1. Rossz reputáció

A legjobb képeim akkor készülnek, amikor senki nem tudja, hogy fényképezni készülök. Néha még én sem

tudom, mikor fogom megnyomni az exponáló gombot, ettől olyan izgalmas az egész. Csak figyelek, várok, és

amikor eljön a pillanat… katt, katt, katt.

– Elkaptad? Megvan? – ordította Gabe túlkiabálva a tömeg ovációját, és a vállamat átkarolva az arcát az

enyémhez szorította, hogy lássa a gépem kijelzőjét. – Tökéletes! Briliáns vagy, Lacey!

– Tudom – feleltem fülig vörösödve.

Gabriel Nelson, a srác mellettem a legjobb barátom volt, amióta az eszemet tudom, és szerelmes voltam belé

kábé tízéves korom óta. Épp ezért ironikus, hogy elpirulok olyasvalakitől, akivel az utóbbi évek majdnem

minden napján találkoztam. Amúgy is elválaszthatatlanok vagyunk, amióta kiderült, hogy mindketten szeretünk

fényképezni, de a közös dolgaink nem merülnek ki ennyiből. Mindketten imádjuk a kínai kaját, ugyanazokat a

könyveket meg filmeket szeretjük, és még az ízlésünk is hasonló. Tízéves korom óta tudom, hogy Gabe Nelson a

lelki társam, de csak tizenkét évesen csókoltuk meg először egymást.

Ez olyan természetes dolog volt kettőnk között, mint az, hogy sokszor befejezzük egymás gondolatait. Abban

a pillanatban csak egymásra néztünk, csókolózni kezdtünk, és minden a helyére került, mintha csak a puzzle

utolsó darabja hiányzott volna a teljes képhez.

– Fel nem tudom fogni, hogy csinálod! – lelkendezett tovább, miközben Jesse-t figyelte, ahogy a csapattársai

hátba veregetik. – Pontosan abban a pillanatban kaptad le, amikor kellett!

– Adottság – mondtam, teljesen hülyének érezve magam a hirtelen zavarom miatt.

Mivel sikerült tökéletes képet csinálnom a sulisztár, Jesse Kendall touchdownjáról, nem is maradt más

dolgom, mint élvezni a meccs hátralévő tíz percét. A győzelmünk már garantált volt, így még izgulnom sem

kellett rajta, megtette ezt helyettem az apám, aki valamilyen megfontolásból muszájnak érezte, hogy

megjelenjen, és hol káromkodásokat, hol buzdító szavakat üvöltsön be. A legcikisebb az egészben, hogy

mindenki tudta: ő az én apám.

– Jesse felülmúlta magát ebben az idényben, nem? – kérdezte Gabe fülig érő vigyorral, és óriási pacsit adott a

jobbján ülő szintén kispados csapattársának, akinek rám villant a szeme, majd gyorsan félrenézett. A játékosok

között ültem, hiszen külön engedélyem volt a bárhol-fotózásra, de nem igazán láttak szívesen, amit nem

csodáltam.

A viszonyom Gabe-bel és Jesse-vel idióta pletykák ezreinek ad táptalajt, amik teljesen alaptalanok lennének,

ha már-már el nem kezdtem volna hinni bennünk.

Az első csókunkat követő négy évben minden a lehető legnagyobb rendben ment közöttünk, Gabe volt az

eszményi barát. Fergeteges randikra jártunk, amiken mindig remekül szórakoztunk, szombat éjjelente régi

sorozatokat néztünk, amíg le nem ragadt a szemünk, vagy egyszerűen csak beszélgettünk, mert sosem fogytunk

ki a témából. Még a problémáink is közösek. Mindkettőnknek maximalista, sportőrült apja van, akik túl sokat

várnak el tőlünk, és akik hozzánk hasonlóan legjobb barátok.

Mikor mindketten betöltöttük a tizenhatot természetesen, mint minden tinédzsert, minket is érdekelni kezdett a

szex, engedtünk a hormonoknak és szeretkeztünk. Újra és újra, mondhatni rendszeresen, hogy pontos legyek, és

ezzel nincs is semmi baj, sőt, Gabe még ilyen téren is tökéletes volt, csak…

Egy nap megváltozott minden. A szokásos szombat esténk volt kettesben, és épp a Glee legújabb epizódját

néztük, amikor Gabe felém fordult, és azt mondta:

– Lacey, valamit el kell mondanom.

Egyetlen pillantásából láttam, hogy ez a valami komoly, és hogy attól fél, nagyon ki fog készíteni vele. Tehát

elmondta, hogy mindennél jobban szeret, és én vagyok a legeslegjobb barátja, de talán szakítanunk kellene.

Ilyenkor nyilván mindenkinek eszébe villan az ezer és egy indok, mint nekem. Hogy nyilván elrontottam

valamit, hogy talán van valaki más, akármi. Erről szó sem volt. Gabe megfogta mindkét kezem, sőt erősen

szorította őket, lesütötte a szemét és halkan, ijedt hangon kimondta azokat a szavakat, amik mindent

megváltoztattak.

– Azt hiszem, meleg vagyok.

Én voltam az első, akinek bevallotta, egyedül bennem bízott annyira, hogy így megnyíljon, nem tehettem

mást, egyszerűen átöleltem, és azt mondtam, minden rendben lesz. Vagy ha nem, akkor is mellette leszek, és

segítek bármiben. A szerelmünkről soha többet nem esett szó, hiszen az ő részéről nem is létezett.

Azóta már kiderült, hogy nem csak hiszi, hanem tényleg meleg. Ahogy az is feltűnt, hogy erről mindenki

sejteni vélt valamit az iskolában, csak én nem, a világ legnagyobb furcsasága, akinek nem tűnik fel, hogy a srác,

akivel együtt van, szintén a srácokat szereti. Nem mintha ezzel bajom lenne. Gabe elmagyarázta, elfogadtam, és

még az iránta érzett szerelmemen sem változtatott a dolog (ez az én problémám, nem az övé, azt hiszem,

fogalma sincs róla, hogy én még mindig és nagyon tartósan imádom). A pletykák arról, hogy Gabe meleg-e vagy

sem, nem voltak olyan vészesek, tudtuk kezelni, elterjedt a szakításunk híre is.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem akarom, hogy szánalmas lúzernek nézzenek, aki a legjobb – és meleg –

barátjába szerelmes, hamar össze kell jönnöm egy másik sráccal. Népszerű lány voltam, a diáktanács és a

szurkolócsapat tagja, fényképeztem a suliújságnak, egyike voltam a csajoknak, akikkel mindenki barátkozni

akart vagyis – ahogy Gabe mondaná – akárkit megkaphattam. Miért adtam volna alább az iskolánk

legnépszerűbb srácánál, Jesse Kendallnél? Gabe és én mindig jóban voltunk vele, nagyon rendes fiú, élsportoló,

okos, vicces… és meleg.

Másfél hónapig jártunk együtt, mielőtt bevallotta. Nem, nem szerettem, hiszen azóta is Gabe-be vagyok

belezúgva, de azért elég gáz volt, amikor elmondta, megspékelve azzal, hogy Gabe igazából mindig is tetszett

neki. Azt is hozzátette, hogy ez nem az én hibám, én gyönyörű vagyok és jófej… csupa blabla.

Gabe oldaláról nézve ez egy szép szerelmi történet, ami boldogan végződött. Hiszen nagyon sok dumálás és

egy hónapnyi győzködés után – amikor is meggyőztem a két fiút, hogy nem fogok lelkileg összetörni, ha

közelednek egymás felé – lett két expasim, akik egymással járnak.

És nekem ezzel tényleg nincs semmi bajom. Igazán összeillenek, ráadásul Gabe nem hanyagolt el amiatt, hogy

igazából beleszeretett valakibe, ugyanúgy a legjobb barátom maradt. Előbb-utóbb minden okés lett volna, ha

nincsenek a pletykák.

Azt hiszem, mindenki tudja, hogy Gabe és Jesse együtt vannak, de a diákok meglepően toleránsnak

mutatkoztak. Soha, senki nem vette a szájára őket, vagy legalábbis nem a fülem vagy az ő fülük hallatára. Bár az

is igaz, hogy egyikük sem mondta ki nyíltan, mi a helyzet, és ez jól is van így. Senkinek az égvilágon semmi

köze hozzá a suliban.

Tehát, mint említettem a pletykák nem voltak olyan súlyosak, felröppent egy-két butaság arról, hogy mégis

mit csináltam velük, amitől melegek lettek, de ilyesmi természetesen csak a komplett hülyék fejéből pattant ki.

Amíg nem jött Darcy Anderson.

Darcy és én nem voltunk barátok. Biztos vagyok benne, hogy ahogy mindenki mást, engem is kibeszélt a

hátam mögött, de azon a bulin véletlenül egész sokat dumáltunk. Nem is emlékszem, miről. Nem világrengető

dolgokról, nem is valami emlékezetesről, hanem amiről a hozzánk hasonló csajok szoktak. Ruhákról, filmekről,

a sminkünkről, de annak az estének a végén Darcy Mary-Ann Bennett száján kötött ki. Persze Darcy

elfeledkezett arról, hogy az akkori pasija, valami nagydarab egyetemista is ott van (feledékenységének oka úgy

vélem, a korábban elszívott fű volt), és amikor a srác kérdőre vonta, ugyan miért csókolózik más lányokkal,

mentségére a következő felejthetetlen mondatot hozta fel:

– Nem tudom, Laceyvel beszélgettem, és ő olyan bemelegítős.

Ami a világ legbénább kifogása volt, a srác nem is vette be, de páran elkezdtek furcsán nézni rám. Ekkor még

a pletykák pletykák voltak, nem tudom pontosan, mikor kezdett ténnyé válni a dolog – Lacey Fowler meleget

csinál a srácokból –, de azt hiszem, ennek nagyon sok köze van Darcy gonoszságának.

A Gabe és Jesse kudarc után egy Ian nevű fiúval kezdtem randizgatni, aki nem volt sportoló, de még népszerű

sem. Egyszerűen kedves volt, nekem pedig nagy szükségem volt kedvességre. Darcy a földbe döngöltette Iant.

Tudom, hogy az ő közbenjárásával került az a rengeteg melegpornó magazin a szekrényébe – ez evidens, miért

tenné valaki csordultig tele a szekrényét ilyen újságokkal, hogy ha kinyitja azt, mindegyik kidőljön, közszemlére

téve magukat a szünetben arra sétáló tömegnek? –, de a diákok, mintha hülyeségkapszulát vettek volna be, mind

elhitték, hogy Lacey Fowler „bemelegítette” a harmadik (ha Darcy leszbikus csókját is számítjuk, negyedik)

áldozatát is. A pletykán csak még nagyobbat lendített, hogy szegény, kedves Ian dobott engem, állítólag egy

androgün ázsiai srác miatt, a valóságban azért, mert nem akarta, hogy szekálják.

Ezért volt, hogy a meccs alatt az egyik oldalamon Gabe ült, a pad másik felén meg senki, ugyanis a srácok

inkább maradtak állva, vagy ültek le törökülésben a földre, minthogy megfertőzzem őket. Gabe észrevette annak

a srácnak a pillantását, akivel egy másodperce még pacsizott, és megfeszültek az arcvonásai.

– Gordon, te totál beteg vagy! – förmedt rá, mire az béna vállrándítással és kelletlen fintorokkal elfordult. – Ne

törődj velük, tiszta idióták! – vigasztalt Gabe közelebb hajolva hozzám.

– Már megszoktam – mondtam nemtörődöm módon, a fényképezőgépem tokjának cipzárját húzkodva. – Mit

csinálsz a meccs után?

– Nem tudom, gondolom, Jesse a többiekkel akar ünnepelni… lemondom, ha akarod, és csinálunk valamit

közösen, mit szólsz? – mosolygott rám.

– Á – legyintettem. – Menj csak, én majd felhívom Kenzie-t, talán megnézünk egy filmet.

Ami hazugság volt, mert Kenzie, a legjobb barátnőm randit beszélt meg a pasijával, de nem akartam, hogy

Gabe lemondja a programját miattam. Nem az első, és nem az utolsó péntek délután – és este – lesz, amit

egyedül töltök mostanában. Ian után senki nem mert randizni velem, akik pedig mégis próbálkoztak, azok baromi nagy seggfejek voltak.

Mindegyik azt akarta bizonyítani, hogy talpig kőkemény férfi, hogy aztán dicsekedhessen. Lám, elvitte a

Bemelegítőt egy randira, és még mindig hetero. Úgy hallottam, a száz százalékos bizonyításhoz csókpróbát,

vagy ami még nehezebb ágypróbát kell kiállniuk. Mocskos pletykák!

– Oké, akkor majd hívlak valamikor – nyomott egy puszit az arcomra Gabe, ahogy vége lett a meccsnek, majd

odaözönlött gratulálni Jesse-nek.

– Jó, persze – motyogtam, miközben összekaptam magam, és elindultam felfelé, hogy felmásoljam a

szerkesztőség gépére a fényképeim, mielőtt elfelejtem.

A diákok, akik mellett elhaladtam sokféleképpen reagáltak rám. Voltak, akik – fiúk, lányok vegyesen –

magasról tettek rá, hogy arra megyek, ők voltak a normálisabbak. Pár srác nevetett és látványosan kitért az

utamból, más fiúk csak épphogy húzódtak el, vigyázva nehogy akár a karom súrolja az övékét, megint mások

meg is fordultak, és vigyáztak, hogy ne nézzenek rám. Szerencsére a csajok reakciói sosem voltak ennyire

látványosak, a legtöbben tartózkodón viszonozták az ajkamat soha el nem hagyó mosolyt.

Elvégre mégsem bujkálhattam, nem igaz? Kihúztam magam, és mosolyogtam, közben pedig reméltem, hogy

egy hirtelen széllöket nem ragasztja néhány hajtincsemet a szájfényemhez. Rég megtanultam, hogy ha jól nézek

ki, az emberek azt gondolják, az égvilágon semmi bajom. Ha nem lenne Bemelegítő a gúnynevem, könnyedén

túlélném az utolsó évem, mielőtt végre egyetemre megyek, de így napról napra egyre kevesebb erőt éreztem

ahhoz, hogy fenntartsam az iskolai tökéletességem látszatát.

Néhányan, mint Kenzie is azt gondolják, hogy ez az egész csak egy jópofa ugratás, ami egy idő után túlment a

jóízlés határán, és szerintük nem kellene magamra vennem az egészet, én mégis ezt teszem, ugyanis ez nem vicc,

hanem teljesen komoly.

Melegnek lenni nem vicces, vagy olyasmi, amivel megfertőződhet az ember. Tisztában voltam vele, hogy

Gabe nem választotta ezt az utat magának, hiszen ha valóban választás kérdése lett volna, akkor velem marad,

mert őszintén szeret engem. Nekem azt kellett elfogadnom, hogy őt ilyennek teremtette a természet, Isten,

valami erő vagy fogalmam sincs ki, és csak úgy lehet boldog, ha olyasvalakivel van, akihez igazán képes

vonzódni, még akkor is, ha az egy másik fiú. Ezen pedig nincsen semmi nevetni- vagy csúfolódnivaló. Másnak

lenni óriási kihívás, ráadásul nagy szívás, ha épp középiskolába jársz. Szerintük pedig én az a személy vagyok,

aki mássá teszi az embereket, ezért extra felhajtást csapnak körülöttem. Pedig hogyan tudnám ezt pont én

megtenni? Még magamon sem tudok változtatni, nemhogy másokon. Hülyeség!

Nem sokan lézengtek a suliban, hiszen a legtöbben lent voltak a meccsen, de pont belefutottam azokba a

srácokba, akik épp a büntetésükből szabadultak. Zajosak voltak, és lökdösődtek, így gyorsan a szekrények mellé

húzódtam, nehogy magukkal sodorjanak.

– Hé, Barbie! – torpant meg az egyikük, kiszúrva magának. – Nincs szükséged egy fuvarra hazafelé, szivi?

– Hagyd már! Ez az a csaj, amelyik a homokosokat gyártja! – így egy másik.

Itt kell megemlítenem, hogy amit mondtam a diákok toleranciájáról, ezekre a srácokra nem terjed ki. Ők a

rakpartiak. Mindenki csak így emlegeti őket, mintha egy másik faj volnának, pedig csak nem onnan származnak,

ahonnan mi. Két éve megszűnt az iskolájuk, mert túl kevesen jártak oda, így a város úgy döntött, hogy

összevonja a körzetüket a miénkkel. Ez volt a legrosszabb ötlet, amit csak kitalálhattak. Amint a rakpartiak

megérkeztek, azonnal megindultak az összetűzések. Ők gazdag sznoboknak neveznek minket, mi pedig cserébe

büdös halászoknak őket. Ők megverik néhányunkat, cserébe mi javítóintézetbe juttatjuk őket. Ők lehúzzák az

iskolai átlagot, mi azon vagyunk, hogy felvigyük.

Engem sosem foglalkoztatott a rakpartiak elűzése az iskolánkból, de sok diák életcéljául tűzte ki, hogy

gyűlölje őket, csak mert páran néha halszagúan jönnek iskolába – véletlenül tudom, hogy többeknek halászatból

élnek a szüleik, ők pedig besegítenek otthon –, és mert alacsonyabb az életszínvonal a part azon a szakaszán,

ahol ők laknak. Azt viszont nem tagadom, hogy született bajkeverők. Talán tényleg csak a szemét fogadtatás

miatt, ahogy Gabe meg Jesse állítják, de abban a pillanatban nem tudott elgondolkodtatni, miért ilyenek, csak az

járt a fejemben, hogy elegem van.

– Hogy mondtad?! – léptem ki a sötét hajú barom elé. Szinte azonnal megbántam. Ha megvernek, csak

magamnak köszönhetem, ráadásul magyarázkodhatok otthon is. De senki nem nevezheti homokosnak Gabe-et,

főleg nem olyan lekicsinylő, gúnyos hangon! Elhatároztam, hogy nem hátrálok meg.

A következő pillanatban erős kar ragadott meg, és vonszolni kezdett a rakpartiak gyűrűjéből.

– Gyere, kicsim, beszélnünk kell! – harsogta, miközben a fickó, akinek visszaszóltam durván adta tudtomra,

szerinte mit kellene csinálni az olyan szörnyszülöttekkel, mint én. – Nagyon rendes vagy, cicám, hogy

megvártál!

– Hé! – próbáltam kirántani a karom, Jonathan Spencer durva markából, de csak azt értem el, hogy közelebb

rántott magához, és a vállam átkarolva szorított a testéhez.

– Mi van, Barbie, tényleg meguntad az életed? – morogta halkan. – Gyere, mert ha utánad jönnek, nem fogom

szétveretni a képem miattad!

Így hát hagytam magam. Jonathan Spencer a leghírhedtebb srác a suliban. Először is veszélyes, azt hallottam

tizennégy éves korában megkéselt egy másik fiút, de valami kis formai hiba miatt megúszta az ügyet. Fél évet

töltött javítóban kocsilopás miatt, és úgy tudom, keményen drogozik is. Ő nem rakparti, de a viselt dolgai miatt

mindenki közéjük sorolja. Tudtam, ha apa rájönne, hogy akár egyetlen szót is váltottam vele, életem végéig

szobafogságban kuksolnék, de adtam Jesse véleményére, miszerint Jonathan – vagy Jon, ahogy Jesse emlegette –

nem olyan rossz srác. Akármit is jelent ez, most azt gondoltam, kinyírni biztosan nem fog. Remélhetőleg.

– Most már elengedhetsz – mondtam halkan, mikor befordultunk a folyosón. Szinte azonnal elvette rólam a

mancsát, és úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára.

– Ha nem akarod, hogy bajba kerüljön az a csontos segged, majd másik oldalon menj ki, a francba is! –

förmedt rám végül, majd otthagyott.

Eszembe jutott, hogy meg kellene köszönnöm, elvégre mégiscsak segített nekem, de nem szóltam semmit, már

a leszólt fenekem miatt sem. Meg mert egyébként is dühös voltam a világra. Vártam majd egy egész percet,

aztán visszamentem a folyosóra, ahonnan szerencsére már eltűntek a rakpartiak.

Hihetetlen, hogy még ők is ismerik ezt a hülye pletykát! Hogy tud egy normális ember komolyan elhinni

ilyesmit?

A szerkesztőség termét üresen találtam, így nyugisan másolhattam fel a képeimet, azon tűnődve, mit is

csináljak ma este. Talán rávehetném Luckyt, hogy jöjjön el velem moziba. Végül is, moziba menni a tízéves

öcséddel nem olyan ciki, mint egyáltalán nem menni sehova, nem igaz?

A~Sz~S~E

Amikor hazaértem, és megláttam Luckyt az ablakban, tudtam, hogy valami baj van. A Fowler családra

jellemző, hogy házon kívül minden tagja tökéletes, odabent viszont minden más.

– Mégis hol a fenében voltál?! – kérdezte apa, rögtön, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.

– Be kellett ugranom a…

– Egész héten dolgozom, hogy ennek a családnak mindene meglegyen, túl nagy kérés, hogy amikor hazaérek,

meleg étel várjon itthon?! Nem is muszáj melegnek lennie, de valamilyen étel!

– Mindjárt utánanézek – mondtam gyorsan, a konyha felé indulva.

Ahogy sejtettem, anya már megint sehol – vagy jógán, vagy aerobicon, esetleg valami új szeszélyén dekkol –

nekem pedig elfelejtett szólni, hogy dolgom lesz. A sütőbe már be volt készítve a vacsora, sőt félig meg volt

sütve, már csak egy utolsó fél óra kellett neki. Az a fél óra, amit a fényképeimmel töltöttem.

Összeszorított fogakkal meredtem a megterített asztalra, miközben apa még mindig mondta a magáét arról,

hogy nem becsülöm meg őt, és hogy biztosan megint valamilyen „haszontalan fényképes honlap”-on lógtam,

ahelyett, hogy a kötelességeimet végezném. A tarkóm fájdalmasan lüktetett a hallgatástól, de tudtam, ha

megszólalok, csak még többet kapok a fejemre. Már ott tartott, hogy Gabe biztosan azért hagyott el, mert túl

gyerekes vagyok, ő pedig sikeres élsportoló, és hogy így nem lesz belőlem semmi.

– Nem azért neveltelek tizenhét éven keresztül, hogy semmirekellő legyél, aki még egy nyavalyás vacsorát

sem tud megfőzni! – mondta éppen, amikor anya hazaért.

Rögtön láttam rajta, hogy tudja, miatta tartom most a hátam. Szólnia kellett volna, hogy főznöm kell.

– Bocsi, Lacey – súgta, mikor apa épp Luckyt vette elő, hogy gyakorolt-e. – Teljesen kiment a fejemből a mai

edzés.

– Semmi vész, anya – mondtam egykedvűen.

Végül elkészült a vacsora, és apa is abbahagyta az ócsárlást, legalábbis, ami engem illett. Helyette a meccsről

beszélt, és arról hogy kétszer annyira pontunk is lehetett volna, ha az edző nem akkora seggfej. Ez igazságtalan

volt, mert Lynch edző nagyon jól végzi a dolgát, még kitüntetést is kapott tavaly.

– Ezért kell neked mindenkinél többet gyakorolnod – nézett végül Luckyra azzal az „apa legdrágább

sportcsillaga” kifejezéssel, amitől az öcsém arca elsápadt. – Vacsora után kimegyünk egy kicsit, mutatok pár

mestertrükköt.

– Oké, apa – felelte. Bátorítóan rámosolyogtam, mire édes kölyökvigyort kaptam válaszul.

Csak egyvalakit szeretek Gabe-nél is jobban, és az Lucky. Talán a hét év korkülönbség miatt, de sosem

tartottam őt nyűgnek, mint mások az öccsüket – habár, ha olyan lenne, mint Kenzie öccse, akkor talán annak

gondolnám, de az a gyerek egy átok, például lopkodja Kenzie melltartóit!

Lucky a legjobb kistestvér a világon. A korához képest egy kicsit alacsony, szőke, enyhén hullámos hajjal, és

nagy, kék szemekkel. Igazából Lucasnak hívják, de én kezdettől fogva Luckynak hívom, mára pedig már

mindenkinek ráállt a szája.

Vacsora után Lucky és apa kimentek, én pedig elmosogattam, mindent rendbe tettem, majd végre felmehettem

a szobámba. Ránéztem a mobilomra, és láttam, hogy három üzenetet is kaptam. Az egyik Kenzie-től jött, számon

kérte, hogy miért nem mondtam el, hogy járok Jonathan Spencerrel. A másik kettő szintén a barátnőimtől volt,

ugyanezzel a kérdéssel, kiegészítve pár részleteket firtató követeléssel. Fél órán belül megtudtam, hogy

Jonathannel az egyik sarokban smároltunk, ő a büntetését lógta el, én pedig nem voltam ott a meccsen

fényképezni a suliújságnak. Most komolyan, ki terjeszti ezeket?

Vasárnap délutánra egészen elharapódzott a dolog. Lucky és én épp befejeztük a Pókember hármat (az első két

részt is megnéztük péntek és szombat este), amikor Gabe beugrott. Annyira családtagnak számít, hogy bármikor

ki-be járkálhat nálunk előzetes bejelentés nélkül. Apa örült neki, rögtön félrehívta, hogy váltsanak pár szót a

pénteki meccsről, és arról, miért nem játszott Gabe.

– Nem vagyok olyan jó formában – vonogatta a vállát Gabe.

– De így mi lesz a sportösztöndíjaddal? – ütögette meg apa a hátát megrovóan. – Többet kellene edzened,

fiam! Remélem, nem valami lány van a dologban, tudod, hogy a csapat mindenek előtt.

– Persze – mondta Gabe kényszeredetten. Apa nem tudta, hogy meleg, fogalma sem volt róla, hogy nem

igazán szereti a futballt, és arról sem volt gőze, hogy Gabe nem fog sportösztöndíjat kapni. Néha az az érzésem,

apa semmiről sem tud. – Beszélnem kell Laceyvel, nem gond, ha felmegyünk a szobájába?

– Menjetek – intett apa. – De ha lesz időd, nem mutatnál pár figurát ennek a kölyöknek? – borzolta meg Lucky

haját. – Rám egyszerűen nem akar figyelni, folyton csak esztelenségen jár a feje. Csoda, hogy egyáltalán

bekerült a csapatba.

– Persze – ismételte Gabe, de most rámosolygott Luckyra. – Előbb beszélek Laceyvel, oké?

Végre felmehettünk a szobámba. Hallottam, hogy apa újra szegény öcsémet kezdi piszkálni, így kicsit

bűntudatom volt, amiért otthagyom, de úgysem tehettem volna semmit.

Odafent, amint lehuppantunk az ágyamra, Gabe előjött a kérdéssel.

– Mi volt veled meg Jon Spencerrel?

– Te is hallottad? – hüledeztem. – Nem volt semmi. Alig két szót váltottunk. Mit mondanak?

– Az nem lényeges – legyintett. – De elég sokfélét hallottam.

– Hétfőn ki fognak csinálni – sóhajtottam. Gabe nem válaszolt, elgondolkodva meredt maga elé. – Milyen volt

a hétvégéd?

– Jó – vigyorodott el. – Tegnap Jesse-éknél lógtunk reggeltől estig. Akartalak hívni, de…

– Semmi vész – mondtam gyorsan. – Én jól elvoltam, Luckyval tévéztünk…

-… és megint itthon ültél – fejezte be. – Ez nevetséges, Lace! Jesse-vel is dumáltunk arról, hogy mit lehetne

tenni…

– Semmit. Már végiggondoltam párszor.

– De mi jutottunk valamire. Járnod kell valakivel, aki nem meleg.

– Hú! – nevettem fel. – Azért másra is maradt időtök ennyi gondolkodás mellett?

– Na, hagyd, hogy végigmondjam! – lökött oldalba. – Pár hétig járnod kell valakivel, akiről mindenki tudja,

hogy százszázalékosan a lányokra hajt.

– Hát… annak idején Jesse-ről is ezt gondoltuk – jegyeztem meg. – Különben sem számít, Ianról is mindenki

elhitte, ráadásul senki nem akar velem kockáztatni…

– Úgy értettem, hogy akiről nem hinnék el, vagy ha igen, nem mernék kicikizni. Jon Spencerrel kéne járnod.

Megint felnevettem, ezúttal hangosabban.

– Aha, apa még egy piercingtől is kiakadna a köldökömben, képzeld el, mit szólna egy késpenge nagyságú

lyukhoz! – ironizáltam.

– Lace, ez komoly! Ha Jon Spencerrel járnál, senki nem piszkálna többet! Gondolj bele!

– Nem akarlak letörni – néztem Gabe lelkes arcába. – De nem hiszem, hogy Jon Spencer érdeklődik irántam,

és még ha érdeklődne is, nem tetszik nekem. Igazából még a hideg is kiráz tőle.

– Nem is kell, hogy tetsszen, Lace! Arra gondoltunk Jesse-vel, hogy csak úgy kéne tenned, mintha vele járnál.

Holnap bemész a suliba, megint együtt látnak titeket, és kész is van a pletyka. Néhány hétig együtt lógtok,

mintha tényleg közötök lenne egymáshoz, aztán eljátsszátok a szakítást. Ő talán összeszed valami másik csajt,

neked meg lesz egy exed, aki határozottan nem lett meleg. Gondold végig, kérlek!

Említettem, hogy Gabe-nek vannak a legellenállhatatlanabb könyörgő szemei? Legalább olyan a hatása, mint

egy kosárnyi kölyökkutyának, így hát elfordítottam a pillantásom róla, és végiggondoltam. Jon Spencer

valójában olyasvalakinek tűnt, aki azon nyomban szétveri a képét annak, aki valami rosszat merészel róla

mondani, és ha tudnák, hogy ő a barátom – az álbarátom –, talán sikerülne visszaszereznem némi tekintélyt.

– De ki hinné el, hogy Jon Spencer pont velem jár? – kérdeztem a hátsómra tett megjegyzésén merengve. – És

ő miért tettetné, hogy velem jár?

– Szívességből – vágta rá Gabe izgatottan. – Különben meg, melyik hetero srác ne akarna veled járni?

Bombázó vagy, ezt te is tudod! Felhívom Jesse-t, hogy beleegyeztél! – ugrott fel, majd beletúrt a zsebébe a

mobiljáért.

– Várj! Még nem mondtam igent…

– Lace, megcsináljuk! Mindkettőnknek olyan bűntudata van miattad, nem akarom, hogy még egy hétvégét

egyedül kelljen töltened. Bízz bennem, oké? Év végére azzal mész a bálra, akivel csak akarsz, és még

bálkirálynő is lehetsz!

Megint rám nézett a tucatnyi kiskutyapillantással, de most mintha egy kölyöktigris báját is belevitte volna, és

hiába, hogy én magasról tettem a bálkirálynő maszlagra, akivel pedig legszívesebben mentem volna a bálra, az ő

volt, igent mondtam. Nem akartam, hogy bűntudata legyen miattam. Ráadásul még azt is lehetségesnek

tartottam, hogy bejön a dolog. Egyedül arra vágytam, bár ne Jon Spencer lenne az, aki majd a pasimat játssza.

2. Csak ne ess belém!

A hétfő reggelem stresszesen telt, ahogy szokott. Nem elég, hogy a hajam nem akart göndörödni, úgy, ahogy

kell, és a csepegő eső miatt másik ruhákat kellett kiválasztanom, még aggódhattam is az egész tegyünk-úgy-

mintha-Jon-Spencer-a-barátom-lenne dolog miatt, ami egy egész éjszakán át tartó alapos átgondolás után nagy

hülyeségnek tűnt.

Vegyük csak azt a nem elhanyagolható tényezőt, hogy apa ki lenne akadva, ha megtudná, hogy a közelébe

mentem, hiszen még egy farmernadrág is ki tudja akasztani.

– Ez új – jelentette ki, amikor lementem a szekrény aljából előkotort rózsaszín-hímzéses, divatosan koptatott

farmeremben reggelizni. – Honnan volt pénzed új nadrágot venni?

– Nem új – vágtam rá. – Csak régóta nem vettem fel, valahogy a szekrény aljába került, alig pár perce találtam

meg. – Szerencsémre épp passzolt az ejtett vállú felsőmhöz meg a rózsaszín köves kiegészítőimhez. Kész csoda

volt, aminek köszönhetően idejében leértem enni.

– Újnak tűnik – mondta, és úgy nézett rám, mintha hazugság jeleit keresné rajtam. Amit gonoszság volt tőle,

mert nem szoktam a képébe hazudni. Legalábbis nem ilyesmiről. – Mindegy, majd a hitelkártya-kivonatodról

úgyis kiderül.

Merthogy szokása átnézni, és bele-bele kérdezni, mire költöttem annyit. Ezért is kell minden számlát

megtartanom, amikor vásárolok. Hogy tudjam igazolni mit, mennyiért vettem. A gyanúsítgató kérdezősködései

lassan családi programnak nevezhetőek. Persze apa ettől még nem rossz ember, csak több rossz napja van, mint

jó. Amikor jó napja van, akkor a miénket is azzá teszi, amikor pedig rossz… nos, akkor jobb nem az útjába

kerülni, mert halálra szekál.

– Azt még én vettem neki nyáron – mondta végül anya lenyugtatva apát, hogy nyugodtan reggelizhessünk.

Apa szerencsére a szokásosnál kevesebbet nyaggatta Luckyt, hogy sokat egyen (merthogy apa azt hiszi, ha

Lucky minden reggel megenne fél tucat tojást és egy negyed disznót, akkor nagy és széles vállú gyerek lenne

belőle, nem pedig egy olyan, aki a rosszullétig tömte magába az ételt), így ezúttal arra gondoltam, szívesebben

maradnék itthon, minthogy iskolába menjek.

Régen szerettem suliba járni. Szerettem tanulni, Gabe-bel tölteni a szüneteket, egyszerűen önmagam lenni.

Azóta persze megutáltam az iskolát, és az iskolai személyiségem sem hasonlított túlzottan rám, de nem tehettem

mást, alkalmazkodnom kellett. Ha soha nem teheted azt, amit tenni szeretnél – például alaposan kibőgni magad,

vagy bő pólóban és szakadt farmerban mászkálni, hogy kifejezd a hangulatod –, akkor meg kell tanulnod

felvenni az álarcot. A nagy helyzet, hogy csak Gabe, Kenzie és Lucky ismeri az igazi énemet. Meg talán Jesse,

de ő is csak Gabe-en keresztül. Ez pedig így van jól, mert az igazi énem sokkal szánalmasabb, mint az iskolai.

Amikor az iskolába értem, és leparkoltam a kocsimat, az első dolgom a szájfényem ellenőrzése volt.

Elmondok egy fontos dolgot. Amikor az ajkaim tökéletesen csillognak, senki nem gondolja, hogy valami nem

stimmel velem. Elvégre, ha van időm meg energiám a legprecízebben felvinni, akkor semmi bajom nem lehet.

Ha netalán szájfény nélkül jelennék meg, a csajok első dolga lenne megkérdezni, mi van velem. Ezért mindig

van nálam szájfény, és ezért igazítom meg minden második szünetben. Amúgy ugyanez a helyzet a körömlakkal

is, de szerencsére azt könnyebb rendben tartani.

Szóval, épp a szájfényemet vizsgáltam a visszapillantóban, mikor megláttam Jon Spencert a motorján, ahogy

lazán begurul a velem szemközti helyre. A gyomrom egy picit görcsbe rándult a gondolatra, hogy nemsokára

többet kell vele lennem, mint szeretném. Most először néztem rá úgy, mint egy korombeli srácra, nem pedig

valakire, akitől távol kell tartanom magam. Magas volt és széles vállú, de még messziről is láttam a borostát az

arcán, amikor levette a bukósisakját. A haja csupa összevisszaság volt, viszont egyetlen könnyed kézmozdulattal

végigszántott rajta, amitől valahogy helyreállt a frizurája, mintha minden egyes barna tincse tudta volna, hol a

helye. Jó ég, a srácoknak olyan könnyű! Ha én csinálnám ezt az egyetlen mozdulat dolgot, tuti nem jönne be.

Hanyagul félvállra vette a táskáját, majd elindult pontosan az én kocsim felé.

Visszatartottam a lélegzetem, és le akartam venni róla a szemem, de nem ment. Miért jön ide? Lehet, hogy

máris el akarja kezdeni a színjátékot? Mégis hogyan? Ráadásul még fel sem készültem!

Fellélegeztem, mikor elment mellettem. Még csak rám sem nézett, nekem meg eszembe jutott, hogy Jesse

talán nem is beszélt vele eddig. Nem tudtam meg végül miben maradtak, mert Gabe nem mondta. Figyeltem Jon

Spencer hátát, ahogy felsétált a lépcsőn. Lehet, hogy már beszélt Jesse-vel, és nemet mondott? Igen, biztosan így

volt! Jobb lesz, ha nem is aggódom miatta többet.

Kiszálltam a kocsimból, és a szokásos mosollyal az arcomon elindultam befelé. Amikor Jon ment el erre alig

egy perce, senki nem törődött vele, de engem persze mindenki kiszúrt. Lányok nézték meg alaposan, miben

jöttem suliba, srácok viselkedtek a szokásos idióta módokon. Volt, akiknek köszöntem, és voltak, akiken csak

keresztülnéztem, ahogy az már lenni szokott.

A szekrényemnél Gabe várt rám.

– Jesse most beszél vele! – jelentette diadalmasan.

– Nem lehetne inkább lemondani? – kérdeztem újra összeránduló hassal. – Ez az egész nem tetszik nekem! Ő

olyan… vad kinézetű, egyáltalán nem hozzám való. Még falsból sem.

– A vad kinézetén a haját meg az állandó borostáját érted? – hajolt közelebb Gabe. – Vagy az ingjeit meg a

bakancsát? Esetleg a kopott farmerjeit, amik úgy néznek ki, mintha a kukából szedte volna ki őket, mégis

olyanok, mintha beléjük született volna? Mert szerintem ez együtt elég…

– Ijesztő? – segítettem ki.

– Szexi – mondta.

– Ja, ha szereted a mogorva, drogdíler küllemű figurákat – vágtam rá, és csak akkor esett le, hogy komolyan

gondolta a szexi dolgot.

Néha nagyon nagy hülyének érzem magam, ez megint egy olyan pillanat volt. Hogy lehetnek ilyen erős

érzéseim egy olyan srác iránt, akivel már nem először vitatkozom össze azon, hogy egy másik srác szexi-e?

Hogy lehet, hogy nem vettem észre?

– Ne legyél olyan előítéletes! – csóválta a fejét Gabe. – Jesse szerint a fele sem igaz annak, amit beszélnek

róla.

– Nem is hiszek el mindent, de ha csak egyvalami is igaz…

Nem fejeztem be, mert rájöttem, hogy Gabe-nek igaza van. Előítéletes vagyok, pedig tényleg nem tudok

semmi biztosat Jon Spencerről. Lehet, hogy ugyanúgy kitaláltak mindent, ahogy az én esetemben tették. Kivéve,

hogy az én első két barátom tényleg meleg lett, és Darcy tényleg megcsókolta Mary-Annt miután velem

beszélgetett. Nem, mintha az én hibám lenne, de senki nem tagadhatja, hogy jelen voltam. Na, mindegy…

– Remélem, hogy nem fog beleegyezni – csúszott ki a számon az utolsó reményem.

– Bele fog – ellenkezett Gabe. – Jesse tud valamit róla, amit nem kellene, és ha Jon nagyon ellenkezik, beveti

azt is. Sima ügy lesz.

– Mi? – kaptam fel a fejem. – Meg fogja zsarolni? Mégis mivel?

– Nem akarta elmondani – vont vállat. – Jesse szerint az ő dolga.

Alig hittem a fülemnek. Jesse megzsarolja azt a srácot, aki egyszer szemen köpött egy zsarut? Egyáltalán

tudja, mibe ártja bele magát?

– Akkor most tételezzük fel, hogy Jon Spencer valóban az, akinek mondják, oké? Elvégre nem tudjuk az

igazat.

– Jesse biztos benne…

– Jesse tévedhet. Mi van, ha Jon Spencer… nem is tudom, feldühödik, amiért Jesse zsarolni próbálja, és kissé

durvább eszközökhöz folyamodik vele szemben?

Gabe elgondolkodott rajta, és kicsit mintha megijedt volna. Előkapta a mobilját, majd gyorsan bepötyögött egy

rövid üzenetet. Leheletnyit bűntudatom volt, amiért rémisztgetem, de nem zárhattam ki a lehetőségét, hogy

megtörténhet.

Azonban alig pár másodperc múlva Gabe már meg is kapta a választ, amitől megkönnyebbülten

elmosolyodott.

– Azt írja folyamatban – tájékoztatott.

– Remek – mondtam szarkasztikusan. – Ha nem bánod, addig elugrom ránézni a képeimre.

Reméltem, hogy majd jobb kedvre derülök, ha meglátom, mit fogadtak el a PP-nél azokból a képeimből,

amiket elküldtem pénteken. A PP, vagyis a Picture Perfect egy olyan cég, amelyik a hozzám hasonló amatőr

fotósoktól vásárol fel képeket, hogy aztán hatalmas haszonnal eladja országszerte olyan magazinoknak, akiknek

nincs saját fotósuk, vagy csak valamiért egyszerűbbnek tartják megvenni a már kész képet. Gabe szerint bolond

vagyok, amiért egy ilyen cégnek adom el a képeim, és nem próbálkozom valami nagyobbal, de sajnos nem

tehetem. Apa szerint a fényképezésből nem lehet megélni, már annak idején közölte velem, ne is reménykedjek

abban, hogy fizeti az egyetemet, ha nem valami általa is elismert foglalkozást készülök tanulni. Ami persze

nyitva hagy egy csomó lehetőséget. Lehetek orvos, vagy ügyvéd, még testnevelő-tanár is, a lényeg, hogy

fényképezőgépem maradjon csak egy hobbieszköz.

Szerintem nagyon kiakadna, ha tudomást szerezne a PP-ről, pedig ők határozottan bírják a képeimet. Majdnem

az összes játszótér-jelenetet megvették, ahogy azokat a fura alakú fákat is, amikről egy egész sorozatot

csináltam. Az összeget már el is utalták a számlámra, amiről apa nem tud, és amire azért gyűjtök pénzt, hátha

összejön egy összeg, amit felhasználhatok, ha arra kerül a sor, hogy mégis olyan szakra jelentkezem, amit apa

nem támogat. Tudom, erre kicsi az esély, hiszen az összeg még akkora sem volt, mint amibe a fényképezőgépem

került, de ki tudja. Még nyerhetek is valamilyen pályázaton, amikre mindig küldök képeket, vagy pedig

ösztöndíjat kaphatok.

Visszatérve a PP-re, mindig megadnak pár kategóriát, hogy képben legyek, mit is várnak el tőlem, most sem

volt ez másként. A legtöbb persze nem nekem való, például fogalmam sincs, hol fényképezhetnék virágzó

cseresznyefát, vagy homokdűnéket, de mindig akad egy-kettő, ami nem kivitelezhetetlen. Mint a családi idill és a

hidak. Fel is véstem egy cetlire, majd gyorsan bezártam mindent, mert kezdődött az első órám.

A második szünetig eszembe sem jutott Jon Spencer, mert csak a hidakon járt az eszem, meg azon hogy

elérhető közelségben sajnos csak kettő van, amiből az egyik csúnya fémmonstrum, így azt talán nem is érdemes

lekapni.

Tehát épp a szokásos szájfény igazításra tartottam a mosdóba, amikor Gabe elkapta a karom.

– Lace, ebédszünetben jelenésed van! Találkozzunk a könyvtár folyosóján, Jon látni akar.

– Miért akar látni? – kérdeztem értetlenül. Gabe vállat vont.

– Nem tudom, de ott találkozunk. Most megyek, mert elő kell keresnem a nyavalyás esszémet, ami…

A hangja beleveszett a zsivajba, ahogy már el is rohant. Fejcsóválva néztem utána, majd beléptem a mosdóba.

Odabent a kedvenc iskolatársam, Darcy Anderson spirálozta a pilláit, két másik csaj, Jessica és Sabrina

társaságában. Jessica Darcy mindenkori legjobb barátnője, Sabrina meg az a lány, aki a helyemre került be a

szurkolócsapatba, mikor kiléptem, ezért mindig úgy néz rám, mintha jobb lenne nálam.

– Lacey, szia! – köszöntött Darcy hangosan, hogy még azok a lányok is hallják, hogy ott vagyok, akik a

fülkékben vannak.

– Sziasztok! – köszöntem vissza a mindig-minden-rendben mosolyommal, és az egyik tükör elé lépve

szemügyre vettem az ajkaimat. Természetesen belül feszülten vártam, mikor jönnek elő a Bemelegítős viccek.

Utáltam ezt a részt.

Ám legnagyobb meglepetésemre Darcy nem a szokásossal jött elő.

– Igaz, hogy te meg Jon Spencer? – suttogta hangosan. Igen, még ezt is hallhatták a fülkékben. – Anyám,

engem otthon kinyírnának, ha egy rakpartival jönnék össze!

– Jon Spencer nem rakparti – vágtam rá, de mást nem tagadtam, mert ha tagadom, csak annál jobban rám

szállnak. Mint az Ian ügyben. Szerencsétlen Ian.

– Konkrétan nem – mondta Jessica. – De ugyanolyan aljanép, mint azok. Nem kellene ilyenekkel lógnod.

El voltam képedve. Semmi, „nem kellene bemelegítened”? Jon Spencer neve ennyire ütős lenne?

– Nem légy ilyen előítéletes, Jessica. A rakpartiak ugyanolyanok, mint mi – mondtam egy kis mosollyal, majd

a csodálkozó pillantásaikat kihasználva gyorsan nekiláttam a szájfényem kijavításához.

– Hogy mondhatsz ilyet? – szörnyülködött végül Sabrina, és úgy nézett rám, mintha komplett idióta lennék.

– Úgy, hogy ez az igazság – válaszoltam, zsebre dugva a szájfényt, majd az ujjaimmal megigazítottam pár

hajtincset.

– Szerintem pedig a rakpartiak bü…

Darcy ijedten elhallgatott, mert az egyik fülkéből sötét hajú, magas lány lépett ki. Kitűzőkkel telerakott

dzsekit, szakadt farmert és vastag talpú bakancsot viselt. Az egyik rakparti volt, nem tudtam a nevét.

– Fejezd be ezt a mondatot, és lenyomom a torkodon azt a hajkefét! – vetette oda Darcynak, aki nyikkanni sem

mert, amikor a lány közvetlenül mellette lépett a csaphoz, és megnyitotta a vizet, hogy megmossa a kezét. Meg

mertem volna esküdni, hogy egy elfojtott mosoly játszik az ajkán. Amikor összevillant a szemünk, már biztos

voltam benne.

– Te meg Jon Spencer? – kérdezte. – Helyes srác.

Válaszul csak rejtélyesen elmosolyodtam, majd otthagytam a lányt a megkukult Darcyékkal együtt.

Szóval ennek a Jon Spencernek tényleg megvolt az, ami nekem kellett. Ha Jesse valóban ráveszi, hogy játssza

el a pasimat, állok elébe. Hónapok óta először éreztem fölényben magam Darcyval szemben, és jó érzés volt.

Majdnem, mintha teljesen normális lennék.

A~Sz~S~E

Amint megszólalt az ebédszünetet jelző csengő, Gabe – talán, hogy ne menekülhessek el – megjelent a

termemnél, és elkísért a könyvtárhoz vezető folyosóra.

– Jesse és Jon már ott lesznek – mondta izgatottan. – Próbálj meg kedves lenni Jonnal, hogy beleegyezzen.

– Majd angyali leszek – ígértem ironikusan. Gabe válaszul puszit nyomott az arcomra.

– Mindig az vagy, de most legyél még angyalibb.

Jesse és Jon Spencer valóban ott voltak a folyosón. Jesse lelkesen magyarázva, Jon Spencer lazán a falnak

támaszkodva, unottan, a szokásosnál is mogorvább pillantással.

– Ő lenne az – simított végig a karomon Gabe. – Lacey Fowler.

– Eddig azt hittem, Barbie-nak hívják – morogta Jon Spencer Jesse-nek a várt bemutatkozás helyett. Jó, egy

suliba járunk már időtlen idők óta, de akkor is. Bemutatkozhatott volna!

– Akkor? – kérdezte tőle Jesse. – Vállalod? Nagy szüksége lenne rád.

Na, álljunk meg egy szóra! Szükségem lenne rá?! Oké, ez igaz, de Jesse nem mondhatja csak úgy, hogy…

mindegy. Nem húzom fel magam, amúgy is elég baj nekem, hogy a hasam megint görcsölni kezdett. Szemtől

szemben állva már nem tűnt jó ötletnek a közelében lenni.

Közelebbről még több borostát véltem felfedezni rajta, és az sem tetszett, amikor egy fél pillantás erejéig rám

nézett. Viszont Gabe-nek igaza volt, máson az a farmer úgy nézne ki, mintha a szemétből kotorta volna ki,

ellenben Jon Spenceren természetesnek hatott. A sötétbarna pólója sem volt olyan gáz, ha nem a Gabe típusú

srácokat kedvelném, talán még tetszett is volna az alakja. Más csajoknak általában be szoktak jönni az ilyesfajta

domborodó izmok, és az a sok szőr. Jon Spencer annyira… férfiasnak tűnt. Alig hittem el, hogy ezen tűnődöm.

Közben Jon Spencer hosszabban is lecsekkolt.

– De garantálod, hogy nem fog belém zúgni, ugye? – kérdezte Jesse-től.

– Parancsolsz? – csúszott ki a számon hitetlenkedve. Rám nézett, mintha arra várt volna, hogy még több

dolgot mondjak. Éreztem, hogy vörösség önti el az arcom. – Úgy értem… ez a dolog kettőnk között lesz.

Beszélhetsz hozzám, hiszen… itt vagyok.

Na, ettől nem tűntem okosabbnak egy Barbie-nál. Szemlátomást Jon Spencernek is ez járt a fejében. Úgy

méregetett, mint egy darab húst, amit nem talál elég szaftosnak. Próbáltam ugyanígy visszanézni rá, hogy lássa

nem tartok tőle, de nem biztos, hogy sikerült. Hiszen a srác megkéselt egy fickót, ki tudja, miért! Mi lesz, ha

magamra haragítom?

– Oké – mondta végül lassan. – Lehetsz a barátnőm pár hétig, csak ne ess belém, stimmel?

Idegességemben felnevettem. Ezt komolyan gondolta?

– Kizárt, hogy beléd essek! – közöltem, mire felszaladt a szemöldöke.

Nem is értettem, mit gondolt. Már miért esnék belé? Olyan kedves és elbűvölő? Vagy csak túl nagy az egója?

– Akkor most mi van? – pillantott vissza Jesse-re.

– Mostantól jártok – mondta ünnepélyesen Gabe. – Ha akárki kérdezi, a barátnőd neve Lacey Fowler – rám

mutatott.

– Fogtam – vakkantotta Jon Spencer, majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált.

– Ez könnyen ment – szólaltam meg bizonytalanul, mikor eltűnt a sarkon. – Igaz?

Ránéztem a fiúkra, de ők értetlenül néztek vissza rám.

– Most jön az a rész, hogy követed és a barátnőjének tetteted magad – súgott Jesse.

– Mi? – ijedtem meg. – Most azonnal?

– Aha – bíztatott Gabe. – Csak menj, sétálj vele, hogy együtt lássanak titeket.

Így történt, hogy fél percen belül felzárkóztam Jon Spencer mellé, és mosolyogva fogadtam a meglepett

pillantásokat. Aztán – mivel úgy tűnt, hogy a pasi nem akar megszólalni – elkezdtem azon tűnődni, mit mondjak

neki. Elvégre beszélnem kellett hozzá, hogy ne higgyék azt, hogy csak egymás mellett megyünk.

– Szóval, köszi, hogy segítettél pénteken – jutott eszembe. – Elég… rendes volt tőled.

– Nem akartam, hogy a srácok bajba kerüljenek – vágta rá mogorván. Aú!

– Hát, akkor is rendes volt.

Hallgattunk. Észrevettem, hogy még véletlenül sem az ebédlő felé megyünk, pedig mi tagadás, éhes voltam.

– Hová megyünk? – kérdeztem végül.

– Ki – felelte. Pontosabban biztosan nehéz lett volna behatárolni.

Sokan láttak minket együtt, ahogy beszélgetünk, elkezdtem azon gondolkodni, mennyi áljárásra van szükség

ahhoz, hogy többet ne jöjjenek elő a gúnynevemmel. Már majdnem kint jártunk, amikor megláttam Darcyt. Nem

akartam, hogy észrevegye, a kommunikáció köztem meg Jon Spencer között mennyire akadozik, így közelebb

ugrottam hozzá, megérintettem a karját, és széles mosollyal kiböktem az egyetlen kérdést, ami hirtelenjében

eszembe jutott.

– Mondd, igaz, hogy tizennégy évesen megkéseltél egy srácot? Nem hittem el, de…

Rám nézett, és alig észrevehetően elmosolyodott.

– Nem igaz. – Kilökte az iskola ajtaját, engem lehagyva kilépett, majd a válla fölött folytatta. – Nem kés volt,

hanem csavarhúzó.

Az arcomra fagyott a mosolyom. Biztos voltam benne, hogy látta a pillanatnyi rémületet a szememben, de

aztán rájöttem, hogy csak viccelt. Viccelnie kellett, nem?

Mikor utolértem, már a motorjánál volt. Először azt hittem, hogy elmegy valahová, de aztán láttam, hogy csak

becsomagolt szendvicset vesz elő a csomagtartójából, majd leült a padkára, és komótosan kibontotta az ebédjét.

– Nem szoktál a menzán enni? – kérdeztem, pedig tudtam a választ. Még soha nem láttam ott.

– Nem.

Némi tétovázás után leültem mellé reménykedve abban, hogy a hasam nem kezd el korogni. Vagdalt húsos

szendvicset evett, aminek isteni volt az illata. Bámultam magam elé, és azon merengtem, belém döfne-e egy

csavarhúzót, ha kérnék belőle egy harapást. Hisz nyilvánvaló, hogy már tuti nem lesz időm elmenni a menzára,

és enni valamit, igazán megoszthatná velem a kajáját, hiszen olyan hatalmas az a szendvics. Persze, miért is

tenné? Emberbaráti szeretetből? Nem vagyok igazából a barátnője, nem kell semmin osztozkodnia velem.

Hirtelen rám nézett, és észrevette, hogy a szendvicsét bámulom. Szerintem látszott rajtam, mennyire éhes

vagyok, hiába is próbáltam elrejteni.

– Mi van? Kérsz? – Olyan gorombán hangzott, hogy automatikusan megráztam a fejem.

Nyeltem egyet, majd felálltam.

– Hát… azt hiszem, most megyek. Majd találkozunk – nyögtem ki, és átrohantam a túloldalra a kocsimhoz.

Majdnem biztos voltam benne, hogy lapul egy fél tábla eperkrémes csoki a kesztyűtartómban még a múlt

hétről, amikor Luckyt vittem edzésre. Tisztán emlékeztem rá, hogy betette oda, és… Megvan!

Még több mint a fele megvolt. Áldottam is érte Luckyt. Gyorsan begyömöszöltem a táskámba, majd bezártam

a kocsit. Röviden visszapillantottam Jon Spencer irányába, de már sehol nem volt.

Összerándult a gyomrom. Vajon a suliba ment vissza? Ha igen, az én kocsim mellett haladt el? Benézhetett a

szélvédőn, és láthatta, hogy milyen lázasan kutatok a csoki után?

Végül is, kit érdekel? Annál rosszabb már nem jöhet, hogy pont őt kellett felbérelni álbarátnak. Eldöntöttem,

hogy visszaülök a kocsimba, és gyorsan megeszem a talált ebédemet, itt legalább úgysem zavar senki. Alig két

falatnyit tűntettem el, amikor rájöttem, hogy igenis zavarhatnak.

Amikor kopogtatást hallottam az utasülés felől, kis híján félrenyeltem az ijedségtől. Valamiért azt hittem, Jon

Spencer lesz az, de felnéztem, és Kenzie-t pillantottam meg. Legjobb barátnőmről lerítt, hogy módfelett dühös,

így gyorsan lehúztam az ablakot, hogy kiderítsem az okát.

– Mégis mi van Jon Spencer és közted?! – Benyúlt az ablakon, felhúzta a gyerekzárat, majd feltépte az ajtót.

– Semmi – vágtam rá. – Csak kitalálták, akármit is hallottál.

– Ezzel nem fogsz megetetni! – huppant be mellém. – A saját két szememmel láttam, hogy együtt ebédeltetek!

Ezt enyhén eltúlozta, hiszen én nem is ettem, csak ültem mellette kukán. Kenzie rosszallóan meresztette rám a

zöldes szemeit.

– Oké, Gabe és Jesse ötlete volt – ismertem be. – Úgy csinálok, mintha Jon Spencerrel járnék, hogy többet ne

pletykáljanak rólam hülyeségeket.

– Ó – mondta, majd elgondolkodva elmart egy darab csokit az ölemből. – Akkor nem is smároltatok a

könyvtárban?

– Persze, hogy nem!

– Ó – ismételte. Meg mertem volna esküdni, hogy csalódott.

De hát mire számított? Majd pont Jon Spencer és én!

3. A nagy mentolos-csokoládéfagylalt katasztrófa

Gabe szerint jobban össze kellett volna ismerkednem Jon Spencerrel, akkor nem lett volna olyan tartózkodó

velem. Nem akartam panaszkodni, így nem említettem, de Jon Spencer nem mondhatja, hogy nem próbálkoztam.

Kifejezetten kedves voltam, ő meg megpróbált átverni azzal a csavarhúzós maszlaggal.

– Lacey, mit csinálsz? – jelent meg apa a konyhaajtóban.

– Muffint – mondtam óvatosan. – Arra gondoltam, spórolok az ebédpénzemmel, és inkább itthon készítek

valamit, amit vihetek a suliba. – Arra az esetre, ha megint Jon Spencerrel kell töltenem az ebédszünetem.

– Jól néz ki – felelte apa, mire megkönnyebbültem. – Szeretem, mikor használod azt a csinos kis fejedet. Mire

gyűjtesz?

Elgondolkodtam a válaszon. Ha valami haszontalanságot mondok, akkor piszkálni kezd, annyi biztos.

– A… karácsonyra. – Ó, igen, októberben. – Tudod, hogy van, szeretnék szép ajándékokat venni nektek.

– Értem – apa úgy nézett rám, mint egy idiótára. – Majd rakj rendet magad után! – figyelmeztetett, aztán

kiment.

Nem vagyok egy nagy főzőzseni, tényleg nem, de a muffinjaim mindig csodálatosan sikerülnek. Egyszerűen

műremekek lettek, még a tökéletesnél is tökéletesebbek.

Ezért volt, hogy másnapra már csak három maradt, ezeket süllyesztettem be óvatosan a táskámba egy üveg

ásványvíz társaságában. Kivételesen nyugis reggel volt, ugyanis apa korán elment, mert gond volt valami

rendeléssel a barkácsboltban.

Különben innen ismeri őt mindenki, a miénk a Fowler Barkácsüzlet, ami ugyan nem a legnagyobb, de a

legjobb barkácsbolt a városban. A reklámplakátokon pedig apa van egy szerszámos dobozzal a kezében. Nincs

olyan ember, aki még ne látta volna.

Szóval nyugodtan reggeliztünk Luckyval, aki végre annyit ehetett, amennyire étvágya volt, aztán elindultunk a

suliba. Szerettem én vinni Luckyt, általában jót nevettünk valamin, és suli előtt mindig édességet szoktam venni

neki, de most még az sem tudta felvidítani, amikor a kezébe nyomtam egy csomaggal a kedvenc

csokidrazséjából.

– Mi a baj? – kérdeztem meg harmadszorra, mikor begördültem a sulija parkolójába. – Tudod, hogy nekem

elmondhatod.

Igazából már beteg voltam apa szövegeitől, hogy Lucky csaknem férfi, ne nyavalyogjon semmi miatt, és anya

meg én se babusgassuk. Akármit is mond, egy tízéves még nem férfi, akármennyire komolyan is viselkedik.

– Semmi nincs, Lacey! Tényleg! – mondta, majd mintha ki sem ejtette volna az előbbi szavakat, folytatta. –

Csak van ez a buli szombaton. A barátom, Brandon szülinapja lesz, megígértem, hogy elmegyek, de mégis le

kell mondanom. Apa szerint az edzés fontosabb…

– Lehet, hogy nem baj, ha egy kicsit később érkezel – vetettem fel. – Kérdezd meg, hogy…

– Ez nem olyan esti buli, Lacey! Kettőkor kezdődik pont, mint az edzés. Vége lesz, mire az edző elenged

minket. Le kell mondanom a bulit.

Felsóhajtottam.

– De te el akarsz menni a bulira, igaz? Jobban, mint az edzésre.

Ő is sóhajtott, amibe belesajdult a szívem.

– Az edzés a fontosabb – motyogta apa ezerszer is elharsogott szavait.

– Az a legfontosabb, amit szeretnél csinálni, Lucky! Ha el akarsz menni, akkor ne mondd le, ott leszel

Brandon buliján! – mondtam elszántan.

– Apa nem fogja engedni.

– Bízd rám apát! – legyintettem, és nyomtam egy puszit az arcára. – Délután még megbeszéljük, jó? Kitalálok

valamit!

– Szeretlek, Lacey! – mosolygott rám, miközben kikászálódott.

– Én is szeretlek! Legyen szép napod!

Figyeltem, ahogy pár barátjához rohan, majd elhajtottam. Utáltam ezt apában. Folyton csak az a hülye sport!

Ráadásul Lucky még túl kicsi hozzá. Júniusban már volt egy csúnya kulcscsontrepedése is, akkor apa meg akart

győzni arról, hogy azért történt, mert Lucky elbénázta, de igazából azért, mert még kicsi. Láttam némelyik

csapattársát, legalább akkorák, mint egy tizenöt-tizenhat éves. Fogalmam sincs, a szüleik mivel etetik őket.

Luckyhoz valami finomabb sport illene. Mondjuk a tenisz vagy az úszás, azokban legalább nem fenyegetné az a

veszély, hogy kilapítja egy nálánál háromszor nagyobb gyereknek nevezett szörnyeteg.

Amíg elértem a suliig próbáltam egy épkézláb érveken álló beszélgetést összerakni a fejemben, de nem igazán

ment. Pedig szombatig ki kell találnom valamit. Nem fogom cserbenhagyni Luckyt!

Leparkoltam a kocsimat, és miközben a szájfényem után kotorásztam, szemügyre vettem a környéket ismerős

motor után kutatva. Nem tudtam, hogyan kezdjem Jon Spencer puhítását, de abban biztos voltam, hogy nem lesz

nehezebb, mint apát rávenni, engedje el Luckyt a bulira.

Kiszálltam a kocsiból, és felsétáltam a lépcsőn. Azt kell, mondjam, hogy sokat gondolkodtam rajta, mit

vegyek fel, és maximálisan bejött. Úgy akartam kinézni, mint Jon Spencer barátnője, de azért nem annyira, hogy

ne maradjak önmagam. Az eredmény bőrhatású csizmanadrág (anyától, ahhoz képest, hogy negyven, nagyon jó

cuccai vannak) mintás harisnyával, vékonypántos aranyszínű toppal és farmerdzsekivel. A megfelelő

kiegészítőkkel vegyítve a külsőm pont olyan lett, mint amilyennek lennie kellett.

– Lacey? – szólított meg Kenzie, amikor elmentem mellette.

Igazából észre sem vettem, mert a falnak dőlve falták egymást Tannerrel, a pasijával, és alapelvem, hogy nem

bámulok smároló párocskákat. Gondolom, fordított helyzetben én sem örülnék, ha a képembe bámulnának egy

ilyen intim pillanatban. Bár nem tudom sem Gabe-bel, sem Jesse-vel nem csókolóztunk nyilvánosság előtt.

Illetve nem ilyen sok emberrel körülvéve.

– Úristen, szédületesen nézel ki! Alig ismertelek meg!

– Gondoltam, kipróbálok valami újdonságot – mosolyodtam el őszintén.

– Jon Spencer kedvéért? – vigyorgott, félretolva Tannert, aki a jelenlétemmel nem törődve csókokkal próbálta

megrohamozni a barátnőm nyakát.

– Öhm… persze – mondtam kicsit zavartan, és körbenéztem. Páran hallhatták, amiről beszélünk, de nem

hittem, hogy valaki konkrétan kihallgatna. Nem értettem, Kenzie miért beszél úgy Jon Spencerről és rólam,

mintha igazából lenne valami köztünk.

– Egy tízes skálás tizenkettest adnék a dögösségre – biztosított.

– Lacey! – Ezer közül is felismertem volna Darcy hangját.

A folyosó másik végéből ordított rám, amivel elérte, hogy mindenki minket figyeljen. Felé fordultam, majd

mosolyogtam, várva, hogy odajöjjön, ahol Kenzie és én állunk. Tudtam, hogy elvárja, hogy odamenjek, mint egy

kutya, ami pedig nem vagyok. Dühítette, hogy neki kell hozzám jönnie, láttam rajta, amikor Sabrinával meg

Jessicával maga mögött elém járult.

– Igen? – kérdeztem.

– Nahát, olyan… lázadósan nézel ki – nézett végig rajtam, majd mivel nem reagáltam folytatta. – Sabrinánál

bulit tartunk pénteken. Jöttök? Tudom, hogy még korán van megkérdezni, de tudni akarom, mire számítsak.

– Talán – vontam vállat, majd Kenzie-re néztem, hogy ő mit szól. Természetesen nem mentem volna nélküle.

– Mikor kérdezed meg Jont? – bámult meg várakozón Darcy. Olyan arcot vágott, mintha azt gondolná,

lehetetlen, hogy magammal vigyem Jont az egyik olyan bulira, amit ők tartanak. Ami lehetetlen is volt, csak épp

ezt nem terveztem az orrára kötni.

– Majd beszélek Jonnal – mondtam nyugodt hangon. Képzeltem, mit mondana Jon, ha csak úgy elhívnám.

– Remek! – mosolygott rám Darcy édesen. – Akkor még dumálunk. Ja, ti is jöhettek – vetette oda félvállról

Kenzie-nek és Tannernek, majd elszivárgott.

– Tényleg elhívod Jont? – szűrte a fogai között Kenzie.

– Gondolom – tétováztam.

A legegyszerűbb, ha megkérdezem Gabe-et és Jesse-t, hol vannak a Jonnal való álkapcsolatom határai. Annyi

biztos, hogy ha már magamban is simán Jonnak nevezem, az jelent valamit. Mondjuk azt, hogy nem a vele való

érintkezés a legrosszabb, ami történhet velem.

A~Sz~S~E

– Naná, hogy hívd el! – vágta rá Gabe, mikor beszámoltam neki Darcy felettébb gyanús meghívásáról. –

Biztosan igent fog mondani.

– Már miért mondana? – kérdeztem. Épp ebédszünet volt, együtt léptünk ki a közös kémiaóránkról, hogy a

menzára sétáljunk. Jont még nem láttam aznap, de nem is hiányzott. Egyetlen Bemelegítős pletykát sem

hallottam, így nem éreztem szükségét, hogy Jonon lógjak.

– Te jó ég, Lace! Mert bombacsaj vagy, neki meg nincsen barátnője! Attól, hogy megkértük rá, hogy játssza el

a pasidat, még nem biztos, hogy amúgy sem mozdult volna rád.

– Ja, mert amúgy minden nap pasik rohamoznak meg, mi? Jon határozottan nem bír engem. Csontosnak

nevezte a fenekem!

– Micsoda? – nevetett fel Gabe, és megtorpant, hogy szemügyre vegye a hátsó felem. – Ezt a feneket? Biztos,

hogy csak viccelt. Különben is, hogyhogy már egymás fenekénél tartotok? Azt hittem, hogy nincs összhang

közöttetek.

– Nincs is! – siettem kijelenteni. – Még korábban mondta, amikor…

– Egyáltalán beszéltél már vele? – szakított félbe.

– Nem – ismertem el. – Ma még nem is láttam.

– Lace! – csóválta meg a fejét. – Akkor menj, és keresd meg! Azt akarod, hogy furcsállni kezdjék, hogy nem

vagy vele?

– Nem muszáj folyton együtt lennünk – mormoltam, de már le is mondtam róla, hogy együtt ebédelek Gabe-

bel. Tudtam, hogy el fog küldeni.

Két perccel később már a parkoló felé siettem, hátha ott találom Jont, de nem volt a motorjánál, mint előző

nap. Vajon hol tölti az ebédszünetet? Persze tudtam, ott, ahol a rakpartiak, vagyis a hátsó udvaron, ahol egy

csomó fapad meg asztal van, és ahová a diákok járnak bagózni. Meg kell mondjam, a rakpartiak közé menni egy

olyan lánynak, mint én, nem valami okos dolog.

Nem előítéletből mondom, ha egy rakparti jönne a menzára, ugyanaz történne vele, mint velem. Kisétáltam a

padokhoz, és máris mindenki rám figyelt, de nem azzal az itt-a-Bemelegítő pillantással, hanem azzal, amelyikkel

tudatják, hogy a hátuk közepére sem kívánt betolakodó vagyok. Az egyik padnál ülő rakparti lányok rosszallóan

összesúgtak, más srácok utánam füttyentettek. Az egyikük mondott valami perverz dolgot a melleimről, aztán

már ott is ültem Jon mellett.

Ő egyedül ült, vagdalt húsos szendvicset evett, és egy papírra írt valamit, ami úgy festett, mintha házi feladat

lenne. Jon Spencer ebédszünetben házi feladatot ír? Persze azonnal eltűntette a papírt, amint észrevett, mégis a

gondolat, hogy nem valami rosszban sántikál bátorságot adott.

– Szia! – köszöntem, majd mivel nem felelt, folytattam. – Hogy telt a napod eddig?

Egész közel húzódtam hozzá, hogy úgy tűnjön, bizalmasan sugdolózunk. Még csak válaszra sem méltatott, de

azt hiszem, az, hogy nem hagyott ott, már azt jelentette, hogy benne van a mai színjátékban is. Harapott egy

újabb falatot a szendvicséből. Még mindig remek illata volt (mármint a szendvicsnek, nem Jonnak).

– Arra gondoltam, hogy cserélhetnénk ételt, mintha igazán szeretnénk egymást vagy ilyesmi – mormoltam,

majd kivettem a táskámból a muffinjaim, és a háromból kettőt előzékenyen a szendvicse mellé toltam.

Vetett rám egy hitetlenkedő pillantást, majd megrázta a fejét.

– Cserébe adnom kéne szendvicsemből? – morogta, mintha ez lenne a legrosszabb dolog, amit valaha hallott.

– Nem muszáj – sóhajtottam. Komolyan, mi van ezzel a sráccal meg a vagdalt húsos szendvicseivel? Valóban

annyira finom, hogy egy falatot sem akar adni? Ettől csak még inkább vágytam rá.

Végül elkezdtem rágcsálni a megmaradt muffinomat. Óvatosan körbenéztem, és láttam, hogy egy-két rakparti

lányon kívül mindenki visszatért a saját dolgaihoz. Beszélgettek, nevetgéltek és ettek. Fura, mi? Szinte elvártam,

hogy durván viselkedjenek vagy ilyesmi, de tök ugyanolyanok voltak, mintha a menzán ettem volna. Kivéve,

hogy ott beszélgetnék, és kényelmes asztalnál ülnék. Amikor befejeztem a muffint, meg ittam pár korty vizet,

zavarni kezdett a csend. Mikor megnéztem a mobilomon az időt, láttam, hogy még egy csomó percet kellene

kitöltenünk.

– Gabe szerint jó lenne, ha egy kicsit összeismerkednénk. Ha nem bánod, mondok pár dolgot magamról, csak

hogy tudd, ha esetleg szükséged lesz rá. – Úgy tűnt, hogy hidegen hagyja. Kezdtem arra gondolni, talán próbálja

figyelmen kívül hagyni, hogy vele vagyok. – Oké, szóval szeretek fényképezni, de ezt biztos tudod, az én

képeim vannak a suliújságban. A legjobb barátnőm, Kenzie… ha nem tudod, ki ő, majd megmutatom. Apámé a

Fowler Barkácsüzlet, van egy öcsém, Lucky, aki tízéves, és nagyon szeretem, igazi édespofa. Anyám pedig

háztartásbeli. A fényképezésen kívül a hobbijaim: a bulizás, a vásárlás vagy szeretek egyszerűen csak lógni a

laptopomon…

Tökre úgy hangzottam, mintha egy betanult szöveget mondanék, ami igaz is. De mégsem mondhattam igazat.

Hobbijaim: álmodozás a meleg legjobb barátomról, bosszankodás a pletykák miatt és a tökéletesség látszatának

fenntartása. Ennél már sokkal jobban hangzik, ha azt mondom, egész nap a Facebookon és a MySpace-en lógok,

és más csajok meg srácok profiljait nézegetem. Mert Kenzie például csinálja. Még az én adatlapjam is ő kezeli,

mert engem nem érdekel, Kenzie pedig kész hobbivá fejlesztette a dolgot. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak

még. Nem akartam túl személyeseket elárulni.

– A kedvenc színem a lila, imádom a kutyákat és a jégkrémek közül a mentolos-csokoládét szeretem, nem

pedig azt, amelyik mentolos és csokoládédarabkás. Anya mindig rosszat vesz – önkéntelenül is elmosolyodtam,

mert ez igaz volt. – Te is mondhatnál valamit magadról.

Jon egyenesen rám nézett. Észrevettem, hogy szürkészöldek a szemei. Elég furcsa szín, de nem ronda, inkább

olyan szokatlan.

– Mi a francnak lenne szükségem arra az információra, hogy melyik a kedvenc jégkrémed?

– Nem tudom – ismertem el zavarba esve. Szóval, felhozni az igazat nem jó ötlet. Az igazi énemnek vannak

ezek a fura dolgai, amit sokan nem értenek. Például, hogy mi a különbség a két jégkrém között. Gabe tudja. Nem

akartam totál idiótának tűnni ezért flörtölő mosolyra húztam a szám. – Talán azért, hogy ha véletlenül igazából is

belém esel, tudd, mivel tudsz a kedvemre tenni! – ugrattam.

Elvigyorodott, amitől egy pillanatra úgy éreztem, haladok afelé, hogy egyszer normálisan is dumálhassunk, de

aztán kimondta, amit gondolt.

– Ilyesmi nem fog megtörténni, nekem az igazi csajok jönnek be – összegyűrte az üres celofánt, és laza

mozdulattal behajította a legközelebbi kukába.

– Úgy érted, én nem vagyok igazi? – kérdeztem. Hirtelen kiszáradt a szám, és émelyegni kezdett a gyomrom.

– Pontosan. Nem szeretem a hamis dolgokat, te pedig… nos, lehet, hogy én mondom először, de egy

mesterkélt bábu vagy – válaszolta, és megpöccintette az egyik muffinomat. – Pontosan olyan, mint egy boltban

vásárolt sütemény. Kívül tökéletes cukormáz, de ha azt lekaparod róla, belül szikkadt, ízetlen tésztát találsz. A

mázzal még elmegy, de önmagában életképtelen, pontosan, mint te.

Döbbenten bámultam a muffinjaimra. A rosszullétem elmúlt, már csak Jon előítéletességén csodálkoztam. És

azon, hogy boltinak nézte a sütijeim.

– Te most ezekről a muffinokról beszélsz? – hitetlenkedtem.

– Rólad beszélek, szivi! – Úgy bámult rám, hogy tudtam valóban annak a jellemtelen üresfejűnek gondol,

akinek leírtam magam. – Amíg te a hamis életedet éled, apuci pénzét költve ezekre az utánzott stílusú ruhákra és

mentolos-csokoládé jégkrémre, addig a realitásban…

– A realitásban te sem vagy az, akinek mutatod magad – vágtam közbe egy kis mosollyal, ami inkább csak

azért volt ott, hogy ha valaki figyel, ne lássa, hogy éppen vitatkozunk. – Azt hiszed, ismersz engem? Mielőtt a

látvány alapján ítélsz, egyszerűen kóstolj, Jon! – Felkaptam az egyik muffint, nehogy már mindkettőt egy ilyen

előítéletes majomra pazaroljam, és felálltam. – Szeretek sütni is – mondtam még önérzetesen, mielőtt elsétáltam.

Csak egyszer néztem vissza, majd beléptem az iskolába. Jon Spencer beleharapott a muffinomba.

Vajon haladás, ami történt közöttünk vagy az egész csak egy katasztrófa? Méghozzá a mentolos-csokifagyi

miatt. Úgy tűnt, azon húzta fel magát. Vagy tényleg azok miatt, amit mondtam magamról? Ennyire dühítené egy

egyszerű kép rólam? Mindegy, mindenképp jobb, ha azt mondja, hamis vagyok, mintha tudná az igazságokat

Lacey Fowlerről.

– Elhívtad? – kérdezte Gabe öt perccel később. Volt még vagy két perc a következő órám kezdetéig, és mivel

Gabe-nek a suli másik oldalán lett volna dolga, biztos voltam benne, hogy el fog késni.

– Elfelejtettem – ismertem el. Na, persze! Ezek után kizárt, hogy elhívjam Jont Darcy bulijára. Majd kitalálok

valamit.

– Hogyhogy elfelejtetted? Csak nem a fenekedről beszélgettetek? – mosolyodott el.

– Nem – legyintettem. – Inkább egymásról, de nem ment valami jól. Azt mondta, utálja a hamis dolgokat,

amik olyanok, mint én. Még a muffinomat is boltinak hitte. Elég gáz volt.

– Nem ismer téged – karolta át a vállam, én pedig jólesően nekidőltem. – Fantasztikus lány vagy, Lace! A

legigazibb, akit ismerek. – A szívem gyorsabban dobogott ennek hallatán, és megnyugtató melegség futott végig

rajtam.

– Siess az órádra, mielőtt elkésel!

– Ellógom ma az edzést – nyomott egy puszit az arcomra. – Menjünk el valahová.

– Luckyért kell mennem.

– Nem probléma, őt is visszük. A parkolóban találkozunk.

Figyeltem, ahogy elrohan, majd megfordultam, hogy bemenjek a terembe.

– Hé, várj! – Jon volt az. Megtorpantam, a szívem hirtelen még gyorsabban kezdett dobogni.

Úgy tűnt, nekem beszél, hiszen rajtam tartotta a szemét. Mindenki őt bámulta, de mintha észre sem vette

volna.

Arra gondoltam, hogy bocsánatot fog kérni, amiért hamisnak nevezett, talán még a muffinomat is megdicséri.

Remek, akkor akár el is hívhatnám a bulira, így nem lenne olyan ciki.

– Igen? – kérdeztem bátorító mosollyal az arcomon, mikor megállt előttem. A zsebébe süllyesztette a kezét, és

szólásra nyitotta a száját. – Figyelj, felejtsük el! – előztem meg nagylelkűen. – Sokan beleesnek abba a hibába,

hogy megítélnek másokat, mielőtt…

Elakadtam, mert kihúzta a zsebéből a kezeit, baljában pedig a mobilom lapult.

– Ezt kint hagytad – mondta közömbös hangon. Éreztem, hogy az arcom lángolni kezd a szégyentől. Tehát

nem bocsánatot akarta kérni.

– Kösz – hadartam, elmarva a kezéből. – Ez hiányzott volna.

Ránéztem a kijelzőmre, csak hogy csináljak valamit, és láttam, hogy üzenetem jött Darcytól. Azt kérdezte,

megyünk-e a bulira Jonnal. Felnéztem rá, de ő már el is indult a dolgára, nem kommentálva a megbocsátásomat

a nem-bocsánatkérésére. Azt hiszem, nem kellett volna csodálkoznom.

Annál inkább azon, mikor a szám önkéntelenül is szólásra nyílt.

– Jon, mit csinálsz pénteken?

Visszanézett rám. A tekintete mogorva volt, de egy kis csodálkozást is felfedeztem benne, mintha ezt

kérdezné: Mi közöd van hozzá, életképtelen álbarátnő? Egyébként meg miért érdekel? Szerintem az arcom még

vörösebb lett, mint előtte.

– Csak mert lesz egy buli, és gondoltam elmehetnénk mi is – magyaráztam, majd lehalkítottam a hangom. –

Tudod, hátha így jobban beveszik, hogy mi ketten…

Visszasétált hozzám, szinte egészen a személyes légteremig, és lejjebb hajolt kissé, hogy az arcunk egy

vonalban legyen.

– Tisztázzunk valamit! Az hihető, ha egy magamfajta elszórakozik veled pár hétig, felőlem terjesztheted, hogy

csináltuk, vagy amit csak akarsz, de senki nem fogja bevenni, hogy elviszlek egy bulira! Az élet nem egy nyálas

romantikus film, szivi! Ahogy mondtam is, a valóság más, mint amit te elképzelsz. Belezúgok egy olyanba, mint

te, és mentolos-csokoládéfagylaltot veszek neki? – Hé, megint a fagyi? Mi olyan felháborító a kedvenc

fagyimon? – Tündérmese! Egy elkényeztetett plázacica meg kívánja szegni a szülői tiltást a meg nem engedett

pasassal, és kavarnak egy ideig pusztán, hogy kielégítsék a testi szükségleteket? Na, ez a realitás, maradj is

ennél!

– Jó, ahogy akarod – vágtam rá. – De csak, hogy tudd, senki nem fogja elhinni, hogy lefekszem veled, ha nem

vagyok beléd szerelmes! Azt akarod, hogy a történet megdobja a te hírneved is, igaz? A rosszfiú kihasználja az

ártatlan, naiv lányt, aki vonzódik a sötét oldalhoz – hadartam az életképet.

Hitetlenkedve pillantott rám.

– Szóval azt mondod, ennyire naiv vagy? – kérdezte.

– Szóval azt mondod, ennyire rossz vagy? – fordítottam a kérdésen.

Ebben a pillanatban szólalt meg a hülye csengő, pedig már kezdtem élvezni a helyzetet. Bár volt önuralma,

biztos voltam benne, dühíti, hogy mindenre van válaszom.

– Nem megyek veled semmilyen bulira – mondta végül. – Dolgom van – azzal fordult is el, hogy induljon.

– Jobb dolgod vagy más dolgod? – szóltam utána.

– Ezek nem zárják ki egymást – meg mertem volna esküdni, hogy mosolyog, bár természetesen nem láttam.

Írtam egy sajnálkozó, nemleges választ Darcynak, majd alighogy megnyomtam a küldés gombot, hallottam,

hogy megérkezik hozzá az üzenet. Döbbenten megfordultam, és láttam, hogy ott áll, egészen közel hozzám, egy

olyan fajta mosollyal az arcán, ami semmi jót nem jelentett, legalábbis rám nézve.

– Nem láttam, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, miközben azon tűnődtem, mennyit hallhatott a beszélgetésből,

amit Jonnal folytattam.

– Vettem észre – válaszolta édesen.

A gonoszkodó mosolya azt jelentette, hogy mindent hallott. A kérdés csak az volt, mihez kezd az

információval. Ha szerencsém van, nem kürtöli világgá. Ha nincs, akkor cikisebb pletyka lesz belőle, mint ami

eleve terjeng rólam. Délutánra már ki is derült, nem volt szerencsém.

4. Vadállati csók

Azt mondják, minden csoda három napig tart. Nos, az enyém szerdára szertefoszlott. Délben egyetlen szó

nélkül ültem Jon mellett, látszólag a történelem esszémet írva, valójában azon emésztve magam, ami történt.

Kyle-t, aki segített nekem egy algebra feladatban, lökdösni kezdte az egyik srác, mondván úgy nézett rá, mintha

ki akarna kezdeni vele. Fenyegetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha még egyszer rápillant, plusz ellátta

egy jó tanáccsal is: maradjon távol tőlem, akkor nem lesz komolyabb baj. Na, persze!

Meg akartam kérdezni Jont, hogy hallotta-e, de aztán mégsem szólaltam meg, mert ő sem beszélt.

Csütörtökön rosszabb volt, reggel Darcy többek füle hallatára megkérdezte, mennyit fizettem Jonnak, hogy

csináljon úgy, mintha együtt járnánk. Erről úgy tűnt, a rakpartiak is hallottak, mert amíg Jonnal ebédeltem,

folyton minket lestek és sugdolóztak, a nagydarab srácok pedig félhangosan hülye poénokkal traktáltak. Jon meg

én megint nem váltottunk egyetlen szót sem, úgysem lett volna értelme.

Épp az iskolába sétáltam vissza, mikor az egyik rakparti srác megragadta a csuklómat.

– Hé, Barbie, én nem kérek érte pénzt, megcsinállak ingyen is! – Ránéztem, és hirtelen rájöttem, hogy ugyanaz

a fickó az, amelyik majd egy hete leszólított a szekrényeknél.

– Kösz, nem! – rántottam ki a kezem a szorításából.

Igyekeztem lelépni, de elém vágott, mielőtt bemehettem volna a suliba.

– Talán azt hiszed, túl jó vagy hozzám? Esetleg nem vagyok elég buzi neked?

Kimondta a mágikus bébetűs szót, amitől rögtön a plafonon voltam. Úgy értem, nagyon kevés dolog hoz ki a

sodromból, komolyan, de az a szó, olyan hatású, mintha egy idióta képen törölné az éhes tigrist. Csak, hogy

tisztázzunk: én a tigris voltam és harapni készültem.

– Esetleg nem vagy elég emberi hozzám, te gorilla! Áruld el, melyik állatkertből szöktél ki, hogy betehessünk

egy cikket az újságba arról, milyen hitvány ott a biztonsági rendszer, aztán később csinálhatok rólad egy fotót is

az illusztrációhoz! – hadartam magas hangon, csaknem sikítva. Nem a legjobb szöveg, de nem vagyok az a

káromkodós típus.

A rakpartiak nagy része nevetett, mintha ennél viccesebbet életükben nem hallottak volna, a velem szemben

álló pasasnak azonban elég dühös volt az arca ahhoz, hogy jól elverjen. Nem érdekelt, már el is határoztam, hogy

a könyvekkel teli táskám remek szolgálatot tesz majd, amikor vissza akarok ütni. Elég dühös voltam, ami nem

sokat segített a realitásérzékemen. Biztos voltam benne, hogy sikerül bevinnem egy-két ütést, mielőtt leterít.

Lépett egyet felém, mire dühösen én is léptem volna, ha egy ismerős, erős kéz vissza nem ránt.

– Mi van?! – fordultam szembe Jonnal mérgesen, de ő nem nézett rám.

– Ha valami problémád van, kezdj ki a saját súlycsoportoddal, Todd! – morogta nyugodtan, ám kihívás volt a

szemében.

A Todd nevű mintha egy pillanatig tűnődött volna azon, hagyja-e annyiban, de aztán úgy döntött, tovább

keresi a bajt. Mármint elverni engem nyilván nem nagy dolog, de kikezdeni Jon Spencerrel kimeríti a bajkeresés

fogalmát.

– Azért is fizet, hogy megvédd a seggét? Amúgy érdekelne, mióta vállalsz kanlotyóságot?!

Jon keze összeszorult a karomon, majd gyorsan elengedett.

– Menj vissza az óráidra! – vetette oda nekem szenvtelenül, ő pedig közelebb lépett Toddhoz.

– Hé, Spencer, most behúzol egyet, vagy le fogsz smárolni? – húzta vigyorra a száját a srác. – Mert ha az

utóbbi, akkor figyelmeztetlek…

Ennyit hallottam, mielőtt elrohantam volna. Nem mentem messzire, az első sarkon Lynch edzőbe botlottam.

– Kérem, jöjjön gyorsan, az egyik srác belekötött Jon Spencerbe! – tájékoztattam hamarjában. Tudta, mit

jelent ez, és hogy mivel végződhet.

Előresietett, én meg utána. Szerencsére Jon és Todd nem verekedtek, bár Todd valami miatt épp válogatás

nélkül szórta a szitkokat Jonra. Lynch edző kettejük közé állt, majd túlordította a káromkodót.

– Mindketten azonnal az igazgatói irodába! Meséljék el, hol tanulták ezt a mocskos beszédet, aztán…

– Elnézést, de Jon csak engem védett meg – szóltam közbe gyorsan. – Az a… öhm, Todd erőszakoskodott

velem, Jon pedig a segítségemre sietett, nem lenne igazságos, ha büntetést kapna.

– Oh, értem – nézett rám kissé zavarodottan az edző. Szerintem még soha senki nem mondhatta el magáról,

hogy Jon Spencer védte meg, velem meg már másodszorra történik. – Akkor ti menjetek csak, én majd

felkísérem ezt a nagylegényt az igazgatóhoz. Lányokat inzultálunk, mi? Ha jól tudom, nem az első alkalom…

Többet nem hallottam, mert megragadtam Jon karját, és befelé vonszoltam. Alig értünk be, elrántotta magát az

érintésemtől.

– Mégis mi a francot gondolsz magadról?! – Leesett az állam. – Minek kellett belevonnod egy tanárt?

Lerendeztem volna!

– Inkább meg kellene köszönnöd! – csattantam fel hitetlenkedve.

– Mit? A gerinctelenséget? Mert mifelénk annak nevezik az árulkodást, és a…

– Mit tehettem volna?! – kiabáltam közbe. – Áruld el, ó Magasságos Magadfajta Férfi! – gúnyolódtam.

– Lerendeztem volna! – nyomatékosította felülemelkedve a csúfolódásomon.

– Hogyan? Erőszakkal? Mert annak lett volna értelme, ugye? Leszúrtad volna egy csavarhúzóval, vagy mi? Ne

nevetess!

– Inkább hálás lehetnél, hogy másodszorra mentem meg a csontos…

– Be ne merd fejezni! – böktem meg a mellkasát, mielőtt eszembe juthatott volna, hogy Jon Spencert

bökdösöm. – Nincs jogod leszólni a testrészeimet, amikhez semmi közöd, számon pedig főleg nem kérhetsz!

Nem emlékszem, mikor kértelek meg rá, hogy avatkozz közbe! Elintéztem volna magam is!

– Azt viszont nem felejthetted el, hogyan könyörögtetek nekem, hogy vállaljam el a nem-meleg pasid

szerepét! Az a helyzet…

– Én ugyan nem könyörögtem! – vágtam közbe, és bevittem egy utolsó bökést. – Ha tudni akarod, te voltál az

utolsó ember, aki eszembe jutott volna erre a hülye feladatra, ha pedig nem tetszik, nem kell csinálnod! Húzz el,

verj szét még néhány arcot aztán csúfolódj te is azon, ki lesz a következő áldozatom!

– Ha közted és a melegség között lehetne választani, lehet, hogy én is inkább egy másik pasast választanék! –

vágott vissza.

Akartam mondani valamit, de a torkomra forrt a szó. Ez fájó pontom volt, és tényleg tudtam, hogy nem

tehetek róla, de… mi van, ha valahogy mégis? Annyian mondták már, annyi mindenért voltam már életemben

hibás, miért ne lehetne ez is egy közülük?

– Helyes! – mondtam végül halkan. – Akkor a soha viszont nem látásra!

A dühöm nem tartott ki túl sokáig, a melankóliám viszont annál inkább, hiába mondta Gabe, hogy ne törődjek

azzal, ami történt. Igazság szerint egy csomó félét lehetett hallani, de az igazságot, hogy min húztam fel magam,

és azt, hogy elhangzott a bébetűs szó nem árultam el Gabe-nek. Felajánlotta, hogy beszél Jonnal, de

megmondtam, hogy ne tegye, amúgy is tudja mindenki, hogy csak megjátszottuk az egészet. Mindegy is volt, a

helyzet, amibe kerültem megoldhatatlan, nem terveztem keseregni rajta.

Az egyedüli dolog, ami némi vigaszt adott – merthogy egy kicsit mégis keseregtem – a délutáni tervem volt,

miszerint elmegyek a hídhoz fényképezni. Hamar el akartam készülni egy jó sorozattal a PP-nek mielőtt valaki

más pótolja a hiányosságaikat hidas képekből. Otthon gyorsan végeztem a házimunkával, aztán már épp

indultam volna, mikor apa a nevemet mondta azzal a fojtott éllel, ami nem jelentett jót.

– Hová mész? – kérdezte rosszalló pillantást vetve a felszerelésemre.

– Csak a… parkba – mondtam végül arra gondolva, hogy ha tudná, hova megyek igazából, nem tetszene neki.

– Időben hazajövök, és viszek telefont – hadartam még gyorsan.

– Elvégeztél minden feladatot? – A hangjából ítélve nem, valamit elfelejthettem. De mit?

– Azt hiszem – kockáztattam meg.

– Akkor gyere, nézd meg magad!

Rossz előérzettel mentem be a konyhába, és észre is vettem az apa által precízen sorba állított poharakat, amik

nem voltak elég fényesek. Apa vagy ezerszer elmondta, hogy ha a mosogatógépben mosom el a poharakat,

miután kivettem, egyszer öblítsem el őket a csapnál, mert csak úgy lesznek az igaziak. Mivel nem volta hülye,

természetesen tudtam ezt. Tízéves korom óta ismerem apa minden rigolyáját. Csakhogy a poharakat nem én

mostam el.

Már a nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam, nem én voltam, mert tudtam, ha magamra vállalom, apa még a

végén nem enged el itthonról, de nem foghattam anyára. Mindennél jobban utálom, mikor apa anyával kiabál,

mert neki mondja a legdurvább dolgokat. Így hát elfojtottam egy sóhajtást, és a poharakhoz léptem.

– Bocs, apa! Teljesen kiment a fejemből. Tudod, történt valami ma az iskolában…

Úgyhogy gyorsan elmondtam a belém kötő Todd esetét, és mivel egy rakpartiról volt szó, apa azon nyomban

rákezdett az ő ócsárlásukra. Bár Jont teljes egészében kihagytam a sztoriból, nem tudtam kiverni a fejemből,

hogy mit mondana, ha tudná, hogy valaki mást mártottam be. Ez nyilván árulkodás vagy, ahogy ő nevezte,

gerinctelenség még akkor is, ha jobb esetben senki nem fog tudomást szerezni róla.

– Szerinted jól tettem, hogy szóltam az edzőnek?– kérdeztem halkan, mikor a helyükre rakosgattam az

elmosott, csillogó poharakat. – Vagy az lett volna a helyes, ha magam intézem el az egészet?

– Persze, hogy jól tetted! – vágta rá apa. – Ha még egyszer ilyesmi történik, magam is bemegyek az iskolába

lerendezni. Ugye ez volt az első eset?

– Igen – mondtam gyorsan, majd kis hallgatás után kiböktem. – És ha fiú lennék? Akkor is szólnom kellett

volna?

– Nem vagy fiú – felelte tömören, nem nézve rám. Rosszul éreztem magam, amiért nem jó témát hoztam fel.

Már épp mondani akartam, hogy akkor elhúzok fényképezni, mikor folytatta. – Egy srác meg tudja védeni

magát, és nem bújik mások háta mögé. Egy lánytól senki nem várja el, hogy le tudjon rendezni egy ilyen ügyet.

Lerendezni, már megint ez a kifejezés. Vajon ez azt jelenti, hogy a férfiak világában az erőszak mindenre

megoldás? Ha Jon és Todd összeverekednek ma, akkor a téma utána le van rendezve? De mi a fenét érnek el

azzal, ha megverik egymást?

Végül is arra jutottam, hogy ez is olyan férfidolog, amire sosem tudom majd meg a választ. Talán legközelebb

én is megpróbálok az öklömmel megoldani valamit. Ki tudja, még be is válhat.

A~Sz~S~E

Kiderült, hogy az autósok nagyon idegesek lesznek, csak mert valaki a sávjuk szélén áll, és a hidat fényképezi.

Még csak nem is voltam útban, simán volt helyük elhajtani mellettem, egy furgonnál nagyobb autó meg amúgy

sem jöhetett erre, szóval igazán nem értettem, miért olyan idegesek. Az egyik férfi még valami ocsmányságot is

kiáltott rám.

Alapjában véve nem nagyon érdekelt. Amikor fotózom nem szoktam semmivel sem törődni, csupán azzal,

sikerül-e megörökítenem azt, amit szeretnék. A híd jobb oldalán parkoltam le, onnan kezdtem a fotózást

szemből, oldalról, alulról, most épp a híd tetején tartottam. Fontolgattam, hogy felmászom a korlátra, és

valamilyen öngyilkos mozdulat közben is készítek egy-két fényképet, de egyelőre megmaradtam a második

vasrúdon állva.

Épp kihajoltam, hogy másik szemszögből is alaposan megfigyeljem a híd felépítését, és közben azon

tűnődtem, miért is kérdezgette annyira Gabe egy negyed órája, hogy hol vagyok, mikor hangos dudálás rémített

halálra. Na, az ilyenek miatt nem állok a korlát tetejére, a végén még lezúgnék az ijedtemben. Dühösen

hátrafordultam, hogy ránézzek, mi problémája van velem a tülkölőnek, de rádöbbentem, hogy nem is nekem

szólt a figyelmeztetés.

Egy motoros alak állt meg nem messze tőlem a sáv szélén, és leszállva azon igyekezett, hogy minél közelebb

tolja a járművét a korláthoz, hogy az a legkevésbé legyen útban. Jon Spencer volt az.

Az első pillanatban döbbenten arra gondoltam, mit kereshet itt, aztán meg frászt kaptam attól, hogyan

nézhetek ki. Otthon már letöröltem minden sminket magamról, a hajam hátra volt fogva, kopott, kényelmes

melegítőnadrágot és élénk színű pólót viseltem, hogy feltűnő legyek, ne üthessenek el. Határozottan ellenemre

volt, hogy valaki a suliból így lásson.

Jon levette a bukósisakját, és felém indult.

– Tisztában vagy vele, hogy ide tilos feljönni gyalogosan? – kérdezte közönyösen, mintha az időjárásról

dumálna.

– Tisztában vagy vele, hogy itt tilos parkolni? – kérdeztem vissza ugyanolyan hangon, majd leugrottam a

vasrúdról. – Mit keresel itt?

– Beszéltem Jesse-vel rólad. Mondták, hogy itt vagy.

– Gabe és Jesse? – kérdeztem, mert nem szerettem, ha úgy beszélnek Gabe-ről, mintha nem lenne neve. – Azt

hittem, moziba mentek. – Ehelyett rólam beszélgetnek Jonnal? Ez nem hangzott jól.

Míg beszéltem, a hídra szerelt lámpák felgyulladtak. Elég vakító látvány volt, de távolabbról szép lehet. Sőt,

ha felmásznék, és valahogy ki tudnék hajolni anélkül, hogy leesnék, remek képet készíthetnék oldalról.

– Moziban voltak – mondta. – Jesse meg a srác tényleg… öhm, együtt vannak? – Meglepett pillantást vetettem

Jonra. Ezt eddig nem tudta? Akkor mit gondolt, mégis miért csináltuk a színjátékot? És vajon mit beszéltek

rólam?

– Miért érdekel? – kérdeztem óvatosan, kerülve a miért kerültem én szóba témát. Vállat vont.

– Szeretek tisztában lenni a dolgokkal.

– Elmondom, ha segítesz nekem – böktem ki végül. – Oda akarok felmászni, de kicsit félek, hogy leesek.

Tudnál tartani, vagy valami? – A korlátra nézett, ahová mutattam, majd vissza rám.

– De gyorsan csináljuk, mielőtt ránk hívják a zsarukat.

Hamar felmásztam, hagytam Jonnak, hogy átfogja a derekam, és csináltam egy rakás képet a digitális

gépemmel, majd az övtáskámból előkaptam a retró, filmes fényképezőmet.

– Az meg mi? – nevetett fel Jon. – Nem gondoltam volna, hogy még gyártanak ilyeneket.

– Nem is – pillantottam hátra mosolyogva, miközben vártam, hogy a vaku feltöltődjön. – Ez apáé volt, amikor

még ő volt gimis. Két éve találtam meg egy kacatokkal teli dobozban.

Mivel úgy gondoltam, így is elég információt osztottam meg vele egy olyan témáról, ami általában senkit nem

érdekel, elhallgattam. Épp az ötödik képhez helyezkedtem, amikor a mobilom megrezgett a zsebemben,

pontosan Jon karjai alatt. Hirtelen rádöbbentem, hogy túl jó munkát végez a biztonságban tartásommal. Olyan

szorosan fogott, hogy a ruhákon keresztül is éreztem a belőle áradó hőt.

– Lejövök – döntöttem el zavarba esve.

Furcsa volt, hogy itt vagyunk fent a hídon, nem mellesleg tilosban járva, és ő segít nekem a fényképezésben.

Ilyet eddig csak Gabe-bel csináltam, például, amikor beszöktem abba a kertbe, ami tele volt csicsás kerti

törpékkel, Gabe meg őrt állt nekem, hangos fütyüléssel jelezve, amikor a háziak hazafelé tartottak.

Jon csak akkor engedett el, amikor már majdnem lent voltam. Nem nézve rá elővettem a telefonom, hogy

rápillantsak az üzenetre.

– Gabe azt kérdezi, megtaláltál-e – tájékoztattam Jont. – Mit is akarsz tőlem? – bukott ki belőlem a kérdés.

– Itt akarod megbeszélni? – kérdezte. – Hol a kocsid?

– Ott parkolok – mutattam az irányt, miközben rossz előérzettel bámultam Jonra. Most tényleg, mit akarhat?

– Gyalog jöttél el idáig? – hitetlenkedett.

– Nem, megkértem a sofőröm, hogy tegyen ki itt, aztán parkolja le a limót! – mosolyodtam el gúnyosan. – Az

elkényeztetett plázacicák így csinálják! – Azzal megfordultam, hogy nekivágjak a híd hosszabbik szakaszának.

Igazából nekem sem tűnt fel, hogy eddig eljöttem. Öreg hiba, de fényképezés közben nem szoktam nézni merre

megyek.

– Elviszlek! – szólt utánam Jon, mire meglepetten megfordultam. Kijjebb ráncigálta a motorját a korláttól,

majd türelmetlenül rám nézett. – Gyere már, mielőtt elcsapnak!

Majdnem biztos voltam benne, hogy még soha nem ült egy lány sem Jon motorján, legalábbis nem az

iskolából, így izgatottan megindultam felé. Mikor gyorsan be akartam tenni a gépemet az övtáskámba,

észrevettem, hogy elfelejtettem ellőni az ötödik képet, így magam elé emeltem a fényképezőt, és megörökítettem

Jon Spencert. Ahogy rávillant a vaku, már meg is bántam, de nem mondtam semmit a csodálkozva rosszalló

pillantására, csak a fejemre nyomtam a felém nyújtott bukósisakját – ami elég kedves volt tőle, meg is tarthatta

volna –, és miután biztonságba helyeztem a cuccaim, felültem mögé.

Elég hamar visszaértünk a kocsimhoz, de azért nem annyira gyorsan, hogy ne maradjon meg az orromban Jon

illata. Furcsa keveréke volt faforgácsnak, tengervíznek és motorolajnak. Még az is felmerült bennem, hogy egész

kellemes, aztán gyorsan kivertem a fejemből a gondolatot.

– Szóval, miért is vagyunk itt? – kérdeztem gyorsan a témába vágva, amikor leszálltam Jon mögül, és a

kocsimhoz sétáltam.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékeztetett. Persze nem felejtettem el a kérdést. Igaz-e, hogy Gabe meg

Jesse együtt vannak. Meg kellene mondanom az igazat neki? Elvégre mindenki, akinek van szeme meg tudja

mondani. Csak rájuk néz, amikor együtt vannak és látja.

– Te mit gondolsz? – kérdeztem végül.

– Azt, hogy szándékosan kerülöd a választ – vágta rá, majd elgondolkodott. – A film miatt veszekedtek, elég

biztos vagyok benne, hogy igen.

– Remélem, hogy nem probléma neked – szusszantam fel. Ha mondott volna valami gorombaságot róluk,

biztos, hogy nekimegyek, ugyanakkor, ha nem mond semmi rosszat…

– Azért jöttem, hogy megmondjam, igazad volt, én pedig tévedtem – bökte ki végül, hátsójával a motorjának

támaszkodva. – Nem kértél meg rá, hogy közbeavatkozzak ma, magamtól csináltam. – Akartam mondani

valamit, de nem jutott eszembe, hogy mit. Jon Spencer elismeri, hogy tévedett? – Visszavonom azt is, amit

mondtam. Ha nem hívod oda az edzőt, valószínűleg komolyan beverem Todd képét, amiért felfüggesztést kapok,

és anyám kicsinált volna.

– Hát, örülök, hogy képes vagy logikus gondolkodásra – feleltem leplezve a döbbenetem. Sosem gondoltam

még bele, hogy Jonnak van édesanyja, abba pedig főleg nem, hogy esetleg tart tőle. – Ezt elmondhattad volna a

suliban is.

– Folytassuk a játékot – mondta még köznapian.

– Miért? – Vállat vont. – Ugye… Jesse nem zsarolt meg semmivel? Mert ha igen, beszélek vele. Nem kell

folytatnunk, úgyis hülyeség volt. Jól mondtad, nem hihető.

– Hihetővé tudom tenni. – A magabiztosság csak úgy sütött a szavaiból.

– Hagyjuk! – legyintettem. – Különben még odalenne a tekintélyed. Mi lenne azzal, hogy a magadfajta a

magamfajtával csak szórakozik? Mondom, beszélek Jesse-vel, hallgatni fog, mint a sír, akármit is rejtegetsz.

– Jesse nem zsarolt meg – tájékoztatott, láthatóan viccesnek találva, amit mondtam. – Inkább kötöttünk egy

egyezségfélét. Segítek neked, cserébe ő segít nekem.

– Miben? – Úgy nézett rám, mintha azt kérdezné, komolyan hiszem-e, hogy elmondaná. Oké, mindegy is. –

De hogyan akarod meggyőzni a sulit? Nem fogják továbbra sem elhinni.

– Hihetővé tudom tenni – ismételte, majd úgy tűnt, elégnek ítélte a társalgást, felült a motorjára. – Majd

holnap meglátod, hogyan.

Néztem, ahogy köszönés nélkül elhúz, aztán elővettem a gépem, és mielőtt hazafelé vettem az irányt,

csináltam még vagy ezer képet a fényárban úszó hídról.

A~Sz~S~E

Szeretem a péntekeket, mert mindig történik valami, ami elvonja a figyelmet rólam. Pénteken tartanak szinte

minden iskolai rendezvényt, és rendszerint a meccsek is ezekre a napokra vannak ütemezve, azonban ez a péntek

nem kecsegtetett semmi jóval. Kivételesen nem volt semmilyen program, így mindenki teljes érdeklődéssel

figyelhette a bevonulásomat. Néha arra gondolok, csak bebeszélem magamnak, hogy a fél iskola engem figyel,

de mindig szinte rögtön ki is derül, hogy valóban így van.

Szóval épp befelé sétáltam, amikor pár nagyeszű srác látványosan menekülni kezdett előlem, akik pedig látták

a showt csúfondárosan nevettek, ahogy persze én is, habár semmi vicceset nem találtam az egészben.

Kenzie fejcsóválva üdvözölt.

– Ezek rosszabbak lettek, mióta kiderült, hogy Jon meg te nem is jártok – jelentette ki, mintha én nem tudnám.

– Azért elmész Sabrina bulijára? – Kenzie-nek mondhatni mindene megvolt egész életében. Amióta ismerem,

csak két dologra vágyott igazán. Az egyik egy normális pasi – ami már teljesült is, legalábbis, ha normálisnak

számítjuk Tannert, akinek az életcélja, hogy a nap minden percében Kenzie szájára tapadjon –, a másik pedig,

hogy ott lehessen a legjobb bulikon. Bármennyire is utáltuk Sabrinát és Darcyt, az ő bulijaik voltak a legjobbak,

ráadásul Kenzie-nek most én voltam a beugrója, hiszen Darcy elsősorban engem hívott meg – igaz, Jonnal

együtt.

– Nem hiszem, bocs – ráztam meg a fejem. – Nem vagyok kész egy hatalmas adag Darcy féle gúnyra.

Mielőtt válaszolhatott volna, meghallottam, hogy valami történik. A zajszint szinte a nullára redukálódott, és

mivel ennek oka volt, idegesen forgatni kezdtem a fejem, hogy megkeressem.

Jon volt az, aki határozott léptekkel egyenesen felém tartott. Önkéntelenül is elmosolyodtam, és már nyitottam

a szám, hogy megkérdezzem, mi az oka a felbukkanásának – arra jutottam a hihetővé tenni annyit jelent, hogy

esetleg kissé magasabb szintre emelve a dolgot, kézen fogva kezdünk sétálni a folyosókon, vagy mások szeme

láttára is felenged a motorjára –, de minden hangot belém fojtott egy durva, állatias csókkal.

Még csak magához sem ölelt, csak a vállamra tette az egyik kezét, és kihasználva, hogy épp nyitva van a szám,

egész egyszerűen lerohant.

Életem első csókját Gabe-bel éltem át, és az gyönyörű volt. Édes, gyengéd, finom, mint utána az összes. Jesse-

vel másabb volt csókolózni, más technikát használt, mint amit már jól ismertem, de egyáltalán nem mozgatott

meg bennem semmit. Most már nyilvánvaló okokból nem is csináltuk túl sokszor. Ian csókja inkább volt undok

kísérlet arra, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb nyálát juttassa a számba, szóval az nem is számít igazán. A

negyedik tapasztalatom pedig Jon volt. Az ő csókja megint másik fajtába tartozott.

Úgy csókolt, mintha megesküdött volna rá, hogy az összes szájfényt eltűnteti az ajkaimról, ráadásul a

biztonság kedvéért alaposan leellenőrizte, hogy a nyelvemen nincs-e belőle. Az egész csak pár másodpercig

tarthatott, de sikerült az összes levegőmet elszívnia, majd kínosan cuppanó hang kíséretében végre békén hagyta

a számat.

– Szia! – mondta kellemesen mély hangon, amitől az egész arcom lángba borult.

A szám furán lüktetett, és még éreztem a nyelvét az enyémen, amikor rádöbbentem, hogy aki csak a közelben

tartózkodik, mind minket figyel, köztük Kenzie is. Tátott szájjal meredt rám, majd Jonra. A szívem hangosan

dobolt a mellkasomban, de ahelyett, hogy felháborodtam volna Jon előre nem egyeztetett, vadállatokhoz méltó,

primitív és durva csókján (ahogy egy normális lány tette volna), szédülten rámosolyogtam. Feszes kis mosoly

jelent meg a száján, mire bevallottam magamnak, még néhány ilyennel nemcsak elérjük a kívánt célt, még hozzá

is tudnék szokni a dologhoz. Mert akármennyire is játék volt az egész, és nem kellett volna semmit sem

jelentenie – hiszen Jon mosolya azt jelentette: ugye, hogy hihetővé tudom tenni? –, akkor is az egyik legjobb

csók volt az életemben. Hát igen, fura egy teremtménye vagyok a természetnek.

5. A pletyka akkor jó, ha szaftos?

Akármekkora szenzációt is jelentett a csókom Jon Spencerrel, kihagytam a péntek esti bulit, mert apa megint

vérszemet kapott, és hiába ígértem meg, hogy szombaton én viszem Luckyt az edzésre, valahogy elfelejtette ezt.

Mindenáron ott akart lenni, hogy kéretlen tanácsokkal lásson el mindenkit, aki elköveti azt a hibát, hogy rá

merészel nézni. Lucky teljesen le volt törve, hiszen igazából a barátja szülinapi bulijára vittem volna.

– Felhívom, hogy mégsem megyek – döntötte el péntek délután, de én rávágtam, hogy ne tegye.

Nem volt tervem, esetleg az őszinteség apával, de azt már korábban elvetettem. Nem jönne be. Valamit mégis

ki kellett találnom, ezért péntek este a buli helyett Luckyval átbeszéltük a lehetőségeket.

– Tégy úgy, mintha beteg lennél – vetette fel Gabe, aki átugrott hozzánk, mert Jesse-nek újabban késő délutáni

elfoglaltságai akadtak. Gabe elmondta, hogy egy lányt korrepetál, valami iskolai program keretein belül, ami

remek ötletnek tűnt, mert nyilván bekerül a jellemzésébe és jó pont lesz az egyetemi felvételijéhez. Nem, mintha

Jesse nem lenne száz százalékosan kitűnő mindenből ráadásként még egy futballisten is, akit majd tárt karokkal

fogadnak mindenhol. Gabe és én sem értjük, hogy csinálja, de Gabe esküszik rá, hogy Jesse egyszerűen zseni.

– Nem érdekelné – rázta a fejét Lucky szomorú arccal. – Amikor influenzás voltam, mennem kellett, még

akkor is, ha csak néztem.

Gabe együtt érzően csóválta a fejét.

– Kitalálunk valamit – bíztatta az öcsémet, megborzolva a haját. – Ott leszel a bulin.

Csakhogy hiába tanakodtunk, nem volt semmi épkézláb ötletünk, amit felhasználhattunk volna. Úgy

döntöttem, végső megoldásként, ha eljön az idő, betuszkolom a kocsiba Luckyt és elviszem a bulira, mielőtt apa

megállíthatna. Persze később megbánnám, annyi büntetés kapnék ezért, de megígértem Luckynak, hogy ott lesz,

és én mindig betartom az ígéreteimet.

Másnap reggel mindhárman az ágyamon ébredtünk, miután elaludtunk az Avatáron, de még mindig nem

sikerült semmi épkézláb ötletet összekaparni. A reggelinél Lucky kedvetlenül turkálta a tojásrántottáját, Gabe és

én pedig egymásra bámulva gondolkodtunk, mindhiába. Az a helyzet, hogy apa nem ostoba, így a legtöbb

gondolatot már csírájában el kellett fojtanom. Végül Gabe hazaindult, mi pedig ketten maradtunk Luckyval.

Apa a szokásos szombat délelőtti tevékenységét végezte, vagyis a kertben téblábolt. Minden bokrot alaposan

megstírölt, hogy levágja a legkisebb mértékben is kiálló ágacskát, aztán a füvet vette szemügyre, hogy

kiegyengesse a legapróbb göröngyösséget is. A mi kertünk rendezettebb volt az környék összes többi kertjénél.

Délben – mivel anya már korán reggel elment valahová a barátnőivel – ebédet főztem, közben pedig Luckyra

pillantgattam, aki szomorúan írogatta a házi feladatát az asztalnál. Már teljesen lemondott a partiról, minekutána

apa már vagy fél tucatszor megemlítette neki a mai edzést.

– Mi lelt, fiam? – torpant meg hirtelen apa, amikor elsétált Lucky mellett. – Olyan sápadtnak látszol.

– Nem érzi jól magát – mondtam gyorsan. – Lehet, hogy beteg lesz.

Apa erre szidni kezdte a vitaminokat, amiket Lucky szed, mondván azon semmit sem érnek, sőt csak

legyengítik a legértékesebb gyerekének immunrendszerét, ezért van, hogy Lucky olyan sokszor beteg. Szegény

öcsém tényleg könnyen elkapja a náthát és minden vírusos betegséget, ami csak előfordul az iskolájában.

– Fel a fejjel – csapkodta meg végül apa a hátát. – Legfeljebb csak nézzük az edzést, nem maradsz le

semmiről.

– Itthon is maradhatnátok – vetettem fel halkan. Apa még csak válaszra sem méltatott, kérdezgetni kezdte

Luckyt, mennyire érzi rosszul magát.

Azon kaptam magam, hogy mint olyan sokszor mostanában, haragudni kezdek anyára. Ha itthon lenne,

segíthetne meggyőzni apát, ha nem lenne folyton házon kívül, apa érdeklődése sem csak Luckyra irányulna.

Eljárhatnának ketten mindenfelé, ahogy szokták csinálni. Persze az már nagyon régen volt. Tizenkét éves korom

óta nem csinálnak ilyesmit.

Megebédeltünk hármasban, aztán mosogatás közben hihetetlenül egyszerű tervem támadt. Amikor apa

felküldte Luckyt, hogy kapja össze magát az indulásra, gyorsan a kisöcsém után osontam. A kezemben egy

poharat tartottam, ami undorító fehéres folyadékkal és ételdarabkákkal volt tele. Alig hittem el, hogy ezt

csinálom, de nem volt jobb ötletem. Még ez is jobbnak tűnt a menekülésnél.

– Fúj, mi ez, Lacey? – húzta el a száját Lucky, ahogy meglátta, mi van nálam.

– Csendesebben – szóltam rá. – Ez a rosszulléted eredménye.

– Bűzlik! – mondta borzadva, de érdeklődő hangon.

– Annál jobb – feleltem, és az egészet az ingére loccsantottam, ahonnan persze rögtön lefolyt a padlóra, majd

elkezdett szétterülni.

– Fúj, olyan, mint a hányás! – lelkendezett Lucky.

– Te csináltad, tégy úgy, mintha nagyon rosszul lennél!

Lehet, hogy ez hiba, de cseppet sem éreztem rosszul magam, amikor kitámogattam a fürdőszobába, majd

megmondtam apának, mi történt. Még akkor sem volt bűntudatom, amikor egész aggódni kezdett, hiszen csak az

edzés miatt tette.

– Ilyen állapotban Lucky nem mehet sehová – gondolkodtam hangosan. – De talán te elmehetnél, hogy lásd,

mit gyakorolnak, aztán később végigveheted vele, így nem marad le.

Apa megfontolta, majd valóban elment. El sem hittem, hogy sikerült. Luckyval madarat lehetett volna fogatni,

én pedig boldog voltam, amiért az öcsém boldog.

– Nem igaz! – csattant fel Kenzie hitetlenkedve. Egy kis kávézóban ültünk közel Lucky szülinapos barátjának

házához, és épp végigértem a mesélésben. – Komolyan műhányást kevertél? Apád meg bevette?

– Tök úgy nézett ki, mint az igazi – vontam vállat, de nem tudtam elfojtani egy mosolyt. – Megtettem, amit

meg kellett tennem.

– Istenem, a férfiakat, annyira könnyű átverni! – csóválta a fejét a mogyorós tejeskávéjába kortyolva. –

Múltkor, mikor nem volt kedvem ágyba bújni Tannerrel, azt mondtam, hogy ciklusom van. – Aha, véleményem

szerint ez nem ugyanaz a műfaj, de ráhagytam a dolgot. – Tudod, milyen döbbenetes felfedezést tettem? Jon

Spencernek semmilyen nyoma nincs az interneten! Nincs profilja sem a MySpace-en, sem a Facebookon…

Kenzie igazán meglepődöttnek tűnt, pedig az utolsó, akit el tudok képzelni a Facebookon lógni, az Jon lenne.

Nem ismertem túlzottan, de nem néztem ki belőle, hogy odaül a gép elé és frissítgeti az adatlapját. Ez csak az

olyasfajtákat köti le, mint Kenzie, aki már intézkedett is az ügyemben, szépen beírta párkapcsolatomnak Jont, és

már ott tartott, hogy közös képet kellene feltöltenünk.

– Talán majd lefényképezlek titeket, amikor hétfőn smároltok – álmodozott Kenzie. – Az aztán meggyőző

bizonyíték lenne. De mondd, milyen volt a csókja?

Nem akartam elmondani neki, hogy Jon valószínűleg kiverné a kezéből a mobilját, ha csókolózás közben

próbálna lekapni minket, így sóhajtva megint elmondtam neki, milyen is volt a csók.

– Semmi különös, egyszerűen csak a színjáték része volt. Nem jelentett semmit. – Ami nem volt konkrétan

hazugság. Tényleg a színjáték része volt, és nem kellett volna jelentenie semmit. Jon részéről nem is jelentett.

Legalábbis nem úgy tűnt, hogy egyáltalán emlékszik rá, amikor együtt kajáltunk, és megint alig szólt hozzám.

Mert az ember azt hinné, hogy egy vad csók után az emberek legalább egy kicsit megnyílnak egymás felé, de

semmi ilyesmi nem volt. Egyedül én bámultam néhányszor a szájára úgy, mintha valami halálos fegyver lenne.

– Lenyomta a nyelvét a torkodon, Lacey! Ne mondd, hogy nem mozgatott meg benned semmit! –

hitetlenkedett Kenzie.

– Nem vonzódom hozzá úgy – feleltem, ezúttal az igazat. Mert nem vonzódom, annyi biztos. – Az a csók

tényleg csak semmiség volt. – Persze csak miután túltettem magam rajta. Nem voltam biztos benne, hogy Jon

tervez-e még hasonlókat, de nem is mertem rákérdezni.

Elvégre, jobb nekem, ha nem tudom. Ráadásul nem hiányzott, hogy elkezdjek konkréten várni a csókjaira,

azért ott nem tartok. Meg aztán, annyira jó talán nem is volt. Inkább csak más, mint a többi csók az életemben.

Ennyi.

A~Sz~S~E

Hétfőn reggel a szokásosnál jóval vidámabban vágtam neki a hétnek. Lucky istenien érezte magát a bulin, apa

nem tudta meg, hogy elment, mert előbb hazaértünk, mint ő, ráadásul egész vasárnap pihengethetett a

gyomorrontásra hivatkozva. Összességében remek hétvége volt, még annak ellenére is, hogy apa kicsit kiakadt,

amiért anya megint összevásárolt pár holmit.

Anya egyik nagy szenvedélye a ruhavásárlás. A jóvoltából csordultig telve vannak a szekrényeim a legújabb

divat szerint való cuccokkal, ahogy persze az övéi is, bár magának sosem vásárol annyit, mint nekem. Mindig azt

szokta mondani, egy igazi népszerű lánynak sokkal több ruhája kell, hogy legyen, mint amennyit számon tud

tartani. Amikor anya annyi idős volt, mint én, a legmenőbb lányok közé tartozott. A szurkolócsapat kapitánya

volt, a legjobb pasival járt (apával), és az év végi bálon királynővé koronázták. Az évkönyve tele van írva

humoros ígéretekkel, megható búcsúüzenetekkel meg ilyesmivel. Apával együtt készült egyetemre, de rögtön az

érettségi után terhes lett, így végül is összeházasodtak.

Szóval anya tudja, milyen népszerű lánynak lenni, és már a gimi legelejétől azon volt, hogy azt faragjon

belőlem, ami egykoron ő volt.

Ezért kaptam az új ruhákat, amire ugyan nem volt szükségem, de mindenképp fel kellett vennem, egyrészt,

hogy örömet szerezzek anyának, másrészt, hogy apa ne mondhassa, még feleslegesebb pénzkidobás volt, ha nem

is viselem őket. Anya nem igazán volt képben afelől, hogy az elmúlt héten egy kicsit Jon Spencerhez illően

öltözködtem, az új darabjaim kifejezetten plázacicásak voltak. Még a gondolatra is megrezzentem, mit teszek

Jon hírnevével, ha esetleg egy csupa divatos cuccot viselő lánnyal látják smárolni. Jól néztem ki, csak épp

annyira nem Jonhoz illően, hogy előre izgultam, mi lesz ebből. Reméltem, hogy nem kapom meg újra a fejemre,

hogy egy életképtelen bábu vagyok.

Szerencsére először nem vele, hanem Gabe-bel futottam össze, aki szokatlanul komor arcot vágott.

– Mi a helyzet? – kérdeztem puszit nyomva a mosolytalan képére.

– Jesse kiakaszt, Lace. Miért van az, hogy ha neked valami problémád van, rögtön kimondod, és nem csinálod

azt a durcáskodást? Ha nekem van valami gondom, akkor egyszerűen megmondom neki, de ő nem! Morcos és

hallgatással büntet! – keresztbe fonta a karjait, és úgy nézett rám, mintha nemcsak erre a bajra, de a világ

összesére tőlem várná a megoldást.

Néha túl nagyok az elvárásai velem szemben.

– Nem tudom. Lehet, hogy mert mind másmilyenek vagyunk? Kettőnknek több problémával volt dolga, mint

bárkinek, akit ismerek, már rutinosan megy nekünk a kezelésük, ezzel szemben Jesse máshogy nőtt fel. Van két

csodálatos szülője meg egy elbűvölő húga. Talán nem tudja, hogyan tálalja, ha gondja van.

– Talán – bólintott Gabe elgondolkodva. – Köszi, Lace.

– Nincs mit.

– Dehogy nincs – nézett rám komolyan. – Ha te nem lennél, akkor… Nem is tudom, mi lenne. Már rég világgá

rohantam volna, ha nem vagy nekem.

– Vagy csak egy másik lány legjobb barátja lennél, és soha még csak eszedbe sem jutott volna, hogy van az a

Lacey nevű szerencsétlen, aki valahol a világban arra gondol, mi hiányzik az életéből.

– Ez oda-vissza van – karolta át a vállam. – Mi még húsz év múlva is Lace és Gabe leszünk, ebben biztos

vagyok!

Nehéz lett volna vitatkoznom, mert pontosan ugyanezt gondoltam. Jöhet bármi, mi ketten mindig ott leszünk

egymásnak.

A bármi, jelen esetben Darcy Andersont jelentette. Nem tudom, hogy csinálja, hogy mindig épp ott van,

amikor a legkevésbé hiányzik, de mesteri benne.

– Lacey, igazán sajnálhatod, hogy lemaradtál a buliról pénteken! Jon Spencer túl sokat kért volna azért, hogy

elhozzon?

Rámosolyogtam.

– Tudod, hogy van ez. Néha az embernek akad jobb dolga is, mint egy szimpla buli.

– Épp most készült elmesélni a részleteket, ha megbocsátasz – húzott el Gabe Darcy útjából.

– Egy jó kis csajos beszélgetés, mi? – nevetett fel gúnyosan Darcy.

Az egész egyetlen másodperc műve volt. Az egyik pillanatban még megkönnyebbültem, hogy ilyen hamar

leráztuk magunkról, a következőben kibújtam Gabe karja alól, és ott álltam szemtől szemben Darcyval.

– Mit értesz az alatt, hogy csajos beszélgetés? – kérdeztem vészjóslóan. Nem voltam biztos benne, hogy

túlreagálom-e a dolgot. Darcy nagy szemeket meresztett rám.

– Itt jön – nyögte ki végül, ami megmentette… mondhatni bármitől, amit terveztem tenni vele.

Megfordultam, hogy lássam Jont, aki valóban a folyosón haladt végig, de nem úgy tűnt, hogy csókolózós

kedvében van. Inkább mintha emésztette volna magát valamin. Még csak felém sem nézett, pedig mindenki őt

figyelte.

Kissé dühös voltam, így nem törődve azzal, mi lehet az eredménye, otthagyva Darcyt Jon felé indultam.

Komolyan észre sem vett, amíg nem kerültem elé, de aztán felnézett rám, pontosan mintha az kérdezné: mi a

franc van?

A srácok nem igazán szoktak így nézni olyanokra, akit kedvelnek, de nem zavartattam magam, átöleltem a

nyakát, hozzásimultam, és alaposan megcsókoltam, ahogy olyan lány, mint én, csókolna olyasvalakit, akiért

nagyon odavan. Nem igazán csókolt vissza, de nem is számított, csak az, hogy hihető képet nyújtsunk. Nem

tudom, mennyire sikerült, mert nem mertem másfelé nézni, hogy meggyőződjek róla, helyette a csók után is

Jonra tapadtam, és mosolyogva néztem fel rá.

– Mi történt? – kérdeztem jobb híján. – Szinte észre sem vettél. – Az egyik kezemmel megkíséreltem játékosan

megpiszkálni a haját, de úgy kapta el a kezem, mintha nem bírná elviselni, hogy hozzáérek. A szívem

gyorsabban kezdett verni, mert a szorítása a csuklómon túl erős volt.

Azt hiszem, az ilyen helyzetekre mondják, hogy valaki a tűzzel játszik. Igazán dühös lett rám a csók miatt,

látszott rajta, hogy legszívesebben nekivágna egy szekrénynek. Amit meg is tett.

A következő pillanatban nekicsapódtam az egyik fémajtónak, Jon arca pedig közvetlenül az enyém előtt volt.

– Soha többet ne csókolj meg így! – morogta az arcomba, aztán a szája már az enyémen is volt, mielőtt

realizálódott volna bennem, hogy a hátam mögé tett kezével megkímélt mindenféle fájdalomtól, amit a

szekrénynek való ütközésem okozhatott volna.

Erőszakos mozdulat volt, hasonlóan a csókjához, szinte lehengerelt a szájával, mégsem bántott, egyszerűen

kordában tartotta magát. Csak amikor elhúzódott, és én zihálva levegő után kaptam, vettem észre, hogy mindkét

kezemmel a pólóját markolom. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ellökni vagy belé kapaszkodni akartam.

– Rossz nap, mi? – kérdeztem, amikor végre szólni tudtam.

– El sem tudod képzelni – felelte, majd megfordult, és elment a dolgára.

Elrejtve a zavarom, körülnéztem. Gabe még mindig ott állt, ahol hagytam, felvont szemöldökkel meredve rám,

Darcy pedig tátott szájjal bámult Jon után. Végül Gabe odalépett hozzám, és belém karolt.

– Ez a Jon Spencer tényleg egy elég vad alak – csóválta a fejét, majd még halkabban hozzátette. – Remélem,

azért nem kell túl sokáig csinálnod a színjátékot. Nem volt túl durva veled?

– Nem – rántottam meg a vállam, miközben fél kézzel a szájfényem után kutakodtam. – Szerintem nagyrészt

csak a show miatt csinálja.

– Akkor sem kellene… – Gabe újra megrázta a fejét. – Ha igaziból járnátok, és így bánna veled, szétverném a

képét! Vajon a barátnőivel is ilyen volt?

– Nem tudom. Tudsz valakiről, aki a barátnője volt? – kíváncsiskodtam.

– Nem hallottam semmit.

Pedig önmagamat is meglepve nagyon érdekelt, hogy milyen lány az, aki elmondhatta magáról, hogy Jon

barátnője volt. Azt kívántam, bárcsak lenne elég bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem tőle, amikor majd

együtt ebédelünk.

Két szünet alatt nyilvánvalóvá vált, hogy sokan nem hiszik el, amit Darcy állít, vagyis, hogy csak bérelem Jont

barátomnak, de azt sem nagyon veszik be, hogy együtt járunk, épp ezért árgus szemekkel figyeltek engem, hátha

árulkodó sóhajtáson kapnak, miközben aléltan azt rebegem: Ó, Jon, szerelmem.

Pedig jobb dolgom is volt annál, hogy amiatt aggódjak, mit mondanak a többiek. A PP-nél nem szerették a

hidas képeim, amin annyira nem csodálkoztam, mert valóban nem lettek különlegesek, de azért jó lett volna, ha

nem csak kettőt vesznek meg abból a rengetegből, amit elküldtem. Megkaptam az új kategóriákat, a Halloweent

és továbbra is a családi idillt, amikre elkel majd pár jó ötlet. Főleg, hogy Halloween csak jövő héten lesz, de

nekem már ezen a hétvégén le kellene adnom a képeket. Mégis hogyan fényképezzek Halloween témában, ha

nincs is még Halloween?

– Rendezz, elő-Halloween partit – adta meg a választ Kenzie, amikor felhoztam a témát, majd mintha nem is

ő, hanem én találtam volna ki, felkiáltott. – Ez mennyire jó ötlet! Kérlek, Lacey, hadd rendezzem én!

– Apa soha nem engedné, hogy bulit tartsak nálunk – szögeztem le, habár ezt neki is tudnia kellett.

– Igaz. Az én szüleim sem… megkérhetnéd Gabe-et! Biztos belemenne, imád téged!

– Nem lehet – ráztam meg a fejem. – Ő most nincs olyan jóban a szüleivel.

Gabe apja hasonlóan az enyémhez, folyton piszkálja őt, ezért Gabe nem is sokat van otthon. Kicsit fura lenne,

ha egy idióta bulival nyaggatnám. Szegény Kenzie egészen le is tört, mikor ezt kifejtettem, de hamar áttért a Jon

témára.

– Azt hallottam, gátlástalanul faltátok egymást a folyosón – mondta kajánul. – Ne mondd, hogy nem igaz!

– Csak csókolóztunk – vontam vállat. – Nem volt benne semmi gátlástalan.

– De talán híresztelhetnéd, hogy volt – vetette fel. – Te is tudod, hogy a pletyka akkor jó, ha szaftos.

– Viszont nem akarom, hogy olyan lánynak nézzenek, mint Darcy. Már a csókolózás is több mint, amit

akartam.

– Nem értelek – rázta meg a fejét. – Tényleg egy kicsit sem mozgatott meg benne semmit? Komolyan?

Elgondolkodtam rajta, mit válaszoljak. Ha beismerem, hogy Jon csókjai elképesztőek Kenzie rám száll, és

valami olyasmit is belemagyaráz az egészbe, ami nincs is ott. Például, hogy Jon tetszik nekem, ami nem igaz.

Vagy, hogy esetleg komolyan is lehetne valami köztünk, ami duplán nem igaz.

– Nem volt borzalmas – mondtam végül, mire felderült, de mielőtt megszólalhatott volna, folytattam. – De Jon

nem az a típus, aki bejön nekem. Az olyan srácokat szeretem, akik kedvesek, ő pedig határozottan nem az.

Ráadásul semmi közös nincs bennünk, nem volna miről beszélgetnünk, nem oszthatnám meg vele, mi tesz

boldoggá, még csak… nem is az a fajta, aki mentolos-csokifagyit hozna nekem, amikor szükségem van rá, érted?

Azt hittem, Kenzie majd tovább győzköd vagy könyörög, hogy még részletesebben írjam le Jon csókját, de

végül csak komolyan bólintott.

– Igaz. Így legalább nem kell aggódnod, amiatt, hogy belezúgsz, ő meg dob téged.

Ebédszünetben, mikor épp Jon keresésére indultam, az járt az eszemben, milyen lenne egy igazi párkapcsolat

Jonnal. Nem mintha vágytam volna ilyesmire, csak gondolkodtam rajta. Elképzeltem, mit mondana, ha szót

ejtenék az otthoni helyzetről vagy más sokkal kínosabb témákról, és még abban a képzeletbeli képben is csak

mogorván hallgatott, mint általában bármikor. Kivéve a csütörtök estét a hídon és utána. Akkor valahogy

olyan… nyitottabbnak tűnt. Nem is értettem, miért.

– Hé! – huppantam le mellé Jon mellé az egyik padhoz, miután gyorsan végigrohantam a másik kettő között.

Észrevettem, hogy amióta volt az a kis összetűzésem Toddal, közelebb ül a bejárathoz, hogy ne kelljen annyit

lavíroznom a többi pad között. Vagy csak bebeszélem magamnak? Ez már a második alkalom, nem lehet

véletlen. – Bocsi, hogy megcsókoltalak ma reggel. Mérges voltam Darcyra, nem akartalak sokkolni, csak úgy

jött.

– Sokkolni? – Félig felém fordult, és pillanatnyi mosolyra húzta a száját. – A csókod nem sokkoló volt, hanem

egész egyszerűen béna. Túl lagymatag.

– Mi? – tátogtam döbbenten. – Az én csókom nem béna! Még senki nem panaszkodott!

– A senki alatt a meleg srácokat érted? – Oké, felfújtam magam. Nagy levegőt vettem, hogy lekiabáljam a

fejét, de belém fojtotta a szavakat azzal, hogy átkarolt, és közelebb húzott magához. – Azt hittem, az a lényeg,

hogy úgy tűnjön, belém vagy zúgva. Nem kellene így húznod az orrodat – mormolta.

Esküdni mertem volna, élvezi, hogy felhúzott.

– Jó – vettem elő az álmosolyomat. – Most az egyszer. Helyette tisztázzuk a szaftos pletykákat, és a határokat.

– Határokat? – ismételte elvéve rólam a karját. Bár konkrétan nem érintettük egymást, elég közel voltunk

ahhoz, hogy romantikus közelségnek tűnjön.

– Nem tapogathatsz – kezdtem gyorsan sorolni a kigondolt dolgokat. – Sem derék alatt, sem a…

mellkasomon. – Gunyoros pillantást vetett rám, de nem szólt, így folytattam. – Viszont kitalálhatsz dolgokat. Ha

valaki véletlenül kérdezi, mondhatod, hogy a pólóm alá nyúltál, de messzebbre nem mentünk. Nem csináltam

semmit, ami miatt szégyenkeznem kellene, rendben?

– Én pedig nem csinálok semmi romantikusat – mondta mogorván. – Semmi virág, ékszer vagy jégkrém. Nem

mondok olyasmit, hogy a hajad olyan, mint a folyékony arany, a szemed meg, mint az ég kékje.

Szélesebben mosolyogtam.

– Rendben, de azért kedves tőled, hogy így gondolod, Jonny! – ugrattam gúnyosan.

– És nincs becézés! – vágta rá.

– Tudod, fogalmam sincs, hogy képes valaki elhinni, hogy nekünk valaha is közünk lehet egymáshoz –

gondolkodtam hangosan, de erre már nem válaszolt, csak elővette a szendvicsét.

Valami hús volt már megint, amitől türelmetlenül korogni kezdett a gyomrom. Hiába a trend, miszerint, egy

olyan lány, mint én gyümölcsön, joghurton meg mindenféle salátalevélen kell, hogy éljen, a magam részéről

elszánt húsevő vagyok. Elhatároztam, hogy hazafelé megeszem egy duplahamburgert. Savanyúan vettem elő a

saját, húsmentes ebédem, és miközben ettem, finomabb falatokról ábrándoztam.

– Na, és mit csináltál a hétvégén? – törtem meg a csendet. – Van olyan időpont, amikor lehettünk együtt?

– Tőlem mondhatsz, amit csak akarsz.

– Vasárnap – vontam vállat. – A szombat nem jó, mert műhányást gyártottam, aztán meg Kenzie-vel voltam

egy kávéházban, akárki megláthatott. Vasárnap mondjuk… elvittél valami király helyre fényképezni. Vagy ez

nem illik az imidzsedbe? Túl romantikus?

Kérdőn néztem rá, ő pedig félmosollyal a képén bámult vissza.

– Műhányás? – ismételte. – Az mégis minek kellett?

Elkomorodtam. Ha elmondanám, újabb miért kérdések vetődnének fel benne, amiből végül következne

mindenféle feltételezés, azt pedig nem engedhettem. Jon nem a barátom, hogy többet meséljek neki, mint

amennyit szükséges.

– Az nem fontos. Inkább azt mondd meg, jó-e a fényképezés.

Azonban már nem is figyelt rám. Ha nem ő lett volna Jon Spencer, esküdni mertem volna rá, hogy az nem

tetszett neki, hogy kitértem a válaszadás elől, de mivel tudtam, milyen ő, elhessegettem a gondolatot. Nem

hittem, hogy annyira érdekelné valami is velem kapcsolatban, hogy a közönyön kívül akármit megmozdítson

benne. És ez így volt jól.

6. „Laceyt senki nem ültetheti a sarokba!”

Jesse elő-Halloween partijának híre izgalomban tartotta az iskolát. Hétfőn még csak egy ötlet volt, kedden

terv, szerdán pedig kész tény: Jesse szülei átengedték az egész házat, hogy megtarthassa azt a bulit, amit annyira

akart. Az igazság – hogy Jesse nem akarta a bulit, és emiatt haragudott is rám, mert Gabe miattam beszélte rá –,

senkit sem érdekelt. Gabe azt hiszem, nem vette észre, milyen vádlón néz rám Jesse, Kenzie pedig nem törődött

vele, amikor felvetettem, hogy mégsem kellene megtartani.

Hiába volt minden, péntek este ott álltam a minimalista jelmezemben – kölcsönkértem Gabe mezét, ami ugyan

lógott rajtam, de legalább alá lehetett rejteni a fényképezős holmimat, sminket nem kentem fel, csak bezsúfoltam

a hajam egy baseballsapka alá, amit az arcomba húztam.

– Pontosan minek is öltöztél? – kérdezte Gabe, aki a maga részéről fehér inget meg rövidnadrágot viselt és

teniszütőt lóbált, mondván ő egy teniszező. Kétség kívül Jesse vitte el a pálmát, aki tök normálisan nézett ki, de

igazából sorozatgyilkost alakított. A kérdezősködőknek csak megmutatta a vadászkését, amit a zsebében

rejtegetett.

– Nem látszik? – mosolyodtam el, majd mogorva képpel, morogva folytattam. – Fiú vagyok.

Gabe annyira nevetett, hogy még az ütőjét is elejtette.

– Bocs, szépfiú, fel kellett volna ismerjelek.

Azt hiszem, nekünk hármunknak voltak a legbénább jelmezeink, de nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy a

többiek jól nézzenek ki. Voltak is rendesen sellők, vámpírok, boszorkányok, hercegnők, de még egy múmia is.

Az első órában minden érkezőt azon frissen körbefotóztam, ahogy kellett, majd bevonultam az egyik sarokba, és

csak úgy lődözgettem a képeket, amikor úgy gondoltam, érdemes lenne. Szerencsére nem kellett a középpontban

lennem, Jesse mesteri volt a sorozatgyilkos házigazda szerepében – még pár Hannibal Lecter poén is eszébe

jutott a kajával kapcsolatban, amikkel nagy sikert aratott –, Gabe-et lefoglalta pár barátja; tündének öltözött

Kenzie barátnőm pedig sorban törte össze a szíveket, amikor mindenkit elutasított, aki táncolni hívta, kivéve

persze a zöld köpenyes Tannert, aki már a második srácnál megsértődött, mintha szegény Kenzie tehetne róla,

hogy próbáltak kikezdeni vele.

Épp kiszúrtam Iant, akinek a jelenlétén elcsodálkoztam, mikor a tömeg hirtelen felszisszent, és szétvált.

Komolyan tök vicces volt a helyzet, ahogy mindenki Jon Spencerre bámult, mintha maga Godzilla masírozott

volna be Tokió felhőkarcolói közé. Jó, a felbukkanásának tényleg nem volt valószínűsége, nem is számítottam

rá, de azért nem kaptam frászt vagy ilyesmi. Egy heti csókolózás után furcsa is lett volna, ha még mindig tartok

tőle. Bár azért még okoz döbbenetet, mint például, mikor a már majdnem megszokott csók közben a derekamra

teszi a kezét, és az ujjaival dobol, mintha a szívverésem számolná (szerdán), amikor egy pillanatra belehúz az

ölébe és megcsókolja a nyakam odakint a padoknál (csütörtökön) vagy egyszerűen csak rám mosolyog

(pénteken). Persze tudom, hogy csupán megjátsszuk az egészet, de attól még jól esnek ezek a dolgok, mert azt

mutatják, hogy megtörténhetne. Elvégre Jon nem az az eltúlzós típus, ha ilyesmit játszik, akkor úgy gondolja,

igazából is meglehet, hogy egy rendes srác egyszer még így érez irántam.

Jon engem keresett, észrevettem, hogy inkább azokat a lányokat nézi meg alaposabban, akik igazi lányos

ruhákat viselnek, így kicsit kellemetlenül éreztem magam a Gabe-illatú szerelésem miatt. Ha tudtam volna, hogy

jönni fog, másnak öltözöm. Vajon hogyan fog kinézni, hogy az álbarátnője fiúruhákban van?

Végül intettem neki, mire megállapodott rajtam a szeme, és valódi vigyor jelent meg az arcán. Szerintem

legfeljebb a kezemben tartott fényképezőgépről – amit most gyorsan letettem magam mellé – voltam

felismerhető.

Odasétált hozzám, én meg kicsit zavartan felálltam, aztán jobb híján megigazítottam a baseballsapkámat.

– Mit csinálsz itt a sarokban? – kérdezte hitetlenkedve, ahogy elém ért. – Aligha találtalak volna meg, ha nem

integetsz.

– Csak fényképeztem – vontam vállat. – Tetszik a James Dean szerelésed.

Végignézett magán – persze, hogy nem öltözött be, de ezt nem kellett tudniuk a bámészkodóknak. Jon amúgy

is tiszta James Dean volt.

– Te pedig szexi vagy, Szeplős – bólintott elismerően végignézve rajtam.

Kis híján kiestem a szerepemből. Szeplős?! Azt merte mondani nekem, hogy szeplős vagyok? Nem vette észre,

hogy sikerült felhúznia, lehajolt, hogy megcsókoljon, mire bosszúból azt tettem, amit utál. Átkaroltam a nyakát,

és visszacsókoltam. Egyik nap, mikor a szokásosnál is mogorvább volt elsorolt egy csomó dolgot, amit szerinte

bénán csinálok, úgyhogy az összes tiltott részletet bevetettem ellene. Még idiótán kuncogtam is, amikor

elhúzódott – aminek az előzményét viszont nem szándékosan csináltam a múltkor, tehetek én róla, hogy egy

kellemes csók kihozza belőlem azt a hülye hangot? –, de nem hagyta magát feldühíteni.

Kézen ragadva kivezetett a sarokból, aztán már csak azt vettem észre, hogy táncol velem. Ez már tényleg több

volt, mint amire számítottam.

– Ezt most miért csinálod? – suttogtam szinte mozdulatlan szájjal.

– Csak egy tánc, aztán már el is húzok – közölte. – Így egyeztem meg Jesse-vel.

– Te mit kaptál cserébe?

Persze csak az derült ki, én mit nem kapok: választ. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az az izé Jesse és

Jon között, Gabe elárulta, ők ketten többször is találkoznak suli után. Viszont Jesse-ből nem lehet kihúzni

semmit, ahogy Jonból sem. Valami szupertitkos lehet.

– Ne nevezz többet Szeplősnek! – mondtam végül, mikor elhúzódott a csendünk.

– Ki kell, ábrándítsalak, szivi – nevetett rám. – Amikor nem vagy kikenve mindenféle vacakkal, tisztán

látszanak a szeplőid. Ha a barátnőm lennél, akkor is Szeplősnek neveznélek. Illik hozzád. – Tudtam, hogy ezt a

néha a számon kicsúszó Jonny miatt kapom, de nem érdemeltem.

– Még az is jobb lenne, ha Barbie-nak hívnál! – húztam az orrom.

– Kizárt, Szeplős! – Direkt idegesített, láttam rajta, élvezi, hogy nem ordíthatom le a fejét, pedig nagyon

szerettem volna. – Ha az jobban tetszik, nevezhetlek Pulykatojásnak is.

– Ha úgy mersz hívni, kiszúrom a motorod kerekeit! – szorítottam össze a fogaim. – Ne hidd, hogy nem

teszem meg!

– Oké, Szeplős, akkor ebben maradunk.

– Nem csodálom, hogy nincs barátnőd! Elviselhetetlen vagy! – sziszegtem halkan.

– Hogy is tudnék ellenállni, ha ilyeneket mondasz? – kérdezte jó hangosan, mielőtt megint megcsókolt.

Azt hiszem, tökéletes műsort adtunk, csak épp… rendben, kimondom: teljesen beleszédültem. Be kellene

tiltani az ilyen csókokat, annyira finom és izgató volt, hogy meg kellett kapaszkodnom Jonban, nehogy hanyatt

zúgjak, ráadásul a legrosszabb talán az egészben az, hogy tudta, milyen hatással van rám. Mi másért lett volna az

a gúnyos mosoly a képén? Még akkor sem tűnt el, amikor Gabe és Jesse túl nagy feltűnés nélkül a konyhába

hívtak minket egy kis dumálásra.

– Ez aztán nem volt semmi! – lelkendezett Gabe. – Olyan voltál, mint Johnny Castle!

Jon és Jesse üres tekintettel néztek rá, nyilván fogalmuk sem volt róla, miről is van szó.

– Laceyt senki nem ültetheti a sarokba! – öklözött a levegőbe Gabe, észre sem véve, hogy a másik két fiú még

mindig nincs képben. – Még távolról is tök szexis volt, ahogy ráztad magad, Lace! – fordult felém, azzal

átkarolta a nyakam, és megpörgetett, így lemaradtam a srácok tekintet-dumálásának kis részéről.

Annyira nem érdekelt különben, hiszen ahogy Gabe átölelt és félhangosan dúdolgatott (I’ve Had the Time of

My Life…) megszállt az a kellemes érzés, ami mindig, mikor vele vagyok, könnyedén feloldódtam a

jókedvében, és vele együtt dúdolva lépegettem sokkal nagyobb összhangban, mint az Jonnal valaha is lehetne.

A pillanatnak Kenzie vetett véget, aki berohant, gyorsan körülnézett, hogy tényleg csak magunk vagyunk-e,

majd pacsira emelte a kezét.

– Ez annyira igazi volt! – ujjongott, miközben Gabe összecsapta vele a tenyerét. – Mindenki rólatok beszél!

Tudod, mi lenne ennél is jobb? Lacey, el kell motoroznod Jonnal!

Kenzie nem törődött Jon miről beszélsz, asszonyállat? pillantásával, csak megragadta a kezem, és vázolta az

élethelyzetet, mennyire remek is lenne, ha Jon elvinne, és mindenféle pletykák indulhatnának útra arról, hogy

hová tűntem.

– Igaz! – kapott lelkesen az ötlet után Gabe is. – Nincs rá esély, hogy magaddal vidd, aztán visszahozd egy-két

óra múlva? – Jon nyitotta a száját, de gyorsan beelőztem.

– Hülyeség, srácok! Ha…

– Elviszlek. – Bennem rekedt a folytatás.

– Mi?

– A környéken van egy kis dolgom. Elviszlek – ismételte Jon olyan hangon, amitől úgy éreztem, egy meztelen

csigát is szívesebben szállítana, mint engem (valószínűleg azért, mert az nem foglalna annyi helyet, meg

csendben is lenne), mégis elmosolyodtam.

– Komolyan? Megint ülhetek a motorodon, Jonny? – Ami egyrészt nagy lépés, semmi sem dobja majd meg

jobban a pletykát, ugyanakkor szuper is, mert imádtam száguldozni.

Jon nem vonta vissza a szavát, így kimenekülhettünk a hátsó ajtón keresztül. Kész felüdülés volt otthagyni a

partit, fényképeztem eleget, szóval emiatt nem kellett aggódnom, a többi meg nem érdekelt. Nem rajongtam a

bulikért, sosem okozott különösebb gyönyörűséget mások előtt rázni a hátsóm, és más csajok szerelésén

pletykálni.

– Várj, Lace! – rohant utánam Gabe, amikor már majdnem a motorhoz értünk. – Hideg van, vedd fel a

dzsekim! – Jon úgy bámult rá, mintha nem hinne a szemének, főleg miután Gabe rám is segítette a ruhadarabot.

Csak akkor szólalt meg, amikor Gabe visszament a házba – vagyis inkább visszarohant, mert tényleg elég

hideg volt, ő meg rövidnadrágot viselt –, és én mosolyogva néztem utána.

– Ez elég szánalmas, nem? – kérdezte a fejét csóválva.

– Mi? – kérdeztem vissza.

– Ez a tekintet egy meleg srác után – mondta az arcomra fagyasztva a mosolyt. – Na gyere, Szeplős, hátha a

hideg levegő kitisztítja a fejedet!

A~Sz~S~E

Jonnak volt tartalék bukósisakja a csomagtartóban, amit nagyon kedvesnek találtam, mert nyilván miattam

tette be, így máris kevésbé tűnt szemétnek a rám ragasztott becenév miatt. Furcsamód az sem aggasztott annyira,

hogy már tudja a titkomat, vagyis azt, hogy még mindig bele vagyok zúgva Gabe-be, mert nem úgy tűnt, hogy

nagyon megbotránkozik a helyzeten. Igaz, szánalmasnak nevezett, de azt eddig is tudtam, nem?

Egy csendes kis utcában kötöttünk ki, ahol kicsi, de szépen karban tartott családi házak álltak. Fogalmam sem

volt, mit keresünk itt.

Hirtelen befordult két bokor közé egy szűk kis beállóra.

– Mi a francon vihogtál, mint valami őrült? – kérdezte Jon nem túl kedvesen, ahogy leszálltunk a motorról, és

levette a sisakját, hogy szembesülhessek a rosszalló arcával.

Megint nevetnem kellett, mert eszembe jutott, min is vihogtam.

– Nagyon furán nézhettünk ki – mutattam magamra a fiús cuccokban. – Mindenki azt gondolhatta: hé, ki az a

srác Jon Spencerrel, aki úgy kapaszkodik bele, mint koalabébi az anyukájába! – Ahelyett, hogy velem nevetett

volna, furcsállkodva nézett rám.

– Túl sokat törődsz azzal, hogy mit gondolnak mások – mondta szárazon. – Maradj itt!

Azzal elindult, hogy megkerülje a házat, aminek a feljáróján megálltunk. Egyszerűen otthagyott egyedül, mint

valami csomagot, még csak azt sem mondta, mikor jön vissza! Ennyit a jókedvemről. Ennyi erővel a buliban is

maradhattam volna.

Épp elterveztem, hogy jobb híján játszok egy parti snookert a telefonomon, amikor bokorzörgést hallottam a

hátam mögül. Meg kell, hogy mondjam, hogy egy ismeretlen helyen, egyedül a sötétben bokorzörgést hallani

elég ijesztő. Elvégre, ki tudja, hogy milyen perverz alakok rejtőzködhetnek a közelben?

Hevesen dobogó szívvel megfordultam, és magasba emelve a telefonom a bokor felé világítottam. Kis híján

felsikítottam, mikor hallottam a nedves toccsanást, aztán már csak döbbenten bámultam, ahogy egy nedves-sáros

teniszlabda a lábam elé gurul. Szinte azonnal követte a labda gazdája is, egy hangos trappolással a bokrokon

magát áttörő kutya.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Bár a kutya hatalmas volt, farkasszerű és ijesztően világított a szeme, nem

féltem tőle. Egyrészt szerettem a kutyákat, sokkal jobban örültem neki, mint mondjuk egy mutogatósnak,

másrészt közelebb jött hozzám, játékosan felkapta a labdát, távolabb ugrott, majd egy újabb toccsanó hang

kíséretében a lábam elé gurította, és heves farokcsóválás kíséretében vakkantott egyet.

– Hé, kutyus – suttogtam neki. – Játszani akarsz?

Rátettem a lábam a labdára, majd arrébb rúgtam pár méterre. Mire kettőt pisloghattam volna, a kutya megint

visszagurította elém.

Először még csak el-elrugdostam, aztán már a kezembe is vettem – nem esküdnék meg rá, de azt hiszem, a

nyálától ázott át a teniszlabda. Ragadós, mocskos, és büdös volt, mégsem akartam csalódást okozni szegény

ebnek – dobálni kezdtem, majd végül teljes erőmből elhajítottam. Mindegy mit csináltam a labdával, pár

pillanattal később mindig ott volt a lábam előtt.

– Ezt kapd ki! – kuncogtam, és úgy tettem, mintha messzire dobnám, közben pedig el sem engedtem. A kutya

meg sem mozdult, sőt úgy nézett rám, mintha azt mondaná, bolond vagyok, hogy egyáltalán megpróbálkoztam

ezzel a trükkel.

Nemsokára már az utca közepén álltam, és jó messzire dobáltam vagy egy tucatszor, de újdonsült

játszópajtásom egy cseppet sem tűnt fáradtnak. Amikor egy autó közeledett, gyorsan visszahajítottam a labdát a

felhajtóra. Rossz mozdulat volt, de nem azért, mert kidobtam egy ablakot vagy valami. Egyszerűen csak túl

közel volt Jon motorjához, a kutya pedig túl nagy hévvel vetette magát utána. Azt hiszem, nem is igazán törődött

vele, amikor a hatalmas testével nekikoccant a járműnek, de azt már nem tudta figyelmen kívül hagyni, amikor a

motor eget rengető csattanással feldőlt.

A kutya úgy nézett rám, mintha az egészet én okoztam volna, de nem jutott időm panaszkodni. Pánikban

odarohantam a motorhoz, és megpróbáltam felállítani, azért imádkozva, hogy ne legyen semmi baja, mert Jon

kinyír mindkettőnket. Először a kutyát, aztán engem, bár lehet, hogy a kutya megússza, ha Jon engem kap el

előbb.

Tehát épp a motorral küszködtem – nehezebb volt, mint amilyennek hittem –, amikor egy idegen hang rám

kiáltott.

– Hé, te! Mit csinálsz ott?

– Én csak… – dadogtam idiótán. – Csak feldőlt ez az izé…

– Mi a franc?! – Ez viszont már Jon volt.

Belenyugodva az elkerülhetetlenbe békén hagytam a motort, és felegyenesedtem. Hirtelen fény árasztotta el a

feljárót, az először rám kiáltó alak kapcsolta fel a lámpákat. Egy korunkbeli srác volt, aki most tátott szájjal

meredt rám. Jon ellenben fojtottan szitkozódott, és a drágalátos járművéhez rohant.

– Sajnálom, Jon – nyögtem ki jobb híján.

A kutya időközben átpártolt az idegen srác mellé, az áruló most az ő lábához gurította a labdát.

– Miért is hittem, hogy pár percre egyedül lehet hagyni téged… – morogta épp Jon, de nem voltam biztos

benne, hogy nekem vagy a motorjának beszél.

– Hello – köszönt végül a srác közelebb sétálva. – Öhm… te egy lány vagy, igaz? – Ez az, amit még soha nem

kérdeztek tőlem.

Az arcom olyan vörös lehetett, mint amennyire kínosan éreztem magam.

– Igen, Lacey vagyok, Jon… barátja – fejeztem be bénán, miközben ő tovább szitkozódva talpra állította az

igazi barátját. – Ö… ez a te kutyád?

A srác is eléggé meg volt zavarodva, tétován nézett le a kutyára a lába mellett, majd vissza rám.

– Meg kellene fojtanom…– fújtatott Jon, mire arra gondoltam, jobb lenne menekülőre fognom, mégsem

tettem.

– Ja, igen, Zokni – mutatta be a kutyát a srác. – Én meg Jordan vagyok.

– Örvendek – motyogtam.

– Szóval te… Jonnal jöttél, igaz? – kérdezte Jordan. Mikor bólintottam, megrovón nézett Jonra. – Őt meg

miért nem hoztad be? Képes voltál kint hagyni a sötétben?

– Nem halt bele – vetette oda Jon az ujjaival a motorját simogatva. Még csak ránk sem pillantott.

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Nem volt gáz, eljátszottunk Zoknival. Nagyon édes kutya.

Jordan büszkén megveregette a kedvencét, aki mintha tudta volna, hogy róla van szó, felkapta a labdát, és

otthagyva Jordant, megint odahozta nekem. Lehajoltam érte, majd pár lépéssel arrébb mentem, kinézni az útra,

jön-e valami autó, és mivel nem jött, elhajítottam. Mielőtt Zokni visszatérhetett volna, Jon rám förmedt.

– Indulunk!

Válaszolni akartam, de Jordan előrébb lépett.

– Ne már! Alig pár perce jöttetek, még végig sem mondtad a…

– Épp eleget mondtam! – hallgattatta el Jon.

Nagyon jól ismertem ezt a hangsúlyt, annyit jelentett, hogy nőknek erről egy szót sem, apa is mindig

használja. Vállat vonva elindultam kicsit arrébb, hogy ne legyek hallótávolságban, amíg elintézik, Zokni már

úgyis visszahozta a labdát. Még kétszer elhajítottam neki, mire Jordan és Jon utánam jöttek.

– Hú, nagyon jól dobsz – jegyezte meg Jordan.

– Tizenkét éves koromig tagja voltam egy lányokból álló baseballcsapatnak – dicsekedtem. – Én voltam a

legjobb dobó. – Jon horkantva felnevetett. – Na, komolyan! Mi voltunk a Copfos Cápák, másodikak lettünk a

bajnokságon…

Ezen már mindketten röhögtek, mint két éretlen tökfej. Kiderült, hogy a csapatnevünket nagyon viccesnek

találják, bár én nem láttam be miért. Pasik!

– Jól van, induljunk, Szeplős – mondta végül Jon megelégelve a nevetést. Persze, ha láttak volna tizenkét

évesen, ahogyan dobok… á, mindegy!

– Ne nevezz Szeplősnek! – kértem, de szerintem meg sem hallotta.

Kezet fogott Jordannel, aki rám mosolygott, azt mondta, jó volt találkozni velem, majd fejemre nyomtam a

bukósisakomat, és Jonnal elhagytuk a környéket.

Semmi kedvem nem volt visszamenni a bulira, ezért néhány kézmozdulattal jeleztem neki, hogy álljunk meg.

Dühösnek tűnt, de nem annyira, mint a feldőlt motorja miatt, így könnyedén kiböktem.

– Éhes vagyok! Menjünk el enni valamit, légyszi!

Egy gyorsétteremnél kötöttünk ki, és mivel tényleg éhes voltam, rögtön rendeltem is egy dupla sajtburgert,

nagy sült krumplival és csokishake-kel. Jon úgy nézett rám, mintha csakis salátát nézett volna ki belőlem, de

most nem voltunk az iskolában.

– Most mi van? Nem vagy igazából is a pasim, hogy le akarjalak nyűgözni!

Nem mondott semmit, amit meg nem kaptuk a kajánkat – ő is ugyanazt kérte, mint én –, de mikor fizetésre

került a sor nem engedte, hogy pénzt adjak a saját részemre. Nem maradtunk bent, kimentünk a parkolóhoz, és

ott ültünk le egy padra, amitől majdnem olyan hangulatom lett, mintha a suliban lennénk az egyik

ebédszünetben. Kivéve, hogy normális ételt ehettem, és nem kellett azon görcsölnöm, hogy ki lát minket.

– Szerinted a srácok komolyan törődnek azzal, hogy mit esznek a nőik? – kérdezte végül közömbös hangon.

– Mindig azt mondják, hogy nem – ismertem el két marék sült krumpli között. – De igazából elvárják, hogy

együnk keveset, és maradjunk szupervékonyak. Habár nekem úgyis mindegy, nem hiszem, hogy azért dobsz

majd ki, mert meghíztam – mosolyogtam rá gunyorosan.

– Őszintén, elég csontos vagy az én ízlésemnek, szóval nem valószínű.

– Ráadásul még szeplős is vagyok – ironizáltam. – Látod, ez a hozzáállás fertőzi meg szerencsétlen lányokat!

Miért nem lehet mindenkit olyannak elfogadni, amilyen? Hogy éreznéd magad, ha piszkálni kezdenélek azért,

mert túl sok szőr van rajtad?

– Totálisan hidegen hagyna – felelte egy kis vigyorral. – Téged sem kellene érdekelnie annak, miket

mondanak rólad.

Nem válaszoltam. Elvégre ő nem tudja, milyen az, amikor minden lehetséges módon meg kell felelni az

elvárásoknak.

– Jordan jófejnek tűnik – tereltem el végül a témát. – A barátod?

– Igen, az – felelte szűkszavúan.

– Az ember nem is érti – csóváltam a fejem színpadiasan. – Túl kedvesnek tűnik ahhoz, hogy a barátod legyen.

Nevetett, amitől furcsa elégedettség szállt meg. Szerettem, amikor sikerül nevetésre bírni, legalábbis akkor,

amikor nem a szeplős képemen nevet.

– Pedig ma kifejezetten kedves voltam veled, nem? Ha valaki más borítja fel a motoromat… – Nem fejezte be

helyette sokatmondó csendet hagyott.

– Ütöttél már meg lányt? – kérdeztem, mielőtt végiggondolhattam volna, mit is kérdezek. Jon rögtön

elkomorodott. – Oké, tudom, hogy hülye kérdés volt – folytattam gyorsan. – Cserébe te is kérdezhetsz valamit,

amit egyébként nem mernél.

– Úgy nézek ki, mint aki nem meri megkérdezni, ami érdekli? – vonta fel a szemöldökét, majd nagyot harapott

a sajtburgeréből.

Lelkesen követtem a példáját. Olyan érzésem volt, mintha egy randin lennék vele, ahol önmagam lehetek.

Tudtam, hogy ő nyilván csak egy púpnak érez a hátán, de nem érdekelt. Nekem is lehet egy jó estém, nem?

– Na jó, lefeküdtél a meleg srácokkal?

Elárulom nem jó ötlet egyszerre egy nagy falat burgerrel küzdeni, és meglepetten felszusszanni, mert igencsak

kellemetlen lesz az eredmény. Nagyjából öt percig köhögtem szüntelenül potyogó könnyekkel, mire végre

sikerült újra normálisan lélegeznem. Jon félig nevetve vont vállat.

– Te mondtad, hogy akármit kérdezhetek, nem?

– Kicsi, buta én – motyogtam, összehúzva magamon az ismerős illatú dzsekit. – Csak Gabe-bel. Szóval biztos,

hogy nem attól lettek melegek – morogtam a végét.

– Ezt soha nem is gondoltam – közölte. – Annyira azért nem vagy vészes, Szeplős.

– Kösz – csóváltam a fejem, letörölve a könnyeim.

Nem sokat beszéltünk a továbbiakban, megettük a kajánkat, és lassan szürcsölni kezdtük a csokishake-et.

Nagyon fura volt Jon Spencerrel shake-et inni. Fél szemmel figyeltem, ahogy egykedvűen szívószálazgat, míg

végül nem bírtam magammal, megkérdeztem.

– Ha ez egy igazi randi lenne, akkor mit csinálnál másképp?

– Nem hagynálak ennyit kérdezősködni – vágta rá. Idiótán felkuncogtam, de nem direkt, csak úgy jött

belőlem.

– És mégis hogyan hallgattatnál el? – kérdeztem megpöckölve a karját.

Félig felém fordulva, szinte dühösen nézett rám.

– Lefoglalnám azt a bazinagy szádat! – Pontosan tudtam, hogy ezt fogja felelni, így még inkább nevetgéltem a

dolgon. Azt hiszem, tökre hülyén viselkedtem, de akkor nem számított.

– Még szerencse, hogy nem vagyok igazából a randid, mi? Most beszélhetek, anélkül, hogy el kellene

szenvednem az elhallgattatást!

Fél kézzel a shake-emért nyúlt, és kihúzta a félig még teli poharat a kezemből. Felém hajolt, és mély hangon –

ami sokkal flörtölősebbre sikerült, mint amit én vittem volna bele a hangomba – a képembe vágta:

– Nem szokott úgy tűnni, hogy szenvedsz!

Rendben, bevallom, nem én voltam a legrendesebb lány a környéken, még csak nem is voltam szerelmes

Jonba, sőt nem is terveztem semmi konkrét dolgot, de az, hogy a szája az enyémen legyen, a kelleténél is

többször fordult meg a fejemben. Bámultam a szájára, aztán úgy döntöttem, egye-fene, mégis kinek ártok vele.

– Valóban nem szoktam – ismertem el, majd előrehajoltam, és megcsókoltam.

Csak egy kis csókolózást terveztem, de legalább fél órás smárolás lett belőle. A legfurább az egészben, hogy

nem kellett azon aggódnom, mikor elég, mikor állítsam le, mert nem volt a pasim, hogy a későbbi alkalmak

miatt aggódjak, ráadásul még csak hozzám sem ért, mert mindkét keze tele volt a shake-ekkel. Inkább én voltam,

aki lerohantam, aztán amikor vége lett – egy hapsi ránk ordított, hogy menjünk szobára –, egyszerűen

visszavettem az italomat.

– Visszaviszel? Haza kell érnem éjfélre, különben büntetést kapok.

– Menjünk – mondta mindenféle hezitálás nélkül.

Megkönnyebbültem, amiért nem kérdezte, miért csináltam, vagy amit végképp nem akartam hallani, hogy mi

lesz ezután, csak visszavitt Jesse-ékhez, majd egy újabb csók után – azt hiszem, csak a közönség kedvéért,

ugyanis az ablakból páran minket lestek – simán elment. A legjobb az egészben, hogy amikor legközelebb

találkoztunk, minden ugyanúgy ment tovább, mint előtte.

7. Randi vagy nem randi?

A november csupa gonddal és bajjal köszöntött rám, egyszerűen képtelen voltam tartani az iramot, főleg, hogy

úgy tűnt, mindenki tőlem vár megoldást a problémájára. Nem mintha nem segítettem volna, ha módomban áll,

de semmi nem volt, amit tehetnék, így egyszerűen csak ott voltam a barátaimnak és a családomnak, amikor

szükségük volt rám.

Ha képes lettem volna tenni valamit, legelőször a családi gondokat oldom meg. Otthon a helyzet teljesen

elvadult. Anya egész egyszerűen kivonta magát az életünkből, sosem nem volt otthon, ezért soha nem tudtunk

beszélni, lassan már azt is kezdtem elfelejteni, hogyan köszönjek neki, ha látom. Hiányában én léptem elő

háziasszonnyá, nagyjából nekem kellett mindent elvégezni helyette. Mostam, takarítottam és főztem a családra,

akár a tanulás rovására is, de persze nem panaszkodtam.

Apa úgy tűnt, észre sem veszi a felesége hiányát, teljes figyelmét továbbra is csak Lucky kötötte le, na meg az

öcsém csapatának közelgő mérkőzése. Másról sem lehetett hallani a szájából, csakis az a nyomorult sport éltette.

Újra és újra kirángatta Luckyt az udvarra még a lehető leglehetetlenebb időpontokban is, hogy egyre több

tanáccsal lássa el, és korholja, ha szegény valamit véletlenül elfelejt. Esténként Lucky már annyira kimerült volt,

hogy alig tudta befejezni a leckéit, a tanulásról nem is beszélve. Az első rossz jegyek után megpróbáltam segíteni

neki egy kicsit, lefekvés előtt együtt vettük át az anyagot, de nem igazán működött a dolog, holtfáradtan semmi

nem maradt meg a fejében. Ezért kezdtem el korábban kelni, hogy hamarabb tudjam megcsinálni a reggelit, így

mire felébredt, készen voltam újra elmagyarázni neki a dolgokat. Nagyon reméltem, hogy működni fog.

Mivel otthon alig volt időm tanulni, és amúgy is nehéz a fejem a matematikához és a kémiához a Jonnal töltött

ebédszüneteket fordítottam felzárkózásra. Álkapcsolatunk lassan egy hónapja tartott, ami idő alatt végre

megszoktuk egymást. Elég sokat csókolóztunk hol a show, hol pusztán az élvezet kedvéért, emiatt továbbra is

úgy éreztem, mintha valóban együtt járnék vele, és bár nem jártam, elégedett voltam a helyzettel.

Jon egyik nagy meglepetése, hogy nagyon penge azokból, amikből én nem – talán a többi tantárgyból is, nem

árulta el, mikor rákérdeztem –, így tudott segíteni nekem, ha nem értettem valamit. Nem volt a legjobb tanár,

egyszerűen képen röhögött, amikor valamit elszúrtam, vagy csak a fejét fogta egy-egy rossz egyenlet láttán, de

mindig kész volt újra és újra meglepően türelmesen elmagyarázni, amit már vagy húszszor elmondott.

– Nem értem, hogy miért kell neked még egy mentorált is, amikor a saját óráidon sem vagy képben – csóválta

a fejét, amikor negyedszerre is elrontottam egy végeredményt.

– Mert szükségem van rá, hogy benne legyen a jellemzésemben, különben nem lesz semmi esélyem, hogy

felvegyenek valami normális helyre – daráltam le.

Jon könnyen beszélt, elárulta nekem, hogy esze ágában sincs továbbtanulni, inkább valami igazi munka után

néz a gimi után – mert most csak dobozokat meg ilyesmit cipel a rakparton „bagóért” –, de nekem nem voltak

ilyen opcióim. Egyszerűen muszáj volt bekerülnöm valahová, ezért is jelentkeztem abba a bizonyos programba,

amelynek keretein belül mellém rendelnek egy rosszabb jegyekkel rendelkező tanulótársat, akit korrepetálnom

kell majd.

– Különben sem jelöltem be a matekot, csak más tantárgyakat – mondtam még fensőbbségesen. – Azokból jó

vagyok!

– Ha te mondod, Szeplős – legyintett.

– Azért remélem, hogy nem az egyik kellemetlen alakot kapom – sóhajtottam félretolva a matekot, és

körülnéztem a rakpartiak között.

– Nem olyan rosszak – mormolta Jon követve a pillantásom. – Ne aggódj miatta!

Rámosolyogtam. A legjobb pillanatok kettőnk között azok voltak, amikor ilyen kedves volt velem. Egyik nap

még a szendvicséből is adott, bár hozzátette, hogy ne szokjak hozzá, csak azért kapok, hogy legalább egyszer ne

bámuljam olyan éhező szemekkel, mint egy kivert kutya. Hiába, a bókolásnak nem volt mestere, de legalább a

szendvics finom volt.

Mire észbe kaptam, vadul csókolóztunk, nem törődve azzal, hogy a többiek már rég bementek az időközben

elkezdődött az órákra.

– Elkéstünk – nyögtem két csók között.

– Nem érdekel – felelte, szóval tovább csókolóztunk, amíg aztán Kenzie rám nem írt, hogy hol vagyok már.

– Határozottan rossz hatással vagy rám! – közöltem Jonnal, miközben pirulva a táskámba söpörtem a

holmimat.

– Én, mi? – horkantott. – Kettőnk közül, Szeplős, a te libidódat nehezebb visszafogni, nem az enyémet.

Fanyarul végignéztem rajta.

– Szóval azt mondod, hogy te csak az én libidóm szenvedő alanya vagy, Mr. Nem Érdekel Mert Épp a

Szádban Van a Nyelvem?

– Azért annyira nem vagy rossz bőr, hogy konkrétan szenvedjek, de te mindenképpen nagyobb élvezetet

találsz ebben, mint én.

Gyerekesen nyelvet öltöttem, és mentem az órámra. Akármit is mondjon, nagyon élvezi, azért nem vagyok

hülye, hogy ne vegyem észre. Még zihálni is szokott, akárcsak én. Habár talán csak azért, mert nem kap levegőt

tőlem…

Nem sokat szoktam ezen gondolkodni, így most sem tettem, helyette igyekeztem a barátaimmal foglalkozni,

ugyanis Kenzie és Gabe is gondban voltak. Kenzie Tanner miatt, aki nagyon megorrolt még az elő-Halloween

bulin történtekért, amikor is barátnőm számos ajánlatot kapott a srácoktól. Tanner azóta sértődött gyerekként

viselkedik, és Kenzie hiába próbálkozik, semmivel nem tudja jobb belátásra téríteni. Nem sokat tehettem ez

ügyben, inkább csak türelmesen meghallgattam, majd vigasztaltam, hogy a srác észhez fog térni.

Gabe-nek egy fokkal komolyabb gondja adódott, a szülei rányitottak, amint Jesse-vel épp filmet néztek. Gabe

szerint épphogy csak egy kicsit ültek közelebb egymáshoz, mint szimpla barátok, de Gabe anyukája máris fura

kérdéseket tett fel. Véleményem szerint Mrs. Nelson nagyon jól tudja, hogy mi a helyzet. Mr. Nelson más, ő –

talán még nagyobb mértékben, mint apa – elítéli a homoszexualitást, mintha az valami fertőző és súlyos betegség

lenne. Szerintem nem sejt semmit, bár egyszer ordítani kezdett Gabe-bel és velem, amikor rajtakapott minket,

hogy a Túl a barátságon-t nézzük, pedig akkor még Gabe meg én együtt jártunk. A magam részéről biztos

voltam benne, hogy Mr. Nelson reakciója katasztrófa lesz.

Szóval Gabe mindennél jobban aggódott, mi lesz majd, ha színt kell vallania.

Jesse igyekezett azzal tömni a fejét, hogy Gabe szülei ugyanolyan jól fogják fogadni a dolgot, mint ahogyan

Jesse-éi – akik tényleg tök jó fejek, azt mondták Jesse-nek, hogy egyszerűen olyannak szeretik, amilyen, és tökre

jól megvannak a ténnyel, hogy a fiúkat szereti –, de Gabe és én nem vagyunk ennyire optimisták. Nelsonék ki

fognak készülni. Hatalmas balhé lesz meg minden, épp ezért húzza Gabe a dolgot, ameddig csak lehet.

– Jesse folyton nyaggat, hogy mondjam el – sóhajtotta aznap délután is, amikor az autómnak dőlve

beszélgettünk. – De nem érti, Lace, fogalma sincs róla, hogy milyenek!

– Tudom – mondtam komolyan.

– Ráadásul még olyanokat is mond, hogy nincs miért szégyenkeznem, meg hogy csak álljak eléjük, mintha…

hiába mondom, hogy nem szégyellem magam, én csak…

– Tudom – ismételtem átölelve a derekát. – Majd elmondod nekik, amikor felkészültél rá. Még ezer éved van

rá.

– Nem terveztem, amíg egyetemre nem megyünk – szögezte le átkarolva a vállam. – Semmiképp sem, amíg

nem tudok elég távol lenni tőlük. Miért nem képes ezt megérteni?

– Csak jót akar neked – vigasztaltam. – Remélem, hogy nem vesztetek össze ezen.

– Nem éppen. Mondtam neki, hogy gondolkodnom kell.

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Guns N’ Roses? – kérdeztem halkan. Hallottam, ahogy felcsuklik a nevetéstől.

Öt percen belül a kocsimban ültünk, és felhúzva az összes ablakot, majdnem teljes hangerővel hallgattuk a

November Raint. Mindig ezt csináljuk, amikor valamelyikünk ki van akadva, azóta, hogy Gabe egyszer kitalálta,

hogy megszökik otthonról, de én lebeszéltem róla, helyette pedig hangos zenét kapcsoltunk be, hogy kizárjunk

mindenki mást. A zene történetesen Guns N’ Roses volt, ahogy azóta mindig. Ezért is tartottam a lemezüket a

kocsiban. Kellett az ilyen helyzetekre.

Mindketten csendben voltunk, leszámítva a dobolásokat – én a kormányon, ő a műszerfalamon csinálta nagy

lelkesedéssel –, és hallgattuk egyik számot a másik után, amíg a mobilom el nem kezdett türelmetlenül rezegni a

zsebemben. Bocsánatkérő vigyort vetve Gabe-re kiszálltam az autóból, majd becsukva magam mögött az ajtót,

ránéztem a kijelzőmre. Kenzie volt.

– Tessék? – szóltam bele, mire máris belezokogott a fülembe.

– Tanner szakított velem! – Azonnal szüksége volt rám.

A~Sz~S~E

Jon szerint Kenzie sírására az egyetlen ellenszer, ha mihamarabb kerít magának egy másik srácot. Legalábbis

ezt mondta nekem, miután pár szóban vázoltam neki, miért is kell Kenzie-vel maradnom az ebédszünetben.

Tanner egy seggfej, képes volt azt mondani Kenzie-nek, hogy elege volt abból, hogy barátnőm papucsot csinál

belőle és voltaképpen kiheréli, aztán máris elkezdett Sabrina körül legyeskedni. Szerintem csak azért csinálta,

hogy még többet láthassa Kenzie-t sírva elrohanni.

Ez már a második nap volt, amit legjobb barátnőm végigsírt, senki nem hagyhatta figyelmen kívül a püffedt,

vörös szemeit meg a folyamatos szipogását, mindenki erről a pletykáról beszélt.

– Miért nem mentek el valami diszkóba? – kérdezte Jon, amikor összefutottunk egy csók erejéig. – Nem lenne

szabad hagynod neki, hogy így megalázza magát.

Persze ezt tudtam, csak kissé nehézkes volt szorítanom egy kis időt valami kizökkentő programra Kenzie-nek.

Egyelőre késő délutánig a suliban ragadtam, hogy végre megkapjam a srácot vagy lányt, akivel együtt kell majd

házit írnom az elkövetkező hónapokban. Amint beléptem abba a terembe, ahol már ott várakoztak a többiek,

egyből megbántam, hogy jelentkeztem. A rakpartiak túl fenyegetően bámultak ránk, a maroknyi ideges arcú

stréberre, akik mind azért fohászkodtak – köztük én is –, hogy ne valamelyik durva alakot kapják. Todd

szerencsére nem volt közöttük, de kiszúrtam egy srácot, aki múlt évben kiütötte az egyik fiú két fogát is, aztán

találkozott a pillantásom egy engem fürkésző szempárral. Az a lány volt, aki még régebben azt mondta nekem a

lányvécében, hogy Jon helyes srác. Ahogy meglátta, hogy őt nézem, gyorsan elfordult.

Érezhetően oldódott a feszültség, amikor megérkezett a programért felelős tanár, és elmondta a dolgok

menetét – legalább heti három órát kell együtt töltenünk a diákpárunkkal, minden hónap végén ki kell majd

töltenünk egy kis értékelést egymásról, ezen kívül figyelni fogják a jegyeink alakulását is –, majd felszólított

minket, hogy rendeződjünk párokba. Ahogy néztem ez mindenkit meglepett, hiszen ők is azt várták, hogy a tanár

majd beoszt minket, de aztán gyorsan észbe kaptam, és a többieket megelőzve odasiettem az ismerős rakparti

lányhoz.

– Akarsz velem lenni? – hadartam.

Rám nézett, és vállat vont. Megkönnyebbültem, mert már ismertem a Jon Spencer módit. Ez igent jelentett.

– Lacey vagyok – mutatkoztam be.

– Rick – felelte.

Ezen kicsit megszeppentem. Rick? Rick határozottan lány volt, máris azon kezdtem gondolkodni, minek a

rövidítése lehet. Kaptunk a tanártól egy űrlapot, amit ki kellett töltenünk, úgyhogy lelestem a papírjáról.

Ericának hívták, tehát a Rickje valójában Ric lehetett. Így már volt értelme, de még így is elég fiúsnak hangzott.

Nem értettem, hogy miért hívatja magát ilyen pasis beceneveken. Talán gyávaság, de nem mertem megkérdezni.

A többiek sem beszéltek egymással, így tűnt helyesnek, de egymás papírjára rá kellett írnunk a

telefonszámunkat, gondoltam úgy majd el tudjuk érni egymást.

Amikor a megbeszélésnek vége lett, mindenki kiviharzott az ajtón. Szinte érezni lehetett a levegőben a

megkönnyebbülés illatát. Miközben kifelé sétáltam, eszembe jutott, hogy lehetett volna rosszabb is, hiszen senki

nem vert meg senkit. Ez már haladás.

Kiléptem az ajtón, és észrevettem Jont. A szívem gyorsabban kezdett dobolni a látványára – csak nem engem

várt? –, de aztán észrevettem, hogy Ericával beszélget. Ric teli szájjal vigyorgott, majd megérintette Jon karját.

Azon, amit mondott, mindketten nevettek.

Hirtelen dühös lettem, bár nem értettem, mi bajom van. Kit érdekel, ha mégsem engem várt? Nem járunk

igazából! Büszkén felszegtem a fejem, aztán elindultam az ellenkező irányba, de nem tudtam magam mögött

hagyni a gondolatot, hogy talán rajtam nevettek. Hülyeség volt, mégis…

– Szeplős, várj már! – Megtorpantam Jon hangját hallva. Nevetséges volt a megkönnyebbülés, ami elöntött,

amikor felzárkózott mellém és a karja hozzáért az enyémhez. – Beszélni akarok veled.

– Oké – mosolyogtam elégedetten.

– Ric mondta, hogy ő lesz a mentoráltad. Mit szólsz hozzá?

Gyanakodva felnéztem rá.

– Hogyhogy mit szólok? Én választottam, mert nem tűnt olyan vészesnek. Vagy rosszul tettem?

Jon vigyorgott, és megrázta a fejét.

– Nem, Ric jófej. Rendes lány, csak kicsit… De legalább nem kell aggódnod, hogy szexuálisan zaklatnak.

– Erről akartál beszélni?

– Nem, összefutottam a sírós barátnőddel. Számon kérte, miért nem viszlek sehová randizni…

– Kenzie nem tudja, mit beszél – sziszegtem gyorsan. Gondolhattam volna, hogy képes szólni Jonnak, pedig

megmondtam, hogy nem akarom ezzel is terhelni. – Teljesen…

– Mondtam neki, hogy elviszlek, ha akarod. – Elhallgattam. Ez meglepett.

– Úgy érted… hová mennénk? Valahová, ahol együtt látnak bennünket?

– Semmiképp. Elviszlek egy klassz helyre, ahol tudsz fényképezni, szóval hozd a cuccaid. Szombat délután.

Tök cikisen éreztem magam, mert ő mindezt a szokásos közönyével jelentette ki, míg nekem égett az arcom,

olyan gyorsan dobogott a szívem, hogy az már fájt, és idétlen nevetgélés kaparta a torkom.

– Hol is van az a klassz hely? – erőltettem magamra az övéhez hasonló közömbösséget. Belül egy kis hang

ujjongani kezdett: Jon randira hívott!

– Majd meglátod. Bírni fogod, de vannak feltételeim.

– Feltételeid? – ismételtem fáradtan. Na, jó, ez mégsem egy olyan randi lesz. – Ki vele.

– Öltözz úgy, mint ahogyan kinéztél, amikor Jordannél jártunk – nézett rám.

– Vegyek fel fiúruhákat? – kérdeztem horrorizált hangon.

Öltözzek be fiúnak? De hát… Csak Jont ne! Nem lehet, hogy őt is bemelegítettem! Nem létezik, hogy…

– Legyél önmagad, Szeplős! – nevetett, megragadva a karom, hogy megálljak. Maga felé fordított, és az

arcomba nézett. – Ha muszáj randiznunk, azt a lányt akarom a hídról, oké?

Kell mondanom, hogy mi történt ezek után? Naná, hogy elolvadtam.

A~Sz~S~E

– Komolyan képes vagy ebben menni? – hüledezett Kenzie, mikor meglátta az egyszerű farmert és mintás

pólót, amit viseltem.

– Komolyan – feleltem belepillantva a tükörbe.

Ismerős volt a copfos lány, akit láttam, bár jóval idősebbnek tűnt, mint ahogyan az emlékeimben élt.

Jókedvűen csatoltam fel a derekamra a foszladozó övtáskát, míg Kenzie összevont szemöldökkel vizslatott.

– Két lehetőség van – mondta végül. – Vagy azért kérte, hogy ilyen bénán nézz ki, mert azt akarja, hogy a

lehető legkevesebbszer kapja azon magát, hogy le akar dönteni, vagy pedig olyan helyre visz, ahová nem vihet

magával túl csinos csajokat.

– És mégis hol lenne ez a hely? – kérdeztem nevetve.

Jonnal az egyik közeli benzinkútnál beszéltem meg a találkozót. Azt hiszem, némileg rosszallta, hogy nem

engedtem eljönni hozzánk, de nem kockáztathattam, hogy apa meglássa, kivel töltöm az időmet. Most épp úgy

tudta, hogy Kenzie-vel tanulunk, legalább addig sem kérdezősködött a programjaim felől. Azt mondtam neki,

hogy az egész napot a legjobb barátnőmmel töltöm, ami majdnem igaz is. Miután visszatérek a Jonnal való

randiról, táncolni megyünk. Nem is bántam annyira, hiszen addigra már tudom majd, hogy sikerült a randi.

Izgatott voltam afelől, hogy mit is fogunk majd Jonnal csinálni. Milyen lehet az a szupertitkos hely?

– Nem tudom – ismerte el Kenzie. – De akkor is gyanús. Tessék, itt van pár óvszer.

– Mégis minek? – fordultam felé elhűlve. – Nem fogok lefeküdni Jon Spencerrel még ezer év alatt sem.

– Most persze, hogy ezt mondod – legyintett le. – Viszont amikor majd az arca a melleid között lesz, a keze

meg a nadrágodban, azt fogod: jaj, de jó, hogy Kenzie mindenre gondolt.

Éreztem, hogy elvörösödök.

– Addig nem fogunk elmenni! – sziszegtem, de az áruló kezeim elvették a kis csomagokat.

Miközben beletömtem őket az övtáskámba, igyekeztem azzal nyugtatgatni magam, hogy egyszerűen

biztonságosan akarok élni, hiszen mégsem az lenne a legnagyobb baklövés, ha valóban lefeküdnék Jonnal,

hanem, ha lefeküdnénk, ráadásul teherbe is esnék tőle. Túl sok felvilágosító órán vettem részt a suliban,

egyszerűen tudtam, kell nálam lennie óvszernek.

– Hát, akkor nincs már hátra, mint indulni – vigyorgott Kenzie Tannerrel való szakítása óta először. Örültem,

hogy végre nem szomorkodik, az egész napos dumálás és tervezgetés kicsit kikapcsolta. – És ne felejts el majd

mindent elmesélni!

– Jól van, akkor nyolcra gyere értem, addigra tuti elkészülök.

– Kivéve, ha Jonnal csináljátok valami szalmabálában – nevetgélt, majd magához ölelt egy párnát, és

csókolgatni kezdte. – Ó, te szexi rakparti, tégy magadévá! Ígérem, nem fogsz bemelegedni!

– Fogd be! – dobtam meg egy széthagyott piros szandállal, majd idióta mosollyal a képemen elindultam.

Útközben azon tűnődtem, mi ez az izé Jonnal. Elvégre randizni fogunk. Lehet, hogy komolyan kedvel engem?

Persze az eszembe sem jutott, hogy esetleg belém fog szeretni, de kedvelni miért ne? Én kedveltem őt, sőt a

csókjaiért egyenesen odavoltam, el tudta volna képzelni vele egy igazi kapcsolatot is. Azt hiszem, nem sokban

különbözne a mostani helyzetünktől, mégis szerettem volna hivatalosan. Jó lett volna egy kicsit jobban

megismerni, mert nem tudtam róla semmit, de akartam. Talán, mint barátnőjének, több mindent elárul majd

magáról. Habár akkor nekem is el kellene arra pedig még nem álltam készen. Viszont lehet, hogy nem is várná

el.

Hevesebben dobogott a szívem, amikor megláttam a benzinkútnál, ezúttal a motorja nélkül.

Igazából nem sok részletet beszéltünk meg a randival kapcsolatban, az, hogy a motorja nem lesz ott, nem volt

köztük.

– Hé! – álltam meg mellette megint bugyuta vigyorral a képemen. Nem szerettem, hogy ilyen hülyén

viselkedem miatta. – Gyalog megyünk vagy a sofőröd leszek?

Nem sok hajlandóságot mutatott rá, hogy körbesétáljon és beszálljon.

– Mi lenne, ha én vezetnék? Te nem ismered az utat.

– Jogsi? – kértem álszigorúan. Morogva kotorászni kezdett a zsebében a pénztárcájáért, majd felém nyújtotta

az igazolványt. Rendben volt, úgyhogy arrébb másztam az utasülésbe.

Nevettem, amikor beült, és nehézkesen hátrébb csúsztatta az ülésemet, hogy beférjenek a hosszú lábai a

pedálokhoz, majd vágott egy fintort a slusszkulcs plüssbevonata miatt is, de aztán elindultunk.

– Gyalog jöttél idáig? – kérdeztem meg alaposan körülnézve a motorja után. Kicsit bántam, hogy nem azzal

megyünk, de azért nem szomorkodtam.

– Igen – hagyta rám.

– Szóval közel laksz ide? – Mogorva pillantást vetett rám, mint mindig, mikor szerinte túl sokat kérdezek,

majd kibökte.

– Nem messze.

– Hová is megyünk? – Nem válaszolt, úgyhogy fordítottam a kérdésen. – Mikor érünk oda?

– Kábé egy óra.

Nem volt túl bőbeszédű útitárs, így némi mocorgás után – rendbe raktam magam, rendbe raktam a

környezetem, és letöröltem egy foltot az ablakról – a CD-imért nyúltam.

– Akarsz egy kis zenét, vagy zavarna a nagyon csöndes vezetésben? – kérdeztem kissé gunyorosan.

– Mid van? – pillantott a CD-kre.

– Guns N’ Roses – soroltam. – Muse, Nickelback, Eminem… meg egy csomó válogatás. Ezt Kenzie-től

kaptam, de nem ajánlom, inkább olyan…

– Eminem? – szólt közbe majdnem rosszalló hangon. – Vezetés közben Eminemet hallgatsz?

– Csak mikor feldúlt vagyok… bizonyos dolgok miatt. Mi bajod vele? Nagyon jól tud az érzésekről beszélni –

legyintettem, és elsüllyesztettem az Eminem CD-ket. – Van itt még válogatás Gabe-től is, és ez… erről

fogalmam sincs, nincs ráírva semmi.

– Akkor az lesz az – vigyorodott el Jon. – Nézzük a zsákbamacskát. Tedd be!

Alig bírtam magammal, amikor Rihanna Rude Boy-ja szólalt meg, Jon pedig elkámpicsorodva megcsóválta a

fejét. Vihogva meg is mondtam neki, hogy ezentúl az lesz a személyre szabott csengőhangja a mobilomon.

Tehát jól elszórakoztattam magam – talán őt is, ha annyira elviselhetetlen lennék nem hívott volna randizni,

nem igaz? –, amíg oda nem értünk a nagy semmi közepére. Balra tőlünk a tenger volt, jobbra valami út egy kis

porfészekbe, előttünk pedig szinte áthatolhatatlan dzsumbuj.

– Itt vagyunk? – kérdeztem óvatosan.

– Még nem. Hozd a cuccaid, Szeplős!

Így hát gyorsan bezártam az autómat, felcsatoltam az övtáskám, majd elindultam Jon nyomában a bokrok

között vezető kis ösvényen. Szótlanul, de célirányosan haladt, ezért én sem beszéltem, csak igyekeztem lépést

tartani vele, míg végül elértünk egy drótkerítésig.

– Öhm, ez eddig nem volt itt, vagy mi?

Jon úgy nézett rám, mintha ilyen hülyeséget csak én lennék képes kérdezni, majd balra biccentett a fejével, és

arrafelé is indult tovább a kerítés mentén. Hamarosan egy Lucky méretű lyukhoz érkeztünk.

– Csak utánad – állt félre Jon az útból, és a lyuk felé mutatott.

A számba harapva néztem rá, majd a kerítésre.

– Miért van itt ez a kerítés? Mit kerít el?

– Azzal most ne törődj.

– De… oké, csak egyet mondj meg, ugye nem járunk majd tilosban? – Azért erre nem szerződtem, ha apa

megtudná, hogy ilyen helyeken járok, húsz éves koromig szobafogságban lennék.

– Bújj át, Szeplős! – noszogatott végül türelmetlenül. – Nem érek rá egész nap!

– Miért, milyen programot terveztél még a randinkra? – Lehajoltam, és átmásztam a kerítés másik oldalára,

onnan néztem vissza rá.

Szótlanul meredt rám, mintha valami rosszat mondtam volna. Kissé zavart a tekintete, ezért elfordultam, és

megindultam előre, átvágva az újabb bokrokon. Itt már fák is voltak, amik túloldalán úgy sejtettem, újra a parttal

fogunk találkozni. Jon nem mondta, hogy rossz irányba megyek, úgyhogy csak áttörtem magam mindenen, míg

végül megláttam a végcélunkat. Ahogy sejtettem is, a tengerparton jutottunk ki, de magasabban, mint

számítottam rá, ráadásul nem messze egy viharvert, de gyönyörű, régi világítótorony állt. Olyan fajta, amiről

tízezernyi képet is készíthetek, mégsem válik unalmassá.

Másodpercekig bámultam, majd levegő után kaptam, észlelve, hogy addig visszatartottam a lélegzetem.

– Ez csodálatos! – nyögtem ki, és hátranézve mosolyt villantottam Jonra. – Ugye fel lehet menni? Fentről

biztosan még szebb a kilátás.

Válaszát sem várva rohanni kezdtem előre. Közelebb érve messzebb elláttam, alig párszáz méterre volt egy

másik modernebb torony is, így nyilvánvalóvá vált, hogy ez használaton kívüli, tehát semmilyen borzalmas bűnt

nem követek el, ha esetleg felmegyek körülnézni vagy mondjuk, órákig fényképezgetek a tetejéről, legnagyobb

sajnálatomra azonban le volt lakatolva a bejárat.

Jon nevetett az elkomorult képemen.

– Oké, lehet, hogy ez egy kicsit tilos – mondta élcelődve, majd előhúzva egy hegyes drótdarabot a zsebéből

piszkálni kezdte a lakat zárját.

Jó lány lévén ilyet eddig csak filmekben láttam, de kétség kívül működött. Le sem tudtam vakarni az arcomról

az áhítatos mosolyt, amikor a zár kattant egyet, és a lakat kinyílt.

– Ezt egyszer muszáj lesz megtanítanod nekem – hadartam, majd elindultam felfelé a lépcsőkön.

Elég masszívaknak tűntek, de azt hiszem, hogy nyikorgós, korhadt lépcsőfokok sem jelentettek volna akadályt

nekem. Felértem, aztán eltátottam a szám.

– Na? – kérdezte Jon, amint utolért.

– Fantasztikus – suttogtam. Jobbra és balra egészen messzire elláttam a parton, a hátam mögött a korábban

koszfészeknek titulált település képeslapra valóan nyugodott, előttem pedig a tenger szürke hullámai

morajlottak. – Vannak hajók is! Nézd, hajók!

– Remek – mondta gúnyosan. – Legalább tíz perce nem láttunk egyet sem.

– De innen egészen máshogy mutatnak – fordultam felé. – Köszönöm, hogy elhoztál ide!

Mivel elég közel állt hozzám, csupán lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy megcsókoljam. Valami

bolondságot akartam mondani arról, hogy milyen régen nem voltam randin, ami ennyire jól indult volna, amikor

ő megfogta a vállam, és határozottan eltolt magától.

– Figyelj, szerintem félreértettük egymást.

Rögtön tudtam, hogy mit fog mondani. Hogy ez nem az, aminek látszik, hogy megint hülye voltam, mint már

párszor az elmúlt időszakban. Sajgó fájdalmat éreztem a gyomromban, gyorsan fohászkodni is kezdtem, hogy ne

vörösödjek el. Hamar felkészítettem magam bármilyen szövegre, amit következik.

– Ez nem egy igazi randi, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte erősen figyelve a reakcióim. – Nem mondom,

hogy csak a műsor része, tényleg azért hoztalak ide, hogy lőhess pár képet, de nem miattad jöttem el idáig,

dolgom van a környéken.

Szóval egyszerűen fuvar kellett neki? Remek, ezt még sosem hallottam. Fenntartottam az érdeklődő arcot,

készen rá, hogy megértővé vagy visszakozóvá válljak, ahogy alakul a folytatás.

– Nem mondom, amikor smárolunk az órák között, néha egész jól bele tudunk melegedni, de részemről ez

nem igazi, Szeplős. Megmondtam a legelejétől fogva…

– Én Gabe-be vagyok szerelmes – vágtam közben, és mosolyt kényszerítettem magamra. – Nem vagyok

bolond, rendben? – Hazugság, akkora hülye vagyok, hogy akár le is hajíthatnának erről a hülye világítótoronyról.

– Tudom, hogy ez csak színjáték, de én is bele szoktam melegedni, és hát… élvezem így kötetlenül is, azért

csókoltalak meg az előbb. Ez olyan nagy baj?

Alig hittem el, hogy ezt mondtam. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan képes lennék

megmaradni egy elkötelezettség nélküli kapcsolatban, egy olyanban, ami nem szól másról, csak csókolózásról és

talán szexről… abban a hitben nőttem fel, hogy ez rossz, hogy ilyesmit nem csinálnak az olyan lányok, akik úgy

nevelkedtek, mint én. Nem azért gürcöltem évekig a népszerűségemért, hogy ilyesmivel tegyem tönkre.

Büszkén felszegett fejjel néztem szembe Jonnal, és kicsit zavarni kezdett, hogy nincsen rajtam smink.

– Komolyan nem… – megköszörülte a torkát, mintha zavarban lenne, ami természetesen lehetetlen, Jon

Spencer nem jön csak úgy zavarba, majd másképp folytatta. – Akkor rendben vagyunk?

– A legnagyobb rendben – biztosítottam. – Menj csak a dolgodra, én majd elleszek itt, amíg vissza nem jössz.

Miután elment, mégsem voltam képes elővenni a cuccomat. Akármennyire is szerettem fényképezni voltak

helyek, amikre nem akartam emlékezni. Az a romos világítótorony, ahol két teljes órát vártam Jon visszatérésére

az egyik utolsó hely volt, amiről képet akartam csinálni.

A~Sz~S~E

Háromnegyed hét volt, amikor visszaértünk a városba, megint Jon vezetett, és megint nem beszéltünk. Amikor

visszajött a titokzatos útjáról csak megkérdezte, eleget fényképeztem-e, majd mivel lelkesedést színlelve

bólogattam, elindultunk visszafelé. Összességében az egész délutánom ráment az autókázásra és arra, hogy tök

hülyének érezzem magam. Végül is miből gondoltam, hogy ez egy igazi randi lesz? Abból, hogy teljesen

olyannak hangzott, amikor felvetette? Vagy abból, hogy egy hónapja csókolózgatunk, és…

Rendben, elismerem nem volt jogom dühösnek lenni Jonra, épeszű ember tényleg nem kezd velem, lehet, hogy

már anélkül is tisztában volt vele, mekkora gáz van körülöttem, hogy konkrétan tudná, mik is a titkaim.

Egyszerűen nem jelentett semmit, bármit is mondott korábban, minden a show része volt.

– Nem vagy éhes? – szólalt meg hirtelen, amikor feltűnt az ismerős sárga-piros logó.

– Egy kicsit, de sietnem kell haza. Bulizni megyünk Kenzie-vel – mondtam csevegőn.

– Akkor nem állunk meg – mormolta.

Mintha valami baja lett volna, de nem kérdeztem meg, mi az. Halálbiztos nem azon emészti magát, hogy

megbántott-e. Az különben sem olyan fontos, az emberek folyton megbántanak, de túllépek rajta, nem vagyok

porcelánbaba. Viszont az biztos, hogy teljesen bolond vagyok. Amikor megérkeztünk ugyanabba a parkolóba,

ahonnét indultunk, és Jon ki akart szállni, megragadtam a karját.

– Valami történt? – kérdeztem komolyan nézve rá. – Nem tudok segíteni?

– Nem tudsz – vágta rá, de nem durván, csupán őszintén. Sóhajtva hátradőlt az ülésemben. – Ez bonyolult,

úgysem értenéd.

– Ja, úgyis csak egy üresfejű Barbie vagyok – feleltem fanyarul.

– Nem vagy – eresztett meg egy rövid mosolyt. – De akkor sem kell tudnod. Menj, bulizz a sírós barátnőddel,

szedj össze valami srácot.

– Hú, köszi a remek tanácsot! – húztam a szám. – Ha meg akarsz szabadulni tőlem, nyugodtan mondd meg,

mert őszintén, nem szokásom felszedni pasikat szórakozóhelyeken, úgyhogy erre biztosan nem foghatod a

szakításunkat.

– Nem mondtam, hogy meg akarok szabadulni tőled, Szeplős, csak azt, hogy ne zárd ki a lehetőséget, hogy

olyan srácokkal ismerkedj, akik nem másik pasikra buknak.

– Egyre jobban megy ez neked – csóváltam a fejem. – Egyéb bölcs javaslat? Várj, megvan: ne egyél a pultokra

kitett mogyoróból, mert a férfiak kilencven százaléka nem mos kezes pisilés után, a maradék tíz meg utoljára

valami mocsokban turkált.

– Pontosan, ha nem említed, biztos, hogy elfelejtem ezt.

Egymásra néztünk, és a kínos incidens ellenére nevetni kezdtem vele, aztán már megint a számon volt a szája.

Igazán nem értettem, hogy is van ez, elég biztos voltam benne, hogy nem én kezdtem a csókot, de persze abban

is, hogy semmit nem tettem annak érdekében, hogy befejezzem. Olyan volt az egész, mintha felszabadult volna

bennem valami csupán bezsongott hormonok vezérelte akarat, amit csakis egyetlen módon lehetett volna

kielégíteni. Igen, pontosan úgy.

Arra eszméltem, hogy Jon kezei azon a helyen vannak, ahová korábban Kenzie a fejét jósolta, az enyéim pedig

a hajában kutakodnak, miközben szinte felfaltuk egymást. Egyet tudtam biztosan, Jon hazudott, mikor azt

mondta, hogy ez nem igazi, hiszen most kinek játszaná meg magát? A töltőállomásnak?

Szóval eszmélésem oka a mobilom pittyenése volt. Kenzie írt rám.

Most akkor buli vagy bála? – Rettentő szellemes volt, ugyanakkor legalább találó.

Jon szótlanul visszahúzódott a saját térfelére. Meg mertem volna esküdni, hogy ezúttal tényleg zavarban van.

– Hát akkor majd hétfőn találkozunk? – kérdeztem könnyedén.

– Hétfőn – mondta elköszönés gyanánt, aztán kiszállt a kocsiból, majd vissza sem nézve elsétált.

Figyeltem egy darabig, bár nem volt olyan hatásos, mint amikor felpattan a motorjára és elrobog. Amikor

eltűnt a szemem elől, átcsusszantam a helyemre, aztán hazavezettem, hogy gyorsan átöltözzek a bulizás előtt.

Óvatosan válogattam meg a ruháim, mert tudtam, hogy Kenzie vadulni fog, nekem kellett a józan lánynak

maradni, aki majd vigyáz rá, hiszen égre-földre esküdözött, hogy összeszed valami helyes srácot, akitől majd

Tanner megpukkad. Kicsit rosszul voltam a gondolattól, hogy mit fog szólni, ha elmondom majd neki, hogy mit

mondott Jon, aztán meg mégis megcsókolt. Egészen rossznak éreztem magam miatta, de nem furamód nem

bántam meg.

Kenzie biztosított, hogy úton van, ezért amikor kész lettem, lementem a nappaliba, és az ablakból figyeltem az

utcát. Apa épp tévét nézett.

– Hova, hova? – pillantott rám egy reklámblokk alatt. Láttam, hogy alaposan lecsekkolja a ruháimat, amikben

igazán nem találhatott semmi kivetnivalót. Ráadásul elvileg tudott is a terveimről.

– Csak táncolni megyünk Kenzie-vel – mondtam. – Tanner szakított vele, ezért tartunk egy csajos estét,

hogy…

Elhallgattam, mivel láthatóan már nem is figyelt rám. Vállat vonva újra kinéztem az ablakon.

– Tudod, hogy hová ment az anyád? – kérdezte hirtelen.

– Nem mondta – ráztam meg a fejem.

– Hát nekem sem! – vágta rá élesen, majd egykedvűen kapcsolgatni kezdte a tévét.

– Biztos hamar hazajön – jelentettem ki, pedig biztos voltam benne, hogy még pár óráig nem ér vissza.

Szombat este volt, és bár neki minden este csajos este, a szombat mondhatni duplacsajos. – Megjött Kenzie!

Éjfélre itthon vagyok – hadartam, miközben az ajtó felé rohantam. – Nem kell megvárni.

Nem mintha szokása lett volna, csak szerettem úgy tenni, mintha. Talán pont ez a bajom, túl sokszor csinálok

ilyesmit, ezért is esek olyan sokszor pofára. Már-már kezdett hobbivá válni.

8. Egy jó lány halála

Ahogy jósoltam, Kenzie tánc közben maga volt a vadság. Úgy rázta egyszerre két fiúval is, hogy láthatóan

legalább négy másik fontolgatta megszólítását, de ő még nem választott közülük. Amilyen szeszélyes, úgy

gondoltam, nem is fog, végül majd odajön hozzám, és azt mondja, menjünk haza. Még mindig szerette Tannert,

amíg ezen túl nem lesz, lehetetlen volt, hogy más pasinak engedjen. Egy kis táncban pedig igazán nincs semmi

kivetnivaló, legalább kiadja abbéli dühét is, amit Jon iránt érzett. Szerinte Jon konkrétan átvert engem, amiért

randival kecsegtetett, helyette pedig otthagyott egyedül a világítótoronyban. Épp elég dühös lett a történet

elejétől is, a csókot már el sem meséltem. Nem csak azért, mert kicsit szégyelltem magam miatta, hanem mert

nem akartam ezzel is dühíteni. Csak még inkább csalódna a pasikban, arra pedig most nem volt szüksége.

Tehát ő táncolt, én meg csak üldögéltem a pultnál egy pohár gyümölcskoktéllal magam előtt, Kenzie-t

figyelve, amikor egy barna hajú srác vágódott le mellém, és kellemetlenül nyíltan az arcomba bámult.

– Szia! – köszönt végül, mire elnyomtam egy sóhajtást. Az ilyen helyeken ismerkedni nem az én műfajom,

mindig is utáltam ezt. – Mi már találkoztunk valahol, ugye?

Hitetlenkedve pillantottam rá. A húszas évei elején járhatott, a haja kissé túl hosszú volt az én ízlésemnek, az

alsó ajkát piercing díszítette és valami általam ismeretlen rockegyüttes nevét viselte a mellkasán. Bőven az a

fajta volt, akitől apa egyszerűen a falra mászik.

– Most jön az a rész, hogy én azt mondom: „nem emlékszem rá”, te pedig rávágod: „ja, igen, álmaimban”? –

kérdeztem szarkasztikusan.

Egy pillanatig megrökönyödve bámult rám, aztán vörösség öntötte el az arcát. Alig hittem el, hogy egy ilyen

srác elpirul miattam. Zavartan félrenézett.

– Nem, úgy értettem, hogy… ismerős vagy, azt gondoltam… nem Laceynek hívnak? – mormolta alig

érthetően.

Rajtam volt a pirulás sora. Ó, tehát mégis ismer valahonnan.

– Igen. Bocs, hogy… én csak tényleg nem emlékszem rád – hebegtem. – Honnan ismerjük egymást?

Megkockáztatott még egy pillantást rám, így én is jobban megnéztem magamnak.

– Fogalmam sincs. Csak rémlik, hogy Lacey vagy. Az én nevem…

– Doug – mondtam hirtelen, érezve, hogy az egész testemet átjárja az ismerős zsibbadás. Annyira régen volt,

mintha egy másik élet lett volna. – Stuarttal jártál egy suliba, folyton együtt lógtatok. – Úgy éreztem, mintha túl

sokat mondtam volna, ezért gyorsan eltereltem a témát. – De akkor még nem volt ilyen hosszú a hajad. És az a

dolog sem volt ott – bámultam a karikára, de szinte nem is láttam.

Azt kívántam, bárcsak ne kérdezne róla. A lényem egyetlen picike darabkája sem akart Stuartról beszélni.

Illetve akart, de… egyszerűen nem lehetett. Csak egyszer mondtam ki a nevét, mégis mintha még mindig

visszahangzott volna a zenétől hangos helyiségben.

Szerencsére Doug átugrotta a témát.

– Te sem voltál ennyire… hm, dögös. Csak, hogy tudd, ha nem lennél ismerős, valószínűleg le sem merlek

szólítani.

Mosolyt erőltettem magamra.

– Szóval most leszólítottál? – kérdeztem flörtölős hangon. Mi a fenét csinálok? Kissé szét voltam esve.

Doug azonban nem akadt fenn ezen, nemsokára barátias beszélgetésbe bonyolódtunk – illetve ő beszélt, én

csak hallgattam meg szemmel tartottam Kenzie-t –, amíg barátnőm meg nem unta a pasikat, és oda nem jött

hozzám.

– Kész vagyok eltűnni innen – közölte velem. – Ezek mind idióták. A pasik mind azok! – kiáltotta szinte teljes

hangerővel, mire a környéken mindenki felénk fordult, Dougban pedig benne rekedt egy történet a bandájának

(merthogy valami rockzenekar dobosa) egyik koncertjéről.

– Bocsi – mondtam megkönnyebbülten, de sajnálkozást tettetve a srácnak. – Mennem kell, de jó volt dumálni.

– Aha – hagyta rám.

Szerencsére nem kérte el a számom, és randira sem hívott, aminek örültem. Másrészről meg mi a fene? Már

neki sem kellenék? Ennyire ellenszenves nem lehetek! Talán csak látta rajtam, hogy nem érdekel. Kenzie

türelmetlenül toporgott, amíg megittam a maradék alkoholmentes gyümölcskoktélomat, majd el is indultunk.

Majdnem elértük a kijáratot, amikor Doug elém vágott.

– Hé, azért ha egyszer úgy érzed, hogy beszélgetni akarsz – nyomott a kezembe egy szalvétát, amin a

telefonszáma volt –, hívhatsz akármikor.

– Öhm… jó – feleltem.

Komolyan, mi a fene? Egy srác adja meg nekem a számát? Nem fordítva szokott ez lenni? Talán Stuart

miatt…

– Remélem, még csak meg sem fontolod, hogy megtartsd – csóválta a fejét Kenzie, amikor a zsebembe

gyűrtem a szalvétát. – Ez még rosszabb, mint Jon!

Nem akartam emlékeztetni, hogy eddig nem is tartotta rossznak Jont, és igazából oka sincs rá, hogy annak

tartsa, hiszen Jon meglehetősen egyenes volt (Kenzie pedig nem tudott a csókról). Stuart emléke összezavart,

igyekeztem kiűzni a fejemből, de nem nagyon ment. Hazafelé Kenzie egy csomót morgott arról, hogy mennyire

szemetek is valójában a férfiak, és mivel elegem volt a témából, külön örültem neki, hogy nem alszom nála.

Otthon láttam, hogy még mindig ég a fény a nappaliban, ami azt jelentette, hogy apa megvárt. Idegesen

néztem a mobilom kijelzőjére, de még csak fél tizenkettő volt, bőven belefértem a kimenőmbe. Alighogy

beléptem, kiderült, hogy mégsem miattam volt még mindig fent. Anya nem jött haza.

– Biztosan nemsokára itthon lesz – mondtam hasonló hangon, mint akkor, amikor elmentem. – Próbáltad

hívni?

– Ki van kapcsolva – felelte apa úgy nézve rám, mintha hülye lennék, amiért feltettem a kérdést.

Felmentem az emeletre, kicsit hallgatóztam Lucky szobája előtt – már aludt, nyilván megint fárasztó napja

volt, hiszen másnap nagymeccs –, aztán összekészülődtem a lefekvéshez. Már a pizsamámban voltam, és a

laptopom is kikapcsoltam, amikor rájöttem, hogy nem vagyok álmos, így lesétáltam, majd apa mellé huppantam

nézni a tévét. Abból, amilyen ütemben váltogatott a csatornák között, tudtam, hogy vagy a másnapi meccsre,

vagy ami még valószínűbb, anyára gondol. Az összeszorított ajkai jelezték, hogy aggódik.

– Nézhetnénk egy filmet – vetettem fel végül. – Régen nem néztünk semmit közösen.

Ami igaz volt. Még csak nem is emlékeztem rá, mikor csináltunk valamit csak mi ketten. Szemlátomást neki is

ez jutott eszébe.

– Azt hittem, már túl nagy vagy ahhoz, hogy az öregeddel filmezgess – mondta a szája sarkában egy

mosollyal.

– Ahhoz sosem leszek elég nagy – vágtam rá. – Mit szólsz egy Bruce Willis filmhez?

Naná, hogy a Drágán add az életed!-nél kötöttünk ki. Igaz, az a film öregebb, mint én, de apa nagyon imádja,

ráadásul örök klasszikus.

Kicsit közelebb húzódtam apához, mire pár perc múlva átkarolta a vállam. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és

az oldalához simultam, így néztük végig az egész filmet. Anya sehol nem volt, pedig már bőven elmúlott egy

óra.

– Ne nézzük meg a második részt? – kérdeztem vidámságot erőltetve a hangomba.

– Menj lefeküdni! – Az ő hangja viszont határozott volt, így értelmetlen lett volna erősködnöm.

Felálltam, nyomtam egy jóéjt puszit az arcára, majd felmentem a szobámba, azonban óránként felkeltem és a

lépcsőhöz osontam, hogy meglessem apát. Egész éjjel várta haza anyát, aki még hajnali négy felé – amikor végre

sikerült elaludnom – sem ért haza.

A~Sz~S~E

Másnap a szüleim kiabálására ébredtem. Nehéz vasárnap délelőtt volt, egyszerűen nem tudtak leállni, anya

kivételesen rossz kedvében volt – azt hiszem, másnapos lehetett, bár nem voltam olyan sokat odalent, hogy száz

százalékig meggyőződhessek róla –, azt magyarázta apának, hogy lemerült a mobilja, és nem tudott hazaszólni,

hogy kimarad. Apa a szemére vetette, hogy sosincs itthon, ráadásul olyan felelőtlenül viselkedik, hogy úgy érzi,

nem két, hanem három gyereket nevel, amit nem volt szerencsés kimondania. Úgy kiabáltak, hogy még a hangos

zenén is áthallatszott, amit Luckyval bekapcsoltunk.

Nem mintha szegény öcsémnek nem lett volna elég a rögtön ebéd kezdődő meccse, még apa és anya is

stresszelték. Próbáltam lefoglalni a gondolatait, de nem ment, a kiabálás mindkettőnket megviselt. Végül nem is

sikerült lejutnom a konyhába főzni valamit, helyette pizzát rendeltem. Mire megérkezett, anya és apa túljutottak

a nagyján. Anya egy kis pihenéshez készülődött, apa pedig elővette az öcsémet, hogy még evés is közben is

mindenféle taktikáról beszéljenek, amikor megszólalt a telefonom, Ric keresett.

– Igen? – kérdeztem kissé izgulva.

– Ric vagyok – kezdte. – A tanulópárod az iskolából.

– Tudom – biztosítottam gyorsan. – Akartalak hívni, de… öhm.

– Mindegy – vágott közbe. – Ma kellene találkoznunk.

– Jó, délután négykor ráérek, ha…

– Az jó. Nálunk vagy nálatok?

– Hát…

Túl sokáig haboztam. Ha elhívnék hozzánk egy rakpartit, apa a plafonon lenne, viszont ha én mennék oda,

nem túlzás azt állítani, hogy az életemet kockáztatnám. Durva alakok élnek arrafelé, nem is tudtam elképzelni,

hogyan képesek nyugodtan lehunyni a szemüket a környék lakói.

– Ezek szerint nálunk – elégelte meg a csendet Ric. – Ne aggódj, nem kell bepiszkolnod a cipődet, a

nagyanyám házában fogjuk csinálni.

Elhadarta a címet, majd letette. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a sznobságom miatt. Rögtön

válaszolnom kellett volna neki. Most biztosan azt hiszi, hogy lenézem. Ki kell majd engesztelnem valahogy, de

előbb Lucky meccsét kellett átvészelnem.

Alig kezdődött el, máris azt vártam, hogy vége legyen. Amióta az öcsém ilyen erőszakos sportot űz, nem

tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami előbb-utóbb történni fog vele, hiszen még Gabe és Jesse is folyton

megsérülnek, pedig ők háromszor akkorák, mint Lucky. Egy-egy futballmeccs felért valami keményebb

horrorfilmmel is. Azok a kölykök Lucky körül kész vadállatok voltak, a szívem mindig kihagyott pár ütemet,

amikor valamelyik nekiütközött az én szelíd testvéremnek.

Luckyék csapata épp nyerésre állt, amikor Gabe felhívott. Alig értettem a hangját, ezért gyorsan távolabb

rohantam a pályától egészen addig a pontig, ahonnan még ráláttam a játékra.

– Most mondd – kértem, mire rögtön hadarni kezdett.

– Apám eltiltott Jesse-től! Tudja! Láttam a szemén, hogy tudja, de persze csak hadovált, hogy azért nem

találkozhatok senkivel, mert romlottak a jegyeim, és így nem vesznek fel majd sehová! Nagy rakás francokat!

Kitalálta, hogy mostantól szobafogságban vagyok, és suli után rögtön haza kell jönnöm, különben…

– Bead valami katonai iskolába – fejeztem be. Mr. Nelson mindig ezzel fenyegetőzött. – Biztos, hogy tudja?

Látott valami…

– Csak tanultunk – háborgott Gabe. – Történelemesszét írtunk, mire egyszerre csak beront azzal, hogy beszélni

akar velem. Azonnal haza kellett küldenem Jesse-t. El tudod ezt hinni?! Mintha még mindig tizenkét éves

lennék! Jesse is…

A pályán időközben újra durván egymásnak mentek a játékosok, mire a szülők egy emberként hördültek fel.

Luckyt kerestem a szememmel, biztos voltam benne, hogy a földön fekvők között van megint. Megborzongtam a

gondolatra, milyen új foltok lesznek rajta estére. Néha úgy nézett ki, mintha valaki jó alaposan elverte volna.

– Várj egy kicsit! – állítottam meg hirtelen Gabe-et.

A szívem a szokottnál is több ütemet hagyott ki, a kölykök lassan felálltak, de egyik sem volt az én Luckym.

Ő az a gyerek volt, amelyik nem kelt fel. Vártam. Gabe mondott valamit, amit nem értettem, aztán az agyam

lassan felfogta: Lucky túl sokáig maradt a földön, valami nagy baj van. Minden feledve rohanni kezdtem a pálya

felé.

A~Sz~S~E

Maga volt a borzalom. Az egyik gyerek – inkább nevezném szörnyetegnek – úgy csavarta hátra az öcsém

karját, hogy az eltört, majd miután a földre lökte durván rátaposott a hátára. Nem érdekelt, miféle

szabálytalanság volt ez, nem érdekelt kizárják-e azt a gyereket, egyáltalán nem érdekelt semmi, csak az, hogy

Lucky meggyógyuljon.

Több órás kórházban várakozás, ordítozás és sírás után, ott ültem Lucky mellett a vizsgálóasztal szélén és a

sápadt arcát simogattam. Fájdalomcsillapítókat kapott, a karját begipszelték, a zúzódásokat a hátán

megvizsgálták, már csak arra vártunk, bent kell-e maradnia éjszakára. Nem volt valószínű, ráadásul nem is

akartam otthagyni, a szüleim épp erről konzultáltak az orvossal.

– Már nem fáj – mondta Lucky halvány mosollyal. – Nem kell féltened.

Magamra kényszerítettem egy mosolyt, és megborzoltam a haját.

– A nővérek dolga, hogy féltsék a kistestvéreiket – közöltem vele.

– Nem vagyok már olyan kicsi – méltatlankodott.

– Ez nem attól függ – felé hajoltam, és megpusziltam az arcát. – Majd ha húsz éves leszel, még akkor is

folyton a nyakadra járok majd, és halálra féltelek.

– Nem annyira rossz – nézegette a gipszet. – Legalább egy ideig nem kell annyit edzenem.

El kellett fordulnom, hogy ne lássa a szemembe szökő könnyeket. Ez nem olyan rossz? Akármi súlyosabb

történhetett volna, elhatároztam, hogy ezentúl maximálisan kiállok az öcsém mellett, és egyszerűen nem fogom

hagyni apának, hogy kényszerítse a játékra.

– Gyerünk, bajnok! – szólt be végül apa az ajtón. – Hazamehetsz.

Lesegítettem Luckyt az asztalról, majd átkarolva a kocsiig vezettem.

– Szerintem mindenki azt hiszi, hogy haldoklom – nézett fel rám. – Olyan arcot vágsz.

– Bocsánat, keményfiú – mosolyogtam elvéve róla a karomat.

Bezsúfolódtunk apa kocsijába, majd hazafelé indultunk. Szinte vágni lehetett a feszültséget anya és apa között.

Sosem láttam még ennyire mérgesnek anyát, mintha a reggeli dühének százszorosa zubogott volna benne, csak

az alkalmas pillanatra várva, amikor kitörhet. Nem kellett sokáig várakozni.

– Ne aggódj, bajnok! – szólalt meg apa hátramosolyogva Luckyra. – Pár hét és újra a régi leszel, addig meg

lazsálhatsz a pálya mellett.

Lucky visszamosolygott, anya viszont jeges hangon kijelentette:

– Az én fiam soha többet nem fog a közelébe menni annak a pályának!

– Ne legyél nevetséges! – horkantott apa. – Ilyen kis balesetek mindennaposak, ezért még…

– Balesetek? – emelte fel anya a hangját. – Az a gyerek puszta kézzel törte el Lucky karját, ezt én nem

nevezném balesetnek! Amit mondtam, megmondtam! Az én fiam többet nem fog játszani!

Egyik szó követte a másikat, míg végül végigordítozták az utat. Amint az utcánkba értek, elhalkultak, de

odabent a házban újra folytatni kezdték. Lucky és én felmenekültünk a szobájába, majd gyorsam bekapcsoltuk a

zenét.

Elővettem a mobilomat, amit lenémítottam a kórházban, mire belém hasított a felismerés. Fél hat van, másfél

órás késésben vagyok Rictől. Ő ugyan nem, de Kenzie, Gabe és az egyik lány a szerkesztőségből is keresett.

– Nem annál a lánynál kellene lenned, aki korrepetálsz? – kérdezte Lucky is. – Miattam nem kell itthon

maradnod.

– De… – Dehogynem kellett. Nem hagyhattam itthon, amikor a szüleink egymással ordítoznak. Szégyelltem

magam, amiért Ric valószínűleg azt hiszi, derogált nekem elmenni hozzá a megbeszélt időben, de Lucky volt a

legfontosabb. – Maradok, ha akarod, társasozhatnánk, úgyis már régen játszottunk.

– Álmos vagyok – rázta meg a fejét, majd komolyan nézett rám. – Menj el, Lacey, fontos az az iskolai feladat,

nem lóghatod el, igaz? Ígérem, hogy ágyban maradok, és – ásított egyet – alszom, amíg haza nem jössz. Anyáék

úgyis abba fogják hagyni.

El sem hittem, hogy a tízéves öcsémnek sikerült rábeszélnie, de végül tényleg fogtam a cuccaim, és elindultam

Richez. Fel akartam hívni, de nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna védekezésként, így előtte

felhívtam Kenzie-t, aki különösen letört volt, mert Sabrina kiírta az összes adatlapjára, hogy együtt jár Tannerrel,

aztán pedig felhívtam Gabe-et, aki miután kiaggódta magát Lucky miatt, az apjáról panaszkodott.

Mindkettejüknek szerettem volna én is panaszkodni egy picit, de nem tehettem. Nem volt szükségük még

valamire, ami elrontja a napjukat, volt elég bajuk. Mire letettem a telefont meg is érkeztem a Ric által megadott

címre. Meglepően kicsi házak álltak itt szorosan egymás mellett parányi udvarokkal. A kocsim egy az egyben el

is foglalta a Ric nagymamájának háza előtti területet.

Izgulva szálltam ki, két dologért fohászkodva. Az egyik, hogy Ric még itt legyen, a másik, hogy ne akarjon

kinyírni a majd’ két órás késés miatt. Amikor bekopogtattam egy pillanatig semmilyen hangot nem hallottam,

aztán trappolást, és végül Ric ajtót nyitott. Megkockáztattam egy mosolyt.

– Szia, nagyon sajnálom, hogy késtem, de…

– Mindegy – vágott közbe, és félreállt az ajtóból, amit invitálásnak fogtam fel, be is sétáltam.

Odabent pont olyan öreges volt minden, ahogy az ember azt el is várja egy nagyi házától, még finom sütiillat

is terjengett a levegőben. A nappali egybenyílt a konyhával, aminek a közepén idős asszony álldogált engem

fixírozva.

– Jó napot! – köszöntem illedelmesen.

Kicsit még ki voltam készülve a kórház és a veszekedés miatt, így hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit

mondhatnék. Ric egész ellenségesen meredt rám, a nagyi azonban elmosolyodva lépdelt közelebb.

– Mondtam, hogy csak türelmesnek kell lenned, Erica – mondta kicsit megrovóan Ricnek. – Látod, hogy

eljött, és nézd csak, milyen okos lánynak tűnik!

– Lacey vagyok – találtam végül a hangomra, és megszorítottam Ric nagyijának kezét. – Bocsánatot kérek,

amiért késtem, de… az öcsém eltörte a karját, és kórházba kellett vinnünk – néztem vissza bocsánatkérően Ricre.

– Mire eszembe jutott telefonálni, már…

– Mindegy – hallgattatott el megint a lány. – Még úgysem sötétedett ránk.

Leültünk egy kétszemélyes asztalkához, amit kinyitott tankönyvek, összegyűrt papírhalmok és néhány

gyöngybetűkkel fejlécezett hófehér lap fedett. Ric épp annak az esszének a közepén volt, ami a Javaslatok egy

kiválasztott állam gazdasági fejlődésének érdekében – ésszerű keretek között címet viselte, és amit én már két

hete leadtam. Emlékeim szerint másnap volt az utolsó határideje a négyoldalas beadandónak, amin a magam

részéről órákig dolgoztam.

Mielőtt megijedhettem volna, hogy ezzel egy egész éjszaka alatt sem leszünk készen, kihajtogattam pár

gombócba gyűrt papírt, aztán elolvastam Ric már leírt, ám valamiért – gyanítottam, hogy a franc, a szar és a

baromira szavak gyakori használata miatt – nem talált elég jónak.

– Ezek nem rosszak – mondtam óvatosan, kisimítva a papírt, hogy olvashatóbb legyen Ric meglepően szép

kézírása. – Ahogy elnézem, a fogalmazásmóddal vannak gondok.

– Mocskos a szája, mint az apjának – szólt közbe Ric nagyija, aki egész közel állt hozzám, és a vállam fölött

próbálta kisilabizálni az unokája írását. – Mondtam is neki, ráhagyom ezt a házat, ha végre megkomolyodik, és

felveszik egy valamirevaló főiskolára vagy egyetemre. Nem rossz az én Ericám – mosolygott lágyan Ricre. – De

folyton a fiúkon meg a bulizáson jár az esze, ahelyett, hogy tanulna, pedig jó feje van, én mondom neked.

Kissé zavarban bólogattam, ahogy néztem még Ric is elpirult egy kicsit.

– Nagyi, menj inkább nézd a tévét, ne lógj a nyakamon – mormolta, mire nagyija arrébb is ment, hogy

bekapcsolja a tévét, de még onnan is újra meg újra odamondogatott nekünk mindenfélét, amit fontosnak vélt.

<center>A~Sz~S~E</center>

Ric nem volt buta, olyan éles meglátásokkal büszkélkedett, hogy egészen meglepődtem, amikor vázolta őket.

Tényleg csak a „mellébeszélő sznobrizsára” volt képtelen, amivé a segítségemmel átalakította a mondatait.

Miután túljutottunk a kezdeti feszültségen, egész jól megértettük egymást, bár ő továbbra sem mutatkozott

bőbeszédűnek. Nagyjából mindent a nagyijától tudtam meg róla, például, hogy azért jelentkezett a programba,

mert reméli, hogy jobbak lesznek a jegyei, ami valószínűbbé teszi, hogy felvegyék valahová, ami pedig

biztosítja, hogy megkapja majd a házat. A nagyi biztosította Ricet, hogy addig még biztosan életben marad, hogy

legyen ideje látni, mi lesz Ricből, és csak aztán fogja átírni a végrendeletét. Mindketten nevettek ezen a

szerintem morbid dolgon, de ki voltam én, hogy megszóljam őket?

Épp elkészültünk, aztán megígértem Ricnek, hogy kedden is eljövök, amikor valami furcsaságra lettem

figyelmes. Az ablakból pont ráláttam a szemben lévő ház udvarára, ahol Jon Spencer labdázott egy kissráccal.

Először azt hittem, hogy csak a szemem káprázik, és valamiért mindenhol Jonokat látok, de jobban megnézve

határozottan ő volt az.

– Mi van? – követte Erica a pillantásomat. – Azt ne mondd, hogy nem tudtad, hogy ott lakik a pasid!

– Itt lakik? – ismételtem önkéntelenül is közelebb sétálva az ablakhoz.

Úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, de nem tudtam levenni a szemem a látványról. Jon egy kisfiúval

játszik a saját házuk udvarán. Egyáltalán ki az?

– Ó, csak nem ismered a Spencer fiút? – kérdezte Ric nagyija. – Rendes család.

– Az ott Jon testvére? – kérdeztem fojtott hangon.

– Komolyan nem tudtad? Miért nem mondta meg, hol lakik? – kérdezősködött Erica sokkal nagyobb

lelkesedéssel, mint amennyit eddig láttam tőle.

– A gyerek csak hétvégenként van itt – bólogatott a nagyi velem együtt figyelve, ahogyan Jon dob, majd a

kisfiú lelkesen elkapja a labdát. – A kicsi az apjával lakik, a fiú meg az anyjával maradt, amikor elváltak.

– Komolyan nem tudtad? – ismételte Ric.

Hirtelen rádöbbentem, hogy lelepleződni látszik az áljárásunk.

– Tudtam, hogy valahol a környéken lakik – mondtam, hiszen ez igaz volt. Az a benzinkút, ahol előző nap

találkoztunk, nem volt annyira messze innen, akkor is mondta, hogy errefelé van a háza. – Akkor most megyek

is, örülök, hogy megismerkedtünk – villantottam egy mosolyt a nagyira, majd kiviharzottam a házból.

Meg akartam nézni közelebbről Jont és az öccsét, plusz kérdőre akartam vonni, miért nem mesélte el, hogy

van egy kistestvére. Elvileg én is beszéltem már Luckyról nem is egyszer, igazán említhette volna.

A kocsimnál megtorpantam. Talán szándékosan nem mondta. Hiszen tényleg nincs köztünk semmi, biztos azt

akarta, hogy ne is tudjam róla még ezt sem. Nem tudtam eldönteni, menjek-e oda, de aztán Jon hátrafordult, és

intett egyet nekem.

Eszembe jutott, hogy biztosan tisztában volt vele, hogy itt vagyok, mert látta a kocsimat, és ha nem akart volna

találkozni velem, bemegy a házba vagy valami. Felé indultam, mire félbehagyva a labdázást ő is eljött a

kerítésig.

– Szia! – köszöntem köznapian. – Miért nem mondtad, hogy van egy öcséd?

Ezt ugyan nem akartam megkérdezni, de ha már így alakult, üsse kő. A kissé cidris idő ellenére csak fekete

pólót viselt, amin volt egy lyuk. Igyekeztem nem azt bámulni, így farkasszemet néztünk egy darabig, majd

elvigyorodott.

– Mert nincsen – mondta, majd füttyentett. – Gyere ide, kölyök!

A kisfiú türelmetlenül ciccegett, majd közelebb rohant. Hét-nyolc éves, kicsit dundi, kerek képű kissrác volt jó

sok szeplővel. Farmert, kifakult mellényt és piros baseballsapkát viselt.

– Mi van?! – kérdezte mogorván, rám bámulva.

– Szia! – mosolyogtam rá. – Lacey vagyok.

Nem igazán érdekelte. Jonra nézett.

– Beszélgess vele máskor, ez most az én időm! Játszunk, mielőtt apa ideér! – azzal visszarohant oda, ahol

azelőtt állt, és keményen Jon felé hajította a labdát.

Jon elkapta, majd visszanézett rám. Kicsit feszélyezett, hogy nem beszél, mintha azt várta volna, hogy én

mondjak valamit.

– Ki ő, ha nem az öcséd? – kérdeztem tőle értetlenül.

Jon meglepetésemre felnevetett, elrohant a gyerekhez, felkapta, és visszakocogott vele hozzám.

– Nézd már meg közelebbről, Szeplős! – A két hóna alatt megfogva tartotta felém, mint egy kölyökkutyát. –

Te pedig mutatkozz be!

– Engedj el, Jonny! – ficergett a kisgyerek. Nagy kapálózásában leesett a fejéről a sapka, ami alól két kis

fonott, barna copf került elő. – Engedj már el! – sikította próbálva szabadulni, mire Jon leeresztette a földre.

– Elnézést kérek – néztem Jonra bocsánatkérően.

Hülye voltam, hogy nem vettem észre, jobban megnézve már az arcáról is lerítt, hogy lány, csak… nem

számítottam rá. Különben is hasonlított Jonra, a szemük például ugyanolyan színű volt, az arcuk meg hasonló

formájú.

– Úgy viselkedik, mint egy fiú – vont vállat. A kislány nem hazudtolta meg Jont, épp kisebb káromkodásokkal

nyomta a fejére a piros sapkát, majd csúnyán nézett rám.

– Gyere vissza miután elmentem, majd akkor csókolózhattok!

– Hanna, vigyázz! – figyelmeztette Jon, mire a kislány nyelvet öltött rá.

– Nem vigyázok! Ez az én időm!

– Jól van, megyek – szólaltam meg gyorsan. – Ne haragudj, hogy a te idődben zavartalak benneteket. Örülök,

hogy megismerhettelek, Hanna.

Mosolyogva mentem a kocsimhoz. A kislány kissé erőszakos volt, de hihetetlenül aranyos, és ahogyan Jon

ránézett, ahogy megmutatta nekem… mintha pontosan tudta volna, hogy ugyanilyen kislány voltam, ami persze

lehetetlen, mégis valahogy úgy éreztem, tisztában van vele.

Siettem haza, hogy mielőbb Luckyval lehessek, bár reméltem, hogy tényleg alszik, ahogy ígérte, azonban

otthon nem az fogadott, amit vártam.

Anya kocsijának nyitva volt a csomagtartója, két hatalmas táskát is láttam odabent. Amikor leparkoltam és

berohantam a házba, anya épp a harmadik táskával küzdött.

– Anya… mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.

Megállt és rám nézett, mintha hirtelen nem tudna mit mondani, majd könnyedén felszusszant.

– Elköltözöm.

– Elköltözöl – ismételtem holtra váltan.

– El. Elhagyom apádat – pillantott rám úgy, mintha számítanom kellett volna erre. – Képtelen vagyok tovább

csinálni ezt, Lacey. Régóta nem vagyok boldog, most pedig… – megrázta a fejét. – Egyszerűen nem tudok ebben

a házban élni. A nagyihoz megyünk, amíg nem találok egy normális lakást.

– Me-megyünk? – dadogtam.

– Lucky és én.

– Nem! – suttogtam. – Anya…

– Lacey, apád és én így döntöttünk!

– De…

– Te egyelőre itt maradsz – folytatta, nem törődve a halk szavakkal, amik elhagyták a számat. – Holnap

iskolába kell menned, ez az utolsó év, tudod, hogy nem mulaszthatsz, aztán ha meglesz a lakás, te is átköltözöl,

így lesz a legjobb.

– Én… nem akarok elköltözni innen – hadartam. – Miért nem maradsz…

– Azt hittem, hogy meg fogod érteni – nézett rám komolyan, enyhe csalódottsággal a hangjában. – Elég nagy

vagy már, hogy lásd, mi az, amiben élünk – mutatott körbe.

Később, amikor kissé lenyugodva visszagondoltam arra a percre, rájöttem, ha ő körbenézett, nem azt látta,

amit én. Neki a ház nem az otthon volt, a biztonság, az emlékek, a hely, ahol felnőttem, és azzá lettem, aki

vagyok. Neki valami egészen mást jelentett az egész. Akkor és ott fogalmam sem volt róla, hogy mit akar

mondani. Csak azt tudtam, hogy el akar menni, engem itt akar hagyni, és ami a legborzalmasabb az egészben,

elviszi Luckyt. Lucky volt a mindenem, az édes, imádnivaló öcsém, akiről épp azt sem tudtam, hol van.

– Nem viheted el Luckyt! – csattantam fel, mert ezt az egyet tudtam.

Nem hagyhattam, hogy elvigye. Menjen egyedül, ha akar, megleszünk nélküle – hiszen eddig is megvoltunk –,

de hogy megfosszon a testvéremtől az lehetetlennek látszott.

Felrohantam a lépcsőn egyenesen Lucky szobájába. Épp fél kézzel igyekezett behúzni a cipzárt egy jókora

utazóbőröndön. Az arca sápadt volt, könnyek nyomai csíkozták.

– Lacey – mondta egyedül a nevem, amitől a szívem még hevesebb, még riadtabb dübörgésbe kezdett.

Odasiettem hozzá, és két kézzel letöröltem az arcát.

– Ne sírj, Lucky! – A hangom meglepően nyugodt volt, és azt hiszem, megnyugtatta egy kissé az öcsémet. –

Minden rendben lesz, nem kell sírnod.

– Nem akarok elmenni, Lacey! – szólalt meg halkan, esendően, de nem sírt. – Veled akarok maradni!

– Én is… én is ezt akarom – nyeltem egyet, majd sírással küzdve erőt vettem magamon. – Együtt maradunk,

kitalálok valamit.

Mindketten tudtuk, hogy ez egy hazugság. Hazugság volt évekkel ezelőtt, hazugság most is, egyszerűen túl

kevés voltam ehhez. Hiszen anya még azt sem akarta, hogy velük menjek, bár eddig is tisztában voltam vele,

most még jobban belém hasított, hogy engem hibáztat. Én voltam az oka, hogy a családi idillünk odalett, és ő

még mindig haragszik rám emiatt. Itt hagy apával, aki még jobban neheztel rám. A gondolat mentőövként

hasított belém.

Talán apa nem ragaszkodik hozzám és szeret úgy, ahogy vágyom rá, de Luckyt szereti, ő a mindene,

egyszerűen nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Nem miattam kell, hogy megakadályozza ezt az egészet,

hanem a fia miatt, hiszen miatta megérné.

– Hol van apa? – kérdeztem, majd mivel nem tudott válaszolni, magam indultam a keresésére.

Odakint a kertben leltem rá, épp a sövényt metszette. Szinte fékezhetetlen düh öntötte el az agyamat. A

felesége és a fia elmenni készülnek, ő meg teljesen nyugodtan nyírja a bokrokat?!

– Meg kell állítanod őket! – kiáltottam rá, mire hátrafordult olyan arckifejezéssel, mintha meglepte volna,

hogy egyáltalán létezem.

– Ne kiabálj! – válaszolta. Nyeltem egyet.

– Kérlek, ne engedd elmenni őket! Csak veszekedtetek, ne…

– Ez a dolog csak anyádra és rám tartozik – szakított félbe. – Úgy láttuk jónak, ha…

– Nem hagyhatod elmenni őket! – kiabáltam megint, és közelebb lépve megfogtam a karját. – Apa! Légy

szíves, legalább próbáld meg! Szereted anyát és Lucky a mindened, nem…

– Lacey, elég legyen! – rázta le magáról a kezemet. – Nem értheted…

– Mit nem érthetek! – sikítottam. – Hozd rendbe! Vagy megint a homokba akarod dugni a fejed? Ez gyávaság!

Csak mondd meg…

Elhallgattam. Nem azért, mert kifogytam a szavakból, apa volt az, aki belém fojtotta őket az arcomon csattanó

kezével. Nem fájt annyira, apa termetes, széles vállú férfi, aki ennél jóval nagyobbat is tudna ütni, ha akarna, de

megértettem, mit jelent az ütés. Azt, hogy nem tesz majd semmit.

Úgy bámult rám, ahogy ott álltam az égő arcomra szorított kezemmel, mintha nem is ő lett volna az, aki ezt

tette. Az egy pillanattal korábbi dühének már nyoma sem volt, helyette valami mást láttam az arcán –

szánakozást, megbánást? –, de nem érdekelt az egész. Mert az igaz, hogy életében először ütött meg engem, de

nem először hagyott cserben, és ez volt az, amit képtelen voltam elviselni.

A~Sz~S~E

Éreztem, hogy valami ég bennem. Nem a pofon helye, bár az arcomon is éreztem a hőséget, valami mintha

belülről gyújtott volna lángra. Éreztem, miközben visszamentem a házba elköszönni Luckytól, éreztem, amikor

anya és ő beültek a kocsiba, aztán elhajtottak, és éreztem, amikor apa ezután bejött a kertből, hozzám lépett,

majd a vállamra tette a kezét.

– Lacey, annyira sajnálom! Nem akartalak megütni, elvesztettem a fejem – simított végig az arcomon.

Az ujjai gyengédek voltak a bőrömön, de a tűz bennem még jobban égetett, ráforrasztva a torkomra a

szavakat, amiket ki kellett volna mondanom. Lassan elhamvadtak azok a dolgok, amik eddig fontosnak tűntek

lángoló, mégis üres helyeket hagyva azoknak az érzéseknek, amiket eddig elnyomtam magamban. Nem tudtam,

helyes-e, amit teszek, de annak tűnt. Azt kellett volna mondanom, hogy nem haragszom, és hogy nem is fáj, de

nem tettem. Meghaltam és felszabadultam egyszerre, amikor ellöktem a kezét, majd a szemébe néztem.

– Soha nem fogom megbocsátani ezt neked! – Azzal én is elhagytam a házat.

Beültem a kocsimba, és kihajtottam az utcánkból, csak azt nem tudtam, hogy hová megyek. Az első

gondolatom Gabe volt. Hallani akartam a hangját, el akartam mondani neki, hogy mi történt, aztán hagyni, hogy

megvigasztaljon. Elképzeltem milyen lenne, ha átölelne, ha a nyakához szoríthatnám az arcom, beszívhatnám az

illatát és egyszerűen csak vele lehetnék. Annyira akartam, mint még soha.

Lázasan nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam. Ránéztem egy üzenetre Kenzie-től, amiből csak annyit

fogtam fel, hogy szomorú és Tannerhez van köze, aztán hívtam Gabe-et. Ő volt Lucky után a legfontosabb, őt

szerettem annyira teljes szívemből, hogy legalább egy leheletnyi megnyugvást nyerhessek belőle.

– Lacey! Nem fogod elhinni, hogy hol vagyok! – harsogta vidáman. – Átszöktem Jesse-ékhez. Ha otthon

észreveszik…

Rövid beszélgetés volt, amelynek a végén nem kaptam semmit. Nyomorultul éreztem magam, de ő annyira

boldognak tűnt, hogy zúdíthattam volna rá az egészet? Ennél jobban szerettem.

Miután letettük, nem volt hova mennem. Kizártnak tűnt, hogy hazainduljak, a legjobb barátaimnak még

mindig volt épp elég problémájuk nélkülem is. Amúgy sem voltam sírós kedvemben. Ez furcsa volt, mert sírnom

kellett volna, mégis… ott volt az a tűz. Haragból, csalódottságból és kétségbeesésből állt, de ami igazán

meglepett, dacból.

Dühös voltam, amiért kigürcöltem a belemet, hogy egészben tartsam a családunkat, és csalódott, amiért ez

nem sikerült. Kétségbeesett, mert az egész miattam történt, és dacos, hiszen én mindent beleadtam. Évekig

dolgoztam rajta, hogy tökéletes legyek, játszottam, hogy minden rendben van, hogy a Stuart-ügy sosem történt

meg, de mire mentem vele? Aki lett belőlem egy szánalmas alak volt, mások véleményének béklyójában, egy

bolond, aki olyasvalakibe szerelmes, akinél semmi esélye, egy senki, akiben még a saját szülei is csalódtak.

Valaki, akinek álélete, álpasija és álvágyai vannak, legfőképpen pedig olyasvalaki, aki tulajdonképpen egy

cseppet sem boldog. Lacey, a jó kislány, aki voltam, aki nem is hasonlított arra, aki lenni szeretnék már eleve

pusztulásra volt ítélve, és most meghalt bennem, de emiatt nem aggódtam. Még emlékeztem rá, hogy ki vagyok

igazából, emlékeztem mindenre, amit elnyomtam, és tudtam azt is, hogy most majd visszacsinálom. Többé nem

volt értelme a tettetésnek.

Már sötét volt, amikor bedörömböltem az ajtón, először csak türelmesen, aztán egyre vadabbul, amíg egy

csupán rövidnadrágot viselő alak ajtót nem nyitott.

– A francba, Szeplős, mégis mit keresel itt?!

– Téged! – vágtam rá nekivetve magamat, hogy megtegyem, amiért jöttem.

Valahol azon az estén a szétdobált ruháink között otthagytam annak a bizonyos jó lánynak a hamvait is, de

egyáltalán nem bántam meg, hogy ennyire egyszerűen kisöpörtem. Különben is, mindig a jók halnak meg a

leghamarabb.

9. Megtartod a titkomat?

Jon szobáját végtelen egyszerűség jellemezte. Néhány kopott szekrény, egy ágy és íróasztal volt benne, ami

előtt hatalmas fotel állt. Nem láttam személyes tárgyakat, fényképeket vagy akármit, ami arra utalt volna, hogy

egy alig tizennyolc éves fiú lakik benne. Üres volt, akár egy hotelszoba, a legkevésbé sem hasonlított Gabe

szobájára, ahol mindig rendetlenség uralkodik, a falak pedig fényképekkel és poszterekkel vannak kitapétázva.

Az egyetlen holmi, ami Jonnál a rumlit jelentette, a rózsaszín melltartóm volt a földön.

Legszívesebben felkeltem volna, hogy elrejtsem, de nem akartam mozdulni, mert féltem, hogy mi lesz, ha

megteszem. Jon talán azt hitte, hogy alszom, pedig túl ideges voltam hozzá. Lassan lélegeztem ki-be, mint aki

valóban az igazak álmát alussza, de csak feküdtem és nézelődtem még véletlenül sem nézve a srácra, akivel alig

pár perce még igencsak intim közelségben voltam.

– Mi volt ez? – kérdezte végül, megtörve a csendünket.

Rendben, mégsem hitte, hogy alszom, ami viszont azt jelenti, hogy neki is gondolkodnia kellett, mert azt

ugyan nem veszem be, hogy elaludt, ahhoz túl gyorsan vette a levegőt. Vajon min tűnődött? Nem igazán tudtam,

mit válaszoljak a kérdésre, de azért felszusszantam

– Ezt nevezik szexnek, Jon – mondtam jobb híján. – Meglepő, hogy az a rengeteg felvilágosító óra mennyire

felesleges volt, oda kellett volna figyelned.

Éreztem, ahogy megmozdul, aztán már fölém is hajolt. Először nem néztem rá, mert kínosnak tűnt, majd

mégis megadtam magam, és a szemébe bámultam. Alig hittem el, hogy tényleg lefeküdtem vele, viszont az még

hihetetlenebb, mennyire intenzív volt az egész. Persze akkor egyetlen szóval sem tiltakozott, most viszont úgy

nézett rám, mintha én tehetnék az egészről. Egyetlen kislámpa égett csak az ágya mellett, de azt kívántam,

bárcsak lekapcsolta volna, hogy most sötétben lehessünk.

– Miért vagy itt? – kérdezte.

Jó kérdés. Nem értettem, miért pont hozzá jöttem, és miért másztam rá, mint valami kiéhezett lotyó.

Képzeltem, mit gondolhat rólam. Ez nem az az irány, amerre változni akartam, tisztában voltam vele, hogy csak

dacból csináltam. Magamhoz szorítva Jon takaróját, felültem, és fél kézzel ellöktem az útból.

– Rendben, már itt sem vagyok. Nem akartalak zavarni! – Támadónak tűntem, pedig nem is akartam.

Kerülve Jon pillantását gyorsan a melltartómért nyúltam. Annyira rózsaszín volt, hogy valósággal szégyelltem

magam, amiért épp ezt viseltem. Hiszen Jon utálja a rózsaszínt, még mondta is korábban.

– Azt már nem! Nem fogod rám kenni! – csattant fel. – Te jöttél ide, és ugrottál rám, nem viszem el a balhét

emiatt!

Nem is láttam még ennyire dühösnek, így frusztráltan felsóhajtottam.

– Istenem, Jon, ne kiabálj velem! – kezdtem halkan. – Nem hibáztatlak, azt tetted, amit vártam tőled. Én

csak… nem volt hova mennem, és gondoltam… nem is tudom, mit gondoltam. Mondjuk azt, hogy nem fogsz

számon kérni. Az ismerőseim közül te vagy az egyetlen, akiről el tudom képzelni, hogy csak… ezt csináljuk –

mutattam zavartan az ágyra.

Öltözködni kezdtem, miközben ő a válaszom emésztette. Nem is volt annyira kínos, mint kellett volna lennie.

Sőt, a testiség jobb volt, mint vártam, mondhatni, megérte. Nyugodtabbnak és higgadtnak éreztem magam,

ráadásul a szex maga egészen új volt. Gabe-bel minden máshogy történt, vele az összes alkalom gyengéd és

szerelmes volt, míg Jonnal vad, türelmetlen felfedezés. Szükségem volt erre, egyszerűen túl sok minden történt

az előző nap, Lucky elvesztése, a szüleim önzősége…

– Anyám csak hajnalban jön haza – mondta végül. – Maradhatsz még.

Fanyarul elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

– Nem, jobb, ha megyek.

Az ajánlat megint kínossá tette a helyzetet, majdnem annyira, mint az, hogy a ruháimat a legkülönfélébb

helyekről kellett összeszednem, amíg meg nem lett mindenem. Szerencsére közben Jon is magára vett némi

cuccot. Odakint még minden sötét volt, az utcalámpák nem nagyon világítottak, a házak ablakai mögött sem

égett fény. Visszanéztem Jonra.

– Hát…

– Szeplős – kezdte, de tudtam, bármit is akar mondani, nem akarom hallani, főleg nem akkor, ha ezzel a

gúnynévvel kezdődik.

– Csak ne mondd el senkinek! – kértem gyorsan, majd mivel biccentett, eljöttem.

Az autómban láttam, hogy az égvilágon senki nem keresett, így még könnyebb volt magam mögött hagyni az

éjszaka történteket. Hogy a reggel eljövetelével hivatalosan is elkezdődjön számomra a másnap, már csak

egyetlen dolog hiányzott. Kellett találnom egy éjjel-nappalit, ahol lehet mentolos-csokifagyit kapni. Majd

meghaltam érte.

A~Sz~S~E

Amikor hazaértem, apa úgy tett, mintha semmi nem történt volna, mintha a házunkban egészen idáig csak mi

ketten laktunk volna, ami nagyon dühített. Még azt sem kérdezte meg, hol jártam, pedig lehet, hogy az arcába

vágom: egy olyan sráccal szexeltem, akivel igazából még csak nem is járok együtt.

Első dühöm elmúltával már csak melankólia és ólmos fáradtság tört rám, ezért úgy döntöttem, nem megyek

iskolába. Lefeküdtem Lucky ágyára, és az ő posztereit nézegetve nyomott el az álom. Amikor délben felkeltem,

rájöttem, hogy nagyi nem is lakik olyan messze, simán elmehetek meglátogatni Luckyt. Összeszedtem még

néhány holmit neki, amire esetleg szüksége lehet, aztán az autómba pattanva nekivágtam a kétórás

kocsikázásnak.

Arra gondoltam, milyen furcsa, hogy nem érdekel semmi, a hajamat még csak meg sem fésültem – nagyjából

olyan volt, amilyenre Jon borzolta előző éjjel –, az egyik körmömről lepattogzott a rózsaszín lakk, a ruháim

pedig már vagy három éve kimentek a divatból, de fantasztikusan kényelmesek voltak. Előre vártam anya

szörnyülködését, amikor meglát, hogy rávághassam, ezentúl szokja is meg, nem leszek többé a tökéletes

kislánya. Önmagam akartam lenni, és bár kicsit bizonytalan voltam afelől, hogyan legyek újra ugyanaz, aki öt

évvel ezelőtt voltam, azt tudtam, hogy mostantól olyan ruhákat veszek fel, amik tetszenek. Egy icipicit féltem a

másnaptól, aggódtam, mi lesz, ha önmagamnak lenni nem működik, ha a suliban újra gúnyolódás tárgya leszek,

és ezúttal nem rejtőzhetek a minden-rendben mosoly meg a tökéletes szájfényem mögé.

Nem kellett aggódnom anya reakciója miatt, mert nem volt a nagyinál, sőt még nagyi sem volt otthon, egyedül

Lucky ücsörgött a tévé előtt valami animét bámulva.

– Lacey! – ugrott fel vidáman, ahogy észrevett, és mintha nem is csupán fél napja találkoztunk volna utoljára

odarohant hozzám, és fél kézzel átölelt. – Eljöttél!

– Persze, hogy eljöttem – öleltem vissza. – Miért ne jöttem volna? Hol van nagyi és anya?

– Elmentek valami házat megnézni – fintorgott. – Idejött az a szőke, lóarcú nő is, vele mentek el. Én nem

akartam…– nézett félre.

– Engem vártál? – kérdeztem mosolyogva.

– Azt hittem, csak később érsz ide. – Nagy szemeket meresztett rám. – Miért nem mentél iskolába?

– Hogy kihagyjam a szokásos cukrászdalátogatásunkat? Kizárt, inkább lógok. Kapd össze magad, és irány a

Mennyei Ízek!

A Mennyei Ízek a kisváros legjobb cukrászdája volt, ráadásul ők gyártották azokat a kis, csomagolt reggelire

való sütiket is, amit Lucky annyira imádott. Akárhányszor nagyinál jártunk, muszáj volt elmenni a Mennyei

Ízekbe alaposan besütizni. Rituálénak számított, és akármi is volt a helyzet, Lucky és én megtartjuk a

hagyományainkat.

– Nem akartam sírni tegnap – szólalt meg, amikor leparkoltam a kocsit a cukrászda parkolójában. – Bocsánat.

– Ilyesmi miatt nem kell bocsánatot kérned – ráztam meg a fejem. – Én is majdnem sírtam.

– Te soha nem sírsz – vágta rá megingathatatlanul. – Félni sem szoktál, sokkal férfiasabb vagy, mint én.

Tudod, hogy én mitől féltem? – nézett rám komoly szemekkel. Megráztam a fejem. – Attól, hogy nem voltál ott.

Azt hittem, hogy nem tudunk elköszönni, és nem is fogod tudni, hogy hova megyek. Hülyeség volt, mert

felhívhattalak volna, csak először megijedtem, teljesen elfelejtettem gondolkodni.

Bólintottam, mert tisztában voltam vele, hogy miről beszél.

– Megígérek neked két dolgot, jó? Az első – tartottam fel az ujjam –, megtalállak mindenhol. Ha nem tudtunk

volna elbúcsúzni, ha nem tudtam volna, hogy hol vagy, akkor is utánad megyek. Mindegy, hogy anya az északi

sarkra vagy a Halálcsillagra visz, előbb-utóbb ott leszek én is. Emiatt nem kell félned, oké? Csak bízz bennem.

– Jó – mosolygott rám édes kölyökvigyorral, ami nagyon hamar elpárolgott. – Szerinted anya és apa el fognak

válni?

– Nem tudom – mondtam őszintén. – De ha igen, az kettőnk közt nem változtat semmin. Ha nem lakunk

együtt, akkor is minden nap látni fogjuk egymást, és ugyanúgy szeretni foglak, mint eddig.

– Anya azt mondta, lehet, hogy ide fogunk költözni. Akkor túl messze leszel, hogy minden nap láss, és másik

iskolába is kell iratkoznom.

– Dehogy fogtok ideköltözni – legyintettem. – Anya utálná, ha nagyi annyira közel lenne, te is tudod.

Lucky felkuncogott, mindketten nevetgélve szálltunk ki az autóból. Nem mintha anya nem szerette volna

nagyit, de nagyi az a folyton okoskodó típus volt, aki látszólag mindig a legjobbat akarja. Anya idegeire ment

vele, ezért is volt, hogy évente csak néhányszor mentünk hozzá látogatóba.

– Várj, mi a második, amit megígérsz? – kérdezte hirtelen Lucky. – Csak egyet mondtál.

Kinyitottam előtte a Mennyei Ízek ajtaját, ami vidám csilingeléssel jelezte, hogy vendégek érkeztek.

– A második, hogy annyi sütit ehetsz, amennyit csak akarsz – nevettem fel.

Persze ez tetszett neki, remek délutánt töltöttünk együtt.

A~Sz~S~E

Az egész azzal kezdődött, hogy a vihar kivágta az ablakomat, a kallantyúja pedig úgy az arcomba csapódott,

hogy percekig duplán láttam a fájdalomtól. Akkor ez volt a legkisebb bajom. Az év egyik legnagyobb vihara volt

aznap este, én pedig arra értem haza a Luckyval töltött nap után, hogy a házunk üres és hideg, mintha hetek óta

nem járt volna benne egyetlen lélek sem. Hogy ne érezzem annyira egyedül magam, felhívtam Gabe-et, aki

kijelentette, hogy neheztel rám.

– Miért nem írtál, hogy nem jössz suliba? Apádtól kellett megtudnom, hogy a nagyid beteg lett, és…

Apa felülmúlta önmagát. Kész kis történetet adott be Gabe-nek arról, hogy anya és Lucky azért mentek el a

nagyihoz, mert nagyi beteg és ápolásra van szüksége. Ami pedig apához hasonló aljassá tett, én sem mondtam

meg Gabe-nek, hogy ez nem igaz. A világ legrosszabb legjobb barátja voltam, hiszen amióta az eszemet tudom,

mindent elmondunk egymásnak, de ez az igazság túl bonyolult volt. Az elejéről kellett volna kezdenem, amiről

nem tudtam, hol is van pontosan, ráadásul nem hagyhattam volna ki a tényt, hogy Jonnal töltöttem az éjszakát.

Ez volt az utolsó dolog, amit Gabe-nek elmondtam volna. Bűntudatom volt, amiért hazudtam, igyekeztem is

vigasztalni magam azzal, hogy az egész nem telefontéma, még ezernyi alkalom lesz, hogy elmondhassam, mi

van igazából. Szerintem ezért büntetett meg a sors az arcomnak csapódó ablakkal, még fairnek is éreztem.

Másnap reggel még mindig tombolt a vihar. Izgultam amiatt, hogy a hajamat még csak meg sem mostam, a

farmerem meg a kapucnis pulóver bőven olyasmi volt, amit iskolába nem viseltem már vagy száz éve, ráadásul

nem tudtam, merre van a szájfényem, és ami még jobban megdöbbentett, nem is kerestem. Korábban a reggeli

tevékenységeim száma szinte végtelen volt, ismétlődő hajvasalásokkal vagy épp percekig álldogálással a tükör

előtt, aznap viszont csak belenéztem a tükörbe fogmosás közben – nyugtáztam, hogy a szemem alatt enyhén

meglátszik az ütközés az ablakkal –, és más irányba fordítottam a gondolataim.

Komolyan, egyszer sem gondoltam arra a kis foltra, amíg szembe nem találkoztam apával. Az első konkrét

összefutásunk volt vasárnap óta, már épp izgulni kezdtem volna, hogy mit mondjak neki, már ha egyáltalán

beszélni fogunk, amikor észrevettem a pillantását.

Úgy bámult rám, mintha nem tudná, káromkodjon-e vagy sírjon, majd hirtelen magához ölelt, de olyan erősen,

hogy alig kaptam levegőt.

– Apa…

– Annyira sajnálom, Lacey! Nem gondoltam volna, hogy így megütöttelek…

Igazság szerint jobban örültem volna, ha azt sajnálja, hogy hagyta elmenni Luckyt, de azért győzött a

lelkiismeretem, és megmondtam, hogy az ablak csinálta, nem pedig ő. Nem úgy tűnt, hogy elhiszi, legalábbis

percekig nézegette az arcomat, aztán bólintott, és utamra engedett. Tudtam, hogy dühösnek kellene lennem,

viszont képtelen voltam erre, egyszerűen nem vagyok az a haragtartó típus. Különben is, sajnáltam egy kicsit,

főleg, ahogy az ügyetlenül kivasalt ingére néztem, vagy amikor megláttam azt a még ügyetlenebbül elkészített

szendvicset, amit ebédre csinált magának.

Kicsit bűntudatom volt, amiért otthagytam, de hamar túlléptem rajta, főleg mert az iskolába tartottam, ahol

újra fogok találkozni Jonnal. Ideges voltam, fogalmam sem volt, hogy mit mondunk majd egymásnak. Például

megmondhatnám, hogy már semmi értelme nincs az áljárásunknak, hiszen túlléptem azon a Laceyn, akinek még

szüksége volt erre. Ugyanakkor, ha ezt megmondanám neki, többet nem lógnánk együtt, ami hiányozna egy

kicsit. Fura lenne idegenekként elmenni egymás mellett, ahogy tettük az utóbbi években. Egyáltalán lehetséges

lenne azok után, amit csináltunk vasárnap éjjel?

Szerencsésen megérkeztem a suliparkolóba, de egy teremtett lelket sem láttam odakint, hiszen az ablakkivágós

vihar még mindig tombolt, valószínűleg mindenki berohant, mielőtt bőrig ázott volna. Megszokásból a

zsebemhez nyúltam a szájfényemért, aztán realizálódott bennem, hogy nincs nálam, plusz nem is fog kelleni.

Fogtam a táskám, gyorsan kiszálltam, majd berohantam a suliba. Épp a vizet ráztam ki a hajamból közvetlenül

az ajtó előtt, amikor észrevettem a furcsállkodó pillantásokat. Mielőtt elvörösödhettem volna, kivágtam a

szokásos mosolyomat, és kihúzva magam odabiccentettem a legközelebbi ismerősnek.

– Hé, Pris! Van valami újság a diáktanácsban? Ugye tegnap nem maradtam le semmiről? – Reméltem, hogy

nem, igyekeztem mindig ott lenni és elég aktív lenni. Pris pár másodpercig némán meredt rám, majd

megköszörülte a torkát.

– Ma lesz egy ülés órák után, Sabrinának fontos bejelentenivalója van.

– Sabrina melyik bejelentenivalója nem fontos? – kérdeztem vissza a fejem csóválva, és mentem tovább,

mintha mi sem történt volna, holott Pris arca teljesen vörös volt, a többiek pedig még mindig bámultak, és össze

is súgtak mögöttem.

Ahogy haladtam a többiek között, észrevettem, hogy nem Kenzie-t vagy Gabe-et keresem a tekintetemmel,

mint máskor, hanem Jon Spencert. Valamiért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy rossz dolog fog

történni ma. Az első, akit kiszúrtam Ric volt, két másik rakparti lány társaságában. Valamiért a vasárnap délután

miatt nem gondoltam bele, hogy mi fog történni, ha odamegyek. Tehát mosolyogva ráköszöntem.

– Szia, Ric! – Mire ő is, meg a lányok, akikkel együtt volt, úgy néztek rám, mintha valami borzalmasat tettem

volna. – Csak azt akartam…

– Ez hozzánk dumál? – húzta fel az egyik lány a szemöldökét. Végignézett rajtam. – Csak azt ne mondd, hogy

most ez a béna pulóver a divat!

– Kényelmes – válaszoltam kedvesen a gúnyolódásra, majd visszanéztem Ricre. – Csak azt akartam…

– Lehet, hogy apuci letiltatta a hitelkártyáit – nevetett fel a másik. – Nem tetszett neki, hogy Jon Spencerrel

dugsz?

Leforrázva hallgattam, ahogy viccelődnek azon, hogy szegény én, mostantól nem kapok egy új rózsaszín ruhát

sem. Ez nem zavart, viszont a másik, Jonnal kapcsolatos mondatától begörcsölt a hasam. Jon elmondta volna,

hogy mi volt? Nem igazán hittem, mégis ha csak egyvalakinek árulta el, és elterjedt, akkor soha nem fogom

lemosni magamról. Reméltem, hogy a rakparti lány csak vaktában vagdalkozott ezzel, aztán eszembe jutott Ric

nagyija, aki talán látta a kocsimat azon a kései órán, vagy ha maga Ric látta… Kérdőn néztem rá, de ő szó nélkül

másfelé nézett. Nem volt kíváncsi rám.

Rendben, gondoltam magamban, mikor elfordultam, és magam mögött hagytam a két vihogó lányt és a néma

Ricet, ennyi csak nem fog letörni. Most inkább azt kellett kiderítenem, hogy milyen pletykák terjengnek rólam.

Ha komolyan tudnak arról az éjjelről… nem is tudtam, mi lesz akkor. Nem akartam, hogy tudjanak róla.

Hamar összefutottam Gabe-bel.

– Lace! – nézett rám aggodalmasan. – Hogy van a nagymamád? És mi ez az arcodon? – Gyengéden

megvizsgálta a zúzódást a szemem alatt. – Úgy néz ki, mintha valaki behúzott volna neked egyet. Mi történt?

– Az ablak – legyintettem kicsit lenyugodva. Ha hallott volna valamit, azzal kezdi. Megkönnyebbülten

hagytam, hogy minden szögből megnézze az arcom, majd láttam, hogy a béna hajam és a ruháim is lecsekkolja.

– Mi ez, Lace? – fojtott el egy mosolyt. – Elfelejtetted, hogy nem fényképezni mész?

– Belefáradtam a tettetésbe – ráztam meg a fejem. – Emlékszel még…

– Csak a hajad hosszabb, mint régen – bólintott mindentudón.

A nap további részében nem is tudtam kiverni a fejemből ezt a dolgot. Aljas módon még csak nem is az volt a

problémám, hogy továbbra sem mondtam semmit Gabe-nek az otthoni helyzetről, vagy hogy még csak meg sem

említettem, hogy Jonnal voltam. A hajam lekötött. Ha olyan lenne, mint régen, lehet, hogy jobban érezném

magam.

Ebédszünetben fel is akartam vetni Kenzie-nek a témát, csakhogy felszívódott. Reméltem, hogy nem sír

valahol, vagy ami még szánalmasabb lenne, nem leskelődik Sabrina és Tanner után. Szóval az ő keresésére

indultam, de helyette Jonba botlottam. Szó szerint.

Befordultam a sarkon a könyvtár felé, és szabályosan átbotlottam rajta, kis híja volt, hogy nem estem el.

– Köszönöm, Szeplős, még egy jól irányzott rúgás hiányzott a napomhoz – morogta, miközben megdörzsölte a

lábát, amin átbotlottam.

– Mi a fenéért kuporogsz itt, mint valami kéregető? – kérdeztem, végignézve rajta.

A földön ült, hátát a falnak vetve az egyik lábát kinyújtva, a másikat felhúzva és tökre békésen szendvicset

evett.

– Esik kint – felelte. – Különben te vagy az első, aki belém rúg, tudod, az átlagemberek odafigyelnek arra,

hogy merre mennek.

– Hát akkor én nem vagyok átlagember! – vágtam rá kicsit nagyképűen. – Miközben az útakadályt játszottad,

nem láttad Kenzie-t?

Pár pillanatig azt hittem, nem lesz cikis a találkozásunk, de most, ahogy az arcomba nézett rájöttem, hogy

mekkorát tévedtem. Hirtelen kiszáradt a szám, hőség öntötte el az arcom, egyszerűen a testem minden sejtje

tudatában volt Jon jelenlétének. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, miközben lassan felállt, majd a két

ujja közé fogta az államat. Közelebb hajolt, én pedig kicsit elbódultam, mert azt hittem, hogy meg fog csókolni,

helyette azonban csak oldalra fordította a fejem.

– Ki a franc ütött meg?! – kérdezte élesen.

– Senki – fújtam ki a levegőt, és eltoltam a kezét. – Képen csapott az ablak.

– Az ablak? – ismételte, mint aki egy szavamat sem hiszi.

– Igen, az ablak! – vágtam rá. Farkasszemet néztünk egy darabig, majd megvonta a vállát.

– Elhiszem, amilyen kétbalkezes vagy.

– Nem vagyok kétbalkezes! – fortyantam fel, és kicsit meglöktem, amitől kis híján elesett.

Na, nem azért, mert túl erős voltam, hanem mert nem állt valami szerencsésen, észrevettem, hogy kíméli a

lábát, amin az előbb olyan szerencsésen átbotlottam. Gyorsan megfogtam a karját, bár magától is egyenesben

tartotta magát, és bűntudatosan néztem rá.

– Ennyire megrúgtalak? Ne haragudj, észre sem vettem, hogy…

– Nem te voltál. – Lassan visszacsúszott a fal mellé, onnan nézett fel rám. – Munkahelyi baleset – mondta

kicsit gúnyosan.

– Mi történt? – kérdeztem mellé térdelve, miközben önkéntelenül is a lábához hajoltam, hogy megnézzem.

– Csak egy kis zúzódás – ragadta meg a könyököm, és elhúzott, nehogy hozzáérhessek.

– Persze meztelenül láthatjuk egymást, de egy kis zúzódást nem nézhetek meg, mi? – sziszegtem az arcába,

mire elengedett.

Azt hiszem, legalább annyira megleptem ezzel a mondattal, mint magamat, de nem volt időm zavarba esésre,

feltűrtem a farmert a lábszárán, majd összeszorított fogakkal meredtem a liláskék duzzanatra a bokája körül és a

rengeteg horzsolásra a vádlijától lefelé. Nem volt valami szép látvány, de túléli.

– Úgy néz ki, mintha farkascsapdába léptél volna – szusszantam fel végül könnyedén. – Mi történt?

– Farkascsapdába? – ismételte félmosollyal a képén, miközben elrejtette a sérülést.

– Gabe nagypapája nagyon szeretett vadászni, és egyszer… – legyintettem. – Mi történt? Gondolom, orvos

nem látta.

– Nem szeretem az orvosokat – vágta rá.

– De…

– Odaadom a fél szendvicsem, ha ejted a témát.

Megfontoltam az ajánlatot, majd elmosolyodtam.

– Oké, cserébe hazaviszlek iskola után. Amúgy is Richez kell mennem…

Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha többet képzelt volna az egyszerű szívességbe, mintha arra gondolt

volna, hogy ha már ott vagyok… Vagy erre csak én gondoltam?

– Hát itt vagytok! – Kenzie jelent meg a sarkon épphogy megtorpanva Jon sérült lábánál. – Mindenhol

kerestelek, Lacey! Nem fogjátok elhinni, hogy mit pletykálnak!

Azzal átlépett Jon lábán, előhúzott egy könyvet a táskájából, letette a földre, majd elhelyezkedett rajta.

– A pletyka szerint mindkettőtöket az a rakparti lány vert meg féltékenységből! Behúzott neked, őt meg lábon

rúgta! – jelentette ki drámaian.

Jonra néztem – aki olyan arcot vágott, mint aki megbánta, hogy nem keresett eldugottabb helyet, ahol egyedül

lehet –, majd vissza Kenzie-re.

– Mármint Ricről beszélsz?

– Róla. Volt valami közöttetek? – kérdezte Jontól, türelmesen megvárva, míg Jon méltóztatik válaszolni.

– Nem – mondta végül legyőzötten. Szerintem tudta, hogy Kenzie addig meredne rá, amíg nem felel.

– Vajon ki találja ki ezeket a hülyeségeket? – barátnőm a fejét csóválta.

Jon teljesen kivonta magát a maradék beszélgetésből, de azért odaadta az ígért fél szendvicset, amit Kenzie

rejtélyes mosollyal reagált le. Végül felvetettem a témát.

– Egyik nap, ha akarod, levághatod a hajam.

– Viccelsz? – ugrott egyet Kenzie. – Mikor?

– Hát…

– Még ma! Átmegyek hozzád, és…

– Nem leszek otthon – szögeztem le. – Richez kell mennem, ami későig elhúzódhat.

– Akkor csináljuk náluk – Kenzie-vel az volt a baj, hogy amikor akart valamit, azt nagyon akarta. Máris tervek

tucatjait puffoghattak a fejében. – Vagy csináljuk Jonnál. Cserébe ingyen levágom a te hajad is, úgy nézem,

esedékes lenne – hajolt közelebb Jonhoz, majd mielőtt bárki megállíthatta volna, végigfuttatta az ujjai között Jon

néhány hajtincsét. – Istenem, imádom a hajad!

– Kenzie! – szóltam rá finoman, majd Jonra néztem. – Nagyon szeret hajat vágni.

– Ha nem lenne az apám, akkor fodrásznak tanulnék – álmodozott Kenzie végre leszállva Jon hajáról. – Na,

levághatom? Gondolom, úgysincs sok felesleges pénzed hajvágásra, én pedig profi módon, ingyenesen

megcsinálom.

A nyelvembe haraptam, hogy ne szóljak közbe. Nem kell, hogy mindig én legyek az, aki közbeavatkozik, ha

Jon ráförmed Kenzie-re, hát legyen, legalább nem nyaggatja.

– Ne hidd, hogy amatőr vagyok – erősködött még mindig. – Lacey haját is én vágom tizenöt éves kora óta,

Gabe-ét is vágtam már, és… Tanner haját láttad? Azt nekem köszönheti az a mocsok! Soha többet nem lesz már

olyan klassz haja, mert én ugyan…

Jon rám nézett, mintha tőlem kérne tanácsot, hogyan szabaduljon, de mivel nem volt szüksége a tanácsomra –

hé, ő Jon Spencer, rázza le Kenzie-t és kész! –, megvontam a vállam.

– Rendben, de csak, ha befogod a szád. Nem akarok arról a nyamvadt pasidról hallani többet.

– Nem is mondtam róla semmi – ellenkezett Kenzie. – És ne hidd, hogy érdekel, felőlem ugyan felfordulhat

azzal a szőkített hajú tramplival egyetemben!

Jon felnyögött, és behunyt szemmel a falnak koccintotta a fejét. Önkéntelenül is elvigyorodtam. Hosszú

napnak nézünk elébe.

A~Sz~S~E

– Mit csináltál? – ismételte Kenzie délután Jonéknál.

Ha valaki megkérdez aznap reggel, meg nem mondtam volna, hogy itt fogunk tartani, Jon egy fotelben ült

Kenzie az ollóit csattogtatta, én pedig egy kihajtott újságpapírokra tett széken üldögéltem, várva hogy a

barátnőm megszabadítson az öt éve növesztett lokniktól. Élettel telinek és tettre késznek éreztem magam, főleg

azok után, ami a diáktanács ülésén történt.

Az volt, hogy megelégeltem Sabrina aggályait arról, hogy mennyi kárt okoznának a rakparti lányok, ha a

lányvécékbe tamponautomatákat szereltetnénk fel, hiszen a rakpartiak köztudottan tolvaj vandálok, és

mindegyikük tamponokat lopna. Nagy levegőt vettem, és felszólaltam.

– Indítványoztam, hogy vegyünk be rakpartiakat a diáktanácsba – mosolyogtam büszkén magam elé. –

Minden egyes alkalommal róluk is van szó, de soha egyikük sincs jelen, így megmondtam, hogy az lenne az

igazságos, ha képviseltetnék magukat.

– És mit mondtak? – kérdezte Kenzie a hajam fésülve.

– Kinevettek először, mert azt hitték, viccelek – ismertem el. – De aztán érveltem, és páran mellém álltak. Azt

mondták, van értelme.

– Persze, hogy van értelme! Jól csináltad – azzal nyomatékot adva a szavainak hangos nyisszantással levágott

egy hosszú fürtöt.

Úgy éreztem magam, mintha mázsás súly alól szabadultam volna fel. A szőke tincsem látványa az

újságpapíron hatalmas jelentőséggel bírt abban a pillanatban. A dús, fényes hajzuhatag a tökéletességem egyik

kelléke volt, most, hogy már nem volt muszáj megtartanom, rádöbbenten, mennyire utáltam. Jon volt, aki

elrontotta a pillanatomat.

– Mi a francot csinálsz?! – kérdezte Kenzie-től, majd kissé nehézkesen elém sétált és az arcomba nézett. –

Tudod, hogy éppen megkopasztani készül?

– Marad épp elég hajam – érintettem a kezem ahhoz a részhez, ahonnét a tincs hiányzott. – Nem leszek

kopasz!

– Belé vagy szerelmes vagy a hajába? – gúnyolódott Kenzie. – Ne aggódj, olyan dögös lesz, mint egy modell.

Jon morgott valami érthetetlent az orra alatt, majd eltűnt a szobájában magunkra hagyva minket.

– Mikor akarod elmesélni? – kérdezte súgva a barátnőm, miközben újabb fürtöt vágott le.

– Mit? – bámultam Jon ajtaját. Miért érdekli a hajam? Továbbra sem hittem, hogy érdekelném úgy…

– Hogy milyen az ágyban – vágta rá halkan. – Ne is próbáld tagadni, tudom, hogy lefeküdtetek.

Éreztem, hogy elvörösödöm, de annyira nem lepődtem meg.

– Honnan tudod? Pletykálják?

– A legjobb barátnőd vagyok. Egyszerűen látom rajtad. Meg a rakparti is olyan… feszült. Másképpen, mint

eddig. Plusz láttam, hogy lecsekkolta a cicijeid, amikor levetted a pulóvert. Nem úgy nézte, mint aki még nem

látta még, hanem mint aki feleleveníti, hogy milyen volt közéjük fúrni az…

– Jon nem rakparti – szakítottam félbe, és hátrafordultam. – Ugye megtartod a titkomat?

Kenzie komolyan nézett rám.

– Gabe nem tudja? – Gyorsan megráztam a fejem, mire édesen rám mosolygott. – Végre! Azt hittem, már

sosem jön el a pillanat, amikor én tudok valamit rólad, amit ő nem!

Ebben maradtunk. A hajam rövid lett, de nem olyan vészesen. Ha akartam hátra tudtam simítani, hogy ne

lógjon a szemembe, de szexi hullámokat is varázsolhattam a fülem mellé, például bulizáshoz. Még Jon is

elismerte, hogy nem olyan rossz (miután barátnőm vagy egy tucatszor rákérdezett, mit gondol), de azért

ráparancsolt Kenzie-re, hogy az övéből ne merjen annyit vágni.

– Képzeljétek el, milyen romantikus pletyka lesz ebből! – lelkendezett Kenzie, amikor Jon hajával (ami csupán

tíz percébe került) is elkészült. – Egyszerre vágattatok hajat!

– A legromantikusabb történet, amit valaha hallottam – legyintettem gúnyosan. – Különben Jonon észre sem

lehet venni.

– Mert az övét csak megigazítottam – közölte fensőbbségesen. – Akkor én megyek is. A rakparti lány is már

biztosan vár téged.

Ironikusan rám mosolygott. Tudtam, hogy ez visszavágás volt a gúnyolódásom miatt, ráadásul arra célzott,

hogy tisztában van vele, pár percre kettesben akarok maradni Jonnal.

– Biztosan – hagytam rá.

Végül is együtt mentünk ki anélkül, hogy beszéltem volna Jonnal. Egyenesen átsétáltam Ricékhez, és

bekopogtam. Hamar ajtót nyitott, de csak amikor már odabent voltunk, jöttem rá, mennyire más a helyzet, mint

vasárnap. Az akkori viselkedését egyenesen kedvesnek lehetett nevezni a mostanihoz képest. A nagyija otthon

sem volt, ő maga pedig összesen, ha öt szót mondott, miközben segítettem neki értelmezni néhány verset.

– A francba is! – csaptam le a könyvet, amikor már nem bírtam tovább. – Nem fog menni, ha nem beszélsz

velem, olyan, mintha a senkinek magyaráznék!

– Bizonyára senki is vagyok hozzád képest! – vágott vissza, mintha csak arra várt volna, hogy olyasmit

mondjak, amit kiforgathat.

– Annak is tűntél ma reggel, amikor mondani akartam valamit! – sziszegtem a képébe. – Ez a baj veletek

rakpartiakkal! Kedves voltam, te pedig…

– Nem kértem, hogy kedves legyél! – ugrott fel. – Kaptam elég kedvességet a te fajtádtól! A jótékonysági

munkád vagyok, nem kell barátkozást tettetned!

– Neked meg nem kell bunkóbbnak lenned, mint amilyen vagy! – álltam fel én is, összekapva a cuccaim. –

Csütörtökön jövök legközelebb, addig döntsd el, hogy tanulni akarsz vagy némasági világrekordot dönteni!

Fél perccel később olyan hangosan csaptam be a kocsim ajtaját, hogy a fél utca beleremegett. Miközben

dühösen Luckyt hívtam, hogy legalább valami lenyugtasson még véletlenül sem néztem Jon házára.

Mivel Lucky ki volt kapcsolva, félredobtam a telefont. Rátettem a gyújtást a kocsira, majd mégsem indultam

el. Kiszálltam, és elindultam az ajtó felé. Türelmetlenül kopogtam, mire alig pár másodperc múlva Jon már ajtót

is nyitott. Ezúttal nem kérdezte, hogy mit keresek ott, mindketten tudtuk, viszont nem vetettem bele magam úgy

a dologba, mint két napja.

Pár pillanatig bámultunk egymásra.

– Holnap reggel érted jövök a suli előtt – mondtam. Nem válaszolt, hiszen tudta azt is, egyáltalán nem ezt

akartam mondani. – Titokban tartod? – suttogtam.

Hátrébb lépett, hogy be tudjak menni, amit habozás nélkül megtettem. Amint becsukta az ajtót, átkaroltam a

nyakát, és vadul csókolózni kezdtünk, lassan a szobája felé araszolva.

– Csak mondd ki! – ziháltam, amikor éhesen a nyakamra tapadt.

Szükségem volt az ígéretére, mert bármit is fogok csinálni, azt nem akartam, hogy az emberek ilyesmit

tudjanak rólam. Még én sem voltam biztos benne, nem hatalmas hiba-e, viszont azt tudtam, hogy akarom és

segíteni fog.

– Titokban tartom – válaszolta végül, úgyhogy többször nem állítottam meg.

10. Meleg helyzet

Jon és én hivatalosan is titkos viszonyt folytattunk. Csütörtök délután a hatodik alkalommal voltunk együtt,

ami már közös történelemnek számított. Hiába is tagadta volna, a kapcsolatunk többé nem volt álkapcsolat,

csakhogy együtt járás helyett inkább a szeretők minősítés illett ránk. Bár továbbra is titokban tartottam, nem

bántam, mert úgysem volt még soha szeretőm, Jon pedig tökéletesen megfelelt a szerepre.

Elmondta, hogy az anyja mostanában duplaműszakban dolgozik a gyorsétteremben, ahol pincérnő, ami azt

jelentette, hogy hajnali négytől délután kettőig tartózkodott csak otthon. Amikor nem a suliban vagy Luckyval

töltöttem az időmet, állandóan Jonnál lógtam. A lába miatt egész hétre kényszerszabadságra küldték, úgyhogy

volt ideje rám. A testi szükségleteink csillapításán kívül az tűnt a legjobbnak, hogy nem beszélgettünk túl sokat.

– Nem száll a fejedbe az összes vér? – kérdezte hirtelen.

Épp az ágya szélén feküdtem és relaxálásképp lefelé lógattam a fejemet.

– Most nincs szükségem vérre az alfelemben – vágtam rá. – Az te vagy – nevettem el magam.

– Nagyon vicces – felelte gúnyosan, de amikor az ágy szélére hasalt, hogy lássa az arcomat, láttam, hogy

mosolyog.

A nagy helyzet – bár lehet, hogy ezt már mások is felfedezték előttem –, a férfiakat jókedvűvé teszi a

rendszeres, kötöttségek nélküli szex. Jonnak is voltak egészen kedves pillanatai, főleg abban a szakaszban,

amikor… hm, pihentünk éppen, mint most

– Mi értelme ennek? – érdeklődött. – Kezdesz vörösödni.

– Könnyebben jönnek a gondolatok – mondtam, nem törődve az ellenvetésével. – Azon tűnődöm, vajon hülyét

fogok-e csinálni magamból holnap. Azt hittem, hogy a rakpartiak örülnek majd, ha valaki felszólal értük.

Nem örültek. Amióta kitudódott, hogy helyet kértem nekik a diáktanácsban, kipécéztek maguknak, és folyton

röhögnek a hátam mögött. Alig két órája pedig Ric az arcomba nevetett, amikor megkérdeztem, nem akar-e

tanácstag lenni. Azt mondta, magasról tesz a diáktanácsra meg a sok hülye stréberre (amit nem vettem magamra,

mert amúgy elég normálisan viselkedett velem, habár talán csak a nagyija jelenléte miatt).

– Miért érdekel? – kérdezte Jon pont azt, amit nem vártam tőle. Lendületből felültem, és hitetlenkedve néztem

rá.

– Mert ez az egész igazságtalan! Utálom, amikor az emberek nem képesek elfogadni egymást! Ezért van annyi

melegverés! Ezért szólítja mindenki terroristának azt a szegény izraeli cserediákot, aki még csak nem is arab!

Ezért háborúzott egymással…

– Hé, nyugi! – vágott közbe fejcsóválva. – Csak kérdeztem, ne lovalld bele magad!

– De igenis belelovallom! – dőltem hátra, visszalógatva a fejem. – Gabe mesélte, hogy amikor kiválasztották

az embereket a futballcsapatba, jelentkezett néhány rakparti is, akik sokkal jobbak voltak, mint a többiek, de az

edző nem vette be őket, mert attól félt, hogy az ellentétek miatt nem működne. Sem az iskolaújság

szerkesztőségében, sem a drámaklubban, sem semmilyen szakkörön nincsen egyetlen rakparti se! Szerinted

komolyan nem érdekli őket az égvilágon semmi, vagy csak nem jönnek, mert kiutáltuk őket? Emlékszem, tavaly

volt egy végzős lány, a helyemre akart beállni a szurkolócsapatba, de Darcy meg a csajok kigúnyolták. Még Ric

is azt mondta a múltkor, hogy csak azért vagyok kedves, mert jótékonykodom, vagy mi. Az a legnagyobb baj,

hogy nem is tudom biztosra, így van-e vagy sem. Kívülről ugyanolyannak látszom, mint a többiek, igaz? Talán

olyan is vagyok. Szerinted nem bíznak bennem?

Kérdőn néztem Jonra, de nem voltam biztos benne, hogy figyelt-e rám, mert épp csukva volt a szeme.

Sóhajtottam egyet, majd tovább tűnődtem ezen. Igazság szerint égető szükségem volt valamire, amivel

törődhetek. A családom hiánya megőrjített, még csak most kezdtem felfogni, hogy a fogalom számomra nincs is

többé. Csak apa, anya és Lucky volt külön-külön. Apát alig láttam, újabban később ért haza, mint én, pedig

igazán nem igyekeztem hazakeveredni, ráadásul otthon olyan rendetlenség volt, hogy előző nap már muszájnak

éreztem, hogy elpakoljak néhány holmit. Anyával egyszer beszéltem azóta, hogy Lucky és ő elmentek, és az is

csak két mondat volt. Nem talált még lakást, de nagyban keresi. Luckyval töltöttem egész szerda délutánt, de

mégsem tűnt elégnek. Minden nap látni akartam volna, ehelyett csak számoltam az órákat, amikor megint

mehetek hozzá.

Kenzie és Gabe továbbra sem tudtak semmit. Kenzie nem volt képes túllépni a dolgon, hogy tud valamit, amit

Gabe nem – vagyis a viszonyt Jonnal, és folyton erről beszélt –, Gabe pedig annyi időt tölt Jesse-vel, arra

hivatkozva az apjánál, hogy velem van, mintha kettejüknek tudomásuk lenne egy hirtelen bekövetkező

világvégéről, és minden pillanatot ki akarnának használni. Hiába, ez a szerelem.

Összességében magányos voltam, ezért is töltöttem annyi időt Jonnal az ágyban, de még ez sem volt képes

befoltozni az űrt bennem. Volt valami hézag, amit semmi, még a fotózás sem töltött ki, most épp erre kerestem a

megoldást. Célt kellett találnom magamnak, olyasmit, amire utána büszke lehetek. Mivel nem volt családom,

vagy párkapcsolatom, amit építhettem volna, maradt a rakpartiak ügye, még akkor is, ha tudtam, az nem igazi

elhívatottság, csak annak a pótlása.

– Nem vagy olyan, mint a többiek – mondta végül Jon lassan, mintha minden egyes szón percekig

gondolkodott volna. – Te tényleg jólelkű vagy – tette hozzá kicsit gúnyosan, mintha a jólelkűség hatalmas bűn

lenne. – Törődsz az emberekkel, ami az én világomban irreális.

– A te világod az én világom is – vetettem ellen filozofikusan. – Mindannyian ugyanabban a világban élünk,

nem?

– Túl sok vér szállt a fejedbe – döntötte el. – Nem akarom letörni a lelkesedésed, de csak egymagad vagy, nem

fogsz tudni mindent megoldani. A srácok a rakpartról megesznek reggelire, sőt még néhány csaj is könnyedén

kicsinálna.

– De én nem verekedni akarok velük! – ültem fel megint. – Csak szeretném… tudom, hogy az összes

problémát nem tudom megoldani, nem is akarom, de ha lennének rakpartiak a diáktanácsban, az már egy pici

lépés! Akkor is rá fogom venni legalább kettejüket, hogy álljanak mellém, ha addig kell nyaggatnom őket, amíg

meg nem vernek! Különben is, hova lenne a becsületem, ha most visszakoznék? Lehet, hogy páraknak már

megtetszett az ötlet. Megcsinálom, és kész! – heveskedtem, várva, hogy Jon közbe szóljon. – Ne próbálj

lebeszélni!

– Nem próbállak – hagyta rám.

– Különben sem vagyok olyan jólelkű – mondtam még makacsul. – Ha tudnák, hogy miket csinálok a

szabadidőmben… hé, lehet, hogy azt mondanák, hogy kemény csaj vagyok?

Jon felnevetett.

– Szerinted lefeküdni velem kemény csajjá tesz? Nem biztos, hogy pont ezzel kellene dicsekedned.

– Csak kósza ötlet volt – sóhajtottam. Igaz, ha tudnák, hogy minden nap itt vagyok Jonnal mindenfajta

elkötelezettség nélkül, az botrány lenne. – Ki kell találnom valamit… valami ütőset.

– Te meg a nagy ötleteid, Szeplős!

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük! – csattantam fel. – Pont te nem mondhatod nekem, hogy Szeplős! Nézd

meg a hátadat! – mutattam rá diadalmasan.

Kész felüdülés volt, mikor előző nap felfedeztem, hogy a hátát és a vállait az enyémnél sokkal sötétebb és

látványosabb szeplők borítják. Rendben, a borítják túlzás, mert csak egy-két tucat hosszúkás pöttyöcske

elszórva, de még az is sokkal több, mint az én összesen hét (plusz kettő, ami csak nagyon közelről látszik)

darabom. Alaposan ki is nevettem érte, de ugyanannyira hidegen hagyta, mint most.

– Mivel nem látok rá a saját hátamra, továbbra is inkább téged illet meg a becenév. Akárhányszor rád nézek,

látom őket, Szeplős – felelte, majd, mint egy bohócnak a mutatóujjával megnyomta az orromat, csak a dudálás

maradt el.

Ellöktem a kezét, és vállon ütöttem, mire azt mondta: aú. Néha komolyan meg tudott lepni. Miközben néztem

rá, hogy vajon viccel-e vagy komolyan fájt neki, megint becsukta pár pillanatra a szemét.

– Miért vagy ilyen beletörődő? – kérdeztem végül. – Miért nem akarsz továbbtanulni? Okos vagy, könnyedén

kaphatnál valami ösztöndíjat, és egyetemre mehetnél.

– Ezt fejezd be! – szólt rám érezhető éllel a hangjában.

– Miért, hol dolgozhatnál a gimi után? A rakparton? Lehetne sokkal jobb…

– Azt mondtam, fogd be! – csattant rám durván, majd felült, és hátat fordított nekem.

Szó nélkül fogtam a holmijaim és eljöttem. Tudtam, hogy hibáztam, de nem azzal, hogy felhoztam ezt a témát,

hiszen igazam van, hanem azért, mert törődni kezdtem Jonnal. Ez olyasmi volt, amit nem szabadott volna

megengednem magamnak. Nem engedhettem, hogy érezni kezdjek iránta valamit, kivéve, ha ez a harag.

Haragudni jól tudtam rá, ezt most sem fojtottam el.

A~Sz~S~E

– Nem hiszem el, hogy átálltál az ő pártjukra! – sápadozott Darcy, aki azóta megragadott minden alkalmat

arra, hogy zaklasson, amióta megmondtam, hogy rakpartiakat akarok a diáktanácsba. – Ezért öltöztél be így?

– Hogy így? – torpantam meg.

Nem néztem ki rosszul, lila kasmírkardigánt (amit még Gabe-től kaptam), viseltem egy vajszínű

nyomottmintás póló felett, a farmerem pedig egy egész új, de nem túl plázacicás darab volt. Jól éreztem magam

a cuccaimban, nem értettem, Darcynak miért probléma, mit viselek. Frusztráltan kisimítottam a fésületlen hajam

a szememből, és kérdőn néztem Darcyra.

– Mi a problémád velem?

Kivételesen híján volt a bandájának, így meglehetősen ártalmatlannak tűnt, egészen a szerkesztőség óta rohant

utánam. Elég ellentétesen néztünk ki, én az említett holmikban, ő a pompomlány egyenruhában és a combig érő

fehér kabátjában, amit nem gombolt össze elől.

– Semmi – mondta meglepetten. – Azt hallottam, szakítottál Jon Spencerrel. Ez igaz?

Megfontoltam a választ. Már szerdán megmondtam Jonnak, hogy nem kell tettetnünk, hogy járunk, amúgy

sem szoktunk már csókcsatákat tartani idebent, és már az ebédszüneteket sem töltjük együtt (legalábbis szerdán

és csütörtökön nem töltöttük, annyi elég volt a pletykához), viszont én hozom-viszem minden nap a héten.

Kenzie szerint a diákok értetlenül szemlélik a helyzetet.

– Csak barátok vagyunk – vontam végül vállat, ahogy Jon tette, mikor neki vázoltam, hogy ezt kéne

mondanunk. – Miért?

– Csak úgy kérdeztem – vigyorgott rám, kivillantva szinte az összes már-már természetellenesre kifehérített

fogát. – De ugye nem keresett magának egy másik pasit?

Elfojtottam egy káromkodást.

– Lehet, hogy jobban járna egy pasival, mintha olyasvalakivel kezdene, mint te, Darcy! Csak tudnám, hogy ezt

ki fogja terjeszteni neked – körbemutattam a folyosón. – Nincs itt senki!

– Ugyan már, csak vicceltem! – lépett mellém, és belém karolt. – Igazából jó dolognak tartom, hogy

pátyolgatod a rakpartiakat, ezért hívatott az igazgatónő?

– Ezért – ismertem el, és gyanakodva néztem Darcy kezére a karomon. Csak nem készül valamire?

Reméltem, hogy nem, mert volt épp elég dolgom anélkül is. Az ebédszünetre terveztem a nagy előadásomat,

amire már az igazgatónőnk engedélyét és bíztatását is megkaptam. Kifejtette nekem – majdnem egy órán

keresztül –, mióta fáradozik azon, hogy megszüntesse ezt az ellentétet, ami a rakparti és a körzeti (hivatalos

megnevezés, ránk, gazdag stréberekre, csak el ne felejtsem) diákok között feszül. Nagyon jó ötletnek tartotta,

hogy a népszerűségemet felhasználva kampányoljak az ügyükben. Ezért kellett még ma két emberre is szert

tennem. Már amiatt is izgultam, sikerülni fog-e, a legkevésbé sem volt szükségem Darcy ellenségeskedésére.

Legnagyobb meglepetésemre azonban a folyosó végén elváltunk egymástól és ebédszünetig senki nem okozott

nekem semmilyen kellemetlenséget.

Azt inkább én vontam magamra. Mivel köztudomású, hogy a rakpartiak elolvasás helyett letépik a hirdetőfalra

kitett felhívásokat, vagy hallgatás helyett egyszerűen szétverik a falra felszerelt rádiót (ilyen csak egyszer történt,

és biztos vagyok benne, hogy Britney Spears Hit Me Baby One More Time sora volt érte a felelős),

legegyszerűbben úgy közölhettem velük információkat, ha magam szólalok fel. Kisétáltam a padokhoz –

észrevettem, hogy Jon nincs ott, tehát nem lesz, aki megvédjen, ami cseppet ijesztőbbé tette a dolgot –,

felmásztam az egyikre, és elkiáltottam magam.

– Figyeljetek ide, légyszi! – Ami butaság volt, mert már eleve figyelték, ahogy felmászom.

Kicsi, szeplős légypiszoknak éreztem magam közöttük, de csak egy pillanatig, utána kihúztam magam, nagy

levegőt vettem, és figyelmen kívül hagyva a füttyögéseket meg a pajzán, vetkőzz, Barbie! kiáltásokat,

elmondtam a beszédem.

A szívem olyan gyorsan vert, hogy attól féltem, egyszer csak összeesem ott a pad tetején, de kitartottam, és

sikerült végigmondanom. Természetesen nem igazán figyeltek, tapsról meg csak álmodozhattam volna – ugyanis

az csak a diáktanácsüléseken szokás.

– Szóval, mit mondotok? – kiáltottam végül elhasználva az utolsó bátorságtartalékaimat. – Két ember kaphat

helyet, ha többen jelentkeztek, akkor választás alapján lesz eldöntve, hogy ki kerül be! – Tíz másodperces totális

csend következett, leszámítva persze pár lány suttogását. Kezdtem borzalmasan érezni magam. – Egy csomó

előnye is van – rögtönöztem még. – Jól fog mutatni a jelentkezési lapotokon, ha főiskolára vagy egyetemre…

Gyorsan elhallgattam, visszagondolva rá, hogyan reagált Jon erre a témára.

– Ellóghattok órákról, amikor különleges gyűlést tartunk – hadartam. – Vagy mondhatjátok, hogy azért nincs

kész a lecke, mert egy indítványon dolgoztatok, a tanárok elnézőek szoktak lenni.

Éreztem a bukást, amiről Jon beszélt, de nem adtam fel, dühösebben folytattam.

– Egyikőtök sem akarja bebizonyítani, hogy nem olyan lúzer, mint aminek a körzeti diákok neveznek titeket?!

– Úgy érted, a magadfajták?! – ordított vissza egy szőke lány.

– Igen! – vágtam rá. – Nem unjátok, hogy nincs szavatok semmiben? Hogy senkinek neveznek benneteket?

Most itt lenne a lehetőség, hogy változtathassatok ezen!

Feldühítettem őket, többen visszakiabáltak nekem egy csomó ocsmányságot, mintha én találtam volna ki

ezeket a dolgokat (ami nem igaz, én csak az igazságot mondtam), az egyik rakparti srác még el is indult felém,

de csak akkor ijedtem meg, amikor két kar fonódott a derekamra, és egyszerűen leemeltek a padról. Nem

mondom, hogy nem készültem ilyen meleg helyzetre, gondolkodás nélkül ökölbe szorítottam a kezem,

kiszabadítottam magam a nem kívánt érintkezésből, és megfordulva állon vágtam az illetőt – aki Jon volt.

Már akkor észrevettem, hogy ő az, amikor lendületet vettem – mert valami olyasmit motyogott, hogy „elég

volt már, Szeplős”, de ebben nem vagyok biztos –, viszont nem tudtam megállítani magam, némileg kevesebb

erővel, mint szándékoztam, ám sikeresen megütöttem Jon Spencert.

Mindenki látta, ahogy az állához csapódik az öklöm, és mindenki megdöbbent, ahogyan ő és persze én is.

Aztán kitört a nevetés. Főleg a rakparti srácok kezdtek el vihogni, mint valami veszett hiénafalka, míg én

bűntudatosan dörzsölgettem a sajgó kezemet, és védekezően hadartam Jonnak.

– Annyira sajnálom, nem tudtam, hogy te vagy az! Figyelmeztetned kellett volna, hogy mögöttem vagy, azt

hittem, valamelyik srác az, és tisztára frászt kaptam. Teljesen ösztönös volt a dolog, már nem tudtam megállni,

amikor észrevettem, hogy téged foglak képen törölni. Ne haragudj, komolyan nem volt szándékos!

Nem válaszolt semmit, csak megragadta a karom, és bevonszolt magával a suliba. Szánakozva pislogtam rá,

várva, mit kapok ezért.

– Hogy jutott eszedbe egyedül kiállni oda? – kérdezte végül inkább hitetlenkedve, mint dühösen. – És mi volt

az a szöveg? A következő az lett volna, hogy olyanok, mint a rabszolgák, te pedig az önjelölt Lincolnjuk vagy,

mi?

– Sajnálom, hogy megütöttelek – ismételtem vállat vonva a többire.

Az állát dörzsölve nézett rám.

– Szép ütés volt, bár nem ide kellett volna céloznod. Fáj? – Nem volt dühös, így kicsit megkönnyebbültem.

– Neked fáj? – mosolyodtam el, hirtelen nagyon viccesnek találva, hogy megütöttem. – Tudod, még soha nem

ütöttem meg senkit ezelőtt. Hatásos volt?

– Nem igazán, Szeplős – csóválta meg a fejét, félig vigyorogva. – Ezzel inkább feldühíted a támadókat, igazi

kárt nem okozott, még meg sem szédültem.

– Mert félig már megállítottam magam! – magyaráztam. – Ha teljes erőmből ütlek meg, lehet, hogy ki is

fekszel.

– Ne álmodozz, legfeljebb elzuhansz a nagy lendülettől. Ha számítottam volna rá, hogy behúzol egyet,

könnyedén hárítom.

– Aha, persze! – gúnyolódtam, de úgy nézett, mintha ő maga lenne Bruce Lee, én meg Charlie egyik béna

angyala. – Jól van, nem lehet mindenki akkora utcai harcos, mint te – hagytam rá végül. – De hogy jutott

eszedbe mögém settenkedni?

– Azt akartad, hogy ők szedjenek le? – húzta fel a szemöldökét. Mindig mosolyognom kellett, mikor ezt

csinálta, természetesen most is ezt tettem.

– Nem biztos, hogy valami rossz történt volna! – állítottam. – De az igazat megvallva volt pár pillanat, amikor

pokolian féltem ott fent.

– Hé, Barbie! – Kellett nekem félelemről beszélni, összerezzentem az ismerős hangra. A rakparti Todd volt az,

akivel már többször kisebb konfliktusba keveredtem, emiatt mindig igyekeztem kerülni is. A megjelenése nem

jelentett jót.

Szemlátomást Jon is így gondolta, kérdőn bámult a srácra, aki gúnyosan elmosolyodott a kettősünkön.

– Beszélni akarok veled – közölte végül, és rajtam állapodott meg a tekintete.

– Jó – bólintottam kisebb habozás után, mire Todd megint Jonra nézett.

– Valahol máshol.

– Itt is jó – vágta rá Jon.

– Mi van, Spencer, félted tőlem, vagy csak féltékeny vagy, hogy vele van beszédem, nem veled?

– Rendben! – mondtam gyorsan, hangosabban, mint terveztem, hogy elejét vegyem mindenféle balhénak. –

Beszélek veled.

Azzal elindultam a következő folyosó felé, Toddal a nyomomban. Hülyeség volt arra gondolnom, hogy azért

hív félre, mert úgy könnyebb préda leszek, reméltem, hogy a diáktanácsságról van szó. Ugyanakkor pont ő?

Valamiért nem hittem, hogy komolyan gondolná, hacsak nem akar valami zűrt keverni. Vagy csak az

előítéleteim rabja lennék? Igyekeztem úgy nézni rá, mintha életemben először találkoztam volna vele, próbáltam

kikapcsolni minden balsejtelmem.

– Itt jó lesz? – álltam meg végül a tűzjelző mellett.

Nem válaszolt semmit, csak megállt ő is, és fenyegetően nézett. Vagy csak simán nézett, én pedig fenyegetést

képzeltem bele. Még egyszer lehurrogtam az előítéletes felemet, majd vártam, hogy beszélni kezdjen, közben a

szívem is elkezdett újra normálisan verni.

– Belépek abba a diákizébe – mondta hirtelen ellenségesen, mintha azt várná, hogy rögtön ellenkezni vagy épp

nevetni kezdek rajta.

– Miért? – kérdeztem halkan.

– Mert ez az álmom nyolc éves korom óta, Barbie! – gúnyoskodott. – Nyilván egy akarok lenni a gyáva,

elkényeztetett úrikölykök közül, nem logikus?

Pislogtam, majd úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a metsző szavait. Rakpartiakról sosem szabad

megkérdezni, hogy miért. Rajtam állt, hogy magyarázat nélkül is elfogadom-e.

– Komolyan kell gondolnod – kezdtem bele. – Nem lóghatsz majd el a fontos találkozókról, és részt kell

vállalnod bizonyos rendezvények szervezésében is.

– Figyelj, Barbie, nem…

– A nevem, Lacey! – vágtam közbe. – Lehetőleg ezen a néven szólíts, nem vagyok Barbie!

– Figyelj, La-cey – hangsúlyozta gúnyosan. – A meló az első, onnan nem lóghatok valami szaros gyűlésizé

miatt…

– Figyelembe fogjuk venni – informáltam gyorsan. – Amúgy is tekintettel szoktunk lenni az edzésekre meg a

szakkörökre… Egyébként nincs akadálya, hogy bent legyél. Senki más nem jelentkezett eddig.

– Vajon miért? – horkantott.

– Akkor hétfőn majd bemutatlak, rendben? Addig… hát, barátkozz a gondolattal.

Nem felelt, csak nézett, mintha nem tudná eldönteni, jól tette-e, hogy belement ebbe. Fogalmam sem volt,

miért csinálja, de tőle telhetően komolynak tűnt, és én örültem, hogy végre van valaki, akit felmutathatok.

Amikor megfordultam, hogy menjek a dolgomra, utánam nyúlt, és erősen megragadta a karom. A szívem

ezerszeres tempóban kezdett verni a mellkasomban, amikor közelebb rántott magához.

– Ha hülyét csinálsz belőlem, kitekerem a nyakad! – morogta az arcomba, majd elengedett, de még vagy egy

órán keresztül éreztem a szorításának erejét.

A~Sz~S~E

Jonnal megbeszéltem, hogy hétvégén nem fogunk találkozni, mert ő a húgával és az anyjával, én meg

Luckyval szándékoztam tölteni az időmet, így péntek lévén suli utántól majdnem egészen tíz óráig voltam nála.

Hazafelé menet nem volt tervem, gondoltam alszom egy jót, másnap reggel meg elmegyek Luckyért és elhozom

a hétvégére.

Alighogy beléptem a házunkba a szokásos sötétség helyett – apa van, hogy tizenegyig, éjfélig is kimarad –

világosság fogadott, meg Gabe a kanapén. Felállt, amikor meglátott, majd úgy nézett rám, mintha pontosan

tudná, hol jártam, és mit csináltam idáig. Éreztem, hogy az arcomat elönti a vörösség, ezért szégyenkezve

félrenéztem. Nem akartam, hogy tudja, mi van itthon, de nyilván látta a rendetlenségből, abból, hogy a konyha

olyan, mintha bomba robbant volna benne, és talán Lucky üres szobájába is benézett.

– Lace – mondta egyedül a nevem, amiből le tudtam szűrni, hogy nem dühös rám, viszont végtelenül aggódik,

és nem ért semmit. – Mi folyik itt? – Elém sétált, majd az arcomra simított kezeivel kényszerített rá, hogy a

szemébe nézzek. – Mondd el! – kérte halkan.

Bűntudatosan felnyögtem, átöleltem, aztán a vállába fúrtam az arcom.

– Nem akartam hazudni – nyüszítettem. Ez a béna hang volt a síráshoz legközelebbi állapotom. Már évek óta

nem sírtam, általában ezt a nyüszítést csináltam helyette. Reméltem, hogy Gabe-en kívül soha másnak nem kell

hallania. – Anya elhagyta apát, és elvitte Luckyt is. Azóta ez van.

Elmondtam mindent, kivéve két dolgot. Az egyik apa pofonja volt, a másik a Jonnal töltött időm.

– Észre kellett volna vennem – csóválta a fejét feldúltan, amikor már a szobámban voltunk, az ágyamon egy

doboz fagyi társaságában. – Egy önző barom vagyok, Lace! – az ujjait újra meg újra végigfutatta a rövid

tincseimen, mintha azokat is jelnek vélte volna. – Tudnom kellett vol…

– Hagyd már abba! – vágtam közbe. – Te nem vagy hibás, túl jól tudok titkokat őrizni, emlékszel?

– Ez akkor sem fair, mindig ott vagy nekem, amikor szükségem van rád, amikor pedig neked…

– Gabe! – szakítottam félbe megint. – Nem lehetne inkább, hogy csak átölelsz, és azt mondod, minden rendben

lesz?

És hogy szeretsz. Ezt nem mondtam ki, de tudtam, hogy előbb utóbb hallani fogom a szájából, főleg, ha

ölelkezni kezdünk. A nyakához nyomtam az arcom, és elgondolkodtam rajta, mi lenne velem nélküle. Ő és

Lucky voltak minden, egyedül nekik mondhattam el, mennyire szeretem őket, cserébe pedig mindig megkaptam

a válaszomat. Ráadásul tudtam, hogy az igazat mondják. Nem számított, mit viseltem, hogy néztem ki, vagy mit

tettem, mindig szerettek, akármi is történt.

– Szeretlek, Lace! – suttogta Gabe, az ujjaival gyengéden masszírozva a nyakam hátulját.

Imádtam, mikor ezt csinálja, önkéntelenül is elengedtem magam, majd ösztönösen megcsókoltam a nyakát.

Megfeszültek az izmai, hallottam, ahogy levegő után kap, és a zavarba ejtő gondolat mellett, hogy mégis mi a

fenét csinálok, valami más is felbuzgott bennem. Legszívesebben még tovább csókoltam volna, nemcsak a

nyakát, az arcát, a száját is. Mindenhol a bőrét, amíg…

Megcsörrent a telefonja, mire gyorsan elhúzódtam, majd az ágyamra hasaltam. Realizálódott bennem, mire

vetemedtem.

– Jesse az – mormolta Gabe furcsán, halk hangon, miközben lekászálódott az ágyamról. – Egy pillanat, és

jövök.

Kilépett a folyosóra, hogy ott beszéljen a barátjával. Magam elé húztam egy párnát, aztán beleütöttem az

arcomat. Jesse, akibe Gabe szerelmes, nem pedig én! Hogy gondolhattam arra, hogy… szánalmas vagyok.

Az agyam tudta, hogy Gabe sosem szeretett úgy, hogy soha nem volt igazi, ami köztünk volt, mégis… a

testem mást mondott, mélyen legbelül még mindig vele akartam lenni, nemcsak most, hanem örökre.

Vágyakoztam valaki után, aki nem tol el magától, amikor egy kis gyengédségre vágyom, ahogy Jon tette, amikor

hozzá merészeltem bújni, mielőtt még kitapasztaltam milyen határai vannak a viszonyunkat. Azóta vigyáznom

kellett, még abban a kiszolgáltatott állapotban, rögtön a szex után sem lehetett soha egyetlen pillanat sem,

amikor teljesen elengedhettem magam. Úgy soha, mint Gabe-bel.

Rettegve igyekeztem elnyomni minden egyes késztetést, hogy amikor visszajön a telefonálásból, újra csak

barátian viselkedhessek vele. Az egy dolog, hogy szerelmes voltam belé, de emiatt nem veszíthettem el a

barátságát. Ha megkérdezi, miért csináltam, akkor…

– Hé, Lace, ha akarod, itt maradok éjjelre – jött vissza, mielőtt végiggondolhattam volna, mit mondhatnék a

kérdésére. – Megbeszéltem Jesse-vel, hogy úgyis maradok még, és akkor már itt is aludhatok.

Talán csak egy pillanatig haboztam a válasszal, miközben nyugtáztam magamban, hogy nem fogja

megkérdezni, miért csináltam azt az előbb. Talán csak baráti puszinak véli, aminek eltévesztettem a helyét,

vagy… hát, ha tudja is, milyen szerencsétlenül vágyom rá, legalább nem beszélgetünk róla.

– Persze, az szuper lenne – mondtam gyorsan és kierőltettem egy mosolyt.

Egymás mellett aludtunk, ártatlanul, mint gyerekkorunkban, de nekem bűntudatom volt, ami miatt alig tudtam

lehunyni a szemem. Vajon bűn, hogy ezt érzem Gabe iránt? Ha tudná, utálna érte? Esetleg tudja és már…

rendben, nem utál, sosem tudna utálni, de talán kényelmetlen neki. Lehet, hogy emiatt tartja a távolságot tőlem

egy ideje. Mielőtt elaludtam, megint ugyanazt kívántam, amit mostanában mindig elalvás előtt: bárcsak úgy

szeretném Gabe-et, ahogy szabad szeretnem.

Reggelre szerencsére jobb lett a helyzet, Gabe kitalálta, hogy eljön velem Luckyért, de előtte – mivel nem lett

volna bőr a képemen hazahozni egy kupis házba – segít rendet rakni. Amikor a bevásárlásból értünk vissza

szembetaláltam magam apával. Borostás volt és nyúzottnak tűnt, de még nem felejtettem el, hogy neheztelek rá,

egyáltalán nem sajnáltam.

– Lucky nálunk lesz a hétvégén – közöltem vele. – Dél körül itt leszünk.

Valami érthetetlent mormogott, amivel kicsapta nálam a biztosítékot.

– Addig gondolj ki valami programot kettőtöknek! Azt hiszi, hogy haragszol rá, amiért anya elvitte!

– Miért haragudnék? – mormolta egy fokkal érthetőbben.

– Mert egyszer sem beszéltél vele egész héten! – vágtam rá, majd bevonultam a konyhába.

Visszafelé apa már nem volt a látóhatáron, így némileg aggódva indultunk el Gabe-bel. Ébredés óta legalább

az ötödik üzenetet írta Jesse-nek, de úgy tűnt, kezdi zavarni a sok nyomkodás.

– Megölöm, ha nem lesz itthon, mire visszaérünk Luckyval – döntöttem el, majd óvatosan rákérdeztem. – Mi

van Jesse-vel?

– Semmi – mondta Gabe szűkszavúan.

Igyekeztem nem mutatni, hogy megbántódtam. Volt valami, amit nem mondott el, holott korábban mindent

elmesélt, még azt is, milyen volt az első csókjuk. Persze én sem árultam el Jont, mégis rosszul esett. Talán ez

annak a jele, hogy kezdünk elhidegülni egymástól? Lehet, hogy fél év múlva, még nagyobb szakadék lesz

köztünk, aztán amikor egyetemre megyünk, új emberekkel barátkozik meg, engem pedig lassan ejteni fog?

Elképzeltem magam még magányosabban, mint most, és rájöttem, hogy az egészet csak magamnak köszönhetem

majd, ha így lesz.

– Mi a baj, Lace? – kérdezte hirtelen, megérintve a vállam. – Akarod, hogy én vezessek? Teljesen elfehéredtek

az ujjaid, annyira szorítod a kormányt.

– Á, csak elgondolkodtam – legyintettem gyorsan, lenyelve a gombócot a torkomban. – Jól vagyok. Mit

szólnál valami zenéhez? Keresel egy CD-t?

Persze hiába a zene, alig tudtam kiverni a fejemből a negatív gondolatokat.

Lucky már tűkön ült, mire megérkeztünk, de nem csak a látogatás miatt.

– Anya talált egy lakást! – ugrándozott, miközben átölelt, majd Gabe vállába bokszolt. – Azt mondta, közel

van a barkácsüzlethez és már szerdán beköltözhetünk! Végre minden nap találkozhatunk és mehetek iskolába is!

Ez tényleg jó hír volt, ugyanakkor egy újabb csalódás. Ha anya már kibérelt egy lakást, az azt jelenti, hogy

komolyan el akar válni apától, és nem fogja meggondolni magát. Ez a tény és a Gabe-bel történtek beárnyékolták

az egész hétvégémet, pedig őszintén jókedvűnek kellett volna lennem.

<center>A~Sz~S~E</center>

Ric vidám volt vasárnap délután, a nagyija szerint azért, mert jó jegyet kapott az esszéjére, de Ric nem győzte

neki mondani, hogy valami pasi az oka. Igyekeztem lelkesnek mutatkozni a fáradtságom ellenére is, pedig csak

arra vágytam, hogy átmehessek Jonhoz. Húztam az időt, át-átpislogva elment-e már Hanna, de senkit nem láttam

odaát, túl hideg volt az odakint labdázáshoz, addig pedig nem akartam távozni Rictől, amíg nem mehetek át

egyenesen a szomszédba.

– Szóval Todd tényleg jelentkezett a diáktanácsba? – kérdezte végül Ric, mintha csak arra várt volna, hogy

feltehesse ezt a kérdést.

Igazán nem értettem őt, az egyik percben úgy viselkedett, mint egy igazi bunkó, máskor meg egész kedves

volt. Mivel én meguntam a tettetést nem túlóztam el a kedvességet.

– Igen – mondtam szűkszavúan, mire Ric nevetni kezdett.

– Iszonyatos botrányt fog csinálni, alig várom már!

– Nem fog – vágtam rá kissé élesen. – Komolyan gondolta.

– Te nem ismered – legyintett le Ric. – Nem adok két napot és kirúgjátok.

– Nem szoktunk kirúgni embereket a diáktanácsból – közöltem vele. – Nem hiszem, hogy Todd annyira

szörnyű lenne.

Persze ezt csak úgy mondtam. Én is aggódtam, hogy mi lesz, de nem akartam, hogy másik is megtudják, nem

bízom a rakpartiban, akit én vettem fel a tanácsba. Ki kellett állnom érte. Amíg nem öl meg valakit, rám

számíthat, mint erősítésre, még akkor is, ha úgyis azt mondaná, nincs szüksége rám.

– Egyszer két csónakot is elsüllyesztett egy csákánnyal – nevetgélt Ric kárörvendően. – Utána hónapokig ő

volt a Csákányos Csávó! – Önkéntelenül is elnevettem magam.

– Ugyan már, Jonról is terjengnek ilyen történetek, amiknek semmi valóságalapjuk nincs.

– Nincs valóságalapjuk? – ismételte Ric. – A pasid a legnagyobb arc, akit csak ismerek, minden igaz, amit róla

mondanak. Például, amikor beleszúrt annak a srácnak a gyomrába azzal a csavarhúzóval. Emlékszel, nagyi?

– Hogy? – fordult felénk a nagyi a tévé felől. Ric gyorsan elhadarta, miről beszéltünk. A néni legyintett. –

Minden fiú keveredik csúnya dolgokba az ő korában, attól még rendes gyerek. A te apádat ilyen korában már

háromszor hoztam ki a rácsok mögül, ráment az összes megtakarításom, ezért nem tudott egyetemre menni, és

ezért kell azóta is azokon a bűzős hajókon dolgoznia…

– Látod? – fordult vissza felém Ric, nem törődve vele, hogy a nagyija mondja tovább a történetet. – Többször

is láttam, amikor a rendőrség jött érte, nem tudom, mit mondott neked, de nyilván…

– Nem mondott semmit. Egyszerűen tudom, hogy nem bajkeverő. Ha hasba szúrt valakit, az biztos

megérdemelte! – Megrettentem magamtól. Mégis miről beszélek? Hogy mondhatok ilyesmit?

– A szerelem vak – bólintott Ric. – Akkor nyilván a kényesebb pletykákat sem hiszed el. – Mivel értetlenül

meredtem rá, hozzátette. – A nőügyeiről.

– Nem érdekelnek a nőügyei – hazudtam. Érdekeltek, de csak akkor, ha ő mondja el őket. Nem akartam

semmit másodkézből, megszépítve vagy épp eltorzítva hallani. – Akkor, ha végeztünk, megyek is.

– Nekem mindegy – felelte, így hát kivánszorogtam, lassan, mint akit az akasztófa felé vonszolnak.

Borzalmas nagy szerencsém volt, alighogy a kocsimhoz értem egy másik autó is feltűnt, ami egyenesen Jonék

háza előtt állt meg. Bajszos, barna hajú férfi ült benne, érkezését jelezve csak kettőt dudált.

Ez lenne Jon apja? Elszöszöltem a kulcsommal, és közben alaposan megbámultam. Ilyen messziről egy

szemernyi hasonlóságot sem tudtam felfedezni, igaz Jon és Hanna is inkább az anyukájuk vonásait örökölték, a

múltkor már alaposan megnéztem Mrs. Spencer fényképét, hogy kielemezzen.

Nem kellett sokáig várni, Hanna kirohant az ajtón, és bekászálódott az apja mellé. Jon ki sem jött a házból,

csak nézte, ahogy a húga és az apja elhajtanak. Mikor ez megtörtént rám sem nézve emelte fel a hangját.

– Gyere már be!

Szóval átrohantam az úton, bezárkóztunk és szeretkeztünk. Már nem számított újdonságnak, nem úgy, mint az,

amit utána tettem. Közel húzódtam Jonhoz, és a nyakához nyomtam az arcom, hallgatva a lélegzetvételeit.

Amikor távolabb akart húzódni, átvetettem a karom a mellkasán.

– Legalább próbáld kicsit megerőltetni magad – mormoltam a bőrére. – Nem vagyok annyira undorító.

– Miért csinálod? – kérdezte még mindig megfeszült izmokkal. Nem értettem, miért annyira ellenszenves neki

az ölelkezés.

– Pénteken megcsókoltam Gabe nyakát – vallottam be. – Szükségem van egy… csak egy kicsit úgy akarom

érezni, hogy szeretnek. Hogy van, akivel törődhetek. Csak pár percig, jó?

Nem válaszolt, de úgy egy perc múlva éreztem, ahogy ellazul. Vagy negyed óráig csendben voltunk, aztán

elhúzódtam.

– Köszönöm – motyogtam végül bénán.

– Le kellene állnod róla – mondta nyersen.

– Szerinted mégis mit csinálok veled? – kérdeztem megcsóválva a fejem. – Próbálkozom. Különben meg Gabe

nem valami drog, sosem fogok leállni róla, csak megtanulom másként szeretni. Fogalmad sincs milyen, ha egyik

napról a másikra nem szerethetsz valakit, akit egész életedben ismertél.

– De az cseppet sem segít, ha pótlékokat használsz – vetette ellen.

– Ha arra célzol, hogy Gabe-et képzelem a helyedre, tévedsz – néztem rá kutakodva. – Rád szoktam gondolni.

Te valaki mást képzelsz el helyettem?

– Hát…– nézett félre. – Van, hogy arra az alsógatyás srácra gondolok, amelyik ki van plakátolva az út mentén.

Kicsit furcsa az ízlésem, amióta veled vagyok…

Tovább nem jutott, mert kirántottam alóla az egyik párnát, és dühösen püfölni kezdtem.

– Ez… rohadtul… nem… vicces! – ütöttem egyet minden szó után, míg ő a karjával takarva a fejét röhögött

rajtam.

– Nyugi már, Szeplős! Csak poén volt!

– Nem volt poénos! – Felemésztettem a maradék energiám, úgyhogy a hátam mögé tuszkolva a párnát

visszaroskadtam rá. – Képzeld azt, hogy velem lenni, olyan, mint a lovaglás – mondtam végül.

Rám nézett, az arcán sokat sejtető vigyorral.

– Ha úgy akarod…

– Úgy értem – vágtam közbe élesen, de éreztem, hogy kicsit elvörösödöm –, a lovaglás, mint sport. Miután

meglovagoltad az állatot, utána le is kell csutakolni, meg…

Nem tudtam végigmondani, mert Jon megállíthatatlan nevetésben tört ki, mert képtelen volt máshogy

értelmezni, amint mondtam. Pedig senki ne mondja, hogy nem volt benne logika. Férfiak meg a piszkos

fantáziájuk!

11. Valami nagyon fura

Szerdán megállapítottam, hogy a furcsaságok hetében járunk. Annyi hihetetlen dolog történt cirka három

iskolanap alatt, hogy alig tudtam felfogni őket, így csak sodródtam az egyre erősödő árral, és meg sem lepődtem,

amikor Gabe is előállt egy újabbal.

– Valami nagyon fura történt velem – mondta hirtelen.

Épp Lucky szobájában pakolásztuk dobozokba az öcsém holmiját, hogy átcipeljük a kis lakásba, amit anya

bérelt. Két szobás, erkélyes lakás volt egy újépítésű ház negyedik emeletén. Nem szerettem, így kapásból

visszautasítottam anya felvetését, hogy akár be is költözhetem Lucky szobájába. Nem úgy tűnt, hogy haragszik

emiatt, és én sem bántam, még ha lett volna elegendő hely nekem, talán akkor sincsen szívem egyedül hagyni

apát.

– Micsoda? – kérdeztem felnézve egy tankönyvekkel teli dobozból.

– Történelem után az egyik csaj randit kért tőlem – mondta láthatóan még mindig döbbenten.

Beleharaptam a számba. Az, hogy Todd bekerült a diáktanácsba pletykák egész új dimenzióit indította el,

melyek középpontjában én álltam, de nem igazán volt időm törődni velük, habár Kenzie mindig felvilágosított.

Volt valami olyasmi, hogy Jon helyett már Toddal vagyok, és mivel egyikük sem az a típus, akit bemelegedéssel

vádolhatnának – a srácok ki is ütöttek volna pár fogat ilyen pletykák hallatán – elfelejtődött Lacey, a Bemelegítő,

most Lacey voltam, aki rakpartiakkal kavar. Lehetetlennek tűnt, mégis arra gondoltam, ha rólam nem mesélnek

már bemelegítős sztorikat, talán elfeledkeztek az igaz dolgokról is, vagyis arról, hogy Gabe és Jesse valóban egy

pár.

– És mit mondtál? – kérdeztem, mire Gabe elvörösödött.

– Gyáva féreg vagyok, Lace – csóválta a fejét. – Úgy tűnt, nem tudja, hogy meleg vagyok, de nem is mondtam

el neki, csak azt, hogy most nem keresek kapcsolatot.

– Nem vészes, nem kell minden idegen képébe vágnod, hogy bocs, meleg vagyok – vigasztaltam. – Nem tettél

semmi rosszat.

– Letagadtam Jesse-t – világított rá. Oké, ebben volt valami, de a helyzet határozottan kényes volt, Gabe-et

nem lehetett hibáztatni.

Elgondolkodva néztem rá.

– Tudod, amikor még csak alig voltam beszélő viszonyban Jonnal, megkérdezte, hogy te meg Jesse tényleg

jártok-e. Akkor azt gondoltam, hogy lehet ilyen vak, de… Miért gondolod azt, hogy az egész suli tudja? Talán

nem is tudja senki, mindenki csak sejtette, és most, amikor felkavartam az állóvizet, már nem tudják, mit

higgyenek.

Őszinte riadalmat láttam a szemében.

– Nem mondtam soha senkinek – motyogta. – Azt hittem, úgyis tudják, de ha mégsem, akkor az egész, hogy

legalább a suliban elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, csak áltatás. Komolyan azt mondod, hogy nem tudják,

hogy meleg vagyok? Jon Spencer sem tudta? Pedig vele aztán Jesse napi szinten beszélt!

– Nyugi – sétáltam oda hozzá, hogy megsimogassam a karját. – Akárhogy is van, minden rendben lesz.

– Amíg rá nem jönnek, és el nem kezdenek cseszegetni, mint Iant, pedig ő nem is…

– Oké, semmi vész, ne borulj ki! – öleltem át gyorsan. – Még nem is történt semmi, ami aggodalomra adna

okot, nem igaz?

– De – sóhajtotta belesimulva az ölelésembe.

Igyekeztem annyira barátias maradni, amennyire csak lehetséges, közben eltűnődtem azon, hova fejlődhetne

még a botrány az iskolában. Ha szerencsénk van, akkor nem lesz semmi olyasmi, ami nagyobb annál, amit Todd

művel. Ő volt a hét első furcsasága.

Az első tanácsülése olyan volt, mintha az össze többi tag a kivégzésére várt volna. Nem voltak beszélgetések,

papírzörgetés, még mocorgás sem, mindenki a kopott, szürke pólós, kissé hal- és tengerszagú, borostás Toddra

meredt.

– Hát, köszöntsük az új tagunkat! – mondtam vidáman. – Még nem nagyon tudja, hogy mi folyik itt, úgyhogy

legyetek elnézőek vele. – Todd olyan pillantást küldött felém, mintha én tehetnék a kedvezőtlen fogadtatásáról,

aztán valahogy mégis beindult az ülés.

Todd nem szólt egy szót sem, így beszéltünk a suliújságról, a rádióműsorról, és végül a pici költségvetésünk

egy részéről, amit Sabrina megint a tamponautomatákra akart költeni. Senki nem figyelt rá – szerintem

ugyanannyira untatták őket is a tamponautomaták, mint engem – mindenki Toddot nézte, aki egy papírra körmölt

valamit. Talán azt hitték, a gondolatait jegyzi le, de én, aki mellette ültem, tisztán láttam, hogy egy női altestet

rajzol. Sabrina észrevette, hogy nem figyelnek rá, így felcsattant.

– Mi az, mit írogatsz? Akár mondhatod is, mindenki téged bámul.

Todd pedig úgy nézett rá, ahogy a Hasfelmetsző Jack nézhetett az áldozataira.

– Csak gondoltam udvarias leszek, Barbie, és megvárom, amíg befejezed ezt a szarságot a tamponokról.

Figyelj, ha megjön, egyszerűen dobj be egy dobozzal a táskádba, vagy menj át a szemközti boltba, és vegyél

magadnak! Minek költeni olyanra, ami felesleges? Tampanautomata a francokat! Beszéljünk inkább erről!

Azzal az asztal közepére lökte a rajzát. A vörösödő Sabrinán kívül mindenki odahajolt, hogy megnézze.

Magamban átkozódtam, és már épp készültem volna mondani valamit, amikor Todd felállt.

– Na, ülj le, Barbie, most én beszélek! – Sabrina összezavarodva leült, Todd pedig fogta a rajzát, szinte letépte

Sabrina tamponautomata prezentációját a tábláról és egy darabka mágnessel felerősítette az alkotását. – Ki tudja,

mi ez?

Figyeltem, ahogy mindenki lesüti a szemét, és nem meri kimondani, viszont Todd olyan elszántnak, ami még

furcsább, komolynak tűnt, hogy megkockáztattam.

– Egy női altest? – Rám nézett, mire meglőttem egy ne-merj-cserben-hagyni pillantással.

– Pontosan az. Sok férfi szerint a nő legszebb része. – Erre még a srácok is elvörösödtek, én pedig idegesen

mantráztam magamban: mi lesz már, mi lesz már? – Azt tudja valaki, hogy mi az a felfázás vagy más néven a

hólyaghurut? Tuti, hogy van közöttetek, aki már szenvedett tőle, bármennyire is véditek a seggeteket.

Elmondom, hogy a mi lányaink egész télen ki vannak téve a problémának, mert ebédszünetben odakint kell

ücsörögniük azokon a rohadt hideg padokon! A srácok meglesznek valahogy, de a csajoknak minimum öt saját

asztalt akarok legalább a télre, ahonnan nem túrjátok ki őket, mondván, hogy kell a hely a puccos táskáitoknak.

Kell egy sarok, ahol nem cseszegetitek őket, mert „halszagúak” vagy mert egyikük sem rózsaszín! Ez az első

pontom! Ha ez megvan, majd beszélhetünk arról is, milyen zenét nem akarunk hallani a rádióban.

Azzal levette a rajzát, és a néma csendben visszazuttyant mellém. Simán kijelenthetem, hogy ez volt a

diáktanácsság történetének lesokkolóbb beszéde, ráadásul nem volt annyira rossz. Legszívesebben megöleltem

volna Toddot, de helyette csak ámuldozva rávigyorogtam, amit ő egy lesajnáló pillantással reagált le.

Megköszörültem a torkom.

– Szerintem ésszerű kérés. Szavazzunk arról, hogy elindítsuk-e az indítványt.

Mindenki igennel szavazott, és bár még nem szavaztuk meg az elfogadását is – először megszavaztuk, hogy

elindítsuk-e, aztán ha kész lett, felolvastuk, csak aztán szavaztuk meg véglegesen, ez volt a módja, hogy

mindenkinek legyen elég ideje végiggondolni a döntést –, úgy véltem, jók az esélyeink. Azóta nem is tértem

magamhoz Toddal kapcsolatban.

Öleltem Gabe-et, és azon tűnődtem, az, hogy meleg nagyobb pletyka lenne-e, mint Todd, a rakparti, aki

diáktanácstaggá avanzsált. Gabe végül elhúzódott.

– Jól van, összeszedem magam, még vár ránk egy csomó doboz.

– Azért nem viszünk el mindent – néztem körbe. – Szeretném, ha Lucky akármikor hazajöhetne, ha ahhoz van

kedve. Úgy örülök, hogy ilyen közel lakik!

Ennek örömére el is vittem pizzázni az öcsémet, majd kitettem az egyik barátjánál, aki megígérte neki, hogy

segít behozni a lemaradást. Haza már apa fogja vinni, ugyanis némi noszogatásra vállalkozott rá.

Komolyan nem értettem, apának mi baja van. Az utóbbi három napban valamelyest enyhült a feszültség

közöttünk – talán mert örült, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem költözöm el –, de azon kívül, hogy

pénzt hagyott a konyhaasztalon a bevásárlásokra, és rám mosolygott, amikor hétfőn kimostam a ruháit, nem

kommunikáltunk. Igaz, otthon sem nagyon voltam, a hétfő délutánom elment a gyűlésre majd Kenzie-re, kedd

délután Toddal látogattuk meg a szerkesztőséget (hátha akad valami a suliújságnál, amit ő is csinálhat), aztán

Richez mentem, ma pedig a pakolás következett. Aztán minden este nyolcra Jonhoz voltam hivatalos, hiszen a

héten már dolgozott, minden nap addigra végzett a munkával, máskor nem mehettem.

Nem volt jó kedvem, ugyanis ugrott a mai szex Jonnal, méghozzá a bizonyos havonta jelentkező piros

problémák miatt. Egész nap nem jutott időm megpihenni, pedig most még jobban szükségem lett volna rá, mint

máskor. Legszívesebben bebújtam volna a takaró alá egy hatalmas doboznyi mentolos csokifagyival, de el kellett

mennem Jonhoz, hogy lemondjam az aznapot, mert arról fogalmam sem volt, hogyan közöljem vele telefonon.

Szemtől szembe jobb lesz, úgyis utálja a mobilokat, neki is csak azért van, hogy az anyja, a húga vagy a főnöke

el tudja érni, ha szükség van rá. Tehát kocsiba ültem, és miután beszereztem a legnagyobb doboz fagyit, amit

csak kapni lehetett, elhajtottam hozzájuk, hogy megmondjam, csak öt nap múlva jövök újra.

Különösen nehéznek ígérkezett, hiszen mostanában Jon elég ellenállhatatlan szerelésben szokott várni. Csupán

pólót és alsógatyát visel, lévén már nem tervez sehová menni aznap, plusz nedves a haja, a bőre pedig szappantól

illatozik, hiszen alaposan megcsutakolja magát munka után. Egyenesen szexi.

Amikor kinyitotta az ajtót nekem és kapásból meg is csókolt, a pokolba kívántam az időzítést.

– Nem fog menni most – közöltem vele, előre várva a szörnyülködést, vagy minden ilyesmi, amit a pasik

ilyenkor csinálni szoktak. – A héten már nem jövök, oké?

Kicsit kényelmetlen volt erről beszélni neki, de nem estem túlzottan kétségbe, épp elég volt, hogy görcsölt a

hasam, és fel tudtam volna falni az összes fagyit, talán a dobozával együtt.

– Azért bejöhetsz, Szeplős – mondta végül egy cseppnyit sem neheztelve vagy szörnyülködve. – Nézünk

valamit a tévében.

Említettem a furcsaságok hetét? Ez volt az.

A~Sz~S~E

– Én inkább maradok valami átlagosnál, mint mondjuk az eper – döntötte el Jon pár kanál fagyi után.

A süppedős, kényelmes kanapéjukon ültünk, vastag takarók alatt, és két falat mentolos-csoki között épp

valami tévéműsort kerestem. Jon volt olyan rendes, és megengedte, hogy én válasszam ki, mit nézünk. Kész

meglepetés a srác, legszívesebben megölelgettem volna, de nem tettem, mert tudtam, hogy csak az állapotom

beszél belőlem. Ezeken a napokon mindig érzelmesebb és nyűgösebb voltam, de szerencsére nem mentem át

Kenzie-be, aki kibírhatatlan volt.

– El kell ismerned, hogy nem rossz. A mentol és a csoki annyira… hé, Halálos iramban maraton! Nézzük ezt,

jó? – Épp a második rész első harmada ment. Jon kétkedve nézett a képernyőre, majd rám.

– Nem muszáj ilyesmit választanod – mondta.

– Mi? – néztem rá elmosolyodva. – Imádom a Halálos iramban filmeket! Nem nézed ki belőlem?

– Nem – vágta rá.

– Akkor biztos nem hallod szívesen, hogy a kedvenc színészem Jason Statham, és mondhatni belezúgtam,

amikor először láttam a Szállító első részében. Még egy poszterem is van róla az ágyam alatt.

Jon vigyorogva nézett rám.

– Ezt most találtad ki!

– Még Jasonös háttérképem is van a mobilomon – nevettem fel, és előkotorva a zsebemből a telefont,

megmutattam. – Látod?

– Látom – hagyta rám, de csak egy pillantást vesztegetett rá, máris csókolózni kezdtünk.

Furcsa csókok voltak, hiszen nem vezettek szexhez, csak gyengéd simogatásokhoz és kényeztetéshez. A

szívem belefájdult a heves dobolásba, alig tudtam felfogni, hogy Jon csak úgy kedves velem. Vajon ez jelent

valamit? Mondjuk azt, hogy törődik velem? Talán… placcs.

Valahogy levertük a fagyit, ami most a padlón kötött ki, és mivel nem volt teljesen megfagyva nyugisan

folydogálni kezdett.

– A fagyim! – nyögtem fel, majd mikor Jon nevetni kezdett, én is vihogásban törtem ki.

Nem volt akkora katasztrófa, Jon vállalkozott rá, hogy eltakarítja, majd eltűnt a konyhában, és egy hatalmas

szelet csokitortával jött vissza.

– Na, itt van a kárpótlás – nyomta a kezembe a tányért, miközben visszaült mellém.

– Kinek van születésnapja? – kérdeztem. Véletlenül tudtam, hogy az övé július. – Anyukádnak?

– Neki.

– Köszönöm, jól néz ki. Már felköszöntötted?

– Ma reggel.

– Biztosan örült.

– Igen.

Jon nem volt éppen bőbeszédű, pedig annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle, csak féltem, hogy

kiakasztom. Miközben a tortát ettem, őt nézegettem, amit persze észrevett.

– Mi van?

– Hannát hogyhogy az apád neveli? – Szokás szerint úgy nézett rám, mintha nem lenne jogom kérdezni.

Álltam a pillantását. – Már tizenegyszer voltunk együtt! Feltehetek pár kérdést, nem?

– Szeplős, te komolyan számolod? – csóválta a fejét hitetlenkedve.

– Jogom van tizenegy kérdésre – erősködtem, nem engedve, hogy elterelje a témát. – Cserébe te is

kérdezhetsz.

– Én nem akarok kérdezni.

– Akkor felteszek csak hét kérdést, neked meg nem kell kérdezned – vetettem fel reménykedve. – Kérlek,

annyira kíváncsi vagyok! Nem lesznek cikis kérdések, csak nem tudok rólad semmit.

– Kérdezz! – sóhajtotta a képernyő felé fordulva.

– Tényleg?

– Igen. De most már csak hatot kérdezhetsz – vágta rá közönyösen.

– Hé, ez nem ér! Miért… Jól van! – dohogtam, miközben vigyáztam, hogy nehogy újra ellőjek egy felesleges

kérdést. Letettem a tortás tányért, majd Jonra meredtem. – Szóval, miért nem él veletek Hanna? De ne csak

egyszavas választ adj!

Nem nézett rám, miközben válaszolt.

– Hanna apja nem az enyém, csak nevelőapám volt. – Szúrósan néztem rá, mire egykedvűen folytatta. –

Elváltak anyámmal, amikor tizenöt voltam, anyámnak nem volt munkája, így Hanna odaköltözött, most meg már

jó ott neki, megszokta. Itt amúgy sem lenne elég helye, meg a környék se jó egy kislánynak.

– Ha jól vettem észre, nem álltok közel egymáshoz – mondtam óvatosan. – Te meg a volt nevelőapád.

– Ha ezt úgy érted, utáljuk egymást, igazad van – hagyta rám.

– Mi történt az igazi édesapáddal?

– Meghalt.

– Sajnálom – suttogtam a kezéért nyúlva. Féltem, hogy nem fogja hagyni, hogy megfogjam, de nem

ellenkezett.

– Nem ismertem, még túl kicsi voltam, hogy emlékezzek rá. Egy hülye balesetben halt meg, épp hazafelé

motorozott, amikor egy szabálytalanul előző kocsi elcsapta. – Nem tudtam, mit mondhatnék, így csak közelebb

húzódtam, és a vállának döntöttem fejem.

Pár percig némán bámultuk a filmet.

– Mi van, kifogytál a kérdésekből? – nézett rám.

– Nem, csak túl sok van a fejemben. De akkor legyen: mi igaz abból, amit mondanak rólad?

– Sok mindent mondanak, nem? – kérdezett vissza. – Pontosítsd.

– Például, hogy csavarhúzót szúrtál valakinek a gyomrába, amikor tizennégy éves voltál – mondtam ki az

elsőt, ami eszembe jutott.

– Az igaz – vigyorgott rám. – Megtörtént. – A nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy miért, de felesleges

pocsékolás lett volna.

– Hallottam azt is, hogy elloptál egy kocsit.

– Igaz.

– És javítóban voltál miatta.

– Igaz.

– Nyolc hónapig.

– Csak hatig.

– Miért csináltad, el akartad adni? – törtem meg.

– A nevelőapám kocsija volt – vont vállat. – Kölcsönkértem, de nem adta oda, így elvittem.

– És feljelentett?! Várj, ez nem volt kérdés, csak…

Jon nevetve nézett rám.

– Nem amiatt jelentett fel, hanem, mert később a tengerbe hajtottam a kocsival. Egy rohadék volt, én pedig

mérges voltam rá, gondoltam, jó lecke lesz neki, de persze én húztam a rövidebbet.

– Tudtam – mosolyodtam el elégedetten. – Nem is vagy te olyan rossz. A többi, amit hallottam, nem olyan

vészes.

– Mert nem hallottál mindent – felelte, de csak átkulcsoltam a nyakát, és nem hagytam magam behúzni a

csőbe. A rosszfiú imidzsén túl igenis egy okos srác, aki becsületesen dolgozik és igazából rendes. Ebben biztos

voltam. – Maradt egy kérdésed.

– Nem! Kettő maradt az, az előbbi nem ért!

– Dehogynem. Egy maradt! – mondta szigorúan.

– Oké – húztam el a számat. – Hány lány volt az életedben előttem, akikkel le is feküdtél és hányba voltál

szerelmes közülük?

– Ez két kérdés, Szeplős!

– Nem, ez egy összetett kérdés. Ez is ér!

– Csak azokat mondjam, akik előtted voltak? – kérdezte végül, mire méltatlankodva vállon ütöttem. Nevetve

tolt el magától. – Négy és csak az egyikbe. Most boldog vagy?

– Igen – vágtam rá, bár szívesen hallottam volna még a lányokról. – Nem is volt olyan nehéz válaszolni, ugye?

– Annyira biztos nem, mint neked ennyi ideig nem kérdezősködni.

– Nem tehetek róla, hogy téged nem érdekel semmi velem kapcsolatban.

Rám nézett.

– Csak egy kérdésem van. Miért vágattad le a hajad? – Meglepett, mert igazán nem számítottam rá, hogy

kérdezni fog. Zavartan végigfuttattam az ujjaim a hajamon.

– Legyek teljesen őszinte? – kérdeztem inkább magamtól, majd gyorsan kiböktem. – Ez vagyok igazából én.

Mindig is olyan… fiús lány voltam. Tizenkét éves koromig csak fiúkkal lógtam, a baseballnak éltem, mindenféle

sportmeccsekre jártam apával, Gabe-bel és… sosem volt hosszú a hajam, nem viseltem szoknyát, igazából csak

fiúruhákban jártam, amikor egy volt a méretem Gabe-bel, még cserélgettük is a cuccainkat. Aztán anya egyszer

azt mondta, hogy mindig is egy olyan lányt akart, amilyen ő volt fiatalkorában. Aki szép, csinos ruhái vannak,

aki nem sportőrült, hanem olyasmikkel törődik, mint a sminkek meg a fiúk és a nyálas együttesek, szóval

elkezdtem Kenzie-vel barátkozni, és ellestem tőle mindenfélét. A hajamat sem vágattam le többé… és, hát csak

ez volt. Mostanra belefáradtam abba, hogy az legyek, aki nem vagyok. Ha nem tetszik a hajam, akkor csukd be a

szemed csókolózás közben – tettem még a végére csak félig viccelve.

– Nem mondtam, hogy nem tetszik – felelte, ami a szájából a legédesebb bóknak tűnt. Kezdtem hozzászokni

ahhoz, hogy mélyebb értelem után kutassak a szavai mögött.

– Szóval akkor ezzel kaptam még egy kérdést – mosolyogtam rá, mire vállat vont, ami azt jelentette, hogy

igazam van. – Miért nem akarsz továbbtanulni, ha egyszer lenne rá lehetőséged?

Láttam rajta, hogy ezzel messzire mentem, de úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a háta közepére

kívánja a kérdést, és kivártam, amíg válaszol.

– Mert jobb dolgom is van, amit csinálhatok – mondta végül. Nem volt él a hangjában, de kiéreztem belőle a

feszültséget. – Pénzt akarok keresni, nem tanulásra vesztegetni az időt. A lehetőségeimről pedig fogalmas sincs.

Az utolsó mondatától összeszorult a szívem, annyira keserűen hangzott. Nem törődve azzal, hogy az előbb

már eltolt magától nekidőltem a vállának, aznapra felfüggesztve a kérdezősködést, azonban az agyam nem

tudtam leállítani. Megfogadtam magamban, hogy megfejtem a titkait, és el fogom érni azt is, hogy megbízzon

bennem. Addig meg csak ott leszek neki, mert mindenkinek szüksége van valakire, de még ha nem is akarná,

hogy én legyek az, egyszer még igénybe veheti a támogatásomat, a segítségemet, vagy amit csak akar. Hiába is

próbáltam kimaradni az életéből, már törődtem vele, akár ellenkezik, akár nem. Ez csak látszólag volt furcsa,

mélyen legbelül helyesnek éreztem.

A~Sz~S~E

– Hihetetlen, hogy azt hiszi, ezek után még visszafogadom! – dühöngött Kenzie, miközben a kocsim jobb

oldali visszapillantójában ellenőrizte le a szerelését. Fekete farmert, szintén fekete, halálfejes felsőt viselt és egy

bőrdzsekit, amit valaha szebb napokat is láthatott.

Kicsit eltúlozta ezt a „ha a rakpartra mész, öltözz úgy, mint a rakpartiak” dolgot, de nem volt kifejezetten

rossz. Rajtam is csak farmer volt meg egy egyszerű sportdzseki, ami valaha Gabe-é volt. Mindketten Toddra

vártunk, akinek annyi büntetése volt, hogy amíg az letelt, akár kétszer is megjárhattuk volna Kenzie-vel az utat

oda-vissza a házainktól a suliig. Kicsit izgultam amiatt, hogy a rakpartra kell mennem, de Todd cikkéhez: Élet a

rakparton szükség volt fényképekre is.

– Azt mondta, Sabrina csak egy kis fellángolás volt – dohogott tovább Kenzie. Azt hiszem, igazából örült

neki, hogy Tanner megpróbált visszakéredzkedni hozzá, hiszen az a fajta lány volt, aki szereti a bosszút. Forrón,

hidegen egyaránt.

– Tuskó – közöltem a véleményem, mire barátnőm lelkesen bólogatott.

– Ó, bárcsak lenne valaki, akivel visszavághatnék neki! Kár hogy ebbe az iskolába csak a srácok legalja jár. Ki

a fenével fogunk elmenni a karácsonyi bálra?

– Nekem ez nem probléma – legyintettem. – Azért vannak rendes srácok, mit szólnál…

– Mi?! – vágott közbe hitetlenkedve. – Csak nem Jon Spencerrel mész? Elhívott?

Maga a gondolat is, hogy Jon elhívna engem a hülye iskolai bálunkra nevetésre késztetett.

– Dehogy. Úgy értettem, én vagyok a felelős a fotókért, mehetek egyedül is. Sőt, kit vihetnék magammal, aki

utána nem hagyna faképnél, amiért végig mással vagyok elfoglalva?

– Pedig már elképzeltem Jont egy szmokingnadrágban! El tudod képzelni, hogy a feneke még annál is

szexisebben mutatna, mint múltkor abban a szürke farmerben? – sóhajtotta.

– Szállj le a fenekéről! – mordultam fel önmagam is meglepve.

– Úristen, Lacey! Féltékeny vagy? Tudtam, hogy több is van köztetek, mint egyszerű viszony. Természetesen

visszaszívom, amit az előbb mondtam. Jon a tiéd.

– Nem vagyok féltékeny – vágtam rá, pedig valami hasonló volt velem.

Furcsa birtokló érzés szállt meg, amit leginkább a féltékenységhez tudnék hasonlítani. A gondolat, hogy

Kenzie így tárgyiasította őt, feldúlttá tett, és igen, ösztönösen is azt gondoltam: Jon feneke az enyém. Ahogy

természetesen minden egyéb testrésze is.

Nem volt ez jól, mert ő nyilván nem érzett így irántam. Pedig jó érzés volt arra gondolni, hogy egy cseppet

talán féltékeny lenne, ha valaki megkörnyékezne, és bedühödne az illetőre, aki így beszél a fenekemről.

– Hé, Barbie, te mit keresel itt? – robogott ki Todd a suliból, fintorogva Kenzie láttán. – Arról nem volt szó,

hogy ő is jön! – meredt rám vádlón.

A viszony köztem és Todd között elég kényes volt. Képesek voltunk normális kommunikációra és

együttműködésre, de a kedvesség meg a barátságosság bélyegét nem lehetett rásütni a kapcsolatunkra. Elviseltük

egymást, mert ez volt az érdekünk. Nekem, hogy ne bukjon meg a rakparti és körzeti diákok közelebb hozására

kitervelt ötletem, neki, hogy elérje a rakpartiak számára, amit akart. Leginkább magányos harcosra hasonlított,

akit már se a sajátjai, sem az enyémek nem szenvednek, amerre ment gúnyos megjegyzések sora kísérte, de

ahogy láttam, nem törték meg a jellegzetes rakparti büszkeségét. Pár srácot megfenyegetett, hogy beveri a

fejüket, az egyiknek pedig lehúzta a klotyón pár tankönyvét, de nem vetemedett tettlegességre, amit jó jelnek

véltem. Még abba is belement, hogy megírja – a segítségemmel, és persze Kenzie-ével, akinek az ajánlkozásáról

még nem tudott – azt a hülye cikket az újságba.

– Kenzie-nek hívják, és ő is segít nekünk – magyaráztam röviden. – Különben mi ez a Barbie-zási kényszer

nálad? Minden lányt így nevezel?

– Csak a közületek valókat.

– Nehéz lehet különbséget tenni – csóváltam a fejem.

– Nem az – közölte. – Te vagy a Fő Barbie, ő meg a Milliomos Barbie, a tamponos csaj a Lotyó Barbie…

– Annak Darcynak kellene lennie – szólt közbe Kenzie, látszólag megelégedve a Milliomos jelzővel.

– Szerintem Ribanc Barbie-ra célzol – röhögött Tobb, bár már kevésbé gúnyosan, mintha csalódott volna,

amiért nem sikerült felhúznia minket. – Az ő haverja a Bárgyú Barbie.

– Az Jessica – kacagott fel Kenzie.

– De miért én vagyok a Fő Barbie? – kérdeztem értetlenül.

– Egyértelmű, mert te vagy a legnépszerűbb lány – felelte barátnőm, majd kinyitotta a kocsim ajtaját, hogy

beszálljon.

Már épp ellenkezni akartam, de egy kis probléma lépett fel, ugyanis Todd megfogta Kenzie karját, hogy

megállítsa, ő pedig egy határozott mozdulattal elkapta a srác kezét, kicsavarta, és térdre kényszerítette a

„támadóját”. Olyan hirtelen történt, hogy még csak pislognom sem kellett.

– Ne merj többet hozzám érni a mocskos kezeddel, te szemét! – visított rá ijedten.

– A francba! – Todd gyorsan felállt, majd körülnézett, közben lopva megdörzsölve a csuklóját. – Csak én

akartam elől ülni! – Vörös folt jelent meg az arcán, arra tippeltem, hogy fájhatott neki, amit Kenzie művelt vele.

– Nem érdekel, mit akartál! Ha még egyszer hozzám nyúlsz az engedélyem nélkül, akkor nem leszek ilyen

finom, kitolom a szemedet!

Kenzie méltóságteljesen beült az autómba, és becsapta az ajtót. A tető fölött néztem rá Toddra, aki még

mindig azt nézte, látta-e valaki, mi történt vele. Nem tett volna jót a reputációjának. Szerencséje volt, alig páran

lézengtek a környéken, és épp egyikük sem figyelt.

– Hát, vagy beülsz hátra, vagy gyalogolsz – mondtam kicsit bocsánatkérően, mire az orra alatt káromkodva

igénybe vette a hátsó ülésem.

Alig indultunk el, Kenzie hátraszólt a válla fölött.

– Ha sajog, tegyél majd rá jeget, annyira erősen nem kaptam oda, hogy kificamítsam, valószínűleg csak kicsit

meghúzódott.

Úgy tűnt Todd nem fog válaszolni, Kenzie már bele is kezdett a Tanner a lúzer szövegbe, amikor mégis

megszólalt.

– Hol tanultad ezt?

– Egy csomó önvédelemórán vettem részt – válaszolta fensőbbségesen. – Amikor kiderült, hogy a sulinkba

fogtok járni, apám máshová akart küldeni, de én nem akartam menni, így az volt a feltétele a maradásomnak,

hogy szerzek néhány oklevelet. Nyolc különféle is van otthon – dicsekedett, majd rám nézett. – Emlékszel arra a

helyes, orosz edzőre, akit apa felvett nekem? Kár, hogy már nem tartjuk a kapcsolatot! Lehet, hogy rákeresek a

Facebookon.

Todd az út hátralevő részében némaságba burkolózott, én pedig kissé izgulva, alig figyelve hallgattam Kenzie

locsogását az orosz edzőjéről és a karácsonyi bálról.

A rakparti városrészbe érve szinte számítottam valami konkrét bizonyítékra arról, hogy itt vademberek élnek,

de nem láttam semmi szokatlant, talán csak a házak voltak közelebb egymáshoz, mint bárhol máshol, és az autók

többsége vagy tíz évvel volt idősebb az enyémnél. Egy romos raktársor előtt parkoltam le, alig pár száz méterre

előttünk ott volt a part, meg amire inkább kíváncsi voltam: a rengeteg halászhajó, halászember és egyéb

férfimunkás.

– Komolyan azt hiszed, hogy minden vágyuk az, hogy te lefényképezd őket? – kérdezte Todd gúnyosan.

– Nem érdekel, tetszik-e nekik vagy sem! – válaszoltam, de azért kicsit tartottam attól, hogy valami probléma

lesz abból, ha besétálok közéjük.

Butaság volt, és azt hiszem, az aggodalmaim nagy részét az előítéleteim okozták. Todd rendes volt, végig a

nyomunkban caplatott, akármerre is mentünk, és pár szóban vázolta, a dokkok melyik részén ki mit csinál éppen.

Nem igazán figyeltem, mert elragadott a fényképezési láz – pár régebbi hajó nagyon megtetszett, ráadásul

néhány szakállas férfiról is csináltam fotókat, akik körben állva, hangosan vitattak meg valami problémát –, de

Kenzie szorgalmasan jegyzetelt, és kérdezgette a srácot.

Bár fényképeztem, amit csak láttam, senki nem vont felelősségre vagy ilyesmi, egyszerűen keresztülnéztek

rajtunk, mintha ott sem lennénk. Úgy sejtettem, nem volt idejük észrevenni minket, hiszen vigyáztunk, hogy ne

legyünk senki útjába. Bár elég hideg volt, több férfi is ingujjra vetkőzött, és gyöngyöző izzadtsággal a

homlokukon, erejüket megfeszítve dolgoztak. A levegőben hal– és izzadságszag keveredett az óceán illatával.

Minden egyes dolgozó férfi lefényképezésével ezt az elegyet akartam megörökíteni. Önkéntelenül is Jonra

gondoltam, arra, hogy itt van valahol a férfiak között, és ugyanígy keményen munkálkodik, mint ők.

– Na? – szólt rám végül Todd, kizökkentve a révületből.

Úgy tűnt, hogy ő és Kenzie is csak rám várnak. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de több mint

háromszáz fényképet csináltam. Ha abból csak egy használható…

– Még kell egy kép kettőnkről – mondtam végül, Kenzie-nek nyújtva a gépem. – Ez a kettőnkről szóló cikkben

lesz. Na, csinálj úgy, mintha kedvelnél!

Nem igazán tudtam, hogy milyen kép lenne tökéletes a címlapsztorihoz, ami Todd csatlakozását taglalja, de

mivel muszáj volt kitalálni valamit, Todd mellé álltam, aztán lefényképeztettem magam vele. Átkarolta a vállam,

és még egy gunyoros vigyorra is futott neki. Egész jól mutattunk.

– Akkor mehetünk is – zártam el az övtáskámba a gépemet.

– Helyes – bólintott Kenzie. – Úgyis éhen halok. Mit szólnál egy kis sushihoz?

Nem hangzott rosszul, így rábólintottam.

– Mi az, nem vette el az étvágyatokat a rakparti bűz? – gúnyolódott Todd.

– Szerintem itt csak az büdös, hogy egy tapló vagy! – felelte neki Kenzie, majd jót nevetett a visszaszólásán.

– Nem fogunk veszekedni veled, Todd – néztem rá én is. – Tanulságos volt lejönni ide.

– Tanulságos? – ismételte a srác felzárkózva mellénk. – Mit tanultál?

Önkéntelenül is rámosolyogtam.

– Azt, hogy honnan jön a büszkeségetek. Erről kellene írnod. Hogy mennyire büszkévé tesz egy kemény

munkával töltött délután, hogy emiatt mennyivel többet jelent az, amit elérsz.

Erre nem mondott semmit, ugyanis ahogy közeledtünk a kocsim felé, láttuk, hogy valami baj van. Fél tucat

pasas vette körül, ketten közülük a motorháztetőmön ültek. A szívem gyorsabban dobogott, főleg Todd halk

káromkodását hallva, de nem álltam meg. Reméltem, hogy nem lesz balhé.

Közelebb érve láttam, hogy a fickók a húszas éveik elején lehetnek, többüknél sörösüveg volt. Pontosan olyan

bajkeverőknek tűntek, akikről apa és mindenki más, aki óva intett a rakparttól beszélt.

– Helló – köszönt az egyikük nyájasan, ahogy közelebb értünk. Négyen a kocsi elejéhez álltak, a másik kettő

még mindig nem kelt fel a motorháztetőmről. – Szép verda.

– Kösz – mondtam szűkszavúan. Az ajtó felé indultam, de kettejük elém lépett. Éreztem Todd kezét a

karomon, de nem hátráltam meg, valamiért szentül hittem, hogy utamra fognak engedni. – Megtennétek, hogy

leszálltok az autómról? Indulnánk.

A zsebembe nyúltam a kulcsomért, és erősen igyekeztem nem szemkontaktust létesíteni, mintha vadállatok

vettek volna körül, de nem használt. Még véletlenül sem szívódtak fel, ahogy kívántam.

– Nem olyan biztos az – felelte az egyik, aki a kocsimon ült. Ránéztem, és láttam, hogy elidőzik a szeme

rajtam, majd a többieken. – Nem rémlik, hogy láttalak volna errefelé titeket. Nem vagytok idevalósiak?

– Gyere, tűnjünk el! – mormogta a fülembe Todd, majd hátrafelé húzott. Elszántan megmarkoltam a

kulcsomat, és nem mozdultam.

– Kérlek, szálljatok le az autómról! – emeltem fel kissé a hangom.

Nem is tudom, mire számítottam. Hárman voltunk hat ellen, és őszintén szóval kételkedtem benne, hogy akár

eggyel is elbírnánk. Szerencsétlenségünkre nem volt más a környéken, a távolban láttam a rakparti munkásokat,

de ezek kétszer is agyonvernének minket, mire ideérnének.

– Hallottad? – nevetett fel az egyikük, amelyik legközelebb állt hozzám. Undok, áporodott szagot árasztott. –

A kislány azt mondta, kérlek!

Mindannyian nevettek, csak a pasas, aki kérdezte a hovatartozásunkat nem talált mulatnivalót, felállt és

fenyegetően meredt ránk.

– Szépen feltettem egy kérdést, nem gondolod, hogy illik válaszolni?

Tudtam, hogy vulgárisan megfogalmazva szarban vagyunk, fogalmam sem volt, mit kellene tennem.

Összerezzentem a hangos kattanásra, ami a hátam mögül hangzott fel.

– Tűnjetek el innen, vagy lelőlek benneteket, mint a mocskos kutyákat!

Todd és én egyszerre fordultunk hátra Kenzie felé, akitől a mondat származott. Kis híján elájultam, amikor

láttam, hogy egy fegyver van nála, amit biztos kézzel szegezett a hozzám legközelebb álló alak mellkasára.

– Mi a…

– Tűnés! – ismételte határozottan félbeszakítva a motorháztetőmről felugró pasast, és ráirányította a pisztolyt.

Azt hiszem, a fickók ugyanolyan döbbentek voltak, mint Todd meg én. Sőt, mintha még Kenzie is csodálkozott

volna saját magán.

Todd talált a hangjára leghamarabb.

– A helyetekben tenném, amit mond, nem viccel.

A rakpartiak egymásra néztek, majd vissza Kenzie-re.

– Nem is igazi stukker – mondta végül az egyikük bizonytalanul.

– Igazán? – kérdezte Kenzie, és a legváratlanabb dolgot tette. Az egyik raktárépület falára irányítva a pisztolyt,

lőtt egyet, majd, mint valami igazi akciógirl újra a srácok felé fordította a fegyvert. – Tűnés, és nem lyukasztalak

ki benneteket!

A fülembe csengett a lövés éles hangja, az állam pedig a földön volt, ahogy a rakpartiak – lévén nem voltak

teljesen hülyék – végre eltűntek a kocsim környékéről.

– Ez nem normális… húzzunk innen, a francba… őrült tyúk – ilyesmiket mondogattak.

– Szálljatok már be! – szólt ránk Kenzie, nem véve le a szemét a távolodókról.

Todd és én valósággal beszáguldottunk az autóba, rögtön indítottam, mire Kenzie is gyorsan beszállt. A

pisztoly még mindig a kezében volt.

– Menj már, Lacey, mielőtt ránk hívják a zsarukat! Nincs fegyverviselési engedélyem!

Beletapostam a gázba, és csak akkor engedtem fel kicsit, amikor már messzebb jártunk.

– Honnan van az? – kérdeztem kiszáradt torokkal, még mindig sokkos állapotban.

– Nyugi, értek hozzá – legyintett Kenzie. – Apa megtanított lőni. Mondjuk, azt nem tudja, hogy elhoztam. De

csak nem jöhettem fegyvertelenül! Gondoltam, hogy lesz valami ilyesmi – hadarta.

– Nem vagy normális! – csúszott ki a számon hitetlenkedve.

Todd kettőnk közé hajolt.

– Ez volt a világ legvagányabb húzása! – nézett elismerően Kenzie-re, és őszinte vigyorra húzódott a szája.

– De mégis hogy magyarázzam meg apának, hogy lőttem vele? – kérdezte Kenzie. – Észre fogja venni.

Toddból kitört a nevetés, mire Kenzie rábámult, majd ő is kacagni kezdett. A legfurább, hogy

megállíthatatlanul követtem a példájukat.

A~Sz~S~E

Aznap este épp egy lazító zuhany után írtam a leckémet, amikor megcsörrent a telefonom. Döbbenten láttam,

hogy Jon keres, ami annyira fura volt, hogy izgulni is elfelejtettem, egyszerűen csak felvettem.

Vajon azért hív, mert hiányzom neki? Lehet, hogy mond pár kedves dolgot lefekvés előtt? Talán jó éjszakát

kíván? Csak ilyesmik jártak a fejemben, így eléggé meglepődtem, amikor a fülembe ordított.

– Mondd, hogy nem te voltál az egyik idióta!

– Jon? Miről beszélsz?

– Mondd, hogy nem te voltál az a lány, aki egész délután fényképezett, aztán rálőtt valakire! Gyerünk! –

Döbbenten eltartottam egy kicsit a mobilt a fejemtől. Mégis honnan tudja?

– Hát… ott fényképeztem, de nem én lőttem…

– A francba, már azt hittem…

– Hanem Kenzie – fejeztem be.

Jonban benne rekedt a mondanivaló. Épp eszembe jutott, letette-e, de aztán hallottam, ahogy felszusszan.

– Komolyan beszélsz? – Olyan hangon kérdezte, mintha könyörögne azért, hogy ne mondjam komolyan.

– Aha – feleltem vékony hangon.

– Hogy lehettél ilyen… – Szerencsére nem mondott rám semmi csúnya szót. – A kocsiddal voltatok?

Válaszolj!

– Igen. De figyelj, nem tehettünk mást, egyszerűen…

– Egyszerűen tele volt zsarukkal az egész placc! Megtalálták a golyót, és csak hogy tudd, azok a fickók

feljelentettek titeket. Az a szerencséd, hogy annyira betojtak, hogy nem emlékeznek a rendszámodra!

Szédülni kezdett a fejem.

– Todd azt mondta, hogy egyiküket sem ismerte, mi meg aztán pláne nem, így nem hiszem, hogy lebuknánk –

mondtam optimistán, de eléggé rettegve. Fel kellett hívnom Kenzie-t. – Álcáztuk is magunkat, talán…

– Hogy lehettél ennyire hülye?! Fényes nappal egy csomó szemtanút hátrahagyva?! Mégis kinek képzelted

magad?!

– Ne kiabálj velem, nem az enyém volt a pisztoly! – ellenkeztem döbbenten, de Jon csak mondta a magáért,

arról, hogy már az is hülyeség volt, hogy bajkeverő létemre (én bajkeverő?) lementem a rakpartra meg ilyenek,

míg végül sikerült alaposan felidegesítenie.

– Fogd be! Te kinek képzeled magad, hogy itt ordibálsz velem?! – kiabáltam vissza. – Senki nem kérte ki a

véleményed! – Erre elhallgatott. Azt hittem, hogy most tényleg leteszi, de még mindig nem tette.

– Kiakadtam, Szeplős! – förmedt rám kissé nyugodtabban. – Nincs rá szükségem, hogy kinyírasd magad vagy

lecsukjanak!

Az izgalomtól hevesen dobogó szívem ellenére ellágyultam.

– Aggódsz miattam? – A hangom nem volt több halk kis suttogásnál.

– Hogy a fenébe ne? – kérdezett vissza már-már gyengéden. – Te vagy a legesztelenebb lány, akivel valaha

találkoztam. Most szólj annak a másik idiótának, hogy mi van, aztán mindenképp hívjál, ha a zsaruk bilincset

kattintottak a csuklódra.

Mielőtt válaszolhattam volna, már le is tette. A legfurább továbbra is az volt, hogy nem amiatt emésztettem

magam, ami esetleg a délután következménye lehet, hanem csak újra és újra felidéztem magamban Jon hangját,

csak a legesztelenebb helyett egy másik jelzőt használtam.

12. Hálátlan hálaadás

Kenzie elmondta az apjának, hogy mi történt a rakparton, így még azelőtt elrendeződött az ügy, mielőtt nagy

balhé lehetett volna belőle. Az én nevem még csak fel sem merült, egyedül Kenzie és az apja vallomására voltak

kíváncsiak a zsaruk, aztán az egészet eltussolták valahogy. Gyanítottam pénz is volt a dologban – Kenzie papája

mindent megtenne azért, hogy a lányára semmit ne kenjenek rá –, de a lényeg, hogy egyikünknek sem lett semmi

problémája. Még a titkot is sikerült magunkban tartani, nem tudott róla más csak Kenzie, Todd, Jon és én, ami

valahogy közelebb hozott minket egymáshoz. Persze nem lettünk elválaszthatatlan puszipajtások és nem is

lógtunk együtt, de Todd rendszeresen Kenzie-re vagy rám vigyorgott, amikor csak úgy összefutottunk a

folyosón, Kenzie felvette azt az idegesítő szokást, hogy a jobb kezével pisztolyt formálva „lelőtte” a srácokat,

akiket kihúzott a képzeletbeli karácsonyi bálpartner listáról, míg Jon… hát, ő csak Jon volt, és mégsem ő.

Valahogy megváltozott felém. Továbbra is majdnem minden este nála voltam, de most már nem csak szexről

szólt az egész. Igaz, minden alkalom után feltehettem egy kérdést, sokkal többet beszélgettünk, mint korábban.

Meghallgatta, amikor a diáktanácsról, Toddról vagy épp a Gabe-hez kapcsolódó pletykákról meséltem, cserébe

ő is elmondta, hogy egyre kevesebb a munka a rakparton és fél, hogy ki fogják rúgni, mert a tél közeledtével

mások is jönnek, akiknek szükségük van pénzre, azok pedig nem csak pár órát tudnának ott lenni, mint Jon, így

előnyösebb alkalmazottak lennének. Megosztotta velem a leghőbb vágyát (bár lehet, hogy hazudott róla),

miszerint le akarja cserélni a tükröket a motorján, csak sosem jön össze rá a pénz, hogy megvegye azokat, amiket

szeretne, sőt még Hannáról is szót ejtett, akire pufisága miatt a suliban a pulyka szerepét osztották a hálaadásról

szóló műsorban, amire együtt fogunk elmenni. Jó, ez nem randi, mert addig nyaggattam azzal, hogy mennyire jó

lenne, ha lennének profi fényképei az eseményről, amíg azt nem mondta, hogy elmehetek vele megnézni (és

persze fotózni).

Örültem az ünnepnek, mert azt jelentette, hogy végre lazíthatok egy kicsit. Nem kell sem Rickel törődnöm –

akivel amúgy stagnált a kapcsolatunk – se Darcy idegesítő, kedveskedésnek álcázott beszólásait hallgatnom, sem

pedig aggodalmaskodnom azon, mikor robban ki egy olyan nagy pletyka, amivel nem tudok mit kezdeni.

Szinte folyamatosan aggódtam Gabe-ért, még annak ellenére is, hogy eléggé hanyagolt mostanában, ami

nagyon bántott, de meggyőztem magam arról, hogy biztos így a legjobb. Nyilván nem akarja, hogy egy óvatlan

pillanatban megint csókolgatni kezdjem a nyakát vagy ilyesmi, inkább megtartja a távolságot. Bár tudtam, hogy

ez a helyes, az kívántam, ne állna ilyen sok méterből az a hossz. Hiányzott, és nem csak, mint szerelmem,

hanem, mint legjobb barátom, mert Kenzie-t akárhogy is szerettem, nem volt ugyanaz. Gabe volt a lelki társam,

egyszerűen nem lehetett helyettesíteni semmivel és senkivel.

Viszont ennek dacára nem örültem, mikor apa, Lucky és én meghívást kaptunk Nelsonékhoz hálaadásra, mert

évek óta ez lesz az első, amit nem anyával együtt ünneplünk. Márpedig Mr. Nelson őt nem hívta meg. Igazából

már elterveztem, hogy én főzök, áthívom Luckyt, és amikor anya áthozza, marasztalom őt is. Persze anya

kifejezetten örült, amikor kiderült, hogy nem kell főznie Luckyra, gyorsan el is határozta, hogy wellness kúrára

megy a szingli barátnőivel. Hálaadás napján.

Apán láttam, hogy ki van akadva emiatt, de csak magára vethetett, amiért még mindig egyetlen szót sem

váltottak egymással. Kíváncsi voltam, milyen lesz így a karácsonyunk, addig azonban nem estem kétségbe.

Azzal nyugtattam meg magam, hogy ez még csak a hálaadás, karácsonyig akár újra össze is jöhetnek a szüleim

és minden olyan lehet, mint régen. Ezek voltak naiv Lacey leghőbb vágyai, még szerencse, hogy Jon nem volt

kíváncsi rájuk. Még szerencse, hogy senki nem volt kíváncsi rájuk.

Az utolsó sulinap délutánja volt már, épp arra vártam, hogy Jon kijöjjön, és együtt – ö a motorján, én a

kocsimmal utána – induljunk el Hanna előadására. Nálam volt az egész felszerelésem, alig vártam, hogy Jonnak

fényképezhessek. Időtlen idők óta nem kért tőlem senki fényképet személyes használatra, ez még a PP

megbízásoknál is izgalmasabbnak tűnt. Elhatároztam, hogy igazán kiteszek magamért.

Egy helyes kis általános iskola tornacsarnokában tartották a műsort. Amikor megérkeztünk rögtön kilőttem

magamnak egy jó helyet, ahonnét mindent láthatok, így igazából eszembe sem jutott, hogy csakis fotós

minőségemben vagyok ott. Persze tudtam, hogy én hívattam meg magam, de nem számítottam rá, hogy Jon

egész egyszerűen letagad minden kapcsolatot velem. Nem vágytam rá, hogy bemutasson az anyukájának, még a

családi idilljükbe sem pofátlankodtam volna be, egy egyszerű közös fényképet szerettem volna csinálni róluk.

Jon akármit mondhatott volna, még azt is, hogy megkérte az iskolai fotóst, hogy fényképezzen. Helyette

letagadott. Nemhogy letagadott, még Hanna közelébe sem engedett.

Az egyik percben még lelkesen tapsoltam az előadás végén, figyelve, ahogy a gyerekek – az édes, kicsi Hanna

pulyka – meghajolnak, majd a szüleikhez rohannak, a következőben meg indultam volna közelebbről is lefotózni

Hannát, mire Jon mellettem termett.

– Ne menj oda! – mondta szinte parancsszerűen.

Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy miért, bambán Hannára bámultam, akinek épp egy korombeli lány

gratulált, aztán elkaptam Jon anyukájának pillantását, ahogy felénk néz. Hanna apja is ott volt, de ő távolabb állt,

mintha csak arra várna, hogy elvihesse a kislányt haza. Jonra néztem, aki visszanézett az anyjára, majd rám. Az

arckifejezéséből már tudtam, hogy a háta közepére sem kíván, csak épp nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni.

Hiszen nem kértem, nem vártam el semmit!

– Nem kell több kép, maradj itt, Szeplős! – morogta. – Majd mindjárt visszajövök, és…

– Minden okés – feleltem könnyedén. – Megvagyok. Menj csak, én majd…

De már meg sem várta, mit akarok mondani, elindult a családja felé. Pár pillanatig bámultam utána, egy

másodpercig odavágyva az újabb és újabb emberek közé, akik mind gratulálnak Hannának, hiszen ő volt a

legjobb az egészben, aztán megfordultam, és kirohantam a parkolóba.

Alig kaptam levegőt, pedig volt odakint dögivel, a szél hidegen, kíméletlenül fújt az arcomba. Valahogy

besuvasztottam a táskámba a cuccaimat, majd felhúztam a dzsekimet, holott nem fáztam. Végül hazamentem.

Mivel nem volt jobb dolgom, a konyhában ténykedtem, megnéztem, minden van-e otthon az ünnepi menühöz,

majd bekapcsoltam a tévét a nappaliban és nézni kezdtem. Senkinek nem hiányoztam a délután maradék

részében, úgyhogy csak üldögéltem, amíg apa haza nem ért.

Furcsán korán jött haza, még nem volt hét óra. Aggódó arcot vágott, de nem kérdeztem meg, hogy mi a

helyzet, ő az, aki nem beszél velem, törje meg ő a csendünket. Nemsokára meg is tette.

– Megtervezed idén is a karácsonyi dekorációt vagy béreljek fel valakit? – kérdezte megállva mellettem.

Legszívesebben rásikítottam volna. Megtervezem? Azt együtt szoktuk tervezni! Anya, apa és én! Minden

hálaadás után rögtön kidekoráljuk a barkácsbolt kirakatát, és minden évben valami mást találunk ki. Közösen. El

sem hittem, hogy elfelejtettem, hogy ezt szoktuk csinálni, de az még inkább bántott, hogy felbérelne erre valakit,

hacsak nem csinálom meg egyedül. Olyan erősen haraptam meg a szám belsejét, hogy vérezni kezdett.

– Megcsinálom én – mondtam végül. – Bemegyek jövő héten, és megcsinálom.

– Remek – eresztett meg egy félmosolyt, majd elindult a dolgára. Megint rá akartam kiabálni, hogy beszéljen

velem. Vagy csináljon valamit. Persze nem tettem. – Mész ma valahová? – torpant meg.

– Nem – feleltem gyorsan. – Sehová.

– Akkor rendelj magadnak egy pizzát, adok egy kis pénzt.

Valami csúnyát akartam mondani neki. Olyasmit, hogy csessze meg a pénzét vagy menjen a fenébe.

Sajnáltam, hogy ez nem az én stílusom. Amikor elment, úgy döntöttem, nem maradok odalent, hogy azon

tűnődjem, hová veszi az irányt. Egy bárba, hogy leigya magát? Vagy ami még rosszabb, egy sztriptízbárba, hogy

öltáncosokat fogadjon fel? Vagy… Lehet, hogy nem akartam tudni, merre tart.

Csalódott és dühös voltam, de elhatároztam, hogy nem fogom sajnáltatni magam, inkább teszek valami

merészet és szokatlant. Hirtelen ötlettől vezérelve rohantam fel a szobámba, hogy előkeressen azt a szalvétát,

amit még mindig őrizgettem, amin Doug telefonszáma volt.

„Ha egyszer úgy érzed, hogy beszélgetni akarsz, hívhatsz akármikor.”

Reméltem, hogy komolyan gondolta, és nem csak szimpla beszélgetésre értette. Most szükségem volt rá.

A~Sz~S~E

A hálaadás Nelsonéknál kiöltözős esemény volt. Idén nem újítottam be egy vadonatúj kisestélyit, ahogy

teszem minden évben, helyette szétnéztem a szekrényemben majd kiválasztottam azt az aranyszínű ruhát, amit

tavaly viseltem a karácsonyi bálon. Kissé talán túlöltözött voltam, de még mindig jobb volt, mintha alulöltöznék

és kilógnék a sorból. Épp a hajammal igyekeztem kezdeni valamit – annyira rövid volt, hogy a dekoltázsom

hirtelen sokkal vadabbnak tűnt, mint akármiben, amit viseltem idáig –, közben pedig a nyakamba csatoltam egy

csomó láncot, hogy legalább azok takarjanak, amikor Jon telefonált.

Nyugtáztam, hogy még mindig haragszom rá, de furcsa volt, hogy hívott, így némi hezitálás után felvettem.

– Igen? – A hangom kimért és hideg volt, alig ismertem magamra.

– Szeplős? – kérdezte meglepetten, mintha ő is így lenne vele.

– Én vagyok – erősítettem meg kevésbé ellenségesen.

– Figyelj, mi a programod a hétvégére? – A szívem meglódult a kérdéstől. – Mert itt van egy kis probléma,

őrjítő szükségem lenne a segítségedre. – Aha, hát persze!

– Miben? – kérdeztem fáradtan. A háttérből valami csörömpölés hallatszott, majd Jon fojtott káromkodása.

– Zavarlak? – kérdezett vissza. Biztosan kiérezte a hangomból, hogy haragszom. Vagy csak érdeklődne?

Hirtelen nagyon is szerettem volna, ha tudja, hogy neheztelek.

– Nem, csak épp készülődöm Gabe-ékhez hálaadásra, szóval mondd mi az, hogy segíthessek, ha tudok! –

hadartam.

Fura csend volt a vonal másik végén.

– Oké – mondta végül lassan. – Jordan rám bízta a kutyát, mert neki el kellett utaznia. Úgy volt, hogy szabad

vagyok a hétvégére, de mégis dolgom akadt, gondoltam talán…

– Vigyázzak Zoknira helyetted – összegeztem. – Ezt meg tudom csinálni. De csak holnap reggel tudok

elmenni érte. Még valami?

– Nem, ennyit akartam.

– Akkor, szia! – vágtam rá, és megszakítottam a hívást.

Micsoda mocsok! Sóhajtva fordultam a szekrényem felé, hogy válasszak egy normális cipőt is, de

megakasztott a mobilom három kicsi rezgése. SMS.

Köszönöm, Szeplős!

Vigyorogva mentettem el Jon üzenetét. Hiszen utálja az SMS-eket, nekem meg mégis írt. Ez már majdnem

felért egy bocsánatkéréssel tőle. Na jó, nem teljesen, de mire számítok? Nem járunk együtt… ugyanakkor az

ember még egy sima ismerősét is bemutatja, nem? Mindegy.

Mire Lucky berobogott a cuki öltönyében, én is megtaláltam a ruhához megfelelő cipőt. Bár elég normálisan

néztem ki, kicsit aggódtam, mit fogsz szólni Mr. és Mrs. Nelson az új Laceyhez. Kíváncsi voltam, milyen

benyomást fogok kelteni.

– Jó így a nyakkendőm? – kérdezte Lucky aggodalmasan rángatva a szürke és bordó csíkos selymet.

– Biztos, hogy szükség van nyakkendőre? – néztem rá, egy pillanatig felidézve azokat az időket, amikor még

mesefigurás darabokban is parádézhatott.

– Apa azt mondta – bólintott nagy komolyan. – Ő is vett fel.

– Akkor nincs baj vele – döntöttem el, mert ezt nem apa erőltette rá az öcsémre, hanem tényleg módi volt

Nelsonéknál. Nagyon reméltem, hogy nem lesz ott…

– Gabe nénikéje már megérkezett – szólalt meg Lucky, mintha csak a fejembe látna. – Mr. Nelson az előbb

telefonált apának, akkor mondta.

– Remek – sóhajtottam. Gabe nénikéje, Evelyn néni, még csak köszönőviszonyban sem volt a

tapintatossággal, a családi összejöveteleken folyton ragaszkodott hozzá, hogy mindent részletesen elmeséljenek

neki, és mivel engem fogadott unokahúgaként tartott számon, már készíthettem is magam a kérdezősködésre.

– Mit mondjak, ha megkérdezi, hogy hol van anya? – nyugtalankodott Lucky.

– Az igazat – feleltem habozás nélkül. – Senki nem kényszeríthet rá, hogy hazudj, rendben?

– De mi az igazság? – kérdezte szomorúan. – Hogy anya elhagyta apát, és most külön élünk?

– Hogy válófélben vannak – igazítottam meg feleslegesen a gallérját. – A többit majd apa elmondja, ha akarja.

– Szerinted nem is fognak kibékülni?

Igyekeztem reménykedve nézni rá, miközben válaszoltam, de nem hazudtam.

– Fogalmam sincs, nem nagyon törik magukat. Legalábbis egyelőre.

– Anya mérges volt, amikor megkérdeztem – fintorgott Lucky. – Apa pedig úgy csinált, mintha nem hallotta

volna a kérdést. Nem is mi vagyunk a gyerekek, hanem ők. Én legalább válaszolok, ha kérdeznek.

– Igazad van – hagytam rá. – Na, induljunk, apa is biztosan elkészült már.

Odalent várt ránk a nappaliban, a zakója pontosan ugyanolyan volt, mint Luckyé, csak persze a saját

méretében, a hajuk pedig ugyanúgy volt fésülve. Mindig is imádtam ezt az apa-fia kinézetet, le sem tagadhatták

volna a rokonságot, csakhogy az én oldalamról most hiányzott anya, akire nekem kellene hasonlítanom. Bár

anya haja barnább, mint az enyém, az alakja meg sokkal légiesebb, az arcunk nagyon hasonló formájú. Amikor

apa először látott egy igazi báli ruhában azt mondta, pontosan olyan gyönyörű vagyok, mint anya az én

koromban. Most nem mondott semmit, csak végignézett rajtam, és megkérdezte:

– Indulhatunk?

Bólintottam, így nem volt más hátra, mint beülni a kocsiba. Még a családi járgányban ülni is kényelmetlen

volt, mert igaz, szoktunk hármasban utazni benne, azért hiányzott anya jelenléte.

– Elfelejtettem hozni valamit! – szisszentem fel hirtelen.

– Mit felejtettél el? – nézett rám apa egy pillanatra.

– Hozni valamit Nelsonéknak – magyaráztam halkan. – Kellett volna sütnöm egy pitét, vagy…

– Semmi baj, Lacey, elhoztam az ajándékkosarat – próbált megnyugtatni, de a kosár nem volt ugyanaz.

Minden évben viszünk ajándékkosarat, amiben válogatott borok meg néhány finomság van, de anya szokása,

hogy külön csinál valami desszertet vagy éppen különleges mártást, amit mi is az asztalra tehetünk. Borzalmasan

éreztem magam, nemcsak azért, mert egyszerűen elhagytam a hagyományt hanem, mert el is felejtettem,

ugyanúgy, mint a kirakatdíszítést. Vajon karácsonykor ugyanez lesz? Szét fogok esni, és elfelejtek mindent, ami

az ünnepben fontos lenne? Ráadásul a karácsony nem hálaadás, ott igenis számítani fog, ha valamit elrontok. Azt

kívántam, sose legyen karácsony, ha anyáék nem békülnek ki.

Lucky láthatott valamit az arcomon, mert előrehajolt a hátsó ülésről, és megsimogatta a vállamat. Szerettem

volna rámosolyogni, de csak egy béna fintorra futotta.

Reményem sem volt rá, hogy a délután és az este további része jól fog menni, viszont elhatároztam, nem én

leszek az ünneprontó, aki a savanyúságával megmérgezi a hangulatot. Ahogy megérkeztünk Nelsonékhoz és

leültünk a nappaliban, tudtam, hogy a helyzet nem csak nekünk kínos.

Minden évben úgy indul az összejövetel, hogy mindannyian leülünk a nappaliban egy kis csevejre. Apa Mr.

Nelsonnal, anya Mrs. Nelsonnal (nekem Amanda), én pedig Gabe-bel és Luckyval. Most volt egy plusz Evelyn

néni, aki szerencsére nem állandó vendég hálaadásra, viszont anya és Gabe nem voltak jelen. Gabe állítólag a

szobájában készülődött, ami Mr. Nelson verziója lehetett arra, hogy legjobb barátomnak valamiért előjött a

durcás kisfiú énje, aki egyszerűen elbújt a szobájában.

Ha anya jelen van, akkor elnézést kérek, aztán felmegyek hozzá, de most nekem kellett tartanom a beszélgetés

női oldalát és helyt állni Amandával meg Evelyn nénivel szemben. Gabe édesanyja magas, vékony alkatú, most

ezüstszürke kosztümöt és jó sok gyöngyöt viselt. Láttam, ahogy végigfuttatta rajtam a pillantását, de nem vettem

észre, hogy helytelenítené az öltözékem. Esetleg csak ideges volt a fia miatt, és nem volt energiája velem

foglalkozni.

Evelyn néni három évvel volt idősebb Mr. Nelsonnál, tömzsi, alacsony és szőke volt, szingli, ahogy ő nevezte

magát, vénlány, ahogy mi neveztük őt. Gabe amióta az eszét tudja, nem hallott róla, hogy valaha is együtt járt

volna valakivel, emiatt duplán idegesítő volt, hogy más kapcsolatába állandóan igyekszik beleszólni. Szereti

Gabe-et is piszkálni, mintha arra akarna rávilágítani a szülei szemében, hogy a fiúk mégsem olyan tökéletes,

mint hiszik. Mivel a szemükben valószínűleg nem is volt az, főleg mostanság, nem értettem, miért hívták meg a

nénit. Féltem, hogy valami probléma lesz, Evelyn néni, egyszerűen soha nem tudta befogni. Persze nem gonosz

ő vagy kellemetlen, egyszerűen külön érzéke van rá, hogy olyasmit kérdezzen, amit senki nem akar

megválaszolni.

– Miért nem mennek terápiára? – kérdezte most tőlem, miután Amanda kérdésére, hogy hogyan viselem a

szüleim szétköltözését, azt feleltem, hogy jól. Átvonultunk a konyhába, így apa nem hallhatta, miről beszélünk.

Azt hiszem, mindkét nő szerette volna, ha kiöntöm a szívem elpletykálva mindent, ami azt nyomhatja, de sosem

voltam az a kvázi idegenekkel pletykáló fajta. Mármint, ha magunk közt vagyunk, talán elmondom Amandának,

hogy annyira azért nem viselem jól, de Evelyn néni előtt inkább ettem volna meszet. Különben is jött volna az

okosságaival, akármit felelek. – Az egyik barátnőm, Georgette is fontolgatta, hogy elhagyja a férjét, de végül

csak elmentek egy házassági tanácsadóhoz, aki felírta őket párterápiára, azóta így vannak – kulcsolta össze az

ujjait. – Miért nem próbálják ki?

– Nem tudom, Evelyn néni – válaszoltam kényszeredetten. – Talán kérdezd meg apát.

Amanda szerintem látta rajtam, hogy nem szeretem a témát, mert gyorsan elterelte a szót. Épp a ruhámat meg

a hajamat dicsérte (azt hiszem, őszintén), amikor Gabe lépett a konyhába. A szokásos ünneplős cuccát viselte,

vagyis a legkonzervatívabb fekete zakót és nadrágot a lehető legfehérebb inggel, csak a nyakkendője volt színes,

már ha az egyszerű palackzöldet halványszürke vonalakkal színesnek vesszük.

– Lace, fantasztikusan nézel ki – sétált oda hozzám, hogy megöleljen. – Boldog hálaadást! – mondta

szomorkásan.

– Neked is – feleltem, majd levívtunk egy kis szempárbeszédet. Én azt kérdeztem, mi a helyzet és mi bántja,

mire a majd később elmesélem pillantást kaptam cserébe.

Igaz, első volt a hálaadás ünnepének normális levezénylése. Még asztalhoz sem ültünk, amikor Evelyn néni

megkezdte a kérdezősködést.

– Lacey, nem is említetted, hogy van-e udvarlód a láthatáron – mosolygott rám, majd bánatos tekintetet vetett

Gabe-re, jelezve, mennyire sajnálja még mindig, hogy szétmentünk. Szerencsére arról épp nem kérdezett

semmit.

– Nincsen, Evelyn néni – mosolyogtam vissza kedvesen.

– Biztosan nagyon lefoglal az a dolog a rakpartiakkal – mondta nekem Mr. Nelson. Bár nem volt él a

hangjában, éreztem, hogy helyteleníti, akármit is hallott rólam.

– Dolog? – nézett rám apa. – Mi közöd neked a rakpartiakhoz, Lacey?

Egy pillanatra rémültem csak meg, aztán határozottan álltam a pillantását.

– Van egy projektem az iskolában, apa. A javaslatomra rakpartiakat vettünk be a diáktanácsba, hogy ők is

képviseltethessék magukat. – Ez úgy hangzott, mintha egész csapatokat vontam volna bele az egy szem Todd

helyett, ráadásul egy szóval sem említettem, hogy eddig erősen bukásra állok. Nem akartam, hogy apa tudjon

róla.

– Igazán? – kérdezte semleges hangon, majd elmosolyodott. – Mondhattad volna, nem is tudtam róla.

Ismertem ezt a semlegességet meg ezt a mosolyt, azt jelentette, hogy később még elővesszük a témát, de

semmiképpen nem a vendéglátóink előtt. Legyen, állok elébe!

Elfojtottam a kényszert, hogy azt válaszoljam: nem kérdezted, de helyette csak mosolyogtam, Amanda pedig

végre asztalhoz invitált minket. A megterített asztalon csodálatos fogások sorakoztak, a pulyka volt

természetesen az egész dísze. Hiányzott anya, hogy valami frappáns bókot mondjon Amandának, mert a mi

összes dicséretünk sem volt olyan, mint amilyeneket anya szokott kitalálni.

A legcikisebb helyzet akkor következett, amikor Mr. Nelson szokás szerint felállt, hogy ház ura és családfő

lévén belevágjon a pulykába (amíg Amanda ki nem veszi a kezéből a kést, mondván, hogy rosszul csinálja), de

Evelyn néni megköszörülte a torkát.

– Előbb jó lenne, ha mindenki elmondaná, miért hálás – azzal körülnézett a megrökönyödött arcokon, majd

megköszörülte a torkát. – Én nagyon hálás vagyok a meghívásért, és hogy a családom és kedves ismerőseim

körében lehetek, köszönöm nektek!

Mr. Nelson a feleségére nézett, mintha időt kérne – ezt elhittem, nekem sem volt lövésem, miért kellene

hálásnak lennem, szabályosan rosszul voltam a felismeréstől, hogy egy kukkot sem tudnék szólni, ha rögtön

nekem kellene –, mire Amanda rámosolygott apára, aki zavartan félrenézett.

– Öhm, igen – mormogta nem túl tisztán –, én is hálás vagyok a meghívásért, hogy ilyen ínycsiklandozó

fogásokat készítettél, Amanda, és persze – segítségkérően nézett Luckyra majd rám – hálás vagyok a csodálatos

gyerekeimért, a stramm kisfiamért és a gyönyörű lányomért.

Mr. Nelson, Amanda és Evelyn néni mosolyogtak, de Lucky, Gabe meg én csak néztünk. Ez volt, ami soha

nem jött még ki apa száján, de a felnőttek úgy viselkedtek, mintha ilyen dicsérgetősnek ismernék. Nem jutott

időm hosszan elgondolkodni ezen, mert én következtem. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mit

mondjak.

– Hálás vagyok a… nagyon hálás vagyok… – pörgettem az agyamban, miért is van hálásnak lennem. Nem

álltam túl jól –, azért, hogy itt lehetek, és… hogy van, akit szerethetek – sandítottam Luckyra, majd Gabe-re. –

Hálás vagyok a szeretteimért, igen.

Szerintem mindenki észrevette, mennyire gyenge volt ez a kinyilatkoztatás, de azért ők is elmorogták a saját

háláikat, aztán – miután ünnepélyesen nevettünk Mr. Nelson poénján, amivel a hálaszövegét ütötte el (lám, ő

sem hálás semmiért) – végre megkezdtük az étkezést.

Miután csillapítottuk első éhünket, Evelyn néni megint megkezdte a kérdezősködést, ezúttal Gabe-et tisztelve

meg a figyelemmel.

– Gabriel drágám, mikor ismerkedhetünk meg a te szíved hölgyével? Tagadhatod, de látom a szemeden, hogy

van valaki – kuncogott a néni. Pedig kivételesen kedves volt.

Gabe elvörösödött, Amanda letette a villáját és aggódó arccal nézett a fiára, Mr. Nelson meg dühösen vágta a

kését egy darab burgonyába.

– Nincsen most barátnője, Evelyn – próbálta kedélyesre venni a figurát, de tisztán érződött, hogy el akarja

terelni a témát. – Ez az utolsó éve, soha nem veszik fel egy rendes egyetemre, ha nem a tanulásra fordítja minden

figyelmét.

– Igazából van valakim! – szegte fel a fejét Gabe, de nem nézett a szüleire, csak rám majd Evelyn nénire, aki

mit sem sejtve lelkes arccal mosolygott.

– Mesélj róla, Gabriel! – nógatta.

– Okos – mondta Gabe makacsul –, kedves és nagyon szórakoztató. Szereti a zenét, a sportokat, jó családból

származik – sorolta, és most vetett egy pillantást a szüleire. Tisztán láttam a tekintetében a kérlelést, de figyeltem

Amandát, aki egyszerűen nem néztem a fiára, Mr. Nelson pedig fenyegetően meredt rá, ebből tudtam, hogy Gabe

bolondságot csinál. Nem így kellene, nem most. – Jesse-nek hívják – fejezte be.

Egyedül Evelyn néni arckifejezése nem változott. Apa és Lucky zavarodottan tűntek Jesse neve hallatán, Mr.

Nelson lecsapta a kését, Amanda pedig továbbra is úgy tett, mintha ott sem lenne.

– Úgy érted, Jessica, igaz? – kérdezte Evelyn néni gyanútlanul.

Gabe-nek már a nyelve hegyén volt a válasz, amikor felugrottam. Olyan hevesre sikerült, hogy majdhogynem

kilöttyent az áfonyamártás a szószostálból.

– Fázom – jelentettem be idiótán. – Gabe, nem adnál egy pulóvert vagy valamit?

Egy pillanatig, mintha haragudott volna rám, amiért félbeszakítottam, aztán ellágyult a tekintete, és bólintott.

– Persze.

Mr. Nelson úgy nézett rám, mintha egyenesen én lennék a bűnös abban, hogy a fia meleg, de ők képtelenek

elfogadni, viszont senki nem állított meg minket, ahogy elhagytuk az asztalt, és felmentünk az emeletre. Gabe

szobájában a lehető legnagyobb rendetlenség fogadott, pólók és nadrágok lógtak a nyitott szekrényajtókon,

tankönyvek meg fél pár cipők hevertek a padlón, összegyűrődött újságok az ágyán. Nem volt szokatlan ez a kupi

nála, nem is csodálkoztam, csak kihúztam az íróasztala előtt álló székét, majd leültem, készen rá, hogy

meghallgassam, mégis miért pont most és így akarja véghezvinni a nagy vallomást.

– Elcsesztem, igaz? – rogyott le az ágyára, és a tenyerébe temette az arcát. – Néha annyira utálom őket.

Mindketten tudják, Lacey! Láttad te is, hogy tudják, ugye?

– Láttam – feleltem halkan, mire felkapta a fejét.

– Komolyan? – hitetlenkedett. – Szerinted nem csak bebeszélem magamnak?

– Gabe – sóhajtottam –, vaknak és bolondnak kellene lenniük, hogy ne vegyék észre ennyi idő után! Tudják.

Rajtam pihentette a szemét, miközben gondolkodott, én pedig szintén őt néztem. Bár az utóbbi hetekben

eltávolodtunk egymástól, még mindig működött ez a nézés dolog köztünk. Ismertem minden vonását, az összes

arckifejezését, jobb napjaimon még gondolatait is le tudtam olvasni róla. Pontosan tudtam, hogy mikor emészti

meg a nagyját, és lép a következő pontra.

– Akkor most mit csináljak? – kérdezte. – Nem fogok többé titkolózni.

– De biztos vagy benne, hogy Evelyn nénire és az apámra is szükséged van, mint tanúkra? Hagyd a

szüleidnek, hogy megrágják. Ne rontsd el ezt a napot.

– Szerinted elrontanám a napot azzal, hogy meleg vagyok?! – csattant rám. Meglepett, hogy dühös, nem

éreztem úgy, hogy megérdemelném a haragját. – Köszönöm a baráti támogatást!

– Ha nincs rá szükséged, oldd meg magad! – álltam fel a székből. – Tudhatnád, hogy soha nem ítéltelek el, és

nem is foglak, de ez nem jelenti, hogy rajtam töltheted ki a dühödet! – El sem hittem, hogy ezt kimondtam,

szemlátomást ő sem.

– Nem úgy értettem – motyogta. – Csak az utóbbi napokban annyira… más voltál velem, mintha…

– Ha a barátságomban kételkedsz, az ugyanannyira fáj! Én még mindig a legjobb barátomnak tartalak, de ha

benned ez változott, akkor…

– Persze, hogy nem változott! – vágott közbe, majd ő is felállt az ágyról, hogy hozzám lépjen. – Lace és Gabe

örökre, nem erről volt szó?

Nyelt egyet. Nem voltam biztos benne, de mintha a sírás szélén állt volna.

– De – feleltem hezitálás nélkül. Nem tudtam eldönteni, hogy öleljem-e meg, ahogy mindig. Képtelen voltam

nem arra gondolni, hogy talán nem akarja, csak elviselné.

– Biztos vagy benne? – kérdezte rekedt hangon.

– Halálbiztos – bólintottam rá, mire olyan szorosan ölelt át, mint talán még soha. Alig kaptam levegőt,

ráadásul mindenhol egymáshoz simultunk, mégsem volt szexi a pozíció, ahogy máskor éreztem volna.

Egyszerűen csak boldog voltam, hogy nem veszekszünk.

– Sajnálom, Lace, nem akartalak megbántani! – mormolta végül a vállamra. – Csak olyan rohadtul nehéz azt

csinálni, amit tennem kellene, mert fogalmam sincs, hogy mi is az pontosan.

– Szerintem nincs meghatározva, hogy mit kéne tenned, Gabe – vigasztaltam. – De őszintén, abban biztos

vagyok, hogy mára már eleget feszegetted a szüleid tűrőképességének határát.

– Igazad van – sóhajtotta. – Néha annyira utálom Jesse-t, amiért neki olyan könnyen ment. Neki minden

annyival könnyebb! Frusztráló, hogy ennyire tökéletes.

– De te nem vagy ő – húzódtam el, majd reflexszerűen megigazítottam a gallérját és a nyakkendőjét. – Nem

kell ugyanúgy végigvinned, ahogy Jesse, ez nem egy verseny.

– Tudom – felelte csüggedten. – Na, menjünk le, és fejezzük be a vacsorát. Igyekszem normálisan viselkedni.

Szívesen megmondtam volna neki, hogy amúgy is normálisan viselkedik, csakhogy az egyik szekrényből

rózsaszín kardigánt húzott elő, és a kezembe nyomta, hogy vegyem fel, így végiggondoltam a dolgot. Miért

vannak a szekrényében a ruháim? Ez vajon normális? Aztán eszembe jutott, hogy az én szobámban is akad a

holmijából, sőt vele ellentétben, én még hordom is az ő néhány cuccát. Nem lehet ez olyan abnormális. Vagy

igen?

A~Sz~S~E

A hálaadás napja utáni reggel kissé nyúzottan ébredtem, ugyanis előző este későig maradtunk Nelsonéknál,

ráadásként Gabe felhívott az éjjel, hogy beszéljen a veszekedésről, ami kirobbant Mr. Nelson meg közötte, és

ami újabb szigorításokhoz vezetett. Még több szobafogság, meg újabb megszorítások, Gabe most már engem

sem látogathat meg a vélhető rossz hatásom miatt, ezért természetesen legjobb barátom első dolga volt, hogy

közölje velem, délelőtt meglátogat itthon.

Mivel még el kellett hoznom Zoknit Jontól és el kellett készülnöm egy teljes hálaadásnapi menüvel is anya esti

érkezéséig (merthogy kitaláltam, ha törik, ha szakad, együtt eszik a család), korai időpontra állítottam be az

ébresztést, ezért némileg kóválygósra sikerült a reggelem. Gyorsan összeütöttem egy egyszerű rántottát, hogy

Lucky ne maradjon éhen, ha esetleg felébred, amíg nem vagyok itthon, aztán magamra kaptam pár cuccot, és

elindultam Jonhoz.

Nem szándékoztam bemenni hozzájuk, de amikor bekopogtattam, ő pedig kinyitotta az ajtót, félreállt, hogy

helyet adjon nekem, mintha természetesnek venné, ha már ott vagyok, nem maradok kint.

– Összeszedem a holmijait – mondta köszönés gyanánt.

– Neked is, szia!

Zokni a nappaliban volt és bánatos képpel meredt a tévére. Nem tudom, hogy a kutyák néznek-e tévét, de

Zokni úgy festett, mint aki nézi. Amikor közelebb sétáltam, bágyadtan megcsóválta a farkát.

– Jézusom, mit csináltál vele? – Odasiettem hozzá, és megpaskoltam a fejét, amitől kicsit felélénkült, a farka is

gyorsabban verte az ütemet a padlón.

– Én mit csináltam vele? Nézz körbe, ő mit csinált! – morogta Jon, így körbenéztem.

Először nem láttam semmi szokatlant, aztán mégis: derékmagasság alatt eltűntek a kisebb tárgyak. Nem volt

helyén a cserepes szobanövény, a kisasztalról eltűnt a váza és a telefon is egy szinttel magasabban helyezkedett

el.

– Mindent lever az átkozott farkával! – magyarázta Jon, mire vetettem rá egy megsemmisítő pillantást.

– Arról ő igazán nem tehet, nézd meg, milyen szomorú, biztosan érzi, hogy haragszol rá! Azt hiszi, hogy

rosszat csinált!

Leguggoltam mellé, és vakargatni kezdtem a fülét, majd amikor hanyatt dobta magát, áttértem a hasára.

Igazából nem emlékeztem rá, hogy Zokni ilyen hatalmas, az eszembe is véstem, hogy tegyek el mindent az

útjából, ha hazaérünk hozzánk. Végül felálltam.

– Na, hol vannak a cuccai? Nem érek rá egész nap…

A folytatás bennem rekedt, ugyanis Jon közvetlenül mögöttem állt, majd amikor felegyenesedtem, mindkét

karjával átfogta a derekam, és a hátamat a mellkasának préselve a nyakamba csókolt. Ahol a szája a bőrömhöz

ért, mintha elektromosság cikázott volna végig rajtam. Elfojtottam egy nyögést, közben igyekeztem

kiszabadulni.

– Mit csinálsz? – ziháltam.

– Minek látszik, Szeplős? – csúsztatta a kezeit a dzsekim cipzárjához, amit egyetlen mozdulattal le is húzott,

aztán már simított is utat magának a pulcsim alá.

– Nem érek rá most erre! – mondtam nem túl meggyőzően, de azért sikeresen eltoltam a kezeit. Haragudtam

még mindig, nem volt mit tenni.

Amikor szembefordultam vele, láttam rajta, hogy nem számított elutasításra, és bőven dühíti is. Nem tudtam,

mire fel, ettől én is dühös lettem. Farkasszemet néztünk, majd enyhült a pillantása.

– És ha megpróbállak elcsábítani? – kérdezte élcelődő, mégis bizsergető hangon. Újra közelebb lépett, finom

mozdulattal az állam alá nyúlt, aztán mikor felnéztem rá, még gyengédebben megcsókolt.

Olyan csók volt, amit idáig csak ritkán váltottunk, de minden alkalommal elérte vele, hogy a szívem ezerszeres

tempóban kezdjen verni. Ez az alkalom sem volt kivétel, mégis emlékeztem rá, milyen rosszul esett, amit csinált

velem. Talán nem volt jogom hibáztatni, mégis csináltam.

– Most nem akarom, hogy elcsábíts – közöltem vele.

Amikor elléptem, a harag visszatért az arcára.

– Persze, majdnem elfelejtettem, hogy a meleg srácnál voltál! – mondta gúnyosan.

– Mi?! – húztam fel magam még jobban az egyszerű „a meleg srác” jellemzésen. – Mi köze ennek Gabe-hez?

– Ne csinálj úgy, mintha nem az iránta érzett halhatatlan szerelmed miatt utasítanál most el! – Minden szava

ironikus volt, fájtak is rendesen.

Közelebb léptem hozzá, és szinte az arcába mászva sziszegtem.

– Azért utasítalak el, mert egy érzéketlen, mocskos, halszagú szemét vagy!

Túl durva voltam, nagyon jól tudtam ezt, de a haragom erősebb volt a józan eszemnél, csakis emiatt vágtam

ilyen szavakat a fejéhez. Nem bántam meg rögtön, csak amikor a vállamra tett kezével tolt el magától, a dühét

pedig a szokásos közömbössége mögé rejtette.

– Sajnálom, nem akartam ezt mondani.

– Nem bűn, ha kimondod, amit gondolsz – felelte. Hülyeség volt, mert nem gondoltam ezt. Tudnia kellene,

hogy nem gondoltam komolyan!

– Csak bántani akartalak, Jon – fogtam meg a kezét. – Ahogy te is engem. Azt akartad, hogy fájjon, nem?

Megpróbálta kihúzni a kezét az enyémből, de nem engedtem, így végül rám nézett.

– Annyira fájt? – kérdezte.

– Amennyire neked fájhatott, amit mondtam.

Néztünk egymásra egy darabig, én azon tűnődtem, mit gondolhat most, és szerintem ő ugyanezt próbálta

kitalálni velem kapcsolatban. Végül mégiscsak nyomtam egy csókot a szájára, amit először nem viszonzott,

másodszorra igen, harmadszorra meg ott tartottunk, hogy ledöntött a kanapéjukra. Sosem értettem, hogy vált ki

belőlem ennyire erős hatást, de megint alig tudtam bármi másra gondolni, csak a szájára az enyémen, az ujjaira a

bőrömön… és valahol zavaró tényezőként a szempárra, ami minket figyelt.

– Jon! – próbáltam felhívni a figyelmét, miközben ő a pulóverből hámozott ki. – Nem tudok így, Zokni minket

néz!

Csupán fél pillanatot szentelt a problémának, lehúzta a pulcsimat, ránézett Zoknira majd a farmerom kezdte

kikapcsolni.

– Ez csak egy kutya, Szeplős!

Mondani könnyű, már épp ellenkezni akartam, hogy mégis menjünk át a szobájába, nehogy maradandó lelki

sérüléseket okozzunk szegény kutyusnak, amikor éles hangot hallottunk.

– Szóval ilyesmivel töltöd az idődet, amikor nem vagyok itthon!

Jon úgy ugrott le rólam, mintha égetném, én pedig elszörnyedve bámultam az anyukájára, aki dühös arccal

bámult ránk. Azt hiszem, ez több mint kínos helyzet!

13. Rossz napok

Mielőtt normálisan felöltözhettem volna, Jon egyszerűen beparancsolt a szobájába és rám csukta az ajtót azzal,

hogy szedjem össze Zokni holmiját, amíg ő beszél az anyjával. Eszemben sem volt kimaradni belőle, az ajtóra

tapasztott füllel hallgatóztam, hol is tart a téma odakint.

– Nem tudhattam, hogy hazaugrasz, anya! – mondta épp Jon olyan lágy, megnyugtató hangon, amilyet még

soha nem hallottam tőle.

– Mert ha nem tudok róla, akkor nem is csinálod, igaz? – kérdezett vissza az anyuka szemrehányóan. – Azt

hittem, ezt már megbeszéltük! Egyáltalán ki ez a lány? És mondd, hogy legalább védekeztek! Más sem hiányzik,

mint, hogy teherbe ejtsd! Mikor tanulsz már meg felelősségteljesen viselkedni, kisfiam?

– Anya! – dorgálta szelíden Jon, mintha nem is szidást kapna éppen. – Ne idegesítsd fel magad!

Felelősségteljesek vagyunk, esküszöm!

A cikis helyzet ellenére mosolyféle kúszott az arcomra. Jon határozottan édes volt.

– Ezt hallottam már! – sóhajtotta az anyja.

– Komolyan. Rendes lány, kitűnő tanuló, simán felveszik akármelyik egyetemre, az apjának meg

barkácsüzlete van – sorolta Jon majdnem olyan hangsúllyal, ahogy Gabe beszélt Jesse-ről. Mintha büszke lenne

rám.

Még jobban az ajtóra szorítottam a fülem.

– Barkácsüzlete? – ismételte Mrs. Spencer (Spencer lenne? Nem tudtam, mi volt a második férje vezetékneve,

nem ártott volna megkérdezni Jontól). – Tehát jóféle lány? A gazdag környékről való?

– Igen.

– És egy ilyen lány a barátnőd? – kérdezte a nő hitetlenkedve.

– Igen.

– Mióta?

– Kábé egy hónapja.

Elfelejtettem lélegezni. Akkor tudatosult bennem, amikor tök hangosan levegő után kaptam. Jon az anyukája

szemébe hazudik? Ezt nem néztem volna ki belőle. Hiszen nem is vagyok a barátnője! Ugyanakkor persze

mégsem mondhatta, hogy a szeretője. Ahogy az sem, hogy… hé, hiszen egy hónapot mondott! Nem kettőt, ami

az áljárásunk ideje. Kábé egy hónapja, ami azt jelenti, hogy onnan számította, amikor először lefeküdtünk

egymással. Lehet, hogy komolyan mondta? Mennyi lehet az esélye ennek?

Nem sok, súgta egy kis hang, de egy másik, követelőzőbb azt mondta, miért ne. Jon meg én egyértelműen

tartunk valami felé, a jeleket nem csak én képzeltem, annyira nem vagyok hülye! A beszélgetés időközben

elkanyarodott Zokni felé, Jon épp azt magyarázta, hogy én fogok vigyázni a kutyusra, azért is jöttem, aztán már

be is nyitott a szobába, kis híján fejbe verve az ajtóval. Hátrébb ugrottam, de láttam rajta, hogy nem dől be

nekem, tudja, hogy hallgatóztam. Szerencsére csak rám vigyorgott, miközben becsukta az ajtót.

– Ez meleg volt, Szeplős! – mondta halkan.

– Nagyon haragszik? – kérdeztem aggodalmasan, mire Jon legyintett.

– Nem vészes. Na, ezek a kutya cuccai, Jordan egy csomó mindent itt hagyott – indult el a sarok felé, ahol

valóban ott volt egy óriás reklámszatyornyi holmi.

Jon épp lehajolt egy kicsi, piros labdáért, amikor csak kicsúszott a számon:

– Azt mondtad neki, hogy a barátnőd vagyok. – Nem volt kérdés, de kijelentés sem igazán, valahol a kettő

között.

Felegyenesedett és kiismerhetetlen arccal nézett rám.

– Azt.

– De nem vagyok – mondtam ugyanazzal a hangsúllyal. Talán egy kicsi reménykedés vegyült bele.

Jon beledobta a labdát a szatyorba, majd közelebb jött hozzám. Nem szándékozott megállni, csak jött, és tolt

hátrafelé egyenesen neki az ajtónak, majd hozzám simult.

– Hát mi vagy nekem? – kérdezte. A lélegzete az arcomba csapódott, én meg hirtelen megint nem kaptam

levegőt.

– Nem is tudom – motyogtam, mert bár a kikívánkozott a szerető vagy a viszony szó, nem akartam kimondani

őket.

Jon vadul a számra tapadt. Úgy csókolt, mintha már évek óta nem csináltuk volna, közben mindkét kezével

végigsimított az oldalamon egészen le a csípőmig, a combját meg benyomta az enyéim közé. Rájöttem, hogy

akar engem, ettől szexinek és ellenállhatatlannak éreztem magamat, ráadásul önbizalmat adott a felfedezés. Ez

határozottan valami igazi! Átöleltem a nyakát és teljes hévvel visszacsókoltam. Sikerült tökre elfelejtenem, hogy

az anyja odakint van, csak akkor rémlett fel, amikor Jon picit elhúzódott. Egymást bámulva ziháltunk. Az anyja

odakint van. Az anyja. Odakint.

– Akkor mi vagy nekem? – ismételte a kérdést, kizökkentve a belső kántálásból. – Ha nem a csajom, akkor

mi? – A nyakamhoz hajolt, és finom csókot nyomott rá, egészen szűzieset, mintha nem akarná elvenni a józan

eszem. Nagyjából már késő volt.

– Sose mondtad, hogy akarod – világítottam rá, miközben a kezeim önállóan elvándoroltak a mellkasára. A

tenyerem alatt éreztem a szívdobogását. Gyors volt, örültem neki, hogy egy cseppet sem nyugodt. – Azt hittem,

nem is tetszem neked. Tudod, csontos a seggem, a hajam meg béna, gondoltam…

Egy újabb csókkal fojtotta belém a szavakat.

– Mondtam már, túl sokat gondolkodsz, Szeplős! – mormolta végül.

– Mert muszáj tudnom, hogy most mi van – súgtam az arcába. – Együtt járunk? Hivatalosan is?

– Szeplős…

Utáltam ezt, utáltam, amikor kijózanodik a hangja, hogy megmondja, semmi nincs köztük. Gyűlöltem magam,

amiért megint sikerült behúznia a csőbe.

– Jó, persze, tudom! – csattantam fel. – Hatalmas macsó vagy, aki nem jár ilyenekkel, mint én. Felfogtam!

Ellöktem magamtól, és a szatyorért léptem. Csak tudnám, hogy mi a fenéről beszélt alig egy perce! A csaja?!

Mi a francot jelent ez, ha nem azt, amit valóban jelent?

– Ne csináld! – szólt rám ugyanazon a hangon, amivel az anyjához is beszélt az előbb. – Egyszerűen nem

értem, miért kell mindennek feketének vagy fehérnek lennie, Szeplős. Figyelj, hivatalosan egy perc időm sem

lenne rád. Tudod, hogy nem vagyunk egyformák. Milyen randikra vihetnélek, mi? Még ha össze is hoznánk

valami időpontot, nem járok azokra a helyekre, amikre te, egy nyamvadt vacsorát sem tudnék kifizetni azokban a

puccos éttermekben, ahová…

– Jézusom, Jon! – szakítottam félbe. – Ez a legszánalmasabb szöveg, amit valaha hallottam! Azt hiszed, hogy

beveszem, hogy emiatt aggódsz?! – Sértett haragomban végig sem gondoltam igazán. – Egyszerűen csak mondd

ki, hogy nem akarod, és kész!

Felkaptam a szatyrot, és azzal a lendülettel az ajtó felé indultam.

– Nem mondtam, hogy nem akarom – fogta meg a karom, hogy megállítson.

– Ha akarnád, ismernél eléggé! Akkor sosem jöttél volna ezzel a puccos éttermes szöveggel! Akkor tudnád,

hogy olyasvalaki vagyok, akinek rohadtul nem szabhatod meg, mennyit gondolkodjon!

– Szeplős…

– Ne hívj már így, a francba is! – kiabáltam frusztráltan. – Most inkább hagyj békén!

Elengedett, így kimasírozhattam az ajtaján. Szerencsétlenségemre már megint teljesen elfelejtettem, hogy az

anyja odakint van, és talán hallott is pár dolgot. Furcsán nézett rám, úgyhogy valószínűnek tűnt.

– Lacey Fowler vagyok, asszonyom – mondtam annyira udvariasan, amennyire csak tőlem telt. – Elnézést

kérek, hogy ilyen helyzetben… kellett megismerkednünk – fogalmaztam óvatosan. – Többet nem fordul elő.

Mivel égett az arcom a szégyen és a düh keverékétől, úgy döntöttem, ennyi udvariasság elég lesz, még így is

többet maradtam, mint kellett volna.

– Viszontlátásra – mondtam még, aztán Zoknira néztem, aki még mindig ugyanott feküdt, ahol hagytuk. –

Gyere, Zokni!

Okos kutya volt, rögtön felpattant, és ahogy az ajtó felé indultam, szépen jött a lábam mellett. Jon beelőzött,

majd kinyitotta nekem az ajtót. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette, így én sem szólaltam meg. Ahogy

Jon anyukája sem. Nahát, remekül bevágódtam!

Hátra sem nézve mentem a kocsimhoz, majd kinyitottam a hátsó ajtót Zokninak. Rám nézett.

– Szállj be! – mondtam jobb híján, mire ügyesen beugrott, aztán elhelyezkedett az üléseken. Becsuktam az

ajtót, majd én is beszálltam.

Nem volt tapasztalatom kutyaszállításban, fogalmam sem volt nem pánikol-e be, ha elindulok, ezért csak

óvatosan indítottam. Zokni meg se mukkant, nyugisan kifelé bámult az ablakokon, így lassan kikanyarodtam a

rohadt utcából, hogy még csak esélyem se legyen látni Jonék hülye házát, majd lassan hazafelé indultam. A

kutyus egész idő alatt nyugton volt, mint aki sok autózáshoz van szokva. Otthon kiszálltunk, és bementünk a

házunkba.

– Itt vagyunk – néztem le rá, mintha emberrel beszélnék. – Érezd otthon magad!

Nem tudom, ebből mennyit érthetett. Nagyinak régen volt kutyája, de csak egy buta kis palotapincsi, még a

sima vezényszavakat sem értette. Viszont azt hallottam, a kutyák általában több mindent megértenek, mint amit

kinézünk belőlük.

– Lacey? – hallottam Luckyt a konyhából. – Megjött a kutya?

Kirobogott egyenesen Zoknihoz, aki megcsóválta a farkát. Ahogy elnéztem, tudta, mit jelent egy ilyen idős

fiú. Rengeteg ajnározást és még több játékot.

A~Sz~S~E

Zokni mintha mindig is családtag lett volna, lerítt róla, hogy imád Luckyval lenni. Egy percig sem

bánkódhatott Jordan után, Lucky labdázott vele, aztán a szomszéd macskákat derítették fel, majd ha már úgy

alakult, a macskás szomszéd hatalmas csonttal kedveskedett a vendégkutyánknak. Még apa is elismerte, hogy

Zokni nem csinál kárt az udvarban – azt hiszem, arra számított, hogy kényszeresen lyukakat fog kaparni, vagy

épp letarolja a virágokat –, így még abba is beleegyezett, hogy elviszi Luckyt és Zoknit a parkba.

Én nem mentem, mert készülődnöm kellett az utóhálaadás vacsorára. Gabe ott téblábolt körülöttem a

konyhában, és hol a szüleit szidta, hol különféle tervekkel állt elő, amiknek úgy kellett volna végződniük, hogy

Mr. Nelson és Amanda elfogadják őt olyannak, amilyen. Az volt a legnagyobb probléma az ötleteivel, hogy

Gabe szerette volna, ha mindez egyik napról a másikra történik.

– De miért nem hagysz nekik még egy kis időt? – kérdeztem rá. – Hadd szokták a gondolatot. Hová rohansz?

Úgy volt, hogy tényleg vársz, amíg egyetemre megyünk, nem?

– Igen, de Jesse szeretné, ha…

Kezdett igazán elegem lenni Jesse-ből. Egy szót sem szóltam, miközben almát hámoztam a pitéhez, de tele

volt a fejem ellenséges gondolatokkal. Jesse valahogy elvette azt a helyet, ami még az enyém volt Gabe

szívében, azt, ami teljes bizalommal és maximális odafigyeléssel járt. Nem voltam biztos benne, hogy emiatt

Jesse vagy én vagyok-e a hibás, de azt tudtam, hogy ezúttal nekem van igazam, Gabe mégis csak rá hallgat.

Jesse módszere, hogy Gabe csak tartson ki az álláspontja mellett, miszerint már felnőtt, azt tesz és úgy él,

ahogyan akar, nem vezetett semmi jóra. Gabe – gyanítottam Jesse agymosásának hatására – komolyan gondolta,

hogy a szüleinek agyában létezik az a kapcsoló, amitől egyszerre csak jó lesz minden, viszont fogalmam sem

volt, hogy hitessem el vele, hogy semmi ilyesmi nincs bennük.

Jesse nem tudhatta, ő nem ismerte Nelsonékat, nem hallotta a kemény kritikáikat, amikkel más családokat

illettek. Együtt éreztem Gabe-bel, az ő eszét legalább a kétségbeesés vette el, de Jesse miért erőlteti? Miért

képtelen felfogni a nyilvánvalót, hogy Amanda és főként Mr. Nelson elítélendőnek tartják, ha valaki a saját

neméhez vonzódik? Őket nem lehet egyszerűen átkapcsolni, ezeknek a szülőknek előbb el kell ültetni a fejében a

gondolatokat, és hagyni, hogy az idő tegye a dolgát.

De hiába is próbáltam volna győzködni Gabe-et, úgy tűnt, amit Jesse mond, abban jobban bízik, rám pedig

már egyáltalán nem hallgat.

– Szerintem akkor is várnod kellene – mondtam a szemébe nézve. – Hagyd, hogy egy kicsit leülepedjen a

dolog, aztán majd karácsony után megint felhozod.

Láttam rajta, hogy a karácsony után lehetetlenül későnek hangzik a számára. Csak tudtam volna, miért siet!

Nem akarta elmondani, és ez is bántott. Lassan nem volt olyan oldal, ahol közelíthettem volna a barátságunkat, a

módszerem, hogy a problémás feleket egyszerűen lezárom, és nem gondolok rájuk, dugába készült dőlni. Féltem,

mi lesz, amikor nem marad más hátra, mint felnyitni néhány fájó útvonalat. Egyszerűbbnek tűnt elfordulni tőle.

Utáltam magam emiatt, túl sokszor választottam már a könnyebb utat.

Apa volt, aki kimentette Gabe-et a magyarázkodás alól, miért is nem fogadja meg a tanácsom, ugyanis Mr.

Nelson telefonált neki, itt van-e nálunk a fia, apa pedig megígérte neki, hogy hazajön és utánanéz.

– Amanda aggódik érted – mondta Gabe-nek. Időtlen idők óta először nézett rá úgy, mint valami idegenre.

Eddig eszembe sem jutott, hogy ő is ott volt előző nap a vacsoraasztalnál, mivel nem bolond, nyilván rájött

mindenre. – Haza kellene menned.

Láttam Gabe-en, hogy ő is észrevette apán a változást, de csak egy pillanatnyi fájdalom villant fel a szemében.

– Persze, megyek – sóhajtotta, majd puszit nyomott az arcomra, mintha már arra sem számítana, hogy

kikísérem, ami természetesen hülyeség volt.

– Ne vedd magadra! Tudod, milyen – mondtam halkan, amikor már az ajtónál voltunk.

Úgy tűnt, ezt nem volt szerencsés mondanom, Gabe összeszorította az ajkait, hogy ne mondja ki, amire elsőre

gondol. Inkább nem is felelt semmi érdemlegeset.

– Akkor majd találkozunk.

– Igen – hagytam rá, arra gondolva, mi történt azzal a Gabe és Lace-szel, akik már az elválás után fél órával

folyton smsezgettek.

A konyhába visszatérve apát még mindig ott találtam. Abból, ahogyan rám nézett, tudtam, hogy valami

komoly beszélgetés jön. Folytattam az almahámozást és vártam, hogy belekezdjen.

– Szóval emiatt szakított veled? – kérdezte végül. Erre pont nem számítottam, pedig kellett volna. Eszembe

jutottak az alkalmak, amikor mindenféle légből kapott választ adtam a miért kérdéseire. Most csak vállat

vontam. – Sajnálom, hogy téged hibáztattalak.

Kis híján kipottyant a kezemből a félig meghámozott alma. Elnézést kér? Ez nem volt jellemző rá.

– Semmi vész, apa. Erről senki nem tehet.

– De az a másik, Jesse… vele is együtt voltál – inkább mondta, mint kérdezte. – Hogyan…

Nem fejezte be, de sejtettem, hogy mi a folytatás. Hogy lehet az, hogy két meleg srácot is kifogtam. Erről

továbbra sem volt fogalmam. Pech?

– Az a motoros – folytatta, mielőtt válaszolhattam volna – legalább rendes veled?

Ezúttal valóban leejtettem az almát a meglepettségtől.

– Honnan tudod? – Követett volna? Lehet sejtelme róla, mi van köztem és Jon között? Ebben ugyan erősen

kételkedtem, hiszen még én sem tudtam, mi van köztünk, de annyira hihetetlennek tűnt, hogy apa tud valamit,

egyszerűen csak bámultam rá.

– Sok mindent hallok az üzletben – mondta elmosolyodva, majd visszatért a komoly arckifejezése. – Tehát, mi

van a motorossal? Rendes veled? Ugye nem egy rakparti?

– Nem – vágtam rá, mert ez biztos volt. Hogy rendes-e velem? – Egyelőre még nem tudom, hogy állunk –

mondtam őszintén. – Majd szólok, ha rájöttem.

Apa rám mosolygott.

– Vigyázz magadra! – azzal kiment a konyhából.

Ez volt a legfurább beszélgetésünk évek óta, nem is tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak róla. Aggódik

értem? Egyáltalán törődik vele, hogy mit csinálok? Vagy csak a kedvembe akart járni, mert tudta, hogy milyen

hatással lesz rám, hogy érdeklődik az életem iránt? De miért tenné?

Elvetettem a problémát, amikor anya megérkezett Luckyért. Az öcsém és Zokni is valósággal halálra

játszották magukat, Zokni a kanapé előtti szőnyegen horkolt, Lucky pedig vidáman mesélte anyának, annyira

elfáradt, hogy még a sérült karja is belefájdult a futkározásba. Anyáról lerítt, hogy nem szívesen jön beljebb a

házba, ráadásul egész ijedtnek tűnt, amikor meglátta a megterített asztalt. Hát még, amikor elmondtam, hogy

főztem négyünknek, és szeretném, ha maradna.

– Vacsorázzunk együtt! – kérlelte Lucky is. – Egész nap nem ettem, hogy most több férjen belém, és biztos,

hogy otthon is megromlott már minden.

Anya végül beleegyezett, ami korántsem volt fél siker, ahogy Lucky hitte, ugyanis a társalgás pocsékul ment.

Mindketten igyekeztünk úgy fordítani a beszélgetés menetét, hogy anya és apa beszélgessenek egymással, de

nem tették, ők minket igyekeztek előtérbe lökni. Valóban olyanok voltak, mint valami makacs gyerekek,

kettejük közül pedig anya volt a rosszabb. Még csak rá sem nézett apára, de Luckyval tartottuk magunkat a

tervhez.

Amikor eljött a desszert ideje kettesben hagytuk őket, átmentünk a konyhába a pitéért. Elhúztuk az időt,

amennyire csak lehetett, de amikor visszaértünk, ugyanaz az idegölő csend fogadott, mint előtte. Akármit

megtettem volna érte, hogy legalább beszéljenek egymással, így végül nyíltan előhoztam a témát.

– Miért vagytok képtelenek egy rohadt szót váltani? – Nem érdekelt, ha bunkó vagyok, kitettem a lelkemet

ezért a családért, feláldoztam még a saját érdekeimet. Soha semmi nem lesz már ugyanolyan, mint régen?

– Lacey, van úgy, hogy két embernek nincs mit mondania egymásnak – felelte végül anya.

– Egy nagy francokat van! – vágtam rá felugorva az asztaltól. – Egész nap gürcöltem, hogy legalább egy

kicsit… – elcsuklott a hangom. – Miért nem lehetünk olyanok, mint más normális család? Miért nem

beszélhetünk soha a problémáinkról, miért kell mindent úgy elintézni, mintha nem is létezne? Attól, hogy nem

mondjuk ki, még rohadtul nincs rendben!

– Lacey, hagyd abba az ordítozást! – szólt rám apa, de még csak ingerült sem volt, pedig az jobb lett volna.

– Nem hagyom abba, amíg nem lesz valami eredménye!

– Felnőtt vagy, Lacey, ideje lenne akként viselkedned! – állt fel anya is az asztaltól. – Gyere, Lucky, menjünk

haza!

– Persze, Lucky, menj csak abba a hülye lakásba, úgyis annyi emlék köt oda! – Az öcsém rémülten nézett rám,

pedig rá nem haragudtam. Visszanéztem a szüleimre. – Ha felnőttként viselkedni azt jelenti, hogy olyan

elcseszett legyek, mint ti ketten, akkor arra várhattok!

Ezúttal apa is felállt, mire végig sem gondolva, rá is ráförmedtem.

– Most mi lesz, megint megpofozol?! – Hogy ezt kimondtam, kicsit lehűtötte a hisztériámat. Becsuktam a

szám, viszont így túl nagy csend maradt körülöttem.

– Megütötted a lányomat? – Anya nem hangzott dühösnek, azt hiszem, a döbbenete miatt. Hitetlenkedve

nézett apára, mintha még sosem látta volna. – Ez igaz?

Nem akartam ezt, hülyének éreztem magam, és sajnáltam, hogy elárultam a pofont. Apa nem válaszolt, majd

ránézett anyára.

– Lényegtelen – mondtam végül higgadtan. – E-mailt írtam Stuartnak. Többé már nem érdekel, ha nem

akartok kapcsolatba kerülni vele. Ha érdekel valakit, majd szólok, amikor válaszol.

Ez még a pofonnál is sokkolóbb volt anyának, könnybe lábadt szemekkel meredt rám, mintha ezzel őt is

elárultam volna, mint az előbb apát, csakhogy ez cseppet sem volt árulás. Jogom volt hozzá, hogy megtegyem.

Ezt nekik is tudniuk kellett.

Bocsánatkérő pillantást vetettem Luckyra, majd magamra hagytam az idióta szüleimet, hogy felmenjek a

szobámba, és csakazértis leellenőrizzem az e-mailjeim. El is feledkeztem Zokni jelenlétéről, amíg észre nem

vettem, hogy a lépcső aljánál fekszik, nyugtalanul. Arra gondoltam, biztosan megijedt a kiabálásomtól, így

leguggoltam mellé, és óvatosan megsimogattam a fejét.

– Semmi baj – suttogtam, de mintha önmagamhoz beszéltem volna. – Nincsen semmi baj.

Végül tényleg felmentem a szobámba, Zokni pedig hűségesen követett.

A~Sz~S~E

A rövid szünet maradék része nem telt valami jól, apa elzárkózott mindenfajta kommunikációtól, anya meg ki

volt borulva, legalábbis Lucky szerint. Ő szerencsére nem haragudott rám, kérdések millióit tette fel Stuartról, és

mivel már nem érdekelt a titoktartás, mindenre válaszoltam. Csak sajnos Stuart nem válaszolt az e-mailemre. Bár

Doug azt mondta, hogy próbál más elérhetőséget is kideríteni nekem, egyelőre ő sem jelentkezett. Féltem, hogy

Stuart, ha valóban megkapta, akkor sem örült a levelemnek. Talán túl sok mindent zúdítottam rá.

Vasárnap délután Jordan állított be dühösen, amiért Jon lepasszolta nekem Zoknit, de miután elmondtam (és

látta is), hogy jól bántam a kutyájával, nem haragudott. Legalábbis rám. Zokni több mint örült a gazdájának,

boldogan ugrándozott és ugatott meg nyüszített, mintha a maga módján próbálná elmesélni, mi történt vele az

elmúlt napokban. Az biztos, hogy egyetlen percig sem hagytam szomorkodni.

– Nagyon jó kutya – mondtam Jordannek. – Máskor is áthozhatod, ha nincs, aki vigyázzon rá. Bár szerintem

ma már ne adj neki kaját, mert baromira sok pulykát bepusztított.

Emiatt is rosszkedvű voltam, az eredeti tervem szerint vittem volna kaját Gabe-nek és Jonnak is, de egyikük

sem jelentkezett be. Mármint Gabe megüzente, hogy nem tud jönni, viszont Jonról nemhogy azt nem tudtam, mi

van köztünk, még abban sem voltam biztos, otthon tartózkodik-e. Nem mintha az anyukájával való találkozás

után még egyszer odamerészkednék hozzájuk. Zavarba ejtőnek tűnt a gondolat, ráadásul most már bántott is, ami

történt, bántó dolgokból pedig jelenleg is túl sok volt a környezetemben. Jordan hálálkodott, aztán elmentek

Zoknival.

Egyedül maradtam otthon, így túl sok szabadidőm maradt gondolkodni. A fájdalmas szurkálódás a szívem egy

részében ráébresztett, hogy hiányzik Jon. Már rég megbántam, hogy összevesztem vele, de tudtam, hogy én

ugyan nem fogok békülni menni hozzá. És mivel lehetetlennek tűnt már a gondolata is, hogy majd ő jön hozzám,

úgy tűnt, vége közöttünk a dolgoknak. Olyan érzésem volt, mint egy igazi szakítás után. Jó, persze nem annyira

rossz, mint Gabe után, de a Jesse és az Ian szakításnál ezerszer rosszabb. Egyenesen pocsékul voltam, ami hétfő

reggelre csak fokozódott.

Odakint megmaradt pár centi hó az éjszakai termésből, ami eszembe juttatta, hogy fel kéne szerelni a téli

gumikat a kocsimra, amit már vagy három hete halasztgatok, mondván, ráér még. Elhatároztam, hogy az lesz a

délutáni elfoglaltságom még Ric előtt, de a barkácskirakat kidíszítése után. Teljesen ki is ment a fejemből az

esemény, ami minden évben ilyenkor felbolygatja a sulit.

– Megkezdődött a báli szezon! – ujjongott Kenzie, amint megérkeztem. – Alig várom már, hogy lásd a

ruhámat! Mikor ugrasz át megnézni?

– Meghívott már valaki? – kérdeztem, hátha nem tudok róla. Nem sokat beszéltünk az utóbbi napokban,

Kenzie Miamiban volt az ünnepekre, mint minden évben most is lefoglalták az unokatestvérei, akikből volt vagy

két tucat. Néha irigyeltem a hatalmas családjáért.

– Nem – mondta olyan hangsúllyal, mintha az lenne az utolsó problémája.

Végül is igaza volt, még csak most tették ki a plakátokat a bálról, mostantól fognak a srácok a lehető

leglehetetlenebb időpontokban előjönni a meghívásokkal, legalábbis azok, akik nem járnak együtt lányokkal.

Annyira biztos voltam benne, hogy Kenzie-t valaki el fogja hívni, mint abban, hogy engem senki nem fog. Nem

mintha számított volna, mégis örültem volna legalább egyetlenegy meghívásnak nagyjából bárkitől. Kenzie épp

azt ecsetelte, hogy ha Tanner megint megpróbálja elhívni, sípcsonton rúgja, amikor Sabrina és Darcy sodródtak

mellém. Az volt a pechem, hogy a szekrényem túl közel van Darcyéhoz.

– Lacey! – Olyan közel nyomultak hozzám, hogy éreztem a parfümjeik émelyítő illatát. – Igaz, hogy a

Rakpartival mész a bálra? – kérdezte Sabrina. A hangsúlyából kitaláltam, hogy Toddra céloz, nagyon utálta a

tamponautomatás beszólása óta.

– Bocs, de azt hiszem, egyedül fogok menni – közöltem vele.

– Nem Jon Spencerrel? – kérdezte Darcy, mintha ez lenne a legfontosabb kérdés a világon.

– Egyedül – ismételtem.

– Kivéve, ha meghívja az, akit kinézett magának – szúrta közbe Kenzie. Ránéztem, mire olyan higgadtan

nézett vissza rám, mintha igazat mondana. Már majdnem elhittem neki, hogy valakinek a meghívására tényleg

számítok.

Még a két lány is nagy szemeket meresztett rám.

– Ki az? – kérdezte végül Darcy. – Egy másik rakparti?

– Nem rakparti – vágtam rá.

– Akkor?

Vállat vontam, és elsétáltam mindenfajta válasz nélkül. Nehéz volt megőrizni a méltóságom, miközben

tudtam, mindenki lúzernek fog tartani, ha egyedül megyek. Persze egyedül menni még mindig jobb, mint

egyáltalán nem menni, azzal aztán beismerném a vereségemet. Ugyanakkor miért érdekel egy ilyen hülyeség? Ez

csak egy nyamvadt bál!

Eldöntöttem, hogy egyszerűen ezzel sem foglalkozom, mint sok más dologgal. Annyira nem figyeltem, hogy

észre sem vettem, hogy matek után Kyle utánam lohol.

– Várj már egy kicsit, kérdezni akarok valamit!

Meglepetten torpantam meg, hogy szembenézzek vele. Kyle mindig is kedves volt hozzám, segített, amikor

kértem, még azután is, hogy hülye pletykák kezdtek róla terjengeni, mégsem jutott eszembe, hogy esetleg el fog

hívni a bálra.

– Igen? – kérdeztem, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy mit akar, miközben azon tűnődtem, mint

mondjak majd. Vissza kell utasítanom, nem igaz? A végén még mást képzelne a szituba, mint én. Ugyanakkor

miért ne? Legalább nem kell egyedül mennem.

– Szóval… a bállal kapcsolatban szerettem volna megkérdezni, hogy… – Nagy levegőt vett. – De hülyén

érzem magam!

– Ne aggódj – mosolyodtam el –, ha ez egy meghívás, akkor elfogadom. Persze előre szólok, hogy

fényképeznem kell, de azért el tudok szabadulni egy-két táncra.

Elvörösödött az arca és lekapta rólam a szemét. Nem értettem, mi baja, amíg nem motyogott valamit, ami

Kenzie nevét is tartalmazta. Olyasmit nyögött, hogy igazából őt akarta elhívni, tőlem csak annyit szeretett volna,

hogy mondjam meg, szerintem Kenzie igent mondana-e neki.

Nem is értettem, hogy alázhattam meg magam ennyire. Mennyire szánalmas már ez? Leráztam magamról

Kyle-t, és elindultam a mosdóba, hogy vízbe fojtsam magam. Ha ez kitudódna, akkor… De miért is törődöm

vele?

Megmostam az arcom, aztán kényszerítettem rá magam, hogy ne érdekeljen. Még akadt egy dolog, amire a

figyelmem fordíthattam. Aznap már elkülönítettek néhány asztalt a rakpartiaknak, alig vártam, hogy lássam, mi

lesz belőle.

Kiderült, hogy semmi. Épp Kenzie-t figyelmeztettem, hogy ne lepődjön meg, Kyle meg fogja hívni a bálra,

amikor beléptünk az ebédlőbe, én pedig szembesültem vele, hogy az összes asztal üres és érintetlen. Ez volt

aznapra az utolsó csepp a pohárban. Megfordultam, hogy elrohanjak kifelé, ahol a rakpartiak szoktak ülni. Most

is ott voltak, a lányok fagyoskodva a jeges padokon, a srácok meg a szokásos zajszint felett dumálgatva. Toddot

nem láttam (sem Jont, de őt csak a lényem egy nagyon pici része kutatta), ezért visszafordultam, hogy a

keresésére induljak. Igazából fogalmam sem volt, hogy miért keresem, valamiért arra gondoltam, hogy ha

kigúnyol is, azért mélyen legbelül rosszul esett neki, hogy senki nem állt mellé az övéi közül. Nem vigasztalni

akartam, pusztán önző okok vezéreltek, gondoltam, ha olyasvalakivel vagyok, akinek szintén rossz napja van,

mint nekem, akkor kicsit könnyebb lesz elviselnem.

Todd helyett Jonba botlottam, de most nem szó szerint, bár közel álltam hozzá, hogy megint belérúgjak, mint a

múltkor. Minek ül folyton folyosósarkokon? Megtorpantam a lábánál, mire felnézett rám. Egy pillanatig

farkasszemet néztünk, aztán átléptem rajta, és továbbmentem. Nem szólt utánam, nem mondott semmit, még

csak nem is köszönt. Hát legyen így, ha ezt akarja! Akkor ennyi volt! Micsoda mocsok!

Két újabb üres folyosó után már kezdtem kifogyni az ötletekből (és a Jonra illő szitkokból), de aztán eszembe

jutott, hogy Todd kölcsönkérte a kulcsomat a szerkesztőséghez, viszont nem adta vissza. Arrafelé vettem az

irányt, és ott is találtam az egyik gép előtt. Épp nyomtatott valamit – ami tilos nem szerkesztőségi

munkatársaknak –, de nem érdekelt túlzottan.

– Kitalálom – mondta közönyösen, amikor meglátta, hogy én vagyok az. – Azért jöttél, hogy megmondd,

senki nem kajál bent.

– Nem – vágtam rá csakazértis.

– Akkor mi van? Meg akarsz hívni a bulira? – gunyoroskodott, miközben összehajtotta a papírokat, amik már

kijöttek a nyomtatókból. Nyilván nem akarta, hogy lássam.

– Miért, eljönnél velem? – kérdeztem vissza, lehuppanva az egyik székre. – Olyan lenne, mint a West Side

Storyban, kivéve, hogy nem zúgnánk egymásba, és senki sem halna meg. Legalábbis remélem – vicceltem.

– A Barbie-k királynője egy büdös rakpartival? Remek ötlet! – Bár iróniától csöpögtek a szavai, volt bennük

valami más is, amit nem tudtam értelmezni.

– Inkább a Barbie-k lúzere – helyesbítettem. – Alig két órája teljes hülyét csináltam magamból, sőt lassan

hónapok óta minden, amit teszek, olyan, mintha… hát, szart sem ér – mondtam. Mivel nem szoktam csúnya

szavakat használni, külön öröm volt kimondani őket, főleg, hogy emlékeztettek… nos, Jonra, akitől rám ragadtak

a szalonképtelenebb kifejezések. Még a hangsúlyom is olyan volt, mintha ő mondaná. Azt hiszem, kezdtem

beleőrülni az egészbe.

– Beleszakad a szívem a baromi nagy problémáidba!

– Mondd, tudsz nem seggfejként is viselkedni? – vágtam vissza. – Ez a gúnyolódás kezd unalmassá válni.

Problémáim vannak, de annyira nem érdekelnek senkit, hogy kénytelen vagyok egy bunkó rakpartinak beszélni

róluk!

– Mondj egyet!

– Mármint mit?

– Problémát. Lökjed.

Most nem tűnt gúnyosnak, én pedig, mivel nagyon el akartam mondani valakinek, kinyögtem.

– Csináltam valamit, ami miatt szétesett a családom. Öt éve próbálom jóvátenni, de nem megy. Tönkrement,

anyám elhagyta apámat és elvitte magával az öcsémet is. Tudom, hogy minden nap történik ilyesmi, és nem

kellene ennyire kibuknom…

– Így nézel ki, amikor ki vagy bukva? – kérdezte hitetlenkedve. Meglepett, mennyire őszinte a hangja, semmi

szarkazmus, semmi irónia.

Megnéztem magam az egyik sötét monitorban. Semmi furcsát nem láttam.

– Nagyjából mindig így nézek ki – ismertem el. – Begyakoroltam.

– A tükör előtt vagy mi? – nézett rám úgy, mintha próbálna leolvasni valamit.

Hülyén éreztem magam, amiért pont neki mondom ezt, de már nem volt visszaút.

– Igen. Pedig most már nem annyira durva, mint pár hete, amikor még én akartam lenni Miss Tökély. Most

csak én vagyok, vagy legalábbis igyekszem én lenni. Van ennek értelme?

– Tisztázzuk, kavarni akarsz velem vagy csak együtt lógni a karácsonyi bulin? – Vajon hallotta, hogy feltettem

egy kérdést? Ennyit arról, hogy valakit is érdeklek.

– Lógni, semmi kavarás. Felveszel egy szmokingot, én egy ruhát, talán táncolunk, de semmi más. Ne

haragudj, de nem vagy az esetem, ahogy én sem a tiéd. Gondolom, anno csak azért ijesztgettél, hogy bizonyítsd

mennyire biztos vagy a férfiasságodban.

– Meleggyártó mese ide vagy oda, akármikor elviszlek egy körre – vigyorgott rám kajánul. – Csak nevezd meg

a helyet és az időt!

– Nem vagyok az a csak egy körre típus – ráztam meg a fejem. Ez igaz, elvileg Jonnal sem egyszer csináltuk,

és az mindenképpen más volt. Mindegy. – Ha nem akarsz eljönni velem a bálra, csak mondd meg! Túlélem, még

csak a második lennél, aki elutasít.

Az esélyeket mérlegelve nézett rám.

– Azt vágod, hogy ha nem viszlek ágyba, akkor is azt fogom mondani, hogy igen? – Bólintottam, pedig nem

vágtam, de úgy éreztem, nem bánom. Eggyel több pletyka meg sem fog kottyanni. – Oké, le vagy stoppolva.

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Jó. Akkor most add vissza a kulcsomat! És ne nyomtass illegálisan!

Fintorogva dobta a kulcsot az asztalra, majd a papírjaival együtt elindult az ajtó felé.

– Nagyon fent hordod az orrodat – szólt még vissza. – Emiatt volt.

– Mi volt emiatt? – értetlenkedtem.

– Emiatt akartam rád hozni a frászt. Sokszor nem tűnsz másnak, mint egy hideg, arrogáns ribancnak a

legrosszabbak közül. Még akkor is, amikor közöttünk vagy.

– Hát…– néztem rá bambán. – Kösz az őszinteséget.

Vállat vonva elsétált, az ajtót meg nyitva hagyta. Leültem a géphez, amit használt, majd lecsekkoltam az e-

mailjeim. Bennem rekedt a levegő, amikor megláttam, hogy megérkezett a válasz Stuarttól. Remegett a kezem

miközben rákattintottam.

Lacey, legyél december 10.-én, hatkor a kedvenc helyünkön. Ne mondd el senkinek,

és egyedül gyere! Csak miattad csinálom! Persze, hogy még mindig szeretlek!

Várni foglak: Stuart

Bámultam az üzenetre, közben váltakozó érzelmek kavarogtak bennem. Hosszú bekezdésekben írtam le neki

mindent, amit akartam, és ő csak egy ilyen rövid választ ír? Nem magyarázott el semmit, még bocsánatot sem

kért! Gyűlölni akartam mindenért, de lehetetlen volt. A gondolatra, hogy visszajön, legszívesebben ugráltam

volna örömömben. Találkozni fogok vele! De titokban. Miért kell titkolózni? Csakis miattam? De hát…

– Szeplős? – Jon hangja közvetlenül mögülem jött. Gyorsan az egérért nyúltam, és bezártam az üzenetet.

– Jézusom, Jon! – nyögtem elcsukló hangon. Elszorult a torkom, könnyes volt a szemem, mégis boldog

voltam, de egyben ijedt is egy kicsit. – Mit akarsz?

Mióta állhatott mögöttem? Elolvasta az üzenetet? Mire asszociálhatott belőle? Elnéztem a frissen borotvált

arcát, a furcsazöld szemeit, ahogy engem pásztáz, és próbáltam kitalálni, mire gondol.

– Mi van? – ismételtem türelmetlenül. Vártam, hogy Stuartról kérdezzen.

– Beszélni akarok veled. Rólunk.

14. Feltételes kapcsolatba helyezkedés

– Hallgatlak.

Csak ennyit mondtam, miközben megfordultam a forgószékkel, hogy szemben legyek Jonnal. A gondolatot,

hogy Stuart visszajön, nem tudta háttérbe szorítani a megjelenése és a kíváncsiságom, hogy vajon mit akar

beszélni kettőnkről, de azt nem mondanám, hogy nem érdekelt. Fúrta az oldalam a tudni akarás, de úgy tettem,

mintha… nos, mintha az a hideg, arrogáns ribanc lennék, akinek Todd szerint tűnök. Talán át kéne értékelnem a

magamról alkotott képet?

– Mondd a feltételeidet, átbeszéljük – mondta Jon, miközben odahúzott egy másik széket az enyémmel

szemben.

– Milyen feltételeimet? – kérdeztem. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mikor leült, és figyelmesen rám

bámult.

– Szerinted, hogy kellene együtt lennünk? Hogyan akarsz együtt lenni velem? Hallgatom a feltételeidet.

Nem volt szép, de belenevettem a képébe.

– Ez elég hülyén hangzott! – Ő azonban el sem mosolyodott, ugyanúgy nézett rám, talán csak kicsit

neheztelőbben. – Én csak… mint minden normális pár, úgy – mondtam ki.

– Ami azt jelenti, hogy?

– Azt jelenti, amit jelent – türelmetlenkedtem. – Hogy nem tagadjuk le egymást, hogy nem csak színjátékból

csókolózunk. Nem akarom, hogy titok legyen, ha lefekszünk egymással, hanem természetes dolog, hogy

elmondhassam, akinek akarom.

– Mégis ki a francnak akarod elmondani? Kiplakátolnád a klotyóajtókra?

– Nem plakátolnám ki! – csattantam fel. – Miért kell folyton valami idiótának nézned? Azt akarom, hogy ha

kérdezik, hogy mi van közöttünk, ne kelljen hazudnom!

– De ha a kamuzásod lényegében igaz volt, miért kell megint szétpletykálnod?

Összeszorítottam a fogaimat.

– Nem fogom szétpletykálni! Csak elmondom, mondjuk Gabe-nek és…

– Mégis mi köze a meleg expasidnak ahhoz, amit csinálunk, vagy nem csinálunk? Mi köze hozzá bárkinek is?

– Hát… – hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Ennek volt értelme bizonyos szinten. – Szóval te nem akarod,

hogy az emberek tudják?

– Rohadtul nincs közük hozzá, Szeplős! – vágta rá mogorván.

– Mert szégyellsz engem? – kérdeztem rá.

Figyeltem a reakcióit, először dühösnek tűnt, aztán elvigyorodott.

– Ja, annyira taszít a csontos segged, ezért nézlek mindig csak szemből – nevetett.

– Szemét! – húztam fel az orrom, mire közelebb gurult a székkel együtt, és átrántott az enyémből az ölébe. –

Mit csinálsz? – próbáltam megállni nevetés nélkül, de nem ment.

– Mi bajod van, mi? Megint az apáddal vannak zűrök? Akkor szoktál ilyen nyomorult képet vágni.

– Nem szoktam nyomorult képet vágni! – Jon nem a bókok mestere, de ennyire? Különben is, azt hittem, nem

látszik meg rajtam. – És honnan veszed, hogy zűrök vannak az apámmal? Semmi ilyesmit nem mondtam.

Fél mancsával lefejtette az ellenkező kezeimet a másik karjáról, amivel a derekamnál fogva tartott az ölében,

az egyik lábával pedig kibillentette az én jobbomat, amivel kitámasztottam magam, hogy ne tudjon teljesen

magához vonni. Pechemre sikerrel járt, a mozdulatával nemcsak a hátam simult hozzá a mellkasához, de hátrébb

is gurultunk egy darabon tompa puffanással érkezve az egyik kartotékszekrénynek. A legnagyobb döbbenet nem

az volt, hogy Jon csinálta ezt velem, hanem, hogy élveztem az ölelését.

– Ne veszem be az összes trükködet – felelte. – Apád megvert, ezért jöttél hozzám legelőször.

Próbáltam megfordulni, hogy az arcába nézzek, de szorosan tartott, így végül ellazultam.

– Nem vert meg, azért az túlzás. Csak megütött. Egyszer.

– Lényegtelen hányszor ütött meg! – Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. – Nincs joga megütni téged! Ne

beszélj úgy, mintha a te hibád lett volna!

– De nem biztos, hogy nem az volt. Mondtam valami, amit…

– Akármit is mondtál, nem üthet meg! – vágott közbe. A hangja hideg volt és távoli, sőt ellentmondást nem

tűrő. Önkéntelenül is apa védelmére keltem.

– Soha nem ütött meg előtte, csak akkor egyszer. Ez nem olyan, mintha rendszeresen verne vagy ilyesmi.

– Mindig csak egy pofonnal kezdődik – morogta mély meggyőződéssel.

– Apa nem olyan, soha többet nem fog megütni. – Azonban szöget ütött a fejemben, amit mondott. – A

nevelőapád vert téged? – Nem voltam épp tapintatos, másképp is kérdezhettem volna.

– Ha megütött volna, nem hagynám, hogy Hanna vele lakjon.

Igaz, meg Jon nem is tűnt olyannak, akit bántalmaznak. Persze volt kisebb is, sebezhetőbb, de akkor sem

tudtam elképzelni. Hallgattunk egy ideig, mert bár szívesen kérdeztem volna tőle, féltem, hogy elrontom ezt a

pillanatot. Amikor csókot nyomott a fülem mögé, mégiscsak felbátorodtam. Hiszen valamilyen szinten figyelt

rám, különben nem tudta volna megmondani, hogy valami bajom van.

– Szóval akkor most járunk vagy mi? – kérdeztem meg.

– Mi mást csináltunk a múlt hónapban, Szeplős?

– De én nem olyasmire gondolok. Ezentúl nem tagadsz le a családod előtt?

– Azt eddig sem csináltam.

– Akkor mi volt az Hanna ünnepségén? Nem akartál bemutatni, mintha szégyellnél. Nem akarok a cikis titkod

lenni!

– Komolyan azt hiszed, égő nekem veled lenni? – szorított meg a karjaival. – Figyelj, mert többször nem

mondom el: összességében bejössz nekem. Nem tartalak cikisnek. Nem mondom, hogy nem vagy baromira

idegesítő meg érzékeny – úgy mondta az érzékeny szót, mintha a főbűnök egyike lenne –, de látok rá esélyt,

hogy jól meglegyünk egy darabig.

– Egy darabig? – ismételtem. Nem tetszett ez nekem. – Csodálatosan hangzik, hogy ennyire előre tervezel,

Jon! – gúnyoskodtam.

– Túl különbözőek vagyunk. Te is tudod ezt. Az apád kiakadna, ha…

– Te csak ne gyere az apámmal! – fortyantam fel. – Tud rólad, és egy rossz szót sem szólt! Az én családomnak

nincsen kifogása! – Oké, ez erős túlzás volt, mert ha apa tudott volna Jon viselt dolgairól, tényleg kiakadt volna.

Ugyanakkor nem terveztem, úgy bemutatni, hogy: Ő itt Jon, apa, tizennégy évesen megpróbált megölni valakit

egy csavarhúzóval. Ja, és javítóban is volt autólopásért. Egyébként mi a vacsi?

– Remélem, bemutatni nem akarsz – mondta kelletlenül.

– És mi van akkor, ha igen? – kérdeztem vissza. – Egy normális kapcsolatban…

– Figyelj, Szeplős! – vágott közbe. – Egyezzünk meg pár feltételben. Egyes: nincs pletykálkodás. Nem

hiányzik, hogy a meleg expasid megint a nyakamra járjon…

– Mikor járt a nyakadra? – lepődtem meg, de mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.

– Kettes: nem fogok hirtelen a romantikus hősöddé változni, ne is számíts olyasmire, hogy verseket írok

hozzád, vagy…

– Kedvesebb leszel, mint amilyen eddig voltál – morogtam.

– Volt rá egy hónapod, hogy megszokd – kihallottam a hangjából, hogy vigyorog. Végül is igaza volt,

megszoktam már. Nem vártam el viharos szerelmi vallomásokat, bár egy-két bók nem ártott volna. Mindegy. –

A harmadik: vannak magánügyeim, nem akarom, hogy állandóan a nyakamon lógj, ha olyasmi van, amibe nem

foglak beavatni.

Hát, ez egy cseppet sem volt kedves. Igazi Jonos megszólalás. Szerettem volna visszavágni valamivel, de már

folytatta is. Úgy tűnt, nagyon beszédes kedvében van.

– Cserébe bemutathatsz az apádnak, anyádnak, akár a nénikéd kutyájának is, ha ehhez van kedved. Én is

összeismertetlek az anyámmal meg Hannával, amikor megint összefuttok. – Elmosolyodtam, mert nem azt

mondta, ha megint összefutok, hanem, amikor majd találkozom velük. – Ha elmegyünk valahová, néha

kiválaszthatod, mit akarsz csinálni – folytatta, mire elfojtottam egy nevetést –, de nem járok bulikra és nem

táncolok.

– Beleértve a karácsonyi bált? – kérdeztem rá.

– Beleértve azt is – vágta rá. Legalább nem kell majd lemondanom Toddot, mondjuk egyébként sem

képzeltem, hogy Jon majd elvisz a bálra. – Más nem jut eszembe, egyelőre csináljuk így – mondta végül.

– Jó – egyeztem bele. – De fenntartom a jogot, hogy később még beszéljünk a feltételekről, amik felmerülnek.

– A francba is, nem te lennél, ha nem mondtad volna ezt! – mondta elégedetten.

– Ez úgy hangzott, mint egy bók – figyelmeztettem. – Vigyázz, mert mindjárt átmész romantikusba! A végén

még kicsúszik a szádon, hogy olyan a szemem, mint az ég kékje.

Nevetett, majd elengedett, amit bátorításnak fogtam fel, hogy szembeforduljak vele végre.

– Csak, hogy tudd – mondtam önérzetesen, mielőtt megcsókoltam –, te sem vagy olyan jó pasi, mint

amilyennek hiszed magad!

Az ebédszünet végéig csókolóztunk, aztán ment a következő órájára, és bár még mindig tele volt a fejem

Stuarttal, azért vidáman gondoltam arra, hogy Jon és én végre igazából is járunk. Azért ez több mint amire

számítottam, soha nem hittem volna, hogy egyszer itt fogunk tartani.

A~Sz~S~E

A barkácsüzletben óriási volt a hajtás, apa ide-oda futkosott, hogy segítsen a vevőknek, míg Beth, az egyik

pénztáros türelmetlenül pittyegte be a vevők holmiját a pénztárgépbe, közben pedig ingerülten telefonált valami

eltévedt szállítmány ügyében. Egy ideig csillagokat vagdostam ki ezüstpapírból, amit a karácsonyi izzósorhoz

akartam hozzápasszítani, de aztán úgy döntöttem, hogy segítek valamit, már ha tudok.

Beth örömmel adta át a telefont, hogy intézzem csak én annak a bizonyos meg nem érkezett faárunak az ügyét.

Ez leginkább abból állt, hogy a fakereskedés egyik vonalról a másikra kapcsolgatta a hívást, és próbálták

kideríteni, mi van a Fowler rendeléssel. Majd egy órával később kiderült, hogy a rendszerük egyetlen rendelést

sem regisztrált tőlünk október közepe óta, és mivel nem tudtam megadni a napját, amikor apa elküldte nekik

faxon, megkértek, hogy telefonáljak, amikor megtudom, addig semmit nem tehetnek. Dühös voltam, hogy így

leszereltek, ezért megkértem apát, keresse elő, hogy a pontos dátummal tudjak reklamálni.

Ahogy apa lezuttyant az irodába a papírjai közé, hirtelen öregnek és fáradtnak tűnt. Megfontoltan kezdett

keresgélni a sok jegyzet meg számla között, amik máskor mind katonás rendben szokták állni. Sosem

gondoltam, hogy az otthoni dolog hatással lehet a munkájára, pedig nyilván ez volt a helyzet. És sajnáltam érte

apát.

Végül kiderült, hogy mi a probléma, el sem faxolta a rendelést. Az orra alatt átkozódva kezdett bele egy

másikba, kiegészítve azokkal a holmikkal, amik azóta elfogytak. A rá igazán nem jellemző szétszórtságot igazán

nem hagyhattam szó nélkül.

– Valami baj van az üzlettel? – kérdeztem végül. – Minden olyan… szétesettnek tűnik.

– Nincs baj, Lacey, ne aggódj! – mormolta rám sem figyelve, mintha csak egy gyereket hessegetne el.

– Szeretném tudni, ha valami baj van, apa! – ellenkeztem. – Egy család vagyunk, tudnom kell!

Felnézett rám, mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok. Talán attól döbbent meg, hogy előjöttem a

család kártyával.

– Azért tűnik szétesettnek minden, mert rám jár a rúd mostanában, de tényleg ne aggódj! Kézben tartom a

dolgokat – hevesen maga elé húzott egy papírt, de közben levert pár másikat.

– Pedig úgy néz ki, hogy csak ide-oda futkosol. Mi történt? Hol vannak a többiek? Hol van Hilda és Jervis?

Miért te intézel mindent?

– Jervist ki kellett rúgnom, mert rendszeresen elemelt néhány dolgot, Hilda pedig csak kettőig van, tudod jól.

– Jervis lopott? Micsoda mocsok! – Sosem bírtam a hapsit, olyan sunyinak tűnt, és ezek szerint tényleg az

volt.

– Igen, ráadásul próbálta tagadni, még amikor lebukott akkor is.

Mire észbe kaptam apa és én az alkalmazottak műszakjairól, a szóba jöhető új emberekről és a

fenyőiskolánkról beszélgettünk, mint két egyenlő fél. Próbáltam nagyon figyelni, hátha eszembe jut valami olyan

megoldás, amivel segíthetek, de ment ez apának egyedül is. Láthatóan már jó előre kigondolt mindent, csak

kivitelezni nem jutott ideje. Meglepett, hogy mindent elmesélt nekem, örültem, hogy dacára a hétvégén

történteknek még képesek vagyunk normális kommunikációra. Bár vártam, hogy kérdezzen Stuartról, nem tette

így én sem hoztam fel a témát.

Mivel elbeszélgettem az időt, és a díszítés is tovább tartott, mint gondoltam, úgy döntöttem, a téli gumik

ráérnek, először Richez megyek. Jókedvű voltam egészen addig, amíg oda nem értem.

Ric nagymamája nem volt otthon, ezért már eleve rossz esélyekkel indultam, hiszen a nagyi jelenléte nélkül

mindig feszültebb volt közöttünk a légkör. Ric most is harapós kedvében volt, de nem akartam hagyni, hogy az

én hangulatom is elrontsa, igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy folyamatosan próbál belém

kötni. Minden egyes fogalmazási javaslatomra valami kis gúnyos beszólással reagált, de a biztosítékot csak

akkor verte ki nálam, amikor az értékelésekre terelődött a szó.

A decemberrel én is kézhez kaptam a felügyelő tanártól azt a két oldalas kérdőívet, amit ki kellett töltenünk a

tanulópárunkról. Ric ezt nyomta az arcomba. Az első oldalán egytől ötig kellett pontozni bizonyos mondatokat,

például, hogy „Elégedett vagyok a tanulótársammal” vagy „A tanulótársam odafigyel rám”, amik mellett csupa

kettes és hármas sorakozott. A tanulótársammal való kommunikáció jól működik mellett viszont egyes volt, ami

az én szerény hármasomhoz képest, ami a legalacsonyabb szám, amit adtam neki, elég rosszul mutatott.

– Mi a fene bajod van? – kérdeztem hitetlenkedve. – Az, hogy szerinted egyes a kommunikációnk, csakis

miattad van! Én beszélek eleget, te hallgatsz folyton, mint valami ütődött!

– Ütődött a…– itt valami nagyon csúnya szót használt, amit nem ismételnék el, de ahogy meghallottam,

tudtam, hogy ő is alaposan bedühödött rám. Furcsamód a sok veszekedés ellenére, amiben mostanában részem

volt, akartam, hogy ez is megtörténjen.

– Pedig úgy viselkedsz, mintha az lennél! Ha velem van bajod, akkor mondd a szemembe, ne a tanítási

módszereim szóld le!

– Ezek szerint vannak tanítási módszereid? Bocs, hogy ha eddig nem tűnt fel! – Ez sunyi volt.

– Ha figyelnél rám, feltűnt volna! – vágtam vissza.

– Ha lett volna mire figyelnem – helyesbített. – Nem fogok hazudni, csak hogy megmentsem a segged! –

Miért jönnek a rakpartiak mindig az én seggemmel? – Ahogy nem fogok részt venni a játékaidban sem! Sznob

lotyó!

Oké, ez viszont fájt. Hogy vághat ilyesmit a képembe, amikor nem is ismer?

– Minden tőlem telhetőt megtettem, Ric! – próbáltam a lelkére beszélni (bár akkor úgy érezem, nincs neki). –

Ne hidd, hogy nem lett volna más dolgom…

– Végigfeküdni pár rakparti ágyat? – kérdezte gúnyosan.

– Veled ellentétben, én még egy rakparti ágyban sem feküdtem! – közöltem vele lesajnálóan. Ha sznobot

akart, hát tessék! – És nem is tervezem, mert a tapasztalataim szerint mindegyik tök olyan, mint te!

Dühösen kapkodtam össze a cuccaim, hogy mielőbb elhúzzak innen.

– Persze, mert te annyival különb vagy nálunk, igaz? Te, aki még egyik pasidat sem engedted be a házatokba?

– Rápillantottam, mire rájött, hogy ezzel megfogott. – Ennyire szégyelled Jont, hogy még azt sem tudja, hol

laksz?

– Jon tudja, hogy hol lakom! – Ám ebben nem voltam biztos. Elvileg tudhatja annak ellenére is, hogy még

soha nem járt nálunk.

– Talán Toddal kevered össze, vagy valaki mással – folytatta szarkasztikusan. – Tudod, akiket

végigkérdeztem, nem tudták megmondani.

– Te miért akarod tudni, hogy hol lakom? – Annyira dühös voltam, hogy megint olyasmit vágtam valaki

fejéhez, amit nem kellett volna. – Csak nem ki akarsz rabolni?

Ami különben egy hülye ötlet, az utcánk tökre biztonságos, még a polgárőrség is járőrözik néha, plusz a

szomszédok mindenre figyelnek. Már akkor kiszúrnának egy rablót, ha betenné a lábát a környékre. Nálunk már

az is főben járó bűnnek számít, ha valaki dohányzik az utcán, mert ezzel zavarja a nem-dohányzókat, akik

többségben vannak. Komolyan, néha tiszta Stepford az egész. Persze most jól esett Richez vágni egy

baromságot, mert legalább ő is kiakadt, mint én.

Kiabáltunk egymással, ő azt, hogy többet ne jöjjek hozzá, én meg azt, hogy nem is akarok, a suliban rögtön

vissza fogom mondani az egész mentorkodást. Aztán kirohantam, és hazahajtottam.

A legrosszabb az egészben, hogy estére rájöttem, hogy talán igaza van. Többet is foglalkozhattam volna vele,

csakhogy fogalmam sem volt róla, hogy igénye van rá. Hülye rakpartiak meg a hülye igényeik! A külön

asztalokra is igény volt, mégsem használta őket senki, de ha visszavennénk őket, ők lennének az elsők, akik

reklamálnának! Mint most Ric is. Sznob lotyónak nevez, de amikor a suliban dumálni akartam vele, hagyta,

hogy a barátnői kigúnyoljanak, meg röhögjenek rajtam. Hol igazság ez? És miért nekem kell annak a félnek

lennie, aki belátja mindezt? Nem akartam belátni!

Bár majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog keresni, Jon hívását vártam egész este, hátha, amikor hazaér

a munkából eszébe jut a barátnője, de csak hiú ábránd volt az egész. Ahogy belegondoltam rájöttem, hogy Gabe

sem hívott vissza, pedig írtam neki egy üzenetet, hogy beszélni akarok vele. Sőt, nem is láttam őt egész nap, csak

távolabbról, mintha kerülne engem. Elhatároztam, hogy másnap mindenképpen beszélek vele, egyelőre Kenzie

maradt az egyedüli vigasztalóm. Igaz, nem mondtam el neki, hogy mi volt Ricnél, de már azzal jobb kedvre

derített, hogy nem győzte mondani, mennyire tudta, hogy Jon meg én össze fogunk jönni. Persze ő mindenre azt

mondja, hogy előre tudta, meg hogy különleges érzéke van az ilyesmihez, de ezúttal próbáltam el is hinni neki.

A~Sz~S~E

A dolgok már olyan régen kicsúsztak az irányításom alól, hogy meg sem próbáltam újra úrrá lenni a helyzeten,

egyszerűen meghaladta az erőmet a dolog. Reggel együtt reggeliztem apával, és arra gondoltam, mi sem

egyszerűbb, mint titokban tartani Stuart érkezését, hiszen eszébe sem volt senkinek, hogy rákérdezzen, nem

beszéltem-e meg vele egy titkos találkozót. Ugyanakkor mi van, ha apa azért kedvesebb velem, mert mégis

rájött, hogy szeretne többet tudni, csak épp nem mondja ki? Persze ez mindegy volt, hiszen nem mondhattam el,

egyszerűen nem kockáztathattam, így még csak nem is gondoltam Stuartra, legalábbis, amikor más is velem volt.

A suliba érve Gabe keresésére indultam, hogy személyesen avassam be abba, hogy Jon és én igazából is

járunk. Nem szétpletykálni akartam, ahogy Jon nevezné, csak pár szóban vázolni a helyzetet. Hiszen a legjobb

barátomként igenis köze van hozzá, nem igaz? Plusz talán pozitívan hatott volna a barátságunkra, ha látja, hogy

nem fogom újra letámadni, mint a múltkor.

Tehát épp Gabe-et kerestem – hol vannak már azok a szép idők, mikor még minden reggel a szekrényemnél

várt, és megdumáltuk az aktualitásokat? –, de helyette Jesse-be futottam bele. Épp egyedül volt, ami nagy szó,

mert vele aztán mindig lóg valaki.

– Szia! Nem láttad Gabe-et? – kérdeztem tőle. Úgy nézett rám, ahogy én nézhettem rá, biztos vagyok benne,

hogy mindketten azon filóztunk, hogy, a másiknak ki kellene maradni Gabe ügyéből. Sajnos én álltam vesztésre,

mert csak legjobb barát szinten helyezkedtem el, míg Jesse kapcsolat volt.

– Jó, hogy összefutunk, úgyis beszélni szerettem volna veled – mondta végül.

Ez nem hangzott túl jól, de azért bólintottam.

– Igen? – Körülnézett, mintha lehetséges hallgatózókat keresne, majd visszapillantott rám.

– Gabe nehéz időkön megy most keresztül, Lacey. Ne sértődj meg, de nem tudnál egy kicsit háttérbe húzódni?

Tudom, hogy a te problémáid is fontosak, de Gabe-et felőrli, ha még miattad is aggódnia kell. Fontos vagy neki,

és azt is tudom, hogy ő is az neked, épp ezért is kérlek most arra, hogy ne terheld le a gondjaiddal. Ha akarod, itt

vagyok én, átjöhetsz, beszélgethetünk, és…

További csomó blabla. Persze ezerszer megígértem magamnak, hogy többet nem teszek úgy, mintha semmi

probléma nem lenne, de most muszáj volt. Ez igenis gáz volt, de nem mutathattam ki! Hiszen sosem gondoltam

végig igazán, hogy problémát jelenthetek Gabe-nek, mármint, hogy az esetleges gondjaim jelenthetnek azt.

Borzalmas érzés volt. Könnyedén megígértem Jesse-nek, hogy majd vele beszélek, ha összeroppanni készülök –

milyen hülye ötlet ez? Jesse nem a legjobb barátom, még simán a barátomnak sem tudom nevezni, inkább jó

ismerős, akivel egyszer jártam is –, aztán már mentem is volna az egyéb Gabe-mentes dolgaimra, amikor ránk

talált ő.

– Hé, miről beszélgettek nélkülem? – Vetett egy szeretlek-de-még-nem-csókolózunk-nyilvánosan pillantást

Jesse-re, majd nekem nyomott puszit az arcomra. – Mi az, Lace? Valami baj van? – komorodott el.

Felőrli, ha még miattad is aggódnia kell – sugallta újra Jesse tekintete.

– Dehogy – vágtam rá. – Én csak… épp azt meséltem Jesse-nek, hogy Jon és én megpróbáljuk együtt, de

mivel ez egy titok, nem is mondhatok többet.

Gabe-nek mondhatni leesett az álla. Sikerült alaposan megdöbbentenem, mintha ezt sosem gondolta volna

rólam.

– Komolyan? – hajolt közelebb lehalkítva a hangját. – Mikor történt ez?

– Tegnap – mondtam egy pillanatnyi hezitálás után. – Ebédszünetben beszéltük meg, hogy talán jó lenne. De

Jon nem akarja nagy dobra verni, szóval…

– Miért nem? Titok, hogy randizgatni kezdtek? – Jesse-t figyeltem, akit mintha dühített volna, hogy Gabe

ennyire érdeklődik, pedig ez nehezen volt egy probléma, amin idegesítheti magát, elvonja a figyelmét, vagy

tudom is én mi. A srác jelenlétében valahogy nem tudtam úgy beszélni Gabe-bel, mint máskor.

– Bonyolult – feleltem kitérően. – Majd máskor beszélünk róla, jó?

– Mikor? – kérdezte Gabe elhúzva a száját. Talán az járt a fejében, ami nekem, hogy a mikor nálunk

mostanában elég ritka.

– Hát… majd… – Ha Jesse nem lesz jelen, ha nem leszek terhedre a problémáimmal, ha újra a legjobb

barátom leszel. Mindegyik opció lehetetlennek tűnt, hiszen még Jesse is mindig jelen van, legfeljebb csak Gabe

fejében, de akkor is.

– Jó, majd hívlak – mondta némileg csalódottan. Mindketten tudtuk, hogy nem fog. Sosincs rá ideje, energiája

vagy csak egyszerűen kedve.

Elköszöntem az exeimtől, és elvánszorogtam valamerre. Az úti cél a szekrényem lett volna, legalábbis azt

hiszem, de végül Jon mellkasának ütköztem. Fel sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, ő az, elég volt levegőt

vennem, hogy érezzem. Tengervíz és motorolaj egy kis szappannal. Imádtam, komolyan jobb kedve derített.

– Jó illatod van – motyogtam, miközben átöleltem, majd felnéztem rá, hogy megcsókoljam (hiszen mégiscsak

a barátom, ennyit csak szabad), de a dühös arcát látva meggondoltam magam.

– Hol voltál? – kérdezte metszőn.

– Tessék? Itt voltam, alig negyed órája értem…

– Este! Hol voltál este? – Fogalmam sem volt, miért dühös. Hülyén kezdtem érezni magam, amiért

rácsimpaszkodom, mint valami idióta. Elhúzódtam.

– Otthon. Miért? – Arra gondoltam, talán Ric mondott neki valamit rólam.

– Miért nem jöttél át? – türelmetlenkedett

– Hogy? Mármint… hozzád? – Úgy nézett rám, mintha komplett elmebeteg lennék, és talán igaza volt.

– Igen, erre vagyok kíváncsi! – morogta.

– Nem beszéltük meg, hogy menjek. Nem is…

– Eddig sem volt ledumálva, mindig jöttél – vágott közbe. Ez igaz, mégis, eszembe sem jutott átmenni.

– De az még azelőtt volt, hogy az anyukád rajtakapott minket, és… az utóbbi napokban sem mentem át, már…

– Egy hete, tisztában vagyok vele – fejezte be.

– Igen – biccentettem rá. – Szóval miből gondoltad, hogy átmegyek, ha egyszer nem beszéltük meg? Emiatt

nem lehetsz rám dühös, bolondság lenne.

Mély levegőt vett.

– Szíveskednél ma átjönni? – kérdezte kicsit gúnyos éllel.

– Szíveskednék – mosolyogtam rá. – Nyolc után?

– Jöhetsz akármikor, már nem dolgozom – közölte minden-mindegy hangon.

– Micsoda? Kirúgtak? Mekkora szemétség! – hitetlenkedtem, mert bár mondta, hogy úgy érzi, ki fogják rúgni,

mégsem gondoltam bele. – Akkor most mi lesz?

– Megoldom – vont vállat.

Ja, persze. Mindent egyedül old meg. Tudhattam volna! Pár pillanatig néztünk egymásra, míg végül kiböktem.

– Tudod, hogy hol lakom? – Vágytam rá, hogy igent mondjon, és Ricnek azért se legyen igaza, de Jon újra

vállat vont.

– Nem pontosan. Mert?

– Gondoltam, ezúttal jöhetnél te hozzánk. Ha úgyis ráérsz, főzhetnék valamit, megmutatnám a szobámat…

segíthetnél átcserélni a nyári gumijaimat a télire. – Ezt csak azért tettem hozzá, mert valahogy úgy tűnt, nem

tetszik neki a felvázolt program randiszerűsége.

– Mi van, nem tudsz kereket cserélni? – Ez nem jött be.

– Tudok kereket cserélni! – vesztettem el a türelmem. – Csak azt akarom, hogy gyere át!

– Mi bajod a mi házunkkal?

– Neked mi bajod az enyémmel? Nem tudod, hol lakom, szóval ideje, hogy megtudd. Legalább nem fogsz

majd panaszkodni Ricnek, hogy fogalmad sincs, milyen a csajod háza!

Felvonta a szemöldökét.

– Ezt mikor is csináltam? – Meg mertem volna esküdni, hogy bár nem mosolyog, belül röhög rajtam.

Válaszként csak mormoltam valamit. Miért ilyen nehéz vele? Nem értettem, miért ragaszkodik hozzá, hogy

csakis az ő házukban lógjunk. Ha már randikra nem jártunk, legalább egy kicsit lehettünk volna nálunk is.

Tévézni és szexelni ott is tudunk, mást meg eddig nem igazán csináltunk.

Arra eszméltem, hogy megragad és megcsókol, mint valami kiéhezett szexmániás, akit nem zavar, hogy ott

van körülöttünk az egész suli. A fura az egészben, hogy engem sem zavart, a testiség közöttünk eddig az

egyetlen olyan dolog, amiben jól megértjük egymást. Igaz, azért vannak jó pillanataink szex nélkül is, de

alapjában véve nem nagyon vagyunk egy hullámhosszon.

– Akkor ma délután kell bevágódnom a családodnál? – kérdezte végül, miután jóformán remegősre csókolt.

Meg kellett támaszkodnom a mellkasán, míg visszanyertem a józan eszemet.

– Nem hiszem – feleltem, nem mutatva mennyire izgatottá tesz a gondolat, hogy eljön hozzánk. Gabe-en kívül

még nem volt pasim, akinek megmutattam volt a házunk, és ő nem számít úgy, mert gyerekkorunk óta ismerte. –

Apa csak későn jár haza, anya meg Lucky pedig nem fognak hirtelen felbukkanni, úgyhogy csak ketten leszünk.

– Ha főzöl, cserébe hagyd rám a kerekeid! – Még egy rövid csókot nyomott a számra, majd ment az óráira.

Addig bámultam utána, amíg rá nem jöttem, milyen szánalmasan odavagyok érte – vagy épp a

csóktechnikájáért –, aztán én is tovább álltam.

A~Sz~S~E

A diáktanácsság türelmetlenül bámult engem, ugyanis Todd nem jelent meg az ülésünkön. Sajnos fogalmam

sem volt róla, hol lehet, úgyhogy teljesen feleslegesen csinálták. Végül felszusszantam.

– Talán kezdjük el nélküle a karácsonyi bál úgyis sokáig napirenden lesz.

Sabrina lekezelően nézett rám.

– Véleményem szerint egy tanácstagnak nem szabadna kihagynia egy ilyen fontos ülést, főleg nem valami

hülye verekedés miatt.

– Milyen verekedés? – kérdeztem meglepetten. Pedig Todd olyan jól haladt!

Sabrina olyan mosolyra húzta a száját, amit nyilván Darcytól tanult el.

– Nem vagyok biztos benne – kezdte, ami azt jelentette, hogy száz százalékosan tudja –, de mintha Jon

Spencerrel verekedett volna össze, mindketten büntetésben vannak.

Többen bólintottak, amitől legalább értelmet kapott a sok csúnya pillantás, hiszen a két fiú nevét leginkább az

enyémmel együtt hallani mostanában. De hogy tényleg összeverekedtek volna? Ez biztosan csak egy hülye

pletyka.

– Öt perc türelmet kérek – mondtam végül, és elrohantam, hogy utánanézzek a dolgoknak.

A büntetőteremben Jonon kívül csak két nem rakparti srác volt, a többiek mind őket dobálták nyálas

papírgalacsinokkal, miközben a felügyelőtanár unottan újságot olvasott. Különben néma csend volt, szerintem

még nem jött rá az iskolavezetőség, hogy a csend a rakpartiak egyik nagyon erős fegyvere. Tökéletesen tudják

használni. Hamar kialkudtam Toddot, mondván, hogy nagyon-nagyon fontos ülésünk van, ezt igazán nem

mulaszthatja el, aztán már csak Jont kellett valahogy kihoznom.

– És öhm, lehet, hogy szükségem lenne az egyik erős fiúra – próbálkoztam. – Lehet, hogy cipekednünk kell,

mert…

Nem kellett kitalálnom, mi a fenét cipeltetnék Jonnal, mert a tanár csak jóváhagyólag biccentett, mire Jonnak

is intettem, hogy jöjjön, a két fiú nem habozott, azonnal elindultak az ajtó felé. Pár rakparti srác szalonképtelen

megjegyzéseket tett (mire a felügyelőtanár fejenként még öt perccel sújtotta őket), de egyikünk sem törődött

velük.

– Szóval tényleg vannak előnyeid mi, bálpartner? – vigyorgott Todd a folyosón, de nem rám, Jont idegesítette,

méghozzá az utolsó túlságosan is kihangsúlyozott szóval.

Jonra pillantottam, és rögtön leesett, mi történhetett kettejük között.

– Ez probléma neked? – Láthatóan nem számított rá, hogy igaz a dolog. Lehet, hogy mondanom kellett volna?

– Azért meglepő ez az éles váltás – Todd határozottan idegesítő volt. – Brooke után egy Barbie.

Mi? Ki az a Brooke? Jon pillantásából ítélve Todd rossz témát taposott éppen.

– Menj előre az ülésre, már mindenki rád vár! Mondd, hogy egy perc és ott vagyok! – kértem határozottan,

majd mivel visszaszólni készült, hozzátettem. – Tartozol nekem, amiért kihoztalak. Ha most eltűnsz, el van

felejtve.

Így hát harminc másodperc múlva kettesben maradhattam Jonnal.

– Szóval, probléma, hogy Toddal megyek a bálba? Csak, mint ismerősök megyünk, semmi személyes. Ugye

nem emiatt verekedtél össze vele? – nézegettem az arcát, de nem láttam ütésnyomot vagy akár azt, hogy be lenne

dagadva a szája.

– Nem ütöttem meg senkit – mondta végül. – Csak hülyét csináltam magamból.

Fúrta az oldalam a kíváncsiság, mégis mi történhetett pontosan. A képzeletemben Todd volt a gonosz fél, az

erkölcsiemet sértő módon beszélt rólam, mire Jon a becsületem megvédésére sietett. Tudtam, hiába is kérdezném

meg, hogy volt valójában, Jon úgysem kezdene részletes mesélésbe.

– Sajnálom, hogy nem mondtam. Pont azelőtt volt, hogy beszéltünk tegnap, és teljesen kiment a fejemből. –

Főleg mivel elsősorban Stuarttal voltak tele a gondolataim.

– Na, menj a dolgodra! – mordult fel még mindig mogorván.

– Nem is kapok búcsúcsókot? – Addig bámultam rá, míg kaptam egyet, csak azután siettem el, a vállam felett

visszaszólva. – Találkozunk nálunk!

Ami kicsit később volt, mint számítottam rá. Az ülés karácsonyi bál témája sokáig eltartott, utána pedig még

muszáj volt elővenni a miért nem ül egy rakparti sem az ebédlőben témát, így mire hazaértem, Jon már úton is

volt hozzánk. Felrohantam a szobámba, hogy eltűntessem a rumli nagy részét – azért nem volt olyan vészes, de

pár dolgot össze kellett dobnom –, leérve pedig már hallottam a motorjának hangját.

Figyeltem a reakcióját, ahogy végignéz a tökéletes előkertünkön, és azt kívántam bár lenne legalább egy

elcsúfító vakondtúrásunk.

– Van egy kis baj – mondtam, amikor már a nappaliban voltunk. – Még nem volt időm főzni, úgyhogy két

lehetőség van, gyorsan összeütök valamit, és körbevezetlek azután, vagy csinálhatjuk most is, viszont akkor

később eszünk.

Sokat sejtető vigyor jelent meg az arcán.

– Csináljuk most – lépett közelebb hozzám, hogy átkaroljon. – Mutasd meg a szobád, utána kiegyezek egy

szendviccsel is.

Aljas módon csókolgatni kezdett, mire azon kaptam magam, hogy már a szobám felé tartok, közben meg

épphogy ruhákat nem hajigálunk szanaszéjjel. Szerencsére annyira eszemen voltam, hogy emlékezzek rá, apa

nem örülne egy gazdátlan pólónak a lépcsőn. Vagy akármilyen más ruhadarabnak.

Úgy egy órával később felkelni igyekeztem, hogy csináljak pár szendvicset, mert én is eléggé megéheztem.

Jon azt mondta, nem biztos, hogy érdemes felöltöznöm, ezért csak a bolyhos köntösömbe bújtam, és

reménykedtem, hogy apa nem fog pont most hazaérkezni. Volt vagy három óránk a szokásos időpontjáig.

Amikor visszaértem a tálcával Jon a falamat borító fényképeket nézte. Jó sok képem volt Kenzie-ről, de még

több Luckyról és Gabe-ről. Jon egy olyat bámult épp, amint Gabe és én ölelkezünk. Csak baráti ölelés volt,

semmi olyasmi, ami még a járásunk alatt készült, azokat már mind eltűntettem, ahogy annak idején Stuart képeit

is. Amikor Jon felém fordult, azt hittem, hogy a képekre tesz megjegyzést, de helyette a romantikus regényre

bökött az éjjeliszekrényemen.

– Nem az a könyv, amit kinézek egy csajról, akinek olyan filmjei vannak – pillantott a DVD-gyűjteményemre,

ami csupa romantikus regény témamentes darabból állt. Letettem a tálcát.

– Hát, legalább a könyvemben legyen valaki, aki csupa szép dolgot mond a hősnőnek. Különben is, álmodozni

csak lehet, nem?

– Álmodozni miről? – horkantott felkapva a könyvem, hogy elolvassa a hátulját. Úgy tette vissza, mintha

megégette volna a kezét. – Egy rakás szar.

– Én legalább olvasok – vágtam vissza. – Te otthon maximum a tankönyveidet tudod, vagy az óvszeres doboz

hátulját.

– A dobozon fontos információk vannak – közölte velem. – Például, hogy nem nyújt száz százalékos

védelmet. Nem gondoltál rá, hogy máshogy is kellene védekeznünk?

– Istenem, Jon, kábé ezer felvilágosító órán vettem részt. Tudom, hogy az óvszer nem a legtutibb módszer,

megjegyzem, jókor kezdesz aggódni. Ennyi idő alatt akár teherbe is ejthettél volna – idéztem az anyukáját. Mivel

nem találta viccesnek, hozzátettem. – Két éve tablettán vagyok. Most, hogy ezt megbeszéltük, akár…

Nem tudtam befejezni, ugyanis Jonnak is megvoltak a tervei, amik annyira nem is ütköztek az enyémekkel.

Sőt, egyetlen rossz szavam sem lehetett, hiszen végre igazából is jártunk. Legalább bűntudatot nem kellett utána

éreznem.

15. Amiről szó sem esett I.

Fura dolog, hogy az életem egy része mennyire hatással volt a többire. Jon és én annyira jól megvoltunk,

amennyire csak lehet, ettől pedig olyan boldog voltam, hogy nem tört le a többi problémám, sőt még inkább

igyekeztem egyenesbe hozni a dolgokat. Ric és én a hétvégéig nem beszéltünk egymással, de valamiért

megváltoztatta a jelentését rólam. Hallogattam a kettőnk ügyét, amíg Jon meg nem kérdezte, miért bámulom

annyira Ric nagyijának házát. Elmeséltem neki, mi volt legutóbb, ő pedig azt mondta, nem kellene haragudnom

Ricre (és természetesen azt is, hogy szerinte nem vagyok sznob lotyó, bár az elején ő is ezt gondolta rólam – de

ez most nem tartozik a tárgyhoz). Tehát a szombatot úgy indítottam, hogy beszéltem Rickel.

– Mit akarsz itt? – Ez volt az első kérdése, amikor kinyitotta az ajtót, viszont nem volt olyan elutasító, mint

máskor.

– Beszélnünk kellene – mondtam. – Miért nem kérted, hogy cseréljenek le? Láttam az értékelésedet.

Vörösödő arccal vont vállat.

– Nekem se mindig van igazam. – Ami már majdnem egy bocsánatkérés volt. Talán ő is megbánta a vitát,

ahogy jómagam

– Én is sajnálom, amit mondtam – ismertem el. – Ha akarod, vasárnap délután ráérek, átbeszélhetnénk az

egészet.

– Tőlem – egyezett bele, miközben a vállam felett a rám várakozó Jonra nézett. – Randizni mentek, vagy mi?

– Igen – feleltem, hiába is próbálva kizárni a jókedvet a hangomból.

A második randinknak ígérkezett. Az első előző nap volt, Jon elvitt az étterembe, ahol az anyukája dolgozik,

és hivatalosan is összeismertetett vele (úgy mutatott be, mint barátnőjét), utána meg hamburgert ettünk, aztán

végre meg mertem kérdezni, ki az a Brooke.

Jon csak rám nézett, megcsóválta a fejét, majd elmosolyodott egy olyan igazi, édes mosollyal, amit eddig csak

nagyon ritkán kaptam tőle, de ahogy mindig, az egész testemben forróság buzogott fel a látványra.

– Az egyik exem – felelte. – De ha kérdezgetni kezdesz róla, én is végigkérdezlek a tieidről.

Nem kérdeztem (még csak az kellene, hogy Gabe-ről és Jesse-ről kérdezzen!), helyette kitaláltam a szombati

randit, ugyanis Jon az mondta, rám bízza, mi legyen az, főleg, hogy visszük a testvéreinket is. Szóval könnyű

volt mindent elfelejteni Ricnek, mert annyira izgatott voltam. És persze vidám.

– Akkor vasárnap találkozunk, jó?

Rábólintott, így végre elindulhattunk Luckyért. Hanna nem örült nekem, hát még annak, hogy a hátsó ülésen

kell ülnie, ráadásul, amikor megtudta, hogy az öcsém is jelen lesz, úgy felfújta magát, hogy egészen

belevörösödött. Luckyval könnyebb volt a helyzet, amikor megmondtam neki, hogy az új barátommal akarom

összeismertetni, azt mondta, oké, csak ne csókolózzunk előtte. Ezzel legalább ki tudtam egyezni.

Amikor odaértünk anyáék háza elé, legnagyobb meglepetésemre anya is lejött Luckyval. Ugyan azt állította,

hogy csak le szerette volna kísérni a kisfiát, átláttam rajta, naná, hogy Jont akarta látni.

Jon kelletlenül kikászálódott a kocsiból, de anya előtt, aki alaposan végigmérte, már udvarias arcot vágott. Az

biztos, hogy nem szégyenkezhettem vele, Jon határozottan jóképű srác volt, anyáról pedig tudtam, hogy odavan

a férfias pasikért. Ráadásul Jon előző reggel borotválta babapopsi simaságúra az arcát, úgyhogy még nem szúrt

annyira, mint más, borostásabb napokon (ez azért volt fontos, mert anya az az adj-egy-puszit-az-új-ismerősnek

típus), plusz az egyik olyan farmerját viselte, amiben a feneke… hm, de reméltem, hogy ezt anya nem vette

figyelembe.

Mindegy, Jon túlélte, hogy bemutattam anyának, és ez volt a lényeg.

– Kedves volt – jegyezte meg a kocsiban. – Mit mondtál neki rólam, Szeplős?

Nehéz kérdés volt, ugyanis az anyával való kommunikációm kimerült pár szóban az utóbbi hetekben, viszont

végiggondolva, amit mondtam Jonról, meg kellett állapítanom, hogy csakis a velős igazságra szorítkoztam.

Annyira, hogy járok valakivel.

– Csak az igazat, Jon – mondtam kitérően. – Mit kellett volna még mondanom?

Nem válaszolt, helyette mély csendbe burkolózott. Az volt a baj, hogy ahogy a rakpartiaknak, neki is fegyvere

a csend, kényelmesen érezte magát benne, szinte illett hozzá, míg én kiakadtam ezektől a némaságban töltött

percektől. Képtelen voltam tartani a számat ilyenkor, nem azért, mert annyi mondanivalóm volt, hanem mert

féltem, mit árul el rólam a csend.

– Hová megyünk? – kérdezte végül Hanna kifejezetten Jontól, mintha Lucky és én ott sem lennénk, sőt

egészen az ajtó mellé húzódott, nehogy véletlenül hozzáérjen az öcsémhez. Lucky nem törődött vele.

– Fogalmam sincs – felelte Jon, mire mind rám néztek.

– Kiállításra – mosolyogtam rájuk.

Ami nem tetszett nekik, de csak, mert nem tudták, hogy a legújabb sportkocsikat megyünk megnézni, ami

véleményem szerint az egyik legérdekesebb dolog, amit kitalálhattam magunknak. Jonnak, mert a kocsikon kívül

motorok is lesznek, Luckynak, mert osztozik a sportkocsi imádatomban és Hannának, mert nagyon

reménykedtem benne, hogy neki is bejön az ilyesmi.

Igazam lett, remek délelőttöt töltöttünk együtt – oké, ez kicsit túlzás, mert, amikor fényképezni kezdtem, kicsit

elsodródtam a többiektől, így akkor nem voltunk konkrétan együtt, de nem bánták –, aztán pedig ebédelni

indultunk. Jon kicsit mogorva volt, ugyanis én fizettem a kiállítást meg a relikviákat (Hannának és Luckynak

kulcstartókat meg óriásposztert, neki pedig egy következő évre szóló Harleys naptárt, amivel dekorálhatja a

szobáját), de megmondtam neki, hogy ez már a huszonegyedik század, nem kell mindig a pasinak fizetni. Végül

is az étel árán megosztoztunk, mert az már túl sok lett volna neki.

– Ki tudok fizetni pár nyamvadt hamburgert – morogta a gyorséttermes pasi nagy derültségére, így kicsit

megsértődve, de engedtem, hogy beszálljon a költségekbe.

Persze látta rajtam, hogy felhúztam az orrom, és pechére nem békíthetett ki a módszerével – ami az, hogy

addig csókolgat, amíg még azt is megbocsátom, amit el sem követett –, viszont adódott egy másfajta lehetősége.

Hanna egész jókedvű lett a kiállítás után, Luckyval is egész jól megértették egymást, azt hiszem, lenyűgözte,

amikor az öcsém elmesélte, mi történt a felkötött karjával. Élénk kislány volt, borzalmasan csúnya szókinccsel.

Jon egy ideig rászólogatott, hogy mérsékelje magát, de aztán úgy tűnt, belefáradt a dologba. Tehát Hanna

megállt pár játékautomata mellett, és követelni kezdte, hogy játszhasson. Úgy láttam, hogy Jon nem szeret nemet

mondani neki, így végül kapott egy maréknyi aprópénzt. Lucky is talált a kedvére való játékot, szóval kettesben

maradtunk Jonnal.

– Nem hittem, hogy ilyen könnyen megy majd – mondta, miközben átkarolta a derekam, hogy közelebb

húzzon magához (természetesen a trükkjét próbálta bevetni).

– Legalább Hannának nem tartott hónapokig, hogy megkedveljen – léptem arrébb egy rakás csillogó bizsuval

megtöltött gömb felé, azt tettetve, hogy érdeklődöm irántuk.

– Hónapokig, Szeplős? – nevetett a hátam mögött, ezúttal a két kezét téve a derekamra. – Nem tartott az olyan

sokáig.

– Na persze! – léptem még előrébb, most már a gömb fölé hajolva.

Pechemre nem volt több lépés előttem. Vártam, hogy hol fog újra megérinteni, de nem tette. Felegyenesedtem,

és megfordultam, Jon épp a zsebében turkált még több apróért. Meglepetten láttam, hogy odalép a gömbhöz,

pénzt dob bele, majd elforgatja azt a kis kart, mire a tenyerébe pottyant egy kis golyó benne egy csicsás

hajgumival. Jon szitkozódott, zsebre dugta a golyót, és megint pénzt dobott be.

– Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, amikor újra átkozódni kezdett, mert a következő golyóban kicsi,

virágos hajcsat lapult.

– Ékszert veszek neked, Szeplős – felelte türelmetlenül, miközben harmadszorra is szerencsét próbált. Ezúttal

valami csillogót láttam a golyóban. – Fogd! – lökte a kezembe elégedetten.

– Nem kellett volna – mondtam szarkasztikusan, kinyitva a golyót, hogy szemügyre vegyem a tartalmát.

Egy egész helyes gyűrű volt benne három csillag alakú strasszal a közepén. Elnézve a többi bizsut ez még elég

mutatósan nézett ki. Megpróbáltam felhúzni a gyűrűsujjamra, de nem ment rá, a kisujjamra viszont illett, sőt

egészen jól mutatott rajtam. Hirtelen nagyon is jó ajándéknak tűnt, az első, amit Jontól kaptam.

Felnéztem rá, hogy megköszönjem, de mégsem tettem. Úgy nézett rám, mintha nem várna köszönetet érte,

hanem valami mást. Megadva magam felsóhajtottam, és átölelve a nyakát megcsókoltam.

– Egy bocsánatkérés egyszerűbb lett volna, nem? – kérdeztem kicsit kötekedően.

– Így olcsóbban megúsztam – felelte, mielőtt ő is csókolni kezdett.

Amíg Lucky és Hanna vissza nem jöttek, ott álldogáltunk, és bár máskor is csókolóztunk már ugyanígy,

ráadásul nem ez volt az első alkalom, amikor arra gondoltam, bele tudnék szeretni Jonba, azt akkor éreztem

először, hogy talán biztonságos is lehetne szeretnem őt.

A~Sz~S~E

Ahhoz, hogy a rakpartiak odabent egyenek az ebédlőben tanári közbelépésre volt szükség. Az egész olyan

egyszerűnek látszott, hogy nem is értettem, miért nem nekem jutott eszembe. Mivel az ott kint a padoknál a

végzősök dohányzásra kijelölt helye, minden nem végzőst beparancsoltak, így most a keddi ebédszünet idejére

már minden alsóbb osztályos rakparti idebent volt, morogva, fintorogva, de ott ettek az asztaloknál.

– Ezt nem hiszem el! – dőltem hátra elégedetten. Az egyik rakparti asztalnál ültem Toddal és Kenzie-vel.

Ragaszkodtam hozzá, hogy Todd jó példával elől járva itt üljön, én pedig azért telepedtem mellé, hogy itt

tartsam, plusz hogy előre sejtessem, a következő helyes lépés az lenne, ha rakparti és körzeti diákok együtt

ülnének. Persze már ez is hatalmas eredmény volt, de reménykednem csak szabadott.

– Nem mintha közünk lenne hozzá – felelte Todd. – Leégtünk.

– Szerintem meg épphogy elindítottunk valamit – ellenkeztem. – Képzeld el, hogy hova fejlődhet ez pár év

alatt.

– Hol fog engem érdekelni, mi lesz pár év múlva? – horkantott.

– Gondolj bele, akkor majd visszanéznek ide, és látják, hogy te voltál az első rakparti a diáktanácsban, az

úttörő, a magányos harcos – soroltam, mire idióta vigyor jelent meg az arcán.

– Kivéve, ha nem cseszed el – tette hozzá Kenzie. – Például kezdhetnéd azzal, hogy normális szmokingot

szerzel a bálra, hogy ne nézz ki úgy Lacey mellett, mint valami hajléktalan.

– Kenzie, ne legyél már ilyen!

Barátnőm teljesen bálfüggő lett, öt meghívást is kapott, azok közül, ahogy sejtettem Kyle-ét fogadta el, azóta

pedig infókat gyűjtött róla, ki milyen ruhában fog megjelenni ehhez igyekezett kigondolni a saját szerelését, és

persze az enyémet. Már vett két különböző ruhát is, de még nem volt biztos benne, melyiket vegye fel. Ettől

kicsit ideges volt mostanában. Máris szóváltásba keveredett Toddal, ami legnagyobb meglepetésemre úgy

végződött, hogy Kenzie megígért egy listát azokról az üzletekről, ahol olcsón lehet szmokingot kölcsönözni.

Nem nagyon figyeltem rájuk, a délutánra gondoltam, amikor majd végre együtt lehetek Jonnal. Bár eléggé

aggasztotta, hogy még mindig nincs munkája, én önző módon kicsit örültem neki, mert így jó sokat lehettünk

együtt. Amióta a gyűrűt odaadta nekem, csak még inkább beleestem, és bár nem mondanám, hogy ez az érzés

megközelítette azt, amit Gabe iránt éreztem, kicsit mégis megváltoztatott mindent. Még Gabe hiánya sem fájt

annyira, főleg ha Jon velem volt. Nem volt ez szerelem, még nem, de afelé tartottam, és reménykedtem benne,

hogy Jon is valami hasonlót érez.

Aznap délután is így voltam vele. Megint átjött hozzánk, és épp a fényképeim nézegettük, amiket ezerféle

nevű mappába töltöttem fel a laptopomra. Megnéztük már a Hanna, és a hálaadás mappákat, most Luckyét

akartam megmutatni, de Jon megállított, amikor áthaladtam azon a mappán, ami az ő nevét viselte.

– Vannak rólam is képeid? – kérdezte meglepetten.

– Miért, nem emlékszel, hogy párszor lefényképeztelek már? – kérdeztem vissza.

– Nem rémlik egy egész mappányi – odacsúsztatta a kurzort. – Száznyolcvan darab?

Csak vállat vontam, miközben nézegetni kezdte saját magát. Volt jópár suliban lőtt, de a legtöbb a kiállításon,

és náluk készült. Lerítt róluk, hogy sosem igazán figyelt, amikor csináltam őket, de amelyiken egyenesen

belenézett a gépbe, mind olyan mord volt, hogy még ő is elismerte, barátságosabb képet is vághatott volna.

– Tudod, hogy minek örülnék legjobban? – kérdeztem tőle kicsit hízelegve. – Egyszer igazán mosolyoghatnál

egy képen.

A legtöbb, amim volt egy áhítatos pillantás, amit az egyik motorra vetett. Mielőtt válaszolhatott volna, apa

hangját hallottuk.

– Lacey, itthon vagy?

– Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.

Jon hitetlenkedve nézett rám.

– Nem voltál ilyen hidegvérű, amikor anyám kapott rajta minket – mondta kicsit szarkasztikusan. – Az ajtón

menjek ki, vagy az ablakon keresztül szökjek? – mint aki komolyan gondolja, felkelt és az ablakhoz sétált, hogy

felmérje, mekkorát zuhanna.

– Ha most akarsz bemutatkozni, gyere ki velem, ha nem, maradj csak itt. Apa soha nem jön be a szobámba, itt

biztonságban leszel – vigyorogtam gúnyosan, miközben belebújtam a papucsomba.

Mivel kábé négyszer annyi ruhát viseltem, mint ő, úgy döntött, marad. Nem bántam, mert amúgy is ideges

voltam egy kicsit amiatt, mit kereshet itthon apa ilyen korán. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy másnap

találkozom Stuarttal, és talán már a városban lehet. Mi van, ha apa látta? Mi van, ha valaki más látta, és

elmondta apának? Nyugtalanul siettem le.

– Csak hazaugrottam néhány papírért – mondta apa, miközben az egyik szekrényben turkált, hogy előkeresse

őket. Még csak rám sem nézett. – És eszembe jutott, hogy talán mégis tudnál segíteni nekem valamiben.

– Igen? – kérdeztem csodálkozva. – Miről van szó?

– Kéne nekem két erős fiú a hétvégére a faiskolába. Esetleg körbekérdezhetnéd a suliban, ki vállalná el, nagy

meló, de tisztességesen fizetek érte.

– El van intézve – vágtam rá felvidulva. Örültem, hogy segítséget kért tőlem, annak még inkább, hogy tudtam

is két erős fiút, akik dolgozhatnának apával. Persze tényleg nem volt kellemes munka kivágni a karácsonyfának

való fenyőket, aztán felrakodni a kisteherautó platójára, de Jon és reményeim szerint Todd meg fognak birkózni

vele.

Apa visszament a barkácsüzletbe, én pedig felrohantam Jonhoz, hogy megkérdezzem tőle, vállalná-e. Igent

mondott, bár nem túl lelkesen, hiszen egyből megmondtam, hogy Toddot fogom még megkérdezni (az

ismerőseim között nem volt túl sok erős fiú, akiknek ráadásul pénzre is van szükségük).

A másnapból nem sok maradt meg az emlékeim között, csupán a visszaszámlálás rémlik. Délelőtt arra

gondoltam, már csak nyolc óra és láthatom Stuartot, amikor hirtelen délután lett akkor meg arra, már csak öt…

négy… három óra, és találkozni fogok vele. Nem tudtam elrejteni az izgatottságom, még Kenzie-nek is feltűnt,

hogy valami bajom van, de a kérdéseire csak hülyeségeket beszéltem, például arról, hogy Jon miatt van. Mivel a

nyakamban levő láncon függő gyűrűvel babráltam egész nap (nem hordhattam, mert bezöldült tőle az ujjam, így

felfűztem egy nyakláncra, hogy úgy viselhessem), el is hitte.

Viszont Jon suli után egyszerűen nem akart leszállni rólam. Haza akartam sietni, hogy átöltözzek a randi előtt,

de Jon nekiszorított a kocsimnak, és csak csókolgatott, amíg már majdnem ki is ment a fejemből, hova sietek.

– Most mennem kell, tényleg – mondtam vagy tízedszerre, mire előrukkolt a kérdésével.

– Ki az a fickó, akivel találkozni fogsz?

– Mi? – kaptam levegő után, elhúzva a fejem a szája közeléből.

Micsoda mocsok, hogy így próbál meg kiszedni belőlem dolgokat, ahelyett, hogy elmondta volna, látta azt a

nyavalyás e-mailt!

– Tízedike van – válaszolta. – Ki az a Stuart?

– Mi is van azzal, hogy lehetnek magánügyeink, amihez a másiknak semmi köze? – kérdeztem kitérően. – Az

csak rád vonatkozott, vagy mi?

– Ki az a fickó? – nézett rám komolyan válasz helyett. Rádöbbentem, valószínűleg azt gondolja, megcsalom

vagy ilyesmi, ami őrültség lett volna, ugyanis ő is elég volt nekem, hogy a fenébe birkózhattam volna meg két

pasival? Hát mi vagyok én?

Akartam neheztelni rá, de nem ment. Rájöttem, hogy amióta Stuart írt, arra vágytam, hogy valakinek

elmondhassam, hogy ne legyek egyedül a félelmekkel, mi lesz, ha meg sem ismerem már, vagy ha egyszerűen

nem lesz mit mondanunk egymásnak. Rettegtem, mi lesz, ha újra elveszítem, mielőtt még visszakaphattam

volna. Azon kaptam magam, hogy Jont bámulom, és könnyek csorognak az arcomon. Igazi, forró könnyek,

holott én tényleg nem szoktam sírni. Már nem, hiszen az úgysem old meg semmit.

– A francba, Szeplős! – Jon közelebb lépett, én pedig átöleltem, és a dzsekijébe fúrtam az arcom. – Ki vele! –

dörmögte megsimogatva a hajam.

– Stuart a bátyám – vallottam be végre évek óta először ejtve ki ezeket a szavakat.

A~Sz~S~E

Öt évvel korábban

– Határozottan fűnek néz ki – mondta Gabe, összehasonlítva a Stuart szekrényében talált kis zacskó tartalmát

az internetről kinyomtatott fényképekkel. Közelebb hajolt, és megszagolta, mire ijedten elrántottam előle a

zacskót. – Mi van, Lace? – nézett rám meglepetten.

– Ne lélegezd be! Ez kábítószer, nem?

Képtelen voltam elhinni, hogy Stuart ilyesmit rejteget. Ő volt a példaképem, ugyanúgy imádtam, mint

mindenki, aki valaha is találkozott vele. Stuartban volt valami… karizmatikus. Mindenhez értett, okos volt,

tehetséges, segítőkész, minden társaság központja, legyen az csupán egy kis baráti összejövetel vagy valami

nagy családi ünnep, ő mindenkit el tudott bűvölni. Sosem csinált semmi elítélendőt, három évig járt együtt

ugyanazzal a lánnyal, nem jött haza csontrészegen a bulikról, sosem büntették meg gyorshajtásért, még a

közepesnél rosszabb jegyeket sem kapott soha. Mindenki azt mondta, annak a Fowler fiúnak ígéretes a jövője.

Olyasmi, amit nem szabadott volna kis illegális kábítószerrel teli zacskókkal veszélyeztetni.

– Ne akadj ki, Lacey, ez csak egy kis fű! – nyugtatgatott Gabe. – Nem igazi kábítószer, inkább mondanám…

illegális gyógynövénynek – nevetgélt.

– Ez nem vicces! – vágtam rá összeszorult szívvel. – Stuart nem csinál ilyeneket!

Amikor megtaláltam azt a kis zacskót, az volt az első, amikor kételkedni kezdtem benne, hogy a bátyám

valóban annyira tökéletes lenne, mint ahogy állítják.

Aznap este a szobámban vártam, hogy észrevegye, lenyúltam a cuccát, számon akartam kérni, magyarázza

csak meg, miért csinálja. Elolvastam minden szakirodalmat, így már volt fogalmam miről is beszélt Gabe. Egy

kis fű, még nem a világ vége, de valami komolynak a kezdete lehet. Későig kellett várnom, biztos vagyok benne,

hogy Stuart kivárta, amíg a szüleink elalszanak, csak aztán jött be a szobámba.

– Lacey, nem vettél el semmit a szobámból, igaz? – nézett rám a tizennyolc évének összes rosszallásával.

Bátran álltam a pillantását.

– De igen! Elvettem valamit.

– Akkor add vissza! – sziszegte fojtottan, és ingerülten közelebb jött hozzám. – Nincs jogod bemenni a

szobámba, és ellopni, ami az enyém!

Nem adtam vissza, veszekedni kezdtünk, míg végül a karomnál fogva rángatott, én pedig sírva fakadtam.

Sohasem féltem a bátyámtól, de azon az estén abban sem kételkedtem, hogy képes lenne megütni. Az volt az

első eset, hogy annyira dühösnek láttam.

– Azt hittem, elég nagy vagy már hozzá, hogy megértsd! – Ez volt az utolsó, amit mondott, mielőtt otthagyott

sírni.

Az életem persze nem tért vissza a rendes kerékvágásba, láttam Stuart egy olyan részét, amit nem ismertem

addig, és mivel úgy éreztem, csalódást okoztam neki, figyelni kezdtem őt. Nem volt ugyanaz a fiú, akit egész

életemben ismertem, valami megváltozott benne. Az örökké derűs mosolya megkopottnak, erőltetettnek tűnt,

egyre többször ment el otthonról a barátaival, akik nem ugyanazok voltak, akik pár hónapja, és egyre többször

hallgatott, amikor apa a hatalmas terveit ecsetelte. Két héttel a veszekedésünk után jöttem rá, hogy

tulajdonképpen senki nem veszi észre ezt a változást, csak én tudtam – és persze Gabe, akit beavattam, hogy

valami nem stimmel.

Amikor bementem a szobájába, kezemben a zacskóval, amit végtelenségnek tűnő idő óta őriztem,

elhatároztam, hogy addig nem jövök ki, amíg meg nem értem, amit szerinte meg kellett volna. Stuart épp az

ágyán feküdt az iPodjával a mellkasán, lehunyt szemmel zenét hallgatott. Szerettem a zenéit, minden albumot,

amit csak megvett, azon nyomban elcsórtam, és felmásoltam a számítógépemre, hogy én is hallgathassam. Néha

még a könyveket is elolvastam, amik tetszettek neki, az ízlésében valahogy mindig megbízhattam.

Kinyitotta a szemét, amikor leültem az ágya szélére, de a zenét csak akkor kapcsolta ki, amikor odadobtam a

lábához a zacskót.

– Hát magyarázd el! – kértem. – Mi az, amit meg kellene értenem?

Felült, és egy mozdulattal eltűntette a zacskót, amit soha többé nem is láttam azután.

– Nem vagyok az, akinek mindenki gondol, húgi – nézett rám komolyan.

– Tudom – feleltem, pedig nem igazán tudtam, csak sejtettem. – Nem vagy már boldog – mondtam

sajnálkozva.

Igazából gondolnom kellett volna arra, hogy az egésznek köze van Ashleyhez. Stuart és ő három évig voltak

együtt, aztán Ashley szakított a bátyámmal, mondván őt úgysem veszik fel azokra az egyetemekre, ahová Stuart

jelentkezett. Apa azt akarta, hogy a Brownra járjon, így természetesen hallani sem akart arról a harmadszintű

főiskoláról, ahová Ashley menni szeretett volna. Tehát tudván, hogy már csak pár hónapjuk van hátra, Ashley

meghozta a döntést, hogy ő nem akar távkapcsolatot, hiszen az ilyesmi úgysem működik, viszont ha így áll a

helyzet, miért kellene egészen a gimi utolsó napjáig Stuarttal maradnia. Apa szerint az, hogy Ashley szakított a

bátyámmal érett, felnőttes döntésre vallott, és Stuart is gyakran hangoztatta, hogy így volt a legjobb, de négy

hónappal a szakítás után, ott a szobájában az ágyán üldögélve elmondta nekem, mennyire szenvedett.

– Képzeld el, mintha Gabe soha többé nem jönne látogatóba – mondta olyan hasonlatba ágyazva, amit

megérthettem. – Nem beszélnétek többet egymással, ha találkoznátok, elfordítaná a fejét. Képzeld el, hogy nem

szeretheted többet, mert hirtelen az egész értelmetlenné válik.

– Sosem tudnám nem szeretni Gabe-et! – ellenkeztem könnyes szemekkel. Megértettem, hogy milyen lehetett

neki elveszíteni Ashleyt, emlékeztem rá, hogyan szerette, mennyit nevettek együtt, és állandóan csókolóztak,

amikor azt hitték, nem figyelek. Akkoriban azt gondoltam egyszer Gabe és én olyanok leszünk, mint ők.

Álompár.

– Tudtam, hogy meg fogod érteni – sóhajtotta, visszadőlve a párnájára. Olyan boldogtalannak tűnt, hogy csak

még inkább fájt a szívem tőle.

– A fű segített rajta? – kérdeztem. – Ezért kezdted el szívni? – Olvastam erről, ha tapasztalatból nem is, de

elméletileg ismertem a hatását.

Stuart elmondta azt is, hogy csak néhányszor próbálta ki az új barátaival, de ne aggódjak, nem tervezi, hogy a

rabjává válik, vagy hasonlók. Nem ígértette meg velem, hogy nem mondom el a szüleinknek, azt hiszem, tudta,

hogy sosem árulnám el. Sokáig beszélgettünk, bevallotta, hogy nem akar a Brownra menni, sőt, nem akar

semmilyen suliba menni, egyszerűen egy kis nyugalmat szeretne, hogy kitalálja, mihez kezdjen az életével.

Hogy ne apa legyen az, aki megszabja ezt neki. Akkor még nem éreztem át pontosan mit is jelent az a nyomás,

amiről beszélt, de utólag már tudom, mi az, ami emésztette.

Azzal az estével Stuart bizalmasa lettem – az egyik, mert volt pár haverja, akik szintén ismerték a terveit, de

én voltam az egyedüli a családunkból, akinek sejtelme lehetett róla, mire készül –, és ettől sokkal

különlegesebbnek éreztem magam a szemében. Mindig is a hősöm volt a maga tökéletlen döntéseivel, a felnőttes

gondolkodásával és a lázadásaival, melyek mégsem léptek át semmilyen határt.

Pár héttel később meghívott a kedvenc helyünkre – a kis kávézóba, ahol a város legjobb fagyiját lehet kapni –,

és felszólított, hogy válasszak a kínálatból, ami úgy ötvenfajta ízt jelentett. Nehéz döntés volt, de végül csupa

olyasmit kértem, amit már jól ismertem. Stuart megkérdezte, miért.

– Ezeket szeretem – feleltem magától értetődően.

– Honnan tudod, hogy ha nem próbáltad ki az összeset? – A kezembe nyomta a saját fagyiját, ami három olyan

ízből állt, amit még sosem kóstoltam.

Ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy a mentolos-csokoládé a legjobb íz az összes többi közül, ahogy ez volt

az a nap is, amikor Stuart megértette velem, hogy milyen választási lehetőségeink vannak, és mik lehetnek

ezeknek a következményei. Nem utolsó sorban ekkor volt az is, hogy megtisztelt a teljes bizalmával.

– Megígéred, hogy titokban tartod, amit most elmondok neked? – kérdezte.

– Megígérem – feleltem habozás nélkül.

Néha nagy szívás, hogy azóta is mindig megtartom az ígéreteimet.

A~Sz~S~E

Háromnegyed hatkor értem a kávézóba, ahová már öt éve képtelen voltam betenni a lábam. Már nem igazán

hasonlított arra a helyre, ami az emlékeimben élt, teljesen átrendeztek mindent. Rendeltem egy kávét, aztán

várakozni kezdtem. De mi van, ha Stuart már itt van? Ez eszembe sem jutott eddig, így most gyorsan

körbenéztem ismerős arcot keresve, de egyetlen hozzá hasonló srácot sem láttam. Vajon mennyit változott öt év

alatt? Most már majdnem huszonhárom éves, kész férfi, és…

Azonnal megismertem, amint belépett. Fekete kabátot viselt, aminek gallérja eltakarta az arca két oldalát, de

elég volt a hajszínére pillantanom, és tudtam, hogy ő az. Magasabbnak volt, mint öt évvel ezelőtt, szélesebb

vállú és határozottan megkomolyodtak az arcvonásai. Képtelen voltam mozdulni, csak bámultam rá, ahogy

körbenéz, de nem állapodott meg rajtam a szeme. Belém hasított, mennyire hiányzott a tekintete, még annak

ellenére is, hogy mindennap látom Luckyban ugyanazt a pillantást.

Nagy nehezen felemelkedtem, mire végre rám nézett. Vártam, hogy elinduljon felém, de csak nézett, láthatóan

megrökönyödve. Kiléptem az asztal mellől, és még mindig várakoztam. A szívem annyira gyorsan vert, és

annyira fájt, hogy kedvem lett volna megint sírni, de fogalmam sem volt, hogy igazából miért is. Stuart felém

indult, az arcát hiába ismertem, képtelen voltam olvasni benne, még azt sem tudtam volna megmondani, örül-e

nekem egyáltalán. Mi van, ha a levelem kelletlenül érte? Mi van…

Megállt előttem, majd mielőtt pisloghattam volna, már át is ölelt, szorosan, hogy az arcom egészen

nekipréselődött a vállának, de egyáltalán nem bántam. Nehezen vette a levegőt, akárcsak én, amikor megszólalt,

a hangjából – bár sokkal mélyebb volt, mint amilyenre emlékeztem – hitetlenséget és őszinte örömet hallottam

ki.

– Nézzenek oda, milyen dögös csaj lett belőled! És milyen magas vagy! Modellkedsz is, húgi? – Ugyanúgy

beszélt velem, mint öt évvel ezelőtt, én meg azon kaptam magam, hogy sírva fakadok.

Úgy öt percig álldogálhattunk ott, nem is kételkedtem benne, hogy elég nagy látványosság vagyunk, de

Stuartot nem érdekelte, mindenfélét sugdosott a fülembe, puszikat nyomott a homlokomra és végül papírzsepit a

kezembe.

– Húzzunk el innen, jó?

Kifizette a kávémat, majd kivezetett a parkolóba. Azt hittem, hogy kocsival megyünk akárhová is akar vinni,

de csak átsétáltunk az utcán, az egyik olcsóbb hotelbe, ahol Stuart megszállt. Amikor megérkeztünk, csak egy

valamit kérdezett.

– Tudja valaki, hogy velem vagy? – megráztam a fejem, mert bár Jon tudott róla, nem éreztem fontosnak

ennek megemlítését.

– Hogyhogy visszajöttél? – kérdeztem.

– Az e-mailed megijesztett, húgi. Látnom kellett téged!

– Csak engem? – kaptam elő a mobilom, hogy megnyissam a képeket. – Mi van vele?

Stuart kelletlenül ránézett a telefonra, majd kikapta a kezemből, és a szeméhez emelte.

– Nem hiszem el! Ő Lucky? Amikor utoljára láttam… istenem, hogy megnőtt!

– Tudom – feleltem és hirtelen már nem éreztem az előbbi boldogságot. – Hol voltál, Stuart? Hol a fenében

jártál az elmúlt öt évben?

Stuart elkezdte nézegetni a fotókat a telefonomban, közben pedig mélyet sóhajtott.

– Hosszú történet.

– Van időm – vágtam rá, így elmesélte.

A~Sz~S~E

Jon megígérte, hogy titokban tartja Stuart érkezését, de cserébe el kellett mondanom neki mindent. Megvolt a

maga véleménye róla, ám megtartotta magának. Ez jó dolog volt, mert biztos voltam benne, Gabe vagy Kenzie

nem hagyták volna szó nélkül a történteket, a legutolsó pedig, ami hiányzott, hogy többet kelljen beszélnem róla,

mint amennyit gondoltam rá.

– De azért nem haragszol, vagy valami, ugye? – kérdeztem Jont, mielőtt elindultam volna az óráimra.

– Felfogtam, hogy a magánügyed volt – vont vállat, azonban nem hagytam annyiban.

– Most legalább látod, hogy azért nem olyan jó ennyit titkolózni. Megkímélhetted volna magad a

féltékenységtől.

– Ne álltasd magad, Szeplős! – vigyorgott gúnyosan. – Nem voltam féltékeny.

– Hát persze! – húztam az agyát. – Akkor mi volt az a „kivel találkozol?” jelenet? Valld be, hogy rágott a

féltékenység, elképzeltél egy másik fickó karjaiban, már-már összetört a szíved az aggodalomtól…

– Azért attól még messze vagy, hogy összetörhesd a szívem – felelte határozottan, ami viszont nem volt

csupán vicc, komolyan gondolta.

Néha nem is értettem, miért töröm magam ennyire, hogy a közelébe jussak. Egyszer mintha egészen ott

lennék, máskor meg az arcomba csapja a kaput, ráadásul még be is reteszeli.

– Lehet, hogy igazad van! Nehéz összetörni annak a szívét, akinek nincs is!

– Ne dramatizáld túl!

– Akkor te meg ne mondd, hogy nem lenne rád semmilyen hatással, ha megcsalnálak! – kértem ki magamnak.

– Hatással lenne, most boldog vagy?

– Nem! – sziszegtem, mire elmosolyodott, én pedig felnevettem.

Megcsókolt – ami még mindig jól működött, még akkor is, ha a kommunikációba belefulladtunk –,

megbeszéltük, hogy este átjön, miután hazaértem Stuarttól, aztán elváltak útjaink.

Az ebédszünetet megint Toddal és Kenzie-vel töltöttem, Kenzie rákapott a szmokingkölcsönzős témára,

amivel rendszerint kiidegelte Toddot, de a srác mégsem távozott, mert ezúttal a melóról is akart beszélni, amit

majd apával kell csinálni. Épp mondtam neki, hogy menjen be a barkácsüzletbe, mondja, hogy én küldtem és

beszélje le apával, amikor egy ismeretlen rakparti lány huppant le az asztalunkhoz.

Megnézte Kenzie-t, majd rám tapadt a pillantása, és elmosolyodott.

– Te vagy Lacey, mi?

– Én vagyok – feleltem visszamosolyogva.

Fogalmam sem volt mit akar, arról még úgyse, hogy kicsoda. Nagyjából ismerem az összes rakparti lányt

látásból, de őt még sosem láttam. Csinos volt, alacsonyabb, mint én, viszont teltebb azokon a helyeken, ahol

lapos vagyok. Ahogy mosolygott az arcán gödröcskék jelentek meg, a válaszom hallatán pedig hátradobta a

hosszú, göndör haját.

– Az én nevem, Brooke. Csak arra lennék kíváncsi, hogy nem sül-e le a bőr az ocsmány Barbie-képedről,

amiért a barátommal dugsz?

Lefagyott a mosoly az arcomról. Brooke? Jon Brooke-ja, akiről azt mondta, hogy az egyik exe?

– Ne haragudj, de… – Belegondolva, mi a fenéért udvariaskodom? – Én Jon barátnője vagyok – mondtam

határozottan.

Az ő mosolya is eltűnt, helyette az igazi érzelmei – düh és felháborodás – jelentek meg az arcán.

– Igazán? Megkérdezhetem, mióta is? Mert amikor legutoljára hallottam rólad, még csak az álbarátnője voltál,

most meg már rendszeresen alá is fekszel, miközben én vagyok, akivel két éve együtt van, plusz engem csinált

fel! Szóval kije is vagy te?

16. Amiről szó sem esett II.

Öt évvel korábban

Apa és Stuart veszekedtek, ugyanis a szüleim valahonnét megtudták, hogy a bátyám pénzt gyűjt egy ideje,

hogy lakást bérelhessen a gimi után. Szeretett volna összeköltözni néhány haverjával, amíg ki nem találja, mit is

csináljon a Brown helyett. Úgy tervezte, majd csak nyáron adagolja be apának, de így, hogy kiderült persze

minden borult.

Lucky nagyon megijedt, úgyhogy én próbáltam valahogy megóvni őt a sokkoló ordítozástól, viszont ez azzal

járt, hogy elég keveset hallottam abból, ami odalent folyt. Stuart olyan dolgokat vágott apa fejéhez, amiket

kétlem, hogy kimond, ha nem olyan dühös. Olyasmit kiabált, hogy apa tönkretette az életét, hogy miatta érzi

magát úgy, mint egy nyomorult börtönben, és még valamit, amit sosem tudtam meg, hogy mi volt, de apát is

nagyon feldühítette. Még hangosabban kiabáltak, egyik dolog követte a másikat és végül Stuart megütötte apát.

Odafent is hallottam az ütés hangját, de azt hittem, hogy apának járt el a keze, annál nagyobb volt a döbbenet,

amikor megláttam apa vérző száját, Stuart horrorral és megbánással teli pillantását, aztán meghallottam anya

hideg hangját.

– Ha menni akarsz, hát menj! Ne kerülj a szemem elé!

Stuart pedig tette, amit mondott. Berohant a szobájába, összepakolta néhány ruháját, aztán távozott. Magával

vitte mindazt, ami jó volt a családunkban. Nélküle többé sosem volt ugyanolyan. Az első Stuart nélküli héten

megtörtem, és elmondtam, hogy tudtam arról, hogy Stuart el akar menni, de sosem gondoltam, hogy úgy megy

el, hogy soha nem látjuk viszont. Súlyos bűntudat emésztett, ugyanis apa számon kérte, hogy miért nem

mondtam el neki előbb, és anya is úgy nézett rám… egyszerűen tudtam, hogy én vagyok a hibás azért, hogy

idáig fajultak a dolgok. Apa elveszítette a fiát, aki a büszkesége volt, odáig merészkedett, hogy kijelentette,

Stuart már nem tartozik a családhoz, aztán kiabált velem, amiért őt hiányolva sírtam.

Sokat bömböltem, anya ezért is vitt el egy pszichológushoz, aki megállapította, hogy súlyos traumán estem át

– nem mintha ezt nem tudtuk volna – egyszerűen nehéz időszak volt, amelyből úgy álltam talpra, mintha valaki

más lennék. Valaki, akire legalább olyan büszkék lehetnek a szüleim, mint Stuartra voltak, valaki, aki igyekszik

a végletekig tökéletes lenni, hogy egyszer jóvátehesse, amit csinált. Mindig is reménykedtem benne, hogy

egyszer sikerülni fog, csak mostanában fogtam fel, hogy ostoba ábránd volt az egész. Ilyesmit képtelenség

jóvátenni.

A~Sz~S~E

Brooke vagy totálisan őrült volt, vagy pedig… Nem volt más lehetőség, természetesen egyetlen szavát sem

hittem el. Méghogy Jon teherbe ejtette? Ugyan már, hiszen… teljesen lehetetlen.

– Válaszolj, ribanc! – kiáltott rám, felhívva az egész ebédlő figyelmét a jelenetre. A gyomrom mintha

öklömnyire zsugorodott volna, az arcomat pedig forró zsibbadás öntötte el.

– Brooke, szerintem a csaj tényleg nem vágta, hogy létezel – szólalt meg Todd.

A lány undokul rávicsorgott.

– Nem téged kérdeztelek, seggfej! – Kinyúlt, és elkapta az asztalon bénán heverő kezemet. A körmei a

csuklómba vájtak. – Ki a franc vagy te?

A fájdalom végre beindította az agyamat, elrántottam a kezem, és felálltam.

– Én vagyok Jon barátnője! Az, hogy erről nem tudsz, biztosan csak tévedés!

Brooke is felugrott, úgy tűnt, bármelyik pillanatban képes lenne átugrani az asztalon, hogy nekem támadjon.

Egyszer tanúja voltam már annak, hogy két rakparti lány jól megtépte egymást egy srác miatt, igyekeztem

felkészülni arra, ami vár. Sosem volt még dolgom őrült exbarátnőkkel.

– Én vagyok a tévedés, te szánalmas kis ringyó? Felfogtad, hogy te dugsz az én barátommal, mikor csak egy

nyamvadt kis álbarátnőnek kéne lenned? Jon elmondta, hogy csak azért járkál veled, mert megkérték rá! Hogy

volt bőr a pofádon lefeküdni vele, mi?! – Most már határozottan ordított.

– Lehet, hogy az elején úgy volt – magyaráztam halkan, de határozottan –, de azóta megváltoztak a dolgok.

Sajnálom, ha nem mondta el neked…

Nem értettem az egészet. Mikor szakított Jon ezzel a lánnyal? Miért tűnik olyan… meggyőzőnek? Annak az

esélye, hogy Jon tényleg vele jár, én pedig csak a második vagyok… Nem tudtam kiszámolni, ugyanis Brooke

megelégelte a távolságot közöttünk, megkerülte az asztalt, és dühös káromkodással próbált meg a hajamba

markolni, de mielőtt mozdulhattam volna Todd arrébb lökött, a lányt meg visszarántotta. Kis híján hanyatt

hátraestem, épphogy sikerült megőrizni az egyensúlyomat.

Nem tudtam, mit csináljak. Meneküljek? Üssek vissza? Próbáljam meggyőzni, hogy téved? Egyik sem tűnt

járható útnak.

– Beszéljük meg! – próbálkoztam végül. – Figyelj, tényleg nem akarok…

– Mit nem akarsz? Félreállni? Mert azt fogsz, Jon az enyém, és… – mély levegőt vett, és a két karját a hasára

szorította, mint akinek fájdalmai vannak. – Egyszerűen megöllek, ha közénk mersz állni!

Bár fenyegetés volt, nem féltem, a lány olyan… kétségbeesettnek tűnt. Észrevette a tömeget körülöttünk,

hallotta a rakpartiak nevetését, a körzeti diákok suttogásait. Elvette a kezeit a hasáról, majd hátrasimította a zilált

haját.

– Neked mit ígért? – kérdezte végül gyűlölködve. – Apja lesz a gyerekednek? Elvesz feleségül? Vagy csak

dugtok, amíg össze nem házasodunk? – Közelebb lépett, és felemelte a kezét. Azt hittem, meg fog ütni, ezért

reflexből félreütöttem. – Ezt akkor adta, amikor megígérte, hogy feleségül vesz! – nyújtotta megint a kezét. A

gyűrűsujján eljegyzési gyűrű volt. – Jon az enyém, érted? Értem dolgozik, miattam egyezett bele, hogy úgy tesz,

mintha járnátok! Azért, hogy Jesse tanítson engem, mert a baba miatt nem járok suliba!

Jesse említése valahogy még hihetetlenebbé tette a történetét. Jon, ahogy eljegyzési gyűrűt ad egy lánynak, aki

a gyerekét várja? Csak a fejemet ráztam a képtelenség hallatán.

– Meglátjuk – felelte. – Kérdezd csak meg tőle! Én már úgyis tudok mindent, tudom, hogy csak dugni akart

veled, semmi mást! Elmondta, milyen béna voltál, amikor először megcsókolt, csak falból persze, sőt, még azt is

elmondta, hogy az ágyban is egy nagy nulla voltál! Neki kellett megtanítania! Hiába rázod azt a műanyag

fejedet, te csak egy páréjszakás ribanc vagy, aki az én vőlegényemmel kefél! Kurva!

Azzal tovább szitkozódva elrohant, én meg ott maradtam, mint egy rakás szerencsétlenség. Összevissza

cikáztak a fejemben a gondolatok. Honnan tudta, hogy milyen volt, amikor először csókolóztunk? A magam

részéről megtartottam az információt arról, hogy Jon mennyire bénának talált. És az ágyban… Jon tényleg

tanított pár dolgot, de erről aztán főleg nem beszéltem senkinek! Honnan tudta? Nem tőlem, akkor…

– Úristen, jól vagy, Lacey? – lépett mellém Kenzie, átölelve a vállam.

– Honnan… szerinted igazat mondott? – bámultam el arra, amerre Brooke eltűnt.

Lehetetlen, mégis… Gabe és Jesse megkérték Jont, hogy segítsenek nekem a bemelegítő ügyben. Lehetséges,

hogy ez volt az ár, amit Jon kért? Brooke… tanítása? Gabe mondta, hogy a lány, akit Jesse korrepetál valami

suliból kimaradt kis hisztérika, aki folyton balhézik, de sosem gondoltam bele, hogy…

– Persze, hogy nem, Lacey! Nehogy már mindent elhiggy egy ilyennek.

Másrészről viszont csak tudnék róla, ha Jon ilyesmiket tenne a hátam mögött. Észrevettem volna, nem? Nem

nehéz észrevenni, például mostanában szinte folyton velem lóg, kivéve, mikor valami álláshirdetésre ment, amit

végül nem kapott meg. És hétvégén, mikor valami dolga volt. Képtelenség, hogy titokban van egy másik

barátnője, akit teherbe ejtett. Nevetséges!

– Lacey? – félretoltam Kenzie-t, és Toddra néztem.

– Hazudott, ugye? Te ismered? – Úgy tűnt, zavarja, hogy megkérdeztem, még a szemembe sem nézett.

– Nem igazán, csak… – vállat vont.

– Csak mi? Mit tudsz róla? Valamit csak tudsz mondani! – Kezdett idegesíteni, hogy még mindig mindenki

bámul.

Todd végre az arcomba nézett.

– Amennyire tudom, tényleg Spencer csaja, legalábbis az volt.

– Szerintem az igazat mondta. – Megfordultam, hogy szembenézzek Rickel. Más körülmények között

csodálkoztam volna, hogy beszél velem itt az iskolában, de most egyszerűen le voltam sokkolva. Még

gondolkodni sem tudtam tisztán. – Néha még mindig látom Jonéknál. Az biztos, hogy a gyűrűt ő adta neki, az

anyja panaszkodott a nagyanyámnak, főleg amikor kiderült, hogy terhes, de…

– Fogd be! – csattantam fel. – Nem érdekelnek a hülye hazugságaid!

Hiszen megvolt a megoldás, egyszerűen meg kell keresnem Jont, hogy magam beszéljek vele. Majd ő

megmondja, mégis mi igaz ebből az egészből. Ilyen idióta történetet! Mindenki csak pletykál ész nélkül,

gondolkodás nélkül.

– Megkeresem Jont – vetettem oda Kenzie-nek halkan, majd elrohantam.

Reménykedtem benne, hogy Jon majd megnyugtat, még lehet, hogy nevetni is fog ezen a sok… Jon a parkoló

felőli folyosón állt Brooke-kal szemben. Túl közel voltak egymáshoz, legalábbis szerintem, de nem ez volt, ami

miatt megtorpantam. Jon beszélgetett vele, közben meg végigsimított az arcán. Olyan gyengéd mozdulattal

csinálta, amilyet még soha nem láttam tőle, még a szívem is iszonyúan fájni kezdett rémületemben. Mi a fene

folyik itt?

Brooke megölelte, Jon pedig úgy karolta át, ahogy velem még nem tette. Annyira közel engedte magához,

ahogyan engem sosem. Úgy fájt ezt látni, hogy szerettem volna közéjük lépni, és eltépni őket egymástól. Lehet,

hogy megtettem volna, meg is indultam előre, de szétváltak, mielőtt odaértem. Jon meglepetten nézett rám –

mintha a legutolsó, amire számított volna, az az én felbukkanásom lenne, pedig észrevehette volna, hogy ebbe az

iskolába járok! –, Brooke megpillantva engem, Jon karjához bújt, ő meg hagyta.

– Légyszi, vigyél haza! – kérte Brooke, fél kezét megint a hasára téve.

– Jon… – Szerettem volna egy csomó kérdést rázúdítani, de csak erre a gyenge kérlelésre futotta. Tudnia

kellett volna, mit jelent. Értenie kellett volna, hogy fogalmam sincs, mi folyik itt, és hogy szeretném, ha

megmagyarázná.

Úgy tűnt, hogy a rossz oldalon állok, ők ketten egymás mellett voltak, én pedig egyedül, teljesen

összezavarodva. Közelebb léptem, mire Brooke hátrált egy lépést.

– Nem akarok beszélni vele! – mondta halkan Jonnak, mire ő rá nézett.

– Várj meg kint, mindjárt megyek! – Ez határozottan nem az volt, amit hallani akartam tőle. Mindjárt megy?

Brooke megfordult, és kiment. A kezét végig a hasán tartotta, mint egy kismama, holott még a hasa sem

dudorodott. Habár a pulóver és a dzseki alatt talán… Nem, ezt nem veszem be!

– Jon, én ezt nem értem – sétáltam közelebb hozzá, mikor Brooke végre kiment. – Csak hirtelen felbukkant,

mondott mindenféle hülyeséget, és…

– Szeplős, ebből most maradj ki, jó? – szakított félbe.

– Maradjak ki? – ismételtem élesen. – Nem, amíg el nem magyarázod! Mi van ezzel a csajjal?

Jon dühösnek tűnt, úgy nézett rám, mintha nem lenne jogom kérdezősködni, holott a barátnője vagyok. Én,

nem pedig az a másik!

– Mi a francot magyarázzak? – csattant fel. – Hallottad, nem? Nem mintha túl sok közöd lenne hozzá!

– De… az egész igaz? – suttogtam. – A… terhesség meg az, hogy megkérted a kezét… az a gyűrű – dadogtam

hitetlenkedve. Egyszerűen nem akartam elhinni, vártam, hogy Jon megcáfoljon legalább egyvalamit. Hiszen ez

az egész őrültség volt! Összeházasodni tizennyolc évesen? Gyereket vállalni?

– Baromság volt azt hinnem, hogy el tudod fogadni – nézegetett csalódottan. Mintha én okoztam volna

csalódást neki! – Most akkor mi van? Szakítasz velem vagy valami?

Túl hirtelen volt ez az egész. Szakítani? Hát… ha másik barátnője van, ha… nem voltam képes végiggondolni.

Jon hátranézett Brooke után.

– Megbeszéljük később, oké?

– Nem! – vágtam rá megragadva a karját, hogy nehogy otthagyjon a kétségeim között. Mi az, hogy később?

Most akartam hallani!

– Hát akkor mit akarsz? – Hogy képes ennyire nyugodt lenni? Hogy nem sül le a bőr a képéről? Miért nem

vagyok képes elengedni a karját?

Hülyét csinálok magamból? Komplett idiótának éreztem magam, amikor kimondtam, amire gondoltam.

– Ne menj utána! Maradj itt velem, és beszéljük meg most, kérlek!

Annyira szánalmas voltam, valamiért reménykedtem benne, hogy Jon engem választ, hogy megnyugtat

valahogy, hogy a képembe röhög, mondván, hogy csak áprilisi tréfa az egész. Pech, hogy december volt.

– Nem lehet, haza kell vinnem – mondta végül a karját markoló kezemre téve a kezét. – De utána majd…

– Kérlek! Nem akarom, hogy elmenj vele!

Lefejtette a kezemet a karjáról, én pedig lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeim. Ez volt hát a

választása, valaki, aki fontosabb neki nálam. Én voltam a második, a szerető, az, akivel csak elüti az időt,

amíg… felzokogtam.

– Muszáj hazavinnem – mondta Jon. Bocsánatkérően, de határozottan csengett a hangja, de most először

hallottam egy kicsit esendőnek is. – Szeplős…

A szememhez akartam emelni a kezem, hogy megtöröljem, de az utolsó szó, amit kiejtett a száján feldühített,

teljes erőmből ellöktem magamtól.

– Hogy van képed, még most is csúfolódni velem?! – kiabáltam a potyogó könnyeimen keresztül. – Akkor tűnj

el! Menj el vele, bánom is én!

– Később megbeszéljük – felelte halkan, és hátat fordított.

Hogy meri? Hogy képes… A nyakamhoz nyúltam, letéptem a láncomat, és a hátához vágtam.

– Azt hiszed, Isten vagy?! A francokat lesz később! – sziszegtem. – Ennyi volt köztünk, úgyis csak annyit ért

az egész, mint ez az olcsó bizsu! Felőlem akár elmehetsz a pokolba is!

Visszafojtottam a sírást, kihúztam magam, és elindultam az ellenkező irányba. Csak bírd ki, amíg befordulsz a

sarkon! Csak addig bírd ki, bíztattam magam, ez szerencsére használt. Befordultam, és csak ott kezdtem

visszafojthatatlan zokogásba.

A~Sz~S~E

– Mi történt, anyáék rájöttek? – kérdezte Stuart, amint meglátott aznap délután.

Hiába is próbáltam sminkkel elfedni, sápadt voltam, és kisírtam a szemem Kenzie vállán. Most már

hivatalosan is én voltam az év lúzere, ugyanis szinte minden egyes rakparti tudott valamit Brooke-ról. Még

Kenzie is elismerte, hogy hallott némi utalást rá, de sosem gondolta, hogy komolyan kéne vennie, hiszen Jon úgy

nézett ki, mint aki odavan értem. Na, persze!

– Semmi különös – feleltem. – Csak szakítottam a barátommal – öltöztettem egyszerű szavakba, amit éreztem.

– Mi? Azzal, amelyikről tegnap meséltél?

Bólintottam. Az előző nap, mintha évekre lett volna. Elmondtam Stuartnak mindent, hogy mi is van anyáékkal

pontosan, hogy Gabe meleg – amin eléggé meglepődött –, aztán meséltem egy csomó idiótaságot Jonról is.

Olyasmiket mennyire jól megvagyunk, és mennyire kedvelem őt. Most még csak gondolni sem akartam rá.

– Jobb lenne, ha leülnél – mondtam Stuartnak, mire meglepetten nézett rám, majd leült az ágyára. Odasétáltam

az ajtóhoz, és kikukkantottam. – Bejöhetsz!

Stuart felugrott. Biztos vagyok benne, hogy azt hitte, anyát vagy apát hoztam magammal, így nagyon

meglepődött, mikor meglátta Luckyt az ajtóban. Az öcsém is meghökkenten álldogált, nem tudva, hogy mit

csináljon. Nem ismerte Stuartot, túl kicsi volt ahhoz, hogy igazán sok emléke maradjon róla, inkább csak a

leírásaimból lehetett fogalma róla, milyen is a bátyánk.

Meglepődött, amikor egy órával korábban meglátott a sírás utáni állapotomban, de mondtam neki, hogy ne

aggódjon, aztán azt, hogy elmegyünk Stuarthoz. Már előző nap eldöntöttem, hogy elviszem hozzá, mielőtt újra

elromlik valami. Stuart túl bizonytalan volt a visszatérését illetően.

Miután megütötte apát úgy érezte, sosem akar visszajönni, később azt gondolta, nincs joga hozzá, még később

azt, túl késő ahhoz, hogy hazajöjjön. Megértettem azt hiszem. Elmondta, hogyan gondolta végig minden

karácsony és családi ünnep alkalmával, mi lenne, ha valaha is visszajönne, és mivel sosem kerestük, arra jutott,

rossz véget érne. Azóta pedig saját élete van egy May nevű lánnyal és egy Lara névre hallgató juhászkutyával.

Egy bankban dolgozik. Az UCLA-re járt esténként, miközben nappal robotolt, hogy legyen miből fizetnie a

tandíjat. May és ő nagyon szerelmesek, Stuart már arra is gondolt, hogy talán megkéri a kezét.

Olyan sokat mesélt, alig tudtam lépést tartani vele. Azt is mondta, hogy May hétvégére már hazavárja, így

tényleg nem marad addig, hogy kitaláljam, hogyan békíthetném ki a szüleimmel. De ez nem zárta ki, hogy

elhozzam Luckyt, sőt, akár utána is mentem volna, hogy odalökjem elé a világ legimádnivalóbb gyerekét, hogy

lássa, mit hagyott ki. Mert annak ellenére, hogy örültem annak, hogy boldogul és jól él, nagyon haragudtam is.

Stuart alaposan megnézte az öcsénket, majd sűrűn pislogni kezdett, és ugyanolyan hevesen a karjába zárta,

ahogy engem az előző nap. Ha nem sírtam volna el minden könnyem, talán én is meghatódóm, de csak néztem

őket, arra gondolva, bár legalább az életem ezen része rendbe jönne.

Még mindig sokkban voltam a Jonnal történtek miatt, pedig ezerszer is ráparancsoltam magamra, hogy ne

törődjek vele. Akárhogy is, fájt az árulás. Nemcsak Joné, hanem Jesse-é is, hiszen tudnia kellett, kicsoda Brooke.

Miért nem mondta el? Ha nem is a legelején, miért nem mondta el akkor, amikor bejelentettem, hogy járni

kezdek Jonnal. És Gabe? Vajon tudta? Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy ideje tisztában van vele,

lehetetlen, hogy Jesse végig titokban tartotta előtte, főleg, hogy annyit lógnak együtt. Talán pont emiatt nem áll

szóba velem, ezért kerül. De ha így van, akkor mégis mire gondolt? Hogy jobb nekem, ha nem tudom? Hogy túl

nagy lúzer vagyok ahhoz, hogy elviseljem?

Nem, inkább nem is gondoltam erre. Biztos van valami magyarázata. Biztosan fel fog keresni, ha megtudja, mi

történt. A mobilomra néztem, amin csak olyanoktól volt üzenet, akikkel nem akartam beszélni. Gabe-nek már

hallania kellett róla, mindenki erről beszélt! Miért nem hív?

Stuart és Lucky remekül elbeszélgettek, én pedig arra gondoltam, ez a természetes, mindig is így kellett volna

lennie. Épp ezért néztem bele Stuart mobiljába, hogy kimásoljam May számát. A munkahelyi is ott volt,

úgyhogy azt is beírtam a telefonomba. Biztos voltam benne, ha Stuart haza is megy, többet nem tűnik el a

szemem elől, még akkor sem, ha akar. Akármekkora vesztes vagyok is – az év legbénább alakja – ki fogom

békíteni a családomat.

Stuart nagyobb titoktartásra eskette Luckyt, mint amilyet tőlem várt el előző nap, mintha rettegne attól, hogy

anya lesz az, aki előbb tudomást szerez arról, hogy visszajött. Pedig apától jobban félhetne, az ő reakciójában

nem voltam biztos, míg anya repesne az örömtől. Az egyik ok, ami miatt a házasságuk tönkrement pont Stuart

távozása volt, az évek során többször is egymás fejéhez vágták már ezt. Ezek voltak a legrosszabb

veszekedéseik, talán ez üldözte el anyát otthonról.

– Anya nagyon örülne, ha tudná – mondta Lucky, mikor már hazafelé tartottunk. Illetve hozzájuk.

– Szerintem is. De Stuart fél. Szégyelli magát.

– Emlékszem, amikor megütötte apát – felelte kibámulva az ablakon. – Olyan volt, mintha előtte sosem kiabált

volna, utána meg mindig.

– Tényleg emlékszel? – néztem rá. – Sosem mondtad.

– Nem szabadott beszélni róla. És mindig sírtál, amikor kérdeztem Stuartról. Régebben utáltam ezért.

– Szóval akkor most utálod Jont, mert miatta is sírtam? – Fogalmam sincs, miért kérdeztem meg ezt. Nem

akartam Jonról beszélni, egyszerűen el akartam felejteni.

– A testvérek dolga, hogy utálják a pasikat, akik bántják a nővérüket – mosolygott rám. – Mint neked az, hogy

féltsél, ha eltörik a kezem.

– Ez igaz – próbáltam én is mosolyogni, de nem nagyon ment.

– Különben sem akarok többet olyan pisisekkel lógni, mint a húga. Tök gáz volt.

– Bocs – forgattam meg a szemem.

Anya szerencsétlenségemre otthon volt, amikor visszaértem Luckyval. Kivételesen beszédesebb kedvében

volt, mint általában, de még nagyobb pechemre Jonról akart kérdezősködni. A szívem még jobban összeszorult,

amikor megint kimondtam.

– Szakítottunk.

– Micsoda? Miért? – kérdezte meglepetten. – Olyan aranyos fiúnak tűnt.

Hihetetlen, hogy képes aranyosnak nevezni! Méghogy aranyos!

– Nem jött össze – sóhajtottam.

– Veszekedtetek? Mert azt meg lehet beszélni, még…

– Megbeszélni, ahogy apa meg te csináltátok? – kérdeztem undokul. Anya rögtön visszaváltott barátnő módból

anyamódba.

– Mondtam már, hogy te ezt nem értheted.

– Akkor te meg nem értheted, mi volt velem és… – nem tudtam kimondani a nevét. Fájt rá gondolni,

undorodtam belegondolni az egész helyzetbe. – Hazamegyek.

– Lacey, nem akarod megbeszélni? Talán könnyebb lesz utána.

– Nem hiszem – ráztam meg a fejem. Olyan messze voltam attól, hogy nyugodt szívvel elmondhassam neki.

Mintha egy szembe jövő idegennel kéne megtárgyalnom.

– Lacey…

– Jól van! – csattantam fel. – Bejött ma a suliba az igazi barátnője, akit nemcsak, hogy elvesz feleségül, de

még gyereke is lesz tőle. Megkértem, hogy válasszon kettőnk közül, és ő természetesen őt választotta. Ennyi

történt – hadartam. – Most már hazamehetek?

– Jaj, kicsim, úgy sajnálom! – Odajött és megölelt. Nem éreztem jobban magam tőle.

– Hazamehetek? – Mintha megbántottságot láttam volna a szemeiben, aztán biccentett.

– Menj csak, pihend ki magad.

Ja, mintha az megtörténhetne. Hazamegyek, és majd kialszom. Milyen hülye tanács! Persze nem sok

választásom volt, hazavezettem, aztán leültem az üres nappaliba. Nem fáradtam azzal, hogy lámpát kapcsoljak

fel, jól esett a sötét az égő szemeimnek. Azon tűnődtem, késő van-e telefonálni, aztán úgy döntöttem, egy próbát

megér.

– Tessék? – vette fel az első csörgésre. Kedves, fiatal hangja volt.

– May? Az én nevem Lacey Fowler, még nem ismerjük egymást…

– Istenem, Stuart kishúga vagy! – hallottam a felszisszenését. Meglepődtem, mennyire boldognak tűnik. –

Lacey, Stuart annyit mesélt rólad, úgy érzem, mintha személyesen is ismernélek!

– Épp emiatt telefonálok. Stuart nem akarja, de én szeretném újra összehozni a családunkat. Szerintem tudsz

segíteni nekem.

Nem válaszolt azonnal. Azt hittem, hogy nemet fog mondani, aztán hallottam, ahogy felszipog.

– Persze, hogy segítek! De nem lesz olyan könnyű.

Ebben biztos voltam, mégis úgy éreztem, a nehezebbik része már megvan. Szereztem egy szövetségest.

A~Sz~S~E

Egy órával később a szobámban bömböltem, mint egy gyerek. Nem az örömtől, hogy sikerült beszélnem

Mayjel, hanem mert hiányzott Jon. Dühös voltam rá, megbántva éreztem magam, és még mindig alig tudtam

felfogni, ami történt, de mindezek ellenére hiányzott. Hogy volt képes ezt tenni velem? Egyszerűen hátat

fordított miután könyörögtem neki, nem hagyva kétséget afelől, hogy Brooke-nak igaza volt. Sosem voltam más

neki, mint egy viszony. Ingyen szex, akit bármikor hívhatott, aki mindig rendelkezésére állt, cserébe olyan kis

dolgokért, amikről azt hittem, sokat jelentenek.

Most lett értelme a húzódozásának, hogy barátnőjének nevezzen. Naná, hogy nem akart, amikor már volt neki

egy! És én még azt hittem, hogy talán az elköteleződés sok neki. Mekkora idióta vagyok! Sikerült

felfüggesztenem a sírást, amíg lebeszéltem Kenzie-t arról, hogy átjöjjön, aztán nem bírtam tovább telezokogtam

egy újabb kispárnát, aminek mintha enyhén Jon illata lett volna. Alig hittem el, hogy ennyit sírok, még Gabe-et

sem gyászoltam ennyire… na, jó, miatta hetekig emésztett a bánat, sőt a mai napig rossz érzés, de az is ennyire

intenzív lett volna? Két perc múlva már Gabe miatt sírtam. Hogy hagyhatott ennyire el?

Amikor apa hazajött, igyekeztem megtörölni az arcomat, hátha beszól hozzám valamiért. Pechemre az

ajtómon kopogtatott.

– Tessék? – szóltam ki meglehetősen normális hangon. Tudtam, hogy úgysem nyit be, soha nem teszi a lábát a

szobámba. Ezért is volt furcsa, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó.

Gabe volt az.

– Lace! – egészen rémültnek tűnt, amikor meglátott. – Annyira sajnálom! Ez a Jon Spencer egy mocskos

szemétláda!

Válaszul csak beletöröltem az arcom a párnába. Nem akartam sírni Gabe előtt, de aztán csak úgy magától

feltört a zokogás a torkomon. Gabe nem sok időt fecsérelt, lerúgta a cipőit, aztán már mellettem is volt, majd

szorosan átölelt.

– Bo-bocsánat – szipogtam két könnyáradat között. – Nem tudom abbahagyni!

– Semmi baj, sírj csak, Lace! Csak én vagyok az, előttem sírhatsz – szorított még erősebben, amíg vissza nem

öleltem, és be nem szívtam a megnyugtató illatát.

Annyira kellemes volt, annyira ismerős, úgy bújtam hozzá, ahogy már nagyon régen nem. Nem érdekeltek a

barátsághatárok, csak szerettem volna érezni, hogy velem van. Végül különös pozícióban kötöttünk ki, félig rajta

feküdtem, a mellkasára fektettem a fejem, közben meg mindkét kezemmel öleltem a nyakát, ő pedig a hajam, és

a hátam simogatta. Nem volt szexi, mégis úgy éreztem magam, mintha még mindig együtt járnánk, mintha

megint napi szinten hazudná, hogy szerelmes belém.

Bár már tudom, hogy nem volt igaz, mégis annyira hiányzott. Olyan érzés volt, mintha én lennék neki a

legfontosabb a világon. Én, nem pedig Jesse, vagy a szülei, vagy… Brooke.

– Tudtad? – kérdeztem végül halkan. Nem akartam megtörni a régen vágyott idillünket, de muszáj volt

megkérdeznem. – Miért nem mondtad el?

Gabe lassan letolt magáról, majd mikor engedelmesen arrébb gurultam, fölém hajolt.

– Ha tudtam volna, Lace, akkor te is tudtad volna – mondta komolyan. – De nem is gondoltam, pedig olyan

nyilvánvalónak tűnik. Jesse akkor kezdte el tanítani a csajt, amikor… – Elhallgatott, majd megsimogatta az

arcom. – De legalább nem bonyolódtál annyira bele, Lace, örülj, hogy kiderült, mielőtt… – Megint elhallgatott,

ezúttal döbbenten meredve az újabb legördülő könnyekre. – Már lefeküdtetek, igaz?

Megremegett a szám, majd elfojtottam pár szipogást.

– Annyira hülye vagyok, Gabe! Úgy szégyellem magam!

– Te nem tehetsz róla – sóhajtott. – Normálisan védekeztetek, ugye?

A kérdéstől újabb szégyenhullám öntött el, egyszerűen nem tudtam tovább Gabe aggodalmat sugárzó

szemeibe nézni. Az oldalamra fordultam, és a szám elé tettem a kezem, bár nem tompította a mondanivalóm

súlyosságát.

– Már nagyon régóta rendszeresen lefeküdtem vele. Azóta, amióta anyáék elköltöztek. Annyira ki voltam

készülve, és volt közöttünk valami vonzódás, ráadásul azt hittem, hogy nincs senkije – hadartam. – El akartam

mondani neked, de úgy szégyelltem már akkor is. Féltem, hogy elítélnél, amiért… olyan könnyen odaadtam

magam. Aztán a múlt héten végre azt mondta, hogy együtt járhatunk, bizonyos feltételekkel.

Tök hülyének éreztem magam, amikor ezt kimondtam. Hogy mehettem bele ilyesmibe? Feltételek? Gabe is

ezen gondolkodott.

– Milyen feltételekkel?

– Hogy tartsuk titokban, meg hogy ne avatkozzam a magánügyeibe…

– Mekkora rohadék! Be fogom verni a pofáját!

– Ne! – fordultam felé. Éreztem, hogy lángol az arcom a szégyentől. – Nem akarom, hogy közöd legyen

hozzá! Nem éri meg, még csak gondolni sem rá!

– Semmi okod rá, hogy szégyenkezz, Lace! Te nem tettél semmi rosszat! – Annyira őszinte volt a tekintete,

hogy már-már elhittem neki, hogy valóban így van, de aztán felsejlettek bizonyos emlékek.

– Annyira nagy hülye vagyok, Gabe! Még ma is, amikor az egész kiderült, képes lett volna… választást

ajánlottam neki, arra kértem, hogy hagyja ott a Brooke-ot és a gyereket értem. Azt gondoltam… – felszipogtam,

és a karommal eltakartam a szemeim.

– Gyereket? Milyen gyereket? – Leeresztettem a karom, hogy Gabe értetlen arcára pillantsak.

– A lány terhes! Gyereke lesz Jontól! – Mintha csak most fogtam volna fel igazán ezt a részét, megint könnyek

öntötték el a szemem.

Sírtam, amíg ki nem száradtam. Gabe nem sok mindent tehetett, amíg ilyen állapotban voltam, bár amit igen,

azt meg is tette. Hozott nekem egy pohár vizet meg egy csomó zsebkendőt, majd vigasztalt olyan kis

semmiségekkel, mint hogy minden rendben lesz, meg hogy majd túl leszek rajta. Lassan sikerült is kicsit

összeszednem magam, már csak feküdtünk egymás mellett, mint a barátságunk törése előtt, és próbáltam élvezni

a jelenlétével járó nyugalmat.

Gabe telefonja már harmadszorra kezdett rezegni, de ő ezúttal sem vette fel. Arra gondoltam, hogy biztosan

Jesse keresi, aztán pedig arra, hogy lám, mégiscsak zaklatom Gabe-et a gondjaimmal.

– Nyugodtan vedd fel – leheltem, bár nehezemre esett kimondani. Nem akartam, hogy elmenjen, pedig az lett

volna a helyes, ha hazaküldöm. – Jesse hív, igaz?

– Nem veszem fel! – felelte zordan. – Most veled vagyok. – Láttam rajta, hogy emészti valami ezzel

kapcsolatban.

– Összevesztetek? – kérdeztem, majd a pillantásából kitaláltam a folytatást. – Miattam? Mert ő tudta, hogy…

– Persze, hogy nem miattad, Lace! – dőlt hátra Gabe az ágytámlának támasztva a fejét. – De igen, ez volt az

utolsó csepp. Nem tudom elviselni Jesse-t, megmondtam neki, hogy vége.

– Mi? De hát… Meséld el! – kértem. Gabe a fejét csóválta.

– Van most épp elég bajod enélkül is.

– Ahogy neked is az én problémáim nélkül – ellenkeztem, és közelebb húzódva hozzá, megsimogattam a

karját. – Mi történt?

– Röviden: megőrjít a féltékenykedésével és azzal, hogy meg akarja mondani, mit gondoljak. – Elhallgatott.

– Ez túl rövid, Gabe. Kire féltékeny? Találkoztál valaki mással?

– Nem, Lace. Jesse miattad féltékeny – hitetlenkedve pillantott rám, mintha ebben nem találna értelmet, nekem

azonban a torkomba ugrott a szívem. Még ez is? – Amióta csak… jó, elég régóta azzal jön, hogy ne

találkozgassak veled, mert te még mindig szerelmes vagy belém, meg hogy a barátságunk miatt soha nem leszel

képes beleszeretni másba. Szerinte egyszerűen csak békén kellene hagynom téged, és nem barátkozni veled

többet – hadarta, majd rosszallóan hozzátette. – Az a mocsok mindent azzal magyarázott, hogy te még szeretsz

engem, közben meg… Lace, nagyon fogsz haragudni, de muszáj elmondanom. Jesse azért kezdett el járni veled,

mert fel akart szedni engem! Esküszöm, hogy nem tudtam, csak ma vágta a fejemhez az egészet, amikor

veszekedtünk. Hihetetlen, hogy nem vettem észre, mekkora sunyi szemétláda! Még azt a csajt is azért nem

mondta el, mert azt remélte, Jon miatt majd nem fogsz rám mászni, vagy mit tudom én. Mintha az…

– Gabe! – szakítottam félbe nyomorultul érezve magam. – Szerintem hibát követtél el.

– Nem hinném! – vágta rá. – Nem is próbálj meg kibékíteni azzal a…

– De Jesse-nek igaza volt. – Gabe becsukta a száját, és kérdőn nézett rám. – Én tényleg még… még mindig

szeretlek.

17. Kötődések

Még mindig szeretlek. A szavaim, mintha visszhangzottak volna a falakról, azonnal vissza akartam szívni

őket, de már mindegy volt, Gabe úgyis hallotta.

– Én is szeretlek, de ez nem ad okot arra Jesse-nek, hogy csak játsszon veled – folytatta dühösen. – Csak

kihasznált téged, közben meg mindig is tisztában volt vele, hogy meleg. Tudod, mit jelent ez? Miatta indult el az

a hülye pletyka rólad! Ha nem ennyire sunyi, soha az életben nem jutott volna eszébe senkinek olyan idiótaság,

hogy a te hatásod volt.

Az ajkamba harapva figyeltem őt. Megértette, amit mondtam arról, hogy szeretem őt? Kit érdekel most Jesse?

– Gabe – állítottam meg megint, és teljesen felé fordultam, hogy szemtől szembe értessem meg vele. –

Sajnálom, de én úgy… úgy értettem a szeretlek szót, hogy szerelemmel. Tudom, hogy ez rossz, mert te sosem

éreztél így irántam, én meg folyton a csókjaidról, a szeretkezéseinkről álmodoztam, mert azok az én szememben

tökéletesek voltak. Nem azért mondom ezt, mert reménykedem, hogy mi még valaha is… csak tudnod kell, hogy

van bennem ez a kis rész, ami úgy érzem, mindig a tiéd lesz, ahol mindig szeretni foglak. Szóval emiatt ne

hibáztasd Jesse-t csak mert ő látta, milyen szánalmas érzelmeim vannak – fejeztem be, de már nem néztem az

arcára.

Nem akartam látni megrökönyödést, sajnálatot, vagy akármi más kényelmetlen érzelmet. Megérintette az

arcomat, majd visszafordította, hogy megint a szemébe kelljen néznem. Nem vettem észre, hogy haragudna,

inkább tűnt szomorúnak.

– Lace, komolyan azt gondolod, hogy én sosem szerettelek?

– Hát… – motyogtam megdöbbenve a kérdésétől. Persze, hogy szeretett, de az nem volt szerelem, igaz?

– Lace! Szerinted nem szerettelek? – ismételte a kérdést.

– Nem úgy, ahogy én téged – válaszoltam végül. – Nem szerelemmel, csak…

Nem fejeztem be, mert úgy nézett rám, hogy nem mertem. Annyira csalódottnak és ingerültnek látszott,

ráadásul mindehhez szomorúbbnak, mint előtte.

– Hogy szerethettél volna, amikor te…

– Úgy, hogy szerettelek! – vágott közbe élesen. – Mit gondoltál, hogy sosem szerettelek, csak játszottam

veled? Te voltál az első szerelmem, és igen, bennem is van egy kis rész, ami mindig a tiéd lesz, de hogyhogy

nem tudod ezt? – hitetlenkedve, kicsit dühösen nézett rám. – Nem emlékszel, milyenek voltunk régen? Évekkel

ezelőtt, amikor egész nap azon tűnődtem, mikor jön el az az idő, amikor meg merlek csókolni, és hogy nem

fogsz-e pofon vágni miatta. Aztán amikor elkezdtünk randizni? Azok voltak a világ legjobb randijai, Lace!

Imádtam őket, imádtam veled lenni, mert szerettelek. Nemcsak úgy, mint egy barátot, szerettem csókolózni

veled, amikor szeretkeztünk, csodálatos volt. Szerelem volt, Lace, mi más lett volna?

– De hogyan…

– Jaj, nehogy azzal gyere, hogy nem szerethettem egy lányt! Jó, talán akárkit nem, de téged, Lace… szerelmes

voltam beléd, jobban szerettelek, mint valaha bárkit, beleértve Jesse-t is. Emlékszel, hogy mit mondtam neked,

amikor eldöntötted, hogy szakítsunk? Képes lennék téged szeretni életem végéig, még annak ellenére is, hogy

rajtad kívül csak fiúk jöhetnek számításba.

– Nem emlékszem, mit mondtál – ismertem el döbbenten. Nem rémlett, hogy szerelemről beszéltünk volna,

úgy volt, hogy…

– Tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna – felelte. Ja, erre emlékeztem.

– De hát, hogy tehettünk volna úgy? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hiszen ez elég súlyos probléma volt…

mármint úgy értem, hogy a kapcsolatunkra nézve, ami így…

– Lace, én boldog lettem volna akkor is, ha úgy maradunk, ahogy voltunk.

– Nem lettél volna – vágtam rá. – Én nem vagyok fiú, te pedig a fiúkat…

– De szerettelek téged is, miért nem érted meg?! – csattant fel, majd hevesen megragadta az arcom, és a

számra nyomta a sajátját.

Lehet, hogy kellett volna, de nem ellenkeztem, hiszen Gabe volt, akivel csókolóztam. Az ő íze, az olyan jól

ismert érintése, az egész jelenléte, ami még mindig hatással volt rám, ha nem is úgy, mint vártam. Az ő csókja a

legkevésbé sem volt olyan, mint Joné, aki miatt mindent elfelejtek, mindent megbocsátok, Gabe-é érzelmekkel

volt tele, gyengédséggel, szelídséggel, az ellentétével mindennek, ami Jon volt.

Amilyen hirtelen megcsókolt, olyan hamar el is engedett.

– Persze most, hogy már mindketten elkezdünk beleszeretni valaki másba, már nem működik olyan jól –

mondta faarccal.

Nem tehettem róla, kibuggyant belőlem a nevetés, mire belőle is, így a következő percekben alig tudtunk

bármi értelmeset is mondani.

– Te vagy a kivételem, Lacey – mondta végül komolyan. – Tudom, hogy ez furán hangzik, de olyan igaz, mint

hogy most itt vagyok veled. Néha még úgy is érzem, hogy egy kicsit hatással vagy rám. Amikor a múltkor

megcsókoltad a nyakam… nekem eszembe jutott, hogy milyenek voltunk, és ha folytattad volna, talán… oké,

tudom, hogy ez nagyon fura, de…

– Ez az, ahogyan érzel – fejeztem be halkan, és hirtelen már nem éreztem annyira idiótának magam, amiért

nekem is vannak ilyan pillanataim. – Komolyan velem maradtál volna régen, ha kimondom, hogy azt akarom?

– Persze – vágta rá habozás nélkül. – Néha még most is azt kívánom, hogy bárcsak ne lettél volna olyan

határozott. De sosem engedted, hogy meghátráljak. Miután kimondtam, folyton csak löktél előre, nem hagytad,

hogy feladjam.

– Sajnálom! – mondtam gondolkozás nélkül.

– Sajnálod? – kapta felém a fejét. – Ne hülyéskedj, Lace! Te vagy a mozgatórugóm, felhatalmazlak, hogy

ezentúl, ha nem hallgatok rád, egyszerűen üss pofon, hogy észhez térjek. Nincs okod sajnálkozni, sőt örülök,

hogy egyáltalán szóba állsz velem azok után, hogy ennyire bunkó voltam veled az utóbbi időkben. Ha nem

vagyok olyan hülye és nem hiszek el mindent Jesse-nek, talán rájövök, hogy az a mocsok Jon…

Nem fejezte be, látta, hogy nem akarok róla beszélni, így végül csak átkarolt, én meg a vállára hajtottam a

fejem.

– Ha most arra kérnélek, hogy megint velem járj, megtennéd? – kérdeztem. Hülye kérdés volt, mert nem

vágytam erre sőt, abban a pillanatban elképzelhetetlennek tartottam.

– Sosem kérnél ilyesmire, de igen. Ahogy téged szerettelek, az szerintem a legegyszerűbb fajtája a

szerelemnek. Veled minden olyan könnyű volt, sosem duzzogtál, nem próbáltál irányítani, nem sértődtél meg,

mikor elfelejtettem valami hónapfordulót…

– Elfelejtetted a hónapfordulótokat?

– Mi a frászért kellene hónapfordulókat ünnepelni? Azt sem tudtam, hogy ünnepeljük őket, amíg Jesse nem

jött azzal, hogy már megint elfelejtettem – dohogott.

– De azért ez szép tőle, nem? Fontos neki a kapcsolatotok. – Gabe szúrósan nézett rám, így témát váltottam –

Szóval, szerinted tényleg vannak a szerelemnek fajtái?

– Naná, szerintem nem is lenne olyan nagy szám a dolog, ha mindenkivel ugyanaz lenne. – Ebben volt valami.

– Én még nem vagyok szerelmes Jonba – jelentettem ki. – Ilyen szempontból még szerencse is, hogy…

– Lace, a legjobb barátod vagyok, emlékszel? – szakította félbe az önámításomat. – Ha nem szeretted volna

legalább egy kicsit, sosem feküdtél volna le vele, és ha most nem lenne szerelmi bánatod, nem sírtál volna

ennyit.

– De…

– Most őszintén beszélgetünk, nem?

Igaza volt, most, hogy kimondta, tudtam. Szerelmes lettem Jonba. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Hogy

szerethettem meg, amikor annyira vigyáztam? Hogyan szerethettem meg pont Jont? Hiszen még kedves sem volt

hozzám soha. Jó, rendben, párszor, de az édeskevés. Ráadásul hogy elbánt velem ma délután. Könyörögtem

neki, hogy legalább adjon rá magyarázatot, miért tette, erre egyszerűen hátat fordított. Brooke miatt. És a

gyerekéért! Utáltam őket, ahogy Jont is. Azt kívántam bár soha ne engedtem volna, hogy a közelembe jöjjön.

Mégis mit gondolt, hogy a barátnője, a gyereke ellenére… késként hasított belém a gondolat, hogy én erőltettem.

Én másztam rá, én voltam a kezdeményező fél, egy igazi lotyó. Hogy viselkedhettem olyan kihívóan vele? Hiába

mondta Gabe, hogy nem az én hibám, szégyelltem és fájt arra gondolni, mennyire egyszerűen vette az egész

dolgot. Nem is próbált megállítani, amikor hozzávágtam a láncot, simán csak elsétált, mintha magasról tenne rá,

hogy mi van velem. Biztos vagyok benne, hogy nem is érdekelte, elintézte egy vállrándítással, ahogy mindent,

aztán pedig elmotorozott a jegyesével és a születendő gyermekével.

Felkuncogtam a gondolatra, annyira abszurd volt az egész, aztán megint sírnom kellett. Gabe készenlétben állt,

és már át is ölelt, mire próbáltam abbahagyni a bömbölést. Szánalmas voltam legfőképpen a csalódottság miatt,

amit éreztem, hiszen annyira szerettem volna valami többet. Azt hittem, hogy már van is valami több. Hogy

lehettem ilyen naiv? Már akkor abba kellett volna hagynom, amikor Hanna hálaadás ünnepsége után lekoptatott,

sőt el sem kellett volna kezdenem, ezt az egész…

Hitetlenkedve felszisszentem a frászt hozva szegény Gabe-re.

– Ott volt Hanna hálaadás ünnepségén! – Hiszen még láttam is ott Brooke-ot, oda akartam menni Hannához

aki mellett állt, mire Jon elém lépett azzal, hogy ne menjek oda!

– Tessék?

– Láttam már korábban Jon barátnőjét, csak nem tudtam, hogy ő az. De most eszembe jutott, hogy… Úristen,

legalább gyanakodhattam volna! – sóhajtottam szerencsétlenül.

Hiszen annyira evidens, ott állt a csaj rögtön Hanna és Jon anyukája közelében! Még az is lehet, hogy

lefényképeztem! Képtelen voltam másra gondolni, csakis arra tudtam, Jon mekkora hülyét csinált belőlem,

miközben én jóformán magamtól belesétáltam az összes kis húzásába.

– Levonhatjuk a következtetést, hogy a szerelem nem gyanakvó – mondta végül Gabe. Bólintottam igyekezve

félresöpörni a nehéz gondolatokat, de a helyükre egy csomó másik félretolhatatlan érzés tolult.

Hiányzott Jon, hiányzott az érzés, amit a közelsége jelentett, amibe beleringattam magam. Rájöttem, hogy ez

valóban egy másfajta szerelem, mint amit Gabe iránt éreztem. Ez kegyetlenebb volt, fájóbb és élesebb. Talán

nem olyan mély, mint Gabe-bel, de intenzív. Keményebben sajgott a szívem, főleg a gondolatra, hogy Gabe

mindig ott lesz nekem, de Jonból nem maradt semmim csak egy hatalmas lyuk.

– Nem fájt borzasztóan, amikor szakítottál Jesse-vel? – kérdeztem.

– Dehogynem. Viszont könnyebb elviselni, mert veled vagyok – nyúlt a kezemért, amit meg is szorított.

– Biztos, hogy… szükség volt nálatok is ilyen drasztikus lépésre? – suttogtam óvatosan, szipogva.

– Igen – felelte határozottan. – Túl sok volt belőle. Tudod, jó volt vele. Amikor normálisan viselkedett, egy

csomót nevettünk meg dumáltunk, majdnem mindenben egyetértettünk, még csodálkoztam is, hogy ennyire egy

hullámhosszon vagyunk, aztán rájöttem, hogy van egyvalami, amiben nem tudunk kiegyezni. Ez vagy te.

– Ó – nyögtem ki.

– Ne ózzál, nem tehetsz róla! Veled kellett volna elfogadnia engem, nem pedig áskálódni ellened! Először még

csak azzal kezdte, hogy túl sokat vagyunk együtt, aztán jött az utalásokkal, hogy biztosan a visszacsábításomon

munkálkodsz. Kezdetben még igyekeztem a kedvében járni, meggyőzni, hogy amikor itt alszom nálad, akkor

tényleg szimplán csak alszunk. Komolyan próbáltam még több időt tölteni vele, miközben veled kicsit

kevesebbet, de nem használt. Nem értettem, mert a féltékenységét leszámítva Jesse teljesen normális, gondoltam,

talán reális, amit kér, így kicsit távolabb kerültem tőled, de akkor meg hiányoztál, ingerültebb voltam, és megint

csak veszekedtünk, ezúttal a szüleimen. Ne gondold, hogy miattad szakítottam vele, mert ez nem így van. Ez az

egész egyszerűen nem működött, ráadásul még a fejemhez is vágott egy ultimátumot, amiből nem jött ki jól.

Nincs már mit mondanunk egymásnak.

– Milyen ultimátumot? – kérdeztem.

– Vagy ő, vagy te – felelte Gabe. – Megmondtam neki, hogy ne kényszerítsen választásra, de ragaszkodott

hozzá. Szóval, itt vagyok.

Engem választott. Tiltakoznom kellett volna, de nem tettem, hiszen visszakaptam Gabe-et a lehető legjobbkor.

Szükségem volt rá, hogy ne kerüljek padlóra, erőt meríthettem a gondolatból, hogy valaki engem választ.

– Nem arról van szó, hogy nem szeretem – folytatta végül halkabban. – De nem fogok választani kettőtök

között, mert nélküle előtte is megvoltam, de nélküled, Lace nem hiszem, hogy valaha is képes lennék kibírni.

Egész életemben ott voltál nekem, itt vagy most is. Fogalmam sincs, mi lenne, ha nem lennél, Jesse ezt nem

értheti meg. Ő soha nem volt még szerelmes, még legjobb barátja sincsen, nem tudhatja, mi ez köztünk.

Tényleg nem akartam tiltakozni, mégsem hagyhattam szó nélkül.

– De én sem tudom, hogy mi ez köztünk. Szerinted normális? Talán Jesse-nek oka van féltékenynek lennie.

– Nem tudom, mi az, ami normálisnak számít, de azt igen, hogy nem adtunk rá okot. Szimplán barátok

vagyunk amióta szakítottunk, milliószor elmondtam Jesse-nek is, de egyszerűen képtelen bízni bennem. Nem

érdekel, normális-e vagy sem az, ami köztünk van, viszont soha nem foglak feladni téged senki másért, ezt

megígérem. A szerelmek nem tartanak örökké, de ez – emelte fel a kezünket –, erősebbnek tűnik bárminél, amit

eddig ismertem.

Kemény éjszakának néztünk elébe, de Gabe azt mondta, marad és átbeszéljük magunkat a nehezén, neki is volt

bőven mondanivalója Jesse-ről, így kétszer annyi dologgal kellett megbirkóznunk, de nem bántam.

Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi ideig tartott felfognom, talán mégsem vagyok annyira reménytelen, hiszen Gabe

mégiscsak szeretett, és szeret most is valamilyen szinten, közöm sem volt Jesse melegségéhez, ráadásul a

szerelmem Gabe iránt, nem is az, amitől úgy rettegtem. Ez nem az az érzés, ami tönkre fogja tenni a

barátságunkat, sőt, még csak nem is olyan, mint elképzeltem. Viszont az biztos, hogy átsegít akármilyen

problémán, amivel hadakozunk éppen, és ez kellett. Komoly szerelmi bánatom volt.

A~Sz~S~E

A Rude Boy refrénjére felkaptam a fejem, és villámgyorsan a telefonomért nyúltam, hogy elnémítsam. Mi a

fene? Jon hív ilyenkor? Hirtelen elöntöttek az emlékek, mégis reményteli fájdalom hasított a szívembe.

Jon hív! Mit akarhat?

Villámgyorsan kiugrottam az ágyból az alvó Gabe mellől, és kisurrantam a folyosóra. Rábámultam a kijelzőre,

ahonnét Jon komoly képe nézett vissza rám, majd megnyomtam a hívásfogadást.

– Tessék? – suttogtam olyan halkan, hogy a szívem vad ritmusa is hangosabbnak tűnt.

– Nem sértés! – csattant rám dühösnek tűnve. – A szeplőid a legszexisebb dolgok, amiket valaha láttam!

– Mi? – Furcsának tűnt a hangja, nem dühösnek, inkább…

– Ezért is nevezlek Szeplősnek, mert olyan rohadtul dögösek! – Részeg volt, totálisan. Képtelen voltam

akármit válaszolni. – Ezért nem mondtam el Brooke-ot, tudtam, hogy kiakadsz rám, mert neked csak azok a

szeplők vannak, minden más olyan cseszettül tökéletes! – Egyvalami rosszabb egy részeg srácnál, egy dühös

részeg srác. – Azt gondolod, hogy egy mocskos rohadék rakparti vagyok, mi?

Azt gondoltam, mégis valami arra késztetett, hogy megrázzam a fejem. Talán az álom utóhatása volt, de alig

hittem el, hogy ez megtörténik éppen.

– Nem – mondtam ki, hogy értse is. – Ittál?

– Persze, hogy ittam, nem hallod, hogy kurvára részeg vagyok?! – Megrezzentem a hangja élétől. Le akartam

tenni a telefont, de nem tudtam. Éreztem, ahogy a forró könnyek újra megindulnak az arcomon, közben át kellett

ölelnem magam, mert egyúttal nagyon fáztam is. – Azt gondolod, hogy egy rohadék, elcseszett rakparti vagyok,

igaz? – kérdezte újra, mintha máris elfelejtette volna, hogy ezt már kérdezte.

– Igen! – vágtam rá.

– Mert az is vagyok, de mondtam neked! Mondtam, hogy ne, de te csak jöttél azokkal a rohadtulkék

szemeiddel meg a forró testeddel!

– Hagyd abba! – Rá akartam förmedni, de csak zokogásra futotta. – Ha egyetlen szót is mondtál volna Brooke-

ról azt sem engedem, hogy hozzám érj!

– Szerinted mi a francért nem mondtam, mi? – kérdezett vissza a részegek jellegzetes na-ugye hangján, amitől

még értelmetlenebbé vált a beszélgetés.

Valószínűleg azt sem értette, mit mond. Lehet, hogy nem is tudja, hogyan árulta most el magát.

– Ne hívj többet, ebben az állapotban pedig már ne menj sehová – mondtam ki nagy nehezen, majd

megszakítottam a hívást, és remegő kézzel letiltottam Jon számát.

Elfojtva a sírást visszaosontam a szobámba, befeküdtem Gabe mellé, és próbáltam elaludni, azt kívánva, hogy

ébredéskor csak egy hülye rémálomnak tűnjön az egész.

Reggelre egy kicsit valóban jobban lettem, még a tényekkel is próbáltam megbirkózni, amik csak úgy

záporoztak rám. Egyes tény: anya végre megtört és előző este telefonált apának. Igaz, csak rólam beszéltek, de

legalább dumáltak egymással, ennek eredményeként apa láthatóan nagyon vidám volt, annak ellenére is, hogy

igyekezett gyászos arcot vágni, talán mert a hangulatomhoz akart passzolni. Kettes tény: Mr. Nelson nagyon

feldühödött, mert Jesse személyesen állított be hozzájuk Gabe-et keresve, és ez olyan főbenjáró bűnnek

számított, hogy felhívta nálunk a fiát, aztán olyan hangosan ordítozott vele, hogy én, aki a nappali másik

végében voltam, minden szót értettem. Így hát Gabe hazament, de előtte megeskette Kenzie-t, hogy átjön, mert

engem nem lehet egyedül hagyni. Kenzie meg is ígérte, hogy elvisz a suliba, vagy ha nem akarok menni, akkor

együtt lógunk el akárhová, amerre csak szeretném. A harmadik tényt már eleve tudtam: Jon egy rohadt

szemétláda. Nem elég, hogy képes volt részegen felhívni, és engem hibáztatni, Kenzie felfrissítette a pletykatárát

a Jon és Brooke párosról. Kiderült, hogy amikor Jon elvitt a világítótoronyhoz valószínűleg Brooke-hoz ment,

mert a csaj a közelben lakik, és állítólag nagyon jól megvannak egymással. Voltak pletykák ennek

ellenkezőjéről, amiket elvetettünk, mert olyan ostobaságokat beszéltek benne, hogy Brooke-nak ez nem az első

terhessége, egy korábbi magzatot már elvetetett, mert Jon kényszerítette rá vagy pedig az az idiótaság, hogy azért

ment el a másik baba, mert Jon megütötte Brooke-ot, amiért a csaj megcsalta. Igen, Jon egy mocsok, de azért a

pletykáknak is van határa, meg is kértem Kenzie-t, hogy hanyagoljuk a témát.

Apa nem bánta, hogy lógunk a suliból, Kenzie pedig amúgy is vészhelyzetnek nyilvánította a szituációt,

nemcsak miattam, hanem amiatt is, hogy még nem volt cipőnk a jövő heti karácsonyi bálra. Így iskola helyett

felpróbáltunk vagy ezerféle bálra való cipőt, holott nekem báli ruhám sem volt, viszont foglalkoztatott a

probléma, normális dolgokkal akartam törődni, például azzal, hogy segítek kiválasztani Kenzie álomszandálját.

Hiába próbáltam koncentrálni, Jon alattomosan visszalopakodott a gondolataim közé.

Visszagondoltam arra az időre, amikor emlékeztetett rá, hogy semmi nincs köztünk, és rájöttem, ő távolságot

akart tartani. Hibás voltam, amiért akkor nem hátráltam meg, de nem verheti rám az egészet, itt ő a főgonosz,

hiszen nem mondott semmit! Mert igazat mondtam, ha csak sejtek valamit Brooke-ról, sosem megyek őhozzá

vigasztalásért. Állítása szerint ő pont ezért nem szólt. De akkor… ezt nem értettem.

Aztán ott van a baba. Miért gondoltam, hogy engem választ egy öntudatlan, védtelen kisbaba helyett? Persze

eszembe jutott, hogy a babát talán még el is fogadtam volna. Ha úgy esik, hogy Jon bevallja az exbarátnője

terhes maradt az ő gyerekével, de már nincs közöttük semmi… igen, emiatt is kiakadtam volna, viszont

megérteném azt a részét, hogy felelősségteljesnek kell lennie a baba miatt. Így azonban semmi keresnivalóm

köztük, hiszen együtt vannak Brooke-kal. Vajon én minek kellettem? Miért nem volt képes elárulni, hogy van

egy kapcsolata? Ráadásul egy komoly kapcsolata, hiszen megkérte a kezét. Jon biztosan szereti is, legalábbis

valamilyen szinten. De ha szereti, hogy lehetett köze hozzám? Nem értettem az indítékait, az agyam

kétségbeesetten kutatott valami mentség után számára, de semmit nem találtam, csak amit Kenzie is

hangoztatott. A férfiak hatalmas szemétládák tudnak lenni.

Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy kis híján elfeledkeztem Stuartról. Gabe-nek elfelejtettem említést

tenni róla, Kenzie-nek meg nem lehetett, mert volt az a kis izé Kenzie és Stuart között, és nem voltam biztos

benne, hogyan reagálna barátnőm a bátyám visszatérésének hírére.

– Mondjak valamit, ami talán felvidít? – szólalt meg hirtelen, amikor a negyedik pár cipőt tette a kosarunkba.

– Igen, légyszi – bólogattam, hiszen bárminek örültem volna, ami felvidít ebben a nyomorult állapotban.

– A Rakparti beléd van zúgva.

– Ki? Todd?

– Aha – mondta Kenzie drámaian. – Teljesen rád van indulva.

– Nem hiszem. De ha igen, akkor sem érdekel – vontam vállat. – Miért kellett volna ennek felvidítania?

Barátnőm úgy nézett rám, mintha csalódott volna bennem.

– Természetesen azért, hogy bosszút állhass. Jon akármekkora mocsok is, utálná, ha a Rakpartival látna.

Ráadásul, ha összejönnél vele, senki nem mondana rád olyan dolgokat, mint most.

Végiggondoltam a dolgot. Méghogy én Toddal? Ugyan már, semmi vonzódás nincs közöttünk, plusz a

gondolattól is rosszul voltam, hogy randizgatni kezdjek valakivel. Nem, inkább maradok egyedül.

– Miből gondolod, hogy belém van zúgva? – kérdeztem végül. – Szerintem nem az a szerelmes típus.

– Talán nem tűnik annak, viszont folyton meglepődöm mennyire… emberi. Tegnap is megvédett téged, meg

tökre komolyan veszi a bált is. Nem akar szégyent hozni rád valami béna cuccban. Szerintem ez cuki, és

különben sem olyan ronda, hogy ne szórakozhass egy kicsit vele.

Hitetlenkedve néztem Kenzie-re.

– Ez gonosz volt, Todd nem… nem…

– Elég jó? – fejezte be.

– Nem! Simán járnék Toddal, ha lenne közöttünk valami vonzódás, de nincsen. Csak barátok vagyunk.

– Nem hiszek a fiú-lány barátságban – felelte, mire csak leesett az állam.

– Mióta? Nem vetted észre, hogy Gabe és én…

– De Gabe meleg – legyintett. – Az nem ugyanaz.

Nem volt energiám vitatkozni vele, mert nem voltam biztos benne, hogy igazam van-e. Helyette inkább

elővettem a másik témát, ami épp érdekelt.

– Komolyan szerelmes voltál Stuartba? – Kenzie annyira meglepődött, hogy kiejtette a kezéből a kék csatos

szandált, amit épp nézegetett.

– Azt hittem, hogy soha többet nem beszélünk róla – felelte halkan, óvatosan pillantva rám. Álltam a

tekintetét. – Igen. Tudom, hogy csak tizenkét éves voltam, de a bátyád a legtökéletesebb srác volt, akivel valaha

találkoztam, bár találnék hozzá hasonlót!

– Visszajött – árultam el.

A~Sz~S~E

Öt évvel korábban

Gabe és én már egy hete, hogy megtaláltuk a fűvel teli zacskót, most felváltva kémkedtünk Stuart után.

Fárasztóbb volt, mint gondoltam, Gabe és én is eléggé elfáradtunk benne, de nem adtuk fel. Tudni akartam, mi

van a bátyámmal, és hogy nem találkozik-e gyanús alakkal.

– Megint ott volt az a lány – jelentette.

Harmadik napja, hogy folyton ki-kiszúrtuk azt a nagyjából korunkbeli lányt, aki szintén Stuart után mászkál.

Nem ismertem, ahogy Gabe sem, de rossz előérzetem volt vele kapcsolatban.

– Beszélt vele? – kérdeztem Gabe-et, de megrázta a fejét. Stuart mintha észre sem vette volna a lányt, sosem

adta jelét, hogy látná.

– Lehet, hogy a titkos barátnője – vetette fel Gabe. – Nem csúnya lány.

– Biztos nem a barátnője! – sziszegtem feldúltan. Szóval Gabe szerint szép? Nem néztem meg úgy, de

belegondolva az volt. Lányos ruhákat hordott, és festette magát. Még inkább átgondolva lehetségesnek

gondoltam, hogy valami van közte és Stuart között.

Csak akkor derült ki a lány személyazonossága, miután Stuart beavatott a terveibe arról, hogy elköltözik. Épp

izgatottan hallgattam, ahogy a lehetőségeket ecseteli, miközben egyik fagyigombócot a másik után kéri ki nekem

(ma megtalálod a kedvenc ízedet, mondta), amikor megteltem.

– Nem kérek többet – döntöttem el, pedig még visszavolt egy csomó íz. – A kekszes-málna a legfinomabb.

– Honnan tudod, hogy nem kóstoltad meg mindet? – kérdezte Stuart. – Lehet, hogy az a kedvenced, amiből

még nem ettél.

– Nem hiszem – feleltem. Csupa hülyeség volt vissza, a kávés-narancsot meg sem akartam kóstolni.

– Hugi, addig itt fogunk ülni, amíg meg nem kóstolod az összeset. Rajta, mi van még vissza? Mentolos-

csokoládé?

– Furán hangzik. Biztos fogkrém íze van – húztam el a szám, amikor beóvakodott a lány is a kávézóba. Stuart

észrevette, de csak egy pillantásra méltatta, aztán máris visszafordult hozzám.

– Ki az? – kérdeztem közelebb hajolva a bátyámhoz.

– Csak egy kislány, aki tudja, mit akar – felelt ő. Pincérnő lépett a lányhoz, aki kávét kért, feketén. Stuart

mosolyogva fordította el a fejét.

– Miért, mit akar? – értetlenkedtem fél szemmel a lányt figyelve.

– Figyelmet, azt hiszem. Akárhányszor csak látom, mindig egyedül van. Azt mondta, szerelmes belém, de még

a nevemet sem tudta.

Új szemmel néztem a lányra, de még mindig nem tetszett. Figyeltem, ahogy három csomag cukrot szór a

kávéjába. Egészen gyerekesnek éreztem magam mellette a rengeteg fagyis tálkával körülvéve. Én is

elfordítottam a fejem a lánytól.

– Te mit mondtál neki?

– Azt, hogy bátor, amiért elém mert állni. Rád emlékeztetett. De most lássuk a többi fagyit!

Később, amikor már az említésüktől is majdnem elhánytam magam, de Stuart kérdezgetni kezdett, melyik volt

a kedvencem, rájöttem, hogy a mentolos-csoki volt a legemlékezetesebb. Viszont nem csak ez volt a tanulságom,

ha megállok a kekszes málnánál, és nem próbálom végig az összes ízt, hetekkel később nem állok szóba a fura

lánnyal, amikor szükségünk lett egymásra.

Akkor talán soha nem barátkozom össze Kenzie-vel.

A~Sz~S~E

– Áruló! – mordult rám Stuart, amikor Luckyval megint felbukkantunk nála. – Felhívtad Mayt! Honnan tudtad

a számát?

– A mobilodból – vontam vállat, majd komoran ránéztem. – Nem tudom, mit tervezel, de nem fogom hagyni,

hogy megint eltűnj! Most már tudom, hol laksz, ismerem Mayt, ne is álmodj róla, hogy elmenekülhetsz!

Mérgesen bámult rám, majd elmosolyodott.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy felnőttél. Mindketten annyira mások vagytok – nézegette Luckyt is.

Öcsém szintén komolyan nézett Stuartra, nem hagyta, hogy témát váltson.

– Megkérdeztem anyát, hogy mit szólna ahhoz, ha visszajönnél. – Stuart olyan arcot vágott, mintha Lucky

pofon ütötte volna. – Azt mondta, hogy ne beszéljek rólad, de nagyon szomorúnak tűnt, majdnem sírt is.

– Annyira hiányoztál, Stuart – bólogattam én is. – A családunk része vagy! Miután elmentél, már semmi nem

volt ugyanolyan. Apa és anya is tudják ezt, biztos vagyok benne, hogy mindketten szeretnék tudni, hogy itt vagy.

– Nem! – csattant fel. – Nem akarok találkozni velük!

– Akkor miért jöttél vissza? – kérdeztem. – Miért jöttél, ha már mész is?

– Miattad! – vágta rá. – Mert annyira kétségbeesettnek tűnt az az e-mail, amit írtál nekem, mintha szükséged

lett volna rám. Azt hittem, hogy összetörtél…

– Az, hogy megtanultunk nélküled is boldogulni, nem jelenti, hogy nincs rád szükségünk! Mindig is volt,

Luckynak is hiányoztál, hiába próbáltalak pótolni! – Megtöröltem az égő szemeimet, de szerencsére nem sírtam.

– Évekig egyetlen könnycseppet sem ejtettem, annyira szerettem volna erős lenni, jóvátenni a hibát, amit

elkövettem akkor, amikor megígértetted velem, hogy nem szólok anyáéknak, hogy el akarsz menni. Mit

gondolsz, kit hibáztatnak azóta is? Nem fogom ezután is mindenért én vállalni a felelősséget! Nem hagyom,

hogy megint szó nélkül menj el!

Stuart sóhajtva rogyott le az ágyára, és a kezébe temette az arcát. Lucky mellém lépve átölelte a derekam.

– Elmondom nekik, hogy itt vagy – közöltem végül a bátyámmal. – Nem kell találkoznod velük, hiszen holnap

már vissza is mész, de tudni fogják, hogy itt jártál. Emlékszel, amikor a lehetőségekről beszéltél? Én már

végigjártam az egyiket, amikor nem mondtam semmit. Most azt következik, hogy elmondok mindent.

Azt hittem, hogy Stuart nem is fog válaszolni, de aztán felnézett rám.

– Nem fogja érdekelni őket, Lacey. Ha érdekelné, kerestek volna. Mennyire volt egyszerű rám találnod?

Gondolod, hogy nekik nehezebb lett volna? – csalódottnak tűnt, és én rájöttem, hogy fájhatott neki, hogy anyáék

sosem keresték. De ez nem csak egyirányú dolog volt!

– És te gondolod, hogy könnyű volt összeszednem a bátorságom, hogy írjak neked? Még azt sem tudtam, hogy

akarsz-e kapcsolatba kerülni velem. Féltem, hogy nem akarsz többé látni, még most is félek ettől.

– Én ugyanúgy azt hittem, hogy nem akarsz látni – felelte. – Tisztában vagyok vele, hogy elhagytalak, de azzal

is, hogy gyűlölnöd kellene emiatt.

– Sosem tudnálak gyűlölni – vágtam rá. – De haragszom rád.

– Kettőnk közül mindig is te voltál a bátrabb – összegezte, amivel nem értettem egyet, de nem is válaszoltam.

Sokáig csendben voltunk, azt hiszem, Stuart emésztgette magában a lehetőségeket, mert végül még

hosszabban sóhajtott.

– Rendben, akkor mondd el nekik, hogy itt vagyok. Mondd el azt is, hogy hazaviszlek magammal vasárnapig.

Ha anya engedi, akkor Luckyt is, May nagyon szeretne látni titeket.

Lucky hitetlenkedve nézett rám, hogy mit szólok ehhez. Mivel másnap iskolába kellett volna mennem, ahol

újra találkozhattam volna Jonnal, kapva kaptam az alkalmon. Bolondság volt, hogy Jon kerülése volt az első

gondolatom, viszont rögtön utána jött a normálisabb reakcióim is. Menni akartam, hogy megismerjem Mayt és

megtudjam, hogy hol lakik Stuart. Már csak a szüleimet kellett meggyőznöm.

18. Esélyek

Vasárnap délután értünk haza Luckyval. Legnagyobb meglepetésemre anyát a házunkban találtuk, épp apával

beszélgetett, legalábbis egymás mellett ültek a kanapén, amikor beléptünk. Képtelen voltam elhinni, mennyire

idiótán viselkedtek az elmúlt napokban, ugyanis egyikük sem beszélt sem Stuarttal sem Mayjel, holott mi

minden nap felhívtuk őket, hogy meséljünk, mit is csinálunk éppen.

Stuartnál lenni csodálatos volt. Bár bátyámnak nem volt több szabadnapja, May a mi kedvünkért otthon

maradt a munkából, és egy csomó helyre elcipelt minket, közben pedig folyton Stuartról áradozott. Arról a

Stuartról, akit ismertem, aki nem sokban különbözött attól a sráctól, aki öt éve elment otthonról. Leginkább csak

egyvalamiben volt más, boldog volt. Egy hatodik emeleti kétszobás lakásban laktak, ahol bár kicsit szűken

voltak – főleg Larával –, de szépen éltek, és a közös jövőjükre gyűjtögetnek. Esküvőre, talán egy közös házra,

még fiatalok ahhoz, hogy döntsenek. Maynek nincs családja, állami gondozásban, majd nevelőszülőknél

nevelkedett, akik sok más gyereket is magukhoz vettek, így velük sosem alakult ki komolyabb kötődése, még a

kapcsolatot sem tartották. Azon kívül, hogy May és Stuart nagyon szerették egymást, volt még valami, amiben

egyformák voltak. A nulláról indultak, és most mégis mindenük megvan, amire szükségük volt.

May tudott róla, mi történt a családunkban öt éve, és ugyanazon a véleményen volt, mint én. Egyszerűen nem

maradhatott annyiban az egész, lehetetlen, hogy Stuart az egész életét a családunktól távol töltse el. Ezért is

örültem neki nagyon, hogy a szüleim egy helyen vannak, mert rögtön előállhattam a tervvel.

– Szeretnének idejönni karácsonykor – mondtam anyára, majd apára pillantva. Apa egyetlen szót sem szólt,

mikor közöltem vele, hogy Stuarthoz megyek látogatóba, anya viszont csak némi könyörgésre engedte el Luckyt,

és azt is csak azért, mert kicsit sokkolta a hír, hogy a fia visszatért. Legalábbis azt hiszem. – Mondtam, hogy nem

muszáj szállodába menniük, lakhatnának itt is, Stuart szobájában – folytattam. – Ugye ez nem gond, apa?

Kitaláltam, hogy ezentúl új stratégiát fogok alkalmazni a szüleimmel szemben, ami nem más, mint az, hogy

nem várok a válaszaikra. Fájt, hogy ők sosem kérték ki semmiről a véleményem, eldöntöttem, hogy ezentúl én

sem fogom az övékét.

– Jó lenne, nem igaz, anya? Imádni fogod Mayt, remélem, hogy azért majd te is átjössz, hogy megismerhesd.

Annyira összeillenek Stuarttal!

Amikor sem anya, sem apa nem mentek el meglátogatni Stuartot, hivatalosan is átálltam bátyám pártjára, mert

bár igaz, hogy felnőtt férfi, léphetett volna a szüleink helyett, mégis valahogy elvártam, hogy anyáék tegyék meg

azt a bizonyos lépést, ne pedig azt suggallják szegény Stuartnak, hogy látni sem akarják. Mert ez nem volt igaz,

még apán is látszott, hogy kíváncsi mindenre, amiről Lucky és én beszélünk (és egy szóval sem tiltakozott a

karácsonyi tervek ellen). A másik indokom, ami Stuart mellett szólt a kémkedése volt utánam. May elmondta,

hogy folyton a sulink honlapján lógott, és rólam próbált informálódni, ráadásul ezerszer is megnézte a képeimet,

amik fent voltak. May tudott a fényképész ambícióimról, ő és Stuart biztosra vették, hogy majd a továbbtanulást

tekintve is hasonló irányba megyek tovább. Annyira nyilvánvaló volt ez nekik, ahogyan apának és anyának –

akik sosem kérdeztek egy fotómról sem – az, hogy semmi ilyesmit nem forgatok a fejemben. A legfurább az

egészben, hogy én sem tudtam, mit fogok tenni, hogy hová fogok jelentkezni, pedig már ideje lett volna

eldöntenem.

Nem voltam kész semmilyen nagyobb döntésre, főleg amíg nem hevertem ki a Jon ügyet, amiről May és

Stuart megintcsak többet tudtak, mint a szüleim, ezt bizonyította a későbbi beszélgetésem apával. Anya és Lucky

már rég elmentek – öcsém később felhívott, hogy anya azonnal látni akarta a képeket, amik Stuartéknál

készültek, és amiket egy pendrive-on célzatosan anya előtt csúsztattam Lucky kezébe –, amikor apa megjelent a

konyhában, mondván inna egy bögre forró csokit.

Én épp mosogattam (illetve a mosogatónak dőlve bámultam kifelé az ablakon arra gondolva, milyen

szerencsétlen vagyok, miközben egy tányért forgattam az ujjaim között), de rögtön a szekrényhez fordultam,

hogy elővegyek egy bögrét.

– Majd én megcsinálom – motyogtam, miközben megakadt a szemem a ragtapaszon az egyik ujján. – Szóval

elmentetek kivágni a fákat? – kérdeztem.

– Igen – felelte apa. Automatikusan elővettem a hozzávalókat, közben kis híján rávisítottam apára ne legyen

már ilyen szűkszavú. Jonnal töltötte a hétvégét, ebben biztos voltam.

– És? – noszogattam végül halkan. – Milyen volt?

– Meglepően gyorsan végeztünk. Mindkét srác kemény tempót diktált, kis híján nekik kellett noszogatni

engem – mosolyodott el. Kényszerítettem magam valami mosolyfélére.

– És… öhm, rendesek voltak? Miről beszélgetettek? – Nem hittem, hogy Jon említett volna engem, de akár

szóba is kerülhettem valahogy.

Apa arca egyből komorrá vált.

– Kemény élete van annak a szerencsétlen kölyöknek, ennyi idősen ilyen felelősséget vállalni…

– Ha meggondoltabban viselkedett volna, akkor nem kerül ilyen helyzetbe! – vágtam rá egykedvűen. Apa

összezavarodottan pillantott rám.

– Hogy érted ezt? Az apja betegségéről beszélek.

– Tessék? – Mi köze ennek Jon apjához? Hiszen ő már régen meghalt, a nevelőapja pedig… várjunk, nem is

Jonról van szó. – Mi van Todd apjával?

A~Sz~S~E

– A francba, ne! – nyögött fel Todd másnap, amikor leültem mellé az ebédlőben. – Tudod.

– Én…

– Nehogy azzal gyere, hogy sajnálod, mert arra nincs szükségem! – vágott közbe.

– Én csak…

– És nem is akarok beszélni róla! – fejezte be elutasítóan.

Megcsóváltam a fejem, majd elővettem pár szelet gyümölcskenyeret, amit még előző nap csináltam, amikor

apa megemlítette, hogy hiányzik neki, hiszen minden télen egy csomószor sütök. Todd felé nyújtottam egy

szeletet, mire óvatosan elvette, mintha attól tartana, hegyibeszéd vagy hasonló jár hozzá.

– Csak azt akartam mondani, hogy ha segítségre van szükséged, nyugodtan szólj nekem – hadartam, mikor

beleharapott a kenyérbe. – És nem kell beszélnünk róla, ha nem akarsz. Csak ha van valami, akkor…

– Felfogtam! – morogta kenyérdarabokat köpködve az asztalra.

– Fúj! – húzta el a száját Kenzie, aki épp akkor ért oda hozzánk. – Egyszer volt egy kutyám, még az is

kultúráltabban evett nálad! – neheztelő pillantásomra megvonta a vállát. – Persze nem zavar, legfeljebb elmegy

az étvágyam és sikerül még egy kicsit leadnom a bál előtt – sóhajtott álmodozva. – Lacey, rajtad csodálatosan

fog állni a ruha, vékonyabb már nem is lehetnél – elkomorodva nézett az előttem fekvő

gyümölcskenyérszeletekre. – Eszel te rendesen?

– Persze, hogy eszem – feleltem félbetörve az egyik szeletet. Nem voltam éhes, de elhatároztam, hogy akkor is

megeszem, ha visszajön. Tényleg nem sok mindent ettem az utóbbi napokban, talán ettől éreztem magam olyan

üresnek. – Apa kérdezi, hogy nem akarsz-e fenyőfát árulni nálunk – néztem vissza Toddra, aki már majdnem

eltűntette az első szelet sütit. – Azt mondja, nem fizetne túl sokat, de minden eladott fa után jár egy kis jutalék,

vagy mi. Meg kellene beszélned vele.

Todd gyanakodva nézett rám.

– Nem Spencernek ajánlotta azt az állást?

– De igen, csak akkor még nem tudta, hogy ő az a srác, aki összetörte a kislánya szívét – feleltem könnyedén,

és ironizálni próbáltam, csakhogy sikertelenül. Ez volt az igazság.

Apa mérges lett, amikor felfedezte, hogy Jon az a motoros fickó, akihez közöm volt. Előző nap forrócsoki

készítés és gyümölcskenyér sütés közben egy csomót beszélgettünk, és valahogy kiderült. Nem mintha direkt

akartam volna kirúgatni Jont a még meg sem kapott állásából (ugyanis apa kérdésére azt mondta, talán, amire én

kinyögtem, hogy lehet, hogy csak azért mondott egy talánt, mert kényelmetlen lenne neki azok után, ami

köztünk történt), de apa hallani sem akart Jonról. Azt mondta, ez elvi kérdés, nem érdekli, mennyire lenne

szüksége Jonnak a pénzre. Próbáltam lebeszélni, de azért nem erőltettem túl magam, részben, mert nem szívesen

láttam volna nap, mint nap apa közelében – ki tudja, még mik derülhettek volna ki, azért apának sem kell

mindenről tudnia –, másrészt pedig mert fájt olyan témákról beszélni, amiben Jon is benne volt.

– Szóval az enyém a hely? – kérdezte Todd felvidulva.

– A tiéd, ha rögtön suli után be tudsz menni hozzá – bólintottam picit elmosolyodva. Elvett még egy

gyümölcskenyérdarabot előlem, és elégedetten hátradőlt.

– Végre valami jó is kisült abból, hogy hagytam magam belerángatni a tanácsszarságba.

– Azért más jó dolog is volt benne, nem? – kérdezte Kenzie, és célzatosan rám pillantott.

– Mi? – kérdezte Todd a gyümölcskenyérre koncentrálva. Reméltem, hogy barátnőm nem arra a butaságra

gondol, hogy a srác belém van zúgva. Határozottan nem volt.

Szerencsére mielőtt Kenzie válaszolhatott volna, Gabe sétált oda az asztalunkhoz.

– Leülhetek?

– Már miért ne ülhetnél? – kérdeztem vissza felvidámodva. Todd kellemetlen arcot vágott, mikor Gabe leült

mellé, nekem pedig eszembe jutott az a réges-réginek tűnő nap, amikor Todd kimondta a b-betűs szót. Ahogy

rám nézett láttam rajta, hogy neki is az jutott az eszébe. Igyekezett ártatlanra venni a figurát, és én elhittem neki,

hogy nem akar zűrt keverni. Kivételesen.

– Úgy látom, teljesen kimaradtunk a szem-beszélgetésből – mondta Kenzie Gabe-nek címezve, aki bólintott.

– Gabe vagyok – nyújtotta a kezét Toddnak. Valahogy furának tűnt, hogy míg én már hetek óta együtt lógók

Toddal, még csak most mutatkozik be a legjobb barátomnak.

Todd röviden megrázta a kezét, a nevét dörmögte, majd elvette a harmadik szelet gyümölcskenyeremet is,

holott még a másodikat sem ette meg.

– Ettél valami azokon kívül? – kérdezte Gabe, miközben szendvicseket húzott elő a táskájából. – Itt egy

sonkás-majonézes, a kedvenced.

Hülyeség volt, de majdnem elsírtam magam a gondolatra, hogy már nem is az a kedvencem. Lehet, hogy

igyekeztem minél normálisabban viselkedni, és nem törődni az egész Jon helyzettel, mégis minden apróságról

eszembe jutott. Például arról, hogy a kedvenc szendvicsem az a vagdalt húsos, amit ő szokott enni, és amiből, ha

szerencsés napjaim voltak egész nagy darabokat tudtam kialkudni. Még szerencse, hogy voltak barátaim, akik

támogattak.

A~Sz~S~E

Öt évvel korábban

– De miért küldenek pszichológushoz, amikor semmi bajod? – háborgott Gabe, miután elárultam neki, hogy

határoztak a szüleim.

– Mert apa szerint betegesen sokat sírok – vontam vállat, mintha az egész nem érdekelne, holott én is rosszul

éreztem magam a gondolatra, hogy szerintük baj van velem. – És anya is azt mondta, hogy nem ilyen lányt akart,

mint én.

Gabe elkerekedett szemekkel nézett rám.

– Hogy érted ezt? Mi a baj veled?

Elsoroltam a bajokat, közben pedig a rövid hajamat babráltam, ami nem sokban különbözött Gabe frizurájától.

Úgy éreztem magam, mintha félresikerültem volna.

– Az a baja, hogy nem veszel fel szoknyát? – hüledezett Gabe. – Mégis hogy baseballoznál szoknyában?

– A normális lányok nem baseballoznak – vágtam rá. – Nézd meg a lányokat, akikkel egy suliba járunk,

mindig csinosak, mindenféle csatokat tűznek a hajukba és kifestik magukat, mielőtt kilépnek a házból

Egykedvűen bámultam a tükörképem, a karikás szemű, sápadt lányt, bő pólóban és sortban, amiben talán még

fiúnak is elment volna.

– Talán ők a nem normálisak – vetette fel Gabe. – Lace, semmi baj veled!

– Ha normális lennék, nem egy fiú lenne a legjobb barátom – folytattam. – Hanem lányok, akikkel más

srácokról dumálnánk, meg arról, hogy kinek milyen volt az első csókja. – Valahogy nem tűnt vonzó dolognak.

Biztos voltam benne, hogy ha egyszer végre megcsókolom Gabe-et, soha nem fogom kibeszélni senkivel.

– Milyen más srácokról? És sosem mondtad, hogy csókolózni akarsz. Kit csókolnál meg?

Éreztem, hogy vörösség önti el az arcomat. Nem nyilvánvaló?

– Csak példának hoztam fel – motyogtam. – Hogy olyannak kéne lennem.

– Mint annak az őrült lánynak, aki még mindig minden nap erre mászkál? – kérdezte Gabe a Stuart után

mászkáló lányra célozva. Még most, hetekkel Stuart távozása után is naponta felbukkant a környékükön. Sokszor

szerettem volna rákiabálni, hogy húzzon már el, Suart elment, de eddig nem tettem.

És persze ezután sem, mert legközelebb, amikor láttam, odamentem hozzá.

– Szia! – szólítottam meg, mire olyan arcot vágott, mintha megijedt volna tőlem. – Lacey vagyok.

Rózsaszín és fehér csíkos szoknyát viselt és táska volt nála, ennyiből meg tudtam állapítani, hogy tud majd

nekem segíteni, ha összebarátkozunk.

– Kenzie – felelte végül. – Ismerem a bátyádat, de nem láttam egy ideje

– Stuart elment, összeveszett a szüleimmel és elköltözött nem tudom, hogy hová – hadartam el. – Nem biztos,

hogy vissza fog jönni valaha is.

Kenzie lesújtottnak tűnt, és a házunkra nézett, mintha arra számítana, hogy a bátyám kilép az ajtón.

– Mi van, be akarsz jönni, hogy megbizonyodj róla, igazat mondok? – kérdeztem kicsit undokul.

– Igen – vágta rá, mire meglepődtem. Ez nem volt a tervemben, de végül is.

– Bejöhetsz, de utána elmegyünk vásárolni. Vennem kell néhány lányos ruhát.

Kenzie megfontoltan végignézett a ruháimon.

– Szerintem is – azzal rám mosolygott.

Onnantól kezdve lett egy olyan legjobb barátom is, aki történetesen lány. Ráadásul nem is volt olyan szörnyű

vele lógni, még Gabe is elismerte.

A~Sz~S~E

Utáltam, hogy mindenki azt találgatta, milyen lelki állapotban vagyok, de azt még inkább, hogy Jon valahol itt

volt az iskolában, én pedig féltem körülnézni, mert nem tudtam, mit fogok tenni, ha meglátom. Hogyan kellene

viselkednem a szakításunk után? A szembejön velem, egyszerűen menjek el mellette, mintha nem is ismerném?

Ha rám néz, fordítsam el a fejem? De mi lesz, ha rám sem néz? Mi van, ha köszön? Mi történik, ha valami

elpattan bennem, és sírni kezdek, amint megpillantom? Fájt a szívem miatta, érte, nem voltam biztos benne,

meddig bírom belül tartani az érzelmeimet. Hogy leszek képes nem a szemére vetni, mennyire elbánt velem,

miközben szeretem még most is?

Hivatalosan is összetört szívű lány voltam, ami nem volt jellemző rám. Nem voltam az a sírok, amíg el nem

múlik a fájdalom típus, nem, berekesztettem a sírást az intenzíven égető fájdalom ellenére is. Nem is szidtam

Jont, ahogy Kenzie szerint tennem kellett volna, szerinte, ha kibeszélem, akkor jobb lenne, de nem akartam.

Értelmetlennek tartottam az egész vádaskodást irányába. Hiszen attól nem lesz jobb semmi, nem igaz? Meg

különben is, túl büszke voltam ahhoz, hogy kimutassam, mennyire padlón vagyok. Mert az egy dolog, hogy a

hidegszívű jégkirálynő imidzsem nem szerettem, még jobban utáltam volna magam, ha meglátják rajtam, hogy

belül egy nyöszörgő, önbizalomvesztett alak vagyok. Ez volt az egyik legrosszabb benne, úgy éreztem magam,

mint egy rakás szerencsétlenség, aki nem jó semmire, akit könnyű félrelökni az útból. Próbáltam megszabadulni

ezektől a nyomasztó gondolatoktól, de nem ment.

Aznap délután is csak végighaladtam a folyosón, próbálva nem gondolni semmire, amikor Darcy kiszúrt

magának. Kezdtem úgy érezni, hogy engem figyel, mert egyszerűen mindenhol ott volt, ahol nem vártam volna.

Például a mosdóban, ahová besietett utánam. Próbáltam annyit tartózkodni a fülkében, amennyit csak tudtam,

hogy elmenjen, mire kijövök, de pechemre megvárt, plusz az időt sem húzhattam olyan nagyon, hiszen Gabe és

Kenzie kint vártak, hogy elmenjünk Kenzie-ékhez ruhát próbálni a bálra.

Tehát végül kelletlenül kijöttem, és a mosdóhoz rohantam, hogy villámgyorsan megmossam a kezeim, de

persze Darcy éppen ott sminkelt, olyan arccal, mintha csak véletlenül lenne ott.

– Szia, Lacey! – köszönt a szokásos, most-mindjárt-valami-édesen-gorombát mondok mosolya nélkül.

– Szia – mormoltam nem túl lelkesen, szappant próbálva kenni a kezemre, csakhogy üres volt a tartó.

Jellemző!

Darcy kedvesen arrébb lépett, felajánlva az ő mosdójához tartozót.

– Sajnálom, ami Jon Spencerrel történt – nézett rám. Kicsit furának tűnt az arca így, hogy az egyik szeme

frissen ki volt húzva a másik meg nem. Igyekeztem erre koncentrálni, nem a Jon témára.

– Igen, előfordul az ilyesmi – feleltem könnyedén, de erősen dörzsöltem bele a szappant a bőrömbe, majd

gyorsan visszaléptem a saját csapomhoz.

– Veled túl gyakran, nem? Úgy tűnik, mintha mindig a rossz sráchoz vonzódnál. – Ó, tessék, már kezdi is!

Bedugtam a kezeim a jéghideg víz alá, hogy lemossam a habot. – Nem gondolkodtál rajta, hogy vajon miért van

ez?

– Nem! – válaszoltam kicsit élesen. Láttam, ahogy felcsillan a szeme, gondoltam már megvan rá a tökéletes

válasza. Nyitotta a száját, de gyorsan megelőztem. – De nem is érdekelnek az elméleteid. Nem tudnál legalább

egyszer leszállni rólam, ahelyett, hogy folyton próbálsz megalázni? Csak egyetlen egyszer, légyszi!

Azzal a válaszát sem várva, kézszárítás nélkül menekültem ki a mosdóból. Mi a fenének kellenek a világra

ilyen kellemetlen alakok, mint Darcy? Mit tettem ellene, hogy ennyire élvezi a piszkálásomat? Vajon lehet, hogy

ez az egész egy nagy… teljes erőmből nekiütköztem valakinek, aki ez egyik folyosóról lépett ki elém.

Élesen beszívtam a levegőt, hogy lekiabáljam, akárki is az – én jöttem a főfolyosón, nekem volt elsőbbségem!

–, de az illat megakadályozott abban, hogy bármit is mondjak. Jon volt az.

Gyűlöltem teljes életnagyságában, a barna bakancsától kezdve az agyonhordott farmerján át, egészen a kopott

dzsekijéig, de egyszerre szerettem is a borostájával, a zárkózott arckifejezésével és a még véletlenül sem

mosolyra húzódó szájával együtt.

– Letiltottad a számom? – kérdezte egyből a közepéve vágva, Jon módi szerint. Semmi udvariaskodás vagy

ilyesmi.

– Le – feleltem olyan hűvösen, ahogy csak tudtam. – Nem volt szükségem több részeg telefonhívásra!

– Azt nem gondoltam át – ismerte el. – Sajnálom.

– Sajnálhatod is! – vágtam rá. Hátrébb léptem tőle, hogy ne érezzem az illatát. Megfordult a fejemben, hogy

megfordulok, és más úton megyek ki, de aztán úgy döntöttem, nem futamodom meg. El fogok menni mellette.

– Figyelj, Brooke-kal kapcsolatban…

– Nem hiszem, hogy ez rám tartozna – szakítottam gyorsan félbe, és végre mozgásra bírtam a lábaimat,

elhaladtam Jon mellett, de közben felé fordítottam a fejem, hogy értse, amit beszélek. Nem néztem az arcára,

kiszúrtam egy gombot a dzsekijén, arra fókuszáltam. – Félreálltam, oké? Minden, amit mondani akarsz, már

felesleges. Felfogtam, hogy hibát követtem el, de te is, és ha ez még újdonság neked, azzal, hogy most beszélsz

velem, újabb hibát követsz el. Valószínűleg én is, hogy egyáltalán válaszolok, nem is értem, miért teszem.

A fenébe, ráparancsoltam magamra, hogy fogjam be. Mekkora hülye vagyok! Gyorsan előrekaptam a fejem,

és még gyorsabb léptekre kényszerítettem a lábaimat. Vajon úgy tűnik, mintha menekülnék? Mégis ki a frászt

érdekel? Azt teszem.

– Lacey! – Megtorpantam. Jon komolyan kimondta a nevem? Olyan volt, mintha valami varázsszót ejtett

volna ki a száján. – Nem hazudtam neked semmiben.

Ennek nyilvánvalóan meg kellett volna nyugtatnia, sőt, biztos vagyok benne, hogy olyasminek szánta, de csak

feltüzelte vele a dühöm. Nem hazudott?!

– Észrevettem! – néztem hátra. – De ez nem jelenti, hogy nem fájt az, hogy elhallgattad az igazságot! Talán

nem hazudtál konkrétan, de minden alkalommal, amikor nem mondtad el… amikor nem szóltál, hogy a barátnőd

áll Hanna mellett azon az ünnepségen, amikor nem említetted, hogy azért aggódtál a védekezés miatt, mert már

összehoztál egy gyereket, az az én értékrendem szerint ugyanúgy hazugság. Önző és szemét hazugság, tekintve a

kisbabát és Brooke-ot, akinek megkérted a kezét!

Olyan arcot vágott, mintha megbántottam volna, mintha beletapostam volna a lelkébe, pedig nem lett volna

joga hozzá. Én voltam, akinek összetört a szíve, nem pedig ő!

– Honnan kellett volna tudnom, hogy ennyire kiakadsz miatta? – kérdezte végül halkan.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Mit vártál, hogy majd jó képet vágok hozzá? – értetlenkedtem.

– Nem – ismerte el. – De talán könnyebben is vehetted volna.

– Könnyebben? – nyeltem vissza a gombócot a torkomban. Már csak az hiányzott, hogy bőgni kezdjek előtte.

– Mit kellett volna mondanom? Hogy semmi baj, továbbra is a szeretőd maradok, akiről mindenfélét mondhatsz

Brooke-nak? Ha nem vettem volna könnyen, akkor megfizettél volna azért, hogy elárultad neki, hogy… –

dühösen az arcomhoz nyúltam elmaszatolva a könnyeket. – Lehet, hogy nem voltam olyan jó, de azok a

hálószobatitkaink voltak, Jon! És egyszer sem volt olyan, hogy neked ne lett volna jó!

Remek, most meg a suliban ordibálok ilyenekről. Még szerencse, hogy senki nem volt a közelben. Jon

meglepetten nézett rám.

– Brooke nem… miket mondott neked? – lépett közelebb, és olyan halkan beszélt, hogy alig értettem. Viszont

nem is akartam.

– Semmi olyasmit, amit ne tudnék könnyen kezelni! – sziszegtem vissza. – Nem kell beszélned velem, szállj le

rólam, és menj vissza hozzá!

Tévedtem, amikor azt hittem, senki nem hallja, miről beszélünk, az egyik terem nyitott ajtaján át láttam

néhány megdermedt lányt. Hogy utálom ezt az iskolát! Tovább rohantam egyenesen ki a parkolóba. Hallottam,

hogy nem csukódik be mögöttem az ajtó, Jon kijött utánam.

Megfogta a karom, hogy megállítson. Számítottam erre, így megfordulva ellöktem a kezét magamról.

– Ne nyúlj hozzám többet!

– Eltúlozta, rendben? Sosem mondtam olyat neki, hogy nem volt jó! Szep… Lacey, legalább beszéljük meg!

– A megbeszélésről lekéstél, amikor otthagytál a folyosón, emlékszel? Komolyan gondoltam, hogy menj a

pokolba!

– Haza kellett vinnem, teljesen kiakadt, amiért kinevettétek az ebédlőben – felelte türelmetlenül.

Olyan dühös voltam, hogy még sírni is elfelejtettem.

– Egy érzéketlen szemétláda vagy! Szerinted én nem akadtam ki? Nem én voltam, akin nevettek? – suttogtam

próbálva elfojtani a kiabálási kényszerem.

– Nem voltam ott, de…

– Ez az! Ott sem voltál! Nem tudod, mennyire megalázó volt! Képtelen voltam elhinni, annyira bíztam

benned, hogy sosem tennél ilyesmit, te pedig… egyszerűen otthagytál! Mintha egy eldobható kis senki lennék!

Még mindig nem értette, annyira látszott rajta, hogy szerinte túlreagáltam valamit, alig tudtam visszafogni

magam, hogy ne kezdjek tárgyakat hajigálni hozzá.

– Nem tehetek róla, hogy többnek néztél, mint ami vagyok – mondta végül.

– Persze, ez is az én hibám, mi? – kiabáltam megint. Most már tényleg nem érdekelt, hogy ki hallja.

Megfordultam, hogy a szememmel megkeressem Kenzie kocsiját. Még szerencse, hogy ő hozott ma suliba,

ilyen idegesen úgysem tudtam volna vezetni.

– Egy szóval sem mondtam, hogy a te hibád, csak nem kellene ennyire intenzíven venned ezt az egészet.

– Hát, hogy kellett volna vennem?! – csattantam fel, miközben végre kiszúrtam Kenzie kocsiját, főleg abból,

hogy Gabe épp kiszállt belőle. – Szerinted örülnöm kellett volna, amikor hirtelen megjelent egy ismeretlen csaj,

aki közölte velem, hogy megöl, ha elveszem a vőlegényét a kisbabájától és tőle? Legyintenem kellett volna,

hogy a srác, akiről azt hittem, az én pasim, valaki mással van együtt? Bocs, ha csalódást okoztam!

Gabe közeledett, úgyhogy rohanni kezdtem felé. Emlékeztem rá, hogy vagy egy tucatszor elmondta, be fogja

verni Jon képét, azt pedig nem akartam. Olyan arcot vágott, mint aki mészárlást tervez, főleg, mikor meglátta a

könnyes arcomat.

– Ez a szemét…

– Menjünk! – kaptam el a karját, hogy magammal húzzam a kocsi felé, de pechemre nem volt egy pehelysúlyú

valaki, akit csak úgy ki lehet billenteni az egyensúlyából, ha egyszer megveti a lábát. – Gyere már, menjünk! –

sürgettem.

Tétovázva nézett rám, majd a hátam mögé fókuszált.

– Szállj le róla, Spencer! – mondta végül fenyegetőbben, mint amit kinéztem volna belőle.

– Nem az van, amit gondolsz, Lacey!

Jon hangja túl közelről hallatszott, talán megint meg akarta fogni a karom, nem tudom, de esélye sem volt rá,

ugyanis Gabe előrébb rántott, majd a hátam mögé lépett, és mire megfordultam Jon már egy kicsivel messzebb

állt. Azt hiszem, Gabe lökte hátrébb.

– Azt mondtam, szállj le róla!

Jon dühösnek látszott, hirtelen nem is tudtam, hogy kiért aggódtam volna igazán, ha ezek egymásnak mennek.

Gabe pártjára állnék, ez természetesen, viszont… nem, egyszerűen nem üthetik meg egymást!

– Jól van! – emelte végül fel a kezeit Jon. – Nem foglak megütni, de hagyd, hogy beszéljek vele!

– Nem félek tőled, mocsok! Próbálj csak megütni! – Gabe mintha szándékosan hergelte volna, az biztos, hogy

nem hagyhattam keménykedni.

– Hagyd már! – szóltam rá halkan, megfogva a kezét. – Gyere, menjünk! – Jonnak pedig odavetettem. – Nem

érdekel, szerinted mit gondolok rosszul. Vége van közöttünk, soha nem is működött igazán.

A karomat Gabe derekára fonva igyekeztem mozgásra bírni, mire szerencsére hátrálni kezdett, ám a szemét

nem vette le Jonról.

– Hónapok óta nem vagyok együtt Brooke-kal, ha meg akarod beszélni, tudod, hol találsz – szólt végül utánam

Jon elültetve a fejemben a kétségeket.

A~Sz~S~E

Leparkoltam a barkácsüzlet előtt, és a kabátot nyakig begombolva magamon a forró teával teli termoszt

megragadva kerültem meg a boltot, hogy megnézzem, hogy boldogul Todd az új állásában. Egy rakás fenyő

között toporgott egy baltával a kezében, sapka nélkül. Nem nézett ki túl vevőcsalogatónak, de nem is hibáztattam

érte. Egy órája kezdett havazni, de olyan sűrűn, hogy a pár lépésnél távolabb nem is lehetett ellátni.

– Na, sikerült már eladnod valamit? – kérdeztem, ahogy odaértem mellé.

– Szerinted ki az az idióta, aki ilyen rohadt hidegben jön ide megvenni a karácsonyfáját?

Ezzel megfogott, nem tűnt jó napnak a fenyővásárlásra.

– Hoztam neked teát – nyomtam végül a kezébe a termoszt. – Jó forró.

– Megint a sajnálat-műsor? – kérdezte gúnyosan, de azért letekerte a kupakját, és figyelmen kívül hagyva,

hogy az egyben pohár is, a termoszból kezdett kortyolni.

– Nem – sóhajtottam. – Beszélgetni akarok veled. Nem mellesleg itt veszem fel Ricet, ezentúl nálunk

tanulunk.

– Először mondd meg, mennyire dögös a báli ruhád – vigyorgott rám. – A barátnőd szerint fel foglak zabálni

benne – utánozta tökéletesen Kenzie stílusát.

– Fehér – feleltem elhúzva a szám. – Úgy nézek ki benne, mint egy menyasszony. Vagy egy igazi jégkirálynő.

– Szerezz valami koronát is! – emelte megint a szájához a termoszt. – Na, mit akartál kérdezni? Készen állok.

Nem kérdeztem meg, hogy honnan veszi, hogy kérdezni akarok, úgy tűnt, számára ez nyilvánvaló volt.

– Jonról van szó. Ma azt mondta nekem, hogy nincs is együtt Brooke-kal. Gabe és Kenzie szerint hazudik, és

nem kellene elmennem hozzá, hogy beszéljünk, de…

– Vágom, te reménykedsz benne, hogy igazat mondott, mert a te kedvedért biztosan most is a glóriáját meg a

szárnyait növeszti.

– Szóval szerinted is hazudott? – kérdeztem csalódottan. Hülyének éreztem magam, amiért mindenáron találni

akarok valakit, aki arra bíztat, hogy menjek el Jonhoz.

– Honnan tudhatnám? Figyi, ha menni akarsz, hát állíts be, játszd el a megközelíthetetlen ribancot, aztán majd

meglátod, mi lesz. Nem kell mindenkitől engedélyt kérned rá.

Igen, pontosan ezt akartam hallani.

– De mi van, ha hazudik, én meg hiszek neki? – tettem fel a kérdésem.

– Akkor megérdemled, amit kapsz – vágta rá.

– Kösz! – válaszoltam ironikusan. Tényleg féltem ettől, de minden vágyam az volt, hogy Jon valahogyan

kimagyarázza. Viszont, ha újra átver… Sóhajtva vertem le a havat néhány fenyőágról.

– Nem vagy hülye, csak el tudod dönteni, hogy kamuzik, vagy nem – mondta végül Todd. – Különben meg

egész hétvégén úgy járkált, mint egy megrugdosott kutya, az apádra is alig mert ránézni, tutira emészti valami

szerelmi bánat – röhögte el magát. Ja, a gondolat, hogy Jon szerelmes belém tényleg elég nevetséges volt.

Nem kellett válaszolnom, ugyanis Ric megérkezett.

– Utálom ezt az izét! – verte le a havat a dzsekijéről. – Neked is pont ma kellett kitalálnod ezt a költözködést!

– Cuki pelyhekbe fagyott víz! – gúnyolódtam. – Tényleg borzalmas!

– Semmi okod a nyavalygásra, nekem még órákig itt kell fagyasztanom a tökömet – morgott Todd

összedörzsölve a kezeit.

Ric rávigyorgott.

– Akkor menjünk – fordult hozzám. – Remélem, hogy van fűtés a kocsidban!

– Kegyetlen szuka! – szólt utánunk Todd, ahogy az autóm felé indultunk.

Megszántam egy kicsit, így mielőtt elhajtottam volna megálltam mellette és a félig lehúzott ablakon keresztül

odanyújtottam neki a sálamat.

– Légyszi a gatyádon kívül használd! – kértem, mikor elvette.

Távozóban a visszapillantóból láttam, ahogy a nyaka köré tekeri. Elégedetté tett a dolog. Todd és én

hivatalosan is barátok voltunk, törődnöm kellett vele.

Ricnek tetszett a házunk, miután kikötöttem, hogy nem beszélgetek Jonról, megkérdezte, megnézheti-e a

szobám, ami szerinte akkora volt, mint az ő egész házuk odalent a rakparton. Nyitottan, bár elég zavarba ejtően

viselkedett, mintha valami múzeumba tévedt volna be. Még a ruháim is megnézte, csalódottan nyugtázva, hogy

nincs is annyi rózsaszínű ruhám (mert azok mind hátul voltak a mostanábn hordottak mögött). Mialatt tanultunk

és megettünk egy csomó gyümölcskenyeret legalább húsz centi hó hullott le, ami úgy tűnt, nem akar elolvadni.

Reméltem, hogy megmarad az ünnepekig, hogy fehér karácsony legyen, igyekeztem a hóra, a közelgő ünnepre, a

bálra, akármi másra koncentrálni, csak arra nem, hogy vajon miután hazafuvaroztam Ricet, benézek-e Jonhoz.

Ahogy ismertem magam, úgy véltem igen, mégis egy dacos hang azt kérdezte: miért nekem kellene utána

járnom? Miért nem ő jött ide, ha akar valamit? Ha van magyarázata, miért nem keresett fel aznap este vagy a

második napon, amikor még szintén otthon voltam? Miért kellene nekem úgy ugrálnom, ahogy ő fütyül?

– Sokkal több puccra számítottam – tért vissza Ric a házunk témájára, amikor mondtam neki, hogy ideje lenne

indulnunk. – Nincs is aranydukkózás, sem pedig külön szoba a ruháidnak.

– Mire számítottál? Nem kellene minden pletykát elhinned.

– Mindegyikben van valami igazság. Ez a ház tényleg bazi nagy.

Inkább neveztem volna üresnek, se Stuart, se Lucky és anya, még apa is csak aludni jár haza. Lehet, hogy be

kellene szereznem egy kutyát, akkor legalább lenne valaki, akihez hazajöhetek. Vagy egy macskát, azok sokkal

függetlenebbek, ráadásul nem kell annyit sétáltatni őket. A sétáltatásról eszembe jutott Zokni, róla Jon, és végül

megint azon kaptam magam, hogy tétovázom. Azt mondta, hogy hónapok óta nincs együtt Brooke-kal. Hinnem

kellene neki? Elvégre valamikor össze kellett hozni a babát, mennyi idős lehet a magzat? Brooke határozottan

nem volt kerek, de ha mondjuk három vagy négy hónapos, az tényleg énelőttem volt, ugyanakkor…

Utáltam a gondolatot, hogy azon spekulálok, hogyan vonatom vissza Jonnal a Brooke-nak tett házassági

ajánlatot. A fejemben egyszerűnek hangzott az egész, elhitettem magammal, hogy minden előttem történt, Jon

már nem is szereti Brooke-ot, de azért majd normálisan látogatja a gyereket, ha megszületik. Bele kellett

gondolnom Brooke helyzetébe is, abba, hogy egyedül a babával mennyire nehéz dolga lenne, ráadásul Jon nem

hagyhat el egy terhes nőt. Én voltam, akinek félre kellett állnia, nem volt más megoldás. Hogyan bírkóznék meg

a lelkiismeretemmel, ha Jon mégis engem választana? Még csak nem is az a srác lenne, akinek hittem, ha

ilyesmit forgatna a fejében. Igaza volt ma délután, nem tehet róla, hogy többnek néztem, mint ami, viszont ez

nem jelenti, hogy ne akarnám visszalökdösni a helyes útra, ha módomban áll. Mégpedig így van, képes vagyok

félreállni!

– Végig azt hittem, hogy tudsz Jonról és Brooke-ról – mondta hirtelen Ric, mikor már majdnem a rakparton

voltunk. – Volt egy időszak, amikor mindenki csak így együtt emlegette őket, mint…

– Ne haragudj, de tényleg nem szeretnék beszélni róla! – vágtam közbe fagyosan. Átkoztam a hülye időjárást,

ami miatt lassabban kellett vezetnem, mert Ricnek több ideje jutott beszélni.

– Jól van. Akkor csak annyit, hogy sajnálom. Azt hittem, hogy tudod, és hogy… megjátszod magad. Lehet,

hogy nem nézed ki belőlem, de sajnáltalak, amikor Brooke beállított.

Sajnálat és szánakozás, nem igazán örültem ennek, sőt eléggé zavart, de erőt vettem magamon, mert úgy

éreztem Ric barátkozni akar, erre pedig már elég régóta vártam. Nem mondtam semmit, szerencsére a házukhoz

is hamarosan megérkeztünk, így a maradék beszélgetésünk kimerült a havazás átkozásában.

Aztán pedig egyenesen hazamentem. Eldöntöttem, hogy nem megyek Jonhoz, közte és köztem örökre vége,

azonban, amikor befordultam a feljárónkra, már az ajtó előtt várt rám. Döbbenten szálltam ki a kocsiból, és felé

indultam.

– Tudtam, hogy nem fogsz eljönni – közölte velem halkan. – De akkor is el fogom mondani, amit akarok!

Bólintottam. Ezek szerint neki is volt egy döntése, eljött hozzám, ami kicsit megingatott az elhatározásomban.

– Gyere be – mondtam végül.

Bementünk, hirtelen nem tudtam, mit kezdeni magammal. Kínáljam hellyel és valamivel, amitől

felmelegedhet? Forduljak fele szembe, és szólítsam fel, mondja, amit akar? Nem volt esélyem dönteni, amikor

ránéztem, kimondta azt a mondatokat, amire nem számítottam.

– Brooke nem terhes. – Az arckifejezése egy pillanatra a szokásosnál is zárkózottabbá vált. – A baba meghalt.

19. Egy régi történet

Jon nem nézett rám, én pedig képtelen voltam megszólalni. Meghalt? Hogyan? És mikor? És…

– Mi történt? – nyögtem ki nagy nehezen. – Én sajnálom, részvétem, Jon… Ülj le, vagy…

Bénán figyeltem, ahogy odamegy a kanapéhoz és leül rá. Lassan én is követtem.

– Nem most történt, már több mint egy éve. Brooke már hat hónapos terhes volt vele, aztán egyik délután

vérezni kezdett, a baba pedig elment. Az orvosok még azt sem tudták megmondani, miért. Megmagyarázhatatlan

spontán vetélés – ejtette ki úgy a szavakat, mintha nem is az övéi lettek volna.

Felnézett rám, a szemeiben értetlenkedést és rengeteg szomorúságot fedeztem fel. Szerettem volna megölelni,

de nem éreztem helyesnek, így csak leültem mellé.

– Ez egy régi történet, biztos vagy benne, hogy az egészet akarod hallani? – kérdezte végül.

– Meghallgatok mindent, amit el akarsz mondani – feleltem rekedten.

– Oké. – Pár pillanatig azt hittem, hogy nem mond semmit, de aztán belekezdett. – A javítóban találkoztam

vele, összejöttünk. Csináltunk együtt pár őrültséget, Brooke mindig is vad volt, tele olyan ötletekkel, amik miatt

rohadtul könnyű volt bajba kerülnünk.

Egy mosoly árnyékát láttam a száján, amit szinte azonnal eltűntetett. Beletúrt a hajába apró vízcseppeket

simítva ki belőle. Most vettem észre, mennyire nedves a haja, fogalmam sem volt, mennyi ideig állhatott kint a

hóban. Felkaptam az elektromos kandalló távirányítóját és pár gombnyomással begyújtottam, csak hogy

csináljak valamit beszéd helyett. Nem akartam semmit mondani, kivártam, amíg ő teszi.

– Megváltozott, amikor kiderült, hogy terhes. Nem terveztük a babát, de nem is volt kétséges, hogy

mindenképpen gondoskodni fogunk róla. Brooke komolyan vette, leszokott a cigiről, az alkoholról, még arra is

odafigyelt, hogy amit eszik, egészséges legyen. Folyton mindenféle könyveket meg újságokat olvasott a

terhességről és mindent nagyon szigorúan betartott, rá sem lehetett ismerni. Azt mondogatta, hogy a baba az

esélye egy másik életre, hogy mi ketten vagyunk az új családja.

Jon nem engem nézett, miközben beszélt, maga elé meredt, és olyan távolinak tűnt, amilyennek még sosem

láttam. Előbb haltam volna meg, mint hogy megszólaljak.

– Amikor… elment, Brooke majdnem beleőrült. Öngyilkos akart lenni, utána beutalták egy szanatóriumba pár

hétre, amíg összeszedte magát. Kihagyta az egész tavalyi évet az iskolából, csak idén kezdte újra, de nem igazán

boldogult, ezért kértem meg Jesse-t, hogy segítsen neki. Cserébe elvállaltam, hogy kiadom magam a pasidnak.

Most rám nézett, de én gyorsan elfordítottam a fejem. Bár ezzel eddig is tisztában voltam, fájt hallani.

Mindazok után, amit ő és Brooke átéltek, egyáltalán nem illettem a képbe. Borzalmas volt a gondolat, hogy

belezavartam az egész kapcsolatukba, de az még inkább, hogy még mindig akartam Jont. Annyira akartam, hogy

legszívesebben olyan hiábavalóságokat kérdezgettem volna, hogy számára mégis hogy fértem be mindebbe.

Hiszen, amikor az egész kezdődött, Brooke és ő még pár voltak. Biztosan akkor is, amikor először csókolóztunk.

Persze azt csak azért csinálta, hogy elhitesse mindenkivel, hogy a kapcsolatunk igazi, viszont voltak más csókok

is, voltak olyanok, amiket senki nem látott, amit csak élvezetből csináltunk. Az megcsalásnak számított. Vagy

akkor már vége volt? Hogy kérdezhetném meg, mi történt pontosan úgy, hogy ne tűnjek egy önző dögnek, akit

csak ez érdekel?

Nem mondhattam ki, amik a fejembe jártak, mert nem is erről volt szó, Jon Brooke-ról akart beszélni, nem

rólunk. Nem akartam, hogy megtudja, csakis kettőnkre gondolok, és bármennyire is sajnálom Brooke-ot meg a

babát, azon jár az eszem, Jon mit akar tőlem.

Hallgattunk, mert neki kényelmes volt a csend, tudtam, hogy könnyebben elhessegeti magától a nyomasztóbb

érzések nagy részét, hogy témát tudjon váltani.

– Mondhatsz rám, amit csak akarsz, megérdemlem, de téged nem vertelek át – kezdte végül. – Brooke és

köztem nem történt semmi, amíg te meg én együtt voltunk.

A nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy azóta mi történt, de magamban tartottam.

– Mikor szakítottatok? – kérdeztem végül halkan.

Jon kelletlenül sóhajtott.

– Brooke állítja, hogy sosem szakítottunk, szerinte csak… szünetet tartottunk, ami nevetséges, mert hónapok

óta még csak…

– Ha nem mondtátok ki hivatalosan, akkor valóban nincs vége – vágtam közbe kicsit gorombán. – És őszintén,

nekem nem úgy tűnt, hogy semmi sincs köztetek, amikor láttalak vele.

Jon dühösen rám meredt.

– Fogalmad sincs róla, hogy mi van közöttünk!

– Igazad van – hagytam rá visszasüllyedve a nem mutatok ki érzelmeket hangomba. – Fogalmam sincs, mi az,

amit átéltetek, azt is csak sejtem, hogy mennyire fájhatott, ami történt. Megértettem, hogy egyszerűen nem

érthetem.

Újra elfordítottam a fejem, és kicsit összehúztam magam. Fáztam.

– Figyelj… – elakadt a mondandójában, vagy arra várt, hogy visszanézzek rá, mert csak akkor folytatta,

amikor kelletlenül ránéztem. – Felelős vagyok érte, részben miattam ment tönkre az élete, nem hagyhatom

magára. Az apja egy szemétláda, senkije nincs rajtam kívül.

– Megértem – feleltem, kényszerítve magam, hogy ne nézzek lefelé.

– Rohadtul bénán hazudsz, Szeplős – vágta rá, mire megint muszáj volt elfordulnom. Nem csinálhatja ezt

velem! Még mindig Brooke-ot szereti, lerítt róla.

– Próbálom megérteni, csak…

– Ennek semmi köze hozzád. Lehetünk együtt, ahogy eddig, ha képes vagy elfogadni, hogy Brooke-nak

szüksége lehet rám. Azon vagyok, hogy jövőre bekerülhessen valami főiskolára…

Az egyetlen gondolatom az volt, hogyan képzeli, hogy ilyesmibe belemennék. Jon Brooke miatt nem tanul

tovább, miatta dolgozik ennyit, hiszen minden pénzét Brooke sulijára teszi félre. Ezt nem értettem, képtelen

voltam elfogadni, hogy ennyire lemondjon miatta a saját életéről. Jon végigmondta, mit tervez, én pedig nem

válaszoltam rá semmit. Mit mondhattam volna? Hogy szívesen visszamegyek hozzá, hogy minden legyen úgy,

mint eddig, amíg Brooke megint közbe nem kavar? Egyáltalán miért csinálta?

– Vissza akar kapni téged? – sóhajtottam végül. – Azért jött el hozzám, igaz?

Jon tétovázott.

– Igen. De ne haragudj rá, nem tudja, hogy mennyire…

– Brooke-nak mentális problémái vannak? – kérdeztem rá kegyetlenül.

– Nincsenek, csak…

– Ha nincsenek, akkor pontosan tudja, hogy mit mond, és mit akar elérni. Azt is tudja, hogy hozzá tartozol,

mert nem szakítottatok. Érthető, hogy mérges volt miattam, ahogy az is, hogy harcolni akar érted. nektek… Ha

ez valami különleges… Miért hagynád, hogy kárba vesszen miattam? Én kiszállok. – Könnyednek akartam

tűnni, de inkább voltam szánalmas.

Jon is így gondolhatta, mert a kezemért nyúlt. Furcsa mozdulat volt tőle, hiszen eddig nem nagyon csinált

ilyesmit. Biztos csak sajnálatból tette, el is húzódtam.

– Még mindig szereted Brooke-ot – mondtam ki, bár inkább kérdezni akartam. Ráadásul arra vártam, hogy azt

mondja, nincs igazam. Mivel nem mondott semmit, lendületesen felálltam. – Csinálok forró csokit – azzal a

konyhába siettem.

Gyorsan elővettem egy kicsi lábast, és miközben a tűzhellyel babráltam, engedtem a torkomat szorító

érzéseknek. A könnyeimet hívni sem kellett, már el is áztatták az arcomat. Ahogy a hűtő felé fordultam volna,

észrevettem Jont közeledni, így hamar a mosogatóhoz léptem, megengedtem a vizet, majd gyorsan megmostam

az arcomat. Sajnos nem ment olyan könnyen, lévén az eltűntetettek helyett, máris újabb könnycseppek jelentek

meg. Megragadtam egy konyharuhát, hogy megtöröljem vele magam, de Jon már ott is volt, megint megfogta a

kezem.

– Nem tartozom hozzá! A baba elvesztésével vége lett közöttünk, pontosan tudja ezt, ő volt, aki elküldött, aki

látni sem akart.

Dermedten álltam, próbálva kitalálni, mit csináljak. Nem fordulhattam meg, mert meglátta volna a

könnyeimet, nem is mozdultam, mert a keze az enyémen lebénított.

– A forró csoki…

– Csessze meg a forró csoki, Lacey! – csattant fel, és megragadva a karom szembefordított magával. – Brooke

és közöttem már akkor vége volt, amikor először támadt nekem azzal, hogy megöltem a gyerekünket! Még csak

rá sem tudok nézni a szaros bűntudatom nélkül, érted? Nincs miért sírnod, a francba is!

Ez nem segített, de igyekeztem nem bömbölni.

– Miért lenne… bűntudatod, ha nem azért… mert még mindig úgy érzel iránta? – szipogtam végül. – Még

mindig… nála van a gyűrűd… a…

– Azért van nála, mert mondtam, hogy tartsa meg, ennyi. Nem mondom, hogy nem érzek iránta semmit, de

nem is… – Mély levegőt vett. – Azért van bűntudatom, mert nem vagyok biztos benne, hogy a baba nem

miattam…

Nem fejezte be, én pedig döbbenten felnéztem.

– Miről beszélsz? – Tett volna valamit, ami… Nem, sosem csinálna olyasmit, ami árthat, de… Miért vág ilyen

arcot? – Mit csináltál?

Fájdalmas kifejezés suhant át az arcán.

– Azt kívántam, bárcsak ne létezne – felelte végül halkan. Most először tűnt sebezhetőnek, a testtartása, az

arckifejezése, ahogyan beszélt, meglepődtem, hogy van egy ilyen oldala is. – Nem voltam kész rá, hogy apa

legyek, nem akartam férj lenni, nem akartam az egész felelősséget. Néha még a gondolatot is gyűlöltem, de…

nem akartam, hogy meghaljon – nézett a szemembe. – Az apja voltam, felneveltem volna, biztosítottam volna

neki mindent, ami csak erőmből tellett, hogy…

– Nem a te hibád volt! – vágtam közbe élesen. Megijedtem a hangjából kicsengő fájdalomtól, a

mentegetőzéstől, ami annyira nem vallott rá. – Attól, hogy kívánsz valamit…

– Milyen ember az, akinek ilyesmi megfordul a fejében?! – emelte fel a hangját, hogy elnyomja vele az

enyémet. – Én voltam a hibás, mégis…

– Törődtél volna vele! Felnevelted volna, Jon! Az, hogy gondoltál valamire, nem jelent semmit. Az emberek

mindenfélére gondolnak – halkítottam le a hangom, és a karjaim önkéntelenül is a derekára fontam, majd

átöleltem. – Ha Brooke vádolt valamivel, biztosan csak azért tette, mert mindenképpen kellett valaki, akit

hibáztathat, nem következik belőle, hogy hibás voltál.

Jon szintén megölelt. Képtelen voltam bármi másra gondolni, csak arra az ölelésre közte és Brooke között

azon a napon, amikor kiderült, hogy én vagyok a harmadik fél. Még ha Jon azt is állítja, hogy nem így van,

Brooke nem biztos, hogy tudta ezt. Megdermedtem, amikor megéreztem a száját a hajamon, aztán a

homlokomon és az arcomon. Lassan érkezett el a számig, és gyengéden, puhatolózva csókolt meg, nyilván azt

tesztelve, amire én is kíváncsi voltam. Hogy mit teszek most. Hagytam, amíg a csók el nem mélyült, akkor

elfordítottam a fejem.

– Ezt most ne! – kértem, mire azonnal elhúzódott. Vártam, hogy mi lesz a következő dolog, amit mond,

szükségem lett volna rá, hogy kimondja, amit hallani akarok, de tudtam, hogy nem fogja megtenni. Viszont

addig nem is megyek bele semmibe.

– Még mindig nem hiszed el, hogy semmi közöm Brooke-hoz? – kérdezte végül, nekidőlve a konyhapultnak.

Hogy kezdjek valamit magammal, megfordultam, hogy elzárjam a csapot. Mintha ezer éve nyitottam volna meg.

– Hogy hihetném el, amikor ez nem igaz? Hiszen rendszeresen találkozol vele, egyszerűen…

– Csak barátok vagyunk – szögezte le közbevágva. Ingerültnek tűnt, mint aki nem tud mit mondani, hogy

meggyőzzön. Sajnáltam, mert volt valami, de kizárt, hogy kikényszerítsem belőle. – Remélem, hogy nem azt

akarod, hogy soha többet ne találkozzam vele, mert azt nem tehetem. Szüksége van a pénzre, néha el is kell

vinnem ide-oda, nem kérheted, hogy többet ne legyen semmilyen közöm hozzá!

Az ajkaimba harapva meredtem rá. Legszívesebben ilyesmit kértem volna, de a figyelmeztetése nélkül sem

tettem volna soha. Igaz, ő ezt nem tudja. Nem ismer engem.

– Nem tartozol neki semmivel, ugye tudod? – kérdeztem végül, félrefordulva. – Miatta nem akarsz

továbbtanulni?

– Ennek semmi köze a kettőnk dolgához – felelte újra bezárkózva. Olyan hatást keltett, mintha újra az

arcomba csapott volna egy ajtót. Elegem volt az ajtókból, dühös voltam.

– Én sosem leszek a harmadik! – figyelmeztettem.

– Ne beszélj hülyeségeket, nem lennél a harmadik! – vágta rá.

– Mégis egy másik lánynak élsz! Rohadtul sokat dolgozol, és mindezt azért, hogy megfizess egy olyan

dologért, amiért nem vagy hibás!

– Felelősséggel tartozom…

– Miért? Miért tartozol felelősséggel? Az egy dolog, hogy segíteni akarsz neki, de az, hogy elszúrod a saját

jövődet, őrültség! Ráadásul nem fogok egy olyan lánnyal versengeni, akire képes vagy ennyit feláldozni.

– Nem kell versengened, Szeplős! Szimplán fogadd el, hogy…

– Nem! Tudom, hogy mi lenne ebből, és nem akarom! Nem tudok a harmadik lenni, nem tudnék csupán a

háttérbe húzódni, amíg te vele törődsz! Képtelen vagyok eltűrni, hogy csak úgy kiteregeted neki a

magánéleünket, Jon! Nincs szükségem arra, hogy másoktól halljam vissza, mit csináltunk vagy mit nem

csináltunk, amikor kettesben voltunk! – Szinte kiabáltam, pedig nem akartam veszekedni. – Mi a garancia rá,

hogy többet nem fog nekem támadni azzal, hogy ő a te terhes barátnőd, akinek tönkretettem az életét? Egyáltalán

miért higgyem el, hogy ez így van? Vagy ami még rosszabb, hogy így is marad?

Mivel megint a sírás környékezett, visszaindultam a nappaliba, hogy időt nyerjek lenyugtatni magam.

Hallottam Jon lépteit magam mögött.

– Azt mondta, hogy terhes? Rohadtul nem tudom elhinni!

– Pedig így volt! – csattantam fel, miközben lekuporodtam az egyik fotelbe. Szerencsére nem sírtam. – Ha

nem hiszed el, kérdezd meg…

– Elhiszem. Az a hihetetlen, hogy megcsinálta.

– Mit hittél, miért markolássza a hasát? – mormoltam magam elé. – Emlékeztetni akart rá engem, hogy hol a

helyem a rangsorban.

– Mindig ezt csinálja – jegyezte meg Jon csak úgy mellékesen, miközben leült a kanapéra, és egy pillanatra a

tenyerébe támasztotta a homlokát. – Nem vettem észre, mennyire zavarja, hogy együtt vagyunk. Beszéltem neki

rólad, és…

– Nevettetek rajtam?

– Nem!

– Azt mondtad, hogy nem hazudsz nekem! Együtt nevettetek rajtam! – A belsőmben támadt hidegség legyőzte

a síráskényszerem, még örültem is neki, legalább nem bömbölök előtte. Tényleg elég volt már a hisztizésből!

– Nem nevettünk rajtad! – Csak néztem rá. – Lacey, nem nevettünk! Még csak el sem mondtam mindent, ami

történt, csak akkor beszéltem róla, amikor már hivatalossá akartad tenni.

Nem mondott semmi mást, mintha azt hinné, hogy ennyi elég is a meggyőzésemhez. Nem volt, képtelen

voltam továbblépni, még akkor is, ha azt elhittem, hogy Jon szerint nincs semmi közte és Brooke között.

– Menj el, Jon – mondtam végül. – Ennek tényleg nincs értelme.

Láthatóan meglepődött, ami nem tett jót a hangulatomnak. Talán azt hitte, azzal, hogy idejön, máris minden

rendbe jön? Nem volt semmi rendben, sőt az egész egy hatalmas káosz volt bennem.

– Nem hiszel nekem? – kérdezte, miközben felállt.

– Hiszek neked – sóhajtottam fáradtan. – Elhiszem, hogy szerinted ez helyes, de nekem ez nem fog menni.

Nem bízom benned, sajnálom.

Felálltam én is, hogy kikísérjem, észre sem véve, mennyire bedühödött rám.

– Sajnálod?! Ennyi?!

– Ne ordibálj velem! – kiabáltam vissza. – És igen, ennyi! Nem tudom, mit vártál, de…

– Mondjuk azt, hogy megérted mennyire kurvára bonyolult a helyzet! Hogy adsz esélyt arra…

– Esélyt?! – sikítottam végképp bedühödve. – Adtam esélyt! Rohadtul sok esélyt adtam, hogy elmagyarázd!

Elmondhattad volna bármikor, mielőtt Brooke felbukkant! Elmondhattad volna, amikor felbukkant!

Elmondhattad volna, amikor a múlt héten minden éjjel telebőgtem a párnámat miattad! Ha ez az egész fontos lett

volna neked, előbb jössz, hogy tisztázd, akkor talán még látok lehetőséget arra, hogy kezdjünk ezzel az egésszel

valamit! Most azt sem tudom, hogy mit akarsz velem – halkítottam le a hangom az utolsó mondat erejéig. Egy

újabb esély, akár ki is használhatná…

– Idejöttem az első éjjel, de nem voltál egyedül! – közölte velem megvetően. – Jesse fiújával voltál!

– Nem Jesse fiúja, és neve is van! Gabe-nek hívják, Gabriel, ha úgy tetszik! – Sikerült újra felhúznia ezzel. –

De ettől még beszélhettél volna velem, ha akarsz, de neked csak egy részeg telefonhívásra futotta! Ennyire volt

fontos számodra!

– Neked mennyire volt fontos, ha most csak úgy kidobsz?! – kérdezett vissza.

– Tűnj el! Most! – mutattam az ajtó felé. Szitkozódva indult el az ajtó felé, én pedig követtem, mert szerettem

volna teljes erőmből becsapni mögötte. Méghogy nekem nem volt fontos? Nem én voltam, aki ennyi mindent

eltűrt? Nem belőlem csinált teljes hülyét, aztán idejön, jóformán bocsánatkérés nélkül, és még mindig én érzem

magam hibásnak? Azt már nem!

Megállt az ajtó előtt.

– Ez az utolsó szavad? Hogy többet ne keresselek? Ennyi volt minden?

– A kapcsolatunkban csak az volt benne, amit én tettem bele, szóval igen! Nem kell többet keresned, menj a

fenébe!

Dühös mozdulattal kitárta az ajtót, de nem lépett ki rajta, hanem visszafordult.

– Veled akarok lenni – mondta végül. – Csak veled, Lacey, ez nem számít?

Lényem egyik részének számított, annak a darabnak ez jelentett mindent, de a másik felem emlékeztetett a

többire.

– Jobban számított volna, ha bebizonyítod. Valószínűleg nem direkt csinálod, de hazudsz. Köztünk csak a

testiség volt összhangban, a többi… te még csak nem is kedvelsz engem, ráadásul nem nézek ki az ízlésednek

megfelelően, ezt többször is elmondtad. Számított valaha is, hogy mennyire rosszul esik ez nekem? Számított,

hogy az összes sértésed, akárhányszor csak a szeplőimen vagy a jellembeli hiányosságaimon csúfolódtál,

mennyire fájt. Érdekelt valaha, hogy én mit akarok? Számított neked, amikor órákig vártam rád annál a

nyomorult világítótoronynál, miközben te Brooke-kal voltál? Számít valamit, hogy azóta veled akartam lenni?

Ráadásul ez még azelőtt történt, hogy érezni is kezdtem valamit irántad. Az számított valamit, amikor

egyszerűen otthagytál, és helyettem Brooke-ot választottad?

– Nem őt választottam, a francba is! Csak haza kellett vinnem, hogy ne csináljon még nagyobb zűrt! Amiket

pedig sértésnek gondolsz…

– Nem érdekel, ne magyarázkodj! Megtörtént, már csak az érdekel, hogy mi lenne ezután, az pedig nem

olyasmi, amit el tudnék viselni. Mi lenne, ha megint szükségem lenne rád, de ott lenne Brooke is? Neki volna

elsőbbsége, nekem pedig még jobban fájna. Vagy amit én érzek, az nem számít?

Jon lépett felém egyet, majd a hüvelykujjával végigsimított az arcomon.

– Sosem akartalak bántani.

– Megtetted.

– Minden, amit érzel, számít nekem. – Elfordítottam a fejem az érintése elől, pedig imádtam, ahogy hozzám

ért.

– Fájna veled lenni, Jon, ezért kell elmenned. Még Gabe sem okozott soha ekkora fájdalmat, nem tudok…

– Gabe, a kurvára tökéletes! – horkant fel, nem hagyva, hogy végigmondjam, amit szeretnék. Jobb is, nem

gondoltam át, és így is eleget mondtam. Egyszerűen csak nem akarja megérteni. – Tényleg azt akarod, hogy

menjek el?

Bólintottam, mire fojtottan káromkodott és hátrébb lépett.

– Oké, rohadtul nem érzem jó ötletnek, de most elmegyek. Hagylak gondolkodni pár napig. Gondold át, amit

mondtam neked, és majd beszélünk még róla.

Nem hagyta, hogy válaszoljak, egyszerűen megfordult, és kiment. Halkan becsukta maga mögött az ajtót nem

hagyva lehetőséget, hogy becsapjam utána. Különben sem akartam már.

Pár pillanatig csak álltam ott, aztán mikor biztos lettem benne, hogy tényleg elment, felzokogtam. Nem lesz ez

jó, minek bőgök ennyit? Ha ennyire nehéz volt elküldeni, hogy fogok boldogulni legközelebb? Utáltam magam,

amiért már most az járt az eszemben, hogy megpróbálhatnánk együtt Brooke ellenére is. Ez az egész kettőnk

között több sebből vérzett, mint amit valaha is be lehet foltozni, egyszerűen esélytelen volt bármiben is

reménykednem, mégis azt tettem.

Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy beleszerettem egy ilyen srácba, mint Jon, de még inkább zavart,

hogy bármennyire is keveset mondott ma este, túl sokat jelentett nekem. Nem volt igaza Toddnak, ugyanis hülye

voltam. Bár nem kellett volna, még mindig teljesen odavoltam Jonért, el tudtam volna hinni akármit, amit mond

nekem. Ami azt jelentette, hogy nagyon nagy bajban voltam.

A~Sz~S~E

Egyetlen legjobb barát nem volt elég, Gabe és Kenzie is kellettek, ők legalább kicsit megnyugtatnak.

Legalábbis általában, ugyanis most egyikük sem volt a legjobb passzban. Bár Gabe szülei és közötte kicsit

enyhült a feszültség – Mr. Nelson kifejezetten örült, mikor Gabe megmondta, hogy szakított Jesse-vel viszont

pechére nem fogta fel, hogy a fia attól még ugyanúgy a fiúkat szereti, de Gabe azt mondta, mivel úgysincs

senkije, egyelőre jegeli a témát –, hiányzott neki Jesse. Megkérdeztem, hogy nem gondolta-e meg magát, és nem

ad-e újabb esélyt Jesse-nek, ám ehhez Gabe még túl dühös volt. Ehhez jöttek hozzá azok a dolgok, amiket Jonról

meséltem. Kenzie szintén fel volt háborodva, hiába próbáltam másfelé terelni a témát, folyton visszatért rá.

– Gyakorlatilag szerelmet vallottál, ő pedig nem volt képes lemondani arról a kis cafkáról? Mi a franc van

azzal az agyatlan idiótával?

– A baba emléke összeköti őket – feleltem magától értetődően, miközben egy pohár vizet igyekeztem

leerőltetni a torkomon. Hajnali kettő is elmúlt már, a könnyeim már mind elsírtam, most vissza kellett pótolnom

az elvesztett folyadékmennyiséget.

– Szép emlék – húzta a száját Kenzie. – Hogy képes az a ribanc egy ilyen tragédiával érzelmileg zsarolni Jont?

Nem védem… – pillantott Gabe-re, aki már nyitotta a száját. – Csak annyit akarok mondani, hogy az a csaj

kőkemény játékos. Tudja, hogyan tartsa meg, ami az övé. Ez pedig nem dicséret – tette hozzá Gabe kedvéért.

– A legjobb lesz, ha többet nem is beszélsz vele, Lace – karolt át Gabe. – Amúgy sem illett hozzád.

– Ilyet nem mondunk egy szerelmi bánatos lánynak – legyintette le Kenzie, miközben ő is átkarolt. – Ez a

szöveg a nem fontos szakításokhoz illik, a helyzet annál bonyolultabb. Ráadásul úgyis fognak még beszélni, Jon

Spencer nem az a fajta, aki feladja. Kell neki Lacey, csak azt nem tudom, hogy…

– Lacey nem valami bútor, amit ide-oda tologathat! Tényleg be fogom verni a képét, ha tovább játszik a

szívével!

– Vagy ő fogja beverni a tiéd. Valld be, hogy belőled is csak a szerelmi bánat beszél! Fel kellene hívnod Jesse-

t.

Gabe nyitotta a száját, hogy felháborodva tiltakozzon, de végül nem volt képes kimondani egyetlen szó sem,

úgy tűnt, torkán akadt a tiltakozás. Az arca is olyan volt, mintha épp attól fuldokolna.

A kezébe nyomtam a vizemet, amit egy hajtásra lehúzott.

– Tudod, én nem bánnám, ha megbocsátanál neki – mondtam próbálva felvidítani. – Olyan aranyos, ahogy

próbálkozik.

Ez igaz volt, Jesse bevetett mindent, becsempészett Gabe szekrényébe egy lemezt, amin a kedvenc közös

számaik voltak, küldött neki számot a sulirádión keresztül azzal, az üzenettel, hogy beszéljék meg (álnéven

persze, de mi benfentesek könnyen ráismertünk), ráadásul Kenzie szerint mindig úgy néz Gabe-re, mint egy

bánatos kiskutya. Sajnos Gabe nem volt második esély kedvében.

– Hívjam fel? – förmedt Kenzie-re. – És ha legközelebb téged akar kigolyózni? Nem mondok le a barátaimról,

csak mert…

– Szerintem rólam simán lemondtál volna – vágott közbe Kenzie. – Laceyről is majdnem lemondtál, engem

simán beáldoznál, szóval, igen, hívd fel!

– Nem áldoztalak volna be! Laceyról sem mondtam le majdnem! Csak…

– Ne veszekedjetek! – szólaltam meg gyorsan. – Inkább aludnunk kellene, mert holnap úgy fogunk kinézni,

mintha átbuliztuk volna az egész éjjelt.

– Vagy mintha átbömböltük volna – felelte Kenzie.

A~Sz~S~E

– Úgy nézel ki, mintha átbömbölted volna az éjszakát – mondta másnap Ric a közös ebédlőasztalunknál.

Kenzie és Gabe megrovó pillantást vetettek rá, Todd viszont megnézett magának.

– Tényleg. Ha így fogsz kinézni a hétvégén is, nem viszlek el a bálra. Nem hiányzik, hogy arról kezdjenek

dumálni, hogy behúztam egyet mindkét szemed alá.

– Milyen egy érzéketlen tuskó…

– Nem bömböltem! – tagadtam le hűvösen, félbeszakítva Kenzie-t. – Csak Kenzie és Gabe átjöttek, és kicsit

sokáig beszélgettünk. És ha nem akarsz elvinni a bálra, még visszamondhatod. De gondolj bele, mit mondanának

akkor, ha nem vinnél el.

– Elviszlek – emelte fel a kezét megadóan. – Már kibéreltem azt a rohadtdrága cuccot. Akkor is felveszem, ha

az volt az utolsó rongy, amit magamra vettem.

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Mi van, arra számítasz, hogy belehalsz abba, hogy velem jössz a bálba?

– Abba halok bele, ahogy az a zakó kinéz. Egyáltalán nem az én stílusom – fintorgott.

– Milyen a te stílusod? – kérdezte Kenzie felvont szemöldökkel. – Kopott farmer és bakancs? Abban biztos

nagyon jól néznél ki egy bálon!

– Most komolyan – szólt közbe Ric. – Ez az, amiről dumálni szoktatok?

Furcsa volt, amikor leült közénk, most legalább értelmet is nyert a dolog. Szeretett volna képet kapni arról, mi

folyik az asztalunknál. Kenzie szerint ez közkedvelt téma mostanában pletykák terén. Egyesek szerint Todd

ilyenkor próbál meg elcsábítani engem, mások azt mondják, ilyenkor adok utasításokat neki, hogy viselkedjen a

diáktanácsüléseken (Sabrina féle pletykának tűnik, nagyon nem tetszik neki, hogy a többiek kezdik elfogadni

Toddot).

– Mi van, a grupink következő helyszínét és időpontját akartad hallani? – Todd közelebb húzódott hozzám, és

átkarolta a vállamat. Ric elkerekedett szemekkel nézett rám.

– Minek az időpontját? – kérdeztem értetlenül a vigyorgó Toddra meredve, aki most a nyakamhoz hajolva

kezdett suttogni.

– Azt hallottam, hogy négyesben szoktuk csinálni mindenki mindenkivel alapon. Akarod, hogy megerősítsem?

– Mi? – suttogtam vissza, miközben Gabe a másik oldalamról közel hajolt hozzám, hogy hallja miről van szó.

– Négyesben? Úgy érted…

– Ti Barbie-k, én meg a haverod – pillantott röviden Gabe-re. – Nem az esetem a srác, de bevállalok valami

pletykát, ha mondhatom, hogy te meg a csaj is megvoltatok. Sőt, ha elmesélhetem, milyen volt, amikor

smároltatok csaj a csajon…

– Ha én is benne vagyok, inkább húzd le magad a listáról! – morogta Gabe.

– Haver, mindenki tudja, hogy a két csaj nem tud olyasmit mutatni neked, ami felizgatna – heccelte Todd.

Legnagyobb meglepetésemre Gabe felnevetett.

– Azt hiszed, valaki elhinné, hogy te tudsz? – mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra, mire Todd kicsit

hátrébb húzódott, de még suttogástávolságban maradt, így hallhatta, amikor Gabe folytatta. – Lace-nek nincs

szüksége olyan pletykákra, amik így tárgyiasítják őt. Nekem jobban tetszik az, amiben próbálkozol nála, de ő

folyton elutasít.

– Ha egyszer is igazán próbálkoznék, kizárt, hogy elutasítana.

– Nem vagy az esete – közölte vele Gabe, miközben én ezt mondtam:

– Nem hinném, hogy összeillenénk. És ne beszéljetek át a fejemen, mintha itt sem lennék!

– Bocs, Lace – mondta Gabe újabb puszit nyomva az arcomra, majd visszafordult az ebédjéhez.

– Bocs, Lace! – ismételte gúnyosan Todd, és a másik oldalról ő is megpuszilt. – Mit szólnál egy kis ártatlan

játékhoz, amivel kereshetnél némi pénzt?

– Miről beszélsz? – húzódtam el egy kicsit. Mégiscsak megpuszilt, ami nagyon furcsa volt. Egyenesen

döbbenetes. Észleltem, hogy még az asztaltársaink is nagy szemeket meresztenek ránk.

– Elmondom a mai ülés előtt – mondta könnyedén, elhúzódva. – Nem kéne mindenkinek tudnia róla. A

francba! – törölte meg lopva a száját. – Ez a puszilkodás nem az én stílusom!

A közjáták végén Ric még döbbentebben bámult, amitől folyton nevetnem kellett. Legalább volt valami, ami

vidámságot csempészett a napomba, ugyanis a nagyobb részében csak a hasam görcsölt Jon miatt. Azt mondta,

hogy ad pár napot, mielőtt újra beszélne velem, de ettől még akárhányszor csak megláttam – háromszor aznap,

pedig máskor egész nap nem futok össze vele, ha csak nem keresem – még idegesebb lettem, és legszívesebben

elrohantam volna, helyette lehajtottam a fejem, aztán csak akkor néztem fel, amikor már biztossá vált, hogy Jon

eltűnt a színről.

Nem voltam valami naprakész az órákon, de még a délutáni ülésen sem, ezért is lepett meg annyira, hogy egy

általam ismeretlen zenekar fogja szolgáltatni a zenét a bálon, legalábbis erről szavazunk ma.

– Hoztam egy demót – közölte Todd, miközben egy lemezzel babrált. – Sokkal jobban szólnak, mint az a

nyálas banda, ráadásul majdnem feleannyi lóvéért elvállalják.

– Te szereztél egy új bandát? – hitetlenkedtem. – A többiek pedig beleegyeztek, hogy lecserélik a mi

bandánkat ennyi idővel a bál előtt?

– Azt hitted, megállt az élet, amíg nem voltál itt? – röhögött Todd oldalba lökve. – Még nem szavazta meg

mindenki, de meg fogják, ha meghallják ezt! És mondom, majdnem feleannyi lóvé. – Döbbenten bámultam rá. –

Mi van, nem nézted ki belőlem?

– Nem – ismertem el. – De örülök, büszke vagyok rád!

– Oké, legalább nem okozok akkora csalódást, ha elmondom, mi a helyzet. Hétvégén feltettem egy fogadásra

apám furgonját az egyik srác kocsijának ellenében. Segítened kéne, hogy megnyerjem, különben apám kicsinál.

Máris nem voltam annyira büszke, ráadásul elmondta a részleteket is, amitől még inkább görcsbe rándult a

hasam. Nem voltam kész újabb bonyodalmakra, de Todd tényleg a barátom volt. Segítenem kellett neki.

20. Egyetlen csók

A napok gyorsabban teltek, mint ahogyan gyógyult a szívem. Nem tudtam kiverni a fejemből Jont, pedig

megpróbáltam. Igyekeztem csak egyetlen napig nem gondolni rá, de nem sikerült, próbáltam legalább délután

nem gondolni rá, természetesen kudarcot vallottam, most ott tartottam, hogy csak egyetlen Jon-mentes órát hadd

kapjak.

A szombat délelőttömet Luckyval szándékoztam tölteni, de nem mentünk el sehová, mert nagyon hideg volt

odakint, így az ő lakásukon maradtunk, és elhatároztuk, hogy megnézünk egy filmet. Nem volt jó ötlet, mert a

film helyett megint Jonra gondoltam. Arra, hogy meggondolta-e magát azzal kapcsolatban, hogy még beszélünk

kettőnkről, mert azóta sem keresett fel, én pedig kezdtem feladni a reményt. Úgy éreztem, ezt már lehetetlen lesz

rendbe hozni. Nem volt semmi értelme az egésznek, ha csak annyi nem, hogy szenvedtem miatta. Többször is

láttam azóta Jont, mégsem látszott egyszer sem, hogy bármi emésztené, míg én szánalmasan komor társaság

voltam.

– Még mindig szomorú vagy – jegyezte meg Lucky, a tévé helyett engem figyelve. Próbáltam rámosolyogni,

de nem sok sikerrel, különben sem akartam hazudni.

– Viszont annak örülök, hogy vége a sulinak, jövőre, amikor elkezdődik, már biztos, hogy jobban fogok

kinézni. Alig várom, hogy Stuarték megérkezzenek!

– Ilyenkor már sokkal izgatottabb szoktál lenni a karácsony miatt, már december elején folyton vásárolgatni

rángatsz. Idén még nem is voltunk sehol.

Igaza volt, ilyenkorra már meg szokott lenni az összes karácsonyi ajándékom, a házunkat karácsonyi égők

díszítenék, ráadásul képtelen lennék kiverni a fejemből a kedvenc ünnepi dalaimat. Belegondolva tavaly

határozottan boldogabb voltam.

– Igazad van – hagytam rá. Most a mi házunk volt az egyetlen az utcában, ami nem volt feldíszítve, még egy

nyavalyás hóember sem állt az udvarunkban, pedig Lucky és én minden évben csinálunk egyet, csak úgy

hagyományból. – Ha van kedved, holnap elmehetnénk vásárolni. Te már vettél valamit?

A fura szipogásra mindketten hátrafordultunk. Még épp láttam anyát, ahogy átsiet a konyhába. Lucky rám

nézett, én pedig vállat vontam.

– Megnézem, mi van vele.

Feltápászkodtam és anya után mentem. Épp a mosogatónak dőlve folyatta a vizet olyan mértékben önmagamra

emlékeztetve, hogy elmosolyodtam.

– Én is ezt szoktam csinálni – mondtam, arra gondolva, hogy legutóbb Jon volt velem, amikor ilyen állapotban

voltam.

– Mit? – kérdezte. Ha nem ismertem volna, talán nem tűnik fel, hogy sír, de így nem tudott átejteni.

– A mosogatóba sírni – vágtam rá. – Ugyan már, anya, mi a baj? Lehet, hogy tudok segíteni?

Felém fordult, és megrázta a fejét.

– Nem én vagyok, akinek segítenie kellene neked? – szipogta. Ezen meglepődtem.

– Nekem? Miben?

– Ne is próbáld tagadni, depressziós vagy, kicsim. Évek óta nem láttalak ilyen szomorúnak, azóta, mióta Stuart

elment. Fáj így látni téged!

Odasétáltam hozzá, és átöleltem.

– Semmi baj, anya, egyszerűen kemény napok állnak mögöttem. Ki fogom pihenni magam, és megint a régi

leszek – igyekeztem vidáman beszélni, hogy ne aggódjon értem. Jól esett, hogy aggódik.

– Talán megint el kellene menned ahhoz a pszichológushoz, mit szólsz? – kérdezte, mire megdermedtem.

– Mit szólok? – húzódtam el hidegen. – Azt, hogy hülye ötlet!

– De, Lacey, legutóbb is mennyit segített…

– Egyáltalán nem segített! – csattantam fel. – Vannak barátaim, velük meg tudom beszélni, ha bánt valami.

Nincs szükségem pszichológusra!

– Lacey, nem szégyen az, ha beismered, hogy lelki problémáid vannak, manapság már minden második ember

jár…

– A lelki problémáim nagyobb részét inkább ti okozzátok azzal, hogy folyton azt sugalljátok, hogy valami baj

van velem! – sziszegtem feldühödve. – Nem látod, hogy legtöbbször miattatok érzem magam rosszul, mert azt

gondoljátok, hogy dilis vagyok?! Semmi bajom sincs! Tudod, mi tett volna jót? Egy beszélgetés veled, de látom,

ez meg sem fordult a fejedben!

– Lacey, én…

– Tudom, sokkal fontosabb dolgaid is vannak ennél, ne törődj velem! Majd megbeszélem a barátaimmal vagy

Stuarttal!

Azzal dühösen Luckyhoz siettem, és puszit nyomtam az aggódó arcára. Persze hallotta a veszekedést.

– Holnap elmegyünk vásárolni, jó? Szeretlek! – hadartam, majd elrohantam onnan.

A legrosszabb még csak nem is az volt, hogy összevesztem anyával, hanem az, hogy nem voltam biztos benne,

igazam van-e. Normális vagyok? Lehet, hogy tényleg annyira súlyos a helyzetem, hogy mindenféle

agyturkászhoz kellene járnom? A képeimre gondoltam, amiket a héten készítettem havas tájakról, csupasz,

elfagyott bokrokról és fákról meg egy pocsolyába fagyott, törött játékbabáról. Úgy éreztem, remek képek lettek,

még Kenzie és Gabe is megerősítették, de ők hozzátették azt is, hogy kétség kívül szomorú és komor hangulatot

árasztanak. Régebben is csináltam ilyen sorozatokat, szóval elvileg nem lehet semmi bajom. Kivéve persze, ha

már az sem számított normálisnak. De miért ne? Ezer és egy fotós készít ilyesmit. Nincs velem semmi baj!

Hazafelé tartottam, hogy kicsit lepihenjek az esti bál előtt, de mielőtt hazaérhettem volna, csörgött a mobilom.

Kenzie keresett.

– Hol vagy már, Lacey? Minden készen áll, csak te nem vagy itt!

– Mi? – pillantottam a rádió órájára. – Még nincsen dél. Nem úgy volt, hogy csak később megyek át?

– És hogy akarsz elkészülni, mi? Gyere ide most! Már a Rakparti is itt van, el sem hiszem, hogy rád kell várni!

– Todd ott van nálatok? – kérdeztem meglepetten. – Miért?

– Mit gondolsz miért?! Tökéletesen akar kinézni veled! Mondtam neki, hogy kölcsönadok egy nyakkendőt

apám gyűjteményéből, csakhogy nem vagy itt, így nem tudom, melyiket válasszam! Fel kell venned a ruhát,

hogy lássam, melyik szín illik mindkettőtökhöz! De még azt sem tudom, hogy milyen kiegészítőid vannak! –

egészen kétségbeesetten hangzott.

– Oké, odamegyek, csak nyugodj meg!

– Hol vagy most? – kérdezte idegesen.

– Mindjárt otthon. Felkapom a cuccaimat, és ott vagyok, rendben?

– Siess, Lacey! – figyelmeztetett, majd lecsapta a telefont.

Húsz percen belül ott voltam, Kenzie kirohant a házukból, és kikapta a csomagtartóból a cipősdobozokat,

amiket otthon bepakoltam.

– Csakhogy végre ideértél! – Barátnőm elég őrülten nézett ki, csak egy köntöst viselt, a haja össze-visszaállt,

és úgy bámult rám, mintha órákat késtem volna. – Gyerünk befelé, tisztában vagy vele, mennyi ideig fog tartani,

amíg megcsinálom a hajadat?

– De hát nincs is hajam – vágtam rá, miközben megragadtam a sminktáskámat és az ékszeresdobozomat is,

azonban Kenzie nem válaszolt, már rohant is befelé.

Odabent, bár Kenzie szülei nem voltak otthon – elküldte őket, hogy nyugodtan tudjunk készülődni a bálra –

teljes káosz uralkodott. A nappaliban ruhák, ékszerek, sminkszerek és cipők hevertek szanaszéjjel, ennek a

rumlinak a közepén állt Todd egy nagyon szexi öltönyben. Csodálkozva néztem végig rajta, ő pedig vigyorogva

széttárta a karjait. Az egyik kezében sárgásbarna folyadékkal teli poharat tartott, ettől még inkább olyannak tűnt,

mint aki beleszületett egy olyan óriási házba, mint a barátnőmé.

– Nézzenek oda! – mosolyogtam rá Toddra. – A végén még észreveszem, hogy jóképű srác vagy! Rád sem

lehet ismerni!

A kedvemért fordult is egyet, hogy hátulról is megcsodálhassam. A nadrágot mintha rászabták volna, a zakó

pedig ott volt bő és ott feszült, ahol kellett. Fekete volt mindkettő, ahogy az inge is. Másnál talán túl sötétre

sikeredett volna az összhatás, de ahogy elnéztem Toddot, rájöttem, hogy ez pontosan az ő stílusa.

– Úgy nézek ki, mint a nyamvadt Zorro – morogta, de azért fülig ért a szája.

– Todd, neked kékek a szemeid! – léptem hozzá közelebb, és tényleg kékek voltak. – Észre sem vettem eddig.

– Ez most egy sértés vagy bók, bálpartner?

– Jaj, ne hülyéskedjetek már! – csattant ránk Kenzie. – Rakparti jól néz ki, kék szemei vannak, nagy dolog! Ha

kicsodálkoztad magad, azonnal gyere a fürdőbe, hajat kell mosnod! – azzal felkapva két pár cipőt, elrohant a

szobája felé.

– Bálmániás – mormoltam utána, majd a Todd kezében lévő pohárra pillantottam. – Mit iszol? – a válaszát

sem várva kivettem a kezéből a poharat, és felhajtottam a tartalmát.

Jó erős volt, végigégette a torkomat és könnybe lábadt tőle a szemem.

– Hé! – esett le Todd álla, mást nem is tudott mondani, csak bámult rám. Vállat vontam, és kipislogtam a

könnyeket.

– Higgy nekem! – mondtam rekedten. – Szükségem lesz rá.

Több órás kínzás állt még előttem.

A~Sz~S~E

Todd és én enyhén ittasan, de végre készen álltunk az indulásra. Még csak nem is együtt ittunk, hiszen ő a

készülődés nagy részében odalent iszogatott és tévézett, mi pedig Kenzie-vel fent öltözködtünk, és vaníliás likőrt

szürcsölgettünk, mert Kenzie anyukájának mondása, hogy nincsen természetesebb pirosító, mint egy kis pohárka

alkohol. Szóval pirosítót nem használtunk, csak poharakat. Igazából nem lett volna baj, ha nem mesélem el, hogy

anya mennyire lelombozta a hangulatomat, erre Kenzie vigasztalásul megint töltött.

Nem mondom, hogy részeg voltam, de érezhetően jobb színben láttam a világot, főleg magamat.

– Egész jól nézek ki, nem? – forogtam körbe a fehér ruhámban, aminek a derekára Kenzie a szememmel

megegyező színű selyemkendőt kötött, hogy ne legyek annyira menyasszonyos.

A ruha jól állt rajtam, és bár majdnem a hasamig ért a dekoltázs, eltakart, ahol kellett. Kivéve, ha léptem, mert

akkor bal oldalt majdnem a bugyimig kivillant a combom. Ezen kívül csupa csillogás voltam. Kenzie csillámport

fésült a hajamba, aztán néhány láthatatlan pirinyó csattal rögzítette azt a tiarát, amit meglepetésként tartogatott

nekem. Kölcsönadta az egyik gyöngyökből és apró ezüstvirágokból álló majdnem a vállamig leérő fülbevalóját

is. Amikor mozogtam folyton csengett a fülem tőle.

– Gyönyörű vagy – mondta Todd komolyan, mire vihogásban törtem ki.

– Te is, szóval gyönyörű, gyönyörű páros leszünk. – Újra megpördültem, de ezúttal nem úgy jött ki a lépés,

ahogy akartam, és elvesztve az egyensúlyom, lehuppantam az egyik fotelbe.

– Mennyit ittál? – nevetett Todd, miközben a karomért nyúlt, hogy felrántson. Észrevettem, hogy a szeme a

kivillanó combomra tapad.

– Nem annyit, mint te, te perverz kukkoló! – feleltem. – A magas sarkú miatt botlottam meg! – Ez igaz volt,

olyan magas volt a cipőm sarka, hogy kicsit nehezemre esett benne járni, de végül is úgysem táncolást

terveztem, csak fényképezést és édelgést Toddal.

– De akkor sem vezethetsz. Taxival megyünk, én állom.

Így hát taxit hívott, Kenzie-t meg hátrahagytuk, mert ő Kyle-lal fog menni, és neki egyébként sem kellett

olyan korán érkeznie, mint nekünk. Annyira hideg volt odakint, hogy az idő alatt, amíg kiszálltam a taxiból és

elértem a bálteremig egészen kitisztította a fejem. Rájöttem, hogy kicsit flörtölősen viselkedtem Toddal, pedig

nem akartam semmit kezdeni vele. Kenzie volt a hibás, mert képtelen volt abbahagyni a szövegelést arról, hogy

Todd belém van zúgva. Szerintem nem volt, akkor legalább beszélgetett volna velem idefelé, de csak hallgatott a

rakpartiak idegesítő stílusában és bámult kifelé az ablakon.

– Na gyere, bálpartner! – karolta át a derekam, amikor utolért, és úgy vezetett be a terembe.

Még senki nem volt ott, kivéve pár szervezőtanárt és néhány tanácstagot, akik koordinálták az előkészületeket.

Nem mintha sokat kellett volna ténykedni, minden készen állt. Nemsokára megérkezett az új banda, akiket Todd

vezetett a helyükre, aztán segített nekik a hangszerekkel. Addig én ott maradtam a rózsaszín ruhás Sabrinával,

aki egy csokor virágot rendezgetett a jegyszedő pulton álló vázában, mintha az olyan fontos lenne, és közben

olyan pillantásokat vetett rám, hogy úgy éreztem, főbenjáró bűnt követtem el azzal, hogy jobban nézek ki nála.

Még pár tanár is megdicsérte a ruhámat.

A dolgok akkor kezdtek beindulni, amikor végre beszállingóztak az első párocskák. Bemutatták vagy épp

megvették a jegyeiket, beadták a kabátjaik a ruhatárba, sorban álltak fényképezkedni nálam, aztán bementek,

hogy egész éjjel táncoljanak. Bár szerettem fotózni, kezdtem unni a pózoló párocskákat, akik mind azt kérdezték,

mikor kaphatják meg a képeket, pedig már milliószor meg lett mondva nekik. Jóformán fel sem néztem a gépem

kijelzőjéről, de csak fel kellett, amikor megláttam az ismerős, fekete ruhás lányt.

– Kenzie? – Amikor eljöttem, akkor még egy mélylila ruhaköltemény volt rajta. Kíváncsi lettem volna,

hányszor öltözött át azóta. – Jól nézel ki.

Ami nem volt hazugság, csak éppen nem úgy nézett ki, mint az az édes lány, akit én ismerek. A rúzsa bordó

volt, a szemét feketével húzta ki és a szemhéjára is sötét színeket kent. Mindenesetre Kyle le sem tudta venni

róla a tekintetét, amivel barátnőm elérte a célját. Többször is kijelentette a készülődés közben, hogy nagyot akar

ma bulizni, amit majd Kyle – az a szerencsés idióta – sosem fog elfelejteni. Még enyhe pajzánkodást is helyezett

kilátásba arra az esetre, ha jól alakul minden.

– Voltál már bent táncolni? Miért nem veszi át valaki más a fényképezést? És hol van a Rakparti?

– Valahol bent, de mindegy, én úgysem akarok táncolni.

– Mekkora bunkó! – háborgott Kenzie, majd miután csináltam pár fotót róla és Kyle-ról beviharzott a terembe.

Úgy sejtettem, hogy megkeresi Toddot és jól leteremti, de eltelt vagy fél óra, és még mindig egyedül voltam,

ráadásul a párok is kezdtek fogyatkozni. Darcy az utolsó között érkezett, és alaposan megbámult. Ő maga piros

ruhát viselt, ami még az enyémnél is kivágottabb volt, talán pár milliméter kellett ahhoz, hogy kibuggyanjon

mindkét melle. Reméltem, hogy egy gyorsabb szám megteszi a dolgát.

Amikor végre letehettem a gépemet, jobb híján ránéztem a mobilomra. Két üzenet is várt Gabe-től.

Jesse itt van a házunk előtt! Mit csináljak???

A második velősebb volt:

SOS!!! Zenét bömböltet az ablakom alatt!!!

Mosolyogva válaszoltam:

Engedd be! Békülj ki vele!

Alig pár másodpercet kellett csak várnom.

+volt folytköv hnap

Nevetve és megkönnyebbülten tettem félre a telefonomat. Úgy tűnt, Gabe-nek ma este már nem lesz szüksége

rám. Legalább neki jó napja van. Szenteltem pár másodpercet annak a gondolatnak, milyen romantikus lenne, ha

Jon betoppanna és táncolni vinne, de hamar ki is vertem ezt a fejemből. A legutolsó hely, ahol el tudtam

képzelni, az a karácsonyi bál lett volna. Még akkor sem jönne el, ha látná, hogy kivételesen sok rakparti jött el.

Megdermedtem, amikor megéreztem egy kezet a derekamon. Megfordultam és elöntött a csalódás, amiért csak

Todd az.

– Az egyik hülye nyanya beállított a puncsostál mellé, hogy figyeljen, nem turbózzák-e fel a cuccot – morogta,

miközben poharat nyomott a kezembe. – Igyál, és ne vágj már ilyen képet! Azt a csillogós Barbie-t akarom, aki

induláskor voltál!

Kedves volt velem, amitől megerősödött bennem a dac. Mi a fenének lógassam az orrom, amikor jól is

érezhetem magam egy sráccal, akinek lehet, hogy tetszem? Azért is jól fogom érezni magam! Talán még ki is

derítem, tényleg akar-e tőlem valamit Todd. Francba az elhatározásommal, hogy Jon után az egyetemig nem is

akarok pasit látni!

– Mikor kezdesz udvarolni nekem? – kérdeztem színpadiasan rezegtetve a szempilláim.

– Előbb igyál, aztán nekikezdek – felelte nyájasan.

– Jól van. – A számhoz emelve a poharat ledöntöttem egy nagy kortyot. – Nem jártál sikerrel – közöltem vele.

– Ebben van valami.

Vállat vont.

– Nem figyelhettem oda minden egyes francos másodpercben.

Az arckifejezését elnézve viszont nem esküdtem volna rá, hogy nem az ő keze van a dologban. Végül is

engem nem zavart, a puncs legalább elüldözte Jon emlékét, és Toddnak könnyebb volt rávennie, hagyjam el a

helyem, hogy táncoljak vele. Biztonságba helyeztem a fényképezőgépemet a ruhatárban, aztán hagytam magam

a parkettre vonszolni.

Mindenki táncolt, így azon kívül, hogy nagyon zsúfoltan voltunk, borzalmasan meleg is volt. Todd többször is

otthagyott, hogy puncsot, később pedig vizet hozzon nekem. Jól éreztem magam vele, de az egész nem volt túl

szexi, ezt meg is mondtam Toddnak, mire a következő lassú számnál közelebb rántott magához, hogy az állam a

vállára fektethessem, ő pedig elkezdte igazán odatenni magát. Úgy éreztem magam, mint egy leitatott lány, akit

ma este ágyba visznek.

– Nagyjából ez is a forgatókönyv – mondta Todd, amikor ezt is közöltem vele.

Annak ellenére, hogy szabadosnak éreztem magam, biztos voltam benne, hogy semmilyen hatással nem

vagyok Toddra. Még amikor hátradöntött tánc közben és az arcát kis híján a melleim közé nyomta, akkor sem

éreztem, hogy konkrétan érdekelné, hogy akármit is lépjen. Nem is voltam biztos benne, hogy akarom-e. Vajon

elutasítom, ha megpróbál megcsókolni? Talán, ha eszembe jut Jon. Vagy talán pont azért akartam, hogy

megcsókoljon?

– Csinálj úgy, mintha szexi dolgokat mondanék neked – suttogta hirtelen.

– Milyen szexi dolgokat? – kérdeztem vissza, mert hirtelen egy sem jutott az eszembe.

– Honnan tudjam? Mellbimbó? – Gyorsan a vállába fúrtam az arcom, hogy elfojtsam a vihogásom. – Ne

nevess már! – tolt el egy kicsit, hogy komolyan a szemembe nézhessen. – Mondj te valami dögöset!

Kis híján összeért az arcunk, és egyáltalán nem volt szexi. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne

nevetgéljek.

– Fahéj – nyögtem ki, mire megrándult a szája. – Akkor csokoládé!

– A csokoládé nem dögös.

– Dehogynem. Selymes és édes, ahogy lecsúszik a torkodon.

– Egy szart. Legyen inkább… egy csók, whisky után. Tudod, milyen íze van a whiskynek valaki más

nyelvéről? – Úgy tűnt, ez a gondolat tényleg szexi számára.

– Fúj, nem.

– Pedig rohadtul beindított – mormolta. Volt a szemében valami kis fény, amitől kezdtem kényelmetlenül

érezni magam. Oké, határozottan nem akarom, hogy összejöjjünk. – Amikor majd megcsókollak, gondolj valami

szexire, olyasmire, ami téged is beindít.

– Nem biztos, hogy akarom ezt – tétováztam. Visszahúzott az ölelésébe, hogy megint a vállán legyen az

arcom.

– Most már csináljuk végig, oké?

– Jó – sóhajtottam megadóan. Én meg a hülye ígéreteim!

– Akkor gondold ki, mi indít be.

Kigondoltam, de eldöntöttem, hogy ezt nem osztom meg senkivel. Túl személyes volt, ráadásul túl fájdalmas,

Todd azonban nem tágított, mindenképpen tudni akarta.

– Én is elmondtam a whiskys csókot – nyaggatott. – Nem lehet olyan gáz a tiéd sem. Miről álmodozik a

Barbie-k jégkirálynője?

– Oké, de ha elmondod valakinek… ez egy illat és egy íz keveredése. Az íz mentolos csokoládé, az illat pedig

motorolaj vagy benzin, és óceán. Vagy csak szappan és egy leheletnyi tengerszag, nem mindig sós, néha olyan

fura szaga van, mint egy régi hajónak, vagy a halaknak, de nem is büdös, csak olyan…

Elhallgattam, amikor Todd megtorpant.

– Te arról az elcseszett Jon Spencerről beszélsz! – Mintha én nem tudtam volna, mégis elszégyelltem magam.

– Nem tehetek róla.

Bámult rám néhány másodpercig. Az arca egyik oldala és a vállán a zakó, ahová a fejem hajtottam, csupa

csillámpor volt, ami viccesnek tűnt volna máskor. Most csak odanyúltam és porolni kezdtem, de nem sok

sikerrel.

– Húzzunk el innen, oké? – kérdezte végül. – Senki nem mondta, hogy végig kell maradnunk. Hívok egy

másik taxit.

– Jó – gondoltam végig. – Én addig kimegyek a mosdóba.

A~Sz~S~E

A terembérlés egyik feltétele volt, hogy megfelelő nagyságú és színvonalú mellékhelyiségek legyenek, mert a

lányokat minden évben rengeteg kellemetlenség éri a hosszú sorok miatt mind a fülkéknél, mint a mosdóknál. A

tavalyi helyen például csak egyetlen mosdó és két fülke volt, idén azonban Sabrinának az első dolga volt benézni

az illemhelyiségbe, ahonnét áradozva tért vissza, mondván ez a hely a nyolc mosdójával és a tizennégy

fülkéjével maga az álom. Nem is volt sor egyáltalán, sőt tisztára kihalt volt a hely, amikor bementem.

Ez egyszer hálás voltam Sabrinának az igényessége miatt, ugyanis nem volt szükségem nézőközönségre,

egymagamban is épp elég szerencsétlennek éreztem magam. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a délutánt,

ami eszembe jutott. Amikor Jon és én fagyit ettünk és Halálos iramban filmeket néztünk. Azt kívántam, bár lett

volna több olyan randink, mint az a délután, még akkor is, ha akkor még nem is jártunk együtt. Ezután azt

kívántam, bár ne kívántam volna ezt. Visszagondolva arra a délutánra most már világos volt, mennyire szerettem

akkor. Olyan kedves és édes volt velem! Mennyire…

– Lacey? – Gyorsan elfordultam az ajtó felől, hogy a belépő Darcy ne lássa a könnyes képem. Mit keres már

megint itt? Nem hiszem el, hogy nem utánam mászkál, hogy kínozzon! – Istenem, mi történt?

Ó, most meg eljátssza a kedves ismerőst, aki aggódik értem! Már csak ez hiányzott!

– Semmi – feleltem mogorván.

– Igazán? – Odasétált mögém, hallottam, ahogy egyre közelebb csattognak a tűsarkai. – Megint a rakpartiak

miatt sírsz?

– Nem a rakpartiak miatt… nem is sírok! – Szánalmas voltam. Kelletlenül letöröltem a könnyeket, majd a

legközelebbi tükörbe néztem, hogy megnézzem, mennyire rontottam el a sminkem. Legnagyobb meglepetésemre

nem volt baja. A tükörképem csillogó volt, a tiara még mindig meglepően hatott a fejemen, a fülbevalók pedig

jól mutattak. Erőt merítettem abból, hogy jól nézek ki, nincs miért szégyenkeznem. – Mi van, nem mész pisilni?

– csattantam rá Darcyra, mert a tükörben láttam, hogy még engem bámul.

– Utánad jöttem be – közölte velem. Furcsállkodó pillantásomra megvonta a csupasz vállait. – Régóta beszélni

akarok veled.

– Mégis miről? – kérdeztem még mindig undokul.

– Arról, hogy miért nem vagyunk barátnők. Biztos észrevetted már, hogy…

– Extramegalázóan viselkedsz velem? – vágtam közbe gúnyosan. – Igen, előfordult már! – az egyik mosdóhoz

mentem, és hideg vizet eresztettem a kezeimre.

– Az miattad van – felelte könnyedén. – Azok a lúzerek, akikkel jártál mind annyira idegesítettek, főként az a

nyálas szájú Gabriel.

– Hé, Gabe nem…

– Hagyd, hogy végigmondjam, amit akarok, mert nem hiszem, hogy máskor lesz rá alkalmam. Mindig van

valaki körülötted.

Kezdtem kíváncsi lenni, hogy mit akar mondani. Sosem láttam még ilyen furcsának, az arckifejezése semmi

jót nem ígért, de nem hittem, hogy még jobban le tudna lombozni. Készen álltam rá, hogy meghallgassam.

Elzártam a vizet, és beletöröltem a kezem néhány papír törlőkendőbe, csak aztán fordultam Darcy felé.

– Most csak ketten vagyunk – mutattam rá, hogy kezdje már, amit akar, ne csak bámuljon.

Nagy levegőt vett.

– A múltkor már meg akartam kérdezni, hogy szerinted miért sül el minden kapcsolatod olyan bénán,

emlékszel?

– Rémlik – motyogtam rossz előérzettel. Lehet, hogy mégsem vagyok kész egy Darcy féle kioktatásra? A

lelkesen csillogó szemeitől rossz előérzetem volt. Vajon mennyit ivott a puncsból.

– Képzeld, velem ugyanez volt – hadarta hirtelen. – Nem találtam olyan srácot, akivel sikerült volna, pedig

tényleg próbálkoztam. – Az nem kifejezés, annyi pasija volt már, hogy össze sem tudnám számolni, sőt abban is

kételkedtem, hogy ő össze tudná. – Aztán rájöttem, hogy mi a baj.

Közelebb lépett hozzám, és megfogta az egyik… fülbevalómat. Egy pillanatig valami őrültségre gondoltam

vele kapcsolatban, de azt hiszem csak a bemelegítős pletykák miatt.

– Nagyon szép ez a fülbevaló – mondta a szemembe nézve. A leheletén éreztem a puncs illatát.

– Kenzie-től kaptam kölcsön – válaszoltam majdnem gyanútlanul.

Aztán Darcy megcsókolt. A számon! Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy ez lesz, mert igen, mégis

annyira meglepődtem, hogy csak álltam ott nyitott szemmel, a számon Darcy szájával, és arra gondoltam: az

ajkaimon van a szája! Mi a fene történik itt?

Biztos voltam benne, hogy valami átverés lesz belőle, de amikor valaki benyitott, Darcy pedig gyorsan hátrébb

lépett, mintha semmi sem történt volna, lassan rájöttem, hogy a részéről ez komoly. Teljesen kipirult, és a lehető

legrondábban bámult a két lányra, akik gyorsan besiettek a fülkékbe.

– Ha csak egyszer is, de muszáj volt megtennem – suttogta kerülve a tekintetem. – Annyit gondolok rád,

muszáj volt! – pillantott a szemembe egy pillanatra.

Utólag kíváncsi lennék, milyen arcot vághattam, de akkor nem jutott eszembe belenézni a tükörbe, csak

néztem a lányra, akit eddig legnagyobb ellenségemként tartottam számon, most pedig kiderült róla, hogy

valójában a titkos imádóm vagy valami hasonló. Képtelen voltam elhinni.

– Darcy, én…

– Te nem vagy… nem vagy… – motyogta csalódottan a fülkékre pillantva, mint aki attól fél, hogy bármelyik

pillanatban kiugranak onnan azok a lányok és ítélkezni kezdenek felette. Egy pillanatra dühös lettem rá, amikor

eszembe jutott, mennyit viccelt a bemelegítőségemmel, de aztán sajnálni kezdtem.

– Nem, én nem – ráztam meg a fejem. – Sajnálom. – Igazából persze nem sajnáltam úgy, inkább haltam volna

meg, mint hogy olyan lány szeretője legyek, mint Darcy, ez nem változtatott semmin. Egyáltalán mit várt?

Mikor felöltötte a szokásos arcát, és eltűnt róla minden esetlenség, kimenekültem a mosdóból. Sürgősen

beszélnem kellett valakivel. Kenzie kellett nekem, hogy elmondjam neki, mi történt velem. Átéltem életem első

leszbikus csókját. Ki gondolta volna? És én még azt hittem, hogy nem jövök be senkinek, erre mégis. Csakhogy

az a valaki egy lány. Ráadásul Darcy! De várjunk csak… én vagyok a bemelegítő, nem lehet, hogy én voltam,

aki… á, ez tök hülyeség!

Szerencsére hamar kiszúrtam Kenzie-t a puncsostál környékén, így csak át kellett verekednem magam a

tömegen, hogy megragadjam a karját.

– Találd ki, hogy – kezdtük együtt.

-… kit láttam az előbb. Jon Spencert – fejezte be ő.

-… ki csókolt meg a női mosdóban! – hadartam, mielőtt felfoghattam volna Kenzie befejezését.

– Micsoda?! A Rakparti utánad ment a női mosdóba?

– Jon itt van? Elhozta Brooke-ot? – Tudtam, hogy azt nem élem túl. Ez kell húznom innen mielőbb.

– A csajt nem láttam, de mondd már, a Rakparti meg te összejöttetek?

– Nem! – forgattam a fejem Jon, Brooke és Todd után kutatva. – Darcy csókolt meg, de majd később

elmesélem, most…

– Darcy?! Darcy?! Az a Darcy, aki… – gyorsan a szájára tapasztottam a kezem.

– Ne ordíts, Kenzie! Gyere, menjünk ki!

Szerencsére nem hívta fel ránk még jobban a figyelmet, pár méterrel arrébb már nem is bámult minket senki,

csak én nézelődtem továbbra is Jon után kutatva. Hamar kiértünk az előtérbe, ahol Todd várt, mintha ott

beszéltünk volna meg találkát.

– Na, végre! Már azt hittem, a klotyóba fulladtál!

– Darcy megcsókolt? – fordult felém Kenzie, és hitetlenkedve meredt rám.

– Ki csókolt meg? – Todd is közelebb jött hozzám. – Beverem a képét, ha elcseszi az esténket! Nem elég,

hogy az a mocskos Spencer is itt mászkál? Húzzunk innen, mielőtt még több pasas rád mászik – ragadta meg a

kezem.

Kenzie neheztelően meredt rám, így bocsánatkérően megvontam a vállam.

– Holnap elmesélem, jó? Most mennem kell, tudod Todd meg én… van egy kis ügyünk, majd ezt is

elmondom.

Nem akartam belemenni a fogadás részleteibe, egyrészt, mert Todd titoktartásra esketett, nehogy

kiszivárogjon, hogy én tisztában vagyok mindennel, másrészt mert Kenzie és Gabe nem örültek volna, hogy

ilyesmivel terhelem az amúgy sem makulátlan hírnevemet. Annak úgyis mindegy volt, már rég elhatároztam,

hogy nem fog érdekelni.

– Azért mondhattad volna, hogy összejöttetek! – morogta vádlón, miközben Todd kezére pillantott, amivel az

én kezem markolta. Hirtelen megvilágosodtam.

– Figyelj, nem úgy van…

Bennem rekedt a befejezés, ugyanis Todd mögém lépett és a derekam köré fonta a karjait, az állát meg a

vállamra támasztotta. Meg akartam mondani neki, hogy ne csinálja, hiszen láttam Kenzie-n, hogy nem tetszik

neki az egész, de a hangja megakasztott.

– Spencer itt van, próbáld meg nem elcseszni az ügyünket!

Követtem a tekintetét. Jon valóban ott állt, bálra öltözve, szívdöglesztően és határozottan dühös arccal.

Szerettem volna lelökni magamról Toddot, de ő erősen tartott, amitől eszembe jutott, miért is csináljuk ezt az

egészet. Különben is, Jon nem velem jött el ide! Hol lehet Brooke? A bálteremből jópáran kifelé bámészkodtak

ránk, de egyikük sem ő volt.

– Menjünk! – mondta végül Todd, és a ruhatár felé vonszolt.

Elszakítottam a pillantásom Jontól, és vele mentem. Mit tehettem volna? Ha Jon akarna tőlem valamit, akkor

egyszerűen közölné, nem?

– Lacey, beszélni akarok veled! – Pontosan így gondoltam.

Nyitottam a szám, de Todd beelőzött.

– Ha tudnád, Spencer, én mennyi mindent akarok! Most például azt, hogy tűnj el innen, és hagyd békén a

csajomat!

– Mióta nem tud ő válaszolni? – Todd rám vetett pillantásából tudtam, hogy ezt nem tartja jó ötletnek. Én sem

tartottam.

– Jon, majd beszélünk máskor – mondtam bocsánatkérően. – Épp indulni akartunk.

Ja, ha ilyen könnyen le lehetett volna rázni, de képtelenségnek tűnt, főleg, hogy hallani akartam, miről akar

beszélni velem. Ugyanakkor muszáj neki pont a karácsonyi bál közepén ideállítania?

A ruhatáros csajok nagy szemeket meresztettek ránk, de egyikük sem iparkodott, hogy hozza a cuccainkat.

– De nekem most kell beszélnem veled. Nem gondolhatod komolyan, hogy elmész ezzel a…

– Vigyázz, mit mondasz! – szakította félbe Todd, és csakazértis mozdulattal átölelte a vállam. – Hetekkel

ezelőtt lestoppoltam ma estére, neked semmi közöd hozzá! – Most komolyan, ha ezt igazából mondta volna,

minden további nélkül behúzok neki egyet. Én meg a hülye ígéreteim! Todd keze a derekamra csúszott. –

Menjünk, iszunk még valamit, mielőtt hazaviszlek, rendben?

– Vedd le róla a mocskos kezedet! – Jon gyors volt, már oda is lépett hozzánk, és elrántott Todd mellől. – Mit

gondolsz, miért csinálja ezt veled? – morogta az arcomba. – Le akar fektetni!

Szívesen megmondtam volna neki, hogy egy fogadás miatt, és hogy ez nem fog megtörténni, de nem lehettem

áruló.

– Ne ma, Jon. Holnap beszélünk, ha akarod…

Nem jutottam tovább, ugyanis Todd nem volt az a fajta, aki csak úgy feladja, már vissza is rángatott a saját

oldalára, a vállával arrébb taszítva Jont, mintha csak véletlenül csinálta volna. A keze megint a derekamon volt.

– Mégis ki nem akarná, amikor ilyen rohadtul jól néz ki? Te voltál akkora barom, hogy dobtad, nem értem,

minek nyivákolsz. Hol van a saját, hűtlen csajocskád?

Hűtlen? A szó nem ébreszthetett kellemes emlékeket Jonban, mert ezúttal tényleg feldühödött. Mondanom

sem kell, megint én lettem elrángatva, mintha valami játék lennék, amin két kisfiú összeveszett, viszont most Jon

továbbment, mint az előbb. Két kézzel lökte hátra Toddot, aki mintaszerűen hátratántorodott, és bezuhant néhány

kabát közé.

– Hagyd már békén! – csattantam rá Jonra, és hogy megállítsak akármilyen további erőszakot, megragadtam a

zakójának ujját. Dühösen fordult vissza hozzám.

– Nem lehetsz ilyen hülye! Csak fogadott rá, hogy…

– Mert engem csak fogadásból lehet kedvelni, ugye? – vágtam vissza. Engem merészel hülyének nevezni?! –

Tartsd meg magadnak az elméleteidet!

– Ezek nem elméletek…

– Menj vissza Brooke-hoz vagy a randidhoz, akárki is az! – szakítottam félbe megint. – Engem hagyj békén!

– Miattad jöttem ide! – vágta a képembe. Egy pillanat alatt elfelejtettem mindent, csak néztem rá, és képtelen

voltam elhinni, amit mondott.

– Egyedül? – kérdeztem suttogva.

– Egyedül. Érted – felelte rá halkan.

Ez már majdnem felért egy szerelmi vallomással. Emlékeztem rá, hogyan mondta meg nekem, hogy ne is

számítsak tőle semmi romantikus dologra, de ez határozottan az volt. Romantikus és édes, csak Todd

káromkodása zavart meg.

– Ha elszakadt a zakóm, esküszöm, kitaposom azt a mocskos beledet, te szarházi! – Amitől realizálódott

bennem, hogy megint a rossz pasas oldalán állok. Illetve igazából a jó oldalon, hiszen nekem Jon kell, de nem

hagyhattam ott Toddot, most nem.

– Holnap beszélünk! – ígértem Jonnak.

Nem törődve a kétségeimmel – vajon holnap még látni akar majd? Képes lesz megbízni bennem, és hinni

nekem ezek után, és még beszélni is fog velem? – belekaroltam Toddba, és hátra sem nézve, a ruhatárból

kivezető ajtón keresztül menekültem el a bálról. Nem tudtam, hogy jól tettem-e, de azt biztos, hogy betartottam

egy újabb ígéretet, amit tettem. Emiatt nem volt bűntudatom, viszont Jonra gondolva majd’ belehaltam abba,

amit éreztem.

21. Mondd ki hangosan!

– Szerintem már nyertünk! – suttogtam Toddék házának sötétjében.

– Nem – vágta rá az ablakhoz osonva. – Tuti, hogy valaki kukkol!

Sóhajtva leültem az egyik konyhaszékre. Mivel a szobájába nem akartam bemenni, nem sok választás volt,

csak a konyha. Csendben kellett lenni, mert papírvékonyak a falak, Todd szülei pedig itthon voltak. Nem tudtam

másra gondolni, csakis Jonra. Eljött a bálra miattam!

Todd végül megunta a leselkedést, és leült a mellettem levő székre.

– Mennyi ideig kell itt maradnom? – kérdeztem.

– Még minimum egy órát. Ha esélyem van egy ilyen csajjal, mint te, maximálisan ki akarom használni.

Hosszú egy órának néztünk elébe, főleg, hogy lámpát sem kapcsolhattunk fel.

– Nem vagyok oda a nem normális szexért, szóval maradj az alapoknál, ha rólam mesélsz – mondtam végül.

– És ez mi a francot jelent?

– Azt, hogy ágyban csináltunk, csak egyszer és úriember voltál!

– Semmi orál vagy triplaorgazmus? – jajdult fel, mintha fizikai fájdalmat okozna neki a tény, hogy a lehető

legjobban le kell egyszerűsítenie.

– Hallgass, meghallanak a szüleid! – suttogtam.

– Rohadtul igazságtalan vagy – panaszkodott most már halkabban. – Ki fognak röhögni, ha nem használom ki

a lehetőséget…

– Ne felejtsd el, hogy épp most mentem meg a seggedet, örülj ennek! – vágtam a szavába ingerülten. – Nem

tudom, mit gondolsz rólam, de nem bújok ágyba mindenkivel, aki elvisz egy bálra!

– Oké, vágom, ne húzd fel magad!

Hallgattunk egy darabig, én próbáltam nem Jonra gondolni, így végül eszembe jutott Kenzie, aki olyan furán

nézett, amikor azt hitte, hogy Todd és köztem van valami.

– Tetszik neked Kenzie? – Todd tett valami hirtelen mozdulatot, amitől a széke megnyikordult.

– Nem gondoltam, hogy elmondta, mi történt.

Rajtam volt a meglepődés sora.

– Micsoda? Mi történt? Mondd már!

– Nem arról volt szó, hogy úriember vagyok? – kérdezte évődve, amiből tudtam, hogy valami tényleg történt.

Belefáradva a várakozásba, előkaptam a mobilomat, hogy írjak Kenzie-nek.

Mi történt közted + Todd között??

– Mindjárt úgyis megtudom – morogtam Toddnak.

– Smároltunk, mielőtt odaértél volna – mondta végül, míg én türelmetlenül a kijelzőmet bámultam. – Totál ki

volt akadva a buli miatt, én meg mondtam neki, hogy nyugodjon le, erre meg lesmárolt. Nem nagy szám, csak ki

akart próbálni.

– Nem nagy szám?! – sziszegtem. – Teljesen magába zuhant, amikor azt hitte, hogy mi ketten együtt vagyunk!

Nem csoda, hogy olyan fura volt ma. Miért nem szóltál előbb?

Nem vártam a válaszát, mert megérkezett Kenzie üzenete.

Vele vagy?

Gyorsan megnyomtam a hívást, majd mikor felvette, hadarni kezdtem a tényállást. Olyan gyorsan összegeztem

a fogadást, amennyire csak tudtam.

– Szóval most itt ülünk a konyhában a sötétben és egy egész asztal van közöttünk – fejeztem be. – Épp most

mesélte el, mi történt közöttetek.

– Micsoda?! – csattant fel Kenzie. – Mondd meg a Rakpartinak, hogy ő csak ne mesélgesse! Húsz perc múlva

ott vagyok érted, majd én elmondom, hogy mi volt! – azzal már le is tette.

Nyitottam a szám, hogy közöljem Toddal, mit mondott Kenzie, de beelőzött.

– Hallottam.

Nem kérdezősködtem többet, így egy ideig megint csendben voltunk, amíg Todd hirtelen fel nem ugrott, és az

ablakhoz nem rohant.

– Tudtam! A mocskos rohadékok! – Felálltam, hogy én is megnézzem az alakokat, akik ide-oda sétálgattak az

utcán, feltűnően bámulva Toddék házát. – Megfigyelnek!

– Ha feltettem volna a kocsim egy fogadásra én is megpróbálnék utánanézni mindennek – ismertem el. –

Szerinted tudják, hogy idebent vagyunk?

– Abban rohadtul biztos lehetsz!

– Nem hiszem, hogy beléd tudnának kötni.

– Azért csak szedd ki azt a koronát a hajadból! Ha megcsináltalak volna, nem marad rajtad. – Nagy nehezen

kiszedtem a hajamból, és letettem az asztalra.

– De kérem vissza, Kenzie-é.

– A melltartódat is itt hagyhatnád – vetette fel. – Vagy a harisnyád. Egy szakadt harisnya király bizonyíték

lenne, mert nem olyannak tűnsz, aki elfelejti visszavenni a melltartóját.

– Egy rohadt szemétláda vagy, ugye tudod? – kérdeztem, de azért leszaggattam magamról a harisnyát. Mit

meg nem teszek a barátság érdekében! – Soha senkinek nem tettem még ekkora szívességet!

– Nem is volt senki, aki igazából leszaggatta volna rólad a harisnyádat? – hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Nem randizom seggfejekkel! – Meg különben is, sosem volt rajtam harisnya, amikor Jonnal voltam együtt.

Amikor Kenzie végre értem jött, úgy éreztem magam, mintha tényleg valami szégyenteljes dolgot tettem

volna. Igyekeztem mielőbb elsprintelni a kocsiig, hogy a leskelődő rakpartiak nehogy előjöjjenek, de félúton sem

jártam, és Todd megállított.

– Várj, megtaláltam a koronádat! Beesett az ágy mögé! – Szerintem nemcsak Kenzie, a leselkedők és én

hallottuk, hanem a fél szomszédság is. Dühösen megtorpantam, és hagytam, hogy Todd – félig nyitott ingben! –

utolérjen a kezembe nyomva a tiarát. Még át is ölelt, nyomott egy csókot az arcomra közel a számhoz és a

fülembe suttogott.

– Kiszabhatod az árat, amivel tartozom.

– Azt te soha nem tudnád megfizetni! – vágtam rá édesen mosolyogva, majd, mintha nehezemre esne elválni

tőle, vissza-visszaintve ugrottam be Kenzie mellé. – Tűnjünk innen gyorsan!

Csak amikor magunk mögött hagytuk az utcát, pillantottam Kenzie-re. Még mindig a báli ruhája volt rajta.

– Hol hagytad Kyle-t? – kérdeztem.

– Lekoptattam – felelte fagyosan, miközben előrehajolt egy kicsit, hogy elindítson egy hívást a mobilján. –

Miért nem mondtad, hogy téged hívott el előttem a bálra?

– Mert nem hívott el, Kenzie – magyaráztam. – Azt hittem, hogy el fog, tudod odajött hozzám, és a bálról

kezdett zagyválni, én meg igent mondtam, utána nyögte csak ki, hogy téged akart elhívni.

– Mekkora lúzer! – Gabe-et hívta. Fel akartam vetni, hogy biztosan már alszik, de az első csörgésre felvette.

Kenzie kihangosította a vonalat.

– Azonnal mondjatok el mindent! – Gabe izgatott hangja betöltötte az egész utasteret. – Lace, te egy csajjal

smároltál? Kenzie megy egy rakpartival? Akivel utána látszólag Lace töltötte együtt az éjszakát? Ráadásul

Spencer is megjelent? Tudtam, hogy el kellett volna mennem!

– Lacey kezdi a mesélést – mondta Kenzie, mire előadtam mindent.

Hogy hogyan ígértette meg velem Todd a titoktartást, mert tudta, egyik barátom sem szeretné az ötletet, hogy

egy ilyen pletykába keverjem magam, hogy mi volt a lányvécében Darcyval, aztán azt, hogy semmi nem történt

Toddal. Jonról nem mondtam semmit, mert feltételeztem Kenzie már elmesélte Gabe-nek korábban.

– Nem hiszem el! – Szinte magam előtt láttam Gabe lelkes arcát. – Mennyit szemétkedett veled az a lotyó, erre

kiderül, hogy teljesen beléd van zúgva! Most mi lesz? Megpróbál meghódítani? – nevetett.

– Szerintem szégyelli a dolgot – mondtam. – És nem is biztos, hogy igaz, talán csak nagyon részeg volt.

– Nem! – szólalt meg egyszerre Kenzie és Gabe.

– Megvoltak a jelek – mondta Kenzie.

– Folyton gúnyolta a pasijaid, Lace! Totál féltékeny volt! Alig várom már, hogy a suliban az orra alá

dörgölhessük, ha megint nekiáll szívózni veled!

– Lacey abba sosem menne bele – vágta rá Kenzie. – Különben is, neked hogy esne hasonló esetben?

– Én nem vagyok egy büdös ribanc, aki megkeserítette Lace életét! – felelte Gabe önérzetesen. – És nekem is

jutott már ki hasonlóból, Darcy megérdemelné!

– Váltsunk témát – ajánlottam végül. – Engem jobban érdekel Kenzie és Todd csókja.

– Halljuk! – kiabálta Gabe lelkesen. – Te vagy a legnagyobb sznob a földön! Hogyan vetemedtél rá, hogy

megcsókolj egy igazi rakpartit? – Kenzie csúnya pillantást vetett a telefonjára.

– Te csak ne beszélj, nem voltál ott! Abban a cuccban olyan dögös volt, hogy Jon elbújhat mellette a kopott

farmerjeiben!

– Na! – szóltam közbe önkéntelenül is.

– Bocs – nézett rám Kenzie. – De komolyan nagyon szexi volt, még Lacey is elismerte.

– Igaz – ismertem el.

– És ketten voltunk, tökre nem tudtam, melyik ruhámat vegyem fel, és egy pattanás is nőtt a fülem mellett, ki

voltam bukva – hadarta Kenzie magas hangon. – Szemvillanásnyi gyengeség volt, az egyik pillanatban még csak

álltunk egymás mellett, a másikban ledugta a nyelvét a torkomon.

– Te meg hagytad neki! – nevetett Gabe.

– Nekem az mondta, hogy te voltál a kezdeményező – jegyeztem meg óvatosan.

– Szóval egy álszent sznob vagy?

– Fogd be! – fújt rá Kenzie a mobilra. – Jól van, én csókoltam meg, most boldogok vagytok? Egyszerűen

csak… édes volt velem. De nem jelentett semmit, a whisky volt a hibás, kicsit a fejünkbe szállt.

– Whisky? – szusszantam fel izgatottan. – Nem mondod, hogy te voltál a whiskys csók, Kenzie! – Értetlenül

nézett rám, mire gyorsan hadarni kezdtem. – Todd táncolás közben azt mondta, hogy gondoljak szexi dolgokra,

amik beindítanak, mire ő azt mondta, hogy neki az egy csók whisky után. Az íze valaki nyelvéről – erősködtem,

mire Kenzie elvörösödött, még a sötétben is láttam.

– Még hogy nem jelentett semmit! – hitetlenkedett Gabe. – Ha ezt mondta…

– Az azt jelenti, hogy biztosan akar tőled valamit – fejeztem be. – Kenzie, nem mondhatod, hogy passzolod

azután a féltékenységi jelenet után, amit rendeztél!

– Milyen féltékenységi jelenet?! – kérdezték a barátaim egyszerre. Gabe döbbenten, Kenzie felháborodva.

– Láttam, hogyan néztél rám, Kenzie – mondtam, majd Gabe kedvéért hozzátettem. – Mintha lenyúltam volna

a pasiját.

Kenzie sóhajtott, és az utat fürkészte előttünk.

– Nem szólt utána egyetlen szót sem hozzám – vallotta be halkan. – Miután Lacey megérkezett csak vele

foglalkozott, még csak rám sem nézett.

– Szerintem zavarban volt – vágtam rá. – Ráadásul folyamatosan azzal jöttél, hogy mekkorát fogsz bulizni

Kyle-lal, még mindenféle őrültséget is mondtál egy kis tapiról meg ilyenek!

– Mert én is zavarban voltam, oké? Nem tudod, milyen volt, amikor megcsókolt. Még soha, senki nem csókolt

meg úgy. Olyan volt, mint… mint mikor Jon megcsókolja Laceyt, aztán Lacey tíz percig azt sem tudja, hol van,

és mit beszél.

– Hé!

– Ismerd be, Lace, ez így volt – nevetett Gabe. – Emlékszel, amikor nekivágott annak a szekrénynek? Olyan

arcot vágtál, mintha magáévá is tett volna ott a suli közepén.

– Lehet – feleltem kicsit duzzogva. El kell ismernem, kicsit tényleg el szoktam szédülni Jon csókjaitól, de

azért a barátaim eltúlozzák az egészet.

– Belezúgtál egy rakpartiba? – kérdezte végül Gabe, mire Kenzie mélyet sóhajtott.

– Talán érzek valamit iránta – mondta elgondolkodva. – De nem szerelemszerűséget, inkább… amikor

Laceyvel láttam, arra mondtam magamban, hogy az én Rakpartimmal van. Ez inkább birtoklási vágy, nem?

– Vagyis a szerelem egyik jele – jelentettem ki határozottan. – De mikor történt mindez? Már korábban is

gondoltál rá, hogy…

– Lacey! – kapta el a karom Kenzie, és kimutatott a szélvédőn. – Nézd!

Néztem, és leesett az állam. Már az utcánkban voltunk, a házunk előtt pedig egy magányos alak ácsorgott a

lámpa alatt.

– Mi az? Mondjátok már! – türelmetlenkedett Gabe.

– Jon Spencer ott vár Laceyre a házuk előtt – tájékoztatta Kenzie. – Menj már, Lacey, mielőtt megfagy!

Szerinted mióta van ott?

– Fogalmam sincs – mormoltam, miközben a biztonsági övemmel küzdöttem, hogy ki tudjak ugrani a

kocsiból.

– Lace, csak okosan! – figyelmeztetett Gabe.

Válaszra nem futotta tőlem, mert már kint is voltam, és Jon felé siettem. Nem volt elég, hogy borzalmasan

éreztem magam miatta korábban is, most még inkább belém hasított a sajnálattal vegyes bűntudat is. Mi a fene

ütött belé, hogy itt kint szobrozik a hidegben éjnek évadján? Csupán lépésekre voltam attól, hogy megtudjam.

A~Sz~S~E

Kenzie távolodó kocsijának hangja már rég elhalt, amikor mi még mindig ott álltunk egymással szemben,

szótlanul. Jonon a bálon viselt ruhák voltak, ami azt jelentette, hogy onnan rögtön idejött a házunkhoz. De vajon

mióta van itt?

Alaposan végignézett rajtam, elidőzve a lábaimon vagy épp a hajamon, nekem meg eszembe jutott a tiara és a

harisnyám, amik a bizonyítékokat szolgáltatták Toddnak. Biztos voltam benne, hogy Jonnak feltűnt a hiányuk.

– Nem fázol? – kérdeztem meg az első dolgot, amit még nem tűnt a legnagyobb őrültségnek megkérdezni. Az

arca kicsit pirosabb volt, mint máskor, a füle pedig sapka hiányában egyenesen vörös, így biztos voltam benne,

hogy igenis fázott. Úgy éreztem, ki fog ugrani a szívem, ha Jon nem szólal meg hamarosan.

– Ezt vehetem úgy, hogy behívtál? – kérdezett végül. A hangja hűvösebb volt, mint az időjárás.

– Igen – feleltem jobb híján, és elindultam befelé.

Nem voltam biztos benne, hogy követ-e, mert nem hallottam a lépteit, de amikor megcsúsztam a jégen a

magas sarkúmban, és ő villámgyorsan elkapta a könyököm, nem volt kétséges.

– Köszönöm – mondtam, de nem válaszolt.

Kicsit ideges voltam, ugyanis apa már otthon volt, de reméltem, hogy ilyen későn már alszik, és nem köt bele

a ténybe, hogy fiúkat engedek be a házunkba. Bár nem is biztos, hogy érdekelte volna. Enyhén nevetségesnek

éreztem magam, amiért rögtön a konyhába megyek – forrócsoki helyett egyszerű gyümölcsteát főzni –, de

mindenképpen szerettem volna adni valamit Jonnak, ami felmelegíti. Ezúttal nem jött utánam, én pedig

idegességemben még a teafőzést is bonyolultnak éreztem. Végül csak megállítottam egy tálcát két bögre teával, a

cukortartóval és citromszeletekkel, amit remegő kézzel átvittem a nappaliba. Jon már kényelembe helyezte

magát, a dzsekijét is levette, és kigombolta a zakót, amit viselt. Az arca már visszanyerte a szokásos színét, de a

fülei még mindig pirosak voltak egy kicsit.

Letettem elé a tálcát.

– Köszönöm.

Rögtön elvett egy bögrét, és beledobott két kockacukrot meg egy citromszeletet. Semmi a téma közepébe

vágás? Egyenesen csalódottnak éreztem magam. A csend megőrjített, de emlékeztem rá, neki mennyire

kényelmes közeg ez, nem akartam feldühíteni.

– Nem mondasz semmit? – kérdezte végül letéve a bögrét, amibe bele sem ivott, csak megkeverte a teát.

Ideges volt.

– Miről?

– A mai estédről például. Arról, hogy miért vágsz ilyen bűntudatos képet! Arról, hogy lefeküdtél-e azzal a

szarházival! – Nem kiabált, de él volt minden szavában. – Vagy meséld el, hol kócoltad össze a hajad, és milyen

körülmények között szabadultál meg a harisnyádtól.

Tehát észrevette.

– Meséld el, hogy te mit gondolsz, mi történt – kértem tőle halkan. Hitetlenkedve nézett rám, de végül

válaszolt.

– Baromira remélem, hogy csak nekimentél valaminek, amitől kiszakadt, és hogy valami nagyon szeles helyen

jártál – gúnyolódott, mégis úgy éreztem, tényleg szeretné, hogy ha ilyesmi történt volna.

Úgy döntöttem, én leszek, aki a közepébe vág a sztorinak.

– Toddal ültünk a konyhájukban a sötétben, amikor kitalálta, hogy vegyem le a harisnyám, mert ha lefektetett

volna, nem marad rajtam, ahogyan a tiara sem, ami az ágya mögé esett, miközben elvileg csináltuk. Tudtam a

fogadásról, és szívességből belementem a feltételekbe, mert szükségük van arra a kocsira, amit feltett rá. Nem

érdekel, hogy az emberek mit fognak pletykálni erről az éjszakáról – mondtam dacosan, majd lehalkítottam a

hangom. – De az érdekel, hogy mit gondolsz.

– Azon kívül, hogy dühös vagyok, amiért miattad megint hülyét csináltam magamból? – kérdezte egy

pillanatnyi szünet után. Bólintottam. – Oké, azt gondolom, hogy ilyen ökörségbe is csak te tudsz belekeveredni.

És azt, hogy az a rohadék nem érdemelte meg, hogy segíts neki.

– Todd és én barátok vagyunk – vontam vállat kicsit csalódottan. Mire számítottam? Arra, hogy közli,

piszkosul féltékeny volt? Hogy félt, mert eszébe jutott, hogy elveszíthet? Ilyeneket sosem mondana.

– Meg még azt is gondolom, hogy gyönyörű vagy ebben a ruhában – mondta még csak úgy mellékesen.

– Mi? – értetlenkedtem.

– Mi van, megsüketültél? Mondom, azt gondolom, hogy gyönyörű vagy, Szeplős! Nem kellett volna arra a

szemétládára pazarolnod ezt.

Ha akartam volna, sem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Sosem mondta még, hogy gyönyörű vagyok!

Elég biztos voltam benne, hogy ezt is csak azért mondta, mert a múltkor szó volt róla, hogy sose mond ilyeneket,

de ettől még jól esett.

– Csak Todd hívott el a bálra – feleltem. Ráadásul nem is igaz, én hívtam el őt, de ez részletkérdés. – Ki kellett

használnom az esélyt arra, hogy kiöltözzek, akárkivel is megyek, nem?

Nem válaszolt, csak nézett rám, mintha valóban szépnek találna. Nem hittem volna, hogy neki bejönnek az

ilyen báli ruhák, hiszen mindig azt mondta, hogy a természetes így meg úgy, de ezek szerint át kell gondolnia.

– Szóval miről akartál beszélni velem? Hallottál a fogadásról és meg akartál menteni, vagy rájöttél, hogy

szükséged van rám, nem tudsz nélkülem élni és sürgősen el akartad mondani? – Persze viccelni akartam, de

ahogy rám nézett, láttam rajta, hogy ezzel nem kellett volna. Mintha zavarta volna, az utolsó rész.

– Az hittem, túl sokáig hagytalak gondolkodni – mondta végül nyersen. – Elmenni oda és táncolni veled egyet

jobb ötletnek tűnt pár órája.

– Táncolni? – ismételtem döbbenten.

– Most minek ismételgeted, amit mondtam? Úgy csinálsz, mintha nem táncoltunk volna azelőtt is.

– De azt csak azért csináltad, mert megkértek rá – sütöttem le a szemem.

– Azért csináltam, mert akartam.

– Azt mondtad, Jesse-vel egyeztél meg, hogy eljössz a buliba egy táncra, és annyi – vitatkoztam.

Türelmetlenül sóhajtott egyet.

– Előtte pár órával beszéltünk róla, hogy ott leszel, nyavalygott, amiért a pasija majd többet törődik veled, én

meg mondtam, hogy talán beugrok. Nem kért meg rá, azért csináltam, mert akartam – ismételte.

Nem mondtam semmit. Ha ez igaz, az azt jelenti… nem is tudtam, mit jelent. Tetszettem volna neki akkor? Mi

másért csinálta volna? Hallgattunk egy darabig, amíg ezen emésztettem magam.

– Igen – mondtam végül. Amikor kérdőn nézett rám, akkor folytattam. – Túl sokáig hagytál gondolkodni.

– Ami azt jelenti, hogy? – Le sem vette rólam a szemét, így nekem kellett félrenéznem.

– Nem tudom, mit jelent – fújtam ki a levegőt türelmetlenül. – Az egyik pillanatban arra gondolok, hogy az

egésznek semmi értelme nem lenne. Te meg én, az annyira bonyolult, Jon! A legegyszerűbb dolog, ha hagyjuk,

hogy vége legyen, mindkettőnknek elég van így a problémalistáján, talán nem is érné meg vesződnünk

egymással.

Megkockáztattam rá egy pillantást, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Újra a padlóra meredtem.

– Másrészt, amikor veled vagyok az olyasmi, amiben még nem volt részem azelőtt. Igazad volt, amikor azt

mondtad, hogy túl különbözőek vagyunk, mégis, ha arra gondolok, milyen volt veled lenni, mielőtt még

megtudtam volna, hogy Brooke és te… szóval az nekem nagyon tetszett. Viszont elég biztos vagyok benne, hogy

olyasmiből a lehető legkevesebb lesz, mert már tudom az igazat. Ennek ellenére is van, hogy az jut eszembe,

meg tudnék birkózni a helyzeteddel. El tudnám viselni a gondolatot, hogy Brooke-nak szüksége van rád,

valamilyen szinten képes lennék elfogadni, hogy az életedhez tartozik, de ehhez hallanom kellene tőled, amit

hallanom kell – néztem rá újra. – Anélkül nem hiszem, hogy van esélyünk. Szóval mondd ki hangosan!

Most rajta volt a sor, hogy ne nézzen a szemembe. Képtelen voltam elhinni, hogy nem tesz semmilyen ígéretet

nekem, legalább egy pici biztosítékot akartam, amibe kapaszkodni tudok, amire tudok gondolni, amikor majd

szerencsétlennek érzem magam, vagy amikor a helyzetünk megoldhatatlannak tűnik. Ha legalább annyit

mondana, hogy…

– Szeretlek – mormolta végül alig érthetően, de azért persze értettem. Vagyis úgy véltem, hogy ezt értettem,

de…

– Mi… mit mondtál? – Olyan volt, mintha valaki elcserélte volna a hangomat egy kismacskáéval.

Jon látható ingerültséggel meredt rám.

– Szeretlek – artikulálta jól érthetően. – Elég hangos neked?

Nem túlzás azt állítani, hogy hátrahőköltem. Oké, ezt határozottan jól értettem. De mi? Ez… ez… nem az,

amire vártam, viszont kétség kívül hatásos.

– Komolyan beszélsz?

De most tényleg, mi van a hangommal? Teljesen eltorzult, még én is alig értettem, mit mondok. Igyekeztem

nem beleélni magam, mármint csak meg akar békíteni, először jön azzal, hogy gyönyörű vagyok, aztán a tánccal

és végül az sz betűs szóval, ami szép lenne, de nem gondolja komolyan.

– Szeplős, most meg mi bajod? – kérdezte értetlenül fürkészve az arcomat. – Nem ezt akartad hallani? Beléd

zúgtam, elismerem.

– Nem! – csattantam fel felugorva a helyemről. – Arra gondoltam, hogy ígérd meg, hogy többet nem

hazudozol nekem és nem hallgatsz el ilyen fontos dolgokat, de már látom, hogy reménytelen eset vagy! – A

kandallóhoz mentem, és hátat fordítva Jonnak a számra szorítottam a kezem. Most meg miért környékez a sírás?

Hiszen nem is mondott igazat! Tisztában voltam vele először is, miért vagyok csalódott emiatt? De hát… nem

is csalódott vagyok, vizsgálgattam az érzést, ami összeszorította a gyomrom, a szívem és a torkom is.

– Lacey! – Jon nem ért hozzám, egyszerűen megkerült, és elém állt, hogy rá nézzek. Természetesen

észrevettem, hogy könnyezem, mint egy idióta. – Miért sírsz? Nem hazudtam.

– Tudom – tört ki belőlem. – Hittem neked.

Azzal véglegesen sírásban törtem ki, és a nyakába borultam, mint valami hisztérika. Igyekeztem abbahagyni,

nehogy már valami bömbölősnek nézzen (oké, mostanában elég sokszor sírok, viszont attól még nem vagyok

az), de nem ment.

– Akkor meg mi van? – tolt el magától, hogy az arcomba nézzen. – Ne sírj már nekem! Esküszöm, nem

mondtam volna, ha tudom, hogy ilyen hatással lesz rád, a rohadt életbe!

– Nem sírok – töröltem meg gyorsan mindkét kezemmel az arcomat. – Én csak…

Nem tudtam befejezni, mert Jonnak jobb módszere volt a bőgésem elállítására. Hevesen csókolni kezdett, de

nem azon a most azonnal az ágyba viszlek módon, hanem, mintha minden erejével azon lenne, hogy

bebizonyítsa, szerelmes belém. Képtelen voltam felfogni, hogy ez igaz. Annyira hihetetlennek tűnt, mégsem

gondoltam, hogy hazudott volna. Na jó, talán egy pár pillanatra.

De nem hazudhatott, nem játszhatta meg magát, mert ő egyáltalán nem az a fajta. És éreztem is, hogy igazat

mondott. Ahogyan megcsókolt a két kezével gyengéden megtartva az arcom, ahogy hozzám simult, ahogy átölelt

végül, mind azt bizonyították, hogy szeret.

Azon vettem észre magam, hogy már nem is csókolózunk, csak állunk – ő engem átölelve –, és én még mindig

töprengek. Csak azt nem tudtam, min. Mármint, igen, mindennel tisztában voltam, de hogyan tovább? Mit is

akartam csinálni? Mondanom kellett volna valamit, nem?

– Nem szívesen ismerem el, de rohadtul homályos, mi is van most, Szeplős.

– Legalább nem vagyok egyedül – mormoltam, miközben átöleltem a nyakát. – De nem tudok most

gondolkodni.

– Húzzak el, hogy gondolkodhass? – kérdezte kelletlenül.

– Ne! – vágtam rá gyorsan, miközben elengedtem a nyakát, hogy a szemébe nézhessek. – Nem akarom többet

kijátszani ezt a gondolkodási idő kártyát. – Na persze, aztán a végén még visszavonja, amiket mondott, vagy ami

még rosszabb, megint eltűnik.

– Akkor?

Megráztam a fejem. Nem akartam semerre mozdulni, csak kiélvezni a pillanatot, annyira elnyújtani,

amennyire csak lehet, mielőtt megint bezavar valami. Inkább újra megcsókoltam, amit forrón viszonzott.

Tényleg elég sok érzelem kavargott bennem, a csókja csak a gondolatokat irtotta ki, a zűrzavart nem szüntette

meg. Nem tudtam, hogyan csillapítsam le az egészet, hogy csakis a jelenléte maradjon.

– Nem megy – húzta el végül a száját Jon. – Előbb mondd meg, hogy ez most valami búcsúsmár vagy…

Nem fejezte be, én pedig meglepetten néztem rá. Azt mondta, hogy szeret, erre pedig azt gondolja, hogy

kidobnám ezek után? Vagy várjunk… ezt kellene tennem? Még nem őrültem meg! Vagy igen?

– Ma estére – mondtam végül. – Késő van már. Mi lenne, ha holnap beszélnénk, miután kipihentük magunkat?

– Én nem vagyok fáradt – vágta rá. – Lacey, egyszerűen mondd meg, mi van. Ne kímélj!

– Rendben! – csattantam fel. – Kicsit ki vagyok készülve tőled. Minden jel szerint szeretjük egymást, eléggé

biztos vagyok benne, hogy legszívesebben felvonszolnál a szobámba, az pedig tuti, hogy veled mennék.

Ugyanakkor ittam ma este és annyi minden történt, hogy fogalmam sincs, mi lenne velem, ha csak reggelre jutna

eszembe, hogy valamit elfelejtettem. Nem tudom, mi lesz, ha most döntök, és holnap felébredve eltűnik ez az

egész. Nem tudok semmit, Jon. Megleptél, összezavartál, most meg azt várod, hogy mondjam azt, minden oké

közöttünk, csak mert pillanatnyilag semmibe sem tudok belekötni? Igazságtalan vagy!

– Én? – nevetett rám az igazi, szívből jövő nevetésével, amivel még inkább megolvasztotta az ellenállásomat.

Mármint nem akartam én annyira ellenállni, de ha határok nélkül a karjaiba omlok az első vallomásra, az első

nevetésére… – Megmondjam, mi az igazságtalan? Felelőtlenül hagyod, hogy a hozzám hasonlók beléd

zúgjanak! Eléred, hogy folyton csak rád gondoljanak, még meló közben is, ami francos munkahelyi balesetekhez

vezet! Aztán meg felkelted a bűntudatukat, a vágyaikat, elhiheted velük, hogy nem veted meg őket, akármilyen

szarba is keveredtek a múltban! Végül pedig miután már megnyerted őket, egy csomó ideig vinnyogtak utánad,

próbálnak visszakúszni a kegyeidbe, és még nyamvadt vallomásokat is tesznek, azt mondod, várjanak még! Na,

ez igazságtalan!

– Milyen hozzád hasonlók? – ellenkeztem. – Nem is ismerek senkit, aki ilyen problémákkal küzdene!

– Engem ismersz! – mondta, mire odalett az egész ellenállásom. A tény, hogy magáról beszélt, annyira

megdobogtatta a szívem, képtelen lettem volna elküldeni ezek után.

– Ismerlek – suttogtam, mint valami vallomást. – De nincs több elhallgatás, ugye? Megmondod, amikor

Brooke-kal kell lenned? Meg fogod mondani, ha úgy érzed, mégis működni fog kettőtök között? Mert nem

tudnám elviselni, ha megcsalnál, akkor inkább mondd a szemembe, hogy…

– Szeplős, hát nem érted? – vágott közbe. – Ha én megöltem a gyerekünket, Brooke megölte a szerelmünket

azzal, hogy újra meg újra a szememre vetette. Régóta nem szeretem már, akkor sem szerettem, amikor először

megláttalak azon a hídon az autók között, amik kis híján elcsaptak.

– Az kábé akkor volt, mikor azt mondtad, hogy egy magadfajta sosem szeretne bele egy magamfajtába –

mondtam.

– Ahogy egy magadfajta se olyanba, mint én, francba az elméletekkel, Lacey! Belém zúgtál vagy nem? –

elkapta az állam, és kényszerített, hogy rá nézzek, miközben válaszol.

– Tudod, mit mondott Gabe? – kérdeztem, mire olyan képet vágott, mint aki a legkevésbé sem akarja tudni,

mit mondott.

– Na?

– Azt mondta, hogy ha nem szeretnélek, sosem fekszem le veled, akkor nem is sírtam volna miattad, és nem

éreztem volna akkora a fájdalmat, amit alig tudtam elviselni.

Jon szemeiben egy kicsit zavart láttam, mintha nem tudná, mire akarok kilyukadni.

– És? – sürgetett végül.

– Igaza volt.

Elengedte az állam, és savanyúan elmosolyodott.

– Oké, ezt megérdemeltem. Nem mondom, hogy nem bántja kurvára a büszkeségem, de legyen, nem kell

kimondanod.

Hitetlenkedve döbbentem rá, hogy rosszul esett neki, hogy nem mondtam ki nyíltan, ahogyan ő tette. Arra is

rájöttem, hogy nem merem kimondani. De miért nem? Elhittem Jonnak, hogy szeret engem, nem? Igen,

csakhogy… oké, még mindig nem bíztam benne annyira, mint korábban. Szerettem volna, ha megérti, nekem

mit jelentenek azok a szavak, hogy számomra nem játék, és ha kimondom, halálosan komolyan teszem.

– Szeretlek, Jon. Ha neked ez büszkeség kérdése, légy boldog vele. Szeretlek, ezért veled akarok menni,

amikor legközelebb Brooke-hoz mész. Szeretlek, ezért addig foglak nyaggatni, amíg nem jelentkezel egy

főiskolára vagy egyetemre. Ha pedig te is szeretsz, az azt jelenti, hogy az életed nem Brooke-é! Ne hidd, hogy

nem fogok küzdeni azért a helyért, ami most az övé! Mondd meg most, ha így nem akarod az egészet! Mert ha

kellek neked, akkor ezzel együtt kell elfogadnod.

Kiismerhetetlen arccal nézett rám, én pedig álltam a pillantását és vártam a válaszára. Mondhatott nemet, és

tudtam, hogy nem fogok belehalni abba sem, de úgy gondoltam, nem kértem túl sokat. Lehet, hogy úgy tűnt,

mintha az életét kérném magamnak, viszont csak azért kellett nekem, hogy visszaadhassam neki. Ez nem olyan

borzalmas, igaz?

– Jól van – morogta végül nem túl boldogan. – Délután Brooke-hoz megyek, eljöhetsz velem. A többiről majd

beszélünk, ha itt lesz az ideje.

Elmosolyodtam. Szerettem vele alkudozni, még csak mérges sem lettem, amiért kihátrált néhány pontból,

hiszen az elsőre igent mondott, és egyelőre ez volt a legfontosabb.

– Akkor azt hiszem, rendben vagyunk – mondtam.

Jon pedig félretette a morgós kedvét, és megint csókolózni kezdtünk, helyet adva a szenvedélynek, ami

akárhogy is voltunk, mindig működött közöttünk. Ha pedig rajtam múlik az összes többit is egyenesbe hozom.

Tényleg csak idő kérdése.

22. Egy házban az ellenséggel?

– Menjek oda hozzá, és hívjam el randizni?! Elment az eszetek?! – nézett ránk Kenzie úgy, mintha Gabe és én

valóban megbolondultunk volna.

Kora reggel volt, épp a konyhaasztalnál tárgyaltuk ki a helyzetet, vagyis, hogy mindegyikünk szerelmi élete

tart valahová. Most Kenzie-é volt soron.

– Mindig azt mondod, hogy feminista vagy, nem? – kérdezte tőle Gabe a kakaóját kevergetve.

– Mit tudsz te a feminizmusról?! – csapott le Kenzie, mire Gabe vigyorogva nekihajított egy szelet kalácsot.

– Annyit igen, hogy folyton azzal szekáltad Lace-t, hívja el ezt vagy azt a srácot, miért nem tudod most te

megtenni ugyanezt? – Kenzie csak tátogott.

– Gabe-nek igaza van – kontráztam rá. – Elég biztos vagyok benne, hogy Todd azt hiszi, lenézed, emiatt nem

is fog lépni.

– Lenézem? Én? – Kenzie úgy nézett rám, mint egy ártatlan kisangyal, mintha komolyan fogalma sem lenne

róla, miről beszélek.

– De hát Rakpartinak szólítod és olyanokat mondasz, hogy szakadt ruhákba jár, meg…

– Én csak az igazat mondtam – vágott közbe Kenzie, de mélyen elvörösödött. – Szerinted ez megbántotta? –

kérdezte tőlem aggodalmasan.

Majdnem rávágtam, hogy biztosan nem, hiszen Todd nem az a megbántódó fajta, ugyanakkor Jonról is

ugyanezt gondoltam, és megtanultam a leckét. A legjobb vigyázni a pasik érzékeny lelkére.

– Semmi olyasmi, amit ne bocsátana meg, ha randira hívnád – mondtam végül.

– Hogyan csináljam?

– Mit szólsz ahhoz, hogy „akarsz velem randizni”? – vetette fel Gabe. Kenzie megrázta a fejét.

– Nem mondhatok csak ennyit!

– Akkor: jót smároltunk a bál előtt, akarsz velem randizni?

– Majd amikor ott leszel, tudni fogod, hogy mit mondj – hadartam gyorsan, mielőtt vitába bonyolódnának.

Mielőtt válaszolhatott volna, apa sétált be a konyhában.

– Jó reggelt! – köszönt nekünk, mire mindhárman egyszerre köszöntünk vissza, mint az óvodások. Apa ránk

mosolygott. – Az ember azt hinné, a téli szünet arra való, hogy délig aludjatok, főleg egy bál után. Vagy még le

sem feküdtetek?

Kenzie biztosította apát, hogy eleget aludt (ami hazugság volt egy-két órát, ha aludhatott), Gabe közölte, hogy

ő el sem ment a bálra, én pedig nem mondtam semmit, mert egyetlen percet sem aludtam. Elég, ha annyit

mondok, Jon öt perccel azelőtt ment el, hogy Gabe és Kenzie betoppantak, épphogy tusolni volt időm. Különben

sem tudtam volna aludni, annyira ideges voltam a Brooke-kal való találkozás miatt.

– Apa, Todd ma is dolgozik, ugye? – kérdeztem Kenzie-re sandítva.

– Igen, de csak tizenegykor kezd – bólogatott apa, miközben kávét töltött magának, amit úgy öt perce főztem

le neki. – Gabe, mikor is jönnek haza a szüleid? Meg akartam kérdezni, hogy akkor áll-e a Szenteste.

– Ma este landol a gépük – felelte Gabe. Nelsonék valami miniutazásra mentek egy termékbemutatóra, nem

igazán tudtam, hova, Gabe-nek csak az volt a lényeg, hogy elhúztak otthoról a hétvégére.

– Szenteste? – kérdeztem vissza értetlenül. Szentestére Stuartot és Mayt vártuk, tudtam, hogy megölöm apát,

ha betervezett valamit. Különben is, mit lehet tervezni Szentestére?

– Igen, meghívtam Nelsonékat – felelte apa. – Anyád pedig nagyanyádat, egy kicsit nagyobb vacsorát tartunk,

mint először terveztük.

– Úgy érted, terveztem – vágtam rá jegesen. – Miért nem szóltál, hogy plusz embereket is hívsz? Így sokkal

többet kell főznöm, hogy ha…

– Anyád felhívott tegnap – szakított félbe apa. – Ő akar főzni.

Nyitottam a szám, de aztán becsuktam. Anya még csak nem is itt lakik! Főzni akar? Mi ez, kirúg a

konyhámból? Mert ez már az én konyhám, nem pedig az övé, fogalma sincs, hogy mit hova pakoltam, még csak

azt sem tudja, mit tartalmaz a hűtőm.

– Legalább ráérek majd kitakarítani Stuart szobáját – ugrottam fel az asztaltól egy pillanatra megfeledkezve a

barátaimról, akiket nem hagyhattam ott.

Gabe velem együtt állt fel, és a vállamnál fogva visszanyomott ülőhelyzetbe, apa pedig fogta a kávéját, és

kiment.

– Nem hiszem el! – néztem Gabe-re. – El akarják rontani a családi ünnepet! Nem, mintha te nem lennél

majdnem családtag – tettem hozzá gyorsan. – De…

– Nekem sem mondott senki semmit – legyintett. – Megpróbálom lebeszélni őket, oké?

Mindketten tudtuk, hogy a szüleink nem olyan emberek, akiket akármire is rá lehet beszélni. Végül Kenzie

sóhajtása szakított ki a mérgelődésből.

– Akkor elmész beszélni Toddal, ugye? – kérdeztem tőle. Újabbat sóhajtott.

– El. De ha nemet mond, rajtatok verem le!

Gabe összecsapta a kezét.

– Helyes, akkor most mondd el, Lace, miért láttuk Jon Spencert kifordulni az utcából ma kora reggel? –

Egyből elfeledkeztem a vacsoráról, és fülig vörösödtem.

– Előbb hallani akarom, mi volt közted és Jesse között – mondtam ellentmondást nem tűrve.

– Még nem is mondtál semmit – nézett rá Kenzie is. – Nem igazság, hogy hallottad az összes szennyesem, de

én nem a tiédet!

– Jól van, jött egy sms tőle, hogy kint van a ház előtt, én pedig kimentem, hogy megnézzem…

– Úgy érted, hogy lementél a földszintre és a bejárati ajtón mentél ki, vagy az erkélyedről néztél le? – kérdezte

Kenzie izgatottan. Gabe zavartan bámulta az asztalt.

– Az erkély közelebb volt, szóval lenéztem, ő meg ott volt, és…

– Szerenádot adott neked!

– Hát, olyasminek tűnt…

– Mert az volt – okította ki Kenzie, nem-tudsz-te-semmit hangon. – Még az is lehet, hogy én mondtam neki,

hogy senki nem lesz otthon veled a hétvégén.

– Micsoda?! – csattant fel Gabe.

– Olyan nyomorultul néztél ki, nekünk meg együtt volt óránk, és megemlítettem. Inkább meg kellene

köszönnöd!

– Ne veszekedjetek! – kértem, mielőtt belekezdtek volna. Miért én vagyok az örökös békítő? – És mi volt

végül, mit mondott?

– Hogy igazam volt, ő pedig tévedett – hadarta. – Megígérte, hogy minden más lesz, és végül azt mondta,

engedjem be, különben fel fog mászni.

Kenzie és én felnevettünk.

– Hagytad mászni? – kérdezte barátnőm.

– Lementem és beengedtem – felelte Gabe. – Még csak az kellett volna, hogy bejöjjön a szobámba! Azért nem

vagyok annyira megbocsátó, mint egyesek – nézett rám szúrósan.

– Hé, Jon bevallotta, hogy szeret! Semmi rossz nem volt abban, hogy beengedtem a szobámba!

– És egész éjjel csináltátok, mint a nyulak – tette hozzá Kenzie.

Hm, igen, gyakorlatilag.

– Nem, egy csomót beszélgettünk is, tök kedves volt! – Nagyjából öt mondatban tértem ki rá, mi volt Stuarttal,

és nem vettem észre, hogy Jon annyira érdeklődött volna, mint… mondjuk más iránt, amit a beszélgetés helyett

csinálhattunk. De erről nem kell tudnia a barátaimnak, nem igaz?

Kenzie egy csapásra elfeledkezett Gabe-ről és Jesse-ről, követelte, hogy mondjak el mindent, majd esküdözött,

hogy ő végig tudta, Jon szeret engem. Na, persze!

A történetem és a reggeli után felmentünk a szobámba, hogy segítsenek kiválasztani, mit vegyek fel Brooke-

hoz.

– Ő egész jól öltözik – gondolkodtam hangosan. – Nem akarom, hogy jobban nézzen ki nálam, ha

alulöltözöm, az olyan, mintha elismerném a fensőbbségét, viszont nem akarok gazdag sznobnak sem tűnni, mert

az is rossz. Mi a fenét vegyek fel?

Kenzie szerint dögösen kéne kinéznem, mert Brooke is dögös, és ha versenyezni akarok vele, muszáj, hogy

látsszon rajtam, Gabe viszont azt mondta, hogy a természetes kinézetemben nincs semmi átverés, önmagamként

menjek. Az volt a baj, hogy mindkettejüknek igaza volt, mégsem tudtam eldönteni, mit tegyek. Önmagamként

egyszer már alul maradtam Brooke-kal szemben, ha pedig valaki másként megyek, valóban nem én leszek már.

A legjobb talán az lenne, ha csukott szemmel kiválasztanék néhány ruhát. Probléma megoldva.

A~Sz~S~E

Lucky és én majdnem minden ajándékot megvettünk, amit csak akartunk, aztán együtt ebédeltünk a plázában.

– Anya és apa majdnem két órán keresztül beszélgettek rólad – mondta hirtelen. – Kihallgattam miket

mondtak.

– Biztos a megfelelő pszichológust akarták kiválasztani nekem – morogtam kicsit megbántottan.

– Arról nem hallottam, de azt igen, hogy anya fél, hogy elveszít téged, még sírt is. – Láttam Luckyn, hogy

őszintén sajnálja, hogy anya sírt, és szeretné, ha én is sajnálnám.

– Én mindig itt vagyok – feleltem némi habozás után. – Akármikor hívsz, itt vagyok. Szerinted, ha anya hívna,

nem mennék?

– Neki nem biztos – ismerte el.

Rájöttem, hogy talán igaza van, viszont ez nem az én hibám. Amikor ott voltam, senki nem foglalkozott vele,

belefáradtam, hogy ugrásra készen álljak, ha anya úgy érzi, szüksége van rám. Különben sem érzi úgy sosem, az

embereknek nincs szükségük olyanokra, akikről azt gondolják, nem elég jók. Mert a nem elég jó, az problémás,

és senki nem akar olyasvalakitől támaszt, aki maga is összeomolhat akármikor. Az volt anya legnagyobb baja,

hogy képtelen volt felfogni, erősebb vagyok, mint amit kinéz belőlem. Nem roppantam bele abba sem, hogy

majdnem elveszítettem Jont, mi lehetne hát, ami összetörhetne?

– Akkor is itt vagyok – mondtam makacsul. – Csak egyetlen hívásába kerülne, mondd meg neki ezt, ha megint

sírni támad kedve!

Kicsit bántam, hogy nyersebben beszéltem Luckyval, de eléggé feldúlt voltam és még mindig féltem a

Brooke-kal való találkozástól. Miután otthon kitettem őt, és elindultam Jonért, megint a ruháimon tűnődtem.

Úgy jöttem, ahogy mindig is öltözködni szoktam, sminket sem kentem magamra, egyedül a csizmám volt

méregdrága darab, ami Kenzie szerint ellensúlyozza az egész farmer-pulcsival kinézetet. Viszont nem

kalkuláltam bele a kabátomat, amiről lerítt, hogy anya tavaly majdnem a fél fizetését ráköltötte és hozzá a sálam

is rózsaszín volt. Ha mindet viseltem, úgy néztem ki, mintha szándékosan sokat törődtem volna a külsőmmel,

így miután Luckyt kitettem, a sálamat begyűrtem a táskámba. Átkoztam magam, amiért nem pótoltam a Todd

által megtartott – mostanáig használt – és a Kenzie-nél hagyott sima fekete darabot. Tudom, borzalmas, hogy

egy nyamvadt sálra ennyi gondolatot pazaroltam, de tényleg nagyon ideges voltam.

Jon mindebből nem vett észre semmit. Alighogy megálltam a házuk előtt, már jött is ki, én pedig

átcsusszantam az anyósülésbe, mert tudtam, hogy úgyis ő akar vezetni. Beült, és kérdőn rám bámult.

– Mi az? – kérdeztem.

– Szia – mondta halvány mosollyal. Olyan édes volt, hogy csak még idegesebb lettem tőle.

– Szia – válaszoltam bénán, de még mindig nézett. – Mit bámulsz?

– Semmi csók? – vonta fel a szemöldökét. – Mi bajod? Mégis meggondoltad magad reggel óta?

– Dehogyis! – vágtam rá, és gyorsan megcsókoltam, de nem voltam túl meggyőző. Ennyit arról, hogy nem

vehet észre semmit. Hamar megtörtem a továbbra is kérdő pillantása alatt. – Jól van, kicsit ideges vagyok

Brooke miatt. Mondtad neki, hogy én is megyek?

– Nem – ismerte el. – A francnak sem hiányzik, hogy megpróbáljon kitalálni valamit neked. Képes lenne rá.

Na, ettől nem lettem kevésbé ideges. Az egy órás autóút túl hosszúnak ígérkezett. Elkezdtem turkálni a CD-im

között, hogy keressek valami jó zenét.

– Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdezte Jon rám pillantva. – Láttam reggel a barátnőd kocsiját,

gondolom hozzád ment.

– Nem, mármint igen, Gabe és Kenzie hozzám jöttek, de nem vagyok fáradt.

– Elmondtad nekik, mi történt köztünk – mondta magától értetődően. – Mindent elmondtál?

– Azt hiszem – haraptam az ajkamba. – Nagyjából mindent.

Jon rosszalló képet vágott, és nem mondott semmit. Lehet, hogy nem kellett volna ennyit pletykálnom róla?

De hát csak a barátaimnak mondtam el, ők nem adják tovább senkinek.

– Legalább többet nem néznek rám úgy, mintha ki akarnának nyírni – morogta végül.

Hirtelen rájöttem, hogy tulajdonképpen beszélgetünk egymással. Tudom, nem kell zseninek lenni, hogy ezt

kikövetkeztessem, de mégis nagyon jól esett a tudat. A legutóbbi utunkhoz képest, amikor egyikünk sem szólalt

meg és még csak azt sem tudtam, randizunk-e hatalmas fejlődésnek számított.

– Hát, annyira biztosan nem fognak szeretni, mint én, de szerintem ezt nem is akarod – nyomtam a vállához az

arcomat, hogy beszívjam az illatát. – Tudsz így vezetni?

– Amíg nem kell váltanom – felelte és megpuszilta a fejem. Csak így. Semmi macsó keménykedés, semmi

gúnyos duma.

Ez megnyugtatott, hiszen azt jelentette, hogy tényleg szeret engem, és nincs rá okom, hogy aggodalmaskodjak.

Komolyan nem hittem, hogy elég egyetlen kedves szó Brooke-tól és Jon majd visszamegy hozzá, de hazudnék,

ha azt mondanám, nem gondoltam rá. Talán nem most, de hetek, esetleg hónapok múlva, ha sikerül megtörnie

Jont valahogy… úgy döntöttem, inkább tényleg nem gondolkodom rajta.

Ezúttal nem álltunk meg az út szélén, ahol legutóbb amikor a világítótoronyhoz vitt, helyette majdnem a partig

mentünk, és onnan fordultunk rá egy kis útra. A hely még annál is kisebb volt, mint hittem, Jon elmondta, hogy

alig pár utca az egész, ráadásul csak egyetlen kicsi szupermarket van, meg egy apró kis benzinkút. A

szupermarketnél kellett parkolnunk, mert Brooke-ék utcájában nem volt eltakarítva a hó.

– Ne engedd, hogy megbántson valamivel – mondta, amikor leállította a motort.

Nem kellett figyelmeztetnie, már otthon eldöntöttem, hogy olyan leszek, mint valami kőszikla, lepereg majd

rólam az összes kritika. Elég biztos voltam benne, hogy bármi is történjék, ki fogom bírni, főleg, mert meg

akartam mutatni Jonnak, nem hisztériázom semmiért.

Hideg szél fújt odakint, Jon rögtön nyakig húzta a dzsekije cipzárját, és felállította a gallért, hogy kétoldalról

védje az arcát, majd engem vett jobban szemügyre.

– Nincsen sálad?

– Nincs szükségem rá – feleltem a rózsaszín sálra gondolva a táskám mélyén.

– Ha van sálad, használd! Kilóg az egész nyakad ebben a francos kabátban!

– Nem lóg ki! – ellenkeztem, és benyúlva a kabát alá, felhúztam a pulcsim cipzárját, ami némileg védte a

nyakam.

Jon hitetlenkedve nézett rám.

– Van sálad? Vagy igaz, hogy odaadtad annak a szarházi pöcsnek?

– Todd nem… vagyis, igen, odaadtam neki, de van másik sálam is, nem lényeges. Inkább menjünk már! Azért

fogok megfázni, mert itt álldogálunk! – Képtelen voltam elhinni, hogy egy sálon vitatkozunk.

– Ne számíts rá, hogy annyira meleg lesz odabent, Szeplős! Tedd fel azt a rohadt sálat, ha nálad van!

– De… Jó, de… Rózsaszín, oké? Nem akarok odamenni egy rózsaszín cuccban!

Szerencsétlennek éreztem magam, és lássuk be, az is voltam. Nem akartam nyavalygós plázacicának tűnni,

erre meg egy rózsaszín sál miatt hisztizem. Szánalmas! Jon komoran nézett rám.

– Mutasd! – sóhajtva elővettem a táskámból, mire elvette tőlem, és néhány mozdulattal ügyesen a nyakam

köré tekerte, majd a két végénél fogva húzott közelebb magához. – Meg tudok birkózni azzal, hogy a csajom egy

Barbie, oké? – mormolta az arcomba.

Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom már a gondolatra is, hogy mindjárt meg fog csókolni.

– Nem vagyok Barbie – motyogtam azért önérzetesen, de persze hagytam, hogy megcsókoljon.

Nem mintha lett volna választásom különben, még mindig szorosan markolta a sálat, nem engedve, hogy

elhúzódjam. A csókja sok mindent mondott nekem, amit értékelni tudtam. Nem azt, hogy azonnal ágyba akar

rángatni, hanem hogy szeret csak úgy simán is megcsókolni.

– Semmi baj nincs azzal – mondta végül, de nem engedte el a sálamat.

– Szerinted nincs azzal baj, hogy így tárgyiasítasz ezzel a degradáló kifejezéssel? Te meg a rakpartiak egy

lehetetlen testfelépítésű játékbabához hasonlítotok minden olyan nőt, aki…

Tovább nem jutottam, mert Jon megint megcsókolt, ezúttal intenzívebben. Azon kaptam magam, hogy már

vagy öt perce álldogálunk a kocsi mellett egymás szájára tapadva. A hideg ellenére nem fáztam, és meg mertem

volna esküdni, hogy ő sem.

– Tudom, hogy okos vagy, Szeplős, ezzel megelégszel? – kérdezte végül, mintha tudta volna, hogy csókolózás

ide-vagy oda még nem fejeztük be a Barbie témát.

– Egyelőre – feleltem, és végre elindultunk Brooke-hoz.

Jon káromkodása jelezte, hogy mikor értünk oda ahhoz a házhoz. Nagyobb volt, mint Jonéké, de borzalmas

állapotú. Jon a hó miatt volt kiakadva, ami itt szintén nem volt eltakarítva. Majdnem térdig ért, és csak néhány

helyen volt összejárva. Egy sor lábnyom vezetett ki az utcára és egy másik végig a ház mellett valami rozzant

melléképület felé. Jon elindult befelé, én pedig bakancsának nyomaiban lépkedtem mögötte.

– Ha az apja itthon van, ne törődj az öreggel – mondta még, majd kopogás nélkül benyitott a házba.

Odabent meglehetősen sötét volt, köszönhetően a csukott ablaktábláknak. Majdhogynem kísértetiesnek tűnt az

egész, mint valami klisés horrorfilm kezdőjelenete, de azért bátran besétáltam Jon után. Amikor becsuktam az

ajtót a doh és a por jellegzetes szagát éreztem, mintha évek óta nem járt volna senki idebent. Hogy nem takarított

senki, azt biztosra vettem. Végül is rájöttem, hogy egy szegényes berendezésű, rumlis nappaliban vagyunk,

ahonnét három ajtó vezetett más helyiségekbe. Jon célirányosan, körül sem nézve indult el a szemben levő felé,

aztán megtorpant előtte és finoman bekopogott.

– Jon! – hallottam odabentről Brooke örömteli kiáltását, majd lábdobogást, végül a zár kattanását. – Azt

hittem, hogy sosem jössz már!

Nem szóltam semmit, amikor Brooke Jon nyakába vetette magát, inkább csak vártam, hogy észrevegye a

jelenlétem. Épp mondani kezdett valamit az eldugult mosogatóról, amikor meglátott, és hátrahőkölt.

– Ez meg mit keres itt?! – csattant fel.

Már elmúlt az idegességem, így nem is vettem magamra a dolgot. Brooke valóban nem számított rám, lopva

igazította meg az egyszerű copfba fogott haját, majd ingerülten pillantott hátra a válla felett a szobája állapotára.

Jon beljebb lépett, és maga előtt tolta Brooke-ot is.

– Kibékültem Laceyvel – közölte vele halkan.

– Remek! – sziszegte Brooke gúnyosan. – Akkor fáradj csak be!

A~Sz~S~E

Brooke teljesen keresztülnézett rajtam, és csak Jonhoz beszélt, így nekem volt lehetőségem alaposan

körbekémlelni. Úgy tűnt, Brooke a szobájában lakik, mármint úgy értve, hogy ide volt bezsúfolva egy kicsi hűtő,

egy mikró és egy asztal is, amin mindenféle tartós élelmiszerek sorakoztak. Az egyik sarokban különféle kacatok

kaotikus halmazát láttam, köztük néhány babaholmival, amitől rosszul voltam, főleg, amikor megláttam a tapétát

a falon. Fehér volt, pici sárga kiskacsákkal.

Itt, a rengeteg bezsúfolt holmi ellenére is meglehetősen jó körülmények uralkodtak, legalábbis meg nem

mondtam volna, hogy ugyanabban a házban van, mint az előbbi nappali, viszont hideg volt. Nem éreztem

szükségét, hogy levegyem a kabátom, Brooke is rétegesen volt felöltözve, vastag nadrágot és hatalmas, meleg

pulcsit viselt, amiről eszembe jutott, hogy talán Joné lehetett valamikor.

Arra számítottam, féltékeny leszek, de csak zavarodottságot és tehetetlenséget éreztem. A beszélgetésből

kiderült, hogy Brooke apja két napja nem járt otthon, nem mintha a lány hiányolta volna. Jon megkérdezte,

mennyi fa maradt tüzelőnek, de Brooke nem válaszolt, sőt, nem válaszolt semmi olyasmire, mire lenne szüksége,

így végül Jon kezdett turkálni a hűtőben és az asztalon lévő kaják között.

– Ha visszajöttünk, majd ránézek arra a dugulásra – mondta végül Jon, aztán elhagytuk a házat.

Jon azt mondta, várjak egy kicsit a kapuban, addig ő hátrament abba a kis melléképületbe, ahonnét egy

hólapáttal tért vissza. Gyorsan eltakarította a havat a bejárati ajtó és a kapu között, majd kis ösvényt ásott az útig

is, csak aztán indultunk el a kis szupermarketbe, ahol parkoltam.

– Lefogadom, hogy egy hete nem lépett ki a házból – morogta Jon út közben. – Folyton bezárkózik, és egész

nap a tévét bámulja.

– Miért lakik abban a házban? – kérdeztem.

– Hová a francba mehetne?! – mordult fel türelmetlenül. – Ha jobb munkám lenne, talán telne egy szobára a

városban, de így épphogy össze tudom szedni azt, ami az első félévére kell szeptemberben! Feltéve, ha sikerül

letennie a vizsgáit!

Hallgattam, mert nem akartam, hogy leordítsa a fejem a kérdezősködésem miatt. Lehet, hogy látott valamit az

arcomon, mert megtorpant.

– A francba, Szeplős, sajnálom! Nem akartam rád förmedni, csak kikészít, hogy nem haladunk semmire! Ha

lenne valami állása, sokkal könnyebb lenne, de itt nincs semmi, csak egy rakás szar! Meg egy csomó barom,

akik úgy bánnak vele, mint egy sorozatgyilkossal!

– Mit csinált, amiért a javítóba került?

– Cigit meg valami csokoládét lopott. Teljesen felfújták, mert régebben is rajtakapták már, hogy lenyúlt ezt-

azt, de semmi komolyat. Amennyire én tudom, csak kaját – válaszolta megvetően.

A szupermarketben nem sokan voltak, de mind minket bámultak. Jon dühösen tolta maga előtt a

bevásárlókocsit, és néha behajított pár holmit. Tartós kenyeret, mandulás kekszet, vagy épp egy zacskónyi

zöldalmát. Némán követtem, közben pedig azon tűnődtem, hogyan segíthetnék Brooke-on. Na, nem mintha

annyira megkedveltem volna, de Brooke volt Jon keserűségének oka, szerettem volna, ha mihamarabb sikerült

megoldani.

Elhatároztam, hogy elbeszélgetek Brooke-kal négyszemközt, de csak egy órával később kerülhetett sor rá,

amikor Jon a kezét törölgetve közölte, hogy valami izé kell a lefolyóba, amit szerencsére kapni a

szupermarketben. Láttam rajta, hogy azt várja, én is menjek vele, de én megráztam a fejem.

– Nem, inkább maradok.

Jon kétkedve nézett rám, majd Brooke-re – aki, amíg odavoltunk megfésülködött, és kicsit összedobta a szobát

–, aztán megvonta a vállát.

– Oké, mindjárt jövök.

Hallgattunk, amíg Jon léptei el nem haltak, aztán Brooke egyszerűen leült a tévé elé, és felhangosította a

műsort. Abból, hogy egy talkshowt nézett, és hogy néhány romantikus ponyvát láttam nála azt a következtetés

vontam le, hogy nem is olyan rossz, mint amilyen lehetne. Igazából azt vártam, hogy nekem támad, vagy újabb

hazugságot állít magáról is Jonról, amint lehetőséget lát rá.

– Ez tényleg nem a legjobb hely neked – mondtam végül óvatosan.

Szarkasztikus pillantást vetett rám.

– Komolyan? – Nagy levegőt vettem.

– Nem akarsz a városba költözni? – Brooke úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

– Ha segíteni akarsz, menj ki fát aprítani, az nagy segítség lenne! – gúnyolódott, és megint megpróbált megint

figyelmen kívül hagyni.

– Jobb lenne, ha átköltöznél. Jon azt mondta, nincs elég pénze arra, hogy szobát fizessen neked meg az iskolát

is, így le kéne mondanod az egyikről. Az iskoláról – tettem hozzá, hogy nyilvánvaló legyen. – Amúgy is kétlem,

hogy le tudnád tenni a vizsgákat, Jesse szerint…

– Kibeszéltétek, milyen hülye vagyok, mi? – vágott közbe sértetten. – Attól, hogy te egy elkényeztetett ribanc

vagy, még…

– Nem érdekel, minek nevezel! – csattantam fel. – Akarod az igazságot? Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd

Jon jövőjét, szeptemberben tovább fog tanulni, ami azt jelenti, kevesebbet tud majd segíteni neked! Ha visszajön,

akár meg is mondhatnád neki, hogy a városba akarsz költözni – halkítottam le a hangom. – Kereshetnél valami

munkát, amiből fenntarthatod magad. Az, és amit Jontól kapsz elég lesz ahhoz, hogy meglegyél valahogy. Vagy

ki akarod próbálni, meddig tudod a megélhetésedet Jon bűntudatára…

– Mit képzelsz, ki vagy te?! – sikította felugorva. Egy pillanatig azt hittem, hogy felháborodásában nekem

támad, de nem tette, csak az arcomba akart ordítani, mintha azt hinné, baj van a hallásommal. Kicsit

megszeppentem tőle, viszont tudtam, hogy ha egy picike magabiztosság ingadozást mutatok, azonnal

felülkerekedik rajtam. – Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen nagyképű kurva utasítgasson! Fogalmad sincs róla,

min mentem keresztül!

– Tényleg nincs – ismertem el hidegen. – De láttam, hogy Jont mennyire megviselte, hogy kijátszottad a

megölted a gyerekünket kártyát! Szerinted még meddig fog működni?

Bevallom, blöfföltem, mert tudtam, hogy elég ideig működne Jonnál ahhoz, hogy elrontson mindent. Épp ezért

akartam megakadályozni, és észre téríteni Brooke-ot már ha az ilyesmi lehetséges. A baba említése fájt neki,

rosszul is éreztem magam miatta, de szükséges lépésnek tartottam. Jon próbálta szép szavakkal, nekem

kegyetlenebb módszert kellett választanom. Meg különben is, eléggé biztos voltam benne, hogy igazam van.

Nem szívesen képzeltem el Brooke-ot sokkal közelebb Jonhoz, de az, hogy itt maradjon ebben a

koszfészekben nem tűnt a legjobb megoldásnak. Ráadásul hogy a francba állhatna talpra a sárga kiskacsák és a

bébiholmik között napokig arra várva, hogy Jon felbukkanjon nála? Nem akartam arra gondolni, hogy Jon még

évek múlva is idejár bevásárolgatni meg lefolyót szerelni.

Sikerült alaposan feldúlnom Brooke-ot. Persze ezt nem akartam, de mit tehettem volna? Meghallgattam egy

hosszú áradatot arról, milyen is vagyok a szemében.

-… és te hiszed azt, hogy nem fog rád unni? – fejezte be megvetően. A fejemben már elképzeltem egy

jelenetet, amiben Brooke a hatalmas, könnyes szemeit bevetve panaszkodik Jonnak arról, milyen mocsok voltam

vele. Ha Jon neki adna igazat…

– El fogod veszíteni Jont – közöltem vele határozottan. Vagy én fogom, de persze nem harc nélkül. – Mondd

meg neki, amikor visszajön, hogy nem akarsz itt maradni. Szerinted mennyi ideje lesz rád nézni itt, amikor

szeptembertől tele lesz tanulnivalóval meg vizsgákkal? Sőt, már sokkal előbb el kell kezdenie az év végi

vizsgákra készülést.

– Komolyan azt gondolod, hogy Jon úgy ugrál majd, ahogy te fütyülsz neki? – kérdezte továbbra is

ellenségesen, de kiszúrtam, hogy kíváncsi a válaszomra.

– Nem – mosolyodtam el őrizve a magabiztosságom látszatát. – Csak azt, hogy vagyok annyira manipulatív,

mint te.

Nem csodálkoztam volna, ránk omlanak a falak ekkora hazugságtól. Nem gondoltam magam manipulatívnak,

nem is volt semmim, amivel irányíthattam volna Jont, ráadásul sosem lennék képes olyanra, mint Brooke. Lehet,

hogy éreztem a lány iránt egy kis szánalmat, de rögtön elmúlt, amikor Jon arckifejezésére gondoltam,

akárhányszor csak Brooke emlékeztette a babára. Elég volt visszaemlékeznem, milyen volt Jon, amikor beszélt

róla nekem, és máris tudtam, sosem bocsátom ezt meg Brooke-nak. Ilyesmihez nem volt joga. Egyáltalán milyen

ember tesz ilyesmit?

– Meglátjuk – mondta végül Brooke, de nem gúnyosan, sőt ugyanolyan határozottnak éreztem, mint amilyen

határozottságot magamról próbáltam elhitetni. – De az a fa még mindig odakint van.

Feldúltan léptem ki a házból, hogy utánanézzek a tüzelőnek. Nem mintha szívességet akartam volna tenni

Brooke-nak, de ki kellett jönnöm. A kis melléképület mellett láttam néhány magasabb hókupacot, amikről kis

rugdosás után kiderült, hogy az akar lenni a tűzifa, amit fel kéne darabolni. A fészerszerűségben találtam egy

baltát hozzá. Nem voltam annyira elveszett, megesett már hogy dolgoztam baltával – oké, egyszer, amikor a

fenyő nem akart beleállni a tartóba, és kellett egy kicsit faragni a végéből –, biztosra vettem, hogy nem lesz

nehéz dolgom, plusz amikor Jon visszajön, kevesebbet kell dolgoznia vele. Csak nem vágom le a lábam vagy a

kezem, nem igaz?

Nos, azt nem vágtam le. Igazából a fa volt a hibás, annyira hideg és nedves volt, hogy mielőbb végezni

akartam, ne kelljen halálra fagyasztanom a kezeim. Akkor történt valami a jobb kezem hüvelykujjával. Nem a

balta volt, azt már félredobtam, és épp a fadarabokat szedtem volna össze, amikor egy élesebb faszilánk

találkozott a hüvelykujjam körmével. Gyakorlatilag befúródott alá, és ahogy mozdultam sikerült felszakítanom a

körmöm egy jó nagy részét. Nem olyan volt, mint amikor letörik a körmöm, ugyanis rögtön vér kezdett ömleni a

körmöm cafatjai alól. Sokkosan bámultam – nem volt a legszebb látvány –, amíg az agyam fel nem fogta, mi

történt, és rá nem jöttem, hogy borzalmasan fáj! Addigra vérem már lecsöpögött a hóba, és nekem az jutott az

eszembe, hogy el kell tűntetnem, mielőtt Jon vagy Brooke meglátja. Lévén semmilyen kötszer nem volt nálam,

letekertem a sálat a nyakamról, és rácsavartam a lazán ökörbe szorított kezemre.

Az volt a tervem, hogy észrevétlenül elsurranok a kocsimhoz, és ott titokban elintézem az ujjamat az

elsősegélydoboz segítségével, de nem jutottam el odáig. Jon a bejárati ajtónál állt Brooke-kal és épp vitatkoztak,

azt nem sikerült kivennem, miről, mert a fájdalom kissé összezavarta az agyam. Úgy éreztem, mintha valaki

folyamatosan szorítaná az ujjam, ráadásul, az egész a szívverésem ritmusában sajgott. Vagyis gyorsan és kissé

szabálytalanul.

– Mi van, mit mondott neked? – kérdezte Jon gyors pillantást vetve az arcomra, majd újra dühösen Brooke-ra

nézett, aki felháborodott a vádaskodás hallatán.

– Csak csajosan elbeszélgettünk, semmi közöd hozzá, miről! – Ami nagyjából ugyanaz volt, amit én

válaszoltam volna Jonnak.

Jon kérdőn nézett rám, én pedig halványan elmosolyodtam.

– Tényleg, semmi nem történt, csak most muszáj elmennem a kocsihoz…

– Mi van, Szeplős? – Jon tényleg láthatott valamit az arcomon (talán az idióta vigyor volt túl sok), mert

alaposan megbámult.

– Semmi. Menj csak fát vágni. Már vágtam össze egy kicsit, de… hm, elfáradtam. Megvárlak a kocsiban, jó?

Jon pár másodpercig még nézte az arcomat, majd biccentett, és elindult a fészer felé.

– Jól van – sziszegte Brooke a képembe, amikor rá néztem. – Megmondom neki, hogy keressen egy szobát

nekem!

– Jó – fordultam meg, hogy most már tényleg menjek a kocsihoz, mert a fájdalom nem akart múlni, éreztem,

ahogy könnyek szöknek a szemembe egy különösen éles szúrás után. Legalábbis nem hittem, hogy azért

könnyezem, mert annyira megörültem annak, hogy Brooke beleegyezett a költözésbe.

– Várj! – kiáltott utána, amikor már a kapunál voltam. – Vérzik a kezed.

Legszívesebben valami gúnyosat válaszoltam volna, hiszen nyilvánvaló, hogy tudtam róla, de ahogy

megemlítette, önkéntelenül is lenéztem a sálba burkolt kezemre, és forogni kezdett a gyomrom. Teljesen

átáztattam azt a több réteg anyagot, mintha nemcsak a körmöm sérült volna meg, hanem levágtam volna egy

egész ujjat. Esetleg kettőt.

– Csak egy kicsit…

Nem tudtam elmondani, mi az a csak egy kicsit, mert Jon visszadübörgött a ház elé.

– Megvágtad magad?! – ordította úgy, mintha az apám lenne, én meg a kétbalkezes gyereke.

– Nem! – tagadtam rögtön, de Brooke már kész is volt a válaszával.

– Csinálj már vele valamit, mielőtt itt vérzik el!

Jon pedig kiszúrta a véres kezem, láthatóan megijedt, és… Szóval, így történt, hogy bár elértem, amit akartam,

totál vesztesként távoztam Brooke-tól.

23. Amit csak akarsz

– Az ember azt hinné, hogy csakis rossz dolgok sülhetnek ki abból, ha valakinek leválik a fél köröm az egyik

hüvelykujjáról – nézegettem az ujjamon a kötést.

Jon követte a pillantásom.

– Mi a francról beszélsz? – kérdezte mogorván, és a szüleim után nézett, akik épp az orvostól búcsúzkodtak,

mintha legalábbis életmentő műtétet hajtott volna végre rajtam, közben meg csak egy injekciót és kötözést

kaptam.

– Ne rajtam töltsd ki a dühödet, nem kellett volna megijesztened apát! – vágtam vissza, de azért elég rosszul

éreztem magam, amiért a szüleim nyilvánvalóan bunkón viselkedtek Jonnal.

Úgy kezdődött, hogy Jon azt hitte, levágtam egy-két ujjamat a baltával, teljesen kiakadt és ordítozott, hogy

kórházba kell mennünk, de gyorsan közöltem vele, hogy nem fogok elvérezni, csupán a körmöm sérült meg.

Erre ordítozott, hogy mutassam meg, én pedig megpróbáltam, megnyugtatni, így megmutattam neki, csakhogy

tényleg nem nézett ki valami jól, a vérem is tovább ömlött, Jon egyszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy kórházba

menjek (ami ellen különben tiltakoztam, de legbelül nagyon szerettem volna, ha megnézi egy orvos). A gond az

volt, hogy amikor odaértünk, ki kellett tölteni egy csomó papírt, de nem voltak nálam a szükséges

dokumentumaim, így Jon felhívta apát. A szüleim fél órán belül megérkeztek a papírokkal és kisebbfajta

idegrohammal, mert apa nem örült, amikor Jon felhívta – azok után, ami történt közöttünk, meg hogy olyan

sokat sírtam miatta –, ezért Jon nem volt beszélgetős kedvében, csak annyit mondott, hogy apa siessen, mert

nagyon vérzem, és nincs idő a csevejre. Tehát apa és anya – akit apa hívott fel –, úgy rohantak, mintha az életem

lenne a tét, és mint kiderült, ez is hitték, mert Jon véletlenül nem árulta el, hogy hol és miért vérzem.

Gyanítottam, hogy amíg engem bekötöztek, apa váltott pár keresetlen szót Jonnal. Mi másért lenne ennyire

mogorva?

– Miről beszélsz? – ismételte meg a kérdést ezúttal egy fokkal szelídebben. Nem volt kedves, de azért nagyon

bunkó sem.

– Hát, nem voltak szemetek veled a szüleim? – kérdeztem. Amikor megérkeztek, anya már annyira kiakadt,

hogy zokogva borult a nyakamba, annak örülve, hogy még mindig élek, apa pedig tüsténkedni kezdett orvos

után, ami azt jelentette, hogy Jonnal biztos nem bántak kedvesen. Mert az lehetetlen, hogy sem engem, sem Jont

ne hibáztassák. Valakit biztosan hibáztattak.

– Arra még nem volt idejük – felelte. Kitérőnek hangzott, amit mondott.

– Akkor mit mondtak? Valamit csak a fejedhez vágtak – erősködtem, mert tudni akartam.

– Szeplős, miért kell neked mindent tudni? – Fáradtnak tűnt, én pedig… nos, én nem voltam fáradt.

– Mert kell. Mit mondtak?

– Baromira nem örültek, hogy darabokban hoztalak vissza – morogta, és úgy tűnt, mintha elhinné, hogy ő volt

a hibás.

Egy pillanat alatt a nyaka köré fontam a karjaim – persze vigyázva az ujjamra –, és átültem az ölébe.

– Mi a fenét csinálsz? – Édes félmosoly jelent meg a képén, és átkarolta a derekam.

– Szerinted? – kérdeztem vissza, és megcsókoltam.

Tudtam, hogy a szüleim meg fognak látni, de nem számított, mert azt akartam, hogy lássák, akárhogy is

bánnak a fiúmmal, ő az enyém, és nem adom fel semmilyen szülői kedvességért. Már-már elhittem, hogy jobban

szeretnek, mint kinézem belőlük – legalábbis a megérkezésükkor tanúsított reakciók alapján –, de ha az egészet

Jonra kenik, akkor értelmét veszti a dolog. Miért nem fogadják el, hogy senki nem hibás? Vagy ha igen, akkor én

vagyok az a bénázásom miatt. Jont szerencsére nem sokat kellett nógatni, hamar elfeledkeztünk róla, hogy épp

egy kórház folyosóján tartózkodunk.

Torokköszörülés húzott vissza a külvilágba. Most komolyan, Jon csókja olyan volt, mint valami

fájdalomcsillapító, amint elhúzódtam, visszatért az ujjamba a sajgás. Legszívesebben megkértem volna, hogy

nyomja már vissza a száját az enyémre.

– Indulhatunk? – kérdezte apa rosszalló arccal.

– Felőlem – álltam fel Jon öléből, de nem távolodtam el tőle, megfogtam a kezét, és egy szorítással

figyelmeztettem, hogy ne engedje el. Ő is felállt, és farkasszemet nézett apával. Aztán félrepillantott.

– Nem fáj nagyon? – lépett mellém anya, és belém karolva megpróbált arrébb húzni. Léptem egyet, de jött Jon

is, lévén még fogtam a kezét.

– Menjetek ki a kocsihoz, nekünk van egy kis megbeszélnivalónk – mondta apa még mindig Jonon tartva a

szemét.

Jon megpróbálta kihúzni a tenyerét az enyémből, de nem engedtem.

– Miről? – fordultam apa felé. – Meg akarod Jont is hívni Szentestére?

– Lacey, várj meg a kocsinál! – Apa hetek óta nem használta velem szemben ezt a hangot, naná, hogy feldúlt.

Nyitottam a számat, hogy megmondjam, elmúltak már ezek az idők, most már egy másik Lacey vagyok, aki nem

hagyja magát folyamatosan leugatni, de Jonon volt a sor, hogy megszorítsa a kezem.

– Szeplős, menj! – mondta határozottan, mégis tudtam, hogy ez egy kérés volt.

Sóhajtva hagytam magam elvonszolni. Végül is Jon nagyfiú, csak nem veszi magára, akármit is vág apa a

fejéhez, azt pedig nem hittem, hogy ennél durvább dolgok történhetnének. Mégis nagyon aggódtam.

– Jon Szeplősnek nevez téged? – kérdezte anya, amikor kiléptünk a folyosóról. Hitetlenkedve néztem rá,

amiért ez a legnagyobb problémája pont most.

– Igen – válaszoltam azért kelletlenül. – De bókként mondja, szerinte édesek a szeplőim – tettem hozzá,

nehogy azt higgye, Jon csúfolódik. Persze én tudtam, hogy igen, de azt is, hogy ezt át kell élni ahhoz, hogy érteni

lehessen, ez nem bántó. Kételkedtem benne, hogy anya megértené.

– Milyen aranyos! – Oké, azért ez meglepő volt, ahogy anya mosolya is. – Apád engem Puszedlinek nevezett –

kuncogott.

– Anya! – Valahogy nem akartam hallani az édelgésükről. Puszedli? Ezt még sosem hallottam, valószínűleg

ezért voltam képes ételt venni magamhoz.

– Tényleg így volt – bizonygatta.

Azt hiszem, abban a hitben volt, hogy nem hiszek neki, nem is gondolt bele, hogy az utolsó, amiről hallani

akarok az, hogyan csábította el apa. Azt már tudtam, hogy mindez Stuarthoz vezetett, aztán egy olyan családhoz,

amit talán nem is akartak igazán. Legalábbis úgy tűnik abból, hogy egyáltalán nem küzdöttek érte. El sem

hittem, milyen dühös vagyok emiatt, a Jon miatti aggodalmam csak rátett egy lapáttal erre.

– Úgy látom, kibékültetek – próbálkozott meg a beszélgetéssel odakint.

– Nahát, érdekel? – néztem rá gúnyosan.

– Lacey, nem szükséges így viselkedned velem, csak beszélgetni akarok! – szólt rám a szülői hangján.

– Azt hittem, hogy arra ott van a pszichológus.– Jó, tudom, hogy bunkó és gyerekes voltam ezzel a

viselkedéssel, de anyának már annyi volt a számláján, nem bírtam tovább.

Anya olyan megbántottnak tűnt, mintha nem is ő, hanem elsősorban én dobálóztam volna ezzel, úgyhogy

inkább elfordultam, mielőtt bocsánatot kérek.

– Nem akartalak megbántani – csúszott ki mégis a számon. Te jó ég, mekkora lúzer vagyok!

– Én csak nem vagyok biztos benne, hogy jó-e ez neked – kezdte, mire muszáj volt felé fordulnom. Bevallom,

reménykedtem benne, hogy végre azt mondja, üljünk le beszélgetni valamikor, mint egy normális család,

ehelyett azonban máshogy folytatta. – Ez a kapcsolat ezzel a fiúval… Mondd, miért vagy vele? Mert ha az

egészet azért csinálod, hogy apádat büntesd, amiért…

– Mi a francról beszélsz? – vágtam közbe. Bár elég ideges voltam, észrevettem, hogy mennyi ragad rám

Jontól. Pont úgy kérdeztem ezt, ahogyan ő tette alig pár perce. Amikor még azt hittem, normális családként

viselkedhetünk legalább egyszer. – Eddig semmi bajod nem volt Jonnal. Már tisztáztuk azokat is, ami miatt

összevesztünk, csak tévedés volt – közöltem vele.

Anya úgy nézett rám, mintha sajnálna.

– Kicsim, Jon helyes fiú, de biztos vagy benne… te olyan okos és határozott lány vagy, látom rajtad, hogy

nagyon komolyan gondolod ezt a kapcsolatot. – Bólintottam, és vártam, mi lesz a vége a szövegnek. – Viszont

még tizennyolc éves sem vagy, nem túl korai ennyire beleélned magad? – fejezte be sietve.

Fogalmam sincs, hogy honnan vette, mennyire vagyok benne a kapcsolatomba Jonnal, ami még egy normális

hetet sem élt meg, de nem hagytam magam belehúzni ilyen beszélgetésekbe.

– Szerintem ez az én dolgom, anya, lévén, hogy az én kapcsolatomról van szó. Okos és határozott vagyok, el

tudom dönteni, mi a jó nekem.

– Én is ezt hittem, amikor ennyi idős voltam – felelte azonnal, én pedig hitetlenkedve néztem rá.

– Jobban teszed, ha ezt nem említed Stuartnak a vacsorán! – mondtam megvetően, aztán otthagytam.

Nem törődve azzal, hogy szólongat, és olyasmiket mond, hogy ne merjek elmenni, a kocsim felé indultam,

ami szerencsére jóval távolabb volt. Ráadásul megkönnyebbülten láttam, hogy Jon is végzett már apával, és most

felém tart.

Dühösebb voltam, mint valaha. Anya ezzel azt akarta mondani, hogy megbánta, amikor hozzáment apához?

Megbánta Stuartot, és később engem? Akkor sem volt sokkal idősebb, mindössze huszonkét éves, talán azt

kívánja, bár sosem szült volna meg minket.

– Lacey, mi van? – kérdezte Jon, amint beültünk.

– Csak húzzunk el innen. Akárhová, csak ne haza! – kértem, miközben próbáltam lenyugtatni magam. Láttam,

ahogy a szüleim beszélgetni kezdenek, és mindketten a kocsimra bámulnak időnként.

Jon hamar indított, aztán már el is hagytuk a kórház parkolóját.

– Mi van azzal, hogy nem csak rossz dolgok származnak a sebedből? – nézett rám Jon.

– Azt visszaszívom – motyogtam. – Ne haragudj, akármit is mondott neked apa. Biztos szörnyű volt. Csak

mindig azt hiszem, hogy ezúttal más lesz. Amikor bejöttek… olyan nagy kérés lenne, ha elfogadnák, hogy ez

vagyok én?

– Azt nagyon is tudják, Szeplős, pont ezért nem akarnak velem látni. Anyád ezt mondta, nem? Hogy hibát

követsz el, ha rám pazarolod az idődet.

Ránéztem.

– Apa is ezzel jött neked?

– Nem, de az anyák mások. Tudod, valószínűleg igaza volt.

– Anyának? – kérdeztem vissza értetlenül. Jon biccentett, csak így. – Állj meg! – csattantam fel, mire azonnal

lehúzódott, majd amolyan most-meg-mi-van arckifejezéssel nézett rám. – Szállj ki! Ha tényleg azt gondolod,

hogy pazarolom rád az időmet, akkor szállj ki most, Jon!

– Ne légy nevetséges…

– Nem vagyok nevetséges! Szállj már ki a fenébe a kocsimból! – Nem is igazán rá voltam dühös, de még

mindig dúltak bennem az érzelmek, és egyáltalán nem segített Jon hozzáállása. Persze összeszorította a száját, és

kiszállt. Tudtam, hogy meg fogja tenni már csak büszkeségből is, és mert hangsúlyoztam, hogy az én autómban

ül. – Becsukhatod az ajtót! – Miközben átmásztam a vezetőülésbe, becsapta.

Utáltam, amiért erre is képes volt, a legközelebbi lépés az lett volna, hogy elsétál, de csak állt odakint, én meg

lehúztam az ablakot.

– Igazad van, tényleg időpocsékolás volt egy ilyen mocsokládára, mint te! Még csak nem is próbálkozol, hogy

könnyebbé tedd nekünk! Elviseltem Brooke-ot miattad, még a hülye ujjam is elcsesztem annyira akartam, hogy

működjön, te viszont az első nehézségnél feladsz mindent! Gyáva vagy!

Úgy nézett rám, mint mindig, amikor szerinte túlreagálok dolgokat. Legszívesebben megütöttem volna a

kocsiajtóval, de ehelyett csak vártam a válaszára.

– Szeplős, ne dramatizáld túl…

– Cseszd meg, Jon Spencer! – kiabáltam közbe, és elhajtottam.

Miért kell nekem mindig a megfelelő válaszokban reménykedni? Miért van, hogy körülöttem mindenki felad

mindent?

Nem jutottam messzire, mert a visszapillantóban láttam, hogy Jon még mindig ott áll, ilyen távolságból úgy

tűnt, mintha hitetlenkedve nézne utánam, így megálltam a kereszteződésnél. Nem érdekelt, ha tilosban állok, már

láttam is a kocsit, aminek az útjába leszek. Egyértelmű volt az üzenetem, és Jon egy pillanatnyi habozás után

kocogni kezdett felém. Közben a kocsi odaért, türelmetlenül dudált egyet.

Nem törődtem vele, Jont néztem, aki az én ajtóm felől akart jönni, de mivel nem mozdultam, átment a másik

oldalra és ott ült be. Szó nélkül továbbhajtottam.

– Nem érdekel, időpocséklás-e vagy sem – szólalt meg végül. Nem feleltem, mert azért még dühös voltam. –

Lehet, hogy mondtam dolgokat az apádnak – folytatta két sarokkal később. – Olyasmit, hogy nem érdekel, mint

mond, és hogy én legalább még sosem ütöttelek meg.

– Micsoda? – néztem rá hitetlenkedve. – Ezt nem mondhattad!

– Szeplős, rohadtul a képébe vágtam! Talán még azt is, hogy a karácsonyi vacsorán találkozunk – fejezte be

kibámulva az ablakon. – Nem mondom, hogy bevágódtam nála.

– De ha… akkor mi volt ez az időpocsékolós szöveg, Jon? Ha ezeket mondtad apának, miért csinálsz úgy,

mintha…

– Mert tudom, hogy ez még mindig a valóság! – vágta rá. – Vágod, hogy akármikor történhet valami, ami

elcseszi az egészet?

– Ja, mint az élet minden pillanatában – vontam vállat végül. – Én nem emiatt aggódom, hanem azért, mert

még nem is történt semmi, de te már elkezdted a kételkedést. Pedig még egy napja sincs, hogy kibékültünk.

Visszafordult felém. Egy pillanatig ott volt a szemében minden, amit hallani akartam, de nem mondta ki őket.

– Most meg hova megyünk?

– Nem tudom – ismertem el, de nem voltam csalódott. Láttam, hogy ott van az, amit akarok tőle. – Hozzátok?

– Jó.

Nem beszéltünk, amíg meg nem érkeztünk a házukhoz, akkor is csak annyit tudtam meg, hogy az anyukája

bizonyára elment valahová Hannával. Szerettem volna rákérdezni, vajon Jon anyukája hogyan áll a kettőnk

kapcsolatához, de nem tűnt jó ötletnek erről beszélni éppen most. Ehelyett a nappalijukban megosztoztunk egy

óriási húsos szendvicsen.

– Miért álltál meg? – kérdezte hirtelen.

– Mi? – néztem értetlenül a tévé távirányítójára, amit úgy öt perce tettem le, miután találtam egy James Bond

filmet.

– Miért nem hagytál ott a francba? – Rájöttem, hogy arról beszél, ahogyan bevártam a kereszteződésnél.

– És lemondjak erről a szendvicsről? – próbáltam elviccelni, de csak nézett rám, választ várva. – Akármennyit

is veszekszünk, azért én még veled akarok lenni. Adtam egy esélyt, hogy meggondold magad.

– Túl sok esélyt adsz nekem – jegyezte meg, miközben kivette a szendvicses tányért a kezemből.

– Hé, azt még meg akarom enni!

– Később – felelte és máris csókolgatni kezdte a nyakam. – Most azt akarom, hogy érezd nagyon jól magad.

– Akkor add vissza a szendvicsem! – nevetgéltem idiótán, de azért beletúrtam a hajába, és hagytam, hogy

kényeztessen.

Pár pillanattal korábban még azt hittem, hogy túl fáradt vagyok ehhez, ám most már rá kellett jönnöm,

ilyesmire mindig kapható vagyok. Ez nem hangzott jól még a fejemben sem, de hm, én csak a szenvedő alany

vagyok, nem igaz? Ahhoz igenis túl fáradt voltam, hogy elmeneküljek az elől a szexmániás elől.

– Megteszek bármit, amit kérsz – mormolta a nyakamra, miközben a kezei mindenhol ott voltak. – Mit akarsz

tőlem?

Nem voltam biztos benne, hogyan érti ezt. A szenvedély hevében beszélt és valami természetbeni juttatásra

gondolt? Vagy, hogy bármikor kérhetek tőle, amit csak akarok, ő igyekszik megtenni? Mindegy, mindenképpen

meg akartam kérdezni, úgyhogy itt volt az idő, hogy előálljak vele.

– Van egy valami – mondtam, mire felemelte a fejét, hogy az arcomba nézzen, de a bőröm cirógatását egy

pillanatra sem hagyta abba. Vajon van fogalma róla, mennyire elveszi vele az eszemet? – Gyere el a vacsorára! –

kértem.

– Szeplős…

– Tudom, hogy Szenteste, és hogy nem vagyok a családod, de korán lesz, nem muszáj végig maradnod.

Szükségem lesz rád, Jon! Nem tudnál eljönni?

Láttam a szemeiben, hogy ez nem tetszik neki, és lássuk be, nem is volt túl fair ezt kérni tőle, de tényleg

nagyon szerettem volna, hogy ott lesz. Amikor nyitotta a száját, félrenéztem, mert biztos voltam benne, hogy el

fog utasítani.

– Oké. – Hitetlenkedve pillantottam vissza.

– Komolyan?

– Nem azt mondtam, hogy bármit? De legközelebb jó lenne, ha megértenéd a célzást, mire is gondolok

valójában. – Felállt és magával húzott engem is. Természetesen a szobája felé vette az irányt. – Megkérdezem ott

bent megint, hátha az ágy látványától ihletet kapsz.

A korábbinál is idiótább kuncogást hallattam, aminek talán jobb lett volna odabent. Sajnos mielőtt beértünk

volna, Jon mobilja megszólalt. Brooke kereste.

A~Sz~S~E

Egy ágyban ébredtem Jonnal, ami elég szép volt ahhoz, hogy maradni akarjak még egy kicsit, de megint

hallottam azt a hangot, ami felkeltett. Valaki kopogott. Mivel Jon szobájában voltunk, úgy tippeltem az anyukája

az. Jon nem ébredt fel rá.

Felkeltem, gyorsan végignéztem magamon – Jon pólóját viseltem, ami mindent eltakart belőlem, amit kellett –

és kinyitottam az ajtót. Jon anyukája nem lepődött meg, hogy lát, mert előző este is összefutottunk, amikor is

megbeszéltük, hogy Jon eljön hozzánk Szenteste vacsorára. Nem bánták végül is, mert kiderült, hogy nem

szoktak karácsonyi vacsorát tartani, másnap reggel szedik fel majd Hannát az apjától, és mennek a

nagymamához ünnepelni.

– Van nagymamád? – fordultam Jonhoz eltátott szájjal. Egyszerűen nem tudtam elképzelni egy idős nénit Jon

vonásaival, aki sütit süt az unokájának meg karácsonyi pulcsit kötöget.

– Ja – mondta gunyorosan. – Képzeld Szeplős, az a nő szülte anyámat!

– Tudom, de…

Persze nem kellett volna csodálkoznom, mégis azt tettem. Ez jellemző! Neki egy valódi nagymama jutott,

nekem meg egy olyan nő, aki csak kritizálni tud. Hol igazság ez? Szerettem volna én is egy ilyen nagyit. Hanna

még azt is mondta, hogy mindig annyiféle süteményt süt, hogy még haza is hoznak belőle. Na, mindegy.

Jon anyukája vetett egy pillantást az alvó fiára, elmosolyodott, majd odasúgta nekem.

– A telefonod már vagy egy órája folyamatosan csörög a kocsidban. Gondoltam szólok, hátha fontos.

– Köszönöm, mindjárt megnézem – bólintottam.

Ki a fene keres? Reméltem, hogy nem anya vagy apa az. Gyorsan felvettem a nadrágomat meg a kabátom, és

kimentem a kocsihoz. Odaköszöntem Hannának, aki a tévé előtt ült és rajzfilmet nézett, de még mindig nem

nagyon kedvelt engem, nem köszönt vissza. A mobilom még mindig csörgött, méghozzá Kenzie

csengőhangjával. Hirtelen beugrott, hogy nem hívtam fel előző nap, pedig megígértem, ráadásul kiment az is a

fejemből, hogy Toddhoz indult. Kicsit bűntudatom volt, amiért elfeledkeztem róluk.

– Akkora egy tuskó, Lacey! – kezdte azonnal, amikor felvettem. – El sem hiszem, hogy képes voltam

romantikusan fantáziálni róla!

– Mi történt? – kérdeztem, miközben beültem a kocsiba, és maximumra állítottam a fűtést. Fagyott idekint, és

a kabát ellenére is rögtön fázni kezdtem.

– Odamentem hozzá, ahogy mondtátok, randira hívtam, ő pedig elutasított! – hadarta inkább felháborodottan,

mint megbántottan. – Mit csinálsz most? Átmehetek hozzád?

– Jonnál vagyok – néztem rá az órára. – És nem szándékozom hazamenni. De mi lenne, ha én mennék oda?

Vagy találkozzunk valami kávézóban?

– Mi az, hogy nem mész haza? – csapott le a témára. – Balhé volt vagy mi?

– Majd személyesen elmesélem – sóhajtottam.

– Jó, akkor gyere ide. Egykor jön anyához a masszőrje, mit szólnál, ha mi is megmasszíroztatnánk magunkat?

Ezt kapod karácsonyra tőlem! – Önkéntelenül is elmosolyodtam. Kenzie anyukájának masszőrje egy nagyon

helyes pasas volt isteni kezekkel. Igaz, megkérte az árát a masszázsnak, de ha valami megéri ezt a pénzt, akkor

ez az.

Miután Kenzie letette, megnéztem, kik kerestek még. Apától és anyától is volt egy-egy hívásom, de az nem

érdekelt, viszont helyette csodálkozva láttam, hogy Todd négyszer is hívott ma délelőtt. Kíváncsian hívtam

vissza.

– Na, végre! – csattant rám, amint felvette. – Mondd már meg, mi a fene baja van a barátnődnek?!

– Például az, hogy elutasítottad, amikor randira hívott – feleltem némi éllel. – Tudod, hogy mennyi ideig

tartott, amíg összeszedte a bátorságát? Azt hittem, te is szívesen randiznál vele!

– Baromira furcsán fejezi ki magát, nem mondta, hogy belökött egy csomó fenyő közé? Tele vagyok sebekkel!

– Mi? – hökkentem meg.

– Bevetette azt a francos Barbie kick-box izéjét ellenem!

– Biztos megérdemelted – mondtam óvatosan.

– Tutira nem, én el akartam vinni valahová! Még most is el akarom, feltéve, ha nem ver lapossá. Nem

mondom, ez elég szexi, de rohadtul nem jól veszi ki magát nyilvános helyeken. Mindig ilyen?

– Most megyek hozzá, hogy beszéljek vele – mondtam kisebb habozás után. – Ha tényleg akarsz tőle valamit,

felkereshetnéd és tisztázhatnátok az ügyet.

Mivel végre mindenkivel lebeszéltem a dolgokat, visszamentem a házba, hogy rendesen felöltözzek. Kicsit

szégyelltem magam, amiért már majdnem dél volt, de Jon anyukája nem haragudott. Ami azt illeti még mindig

kedvesen mosolygott, és kávéval kínált. Amint megfogtam a bögrémet, már bele is kezdett a témába.

– Jó ötletnek tartod, hogy Brooke ideköltözzön? – kérdezte kétkedve.

Brooke-ról majdnem elfeledkeztem. Előző este azért hívta Jont, hogy megmondja, egy percig sem hajlandó ott

maradni, a városba akar költözni. Jon megmondta neki, hogy még a karácsonyt bírja ki, aztán két ünnep között

beköltözteti valahová. Jon anyukája láthatóan nem örült a fejleményeknek, ahogyan én sem, viszont most,

miközben a kávémat kortyoltam óvatosan beavattam a tervembe.

– Arra számítasz, hogy Jon veled megy egy főiskolára? – kérdezte, és láttam rajta azt a pillantást, amit Jon

szokott vetni rám, ha úgy gondolja, megint a valóságtól nagyon elrugaszkodott ötlettel álltam elő.

– Hát… nem konkrétan velem, bár az is jó lenne – motyogtam zavartan. – Én más irányban tanulnék tovább,

nem biztos, hogy összeegyeztethető ez az ő tehetségével… – Jon anyukája még értetlenebb tekintettel nézett

rám. – Nagyon jó matekból – vettem a védelmembe. – Néha még segíteni is szokott nekem, annyira. Simán fel

fogják venni, ahová jelentkezik! – Ez már kicsit támadó volt, de nem gondoltam volna, hogy pont az anyja lesz

az, aki kételkedik. Már épp mondani akartam volna még valamit, amikor megszólalt.

– Tudom, hogy Jonny nagyon okos, mindig is az volt, de nem akar továbbtanulni. Azt mondta nekem, hogy

dolgozni szeretne…

– Hogy eltartsa Brooke-ot – nyomtam el egy fintort. – Tudom, és erről nem is lehet lebeszélni, de ha Brooke-

nak lesz munkája, akkor Jon félállásban is tud segíteni neki, akkor bőven marad ideje a tanulásra.

– De hogyan lenne elég a pénze mindkét iskola tandíjára? Én nem fogok többet pénzt adni annak a lánynak, az

összes Jonnynak félretett pénzem elköltötték, amikor össze akartak házasodni.

Megrezzentem a gondolatra. Nem tudtam elképzelni Jont Brooke férjeként.

– Brooke nem tud továbbtanulni, mert nem lesznek meg a vizsgái – sóhajtottam. – Jövőre járhatna gimibe, és

ha utána akarna tanulni… hát, tudom, ez még messze van, de Jon megpályázhatna néhány ösztöndíjat. Ennek

utána fogok majd nézni, a lényeg, hogy először minden így alakuljon. Szeretném, ha Jon továbbtanulna, a többin

ráérek gondolkodni.

Jon anyukája úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna, és ezúttal nem volt hitetlenkedés a szemében,

inkább egy kis csodálkozás.

– Az csodálatos lenne – mondta végül mosolyogva. – Egészen addig az ügyig – nem kellett hangsúlyoznia,

tudtam, mi az az ügy –, azt terveztem, hogy diplomát szerez és végül jól fizető állást kap. Ez a legnagyobb

álmom.

Ijedten néztem, ahogy könnyek szöknek a szemébe. Gondolkodás nélkül öleltem át, ő pedig visszaölelt.

Hirtelen úgy éreztem, én is mindjárt elsírom magam.

– Egy ideje elkezdtem újra gyűjtögetni – folytatta, amikor elhúzódott. – Nem sok, de szeptemberig talán még

össze tudok szedni valamennyit.

– Az remek lenne – bólogattam, majd halkan hozzátettem. – És az is, ha nem nagyon mondanánk el Jonnak a

tervet. Ő annyira makacs

Legnagyobb meglepetésemre egyetértett velem. Rájöttem, hogy jobb titkos szövetségest nem is találhattam

volna. Hiába volt tele lyukakkal a tervem, valószínűbbnek látszott a sikere úgy, hogy volt, akivel komolyan

beszélhettem róla. Ennél többet akkor nem is kívánhattam volna.

A~Sz~S~E

Jon nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy masszőrhöz megyek, de megkérdeztem,

megmasszírozna-e helyette, és azt mondta, inkább menjek, mielőtt túl sok perverz ötlete támadna a

masszírozásommal kapcsolatban, és mégsem enged el. Különben sem volt ésszerű, hogy féltékeny legyen egy

masszőrre, hiszen Gabe és Kenzie is eleve ott lesznek majd.

Jókedvű voltam, és alig vártam már, hogy Kenzie részletesen elmesélje, hogyan és főként miért bántalmazta

Toddot. Pechemre előbb el kellett mondanom, mi történt az ujjammal, de utána egyből rátérhettünk a témára.

– Nem bántalmaztam! – nézett rám Kenzie olyan felháborodással, mintha én találtam volna ki a történetet.

Elmondtam neki, mit hallottam Toddtól, mire csodálkozó arcot vágott. – Megsérült? De hát csak egy kicsit

löktem meg, és muszáj volt!

– Miért volt muszáj? – kérdezte Gabe vigyorogva.

– Hát… odamentem hozzá, és azt mondtam „tudom, hogy neked is tetszett az a csók, mi lenne, ha elmennénk

valahová randizni?” Erre ő mindenki előtt úgy vigyorgott, mintha legalábbis meglettem volna neki, és azt

mondta: „Mi van, ki akarsz próbálni egy rakpartit?” de olyan gúnyosan és megalázóan! Szóval csak ellöktem és

elrohantam. El tudjátok képzelni, mennyire ciki volt? – nézett ránk.

Még Gabe is felöltött egy kevésbé jókedvű arcot, én pedig bólintottam egyet.

– De azt ugye tudod, hogy ez nem volt konkrétan egy elutasítás?

– Viszont igen sem volt – tette hozzá Gabe. – Én egyetértek Kenzie-vel. Lace, túl sok időt töltesz bunkó

rakpartiak között. És folyton csak őket véded.

– Én nem is… Oké, lehet, hogy így van – ismertem el. – Bocs, Kenzie. Én a te oldaladon állok, csak… Todd

szerintem tényleg nagyon kedvel téged, és ha félreértitek egymást az senkinek nem jó.

– Én nem fogok még több lépést tenni felé – szögezte le Kenzie. – Ha akar engem, akkor tegyen értem

valamit.

Ebben a pillanatban Kenzie apukája kukkantott be az ajtón.

– Kicsim, egy futár keres. Azt hiszem, hogy valaki virágot küldött neked.

– Nekem? – sikkantott fel Kenzie. Hitetlenkedő pillantást vetett ránk, majd felugrott, hogy kirohanjon.

Az apja nevetve nézett utána, mi pedig Gabe-bel gyorsan Kenzie után siettünk. Majdnem leértünk a lépcsőn,

amikor meghallottam az ismerős hangot.

– Nem ilyenekhez szoktál, vagy mi? – Todd volt az. Gabe megmarkolta a karom, és a fal mellé húzódtunk,

ahol úgy sejtettük, nem látnak meg minket.

– Dehogy – cincogta Kenzie, hogy alig értettem. – Nagyon szeretem a liliomot, tetszik.

– Khm – köszörülte meg a torkát Todd. – Azzal kapcsolatban, ami tegnap történt… meglepődtem, amikor úgy

leszólítottál. Nem akartam… khm, megbántani az érzéseidet.

Gabe rám vigyorgott, én pedig viszonoztam. Ez érdekesnek ígérkezett, még sosem hallottam Toddot ennyire

esetlennek.

– Én sem akartalak úgy ellökni, csak azt hittem, nem tetszem neked. – Kenzie úgy hangzott, mintha olyan

lehetetlen dolgot, minthogy ő nem tetszik valakinek, el sem tudna képzelni. Todd nem hagyta ki a lehetőséget.

– Ne hülyéskedj, te vagy a legdögösebb csaj a suliban! Neked nem kellene velem lógni.

– A francokat! – vágta rá Kenzie.

Ezután nem hallottunk semmit, egy pillanatig azt hittem, hogy kínos csend állt be közéjük, aztán hallottam a

cuppogó hangokat. Gabe előrehajolt, majd gyorsan visszahúzta a fejét.

– Smárolnak – tátogta.

Elgondolkodtam rajta, hogy vissza kéne-e vonulnunk vagy hallgatózni még egy kicsit, hátha elkapunk még

néhány romantikus szösszenetet, de mielőtt dönthettem volna, Kenzie apja sétált el mellettünk, majd torpant meg

pár lépés után. Nyilván látta a csókolózó párocskát.

– Mackenzie! – szólalt meg döbbenten. – Mégis mire véljem ezt?

Kenzie hangjában minden benne volt, amit azóta hiányoltam, amióta Tanner olyan szemét módon elbánt vele.

– Ne aggódj apa, ő nem futár, hanem az új barátom. Rak… Todd, ő az apukám – váltott át a papa kicsi lánya

hangba, amivel mindenre rá tudja venni az apját.

És csak így egyszerűen megoldották az egészet, bár azt hiszem, hogy nem ártott volna megemlíteni, hogy

Todd hol is lakik pontosan. Viszont figyelembe véve a körülményeket, ez egyáltalán nem is számított. Általános

igazság, hogy Kenzie végső soron mindig megkapja, amit csak akar. Azokban a pillanatokban egyáltalán nem

irigyeltem ezt tőle.

24. Nem annyira csendes éj

Lucky és én éppen a karácsonyfa díszítésnek álltunk neki, amikor megszólalt a csengő.

– Itt vannak? – ugrott fel Lucky ijedten. – De hát még nem vagyunk készen!

– Szerintem ezek nem ők – indultam el az ajtó felé. – Te csak díszítsd nyugodtan.

El sem hittem, hogy csupán mi ketten díszítjük a karácsonyfát. Az ünnep ellenére nem volt túl jó a hangulat a

házban. Anya és nagyi a konyhában főzőcskéztek – amiben nem segítettem, mert elegem volt abból, hogy meg

akarták mondani nekem, miért kellene szakítanom Jonnal –, apának pedig nagyon sürgősen el kellett mennie

valahová. Lövésem sincs, mi lehetett az a nagyon fontos, de nem is kérdeztem meg, mert vele sem beszéltem.

Nem volt jó ötlet azok után, hogy a fejemhez vágta mindazokat a dolgokat, amiket megtudott Jonról. Fogalmam

sem volt, hogy honnan szerezte az értesüléseit, de egytől egyig olyasmi volt, amit az iskola legnagyobb

pletykafészkeitől hallani. Nos, kivéve a kocsilopást, de azért az nem akkora dolog, főleg, hogy Jon már

elmagyarázta nekem. Csakhogy a szüleim továbbra sem azok az emberek, akiket csak úgy meg lehet győzni

ilyen dolgokról.

Amikor kinyitottam az ajtót mindenkire számítottam, csak Zoknira nem. Ott ült a küszöbön, mintha ő

csengetett volna – már-már elhittem, hogy tényleg annyira okos –, amikor megláttam Jordant, aki kicsit

félreállva telefonált. Idegesnek tűnt a hangja, de amikor észrevette, hogy ott állok, gyorsan letette a mobilt.

– Lacey, tudom, hogy óriási pofátlanság ilyenkor ideállítani, de te vagy az utolsó reményem. A nő, aki

megígérte, hogy vigyáz Zoknira, egyszerűen lelépett, nem lehet elérni, nekem pedig már tíz perce a

pályaudvaron kéne lennem, de…

– Szívesen vigyázok Zoknira – vágtam gyorsan közbe a hadarásába. – Az öcsém is itt van, örülni fog neki.

Maradhat, amíg csak akarod.

Jordan úgy nézett rám, mintha megmentettem volna a világot egy óriási meteorittól vagy hasonlók.

– Köszönöm! – mondta meglepetten. – Komolyan?

– Igen – nevettem el magam. – Miért olyan meglepő ez?

– Zokni! – kiáltott fel Lucky lelkesen, és odafurakodott mellém. – Megint itt fog maradni?

Zokni felállt és rögtön Lucky kezének nyomta az orrát, közben hevesen csóválta a farkát. Ezzel el volt döntve,

szerintem Lucky kutyatartó embernek született, kezdtem megbánni, hogy nem kiskutyát vettem neki

karácsonyra. Bár az tuti óriási botrány lett volna.

Zokni és Lucky már régen eltűntek odabent, amikor Jordan még mindig magyarázkodott.

– Legkésőbb holnapután érte jövök, tudom, hogy karácsony lesz még, de nem akarom, hogy zavarjon, Jon így

is pipás lesz rám, amiért megint a nyakadba sózom, pedig csak most békültetek ki, ha…

– Mennyit tudsz rólunk? – szakítottam félbe érdeklődve.

– Szerintem mindent – gondolkodott el. – Jon legutóbb azt mondta, elmentetek Brooke-hoz, vagy azóta

összevesztetek?

– Nem – feleltem hitetlenkedve. – Csak nem hiszem el, hogy mindenbe beavatott.

– Viccelsz? – nevetett fel. – A legjobb haverok vagyunk, amióta majdnem kicsinált egy csavarhúzóval. –

Döbbent arcot vághattam, mert gyorsan folytatta. – Nem direkt, épp felavattam az új deszkámat, ő meg az

utamba állt a kezében azzal a hegyes izével. Látnod kellett volna, mennyire ki volt akadva, amíg a mentőre

vártunk, majdnem sírt is… A francba, már megint? – kapta elő a telefonját, ami csörögni kezdett.

Nem is tudom, miért lepődtem meg ennyire, hiszen eddig sem igazán hittem el Jonról, hogy csak úgy leszúr

valakit, de azért arra se gondoltam, hogy így történt. Balesetből. Hirtelen felindulásból talán, na de valami

gördeszkás balesetben?

– Jól van, indulok már, anya! – ciccegett a telefonba Jordan. – Nem fogom lekésni, még van negyed órám,

nem? Tíz perc alatt odaérek, maximum tizenkettő alatt, és akkor is marad három percem. Igen, mondom, hogy

már indulok is. Szia! – Letette, és úgy nézett rám, mintha azt mondaná: anyák! Biccentettem, de annyira nem

tudtam átérezni a dolgot, lévén az enyém nem éppen olyan. – Még egyszer kösz, akkor majd jövök érte, amint

megérkeztünk, jó? Meg jó lenne egyszer hosszabban is dumálni…

Miután elment, Lucky és én folytattuk a karácsonyfa díszítését, de nem sokra jutottunk, mert hirtelen Gabe

robbant be a házba.

– Lace, ezt nem fogod elhinni! – mondta élesen.

Ez elég merész kijelentés volt azok után, mennyi mindent kellett elhinnem mostanában. Teljesen bele voltam

fáradva az efféle mondatokba, főleg így az ünnepek előtt, ugyanakkor Gabe olyan összetört arcot vágott, hogy

muszáj volt meghallgatnom, mégpedig azonnal. Felmentünk a szobámba, mert biztos voltam benne, hogy akármi

is az, nem Lucky fülének való.

Gabe komolyan nagyon dühösnek látszott, ide-oda járkált a szobámban, én pedig leültem az ágyamra, és

hagytam neki egy kis időt, hogy összekészüljön a mondanivalójára.

– A szüleim elhívták Redford atyát, hogy beszéljen velem – mormolta végül legyőzötten. – Megkaptam a

szentbeszédet arról, miért kellene felhagynom ezzel az életmóddal.

– Micsoda? – horkantam fel nem túl nőisen.

Gabe elmondta az egészet. Mrs. Nelson volt, aki megkérte az atyát, hogy látogassa meg Gabe-et, hátha a

lelkére tud beszélni, hiszen a melegség bűnnek számít Isten szemében. Redford atya idézett a Bibliából, aztán

felhívta Gabe figyelmét az AIDS veszélyeire, mintha az, hogy Gabe a fiúkat szereti, máris azt jelentené, hogy

egy halálos vírus hordozója lesz.

Nem csodálkoztam rajta, hogy Gabe kiakadt, én is dühös voltam Nelsonékra, legszívesebben megmondtam

volna Gabe-nek, hogy lógjunk el az egész vacsoráról, de sajnos nem lehetett. Helyette csak átöleltem, és

próbáltam megvigasztalni azzal, hogy ott vagyok neki. Nem sok, mégis tudtam, hogy a barátságunk néha nagyon

is minden, főleg amikor egy újabb diszkriminációról volt szó.

– Ez akkora szívás – fakadt ki végül. – Néha annyira utálok én lenni!

– Én soha nem utálom, hogy te, te vagy.

Gabe halványan rám mosolygott.

– Ezért jöttem hozzád.

Visszamosolyogtam, mire még szorosabban átölelt. Persze Jonnak pont ekkora kellett benyitnia. Figyeltem,

ahogy megtorpan, és egy pillanat alatt felveszi a kiismerhetetlen arcát. Gabe elhúzódott tőlem, és ráfintorgott.

– Rajta, egy-két pofon már nem ronthatja el a napomat.

– Zavarok? – kérdezte Jon még mindig megfejthetetlen arckifejezéssel.

– Nem – feleltem gyorsan, mire Gabe szintén nemet intett.

Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de végül is tök ártatlan voltam, semmi rosszat nem tettem Gabe-bel,

nem kellett volna zavarnia, hogy Jont igenis zavarja. Ők ketten nem jöttek ki valami jól egymással. Kiderült,

hogy Lucky engedte fel Jont, anyáék még nem is látták, hogy megérkezett, így én sem siettem levinni, hogy

esélyt adjak a kigúnyolására vagy hasonlók. Inkább csak ültünk az ágyamon mi hárman, és igyekeztem tartani a

frontot.

Nem vártam Jont ilyen korán, pedig én mondtam neki, hogy jöjjön mihamarabb, ráadásul nem vártam, hogy

ennyire kiöltözik. Fekete nadrágot viselt fekete inggel és zöld nyakkendővel, ami kiemelte a szeme színét.

Frissen borotválva, és szépen megfésülve – hé, Jon nem is szokott fésülködni, még fésűje sincsen! – nagyon jól

nézett ki. Plusz isteni illata volt, amitől a gyomromban vágyakozó kis csomó jelent meg, ami nem bánta volna,

ha Gabe nincs jelen.

– Tökre várom már, hogy találkozzatok Stuarttal és Mayjel – vetettem fel az új témát, de megint csak helyeslő

mormolásokat kaptam. Kíváncsi voltam, mihez kezdenének egymással, ha én nem lennék ott.

Végül ez is kiderült, amikor Lucky benyitott, mondván, hogy menjek már, mert baj van. Mivel teljesen

elfeledkeztem már a fenyőfáról, szegénynek egyedül kellett díszíteni, és alaposan megijedt, amiért nem működik

az égősor. Átkutattam a házat másik után, de mivel semmit nem találtam, azzal kellett kezdeni valamit. Amikor

visszamentem a szobámba, hogy megkérdezzem a fiúkat, van-e ötletük, mindketten vigyorogtak.

– Mi folyik itt? – kérdeztem gyanakodva. Mi ez, hogy kimegyek, és máris összebarátkoznak?

– Csak beszélgettünk – válaszolta Gabe túl ártatlanul.

Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kihúzni belőlük, hogy miről, de a következő fél órában együtt

szenvedtek meg az égősorral, míg végül sikerült működésre bírni. Nem mondom, hogy legjobb barátok lettek, de

a kétszázötven izzó leellenőrzése és a kis csevej a szobámban megtörte a jeget kettejük között. Idegesített, hogy

nem tudtam, mik voltak a varázsmondatok, és ki rukkolt elő velük, viszont nem volt okom az elégedetlenségre.

Legalább nem akarták megölni egymást. Apa Nelsonékkel együtt érkezett haza, tehát valószínűsítettem, hogy

Mr. Nelson és Gabe vitája volt, ami sürgősen elszólította otthonról. Mr. Nelson egyszerűen keresztülnézett a

fián, de kezet fogott Jonnal, Mrs. Nelson köszöntött engem és Jont, aztán a konyhába sietett a „női részlegbe”,

apa pedig vetett egy helytelenítő pillantást Zoknira, még helytelenítőbben Jonra, majd indítványozta Mr.

Nelsonnak, hogy igyanak valamit.

– Ennyit arról, hogy tökre lazák leszünk – morogta Jon.

– Lazák vagyunk – felelte Gabe. – A szüleim azok, akiknek feldugtak egy-egy karót a seggébe!

– Nem, mintha anya és apa különben lennének – tettem hozzá. – El sem hinnétek, hogy voltak évek, amikor

karácsonyi dalokat énekeltünk készülődés közben. – Jon és Gabe megint összevigyorogtak. – Mi van? – néztem

rájuk.

– Te már megörvendeztettél minket egy dallal, Lace – nevetett Gabe. – Észre sem vetted?

– Nem… ez mikor volt? – értetlenkedtem.

– Amikor össze-vissza futkostál a házban. Idegesnek tűntél, de énekeltél közben.

A számra szorítottam a kezem. Valóban, a fejemben szinte egész nap dúdolgattam, és tényleg hajlamos

vagyok kiereszteni a hangom, ha egyedül vagyok, de hogy ennek fültanúi is voltak…

– Hazudsz! – döntöttem el végül, hogy nem hiszek Gabe-nek, mire Jon átkarolta a derekam és kis csókot

nyomott a számra.

– Szeplős, nem olyan vészes a hangod. Volt már macska, aki hasonlót adott ki, amikor a farkára léptek.

– Tuskó! – húzódtam el sértődötten, mikor mindketten röhögésben törtek ki. Tény, hogy annyira nem jó a

hangom, de azért ez… Na, jó lehet, hogy igazuk van.

Végül inkább felmentem a szobámba a fényképezőgépemért, hogy csináljak egy csomó fotót, és ezúttal

vigyáztam, hogy egyetlen dallam se hagyja el a számat. Borzasztó hang ide vagy oda, szerettem énekelni, és

hiányoztak az éneklős karácsonyok.

– Szeplős! – Kis híján frászt kaptam Jontól.

– Az új hobbid ez az osongatás? – kérdeztem hűvösen, nem fordulva felé.

– Most minek húzod az orrod? – Mögém sétált, és a hátamhoz simulva megcsókolta a nyakam, ennyi elég is

volt a sértődöttségemnek, hogy mintha sosem lett volna, eltűnjön. – Akarod az ajándékodat?

Meglepetten fordultam szembe fele.

– Vettél nekem ajándékot? De hát úgy beszéltük meg, hogy nem adunk semmit, mert…

– Nem vettem – vágott közbe. – Megcsináltattam.

Azzal előhúzta a nyakláncomat a zsebéből, rajta a gyűrűvel, amit olyan régen hozzá vágtam. Már nem is

nagyon akartam emlékezni arra, amikor az történt.

– Felvetted? – ámultam el. – Azt hittem, hogy elveszett.

– A lánc nem bizsu, értékesnek tűnt – mondta tényszerűen.

Elhúztam a szám.

– Azt hittem, azt fogod mondani, hogy azért vetted fel, mert akartad, hogy legyen valami, ami rám emlékeztet.

– Nem akartam arra emlékeztetőt, mennyire rühellsz – morogta, miközben a nyakamba kapcsolta a láncot.

– Én nem is – vágtam rá. – Csak azt hittem, hogy…

– Rohadtul rosszul hitted – nyomta a száját az enyémre, hevesen és forrón megcsókolva, ahogyan vágytam is

rá, mintha csak a fejemből olvasta volna ki, mit szeretnék.

– Én is vettem neked valamit – húzódtam el végül, mielőtt túl messzire megyünk, és elfeledkezünk a

vendégekről odalent. – Nem nagy dolog, de úgyis azt beszéltük meg, hogy nem adunk semmit…

– Amit felesleges volt csinálnunk.

– De ez nem került vagyonokba – legyintettem, és előhalásztam a kis dobozkát az íróasztalom fiókjából. –

Tessék!

Izgatottan figyeltem, ahogyan kinyitja, majd olvasni kezdi a használati utasítást. Meglepettnek tűnt, de nem a

rossz értelemben. Az ajándékom tényleg nem volt nagy dolog, egy kulcstartó volt, amire feltöltöttem egy csomó

képet, amit csináltam Hannáról meg az anyukájáról és kettőnkről is akadt, amit még Kenzie csinált a mobiljával.

– Még soha nem kaptam hasonlót – ismerte el Jon, miközben előhalászta a kulcscsomóját a zsebéből, és

ráakasztotta az ajándékot. – Majdnem bűntudatom van, amiért én csak azt adtam – pillantott a nyakamba.

– Dehogy, ez tökéletes – kaptam a gyűrűhöz. – Ez pontosan az, ami…

Elakadt a lélegzetem, amikor megfogtam a gyűrűt, és rájöttem, hogy valami nem stimmel vele. Nem is az én

gyűrűm volt az. Jon úgy nézett rám, mintha sosem szórakozott volna ilyen jót, még el is vigyorodott, amikor

megpróbáltam ránézni a gyűrűre, de nem ment, mert ahhoz túl rövid volt, így türelmetlenül próbáltam

kikapcsolni.

– Ahhoz képest, hogy milyen okos vagy, néha baromira bamba tudsz lenni, Szeplős! – mormolta, mintha

tényleg nem értené, miért nem vettem észre, hogy kicserélte a gyűrűket.

Pedig én inkább azon voltam megdöbbenve, miért nem vettem észre, milyen barátom van. Talán soha többet

nem húzom ki belőle, hogy szeret, és nagyon fontos vagyok neki, de igaz a mondás, hogy a tettek többet érnek a

hülye szavaknál. Lehet, hogy Jon nem tökéletes, sőt biztos, hogy nem az, de tényleg szeretett engem, és emiatt

dacára az elkövetkezendő vacsorának, ez az idei évek óta az egyik legjobb karácsonynak ígérkezett.

A~Sz~S~E

Ahogy gondoltam is, a vacsora kezdett átmenni katasztrófába, pedig olyan jól indult. Anya és nagyi Stuart

nyakába borultak, amikor megérkezett, aztán apa pedig millió kérdést tett fel azzal kapcsolatban, hogyan élnek

és mi újság velük mostanában, de az egész nem volt az a könnyes, családi összeborulás, amire számítottam.

– Mire számítottál? – morogta a fülembe Jon, aki a maga részéről igyekezett eljátszani a tökéletes neveltetésű

úriembert, amire ugyan nem kértem meg, de jól esett, hogy ezt csinálja értem. – Ez nem valami szappanopera, az

őseid legalább próbálkoznak.

Nelsonék jelenléte nem segített, olyan érzésem volt, mintha Stuart és May csupán távoli rokonok vagy

hasonlók lennének, nem pedig a testvérem és a mennyasszonya. A társalgás a következő témákra korlátozódott:

időjárás, a városi közlekedés borzalmas állapota, az asztalra kerülő ételek minősége és a barkácsboltunk

nehézségei.

Az első súrlódások akkor kezdődtek, amikor May unalmában szóba elegyedett Gabe-bel, legjobb barátom meg

gyanús vigyorral kezdett mesélni magáról, aztán előhalászta a mobilját, és képeket kezdett el mutogatni, kétség

kívül Jesse-ről. Az a vigyor mindent elárult, és sajnos nem csak nekem, Mr. Nelson fél szemét a fián tartotta,

majd gúnyosan felhorkant, amikor May kuncogni kezdett valamin, amit Gabe mondott. Stuart felfigyelt Mr.

Nelson nem éppen barátságos megnyilvánulására, és elfordulva anyától, Gabe-hez fordult.

– És hogy vagy mostanában, Gabe? – kérdezte tőle barátságosan.

– Lace biztosan mondta a legújabb híreket. – Tényleg elmondtam mindent, Stuart biccentett is.

– Épp ezért kérdezem.

Mrs. Nelson mindenkire frászt hozva hangosan ecsetelni kezdte a marhasült puhaságát és szaftosságát, aztán

anyát meg nagyit dicsérte égre-földre. Apa és Mr. Nelson követték a példáját Jon pedig beleröhögött a kajába,

majd gyorsan elfojtva a kényszerét, ivott egy korty narancslevet.

A szó valahogy Luckyra terelődött, akitől Mr. Nelson megkérdezte, mikor kezdi újra az edzéseket. Ez egy

gonosz téma volt, anya rávágta, hogy soha, apa hallgatott, Lucky pedig bátran megvonta a vállát.

– Tavasszal. Ki akarom lapítani azt a seggfejet, amelyik eltörte a karomat – mondta dacosan.

Anya meglepetten ránézett, apa enyhén elmosolyodott, Gabe pedig felnevetett.

– Ha van kedved, később gyakorolhatunk egy kicsit, hogy formában legyél.

Mr. Nelson megint horkantott, amitől Gabe-nek megrezzent az arca, majd éles pillantást vetett az apjára. Rám

nézett, aztán újra vissza az apjára. Már a rám vetett tekintetéből tudtam, hogy bátorságot akar meríteni a

visszavágáshoz, és ez nem ígérkezett jónak.

– Annak, hogy meleg vagyok, semmi köze a sportteljesítményemhez, apa! – mondta végül gúnyosan.

– De köze van minden máshoz!

– Mégis mi a franchoz? – kiabálta Gabe. – Miért tartasz kevesebbnek, ha egy fiút szeretek és nem egy lányt?

– Mert természetellenes és undorító, amit művelsz! – ordította Mr. Nelson megfagyasztva az összes

vacsoravendéget. Gabe olyan arcot vágott, mintha nem tudná eldönteni, hogy sírjon-e vagy egyszerűen hányja le

az apját. Az utóbbin én is vacciláltam.

– Anya ismer egy csomó pszichológust – szólaltam meg magamra vonva a figyelmet. – Talán beszélgethetne

eggyel a homofóbiájáról, Mr. Nelson.

– Te csak hallgass! – förmedt rám. – Te voltál, aki felbátorította!

– Ne beszéljen így vele! – mordult fel Jon megfogva a kezem.

– Ne rontsuk el veszekedéssel ezt az ünnepet – kérte May a maga csendes módján. Stuart rámosolygott, és

puszit nyomott az arcára, én pedig lenyeltem egy csomó dühömet.

Ahogy Gabe-re néztem, láttam, hogy ő is ezt teszi. Nagyi végül megmentette a helyzetet egy új témával,

vagyis, hogy milyen Stuart munkahelye, és hogy kapta meg az állását. Lucky közben halkan megbeszélte Gabe-

bel, hogy edzhetnének a téli szünetben is. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen erősen visszatartjuk a robbanást, mert

abban biztos voltam, ha nem igyekezne mindenki fenntartani a békét, az egész egy tányérokat a földhöz vágós,

hatalmas ordítozássá nőné ki magát. És nagyjából mindenki tudna kiabálni valakivel.

Jon nem engedett el, inkább fél kézzel evett, hogy két ujjával simogathassa a csuklómat, ami lenyugtatott.

Szerintem nem csoda, hogy ezek után senki nem érezte túl karácsonyiasan magát, mégis egész jól haladtunk

egészen a desszertig, amikor nagyi a tanulmányi eredményeimről kezdett kérdezni, aztán arról, megfogadom-e a

tanácsát, miszerint menjek orvosnak. Mielőtt válaszolhattam volna Stuart hitetlenkedve felnevetett.

– Azzal a tehetséggel, ami neki van?

– Még nem döntöttem el véglegesen, hogy hová jelentkezem – mondtam gyorsan, de már megtörtént a baj.

A szüleim és nagyi értetlenül néztek rám.

– Miféle tehetségről beszélsz? – kérdezte végül anya.

Éreztem, ahogy vörösség önti el az arcom. Csak ne rajtam vesszenek össze! Stuartnak észre kellett volna

vennie, hogy rossz úton tapos, de ő csak dühösnek és még döbbentebbnek tűnt.

– A képeiről, természetesen – nézett anyáról apára. – Úgy néztek ki, mintha nem tudnátok, hogy…

Elakadt a szava, és visszanézett rám. Gyorsan lehajtottam a fejem. Jon megszorította a kezem, én pedig ebből

erőt merítve felnéztem a bátyámra.

– Ez csak hobbi nekem, Stuart. Fényképezésből nem lehet megélni, én nem…

– Értem – vágott közbe Stuart hidegen. – Ebben a családban még mindig nem lehet azt csinálni, amit igazán

szeretnél.

– De én nem…

– Ha ez azt jelenti, hogy olyasmit tenni, amivel tönkreteszi minden esélyét valami normális állásra, akkor

igazad van! – vágta rá apa. – Lacey okosabb annál, hogy ilyen őrültségek miatt…

– Laceynek adottsága van hozzá! – Stuart felpattant az asztaltól. – Nem hiszem el, hogy még csak észre sem

vettétek. Anya, komolyan? – nézett anyára, aki nem válaszolt.

Stuart szintén szó nélkül ment fel az emeletre. A képzeletemben már láttam is, ahogy fogja a csomagjaikat, és

nem törődve azzal, hogy Szenteste van, elmegy és megint csak újabb öt év múlva jön vissza. Mindez az én

hibámból. Már megint.

Bocsánatkérő pillantást vetettem Mayre, de ő kedvesen nézett vissza rám.

– Beszélek vele, elnézést! – Azzal ő is felállt, hogy a bátyám után menjen.

– Lace tényleg nagyon jó – szólalt meg Gabe, ahogy May eltűnt.

– Ezért is csináltatja vele az iskola az összes munkát, amit egyébként profi fotósra bíznának – tette hozzá Jon.

Meglepetten néztem rá. Megint annyira elcsodálkoztam a kedvességén, hogy még a zavaromról is elfeledkeztem.

Vajon komolyan azt gondolja, hogy tehetséges vagyok, vagy csak… De várjunk csak, Jon nem szokott

hazudozni ilyen dolgokban, a hangomról is megmondta, hogy macskanyávogás.

– Történhetne rosszabb is, Mr. Fowler – gunyoroskodott Gabe. – Lacey lehetne leszbikus. Örüljön, hogy csak

fényképezni szeretne.

– Inkább fogd be a szád! – mordult rá Mr. Nelson.

Mivel én nagyon erősen akartam témát váltani, ide-oda nézelődtem keresve valamit, ami megéri a szót, és a

sarokban pihenő Zoknire esett a pillantásom. Megkönnyebbülésemben, hogy a kutya biztosan jó téma lesz, ami

nem fullad újabb veszekedésbe, véletlenül kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Képzeljétek, Jon véletlenül leszúrta a legjobb barátját egy csavarhúzóval.

A~Sz~S~E

Másnap reggel még mindenki a házban tartózkodott, akinek ott volt a helye, ami azt jelentette, hogy Stuarték

sem mentek el, anya megkapta a hálószobát, Lucky a régi szobáját, apa pedig a kanapén maradt. Jon, Nelsonék

és nagyi hazamentek, miután Stuart előkerült két becsomagolt könyvvel, ami mint kiderült apa és anya

karácsonyi ajándéka lett volna, ha Stuart nem kapja fel a vizet, és nem vágja hozzájuk már vacsora közben. Egy

album volt tele a képekkel. Az én képeimmel. Stuart és May azt gondolták, hogy gyönyörű ajándék lenne a

szüleimnek, akik nyilván nagyon büszkék rám – és el kell ismernem, az az album nem volt semmi, még én is

meglepődtem, hogy azokat a képeket mind én csináltam, ráadásul évszámok voltak mellettük, és néhány mellett

fel volt tűntetve, milyen kisebb pályázatot nyertem velük –, ehelyett most jó bizonyíték lett belőle arra, hogy

tényleg nem vagyok kétbalkezes. Mármint állítólag nem számít, hogy csak minden kétszázadik fotóm sikerül jól.

Anya és apa végighallgatták Stuartot és Mayt – akinek volt valami fotós ismerőse, aki állítólag nagyon jól

keres –, aztán mondhatni egyetértettek abban, hogy még beszélünk a dologról. Mivel még Jon is megúszta a

csavarhúzós megjegyzésemet, nem volt okom túl sokat panaszkodni, bár Gabe miatt aggódtam egy darabig, de

aztán otthonról írt egy üzenetet, hogy túlélte a szülei kioktatását arról, milyen botrányosan viselkedett nálunk.

Így végül is nem lett semmi rosszabb, mint a vacsora előtt volt, tehát egy kis optimizmussal sikerként is

elkönyvelhettem a napot, ezért következő reggel azt gondoltam, semmi nem lesz, ami a kedvem szegi majd.

Hamar rájöttem, hogy hülyeség volt ilyesmiről álmodozni. Ajándékbontással kezdtünk, ami kábé olyan

szánalmasra sikerült, mint abban a Jóbarátok részben, amikor Joey és Chandler a benzinkúton vásárolnak be a

csapatnak, aztán megreggeliztünk, de a hangulat fagyosabb volt, mint hittem volna, mintha az éjjel eltűnt volna

minden, amit elértünk tegnap.

Végül is felhívtam Gabe-et, majd Kenzie-t, hogy boldog karácsonyt kívánjak nekik. Gabe jókedvű volt, mert

Jesse küldött neki egy édes e-mailt, Kenzie pedig kirobbanóan boldog tűnt, mert gyakorlatilag semmi problémája

nem volt azóta, hogy Todd és ő összejöttek. A szülei egy kis hiszti hatására könnyedén megfeledkeztek Todd

rakparti mivoltáról, így tényleg már-már túlzottan tökéletesen teltek a napjai. Mindenesetre azt nem átallotta

megígértetni velem, hogy igazából is összeismertetem Stuarttal, mert mindenképpen látni akarta, hogy milyen

hatással van rá a bátyám.

– Nem hiszem, hogy újra bele fogok szeretni – hadarta lelkesen. – Viszont mindenképpen látnom kell. Tudod,

hogy olyan ő nekem, mint egy álom?

– Igen? Csak Todd meg ne tudja.

– Lacey, ne legyél rosszindulatú! Tudod, hogy nem vagyok olyan, aki a barátja háta mögött flörtölne. Amúgy

is tudni akarom, hogy emlékszik-e rám.

Nem akartam megmondani, hogy mikor ugyanezt kérdeztem Stuarttól, ő azt felelte, az életben nem tudna

elfelejteni egy olyan zaklatót, mint amilyen a barátnőm volt öt éve, így inkább csak megígértem, hogy átjöhet,

amikor csak akar. Miután letettük, arra gondoltam, hogy felhívom Jont is, aztán hezitálni kezdtem. Mi van, ha

még alszik vagy épp úton vannak a nagymamájához? Nem akartam zavarni, ugyanakkor a barátnője vagyok,

elvileg sosem zavarom, nem igaz?

Nem, igenis lehetnek olyan helyzetek, amikor zavarná, hogy hívogatom. Romantikus karácsonyi ajándék ide

vagy oda, azért nem fogok ráakaszkodni. Míg ezen töprengtem, megszólalt a mobilom Jon személyre szabott

csengőhangjával.

– Boldog karácsonyt! – vettem fel vidáman. – Épp most gondoltam rád!

– Neked is boldog karácsonyt – mondta nem túl lelkesen.

– Most ébredtél fel, vagy valami baj van? – kérdeztem rá lényegre látóan.

– Nem számít konkrétan bajnak, de nem fogsz örülni – válaszolta.

Ez nem hangzott jól. Máris ezer lehetőség kavargott az agyamban, és igen, mindegyiknek Brooke-hoz volt

köze.

– Igen?

– Most értünk csak haza Brooke-kal – kezdte óvatosan. Már körülmények között értékeltem volna, hogy

igyekszik finoman fogalmazni, de most rá tudtam volna kiabálni, hogy mondja már. – Most itt lakik nálunk.

– Tessék?! – Oké, határozottan hisztérikusan hangzottam, nyilván Jon is hallotta.

– Csak pár napról van szó. Figyelj, Szeplős, nagyon összeveszett az apjával, nem hagyhattam ott, főleg nem

karácsonykor…

– Értem. – Még mindig nem volt az igazi a hangom, de csak arra tudtam gondolni, hogy most Brooke végül is,

hol fog aludni. Jon ágyában? Ő biztos úriemberként a kanapén marad. – De akkor… most nem mentetek el a

nagymamádhoz?

– Anyám nem akar itthon hagyni Brooke-kal – morogta sötéten. – Összevesztünk, mert szerinte nem helyes,

hogy a hátad mögött a volt barátnőmmel költözöm össze. Attól fél, hogy rámászom, amint kiteszi a lábát.

Vagy Brooke mászik őrá.

– Átmegyek – döntöttem el.

– Nem kell, mondom, hogy semmi gond nincsen! – heveskedett. – Rohadtul tudhatnád, hogy csak barátok

vagyunk, a francba is!

– Tudom – szögeztem le. – Csak szerettem volna, ha anyukád is látja, hogy engem nem zavar, hogy Brooke ott

van.

– Ne etess, Lacey!

– Nem örülök – helyesbítettem. – De bízom benned, Jon, és tudom, hogy tényleg nem volt más választásod,

mint odaköltöztetni Brooke-ot. Ha nem akarod, nem megyek át, nem kell bunkón viselkedned velem!

A háttérből éles hangokat hallottam, mintha vitáznának, aztán Jon hangját.

– Jól van, ne csináld te is, Szeplős. Gyere át, és ments meg.

– Micsoda? – kérdeztem meglepetten. Enyhén gúnyos volt, mégis éreztem, hogy komolyan beszél.

– Gyere át – ismételte, ezúttal nem téve hozzá, hogy mentsem meg, amit kicsit zavart, mert szívesen hallottam

volna még egyszer.

– Megyek – leheltem a telefonba. – De, Jon… rám van szükséged, vagy a diplomáciai érzékemre?

– Miért kérdezel olyan baromságokat, amikre úgyis tudod a választ?

Oké, tudom a választ? Persze, hogy szüksége van rám, hiszen én vagyok a szerelme, belőlem merít erőt és

kitartást ahhoz, hogy túlélje a nehéz hétköznapokat. Volt egy olyan érzésem, hogy Jon röhögő görcsöt kapna, ha

ezt közölném vele. Elsősorban arra volt szüksége, hogy megbeszéljem a vitát az anyja és Brooke között, mert ez

viszont nem az ő erőssége.

– Mert pozitív megerősítésre van szükségem – erősködtem. – Jon, karácsony van, és rám itthon is szükség van.

– Jó, akkor maradj otthon, megoldom…

– Nem! Hagyjuk, megyek! Ott leszek negyed órán belül, addig bírd ki!

Zsebre dugtam a telefonom, és belegondoltam, mihez kezdjek most. Az ünnep miatt eleve egész csinosan

öltöztem fel reggel, emiatt nem kell aggódnom, viszont nem készültem Jonékhoz karácsonyra.

– Valami baj van? – kérdezte Stuart, amikor elszáguldottam mellette a konyha irányában.

– Jon exbarátnője odaköltözött hozzájuk, át kell mennem – hadartam.

– Ha akarod, veled megyek és beverem a képét – ajánlotta Stuart szolgálatkészen.

– Nem, ez nem olyan – mosolyogtam rá. – Különben is, azt hittem, hogy kedveled Jont.

– A kedvelem túlzás. Elviselem, amíg boldoggá tesz téged, hugi.

– Boldoggá tesz – ismertem el. Csak ne járna hozzá Brooke, akivel alig tudok, mit kezdeni. Stuart szerintem

leolvasta az arcomról a ki nem mondott gondolatot is.

– Akkor menj, és mutasd meg a csajnak!

Felnevettem, gyorsan visszaléptem, hogy megöleljem, majd berohantam a konyhába összeállítani egy kis

süticsomagot Jonéknak, mégsem állíthattam be üres kézzel karácsony napján. Még megmondtam az udvaron

Zoknival játszadozó öcsémnek, hogy azonnal hívjon, ha itthon valami veszekedés törne ki, aztán elhajtottam

Jonékhoz.

Mivel ebben az időpontban nem sokan tartózkodtak az utcán, nagyon hamar odaértem. Idegesen fogtam a

sütistálcámat és bekopogtattam. Szerencsétlenségemre Brooke nyitott ajtót, mintha máris háztulajdonosnak

képzelné magát.

– Á, csak te vagy az? – kérdezte vidám mosollyal. – Hogy van a kezed?

– Boldog karácsonyt! – válaszoltam egy, az övéhez hasonló mosollyal, miközben vártam, hogy ellépjen az

ajtóból. Észrevettem, hogy van egy zúzódás az arcán, ami megadta a választ a kérdésemre, miért is hozta el őt

Jon. – Beengednél?

– Jon nincs itthon – felelte.

– Nem baj, megvárom – türelmetlenkedtem, mire végre beengedett.

Még nagyobb pechemre Jon anyukája sem volt otthon, csak Hanna és Brooke. Utóbbi tájékoztatott, hogy

Jonék elmentek a közeli éjjel-nappaliba, egy kis bevásárlást intézni. Képzeltem, hogy mi van otthon, amikor

Jonék úgy tervezték csak holnapután jönnek vissza a nagymamától.

Hanna egyáltalán nem szólt hozzám, de kiszúrta a sütis tálat, amit jó alapnak éreztem arra, hogy beszélgetésbe

elegyedjünk. A konyhájukban fogtam egy nagyobb tányért, és tettem ki mindenféléből, amit hoztam, majd

bevittem a tévé elé, amit mindketten néztek. Bár Brooke ártatlan képet vágott, Hanna úgy mosolygott, mintha

amíg kint lettem volna, gonosz dolgokat mondtak volna rólam. Tisztára olyan hangulatom volt, mint mikor a

suliban szándékosan nem vettem észre ezeket a nyilvánvaló jeleket.

– Hoztam sütit – mosolyogtam végül, és a tányérra böktem.

Hanna kérdő pillantást vetett Brooke-ra, aki előrehajolt, hogy megszemlélje a süteményeket.

– Nagy buli lehetett – mondta gúnyosan, majd hátradőlt.

– Sokan voltunk – bólintottam. – És kicsit sok kaja maradt. Vegyél nyugodtan! – néztem Hannára, akiről lerítt,

hogy tetszenek neki a rénszarvasfej-figurák. Azokat pont Lucky segített megcsinálni még két napja, és tök jól

néztek ki, az agancsuk csokiba volt mártva a szemük meg az orruk cukordrazséból volt.

Hanna elmart egyet, majd leharapta a fél agancsát. Mosolyogva néztem, amíg ki nem köpte a tenyerébe, és

olyan arcot nem kezdett vágni, mintha még életében nem evett volna olyan rossz dolgot, mint az a gyömbéres

szarvas.

– Fúj, mi van ebben? – kérdezte gúnyosan. – Tök szar!

Észrevettem a pillantást, amit Brooke-ra vetett. Várta, hogy mit szól az előadásához.

– Hanna, vigyázz a szádra! – feddte meg, de közben aljasul mosolygott a vörösödő arcomon.

Ennyit arról, hogy Hanna meg fog kedvelni. Határozottan Brooke oldalán állt, neki akart megfelelni, nyilván

azért csinálta, hogy megmutassa ezt. Persze Brooke-ot már elég ideje ismerheti, velem meg alig párszor

találkozott… hiába is próbáltam mentséget keresni neki, nagyon rosszul esett a gonoszsága.

Összeszorított szájjal meredtem magam elé, remélve, hogy nem látszik rajtam, hogy mindjárt elbőgöm

magam. Nem elég, hogy a pasim összeköltözik a borzalmas exével, még a kishúga is inkább neki szurkol!

Mekkora igazságtalanság!

Hanna elvett egy zsebkendőt a közeli kisasztalról, és beletörölte az összeköpködött kezét, majd a süteményt is

félretette. Undokul arra gondoltam, már biztos bánja, hogy ezt eljátszotta, mert most nem ehet a sütiből.

– És mit kaptál karácsonyra? – kérdeztem végül tőle erőt véve magamon.

– Semmi érdekeset – felelte rám sem nézve.

– És te? – Brooke újabb mosolyt küldött felém. Szerintem érezte, milyen fölényben van most velem szemben.

– Biztos megkaptál mindent, amit csak kértél.

Erős kísértést éreztem rá, hogy visszavágjak a gyűrűmmel, amit Jontól kaptam, de az túl mély ütés lett volna

neki, így inkább csak vállat vontam.

– Egy csomó vásárlási utalványt kaptam – kezdtem, mire Hanna ciccegett, és felkapva a távirányítót, teljesen

felhangosította a tévét, közben úgy nézett rám, mintha én lennék a hibás, amiért nem hallja.

Szerencsére Jonék épp ekkor értek vissza.

– Szia, Lacey! – mosolygott rám Jon anyukája, aki a fia előtt lépett be, majd rögtön fordult is Hanna felé. – Az

utcán lehet hallani, hogy üvölt a tévé.

– Boldog karácsonyt! – feleltem vidámságot tettetve, és felugrottam, hogy elvegyem Jontól a két papírzacskó

egyikét, amit cipelt.

– Mert volt valaki, aki egész végig pofázott, és nem hallottam semmit – közölte Hanna elégedetten.

Egyértelmű volt, hogy rám gondolt, ahogy az is, hogy ezzel elárulta magáról, mennyire modortalanul

viselkedett velem. Jon kérdőn nézett rám, amikor hozzáléptem, de azért átadta a zacskót, majd el is kapott egy

csókra.

– Mi a helyzet? – kérdezte halkan.

– Semmi – vontam vállat. Láttam rajta, hogy tudja, mégiscsak volt valami, de legalább nem erősködött

megtudni, mi az.

– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ideérsz – mondta helyette.

Most, hogy végre itt voltak, egyből jobb lett a helyzet. Jon anyukája nem győzött hálálkodni a sütikért, majd

dicsérni őket, mennyire finomak, amit Hanna és Brooke további gúnyos összenézésekkel jutalmaztak, mégis már

legalább nem voltam egyedül ellenük. Sikerült meggyőznöm Jon anyukáját, hogy menjenek el nyugodtan a

nagymamához, Jon tökre jól ellesz Brooke-kal, azonban azt már nem vállalták, hogy napokra mennek el. Bár

tiltakoztam, belül örültem neki, hogy estére itthon lesznek, mert mégiscsak durva lett volna, ha Brooke Jonnal

kettesben tölti az éjjelt. Végül Jon anyukája és Hanna elmentek, így csak hárman maradtunk.

Brooke továbbra is a tévét nézte, Jon pedig a szobájában pakolászott, hogy legyen hely Brooke cuccainak. Én

csak álltam az ajtóban, és őt néztem.

– Szóval te a kanapén alszol majd? – kérdeztem közömbösséget erőltetve a hangomban.

– Ja – hagyta rám.

– Az biztos nem lesz túl kényelmes – jegyeztem meg.

– Nem.

– Nem is biztos, hogy fogsz tudni aludni rajta – folytattam, mire rám nézett.

– Nem fogok bemászni mellé az ágyba, ha ezen aggódsz – mondta élesen.

– Tudom – csattantam fel. – Mondtam, hogy bízom benned, nem?

– Akkor meg mit akarsz?!

Válasz nélkül fordultam meg, hogy inkább Brooke-kal osszam meg a társaságomat, mint vele. Igazat

mondtam, bíztam Jonban, de ez nem jelentette, hogy bízom Brooke-ban is. Egyre jobban látszott az arcán az a

folt, és nekem meg csak az járt az eszemben, milyen szánalmas a helyzete, és mennyire könnyű lenne Jonnak

annyira megsajnálni, hogy vissza is fogadja. Persze Jon engem szeret, de akkor is, hogy várhatja el, hogy egy

kicsikét se aggódjak? Ez egyáltalán nem egy normális helyzet!

Míg ezen tűnődtem, Brooke engem nézegetett.

– Meddig maradsz? – kérdezte megint úgy, mintha évek óta lakna itt, pedig nem volt más, mint egy hülye

vendég. Karácsony után az első dolgom az lesz, hogy keressek neki egy rohadt szobát!

– Miért, csak nem zavarlak? – kérdeztem vissza.

– Dehogy, csak gondoltam, otthon nagyon várhatnak. Nem valami testvéred jött látogatóba, akit évek óta nem

láttál?

Nem kérdeztem meg, hogy ezt honnan tudja, biztos a hosszú éjszaka alatt megbeszélte Jonnal. Ahogy biztos

egy csomó mást is megbeszéltek.

– Nemsokára megyek – hagytam rá legyőzötten. Mi a francot tehetnék? Nem ülhetek egész nap a nyakukon, a

saját családommal kell lennem, akik ki tudja, mit művelnek otthon. Bár Lucky biztosan hívott volna, ha kitör

valami botrány. Viszont nem várhattam túl sokáig, azzal csak beismerném Brooke előtt, hogy aggódom.

A francokat! Lehet, hogy valamikor sikerül elcsábítani tőlem Jont, de nem ma lesz ez a nap! Felugrottam, és

visszamentem Jonhoz, hogy hevesen megcsókoljam. Nem mondtam semmit, de azt akartam, hogy érezze,

tényleg szeretem, és bízom benne. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, a csók csak még több kétséget ébresztett

bennem, ráadásul semmi jót nem jelentettek a Jonban forrongó szexuális energiák sem, legalábbis jelen

helyzetben, viszont már nem visszakozhattam.

– Akkor majd hívjál, ha kell valami, jó? – húzódtam el, és gyorsan az ajtó felé indultam, mielőtt meggondolom

magam.

A kísértésben hagyni őt tűnt a legrosszabb ötletnek, amit csak el tudtam képzelni, de ha ennyit sem bírunk ki,

akkor az egésznek tényleg nincs értelme, nem igaz?

– Hazamész? – szólt utánam meglepetten.

– Aha – feleltem a vállam felett. – Szia!

Elmormoltam még Brooke-nak is egy sziát, felkaptam a kabátom, aztán végre kint voltam. Már a kocsimba is

sikerült beülnöm, amikor Jon utolért.

– Te vagy az, jól van? – tépte fel az ajtómat, hogy megragadva az állam megcsókoljon. – Nem kell

féltékenynek lenned. Ha elmész, majd bezavarom a szobába aludni.

– Jó – simítottam meg az arcát, azon tűnődve, mit jelent az, hogy „te vagy az”.

– Rohadtul nem számít, hogy mit csinál, még Hanna sem számít, mert te vagy az, vetted?

– Mi vagyok? – csúszott ki a számon, mire rám mosolygott.

– Nagyon jól tudod, Szeplős, ezért mész haza.

Várt egy kicsit a válaszomra, majd megint megcsókolt. Na, jó tényleg tudtam. Benne volt a csókjában, abban,

ahogy hozzám ért, a hangjában, amikor a hülye becenevemet mondta. Az egész életem egy hatalmas,

kibogozhatatlan káosz volt, a szüleimmel, Brooke-kal és ezernyi kisebb problémával, amik nem oldódtak meg

egyetlen pillanat alatt, és talán soha nem is fognak, mégis nehezen lehetett volna tökéletesebb, mert Jonnal

egyszerűen csak… én voltam az.

Epilógus – Amíg el nem felejted

Amikor felébredtem, arra gondoltam, megint egy nyomorult napnak nézek elébe, mindezt azért, hogy végre

elköltözhessek otthonról a nyár végén. Lakótársak leszünk Gabe-bel és Kenzie-vel, amit már alig vártam, ahogy

azt is, hogy kiszabadulhassak erről a szar helyről. Az utóbbi hónapok kész idegroncsot csináltak belőlem.

A vizsgák, a diákönkormányzat, Ric felkészítése bőven kitöltötték az időmet, de ezen felül aggódnom kellett

az itthoni helyzet és persze Jon miatt is. Nem, mintha az utóbbinak lenne értelme, hiszen már szakítottunk

egészen pontosan február tizennegyedikén, ami így a világ legrosszabb Valentin napjává vált. Ennek ellenére

muszáj volt néha beszélnem Jon anyukájával, aki előző este felhívott, hogy Jon nagyon vastag borítékot kapott.

Szerinte vastagabbat a Sajnálattal értesítjük kezdetűeknél. Legszívesebben elrohantam volna hozzájuk, hogy

magam nézzek rá, de nem tehettem, mert Jonnak nincs szüksége rám. Nagyot nézne, ha megjelennék náluk,

követelve, hogy mondja el, mit szándékozik most tenni. Bár nem kellett volna, nagy örömmel töltött el a

gondolat, hogy felvették. Hiába, nehéz egyik napról a másikra nem törődni vele.

Apa már odalent kávézott, amikor lementem. Váltottunk pár szót, aztán már indultam is a suliba. Ilyen volt

minden reggel már elég régóta. Egyszerűen feladtam a szüleimet, már nem volt szükségem rájuk, teljesen

hozzászoktam, hogy idegenekként elmegyünk egymás mellett az üres házban, vagy épp váltunk pár hideg szót.

Persze a válókeresetet még mindig nem adták be, egyik nap anya megkérdezte, hogy szerintem jó ötlet lenne-e,

ha ő és apa házassági tanácsadásra járnának. Majdnem visszakérdeztem, eddig mire várt. Ha így haladnak, egy-

két év alatt el is döntik, mit akarnak az élettől. Még szerencse, hogy Lucky a sarkára állt. Végül új sportot

választott, a lacrosse-t. Nem örültem neki, de tehetségesnek bizonyult benne, és ha ebben lát élvezetet, hát

legyen. Apa sem örült neki, de csak, mert nem értett a lacrosse-hoz, amíg részt nem vett egy-két meccsen, és

meg nem látta, milyen erőszakos egy játék. Akkor vett egy szabálykönyvet, azóta isteníti a játékot. Férfiak, ki

érti őket?

A suliban Gabe, Kenzie és Todd vártak a szekrényemnél pár másik emberrel körülvéve, akik miatt alig fértem

a könyveimhez. Kenzie tündökölt a közfigyelemben, amióta kiderült, hogy ő meg Todd egy pár, és Darcy kicsit

visszavett magából (szerintem bőven megbánta, hogy megcsókolt a karácsonyi bálon, azóta nemhogy

gúnyolódni, még rám néznie sem mert). Most barátnőm volt a legnépszerűbb lány, és ezt ki is akarta használni a

hátralévő pár hétben. Jelenleg bálkirálynőségre hajtott éppen, és amennyire én tudom valószínűleg meg is

választják, nem igazán volt olyan ellenfele, akit esélyesebbnek láttam.

– Lace, hallottad, mi történt? – nyomott egy puszit az arcomra Gabe, ahogy odaférkőztem mellé.

– A rakpartiak megint összefirkálták az asztalokat? – kérdeztem rossz előérzettel.

– Nem…

– Újra betörtek az ülésterembe?! Mondd, hogy nem, azt nem…

– Nem törtek be, hanem…

– Ugye nem verték meg megint a…

– Lace, hagyd már, hogy végigmondjam! – vágott közbe élesen, mire befogtam.

Gabe is elég rossz időkön megy keresztül, amióta Jesse és ő szakítottak, bár az nem olyan szakítás volt, mint

Jon és köztem. Gabe és Jesse csak megbeszélték, hogy nem lesz közük egymáshoz, amíg Gabe el nem költözik

otthonról. Januárban volt egy óriási vita Mr. Nelson és Jesse apja között, ami azzal végződött, hogy Mr. Kendall

majdnem megütötte Mr. Nelsont, és megkérte a fiát, hogy többet ne látogassa meg Gabe-et. Mivel Gabe eleve

csak ritkán jutott el Jesse-ékhez úgy határoztak, hogy beszüntetik a kapcsolatukat a nyárig. Persze a suliban néha

még most is bámulják egymást, mint két elveszett kisgyerek. Elég szomorú, de nekik legalább még van remény.

– Jont és Brooke-ot bevitték a zsaruk tegnap este. Azt mondják, be voltak szívva.

– Hülyeség, Jon nem csinál ilyeneket – vágtam rá. – Amúgy meg nem érdekel, mi van vele, tudod jól.

– Hát, most csinálta – szólalt meg Todd. – Egy csomóan látták, amikor történt.

Vállat vontam, és elindultam valamerre. Nem tudom, miért vagyok ilyen hülye, hogy még mindig érdekel, mi

van vele. Pedig képen tudtam volna törölni, amiért olyan könnyen lemondott rólunk. Persze szeretett engem,

még a szakítás után is láttam párszor úgy nézni rám, de az egész nem ért meg neki annyit, hogy igazán harcoljon

értünk. Egyszerűen hagyta, hogy Brooke átvegye az irányítást az élete felett, és én nem lehettem minden egyes

alkalommal az, aki tűr. A Valentin nap volt az utolsó csepp. Annyira szerettem volna tökéletesre, és az egész egy

hatalmas katasztrófa lett.

Aztán persze némi sírás után rájöttem, hogy van jobb dolgom is, mint Jonra várni. Gőzerővel tanulni kezdtem

a vizsgákra, elkészítettem a portfóliómat és radikálisabb változásokat eszközöltem ki a rakpartiak

beolvasztásához. Todd és én bevontuk a kicsi rakpartiakat. Néhány lányt egész könnyű volt meggyőzni – Kenzie

még abba is belement, hogy Todd bevesse a „vonzerejét”, így lett egy bandányi csajunk, akik közül kettő

bekerült a tanácsba. Ők lesznek az utánpótlásaink jövőre, hogy ne haljon ki az ügyünk, Todd többször is

megeskette a lányokat, hogy nem adják fel az ügyet, akármi is történik. Kicsit féltünk, hogy ezzel

népszerűtlenségbe keverjük őket, de szerencsére semmi atrocitás nem érte egyik lányt sem, továbbra is csakis

Todd és én szívtuk meg, ha valami rosszul alakult. És persze minden rosszul alakult, mert Todd kapcsolata

Kenzie-vel óriási árulásnak számított a szemükben.

– Beszélnem kell veled – Jon hangja már nem olyan hatással volt rám, mint régen. Bár még mindig erős

szívdobogást kaptam tőle, a düh is azonnal elöntött, mint akármikor, amikor hallottam vagy láttam őt. Utáltam

ezt, szerettem volna, ha végre vége van az iskolának, és soha többet nem kell tudomást vennem a létezéséről.

– Húzz sorszámot a többi seggfej mögé, seggfej! – vágtam rá meg sem állva.

– Lacey!

– Nem! – Megálltam, és erőt vettem magamon, hogy amikor ránézek, olyannak tűnjek, aki már rég

továbblépett. Ami igaz is valamilyen szinten. – Nem leszek a barátod, és nem vigyázok se az elkényeztetett

kishúgodra, se az őrült exbarátnődre! Még a legjobb barátod kutyájára sem, Jordan keressen fel, ha akar tőlem

valamit!

Jon úgy nézett rám, mintha soha nem kérte volna tőlem ezeket. Mintha az ígérete ellenére nem teljes egy

hónapig tartott volna, amíg kiköltöztette Brooke-t a hálószobájából. Mintha nem csak hét háznyira lett volna az a

bizonyos szoba, ami végre megfelelt a barátnőjének, hiszen úgy akármikor átsétálhatott hozzá. A

leghihetetlenebb, hogy mindezeket eltűrtem.

– Nem ezt akartam…

– Nem keresek új állást sem neki, elég nehéz lenne olyat találni, ahol valakire nem tudná ráfogni, hogy utálja,

vagy épp megpróbál kikezdeni vele! Nem tudok segíteni, hagyj békén!

Az egész januárom ráment, hogy Brooke-nak állást szerezzek annak ellenére, hogy priusza van a

szerencsétlennek. Egy tolvajt senki nem akar felvenni, én mégis rábeszéltem az embereket, és mi lett a hála?

Brooke egyszer csak nem ment be dolgozni, és rajtam keresték, aztán mire én felhajtottam a csajt, már előállt a

történettel. A főnöknő nagyon lenézően viselkedett vele, ott nem maradhatott. A másik helyen pedig az egyik

kollégája zaklatta szexuálisan. Később kiderült – miután Jon balhét rendezett –, hogy a srác csak randira akarta

hívni. Annál még én is több szexuális zaklatásban részesültem itt a suliban a rakpartiaktól, de persze Brooke

érzékeny lelkét mindentől óvni kellett.

– Csak annyit akarok, hogy magyarázd ezt meg! – csattant fel Jon, és elővett egy vastag borítékot, azt, amiről

az anyukája mesélt nekem.

Szó nélkül vettem el, hogy végre elolvashassam. Gratulálunk! Örömmel tudatom Önnel, hogy a felvételi

bizottság döntése alapján felvételt nyert…

Visszanyomtam a kezébe a borítékot. Felvették! Felvették, felvették! Szerettem volna megölelni és gratulálni.

Szerettem volna ugrálni örömömben, mert akármennyire is elegem volt, nagyon megkönnyebbültem és

valósággal boldog voltam miatta. Csakhogy Jon csak nézett rám, és úgy láttam, nem örül.

– Mi ez? – kérdezte. – Én nem jelentkeztem.

Ja, hogy az. Megvontam vállat.

– Csak kisegítettem anyukádat, semmi több – felelem tárgyilagosan. Nem válaszolt, így úgy láttam eleget

csevegtünk. Megfordultam, hogy mihamarabb elhúzzak a fenébe, de nem bírtam megállni, hogy vissza ne

szóljak. – Az a levél volt az álma, tudod? Nem kéne akkora baromnak lenned, hogy azt is elcseszed!

Azt hittem, hogy szó nélkül hagyja, de halkan csak ennyit mondott.

– Megtaláltam a tortát.

Olyan volt, mintha szíven szúrt volna a mocsok! Dühösen elviharzottam. Legalább annyira utáltam Jon

Spencert, mint amennyire szerettem. Mérhetetlenül!

A~Sz~S~E

Néha képtelen vagyok elhinni, hogy önként vállaltam ezeket a dolgokat, amik most megkeserítik az életem.

Mint például ebédidőben kimenni a rakpartiakhoz közvélemény kutatást tartani. Ma úgy döntöttünk, hogy kint

ebédelünk, így Kenzie, Todd, Ric és Gabe is ott volt, hogy támogassanak, amikor legszívesebben a hajamat

tépném ki az idegtől. Mert egy olyan szalagavatót kell megszerveznünk, ahová a rakpartiak is szívesen eljönnek,

csakhogy minden, ami jó a körzeti diákoknak, az rossz a rakpartiaknak. Például a Városháza fogadóterme, amit

némi közbenjárás után sikerült hihetetlenül jó áron megszerezni, viszont az túl puccos a rakpartiaknak, úgy vélik,

nem éri meg a jegyek árát, ami így csak húsz százalékkal drágább, mint egyébként. Ami mondjuk, két csomag

cigi ára lenne, nem pedig fél havi keresetük, de úgy tesznek, mintha én akarnám kizsákmányolni őket.

– Akkor otthon maradtok! – vesztettem el a türelmet. – Legalább nem lesz akkora tömeg és több hely jut

táncolni a kedvenc együttesetek zenéjére, hülye akadékoskodó idióták!

Csúnya dolgokat kiabáltak utánam, amikor leültem Gabe mellé, de nem kötöttek belém. Már ismertem

valamennyire őket, tudtam, hogy nem kell tartanom tőlük. Legalábbis általában. Eddig még senki nem vert meg.

– Lace, képtelen vagyok megszokni, hogy mostanában ennyit üvöltözöl – jegyezte meg Gabe.

– Nekem tetszik – vágta rá Todd. – Szerintem egy börtönőrre emlékezteted őket, a kisebbek már attól frászt

kapnak, ha közeledsz.

– Rohadtul vicces! – mormoltam, miközben elővettem a kajámat. Kenzie, aki épp arról tartott kiselőadást

Ricnek, hogy milyen menő lesz, hogy egy meleg barátjával költözik össze, most elhallgatott és rám nézett.

– Mi történt? Kiakasztott a Jonos pletyka?

– Nem, az akasztott ki, hogy egy hülye barom! Felvették és számon kérte rajtam. – A tortát nem említettem.

Igazából még senkinek nem mondtam el, hogy mi történt, de azt hiszem nem is fogom. Túlságosan felzaklatott a

dolog, még rágondolni is utáltam.

– Láttam őt meg Brooke-ot, ahogy…

– Nem érdekel, Ric! – csattantam fel élesen. – Ezerszer megmondtam, hogy nem érdekel, mit láttál, miért nem

fogod fel?!

– Veszekedtek – fejezte be csakazértis. Teljesen kiakasztott, hogy mostanában kedves velem. Még amikor

együtt tanulunk azt is barátságos légkörben tesszük. Ki érti ezt?

– És akkor mi van?! – kérdeztem.

Persze semmi, egy hónapnyi reménykedés után feladtam mindent. Brooke-tól nem lehet megszabadulni, mert

igazából Jon sem akarja elengedni. Ha szerencséje van a csajnak, Jon feleségül veszi a nyáron, aztán egész

életükben ott ragadnak egymás mellett. Ha nekem lesz szerencsém, akkor elhúzok innen, mielőtt újabb pletykát

hallok róluk. Épp elég volt az, amit el kellett viselnem a többiektől.

A délutáni tanácsülésen észrevettem, hogy senki nem szól hozzám. Még csak rám sem mertek nézni, tehát

igaza volt Toddnak, kész szörnyeteg lett belőlem. Börtönőr, aki mindenkit leordít. Kiállhatatlan banya, akit senki

nem mer randira hívni. A legmegalázóbb a helyzetemben nem az volt, hogy Jon jóformán kidobott Brooke-ért,

hanem, hogy senki nem hívott el sehová azóta. Nem voltam a bemelegítő, pasikkal sem hozhattak már hírbe,

mégis az a tény, hogy Jon Spencer barátnője voltam, randiképtelenné tett a srácok szemében. Még a

szalagavatóra sem hívtak el, ami azt jelenti, hogy nem is fogok elmenni. Azért ez mégsem a karácsonyi bál,

ahová egyedül is mehettem volna, a szalagavató más. Én pedig valószínűleg Lucky nyakán fogom eltölteni.

Egykedvűen néztem, ahogy Todd írogat mellettem – ha nincs olyan rossz kedvem, valószínűleg

elcsodálkozom rajta, mióta csinál ilyeneket –, és arra gondoltam, hogy igent fogok mondani a legközelebbi

srácnak, aki randit kér tőlem, akárki is legyen az. Túl kevés szórakozásban volt részem mostanában, sőt még

Jonnal is összesen négy randink volt. Igen, az egész kapcsolatunk alatt! Mert az igazán nem randi, hogy átjön

filmet nézni aztán meg szexelünk. Esetleg nálunk vacsorázunk, és utána jön a szex.

Nem értettem az egészet, Todd egy hamisítatlan rakparti, mégis egy csomó jó helyre elvitte Kenzie-t már az

első közös hetükön karácsony után. Ami azt jelenti, hogy egy hét alatt behoztak minket Jonnal. És én még ezt is

elviseltem egészen februárig!

– Nem mondasz semmit? – bökött oldalba Todd, mire felszisszentem, és dörzsölni kezdtem a helyet, ahol

megbökött.

– Miről? – néztem körbe. Mindenki engem nézett. Úgy látszik a nagy gondolkodásban lemaradtam valamiről.

Todd egy pipát firkantott a papírjára, mire gyorsan bólintottam.

– De, jó, persze beleegyezem.

Ezzel vége volt az ülésnek. A két rakparti lány odagyűlt hozzánk, mire Todd nagy hangon beszélni kezdett

hozzájuk, mintha kettőnk közül ő lenne a főnök. Ráhagytam, mert most olyan lelkes volt, mint a legelejétől

kezdve kellett volna lennie. Ilyen mentalitással bármit el tudtunk volna érni, most év végén már csak remélni

tudtam, hogy a lányok emlékezni fognak Todd szenvedélyes megnyilvánulásaira.

Amikor elindultunk kifelé a suliból, Todd belém karolt.

– Nem jössz el megint velem a bulira? – kérdezte.

– Milyen bulira?

– A szalagavatóra.

– Nagyon vicces! Azelőtt vagy azután, hogy Kenzie kicsinált?

– Ő mondta, hogy hívjalak el. Gondoltam, legalább mindkét karomra jut majd csaj.

Máskor nevettem volna, de most összeszurkolt a torkom.

– Ennyire szánalmas vagyok? – Todd rémülten nézett rám, amit nem csodáltam, mert hirtelen könnyek szöktek

a szemembe.

– A francba, nehogy elbőgd magad! Nincs itt senki, hogy megvigasztaljon!

– Te itt vagy – szipogtam. Todd felnevetett, ha lehet még kétségbeesettebben, mint ahogyan rám pislogott. –

Nyugi, nem fogok zokogni.

– Ne is, mert mocsok Spencer ott áll a kijáratnál.

Hitetlenkedve néztem tovább az orromnál, és valóban, Jon ott állt, és minket nézett, ahogy közeledünk. Mi a

fene? Máskor napokig még csak látnom sem kellett, most meg mindenhol ott van.

– Akarod, hogy úgy csináljam, mintha nagyon bejönnél nekem? – kérdezte Todd, és a kezét a karomról a

derekamra csúsztatta.

– A legjobb barátnőmmel jársz! – sziszegtem, mire elvette a kezét.

– Ja, tényleg. Baromira hülyén venné ki magát.

Önkéntelenül is rámosolyogtam Toddra, mert ez elég aranyosan hangzott. Hihetetlennek tűnt, hogy még most

is képes rácsodálkozni arra, hogy Kenzie-vel jár. És sosem nevezi őt Barbie-nak, holott rá illene leginkább a

jelző. Egyszer hallottam, hogy édesemnek hívta, csak úgy gúny nélkül. Azt hiszem, Stuart és May után Kenzie

és Todd a kedvenc szerelmes párom.

Jon egy pillanatra sem vette le rólunk a szemét. Amikor elmentünk mellette, vetettem rá egy csúnya tekintetet

– csak véletlenül persze, tökre nehéz figyelmen kívül hagyni valakit, aki ennyire erős érzelmeket vált ki az

ember lányából –, mire kinyitotta a száját, én pedig magamat átkoztam. A francba, lehet, hogy nem szólalt volna

meg, ha nem nézek rá!

– Nem beszélhetnénk egy kicsit? – Ez elég nagy fejlődésnek számította a beszélnem kell veled után, de nem

sok hatása volt.

– Nem. Ha elfelejtetted volna, már beszéltünk!

– De…

– Figyelj! – Todd már kilépett a suliból, így egyedül maradtam bent Jonnal. Jobb is, úgy sem akartam, hogy

fültanúi legyenek annak, hogyan ordítom le az expasim fejét. – Ha nem akarsz egyetemre menni, akkor írj egy

levelet, hogy megházasodsz, vagy mit tudom én, nem nagy szám! Egyébként meg hagyj békén, rohadtul elegem

van belőle, hogy utánam járkálsz!

– Sajnálom! – Ez meglepő volt. A büszke Jon Spencer sajnál valamit.

– Nem gáz, csak többet ne forduljon elő! – vágtam rá végül, és elfordultam, hogy kilépjek a friss levegőre. El

kellett tüntetnem ezt a hülye szagot az orromból. Egészen felkavarta a gyomromat, és sajnos nem a rossz

értelemben.

– Nem azt, hanem a tortát és a Valentin napot. – Kedvem lett volna a képébe röhögni, amiért eddig tartott,

amíg ezt kimondta. Hónapok teltek el! Mivel elég dühös voltam, és nem akartam jelenetet, nem álltam meg.

Annyira továbbléptem, hogy csak na! – Ne csináld, hagyd, hogy…

Becsukódott mögöttem az ajtó, ami elnyomta a hangját. Szerencsére. Úgysem tudott volna olyat mondani, ami

érdekelt volna.

Todd a kocsimnál várt, mert ma én vittem munkába. A barkácsüzletünkben dolgozott, most, mint árufeltöltő és

mindenes. Apa egész megkedvelte, így némi rábeszélés után beleegyezett, hogy Todd maradhat amolyan épp-

azt-csinálja-amit-kell munkatársként. Todd még szerette is a munkát, lévén, hogy ugyanezért a pénzért a

rakparton sokkal többet kellene robotolnia, apa viszont nem fizetett annyit, mintha egy teljes munkaidős

alkalmazottat vett volna fel. Mindenki jól járt.

Todd nem mondott semmit, amíg ki nem szállt a kocsimból, ami nem volt túl jó, mert hagyott rá lehetőséget,

hogy Jonra gondoljak. Végül is nagy nehezen áttértem a mit csináljak otthon témára, amikor Todd előjött a bölcs

tanácsával.

– Ne hagyd, hogy az a barom Spencer elrontsa a napodat! – és barátságosan megütögette a vállam, mielőtt

távozott.

Tehát ott tartottam, hogy megint rá gondoltam. Az járt az eszembe, hogyan találta meg a tortát. És mikor? Egy

szív alakú Valentin napi csokitortáról van szó. Nem sikerült nagyra, épp akkorára, amit ketten meg tudtunk volna

enni. A torta alatt pedig jegyek lapultak a koncertre, amire elmentünk volna másnap este. A borítékban még volt

egy szerelmes levél is, egy idióta üzenet, amit azért írtam, mert előtte épp azon viccelődtünk, hogy Jon még

sosem kapott szerelmeslevelet. Azt hittem, hogy jól fog sikerülni az egész, ehelyett eltűnt Jonék hűtőjéből a

tortám a jegyekkel és a levelemmel együtt.

Én Rickel voltam a délután, Jon pedig a rakparton, hiszen már a hónap elején újra kapott munkát. Mire

visszaértem Jonhoz, hogy kicsit feldíszítsem a szobáját, nem volt a hűtőben a tortám. Hanna és Brooke viszont

ott voltak hét házzal arrébb. Szóval dühös lettem, és kérdőre vontam őket, de állították, hogy nem tudnak

semmit, így még feldúltabban mentem vissza Jonékhoz, hogy amint hazaér, közöljem vele, nem csinálom ezt

tovább. Hanna volt, aki előbb hazaért – a kis görcs külön hobbivá fejlesztette a szívatásomat, ragasztót öntött a

kocsimba az ülésekre, valamivel összekarcolta a kölcsönadott DVD-imet, még a mobilom is el akarta csórni, de

arra odafigyeltem, és sikerült megakadályoznom –, és veszekedni kezdtünk. Tudom, gyerekes összeveszni egy

nyolcévessel, de olyasmiket vágott a fejemhez, amiket Brooke-tól hallhatott, amikről fogalma sem lehetett. Mire

én olyasmivel vágtam vissza, hogy mit tesz Brooke Jonnal, erre meg bőgni kezdett. Ekkor jött haza Jon, és frászt

kapott, miért sír a tökös kishúga, aki egyébként nem szokott, hamar kiderült, miket mondtam, így én jöttem ki a

legrosszabbul a dologból, mintha én próbáltam volna manipulálni a kislányt Brooke ellen.

Veszekedni kezdtünk Jonnal, én a fejéhez vágtam, hogy különlegességet terveztem Valentin napra, amit a

védencei elrontottak, mire rávágta, hogy ez csak egy hülye nap, ugyanolyan, mint a többi, mire mondtam valamit

az eltűnt tortáról, ő meg kiabált, hogy nem érdekli semmilyen sütemény, csak a húga, akinek telebeszéltem a

fejét az alaptalan idiótaságaimmal. Ekkor telt be a pohár, de végleg.

Megmondtam, hogy szakítsunk, és eljöttem. Jon nem keresett utána, én pedig továbbléptem. Nyíltan és tisztán

csináltuk, csak pár hétig reménykedtem, aztán elfogadtam a tényeket. Ez amúgy sem működött soha. Főleg nem,

ha Jon nem képes beismerni, hogy Brooke tönkreteszi az életét.

Amikor végre hazaértem, következett a szokásos délutáni menetrend. Volt, hogy Luckyt mentem

meglátogatni, de mostanában csak tanultam a vizsgákra. Sokat és keményen. Mivel jó idő volt kint, aznap előbb

egy kis kertészkedést terveztem, ami nem másból állt, mint, hogy négykézláb mászkálok a trágyától bűzlő

virágágyásokban, és kitépek mindent, ami gaznak néz ki. Kellett a fizikai munka, hogy elterelje a gondolataimat,

de még bele sem melegedtem, Jon tűnt fel az utcánkba. Meglehetősen nevetséges látványt nyújtott, ahogy a

vállán az iskolatáskájával, zsebre dugott kézzel bandukolt a saját két lábán. Hol a fenében van a motorja? És ami

fontosabb, mi a frászt keres itt?

Amikor befordult a házunk felé, kedvem lett volna belemarkolni a földes trágyába és megdobálni vele. Szó

nélkül ült le a lépcsőnkre úgy három méternyire tőlem. Csakazértis módon még végigmentem azon a

virágágyáson, aminél tartottam – bár lehet, hogy néhány virágkezdeményt is kitéptem, de kit érdekel, az én

kertem –, csak aztán egyenesedtem fel.

– A zsaruk foglalták le a motorodat? – kérdeztem közömbösen.

– Eladtam – felelte ugyanolyan hangon.

Mekkora barom! Biztos Brooke-nak kellett a pénz valami méregdrága cuccra. Az az ingyenélő több pénzt költ

ruhákra, mint én. Jonnak pedig egy rossz szava sem volt hozzá, mondván az ő fizetése, költse, amire akarja.

Mindketten figyelmen kívül hagyták a táblázatot is, amit csináltam Brooke-nak a könnyebb spórolás érdekében.

Bementem a házba, hogy megmossam a kezeim, és átvegyek egy másik nadrágot. Mikor végeztem Jon még

mindig ott ült a lépcsőn. Hogy utáltam a rakpartiak csendjét! Be kellene tiltatni!

– Végeztem mindennel – mondta végül, mintha értenem kellene, miről van szó. – Szakítottam Brooke-kal,

Lacey.

Úgy nézett rám, mintha örömöt várna, de én csak bámultam rá, miközben egy világ dőlt össze bennem.

Rendben, francokat az elmélettel, hogy túl vagyok rajta, valahol még mindig reménykedtem benne, hogy Brooke

csak jó barátja, és nem léptek át kapcsolatba megint. Most ennek a reménynek a pusztulása majdnem kinyírt

belül.

– Nem is tudtam, hogy járni kezdtetek – jegyeztem meg semlegesnek szánt hangon, ami sajnos elég csípősre

sikeredett. Gyorsan az esernyőtartónkhoz fordultam, hogy megigazítsam benne azt az árva esernyőt. Majd frászt

kaptam, amikor Jon a csuklómért nyúlt, hogy annál fogva fordítson maga felé. Mi a fene? Mikor kelt fel a

lépcsőről, hogy idelopózzon? Ezek a mocskos trükkjei!

– Én még mindig úgy érzek irántad, Szeplős – mormolta halkan. – Nem volt semmi köztem és Brooke között,

a szakítást úgy értettem, hogy a régi kapcsolatnak vetettem véget. Emlékszel, amikor arról beszéltem, hogy

sosem szakítottunk igazán? Most megtörtént.

– Hát, nagyon örülök neki – rántottam ki magam a hatása alól. Az érintése, az illata, még a hangja is olyasmi

volt, amitől meg kellett szabadulnom, az első kettőre még megoldás volt, ha arrébb megyek, a hangját nem

tűntethettem el. – De nem értem, mi közöm van hozzá.

– Tudod te azt!

– Nem tudom! – csattantam rá. – Azt viszont igen, hogy semmi keresnivalód nincs itt!

Sajnos ő úgy vélte, hogy van. Közelebb jött, én pedig hátráltam. Mivel nem terveztem, hogy elkezdek körözni

a kanapé és a fotelek között, úgy véltem, nagy az esélye, hogy el fog kapni.

– Jól van… szeretlek. Kurvára szeretlek, hogy pontos legyek.

Szárazon felnevettem, de olyan gonoszul, mint valami rajzfilmhős. Nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen

hangokat kiadni.

– Ha azt hiszed, hogy ezzel a szöveggel most jól leveszel a lábamról…

Hoppá, tudtam, hogy el fog fogyni a hely mögöttem. Nekiütköztem a falnak, és mielőtt oldalra léphettem

volna, Jon ott volt a klasszikus, most a falnak szorítalak úgy, hogy a két karommal megtámaszkodom körülötted

mozdulatsorral.

– Nem hiszem. Tudom, hogy még szeretsz – felelte magabiztosan. – Különben minek törődtél volna a

felvételimmel? Miért választottad volna ugyanazt az egyetemet, ahová te is jelentkeztél?

– Puszta véletlen! – vágtam rá. – És ha nem engedsz el, akkor tökön rúglak, komolyan mondom!

Mivel elfojtott egy mosolyt, azt hiszem, nem voltam túl fenyegető, ennek ellenére elengedett, így gyorsan

visszabotorkáltam a nappali közepére. Határozottan rosszul álltam, mert végre megértettem, mit akar.

Újrakezdeni. Csakhogy ehhez késő volt. Túl sokáig váratott.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy még mindig szeretlek – mondtam végül, amikor felé fordultam. – Én már

lezártam magamban ezt az egészet. Nincs értelme…

– Hazudsz – vágott közbe halkan. – Megértem, hogy dühös vagy, sokáig tartott…

– Nem vagyok dühös! – ordítottam. Tényleg nem voltam dühös, tomboltam. – És csak, hogy tudd, utállak!

Még csak rád sem tudok nézni úgy, hogy ne utáljalak! – Gyerekesnek hangzottam, mint valami hülye kislány.

Jon sem rettent meg, és nem is kapott a szívéhez borzalmában. Azért folytattam. – Gyűlölöm Brooke-ot is, ha

soha többet nem látnám, még az is túl hamar lenne! Ugyanez igaz a húgodra is! Utálom a húgodat!

– Hanna sajnálja. Ő maga is bocsánatot fog kérni, ha találkoztok, ne aggódj emiatt, Szeplős.

– Ne nevezz így!

– Figyelj, tudom, hogy baromira elcsesztem – közelített meg megint, mire újra hátráltam. Ezúttal az ablak

állított meg. Jon most nem zárt el, megállt elég közel hozzám, de azért tisztes távolságra. – Egy állat voltam

veled, nagyon sajnálom. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy nem fog működni Brooke-kal a közelünkben.

Nem lett volna szabad idejönnöm hozzád, amíg nem rendeztem le. Most viszont vége.

Olyan határozottnak tűnt, hogy egy pillanatra megrémültem.

– Megölted vagy mi? – Jon félig elmosolyodott, majd komolyan folytatta.

– Megmondtam neki, hogy ennyi volt. Már nem akarok belefolyni az életébe. Többet nem segítek neki.

Megráztam a fejem. Szavak.

– Ezt nem teheted meg.

– Már megtettem. Kifizettem fél évre a szobáját, adtam neki elég pénzt, hogy megéljen egy darabig, amíg

kitalálja, mit kezd magával. Most már szabad vagyok.

Hülyén hangzott ez az utolsó mondat, mégis valami kis forróság szorította össze tőle a szívem. Ennyit arról,

hogy mindentől el fogok zárkózni, ami Jonnal kapcsolatos.

– És… mik a terveid? – kérdeztem nem nézve rá.

– Kibékülni a barátnőmmel – kezdte sorolni. – Letenni a nyavalyás vizsgákat, elmenni a szalagavatóra, eltűnni

erről a nyomorult helyről. Összeköltözni veled.

– Mi? – kaptam fel a fejem. Azért ez nem volt semmi. Összeköltözni?

– Az utolsó nem élet-halál kérdése, de gondoltam okés lenne – morogta halkan, mintha zavarban lenne, hogy

kimondta.

– Hol laknánk? – Rám nézett.

– Szerintem egy lelakott, rohadtul kicsi koszfészekben, már ha egy olyat meg tudok fizetni.

– Valami garzonban?

– Valószínű.

Röhejes módon tetszett a gondolat. Jonnal lakni nagyon jó lenne. Még jobb, mint Gabe-bel és Kenzie-vel.

Végiggondoltam a dolgot.

– Beszélj a szalagavatóról – kértem végül.

– Odamegyünk, táncolunk – sorolta. – Talán előtte kajálunk valamit, ahogy akarod.

– Jól hangzik – ismertem el. – De mi van, ha Brooke beállít és…

– Nem fog beállítani! – szakított félbe. – Vége van közünk, többet nem fogok még csak találkozni sem vele.

Megértette, amikor elmondtam neki.

– De ha…

– Ha megjelenik, akkor is veled leszek. Hanna elmondta, hogy miket csináltak veled, nem fogom hagyni,

hogy…

– Szóval sajnálsz?

– Szeretlek – válaszolta hezitálva, mintha beugratós kérdést tettem volna fel. Igaza lehetett, talán beugratós

volt, nem igazán döntöttem el.

– Ez egy elég jó ajánlat – mondtam végül elmosolyodva, mire Jon felhatalmazva érezte magát arra, hogy

megsimogassa az arcom. Ez elég aranyos volt tőle, bár egy csóknak jobban örültem volna. Így csak gondolatokat

hagyott útjukra indulni. – Hol volt a tortám?

– Brooke fagyasztójában – fintorodott el Jon. – Hanna nem tudta sokáig tartani a titkot, február végén

olvasztottuk ki.

– És megtaláltad a levelet?

– Kicsit trükköznöm kellett vele, hogy el tudjam olvasni – bólintott. – De sikerült, és a jegyeket is láttam.

Sajnálom.

– Jó nap lett volna – ismertem el, még mindig fájó szívvel. Jon puszit nyomott a homlokomra. Oké, ez már

határozottan fura. Miért nem csókol meg?

– Kitalálok valami jobbat, rendben? Sajnálom, hogy nem…

– Figyelj – szakítottam félbe –, a szerelem nem azt jelenti, hogy szánalmassá kell válnod. Beadtam a derekam,

miért nem csókolsz már meg?

Jon döbbenten nézett rám, majd felnevetett.

– Mikor lettél te ilyen főnökösködő? Rohadtul meglepő, amikor káromkodsz és ordítozol a folyósokon.

– Idegbeteget csináltál belőlem! – böktem meg a mellkasát.

– Szerintem szexi – felelte, majd végre megcsókolt.

Finoman kezdte, aztán mohóbbá vált, mintha elfelejtette volna, hogy korábban már minden zugát felfedezte a

számnak. Egészen nekinyomott az ablaknak, a mellkasa az enyémnek nyomódott, így tisztán érezhettem, milyen

erősen dobog a szíve. Átkarolta a derekam a forró karjaival, és csak csókolt, lerombolva azokat a gátakat,

amikkel eddig próbáltam távol tartani magamtól. Ebben nagyon jó volt, de azért nem hagytam magam

pocsolyává olvadni.

– Ez a legutolsó esélyed! – figyelmeztettem.

– Oké – nyomta vissza a száját az enyémre.

– Komolyan mondom – húzódtam el egy picit. – A legeslegutolsó. Nem felejtettem el, hogy ennyi ideig

várnom kellett rád. Nem értem, miért tartott ilyen sokáig.

– Teljesen tisztán akartam kezdeni, Szeplős. Eltartott egy darabig, amíg mindent lerendeztem. – Megkísérelt

újra megcsókolni, de voltak még homályos részek, így elfordítottam a fejem.

– Mi volt az a dolog a rendőrséggel tegnap? Sokfélét hallottam.

– Brooke – mondta nehezteléssel a hangjában. – Elment egy kocsmába, leitattatta magát pár hapsival, aztán

balhét rendezett. Bevitték a zsaruk, aztán felhívtak engem, mert kiütötte magát, és én vagyok a legközelebbi

hozzátartozónak beírva az igazolványába… végül is nem vertek rá semmit. Hazavittem, és megmondtam neki,

hogy elegem van belőle. Ma reggel megmondtam megint. Megértette.

Az ajkamba haraptam, mert egészen megsajnáltam Brooke-ot. Egy gonosz, önző dög ez igaz, de valahol

annyira szánalmas az élete, szerettem volna segíteni rajta.

– Mindent megtettél – mondta Jon, mintha olvasott volna a fejemben. – És én is megtettem mindent, ezentúl el

kell látnia magát. Képes rá. Nincs más választása – fejezte be keményen.

– Mikor lettél te ilyen határozott? – ugrattam, de nem vette észre.

– Eldöntöttem a fontossági sorrendet. – A vigyorom láttán felvonta a szemöldökét. – Oké, ha most addig

csókollak, amíg el nem felejted, hogy utálsz?

– Miért érzem úgy, hogy túl könnyű engem megbékíteni?

– Nem könnyű, csak rohadtul jó vagyok benne – mondta önelégülten, és megint megcsókolt.

Biztos voltam benne, hogy mindketten megsajnáljuk még Brooke-ot és akkor újra segíteni fogunk rajta

valahogy, viszont addigra talán már nem lakunk itt Jonnal, talán ott nem tudnak majd kiakasztani Brooke dolgai,

még az is lehet, hogy tényleg magára talál és kilábal a bajaiból. De ott az ablakpárkánynak nyomódva Jon finom

csókjainak hatása alatt nem tudott érdekelni, mi lesz majd, csak az, hogy megint kibékültünk, és ezúttal a lapunk

valóban tiszta, legalábbis sokkal tisztább, mint volt. Tökéletességre törekedni túl nagy hülyeség lett volna, az,

hogy mindketten ott voltunk, készen rá, hogy újabb akadályokat vegyünk és harcoljunk azért, hogy együtt

maradhassunk, még akkor is, ha lehetnek olyan problémák köztük, amiről szó sem esett… Akkor ez volt a

tökéletesség, amire vágytam.