A MAGYAR KULTÚRA LAPJA • ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM • ÁRA: 100 FT

Ady Endre Sinka István

Ladányi Mihály Szabó Pál

Bereczki Imre Sz. Lukács Imre Hegyesi János

Asztalos Miklós Márkus István

V e r s

E l b e s z é l é s

E s s z é

Ta n u l m á n y

I n t e r j ú

E m l é k e z é s

P u b l ic is z t ik a

2001.TARTALOM

Ady Endre: 3Az eltévedt lovas Gőzösről az Alföld

Sinka István: 4Bihari tájSzép értelme földi dolgainknak Új tanya Mágori táj

Ladányi Mihály: 5Pásztorgyerek Otthon most...Öreg anyókák

Szabó Pál: 6-7Tapasztó Péter fejfája

Giricz Máté: 8-12Kormos ragyogásban (Ladányi Mihály költészetéről)

Borza Libor: 13-19A Fekete Bojtár

Bereczki Imre: 20-23így lett Ványán múzeum

Sz. Lukács Imre: 24-26Hegyesi, az utak őre (Interjú Hegyesi Jánossal)

Asztalos Miklós: 27-29Az erdélyi kérdés

Márkus István: 30-31Nincs visszaút (Vázlat Szeghalomról)

A MAGYAR KULTÚRA LAPJA

Megjeleniknegyedévente

Kiadó:Körösi Műhely

Szerkesztő: Fehér József

A szerkesztőség címe:

5500 Gyomaendrőd Kulich u. 1.

Nem kért kéziratokat megőrzünk és kérésre

visszaküldünk. Minden felbélyegzett,

válaszborítékkal ellátott levélre válaszolunk.

2

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

ADYENDRE

Az eltévedt lovasVak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak,Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadóinak.

Holt foltokban imitt-amott Ős sűrűbó'l bozót rekedt meg,Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,Itt van a régi, tompa nóta,Mely a süket ködökben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember:S a domb-kerttéses síkon Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík Benőtteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Múlt századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok,Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hinárú útnak,De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,Múltat álmodván dideregve S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Gőzösről az AlföldMagas, fátlan síkokról Nyargaltak le az Alföld Mély, szomorú völgyébe.(Fut a gőzös az éjbe).

Világok és jövendők Néznek ki a vonatból,S alacsony tanya-házak Óvakodva vigyáznak.

Tatárba begyógyultak, Törökkel megbékültek,De a multjukat állják S a fákat is utálják.

Se virágjuk, se fájuk,Se némettel békéjük,Se kedvük újjá lenni: Álmuk a zsíros semmi.

Hajh, Alföldre lenyargalt, Szűk, vén fejű magyar nép, Be elmúltak a múltak S lovaid kisántultak.

Csalva, csalódva, csalván, Kopár, régi síkodnak Valál emlékezője S lovad rossz nyergelője.

Nincs is e nagy világon Szánandóbb nép náladnál, Köd fölötted és köd lent, Ősi nép vagy és jöttment.

Kisírunk a gőzösből Sok nehéz, könnyes jóslást, Sorsodról, Alföld népe.(Fut a gőzös az éjbe).

Vak ügetését hallani hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak.

SINKA ISTVÁN

Bihari tájVan valami e hegyek alján, csak azt nem tudom, hogy mi lehet - Egy patak tán? - a Körözs maga? egy csipkebokor, mely valaha, régen megbűvölt engemet?Vagy hogy szeptemberben áfák úgy álltak, mint őszi csodák.

S a béli hegyek rőt bíbora,ha fölragyogott kék időben,azt véltem: egy sereg angyaljött át Erdélyből, s én virág-haranggalüdvözlöm őket elmenőben...De csak fény szállt. A bíborrajzolta képet a szél elhajszolta.

így hát magam ott maradtam, s most magamra hagyva kérdem itt:- meghagyta-e a szél nekem a hegyek alján a végtelen Bihar ragyogó rétjeit?... Meghagyta-e, vagy nem hagyta: él a szívem... s az emlék ott ragyog alatta.

Szép értelme földi dolgainknakEsteledett, de volt valami béna ragyogás még, s átütött áfákon s úgy szórta szét elmúlandó fényét, és úgy alakult ki - emlékszel-é Éna? - koronaként nagy hajkoronádon.

Aztán már csak árnyak vándoroltak velünk, meg enyhülten sírt egy esti ének, valaki dalolta messze hallón, meg te dúdoltad - nekem, meg a mennyboltnak - földi dolgainknak szép örök értelmét.

2001.

Új tanyaSárból épült, sár a fala, kicsi még most, mégis tanya. Van már előtte kapu is, s ott a tövin a lapu is.

Fönn a kurta tető végén négy cserép áll. Az a kémény. Belefut a katlan üszke s égbe füstölög a füstje.

Égbe, fö l a csillagokra, föl a leghidegebb fokra.Föl a tiszta magasságba, a végtelen szabadságba.

Új tanya, tiszta a füstje, gazdájának nincs ezüstje. Gondja van csak a pitarban, s ökle minden zivatarban.

Új tanya, de óhajtották, rá a grófi földre rakták.Grófi földre... Addig álljon, míg csak sár lesz a világon.

Mágori tájFelkereslek, mágori táj, nemsokára, úgy, csak magam. S megállók a nagy láp mellett, fönt, hol a hollók halma van.

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

LADÁNYI MIHÁLY

PásztorgyerekBármerre járok én zsibongó tereken, acél tornyok között, beton mezők homályán, itt bandukol velem egy kis pásztorgyerek, tereli álmaim, szótlan, akár a bálvány.

Amikor elmereng, messzi pusztákra lát, hol csillagokat hajt a mezőkre az éj.Egy lány megy a mezőn, s virágok illatát dalolva hajladoz szoknyájához a szél.

A Tejút porában öregapám bolyong, kócos kis puliként kíséri őt a hold, és néha hallom is, míg tempósan halad, valami bánatos nótát dúdol.

Aludni nem tudok, csak hallgatom a dalt, kutyatej, kikerics hervadt dalát, s kit nem feledhetek, a kis pásztorgyerek ismerős bánatot terelget rajtam át.

Otthon most a tengeriszárakOtthon most a tengeriszárak surrognak, ha a szél feltámad, s a Malom-tóban, sűrű nád közt éhes szúnyogok sírdogálnak.Otthon most csorda után baktat s nagyokat pattintgat a hajcsár, s pataverte széles utaknak mélyéről hajlós füstként por száll. Látod, annak az útnak őrzi töviseit ma is a talpam,

azé a fényes, nagy mezőé a forróság a szavaimban, hol Tóth Márton holt nagyapámnak mutatóujja minden kútgém.Ha jönnél, az alvégi hársak jóillatát is elédvinném.Szülőföldemmel lobogsz bennem álomban, hitben, szerelemben, huszonegy fanyar év ízéhez képzelem ízét csókjaidnak, s szoknyád színétől idegemben koromtalan tüzek lobognak.

• •

Öreg anyókákÖreg anyókák ülnek este lenn a kapunál, ha már elballagott a csorda s a por mögötte lassanként leszáll. Fogatlan szájuk ujjukra nyalint és orsójukon gyűlik a fonál.Felettük a felhőkócos égen némán szikráznak fel a csillagok.

Néhány tücsök cirrog, s a nyártól részegült békák dalolnak harsány nótát a tóban.A földön minden jól van.'A tehén kinn az ólban térdre ereszkedik s hunyt szemmel tülökszarvú bikáról álmodik.A pléh fejőedény hasán a tiszta holdfény elringatózik némán, s a szénapadlás-létrán megremeg néhány fűszál, ha elballag a szél.

Ők bóbiskolnak s beszélgetnek közben.Hogy fáradt kis testüknek jobb lenne már a földben.Mint kaptárba a méhek a virágok porát, úgy hordják ide ők a falu száz baját, a hajlotthátú kis parasztanyókák... Ülnek, s a mások életében-gondjában elmerülnek. Hisz nekik - úgy lehet - nem is virrad már holnap.Öreg anyókák ülnek körben, összehajolnak a kapunál, ha már elballagott a csorda. Ragyog rájuk az éj templomtornyának gombja, a sárga telehold.

SZABÓ PÁL

Tapasztó Péter fejfájaApja, édesapja! Adjál nekem egy korty vi­

zet! - szólalt meg az asszony a hajnalon.Tapasztó Péter kábán bámult a világosodó

ablakra, majd felült, és leszállóit az ágyról. Fel akarta venni az asztalról a vizescsuprot, de ahogy megmarkolta, az egész asztal utánabil­lent, mintha rá volna szögezve a feneke.

- Ide fagyott - szakadt rá egy furcsa meg­döbbenés -, ide fagyott...

Szinte ordított a csönd a nyomorúsággal ki­bélelt szobában, és a téli szél úgy duruzsolt be, mint a nádi hegedű.

Az asszony felült az ágyon, rongyokba bu- gyolált csecsemőjét lefektette lábateknőjébe.

- Nincs víz, édesapja? Olyan rosszul va­gyok...

Tapasztó Péter bicskával kezdte feszegetni a vászoncsupor fenekét.

- Csak egy csöppet várjál lelkem csak egy csöppet!

Az edény egyszerre összeroppant, szétment. Ajég úgy maradt ott egy darabban, mint a szo­borrá fagyott kétségbeesés.

Az asszony szájából vastagon dőlt a gyer­mekágyi láztól gyulladt pára, tikkadt szomjú­sággal nézte az ura hiábavaló erőlködését. Hangosan felnyögött, és visszafeküdt.

- Tán a korsóban - makogta Tapasztó Péter, tán a korsóban lesz...

Felvette a korsót az asztal alól. Ahogy meg­rázta, sikoltva szaladgált a csecsében alá s fel a belezárt kőcsörgő, de olyan nehéz volt az edény alja, mint az ólom. Ahogy megszopta, csak hör- gött, mint a veszni indult lélek a halál előtt.

Olyan nyomorultnak érezte magát, mintha háta mögött volna egy durván ácsolt kereszt, és valaki, akinek tele van a két marka szögek­kel, ordítva nógatná:

- Feküdj rá! Feküdj rá, mert beléd rúgok...Észre se vette, hogy az iszonyú hidegtől már

jó ideje reszket a lába, csak úgy lötyög belé a gatyaszár. Csak nézte könnyes, kínlódó szem­mel az ajtó hasadékain át beordító telet, amely olyan egyforma nyomorult darabokra tépte az életüket, mint a deszkák mellett beszűrt vilá­gosság. Jusson jó darab mindenkinek. A falon vastagon ül a zúzmara az ajtó körül, fönt tejfe­hér még a zúz, de lentebb olyan okkersárga, mint a templom fala őszi esős időn.

A virradat nagy nehezen kezdett bevergőd­ni, mintha valaki az éjszaka leokádta volna az ablakot, s most ez a fagyott ocsmányság szűr­né át a napot, hideget, meleget, saját képére,

szagára és hasonlatosságára. A bútorok, asztal, szék, ágy, mind földbe vert, cölöpre ágyazott lim-lom. Az óra áll, ki tudja, mióta? Koloncát lehúzta földig a rozsda, mintha várna még va­lakit, valamit, egy lökést, egy lódítást, hogy elébe kelepelhessen az időnek...

- Cs-cs... Csss-s-s-sss... - lóbálta meg az ass­zony a gyermekét. - Cs-cs-csíjja...

Szegény, a lelke szakadásával ringatta e né­hány betűvel az urát, magát, gyermekét.

Tapasztónak alaposan összekocogott a foga, amíg felöltözött. Hamarosan befűzte bakan­csát, és bokájára csavarta a lábszárvédőt. Egy madzaggal átkötötte derekán a réklijét, és hangjában volt a lelkének minden melegsége, ahogy mondta:

- Azonnal, lelkem, azonnal... csak egy kicsit melegíteni kell, egy kicsit csak...

Kétségbeesetten nézett körül a szobában, hogy mit is lehetne feltüzelni még? Tán a szé­ket... de hiszen ez az egy van már, a többit el­vitte a tél. Hiába, az asztalra is szükség van még úgy néhanapján, most még azon kell be- pólyálni a gyereket... Fel lehetne tüzelni talán az ő vackát, és a földön hálna. De jaj, a föld olyan hideg, mint a sírverem...

- Azonnal, lelkem, azonnal...Felesége öntudatát messze terelte a láz, fel­

riadt a fájó zagyvaságokra, és kirohant. Kint azonnal szembemarkolta a szél a fagyos ujjai­val, s könny csordult az arcára tőle. Néhol az ereszt csókolta a hófúvás, és fehér, szikrázó felhőket kavart fel a tél, felemelte, és keresz­tüldobta a háztetőn.

Tűz kell, víz kell - váltogatta benne egymást ez a két fogalom, és majd beszakadt bele a szí­ve. A kerítés utolsó darabját már feltüzelte még a múlt héten, és most sehol egy fűszál az eresznél egyéb, ami égnivaló volna.

- Hijába na, az ereszt nem lehet - piszkálta meg egy kicsit a lecsüngő nádvégeket.

Eleiem, egy kis krumpli, liszt csak volt a háznál, hogy elég lesz a kora tavaszig. De ez a tél olyan irgalmatlan hideg...

- Tűz kell, víz kell - kerülgeti lelkében egy­mást tovább ez a két fogalom, s úgy érezte, hogy a felesége kínlódó hánykolódása átüti a kunyhója falát itt, a háta megett... Visszalépett a tenyérnyi pitvarba, és felvett az ajtó háta mö­gül egy baltát. Mint aki arra készül, hogy egyetlen ütéssel leterítse sorsa, élete minden ellenségét, úgy lépett vissza a fergetegbe.

Bizonytalan tántorgással gázolt előre né­hány lépést, megállt az utca közepén. Előtte, mellette olyan szűz a csönd, és olyan végtelen tiszta a fehérség, hogy soha nem gázolt még senkinek bele a lába. Távolabb a temető állt

2001.

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

olyan földbeveszett mozdíthatatlanságban, mintha vasból volnának a fák gallyai, és fü­tyülnek az egész fergetegre.

- Pedig biztos, hogy az éjszaka kicsavart a vihar egy élő fát - suttogott elkékült ajakkal, s feje tetejét fordítva a hóviharnak, elindult futni a temető felé.

Háta megett alig hallható mozgolódással ébredt a falu, de csak úgy hallott ide, mintha egy borzalmasan nagy fűrészt huzgált volna valaki meg sem nevezhető messzeségben, s annak a hangját hozná el erre a szél.

Átvergődött a temetőárkon, s ahogy szétné­zett az akácok alatt, olyan szilárdan álltak va­lamennyien, mint az örök ácsorgásra ítélt nagytestű rabok. A fejfák olyanok voltak, mint a cukorba mártott teasütemények, és a sír­dombok teljesen eltűntek, mindent elsimított a tél. A hóförgetegben teljes erővel tombolt a társadalmi rangegyenlőség.

- Sehol egy gally, vagy ledobott varjúfészek- iszonyodott el a rákacagó rettenetes sorson, amint beljebb gázolt a temetőbe.

Minden pillanatban változtatta a növekedő virradattal a temető a színét, most meg olyan volt már, mint egy roppant padláslyukon ledo­bott szörnyű drótkefe.

Szélroham nyargalt keresztül a fák között, hogy megimbolygott bele, s egy hatalmas fej­fába megkapaszkodott. A fejfa megreccsent, és vele együtt felhencseredett.

- Fa... jó, pattogó tűzű, izzó parázsú fa... - motyogott már a hóban fekve, és el nem en­gedte volna többé az égvilágért.

Szétnézett, hogy nem látja-e valaki? Hátára vette, és elindult vele hazafelé.

Otthon lesöpörte róla a havat, és nagy dia­dallal fektette le a földre.

- Alszol, feleségem?- Nem, nem alszok. Csak egy csöpp vizet

adj, ha Istent ismersz...- Van tűz, van víz, van minden, anyja!Rátérdelt a fejfára, és felemelte a baltát. De

ebben a pillanatban beleakaszkodott szemébe a fej fa felírása, minden betűje külön pofon­vágta, minden szó külön ökölcsapás volt a fejelágyára, hogy majdnem a földre nyúlt be­le. De azért mégiscsak elolvasta, s ez volt rá felírva:

A.B.F.T. R. A.Itt nyugszik Tapasz tó Péter élt e földön 46 esztendőket köny ü neki a föld pora itt e földön meg szakada

Egyszeriben úgy belenyilallt valami, itt az oldalába, hogy kiejtette kezéből a baltát. Lába közé vette a fejfát, úgy ült rá, és ráterenyelt, merőn nézte tovább a betűket. Mintha megholt apja berogyott szeme pillogna rá az idétlenül vésett betűk között, mintha saját sorsa is bele volna írva ebbe. Körmével megpiszkálta a be­tűket s mintha fájó vonaglás reszketett volna keresztül rajta.

Neked is fáj valami, édesapám? - gondolt valami ilyen vadat és keserűt - hát nekem hogyne fájna vajon?

Felállott, újra kezébe vette a baltát. Szörnyű nehezek voltak a karjai, de azért mégis úgy oda vágott, hogy a fejfa kettészakadt.

- Lesz tűz, anyja, víz lesz, leves lesz... - de ezt már a foga közül mondta, hogy csak úgy ropogott.

Füsttel lökte tele a szél a szobát, de ettől el­tekintve andalító meleg terjengett a bútorok között. Az ablakon tisztább színbe öltözköd­tek a mocskos jégvirágok, és az asszonynak alább hagyott a láza némi víz és meleg leves után. Csak az újszülött nem akart nyugodni se­hogy sem.

Bágyadt szendergéssel ült a spór mellett úgy estefelé. Egyszer felriadt, mintha valaki kopo­gott volna az ajtón.

- Jönnek, vagy csak álmodtam valamit tán...?

De bebújt az ajtón Vas István, a temető­csősz. Álnok, szenteskedő arccal számolta meg a házikó gerendáit, megkérdezte, hogy s mint van az újszülött? Figyelmeztette, hogy mit kell vele csinálni, ha alszik, és mit, ha nem alszik. Sokáig beszélgetett, csak úgy állva. Miközben egyre melengette a kezét.

- Jó meleg van itt nálatok - mondta.- Jó - lóbálta meg egy kicsit a lábát Tapasz­

tó.- De hideg van odakint...- Hideg a.Mindketten elhallgattak, egyszer aztán leha­

jolt Vas István a spór alá, felvett egy fadarabot. Sokáig piszmogva nézegette, kapargatta.

- Olyan ez a fa, Péter, mintha fejfa volna.- Olyan. De nem az.- Nem?- Nem biz a - hazudott szemérmetlenül, pe­

dig tudta már, hogy úgyis hiába.Vas István, a csősz többé rá se hederített,

zsebébe tette a fadarabot, és begombolta a ka­bátját.

- Jóccakát! - mondta, és kiballagott az ajtón.

2001.

GIRICZ MÁTÉKormos ragyogásban

(Apró mozaikok Ladányi Mihály költészetéről)

Jöttem a Körözs mentibőlEnnyi eddigi életem: jöttem a Körözs mentiből, élek a Duna mentiben.

Apám kabátját hordtam a . faluban, míghogy szétszakadt,

s nyomomra szállt az út pora.

Zsebemet öklöm húzza itt, neonok közt holdat lesek szívek testvéri jeleit.

Van ebben a versben gondolat, de szinte biztos, hogy nem ez a fontos benne. Kép is szerepel itt, sőt a tartalom és forma is elemez­hető, a költői szerkesztés mégis egyetlen fu­tam. Nem beszélhetünk indításról és haladás­ról, egy érzelemmel, hangulattal találjuk ma­gunkat szemben. Ez a költemény a dal szerke­zeti elvét követi.

Ladányi korai költészetéből való, Az út kez­dete című kötetet indítja. Egyéni, mégis tipi­kus lelkiállapot jellemző rá, adott tehát a lírai alkotás-alakítás minden feltétele. Az indulást egyébként szép számmal jelzi az ilyen vagy ehhez hasonló hangütés: az alapélmény ho­mogén, legfeljebb variációk formájában gaz­dagodik (Otthon most a tengeriszárak, Pász­torgyerek, Öreg anyókák). Mégis, túl minden esztétikán, mi az, ami élmény szerűvé, sőt hite­lessé teszi ezeket a sorokat? Nem más, mint az a történelmi, társadalmi beágyazottság, ami­ből az élmény fakad. A korabeli parasztból munkássá, értelmiségivé „avanzsált” ember sorsa tükröződik ebben a három strófában. A városba költözött-kényszerített egyén beil­leszkedési nehézségei fogják a költő tollát: a régi kötelékek megszakadása mindig problé­mát jelent. Az elhagyott falu és a felkeresett város taszítása-vonzása - aminek megjeleníté­se később lesz jellemző lírájára - itt még visz- szavágyakozás valamiféle akolmelegbe, bár már „szívek testvéri jeleit" keresi.

Ladányi e korai versében sorshelyzetét nem fogja fel sem tragikusnak, sem komikus­nak: a dal műfaji követelményei különben is kötik a kezét. Csak később, a hatvanas évek végén, a hetvenes években oldódnak élmé­nyei humorban, iróniában, szarkazmusban.

Fejlődésének ebben a korszakában inkább ál­lapotot rögzít, lélektani szempontból hangu­lata állandó, sorsának kettőssége nem jut ha­tározott kifejezésre. Mintha nem sejtené (vagy nem akarná sejteni) azt a rajta kívüli erőt, ami szétszakította apja kabátját, s mitől nyomára szállt az út pora.

Simor András szerint érdemes odafigyelni erre a kezdetre. Akárcsak József Attila A szépség koldusá-ban, Ladányi is pontosan is­meri, gyakorolja az elődök versíró techniká­ját. „Figyeljünk föl arra is, hogy József Attila, Radnóti, a kései Babits hangja egyelőre meg sem érinti a fiatal Ladányit. Inkább Heltai, Kosztolányi, Tóth Árpád eszköztárából köl­csönzi képeit, hasonlatait, ritmusait, rímeit. A zsengék jelezte világ a szépség bűvöletében élő kamaszköltőt sejtet ”.

Nagy nap ez a mai: a költő révbe ér, ponto­sabban hazatér. Ványai Ambrus (a Dózsa-féle parasztháború hőse) neve le, Ladányié fel. Hogy mi a helyes stíluseszköz ilyen esetben? Pátosz, irónia, maró gúny? Tudja a fene. Rea­lista ecsetvonások kellenek ide a valóságot ábrázolandó? Ladányi a nyolcvanas évek kö­zepe óta halott, a líra állítólag mostanság rúg­ja, leheli az utolsókat - nincs kedvem két ha­lottat siratni, röhincsélni pedig mégiscsak il­letlenség, elvégre a végtisztesség a végel- gyöngülésben kiszenvedőket is megilleti. La­dányi „újratemetése” a hóhér akasztása, el­végre ő gyakran vitriolba mártott tollal osto­rozta a megkövesedett szokásokat. Nála mű­kőből készült madonna előtt sírtak az özve­gyek, midőn a fátyol alól a hagyatékra füg­gesztették tengerkék szemüket. Ladányi: le­genda és valóság, hamis csillogás és elké­pesztő nyomor. A hatvanas évek. A hetvene­sek. A nyolcvanas évek agóniája. Ismertség, kis- és nagyvárosi kávéházak, falvédős köz­helyek, fröccsök számolatlanul. Vonatok, vá­rótermek, országúti eperfák, a Mojszejev- együttes balalajkái, lódén- és orkánkabát, mi- cisapka, törött szemüveg. Lenin-mauzóleum és száradó klottgyatyák, elszabott fiatalság, kollektív felejtés és a közösség jobbító szán­déka. Sültrealizmus, dühöngő ifjak, Fidel és kasztrált jövőkép, huliganizmus, kommuniz­mus, izmus, szocializmus, kuss. Az élhető él­hetetlen, Marx Károly falvédője, kisz-tábor és nagy lányok, a hétköznapok forradalmisága, almabordalaisága. Ki a természetbe, irány Csemő, a mi vidékünk, az igazi ferencvárosi koktél: egy rész valóság két rész hazugsággal elegyítve. Anno nem járt finom hülyítés az

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

agynak, LSD s a többi, sima alkohol volt az ungarische kábítószer.

Simor András, az Ezredvég folyóirat fő- szerkesztője, az emlékbeszéd elmondója „fur­csa és meglepő” fordulatra készíti fel hallga­tóságát. Szerinte Ladányi Mihály nevét „a tá­volabbi jövőben” utcák és terek viselik, ahogy Petőfiét, Adyét, József Attiláét. Simor sommás megállapítása: nem egyszerűen egy költő nevét veszi fel a könyvtár, hanem az 1945 utáni korszak legnagyobbjáét. Néhá­ny an felszisszennek, elvégre Weöres, Pilinsz­ky sem volt kutya. Simor indokol:

- Ladányi az elmúlt évtizedek ellentmondá­sait szubjektiven és megrendítően fejezte ki. Költészete hiteles képe ezen időszaknak: per­lekedő, szenvedélyes, kritikus. Sajátos ellenzé­kiségének összefoglalására őt magát idézem: „Talán nem kétséges, hogy ezekben a tétova versekben nagyon is konkrét vágy él egy hatá­rozott közösség által létrehozott jövő után. Ezért remélem, hogy e költemények túlélnek engem, akár Polinézia őslakóit a dolmenek”.

Ladányinak nehéz élete volt - állapítja meg a költőtárs. Művészete (mármint L.M.-é) azért lehet példa, sorsa milliókéval rokon, mert a társadalom jelentős hányadának elsze­gényedése mián sokak élete pária-lét. Simor újfent a tragikusan fiatalon elmentet idézi: „Túlságosan lekötött a társadalom különféle bugyraiban való botladozásom, az alapmű­veltség megszerzésétől az úgynevezett beil­leszkedésig, az önérzetemnek megfelelő elhe­lyezkedésig. Közben rájövök arra is, hogy botladozásaimat javarészt önérzetem okozta, és ugyanott vagyok evvel, mint vándorló pa­raszti származék a munkaerejével, akit a tize­dik gyárban már gyanakvás fogad, pedig ed­digi élete a munkában kopott el. Ha ő szimbó­lum, márpedig az, akkor nem vagyok maga is efféle? Ávval a tudattal együtt tehát, hogy nem is visszük sokra”.

Az Ezredvég főszerkesztője megjegyzi, hogy költőnk majdani, teljes életrajza nem nélkülözheti a megaláztatások, szilenciumok, a háttérbe szorítás történetét sem. Nem feled­hető, hogy a kétszeres József Attila-díjas iro­dalmárnak többször megtiltották versei publi­kálását, pályája negatív csúcspontján segéd- munkási állást kínáltak számára az Országos Széchenyi Könyvtárban. Rossz példaként elegendő felidézni élete utolsó két esztende­jét: az ország vezető irodalmi folyóiratai, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új írás egyet­len irományát sem közölték. Halála után csönd alakult ki életműve körül. Simortól a

reformkommunista irodalompolitika balról kap jelképes pofont, az úgynevezett MDF-es korszak néptribunjai szintén.

- Furcsa lehet azoknak, akik Ladányit sok­szor látták esendő, hétköznapi mivoltában, hogy úgy szólok róla, mint klasszikusról - cí­mezi üzenetét a lokálpatriótáknak a szónok. - Ő sohasem törekedett arra, hogy hibáit, gyar­lóságait, esendőségeit titkolja, tagadja - ebben is a legnagyobbakra hasonlít. Gondoljanak Petőfire, aki a lovát adta el, mielőtt Segesvárra indult, hogy élelmet vásároljon újszülött gyer­meke, felesége számára. Vagy Ady Endrére, borgőzös éjszakáira, vérbajára. József Attila megroncsolt idegrendszerrel halt meg, igen fi­atalon. Ok nem hasonlítottak azokra, akik ma fátylat borítanak a múltra, cenzúráztatják élet­rajzukat. Kortársaink némelyike önmaga szá­mára ácsol emlékművet, míg Ladányi életmű­ve költészetében él. Hagyatéka, szellemisége egyre igazabb, tisztább, ragyogóbb.

Simor András köszöntője a Körösök vidé­kén hangzik el, bár Ladányinak Békés me­gyével nemigen volt szerencséje, legendák keringenek bizonyos szerzői estről és annak következményeiről. A hatvanas éveket mutat­ta a naptár vagy a hetveneseket? Mindegy is, az embertelenül emberarcú szocializmus ide­je járta. L.M. értesült az elöljáróság (értsd alatta: pártbizottság) iránta táplált ellenszen­véről, a megyei művelődési központ kérésére mégis elutazott. Az irodalmi esten belépődíjat szedtek, mintegy hetvenen vettek részt rajta, katonák, diákok, művészek - és néhány me­gyei és városi tisztviselő, akkori szlogen sze­rint elvtárs. A másnapi visszahallás alapján a városi elnökhelyettes a kijáratnál kijelentette: Na, erre a költőre sem lesz büszke a megye! A körülötte lévők ebből máris tudták, mi a köte­lességük. A Népújság csupán néhány sort szentelt a költőnek, s bár Filadelfi Mihály írá­sokat kért egy antológia számára, nem kapott. Utójáték: a szerzői esten Mladonyiczky Béla szobrász kiállításának megnyitására kérte La­dányit, ám azt a csabai vezetés nem engedé­lyezte. Nem a kiállítást, L.M. megnyitóját... Eltűnt, vagy el sem készült a Békétlen Békés szociográfia, amelyet a „Magyarország felfe­dezése” sorozat számára írt volna Ladányi? Ennek egyik darabja lehetett a pósteleki kas­tély ellopásának története, amelyet a Képes Újság adott közre a hetvenes évek elején. A nagyúri Wenckheim-család kastélyáról írni a csehszlovák bevonulás után, amely épületet a szövetkezet hordta szét - nem volt a legjobb ajánlólevél.

2001.

1956 után a magyar irodalom is mély vál­ságba jut, akár a társadalom. Jelentős alkotók kerültek börtönbe, 1958-tól mégis részleges irodalmi konszolidációról beszélhetünk, egy­fajta megegyezésről az irodalompolitika és az írótársadalom között. Meghatározó költők adhattak ki köteteket, de a támogatott, a rend­szert belülről bírálgató költők között is talál­hatunk valódi tehetségeket.

A hatvanas évek végére azonban az uralko­dó ideológia zavarba jön, Jenei László ösz- szegzése szerint egyszerre tapasztalható a hi­vatalos jövőperspektívák elbizonytalanodása, a jelen anakronizmusa, valamint a tiltott jövő képzetének körvonalazódása. E légüres tér­ben a szükséges hangnemváltást néhányan olyan kiváló érzékkel hajtották végre, hogy volt érvényes mondandójuk a következő évti­zed számára is. Elegendő megemlítenünk csak Kálnoky László nevét, aki Homálynoki Szaniszló - alteregója - történeteivel öregkori líráját az első vonalba emelte.

Az értékproblémákra Ladányi Mihály is iró­niával, öniróniával válaszolt, bár nála az elégi- kusságra és az iróniára való együttes hajlam már pályája kezdetén kiütközött. Ezt figyelhet­jük meg első, Az út kezdete című kötetének né­hány versében is (Az este harangszavában - Itt szállodák - Monológ - Egy költőre). Irodal­munkban nem túlságosan gyakori a humoros sorsérzés, ám Csokonai és Arany óta nem is ha­gyomány nélküli. Ladányi gúnyolódása is sok­szor sérti az érzékeny füleket. Nem egyszer te­kint szülőföldjének mozdulatlannak tűnő, való­jában felbomló paraszti világára nosztalgiával kevert szarkazmussal (Ó, szülőföld - Azott föl­dek - Filmkockák - Ünnep). De nem kíméli a kispolgári erkölcsöt sem, egy nem egészen kör­vonalazott felsőbb érdek nevében gyakran su­hint a korszerűtlen, hamis felszínű jelen arcába (Vidéki kávéházban - Kisváros - Vidék). Pályája későbbi szakaszaiban Ladányi már mesterfo­kon, válfajainak teljes gazdagságában kezeli az iróniát. Tud gúnyos, szarkasztikus, cinikus, de csak szelíden gúnyolódó is lenni. Legjellem­zőbb rá talán az úgynevezett romantikus irónia lesz, ami főleg a nagy német romantikára emlé­keztet, esztétikai lényege a fölényes öngúny egy neme. Már az ÖKLÖK ÉS TENYEREK Arckép, háttérrel című ciklusában azt írja: „Konfekció-ruhám fényes volt, csupa rendjel, s a langyos éjszaka kupolacsarnokában- rangomhoz méltón - egy barokk palota felhőbe-magasztosult albérletébe szálltam ”.

(L.M. eddigi élete)

Szívesen fintorog a későbbiekben is önnön érzékenységére, kisember-voltára (In memó­riám L.M. - Leltár I. - Párhuzamosok). A már említett Jenei László azt írja Mintha történne munka vagy valami című tanulmányában, amely az Orpheus irodalmi folyóiratban je­lent meg: „Az irónia érzelmi-értelmi hátterét a tehetetlenség érzése, a tettek hiánya, a kö- zösségvesztés-helykeresés élményköre, alap­vetően pedig a szabadsághiány s a dezillúzió adja. Az ironikus kedves fegyvere az önkiseb­bítés, mint tudatosítás és vállalás, s a hétköz- napiság, mint tematika és nyelvhasználat”.

Igazak ezek a mondatok Ladányi Mihály életművére vonatkoztatva is. Hite fokozato­san megrendült egy eszmében, látványosan kivonult csemői tanyájára borosgazdának, egyik utolsó verseskötetének címlapján zsák­utca bejáratánál fotóztatja magát... Látszóla­gos ellentmondás: Ladányi akkor jutott pá­lyája csúcsára, amikorra a hagyományos köl­tői szerepek elhalványultak. Hangnemváltá­sával az elsők között törte az utat, aminek kö­vetkezménye a hetvenes évek költészeti fejlő­dése lett. Az ő és a hozzá hasonlók „negatív útmutatása” nélkül a rendszerváltás előszele­ként nem mélyülhetett volna el irodalmunk­ban az irónia, s olyan, lényegükben más gyö­kerű alkotók érvényesülése is megnehezedik, mint Zalán Tibor vagy Garaczi László.

Biztosan bánt a tragikus irónia eszközével is. Élete vége felé írta a Helyzetdal-t.

„Rossz viskómban kora reggel ébredtem az egerekkel.

Könnyed nótám írom mostan, minekután kezet mostam.

Mire hoztam, mire vittem!Poharam is üres itten.

Az a jövő nyűtt álom már- krákogja az álomtitkár.

Akit illet, annak nonszensz, hogy non ihlet, midőn non szesz.

Mármost ha nem lelem helyem sem álom- sem illemhelyen:

ne szóljon meg a hatalom, hogy tőle eltandoridom”.

Vajon milyen szóviccet találna ki Ladányi költői hagyatékának elkezelőire?

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

Ladányi Mihály élete és költészete mindig kilógott a sorból - ez persze önmagában nem érdem, de tény. Élete történéseit és művei vi­lágát szokás volt összekeverni - nem tudni, utóbbi hitelessége erősödött-e, vagy a legen­da, a mítosz vele kapcsolatban. A szocialista költő titulus néhány, utólag elfeledett kortárs­ára igaz lehet, őt viszont teljes életútja ismere­te és feltárása híján lehetett így megbélyegez­ni. Jelentős, nemzeti, kommunista, harmad­rangú (stb.) költő volt? Máig nem született elemző tanulmány, amely e kérdést tisztázná. Egy biztos, valamit jól megalapozott: halála utáni élete anekdotái arról szólnak, hogy élt valaha, nem is oly rég, alig másfél évtizede... Kicsoda is? Egy irodalmár, aki villoni gesz­tusként felvállalta azt, amitől nem szabadul­hatott. A süllyedő erkölcsök és sorsok között eltaszította magától a jól induló költői pályát, a kispolgári lét felkínálkozó lehetőségeit, sőt a korai költészetére jellemző formai biztonsá­got is. Végül maga is mélyre süllyedt, a csemői viskó nyomorának és elhagyatottsá- gának mélységébe - viszont humorát, iróniá­ját végig megőrizte. Vagabund költőnk egyik diákköri csínytevéséről Bozsó Bea újságíró­tól hallottam, aki egyszer talán megírja Ladá­nyi hiteles életrajzát.

Az ifjú poéta még nem volt tizennégy esz­tendős, amikor bejárós diák lett Kisújszállás­ra. Korán kelt, hogy le ne maradjon az öreg vicinálisról. (A Dévaványa-Kisújszállás kö­zötti vasútvonalat a hetvenes évek elején megszüntették, a síneket felszedték). Útköz­ben, Ecsegfalván állt Rosner bácsi kocsmája, akihez a fiúk korán beszoktak. Gyakran le­szálltak a vonatról, és az egész napot végig­kártyázták a különszobában. A nagyobbak Ladányit mindig bevették társaságukba, ami­ért aztán saját korosztályát többnyire unta. Teljesen természetesnek vette hát, hogy élete nem a gyerekek élete, és hozzálátott felnőttsé­ge megvalósításához. Szülei látták önállósu­lási törekvéseit, de meglehetősen szabadjára hagyták. Hogy a nagykőrösi középiskolából a székesfehérváriba iratkozott, csak abból tud­ták meg, hogy szeptemberben már új városból írt levelet. Magába húzódását kifelé tompítani akarta, ezért élen járt a legnagyobb heccek­ben. Évzáró után például meghívták tanárai­kat a kocsmájukba. Az egyik öreg tanárt haj­nalig tartó danolászások közepette leitatták. Reggel kibérelték a szamaras szódás talyi- gáját, ráfektették a kisöreget, és temetési éne­ket zengve vonultak a gimnázium felé. Át a piactéren, ahol - piaci nap lévén - ott volt a vá­

ros apraja-nagyja. így aztán Ladányinak nem­csak a vásártéren kellett áthaladnia, de az egyik középiskolából a másikba is...

Életrevaló kamaszként kézügyességét ka­matoztatva könnyen feltalálta magát. A festés a megélhetést jelentette számára a gimnáziu­mi évek alatt. De nem is akármilyen megélhe­tést! Egy-egy régi, égi kékkel festett Madon­náért, bibliai történetet ábrázoló képért ötven forint ütötte a markát még úgy is, hogy a vi- géchálózatba tartozó iskolatársak a jól sike­rült értékesítés után a bevétel negyedrészét megkapták.

Ladányi egyetemista korában a Ménesi úti Eötvös kollégiumban együtt lakott Szabó Ist­vánnal, Gerelyes Endrével, Györe Imrével. Elnyűtt és kirongyolódott életet éltek itt, amely a Ménesi úti könyvtárban kezdődött s a Móricz körtéri népbüfében folytatódott, ahol bohémnek is könnyebb volt lenni, mint ma­napság, mert egy forint harminc fillérért mér­tek egy kupica rumot.

Költőnk életét felnőttként is megszínesítet­ték a történetecskék nőkről, borozgatásokról. Sokszor szerepelt művelődési házak, könyv­tárak, laktanyák kultúrprogramjában, a kor divatos író-olvasó találkozóin. Egyik lakta­nyabeli fellépésén tévedés folytán valami hadgyakorlat jött közbe, s a teremben mind­össze tíz kiskatona ücsörgött katarzisra várva. Ladányi könnyen feltalálta magát: gyér kö­zönségét meghívta egy fröccsre a kantinba. Gyöngyösön a futball-világbajnokság kedvé­ért kurtították meg az előadást...

A következő sztori terjesztője Ladányi szülőfalujának, Dévaványának gyógyszeré­sze, dr. Szilágyi István, aki a szűkebb pátriá­ban az elsők között emlegette a hányatott élet és mű elismerésének szükségességét. Az eset nyilván Ladányi sokadik betiltása, szilenci- umra ítéltetése idejére datálható. A költő ki tudja, hányadik fegyelmi tárgyalását élte túl, utolsó utáni figyelmeztetését kapta az írószövetségben. Kifelé jövet hálából orosz pacsulival belocsolta a ruhatárban hagyott felöltőket, a szakma nagy öregjei azóta is ke­resik a tettest... Ladányi 1986-ban bekövet­kezett halálakor dr. Szilágyi így búcsúzott tő­le: „Nem jön többé gyűrött kalapjában és nyűhetetlen ballonkabátjában. Elment. Ahogy élt, csendesen, szinte bocsánatot kér­ve. Ott nyugszik Farkasréten, közel a kerítés­hez, ám messze a Kodály Köröndtől, ahová az igazi nagyokat temetik. A mai napig nem értem, miért nem pihenhet szülőföldje hant­jai alatt?”

2001.

Az utolsó anekdota Sükösd Mihályé, a mindig és mindenkihez szigorú emlékezőe. Ladányit sem kímélte, története csupán azért idézendő, hogy tanulságul szolgáljon a költő „elkötelezett kommunista” múltjáról. Az idő 1956. november 4-e, amely napra Sükösd így emlékezik a Népszabadságban: „A kapuban három fázósan toporgó, viharkabátos, piros­fehér-zöld szalagot viselő, igen sovány fiatal­ember, az egyetemi nemzetőrség tagjai. Cs.I. és H.Gy., két pályakezdő magyar költő. Ők még eleven kortársaim (azóta Sükösd Mihály elhunyt - a szerk.), ezért nem szólítom néven őket. H.Gy. alig két év múlva a nevezetes Tűztánc-antológia koszorús költője lesz, ké­sőbb meghasonlik a lírával és önmagával, sa­ját akaratából beszünteti a versírást. A harma­dik nemzetőr szegény Ladányi Miska, bizony ő. Rövidke ideig a későbbi rendszer dédelge­tett költője, aztán az irodalom-politikai fesze- getés állandó tárgya, nekivadult szélsőbalos anarchista, irodalmi szegénylegény, túl sok pálinkát és bort iszik, ötvenhárom éves korá­ban nyomorúságos halott egy rozoga kalyibá- ban. Ám akkor még virgoncul őrködik a böl­csészkar Pesti Barnabás utcai kapujában, fá- zós ujjait a szovjet gyártmányú géppisztoly dobtárán melengeti”.

A mai ötvenesek-hatvanasok számára 1956 volt a meghatározó történelmi élmény. Az nem vitás, hogy akkor a nemzetnek szinte egésze el­utasította az idegen hatalom által kikénysze- rített diktatúra folytatását, sokan fegyverrel is harcoltak ellene. Á szomorú végeredmény is­mert. Az én nemzedékem, a mai középkorúak számára 1956 elhallgatása volt az egyik törté­nelmi élmény, Berecz János és mások könyve­iből értesülhettünk az „igazságról”, egészen pontosan a hazugságról. Az évtizeddel ezelőtti, össznépi temetkezés napja után - sokak szerint- az Antall-kurzus megfeledkezni látszott 1956 örökségéről, inkább a két háború közötti ke­resztény-nemzeti ideológiára kacsintgatott. Bár a felszínen, a retorikában sok politikusunk emlékezik arra, hogy melyik egyetemen vagy „köz”-ben áll őrt... 1956 után legjobb íróink, költőink börtönbe kerültek vagy szilenciumra ítéltettek. Az irodalompolitika új élcsapat me­nedzselését határozta el, akiket a költészetben tűztáncosok néven ismerünk. Közülük az egyik legtehetségesebb Ladányi Mihály, aki a szocializmus költője volt, bár múlhatatlan ér­demeket szerzett a költészet deheroizálása te­rén is. Egyik nyilatkozatában mondta: „Amit az ötvenes évek második felében önmagamnak

eszmei célként kitűztem, azt vallom és csiná­lom ma is. Sosem voltak ideológiai vagy iro­dalmi, tehát tartalmi vagy formai kitérőim, két­ségeim. Marxista költészetet csinálok. Mégpe­dig abban az értelemben, ha a marxizmus mód­szer a társadalom megváltoztatása érdekében, az általam művelt költészet ebben a harcban mint segédtiszt játszik szerepet”.

Első, Az út kezdete című kötetében írja: ...Becsapott munkások vére csibész vérével keveredve.

Handabandázó népvezérek szavától feltüzeltek vére, vad szóval mérgezettek vére, kik eszméiken át­taposva véltek elérni új hazát és a gyalázat vértanúiként alusznak az idő mélyébe bukva...

(November napjai)

Mielőtt azonban Ladányit e verse alapján végérvényesen elhelyeznénk a proletkultosok Parnasszusán, olvassuk el „ellenversét” is, amely - lássunk csudát! - ugyanabban a kötet­ben jelent meg, mint az előző.

„A dal azért verjen bokrot a hallgatáson, hogy szétkiáltsa az elnémultak szavát, s hogy boldogságot itt a kormos ragyogásban nem kurvák, istenek, vezérek kedve ád.

Te, aki nyugtalan lobogsz jó szén gyanánt, ne feledd életed elvonult éveit.Akár a falevélnek: csupán egyetlen ág adhatja meg örök örömeid

(Kormos ragyogásban)

Nem lehet kétséges, hogy ez a költemény is az 1956-os forradalom és trauma utáni közér­zeteinkről szól, igaz, hogy hitelesebben, igaz, hogy igazabbul, mint az a másik. Különleges­ségét az adja, hogy nem 1989 után jelent meg, hanem ott és akkor, s nem utómagyarázattal ellátva: „Én már anno is megírtam”...

Érdekes lehet, hogy posztumusz, Bejegy­zések a családi Bibliába (1988) című köteté­ben is van egy „áthallásos” vers. így kezdi: .

„Befolyik a talajvíz és hozza a homokot Persze, idegesítő ez a homok a pofánkban, de hát így is jól megvagyunk...

(Rákoskeresztúr)Nem lehetséges, hogy a történelmi múlt so­

kunkban úgy tisztázódik, mint Ladányi Mi­hály gondolataiban?

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

BORZA LIBORA Fekete Bojtár

Sinka István (1897-1969) Szalontán született, majd a család Vésztőre költözött. Itt, a mágori pusztán írta első költeményeit. Barsi Dénes, Fü- löp Károly és nem utolsósorban Féja Géza segít­ségével, 1933-ban jelent meg első kötete „Him­nuszok Kelet kapujában” címmel. Öt esztendő múlva a neve már országosan is ismertté lett. Sinka gyakran került politikai támadások ke­reszttüzébe, egyénisége mindmáig megosztja a jobb és a bal korifeusait. Mintha csak a mát visszhangozná a „Magyar Út” korabeli száma, amelyből Vitéz Varga Imre cikkét idézem:

„Az őstehetségektől és beharangozott köl­tőktől nyüzsgő magyar irodalmi életben sokáig nem lehetett eldönteni: hol is áll Sinka István? Sokan úgy fogták fel a helyét, hogy egy örökké jajgató és múltat sirató magyar pásztorköltő, akit mérhetetlen ambíció fut. Más körök pedig látták, hogy nem adja be a derekát honi irodal­mi klikkeknek, hanem a magyar parasztságért emeli fel a szavát és azok jaját sírja - egyszerű­en tudomást sem vettek róla. Pedig könyve, a Pásztorének nagyon komoly és sokat jelentő kezdetnek ígérkezett, és a határon túli magyar­ság is elismerte értékeit. A szeghalmi gimnázi­um által kiadott Himnuszok Kelet kapujában c. kötetében az Adyval formában vitatkozó, de szellemileg már kibékült költő teljes arcát meg­mutatta. Erdélyi József jótékony és minden­esetre jelentékeny hatása visszakanyarította a költőt a magyar parasztbeszéd és ősi verselés helyes s számára egyedül járható ösvényére".

Évtizedekkel később, a hatvanas években Sinka az Élet és Irodalom egyik számában azt nyilatkozta Csák Gyulának:

„A legszegényebb bihari pásztorok közé születtem, onnan indultam. Apám juhász volt, s amint alkalmassá nőttem, bojtár lettem én is. Álmodozó, nagyra törő hajlamú fiú voltam, de a század eleji pusztai cselédsors földalatti nyo­morába fojtva kellett álmaimat dédelgetnem. Olvastam, faltam mindent, ami a kezem ügyé­be került, noha akkori helyzetemben igen kevés olvasnivaló kerülhetett a kezem ügyébe. Járt arra egyszer egy vándor, akinél megláttam Pe­tőfi összes költeményeit. Megvettem egy kis- bárányért. Ezt a kötetet olvasgattam aztán, akár a jó pap a Bibliát, s hatalmasan kinyílott előt­tem a világ, amelyből addig csak annyit láthat­tam, amennyit a két szememmel átfoghattam. Öleltem most már a világot az eszemmel is, a lelkemmel is".

Mennyi maradt Sinkából mára? A kérdésre egyértelmű felelet nincs, hiszen a szellemi élet­

ben nehezen mérhető az ilyesmi, ráadásul a vá­lasz a mindenkori kultúrpolitika által manipu­lált. A Fekete Bojtár a háború előtt ismertté és bizonyos körben népszerűvé vált, aminek az árát a felszabadulás-megszállás után bőven megfizette, hosszú ideig csak magának írhatott. Az aczéli időkben tűrni kezdték, a hatvanas években módjával irodalmi nyilvánossághoz engedték. Leginkább szavalóversenyeken sze­repeltek művei legtöbbet, talán mert verseit mély érzelmi átéléssel lehet mondani, másfelől Sinkát szavalni a kádárizmusban felért egy rendszerellenes cselekedettel. Maradt-e Sinkából valami mára? Engem régen izgat a di­lemma, ezért nem halogatom tovább, megpró­bálom körbejárni a témát. Talán nem tűnik fel dicsekvésnek, de munkám során megadatott, hogy Sinka-közelben legyek. Két Sinka-kon- ferencián vettem részt Vésztőn, őt idéző szava- lóversenyen Szeghalmon, s az idők során több olyan emberrel beszélgethettem, akik közel áll­tak a poétához. Nincs okom titkolni elfogultsá­gomat: magam is azon a tájon cseperedtem, amely őt nevelte. Ami neki Szalonta és Vésztő, az nekem Dévaványa és Gyomaendrőd. Tehát: Sinkából mára mennyi maradt?

Komáromi Gábor, Vésztő egykori tanácsel­nöke és fél cikluson át polgármestere nyugha­tatlan természet. Önként, de nem dalolva távo­zott megválasztott tisztségéből, nem kevés ta­lálgatásra adva okot. Az embertelen arcú szoci­alizmus idején Sinka István menedzselésére vállalkozott, pedig akkoriban felelős beosztású ember a költő nevét feleslegesen a szájára sem vette. Elhatározta, hogy fellendíti a Csolt- monostor környékét, a nevezetes Vésztő- mágori történelmi emlékhelyet. Megalapozta a népi írók szoborparkját, amelyhez hasonlatos nincs máshol. Talán egyedül itt fémek el béké­ben egymás mellett a hagyományhoz az átla­gosnál jobban ragaszkodó irodalmárok, függet­lenül attól, hogy melyik urat szolgálták.

- Sinkát a kádárizmus alatt elfelejtették, elte­mették - mondta egy beszélgetésünk alkalmával Komáromi Gábor. - Szerénytelenség nélkül állít­hatom, hogy ha én nem nyúlok a témához, válto­zatlan homály fedi az életművet. Nyílt titok, hogy aki a pártállam idején Sinkát emlegette, az a tűzzel játszott. Rendszerváltáskor az (iro- dalom)poŰtikai erők hamar túladtak a költőn. Ugyan kapott egy posztumusz Kossuth-díjat, de a könyveit megint bedobták a sarokba. Engem a szeghalmi Péter András Gimnázium támogatott e munkában, a megye együttérző vezetői inkább a háttérből súgtak. Büszkén vállalom, amit tet­tem. Hallom, Szeghalmon szavalóversenyt ren­deztek a Sárrét neves irodalmára emlékére. Vé-

2001.

letlenül kifelejtettek a meghívottak listájáról - nincs Magyarországon kultúrája a nyugdíjazta­tásnak sem. A világ más tájékain számítanak a tapasztalatokra, itt örülhetek, hogy élek.

- Sinka kilúgozása a köztudatból azért nem lehet a véletlen műve, ezért a helyi küzdelem szinte szélmalomharcnak tűnhet fel. Ne felejt­sük: volt és van egy kultúrharccal színesített médiaháború, kormányok jönnek-mennek, ádáz csaták zajlanak a mindenkori szócső bir­toklásáért. Sinkától hol elhatárolódni kellett, hol.megtagadni őt - vetettem közbe.

- Igen, a klasszikus probléma rendszerint előjött vele kapcsolatban: vélt szélsőjobbossá­ga, antiszemitizmusa. A politika kígyója saját farkába harap, mert Sinka „antiszemitizmusa” kimerült abban, hogy azt a zsidó bérlőt szidta, akinél szolgált. Ha akadt volna akkoriban vala­ki, aki a sokgyermekes poétának egy karéj ke­nyeret ad, az utókor nem ideologizálná meg a múltját. Újra összefoghatnánk Sinka-ügyben, megvédhetnénk a hántásoktól.

Mennyi a táj? - tettem fel önmagamnak a kérdést néhány esztendeje éppen Sinka kap­csán, s jegyzetben próbáltam válaszolni rá, Tor­nai József költészetét híva segítségül fogódzó­nak. Nem véletlenül, hiszen ő az egyik Sinka- konferencián értő és meleg szavakkal méltatta a pásztorköltőt.

A természettől való végleges elszakadás út­ját könyörtelenül végig kell járnunk? - töpreng­tem. Az ezredvégen már valóban ott tartunk, hogy a művészek sem taníthatnak meg szemlé­lődni. Ki láthatja ma az Alföldet úgy, mint ahogy Petőfi látta a XIX. században? Nos, a vá­lasz könyörtelen: senki. Az tagadhatatlan, hogy mindnyájunkban ott élnek valamiféle „képző- művészeti képek", költői leírásemlékek, de nem tudjuk magunkat függetleníteni a kor és a környezet általános leértékelődésétől, attól, amit végletes leegyszerűsítéssel csak így neve­zünk: értékválság. Nem nézhetjük tükörképün­ket a tájban hangulatosan, aki meg már szenti­mentális, arra a műítész - és az olvasó - egyér­telmű ítélete vár. Igazán tárgyilagosak sem le­hetünk, azaz nem foghatjuk fel vidékünket egy hitelesnek kikiáltott alkotó szemével. A régió művészei, iskolái és műhelyei szolidan egy­másba marnak, a lokális gőg tobzódása fölül­múlja egykori önmagát. Ami még maradt, az az infantilis egyszemélyi szemlélődés, amelyben mi magunk jelöljük ki a formát: a nézés szabad­ságát, egyfajta naiv látásmódot, ami szerint azt jelentheti bármi, aminek gondoljuk, álljon a háttérben Isten vagy a Semmi.

Tornai József költő, akinek élményvilága nem szorosan a keleti illúzióvesztésből táplál­

kozik, maga sem szolgáltat élménydús szemel­vényeket egy újfajta bukolikus szemlélethez. Bár lírájában Kodály és Bartók, Nagy László szellemi örökösének vallja magát, s önelemzé­seiben nem kisebb igénnyel lép föl, mint hogy az elsüllyedt paraszti kultúrát végre szervesen beemeli a nemzeti kultúrába, végül is fájdalma­san beismeri: nem tudott igazában meggyöke­rezni idegzetével, ösztöneivel a nagyvárosban, a buldózerek pedig „erdőstül, mindenestül, vadvizestül” elpusztították azt a tájat, ahol gye­rek volt.

„íme, az utolsó rókák, erdők, halak, giliszták ideje.A kiűzetés nem ért véget, de már a tűzkapuhoz közelebb vagyunk: még jobban pusztulnak bogarak, folyók, madarak, fák, vadon nyíló virágok.Csupasz földhátra éget repedés-hálót a nap.

Ki ment meg minket a látomás igazságától, mikor a mítosz megjelenik? ”

(A kiűzetés nem ért véget)

Az elvesztett édent keresi Tornai a Fejem alatt telihold c. kötetben. Már a verscímek is beszédesek: Talán ha elmennék Harasztira - Az otthontalanság elégiája... Valahol azt írja: „Vagy egyensúlyt tudunk teremteni a termé­szettel, és persze önmagunkban is, mert az a lény, aki a természetet pusztítja, önmagával sincs békében - vagy pontot teszünk a földi ci­vilizáció végére". Tehát: vagy-vagy. Tornai sommás ítéletében nincs harmadik út, és ha mi állunk ilyen döntési helyzetben: számunkra sincs.

Tornai József költészete valahol mélyen egy- lényegű Sinka lírájával. Nem véletlen, hogy a Fekete Bojtár szilenciumi évei után az elsők között írt méltató szavakat erről a jelentős élet­műről. Sinka verseiből egyforma erővel kihal- latszik a borzasztóan nehéz, balladás emberi sors, másrészről az elszakíthatatlan természet­közelség. Nem túlzás nála a megörökítés ős­mozzanatáról beszélni. Amikor Sinka verset írt, akkor a barlanglakó véste jeleit sziklába, az örök emberi emlékezetbe. A Por temploma cí­mű versben olvashatjuk:

„Aranyos kupolájú új templomotrakok a porszemekbőlés oltárterítőnek elterítem bennea rengő mezőket,mikre varázsló ujjamrászövi a búzakeresztek arany testét"...

Ez a képi világ misztikus-sámánikus hang­vétele miatt mai ízlésünktől kissé már elüt, de - éppen a régi falfestmények előbb említett pél­

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

dája okán - sokat mond arról, hogyan látta Sinka legelső verseiben felnevelő földjét, a „Körözsök” vidékét. Bár már ő sem festhetett - ötven-hatvan éve! - idilli zsánerképeket a pusz­táról, majorokról, Úri-Őzedről, a Fekete-ér or­szágújáról. ,Fekete énekek láncából fonódik műve, s ha pusztai örömtüzeket is gyújt néha- nap, örömtüzének keserű kórófüstszaga van” - írta róla 1977-ben Kormos István.

A magyar lírában két fontos költő természet­közelsége, természetféltése fogalmazódik meg bennünk, ha Sinka és Tornai műveit olvassuk. Az egyikből a globális értékek megőrzésének hiánya süt, a másik mélyéről keserű kórófüst száll lassan felfelé. Ott van azért mindkettőben- ha kimondatlanul, kimondhatatlanul is - a jo­gos igény, az időtlen vágy: megőrizni, megma­radni.

A szeghalmi helytörténész és muzeológus, Miklya Jenő nem felejt, mint az jó szakember­hez illik. Elevenen él emlékezetében az elmúlt ötven év. Életének kiemelkedő alkotása a Sár­réti Múzeum. Azon kevesek közé tartozik, akik a szülőföldről ápolták a kapcsolatokat a Sárrét­ről és Biharból elszármazott népi írókkal. Ha városában járok, igyekszem mindig felkeresni.

- Előfordult, hogy a frissen megjelent Sinka- kötetet éppen szűkebb hazájában nem lehetett kapni - kezdte egy alkalommal. Illetékes elv­társ rögtön telefonált valahová, hogy majd a raktárról rendel. Ám kiderült, hogy ott sem ma­radt. A kép teljességéhez tartozik, hogy a Feke­te Bojtár könyvei nagyon alacsony példány­számban láttak napvilágot, pedig bőven akad­tak hívei a népi irodalomnak. Egyébként Sinkával életemben egyszer találkoztam, mikor már nagybetegen feküdt budapesti lakásán. Emlékszem, úgy nyúlt végig az ágyán, mint a juhászok a pihenőn. Féloldalasan heverészett, karja a feje alatt. Azt kérdezte tőlem: öcsém, mi újság a Sárréten? Egy halaspusztai agronómus üzenetét vittem, aki irodalmi idézettel kívánt tisztelegni az állítólagos Sinka-sorral: „Sárrét sík vidékén száraz szelek járnak"... Nagyon le­bőgtem, mert legott megbizonyosodtam, hogy az említett rigmust Hegyesi János írta.

- Egyszerre ismerhette a biharugrai Szabó Pált és a vésztői-szalontai Sinka Istvánt. Ők ha­sonlítottak vagy inkább különböztek felfogás­ban egymástól? - kíváncsiskodtam.

- Szabó Pál író évente többször megfordult Biharugrán, vele könnyebben ment a kapcso­lattartás. A biharugrai irodalmár mindig ügyelt arra, hogy sohase szakadjon el a szülőföldtől, kerüljön akármilyen magasra. Egyszer egy csanádapácai festőlányt ajánlottam a figyelmé­be, aki portrét festett róla. Pali bácsi felkarolta a

népi tehetséget, később kiállításokat szerveztek a számára, mindig akadt megrendelése... Érde­kesnek találtam Sinka és Szabó Pál viszonyát. Egyszer az ugrai írónál jártam Pesten, aki némi iróniával kommentálta Sinka harmadik házas­ságát. „Mit szólsz hozzá?” - kérdezte tőlem. „Pista velem egykorú, mégis olyan fiatal nőt vett el, aki a lánya lehetne!” Ehhez tudni kell, hogy Sinka első felesége szívbajban halt meg, a másodikkal pedig képtelen volt huzamosabb ideig együtt élni. Utóbbi katonatiszt lánya volt, aki csak lelkesedett az abban az időben divatos költőért, miként elég sokan. Elváltak, miután Sinka megint olyan szegénységre jutott, mint fiatalon. A már említett harmadik feleség, Szin Magdolna a Nemzeti Parasztpártban gépíróskodott Hegyesi János mellett. A Pa­rasztpárt olykor segélyezte a sokat nélkülöző irodalmárokat, Magdolna pedig szívességből gépelte Sinka kéziratait. így jöttek össze... Sza­bó Pál és Sinka barátsága rendíthetetlennek bi­zonyult, bár gyakran heccelték egymást. Ami­kor a Talpalatnyi föld szerzője (trilógiaként nem így hívják a művet, ez a híres film címe) Kossuth-díjat kapott, ötezer forintot küldött Sinka Istvánnak. Üzenetül azt írta (csak azért, hogy a címzett elfogadja az ajándékot): „Ha te lennél az én helyemben, ugyanígy cseleked­nél". Az önérzetes vésztői poéta ugyanezzel a szöveggel küldte vissza a pénzt. Szabó Pál so­káig dohogott ezért: „Mindenemet odaadnám, hogy ő is létezzen, ám a segítségemet nem fo­gadja el".

- Persze, az epizód mögött sok minden le­het: barátság, rivalizálás, becsület, önérzet, fél­tékenység. Az úgynevezett szocializmus Szabó Pált elismerte, az égig emelte. Kossuth-díj, a Szabad Föld szerkesztői posztja, könyveinek kiadása, művei megfilmesítése... Míg Sinkából szélsőjobboldali-fasiszta-rasszistát csinált a propaganda a régi, jól bevált recept szerint. Szabó Pált a posztmodem értékrend hívei mint írót halálra ítélték, holott a harmincas évek pa­raszti világáról írott elbeszélései máig elemi erővel hatnak. Ennyi lehet a különbség a népi bal és jobb között? - gondolkodtam hangosan.

-Sinka egyik párt mellett sem állt ki. Mikor látta, hogy a népi írók a Nemzeti Parasztpártban gyülekeznek, azt hitte, az ő hely is ott van. Végül megmaradt örök ellenzékinek. Egyformán gyű­lölte a németeket és az oroszokat. Rejtélyes em­ber hírében állott, ha valahonnan segítem kíván­ták, azonnal gyanúsakká váltak a számára. „Mi lehet a szándék mögött, talán megvennének?"- kérdezgette ilyenkor. Inkább éhezett, nélkülö­zött. Egykori fegyvertársai autóval jártak a párt­központba - kaptak is érte Sinkától! „Ez kellett nektek! Autóba ülni, urizálni!” - mondogatta.

2001.

A Fekete Bojtár hetvenkét esztendős korá­ban, 1969-ben hunyt el. Azóta éppen három év­tized pergett le. A róla szóló értékelések egyet­len ellentmondást sem kerültek meg, amelyek valaha a csillagokkal játszó juhász költői pá­lyáját jellemezték. És ami megdöbbentő lehet­ne, ha Kelet-Közép-Európában nem szoktunk volna hozzá a képtelenségekhez: Sinka aktuális ma is, miként a harmincas években, ha ugyan akadtak egyáltalán érvénytelen időszakai. Köl­tészetén túl a sorsa: ősei cselédek, juhászok voltak, ő maga kisbojtárként kezdte az életet. A harmincas években Sinka a majorok népét, summások, zsellérek, kondások, béresek vilá­gát hagyta ott az úgynevezett irodalmi érvénye­sülés reményében - tudjuk jól, hogy ez utóbbi sem bizonyult számára könnyű kalandnak. Ta­lán nem erőltetett a párhuzam: a rendszerváltás a bihari puszták hajdani robotosainak sanyarú sorsához hasonlatos életpályákat produkált, már ami az elesettséget, vagyontalanságot, számkivetettséget illeti. Korunk Szabó Jánosai­nak nem jutott kárpótlás, rész a magánosítás­ból. Akkor: az úri Magyarország többé-kevés- bé szenvtelenül nézte a kibírhatatlan szegény­ségben tengődök nyomorát. (Lásd: 3 millió koldus, kitántorgás Amerikába, gazdasági és társadalmi válság). Ma szinte közhelyszámba megy emlegetni, hogy mekkora szakadék tá­tong a vállalkozói elit és a legatyásodott milli­ók megélhetési lehetőségei között. Jelenünk hazátlan Sallaija munkanélküli, Ignát Bence sommáslegény jövedelempótlós, Nagy-Mátyá­si Gergely, a vak kosárfonó feketemunkát vé­gez.

„ Pedig ugye, hogy ringatott,ágyad volt, ha fájt a semmi.- Szabó János, a te hazádbanSzabó Jánosnak nem jó lenni! ”

A társadalmi vonatkozásokon túl azért Sinka érvényességét művészetének értéke, rangja ad­ja, és ez így van jól. Még akkor is, ha a lassacs­kán búcsúzó évszázadban az irodalom sokkal többet jelentett önmagánál - költőnknek nincs szégyenkezni valója, ha tisztán esztétikai szempontok alapján ítélkeznek lírájáról. A puszta „félvad fiának” kezdetben darabonként jelentek meg költeményei, a „Napimádó"-t egyenesen Bajcsy-Zsilinszky Endrének küldte el. A „Himnuszok Kelet kapujában"-t egy taní­tó vitte át Vésztőről Szeghalomba, ahol Nagy Miklós, a gimnázium igazgatója kiadatta az az­óta híressé vált könyvet. Féja Géza írta hozzá az előszót. Aztán jött a többi kiadvány, mind­járt másodikként a Vád. Életében tizennégy kö­tete jelent meg, de halála után ez a szám még gyarapodott. Olykor vitázott a népi írókkal, Ve­

res Péterrel, Kodolányival, Németh Lászlóval, de más nem bánthatta őket előtte. ízig-vérig kö­zéjük tartozónak érezte magát, túl minden ideo­lógián, politikai csűrcsavaron. Legfontosabb feladatának tartotta, hogy vádat mondjon a tönk szélére sodródott ország úrhatnám felelőtlenei ellen a maga s elnyomott paraszt­társai nevében.

Akárhogy is, a felnevelő tájról nem mond­hatjuk, hogy valaha is elfordult volna a fiától. A mából nézvést az ötvenes-hatvanas évek nem nevezhetők a Fekete Bojtár pályája csúcsának, valahol a tűrt és a tiltott, ritkán a támogatott ka­tegóriák szélén egyensúlyozott, itt-ott mégis megjelentek a művei, ha kis példányszámban is. Mindez nem, vagy alig zavarta a szűkebb pátriát. Vésztő vezetése a hetvenes-nyolcvanas években Sinka-írások publikálását segítette. A művelődési központ a cselédből lett író nevét viseli, a kultúrintézmény előtti téren egészala­kos szobra áll. A mágori emlékhelyen, a népi írók szoborparkjában a róla készült műalkotás elvegyül a „többiek” között, akikkel annyit po­rolt szeretve. Születése századik évfordulója kapcsán a szülőföld nagyszabású centenáriumi ünnepséget rendezett. Az emlékbizottság betöl­tötte szerepét, amelynek feladata - Szalontától Budapestig - az volt, hogy a vidéki lét peremére szorultak életének művészi színvonalon meg­örökített képe ne halványodjék.

Mikor foglalhatja el az őt megillető helyet a magyar irodalmi életben Sinka István? Ezt kér­deztem Sinka Istvánné Szin Magdolnától és Medvigy Endre irodalomtörténésztől, megany- nyi Sinka-műnka gondozójától. Nem volt nehéz velük találkozni, hiszen ők felbukkannak szinte mindenütt, ahol a Fekete Bojtárról esik szó.

- Évszázadokban mérem az időt, ha Sinka István jelentőségére gondolok - válaszolta fel­vetésemre az özvegy. - Lassan tűnik el a tuda­tokból az téveszme, amellyel megbélyegezték a férjemet. Pedig ő mindig csak a népért élt. Töretlenül, becsülettel, felvállalva a küzdel­met. Akármilyen rendszerváltás lehet, vele kapcsolatban bármikor felülkerekedhet a szó rossz értelmében vett előítélet. A kirekesztők szigora alig enyhül vele szemben - talán csak a fasisztázást hallani ritkábban. Alulról jött sorsa vethet rá árnyékot, ami miatt nehezen fogadják el a mindenkori kulturális élet irányítói. Ez sze­rencsére nem jellemző az olvasókra és a hívek­re, akik számtalan Sinkával kapcsolatos ese­ményt szerveznek. A hivatalosság képtelen őt a helyére tenni, mert sznob gondolkodásuk meg­akadályozza őket abban, hogy felismerjék ere­detiségét, irodalma értékeit.

Medvigy Endre távolabbról indított: szerinte

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

Sinka István azért nincs a helyén, mert nagyon sok szellemi érték nincs ott.

- Az oktatásban olyan kétes értékű folyamat indult meg, amelyben a humán tantárgyak hát­térbe szorulnak. Szűkült a klasszikus művelt­ség alapjaival rendelkező réteg, amely ismere­teivel megérthetne bármit, ami szellem, iroda­lom. A magyar művészetben sokáig kiemelt szerepet kapott a költészet, amelynek befoga­dásához érzékenység, tájékozottság szükségel­tetik. Ne ragadjunk le Sinka példájánál, itt vala­mi sokkal súlyosabbról, a társadalom válságá­ról van szó. A nemzettudat kiiktatásának jelen­ségét vagyunk kénytelenek megtapasztalni, sajnálatos, hogy ennek az idejét éltük meg az utóbbi években. Lehet, hogy egyszer majd megáll a romlás? Talán lesz művelődéspolitika, születhet társadalmi réteg, amelynek tagjai helyreállítják önbecsülésünket. Akadnak távol­ra és mélyre mutató jelek, amelyek Sinkát sem hagynák nyugton, ha élne. Ilyen például a ma­gyarság rohamos ütemű fogyása. Ebből adódik a legkézenfekvőbb összefüggés: számszerűen egyre kevesebben vannak, akik költészetét megérthetik. Egyelőre világnyelvekre nem túl sok versét fordították le. Költészete addig él, ameddig a tizenötmilliós magyar közösség lé­tezik. Szomorú esély, de lejátszódhat egy ma­gyar holocaust, amely a népirtásra emlékeztető népesedés-politika következménye lehet. Az 1956-os forradalom- és szabadságharc óta nemzedékek nem születtek meg, a magyar la­kosság elöregedett, a szülőképes nők száma visszaesett... Ebben az összképben kell Sinka művészetét elhelyezni, és ez nem könnyű fel­adat. A népi írókkal szemben az MSZMP KB művelődéspolitikai állásfoglalásokat hozott, amelyekben mindent mondtak róluk, csak jót nem. Egy-két felhíreit íróra nem vonatkozott; az állásfoglalás, bár a nevek sokszor eszünkbe sem jutnak már. Viszont a tiltott, eltagadott Sinka minden művelődéspolitikai szűkkeblű- ség ellenére az irodalomértők táborában nyitott fülekre talált. Ha a népi írókról a jövő század­ban megemlékeznek, akkor a két világháború között tevékenykedő tizenöt-húsz ilyen irá­nyultságú irodalmárból legfeljebb tíz neve ke­rülhet szóba, köztük Sinka Istváné. Biztató, hogy mára életművének nagyobbik hányada hozzáférhető. Legutóbb Piiski Sándor adta ki ismét a verseit két, terjedelemre is hatalmas könyvben. Ezért nem történhet meg, ami az öt­venes-hatvanas években jellemezte megítélé­sét. Akkoriban úgy marasztalták el, hogy köz­ben életműve hozzáférhetetlen volt. Fontosabb műveit nem adták ki, vagy a zárolt anyagok kö­zött tartották a Széchenyi Könyvtárban. Ha mégis megjelent tőle valami, olyan alacsony

példányszámban, hogy a mű pillanat alatt fel­szívódott a könyvpiacról. Felbecsülhetetlen je­lentőségű, amit a szűkebb pátriabeliek, a vész- tőiek és a szeghalmiak tettek a válságos idők­ben poéta fiukért. Gondolok itt a „Megzendül az erdő” vagy a „Mezítláb az utolsó padban” kötet megjelentetésére.

- Önben hogyan él a Fekete Bojtár emléke? - fordultam ismét Sinka Istvánná Szin Magdol­nához, az özvegyhez, akihez és akiről az utolsó szerelmes versek szólnak.

- Tanítómesteremnek tekintem. Én az ő vilá­gát nem ismertem, nem ismerhettem közelről. Amit az emberségével adott, elegendő két élet­re. Sok iskolát kijártam, egyetemre is eljutot­tam, de az én igazi egyetemem ő volt. Helytál­lásból, gondolkodásból példát adott. Korszerű költő volt, stílusjegyei a huszadik század mű­vészeti áramlataiba illenek. Ösztönösen vagy tudatosan volt szürrealista? Döntsék el az iro­dalomtörténészek! Erkölcsi példája, hogy mér­hetetlen szegénységből, megaláztatásokkal teli ifjúságból emelkedett fel.

Az eltelt évtizedek, nem bizonyultak elegen­dőnek ahhoz, hogy Sinka életművét az arra hi­vatottak megtisztítsák az ötvenes években rá­aggatott kölönctől, a fajgyűlölet, az antisze­mitizmus vádjától. Vajon miért? Az elején már idézett Vitéz Varga Imre a Magyar Út har­mincas években megjelent számában üzent Sinkának és híveinek, hogy szerinte hol van a költő helye. A sors gyakran ismétli önmagát: az írásban tükröződő korhangulat mintha a rendszerváltás környékén újra (már megint) fellángolt népi-urbánus vitát idézné. Ellent­mondás ellentmondás hátán: a kilencvenes években rendezett szeghalmi kiállításon poli­tikai támadásként értelmezték Vitéz Varga fél évszázaddal korábban írott cikkét, valószínű­leg arra gondolva, hogy az akkori „szélső­jobb” kikacsintott és magához vonta a tékozló fiút. A Magyar Út orgánumot túlságosan kön­nyű behelyettesíteni a Magyar Fórummal (megteszik sokan), s az így előállított szellemi kotyvalékot még fogyasztásra is kínálják - mi ne szegődjünk a nyomukba, hanem ragasz­kodjunk inkább a lényekhez. Kétségtelen, hogy a felütésként megpendített Vitéz Varga­mondandó minden mondatában ott a „ma­gyar” szó, s némi fajvédő sugallat valóban ér­ződik a szövegen - de hát volt kiktől, miktől óvni a nemzetet. Tagadhatatlan, hogy egy pil­lanatra Gömbös, Horthy Magyarországán érezhetjük magunkat, mintegy visszaröpülve a múltba - ám az a korszak is történelmünk ré­sze, megváltoztatni vagy elfeledni nem lehet, kordokumsntumait illik tárgyilagosan kezel­

ni. Arról nem is beszélve, hogy az esetleges politikai manipulációért még visszamenőleg is a Magyar Útnak, s nem a Fekete Bojtárnak kell vállalnia a felelősséget!

Szinte hihetetlen, mégis igaz, hogy anno megtörtént mindennek az ellenkezője is. (Őrült idők, megmagyarázhatatlan történések). Sinka legszebb, legérettebb kötete, a „Vád” 1939-ben látott napvilágot. Ezt a könyvet is elérte az a végzet, amely abban a világban minden fontos kulturális terméket: második kiadását, amely 1940-ben jött ki a nyomdából, a cenzúra úgy kiritkította, hogy egész oldalakat hagytak ki be­lőle. A történtek ellenére, az ügyészség vers- gyilkosságai után is félelmetes erejű vád a mű: csupa lángolás, elkeseredett lobogás, megdöb­bentő tetemrehívás, lázadás a fennálló társadal­mi rend ellen.

Volt, ami volt, 1945 után megszületett a megfellebbezhetetlen ítélet: a puszta vad fia a háború előtt és alatt olyan politikai-szellemi mozgalmakkal állott kapcsolatban, amelyekről ajánlatosabb hallgatni, legfeljebb elítélni taná­csos azokat. Révai József irodalompolitikájáról most ne essék sok szó, mert egyrészt nem ez a témánk, másrészt lerágott csont. Csak röviden idézzük fel, hogyan hangzott a hivatalos állás- foglalás Sinkáról, amelyet a forgalomban lévő lexikonba nyomtattak: „Költészetében végig ott remeg a dacba, lázadásba forduló megalá- zottság, a szegényekkel, elnyomottakkal való együvétartozás érzése". Alább azonban ugyan­ott: „Az 1941-ben megjelent Denevérek hon­foglalása című elbeszélő költeményének szim­bolikája fajelmélet behatolását mutatja a költő gondolatvilágába. A Fekete Bojtár vallomásai címmel kiadott kétkötetes életrajzi regénye fényt vet írója ellentmondásosságára, az ösztö­nös tehetség és a tudatos gondolkodó harcára, a szegények lázadó hangú szószólójára, aki azonban az urakat ostorozva nacionalista, faji eszmékbe téved”.

Az örökké divatos susmus helyett Csák Gyu­la író a hatvanas évek végén, Sinka halála előtt egy interjúban a lényeget érintő kérdést tett fel a költőnek az Élet és Irodalom hasábjain, amelyből az előbb egy rövid passzust már idéz­tem. Minek köszönhették, hogy rövid időre az őszinte beszéd ideje jött el? Nyilvánvaló, hogy a reformszeleknek, amelyek azonban újra elül­tek, lévén ez a sorsuk. Ismét hazudozás követ­kezett ezen a téren is, ám itt egy pillanatra tet­ten érhető a nyílt vélemény.

- Életműve néhány passzusában szó esik a zsidóságról is. Vannak, akik ezt úgy magyaráz­zák, hogy Önre hatással volt a magyarországi fajgyűlölő propaganda - fordult Csák Sin- kához, aki imigyen felelt:

- Tudok róla, és nagyon fájdalmasan érint. Hogyan szabaduljak tőle? Hogyan magyaráz­zam meg, hogy én sohasem a zsidókról írtam általában, hanem azokról az uraságokról, akik­nek a keze alatt sokezredmagammal nyomo­rogtam életem folyamán, s akik között zsidók is akadtak. Ez történelmi tény. Amikor én költővé lettem, az uraságokkal folytatott harcaim élmé­nyét hoztam magammal, azt írtam meg. Mindig csak az urak és az elnyomók ellen szóltam. Hi­tem szerint így volt még akkor is, ha ezt nem mindig tudtam félreérthetetlenné tenni, s ha en­nek következtében akadtak, akik igyekeztek nemcsak félremagyarázni, de tőlem idegen cé­lok érdekében fel is használni. Eltűnik a hóri domb című novelláskötetemben a többi közt egy magamfajta, esett kisemberről írok nagy szeretettel és együttérzéssel, ahogyan sorstár­sakról szokás. Ez a nyomorult kisember is zsi­dó, de eszembe se jut, hogy ezért haragudjak rá. Egyik írótársam apolitikusnak nevezett, s ezt el is fogadtam. Megemlíthetem például, hogy bibliai témákról is írok mostanában. Megrázó- nak és fenségesnek érzem a bibliai zsidóság történetét, s erről néhány verset írtam. Már akadtak, akik jóindulatúlag figyelmeztettek, hogy ez most úgy tüntethet fel engem, mintha ellenezném a kormányzat Izraellel kapcsolatos politikáját. Holott eszemben sincs! Annál ke­vésbé, mert az utóbbi évek hazai politikai vál­tozásait igen jónak érzem. De ez az érzésem is más dolog, meg költői programom is más. A jó politika önmagában hordja dícséretét, nem kell, hogy a költészet dicsérje. Mások erről mást gondolhatnak, nem akarom a nézetemet senki­re se erőltetni, csupán jelzem, hogy én meg így gondolom. Azt is tudom, hogy az én gondolko­dásmódom, a hozzá való konok ragaszkodá­som mindig bajt zúdított a fejemre, de hát: ilyen vagyok, mit tegyek? így kerek a világ, s így kerek az életem.

A szocialista-kommunista irodalomtörténet­írás nemigen törődött azzal, mit szól maga az érintett a róla terjesztett állításokhoz. Sinka úgy járt, mint állítólagos tanítómestere, Erdélyi Jó­zsef a „Solymosi Eszter vére” miatt: ráégett a bélyeg. Tehettek bármit, a Révai-Aczél kaloda szorítása nem engedett. Még akkor sem, ha a bihari-sárréti poéta művei kis példányszámban megjelentek, mert elnyelte azokat apró köny­vesboltok raktárhomálya. Hiába a szülőföld buzgalma, a hallgatás csöndje árnyékolja a je­lentős életművet. Ki kaparja le végre a szellemi kozmát, amely ötven esztendeje csúfítja a költő mítoszát?

Dr esztétikai elemzés mímelése helyett vág­junk a dolgok közepébe! Egyes harmincas­negyvenes években publikált versei miatt feke­

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

te bárány a Fekete Bojtár. Például az ilyen okán (ne minősítsünk, ragaszkodjunk a tényekhez):

Egy pesti költőhöz„ Lengő hajjal jött Debrecenből s vers-ünnepeket ül Budán, az én bánatom nem ismeri lelkére nem tapint a sík, és vad és haragos kan-szagot sejt a morgó bihari hegyekből.Irígyli, hogy virág a botom, szent fényeimet ő akarja, s amíg én titkon halódok, orv-ujjal azt is kicsavarja az én két szomorú kezemből...

Ne légy irigy, hideg költő, te szopod a nyárnak emlőit, szíved körül ének zümmög és szeret téged egész Izráel csalafinta kegyelemből.Nézd a sorsom: sötét bölcső, a télből jött és a télbe száll s ringatja nyugtalan életem, mely se nem élet, se nem halál.

Hideg költő, ne bajlódj vélem, csak csudáid bennem a bolyongót, itt hagyom én neked e tájat, és elmegyek a trónod mellett s a lepkét űzöm, meg a dongót ”.

(Kelet Népe, 1937. július) (Vád, 1939)

A bolsevizmus totális térnyerése idején Sinkát megbüntették szabadszájúságáért, jussa némaságra ítéltetés lett, legfeljebb néhanapján tűrés. Ha a pesti költőhöz intézett opus szikrát vetett, a „Denevérek honfoglalása” tüzet, s vi­hart aratott. Liberális és kommunista (ezek ugyan politikai kategóriák, de az elmúlt évtize­dek Magyarországán esztétikainak számítottak) kritikusai szerint a „Denevérek"-ben érhető tet­ten, amint Sinka költészetébe úgymond beszi­várgott a fajelmélet, a nacionalizmus. Nézzük:

„Míg hazám sovány parasztjai tanakodnak az őszi must ízéről: ím éneklem én, én a magyar Parnasszust - hisz Múzsám örök panaszai azt a hírt sírják felőle, hogy megcsúfolják e szent helyet s ma barmok kövér legelője.Mert bizony a pamasszi táj szabad puszta, ó, szabad.Megszállták hát füvét az ökrök, s meg az ordító szamarak"...

Vagy később:

„ Valamit még mondok a hegyről: lett bokra, fája és virága és lett ereje és egy csudája: egy szirtjénragyogó kövek nőttek körbe, köztük zengett a történelem, de jött néhány komisz és gaz s a szép tiszta zengést megölte ”...

A nemrégiben megjelent Sinka-kötet, a Medvigy Endre szerkesztette Szép értelme földi dolgainknak (Százhúsz bujdosó ének) is csak részleteket közöl a hosszabb terjedelmű ciklusból, amely 1936-38 között látott napvi­lágot, önállóan pedig (Denevérek honfoglalá­sa címen) 1941-ben. Ne szépítsük: az ilyen és ehhez hasonlatos megnyilvánulásai miatt ütötték Révaiék, Aczélék a sárréti poétára az antiszemita bélyeget, amely azóta szinte leva- karhatatlan. Jogosan vagy jogtalanul? Rend­szerváltás óta megtapasztalhattuk, hogy sem a politikai, sem az emberi jogi megközelítés nem ad egyértelmű fogódzót a dilemma felol­dásához. Az biztos, hogy ezen írások születé­sekor szó sem volt holocaustról és egyebek­ről, a történelem időpontjai pedig visszame­nőleg sem felcserélhetők vagy összekeverhe­tek. Az pedig nagy merészség és hazugság volna, ha összemosnánk okot és okozatot, va­gyis a szerzői fricskát okolnánk a világégés kirobbanásáért, hovatovább a művészetet a pusztulásért. Sinka később magyarázkodásra kényszerült, s ez némi elégtételt jelenthetett a cukrot és korbácsot oly szívesen alkalmazó kultúrpolitikusok számára.

A problematikáról (lásd antiszemitizmus) egyébként Bibó István híres tanulmánya (Zsi­dókérdés, asszimiláció) óta nem mondtak eb­ben az országban érvényeset, annak pedig im­máron fél évszázada. Bibó értelmezésében a holocaust a világtörténelem egyik legna­gyobb disznósága, másfelől a zsidókérdés túlhajtása egyebek mellett a zsidók túlérzé­kenységével magyarázható - nézetem szerint belefér e koordináta-rendszerbe Sinka költé­szetének negatív megítélése is, különös tekin­tettel a mimóza-szindrómára.

Akárhogy is, Sinka István számunkra a bal- ladás Fekete Bojtár marad, a Partium és a Sár­rét költője. Ha a politikumot úgymond kivesz- szük munkáiból (ami különben nem lehetséges, nincs is rá szükség), még bőven marad érték. Mert a „Bihari táj” kezdete a legkényesebb íz­lésűeket sem sértheti: Valami van e hegyek al­ján...

2001.

BERECZKI IMRE✓

így lett Ványán múzeumMint minden szántóvető ember gyereke, én

is kivettem részemet óvodás koromban a csalá­di munkából: lóőrzés, tengerifosztás, vízhor­dás. Az édesanyámtól varrást tanuló eladó lá­nyoktól sok nótát hallottam, némelyiket - épp­úgy, mint az akkor divatos katonanótákat - meg is tanultam. A hozzánk beszállásolt pólyák ka­tonák dalait is.

Házunk születésem előtt fél évvel (1911- ben) épült. Az ágyak kétoldalt állottak a „ház”- ban. Előttük kétoldalt tölgyfa karszékek, a ke­mence mellett, a padka előtt gyalogszékek. Itt van belőlük pár a raktárban. Az ablakokon vas­pálca. A tölgyfa székeket dédszüleimtől örö­költük. A ház balsarkában volt az evőasztal, ké­toldalt fenyőfalócával. Négy díszes eperfaszék elől az ablaknál.

Nem tudom, hogy a szövésfonás eszközeit nagyapám, II. Bereczki Imre készítette-e, csak azt, hogy a díszes eperfaszéket igen. Szép­anyám, I. Bereczki Imréné Séllei Zsuzsanna lá­dája és karszékje a „kisház”-ban állott. Hat tá­nyérjába díszes kalligrafikus betűkkel belepin- gálta a készítő fazekas szépanyám nevét és az évszámot: Séllei Zsuzsanna 1880.

Óvodába nem szerettem járni a verekedős gyerekek miatt. Esténként összejöttek a szom­szédok, közel lakó rokonok tanyázni, virraszta- ni. Három éves lehettem, mikor megijedtem a katolikus temetésen látott, fekete lobogóra fes­tett emberkoponyától. A nép babonás volt. Ezt az egyház is ápolta. Az ötödik osztályos olva­sókönyvben kép volt a szegedi boszorkányszi­getről, vers a kísérletről, kép és vers a hazajáró lélekről - Gyulai: Éji látogatás. Első elemista koromban kívülről tudtam „Toldi Miklós első párviadalá”-t, de féltem is tőle, mert hisz Toldi levágja az emberek fejét. Idősebb testvéreim példájára szerettem volna jutalomkönyvet kap­ni a vizsgán, de ehhez előbb az élet segített. Egy énekes koldus megajándékozott „A világ­hírű Hamlet dán királyfi élete, kalandjai és ha­lála” című füzetkével.

Elemista koromban jószágot őriztem, szürün dolgoztam, lyukkaparó voltam a rostálásnál, ugarolás alkalmával lovat hajtottam, állati ter­méket hordtam haza a tanyáról. Az idősebbek­től hallottam a Farkas Julcsa, Csáki Vilma meg az Angoldi Borbála nótáját. Édesapám téli es­ténként hozott a kaszinóból Jókai meg Verne- regényeket. Hétköznap felolvasott belőle.

Tizenegy éves koromban földet béreltünk a magyar katolikus vallásalap ritkaborzi birto­kán. Ugyanakkor beírattak a gimnáziumba Kis­

újszálláson. A mindennapos bejáró vonatozás nem jelentett különösebb megterhelést. A tan­anyag középpontjában a klasszikus görög-ró- mai világ állott. Ez meglehetősen megritkította a tanulók sorait. Nyolcvannégyen mentünk ne­ki a gimnáziumnak, tizenegyen maradtunk be­lőle érettségire. Ekkor kezdtem érdeklődni az öregemberek elbeszélései iránt. Édesapám til­tott ezektől. Gyereknek nem való volt (szerin­te) hallgatni a felnőttek beszédét.

Érettségi után a debreceni egyetem bölcsé­szeti karára iratkoztam be. Az egyetem a refor­mátus kollégium épületében volt. Mindjárt az első napokban meglepve tapasztaltam, hogy Debrecenben múzeum is van. Még az egyetemi beiratkozás előtt beiratkoztam a múzeum épü­letében lévő közművelődési könyvtárba. Az egyetem erősen magán viselte a református pa­pi szellemet. Felháborodtam azon, hogy a beiratkozás alkalmával 12 P-t, egy mázsa búza árát fizettem be könyvtárhasználati díj címén az egyetem pénztárába, és a kollégiumban lévő könyvtárba be se tehettem a lábam. A közmű­velődési könyvtár díj nélkül kölcsönzött, az ol­vasótermébe bármikor mehettünk. Az egyete­mi filozófia órára olyan sötét folyosón kellett átmenni, hogy egy lépésre se láttunk. A filozó­fia professzora külsejében a "mágyikás” Hatva­nit utánozta. Olyan tömeg volt óráján, hogy egy szavát se lehetett hallani. A hallgatók jó része az olajos padlóra tett újságpapíron ült.

Bezzeg más volt a múzeum! Vasárnap dél­előttönként az ingyenes nyitásokat látogattam. Harmadéves koromban Ecsedi István múzeum­igazgatónak a jószág teleltetésére vonatkozó adatokat gyűjtöttem. Sőregi János múzeumőr­nek a környékünkön talált leleteket szolgáltat­tam be. A múzeum évkönyvével honorálta. El­olvastam végig. Nagyon érdekelt. Nyári szün­időben Ványán, a községháza denevérjárta padlásán az oda felhordott irattári anyagból vá­logattam ki a történelmi értékűeket. A bennük talált adatokra rákérdeztem a nagyapámmal egyidős öregektől. (Most már nem tilthatta meg Édesapám). A Dévaványai Hírlap c. helyi saj­tótermék számára néhány helytörténeti anek­dotát és ilyen vonatkozású verset adtam.

Kivonatokat készítettem Szügyi Dániel refor­mátus lelkész egyháztörténeti kéziratából. Rövi­dítve lemásoltam Frenyó Pál volt ványai orvos­nak a környéken szerzett régészeti tapasztalatai­ról készült összefoglalását. Fettich Nándor veze­tésével ásatást végeztünk Köleshalmon. A jegy­zőkönyvet és térképet lemásoltam. Néha én ve­zettem. 1938-ban tíz kubikus önkéntes felajánlá­sával próbaásatást végeztem a Barcéi halomtól délre, kb. 300 m-re. 100-120 cm mélyről pala­szürke szarmata cserepek kerültek elő.

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

Nyáron vasárnap a természet templomátjár­tam. Felfedeztem a sártói Kova halom meg a Riheli-gát nagy neolitikus telepét, a póhalmi telket, Simasziget „mecset”-jét ki is ásták a vá­nyai cserkészek. Az ecsegi Templomzugon ámulva tapasztaltam a friss településnyomokat. Ellenőriztem a református templomból Kétha- lomig vezető alagút mondáját. Valótlannak ta­láltam. Sok anekdotát jegyeztem fel gyorsírás­sal Dékány Benedekről, Ványa Toldi Miklósá­ról, meg a szintén nagyerejű öccséről, Imréről, Gyányi Sándorról, a vakmerő betyárról, a köd­be vesző Szarka vitézről, akiről nem tudta adat­közlőm, hogy Gedeon volt-e a keresztneve, vagy más. A lelőhelyeket néhány szerény lelet képviselte. Nem írtam fel, hogy melyik honnan való, úgy is tudtam.

1939. februárjában a fővárosba kerültem „át­képző tanfolyam"-ra. Ennek célja a fiatal értel­miségiek gyakorlati pályára való irányítása volt, de a külső események egészen mást hoz­tak. Egy hónappal a fővárosba kerülésem után Győrffy Lajos túrkevei főjegyző összehozott Győrffy István néprajzprofesszorral. Az meg­hívott a „Táj- és Népkutató Intézet” esti össze­jöveteleire. Éltem a meghívással. Itt ismerked­tem meg Vargha László tanársegéddel, a két Kovács-testvérrel: Lászlóval és Péterrel, Gunda Bélával, Ortutay Gyulával, Majlát Jo­lánnal, Molnár Balázzsal, Vargyas Lajossal, Kovács Mártonnal, Fehér Gyulával és más fia­talokkal.

Nyárra a nagykunsági kutató táborba osztot­tak be. Derzstomajon folklórgyűjtés mellett ki­kerestem a tomaji kolostor apsisát. Rövid du­nántúli és Duna-Tisza-közi tanárkodás után is­mét lehetőség nyílt, hogy mint a budapesti Lónyay utcai református gimnázium tanára, az elhunyt Győrffy István barátja és tanszékében utóda, Viski Károly mellett mint intézeti könytáros dolgozhassam. 1942. nyarán az erdé­lyi Bogdándon, Magyamemegyén szellemi néprajzot gyűjtöttem.

Még Győrffy István ajánlotta, hogy tegyem le a néprajzi szigorlatot. Ezt most Viski mellett akartam megvalósítani. Témául az Óberettyó- menti legelők pásztorainak életét választottam. Elsősorban Ecsegét, Túrkeve gazdag levéltárá­ra és pásztorvilágára támaszkodva. Győrffy La­jos sokat segített az indulásnál. Mivel iskolá­ban is tanítottam, csak a vakációt fordíthattam a kutatásra. De 1943, s még inkább 1944 nyara sok szabad időt adott. 1944 márciusának vé­gén, mint katona az őrszobán örömmel tapasz­taltam a vendek és horvátok gazdag hagyó1 mányvilágát.

Még inkább meglepett 1945 tavaszán haza­felé gyalogolva az osztrákok magyarbarátsága.

Mi folyton azt hallottuk az iskolában, felsőbb hatóságoktól, szónokoktól, hogy a magyar nép nyomorának az osztrákok dédelgetése az oka. Ez általános osztrákgyűlöletben nyilvánult meg. Mikor a nélkülözéstől összeestem a Grimming alatt, egy egyszerű osztrák vasutas- né (Minna Muss) szűkös pünkösdi kosztját ide­adta, majd mikor hazulról ezt megköszöntem neki, tudva, hogy néprajzos vagyok,három he­lyi folklórkiadványt küldött. Sajnos, a követke­ző évek nem adtak lehetőséget arra, hogy köze­lebbről megismerkedjem osztrák kollégákkal.

A hadifogságból hazatérve, pihenést se tart­va, mint a soproni állami Széchenyi gimnázium tanára, nagy nélkülözés közepette, a tanítás mellett elkészítettem doktori értekezésemet. Közben megmentettem a nagycenki Széche- nyi-levéltár maradványát. A nélkülözés és a túlfeszített munka idegösszeroppanást váltott ki nálam. Majd a létszámcsökkentő határozat folytán (mint tanár) végelbánásban részesül­tem. Betegségemre való tekintettel kértem nyugdíjazásomat. Ezt meg is kaptam. Fővárosi barátaim tanácsára beutaltattam magamat a hárshegyi ideggyógyintézetbe. Ott nagyot javí­tottak rajtam. Utána részt vettem az 1848-as ha­gyományok gyűjtésében a Körös-menti helysé­gekben. 1948. tavaszán ismét kezelést kaptam az említett intézetben, s utána a Pázmány Péter Tudományegyetemen szigorlatot tettem a nép­rajzból mint főtárgyból, s emberföld-rajzból és a mohácsi vész előtti magyar történetből, mint melléktárgyakból cum laude (dicséretes) ered­ménnyel.

Mint hivatalosan is néprajzos, Dévaványa szabadművelődési ügyvezetőjeként népi tánco­kat és népi hangszereket derítettem fel, s ezt a 48-as hagyományokkal ötvözve, 1948. augusz­tus 9-én 1200 ember előtt mint 48-as műsort mutattam be az elemi iskola udvarán. 1950-től Békés megye népművészeti felelőseként népi táncokat filmeztem K. Kovács Lászlóval, Me­rényi Zsuzsával és Víg Rudolffal.

Az egyéni szántásvetés és a családon alapuló háztartás munkaeszközeinek „feleslegessé vá­lásával” igyekeztem e tárgyakból minél többet megmenteni. Előbb a Déri-, majd a békéscsa­bai Munkácsy Mihály Múzeum számára. Látva a rengeteg muzeális értékű holmi pusztulását, hozzáfogtam a mentésükhöz Dévaványán is. E munkámról jelentést készítettem a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának (MMOK), amellyel már korábban kapcsolat­ban állottam. Onnan 1950 nyarán Nagy Gyula orosházi múzeumigazgatót küldték ki anyag­leltározására. 140 tárgyat leltározott be. Kis gyűjteményemet a MMOK 1951. december15-én védetté, 1952. december 18-án pedig

2001.

nemzeti érdekű magángyűjteménnyé nyilvání­totta. A Dévaványai Községi Tanács a MMOK múzeumra vonatkozó kérdésére azt felelte, hogy nem akar múzeumot.

Folytattam a tárgyi és szellemi anyag gyűjté­sét, s a MMOK megbízott tárgyaim leltározásá­val, mikor 1953 februárjában a megfeszített munka miatt visszaesés következett be nálam, s beszállítottak a gyulai kórház psychiátriai osz­tályára. Ott három hónapig feküdtem, s haza­térve a szűkös viszonyok miatt csak lassan épültem. Mindamellett 1954 végén már fel tud­tam utazni a fővárosba, ahol megbíztak egy népművészeti kiállítás rendezésével. Ezt a Népművészeti Intézet anyagi és erkölcsi támo­gatásával meg is valósítottam. A dévaványai ta­nács minden erejével gátolni igyekezett ezt, mondván: - Ez gazemberség!

Nekem és velem együtt dolgozó feleségem­nek előszedték az emberek féltve őrzött szőtte­seiket, hímzéseiket, kisbundákat, pásztorfara­gásokat. A Badár-testvérek raktárának a javát áthoztam Mezőtúrról. A Magyar Filmhíradó felvételt készített a kiállításról, amihez a zenei részt az általam felderített hangszereken ványai táncdallamokat játszó zenészeim szolgáltatták. A ványai tanács is támogatta a kiszálló stábot. (!?) Akiállítás lebontása után házunk déli végé­nek három szobáját a gyűjtemény elhelyezésé­re fordítottam. Itt került bemutatásra 1958-ban a népihangszer-kiállítás. A tárgyakért csak itt tudtam felelősséget vállalni, hiszen jó részét kölcsönkértem.

Már az 1956-os zavaros események előtt megkezdték határunkban a szikjavítást digózó bányákból. 1957-ben tapasztaltam a bánya szélére kitett leletekből, hogy mennyi értékes helytörténeti adat pusztul el e munka során. Je­lentettem a helyzetet több intézménynek, de fe­leletre sem méltattak. 1957 végén térképvázla­tot készítettem határunk egyik lelőhelyéről, a Kova-halom környékéről, megállapítva az első mélyszántással napfényre került kunyhónyo­mokat. Beküldtem a Nemzeti Múzeumnak. In­nen se kaptam feleletet.

Elhatároztam, hogy saját erőmre utalva men­tem a menthetőt. Az elpusztult faluhelyeken ki­jelölt bányák példája is erre ösztönzött: Kérsziget, Simasziget, Ecseg. Egy-egy térítő- brigádban hét földgyalu dolgozott, amelyeket nem lehetett mindig figyelemmel kísérni. A nemrég történt első mélyszántás megmutatta, hogy hol lehet komoly anyagra számítani. Ke­rékpárom csomagtartójára zsákot kötve, a váz­ra ásót-lapátot, táskámba fényképezőgépet, naplófüzetet tettem, így jártam brigádról bri­gádra. Az előbb említett faluhelyeken történt bányanyitásnál csak a munka befejezése után

tudtam ott lenni. Csak egy ismeretlen nevű, s kápolnáját már 1956-ban bemért falu temetőjé­nek feltárásánál voltam ott a Katalszegi-hal- mon. Kisebb magyar település jött elő a csuda- ballai remetezugon, a sártói Szarka-halmon, Kis-Gabonásban, Egyházhalmán, Nádösvé­nyen.

Kiszállásomról gyorsírásos naplót vezettem, a bányákról és környékükről térképvázlatot ké­szítettem, bemértem a bánya falában mutatko­zó gödröket, a leleteket papírzacskókba csoma­goltam, ráírtam a lelőhely nevét és a találás pontos dátumát, majd a zacskót zsákba téve ha­zaszállítottam. Tíz évig tartott ez a munka, 1200 munkaórát fordítottam rá, 5000 km-t tet­tem meg kerékpárral. Mivel a brigádban dolgzó ványaiak jelentették a leleteket, bárhol dolgoz­tak is, időmtől függően kiszállottam mindazon helyekre, ahonnan leletet jelentettek: a gyomai, endrődi, körösladányi, szeghalmi, füzesgyar­mati, vésztői, okányi, körösnagyharsányi határ­ban nyitott bányákhoz, illetve lelőhelyekre. Az eredményt jelentettem a Nemzeti-, később a Mezőgazdasági Múzeumnek. Az utóbbitól megbízásom volt a nagybirtok tárgyi emlékei­nek mentésére. Sajnos, az 1960-as években, amikor a megbízást kaptam, ezekből vajmi ke­veset lehetett találni, s a mentés tekintetében nem vehettem fel a versenyt a gépkocsival és sok pénzzel száguldó vigécekkel. A dallamok gyűjtése tekintetében sokat jelentett, hogy a hatvanas évek közepén, az Állami Népi Együt­tes anyagi segítségére is támaszkodva, sikerült vennem egy Kalypso típusú magnetofont. Jám­bor István gyulai származású, dévaványai párt­titkár javaslatára a dévaványai tanács beállított évi 1000 forintot a gyűjtemény támogatására. Ezt 1970-ig folyósították.

1970-ben az MTA Régészeti Intézetének egy munkatársa azzal a kívánsággal keresett meg, hogy átnézhesse leleteimet a nevezett intézet által készítendő járási régészeti topográfia szá­mára. E munka tartama alatt az illető helyisé­gekbe ne tegyük be a lábunkat se én, se a fele­ségem. Igazán megérdemlem ennyi fáradsá­gért, hogy nevemet a topográfia-kötetben ki­nyomtatva lássam. Nem fogadtam el. Majd meg az illető intézet két főmunkatársa állított be egy fényképésszel, hogy lefényképezzék le­leteimet, s közöljem a rájuk vonatkozó lelőkörülményeket. Tiszteletdíjról itt se volt szó. Ennek ellenére hat órán át hordtuk nekik feleségemmel a leleteket tartalmazó dobozo­kat, s a leletekről rajzokat készíthettek.

Mivel a topográfia ügyében újabb meg újabb megkeresés érkezett hozzám, jelentettem a helyzetet Köpeczi Bélának, az MTA főtitkárá­nak. Pontosan ismertetve a leletmentéssel ki­

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

fejtett fáradozásomat, s az eredményt. Úgy in­tézkedett, hogy a leletek átnézése alkalmával ugyanolyan díjazást kapjunk, mint a leletek ko­rának meghatározásával megbízott intézeti munkatársak. E megállapodás alapján a szeg­halmi járás területéről való leleteim nagyobb részét átnéztük, s korát meghatároztuk. Az év vége miatt nem volt rá több idő. A leletmentés eredményeinek hatására a megye utasítást ka­pott az Akadémiától, hogy próbáljon közben­járni a ványai tanácsnál gyűjteményem köz- gyűjteménnyé tétele érdekében. Ennek ered­ményeként Dér László megyei múzeumigazga­tó egy munkatársával kiszállott Dévaványára, s tárgyalt a tanácselnökkel. A tárgyalás után kö­zölték velem, hogy a községi tanács hajlandó a gyűjteményt megvásárolni, de annak gondozá­sáért tiszteledíjat nem kapok se én, se a felesé­gem, aki mint takarítónő és gépírónő dolgozott volna mellettem. A nevetségesen csekély (20 000 forint) vételárat öt évi részletben fizették volna ki. (Ugyanakkor egy Svédországba ki­vitt, Körös kultúrából származó edényért 80 000 forintot fizetett a vevő). Tudták, hogy az ajánlatot nem fogadom, nem fogadhatom el. Szerény nyugdíjamhoz néprajzi pályázatokból igyekeztem némi kiegészítést szerezni. Ezek témája a népi állattartás, népnyelv, társadalom- történet, vidékünk jeles néprajzosainak munka- módszere és néphez való viszonya (Győrffy István, Szűcs Sándor), a leletmentésnél feltárt telepek és temetők tanúsága volt. A pályázato­kat feleségem betegágya mellett készítettem, aki 1978 elején ízületi fájdalmakkal és cukor- betegséggel hat hétig feküdt a gyulai kórház idegosztályán. Hazatérve sokáig járásképtelen volt. Mikor annyira felépült, hogy a legszüksé­gesebb háztartási munkát el tudta végezni, ak­kor is sokat kellett feküdnie. Szerencsére ekkor már félreállították azt a községi tanácselnököt, aki semmibe vette a megyei tanácsnak a köz­ségtörténet megírására tett javaslatát. Némileg enyhült a ránk nehezedő nyomás.

1984. február 4-én a feleségemet agyvérzés érte. Teljesen magatehetetlen lett. Rövid kór­házi kezelés után rám nehezedett a betegápo­lás, háztartás minden gondja. Emellett pályá­zatot is készítettem, s végeztem az új iskola építésénél felmerülő régészeti feladatokat.1985. május 23-án feleségem a következő szó­beli végrendeletet tette: „Csak annyi a kíván­ságom, hogy ez a kis múzeum maradjon együtt. Legyen Bereczki Imre Múzeum. Kerít­sék körül”. Utána elénekelte a Szózat első és második versszakát.

Kívánságát előadtam az új tanácselnöknek, aki részvéttel volt irántunk nehéz sorsunkban. Majd, mikor a feleségem 1985. december 7-én

elhunyt, levélben tudattam a múzeumra vonat­kozó kívánságát Köpeczi Béla művelődési mi­niszterrel és Szabó Ferenc megyei múzeum­igazgatóval. Mindketten ismerték a községi ta­nácsnak irántunk és a gyűjtemény iránt tanúsí­tott embertelen s antikulturális bánásmódját. Még karácsony előtt közölték, hogy az ügy ren­dezése folyamatban van.

A hagyatéki eljárás folyamán előadtam, hogy a házingatlan fele része a nevemen van, másik fele a feleségemé. Az utóbbiról lemon­dok a magyar állam javára azzal, hogy itt mú­zeum létesüljön. 1946 kora tavaszán én mentet­tem meg a Magyar Nemzeti Múzeum alapítójá­nak, a Széchenyi családnak nagycenki kasté­lyából a levéltár maradványát, s erről hivatalos igazolásom van a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségétől (233-1947.sz.). Beszámol­tam róla a feleségemnek is rögtön.

A Művelődési Minisztérium Múzeumi Osz­tályától 1986. április 21-én Selmeczi László osztályvezető értesített: a minisztérium meg­bízta Szabó Ferenc Békés megyei múzeum­igazgatót, hogy keressék az „igen értékes gyűj­teménnyel kapcsolatos problémák megoldásá­nak a megvalósítását". Ennek megfelelően1986. április 30-án Szabó Ferenc Grin Igor mú- zeumigazgató-helyettessel kiszállott Dévavá­nyára, s a nagyközségi tanáccsal megállapodást kötöttünk, mely szerint a tanács a Kulturális Alap támogatása elnyerésének függvényében megvásárolja a „nemzeti érdekű helytörténeti, néprajzi és régészeti gyűjteményt", és biztosítja annak gondozását a közgyűjteményekre érvé­nyes előírások szerint.

1987. június 4-én a szarvasi földhivatal érte­sített, hogy a feleségem nevén lévő fél házin­gatlan tulajdonjogát felajánlás címén a magyar államra, s kezelői jogát a Dévaványai Nagy­községi Tanács javára bejegyezte. 1987. febru­ár 9-én létrejött az adásvételi szerződés Szabó Ferenc és Grin Igor tanúk előtt, mely szerint a gyűjtemény jelenlegi helyén marad. A nagy­községi tanács gondoskodik a házingatlannak a műszaki szakvéleményben foglaltak szerinti felújításáról, illetve közgyűjtemény jellegű használatot biztosító átalakításáról. A megvá­sárlást követően a vevő folyamatosan gondos­kodik annak további rendezéséről, közművelő­dési, tudományos hasznosításáról. E feladatok elvégzésével az eladót bízza meg mindaddig, míg e munkák végzésére egészségi állapota ké­pessé teszi.

A közgyűjteményre vonatkozó előírások megtartásának ellenőrzését, a közgyűjtemény­ben végzendő szakmai feladatok kijelölését a fenntartó egyetértésével a Békés Megyei Mú­zeumok Igazgatósága végzi.

SZ. LUKACS IMREHegyesi, az utak őre

- 1945-től országgyűlési képviselő lettem 1949-ig, s három és fél évig az országgyűlés jegyzője. Kaptam a képviselői fizetést, a ren­des útőri fizetést is, de előfordult olyan idő­szak, amikor Pesten csak igen keservesen él­tem. Hazulról vittem az ennivalót. A paraszt­párt központi konyháját is én láttam el éle­lemmel. A kiéhezett fővárosban nem lehetett semmit, sem kapni, kis teherautóval és két­nyelvű igazolvánnyal keresztül-kasul bo­lyongtam az országot, lisztet, hízót vettem, s ami kellett, s irány a főváros. A keserves uta­kon hányszor igazoltattak, mutogathattam a dokumentumot, egyik-másik orosz katona el­lökte az írást, mert nem értette. A pénz meg nem sokat ért. Amit vásároltam, azért fizet­tem, de a millpengők világában már három nap múlva dobhatták a szemétbe.

Engem a panasziroda vezetésével bíztak meg, Erdei Ferenc főtitkárkodott. Később megtettek pártigazgatónak. A Nemzeti Pa­rasztpárt funkcionálásáig az én kezem alá tar­toztak a panaszok. Erdei kiépítette, kihez for­duljak, hiszen belügyminiszterkedett. Az ügyes-bajos esetekben könnyen boldogultam.

Egy hónapig Erdei Ferencnél, a Benczúr utcában laktam. Nem szerettem úgy, ezért la­káshoz juttattak, egy lebombázott házat hoz­tak rendbe. Amikor a volksbundistákat kitele­pítették, Soroksáron laktunk, Szabó Pál is, én is. Majd 200 ezer (? - a szerk.) magyar csalá­dot átdobtak Csehszlovákiából, akkor azt kér­tem, szerezzenek nekem Pesten valamilyen lakást, Soroksárra meg költözzön olyan jöve­vény magyar család, amelynek tagjai gazdál­kodtak és földet veszítettek. így történt. A né­pi írók mind ott gyűléseztek a pártban, együtt dolgoztunk, a már említetteken kívül Illyés Gyula és Keresztúry Dezső is.

A két munkáspárt egyesülése után meg­szüntették a különböző pártokat, akkor kije­lentettem, tovább nem politizálok, nem lépek más pártba. Erdei szerette volna, ha velük tar­tok, sőt ígérte is a magasabb pozíciót, pedig akkor az országgyűlés jegyzője voltam. Azt válaszoltam, sok olyan dolgot tapasztalok, amelyet nem szeretek, és nem tudok eltűrni. Például a Rajk-pert. Bántotta az igazságérze­temet, tudtam, éreztem, hogy mondvacsinált a vád. Egy fiatalember behozta hozzám a lis­tát. Mi ez? Láttam, hogy sok az aláírás rajta, na, elolvasom. Felesleges, a többiek mind­

annyian aláírták - érvelt a fiatalember. Én csak azt írom alá, amit akarok, és amiről meg­győződöm, hogy az úgy igaz. Olvastam: alul­írottak követeljük Rajk László és bandájának a halálbüntetését. Megtagadtam, nem adtam hozzá a nevemet. Háromszor beszéltem vele, de nem tudtam elhinni róla, hogy hazaáruló. Még ha az is, nincs módomban meggyőződni erről, ez a bíróság dolga.

- Hol történt ez?- Ott, a pártigazgatói irodámban, Veres Pé­

ter dolgozószobája mellett. A fiatalemberre förmedtem: vigyed innen! Ha mindenki aláír­ta is, én ugyan nem. A lelkiismeretemet ne terhelje a hamis vád. Nem barátkoztam Rajkkal, de a Parlament folyosóján találkoz- gattunk, s az országgyűlésben figyeltem, hogy mit beszélt. Én ott is mindig papír nélkül adtam elő a mondókámat, ám 1949-ben be kellett adni a beszédet írásban, és felolvasni, holott az előző házszabályokban rögzítették, hogy képviselőnek beszédet tartósan olvasnia nem szabad. Miért? Mert ha olvassa, akkor megírhatták mások is, úgy meg akár a nagy­anyám is lehet képviselő.

Az aláírás megtagadása következmények­kel járt. Szóbelileg megróttak, hogy okosabb vagyok, mint a többi. Szerepeltek a listán ele­gen, nem említek neveket, de az tény, hogy később sok mindent elismertek nekem. Ami­kor a Kossuth-klubban tartottunk vitát a Nemzeti Parasztpártról, akkor hozzászóltam és kifejtettem: nagy hibának tartom a Paraszt­párt szétverését, ha meghagyják az egyesült munkáspárt mellett, s nem veszik be a kor­mánypártba, de ellenzékként működtetik, olyan a szerepe, mint gőzgépen a biztosító szelepnek. Az figyelmezteti a gépészt, ne dobjon már rá egy lapáttal sem, mert robba­nás lesz. Állítottam, hogy helyenként ösztön­ző vagy fékező hatása lett volna, hiszen bölcs vezetői voltak, a népi írók, s talán ötvenhat sem következik el. Akkor Darvas József a zárszavában úgy nyilatkozott: igaza van Hegyesi Jánosnak, ő akkor is hangoztatta eze­ket, amikor a parasztpárt megszűnt. Ez a vita pedig a hetvenes évek elején lehetett. Éppen akkor rendeztem sajtó alá a második könyve­met.

Füzesgyarmaton megkeresett Veres Péter, többször is meglátogatott, itt aludt nálunk, a konyhában. Éjfél utánig elbeszélgettünk, ak­kor hozta fel, hogy nekem csak egy könyvem jelent meg, de nem nagyon ismerik, legfel­jebb Szeghalmon és környékén, mert mind­össze ezer példányban látott napvilágot. Jó

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

lenne ismét kiadni. Azt válaszoltam: Péter, nekem nincs türelmem, nem kilincselek sehol és senkinél. Szólok Darvas Józsefnek, ígérte, így tett, mert aztán Darvas írt nekem, hogy szedjem össze minden írásomat, és őt keres­sem meg. Úgy csináltam. A második köny­vem 1972-ben jelent meg.

- Amikor megszűnt a parasztpárt, miből élt?

- Az állami építészeti hivatalhoz nevezte­tett ki Erdei Ferenc, műszaki felügyelőként a kisajátítási ügyek előadója lettem. Beteges­kedtem már előtte is, aztán ötvenben újra, kértem hát a nyugdíjazásomat, és visszatér­tem a szülőfalumba. Akkor vettem ezt a há­zat. Említettem, ezen az utcán születtem, itt gyerekeskedtem, sajnos, a második felesé­gem is itt halt meg. A nyugdíjból nem futotta vastagon, kilencszázvalamennyi forintot kap­tam, az útőrségtől járt nekem, de mellé öt hold földön is gazdálkodtam.

- Itthon másképp látta az életet? Hiszen ter­jedt a panasz meg a félelem. Hogy ízlett a ma­gyar valóság?

- Képviselő koromban sokat harcoltam a parasztságot súlyosan érintő beszolgáltatási rendszer ellen. Már szabad felvásárlás útján is megoldhatták volna a közellátást. Beszéltem, interpelláltam, de azért is csinálták ezt, hogy a parasztságot a téeszbe tömörítsék, meg a jó­vátételt is fizettük. Itthon a sorsomat, mint a többiek, elszenvedtem. Igaz, a padlásomat nem seperték le. A hóhérmunkára nem min­denki vállalkozik. Mégis, kik csinálják? A szemét emberek. Tőlem olyan akarta a ter­ményt elvinni, akit se akkor, se ma nem be­csülök. Olyan hibákat elkövettek, amelyekről fent nem tudtak. Ki akartak tűnni, ezért is tör­téntek a padlássöprések.

Megtörtént, hogy díszes dicsérő oklevéllel tüntettek ki a pontos adófizetésért. Két nap múlva zörgetett a végrehajtó, a község kocsi­jával érkezett, hogy tíz mázsa búzát a tarto­zásba elvisz. Megbolondultál? Már előre be­fizettem, nincs semmi törlesztenivalóm. Tud­ták ők ezt nagyon jól. Csak csinálták ezt a helyzetet, ha fizetett az ember, akkor is űzték. Itt, az utcában ismertem olyan gazdát, aki egyedül és a családjával dolgozott a földjén, mégis kuláklistára tették. Egyszer behívott a házukba: - Gyere már, nézd meg, János, hogy állok én. - A lakásban, az ajtó mögött egy szalmazsák, semmi más, semmi több, mert mindenét elvitték. Felesleges a név, meghalt az illető, nincs értelme most már, csak azért hozom szóba, mert az ilyen dolgok vezettek

az ellenforradalomhoz, amelynek a megítélé­sében máig is vitatkozom, s amely egyenesen a pártból indult ki, ezt magától Veres Pétertől tudom. A túlkapások és Rákosi ellen az írószövetségben lévő kommunista írók lázad­tak először. Felelőtlen elemek is belekevered­tek, sok ártatlan ember vérrel fizetett miatta. Nálunk is az elkeseredettek, akiket korábban megsértettek, szomjaztak bosszúra. A begyűj­tési vezetőt megverték.

Képviselőként interpelláltam a zsírbeszol- gáltatási rendelet ellen, mert ésszerűtlenül hajtották végre, onnan is elvettek, ahova adni kellett volna. Mi nem nélkülöztünk. Egy esz­tendőben nem tudtunk vágni, mert 1952-ben elfagyott minden. Összesen hat zsák szemét tengerim termett. A faluból Szeghalomra gya­logoltak el a szegény asszonyok, már este a bolt elé telepedtek, mert hajnalban mérték ki a zsírfejadagot. De ez nem egyértelműen a kormány hibája.

Akkoriban is olvasgattam, s ez segített raj­tam. Sok könyvet kaptam íróbarátaimtól. Képviselő koromban Erdei Ferencnek felve­tettem, hogy Békésben lapot indíthatnánk. Vállaltam a kiadását. így Püski Sándorral Bé­kés címmel megindítottuk, őt is jól ismerem, hiszen a népi írók műveit sorra kiadta, rendes, jó magyar ember volt. Az újság első szerkesz­tője lett, a felelős kiadó pedig én. Később Cseres Tibor szerkesztette. A bevételből járt nekem valamennyi, de azt javasoltam: - Sán­dor, ne pénzt adjál, hanem ha úgy gondolod, hogy megillet, könyvet küldjél! - így jutottam Féja Géza könyveihez is, tisztelettel és mély megrendüléssel forgatva Viharsarok című munkáját. Vele a békéscsabai könytárban is­merkedtem meg. Aztán hónapokig nem ittam egy pohár bort sem, bár szeretem, de nem a részegségig, inkább könyvekre költöttem. Megnélkülöztem.

Képviselőként a parlamenti könyvtárból szereztem az olvasnivalókat. Most is éjszaká­ig olvasok. A tudásomat, a szókincsemet en­nek köszönhetem. A népi írók érdeme az, hogy a nép sorsát írták meg, a polgári írók ezt nem értették, és talán nem is akartak-mertek vele foglalkozni. Aki a népről ír, közöttük is éljen.

- Az ötvenhatos eseményekben milyen sze­repet játszott?

- Az emberekben felforrt a keserűség és a harag, nem számoltak a következményekkel, túlzásokba estek. Nem avatkoztam volna semmibe, ám nem úgy hozta a sorsom. Azt ál­lítom, itt azért, mert kommunista, senkit sem

bántottak, csak azokat akarták, akik visszaél­tek a hatalommal és basáskodtak. A tanácsel­nök másodmagával zörgette éjjel az ablako­mat, s úgy hajlított, hogy segítsen már, Jani bácsi, mert félünk, tüntetésre készülnek, ma­gára az emberek hallgatnak. Ezért talpra áll­tam. A nemzeti tanács, aztán a forradalmi ta­nács engem választott elnökének, hiába tilta­koztam. Nem akarok én semmit, de rendben: amíg szükség van rám, elvállalom, kérem a tanácselnököt, maradjon a helyén, én megvé- dek mindenkit, ahová elér a kezem. Ez a lázas állapot-meg gyorsan elmúlik. Sajnos, nem tudtam mindenkinek a kezét és a száját befog­ni. Mindent elkövettem a békességért. A be­gyűjtési vezetőt megtámadták a piactéren, üt­legelték, megkötötték a lábát, én kivettem a tömegből és védelmeztem. Az egyik ember éppen borjúáért igyekezett a határba, kikap­ták a kezéből a kötelet, és azzal kötözték meg a begyűjtési vezetőt. Nem láttam először, de ahogy felemeltem a földről, a kötélre léptem. Kioldoztam a csomót, fogtam az ember kar­ját, hogy senki se bántsa. Ráordítottam a tö­megre: szégyelljék magukat, mit csinálnak! Megütköztek egy pillanatra, és nem ütött to­vább senki sem.

Cserván Péter, 19-es kommunista rákezdte:- Mit védi ezeket a bitangokat? - Péter bácsi, ne beszéljen, mert amikor kellett, magát is megvédtem! - Valóban, az intemálótáborból én szabadítottam ki. Valami közbeszólásért internálták, és hozzám került a panasz. Egy füzesgyarmati gyűlésen kiabált, és rá se hede­rítettek, hogy 19-es kommunista, őt is elintéz­ték. Az öreget a tanácsköztársaságbeli dolgai­ért súlyosan elítélték Horthyék, de a gyulai börtönből megszökött, s Romániában élt a felszabadulásig. Akkor tért haza. Nem szeret­te itthon a szélsőségeket, hangoztatta lépten- nyomon, hogy ez megcsúfolása az eszmének, amit csinálnak, ez aztán nem vezethet a kom­munizmushoz, de még a demokráciához sem. Jó kapcsolatot tartottam az intemálóosztály vezetőjével, kértem, hogy vizsgálja meg az ügyet, mert túlkapás lehetett. Abban az idő­ben az embert könnyen elvitték, csak irigy kellett hozzá, vagy jó szomszéd, és már azt se tudta, holnap-e a holnap. Az osztályvezető rangja miniszteri tanácsosénak felelt meg, s valóban szabadon engedte Cserván Pétert és társát. Péter bácsi eljött hozzám, hogy meg­köszönje. Akkor figyelmeztettem: Péter bá­csi, tartsa a száját, ezek olyan idők, amikor nem szabad az igazat megmondani! Lakatot tegyen a nyelvére.

Aztán ötvenhatban azt magyaráztam az öregnek, nem az a megoldás, hogy üssük-ver­jük egymást! Nehéz időket élünk, de törvé­nyes útja van mindennek, vagy majd lesz. Ne bántsanak itt senkit! A tanácsházára kísértem a begyűjtés vezetőjét, megnéztem, beteg-e, mert ütéseket kapott, hívattam az orvost azon­nal, majd a község kocsiját befogattam, szé­nát terítettem a derékba, ott fektettük a sérül­tet, hogy ne ismerjék meg az utcán, s két nem­zetőrrel elkísértettem. Másnapra már elcsen­desedett a lázas falu. Legalábbis úgy tűnt.

Előzőleg én figyelmeztettem és kértem mindenkit, hogy nagy keserűségünk ellenére se üssük egymást, ne kövessünk el olyat, amit később megbánhatunk. Akik meg úgy érzik, hogy hivataluknál fogva ellenszenvet váltot­tak ki maguk körül, ne lófráljanak egy ideig az utcán. A párttitkár meg bőszen sétálgatott. A piactéren észrevették, és hamar lekentek neki egy pofont. Itthon feküdtem. Tóth István értem szaladt: János bácsi, verik a párttitkárt! Szerencsére a lakására futott, de a tömeg a ka­puja előtt tolongott. Eloszlattam megint a fel­zúdult embertársaimat.

Akkorra már, hogy a békesség meglegyen, a fegyvereket összeszedettem, a vadászfegy­vereket is, és egytől egyig a rendőrségre ad­tuk, hogy ott őrizzék, idővel majd mindenki visszakapja. így tudtam csak békét teremteni. Néhány ember a pártirodába tört. Odaszalad­tam. A Rákosi-képen tapostak, az egyikőjük kezében Lenin-kép, a másikéban pedig Pető- fi-kép. - Ez az egyik legnagyobb szellem - keltem ki ellenük -, a szocializmus apostola, ő pedig a legnagyobb magyar költő! Őket iga­zán nem bánthatjátok, micsoda emberek vagytok ti? - Kizavartam a randalírozókat. A vörös zászlókat a sarokba tetettem, hogy ba­juk ne essék, bezárattam a pártirodát, hogy oda tudtomon kívül senki be ne lépjen. Ké­sőbb ezért is megvádoltak.

Nemsokára pufajkások lepték el a környé­ket, kiemelték az embereket, megfélemlítet­ték. Néhányat internáltak, néhányat megver­tek. Velem is elbántak alaposan, a híre még Kádár Jánoshoz is eljutott, aki azt mondta, hogy sajnálja, de ilyenkor ártatlan emberek­kel is megeshet ez.

Két rendőr keresett, s nem gondoltam sem­mi rosszra, máskor is kihallgattak, hogy kik hangoskodtak, kik akarták a párttitkárt fel­akasztani. Ahogy beléptem az ajtón, máris zuhogtak a pofonok, az ütések. Erős pálinka­szagot éreztem, aztán elveszítettem az eszmé­letemet.

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

ASZTALOS MIKLÓS Az erdélyi kérdés (részlet)

Az önmagáért való Erdély gondolatának, az erdélyi állameszmének a kialakulástól egész napjainkig igen változatos története van. Hol erőteljesen lobban lángra, hol elcse­nevészesedik, hol az egyik Erdélyben lakó faj hirdeti, hol a másik, de ellentétes célzattal.

Erdélyi kérdés mindég volt, van és lesz, amíg az erdélyi medence nem kerül egy népfaj kizárólagos tulajdonába s az erdélyi kérdés egyik legsajátságosabb tárgya mindig az au­tonóm, az önálló Erdély gondolata.

Régi gondolat ez. Gyökerei az Árpádok ko­rába nyúlnak vissza. Alapja területi elkülö­nültsége volt s kifejlesztette számos közigaz­gatási és köztörténeti tényező. Erdély első megszervezése 1437-ben jött létre, mikor az erdélyi magyarság, székelység és szászság a parasztlázadás leverésére szerződést, uniót kötött egymással. Politikai önállásának tuda­ta az 1530-as években kezdett derengeni s mintegy két évtized alatt államalkotó tudattá erősödött. Azóta hol csökkent, hol erősödött ez a tudat, de soha nem ment teljes feledésbe. Figyelemmel kísérni ezeket a változásokat igen hálás feladat, érdekes, változatos fejeze­tek követik egymást.

Igen érdekes és mindannyiunkat közelről érdeklő fejezete az erdélyi kérdésnek az erdé­lyi államalkotó tudat feladása, az unió-gon- dolat kialakulása. Hogy és mint ért meg az unió-gondolat, hogy lett az a közvélemény óhaja? Ez még nem volt eddig vizsgálat tár­gya.

Az unió-gondolat köztudatba menése egy­beesik Kossuth Lajos fellépésével. A gondolat az 1830-as évek elején került nyomatékosan szőnyegre. Ez időben lépett fe l Kossuth is az „ Országgyűlési Tudósítások"-kai. A gondolat 1848-ban valósult meg, amikor Kossuth pá­lyája zenitjére ért. Válságos pillanatait pedig az alatt érte meg, mialatt Kossuth és az emig­ráció eljutott a dunai konföderáció eszméjéig s ennek kapcsán Kossuth is gondolt Erdély esetleges autonómiájára. Kossuth aktív sze­replésének befejeztével, az emigráció felosz­lásával az unió-gondolat válsága is megszűnt s az unió 1867-tel ismét testet öltött ötvenkét esztendőre.

Az unió-gndolat fejlődése, válsága és győ­zelme Kossuth korának 30-40 esztendejére esik. Egy vezető politikusunk sem működött végig ezen idő alatt, vagy ha igen, pályája át­

nyúlik az 1867-en túli évekbe is, mint Deák Ferencé. Kossuth pályájának kezdete és vége egybeesik az unió-gondolat népszerűsö- désével és megvalósulásával.

Erdély a kelet és nyugat ütközőpontja Kö- zép-Európában. Ha áttekintjük történetét s a látottakat igyekezünk egy vezérelvre vissza­vezetni, azt fogjuk látni, hogy Erdély mindég kénytelen volt a pillanatnyilag erősebb keleti vagy nyugati szomszédos hatalom érdekköré­be helyezkedni s a maga érdekeit a mindenko­ri éppen erősebb szomszéd érdekei alá rendel­ni.

Amíg keleten egész jelentéktelen, államot nem is igen alkotó néptömegek éltek csak s nyugaton fennállt az erős központi hatalmú s jelentős külpolitikai súllyal bíró magyar ki­rályság, addig Erdély úgy él, mint Magyaror­szágnak a keleti határon lévő része, amelynek ugyan a távolság miatt van bizonyos közigaz­gatási szeparáltsága és sajátos nemzetiségi vi­szonyai miatt az anyaországétól elütő belső szervezettsége, mégis önállása jóval jelenték­telenebb, mint például Horvát-, vagy Szlavon- országnak.

De amint eltolódik a keleti és nyugati szomszédok között a hatalmi súlyviszony, amint az erős Magyarországot felváltja a tel­jesen összetört, Habsburg-kézre került töre­dékkirályság, aminek a távolságok miatt még a németség ereje sem adott súlytöbbletet, vi­szont keleten, sőt délen és részben nyugaton is körülövezi a hatalmas ozmán birodalom, il­letve annak hódoltságai, Erdély rögtön felis­meri azt, hogy a változott viszonyok között a nyugattól mit sem várhat. Önálló állami életre rendezkedik be s magát a hatalmasabb, a ke­leti szomszéd érdekkörébe helyezve, annak védelme alá kerül.

A keleti és a nyugati, a török- és a Habs- burg-birodalom kisebb-nagyobb erőeltolódá­sait Erdély belső megpróbáltatások, külpoliti­kai irányváltozások alakjában mindenkor megérezte. Amilyen irányban indult meg a XVII. század derekán a török birodalom ösz- szerokkanása s kapott ennek megfelelően láb­ra a Habsburg-kézen lévő magyar királyság, épp oly mértékben indult züllésnek Erdély ál­lamélete is, épp oly mértékben csökkent az ellentálló képessége, ereje.

Hogy mik voltak azok a tényezők, amelyek ezt a belső lezüllést, az önállóságra elegendő belső erkölcsi erő elcsenevészesedését elő­idézték az ozmán hatalom bukása s a nyugati szomszéd lábrakapása idején, most nem lehet vizsgálat tárgya, de midőn Buda felszabadítá­

2001.

sa után á császári seregek egyre jobban gön­gyölték tovább a hódoltság határát, Erdélynek nem volt ereje, sem erkölcsi, sem anyagi, hogy az őt is megszálló császári hadaknak el­lent tudott volna állani. Mialatt tehát Magya­rországnak Bihartól nyugatra eső része fel- szabadíttatott a török alól, azalatt a Bihartól keletre eső rész, Erdély a felmentő császári hadak által megszállatott, s így eddigi függet­lensége, állami élete egyszerre kérdésessé vált.

Nem lehetett tudni, hogy most Erdély, el­vesztve- közel másfél-évszázados önállását, ismét elfoglalja-e a régi jogállását és szerep­körét az újraéledő Magyarországban, vagy esetleg ahhoz vissza nem kerülve beolvasz- tatik az ausztriai birodalomba, s végül talán mód adódik arra, hogy állami önállóságát va­lami módon a most már nyugaton erősebb ha­talom érdekei alá rendelve, átmentse az új vi­szonyokba.

Magyarország és Erdély másfél század alatt az életnek nem egy jelentős mezején más-más irányban haladt, önállóan fejlődött, így például míg Erdélyben már 1566-tól kezdve négy vallásnak volt szabad gyakorlása megengedve, a római katholikusoknak, refor­mátusnak, lutheránusnak és unitáriusnak, s e négy bevett vallás egyenjogúsága az erdélyi alkotmány egyik legjelentősebb sarkpontja volt, addig a Habsburg-kézen levő Magyar- országon erősen folyt a katholikus restaurá­ció. De lényegesen más volt a helyzet Erdély­ben és Magyarországon, úgy gazdasági, mint népsűrűségi, valamint kulturális téren is. Ért­hető, hogy Erdély vezető államférfiai, habár nem bírták az állami élet gépezetét fenntarta­ni, mégis igyekeztek ezeket a Magyarország­tól elütő erdélyi viszonyokat Erdély javára megmenteni.

Ez az igyekezet, valamint az, hogy a Habs- burg-családnak nem Magyarország helyreál­lítása, hanem a hatalmi kör kiterjesztése volt az elsődleges célja, eredményezte azt, hogy minden császári megszállás ellenére sikerült elérnie az erdélyi államférfiaknak a törvény­telen megszállás törvényesítését s az önálló állami élet megmentését azzal, hogy az erdé­lyi fejedelemséget a Habsburg-családnak mindenkori magyar király tagjára ruházta. Ezzel Erdély Magyarországgal personalis unióba került, de megmaradt önálló államnak s az eddigi megszálló erő egyszerre véderővé alakult át.

Az ezeket szabályozó Leopoldi diploma (Diploma Leopoldianum) Kemény Zsigmond

szerint - aki maga is élénken részt vett Erdély­nek e diplomán felépülő, 1848 előtti közéleté­ben, s így annak szellemét helyesen tudta ér­telmezni - négy eszmét akart keresztül vinni. Ezekből az első az új fejedelmi ház érdekeit szolgálta, a másik három pedig az első teljesí­tése fejében zálog volt Erdély számára. Ezek az eszmék a következők voltak:

1., hogy Leopold s utódai, mint magyar ki­rályok a védelemért évi adót nyerjenek

2., hogy az ország belkormányzásába men­tői kevesebbet vegyülhessenek idegen befolyások akár Magyarország részéről, akár pedig a Bécsben lakó fejedelem közvetlen közeléből

3., a különszakadás által keletkezett törvé­nyek épen tartassanak, biztosítva legyen Erdélyben az alkotmányos élet, a vallá­sok egyenlősége és a három nemzet (magyar, székely, szász) közti unió

4., az erdélyi magasabb kormányzat min­den tagja az országgyűlésen válasz­tassák, a megyei hivatalnokok a megye­gyűlésen, s ezek csak jóváhagyás végett terjesztessenek fel.

Ezzel a kötéslevéllel, valamint azzal, hogy Leopold ezt a kötéslevelet az erdélyi állam­férfiak nézetének megfelelően - kik Erdélyt Magyarországtól függetlennek hirdették - nem mutatta be a magyar országgyűlésnek jó­váhagyás végett, Erdély különállása a Habs- burg-ház uralma alatt álló többi területektől jogilag elismertetett anélkül, hogy Magyaror­szág a kérdéshez hozzászólhatott volna.

Erdély 1691-ben, a Leopoldi diploma alap­ján önálló állami életét átmentette a változott viszonyokba. De ez a jogi önállás csakhamar egyszerű különállássá devalválódott s az 1691 és 1848 között eltelt idő legnagyobb ré­szében Erdély nem önálló állami, hanem Ma­gyarországtól különálló tartományi életet élt.

Aki elolvassa Kemény Zsigmond tömör ta­nulmányát (,Erdély közélete 1791-1848”), megdöbbenve figyelheti meg, hogy csökkent Erdély államélete a semmire s mint rendelte­tett egyre jobban közvetlen Bécs alá. Mint alakult ki Keresztesi informatív irodájából lassankint az erdélyi kancellária, mely maga alá gyűri idővel a guberniumot, a kormány­széket, s miután az a birodalmi minisztérium­tól függött, mint tétetett így át a kormányzás Bécsbe. A kormányszék Gyulafehérvárról Szebenbe költözött s a katonai főparancsnok - aki a Leopoldi diploma szerint magyar nem lehetett - mint teljes hatalmú cs. kir. biztos tel­jes önhatalmúlag vezette Erdélyt, semmivé

ELSŐ MUTATVÁNYSZÁM

téve a törvényhozás hatáskörét. A XVIII. szá­zadban Erdély arisztokráciája elhazafiatlano- dott és szembekerült a jobbágysággal, meg­szűnt a lelkiismereti szabadság is, megindult a görögkeletiek görög-katholizálása, a protes­tánsok üldözése, a vegyes házasságból való katholizálás. Az erdélyi államférfiak azért idegenkedtek Magyarországtól, mert féltették a lelkiismereti szabadságot Magyarország gazdag és hatalmas főpapságának befolyásá­tól. S íme, az alkotmányos hanyatlás, a lelki- ismereti szabadság romlása a közvélemény minden erélyes tiltakozása, vagy a társadalmi élet minden hatásos ellenszegülése nélkül be­következett Mária Terézia alatt. E 90 évnyi absolutizmus alatt Magyarország szabadság és anyagi jólét terén kezdte lassan elhagyni Erdélyt, mert az absolutizmus ellen jobban tu­dott védekezni. Azonban Erdély szenvedései Magyarországból vajmi kevés részvéttel ju­talmaztattak.

Az erdélyi Kemény Zsigmond is azt kell, hogy hirdesse: „Leopold uralkodása után Er­dély önállóságának a magyar nemzet ketté­szakadásán kívül fontossága alig volt”.

Ha Erdély önállása ilyennyire semmivé lett s a viszonyok idővel Magyarországon kívá­natosabbak lettek, mint Erdélyben, nem in­dult-e meg Erdélyben valamilyen mozgalom az egyesülésre, elvettetett-e az unió kívánal­mának csírája?

Hogy meglássuk a Magyarországgal való egyesülés gondolatának első nyomait, rövi­den rá kell térnünk a Részek kérdésére, mint aminek kapcsán több, mint száz éven át újra meg újra előkerült az egyesülés, az unió kér­dése.

A tulajdonképpeni Erdély területén kívül az erdélyi fejedelemséghez tartozott a speyeri szerződéssel (1571) hozzácsatolt néhány ma­gyarországi megye is, amelyeket a fejedel­mek időnkénti szerződések alapján életük fogytáig bírtak. Ezek a megyék, nevezetesen Bihar-, Kraszna-, Középszolnok-, Máramaros megyék és Kővár vidéke volt az úgynevezett Partium vagy Részek. Ezen megyéknek és vi­déknek a közjogi helyzete a Diploma Leopoldianumban nem tisztáztatott, tehát ké­sedelem nélkül megindult a küzdelem Erdély és Magyarország között a Részek megtartása, illetve megszerzése érdekében. Bihar megye elszakadása Erdélytől már 1688-ban megin­dult, nem sokkal utóbb hasonló jelenségek mutatkoztak Zarándban is, miért Erdély kö­vetei, kik 1691 májusában Bécsbe küldettek, utasítást nyertek, hogy munkálkodjanak, mi­

szerint a Partium Erdélytől el ne szakasz- tassék. Az Alvinczy-féle, 1692 nyarán Bécs­be ment követség utasításában benne volt, hogy az erdélyi gubemium és tanács hatáskö­re terjesztessék ki a Partiumra is. A követség által nyert válasz azonban a Részek közjogi helyzetét nem tisztázta, csupán elismerte a magyar korona joghatóságának törvényes alapjait. 1695-ben az erdélyi rendek Bethlen Miklós bécsi követsége útján próbálták kiesz­közölni, hogy a partium adózás tekintetéből Erdélyhez számíttassék, de sikertelenül, ami­re 1696 nyarán Magyarország nádora és az er­délyi gubernium között formális versengés fejlődött ki az adószedés hatásköre körül. Vé­gül I. Lipót úgy oldotta meg a kérdést, hogy a Partium politikai irányítását az erdélyi guberniumra, az összes adó- és pénzügyeket pedig Magyarország hatáskörébe utalta, nem­különben a katonai vonatkozású ügyeket is. A gubernium 1700 szeptemberében Wass Györ­gyöt küldte Bécsbe a Partium birtoklásának Erdély részére való biztosítása végett, sikerte­lenül. Az 1700 januári, gyulafehérvári or­szággyűlés pedig szintén sikertelenül felírt az udvarhoz, hogy a Partium pénzügyileg is csatoltassék Erdélyhez.

A Rákóczi-szabadságharc némi változást ho­zott a Partium ügyében. Ugyanis I. József 1709. október 26-án a Partiumot ideiglenesen pénz­ügyileg is az erdélyi gubemium alá rendelte. Alig ült el azonban a szabadságharc, a felső­magyarországi rendek 1711 májusában kassai gyűlésükön már nemcsak a Részek Magyaror­szághoz való csatolását kérték, hanem az or­szág területi egysége helyreállítása kapcsán Er­dély beolvasztását is kívánták! Erdélyt ez a hír, mint az egykorú Cserey Mihály írja, nagy izga­lomba hozta, s Erdély több úton rögtön lépése­ket tett az udvarnál e kérés ellen, azzal, hogy legalább e jelenlegi helyzet állandósíttassék.

Egy 1709 óta működő „tizenhattagú depu- táció” s maguk a Részek rendei is sürgették a Részek teljes Erdélyhez csatolását. Az 1712- es pozsonyi országgyűlés azonban a haladék­talanul Magyarországhoz való visszacsatolást sürgette. Erdély ezt ellensúlyozandó, gr. Bethlen Lászlót küldte Bécsbe, de III. Károly egyfelé sem döntött, hanem 1712. szeptember16-iki resolutiójában fenntartotta az eddigi kettős kormányzatot.

A Partium körüli küzdelem tehát, mint lát­juk, a magyarországi rendek egy csoportja ré­széről már 1711-ben felvetette az uniót, de ekkor a kérdés Erdélyben merev ellenzésre talált. A küzdelem azonban folyt tovább.

2001.

MÁRKUS ISTVÁNNincs visszaút

( Vázlat Szeghalomról)A közelmúlt hazai története, benne a sztáli­

nista „proletárdiktatúra” bukása, a kádári be­rendezkedésnek a szándékoltnál mélyebb euró- paizálódása, utóbb ennek a rendszernek erodá­lódása meggondolásra kínálja azt a jelenséget, amit úgy nevezhetünk: a hosszú távú társada- lomformálódási folyamatok ereje. Ezúttal a Bé­kés megyei Szeghalom példáját vesszük elő.

(Sejtelmek az előtörténetről) Bizonytalan pillantással kell átfognunk ennek a dél-tiszán­túli paraszthelynek rendiségkori történetét. A szórványosan fennmaradt okmányok valamit elárulnák ugyan a XVIÜ-XIX. századi pa­raszti lét kereteiről, a népesség számáról és rétegződéséről, a földesúr és a jobbágyok kö­zötti viszonyról, valami keveset az egyházi életről is elmondanak, de nem engednek be­pillantást a falusi társadalom belső szervező­désének, a közemberi egzisztencia korabeli megerősödésének folyamataiba. E processzus összetevői is, egymásra halmozódó részered­ményei is homályban maradnak, egy-egy ur­bárium, kontraktus, peres irat legfeljebb kö­vetkeztetni enged rájuk. A XX. század végé­ről visszatekintő kutató aligha tehet egyebet, mint azt, hogy a későbbi fejleményekből visz- szakövetkeztetve, más települések analóg tör­ténetét is számba véve fogalmazza meg hipo­tézisét.

Amikor a török kiűzetett, a déli Tiszántúl, kiváltképp Békés megye e sárréti szöglete el­vadult táj. Elvadult a nép is? A parasztság, mely innen-onnan idetelepül vagy elődei el­hagyott földjére visszatér, sebtiben felvert kunyhókba visszahúzódva jószágaival birto­kába veszi a határt, s ettől kezdve itt él, még mielőtt tisztázódna, ki lesz a földesúr, jön-e ide az isten háta mögé pap. Itt van tehát a nép magában, és új életre kelti Szeghalom falut. Ez a nép a jelek szerint sem elvadult nem volt, sem kulturálatlan.

Az érkezők többsége szerencsésebb vidé­kek épen maradt falvaiból, mezővárosaiból jött. Olyan helységekből tehát, ahol egy per­cig sem szakadt meg a rendezett, paraszti nor­mákkal szabályozott, egyházilag megszentelt élet. Kétség sem fér hozzá, hogy zömmel olyan „megnevelt", évszázadok paraszti kul­túráját hordozó családok hózódtak ide az 1700-as évek elején, amelyek nem csupán az állattartáshoz és földműveléshez értettek,

nemcsak azt a fontos tudást hozták magukkal, hogy szorgos munka árán élhetnek meg a föl­dön, de rég megszokták azt is, hogy jogok és kötelességek ismeretében, törvényt tisztelve kell élniük és felnevelniük az új nemzedéket.

Maga a „Szeghalom” szó az első pillanattól több volt, mint néhány tucat földház neve. Az elnevezés azután, hogy néhány család itt megint letelepedett, utalt egy korábbi, elpusz­tított, de attól kezdve újra létező „kollektív személyiségre”, melynek az új falu lett a meg­testesítője. Ez a „kollektív személyiség” tette lehetővé, hogy a mocsaras Sárrét partján meg­búvó házcsoport „község” és „egyházközség” legyen, lelkészt hívjon ide és tartson el, majd a fölibe ültetett Harruckern báróval, fél megye újdonsült földesurával mint érdekeit ismerő kommunitás lépjen szerződéses viszonyba. Nem gondoljuk, hogy az „új honfoglalás", a csak itt-ott szántható határ birtokbavétele, a földesúrral és tisztjeivel való egyezkedés, a terhek kivetése és behajtása meg az időnkénti pap- és presbiterválasztás konfliktusok nélkül ment volna végbe. Arról is szólnak írások, hogy az 1735-ös békésszentandrási parasztlá­zadásnak szeghalmi résztvevői is voltak. De sem a belső csetepaté, sem a földesúri hatalom elleni lázadás nem teszi kétségessé, hogy az 1700-as évek folyamán Szeghalomban és kör­nyékén is rendezett viszonyok álltak elő. Olyan keretek teremtődtek, melyek az elemi létbiztonságon és vagyonbiztonságon, a gya­rapítás és örökítés garanciáin túl a parasztok személyi és családfői önrendelkezésének mozgásterét is biztosították.

A XVm. századi újrakezdés után a létjo­gok, a határhasználat, a vagyongyűjtési és - örökítési, a közemberi önrendelkezési jogok megszilárdulása irányában, más szóval a ta­lajmenti európaizálódás felé haladt ez a sze­rény község is. Itt kezdődik Szeghalom lénye­gi társadalomtörténete, melynek minden kor­szaka „strukturális örökségként” veszi birtok­ba és magától értetődő egyszerűséggel tudja és használja a jogok megszokott összességét.

(Európaizálódás: mi az ok és mi az oko­zat?) Vajon a visszaszerveződő politikai hata­lom, a folyamatos európai jogrendben élő, a maga törzsterületén szabadparaszti enklávé- kat megtűrő Habsburg-birodalom hatásáról lenne itt szó? Arról a relatív európaiságról, amelyet e tájon az egykori „linzi pék", majd hadseregszállító polgár, az európai viszonyok közt otthonos, itt magyar arisztokratává avan­zsált Harrucken közvetített? Vagy inkább a

e l s ő m u t a t v á n y s z á m

kálvini egyház életforma- és tudatformáló munkájának volt köszönhető, hogy erőtelje­sen kirajzolódhatott a kommunitásban helyét tudó, kötelességeit ismerő, ám jogaira is ké­nyes paraszt alakja? Avagy a vármegyei és or­szágos középnemesi-köznemesi társadalom­igazgatás lett volna - a Birodalom kereteihez is igazodva - hatékonyan jogvédő, még a job­bágyparasztság megszokott jogállását illető­en is? Vagy maga a nép, és különösen az al­földi magyar nép vált már a XVIII. századra oly erőssé, hogy nem is lehetett vele máskép­pen bánni, mint önnön jogait ismerő és védeni képes közemberek szervezett összességével?

A válasz az lehet, hogy mindez együtt ha­tott. A társadalmi, egyben állami berendezke­dés összefüggő szisztémájáról van szó, mely­ben az európai típusú jogviszonyok és a nem kevésbé európai jellegű középszintű és köz­népi életformák kölcsönösen feltételezik egy­mást. A folyamatos összeilleszkedés nem zár­ta ki a konfliktusokat, de befolyásolta az ér­dekküzdelmek és egyéb viaskodások elinté- ződésének vagy elsimulásának kereteit és módjait. Kitörés, kilengés, egyéni és csopor­tos deviancia mindig adódik, de az igazi kér­dés az: mihez képest? A perdöntő az, hogy lé­tezett egy köztudott, elfogadott, a normáknak megfelelő létezési mód. Volt regula: megszo­kott, beidegzett fegyelem és önfegyelem, lé­tezett az erőszakot csak végső eszközként el­ismerő társadalmi mozgástér.

A Tripartitum értelmében Szeghalom kora­beli lakosai mind egy szálig a báró jobbágyai voltak, ideértve a zselléreket, pákászokat, akik a Sárrétet járták, és az iparosokat is. Va­lójában szabad parasztok a jószágtartásból pénzelő gazdák is, a házas és házatlan szegé­nyek is, a mesteremberekről és a vásározó kalmárokról nem is szólva. A valóságos jog már régen más itt, mint az írott jog...

Az 1945 óta eltelt fél évszázadnyi idő alatt Szeghalom annyira átalakult, hogy nincs az a hatalom, nincs az a restrikciós politika, mely visszaállíthatná az egykori urak vezette pa­rasztvilágot.

1945 előtt a szeghalmi népességnek csak­nem háromnegyede élt mezőgazdaságból. Ma az arány, bőven számolva is, legfeljebb ötöd­rész. A lakosság túlnyomó többsége már ipari dolgozó, illetve a szolgáltatási szektorban vagy értelmiségként tevékenykedik. A nagy többség elszakadt a mezőgazdaságtól.

A parasztnépnek a földtől való elválasztása 1949 után részben erőszakkkal, a beszolgálta-

tási terhek elriasztó felemelésével és a kétszeri kollektivizálással, a mezőgazdaság üzemi át­szervezésével történt. Nagy szerepe volt annak is, hogy az országban az ötvenes évek eleje óta megsokasodtak az ipari és építőipari munkahe­lyek. Ez a szektor nemcsak a faluból elüldözött kuláknak és a menekülő középparasztnak nyújtott menedéket, magához csábította a teg­napi szegényparasztot, a kubikosságban edzett földmunkást, a pár holdján nehezen boldoguló újgazdát is. Még nagyobb a változás a hatva­nas évek végén, a hetvenes évek elején, amikor a második kollektivizálási hullám után a tée­szek és a nagy területű állami gazdaság techni­kai korszerűsítése folytán újabb százak mun­kája vált feleslegessé. Ugyanekkor telepítették ide a Csepel Autógyár egy autóbusz-alvázakat gyártó részlegét és néhány kisebb könnyűipari üzemet. Ezek a hetvenes évek végén már több mint háromezer embert foglalkoztattak, férfit, nőt vegyesen.

A mezőgazdaságtól való eloldódás, a fog­lalkozásváltás itt azért is radikálisabb, mint sok más vidéken, mert a termelés feltételei - így a háztáji árutermelés feltételei is - rosz- szabbak, mint Békés megye déli részén, vagy a Duna-Tisza közi homokon. A kertészkedés­nek nincsenek érdemleges hagyományai, a fóliázás sem terjedt el igazán. A háztáji állat­tartás is kisszerű maradt.

Az országos és helyi iparosítás - függetle­nül attól, hogy a szeghalmi üzemek hogyan állták volna meg helyüket a világversenyben - megoldotta Szeghalom legfőbb gondját: a túl­zsúfoltságot, a mezőgazdasági túlnépesedést. Teret adott az anyagi igényesedésnek, a szak­matanulásnak, a rég vágyott társadalmi mobi- lizálódásnak, a tömeges emelkedésnek. Olyan folyamatokat indított el, amelyek visz- szafordíthatatlanok, illetve amelyek megre­kedése: kész társadalmi katasztrófa.

Átalakult a tanultság és szakképzettség szerkezete, a szakmastruktúra. A mezőgazda­ságban a technizálódás, kemizálás és a tanult szakirányítás elterjedése során új követelmé­nyek támadtak. Ott is, s az iparban is kialakult a funkcionális hierarchia, a csúcson a szak­mérnök áll, az ő keze alatt dolgoznak a tech­nikusok, azok alatt a szakmunkások, végül a betanítottak, majd a segédmunkások. A ha­gyományos paraszti tudás és a kézműves jár­tasság leértékelődött, a tanult szakmunka, ve­le a specializálódás becse megnőtt. Az új ér­tékrend, mely a fizetésekben is megjelent, szakképzettség szerzésére késztette az új nemzedék fiait.

(Sár)hajózni kell

Útjára indul a Sárhajó, a magyar népi kultúra, a népi irodalom lapja. A Sárhajó egyszerű, de biztos közlekedési eszköz akar lenni a zavaros vizeken, értékeket cipelni egyik partról a másikra, a XX. századból a XXL-be. Van-e egyáltalán népi kultúra ma? Sokan magát már a kérdésfeltevés jogosságát is vitatják, mondván, hogy népi kultúra/irodalom nincs, megszűnt, folytathatatlan. Ez az egész vállal(koz)ás azt akarja bizonyítani, hogy a népi szellem(iség) változatlanul létezik, benne van a mindennapokban, a tárgyi, környezeti kultúrában, a lelkűnkben. S akkor lehet (újra) művészete is...Mert azt azért talán senki sem vitatja, hogy népi kultúra - volt. S a Sárhajó araszolásának az adhat leginkább hitelt, hogy e tájon a népiség gondolatának legkiválóbb hirdetői születtek: Sinka István, Szabó Pál, Péter András, Hegyesi János, Nagy Imre, s a sor még folytatható lenne. A Sárhajó képzeletbeli evezőit ők húzzák, pontosabban talán dorongjait ők nyomják az iszapos meder aljára. Ezzel együtt sem hirdethetjük/gondolhatjuk magunkról, hogy a nagy népi írók (méltó) örökösei vagyunk, mert ez egyfelől szerénytelenség volna; másfelől nem lenne igaz. A Sárhajó minden küldetéstudat nélkül, ám a gyakorlati hasznosság vágyával balanszíroz korunk mocsarában a tisztább nádas felé, az olykor szimbolikus, máskor nagyon is valóságos (ár)vizeken.A Sárhajó különben nem kíván leragadni az egyébként mérhetetlenül gazdag kultúrájú Körös-Sárréten, hanem régi és új vizek felé veszi az irányt. A Sárhajóra felfér Tessedik Sámuel és Arany János, Bajcsy- Zsilinszky Endre és Áchim L. András öröksége, szellemi poggyásza is, s bár nem feltétlenül akar az Értől az Óceánig jutni, az egyetemes magyar kultúra kikötőjéig igen.A Sárhajó nem szeretne a jórészt mesterségesen felmelegített népi-urbánus vitában részt venni, hanem a maga módján, vélhetően hosszabb távon is szerény eszközeivel meghaladni azt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feloldódunk a nagy semmiben, mert ideológiánk azért van: keresztény-nemzetiség, konzervativizmus, magyarság, népiség. Egy szándékosan rossz példával: a Sárhajó a magyar sors egyik leghitelesebb ábrázolójának tartja Szabó Pált, viszont mégis közelebb áll az általunk vallott eszményhez Sinka emberi vállalása, tartása. Másképpen: a Sárhajó utasokként befogadja a népi bal dereglyéseit, viszont a jó irányt nem szabad szem elől téveszteni.A Sárhajó első mutatványszáma "főhajtás" akar lenni az elődök emléke előtt, ám a következőkben már napjaink égető kérdéseire keresünk választ.Kalandra fel!

Szerző: A szerk.

A folyóiratot nyomtatta:

FETT PRINT NYOMDAG yom aendrőd, K ossuth u. 34. Tel.: 66/386*503

A nyomda vállalja könyvek, prospektusok, címkék, ügyviteli nyomtatványok, dobozok gyártását, tervezéstől a kivitelezésig.

www.digisarret.hu

Adószám: 18391833-1-04

*

Ez a dokumentum a Sárréti Digitális Gyűjtemény Alapítvány [SDGYA] és az általa üzemeltetett

Sárréti Elektronikus Könyvtár [SEK] gyűjteményéből származik.

A szerzői és egyéb jogok a dokumentumok szerzőjét ill. tulajdonosát illetik, amennyiben a neve fel van

tüntetve.

A Sárréti Elektronikus Könyvtár üzemeltetője fenntartja magának a jogot, hogy ha kétség merül fel egyes

dokumentumok szabad terjesztésével kapcsolatban, akkor azokat törli a SEK állományából.

Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-

kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással

használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző, illetve a tulajdonos

engedélyét kell kérni!

*

A digitális változatot készítette:

Hajdú József, 2001