk, hogy az átiratban felsorolt tiszteket amilyen hamar csak lehetséges, képezzék ki YH-40-es pilótáknak, és a hivatal részére tegyen hozzáférhetővéYH-40-es helikoptereket, minimum 250 óra tesztrepülési program végrehajtásához.



5. ‘ vezérkari főnök helyettese, bár ezt a kis levelezést felettébb érdekesnek találta, megvan győződve, hogy többé nem lesz szükség rá, hogy az idejét olyan problémák megoldására pazarolja, amelyeknek fel sem lett volna szabad merülnie.

A HADMŰVELETI VEZÉRKARI FŐNÖKHELYETTES

UTASÍTÁSA ALAPJÁN:

Howard G. Kellogdandártábornok, USA

DCSOPS segédtisztje

– Azt a mindenségit! – mondta Greer tiszthelyettes. – Ezt aztán tutira megnyerte,ezredes!

– Roberts ezredes kissé túl messzire ment – mondta Bellmon.

– Túl nyilvánvalóan süket duma volt minden kifogása, és túl egyértelműen

hatalomhajhászás volt az egész. Ezt a csatát elvesztette, de nagyon okos; legközelebb nemfogja ugyanezeket a hibákat elkövetni. Ha belegondol, még ez a kis diadal sem fenékigtejfel. A Cincinnatti Repülőklub sosem fogja megbocsátani, hogy megsz… – majdnemkimondta, hogy „szívattam”, de az utolsó pillanatban sikerült visszafognia magát – …szégyenítettem őket

– fejezte be a mondatot.

– Baszódjanak meg – mondta Greer vidáman.

– Fogja be azt a mocskos száját, Mr. Greer – csattant fel Bellmon ezredes élesen. Mikor Greer meglepetten nézett rá, hozzátette: – és álljon vigyázzba, kérem.

A kölyök vigyázzba vágta magát, és eltüntette az arcáról a zavart kifejezést.

Bellmon ezredes megnyomott egy gombot az íróasztalán.

– MacMillan őrnagy! – mondta.

– Igen, uram – hallatszott a belső telefonrendszer hangszórójából.

– Kérem, jelentkezzen nálam, most azonnal.

– Már el is indultam – mondta MacMillan vidám hangon.Az őrnagy pár pillanat múlva be is sétált az irodába, olyan járással, mint Groucho Marx,

az arcán széles vigyorral. Üdvözlésképpen megpöccintette trópusi sisakja szélét.

– Nézd, mit találtam a ruházati boltban – kiáltotta jókedvűen.

Bellmon ezredesnek ez már túl sok volt. Ebben a Frank Buck-sisakban és a khakishortjában MacMillan úgy nézett ki, mint egy burleszkfilm egyik szereplője.

– Azt kértem, hogy jelentkezzen nálam, őrnagy – mondta fagyosan.

MacMillan meglepetten nézett rá, aztán, látva, hogy komolyan beszél, a trópusi sisakotkidobta az ajtón, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– MacMillan őrnagy parancsára jelentkezik, uram – mondta. Alig néz ki öregebbnek,



gondolta Bellmon, mint technikus őrmesterkorában, a fogolytáborban.

– Azért hívattam magamhoz önöket, uraim – mondta –, mert tudomásomra jutott, hogytiszthez és úriemberhez méltatlan viselkedés bűnében vétkesek.

MacMillan és Greer gyors, értetlen oldalpillantást vetett egymásra.

-És azért állítottam vigyazzba önöket, hogy tudomásukra hozzam, az ügyet nagyon is

komolynak tartom. – Megkérhetném az ezredes urat, hogy konkrétabban ismertesse a probléma lényegét? – kérdezte MacMillan, továbbra is feszes vigyázzállásban.

– A mocskos szád, Mac. És a magáé is, Greer.

Mindketten zavarodottan néztek rá. Bellmon pár pillanatig hagyta őket izzadni, aztánfolytatta.

– Mrs. Heatter járt nálam. Könnyek között kért, hogy helyezzem át más munkahelyre.

– Azt hiszem, nem tudom követni, uram – mondta az őrnagy. – Miért sírt?

– Azt mondta, szereti a munkáját, de ő keresztény asszony, ezért nem tud tovább ilyenkörülmények között dolgozni.

– Milyen körülmények között, ezredes? – kérdezte Greer. Most legfeljebb tizenhatnak nézki, gondolta Bellmon.

– Az istenverte mocskos szájáról van szó, Mr. Greer – mondta az ezredes. – Az állandó

istenkáromló és obszcén beszédjéről. – Igenis, uram – mondta Greer.

– Csak Greer istenverte mocskos szájáról van szó, ezredes úr?

– érdeklődött MacMillan gyanúsan ártatlan arccal. – Vagy az én istenverte mocskosszámról is?

Bellmon hitetlenkedve nézett MacMillanre. Tényleg gúnyolódni merészel vele?

Aztán bevillant neki, hogy pontosan mit mondott.

– A francba! – tört ki. Mindannyian nevettek.

Pár pillanat múlva visszanyerte az uralmat az arcvonásai felett.

– Na jó, pihenj – mondta. – De figyeljenek ide, maguk ketten. Komolyan beszélek. Mrs.Heatter tényleg járt nálam. Tényleg sírt, és nagyon fel volt háborodva. Épp elég bajom vanígy is, nincs rá szükségem, hogy a civil személyzeti osztályon is panaszt tegyen magukra.

– Nem tudom, mi a pokolról beszél az a nő – mondta Greer. Látszott, hogy komolyangondolja. – De hát, tudja milyen, ezredes úr. Bibliatan-leckéket hordoz magával a

táskájában, azokat olvassa ebéd alatt is. Csak nem gondolja, hogy rászálltam, vagyvalami?

Ez a gondolat még csak fel sem merült Bellmonban.



– Szerintem neki a „pokol” is csúnya szónak számít, Greer -mondta az ezredes. – Tehátne használja.

– Azt hittem, egész jól vigyázok a számra. De rendben van, uram, ezután még jobbanvigyázni fogok.

– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian hibásak vagyunk. De legfőképpen magára panaszkodott, Greer.

– Rám nem? – kérdezte MacMillan.

– Rólad csak annyit mondott, hogy úgy tűnik, egyáltalán nem zavar, milyen mocskosan beszél a tiszthelyettes. Tehát figyelj oda Greerre, én meg majd rád figyelek. Megértettük egymást?

– Igen, uram.

– Nézd meg ezt, Mac – mondta Bellmon, azzal átadta neki az YH-40-esekről szólólevelezést.

– Szent isten – mondta MacMillan. – Amikor Gregory és Roberts ezt meglátta, elszállt azagyuk, az kurva biztos.

Greernek feltűnt, hogy Bellmon nem javítja ki. Talán mert akkor ezek után igazán megkéne haragudnia rá. Vagy csak egyszerűen egyetértett MacMillan helyzetértékelésével,olyannyira, hogy a nyelvezetet egyszerűen nem is vette észre?

– Szóval akkor kapni fogunk egy YH-40-est, hogy legyen mivel játszadoznunk, igaz? – mondta az őrnagy.

Ez tipikus példája volt MacMillan szokásának, hogy jót mond, de a lehető legrosszabbmegfogalmazásban. Természetesen nem „játszadozni” fognak az YH-40-essel. Ő isnagyon jól tudta, mire fogják használni.

Az YH-40-es kilenc utas szállítására képes helikopter. Egy 1100 lóerős turbinamotor hajtotta. A Sikorsky H-19-es és H-34-es típusokat kívánták kiváltani vele, amelyek ellendugattyús benzinmotorral működtek – ami sem nem túl hatékony, sem nem túl biztonságos helikopter-meghajtás céljára. Gyorsabb és kisebb volt, mint a H-34-es, deugyanannyi utast szállított (kilencet, felszerelés nélkül). Nyilvánvaló volt, hogy a hatvanasévekben várhatóan ez lesz a Hadsereg legáltalánosabban használt helikoptere.

A nevében lévő „Y” azt mutatta, hogy prototípusról van szó, és azt is jelezte, a gyártásrakerülő gépek (a H-40-esek) bizonyos részleteikben már eltérőek lehetnek a prototípustól.A tesztekben szerzett tapasztalatok alapján végre fogják hajtani rajtuk a szükségesváltoztatásokat.

Bellmonnak mint a Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal igazgatójának, az volt afeladata, hogy kipróbálja, mire képes az új helikoptertípus, és ezeket a képességeket aövőbeli „repülő hadsereg” igényeihez próbálja adaptálni. Ennek alapján aztán jelenteni

fogja, milyen változtatásokat kell végrehajtani a prototípuson, hogy a kész gép afelhasználási céloknak jobban meg tudjon felelni.

Ezen változtatások kidolgozása, majd a módosított helikopter ellenőrzése, újbólitesztelése a Repülési Bizottság feladata volt. A bizottság megpróbálta elorozni Bellmon



feladat– és jogkörét is, sikertelenül. Megpróbálták magukat az egyedüli hozzáértőszemélyeknek beállítani. Az összetűzés egészen a DCSOPS-ig eljutott, aki rövid útonkifogta a szelet a Cincinnatti Repülőklub vitorláiból.

De a 250 óra YH-40-es repülési idő megszerzése csak a háború kezdete volt. Bellmon afejét merte volna tenni rá, hogy a Cincinnatti Repülőklub hibát fog találni a szervezetminden olyan teszteredményében, ami nem teljesen egyezik meg az ő vizsgálati

eredményeikkel. Tehát jobb, ha előre felkészül, hogy minden egyes, az YH-40-esselkapcsolatos jövendőbeli megállapítását pontról pontra bizonyítani tudja.

Márpedig ez kicsit távol áll attól, ahogy MacMillan előadta a dolgot. Egyáltalán nem fog„játszadozásához hasonlítani.

Bellmon azonban mégsem javította ki. Tudta, közel sincs még vége a Bill Robertsszelvaló csatározásoknak. Nagyon magára hagyottnak érezte magát, MacMillan és Greer felsem foghatták, mennyire. És jelen pillanatban csak rájuk kettőjükre számíthatott. Nem lettvolna értelme megbántani Macet azzal, hogy kijavítja.

Nyolcadik

(Egy)


Nyílt tiszti kantin

1955. augusztus 22.

– Mrs. Hyde? Barbara Bellmon vagyok – sietett oda a nő Rhondához, kinyújtott kézzel,

arcán széles mosollyal. – Úgy örülök, hogy el tudott jönni. – Nagyon kedves volt, hogy meghívott – felelte Rhonda Wilson Hyde, az USA RepülésiHarci Fejlesztési Hivatala adminisztratív (próbaidős) tisztje a hivatal igazgatójafeleségének.

– Úgy gondoltam, meg kéne ismernünk egymást – felelte Barbara. A bárba vezetteRhondát, kiválasztott egy asztalt, és az egyik szék felé intett. Amint leültek, máris otttermett egy pincérszolgálatot teljesítő sorkatona.

– Mit hozhatok, Bellmon naccsága? – kérdezte.

– Ó, azt hiszem, kérek egyet abból a „mutassuk meg a vermu-tosüveget távolról aginespoharnak” martinijükből – mondta Barbara.

– Igen, naccsága – felelte a pincér, majd várakozóan Rhondára nézett.

– Nekem is ugyanazt, legyen szíves – mondta Rhonda.

Tetszett neki a dolog. Dale és Houston megyében a tisztes férjes asszonyok nem mennek fényes nappal, férfikíséret nélkül bárba, és nem isznak ebédidőben koktélt.

– Szeretek martinit inni ebéd előtt – mondta Barbara Bellmon –, de ha otthon, egyedül

iszom, olyan züllöttnek érzem magam miatta. – Ismerem ezt az érzést, Mrs. Bellmon – mondta Rhonda.

– Ó, hívjál nyugodtan Barbarának, légy szíves.



– Te pedig hívjál csak Rhondának. – Rhonda kezdte egyre jobban érezni magát.

– Korábban kellett volna ebédelnünk – mondta Barbara Bellmon –, de városon kívülvoltam.

– Ó?

– Esküvőn. Scotty Laird nővérének a fia elvette Ted unokabátyám lányát. Ez egy kicsit

sok volt így egyszerre, igaz? Ha valaki katonacsaládba születik, mint én, azt hiszi,mindenki más is ismer mindenkit.

– „Scotty” Laird? Az a tábornok, aki hamarosan a támaszpontra fog jönni?

– Igen. Együtt nőttünk fel, akárcsak a gyerekek, akik most összeházasodtak. Akatonaporontyok, úgy tűnik, általában előbb-utóbb egymással házasodnak össze.

– Ez igazán érdekes – mondta Rhonda. Tényleg érdekesnek találta, hogy Mrs. Bellmon aleendő támaszpontparancsnok barátja. Úgy tűnik, sikerült rögtön a lehető legjobbtársaságba kerülnie.

A pincér meghozta a martinikat.

– Rád és az új munkádra – emelte fel a poharát Barbara.

– Ó, köszönöm – kortyolt bele Rhonda a martiniba. Nagyszerű volt. Tényleg jeges, ahogykell, és „nagyon” száraz.

– Tetszik a munkád? – kérdezte Barbara.

– Még csak most tanulom – vallotta be Rhonda. – De már most le vagyok nyűgözve.Több távolsági telefonbeszélgetést bonyolítottam le az utóbbi két hétben, mint azelőttegész életemben.

– Biztos vagyok benne, hogy egészen másmilyen itt az élet, mint amit megszoktál – mondta Barbara. Volt valami a hangsúlyában, ami nem tetszett Rhondának, de nem tudtavolna megmondani, micsoda.

– Igen, tényleg más – mosolygott.

– Hamar rá fogsz jönni, hogy a Hadsereg egy kis különálló világ. Itt mindenki ismer mindenkit.

– A férjed – kezdte Rhonda, de aztán kijavította magát –, Bellmon ezredes és MacMillanőrnagy régi barátok, azt már most is tudom.

– Egy hadifogolytáborban találkoztak. A második világháborúban.

– Sejtem, min mehettél keresztül – mondta Rhonda együtt-érzően.

– Van egy közös barátunk. Craig Lowell őrnagy. Szerintem te is kedvelnéd. Nos, a„Hadseregben kicsi a világ”-teóriámat igazolandó, ezt hallgasd meg: a Stalag parancsnoka… így hívták Lengyelországban a fogolytáborokat, Von Greiffenberg ezredes

volt. Ő és az apám egy évfolyamra jártak a samuri francia lovassági akadémiára. – Az apád is katona volt?

– A leánykori nevem Waterford.



Rhondának pár pillanatig gondolkoznia kellett, míg beugrott a név.

– Waterford tábornok? Amelyik a tankokkal volt?

– Ő az – mondta Barbara.

– Hát, a mindenségit, egészen le vagyok nyűgözve.

– Nincs miért. A barátai csak „Porky”-nak hívták.

– Hát tudod, nehéz elképzelni, hogy egy tábornokot valaki csak úgy Porkynak szólítson.

– Csak más tábornokok hívták így – mondta Barbara Bellmon. Rhonda nem tudottrájönni, mi ez az egész, miért próbálja az ezredes felesége a katonai kapcsolataivalelkápráztatni. Aztán elismerte magában, hogy ha ő lenne egy híres harckocsizó tábornok lánya, akinek az apja Eisenhower, Patton meg hozzájuk hasonlók barátja volt, ő isszeretné, ha ezt tudnák is róla az emberek.

– Tényleg le vagyok nyűgözve – mondta az igazsághoz híven.

– Nos, csak azt akarom ezzel érzékeltetni, milyen kicsi világ ez – folytatta Barbara. – Aháború után az apám találkozott egy fiatal katonával, akiről nagyon jó vélemény alakult ki benne, ezért elintézte neki, hogy tisztté nevezzék ki.

Ez nem egészen így történt, döbbent rá Barbara, amikor már kimondta. Nem ez volt ateljes igazság, ugyanakkor tulajdonképpen valahol mégiscsak igaz volt. Az apja tényleg jóvéleménnyel volt Craig Lowell közlegényről, de csak azért, mert Craig háromgóloslovaspóló játékos volt.

– A tábornokok ilyet is csinálhatnak? Úgy értem, tisztté tehetnek egy közkatonát?

Barbara Bellmon intett a pincérnek, hogy hozzon még egy martinit.

– ‘ tábornokok lényegében mindent megtehetnek, amit csak akarnak – mondta. – Ezértszeretne mindenki tábornok lenni. -Mindketten nevettek.

– Szóval Craig Lowellről van szó – folytatta. – Nos, feleségül vett egy német lányt – úgybelejöttem már a csúsztatásokba, hogy már szinte maguktól jönnek, gondolta Barbara –,márpedig egy fiatal tiszt ilyesmit nem tesz. Mint ahogy például nem próbálkozik a parancsnoka lányánál sem. Vagy a feleségénél.

– Értem – biztosította Rhonda. – Na és mit gondolsz, kinek a lánya volt ez a német lány, mint később kiderült?

– Elképzelésem sincs.

– Von Greiffenberg ezredesé, illetve most már vezérőrnagyé. A fiukat a vezérőrnagy utánnevezték el, aki akkor még egy orosz fogolytáborban volt. Csak 1950-ben engedték szabadon.

– Aztán gondolom, azóta mindenki boldogan él, amíg meg nem hal, igaz? Micsoda

elbűvölő történet! – Nem egészen. Mikor Craig Koreában volt, a lány autóbalesetben meghalt.

– Ó, de szörnyű!



– Igen, tényleg az volt. És ami még rosszabbá tette a dolgot, a férfi, aki miatt meg kelletthalnia, ugyancsak katonatiszt volt. Egy hadbiztos őrnagy. Persze bekasztliztak, de Craigettől még nem kapta vissza a feleségét.

– Mi lett a gyerekkel?

– Az anyja családja neveli.

– Igazából tulajdonképpen egyetlen nagy család vagytok, nem igaz? – De igen – mondta Barbara, aztán a pincérhez fordulva: – Ó, ez igazán gyors volt! – A

pincér eléjük tette a frissen kevert martinikat.

– Úgy örülök, hogy elmondtad nekem ezeket a dolgokat -mondta Rhonda. – Olyan sok mindent segíthet megérteni!

– Van még egy dolog, amit meg kell értened.

– Mi az?

– A katonafeleségek nem szeretik megosztani a férjüket – mondta Barbara Bellmon.Rhonda egy pillanatig nem akart hinni a fülének.

– Meg kell mondanom, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz – igyekezett olyan sértetthangon beszélni, amennyire csak lehetséges. Tény, hogy igazán vonzó férfinak tartottaBellmon ezredest, sőt a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha eltűnődött, milyenlenne vele, de ez az egész csak képzelődés volt. Esze ágában sem volt a főnökévelösszeszűrni a levet. Különösen, minthogy az ezredes szemmel láthatóan egyáltalán nem isérdeklődött iránta.

– Nagyon is tudod, miről beszélek – jelentette ki Barbara Bellmon.

– Nem tudom…

– Nem vagy Bobby zsánere, az igaz. De az is tény, ha elég sokáig tartják az orra alá,előbb-utóbb minden férfi beleszagol a dologba.

– Tényleg nem tudom… – tiltakozott Rhonda.

– Mac MacMillan viszont már egész más tészta. Azért annyira nem laza erkölcsű, mintLowell, de már tudottan előfordult vele egyszer-kétszer, hogy félrelépett. Ha ilyesmi

történik, Roxy MacMillan mindig nagyon boldogtalan. És ha Roxy MacMillan, aki azegyik legjobb barátom, boldogtalan, akkor én is rosszkedvű leszek. Ha pedig rosszkedvűvagyok, akkor nagyon megnehezíthetem az életed, Rhonda.

– Nincs jogod, hogy ilyesmiket mondj nekem! – csattant fel Rhonda.

– De nagyon is van jogom. Itt most én vagyok az, akit a Hadseregben csak úgy szoktak hívni, hogy az „ezredesné”. A helyi First Lady. És ez nem csak üres metafora. Ezt jobb, hamegérted, Rhonda.

Rhonda most már szóhoz sem jutott. – Ezzel az egésszel csak annyit akarok mondani, hogy tartsd távol magad aházasemberektől, akár tisztek, akár sorállományúak. Ha otthon nem kapod meg, amireszükséged van, és a támaszponton kívül sem sikerül megszerezned, a nős férfiainktól



tartsd távol magad.

– Nem fogok itt ülni, és eltűrni, hogy folyamatosan sértegess! -Ha sikeresen akarod befejezni a próbaidődet, akkor pedig jobban teszed, ha eltűröd. Minden adu az énkezemben van. Az apám, amikor pókerezni tanított, azt mondta, mindig rögtön ugorjak azellenfelem torkának.

Elkapta Rhonda tekintetét. Egy darabig farkasszemet néztek.

– Próbálkozz inkább az ifjú Mr. Greernél. Jobban örülnék, ha olyasvalakivel jönne össze,mint te, semmint, hogy valamelyik helyi szépség horgára akadjon.

– De hát Greer csak egy kölyök! – tört ki Rhonda gondolkodás nélkül.

– Elég nagy fiú már. És különben is, elvileg minél fiatalabbak, annál jobbak. De azért nefelejtsd el, hogy Greer is a családhoz tartozik. Amolyan kisöcsi-féle.

– Nem egészen értelek.

– Egyszer majd kérd meg Macet, hogy meséljen róla. Indokínában igazi kis kalandotéltek át együtt. A pincér lépett oda hozzájuk.

– Kész az asztala, Bellmon naccsága – mondta, és átnyújtott egy csekket. Barbara aláírta.

– Gondolom, tudod, hogy ha véget ér a próbaidőd – mondta Rhondának –, jogod lesz belépni a tiszti klubba. – Megint a szemébe nézett. – Akkor mehetünk ebédelni?

– Olyan éhes vagyok már, mint egy farkas.

– Valószínűleg a martini teszi – mondta Barbara Bellmon, azzal az ebédlőbe kísérteRhondát.

(Kettő)

Nyugat-Németország, Augsburg

1955. szeptember 26.

Craig W. Lowell őrnagy szeptember 26-án a délelőtt nagy részét (09.50-től egészen12.15-ig) a 24. páncélos lovassági ezred hersfeldi kaszárnyája PX-ének kávézójábantöltötte. Kávét iszogatott, porceláncsészéből, és a Csillagok és sávok, a Cavalier és a Truemagazinokat olvasgatta.

A 7. hadsereg fegyverzeti szekciójának egyik ezredesét hozta helikopterrel Hersfeldbe,aki kellemetlenül érezte magát, ha alacsony rangú pilótával repült, ezért kérte, hogyLowell őrnagy vezesse az őt szállító helikoptert. Amikor viszont Hersfeldbe értek, rögtöneszébe jutott, hogy Lowell végül is nem fegyverzeti tiszt, ezért semmiféle segítséget nemnyújthat a 24-esek parancsnokaival és tisztjeivel elintézendő ügyeiben. Sőt, igazság szerinttulajdonképpen egyszerűen csak egy pilóta. Ezért közölte Craiggel, hogy „menjen, igyonvalahol egy kávét, majd üzenek, ha szükségem lesz magára”.

12.15-kor a fegyverzeti ezredes a nyílt tiszti kantinba hívatta Lowell őrnagyot a PX

kávézójából, ugyanis arra a meggyőződésre jutott, az ő dolga biztosítani, hogy a pilótájaebédet kapjon. Igaz, csak egy helikoptersofőr, de azért mégiscsak őrnagy, főtiszt. Akatonai udvariasság ilyen esetben megköveteli, hogy meghívja ebédre.



A 24. páncélos lovassági ezred nyílt tiszti kantinjának étkezőjében elköltött ebéd egykissé kényelmetlen élmény volt Lowell őrnagy számára. A 24-esek parancsnoka, egyezredes is ott volt, akárcsak a helyettese, az S-3-as tervezési és kiképzési tiszt, S-4-esellátási tiszt és az „A”, a „B”, illetve a „C” zászlóaljak parancsnokai. Természetesenminden tiszt harckocsizó volt. Craig, amikor a fegyverzeti ezredes, mint a pilótáját mutatta be, kíváncsi pillantások kereszttüzébe került.

Ennek nem kis mértékben az volt az oka, hogy zubbonyán a szárnyas repülősjelvényenkívül a páncélosok jelvényét, egy kis stilizált tankot és egy Harctéri Szolgálati Jelvényt(másodszor odaítélve) is viselt. Nem hordta viszont, a szabályzattal ellentétesen, a számoskitüntetését jelző sávokat.

Lowell kétféle harckocsizó tiszttel szokott találkozni: olyanokkal, akik hallottak aLowell-különítményről, és olyanokkal, akik nem. Azok közül, akik hallottak róla, és mégazt is tudták, hogy ő volt a parancsnoka, nyolcvan-kilencven százaléknak meggyőződésevolt, hogy a különítmény szerepét túlértékelték, a parancsnoka kitüntetése és előléptetése

pedig fölösleges. Meg voltak győződve, az egésznek csak propagandaszerepe volt. Ezek kifejezetten örömmel látták, hogy a Hadsereg végre rájött, mit ér valójában, és pároslábbal rúgták ki a harckocsizóktól. Azokkal a páncélostisztekkel (beleértve azonkeveseket, akik maguk is a Lowell-különítményben harcoltak), akik úgy gondolták, akülönítmény kitörése a puszani gyűrűből a kevés jó hadmozdulat egyike volt a NagyJegeidében vívott elcseszett háborúban, és az egység parancsnoka maximálisankiérdemelte a Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet és az őrnagyi aranylevelet, mégkínosabb volt találkoznia. Zavarba hozta őket, hogy azt kell látniuk, a tiszt, akiharmincnyolc M46-os tankkal gyorsabban és tovább nyomult előre, mint bárki más, odáig

süllyedt, hogy darálókkal sofőrködik.Az előző két csoport adta a páncélostisztek legfeljebb talán tíz százalékát. A másik

kilencven százalék sosem hallott a Lowell-különítményről, sem a parancsnokáról. Ezek lovassági tisztek voltak, akik az ellenséges terület határán állomásoznak, készen, hogy acsatába hívó kürtszóra azonnal rohamra induljanak. Körülbelül olyan véleménnyel voltak egy helikoptert vezető páncélos őrnagyról, mint száz évvel korábban egy lovasságiőrnagyról lettek volna, aki egy utánpótlást szállító ökrösszekeret hajtva érkezik FortRileybe. Ha egy lovassági tiszt ilyen alantas foglalkozást művel, akkor nem is igazilovassági tiszt.

Ezen az ebéden nem volt jelen olyan harckocsizó tiszt, aki alatta szolgált akülönítményében, de legalább ketten felismerték. Lesz miről beszélniük, miután elment. A24. páncélos lovassági ezred parancsnoka volt az egyik.

– Nem szolgált maga korábban Paul Jiggs alatt, őrnagy?

Paul Jiggs dandártábornok, Koreában még alezredes, majd ezredes, a 73. nehézharckocsi-zászlóalj parancsnoka volt. Ennek egyes alegységeiből alakult meg a Lowell-különítmény.

– De igen, uram.

– Akkor jól sejtettem – felelte az ezredes, de nem feszegette tovább a témát. Kiszúrta,kicsoda. Ezek után nem számított, hogy mit gondol róla: ragyogó páncélosparancsnoknak tartja, vagy éppen ritka nagy balfácánnak. Lényeg az, hogy a jelenléte mindenképpenkínos.



Ebéd után Lowell őrnagy visszament a PX kávézójába, és 15.15-ig ott üldögélt,sorállománynak és katonafeleségek társaságában. Negyed négykor aztán érte jött egyőrmester. Az ezredes indulni kívánt, vissza, Augsburgba.

Craig azzal nyugtatgatta magát, hogy egyszerűen csak rossz napja van. Igaz, az sem lettvolna kellemes, ha az ezredes éjszakára is maradni akar, mert akkor a 24. páncéloslovassági ezred tiszti klubjában kellett volna töltenie az éjszakát. így viszont, hogy az

ezredes nem kívánt a keletnémet határon aludni, korán visszaérnek, és el tud menni ahavonta megrendezett hivatalos táncestélyre, amin elvárják tőle a megjelenést.

Lowell gyűlölte az alakulata hivatalos partijait. Halálra unta magát rajtuk. Általábansikerült olyan repülésre beosztatnia magát az ilyen rendezvények napján, ahonnan csak másnap ért vissza. Ezúttal, gondolta, miközben leparkolta a Bell H-13-ast, és felügyelte azüzemanyaggal való feltöltését, nem sikerült megúsznom a táncestélyt

A hivatalos partikon az előírás szerint estélyi egyenruhát, díszegyenruhát, vagy legalább„A” típusú uniformist, és fekete nyakkendőt kellett viselni. Az estélyi, illetve a

díszegyenruha csak ajánlott volt, nem kötelező, ezek ugyanis valóságos kis vagyonbakerültek, és a parancsnokok nem szívesen kötelezték volna alacsonyabb rangú tisztjeiketennyi pénz elköltésére.

A 7. hadseregben viszont valaki kitalálta, hogy a repülősök többet keresnek, mint azazonos rangú nem pilóta tiszttársaik, és mi hasznosabbra költhetnek ezt a pluszpénzt, mintestélyi vagy díszegyenruhára? Amellett, ha egyszer a madárkákat sikerültdíszegyenruhába kényszeríteniük, talán a többiek sem akarnak majd kilógni a sorból, és ők is vásárolnak maguknak.

Lowell tudta, hogy tőle legalább estélyi egyenruhát várnak el. Hiszen agglegény. Egyagglegény őrnagynak erre is kell, hogy teljen. Úgy döntött, estélyi díszegyenruhábanmegy, ami a legelegánsabb és legdrágább változat. Nem tudta eldönteni, vajon azért teszi-e, mert a tisztikar öntudatos tagjának akar látszani, vagy csak önmagáért. Talán csak emlékeztetni akarta magát a hersfeldi páncélostisztek megvető pillantásai után, hogyvalaha ő maga is páncélosparancsnok volt, mégpedig meglehetősen jó, akármilyen beosztásban van is jelenleg.

A harckocsizó tisztek estélyi díszegyenruhájának varrásait a lovasság sárga csíkja díszíti.A hajtókák is ugyanilyen sárgák. Minden hajtókát aranyzsinór fon be, bonyolult,kanyargós mintázattal. A hadnagyok uniformisán egy ilyen zsinór van, az ezredesekén hat.Craig, őrnagyként, négy zsinór hordására volt jogosult. És egy aranyszínű övére.

Kitüntetéseinek kicsinyített változatú érmeit jobb hajtókájára tűzte, három sorban. Végüla nyakába akasztotta a nyolc centiméter széles bíborszínű szalagon lógó csészealj méretűérmet, ami azt jelképezte, hogy Görögország királya a Szent György– és Szent András-rend tagjává avatta.

Úgy nézek ki, gondolta, mint egy Sigmund Romberg-opera szereplője.

A vacsorát a káplánokkal költötte el. A baptistával, aki szemmel láthatóankényelmetlenül érezte magát egy olyan helyen, ahol valósággal vízesésként ömlenek aszeszesitalok a torkokba, és a római katolikussal, akit egyébként homokosnak gyanított.Amilyen hamar csak az udvariasság megengedte, otthagyta őket, és átment a bárba.



Withers alezredes, bár újjászületése óta antialkoholista volt, továbbra is hitt az egységhivatalos partijaiban, mert azok véleménye szerint családias összejövetelek voltak.Amikor meglátta Lowellt, odament hozzá a bár mellé, és, abban a reményben, hogy ezzelkét legyet üt egy csapásra, javasolta, táncoljon a tisztek feleségeivel.

Az első három tánc eseménytelenül telt el. A negyedik hölgy azonban, egy újonnan azegységhez került százados felesége szorosan hozzábújt, nekifeszítve a melleit és fűzőtlen

hasát. Minthogy ez automatikus válaszreakciót produkált külső szaporodószerveiben,hősiesen megpróbált visszakozni a további testi kontaktustól. Ez azonban lehetetlenfeladatnak bizonyult. A hölgy csípője továbbra is hozzátapadt, mintha odaszögezték volna,ráadásul az ujjaival közben a fülét babrálta. Mikor a tánc véget ért, a nő az asztaláhozvezette, kart karba öltve. A mellét közben a karjához nyomta. Aztán amikor megköszönteneki a táncot, és a férjének is udvariasan odabólintott, a nő kibontotta a karját az övéből,és észrevétlenül megtapogatta.

Mélységesen hálás volt Withers alezredesnek, amikor a tánc után mellészegődött a

bárnál. Kilencvennyolc százalékig még a józan esze birtokában volt, és felismerte, ha ahelyzet nagyon veszélyes. A parti hátralévő részében kizárólag szódavizet ivott, és Withersalezredest hallgatta, aki az Augsburgi Katonai Támaszpont Keresztény Férfiklubjába való belépés előnyeit ecsetelgette neki.

A következő héten vagy az egyes alegységek étkezőiben evett, ahová hozzátartozókatnem engednek be, vagy a városban. A klubot gondosan kerülte, nehogy találkozzon aszázados feleségével.

Mint megtudta, a nő férjét, Suites századost, a különleges küldetési forgószárnyú-osztályhoz osztották be. Suites a katonai repülő őstípusa volt, aki létezése egyetlenértelmének a repülő járművek vezetését tartotta. Mikor személyesen is találkoztak,kiderült, hogy a százados ritka nagy idióta, és idegesítően, magas hangon vihog. Részt vettvele egy ellenőrző próbarepülésen, majd jelentette a rangidős oktatópilótának (egyalezredesnek, aki szintén ritka nagy idióta volt; állandóan tükörfényes fél-Wellingtoncsizmát viselt, és ritkán látták a pilóta-napszemüvege nélkül), hogy Suites századosezentúl nyugodtan furikázhat bárkit fel-alá a H-13-asában. Ezek után nagyjából meg isfeledkezett a létezéséről.

Lowell azon a héten hétfőn, kedden és szerdán repült. Két küldetése volt, és négy

háromórás ellenőrző repülése. A következő napot, csütörtököt, az íróasztala mellett kelltöltenie. Withers alezredes tudomást szerzett arról, hogy tehetséges aktatologató, ezértamit csak lehetett, rátestált. Minthogy tudta, másnap nem repül, úgy gondolta, akár ihat isegy-két italt.

(A szabályzat tiltja, hogy a pilóták repülési nap előestéjén egyetlen sörnél több alkoholtfogyasszanak. Craig még ezt az egyet sem itta meg soha. A Hadsereg lényegesen jobbvéleménnyel volt a pilótaképességeiről, mint ő maga. Nem állt szándékában alkohol általtompított reflexekkel és bizonytalanabb mozgáskoordinációval felszállni, ezért csak akkor ivott, ha nem volt másnapra repülése.)

Ellenállt a kísértésnek, és nem a tiszti klubba ment. A hölgy, aki megtapogatta, esetleg ottlehet. Inkább moziba ment. A film iszonyatosan pocséknak bizonyult. Megpróbáltavégigszenvedni, de nem bírta ki, egy óra elteltével felállt, és otthagyta. A sors, úgy látszik,



mára a piát szánta nekem, gondolta. A klubot elkerülendő a városba ment a Jaguárral, aKlug kávézóba, aminek gazdag németekből állt a vendégköre. Az amerikaiakat már azárak is elriasztották, de ebbe az ijesztő megjelenésű és agresszív maitre d’hôtel is besegített, aki különleges élvezettel világosította fel őket, hogy máshol sokkal szívesebbenlátják őket.

Lowell esetében azonban kivételt tett. A szokatlan Americaner nem csak soha nem

egyenruhában jött, de megbízható források szerint állítólag valamilyen tényleg nagyonfontos ember rokona is, és ezt a híresztelést az őrnagy kifogástalan, felső osztálybelinémetsége is alátámasztotta.

Craig soron kívüli, azonnali előléptetést kapott a maitre d’hôteltől Herr Oberst [11]

-től,majd az előcsarnokba tessékelték. A bárpulthoz ment, és rendelt egy tripla feketecímkésJohnny Walkert. (A Cafe Klug triplája, ami kb. négy és fél dollárnak megfelelő összegűmárkába került, nagyjából annyi whiskyt tartalmazott, mint a tiszti klub harmincöt centesszimplája.)

Aztán csak üldögélt, hallgatta a komolyzenét játszó zenekart. Halványan érzékelte több,egyedül ülő nő hívogató mosolyát, miközben olyasmiken járt az esze, amit ő magábancsak kvázi-filozófiai bölcsességeknek nevezett.

Először például megpróbálta megalkotni „A háborúnak vége, kutyának és katonának afűre lépni tilos!”-katonai változatát. Hosszas próbálkozás után végre sikerült egy kielégítőmegoldást találnia: „Ha a háborúnak vége, a harcosok zavarják a békeidő hadseregének olajozott működését.”

Azután tovább próbálkozott, újabbakat talált ki:

„Az ambiciózus tiszt olyan, mint a túl szemtelen prostituált: zavarba hozza a hétköznapiembereket.”

„Ha a férfiak azért motoroznak, mert a motorbicikli a lábak közötti erő szimbóluma,akkor a helikopter az abszolút motorbicikli: bármelyik idióta hamar a csúcsra juthat vele(arról nem is beszélve, mekkora farka van).”

„A Hadseregben egyszerű problémákat meg lehet oldani, feltéve, ha a megoldás bonyolult. Bonyolult problémát egyszerűen megoldani viszont főben járó bűn.”

Éppen az ötödik italát rendelte meg, és elhatározta, hogy ez lesz az utolsó, amikor a hátamögött a maitre d’hotel diszkrét köhintését hallotta meg. A férfi bejelentette, hogy azajtónál várakozó „lady” azt állítja, a Herr Obersthez jött. A hanghordozása nem hagyottkétséget, hogy abban reménykedik, a Herr Oberst nem így gondolja.

– Azt hittem, hívni fog – mondta Mrs. Suites, némiképp sértett hangon.

Craig nem felelt, csak kérdően nézett rá.

– Pedig Kent kétnapos küldetésre küldte, ugyebár? – kérdezte a nő. Oldalra pördítette a

bárszékét, a válla fölött cinkosán Lowellre kacagott, majd visszapördült, és a férfi lábaközé nyomta a térdét.

– Hát meg sem hív egy italra? – kérdezte.



Craig, bele sem gondolva, mit tesz, automatikusan intett a pincérnek.

(Három)

– Mikor a többi kis kalandjára hívták fel a figyelmemet – mondta Edgar R. Withersalezredes –, eddig mindig szemet hunytam. De ezúttal túl messzire ment.

Kizárt dolog, gondolta Lowell, ennek a fickónak nem tudom megmagyarázni – mert

egyszerűen képtelen lenne megérteni –, hogy Phyllis Suites úgy üldözött, mint egykiéhezett cápa. De az sem számítana semmit, ha mégis megértené. Ha el is hinné, hogy Phyllis az, ami, azaz egy tüzelő szuka, akkor is megszegtem a Hadsereg tizenegyedik éstizenkettedik parancsolatát: NE PARÁZNÁLKODJ TISZTBAJTÁRSAD FELESÉGÉVEL ésSOHA, SOHA, DE SOHA NE DUGD A FARKAD AZ ALÁRENDELTED FELESÉGÉBE.

Phyllis mindkét kategóriába beletartozott: egy tisztbajtársa felesége és az alárendeltjéé is.Ezért hát egyszerűen kimondta, amit érzett.

– Mélységesen szégyellem magam, ezredes.

– Van is rá oka. Isten szerelmére, mégis, hogy gondolta ezt? Erre nem volt válasz. Semminem jutott eszébe. Azt mégsem

mondhatja az ezredesnek, aki az Augsburgi Katonai Támaszpont KeresztényFérfiklubjának az elnöke, hogy Phyllis Suites föl sem vette az ő hősies erőfeszítéseit, amitaz elkerülésére tett, és egészen a Klug kávézóig üldözte, ahol aztán zsákmányul is ejtette.Vagy, hogy mennyire be volt állítva, amikor a nő rátalált, és persze emiatt nem igazán voltolyan állapotban, hogy a tisztként és úriemberként tőle elvárható etikus magatartásnak aszokásos figyelmet szentelje. Vagy, hogy egy közel hathetes, önként vállalt cölibátus

mellékhatásaitól szenvedett éppen, emiatt könnyű prédája volt a hús bűnös csábításának.Amikor Phyllis Suites megmarkolta a dákóját, egyáltalán nem mint feleségre és anyáragondolt rá, hanem éppenséggel az járt az eszében, hogy ha ennyire szereti kézbe venni acsaj, akkor biztos állati jól szopik. Ebben, mint kiderült, nem is tévedett.

– Én is mélységesen szégyelltem magam – mondta az ezredes –, amikor Suites századosidejött, és a segítségemet kérte az ügyben.

Ó, magasságos ég!

– Sajnálom, igazán nagyon sajnálom, hogy önt is belekeverték az ügybe.

– Ezt úgy értelmezem, sajnálja, hogy én is tudomást szereztem róla, és nem csak azon bánkódik, hogy lebukott.

– Igen, uram.

– Megmondom magának őszintén, Lowell, az első gondolatom az volt, hogy hadbíróságelé állíttatom. Ha valaha láttam tiszthez és úriemberhez nem méltó viselkedést, hát ez az.Megszegte a szolgálati esküjét, és elárulta az egész tiszti kart.

Érdekes módon nem is dühít, hogy ez az öntelt, fontoskodó, pitiáner alak lelkibeszédet

tart itt nekem, gondolta Lowell. Sőt, szinte élvezem. Megérdemlem. Tényleg szar alak vagyok. Tudtam, mekkora félelmetes nagy seggfej ez a Suites. A felszarvazott férjmegtestesült őstípusa. Mindent meg kellett volna tennem, hogy távol tartsam magam aeleségétől. Ha ehhez a Klug kávézó ablakán kell kivetnem magam, akkor azt is.



– De végül, pusztán Suites százados, Mrs. Suites és a gyermekeik érdekében… ezt jobb,ha megérti, csak őmiattuk teszek így, nem a maga kedvéért, úgy döntöttem, nemhivatalosan takarítom el ocsmány viselkedése nyomait.

– Igen, uram.

– Tudom, hogy nem sokra tart minket, akik hiszünk Jézus Krisztus urunkban ésMegváltónkban, mégis neki köszönheti, hogy megússza. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél”, ezáll a Bibliában. Szem előtt tartottam, hogy elvesztette a feleségét, és ez a veszteségvalószínűleg megkeserítette. Ezért megpróbáltam keresztény megoldást találni a problémára.

Hatvan másodperces szünet következett, ami alatt az ezredes végig gyűlölettel vegyesszánalommal nézett Lowellre.

– Nemrég kaptunk egy igénylést, miszerint egy forgószárnyúgép-pilótát kell biztosítanunk az Egyesült Államok Algíri Főkonzulátusának katonai attaséja számára. Azigénylés beosztott tisztre szól, de engedélyt kértem és kaptam a maga odaküldésére. Hathónapot fog ott tölteni. Két nap múlva indul. Nem sok ideje marad a dolgai elrendezésére,de be kell érnie azzal, amit kap. Mrs. Suitesszel semmilyen, ismétlem „semmilyen”módon nem érintkezhet a távozása előtt. Véleményem szerint az lenne a leghelyesebb, havalamelyik alegység étkezőjébe járna enni.

– Igen, uram – mondta Lowell. – Köszönöm, ezredes úr.

– Miután elolvasta a szolgálati minősítését, rögtön nem lesz kedve bármit ismegköszönni. Örüljön, hogy nem került hadbíróság elé. Egyszerűen nincs mentség aviselkedésére.

(Négy)

Alabama, Ozark

1955. december 22.

Melody Dutton az ebédideje alatt bement az apjához, az irodába, hogy elvigye az ‘53-asFordot. Át akart ugrani Brundidge-be. Az anyja születésnapjára szeretett volna vennivalamit.

– Ha lenne saját kocsim – mondta –, akkor nem kéne a tiédet elvinnem, és nem kénegyalog hazamenned.

– De kicsim – felelte Howard Dutton –, hisz még kislány vagy, és iskolába jársz.

– Ó, apa! – kiáltotta elkeseredetten, de aztán rámosolygott.

Nem kislány már. Elsőéves egyetemista. Tizennyolc éves, hamarosan tizenkilenc. Szűk szoknyát és bő inget viselt, a legújabb divat szerint. Látható volt, a vak is láthatta, hogynem kislány már. Körbe is rajzottak már a fiúk.

Howard Dutton nem tudta, hogyan reagál majd, ha a lányának fiúja lesz, ha szerelmes

lesz egy fiatalemberbe. Ha elhagyja őt egy fiatal férfiért. Ő már akkor imádta Melodyt,amikor a babaágyban feküdt rózsaszínűén és jószagúan. Nem mintha a most tizenhat évesifjabb Howardot vagy a tizennégy éves Marciát nem szerette volna. Csodálatos gyerekek ők is, de mégsem olyanok, mint Melody. Nagyon nagy erőfeszítésébe került igazságosnak



maradni, és nem kimutatni, mennyivel jobban szereti őt, mint a másik kettőt.

Melody magas, karcsú, szőke, kék szemű, gyengéd, szégyenlős és szerető gyermek.Howard számára nem is volt nagyobb boldogság, mint a nappaliban ülni, és hallgatni,ahogy a lánya valami jót játszik a zongorán, például mondjuk Chopint. Mikor megvetteneki a Steinwayt, Prissy azt mondta, elment az esze. Azt mondta, Melody nem valamifélezenei zseni, vagy csodagyerek, vagy valami, csak egy tizenhat éves lány, aki három évig

zongorázni tanult. Nincs neki ilyen zongorára szüksége.Most viszont már csak annyit tehet érte, eltekintve attól, amit ma fog, hogy egyetemreáratja, és mindent előkészít a házasságához. Ezzel az volt az egyetlen baj, hogy ahányszor

igazán nekiállt gondolkozni rajta, mindig eszébe juttatta: el fogja veszíteni.

De hát az Úr akarata, győzködte magát. Az Úristen alkotta a tizenéves lányokat olyangyönyörűre, hogy vonzzák a férfiakat, és gyerekeket szüljenek, elölről kezdve ezzel azegész körforgást. Egyszer arra gondolt, odaadná minden jelenlegi és jövendő vagyonafelét, ha csak még egy évig úgy maradnának a dolgok, mint régen, minden változás nélkül.

Az volt a legcsodálatosabb időszak, amikor Melody tizenhárom éves volt; épp csak leszedték a fogszabályzóját. Kezdett már fiatal nővé érni, de még eléggé gyerek voltahhoz, hogy az ölébe üljön, odabújjon hozzá, ő pedig a feje búbján csókolja.

Ez öt évvel ezelőtt volt. Öt év múlva pedig a lánya már valószínűleg a saját gyerekétfogja az ölében tartani. Ő nagyapa lesz, Melody pedig anya. Igazán szép kép, mégsemszeretett rágondolni.

– Szerintem most ráér, Tommy – hallotta Prissy hangját. -Miért nem dugod be a fejed ésnézed meg?

Az lett volna az igazi, ha megnyomta volna a házitelefon gombját, és „megkérdezi őt”,ráér-e. Na és persze azt kellett volna mondania: „Mr. Waters van itt”, nem pedigTommynak hívnia. De hát nem egyszerűen a titkárnője volt, hanem a felesége is, ezért úgytett, ahogy jónak látta, nem ahogy egy titkárnőtől elvárható.

– Gyere be, Tommy – szólt ki Howard Dutton. Tom Z. Waters nyitott gallérú skót kockássportinget, cipzaros széldzsekit, fehér Levist és olajfoltos, sárgaréz orrú csizmát viselt. Nem vadászcsizmát, inkább olyat, amilyet a mérnökök és földmérők szoktak hordani. Úgynéz ki, mint egy segéd-földmérő, gondolta. Csak akkor nem gondolt úgy az ember Tommy

–. Watersre, mint egyszerű, szimpatikus fiatalemberre – arra a fajtára, akinek szívesenmeggyorsítaná az ember a szamárlétrán való előrejutását –, ha látta a számlaegyenlegét ésa Zoghby’s üzlet emeleti irodájában álló széfé tartalmát.

– Nagyjából készen vagy, Howard? – kérdezte Tommy. Dutton bólintott. Felállt,megkerülte az asztalt, és elindult az

ajtó felé.

– Kimegyünk Tommyval Woody Dellsbe – mondta a feleségének.

– Egész délután ott lesztek? – kérdezte Prissy. – Sok mindent meg szeretnénk nézni – felelte Howard. Az isten verje meg, ha végre sajátszemélyes tikárnője lesz, ha majd átköltöztek az új bankba, az jobban jár, ha nem tesz felneki ilyen kérdéseket! A személyes titkárnője, ha jót akar, ilyen helyzetben csak annyit



felel: „Igen, Mr. Dutton”, és nem kérdezi meg, egész délután távol kíván-e maradni.

A járdánál Tommy GM kisteherautója parkolt. Igazából nem lesznek Woody Dellsbenolyan soká, és eszük ágában sincs lemenni a kövezett útról, úgyhogy végül is a kisteherrenem is igazán volt szükség. Másvalaki is érte jöhetett volna, sima személyautóval. Deakkor Prissy kérdéseket tett volna fel.

A North Broad Streeten hagyták el a várost. Keresztezték az autópályát, és még háromkilométert mentek. Ott balra fordultak, és lementek egy meredek lejtőn. Egy szokványméretű reklámtáblán a „Woody Dells” felirat fogadta őket. „Lakjon gyönyörű vidéken!Családi házak már 19 950 $-tól! Kedvező hitelfeltételek. Miller Megyei ÉpítőipariVállalat.”

A terület korábban erdőgazdaság volt. A termőtalaj-helyreállítási programbanszubmarginális termőföldnek értékelték a környéket (azelőtt gyapotfóldek voltak itt, amik a végletekig kimerültek), és fenyővel telepítették be.

A bejárat közelében két kész referenciaház állt. Magát a bejáratot két tégla kapuoszlopalkotta, egy fenyőfa kerítésen, ami a házak mentén ötven méter távolságra futott tovább,aztán véget ért. Mindegyik épületen egy tábla tudatta: „Bútorozott referenciaház.Ügyeletes kereskedelmi képviselő.” A közelben egy harmadiknak még csak a váza állt. Haelkészül, az is referencia lesz.

A mintaházakon túl háromsávos makadámút futott tovább, betonjárdákkal és Broad VistaAvenue utcanévtáblákkal. Kétsávos makadámok ágaztak le róla. Mindenütt az építkezéselei. Buldózerek húzták ki a földből a fenyőfarönköket, máshol a talajt egyengették, vagy

újabb utcákat építettek. Teherautók szállították a fenyőfát a mobile-i papírgyárba,

építőbrigádok öntötték a betontömböket, ácsbrigádok állították fel az épületek vázait. – Van itt valami, amit meg akarsz mutatni? – kérdezte Tommy.

– Semmi – felelte Howard. – Csak mondanom kellett valamit, hová megyek.

190 W. •. ’. GmrriN

– Gondoltam – mondta Tommy. Időközben a köves út végéhez ért. Egészen lelassított,majdnem megállt. Lassan legördült a makadámról. Egyesben robajló motorral haladttovább a makadám építéséhez előkészített földúton, aztán ezt is elhagyta, egy, a teherautók

által kitaposott egyenetlen kerékvágásban ment tovább. – Hova a fenébe viszel? – kérdezte Howard.

– Azelőtt gyakran jártam ki ide fürjezni. Meg fogsz lepődni, milyen közel vagyunk azautópályához.

Howard abban a pillanatban meg is látta a főutat. Meg mert volna esküdni, hogy legalábbmásfél kilométernyire van, pedig egész életében ezen a környéken élt. Tommy pár százméteren keresztül nagyjából párhuzamosan hajtott az autópályával, amíg talált egy helyet,ahol a töltés nem volt meredek, és a kisteherautó fel tudott kapaszkodni az aszfaltra.

Harminc perc múlva már meg is érkeztek a Dothan Ford és Mercury garázsába, ésleparkoltak a szervizálláshoz. Kiszálltak, és besétáltak a bemutatóterembe.

Ott volt legelöl, a kirakatnál, ahol az elhajtó autósok is jól láthatják. Lángoló tűzoltóautó-



piros, ragyogó krómozással. A tető le volt hajtva, és az a vászon valami – tudja a fene,hogy hívják –, az összecsukott tető fölé volt csatolva. Fehér gumik, fehér műbőr ülések.Meg minden, ami kell.

– Nos, polgármester úr, mi a véleménye? – rázta meg a kezét a Dothan Ford és Mercurytulajdonosa. – Neked is ilyen kocsi való, Tommy – tette hozzá Tommy Waters feléfordulva.

– Bár megengedhetném magamnak – felelte Waters.

– Ha ideadja a papírokat – mondta Dutton –, már adom is a csekket. Tommy viszi hazanekem.

Odébb hordták a cserepes növényeket és a króm és műanyag kanapékat, majd kinyitották a kirakat dupla üvegajtaját. Tommy rendkívül óvatosan kimanőverezett a kabriolettel a bemutatóteremből. A kerekek csikorogtak a csillogó linóleumon, ahányszor csak elfordította a kormányt. A kipufogónak olyan hangja volt, mint egy motorcsónaknak.

– Polgármester – mondta Tommy. Tommy ilyen helyzetekben mindig polgármesternek hívta, mintegy a tisztelete jeléül. – Ha nincs kifogásod, indulok is.

– Légy óvatos.

– Pontban hét harminckor ott leszek.

– Ajánlom is – mondta Howard.

Szarik rá; de „tényleg” le se szarja, mint mond majd Prissy. Pedig amikor Tommy pontban hét harminckor megérkezik, a feleségének bőven lesz mondanivalója. Csak az

számít, hogy Melody, amíg csak él, mindig emlékezni fog, hogy tizennyolc éves korábanaz ő drága apukája lángvörös Ford kabriolettel ajándékozta meg, fehér ülésekkel, ésminden létező extrával, ami a Fordnál csak megrendelhető, beleértve a légkondicionálástés a szervomotoros állítható üléseket. Erre fog emlékezni, hogy az apja kedvenc kislányavolt, és fantasztikus karácsonyi ajándékot kapott tőle.

Prissy meg menjen a pokolba.

Kilencedik

(Egy)


1955. december 22.

Angus Laird vezérőrnagy kilépett az irodájából, majd kisétált a támaszpontfőparancsnoksági épületének főbejáratán, az épület előtt parkoló kétszemélyes Bell H-13Dtípusú helikopterhez. Ez egy különleges H-13-as volt. Mechanikailag ugyanolyanfelépítésű, mint a típus többi gépe, csakhogy fehérre volt festve, míg a támaszpont többihelikoptere olívazöld-drapp színárnyalatú. Fehér bőrülései voltak, és a pilótafülke kétoldalán egy-egy hússzor huszonöt centiméteres piros táblán a vezérőrnagyi két csillag

díszelgett. (A második csillagját a múlt hónapban kapta meg.)

Ez a helikopter Patton dzsipjének katonai repülési leszármazottja, gondolta nemegyszer Laird tábornok. Senkinek nem lehetett kétsége, kinek a H-13-asa közeledik, ha ezt a gépet



meglátta. Olyan feltűnő, amennyire csak lehetséges. Laird magáévá tette Patton nézetét,miszerint a tábornokoknak jól láthatóan ki kell tűnniük a csapataik közül.

Körbesétálta a gépet, végrehajtotta a repülés előtti ellenőrzést. Aztán beszállt, becsatoltamagát a pilótaülésre, és két ezüstcsillaggal díszített pilótasisakjára feltette a fülhallgatókat.Felkattintotta a főkapcsolót. A mesterséges horizont szervói halkan búgni kezdtek.Beállította a műszereket, majd az ozarki katonai repülőtér irányítótornyára hangolta a

rádiót. Lenyúlt maga mellé, és felkattintotta a motorindító kapcsolót. Az indító felbúgott, amotor kék füstöt köpött, majd beindult.

Ezt a masinát sokkal bonyolultabb beindítani, mint egy dzsipet, gondolta, de ha egyszer felszállt az ember, az élmény mindenért kárpótolja. Terepjáróval harminc percig is eltartottvolna Hanchey Fieldre jutni, ahol most álltak neki 1400 hektár fenyőerdővel bontottagyagos területből a világ legnagyobb, kizárólag helikopterek számára készült repülőterétmegépíteni. A darálóval viszont tíz percen belül ott lesz.

A motor- és az olajhőmérséklet mutatói lassan a megfelelő működési hőfokot jelző zöld

sávba kúsztak kis, kör alakú skáláikon.A rotorok egyre gyorsuló mély suhogó hangot adtak ki a feje fölött. Bekapcsolta a

mikrofont.

– Ozark helyi irányítás, itt a Központ Hatos.

– Hallgatom, Központ Hatos.

– Központ Hatos a földön, a támaszpont főparancsnoksága előtt. Engedélyt kérek alacsony repülésre Hanchey Fieldig.

– Ozark katonai irányítóközpont engedélyezi Központ Hatosnak az alacsony repüléstHanchey Fieldig. Figyeljen az ugyanebben a körzetben folyó légi forgalomra. Jó repülést,tábornok.

– Köszönöm. Központ Hatos felszáll.

Lassan felemelkedett, elérte az emelkedési átmenetet, majd tovább növelte afordulatszámot, és kilépett a földhatás zónájából. Előrenyomta a gép orrát, és gyorsütemben gyorsulni kezdett a felvonulási téren keresztül. Csodálatos érzés volt. Aszentségit, olyan volt, mintha egy madár hátán ülne! Felpörgette a motort, és valósággal

felszökkent harminc méter magasságba, a barakkok fölé, miközben balra fordult.A felszállás volt az egészben a legszebb. Olyan, mint egy álom. Az ember csak meghúzza

a fordulatszámot, és máris fölfelé száguld a személyes légi liftje.

Szerette ezt az érzést. A motor fordulatszámát szinten tartotta, mind a motor, mind a rotor fordulatszámmérőjének mutatóját gondosan figyelte. A két tűnek egymás fölött kellmaradnia. Ha túlságosan gyorsan pörgeti az ember a motort, több erőt akar kivenni belőle,mint amit adni tud, könnyen bajba kerülhet. Esze ágában sem volt ilyesmit kockáztatni. Nem bolond. Mindig benn maradt az úgynevezett biztonságos repülési sávban.

Közben a fenyőerdő fölé ért. Most már egészen Hanchey Fieldig a fák fölött fog repülni.

Gyors pillantást vetett a magasságmérőre. Az néhány másodperccel le volt maradva avalós értéktől. Egy vékony hártya segítségével határozza meg a magasságot, és a



működéséhez mindig kellő nedvességet kell elérnie, ezért gyakran egy pár másodperccelkésve áll be a tényleges értékre. Háromszáz métert mutatott, ezért olyan 400-420 méter körülire becsülte a magasságát. Ennyi már éppen elég.

Már kezdte lassan csökkenteni a fordulatszámot, amikor köhögött egyet a háta mögött amotor. Aztán még egyet. Aztán leállt. A rotorlapátok és a motor fordulatszámjelzőmutatója elvált egymástól. A motoré az óramutató járásával ellentétes irányban gyorsan

nullára csökkent. A rotoré lassabban csökkent, de így is elég félelmetesen. Mi a franc van?

A lába közé szorította a botkormányt, és meghúzta a motorindító kapcsolóját. Az indítófelvinnyogott, és mintha a motor is köhögött volna egyet.

Az utolsó pár pillanatban, mielőtt a fehér H-13D a fenyőfák közé zuhant volna, Lairdvezérőrnagy rájött, mi történt: Karburátorjegesedés! Karburátorjegesedés! Ha ilyen yorsan akar emelkedni az ember, be kell kapcsolni a karburátorfűtést! Ellenkező esetben

a karburátor levegőbeszívó csöve olyan gyorsan, olyan sok hőt veszít, hogy a rajtaátáramló levegő nedvességtartalma megfagy, és a jég elzárja az üzemanyag útját.

Már csak egy pár méterre volt a fáktól. Előrenyúlt, és kikapcsolta a főkapcsolót.

Laird vezérőrnagy és a fehérre festett H-13D harmincfokos szögben, százhatvankilométeres sebességgel csapódott a talajba. A gép lepattant az első két fatörzsről, majdegy harmadikat telibe talált. A törzs átszakította a fülke plexiüveg falát és a műszerfalat, ésaz üléshez préselte a tábornokot. Egy töredék másodperccel később a motor leszakadt arögzítéseiről, és hátulról az ülésnek szaladt. Mikor a gázolaj a megrepedt tankból a pilótafülke maradványaiba kezdett csorogni, és eláztatta a repülősruháját, valószínűlegmár halott volt.

Edward C. Greer három kilométerre tartózkodott a baleset helyszínétől, egy H-19-eskormányánál. Montgomerybol jött, a Repülési Katonai Főiskolából. Bellmon ezredesküldte át elintézni valamit. Egyben az alacsony repülést is gyakorolta. Az US KatonaiRepülési Központ érvényes működési szabályzata szerint a légi járművek parancsnokainak engedélyt kell kérniük az ozarki katonai repülőtér hadműveleti tisztjétől, ha el akarják hagyni a területet, vagy alacsonyan kívánnak repülni.

Elhagyni általában olyankor akarták a területet, ha valamelyik tiszt át akarta vitetni magát

Montgomerybe vagy Atlantába. így akarták elkerülni a pocsék dothani civil légiközlekedés gyötrelmeit. Ha valaki alacsony repülésre kért engedélyt, a hadműveleti tisztáltalában a támaszpont olyan területeire irányította, ami gyakorlatilag teljesen sík volt.

Egy egyszerű tiszthelyettesnek természetesen nem áll módjában megtagadni, ha egy tisztel akarja vitetni magát vele valahová, sem a hadműveleti tisztnél tiltakozni, hogy azalacsony repülés gyakorlásának az lenne az értelme, hogy megtanulja, hogyanmanőverezzen dombok, hegyek, elektromos vezetékek, és más tereptárgyak között.

Az US Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatalának viszont az volt a természetesen

nem hivatalos belső utasítása, hogy az US Katonai Repülési Központ szabályaitegyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, és csak a szervezet saját szabályaival kell törődni.Greer a szervezet forgalmi irányítójának küldött rádióüzenetet, amikor az ozarki katonairepülőtérről felszállt, és amint földet ért a Légierő maxwelli leszállópályáján, telefonált



neki, hogy épségben megérkezett.

Mielőtt újra felszállt Maxwellben, felhívta Mrs. Heattert, most pedig már éppen nyúlniakart az FM rádióhoz, és be akarta jelenteni, visszaért a Rucker-rezervátumba, amikor meglátta a H-13D-t kőként a földre zuhanni.

Mégis inkább a 121,5 Mhz-es hullámsávra állította a rádiót. – VÉSZHELYZET!VÉSZHELYZET! – kiáltotta a mikrofonba, miközben éles szögben, meredekenereszkedve a földbecsapódás helye felé kezdett fordulni.

– VÉSZHELYZET-et jelentő légi jármű, hallgatom.

– Egy H-13-as lezuhant, félúton Hanchey és a támaszpont között – jelentette Greer. – Tűzre utaló jel nem látható. Leszállok.

– Lezuhant vagy csak a földnek ütközött?

– Legalább két-háromszáz méterről zuhant le.

Greer felhúzta a H-19-es orrát, a sebességét csökkentendő, majd gyorsan letette a földre agépet, olyan közel a H-13-ashoz, amennyire csak tudta. Kikapcsolta a hevederét, éskimászott a pilótafülkéből. A lábával eltévesztette a gép testére lenyíló rugós lépcsőt.Ellökte magát a helikoptertől, és a földre zuhant. A hátára esett. Jól megütötte magát, egy pillanatig nem is kapott levegőt. Eltartott pár másodpercig, amíg összeszedte magát.

Felállt, és gyorsan a roncshoz szaladt a fenyőfák között. Csak akkor ismerte fel atámaszpontparancsnok fehér helikopterét, amikor olyan közel volt már, hogy arepülőbenzin szagát is érezte. Meglátta az összegyűrődött alvázat, és a parancsnok természetellenes szögben kicsavarodott tagjait.

És újra az orrába csapott az üzemanyag szaga.

A végén még felrobban a kurva dög.

Ha pedig felrobban, akkor annyi sem marad a holttestből, hogy egy urnát megtöltsön.

Odaszaladt a géphez. Amikor meglátta, milyen állapotban van a parancsnok,összerázkódott, majd elhányta magát. Pár pillanat múlva aztán sikerült erőt vennie magán.Benyúlt a roncsba, megpróbálta kihúzni a testet. A hevederek kapcsát nyitó gomb beszorult. Repülősoverallja bokazsebébe mélyesztette a kezét, és előhúzta a kését.

A tőr valaha egy .30-as kaliberű amerikai karabély szuronyaként kezdte a pályafutását.Már mielőtt otthagyta volna a 223. lövészezredet, és átkerült volna a XIX. (összevont)hadtesthez, fele hosszúságúra vágta. Olyan élesre fente, amennyire csak tudta. Az egyetlenalkalommal, amikor használta (amikor abban az istenverte indokínai dzsungelbenrohangásztak fel-alá MacMillan-nel és Felterrel), igazán megbízható, gyilkos fegyvernek bizonyult, ahogy remélte is. Sokkal jobb, mint a vékony angol Fairbairn kommandóskés,amit sokan annyira menő dolognak tartottak, hogy negyvenöt dollárt is hajlandóak voltak fizetni érte.

Átvágta a váll- és a hashevedert, majd kihúzta a testet a roncsból. Amennyire tudta,megmarkolta a hóna alatt, és húsz méterre sikerült vonszolnia, mikor a H-13D felrobbant.

És egyszer csak a test is lángra lobbant. Greer iszonyodva nézett le, és meglátta, a pilótaruhája eleje is tüzet fogott. Akárcsak az ujja, és a nadrágszára, sőt még a bőrkesztyűi



is.

Vadult letépte a kesztyűit, majd lerántotta az USAF repülős kezeslábas hosszú cipzárját.Kapkodott, remegett a keze, ügyetlenkedett. A cipzár megakadt. Elöntötte a rémület.Összeszedte a lélekjelenlétét, mindkét kezét a kezeslábas már szétnyílt részére tette,kétoldalt, majd teljes erővel szétrántotta, és széttépte a cipzárt.

Amint sikerült kibújnia belőle, homokot kezdett szórni a lángoló testre.

Amikor a mentőhelikopter pár perc múlva megérkezett, a földön guggolva találtak rá, a parancsnok teste mellett. Nem volt rajta semmi, csak az ejtőernyősbakancsa meg egykormos alsónadrág, és görcsösen öklendezett.

(Kettő)


1955. december 23.

RUCKER TÁMASZPONT & A KATONAI REPÜLÉSIKÖZPONT

FŐPARANCSNOKSÁG

ALABAMA, RUCKER TÁMASZPONT

1955. december 23.

TÁRGY: Karácsonyi programok

KAPJA: A Katonai Repülési Központ minden alegysége

ÉRTESÜLNEK

MÉG: US Katonai Repülési Bizottság

US Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal

US katonai híradós repülési kísérleti és támogató

tevékenységek szervezete

1. Mrs. Angus Laird informálta alulírottat, hogy ő és a megboldogult Angus Laird

családjának többi tagja, bár nagyra értékelik az általános szimpátia és részvét ilyenmértékű megnyilvánulását, azt szeretnék, ha Laird tábornok halála a legkevésbé semzavarná meg a Ruckerben előzetesen beütemezett karácsonyi és szilveszteri programokat.

2. Ezért egyetlen, a karácsonyi vagy szilveszteri ünneppel kapcsolatos rendezvénylemondása sem ajánlott vagy kívánatos.

3. Az Angus Laird vezérőrnagyot búcsúztató gyászünnepséget a 2-es felvonulási térentartjuk, 1955. december 26-án 08.15-kor. A Katonai Repülési Központ mindenalegységének részvételét elvárjuk. A Katonai Repülési Bizottság, a Katonai Repülési

Harci Fejlesztési Hivatal, és a katonai híradós repülési kísérleti és támogatótevékenységek szervezete beosztottjait is szívesen látjuk.

4. Angus Laird vezérőrnagy földi maradványait az Egyesült Államok West Point-iKatonai Akadémiájának temetőjében helyezik végső nyugalomba, 1955. december 26-án



16.00-kor.

William F. Adair

Ezredes, Hadmérnöki Testület

(ideiglenes) támaszpontparancsnok

A Hadsereg sosem tudja, hogyan bánjon a civil előkelőségekkel protokollárisszempontból. Általában megpróbálják a környező közösségek civileit a társadalmi pozíciójuknak leginkább megfelelő katonai ranggal jellemezni.

Prissy (Mrs. Howard) Dutton alig ismerte Jeannie (Mrs. Angus) Lairdot, mégis, amikor alányával, Melodyval megjelentek az l-es számú szolgálati lakásnál, hogy tiszteletükettegyék az özvegynél, azonnal a szobába kísérték őket, ahol az özvegy a támaszpontlegmagasabb rangú tisztjeinek feleségeinek társaságában tartózkodott. Prissy Dutton a polgármester felesége volt, ezért Jeannie Lairddel egyenrangúnak tekintették.

Mrs. Laird örült a látogatásának, nem a rituális részvétnyilvánítás, hanem az azt követőugyancsak rituális ajánlat miatt, miszerint ha bármiben a segítségére lehet, szívesen arendelkezésére áll.

– Nos, ha már így említi – mondta a polgármesternének –, lenne egy dolog, amibensegíthetne.

– Semmi akadálya – mondta Prissy. – Amit csak akar.

– Kocsival jöttek?

– A lányom kocsijával.

– Szeretnék bemenni a kórházba. Mégpedig, amennyire csak lehetséges, feltűnés nélkül.Kölcsönvehetném a kocsijukat? És esetleg Melodyt, hogy vezessen?

– Természetesen. Szeretné, ha én is elkísérném?

– Nem. Azt szeretném, ha Melody a konyhai bejárathoz állna a kocsival, rendben,drágám? Aztán gyorsan kiszaladok, és beugrók, így senki nem veszi észre, hogyelmentem. Nem maradunk sokáig. Valamit el kell intéznem.

A kórházba menet a Ford kabrioletben elmondta Melodynak, egy másik helikopter

pilótája látta lezuhanni a férjét. Azonnal leszállt, hátha tud segíteni, majd súlyos égésisérüléseket szerzett, amikor kiszabadította a holttestet a roncsok közül.

– Azt hiszem, ki fogják tüntetni – mondta –, de személyesen is szeretnék köszönetetmondani neki.

Mikor a kórházhoz értek, Jeannie Laird beküldte Melodyt megkérdezni, melyik szobábahelyezték el Edward C. Greer tiszthelyettest. Amikor a lány visszatért a válasszal, őirányította, merre hajtson a kórházbarakkok labirintusszerű rengetegében.

– Hát, alaposan ismeri a járást, azt látom – mondta Melody.

-Itt dolgoztam, heti három napot. Két délután a könyveskocsit tologattam a könyvtárban,egyet pedig a szülői tanácsadásnál. Ott fiatal kismamákat tanítottam, hogyan mosdassák akisbabáikat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Hiányozni fog – tette hozzá végül.



Megmutatta Melodynak, hová parkoljon le, az egyik, egy folyosóval a többihezcsatlakozó egyszintes faépület mellé, majd betessékelte egy ajtón, ami fölött a„KIZÁRÓLAG VÉSZKIJÁRAT -TILOS A BELÉPÉS” felirat virított.

Egy csillogó linóleumpadlós folyosón az „Égési sérültek” feliratú kórteremhez mentek.

Melody nem tudta, mit tegyen. Nem akart összeégett embert látni, de már visszakoznisem tudott.

Jenny Laird bekopogott a faajtón, majd válaszra sem várva besétált.

Egy fiatalember ült az ágyban. Mindkét keze fehér gézbe volt burkolva. Még többgézcsíkot tekertek az egyébként fedetlen mellkasára és a jobb lábára.

Csak egy pizsamanadrág volt rajta. Annak is le volt vágva a jobb nadrágszára a térdefölött. Melody szeme megakadt a sliccén, amin kikandikált az izéje körüli szőr. Elpirult,majd elfordult. A fiúnak egyébként nem volt szemöldöke. A helyét zöld krémmel kenték be. Aztán rádöbbent, hogy nyilván leégett neki. Egyébként túl fiatalnak tűnt, alig tudta

elhinni, hogy mindazt, amit Mrs. Laird mesélt, ő tette. – Hölgyeim, sajnos, azt kell mondjam, nem jó helyen járnak.

– Szerintem nagyon is jó helyen járunk. Jean Laird vagyok. -Jézusom! – mondta Greer. – Őszinte részvétem.

– Ő pedig Melody Dutton. Volt olyan kedves, és idehozott az autóján.

– Szia! – köszönt Melody. Greer ránézett, és röviden biccentett.

– Köszönetet szerettem volna mondani önnek, Mr. Greer – mondta Jeannie Laird –, amit

Scottyért tenni próbált. – Nincs mit megköszönnie.

– Mindenki azt mondja, hogy gyorsan, fájdalommentesen vége volt – mondta azújdonsült özvegy. Greer bólintott. – Ha ez igaz, magától is szeretném hallani. Maga látta.Más nem.

– Nem szenvedett.

– Már akkor halott volt, amikor maga odaért?

– Hát, igen. A becsapódáskor azonnal meghalt.

– De akkor miért… kockáztatott annyit, hogy azt tegye, amit tett?

Greer pár pillanatig csak nézett rá, aztán megvonta a vállát.

– Akkor amit tett, azt értem tette, nem a férjemért? – kérdezte Jeannie Laird. Melodyrájött, Mrs. Laird azt szeretné megtudni, miért kockáztatta Greer az életét, hogy egyholttestet kihúzzon a roncsok közül. Aztán azt is megértette, miért: mert az különbenelégett volna.

– Azért tettem, mert úgy éreztem, ha én kerülnék ilyen helyzetbe, örülnék, ha velem isezt tennék.

– Ha ettől jobban érzi magát, Mr. Greer, ha fordítva történik a dolog, Scotty ugyanezt



tette volna magáért – mondta Jeannie Laird, majd épp csak egy pillanatra megtört ahangja, és majdnem elsírta magát. De gyorsan visszanyerte az önuralmát.

– Hoztam magának valamit – mondta. Kinyitotta a táskáját, és elővett egy viharvertezüstflaskát. A fiatalember felé nyújtotta.

– Nem kérem – feszengett Greer.

– Ha maga nincs, Mr. Greer, elolvadt volna. – Szent isten!

– Meggyőződésem szerint Scotty is azt akarná, hogy magának adjam. – Letette az ágyra.A tiszthelyettes ügyetlenül emelte fel bekötözött kezével. Melody észrevette, könnyes aszeme.

– Van benne valami – mondta Greer.

– Nos, akkor azt hiszem, a legjobb, ha megisszuk – jelentette ki Jeannie Laird. – Mi a

véleménye? – Miért is ne? – kérdezte Greer. Kissé elcsuklott a hangja. Jeannie felkapta a flaskát,kinyitotta, és meghúzta.

– Jó brandy – mondta. – Mindig azt mondta, mindenre ez a legjobb orvosság.

A fiú felé nyújtotta a flaskát, de ráeszmélt, milyen nehezen tudja használni a kezét akötések miatt, ezért inkább a szájához tartotta. Greer nagyot húzott belőle. Az özvegytovábbadta a brandyt Melodynak. A lány nem akart tömény szeszt inni, különösen nemegy halott ember flaskájából. De belátta, nem tehet mást. Ivott egy kortyot. Égette a torkát.

Köhögni kezdett. – Azt hiszem, a barátnője nincs igazán hozzászokva a piához – jegyezte meg Greer.

Kinyílt az ajtó. Bob és Barbara Bellmon lépett a szobába, de amikor meglátták, hogyGreernek látogatói vannak, megtorpantak. Amikor felismerték, kik azok, megnyugodtak,és bementek.

– Jól vagy, Jeannie? – kérdezte Bellmon ezredes.

– Éppen iszogattunk – felelte az özvegy. – Felismered ezt, Bobby?

– Hogyne.

– Scotty húsz éven át hordta magánál. Sőt, még annál is régebben.

– Azt hiszem, mégis jobb, ha megtartja, Mrs. Laird – mondta Greer. – De azértköszönöm.

– Azt mondtam Mr. Greernek, szerintem Scotty is azt akarta volna, hogy az övé legyen.Szerintetek is?

– Egészen biztos – felelte Barbara Bellmon. – Meg vagyok róla győződve.

Bellmon ezredes elvette a flaskát, megrázta, és kinyitotta.

– Rád, Scotty – mondta, azzal nagyot kortyolt belőle. Továbbadta a feleségének. Barbarais meghúzta, de nem szólt semmit.



Körbejárt a flaska, és sorban mindenki ivott belőle, még Melody is, míg el nem fogyott a brandy. Greert felváltva itatta Jeannie Laird és Barbara Bellmon.

– Nos, most, hogy mindet megittuk – mondta Jeannie Laird –, azt hiszem, ennél azértvalamivel többet is tehetnénk Mr. Greerért.

– Most beszéltem a repülősök sebészével – így Bellmon ezredes. – Holnapramegszabadítják a kötéseitől, kivéve a kezét. Jobb állapotban van, mint első ránézésretűnik.

– A fenébe is, pedig legalább harmincnapos betegszabadságban reménykedtem – mondtaGreer.

– Már meg is kapta – jelentette ki Bellmon.

– Csak vicceltem, ezredes.

– Én viszont nem. Az Isten és egyéb felsőbb hatóságok által, beleértve akórházparancsnokot és a repülősök sebészét, rám ruházott hatalmamnál fogva ma éjféltőlharmincnapos betegszabadságra engedem.

– Köszönöm.

– Nem szeretné, ha hazavinnénk? – kérdezte Jeannie Laird. Bellmonhoz fordult. – Ugyemegoldható, hogy hazarepítsük?

– Oda repítjük, ahová csak akarja.

Melodynak az volt az érzése, valami nem stimmel ezzel a válasszal.

– Azt hiszem, ideje visszamennem a szállásomra – jelentette be Jeannie Laird. Odalépettaz ágyhoz, megfogta Greer csuklóját a kötés fölött, és megrázta a kezét. – Még egyszer köszönöm, Mr. Greer.

– Őszinte részvétem, Mrs. Laird.

– Ha helyet tudtok nekem szorítani – mondta Barbara Bellmon –, én is veletek mennék.Bob majd odajön értem.

Melody Fordjában Mrs. Laird így szólt: – Igazán nagyszerű fiatalember. Szinte méggyerek. Az ember egy tiszthelyettest kopaszodó, középkorú férfinak képzel el.

– Még annyi idős sincs, hogy szavazhasson – mondta Barbara Bellmon. – Vagy hogyigyon. Gondolom, hallottad, min mentek keresztül ő és MacMillan Indokínában?

Jeannie Laird nem hallott róla, ezért Barbara elmesélte neki. Melody Dutton lenyűgözvehallgatta az elbeszélést. Mikor a végére ért, Barbara, csak hogy ne Scotty Lairdről kelljen beszélni, minden egyebet is elmondott, amit Edward C. Greerről tudott.

– Bob megkapta a CIC és az FBI róla készített környezettanulmányának eredményérőlszóló jelentést, amit azért vettek fel, mert ahhoz, hogy ide kerülhessen, szigorúan bizalmas biztonsági besorolást kellett kapnia. Olyan volt, mint valami ponyvaregény. Egy

vándorcirkuszban nőtt fel. Az apja egy mindenféle csodabogarat és szörnyszülöttet bemutató műsort vezetett. Az anyja, aki arra sem vette a fáradságot, hogy összeházasodjonaz apjával, korán faképnél hagyta őket. Négy hónapos volt akkor. Mindig az apja éppenesedékes szeretője nevelte.



– Ez borzasztó – fakadt ki Jeannie Laird.

– Aztán egy indianai bírósági jegyzőkönyv-vezetőnőhöz került – folytatta BarbaraBellmon. – Amikor az apja börtönbe került, a nő megsajnálta, és magához vette. Őtanította meg annak a kis gépnek a használatára…

– Az írógépére?

– Igen. Aztán a fiú egyszer elszökött tőle, és beállt a Hadseregbe. Egy idő után E. Z.Blackhez került, aki repülősiskolába küldte.

– Akkor nincs is családja? – kérdezte Jeannie Laird.

– Csak az apja, aki azóta is börtönben van.

– Akkor hol tölti a szabadságát?

– Valószínűleg a szállásán. Ó, persze megpróbáltuk meghívni karácsonyra. Akárcsak Roxy MacMillan. Mac Greernek köszönheti, hogy életben maradt, és Roxy nagyon

határozott tud lenni, ha akar. De, úgy látszik, zavarba hozza a családias környezet.Melody Dutton aznap este a vacsoránál elmesélte a sztorit, csak azokat a részeket hagyta

ki, amiről tudta, hogy a szülei falra másznának tőle. Az ő változatában Greer tiszthelyettesegyszerűen árva volt, akinek nincs hová mennie karácsonykor.

Ahogy sejtette, az anyját egészen meghatotta a gondolat, hogy egy árvának nincs holelköltenie a karácsonyi vacsorát. Másnap fel is hívta Greer tiszthelyettest a tiszti szállón.Greer udvariasan megköszönte a kedvességét, de már elígérkezett, állította.

Melody legközelebb a Laird tábornokot búcsúztató megemlékezésen látta, a kettes

felvonulási téren. Mrs. Laird gondoskodott róla, hogy ülőhelyet biztosítsanak neki a VIP-emelvényen, a „család barátai” számára elkülönített részen.

Valaki nyilván föladta rá a díszegyenruhát, mert a kézfeje még mindig be volt pólyálva.Melody figyelmét nem kerülte el, hogy az Egyesült Államok Hadseregének vezérkarifőnökhelyettese, aki láthatóan unatkozott, amikor az apjának mutatták be, mutatták be,Greert kitörő örömmel karolta vállon, amikor találkoztak.

Azt is hallotta, amit a tábornok mondott, hangjában nehezen leplezett érzelmekkel:

– Az istenit, Greer, örülök, hogy látom!

– Ó, a francba, a nagyfőnök! – felelte Greer. Mindketten nevettek.

Aztán az anyja lépett oda, és azt mondta: – Mr. Greer, a ceremónia után egy kis zárt körűösszejövetelt tartunk nálunk, svédasztallal. Szeretnénk, ha ön is eljönne. Természetesenodavisszük, és vissza is hozzuk.

Mialatt az anyja beszélt, Greer Melodyt nézte. A lánynak ettől nagyon különös érzésetámadt a hasában, és amikor a fiú még oda is bólintott neki, a szíve is gyorsabban kezdettverni egy kicsit.

Amikor a gyászszertartás véget ért, Laird tábornok zászlóval takart koporsóját az M48-astankról, ami eddig szállította, áttették egy H-34-es helikopterre, ami majd az ozarkikatonai repülőtérre viszi. Ott már várta a Légierő egy szállítógépe, ami West Pointbarepíti, az összes tábornokkal együtt, aki a megemlékezésen megjelent. Miután a helikopter



elindult, Melody anyja Greerhez lépett, és karon fogva a Mercuryjukhoz vezette.

Greer elöl utazott, az apja mellett. Egy szót sem szólt, amíg Ozarkba nem értek. Egysebhely volt a nyakán. Melody eltűnődött, vajon gyerekkorában szerezte-e, mondjuk amikor átugrott egy kerítésen, vagy katonaként.

A Dutton-házban a fiú igyekezett minél inkább kikerülni a figyelem középpontjából.Melody az apja dolgozószobájában talált rá. Éppen egy magazint próbált lapozni bekötözött kezével, nem sok sikerrel.

Hozott egy tányért, megrakta a svédasztalról, és megetette. Amikor találkozott a pillantásuk, megint elfogta az a különös érzés a hasában.

– Kényelmetlenül érzed itt magad, ugye? – kérdezte. A fiú csak nézett rá, nem szóltsemmit.

– Gyere – mondta Melody. – Visszaviszlek a támaszpontra.

– Köszönöm.

A bázis felé menet Melody megkérdezte: – Hol fogsz szilveszterezni?

– Valószínűleg a klubban. Nem a nagyteremben, hanem a szárnyban.

– És ki fogja tartani a poharadat?

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Greer.

– Azt reméltem, meghívsz.

– Azt meg miért akarnád? Ne mond, hogy még nem hívott meg senki.

– Akarod, hogy veled menjek, vagy nem?

– Nem illünk egymáshoz.

– Azt nem tudhatjuk biztosan, amíg jobban meg nem ismertük egymást, nem igaz?

– Nem hinném, hogy a szárnyban szeretnél szilveszterezni.

– Nem is. A nagyterembe szeretnék menni veled – jelentette ki Melody. – Majd értedmegyek a kocsimmal, és aztán haza is viszlek. Ilyen állapotban úgysem tudsz vezetni.

– A felvonulási térre is kocsival mentem. Tudok vezetni.Melody ezt beleegyezésnek vette. Miután letette a fiút a kocsijánál, a felvonulási tér

mellett, hazament, és felhívta a fiút, akivel eredetileg randevúja lett volna az ozarkiCountry klubban. Azt mondta neki, sajnálja, de nem a városban tölti a szilvesztert.

A következő héten háromszor is megpróbálta felhívni Greert, de az sosem vette fel atelefont. Szilveszter napján fél hat körül felöltözött, egy vállrész nélküli estélyi ruhába.Aztán újra oda-csörgött neki. Ezúttal foglalt volt. Tovább próbálkozott, de mindig foglaltatkapott. Valószínűleg mellé tette a kagylót, véletlenül vagy szándékosan.

Mikor hét harmincra sem érkezett meg, Melody elgondolkozott, van-e bátorsága kimennihozzá. Attól félt, esetleg elijeszti a fiút. Mikor a szüleinek indulnia kellett a támaszpontra,és Greer még mindig nem érkezett meg, hazudott nekik. Azt mondta, a fiú felhívta őt, ésközölte, hogy feltartották, késni fog. Menjenek csak nyugodtan. Majd utánuk mennek.



Mikor Greer fél kilencre sem jelent meg, Melody kiment, beült a Ford kabrioletbe, észokogva megfogadta, hogy kimegy a nőtlen tisztek szállására, és jól megmondja neki avéleményét. Ha nem akar vele szilveszterezni, lehetett volna annyira úriember, hogy eztmeg is mondja neki, és ne hagyja kiöltözni, aztán hiába várni rá.

Ahogy a támaszpontra ért, rájött, hogy tulajdonképpen nem is tudja, hol lakik a fiú.Megfordult, és visszament a kapuhoz, ahol egy készséges MP, aki nyilvánvalóvá tette,

hogy nagyon jó nőnek tartja, kikereste GREER, Edw. C. tiszthelyettest a támaszponttelefonkönyvéből. A T-I08-as épületben lakik, közölte az MP, és azt is elmagyarázta,merre kell mennie.

Gond nélkül odatalált a T-108-as szállóhoz, ami a középső volt három egymás mellettálló, teljesen egyforma épület közül. Greer kocsija ott állt előtte. Az övé volt az egyetlenautó a parkolóban.

Az első emeleten az egyik ajtón egy karton téglalapon ott állt a fiú neve.

Melody bekopogott.

– Menj a picsába! – kiáltotta Greer bentről.

Melody elvörösödött, sarkon fordult, és már majdnem elment, amikor eszébe jutott, a fiúnem tudja, nem tudhatja, hogy ő az.

Visszament az ajtóhoz. Felemelte a kezét, hogy újra bekopogjon. Aztán meggondoltamagát, és inkább egyszerűen benyitott.

Greer egy kárpitozott karosszékben ült, ölében egy magazinnal. Mellette, egy asztalonegy üveg whisky és egy pohár. A tévé be volt kapcsolva.

Amikor meglátta, elfordította a fejét. Aztán felállt, és az ablakhoz sétált. Lila köntös ésfehér pizsamaalsó volt rajta. Egy pár kórházi papucs hevert a karosszék előtt. Ellopta őket,döbbent rá Melody. Ha tudja, hogy nincs köntöse és pizsamája, vett volna nekikarácsonyra.

– Mi a fene van veled? Normális vagy? – kérdezte a fiú, neki háttal. – Idejössz a nőtlentisztek szállására?

– Azt hittem, randink van.

– Hát azt csak hitted. Én semmi ilyet nem mondtam. – Lemondtam az eredeti randim, hogy veled mehessek.

– Szent egek! Melody elsírta magát.

– Ó, az isten szerelmére! – mondta Greer. – Most meg mi bajod van?

– Miért nem hívtál föl? Legalább fölhívhattál volna.

– Azt hittem, fogtad az adást. Jézusom, különben is, mit akarsz te tőlem?

– Így akarod tölteni a szilvesztert? Teljesen egyedül? Szép csendben asztal alá iszodmagad? Neked mi a bajod?

– Nézd, Melody, vagy hogy is hívnak…



– Nagyon jól tudod, hogy hívnak!

– Nézd, édesem, nem hinném, hogy tényleg olyan valakivel szeretnél járni, mint én.

– Miért nem?

– Mert egy kibaszott katona vagyok, azért. És ez még nem minden – tette hozzákomoran.

– Arra gondolsz, hogy az apád börtönben van?

– Ezt meg ki a fene mondta meg neked? – Greer őszintén megdöbbent. – Igen, erregondolok. Többek között.

– Nem félek tőled. És nem érdekel az apád.

– Na persze, de várd csak meg, amikor őurasága, a polgármester megtudja.

– Csak ez zavar?

– Ez még csak egy a sok közül. – Hol az egyenruhád? – kérdezte Melody. – Azt mondtam a szüleimnek, hogy a klubbantalálkozunk, és találkozni is fogunk.

– Mégis, mi történik, amikor rájön? – kérdezte Greer. – Amikor megtudja, mi van azapámmal? És szerintem már annak sem igazán örült, hogy egy katonával mész randizni. Ne is próbáld bemesélni nekem, hogy igen.

– Hol az egyenruhád? – kérdezte Melody, és amikor a fiú nem válaszolt (de legalább nemzavarta el), nekiállt megkeresni. Mint kiderült, a lakás két szobából áll, abból, amiben

állnak, ami amolyan nappaliféleség volt, és egy hálószobából. A hálószobában volt egyajtó nélküli beépített szekrény, amit csak egy függöny takart. Félrehúzta a függönyt. Aszekrény tömve volt egyenruhákkal.

– Melyiket hozzam? – kérdezte. Hátranézett. A fiú a szobaajtóban állt.

– Mégis, mit tervezel, fel akarsz öltöztetni? – kérdezte. Melody állta a pillantását. – Igen – felelte. – Magadtól nem

tudsz felöltözni.

– A kéket – mondta a fiú. Melody megfordult, és kivett egy kék zubbonyt és nadrágot. – Jézusom! – mondta Greer. – Csak terítsd az ágyra. Az ágyra terítette.

– És hozz egy fehér inget a fiókosszekrényből. – Mikor Melody kihúzta a fiókot, a fiúfelnyögött. – Szent isten, még a zoknimat is neked kell rám adnod.

– Ülj le, és felhúzom.

Greer leült az ágyra. Melody talált zoknit az egyik fiókban, aztán eszébe jutott, hogyalsónemű is kell. Egy másik fiókban talált alsógatyát és egy pólót, aztán rádöbbent,nyakkendő is kell. Nem tudta, hogyan kell nyakkendőt kötni. Ezt hogyan oldja meg?

Odament az ágyon ülő fiúhoz. Az kerülte a pillantását. Melody leguggolt, és erőltetett kiskacajjal megjegyezte: – Nincs túl nagy gyakorlatom az ilyesmiben.

Felhúzta a zokniját. Felnézett, örömteli pillantással.



– Ez az! – mondta. – Egy megvan, már csak egy van hátra! -A francba! – kiáltotta a fiú,azzal oldalra dőlt az ágyon,

megpróbált elfordulni tőle, és felállni. Mikor sikerült neki, Melody meglátta az izéjét,ami mereven állt; előbújt a pizsamája sliccén.

Biztos attól állt fel neki, mert benézett a ruhámba, a melleimre, gondolta.

– A fene essen bele, miért nem mész már ki innen a francba? – kérdezte Greer, mikor végre sikerült szilárdan talpra állnia.

– Nyilván azért, mert nem akarok – hallotta Melody a saját hangját.

– Ne incselkedj velem. Az isten verje meg, velem ne szórakozz.

– Nem szórakozok veled.

– Ugye tudod, mi fog történni azzal a kis iskolás lány hátsóddal, ha nem mész ki moströgtön az ajtón?

Melody Dutton, mint valami álomban, felállt, hátrahajolt, és kitapogatta az estélyi ruhájacipzárját. A ruha beépített melltartós volt, úgyhogy, amikor levette, egy kis bugyikivételével teljesen meztelen volt. A fiú szemébe nézett, és azt is letolta. Odalépett hozzá,kikötötte a pizsamanadrágja zsinórját, majd az ágyra feküdt.

– Te kis hülye – mondta Ed Greer nem több, mint két perccel később. – Ezt meg miértcsináltad?

– Mert ezt akartam.

– Sosem tiportam még liliomot. – És milyen érzés volt? – kérdezte Melody dühösen, könnyekkel küszködve.

– Ó, szent egek – mondta a fiú, azzal magához ölelte, és minden újra szép volt.

– Nem fájdult meg a kezed? – kérdezte Melody. Felült, és óvatosan a kezébe vette a fiúkezét.

– Kit érdekel? – kérdezte Greer. Melody rámosolygott.

– Nem fájt annyira, mint vártam – mondta a fiúnak. – Ha esetleg érdekel.

– De azért fájt?

– Egy idő után már nem.

– Biztos vagy benne? Úgy értem, nem sebesítettelek meg, vagy valami?

Melody fölé hajolt, és megcsókolta.

– Boldog új évet.

– Jézusom, a szüleid – kiáltott fel Greer. – A klubban várnak ránk.

Howard Dutton abban a pillanatban tudta, amint meglátta Melodyt és a megégett kezűkatonát az asztaluk felé közeledni. A lánya pillantásában volt valami (nem bűntudat), amikorábban sosem. Aztán később egészen biztos lett benne. Ahogy egymásra néztek, ahogyMelody egy cseppet elpirult.



Prissy mit sem sejtett. Ebben biztos volt. Prissy olyan ostoba tud lenni, hogy az már félelmetes. A felesége csak az árvát látta a fiúban, akinek családra van szüksége.

De ő tudta. Amikor a fiú kiment vécére, megjegyezte a lányának, hogy Greer különlegesfiatalember. Mikor Melody azt felelte: – Feleségül megyek hozzá, apa – cseppet semlepődött meg.

Nyugodt hangon annyit felelt, mivel tudta, mást nem mondhat: – Majd beszélünk róla,édesem.

Aztán végiggondolta a dolgot. Először is kihozza a fiút a Hadseregből. Semmi szükségnincs rá, hogy Melody fól-alá utazgasson utána a világ négy sarkába, mint valamimarkotányosnő. Azt akarja, hogy itt maradjon, Ozarkban, a közelében. Bőven akad hely afiúnak. Ha nem a banknál, hát valamelyik vállalatnál.

Tizedik

(Egy)

République Française Département d’Algéier,

Algír Az Egyesült Államok Főkonzulátusa

1956. június 22.

Craig W. Lowell őrnagy, oldalán William H. Franklin őrmesterrel észak felé repült asivatag fölött, az Atlasz-hegység előhegyeitől egészen a Földközi-tengerig. Amikor többszáz méterre távolodott már a parttól, jobbra fordult, és a part menti főutakat, illetve néholegyszerűen a partvonalat követve repült, nagyon alacsonyan, amíg Algírba nem értek. A

város határán aztán háromszáz méterre emelkedett, és egyenesen a repülőtér felé vette azirányt.

Miközben a madárka leállításával foglalatoskodtak, a karbantartó személyzet főnöke jöttki eléjük, és közölte, a katonai attasé, egy sótlan gyalogsági ezredes, látni kívánja Lowellőrnagyot, most rögtön. Aztán hirtelen elkerekedett a szeme, és felkiáltott: – Szent ég! Eztlátták már? – a Hiller helikopter farokrészére mutatott, ahol egy féltucat golyó ütötte lyuk éktelenkedett a fémborításon.

– Ja – mondta Franklin őrmester fanyar gúnnyal. Magas, jóképű, huszonegy éves feketeférfi volt. – Történetesen jelen voltam, amikor történt.

– Fényképezd le ezt is, Bill – mondta Lowell. – Először csinálj egy képet a lyukakról,aztán szedd le a borítást, és nézd meg, nem tettek-e kárt valamiben a golyók.

– Jézusom, őrnagy – kiáltotta Franklin, amikor közelebbről is megvizsgálta a sérüléseket.Az őrmester, khaki ingében és rövidnadrágjában pont olyan volt, mint egy Sas-cserkészrőlkészült Norman Rockwell-festmény. – Sokkal közelebb jártak, mint gondoltam.

– Ezek a kis madárkák sokkal keményebbek, mint a legtöbben hinnék – jelentette kiLowell. – És sokkal többet bírnak. Mint azt majd a maga szuperül éles, tökéletesen

exponált filmje is bizonyítani fogja. – Ne olyan gyorsan! Még arra sem volt időm, hogy összeszarjam magam. – Franklinkinyitotta a Paillard Bolex 16 mm-es filmfelvevőt, kivette belőle a már teleexponáltfilmet, és újat tett a helyére. A drága svájci gyártmányú kamerát Lowell vette, amikor az



őrmesternek gondjai támadtak a kincstári Eyemo típusúval. – Ha ilyen állapotban kezdemel a felvételt, összevissza fog ugrálni a kép.

Lowell vállon veregette.

– Biztos vagyok benne, hogy a magától megszokott csodálatos teljesítményt fogjanyújtani.

Franklin nem maradhatott adós a válasszal: – Ja, tuti, főnög. Magánag mindent, főnög.Ide hamuzzon, főnög.

Craig barátságosan karon bokszolta, majd a Jaguárjához sétált. Elindult a konzulátus felé.Közben azon tűnődött, így jelentkezzen-e, ahogy van – azaz rövid ujjú, meglehetősenátizzadt, nyitott nyakú trópusi ingben és ugyancsak trópusi nadrágban –, vagy ugorjon be aHotel d’Angleterre-ben kivett lakosztályára, a Foch Avenue-·, és valami, a főkonzulátuslégköréhez jobban illő öltözéket vegyen magára. Úgy döntött, átöltözik. A katonai attasérigolyás vén fing, és semmi szüksége még egy ocsmány szolgálati minősítésre a Withersalezredestől kapott mellé.

Leparkolta a Jaguárt a konzulátusnak otthont adó elegáns barokk villa előtt, és az egyik hátsó ajtón engedtette be magát az azt őrző tengerészgyalogossal. Amikor meglátta akatonai attasé fehér egyenruháját, már örült, amiért tiszta trópusi vászonzubbonyt ésnadrágot vett fel. Elmondta a jelentkezéskor szokásos szöveget: – Uram, Lowell őrnagy parancsára jelentkezik a katonai attasé úrnál – és vigyazzba áll. Az egész egy kicsitabszurdnak tűnt a barokk villában, de érezte, hogy az ezredes elvárja.

– Pihenj, Lowell – mondta az attasé. – Nem akarja leöblíteni valamivel a sivataghomokját?

– Végtelenül hálás lennék egy vodka-tonikért, uram.

– De egy kis finom skót whiskyt is elfogad, nem igaz?

– Igen, uram, épp olyan örömmel.

– Hogy ment a dolog? – kérdezte az ezredes, miközben a terebélyes mahagóni íróasztalfiókjából egy üveg skót whiskyt és poharakat vett elő.

– Öt perc alatt földre tettek másfél századot… egy századot, plusz a nehézfegyverszakaszfelét és egy híradósegységet. Mindezt gépfegyvertűzben, amit én közepes és hevesközöttire értékelnék.

– Milyen gépfegyverekében?

– Német és amerikai könnyű, .30-as kaliberű géppuskák. És néhány .50-es Browning.

– És egyik darálót sem szedték le?

– Mind le tudtak szállni. De néhányat majd ott helyben meg kell javítani, vagymegsemmisíteni. Repülésképtelenné váltak.

– És ez mind szalagon van, igaz? – Igen, uram.

– Azért meglep a dolog – ismerte be az ezredes. – Azt hittem, egy jobb közkatona egy



Browning automatával simán le tudja szedni ezeket a madárkákat, mint azagyaggalambokat.

– Engem is lenyűgözött, milyen ellenállóak a H-21-esek. Sőt, az egész sorozat az. Én iskaptam egy fél tucat találatot a H-23-asomba, és észre sem vettem, amíg le nem szálltunk.

– Franklin őrmester jól van?

– Igen, uram. Tudunk neki valami kis veszélyességi pótlékot adni? – Na ja. Visszautasították. Ahogy a repülési díjat sem adták meg. Nincs rá engedélyünk.

Nem, majd a lakbér-hozzájárulását fogom megemelni. Azt a Külügyminisztérium fizeti, ésnekik nincs ellenükre ez a fajta megoldás. Végeredményben jobban fog járni, mintha minda repülési díjat, mind a veszélyességi pótlékot megkapná. Persze ez nem az igazi:hivatalos nyomának is kéne maradnia, hogy tűzvonalban kockáztatja a bőre épségét, dehát ez minden, amit tehetek.

– Köszönöm, uram – mondta Lowell. – Igazán hálás vagyok a segítségéért.

– Ugye nem szállt rá, Lowell? Úgy értem, tényleg önkéntes a kölyök?

– Igen, uram.

– Csak mert nem szeretem, ha valaki kihasználja a beosztottját – mondta az ezredes,majd egyetlen pillanat szünet után megkérdezte: – Mit szándékozik tenni a szolgálatiminősítésével?

– Uram?

– Már egy ideje várom, mikor adja be a minősítés és vonatkozó indoklás törlése iránti

kérelmét. – Ezredes úr – mondta Lowell. – Megérdemeltem, amit kaptam.

– Lószart – mondta az attasé. – A maga bűne az, hogy rossz helyen mártogatta a farkát,nem pedig egy tiszttől elvárható morális értékek hiányára utaló viselkedés. Sosemszabadul meg az őrnagyi tölgyfalevelétől, ha hagyja, hogy ez a szolgálati anyagábanmaradjon.

– Uram, nem tudom, mit tehetnék.

Az ezredes az egyik fiókból egy köteg iratot és indigómásolatot vett elő, és az asztalradobta.

A KATONAI ATTASÉ HIVATALA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐKONZULÁTUSA

ALGÉRIA, ALGÍR NEW YORK, N. Y. APO 303, C/O POSTAMESTER

201-LOWELL, Craig, W., őrm. 0439067 1956. június 21.

TÁRGY: Az 1955. november 30-i szolgálati minősítés és a vonatkozó indoklás törléseiránti kérelem.

KAPJA: A hadügyminiszter Hadügyminisztérium Washington 25, D. C.Minthogy a kérdéses értékelés semmiféle konkrét tényt nem tartalmaz, ami alulírott

amorális viselkedését alátámasztaná, alulírott tiltakozik a szolgálati minősítés és az



indoklás, illetve azok hangneme ellen, és kéri azok törlését a személyi anyagából.

Craig W. Lowell

őrnagy, harckocsizók

helyettes katonai attasé

1. melléklet

Az Egyesült Államok Főkonzulátusa A katonai attasé hivatala 1956. június 23.

Franciaország, Algéria, Algír KAPJA: A vezérkari főnök

Az Egyesült Államok Hadserege

Washington, D. C.

1. A kérelem elfogadását ajánlom.

2. Kérdéses tiszt a katonai attasé hivatalánál (US Főkonzulátus, Algéria, Algír) teljesített

szolgálatának ideje alatt alulírott közeli és alapos személyes megfigyelése alatt állt. Nemcsak, hogy az egy tiszttől elvárható legmagasabb morális követelményeknek tetteleget, de gyakorlatilag naponta kockáztatta az életét a francia hadsereg és az algériaifelkelők közötti harc megfigyelése során.

3. Az Egyesült Államok Hadseregének jó hírét öregbítő helytállását nemcsak a főkonzulírásos dicsérete bizonyítja (1. függelék), hanem az Algéria kormányzója által kérdésestisztnek a Francia Köztársaság nevében adományozott a Becsület Légiója ÉrdemrendChevalier fokozatához mellékelt indoklás is. (Az indoklás fordítása a 2. függelékbenmellékelve. Az érdemrendet és az oklevelet a Külügyminisztérium csatornáin keresztül aKülügyminisztérium kongresszusi kommunikációs hivatalához terjesztettük fel,kérelmezve a Kongresszus hozzájárulását idegen ország kitüntetésének békeidőbenszolgáló tiszt általi elfogadásához.)

4. Alulírottnak huszonkilenc (29) éves aktív hivatásos katonai szolgálatban szerzetttapasztalataira alapozva meggyőződése, hogy a kérdéses tiszt személyes bosszú áldozata,aminek mozgatórugója legnagyobb valószínűséggel a személyes irigység lehetett. Ezentiszt ugyanis nemcsak, hogy lényegesen hamarabb érte el jelen rangját, mint tiszttársainak többsége, de kétségkívül még ennél is sokkal magasabb rangra és felelősségre lenne

hivatott, ha ennek elérésében nem akadályozná irigyeinek állandó, kicsinyesfondorkodása.

5. Alulírott felhatalmazást kapott, hogy megjegyezze, a főkonzul mindenben egyetért azitt foglaltakkal.

Ralph G. Lemes

ezredes, gyalogság

katonai attasé

A melléklet már alá is volt írva. – Szóhoz sem jutok – mondta Lowell.

– Azért ezt a hősies diplomata marhaságot nem kell elhinnie – mondta az ezredes. – És az



isten szerelmére, mostantól tartsa a farkát a gatyájában.

– Ezt nem kellett volna megtennie – mondta Lowell.

– Ez igaz – felelte az ezredes. – Tényleg nem lett volna muszáj.

Négy hónapig tartott, mire megjött a válasz.

HADÜGYMINISZTÉRIUM, FŐPARANCSNOKSÁG WASHINGTON, D. C.

1956. október 26.

Craig W. Lowell őrnagy részére

A Katonai Attasé Hivatala

Az Egyesült Államok Főkonzulátusa

Franciaország, Algéria, Algír

(diplomáciai levelezési úton kézbesítendő)

Kedves Lowell őrnagy!

Utalván 1956. június 21-én kelt levelére, amely az ön előző, a 7. hadseregfőparancsnokságának repülési részlegénél teljesített szolgálatával kapcsolatosan szerzettszolgálati értékelésére és az ahhoz mellékelt indoklásra vonatkozott, az alábbiakatkívánom a tudomására hozni.

A szolgálati értékelés és a vonatkozó indoklás törlésre került a személyi anyagából, és azalábbi bejegyzés került a helyére:

A 7. hadsereg főparancsnokságának repülési részlegénél teljesített szolgálati ideje alattLowell őrnagy minden rábízott feladatot a legteljesebb mértékig kielégítően végzett el.

Az őrnagy szolgálataira máshol felmerült sürgős igény miatt az itt teljesített szolgálatátteljes mélységében értékelni nem adódott mód és kellő idő, ezért minden, Lowell őrnagyszolgálati személyi anyagára alapozott döntés során a katonai attasé hivatalánál (azEgyesült Államok Főkonzulátusa, Algéria, Algír) szerzett értékelése az irányadó a 7.hadseregnél letöltött szolgálati idejére vonatkozóan is.

A hadügyminiszter véleménye szerint ez igazságosan rendezi a problémát, és megkért,

adjam át jókívánságait az ön jövőbeli sikeres katonai karrierjére vonatkozóan.Üdvözlettel:

Ellwood P. Doudt

vezérőrnagy

hadügyi államtitkár

Lowellnek egy csepp kétsége sem volt, melyik a szégyenletesebb: elárulni egy beosztottját azzal, hogy megkeféli a feleségét, vagy arra kényszeríteni a különleges

küldetési forgószárnyúosztály vezetőjét, hogy beletörődjön az általa írt kegyetlenszolgálati értékelés törlésébe, mert különben ország-világ tudomást szerezne arról, hogyPhyllis vele enyelgett. Az utóbbi valóban tiszthez és úriemberhez méltatlan viselkedés.

Őszintén szégyellte is magát érte, mert ebben bizony bűnös volt. Attól rettegett, a



különleges küldetési forgószárnyú-osztály vezetője nem hagyja annyiban a dolgot. Az biztos, ha valaha is még egyszer Withers alezredeshez (vagy akár csak a közelébe) osztják be, olyan szolgálati értékelést fog kapni, ami ellen már tiltakozni sem fog tudni.

Egy hónappal később megjött az új áthelyezési parancsa is a hadügyi államtitkártól. A parancsnoki és vezérkari főiskolára kerül, annak hosszú, egyéves tanfolyamára. Ez többvolt, mint amit remélni mert. Ahhoz, hogy valaha is előléptessék, mielőtt az előléptetési

bizottság kétszer is átmenne rajta, és ezért kirúgnák a Hadseregből, vagy egyáltalán sajátegységet, vagy akár jelentősebb törzskari beosztást kapjon, mindenképpen el kell végezniea hosszú vezérkari tanfolyamot. Most, amikor erre lehetőséget kapott, rádöbbent, milyenhosszú ideje nem is merte az értelmes karrierre való esélyeit végiggondolni. Egyik napróla másikra élt.

Kíváncsi lett volna, miért éppen most kapta meg a hosszú tanfolyamot. Valószínűlegszerepe lehetett benne a szolgálati értékelése elleni írásos tiltakozásának. Talán feltettek egy-két kérdést vele kapcsolatban, csak amúgy nem hivatalosan. Felhívtak néhány embert.

Igen, valószínűleg erről lehet szó, gondolta. Nyilván szerencséje volt, és pont olyanokatkérdeztek meg, akik mellette tették le a voksot. Például Paul Jiggset.

A parancs szerint valamiféle Katonai Összekötő Hivatalnál kell jelentkeznie. Fogalmasem volt, mi lehet az.

Lemes ezredes megkérdezte, mit szándékozik tenni a Jaguárjával. Lowell hirtelen ötlettőlvezérelve felajánlotta neki megvételre, és olyan összeget nevezett meg, ami, mint későbbmegtudta, messze a piaci ár alatt volt. Lemes azonnal elfogadta. Craig később sokattűnődött rajta, vajon az attasé egyszerűen csak nem hagyta ki a jó üzletet, vagyszívességként fogta fel a dolgot, valamit valamiért alapon. Egy olcsón szerzett Jaguár egyhelyrehozott karrierért.

(Kettő)

Washington, D. C.

1956. december 29.

Lowell Párizsból repült haza. Életében először ült sugárhajtású, transzkontinentálisrepülőgépen. Az éjszakát már Broadlawnson töltötte, Glen Cove-ban. Másnap reggel azelső repülővel Washingtonba ment. Felhívta az unokatestvérét, Porter Craiget, és csak

hogy megizzassza egy kicsit, közölte vele, a leszerelésen gondolkozik. Attól teszifüggővé, a Hadseregben akar-e maradni, hogy milyen új beosztást fog ma kapni. Aztán,mikor kissé jobban végiggondolta a dolgot, megijedt, hogy Porter megint felhívja aszenátort, és protekciót kér neki, úgyhogy inkább újra telefonált neki, és megnyugtatta.

A Katonai Összekötő Hivatal egy apró, háromszobás irodának bizonyult a Pentagonhivatalainak öt köre közül a legbelső előttiben. Már vártak rá, és egy csillogó szolgálatiautóval átvitték a Potomacon, be Washingtonba. A kocsi egy gigantikus, monolitszerűépület föld alatti garázsába hajtott, ahol egy szemlátomást ügynök, civil ruhás fiatalember

kezet nyújtott neki, bemutatkozott, hogy ő valamilyen százados, és egy lifthez vezette,majd a negyedik emeleten egy konferenciaterembe, rutinkihallgatásra.

Az elegáns öltönyös fiatalembernek volt egy csatos irattartója, tele papírokkal.Hamarosan csatlakozott hozzájuk egy titkár, egy általában bírósági jegyzőkönyv-vezetők



által használt írógéppel. A fiatalember kinyitotta az irattartót, és kérdéseket kezdettfeltenni neki. Lowellt megdöbbentette, mennyire jól informáltak, a kérdések alapján. Nemcsak a legtöbb olyan francia tiszt nevét tudták, akivel kapcsolatba került, hanemrészletes információkkal is rendelkeztek róluk.

Miután minden kérdésre válaszolt, a világítás elhalványult, és előkerült egy diavetítő. Adiák Bill Franklin őrmester több kilométernyi, a francia hadsereg (azon belül elsősorban a

Francia Idegenlégió és az ejtőernyősök) algériai lázadók elleni akcióiról készítettfilmanyagából származtak. Minden diánál feltettek egy kérdést, amire a filmből nemderült ki a válasz.

A vetítés alatt még valaki belépett a szobába. Nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Mikor végül ismét felgyulladtak a fények, Craig megfordult, és megnézte, ki az. Sandy Felter volt, civil ruhában.

– Végzett vele, százados? – kérdezte Felter.

– Igen, uram – felelte az. A hangjában és a viselkedésében volt valami, ami arra engedettkövetkeztetni, sokkal nagyobb tiszteletet mutat Sandy felé, mint azt a katonai etikett egyszázadostól egy őrnagy esetében megkövetelte volna.

– Akkor azt hiszem, most hazaviszem, és megetetem – mondta Sandy, azzal odalépetthozzá, és kezet nyújtott neki.

– Nem tudtam, hogy ismeri az őrnagyot, uram – mondta a százados.

– Ó, igen, ismerem. Lowell őrnagy régi jó barátom.

Felter Volkswagenjében Alexandria távolabbi vége felé menet, Sandy megjegyezte: – A

szomszédaim nem tudják, hogy katona vagyok. Csak, hogy tudd. – A nagy szuperkém, mi?

– Szó sincs ilyesmiről – mondta Felter, aztán témát váltott, P. P.-ről kezdte kérdezgetni.

Sharon ünnepi vacsorával várta őket. Tehát Sandy előre tudta, mikor érkezik. Hol afenében dolgozik már megint, hogy ilyen jól informált?

– Honnan szereztétek meg a filmemet? – kérdezte. – Én csak Bill Robertsnek küldtem el.

– Elkértük Robertstől, és lemásoltuk – felelte Sandy. Ez több új kérdést vetett fel, mintamennyit megválaszolt.

Már két gyerekük volt, és Sharon akkora volt, mint egy ház, a harmadikkal. Mikor meséltneki Elizabethről, az asszony azt felelte, jól tette, hogy nála hagyta P. P.-t, Németországban.

Az éjszakát Felter kanapéján töltötte, amit ággyá lehetett alakítani. Reggel Sandyvisszavitte a szállodába. Átöltözött, aztán visszamentek a hatalmas épülethez. Sandy egykülön a számára fenntartott parkolóhelyen hagyta a Volkswagent, a lift közelében.

Ezek szerint itt dolgozik, valami fontos beosztásban, döbbent rá Lowell, aztánelmosolyodott. Kezd ő is úgy viselkedni, mint valami kém. Mindenféle részletetmegfigyel, és következtetéseket von le belőle.

Nem kellett sokáig az épületben maradnia. Éjszaka a gépíró által készített feljegyzéseket



átírták, tisztázták. Át kellett olvasnia, ellenőrizni, megegyeznek-e a leírt válaszok az általaadottakkal. Azután megjelent Felter; elnézését kérte, amiért nem tudja kivinni arepülőtérre. Azt mondta, amint megvetette a lábát Leavenworthben, feltétlenül jöjjön elWashingtonba, és töltsön velük néhány napot.

Aztán, szinte mellékesen, megkérdezte tőle, gondolt-e már rá, ki vehetné át a helyétAlgírban.

Craiget meghökkentette a kérdés. Mi köze Felternek a tisztek beosztásához?

– Azt hittem, az attasé-típusoknak külön iskolájuk van.

– Nem attasé-típusra van szükségem – szögezte le Felter. -Azt szeretném, ha valakihozzád hasonló lenne ott, aki nem kétéves koktélparti-túrának tekintené a beosztását.Olyat, aki igazán lényegi jelentéseket küldene arról, hogyan vívják meg a franciák aháborújukat. Attól félek, nagyon hamarosan már egy sajátunk fog lefoglalni minket.

– Már válaszoltál is a saját kérdésedre, Egér. Egy helikopterpilóta kell neked, olyan, aki

nem ijed meg, ha rálőnek. Aki beszél franciául. De legfőképpen olyan, akire senkinek nincs szüksége.

Felter rámosolygott.

– Különben pedig mi közöd van neked ehhez egyáltalán? -kérdezte Lowell.

– Mi közöd hozzá, hogy mihez van közöm? – felelte Felter mosolyogva.

– Baszd meg, Egér – mondta Lowell kedélyesen. Megölelte, aztán beült egymegkülönböztető jelzés nélküli (mégis szemmel láthatóan állami tulajdonú) Chevroletbe.

A sofőr a washingtoni nemzeti repülőtérre hajtott vele.Sandy Felter pedig visszatért az irodájába.

Lowell azért jött ki olyan jól a franciákkal, gondolta, mert amolyan igazi, belevaló harcostípus, akinek van vér a pucájában, és folyékonyan beszéli a nyelvüket. Nos, ismer mégvalakit, akinek van vér a pucájában, darálópilóta, és franciául is tud. Aki a 3ième Régiment Parachutiste de la Légion Étranger tiszteletbeli tagja.

Abban nem volt biztos, hogy az illető szigorúan bizalmas biztonsági besorolást is kaphat-e, amellett csak tiszthelyettes volt, nem tiszt, ami nem elég. De egy tiszti megbízást nem

lesz gond elintézni.Felhívta a Katonai Összekötő Hivatalt a Pentagonban, és közölte velük, hogy egy órán

belül legyen az asztalán Edward C. Greer tiszthelyettes szolgálati anyaga.

(Három)

Missoun, Kansas City

Í957. január 15.

A Kansas Cityt (Missouri állam) és a folyó túlpartján elterülő ikervárosát, Kansas Cityt

(Kansas állam) ellátó Twin-City[12] Aviation üzletvezetője háromnegyed részt meg voltgyőződve, hogy csak vesztegeti az idejét a jelenlegi ügyfelével, aki egyszer csak besétáltaz utcáról, és repülőgép-bérelési, illetve -vásárlási lehetőségek iránt kezdett érdeklődni.



Reggel fél kilenckor lépett be az ajtón, fél órával a Twin-City Aviation hivatalos nyitásaelőtt. Egy kicsit, hát, feltűnően öltözködött (nem sok ember mert volna nyitott nyakúinghez selyemsálat viselni Kansas Cityben), és bejelentette, hogy mivel a következőmintegy tíz hónapban ezen a környéken fog tartózkodni, azon gondolkozik, bérel, vagyvesz egy repülőt, amivel járhat.

Az üzletvezető megnyugtatta, a legjobb helyre jött, és megkérdezte tőle, mégis, milyen

repülőgépre gondolt?A selyemsálat és bőrmandzsettás tweedzakót viselő fickó azt felelte, még nem tudja,

igazából az egész csak most jutott eszébe.

– Természetesen pilóta, ugye?

– Igen – felelte.

Az üzletvezető kinézett az ablakon, milyen kocsival jött. Négy ajtós Chevy. Új. Jelent ezvalamit?

Azt jelentette, a fickó esetleg megengedhet magának egy Cessna 172-est, egy nagyonszép, egymotoros, négyüléses gépet, teljes Narco navigációs felszereléssel. Kétszázhúszkilométeres utazósebesség, huszonhét literes óránkénti fogyasztás.

– Boldogan elviszem egy kis légi körsétára – mondta az üzletvezető. – Nézze, nemakarom olyasmire rábeszélni, amit nem akar, de ha rendszeresen szándékozik repülni, a bérleti díjat nem fogja bírni. Azt az időt is fel kell számítanunk, ugye megérti, amikor nemis repül, a földön áll a gép, nem csak a valóban a levegőben töltött órákat. Ez, hafolyamatosan, hosszú időn át bérli a gépet, óránként 17,50 dollárjába kerül.

– Sosem repültem még 172-essel – mondta az ügyfél. – A legegyszerűbb dolog a világon. Ha hibát követ el, ez a gép tíz percet is ad magának,hogy átgondolja.

– Hát jó, próbáljuk ki.

Tizenöt percet repültek felfelé a folyó mentén, Leavenworthig. Ekkor tudta meg azüzletvezető, hogy a fickó a Hadseregben szolgál, a leavenworthi iskolában tanul, ahol aHadsereg olyanokat képez, akikből várhatóan ezredesek meg tábornokok lesznek.

– Van ott egy egész sereg H-13-as és L-19-es – mondta a fickó –, direktgyakorlórepülésekre. Csakhogy én még csak kezdő repülős vagyok, ami azt jelenti, hogyvasárnap hajnali három és hat között gyakorolhatok csak.

– Ó, tehát katona?

– Őrnagy vagyok. Ketten vagyunk az osztályban. Mindenki más alezredes.

Ennyit az üzletről, a franc esne bele, gondolta az üzletvezető. Egy katona soha az életbennem fogja tudni kifizetni a 172-esre a letéti díjat, a részleteket meg még kevésbé. A biztosítást és a karbantartást pedig egyszerűen kizárt, hogy bírná. A zsoldjából biztosan

nem.

Na, mindegy, gondolta, talán azért egy olyan tíz órára azért kibéreli, mielőtt ráeszmél,hogy inkább mégis jobb, ha ingyen repül, még ha ehhez vasárnap hajnalban kell is



felkelnie.

– Ennyi gondolom, elég is volt? – kérdezte az üzletvezető, azzal máris nekikezdett egy180 fokos kanyarnak, vissza, Kansas City felé.

– Ja, ez nem lesz jó, azt hiszem.

– Nézze. Van egy pár Piperünk, azok közül kibérelhetne egyet. Ha hajlandó mondjuk hat

hónap alatt ötven óra bérletet garantálni, akkor megkaphatja 12,50-ért óránként. Igazán jókis repülők.

– Nem, attól félek, az sem lesz jó – felelte az őrnagy. Leszálltak, leparkolták a Cessna172-est. Elindultak vissza az

irodába.

– Ez micsoda? – kérdezte a férfi, azzal odasétált az egyik repülőhöz, és bekukucskált azablakán.

– Az egy Aero Commander. Épp most érkezett. – Gyönyörű – jelentette ki Craig W. Lowell őrnagy. Sosem látta még ezt a típust ezelőtt.Áramvonalas, kecses, felső szárnyú, ikermotoros repülőgép volt, ami nagyon gyorsnak nézett ki, és valószínűleg az is lehetett. Ez a darab, amibe éppen benézett, ragyogó fehér volt, piros kárpitú ülésekkel.

– Nem semmi, mi? – mondta a kereskedő. – Ez ám a menő madárka!

– Ezek szerint a magáé?

– Amíg el nem adom, az enyém, és persze Kansas City Első Nemzeti Bankjáé.

– Mi lenne, ha ebben is tennénk egy kört? Jézusom, egyes emberek milyen pofátlanok tudnak lenni!

– Ha bérlet céljára lenne, mint ahogy nem arra van, egy százasba kerülne óránként. Egyszázhuszonötezer dolláros repülőgépet lát maga előtt, őrnagy.

Az őrnagy a zsebébe nyúlt, elővett egy köteg pénzt, és leemelte a legfelső bankjegyet,egy százdollárost.

– Ha nincs éppen fontosabb dolga – mondta –, igazán szívesen mennék vele egy kört.

Fenébe is, miért ne? – gondolta az üzletvezető. Így legalább nem vész kárba teljesen ez areggel.

– Hozom a kulcsot – mondta, azzal zsebre vágta a százast.

– Olyan érzés, mintha a földön húzná a seggét az ember, nem igaz? – jegyezte meg azőrnagy, amikor nekiindultak a felszállópályának.

Nem kérte, hogy ő vezethesse a gépet, az üzletvezető pedig nem ajánlotta fel neki, amígaz óra (igazából csak háromnegyed óra, de hát ki nézi ilyenkor az óráját?) már egészen a

vége felé nem járt.Hagyta, hogy a fickó szálljon le. Volt egy kis gondja a földet éréssel. Az Aero

Commander teste csak fél méterre volt a föld fölött, ehhez eltart egy ideig hozzászokni.



Az első néhány leszálláskor úgy érzi az ember, mindjárt eltűnik a föld alatt, és még mindignem ért le a futómű.

Mikor visszaálltak vele a helyére, és kikapcsolták a motort, a kereskedő látta, hogy azőrnagynak igazán nincs nagy kedve kiszállni. Körbefordult a másodpilóta ülésén, ésmegnézte az utasteret, az elegáns paneléivel, és szinte szeretetteljesen futtatta végig akezét a legközelebbi utasülés valódi bőrkárpitján.

– Ez egy igazán első osztályú repülőgép – mondta.

– Az biztos – felelte az üzletvezető.

– És őszintén szólva a műszerfala is tetszik. – Ez utóbbi az Aircraft Radio Corporationlegmodernebb, teljes kommunikációs és navigációs műszerkészletét tartalmazta.

Ez igazán kedves tőled, Joe, gondolta az üzletvezető, azzal kimászott a pilótaülés felőliajtón, és elindult az üzlethelyiség felé.

Az őrnagy még két percig maradt (ami sokkal hosszabbnak tűnt), mielőtt kikászálódott amásodpilóta helyéről, és kelletlenül kiszállt a gépből.

– Mit is mondott, mennyibe kerül?

– A teljes összeg, extrákkal és minden felszereléssel együtt 129 480 dollár – mondta akereskedő.

– De azért 125 000 dollár készpénzt is elfogadna, igaz? – kérdezte az őrnagy viccelődőhangon.

– Így igaz – mosolygott az üzletvezető.

– És esetleg, mondjuk, még 120 000-et is?

– Tudja mit, csak a maga kedvéért, akár még 120 000-et is – felelte az üzletvezető. Nagyszerű hangulatban volt. Végül is majdnem egy órát repülhetett a Commanderrel,ezzel kinccsel, ami nem megvetendő élvezet, és ez a fickó fizetett érte.

Mikor visszaértek az irodába, az üzletvezető papírt és ceruzát vett elő, hogy kimódoljonvalamilyen neki is és az ügyfélnek is megfelelő megoldást egy Piper ötvenóráshasználatára. Az őrnagy megkérdezte, használhatja-e a telefonját egy R-beszélgetésre.

– Természetesen – mondta a kereskedő.A tiszt egy New York-i számot hívott, és Porter Craiggel kért R-beszélgetést. Magát

Craig W. Lowell őrnagynak nevezte meg.

– Porter – mondta, amikor kapcsolták, akit keresett –, Kansas Cityben vagyok. Ki azitteni üzleti partnerünk?

Ekkor letakarta a mikrofont, és az üzletvezetőhöz fordult: -Azt mondta, a Kansas CityElső Nemzeti Bankja a maga bankja, ugye?

– Ja. Azt mondtam. – Egy meglehetősen jelentős összegről szándékozom csekket kiállítani, Porter – mondtaaz őrnagy. – Egész pontosan 120 000 dollárról. És nem szeretnék várni, amíg átutalják a pénzt. Megtennéd, hogy felhívod az itteni Első Nemzeti Bankot, és elintéznéd, amit kell?



Az üzletvezető zavarodottan és hitetlenkedve nézett rá.

– Egy repülőgépet veszek, azt csinálom vele – mondta az őrnagy. – Kérd meg a bankot,légy szíves, hogy hívják fel Mr. Sewellt a Twin City Aviationnel, és mondják meg neki,van fedezet a csekkemre, rendben?

Ezután kért egy kitöltetlen csekket az üzletvezetőtől, és megírta. 120 000 dollárról szólt.A bank nevének a helyére a Craig, Powell, Kenyon és Dawes, N. Y. C. nevet írta.

– Mi ez itt, a bank neve helyén? – kérdezte a kereskedő.

– Ez egy bank. Vagyis inkább egy befektető bankár cég – magyarázta Lowell őrnagy.

– Sosem hallottam róla.

– Kevesen ismerik. Nézze, olyan fél órát el fog tartani, mire rendezik a csekket. Éppenúton vagyok New Orleans felé. Szükségem lenne néhány térképre, és szeretném elolvasnia gép használati utasítását is. Ideadná a kulcsokat, hogy átnézhessem a dolgokat?

Az őrnagy tévedett, amikor azt mondta, fél óra lesz, amíg rendezik a csekkét. A KansasCity Első Nemzeti Bankjának helyettes alelnöke öt perc múlva felhívta a Twin CityAviation üzletvezetőjét, és közölte vele, most telefonált a banknak a Craig, Powell,Kenyon és Dawes, a New York-i befektető bankárcég elnöke. Bármilyen csekketelfogadhat, amit Craig W. Lowell őrnagy ennek a cégnek a nevére állít ki, negyedmilliódolláros összegig.

(Négy)

Georgia, Fort Benning

1957. január 15.J. Peter Hawkins alezredes, az Egyesült Államok Hadserege Gyalogsági Továbbképző

Központja, harcászati divízió, szakaszharcászati csoportjának helyettes parancsnoka, hathónappal korábban beadott egy kérelmet (a Hadügyminisztérium egy belső, személyzetiutasítása által megnevezett lehetőségre hivatkozva), hogy vegyék mérlegelés alá esetlegeskatonai attaséi kinevezését.

Nem sokkal később észrevette, hogy újra teljes környezettanulmányt folytatnak velekapcsolatban. Ezt a Hadseregen belül a CIC, a katonai kémelhárítási hivatal, a civil

kapcsolatok viszonylatában pedig a szövetségi nyomozóiroda, az FBI végezte. Hawkinsalezredes egyszer már megfelelt egy ilyen részletes nyomozáson, és szigorúan bizalmas biztonsági besorolást kapott. De ez, úgy látszik, ezúttal nem volt elég.

Két hónappal korábban megkapta az áthelyezési parancsát, ami Koreába, a 2.lövészhadosztályhoz szólt. Feltételezte, ez azt jelenti, nem fogadták el a katonai attasévávaló kinevezés iránti kérelmét, de erről hivatalos értesítést nem kapott. Felkészült aKoreába költözésre, ami azt jelentette, támaszponton kívüli szállást kellett találnia afeleségének és a gyerekeinek. Hozzátartozók ugyanis nem mehetnek Koreába, viszont azeddigi támaszpontján sem maradhatnak, a kormányzati lakásokat ugyanis csak az adottállomáshelyen szolgáló tisztek családjai használhatták.

Végül vett egy négy hálószobás, két fürdőszobás családi házat a Georgia állambeliColumbus Riverview nevű városrészében. Egy őrnagytól vette át a rajta lévő jelzáloggal



együtt. Az őrnagyot ugyanis áthelyezték az alabamai Redstone hadianyagraktárába.

Aztán egyszer csak törölték a 2. lövészhadosztályba szóló parancsát. Kapott egytelefonhívást a Személyzeti Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatalból, a Pentagonból, hogy aközeljövőben új parancsra számíthat. A hívó nem tudott közelebbi tájékoztatást adni, ezkonkrétan mit fog tartalmazni.

Négy nap múlva aztán távirata jött:

HADÜGYMINISZTÉRIUM FŐPARANCSNOKSÁG

A GYALOGSÁGI TOVÁBBKÉPZŐ KÖZPONT ÉS FT. BENNING

PARANCSNOKÁNAK

J. PETER HAWKINS ALEZREDES, 0386567, GYALOGSÁG, GYALOGSÁGITOVÁBBKÉPZŐ KÖZPONT, VÁRHATÓAN TIZENNÉGY (14) NAPON BELÜLTENGERENTÚLI SZOLGÁLATI HELYRE KERÜL ÁTHELYEZÉSRE.HOZZÁTARTOZÓK TISZTTEL UTAZÁSA ENGEDÉLYEZETT, ISMÉTLEM,ENGEDÉLYEZETT. UTAZÁS VÁRHATÓAN KATONAI ÉS/VAGY CIVILREPÜLŐGÉPJÁRATTAL. A TISZT FELADATA BIZTOSÍTANI, HOGYHOZZÁTARTOZÓI MEGFELELŐ ÚTLEVÉLLEL RENDELKEZZENEK, ÉSÁTESSENEK A SZÜKSÉGES OLTÁSOKON. PILLANATNYILAG EZ MINDENRENDELKEZÉSRE ÁLLÓ INFORMÁCIÓ. TOVÁBBI RÉSZLETEKKELKAPCSOLATOS ÉRDEKLŐDÉS NEM JAVASOLT ÉS ÉRTELMETLEN.

A SZEMÉLYZETI VEZÉRKARI FŐNÖKHELYETTES ALÁÍRÁSÁRA:

STEPHEN MASON ALEZREDES, FŐHADSEGÉDI TESTÜLET

Előző nap este aztán kapott egy telefonhívást a támaszpont parancsnokának s ¶ árnysegédjétől. 10.00-kor legyen a Fort Benning-i katonai reptéren, „A” típusú egyenruhában.Vigyen magával háromnapos távolmaradásra elegendő fehérneműt és egyenruhát. Katonairepülőgéppel fogják elvinni. A szárnysegéd további információt nem tudott adni.

Másnap reggel 9.15-kor bement a támaszpont légi irányítóközpontjába, de ott sem tudtak közelebbit mondani. Semmit nem tudtak.

09.55-kor Hawkins ezredes egy igen különös repülőgépet látott a repülőtér betonjáraereszkedni. A gép az irányítótoronyhoz gördült. Egy Aero Commander volt. Hawkinsezredes nem tudott róla, hogy a Hadsereg Aero Commandereket kapott volna. Drága civilluxusrepülőgép volt, olyan nagymenő üzletemberek részére, akiknek nincs türelmük akereskedelmi légijáratokra várni. A jelzések azonban nem hagytak kétséget, hogy katonairepülőgépről van szó, hiszen a Hadsereg színeire volt festve. Ugyanakkor még egyetlenkatonai gépet sem látott ilyen festéssel. A festék ugyanis csillogó volt, nem matt, és afelület legnagyobb része vakító fehér volt, nem olíva-drapp. A törzsön volt ugyan egyamerikai zászló, de sokkal kisebb, mint általában. Egyetlenegy helyen volt csak ráírva,hogy US HADSEREG, nagyon magasan, a függőleges vezérsíkon, alig tízcentis betűkkel.

Nyilván egy VIP-repülőgép. De sehol nem látta a tábornoki csillagos táblát.A felső elhelyezésű szárny mögötti ajtó kinyílt, és kiszállt egy tiszt. „A” típusú

egyenruhát viselt, nem pilótaoverallt. A zubbonyán szárnyak voltak, tehát feltehetően ő a



pilóta, vagy a másodpilóta. Egy ilyen repülőgépben már nyilván nincs szükség pilótaoverallra.

A pilóta, egy fiatal százados, aki a washingtoni katonai körzet jelvényét viselte a váll-lapján, kezén pedig egy West Point-i gyűrűt, besétált az irányítótoronyba. RánézettHawkins alezredesre, és rögtön odalépett hozzá. Tisztelgett.

– Hawkins alezredes?

Ne kérdezd, gondolta Hawkins alezredes, kiért szól a harang. Érted szól.

– Igen, az vagyok – felelte.

– Jó reggelt, uram. Készen áll az indulásra? Hozhatom a csomagját?

– Hová megyünk?

– Adja ide a csomagját, kérem, alezredes úr – mondta a százados, aztán kinyitotta előtteaz irányítótorony ajtaját.

A százados az Aero Commander utasterének végébe tette a zsákját, majd előresétált. – Jó reggelt, alezredes – mondta egy kis civil ruhás zsidó. – Sanford T. Felter vagyok.

– Örvendek – mondta Hawkins, azon gondolkozva, ki a fene lehet ez. Két másik utas voltmég a repülőn.

– Hadd mutassam be General de Brigade Des Fernaudsot – mondta a kis zsidó, majdfranciára váltott – Mon General, je présente le Colonel Hawkins.

Hawkins szinten tartotta a franciatudását. Négy évig tanulta West Pointon, aztán

Németországban gyakorolni is volt alkalma. – Örvendek a megtiszteltetésnek, tábornok – mondta franciául.

– Igazán örülök, hogy találkoztunk, ezredes – felelte a francia dandártábornok angolul.

– Des Fernauds tábornok a katonai attasé – jegyezte meg a kis zsidó.

Az Aero Commander időközben mozgásba lendült.

– Mindenki elhelyezkedett hátul? – szólt hátra a pilóta. Hawkins gyorsan az egyik ülésbecsusszant. Épp csak be tudta csatolni az övét, mire a repülő megfordult, és feldübörgő

motorokkal nekiszaladt a kifutópályának.Az alezredes rádöbbent, még mindig nem tudja, hová mennek.

Harminc perccel később az alabamai Rucker támaszponton landoltak.

Az ablakon kinézve Hawkins munkásokat látott, akik egy feliratot erősítettek éppen azirányítótoronyra: LAIRD KATONAI REPÜLŐTÉR. Eszébe jutott, hogy valahol hallotta,Scotty Laird emlékére át fogják nevezni.

A százados, aki Benningben érte ment, megint hátrajött az utastérbe, de mielőtt elérhette

volna az ajtót, kívülről kinyitották, és egy tiszthelyettes dugta be a fejét. – Nem tudtam, hogy büdös civileket is felengednek katonai repülőgépekre – mondta.

– Bonjour, mon petit – felelte a zsidó szélesen mosolyogva, majdnem játékos



arckifejezéssel.

A tiszthelyettes bemászott, nyomában egy őrnaggyal. Hawkins döbbenten látta – mert ezmég az öreg katonákat is meglepi, amikor először látják saját szemükkel – a Becsületrendcsillagos kék sávját az őrnagy számos egyéb rendjelszalagja között.

– Megesküdtem, hogy még egyszer nem ülök egy repülőgépre veled – mondta az őrnagya kis zsidónak. – Legutóbb majdnem ellőtték miattad a tökeim.

– Én is örvendek, MacMillan őrnagy – vigyorgott a civil.

– Különben is, mi a fene ez az egész? Bellmonnak fel fog robbanni az agya, ha visszajön,és megtudja, hogy mindketten elmentünk veled.

– Szállj föl, ülj le, és fogd be. Próbálj arra gondolni, hogy tiszt és úriember vagy.

Ahogy a tiszthelyettes beszállt a kabinba, meglátta a francia tábornokot.

– Pardonez-moi, mon Général – szólította meg.

– Hello, Greer – felelte a tábornok. – Jó ismét találkozni magával, barátom.A tiszthelyettes a Hawkinsszal szemközti egyik ülésbe huppant.

– Jó reggelt, uram – üdvözölte, formálisan.

– Jó reggelt – köszönt vissza az alezredes. Az Aero Commander közben már kezdett iselfordulni az irányítótoronytól.

Kevesebb mint két óra múlva New Orleansban értek földet, a Lake Front repülőtéren, ésegy civil Aero Commander mellé gördültek. A civil gép orrának egy magas, szőke,

bajszos férfi támaszkodott.Felter szállt ki először. Hawkins követte.

Felter a szőke, bajuszos emberhez sétált. Kezet ráztak.

– Azt hittem, kereskedelmi járattal jössz – mondta a kis zsidó. – Mit keresel itt kinn?

– Nemrég értem földet. Hallottam, amikor a pilótátok bejelentkezett, leadta az érkezéselőtt tíz perccel esedékes jelentést. Volt egy érzésem, hogy ti vagytok azok.

– Mit csináltál, béreltél magadnak egy repülőgépet? – kérdezte Felter némi undorral a

hangjában, de mégis barátságosan. – Igazság szerint meg is vettem. Épp ma reggel. Mi a véleményed?

– Az a véleményem, hogy ez még Patton pólópónijainál is nagyobb rongyrázás.

A magas férfi kezet rázott a Becsületrendes őrnaggyal.

– És te mit mondasz, Mac? – kérdezte tőle.

– Jól hallottam, hogy megvetted? – kérdezte MacMillan.

– Ja. Tetszik? – És ki lesz a pilótád? – kérdezte az őrnagy ártatlan arccal.

– Maga nyilván Greer – nyújtott kezet Lowell a tiszthelyettesnek. – Bob Bellmon azt



mondta, maga a tökéletes megoldás MacMillan problémáira.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte a Becsületrendes őrnagy.

– Amolyan huszonnégy órás gondozó melletted, aki elolvassa neked az útjelző táblákatmeg általában a feliratokat. Meg ilyesmi.

Mindketten mosolyogtak, de Hawkins érezte, van köztük egy bizonyos elfojtott

ellenszenv, sőt talán gyűlölet. – Mi ez az egész, Egér? – kérdezte Lowell. – Igazán örömmel vettem, hogy lóghatok egykicsit az iskolából, és alkalmam adódott kipróbálni az újonnan szerzett kis madárkámatazzal, hogy iderepülhettem vele, de azért egy „kicsit” mégiscsak kíváncsi vagyok.

– Bemutatom Hawkins alezredest – mondta Felter. – Ő fogja átvenni a helyedet Algírban.

– Ó – mondta Craig. Kezet nyújtott az alezredesnek. – Lowell őrnagy vagyok, uram.

– Örvendek – üdvözölte Hawkins. Úgy döntött, biztos nem jól hallotta, vagy Lowell

őrnagy csak viccelt, amikor azt mondta, megvette a civil Aero Commandert. Egyőrnagynak egyszerűen nincs pénze ilyesmire.

– Mon General – mondta Felter –, hadd mutassam be Lowell őrnagyot.

– Mon General – Lowell már majdnem vigyázzba vágta magát, de a tábornok kezetnyújtott neki.

– Örülök, hogy végre találkoztunk, őrnagy – jelentette ki a tábornok. – Főleg ilyenkörülmények között.

– Megkérdezhetném, pontosan miben állnak ezek a körülmények, mon General?

– Abban, hogy megint hős voltál, Craig – felelt helyette Felter. – És ezért kitüntetéstkapsz, már megint.

Hawkins egyre kíváncsibb lett, ki a fene lehet ez a kis zsidó. Valószínűleg aKülügyminisztérium embere. Aztán rádöbbent, épp most tudta meg nemcsak azt, hogyelfogadták az attaséi beosztásért írt kérelmét, de a leendő állomáshelyét is. Algír.

Egy Cadillac limuzinon hajtottak be a városba, New Orleans-ba. A kocsi rendszámtáblájafölé a francia Diplomáciai Testület megkülönböztető jelzését helyezték. Egy századforduló

körüli építésű palota előtt álltak meg a Saint Charles Avenue-n. A kerítés téglakapuoszlopára erősített tábla szerint a Le Consulat Générale de République Française

[13]

előtt álltak.

A főkonzul irodájába vezették őket. Hawkins egy szomszédos szobába vezető üvegezettajtón keresztül látta, hogy ott svédasztal vár rájuk, és legalább fél tucat üveg jégbe hűtött pezsgő.

– Javasolhatnám, Monsieur le Consul – mondta a francia tábornok –, hogy essünk túl ami kis ceremóniánkon? Utána pedig esetleg ihatnánk valamit.

– Eddig komolyan azt hittem, hogy csak ugratsz – mondta Lowell Felternek.

A konzul egy kék kötésű mappát emelt fel az asztaláról.



Felter előrébb paterolta a tiszthelyettest és Lowell őrnagyot, hogy egyenes legyen akonzul előtt álló sor.

– Dans le nom de la République Française! – kiáltott fel színpadiasan a konzul. A franciatábornok vigyázzba vágta magát.

Aztán felolvasott egy indoklást. MacMillan őrnagy, az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének tisztje, Francia Indokínában, Dien Bien Phu közelében, egy ellenségesterület fölött lelőtt repülőgép túlélőit az ellenséges vonalakon keresztül a biztonságbavezette. Bátorságáért és példamutató helytállásáért a Becsület Légiója kitüntetés Chevalier fokozatában részesül. Des Fernauds tábornok MacMillan zubbonyára tűzte a BecsületLégiója érmet, majd arcon csókolta az őrnagyot.

– Dans le nom de la République Française! – jelentette be ismét a konzul drámai hangon. – Bátorságért, amivel legalább húsz alkalommal sietett helikopterrel heves ellenségesgolyózáporban az algíri lázadás leveréséért harcoló sebesült francia katonák segítségére,Craig W. Lowell őrnagy a Becsület Légiója Chevalier fokozatában részesül.

– Dans le nom de la République Française! – kiáltotta a konzul harmadszor és utoljára.MacMillan és Felter őrnagyokat, továbbá Greer tiszthelyettest Croix de guerre-vel tüntetik ki, amiért hősiesen megmentettek egy francia idegenlégióst a vietminhek kezei közül.

Felszolgálták a pezsgőt. Des Fernauds tábornok felemelte a poharát.

-Azokra, akik nem tértek vissza – mondta. Mindenki megemelte a poharát, és ivott.Aztán a tábornok a szőnyegre dobta a poharát, és eltaposta a csizmája sarkával. Lowell,MacMillan, Felter és Greer sorban egymás után utánozták. Hawkins alezredes is éppenledobni készült a poharát – Rómában tedd azt, amit a rómaiak –, de a konzul megfogta akarját.

– Csak akik ott voltak – mondta halkan.

Hawkins meghatónak találta a ceremóniát, de továbbra sem értette, miért hozták el rá őtis. Aztán támadt egy sejtése: valaki azt akarta, hogy tudja, mit várnak tőle algíri szolgálataalatt. Olyasmit, amit a Gyalogsági Továbbképző Központban vagy a parancsnoki ésáltalános vezérkari tanfolyamon nem lehet elsajátítani. Aztán azt is sejteni kezdte, kirendezte így ezt az egészet, ki akarta, hogy tudja, mit várnak tőle: a kis zsidó.

Tizenegyedik (Egy)

Alabama, Fort Rucker

1957. január 25.

Rhonda Wilson Hyde megkérte Darlene Heattert, hogy szombat délelőtt is menjen be,fogadja az esetleges telefonhívásokat. Darlene nem tudott mit tenni, kénytelen voltengedelmeskedni.

Nem mintha nem szeretett volna dolgozni. A túlóráért különben is másfélszeres órabértkapott. Egyszerűen csak nem szerette, ahogy Rhonda Wilson Hyde parancsolgatott neki.De hát nem volt mit tennie. Legfeljebb úgy tehetett, mintha nem zavarná a dolog. Rhondaaz adminisztratív tiszt, így az ő közvetlen főnöke. Csak Bellmon ezredeshez mehetne



panaszkodni. Bár tudta, az ezredestől általában megkaphatja, amit csak kér, de azértmégsem jó túlzásba vinni az ilyesmit. Mindenki jóindulatának van határa.

Amúgy is meg volt győződve, Rhonda előbb-utóbb bajba fog keveredni. A Biblia aztmondja: ne ítélj, hogy ne ítéltessél, és ő megpróbált nem elítélni senkit. De hát egyszerűentény, hogy Rhonda Wilson Hyde úgy viselkedik, mint egy… szóval rossz nő.

Az egyetlen, amit a javára lehet írni, hogy legalább a nős tisztekkel nem kezd ki, csak azagglegényekkel, illetve a Fejlesztési Hivatalnál hét-tíz napra vendégeskedő nős férfiakkal,akik persze a feleségüket nem hozzák magukkal.

Először azt hitte, Rhonda csak flörtöl. De hát a tények egyszerűen egyértelműen mástmutatnak. Igenis, hogy lefekszik velük, erről nem lehet nem tudomást venni.

Nem tudta megérteni, hogyan tehet ilyet egy férjes asszony, hogyan feküdhet le egymásik férfival. Pusztán az élvezet kedvéért megy ágyba velük. A hús bűnös örömei. Ezt akifejezést egy imakönyvben olvasta, amit az anglikán templomban talált, a lelkipásztor íróasztalán, amikor gépelni tanult.

Ez is a Sátán műve. És fertőző is, mint egy betegség. Egyszer még ő is azon kapta magát,hogy azon tűnődik, milyen lenne egyszer mással csinálni, nem Johnnal. Mielőtt rádöbbentvolna, mit tesz, és elzavarta volna a bűnös gondolatokat a fejéből, elálmodozott, milyenlenne példának okáért mondjuk Mac MacMillannel.

Tudta, mi okozta ezt: MacMillan egyszer éppen akkor akart kijönni a férfivécéből,amikor egy másik tiszt bemenni. Az őrnagy keze a lendülettől átszaladt az ajtón. Úgykellett kivágniuk a csuklóját a fából, nehogy még jobban összevagdossa magát.

Mr. Greer, amikor meghallotta, mi történt, elnevette magát, és azt mondta: – Miért, mireszámított? Mac olyan, mint egy kurvapecér tank.

Annyit káromkodnak, hogy már nem is helyesen használják a szavakat. Természetesennem úgy gondolta, hogy egy tank tényleg… szóval az lenne. De ez megfogta a fantáziáját.Mac MacMillannek tényleg olyan teste van, mint egy tank. Hatalmas és erős. Nem minthaJohn nem lett volna igazi férfi, vagy ilyesmi. Csak éppen MacMillan karjai olyanvastagok, mint John combjai. A nyaka meg kétszer olyan vastag, mint a férjéé. Magátóladódik a gondolat, hogy akkor „mindenben” kétszer akkora, mint John. És milyen lennevele…

Amikor rájött, min jár az esze, nagyon elszégyellte magát. Azonnal abbahagyta azálmodozást. Többet nem is hagyta, hogy ilyen irányban kalandozzanak el a gondolatai. Őkeresztény feleség és anya, ilyesmire gondolni pedig bűnös, mocskos dolog.

A Sátán csábítása félelmetes erejű tudott lenni néha. Gyakran már akkor is ez járt afejében, amikor Johnnal csinálta. Amikor erre gondolt, és elképzelte, hogy Mac van rajta,nem a férje, még Johnnal is jobb lett. Ilyenkor, szóval, úgy „megfeszült” a végén. Vagyhogy is hívják az ilyesmit.

Talán csak az egyenruha teszi, gondolta. Az egyenruha állítólag tetszik a nőknek. Matényleg jól néztek ki, az egész egység, amikor reggel a hivatalnál voltak.

Greer úrnak adták át a tiszti megbízását. A legalacsonyabb tiszthelyettesi fokozatbólegyenesen főhadnagy lett. Valószínűleg a kitüntetéssel lehet kapcsolatban, amit ő és Mac



az indokínai helytállásukért kaptak.

Mikor Bellmon ezredes legutóbb Fort Benningben járt, és MacMillan őrnagy volt ahelyettes parancsnok, jött egy telefonhívás a Pentagonból, a DCSOPS-tól, ami a szervezetfelettes hivatala, és közölték az őrnagy úrral, hogy egy repülőgép érkezik a Lairdrepülőtérre, ami elviszi őt és Greer urat valahová egy vagy két napra.

Bellmon ezredes, amikor visszajött, és egyiküket sem találta, nagyon megneheztelt.Felhívta a DCSOPS-t, hogy megtudja, mi folyik. Minthogy történetesen elfelejtette letennia kagylót miután elintézte a hívást az ezredesnek, hallotta, amint egy tábornok azt mondjaneki, részben politikai, részben hírszerzési okai vannak a dolognak. A franciák kitüntetéstakarnak adni kettőjüknek, és egy bizonyos meg nem nevezett zsidó őrnagy barátjuk isérintett. Legfeljebb negyvennyolc órát lesznek távol.

Akárhogy is, aznap éjszaka nagy parti volt a Pontchartrain Hotelben, és nem is jöttek vissza másnap késő délutánig. És magánrepülőgéppel érkeztek. Ezt a beszélgetést ishallotta véletlenül. Az irányítótorony felhívta Bellmon ezredest, és megkérdezték tőle,

vár-e egy civil Aero Commander érkezésére. Azt felelte, nem. Pár perccel később újbóltelefonáltak, és azt mondták, a repülőgép pilótája bizonyos Lowell őrnagy, és a fedélzetenvan MacMillan őrnagy és Greer tiszthelyettes is. Ezért aztán az ezredes azt mondta,leszállhatnak, és megkérte a tornyot, szóljanak MacMillan őrnagynak, nyomban jöjjön azirodájába.

Az őrnagy és a tiszthelyettes is kicsit részegek voltak, vagy legalábbis másnaposak. Aztmondták, Lowell Leawenworth felé menet tette ki őket itt, Fort Ruckerben. Felter pedigvalamilyen alezredest kísért Washingtonba, mikor a parti véget ért a hotelben.

– Honnan szerezte Lowell az Aero Commandert? – kérdezte Bellmon. – Vette – nevetett MacMillan. – Honnan máshonnan?

– És ő is vezeti, ilyen részegen, mint ti ketten?

– Nem, ő éjfélkor abbahagyta. Annyira azért nem bolond. Aznap este jött meg a táviratGreer úr előléptetéséről.

HADÜGYMINISZTÉRIUM, WASHINGTON D. C, 1956. JANUÁR 22. 09.55 AZUSAACDA PARANCSNOKA, FORT RUCKER, ALABAMA

EZEN TELEX UTASÍTJA A CÍMZETTET, HOGY ÉRDEMEI ELISMERÉSEMELLETT SZERELJE LE EDWARD C. GREER (W727110) TISZTHELYETTEST,HOGY KÖZVETLEN TISZTI KINEVEZÉST KAPHASSON, MINT PÁNCÉLOSFŐHADNAGY. NEVEZETT TISZT AZ USAACDA AKTÍV ÁLLOMÁNYÁBANMARAD. NEVEZETT TISZT BEHAJÓZÁSA 1956. JANUÁR 27-ÉN VÁRHATÓ A 201956-OS ÁLTALÁNOS PARANCS SZERINT, AMELYET MELLÉKLÜNK, AMINTELKÉSZÜLT.

A DCSPERS UTASÍTÁSÁRA:

EDMUND T. DALEBY EZREDESFŐHADSEGÉD HADTEST

A hivatal általában nem vett részt a szombatonként a 2-es felvonulási téren tartott



díszszemlén, de Bellmon ezredes elrendelte, hogy ezúttal részt kell venniük. A parádé alattfogják felesketni Mr. Greert tisztnek, ezért a hivatal katonáinak is ott kell lenniük. Azutánszázadszintű partit tartanak a Tholocco-tónál, Greer hadnagy búcsúztatására.

Az egység minden tagja, beleértve a civileket is, meg volt hívva, de Dalene nem tartottavalószínűnek, hogy elmenne. Pedig délre véget ér a szolgálata, tehát ideje éppen lenne. Detudta, rengeteg alkoholt fognak inni. Egy teljes dzsip-utánfutónyi jégbe hűtött sör érkezett.

Ezek szerint sok részeg ember lesz a környéken. Minthogy úgy gondolta, az emberi test aSzentlélek temploma, és az ivás ennek a templomnak az összerondítása, nem tartottavalószínűnek, hogy elmenne.

De a parádé után Bellmon ezredes, MacMillan őrnagy és még néhány másik tiszt bejöttaz irodába. Az ezredest szemmel láthatóan meglepte, hogy Rhonda Wilson Hyde arrakényszerítette Darlene-t, hogy ezen a napon is dolgozzon.

– Egyszerűen át kellett volna irányítani a hívásokat a törzs ügyeletes tisztjéhez – mondta.Darlene örült, hogy Rhondát rajtakapták a hatalmaskodáson.

– Ha itt akarja hagyni a kocsiját, Darlene – mondta Bellmon –, kijöhet a tóhoz velünk is.

Minthogy a főnöke elvárta, hogy menjen, nem volt mit tennie. Még tetszett is neki agondolat, hogy Rhonda Wilson Hyde láthatja, amint ő az ezredes oldalán jelenik meg a partin. Alkoholt attól még nem kell innia, határozta el. Biztos lesz kinn kóla is megilyesmi. Talán még puncs is.

Amikor odaértek, meglepetéssel konstatálta, hogy teljesen olyan az egész, mint ahitközség piknikjei. Eltekintve persze az utánfutónyi sörtől. Egy kicsit mégszínvonalasabb is volt. A templomi piknikeken általában hidegtál volt. A hivatal partijánviszont parázson sült bifszteket szolgáltak föl, sült krumplival és sült babbal. Mrs.Bellmon és a többi tisztfeleség gondoskodott az ételről és italról (azaz ők fizettek), asorállományúak feleségei pedig segítettek az elkészítésben és a felszolgálásban.

Darlene segített a sorállományúak feleségeinek a felszolgálópultnál, aztán, miután úgyisannyira hasonlított az egész egy templomi piknikre, odasétált, ahová a sorállományúak, aközlegények és a technikusok félrevonultak, minthogy a feleségek és gyerekek mellettkicsit feszélyezve érezték magukat.

Darlene tudta, hogyan érje el, hogy jól érezzék magukat az emberek, hogyan alakítson ki

közvetlen kapcsolatot másokkal.Volt ott egy hatalmas rozsdamentes konyhai lábas, tele gyümölcspunccsal. Örömmel

látta, hogy azért nem mindenki iszik alkoholt. A sorállományú férfiak mosolyogtak,amikor megkérdezte tőlük, kaphat-e egy kis gyümölcspuncsot. Amikor belekóstolt,rádöbbent, milyen szomjas, a puncs pedig milyen finom. Megitta az egész papírpohárnyit,és maga elé tartotta, töltsék újra.

– Teljesen ki vagyok száradva! – jelentette ki.

(Kettő)Melody Dutton hihetetlenül mérges volt Ed Greerre. Dühöngött. Az anyjával együtt

megpróbálták minél inkább bevonni az esküvő előkészületeibe, de ő láthatóan nem istörődött az egészszel.



Mondta neki, hogy egy dothani vendéglátós jön a házba szombaton fél tízre, és szeretné,ha segítene kiválasztani az ételeket.

Tudta, hogy a nagy lakodalom ötlete nem tetszik a fiúnak, de hát ezt már átbeszélték egyszer. Nemcsak róla, Melodyról van szó. Neki, Ednek is kitűnő alkalom minél többemberrel megismerkedni az egész megyéből, ami sokat fog számítani, ha majd otthagyja aHadsereget, és a Dale Megyei Építővállalat igazgatóhelyettese lesz.

Felét sem ismerte még azoknak az embereknek, akiket feltétlenül ismernie kell, hamunkába áll. A lakodalom fontosabb volt a jövője számára, mint bármi más. Melodyegyszerűen nem is tudott ennél jelentősebb dolgot elképzelni.

Nemcsak, hogy nem ment át hozzájuk az után az ostoba díszszemle után, ahogy ígérte, demég csak nem is telefonált, hogy dolga van, vagy ilyesmi. Melody egy percig semkételkedett, hol van. Ott ül abban az idétlen bárban, a szálló mellett, az Annex I-esben, éssörözik.

Mikor végül megjön, alaposan meg fogja mondani neki a véleményét, az biztos.

A vendéglátós nő várt, amíg csak tudott, aztán elment. Ez délután fél háromkor volt. Nacsak kerüljön elő!

Melody bement a szobájába. Levette a ruháját. Rövidnadrágot és pólót vett föl. Mielőtt avendéglátós nő, Mrs. Angie Gell megérkezett, az anyja ráparancsolt, hogy vegyen föltisztességes ruhát. Mrs. Gell előkelő, régimódi családból származott, és voltak bizonyoselvárásai, amelyeket Melodynak, úgymond, illik tiszteletben tartani, és az esküvőjérekészülő tisztességes fiatal menyasszonyhoz méltóan öltözködni.

Felhívta a támaszpont központi számát. Mikor a telefonközpontos felvette, megkérdeztetőle az Annex l-es klub számát.

– Beszélhetnék Mr. Greerrel, kérem? – kérdezte, amikor a tiszthelyettes egyik részeghaverja beleszólt a telefonba.

– Nincs itt, aranyom – mondta a részeg. – Nem érnéd be esetleg egy magányosfőhadnaggyal?

Melody dühösen csapta le a kagylót, csak úgy csattant.

No nem, nem várja meg, amíg végre méltóztatik megjelenni, most rögtön megkeresi, éskiborítja a bilit.

Csikorgó kerekekkel tolatott ki a kabriolettel az útra (az egyik nászajándékuk egy új autólesz, hallotta az apját telefonon beszélni róla valakivel). Kapnak egy teljesen berendezettházat is Sunny Dale Acresen. Edet ez sem hatotta meg túlzottan, emlékezett visszadühösen Melody. Kénytelen volt mindent maga kiválasztani. Ed egyszerűen nem ismerte a bútorokat, vagy nem érdekelték. Ha megvolt mind a négy lába egy bútornak, és legalábbvalamelyest kényelmes volt, neki megfelelt.

Jócskán a legnagyobb megengedett sebesség fölött hajtott (nincs az az épelméjű Dalemegyei rendőr, aki gyorshajtási cédulát adna Howard Dutton lányának), egészen atámaszpontig. Ott kénytelen volt lelassítani hatvanra. Az MP-sek neki is adnak gyorshajtási cédulát, és az ő céduláikkal még rengeteg gond is van. Be kell vinni őket



Dothanba, a szövetségi bíróságra, csak ott lehet befizetni.

Amint az Annex l-es klubhoz ért, kipattant a kocsiból, és berontott. A helyiség tele voltfiatal tisztekkel, és olyan fiatal lányokkal, akiknek köszönni sem szívesen köszönt, de EdGreer nem tartózkodott ott.

– Hé, Schatziel – szólította meg az egyik tiszt, miközben kifelé tartott. Utálta, haSchatzze-nak hívták. Ed azt mondta, a német barátnőiket szokták így hívni a katonák. A

Fräuleinjeiket. Ed azt is elmesélte, hogy a furline [14]

-nak is nevezték őket, amit Melody borzasztó trágár kifejezésnek tartott.

Megfordult, hogy gyilkos pillantást vethessen a pimasz fráterre, aki megszólította.

– Most jut eszembe – mondta az illető, egy fiatal tiszthelyettes –, hogy a hivataléppen egy kis sörivászatot tart kinn a tónál. Valószínűleg ott lesz.

– Köszönöm – mondta Melody.

Igen, ez rá vall. Ed mesélt már a sörivászatokról. A tisztek havonta egyszer összedobták a pénzt, és vendégül látták a sorállományúakat, bifsztekkel és annyi sörrel, amennyi csak beléjük fért. Igen, biztos ott van, vedeli a sört a sorallományúakkal, amikor pedig alakodalmuk szervezésében kéne segítenie, ami pedig saját magának legalább olyan fontos,mint neki, Melodynak. Szívesebben issza le magát a sárga földig a közkatonákkal, minthogy vállalná a kötelezettségeit és az iránta való felelősségét.

Néha igazán gyűlölte!

Huszonöt percébe került megtalálni a hivatal sörpartiját. Három másik piknik is volt a

környéken. Mindegyiknél meg kellett állnia, és egy darabig eltartott, amígmegbizonyosodott, hogy rossz helyen jár.

Mire végre megtalálta a megfelelő bulit, Ed már részeg volt. Melody rögtön tudta, hogyez a helyzet, mikor a fiú kissé kábán ránézett. Egy dzsip motorháztetején ült. A dzsipmögé utánfutó volt kapcsolva, ami tele volt hatalmas jégtömbökkel és sörösdobozokkal.Mindenfelé eldobált üres dobozok hevertek a földön.

Az egyik sorállományú, egy fiatal őrmester, odalépett Greer-hez, éppen, mielőtt Melodyodaért volna hozzá, és egy csoport közlegényre mutatott, akik egy nőt vettek körbe. Ed

nevetett, aztán elkomolyodott. – Ha az ezredes megtudja, rántottát csinál a tojásaitokból – mondta.

– Szia – mondta Melody. Most, hogy szemtől szembe volt vele, egyszerűen nem tudottharagudni rá.

– Szia – felelte a fiú.

– Mit tud meg az ezredes? – kérdezte Melody.

– A katonák megitattak egy csomó puncsot a titkárnővel, a drágalátos újjászületett

keresztény feleséggel, anyával és harcos ne engedj az alkohol démonának vallásifanatikussal – nevetett Ed.

– És ebben mi olyan vicces?



– Abban az edényben hat liter vodka van. Darlene úgy berúgott, mint az atom.

Melody odanézett a közlegények csoportja felé. Tényleg Darlene Heatter volt ott, kipirultarccal, kócosan. Ketten is átkarolták a vállát. Hangosan énekeltek és hisztérikusanvihogtak.

– És ez szerinted vicces? – csattant fel.

– Amíg valami viccesebb nem történik, megteszi. – Miért nem jöttél el a vendéglátóssal megbeszélt találkozóra?

– Hát igen, ez jó kérdés – felelte a fiú. Nagyon részeg volt. Melody sosem látta még ilyenrészegnek.

– Miért nem hívtál legalább föl, hogy nem jössz?

– Az a helyzet, hogy magával Mr. Vértelen Pucájúval beszélsz.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Hogy nem volt vér a pucámban felhívni. Igazság szerint, amíg meg nem jelentél,megjegyzem, hívatlanul, már éppen azon gondolkodtam, levelet írok neked.

– Levelet? Milyen levelet?

– Egy olyan Kedves John-fajta levelet. Illetve, a te esetedben persze Kedves Melody-levelet.

– És mit akartál írni benne? – Melody szíve összeszorult.

– Azt, hogy Kedves Melody, kedves drága Melodym, fene nagy hibát követtünk el.

– Részeg vagy – jelentette ki a lány.

– Még nem eléggé. Csak igyekszem.

– Ha ki akarsz lyukadni valahová egyáltalán, elárulhatnád, mi az.

– A Hadsereg Algériába küld.

– Mit csinál a Hadsereg?

– Algériába küld. Holnap.

– Azt nem tehetik! Elfogadták a leszerelési kérelmedet.

– Azt már rég visszavontam.

– Egy szót se hiszek ebből az egészből. Ez csak valami hülye tréfa, igaz?

– Jobb, ha elhiszed – mondta a fiú, és Melody tudta, nem hazudik.

– De miért? – kérdezte.

– Mert amikor átgondoltam a dolgot, rájöttem, sokkal szívesebben leszek főhadnagy a

Hadseregben, mint a Dale Megyei Építővállalat alelnöke, az utóbbival járó igazán szépárulékos juttatások ellenére.

– Felajánlották, hogy előléptetnek főhadnaggyá, ha maradsz? Greer a gallérjára tette akezét, és a menyasszonya felé hajtotta a végét. Egy főhadnagyi ezüstcsík volt rajta.



– Miért nem beszélted meg velem a dolgot? – kérdezte Melody.

– Mert valószínűleg lebeszéltél volna róla. És ilyen lehetőség nem lesz még egyszer.

– Milyen lehetőség?

– Algéria. Végre valami fontosat csinálhatok.

– Tehát én nem vagyok fontos? Ezt akarod mondani? Ed nem válaszolt.

– Úgy tudtam, szeretjük egymást – mondta Melody.

– Ezen is gondolkoztam. Igazából csak kívánjuk egymást, nem szeretjük. Bolondotcsináltunk magunkból és egymásból.

– Ezt meg hogy érted?

– Tudod te azt jól – mondta a fiú rejtélyesen.

– De hát február tizedikén lesz az esküvőnk! Azzal mi lesz? Greer csak nézett rá, aztán

megvonta a vállát. – Mindenki rajtam fog nevetni – mondta Melody.

– Sajnálom.

– Soha nem is volt szándékodban feleségül venni! – sikította a lány hisztérikusan. – Terohadt disznó, soha nem is akartál feleségül venni! Csak egy lyukra volt szükséged!

– Nem, ez nem igaz. Egyszerűen megpróbáltam egy kicsit nem a baszásra gondolni,hanem az igazán fontos dolgokra. Nem illünk össze, Melody. Te apuci lánya vagy, énviszont katona.

– Gyűlöllek! – sikoltotta a lány. Nem törődött a felé forduló pillantásokkal. – Te szemétállat! – üvöltötte.

Pofon vágta a fiút, majd a kocsija felé viharzott. Félúton megállt, és visszanézett.Könnyáztatta arccal rázta Greer felé az öklét. Aztán kinyújtotta a középső ujját. – Baszdmeg! – ordította.

Beült a kocsiba. Valahogy sikerült elindítania. A fenyőtűkön kipörgött a kerék, aztánkilőtt.

Greer pár pillanatig üldögélt még a dzsip motorháztetején, aztán eldobta a sörösdobozát.A tisztek asztalához sétált. Ott whisky is volt. Skót whiskyt és szódát töltött magának egy pohárba.

MacMillan lépett oda hozzá. Egy darabig némán álldogált mellette. Végül megszólalt:

– Ez akkor azt jelenti, hogy az eljegyzésnek annyi? – kérdezte ártatlan arccal.

– Ja, úgy néz ki – kuncogott Greer.

– Ugye nem akarsz ostobaságot csinálni, például a sárga földig inni magad? Sandy Felter

utálja a részegeket. Mikorra kell Washingtonba érned? – A 8.20-as repülővel megyek Dothanból, holnap reggel. Délután három körűire érek Washingtonba.



– Akarod, hogy szerezzek egy repülőt, és odavitesselek?

– Nem. De azért koszi.

– Ugorj át hozzánk ma éjszakára, ha akarsz.

– Kösz, de be kell fejeznem a holmijaim összecsomagolását. – Hát, akkor add át azüdvözletem Felternek. És ne csinálj

semmi hősieset.

Kezet ráztak. Greer a kocsijához sétált. A szálló mellett fogja hagyni, mikor elutazik.MacMillan majd meghirdeti a Daily Bullet inben, és eladja helyette. Lowell őrnagy (na ezám a nem semmi figura, saját Aero Commandere van!) részletesen elmondta, mireszámíthat Algériában. Azt mondta, autóügyben az a legokosabb, ha mikor odaért, vesz egyRenault 4CV-t. Diplomata-útlevéllel adómentesen megkapja.

Már majdnem odaért a kocsijához, amikor meglátta Darlene Heattert. A nő bizonytalanléptekkel igyekezett a nyilvános vécé felé. Ehhez hamarosan el kell haladnia a tisztek ésfeleségeik előtt. Egy fikarcnyit sem érdekelte a titkárnő. Tőle akár Bellmon ezredes előtt isseggre eshet. Csakhogy akkor Bellmon megtudja, hogy a katonák leitatták vodkás punccsal. Az ezredes cseppet sem fogja viccesnek találni a dolgot.

Utánasietett.

– Mrs. Heatter – szólította meg –, éppen a támaszpontra igyekszem. Elvihetem?

A nő pár pillanatig értetlenül nézett rá, aztán szélesen elmosolyodott.

– Miért ne? – karolt bele.

Némi nehézségei támadtak a titkárnő kocsiba ültetésével. Annyira maga alatt volt már anő.

– Olyan bután érzem magam! – jelentette ki Darlene a támaszpont felé menet.

– Egy csomó vodka is volt a puncsban, amit ivott. Ha esetleg nem tudná.

– De tudom. Már én is rájöttem.

– Tényleg?

– Ja. Amikor kezdtem olyan jól érezni magam, magamtól rájöttem. – Értem.

– De, gondoltam, ha mindenki iszik belőle, én miért ne tegyem?

– És tetszik a dolog?

– Olyan más. De hogy megyek így haza? – mondta a titkárnő, azzal kuncogni kezdett.

Szent ég, most aztán a nyakán ragadt. Ha ilyen állapotban megy haza, a férje, aki szinténantialkoholista, balhézni fog. Úgy döntött, az ételbárba viszi, és vesz neki egy csésze

kávét, de aztán elvetette az ötletet. Túl feltűnő lenne, hogy milyen részeg. – Ha gondolja – mondta – főzhetek magának egy csésze kávét. A szállásomon.

Darlene ezt egy kicsit átgondolta.



– Semmi mást nem akar? – kérdezte. Greer elnevette magát.

– Becsületszó. Csak megiszik néhány csésze kávét, és mindjárt sokkal jobban lesz.

– Köszönöm – felelte a nő. – Igazán köszönöm. Ha a férjem valaha is megtudja, ami matörtént, megöl.

– Nos, akkor majd teszünk róla, hogy ne tudja meg. Darlene támolyogva követte őt az

emeletre, a szobájába.Greer örült, hogy éppen senki sem járt a nőtlen tisztek szállása folyosóján.

Az egyik karosszékbe helyezte biztonságba a nőt, aztán nekiállt kávét főzni azelektromos kávéfőzőjével. A hűtőben volt még két üveg sör, az egyiket kivette.

– Sosem kóstoltam alkoholt a mai napig – mondta Darlene, amikor meglátta.

– Tényleg?

– Sört sem.

Greer odanyújtotta neki az üveget. A titkárnő több apró kortyot ivott, majd megnyalta azajkát, és kijelentette, hogy jó volt.

– Ha a többit is megissza, a kávé semmit sem fog érni -mondta Greer.

– És akkor mi van?

– Na és a férje?

– Hazudtam vele kapcsolatban. Nincs is otthon. A tűzoltóságon van. Tudta, hogy a férjemtűzoltó?

– Tudtam.

– Nos, nem jön haza, csak holnap reggel kilencre. A gyerekek anyáméknál vannak,úgyhogy ha sört akarok inni, senki nem kell, hogy megtudja.

– Akkor szolgálja ki magát.

– Köszönöm, ki fogom – mondta Darlene pajkosan.

Greer kivette az utolsó üveg sört a hűtőből, és kinyitotta. Mire megfordult, Darlene egy

Playboyt olvasgatott. – Nem tudom megérteni, hogyan vállalhatják el ezek a lányok, hogy ilyen képekhez

pózoljanak – mondta Darlene. – Úgy értem, megtudják az ismerőseik.

– Azt hiszem, azért, mert jól megfizetik őket.

– Nem vagyok prűd. Tudom, hogy a férfiak szeretnek meztelen nőt látni – elnevettemagát. – És, azt hiszem, a nők is szeretnek meztelen férfiakat látni. Valakinek alapítaniakéne egy újságot, amiben meztelen férfiak képei vannak. Szívesen előfizetnék rá.

Greer kezdett megijedni. Le van szarva a kávé, gondolta. El kell vinnem innen, de minél yorsabban!

– Akkor most már akár indulhatnánk is, ugye? – kérdezte.

– Meg akar szabadulni tőlem, vagy mi?



– Nem gondolja, hogy ideje lenne inkább hazamennie?

– Lefogadom, ha levenném a ruhám, akkor rögtön azt szeretné, hogy maradjak.Lefogadom.

Greer hallgatott.

Darlene felállt, és elkezdte kigombolni a blúzát.

– Mégis, mi a fenét csinál? – kérdezte Greer.

A nő eddig a gombjait nézte, de most felnézett rá. -Csak arra gondoltam – mondta –,hogy maga holnap elmegy. Végleg.

– Ja. Elmegyek.

– Ezért aztán soha senki nem fogja megtudni – mondta Darlene. Újból lefelé fordította afejét, a gombjain mozdulatlanul pihenő keze irányába. – Akarja, vagy sem? – kérdezte.

Bassza meg, gondolta Greer. Talán éppen erre van most szükségem.

– Akarom.

(Három)

Washington, D. C. Pentagon

1957. június 1.

Az Egyesült Államok Hadseregének vezérkari főnöke helyettese elkapta az EgyesültÁllamok Hadseregének vezérkari főnökét, amikor az éppen fekete Cadillac limuzinjábakészült beszállni.

– Éppen az elnökhöz megyek, E. Z. – mondta a vezérkari főnök.

– Le van szarva az elnök, hadd várjon – mondta E. Z. Black. – Ez most fontos.

A vezérkari főnök mosolyogva csóválta a fejét, és elvette a papírt, amit Black elé tartott.Mindössze három név állt rajta. Az egyik markáns vonalvezetéssel ki volt pipálva.

– Gondolod, hogy ez a megoldás? Hmm? – kérdezte a vezérkari főnök.

– Igen, uram. Én őt javaslom.

– Dühöngeni fognak. Azt kiabálják majd, hogy protekció, sógorság-komaság. Sokkaltöbbet gondolnak majd hozzá a dologhoz, mint szerintem szeretnéd.

– Ha lesz egy kis szerencsém – mondta E. Z. Black –, rá tudom majd fogni a védelmiminisztériumi államtitkár a katonaság belső ügyeibe való felháborító beavatkozására.

A vezérkari főnök a limuzinja tetejére tette a papírt, és rákanyarította a neve kezdőbetűit.

– Köszönöm, uram – mondta Black vezérezredes.

– Ezért jelképesen el fognak égetni.

– Valószínűleg kihozzák a mellszobrodat az ejtőernyősök dicsőségcsarnokából. Vagydartcéltáblának használják.

– Áruld el, miért ő! Mert ő a legjobb? Vagy mert úgy gondolod, hogy a katonai repülés



lényegében repülő lovasság?

– Ez is, az is. Egy kicsit mindig kényelmetlen érzéseim voltak az ejtőernyősök elfogadható veszteség fogalmától. A harckocsizókat hadnagy koruktól kezdve arra nevelik,hogy óvják meg az egységüket és takarékoskodjanak az utánpótlással.

– Ja – mondta a vezérkari főnök. – Én is pont erre gondoltam. Úgy értem, csak most, azelőbb. Próbáltam olvasni a gondolataidban.

Beszállt a limuzinba.

– Add át legtiszteletteljesebb üdvözletemet a főparancsnokunknak – mondta Black.

– Talán meg is teszem, E. Z.

Az ügy politikai felhangjai miatt az elhunyt Angus Laird vezérőrnagy helyét átvevőtábornok, a Katonai Repülési Központ új parancsnokának kiválasztása lényegesennehezebb feladat volt, mint bármely más fegyvernem vagy kisegítő szolgálatkiképzőközpontja esetében lett volna.

Először is hivatalosan nem létezett olyan fegyvernem, hogy katonai repülés, ezért nemlehetett egyszerűen kiválasztani egy gyalogsági tábornokot, mint akkor tették volna, haFort Benning, a Gyalogsági Központ parancsnoka hal meg váratlanul. Vagy tüzérségitábornokot, mint abban az esetben, ha a Fort Sill-i Tüzérségi Központ vezetőjének esne baja. Vagy egy páncélos tábornokot, mint ha Fort Knox kerül ilyen helyzetbe.

Igazság szerint általában az volt a főtisztek meggyőződése, Rucker új tábornoka igenvalószínűtlen, hogy harckocsizó legyen. Scotty Laird is páncélos volt ugyanis, logikustehát – úgy lenne fair –, hogy az új vezető más fegyvernemből legyen. A páncélosok már

sorra kerültek egyszer, most a gyalogság vagy az ejtőernyősök jönnek. Esetleg a tüzérség,vagy, bár ez valószínűtlen, a Szállítási Testület.

Normális esetben egyszerre hét négycsillagos tábornok (vezérezredes) teljesít aktívszolgálatot a Hadseregben. A vezérkari főnök, a vezérkari főnök helyettese, az európai ésaz ázsiai főparancsnok, az amerikai kontinentális hadsereg főparancsnokságának parancsnoka, és az US Európai Erők, illetve az US Távolkeleti Erők parancsnokai.

Utánuk a huszonöt háromcsillagos tábornok (altábornagy) következik a ranglétrán, akik anyolc hadsereget irányítják, továbbá a nagyobb hadtesteket, illetve a négycsillagosok

helyetteseiként teljesítenek szolgálatot. A hadműveleti, személyzeti és logisztikaivezérkari főnökhelyettesek posztja, továbbá néhány egyéb vezérkari és speciálisirányítófunkció szintén háromcsillagosok részére volt fenntartva.

Közel kétszáz kétcsillagos (vezérőrnagy) és háromszáz egycsillagos (dandártábornok)tábornok szolgál egyszerre. Ebből az összesen ötszáz fős, lényegében értelemszerűen,magától értetődően tökéletesen felkészült és tehetséges tisztekből álló csoportból kellettkiválasztani az utódot.

De a számok megtévesztőek. Nem jöhetett számításba mind az ötszáz dandártábornok és

vezérőrnagy. A kisegítő szolgálatok tábornokait mindjárt ki lehetett zárni. A rangidősorvostábornok és beosztottjai például elég nyilvánvalóan szóba sem jöhettek, de azoknál atábornokoknál sem volt más a helyzet, akik a Pénzügyi Testületnél, a híradósoknál, aHadifelszerelési vagy a Hadbiztosi Hivatalnál töltötték egész eddigi karrierjüket. Egyedül



a Hadmérnöki Testület tett próbálkozást arra, hogy bedobja a Hadsereg köztudatába:éppenséggel nem tartják elképzelhetetlennek, hogy egy műszakis tábornok irányítsaRuckert, különös tekintettel az Alabamában folyó komoly építkezési munkálatokra. Demaguk sem igazán hittek benne, hogy sikerülhetne a dolog.

A Szállítási Testület viszont komoly kísérletet tett a pozíció elnyerésére. Beadtak egygondosan megírt vezérkari tanulmányt, amiben igyekeztek bizonyítani: a katonai repülés

igazából nem más, mint repülő teherautók és dzsipek gyűjteménye. Ha a hatvanas évek Hadserege tényleg légi úton mozgósítható lesz, érveltek, akkor a légi járművek többségerepülő teherautó lesz, ahogy a Hadsereg jelenlegi szállító járműveinek döntő többségeöldi teherautó.

Minthogy szállítóeszközökről van szó tehát, vonta le a következtetést a SzállításiTestület, logikus, hogy a pilóták és a karbantartó személyzet képzését a testület kapja meg,ami már most is ellátja a földi, kerekes járművek pilótáinak és karbantartó személyzetének képzését. Működő, kipróbált és bevált módszereik vannak erre a célra, csak néhány kisebb

módosításra, a rendszer adaptációjára van szükség, hogy a katonai repülés céljaira ismegfeleljen. És végül, érveltek, nincs is más szervezete a Hadseregnek, ami olyan jól betudná fogadni a katonai repülés tiszthelyettes pilótáinak ezreit, mint éppen ők. Hogy haegyszer valamilyen okból ez a sok tiszthelyettes esetleg nem repülhet többé, munkát kellmajd találni nekik. Akiket nem tudnak a katonai repülés funkciói felszívni közülük, aSzállítási Testület más, vasúti, közúti vagy vízi ágazatainál mindig lesz helyük.

Az érvelésük teljesen logikus volt, de az általuk festett képből hiányzott egy alapvetőfontosságú tényező. A Szállítási Testület egy kisegítő, technikai szolgálat, nemfegyvernem. Néha ugyan előfordulhat, hogy egy szállítási tisztnek olyan helyre kell

kiküldenie egy teherautó-konvoját, ahol az esetleg tűz alá kerülhet, de még egyiküknek sem kellett a hadnagyai szemébe nézni, és kijelenteni: át kell vezessék az embereiket akövetkező domb túloldalára, bármi áron. Vagy állítsák vízszintesen az ágyúkat ésközvetlen közelről tüzeljenek. Vagy, hogy tolják le az útról a harcképtelen tankokat, ésnyomuljanak tovább.

Három hivatalos fegyvernem volt – a gyalogság, a tüzérség és a páncélosok –, továbbáegy negyedik, nem hivatalos, de politikailag épp olyan erős, mint a többi. Ez utóbbibamindhárom hivatalos fegyvernem tisztjeinek beletartozott egy része, mindazok, akiketkiképeztek a vertikális invázió filozófiájára és technikájára. Az ejtőernyősök.

Az ejtőernyősök régen meg akarták szerezni a katonai repülést. Úgy érezték, teljesenlogikus lenne, ha beolvaszthatnák. Hiszen a katonai repülés igazából nem más, mint azejtőernyős harcmodor továbbfejlesztése. A helikopter végül is tulajdonképpen egyfejlettebb, hatékonyabb eszköz a bakák biztonságos átjuttatására az ellenséges vonalak mögé.

A lövészek nagyjából-egészéből egyetértettek abban, hogy az ejtőernyős-harcmodor híveinek érvelése elitista marhaság. Pedig nem sok gyalogsági tábornok volt, aki nevégezte volna el a benningi ejtőernyősképzést, tehát ne hordott volna szárnyasejtőernyősjelvényt az egyenruháján.

A legfőbb ellenvetésük az volt, hogy nincs sok értelme rengeteg időt és pénzt pocsékolniarra, hogy katonák ezreit különleges kiképzésnek vessék alá, csak azért, hogy a negyedük



odavesszen ejtőernyős-balesetekben célba érkezés alatt, mielőtt akár egyszer is elsütötték volna a puskájukat. Ebbe a huszonöt százalékba beletartoztak a láb, kar, gerinctörések éppúgy, mint a magasfeszültségű kábelek okozta áramütés. Tovább növelte afelháborodást, amikor a légideszant kikövetelte magának, hogy minden ejtőernyősközlegénynek legalább 100-as pontszáma legyen az általános katonai besorolási tesztben.Ez csak tíz ponttal volt kevesebb a tisztképző tanfolyam ponthatáránál.

A hadsereg célja, mondták a légideszantból kiábrándultak, nem az, hogy a katona haljonmeg, hanem hogy az ellenséget ölje meg.

A tüzérség a leszármazás jogán tartott igényt a Ruckerben megürült parancsnoki posztra.A katonai repülés a tüzérség részeként került a Hadseregbe. Kezdetben még csak Piper Cubokbol állt, amiket tüzérségi tűzirányítóknak használtak. Korábban az is az övék volttehát, és számos beosztott és főtisztjük töltötte karrierje nagy részét a katonai repülésben.

A híradós hadtest viszont rámutatott, hogy szembe kell nézni a ténnyel, a katonai repülésrajtuk keresztül került a Hadseregbe és a tüzérséghez. A katonai repülés első szárnyas

elvénye tulajdonképpen a Hóka Sas volt, karmában a híradósok zászlajával.Miért ne küldhetnek hát a híradósok egyik tábornokukat Rucker élére? Legnagyobb

sajnálatukra senki sem vette túl komolyan az érvelésüket.

A páncélosok kitartottak amellett, hogy a katonai repülés ugyanolyan funkciót tölt be,mint a harckocsizók. Akik igazán megértik a „hadviselés” történelmét, és le tudják vonni belőle a tanulságot, tudják, hogy a három fegyvernem mindig is a gyalogság, a tüzérség ésa lovasság volt, legyen bár a gyalogosnak lándzsája, íja vagy puskája, a tüzérnek katapultja, ágyúja, aknavetője vagy rakétavetője, a lovasnak lova, jelenleg harckocsija, és

a jövőben várhatóan repülő géplova, amit helikopternek is hívnak. Elismerték, hogyGeorge S. Patton elkövetett egy tévedést. Ugyanis ő is azokat az eltévelyedettekettámogatta annak idején, akik a lovasság nevét páncélosokra akarták változtatni.Rámutattak, hogy I. D. White tábornok, aki az Elbáig nyomult a 2. páncéloshadosztállyal,amikor Porky Waterford tábornok még csak valahol Kassel környékén tartott, aholhuzamosabb ideig el is akadt, a háború után egy amolyan igazi White-féle botrányt csapotta vezérkari főnök irodájában, amíg el nem érte, hogy a páncélosok jelvényének tankja fölékerüljenek vissza a lovasság szablyái is.

A különböző, egymásnak ellentmondó érveknek köszönhetően a Scotty Laird megürülthelyére számba vehető jelöltek száma ötszázról körülbelül ötvenre csökkent. A továbbiszelekció feladata innen a Pentagon belsőbb köreire szállt át. Újabb ajánlások és vezérkaritanulmányok beadása ezek után nem volt kívánatos, figyelembevételükről nem lehetettszó.

A listát végül sikerült három tábornokra szűkíteni. Egy igazi sártaposó gyalogságivezérőrnagy, jelenleg a Németországban állomásozó 1. lövészhadosztály – a Nagy Vörös gyes – parancsnoka; egy ejtőernyős tábornok, jelenleg a XVIII. légideszanthadtest

helyettes parancsnoka Braggben; és egy dandártábornok, akiről mind a vezérkari főnök,

mind a vezérkari főnök helyettese (de más nemigen) tudta, hogy már kiválasztották vezérőrnagyi előléptetésre. Ez a dandártábornok most a védelmi minisztériumi államtitkár kutatási és fejlesztési szakértője volt.

Ugyanaznap este nyolckor E. Z. Black vezérezredes, az Egyesült Államok Hadseregének



vezérkari főnöke helyettese odasétált a virginiai Fort Meyer 3-as számú tiszti szállásamögötti kertben felállított faszenes szabadtéri grillsütőhöz.

Egy fehér zubbonyos konyhaszolgálatos éppen bifszteket sütött. Egy vékony,szálegyenes, civil ruhás férfi figyelte minden mozdulatát.

– Szeretsz a tűz közelében lenni, mi, Paul? – kérdezte E. Z. Black.

– Egy lovaskatonának mindig van annyi esze, hogy az ennivaló közelében maradjon,vezérezredes – felelte Paul Jiggs dandártábornok.

– Na és hogy mennek a dolgok a kutatás és fejlesztésnél?

– Azt fontolgatom, hogy lemondok, és civil hivatalt vállalok. A politikusok nyilvánvalóan jobban élnek, mint mi. Ők fedett helyen ehetnek, terítő is van az asztalukon,meg minden.

Black nevetett.

– Van a számodra valamim, Paul – mondta. Jiggs kezébe nyomott valamit. – Tartsd róla aszád, amíg hivatalosan is be nem jelentik.

Jiggs a kis ezüstjelvényre nézett a kezében. Két, egymásba folyó ezüstcsillag volt,vezérőrnagyi rangjelzés.

– Köszönöm, uram – mondta.

– Ára van, Paul. Semmit sem adnak ingyen. Jiggs kérdően nézett rá.

– Rucker és a Katonai Repülési Központ – mondta Black vezérezredes.

– Azt sem tudtam, hogy jelöltek rá – mondta Jiggs. Black érezte, a meglepetése őszinte.Tizenkettedik

(Egy)


1956. június 12.

FŐPARANCSNOKSÁG

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KATONAI REPÜLÉSI KÖZPONTJAALABAMA, RUCKER TÁMASZPONT

1956. június 12.

Alulírott ezennel átveszem az Egyesült Államok Katonai Repülési Központja és egyben aRucker támaszpont, Alabama parancsnokságát.

Paul T. Jiggs

vezérőrnagy, USA

parancsnok (Kettő)

Harmadik, a Repülési Központ parancsnokaként Ruckerben töltött napján Paul T. Jiggs



vezérőrnagy kilépett a parancsnoksági épület hátsó kapuján, átsétált az úton, és bement anyílt tiszti kantinba, sarkában a két szárnysegédjével. Egyiküket Washingtonból hoztamagával, a másikat itt osztották be hozzá. Ez utóbbi korábban a támaszpontot Lairdtábornok halála óta ideiglenesen vezető ezredes mellett dolgozott nem hivatalosszárnysegédként.

Őket a repülési képzési részleg egy alezredes követte, akit személyes kiképzőpilótának

neveztek ki mellé.Jiggs tábornok beállt a menza előtti sorba, mégpedig a végére, mint akárki más. Pedig

mehetett volna az ebédlőbe is, ahol pincérek szolgáltak fel, és a parancsnok számára különasztalt tartottak fönn.

Egy tányér ananászdarabos gyümölcskocsonyát tett a tálcájára, majd néhánysertésszeletet, mártás nélkül. Fölemelte a tenyerét, jelezve, krumplipürét nem kér. Elvettegy zsemlét, de vajat nem, majd egy pohár vizet és egy csésze kávét. A pénztárnálaláfirkantotta a számlát, és keresett egy üres asztalt a zsúfolt étkezőben. Kissé feszélyezte,

hogy mindenki őt nézi. Próbálták nem bámulni, de képtelenek voltak elfordítani atekintetüket.

Ezek szerint Scotty Laird nem állt be a sorba, nem evett a jobbágyokkal, és általábanvéve elfogadta a nézetet, hogy a ranggal kiváltságok járnak. Azt már eddig is tudta, hogyaz ezredes, aki ideiglenesen vezette a támaszpontot, valósággal dagonyázott a parancsnokikiváltságokban.

– Jó napot – mondta Jiggs a szomszéd asztalnál ülő hadnagyoknak és századosoknak,akik válaszul nyomban felpattantak, úgy kellett egy intéssel visszaültetnie őket.

A kísérői is megérkeztek az asztalához. Lepakoltak a tálcájukról, majd a második szárnysegéd összeszedte azokat, és a tálcagyűjtő asztalra vitte. Csak ezután ült le maga is.

A tábornok társai észrevették, hogy a parancsnok figyelmét felkeltette valami azétkezdében. Folyamatosan egy irányba nézett. Próbálták követni a tekintetét. Egy asztaltfigyelt, ahol két tiszt ült. Egyikük nagyon nagydarab, nagyon fekete bőrű százados volt,ropogósra keményített, Repülési Központ-jelvényes gyakorlóruhában. A másik egyfiatalos arcú őrnagy, „A” típusú trópusi gyapjú egyenruhában. Jiggs első hivataliintézkedéseinek egyike volt a központ egyenruha-viseleti szabályzatának megváltoztatása.

A nappali szolgálati időszakban trópusi gyapjú egyenruha viselése nem volt ajánlott. Jóváltoztatás volt, oldottabbá tette a légkört és csökkentette a magas mosodai számlákat.Sokkal olcsóbb khaki és gyakorlóruhákat mosni és keményíteni, mint a gyapjútvegytisztítani. Márpedig az alabamai hőségben még egy napig is alig lehetett ugyanabbanaz egyenruhában kibírni, úgy izzadt mindenki.

– Ott, a terem túloldalán – mondta a tábornok. – Ott van két tiszt. Egy őrnagy gyapjúbanés százados gyakorlóban. Látják?

– Igen, uram – felelte a kísérete majdnem teljesen egyszerre. – Azt szeretném, ha átadna

egy üzenetet az őrnagynak mondta Jiggs a támaszpontra kerülésekor kapottszárnysegédjének.

– Igenis, uram.



– Mondja meg neki, ha nem telik neki arra, hogy meghívja a tábornokát egy kávéra, atábornok hajlandó kölcsönadni neki erre a célra.

– Igenis, uram – mondta zavartan, értetlenül a szárnysegéd, azzal elindult.

– Várjon egy pillanatot, még nem fejeztem be. A századosnak pedig mondja azt, hogy haő valóban a kis aranyos Phil Parker, a parancsnok őt is meghívja egy kávéra.

– Igen, uram – mondta a szárnysegéd, azzal átment a terem túloldalára. Szinte azonnalvisszatért, oldalán a századossal és az őrnaggyal.

– Jó napot, uram – mondta a két újonnan érkezett.

– Rég nem láttam, Lowell – így Jiggs.

– Igen, uram, tudom.

– Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy a parancsnoki-vezérkarin van.

– Ott vagyok, uram.

– Jó messze elkalandozott Leavenworthből.

– Parker századost jöttem meglátogatni, uram.

– Madarat tolláról?

– Igen, uram.

– És maga mit művel itt a támaszpontomon, Parker?

– Oktatópilóta vagyok, forgószárnyú légi járművekből, haladó fokozatban, uram – felelte

Parker. – Ez elképesztő. És ért is valamit hozzá legalább?

– Azt hiszem, megállom a helyem, uram.

– Az ebédlőbe jövet épp azon gondolkoztam, hogy… már megbocsásson, alezredes…nem éppen a legjobb felhasználása a rendelkezésre álló eszközöknek, hogy egy alezredestosztottak mellém egyszerű oktatópilótának, hogy a szabadidőmben megtanítson repülni.Alezredes, miért ne oszthatnánk be Parker századost erre a feladatra, természetesen azzal,hogy maga viszont a rangjához jobban illő beosztást kap?

– Uram, előbb át kell néznem a százados személyi anyagát – felelte az alezredes.

– Most vagy hozzáértő oktatópilóta, vagy nem – váltott hirtelen fagyosra Jiggs tábornok hangja. – Melyik a kettő közül?

– Biztos vagyok benne, hogy Parker százados hozzáértő, uram – feszengett az alezredes –, de tábornokok esetén különleges gonddal járunk el az ilyesmiben.

– Lószar. Parker százados apja volt a lovaglóoktatóm Riley-ben, hadnagy koromban.Mindig meg akartam hálálni neki. Intézze el, alezredes.

– Igenis, uram.

– Meddig tart az önkényes eltávozása Leavenworthből, Lowell?

– Úgy gondoltam, holnap reggel adom föl magam, uram -mosolygott Craig.



– Ezek szerint este még szabad. Akkor el tud jönni hozzám vacsorázni. Hétkor eszünk.Fél hétkor aperitif.

– Igenis, uram.

– Maga nős, Parker?

– Igen, uram.

– Mrs. Parker el tudna jönni?

– Ezt még meg kell kérdeznem tőle, uram – jött zavarba kissé Parker százados.

– A hölgy dr. Parker, uram – szólalt meg Lowell. – Szerződéses sebész a kórházban.

– Ha „dr.” Parkernek is megfelel, nagy megtiszteltetésnek venném, ha megismerhetném – elentette ki Jiggs. – Most menjenek és fejezzék be az ebédjüket.

A tábornok megevett két falatot a sertésszeletéből, majd újra megszólalt:

– Ez IV. Philip Sheridan Parker százados volt – mondta. – A Hadsereg egyik első néger katonájának az egyenes ági leszármazottja. Az ükapja, vagy ük-ükapja, vagy valamiilyesmi, Sheridan oldalán lovagolt. A parancsnoka után nevezte el az elsőszülött fiát. Azutolsó világháborúban a fiú apja, III. Philip Sheridan Parker ezredes egy páncéloshadoszlop élén Kelet-Németországba tört, és kimenekítette Bob Bellmont továbbikétszáz amerikai hadifogoly tiszttel egyetemben az oroszoktól. Az asztal körül ülők hallgattak.

– A másik Lowell – folytatta Jiggs. – Hallott már valamelyikük a Lowell-különítményről?

A szárnysegéd, akit úgy örökölt, szeretett volna szárnysegéd is maradni, ezért előreutánanézett egy-két dolognak a tábornok korábbi beosztásaival kapcsolatban. Koreában,alezredesként, majd ezredesként, Jiggs vezette a 73. megerősített nehézharckocsi-zászlóaljat. Egy különítmény, a Lowell-különítmény, amely a 73-asok egyes egységeibőlalakult, törte át a puszani ostromgyűrűt, majd egyesült Ned Almond tábornok X.hadtestével az incshoni partraszállás után. A könyvben, amiben a hadművelet leírásátolvasta, azt írták: a harckocsioszlop majdhogynem klasszikusfelhasználása volt mind akitörés során, mind később, az ellenség arcvonalának és utánpótlásának megzavarásában.Ahogy ezt olvasta, eszébe jutott, hogy West Pointban egyszer rekonstruálták is a Lowell-különítmény hadmozdulatait. Sőt, kétszer is: először térképen és terepasztalokon, aztánkésőbb logisztikai gyakorlatként: hogyan lehet egy gyorsan mozgó páncélososzlopot azzala hihetetlen mennyiségű üzemanyaggal, lőszerrel és más utánpótlással ellátni, amitfogyaszt, minden rendelkezésre álló eszközzel.

– Én igen, uram – mondta.

– Mondja el a többieknek.

Délutánra már lábra is kelt a szóbeszéd, hogy a pletykák igazak voltak. A páncélosok

veszik át az uralmat. Az első partira, amit a tábornok a szállásán tartott, csupaharckocsizót hívott meg. Egy suvickos képű századost, akinek az apja tanította lovagolni a parancsnokot, de tényleg, amikor még volt lovasság. Aztán Bellmon ezredest, a RepülésiHarci Fejlesztési Hivatal vezetőjét – ő is harckocsizó –, meg MacMillan őrnagyot, a



helyettesét, aki ugyancsak. Meg valami nagyfejű őrnagyot a parancsnoki és vezérkaritanfolyamról, azt amelyik azzal a piros-fehér civil Aero Commanderrel érkezett a Lairdreptérre. Ő is páncélos. A franc esne bele. A Páncélosszövetség kezében a katonai repülésmég a Cincinnatti Repülőklubénál és a West Point-i Védegyleténél is rosszabb helyen lesz.

(Három) Algéria, Oran

1957. június 19.

A turisták reggel 7.15-re összegyűltek az orani Hotel de Normandie-ban. Legnagyobbrészük a 133-as utazócsoportnak, a Gépészmesterek, Szerszámgyártók és Esztergályosok Testvériségének volt a tagja (Amerikai Egyesült Autóipari Szakszervezet); de az AfricanTours Ltd. turistabuszának üres helyeit feltöltendő, volt köztük három középkorú tanár éskét vékony úriember a pennsylvaniai New Hope-ból, akik úgy gondolták, a bennszülöttművészet megismerése fontos lehet a lakberendezési vállalatuk szempontjából. Hárommásik turistát az American Express orani irodája szedett össze.

Természetesen volt egy kis zűrzavar, és valaki elkerülhetetlenül elaludt, ezért pár perccelnyolc után (és nem „pontban” 7.30-kor!) gördült csak ki a busz a hotel parkolójából.Harminc perc múlva már el is hagyták Orant. A város a legtöbb amerikai szerint aligkülönbözött az európai városoktól, eltekintve a koszos köpenybe öltözött araboktól.

A busz – holland gyártmány, hatalmas, rengeteg ablakkal és meglepően kényelmes,széles ülésekkel – kellemesen ringatózva haladt az autópályán. Órán és környéke zöldtájait hamarosan felváltotta a sivatag barnája.

Az első állomásuk Szidi-bel-Abbes, a Francia Idegenlégió híres szülőotthona.Meglehetősen kiábrándító volt. A múzeum érdekes, de hát az embernek egy idő után kezdelege lenni a múzeumokból, márpedig a 133-as csoport már tizenhat napja úton volt, ésannyit láttak már, amennyi egy életre elég.

A legionáriusok a furcsa sapkájuktól eltekintve kiábrándítóan ugyanolyanok, mint azamerikai katonák. Még az egyenruháik is amerikai khaki és munkaruhák voltak. Dzsipek és háromnegyed tonnás teherautók haladtak el mellettük, meg tizenkét kerekűek. Agépészek, a szerszámgyártók és az esztergályosok egyetértettek, hogy ezek egy részétéppenséggel ők maguk készítették otthon, Detroitban. A legionáriusok fegyverzete is jóöreg US M1-es Garand puskákból, Thompson .45-ös géppisztolyokból és .45-ös automata

Coltokból állt.Aztán olyasmi történt, amitől egyszerre mindannyian meggyűlölték az istenverte Franciadegenlégiót. Alig hagyták el Szidibel-Abbest, amikor egy idegenlégiós konvojt értek utol,

ami olyan lassan vánszorgott, mint a csiga.

– Előzze le a sok barmot! – kiabálták a gépészek a buszvezetőnek, de az csak megvonta avállát.

Nem mintha különösebb okuk lett volna gyorsabban menni. Amúgy sem haladhattak volna sokkal gyorsabban a keskeny, kanyargós utakon. Egyszerűen nem tagadhatták meg a

kultúrát, amiben felnőttek. Egy előttük haladó jármű, amit nem tudnak leelőzni, és ötkilométer per órával lassabban halad, mint amennyivel ők maguk menni bírnának, felér egy sértéssel.



A légkondicionált busz éppenséggel nem kényelmetlen. Még hűtő is volt, frissítőkkel(kólával és valami helyi narancsízű üdítővel, ami az amerikaiaknak nem ízlett, s algériaisör is, ami majdnem olyan rossz, mint a narancslé). A táj pedig festői, már ha az ember szerette a sziklákat. Először mindenki álmélkodott, csak úgy röpködtek az ó-k, a hűhá-k meg a nahát-ok , de aztán gyorsan megunták a sok hegyet.

Tiemcen érintésével Geryville-ig mentek. Ott megálltak ebédelni, mindenki örömére.

Végre kinyújtóztathatták egy kicsit a lábukat, lefotózhattak néhány tevét meg aprószamarakon ülő nagydarab arabokat, és megtölthették a gyomrukat. És a FranciaIdegenlégió konvojától is megszabadultak. Nem kell többet a porukat nyelniük egészen afene tudja, meddig. Isten se tudja, hova a pokolba mennek ezek. De amikor elhagyták Geryville-t, megint utolérték a légiós kocsioszlopot. A fene esne beléjük!

A következő állomásuk Colomb Béchar lett volna, ahová Ain Szefra érintésévelszándékoztak megérkezni. Csakhogy Ain Szef-rától légvonalban huszonkét, a hegyek között kanyargó úton ötvennyolc kilométerre négy darab, az Amerikai Egyesült Államok

által a Francia Köztársaságnak juttatott katonai segély részeként Algériába küldött, majdaz Armée Nationale pour Libération d’Algérie kezére került 105 mm-es tüzérségilövedéket robbantottak fel az út alatt.

A terv az volt, hogy akkor robbantják fel, amikor a busz éppen föléjük ér. Az ANLA sous-chef, aki a detonátort lenyomta, kitűnő kiképzést kapott a francia hadseregben, deegy kissé ideges volt, ezért egy töredék másodperccel túl korán mozdult meg a keze.

A töltet így a busz motorja alatt robbant fel. Ami a motorból megmaradt, tizenöt méter magasba repült, és útközben lemetszette a busz teljes elülső részét, mint kés a vajat. Asofőr és az első ülésen ülő Mr. és Mrs. Rudolf Czernik, a michigani Hamtrack-ból,azonnal szörnyethaltak.

A busz nagy sebességgel haladó hátulja még mintegy tíz méteren át tolta maga előtt aszétroncsolt elülső részt, mielőtt a makadámút aszfaltjába szántva végül elakadt.

További hat turista halt meg azonnal a robbanásban, köztük az egyik New Hope-ilakberendező. Még négyen szenvedtek halálos sérülést a busz elülső részében ülők közül.Sokan sebesültek meg, ki súlyosan, ki enyhébben.

Az ANLA terve mégsem sikerült: nem tudtak mindenkit megölni. A busz hátuljában ülők

nagyrészt meg sem sérültek, mindössze néhányan szenvedtek kisebb sebesüléseket, illetvetöbben kerültek sokkos állapotba az ijedtségtől.

Alig pár másodperccel a robbanás után a busz mögött haladó dzsipből kiszállólégionáriusoknak sikerült kinyitniuk a hátsó ajtót, és megkezdték a turisták kimenekítését.Először a sértetlenül maradtakat terelték le, aztán nekiálltak kihordani a sebesülteket. Ahalottakkal nem foglalkoztak.

A túlélőket egy út menti vízmosásba terelték, és egy légionárius erős német akcentussalfelszólította őket, hogy senki ne mozduljon onnan.

Közben valahol fegyverek szólaltak meg. Harmincas kaliberű puskák és géppuskák élescsattanásait és .50-es gépágyúk mélyebb, robajló durrogását lehetett hallani. Időnként el-eldördült egy-egy mozsárágyú. Fülsüketítő volt a zaj. A 133-as utazócsoport egyik tagja,sikoltozó feleségével mit sem törődve, kimászott a vízmosásból, majd elvette az egyik, az



úton heverő, félig letépett fejű légionárius Ml-es Garandját, és két töltényövet hozzá.Visszacsúszott a vízmosásba, félig kinyitotta a tölténytárat, ellenőrizte, töltve van-e, majdújból felkúszott.

Semmit sem látott, de mindenesetre az egész tárat a fölöttük emelkedő hegyoldalgránitjába ürítette, majd újratárazott. Visszafordult, és leüvöltötte a feleségének: – Francine, az isten szerelmére, fogd már be a büdös pofád!

A lövöldözés körülbelül öt percig tarthatott. Mindent betöltött a lőporfüst szaga.

Azután csend lett.

Egy idő után közeledő helikopterek zaja hallatszott. A karcsú, szőke nő felismerte ahangot. Úton van a segítség. Mindjárt ideérnek. A bokájára tette a kezét. Belehasított afájdalom. Majdnem felsikoltott. Azt hitte, csak megrántotta. Most viszont, a fájdalomködén át lassan szivárgó gondolatokkal, rádöbbent, hogy eltört. Máris alaposan feldagadtés bekékült.

A rotorok zaja egyre közelebb és közelebb ért. Aztán egyszerre két helikopter is feltűntaz égen. A motorjuk zúgásán és a rotorok surrogó dörgésén át gépfegyverek kerepelesehangzott föl. A szőke nő várta, hogy leszálljanak. Látta a tévében, hogy vannak mentőhelikopterek. Ha a légiónak vannak géppuskás helikopterei, akkor biztos jönnek mentőhelikopterek is.

De nem jött mentőhelikopter, sőt tíz perc múlva a géppuskás gépek zaja is eltávolodott. Amagasba emelkedtek, és fel-alá repkedtek az út fölött.

A vízmosásban rejtőző életben maradt turisták körül időközben a legionáriusok védelmi

állásokat hoztak létre. Egy elsősegélytáskával felszerelkezett légiós lépett a szőke nőhöz.Megnézte a bokáját, majd elővett egy hipodermális tűt a táskájából. Rámosolygott.

– Nem kell – nézett föl rá a nő. Fájt, soha életében nem fájt még ennyire semmi, deeszméleténél szeretett volna maradni. Nem akart elkábulni, hogy aztán ne tudja, mi folyik körülötte, itt, a semmi közepén, amikor azt sem tudja, mi történt, csak annyit, hogymajdnem megölték.

– Nem, non – mondta. – Nein – tette hozzá. Az egyik légionárius németnek tűnt.

A katona rátérdelt a kezére, durván megragadta a karját, majd a blúzán keresztül

beledöfte a tűt. – A francba – mondta a nő, aztán elment a kép, a hang, az egész világ.

Amikor kinyitotta a szemét, először egy kissé csikorogva forgó régimódi plafonventilátort pillantott meg. Megpróbálta ráfókuszálni a pillantását. Azután jött a szag.A kórház szaga: fertőtlenítő, olyan, mint a kloroform, pedig tudta, hogy nem az.

A szája pergamenszáraz volt. Megnyalta az ajkát, de a nyelve is ki volt száradva.Felkönyökölt. Életében nem volt még ilyen szörnyű fejfájása. Még a szemgolyói issajogtak, mintha valami nyomta volna őket a koponyáján belülről.

Az ágy melletti asztalkán egy kancsó állt, és egy műanyag pohár. Valószínűleg víz van benne. Oldalra fordult, és a kancsó felé nyújtotta a kezét. Ekkor adott hírt magáról először a lába. Nem fájt, de furcsán nehéznek érezte. Ledobta magáról a lepedőt, és megnézte.



Fehér kórházi hálóing volt rajta. Gombok nélkül. Fél tucat masni zárta össze elöl. Akárkiadta is rá, nem végzett túl jó munkát. Deréktól lefelé kilátszott a teste. Összehúzta ahálóinget a medencéje és a combjai fölött.

Megpróbálta kitalálni, hol lehetnek a ruhái. Szekrény nincs a szobában. A törött lábán piszkosfehér gipszkötés. Megmozdította. Az eredmény tompa fájdalom volt, de semmikomoly.

Eltűnődött, hol lehet. Körbenézett, hátha lát egy gombot, amivel behívhat egy nővért,orvost vagy bárkit. Meglátta. Egy drót végén függött, de valaki valamilyen okból hurkotkötött a drótra, így pont nem érte el.

Ülő helyzetbe tornázta magát, és elhatározta, valahogy felhúzódzkodik a fejtámlára.Onnan talán eléri azt az istenverte gombot.

Ekkor kopogtak.

Gyorsan visszacsúszott az ágyba, magára rántotta a lepedőt. Közben a hálóinge

felcsúszott; kapkodva próbálta a helyére igazítani. A lepedő vékony volt, áttetsző. Nemakarta, hogy akárki akar is bejönni, meglássa a szeméremszőrzetét.

Újra kopogtak.

– Jöjjön be – mondta, aztán felrémlett egy kevés a középiskolás franciatudásából. – ntrez – tette hozzá.

Egy, a Francia Idegenlégió egyenruháját viselő tiszt lépett be, terepszínűejtőernyősruhában. Életében nem látott még nála jobban lebarnult embert. Izmos karja,amely a bicepszeig kilátszott zubbonya feltűrt ujjai alól, majdnem csokoládébarna. A haját

szinte fehérre fakította a nap. Szemét aranykeretes pilóta-napszemüveg takarta. Alegjóképűbb, legszexibb, legférfiasabb férfi volt, akit a szőke nő életében látott.

Félig háttal lépett be a szobába, nyilván beszélgetett valakivel a folyosón.

– Jó napot kívánok – kezdte, hivatalos, mesterkélt szívélyes-seggel, megnyugtatóhangon. – Edward C. Greer főhadnagy vagyok, az Egyesült… – Elakadt a hangja. – Atyaég! – tört ki.

‘ szőke nő nem szólt semmit. Hagyta, hadd folytassa.

– Az Egyesült Államok Hadseregének tisztje – vette fel a fonalat a férfi. – Ideiglenesen aFrancia Idegenlégió Colomb Béchar-i támaszpontján állomásozom. Ez itt az idegenlégiókórháza. Az orvosok megnyugtattak, hogy nem súlyos az állapota. Már szervezik azösszes turistabuszon utazott amerikai, repülőgépen történő elszállítását. Erre egy pár órátmég várni kell. Addig is, ha megadja egy hozzátartozója nevét és címét, akit szeretne, haértesítenénk, az algíri amerikai főkonzul telefonon fel fogja hívni az illetőt, ésmegnyugtatja, hogy jól van.

A nő bólintott.

– No persze, a te esetedben – mondta Greer főhadnagy – a címedre nincs szükség. – Pedig már azt hittem, elvesztetted – mondta Melody.

– Ha tolókocsiba tudnálak ültetni, elvihetnélek a rádióhoz. A szüleid biztos jobban



örülnének, ha veled beszélhetnének, és nem valamelyik külügyminisztériumi seggfejhívná fel őket.

– Kösz, megvagyok, Ed. És te hogy vagy? – mondta Melody.

– Mi a faszt keresel itt egyáltalán? Elment az eszed?

– Nem vagyok itt. Ma éppen Strasbourgban vagyok, vagy Kölnben, már nem is tudom

biztosan, és egy katedrálist látogatok meg. – Nem tűnt fel, hogy majdnem szétlőtték a segged? – kérdezte a főhadnagy dühösen.

– Kösz, te is jól nézel ki. Szépen lebarnultál.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy csak azért jöttél ide, mert látni akartál?

– Nem, egyszerűen imádom a sivatagot és a sziklákat.

– Nézd, olyan régen volt ez az egész.

– Hat hónapja. Azt gondoltam, talán hat hónap alatt megváltoznak bizonyos dolgok. – Ezen a környéken már Krisztus előtt is banditák garázdálkodtak. A franciák mindentmegtesznek a terület biztonságának garantálásáért, de érthető módon nem mindig teljessikerrel.

– Azok nem banditák voltak. Akárkik voltak is, meg akartak ölni minket.

– És a Francia Idegenlégió amúgy sem tekinthető valódi rendfenntartó erőnek.

– Mi az isten ez, valami beszéd, amit ilyenkor le kell adnod?

– Őkegyelmessége a propagandaosztályt vezető konzulhelyettes személyesen kért megrá. Mondtam, hogy jöjjön ide, és mondja el ő maga, de azt felelte, rá Algírban vanszükség, hogy az incidens sajtóval kapcsolatos részét lerendezze.

– Mit csinálsz itt?

– Tanulok. -Mit?

– Például, hogy hiába kísérünk egy szakasz katonával egy civil buszt, az még nemfeltétlenül garantálja a sértetlenségét.

– Az nem is érdekel, hogy szeretlek? – kérdezte Melody. – Ha az a kibaszott akna egymásodperccel később robban, nejlonzacskóban kéne hazaküldenünk a maradványaidat.

– Te is ott voltál?

– Az egyik harci helikopterben.

– Miért nem szálltatok le és jöttetek a segítségünkre?

– Mert pont ezt akarták. Gondosan olyan helyre tették az aknát, ahol bőven volt hely többH-21-es leszállásához is.

– Az az, amelyiknek mindkét végén van egy rotor? – Ja, a Piasecki. A repülő banán. Ötvenet vagy hatvanat is adtunk belőle a franciáknak. Afelkelők arra számítottak, hogy amikor meghalljuk, mi történt a busszal, elvesztjük afejünket, és odaözönlünk H-21-esekkel és orvosokkal. Miután leszálltunk, kilőtték volna a



helikoptereket.

– De hát mi civilek vagyunk.

– Csak franciák ültek a buszban, és egy csomó amerikai, akik majdnem olyan jólmegteszik, mint a franciák. Csak fel kell robbantani egy békazabálót vagy két amerikait,és már biztos mennybe jut az ember.

– Zavart volna a dolog? – Micsoda?

– Ha én is felrobbanok?

– Most éppen járőrök fésülik át a repülőtér körüli hegyeket. Ha megtisztították akörnyéket, a légierő ideküld néhány szállítógépet Marokkóból. Ha ideérnek, visszavisznek Algírba.

Melody elkezdte kikötni a hálóinge zsinórjait.

– Most meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte Greer. – Megnézem magam.

– Nincs semmi bajod. Csak beüthetted a bokád egy ülésbe, vagy ilyesmi. Nem találtak el.

– Lehet, hogy nem találtak el, de azért nem vagyok egészen jól.

– Mi bajod van? – kérdezte a főhadnagy, és Melody figyelmét nem kerülte el a hangjábólkicsengő aggodalom. A mellbimbói megkeményedtek. Ennek örült. Tudta, hogy Edszereti, ha kemények a mellbimbói.

– Neked mi a bajod? – kérdezett vissza. – Te menekülsz el mindig előlem.

– Hé, ezt már egyszer lerendeztük. Nem illünk egymáshoz. Neked is megvan a magadélete, nekem is megvan a magamé. Nem kötnéd össze azt a kurva hálóinget? Mielőtt bejönvalaki, az isten szerelmére!

– Sok lánnyal voltál, amióta ide kerültél?

– Mit gondolsz?

– Mondd meg.

– Rengeteggel.

– Azt mondtad, nekem van a legszebb cicim az egész világon. Találtál már valakit,akinek szebb van, Ed?

– Szent isten! Te aztán nem vagy semmi!

– Én hat férfival is lefeküdtem.

– Fogd be!

– Hat férfival basztam, némelyikkel kétszer-háromszor is, de egyikkel sem volt olyan,mint veled.

– Az isten verjen meg, befognád már végre?



– Úgyhogy úgy döntöttem, megéri idejönnöm. Egy darabig eltartott, amíg kiszedtem rá a pénzt az apámtól. Azok után, amibe veled kapcsolatban keveredtem, úgy döntött, hogyfelügyeletre van szükségem. Nem volt könnyű leráznom a vén banyát, akit velem küldött.A coblenzi rendőrök talán még most is a folyómedret kotorják a holttestem után.

Felnézett a férfira, és mosolyt erőltetett az arcára. Amikor meglátta Greer hideg pillantását és feszülő állkapcsát, nem bírta tovább. Az egész kalamajka, az utazás, aminek

a végén még majdnem fel is robbantották, hiába volt.Fojtott kiáltás tört fel a torkából. Az oldalára fordult. – Tűnj innen a pokolba! – zokogta.

– Látni sem akarlak!

Lépéseket hallott. Biztos éppen kifelé megy a szobából. De ekkor megereszkedett az ágy.Tudta, a fiú leült mellé. Egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, aztán felé fordult, felült,kitárta a karját, és átölelte.

– Ó, kicsikém – mondta Ed. – Szent isten, hogy hiányoztál.

– Ezért árasztottál el úgy levelekkel, igaz? Még egy tetves képeslapot sem küldtél! – Csak nem akartam, hogy valami butaságot csinálj.

Melody az arcához tette az arcát, megkereste a száját. A szájába dugta a nyelvét. A fiúmegborzongott, mint ilyenkor mindig. Melody fészkelődni kezdett a karjai közt.

– Engedj el! – mondta. Ed meglepődve engedte el.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Szerinted? – kérdezett vissza Melody, miközben kibújt a kórházi hálóingből.

– Jézusom, Melody, és a bokád?

– Le van szarva a bokám. Vedd már le azt a rohadt egyenruhát!

(Négy)

Alabama, Ozark,

Újságkivágás a Southern Starhól

87. évfolyam, 42. szám

1957. szeptember 30.OZARK, szeptember 30. – Howard Percy Dutton polgármester és felesége bejelentették,

hogy lányuk, Melody Louise, és Edward C. Greer főhadnagy, Egyesült Államok Hadserege, az algériai Algírban, szeptember 28-án házasságot kötöttek.

Az eredetileg korábbra tervezett esküvőt, amit Greer főhadnagy Ruckerből valóáthelyezése miatt kellett elhalasztani, az algíri anglikán székesegyházban tartották, RonaldI. Spiers atya, az algíri brit főkonzulátus káplánja közreműködésével.

Greer főhadnagy az Egyesült Államok főkonzulátusának katonaiattasé-helyetteseAlgírban, ahol az ifjú pár a továbbiakban lakni fog.

Tizenharmadik

(Egy)



Washington, D. C.

1957. szeptember 1.

Első munkanapja végén, amit mint a Logisztikai Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatal(DCSLOG) katonai repülési ellátó szekciója, tervezési és finanszírozási szekció helyettesvezetője töltött, Craig W. Lowell őrnagy fogott egy taxit a Pentagon előtt, és a Park-

Sheraton Szállodába vitette magát.Előző este érkezett vissza Frankfurtból. Jó pár dolgot el kell még intéznie. Kezdve a

kicsomagolással. Lakhatási lehetőség után is kell néznie, és be kell szereznie egy kocsit.

De amikor megérkezett a Park-Sheratonba, először is a bárba ment, és rendelt egynagyon száraz martinit. Alig egy órával azután, hogy jelentkezett az új szolgálati helyén,már biztos volt benne, hogy a legkevésbé sem fogja jól érezni magát ebben a beosztásban.Akárhonnan nézzük, a hangzatos címe ellenére végül is csak egy bürokrata lesz, ésmindenfelől seggfejek veszik majd körül. Kezdve rögtön a közvetlen felettesével, egy

bizonyos Dil-lard alezredessel.Az első martinit gyorsan lehajtotta. A második felénél járt, amikor felvetődött benne az

elkerülhetetlen gondolat, hogy ha már papírmunkával akarja tölteni az idejét, íróasztalmögött, akkor ezzel az erővel akár a Craig, Powell, Kenyon és Dawesnál is teheti, ahollegalább az övé a cég fele.

Rájött, hogy pillanatnyilag mind a martini, mind ez az ötlet túl veszélyes. Letette a poharát, aláírta a bár csekkjét, majd kisétált. A recepcióhoz ment, elkérte a kulcsát.

A recepciós a kulcs mellett egy telefonüzenetet is a kezébe nyomott. Hívja fel Newburgh

ezredest – ennyi állt a papíron, és egy szám. Nem ismert semmiféle Newburgh ezredest. De akárki legyen is, vajon hogyan találhattameg egyáltalán a Park-Sheratonban? Kedve lett volna egyszerűen összegyűrni a cetlit, éselfelejteni az egészet, de tudta, nem engedheti meg magának, hogy felbosszantsa az újfeletteseit. Felment a szobájába (szabad lakosztályuk nem volt, ami ugyancsak bosszantotta), levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és felhívta a megadottszámot.

– Égő Fa – jelentkezett be egy telefonközpontos. Lowell egy pillanatra azt hitte, rossz

számot hívott. Az Égő Fa leginkább azzal szerette reklámozni magát, hogy az elnök golfklubja. Nem sok ezredes volt a tagjai között.

– Newburgh ezredest kérném – mondta mindazonáltal, csak a biztonság kedvéért.

– Megkérdezhetném, ki keresi?

– Lowell őrnagy.

– Newburgh ezredes várta a hívását, uram – mondta a telefonközpontos. – A szaunábanvan. Tartaná, kérem?

Hamarosan egy mély, kissé reszelős hang szólalt meg a vonal túlvégén: – Itt Newburgh.

– Lowell őrnagy, uram. Kérte, hogy hívjam fel.

– Örülök, hogy megkapta az üzenetem, Lowell. Néhány italra és vacsorára akartam



meghívni. Remélem, nincs még más programja.

– Uram, ismerjük mi egymást?

– Már találkoztunk – mondta Newburgh. – És van néhány közös batárunk.

– Megkérdezhetném, kik ezek, uram?

– Példának okáért Bob Bellmon. Na és Paul Jiggs. Bob velünk is fog vacsorázni.

– Köszönöm a meghívást, ezredes úr. Mikor?

– Felteszem, még nem volt ideje kocsit szerezni. Úgyhogy, ha elküldöm önért azenyémet, akkor még marad is fél órája elkészülni…

– Majd inkább taxiba ülök.

– Tudja, hová kell jönni?

– Biztos vagyok benne, hogy a taxis oda fog találni.

– Meghagyom a nevét az ajtónál. Csak hivatkozzon rám, és nyomban beengedik. – Köszönöm – mondta Lowell, és letette a kagylót.

Lezuhanyozott, majd civilbe öltözött. Tweedzakót, szürke flanelnadrágot, fehér inget vettfel, selyemsállal s bebújós cipőt. Fogott egy taxit, és az Égő Fa Country Klubba vitettemagát.

– Lowell őrnagy vagyok, Newburgh ezredes vendége – mondta az ajtóban a portásnak.

A portás meglepettnek tűnt. Ellenőrizte a feljegyzéseit, majd kijelentette: – Úgy tűnik,

nem kaptam értesítést az érkezéséről, uram. De szerintem az ezredes úr éppen a klubbantartózkodik, úgyhogy, ha lenne olyan kedves, és helyet foglalna, utánanézek a dolognak.

– Ez nem felel meg? – adott át Lowell egy kártyát a portásnak. A Riggs Nemzeti Bank ügyvezető alelnökének névjegykártyája volt. Az alelnök egyben az Égő Faházbizottságának elnöke is volt. A névjegykártyán a „Mr. C. W. Lowell minden privilégiumot igénybe vehet a tagbizottság közelgő döntéséig” felirat állt az alelnök kézírásával.

– Á, igen, uram – mondta a portás. – Már vártuk önt. Fáradjon beljebb. Biztos vagyok

benne, hogy az igazgató örömmel mutatja meg önnek intézményünk részeit ésszolgáltatásait.

– Csak azt mondja meg, legyen szíves, a bárt merre találom – mosolygott Lowell.

– Igenis, uram. Menjen föl a lépcsőn, ott talál egy kétszárnyú üvegajtót, azon fáradjon be.

– Köszönöm – mondta Lowell.

A bárban egy székek nélküli bárpult volt. Apró asztalkák körül bőrpárnás székek álltak.Leült egy üres asztalhoz. Azonnal odalépett hozzá egy fehér zakós pincér.

– Skót whisky, vízzel, kevés jéggel – mondta Craig. – Ön Mr. Lowell, uram? – kérdezte a pincér.

– így van.



– Mivel ez az első estéje nálunk, ma a klub vendége. Az igazgatónk pedig telefonált,hogy pillanatnyilag nem tud a rendelkezésére állni, de alig várja, hogy személyesen istalálkozhasson önnel. Amint pár perc múlva szabad lesz, késedelem nélkül idesiet.

– Igazán kedves. Nagyon köszönöm.

Mikor a pincér meghozta az italát – egy jókora töltet whiskyt, egy másik pohárban jeget,egy jegesedényt, egy kis vizeskancsót és egy kistányér sós mandulát –, Craig megkérdeztetőle, ismeri-e Newburgh ezredest.

– Igen, uram. A bárpult végénél álló ezredes az.

– Adna még egyet az ezredes úrnak abból, amit iszik, és átadná egyben aókívánságaimat?

– Igen, Lowell úr, a legnagyobb örömmel.

Pár pillanat múlva Carson Newburgh ezredes, egy magas, pirospozsgás arcú, ötvenesévei végén járó, elegáns szabású skót kockás öltönyt viselő férfi Lowell asztalához lépett.Craig fölállt.

– Magáé a pont, Lowell – nyújtott kezet. – Azt hiszem, meg is érdemeltem.

– Mi volt ez a kis játék a kapunál? – kérdezte Craig. Az ezredes leült, és neki is intett,hogy foglaljon helyet.

– Csak fel akartam hívni a figyelmét, hogy a legtöbbek számára milyen nehéz eme magaskörökbe jutni. Magának hogy sikerült?

– Egy hónappal ezelőtt együtt vacsoráztam New Yorkban a klub házbizottságának

elnökével, és amikor megtudta, hogy Washingtonba készülök… – Tagságért folyamodott?

– Igen. Azt mondta, a tagsági bizottság csak háromhavonta ül össze.

– És eldönti, a jelentkezők közül kik a legalkalmasabbak, akik általában már két-hároméve jelentkeztek.

– Némelyik disznó, mint erre Mr. Orwell is rámutatott, egyenlőbb a többinél.

– Jó dolog gazdagnak lenni, igaz, Lowell?

– Messze jobb, mint a másik lehetőség. Felteszem, ön is jómódú, ezredes, nemdebár?

– Fogjuk rá – mosolygott rá Newburgh.

– Most már igazán kíváncsi vagyok, mi ez az egész – mondta Lowell. – A kis fricskáig akapunál azt hittem, valahogy az unokatestvérem keze van a dologban. Azt hittem, őakarja, hogy találkozzam az itteni fontos emberekkel.

– Nem, összesen annyi ideig kerültem kapcsolatba Porterrel, amíg megtudtam tőle, holszállt meg. Igazából nem is ismerem. De van néhány közös barátunk.

– Akárcsak nekünk, mint említette.

– Bob Bellmon is idejön. Tulajdonképpen mindjárt meg is kell érkeznie. Úgy tudom, arepülőjének 5.55-kor kellett földet érnie.



– Ezúttal ne felejtsen el szólni a portásnak.

– Nincs rá szükség. Bellmon is tag. Már a nagyapja is az volt. -Jobb, ha egy ideigmegpróbálok kedves lenni hozzá – mondta Lowell. – Legalább addig, amíg lehetősége vankigolyózni.

– Barbara nem engedné meg neki. Ő kedveli magát.

– Mégis, ki a franc maga, ezredes? És mi a pokol folyik itt? – A nevem Carson Newburgh. Tudja, mint a Newburgh Corporationben.

– Akkor „tényleg” jómódú – nevette el magát Lowell. – Azelőtt Newburgh alezredes isvoltam. És, minthogy olyan kitűnő munkát végeztem Koreában •. –. Black házmestereként, most már Newburgh ezredes vagyok.

– Most már tudom, ki maga. Igen.

– És én is tudom, maga kicsoda, természetesen – kuncogott Newburgh. – Úgy mutatták

be nekem, mint minden balfácán legbalfácánabbikát. – Sejtem, ki lehetett.

– És egyben, mint ragyogó harci parancsnokot, aki ráadásul született logisztikai-tervezésizseni is.

– Ez biztos Barbara Bellmon volt.

– Történetesen Paul Jiggs.

– Bár írásba adta volna, és felhasználhatnám, hogy kiszabaduljak a francba a

Pentagonból. – Ezzel el is értünk a lényeghez – mondta Newburgh. – Ha hajlandó segíteni, többet teheta Hadseregért, miközben a Pentagonban ül a seggén, mint a Lowell-különítményvezetésével tett.

Lowell gúnyos hitetlenkedéssel húzta föl a szemöldökét.

– Csak ha esetleg kíváncsi, miért rendeztem meg ezt a kis találkozót – mondta Newburghszélesen mosolyogva.

Lowell elnevette magát, majd felemelte kiürült poharát, jelezve, utánpótlást kér. – Mit kellene tennem?

– Egy olyan dolgot, amivel valószínűleg jól el fog szórakozni, és egy kis elégtételt iselent majd talán. Plusz számos olyasmit, amit nagyon utálni fog. Mind egyformán fontos.

– Először mondja el, mivel fogok szórakozni.

– A washingtoni Fort Lewisban van egy H-19-es, ami megrongálódott. Majdnemtotálkáros. Meg kell találnia a módját, hogy az egyéb célokra fenntartott pénzforrásaibólújjáépíttesse, mégpedig anélkül, hogy erről bárki is tudomást szerezne.

– És mi történik a H-19-essel, amikor elkészült? Valamelyik tábornok kap egy repülőfőhadiszállást?

– Mac MacMillannek lesz egy kísérleti nyula rakétával felszerelt helikopterek



kifejlesztéséhez – mondta Newburgh. Majd, Lowell arckifejezését látva, hozzátette: – Mondtam, hogy tetszeni fog magának a dolog.

– Ezért kaptam ezt az aktatologató munkát?

– Részben.

– Lássuk az érme másik oldalát is, ezredes.

– Azok alapján, amiket Bellmon mesélt magáról, és az eddigi személyes tapasztalataimalapján, pocsék politikus lenne magából. Nagy kár.

– Ez mit akar jelenteni?

– A Hadseregnek most a politikai befolyására van szüksége.

– Porter a mi drágalátos szenátorunkat már csak úgy szokta emlegetni, mint egyvagyontárgyat.

– Nekünk is van ilyen vagyontárgyunk, igazság szerint három is – mondta Newburgh. –

De minél többre van szükségünk. – Milyen célból?

– Életben tartani a katonai repülést. A Légierő ki akar készíteni minket.

– Nem vagyok jó az ilyesmiben.

– Nem az. De meg kell próbálnia. Majd segítünk. -Tulajdonképpen azt sem igazán tudommég, hogy mi a

francról beszél.

– Ezt a várost svéd húsgombócokkal és jeges skót whiskyvel működtetik. Több dolog dőlel a partikon, mint a Capitolium épületében. Lázítóan hangzik, de ez a helyzet.

– És hogy jövök én a képbe?

– Ahogy ide bejutott. Úgy tűnik, annak ellenére sikeres volt a bemutatóm, hogy nem úgysült el, ahogy terveztem.

– Azt hiszem, nem tudom követni.

– Gondolom, tervezte, hogy párszor elmegy golfozni a washingtoni tartózkodása alatt,vagy nem, Lowell őrnagy?

– Talán. És?

– Esetleg éppen itt?

– Hacsak nem találok megfelelőbb helyet.

– Kint, Chevy Chase-ben, Silver Springsben, sőt magában a városban több százkongresszusi képviselő van, isten tudja, hány ezer főnyi stábbal… és jobb, ha most rögtönmegjegyzi, hogy a stábok bizonyos tagjai gyakran sokkal nagyobb politikai befolyássalrendelkeznek, mint a képviselő, akinek dolgoznak… akik bármennyire szeretnének is,nem képesek túljutni ennek a klubnak a portásán. És más, ehhez hasonló helyekre semuthatnak be soha. Őszintén hálásak lennének, ha meghívná őket golfozni, és nem

kockáztatnák a barátsága elvesztését azzal, hogy a Légierő mellett szavaznak. Érti már a



dörgést?

– Értem, de nem tetszik. Nem hinném, hogy működne a dolog.

– Működni fog.

– Meg sem ismerném a szenátorunkat, ha most belépne az ajtón.

– De ő megismerné magát, és valószínűleg előbb-utóbb meg is fogja hívni. Maga pedigel fog menni hozzá, jól fog szórakozni, és viszonzásul maga is meghívja őt. És amikor meglátogatja magát, egyszer csak azon veszi majd észre magát, hogy egy nagyon barátságos ezredes mellett ül, aki a fülébe duruzsolja az érveinket.

– Szent isten!

– Nem akarom olyasmire rávenni, amire nem hajlandó önként, de az ilyesmi nagyonfontos, Lowell. És, minthogy… hogy is mondta? Jómódú, meg is engedheti magának.

Craig egy hosszú pillanatig csak nézett rá, aztán megvonta a vállát.

– Mivel kezdjem? – Hívja fel a barátját a Riggs Banknál, és mondja meg neki, szüksége lenne egy csinoskis városi házra Georgetownban. Olyat válasszon, aminek nagy konyhája és tágas szalonjavan. Ne legyen hivalkodó, de azért előkelő. Két-három fős személyzettel. Sejti már, miregondolok?

– Egy jól felszerelt bordélyra.

– És szokjon le a csípős beszólásokról. Tegyen úgy, mintha szívesen csinálná.

Lowell megadóan emelte fel a kezét. – Ez persze valószínűleg azzal jár, hogy csak szódát ihat, egy kis keserűvel, hogy színelegyen. A vendégei lerészegedhetnek, és remélhetőleg le is fognak. Maga nem.

– Kimenőt kapok?

– Persze. Csak vigyen magával valaki értékeset is. Az alabamai Mobile kongresszusiképviselője például imádja, ha Aero Commanderben utazhat.

Ezúttal Newburgh emelte fel a poharát újratöltésre. Az ajtóra pillantott, és megszólalt: –

Á, már itt is vannak.Lowell hátranézett. Bob Bellmont látta belépni a bárba, egyenruhában, oldalán egy

magas, izmos, civil ruhás férfival. A magas, izmos, ősz hajú férfit sosem látta mégcivilben, ezért eltartott egy pillanatig, mire felismerte. E. Z. Black vezérezredes volt az, azEgyesült Államok Hadserege vezérkari főnöke helyettese.

Először az jutott eszébe, hogy milyen ügyes húzás. Black jelenléte már önmagában ishihetővé tette az új, lobbista szerepet, amit kapott, és hangsúlyt adott a dologfontosságának. (Ezt szinte azonnal követte az ünneprontó gondolat, hogy ő lesz Perle

Mesta férfi kiadásban.) Black keze persze tiszta marad. A megbeszélésnek vége. NemBlack mondta neki, hogy a képviselőknek udvaroljon, vagy hogy más célra szánt pénzforrásokat egy nem hivatalos, és valószínűleg illegális célra fordítson. Márpedig a H-19-es másra szánt keretből való újjáépítése, majd felfegyverzése rakétákkal, ami az 1948-



as Key West-i egyezmény nyílt megsértése (ez utóbbi megtiltotta a Hadseregnek, hogyfelfegyverezze a légi járműveit), elég nyilvánvalóan illegális.

De mindennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy Black tábornok meglátogatott egyelentéktelen kis őrnagyot egy rövid kis csevejre.

Black tábornok egy órával később felpillantott a kekszről, amit éppen camembert-rel kentmeg.

– Azt akarom, hogy tartsa távol magát Sanford Feltertől, Lowell – mondta.

– Uram?

– Hallotta, amit mondtam.

– Megkérdezhetném, miért, uram?

– Felter az emberünk a Fehér Házban.

– Nem értem, mit jelent ez, uram.

– Már majdnem azt mondtam, hogy nem számít, érti-e vagy sem… parancsot adtam, éselvárom, hogy teljesítse, de azt hiszem, megérdemli, hogy megmagyarázzam. Felter azelnököt a titkosszolgálatokkal összekötő ember. Ez elvileg szigorú titok, de elnökitanácsadói rangban van. Nem szeretném, ha a legkevésbé is kompromittálódna. Nagyonkellemetlen lenne, ha valaki összefüggést vonna a közte és a maga kis lobbizása, vagy adaráló felfegyverzése között. Világos?

– Igen, uram – mondta Craig. – De hogy magyarázom meg Felternek?

– Okos fickó maga, Lowell – mondta •. –. Black. – Majd kitalál valamit.

(Kettő)

Columbia választókerület

Georgetown

1958. július 4.

Majdnem éjfél volt már, mikor Lowell Eldoradója ráfordult az utcára, ahol lakott.Megnyomta a ház garázsajtaját nyitó távkapcsolót a műszerfalon. Egy kis partiról tért haza

éppen, amit egy kis (harmincfős) csoportnak tartott egy bérelt, 15 méteres Hatterasfedélzetén. Fel-alá cirkáltak a Potomacon, délután fél hattól késő estig. Koktélok, tengeriételekkel megrakott svédasztal és pezsgő kíséretében nézték a tűzijátékot.

Egész nap a Pentagonban dolgozott, úgyhogy a parti púp volt a hátán. Most úgy érezte,muszáj innia valamit. Kiszállt az Eldoradóból, megnyomta a garázsajtó zárógombját, és akonyhán keresztül bement a házba. A személyzet már elment, de a konyhaasztalon egyköteg csekk várta, hogy felfedezze.

A konyhát a szalon irányában hagyta el, ahonnan átment a bárba, és keresett magának

egy üveg skót whiskyt. Kivitte a konyhába, kevert magának egy pohár nagyon erős italt,kevés jéggel, majd leült az asztalhoz, és megírta a csekkeket. Közben még két pohárralmegivott, töményen.

Párás meleg volt. Ellenőrizte a termosztátot. Az egyik alkalmazott nem kedveli a



légkondicionálást. Most is huszonhét fokra állította. Zúgva kapcsolódott be, amikor lejjebb állította, de ahogy felment az emeletre, a hálószobájába, úgy tűnt, minden egyeslépcsővel egy fokkal emelkedik a hőmérséklet.

Ilyen istenverte melegben még aludni sem lehet, gondolta. Hirtelen ötlettől vezérelvekivett egy úszónadrágot a ruhásszekrényből, és levitte a földszintre. A nappalibanlevetkőzött, egy díványra dobta a ruháit. Kiment a konyhába, és kinézett a sarokablakon

az úszómedencére. – A fenébe is – mondta –, miért is ne?

Bekapcsolta a fényszórókat és a fenékvilágítást, majd kisétált a hátsó kertbe. A hátsókertet három méter magas téglakerítés övezte. Lement a teraszról, a medence mélyvégéhez, letette az italát az egyik napernyős asztalra, majd nekifutásból fejest ugrott avízbe.

A fene ebbe az istenverte vízbe, gondolta. Legalább harmincfokos volt. Mintha forrófürdőbe ugrott volna.

A medence közepénél kimászott, és visszasétált az italához.

– Hello, szomszéd! – hallatszott egy női hang. A francba, gondolta, még ez is. Constance.

Constance a szomszédasszonya volt. Egy nagyon befolyásos szenátor felesége. Aszenátor hatvannyolc volt, de ötvennyolcnak mondta magát. Constance a harmincas éveittaposta, de próbált úgy tenni, mintha huszonkettő lenne. Rövid fekete haja volt, amitszorosan a koponyájához fésült.

Craig felvette az italát, mosolyt erőltetett az arcára, és megfordult.

– Hello, szomszéd! – játszotta a papagájt. – Remélem, nem ébresztettek fel a lámpáim.

– Nem tudtam aludni – mondta a nő, majd hozzátette: – Ne menj el.

„Ez” meg mi a faszt akar jelenteni? – csodálkozott Craig.

Visszament a házhoz. Útközben megállt az öltözőnél törölközőért. Nem talált. Bement akonyhába, és törlőruhákkal törölközött meg. Remélte, Constance nem jön át. Várta, mikor szólal meg a csengő. Mikor eltelt annyi idő, ami alatt a nő a kapuig érhetett volna, és mégmindig semmi, kinézett az utcára nyíló ablakon. Sehol egy lélek.

Akkor mehet lefeküdni. Most már biztos nincs olyan meleg az emeleten sem, még ha túlhűvös sincs. Reggel dolgoznia kell menni, szüksége van az alvásra.

– Szia! Constance sétált be a konyhából, kétrészes fürdőruhában, ami

egy későn érő tizenhárom évest is alig takart volna.

– Hogy jutottál át a falon? – kérdezte meglepetten.

– A szerelem előtt nincsenek akadályok – mondta a nő. Craig rámosolygott, aztánelindult kifelé, utánanézni. Furdalta a kíváncsiság.

– A ház felőli végénél – lépett a közelébe a szenátor felesége -kis lépcsőszerűségek vannak a falban.

– Észre sem vettem eddig.



– Sok mindent nem veszel észre. Craig elmosolyodott.

– Kívül vagy belül szeretnéd benedvesíteni magad? – próbált elméskedni. Arra gondolt,úszni, vagy inni akar-e? Constance úgy döntött, félreérti.

– Ezt nevezem gyors lényegre térésnek – mondta. – Ihatok azért egyet előtte, vagy márisugorjak az ágyba?

– Gondolom, csak viccelsz – próbálta tréfára venni a dolgot Craig, amennyire lehetett. – Eddig nem zavart, hogy nem törődsz velem, mert azt hittem, homokos vagy.

– Hogy én homokos?

– Olyan gyönyörű vagy, hogy biztos voltam benne, csak az lehetsz.

– Szóhoz sem jutok.

– Aztán láttalak azzal a riporternővel lubickolni, és véletlenül észrevettem, hogy egészéjszakára a házad előtt felejtette a kocsiját.

– Motorhiba.

– Bizonyára.

– Kérsz valamit inni?

– Igazából nem vágyom rá nagyon. De ha ettől jobban érzed magad…

Craig kiment a konyhába, kevert neki egy italt. A nő követte. Végigfuttatta az ujját ahátán végighúzódó halvány, negyven centiméteres sebhelyen.

– Ezt hol szerezted? – kérdezte. – Még régen, Görögországban.

– Csak még jobban kiemeli a többi testrészed tökéletességét -mondta a szenátor felesége.A keze egyre lejjebb siklott, végül a fenekén pihent meg. Craignek a simogatástól vagy anő falatnyi melltartójából előduzzadó mellei, esetleg magának a nedves fürdőruhának alátványától merevedése támadt. Most már nem mert megfordulni sem.

– Vizes a fürdőnadrágod – mondta Constance. – Ha nem veszed le sürgősen, felfázol.

– Kezd veszélyes vágányra tévedni ez a beszélgetés – jegyezte meg Craig. – Hát nem érdekes?

– Ezt egyikünk sem engedheti meg magának.

– Tudod, mit nem engedhetsz meg magadnak, kedvesem? Azt, hogy visszamenjek azimpotens, de ettől függetlenül az őrületig féltékeny férjemhez, és azt mondjam neki,udvariatlan és nem kívánatos közeledési kísérletet tettél felém.

Lassan előrecsúsztatta a kezét Craig nadrágja elülső része felé, majd megmarkolta, ésmély torokhangon kuncogni kezdett.

– Vedd le a gatyád, drágám – mondta. – Légy jó kisfiú.

(Három)



Virginia, Alexandria

1958. november 7.

A rendszámtáblája alapján a Columbia választókerületből érkezett Cadillac Eldorado,lökhárítóján egy táblával, ami azt volt hivatott tanúsítani, hogy jogosult a Pentagon C-5-ll-es parkolójának használatára, lassan gördült végig a Kildar Streeten, miközben a sofőrjehangosan káromkodott.

– Ez a sok kibaszott ürgelyuk mind totál egyforma – dühöngött.

Aztán megpillantott egy Buick kombi mellett parkoló viharvert Volkswagent. Lefordult aKildar Streetről a házhoz vezető útra, és megállt a Buick mellett. A kis emberek mindig anagy kocsikat szeretik – rosszmajuskodott magában. Fogalma sem volt, miért villant azeszébe ez a gondolat. Rögtön el is szégyellte magát miatta.

A Logisztikai Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatal katonai repülési ellátó szekció tervezésiés finanszírozási szekciójának helyettes vezetője egyenruhát viselt, az új olívazöld 5l-es

típusút. Vállán a Washingtoni Katonai Körzet jelvénye. Mindkét váll-lapján őrnagyi aranytölgyfalevél. Hajtókáin a vezérkari testület jelvénye, egy ezüstcsillag fölött a nemzeticímersas. Zubbonya zsebén egy érem, amit azok a tisztek kapnak meg, akik legalább egyévet töltöttek a Hadsereg vezérkaránál. Rendjel és érdemjelszalagokat nem hordott. Balfölső zsebe fölött egy kis névtáblán fekete alapon fehér betűkkel a LOWELL felirat.

Kiszállt az Eldoradóból. Hagyta, hogy az ajtó a saját súlyától becsapódjon. A Kildar Street 2301. bejárati ajtajához sétált.

A csengő a Be it ever so humble dallamát játszotta, amitől összerezzent, mint mindig.

Sharon Felter, egy karcsú, nőies, fekete hajú, hosszú kötényes asszony, nyitotta ki azajtót. Amikor meglátta, ki az, örömében aprót sikkantott. Kitárta a szúnyoghálót is.Átölelte a férfit, magához szorította, majd megcsókolta, nem pont a száján.

– Semmi sem változik – mondta Craig.

– Hogy érted?

– Amikor először megcsókoltál, akkor is frissen sült kenyér illatod volt.

– Ne is mondd. Akár boltot is nyithatnék.

– Szeretnék beszélni az illetővel, akihez feleségül mentél.

– Még nem ért haza, Craig – mondta Sharon Felter.

– Láttam kint a rozsdás tragacsot, azt hittem, itthon van.

– Az egyik munkatársa jött érte. Azt hiszem, Washingtonba kellett mennie.

– De azért hazajön még ma?

– Bármelyik pillanatban itt lehet. Megkínálhatlak egy itallal?

– Innál velem egyet?Sharon ezen gondolkozott néhány pillanatig, aztán bólintott. – Csak az ünneplés kedvéért

– mondta.



– Gondolom, most meg kéne kérdeznem, mit ünnepelsz.

– Régi jó barátunk látogatását, aki, bár Washingtonban lakik, akár az alaszkaiAnchorage-ben is élhetne, amilyen ritkán felénk dugja az orrát.

– Most aztán rám pirítottál. Nem is tudom, hová süllyedjek szégyenemben. De hát tudod,mi történne, ha túl gyakran járnék ide? Leitatnálak, és bűnös életre csábítanálak.

– Jutna rám is energiád? Te sem vagy már olyan fiatal, mint voltál, ugye tudod? – Touché, Madame.

– Mit adhatok? – kérdezte Sharon.

– Skót whiskyt, tisztán – felelte Lowell. Meglepetten vette tudomásul, hogy Sharonmagának is töményét tölt. Csak úgy belelöttyintett egy jókora adagot a poharába, és ő istisztán itta.

– No mi az, a férfi, akivel élsz, romlott dolgokra tanít? – kérdezte Craig Sharon itala felé

bólintva. – Orvosi utasítás – mondta Sharon. Craig csodálkozó pillantását látva hozzátette: – Komolyan.

– Csak nincs valami bajod? – kérdezte Lowell, hangjában leplezetlen, komolyaggodalommal.

– Az orvos szerint semmi olyasmi, amit egy kis skót whiskyvel és vízzel meg ne lehetnegyógyítani.

– Ne szórakozz velem, tudod, hogy nem szeretem, és nem is a te stílusod. Mi a baj?

– Idegfeszültség. Magas vérnyomás. Az idegeim. Női problémák.

– Sandy rosszul bánik veled? – kérdezte Craig majdhogynem dühösen.

– Egyszerűen csak rengeteget dolgozik.

– Már megint az eltünedező szuperkém-játékot játssza? Ez a baj? És ne mondd Craig bácsinak, hogy nem beszélhetsz róla.

– Csak keményen dolgozik.

– Miért nem száll már ki a fenébe ebből az egész titkolódzósdiból, nem tudom megérteni.Kocsiajtó csapódása hallatszott, majd kinyüt a bejárati ajtó.

– Hello, Craig – lépett a konyhába Sandy Felter. Túl bő, szürke üzletember-öltöny voltrajta. Nem úgy tűnt, mint akit meglepne Lowell jelenléte, vagy éppen különösebbenörülne neki.

– Hadd találjam ki – mondta Craig. – Ezen a héten bürokratának álcázod magad.

– Mi hozott mihozzánk?

– Úgy hallottam, elutaztál, és azt gondoltam, ez kitűnő alkalom, hogy elcsábítsam afeleséged.

– Hát, nem rossz esélyt szalasztottal el. A gyerekek éppen Newarkban vannak. Ha egy



kicsit korábban jössz, minden idejét neked szentelhette volna.

– Szerintem egyikőtök sem vicces! – háborodott fel Sharon. – -Úgy hallottam, a menőbbashingtoni bürokraták között most a feleségcsere a nagy divat – mondta Lowell.

– Hát, nálad nincs is megfelelőbb ember egy ilyen híresztelés ellenőrzésére. Én meg azthallottam, olyan sok nő mászkált ki-be egy bizonyos georgetowni házba, hogy a helyirendőrök már azt hitték, új üzlet nyílt ott.

– Sandy! – szólt rá Sharon.

– Hagyd, Sharon, csak irigykedik. Van, akiben van valamiféle állati vonzerő, van, akibennincs.

– És van, akinek van annyi esze, hogy ne szűrje össze a levet szenátorfeleségekkel – mondta Felter. Levette a zakóját. Kinyitotta az előszobaszekrényt. A hóna alól egy ,45-ösmarkolata kandikált ki.

– A feleséged ideges lesz annak az ágyúnak a látványától, ha nem tudnád – mondtaCraig, mialatt Sandy kivette a fegyvert a szíjtokjából, és a polcra tette. – Attól a pillanattólkezdve, hogy kiteszed a lábad a lakásból, egészen amíg vissza nem érsz, rémlátomásaivannak, hogy rajtad üt az NKVD a Falls Church-i A&P előtt. Idegességében már innikezdett.

– Egy cseppet sem volt vicces – mondta Sanford Felter.

– Eszem ágában sem volt viccelni. Mielőtt belopakodtál volna az ajtón, a szokásosHumphrey Bogart-stílusodban, éppen azt mondtam a feleségednek, hogy éppen idejeabbahagynod az ügynökösdit, és visszamenned katonának.

– Csak, hogy tudd, Craig – mondta Felter hidegen –, most is katona vagyok.

– Hát, igen, ezt a bürokrata ruhádat látva mindjárt el is hiszem.

– Mégis, minek köszönhetjük a szerencsét, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel? – kérdezte fagyos hangon Felter.

– Ebből elég! – tört ki Sharon – Nem tudom, mi ütött belétek. Olyanok vagytok, mint kéttestvér, most meg úgy viselkedtek mint… nem is tudom, micsoda.

– Például, mint a testvérek? – kérdezte Lowell ártatlan arccal. Felter egy pillanatighallgatott, aztán elnevette magát.

– Mi lenne, ha adnánk az én kis testvéremnek egy töltetet? -kérdezte Craig. – Úgy néz ki,mint akire ráférne egy.

– Sandy? – nézett rá Sharon.

– Miért ne? – mondta a férje. Sharon felugrott, és sietős léptekkel a konyhába ment, pohárért és italért.

– Csirió – kortyolt Felter a whiskyjébe.

– Mazeltov! – felelte Lowell. Felter ránézett, és ingatni kezdte a fejét.

– Félelmetes tudsz lenni – mondta. – Észveszejtő. Ez kifejezetten antiszemitán hangzott.



– Tudod mit, kapd be. Egyszerűen elbűvölő akartam lenni.

– Ha elbűvölő akarsz lenni, akkor akarsz valamit.

– Pontosan.

– Sejtettem, sejtettem. Mit?

– Ma az egyik haveroddal akadt dolgom.

– Nocsak.

– Tényleg. Bejött az irodámba, benézett az asztal alá, meg a szemetesbe, hátha oroszok bujkálnak benne, és megvillantotta a jelvényét.

– Milyen jelvény volt? – CIC

– Craig, nekem semmi közöm a CIC-hez. Ezt te is nagyon jól tudod.

– Sunyi kis disznó volt, egészen megrészegülve a fontossága tudatától. Egy barátomról

kérdezgetett. – Milyen barátodról?

– Szeretném tudni, miért kérdezősködött – mondta Lowell. A zsebébe nyúlt, és elővettegy cetlit. – Itt a neve.

– És mit kezdjek vele?

– Nézz utána, mibe keveredett a barátom, és hogyan tudnék segíteni rajta.

– Tudod jól, hogy semmi ilyesmit nem tehetek!

– De igenis tudsz. Esetleg nem akarsz, de ne is tagadd, hogy tudsz. – Nem hiheted komolyan, hogy egyáltalán eszembe jutna bármi ilyesmit tenni.

– Vedd föl azt az istenverte telefont, és hívd fel, akit kell -mondta Lowell.

– Megmondom, mit fogok csinálni. Felmegyek az emeletre, lezuhanyozom, és szépenelfelejtem, hogy mire akartál megkérni.

– Nyald ki a seggem, Sandy. – Lowell fölállt, az italát az asztalra tette.

– Nem mész sehová! – kiáltott rá Sharon Felter. Kínos hallgatás következett. Lowelllátta, hogy Sharon a sírás határán áll.

– Nem, persze, hogy nem megyek – mondta pár pillanat múlva.

– Hozok még italt – jelentette be Sharon. Craig látta, az asszony pohara üres.

Sanford Felter felment a lépcsőn a hálószobájába. Nincs joga ilyet kérnie tőlem a szemét disznónak, gondolta. Nincs joga így felizgatni Sharont. isten tudja, mivel beszélte tele aejét ez a marha, mielőtt hazajöttem.

Nem kerülte el a figyelmét, milyen gyorsan ürítette ki a poharát a felesége.

Az isten verje meg ezt a szemét Craiget!

A fiókosszekrényéhez lépett. Kipakolta a zsebei tartalmát. Volt bennük egy pár golyóvágyűrt csekk; nagyjából egydollárnyi apró; egy izzadságtól nedves pénztárca; egy bőrtárca,



benne egy jelvény és műanyag azonosítókártya, ami igazolta, hogy az Egyesült Államok megbízott szövetségi rendőrbírója – ha esetleg valamelyik túlbuzgó rendőr kíváncsiskodnikezd, ezzel megmagyarázhatja, miért hordja a negyvenötösét. Volt még egy műanyagkártya, ez utóbbi fényképes, krokodilcsipesszel. Csak a neve volt rajta, és három piroscsík. Ezzel a Pentagon bármely pontjára eljuthatott, a kémelhárítás és aKülügyminisztérium irodáiba éppúgy, mint a CIA-éibe, és megkaphatott minden

információt, amit csak akart.A DCSINT (a hírszerzési vezérkari főnökhelyettes hivatala) szigorúan titkos iratai között,

ahol a személyi anyagait is tárolták, volt egy másolat a Hadügyminisztérium egy belsőutasításáról, ami Sanford T. Felter őrnagyot – gyalogság (a katonai hírszerzéshezátirányítva), Kémelhárítási Hivatal –, ideiglenes szolgálatra a Fehér Házba osztja be. AVédelmi Minisztérium, a Külügyminisztérium, az FBI igazgatója és a CIA igazgatójaszigorúan titkos, nem másolható iratokat tartalmazó páncélszekrényében volt egy-egy, aFehér Ház fejléces papírjára írt rövid feljegyzés:

A FEHÉR HÁZWASHINGTON

Sanford T. Felter, US Hadsereg, azonnali hatállyal, határozatlan időre minden szolgálatikötelezettsége alól felmentve, és a továbbiakban a személyes összekötő tisztem atitkossszolgálatokkal, elnöki tanácsadói ranggal. Ez a döntés nem kerül nyilvánosságra.Felter őrnagyot különleges tájékoztatási kötelezettség illeti, ha ilyen kérdés merülne fel.

D. D. E.

A fiókosszekrényen állt egy fénykép. Görögországban készült, az albán határ közelében.Két nagyon fiatal tiszt amerikai khaki ingben. Az egyenruhájuk többi része viszont britvolt. Az alacsonyabbik, Sanford T. Felter főhadnagy, huszonkét éves, egy .45-ös kaliberűThompson géppisztolyt tartott a karjában, mint valami gengszter az alkoholtilalomidejéből. A magasabbik, Craig W. Lowell hadnagy, tizenkilenc éves, egy vállára vetettM1-es Garanddal álldogált, mint egy vadász. A Garand bőrszíjához két, nyolc golyóttartalmazó tárat erősítettek.

Szinte maga előtt látta a többi fotót, ami ugyanazon a 35 mm-es filmen volt, amin ez.Valami hihetetlen ostoba ötlettől vezérelve hazaküldte Sharonnak előhívásra. Amikor

aztán a képek megérkeztek az Aldine Street és a Lyons Avenue sarkán lévő Rexallvegyeskereskedésből, ami egy háztömbnyire volt a Felter-pékségtől, Sharon, aki akkor még csak nyolc hónapja volt a felesége, megláthatta, hogy néz ki az ő görögországiszobája; a kutya, amit már nem is emlékszik, hol szedtek össze; és újdonsült barátja, CraigLowell. Volt két fénykép, amiből sok olyasmit is megtudott, amit inkább nem kellettvolna. Ezeken Craig Lowell szerepelt, olyan pózban, mint sikeres vadász a szafarin, alábát az elejtett vadon nyugtatva, szélesen, büszkén mosolyogva, karjában a puskájával.Csak éppen a vad ez esetben három holttest volt. Az egyik, bajuszos halott minthacsodálkozva meredt volna a fényképezőgép lencséjébe. Homloka közepén egy szép kerek,

.30-as kaliberű lövedék ütötte lyuk éktelenkedett. A tarkója szétrobbant.Sharon megtartotta a fényképeket és a negatívot is. Amikor hazajött, minden megjegyzés

nélkül egyszerűen odaadta neki. Ő ugyancsak minden megjegyzés nélkül elvette, éselégette az egészet, kivéve ezt az egyet, itt, a szekrény tetején. Elnézte, ahogy ott állnak



ketten, réges-régen. Aztán kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét. Bement afürdőszobába, és lezuhanyozott.

A barátság kihasználásának is van határa, mondta magában. Craig egyszerűen túl sokatakar.

Mialatt kopaszodó fejét Sharon női samponjával mosta (a szappantól és a közönségessampontól égett a bőre), eszébe jutott, hogyan oldotta meg Craig W. Lowell a problémát,hogy mit mondjon Sharonnak, az anyjának és az apjának, amikor ő a hawaii kórházbakerült. Ő még csak úton volt Hawaii felé, repülőgépen, ami a puszani kikötőbenhorgonyzó kórházhajóról szállította át a központi katonai kórházba, amikor a Craig,Porter, Kenyon és Dawes egy kedves fiatalembert küldött a Felter család tulajdonában állóVarsó pékségbe. A kedves fiatalember limuzinnal érkezett, és elkísérte a családját egészenHawaii-ig. Nehogy a légitársaság valamelyik dolgozója alkalmatlankodjon, mert esetlegnem szerzett tudomást róla, hogy a Felter és a Lavinsky család személyes jó barátjai azembernek, aki fele részben tulajdonosa annak a cégnek, ami kibérelte az egész

légitársaságot, noha bizonyára jó pár millió dollárt letétbe kellett helyezniük egy egészflottányi interkontinentális személyszállító repülőgép használati jogának megszerzéséhez.

Mikor a szobájába vitték egy hordágyon, már mind ott voltak. Sharon sírva öleltemagához. Senki sem volt képes megszólalni, kivéve az anyját.

– Hát, Sanford – mondta –, el sem hinnéd, milyen szállodában lakunk. A RoyalHawaiianban! Akár hiszed, akár nem, két teljes lakosztályunk van! A tengerparton. Csak kinéz az ember a verandáról, és láthatja ezeket a hawaii schwartzokat, ahogy a deszkáikonlovagolnak.

Aztán eszébe jutott, mit mesélt Sharon, mikor Dien Bien Phu-ból tért haza. Craig W.Lowell, amikor meghallotta a halálhírét, és meglátogatta Sharont, csak ült a széken, aminmost ő, nyakalta az alkoholt, és sírt, mint egy kisgyerek.

– Egy kicsit olyan furcsán komikus volt az egész – mesélte annak idején Sharon. – Ottvoltunk mi, a gyászoló család, az árvák és az özvegy, és mindannyian azzal voltunk elfoglalva, hogy Craig bácsit megvigasztaljuk.

– A francba! – mondta Sanford Felter. Kilépett a zuhanyozóból, a dereka köré tekert egytörülközőt, majd odasétált az ágyához és leült. Kinyitotta az éjjeliszekrény ajtaját, és

elővett egy fekete telefont, amin a szokásosnál lényegesen több gomb volt.Tárcsázott egy számot.

– Szabadság 7-1936 – mondta egy férfihang.

– Kódolás: négy, Viktor, huszonhárom.

– Négy, Viktor, kettő, három, értettem – mondta a hang, majd pár pillanat szünet után: – Folytassa.

Felter megnyomta a megfelelő gombokat a különleges telefonkészüléken.

– Itt Felter beszél – mondta. – Lépjen kapcsolatba valakivel a G-2-nél vagy aKémelhárítási Hivatalnál, és győződjön meg: a), miért nyomoz a CIC egy bizonyosFranklin, William B.-vel kapcsolatban, b), milyen eredményeket hozott eddig a nyomozás.



– Igen, uram – mondta a férfihang. – Betűzné, uram?

– Franklin, mint a Poor Richard’s Aimcmacban – felelte. Valahonnan ismerős volt a név,de nem tudta, honnan. Annyi nevet hall nap mint nap.

– Igenis, uram – mondta a beszélgetőpartnere.

– Otthon vagyok, a lakásomon. Itt hívjon vissza.

– Igenis, uram.

Ezzel a maga részéről be is fejezte a beszélgetést. Szó nélkül a helyére tette a kagylót. Akészüléket visszarakta az éjjeliszekrénybe. Visszasétált a fürdőszobába, és aszennyeskosárba tette a törülközőt.

Amit tett, az a legteljesebb mértékig a rá bízott jogkörrel való visszaélésnek számít.Egyszerűen nem is lehet másképp beállítani a dolgot. No persze ahhoz kétség sem fért,hogy simán meg fogja úszni. Az egyetlen felettese az elnök, és senki más. Rajta kívülsenkinek nincs beszámolási kötelezettsége. Még ha, mondjuk, akár a CIA vagy az FBIigazgatója is tudomást szerezne a dologról valahogy, nem tenne fel kérdéseket. Most már elég hosszú ideje azok közé tartozik, akikkel szemben még csak a gyanú árnyéka semmerülhet fel. A gyanakvás az ő feladata.

Alsógatyát és atlétatrikót húzott, majd lement a lépcsőn.

Craig a konyhában volt, Sharonnal. Sharon éppen salátát csinált. Craig nagyjábólgömbölyű borsszemeket nyomott egy hússzeletbe a hüvelykujjával.

– Na és Németországban hogy állnak a dolgok? – kérdezte Sandy. – Van még arrafelé

hisky, vagy már mind megittad? – Honnan tudod, hogy Németországban voltam?

– Tegnap beszéltem az apósoddal – mondta Felter. Megtalálta a skót whiskys üveget.Töltött magának. Ezzel ki is ürült a palack. Biztos volt benne, hogy amikor felment, méglegalább négyujjnyi volt benne. Craig és a felesége előtt is egy-egy teli pohár állt, telisötét, tömény whiskyvel.

– Vadászni vittük Pétert, életében először – mondta Lowell.

– Craig, ezt nem mondhatod komolyan! – hűlt el Sharon. – Istenem, hiszen még csak kilencéves!

– Igazi káposztafejű. Imádta.

– Félig azért amerikai – jegyezte meg Sharon.

– Ezt kissé szégyelli is.

– Ó, Craig!

Felter közben félrehúzta a konyhaajtó függönyét, ellenőrzendő, van-e már elég parázs.

– Nem gyújtottad meg a tüzet – mondta vádlóan.Lowell csettintett az ujjával. – Tudtam, hogy van még valami, amit meg kéne tennem,

azon kívül, hogy a borsot nyomogatom a húsba.



Nem igazán volt vicces, de Sharon és Craig annak találták.

Negyven percig tartott, amíg a faszén elérte azt a szürkésvörös árnyalatot, ami Craig W.Lowell szerint a bifszteksütés elengedhetetlen feltétele. Ez pont elegendő idő volt kétújabb ital elfogyasztására. Ha Sharon így folytatja, fel fog fordulni a gyomra, gondoltaFelter. Tisztában volt vele, hogy rosszmájú, de mégis úgy gondolta, legalább majd tanul belőle az asszony.

Lowell ragaszkodott hozzá, hogy vörösbort is fogyasszanak a vacsorához. Sharon ettőlmár biztos rosszul lesz.

Már éppen a vége felé jártak az evésnek, amikor a csengő játszani kezdte a Be it ever sohumble-t.

Felter felhajtotta a borát, majd kiment ajtót nyitni. Egy tömzsi, ősz hajú, szürkeöltönyös férfi állt a bejáratnál, kezében egy aktatáskával. Lowell Eldoradójamögött egy fekete, négyajtós Chevrolet szedán parkolt a házhoz vezető úton.

Valaki ült benne, a kormánynál.Kinyitotta az ajtót.

– Jó estét, uram – mondta az ősz hajú férfi.

– Jöjjön be, kérem, ezredes. – Bekísérte az étkezőbe. – Mrs. Féltért természetesen már ismeri.

– Asszonyom – mondta az ezredes.

– Ezredes – így Sharon.

– Ez pedig Lowell őrnagy. – Örvendek, uram – mondta Lowell. Kezet ráztak, de az ezredes nem mutatkozott be, ésFelter sem nevezte néven.

– Megkínálhatom egy pohár borral, ezredes? Vagy valami röviddel? – kérdezte Sandy.

– Köszönöm, nem, uram. Szolgálatban vagyok.

– Úgy látom, választ hozott a kérdésemre. Az ezredes szemmel láthatóan feszengett.

– Igazság szerint meglehetősen kétlem, hogy akár a feleségem, akár Lowell őrnagyrohanna a legközelebbi telefonhoz, hogy tájékoztassa az orosz nagykövetséget arról, amiitt elhangzik -mondta Felter.

– Igenis, uram. Nem valami sok támpontot kaptam, uram, ezért úgy döntöttem, legjobb,ha személyesen hozom el, amit sikerült begyűjtenem.

– Sajnálom, hogy idáig kellett autóznia miattam.

– Uram, jelen pillanatban három William Franklinnal kapcsolatban folyik nyomozás – mondta az ezredes. Leült az asztal mellé, és kinyitotta az aktatáskáját. – Kettő ezek közül

rutin környezettanulmány. Elhoztam az összefoglalásukat. A harmadik, Franklin alezredes,aki, gondolom, önt érdekli. Feltételezésünk szerint szexuálisan kompromittálták… nemtudjuk, biztosan kicsoda… Jokohamában.

Három dossziét helyezett az étkező asztalára.



– Franklin alezredes anyaga a vastag dosszié, uram.

Felter bólintott. Átnézte a két vékony irattartót, majd Lowell felé tolta. Egymás szemébenéztek. Lowell kiválasztotta az egyiket, és gyorsan átlapozta. Felter közben Franklinalezredes anyagait nézte át. Az alezredes, úgy tűnik, harminchat éves korában rájött, hogyérdeklik a fiatal, aránylag kevésbé szőrös férfiak.

– Ezredes – mondta Sandy –, ha végzett a nyomozással, lenne olyan szíves intézkedni,hogy kapjak egy másolatot, és általában véve tájékoztassanak a fejleményekről?

– Igenis, uram. Természetesen. Van esetleg valamilyen terület, ami különösen érdekelnéaz üggyel kapcsán?

– Semmi olyan, amit az emberei ne tartanának máris nagyon jól kézben. Attól félek, hogya felmerült aggodalmamat ezek szerint leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy sok hűhó,semmiért.

– De azért sosem árt erről meg is bizonyosodni, nem igaz, uram?

-Csak ez néha kellemetlenségeket okoz az érintetteknek. Lowell, van valami kérdése azezredeshez?

– Nincs, uram – mondta Lowell pókerarccal. – Az ezredes emberei szemmel láthatóan ahelyzet magaslatán állnak.

Az ezredes arca jól láthatóan felderült.

– Igazán szégyellem magam, hogy ilyen messzire fárasztottam, amikor, mint kiderült,nincs is semmi probléma – mondta Felter. – Biztos, hogy nem kér egy italt? Vagy esetleg

egy kis harapnivalót? – Köszönöm, nem, uram. Szolgálatban vagyok.

Az ezredes visszapakolta az iratokat az aktatáskájába. Felter kikísérte.

– Még egyszer köszönöm, ezredes. Nagyon elégedett vagyok az intézkedésegyorsaságával.

– Én köszönöm, uram.

Felter becsukta a bejárati ajtót, visszament a konyhába, és készített két italt. Besétált az

étkezőbe, és egyet letett Lowell elé. Aztán leült, és merően nézni kezdte. Hosszú ideignéztek farkasszemet. Egy idő után aztán először kuncogni kezdtek, majd egyre harsányabbnevetésbe törtek ki.

Egy kissé hisztérikus nevetés volt ez.

– Mi az, valami olyan vicc, amit csak ti érthettek? – kérdezte Sharon. Örült, hogy végreegyütt nevetnek.

– Hogy te mikre rá nem veszel, te marha – mondta Felter.

– Szegény jokohamai köcsög mostantól még hugyozni sem fog tudni elmenni anélkül,hogy legalább három ólálkodó CIC-s ne mérje stopperrel minden mozdulatát – mondtaLowell.

– Elmondjátok nekem is vagy nem? – követelte Sharon.



– Én tulajdonképpen nem is tudom, mi a fenéért nevetek -mondta Felter. – Igazából nemis nevetséges.

– Ágyúval verébre, mi? – kuncogott Lowell.

– Kezdek mérges lenni, Sandy, komolyan mondom – bosszankodott Sharon.

– Mikor a mi Don Jüanunk Algériában volt – magyarázta Felter –, volt egy híradós

fényképésze, bizonyos William Franklin őrmester. A kölyök letöltötte a szolgálati idejét,leszerelt, és hazament Cantonba, Ohio államba, ahol néhány hónap múlva úgy döntött,nem igazán kívánja esküvői fotók készítésével tölteni az életét. így hát újra felcsapottkatonának, és jelentkezett a tiszthelyettes-jelöltek helikopterpilota-tanfolyamara. Mielőttvalakit tiszthelyettesnek neveznének ki, teljes körű környezettanulmányt készítenek róla.A kölyök természetesen Craiget is felsorolta azok között, akik jellemzést adhatnak róla.Azt gondolta, egy ilyen feddhetetlen előéletű főtiszt véleménye, mint az övé,mindenképpen csak jól jöhet.

– És? – kérdezte Sharon.

– A CIC kiküldött néhány civil ruhás őrmestert, hogy kikérdezzék Lowell őrnagyot,tényleg ismeri-e William B. Franklint, és ha igen, vajon javasolná-e bizalmas ésfelelősségteljes feladatkör betöltésére.

– Hát, éppenséggel bajban is lehetett volna – mondta Craig. -Honnan tudhattam?

– Ha a te barátod, akkor biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb tényleg bajba kerül.

– Még mindig nem értem – mondta Sharon.

– Nos, az történt, kedvesem – magyarázta Felter –, hogy megint bolondot csináltammagamból Craig miatt. Mozgósítottam azt, amit gúnyosan csak a titkosügynök társadalomnak szokás nevezni. A Katonai Kémelhárítás helyettes vezetője rohant jelentésttenni nekem, mert meg volt győződve, hogy a rendkívüli prioritású biztonsági ügyről vanszó. Ha tudta volna, valójában miről van szó…

– A fenébe is, Sandy, hiszen egész héten ragyogni fog a boldogságtól. Reggel hét óranulla-nullakor már ott fog állni a főnöke irodája előtt, hogy elmondhassa, maga aSzuperügynök mondta neki, hogy rendkívül meg van elégedve a reakcióidejével.

– Tényleg nem tudom, miért nevetek – mondta Sandy. – Az isten verjen meg, Craig, teközveszélyes vagy.

– Idehoznád nekem a telefont, Sharon, drágám? – kérdezte Lowell.

– Ne merészeld! – szólt Felter a feleségére. – Isten tudja, kit akar hívni.

– Franklint, hát ki mást?

– Szó sem lehet róla.

– Miért nem?

– Először is, mert részeg vagy – jelentette ki Felter. – Pont arra van most annak akölyöknek szüksége, két hónappal a tanfolyam vége előtt, hogy egy részeg tiszt hívja fel.

– Hogy „én” vagyok a részeg? Te tudtad alig kimondani, hogy reakcióidő.



– Ne hívd fel, Craig. Csak baja lesz belőle.

– Csak meg akarja tudni, hogy nincs-e szüksége valamire – védte Sharon kissé tompahangon.

– Akkor felhívom Phil Parkért. Ő is ott van.

– Ne hívj fel senkit. Addig hagyd abba, amíg nyerésben vagy. Lowell Felter felé fordult,

hosszú orrot mutatott neki, aztánfelvette a telefont.

Sandy megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Lowell nem tudta elérni IV. Philip SheridanParker századost. Kénytelen volt beérni egy rövid, részegen érzelgős beszélgetéssel dr.Antoinette Par-kerrel.

Antoinette megnyugtatta, hogy a Phil lelkére fogja kötni, nézzen utána, van-e valamireszüksége Franklinnek, aztán kérte, adja át Sharonnak a kagylót.

Lowell a nappaliba ment és bevette magát egy fotelbe, amíg a nők beszélgettek.Hamarosan elnyomta az álom. Ez még egy problémát megold, gondolta Felter. Craignyilvánvalóan túl részeg, semhogy visszamehessen Washingtonba. A virginiai rendőrségnagyon keményen lép fel a részeg vezetők ellen. A fotel támlája lehajtható volt. Nagyjábólvízszintes helyzetbe igazította Craiget, meglazította a nyakkendőjét és a derékszíját,levette a cipőjét, és betakarta egy pokróccal.

Sharon még mindig Antoinette-tel beszélt.

Intett neki, majd felment az emeletre, és lefeküdt.

Tíz perc múlva hallotta a szobába jönni. Hallgatta, ahogy levetkőzik, aztán érezte, amintlenyomódik mellette az ágy.

– Ébren vagy? – kérdezte Sharon.

– Most már igen – felelte ő.

– Antoinette azt szeretné, ha lemennénk hozzájuk szilveszterezni.

Felter nem válaszolt.

– Szeretnék lemenni, Sandy – mondta Sharon.

– Majdnem kétezer kilométerre vannak innen. Tényleg kétezer kilométert akarsz utazni,csak azért, hogy egy tiszti klubban ülhess, díszegyenruhás részegek között?

– Igen – mondta a felesége.

– Mit mondtál?

– Le akarok menni – ismételte Sharon. – Be szeretnék sétálni az oldaladon egy tisztiklubba, úgy, hogy egyenruhát viselsz. Viselni akarom a West Point-i gyűrűmet, és aztszeretném, ha te is hordanád a tiédet. Azt akarom, hogy minden savódat, szalagodat és

érmedet viseld. Egyszerűen elegem van már belőle, hogy folyton úgy kell tennem, minthaa férfi, akihez hozzámentem, az istenverte CIA gazdasági elemzője lenne.

Nagyon részeg lehet, gondolta Felter. Sharon nagyon ritkán káromkodott.



Az analízise rögtön bizonyításra is talált, amikor a felesége felé fordult, hogy átkarolja,és kiderült, hogy az asszony meztelen.

– Meglepetés! – mondta Sharon.

– Nem mintha zavarna, természetesen, de mégis, mi jött rád ilyen hirtelen?

– Akkor izgultam így fel – jelentette be ünnepélyesen Sharon –, amikor az a hogyishívják

ezredes idejött. – Hogy mondtad? – álmélkodott Sandy.

– A nők az erős, nagy hatalmú férfiaktól indulnak be – csúsztatta a kezét a férje ágyékáraSharon. Mikor az erre kezdett megmerevedni, kuncogni kezdett. – íííííííí! – mondta pajkosan.

Sandy megfogta a mellét. A feleségének kemény, formás melle volt. A mellbimbóimereven álltak.

– Te voltál a legerősebb férfi a szobában – folytatta Sharon. -Erősebb, mint az ezredes.Erősebb, mint Craig.

Felter rádöbbent, mennyire hízeleg neki, amit mond. Még ha részeg is.

In vino Veritas, gondolta.

– Csak az a baj, hogy soha nincs esélyem dicsekedni veled egy kicsit – mondta afelesége. – Dicsekedni szeretnék veled. Szeretném mindenkinek megmutatni, milyenférjem van. Sosincs alkalmam, hogy tisztfeleség lehessek. Pedig az ilyesmi nagyon fontosegy nőnek. Te férfi vagy, ezt nem értheted.

– Ha ennyire el akarsz menni Ruckerbe, akkor Ruckerbe megyünk – mondta Sandy. Egykicsit szégyellte magát. Micsoda idétlen ötlet, Ruckerbe menni szilveszterezni. Igazábólcsak baszni akart. A kemény karónak nincs lelkiismerete, gondolta.

Sharon igazán rendes, tisztességes nő. Amióta megesküdtek, ez volt a harmadik alkalom,amikor biztosan tudta róla, hogy részeg. Először akkor rúgott be, amikor Craig feleségéttemették, azután, amikor meghalt az apja. Most, ahogy ebbe belegondolt, volt valamirémisztő abban, hogy megint lerészegedett. Ennyire súlyos problémát jelentenének azidegei?

Elhessegette az aggodalmait. Volt valami izgatóan romlott abban, hogy Sharon részeg, éső meg akarja kefélni. Tetszett neki a helyzet. A felesége reggel majd egy kicsit biztosszégyellni fogja magát, amiért sokat ivott, és ahogy viselkedett. Akkor majd ő is rájön,hogy milyen abszurd ötlet Ruckerbe menni.

Sharon elfordult tőle.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sandy.

Az ágy melletti lámpa világítani kezdett.

– Látni akarok – mondta Sharon. – Nézni akarom! – Te kis ledér nőszemély – mondta Sandy, azzal a lába közé térdelt. Izgalmában egészenfelgyorsult a szívverése. Még négy nap, mielőtt a gyerekek visszajönnének Newarkból,



gondolta. Valamelyik délután hozni fog egy üveg whiskyt.

– Bassz meg, Sandy – suttogta a fülébe Sharon. – Dugj meg jól!

Azt tette.

Reggel, amikor Sanford Felter lement a lépcsőn, Sharon éppen rántottaevésrekényszerítette Craiget, hiába tiltakozott, hogy ő csak kávét kér.

Sandy leült az asztalhoz. Sharon kerülte a tekintetét. Kisütött még néhány tojást, és elétette, néhány pirítóssal, egy kis szőlőzselével és grépfrútdzsúzzal. Aztán ő is leült,kevergetni kezdte a kávéját.

– Craig – mondta Sharon –, ha Sandy el tud majd szabadulni, elvinnél minket FortRuckerbe szilveszterre? Antoinette meghívott minket.

Lowell meglepődött, habozott. Sandy biztos volt benne, hogy semmivel sincs több kedvea nickeri nyílt tiszti kantinban tölteni a szilveszter éjszakát, mint neki.

– Asszonyom – mondta Craig –, a Lowell Légitársaság mindig a rendelkezésére áll.Sharon Sandyre nézett, most már állta a tekintetét.

– A gyerekek maradhatnak Felter mamánál – mondta.

Tizennegyedik

(Egy)

Alabama, Fort Rucker 1958. november 11.

QUESTION: What is a WOC?

ANSWER: Sir, a WOC is some thing one of ows at a wabbit. [15]

A U.S. Katonai Repülési Főiskola tiszthelyettes-jelölt zászlóaljának oktatói és parancsnokai között az a hír járta, és maguk a WOC-ok is azt rebesgették, hogy a tábornok a hálaadás nap hétvégéjére amnesztiát fog hirdetni. Paul T. Jiggs vezérőrnagy, atámaszpont parancsnoka, aki pedig már a vaskalapos savanyú fráter hírét vívta kimagának, valami perverz örömöt találhatott abban, hogy a legkisebb ürügyet is kihasználjaa jelöltek felmentésére a zászlóalj törzse által rájuk osztott büntetések alól. Márpedig a

hálaadás napja mind a büntetés adói, mind a kapói szerint kitűnő ürügy lesz a tábornok számára.

A négy század (A-tól D-ig) 254 tiszthelyettese közül harminc-ketten álltak különbözősúlyosságú büntetés hatálya alatt. Akiknek az osztályzatai voltak az elvárható szint alatt,de egyébként nem sértettek meg egy szabályt vagy rendelkezést sem, csak a zászlóaljépületeinek területéről nem léphettek ki, és ha feliratkoztak az ügyeleti szobában, még atámaszpont vegyesboltját és színházát is meglátogathatták. A vegyesbolt büféje azonbanilyenkor is kifejezetten tiltott területnek számított a részükre.

A más kihágásokban bűnös jelöltek a kihágás típusától függően súlyosabb korlátozások alatt álltak. A legsúlyosabb büntetés (ami után már csak a programból való kizáráskövetkezett) előírta, hogy a jelölt 06.00 és 22.00 között kizárólag csak a szobájábantartózkodhat. A büntetés időtartama alatt az alvási időszak kivételével „A” típusú



egyenruhát kell hordania, és két dolgot tehetett egész nap: állhatott vagy ülhetett azíróasztalánál. A dohányzás tiltva volt. Egy harmincperces időtartam kivételével, amikor engedélyt kapott a legfrissebb napilapok olvasására, kizárólag a tankönyveket és aHadsereg különböző kézikönyveit tanulmányozhatta. Rádió, televízió vagy egyébelektronikus szórakoztatóeszköz üzemeltetése szigorúan tilos volt.

A büntetésben lévő jelöltek legnagyobb része által elkövetett kihágás a jelölthöz és

úriemberhez nem méltó viselkedés. A konkrét vád általában vulgáris és/vagy obszcénés/vagy istenkáromló beszéd volt.

William B. Franklin jelölt osztálya kilencven százalékban hivatásos altisztekből állt, húszés féltől huszonhat és fél éves korig, E-5-östől E-7-es fizetési kategóriával, azazőrmesterekből, első osztályú őrmesterekből és rangidős őrmesterekből, illetve a műszakimegfelelőikből, szakképzett 5-östől szakképzett 7-esig. Voltak köztük harckocsiparancsnokok, térképészek, első őrmesterek, költségvetési szakértők,lövészszakasz-parancsnokok és röntgentechnikusok az Egészségügyi Testülettől. Aztán

repülőgép-mechanikai műszerészek, rádióelektronikai műszerészek, fényképészek,kézifegyver-géplakatosok. Még egy patkolókovács is akadt, aki a virginiai Fort Meyersbőlkerült a repülési tanfolyamra. Az Arlington Nemzeti Temetőben tartott mintegy napi féltucat katonai temetésen a lovakért felelt.

Egy dolog volt közös bennük, eltekintve persze a kitűnő fizikai állapottól, az átlagosanhat egész hét tized év katonai szolgálattól és az általános katonai besorolási teszten elért123,6-es pontszámátlaguktól (a tisztjelölti tanfolyamokra 110 pont is elég), hogy mindhelikopterpüóták és tiszthelyettesek szerettek volna lenni.

Mind öreg katonák; ismerték a dörgést. Tisztában voltak vele, hogy a fizetésük ahadnagytól az őrnagyig terjedő valódi tiszti rangokkal megegyező lesz. Ezért aztánhajlandóak voltak hat hónapon keresztül minden baromságot elviselni, amivel a Hadseregmegnehezítette az életüket. Hat hónap után aztán tiszthelyettesek lesznek, és végre sayonarát és auf Wiedersehend mondhatnak az összes szarságnak és szivatásnak, ami asorállományú ranggal jár. Ha megtetszik nekik a tiszti élet, kibulizhatnak maguknak egytiszti megbízást is, és harmincéves szolgálati időre hajthatnak – ha viszont kiderül, hogyszar az egész, akkor legfeljebb csak a húsz évet nyomják le (közben persze végig repülésidíjat is kapnak), és az alapzsoldjuk felével vonulhatnak nyugalomba.

Ezt a hat hónap szívatást már gond nélkül végigcsinálják. Mégsem süket kopaszok már,az isten szerelmére. Tudják, honnan fúj a szél, és hogyan lehet elkerülni a vihart. Nehagyd, hogy elkapjanak, a cipőd legyen mindig fényes, a nadrágod frissen vasalt, és tartsda szád.

Csak nem cseszik már ki a Hadsereg egy csapat öreg katonával.

A parancsuk, amivel az alabamai Fort Rucker US Katonai Repülési Központba helyezték őket, kifejezetten megtiltotta, hogy saját személygépkocsival utazzanak oda, és világosanleszögezte, hogy miután a jelöltek az első hat héten nem hagyhatják el a barakkjukat, a

hozzátartozók odautazása nem javasolt. Na persze, lószart! Anyuka majd szépen beül a kocsiba, és ő hozza ide. Kivesz valaholegy szobát, aztán már csak azt kell megoldani, hogyan jusson át az ember éjszaka akerítésen, hogy megoszthassa élete párjával a hitvesi ágyat.



Az írásos parancs, ami négy hónappal korábban Fort Ruckerbe irányította őket, azt ismeghatározta, hogy az érkező tanulók nem jelentkezhetnek 20.00 előtt, sem 22.00 után,továbbá, hogy „A” típusú egyenruhát kell viselniük. A civil ruhájukat és a személyesholmijukat az addigi állomáshelyük szállásmesterénél kell megőrzésre leadniuk induláselőtt.

Franklin őrmester talált egy garázst Daleville-ben, rögtön a támaszpont kapujánál, ahol a

kocsiját és a civil ruháit ott tudta hagyni. Taxival ment a támaszpontra. Ott aztán nagyjábólazt látta, amire számított: 20.05-től sorra érkeztek a nős altisztek, egytől egyig a sajátautójukkal. Hosszú idő óta először volt náluk mindössze egy szabvány katonazsák.Kiszálltak, futó csókot váltottak a feleségükkel, és a járdán az ügyeleti szobáhozmasíroztak.

Ott a zászlóalj kisegítőszemélyzete, tizedesek és őrmesterek fogadták őket. Tudták, mitkell tenniük. Megmondták a nevüket. Kikeresték őket egy listáról. Beírták magukat.Beosztották őket egy szobába, és tájékoztatták, hogy nem hagyhatják el a századuk

területét.Először nagyon meg voltak elégedve a fogadtatással. Először is a nőtlen tisztek szállásán

lakhattak. Igazi istenverte tiszti szálláson. Nappalival, benne íróasztallal, amin még asztalilámpa is volt, és külön hálószobával. Az ágy is igazi ágy matraccal, nem a sorállománynak heverője. Volt zuhanyzójuk és vécéjük, a szomszéddal közösen. Franklin őrmester Algírban a Hotel d’Angle-terre-ben persze már sokkal jobb körülmények között is lakott,de a szállása akkor is sokkal tágasabbnak és kényelmesebbnek bizonyult, mint amireszámított.

A szomszédain viszont meglepődött. Szaros kopasz közlegények. Alig végezték még elaz alapkiképzést Dixben vagy Braggben. Még mindig látszottak rajtuk a harmincmásodperces hajvágás nyomai, amit a Hadseregbe lépésük napján kaptak. Okos kölykök, buzgók és tökösek, de akkor is csak istenverte kopaszok. Fogalma sem volt, mi a fasztkereshetnek ott. Idővel majd utánaérdeklődik.

Másnap reggel 6.00-kor a szoba hangszóróján felcsendült a kissé recsegő, sistergősébresztő. Majd szinte azonnal bemondták, hogy az aznapra előírt egyenruha „A” típusú,képzési és kitüntetésszalagokkal. Ezt kétszer megismételték. Reggeli a tiszthelyettesiétkezőben. 06.25-kor sorakozó a barakkok előtt. Ki kell deríteniük, ki a rangidős altiszt,

aki aztán századot szervez belőlük. Az oktatószemélyzet egy tagja mutatja majd az utat azétkező felé, ahová menetoszlopban kell átvonulniuk.

06.20-ra öt első őrmester baktatott ki a barakkok elé. Makulátlan egyenruhát viseltek,szalagokkal. Feszesen tisztelegtek a kint álló százhatvan centiméter magas hadnagynak, ésharsány „jó reggelt, uram”-mal köszöntötték.

A hadnagy félmosollyal viszonozta a tisztelgésüket, aztán csak állt tovább, karba fontkézzel.

Az első őrmesterek összevetették a kinevezési dátumukat. Mint kiderült, Kenneth G.

Spencer első őrmester volt a rangidős. Csak három napja hiányzott az előléptetéshezkorábbi állomáshelyén, a 82. légideszant-hadosztály 508. ejtőernyős-lövészezrede „D”századában.



– Először is mindannyian alakítanak egy szakaszt – mondta Spencer első őrmester. – Maga megy majd elöl – fordult a negyedik első őrmesterhez.

Mindannyian elég régen meneteltek ugyan utoljára, de azért tudták, mi a dolguk. Amintaz osztály többi tagja is felsorakozott a barakkok előtt, gyorsan három szakaszt alakítottak belőlük, mindegyik élén egy első őrmesterrel. A hadnagy (aki úgy nézett ki, mintha a múlthéten került volna csak ki West Pointból) intett a mellette álló kisegítő tizedesnek, hogy

adja át a névsort Spencer első őrmesternek. Névsorolvasást tartottak.

Spencer első őrmester hibátlan hátraarcot hajtott végre, jobb kezét mereven a jobbszemöldöke elé kapta, könyvbe illően tökéletesen tisztelgett. – Uram, jelentem, mindenkimegjelent és felsorakozott! – kiáltotta.

A kopasz hadnagy viszonozta a tisztelgést.

– Nagyszerű. Vezesse az embereket az ebédlőhöz, őrmester.

– Igen, uram! – mondta Spencer. Újabb tökéletes hátraarcot csinált.

Az étkezde is kellemes meglepetés volt. A legtöbb kiképzőiskola ebédlői istenverte pocsékok. Itt más volt a helyzet. Négyfős asztalok, mindegyiken tejeskancsó, fűszertartók,asztalterítő, sőt még szalvéta és virág is. Sokkal közelebb állt a tiszti étkezdéhez, mint asorállományúak ebédlőjéhez. És a kaja sem volt rossz. Tojás, úgy elkészítve, ahogy kérteaz ember, és kétszersült. Első osztályú.

Senki nem mondta, hogy visszafelé, a század barakkjai felé is menetelniük kellene, deSpencer első őrmester a jelek szerint úgy döntött, nem árt biztosra menni, és mindent úgy

csinálni, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Amikor Franklin kilépett az ebédlőből,Spencer már ott állt, és sorakoztatta az embereket. Mikor mind összegyűltek, a századkörlete felé meneteltette őket. Kopasztökű, a hadnagy, már ott várta őket. Spencer jóltippelt. Valóban elvárták tőlük, hogy alakzatban térjenek vissza.

Szakaszokra osztotta a századot, hátraarcot csinált, és tisztelgett.

– Uram, a század felsorakozott! – kiáltotta.

– Készítse fel az egységet szemlére, őrmester – mondta Kopasztökű, a hadnagy.

Spencer tisztelgett, hátraarcot csinált, vigyázzba vágta magát, és így kiáltott: – Első sor, két lépést előre lépj! Második sor, egy lépést előre lépj! In-dulj!

Az első sor két nagy lépést tett előre, a második egyet. A harmadik nem mozdult.

– Jobbra nézz, igazodj! Vigyázz!

Spencer első őrmester követte Kopasztökűt, aki végigsétált mindhárom sor előtt.Mindenki előtt megállt, és tetőtől talpig végignézte az egyenruháját. Úgy látszik, Kopasztökű barátunk tényleg komolyan veszi ezt az egész szemlézőtiszti marhaságot,

gondolta az őrmester.Aztán ezzel is végeztek.

Kopasztökű kiállt a század elé.



Zubbonya belső zsebébe nyúlt, és elővett valamit, amit Spencer eddig sosem látott. Azéremszalagjai és a képzési jelvényei voltak. Úgy látszik, mégsem az a West Pointból rissen kirepült had-nagyfióka, akinek még ott a tojáshéj a seggén, gondolta Franklin

őrmester. Igazán szép éremgyűjtemény. Köztük egy Harctéri Szolgálatért Érem, egyrepülősszárny, aztán két négyes sor szalag alatt egy ejtőernyősszárny. A szalagok közöttvolt egy Ezüstcsil-lag és két Bíbor Szív is. Franklin meglepődött, hogy Kopasztökű-nek

máris ennyi jelvénye és érdemrendje van. Eddig egyetlen tisztet látott ilyen bármikor levehető és visszarakható készlettel, Craig W. Lowell őrnagyot. Márpedig Lowellnek vanstílusa.

– Uraim – mondta Kopasztökű –, a nevem Oppenheimer. Én vagyok a harcászati tisztjük. Na most tíz százalékuk, azok, akik közvetlenül az alapkiképzésről érkeztek ide, eztnyilván minden további nélkül el is fogadja. A többi kilencven százalékban, azaltisztekben, a hadsereg gerincében, meggyőződésem szerint máris felmerült néhánykérdés.

– Az altiszti kar tagjai között széles körben elterjedt és elfogadott tézis, hogy egyhadnagy körülbelül annyit ér, mint gumimankó a nyomoréknak, vagy tejmirigyek egy hímtevén. Én magam is így gondoltam, uraim, amikor még a 140. harckocsizászlóaljszakaszának őrmestere voltam, mielőtt lehetőséget kaptam, hogy az Egyesült Államok West Point-i Katonai Akadémiáján tanuljak. A tisztek kilencven százaléka, akikkel itt-tartózkodásuk alatt kapcsolatba kerülnek, akárcsak, természetesen, a tiszthelyettesek százszázaléka, korábban altiszt volt. Ezért barátilag ajánlom önöknek, hogy minden, a rendszer felrúgására irányuló elhatározásukat, amire a Földgolyó legkülönbözőbb pontján,változatos területeken szerzett rendkívüli katonai tapasztalatuk jogosítja fel önöket a

véleményük szerint, felejtsék el, mint kósza vágyálmot. Két dologra fogjuk megtanítaniönöket az itt-tartózkodásuk idején. Először is, hogy hogyan kell forgószárnyú légiárművekkel repülni. Minthogy mindannyian tökéletes fizikai állapotban vannak, mind

legalább a tisztjelöltekével megegyező intelligenciával rendelkeznek, és őszintén szólva arepülés sem olyan nagyon nehéz feladat, a képzésük ezen része várhatóan semmifélenehézséget nem fog jelenteni. Másrészt hősies kísérletet fogunk tenni, hogy tiszteket ésúriembereket faragjunk magukból. Egy tisztre emberek életét bízzák: emberi lény ennélsúlyosabb felelősséget nem kaphat. Az úriember olyan személy, aki viselkedésével,ellemével elnyerte bajtársai és beosztottjai tiszteletét. Adott szavát minden körülmények

között betartja. A parancsokat minden fenntartás nélkül fogadja és hajtja végre. Itt nincséjszakai létszámellenőrzés, uraim. Nem lesznek őrök, hogy a tábor területén tartsák önöket. Akár a kapun is kisétálhatnak, és a feleségükkel tölthetik az éjszakát a Dalevillemotelben, vagy akárhová is suvasztották az asszonyt. Ugyanis, ha azt a parancsot kapják,hogy maradjanak a szállásukon, elvárják önöktől, hogy tényleg ott is legyenek. A pusztaelenlétük, hogy részt vesznek ezen a kiképzési programon, feltételezi, hogy szavukat

adták, minden parancsot hűségesen teljesítenek és betartanak.

– Más szóval semmiféle büntetést nem kapnak, ha engedély nélkül távoznak. Akiilyesmit követ el, azt egyszerűen elbocsátják a tanfolyamról, mint tisztnek és úriembernek

alkalmatlan személyt, hiszen nem lehet megbízni az adott szavában. Arra is felhívnám afigyelmüket, hogy nálunk a koma-pajtás rendszer sem működik. Ha fedezik a barátaikat,azt a saját felelősségükre és kockázatukra teszik. Természetesen egy úriember nem besúgó, aki folyton a feletteseihez rohangál, hogy a bajtársai nem megfelelő viselkedését



elentse. Ugyanakkor, hogy egy konkrét példát mondjak, ha a tudomásunkra jut, hogyvalaki lemaradt egy sora-kozóról, nem jelent meg az előírt időben, az előírt helyen,megfelelő öltözékben; és az alakulat „vezetője” fedezte, azonnal elbocsátjuk mindkétilletőt. További magyarázatot nem fognak kapni a dolgok itteni működéséről. Illetveegyetlen dolgot még hozzátennék. Mindjárt a szállásmesteri raktárba vonulnak, ahol teljesegyenruhakészletet kapnak, a trikóktól a shortokon át egészen a repülősoverallokig. Az új

egyenruháikon csak a különböző tiszthelyettes-jelölti fokozatok jelvényeit viselhetik,semmi más, ismétlem, semmi más megkülönböztető jelzést nem hordhatnak. Tehát nemlehet majd tudni, ki volt, mondjuk, egy ejtőernyőslövészszázad első őrmestere, és ki voltkorábban egyszerű, frissen sorozott közlegény. És éppen ez a cél, uraim. Attól a pillanattólkezdve, hogy fölveszik az új egyenruhájukat, egészen addig, amíg végeznek, vagyelbocsátják magukat, elfelejthetik, hogy altisztek, akiket a hálás kormányzat jószolgálatukért felelős beosztással és az azzal járó jelvényekkel jutalmazott, illetveesetlegesen különböző kitüntetésekkel is kiemelkedő cselekedeteikért.

– Mostantól mindannyian egyenlők. Ettől a pillanattól kezdve, uraim, önök „WOC”-ok.

Márpedig a WOC egy olyan dolog – racs-csolta –, amit az ember a nyúlhoz vág. Hát ez nem az a szokásos süket baromság volt, gondolta Franklin őrmester, mint azüdvözlő beszédek általában lenni szoktak, az biztos.

(Kettő)

1958. november 21-ére, amikor IV. Philip Sheridan Parker százados bemasírozott atiszthelyettes-zászlóalj „D” százada körletébe, Kopasztökű Oppenheimer, minthogy azelső tizennyolc hónapját kielégítő eredménnyel szolgálta le, automatikus előléptetéstkapott főhadnagyi rangra. A rábízott jelöltek többlépcsőnyi alapképzésen mentek át, majda repülési gyakorlati képzés elsőtől negyedik fázisán is. Közvetlenül karácsony előttvégeznek majd, az ötödik fázis teljesítésekor („Könnyű és közepes szállítóhelikopterek működtetése harctéri körülmények között”).

Kopasztökű látta, amint a Chevrolet szolgálati autó, tetején a ferdén álló Collinsrövidhullámú antennával megáll a század körléte előtt, és arra a logikus következtetésreutott, hogy üzenet jön fentről. Egész pontosan, mivel csak a támaszpontparancsnok

szolgálati autója volt Collins antennával és a hozzá tartozó rádióval felszerelve, bizonyáraa parancsnok törzsének egyik tisztje, és a bűnösöknek hoz amnesztiát.

Az irodájában várta meg, hogy a kis színjáték kezdetét vegye.

Amint a tábornok küldönce belépett az épületbe, az ajtó melletti kis asztalkánál ülőkörletügyeletes tiszthelyettes-jelölt elkiáltotta magát: – Vi-gyázz!

Pár pillanat múlva egy hasonló kiáltás jelezte, hogy a hírnök belépett az ügyeleti szobába.

– Uram – kiáltotta az ügyeletes jelölt – Stewart, J. B., tiszthelyettes-jelölt, ügyeletes tisztelentkezik!

– Pihenj – mondta a tábornok küldönce. – Lenne szíves átadni az üdvözletem a harcászati

tisztnek és egyben megkérni, hogy válthassak vele egy pár szót? A nevem Parker.Az ügyeletes (ezt a tisztséget mindennap más jelölt viselte) bekopogott Kopasztökű

nyitott ajtaján; felszólítást kapott, hogy lépjen be; mire belépett, tisztelgett, és így szólt: –



Uram, Parker százados üdvözletét küldi, és beszélni kíván önnel.

– Kérje meg a századost, hogy jöjjön be – mondta Kopasztöku, és felkészült, hogy feltudjon állni az asztala mögül.

– Uram – mondta az ügyeletes feszes vigyázzállásban –, Parker százados.

– Oppenheimer, š. ’. főhadnagy jelentkezem, uram – tisztelgett Kopasztökű.

– Jó napot, hadnagy – viszonozta a tisztelgést Parker. A jelölt felé fordult. – Legyenolyan jó, csukja be az ajtót, amikor távozik. Megtörtént.

– A tábornok úrnak az a kívánsága – mondta Parker –, hogy a bűnöseinek bocsáttassanak meg a vétkei.

– Igen, uram – felelte Oppenheimer. – Sejtettem, hogy ennek köszönhetjük a százados úr látogatását.

– Azt szeretném, ha a tábornok nagylelkű gesztusát nem hirdetné ki a katonák előtt, amíg

az egyikükkel nem beszéltem. Egy olyan illetőről van szó, aki úgy tudom, mindenkétséget kizáróan nagyszájú okostojás.

– No és ki lenne az, százados?

– Franklin, William B.

Kopasztökű láthatóan feszengeni kezdett.

– Mondhatnék valamit, százados? – kérdezte.

– Természetesen.

– Nos, nem próbálom mentegetni, vagy megmagyarázni, amit tett. Nem lett volna szabadezt tennie. Ezt én is tudom, ő is tudja. De…

– De?

– Attól még jó katona, százados. Számítani lehet rá. Nem azon múlik, hogy még csak 135óra repülési képzést kapott, ha érti a százados úr, mire gondolok.

– Dicséretes a lojalitása, főhadnagy – mondta Parker százados fanyarul. – És figyelembefogom venni.

– Igenis, uram. Küldjek érte, uram? – Csak mondja meg, merre találom. Először itt beszélek vele, aztán magammal viszem aszázad körletén kívülre, további megbeszélésre. Mikor távoztunk, bejelentheti a tábornok amnesztiáját.

– Igenis, uram – mondta Kopasztökű Oppenheimer. A falon lógó térképhez lépett, és

megmutatta Parkernek Franklin jelölt WOCQ-ját.[16]

IV. Philip Sheridan Parker századosegyetlenegyet koppantott Franklin jelölt szobája ajtaján.

Franklin felugrott az íróasztala mellől. – Uram, Franklin W. B. jelölt jelentkezem! – kiáltotta.

– Pihenj, Mr. Franklin – mondta Parker. Franklin díszszemlepihenj”-állást vett fel, ami a





A sofőr melletti ülésre szállt be.

– Tudja, hová megyünk – mondta Parker a sofőrnek, egy első osztályú őrmesternek. Elsőosztályú őrmesterek nemigen sofőrködnek szolgálati kocsikban, kivéve, ha történetesen atábornok személyes sofőrjei.

Mi a franc folyik itt? – csodálkozott magában Franklin.

– Igen, uram – mondta a tábornok sofőrje. A támaszpont főhadiszállására hajtott.A főparancsnokság épülete előtti helikopter-leszállóhelyen a tábornok fehérre festett gépe

állt. Beálltak a parancsnok szolgálati kocsija számára fenntartott parkolóba. A sofőr kipattant az autóból, és kinyitotta Parkernek az ajtót.

– Köszönöm, őrmester – mondta a százados. Intett Franklinnek, hogy kövesse, azzalelindult a tábornok H-13-asa felé.

Franklin utánaügetett.

– A tábornok, kifejezendő, mennyire nem szeretné, ha az általa irányított támaszpontonnegatív diszkrimináció érné a színes bőrűeket – mondta Parker –, nagylelkűenrendelkezésre bocsátotta a személyes helikopterét a maga ellenőrző repüléséhez.

Franklin most már végképp nem tudta, mit gondoljon.

– A tábornokot egy színes bőrű katona tanította lovagolni fiatalkorában – folytatta aszázados. – Ez, mondjuk úgy, színesítette a tábornok színes bőrűekről alkotott véleményét.Ezért nehezen tudja elfogadni, hogy némelyik színes bőrű időről időre valóban elkövetostobaságokat. – Elhallgatott, majd rövid szünet után így folytatta: – Úgy tájékoztattak,

Mr. Franklin, hogy már kapott eligazítást az ilyen légi járművek, mint amilyet maga előttlát, repülés előtti ellenőrzésének módszereiről. Ha ez igaz, akkor legyen szíves, és hajtsavégre az ellenőrzést.

Franklin végigfutott a rutinellenőrzésen. Parker százados beszíjazta magát mellé azutasülésre.

– Gyújtsa be – mondta, mire Franklin bekapcsolta a motort. A százados lenyomta amikrofonja gombját.

– Laird helyi irányítás, a Daráló Egyes a parancsnokság előtti leszállón helyi repülési

engedélyt kér Hancheybe. A Hatos[17] nincs a fedélzeten.

– Itt Laird helyi irányítás. Daráló Egyes részére a helyi repülést Hanchleybeengedélyezem.

– Tud róla, Mr. Franklin – kérdezte Parker udvariasan a sisakrádión –, hogy Angus Lairdvezérőrnagy ugyanerről a helikopterleszállóhelyről indult el, és miután kiment a fejéből,hogy bekapcsolja a karburátorfűtést, egyenesen a fák közé zuhant?

Franklin ránézett. Parker mindkét kezét előrenyújtotta, emelő mozdulatot tett velük, majd

Hanchey Field felé mutatott.Franklin ellenőrizte, hogy a zöld sávban vannak-e a mutatók, majd lassan emelni kezdte a

fordulatszámot.



– Laird helyi irányítás, Daráló Egyes felszállásra kész – hallotta a százados hangját asisakja fejhallgatójában.

Tíz perc múlva újra Parker hangját hallhatta.

– Most, miután bebizonyította, hogy fel tud szállni, lássuk, arra is emlékszik-e, hogyankell letenni – egy tisztásra mutatott a fenyőerdő közepén, amin egy fehérre festett kör közepén öt méteres „H” betű látszott a földön.

Franklin úgy vélte, eddigi leszállásai egyik legjobbikát sikerült produkálnia.

Parker vágó mozdulatot tett a tenyere élével keresztben a torka előtt. Franklin kikapcsoltaa motort. A rotorok flakata-flakata-flakata suhogása lassan mélyülni kezdett.

– Mondja meg az igazat, Franklin, itt most senki nem hallhat minket, mint egyik afroamerikai harcos a másiknak, mennyi nem hivatalos repülési órája van már?

– Hatszáz óra körül, uram.

– Ez igen. Igazán keményen dolgozhatott, hogy ennyit össze tudjon szedni.Franklin nem felelt.

– A repülési biztonság figyelmen kívül hagyásáról maga ellen szóló vádak szerint, amik miatt egyébként még könnyen kirúghatják a fekete seggét a tanfolyamról, állítólagelengedte az egyik daráló botkormányát, hogy fényképezhessen.

– Igen, uram, valóban ezt mondták, vagy igen, uram, valóban ezt tettem?

– Tényleg fotóztam, uram. Azelőtt fényképész voltam.

– Tudok róla – mondta fanyarul Parker. – Pusztán személyes kíváncsiságból kérdezem,hogy meg tudná mutatni, hogyan csinálta ezt a légi bűvészmutatványt?

Franklin pár pillanatig csak nézett rá, mintha azon gondolkodna, engedelmeskedjen-e.

– Egyszerűen a térde alá szorítja az ember a botkormányt.

– Így.

Bemutatta, hogyan kell a bal lábat a fordulatszám-szabályozóra fonni. A fordulatszám-szabályozó egy botkormanyszerűség a pilótaüléstől balra. Ez szabályozza a rotorok

fordulatszámát, dőlésszögét és a motorba jutó üzemanyag mennyiségét is. – Ez persze csak arra jó, hogy az ember egy helyben tartsa a gépet egy ideig – magyarázta Franklin. – A bal lábával és a jobb térdével együtt tudja kezelni a botkormányt.

– Jézus isten! És valaki meglátta, amint ezt csinálja?

– Igen, uram.

– Valószínűleg egyedül azért nem rúgták ki páros lábbal, mert igazából senki nem hisziel, hogy ez lehetséges.

– Ki fognak rúgni? Erről van szó?

– Nem, befejezheti a tanfolyamot. Az „incidensről” szóló jelentés, hogy, hogy nem,elveszett.



– Szent ég, ezt igazán örömmel hallom.

– Tényleg nagyon szeretne pilóta lenni, mi?

– Igen, uram, szeretnék.

– Bizonyára egy repülős példája ösztönzi, akit ismert, igaz?

– Igen, uram. – Aki megtanította repülni, figyelmen kívül hagyva minden, ezt tiltó szabályzatot?

– Igen, uram.

– És persze történetesen az elengedett kormánnyal való repülést is ő találta ki, nemde?

– Miután megtanított repülni, rendszeresen gyakoroltunk 1200 méteres magasságban. Őmegpróbálta megcsinálni a trükköt, én pedig gyorsan átvettem az irányítást, ha valamigond volt.

– Más szóval, nem semmi egy pilóta az illető, mi? – Igen, uram.

– Egy jóképű ördög, aki, amikor éppen nem valami szörnyen John Wayne-stílusút csinál,azzal üti el az idejét, hogy eldönti, az állandóan körülötte legyeskedő csinos nők közül,akiket úgy vonz, mint a gyertyaláng a lepkéket, melyiket tisztelje meg egy keféléssel,igaz? Egy Craig W. Lowell nevű nagydarab csirkefogó?

– Hát ismeri az őrnagyot, uram?

– Nem vallanám be bárkinek, Mr. Franklin – mondta Parker –, de nem csak ismerem azta sötét alakot, de éppenséggel a legjobb barátom is.

Egymásra vigyorogtak.

– És most hogyan tovább, uram?

– Természetesen meghívom hozzánk vacsorára, hogy máshogy? – mondta Parker.Mutatóujjával „pörgesd fel”-jelet mutatott. Franklin lenyomta a motorindító kapcsolót.

– Tudja, ki volt a színes bőrű fickó, aki, mint mondtam, lovagolni tanította a tábornokot?

– hallotta Franklin a százados hangját a sisak fejhallgatójában. – Kicsoda, uram?

– Az apám – mondta Parker. Aztán egy kattanás hallatszott, ahogy lenyomta a rádiómikrofonjának a kapcsolóját. – Laird helyi irányítás, Daráló Egyes a Hanchey körzetben.Alacsony repülési engedélyt kérünk az egyes helikopter-leszállóhely felé.

Franklinra nézett, majd az „emeld fel” – jelzést mutatta neki a kezével.

– És, ha lehet, kézzel, Bill – mondta. – Fogjad szépen mindkét kézzel.

Tizenötödik (Egy)

Virginia, Fort Meyers



Hármas számú szállás

1958. december 11.

Az USA Hadseregének vezérkari főnöke rendszerint úgy hetente egyszer összejött azUSA Hadseregének vezérkari főnöke helyettesével. Ezek a találkozások nem hivatalos,társasági összejövetelek voltak. A részletes napi programjukban, amit a szárnysegédeik

minden napra gondosan megterveztek és vezettek, ez az időszak az „AIQ”[18]

rövidítésselszerepelt.

Valójában a legritkább esetben voltak ilyenkor egyedül, és a szállásukon is csak ritkán.Amúgy sem voltak soha teljesen egyedül, természetesen. Mindig lézengett valahol aközelükben egy-egy rangidős őrmester vagy tiszthelyettes a hóna alatt egy .45-össel vagyegy M2-es karabéllyal a golftáskájában. Általában a második szárnysegédjük is velük volt,hogy telefonáljon, intézkedjen, ha kell, és egy sofőr is. Gyakran voltak a kíséretükben,illetve az állomáshelyükön mindig, egyéb tisztek, szakemberek és tanácsadók is, akiknek

állandóan kéznél kellett lenniük, ha szükség adódott a szolgálataikra. Például katonairendőrök, rejtjelezők, propagandatisztek és így tovább, a végtelenségig. Ezek, ha nem iskísérték el mindenhová őket, mindig tudták, hol tartózkodik éppen az Ötös és a Hatos, éshogyan juthatnak a leggyorsabban oda, ha úgy adódik.

Az „egyedül” csak annyit jelentett, hogy az Ötös vagy a Hatos éppen senkit sem fogad,sem hivatalosan, sem félhivatalosan; még egymást sem. Azt jelentette, hogy amit ilyenkor mondanak abban a helyiségben, ahol éppen tartózkodnak, az nem kerül ki a onnan. Nemazért, mert a szobát gondosan átvizsgálták, hogy semmilyen ötletes kis lehallgatószerkezetne legyen benne (noha persze ezt is megtették), hanem mert az ezeken a kis

összejöveteleken jelen lévő emberek abszolút megbízhatóak voltak.18.40-kor, húsz perccel hét előtt, az USA Hadseregének vezérkari főnöke így szólt a

feleségéhez és az első szárnysegédjéhez: -Átugrom •. –. Blackhez. Majd jövök.

Amint a Hatos kilépett az ajtón, az első szárnysegéd nekiállt telefonálni. Számos hívást bonyolított le; értesítette az értesítendőket, hogy hol érhetik el a Hatost, illetve őt. Aztánhazament. Ha nem csal a tapasztalata, ami valószínűtlen, akkor a vezérkari főnök akövetkező öt-hat órát egy helyben fogja tölteni.

18.43-kor a Hatos belépett a hármas számú szállásra, •. –. Black lakosztályába, akonyhába vezető bejáraton. Ott találta Wesley első őrmestert, aki már akkor Black mellettszolgált, amikor még nyeregben közlekedtek (rengeteg időt töltöttek lóháton annak idején), továbbá Fulton J. Oswald dél-carolinai szenátort, a Kongresszus KatonaiBizottságának tagját; Carson Newburghöt, a Newburgh Corporation elnökét és ügyvivőjét;no és persze magát az Ötöst, Black vezérőrnagyot.

– Milyen itallal kínálhatom meg, tábornok? – kérdezte Wesley őrmester. A szobábanlévők bólintással üdvözölték a belépőt, de egyébként senki nem szólt, vagy nyújtott kezet.

– Van még abból a jó kis skót whiskyből, Wes? – kérdezte a vezérkari főnök.

– Naná, hogy van. Huszonnégy éves. Olyan érett, amilyen érett whisky csak lehet – mondta Wesley, azzal az egyik konyhaszekrényhez lépett, és elővett egy üveget.

– Ma Carson hozta a kaját – mondta a vezérkari főnök helyettese. – Van marhaszelet és



fácán. A fácánra várni kell, még egy óra, amíg Wes elkészíti.

– Akkor beérem marhaszelettel.

– Kívánja a tábornok úr, hogy megfőzzem, mint a bifszteket? – kérdezte Wesleyőrmester. – Vagy véresen eszi, mint Newburgh ezredes és a szenátor?

– Tatárbifsztek? – nevetett a vezérkari főnök. – Miért is ne? – Ettől garantáltan

keményebb lesz a ceruzája, tábornok – mondta a szenátor. – Attól félek, egy kis marhaszelet és tojássárgája nagyon kevés már ahhoz, hogy életetleheljen az én ceruzámba.

Wesley egy poharat nyújtott neki, benne sötét, alig hígított skót whiskyvel.

– Ha az urak is úgy gondolják, bemehetnének a dolgozószobába, és nekiállnék elkészíteni a vacsorát – mondta.

– Adjon még egy fél órát, Wes – mondta Black. – Amíg megiszunk még egy pohárral.

– Jön még valaki? – kérdezte a vezérkari főnök, miután bementek. Az egyik asztalrakatonapokróc volt terítve, ha esetleg pókerezni támadna kedvük.

– Ez az – mondta E. Z. Black. – Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled.

– Mondja el E. Z.-nek is, szenátor – mondta a vezérkari főnök.

– A Légierő tudomást szerzett a rakétával felfegyverzett helikoptereiről – közölte aszenátor. – Egyenesen a seggfejtől hallottam, a tiszteletreméltó Rhode Island-i szenátortól.

– Helikopter – szögezte le Black. – Egyes szám. Csak egy van.

– Egy is több, mint amennyiről tudtam, E. Z. – jegyezte meg a vezérkari főnök.

– És csak gondolja a Légierő, hogy felfegyverzett helikoptereink vannak, vagy biztosantudja? – kérdezte Black, majd kijavította magát: – Helikopterünk.

– Fényképeik és mozgóképeik is vannak róla – mondta a szenátor.

– A rohadt dögök, biztos beépítettek egy kémet – mérgelődött Black.

– Talán nekem is ezt kellett volna tennem – mondta a vezérkari főnök. – Ehelyettmegbíztam benned, hogy tájékoztatsz a Hadseregben folyó ilyen kis apróságokról.

– Igyekszem nem terhelni téged az apróságokkal, tábornok. Hogy több időd maradjon a politikára.

– Ha ez nem politika, akkor mi az isten?

– Ma délután például – folytatta Black tántoríthatatlanul – egy teljes órát töltöttem azzal,hogy megpróbáltam kitalálni, mit tegyek egy Japánban állomásozó fegyverzeti alezredesügyében, aki, mint kiderült, filmekben szerepelt. Történetesen nála van a kulcs az ottaniharcászati atombombákhoz.

– Milyen filmekben? – Pornókban. Homokos pornófilmekben. Ő volt a főszereplő. Ezt a kis apróságotszándékoztam éppen a tábornok úr tudomására hozni.



– Jézusom! – mondta a szenátor.

– Több lehetőségünk is van – folytatta Black. – A CIC és a G-2 azt akarja, hogytávolítsuk el, és állítsuk hadbíróság elé, de legalábbis rúgjuk ki a Hadseregből. De vannak,akik azt szeretnék, ha folytatódna a játék, hogy megtudjuk, ki osztja a lapokat.

– Kik akarják ezt? – kérdezte a vezérkari főnök.

– A CIA. És Felter. – Te persze Féltért támogatod, igaz?

– Igen, azt javaslom, hogy az ő elgondolása szerint járjunk el, uram.

– Inkább térjünk vissza a felfegyverzett helikoptereidhez. Mindketten tudjuk, hogy végülúgyis mindenki úgy fog táncolni, ahogy Felter fütyül. Az elnök meg van győződve, hogyFelter egy istenverte zseni.

– Miért, nem az? – kérdezte a szenátor.

– Csak egy senki kis őrnagy az amerikai Hadseregben, nem több.A szenátor elnevette magát. – Marhaság! – mondta. – Egy senki kis őrnagy a

Hadseregben, aki történetesen minden nap az elnök fülébe suttoghat.

– Jobban örülnék, ha végre leszerelne inkább, és egyszerűen… – kezdte a vezérkarifőnök.

Black félbeszakította.

– És rászálljon a Hadseregre? Felter katonatisztnek tartja magát, és szerintem jobb, ha ez

így is marad. – A kérdés az, hogy valóban annak tartja-e még magát? Úgy értem, komolyan gondolja-e?

– Igen – jelentette ki Black magabiztosan.

A vezérkari főnök pár pillanatig farkasszemet nézett a vezérkarifőnök-helyettessel. Nemkedvelték egymást. A vezérkari főnök West Pointban végzett, és lövész/ejtőernyős volt. Ahelyettese norwichi, és harckocsizó. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy rossz legyen köztük a viszony. Több mint negyed évszázada ismerték és utálták kedélyesen egymást. Ahogy

egyre magasabbra, végül a csúcsra kerültek a ranglétrán, lassan mindketten megtanulták tisztelni a másikat. Most már egész jól együtt tudtak működni, de továbbra sem voltak barátok.

Belépett Wesley első őrmester. Újabb tálca italt, némi Cheddar sajtot és fogpiszkálókathozott. A vezérkari főnök egy darab sajtot kezdett rágcsálni.

– Beszélj a felfegyverzett helikoptereidről – mondta.

– Az ötlet magától értetődő – mondta Black. – Már azelőtt játszottam a gondolattal, hogy

Koreába mentem volna. Mikor Fort Polk parancsnoka voltam, Mac MacMillan egy 3,5-esrakétavetőt erősített egy öreg H-23-as leszállótalpára, és a távolságbecslő gyakorlópályánálló kimustrált M3-as és M4-es harckocsikon megmutatta, mire képes ez a kombináció.

– Szóval Mac is benne van a dologban? – Mint a 82. légide-szant-hadosztály egyik



ezredparancsnoka, a vezérkari főnök javasolta annak idején, hogy az ezredfelderítőszakaszából Rudolph G. MacMillan technikus őrmester kapjon közvetlen tisztikinevezést, hadnaggyá. Még mielőtt azonban felesküdhetett volna (sőt, nem is tudott méga dologról), MacMillan fogságba esett (akkor még azt hitték, hogy meghalt), de olyankörülmények között, hogy a Becsületrendre is jelölték.

– Mac is, és Bob Bellmon is – felelte Black.

– Tisztában vagy vele, hogy ez Bellmon csillagjába is kerülhet?

– Meggyőződésem, hogy Bellmon ezredes végig tisztában volt a karrierjét fenyegetőveszéllyel.

– És még? Valaki más? E. Z., kezdek kissé bosszús lenni, amiért úgy kell mindenrészletet harapófogóval kihúznom belőled.

– A felelősségi lánc tőlem kezdődik, Bellmonon át MacMillanig. Még két tiszt érintett.Egy fiatal, Greer nevű hadnagy, aki a Francia Idegenlégió mellett is szolgált, Algériában.

A légió pedig, mint tudod, rendszeresen használ felfegyverzett darálókat. Ő jelenleg FortHoodban van a helikopterrel, meg néhány szerelővel és a Fegyverzeti Testület egyik tiszthelyettesével, akiket Ted Da-vistől vettem kölcsön.

– Más szóval Davis tábornok is benne van?

– Nem, ő nincs. Davis őszintén vallhatja, hogy fogalma sem volt, mi folyik. Egyszerűenkértem tőle egy hozzáértő földi raké-tást, aki jól ismeri a dörgést a fegyverzetiraktárakban. Ő nem tett fel kérdéseket, én pedig magamtól nem mondtam el neki semmit.

– Oké – mondta a vezérkari főnök.

– De van még valaki, egy tiszt a DCSLOG-ban, itt, a házon belül.

– Mi a beosztása?

– A dolog sok pénzbe került. Ez a fickó tudta, hogyan csoportosíthatja át a forrásokatmásra szánt keretekből. Ő is volt Észak-Afrikában, úgyhogy tudja, mire megy ki a játék.

– Neve is van esetleg?

– Lowell. C. W. Lowell őrnagy.

– Mi a neve, E. Z? Megismételnéd? – kérdezte a szenátor. – Lowell. Craig Lowell őrnagy.

– A mindenit! – nevetett a szenátor. – Hát, azt hiszem, ezzel el is érkeztünk a második napirendi pontunkhoz.

– Hogyan? – Black nem értette, miről van szó.

– E. Z., igazán nem szívesen teszem, de kénytelen vagyok megkérdezni tőled, hogytudsz-e róla, mi mást csinált még Lowell őrnagy? – kérdezte a szenátor.

– Nem tudom, miről van szó – mondta a vezérkari főnök helyettese. Egy kissé aggódott,hogy a szenátor esetleg arra céloz, Lowell partijai túl botrányosak lettek az utóbbi időben.

– Összeszűrte a levet egy szenátor feleségével – tört ki a vezérkari főnök.



– Talán nem is az ő hibája – tette hozzá a szenátor –, de akkor is kínos az ügy.

– Hogy érted, hogy talán nem az ő hibája? – csattant fel a vezérkari főnök.

– A szenátor öreg és gazdag. A felesége fiatal és egészséges. Az őrnagy ugyancsak fiatal… és agglegény.

– Egész pontosan özvegy – jegyezte meg Carson Newburgh.

– Te ismered, Carson? – kérdezte a vezérkari főnök.

– Igen, ismerem. Igazság szerint meglehetősen jól. Mindamellett erről nem tudtam. Ki azillető hölgy?

– Constance – mondta a szenátor.

– És ki tud még róla? – kérdezte Newburgh.

– Valószínűleg mindenki, kivéve a férjet, de már ebben sem vagyok olyan biztos.

– Szentséges atya úristen! – mondta a vezérkari főnök. – Hát, E. Z., te aztán jól megtudod válogatni az embereidet!

– Semmit nem tudtam erről a dologról.

– Mert nem lakik Georgetownban – mondta Carson Newburgh. – Arrafelé mindennapérdekesnél érdekesebb dolgok történnek. Zajlik az élet.

– Lowell Georgetownban lakik? – kérdezte a vezérkari főnök.

– A szóban forgó szenátor közvetlen szomszédja – így a szenátor.

– Honnan a fenéből van rá pénze? – Jómódú, tábornok – mondta Carson Newburgh. – Nagyon jómódú.

– Ez meg mi a fenét akar jelenteni?

– Ismeri a Craig, Powell, Kenyon és Dawest?

– Valami brókercég?

– Az is, de elsősorban befektető bankárok. Két fő részvényesük van. Porter Craig azegyik, a részvényesek tanácsának elnöke és ügyvezető vezérigazgató. Övé a cég egyik

fele. Az unokatestvéréé, Lowell őrnagyé a másik. – Mi a fenét csinál egy ilyen gazdag ember a Hadseregben?

– Nem is tudtam, hogy a szegénység is a jó katona erénye -mondta fagyosan Carson Newburgh.

– Georgi Patton is gazdag volt – mondta Black. – És jó katona is. Carson is jó katonavolt. Ha már itt tartunk, Lowell is az. Ő kezdte meg a kitörést Puszannál.

– Ja, igen, emlékszem – mondta a vezérkari főnök. – Hallottam róla. Ő az az okostojás,

aki tanúként azt vallotta egy hadbírósági tárgyaláson, hogy nem lát semmi rosszat abban,ha lelövöldözzük a rossz irányban szaladó tiszteket. Tudtam, hogy nagy szája van, de aztnem, hogy gazdag. – Itt megakadt egy pillanatra. – Ne vedd a szívedre, Carson, tudod,hogy nem úgy gondoltam, a fene vigye el.



– Uraim, csak szóljanak, ha enni kívánnak – szólt be Wesley őrmester a dolgozószobaajtaján.

– Tizenöt perc múlva, Wes – mondta Black.

– De George Patton azért mégsem kefélt meg minden szembejövő szenátorfeleséget – szögezte le a vezérkari főnök. Black látta, hogy próbálja belelovallni magát a haragjába,de nem értette, miért.

– Kézben lehet tartani az ügyet – mondta a szenátor. – Épp csak megemlítettem.

– Na abban biztos lehet, hogy kézbe lesz véve az ügy – mondta a vezérkari főnök. – Elküldjük a hülye barmot Grönlandba, ott aztán kedvére kefélheti a jegesmedvéket.

– Ugyan már – mondta a szenátor. – Nem az őrnagy az első katona, aki a hitvesi ágyonkívül szórja el a magvait. MacArthur egy európai barátnőt rejtegetett egy apartmanban,amikor ő volt a vezérkari főnök. Még Eisenhower háború alatti szent életének szűziesvoltát is megkérdőjelezik egyesek.

– Ugye nem veszi komolyan ezt az olcsó pletykát? – csattant fel a vezérkari főnök. – Emlékeztetném, hogy az elnökről beszél!

– Természetesen eszem ágában sincs elhinni ilyesmit – mondta maró gúnnyal a szenátor. – Én ugyanis ott voltam. Meggyőződésem, hogy „kizárólag” azért nevezte ki amerikaitisztté azt a nagy csöcsű muffot, mert olyan szuperül vezette a kocsiját. Ja, és aMikulásban is hiszek.

A vezérkari főnök gyilkos pillantást vetett rá. -Jut eszembe – mondta –, még egyszer hallottam a te Lowelledről, tábornok – mondta Blacknek.

– No és mit, uram?

– Emlékszel arra a botrányra, amikor a Life lehozott egy cikket, és fotókat egy M48-asharckocsiról, amire az a felirat volt festve, hogy „Kéktökű”? Meg arról a színésznőről, akinem hord alsóneműt, amint a páncélos személyzetét átkarolva áll? Georgia Paige volt az.Ha jól emlékszem, akkor ugyebár egy istenverte nagy marha fiatal tiszt kivitte a frontra, ésúgy mellékesen ahányszor csak szabad vízszintes felületet találtak útközben, megkefélte?Épp beugrott a neve is. Nem Lowellnek hívták véletlenül, tábornok?

– De, szerintem igen. Na és?

– Hát, nem unatkozik a fickó, az biztos, mi? – nevetett a szenátor.

– Hogyhogy na és? Hogy érted ezt? – kérdezte dühösen a vezérkari főnök.

– Biztos vagyok benne, hogy emlékszel, mit mondott Phil Sheridan az olyan katonáról,akik nem basznak – mondta Black.

– De ő katonákról beszélt, nem a vezérkari testület tisztjeiről! – fröcsögte dühöngve avezérkari főnök.

– Tőlem akár orangutánokkal is kefélhet egy katona, le se szarom – mondta Black –,amíg olyan jól teljesíti a kötelességét, mint ez a fiatal, megjegyzem, nőtlen tiszt.

– Hé! Hé! – szólt közbe a szenátor. – Nyugalom, uraim!



A vezérkari főnök gyilkos pillantást vetett rá, aztán Blackre is. Mire újból megszólalt,sikerült visszanyernie az önuralmát.

– Összefoglalva – mondta jeges dühvel –, amivel itt szemben állunk, az az 1948-as KeyWest-i egyezmény megszegése. Az egyezmény szerint a Hadsereg semmilyen, ismétlem,semmilyen körülmények között nem fegyverezheti fel a légi járműveit. Ráadásul rajta iskaptak minket. És, csak úgy habnak a tortán, az ebben a kis összeesküvésben érintett

„tisztek” és „úriemberek” egyikének viszonya van egy szenátor feleségével. – Elsősorban én vagyok érintve, tábornok – mondta Black. – A szénatomévalkapcsolatban pedig, nyugodtan mondhatja úgy, hogy viszonya „volt”. Gondoskodom róla,hogy a dolognak ne lehessen folytatása.

– Akkor is itt vannak még az istenverte felfegyverzett helikoptereid is. Biztos vagyok benne, hogy a Légierő, amilyen hamar csak lehetséges, ki fogja teregetni az ügyet aWashington Post előtt.

– Gondolkoztam ezen a helikopter-dolgon – mondta a szenátor. – Nekem az avéleményem, hogy a nyilvánosság elé kéne mennünk vele. Hívjunk összesajtókonferenciát. Csapjunk neki hírverést. Ha beválik a gép, a Légierő így csak nevetségessé teszi magát, ha ágál ellene.

– Működik – szögezte le Black. – És az egész lényege az, hogy egy az egyhez arányban bármilyen mennyiségben megéri a helikoptereinket ellenséges harkocsikra cserélni.

A vezérkari főnök hosszú másodpercekig nézett szótlanul Blackre.

– Hát, más kiutat nem látok. A vezérkari főnök helyettesnek köszönhetően nyakig ülünk

a pácban, ezért nem maradt más esélyünk. – De addig kell előrukkolnunk az üggyel, amíg a Légierő meg nem előz minket – vélte aszenátor. – Ha mi lépünk először, rögtön egész más fényben tűnnek elő a dolgok.

– Wesley! – kiáltotta a vezérkari főnök. Az első őrmester benyitott.

– Igen, uram?

– Föl kéne hívnia valakit, Wes. Csörögjön már oda, legyen szíves, a sajtófőnöknek.Kérdezze meg tőle, hogy ráér-e meginni velünk egy italt. Ha őt nem találja, akkor hívja ahelyettesét.

– Igen, uram – mondta Wesley.

(Kettő)

Alabama, Ozark

1958. december 12.

– Mr. Dutton irodája – dorombolta a telefonba Howard Dutton személyi titkárnője.

– Távolsági R-beszélgetés San Antonióból, Mrs. Greertől, bárkinek az önök számán –

mondta a telefonközpont kezelője enyhe orrhangon. – Ez itt Mr. Howard Dutton irodája – ismételte meg a titkárnő.

– Távolsági R-beszélgetés San Antonióból, Mrs. Greertől, bárkinek az önök számán –



ismételte a központos is.

– Várjon egy pillanatot, kérem – mondta a titkárnő, azzal letette a kagylót, és belépettHoward Dutton szobájába.

– Dutton úr, valami Mrs. Greer szeretne R-beszélgetést kérni tőlünk. Mit mondjak neki?

– Jóságos isten! – kiáltotta a polgármester. Magas támlájú bőrfoteljával a telefonállvány

felé pördült. Két telefonja volt. Mindegyiken nyolc színes gomb, ami világított, ha a hozzátartozó vonalat használták. Jelen pillanatban négy vonal volt foglalt.

Harmadik próbálkozásra megtalálta, melyiken vár a San Antonió-i telefonközpontos.

– Adja csak, adja csak – mondta kétszer is rossz vonalba, az azon beszélgetők nem kismeglepetésére.

– Kezdhetik a beszélgetést, kérem – mondta végül a kezelő. -Apa?

– Mi van veled, kedvesem? Ugye nincs semmi baj, mondd?

– Apa, nem mehetnék egy kicsit korábban haza karácsonyra? – Kicsikém, hisz akkor jössz, amikor csak akarsz! Mi a baj, aranyom?

A kisbaba sírni kezdett.

A fene egye meg azt a rohadt állatot! Mit csinált az én drága Melodymmal?

– Már megint visszaöklendezett mindent, az isten verje meg – mondta Melody. – Végighányta a ruhámat.

– Nyugodj meg, drágám – mondta Howard Dutton. – Minden rendben lesz.

– Mehetnék már ma délután? Illetve igazság szerint este? A nyolc harminckettes atlantaigéppel?

– Nyolc harminckettő – ismételte Dutton. Az asztalához fordult ceruzáért. A titkárnőjét pillantotta meg a szobában. – írja le – vetette oda neki. – Nyolc harminckettő, Atlantából. – Levette a kezét a telefonkagyló mikrofonjáról.

– Ott leszek, drágám – mondta. – A repülőtéren várlak. Ekkor eszébe jutott, hogy a lányaR-beszélgetést kért. Talán nincs pénze?

Miért nincs pénze? – Mondd csak el nyugodtan, mi a baj, és a te apukád mindent elintéz.

– Nincs semmi baj, apa.

– Hol a férjed? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

– „A férjem” – utánozta csúfondárosan az apját – félúton van Rucker felé a Csúnya RosszMadáron. Ma reggel parancsot kapott, hogy azonnal vigye oda a Csúnya Rossz Madarat.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – ismerte be Howard, nem túl nagy örömmel.

– A harci géppel repül oda. Rögtön indulnia kellett. A parancs szerint minimum harmincnapig kell majd maradnia. Úgyhogy én is megyek.

– Biztos van elég pénzed? Fölhívhatom az ottani bankot, és elintézhetem, hogy rögtön



adjanak neked pénzt.

– Nyolc harminckettő, apa – mondta Melody, azzal letette.

Howard Dutton letette a kagylót, majd visszapördült a fotelével az íróasztalához. Atitkárnője még mindig ott állt, ceruzával és gyorsírófüzettel a kezében. Istenverte ostobanőszemély! Néha már-már visszakívánta Prissyt az irodába.

– Otthon leszek – közölte vele, azzal elhagyta az irodát. Amikor hazaért, Prissy akonyhaasztalnál ült, és a szobalánynyal kávézott.

– Te meg mit keresel itthon? – kérdezte a felesége.

– Melody és a kicsi hazajönnek, a nyolc harminckettes atlantai géppel – mondta. Magasem tudta miért, de ettől a bejelentéstől kedve lett volna elsírni magát.

– Hol van Ed? Ő is jön?

– Ő egyedül repül ide.

– Miért nem együtt repülnek? – kérdezte Prissy. Istenverte ostoba nőszemély. – Esetleg lehet valami szabály, hogy katonai helikopterrel csecsemőket azért mégseszállítsanak, nem gondolod? – gúnyolódott.

– Mondhattad volna, hogy katonai géppel jön. No mindegy. Akkor készüljünk fel afogadásukra.

– Azt mondta, legalább harminc napig itt lesznek.

– A nyolc harminckettes, ugye? Akkor rengeteg időnk van még. Nem kellett volna

hazajönnöd. Telefonálhattál is volna.Visszament az irodába, kihúzott egy fiókot, elővett egy literes Jack Danielst, és jól

meghúzta.

Az irodában is egy ostoba nőszemély, otthon is egy ostoba nőszemély: ezekkel kell napmint nap együtt élnie. Csoda, hogy még nem bolondult meg. Leült az íróasztalához, ésmaga felé fordított egy, az asztallapon álló kettős képkeretet.

A bal oldali fénykép Melody diplomaosztóján készült. A jobb oldalin is Melody volt, agyerekével. Olyan, mint egy madonna, gondolta. Egyszerűen nem lehet másképp leírni,

ahogy így a kicsivel a karján kinéz.

Megint meghúzta a whiskysüveget, aztán az órájára nézett. Kilenc negyven volt.Kevesebb mint tizenkét óra, és Melody újra otthon lesz.

(Három)


Az Egyesült Államok Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatala

1958. december 12.

– Bizonyára megérti, ezredes, hogy szinte semmiféle eligazítást nem kaptam. A tábornok lényegében csak annyit mondott, hogy induljak, és intézkedjek.

A beszélő Tim F. Brandon ezredes volt, a Hadügyminisztérium Sajtófőnöki Hivatala



médiakapcsolatok divíziója különleges műveletek osztályának a vezetője.

– Melyik tábornok? – kérdezte ártatlan arccal Robert F. Bellmon ezredes.

– A Pentagon sajtófőnöke.

– Á, értem – mondta Bellmon. Épp azon gondolkozott, hogy a zubbonyán láthatószalagok és érmek alapján Brandonnak sikerült anélkül lövészezredesi rangig emelkednie,

hogy életében ellenséges puskalövést hallott volna. – Na most, ez a mi kis akciónk rendkívül magas prioritású -mondta Brandon.

– Tisztában vagyok vele. – Bellmon előző este 11.30-kor telefonhívást kapott az EgyesültÁllamok Hadserege vezérkari főnöke helyettesétől, hogy számítson néhány PR-os seggfejlátogatására. Döntés született, hogy a rakétával felfegyverzett harci helikopterrel anyilvánosság elé kell állni.

Magát a Csúnya Rossz Madarat már Ruckerbe is rendelték. Hood parancsot kapott, hogyamint lehetséges, repülőgéppel vigye át a technikusokat és a felszerelésüket is.

– Próbálj mindenben együttműködni a fickókkal, Bob – mondta Black tegnap este. – Viseld el őket valahogy. Ha valami gond van, csak hívj fel.

– Igen, uram – felelte ő.

Kopogtak az irodája ajtaján. Felnézett, és intett MacMillan-nek, hogy jöjjön be. Azőrnagy pilótaruhában volt. OKÉ, mutatta. Ezek szerint sikerült elrendeznie, hogyfelépítsék a hordozható hangárt Hanchey közelében. Ott tartják majd a harci gépet – távola kíváncsi szemektől.

– Brandon ezredes, bemutatom MacMillan őrnagyot. Vele fog együtt dolgozni. – Azt reméltem, hogy személyesen tud majd, hogy úgy mondjam, velem dolgozni azügyön -jegyezte meg Brandon.

– MacMillan őrnagy mindent tud a Csúnya Rossz Madárról, amit én, sőt többet.

– Értem.

– Van már ETA[19]

a Madárra, Mac? – kérdezte Bellmon.

– Greer ideszólt Daliásból. Nagyjából harminc perccel ezelőtt. Azt mondta, egy óramúlva földet ér. Ha minden terv szerint halad, akkor már a Love irányítótorony körzetébenlehet.

– Nem túl szerencsés elnevezés – mondta Brandon.

– Pardon?

– A „Csúnya Rossz Madár”. Valami hatásosabb kéne. Mint például „Tigris”.

– A „Tigris” egy német harckocsi.

– Majd később kitalálunk valamit – mondta Brandon. – A „Csúnya Rossz Madár”egyszerűen kevés. Egyébként mi van a Becsületrendes fickóval? Hogy néz ki?

MacMillan döbbenten nézett Brandon ezredesre. Bellmon elvigyorodott.



– Azt hallottam, hogy az egyik tisztjének kongresszusija van – magyarázta Brandon. – Két dologban reménykedem. Először is, hogy kapcsolatban áll a harci géppel, másodszor,hogy fotogén, és tud beszélni.

– Mondj valamit az ezredesnek, Mac – derült Bellmon.

– Elnézését kérem, őrnagy – mentegetőzött Brandon. – Természetesen nem akartammegsérteni. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól jönne, ha olyasvalakinek bizonyulna, akit kamera elé állíthatunk. Örülök, hogy jobb, mint remélni mertem.

Bellmon lenyomta az interkom gombját. – Darlene, be tudna küldeni valakit egy kiskávéval, kérem? És ha Mrs. Hyde az épületben tartózkodik, megtenné, hogy megkeresi, ésőt is ideküldi?

– Most, hogy a „beszélő fej” problémáját letudtuk, elkezdhetünk gondolkodni a harci gépúj nevén – jelentette ki Brandon. -Egyelőre még azt sem tudom, hogy néz ki. Biztos vanróla egy fényképük?

– Van, de szigorúan titkos, kiemelt kategóriájú. Nem informáltak róla, hogy ön ilyen biztonsági kategóriába tartozna, ezredes – mondta Bellmon.

Kopogtak az ajtón, majd, válaszra sem várva, Rhonda Wilson Hyde lépett be.

– Ezredes – mondta Bellmon – bemutatom Mrs. Hyde-ot, az adminisztratív tisztünket.Rhonda, ez itt Brandon ezredes, a Pentagon Sajtófőnöki Hivatalából.

Brandon és Mrs. Hyde egymásra mosolyogtak. MacMillan őrnagy Bellmonra nézett. – Geronimo – tátogta felé hangtalanul.

– Mrs. Hyde majd gondoskodik róla, hogy tisztázódjon a biztonsági besorolása, ezredes – mondta Bellmon. – És általában véve mindenben a rendelkezésére fog állni. És most, hamegengedi, meg kéne beszélnem néhány dolgot a „beszélő fej”-jel.

(Négy)

Virginia, McLean

1958. december 15.

A reggeli eligazításból délutáni eligazítás lett. Néha megesik. A III-as konferenciateremablakain behúzták a sötétítőket a vakító délutáni napsütés elleni védekezésül.

Amikor az eligazítótisztek és az elemzők távoztak, Sanford Felter maradt. Ez sem először fordult elő.

– A városban marad a hétvégén? – kérdezte Felter, amikor kettejükön kívül mindenkitávozott.

– Igen – felelte az igazgató. – Miért kérdi?

– Ha megoldható, szeretnék kivenni egy kis szabadságot. Mondjuk tíz napot,huszonegyedikével kezdődően. Rendben?

– Tudja, hogy erre nem kell tőlem engedélyt kérnie, Felter.

– Azt reméltem, addig átveszi a tanácsadást a nagyfőnöknél.



– Hogyne, semmi gond. Hová készül?

– Fort Ruckerbe.

– Mi a pokol folyik ott? – kérdezte az igazgató. Felter értetlenül nézett rá.

– Találkoztam egy üzenettel, hogy E. Z. Black is ott lesz az ünnepek alatt – magyaráztaaz igazgató.

– Nem vele megyek – felelte Felter. – Csak meg szeretném látogatni ott néhány barátom.

– Hát, mindenesetre így legalább hírközlési gondjaink nem lesznek. Ráadásul a Hadseregfog fizetni az egészért. Kérjen tőlük néhány biztonságos vonalat.

Felter végül nem bírt a kíváncsiságával. Odalépett a konferenciaasztalon álló egyik telefonhoz, és tárcsázott egy két számjegyből álló számot.

– Katonai Összekötő Hivatal – mondta egy hang a kagylóban. – Ford ezredes.

– Sanford Felter, ezredes úr – mondta Felter. – Miért megy Black vezérezredes Fort

Ruckerbe az ünnepek idejére? – ‘ Hadsereg a nyilvánosság elé akar állni a harci helikopter programjával, uram.Sajtófogadást fognak tartani. Maga a tábornok teszi majd meg a bejelentést.

– Köszönöm – mondta Felter, és letette a kagylót. Az igazgató kérdően nézett rá.

– Úgy tűnik, a Légierő rajtakapta a Hadsereget, hogy helikoptereket fegyverez fel. Nyilván úgy döntöttek, a legjobb védekezés a támadás. Black maga jelenti be anyilvánosságnak.

– Szent ég! – mondta az igazgató. – Hát, legalább mi nem keveredtünk a dologba. – így van – mondta Felter.

– Maga szerint kinek van igaza?

– A Hadseregnek. Ezt a választ várta tőlem?

– Biztos vagyok benne, hogy átgondolta a helyzetet, és az alapján jutott erre a

következtetésre, és nem azért, mert maga is a hosszú szürke oszlopban[20]

menetel.

– Eljuttattuk az összes Algériában beszerzett anyagunkat a Légierőnek. Semmit nemkezdtek vele. Egyszerűen eljött a helikopterek felfegyverzésének ideje. Ez a haditechnikaifejlődés kikerülhetetlen lépcsője. A Hadsereg csak betöltötte az űrt, amit a Légierőhagyott.

– A légierősök tiltakozni fognak.

– A Légierőnél még mindig azt hiszik, hogy a bombázóik nyerték meg a háborútEurópában – mondta Felter.

– Na, „ez” viszont tényleg a hosszú szürke oszlop hangja volt – nevetett az igazgató.

Felter láthatóan zavarba jött.

– Csak tréfáltam, Sandy – mondta az igazgató. – Csak tréfáltam.

Tizenhatodik



(Egy)


Az Egyesült Államok Hadserege Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatala 1958.december 16.

Bellmon lenyomta az asztali interkomja gombját.

– Darlene, nem tudom elérni Macet. Házon belül van?

– Nincs, uram. Kiment Hancheybe.

– És Mrs. Hyde?

– Ő is ott van, Brandon ezredessel és az operatőrökkel.

– Bejönne egy pillanatra, Darlene?

Mikor belépett, közölte vele, azt szeretné, ha fogná a szolgálati kocsiját, sofőröstül, és

kimenne a Laird repülőtérre. – Ugye már találkozott Lowell őrnaggyal?

– Igen, uram.

– Az őrnagy hamarosan megérkezik a repülőterünkre, egy civil repülőgéppel. Szeretném,ha kimenne elé. Mondja meg neki, hogy azt szeretném, ha egyenesen idejönne. Esetlegmások is várnak majd kint rá. De maga közli vele, hogy az a kifejezett kívánságom, hogyazonnal keressen meg, mielőtt bármi másba kezdene. Meg tudja oldani a dolgot?

– Igen, uram, biztos vagyok benne.Darlene a támaszpont repülőterének irányítótornyában várakozott, amikor egy csillogó,

karcsú Aero Commander gördült be az átmenő forgalom számára fenntartott repülőgép- parkolóba.

Mikor épp kilépett volna az üvegajtón, egy nigger nőbe ütközött. Amikor jobbanmegnézte, rájött, a nigger „doktornő” az, aki a kórházban dolgozik. A nő állandóan pletykák tárgya volt, igazi kuriózumnak számított.

– Csak ön után – mondta Darlene, rendkívül büszkén, amiért ilyen nagylelkűen ki tudta

mutatni, hogy nincsenek előítéletei. – Köszönöm – mondta a nigger doktornő, és kilépett az üvegajtón. Elindult az AeroCommander felé. A repülő hátsó felén lévő ajtó kinyílt. Kiszállt Lowell őrnagy; hálásannyújtóztatta ki a tagjait. Aztán behajolt az utastérbe, és kivett egy zubbonyt. Mikor felvette, meglátta a nigger doktornőt.

– Nézzenek oda – mondta Lowell. – Kutya legyek, ha nem a kedvenc hentesnőmetlátom!

Azzal megcsókolta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Hát, nem ez volt az első dolog Ruckerben, amit Darlene semmilyen körülmények közöttel nem hitt volna, ha nem a saját szemével látja.

– Philt éppen teljesen lefoglalja a faji előítéletek irtása – mondta a nigger doktornő –,



úgyhogy be kell érned velem.

– Lowell őrnagy! – mondta Darlene. – Megismer? Lowell ránézett, majd így szólt:

– Attól félek, nem.

– Bellmon ezredes titkárnője vagyok. Ő küldött, hogy gyűjtsem be magát.

– Mint látja, már „begyűjtöttek”.

– Bellmon ezredes azt mondta, vigyem hozzá, mielőtt bármi másba kezdene. Itt vár aszolgálati kocsija is.

– Ez parancsnak hangzik – mondta a nigger doktornő. – Nem baráti meghívásnak.

– Szerinted is? – kérdezte Lowell. – Na mindegy, megyek, megnézem, mit akar, aztánátmegyek hozzád a kórházba.

– Fél ötig szolgálatban vagyok. De a bébiszitter tudja, hogy jössz, és biztos vagyok benne, hogy Phil is igyekszik, amilyen hamar csak lehet, elszabadulni.

– Ja bocs, nem akartam alkalmatlankodni.

– Ugyan már, ne légy bolond – mondta a nigger doktornő, és arcon csókolta.

Lowell visszament az Aero Commanderbe, és csomagokkal megrakodva lépett ki újból.Két nem túl tömött katonazsák, két bőrönd és egy hosszúkás tok volt nála. Darlene először nem tudta, az utóbbi mi lehet, aztán felismerte, hogy fegyvertartó. A sofőr meglátta őket,hogy közelednek. Kiszállt, és odaszaladt segíteni.

Ahogy a Laird repülőtérről Daleville-en keresztül a támaszpont felé autóztak, Darlene

Heatter azon merengett, milyen lenne Lowell őrnaggyal. Annak ellenére, hogy hagyta,hogy egy nigger nő megcsókolja. Talán „igaz”, amit mondanak, hogy a niggerek nagyonól csinálják. Lehet, hogy a nigger nők is olyan jók benne, mint amilyennek néhányan a

nigger férfiakat tartják.

Lowell bekopogott Robert F. Bellmon ezredes ajtaján.

– Szabad – hallatszott.

Lowell bemasírozott, tisztelgett, és vigyázzba állt.

– Uram, Lowell őrnagy jelentkezik, ahogy parancsolta. -Attól félek, azért nem pont úgy,ahogy parancsoltam -

mondta Bellmon. Felállt, odasétált az ajtóhoz, és becsukta, úgyhogy a beszélgetés többirészét Darlene már nem hallotta.

– Ülj már le, Craig – mondta. – Kérsz egy kávét, vagy valamit?

– Nem, köszönöm. Egész úton idefelé kávét ittam.

– Ha jól láttam a parancsodat, az első lehetséges kereskedelmi repülőjárattal kellett volnaidejönnöd. Sőt, azt is tudom, hogy egy tiszt kivitt a Washingtoni Nemzeti Repülőtérre,hogy biztos teljesítsd az utasítást.

Lowell hallgatott. -Nos?

– Nem lett volna túl sok értelme hogy otthagyjam a nemzetin a gépem. De hát számít ez



valamit?

– Mindig ez volt a te bajod, Craig. Megkérdezed magadtól, hogy számít-e valamit, ésfelelsz is rá, hogy nem. Aztán azt teszed, amihez kedved van. Ebben az esetben viszont,őszintén szólva, tényleg nincs jelentősége a dolognak.

– Ha valamivel felbosszantottalak, Bob, igazán sajnálom.

– Hát a fenébe is, az biztos, hogy felbosszantottál. – Sajnálom.

– Igazából fogalmad sincs, mekkora bajban vagy, igaz?

– Attól félek, hogy valami nagyon nagy kutyát haragítottam magamra, de azt nem tudom,hogy kicsodát.

– Akkor akár a témára is térhetek, Craig. Remélem a szenátor felesége jó numera volt.

– Á. Szóval erről van szó.

– Csak azért, mert ez a muff most kicsinált. Neked véged, Craig, és nekem jutott akellemetlen feladat, hogy ezt a tudomásodra hozzam.

– Mit jelent az, hogy végem?

– Harmincnapos ideiglenes beosztásban kerültél ide. Ha ez alatt az idő alatt nem kéred aleszerelésed, és remélhetőleg már holnap kérni fogod, akkor a karib-tengeri csapatokhozhelyeznek át. Nem repülős beosztás lesz. Amíg ki nem találnak valami ügyes módszert,hogy minél gyorsabban eltávolítsanak a Hadseregből, mint alkalmatlant, valószínűleghozzátartozó-elszállásolási tiszt leszel, vagy esetleg a szemétgyűjtéssel megbízott tisztkülönleges helyettese.

– Ugyan már, Bob – mondta Lowell. – Nem fognak kirúgni, csak mert egy nő rámmászott. Nem fogom hagyni magam ilyesmi miatt kidobatni a Hadseregből.

– Ez a kis affér csak az utolsó csepp volt a pohárban, attól félek.

– Mi mással vádolnak még?

– A Légierő tudomást szerzett a Csúnya Rossz Madárról.

– Azt hiszem, erről én előbb tudtam, mint te. – Emiatt szükség lesz egy bűnbakra, akit feláldozunk. Te leszel az.

– Na „ez” viszont már némi magyarázatra szorul.

– A következő a terv. Nem hiszem, hogy hallottál volna róla, mert én is csak alig kétórája tudtam meg, telefonon.

– Kitől?

– Ismered Dan Brackmayert?

– A vezérkari főnök csicskását?

– Brackmayer „ezredes” a vezérkari főnök különleges segédtisztje.

– Tudom, hogy kicsoda.



– Szóval úgy néz ki a dolog, Craig, hogy beismerjük a bűnösségünket.

– Ezt meg hogy érted?

– A vezérkari főnök el fogja ismerni, hogy megsértettük az 1948-as Key West-iegyezményt, amikor felfegyvereztünk egy helikoptert. Egy túlbuzgó tiszt a felelős. Ezvagy te.

– És? – Ami a legfontosabb, hogy most, ha már egyszer van harci helikopterünk, nem állszándékunkban lemondani róla. De, minthogy a parancsokat teljesíteni kell, a felelőst megkell büntetni. Az illető inkább leszerel, hiszen a további jelenléte a Hadsereg számárakínos, amellett így megússza a hadbíróságot.

– Más szóval én viszem el a balhét mindenki helyett? A West Point-i Véd– ésDacszövetség vállt vállnak vetve veri vissza az indiánok támadását?

– Felajánlottam, hogy vállalom a teljes felelősséget – mondta Bellmon.

– Bármilyen furcsán hangzik, de elhiszem.

– Köszönöm – mondta Bellmon. – Bármilyen furcsán hangzik, de nagyon fontos aszámomra, hogy elhiszed.

– És E. Z. Blackkel mi van?

– A vezérkari főnök helyettese szavát adta a vezérkari főnöknek, hogy leszerelsz.

– Mitől ilyen kurvára magabiztos?

– Neki is volt egy utolsó csepp a pohárban, Craig. – Mégpedig?

– A lelkedre kötötte, hogy maradj távol Felteitől. Történetesen én magam is hallottam.Azt mondta, ne találkozz vele, el is magyarázta, miért, és te mégsem tartottad magad azutasításához.

– Csak elvittem Sharont és a kölyköket néhányszor abba a nyilvánosházba, amit Black kérésére csináltam, hogy használhassák a medencét.

– Parancsot kaptál, hogy tartsd távol magad Feltertől, amit nem tartottál be, és pont. – Tudod, mit? Bekaphatja. Bellmon erre nem válaszolt.

– Úgy tűnik, mindenki azt hiszi, hogy szó nélkül hagyni fogom, hogy kinyírjanak – mondta Lowell.

– Valakinek azért eszébe juthatott volna, hogy esetleg kiteregethetem a szennyest aLégierőnek.

– Feltették nekem ezt a kérdést. Azt feleltem, ez a veszély egyáltalán nem áll fenn. Nemvagyok benne biztos, hogy a vezérkari főnök elhitte-e, de a barátaid igen.

– Hmm. Tudnám, miért hízelgő ez nekem?

– Mert katona vagy.



– „Katona vagy”, mondja a West Point-i Védegylet elnöke, „most pedig húzz a francba aHadseregből”.

– Egyedül a Csúnya Rossz Madár a fontos, Craig. Csak az számít.

– Ó, a francba. Ne próbálj ilyen lelkesítő szöveggel a kötelességtudatomra hatni.

– Nem próbáltam – mondta Bellmon, aztán kijavította magát: – Na jó, próbáltam. És az

miért baj? – Akarod tudni, mi volt a szenátor feleségével? – kérdezte Lowell, aztán, válaszra semvárva folytatta: – Átmászott a falon, úgy jutott a hátsó kertembe. Szó szerint átmászott akurva kerítésen. Aztán letapizott. Amikor figyelmeztettem, hogy ez kicsit veszélyes játék,azt mondta, az lenne veszélyes, ha szólna a szenátornak, hogy erőszakosan zaklattam.

– Bármilyen furcsán hangzik – mondta Bellmon –, de még el is hiszem.

– De akkor mihez kezdjek ezután? A Hadsereg az életem, csak ehhez értek igazán.

– Hát, azért segélyre nem szorulsz majd. Szerintem ezt is figyelembe vették. – Talán elmehetnék Németországba, azt hiszem. Isten lássa lelkem, semmi kedvem akibaszott cégnél dolgozni.

– Vegyél magadnak egy légitársaságot.

– De mit mondok az apósomnak?

– Az igazat. Meg fogja érteni.

– Az ő hadseregükben az ilyesmit egy időben úgy csinálták, hogy adtak az illető tisztnek

egy Lugert, és rábízták, hogy tegye meg, amit meg kell tennie. Jut eszembe, nekem ismegvan még valahol a Lugerem.

– Ne csináld a műsort. Tudom, hogy nem gondolod komolyan.

– Nem lenne hozzá bátorságom. Amikor Görögországban voltunk Felterrel, aznap,amikor odakerültünk, a szomszéd szobában lakó fickó a szájába dugta a .45-ösét, ésmeghúzta a ravaszt. Hát, mit mondjak, nem volt szép látvány. Egyáltalán nem vonz azötlet.

Bellmonra nézett, és elmosolyodott.

– Ne nézz már olyan savanyúan – mondta. – Igazából nem is fáj annyira ez a kiskényszerű önfeláldozás.

– Ha bármikor, bármire szükséged…. – kezdte Bellmon, de Lowell felemelt kézzelfélbeszakította.

– Az azonnali leszerelés szóba sem jöhet – mondta.

– Miért? – húzta föl a szemöldökét Bellmon.

– Hát, több okból is. Először is találnom… találnod kell valakit, akire rábízhatjuk atitkaimat. Például, hogy honnan loptam a pénzt a Csúnya Rossz Madárra. Ha nem készítik ki a projektet, máskor is lehet pénzt szerezni onnan.

– És a többi ok?



– Hát, például az ünnepek miatt. A szeretet ünnepe, meg minden, tudod. Sandy Felter islejön hozzánk, és Sharont is hozza. Az a barom már az idegösszeomlás szélére kergetteszegényt az állandó titkosügynökösdijevel. Sharon szeretne igazi tiszti hölgy lenniszilveszterkor, és azt akarom, hogy jól érezze magát.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. – Vedd fel a telefont, Bob – mondta Lowell.

– Hívd fel

Brackmayert, és mondd meg neki, hogy 1959. január l-jén szép csendben eltűnök. Egynappal sem előbb. Legalábbis nem csendben.

– Rendben – mondta Bellmon, miután átgondolta a dolgot. – Felhívom Brackmayert.Közlöm vele, hogy megérted a helyzetet, és azt teszed, amit elvárnak tőled. Azt mondomneki, hogy egy darabig még szükségem van rád, hogy lerendezz egy-két dolgot a CsúnyaRossz Madárral kapcsolatban. Megnyugtatom, hogy botránytól nem kell tartania.

– Dögöljön meg, mondd neki az ellenkezőjét. Hadd izguljon egy kicsit. – Amíg megszületik a döntés, Lowell őrnagy – váltott át hivatalos hangra Bellmon –,keressen magának egy szállást a nőtlen tisztek szállásán, és ott is marad, legfeljebb aklubba megy át. A támaszpontot nem hagyja el.

– Phil Parkernél és Antoinette-nél fogok lakni.

Bellmon bólintott. – Rendben van, Lowell. A lényeg az, hogy világosan lássa, hogyszobafogságban van.

– Értettem – mondta Lowell. – Ez minden, Bob? Az ezredes ismét bólintott.Lowell felállt, tisztelgett, majd kiment.

(Kettő)

Alabama, Fort Rucker Hanchey katonai repülőtér

Hármas kisegítő kifutópálya

1958. december 22.

A hangár műanyaggal bevont szövetből készült, ugyanazon az elven, mint a felfújható

mentőcsónakok. Tizenöt perc alatt állították fel. Először négy oszlopot vertek a földbe, pontosan kimért távolságra egymástól. Azután kiterítettek egy nagy halom, leginkábbterepszínű sátorponyvának tűnő anyagot. A sarkait az oszlopokhoz erősítették.

Elindítottak egy öt lóerős, gázolajjal működő generátort. A generátor egy elektromosmotort működtetett, a motor pedig egy kompresszort. A terepszínű sátorlap egyszer csak megemelkedett, majd lassan nőni kezdett. Emelkedett, süllyedt, emelkedett, süllyedt, mígvégül meglehetősen hirtelen felvette a végleges alakját, egy harminc méter hosszú,tizenkét méter széles, középen öt méter magas, üreges félhengert. Mintha egy hatalmas

vécépapírhengert temettek volna félig a földbe.Ha az üreges falakban a légnyomás egy bizonyos érték alá csökken, a generátor

automatikusan elindul. Ajtók is voltak az épülethez, ugyanilyen kivitelben. Egy másik generátor – ez nagyobb, dzsip-utánfutóra szerelt, dízel – a fűtést és a helikopterszerelők



gépeinek működéséhez az elektromosságot és a sűrített levegőt biztosította.

A „harctéri, komplett, felfújható hangár és szerviz (készletéhez oszlopokat, köteleket ésálcázóhálót is mellékeltek. Mikor minden a helyén volt, megfelelőképpen felfújva, ahálóval letakarva, a hangárt nagyon nehéz volt a levegőből észrevenni, de még a földről is,akkor is, ha tudta az ember, hogy ott van.

A Csúnya Rossz Madár ott állt a Lufiban, ahogy egy idő után támaszpontszerte nevezték az építményt. Tizenhét méteres átmérőjű rotorjai hosszában álltak, a törzsével párhuzamosan.

A Csúnya Rossz Madár az első H-19-esek közül való volt, amit a Hadsereg megvásárolt.A koreai háborút is megjárta, később pedig a washingtoni Fort Lewis egyszállítóhelikopter-századához került. Három kisebb és két nagyobb balesetet szenvedetteddigi élettartama alatt. A második nagyobb baleset után sokáig az egyik Fort Lewis-ihangárban porosodott. Alkatrészeinek nagy részét leszerelték, és más, működőhelikopterek javításához használták fel.

Nagyjából egy évvel ezelőtt egy teherautón elvitték Fort Lewisből, és törölték atámaszpont leltárából. A DCSLOG Katonai repülési ellátó szekciója, tervezési ésfinanszírozási divíziójához került. Ezek után mindenki, aki valaha ismerte az 50-3003farok-számú gépet, joggal feltételezte, hogy az öreg roncsot eladták ócskavasnak, vagyesetleg célpontnak használják egy harckocsi-lőtéren, vagy valami ilyesmi. Abbanmindenesetre mind biztosak voltak, hogy repülni nem fog többet.

Az alaszkai Anchorage katonai repülési támaszpontja úgy volt, hogy két új tűzoltóautótés három generátort kap abban az évben. Mindkettőből csak egyet kapott. Az oklahomai

Fort Sill katonai repülőtere két tűzoltókocsit kapott volna, de végül egy sem jutott nekik.Hasonlóképpen járt Kitzigen Németországban, és az Egyesült Államok Hadseregének panamai főhadiszállása is.

A Walla Walla Repülési Szolgálat (Washington), amely fakitermelési feladatokra civilfelhasználásra készült Sikorsky H-líveseket működtetett, szerződéses megbízást kapott aDCSLOG katonai repülési ellátó szekció, tervezési és finanszírozási divíziójától, hogy az50-3003 farokszámú H-19-est állítsa helyre, hozza repülésre alkalmas állapotba. Az erre acélra felhasznált pénzforrásokat eredetileg tűzoltóautókra és generátorokra szánták.

A nulla-nulla-hármas nem úgy nézett ki, mint ahogy azt egy, a „légijárművek, nemavítható, értékbecslésre várók” eszközlistát olvasgató ember maga elé képzelte volna.Biztonságos repülésre alkalmas állapotba hozták, és át is alakították.

Új (igazából újjáépített) motorja volt, új hajtóműrendszere, rotorfeje és rotorjai. FortHoodban még a törzsszerkezetét is átépítették, módosították.

A standard H-19-esnek egy raktérajtaja volt, jobboldalt. A Csúnya Rossz Madárnak a baloldali falába is vágtak egyet. Az utastér vázát megerősítették, az üléseket eltávolították, ésfelszereltek egy rakétatárolót.

A leszállótalpak támasztórudait is megerősítették, és mindkét oldalon egy-egyfémhengert szereltek rá, amelyek három-három 3,5 hüvelykes robbanófejes rakétátfogadtak be. A hengerek hasonló elven működtek, mint a forgópisztolyok tára. Ha kilőttek egy rakétát, a henger elfordult, és újabb rakéta vált kilőhetővé, ahogy a revolverekben is



újabb és újabb golyó kerül egy vonalba a csővel. Természetesen itt cső nem volt. Mindkéthengerhez egy-egy csúsztatópálya vezetett a gép utasterében lévő nagy ládától. A láda és acsúsztatópályák tele voltak 3,5-es rakétákkal.

Ha a rakétakilövő berendezést működésbe hozták (a pilóta műszerfalán lévőkapcsolóval), bekapcsolt egy elektromos motor, és aktiválódott a kilövőelektronika. Akilövőhenger 120 fokkal elfordult, és kilövési állásba hozott egy rakétát. Ha ezt kilőtték,

újabb 120 fokot fordult, a kiürült hengerharmadba újabb rakéta került a csúsztatopályáról,a pályába felül pedig begördült egy utánpótlás a tárolóládából. A tárolóba, acsúsztatópályákba és a kilövőhengerekbe összesen ötvennégy rakéta fért, mindkét oldalonhuszonhét. Tizenöt másodperc alatt az összesét ki lehetett lőni.

A katonai hírszerzés nem tudott olyan harckocsi létezéséről, amelyik olyan erős páncélzattal bírt volna, ami ellen tud állni egy 3,5 hüvelykes rakétának, ha az telibe találja,a repülésének leghatékonyabb távolsági intervallumában. Azaz a kilövés utáni ötven ésháromszázötven méteren belül. Nagyjából ötven méterre volt szüksége a rakétának, hogy

felgyorsuljon, 350 méter után viszont lassulni kezdett. A pályájának leghatékonyabbszakaszán úgy hatolt át a legvastagabb ismert harckocsipáncélon is, mint kés a vajon. Ésaztán felrobbant.

A Csúnya Rossz Madarat éppen tesztelésre készítették fel. Ennek a mostani tesztnek azonban nem sok köze volt a harci gép leendő gyakorlati felhasználásához. A CsúnyaRossz Madarasok, ahogy magukat hívták, forgatási próbára készültek vele.

Tim F. Brandon ezredes nem igazán örült a prototípus személyzete kelletlenhozzáállásának és gunyoros modorának, de elég tapasztalt volt már, hogy tudja, a harcolócsapatok katonái ritkán értik meg (ha egyáltalán), milyen fontosak a sajtókapcsolatok és a propaganda a katonaság egésze részére. Azzal is tisztában volt, hogy a legtökéletesebb ésleglogikusabb magyarázat sem valószínű, hogy megváltoztatná a hozzáállásukat. Olyasmivolt ez, amivel meg kellett tanulnia együtt élni, és ettől függetlenül a lehető legjobbmunkát végezni közben.

Márpedig meg volt győződve, és jogosan, hogy fene jól végzi a dolgát.

A „Vipera” (végül úgy döntött, ez lesz a Csúnya Rossz Madár új neve) első nyilvánosfellépése 1958. december 27-én lesz. Mindhárom televíziós hálózat jelen lesz, és aHadsereg is filmre veszi az eseményt, dokumentációs célból. A felvételhez különkameraplatformot állítottak fel. Három további, távirányított kamerát helyeztek el aharckocsi kijelölt útvonala mentén, homokzsák bunkerekben, hogy a rakéta becsapódásátközeliből is meg tudják örökíteni.

Tim Brandon ezredes úgy gondolta, szintén helyesen, hogy a harckocsik újabb bizonyítékai, hogy tudja, mit csinál.

Tizenegy orosz T-34-es harckocsi került amerikai kézbe különböző úton-módon.Mindegyiket harckocsi- és fegyverzetszakértők vizsgálták át a legapróbb részletekig, majda kansasi Fort Rileybe kerültek (egy kivételével, ami az Aberden kiállítási területre, a

Fegyverzeti Múzeumba, és egy másikéval, ami a George S. Patton Múzeumba, FortKnoxba). Fort Rileyben volt egy, az orosz hadsereg harcászatára betanított egység, ezhasználta a páncélosokat, hadgyakorlatokon. Az igazi, a Vörös Hadseregtől származó T-34-esek jelenléte olyan hangulatot adott a gyakorlatnak, amit egyébként nemigen lehetett



volna elérni.

Ezért aztán magukon kívül voltak a dühtől, amikor megkapták a táviratot:

HADÜGYMINISZTÉRIUM, FŐPSÁG. WASH. D. C. 59. DEC. 17. APARANCSNOKNAK, KANSAS, FORT RILEY

EZ A TÁVIRAT A FT. RILEY PARANCSNOKÁNAK A DCSOPS-HELYETTES

ÁLTAL 59. DEC 17-ÉN 09.00-KOR TELEFONON SZÓBAN ELJUTTATOTTPARANCSOK ÍRÁSOS MEGERŐSÍTÉSE.

FT. RILEY PARANCSNOKA AZONNAL TEGYE MEG A SZÜKSÉGES LÉPÉSEKETHÁROM (3), JELENLEG AZ USA HADGYAKORLATI CSOPORTHOZ BEOSZTOTTMŰKÖDŐKÉPES T-34-ES HARCKOCSI ÁTIRÁNYÍTÁSÁRA AZ USA KATONAIREPÜLÉSI HARCI FEJLESZTÉSI HIVATALHOZ, ALABAMA, FORT RUCKER. AFORT RUCKERBEN TERVEZETT AKCIÓ PRIORITÁSA ELENGEDHETETLENNÉTESZI, HOGY A HARCKOCSIK LEGKÉSŐBB 59. DEC 20. 24.00-RAMEGÉRKEZZENEK, MŰKÖDŐKÉPES ÁLLAPOTBAN. FORT RILEYPARANCSNOKA GONDOSKODJON RÓLA, HOGY A PÁNCÉLOSOKAT KELLŐSZEMÉLYZET, A MŰKÖDTETÉSÜKHÖZ SZÜKSÉGES FELSZERELÉS ÉSELLÁTMÁNY KÍSÉRJE, TOVÁBBÁ, HOGY A SZÁLLÍ-

336 W. •. ’. ź˛™““™ť

TÁST MEGOLDJA. A DCSOPS HATÁROZATA ÉRTELMÉBEN A LEGINKÁBBMŰKÖDŐKÉPES, ISMÉTLEM, A LEGINKÁBB MŰKÖDŐKÉPESRENDELKEZÉSRE ÁLLÓ T-34-ESEKET KELL FORT RILEYBE SZÁLLÍTANI.

A DCSOPS PARANCSA ALAPJÁN WALTER HAGEMEN DANDÁRTÁB., USAAmikor a konvoj megérkezett Rileyből, a T-34-esek személyzete meglehetősen

ambivalens véleményen volt a gépeik Tim F. Brandon ezredes által tervezettfelhasználásáról. Egyfelől már évek óta pátyolgatták a páncélosokat, ami nem volt könnyűfeladat, ezért meglehetősen büszkék voltak rá, ezért igazán bosszantó volt, hogy most csak úgy szétlőjék a makrancos dögöket.

Másfelől viszont a T-34-eseket mind vezetni, mind karbantartani kínszenvedés volt,úgyhogy ha rommá lövik a kurvákat, akkor a Hadsereg kénytelen lesz végre M46-osokat

vagy M48-asokat adni nekik helyettük. Attól kezdve sokkal könnyebb dolguk lenne. Haegy M48-ashoz új lánctalp kell, az ember egyszerűen fölhívhatja a Chryslert, ésmegrendelhet egyet. Nem kell saját magának elkészítenie az egész rohadt szarságot.

Amellett úgy nézett ki, látványosságnak sem lesz semmi a dolog.

A harckocsizó személyzet több őrmesterének is erősen megváltozott a tiszthelyettesjelölt- programról alkotott addig meglehetősen lesújtó véleménye, amikor látták, mi folyik.

Főleg William ’. Franklin nyűgözte le őket. Mr. Franklin elmondta nekik, hogy mostvégzett a tanfolyamon, és az Algériában, őrmesterként teljesített szolgálata miatt került a

Katonai Repülési Harci Fejlesztéshez.Egy ilyen, a Madárhoz hasonló kis sárkánnyal repülni sokkal kellemesebb

elfoglaltságnak tűnt, mint T-34-esekkel vagy akár M48-asokkal vánszorogni a sárban.



Greer hadnagy, a Csúnya Rossz Madár pilótája, ugyancsak őrmester volt korábban, ő iselvégezte a tiszthelyettesi tanfolyamot, csak azóta egyszerűen kinevezték tisztnek.

– Amellett ott bujkált bennük a gondolat, hogy ha a Madár tényleg meg tudja csinálni,amire tervezték – azaz fel tud robbantani páncélosokat –, akkor előbb-utóbb erre azoroszok is rájönnek. Nem szívesen találták volna egy nap szembe magukat M48-asbanülve egy orosz harci helikopterrel, ami éppen azon igyekszik, hogy 3,5-es rakétákkal lője

szét a seggüket.Egyikük, egy fickó, aki ott volt Koreában az első időkben, azt mesélte, összefutott a

támaszponton a volt parancsnokával.

– Hátulról láttam meg a 73. nehézharckocsi-zászlóalj jelét a vállán – mesélte. – Tisztvagy sem, én bizony megveregettem a vállát. Hát tiszt volt, az tuti. Maga atámaszpontparancsnok volt az, a szentségit! A volt zászlóaljparancsnokom. Szerencséreemlékezett rám, úgyhogy nem lett belőle baj. Még a nevemet is tudta, és azt mondta, haesetleg jelentkezni szeretnék a tiszthelyettesi programra, mindent meg fog tenni, hogy

fölvegyenek. – És tudjátok, kivel találkoztam még? Biztos vagyok benne, hogy ő volt. A „Herceg”. ígyhívták a fiúk Koreában. Hinnétek, hogy huszonnégy évesen lett őrnagy? Halál komoly.Huszonnégy évesen. Nem semmi, mi? Ő vezette a Lowell-különítményt. Fogottharmincnyolc M46-ost és egy csomó, .50-es gépágyúkkal felszerelt lövészpáncélost, aztánhajrá fiúk, ne is törődjetek a szárnyakkal, átrohanunk a ferdeszeműeken, mint kacsán afos. Ha ilyen fickókkal találkozik az ember a repülésnél, hát, bizony kénytelen elismerni,hogy mégsem minden katonai repülős cukorseggű tutyimutyi balfácán, aki még állvahugyozni sem tud. Amúgy is kezdem már egy kissé unni, hogy állandóanhadgyakorlatokra rohangásszak, és kibaszott ruszkmak tettessem magam. Komolyangondolkodom rajta, hogy megpróbálkozzak ezzel a katonai repüléssel. Mit veszíthetek?

Tim F. Brandon ezredes épp olyan rendíthetetlenül hitt a tételben, hogy a „gyakorlat teszia mestert”, mint Murphy törvényeiben.

Biztosítandó, hogy nehogy bármi fennakadás lehessen az 1958. december 27-éretervezett bemutatón, nemcsak próbákat tartott, de még a próbákat is elpróbáltatta.

Elkért két szomszédos lőteret is. Mindkettőt 105 mm-es ágyúk számára építették a

negyvenes években. Az egyiken lesz majd a bemutató, a média nyilvánossága előtt. Amásikon tartották a próbákat.

Csak egy „Vipera” volt, márpedig az ezredes a legkisebb fölösleges kockázatot semkívánta vállalni, hogy a prototípus esetleg megsérüljön. Miután megtette a kötelességét(rakétákkal megsemmisített egy mozgó, teljesen eredeti, a Vörös Hadseregből származó T-34-est), azonnal leszáll majd az „A” területre, ahol háttérként szolgál majd E. Z. Black vezérezredes bejelentéséhez a Hadsereg legújabb, a béke fenntartását elősegítőfejlesztéséről. MacMillan őrnagy is ott lesz. Viselni fogja a Becsületrendet. Mögöttük, bizonyítandó, hogy a Hadsereg milyen felvilágosult szervezet, ahol fekete fiatalok minden

lehetőséget megkapnak a képességeik szerinti előmenetelre, látszani fog az a színes bőrűtiszthelyettes is. És Greer főhadnagy. Greer fog repülni a Viperával a bemutató alatt, de ariport alatt igyekeznek majd azt a benyomást kelteni, mintha MacMillan, az igazi öregkatona/hős figura lett volna a pilóta. Greer egyszerűen túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy ő



lehessen a fő berepülőpilóta. Olyan hatást keltene, mintha a Hadseregben nem lenne annyielővigyázatosság, hogy egy érett felnőttre bízzon egy ilyen fontos dolgot, mint a Vipera.

A harci helikoptert átfestették. A Viperának most már méregfogai is voltak. Brandonezredes a második világháború előtt Kínában harcoló amerikai önkéntes csapatok P-40-esrepülőiről vette az ötletet. Tisztában volt vele, mi a Csúnya Rossz Madarasok véleménye aVipera névről és a festett méregfogakról. De meg sem próbálta elmagyarázni nekik, mit

miért tesz. Sokkal fontosabb dolgok foglalták le minden idejét.A bemutató napján természetesen senki nem lesz az igazi, mozgó orosz T-34-esben.

Egyszerűen kiékelik az irányítókarokat. Az egyik Rileyből jött katona indítja majd el aharckocsit, aztán leugrik, és egy, a közelben várakozó dzsip felszedi. Kilencvenmásodperce lesz – tehát rengeteg ideje –, hogy elhagyja a bemutató területét, mielőttkilőnék az első rakétát.

A próba próbáján, amit a ’ tartalék lőtéren tartottak, a támaszpont egyik közönséges H-19B helikopterét használták. Ezen az előzetes próbán elsősorban az időzítést igyekeztek

megtervezni és pontosítani. Ha a körülbelüli időtartamok megvannak, átmennek a bemutató lőtérre, és több, különböző fokozatú próbát is tartanak. Először ott is sima H-19-essel repülnek majd. December 26-án lesz a főpróba, ami minden részletében megegyezik majd az igazi előadással, kivéve, hogy csak a résztvevők lesznek jelen. Akkor már aViperát használják majd. Az egyik T-34-es is ott lesz, kiékelt irányítókarokkal áthajt alőtéren. A harci helikopter először elhalad majd a kameraemelvény közelében, hogy akatonai operatőrök egy közelivel megmutathassák a méregfogakat és a rakétakilövőforgódobot. Aztán rárepül a T-34-esre, és kilövi.

A főpróbán készült filmet aznap éjszaka előhívják és megvágják, Atlantában, ahová egyL-23-as repülővel szállítják majd. A repülőgépet már most előkészítették, sőt egytartalékot is. A kész filmet több példányban is lemásolják. Ha valami nem úgy sikerülne a bemutatón, ahogy tervezték, kiosztják a másodpéldányokat a tévétársaságoknak.

Magát a Viperát tehát csak egyetlen próbán használják majd, az utolsón. Tim F. Brandonúgy gondolta, ennyi kockázatot kénytelen vállalni.

Az ezredes a legkevésbé sem lepődött meg, amikor a támaszpontparancsnok fehér H-13Hhelikopterét látta a felfújható hangárhoz közeledni. A Pentagon sajtófőnöke előző napfelhívta, és megnyugtatta, hogy személyesen fog kapcsolatba lépni Jiggs tábornokkal, ésfelhívni a figyelmét, milyen rendkívüli fontosságú, hogy december 27-én minden simánmenjen, biztosítva ezzel, hogy a támaszpontparancsnok teljes szívvel működjön együttvele.

Mikor meglátta, hogy a tábornok egyedül ül a H-13H-ban, felvillant előtte egy ötlet:„repülő tábornokok!” Ebből is lehetne egy jó másfél perces híranyagot csinálni. Gondnélkül helyet kapna a hatórás híradóban. Lehet, hogy már a bemutatón felveheti rá azanyag egy részét. Úgy döntött, egy darabig pihenteti még az ötletet, alaposan átgondolja.Talán inkább mégis meghagyja későbbre a dolgot.

Kiment a parancsnoki helikopterhez. A Csúnya Rossz Madarasok közül is elindultak néhányan, de amikor meglátták őt, megálltak.

Jiggs tábornok felvette a sapkáját, mielőtt kinyitotta volna a pilótafülke plexi gömbjének



ajtaját. Ebből kitűnő snitt lenne, gondolta az ezredes. Ez lenne az első alkalom, amikor anéző rádöbbenne, nem valami közönséges századost vagy őrnagyot lát. Ugyanisészrevenné a tábornok tengerentúli sapkáján a két csillagot.

Tisztelgett.

– Jó napot, tábornok – mondta. – Brandon ezredes vagyok.

– Épp most beszélgettem magáról – mondta Jiggs. – Valóban, uram?

– Felhívott a főnöke. Azt akarta megtudni, okoz-e számomra bármiféle gondot aelenléte. Azt feleltem, amennyire én tudom, eddig jól viselte magát, és amennyire csak

lehet, igyekezett kerülni minden konfliktust.

Brandon nem tudta, erre hogy reagáljon, ezért inkább nem mondott semmit.

– Úgy hallom, Lowell őrnagy is itt van valahol – mondta Jiggs.

– Igen, uram. A Vipera tűzrendszerén dolgozik. – A „micsoda” tűzrendszerén?

– Ideiglenesen elfogadták a „Vipera” nevet, mint a harci repülőgép leendő félhivatalos,azaz populáris elnevezését.

– Lenyűgöző – mondta Jiggs. – Lowell bent van a sátorban?

– Máris idehívom, uram.

– Majd én megkeresem – mondta a tábornok, majd, amikor Brandon csatlakozott hozzá,kijelentette: – Négyszemközt szeretnék vele beszélni, ezredes.

Lowell őrnagy, Greer hadnagy, továbbá Franklin és Cramer tiszthelyettesek (utóbbiötvenöt éves, ősz hajú, a régi tiszthelyettes-típus képviselője) a rakétakilövőtöltőmechanizmusán javítgattak valamit.

Cramer látta meg először a közeledő tábornokot. Fejével felé intett, felhívva rá a többiek figyelmét, de nem vezényelt vigyazzt. A társai folytatták a munkát. Franklin szemmelláthatóan zavarba jött, nem tudta eldönteni, nem az ő feladata-e vigyázzt vezényelni, minta legkevésbé rangidősnek.

– Minden rendben, uraim – mondta Jiggs fanyar gúnnyal –, pihenj.

Felnéztek, majd kiegyenesedtek. Eddig mindannyian a rakétakilövő mechanizmusa föléhajoltak.

– Hello, Dutch – mondta a tábornok Cramer tiszthelyettesnek (W-4)[21]

– Régentalálkoztunk.

– Örülök, hogy újra látom, tábornok.

– Ha esetleg az irodám közelében járna, Dutch, a szárnysegédeimnek parancsba adtam,hogy csak bizonyos személyeket kövezzenek meg, ha meglátják őket. Maga nem tartozik ezek közé.



Franklinra nézett. Kezet nyújtott.

– Maga az, akit a tiszthelyettesi tanfolyamról rögtön mint tapasztalt szakértőt vettünk fel,ugye?

Franklin szemmel láthatóan borzasztó zavarban volt. -Gondolja, hogy működni fog ez adolog, Mr. Franklin? -erősködött a tábornok.

– Igen, uram. A franciáknak a legtöbb baja a célzással volt. Hacsak nincs nagyszerencséje az embernek, három-négy lövedék is kell, mire sikerül célraállni…

– A már kilőtt rakéták pályája alapján lövik be a célt? – szakította félbe Jiggs.

– Igen, uram – felelte a tiszthelyettes. Most, hogy olyasmiről beszélhetett, amihez értett,szemlátomást kevésbé volt már ideges. – Márpedig ha csak összesen hat van akilövőben…

– Miért, ebben mennyi van?

– Huszonhét. Egy kis szerencsével ez öt sikeres támadásra elég.Jiggs bólintott, hogy érti.

– Hol van MacMillan? Alias „beszélő fej”?

– Azt hittem, tudja, uram – mondta Lowell. A tábornok a fejét rázta. – Phil ParkerrelFehérekért mentek a repülőgépemmel -mondta az őrnagy.

– Parker százados úgy fogalmazta meg a kérését, hogy ellenemre lenne-e, ha egy kicsit„növelné a páros repülési óráit”. Én meg, nagy naivan, azt hittem, ez azt jelenti, a Lairdreptéren gyakorol.

– Pár órán belül itt lesznek, tábornok.

– Van egy perce, Lowell?

– Igen, uram. Természetesen.

A tábornok karon fogta Craiget, és a hangár másik végébe vezette, ahol nem volt rajtuk kívül senki.

– Nincs jó hír meg rossz hír – mondta Jiggs. – Csak rossz van. Megpróbáltam beszélni

Blackkel az ügyében. Nem jutottam tovább a nevénél. – Ennyit sem vártam el öntől, uram. De azért köszönöm.

– Egy szenátor felesége! Mégis, hogy a fenébe gondolta? Lowell kuncogott.

– Szerintem ez cseppet sem vicces. Egyáltalán nem vicces, az isten verje meg!

– Többről van itt szó ennél. Nem hinném, hogy Black ki tudott volna húzni ebből acsávából, még ha akart volna is, és megbízható információim szerint nem is akart.

– Nem sok őrnagynak sikerül személyesen magára haragítania az USA Hadseregének

vezérkari főnökét. – Titokban lehet tartani a dolgot újévig? Vagy már mindenki tud róla?

– Nem tudom. Bellmon nem fog beszélni róla, az biztos.



– Bellmonnal semmi bajom. Jó tábornok lesz belőle.

– Mihez fog kezdeni?

– Azt hiszem, egy darabig Németországba megyek. Fél évre, egy évre. Legalábbtölthetek egy kis időt a fiammal.

– Igazán sajnálom, Craig – mondta Jiggs. – De tényleg.

– Köszönöm.

– Nem akarom, hogy úgy lopakodjon el a támaszpontomról – mondta Jiggs, akinszemmel láthatóan úrrá lettek az érzelmei. – Érti, mire gondolok?

– Persze. Jöjjön ki a Lairdre újévkor, és integethet utánam. De addig nem szeretném, ha bárki tudna az egészről. Különösen a nők nem. Azt szeretném, ha az utolsó partin jó lennea hangulat.

– Megteszem, amit tudok. De azt hiszem, ez vágyálom marad. Most a férfiak

pletykálkodnak, nem a nők.Lowell bólintott, aztán megvonta a vállát.

– Mielőtt elmenne, körbe szeretném egyszer vinni – mondta a tábornok.

– A támaszponton megtalál.

Jiggs bólintott, majd hirtelen sarkon fordult, és kiment a felfújható hangárból, ahelikopteréhez.

Lowell visszasétált a többiekhez.

– Milyen „ügyében” próbált beszélni Blackkel? – kérdezte Greer. Lowell döbbentennézett rá.

– Érdekes tulajdonsága ezeknek az ívelt mennyezeteknek – mondta a tiszthelyettes –,hogy az épület egyik végében kitűnően hallani, amit a másik végében mondanak.

– Akkor csak tartsa csukva azt az istenverte száját arról, amit hallani vélt.

– Azt hallottam, hogy kirúgják a Hadseregből, január elsejével.

– Ezt meg honnan tudta meg?

– A feleségem hallotta az anyjától – felelte Greer.

– Nem ismerem a feleségét, sem az anyósát.

– Az Annex 1-es klubban sem ismeri a hadnagyokat és a tiszthelyetteseket – csatlakozotta beszélgetéshez Franklin. – Mégis mindent tudnak az őrnagyról, akit páros lábbal rúgtak ki Washingtonból.

– Isten nevére esküszöl, Bill? – kérdezte Lowell.

– Ez a nagy helyzet.

– Hát akkor mindannyian tartsátok a szátokat. A dolog már el van döntve. Magától avezérkari főnöktől jött a parancs. Csak annyit szeretnék, hogy legalább az ünnepeket nerontsa el az



ügy.

– MacMillan is tudja – mondta Greer. – Tisztában van vele, miért őt kérte meg, hogyidehozza Felter őrnagyot. Mire Washingtonba érnek, Parker is mindent tudni fog.

– Reméljük, lesz annyi eszük, hogy befogják a szájukat -mondta Lowell.

– Ja persze – mondta Greer.

(Három)

A columbiai választókerület

Washingtoni Nemzeti Repülőtér

1958. december 22.

Amikor MacMillan kimászott az Aero Commanderből a Washingtoni NemzetiRepülőtéren, Sanford Felter első dolga az volt, hogy félrevonta, és megkérdezte tőle, igaz-e, amit arról a dologról hallott, amit keserűen csak „Lowell szexuális sagája utolsó

fejezetének” hívott. – Elmentem Blackhez – mondta Felter. – És?

– Azt mondta, itt az alkalom, hogy végre egyszer eszembe jusson, őrnagy vagyok aHadseregben.

– A francba – mondta MacMillan.

– Hát, mindenesetre mindannyiunknak úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk róla. Ezminden, amit tehetünk.

– A hülye barom – mondta MacMillan. – Amióta csak ismerem, folyton nagyon közelárt hozzá, hogy ilyen helyzetbe kerüljön a farka miatt. Márpedig kurva régen ismerem

már.

Sharon lépett oda hozzájuk.

– Gondolom, Sandy elmondta? – kérdezte.

– Már tudtam – felelte MacMillan.

– Ezek szerint Roxy is tud róla.

– Roxy nagyon mérges Craigre. Barbara viszont Bellmonra haragszik, amiért nem tettmeg mindent, hogy megmentse.

– Bellmon semmit sem tehetett volna – jegyezte meg Felter. -Sőt senki más sem. Avezérkari főnöknek Craig skalpja kell, Black pedig szemmel láthatóan úgy döntött, hogyhagyja, hadd szerezze meg.

– Hát, legfeljebb annyit tehetünk, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla – mondtaSharon.

– Hát igen – mondta MacMillan. – Meg tudnám ölni azt az istenverte nőt! – jelentette ki Sharon, majd elpirult.

MacMillan odahajolt hozzá, és arcon csókolta.



Tizenhetedik

(Egy)

Alabama, Fort Rucker,

Hanchey katonai repülőtér

Hármas kisegítő kifutópálya

1958. december 26.

Kétszer kellett kitolniuk a Csúnya Rossz Madarat (alias Viperát) a hangárból. Amikor először kihozták, Tim F. Brandon ezredesnek az jutott az eszébe, hogy egy tisztánközlegényekből álló legénység jobban mutatna a kigördítésnél, mint a jelenlegi, ami egyőrmesterből, három tiszthelyettesből, és két főtisztből állt.

így hát még egyszer kitolták, miközben a kamerák minden mozdulatukat felvették. AztánBrandon újabb jelenetet talált ki: MacMillan őrnagynak és Greer hadnagynak előbb egy

térképet kellett vizsgálgatnia, aztán körül kellett járnia a helikoptert, és ellenőriznie arakétakilövőket.

– Remélem, több kibaszott jelenetet nem akar, ezredes! -csattant fel végül MacMillan. – Felszállhatna már végre a Madár, a kurva istenit?

Nyíltan tiszteletlen megnyilvánulás volt; az őrnagy még az ő magasabb rangjára sem volttekintettel, de Brandon ezredes mégis lenyelte a visszavágást.

– Adjanak még öt percet, hogy ellenőrizzem a dolgokat a másik lőtéren – mondta, azzal adzsipjébe szállt, és elhajtott.

– Seggfej – nézett utána MacMillan.

Cramer vezető tiszthelyettes még egyszer, utoljára, ellenőrizte a rakétatárolókat azadagolópályát, és a forgóhengereket, majd bólintott.

Greer hadnagy felmászott a gép testén, bemászott a pilótaülés felőli ablakon, majd becsatolta magát.

– És indulunk az ismeretlen, kék messzeségbe – dúdolta, azzal lenyúlt a motorindítókapcsolóhoz.

Lowell őrnagyra esett a pillantása. Egy pillanatra egymás szemébe néztek. Lowellkacsintott. Greer gúnyos, de barátságos tisztelgésre legyintette felé a kezét, majd aműszerfalra összpontosította a figyelmét, ahogy a motor gyorsulni kezdett.

A nehezén már túl vagyunk, gondolta. Sikerült anélkül végigcsinálni a karácsonyiünnepeket, hogy bárki is felhozta volna, ami 1959. január l-jén történik majd Lowell-lel. Anők úgy döntöttek, hogy a szentestét és karácsony első napjának délelőttjét mindenki acsaládjával tölti (Lowell Parkerékkel), aztán karácsony első napján mindannyian együttvacsoráznak. Barbara Bellmon egy darabig erősködött, hogy az ő szállásukon tartsák az

összejövetelt, de végül dr. Parker győzött, aki rámutatott, hogy az ő szállása a kórházban(igen, az övé, mint szerződéses sebészé, ezredesi civil besorolásban, nem a férjéé, Parker századosé), sokkal nagyobb, mint bárki másé. Ott jobban elférnek.

Volt egy hatalmas pulyka, oldalas, sonka és rengeteg pia. Ő azonban csak egy pohár



pezsgőt ivott, amikor odaérkeztek, és egy kis bort a vacsorához. Gondolnia kellett rá, hogymásnap, azaz ma, ő repül a Csúnya Rossz Madárral.

Mindenki más alaposan becsípett. Még Jiggs tábornok is beállított, a feleségével, noha őtnem hívták meg.

– Beengednének egy öreg lovas katonát? – kérdezte, miután belépett. – Vagy az, hogyírni-olvasni is tudok, kizáró ok?

Senki nem említette, ami Lowell-lel történni fog, de Jiggs egyszer nagyon közel járthozzá, amikor átadott neki egy szépen becsomagolt karácsonyi ajándékcsomagot.

– Ez meg mi a fene? – kérdezte Lowell. Meglehetősen zavarba jött. Amikor a partitszervezték, azt beszélték meg, hogy nem lesz ajándékcsere.

– Mint a mellékelt ábra mutatja, karácsonyi ajándék – mondta Jiggs. – Nyissa ki.

A jó öreg Anglia karácsonyi tájaival, jeleneteivel díszített ezüstpapír egy zászlóaljlobogótrejtett, egy kis zászlócskát az egység számával. Az egységzászlókat elsősorban a telefonés a rádió feltalálása előtt használták. Elősegítették, hogy a katonák a harctérenmegtalálják és követni tudják az alakulatukat. A modern hadseregben már kizárólag csak aharckocsizók használják.

A parancsnoki páncélos rádióantennájára erősítik, hogy az egységet vezető tisztharckocsija felismerhető legyen.

Ez a zászlóaljlobogó pecsétes volt, és alaposan kirojtosodott már. Egyharckocsizászlóaljé volt, a 73.-é, és valaki egyenetlen betűkkel ráírta, hogy „Lowell-kül.”.

– Úgy gondoltam, ez magát illeti – mondta Jiggs.Craig W. Lowell úgy nézett ki, mint aki a sírás határán áll.

– Paul – mondta gyorsan Mrs. Jiggs –, mondd el nekik, mit mondott a Csodafiú a X.hadtest ezredesének. Az csodajó sztori.

– Az az – mondta a tábornok. – Az biztos. Nos, én a műveleti őrmesterétől hallottam atörténetet. Hadd fessem le egy kicsit az előzményeket. Lowell harmincnyolc M46-ossalvégigszáguldott az egész koreai félszigeten, hogy összeköttetést létesítsen a X. hadtesttel,ami tizenegy nappal azelőtt szállt partra Incshonnál. Szokásos szerény és tartózkodó

modorához híven kissé megváltoztatta a harckocsiján lévő egységzászlót. Ezt. Úgy értem,a fenébe is, ha egyszer már bekerül az ember a történelemkönyvekbe, nem árt, hagondoskodik róla, hogy legalább jól betűzzék a nevét, nem igaz?

– Szóval lényeg az, hogy némiképp gyorsabban és távolabb jutott, mint azt a hadműveletiterv eredetileg előírta. Éppen sikerült megtalálnom őket egy L-4-es felderítő repülőbenülve. Olyan százhatvan kilométerrel előrébb járt, mint kellett volna, és vagy harminchatórával előbb járt a százhatvan kilométerrel hátrább lévő területen is, mint tervezték, haértik, mire gondolok. A X. hadtest éppen Szuvontól délre tapogatózott, amikor váratlanul,tra-ta-ta tam, lóra és rohamra fel, az egyik útkanyarban megjelenik egy fél tucatlövészpáncélos, mindegyiken két-két 50 mm-es gépágyú és 20 mm-es Bofors géppuskák,majd mögöttük előbukkan az első M46-os páncélos.

– A lövészpáncélosok mindenre lőttek, ami mozgott, vagy úgy nézett ki, mintha



mozoghatna. Beleértve a X. hadtest embereit is. így hát az utóbbiak meglengettek néhányamerikai zászlót, mire a Lowell-különítmény végre tüzet szüntetett. Lowell végiggördült alövészpáncélosok között, a X. hadtest embereihez. Akkor olyan két órája kapta meg azőrnagyi előléptetést, tőlem.

– Nos, a X. hadtest ezredese megnézte a hadműveleti utasításait, és kijelentette, hogy„magának még nem kellene itt lennie, őrnagy. Leghamarabb harminchat óra múlva érhetne

ide.” Mire a Herceg tudják, mit felelt? Azt mondta: „És most mit csináljak, ezredes,menjek vissza?”

Mind hallották már a sztorit korábban, de azért mindenki nevetett, és a feszültség kisséengedett a helyiségben. Ekkor Mrs. Jiggs átadott Lowellnek egy díszcsomagolású papírtekercset. Lowell kibontotta, ránézett, aztán nekiállt visszacsomagolni.

– Adja körbe, Herceg – mondta Mrs. Jiggs. – Van, aki még nem látta.

– A fenéket nem – mondta, de azért odaadta Melodynak. Greer a lány válla fölött olvastael. A Chicago Tribune egy több éves példányának címlapjáról készült fénykép volt,műanyag lapok közé forrasztva. Szemmel láthatóan a támaszpont fényképészeti laborábankészült, mégpedig valószínűleg nem túl régen.

KOREAI JELENTÉS: A katonák írta John E. Moran A United Press haditudósítója

SZÖUL, DÉL-KOREA (UP) (késve érkezett) szeptember 26. – Közismert, hogy aWalker altábornagy által vezetett 8. hadsereg, amely korábban Puszan környékére szorultvissza, elérte Ned Almond altábornagy X. hadtestét, a brilliáns incshoni partraszállástkövetően.

Ám a kapcsolatot nem egy egész hadsereg hozta létre az Oszan nevű koreai város déliszélénél, hanem néhány katona. • találkozásnál a cikket író haditudósító is jelen volt.

A 31. lövészezrednél tartózkodtam éppen. Dél felé haladtunk, Szöul irányából, egykétsávos makadámúton, amikor amerikai 90 mm-es lövegek jellegzetes, ismerős hangjáthallottuk. Meglepődtünk. Úgy tudtuk, a pozíciónktól délre, hetvenöt kilométereskörzetben, nincs amerikai egység.

Az ezredparancsnok lehetségesnek tartotta, hogy az ellenség kezére került hazaigyártmányú légelhárító ágyúkat hallunk. A koreai háború első napjaiban igen sok

felszerelést vesztettünk. Helyesnek látszott felvenni, amit a hadseregben védekezőállásnak neveznek, ezért így tettünk.

Aztán egyszer csak különös járművek tűntek fel az úton, körülbelül egy kilométerre délretőlünk. Teherautók voltak, amiket szinte teljesen befedtek homokzsákokkal. Azembereinknek az volt az utasítása, ne lőjenek parancs nélkül. Jó katonák voltak, nemnyitottak tüzet. : A furcsa teherautók gyorsan közeledtek, és döbbenten vettük észre, hogy lőnek. Gyakorlatilag mindenre tüzeltek, összevissza.

– Amerikaiak – mondta az ezredesünk. Megparancsolta, vigyenek egy amerikai zászlót

az első sorainkhoz, és lengessék meg.Most már tankok is láthatóvá váltak a teherautók mögött – M46-os Patton harckocsik. Ez

mindenkit meg kellett volna, hogy nyugtasson, de a jobbszárnyunkon egy ideges katonakilőtt a közeledő kocsioszlopra egy rakétát. Nem talált. Pár pillanat múlva egy nagy



sebességű 90 mm-es löveg elsülésének csattanó zaját hallhattuk. A harckocsi irányzójaobban célzott, mint a rakétavetős katonánk.

Ekkor odaért az első sorba egy közlegény, az amerikai zászlóval a kezében, és vadullengetni kezdte. Az ezredesünk híradósa folyamatosan ismételgette a rádióba: – Tüzetszüntess! Tüzet szüntess!

Az üzenetet nyilván fogták, mert sem a mi csapatunkból, sem a közeledő hadoszlopbólnem lőttek többet.

Az első járművek, amelyek áthaladtak a sorainkon, háromnegyed tonnás Dodgeteherautók voltak. Mindegyikre két .50-es kaliberű gépágyút szereltek, egyet a szokásoshelyre, az ülések közötti állványra, egyet pedig a rakodótérbe, egy rögtönzött tartóra.Lényegében mozgó géppuskafészkek voltak.

Ezután három M46-os harckocsi érkezett. Az elsőn egy zászló lengett, amelyen a„Lowell-különítmény” felirat volt. A torony oldalára az ILSE nevet festették. Egy piszkosarcú és egyenruhájú fiatalember állt az „Ilse” toronynyílásában. Jobbra fordította a tankját,majd megállt. Ott maradt állva, amíg az oszlop utolsó járműve is be nem ért a soraink közé.

Figyelemre méltó hadoszlop volt. További M46-osok-ból, M24-es könnyű harckocsikból,üzemanyag-szállítókból, önjáró 105 mm-es tarackokból és csapatszállító teherautókbólállt. A piszkos fiatalember nyilván tiszt volt, mert némelyik tankparancsnok és teherautó-sofőr tisztelgett neki, ahogy elhaladtak mellette. A többségük azonban ehelyett csak feltartotta felé a hüvelykujját. Sokan mosolyogtak, és azt kiáltották: – Ez az, Herceg!

Mikor a csapatszállítók elhaladtak mellettünk, láthattuk, a Herceg magával hozta asebesültjeit, és igen, a halottakat is. Mikor ezek a teherautók értek mellé, tisztelgett.

Miután az egész oszlop beért, a fiatalember kimászott a toronyból, majd visszahajolt, éskiemelt egy Garandot valahonnan belülről. Végül lemászott az Ilse nevű tankról.

Kétnapos szakálla volt, és kilencnapi út pora tapadt az arcához, a ruhájához. Végignézetta csapatunkon. Megpillantotta az ezredest. Odament hozzá. Mikor közel ért, őrnagyiaranylevelet láthattunk az egyenruhája váll-lapján.

Tisztelgett. Lazán, szinte tiszteletlenül emelte a szeme közelébe a kezét. Nem is

hasonlított a merev, parádés tiszteletadásra, amit a mellette elhaladó sebesülteknek ésholtaknak mutatott be.

– Lowell őrnagy, uram – mondta –, a 73. nehézharckocsi-zászlóalj egyes egységeivel.

Mindannyian hallottunk már Lowell különítményéről; hogyan vonultak fel-alá azellenséges vonalak mögött, mennyi kárt okoztak kilenc napon át a visszavonuló észak-koreai hadseregnek. Azt hiszem, mindannyian egy idősebb, őszülő, viharvertebb katonáraszámítottunk, nem az előttünk álló piszkos fiatalemberre.

Ekkor kapott az ezredesünk jelentést, hogy a fiatal katonát, aki a parancsot figyelmen

kívül hagyva tüzet nyitott, és még két, közelében tartózkodót megölt a Lowell egyik tankjából leadott válaszlövés. Ha egy katonája meghal, az egy tisztet mindig felbosszant.Így járt az ezredesünk is.



– Ha ott lett volna, ahol lennie kellene, őrnagy, ez nem történt volna meg!

A fiatal Lowell őrnagy, más néven a „Herceg”, egy pillanatig csak nézett az ezredesre,aztán azt mondta: – És most mit csináljunk, ezredes, talán menjünk vissza?

Hamarosan rádióüzenet jött Lowell őrnagynak, aki Oszanban hagyta a különítményét.Ugyanis Tokióba rendelték, ahol Douglas MacArtur hadseregtábornok személyesen tűztea mellére a Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet.

Greer azon tűnődött, vajon mit kezd Lowell a zászlajával. Valószínűleg elteszi, és sohatöbbé rá sem néz – annak ellenére, hogy mennyire megrázta, amikor Jiggs átadta neki.

Minden mutató a zöld sávban állt. Megnövelte a fordulatszámot, és lenyomta a botkormányra szerelt mikrofon gombját.

– A Madár felszállásra kész – mondta. Egy kicsit feljebb emelkedett, lenyomta a géporrát, hogy felgyorsuljon, majd a fenyőfák csúcsa fölé szállt a Csúnya Rossz Madárral.

– Vipera – szólalt meg Brandon ezredes hangja az FM rádión. – Itt a Vipera Bázis.Milyen a vétel?

– Hangos és tiszta – felelte Greer.

– Rendben, Vipera, már látom is.

Egy hirtelen, perverz ötletnek engedve a fák csúcsának vonala alá süllyedt, hogy a PR-osseggfej azért se láthassa. Aztán, amikor már biztos volt benne, hogy Brandon vadul keresi,felpörgette a rotorokat, és gyorsan százötven méterre emelkedett.

– Vipera – mondta Brandon ezredes. – Azt szeretném, ha most alacsonyan, lassan

elhaladna a kameraemelvény előtt.Greer engedelmeskedett.

– Jól van, Vipera, nagyon szépen csinálta, köszönöm. Most pedig nincs más hátra, minthogy belevágjunk. Vegye fel a kiindulópozícióját.

Greer egy kilométerrel odébb repült. A lőtér túloldalán már látta a T-34-est.

– A T-34-es indulásra kész – szólalt meg egy hang a rádióban, amint odaért.

– Harckocsit indítani! – adta ki a parancsot Brandon ezredes. Greer először nem is látta,

hogy a páncélos mozogna, csak hogy egy ember húzódzkodik ki a vezetőülésből, és a ballánctalp fölött leugrik. Mikor földet ért, már látta, hogy a T-34-es igenis közeledik. A férfi,aki kiugrott belőle, a dzsip felé szaladt, ami majd kiviszi a lőtérről.

– Vipera – utasította Brandon –, tartsa a pozícióját.

Greer önmaga szórakoztatására szó szerint teljesítette a parancsot, azaz egy helybenlebegett, 150 méterrel a föld fölött, ami a legnehezebb minden forgószárnyúrepülő-manőver közül.

– Vipera, felkészülni!Greer erre nem látta fontosnak válaszolni. Harminc másodperccel később Brandon

ezredes kiadta a parancsot.



– Rendben, Vipera, ölje meg!

– Jézusom – mormogta magában Greer. Lenyomta a gép orrát, és felpörgette a rotorokat.A gyorsulás az ülésbe préselte.

Amikor háromszáz méterre ért a harckocsitól, lenyomta a jobb oldali rakétakilövőtűzgombját.

Az ötvennégy rakétát egytől egyig mind a Red River fegyvergyárban készítették. Agyártási folyamat sajátosságai miatt a rakéta hátsó felén lévő stabilizáló szárnyak felszerelése az egyik utolsó művelet volt az előállítás során. Az üzemszervezők ugyanisúgy döntöttek, hogy egyszerűbb, és ami még fontosabb, biztonságosabb ezt a lépéstutoljára hagyni. Annyiból állt, hogy három ék alakú alumíniumszárnyat, mint a nyílvesszőtollait, a rakéta hengeres testén előre kiképzett vájatokba erősítettek.

Mindegyik stabilizálószárnyat három szegeccsel rögzítettek a helyére. A szárnyak, avájataik és a szegecsek is alumíniumból készültek, ami nem vet szikrát. Az automataszegecselőgépet sűrített levegő hajtotta. Itt sem keletkezhetett szikra.

A stabilizálószárnyakat felszerelő dolgozó a munkafolyamat leírása szerint mindenszárny minden szegét külön meg kell, hogy vizsgálja. A szegecselőgép igen megbízhatószerkezet volt, a legritkább esetben fordult csak elő, hogy selejtet gyártott. Ennek megfelelően a szegecselő munkások szinte sosem találtak olyan szegecset, ami ne tartottvolna rendesen. Ezek után szinte elkerülhetetlen volt, hogy, különösen a műszak végén,néha ne kezdjen lankadni a figyelmük, ne vizsgálják át a szükségesnél kevésbé alaposanaz egyes stabilizálószárnyakat.

A Greer Madarának jobb oldali rakétakilövőjében sorakozó rakéták közül a negyedik egyik szárnyát csak egy szeg rögzítette, a leghátsó. A szinte tökéletes szegecselőgépbőlkifogytak a szegek.

Ez az egyetlen szegecs is elég volt, hogy a szállítás és a töltés során szilárdan rögzítse aszárnyat. Dutch Cramer tiszthelyettes, aki a rakétákat betöltötte, semmit nem vett észre.

Az első három rakéta kilövése során keletkező rázkódás viszont már meglazította aszárnyat. Amikor a hibás rakéta is kilövésre került, a szárny első része elvált a lövedék hengeres testétől. Az utolsó szeg azonban továbbra is szilárdan tartott. A stabilizálószárnytehát oldalt fordult, az egyik oldalon megakasztva a rakéta mellett hátra haladó levegő

áramlását. Az aerodinamika törvényeinek engedelmeskedve Ed Greer negyedik rakétája,ahelyett, hogy vízszintesen a harckocsi felé száguldott volna, majdnem teljesen függőlegesirányba fordult.

Nagy valószínűséggel elhaladhatott volna a rotorlapátok között, hiszen csak három ilyenvolt, egyenként mindössze negyven centiméter szélesek, és ehhez képest egy tizenhétméteres átmérőjű kört írnak le.

Ed Greertől és a Madártól ezúttal elpártolt a szerencse.

0,75 másodperccel később az egyik rotorlapát eltalálta a rakéta robbanófejének becsapódásérzékelő gyújtószerkezetét. A rakéta felrobbant. A lökéshullám letépte arotorlapát háromnegyedét, majd egy töredék másodperccel később beszakította a pilótafülke szélvédőjét.



A Madár elvesztette a rotorok által létrehozott légpárnát, ami a magasban tartotta,amellett nagy, gyorsan változó irányú húzóerő hatása alá került, minthogy a rotorfej már csak két egész rotorlapátot pörgetett, és egy csonkot.

A harci helikopter orral előre csapódott a földbe, százhetven kilométeres óránkéntisebességgel. A becsapódás ereje elegendő volt a kilövőszerkezetben maradt mind anegyvenhét, negyvennyolc, talán negyvenkilenc rakéta felrobbantásához. A földet érés

előtt megmaradt lövedékek pontos számát nem sikerült megállapítani. Ehhez túl kevésmaradt a Csúnya Rossz Madárból, mint ahogy Edward C. Greer főhadnagyból is.

(Kettő)

Alabama, Fort Rucker 1-es számú tiszti szállás

1958. december 26.

Wesley első őrmester, kék díszegyenruhában, bekopogott az l-es számú szállásvendégszobájába (tulajdonképpen két szoba volt, és egy külön fürdőszoba).

– Szabad – mondta •. –. Black vezérőrnagy.

– A PR-os ezredes van itt, tábornok – mondta Wesley.

– Hozza be azt a barmot, Wes – mondta Black. A tábornok az ágy fölé hajolva erősítgetteföl a kitüntetésszalagjait a zubbonyára.

– Zeke! – mondta Mrs. Black. – Ettől nem lesz jobb. – A kalapját igazgatta a tükörben.

Wesley kilépett a folyosóra.

– A tábornok úr fogadja, ezredes – mondta. Kinyitotta előtte az ajtót, majd ő maga is belépett.

Mikor Black felegyenesedett, Wesley őrmester átvette a helyét, folytatta a szalagok elrendezését.

– Egy órával ezelőtt küldtem magáért – kezdte Black. – Nem szoktam hozzá, hogymegvárakoztassanak.

– Washingtonnal tárgyaltam telefonon, uram – mondta Brandon.

– A vezérkari főnökkel beszélt?

– Nem, uram. A Pentagon sajtófőnökével. Megpróbáltuk kitalálni, hogyan tudjuk mégmenteni, ami menthető.

– Ha legközelebb magáért küldetek, mindent félretesz, mindenkit otthagy, kivéve avezérkari főnököt.

– Értettem, uram.

– Csak hogy tájékoztassam, ezredes, én viszont a vezérkari főnökkel beszéltem. Amitmegbeszéltünk, két ponton érinti magát.

– Igen, uram.

– Először is, a vezérkari főnök engem bízott meg a helyzet kezelésével. Kettő, avezérkari főnök beleegyezett a Kiváló Repülő Érdemkereszt Greer főhadnagynak való



azonnali posztumusz odaítélésébe.

– Ez nagyon szép, uram – mondta Brandon ezredes. – És kitűnően illik ahhoz, amire asajtófőnökkel jutottunk.

Black úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit, de Wesley őrmester elvonta afigyelmét. Az őrmester ugyanis odalépett hozzá, és feladta rá a zubbonyát.

– Mrs. Black, Wesley őrmester és én elmegyünk, részvétünket nyilvánítjuk Mrs. Greernél – mondta Black. – Velünk jöhet. A kocsiban majd elmeséli, mit beszélt meg asajtófőnökkel.

Négy Chevrolet szedán állt a lehajtó mentén, félig a füvön. Egy katonai rendőr járőrkocsiállt előttük. Karját a felesége karjába öltve Black a járőrkocsi mögött álló első autóhozvezette az asszonyt.

– Majd én vezetek – mondta Wesley az első osztályú őrmesternek, aki kitárta a kocsiajtaját a tábornoknak és feleségének. A kormány mellé ült. Mr. és Mrs. Black hátulra

szálltak be. Brandon ezredes Wesley mellé ült.A tábornok kocsija után következő autóba három szárnysegédje ült be a négy közül. Az

utolsó járműbe négy nagydarab civil ruhás fiatalember szállt be. Az MP-s járőrkocsielindult.

– Kik azok a civilruhás fickók? – kérdezte Black tábornok.

– A CIC, uram – mondta Brandon. – Biztos, ami biztos.

– Ne kezdje már megint, Brandon. Van rádió ebben az izében, Wes?

– A CIC már el is tűnt, tábornok – emelte fel a mikrofont Wesley őrmester. – Személyes jellegű látogatásra megyek egy barátom özvegyéhez, ezredes – mondtaBlack. – Fel tudja fogni végre?

– A sajtóra gondoltam, uram. Biztos, hogy ott fognak várni a háznál.

– Le van szarva a kibaszott sajtó!

– Zeke, az isten szerelmére, uralkodj magadon! – feddte meg Mrs. Black.

A tábornok hangosat sóhajtott.

– Hadd halljam, mire jutottak a sajtófőnökkel, ezredes -mondta.

– Igenis, uram.

Brandon a támasztponttól a Rucker Boulevardon át Ozarkba, majd ott a Broad StreetenHoward Dutton polgármester és felesége gyarmati stílusban épült rezidenciájáig vezetőnegyedórás út alatt szinte egyfolytában beszélt, nyugodt, magabiztos hangon, logikusan.

Mondandója legfőbb pontjai a következők voltak:

1. A tévéhálózatok már a városban vannak. Valamilyen sztorit mindenképpen ki fognak találni, és le fognak adni. A Hadsereg csak annyit tehet, hogy igyekszik elérni, az adotthelyzetben a számára lehető legkevésbé kínos sztorit adják le.

2. A Légierő már „leadta ellenük az első lövéseket” Washingtonban. Érvelésük lényege,



hogy a „tragédia” nem történt volna meg, ha a) a Hadsereg kikérte volna a tanácsukat alevegőből indított rakéták kérdésében, illetve b) ha egyáltalán meg sem sértik az 1948-asKey West-i egyezményt, és nem fegyverezik fel a helikoptert.

3. A nemzeti televíziók vizuális anyagot akarnak majd. Brandon ezredes úgy vélte, nemtehetnek mást, kénytelenek lesznek odaadni nekik a katasztrófába torkollott főpróbánkészült felvételeket. Black tábornok kérdésére, miszerint mennyire véres, azt felelte,

nagyon. Egyszerűen lélegzetelállítóan szörnyű. A robbanás kifejezetten látványos volt,nem egyszerűen véres.

4. Minthogy a tévétársaságok már itt vannak, talán rá lehet őket beszélni, hogy továbbianyagokat is átvegyenek. Brandon úgy vélte, egy teljes pompával megtartott katonaitemetés, légi bemutatóval, valószínűleg elegendő hírértékű lenne, hogy a média nagyszámban képviseltesse magát. Greer posztumusz Kiváló Repülő Érdemkeresztjének átadása „kitűnően passzol a dologhoz”, különösen, ha Mrs. Greer Black vezérezredeskezéből vehetné át azt.

5. A Hadsereget rajtakapták a Key West-i egyezmény megsértésében. Ezek után nemtehetnek mást, mint hogy látványosan szánják-bánják vétkeiket, mint azt egyszer már korábban is eldöntötték. Egy rövid bejelentés, amit Black tábornok olvasna fel (át is adtaneki az általa javasolt „megjegyzések a Viperával kapcsolatban” című beszéd szövegét)kitűnően beválhatna erre a célra. Lényegében annyit mondana, hogy a rakétávalfelfegyverzett helikopterek ötlete mindenképpen jó elgondolás, ami a jövőben, a Hadseregés a Légierő együttműködésében kétségkívül fontos eszköz lesz a világbékefenntartásában. Lényegében azt a benyomást próbálják majd kelteni, mintha a Hadseregmindössze az ötlet megvalósíthatóságáról akart volna a kísérleti gép segítségével

meggyőződni. Most, hogy megbizonyosodtak, a dologban van fantázia, természetesenátadják a projektet technikai kidolgozásra a Légierőnek, az 1948-as Key West-iegyezmény szellemében.

Black tábornok egyszer-kétszer felmordult Brandon előadása alatt, de ez volt rá az összesreakciója.

Howard és Prissy Dutton gyarmati stílusú kúriája előtt, a járdán, nagy tömeg gyűlt össze.Fél tucat ozarki rendőr és ugyanannyi Dale megyei seriffhelyettes szállt ki arendbontásokat megelőzendő, sőt két Alabama állami rendőr is. Csak a Dutton család

közismerten közeli barátait engedték a verandához vezető útra.Az állami rendőrök a járdához terelték a kis konvojt.

– Maradjon a kocsiban, kérem, ezredes – mondta Black tábornok. – Hamarosan közlöm adöntésemet.

Brandon meglepve látta, hogy Wesley őrmester viszont nyugodtan bemasírozik a házba atábornok után.

Prissy Dutton fogadta őket. Meglehetősen kábának tűnt. Valószínűleg alaposan tele volt

nyugtatókkal. Közölte velük, hogy a polgármester visszavonult a hálószobájába, éslefeküdt.

A Dutton-ház ebédlőjét és szalonját a köztük lévő tolóajtó elhúzásával egybenyitottak.Az ebédlő nagy asztalát hidegételekkel, szendvicsekkel és italokkal rakták meg. Harminc



ember eszegetett az ebédlőben, nagyjából ugyanannyi a szalonban, és legalább mégegyszer annyian üldögéltek a mindkét szoba falai mentén felállított összecsukhatószékekben.

Mrs. Edward C. Greer, fekete ruhában, nyakában egyetlen gyöngysorral, egy piros plüsskanapén ült, és éppen elutasítón rázta a fejét a mögötte álló fekete nő felé, aki avállán alvó kicsit akarta elvenni tőle.

– Wes – mondta Black –, csukd be azt az ajtót, és küldd ki innen az embereket.

Wesley első őrmester először is behúzta a tolóajtót, majd elkezdte kitessékelni aszobában tartózkodókat. Meglepően gyorsan kiürült a helyiség. Végül három pár maradtcsak: Robert F. Bellmon ezredes, Rudolph G. MacMillan őrnagy, Sanford T. Felter őrnagyés feleségeik.

– Azt mondtam, mindenkit és úgy is gondoltam – mondta a tábornok. – Ebbe te és Wes is beletartoztok – mondta a feleségének. Az özvegy Mrs. Greerre, Melodyra nézett. – Nemakarná esetleg odaadni a kicsit egy darabig valamelyik hölgynek? – kérdezte.

– Ez parancs, tábornok? – kérdezett vissza Melody. Black elértette a célzást, nemerősködött. Megvárta, amíg a

fekete nő, igen kelletlenül, hagyja magát kivezetni a szobából, Wesley gyengéd, dehatározott unszolásának engedve. Becsukta mögöttük az ajtót.

Visszament Melodyhoz, és leült mellé a kanapéra.

– Hadd fogjam én – mondta. – El fog gémberedni a válla.

– Miért is ne? – mondta Melody keserűen, azzal átadta neki az alvó gyereket. A kicsimegrezzent álmában, de nem ébredt fel.

– Ivott? – kérdezte Black.

– Naná.

– Kér még? -Nem.

– Most hallottam, hogy Ed megkapja a Kiváló Repülő Érdemkeresztet.

– Tudja, mit csinálhatnak az istenverte kitüntetésükkel? Ezért jött ide? Hogy elmondja,

egy érmet akarnak rám sózni? – Nem. Azért jöttem, hogy megmondjam, mennyire sajnálom.

– Köszönöm – mondta Melody. – Akkor most már visszajöhetnek a barátaim?

– Még nem.

– És miért nem?

– Mert maga most velem akar beszélni.

– Tényleg?

– Igen, én kellek magának.

– Nem tudom, mi a francról beszél. És bocsásson meg, tábornok, de igazság szerintkurvára nem is érdekel.



– Hadd mondjam el, hogy a szokásos, rituális részvétnyilvánításon felül miért érzik atöbbiek különösen kínosan magukat.

– Ne is zavartassa magát – mondta Melody gúnyosan.

– Felternek azért van lelkiismeret-furdalása, mert Ednek köszönhetően maradt életben,amikor Dien Bien Phuban menekültek a dzsungelben. És mert ha nem intézi el, hogy Ed

Algírba menjen, nem ő lett volna végül a Madár pilótája. – Nagyon érdekes.

– MacMillan azért érzi hibásnak magát, mert Ed repült a géppel, és nem ő. Az indokínaidolog miatt is, bár ő amiatt kevésbé. Elsősorban azért, mert ő is vezethette volna aMadarat, amikor az lezuhant, de nem tette.

– Egy kissé kezd untatni ez a beszélgetés – mondta Melody. Felállt, az ajtóhoz sétált. Egy pillanatig úgy tűnt, ki fogja nyitni. Végül inkább az egyik asztalhoz lépett, whiskytlöttyintett két pohárba, majd visszament Blackhez, és átnyújtotta neki az egyiket. Leült,egyetlen kortyban lehajtotta az italát, majd hátradőlt a kanapén. A fejét hátradöntötte, a plafont bámulta. Hangosat sóhajtott.

– A francba, a francba, a francba, a francba! – mondta.

– Bob Bellmon ezredes – folytatta Black tábornok, majd a saját szavába vágott –, illetveigazság szerint mától dandártábornok, bár még nem tudja…

– Juhéééé! – kiáltotta Melody, és tettetett vidámsággal emelte meg üres poharát.

– Szóval Bellmon tábornok bűntudata kissé intellektuálisabb. Ő volt az, aki megkeresett,

és engedélyt kért a Madár megépítésére. És természetesen ő adta parancsba a férjének,hogy ő vezesse.

– Egyáltalán nem kellett parancsba adnia Ednek – ellenkezett Melody. – Megboldogultférjem pont olyan őrült volt, mint maguk mindannyian. Az örökös önkéntes. A „nézd,anyu, a bácsinak nincs keze!” típus.

– De mind tévednek – folytatta Black. – Én vagyok az a szemét állat, aki az egészértfelelős.

– Mi a francot csinál, tábornok? Önkritikát tart, vagy mi? Magának meg mi az isten közelett volna már hozzá?

– Én küldtem a helikopter-tanfolyamra. Itt jön elő a személyes felelősségem. Ugyanisnem akartam, hogy menjen, de mégis elintéztem neki. A bűntudatom másik tényezője,hogy én hoztam meg a döntést, hogy vágjunk bele a Madár megépítésébe. Statisztikailagszinte biztos volt, hogy legalább egyvalaki meg fog halni a tesztelés során. Csak abbanreménykedtem, olyan valaki lesz, akit nem ismerek. Nem, például, Ed. Nem így alakult.Úgyhogy, ha hibáztatni akar valakit, Melody, tessék, itt vagyok.

A fiatal özvegy ránézett, majd megrázta a fejét, újra hanyatt dőlt, és a mennyezetet

bámulta.

– És akkor? Mi következik mindebből?

– Lowell őrnagy meglátogatta már?



– Nem. Minden más egyenruhás barom eljött, az egész pereputtyával, de most, hogy ígyemlíti, a „legendás” Lowell őrnagy eddig még nem tisztelt meg a részvétnyilvánításával.

– Egyedül Lowell igazán gyakorlatias közülünk – mondta Black. – Ő tisztában van vele,hogy ha igazából nincs mit mondania, legjobb, ha nem is mond semmit.

Melody újra ránézett.

– Hé! – mondta. – Én örülök, hogy eljöttek. De tényleg. – Egy pillanatra a tábornok karjára tette a kezét. – Bátorság kellett hozzá. Ahogy Ed mondaná, látszik, hogy van vér a pucájukban.

Black nem felelt.

– De, vállalva a kockázatot, hogy ismétlem magam, mi következik mindebből?

– Hogy most a gyerekre kell gondolnunk – mutatott Black a kicsire.

– Miatta ne aggódjon. Nemcsak, hogy az apám gazdag, aki egyébként éppen az ájulásig

leitta magát, hanem a gyerek is mindenféle juttatásokat kap majd a hálás államtól. Már jártitt egy fickó, és csak úgy köpködte a tudnivalókat meg a számokat.

– De nem lesz apja.

– Nahát, tényleg? Magamtól rá sem jöttem volna!

– Nézze, maga egy fiatal, vonzó nő. Valószínűleg újra férjhez fog menni, úgyhogy leszférfi a gyermek mellett. És meggyőződésem, hogy Mac, Felter, Bellmon és az elhunyttöbbi barátja is tartani fogják a kapcsolatot. De a fiú akkor sem fogja ismerni az apját.

– Most meg mi a francot akar? Azt szeretné, ha elsírnám magam? Ha sikoltoznék, éstépném a hajam? Ez valami egészen újfajta katonai módszer a gyászoló özvegymegvigasztalására?

– Sosem fogja megtudni, milyen ember volt az apja – mondta Black.

– Ott lesz majd az az istenverte érem, amit mondott. Bármikor megnézheti, és aztmondhatja: „az apám hős volt. Itt ez a tíz dolcsit érő ezüstözött fémdarab, ez a bizonyíték”.

– Ennél azért több emléke is lehet róla, ha maga is úgy akarja.

– Halvány elképzelésem sincs, miről beszél.

– Bizonyos körülmények lehetővé teszik, hogy Ed rendkívül pompás katonai temetésbenrészesülhessen.

– A rendkívül pompás katonai temetésüket feldughatják ugyanoda, ahová az érmüket.

– Több katonazenekar, rengeteg zászló, díszfelvonulás, aztán… na, hogy is hívják,amikor repülőgépek röpködnek el az ünnepség fölött, szóval az is… és egy négycsillagostábornok, az Egyesült Államok Hadseregének vezérkari főnöke helyettese személyesen

adja át a kitüntetést az özvegynek. – Lehet, hogy kezdek kicsit részeg lenni, mert úgy hallom, mintha magát alig hatná megobban ez a sok szarság, mint engem.



– Magának talán semmit sem jelent, de egy gyereknek, amikor a legfogékonyabbidőszakában van, sőt később is, nagyon is sokat számíthat, hogy megnézhet egy filmet,hogyan temette el a Hadsereg az apját. Ez már igazán meggyőzheti, hogy az apjakülönleges ember volt.

Melody ránézett.

– Ed „tényleg” különleges volt – mondta Black alig hallhatóan, majd elhallgatott.

Pár pillanat múlva Melody Dutton Greer szólalt meg:

– Hé! Ne csinálja már! Az isten szerelmére, mi van, ha meglátja valaki? Mégiscsak egytábornok, vagy mi? Ne sírjon már!

Tizennyolcadik

(Egy)


1958. december 28.A támaszpont főkápolnája ideiglenes építmény volt, amit számos hozzá hasonló épülettel

együtt 1941-ben húztak fel, amilyen gyorsan csak lehetett. Eredetileg legfeljebb hatévesidőtartamra tervezték. Amikor azonban újra megnyitották a bázist, újrafestették, és aTábori Püspöki Hivatal költségvetéséből elkülönítettek egy keretösszeget a belsőfelújításra. Ebből a pénzből vettek piros szőnyeget a padsorok közti folyosóra, elektromosorgonát és egyéb, egy templom működéséhez szükséges berendezési tárgyakat.

A templom most tele volt emberekkel. Csak meghívottakat engedtek be, de több

meghívót küldtek ki, mint ahány ülőhely volt.Edward C. Greer főhadnagy maradványai egy amerikai zászlóval letakart állami

acélkoporsóban, az oldalhajó közepén, egy fekete vászonnal borított emelvényennyugodtak.

Három pap vett részt a szertartáson. A Dutton család lelkipásztora presbiteriánus volt. Atámaszpont baptista lelkésze ugyancsak eljött. A harmadik pap is katona volt. Edét ésMelodyt anglikán pap adta össze, Melody ezért azt kérte – és ez volt az egyetlen kérése –,hogy a búcsúszertartás anglikán legyen. Ezért átküldték egy L-23-ast a 3. hadsereg

főhadiszállására, Atlantába, hogy elhozza az amerikai Hadsereg rangidős anglikánlelkészét.

A bal oldali első padsorban ült az özvegy, ölében Howard Dutton Greerrel; aztán a szülei(Paul Jiggs tábornok azon tűnődött, hogy a: hogyan sikerült a polgármestert kijózanítani,és b: vajon képes lesz-e gond nélkül végigcsinálni a ceremóniát); továbbá a néger nő, akiMelodyt felnevelte, és most az ő kisfiát is gondozza.

A folyosó túloldalán a koporsókísérők ültek. Ezek a Csúnya Rossz Madarasok voltak, plusz Robert F. Bellmon dandártábornok. Craig W. Lowell őrnagy és Dutch Cramer

tiszthelyettes viszont visszautasították a koporsókísérői tisztséget. Jiggs tudta, hol vannak.Vagy az Annex l-es klubban, vagy a nyílt tiszti kantinban, vagy Cramer szállásán, és azzalvesznek búcsút elvesztett bajtársuktól, hogy eszméletlenre isszák magukat. Dutch nagyona szívére vette Greer balesetét. Végül is az általa ellenőrzött fegyverzet meghibásodása



miatt következett be a robbanás.

A szertartást filmre vették. Apró, alig észrevehető új ablakot vágtak a falba a kápláni és akórusszoba közé, a templom elülső részén (hogy abból a szögből is mutathassák aközönséget), illetve a kápláni szoba és az előcsarnok közötti részen. A kamerákat és ahangfelvevő felszerelést a Hadsereg fényképész-csoportja kezelte. Black tábornok személyesen tiltotta meg, hogy a televíziós társaságok stábjai a templomba lépjenek. A

Hadsereg által készített anyagot kapják majd meg.A tévések a kápolnán kívül várakoztak. Egy tizenkét kerekű katonai teherautó az egyik

stábot végig a gyászmenet mellett viszi majd, egészen a 2-es felvonulási területig. Azútvonal mentén és magán a felvonulási téren előre elhelyezett állásokban további kamerák veszik majd a menetet.

Greer főhadnagy búcsúszertartását rendkívüli gondossággal tervezték meg. A ceremóniátigen komoly előkészületek előzték meg. Elővették az irattárból az „Angus Lairdvezérőrnagy gyászszertartásának tervezete” című részletes programtervet, azt használták

kiindulási alapnak. Jiggs tábornokot némiképp meglepte, hogy Black vezérezredes milyenmértékben együttműködött Tim F. Brandon ezredessel. A legtöbb javaslatát elfogadta (na persze mindet azért mégsem). De még ennél is hihetetlenebb volt, hogy a tábornok hajlandó volt a tévétársaságok rendelkezésére állni.

A tiszthelyettes-zászlóalj díszmenetének, mutatott rá Brandon ezredes, nincs igazánhírértéke. Ha a zászlóalj az Egyesült Államok vezérkari főnöke helyettese előtt vonul el,az viszont már újság, ami megér negyvenöt másodpercet a hatórás híradóban. Black hagyta, hogy föl-alá kísérgessék a támaszpont legkülönbözőbb részeibe, sőt a Lairdrepülőtérre, a Repülési Bizottsághoz. Bárhová, ahová csak Brandon akarta. Még azt ismegengedte (és Jiggs tábornokot ez végképp elképesztette), hogy sétarepülésre vitessék vele az ő fehér parancsnoki helikopterén. Igaz, mindössze annyi volt az egész, hogyfelszálltak, eltávolodtak, aztán visszajöttek, és leszálltak, de a tévéhálózatok stábjainak ígymódjukban állt „snittet” készíteni a tábornokokról, amint maguk repülnek.

Na persze, mint mindig, amikor sok ember gyűlik össze egy komoly, ünnepélyesrendezvényre, most is elkerülhetetlenül voltak komikus mozzanatok.

A szervezők egyhangúlag úgy döntöttek, és ez ellen nem is volt senkinek kifogása, hogyGreer koporsóját egy harckocsi viszi a templomtól a kettes felvonulási területre, ahol Mrs.Greer majd átveszi a férje Kiváló Repülő Érdemkeresztjét. Csakhogy a Rucker támaszponton nem voltak tankok, ezért Fort Benningből rendeltek oda két M48-ast.Azután valaki rádöbbent, hogy 1): harckocsizó személyzetet nem rendeltek, Benning pedig nem küldött, 2): a harckocsin nincs hová tenni a koporsót.

Mindkét problémát a Fort Rileyből érkezett, a Vörös Hadsereg harcászatára kiképzetthadgyakorlati csoport oldotta meg, akik az orosz T-34-eseket hozták. Ők természetesenképzett harckocsizók voltak, és M48-asokat is tudtak vezetni. Ezenkívül gyorsanhegesztettek egy állványt is a páncélosra, amire már fel lehetett tenni a koporsót.

No igen, az állványok. Mindkét M48-asra hegesztettek egyet, ha esetleg valamelyik tank elromlana. Mint ahogy a Vörös Hadsereget játszó hadgyakorlati csoport emberei is hat T-34-est hoztak magukkal Rileyből, hogy három biztosan működőképes legyen. UgyanígyM48-asból is kettő volt, ahol egy is elég lett volna. Két külön hangszórórendszert is



kiépítettek, biztos, ami biztos alapon, pedig csak egyre volt szükség. Négy tartalék dzsipálldogált a közelben, ha esetleg a négy koszorúszállító dzsippel valami történne. Mindenta túlbiztosítás jegyében szerveztek meg.

Természetesen egy lovas nélküli, de felszerszámozott lovat is vezetnek majd agyászmenetben a Greer koporsóját vivő tank mögött, a kengyelében fordítva odaerősítettlovaglócsizmákkal. A főpróbán, amikor beindították a harckocsi motorját, a ló pánikba

esett, felágaskodott, kitépte a kantárját a vezetője kezéből, és elvágtatott. Fél tucat főtisztindult az üldözésére.

Másik lovat hozattak, amelyik nem rémül meg a harckocsimotor hangjától.

Mindeközben egy igazán nagystílű lopás is történt. Egy helikopter tűnt el.

A forgószámyú-kiképzési osztály parancsnoka alaposan felborzolt idegekkel kereste felJiggs tábornokot. Nyoma veszett egy H-19C típusú helikopternek, és az ezredes szilárdmeggyőződése volt, hogy ellopták. Követelte, hogy értesítsék az FBI-t, és küldjenek egykörözvényt minden repülőtérre Rucker ötszáz kilométeres körzetében, hogy minden, náluk leszálló H-19C-ről küldjenek jelentést.

Jiggs tábornok ebbe nem volt hajlandó belemenni. Nem vonta kétségbe, hogy a gépeltűnt, de hogy valaki ellopta volna, az igencsak abszurd ötletnek tűnt a számára. Ha egyH-34B, egy H-37 vagy az egyik új YH-40-es eltűnését jelentik, akkor aggódott volna. EgyH-34B-vel bárhová elrepülhetnek, és eladhatják alkatrésznek, a Sikorskyt ugyanis a civilszférában is elterjedten használták. Elképzelhető lett volna, bár valószínűtlen, hogy azoroszok esetleg meg szeretnének szerezni egy YH-40-est, hogy tanulmányozhassák. Na deki lopna el egy lestrapált, ősrégi H-19C-t? Képtelenség!

Mit kezdenének vele? Kinek adnák el? Végül arra a következtetésre jutott, és erről aforgószámyú-kiképzési osztály parancsnokát is tájékoztatta, hogy az alábbi két eshetőségközül történhetett valamelyik az „ellopott” helikopterrel.

1. Egyszerűen elkeveredett. Azaz valaki nem a megfelelő H-19C-t vitte magával egyegyébként engedélyezett repülésre. A teendő az, mondta Jiggs tábornok, hogy leltárt kelltartani, és ellenőrizni, nincs-e valahol eggyel több H-19C, mint kéne. Ha valaki rosszhelyre vitte vissza valamelyiket, akkor ilyen módon elő kell kerülnie.

2. Egy tréfamester keze van a dologban, olyan valakié, aki egy jó viccet többre tart a

karrierjénél. Az illető elvitte a gépet, és elrejtette valahol a rezervátum területén, abban a biztos tudatban, hogy ha észreveszik az eltűnését, rengeteg ember fog fejvesztettcsirkeként fel-alá rohangálni. Ha ez a feltételezés igaz, a teendő az, hogy olyan helyekenkell keresni a gépet, ahová valaki ilyen szándékkal elrejthette.

Mindez ugyanakkor a legkevésbé sem érintette a templomban ülő embereket vagy aszertartás menetét. A jobb oldali padsorban, közvetlenül a koporsókísérők mögötti padonültek a fejesek: E. Z. Black vezérezredes és neje; Richard D. Holt altábornagy (a 3.hadsereg parancsnoka – ehhez tartozott területileg a támaszpont –, aki ugyan nem ismerte

Greert, de ha a vezérkari főnök helyettese elmegy a temetésére, akkor, úgy gondolta, ősem maradhat távol) és neje; Paul Jiggs vezérőrnagy és felesége; továbbá Mrs. Robert F.Bellmon.

A gyászoló család mögött (a bal oldalon) és a tábornokok mögött (a jobb oldalon)



helyezkedtek el a közeli barátok és a fonto-sabb meghívottak. A templom előtti gyepenelkerítettek egy területet a többi barát és vendég számára, akiket meghívtak ugyan, de bentnem jutott hely nekik. Ők hangszórókon hallgathatták a szertartást.

A 3. hadsereg lelkésze áldásra emelte a kezét.

– Az Úristen végtelen, minden emberi elgondolást felülmúló kegyelme öleljen magáhoztéged és a tiéidet.

A koporsókísérők (Robert F. Bellmon dandártábornok, Rudolph G. MacMillan őrnagy,William B. Franklin tiszthelyettes, Wallace Horn első őrmester, Jerry P. Davistörzsőrmester és Sampson P. Killian tizedes) felálltak, elfoglalták a helyüket a koporsó kétoldalán. Felzendült az orgonamuzsika. A negyedik hangnál a kinn álló 77. USkatonazenekar is bekapcsolódott.

A koporsót lassan végigvitték a padsorok között.

Először az özvegy és családja követte, majd a tábornokok. Mire mind kiértek, a koporsót

már feltették az M48-as hátsó részére erősített állványra. Egy csapat katona hordta ki atemplomból a várakozó dzsipekre a virágokat és koszorúkat, sietős léptekkel, de „nem”futva. A koszorúk között ott volt a francia államé is. A francia kormány emellett utasította New Orleans-i főkonzulját, hogy vegyen részt a Croix de guerre-rel kitüntetett hősgyászszertartásán. Persze ezt a döntést inkább a televíziók jelenléte motiválta, mintsemGreer Franciaországnak tett szolgálatai, de lényeg az, hogy a főkonzul ott volt, ésdiplomatamegkülönböztető jelzésű Citroenje, akárcsak ő maga, a mellkasán ferdénáthúzódó, a hivatalát jelképező bíbor szalaggal, újabb kitűnő képanyagot szolgáltatottBrandon ezredesnek.

Amint az özvegy, karján a gyermekével és az őt kísérő fekete hölgy beszállt a kétvárakozó limuzin közül az elsőbe, az M48-as vezetője beindította a harckocsi motorját.Maró dízelfüst ömlött végig a kocsik és a beszállni készülő emberek között.

A második Cadillac limuzin Mrs. Duttont és a polgármestert vitte. Utánuk Black vezérezredes szolgálati autója következett a sorban, majd (ahogy a protokoll megkívánta,ugyanis egy szövetséges hatalom főkonzulja háromcsillagos tábornoknak felel meg) akövetségi jelzésű Citroen, amit viszont Holt tábornok, majd Jiggs tábornok autói követtek.Mrs. Bellmon Jiggs tábornok és felesége mellé ült be.

A harckocsi előtt, a menet elején a tiszthelyettes-zászlóalj egy százada vonult, aztán anemzeti zászlót kísérő díszőrség, a három papot vivő szolgálati autó és a négykoszorúszállító dzsip.

Jiggs tábornok kocsija mögött a 77. US katonazenekar masírozott, majd egy századkatona a Repülési Központból, utánuk a Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatal tisztjeiés sorállományúi, a Katonai Repülési Bizottság tisztjei és sorállományúi, végül a többimeghívott és barát.

A gyászmenet lassan elvonult a támaszpont temploma elől. Végighaladt a nyílt tiszti

kantin golfpályája előtti széles úton, ráfordult a Harmadik sugárútra, és végül megérkezetta 2. felvonulási térre.

A téren állandó nyitott lelátók voltak. Jelenleg tele voltak emberekkel. A katonai



személyzet minden tagjának parancsba adták a megjelenést, kivéve a legfontosabbfeladatokat ellátó ügyeleteseket. A civil személyzetet is meghívták.

A lelátók mögött egy Cadillac halottaskocsi és hasonló virágszállító autó várakozott,amelyek majd az ozarki temetőbe viszik a halottat a Kiváló Repülő Érdemkereszt átadásaután. Maga a temetés privát lesz.

Jiggs tábornok, mikor kiszállt a kocsijából, már látta olyan két kilométeres távolságbankörözni a repülőgépeket és helikoptereket, amik majd a légi bemutatót tartják, azünnepség utolsó eseményét. Felment a VIP-lelátóra. Ott viszont olyasmit vett észre, aminem szerepelt az eredeti tervekben.

‘ felvonulási tér végénél, az emelkedő tetején, ami mögött a régi tüzérségi lőterek húzódtak, ott sorakoztak az orosz T-34-es harckocsik. Húszméteres térközökkel parkolták le őket, egy sorban. Mind az ötöt. Hat volt, de Greer az egyiket kilőtte, mielőtt maga isfelrobbant.

Kíváncsi lett volna, hogy ez is Brandon ezredes egyik legújabb idétlen ötlete-e vagy a T-34-esek személyzetéé. Esetleg így akarták részvétüket nyilvánítani. Na mindegy, nemszámít. Most már amúgy sincs mit tenni. Most már ott maradnak, vörös csillagostul,mindenestül.

Az alakulatok és a katonazenekar felsorakozott a téren, szabályos alakzatban. Amíg azemberek elfoglalták a helyüket, a zenekar, mint az a programban szerepelt, „megfelelőzenét” játszott. (Pillanatnyilag a For in Her Hair, She Wore a Yellow Ribbon-t, lassú,gyászritmusban.)

A Greer koporsóját vivő M48-as közvetlenül a lelátók előtt állt meg, egyenlő távolságraköztük és a csapatok között. Mellette álltak a zászlóvivők. Ők lesznek majd a háttér annála felvételnél, ami Blackről készül majd, amint átadja a kitüntetést az özvegynek.

Mikor néhány tévelygőn kívül mindenki elfoglalta már a helyét, a zenekar rázendített aWashington Post March-ra. Az alakulatok végigvonultak a lelátók előtt, majdvisszameneteltek a helyükre.

Black vezérezredes és a kísérete kivonult a térre. A támaszpont hadsegédje most majdfelolvassa az Edward C. Greer főhadnagy számára a Kiváló Repülő Érdemkeresztet posztumusz odaítélő parancsot. Black tábornok ezután odasétál majd az egyik lelátóhoz,

aminek első sorában ül az özvegy, és a ruhájára tűzi a kitüntetést. Ezután megfordul, éselmondja az „utolsó hozzáfűznivalóit”. Ezen beszéde során kér majd elnézést a Légierőtől,amiért a Hadsereg megsértette az 1948-as Key West-i egyezményt. Ezután jön majd alégibemutató. Az utoljára elrepülő V alakzatban lesz egy üres hely, ami az elveszített pilótát jelképezi.

Végül a koporsókísérők az M48-asról a halottaskocsira viszik az elhunyt földimaradványait, és azzal vége is a rendezvénynek.

Az ünnepségen elhangzottakat a távolban köröző repülők pilótáinak is közvetítik,

hogy akkor indulhassanak el, amikor szükséges, ne egy előre meghatározottidőpontban. A szervezők tisztában voltak vele, hogy lényegében lehetetlen pontosidőrend szerint levezetni a rendezvényt.



És, mint mindig, most is volt egy hülye barom, aki nem tudta, mi a dolga. A kétkilométerre, ezerötszáz méteres magasságban köröző repülők állandó, halk zúgását lassanelnyomta egyetlen helikopteré, ami sokkal közelebb és alacsonyabban volt. Egyre többenkezdték forgatni a fejüket, hogy honnan jöhet a zaj.

A lelátók mögött álló földi repülésirányító tiszt bekapcsolta a rádióját.

– A kettes felvonulási tér közelében tartózkodó helikopternek! Azonnal hagyja el ezt akörzetet! A kettes felvonulási tér közelében tartózkodó helikopternek! Azonnal hagyja elezt a körzetet! -mondogatta, sorban végighaladva az összes frekvencián, hogy a hülye állat biztos meghallja már végre.

A pilóta azonban, úgy látszik, nem figyelt a rádiójára, vagy ami még valószínűbb,gondolta a földi irányítótiszt, a Greer kitüntetéséről szóló parancs felolvasását hallgatta.Akárhogy is, a motorzaj nem akart távolodni, sőt amikor a parancs felolvasása véget ért,még hangosabb lett.

Aztán, amikor Black vezérezredes kivonult a térre, hogy átadja az érmet Melody DuttonGreernek, a gép elő is bukkant, a felsorakozott alakulatok mögötti barakkok mögül. Aztánmegint eltűnt. Hallani hallották, de nem látták. Legközelebb az ellenkező oldalon bukkantfel, a lelátók mögött. Az embereknek éppen csak annyi ideje volt, hogy megforduljanak,és megpillantsák, hogy egy H-19C típusú helikopter az, aztán nyomban újra el is tűnt.

A földi irányító otthagyta a hordozható adóját, és a lelátók VIP-szektorához rohant, amikrofonhoz, amin majd Black tábornok mond beszédet. Megragadta.

– A kettes felvonulási tér közelében tartózkodó helikopternek. Azonnal hagyja el ezt akörzetet! Azonnal hagyja el a körzetet!

Ha az idióta barom a beszédet hallgatja, akkor most végre hallania kellett a parancsot.

A daráló harmadszor is előbukkant, ezúttal a felvonulási tér bal oldalán. Kiemelkedett azépületek mögül, de most nem süllyedt rögtön vissza. Ehelyett, nyilván maximálisemelőteljesítményre állított irányítókarral, maximális katonai vészterhelésre kényszerítettmotorral, villámgyorsan hétszáz méteres magasságba emelkedett. Ekkor a gép orra lefeléfordult, a motor zúgása hangszínt váltott. A pilóta teljes sebességgel, zuhanórepülésbencsapott le a felvonulási térre, és olyan alacsonyan repült végig fölötte, hogy fel kelletthúznia a gépet, csak úgy tudott elmenni a zászlóval letakart koporsót szállító M48-as

fölött.Az egyik tévéhálózat operatőre olyan gyorsan fordult utána a száguldó gépnek, a

kamerája látómezejében tartandó azt, hogy leesett a sajtóemelvényről. Kétségbeesettigyekezetében, hogy le ne maradjon valamiről, magával rántotta a kamerát is.

Ez azt jelenti, gondolta Brandon ezredes, hogy így már csak két hálózat tudja majd leadniennek az idiótának a baromságait. Aztán ráébresztette magát, hogy ez csak vágyálom. Amédia összetart. Akiknek sikerült felvenniük az egészet, majd odaadják annak a marhának is, aki leesett az emelvényről. Az egész benne lesz a hatórás híradóban. De egyáltalán nem

olyan megvilágításban, ahogy ő szerette volna a szertartást bemutatni.Amikor a pilóta az orosz harckocsikhoz ért, megint felhúzta a gépet, majd oldalra

döntötte, és elhaladt a felsorakozott alakulatok fölött. Még mindig oldalra dőlve



megfordult, majd kiegyenesedett, és végül épp a „foldhatáson” kívül lebegni kezdett azM48-as fölött.

A rotorok szele harminc méter magasba keverte fel a port. Egymás után repültek el akatonák sapkái. MacMillan őrnagy és Franklin tiszthelyettes felugrottak az M48-asemelvényére, és a koporsóra feküdtek, hogy le ne repüljön róla a vadul csapkodó zászló.

Most már mindenki jól láthatta a helikoptert. A törzsét feketére festették. Az ajtósín végeés a farok közötti területre fehér vonalakkal Woody harkályt skicceitek fel. Woody a képenvadul vigyorgott, és sörösüvegeket dobált.

Fölötte pedig, jól olvashatóan, nagy betűkkel a következő felirat állt: Csúnya RosszMadár Il-es.

A leszállótalpak állványzatára különös tárgyakat erősítettek. Kevesen láttak még ilyesmit.Pontosan tizenöt másodperccel azután, hogy a Csúnya Rossz Madár Il-es Ed Greer koporsója fölött kezdett lebegni, tompa, zörgő hang hallatszott a helikopter felől. Gyorsegymásutánban, szinte összefüggő sugárban, három és fél hüvelykes átmérőjű rakéták süvítettek ki a bal oldali kilövődobból. Hét és fél másodperc alatt mind a huszonhét rakétakilövésre került. Újabb hét és fél másodperc, és a jobb oldali rakétakilövő is kiürült.

Tizenöt másodperc alatt ötvennégy rakéta. Tizenöt másodperc alatt öt, tökéletesenműködő, harcképes T-34-es harckocsiból nem maradt más, mint összevissza görbültfémdarabok tonnái.

A Csúnya Rossz Madár II-es előredöntötte az orrát, lassan végigrepült a felvonulási térena T-34-esek roncsaiból ömlő dízelfüstben, és eltűnt.

A tévékamerák itt egy igazán hatásos képsort készítettek. Lassan, alulról felfelé,végigkövették a tankokból az ég felé gomolygó fekete füstoszlopot.

Melody Dutton Greer E. Z. Black vezérezredesre nézett.

– Ezen dolgozott Ed? – kérdezte.

– Igen – felelte a tábornok.

– Hát, igazán látványos előadást rendezett a kedvemért.

– Nekem semmi közöm nem volt az egészhez, drága. Ez a „legendás Lowell őrnagy”

személyes részvétnyilvánítása volt.Black tábornok ezután elmondta a beszédét. Nem az előre elkészített szöveget adta elő. A

Légierőt meg sem említette. A Key West-i egyezményt pedig végképp nem.

Jiggs tábornok már jóval korábban tudta, ki a felelős az „incidensért”, mint Black tábornok. Már akkor gyanította, amikor a pilóta azt a látványos magasba szökkenéstcsinálta a zuhanórepülés előtt. Amikor pedig a koporsó fölött kezdett lebegni, már egycsepp kétsége sem volt az illető kiléte felől. A pilótát magát ugyan nem látta, de a jobboldali ablakra egy piszkos, és kissé ki-rojtosodott egységzászlót ragasztottak, ami valaha a

73. nehézharckocsi-zászlóalj tulajdona volt. Még a zsírkrétával írt feliratot is el tudta rajtaolvasni: „LOWELL-KÜL”.

Odakiáltott a tábori csendőrség parancsnokának.



– Hozza ide nekem Craig W. Lowell őrnagyot! – mondta. -Valószínűleg néhány percen belül megpróbál majd felszállni a Laird reptérről, egy civil Aero Commanderben. Deakárhol is van, keresse meg, és hozza ide.

(Kettő)


Laird katonai repülőtér 1958. december 28.

•. –. Black vezérezredes belépett a VIP-társalgóba, ahol Lowell őrnagyot tartották őrizetben. Egy MP-s százados és a repülőtér parancsnoka szinte egyszerre vezényeltek vigyázzt.

– Köszönöm, uraim – mondta Black. – Önökre most már nincs szükség. – Megvárta,amíg mind távoznak, csak azután szólalt meg újra.

– Lenyűgöző előadás volt, őrnagy – mondta. – L’audace, l’audace, toujours l’audace, mon général – felelte Lowell.

– Azt szeretném leginkább megtudni, Lowell, hogy ez most vakmerőség volt, vagy csak ostobaság? És ami még fontosabb, hogy egyáltalán látja-e a kettő között a különbséget?

– Nem akartam, hogy a Csúnya Rossz Madarat szőnyeg alá söpörjék, tábornok.

– Helyes. Tényleg ez volt a lényeg?

– Igen, uram.

– Honnan szedett új rakétakilövő rendszert?

– Túlbiztosítás, tábornok. Már akkor mindent tudtam a túlbiztosításról, amikor épp csak hadnagy lettem.

– És rávette Cramert, hogy segítsen magának?

– Egyedül én vagyok a felelős.

– Na és persze azt is gondolta, „a francba, miért ne, hisz úgysem állítanak érte hadbíróságelé, hiszen minél előbb ki akarnak rúgni a seregből, és egy hadbírósági tárgyalás amúgy is

csak kellemetlen botrány lenne nekik”, igaz? – Ez a gondolat kétségtelenül bennem is felmerült, tábornok. Black az ablakhoz sétált, éselhúzta a függönyt. A Légierő egy

Grummanja, egy VIP-személyszállító repülőgép várt rá kinn. Már így is túl sok időttöltött el a támaszponton.

– Szerzett magának egy meglepő szövetségest, őrnagy – mondta. – A sors fintora,igazság szerint.

– Attól félek, nem igazán értem, uram. – Brandont. Az a seggfej gyakorlatilag megpróbálta kihúzni a szarból, őrnagy. Azonnalrohant hozzám, hogy felhívja a figyelmemet, nem szolgálna a Hadsereg javára, ha ezek után magán húznánk el a nótát.



– Valóban seggfej – mondta Lowell –, de szüksége van olyan emberekre, mint ő.

– A Hadseregnek a legkülönfélébb furcsa emberekre van szüksége, Lowell. IlyenBrandon-féle seggfejekre, sőt még olyanokra is, mint maga.

– Uram?

– Hadd magyarázzam el, mi történt, Lowell. Majd felrobbant az agyam, amikor az a seggodajött hozzám, és kijelentette, hogy a maga ügyét, úgymond „óvatosan” kell kezelnünk.Majdnem seggbe rúgtam. Szó szerint, nem átvitt értelemben. Alig bírtam ellenállni ahirtelen rám törő késztetésnek, hogy kiszálljak a kocsiból, és szétrúgjam azt a kövér seggét.

Lowellre nézett, hogy megbizonyosodjon, az őrnagy érti-e, hogy komolyan beszél. – Már nagyon régen megtanultam valamit magammal kapcsolatban – folytatta. – Magának ishasznos lehet, ha tudja. Ha az ember „igazán” feldühödik valamin, nagyon jó esély van rá,hogy nincs igaza azzal kapcsolatban, ami felbosszantotta.

Megint elhallgatott egy pillanatra. – Ha egészen egyszerűen akarnám megfogalmazni adolgot, azt mondanám, hogy ha valakinek elszakad a cipőfűzője, az az ő hibája, mert nemvette észre, hogy kopott volt már, és nem cserélte ki. Érti, mire gondolok?

– Nem tudom, mire akar kilyukadni – vallotta be Lowell. -Ami engem leginkább bosszantott magával kapcsolatban,

annak semmi köze nem volt a szenátor feleségéhez. Az dühített fel, hogy személyesenadtam magának egy parancsot, és nem tartotta be.

– Arra gondol, hogy távol kellett volna tartanom magam Feltertől? – Pontosan. Itt van maga, egy szerencsétlen őrnagy, akiről az az általános véleményalakult ki, mégpedig joggal, hogy időnként kolosszális nagy balfácán tud lenni; kap egy parancsot a vezérkari főnök helyettesétől, és nem teljesíti.

– Ebben valóban bűnös vagyok, uram.

– Én pedig abban vagyok bűnös, hogy megszegtem a parancsok adásának egy alapvetőszabályát, amit pedig már hadnagy koromban megtanultam. Soha ne adjon ki az ember olyan parancsot, amiről tudja, hogy nem fogják teljesíteni.

– Joga volt elvárnia, hogy teljesítsem a parancsát, uram.

– Jogom volt, az biztos, de a személyisége ismeretében nem volt értelme arraszámítanom, hogy be is tartja.

Lowell ránézett, de nem szólt semmit.

– Nem gondoltam át – mondta Black. – Esély sem volt rá, egyáltalán semmi esély sem,hogy megszakítsa a kapcsolatát azzal az emberrel, aki Görögországban megmentette a bőrét, aki eltemette a feleségét, amikor maga a fronton volt, csak mert valami vén fing, aki

ülve se tud a vécébe hugyozni, azt mondta. – Én nem így gondolok magára, tábornok.

– Rendben. Akkor közelítsük meg máshonnan a dolgot. Úgy döntött, hogy a parancsnak



semmi értelme, ezért magasról leszarta.

– Igen, uram. Nagyjából erről volt szó.

– Jó. Akkor most jöhet a kiselőadásom második tétele. Amikor már berágtam magára,onnantól könnyű volt olajat önteni a tűzre. Ott volt például az a hogyishívják, a szenátor felesége. Aztán találtam egy igazán jó okot, amiért mérges lehetek magára.

– Mi volt az? – Hogy merészeli ez a fiatal kurvapecér, ilyen aggyal, bizonyított harci parancsnokiképességekkel, így elbaszni a karrierjét? Na majd én megmutatom neki: úgy rúgom ki aseregből, hogy a lába nem éri a földet.

Elhallgatott, rágyújtott, majd mélyen Lowell szemébe nézett.

– Értjük egymást, őrnagy?

– Értem, amit mond, tábornok, és köszönöm a magyarázatot – felelte Lowell –, de azt

még mindig nem látom át, mit számít az egész. – Abban reménykedtem, hogy néhány filozófiai jellegű megállapítást fel tud majdhasználni a jövőben, a karrierje során, ha egyszer elveszti az önuralmát, és rossz döntésthoz.

– A banküzletben bizottsági alapon hozzák a döntéseket, tábornok.

– Úgy látom, nem értette meg a lényeget, Lowell. Talán betűznöm kellett volna.

– Uram?

– Ha az ember rájön, hogy hibázott, felemeli a seggét, és rendbe hozza. Még akkor is, haemiatt fel kell készülnie egy igencsak puskaporos hangulatú vitára a vezérkari főnökkel.

– Nem akarok butaságot mondani, de ezt egyedül úgy tudom értelmezni, hogymeggondolta magát, és már nem akar kirúgni a seregből. Azt pedig már remélni semmerem.

– Január elsejei hatállyal fel van mentve a DCSLOG-nál teljesített szolgálata alól, és átvan helyezve ide, a Katonai Repülési Bizottsághoz, mint a rakétával felszerelt helikopter projektvezető tisztje.

– Köszönöm, uram – mondta Lowell.

– De ne kelljen megbánnom, őrnagy! – mondta Black. Pár pillanatig mélyen Lowellszemébe nézett, aztán kinyitotta a VIP-társalgó üvegajtaját, és kiment a várakozóGrumman VIP-személyszállítóhoz.

Nem is tisztelegtünk egymásnak, döbbent rá Lowell. Kiment a társalgóból, és agördülőpályához sietett. A Grumman ajtaját már bezárták, a pilóta éppen beindította amotort. A gép gördülni kezdett a kifutópálya felé.

Lowell őrnagy tisztelgésre emelte a kezét, és úgy is tartotta, annak ellenére, hogy arepülőgépből nem érkezett válasz; egészen, míg a Grumman a kifutópályára nem fordult,és gyorsulni nem kezdett a felszálláshoz.



[1] Az Egyesült Államok Hadseregében lényegesen többféle legénységi és

tiszthelyettesi rangfokozat van, mint a magyar hadseregben, ezért számos rangnak nincsmagyar megfelelője, a ford.

[2] Tehát három rangfokozattal fokozták le. Az Egyesült Államok Hadserege tiszti

rangfokozatai a következők: hadnagy, főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes, ezredes,dandártábornok, vezérőrnagy, altábornagy, vezérezredes, hadseregtábornok. Az utolsó ötezek közül tábornoki rang, és egytől öt csillaggal jelzik a váll-lapon, a ford.

[3] Very Important Person – nagyon fontos személyiség – vezető politikusok, híres

színészek stb. esnek ilyen beszámítás alá, a ford.

[4] PX – vegyesboltszerű létesítmény az amerikai laktanyák területén, a ford.

[5] Porky – Dagi, Hájas, a ford.

[6] MP – Military Police – katonai rendőrség. Itt: katonai rendőr, a ford.

[7] A modern amerikai Hadseregben a korábban lovassági, majd harckocsizóvá

átalakított alakulatokat továbbra is lovasságnak nevezik, gépesített vagy páncélosmegjelöléssel. A páncélostisztek is magukénak vallják a lovassági tisztek hagyományait,mentalitását, a ford.

[8] USMA ‘40 – United States Military Academy – Az Egyesült Államok Katonai

Akadémiája (West Point), 1940-ben végzett évfolyam, a ford.

[9] DCSOPS (ejtsd: díszlesz-opsz) = Deputy Chief of Staff for Operations –

hadműveleti vezérkari főnökhelyettes, a ford.

[10] WOCRW – Warrant Officer Candidate Rotary Wing Flight Training Class, 54/6 –

a hatodik, 1954-ben indított tiszthelyetteseket képző helikopterpilóta-tanfolyam. Atiszthelyettesek kb. a zászlósok megfelelői, a ford.

[11] Ezredes úr, a ford.

[12] Kb. Ikerváros Repülési Vállalat, a ford.[13]

A Francia Köztársaság Főkonzulátusa, a ford.

[14] Lefordíthatatlan szójáték. A Fräulein (német) és a fur-line (angol) szavak kiejtése

nagyon hasonló. Fräulein – kisasszony, fur-line – kb. bundavonal. Az utóbbi igazából nemértelmes szó, de nagyszerűen rímel a Fräuleime, és tartalmazza a fur = bunda, prém szót,ami kellőképpen trágárrá teszi, a ford.

[15]

Lefordíthatatlan szójáték. WOC – Warrant Officer Candidate – tiszthelyettesjelölt.A kiejtése megegyezik a rock (kő) szó raccsolva kiejtett alakjával (utalás a Bugs Bunny[Tapsi Hapsi] rajzfilmsorozat vadászának beszédstílusára). Ezek szerint a fenti párbeszédígy hangzik: KÉRDÉS: Mi az a WOC? VÁLASZ (raccsolva): Uram, a kő egy olyan



dolog, amit a nyúlhoz vág az ember, a ford.

[16](A WOCQ a Wanant Officer Candidate Quarters [tiszthelyettes-jelölti szállás]

rövidítése. A kiejtése: vokjú. Az esetek többségében azonban nem pont így ejtették ki.)

[17] Az USA Hadserege rádióbeszélgetéseiben a „parancsnok” kódja, a ford.

Documents

A Haboru Katonai 03 - Ornagyok