Schäffer Erzsébet

A temesvári lány

Schäffer Erzsébet

A temesvári lány

Anyuval az élet

nők lapjaműhely

© Schäffer Erzsébet 2010

Fotók: © Szász Marcell és családifotográfiák

Borítóterv: Czeizel Balázs

Tördelés, tipográfia: Kerényi Attila

ISBN 978-615-5008-73-3

Megjelent a Sanoma Budapest Zrt.gondozásában

1037 Budapest, Montevideo u. 9.,tel.: 437-1100

Felelős kiadó: Szabó Györgyvezérigazgató

Vezetőszerkesztő: SzemereGabriella

Képfeldolgozás: Sanoma Repro

Nyomdai kivitelezés: SzekszárdiNyomda Kft.

Felelős vezető: Vadász József

A könyvet megrendelheti awww.polc.hu online könyváruházban

Testvéremnek

Fekszem az ágyon. Hajnal van.Egymást kergetik a gondolatok. Lázas,fájdalmas, szívet összeszorítógondolatok.

Három napja nem szűnik a görcs afejemben. Három napja gyöngyözik atestem. Ahogy mindig, ha belegondolok,ha valamiben bizonytalan vagyok, hogymit is tettem, pillanatról pillanatra önt ela forróság. A homlokomnál kezdődik,aztán a mellem közt a kis árkot lepik elaz izzadságcseppek, és mindjárt azágyékomban, a combom tövében érzemaz elviselhetetlen nedves hőséget…Meggyulladok.

A fejemre húzom a párnát, nem bírok

a könynyeimmel.Három napja siratlak, három napja

siratok, három napja temetem azálmaimat.

Nem tudom megcsinálni.Talán nem is akarom megcsinálni…Ki akartam mondani a

kimondhatatlant.Elmesélni a leírhatatlant.Bevallani mindent.Hogy ostobán éltünk, anyu. Ostoba

büszkeségben. Ostoba félreértésekben.Ostoba csöndben. Buta félelemben.

Tartottunk egymástól. Te tartottáltőlem, én tartottam tőled.

Más lányt szerettél volna te, és másanyát akartam én.

Ezt hittük egymásról.

És közben ott voltak az ordítóbizonyosságok. Garmadában a megkötöttpulóverek, sapkák, sálak, a hazaírtlapok, az egymásért mondott imák. Ottvolt karnyújtásnyira, ami utánvágyakoztunk.

Ott voltak a bizonyosságok.És mégis…Ha nincs ez a három év, ha nem vagy

itt velünk kényszerből, mert tehetetlenbeteg lettél, szobához, ágyhoz kötöttlettél, ha nincs ez a három,szenvedésekkel teli év, amitől annyiraféltem, amibe beleöregedtem,belefáradtam, de ami mélyebbre vitt,többet vett el és többet adott, mint amitvalaha is remélhettem a kettőnk, dehogycsak a kettőnk, valamennyiünk életében,

ha nincs ez a három év, örökreelveszítelek.

Ahogy aput elveszítettem, és siratommegtalálhatatlanul, halálig.

Ha nincs ez a három év, nemismerlek téged. És nem szeretlek megtéged azzal a felismert és elvállaltfájdalmas reménykedéssel, azzal asokszor beteljesíthetetlen vággyal, hogyérezzed és érezzem, ebben a végtelenirgalomban, ami az életünk eredője, ittvagyunk egymásnak. Elválaszthatatlanul.

Voltak megtalált, megszenteltpillanatok. Percek, órák. Voltakvallomások. Nem mondom, hogykitöltötték a napjainkat, de voltak.

És felülírtak mindent.Mindent. Mindent. Mindent…

Erről akar mesélni ez a könyv.

Anyuval egy szobában

Azon a hajnalon a csobánkai öregház ajtajában néhány szál hóvirág márkidugta a fejét. Az egyik rohammentősfuttában rá is csodálkozott, jé,hóvirág…! Most május vége van, lassanmár az akác is elvirágzott… Az énvalaha szaladós, csupa élet mamám attóla reggeltől nem kelt ki azágyból… Velünk van, nálunk lakik, aki

már vagy harminc éve egyedül élt.

Egyik nagy betegségén túlkerülve,azt mondta egyszer Mészöly Miklós. Ottálltunk a kisoroszi házuk előtt, sütött anap:

– Nem kell izgulni… A lét utolsó ötperce elég a teljes életre…

Akkor nem értettem pontosan aszavait. Ma már talán kapiskálom. Mégmeg is toldom a magam tapasztalásával:

– Lesz idő az ember életében,amikor a nagyvilág minden drámája,öröme és fájdalma elfér egyetlen kisszobában. Ahonnan ki se kell lépni. Mertminden megtörténik, ami két ember köztmegtörténhet, akik szeretetük okán és abetegség okozta kényszerből egymás

elfogadására szorulnak.Mert amióta az a hajnali rohammentő

szirénázva vitt minket a kórház felé, újfejezete kezdődött az életünknek: azelfogadásé.

De ezt akkor, ott a mentőben ülvemég nem tudtam. Ott még csak azaggodalom tartott fogva, és a felelősségszorongatott, hogy azon a hajnali óránengem hívott telefonon a városból, nem afaluban lakó orvost… Ezen csak későbbdöbbentem meg, amikor a kettőnk, s anyukülvilághoz való kapcsolatátvégiggondoltam… Mennyi bizalomirányomban, amit sosem mondott ki, énmeg éppen ennek a bizalomnak a hiányátérezve, menynyit görcsöltem, mi mindentfantáziáltam össze. És mit össze

panaszkodtam. És mennyi tapintatanyuban, a „nem akarok mást zavarni amagam bajával” érzés kifelé, és „igazánjöhetnének gyakrabban” szemrehányáscsak magának befelé. De hangosan nemszólt senki semmit.

Addig a hajnalig, nyilván csak amagam megnyugtatására mondtamhetenkénti látogatásomkor, hogy ő alegjobban egyedül szeret lenni… Ezt ismondta, így is éreztük. Hogy hozzánkköltözzön, sokszor elvetette. Én bárkészültem, hogy többet leszek vele, ottalszom nála, olykor együtt fekszünk,együtt ébredünk – nem lett gyakorlatebből a tervből. Mindig volt kifogás,mentség elegendő. Ám a lelkifurdalás,ami megtéveszthetetlenül pontos –

legyen bár kényelmetlen, mégis alegjobb rá hallgatni – ott csengetettbennem, elhallgathatatlanul.

Akkor reggel, még a szívétösszeszorító rohammal küszködve isutasított:

– Keress valami ruhát, a cipőmet…– Elég a hálóing, anyu, köntös kell,

meg a papucsod…Legyintett, nem tudod ezt, fiam. A

mentősök egyetértésére aztán bólintott.Hordágyra tették. Onnantól másokraszorul, bár minden kicsi lehetőségetmegragad, amivel saját kezével segíthetmagán, s rajtunk, s ami maradék önállólétét igazolja vagy erősíti. Milyen szívósa szervezete, és milyen erős a lelke –gondolom sokszor, még

türelmetlenségemben is. Mert néha az isvagyok. Türelmetlen és sértett. Báregyre ritkábban.

Mit is mondott a zöld műtőssapkájaalatt, valahonnan mélyen, belülről, asokat látott ember szemével mosolygó,operáló orvos? Álltunk a kórházifolyosón, újabb szorító rohamok utánmegint az orvosokba kapaszkodva… Afejében és a lelkében ki tudja hányember szívét őrző doktornő a javaslatátismételte, egy katéteres beavatkozássalmeg lehetne próbálni az ér tágítását…Úgy érzi, sikerülne… A két orvosegymásra nézett. Aztán anyura:

– Félelem helyett egy kicsibizalmat… Anélkül nem megy…Nyolcvanhat év, meszes erek, lezajlott

infarktusok… Az egyik ér elment, de amásik talán tágítható… Meglátjuk…

És a mamám, a nagy utazó, erre akalandra is rábólintott.

Már itthon, kértem tőle sokadszor,mesélje el azt a pillanatot. Azt, amikorott feküdt egy szál lepedő alatt, s azorvos felkiáltott… A mamámvalahányszor, nagy átéléssel újra és újraelmeséli:

– Csak egy szúrást éreztem, aztánmondta, lesz egy kis szorítás, ő amonitort nézte és akkor megszólalt:„Asszonyom, még két milliméter és bennvagyok a szívben…!” Nem éreztemsemmit, akkor nem is féltem… Akkor adoktor erős hangját hallom megint, sose

felejtem el, ezt mondta: „Asszonyom,vehet egy új télikabátot. !” Hát ez jóvolt…

A mesélés, a beszélgetés mindig aderű órái. De még mindig abból vankevesebb. Pedig az segít a legtöbbet.Már ezt is tudom. Csak megfelelni nemmindig tudok. Pedig mindenkibesegít. Az egész család. Unokák ülnekaz ágya mellett, vagy csak benéznek, alegkisebbek rájárnak a dédi csokoládésdobozára és akkora szemekkel tudjákvizslatni…

De csak kicsit maradnak. Az első kéthónap leginkább aggódással telt. Arohamok és a vérhígítók nyománaggasztó orrvérzés, órákon át jegelés,borogatás, tampon… Jegelés, borogatás,

tampon… És a félelem, mikor kezdődikújra. Ilyenkor fáradtan odadőltvalamelyikünk oldalához, csöndes voltés fegyelmezett. Amikor már lehetett,feküdt a felpolcolt párnán, a jegeszöldborsóval az orrnyergén el is aludt.Kis hős… hőscincér… mondogattamszipogva, ketten találták ki abarátnőmmel.

– Egy hős tetszik lenni, Margit néni!– mondta Misley barátnőm, amúgy Judit,mire anyu halkan, a kezével integetvehelyesbített:

– Egy hős… egyenesen egyhőscincér, Juditkám…

„A hőscincér mosdik”, próbáltunknevetni a lavór fölött, néha mulatott azügyes, kivágott ülepű széken, ami

nagyszerűen bevált, a nehezen lenyeltgyógyszerek után meg győzedelmesen, dehát a nevetés sem megy mindig.

– Hagyd, majd én… – mondjaolyankor is, amikor tudom, hogy nembírja el a takarót, a szobavécét borítópárnát, a vizespoharat.

Időbe telt, míg megértettem… nemis, inkább elfogadtam, hogy ezek azerőlködések mennyire fontosak. Hogyenyhítik a kiszolgáltatottságanyomorúságát. Amit neki ugyanúgy elkell fogadnia, mint az elé tett tányérlevest. Neki, akire azt mondtam mindig,mamuska, te önálló macska…! És el kellfogadnia a főzeléket, amit sosem tudokeltalálni, hogy olyan legyen, mint azotthoni.

Igen, az elfogadás. Ráadásul úgy,hogy közben el tudja mondani azt is, aminem tetszik. Hogy a kávéba több vizetkér, hogy nem szereti a rizst, hogy tésztátenne többet… Sose tudtam, hogy kényesa gyomra, vigyáznia kell, mit eszik…

Nekem is el kellett fogadnom sokmindent. Hogy a mozgásterem erősenlecsökkent, hogy le kell mondanitalálkozásokat, munkákat, utazást. És elkell fogadnom sokak segítségét, nekem,aki pont, mint anyám, egyedül akarokintézni mindent. El kell fogadnom főleg acsaládom részvételét, őrájuk szorulok, agyerekeim, a férjem segítsége nélkülegyedül nem bírnám. Ők vannak anyuval,ha el kell mennem valahová, őksegítenek, mert nem tudom egyedül

emelni, nem bírok el a hétköznapokmegsűrűsödött feladataival. Az is új,hogy az édesanyám egyik pillanatról amásikra ugyanúgy a gondjaimra vanbízva, mint a gyerekeim, amikor kicsikvoltak. Hogy meg kell szervezni a napot,nekem, aki szabad voltam, sokkalszabadabb, mint sokan körülöttem.

Mindezt meg kell tanulni elfogadni…Nem olyan könnyű menet, egyenetlen éssok fázisa van. De eljött egy pillanat,aztán több is, amikor valami olyasmitörtént, ami megváltoztatott mindentkettőnk között. Könnyűvé tette a terheket,és valami régtől várt ajándékot adott,ami talán ott volt mindig is,karnyújtásnyira, csak én, magammaltörődő, nem nyúltam utána…

Anyu nem szeret puszilkodni. Nem isaz a törleszkedős fajta. A viszonyunksajátos volt, én hamar elkerültemotthonról, s bár sokat találkoztunk, azigazi beszélgetések köztünk nem tudtakmegszületni. Talán csak most kezdődnek.Nekem sokszor hiányzott az ölelése, asimogatása, lehet, hogy neki is az enyém,de nem beszéltünk ilyesmiről. Egyáltalánnem beszéltünk soha semmilyen, valóbanaz elevenbe vágó dologról. Érzésekről,emlékekről, fájdalmakról, titkokról,sérelmekről, félreértésekről. Nem,sosem.

Egyik nap, amikor megmosdattam,friss volt, de elgyötört, guggoltam azágya mellett, keze a kezemben. Akkor

megfogta az uj amat és a szájához vitte.Puszilta, csókolta, becézgette. Suttogott:

– Fogjátok ezt bírni, kislányom…?Tartottam a kezem a kezében, a

bőröm érzékelte a szája finomsimogatását és csak bólogatni tudtam.Folytak a könnyeim és azt éreztem,szétfeszít az erő és a bizonyosság, és ahála… A testvéremre gondoltam,apánkra, öleltem azt a kicsi testet ott azágyban, és azt éreztem, érdemtelenülenyém az ajándék. A megváltás. Mert aző fájdalmai révén születnek meg köztünka vágyott és elhallgatott ölelések.

Egy más alkalommal bent voltamnála, kényelmetlen volt fölé hajolni, hátletérdeltem az ágy mellé. Odabújtamhozzá és átöleltem a nyakát. Szorosan,

melegen. Így sosem szoktunk miölelkezni. Puszilgattam a nyakát, azarcát, nem engedtem el sokáig. Amikorfölegyenesedtem, azt mondta:

– De drága vagy, te Zsike…Ritkán szokott Zsikének hívni,

legtöbbször azt mondta, fiam. Most,meg… Olyan kevés kell aboldogsághoz… Mikor kimentem aszobából, nyeltem a könnyeimet. Az járta fejemben, miért gondoltam évekig,hogy az én mamám nem szereti azölelést? Hogy hűvös alkat. És havágytam az ölelésére, mert nagyonvágytam rá, miért nem nyújtottam ki akezem én, miért nem ölelem márrégóta…

Megint a kíméletlenül pontos a kis

mondat. „Meg kell tanulnunkvágyakozni az után, ami a miénk…”Anyu ölelése már rég az enyém. S azenyém, az övé. Hogy lehet, hogy néha ottálltunk egymástól olyan végtelentávolságban…

„De drága vagy…” Visszanéztem azágyára. Fölemelte a kezét, intett, mindenrendben van. Ragyogott a kis arca.Tényleg ilyen kevés kell aboldogsághoz…?

Sok hasonló percet éltünk meg azóta.

Volt egy áldással megszenteltdélelőttünk. Bejött hozzánk, ide abetegágyhoz a falunk lelkipásztora.Amikor beszélgettek, kijöttem a

szobából. Utána együtt voltunk még jóideig, hármasban. Anyut olyanelnyugodott arcúnak, csöndesenderűsnek, békés szívűnek még nemláttam.

– Milyen szép az édesanyja – mondtaa papunk, amikor elköszönt. – Vannakemberek, akik adománnyá tudják érlelnia fájdalmat… Az édesanyja tudja ezt…

Hiába ért valamit az eszével azember. Addig, míg át nem éli, míg asaját bőrén nem érzékeli, nem tudsemmit. És hiába fogadkozik…

Tegnap, tudom, utálatos voltam.Szinte egész nap esett, a felhők a fáktetejéig lógtak. Minden porcikám, minthaösszevertek volna. Anyu sem aludt jól

éjszaka. A vízhajtók miatt, aráparancsolt gyakori ivás miatt óránkéntkel fel pisilni, ha nem tud visszaaludni,csak nézi a letakart kislámpávalárnyékolt sötétet. Hogy mi mindentkavarnak fel egy nyolcvanhat éves,ágyhoz kötött, friss szellemű, az utolsóporcikájáig önálló emberben az álmatlanéjszakák, csak elgondolni tudom. Dereggel azt láttam, nyúzott és szótlan.Semmi nem derítette fel. Panaszokkal aszámban mentem ki a konyhába, mittegyek hát, hogy jól tegyem…

Volt ott valaki, aki a legtöbbet segítmost is, ahogy mindig is tette. Rámnézett a pirítósa fölött és azt mondta:

– Gondolj mindig arra, hogy neki anehezebb…

Akkor kezdtem el sírni. Ésmegszabadulni panasztól, vádtól,fáradtságtól. Megint csak a hála maradt,hogy itt lehetek velük. Hogy haladékotkaptunk anyuval…

Használják jól, mondta halkan azorvosnő, amikor elbúcsúztunk. Minthaüzenne valaki…

Gyerekkoromban egy kocka alakúvörösréz óra állt a vitrinben. Pontakkora, mint a mesekirakó kockáim.Szép óra volt. Különös darab, nem illetta vitrin többi tárgya közé. Sokáigazt hittem, nem is a miénk, csak valahogyodakerült. Egyszer babrálni kezdtem acsavarjain. Véletlenül felhúzhattam, mert

elkezdett csörögni. Gyorsan becsuktam avitrin üvegajtaját, még akkor ishangosan csörgött. Jó sokáig. Ritkaformájú ébresztőóra volt.

Egyszer mesélted, ez az óra mindigveled volt. Akkor is, amikor az a katonakitépte kezedből a bőröndödet. A kissötétkék bőröndöt, ami a bombázásokután megmaradt. Ebben volt mindenholmid. Berlin, ezerkilencszáznegyvenöttavasza. Az ostrom utáni első napok. Azóvóhelyről jöttetek föl, a tatárképűkatona füles sapkát viselt. Félrerángatotta sorból. Kezedben a bőrönd, tépte,cibálta. És akkor az óra megszólalt.Csörgött, mint a veszedelem.

– Bombe, bombe! – ordított a katona,és rohant, dobta el a bőröndöt,

elengedett téged is, menekült.Így maradt meg. Ott állt a vitrinben,

rajtam kívül senki nem húzta fel többé.Aztán az öcsém, aki már gyereknek

is minden masinát tüzetesen megvizsgált,szétszerelte. A költözéskor a darabjai iseltűntek.

Itt volt az ölünkben a kincs.És szétfoszlott.

Még a reménye is szétfoszlottannak,

hogy megleljem.Nincs.

Az egyik legkedvesebb éslegszomorúbb képem a gyerekkorodból.Most néztem meg alaposan a hátoldalána feliratot.

Tintaceruzával írták.Az évszámot nem tudtam

kisilabizálni, csak ezt, V. 24.Ezerkilencszázharminc után

készülhetett. Édesapád kilencéveskorodban, huszonkilencben ment kiArgentinába. Soha többé nemtalálkoztatok.

A szöveg a fénykép hátoldalán jólolvasható: „Fixmer család apanélkülTántinak”

Apás voltál. Azt vártad, hogyapáddal utazhass abba az ismeretlenbe.Aztán azt, hogy majd a család utána

megy, s együtt lesztek megint. Vagyelőbb te utazol, aztán sorban a többiek.

Minden másképp lett. Apád nem jöttvissza Buenos Airesből.

Ti maradtatok Temesváron.Egy kilencéves kislány sokáig tudja

őrizgetni az álmait.És te őrizgetted. Makacsul,

csöndben, titokban.Apácákhoz jártál iskolába, ott

végezted el a polgárit aNotredamistáknál. Szerettél odajárni.Sokáig dédelgetted a gondolatot, apácaleszel te is. Tiszta homlokú, halk, suhogójárású, csöndes mosolyú apáca.

Kiskamasz voltál, amikorTemesváron vendégszerepelt aKolozsvári Magyar Színház társulata.

Gyerekszereplőket kerestek. Téged iskiválogattak, hogy magukkal visznek.Szinitanodába. Anyád egy pillanatig setétovázott.

– Egy ember már elment a családból.Nem engedlek…

Sose bocsátottad meg neki.

Ez most egy régi délelőtt.Akkoriban úgy mentem hozzád, hogyvásároltam, vittem, ami kell, aztán együttlementünk ebédelni Zorkához, a Tavaszvendéglőbe. Jó kis délelőttök voltak.Kicsit mindig szigorúak, kicsit mindigszemrehányósok… Vagy csak, mert akapupánt tényleg lógott, s én a tízes buszhelyett csak a tizenkettessel érkeztem – a

lelkifurdalás miatt éreztem így…?

Egy csuda nő a mamám. Nagyonrégen ismerem, tudok róla egyet, mást,de még mindig tartogat meglepetéseket.Néha el is bizonytalanodom, lehet, hogynem is tudok róla semmit? Tegnap is mitörtént ebéd közben? Csak kapkodtam afejem.

Nehezen indultunk útnak, pediglegfeljebb öt percre van a kisvendéglő,ahol ebédelni szokott. De előtte fel kellhúzni a cipőt. Az még csak-csak. De megis kell kötni a cipőfűzőt.

– Ne segíts, ezt nekem kellmegcsinálni!

– De anyukám, most itt vagyok…– Holnap nem vagy itt, nekem meg

akkor is meg kell kötnöm…– De…– Gyakorlás a tudás anyja –

egyenesedik fel –, ha állandóan rátokhagyatkozom, a végén ellustulok.

És lehajol újra, és az uj ak hajlítják amasnit, görbítik a csokrot, köti a mamáma cipőfűzőjét.

Ilyen. Sose adta meg magát könnyen.Akkor se, amikor az én mamám, tőrőlmetszett városi lány, egyszer csak falurakerült. Fiatal volt, táncolni szeretett,moziba járni, regényt olvasni. És nekitehenet kellett fejni, rétest sütni,moslékot keverni, paradicsomot kötözni.És megtanult fejni, meszelni, csirkétvágni és hurkát tölteni. Néha sírva, néhanevetve. Úgy pörgött a keze, hogy nyáron

a déli alvás után már indultunk is aDunára, vasárnap ebéd után ragyogott akonyha, vártuk a vendégeket. Vagyminket vártak vendégségbe. Kálmánbácsi magasra röpített, Juci néninekfinom illata volt és isteni süteményekethozott.

És nem hagyta magát az én mamám.Vasárnap a nagymisére mindigkirúzsozta a száját. Akkor is, ha ez anagymamának nem tetszett. A papám nemszólt, hogy tetszik-e neki vagy sem, csaknyújtotta a karját és indultak. És akkor seadta meg magát, amikor nem volt másmunka, legfeljebb takarítani mehetett. Éselment takarítani. Meg szemfelszedéstvállalt, böködte a nejlonharisnyákatsoronként egy forintért. És németül

tolmácsolt olyan sebesen és olyan szépkiejtéssel, hogy mindenki csudálta. Ésnem hagyta, hogy a Ligetben, agyógypedagógián, amikor tizenöt nagyfiútartozott a csoportjába, ne az ő fiailegyenek a legügyesebbek. Hát ilyen.

Most ül a széken, lábán a cipő,győzedelmesen mutatja.

– Na, látod, ezt találtam ki,félcsokorra kötöm, úgy megy.

Vissza akarom tolni a széket, deeszembe jut, annak mindig pontosan ottkell állnia, ugyanabban a szögben atelefonasztalka mellett.

– Csak ne igazgassatok semmit. Azpont úgy áll, ahogy nekem jó.

Ezt mondja mindig a mamám és bekellett látnom, igaza van. A szék pont

úgy áll, hogy kényelmesen le tudjon ráülni, ha szól a telefon. Nem állja el azutat, és alkalmas arra is, hogy induláselőtt ezen a széken ülve fölhúzhassa acipőjét. A fény odaesik, látja azokat azátkozott fűzőket. Mert ezt mondja.

– Ezek az átkozott fűzők! Hogy azégbe nem jutott az eszembe, hogypántosat vegyünk… Ah! – legyint – csakmeg ne öregedjen az ember.

Ahogy megyünk kifelé, látom,mosott. Az eresz alá teregetett. Rögtönészreveszi, hol jár a szemem.

– Csak nem hagyom ott azt a kétrongyot. Kilötyköltem, percek alattkifagy, megszárad, olyan friss az illata.Muszáj valamit csinálni, ti ezt nemértitek…

Kint köd van, az öreg ajtó bedagadt,nyikorog. A mamám nem szól, akiskapunál is csak annyit mond.

– Ez meg leszállt, mondtam én, hogykell alá valami bőrt tenni… De hátmindig siettek… Na, a telet valahogykihúzza…

Átküld a másik oldalára.– Én karolok, nekem az a

biztonságos.A kisvendéglőben sok a vendég,

bent, ahol ülni szokott, cigarettáznak,kimegyünk a másik asztalhoz.

– Elférünk itt, igaz, Palikám?A kérdezett bólint, leülünk, a

mamám pici, az asztal magas, nem baj,int, pont fölérem, mutatja. Tényleg. Épphogy föléri. Hozzák a levest, eszünk

jóízűen.Egyszer csak látom, néz valakire,

fölemeli a kezét, kedvesen kifelé mutat.– Ha a fiatal hölgyek kilépnek az

ajtón, balra az udvaron megtalálják, amitkeresnek…

Három bakancsos lány áll tétován, amamám vette észre, hogy a mosdótkeresik. Egy pillanatig meghökkenvenéznek, mert hát nem kérdeztek őksemmit, de aztán nevetve köszönnek ésbalra véve az irányt kitódulnak azudvarra.

A mamám már az ebédjére figyel.Elégedetten a villájára tűz egy falatot,ágaskodva bekapja. És rám néz,büszkén, hunyorítva. És most az énszelídülő, ismerős és ismeretlen

édesmamám zöld macskaszeme egypillanatra megint a régi.

Amikor ezt a róla szóló régi írástelolvasta, nem szólt semmit. Egy-kéthétig egyetlen megjegyzést se tett. Aztánegyszer, ültünk nála a kisasztalnál,narancsot bontottam. Akkor mindenátmenet nélkül azt mondta.

– Hibásan írtál. Én fejni soha nemfejtem. Apád fejt, vagy nagyanyád. Mégazt se engedtem, hogy az istállós kabátjátbehozza a lakásba…

Mondom, de hát az dicséret, hogyvalaki tud fejni.

– Dicséret, nem dicséret, nem fejtem.Gondoltam, megmondom…

Anyuval a kertben…

Már nem kell egy szobábanaludnunk… A lidérces, rohamokkalkísért, orrvérzésekkel és fulladásokkalváltakozó éjszakákat és nappalokat hálaIstennek, magunk mögött hagytuk.Maradtak a nehezen induló reggelek, agyönge test, segítői, a gyógyszerek, ésmaradtunk mi egymásnak. Ésmegmaradtak a nagy kapaszkodók: anyuakarata, lelkiereje, hiúsága, kedélye,szívós természete. Amilyen rövidlátó azember, a türelem és elfogadásképességét ő is, én is, még mindigtanuljuk. Hogy ez a tanulás, még az

egymást szerető, egymással jóban levőemberek közt is miért olyan nehéz néha,nem tudom megfejteni…

Amikor nagybeteg lett azédesanyánk, és nem tudta magát többéellátni, a kórházi kezelés után nálunkmaradt. Fel sem merült, hogy egyedülhazamenjen. A betegség okozta kényszerés az aggodalom sok évtized utánösszeterelt minket, anyát és lányát, s acsaládomat.

Így hát anyu, több mint harminc évönálló élet után, lábadozva, most már azönál ó élet reménye nélkül nálunk lakik.A mondatnak ez a második felekegyetlen. Kegyetlen valóság. „Önál óélet reménye nélkül élni” annak, aki

szerette, megszokta és jól használta azönállóságát – több mint változás.Legnemesebb tulajdonságainkat kellelőhívni magunkból, hogy el tudjukfogadni ezt az élethelyzetet. Ami mégnehezebb, mert a döntést rendszerintidős korban, megromlott egészségi vagytesti állapotban kell meghozni. „Öreg fátnem lehet átültetni” tartja a mondás, ésigazat szól. De a hagyományosnagycsaládok fölbomlottak, és aszanaszét szórt szülőkkel, gyerekekkel,unokákkal az élet ezernyi próbátprodukál.

Napok, hetek, hónapok teltek el, míga betegség szorítása után, fellélegezvemost már az együttélés elfogadását éskönnyebbé tételét gyakoroljuk, tanuljuk.

Néha erősen kell igyekeznem…

Hallom a botját, jön ki a konyhába.Mit nem adtam volna ezekért ahangokért, amikor feküdt napra nap ésmég kilátás sem volt a javulásra. Mitnem adtam volna akkor, ha egyedülfelkel, és nehézkesen is, de újra jár…Ha szigorú, ha kritizál, ahogy szokott…Most meg látom, nehezen lépkedveodébb tolja a folyosón a cipőt – valakinem tette a helyére – és régi, kritikushangján azt mondja:

– Ez a villany, itt mindig ég…!Először azt mondtam, azért ég, hogy

láss, hogy lássunk, mert vaksötét ez ahosszú előszoba. Néhány nap múlva újrahallom, botozgat háborogva:

– Minek ég itt ez a villany…Akkor azt mondtam, ne törődj vele.

De legközelebb, amikor hangosan újraelmondta, minek égetitek a villanyokat,csupán ennyit válaszoltam:

– Csak.És utána persze rosszul érzem

magam. Ő, gyanítom, hasonló képpen.Akkor meg, gondolom, miért nemspórolom meg a bántó mondatot… Őmeg a kritizálást… Amit persze értek.Mert a vérében van, ahogy agenerációjából mindenkinek a vérébenvan, az ökológia. Ők akkor úgy mondták,a spórolás. Ő már a nagymamájátóltanulta: „Legelőször a gyufával és apapírral spórol az ember…”. Ebbőlkövetkezett, hogy minden mással is. Ha a

folyosói villanyra gondolok, abban isigaza van. Minek ég, ha nincs ott senki.Az egész történetből lehet, hogy ennyiderül ki: nem szeretem, ha anyámkritizál…

Van olyan is, amin nevetni tudunk.Anyu vízhajtót kap, sokat jár ki. A vécémessze van a szobájától, de ő szívósan,fájó derékkal, szaggató térddel, a lábátalig emelve, lassan kigyalogol. Napontatízszer is. Nyög közben nagyokat,sóhajtozik. Ezt nem jó hallani. Mondom,mamuska, használd a vödröt…

– Ö, ö… – int tagadólag a botjával –nappal soha!

Szóval az éjszakai vödröt reggel énviszem ki. Történt, hogy el kellettszaladnom reggel valahová, hagytam

mindent, majd ha hazaérek. Visszajövök,látom ám, anyu a folyosón böcörög, avödör meg félúton, eldugva az ajtómögött…

– Elment a macska, cincognak azegerek? A vödör meg hogy mászott azajtó mögé…?

Cinkosan nevet.– Gondoltam, kiviszem… Ne kelljen

neked… De megígérem, soha többé…Elég nehéz…

Nevettem én is, megfenyegettemtréfásan. Mert azért csak megpróbáltakivinni… Nehéz lehet elfogadni atehetetlenséget. Mert hiába friss az elme,a kéz és a láb gyenge, a szív és a testkíméletre szorul. A vödör nem az őgondja. De azért nem ő lenne, ha nem

próbálkozna…

Kitalálni, hogy mit segíthetne, milenne, amiben hasznossá tehetné magát,nem könnyű. Valaki mesélte, nálukbevált a zöldbabvágás, a zoknipároztatás, a megtört dió pucolása.Nálunk nem. Valahogy nincs türelme acsip-csup munkákhoz. Talán az uj ai semelég ügyesek, ezt meg nehézbevallani. Vagy egyszerűen csak unja.Mostanában már tud tévét nézni – báralig talál jó műsort –, keresztrejtvényegyszerűen nincs elég, amit meg nefejtene, és olvas is néha. De így is sok azüres óra…

Hányszor mondom, amikorbeszélgetne, mamuska, ne haragudj… Ne

haragudj, sietek, írnom kell, boltbamegyek, levelet írok, porszívózok,telefonálok, teregetek, unokákhozszaladnék… Ne haragudj, majd délutánbeszélgetünk… De a délután messzevan, és a beszélgetést akkor ismegszakítja bármi. És ilyenkor aztérzem, igen, van meleg étel, adom agyógyszert, mérem a vérnyomást,figyelem az állapotát, fürdünk, tiszta azágya, rendben a szobája, mindig vanvirág, gyümölcs… igen, ez mind rendbenvan, de keveset beszélgetünk. Valahogy,amikor rosszul volt, amikor az életétkellett félteni, többet voltam mellette…

Sokszor vívódom ezzel. Egyszereszembe jutott egy mormon család.Vendégük voltam néhány napig. Tíz

gyerekük volt. A közös helyiségekben, akonyhában, az abból nyíló számítógépesés vasaló térben sok rajz, fotó, kép ésfelirat lógott. A konyhában a tíz gyerekfényképe alatt ott állt egy felirat: „Nemakarom, hogy a kilincseim fényesebbeklegyenek a gyerekeim szeménél…” Arragondolok, hogy igen, a beszélgetés néhafontosabb a porszívózásnál. Nemcsak agyerekek esetében… És megfogadom,hogy nem veszem föl a telefont éslerakom a porszívót…

De megteszem-e…?

Néha már lemegyünk sétálni akertbe. Erőt kell gyűjteni hozzá, mert soka tizenkét lépcsőfok lefelé és még több atizenkét lépcsőfok fölfelé. Hiába rövid a

séta, zihál utána a mellkas, de anyucsodálom ezért – nem hagyja magát, újraés újra vállalkozik:

– Na, jól van, ha van időd, menjünkle…

Ahogy a tornát is elő-előveszi, bárakkor megy az is a legjobban, ha együttcsináljuk.

– Ne sajnálja az időt. Minden percdrága lesz egyszer, majd meglátja… Ésmegnyugvás, hogy megtette, amitmegtehetett…

Újkígyósról, egy gyógyszerészasszony hívott fel ezekkel agondolatokkal. Hosszú hónapokig ápoltaa férjét, türelemmel, odaadással. Egycsodakenőcsöt is küldött, használt,köszönöm neki, hálásan.

A lelkiismeretről beszélt azismeretlen középkorú nő is avillamoson, amikor megszólított. Évekigápolta az édesanyját, nehéz beteg volt,sokat vitatkoztak.

– Ön őszinte szavakkal ír… Jóolvasni, hogy más is küzd ilyesmivel.Mert amikor már nincs velünk, akitszeretünk, mindegy, hogy milyen volt,méretlenül adnánk neki az időnket… márkéső…

Nemrég három nap szabadságotkaptunk a gyerekeinktől. Ők maradtak aNagyival felváltva, a két felnőtt lányunk.Amikor megjöttünk, az amúgy rendetlenasztalon, anyu terítékénél a sótartónaktámasztva egy kis cédulát találtam: Jóétvágyat Nagyi! Aláírásként egy nagy

szív volt odarajzolva…A cédula most is ott van.

Valahányszor rá nézek, jóleső melegségfog el. Itt jönnek ők, ott baktat anyu,köztük egyensúlyozom… Akételyeimmel, a hitemmel, akérdéseimmel… Iskolakerülőként ishálás, örök diákként.

Volt ezekben a napokban egyfeledhetetlen délutánunk. Csobánkán,abban a kis faluban, ahol az öreg házunkáll, író-olvasó találkozó volt a közösségiházban. Meséltem, ahogy máskor isszoktam. Voltak ott falubeliek,ismerősök, barátok, szomszédok, jöttekmessziről, még Pápáról, sőt, Szegedmellől is. Egy rövid időre anyu is ott

volt velünk. Láttam a tartásán nehezéreesett a járás, megviselte az ülés akemény széken, nem akarta használni atoalettet, inkább intett, kísérje valakihaza. Nem volt felhőtlen öröme az adélután. De láttam a szemében abüszkeséget, itt voltam, el tudtamjönni… Megállt a botjával az ajtóban,nem engedte, hogy támogassák, és búcsútintett. Megtapsolták. Magambanmegmosolyogtam, milyen színpadigesztusokra képes az anyám. Aztánszépen elszégyelltem magam. Nem eztakartuk? Azt akartuk, hogy találkozzon arégi ismerőseivel. Hogy emberek közöttlegyen. Hogy „szerepeljen”, hogy érezzea szeretetet, s hogy ő is sugározhassa.Hogy legyen valami ünnep. Alkalom,

amiért érdemes felöltözni, föltenni aborostyán láncot, a gyűrűt a kis brillel, asálat, amit csak ritkán hordott és akosztümzsebbe a Svájcból kapott, finom,virágos zsebkendőt, amibe hiába kértem,hogy használja, sose fújta bele az orrát.Még a szemét sem törölte meg vele.Csak nézte néha kiterítve, nézd, mondta,milyen szép! Soha nem láttam még ilyenfinom batisztból ilyengyönyörű zsebkendőt. !

E gyszer Polcz Alaine-nelbeszélgettem, az öregségről, akészülődésről… Ő akkor még tudottutazni, otthon jórészt egyedül látta elmagát, de már tudta, óvatosan kell bánni

az erejével. Volt egy magnószalagunk,amit félretettem. Sokáig nem találtammeg. Amikor meglett, döbbentem vettemészre, letöröltem az elejét.Meghallgattam mi maradt, hát ez volt aza rész, amit kerestem.

– Alaine, egyszer egy prédikációbanidézte a pap Rákóczi Ferencnek aszüleivel kapcsolatos imáját.Meglepődtem, hogy mások isküszködnek a megöregedetthozzátartozók elfogadásával. „AddUram, hogy öregségüket és fogyatkozóerejüket meg ne utáljam…” írja amélyen hívő fejedelem. Akkoribannagyon kritikus volt a viszonyom azanyukámmal, nehezen tudtam elviselni,

hogy minden segítséget elhárít, hogynem fogadja el, amit viszek neki.Másokkal elfogadóbb, mint velem.Pedig nincs semmi baj köztünk. Miértvan ez így?

– Keserűség lehet benne. Nemtudhatjuk, hogy régen milyen traumákérték, amelyek miatt bezáródott. Volt,aki meghallgatta? Nem akartad, habeszélt volna, tudtodon kívül isletorkollni? Lehet, hogy még agyerekkori, vagy a fiatalkori traumákbólsem segítette senki kilépni. Ő maga semismeri, csak hordja, hordja magában akeserűséget. Nem lehet?

– Derűs és beszélget mindenkivel,sétálni jár, nem hagyja el magát. Kifeléegész más a kép. Én tudom, sok múlik

rajtam is, keveset vagyok vele, ígérekvalamit, kések betartani, bőven vanlelkifurdalásom…

– Kifelé az embernek könnyebb. Acsaládnak sokszor más arcunkatmutatjuk. Mert ott a legnehezebb egymáselfogadása. Ott nagy a kockázat. Ugyanisannyira szeretnénk, hogyszeressenek… Az anyám, a gyerekem, apárom… Ki kell nyitni valahol abezárkózott idős embert. Sok-sokbeszélgetéssel, türelemmel,meghallgatással. Hagyd, hogy meséljen.Ne akarj közbeszólni. Ne akard, hogyneked legyen igazad. Ne akarj irányítani.Ha megérzi az őszinte figyelmet,megnyílik. Nem tudom, ha egy embernagyon öreg, nem késő-e már? De ha

nem tud valaki kinyílni és feloldódni,akkor halálig tart ez a belső emigráció.És akkor meghalni is nehéz. Egyébként ahaldokló ember is beszélne, ha hagynák.De leintik, ó, nem kell még azzalfoglalkozni! Hosszú időd van hátra! Őkmeg mondanák, hogy mit éreznek, mitőlfélnek, mire gondolnak, mireemlékeznek, mit üzennének… Ennek utatkell engedni. Lehet, hogy nehézmeghallgatni, hogy időigényes, hogyszembesítő… de akkor is. Most hogy otthaltak meg mellettem a kórházban, egyikígy, a másik úgy, azt mondta a nővér…Te jó Isten, mondtam neki, én hogy fogokmeghalni, hiszen készülök rá, de mégis,az ember tudata vajon, hogy reagál. Mertvolt ott, aki sírt, volt, aki káromkodott…

ez kómában, szegény. Azt mondta anővér, mindenki úgy hal meg, ahogyan élés gondolkozik, mindenki a sajátszemélyiségét hozza.

– Azt mondod, lehet készülni…– Igen, a halálra is, az öregségre is.

Nézd meg, a fiatalok abban a percben,ha az öregek nem mutatnak nagyonnehezen kezelhető arcot, ha nem folytoncsak a betegségükről beszélnek, akkorszívesen és örömmel mennek anagymamákhoz. De akkor nagymamánakkell lenni! Ez is készülődés. És az márfiatalon megkezdődik… Mert hiszem, azöregedésre nem akkor kell készülni,amikor ott van. Jó azt jóval hamarábbtudni, hogy múló a fiatalság, ez a„minden az enyém” érzet. Az

értékrendszerünk is változik egy kicsit,ha a tudatunkba kerül, hogymegöregszünk. Örökösen csak az megy,hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk.Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól,elvesztettük a hitünket, nincsenekmorális értékeink, nincs mibekapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valakiszépen tud öregedni, az morális tartást isad. Derűt. Én azt gondolom, hogy nemcsak arról van szó, hogy jaj, maradjakfiatal…! Igen, azért tartom a testemetépen, erőben, egészségesen, hogy jóltudjak öregedni. De mellette ott aszellemi változásom. És a lényeg,mindezt elfogadni. Nekem nagy dologvolt most kimondani, hogy ez bizony egyinfarktus volt, magyarul, megütött a guta.

Hogy vállald. Tartsd magad amennyiretudod, de azért vállald. Ezeket mind,mind meg kell ismerni a fiataloknak is.Ma te, holnap én… Mese nincs,mindenki megöregszik…

– Azt mondod, el kell fogadni, deszép, ha valaki tartja magát. Nemkettősség ez?

– Tudok jól öregedni – fölismerem adolgokat. De a görcsös tartás, az nem jó.Az bekeményít. Borotvaélen járunk. Miaz, ami szükséges, mi az, ami jó, mi az,ami tényleg kondícióban, fiatalosan tart.Nem arra gondolok, hogy a ráncaimmalmit tegyek, hanem a gondolkodásom, anyitottságom, a világlátásom legyenegészséges. Megtalálni azt az egyensúlyt,hogy ezeket nem hajszolom és nem

erőszakolom. Mert bizony nap, mint naptöbbről és többről le kell mondani.Teljesítményben. Álltam múltkor aNyugatiban a pénztárnál, helyjegyetkellett vennem, a jegyem mármegvolt. Kérdik, hova kérem ahelyjegyet? Mondom, nem tudom… Nemjutott az eszembe! Mögöttem áll a sor.Ott van a jegyén, mondta valakimögöttem… Igaz! Odaadtam. Megnézte.Sopronba, asszonyom! Tényleg,Sopronba utaztam… Kacagtam, velemörült az egész sor… Sopronba utazik,hallottam hátulról… Hát így vagyunk ateljesítménnyel…

A virágot ültető kislány egy nagy

rajz apró részlete. A nagy rajzon vanmég egy domb, a dombon egy fiú,hosszúfarkú színes sárkányt ereget. Ahátoldalon a felirat gyerekes betűkkel:Kétezernyolc április tizenhét NagyinakMinka.

A rajzot, a többi dédunoka rajzávalaz ágya fölötti polcon tartotta anyu.Egyszer azt mondta, elmélázva. „Avirágokat a kertben ne hagyjátok. Fákatis ültettem, de a virágok, a flox, a kétszarkaláb, a csicsóka, a tulipánok, anőszirom, a hóvirág, a primulák, atűzliliomok olyan hűségesek. Nem látszsemmit, és egyszer csak megőrülnek, éselkezdenek virítani… Kislányom, avirágokat ne hagyjátok…!”

Amikor ezt mondta, néhány héttel

előtte halt meg Hollandiában élőbarátnőnk, Anna édesanyja. Az jutott azeszembe, hogy Anna a temetés után szóltpár szót és mindenkinek, aki ott volt,adott egy kis fehér zacskót. A zacskóbanegynyári virágok magjai voltak. Aztmondta.

„Anya, akit mi a lányaimmalNanának neveztünk, virágmagokat kérttőlem, hogy nyár elején majd kiülteti.Most január van… és neki már nemmaradt ideje az ültetésre. Kérlekbenneteket, ültessétek el ezeket amagokat, és ha majd kivirítanak a fűközül, gyönyörködjetek a virágokban ésgondoljatok Nanára…”

Vidékre utaztam. Korán indultam,

visszafelé egy későbbi vonatot értemcsak el. Anyu már ágyhoz kötött, aférjem van vele, ilyenkor nincs semmiizgulni való, de azért jó lesz vacsorárahazaérni. Nem mondta soha anyu, delátszott rajta, az a jó, ha otthon vagyok,reggel ha felébred és este, mielőttelalszik.

Ülök hát a vonaton, hallgatom aszomszédos oldalról két középkorúasszony beszélgetését. Jobbára csak azegyik beszél, aranyrózsával átszőttműszálas pulóvere alatt afelháborodástól remegnek a keblei,szidja, akit ér. Társa kényszeredettenbólogat; gondolom, „hagyd magad,hamarabb szabadulsz” alapon inkábbhallgatja. A lamentáló utas levegőt se

vesz, úgy sorolja élete sérelmeit. Nemkellemes még hallgatni se, mert az amindenben rosszat látó, én megmondtam,sopánkodós fajta, süt belőle abizalmatlanság, mindenkit cégéresgazembernek néz, csak ő hibátlan. Gátaknélkül mondja a magáét, unalmasan,megállíthatatlanul.

Harmadiknak ül mellettük egyidősebb néni, kendője alatt okos szemek,néha fölnéz, de nem szól. Almát hámozaz ölében, apró falatokra vágja, eszegeti.Aztán amikor az aranyrózsás végrelélegzetnyi szünetet tart, derűs tekintettelrájuk néz.

– Mind így járunk aranyoskám, hanem halunk meg időben…

Amikor hazaérek, mesélem anyunak

a történetet. Nevetünk a végén, fogja azoldalát, látom, valamin töri a fejét.

– Te, a széki Pista bácsi is mondottvalami hasonlót… Hogy is volt…?

Emlékszem rá, megjegyeztem.– Hát panaszkodott a Pista bácsi,

hogy itt fáj, ott fáj, ezer baja van. Sakkor a végén rám nézett, félretartottfején megemelte a kalapját, s azt mondta,tudod Erzsike, jobb lenne már meghalni.Már sajnálkoztam volna, de összehúzta aszemét hamisan… De valahogy úgy,hogy ne legyünk ott…!

Anyu nevet, én meg kiszaladok,kiáltok, mindjárt jövök! Ilyenkor könnyűkiszaladni, nevetésből nevetésbe érkezelvissza…

I gen, így ismertek Csobánkán.Mindig világos színekben, mindigösszeszedetten, frissen fodrászolt haj al,táskával a kezedben, köszöntve,integetve, beszélgetésre készen. Janibácsi, a szomszédunk mondta egyszer.

– Együtt indulunk a boltba aszomszédasszonynyal. Én már jövökvissza, ő még a patikánál tart, annyiemberrel találkozik. És neki valahogymindenki megáll…

Azt hittem, anyu, egyáltalán nemhasonlítok hozzád. Se kívül, se belül. Ésamikor velünk voltál, nem mondtam, demegdöbbenve láttam, tele vagyunkazonosságokkal… És amióta nem vagyitt, már tudom, ezer szálon hagytad

nekem mindazt, ami a tiéd volt… Régitörténet ez, valahol akkor kezdődhetett,amiről azt mondtad egyszer egy csöndesdélutánon.

– Nem volt nekem olyan viháncolóséletem… Úgyis tudod, mire gondolok…De mind a két gyerekem fogantatásakormegéreztem, most, most történt valami.Valami boldogságos… Nálad is, meg azöcsédnél is…

Anyuval, odahaza

Megígértem, hogy nyárrahazamegyünk. Hazavisszük anyut a sajátöreg házába, ahol ugyan nem olyan teljes

a komfort, mint nálunk, de ahol ismerősés megszokott minden. A kép a falon, ahokedli a konyhában, a kilincs kattanása,a kopott küszöb, ami hiába magas, mégisotthonosan segíti át a fájós lábakat,egyszerűen azért, mert negyvenhét évenát azon lépett a szobából a konyhába.Július elején hát fölpakoltunk éshazamentünk abba a kis falusi házba,ahol két év óta, amióta beteg lett ésleesett a lábáról, tán egyszer, ha jártunk.

Vittünk minden megszokott holmit.Ágyneműt, mosdókesztyűt, piperét, azt akevés, kényelmes ruhát, amit hordaniszokott ha felkelt, a szobavécét, atakarókat, amiket szeretett. És agyógyszereket. Van belőlük vagy egy

tucat, kiszámoltam, hogy legalább egyhónapra elég legyen. A magam holmijátis összeszedtem, jókora pakkunklett. Anyu nem mondta, de nagyon vártaaz indulást, aztán mégis csakzsörtölődött:

– Meine Gűte, maradnék inkább afenekemen, nézd ezt a cirkuszt, úgynézünk ki, mint a sátoros cigányok…

– Mamuska – mondom – akempingezés már csak ilyen, pláne, haazt se tudjuk még, meddig maradunk.

Arra gondoltam, ha belejövünkodahaza is a kerékvágásba, és jól érzimagát, megszervezzük, maradhatunk akis házban egészen őszig.

Nagy változásokat nem reméltem,mert anyu állapota – a szívével

kezdődött a baj – ugyan stabilizálódott, ahavi orvosi ellenőrzés eredményemindig megnyugtató, de keveset bír,rövid időket van fönt, zihálva, nehezenjár, néha az a pár lépés is olyanfájdalmat okoz, hogy inkább el semindulna. A lába, főleg a térde, különösena jobb, az izületi kopástól lassancserbenhagyja. Megfigyeltem, azidőjárás, a Hold változásai nagybanbefolyásolják az állapotát. Na, és ahangulata. Ami persze erősen függ akörülötte lévő állapotoktól éshangulatoktól. Azaz tőlünk.

Az az igazság, hogy sokat vártam ahazatéréstől. Arra gondoltam, hogy nincskétszer tizenkét lépcső, nincs emelet, ki

tudom segíteni a kertbe, nem kellmesszire menni, pár lépés az egész.Vettem egy fekvőszéket, jóalkalmatosságnak látszott. Aztán, ami alegfontosabb, ott vannak a szomszédok, akedves ismerősök, a barátai, biztosaneljönnek meglátogatni, beszélgetnek,amire annyira vágyik, s persze kíváncsiis a hírekre, ki, hogy van, ki él, ki haltmeg… A szomszédban az ismerősfodrász, majd átmegyünk hozzá… ésegyáltalán, otthon lenni újra, az felérhetegy vitaminkúrával.

Anyu nem sokat mondott arról, hogyő mit vár, a fodrászt igen, hogy majdPiroska átkíséri… csak sürgetett, hogyinduljunk, teli volt izgalommal, s bárszerencsére, nem hosszú az út, mégis

kimerítette. Ahogy megérkeztünk,megvetettem az ágyát, ott, a régi helyen,ahol mindig is aludt, de láttam, valaminem stimmel. Nem beszélt. Lepihent,előtte boltba küldött, hogy ő főz aznap.Egy pillanatig még én is elhittem, hogysárgarépát akar pucolni…

Amikor megjöttem a boltból, felakart kelni azonnal. Nagyon nehezenkijött velem a konyhába, leült a székéreés kivette a kiskést az asztalfiából. Azt,amit mindig is használtzöldségpucoláshoz. Tett egy-két vágást asárgarépán… Aztán nehezen hátradőlt ésinkább indulatosan, mint szomorúankifakadt:

– Hát már itt sincs menedék…! Énbolond, azt hittem, ha hazajövök,

legalább főzök néha. Megcsinálom akávémat… Itt mindennek tudom a helyét.Úgy raktam oda régen is, hogy elérjem…És még menni se tudok! Ahhoz is tikelletek, hogy kijöj ek reggelizni…

És lecsapta a sárgarépát…– Mamuska, nálunk sem azért nem

főztél, mert nem tudod, hol a só…– Hagyjál… Nem érthetitek…A karomnak dőlt és elsírta magát.

Simogattam a fájós hátát és megint arragondoltam, milyen pokolian nehéz lehetaz önállóság feladása. Az önállótlanságelfogadása. Hogy rászorulsz, bár ahozzád legközelebb állókra is… Vajonmindenkinek ilyen nehéz? Meddig harcolmég az ember, ha csak szikrányi kisszabadságáért…

– Mamuska, de hát otthon is ígyvoltunk…

– De én most itthon vagyok… És azthittem, minden másképpen lesz…

Próbáltam a humorát.– Látom már, legszívesebben

elküldenél…Nevetett.– Van eszemben…!Megint nekikeseredett.– Te kislányom, és az ágy se jó.

Alacsony. Erről én nem tudok felállni…Nálatok jobb az ágy, megszoktam. Mibefogok itt kapaszkodni… Ne pakolj ki,menjünk vissza… Nekem már jobbott…!

Nem, mondtam magamban, de akkormég nem voltam biztos abban, hogy

menni fog. Mert anyu, ha járásábankiszolgáltatott is, a gondolatai nagyon isönállóak. Leültem mellé.

– Anyu, idefigyelj, várjunk két napot,legyél türelmes. Az ágy lába alápakolunk valamit, magasabb lesz. Énfőzök, legfeljebb te dirigálsz. Meglátod,jó lesz! A boltban, akivel csaktalálkoztam, rád kérdezett, üdvözölnek,lesznek vendégeid… Piroska már szólt,átkísér a fodrászhoz, amikor Andinaknincsenek vendégei. Ne törődjsemmivel! Nézd, ott vannak a rigóid…Nyaralunk…!

Így lett. Az ágy, hála öcsémnek,megmagasodott, a napirendünk nemmindig békében, de lassan kialakult.Anyu még nem jött ki a kertbe, de már

átkísértük a fodrászhoz…Este kimentem a pincetetőre, rálátni

a hegyekre, az alvó falura. Itt játszottamkislány koromban és itt játszottak agyerekeim, amikor kicsik voltak. Akkoranyu főzte az ebédet, nálanyaraltunk… Arra gondoltam, az is jó,hogy anyu ennyire akar. Aki ebédet akarfőzni, az élni akar, csinálni, amígtudja… Az idők és a szerepek viszontváltoznak. De az odatartozásunk, ahová,akikhez születtünk, örök kötés, halálig.Hanyatt fekszem a meleg kövön, nézem acsillagokat… Halálig, ismételgetem.

S még azon is túl…Azért nem ment minden olyan simán.

Napok múlva derült ki, a tévé, amitbehoztunk a mi lakásunkba, hogy

nézhesse a német csatornákat, nagyonhiányzik. Egy hétbe telt, devisszaszereltük… Anyu első kirándulásaa kertbe sem volt teljes öröm. Nehezenjött ki, a fájós lába mellett aznap iskínozta a háta.

A kertbe a sok zöld közé muskátlit,pistikét, büdöskét tettem, ugyan nem aföldbe, csak cserepekbe. De virágzott aflox, a sárgafejű csicsóka, jó voltkörülnézni. Locsoltam hajnalonta, pokolikánikula volt azokban a hetekben.

Anyu kint ült az árnyékban, én anapon. Mondom, ugye, milyen szép akert?

– Kislányom, ez nem kert, ez udvar.Egy kert művelve van…

– Ugye, milyen szép az udvar…?

Akkor már elnevette magát…– Ezek a pistikék tényleg kedvesek…

és a büdöskék is… te azt a gazt, ott húzdcsak ki…

Az én anyukám. Nem hazudtolja megmagát.

Így éltünk. Az öreg ház hetven centisfalai, az apró kertben a sok fa lombjahűvöset tartott, míg a városbanfuldokoltak a hőségtől, anyu jól viselte akánikulai napokat.

És jöttek a szomszédok, azismerősök. Amit annyira szeretek afalusi emberekben, többek közt az akutatón kíváncsi, mégis tapintatosszeretet. Laci bácsi saját uborkát hozott,Ildi pucolt zöldbabot, akkor szedte, Évanéni német újságokat, Mária néni

barackot a kertjéből, a kedvesgyógyszertáros virágot, a zöldségesTerike finom gyümölcsöt küldött… Erzsinéni, a drága Erzsi néni beállított azutánozhatatlan bablevesével, amit csak őtud főzni… Anyu nagyon jót evettbelőle… De biztosan kihagyok valakit asorból… A szomszéd Marika megjöttKínából, hozta a képeket, Dudiékkaljókat beszélgetett, a nyugdíjasklubból kétbarátnő mindent tudott, amire anyurákérdezett… Néztem, ahogyelbúcsúztak…

– Jó volt látni téged, Margitkám…Ki tudja, mikor találkozunk…

Este ülünk a vacsoránál. Akkormondta, tán három hét is eltelt már a„nyaralásunkból”.

– Mégis jó, hogy itt maradtunk,kislányom…

Még összejött egy családi találkozó,rég nem látott rokonok jöttek el, mennyitlehetne még beszélgetni, emlékezni,gondoltam, amikor a mozgalmas nap utánelbúcsúztak. Anyu feldobódott, aggódottpersze, hogy rendes-e a vendéglátás, deestére alaposan elfáradt…

És akkor jött Hanzi. Tizenhárom óravonatozás után, Németországból. Hanzianyu öccse, másfél évvel fiatalabb nála,itt ültük meg a nyolcvanhatodikszületésnapját. Hasonlítanak és mégsem.Hanzi realista, mozgékony, bár tagadja,de szentimentális, és jól alkalmazotthumora van. Rendszerint fanyareleganciával adja elő. Anyuval sosem

beszélgettek hosszan, de minden napsokszor, egy kicsit.

Volt egy este, azóta emlegetjük. Mivalahol kint lógtunk, ők ketten azasztalnál ültek, várták a vacsorát. Hétóra volt, valahogy késtünk aznap. Anyukopog az asztalon, neheztel.

– Tu, Hanzi, na, tessék, itt vagyunk,ezek a gyerekek meg sehol… Hogyképzelik ezt, két idős ember…

És látszik, hogy igazán haragszik.Hanzi erre föláll, maga elé tolja a

székét, majd mögötte derékból mélyenmeghajol:

– Bárónő…! Felmondunk aszemélyzetnek…

Ez után csak nevetni lehetett. Ésderűsen megvacsorázni…

Valahogy így telt. Amikorhazajöttünk, viszszagondoltam, szép volta nyár. Voltak türelmetlenségek néha,főleg amikor dolgoznom kellett éstöbbfelé figyelni. Odakint sütött a nap,én ültem a kis verandán a gépemnél,próbáltam írni és hallottam a szobábólaz ismétlődő, halk, szemrehányóköhögéseket. Bementem.

– Kérsz valamit anyukám?– Csináld csak a dolgod, elvagyok

én itt a sötét szobában.Egy merő szenvedés – gondoltam

dühösen és kijöttem. Türelmetlenvoltam, és igen, utálatos. Az ember tudegyetlen szó nélkül is utálatos lenni…Megbántam és visszamentem.

– Olyan szép az idő, már nem tűz a

nap, gyere a levegőre, kimegyünk, üljegy kicsit kint.

Akkor már ő nem engedett.– Elvagyok én itt is…– Anyu, jobb lenne neked is…Végül kijött, de nem esett jól az ülés

a székben. Hoztam egy párnát, hoztamkettőt… Végül csak vissza kellettsegíteni az ágyba.

Nehéz nap volt.Aztán éjszaka mégiscsak készen

lettem a dolgaimmal. És onnantól inkábbeste dolgoztam. Eltelt a nyár, s hogyvégig Csobánkán lehettünk, abban sokatsegített a családom, a testvérem, abarátaink és a türelmükkelmegkönnyítették a dolgomat a kollégáim.Köszönöm nekik.

Már itthon vagyunk megint, nálunk, akétszer tizenkét lépcsős házban. És hogyanyunak sem volt olyan rossz nyáronodahaza, onnan gondolom, hogy épptegnap mondta… Nem kérte, nemkérdezte, csak úgy beszélt maga elé,talányosan, ahogy szokta.

– Te, fiam, szeptemberben még szépaz idő… Csobánkán is…

Minden ott van bezsúfolva… Egyselyemsál, egy kosztümkabát… „Amamád mindig úgy nézett ki, mint akitskatulyából húztak ki. És a járása!”

Próbálom felidézni a járását. Arégit… Gyors léptekkel, egyenesen járt.Csak úgy megjegyezte:

– Öt perc alatt leérek a buszhoz!Apád mindig fél órával előbb indul…

Egyszer a szekrényajtót nyitvafelejtettem. Utánam szólt:

– Csukd be fiam, a szekrényajtót! Akitárt szekrényajtó olyan, mint abevetetlen ágy! Rendetlen…

Nézem, mi van a polcokon. Zoknik,meleg nadrágok. A bordó, amit sose vettföl, és a fekete, amit most én viselek.

A blúzok, a csíkos selyem, az abarnakockás vékony szöveting, egyfrancia lánytól kaptam, nagyonszerettem… Aztán anyu átalakította asaját méretére. Kedvelte, mert puha volt.

Egy ágytál érintetlenül, Hanzi

gyapjúval bélelt elektromoslábmelegítője… Na, azt nézhetitek,mondta anyu, hogy én ebbe valaha isbedugom a lábam!

Régi hálóingek, az a vékony, amitnagyon szeretett, mint a pókháló, aztán azutolsó, amit ollóval végigvágtam atestén, hogy ne kelljen kínlódva áthúznirajta. . A fehér hálóinget adtuk rá, azünnepit, szerette, de nem hordta, mertszúrta a nyakát…

Az utolsó pulóvereket egyvándorárustól vettük, egyszerre hármat.A spriccelt zöldet sokat viselte, amályvaszínűt is. A kéket nem. A kötöttzoknit, meg a sálat elteszem…

Két pár kesztyű, az egyik drapp, kisbevont gombbal. Továbbadom.

A cipők harminchatosok mind,milyen nehezen kapott harminchatost,abból is csak a kisebbek passzoltak alábára. Gyerekméretben nincs, mondtáksajnálkozva a cipőboltban, amikormagasabb sarkút keresett. Nagyon tudottvigyázni a cipőire. Nem vett műanyagot,csak valódi bőrt. Gondozta őket,kitömte, puhította. Könynyű volt a járása.Másnál sem tűrt félretaposott sarkakat.Az nem költség, mondta háborogva, egysarkalás…! Emlékszem egy pirosbőrszandáljára, finom vékony pántokrajta, keresztben. Még lánykorából volt,Berlinben vette. Én is fölpróbáltam,

slattyogtam bennük a verandán,királylány voltam éppen.

EzerkilencszáznegyvenhatPünkösd vasárnapja volt. A lakodalmasháznál borjút vágtak, az állatorvos találtvalamit szegény állatnál, elrendelte akényszervágást…

Schäffer Antal gazdálkodó, akinekmár sok módos lányt jövendöltek,feleségül vette a véletlen hoztaismeretlent, Fixmer Margit temesváriszületésű foglalkozásnélkülit – egy szálbőröndjével.

A menyasszonyi fátyol alatt mennyibizonyosság és mennyi félelem.

„Nincs semmije, a tetejébe mégvárosi is…” Csöndben mormolt

nagyanyám szája a fekete kendő alól.Nemrég temették el a férjét. Amenyasszony még ismerte a szelídSchäffer Andrást, ő szaladt mézért aszomszédba, amikor a nagybetegsuttogva kívánta. „Mama, egy kis mézet,mézet ennék…”

„Nincs semmije… de szíve van!”mondta akkor a bajuszos férfi azanyjának.

Erősek voltatok. Szépek. És Jók. Jókaz életre. És akkor apám rád nézett ésátkarolta a válladat:

„Pünkösdkor esküszünk…!”

Anyuval az éjszakában

Ha visszaolvasom ezeket afejezeteket, akár egy napló. Tudom,sokan megírhatnák a maguk naplóját.Mindazok, akik valakit ápolva, vagyvalakinek a gondoskodását elfogadvajárják a türelem és az egymásrautaltságGolgotáját. Mert nincs recept. Egyszerazt mondta nekem valaki, amikorsoroltam a napjainkat anyuval, aztmondta egy nyolcvan felé járó, okos,erős, édes asszony.

– Ismersz, nyugalomból és békébőlvan a legtöbb bennem. Tudod,mindkettőnk szüleit kiápoltam. Négyöreget. És most mi ketten az urammalkezdünk úgy igazából vénülni. Ésképzeld el, rá kellett jönnöm, semmit

sem tudok az öregségről… Érted ezt?Semmit.

Volt egy éjszaka. Nem értünk mégmeg ilyen sötétet. Mintha elhagyta volnaanyut minden ereje. A lelke, a figyelmemás dimenziókban járt. Azt hittem, ezekazok az órák… Azt hittem, búcsúzunk.

A tél végén sokszor mondta,hagyjatok csak, olyan jó itt a melegben.Akkor még felkelt egyedül, és hanehezen is, még rá tudott ülni az ágyamellett, a kivágott ülepű székre. Aztánvisszaügyeskedte magát az ágyba,összekucorodott, mindig a bal oldalára,betakartuk, becsukta a szemét és elaludt.Hosszú órákat aludt délelőtt, méghosszabbakat ebéd után. Sokszor

figyeltem, lehet, hogy csak becsukja aszemét, ahogy szokta akkor, amikor nemküld el senkit, nem mond semmit jelzésez a csukott szem, döntés, néha aztéreztem, büntetés, nekünk,„szabadoknak”: nem vagyok rátokkíváncsi, egyedül akarok maradni. Ésazelőtt így is volt. De akkoriban igazánelaludt.

Talán az esték, az elalvás előtti egy-két óra volt kegyesebb, akkor kicsitfrissebbnek látszott, testileg ésszellemileg is. Aktívabbnak. De hát mivolt ez a frissesség? Beszélgettünk egykicsit, rákérdezett napi dolgokra, de nemúgy, mint régen, vizslatón, érdeklődve.Inkább csak, hogy kérdezzen valamit. Éssokszor ismételgette, nem vágyom

felkelni… Nem ült ki olvasni, nem fejtettkeresztrejtvényt, nehéz volt ülni, nehézlett a szemüveg. Hagyjatok, mondta, ésmi hagytuk.

Ez a harmadik tavasz, hogy nálunkvan anyu. Ő, aki egész életében önállóvolt, özvegysége harminc éve alatt nemszorult senkire, hirtelen a mások – mégha ez a legközelebbi rokona, a gyerekeés annak a családja – szokásai szerintkényszerült élni. Nagy próba ez neki, demindannyiunknak az, néha nehézpróbatétel, máskor semmi súlyt nemérzel – így telik az idő.

Egyik nap hőemelkedése lett,panaszkodott a hátára.

– Ott nyom valami. Mintha belülrőlmegütöttem volna…

És a gyengesége még jobban látszottrajta. Reggelenként rosszul ébredt, egyfalat emlegetett, amit éjszaka emeltek,labirintust vélt látni maga körül, régiszőnyeget, sezlont, nem hitte, hogyugyanott vannak a bútorok, semmit semmozdítottunk el a helyéről. Se őt, se atárgyakat.

– De mi ez a fal itt? Ez, ami itt van,nem látjátok, itt áll, tapogasd meg, nemálmodom!

Egy darabig magyaráztuk, mutattam –én okos, még vitatkoztam is, hiszen aztgondoltam, olyan élénk az elméje,következtetni tud, be fogja látni,lehetetlen, amit képzel. Volt, hogyráhagytam a látomást, de éreztem, eznem gilt, ahogy ő mondta, nem jó, mert a

gondolatai csak e körül az álomszerűbizonytalanság körül jártak. Azelőfordult, hogy belementem aképzelgésbe, nem mondtam ellent,megtapogattam a falat, sőt próbáltamtovább játszani az álombeli látomásszerint, de ez sem volt jó. Valahogytisztátalannak éreztem, méltatlannakanyuhoz, hozzánk, az egész helyzethez aszínjátékot.

Azt gondoltam, a lelkének valamitávoli, rég elásott rejtekéből gyerekkorihelyszínek villannak elő, egy sezlon,amit csak akkor láthatott, egy öregszőnyeg, amit egy valahai kislány lábataposott – ki tudja.

Aztán arra jutottam, igen, hogyvalószínűleg a legutolsó idők látomásai

köszöntöttek ránk. És tépelődtem:amikor ideig-óráig messze kalandoznakaz elfáradt lélekben a gondolatok és aképek, melyeket ki tudja mi hív elő, és kitudja, mi parancsol vissza – milyenrejtekajtók mögé. És ki tudja, mikorjönnek elő ismét – ez mit jelent?

Aztán a gyengeség, a hátfájás miattelhívtuk az orvost. Délre ígérte, hogyjön, de az után az éjszaka után kértem,siessen azonnal.

Mert az az éjszaka kétségek közt telt.Éjfélig elnyugodott, de utána, csak egyretudtam gondolni… Hogy búcsúzunk.

Anyu egyre gyengébb lett, a beszédezilált, zavaros, a víziós képekállandósultak, csak nedvesíteni tudtam a

száját, inni nem akart. De a tiltakozása iscsak annyi volt, hogy határozottan, mégiscsöndesen eltolta a kezemet. Felkelninem tudott, a teste erőtlen lett és ernyedt.

Simogattam, bocsánatot kértem,igyekeztem öntudatra hívni. Bizonyospillanatokban teljesen jelen is volt.

– Nincs miért bocsánatot kérni,kislányom… – mondta, de a következőpercben már újra öszszeakadtak aszavai, kivehetetlen volt, amit mondott.Imádkoztunk. Kásásan, alig érthetőenformálva, de mondta, pontosan az imaszavait.

A végén megszorította a kezemet.A reggelért fohászkodtam, az

ismerős orvost akartam mellette látni,nem akartam kórházat, ügyeletet, nem

akartam elvenni abból a kevés erejéből,ami egyre apadt…

Milyen oktalan az ember. Mennyirecsak egy úton jár a gondolata, ha márodatévedt. Pedig sok út van. Egymegengedett ideig még sok-sok útkínálkozik. És ezekben a pillanatokbanmég több döntésre is van lehetőségünk.Ezt azóta tudom. És nem felejtem.

Az orvos hosszan vizsgálta. Őt, azismert és szeretett arcot sem ismertemeg, azaz őt is csak egy villanásraengedte felismerni a zavarodottsága.

– Kórházba kell vinni. Kiszáradt ésgyanítok egy kezdődő tüdőgyulladást…

A szíve, vérnyomása, amitől félnilehetett, nem jelzett bajt.

Jött a hír, bizonytalan, hogy mikor

érnek ide a mentők… Az egészségügynagyhangú „reformja”, a hiány és abizonytalanság itt volt, bent a szobában.

A fizetős mentők hamarmegérkeztek… Lecsúszott anyuról apokrócuk, de a kocsiban meleg volt. Aszékhez kötözték, magához tért, mégkérdezte is, hol járunk. Aztán erre azútra soha többé nem emlékezett. Azember ilyenkor nagyon fél és nagyonhálás. Minden érintésért, minden jószóért. Nem csak a beteg, ahozzátartozója is.

Az életben maradáshoz szerencse ésvéletlen is kell. Mi is a véletlen? AJóisten szeme pillantása, mondta valaki.

No, hát ránk többször is kacsintott aJóisten azokban a napokban. S ott

röpdöstek az őrangyalok, ezt is biztosraveszem. Szerencsés véletlenek sora álltmellénk.

A kórház, ahol a haladékhozsegítették anyut, még fogadhatott beteget.A főorvos asszony, aki kezelte, aznapjött meg hosszabb szabadságról. Őmondta:

– Margit néni, békeidőkből való aszervezete…

Sokat kibír.Aztán hozzám fordul. Hálás vagyok,

hogy nincs szemrehányás a hangjában.Végül is lehetett volna.

– Teljesen kiszáradt. Mintha napokóta nem inna rendesen…

Így is volt. Napok óta nem ivottrendesen. Reggel keveset, kávét, kis

gyümölcslét. Délben egy gyöngefröccsöt, este pár kortyot. Az étvágya isleromlott. És hiába volt odakészítve azüveg a vízzel, alig hiányzott belőle.Másra figyeltünk, nem a vízre.

– Tessék inni, a víz az élet, tetszikérteni? A szervezetnek olyan a víz, mintmotornak az olaj – magyarázta aműtősfiú, aki ultrahangra tolta anyut, és akeze ügyébe tette a poharat agumicsővel.

Egy hét kórház, infúzió, katéter.Odaadó, jó orvosok, igyekvő, ezerfeléfigyelő nővérek. Éjszaka egy nővérhuszonhárom ágyra. Nappal kettő. Azegészségügy reformja – élőben… Akkorott úgy éreztem, a kórházakban, arendelőkben megmaradt emberek

tisztességének, lelkiismeretének,hivatástudatának, emberszeretetének afarvizén zajlik ez az elképesztő ésesztelen, kórházés végül isegészségrombolás. Ha a betegek körül agyógyító emberek többsége nem lenneugyan végtelenül fáradt, de rendesember– összedőlne az egész.

Az infúzió segített. A kezdődőtüdőgyulladást elcsípték. Egy hét utánhazamehettünk. Nem a reklám helye, deha baj van, nekünk bevált egytelefonszám, a Máltai Mentőszolgálaté.Nem csupán figyelmesek, és korrektszámlát adnak, de az idős beteggel is úgybeszélnek, ahogy beszélni illik.

Lassan helyrejött anyu. Elmúltak a

mélyről előrángatott fantáziaképek, azéjszaka emelt fal már nem nyomasztotta.Az orvos elmagyarázta, a folyadékhiányokozhatta a zavart tudatállapotot.

A házi feladat most keserves, ésahogy a kisdiákok, ő is szeretnémegúszni. Másfél liter folyadékot,lehetőleg vizet meginni, nyolcvan évenfelül, ágyban fekve, nehéz mozgással –elhatározást igénylő feladat. Ezidáiggyőzzük. Győzzük, mondom, mertegyedül nem megy. Naponta rá kellvenni, bizonyítani, s jókedvvel, hogynem öntöttem hozzá, nem csaltam, nincstöbb az üvegben. Hogy a déli leves nem,de a pohár sör beleszámít… Ezek megintkis erőjátékok, de legalább játékok.

És megjegyeztem, nem csak az ivás,

a mozgás is feladat. Hogy nem szabadhagyni, még ha kéri is, hagyjatok…Ágyban fekve, elernyedt izmokkal,keserves mozgással, nyolcvan éven felülis mozogni kell. Ha kicsit, kicsit. Halassan, lassan.

– Van erő a kezében és a lábában is,Margit néni! Meglátja, fogunk mi mégsétálni! – nevetett első nap Éva, agyógytornász, aki az Otthoni SzakápolásiSzolgálat munkatársa és orvosirendeletre jár mozgatni, mobilizálni arászoruló betegeket.

Anyu neki mindent elhisz. És az őkérésére minden feladatot megcsinál. Éshetek múlva eljött egy nap, amikorkiabáltak mind a ketten.

– Nézzetek ide!

Ott állt anyu a szobaajtóban,járókeretbe kapaszkodva, mögötteÉvával, ő fogta a derekát. Az akislányos, győztes mosoly volt az arcán,amit annyira szeretek látni. Nem volt ottbetegség, nem volt a nyolcvannyolc év,nem volt ott a fájdalom. Csak az akaratvolt és nyomában az öröm:Megcsináltam! Nézzétek, megcsináltam!

Elsírtam magam. És arra gondoltam,hogy igen, ez mindent megér. Ez akislányos, győztes mosoly.

Istenem, vedd el a türelmetlenségem,a győzni akarásom, a hirtelenségem – adjnyugalmat. Legyen erőm, hogy azt agyőztes mosolyt többször is lássam azarcán…

A pongyola! A nagyvirágospongyolák! Ez itt a kertben rajtad, ez isTemesvárról van. Ómama vett ilyenharsányan kiabáló anyagokat, ő isvarratta meg, a Rózsa utcában, az öregvarrónőjével, Ami nénivel, aki méglábbal hajtós gépet használt, hiábaszerelt rá a fia egy kis motort, sosekapcsolta be. Fekete alapon bordótulipánok nevettek a pongyoládon, reggelabba bújtál, átcsavartad magadon,megkötötted az övét, úgy reggeliztél. Avégén én is rászokom. Mert ahogy lassanmindennek megtalálja az ember az ízét,amit a régieknél látott, megszokott, apongyolának is megvan a maga ideje,világa, játéka, élvezete. Volt idő, amikor

a reggeleknek méltósága, de legalábbisderűje volt. Anyu még ismerte ezeket azidőket. És ha mindent nem is tudottmegtartani onnan, a pongyoláhozragaszkodott. Amikor fölkelt az ágyból,a konyhai mosdónál szájat öblített, arcotmosott, átfésülte a haját, és hosszúhálóingére öltötte bokáig érő puhapongyoláját. Kinyitotta az ablakokat. Ígyment reggelit készíteni.

Egy reggel azt mondja a nagybeteganyukám, ahogy a reggelit viszem neki,szelet puha kenyeret lágy tojással,tálcán, rajta a kávéja.

– Te, ma megint reménykedem…Hogy van ez? És tegnap miért volt

minden másképpen? És egy perc múlvalehet, hogy megint baltátragadnék… Vagy rohannék, hatehetném… Szétfeszít valami…

Az én fegyelmezett anyám.A nyolcvannyolc évével.Fekszik a hátán. Jobb felől az első

emeleti ablakon két fenyő csúcsát látja.Szokta nézegetni, de most nem nézegeti.Ütögeti a tenyerével a combját. Csak úgycsattan. Csatt, csatt. Vár. Aztán tovább,csatt, csatt, csatt. Erőseket üt. Még sohanem láttam ilyet tőle. Soha nem láttam,hogy ilyen szabálytalan, lázadómozdulatokra vetemedne.

Üti a combját.Nem is figyel kifelé, csak záporoz a

tenyere a mezítelen combjára

türelmetlenül.Kinyitom az ablakot. Langyos zápor

után vagyunk. Ő nem látja, a levelektövében, az orgonák tölcséres kisvirágjában még ott ülnek az utolsóesőcseppek. Ránéztem, aztán ki, aragyogó, zöldben ázó kertre. Anyu márnem verte a combját. Most úgy feküdt,összekucorodva, mint egy kisgyerek.

– Hogy van ez, kislányom…?– Nem tudom – motyogom – nem

tudom…Reggeli után mosakodtunk. Bevette a

gyógyszert. Oldalra segítettem. Úgyfeküdt, ahogy a legjobban szereti. Akkorvettem elő a verset. József Attila. Ülni,állni, ölni, halni…

Ezt a széket odább tolni,

vonat elé leguggolni,

óvatosan hegyre mászni,

zsákomat a völgybe rázni,

vén pókomnak méhet adni,

öregasszonyt cirógatni,

jóízű bablevest enni,

sár van, lábuj hegyenmenni,

kalapom a sínre tenni,

a tavat csak megkerülni,

fenekén ruhástul ülni,

csengő habok közt pirulni,

napraforgók közt virulni -

vagy csak szépetsóhajtani,

csak egy legyet elhajtani,

poros könyvem letörülni, -

tükröm közepébe köpni,

elleneimmel békülni,

hosszú késsel mindmegölni,

vizsgálni a vér, hogycsordul,

nézni, hogy egy kislányfordul -

vagy csak így megülniveszteg -

fölgyujtani Budapestet,

morzsámra madarat várni,

rossz kenyerem földhözvágni,

jó szeretőm megríkatni,

kicsi hugát ölbekapni

s ha világ a számadásom,

úgy itt hagyni, sose lásson-

ó köttető, oldoztató,

most e verset megirató,

nevettető, zokogtató,

életem, te választató!

Nem tudom, kinek szólt inkább.Neki…?Nekem…?Összeölelkeztünk.Úgy köszönöm azt a reggelt…

Kár, hogy nem lehetünk itt mind anégyen, apu, anyu, kis Anti meg én. Mertez az egyik legkedvesebb képem rólatok.Sovány vagy anyu, sápadt. Az a kisbabasok erődet elvitte.

Ezerkilencszáznegyvennyolc koranyara. Nemrég születtem, májusban.Nem akartál kórházba menni. Jött abába, Tavaszi néni, a nagymama isotthon volt… Apu kiállt az utcára ésboldog, boldogtalannak elújságolta,

kislányom született!Mintha megáldana, úgy tartja a képen

a kezét a fejemen.Istenem… Milyen pillanatok

maradnak örökbe…A nyugágyat meg a kerti széket

évekkel később magunkkal vittük abba amásik faluba. De ilyen pillanat már nemvolt többé.

Szemcsés ez a régi fotó, nemtaláltam meg az eredetijét. De így islátom, milyen barna vagy apu, fekete ahajad, mindkettőtök haja feketemég. Hogy szerettem fésülgetni. Ültél akonyhában fáradtan, vonatról jöttélminden szombaton. Álltam mögötted ésfésültem, simogattam a hátrafésült,olajosan fénylő fekete hajadat… Anyu

vizet melegített, mosakodni kezdtél,emlékszem sokáig áztattad a lábadat.

Egyszer, ha jól emlékszem egyszombat délelőtt, visszahívtál az ajtóból.Mondtad, akarsz valamit mondani.Leguggoltam az ágyad mellé. Kinyitottada tenyeredet, benne volt ez a gyűrű, amimost a kezemen van. Sokszor láttamrajtad.

– Ezt még évekkel ezelőtt apádkarikagyűrűjéből és ómamának abból akis brill fülbevalójából csináltattam,amit lánykoromban sokat hordtam. Aztánómama neked adta. Te viselted, de apárját, emlékszel, elveszítetted. Tudom,fiam, hogy nem szereted az aranyat, de

ezt neked szántam…Anyu, édes anyu! Nem biztos, hogy

meg tudtam köszönni és el tudtammondani akkor, hogy milyen becsesnekem az ajándékod. Én titeket makacsulmindig együtt akartalak látni.Fogódzókat kerestem, hogy miért vettfeleségül apu éppen téged, aki idegenbőljött, akiről semmit nem tudott, akinekegyetlen bőröndbe belefért mindenhozománya, aki minden porcikájábanidegen volt abban a paraszt-polgárifalusi világban, ahol ő otthon volt ésahol élni akart veled. Nagy családban,sok gyerekkel, gazdálkodva.

Indokokat kerestem, hogy miért tépteössze az első szerelem féltékenységébena lánykori fényképeidet, miért tüzelte el

a barátaid címét. Azt akartam hallani,hogy az ő szerelme nem volt önző, hogygyöngéd volt és érzelmes, gondoskodóés igazi támaszod.

Sokáig nem mondtál erre semmit.Később egyszer csak annyit kérdeztem,nagyon nehéz volt, amikor egyedülmaradtál? Csöndesen ingattad a fejed…

– Sokáig szép volt …De odaadtad a gyűrűt, ami kettőtök

valahai érintését őrzi. Azokból azidőkből, ami a kezdeteket jelentette. Kétember közös életének a kezdetét, aminem lehetett más, mint tiszta szándékú,becsületes, vágyakkal teli. Hálásvagyok, mert nem csak tudtad, hanemelfogadtad, hogy kettőtöket együtt jónekem látni. Tudd, hogy ez alegkedvesebb emlékem tőletek.

Ha olyan helyre megyek, aholsegítségre van szükségem, aholbiztonságban szeretnék lenni, vagy aholegyszerűen csak jól akarom éreznimagam a bőrömben, mielőtt elindulok,fölhúzom az uj amra. Titokbanháromszor megforgatom a gyűrűmet és

megcsókolom a kövét. És a karikájátis…

Volt egy fekete svejfolt kabátod.Olyan szűk derékkal, Manci néniék acsodájára jártak. Abban hordtad ki atestvéremet. Csak elöl domborodott akabát. Hátulról ha láttak, senki meg nemmondta, hogy mindjárt kisbabádszületik. Amikor született, abban aszobában ő is, amiben hat évvel azelőttén, nem voltam otthon. Elvittetek aPilinger Magda néniékhez, aTótlikba. Amikor hazamehettem, csaknéztem a pólyában a kisbabát, aki egypiros ruhát hozott nekem onnanmessziről, ahonnan érkezett. Emlékszem

a ruhára, két sárga kiskacsával az aljánés fehér pikégallérral a nyakán.Kisöcséd született, mondta Bó, az öregvarrónő és ketten néztük az alvó kisfiútsokáig. A pólyatakarójátmegsimogathattam. Egy gólya volt asarkába hímezve, magasra emelte egyiklábát, fejét az égnek emelte, kelepelt.

Ezt az ajándékot, a testvéremetkettőtöknek köszönöm. Meg a Jóistennek.Azt mondtad, anyu, már nem gondoltatokkisgyerekre, öreg voltál, akkoriban egyharmincnégy éves kismama öregnekszámított. Aput meg végképp idősapának mondták a negyvenöt évével. Ésakkor megérkezett egy kisfiú.

Annyi madártejet soha életembennem ettem, mint a születésekor. Tele volt

a veranda étellel, hozták mindenfelől apaszitát, öt gyerekágyas asszony egyhétig is élhetett volna belőle.

Az a hatéves kislány egy darabig aztérezte, kiesett az aranykosárból. DeKisAnti hamarosan olyan kedves lett aszívének, hogy elcsitult benne aféltékenység. Hálás vagyok, hogy vantestvérem. A világ legönzetlenebb,legtisztább lelkű, legdrágább embere.

Anyuval a hétköznapok

Az utóbbi idők legnagyobb

felismerése az, hogy mindig képes azember a változásra. Néha könynyedén,néha belátással, néha fogcsikorgatva, deképes rá… Ez a mostani töredék azéletünkből, megint akár egynaplórészlet…

Hajnali négy óra. Kánikula van, deilyenkor még hűvös levegő árad be anyitott ablakon. Arra ébredek, hogy anyua szomszéd szobában felkattintja avillanyt. Kotorászás az asztalon.Valamivel matat. Este mindentodakészítünk a keze ügyébe. Víz, csengő,keksz, szalvéta, reggelrekeserűvíz… Benyitok halkan.

– Te vagy?– Én. Nem tudsz aludni?

Féloldalt fekve, kezében a kekszesdoboz.

– Lehancúroztam a takarót. Arraébredtem, fázom.

A takaró már rajta, de a nedvszívóharántlepedő valahol az ágy végében.Hogy felkelni ne kelljen, valami trükkelvisszaügyeskedjük, kicserélem a„felszerelést”. Míg emeli a csípőjét,álmos aggodalommal megkérdi.

– Te már fönt vagy, vagy miattamkeltél föl?

– Hallottam, hogy mocorogsz… Demár ébren voltam.

Éjszaka nem mindig mond igazat azember. Mert anyu hajlamos arra, hogy nealudjon viszsza, ha ilyenkor bármiizgatót hall. És az is izgatja, ha valaki

miatta kel fel… Ő a legkevesebb gondotszeretné okozni nekünk. Mennyitvitáztunk már erről. Hogy ezen netöprengjen. Az élet így megy. Mondtukaz amúgy igaz, bugyuta kis példázatokat:Amikor gyerekek voltunk, tegondoskodtál rólunk. Most meg mirólad… Erre azt mondta, az természetesvolt, ezt most muszáj… Még volt egy-kétasszónk, aztán abbahagytuk. De talán hanem izgatná a gondozása körül is sokminden, több lenne benne a belenyugvás.És rájöttem, az ilyen természetű kisizgalmak egy olyan alkatú embernek,mint anyu, aki nehezen fogad el bármit,és nem tud megnyugodni – nem biztos,hogy ártanak. Dinamizmust ad,tennivalót, gondolkodni valót, valahogy

élénken tartja az „ágyba kényszerített”testet és lelket. Csak ne éjszaka,gondoltam.…

Egy felvidéki barátnőmmel, akinekkilencvenen felül járó édesanyjánaktüneményes és kezelhetetlen önállóságalassan őrületbe kergeti az egész népescsaládot, arról beszéltünk, ha nem lenneaz őrült nagy ellenkezése mindenirányban, talán már ő sem lenne…

Az a kora hajnali ébredés egyébkéntjó véget ért. Még egy kis simogatás,puszi, anyu még beszélne, leintem,mondom, megyek, még visszabújokkicsit.

– Persze, persze, aludjál – mondja –én is lámpát oltok.

A résnyire hagyott ajtón nemsokára

áthallik a szuszogása.

A nyolcvannyolcadik születésnapotanyu szobájában ültük meg. Először,amióta nálunk van. Eddig mindig kint anappaliban, a nagyasztalnál, de mostnem ment. Ágyban maradt.

– Sokba van az nekem, amígkimegyek oda a világ végére…

Igen, az a másik tér, harmincötlépésnyire van az ágyától. Neki talán,míg az asztalhoz jut, van az, negyven is.De már rájöttem, nem a számok alegfontosabbak. Hanem a kedély. Aszületésnapján valamiért szigorú volt.Legalábbis kedvetlen. Mert ha nem az,akkor erőt vesz magán, kijön a„Trabanttal”, néha fél órát is ott marad.

S ha nála a szó, ha ő mesélhet, akkorsokkal tovább is tud székben ülni.

De ezek nagy áldozatok. Sokáigpihen, zihál egy-egy ilyen alkalom után,szorít az el-elfulladó mellkasa azágyban, míg a szervezete meg nemnyugszik, meg nem pihen. A szemeilyenkor fáradtan mosolyog.

Figyeltem, itt volt látogatóbanPomázról Mária, a nyolcvanévesbarátnője. Beszélt, csacsogott, hozta ahíreket, s anyu, akinek legtöbbször úgykell segíteni felkönyökölni, felhúztamagát fél oldalra, egyedül. Csak néztem.

Ezért hiszem, hogy a kedély és alélekerő mindenek fölötti. S ezért vagyokhálás, hogy minden valahai konokságadacára, anyuban annyi kedély van, hogy

sok nehéz helyzetre futja.Játszunk.Idős korban, ágyban fekve, a nap jó

része finoman szólvást, az életfontosságúdolgokkal telik. Evés, ivás, azanyagcsere eseményeinek izgalmas ésmegunhatatlan hírei (a felnőtt unokáknéha felkiáltanak: Nagyi mármegbeszéltük, hogy menynyi voltreggel…! De hát tudjuk, hiába felnőttek,sok mindent még nem érthetnek…), témamég a kisebb és nagyobb testi fájdalmak,azok enyhítése és így tovább.

Hát játszunk. Az ápolás kellékei ésmozzanatai – mivel nem tud mindigazonnal felkelni, amikor kellene –,kiegészültek. Az elején, amikor megkellett szokni a „felszerelést”,

rendbetétel közben nagy puszikcsattantak a hasán, kis pacskolások afenekén, közben őszinte dicséreteketmond az ember: – Mamuska, olyan atérded és a bokád, mint egy húszévesé! –mindez elvette a dolog szokatlanságát, aszámára nyilvánvaló drámáját. Anyuegyszer csak azt mondta.

– Te, fiam, találtam egy jó szót errea bepakolásra. Míder! Mit szólsz? Úgyisolyan az egész, mint egy fűző…!

– Hozom a mídert, mamuska –mondom azóta, és anyu szabad lélekkelnevet, emeli a csípőjét, néha meglepőmagasságokba. Legalábbis a jobbnapokon.

A járókeretet, amit sokáig szívbőlutált, s amivel ma nehezen ugyan, de

kísérettel olykor-olykor ki tud menni afürdőszobába vagy a nagyszobába,elnevezte Trabantnak.

– Na, add, azt a szerencsétlenTrabantomat…! – mondja,belekapaszkodva föláll és elindulunk.

A kölcsönkapott kerekesszéketkinevezte fiákernek. Csak az a baj, hogyfiáker ide, fiáker oda, nehezen tudjukrávenni, hogy beleüljön. Hogy levigyüksétálni benne, arról meg hallani semakar. Valójában nem jöttem rá, hogymiért.

Persze vannak jobb és rosszabbkedélyű napok. De anyu kedélye,bevallom, rendszerint egyenes függvényea mi kedélyállapotunknak. Mondjuk azenyémnek. Ha én ráérek, nem sietek,

igazán figyelek, s jókedvű vagyok, akkoranyu is az. Ha sietek, nem érek rá és jó akedvem, akkor sincs baj, mertmegértéssel fogadja a rohanásom. Demegfordítva, ezerszer nehezebb.

Egy időseket rendszeresen látogató,vidéki pap ismerősünk mondta, azttapasztalja, ahol a család derűs, ottderűs az idős ember is. Ahol nem, ottsemmi nem jó.

– Az a csodálatos, hogy az emberikapcsolatokban semmi nincsbebetonozva. Az élővilágban egyedül azember tud rálátni a másik emberlelkivilágára. És ha megérzi, hogy abbanaz idős betegben mi zajlik, akkor ennektudatában már nem enged a vágyának –netán nem mondja ki, ami a nyelve

hegyén van, nem oktatja ki, nemtürelmetlen, nem horkan fel –bármennyire is igaza lehet. Így változnakmeg hangulatok, és ezek nyomán akapcsolatok egyes családokban. Aholengednek az indulatoknak, mert persze,hogy nehéz mondjuk, egy szekánt,kritikus alkatú, elégedetlen időshozzátartozót ápolni – ott csúnyán eltudnak mérgesedni a mindennapok.

A hiúságot lehet rossztulajdonságnak sorolni, de állítom, nemaz. Ez a fajta, amiről beszélek,egyenesen segítő.

Ha anyu nem lenne kellően hiú, nemülne sámlival kitámasztott derékkal azágyban jó fél óráig, míg mögötte aszomszéd fodrászatból átszaladt Kriszti,

az ágyon térdelve be nem fésüli a haját.Dauerre már egyikük sem vállalkozik,bár egyszer nekivágtunk afürdőszobában. Sikoltozós nagy kalandvolt, emlegettük sokáig. De akkor méganyu többet bírt.

És így van a pedikűrös Erzsikével,azt az órát is erőfeszítésbe kerülvégigülni, de megéri.

S így volt a tornáztató Zsuzsival, anagyszerű otthoni szakápolóval, aki Évitváltotta, s aki megéreztette anyuval azerőfeszítés örömét. Azóta emeli magasraa csípőjét, és azóta nem csalja le agyakorlatok felét.

És így van mindenkivel, aki akárrövid ideig is, de vele foglalkozik.Icuval a tornát meg-megszakítják a

beszélgetések, neki megígéri, s be istartja, hogy nem ötször, hanem legalábbnyolcszor ismétli a láb- és karemelést…Nekem sokat kell nógatnom, sdicsérnem, hogy a töredékét megtegye.De nem így vagyunk valahányan, hogy„kifelé” sokkal összeszedettebbnekmutatjuk magunkat.

A faluban, ahol élt, meghívták aVadvirág nyugdíjas klub huszonötödikszületésnapjára. Először megrettent, nemmegyek, mondta. Rábeszéltük. Onnantólnagyon készült. Hetekig erről beszélt,ezért tornázott, állítom, ezért itta meg akötelező másfél liter vizet. Hónapok ótaaznap vett fel hálóing helyett ruhát.Szandál, bot, gyógyszerek, két férficsaládtag segítségnek. Elindultak. Az

egyetlen emeletről sem sikerült lejutni.Elfáradt.

Visszajöttek.Azt csodáltam benne, nem zuhant

össze, nem volt bánatos. Még az is lehet,megkönnyebbült. De nem mondta.

Pár nap múlva kérte a telefont,beszélne velük. Hallom, ahogy mondja.

– Kérlek, én megpróbáltam. Deösszecsuklottam, mint a bicska, ez a kétszerencsétlen fiú, alig tudottösszekanalazni…

Esemény volt ez is. Beszélni lehetróla. És hát igen: megpróbáltam…

Szűkül a tér.Nemrég még ki tudott jönni a közös

ebédekhez, vacsorákhoz, most már azágy szélén ülve reggelizik, ebédel,

vacsorál. Amikor nyugodt és szelíd,akkor érzem át igazán az ő nagyveszteségét. Hogy mennyi erőbe telik ottfeküdni napra nap…

Mennyi apró pillanat érleli azemberben a hétköznapokat, nyomukbanaz elkövetkező hónapokat, éveket.Lassan megértem a tanításokat. A mesékokítását is.

Egyik nap megint sietek valamiért.Sürgetem anyut, észrevétlenül ugyan,rossz lelkiismerettel, de tudom,sürgetem. A nagylányom észreveszi,átveszi a tányért, rám pirít.

– Mama, majd ha te leszelnyolcvannyolc…

És eszembe jut a mese az

öregemberről, a fiáról és az unokájáról.Az öregember elé fatálat tesznek, el netörje. Az apa meg a fia cseréptányérbólesznek. Ebéd után a fiú elrakja a fatálat,föl, a polcra. Apja kérdésére azt mondja.

– Elteszem apám, ha majdmegöregszel, abból adok neked, ebédet,vacsorát…

Pár hete egy verset kaptamvalakitől. Mindössze ennyit írt elé:

„Ezt a verset nemrég olvastam. Nemtudom, ismered-e. Eszembe jutottatok.”

Mezey Katalin kemény-szép versét,azóta sokszor idézem. Különösen azutolsó három sorát.

Egyszerű. Szűkszavú. Halálosan

pontos.

AKÁR A ROZSDÁSKÉSEKET

Műfogból, szemüvegből,

néhány régi ruhából

összetákolom

anyámat reggelente.

Csontváz lába közé

pelenkát simítok,

harisnyát, szövet-

papucsot adok rá,

aztán két kézen vezetve

kicsoszogunk anagyszobába.

Az önál óság bajnoka, ő,

aki soha nem szorultsenkire,

és a szabadság bajnoka,én,

aki már kamaszfővel

elszöktem tőle,

nem akartam a szigorábanélni.

Csodálkozhat most az, aki

ismert bennünket azelőtt.

Akár a rozsdás késeket,

egymással élesít

minket az Isten.

Alig hallható panaszszavakra ébred.Gondolatai még valahol az álomútvesztőiben járnak, amikor a lába márlent van a földön. Milyen hideg aparketta. Ettől magához tér. Hallgatózik.Csönd van. Lehet, hogy csak hallucinált.Kimerült érzékei csak vélték, hogyhallanak valamit, pedig nem is szóltsenki…

Vissza kéne bújni. Fázik. A takaróalól meleg párák csábítják, emelné fel,húzná magára, dugná vissza a melegbe alábát. Aztán legyőzi a gyöngeségét,visszaengedi a paplant, föláll, s asötétben tapogatva ezen az éjszakánharmadszor is benyit a szobába. Halkannyílik az ajtó. Lassan szokja a szeme ahomályt. Az ágyban fekvő,

összehúzódzkodott test moccanatlan.Zihálva emelkedik a takaró, az eres kézöntudatlanul kapaszkodik, az uj akszorítják a párna csücskét.

Lámpát gyújt. A halk fény kivehetővéteszi a tárgyakat, de sötétben hagyja afekhelyet. Leguggol az ágy mellé, a fejükígy egy magasságba kerül. Az ágybanfekvő arca csöndes, szeme lehunyva, dea pillák rezdülnek. Innen tudja, hogy fennvan.

– Nincs baj?Az arc alig mozdulva nemet int. A

száj rózsaszín ívén a szélek cserepesek.Poharat fog a kezébe, eligazítja

benne a gumicsövet.– Igyál egy kortyot.Tagadóan int az arc, a fej is mozdul

picit, nem!– Na… A kedvemért…Odatartja a gumicsövet. A száj

lassan formálja a szavakat.– Inkább szívószálat hozz…Ott a szívószál az éj eliszekrényen,

kicseréli. A fülébe suttogja, miközben akeze megsimogatja a kezét.

– Most már nincs kifogás… Csaknéhány kortyot…

Keskenyre nyílik a száj, érzi, szívjaa vizet, nyel kettőt-hármat. Aztánelengedi a szívószálat. A szeme csukvamarad. Az az érzése, mintha az ágybanfekvőnek nehéz súlyokat kellenemegemelnie, hogy kinyissa a szemét. Azeres kéz most tapogatva a kezét keresi.Odatolja. Amikor megtalálja, finom

szorítást érez. A szeme akkor is csukva,amikor susog rekedten.

– Jó, hogy itt vagy…Eddig azt érezte sürgető

türelmetlenséggel, menne már vissza.Osonna, futna, menekülne. Csak egy kisidőre még. Vissza, a másik szoba távolimelegébe. Vissza az álomba. Csak egykis pihenést még. Vízszintes nyugalmat.Álomtalan álmot. Hogy elmúljon azéjszakai ébredésekkel járó nyomás ahomloka mögött. Múljon el belőle…

Ez volt minden vágya.Egészen eddig a megszabadító

pillanatig.Mi hozta a megváltást…? A négy

gyönge szó, jó, hogy itt vagy…? Vagy afáradtságot legyőző erőfeszítés, hogy

átlátogatott az ágyban fekvő éjszakájába.A megváltás néha nem egyéb, mint ahideg padlón surranó meleg lábak útjaegy másik szobába…

Mert most meg – mintegyvarázsütésre – úgy érzi, maradni jó.Guggolni az ágy mellett, hagyni elterülnia homályt, nézni benne az ismerős arcot,vigyázni az álmát, ahogy valamikorrégen a gyerekei álmát vigyázta.Elmerült a békésen szuszogó kis pofikáklátványában, néha el is aludt az ágyukmellett a földön. Így maradt most sokáiga betegágy előtt a szőnyegen.Gondolatokkal, aztán már csakcsendben, simogatta az eres kezetgondolattalanul. Csodálkozva vetteészre, nem fázik.

Hálás vagyok, nem csak a régiképekért, hanem a régi képek hátoldalána régi mondatokért. Itt ülünk anyu, aKanyó fényképész műtermében. Másholnem lehetett, Ercsiben ő volt az egyetlenfotográfus. Ráismerek, így szoktaelrendezni a fényképezendő személyeket.Nagyfejű kisbaba elöl, törékeny anyukahátul. Olyan mosoly ül az arcodon, amitkésőbbi időkben nem láttam, s amimegmelegít, ha megnézlek. Elvittélgondolom, Kanyó úrhoz, hogy aTemesvárra írt leveledbe berakhasd ezta kicsi, nyolcszor hat centiméter méretűfényképet. Ezt írtad Karolának, azanyukádnak:

„Édes Nagymama! 10 hónaposkoromban küldök sok édes puszithúsvétra kis unokád Erzsike”

Anyuval a reggelek...

Nap, mint nap felverekedjükmagunkat életünk ösvényeire. Különös,rég megfigyelt észlelésem. Amikor ahátadon, az öledben gyerek, beteg társvagy tehetetlen öreg van, ha el isfáradsz, hamar visszatér az erőd…

Ez itt már a hatodik töredék azéletünkből. Ha visszapörgetem azanyuval közösen megélt fejezeteket,történet-mozaikok állnak össze, egy

befelé ívelő, csöndesedő hangúnaplóvá? Emlékkönyvvé… ?

A reggelek szinte kivétel nélkül,mindig mosolyosak. Többnyire azok.Aztán ez a mosoly, ahogy telik a nap,ahogy az ágyban nehezen átfordul azablak felé, aztán néhány óra múlvavissza, ahogy az eseménytelenség elborítszobát, embert, mindennapot, ahogycsigalassúsággal másznak a délutánba,majd az estébe az idő szolgái a percekés az órák – az a mosoly rendre elhal.

Néha sikerül visszahozni.Együttléttel, beszélgetéssel, emlékekfelidézésével, egyéb praktikákkal,vendéggel, eseménnyel. Még nevetünkis. De a legjobb látni azt a békés

mosolyt az arcán, ami odaadást éselengedést mutat, megnyugvást éselfogadását mindennek. Akkor olyankönnyű. Neki is, nekünk is. Akkor akötelesség nagy terhe sehol nincs, akkorúgy érzi az ember, hogy odaadnamindent – időt, erőt, saját ügyeket csakezért az elfogadó, halk mosolyért.

Máskor nem. Semmi nem mozdul. Sebenne, se bennem. Zajlanak a megszokottrítusok, evés, tisztálkodás, kérsz valamit,anyukám…? Nem, nem kell semmi…Ezek a nehéz napok. Ilyenkor vagy agyengeség olyan hatalmas, hogy megadjamagát neki. Vagy valami más tartjavissza benne a kedélyt, a mosolyt, ésvele minden más, derűre valóhajlandóságot.

– Mátis vagyok – mondja ilyenkorszűkszavúan és becsukja a szemét. Ésállok ott kifosztva, tehetetlenül, talpiglelkifurdalásban, hogy én tehetek róla,nekem kéne az ágya mellett maradnom,leülni a sámlira, simogatni a kezét, addigsimogatni, míg ellágyul benne a keserűkeménység és oldódik nyomában areménytelenség fájdalma.

Sokszor megteszem. De van, amikornem. Senki nem vet rám követ érte,megértenek. Csak ott belül… Ottlegbelül szól a hang, a saját hangomelnémíthatatlanul, csak te tudsz tenniérte. Még van egy kis időd…

Szóval, indul a reggel. Résnyirenyitom az ajtót. Azelőtt hét körül,

mostanában inkább nyolckor… Hacsöndesen emelkedik a takaró,visszahúzódom. Mostanában sokáigalszik. Amikor hajnalban fent vagyunk,akkor néha kilencig is elhúzódik azébredése.

Khhm… Khhm… Khhm… Hallom aköhögését. Ez amolyan jelző köhögés. Ajelző köhögés árnyalatoktól függően sokmindent jelenthet. Gyere, fönt vagyok.Segíts, valami baj van. Mi van márveletek, hol vagytok ilyen sokáig…?Már meg tudom különböztetni ezt ahallgatólagosan elfogadott egyezményesjelrendszert, amiről soha nem beszélünk,de működik. Van ugyan egynyomógombos csengő az ágya mellett, denem szereti. Azt mondja, nem biztos

benne, hogy meghalljuk. Tény, gyakrankell cserélni benne az elemet, mertelőfordult, hogy csak nyomta, nyomta, denem hallottunk semmit. A köhögés, azbiztosabb, fiam, mondaná anyu, de nemmondja.

Khhm…Khhm… Benyitok. Karjátszéttárja, az arcán ott van a hajnali álombékéje, ilyenkor ritkán van panasza, nemfáj semmi. Akár süt a nap, akár nem, asötétség után a reggeli fénnyel valamivárakozás éledezik az emberben, látom,anyuban is, még ha rövid ideig tart,akkor is ott az ösztönös öröm, hogy újnapra virradtunk.

– Már tornáztam – mondja, és emelia karját, mozgatja az uj ait, a könyökétpróbálja befelé fordítani, ahogy

gyakorolják Icuval.– Mamuskám, csillagos ötös, nem

hiszed, milyen jó, hogy megcsinálod…!Olyan jó megölelni ilyenkor.

Álommelegben időzik még a teste, amindig hideg lába is meleg még. Néztemegyik nap, semmi ránc nincs az arcán…

Tovább emelgeti a karját, közbennézi, ahogy porciózom a tablettáit.

– Hát nem jó, fiam, de hamegígértem, hát csinálom. Két dolgotígértem meg neked… Látod, megteszem.Bár se testem, se lelkem nem kívánja azta sok vizet. Megiszom azt is… Csaktudod, mit nem értek?

– Mit?– Azelőtt nem volt ez a nagy fakszni,

hogy inni kell. Nem ittak ennyit az

emberek, az öregeket se kínozták avízzel!

– Ki is száradtak, mamuskám. Így ismondták sokfelé, ha egy idős emberágynak esett: leszáradt a lábáról…

Anyu tornázik rendületlenül, de nemhagyja magát.

– Hát akkor leszáradt… de nemszenvedett anynyit azzal a vízzel.

Nagy alkudozások után egy litervízben állapodtak meg az orvossal. Éstényleg betartja, az a tavalyi kiszáradássok erejét elvitte… Bár ez is kedvkérdése. Ha jó kedélyű, hamar kiürül akét kis palack, ha borongós, mindigmegmarad valamennyi.

Ez a mai reggel derűs, de vannak

napok, amikor nem találja itt magát.Álmok és emlékek tartományában járilyenkor, régi emberek nevét emlegeti…

– Te, fiam, azok a gyerekek, akik acsőben jöttek, már elmentek?

– Ismerted őket?– Nem… De itt voltak…Lassan, nagyon lassan bogozgatjuk.

Álom volt, most és itt megfejthetetlenálom, ismerős környezetben, bentjátszódott a szobában. Végre is több mintegy éve ebben az egyetlen térben él. Aszobájában. Ami ugyan három éve azövé, vannak ismerős, kedves tárgyai, demegszokhatatlanul más, mint az otthona,ahol majd hatvan évig élt.

Vagy az övek. Meg a rékli. Vedd lerólam, kérte egyik reggel, s hiába

mutattam, sokáig nem hitte, hogy csak ahálóing van rajta. Mi lehet a rékli…?Talán a „felszerelés”, amit nagyhumorral mídernek keresztelt el – ezlehet az öv, a rékli, amit álombólébredve le akar vetni… Mennyi mindentkell elfogadnia, istenem, gondoltam, egytörődött testben az ép léleknek, amielőtte, az önállóságában elfogadhatatlanvolt. A „felszerelés” nagy nyűg lehetrajta, de nem mondja. Soha nem szerettea szoros dolgokat, se övet, se melltartótnem viselt magán.

– A pongyolám, látod, az hiányzik.Úgy szerettem, reggel csak úgy leülnipongyolában a kávéhoz…

Behoztuk a pongyoláját, de nem vettefel.

– Most csak nyűg rajtam. Levenni,fölvenni, vigyétek csak vissza, nem kellez már nekem…

Karácsonykor, gyertyagyújtásrakivittük a tolószékkel a közös asztalhoz.Énekeltünk együtt, ettünk pár falatot.Visszakívánkozott. Nehéz már az ülés,panaszkodott. És másnap megrázta afejét.

– Nem kocsikázunk, kislányom…Nem jó az nekem…

Az egyik reggel kétségbeesvefogadott, késő van, mondta. Hovásiessünk mamuska, nyugtattam, de azórára nézve ijedten felkiáltott:

– Te jó Isten, fiam, tudod hány óravan?

– Fél kilenc…

– De hát mindjárt dél… – néz rámszemrehányás és sürgetés között.

– Tengernyi időnk van, és semmidolgunk – mondom, mert nem akarom aztmondani, hogy semmi dolgod.

– Akkor lógunk…? – néz rám azzal akedvesen szelíd, színészkedőskajánsággal, amiből tudom, hogymindent ért, de most ő se mondja, hogybezzeg neked jó sok dolgod van.

Délután sokáig volt egyedül. Jó két-három órát. Amikor megjöttem ésbementem hozzá, megfogta a kezem.

– Te, fiam, most először úgyféltem… Nem tudom, mitől, de elkapotta szorongás…

– Valamire gondoltál?– Nem, csak feküdtem. És egyszer

csak összeszorult a szívem körülminden. De nem úgy, amikor fulladok…

– Még tart…?– Nem, már elmúlt…Ültem az ágyán, kérdeztem volna, de

nem akart beszélni. Fogtam a kezét ésarra gondoltam, hogy nem tudunksemmit.

Lehet jobban, lelkiismeretesebben,még inkább odafordulva ápolni, jelenlenni, vele érezni. Könynyíteni, amittudunk. De az igazán nagy dolgokban, atitokban, a létezés nagy titkában egyedülmaradunk. Vagy mégsem?

Amikor sokszor reggel halkan, hogyne vegye észre, benézek, és össze vankulcsolva a keze, a szeme csukva,tudom, imádkozik.

Állok az ajtórésben,megcsöndesedve. És néha ilyenkor olyanidőtlen és békés szolgálatra vágyom,ahol nincs főzés, bevásárlás, gyerekekgondja, munka, pakolás, rend ésrendetlenség harca, nincs más dolgom,csak vele lenni. És megpróbálni asokszorosan elhagyott időnket rendreszépen behozni…

De hát valami ilyesmi történik… Holjobb, hol rosszabb kedvben ésszereposztásban. Járjuk a mindennapokgolgotáit.

A születésnapok! Mindenkiétpontosan tudtad. A névnapokat is. Ésnemcsak a családban mindenkiét, a

szomszédokét, a barátokét, néhaszúrópróbát tettünk, mert nem hittük,hogy enynyi dátumot, ennyi alkalmatmegőrzött az emlékezeted – ésmegőrzött!

Csobánkára, hozzád mindig húsvéttáján mentünk. Te áprilisi vagy, áprilistizenhetedikén születtél. Egy igazi kos,mondta apu, őt egy időben érdekelték acsillagjegyek, a grafológia, és a Kosjegyből messzemenő következtetéseketvont le…

Nálad a születésnapok olyan friss,tavasziak voltak. Virágzott a meggyfa, ajapánbirs, még nem lombosodott be asövény, átláttunk a szomszédokhoz, mertrendszerint kivonultunk a kertbe. Olyangyepet, mint Csobánkán, azóta se

találtam, de nincs szívem levágni afenyők ágait se, amiket ültettél… Nemörülnél most a kertnek, elterültek a fák,benőttek mindent a bokrok… Ígérem,megfogadtam magamnak, tavasszalnekilátunk…

A nyári születésnapokon te jöttélGödre, a másik nagyszülőkhöz, amikormeg már csak egyedül voltál Nagyi,vittünk magunkkal. Ott meg a diófa alatta rekkenő melegben a délutáni árnyékmaradt meg bennem leginkább. Mindigelkéstünk az ebéddel… vagy azért, merta Dunára mentünk délelőtt, vagy a tortamiatt, ami az utolsó pillanatban készültel… Sose ettünk rendes időben, úgy,ahogy ti szoktátok. A gödi Nagyi is, te is,pontban tizenkettőkor tálaltatok, se

előbb, se később. És forró volt a leves,meleg a pecsenye, nem esett öszsze asaláta és friss, omlós volt a sütemény…Sütemény? Sütemények! Hogycsináltátok…!

Ezt a verset is küldte valaki. Nemolyan régen, de nagyon jó pillanatban.

Tudom, vannak „irodalmibb versek”.De engem a vőfélyek és kikiáltókrigmusai, emlékkönyvek bejegyzései,alkalmi köszöntők is sokszor

rádöbbentettek közhelyszámba menőigazságokra.

Van egy tisztalelkű barátom. Afrancia JeanPaul Baget. Ő a negyvenedikszületésnapján hoszszú levelet írt.Mintha most rímbe szedve az ő levelétolvastam volna újra.

Móra Magda

Az út felén túl

Ha elkerülted már anegyven évet,

a lelked gyakran tűnt

időkbe téved.

A dolgaidban tartod még arendet,

de egyre inkább áhítod acsendet.

Már nem vársz rangot,címet, hatalmat,

és nem mész fej elvalamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt afában,

és hinni tudsz: a másokigazában.

Már reméled, hogy nemhiába éltél:

mit szóval mondtál vagytettel beszéltél,

nem maradt hang: asemmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelzőzászló,

a magad helyén ál tálrendületlen:

szélben, viharban, ködben,szürkületben,

mint kapubálvány őrizted aházat,

és voltál tűrés, és lettélalázat.

A tieidnek maradtál abéke:

a nyitott ajtó biztosmenedéke.

Ha elkerülted majd anegyven évet,

már nem hiszed, hogyadósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiédaz adósság,

mert kevés volt asalakmentes jóság:

a mindent adó, semmitvisszaváró,

a minden próbát derekasanál ó,

mely sosem számol,szüntelen csak árad,

örök fölény és örökösalázat.

Ha elkerülted már a

negyven évet,

s mindezt beláttad, ésmindezt megélted,

és be tudsz ál ni alegszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsodfejedelme!

A dunyha alatt hal gattalak.Hideg volt a ciha, de belül

langymeleg.Melegítettük egymás lábát, közben

szerelmes filmeket meséltél, emlékszel?A zöld shantung ruhád a

fagombokkal és sálgallérral. Néztem azanyag mintáját, halványzöldselyemszálak a könnyű vásznon… Miértszerettem annyira ezt a ruhádat?

Az olló, ami mindent vágott. Kecsesvolt, éles, sehol a környéken nem voltilyen szép olló. Berlinből, egy kötszeresdobozból hoztad azzal a varázsfiolávalegyütt, aminek a tartalma csípett, deazonnal elállította a vérzést a térdemen.Emlékszel, akár biciklivel, akár futásközben, mindig térdre estem.

A vasalót a legfelső sublótfiókbantartottad.

A nagyasztalon, pokrócon vasaltunk,nem volt vasalóállványunk.

A sublót legalsó fiókjában viszonttiltott dolgot találtam, Aktok a

művészetben címmel egydombornyomású albumot. Rá voltpakolva egy csomó papír, lom, kacat.

A kulccsal záródó kis fiók azágyatok fölött. Hol tartottátok a kulcsát?A szobában nem zártatok semmit. Ezszúrt szemet…

A szobánk mennyezetén a fej alakúrepedésre… Emlékszel?

Addig néztem, míg el nem aludtam.Néztem a repedést és mozgattam a lábamapu szuszogásának ritmusára.

Külön aludtatok, két hosszábanegymásnak fektetett ágyban…

Egy csomó csokoládényuszittaláltam az alsó fiókban. Ott felejtettük

húsvétról. Kérted, hogy vegyek az összesunokának és dédunokának csokinyuszit.Megvettem, beraktam alulra és ottfelejtettem. Az az igazság, nem isfigyeltem. Most már soha nem tudommeg, hogy te is elfelejtetted az egészet,vagy csak nem akartál szólni. Nemszoktál ilyesmiről megfeledkezni…

A fürdőszobánkban széles, nagytükör van a polc alatt. Amikor még kitudtunk menni fürdeni, láttad benne azegész testedet ülve is, állva is. – Na,vénségemre megnézhetem magam! –mondtad, de hónapokig nem néztél atükörbe. Aztán egyszer csak igen. Nemmondtál semmit. Egyébként úgyfürödtünk, hogy nem kellett a kádba

segíteni. Nem is tudtál volna, mégsegítséggel se bemászni. Kívül egyszéken ültél, úgy tusoltalak. Fejet is ígymostunk. Először nehezen vettelek rá amutatványra, de amikor láttad, hogy alefolyó jól nyeli a vizet, s utána egy autóablaktörlőjével hipp-hopp összeszedtema tócsát – ezt az egyszerűsített felmosó-technikát, mint egy gyerek, boldogörömmel honoráltad – akkor már afürdések ünnepszámba mentek. Csakállandóan elzárattad velem a csapot.Kérdem, mamuska, de hát nem jó, hogyjön rád a finom meleg víz. De jó,mondtad, de ez már pocsékolás. Amikortöröltem a karod, a hátad, a vállad, néhaelfogtad a kezem és megpusziltad. Eztnem szerettem, de akkor mindjárt

visszapusziltalak. Amidet értem. Voltviszont, hogy siettem, azt azonnalmegérezted, és elromlott minden.

Amikor nehéz volt és azt éreztem,elfáradtam, gonosz vagyok, türelmetlenveled, utálatos a családommal, akikreegyre jobban rászorultam. Ha kijöttem aszobádból rásziszegtem a férjemre, nemlátod, hogy azt szeretné anyu, hogy éncsináljam a mosdatást? Nem látod? Őmeg segíteni akart, éppen azért, mertlátta. Hányszor összeszólalkoztunkelőtted, versengve, hogy ki segítsenkiülni a szobavécére, ki adja föl a„mídert”, mert már szükség volt rá.Mindent én akartam csinálni, mert azt

éreztem, erre vágysz, az neked alegmegnyugtatóbb. Közben halálosanfáradt voltam, a derekam élesenhasogatott, később rájöttem, sokkalinkább az idegességtől, mint a súlytól,ami az emeléssel járt. És ilyenkor igen,voltak idők, amikor mint egy hisztisgyerek, haragudtam. Rád. A sorsra. Avilágra.

És akkor mindig jött valaki.Egyik gyerekünk, aki fölváltott, egy

levél, ami lecsöndesített, egy barát, akileült hozzád beszélgetni, egy olvasmány,ami megríkatott, egy elismerő, jó szó,ami úgy esett, mint a simogatás. Eszterlevele is ilyen volt. Most találtam meg arégi papírok között. Ott volt avérnyomásmérő lista alatt. Azon meg

csak néztem, hogy elfelejtettem! Mindennap háromszor mértük a vérnyomásodat,hogy ugrált össze-vissza, hogy féltünk atrombózistól akkor! Ott van mellé írva agyógyszeradag, Betaloc egy, Marfarinmásfél. Ezt variálta az orvosod.

Hát ott volt Eszter levele, sötétkékpapíron, vékony ezüst betűkkel.Karácsony volt akkor is. Az elsőkarácsonyod, itt nálunk.

„Kedves Erzsi!

Karácsony van… Megint eltelt egyév. És milyen év!

Mi van benned, ha visszatekintesz?Végigcsinálnád még egyszer, vagy

örülsz, hogy túl vagytok rajta?Azt kívánom neked, nektek, hogy

akármit hoz is az élet, bölcsebben,gazdagabban, értőbben s megértőbben,„emberesebben” kerüljetek ki belőle.

És ezért azt is kívánom, hogy nepróbáltassatok meg nagyon, erőtökönfelül, hogy eljöhessen a megpihenés, afelüdülés ideje is.

Kívánom azt is, hogy mindig érezd,tudd, mikor minek van itt az ideje.

Mikor van itt az ideje azelfogadásnak, és mikor a harcnak.

Mikor az egyedül étnek, és mikor azegyütt-levésnek.

Mikor az elindulásnak, és mikor avisszaérkezésnek.

Mikor a kétségnek, és mikor a

bizonyosságnak.Mikor a hálának, és mikor a

perlekedésnek.Mikor a ragaszkodásnak, és mikor az

elengedésnek.És kívánom, legyen itt mindig ideje,

az Életnek…

Nagyszeretettel,

Eszter”

Anyuval, a hetedik nap…

Ha azt mondom, véget ért ez aszemélyességet igazán nem nélkülözőnapló, magam is tudom, nem mondokigazat. Mert az igazi szembenézés – nemhittem, de így van – most kezdődik.Elengedni békében, aki mennikészülődik, erőt kívánó tudás… Vagytett? Ki tudja. De elviselni, hogy üres azágy, hogy nem tudod már felültetni…Hogy nem kell senkinek a tálcán akávé… Nem kéri már, hogy ne hideg,hanem állott vizet hozz be… Hirtelenszabad vagy. Most már csak ezt kellelviselni. Ezt a rád zuhanó, nagy üresszabadságot…

Szabad vagy? – kérdezem magamtólválaszt sem várva hajnalonta, amikor

fülelek, hallok-e hangot a mellettünklévő szobából. Semmi. Süket csönd van.

Elment…Elment ebből a világból az anyukám.Nem beszélünk a testvéremmel. Csak

nézünk. Nincs már édesanyánk…Mi fáj ennyire…?Szabad vagy, dörömbölnek a

gondolatok egészen belül, a homlokommögött. Kitől, mitől szabadultál meg…kérdezem. Minden itt maradt. Az arcánaka játéka, a keze mozgása, ahogy aszalvétát fogta, ahogy könyökre tornáztamagát, hogy könnyebben tudjon inni. Ittmaradtak a neszek, a félbetört pillanatok,a rózsás bögre, a két szemüveg, apénztárca, benne az utolsó bankó, akézzel írott füzete a telefonszámokkal, a

gyógyszerek…Fél zacskó keksz, a kisüvegben két

korty pálinka. A fogkeféje. A csekklevágott szelvénye, amit pontosan naprabe kellett fizetni… Hogy utálta,mennyire szenvedett, amikor az elejénleintettük, jó lesz az holnap is,mamuska… Összeszorított száj almondta.

– Én így szoktam… rendnek kelllenni…

Még az elején mondta így, szigorúan.Mostanában már nem érdekelték acsekkek. Nem érdekelte semmi, úgyigazán. Szelíd volt, elfogadó, nem kértszámon semmit…

Hogy nem tűnt ez fel…! Ez a szelíd

elfogadás napok óta. Azelgondolkodtatott, mennyi különös álmavolt megint az utóbbi időben. Ismeretlenemberekkel találkozott, gyerekekkel.Nem találta helyén a szobát, amikorfelébredt. Először nem is hittem, aztgondoltam, játszik. Nagy fantáziával,ahogy szokott…

– Nézem az ablakon át a fenyőket.Fölöttük felhők… Mindenféle alakotlátok… Beleképzelek mindent. .

De ez más volt. Most ki tudja,milyen világokban járt… Nem olyanrégen, egyik délután arról mesélt, hogynéhány perccel előbb mennyire félt.

– Összeszorította a szívemetvalami… Soha ilyet nem éreztem…

És értetlenül nézett rám. Fogtam a

kezét.Akkor gondoltam először arra, mit

mesélt a barátnőm. Neki tavaly ment elaz édesapja.

– Készülnek. Gondold el, nap mintnap mennyi ideje van az édesanyádnakis, hogy végiggondoljon mindent.Amikor a gyerekkoráról mesél, amikoraz álomból nehezen ér vissza a szobába,amikor felhőképekkel fantáziál, az isbúcsúzás. Azért kell hagyni, beszéljen,meséljen…

Istenem, hányszor nem ültem lemellé…

De voltak áldott együttléteink is.Ülök a sámlin, majdnem egy

vonalban van a szemünk. Egy sokszorelmondott történetet mesélt újra.

Nőiségében megbántott fiatalasszonyvolt akkor. Belenéztem a szemébe, ésmost nem kapta el a tekintetét. Nemszóltam közbe. Nem kérdeztem. Sokáigbeszélt. Akkor megfogta a kezemet,megpuszilta.

– Nekem nagyon fontos volt, hogy eztelmondjam neked…

Odabújtam a nyakához… Nem volttöbb ilyen pillanatunk…

Nézem a régi írásokat anyuról…mennyi mindenen túl voltunk már,mennyi minden nem számított, nemérdekes, túlnőttük, megéltük, el isfeledtük.. vagy csak beépültek azéletünkbe…

Emlékszem este az elköszönésre.

Úgy csináltunk mindent, hogy jókedvelegyen. Lassan, nagyon lassan tetteilyenkor a szokásos mozdulatokat.Hátrahajtva a fejét, rázogatta, hogylemenjenek a tabletták. Sokáig nyelte agyógyszereket. Emlékszem, az elején azthittem, ez is valami produkció.Szégyellhettem magam. Nagyon szűknyelőcsöve volt, sokat kínlódott vele.Amikor megvolt, hosszú percekigpaskolta a párnát, húzgálta a kispárnaciháját, hogy lenne jobb a feje alatt. Ide-oda helyezte a két zsebkendőt, egyet azorrához, egyet a szeméhez használt. Mostmár tudom, azért húzta az időt, hogymegnyújtsa, amíg együtt vagyunk…

Az a hét… Semmi feltűnő nem

történt. Sok jövésmenés volt a házban,de hát volt az már máskor is. Szombatrólvasárnapra virradó éj elen feltűnt, sokatköhög. Átmentem.

– Iszol egy kis vizet, mamuska?Nem válaszolt. A szemét sem

nyitotta ki. Viszszamentem az ágyamba.Újra köhögött. Hosszan. Megintátmentem.

Most sem szólt, hiába költögettem.És utólag megint a furcsa észlelés: aszeme csukva maradt. Azelőtt mindigfönt volt ilyenkor.

Reggel érzem, forró a homloka, tüzelaz arca, lázas, megmérem,harmincnyolc-kettő. Vasárnap van.Balázs, a családorvosunk, aki évek ótasegít, hamar megjön. Judit is, az

asszisztens. Anyu infúziót kap, bennelázcsillapító. Akkor veszem észre, a balkarja béna, beszéde kásás. Keveset szól.A szemével csak egy irányba néz. Ez afurcsa nézés később felszívódik. De akásás beszéd megmarad.

Este még beveszi a gyógyszereket,iszik keveset. Csöndes az éjszaka, de aláza nem megy le. Reggel megint infúzió,két üveggel, a bal keze teljesen ernyedt,a teste is, alig tudjuk felültetni. Ebédre akedvence van, tojásos nokedli. Etetemkiskanállal.

– De finom ez a tojásos nokedli –mondja.

Azt hiszem, ez a mondat hagyta el azajkát utoljára.

Este már nem tudta lenyelni a

gyógyszereket. Próbáltam belediktálnilegalább a lázcsillapítót.

Kértem, a szájához vittem.Erőltettem. Inni sem bírt. A férjem rámnézett, nem szólt, csak csöndesen ingattaa fejét. Nem látod…? Anyu csukottszemmel, teljesen petyhüdt testtel,mozdulatlanul feküdt. Így fekszik egészéjszaka. Ott maradok mellette. Reggelújabb vizsgálat. Az állapota nemviszszafordítható, mondja az orvos. Párnapot a kórházban, katéterrel, infúzióvaltalán lehetne hosszabbítani.

Csukva a szeme. Afájdalomérzékelője nem jelez. Areflexek alig rezdülnek.

Dönteni kell.Nem, nem akarunk kórházat.

Hogyan legyen idegenben, és mihogyan legyünk nyugalomban…

Az orvos hallgat, aztán azt mondja, anehezebb utat választották, de emberhezméltót…

Majdnem egy teljes hetünk volt vele.Nem lehetett fájdalma, moccanatlanulfeküdt. A szeme végig csukva. Vizesgézcsíkokkal itattuk. Az első háromnapban meg-megszívta, utána már csaktöröltük a száját. Éj el zihálva lélegzett,ha a szíve felőli oldalra fordítottuk.Mindig volt vele valaki. Éjszaka egyösszecsukható székben feküdtemmellette. Fogtam a kezét, a tenyeremet,ha nagyon zihált, a mellkasára tettem.

Ott voltak a gyerekek, a testvérem,

az unokák, a dédunokák, eljött Mária, abarátnője. Virágot hozott, kiküldött aszobából, menj, pihenjcsak… Imádkozott csöndben, aztánhallom, ahogy beszél hozzá:

– Menj csak drágám, csináld azutat… Jókedvű madaracskám, menjcsak…

Eljöttek a pótunokái, a barátaink,akik szerették. Olyan pillanatoknakvoltunk részesei, nem hittem, hogy ilyenjónak lehet maradni napokon át…

Akkor éreztem, tanulás minden…Mindenki halk volt, figyelmes,

végtelenül tapintatos, segítő. És Jó. Ezvolt anyu utolsó ajándéka. Ez a hét,amikor valamennyienmegtapasztalhattuk, hogy igen, a

figyelmes szeretet – egy kis halál.Amikor az ember odaadja magátegészen. Meghal a maga számára, hogy amásikért legyen… Boldog állapot volt.Ami elgondolkodtatott, nem kellett hozzásemmi erőfeszítés…

Icu, aki sokat tornáztatta anyut, soköregecskét elkísért, minden délutánmegjelent.

– Pihenjetek kicsit, itt vagyok vele…És ott volt, törölte a száját, együtt

mozdítottuk, hűségesen.Mennyi drága ember van körülötted,

ilyenkor veszed csak észre…!Jó volt beszélni hozzá, puszilgatni

kezét, arcát. Néha sírni, néha énekelni.Imádkozni… Mondani, még mondani,hogy mennyi mindent köszönök. Nem

beszélt már. Petyhüdt végtagokkal,csukott szemmel feküdt, mozdulatlanul.

Négyszer nyitotta fel a szemét.Amikor a pap megáldotta, s feladta

az utolsó kenetet. Végig, odaszegezetttekintettel figyelt. Az imát nem tudtamondani a szája. Csak a szemefohászkodott.

Amikor a legkisebb unokája beszélthozzá. Aki a legtöbbet volt vele, akiegyszer engem csöndesenfigyelmeztetett.

– Mama, majd ha te leszelnyolcvannyolc éves…

Beszélt hozzá Fanni, ahogy csak őszokott, halkan, jóságosan. Anyu nyitottszemmel, percekig hallgatta.

A férjemre nézett egyszer, nagyon

lágyan. Több volt abban a nézésben aköszönetnél, több a hálánál. Egy utolsósimogatás volt, már-már angyali…

A barátnőmmel, Misleyvel nagyonértették egymást. Egyikük sem smúzoltsoha, anyu határozottan élvezte Judittapintatos, ám szókimondó őszinteségét.Őrá nézett föl egy délután, ahogy meséltesajátos stílusában a kinti világtörténéseit.

S egy reggel rám. Néztük egymást,bepárásodott a szeme, teli lett könnyel…Nem csordult le a könnye, csak nézett.Egymásba kapcsolódott a szemünk…Ilyen gyöngéd erővel, mélységes mélyennem néztünk egymásra felnőtt életünkbensoha. Tenni akartam rögtön, megtudni,kér-e, akar-e valamit. Aztán elcsitult

bennem a késztetés: csinálni valamit,szaladni, azonnal. Maradtam békébenmellette. Nem tudtam mit mondani. Aszeme fénye, a szemem fényében…

Csak később jutott eszembe MészölyMiklós mondata.

– Nincs baj, az ember utolsó ötperce elég a teljes életre…

A hetedik nap reggelén a csöndreriadtam. Még mozdult az arca, görcsösráncok redőzték, mintha erőlködne.Aztán elsimult… Tiszták és békésekvoltak a vonásai, mint a lánykorifényképein.

Rádobtam egy kendőt a tükörre…Reggel hat óra volt… Akkor már

lehetett sírni…

Nézem a karokat… Mindenki ölelvalakit. Anyu, a te kezed ott aderekamon, a kezem a hónom alatt akezedet fogja. A másik kezünk apuderekán, ő a testvéremet, kisAntitöleli… Ő meg ül a karjában, mint avilág legeslegbiztosabb helyén…

Nincs baj. Hányszor mondom ezt,nincs baj… Az, hogy embernek születikvalaki a világra, akkora ajándék, taláncsak belül, legbelül az ösztöneinkvilágában fogható fel igazán. Ésszel fölnem mérhető.

Nincs baj… Van egy kedves, filmenlátott történetem erről. Egy mongolnagymama mondja el az unokájának, egy

tízéves forma kisfiúnak, hogy milyenfölfoghatatlanul nagy dolog az, hogyembernek születtünk a világra. Aztmondja.

– Fogj kis unokám egy tűt, és tartsd ahegyével fölfelé. A másik kezedből öntsrá egy zsákból rizst. Szép lassan öntsd.Öntsd, öntsd a rizst sokáig. No, ha majdegyetlen egy rizsszem megül a tű hegyén,no, ekkora dolog, gyerekem, hogy valakiembernek születik a földre…

Itt vagyunk a fénykép megőriztepillanatban négyen. Négyen egymásnak.Mindegyikünk sorsa sors atöbbiekével… Tudni egymást, ismerniegymást, nem elég egy élet…

Volt apunak egy Márai könyve. Nemsok könyvünk volt, két sornyi állt

mindössze a kombinált szekrény polcán,ezt a kötetet sokat lapozgatta. Itt találtamezeket az aláhúzott sorokat:

„Köszönöm a sorsnak, hogy embervoltam és az értelem szikrája világítottaz én homályos lelkemben is. Láttam aföldet, az eget, az évszakokat.Megismertem a szerelmet, a valóságtöredékeit, a vágyakat és a csalódásokat.A földön éltem és lassan felderültem.Egy napon meghalok, s ez is milyencsodálatosan rendjén való, és egyszerű.Történhetett velem más, jobb? Nemtörténhetett. Megéltem a legtöbbet és alegnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Másés jobb nem is történhetett velem.”

Sok üzenetet, szép gondolatotkaptam anyu elvesztésének idején.Csukás István versét egy olvasó küldteel. Eddig nem hallottam róla, nemolvastam, nem ismertem. Szép, szelídkérelem…

Istenke, vedd térdedreédesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyonelfáradt,

ki adtál életet, adj neki mostálmot,

és mivel ígértél, szavadat kellál nod,

mert ő mindig hitt és sosekételkedett,

szájára suttogva vette anevedet.

Én nem tudom felfogni, hogytöbbé nincsen,

s szemem gyönge hogy asemmibe tekintsen.

…Mi mit nyel el a végén, fásultan

szitálod a semmiből a semmibe a létező

világot,anyát és gyereket, az élőt, a

holtat,s mert Te teremtetted, nem is

káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet,

hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött,

de tudjuk a végét; én sem káromol ak, hal gasd

meg imámat: Istenke, vedd térdedre

édesanyámat.

Ez a legnevetősebb kép rólad…Őszintén vagy boldog. Az első unokád,Réka esküvője után a kertben, Kingával.Végre egy esküvő a családban, végreegy menyasszony…

Sokáig, sokáig nem bocsátottad meg,hogy mi, akkor régen, nélkületekházasodtunk össze. Nem akartunkfelhajtást, nem akartunk pénzkidobást,„mi akartuk irányítani a sorsunkat…” és

csak utólag szóltunk a szüleinknek. Ésakkor azt mondtad.

– Hogy tehetted ezt velem? Elloptáltőlem egy menyasszonyt… Aki telehettél volna…

Én akkor minden akartam lenni, csakhagyományos értelemben vettmenyasszony nem. Most, amikor márnagy hátizsákot cipelek, és benne vannaka ki nem mondott szavak, az el nemmesélt történetek, a meg nem lépettlépések, minden, ami elmaradt, amivelelkéstem, vagy amit nem tettem meg –most már tudom, hogy fájhatott… Mégbocsánatot sem kértem úgy igazán tőled.Azt hittem, elég igazolás az életünk. Dea kimondott szavak, a megbocsátásténye, aminek nyomán fellélegezhetünk –

az valami más. Az soha nem szűnő jó…És te a végén megbocsátottál…Mennek a napok, a hónapok tovább.

Fordulnak a sorsok, az életek…Te látod, onnan, ahonnan vigyázol

ránk, biztosan látod, sejtem, hogy te is„dolgoztál rajta”, hogy az a régi kislány,a te legkedvesebb unokád, ott a karodon,most ő várakozik. Várakozik valakire,akire már rég vágyakozott. S akinapokkal előbb, most mozdult meg aszíve alatt…

Édes anyukám, tudtad te jól, ígymegy ez. Nem mindig hisszük el, hogyigaz: amikor becsukódik egy kapu,valahol kinyílik egy ablak. Te elmentél,és valamennyi idővel utána megfogantegy kis élet… Imádkozz értük, ahogy

mindig szoktál.Tavaszra várjuk a találkozást Vele…

Anyuval a fa alatt…

Lehet, hogy nem szabad ilyetbevallani, de vannak napok, amikor nemgondolok Rá. Aztán jön egy pillanat, egygondolatból kiágazó másik gondolat…egy zörej, egy mozdulat… egy pulóverujja, ami kilóg a szekrényből – mégmindig nem tettem el anyu rám maradtruháit – és ütést érzel a mellkasodban.Megüt, fáj és veled marad a hiány…

Ez az első karácsony…Milyen fura számvetés.

Megszületésem óta ez az első karácsony,amikor nem leszünk egymás közelében.Mert ha máskor nem, karácsonykormindig közel voltunk egymáshoz. Agyerekkorban, amikor ott ült velünk aszobaablak előtt és majd kieesett aszemünk, úgy néztük, hol repül át akerítésen az angyal. Később, amikorsegítettem darálni a mákot, kikevertem avajat, cukorral és tojássárgájával amézeskrémeshez, még később, amikorpaníroztam a halat, aztán nagyegyetértésben minden ablakotkinyitottunk, amikor sütöttük, nemszerette soha, ha ételszag van a lakásban.

Én sem szeretem, mégis, amikor márbetegen nálunk lakott anyu, hányszorhittem, hogy csak azért szól, hogyodaszúrhasson.

– Bevette magát a hagymaszag apulóveredbe – mondta és köhögött és énmegsértődtem, pedig tényleg ott úszott ahagymaszag az ágya fölött, amikor föléhajoltam, hogy megigazítsam a párnát.Nem gondoltam akkor arra, hogy nemazért emlegeti a hagymaszagot, hogybántson, hanem mert már soha többé nemtud fölkelni, hogy odamenjen azablakhoz és kiszellőztessen. Demegsértődtem. És idő kellett, míg főzésközben ledobtam magamról a hagymáspulóvert, és fölkaptam egy tiszta inget,ha bementem hozzá.

Nézem a jegyzeteimet… Sok aprópillanatot lejegyeztem, el ne felejtsem.Mennyi mindenen túl voltunk már akkor,mennyi minden változás történt velünk ésbennünk. Véget nem érő éjszakák,panaszkodó nappalok, derűs órákváltották egymást. És mégis, most, ahogyolvasom, döbbenten látom, milyenkicsinyes voltam, de hányszor…!

Emlékszem, amikor anyu beteg lett,még az elején, egyszer találkoztam LázárErvinnel. Neki különös képessége volt, avesédbe látott. Meséltem neki, hogyvelünk él most már az anyukám, s hogynem könnyű, mert mi mindig harcoltunkegymással. Azt akartam neki elmondani,hogy nem csak én harcoltam, hanem anyu

is. Nem nagyon törődött amagyarázkodással. Rám nézett, ahogycsak ő tudott.

– Hát akkor most érte harcolj, neellene…

Sose felejtem el a szemét, amikor eztmondta.

Tudtam én, és mégis…Ott voltak például az esték. Akkor

mindig otthon kellett lenni. Legalább kétembernek, mert emelni nem tudtamegyedül. Megvolt a vacsora, fogatmosott, megtörölte az arcát. Bevette agyógyszereket, jött a míder, a szerelés,ahogy ő nevezte a pelenkát.

– Te, ez itt szúr…Mondom, mamuskám ez ugyanaz a

márka, ugyanoda tettem, tegnap még nem

szúrt. És már fordítottam volna át, amásik oldalára. Akkor kérte azsebkendőket. Az egyikkel a szeméttörölte, a másikkal az orrát. Próbáltamtürelmes hangon mondani, hogyodakészítettem már, ahová szokta.

– Add csak ide, nekem kell, éntudom a helyüket…!

Odaadtam, kirázogatta őket külön-külön és visszatette.

Ugyan arra a helyre. Még volt egyjáték a párnával, hol kért alá magasítást,hol nem. Hol elég volt, ahogy fölráztuk,hol még rázogatta a sarkait, ahol elérte.Sokszor már mentem volna,türelmetlenül konstatáltam, játék azegész… Pedig az eszemmel tudtam, azértvan az időhúzás, hogy a hosszú nap után

az este nyugalmában még velemaradjunk.

Istenem, ha vissza lehetne csinálni,vele maradnék akár meddig… Miértvan, miért van mindig későn, nem csupána felismerés, hanem az igyekezet nélkülielfogadás.

Talán mert minden tanulás. Így vankitalálva. Nincs órarend és nincs recept.Minden titok. Az élet és a halál titkamegfejthetetlen. Megnyílik, ha akarod,de ahhoz oda kell adnod magadbólsokat. Ha az ember csak ebbe azegyetlen bizonyosságba belegondolna,lerakná a nagyképűség, az önzés, afeneketlen hiúság fegyvereit. Ha tudnánk,hogy mikor van vége, biztosan másképpcsinálnánk sok mindent. Nem biztos,

hogy jobban, de igyekvőbben. Demagadra vagy hagyva a döntéseidben.Rajtad múlik, türelmetlenül adod oda azsebkendőt, vagy sem.

Nem voltam én mindig türelmetlen.Többnyire nem. De az ember magát nemcsaphatja be. Itt legbelül tudom, sokszormár mentem volna ki abból a szobából.Ahová most hányszor benyitok.Meggyújtom a gyertyát, meglocsolom avirágait, az orchideán most fonnyadtak elaz utolsó szirmok, azoknak hogy tudottörülni… Napok óta virít a karácsonyikaktusz… Leülök az ágyra, nézek agyertyalángba, ülök, és nagyon fáj. Üresa szoba…

Milyen könnyűek, örömöt adókvoltak a teljesen odaadott pillanatok.

Patikamérleg pontosan tudtuk mind aketten, most minden jól van. Nemsiettem. Ő nem kérte a zsebkendőt, énmégis odaadtam…

A reggeli gyertyagyújtást Alíználláttam. Alíz messze élő barát, többszöreljött anyuhoz. Ismerős emlékek fűztékőket a szülővároshoz, Temesvárhoz,nagyokat beszélgettek. Amikor nálajártam, néztem, ahogy kibújik reggel azágyból, három kis mécsest gyújt. Ígykezdem a napot, mondta Alíz, ésmosolyogva hozzátette, itt vannak velem,akikről azt hisszük, már nincsenek itt…

Sok ideje már, minden reggel én ismeggyújtok egy mécsest. Azablakpárkányra teszem, mellém, ahol

dolgozom. A gyertyagyújtás a reggelekhajszálra pontosan ismétlődő rituáléjalett. Hiányozna, ha nem lenne. Amozdulatok is hiányoznának. Ahogyvégighúzom a gyufát a dobozon, ahogy asötétben föllobban a láng, ahogy azelégett gyufaszál finom füstjét megérzi azorr, ez a sok anyagi történés valahogyígy együtt lelki történéssé lesz.Emlékezés, reménykedés, fájdalom,vágyakozás, bocsánatkérés, öröm éledbennem, a mécses lángja fölröppenti éselindítja a reggeleket, és beragyogjanemcsak az ünnepeket, a szürkehétköznapokat is. Ott van anyu azablaküvegen visszatükröződő mécseslángjában és velem marad, ameddig csakakarom.

Nézek a lángba, valahol nyikordul azajtó. Emlékszem, az ő szobája ajtajánakmindig megkentem a pántjait, ne vegyeészre, ha benyitok, ne legyen semmi zaj.Hogy ő se ébredjen fel, s hogy én is időtnyerjek. Mint amikor kicsi gyerekeimvoltak, amíg aludtak, tehettem, amittudtam, amit kellett.

Nyikordul az ajtó… meg kéne kenniújra.

Libben a kis láng, mintha emlékezne.A játszmáink lassan véget értek. Ésegyszer csak nem volt már bennünk más,mint elfogadás.

Egyszer, nagytakarítás után, mondomanyunak, másnap bejönnek hozzá adédunokái.

– Meine Gűte – mondja – ki van

takarítva, jön a siserehad, összedúl ittmindent…

– Hozzád jönnek, mamuskám,szeretnek…

Huncut a zöld szeme.– Szeretnek, persze… Engem is, meg

a szíves kekszemet… Azt kicsitjobban…

Nevetünk. Volt egy kekszes doboza,tele szív alakú keksszel. Ha bejöttek adédunokák, tényleg mindig azt keresték.

Ez az első karácsony, amikor márnem kérdezhetem meg, hogy letakarjam-ea mézeskrémest, vagy megpuhul atésztája magától.

Ez az első karácsony anyu nélkül…Már nem kell kiszálkázni a halat a

tányérján, nem kell tekintettel lenni rá,hogy köhög a csillagszóró füstjétől.Gyújthatunk annyi csillagszórót,amennyit akarunk.

Ez az első karácsony, amikor nemkérhetem átölelve a bocsánatát. Csakfohászkodhatom, hogy vigyázzon ránkonnan föntről. És megköszönhetem agyertyalángba nézve, hogy zokszó nélkülelvállalt minket gyerekeinek… Hogy őlett, ő volt – ez a táncos lábú, kalandoskedvű, óvatosan bátor, a tízes misére isrúzsos szájjal járó valahai temesvárilány, ő volt az édesanyánk.

(2009. december)

Valaki, akinek sok mindent

köszönhetek, s aki sok éven át mindig ittvan, akivel az élet nevű nagy kalandotegyütt jártuk és járjuk, most, amikor eztaz emlékező könyvet rakosgattam össze,s egyik hiány bennem a másikat érte,önvád és fájdalom nyomott és nemtudtam kiemelni a fejem a sajáttörténetünkből, anyu és a magamkettősének az elrendezetlenségéből,akkor az én közös kalandunkat járótársam egy nagy sírásom után, elém tettegy idézetet Simone Weil-től. Alá ishúzta, így könnyektől homályos szemmelis jól lehetett olvasni:

„Akkor nyílik meg előttünk az út atermészetfölöttibe, ha képességeink – azértelem, az akarat, az emberi szeretet –határba ütköznek, és e küszöbön

lecövekelünk, mert lehetetlen túl épnünkrajta, de nem is fordulunk vissza, nohanem tudjuk, mi vár ránk, mit tartogat ezszámunkra a várakozásban.”

Jó volt, hogy sokan velem tartottakezen a legszemélyesebb utazáson.Szívből köszönöm. Az Olvasónak, hogyvégiglapozta ezt a pillanatokfoszlányaiból, emléktöredékekbőlösszeállt naplót, ami nem a veszteségrőlszeretett volna szólni. Sokkal inkább egytalálkozás végtelen lehetőségeiről…

És köszönöm Szilviának, LazarovitsSzilvia szerkesztőnek, hogy rábeszélt,írjam meg gondolataimat az anyuval való

együttlétünkről. Jót tett velem nagyon…

Schäffer Erzsébet

Tartalom

Fekszem az ágyon - 7

Anyuval egy szobában - 11Gyerekkoromban - 21Az egyik legkedvesebb - 23Ez most egy régi délelőtt - 25

Anyuval a kertben - 31Egyszer Polcz Alain-nel - 40

A virágot ültető kislány - 44Vidékre utaztam - 46Igen, így ismertek Csobánkán - 48

Anyuval odahaza - 51Minden ott van bezsúfolva - 60Ezerkilencszáznegyvenhat - 63Anyuval az éjszakában - 65A pongyola - 75Egy reggel - 76Kár, hogy nem lehetünk itt - 79Egyszer, ha jól emlékszem - 81Volt egy fekete svejfolt kabátod - 83

Anyuval a hétköznapok - 87Pár hete egy verset kaptam - 96Alig hal ható - 98Hálás vagyok - 101

Anyuval a reggelek - 103A születésnapok - 111Ezt a verset is küldte valaki - 114A dunyha alatt hal gattalak - 116Egy csomó csokoládényuszit - 118Amikor nehéz volt - 120

Anyuval a hetedik nap - 123Nézem a karokat - 132Sok üzenetet - 135Ez a legnevetősebb kép - 136

Anyuval a fa alatt -139Valaki - 146

Jó volt - 147

A szerző korábban megjelentkönyvei:

A szerző korábban megjelentkönyvei:

A könyveket megvásárolhatjaa www.polc.hu online

könyváruházban.