Arisztotelész: Nikomakhoszi Ethika

Arisztotelész (i.e. 384-322)

Görög filozófus, Platón tanítványa és Nagy Sándor tanítója A chalkidiki-félszigeti Stageirában született, nem messze a mai Thesszalonikitől,

arisztokrata családban (apja, Nikomakhosz Amyntas makedón király udvarában mozgott). 18 évesen Athénba ment Platón Akadémiáján tanulni, itt is maradt a mester i.e. 347-es haláláig. Ezután Ázsiába utazott, ahol ottani barátja, Hermias fogadott lányát, Pythias-t elvette feleségül, egy lányuk is született. Hermias halála után (i.e. 343-ban) meghívást kapott II. Philippos makedón király udvarába, hogy fiának oktatója legyen, és egyben a makedón királyi akadémia fejévé nevezik ki. Sándornak szóló tanításaiban keleti hódításokra sarkallja őt, és meglehetősen lenéző az ottani „barbár” népekkel szemben ( Ethika!) 335-ben visszatér Athénbe, ahol megalapítja saját iskoláját, a Lykeion-t („Líceum”). 323-ig Athénban maradt és tanított, illetve feltehetően ekkor írta művei nagy részét (értekezés formájában – nagy részüket ugyanis oktatási segédletnek szánta). Felesége halála utáni viszonyából született egy fia, akit apja után Nikomakhosznak nevezett el. Nagy Sándor halála után Athénban a makedón-ellenes érzelmek megerősödésével őt is elővették (mondván nem tartotta tiszteletben az isteneket…), de ő elhagyta Athént („Nem hagyom az Athéniaknak, hogy másodszor is vétkezzenek a filozófia ellen” – Szókratész, ugye (i.e. 399)). Végül Euboea szigetén halt meg természetes halállal i.e. 322-ben.

Számtalan témában alkotott (fizika, metafizika, költészet, dráma, zene, logika, retorika, politika, államtudomány, etika, biológia, állattan…), ezek többségében jelentős hatást tett a későbbi századokra (fizikai kutatásai a reneszánszig hatottak, biológiai megfigyeléseit a 19. században igazolták, metafizikája hatással volt a keresztény, zsidó és iszlám filozófiai és teológiai gondolkodásra, stb.)

Számos műve ismert (a legjelentősebbek: Fizika, Metafizika, Nikomakhoszi Ethika, Politika, Retorika, Poétika, stb.), de így is feltételezhetően művei kétharmada elveszett (ezek középkori átírások révén maradtak ránk, de szerzőségük sok esetben vita tárgya ezeknek is)

Nikomakhoszi Ethika

Bevezetés Nem bizonyos, hogy fiának szánta, vagy amaz szerkesztette-e; mindenesetre

tanításainak összegzése, értekezései egybefűzése Az etikát „alkalmazott tudománynak” tekinti, ti. gyakorlással sajátítható el és nem

elmélkedéssel; mindazonáltal nem egzakt, hanem általános tudásnak tekinti. Amit leír, azt ma erkölcsi etikának nevezzük

Tíz könyvből áll:o Első Könyv: Általános bevezetés az etikárólo Második Könyv: Erények és az arany középúto Harmadik Könyv: Elhatározás, megfontolás, mozgató erő; az erények

számbavétele: Bátorság, Mértékletességo Negyedik Könyv: Egyéb erények (Nemes lelkű adakozás, Áldozatkészség,

Nemes becsvágy, Szelídség, Kedvesség, „Igazmondás”, Szellemesség, Szemérmesség)

o Ötödik Könyv: Igazságosság, Igazságtalanságo Hatodik Könyv: Észbeli erények (Mesterség, Tudomány, Okosság,

Bölcsesség, Ész)o Hetedik Könyv: A Fegyelmezetlenségről és a Gyönyörrőlo Nyolcadik Könyv: A Barátságrólo Kilencedik Könyv: A Barátságrólo Tizedik Könyv: A Gyönyörről és a Politikáról

Első könyv1.

„Jó az, amire minden irányul” – bár némely végcél csak tevékenység, míg másnál tárgyi eredmény, utóbbi természeténél fogva jobb

Mivel kisebb szakmák, tevékenységek valami nagyobb alá tartoznak (pl. lószerszám gyártása lónevelés hadtudományok), ezért a vezető szaktudományok végcélja előbbre való az alárendelt tudományokénál

Nem minden dolgot másért választunk (mert az a végtelenségig folytatódna, és így üressé válna az élet), hanem bizonyos dolgokat, egy bizonyos végcélt önmagáért (és minden mást érte) = ez a legfőbb jó meg kell ismernünk, mi ez? A legfőbb és vezető tudomány része kell, hogy legyen: az államtudományé

Az államtudomány magában foglal mindent, a legmegbecsültebb tudományokat is (had-, gazdaságtudomány, szónoklás), ezeket felhasználja és egyben törvénykezik is róluk mivel célja magában foglalja a többiét, ezért az ember és a „nép vagy a városállamok” számára ez a végcél jó (főként utóbbi elérése, de az egyéni boldogulás is jó) ezt fogja vizsgálni

Viszont a sokféleség miatt csak körvonalakban mutat az igazságra, általánosságban von le következtetéseket így kell fogadni

Jó ítélőképesség abban csak, amit ismerünk (szakemberek, általános műveltségűek) fiatalokat (= akár korban, akár jellemben) az államtudományból tapasztalat hiányában kizárja, ráadásul az érzelmeik irányítják őket, nem a megismerésre, hanem a cselekvésre törekszenek. Azokhoz szól, akik az ésszerűségre törekszenek

2. Mi az a jó, amire az államkormányzás (szerinte) törekszik, ami így a „cselekvés által

elérhető javak közt a legfőbb jó”? Elnevezését tekintve egyetértés: a boldogság. De ez mindenkinek más, és ugyanazon

embernek is lehet más és más az aktuális helyzettől függően, más a „nagy tömegnek” és a „bölcseknek”. Platón szerint pl. lennie kell valami önmagában jónak amiből a többi jósága ered legelterjedtebbek, „ésszerűek” vizsgálata

Fejtegetésében az ismert tényekből akar kiindulni, de nyilván csak a számunkra ismertekből lehet (nem az önmagukban véve ismertekből) aki érteni akarja, amit a jóról mond, erkölcsösnek, jónak kell lennie: „a kiindulópont ugyanis az, hogy valami így vagy úgy van; ha ez eléggé nyilvánvaló, akkor a miértre már nincs is szükség”

3. Három jellegzetes életforma: élvezethajhászó, közügyekkel foglalkozó, elmélkedő. Jó

és boldogság ezek függvényében: elsőnek a gyönyör (nagy tömeg), másodiknak a kitüntetés („emelkedett szellemű és cselekvésre termett emberek” – ám a kitüntetés is az azt adóktól függ inkább, önigazolásként ez a céljuk, pedig helyénvalóbb lenne az

erényt célként kitűzni, de cselekedni is kell vele, tehát ez sem lehet végcél), a harmadikkal foglalkozik. Ez utóbbi nem lehet pénzszerző életforma, mert az kényszert ró az emberre, ráadásul a gazdagság is csak eszköz, nem önmagáért van

4. Cél az egyetemes érvényű jó vizsgálata – ehhez tisztázni kell a fogalmat, annak

ellenére, hogy ezt mások már megtették („szeretem Platónt, de jobban szeretem az igazságot”) – jó lehet a lényeg, a minőség és a viszony is, az ideatan mégsem fogalmaz meg ideát pl. a viszonyrendszerre

Jónak ugyanannyi értelmezése lehet, mint a létezőnek: alany, minőség, mennyiség, viszony, idő, hely, stb. a jó nem lehet egyetemlegesen közös és egységes. Továbbá ha ideakörönként van egy tudomány, akkor a jó ideájával is csak egy tudomány foglalkozhatna, pedig sok vonatkozik rá

Egyes javak önmagukban jók, mások pedig csak az előbbiek által – az önmagukban jók mégsem az ideák; az ideáknak minden fogalomban egyformán kéne jelentkeznie, de mivel pl. más a kitüntetés, a józan ész és a gyönyör is, a jó nem lehet olyan közös vonás, amely egy ideát jelent.

Ha lenne is ilyen egységes idea, nem találhatnánk meg, és ha mégis, az nem a tudományok révén történne – egyik sem a jót keresi, hanem azt, ami a maga területén jó

5. A jó tehát a cselekvések és elhatározások végcélja, aminek érdekében tesszük, amit

teszünk; mivel azonban mindnek más és más a célja, egyik sem lehet tökéletes mi egy tökéletes, egyetemes értelemben vett jót keresünk, ez pedig olyasmi, amit mindig önmagáért és nem más érdekében választunk: a boldogság

A gyönyört, kitüntetést, erényeket keressük önmagukért is, de a végső cél az általuk való boldogság

„a boldogság tökéletes és önmagában elégséges [= nincs másra szüksége, hogy kívánatossá tegye az életet, és nem hasonló a többi erényhez mert nem fokozható] valami, s egyben minden cselekvésnek a végcélja”

6. Mi a boldogság lényege? Az embernek, mint olyannak – mint minden másnak – van

egy munkája, ez pedig a „lélek értelemszerű tevékenysége” az „átlagember” és a „kiváló ember” munkája egynemű, különbség kiválóság fokában van.

A munka akkor jó, ha a cselekvő tulajdonságainak megfelelően megy végbe (a lantos munkája a lantolás, a jó lantos munkája a jó lantolás), tehát a – legjobb és legtökéletesebb – erény szerint, méghozzá az egész élete alatt

7. Körvonalazva a dolog, most már ki lehet egészíteni; ám nem kell minden területen

egyforma szabatosságra törekedni, csak amennyire szükséges; az alapelvek esetében sokszor elég a tényszerű közlés, okokra nincs szükség

A kiinduló elveket a természetüknek megfelelő módon kell megismerni: indukció, érzékelés, megszokás útján

8. Javak felosztása: külső, lelki, testi legfőbb és valóságos javak a lelkiek, hiszen a

végcél a cselekvésben és tevékenységben rejlik

9. A boldogságot másban látják: erény, okosság, bölcsesség, gyönyör, külső javak

bősége, stb. Arisztotelész az erényben vagy egy bizonyos erényben látja a boldogságot,

pontosabban az erénynek megfelelő tevékenységben Lelki készség (birtoklás) és tevékenység (alkalmazás) azonban nem ugyanaz: hiába

van meg valakiben, ha nem él vele; „az élet értékeit és javait is csak azok nyerik el, akik cselekszenek”

Az erény szerinti cselekedet természettől fogva gyönyörű (mindenkinek az a gyönyör, amit kedvel), míg mások nem

A boldogságnak – még ha ezt erényes tettek gyönyörűségével érjük is el – szüksége van külső javakra, hiszen a cselekedetekhez eszközök kellenek; bizonyos dolgok hiányában (előkelő származás, gyermekáldás, testi szépség, stb.) nem teljes a boldogság ki a szerencsés életet, ki az erényt tekinti boldogságnak

10. Boldogság megszerzése tanulás/ szokás/ gyakorlás/ útján, esetleg isteni rendelés vagy

véletlen? Legvalószínűbb, hogy adomány, vagy elérhető isteni dolog; túl tökéletlen lenne a természettől, ha a vakszerencsén múlna

A boldogság tehát a lélek erény szerinti cselekése, melynek előfeltételei vagy elérésének eszközei a más javak. Az államkormányzás végcélja is ez, a legjobb dolog: hogy a polgárokat jóvá és az erkölcsi jó cselekvésére alkalmassá tegye!

11. A boldogsághoz hozzá tartozik az erény és a beteljesült élet – az állatok, de zsenge

koruknál fogva a gyermekek is képtelenek erre! Viszont akkor senkit nem lehetne boldognak nevezni, amíg meg nem hal, mert történhet vele valami (sőt, halála után is érhetik hatások)? Nem: „a boldogság döntő tényezője az erény szerinti tevékenység, az ellentétes jellegű tevékenységek pedig a boldogtalanságot szülik”

Az erény állandó a boldog emberben megvan, eszerint igyekszik élni, segít helytállni nehéz időben – ez az oka, hogy nem felejtjük el őket. A döntő az erény, de kellenek a javak és talán a véletlenek is; de alapvetően, akiben az erény megvan, a jövőre nézve is – állandóságánál fogva – boldognak nevezhetjük

12. Boldogság: dicsérendő avagy becsülendő (biztosan nem puszta lehetőség)? A dicséret

viszonyításon alapszik, de a legjobb dolgot nem viszonyíthatjuk a többihez mint az isteneket, csak magasztalni lehet, becsülendő és tökéletes.

A boldogság a jó kiindulópontja, amiért cselekszünk; ez is alátámasztja isteni voltát

13. A boldogság tehát a lélek tökéletes erény szerinti tevékenysége erényt kell

elemezni a boldogság felismeréséhez. Mivel az „igazi államférfiú” is e cél érdekében cselekszik (ti. a polgárokat erkölcsössé és törvénytisztelővé tenni), az erény vizsgálata belefér az államtudomány körébe

Mivel az emberi értelemben vett erénnyel foglalkozunk, ami ugye a lélek tevékenysége, a politikusnak is – a szükséges mértékben – foglalkoznia kell a lélekkel.

A lelket is felosztja, a „tápláló” (értelemre nem hallgató, álombeli rész) és a „törekvő”, mely szintén szétoszlik önmagában értelmes (fegyelmezett, engedelmes) és az értelemre részben hallgató részre

Az erények is hasonlóan megoszlanak: észbeli (bölcsesség, éleslátás, okosság) és erkölcsi (nemes lelkű adakozás, mértékletesség) – ezeket dicsérettel illetjük, és ami ezt kiérdemli, az az erény

Második könyv1.

Az észbeli erény a tanítás által keletkezik és növekszik, az erkölcsi a szokásból nem természettől fogva van meg bennünk (ami természettől van, azt nem lehet szoktatással megváltoztatni), de nem is annak ellenére: alkalmasak vagyunk a befogadására

Ami természettől ered, ott előbb a képességünk van meg, aztán cselekszünk vele (pl. érzékelés), míg az erényre a megfelelő tevékenység révén teszünk szert; a törvényhozók is szoktatni igyekeznek a polgárokat a jó erkölcsre (illetve ahol nem, az rossz kormányzat)

Az erények keletkezés és pusztulása ugyanazon eszközök révén történik; a lelki alkat a megfelelő jellegű tevékenységből fejlődik (tehát ha a félelmet szokjuk meg, gyávák leszünk, ha a bátorságot, akkor bátrak) ifjú korunktól való nevelésen áll vagy bukik minden

2. Arisztotelész célja nem az erény mibenlétének megismerése, hanem hogy jókká

legyünk kérdés: hogyan kell a cselekvéseket végrehajtani? Alapkövetelmény: a helyes szabály szerint cselekedni. Nincsen azonban általános,

szilárd elv a cselekvések körülményeire vonatkozóan – a cselekvőnek mindig magának kell felismernie a feladatot az adott helyzetben

Általánosságban csak segítséget tud nyújtani:o Hiányosság és túlzás általában helytelen (arany középút!)o Mindent meg kel tanulni és szokni, de igazán alkalmazni csak már az erény

birtokában tudjuk (pl. meg kell szokni a bátorságot, de igazán bátrak csak akkor leszünk, ha már megszoktuk)

o A lelki alkat ismertetőjele a tetteinket kísérő kellemes vagy kellemetlen érzés (a gyönyörűség miatt teszünk rosszat, és a kellemetlen érzés miatt húzódunk az erkölcsös tettektől) fontos a helyes nevelés (pl. fenyítés is az ellentétes érzésre épít, amit kivált)!

o Három dolgot választhatunk és hármat kerülhetünk: erkölcsi jó, a hasznos, a kellemes, ill. az erkölcsi rossz, az ártalmas és a kellemetlen. Az erkölcsös ember helyesen viselkedik ezekkel szemben, míg a rossz hibásan

3. Az erény szerinti cselekedetek, ha vannak is tulajdonságaik, csak akkor igazságos

vagy mértékletes cselekvések, ha a cselekvő az adott lelki tulajdonság birtokában cselekszik: tudja, mit akar; az illető dolog érdekében, előre elhatározott módon cselekszik; és mindezt „állhatatos és megingathatatlan” lelkülettel teszi ahogy cselekszik, olyanná lesz

4.

Mi az erény? A három fajta lelki jelenség (érzelem – amivel kellemes vagy kellemetlen érzés jár együtt; képesség – ami révén ezekre az érzelmekre alkalmasak vagyunk; lelki alkat – ami folytán az érzelmekkel szemben helyesen vagy helytelenül cselekszünk) egyike kell, hogy legyen

Nem lehet az erény érzelem, mert érzelmek alapján nem lehetünk erkölcsösek vagy rosszak, nem érhet dicséret vagy gáncs, és nem is előzetes elhatározás útján támadnak bennünk

Nem lehet képesség sem: az érzelmek átélésére való képesség nem tesz erkölcsössé vagy rosszá; ráadásul a képesség természettől fogva van bennünk, míg erkölcsössé vagy rosszá nem természettől fogva leszünk

5. Az erény tehát lelki alkat – de milyen? Mivel „minden kiválóság azt a dolgot is jó

állapotba juttatja, amelyiknek a kiválósága és ennek a dolognak a munkáját is dicsérendővé teszi”, ezért „az erény olyan lelki alkat, amelynek folytán az ember nem csak jó lesz, hanem a maga munkáját is jól végzi”

Az erény a középúton igyekszik haladni (érzelmek és cselekedetek terén is): azt kell tenni, és akkor amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból és úgy, ahogy kell – hibázni persze sokféleképp lehet, hiszen a rossz határtalan, a jó pedig körülhatárolt (Püthagorasz!): „Derék ember csak egyféleképp lehet valaki, rossz ellenben sokféleképp”

6. Az erény tehát akarati elhatározás kérdése, és a hozzánk viszonyított középben áll (=

ott ahol magunkhoz képest kell lennie), tehát két rossz (hiányosság és túlzás) között – helyesség és jóság szempontjából persze ez a csúcs

Bizonyos érzelmek cselekedetek azonban önmagukban rosszak, nem attól hogy pl. eltúloznánk őket: káröröm, irigység, paráznaság, emberölés ahogy a középhatárban nincs túlzás vagy hiányosság, a hiányosságban vagy túlzásban sem lehet középhatár

7. Sorra veszi a lelki tulajdonságokat hiány – középút – túlzás szemszögéből (az egyes –

hasonló nemű – tulajdonságok közti határ nem mindig egyértelmű):Hiányosság Középút Túlzás

gyávaság bátorság vakmerőségérzéketlenség mértékletesség mértéktelenségfösvénység nemes lelkű adakozás tékozlás

szűkkeblűség áldozatkészségízléstelen nagyzolás,

ostoba fitogtatáskishitűség nemes becsvágy felfuvalkodottság

közömbösség n.n. nagyravágyáshalvérűség szelídség düh

gúnyos szerénységn.n.

(igazmondás)fennhéjázás

bárdolatlanság szellemesség bohóckodásösszeférhetetlenség,

házsártosságn.n.

(kedvesség)tetszelgés, hízelgés

szemérmetlenség szemérmesség szégyenlősségkárörvendés jogos felháborodás irigység

Bizonyos esetekben nincs (pontos) elnevezés (n.n. = név nélkül), pl. a középútra ilyenkor a szélsőség igényt formál a középmezőnyre, és mi hol az egyik, hol a másik véglet felé billenünk és illetjük azt dicsérettel

8. Két rosszaság szemben egy erénnyel; a végletek a középpel és egymással is

ellentétben, a közép a végletekkel. Míg viszont némelyik véglet a középpel hasonlóságokat mutathat, egymással szemben mindig a legnagyobb fokú különbözőséget mutatják

Ugyanakkor a középpel szemben egyik vagy másik véglet nagyobb ellentétet mutathat, pl. a bátortól a vakmerő nincs olyan messze, mint a gyáva. Ennek két oka van: 1) természeténél fogva az egyik közelebb esik a középhez, ezért rendszerint a másikat, a távolabbit állítjuk azzal szembe; 2) önmagunkból adódóan amelyik felé jellemünk húz, azt a középhez képest eltérőbbnek látjuk (pl. ha hajlunk a mértéktelenségre, azt ellentétesebbnek látjuk a mértékletességgel, mint az érzéketlenséget)

9. Az erkölcsi erény tehát középhatár a túlzás és a hiányosság között; ezt eltalálni

azonban nehéz feladat. Cselekedni könnyű, helyesen cselekedni nehéz – tartsuk hát távol magunkat a nagyobbik ellentéttől, mert az nagyobb hiba, és a két rossz közül a kisebbet kell választani. Ügyeljünk arra, mi merre húzunk, és mozogjunk azzal ellentétesen – a tévelyedés elkerülésével eljuthatunk középre

Leginkább azonban a kellemes érzéstől és a gyönyörtől kell őrizkednünk (sic!), mert így kevesebbet fogunk botlani.

A középet keresni dicsérendő; néha pedig az elhajlás fog segíteni megtalálni a közepet

Harmadik könyv1.

Különbséget kell tenni az akaratunkból következő és akaratunk ellenére történő cselekvések között – a törvényhozóknak is (kitüntetés, fenyítés kérdése)

Akaratunk ellenére kényszer vagy tudatlanság következtében történnek a dolgok; a cselekvő vagy szenvedő személy semmivel nem járul hozzá egy külső mozgató elvhez (pl. elhurcolnak); de pl. kényszerítő erő hatására (vészhelyzet, fenyegetés) is megtehetünk dolgokat, amiket ez esetben az akaratunknak megfelelően teszünk, még ha rajtunk kívül álló okokból is – ez a helyzetnek megfelelő elbírálás alá esnek

2. A tudatlanságból elkövetett cselekedet nem önszántunkból való, de akaratunk ellenére

is csak akkor, ha utólag megbánjuk Nem az üdvös és nem is az általános elvek nem tudásáról van szó, hanem az adott

cselekvés körülményeinek (egynek vagy többnek) a nem tudásáról: (ki), mit, mivel kapcsolatban vagy milyen területen, mivel, mi célból, miként

3. Az akaratunkból folyó tett az, aminek mozgató elve a cselekvőben van, és aminek a

körülményeit ismeri a haragból, vágyból cselekvés is akaratunkból van, ahogy a jó érzésekért is akarunk cselekedni

4. Az elhatározás: szoros kapcsolatban az erénnyel, a jellemek közti különbség legjobb

kifejezője. Az akaratunkból fakad, de nem minden ilyesmi lehet elhatározás tárgya olyasmi, amit előre megfontolunk (= okoskodás és értelem segítségével jön létre), vagyis nem indulatból, vágyból, kívánságból, vélekedésből ered

A célhoz vezető eszköz lehet elhatározás kérdése; olyasmi, ami tőlünk függ és hatalmunkban áll megtenni

5. Mit lehet megfontolni? Azt, ami tőlünk függ, s amit meg is tehetünk Nem a célokat fontoljuk meg, hanem a célhoz vezető módot és eszközt – ha pedig

több van, a legjobbat A megfontolás folyamata kutatás, elemző eljárás – eljutva az utolsó lépésig, a

megvalósítást azzal kezdi; a lehetségesnek ítélt (= önmagunk által végrehajtható) dolgokat meg is kísérli végrehajtani

„a megfontolás alapján kiválasztott dolog az, amit aztán elhatározunk. (…) az elhatározás nyilván nem egyéb, mint a tőlünk függő dolgokra való megfontolt törekvés”

6. A kívánság a végcélra vonatkozik, és bár általánosságban a tárgya jó, minden

embernek valójában az kívánatos, amit ő jónak lát az erkölcsös embernek tehát az, ami igazság szerint is jó, a rossznak meg akármi

Az erkölcsös ember mindenben felismeri az igazságot, de a tömegeket a gyönyör – ami jónak látszik – félrevezeti, és a fájdalmat kerülik

7. Az elhatározott eszközzel összefüggő cselekvés saját akaratunkból történik, tehát az

erény és a lelki rosszaság is tőlünk függ tőlünk függ, hogy jót és rosszat tegyünk vagy éppen ne tegyük rajtunk múlik, hogy derék vagy hitvány emberek leszünk-e

Aminek mozgató elve bennünk van, az rajtunk áll és belőlünk fakad a törvényhozó megfenyíti a gonoszságot cselekvőket (ha nem erőszak vagy rajtuk kívül álló okokból eredő tudatlanság folytán teszik), a szép tetteket pedig megjutalmazza – célja utóbbiak buzdítása és előbbiek akadályozása. Az önhibánkból eredő tudatlanságot ráadásul még inkább bünteti (pl. részegség, törvény nem ismerete, hanyagság)

A mértéktelen és igazságtalan embernek kezdetben még hatalmában áll, hogy ne olyan legyen; de miután gyakorlás révén azzá lett, már nem – így hát kívánnia, hogy ne olyan legyen, nem elég, mert olyanná és akaratából vált

8. Összegzi az eddigieket: erény nemének maghatározása, cselekvések és a lelki alkat

kialakulása, saját akaratunkból eredő volta és hogy a helyes szabály szerint cselekszik

9. Az egyes erények lényege, tárgya Nem minden félelmet keltő dologtól való nem-félés jelent bátorságot, csak a

legfélelmetesebbektől, ezek közül pedig első: a halál. De még ezzel szemben sem minden esetben beszélhetünk bátorságról: csak a legnemesebb körülmények közötti esetekben, pl. háború

Bátorságról csak akkor lehet szó, ha megvan a védekezés lehetősége, ill. ha a halál dicsőséget jelent

10. Nem mindenkinek ugyanaz a félelmetes, de bizonyos dolgoktól, amik az emberi erőt

meghaladják, aki józan, fél A bátor ember rendületlen, amennyire emberileg lehet – a hiba az, ha nem attól/ akkor/

úgy félünk, ahogy kell; a bátor ember az erkölcsi jó kedvéért cselekszik bátran (végcél!)

Gyávaság, vakmerőség és bátorság ugyanabban a helyzetben ismerszik meg, de különbözőképp viselkednek: a bátor megtartja a középutat!

11. Másféle bátorság is van, sőt többféle értelemben:

o Állampolgári bátorság: közel a valódihoz, mert a büntetés, megszégyenítés ellen, a kitüntetésért száll szembe a veszéllyel; indító oka az erény, az erkölcsi szépre törekvés

o Harag: erőt adhat, segíthet akár az erkölcsi szép elérésében, de az esetek többségében nem jelent igazi bátorságot (a célja nem szép, és csak a szenvedély hatása alatt cselekszik az illető)

o Remény: magabiztos, mert tapasztalt, de ha mégis alulmarad, elmenekül; a bátor ember szembeszegül azzal is, ami félelmetesnek látszik, mert tudja, ez az erkölcsi szép. Szintén, aki bátor az a hirtelen veszélyben is megállja a helyét, nem csak abban, amit előre lát

o Tudatlanság: bátor ember látszatát keltheti, de amint világossá válik neki, hogy más a helyzet, mint amilyennek hitte, elfut

12. A bátorság a fájdalom vállalásával jár; ez sokkal nehezebb, mint pl. a kellemesektől

tartózkodni A bátor ember végcélja gyönyörűséges, de az odavezető út fájdalmas; pedig az erény

birtokában még boldogabb, és ezért a halál – a lemondás – még fájdalmasabb

13. A mértékletesség: a testi gyönyörökre vonatkoztatja csak (a lelkiekre, mint pl.

becsvágy vagy tudásszomj, nem), de még abból sem mindre, csak a tapintásra A tapintás okozta gyönyörűséget a legáltalánosabbnak és a legalantasabbnak tartja;

„mert nem emberi, hanem állati voltunkból kifolyólag van meg bennünk” Vannak természetes vágyak, pl. az éhség – ez azonban csak az igény kielégítésre

irányul, de túlzásba lehet vele esni; az egyéni jellegű vágyakban (kinek-kinek más a vágy tárgya) már sokféleképpen lehet hibázni

A mértéktelen minden tekintetben túlmegy a határon: nem abban, nem annyira és nem úgy leli kedvét a dolgokban, ahogy az szabad volna; fájdalmat érez, ha a kellemes dolgot nem érheti el – míg a mértékletes ember nem

14. Nem lenne emberi az érzéketlenség (ételből van, ami ízlik, van, ami nem, ez

természetes), de a mértékletes ember csak a megengedett mértékben és azt űzi, ami helyes

15. A mértéktelenség inkább a saját akaratunkból fakad, mint a gyávaság: a gyönyört

szívesen választjuk, a fájdalmat kerüljük A gyávaság önmagában nem fájdalmas, de a fájdalomtól való félelem hajtja a

cselekedeteinket, míg a mértéktelenségben vágyakozunk, de nem vágyunk arra, hogy mértéktelenek legyünk

A vágyakozás hasonlatos a fegyelmezetlenséghez – főleg a gyermek él vágyai szerint, akár az értelem ellenében, úgyhogy úgy kell nevelni, hogy ezeket féken tartsa; a mértékletes ember „vágyakozó tehetsége” is legyen összhangban az értelemmel: vágyakozzon az erkölcsi szépre, úgy és akkor, ahogy és amikor kell

--- kifutok az időből, rövidítek :P ---

Negyedik könyv1. A nemes lelkű adakozásról: erénye az anyagiak (= ami pénzben mérhető) főleg

adásában, de elfogadásában is megnyilvánul. A vagyon eszköz, amit jól és rosszul is fel lehet használni; az használja fel leghelyesebben, aki az anyagiakra vonatkozó erény birtokában van; különösen dicséretre méltó, mivel hasznára van másoknak

2. A nemes lelkű adakozó annak, annyit és akkor ad, ahogy az helyes, és pedig jó szívvel; de közben figyel a vagyonára, hogy legyen miből adnia

3. A tékozló nem lenne gonosz, hiszen szeret adni, de ezt nem jól teszi – az által válik dicstelenné, hogy ennek érdekében bármilyen forráshoz hozzányúl. A fösvény ellenben túlzásba esik az elfogadásban és alulmarad az adakozásban; sőt némelyek el is vesznek, kis haszonért vállalják a gyalázatot, ezek a „piszkos nyerészkedők”

4. Az áldozatkészségről: hasonló az adakozóhoz, csak nagyobb nagyságrendben; az erkölcsi szépre, nagy és szép műalkotásokra áldoz, amik csodálatot keltenek

5. Az áldozatkészség a „köztiszteletet érdemlő szolgáltatásokra” fordított pénzáldozatokra vonatkozik (pl. istenekkel, vallással, közösség javával kapcsolatos) – emiatt csak a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezőkről lehet szó

6. Ostoba pöffeszkedő helytelenül hozza meg a nagy áldozatot (fölöslegesen), csak fitogtat; a szűkkeblű viszont legalábbis fájlalja a kiadásait

7. A nemes becsvágyó ember nagy dolgokra érdemesnek tartja magát és az is; a kitüntetést keresi. A nemes becsvágyó egyben erényes, erkölcsös, mert érdemessége enélkül nem fejlődhetne ki. A felfuvalkodott többre, a kishitű kevesebbre tartja magát, mint amire érdemes

8. A becsvágyat emelik a szerencse-javak is. Csak a nagy ügyért kész tenni, de azért kockáztatja az életét is; mások felett akar állni, ezért kész a jótéteményekre, de nem szívesen fogadja el azt másoktól. Nem törődik másokkal, szókimondó, nem igazodik másokhoz, neki semmi nem túlságosan nagy

9. A kishitű és a felfuvalkodott nem gonosz, csak hibás természetű – nem ismerik magukat, ezért a kishitű lemond arról, amire méltó, míg a felfuvalkodott fitogtatja javait

10. Létezik egy kisebb (középszerűbb) arányban való törekvés a kitüntetésre, hasonlóan, ahogy van nemes lelkű adakozás és áldozatkészség. Erre azonban nincs külön kifejezés, a végletek felől nézve a másiknak tűnik – de azért van középút

11. Szelídség indulati középhatár, de közelebb áll a hiányossághoz; mégis aki úgy, annyira, arra és annyi ideig haragszik ahogy kell, inkább dicséret illeti. A halvérűség gyengeségre vall, a hirtelen haragú és az epés ember pedig túloz; a meghatározás viszont nehéz (a középúttól való kisebb eltérés néha dicsérendő), tehát helyzetfüggő a megítélés

12. A kedvesség is bizonytalan fogalom; arra érti, aki azt és úgy fogadja vagy utasítja el, ahogy kell; elfogulatlanul viselkedik, de alapvető célja az erkölcsi jó. Aki azonban mindig kedveskedni akar, az, ha ezt egyéb cél nélkül teszi, akkor kellemkedő, ha viszont haszon reményében, akkor hízelgő. A kötözködő ember pedig házsártos, összeférhetetlen

13. A nagyzoló, fennhéjázó meg nem lévő (vagy csak kis mértékben) tulajdonságaival büszkélkedik, a gúnyosan szerénykedő tagadja vagy kisebbíti a meglévőket. A középútnak megint csak nincs neve (jobb híján „igazmondó”); ő egyszerűen hűen tükrözi az igazságot (ez nem összetévesztendő az igazságosság-igazságtalanság tárgykörével), ő becsületes. A túlzó ugyan megvetendőbb, de nem feltétlenül gonosz (csak ha érdekből teszi), a szerénykedő kevésbé elítélendő, egészen amíg képmutató nem lesz

14. A bohóckodó és otromba túlzásba viszi az élcelődést, aki pedig nem tréfál és nem is szereti, az bárdolatlan és rideg. A szellemes ember megfelelő formában élcelődik, és tapintatos marad. A gúny pl. a becsmérlés neme, aminek egyes formáit a törvényhozók is tiltják („sőt talán még a gúnyolásukat is meg kellett volna tiltaniok”)

15. Szemérmesség, mint erény nincs; ez inkább érzelem, mint lelki alkat. Ez azonban csak a fiatalokhoz illik, akik érzelmeik szerint élnek, de a szemérem visszatarthatja őket; a tisztességes emberhez nem tartozik szégyenérzet, ezért az idősebbet nem dicsérjük szemérméért. A fegyelmezettség sem erény, inkább „vegyes jellegű tulajdonság”

Ötödik könyv1. Igazságosság és igazságtalanság – milyen középhatár? Az igazságos lelki alkat tesz

minket alkalmassá az igazság akarására és igazságos cselekedetek végrehajtására; hasonlóan az igazságtalansághoz. Mindez azonban többféleképpen érthető.

2. Közelálló, ám homonim jelentések általánosságban – legalább kétféle értelem: igazságtalan ember törvényszegő, valamint kapzsi és az egyenlőtlenséget kedveli (értsd: a nagyobb jót és a kisebb rosszat választja), az igazságos pedig törvényszerető és az egyenlőséget kedvelő.

3. Ennek megfelelően minden, ami törvény szabta: igazságos. Ezek ugyanis a közérdeket („vagy csak az uralkodó rend érdekét”) szolgálja, az állami közösség számára boldogságot teremt és őriz meg. Az igazságosságot a legmagasabb erénynek tartják, mert magunk mellett főleg másokkal szemben gyakoroljuk, de épp emiatt a legnehezebb is (tehát az igazságosság, mint lelki alkat = maga az erény; hasonlóképpen van teljes igazságtalanság is)

4. Van azonban olyan igazságtalanság is, ami a teljesnek csak része, ez a nyerészkedés és az ebből származó gyönyör – mindkettő a másokhoz való viszonyban nyilvánul meg, de ez utóbbi nem vonatkozik minden gonoszságra

5. Van tehát más értelemben vett igazságosság is; igazságos az, ami a törvénynek és egyenlőségnek megfelel (de ezek rész-egész viszonyban állnak: ami az egyenlőséggel ellenkezik, az a törvénnyel is ellenkezik, ami azonban ellenkezik a törvénnyel, nem feltétlenül ellenkezik az egyenlőséggel is); az igazságosság egyfelől a „polgárjogban részesedők közt” az anyagi javak felosztását jelenti, másfelől a jogügyletekben „kiigazító szereppel bír”

6. Az igazságos dolog az közép és egyenlő, az igazságtalan pedig egyenlőtlen. Az igazságos dologhoz négy tagra van szükség: akikre nézve igazságos (ketten) és amikben az igazságosság megnyilvánul (két tárgy) a vádaskodás és háború abból származik, hogy egyenlők nem egyenlő részt, vagy nem egyenlők egyenlő részt kapnak. Az egyenlőség azonban viszonylagos, érdemesség szerint (demokráciában a szabadság, az oligarchiában a származás, az arisztokráciában az erény az irányadó) –

lényeg hogy a személyek és a felosztott javak hasonló arányban legyenek egymással (személy1:személy2 = tárgy1:tárgy2)

7. Az igazságtalan tehát megsérti az arányosságot. Másfajta igazságosság a kiigazító: a személyek közti jogügyletekben érvényesül: ez is egyenlőségen alapszik, de itt az igazságtalanság esetén az egyik fél részéről „haszon”, a másikról „kár” keletkezik (lényegében erről van szó pl. egy verés esetén is), az e kettő közti közép az igazságosság, és a bíró ezt az egyenlőtlenséget egyenlíti ki („mert a bírót élő igazságosságnak kell tekintenünk”)

8. Püthagorasz és követői szerint az igazságosság az egyenlőség szerinti viszonosság (ti. gyakorlatilag szemet szemért), míg Arisztotelész szerint csak az arányos viszonosság fogadható el, mint amilyen pl. a cserében (egymás javaira való szükségünk hozza létre a cserét, a csere pedig a társadalmat), amiben az összemérést a közbeiktatott pénz tölti be: ennek értéke megállapodáson (nomissza = megállapodás alapján érvényben levő) alapul, mindent összemérhetővé tesz, lehetővé téve az arányos viszonosságot

9. Az igazságosság cselekvése tehát középút az igazságtalanság cselekvése és elszenvedése között. Az igazságos ember az arányosságot veszi figyelembe

10. Van ugye állami igazságosság is; azonban csak ott, ahol a polgárok viszonyát törvény szabályozza – az igazságszolgáltatás az igazságos és igazságtalan cselekedetek elbírálása. A vezető tisztviselő az igazságosság és az egyenlőség őre, igazságosságáért cserébe jár a kitüntetés és a tiszteletadomány. Viszont a szolga (vagyontárgy) és a gyermek – egy bizonyos korig – a polgár „részét” képezi, ezért igazságtalanság „magunkkal” szemben elképzelhetetlen… Vannak természettől fogva, illetve emberi megállapodáson alapulóan igazságos vagy igazságtalan dolgok, utóbbiak mindenütt változnak. Az igazságos vagy igazságtalan tettet pedig az alapján határozzuk meg, hogy saját akaratból vagy annak ellenére történt-e. Háromféle kártevést tud elképzelni a társas együttélés során: hiba (tévedésen alapszik), igazságtalan tett (haragból vagy szenvedélyből cselekvés), igazságtalan és gonosz tett (előzetes elhatározásból)

11. Elképzelhető, hogy valaki saját akaratából kárt és igazságtalan tettet szenved el, de igazságtalanságot készakarva nem szenvedhet el senki, mert nem kívánhat senki ilyesmit (kell valaki, aki az igazságtalanságot elköveti)

12. Kérdés: az követ-e el igazságtalanságot, aki a méltányosság ellenére valakinek többet juttat, vagy az, aki ezt elfogadja? Az követi el az igazságtalanságot, aki azt előidézi, tehát a cselekvő

13. Igazságosnak lenni azonban nem könnyű; a tetteket bárkinek hatalmában áll végrehajtani, de az már más kérdés, hogy ezt vajon az adott lelki állapotból fakadóan teszi-e? Tehát nem az az érdekes, mit tesz, hanem hogy hogyan, miért.

14. A méltányosság: kiigazítása a törvény szerinti igazságos dolognak, amennyiben az abban foglalt szabályok általánosságából következő hibát javítja ki

15. Kérdés: követhet-e el valaki önmagával szemben igazságtalanságot? Amit a törvény nem parancsol, azt tiltja, ezért pl. aki megöli magát haragból, az akarva tesz a szabály ellen, de igazságtalanságot ennélfogva az állam ellen követ el…

Hatodik könyv1. Pontosan körül kell írni, mi az a szabály, ami a középútra irányul2. Az lélek erényei után az észbeliek jönnek, de előbb a lélek elemzése szükséges: a lélek

értelmes és értelmetlen részre oszlik, és az értelmes is két részből áll: tudományos (azon létezők szemlélésére, melyeknek legfőbb okai változatlanok) és mérlegelő (változó létezők). A lélek három megnyilvánulása dönt a cselekvésben és az igazság megismerésében: érzékelés (aesthesis), ész (nus) és a kívánság (orexis). Az érzékelés nem lehet cselekvés kiindulópontja, de az elhatározás megfontoláson alapuló

kívánság, az erény viszont az elhatározásban megnyilvánuló lelki alkat; amit a gondolkodás állít és amit a kívánság akar, azonosnak kell lennie, amennyiben mindkettő igaz és helyes. Az elhatározásból aztán kiindul a cselekvés; az elhatározás pedig vagy kívánó ész, vagy gondolkodó kívánság. A lélek mindkét értelmes részének feladata tehát az igazság megismerése – amely lelki alkat alapján ez leginkább lehetséges, az mindkettő erénye.

3. A léleknek öt olyan megnyilvánulási formája van, „amelyekben igenléssel vagy tagadással igazságot fejezhet ki”: mesterség, tudomány, okosság, bölcsesség, ész. Amit tudományosan megismerünk, az másképp nem lehet, mint ahogy van; tehát szükségszerűen létező és (így) örök; a tudományos megismerés tárgya megtanulható, a tudomány tehát bizonyításra alapozott lelki alkat.

4. Ami változik, lehet létrehozó tevékenység vagy cselekvés tárgya; a mesterség lényege szerint igaz gondolkodással párosult létrehozó lelki alkat – valaminek a létrejöttére irányul, aminek kiindulópontja a létrehozóban van

5. Okosság: igaz gondolkodással párosult cselekvő lelki alkat, amely arra irányul, ami az embernek jó; ráadásul erény, a vélekedő lélekrész erénye (a cél maga a jócselekedet)

6. A tudomány az általános és szükségszerű dolgokra vonatkozik, de kiinduló elveit (ami a következtetések alapja) sem tudomány, sem mesterség, sem okosság nem foghatja fel – marad: az ész

7. A bölcsesség: „a tudomány legtökéletesebb formája”; „ésszel párosult tudományos megismerés, a legbecsesebb dolgokra vonatkozó tudomány”; ez azonban nem okosság, mert nem az ember maga hasznára, nem az emberi javakra irányul

8. Az okosság fő feladata a helyes megfontolás; ez az emberi dolgokkal foglalkozik, amelyek megfontolás tárgyai lehetnek; ám nem csak általánosságban, hanem konkrét esetekben is, mert mindig cselekvéssel függ össze. Az államra vonatkozó okosság legfőbb ága a törvényhozó okosság, az egyes esetekre vonatkozó pedig az államkormányzás művészete (ez ismét megfontolás és cselekvés kérdése)

9. Okos az, aki felismeri, neki mi a jó; ez azonban a végső egyedi esetekre vonatkozik, és mint ilyen, a tapasztalatra épül nem tudomány, ész vagy bölcsesség

10. A megfontolás a kutatás egyik fajtája; a jó megfontolás az a helyesség, amely arra vonatkozik, hogy mi vezet el a célhoz az ezt megragadó igaz felfogás = okosság

11. Az értelmesség és jó felfogás nem tudomány vagy vélemény („mert hiszen akkor mindenki értelmes volna” ), hanem arra vonatkozik, amit meg kell fontolni, tehát amire az okosság is, azonban míg amaz rendelkezik (mit kell tenni és mit nem), az értelmesség csak ítéletet mond. A megértő gondolkodás pedig a méltányosság helyes megítélése

12. Az ész kezdet és vég is: ezekből (az ésszel felfogható tényekből) indul ki a bizonyítás és ezekre vonatkozik. A fenti képességek az ésszel együtt az életkorral járnak hallgatni kell a tapasztalt idősek tanácsaira

13. De mire jó a bölcsesség (hiszen nem foglalkozik a keletkezéssel, így nem érdekli semmi, ami folytán az ember boldogabb lehet) és az okosság (foglalkozik ugyan ezekkel, de az ismeret önmagában nem tesz alkalmassá a cselekvésre)? Erényként már önmagukban is kívánatosak, így hozzájárulva a boldogsághoz + az erény kitűzi a célt, az okosság pedig megadja a célravezető eszközöket; ehhez járul az „ügyesség” is, vagyis a képesség a kitűzött célra irányuló dolgok megcselekvésére. Utóbbi azonban nem fejlődhet ki erény nélkül (a lelki gonoszság ui. „elcsavarja az emberek eszét, és tévelygést okoz bennük a cselekvésre vonatkozó kiindulópontok tekintetében”). Nem lehet tehát valaki igazán erkölcsös ember okosság nélkül, sem pedig okos ember erény nélkül.

Hetedik könyv1. Erkölcsi tekintetben három dologtól kell tartózkodni: lelki rosszaság,

fegyelmezetlenség, állatiasság. Utóbbi nem kifejezetten lelki rosszaság; „még leginkább a barbárok(!) közt van meg; de néha kifejlődhet betegség vagy eltorzulás következtében is”

2. A fegyelmezetlen ember hajlamos eltérni mérlegelésének eredményétől; tudja, hogy amit tesz, rossz, mégis megteszi szenvedélyből

3. Vitás kérdések (mértékletesség, mértéktelenség, okosság, fegyelmezetlenség viszonyáról)

4. Fegyelmezett és fegyelmezetlen különbsége miben rejlik: mire irányulnak vágyaik/ magatartásuk/ mindkettő? Egyáltalán mindenre vonatkoztatható-e a fegyelmezetlenség?

5. Különbség: a tudás birtokában, de azt nem használva, vagy a tudást alkalmazva is tesz valaki rosszat? Továbbá az általános tudást vagy a részlegest (konkrétum) is alkalmazza-e? És ez esetben: a cselekvőre, vagy a cselekvést tárgyára vonatkozót érvényesíti-e? Továbbá lehet, hogy valaki tud is meg nem is, pl. az őrült vagy a részeg hasonló a fegyelmezetlen lelkiállapothoz. A fegyelmezetlenség oka lehet az általános (tiltó) véleménnyel szemben fellépő vágy + konkrét érzékelésre vonatkozó vélemény kettőse (pl. tudom hogy nem szabadna megennem a sütit, de azt is tudom, hogy finom és hogy nagyon szeretném megenni…)

6. Lehetünk-e általában véve fegyelmezetlenek, vagy csak részletkérdésekben? Csak gyönyör vagy fájdalom kapcsán beszélünk fegyelmezetlenségről bizonyos gyönyörök szükségszerűek (étel, nemi ösztön), mások nem, de önmagukban kívánatosak (győzelem, gazdagság) utóbbi esetben nem általában beszélünk fegyelmezetlenségről, hanem mindig meg kell állapítani, minek a tekintetében. A terület mindenesetre ugyanaz, mint a mértékletesség/mértéktelenség esetében, csak ezeknél kis vágy is elég, míg a fegyelmezetlenséghez erős vágy kell

7. Súlyosabb a vágyból fakadó fegyelmezetlenség, mint a haragból: ebben ugyanis nincs az erőszakoskodásra jellemző ártási szándék, valamelyest az értelemre hallgat még, és kellemetlen érzésekhez kötődik

8. Tapintás, ízlelés gyönyörei / fájdalmai fegyelmezettség (úrrá lesz rajta) és fegyelmezetlenség / állhatatosság (ellenáll) és gyenge jellem a kapcsolódó tulajdonságok. A fegyelmezetlenség: részben elhamarkodottság, részben gyengeség; az ember megfontolja cselekedetét, de végül a szenvedély eltántorítja döntésétől – a mértéktelen meg se fontolja tetteit

9. A mértéktelen nem ismeri a megbánást, kitart elhatározása mellett, de a fegyelmezetlen kész a megbánásra; az előbbi rossz lelki alkat, az utóbbi azonban „gyógyítható”, mert a kiindulópontja erényes (a fegyelmezetlenség ui. az előzetes elhatározás ellenére, a lelki rosszaság viszont ennek alapján működik)

10. A fegyelmezett ember az, aki az „igaz szabály és a helyes elhatározás” mellett tart ki, vágynak nem enged, de meggyőzhető; aki azonban mindenben kitart – holott gyakran a gyönyörök vezetik – makacs, önfejű

11. Van, aki a testi dolgokban a szükségesnél kisebb gyönyört talál, ezért nem tart ki a helyes szabály mellett – ez azonban ritka, emiatt látszólag a fegyelmezettség csak a fegyelmezetlenséggel alkot ellentétet

12. Az államkormányzást tudományosan vizsgáló feladata a gyönyör és a fájdalom tanulmányozása – ő a végcél „legfőbb alkotó művésze”, melyet szem előtt tartva meghatározzuk, mi a jó és a rossz

13. A jó (általánosságban és valakinek is) természetes állapot és lelki alkat; a gyönyör a természetszerű lelki alkatnak megfelelő tevékenység; nem mind jó azonban, így azok

sem, melyekkel vágy és fájdalom jár – a testi gyönyörök. A mértékletes ember ez utóbbiakat kerüli, megvan ui. neki a saját gyönyöre

14. A fájdalom – általában véve és abból a szempontból is, hogy akadályoz – rossz, és kerülni kell az ellentéte, így a gyönyör is (ti. az akadálytalan tevékenység) jó bármely lelki alkat akadálytalan tevékenysége: gyönyör (ti. a rossz lelki alkatok tevékenysége sosem akadálytalan, ui. folyton meghasonlásban van magával) a gyönyör lehet a legfőbb jó is (ha van is rossz gyönyör) a boldogságban a gyönyörűség is benne van (továbbá testi és szerencse-javak is kellenek, a helyes mértékben). Az elnevezés azonban megtévesztő, általában a testi gyönyörökre értik, melyeket szükségszerűen mindenki keres

15. Miért látszanak a testi gyönyörök kívánatosabbaknak a többinél? Mert megszüntetik a fájdalmat (azzal ellentétesen hatnak, de csak járulékosan értékesek) + erős ingerekkel járnak (bizonyos emberek folyton hajhásszák őket, mert másnak nem tudnak örülni) a járulékos gyönyörök gyógyító célt szolgálnak, a természet szerinti gyönyörök viszont az egészséges szervezetet késztetik cselekvésre

Nyolcadik könyv1. A barátság: erény; „erre van a legnagyobb szükségünk az élet szempontjából”; talán

leginkább a gazdagnak és hatalmasnak szükséges, hogy jótéteményt gyakorolhassanak; de segít a szegénységben (menekülhetünk hozzá), ifjúságban (óv a botlásoktól), öregségben (gyámolít), és annak is, aki ereje teljében van (az erkölcsös cselekedetek végrehajtásában). A szeretet leginkább az emberekben van meg egymás iránt: „A szeretet (…) megvan általában az egyfajúakban egymással szemben, de leginkább tapasztalható mégis az emberekben (…) Mindenki tapasztalhatja utazásai közben, hogy mennyire közeli és kedves mindenki a másik számára. Sőt nyilván az államot is a barátság érzése tartja össze” a törvényhozó az egyetértést igyekszik megteremteni (ez hasonlatos a barátsághoz), a viszályt pedig kirekeszteni. A barátság mellett nincs is szükségünk igazságosságra, igazságosság mellé viszont elkél a barátság. Amellett erkölcsileg szép is.

2. Barátság kérdései: ellentét/hasonlóság, lehet-e mindenkiben baráti érzelem, hány formája van? Ami rokonszenvet kelthet bennünk: jó, kellemes, vagy hasznos (= ami végcélként jó vagy kellemes). A barátnak javát akarjuk, ő magáért; barátság akkor, ha az érzés kölcsönös és nem is marad titokban (ha egyoldalú vagy rejtve marad, csak jóakaratról beszélhetünk).

3. Barátság három formája: a haszonért való barátok nem egymás kedvéért szeretnek, hanem mert neki magának hasznos (jó vagy kellemes) ha megszűnik az ok, felbomlik. A kellemes érzésekből fakadó barátság a heves érzelmű ifjúság sajátja, szintén rövid életű (gyors változások a korral). Van azonban tökéletes barátság.

4. Tökéletes barátság: erkölcsileg jó és erényben hasonló embereké, akik egyformán kívánják egymás javát, pusztán mert jó emberek. A másik lényegét szeretik – erényük maradandó lévén, ez a barátság megmarad; ők önmagukban, és így egymás számára is jók, kellemesek és hasznosak ez vonzalmat vált ki. Persze ez ritka, és időre, összeszokásra van szükség, még ha a hajlandóság a barátkozásra hamar megjön is.

5. A haszonért és gyönyörűségért köthet barátságot bárki, a rossz lelkű is (vagy pl. az államok – „ezek csak a haszonért szoktak egymással szövetségre lépni”), de ezek járulékos dolgok, és csak a hasonlóság alapján „barátság”. Csak a megismert, jó emberek közt van meg a bizalom, és ez mentes a rágalomtól.

6. „Semmi sem tartozik hozzá annyira a barátsághoz, mint éppen az együttélés” – erre a boldog ember is törekszik – mert kellemesek egymásnak.

7. A szeretet érzelem, a barátság lelki alkat: a viszontszeretet elhatározással jár, ez pedig lelki alkatból ered. Igaz barátság nemigen lehet több emberrel (hasonlóan a szerelemhez, ami „a túlzás egy neme”) – bár a hatalmasoknak kétfajta barátja szokott lenni: akiből hasznot húz (ügyes) és aki kedves neki (szellemes), de nem ugyanaz a két ember, csak azért vannak, amire jók. Erkölcsös ember (aki kellemes és hasznos is) nem szokott nála hatalmasabb barátja lenni, hacsak ez nem áll felett erényben is – „csakhogy a hatalmon levő emberek közt ilyen nemigen akad”

8. A fentiek egyenlőségen alapulnak, de van barátság, ami fölényen alapszik (nem ugyanaz jár a feleknek, de arányosan oszlik el a szeretet): apa-fiú, öreg-fiatal, férj-feleség, uralkodó-alárendelt; egymástól is különböznek, mert más az erény, a tevékenységi kör és a szeretetre indító ok is.

9. Igazságosságban első az érdem szerinti, második a mennyiség szerinti egyenlőség – barátságban épp fordítva ha valamiben nagy a különbség kettejük közt, nem lehet barátság (pl. király-alattvaló közt). A legtöbben – kitüntetésre vágyva – inkább várnának szeretetet, mint adnának; ennek örülünk önmagáért is. A barátság lényege ellenben az, hogy mi szeretünk.

10. A barátság erénye a mások iránti szeretet ha ez az érdemnek megfelelően valósul meg, akkor az egyenlőtlenek közt is lehet egyensúly az erényben hasonló, állhatatos emberek a kölcsönös viszonyban is állhatatosak nem hagyják egymást sem hibázni. Akik ellentétesek, haszon-barátságot kötnek: járulékos haszon a középre törekvésükben (senkit nem a másik szélsőség vonz!)

11. A barátság és igazságosság a közösségben nyilvánul meg, egyenlő mértékben a szorosabb kapcsolattal nőnek az igazságosság követelményei (kebelbaráttól pénzt lopni sokkal súlyosabb, mint egy idegentől). Minden közösség az állami közösség részének tekinthető; ez haszon céljából jön létre, fennmaradására irányul a törvényhozók működése (az az igazságos, ami mindenkinek egyaránt hasznos). Az egyes közösségek részlethaszonra törekednek (pl. hajósok, katonák, phülé és démosz tagjai) az állami közösség alá tartoznak, ez figyel az egészre; baráti viszonyok pedig igazodik az illető közösséghez.

12. Három államforma, és mindnek egy-egy „elferdülése” létezik: monarchia ( tyrannis), aristokratia ( oligarchia), timokratia vagy politeia ( démokratia): A királyságban a király az alattvalók hasznát nézi (neki mindene megvan, nincs

szüksége semmire) – ez a legjobb államforma, míg ellentéte a legrosszabb: a türannosz csak a maga hasznát nézi.

Arisztokrácia oligarchia (a vezetők az állami javakat a méltányosság ellenére osztják el, a meggazdagodást keresik, s ugyanazon keveseké, a hitványaké a vezető hatalom).

Timokratia démokratia (ezek határosak: előbbiben is többségi elv érvényesül, de vagyoni cenzus van; a démokratiát a politeiához hasonlítja, és ez „mondható legkevésbé rossznak”).

Mindennek mintája megtalálható a családi életben is: Királyság: apa-fiú viszony; bár a perzsáknál ez inkább tyrannis-jellegű! Tyrannis: úr-szolga Aristokratia: férj-feleség érdemesség alapján a férj vezet, de bizonyos dolgok az

asszonyt illetik meg Oligarchia: ha a férfi uralkodik érdeme ellenében mindenen, vagy vagyona okán a

nő Timokratia: testvéri viszony, kivéve, ha túl nagy a korkülönbség Démokratia: ahol nincs úr, vagy erőtlen, „s így mindenki azt tehet, amit akar”

13. Államformákhoz társítható a barátság és igazságosság egy-egy formája is:

Király-alattvaló: az erkölcsileg jó érzésű és törődő uralkodó jót cselekszik alattvalóival, hasonlóan az apa-fiú viszonyhoz: utóbbi azonban a legnagyobb értéket, az életet adja, táplál és nevel (hasonló az ős-utód viszony általában). Fölényen és így érdemességen alapul a barátság és igazságosság kijár a tisztelet a szülőknek

Aristokratia: lelki kiválóságon alapszik; aki jobb ,annak több jó jut, az igazságosságban is (férj-feleség viszony)

Timokratia: egymás közt egyenlő polgárok, rokonérzelműek és –jelleműek, a vezetés sorjában megy egyenlőségi alapon; hasonlóan a testvéri, ill. a megfelelő baráti viszonyhoz

Az elferdült államformákban kevéssé érvényesül az igazságosság és a barátság; legkevésbé a tyrannisban, ahol nincs közösség alattvaló és uralkodó között, csak úr-szolga viszony (ahol legfeljebb „emberi minőségében” lehet barátság a rabszolgával)

14. Minden barátság a közösségben gyökeredzik, de különbség van rokoni és baráti életközösség között; a szülő szereti leszármazottját, mert belőle ered, a leszármazott pedig a szülőt, mert tőle származik, a testvérek egymást mert ugyanazon szülőktől származnak, stb. Utóbbiak közt barátság is van. Barátság van a férj és feleség közt is, illetve az erény (és az általa kiváltott rokonszenv) és a gyermek is összetartó erő. Az ember inkább hivatott családi, mint társas életre, hiszen ez az alapvető, szükségszerű képződmény (aztán jöhet csak az állam).

15. Nézeteltérések a hasznon alapuló barátságban: erkölcsi alapú vagy törvényes is lehet a megállapodás; felmerülhet a tartozás ill. a haladék kérdése, a viszonzás mértéke (alapja, hogy a kedvezményezettnek mekkora a haszna – míg az erényen alapuló barátságban a jótevő elhatározása), stb.

16. Nézeteltérések a fölényen alapuló barátságban: ha valaki nem annyit kap, amennyi járna; csakhogy mindenkitől a lehetőségeihez képest kell várni, amit adhat + az érdemeknek megfelelően. Így akinek szüksége van, annak pénz jár, aki jót tesz, annak tisztelet és kitüntetés. Hasonló az elvárás a szülők és az istenek felé is – csakhogy ezeket visszafizetni sosem lehet, de a tőlünk telhetőt meg kell tenni.

Kilencedik könyv1. Barátságban is arányosnak kell lennie az ellenszolgáltatásnak azzal, amit az illető

kapott; a kedvezményezett kell, hogy meghatározza ennek értékét, de még akkor, amikor nincs birtokában

2. Mindenkinek meg kell adni, ami jár tiszteletből és juttatásból is, „a hozzánk való viszonyuk bensősége, erényük és hasznosságuk alapján”. „Általában először a tartozást kell megadni” kivéve „ha a kezdeményező adás erkölcsi szempontból, vagy a szükségesség folytán előbbre valónak látszik”

3. Nagy jellembeli változás, vagy képmutatás kiderülése után nem csodálható, ha felbomlik a barátság, de ha valaki teljesen gonosszá válik, még meg lehet próbálni megmenteni (de ez már nem feltétlenül elvárható)

4. A becsületes, erkölcsös ember örülni tud önmagában a jóságnak, így örülni tud a barátja jóságának is önmagában véve; a gonosz viszont tépelődik, kiegyensúlyozatlan ezért nem számíthat szeretetre sem barátságra (szeretni csak a jót lehet)

5. A jóindulat esetleges és megnyilvánulhat ismeretlenekkel szemben is, tehát ilyenformán a barátság kezdete, de nem maga a barátság, ahogy a szeretetnek is csak kezdete a „látásból eredő gyönyörűség”

6. Egyetértés: hasonlít a barátságra, de idegenek közt is megeshet; az állam például egyetértésben él, ha a polgárok ugyanazokat a célokat követik és a közös határozatokat

végrehajtják – ez „az állami életben megnyilvánuló barátság” A becsületes emberekben, mivel mindig az igazságos és hasznos dolgot akarják, ez mindig megvan.

7. A jótevő jobban szereti azt, akivel jót tett, mint a kedvezményezett azt, aki jót tett vele; a jótett ugyanis szép és erkölcsös, jó érzést kelt, az alkotáshoz hasonlít – hasonlóan az anya-gyermek viszonyhoz

8. Magunkat vagy barátunkat kell-e legjobban szeretni? Az átlagember (aki rossz) a gyönyört üldözi, és ilyen értelemben önző (magának akarja a legjobbat), míg az erkölcsös ember mindig a legerényesebb dolgokat választja, ily módon szintén magának juttatja a legnagyobb – erkölcsi! – jót, de közben barátainak használ és akár áldozatot hoz

9. A boldog embernek szüksége van-e barátokra? Elégséges ugyan önmaga számára, de a barát a „rajtunk kívül levő javak közt a legnagyobb”, szüksége van valakire, akivel jót tehet, meg az ember társas lény, így a boldogság lényegéhez tartozik, hogy van barátja; továbbá az igaz barát erkölcsös cselekedeteinek szemlélete gyönyörűség. Az élet önmagában jó, a létezés pedig észrevevés és gondolkodás észrevenni magunkban az életet, ami jó, gyönyörűséget okoz; és amilyen viszonyban van magával az erkölcsös ember, olyanban van a barátjával is, aki az ő második énje amint a maga, úgy a barátja létezése is kívánatos és gyönyörűséges az erkölcsös ember számára

10. Minél több barát kell hát, vagy se ne maradjunk nélküle, se ne legyen túl sok? Erény-alapú barátságból nem lehetséges több; örülnünk kell egy-kettőnek is, de legtöbb is csak annyi lehet, amennyivel együtt tudunk élni (és ők is egymással); ahogy szerelemben, itt sem lehet sok, igazi barátság

11. Jó- avagy balszerencsében van-e inkább szükségünk barátra? Minden helyzetben kívánatos, de bajban inkább keressük a hason-barátokat; az erkölcsös barátot a jóban való osztozásra hívogatni kell, ellenben a bajban nem szabad rá terhelnünk a bajunkat – ugyanakkor az igaz barátnak magától kell segítenie a bajban

12. Ahogy a szerelemben egymás látása a legkedvesebb, úgy barátságban is az együttélés a legnagyobb érték („a barátság: közösség”). Azt űzik együtt, amit a legjobban szeretnek, és egymásra odafigyelve válnak jobbá: „nemes lelkű embertől csak nemes dolgot tanulhatsz”

Tizedik könyv1. A gyönyörről: „a legbensőbb összefüggésben van emberi természetünkkel”

fiatalokat gyönyörrel és fájdalommal „kormányozva” nevelik, ez a jellem kiválósága szempontjából is fontos (annak örüljön és azt gyűlölje, amit kell)

2. Egyes gyönyörök erkölcsös, mások gonosz tettekből fakadnak a gyönyör nem azonosítható a jóval, nem minden gyönyör érdemes a választásunkra, de vannak bizonyos gyönyörök, melyek önmagukban véve is választásunkra érdemesek

3. Mi a gyönyör lényege és minősége? A gyönyör bármely időpontban teljes, befejezett egész nem mozgás és nem létrejövési folyamat (ebben a sok részmozgás befejezetlen, honnan és hová alapján különbözőek, időben megy végbe) – az egy pillanatban érzett gyönyör is egésznek számít

4. Minden érzék esetében a legjobb állapotú szervnek a saját körébe tartozó legkiválóbb dologra irányuló tevékenysége a legkitűnőbb, ezt teszi tökéletessé – mintegy beteljesülésként, ráadásként – a gyönyör. Hasonló a helyzet a gondolkodással; gyönyör tehát akkor van, ha az ítélő és elmélkedő alany, valamint az érzékelés és gondolkodás tárgya is olyan, amilyennek lennie kell. Azonban semmi, ami emberi, nem lehet örökké tevékenységben – ezért nem folytonos az ezzel járó gyönyör (pl. bizonyos dolgok érdekesek először, aztán megszokjuk őket). Mivel az élet:

tevékenység, és a tevékenységet a gyönyör teszi teljessé, így az életet is, ezért törekszenek gyönyörre az emberek

5. A tevékenységekkel benső összefüggésben van az azokkal természetüknél fogva járó gyönyörűség és fajdalom is; az összefüggő gyönyörűség növeli a tevékenységet (jobban haladunk, teljesítünk abban a tevékenységben, amit élvezünk), míg a fájdalom megbénítja. Szintén akadályozza a tevékenységet az a gyönyör, ami másféle tevékenységből fakad amelyik nagyobb gyönyörűséggel jár, igyekszik kiszorítani a másikat (pl. szívesen csinálunk mást, ha olyasmit tevékenykedünk amiben nem leljük örömünket…). Ahogy a tevékenységekben, úgy a gyönyörök közt is különbség van: erkölcsös vagy erkölcstelen, értelmi vagy érzéki tevékenységből fakadnak-e. Gyönyör(űséges)nek azt tartjuk, amit az erkölcsös ember annak tart; jellemző pedig az és annyi, ami és ahány jellemző tevékenységük akad az embereknek

6. A boldogságról, mely az emberi élet végcélja: olyan tevékenység, melyet önmagában véve tartunk kívánatosnak, tehát amitől önmagán kívül semmit nem várunk erénynek megfelelő cselekedetek (már a jó ember számára; mindenkinek az a legkívánatosabb persze, amely a saját lelki alkatának megfelel)

7. A boldogság a legjobb rész erényének megfelelő tevékenység: az ész tevékenysége, az elmélkedő tevékenység. Hiszen a megismerhető dolgok legkiválóbbjaival az ész foglalkozik, ez a legkitartóbb (bármi másnál tovább bírunk elmélkedni ), és a bölcsesség szeretete a legtöbb gyönyörűséget rejti magában. A bölcs ember egymagában is képes elmélkedni (igazságossághoz, bátorsághoz mások is kellenek), az elmélkedés magában véve is szeretetre méltó (nem származik belőle járulékos haszon), és a szabad időben valósul meg. Az ilyen elmélkedő, boldog élet a bennünk levő isteni résznek, az észnek köszönhető – mint természettől fogva benső tulajdonság, a legértékesebb és leggyönyörűségesebb számunkra az ésszerű élet teszi emberré az embert (de ez már egy isteni életre való törekvés)

8. A többi erény alapján élt élet teljesen emberi: igazságosan, bátran, stb. egymáshoz való viszonyunkban cselekszünk, de az ész kiválósága külön áll. Mivel az istenek eleve a legnagyobb mértékben szerencsések és boldogok, de élőként, ha nem cselekszenek és alkotnak, csak az elmélkedés maradhat nekik – ez tehát a legnagyobb boldogság, és az emberben ez áll legközelebb az istenekhez. A bölcs embert ezért is szeretik az istenek a legjobban (foglalkozik azzal, ami közel áll hozzájuk) – [9.]

9. A boldog embernek azonban – mivel ember – kell a külső jólét, de nem kell a túláradó bőség; az erkölcsös tetteket bárki gyakorolhatja (elég a „közepes” anyagi ellátottság), és ettől boldoggá is válik

10. Megismertük az erényt, a barátságot és a gyönyört – de a végcél: magunkévá tenni, cselekedni őket. Erkölcsössé válni ritkán természetből adódóan, gyakrabban tanítás útján lehet, de ahhoz előbb olyan nevelés is kell, ami erkölcsi alapot ad törvény által szabályozott nevelés és életmód kell, hogy a fiatalok hozzászokjanak. Persze törvények a felnőtt korban is kellenek: inkább a kényszernek és nem a szép szónak, illetve inkább a büntetésnek és nem az erkölcsi kötelességnek engedelmeskedünk. Egy személy, még az apa intelme sem elég – ellenben a törvénynek megvan a kényszerítő ereje és nem is neheztel rá az ember. „Ámde csak a lakedaimóni, s legfeljebb még néhány más államban tapasztalhatjuk, hogy a törvényhozónak valóban gondja volt a polgárok nevelésére és életmódjára; a legtöbb államban az ilyesmiről egyáltalában nem történt gondoskodás” (291. o.) – kellene hát az általános érvényű (és erkölcsi értékű) gondoskodás (= törvények, akár írottak vagy nem), de ennek hiányában az ember kötelessége az erényt megmutatni a gyermekeknek, barátoknak. Persze az egyéni esetekben ismerni kell a körülményeket – de akkor is leghelyesebben akkor járunk el, ha ismerjük az általános vonatkozásokat (ez a tudományosság). Az

embereket erkölcsre nevelni pedig az tudja, aki rendelkezik „törvényhozói képességekkel” ehhez kellenek törvény- és alkotmánygyűjtemények, leírt tapasztalatok; de a kérdés nincs még tanulmányozva, szükséges hát a törvényalkotás és az államformák kérdésének tanulmányozása: „Kezdjük hát a tárgyalást” [átvezetés a Politikába]