1

CHARLES BUKOWSKI

FORRÓ VIZI ZENE

2

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

CHARLES BUKOWSKI: Hot Water Music Published by arrangement with HarperCollins Publishers

First Ecco edition published in 2002

Fordította: PRITZ PÉTER A fordítást az eredetivel egybevetette: BAJTAI ZOLTÁN

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2010

Felelős kiadó: SZÁSZ ZSOLT

3

Copyright © Charles Bukowski, 1983 Hungarian translation © Pritz Péter, 2010

ISBN 978-963-266-158-2

4

Michael Montfortnak

5

KÍMÉLETES, MINT EGY SÁSKA

– A faszomat, elegem van a festésből, menjünk el valahova. Nem bírom már az olaj szagát, unom már, hogy én vagyok a legjobb. Unom már várni a halált. Menjünk el valahová – mondta a férfi.

– De hova? – kérdezte a nő. – Bárhová. Enni, inni, nézelődni. – Jorg – kérdezte a nő –, mihez kezdek majd, ha meghalsz? – Eszel, alszol, baszol, pisálsz, szarsz, öltözködsz, járkálsz le-föl, és

hisztizel. – De én biztonságra vágyom. – Ki nem? – Úgy értem, még csak össze sem vagyunk házasodva. Még csak az

életbiztosításodat sem vehetem majd fel. – Az mindegy, emiatt ne aggódj. Emellett pedig hadd emlékeztesselek

rá, hogy te nem hiszel a házasságban, Arlene. Arlene egy rózsaszín székben ült, és az esti lapot olvasta. – Mindig azt hangoztatod, hogy ötezer nő akar veled lefeküdni, akkor

hogy jövök én a képbe? – Hát, te vagy az ötezer-egyedik. – Miért, szerinted én nem tudok magamnak egy másik férfit találni? – De tudsz. Minden gond nélkül. Három perc alatt. – Szerinted nekem pont egy nagy festő kell? – Nem. Egy jó vízvezeték-szerelő is megteszi. – Igen, ha szeret. – Na ja. Vedd fel a kabátod, menjünk. Lejöttek a lépcsőn a manzárdból. A ház tele volt lepattant, csótánylakta

lakással, de úgy tűnt, senki nem éhezik: mindenki mindig épp főzött vala-mit nagy edényekben, üldögéltek, dohányoztak, a körmüket piszkálgatták, söröztek, vagy egy nagy, kék üveges fehérbort adtak körbe, üvöltöztek egymással, vagy röhögtek, vagy fingtak, böfögtek, vakaróztak, vagy a tévé előtt aludtak. Nem sok embernek volt a Földön sok pénze, de úgy tűnt, minél kevesebbjük van, annál jobban élnek. Az embereknek nem is volt másra szükségük, mint alvásra, tiszta ágyneműre, kajára, piára és aranyér-kenőcsre. És résnyire mindig nyitva hagyták az ajtójukat.

6

– Hülyék – mondta Jorg, ahogy haladtak lefelé a lépcsőn elpofázzák az életüket, az enyémet meg zavarják.

– Jaj, Jorg – sóhajtott Arlene. – Te nem szereted az embereket, ugye? Jorg ránézett a nőre, felhúzta az egyik szemöldökét, de nem válaszolt.

Arlene folyton basztatta amiatt, hogy nem bírja az embereket – mintha az, hogy ha valaki nem szereti őket, megbocsáthatatlan bűn lenne. De Arlene nagyon jó kúrás volt, és jó társaság – legalábbis az esetek többségében.

Leértek az utcára, és elindultak; Jorg az őszes-vörös szakállával, törött, sárga fogaival, rossz leheletével, lila füleivel, rémült tekintetével, büdös, szakadt kabátjával és fehér elefántcsont sétapálcájával.

Arlene riszálta a seggét, és még csak nem is csinált titkot belőle, Jorg meg csapkodta a földet a sétapálcájával, amire még a nap is lenézett, és azt mondta, hogy ho-hó. Aztán elérkeztek az öreg, lepusztult épülethez, ahol Serge lakott. Jorg és Serge már évek óta festegettek, de csak mostanában fordult elő, hogy disznófingnál többért el tudták adni a képeiket. Együtt éheztek, de külön kezdtek híressé válni. Jorgék bementek a hotelba, és el-indultak felfelé a lépcsőn. A lépcsőházban jód és rántott hús szaga terjen-gett. Az egyik szobában épp basztak valakit, aki ebből nem is csinált tit-kot. Felértek a tetőtérhez, és Arlene bekopogott. Kinyílt az ajtó, és ott állt Serge.

– Aki bújt, aki nem! – mondta Serge, majd elpirult. – Ööö bocs, gyer-tek be.

– Veled meg mi van, ember? – kérdezte Jorg. – Üljetek le, azt hittem, hogy Lila az… – Miért, vele bújócskázni szoktál? – Hagyjuk. – Serge, meg kéne már szabadulnod attól a lánytól, tönkreteszi az

agyadat. – De kihegyezi a ceruzáimat. – Serge, túl fiatal hozzád. – Harmincéves. – Te meg hatvan vagy. Az harminc év. – És harminc év az sok? – Az sok. – És húsz? – kérdezte Serge, és ránézett Arlene-re. – Húsz év elfogadható. – Miért nem szereztek magatoknak olyan nőt, aki annyi idős, mint ti? –

kérdezte Arlene. Mindketten ránéztek. – Szeret viccelődni – mondta Jorg. – Igen – vála-

szolta Serge –, látom. Vicces. Gyertek, megmutatom, mit csinálok éppen.

7

Bementek vele a hálószobába. Serge levette a cipőjét, és lefeküdt az ágyra.

– Látjátok? Fő a kényelem. Serge az ecseteit hosszú pálcákra erősítette, és a mennyezetre föltett

vászonra festett. – Fáj a hátam. Már tízpercenként meg kellett állnom, így viszont órákig tudok festeni.

– És ki keveri a színeket? – Lila. Mindig mondom neki, hogy most tedd bele a kékbe, most egy

kicsit a zöldbe, egész jól csinálja. Lehet, hogy a végén még meg is enge-dem neki, hogy ő kezelje az ecsetet, én meg csak lefekszem, és újságot ol-vasok.

Aztán meghallották, hogy Lila jön fel a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót, átment a nappalin, és bement a hálószobába. – Hello – mondta. – Látom, fest a vén fasz.

– Aha – mondta Jorg –, azt álltja, hogy tönkrevágtad a hátát. – Én ilyet nem mondtam. – Menjünk, és együnk valamit – mondta Arlene. Serge nyögött egyet,

és felállt. – Istenemre mondom – szólalt meg Lila –, legtöbbször csak úgy fek-

szik itt, mint egy beteg béka. – Innom kell egyet – mondta Serge –, és máris jobban leszek. Lementek az utcára, és elindultak a Báránybőr nevű étterem felé. Két

húsz év körüli srác futott oda hozzájuk. Garbó volt rajtuk. – Hello! Ti vagytok azok a festők, Jorg Swenson és Serge Maro!

– Na tűnés az utamból! – mondta Serge. Jorg megpörgette elefántcsont sétapálcáját. Az alacsonyabbik srácot

térden vágta. – A kurva életbe? –mondta –, eltörted a lábam! – Remélem is – mondta Jorg. – így legalább tanulsz egy kis embersé-

get. Aztán mentek tovább a Báránybőr felé. Ahogy beléptek, a vendégek

pusmogni kezdtek. A főpincér azonnal odasietett hozzájuk, meghajolt, ha-donászni kezdett az étlappal, és válogatott bókokat szórt olaszul, franciául és oroszul.

– Nézzétek azt a hosszú, fekete szőrt az orrlyukában! – mondta Serge. – Gusztustalan!

– Látom – mondta Jorg, aztán ráüvöltött a pincérre: – REJTSE EL AZ ORRÁT!

– Öt üveggel a legjobb borukból! – kiáltotta Serge, ahogy helyet foglal-tak a legjobb asztalnál.

A főpincér eltűnt. – Ti igazi seggfejek vagytok – mondta Lila.

8

Jorg felcsúsztatta a kezét a nő combján. – Két élő halhatatlan megen-gedhet magának némi indiszkréciót.

– Vedd le a kezedet a pinámról, Jorg. – Az nem a te pinád, az Serge-é. – Vedd le a kezed Serge pinájáról, vagy sikítok. – Gyenge az akaraterőm. Lila sikoltott. Jorg elvette a kezét. A főpincér közeledett feléjük, és egy

zsúrkocsin tolta a behűtött borokat. Odaért hozzájuk, meghajolt, és kinyi-totta az egyik bort. Töltött Jorg poharába. Jorg lehúzta. – Szar, de jöhet. Nyissa ki a többit is!

– Az összeset? – Az összeset, köcsög, de gyorsan! – Mennyire ügyetlen – mondta Serge. – Étkezzünk? – Étkezni? – kérdezte Arlene. – Ti folyton csak vedeltek. Asszem, hogy

lágy tojáson kívül még nem láttalak titeket mást enni. – Na, tűnj el a szemem elől, te szerencsétlen – mondta Serge a pincér-

nek. A főpincér eltűnt. – Ti miért beszéltek így az emberekkel? – kérdezte Lila. – Mi már letettük a magunkét az asztalra – mondta Serge. – Nincs jogotok így beszélni – monda Arlene. – Lehet, hogy nincs, de így legalább van benne valami érdekes – mond-

ta Jorg. – Az emberek nem kíváncsiak a faszságaitokra – mondta Lila. – Az emberek elfogadják, amit elfogadnak – mondta Jorg. – Sőt, még

ennél durvább dolgokat is elfogadnak. – De ők csak a képeitekre kíváncsiak, másra nem – mondta Arlene. – Mi magunk vagyunk a képeink – mondta Serge. – A nők hülyék – mondta Jorg. – Csak óvatosan – mondta Serge –, mert emellett szörnyű bosszúra is

képesek… Aztán ültek ott órákig, és itták a bort. – A férfiak annyira kíméletesek, mint a sáskák – szólalt meg végül

Jorg. – A férfi az univerzum kanálisa – mondta Serge. – Ti tényleg seggfejek vagytok – mondta Lila. – Igen, azok – mondta Arlene. – Cseréljünk ma estére – mondta Jorg Serge-nek. – Én megbaszom a te

pinádat, te meg az enyémet. – Na ne, az kizárt – mondta Arlene.

9

– Az teljesen – mondta Lila. – Kedvem támadt festeni – mondta Jorg. – Meguntam az ivást. – Ja, nekem is kedvem támadt festeni – mondta Serge. – Na húzzunk innen – mondta Jorg. – Várjatok már – mondta Lila –, nem fizettetek. – Hogy nem fizettünk? – üvöltötte Serge. – Nem gondolod komolyan,

hogy fizetni fogunk ezér' a hányadékér'! – Menjünk – mondta Jorg. Ahogy felálltak, a pincér odajött a számlával. – Ez a bor, ez valami hányadék – kiáltotta Serge, miközben föl-le ug-

rált. – Ezt én soha nem fizettetném ki senkivel! Jobb, ha tőlem tudod, hogy az ital próbája a hugyozás!

Serge felkapott egy félig teli üveget, széttépte a pincér ingét, és ráöntöt-te a bort a mellkasára. Jorg úgy tartotta maga elé elefántcsont sétapálcáját, mint egy kardot. A főpincér zavarodottnak tűnt. A srácnak gyönyörű arca volt, hosszú körme, és drága lakása. Kémiát tanult, és egyszer második lett egy operaversenyen. Jorg megforgatta a pálcáját, és csúnyán eltalálta őt, pont a bal füle alatt. A pincér nagyon elfehéredett, és megtántorodott. Jorg még háromszor eltalálta ugyanott, aztán összeesett.

Egymás után mentek ki az étteremből Serge, Jorg, Lila és Arlene. Mind be voltak rúgva, de mégis volt bennük valami tartás, valami egyéniség. Kimentek, és elindultak.

Egy az ajtó mellett ülő fiatal pár végigkövette az eseményeket. A fiatal férfi intelligensnek tűnt, csak egy, az orrán lévő, meglehetősen nagy bibir-csók rontotta némiképp a hatást. A sötétkék ruhát viselő barátnője dagadt volt, de szeretetre méltó. Egykor apáca szeretett volna lenni.

– Hát nem voltak nagyszerűek? – kérdezte a fiatal férfi. – Seggfejek voltak – mondta a lány. A fiatalember, kirendelte a harmadik üveg bort. Újabb nehéz éjszaká-

nak nézett elébe.

10

ÜVÖLTS, HA ÉGSZ

Henry töltött egy italt, és kinézett az ablakon a forró és csupasz holly-woodi utcára. Jézus Isten, milyen hosszú menet volt, és még mi várt rá. A halál mindig ott volt. Hibát követett el: vett egy underground napilapot, amiben még mindig Lenny Bruce1-t istenítették. Volt benne róla egy fotó, holtan, ami az aranylövés után készült. Jó, igaz, Lennynek voltak vicces pillanatai: „Nem tudok elmenni!” – ez a mondása mestermunka volt, de Lenny igazából mégsem volt annyira jó. Tény, hogy megjárta a hadak út-ját, testi és lelki értelemben is. De hát a végén mind meghalunk, ez már csak matematika. Nincs új a nap alatt. De a várakozás, a gond a várakozás volt. Megszólalt a telefon. A barátnője volt.

– Figyelj, te rohadt állat! Elegem van abból, hogy ennyit iszol. Ezt már az apám mellett is végigcsináltam egyszer…

– Nyugi, nem olyan rossz az. – De, az, és nem csinálom újra végig. – Hát, pedig nekem nagyon úgy tűnik. – Nem, elegem van, elegem. Láttalak a bulin, amikor valakit elküldtél,

hogy vegyen még whiskeyt, akkor léptem le. Elegem van, nem csinálom tovább…

És letette. Henry felállt, és töltött magának egy scotch-ot vízzel. Be-ment vele a hálószobába, levette az ingét, a nadrágját, a cipőjét, a zokniját. Alsógatyában feküdt be az ágyba az italával. Háromnegyed tizenkettő volt. Se ambíció, se tehetség, se esély. A gettó utcáitól a vakszerencse mentette meg, de a szerencse forgandó. Sajnálta az ügyet Lúval, de hát Lúnak egy győztes kellett. Megitta a whiskey-jét, és végignyúlt az ágyon, kezébe vet-te Camus Ellenállás, lázadás és halál című könyvét, és beleolvasott. Ca-mus kínról, félelemről és az ember általános nyomorúságáról beszélt, de olyan könnyed és légies módon… a nyelvezete olyan volt… hogy az em-bernek az volt az érzése: sem az élet dolgai, sem az írása nem voltak rá ha-tással. Vagyis tulajdonképpen úgy is vehette az ember, hogy a dolgok rendben voltak. Camus úgy írt, mint egy ember, aki épp most végzett egy kiadós vacsorával, aki épp most evett meg egy nagy adag steaket sült

1 Lenny Bruce: (1925-1966) író, humorista

11

krumplival, salátával, amit egy üveg jó francia borral kísért le. Lehet, hogy az emberiség szenvedett, de ő nem. Lehet, hogy bölcs volt, de Henry jobb szerette azokat, akik üvöltöttek, amikor égtek. Letette a könyvet a földre, és megpróbált aludni egyet. De az mindig nehezen ment. Ha három órát tudott aludni egy nap, már elégedett volt. Hát, gondolta magában, a falak még mindig itt vannak, adjanak egy embernek négy falat, és még van esé-lye. Kint az utcán semmit sem lehetett véghezvinni.

Csengettek. – Hank! – kiáltotta valaki – Hé, Hank! Mi a fasz? – gondolta magában. – Mi van már megint? – Ige'? – kérdezte alsógatyában fekve. – Mit csinálsz? – Várj egy kicsit… Felkelt, lehajolt az ingéért és a nadrágjáért, és átment a nappaliba. – Mit csinálsz? – Öltözködöm… – Öltözködsz? – Aha. Tíz perccel múlt dél. Kinyitotta az ajtót. A pasadenai professzor volt

az, aki angol irodalmat tanított. Egy igen jó nővel volt. A prof bemutatta az igen jó nőt. Az egyik nagy New York-i kiadónak volt a szerkesztője.

– Te kis édes – mondta Hank, majd odalépett hozzá, és megmarkolta a jobb combját. – Szeretlek.

– Hát, te nem szarozol – mondta a nő. – Tudod, hogy van ez, az íróknak muszáj a kiadók seggét csókolgatni. – Én meg azt hittem, ez pont fordítva van. – Nem, hiszen az író éhezik. – Szeretné látni a regényedet – mondta a professzor. – De csak kéziratom van, azt meg nem adhatok neki. – Adj neki egyet. Lehet, hogy megveszik. A Rémálom című regényéről beszéltek. Henrynek az volt az érzése,

hogy a nő csak egy ingyen példányért jött. – Del Marba indultunk, de Pat találkozni akart veled. – Milyen kedves tőle. – Hank a múltkor felolvasta a verseit az osztályomnak. Ötven dollárt

fizettünk neki. Iszonyatosan izgult, még sírt is. Nekem kellett kilökni őt az osztály elé.

– Méltatlan volt az egész. Ötven dollár? Auden anno kétezret kapott. És nem hinném, hogy annyival jobb lenne nálam. Sőt…

– Igen, tudjuk, hogy neked erről mi a véleményed. Henry lehajolt, és felvett egy pár régi újságot a földről, amik a szerkesztő lába előtt hevertek.

12

– Egy csomóan tartoznak nekem. Már ezeregyszáz dollár kinnlevősé-gem van, és egyszerűen nem tudom behajtani. Már a szexmagazinokban sem bízhat az ember. Megismerkedtem a recepciós lánnyal, bizonyos Clarával. – Hello, Clara, jót reggeliztél – kérdezem tőle mindig a telefon-ban. – Igen, Hank, koszi. És te? – Igen, én is, két keménytojást. – Tudom, miért hívsz – mondja erre ő. – Tudom, hogy tudod: mindig ugyanazért. – Igen, itt vannak a tételek előttem, van egy 984765-ös számú számla nyolc-vanöt dollárról, meg egy 973895-ös ötszázhetvenről, öt írásért. Megpróbá-lom őket aláíratni Mr. Masters-zel. – Köszönöm, Clara – mondom neki ekkor. – Igazán nincs mit – válaszolja –, ti, fiúk megérdemlitek a pénzete-ket. – Ahogy mondod – helyeslek ilyenkor, mire ő: – És ha nem kapod meg a pénzedet, akkor megint telefonálsz, ugye? Ha-ha-ha. – Igen, Clara, akkor újra betelefonálok. Mindketten nevettek.

– Ezektől akár éhen is dögölhetek, hogy rohadnának meg; kértek vala-mit inni?

Nem válaszoltak, úgyhogy Henry töltött magának egyet. – Még a lovival is megpróbálkoztam, hogy éhen ne haljak. Egész jól

indult, de aztán beütött a krach. Abba kellett hagynom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy veszítsek, csak azt, hogy nyerjek.

A professzor nekiállt elmagyarázni, hogy ő milyen szisztéma szerint black jackezik Vegasban. Henry odament a szerkesztőhöz.

– Feküdjünk le – mondta a nőnek. – Vicces vagy – válaszolta. – Na ja, mint Lenny Bruce, vagy legalábbis majdnem. Ő halott, én meg

haldoklom. – Szerintem akkor is vicces vagy. – Ja, én vagyok a hős. A mítosz. Aki nem alkudott meg, aki nem adta el

magát. A keleti parton kétszázötven dollárról indulnak egy aukción a leve-leim. Én meg egy zacskó fingot se tudok venni.

– Ti, írók, folyton farkast kiáltotok. – Na, hát lehet, hogy ez a farkas végre felébredt. Lélekből nem lehet

megélni. A lelkeddel nem tudod kifizetni a számlákat. Próbáld csak ki. – Lehet, hogy ágyba kéne bújnom veled – mondta a nő. – Na gyere, Pat – mondta a prof, miközben állt fel –, még el kell men-

nünk Dal Marba. Odamentek az ajtóhoz. – Örülök, hogy láttalak. – Ja – mondta Henry. – Nyugi, minden rendben lesz. – Na ja, viszlát – mondta Henry.

13

Visszament a hálószobába, levette a ruháját, és visszafeküdt az ágyba. Hátha el tud aludni. Az alvás egy kicsit olyan volt, mint a halál. Aztán el-aludt. Álmában a lóversenypályán járt. A pénztáros épp pénzt adott neki át, amit betett a pénztárcájába. Jó sok pénz volt.

– Kéne egy új pénztárca – mondta a férfi –, ez már elég szakadt. – Nem kell, nem akarom, hogy az emberek tudják, hogy gazdag va-

gyok. Aztán megint csengettek – Hé, Hank! Hank! – Jól van már, jól van… várjál egy kicsit. Felöltözött, és kinyitotta az

ajtót. Harry Stobbs volt az. Szintén író. Túl sok írót ismert. Stobbs belépett az ajtón.

– Van pénzed, Stobbs? – Van a szart. – Na jó, akkor majd én veszem meg a sört. Azt hittem, gazdag vagy. – Dehogy, egy csajjal éltem Malibuban. Jól tartott, öltöztetett, etetett.

Aztán kirúgott. Most egy zuhanyzóban lakom. – Egy zuhanyzóban? – Igen, nagyon kellemes. Valódi üveg tolóajtaja van. – Na jó, menjünk. Van autód? – Nincs. – Hát akkor menjünk az enyémmel. Beszálltak a '62-es Cometjébe, és elmentek a Hollywood Boulevard és

a Normandy sarkára. – Eladtam egy cikket a Time-nak. Ember, azt hittem meggazdagodom,

erre ma megkaptam a csekket. Még nem váltottam be. Találd ki, mennyi van rajta – mondta Stobbs.

– Nyolcszáz? – Nem, százhatvanöt. – Micsoda, a Time magazin százhatvanöt dollárt fizet? – Ahogy mondod. Leparkoltak, és bementek egy kis italboltba sörért. – Az én nőm is kirúgott – mondta Henry Stobbsnak. – Szerinte túl so-

kat iszom. Ami kurva nagy hazugság. Benyúlt a hűtőbe két hatos sörért. Kezdenek elvonási tüneteim lenni.

Tegnap nagyon rossz bulin voltam. Csak éhező írók meg a munkahelyüket hamarosan elvesztő professzorok voltak ott. Ment a szakmázás. Nagyon fárasztó volt.

– Az írók mind kurvák – mondta Stobbs –, az írók az univerzum kur-vái.

– Az univerzum kurváinak sokkal jobban megy, barátom.

14

Odamentek a kasszához. – A dal szárnyai – mondta az italbolt tulajdonosa. – A dal szárnyai – válaszolta a Henry. A tulaj egy évvel azelőtt olvasott egy cikket az L. A. Timesban Henry

költészetéről, és azóta sem felejtette el. Ez volt az ő kis külön bejáratú, A dal szárnyai-rituáléjuk. Eleinte a töke tele volt vele, de mostanára egész szórakoztatónak találta. A dal szárnyai, édes Istenem.

Beültek az autóba, és hazamentek. Közben ott járt a postás. Volt valami a ládában.

– Lehet, hogy egy csekk – mondta Henry. Kivette a levelet, kibontott két sört, majd kibontotta a levelet. A követ-

kező állt benne: „Tisztelt Mr. Chinaski, Most olvastam a Rémálom című regényét, és a Fotók a pokolból című

verseskötetét, és nagyszerű írónak tartom Önt. Ötvenkét éves, férjezett asszony vagyok, és felnőtt gyermekeim vannak. Nagyon szeretnék Ön fe-lől hallani. Tisztelettel, Doris Anderson.”

A levél egy Maine állambeli kisvárosból érkezett. – Nem tudtam, hogy még mindig élnek emberek Maine-ben – mondta

Henry. – Szerintem nem is élnek – válaszolta Stobbs. – De hát ezek szerint mégis. Legalábbis ez az egy. Henry bedobta a le-

velet a szemetesbe. Jó volt a sör. A szemközti háztömbben lakó nővérkék érkeztek haza a munkából. Jó

sok nővér lakott ott. A legtöbbjük átlátszó egyenruhát hordott, a délutáni napsütés pedig elintézte a többit. Álltak ott Stobbs-szal és nézték őket, amint kiszállnak autóikból, és bemennek az üvegajtón, hogy aztán szá-mukra megszűnjenek létezni, és átadják magukat a zuhanyzónak, a tévéké-szüléküknek és a csukott ajtóiknak.

– Azt nézd! – mondta Stobbs. – Aha. Ott egy másik. – Jézusom! Olyanok vagyunk, mint a tizenöt évesek – gondolta magában Henry. –

Nem érdemeljük meg, hogy éljünk. Fogadok, hogy Camus soha nem leselkedett ki ablakokon. – Teveled mi lesz, Stobbs, hogy fogsz boldogulni? – Figyelj, amíg megvan az a zuhanyzó, addig boldogulok. – Miért nem szerzel egy állást? – Egy állást? Ember, megőrültél? – Jó, igazad van.

15

– Azt nézd! Nézd, micsoda segge van! – Az van neki. Leültek és ittak. – Mason – mondta Henry Stobbsnak egy fiatal, még kiadatlan költőről

– elment Mexikóba élni. Nyíllal vadászik húsra, és halat fog. A feleségével és egy cselédlánnyal él. Négy könyve vár megjelenésre. Még egy westernt is írt. A gond csak az, hogy amikor az ember nincs az országban, majdnem lehetetlenség, hogy megkapja a pénzét. Csak úgy kaphatod meg a pénzed, ha halálosan megfenyegeted őket. Én igen jól tudok ilyen leveleket írni. De ha ezer kilométerre vagy, akkor tudják, hogy lehiggadsz, mire az ajtó-jukhoz érsz. De azt bírom, hogy ő vadássza le a saját vacsoráját. Sokkal jobb, mint boltba járni. Főleg ha azt képzeled, hogy az állatok, amiket le-ölsz, azok szerkesztők és kiadók. Nagyon jó.

Stobbs délután ötig ott volt. Egész délután arról nyavalyogtak, hogy milyen szarok a nagy írók. Mailer például, meg Capote. Aztán Stobbs el-ment, Henry levette az ingét, nadrágját, cipőjét, zokniját, és visszafeküdt az ágyba. Aztán megszólalt a telefon. A földön volt, az ágy mellett. Le-nyúlt, és felvette. Lu volt az.

– Mit csinálsz, írsz? – Nagyon ritkán írok. – Iszol? – Józanodom. – Szerintem elkelne neked egy nővérke. – Menjünk ki a lovira este. – Oké. Hányra jössz? – Fél hét jó? – Fél hét jó. – Akkor hello. Végignyúlt az ágyon. Hát, jó volt újra összejönni Lú-val. Lu jót tett ne-

ki. És igaza volt, Henry túl sokat ivott. Ha Lu ivott volna annyit, mint ő, neki se kellett volna a nó'. Légy fair, ember, légy fair. Nézd meg, mi tör-tént Hemingwayjel, aki folyton piával a kezében ült. Vagy nézd meg Faulknert. És a többieket. A picsába is.

Aztán megint megszólalt a telefon. Felvette. – Chinaski? – Ige'? Janessa Teel volt az, egy költőnő. Jó teste volt, de vele még sosem fe-

küdt le. – Szeretném, ha átjönnél holnap vacsorára. – Lúval járok – mondta. Az istenit – gondolta magában –, milyen hűsé-

ges vagyok. Az istenit – gondolta –, milyen rendes csávó vagyok.

16

– Hozd el őt is. – Szerinted az bölcs dolog volna? – Részemről az. – Hadd hívjalak vissza holnap. Még átgondolom. Letette a telefont, és ismét végignyúlt az ágyon. Harminc éven át akar-

tam író lenni – gondolta magában –, és tessék, most író vagyok, és ez mit jelent?

Aztán megint megszólalt a telefon. Doug Eshlesham költő volt az. – Hank, bébi… – Igen, Doug? – Teljesen le vagyok égve, bébi, kéne egy ötös. Adsz egy ötöst? – Doug, a lovak teljesen kicsináltak. Egy vasam sincs. – Ó. – Bocs, bébi. – Hát jó, mindegy. Letették. Doug már így is tizenöt dollárral lógott neki, de volt még öt

dollárja. Oda kellett volna adni Dougnak az ötöst. Doug valószínűleg ku-tyakaján élt. Mégse vagyok olyan jó csávó – gondolta magában. – Az iste-nit, mégse vagyok olyan jó csávó. Aztán teljes dicstelenségben végignyúlt az ágyon.

17

EGY PÁR DZSIGOLÓ

Dzsigolónak lenni nagyon furcsa dolog, főként akkor, ha nem profi az ember. Egy kétemeletes ház volt. Comstock a fölső szinten élt Lynne-nel. Én pedig Doreennel az alsó szinten. A ház gyönyörű környezetben állt Hollywood Hills aljában. Mindkét hölgy vezető pozíciót töltött be, és igen jól kerestek. A ház tele volt jó borokkal, jó kajákkal és egy rongyos kutyá-val. Aztán volt még egy nagydarab fekete cselédlány, Retha, aki legtöbb idejét a konyhában töltötte a hűtő nyitogatásával.

A megrendelt, megfelelő magazinok minden hónapban pontosan érkez-tek, de se Comstock, sem én nem olvastuk őket. Csak fetrengtünk, kezel-tük a másnaposságunkat, és vártuk az estét, hogy megérkezzenek a höl-gyek, és saját költségükön újra ellássanak borral és vacsorával.

Comstock elmondta, hogy Lynne nagyon sikeres filmproducer volt egy nagy filmstúdiónál. Comstock svájcisapkát, selyemsálat, türkizkék nyak-láncot és szakállat viselt, és a járása is selymes volt. Én egy második regé-nyén elakadt író voltam. Volt saját főhadiszállásom egy szétbombázott bérházban kelet-Hollywoodban, de alig voltam ott.

A közlekedési eszközöm egy '62-es Comet volt. A szemközti házban lakó fiatal hölgy nagyon nem szerette az autómat. Az ő háza előtt kellett leparkolnom, mert a környéken az volt az egyik olyan magaslat a dombo-kon, ahol meg tudtam állni, mert lejtőn fölfelé nem indult az autó. A sima, egyenes úton is alig akart beindulni, állandóan az történt, hogy ültem a ko-csiban, nyomkodtam a pedált, indítóztam, mire füst szállt fel a motorházte-tőből, a motor pedig elviselhetetlen zajt csapott. Ilyenkor a hölgy mindig sikoltozni kezdett, mint aki épp megőrül. Ezek a pillanatok azon ritka pil-lanatok voltak, amikor szégyelltem, hogy szegény vagyok. Ültem a kocsi-ban, nyomkodtam a gázpedált, és imádkoztam, hogy induljon már be az autó, közben pedig igyekeztem nem tudomást venni a dührohamairól, amiket drága otthonában adott elő. Pumpáltam, pumpáltam, aztán nagy nehezen beindult, ment egy pár métert, majd megint leállt.

– Vigye innen azt a büdös roncsot a házam elől, vagy kihívom a rend-őrséget!

Ezen alkalmakkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy keresek ma-gamnak valami munkát. Az én nőmnek, Doreennak viszont szüksége volt

18

rám. Gondja akadt a szupermarketban a fiúval, akinek az lett volna a dol-ga, hogy a megvásárolt árut zacskókba pakolja. Ezért mindig elmentem vele, és ott álltam mellette, így biztonságérzetet nyújtottam neki. Egyedül képtelen volt vele konfrontálódni, ezért én végül mindig vagy megdobál-tam szőlővel, vagy feljelentettem a főnökénél, vagy írtam egy hatoldalas levelet a bolt tulajdonosának, elintéztem én neki a zacskósfiút. Még bírtam is a srácot, főleg azért, hogy milyen gyors csuklómozdulattal milyen ele-gánsan tudott kinyitni egy nagy papírzacskót.

Az első négyszemközti találkozóm Comstockkal érdekes volt. Addig még csak a hölgyek társaságában beszélgettünk egymással. Egyik reggel alsógatyában járkáltam az emeleten. Doreen már elment dolgozni. Azon gondolkoztam, hogy felöltözöm, és hazamegyek, hogy megnézzem, jött-e postám. Retha, a cselédlány már hozzászokott az alsógatyás látványom-hoz. – Úristen, ember – mondta mindig –, annyira fehér a lábad! Olyanok, mint egy csirkéé. Te soha nem napozol?

Egy konyha volt, lent. Comstock nyilván éhes volt. Egyszerre léptünk be a konyhába. Fehér póló volt rajta, vörösborfolttal az elején. Én feltettem egy kávét, Retha pedig felajánlotta, hogy csinál nekünk szalonnás rántot-tát. – Szerinted mennyi ideig tudjuk még hülyíteni őket? – kérdeztem őt.

– Sokáig. Muszáj egy kicsit pihennem. – Ja, azt hiszem, én is itt maradok egy darabig. – Ti kis szemétládák, ti aztán megéritek a pénzeteket – mondta Retha. – Figyelj a tojásra, oda ne égjen – mondta Comstock. Retha letette

elénk a narancsdzsúzt, a pirítóst és a rántottát. Azután leült velünk enni, és közben a Playgirlt nézegette.

– Épp most vagyok túl egy nagyon nehéz váláson – mondta Comstock. – Hosszú, hosszú pihenőre van szükségem.

– Van eperlekvár a pirítóshoz – mondta Retha. – Kóstoljátok meg. – Mesélj a te házasságodról – mondtam Rethának. – Hát, én egy ilyen semmirekellő, lusta, folyton csak biliárdozó… És Retha elmondott róla nekünk mindent. Befejezte a reggelijét, majd

felment, és porszívózni kezdett. Aztán Comstock fogott bele az ő meséjébe a házasságáról.

– Míg össze nem házasodtunk, addig minden rendben volt. Az összes jó lapját kijátszotta, de volt nála egy fél pakli, amit korábban nem mutatott meg. Sőt, több is, mint egy fél pakli. Comstock egy nagyot kortyolt a ká-véjából.

– Három nappal az esküvő után arra érek haza, hogy vett magának egy pár miniszoknyát, a világ legrövidebb miniszoknyáit. Bemegyek, ő meg ott ül, és épp még rövidebbre vágja őket – Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

19

– Túl hosszúak ezek a kurva szoknyák. Bugyi nélkül szeretek szoknyát hordani, és szeretem látni, hogy a férfiak meglátják a puncimat, amikor le-szállok a bárszékről meg ilyenek.

– Egyből ezt a lapot osztotta le? – Hát, lehet, hogy észre kellett volna vennem a jeleket. Pár nappal az

esküvő előtt például, amikor átvittem őt a szüleimhez, hogy bemutassam nekik, egy szép, konzervatív ruha volt rajta. A szüleim meg is dicsérték a ruhát. Erre ő: – Tetszik, mi? És fogta, és felhúzta a ruhát, és megmutatta nekik a bugyiját.

– Te meg biztos odáig voltál ettől meg vissza. – Bizonyos értelemben igen. Szóval elkezdett miniszoknyában közle-

kedni, bugyi nélkül. Annyira rövidek voltak, hogyha lehajtotta a fejét, ki-látszott a segglyuka.

– És a fiúknak tetszett? – Hát, gondolom. Ha bementünk valahová, először ránéztek, majd rám.

És azon gondolkoztak, hogy miért hagyja ezt egy csávó. – Hát, ízlések és pofonok. Nem tökmindegy? Egy punci az csak punci,

egy segglyuk az meg csak segglyuk. Nem érdemes ebből nagyobb ügyet csinálni.

– Lehet, hogy így gondolod, de csak addig, amíg nem veled történik meg. Nemegyszer volt olyan, hogy kijöttünk egy bárból, odafordult hoz-zám, és azt mondta: – Figyelj, látod ott azt a kopasz csávót a sarokban? Úgy ráflesselt a puncimra amikor felálltam, tuti, hogy hazamegy és kiveri.

– Tölthetek még egy kis kávét? – Igen, kösz, és tegyél bele egy kis scotch-ot is. Szólíts Rogernek. – Oké, Roger. – Egyik este arra értem haza, hogy eltűnt otthonról. Betörte az összes

ablakot, és az összes tükröt összetörte. Körbe a falakra pedig olyanokat írt, hogy: „Roger, te egy nagy szar vagy! Roger egy igazi faszszopó! Roger egy húgyagyú!” És elment. Hagyott egy üzenetet is. Hogy felül a buszra, és hazamegy az anyjához Texasba. Merthogy aggódik érte, már tízszer be-vitték a diliházba. Az anyjának szüksége van rá. Ezt írta.

– Kérsz még egy kávét, Roger? – Nem, csak a scotch-ot. Lementem a buszpályaudvarra, és ott ült mi-

niszoknyában, mutogatta a pináját, és tizennyolc csávó rajzott körülötte ál-ló fasszal. Leültem mellé, mire elkezdett bőgni: – Roger, idejött hozzám egy fekete csávó, és azt mondta, hogy heti ezer dollárt fizet nekem, ha azt teszem, amit mond, de Roger, én nem vagyok kurva!

20

Retha lejött az emeletről, rárontott a hűtőre, kivett egy adag csokoládé-tortát meg fagyit, aztán visszament a hálószobába, bekapcsolta a tévét, le-feküdt az ágyra, és enni kezdett. Igen nagydarab nő volt, de kedves.

– Szóval – folytatta Roger –, én meg mondtam neki, hogy szeretem, és sikerült elintézni, hogy visszaadják a jegy árát. És hazavittem. Másnap es-te átjött egy haverom, mire ő mögé settenkedett, és fejbe vágta egy faka-nállal. Csak úgy, minden további nélkül. Csak odasettenkedett, és fejbe vágta. Miután a haverom elment, odajött, és azt mondta, hogy le fog nyu-godni, ha megengedem neki, hogy szerda esténként elmenjen keramikus-nak tanulni. Rendben, mondtam neki. De ez se segített. Van, hogy fogja magát, és rám támad késsel, és folyik a vér mindenhol. Az én vérem. A fa-lakra, a szőnyegekre, mindenhová. Elképesztően gyorsan mozog. Baletto-zik, jógázik, gyógyteákat iszik, vitaminokat szed, magokat eszik meg min-den ilyen faszságot, a Bibliával mászkál mindenhova, aminek a felét már pirossal aláhúzta, a szoknyáiból meg levág még két centit. Egyik éjszaka éppen hogy időben ébredtem. Repül felém az ágy fölött, üvölt, és egy hen-teskés van a kezében, átfordultam az ágy másik oldalára, a kés meg vagy tizenöt centi mélyen belefúródott a matracba. Felálltam, és odavágtam őt a falhoz, lecsúszott a földre, majd azt kiáltotta: – Te rohadt szemét, te gyáva féreg, megütöttél egy nőt! Te szarfaszú köcsög!

– Hát, lehet, hogy nem kellett volna megütnöd – mondtam. – Szóval elköltöztem, és beadtam a válókeresetet, de ezzel még nem

volt vége. Állandóan követett mindenhová. Egyszer például álltam a sor-ban a boltban, bejött, és odaüvöltötte nekem, hogy: – Te utolsó faszszopó! Te buzi. Egy másik alkalommal meg a mosodában állt mellettem végig, és nézte, hogy pakolom át a ruháimat a mosógépből a szárítóba. Csak állt ott, nézett, de egy szót sem szólt. Otthagytam a ruháimat, beültem a kocsiba, és elhajtottam. Amikor visszaértem, már nem volt ott. Benéztem a szárító-ba, a ruháim sem voltak ott. Elvitte az ingeimet, az alsógatyáimat, a nad-rágjaimat, a törölközőimet, az ágyneműmet, mindent. Aztán meg elkezdett leveleket küldözgetni, amikben piros tintával írta meg az álmait. Egyfoly-tában álmodott. Vágott ki képeket magazinokból is, és telefirkálta őket. De olvashatatlan volt, amit képekre írt. Éjszakánként megjelent az ablakom alatt, és megdobálta sóderrel, közben meg olyanokat kiabált, hogy: – Ro-ger Comstock egy kis buzi. Még háromsaroknyi távolságból is lehetett hal-lani.

– Mindez nagyon mozgalmasnak hangzik. – Aztán megismerkedtem Lynne-nel, és egyik hajnalban ideköltöztem.

Így most végre nem tudja, hogy hol lehetek. Otthagytam az állásomat is. És most itt vagyok. Asszem, leviszem Lynne kutyáját sétálni. Annak min-

21

dig örül. Mikor megjön a munkából, mondom neki: – Szia, Lynne, ma is levittem a kutyát sétálni. Erre mindig elmosolyodik. Boldoggá teszi.

– Akkor jó – válaszoltam. – Hé, Dákó! – kiáltotta Roger. – Gyere ide, Dákó! Az idióta állatja be-

nyáladzott a konyhába a puha kis hasával, és elindultak kifelé.

Aztán három hónap múlva kirakták a szűröm. Doreen megismerkedett egy egyiptológussal, aki három nyelven beszélt. Én pedig visszamentem a szétbombázott kelet hollywoodi lakásomba.

Úgy egy évvel később jöttem el a fogorvosomtól Glenndale-ben, és össze-futottam Doreennel, aki épp szállt be az autójába. Odamentem hozzá, és aztán megittunk együtt egy kávét.

– Hogy haladsz a regényeddel? – kérdezte. – Még mindig sehogy – válaszoltam. – Lehet, hogy az életben nem ké-

szül el az a rohadt könyv. – Egyedül élsz? – Nem. – Én sem. – Az jó. – Jónak nem jó, de elmegy. – Roger még mindig Lynne-nel van? – Már ki akarta dobni őt, de aztán Roger egyik nap belerúgott, és le-

esett az erkélyről. Deréktól lefelé lebénult. Kapott ötvenezer dollárt a biz-tosítótól. Aztán jobban lett. A mankót botra cserélte. Most már megint tud-ja Dákót sétáltatni. Nemrégiben csinált egy-két gyönyörű képet az Olvera Streetről. Figyelj, mennem kell. A jövő héten Londonba utazom. Fizetett vakációra. Minden költségemet állják! Viszlát.

Doreen felpattant, mosolygott, kiment, majd befordult a sarkon, és el-tűnt.

Felvettem a csészét, belekortyoltam a kávéba, és lelettem. Közben ki-hozták a számlát. Egy dollár nyolcvanöt. Két dollár volt nálam, ami így pont elég volt még borravalóra is. Az, hogy a fogorvost miből fogom kifi-zetni, már egy egészen már kérdés volt.

22

A NAGY KÖLTŐ

Elmentem meglátogatni őt. Ő volt a nagy költő. Jeffers óta ő írta a leg-jobb elbeszélő költeményeket. Még nem múlt el hetven, és világszerte hí-res volt. A két legismertebb műve talán Az én szívfájdalmam jobb, mint a tiéd! és A halottak bágyadtan ragoznak című volt. Sok egyetemen tanított már, és számos díjat elnyert, köztük a Nobel-díjat is. Bemard Stachman.

Felmentem a WMCA lépcsőin. Mr. Stachman a 223-as szobában la-kott. Bekopogtam. – NE KOPOGJON, JÖJJÖN BE! – kiáltotta valaki bentről. Kinyitottam az ajtót, és bementem. Bemard Stachman az ágyban feküdt. A levegőben hányás, bor, húgy, szar és rothadó étel szaga terjen-gett. Öklendezni kezdtem. Berohantam a fürdőszobába, hánytam, és kijöt-tem.

– Mr. Stachman, miért nem nyit ablakot? – Jó ötlet. De hagyjuk ezt a misterezést. Szólíts Barney-nak. Nyomorék volt, így csak nagy erőfeszítéssel sikerült kikecmeregnie az

ágyból, és beleülnie a székébe. – Végre valaki, akivel egy jót lehet beszélgetni – mondta. – Már régóta

várok erre. A könyökénél az asztalon volt egy kanna vörös cefre, ami tele volt ci-

garettacsikkel és döglött molylepkékkel. Elfordítottam a fejem, aztán visz-szanéztem. A kanna a szájánál volt, de a bor nagy része lefolyt az ingére és a nadrágjára. Bemard Stachman letette a kannát.

– Pfhúú, ez már nagyon kellett. – Miért nem iszol inkább pohárból? Sokkal egyszerűbb – mondtam. – Mondasz valamit. Körülnézett. Volt a szobában néhány koszos pohár, azon tűnődtem, va-

jon melyiket választja. A hozzá legközelebb esőt választotta. A pohár alján valami megkeményedett, sárga szubsztancia volt. Nagy valószínűséggel csirkepörkölt maradványa lehetett. Beleöntötte a bort és megitta.

– Igen, így valóban sokkal jobb. Látom, van nálad fényképezőgép. Ezek szerint szeretnél lefényképezni?

– Igen – válaszoltam. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam, és szívtam egy kis friss levegőt. Már napok óta esett, a levegő friss volt és tiszta.

23

– Figyelj – mondta –, már órák óta pisálnom kell. Hozz egy üres üve-get. Egy csomó üres üveg volt a szobában. Vittem neki egyet. A nadrágján nem volt cipzár, csak gomb, de annyira fel volt fújódva, hogy csak a legal-só volt begombolva. Benyúlt, elővette a farkát, és a végét megpihentette az üveg száján. Aztán ahogy pisálni kezdett, a farka egy kicsit megmereve-dett, ide-oda tekergett, és mindent összevissza hugyozott: az ingét, a ga-tyáját, de jutott belőle az arcára is, és hihetetlen módon az utolsó löket a bal fülében landolt.

– Nyomoréknak lenni maga a pokol. – Hogy történt? – kérdeztem. – Mi hogy történt? – Hát, hogy nyomorék lettél. – A feleségemnek köszönhetően. Átment rajtam a kocsijával. – Hogy? Miért? – Azt mondta, azért, mert már ki nem állhat. Erre nem mondtam semmit. Csináltam egy-két fotót róla. – Van egy-két képem a feleségemről. Megmutassam? – Mutasd. – Ott van a frizsider tetején a fényképalbum. Elvettem az albumot a hűtőről, és leültem. A fotókon egy kimondottan

jó lábú, vékony bokájú nő volt, aki az összes képen kizárólag magas sarkú cipőt, nejlonharisnyát, harisnyakötőt és bugyit viselt. Egy másik oldalra a sarki hentes hirdetései voltak beragasztva: 1 kg marhatarja 89 cent. Be-csuktam az albumot. – Miután elváltunk, ezt nekem adta – mondta Be-mard, majd benyúlt a párnája alá, és elővett egy pár tűsarkú cipőt, amit a válás után bronzszínűre festetett be. Feltette a cipőt az éjjeliszekrényre. Aztán töltött még egy italt.

– Ezzel a cipővel alszom. Szeretkezem vele, aztán kimosom. Csináltam még egy pár képet. – Figyelj, akarsz egy jó képet csinálni? Tessék. Kigombolta a nadrág-

ját. Nem volt rajta alsónadrág. Megfogta a cipőt, és a sarkát bedugta a seggébe. – Tessék, ezt fotózd le. Én meg lefotóztam. Elég nehezen tudott így állni, de megkapaszkodott

az éjjeliszekrénybe. – Még mindig írsz, Barney? – Persze, egyfolytában. – És a rajongóid nem zavarnak a munkában? – Hát, néha megtalál egy-két nőcske, de nem maradnak sokáig. – És a könyveid jól fogynak?

24

– Kapom utánuk a jogdíjat. – És mit tanácsolnál a fiatal íróknak? – Igyanak, basszanak, és cigizzenek sokat. – És mi a tanácsod az idősebb íróknak? – Hát, ha még életben vannak, akkor nekik nincs szükségük tanácsra. – Mitől kapsz ihletet a versírásra? – Te mitől kapsz ihletet a szarásra? – Mit gondolsz Reaganról és a munkanélküliségről? – Nem gondolok se Reaganre, se a munkanélküliségre. Untat az egész.

Mint az űrutazás és a Super Bowl. – Akkor mi foglalkoztat? – A modern nők. – A modern nők? – Nem tudnak öltözködni. És borzalmas cipőkben járnak. – És mi a véleményed a női egyenjogúságról? – Nézd, ha szeretnének autómosóban dolgozni, az eke szarvát fogni,

két bűnöző után rohangálni, akik épp kiraboltak egy italboltot, vagy kaná-list pucolni, netán szeretnék mellbimbón lövetni magukat a hadseregben, én szíves-örömest maradok otthon, és mosogatok, vagy szedegetem unal-mamban a szöszt a szőnyegről.

– De szerinted nincs semmi alapja a követeléseiknek? – Dehogyis nincs. Stachman töltött még egy italt. Még úgy is leöntötte magát borral, hogy

a pohárból ivott. Az öregnek olyan szaga volt, mint aki hónapok óta nem fürdött. – Még mindig szerelmes vagyok a feleségembe – mondta. –Add ide a telefont, légy szíves. Odaadtam neki. Tárcsázott. – Claire? Halló, Claire? Aztán letette a kagylót.

– Mi történt? – kérdeztem – A szokásos. Letette. Figyelj, menjünk, igyunk meg valamit, menjünk

el egy kocsmába. Már régóta rohadok ebben a lakásban. Muszáj kimoz-dulnom.

– De esik az eső. Már egy hete esik. Az utcákat teljesen elöntötte a víz. – Nem érdekel. El akarok menni itthonról. El akarok tűnni innen. Biz-

tos épp kúr valakivel. És biztos rajta van a magassarkúja is. Míg együtt voltunk, mindig ragaszkodtam hozzá, hogy rajta legyen a tűsarkúja.

Segítettem Bernardnak felvenni a régi, kopott, barna kabátját. Az ösz-szes gomb hiányzott róla. Ha letettük volna, megállt volna a sarokban a dzsuvától. Nem épp a Los Angeles-i viszonyokra tervezték a kabátot: ne-héz volt és esetlen. A '30-as években gyárthatták Chicagóban vagy Den-verben.

25

Aztán összeszedtük a mankóját, és nagy fájdalmak közepette levon-szolta magát a lépcsőn. Az egyik zsebében volt egy üveg muskotályos. Leértünk, Bernard pedig mondta, hogy egyedül is el tud menni az autójá-hoz, ami viszonylag messze állt a járdaszegélytől.

Ahogy megkerültem az autót, hogy beszálljak a másik oldalon, egy ki-áltást, majd egy csattanást hallottam. Zuhogott az eső. Visszarohantam. Bernardnak sikerült elvágódnia az autó és a járdaszegély között. Ült a föl-dön, és hömpölygött körülötte a víz, a nadrágján zubogott át, a két mankó-ja pedig az ölében verdeste egymást.

– Semmi baj – mondta –, menj csak, hagyjál itt nyugodtan. – Ugyan már, Barney. – De, komolyan mondom. Menj csak. A feleségem már nem szeret en-

gem. – Nem a feleséged Barney. Már elváltatok. – Hagyjuk má' ezt! – Na gyere, Barney, segítek felállni. – Nem, tényleg, menj csak nyugodtan, rúgjál be nélkülem. Felsegítettem, kinyitottam az ajtót, és betettem az első ülésre. Csurom

vizes volt. Szó szerint ömlött róla a víz a padlóra. Aztán megkerültem a kocsit, és beszálltam én is. Barney lecsavarta az üvegről a kupakot, meg-húzta, és átadta nekem. Én is meghúztam. Aztán beindítottam az autót, és a szakadó esőben a szélvédőn át próbáltam kivenni egy olyan kocsmát, ahová betérhetnénk anélkül, hogy elhánynánk magunkat, amikor meglát-juk a vécét, vagy megérezzük a szagát.

26

MEGCSÓKOLTAD LILLYT

Szerda este volt. A tévében semmi jó nem volt. Theodore 56 éves volt. A felesége, Margaret 50. Húsz éve voltak házasok, gyerekük nem volt. Ted lekapcsolta a villanyt. Végignyúltak az ágyon a sötétben.

– Na mi van – kérdezte Margy –, még egy jóéjtpuszit sem adsz? Ted sóhajtott egyet, odafordult hozzá, és kelletlenül megcsókolta. – Ez neked csók? Ted nem válaszolt. – Az a nő a tévében pont úgy nézett ki, mint Lilly, ugye? – Nekem nem tűnt fel. – Az kizárt. – Figyelj, ne kezdd el, és akkor nem lesz folytatás. – Te soha semmit nem akarsz velem megbeszélni. Csak bedugod a fe-

jed a homokba. Mondd csak meg az igazat: az a nő a tévében pont úgy né-zett ki, mint Lilly, nem?

– Jól van akkor. Volt némi hasonlóság. – Eszedbe jutott róla Lilly?! – Ó, édes Istenem… – Válaszolj, ha kérdezlek! – Egy pillanatra talán, igen… – És jó érzéssel töltött el? – Ugyan már, Margaret, könyörgök, öt évvel ezelőtt történt! – És az idő megváltoztatja azt, ami történt? – Mondtam már, hogy sajnálom. – Sajnálod?! Tudod, hogy mit tettél velem?! Gondolj csak bele, hogy

esne neked, ha ezt én csináltam volna meg veled. Te mit ereznél? – Nem tudom. Tedd meg, és akkor majd megtudom. – Most meg mit játszod nekem a flegmát? Nevetséges vagy! – Margaret már legalább négy- vagy ötszázszor megbeszéltük ezt. – Amikor Lillyvel szerelmeskedtél, akkor őt is úgy csókoltad meg,

ahogyan az előbb engem? – Nem, valószínűleg nem. – Akkor hogyan? – Az ég szerelmére, hagyd már abba! – Nem hagyom, mondd meg, őt hogy csókoltad meg?

27

– Hát máshogy. – De hogy máshogy? – Nem tudom, az más volt, új élmény. Felizgultam tőle. Margaret felült, és sikoltozni kezdett. Aztán abbahagyta. – És akkor ezzel most azt akarod mondani, hogy amikor engem csó-

kolsz meg, attól meg nem izgulsz fel? – Mi már úgy megszoktuk egymást. – De hát ez a szeretet: amikor kér ember együtt él és együtt fejlődik. – Oké. – Oké?! Mit akarsz azzal mondani, hogy „oké”?! – Azt, hogy igazad van. – De ezt egyáltalán nem úgy mondod, mint aki komolyan is gondolja.

Egyszerűen csak nem akarsz velem beszélgetni. Már harminc éve együtt élsz velem, meg tudod mondani, hogy miért?

– Nem igazán. Az emberek beleragadnak helyzetekbe, mint ahogy ott tudnak ragadni több évtizeden át egy munkahelyen is, egyszerűen belera-gadnak.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy velem élni olyan, mint bejárni egy rossz munkahelyre? Olyan vagyok neked, mint egy rossz munkahely?

– Nem, mert ott blokkolni kell, amikor beérsz. – Tessék, már megint játszod a hülyét! Veled nem lehet komolyan be-

szélni! – Igazad van… – Igazam van?! Te utolsó szemétláda! Már mindjárt alszol itt nekem. – Margaret, de most komolyan, mit kéne csinálnom? Ez az egész évek-

kel ezelőtt történt! – Megmondom én, hogy mit csinálj, csókolj meg úgy, ahogy Lillyt

csókoltad meg, basszál meg úgy, ahogy Lillyt basztad meg! – Hát, azt nem tehetem… – Miért? Azért, mert éntőlem nem izgulsz fel annyira, mint Lillytől?

Azért, mert én már nem vagyok neked új? – Alig emlékszem már rá. – Valamennyire azért csak emlékszel rá. Jó, akkor nem kell úgy meg-

bassz, ahogy Lillyt, csak legalább csókolj meg úgy, mint őt! – Édes Istenem, Margaret, könyörgöm, hagyd már abba! – Akkor legalább áruld el, hogy miért éltünk együtt évtizedekig! Ezek

szerint elpocsékoltam az egész életemet? – Szinte mindenki elpocsékolja. – Úgy gondolod? – Igen.

28

– Bárcsak tudnád, mennyire gyűlöllek! – Szeretnél elválni? – Hogy el szeretnék-e válni? Jézus Isten, hogy tudsz ilyen nyugodt len-

ni? Tönkrebaszod az életemet, aztán megkérdezed, hogy el akarok-e vál-ni?! Ötvenéves vagyok! Az egész életemet neked adtam. Mihez kezdhet-nék most?

– Például elmehetsz a picsába. Már unom a hangodat, unom, hogy ál-landóan baszogatsz.

– De most tényleg, mit szóltál volna, ha én feküdtem volna le valaki-vel?

– Bárcsak megtetted volna, bárcsak megtennéd. Theodore behunyta a szemét. Margaret zokogott.

Odakint egy kutya ugatott. Valaki épp az autóját próbálta beindítani, de nem indult. 18 C0-fok volt egy illinois-i kisvárosban. James Carter volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Theodore horkolni kezdett. Margaret odament az éjjeli szekrényhez, és a legalsó fiókból kivette a pisztolyt. Egy 22-es kaliberű revolver volt. Meg volt töltve. Aztán visszafeküdt a férje mellé.

Margaret megrázta őt. – Ted, drágám, horkolsz… Aztán újból meglökdöste. – Mi az? – riadt fel Ted. Kibiztosította a fegyvert, nekiszegezte a férje mellkasának, és meghúz-

ta a ravaszt. Az ágy megremegett, ő pedig elvette a fegyvert. Theodore száját egy leginkább fingásra emlékeztető hang hagyta el. Úgy tűnt, nin-csenek fájdalmai. A hold besütött az ablakon. Margaret ránézett a férjére, a mellkasán a lyuk kicsi volt, és csak alig vérzett. Aztán egy kicsit odébb tette a mellkasán a fegyvert, és újra meghúzta a ravaszt. Theodore ezúttal nem adott ki hangot. De még mindig lélegzett. És Margaret csak nézte a férjét. Aztán megindult a vérzés. Borzasztó szaga volt a vérének.

Most, hogy haldoklott, már-már szerette őt. De aztán eszébe jutott Lilly… Ted szája az övén, meg az egész úgy, és hirtelen elfogta a vágy, hogy újra belelőjön… Teden mindig jól állt a garbó, és nagyon jól állt neki a zöld szín, és sosem fingott úgy az ágyban, hogy előbb ne fordult volna el. Sosem fingta le a feleségét. A munkából alig hiányzott. Holnap viszont valószínűleg fog…

Margaret még sírt egy darabig, aztán elaludt. Amikor Theodore felébredt, olyan érzése volt, mintha két hosszú nyíl

állt volna ki a mellkasa mindkét oldalából. Fájdalmat nem érzett. Rátette a kezeit a mellkasára, majd felemelte, és megnézte őket a holdfényben, mindkét keze csupa vér volt. Nem értette. Ránézett Margaretre. Aludt, ke-

29

zében a fegyverrel, amit ő adott neki, és aminek használatára ő tanította meg, hogy szükség esetén meg tudja magát védeni.

Felült, és a mellkasán lévő két lyukból dőlni kezdett a vér. „Ezek sze-rint Margaret meglőtt, míg aludtam – gondolta Theodore. – Rám lőtt, mert megbasztam Lillyt.” És még csak nem is tudott elélvezni vele. „Lehet, hogy mindjárt végem – gondolta Theodore –, de ha meg tudok szökni tőle, akkor talán még van esélyem.”

Theodore óvatosan átnyúlt, és lefejtette Margaret ujjait a pisztolyról. A fegyver még mindig ki volt biztosítva.

„Nem akarlak megölni, csak el akarok tűnni innen – gondolta magában. – Már vagy tizenöt évvel ezelőtt meg kellett volna tennem.”

Sikerült kimásznia az ágyból. Felemelte a fegyvert, és megcélozta vele Margaret jobb combját. És lőtt.

Margaret felsikoltott, Theodore pedig befogta a száját. Egy darabig ott tartotta a kezét, aztán elvette.

– Mit csinálsz Theodore? Aztán megcélozta Margaret bal combját is. És lőtt. Aztán újra befogta a

száját, hogy ne tudjon sikoltani. Egy darabig megint ott tartotta a kezét, az-tán elvette onnan.

– Megcsókoltad Lillyt. Még két golyó maradt a tárban. Ted felegyenesedett, és ránézett a

mellkasára. A bal oldali lyukból menetrendszerűen érkezett egy adag vér, ami egy vékony csíkban folyt le a hasán.

– Megöllek! – kiáltotta Margaret az ágyból. – Azt bírnád, mi? – Igen, és meg is foglak. Ted szédülni kezdett, és hányingere lett. Hol vannak ilyenkor a rend-

őrök? Nyilván hallották a lövéseket. Ilyenkor hol vannak a rendőrök? Nem létezik, hogy senki nem hallotta a lövéseket.

Aztán ránézett az ablakra, és lőtt egyet. Kezdte elhagyni az ereje. Aztán térdre esett. Négykézláb elmászott a másik ablakig, és újra tüzelt. A golyó átment az üvegen, de nem törte be. Egy fekete árnyék suhant el előtte, majd eltűnt. „Ki kell vinnem valahogy ezt a pisztolyt innen!” – gondolta.

Theodore összeszedte a maradék erejét, és az ablakhoz vágta a fegy-vert. Az ablak ugyan betört, de a pisztoly visszaesett a földre…

Mikor magához tért, a felesége ott állt fölötte, és épp újratöltötte a fegyvert. El se akarta hinni, de állt a lábán, pedig mindkettőt meglőtte.

– Megöllek – mondta. – Margaret, az Isten szerelmére, szeretlek!

30

EGY JÓ NŐ

Monk belépett. A hely poros volt, és gyérebben megvilágított, mint ál-talában a kocsmák lenni szoktak. Odament a bárpult végéhez, és leült egy nagydarab, szőke nő mellé, aki szivarkát szívott, és Hamm's sört ivott. A nő elfingta magát, ahogy Monk leült. – Jó estét, a nevem Monk. – Az enyém Maude – válaszolta a nő, és így a neve alapján be is lehetett lőni a korát.

A bárpult túloldalán egyszer csak felállt a székről egy csontváz, és odament Monkhoz. Monk rendelt egy scotch-ot jéggel, a csontváz pedig vékony kezeivel nekilátott elkészíteni az italt. A csontváz öntött egy jó adag whiskyt a bárpultra, de végül sikerült neki megcsinálni az italt, és si-került elvennie Monk pénzét, majd betenni azt a kasszába, és végül még a visszajárót is sikerült neki letennie Monk elé.

– Mi a baj? – kérdezte Monk a nőtől. – Nem telik nekik egy rendes csaposra?

– Lófaszt nem – válaszolta a nő –, ez Billy mániája. Nem látod azokat a kurva huzalokat? Azokkal működteti azt a szart. Ő ezt nagyon viccesnek találja.

– Furcsa ez a hely, halálszaga van – mondta Monk. – A halálnak nincsen szaga – válaszolta a nő –, csak az élőknek és a

haldoklóknak. Egy pók ereszkedett le közéjük egy láthatatlan fonálon, és lassan kör-

befordult. A gyér világításban aranyszínűnek tetszett. Aztán visszakapasz-kodott láthatatlan fonalán, és eltűnt.

– Még életemben nem láttam pókot kocsmában, ez az első – mondta Monk.

– A részegeken lakik – mondta a nő. – Vidám egy hely. A hölgy megint elfingta magát. – Egy csók neked – mondta. – Köszönöm szépen – válaszolta Monk. A bárpult másik végénél egy alkesz felállt, és pénzt dobott a zenegép-

be, mire a csontváz kilépett a bárpult mögül, odament a nőhöz, és megha-jolt. A nő erre felállt, és táncolni kezdett a csontvázzal. Körbetáncolták a kocsmát, ahol mindössze a csontváz, a nő, az alkesz és Monk volt jelen.

31

Nem mondhatni, hogy nagy volt a forgalom. Monk rágyújtott egy Pall Mallre, és belekortyolt az italába. Vége lett a dalnak, a csontváz vissza-ment a helyére, a hölgy pedig visszaült Monk mellé.

– Még emlékszem azokra az időkre, amikor idejártak a hírességek. Bing Crosby, Amos & Andy és a Three Stooges. Ez a hely régen nagyon menő volt.

– Nekem így jobban tetszik – mondta Monk. Újra megszólalt a zene-gép.

– Akarsz táncolni? – kérdezte a nő. – Miért is ne? – válaszolta Monk. Felálltak, és táncolni kezdtek. A nő levendulaszínű fölsőt viselt, és ibo-

lyaillata volt. De elég dagadt volt, a bőre narancssárga színű, protézisével pedig úgy tűnt, mintha folyton egy döglött egeret rágna.

– Erről a helyről Herbert Hoover2 jut eszembe. – Hoover remek ember volt. – Egy nagy szart – válaszolta Monk. – Ha nem jön Frankie D.,3 mindannyian éhen haltunk volna. – Frankie D. vitt minket bele a háborúba – mondta a nő. – Mert meg kellett védenie minket a fasiszta hordáktól. – Ne is emlegesd a fasiszta hordákat – válaszolta a nő. – A bátyám

Spanyolországban halt meg, a Franco elleni harcban. – Az Ábrahám Lincoln dandárban? – kérdezte Monk. – Igen, az Ábrahám Lincoln dandárban – válaszolta a nő. Egymáshoz simultak, és a nő hirtelen bedugta a nyelvét Monk szájába,

ő meg kitolta onnan. A nő szájának olyan íze volt, mint a régi bélyegeknek meg az előbb említett döglött egérnek. Vége lett a dalnak. Visszaültek a helyükre.

A csontváz odament hozzájuk. Egyik kezében egy vodka-narancs volt. A csontváz megállt Monk előtt, az arcába öntötte a vodka-narancsot, majd továbbment.

– Ennek mi baja? – kérdezte Monk. – A csontváz nagyon féltékeny – válaszolta a nő –, meglátta, hogy

megcsókollak. – Te ezt csóknak hívod? – A világ legnagyobb férfijaival is csókolóztam már.

2 Herbert Hoover: (1874–1964) az Amerikai Egyesült Államok harmincegye-

dik elnöke 3 Franklin D. Roosevelt (1882-1945) az Amerikai Egyesült Államok harminc-

kettedik elnöke

32

– Gondolom, megvolt Napóleon, VIII. Henrik és Caesar is, mi? A nő megint elfingta magát. – Egy újabb csók neked – mondta. – Köszönöm szépen – válaszolta Monk. – Jó, lehet, hogy öregszem – mondta a nő. – Sokat beszélnek manapság

az előítéletekről, de az idősekkel szembeni előítéletekről senki nem beszél. – Arról nem – mondta Monk. – Azért annyira nem vagyok öreg – mondta a nő. – Nem – válaszolta Monk. – Még mindig jön havonta a Mikulás – mondta a nő. Monk intett a

csontváznak, hogy hozzon még két italt. A nő is áttért whiskyre. A csont-váz meghozta a két italt, majd visszament, és leült a helyére.

– Ha hiszed, ha nem, ott voltam, amikor Babe4 két ütőhiba után felmu-tatott a táblára, majd a következő dobásnál kiütötte a labdát a stadionból.

– Én azt hittem, az csak legenda – mondta Monk. – Legenda a szart – mondta a nő. – Ott voltam, a saját szememmel lát-

tam. – Akkor jó. Mert az ilyen kivételes tettek és kivételes emberek viszik

előre a világot. Csodákat művelnek, míg mi ülünk, és vakarjuk a tökünket – mondta Monk.

– Ahogy mondod – válaszolta a nő. Ültek és ittak. Kintről, a Hollywood Boulevardról behallatszott az elha-

ladó autók zaja. Szűnni nem akaró hang volt, mint az apály és a dagály hangja, mint a hullámoké; olyan volt, mint egy óceán, nem, maga volt az óceán: cápák úsztak el odakint és barrakudák és medúzák és polipok és te-tűhalak és bálnák és puhatestűek és szivacsok és murénák meg ilyenek. Bent az élet inkább olyan volt, mint egy akváriumban.

– Ott voltam, amikor Dempsey majdnem kivégezte Willardot.5 Előtte hónapokig tehervagonokat pakolt, úgyhogy amikor belépett a ringbe, ke-gyetlen volt, mint egy kiéhezett tigris. Olyat még ember nem látott, se előtte, se utána.

– Azt mondod, még mindig jár hozzád a Mikulás? – kérdezte Monk. – Aha – felelte a nő. – Azt mondják, Dempseynek cement vagy gipsz volt a kesztyűjében.

Állítólag vízbe mártotta a meccs előtt, és hagyta megkeményedni, ezért tudta annyira összeverni Willardot – mondta Monk.

4 Babe Ruth (1895-1948) amerikai baseball-legenda 5 Jack Dempsey és Jess Willard: amerikai nehézsúlyú világbajnok bokszolok.

1919-es meccsük a boksz történetének egyik legtöbbet vitatott mérkőzése

33

– Ez kurvára nem igaz. Ott voltam, láttam a kesztyűjét. – Szerintem te őrült vagy – mondta Monk. – Jeanne d'Arcról is azt gondolták, hogy őrült – válaszolta a nő. – Ezek után, gondolom, ott voltál, és láttad azt is, amikor Jeanne

d'Arcot megégették, ugye? – Igen, ott voltam, és láttam – válaszolta a nő. – Lófaszt. – De, ott voltam. Égett. Láttam, ahogy ég. Egyszerre volt szörnyű és

gyönyörű. – És mi volt benne gyönyörű? – Ahogy égett. A lábánál kezdték. Olyan volt, mint egy vörös kígyófé-

szek. Aztán a kígyók elkezdtek fölfelé mászni a lábán, és olyan volt az egész, mint egy lángra lobbant, vörös függöny. A lány felfelé nézett; érez-ni lehetett az égő hús szagát, de még mindig élt, és egy hang se hagyta el a száját. Az ajkai mozogtak, imádkozott, de egy hangot sem adott ki.

– Ez hülyeség. Mindenki üvöltene – mondta Monk. – Nem – mondta a nő. – Az emberek különbözőek. Van olyan, aki nem

üvölt. – A hús az hús, a fájdalom pedig fájdalom – mondta Monk. – Alábecsülöd az emberi lélek erejét – mondta a nő. – Igen – válaszolta Monk. A nő kinyitotta a pénztárcáját. – Mutatok neked valamit. – Kivett egy

doboz gyufát, meggyújtott egy szálat, és kinyújtotta a bal kezét. Aztán le-felé fordította, a gyufát a tenyere alá tette, és addig tartotta ott, ameddig el nem aludt. Az égett hús édeskés illata érződött.

– Nem rossz – mondta Monk –, de ez még nem az egész tested. – Az mindegy – mondta a nő. – Itt az elv a lényeg. Az elv ugyanaz. – Nem, ez egyáltalán nem ugyanaz. – Egy nagy szart nem – mondta a nő. Aztán felállt, és meggyújtotta le-

vendulaszínű ruhájának alját. Vékony, gézszerű anyagból volt; a lángok nyaldosni kezdték a lábát, majd elindultak a csípője felé.

– Jézus Mária! Mit művelsz?! – kiáltott fel Monk. – Bizonyítok egy tételt – válaszolta a nő. A lángok egyre magasabbra csaptak. Monk leugrott a székéről, földre

vitte a nőt, és miközben gurultak a földön, Monk csapkodta a ruháját, pró-bálta eloltani a tüzet. Végül aztán elaludt. A nő visszaült a bárszékre. Monk visszaült mellé. Teljes testében remegett. Odament hozzájuk a csa-pos. Tiszta, fehér ing volt rajta, fekete mellény, kék csíkos csokornyak-kendő és fehér nadrág.

– Maude, mára eleget ittál. Menj szépen haza – mondta a nőnek.

34

– Jól van, Billy – válaszolta a nő, majd megitta az italát, felállt, és ki-ment. Mielőtt kinyitotta az ajtót, még odaköszönt a bár végében ülő, öreg alkesznek.

– Úristen – mondta Monk –, ez a nő elmebeteg! – Már megint Jean d'Arcosdit játszott? – kérdezte a csapos. – Ezt hogy érti, hisz maga is látta, nem? – Nem láttam, épp Louie-val beszélgettem – mondta, és rámutatott az

öreg alkeszre. – Azt hittem, fent van az emeleten, és a huzalokkal bíbelődik. – Miféle huzalokkal? – Hát amikkel a csontvázat mozgatja. – Milyen csontvázat? – kérdezte a csapos. – Na ne baszakodjon már itt velem – mondta Monk. – Miről beszél? – Volt itt egy csontváz, ami az italokat szolgálta fel. Még Maude-dal is

táncolt. – Ember, én voltam itt egész este – mondta a csapos. – Mondtam már, hogy ne baszakodjon velem! – Egyáltalán nem baszakszom – válaszolta a csapos. Aztán odafordult

az öreg alkeszhez. – Hé, Louie, te láttál itt csontvázat? – Csontvázat? – kérdezte Louie. – Miről beszélsz? – Akkor mondd meg ennek az embernek, hogy én egész este itt álltam

a bárpultban – mondta a csapos. – Figyelj, kisapám, Billy egész éjjel ott állt a pultban. És egyikünk sem

látott csontvázat. – Adjon még egy scotch-ot jéggel, aztán elhúzok innen – mondta

Monk. A csapos letette elé az italt, Monk megitta, aztán elhúzott onnan.

35

MOCSKOS EGY VILÁG EZ

Egy nap késő este a Sunseten gurultam lefelé, és mikor megálltam egy lámpánál, a szemközti buszmegállóban megláttam egy brutális, lepusztult arcú, agyonpúderezett, túlsminkelt, vörösre festett hajú nőt, akire az volt írva: „Ezt teszi velünk az élet”. El tudtam őt képzelni, amint részegen üvöltözik egy férfival, és nagyon örültem neki, hogy az a férfi nem én va-gyok. Észrevette, hogy nézem őt, intett egyet, és megkérdezte, hogy elvi-szem-e. – Persze – mondtam neki, mire átfutott két sor kocsi között, és be-ült. Gurultunk lefelé, ő pedig kicsit felhúzta a szoknyáját. Nem is volt rossz lába. Csendben vezettem. – Az Alvarado Streetre akarok menni – mondta. Azt mindjárt gondoltam. Ott gyülekeztek a kurvák. A 8-ik utca és az Alvarado sarkától felfelé, a parkkal szemközt lévő kocsmákban, a kör-nyékbeli sarkokon egészen a domb lábáig. Eltöltöttem pár évet azokban a kocsmákban, és ismertem a dörgést. A legtöbb lánynak igazából csak egy ital kellett és szállás éjszakára. Olyan sötét volt azokban a kocsmákban, hogy úgy már nem is néztek ki annyira rosszul. Közeledtünk az Alvarado Streethez. – Tudsz adni ötven centet? – kérdezte. Benyúltam a zsebembe, és kivettem két negyeddollárost. –Fél dollárért azért már jár egy kis tapi-zás, nem? – Elnevette magát. – Csak nyugodtan. – Felhúztam a ruháját, és finoman megcsíptem a combját ott, ahol a harisnyája végződött. Már majdnem azt mondtam: „A picsába, vegyünk egy üveg whiskeyt, és men-jünk fel hozzám.” Már láttam magam, ahogy rajta fekszem azon a vékony testen, és már szinte hallottam, ahogy sírnak a rugók. De aztán azt is lát-tam, hogy később ül az autómban, és káromkodik, és beszél és röhög. Úgyhogy passzoltam. Kiszállt az Alvaradón, én meg néztem, ahogy megy át az úttesten, és próbálja úgy rázni a seggét, mintha lenne neki. Aztán to-vábbmentem. Tartoztam az államnak 606 dollárral. Kicsit elmaradtam az adóval, így időről időre muszáj volt lemondanom egy-egy pináról.

Leparkoltam a Chinaman előtt, bementem, és vettem egy csirkés won tont. A jobb oldalamon ülő csávónak hiányzott a bal füle. Csak egy lyuk volt a fején, egy mocskos lyuk, körülötte egy csomó szőrrel, de fül egy szál se. Belenéztem a lyukba, aztán visszatértem a csirkés won tonomhoz. Nem volt túl jó íze. Aztán bejött egy másik arc, és leült a balomra. Homeless volt. Rendelt egy kávét. Rám nézett. – Hello, Tintás – mondta.

36

– Hello – mondtam. – Engem mindenki „Tintásnak” szólít, és úgy gondoltam, hogy most én

szólítalak így. – Csak nyugodtan. Régen én is az voltam. Megkavarta a kávéját. – Látod azokat a kis apró buborékokat a kávé te-

tején? Ott, látod? Anyám mindig azt mondta, ez azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz. Hát, úgy tűnik, ez nem jött be.

Az anyja? Ennek az embernek volt anyja? Megettem a kajámat, és otthagytam őket – a fül nélküli embert és a ká-

véjában a buborékokat szemlélő homelesst. „Remek egy éjszaka – gondoltam magamban. – Ma már túl sok izga-

lomra nem számíthatok.” De tévedtem. Úgy döntöttem, hogy átmegyek az Alamedán, és veszek egy-két bélye-

get. Nagy volt a forgalom, ráadásul egy fiatal rendőr irányította. Valami történés volt. Az előttem álló fiatal srác a rendőrrel üvöltözött. – Na, en-gedjen már át! Már egy órája itt állunk! – De a rendőr csak rendületlenül integetett. – Na, mi van már magával?! – kiabálta a srác. „Ez a gyerek nem normális” – gondoltam magamban. Egy jóképű, fiatal, nagydarab, úgy 185 centi magas, 100 kilós srác volt, fehér pólóban, egy kissé elnagyolt orral. Lehet, hogy volt benne pár sör, de nem volt részeg. Aztán a rendőr meg-fújta a sípját, és intett, hogy átkelhetünk. A srác lelépett az úttestre. – Jól van, emberek, most már mehetünk, most már biztonságos az átkelés! „Azt te csak hiszed, kölyök” – gondoltam magamban. De a srác csak hadoná-szott. – Na, jöjjenek, emberek! – Pont mögötte mentem. Megláttam a rendőr arcát. Falfehér volt. Összehúzta a szemöldökét. Zömök, masszív ember volt. Elindult a srác felé. „Ó, Jézusom kezdődik” – gondoltam ma-gamban. A srác észrevette, hogy a rendőr elindult felé. – Hozzám ne érjen! Meg ne próbálja! – A rendőr megragadta a jobb karját, mondott neki va-lamit, és megpróbálta visszaterelni őt a járdára. A srác kirántotta a kezét, és elindult. A rendőr utánarohant, és hátulról lefogta őt. A srác kiszaba-dult, aztán dulakodni kezdtek. Ide-oda rángatták egymást, hallani lehetett botladozó lépteiket az éjszakában. Az emberek tisztes távolságra álltak tő-lük, és nézték őket. Én meg odamentem hozzájuk, hogy megpróbáljam szétszedni őket. Jó néhányszor hátra kellett lépnem, miközben dulakodtak. „Én se vagyok normális, az biztos” – gondoltam magamban. Aztán vala-hogy felléptek a járdára, és a rendőr sapkája lerepült. Ekkor már kezdtem egy kicsit ideges lenni. A sapkája nélkül a rendőr már nem nézett ki annyi-ra rendőrnek, de persze a gumibotja meg a fegyvere még mindig nála volt. Aztán a srác ismét kiszabadult a szorításból, és futni kezdett. A rendőr há-tulról ráugrott, egyik kezével megragadta a nyakánál, és megpróbálta le-

37

rántani őt, de a gyerek állva maradt. Aztán megint kiszabadult. Végül a rendőrnek sikerült felkennie őt egy parkoló kerítésére. Egy fehér gyerek és egy fehér rendőr. Az utca túloldalán megláttam öt fiatal fekete srácot, akik végignézték az egész jelenetet, és jót röhögtek rajta. Ők egy falhoz voltak állítva. A rendőr visszaszerezte a sapkáját, majd elindult a gyerekkel egy telefonfülke felé.

Bementem a postára, és az automatánál megvettem a bélyegeket. Elba-szott egy este volt. Szinte már vártam, hogy egy kígyó fog kiesni az auto-matából. De csak bélyegek jöttek. Felnéztem, és megláttam Benny bará-tomat.

– Láttad az akciót, Benny? – Persze. De azt tudod, ugye, hogy miután beérnek vele az őrsre, szé-

pen felveszik a bokszkesztyűjüket, és szarrá verik őt? – Úgy gondolod? – Aha. A városi rendőrök sem jobbak a megyeieknél. Szétverik őket a

picsába. Én most jöttem ki az új megyei börtönből. Bevett gyakorlat: meg-engedik az újoncoknak, hogy verjék a rabokat, hogy tapasztalatot szerez-hessenek. Mindennap hallani lehetett, ahogy a rendőrök verik őket. Aztán még hencegnek is vele. Egyszer fültanúja voltam, hogy az egyik rendőr azt mondja a másiknak: „Most vertem agyon egy rohadt szemét piást.”

– Ja, ilyesmiről én is hallottam. – Bent, ugye, egy utolsó telefonhívást engedélyeznek, és volt egy csá-

vó, aki nem akarta letenni a telefont. „Csak még egy perc!” – hajtogatta, mire az egyik zsaru végül berágott, odament hozzá, kivette a telefont a ke-zéből, és letette. Erre a csávó azt kezdte üvölteni, hogy: „Jogaim vannak, ezt nem tehetik!”

– És mi történt? – Négy rendőr rohant rá egyszerre, és olyan gyorsan vitték el onnan a

szomszéd szobába, hogy a lába sem érte a földet, de szó szerint. Rendesen megdolgozták, tisztán lehetett hallani az üvöltözést. Mi kint álltunk a fo-lyosón, a bokánkat fogtuk, ezek kotorásztak a seggünkben, hátha találnak egy kis drogot, a srácot meg közben kihozták anyaszült meztelen, és sza-naszéjjel volt verve, és reszketett mint egy nyárfalevél. Az egész teste tele volt vörös hurkákkal. Aztán fogták, és otthagyták a falnál. Nagyon elbán-tak szegénnyel.

– Ja, az egyik este, mikor hazafelé tartottam a belvároson át, láttam, hogy két készenléti rendőr egy részeg csávót gyűjt be épp. Az egyik rend-őr beült hátra az ürgével, aki azt találta mondani neki, hogy: „Te mocskos, faszszopó zsernyák!”, mire a rendőr fogta, és iszonyatosan gyomorszájon vágta a gumibotja végével. De úgy, hogy még nekem is hányingerem lett

38

tőle. Valószínűleg azonnal felrepedt a gyomorszája, de hogy belső vérzése lett, az szinte biztos.

– Mocskos egy világ ez. – Ahogy mondod, Benny. Na, megyek. Még látjuk egymást. Vigyázz

magadra. – Jó, te is. Visszamentem a kocsihoz, beültem, és elindultam vissza a Sunsetre.

Amikor elértem az Alvaradóhoz, befordultam jobbra, és lementem majd-nem egész a 8-ik utcáig. Leparkoltam, kiszálltam, bementem egy italbolt-ba, és vettem egy üveg whiskeyt. Aztán bementem a legközelebbi kocs-mába. És ott volt. A vörös hajú, brutális arcú nőm. Odamentem hozzá, és felmutattam az üveget. – Menjünk. – Megitta az italát, és kijött utánam. – Milyen kellemes este – mondta a nő. – Az – válaszoltam.

Hazaértünk, ő bement a fürdőszobába, én pedig kiöblítettem két poha-rat. Nincs menekvés – gondoltam magamban –, semmi elől nincs menek-vés.

Bejött a konyhába, és odasimult hozzám. A szája frissen volt kirúzsoz-va. Megcsókolt, és a nyelvét ide-oda járatta a számban. Felhúztam a ruhá-ját, és megmarkoltam a fenekét. Álltunk összeölelkezve a neonfényben. Nagyon úgy tűnt, hogy az államnak még várnia kellett egy kicsit az adóm-ra. Talán Deukmejian kormányzó meg fogja érteni. Aztán elengedtük egymást, töltöttem egy-egy italt, és bementünk a szobába.

39

500 KILÓ

Eric Knowles felébredt motelszobájában, és körbenézett. Louie és Gló-ria feküdt egymásba gabalyodva a franciaágy másik felén. Eric talált egy üveg meleg sört, kinyitotta, bevitte a fürdőszobába, és zuhanyozás közben megitta. Kurvára másnapos volt. Sokat hallott már a melegsör-elméletről szakértőktől. De nála nem működött. Kilépett a zuhanyzóból, és belehányt a vécébe. Aztán visszalépett a zuhanyzóba. Ez volt a baj azzal, hogy az ember író volt, ez volt a fő baj: a szabadidő, a korlátlan szabadidő. Az em-bernek ki kellett várnia azt az időt, míg összejött a nyersanyag, és megjött az ihlet, hogy írhasson, viszont míg várt, lassan megőrült, és míg őrült meg, ivott, és minél többet ivott, annál őrültebb lett. Semmi dicsőséges nem volt egy író életében, se egy alkoholistáéban. Eric megtörölközött, felvette az alsónadrágját, és visszament a szobába. Louie és Glória ébre-deztek.

– Azt a kurva életbe – nyögött fel Louie. – Te atyaúristen! Louie is író volt. ő viszont, Erickel ellentétben, nem fizette az albérletét

abból a pénzből, amit keresett. Az övét Glória fizette. Az Eric által ismert, Los Angelesben és Hollywoodban élő írók háromnegyedét nők tartották el; ezek az írók inkább a nőkhöz értettek, mint a gépeléshez. Eladták ma-gukat a nőiknek, testileg és lelkileg is.

Eric meghallotta, hogy Louie odabent hány a fürdőszobában, és ettől újra elfogta a hányinger. Talált egy üres papírzacskót, és amikor Louie okádott, Eric is okádott egyet. Nagyon nagy volt köztük a harmónia.

Glória egész kedves nő volt. Épp nemrégiben kapott állást adjunktus-ként egy észak-kaliforniai főiskolán. Kinyújtózott az ágyon, és odafordult hozzájuk: – Hát, nem mondom, fiúk, szépek vagytok. A hányós testvérek.

Louie kijött a fürdőszobából. – Hé, engem cikizel? – kérdezte Louie. – Dehogyis, pici fiú, csak kemény éjszakám volt – válaszolta Glória. – Mindannyiunknak az volt. – Asszem, én kipróbálom ezt a melegsör-terápiát még egyszer – mond-

ta Eric. Lecsavarta a kupakot egy üvegről, és tett egy újabb próbát. – Öröm volt nézni, ahogy tegnap lekezelted őt – mondta Louie.

40

– Ezt hogy érted? – Tudod, amikor neked rontott tegnap este az asztalnál. Az egész olyan

volt, mint egy lassított felvétel. Még csak nem is lettél ideges. Megfogtad az egyik karját, majd a másikat, és szép nyugodtan lecsavartad. Aztán fölé álltál, és azt kérdezted: „Neked meg mi bajod van?”

– Te, egész jól működik ez a meleg sör – mondta Eric. – Próbáld ki te is.

Louie is lecsavarta a kupakot egy üvegről, és leült az ágy szélére. Louie egy kis magazin, a Patkányok Lázadása főszerkesztője volt. Kézzel kötött folyóirat volt. Se jobb, se rosszabb nem volt, mint a többi kis példány-számban megjelenő magazin. Egy idő után mind fárasztó volt. Kevés volt a tehetség, és aki tehetséges volt, az sem hozta ki mindig magából a leg-többet. Louie a 15-ik vagy 16-ik kiadásnál tartott.

– Emlékszel, mikor tegnap este kiabálni kezdett, hogy: „Ez az én há-zam, tűnjetek el innen!” – kérdezte Louie.

– Eltérő világnézetek és elképzelések. Az ilyesmiből mindig csak a baj van, és gyakorlatilag csak eltérő világnézetek és elképzelések léteznek. És végül is, tényleg az ő háza volt – válaszolta Eric.

– Adjatok nekem is egy olyan meleg sört, kipróbálom én is – mondta Glória.

Felkelt, felvette a ruháját, és elvett egy sört. „Egész csinos egy profesz-szor” – gondolta Eric.

Ültek, és próbálták magukba diktálni a sört. – Bekapcsoljam a tévét? – kérdezte Louie. – Meg ne próbáld – mondta Glória. Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a falakat. – Jézus Mária! – kiáltotta Eric. – Ez meg mi volt? – kérdezte Glória. Louie odament az ajtóhoz, és kinyitotta. A második emeleten voltak. A

motel körfolyosós volt, és egy medence köré épült. Louie lenézett. – Nem fogjátok elhinni, de egy 300 kilós csávó van a medencében, ő maga volt a robbanás, amikor beugrott a vízbe. Még életemben nem láttam ekkora da-rab csávót. Egy óriás. És van vele valaki, aki meg úgy 200 kilót nyomhat. Úgy néz ki, a fia. Most pedig a fia fog ugrani, vigyázzatok!

Újabb robbanás rázta meg a falakat. A medencéből úgy tört fel a víz, mint egy gejzírből.

– Oda nézzetek, most meg egymás mellett úsznak. Micsoda látvány! Mindketten kimentek a folyosóra, és lenéztek. – Ez egy igen veszélyes szituáció – mondta Eric. – Ezt hogy érted?

41

– Úgy értem, hogy ha az ember két ennyire kövér egyedet lát, óhatatla-nul eszébe jut, hogy hozzájuk vágjon valamit. Tudom, hogy ez nagyon gyerekes gondolat, de ilyen másnaposan bármi megtörténhet.

– Na ja, én meg már látom is magam előtt, hogy rohannak fel a lépcsőn – válaszolta Louie. – Hogy fogunk elbírni 500 kilóval?

– Sehogy. Még akkor sem bírnánk el velük, ha jól lennénk. – Ilyen állapotban meg pláne nem. – Ja. – Hé, dagi! – kiáltott le Louie – Ne, ne, légyszi, ne! Annyira másnapos vagyok… Mind a két dagadék

felnézett a medencéből. Mindketten világoskék fürdőnadrágot viseltek. – Hé, dagadt fiú! – kiáltott oda Louie. – Fogadjunk, ha elfingnád ma-

gad, az összes hínár elrepülne innen a Bermuda-háromszögig! – Louie – jegyezte meg Eric –, a medencében nincsen hínár. – Figyelj, dagi fiú! A medencében nincs is hínár! Biztos felszippantot-

tad a seggeddel! – kiáltotta Louie. – Édes Istenem – mondta Eric –, azért vagyok író, mert egy gyáva fasz

vagyok, most meg itt állok a hirtelen és erőszakos halál kapujában. A legdagadtabb férfi kimászott a medencéből, a kevésbé dagadt pedig

követte őt. Fölhallatszott, hogy mennek fel a lépcsőn, flatty, fiatty, flatty. A falak újra megrázkódtak. Bementek, és Louie beláncolta az ajtót. – Hogy jön ez az egész a maradandó szépirodalomhoz? – kérdezte Eric. – Hát, szerintem sehogy – válaszolta Louie. – Te meg az a kurva sokszorosítógéped – mondta Eric. – Félek – mondta Glória. – Mindannyian félünk – válaszolta Louie. Aztán odaértek az ajtóhoz.

BUMM, BUMM, BUMM. – Ige'? Ki az? – kérdezte Louie. – Nyisd ki azt a kurva ajtót! – Nincs itthon senki – mondta Eric. – Most egy életre megtanuljátok, ti rohadékok! – Ó kérem, tanítson, jó uram! – mondta Eric. – Figyelj, ezt most mér' mondtad? – kérdezte Glória. – Hogy érted? – kérdezett vissza Eric. – Csak egyet akartam érteni ve-

le. – Nyisd ki, különben átmegyek az ajtón. – Hát, végül is, akár meg is dolgoztathatunk – mondta Louie. – Lássuk, mit tudsz.

42

Hallották, ahogy a hatalmas hústömeg nekiveselkedik az ajtónak. Már látták, amint meghajlik az ajtó, majd bedől.

– Te meg az a rohadt sokszorosítógéped – mondta Eric. – Nagyon jó kis gép volt. – Segíts tartani az ajtót – mondta Eric. – Nekitámaszkodtak az ajtónak, és próbáltak ellentartani a hatalmas

hústömegnek. Az ajtófélfa kezdte megadni magát. Aztán hirtelen megszó-lalt odakint egy másik hang. – Hé, mi a faszt csináltok ti ott?

– Móresre tanítom ezeket a rohadékokat! – Ha betöröd azt az ajtót, kihívom a rendőrséget! – Mi van? A hústorony rávágott még egyet az ajtóra, aztán csend lett. Már az

eszmecserét leszámítva. – Az a szerencsétek, hogy súlyos testi sértésért és családon belüli erő-

szakért vagyok próbaidőn. Ezúttal megúsztatok. – Úgy is van, nyugodj meg szépen, jobb, ha nem bántasz senkit. – De miattuk nem tudtam egy jót úszni. – De vannak az úszásnál fontosabb dolgok is a világon – mondta lent-

ről a férfi. – Ja, például az evés – kiáltott ki Louie odabentről. BUMM! BUMM!

BUMM! BUMM! – Mit akarsz? – kérdezte Eric. – Ide figyeljetek, ti rohadékok! Még egy hang, és bemegyek! Mindketten elhallgattak. Aztán hallották, ahogy a két dagadt elindul le-

felé a lépcsőn. – Szerintem simán el tudtunk volna bánni velük – mondta Eric. – Az

ilyen dagadt csávók nem tudnak mozogni, könnyű prédák. – Ja, szerintem is simán el tudtunk volna velük bánni. Már ha nagyon

akartunk volna. – Elfogyott a sörünk – mondta Glória. – Nagyon jólesne egy hideg sör.

Teljesen kikészültek az idegeim. – Egyetértek – mondta Eric. – Louie, menj le szépen, és hozz nekünk

sört. Én fizetek. – Lófaszt – válaszolta Louie. – Te mész, és én fizetek. – Én fizetek, és leküldjük Glóriát – mondta Eric. – Oké – egyezett bele Louie. Eric odaadta Glóriának a pénzt, elmagyarázta neki, hogy hogy talál oda

a boltba, aztán kinyitották az ajtót, és kiengedték. A medence üres volt. Kellemes kaliforniai reggel volt: szmogos, közömbös, halott.

– Te meg az a kurva sokszorosítógéped – szólalt meg Eric.

43

– Nagyon jó kis magazin az. Legalábbis van olyan jó, mint a többi – mondta Louie.

– Tulajdonképpen, igen. – Aztán álltak meg ültek meg ültek meg álltak, és várták, hogy Glória

megjöjjön a hideg sörrel.

44

HANYATLÁS ÉS BUKÁS

Hétfő délután volt az Éhes gyémántban. Csak két ember ült odabent: Mel és a csapos. A hétfő délután Los Angelesben nem létező dolog – sőt, a péntek éjszaka sem –, de a hétfő délután az főleg nem. A csapos, akit Cá-rinak hívtak, le-lehajolt az italáért a bárpult alá; egyébként pedig Melhez közel állt, aki kényelmesen támaszkodott egy teljesen döglött korsó sör fö-lött. – El kell neked mesélnem valamit – szólalt meg Mel. – Mondjad csak – válaszolta a csapos.

– Az történt, hogy valamelyik este felhívott egy csávó, akivel még Akronban dolgoztam együtt. Kirúgták, mert ivott, aztán hozzáment egy nővérhez, aki most eltartja őt. Nem nagyon érdekelnek az ilyen alakok, de tudod, milyenek az emberek, rád tapadnak.

– Aha – mondta a csapos. – Na mindegy, szóval felhív a csávó… figyelj, adjál már egy másik

sört, ez kurva szar. – Jó, csak igyál egy kicsit gyorsabban. A sör úgy egy óra után kezd

összeesni. – Na szóval felhív, és azt mondja, hogy megoldották a húskérdést, én

meg gondolom magamban, milyen húskérdést?, és mondja, hogy menjek át. Épp nincs semmi dolgom, úgyhogy átmegyek. Aznap este a Rams ját-szik, a házigazda, Al, bekapcsolja a tévét, és nézzük a meccset. A nővér, vagyis Erica, mert ez a neve, a konyhában van, salátát csinál, én odakö-szönök, Al pedig kibont néhány üveg sört a hatból, amit vittem nekik. Jó meleg van a lakásban, megy a sütő. Kellemes az este, úgy tűnik, már egy jó pár napja nem veszekedtek, szóval béke van. Al magyarázni kezd vala-mit Reagenről meg a munkanélküliségről, de nem reagálok, mert baromira untat az egész. Én szarok rá, hogy az ország szétrohad-e vagy sem, engem csak az érdekel, hogy én meg tudjak élni. Érted?

– Hogy ne érteném – válaszolta a csapos, és belekortyolt az italába. – Akkor jó. Na, aztán kijön a konyhából, leül, és issza a sörét. Erica. A

nővér. Azt mondja, hogy a kórházban az orvosok mind úgy bánnak a bete-gekkel, mint az állatokkal. Meg hogy dugják a nővéreket. Meg hogy azt hiszik, ők szarták a spanyol viaszt. „Én inkább Allel fekszem le, mintsem bármelyikükkel” – teszi hozzá végül. Fura egy kijelentés, nem?

45

– Nem tudom, nem ismerem Alt – válaszolta a csapos. – Na, közben a Rams vesztésre áll, mi meg kártyázni kezdünk, és né-

hány leosztás után Al azt mondja nekem: „Tudod, nagyon furcsa egy fele-ségem van ám nekem. Szereti, ha nézik, miközben csináljuk.” „Így igaz. Attól indulok be” – mondja erre a nő. Mire Al: „Csak tudod, olyan nehéz találni bárkit is, aki nézne minket. Azt hinné az ember, hogy könnyű, de rohadtul nehéz.” Én nem szólok egy szót sem, csak kérek két lapot, és emelem öt centtel. Erre mindketten leteszik a kártyát, és felállnak. Erica elindul a hálóba, Al pedig megy utána. „Te kurva – mondja neki –, te ro-hadt kurva!” A csávó kurvának szólítja a feleségét. „Te kurva” – kiabálja, majd bekeríti őt az egyik sarokban, megpofozza, és letépi róla az inget. „Te kurva!”– kiáltja megint, aztán újból megüti, és odavágja az ágyhoz. Közben a szoknyája is elszakad, ide-oda rúgkapál, és sikoltozik. Aztán Al felkapja őt, megcsókolja, majd levágja a kanapéra. Ráfekszik, összevissza csókolja, és tépkedi a ruháját. Aztán leveszi a bugyiját, és munkához lát. Erica meg mindeközben lentről néz kifelé, hogy figyelem-e őket meg amit csinálnak. Látja, hogy nézem, erre elkezdi tekergetni magát, mint egy őrült kígyó, aztán kurvára belelendülnek, elélveznek, a csaj kimegy a fürdőszo-bába, Al meg bemegy a konyhába sörért. „Kösz – mondja, mikor kijön –, ez nagy segítség volt.”

– És aztán mi történt? – kérdezte a csapos. – Hát, a Rams végre lefarag valamit a hátrányából, a tévéből nagy zaj

jön, Erica pedig a fürdőszobából átmegy a konyhába. Al újra Reagenről kezd papolni. Azt mondja, hogy elkezdődött a Nyugat hanyatlása és buká-sa – ahogyan azt Spengler6 is megírta már. Mert mindenki annyira önző és romlott, hogy a vég elkerülhetetlen. Aztán ezt még ragozza egy darabig, majd Erica áthív minket az ebédlőbe, ahol közben már megterített, és le-ülünk. Jó illata van a kajának. Sült hús, ananászkarikákkal a tetején. Felső combnak tűnik, és van még valami a tálban, ami leginkább egy térdre ha-sonlít. „Te, Al – mondom neki –, az ott a tányéron úgy néz ki, mint egy embernek a lába meg a térde.” „Hát azért, mert az az is” – válaszolja erre.

– Nem mondod komolyan, hogy ezt mondta – hitetlenkedett a csapos, majd elővett egy újabb üveg piát a bárpult alól.

– De – felelte Mel. – És ha az ember ilyesmit hall, akkor nem igazán tudja, hogy mire gondoljon. Te mit gondoltál volna?

– Hát azt, hogy viccel – válaszolta a csapos.

6 Oswald Arnold Gotlfried Spengler (1880-1936), német történész és filozófus.

Fő műve: A nyugat hanyatlása

46

– Én is pont ezt gondoltam, úgyhogy mondtam is neki, hogy akkor vág-jon nekem egy szép nagy szeletet. És ő vágott. A hús mellett volt még krumplipüré barna szósszal, kukorica, pirítós és saláta, töltött olívabogyó-val. Al odafordult hozzám, megkínált csípős mustárral, és mondta, hogy tegyek a húsra, mert megy hozzá. Úgyhogy tettem rá. Nem is volt olyan rossz a hús. „Figyelj, ez a hús egész jó. Áruld már el, hogy mi ez” – kér-deztem Altől. „Mondtam már: egy ember felső combja – válaszolta. – Pontosabban egy 14 éves fiúé, akit a Hollywood Boulevardon szedtünk össze. Épp ott stoppolt. Hazahoztuk, etettük őt három-négy napig, közben nézte, ahogy Ericával csináljuk, aztán mikor meguntuk, levágtuk, kipucol-tuk a belsőségeit, a felesleget ledaráltuk a konyhamalaccal, a többit pedig szépen betettük a mélyhűtőbe. Sokkal jobb íze van, mint a csirkének, de azért a porter-house steaket még mindig jobban szeretem.”

– Nem mondod, hogy ezt mondta – hitetlenkedett a csapos, és elővett még egy üveg piát.

– De – válaszolta Mel, és kért még egy sört. A csapos odaadta neki, Mel pedig így folytatta: – Szóval én még mindig azt hittem, hogy viccel, és mondtam neki, hogy akkor hadd nézzem meg azt a mélyhűtőt. „Tessék” – mondta, és felemelte a hűtőláda tetejét. És tényleg, ott volt benne a gye-rek, a fél lába hiányzott, de a teste, a két karja meg a feje még megvolt. Szét volt darabolva, és egész higiénikusán volt becsomagolva, de azt nem mondanám, hogy szép látvány volt. Kék szemével épp ránk nézett, a nyel-ve kilógott, és hozzá volt fagyva az alsó ajkához. „Jézus Mária! – kiáltot-tam –, te egy gyilkos vagy Al, ez hihetetlen, ez undorító!” „Ugyan, nőjé' má' fel! Milliókat ölnek meg mindenféle háborúkban, és kitüntetéseket osztogatnak érte. Naponta milliók halnak éhen, mi meg ülünk, és végig-nézzük a tévében.” Nem túlzok, megfordult velem a világ; folyton magam előtt láttam a fejét, a karjait meg a levágott lábát… Furcsa, hogy milyen csendben van valaki, akit lemészároltak, pedig azt gondolná az ember, hogy még azok után is üvöltenie kéne, hogy lemészárolták, nem? Aztán felálltam, odamentem a mosogatóhoz és belehánytam. Hánytam egy jó da-rabig, aztán közöltem Allel, hogy elhúzok. Vagy te nem húztál volna el onnan, Carl?

– De, gyorsan. Nagyon gyorsan – válaszolta Carl. – Elindultam kifelé, de Al az utamba állt az ajtónál. „Figyelj, ez nem

gyilkosság volt. Semmi sem az. Mindössze annyit kell tennie az embernek, hogy kiüríti az agyát attól a sok hülyeségtől, amivel etetnek minket, és ak-kor szabad lesz, szabad, érted?!” „Takarodj az utamból, Al!” – kiáltottam, erre megragad az ingemnél, és megpróbálja letépni rólam. Erre pofán ba-szom, de még mindig fogja az ingemet. Megint megütöm, aztán behúzok

47

neki még egyet, de olyan, mintha nem érezne belőle semmit. Még mindig a meccs megy a tévében. Hátralépek, mire odarohan a felesége, átölel, és csókolgatni kezd. Erre teljesen leblokkolok, fogalmam sincs, hogy mit csi-náljak. Nagyon erős asszony. És ráadásul ismeri a nővérek összes trükkjét. Megpróbálom ellökni magamtól, de nem tudom. A szája ott van a számon, és tisztára meg van őrülve. És erre bazmeg, nem tehetek róla, de feláll a faszom. Az arca nem túl szép, de nagyon jó lába van, nagy segge, és olyan szűk ruha van rajta, hogy annál szűkebb már nincs is. A szájának főtthagyma-íze van, a nyelve vastag és tiszta nyál, de nem tudok ellenállni annak a zöld ruhának, amibe közben átöltözött. Felhúzom, és meglátom a vérvörös színű alsószoknyáját, amitől teljesen felizgulok, aztán ránézek Alre, aki meg kezében a faszával néz minket. Levágom a kanapéra, bete-szem neki, Al meg áll, néz minket és liheg. Aztán egyszerre élvezünk el, mint egy szépen összeszokott trió, majd felállok, és rendbe szedem ma-gam. Bemegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom, megfésülködök, és amikor kimegyek, ott ülnek a kanapén, és nézik a meccset. Al addigra ki-bontott nekem egy sört, leülök, meghúzom az üveget, rágyújtok, és ennyi. Aztán felálltam, és mondtam nekik, hogy megyek. Elköszöntem tőlük, Al meg mondta, hogy hívjam fel őket, amikor csak kedvem támad. Aztán ki-értem az utcára, beültem a kocsiba, és hazamentem. Hát, ez történt.

– És nem mentél a rendőrségre? – kérdezte a csapos. – Nézd, Carl, ez nehéz ügy, mert azóta szinte adoptáltak a családba.

Meg hát látod, tulajdonképpen nem akartak ők semmit sem eltitkolni elő-lem.

– Nekem viszont az a véleményem, hogy így vagy úgy, de te bűnrészes vagy egy gyilkosságban.

– De Carl, figyelj ide, utólag gondolkodtam, és rájöttem, hogy ők iga-zából nem is rossz emberek. Találkoztam már egy csomó olyan emberrel, aki sokkal kevésbé volt szimpatikus, pedig nem is ölt meg senkit. Nem tu-dom, olyan zavaros ez az egész. És most már arról a fiúról is azt képzelem ott a hűtőben, hogy egy nagy, fagyasztott nyúl…

A csapos elővette Lugerét a bárpult alól, és ráfogta Melre. – Jó, akkor most ne mozdulj, hívom a rendőrséget. – Carl, szerintem ebbe nem kéne beleszólnod. – A lófaszt nem! Ugyanolyan állampolgár vagyok, mint te! Ti rohadé-

kok, nincs jogotok arra, hogy embereket gyömöszöljetek mélyhűtőkbe, amikor csak kedvetek tartja! Lehet, hogy én leszek a következő!

– Carl, nyugi, nézz rám! Szeretnék valamit mondani… – Mi az? – Csak hülyéskedtem.

48

– Mármint mivel? – A sztorival. Csak vicceltem. Csak szívattalak. Úgyhogy tedd el szé-

pen azt a pisztolyt, és tölts mindkettőnknek egy scotch-ot vízzel. – Nem hiszek neked. – Pedig mondom, csak hülyéskedtem. – Nem hiszem, ahhoz túl pontosan írtad le a részleteket. Senki nem tud

ilyen sztorit kitalálni. Ez nem vicces. Ilyesmit senki nem tud csak úgy kita-lálni.

– Mondom, hogy csak hülyéskedtem, Carl. – Én meg mondom, hogy nem hiszek neked. Carl magához húzta a telefont, ami ott volt a bárpulton. Mel erre felka-

pott egy sörösüveget, és pofán vágta vele Carlt. Carl kiejtette a kezéből a pisztolyt, és az arcához nyúlt. Mel átugrott a bárpulton, és újra megütötte őt – ezúttal a füle mögött. Carl összeesett. Aztán felkapta a fegyvert, cél-zott, meghúzta a ravaszt, majd betette a pisztolyt egy barna papírzacskóba, átugrott a bárpulton, és kiment. Lejárt a parkolóórája, de büntetést nem kapott. Beült, és elment.

49

ÉS PIRANDELLÓT OLVASOTT?

A barátnőm javasolta, hogy költözzek ki a házából, ami egy szép, nagy, kellemes és kényelmes ház volt, egy utca hosszúságú kerttel, lyukas vízve-zetékcsövekkel, békákkal, tücskökkel és macskákkal. Azaz: szakítottunk, és ezt úgy viseltem, ahogyan azt az emberek általában viselni szokták: fel-emelt fejjel, bátran és tele reményekkel. Feladtam egy hirdetést egy under-ground lapban:

Író albérletet keres, ahol az írógép ko-

pogását jobban szeretik, mint az I Love Lucy sorozat főcímdalát. Havi 100 dollár még oké.

Nyugalom: alapkövetelmény. Egy hónapom volt arra, hogy kiköltözzek, míg a barátnőm Coloradóba

ment az éves családi összejövetelre. Fetrengtem naphosszat az ágyban, és vártam, hogy megszólaljon a telefon. Aztán végre megszólalt. Egy csávó telefonált azzal, hogy vigyázzak a három gyerekükre, amikor őt vagy a fe-leségét „megszállja az ihlet”. Ingyen szállást és kosztot ajánlott, és biztosí-tott afelől, hogy bármikor írhatok, amikor az ihlet nem őket szállja meg. Mondtam neki, hogy meggondolom. Két órával később megint megszólalt a telefon. – Nos? – kérdezte. – Kösz, nem – mondtam. – És nem ismer vé-letlenül egy bajban lévő terhes asszonyt? – kérdezte. Mondtam neki, hogy majd megpróbálok keresni egyet, és letettem.

Másnap megint megszólalt a telefon. – Olvastam a hirdetését – mondta egy női hang. – Én jógát tanítok.

– Csak nem? – De, ászanákat és meditációt is. – Csak nem? – Maga író? – Igen. – És miről ír? – Ó, hát nem is tudom. Közhely, tudom, de… az életről. – Ez nem is hangzik rosszul. És a szexről van benne szó? – Miért? Az életben nincs? – Néha van, néha nincs. – Értem. – Mi a neve? – Henry Chinaski. – És adták már ki írását?

– Igen. – Nos, nekem van egy hálószobám, amit megkaphat 100 dollá-rért. Külön bejáratú. – Az jól hangzik.

– És Pirandellót olvasott már? – Igen. – És Swinburne-t? – Swinburne-t mindenki olvasott. – És Hermann Hessét? – Őt is olvastam, de nem va-

50

gyok homoszexuális. – Utálja a homoszexuálisokat? – Nem, de nem is szeretem őket. – És mi a helyzet a feketékkel? Róluk mi a véleménye? – Nincs velük bajom. – Vannak előítéletei? – Mindenkinek vannak. – Maga szerint Isten mi? – Fehér haj, bozontos szakáll és no pénisz. – És mit gon-dol a szerelemről? – Nem gondolkodom róla. –Maga egy okostojás. Mind-egy, tessék, írja le a címem. Jöjjön, és látogasson meg.

Leírtam a címet, aztán fetrengtem még pár napot az ágyban; napközben szappanoperákat néztem, este pedig kémfilmeket és bokszmeccseket. Az-tán újra megszólalt a telefon. A hölgy volt az.

– Nem látogatott meg. – Ki se látok a munkából. – Szerelmes valakibe? – Igen, az új regényembe, amit írok. – Sok benne a szex? – Akad. – Maga jó szerető? A legtöbb férfi szereti azt képzelni magáról, hogy jó szerető. – Valószínűleg jó vagyok, de nem kiemelkedően jó. – És kinyalja a nőit? – Igen. – Akkor jó. – Még mindig kiadó a szoba? – Igen, a nagy hálószoba. – De tényleg kinyalja a nőit? – Még szép. Manapság már mindenki kinyal-ja a nőjét. 1982 van, és 62 éves vagyok. De maga találhatna magának egy nálam 30 évvel fiatalabb férfit, és ezt ő is meg tudná tenni. Talán még job-ban is.

– Nehogy azt higgye. Odamentem a hűtőhöz, kivettem egy sört, és rágyújtottam. Aztán visz-

szamentem, és felvettem a kagylót. Még mindig vonalban volt – Mi a ne-ve? – kérdeztem. Mondott valami arisztokratikus hangzású nevet, amit hamarjában el is felejtettem.

– Olvasom az írásait, nagyon erősek – mondta a nő. – Rengeteg a trutyi magában, de érzelmileg jól megmozgatja az em-

bert. – Ezt jól látja. Nem vagyok kiemelkedően jó, de más vagyok, mint a

többiek. – És hogy nyal ki egy nőt? – Hölgyem… – Ne kezdje, mondja csak el. – Hát, a nyalás művészet. – Igen, az. Hogy kezd neki? – Egy finom nagy nyelvcsapással. – Igen,

igen, és utána? – Hát, tudja, vannak technikák… – Milyen technikák? – Az első érintés általában egy kicsit tompítja az érzékenységet az érintett terü-leten, így nem oda szoktam visszatérni. – Ezzel meg mit akar mondani? – Tudja azt maga nagyon jól. – Teljesen felizgat. – De ez már anatómia. – Nem, ez szex. Teljesen felizgat. – Nem tudom, mi mást mondhatnék még. – Hát azt, hogy mit csinál ezután egy férfi? – Csak engedi, hogy az élvezet vezesse a felfedezés útján. Ez minden alkalommal más. – Ezt hogy érti? –

51

Úgy, hogy néha egy kicsit gusztustalan, néha érzéki, mikor hogy kívánja az ember. – Meséljen még róla. – Maradjunk annyiban, hogy az egész a csiklónál végződik. – Mondja ki ezt a szót még egyszer. – Melyiket? – A csiklót. – Csikló, csikló, csikló… – És szokta szopogatni? És harapdálni? – Persze. – Teljesen felizgulok magától. – Elnézést. – Magáé a nagy háló-szoba. És akkor ugye szereti, hogyha nyugton hagyják? – Igen, ahogy a hirdetésben is írtam. – Meséljen a csiklómról. – Minden csikló más. – Je-len pillanatban még dolgoznak itt, megerősítik az egyik fő falat, úgyhogy most még nem lenne alkalmas a dolog, de egy pár nap múlva befejezik. Jól fogja magát itt érezni.

Leírtam újra a címet, letettem a telefont, és visszafeküdtem az ágyba. Aztán megint megszólalt a telefon. Odamentem, felvettem, és bevittem magammal az ágyba. – Azt hogy érti, hogy minden csikló más? – Úgy ér-tem, hogy más a méretük, és másként reagálnak a stimulálásra. – És talál-kozott már olyannal, amelyiket nem sikerült stimulálnia? – Nem, még so-ha. – Figyeljen ide, jöjjön át inkább most. – Nagyon öreg az autóm, nem tudnék vele felmenni a szerpentinen. – Akkor jöjjön az autópályán, és vár-jon meg a Hidden Hills-i lejárónál lévő parkolóban. Odamegyek magáért. – Oké. Letettem, felöltöztem, és beültem a kocsiba. Elmentem a Hidden Hills-i lejáróig, megtaláltam a parkolót, leállítottam az autót, és vártam. Eltelt 20 perc, aztán megjelent egy zöld ruhás, dagadt nő. Egy '82-es fehér Cadil-lacben ült. A teljes felső fogsora le volt csiszolva. – Maga az? – kérdezte.

– Igen, én vagyok az. – Jézus Mária. Maga nem néz ki valami jól. – Hát, ami azt illeti, maga sem. – Na mindegy. Menjünk. Átültem az ő kocsijába. A ruhája nagyon rövid volt. A hozzám köze-

lebb eső sonkáján volt egy kis tetoválás, ami úgy nézett ki, mintha egy fu-tár lenne, aki egy kutyán áll.

– Nem adok magának egy centet sem – mondta a nő. – Jó. – Maga nem is úgy néz ki, mint egy író. – Hála Istennek. – Sőt, igazából nem is néz ki úgy, mint aki bármit is tudna csinálni… – Sok dolog van, amihez nem értek. – De ahhoz nagyon ért, hogy telefonon hogy kell lökni a szöveget. Én

magamhoz nyúltam, miközben beszéltünk. És maga? – Én nem.

52

Aztán többet nem is szóltunk egymáshoz. Két cigim maradt, és mind-kettőt el is szívtam. Aztán bekapcsoltam a rádiót, és hallgattam a zenét. A házához egy hosszú kocsifeljáró vezetett; a garázsajtó automatikusan nyílt ki, mikor megérkeztünk. Kikapcsolta a biztonsági övét, és teljesen váratla-nul átölelt. A szája pont úgy nézett ki, mint egy bontott, vörös hennafesté-kes üveg szája. Aztán kijött a nyelv. Hátradőltünk az ülésen, nem volt me-nekvés. Aztán vége lett, és kiszálltunk. – Jöjjön – mondta. Mentem utána egy kis úton, ami mellett rózsabokrok álltak. – Nem adok magának egy centet sem. Egy kibaszott buznyákot sem fizetek – mondta. – Jó – vála-szoltam. A táskájából elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és bementünk.

53

MEGSZAKÍTOTT KÖZÖSÜLÉS

Meg és Tony kikísérték Tony feleségét a reptérre. Miután Dolly gépe felszállt, beültek egy bárba egy italra. Meg egy whiskey-szódát kért, Tony pedig egy scotch-ot vízzel.

– A feleséged tökéletesen megbízik benned – mondta Meg. – Igen, tudom – válaszolta Tony. – És én vajon megbízhatok benned? – Miért? Csak dugni nem jó? – Nem erről van szó. – Akkor miről? – Hát arról, hogy Dolly és én barátok vagyunk. – Mi is lehetünk barátok. – De az más. – Ugyan, legyél már egy kicsit modern. Ez már egy új kor. Az emberek

párt cserélnek. Gátlástalanok. A mennyezetről lógva basznak. Kutyát dug-nak, gyereket, csirkét, halat…

– Részemről, én szeretek választani. És nekem érzelmek nélkül nem megy.

– Ugyan már, ez annyira elcsépelt. Az érzelmek eleve bennünk vannak. Aztán hogyha megfelelő ideig táplálod azokat az érzelmeket, akkor a kö-vetkező pillanatban máris azt hiszed, hogy szerelmes vagy.

– Aha, és szerinted mi a baj a szerelemmel, Tony? – A szerelem egyfajta prekoncepció. Azt szereted, amire szükséged

van, azt szereted, amitől jól érzed magad, azt szereted, ami kényelmes. Hogy is mondhatnád, hogy szeretsz valakit, amikor több ezer ember van a világon, akit lehet, hogy jobban szeretnél, ha ismernéd őket? De velük so-hasem fogsz találkozni.

– Jó, oké, de ezzel együtt megtesszük a tőlünk telhetőt. – Ez igaz. De azt ne felejtsd el, hogy a szerelem mégiscsak egy véletlen

találkozás eredménye, és a legtöbb ember pedig túl nagy feneket kerít ne-ki. És ebből a szempontból egy jó baszást nem kéne teljesen leírni.

– De az is csak egy véletlen találkozás eredménye. – Na látod, ebben tökéletesen igazad van. Idd meg azt, és kérjünk még

egyet.

54

– Nagyon jó dumád van, Tony, de ez akkor sem fog köztünk működni. – Hát – mondta Tony, miközben a fejével intett a csaposnak –, emiatt

sem lesznek álmatlan éjszakáim… Szombat este volt. Elmentek Tonyékhoz, és bekapcsolták a tévét. Egy normális műsor sem volt. Kibontottak egy-egy üveg Tuborgot, és beszél-gettek a tévé zaja mellett.

– Azt a viccet ismered, hogy a lovak túl okosak ahhoz, hogy emberekre fogadjanak? – kérdezte Tony.

– Nem. – Végül is mindegy, mert igazából ez ma már csak egy mondás. Csak

azért jutott eszembe, mert valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy lent voltam az istállóban, és odajött hozzám az egyik ló, hogy edzést tartson nekem. Aztán megjelent egy majom is, aki meg belecsimpaszkodott a nyakamba, és iszonyú borszaga volt. Reggel hat óra volt, és a San Gabriel-hegység fe-lől hideg szél fújt. Sőt, még köd is volt. A 600 méteres távot könnyedén lefutottam velük 52 másodperc alatt. Aztán volt 30 percnyi levezetés, majd visszakísértek az istállóba. Aztán bejött egy ló, és hozott nekem két ke-mény tojást, grapefruitot, pirítóst és tejet. Aztán egy versenyen találtam magam. A lelátó tele volt lovakkal. Szombat lehetett. Az ötödik futamban indultam. Elsőként értem a célba, és 32 dollár 40 centet kapott, aki rám fo-gadott. Jó kis álom, nem?

– Ja, az – mondta Meg. Keresztbe tette a lábát. Miniszoknya volt rajta, harisnya nélkül. Térdig érő csizmát viselt. Gyönyörű combja volt. – Szép kis álom volt – mondta. Harmincéves volt. A száján halványan csillogott a rúzs. Barna haja volt, nagyon sötét barna és szép hosszú. Sem púder, sem parfüm nem volt rajta. Előállítva sosem volt. Maine állam északi részén született. 54 kiló volt.

Tony felállt, és hozott még két üveg sört. Amikor visszajött, Meg azt mondta: – Furcsa álom, de az álmok legtöbbje az. Ugyanakkor az életben még ennél is furcsább dolgok tudnak történni…

– Például? – Ott van például az öcsém, Damion. Nála úgy kezdődött az egész,

hogy elkezdett mindenféle idióta könyveket olvasni a miszticizmusról, a jógáról meg ilyenekről. Egy idő után már az volt feltűnő, hogy ha az em-ber rányitott, akkor épp nem alsógatyában állt fejen. Aztán keletre uta-zott… Indiába, meg még valahová. Mire hazajött, félig megőrült, az arca beesett volt, és kb. 30 kilót nyomott. De csak folytatta. Aztán találkozott egy csávóval, akit Ram Da Beetle-nek vagy valami ilyesminek hívnak. A csávónak van egy nagy sátra lent San Diego mellett, ahol előadásokat tart,

55

és a sok hülye 175 dollárt fizet neki egy ötnapos szemináriumért. A sátor egy tengerre néző szikla tetején van. Beetle-nek van egy idősebb nője, övé a terület, és így ingyen használhatja. Damion azt állítja, hogy Ram Da Beetle adta meg neki az utolsó felismerést, amire még szüksége volt. Úgy hívják: a sokkoló. Most egy kis lakásban lakom Detroitban, és Damion va-lamelyik nap egyszer csak megjelent a sokkoló mutatványával…

Tony benézett Meg combjai közé, majd azt kérdezte: – Damion sokko-lója? Milyen sokkoló?

– Jó, elmondom: csak úgy megjelenik… – Meg belekortyolt a sörébe. – Hogy érted? Meglátogatott? – Hát, így is fogalmazhatunk. De hadd fogalmazzak inkább konkrétan:

Damion tudja dematerializálni a testét. – Tényleg? És olyankor mi történik? – Az, hogy megjelenik máshol. – Csak úgy? – Csak úgy. – És ezt meg tudja csinálni nagy távolságba is? – Detroitba hozzám Indiából jött el. – És mennyi idő alatt? – Nem tudom. Tíz másodperc? – Tíz másodperc… Hmmm… Aztán ültek, és nézték egymást. Meg a kanapén ült, Tony pedig vele

szemben. – Figyelj, Meg. Az van, hogy nagyon kész vagyok tőled. Hidd el, hogy

a feleségem sosem tudná meg. – Hagyjuk már ezt, Tony. – Hol van most az öcséd? – Beköltözött a detroiti lakásomba. Egy cipőgyárban dolgozik. – Miért nem repül be inkább egy bank páncéltermébe, szedi össze a

pénzt, és tűnik el onnan? Ha ilyen képességei vannak, mér' dolgozik egy cipőgyárban?

– Azt mondja, hogy azért, mert az ilyesfajta képességeket tilos a go-nosz szolgálatába állítani.

– Értem. Figyelj, Meg, hagyjuk az öcsédet. Tony odament Meghez, és leült mellé.

– Tudod, Meg, igen nagy különbség lehet aközött hogy valójában mi a gonosz, és aközött, amit nekünk tanítanak róla. A társadalom azt tanítja nekünk, hogy gonoszság bizonyos dolgokat megtenni, de csak azért, hogy szolgaságban tarthassanak minket.

– Mint például bankot rabolni?

56

– Vagy mint például megbaszni valakit anélkül, hogy engedélyt kérnél rá.

Tony elkapta Meget és megcsókolta. A lány nem állt ellen. Tony újra megcsókolta őt, Meg pedig bedugta nyelvét a szájába.

– De én továbbra is azt mondom, hogy nem kéne lefeküdnünk egymás-sal.

– Pedig úgy csókolsz, mint aki pont ezt akarja. – Már hónapok óta nem volt senkim, úgyhogy nehéz ellenállni, de

Dollyval barátok vagyunk. Nem tehetem ezt vele. – Nem is vele fogod ezt tenni, hanem velem. – Jaj már, tudod hogy értem. Tony újra megcsókolta őt; ezúttal hosszan csókolóztak, és közben szo-

rosan átölelték egymást. – Meg, menjünk át a hálóba. Átmentek. Tony vetkőzni kezdett, a ruháit egy székre dobta. Meg be-

ment a fürdőszobába, ami a hálóból nyílt. Leült a vécére, és nyitott ajtónál pisált.

– Nem szedek gyógyszert, és nem akarok teherbe esni. – Nyugi. – Hogyhogy nyugi? – El vagyok kötve. – Minden férfi ezt mondja. – De én tényleg el vagyok. Meg felállt, és lehúzta a vécét. – De gondolom, azért valamikor akarsz gyereket? – Nem, nem akarok. – Szerintem borzasztó dolog, hogy egy férfi elkötteti magát. – Az Isten szerelmére, Meg, ne moralizálj már, inkább gyere az ágyba. Meg bement a hálószobába. Meztelen volt. – De most tényleg, Tony

szerintem ez a természet ellen elkövetett bűn. – És az abortusz? Az is az? – Természetesen. Az gyilkosság. – És a kotongumi? És a maszturbálás? – Ugyan már, Tony, a két dolog nem ugyanaz. – Na gyere szépen az ágyba, mielőtt megöregszünk és meghalunk. Meg befeküdt Tony mellé, ő pedig megragadta. – Uúú, olyan finom vagy! Mint egy levegővel teli gumi. – Úristen, Tony! Azt meg hol szerezted? Dolly soha nem mesélt nekem

arról, hogy ekkora micsodád van… Hatalmas! – Miért is kellett volna mesélnie róla? – Végül is, ja. Na tedd már belém gyorsan!

57

– Na álljunk csak meg egy pillanatra! – Ne már, tedd már be! – És mi lesz Dollyval? Szerinted helyes, amit csinálunk? – Ne csináld már! A haldokló édesanyját siratja, ő most ezzel itt úgy

sem tud mit kezdeni, én viszont annál inkább! – Na jól van, jól van. Tony ráfordult a lányra, és betette neki. – Azaz Tony, dugjál, dugjál meg! És Tony dugta őt. Lassan, és egyenletesen, mint egy olajfúró. – Te, állat! Úristen, te, állat! – Na jól van, Meg! Kifelé abból az ágyból! Bűnt követsz el az illendő-

ség és a megbízhatóság szabályai ellen! Tony úgy érezte mintha valaki megragadná a vállát, és megpróbálná le-

rántani Megről. Lefordult róla és felnézett. Egy férfi állt ott zöld pólóban és farmerban. – Figyelj, te mi a faszt keresel itt a házamban? – kérdezte Tony. – Damion! – kiáltott fel Meg. – Öltsd magadra ruhádat, nővérem! A szégyen csak úgy sugárzik az

testedről! – Akkor nézz meg engem, köcsög! – mondta Tony még mindig az ágy-

ban fekve. Meg kirohant a fürdőszobába, és öltözködni kezdett. – Bocsáss meg,

Damion, bocsáss meg! – Látom, még épp időben érkeztem Detroitból – mondta Damion. – Ha

egy pár perccel később jövök, már elkéstem volna. – Ha csak tíz másodperccel – mondta Tony. – Inkább te is öltsd magadra ruhádat, testvérem! –mondta Damion To-

nyra nézve. – Egy nagy szart! – mondta Tony. – Ez történetesen az én házam. Amúgy meg fogalmam sincs, ki enge-

dett be. De valami azt súgja, hogy ha tökpucéran akarok itt feküdni, akkor jogom van rá.

– Siess, Meg, elviszlek innen, a bűn házából – mondta Damion. – Figyelj ide, kisköcsög – mondta Tony miközben állt fel, és vette föl

az alsógatyáját –, a nővéred beleegyezett, én is beleegyeztem, úgyhogy az Már két szavazat az egy ellen.

– Ha-ha. – Milyen ha-ha, öcsém? Már épp elélveztünk volna, amikor megjelensz

itt, és megvétózol egy teljesen tisztességes, demokratikus megállapodást, és ezzel megszakítasz egy hagyományőrző közös ülést.

58

– Szedd össze a cuccaidat, Meg, hazaviszlek. – Máris. – Szétütöm a fejed, te baszás-gyilkos! – Kérlek, csillapodj. Én tartózkodom az erőszakos megnyilvánulások-

tól. Tony megpróbálta megütni Damiont, de ő abban a pillanatban eltűnt. – Itt vagyok, Tony – szólalt meg Damion a fürdőszobaajtónál. Tony

odarohant, de a srác ismét eltűnt. – Itt vagyok – mondta Damion. Az ágyon állt, cipőstül. Tony megin-

dult, rávetette magát az ágyra, de Damion megint eltűnt előle, ő meg a földre zuhant. Aztán felkelt, és körülnézett.

– Damion, te utolsó, vidéki, cipőgyári Superman, hol vagy?! Én itt va-gyok, gyere elő, kisköcsög! Gyere a papához!

Tonyt a tarkóján érte az ütés. Egy piros fényvillanást vélt látni, halk, elhaló trombitaszót vélt hallani, majd kiterült a szőnyegen, arccal előre. Nem sokkal később megszólalt a telefon. Tony a csörgésre tért magához. Elvergődött az éjjeliszekrényig, felvette a telefont, és befeküdt vele az ágyba.

– Tony? – Igen? – Te vagy az? – Igen. – Dolly vagyok. – Hello, Dolly, mi a pálya, bébi? – Ne hülyéskedj, Tony. Anya meghalt. – Anya? – Igen, az anyám. Ma este. – Sajnálom. – Megvárom a temetést, csak utána jövök. Tony letette a telefont. Aztán meglátta a reggeli lapot az ágy mellett,

felvette, és végignyúlt az ágyon. A Falkland-szigeteki háború még mindig zajlott. Mindkét fél jelentette, hogy a másik megszegte az ilyen meg olyan megállapodásokat, és továbbra is folyt a lövöldözés. Vége lesz vajon egy-szer ennek a kurva háborúnak? – gondolta.

Aztán kikelt az ágyból, és bement a konyhába. Talált egy kis szalámit és májast a hűtőben. Csinált egy szendvicset, tett rá csípős mustárt, aztán leült az ebédlőben az asztalhoz. Rágyújtott egy cigire, és gondolkodott. Lehet, hogy az asszony hagyott itthon egy kis pénzt. Az jó lenne, az kurva

59

jó lenne. Az emberre ráfér egy kis kikapcsolódás egy ilyen kemény este után.

60

EGY BOMBÁZÓ ANYA

Eddie anyjának kiálló fogai voltak, és nekem is kiálló fogaim voltak, és emlékszem, egyszer, amikor együtt mentünk fel egy domb tetején lévő boltba, odafordult hozzám, és azt mondta: – Henry, neked is és nekem is fogszabályzót kéne hordanunk, mert szörnyen nézünk ki. Büszkén, pecke-sen haladtam mellette fel a dombra; szűk, sárga, virágos mintás ruha volt rajta, magas sarkú cipő, és riszálta magát, és a cipője kopogott a járdán: kopp, kopp, kopp. Én meg gondoltam magamban: „De jó, itt megyek Eddie anyjával, ő mellettem, én őmellette, és megyünk fel együtt a domb-ra, de jó.” És ennyi volt; bementünk a boltba, én vettem egy kiló kenyeret, ő is megvette, amit kellett neki – és ennyi.

Szerettem átjárni Eddiékhez. Az anyja mindig egy széken ült, itallal a kezében, és a lábát mindig úgy tette keresztbe, hogy látni lehetett, hol vég-ződik a harisnyája, és hol kezdődik a hús. Szerettem Eddie anyját, igazi nő volt. Amikor beléptem az ajtón, mindig elmosolyodott, köszönt, és sosem húzta lejjebb a szoknyáját. Persze Eddie apja is mindig köszönt. Nagyda-rab ember volt, és ő is mindig egy itallal a kezében üldögélt. Akkoriban, 1933-ban, nem volt könnyű munkát találni, emellett pedig Eddie apja nem is tudott dolgozni. Pilóta volt az első világháborúban, és lelőtték a gépét. Drótok tartották össze a karjait, nem csontok, úgyhogy csak üldögélt, és iszogatott Eddie anyjával. Sötétben ültek a szobában, de Eddie anyja így is gyakran nevetett.

Eddie-vel olcsó balsafából készült repülőgépmodelleket ragasztgattunk, amik persze nem repültek – a repülést kézzel szimuláltuk. Eddie-nek egy Spadje volt, nekem Fokkerem. Megnéztük egyszer a Pokol angyalait7 Jean Harlow-val a főszerepben, de én Jean Harlow-t semmivel sem láttam szexibbnek Eddie anyjánál. Természetesen Eddie-vel nem beszélgettem az anyjáról. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy Eugene is elkezdett átjárni Eddie-ékhez. Eugene-nek is Spadje volt, de vele lehetett beszélni Eddie anyjáról. Már amikor alkalmunk nyílt rá.

7 Az 1930-ban készült film I. világháborús pilótákról, nem pedig a hírhedt

motorosbandáról szól

61

Lejátszottunk egy pár jó légi csatát a két Spaddel és a Fokkerrel. Én megtettem, amit tőlem tellett, de legtöbbször így is lelőttek. Ha nagyon ve-szélyes szituációba kerültem, bevetettem az Immelman-féle orsót. Gyak-ran nézegettük a repülős magazinokat, a kedvencünk a Repülő Ászok volt, mert az volt a legjobb. Még írtam is a főszerkesztőnek, és ő válaszolt is az összes levelemre. Azt írta, hogy az Immelmant megcsinálni szinte teljesen lehetetlen, mert forduláskor a szárnyakra túl nagy nyomás nehezedik. De néha elkerülhetetlen volt, hogy bedobjam az Immelmant, főleg ha egy el-lenséges repülő közvetlenül a nyomomban volt. De rendszerint le is tört a gépem szárnya, és kényszerleszállást kellett végrehajtanom.

Aztán amikor Eddie kiment a szobából, azonnal az anyjáról kezdtünk beszélni.

– Jézusom, milyen lába van már! – És nem is nagyon rejtegeti. – Vigyázz, jön Eddie! Eddie-nek fogalma sem volt róla, hogy a háta mögött így beszélünk az

anyjáról. Egy kicsit szégyelltem is magam miatta, de nem lehetett nem be-szélni róla. Azt persze én sem szerettem volna, ha ő így beszél az anyám-ról, vagy ha így gondol rá. Na persze, az én anyám nem is nézett így ki. Sőt, senki más anyja nem nézett így ki. Lehet, hogy a kiálló fogainak is volt ez köszönhető. Ránézett az ember, azonnal szembeötlöttek kicsit sár-ga, előreugró fogai, aztán lenézett az ember, és meglátta a keresztbe tett lábait – az egyiket mindig lóbálta –, és már kész is volt tőle. És igen, ne-kem is előreálló fogaim voltak.

Szóval, Eugene-nel átjárkáltunk Eddie-ékhez, és légicsatázgattunk, én olykor-olykor bevetettem egy-egy Immelmant, amitől a szárnyaim szépen leszakadtak. Volt egy másik játékunk is, amiben pedig műrepülők és ver-senyzők voltunk. Újra és újra felszálltunk, és kockára tettük az életünket, de valahogy mindig megúsztuk, és épségben tértünk vissza a földre. Gyak-ran előfordult, hogy a saját kertünkben landoltunk. Mindhármunknak volt saját háza és felesége, és a feleségeink otthon vártak minket. Mindig el-mondtuk egymásnak, hogy éppen mit visel a feleségünk. Általában nem volt sok ruha rajtuk. Eugene feleségén volt mindig a legkevesebb. Sőt, gyakorlatilag semmi nem takarta a mellét, akkora kivágás volt elöl a ruhá-ján. És mindig így várta Eugene-t az ajtóban. Az én feleségem nem volt ennyire merész, de sok ruha rajta sem volt. És persze egyfolytában szeret-keztünk velük. Egyszerűen sosem volt nekik elég. Alig várták, hogy visz-szatérjünk veszélyes bevetéseinkről és versenyeinkről. És természetesen csak minket szerettek, senki mást. Időről időre megpróbáltunk megfeled-kezni róluk egy kicsit, és újabb légi ütközetekbe bonyolódtunk. Egyébként

62

viszont úgy éltünk, ahogy Eddie is mondta: amikor a nőkről beszéltünk, semmi mást nem csináltunk, csak feküdtünk a fűben. Ilyenkor a napi prog-ramunk abban ki is merült, hogy Eddie néha felkiáltott: „Felállt a far-kam!”, mire a hasamról a hátamra fordultam, és megmutattam, hogy az enyém is áll, majd szépen Eugene is. Hát, így teltek a délutánjaink. Eddie szülei bent ültek, iszogattak, és Eddie anyja olykor-olykor felnevetett. Egyik nap Eugene-nel átmentünk Eddie-ékhez, és bekiabáltunk. De hiába ordibáltuk a nevét, nem jött ki.

– Valami baj van, tuti hogy van valami baj – mondta Eugene. – Lehet, hogy valamelyiküket megölték. – Szerintem menjünk be, nézzük meg. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – Szerintem menjünk be. Kinyitottuk az ajtót és bementünk. Sötét volt bent, mint általában. Az-

tán csak annyit hallottunk: A kurva életbe!” Eddie anyja részegen feküdt az ágyon. A lábai fel voltak húzva, és így

a ruhája teljesen felcsúszott. Eugene megragadta a karomat. – Jézus Mária! Azt nézd!

Gyönyörű látvány volt, te Úristen, milyen gyönyörű látvány, de annyira féltem, hogy nem tudtam örülni neki. Mert mi van, ha valaki bejön, és ott talál minket, és azt látja, hogy bámuljuk őt. Teljesen felcsúszott a ruhája, tisztán látszott mind a két combja, sőt már majdnem a bugyija is. És még részeg is volt.

– Gyere, Eugene, húzzunk innen! – Ne, nézzük még! Még nézni akarom őt! Nézd azt a rengeteg látniva-

lót! Eszembe jutott az, amikor egyszer stoppoltam, és felvett egy nő. Egé-

szen a csípőjéig fel volt csúszva rajta a szoknya. Na jó, nem egészen, de majdnem. Alig mertem odanézni, annyira be voltam szarva. Ő csak beszélt hozzám, én meg néztem ki az ablakon, és válaszolgattam a kérdéseire: „Hová mész?” „Szép napunk van, nem?” De nagyon be voltam szarva. At-tól féltem, hogy ha odanéznék, baj lenne belőle – sikítana, vagy kihívná a rendőrséget, vagy ilyesmi. Úgyhogy nagy ritkán egyszer-egyszer odapil-lantottam, de leginkább csak elfordítottam a fejem. Aztán végül megállt, és kiszálltam.

Eddie-ék házában is teljesen be voltam rezelve. – Figyelj, Eugene, én lelépek. – Ugyan már, részeg, fogalma sincs, hogy itt vagyunk.

63

– Elment az a rohadék, és elvitte a fiamat… – mondta váratlanul Eddie anyja.

– Megszólalt! – mondtam. – Figyelj, ki van ütve, nincs magánál – mondta Eugene. Elindult az ágy felé. – Ezt figyeld! Megfogta a szoknyáját, és még fel-

jebb húzta. Annyira, hogy kilátszott a bugyija. Rózsaszín volt. – Eugene, én elmegyek! – Te kis beszari! Eugene ott állt az ágynál, és bámulta a combját meg a bugyiját. Egy jó

darabig csak állt ott, aztán elővette a farkát. Eddie anyja felnyögött, és egy kicsit megmozdult. Eugene közelebb ment. Aztán a farka végével meg-érintette a combját. Eddie anyja megint nyögött egyet. Aztán Eugene el-spriccelte magát. Rálőtte az összes spermáját a combjára, és hát volt belőle elég. Aztán elkezdett lefolyni a lábán. – A kurva életbe! – mondta Eddie anyja megint, és hirtelen felült az ágyban.

Eugene azonnal megfordult, kirohant mellettem az ajtón, én meg utána. Nekiment a konyhában a hűtőnek, visszapattant, és kiesett az ajtón. Én ro-hantam utána, kiértünk az utcára, de ott sem álltunk meg. Egészen a há-zunkig rohantunk, be a garázsba, és becsaptuk magunk mögött az ajtót.

– Szerinted meglátott minket? – kérdeztem. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ráélveztem a bugyijára. – Te tisztára meg vagy őrülve. Ezt miért csináltad? – Teljesen felizgultam. Nem tehetek róla, nem tudtam visszatartani. – Börtönbe zárnak minket. – Te nem csináltál semmit. Én élveztem a lábára. – De én meg néztem. – Figyelj, asszem, én inkább most hazamegyek – mondta Eugene. – Jó, menj. Néztem utána, ahogy megy ki a kertből, át az utcán, az ő házukhoz.

Kimentem a garázsból. A hátsó kerten át bementem, a szobámban leültem az ágyra, és vártam. Egyedül voltam otthon. Bementem a fürdőszobába, bezártam az ajtót, és Eddie anyjára gondoltam, ahogy ott fekszik az ágyon. A különbség csak annyi volt, hogy elképzeltem, hogy lehúzom a bugyiját és beteszem neki. És hogy élvezi…

Egész délután és egész este vártam, hogy majd valami történik, de nem történt semmi. Vacsora után visszamentem a szobámba, leültem és vártam. Aztán ideje volt lefeküdni, úgyhogy le is feküdtem, de még mindig csak vártam. Hallottam, hogy apám már horkol a másik szobában, de még min-dig csak vártam. Aztán elaludtam.

64

♦♦♦

Másnap szombat volt. Reggel átmentem Eugene-hez, aki egy légpus-kával lövöldözött a kertben. Két nagy pálmafa állt a házuk előtt, és próbál-ta lelődözni a verebeket róla. Kettőt már eltalált. Három macskájuk volt, és mindig, amikor egy veréb leesett a fáról, az egyikük odarohant, és felkap-ta.

– Eddig semmi nem történt – mondtam Eugene-nek. – Ha eddig nem történt, akkor már nem is fog – mondta. – Meg kellett

volna dugnom őt. Most már bánom, hogy nem basztam meg. Aztán eltalált egy újabb verebet, az leesett, és egy nagyon dagadt, zöl-

dessárga szemű macska felkapta, majd elrohant vele a bokrok mögé. Aztán hazamentem. Az apám a verandán várt. Mérges volt. – Azonnal láss hoz-zá, és nyírd le a füvet, míg szépen mondom!

Bementem a garázsba, és elővettem a fűnyírót. Először a kocsifeljárót csináltam meg, aztán az utcafronton lévő füvet. A fűnyíró öreg volt, nehe-zen működött, úgyhogy kemény munka volt. Apám csak állt ott mérgesen, nézett engem, és figyelte, hogy húzom-vonom a fűnyírót a magasra nőtt fűben.

65

TAJTÉKOS BÁNAT

Victor Valoff nem volt valami nagy költő. A városban persze jó hírne-ve volt, a nők szerették, és a felesége tartotta el. Egyfolytában felolvasóes-teket tartott környékbeli könyvesboltokban, és gyakran szerepelt a helyi rádióban is. Hangosan és drámai módon adta elő a verseit, de hangszíne mindig ugyanolyan volt: mindig eksztatikus. Nyilván ezért voltak úgy oda a nők érte. Egy-egy külön sorában ugyan volt erő, de ha az ember elolvas-ta egy teljes versét, tudta, hogy Victor nem mondott semmit, de azt jó han-gosan.

Vicki, aki ugyanolyan könnyen esett ámulatba a kamukirályoktól, mint a legtöbb nő, mindenképpen meg akarta nézni Valoff felolvasóestjét. Pén-tek este volt, kánikula, és egy feminista-leszbikus-forradalmi könyvesbolt-ban voltunk. Belépődíj nem volt. Valoff mindig ingyen lépett fel. A felol-vasóestjein általában kiállítást is rendezett a grafikáiból. Az alkotásai na-gyon modernek voltak. A legtöbb csak egy-két vonalból állt, főként piros vonalakból, és ettől eltérő színben a művek közepén egy epigramma volt olvasható. Olyan kis okosságok, mint például:

„Zöld menny, térj haza hozzám, már szürkék, szürkék, szürkék,

szürkék a könnyeim…”

Valoff nagyon intelligens volt. Tudta, hogy a szürke az szín is, és egy-ben hangulat is.

A teremben Tim Learyről készült fotók is lógtak. Meg SZAVAZZ REAGANRE feliratok, amivel igazából nem volt bajom. Valoff felállt, és egy üveg sörrel a kezében odament a pulpitushoz.

– Nézd, nézd azt az arcot! – mondta Vicki. – Menynyit szenvedett ez az ember!

– Ja – válaszoltam. – És most én fogok szenvedni. Mondjuk, Valoffnak tényleg érdekes arca volt – már a legtöbb költőhöz képest. De a legtöbb költőhöz képest szinte mindenkinek érdekes arca van. Victor Valoff neki-kezdett:

66

„A szívem Szuezi-csatornájától keletre lüktetés, lüktetés, lüktetés ébred oly komor, oly komor lüktetés és akkor hirtelen a nyár hazatér egyenesen haza, mint ahogy egy hátvéd lopakodik előre

a szívem egy yardos vonalán.”

Victor szinte már sikoltotta az utolsó sort, és mikor a végére ért, valaki mellettem felkiáltott: „Gyönyörű!” Egy helyi feminista költőnő volt, aki-nek a hírek szerint elege lett már a fekete férfiakból is, így most egy do-bermannal kúrt. Vörös haja volt, amit befonva hordott, a szemei kifejezés-telenek voltak, és saját estjein még mandolinozott is a versolvasás mellé. A legtöbb művében vissza-visszatért egy oly' megrázó kép: egy halott cse-csemő lábnyoma a homokban. A férje orvos volt, akit nagyon ritkán lehe-tett látni (nyilván volt annyi esze, hogy elkerülte a felolvasóesteket). Fele-ségét egy kellemes összeggel kínálta meg minden hónapban, hogy kedvére írogathassa verseit, és persze hogy etethesse a dobermannt.

Valoff aztán így folytatta:

„Kikötők és kacsák váltják egymást, mint a nap az éjt

a látvány homlokomra ég és kíméletlenül ég. Ó, milyen kíméletlenül ég! A sötét és fény határán hintázom én…”

– Ebben egyet kell hogy értsek vele – mondtam Vi-ckinek. – Maradj már csendben – válaszolta.

„Ezer pisztollyal és ezernyi reménnyel lépek fel elmém tornácára és rázúdítom gyilkos haragom ezer Pápára!”

Megtaláltam a laposüveget a zsebemben, lecsavartam a kupakját, és jól meghúztam.

– Figyelj, miért kell neked minden felolvasóesten berúgni? Nem tudod egy kicsit türtőztetni magad? –kérdezte Vicki.

67

– A saját felolvasóestjeimen is berúgok, mert a saját verseimet sem bí-rom – válaszoltam.

„Félkész könyörület – folytatta Valoff – , az vagyunk, félkész könyörület,

félkész, félkész, félkész könyörület…”

– Fogadjunk, hogy mindjárt mond valamit egy hollóról – mondtam.

„Félkész könyörület – folytatta Valoff – , és hollók örökre…”

Felnevettem. Valoff felismerte a nevetést. Rám nézett. – Hölgyeim és uraim! Ma este körünkben üdvözölhetjük Henry

Chinaski költőt – mondta. Néhányan felszisszentek. Ismertek. „Szexista disznó!” „Részeg disz-

nó!” „Köcsög fasz!” Meghúztam az üveget. – Victor, folytasd kérlek – mondtam. És ő folytatta:

„A bátorság hősi dombja alatt közelgő kis csip-csup ügyek melyek nem nagyobbak mint a gének négyes ikreket szülhetnek akár az azték istenek miközben egy kincsi keserédes és barbár könnyeit sírja

asszonya muffjába.”

– Ez gyönyörű – mondta Vicki –, de miről beszél? – A nyálasról. – Igen, én is így gondoltam. Gyönyörű ember. – Remélem, jobban nyal pinát, mint ahogyan verset ír.

„Bánat, krisztusom, a bánatom tajtékos bánat, lobogó bánat, vízesésnyi bánat, tengernyi bánat, a mindenség bánata…”

68

– „Tajtékos bánat”, ez tetszik – mondtam. – Már nem a nyálasról beszél? – Nem, most azt mondja, hogy nem érzi jól magát.

„Apáról fiúra és kuzinról kuzinra száll az antibiotikum-keserű átok és betakarja, teljesen betakarja halotti leplem, míg én karnevál-plazmáról álmodom tajtékzó bőrhalmokon…”

– És most mit mond? – kérdezte Vicki – Azt mondja, hogy újra készen áll pinát nyalni. – Már megint? Victor tovább olvasott, én meg tovább ittam. Aztán tíz perc szünetet

rendelt el, a közönség pedig a pódium köré gyűlt. Vicki is odament hozzá. Nagyon meleg volt odabent, úgyhogy én meg kimentem levegőzni az utcá-ra. Fél utcányira onnan volt egy kocsma. Bementem, és kértem egy sört. Nem voltak sokan. Kosárlabdameccs ment a tévében. Néztem egy kicsit, de természetesen nem érdekelt, hogy ki nyeri meg. Csak azon tűnődtem, hogy hogy az Istenben tudnak annyit föl-le szaladgálni. Tuti, hogy csu-romvíz a tökvédőjük – gondoltam magamban –, és biztos hogy kurva bü-dös a seggük. Aztán kértem még egy sört, aztán elindultam vissza, a költé-szet ürgelyukába. Valoff már ismét szavalt. Már a kocsmaajtóban lehetett hallani:

„Lelkem halott lovai gyertek és üdvözöljetek a kapuknál üdvözöljetek álmomban, ó, ti Történészek lássátok ezt a gyönyörű Múltat melyet gésák álmai szegélyeznek és kíméletlen lelkek háborgatnak!”

Visszaültem Vicki mellé. – És most mit mond? –kérdezte. – Hát most igazából semmit. Csak annyit, hogy mostanában nem tud

éjszaka aludni. Kéne neki egy állás. – Azt mondja, hogy kéne neki egy állás? – Nem, ezt én mondom.

69

„A lemming és a hullócsillag testvérek; a tó harca a szívem Eldorádója. Gyere, borítsd be a fejem, borítsd be a szemem, borítsd be békanyállal…”

– És most mit mond? – Most azt, hogy szeretné, hogyha egy dagadt nő a szart is kiverné be-

lőle. – Na ne hülyéskedj már! Mondd már meg, hogy mit mond! – Mondom, ő is ezt mondja és én is.

„…Meg tudnám enni az ürességet, a szeretet töltényeit fel tudnám lőni

a sötétségbe és könyörögnék Indiának termőföldért… „

És Victor szavalt és szavalt. Egy ép elméjű ember felállt és kiment. Mi, többiek, maradtunk.

„Azt mondom, húzzuk magunk után a halott Isteneket a fűben!

Azt mondom, a pálmafák hasznot hoznak! Azt mondom, nézzetek, nézzetek,

nézzetek körül: minden szeretet a miénk az élet teljessége a miénk a Nap a mi pórázon lévő kutyánk minket semmi és senki sem győzhet le! Bassza meg magát a lazac! Csak ki kell nyúlnunk és kirántanunk magunkat nyilvánvaló

sírjainkból a Föld, a Föld, mint egy pléd,

úgy takar be minket és érzékeinket reménnyel. Nincs mit

elvennünk, nincs mit adnunk csak egyet tehetünk, hogy elkezdjük, elkezdjük, elkezdjük…!”

70

– Nagyon köszönöm, hogy eljöttek – mondta Victor Valoff, a közönség pedig nagyon hangosan tapsolt. A közönség mindig tapsolt. Victor a dics-fényben hatalmasra nőtt. Felemelte ugyanazt az üveg sört, amit az elején felvitt a pódiumra. Még elpirulnia is sikerült. Aztán elmosolyodott. Na-gyon emberi mosoly volt. A nők teljesen odáig voltak tőle. Én megittam az utolsó korty whiskeymet.

Aztán mindenki odament Victorhoz, aki autogramo-kat osztogatott, és készségesen válaszolgatott az egybegyűltek kérdéseire. Utána a kiállítása következett volna, de sikerült meggyőznöm Vickit, hogy lépjünk le onnan. Elsétáltunk az autóhoz.

– Nagyon hatásosan olvas – mondta Vicki. – Igen, jó hangja van. – És mi a véleményed a verseiről? – Szép, sallangmentes versek – válaszoltam. – Szerintem csak féltékeny vagy. – Álljunk meg itt egy italra – mondtam –, kosármeccs megy a tévében. – Jó. Szerencsénk volt. A meccs még mindig ment. Leültünk. – Ejha! Nézd milyen hosszú lábuk van azoknak a fiúknak! – Na végre! Ezt már szeretem! Mit iszol? – Egy scotch-ot szódával.

Rendeltem két scotch-ot szódával, és néztük a meccset. A srácok csak ro-hangáltak, föl és le. Csodálatos. Valamitől nagyon izgatottak voltak. A bárban alig volt valaki. Ez volt az este legjobb része.

71

NEM ÉPP BERNADETTÉ

Körbetekertem a vérző farkamat egy törölközővel, és felhívtam az or-vost. Mellétettem a kagylót, az egyik kezemmel tárcsáztam, a másikkal meg tartottam a törölközőt, ami már tárcsázás közben átázott a vértől. A nővér vette fel.

– Jaj, Mr. Chinaski, ezúttal mi a baj? Már megint eltűnt a füldugó a fü-lében?

– Nem, ezúttal egy kicsit komolyabb az ügy. Minél hamarabb be kéne jutnom az orvoshoz.

– A holnap délután 4 óra megfelel? – Miss Simms, vészhelyzet van. – Milyen természetű? – Kérem, ne csinálja ezt, azonnal muszáj bejutnom a doktor úrhoz! – Na jó, jöjjön, megpróbáljuk valahogy besuvasztani. – Köszönöm, Miss Simms. Szétszakítottam egy tiszta inget, és betekertem vele a farkam. Szeren-

csére volt még otthon egy kis ragtapasz, de már olyan öreg volt, hogy be-sárgult, és alig tartott valamit. Egy kicsit problémás volt felhúznom a nad-rágot. Úgy tűnt, mintha kurvára állt volna a farkam. Csak félig sikerült felhúznom a cipzárt. Nagy nehezen leértem az autóhoz, beültem, és elmen-tem a rendelőhöz. Két idős hölgy, aki épp a szemésztől jött ki, kisebb sok-kot kapott tőlem, amikor meglátott. Beszálltam a liftbe, szerencsére egye-dül, és felmentem a harmadikra. A folyosón valaki szembejött velem, de én gyorsan elfordultam, és úgy csináltam, mintha innék a falikútból. Aztán bementem a rendelőbe. A váró tele volt emberekkel, akiknek nem létező problémáik voltak: tripper, herpesz, szifilisz, rák meg ilyenek. Odamentem a nővérhez.

– Ááá, Mr. Chinaski… – Kérem, Miss Simms, most ne viccelődjön! Tényleg vészhelyzet van!

Inkább siessen, kérem! – Bemehet, amint kijön a doktor úrtól az előző páciens. Megálltam a nővérpult mellett, és vártam. Abban a pillanatban, ahogy

kinyílt az ajtó, berohantam az orvoshoz. – Mi a gond, Mr. Chinaski?

72

– Vészhelyzet, doktor úr, vészhelyzet! Levettem a cipőmet, a zoknimat, a nadrágomat és az alsógatyámat, és

felfeküdtem az ágyra. – Hmm, hát ez meg mi itt? Szép kis kötés. Nem válaszoltam neki. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogy matat

a kötéssel. – Ismertem egyszer egy lányt, aki egy kisvárosban élt. Még tinédzser

volt, amikor egyszer egy kólásüveggel játszadozott. Feldugta magának, és aztán nem tudta kivenni. El kellett mennie az orvoshoz. Tudja, milyenek a kisvárosok: hamar híre ment a dolognak. Az egész élete tönkrement. Min-denki elől bujdosnia kellett. És senki nem akart kezdeni vele. Pedig ő volt a legszebb lány a városban. Végül hozzáment egy tolókocsis törpéhez, akit korábban szélütés ért.

– Előfordul az ilyesmi – mondta a doki, és lerántotta a maradék kötést. – Na de ez hogy történt magával?

– Hát, Bernadette-nek hívják… 22 éves, és házas. Szőke haja van, ami mindig belelóg az arcába, és így mindig hátra kell simítania…

– Huszonkettő? – Igen, és farmer volt rajta, és… – Hát, ez elég csúnya vágás. – Bekopogott az ajtómon, kinyitottam, és megkérdezte, hogy bejöhet-e.

„Persze” – válaszoltam. „Elegem van” – mondta, berohant a fürdőszobába, letolta a nadrágját meg a bugyiját, leült és pisilt. Az ajtót csak félig húzta be. ÚÚÚRISTEN…!

– Csak nyugalom, sterilizálnom kell a sebet. – Tudja, doktor úr, a bölcsesség a lehető legjobbkor jön. Amikor a fia-

talság már elmúlt, a viharnak vége, és a lányok már rég hazamentek. – Ez igaz, látja. –Úú..! Áá..! ISTENEM…! – Kérem. Ezt muszáj rendesen kitisztítani. – Szóval kijött a fürdőszobából, és azt mondta, hogy tegnap este a há-

zibuliján nem sikerült megoldanom a problémáit. A szerelmi bánatát. Ehe-lyett viszont mindenkit jól leitattam, majd beestem egy rózsabokorba. Állí-tólag leszakítottam magamról a gatyát, és háttal estem be a bokorba, ahol még jól be is vágtam a fejem egy nagy kövön. Egy Willy nevű ember vitt haza, és amikor beértünk a lakásomba, leesett rólam a nadrág, majd az al-sógatya, de a szerelmi bánatát nem oldottam meg. Aztán még hozzátette, hogy tulajdonképpen mindegy is, merthogy már szakítottak, meg azt, hogy állítólag mondtam neki egy-két mély gondolatot.

– Hol találkozott ezzel a lánnyal?

73

– Venice Beach-en adtam felolvasóestet, utána találkoztam vele a szomszédos bárban.

– El tudna nekem mondani egy verset? – Neeem, doki. Szóval, aztán megint közölte, hogy elege van, és leült a

kanapéra, én pedig egy székbe vele szemben. Kibontott egy sört, és csak beszélt: „Én szeretem őt, de egyszerűen nem lehet vele kapcsolatot terem-teni. Van, hogy egy szót sem szól. Hiába kérem, az istennek se szólalna meg. Csak annyit mond: »Nem te tehetsz róla, itt valami másról van szó«, és ennyi, semmi mást nem mond.”

– Na, akkor most pedig össze fogom varrni. Nem lesz kellemes. – Értem. Na és aztán elkezdett mesélni az életéről, és elmondta, hogy

már háromszor is volt férjnél, mire én mondtam neki, hogy nem is látszik annyira megviseltnek. Erre azt kérdezte: „Tényleg?”, majd hozzátette: „Pedig már kétszer voltam a bolondokházában is”. „Te is?” – kérdeztem. „Miért, te is?” – kérdezett vissza. „Nem, csak egy-két nő, akit ismertem” – válaszoltam.

– Na és akkor most jöhet a cérna. Egy kis szabásvarrás. – Ne bassza már, doki, máshogy nem lehet? – Nem, túl nagy a seb. – Elmesélte, hogy először tizenöt éves korában volt férjnél. Mindenki

lekurvázta őt, merthogy olyan fiatalon járt egy sráccal, de még a szülei is, úgyhogy szépen hozzáment, hogy kibasszon velük. Az anyja alkoholista volt, és gyakran látogatta a bolondokházát. Az apja meg verte őt. ÚRIS-TEN! ÓVATOSAN!

– Chinaski, magának több baja volt a nőkkel, mint bárkinek, akit vala-ha ismertem.

– Aztán találkozott egy leszbikus csajjal, aki elvitte egy melegbárba, ahol otthagyta a lányt, és hazament egy homoszexuális fiúval. Aztán ösz-szeköltöztek. Sokat veszekedtek a sminken. JÉZUS ISTEN! KÖNYÖ-RÜLJ RAJTAM! A lány ellopkodta a fiú rúzsát, a fiú meg a lányét. Aztán hozzáment feleségül.

– Hát, ez még egy jó pár öltés lesz. Hogy történt ez? – Most mesélem magának, doki. Aztán született egy gyerekük. Aztán

elváltak, a srác lelépett, és otthagyta őt a gyerekkel. A lány talált magának állást, felvett egy babysittert, de mivel alig fizettek neki, a babysitter meg elkérte a magáét, szinte semmi pénze nem maradt. El kellett mennie kur-válkodni. Tíz dollárt kért egy menetért. Egy darabig csinálta, de sokra nem jutott. Aztán egyik nap a munkahelyén – az Avonnál dolgozott – sikoltozni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Úgyhogy bevitték a bolondokházába. ÓVATOSAN, DOKI!

74

– És hogy hívták a lányt? – Bernadette. Miután kiengedték, eljött Los Angelesbe, és találkozott

Karllal. Majd hozzáment. Elmondta azt is, hogy tetszenek neki a verseim, na meg az, ahogyan a járdán szoktam vezetni 90 kilométer per órás sebes-séggel a felolvasóestjeim után. Aztán mondta, hogy éhes, és felajánlotta, hogy vesz nekem egy hamburgert sült krumplival, úgyhogy elmentünk a McDonald's-be. DOKTOR ÚR, KÉREM! LASSABBAN CSINÁLJA, VAGY SZEREZZEN EGY HEGYESEBB TŰT VAGY VALAMI!

– Mindjárt kész. – Megvettük a hamburgert, a sült krumplit meg a kávét, leültünk egy

asztalhoz, aztán Bernadette mesélt az anyjáról is. Aggódott miatta. És a két húga miatt is. Az egyikük nagyon boldogtalan volt, a másikuk viszont na-gyon buta, de elégedett. Aztán áttért a kisfiára meg arra, hogy nyugtalaní-totta, hogy Karllal nem igazán jó a kapcsolatuk…

Az orvos ásított, majd csinált még egy öltést. – Mondtam neki, hogy túl sok súlyt cipel a vállán, és hogy inkább

hagyja, hogy ezek az emberek maguk cipeljék a keresztjüket. Aztán re-megni kezdett, úgyhogy bocsánatot kértem tőle, hogy ezt mondtam. Meg-fogtam az egyik kezét, és dörzsölgetni kezdtem. Aztán a másikat is. Aztán felcsúsztattam a kezét a csuklómon „Ne haragudj, látom, hogy szereted és félted őket, és hogy csak törődni akarsz velük, és ezzel nincs is semmi baj” – mondtam neki.

– Na jó, de ez itt hogy történt? Ez a seb itt mi? – Hát, a McDonald's-ból lefelé jövet a lépcsőn a kezem a derekán volt.

Tulajdonképpen a hosszú, selymes szőke hajával, érzéki és szexi szájával még mindig úgy nézett ki, mint egy gimnazista lány. Csak a szemeiben látszott az a pokol, amin keresztülment. Olyan tekintete volt, mint aki foly-ton sokkos állapotban van.

– Kérem, térjen a lényegre, mindjárt kész vagyok – mondta a doki. – Amikor hazaértünk, a ház előtt állt egy idióta egy kutyával. Mondtam

a lánynak, hogy egy kicsit följebb parkoljon le. Megállt, hátrahúztam a fe-jét, és jó hosszan megcsókoltam. Aztán újra. Erre azt mondta, hogy egy rohadék vagyok. Mire én azt mondtam neki, hogy ne legyen már ilyen egy öregemberrel. És újra megcsókoltam, harmadszor is, jó hosszan. „Ember, ez nem csók, hanem szex. Sőt, már majdnem nemi erőszak!” – mondta a lány.

– És ekkor történt? – Kiszálltam, és mondta, hogy a jövő héten felhív. Bementem a lakás-

ba, na és akkor történt. – Hogyan?

75

– Lehetek magával őszinte, doki? – Természetesen. – A teste, az arca, a haja, a szeme, a hangja és a csókja teljesen felizga-

tott. – És? – Hát, és van egy vázám. Pont az én méretem. Beletettem a vázába, és

Bernadette-re gondoltam. Már egész jó volt, amikor eltört az a kurva váza. Korábban már jó párszor használtam, de úgy tűnik, ezúttal túlságosan fel voltam izgulva. Annyira szexi egy nő…

– Soha, de soha ne dugja semmibe, ami üvegből készült. – És rendbe jön, doktor úr? – Igen, még fogja tudni használni. Szerencséje volt. Felöltöztem és el-

jöttem. Semmivel sem fájt kevésbé, mint amikor odaértem. Hazafelé meg-álltam egy közértnél. Semmi kaja nem volt otthon. Toltam magam előtt a kocsit, és pakoltam bele a hamburgert, a kenyeret, a tojást.

Egy nap muszáj lesz elmondanom Bernadette-nek, hogy mi történt – gondoltam magamban. Mert ha ezt elolvassa, úgy is megtudja. Az utolsó információm az volt róla, hogy Karllal leköltöztek Floridába, és újra terhes lett. Karl persze el akarta vetetni, de ő nem. Úgyhogy szakítottak. Bernadette még mindig Floridában van. Karl haverjával,Willyvel él. Willy pornóban utazik. Egy pár hete írt nekem. De még nem válaszoltam.

76

EGY KIS MÁSNAPOSSÁG

Kevin felesége átadta férjének a telefont. Szombat reggel volt. Még ágyban voltak.

– Bonnie az – mondta a nő. – Szia, Bonnie. – Ébren vagy, Kevin? – Aha, aha. – Figyelj, Kevin. Jeanjean elmondta. – Mit? – Hogy bevitted őt és Cathyt a gardróbba, levetted a bugyijukat, és

megszagoltad a nunijukat. – Megszagoltam a nunijukat? – Ezt mondta. – Az ég szerelmére, Bonnie, ne szórakozz már velem korán reggel! – Jeanjean nem szokott ilyesmit csak úgy kitalálni. Azt mondta, hogy

bevitted őt és Cathyt a gardróbba, levetted a bugyijukat, és megszagoltad a nunijukat.

– Ugyan már, Bonnie! – Ne ugyanmározz itt nekem! Tom kurvára dühös, azzal fenyegetőzik,

hogy megöl téged. Egyszerűen undorító, hihetetlen, amit műveltél! Anyám azt tanácsolta, hogy hívjam fel az ügyvédemet – mondta Bonnie és letette. Aztán Kevin is letette a telefont.

– Mi történt? – kérdezte a felesége. – Semmi, Gwen, semmi. – Jössz reggelizni? – Nem, most nem tudok enni. – Kevin, mi a baj, mi történt? – Bonnie azt állítja, hogy bevittem a gyerekeket a gardróbba, levettem

a bugyijukat, és megszagoltam a nunijukat. – Mi vaaan?! – Ezt mondta. – És így volt?

77

– Gwen, nagyon sokat ittam. Az utolsó emlékképem a partiról az, hogy állok kint a ház előtt a füvön, és nézem a holdat. Nagyon nagy volt. Még életemben nem láttam ekkorának.

– És arra, amit Bonnie mondott, nem emlékszel? –Nem. – Kevin, te mindig annyit iszol, hogy a végén nem emlékszel semmire.

Ugye tudod, hogy másnap nem szoktál emlékezni arra, hogy mi történt előző este?

– Az lehet, de ilyet nem hiszem, hogy tennék, nem szoktam gyerekeket molesztálni.

– A 8-10 éves lányok már elég csinosak tudnak lenni. Gwen bement a fürdőszobába. Amikor kijött azt mondta: – Remélem

megtörtént, Istenemre mondom, remélem megtörtént! – Mi van? Mit beszélsz? – Komolyan mondom. Mert akkor legalább egy kicsit észhez térnél, és

elgondolkodnál azon, hogy jó-e, hogy ennyit iszol. Muszáj neked minden bulin mindenkinél többet innod? Csak úgy döntőd magadba a piát. Aztán meg mindig valami hülyeséget csinálsz, vagy valami felháborító dolgot művelsz, igaz, ezt eddig legalább felnőtt nőkkel tetted.

– Gwen, szerintem ez az egész csak egy hülye vicc. – Ez egyáltalán nem vicc. Csak várj, amíg személyesen találkozol a

gyerekekkel és Bonnie-val meg Tómmal! – Gwen, én szeretem azt a két kislányt. – Tessék? – A picsába, bazdmeg, mindegy.

Gwen bement a konyhába, Kevin pedig a fürdőbe. Megmosta hideg vízzel az arcát, és belenézett a tükörbe. Vajon hogy néz ki egy pedofil? A válasz: úgy, mint mindenki más, amíg ki nem derül róla, hogy az.

Kevin leült szarni. Szarni olyan biztonságos, megnyugtató érzés volt. Biztos, hogy nem történt ilyen. Ott ült a saját fürdőszobájában, ott volt a törölközője, a felmosórongy, a vécépapír, a kád, és a lába alatt a puha, me-leg, piros, tiszta fürdőszoba szőnyeg. Kevin elvégezte a dolgát, annak rendje és módja szerint kitörölte a seggét, lehúzta a vécét, megmosta a ke-zét, mint egy civilizált ember, és bement a konyhába.

Gwen épp a bacont sütötte. Töltött neki egy kávét. – Kösz. – Rántottát kérsz? – Rántottát. – Tíz éve vagyunk házasok és minden reggel rántottát kérsz. – És még ennél is bámulatosabb, hogy minden reggel megkérdezed.

78

– Kevin, ha ennek híre megy, az állásodnak lőttek. Egyetlen banknak sincs szüksége pedofil fiókvezetőre.

– Hát, arra valószínűleg nincs. – Kevin, muszáj lesz leülnünk Bonnie-ékkal, és ezt megbeszélni. Mu-

száj lesz a két családnak találkoznia. – Ez úgy hangzott, mintha a Keresztapából idézted volna. – Kevin, te nagyon nagy bajban vagy. Ezt nem lehet csak úgy megúsz-

ni. Ez nagyon kényes ügy. Tedd be a kenyeret a pirítóba, de vigyázz, las-san tedd be, különben azonnal kidobja, mert valami baja van a rugónak.

Kevin betette a kenyeret, Gwen pedig tálalt. – Jeanjean egyébként pont olyan, mint az anyja: mindenkivel flörtöl.

Kész csoda, hogy ez eddig még nem történt meg. Na, nem mintha ezt akarnám felhozni mentségemül.

Gwen leült. Megsült a pirítós. Kevin adott egyet Gwennek. – Az nagyon furcsa, amikor az ember nem emlékszik valamire. Gya-

korlatilag olyan, mintha meg sem történt volna – mondta Kevin. – Előfordul néha, hogy a gyilkosok is elfelejtik, amit tettek. – Most nem akarod azt mondani, hogy ez olyan, mintha megöltem vol-

na valakit, ugye? – Mély nyomot hagyhat az ilyesmi egy kislányban. – Csakúgy, mint egy csomó más dolog. – De azt azért minden további nélkül feltételezhetjük, hogy nem visel-

kedtél normálisan, nem? – Lehet, hogy épp ellenkezőleg. Lehet, hogy tetszett nekik a dolog. – Az én nunimat már évek óta nem szagoltad meg. – Jó, ha akarsz, akkor tessék, avatkozz bele. – Mást nem is tehetek. Húszezren laknak itt a kerületben, biztos, hogy

előbb-utóbb híre megy a dolognak. – És hogy fogják bebizonyítani? Nem fognak két gyereknek hinni egy

felnőttel szemben. – Kérsz még kávét? – Kérek. – Akartam venni egy kis Tabasco szószt. Tudom, hogy szereted a to-

jáshoz. – Igen, de mindig elfelejted. – Tudom, ne haragudj. És most bocsáss meg, kérlek, de dolgom van.

Te csak reggelizz nyugodtan. Kevin nem volt biztos abban, hogy szereti-e Gwent, de kényelmes volt

vele együtt élni. Elintézte a sok apróságot, és a sok apróság volt az, ami egy férfit megőrjített. Jól megkente vajjal a pirítósat. A vaj volt az egyik

79

utolsó luxus, amit az ember megengedhetett magának. Egy nap majd sen-kinek sem lesz pénze autóra, és mindenki csak üldögélni fog, eszi majd a vajat, és vár. A sarki hittérítők, akik állandóan a világ végéről fröcsögtek, napról napra jobban néztek ki. Kevin befejezte a reggelit, Gwen pedig visszament a konyhába.

– Na, mindent elintéztem. Felhívtam mindenkit. – Ezt hogy érted? – Egy óra múlva találkozunk velük Tornáknál. – Tornáknál? – Igen, ott lesz Tom, Bonnie, Bonnie szülei, és Tom testvérei. – És a gyerekek is ott lesznek? – Nem. – És Bonnie ügyvédje? – Miért, félsz? – Miért, te nem félnél? – Nem tudom, én soha nem szagoltam meg egy kislány nuniját sem. – Na de miér' nem? – Mert az se nem helyes, se nem civilizált dolog. – És nézd meg, milyen messzire vitt minket ez a civilizált lét. – Ja, egyenesen a gardróbszekrénybe, ahová felnőtt férfiak járnak kis-

lányokkal. – Nekem az az érzésem, hogy te élvezed ezt a helyzetet. – Szerintem azok a kislányok soha nem fognak megbocsátani neked. – És akkor most mi, kérjek tőlük bocsánatot? Olyasvalamiért, amire

nem is emlékszem, hogy elkövettem? Tényleg ezt kéne tennem? – Miért is ne? – Á, szerintem jobb, ha elfelejtik az egészet. Miért kéne nekik igazat

adni? Amikor Kevinék megérkeztek és leparkoltak, Tom odabent felállt, és azt mondta: „Megjöttek. Próbáljon meg mindenki nyugodt maradni, és ezt az egészet normálisan és fair módon elintézni. Mindannyian felnőtt emberek vagyunk. El tudjuk ezt intézni egymás közt is, szerintem nem kell ebbe be-lerángatni a rendőrséget. Tudom, hogy a múlt éjjel még meg akartam ölni Kevint, de most már csak segíteni szeretnék neki.”

Jeanjean és Cathy hat rokona csak ült, és várt. Aztán csengettek. Tom nyitott ajtót. – Sziasztok, kerüljetek beljebb.

– Hello, Tom – mondta Gwen, Kevin meg nem mondott semmit. – Üljetek le. Odamentek a kanapéhoz, és leültek. – Inni kértek?

80

– Nem – válaszolta Gwen. – Egy scotch-ot szódával – mondta Kevin. Tom elkészítette az italt, és odaadta Kevinnek, aki lehúzta egyből, majd

benyúlt a zsebébe egy cigarettáért. – Kevin – mondta Tom –, arra jutottunk, hogy pszichológushoz kéne

menned. – Nem pszichiáterhez? – Nem. Pszichológushoz. – Jó. – És úgy véljük, hogy ha a gyerekeknek terápiára lesz szükségük, akkor

azt neked kéne fizetned. – Jó. – És nem szólunk erről senkinek, a te, és persze a gyerekek érdekében. – Kösz. – Kevin, de egyvalamit árulj el nekünk, kérlek, hiszen a barátaid va-

gyunk, már évek óta. De tényleg csak ezt az egy dolgot: miért iszol any-nyit?

– Fú, hát nem is tudom. Talán mert unatkozom.

81

EGY MELÓS NAP

Joe Mayer szabadúszó író volt. 9 órakor a telefon ébresztette. Másna-pos volt. Felkelt, és felvette.

– Halló? – Hello, Joe. Hogy vagy? – Ó, remekül. – Remekül, mi? – Aha. Na, mondd. – Vickivel most költöztünk be az új házba. Még nincs telefonunk, de a

címet meg tudom adni. Van egy tollad kéznél? – Várj egy percet. Joe leírta a címet. – Nem tetszett a sztori, amit a legutóbbi Forró Angyalban írtál. – Nem baj – mondta Joe. – Már nem úgy értem, hogy nem tetszett, hanem hogy azokhoz képest,

amiket írni szoktál. Egyébként nem tudod véletlenül, hogy mi van Buddy Edwardsszal? Griff Martin keresi őt, tudod, aki a Forró Mesék főszerkesz-tője volt. Gondoltam, te tudod, mi lehet vele.

– Nem tudom. – Lehet, hogy Mexikóban van. – Az is lehet. – Na, akkor mi nemsokára ott vagyunk nálad. – Jó – mondta Joe, és letette. Feltett egy pár tojást meg egy kávét, és bevett egy Alka Seltzert. Aztán

visszafeküdt az ágyba. Aztán megint megszólalt a telefon. Felkelt, és felvette. – Joe? – Igen? – Itt Eddie Greer. – Hello, Eddie. – Szeretnénk, hogyha felolvasnál egy jótékonysági rendezvényen… – Kinek lesz? – Az IRA-nak. – Figyelj, Eddie, engem sem a politika, sem a vallás, sem semmi

ilyesmi nem érdekel. Igazából nem is nagyon tudom, hogy mi folyik odaát.

82

Nincs tévém, nem olvasok újságot… Nem tudom, hogy kinek van igaza, és kinek nincs, már ha egyáltalán létezik ilyen.

– Az angoloknak nincs igaza. – Eddie, én akkor sem fogok az IRA-nak felolvasni. – Hát jó… Megfőttek a tojások. Leült, megpucolta őket, betette a kenyeret a pirí-

tóba, és beletette a forró vízbe a nescafét. Megette a tojást, és ivott két ká-vét. Aztán visszafeküdt az ágyba.

Már majdnem elaludt, amikor újra megszólalt a telefon. Felkelt, és fel-vette.

– Mr. Mayer? – Igen? – Mike Haven vagyok, Stuart Irwing barátja. Egyszer megjelentünk a

Kőszamárban, amikor még Salt Laké Cityben adták ki. – Igen? – Lejöttem Montanából egy hétre. A Sheratonban vagyok. Szeretném

magát meglátogatni. – Sajnos ma nem alkalmas, Mike. – És esetleg a hét második felében? – Jó, hívjon fel később. – Tudja, Joe, én éppen úgy írok, mint maga, prózát is és verset is. Sze-

retném átvinni egy-két írásomat, és felolvasni magának. Nagyon erős írá-sok, meglátja.

– Nem mondja. – De, meglátja. Aztán megjött a postás, és hozott egy levelet. Joe kibontotta:

Kedves Mr. Mayer! Sylviától kaptam meg a címét, akivel még évekkel ezelőtt levele-zett, amikor ő még Párizsban élt. Sylvia most San Franciscóban lakik, és még mindig írja azokat a vad, profetikus, angyali és őrült verseit. Én Los Angelesben élek, és szeretném önt meglátogatni! Kérem, mondja meg, hogy mikor lenne önnek megfelelő.

Üdvözlettel, Diane

Joe levette a köntösét, és felöltözött. Aztán megint megszólalt a telefon. Odament, ránézett, de nem vette fel. Kiment a lakásból, beült a kocsijába, és elindult Santa Anita felé. Lassan ment. Bekapcsolta a rádiót, és szimfo-nikus zenét hallgatott. Szokatlanul tiszta volt a levegő. Végigment a Sunseten, a szokásos helyen levágta az utat, átment a dombon Chinatown

83

felé, elment az Annex mellett majd a Little Joe's mellett, aztán elhagyta Chinatownt, és a vonatsínek mellett kényelmesen kanyargó úton ment to-vább, és közben nézegette az öreg, barna szerelvényeket. „Ha igaz, hogy egy kicsit is konyítok a festéshez, ezt egy nap lefestem – gondolta magá-ban. – De lehet, hogy így is lefestem.” Aztán felment a Broadwayre, és a Huntington Drive-on át megérkezett a lóversenypályára. Vett egy marha-húsos szendvicset meg egy kávét, kinyitotta a Turfot, és leült. Könnyű napnak nézett ki. Rosalenával mindjárt nyert az első menetben 10 dollár 80-at, a Tiltakozó Asszonnyal 9 dollár 20-at, aztán bejött neki egy dupla fogadás is, és máris 73,20-nál tartott. A következő pár menetben nem ke-veset vesztett, de aztán tett Nap Királynőjére befutóra, és nyert, úgyhogy 73,20-nál tartott.

Nem is volt rossz nap. Csak három ismerőssel találkozott. Gyári mun-kásokkal. Feketékkel. Még a régi időkből.

A nyolcadik futam volt a problémás. Csak Cougar és Eszméletlen jöhe-tett számításba, a többiek esélytelenek voltak, de Joe egyszerűen nem tu-dott dönteni. Cougart 3:5-höz adták, Eszméletlent pedig 7:2-höz. Mivel már keresett 73 dollárt, úgy érezte, megengedheti magának azt a luxust, hogy a 3:5-re fogad. 30-at tett rá. Cougar lomhán rajtolt, pontosabban úgy futott, mintha egy árokban lett volna. Az első kanyarban már 17 hosszal volt lemaradva. Joe tudta, hogy a vesztesre tett. Cougar végül 5 hosszal lemaradva futott be. A 9-ikben ifjabb Barbisonra és Hajótöröttre fogadott, de mindkettővel vesztett, úgyhogy végül 23 dollár 20 centtel hagyta el a pályát. „Hát, ennél még a paradicsomszedés is könnyebb meló” – gondolta magában. Visszaült öreg autójába, és elindult hazafelé. Éppen hogy beült a kádba, amikor valaki csengetett. Megtörölközött, fel-vett egy inget meg egy nadrágot, és ajtót nyitott. Max Bilinghouse volt az, egy húszas évei elején járó, fogatlan, vörös hajú srác. Gondnokként dolgo-zott, és mindig farmer volt rajta meg egy koszos fehér póló. Leült egy székbe, és keresztbe tette a lábát.

– Na mi a pálya, Mayer? – Hogy érted? – Megy az írás? Keresel pénzt? – Per pillanat igen. – És írtál valami újat? – A múlt hét óta még nem. – És milyen volt a felolvasóested? – Egész jó. – A felolvasóestek közönsége az egy ilyen sznob társaság, nem?

84

– A legtöbb közönség az. – Van egy kis csokid? – kérdezte Max. – Csokim? – Igen, csokid. Édesszájú vagyok. – Nem, nincs csokim. Max felállt, és kiment a konyhába, szerzett magának egy paradicsomot

meg két szelet kenyeret, majd visszaült a helyére. – Figyelj, neked tök üres a hűtőd. – Majd elmegyek vásárolni. – Szerintem ha nekem kéne közönség előtt felolvasnom, én biztos,

hogy beszólnék nekik, és sértegetném őket. – Megtehetnéd. – Csak én nem tudok írni. Lehet, hogy egy diktafonnal fogok járkálni

mindenhová, mert néha munka közben szoktam magamban beszélni. Utá-na leírhatnám, amit felmondtam, és máris lenne egy sztorim.

Max másfél órás ember volt. Mindig másfél órán át beszélt, soha nem figyelt a másikra, csak beszélt, aztán másfél óra után felállt, és azt mondta:

– Hát, nekem mennem kell. – Jól van, menjél, Max. Max elment. Mindig ugyanazokról a dolgokról beszélt. Hogy hogy in-

zultált néhány embert egyszer egy buszon. Hogy egyszer találkozott Charles Mansonnal. Hogy az embernek mennyivel könnyebb egy kurvá-val, mint egy rendes nővel. A szexet fejben játszotta le. Új ruhára, autóra nem volt szüksége. Magányos farkas volt. Nem hiányoztak neki az embe-rek.

Joe bement a konyhába, talált egy tonhalkonzervet, és csinált magának három szendvicset. Aztán elővette az üveg whiskyt, amit már régóta tarto-gatott, és csinált magának egy jó scotch-ot vízzel. Bekapcsolta a rádiót, és megkereste a komolyzenei állomást. A Kék Duna keringő szólt. Kikap-csolta. Megette a szendvicseket. Aztán megint csengettek. Odament az aj-tóhoz, és kinyitotta. Hynie volt az. Egy költő, akinek valami nevetségesen könnyű állása volt az egyik városházán.

– Figyelj, emlékszel, hogy mondtam, hogy csináljunk meg a Los Ange-les-i költők antológiáját? Szerintem hagyjuk a francba – mondta Hynie.

– Jó. Hynie leült. – Szerintem egy másik könyvet csináljunk. Már meg is van

a címe: Könyörüljetek a népvezéreken! Mit szólsz hozzá? – Nem rossz.

85

– És akkor mondhatjuk azt, hogy ez a könyv Francónak, Lee Harvey Oswaldnak és Adolf Hitlernek szól. Na most én zsidó vagyok, úgyhogy ez elég bátor, nem? Szerinted?

– Jól hangzik. Hynie felállt, és előadta kedvenc paródiáját a tipikus öreg, dagadt zsidó

emberről, a nagyon zsidó dagadt emberről; leköpte magát, és leült. Hynie nagyon vicces srác volt. Sőt, Joe összes ismerőse közül a legviccesebb.

Hynie egy órás ember volt. Egy óra elteltével felállt, és elment. Hynie mindig ugyanazokról a dolgokról beszélt. Hogy a legtöbb költő mennyire szar. Annyira, de annyira tragikusan szar, hogy az már nevetséges. De mit lehetett tenni?

Joe ivott még egy jó scotch-ot vízzel, aztán odament az írógéphez. Le-gépelt két sort, aztán megszólalt a telefon. Dunning volt az a kórházból. Dunning, aki nagyon szerette a sört. Dunning húsz évet húzott le a hadse-regben. Az apja egy híres underground magazin főszer-kesztője volt, de júniusban meghalt. Dunning felesége nagyon ambiciózus volt. Ő szorgal-mazta, hogy Dunning-ból orvos legyen, de nagyon. Csontkovács lett belő-le, amellett pedig ápolóként dolgozott, hogy össze tudjon spórolni nyolc- vagy tízezer dollárt egy röntgengépre.

– Mit szólnál hozzá, ha átmennék, és meginnánk pár sört? – kérdezte Dunning.

– Figyelj, nem lehetne valamikor máskor inkább? –kérdezte Joe. – Mé'? Írsz? – Ja, most kezdtem el. – Jó, akkor hagylak. – Kösz, Dunning. Joe visszaült az írógéphez. Egész jól haladt. Már a lap felénél járt, ami-

kor lépéseket hallott. Aztán valaki kopogott. Joe kinyitotta az ajtót. Két fiatal srác volt. Az egyik fekete szakállal, a másik simára borotvált

arccal. A szakállas srác megszólalt: – Ott voltam a legutóbbi felolvasóesteden. – Gyertek be. Bementek. Volt náluk hat üveg import sör, zöld üveges. – Hozom a nyitót – mondta Joe. Leültek, és itták a sört. – Jó volt a felolvasóest – mondta a szakállas srác. – Ki volt rád a legnagyobb hatással? – kérdezte a simára borotvált arcú. – Jeffers. A hosszabb verseivel. – És a mostani írók közül érdekel valaki? –Nem.

86

– Azt tartják rólad, hogy underground író vagy, de mégis a fennálló rendszer kiszolgálója. Erről mi a véleményed?

– Semmi. Aztán még feltettek neki egy pár ilyen és ehhez hasonló kérdést. A fiúk

csak egy-egy sörre voltak jók. A másik négyet Joe itta meg. Háromnegyed óra múlva elmentek, de mielőtt kiléptek az ajtón, a szakállas srác azt mondta: – Még visszajövünk.

Joe visszaült az írógéphez egy újabb whiskyvel a kezében, de nem tu-dott írni. Felállt, és odament a telefonhoz. Felvette, és tárcsázott. És várt. A lány felvette.

– Figyelj, megőrülök itthon. Hadd menjek át hozzád, hadd aludjak ma nálad.

– Itt akarsz aludni? – Igen. – Már megint? – Igen, már megint. – Hát, jó. Joe elindult lefelé. A lány három-négy házzal lejjebb lakott. Bekopo-

gott. Lu beengette őt. Nem égett a villany. Lu egy szál bugyiban volt. Odavitte Joe-t az ágyhoz.

– Édes Istenem – nyögte. – Mi az? – kérdezte Lu. – Ez megmagyarázhatatlan. Vagyis majdnem megmagyarázhatatlan. – Csak vetkőzz le, és gyere be az ágyba. Joe levetkőzött, és bemászott az ágyba. Először még nem tudta, hogy

megint menni fog-e. A héten már vagy ötödször. De ott volt a lány teste, és fiatal test volt. És a szája nyitva volt, és valós volt. Joe megmenekült. Jólesett a sötétben lenni. Jól megdolgozta a lányt, kétszer is kinyalta a kis pináját. Aztán amikor ráfordult, és negyedszer vagy ötödször tolta be neki, egy hangra lett figyelmes.

– Mayert keresem… Joe Mayert… A főbérlője volt. Részegen. – Hát, ha nem itt van, akkor abban a hátsóban lesz, ott. Vagy ebben kell

lennie, vagy abban. Még vagy négyet-ötöt tudott ki-be mozogni, amikor kopogtak. Joe le-

szállt a lányról, és úgy, ahogy volt, meztelenül ment az ajtóhoz. Kinyitotta a kis ablakot.

– Ige'? – Hé, Joe! Hello, Joe, mit csinálsz, Joe!? – Semmit. – Nem iszunk meg egy-két sört, Joe?

87

– Nem – válaszolta, majd bevágta az ablakot, visszament, és befeküdt az ágyba.

– Ki volt az? – kérdezte Lu. – Nem tudom. Nem ismertem. – Csókolj meg, Joe, ne csak feküdj ott. Megcsókolta a lányt, a dél-kaliforniai hold pedig sütött be a dél-

kaliforniai függönyön át. Joe Mayer volt. Szabadúszó író. Övé volt a világ.

88

AZ EMBER, AKI SZERETTE A LIFTEKET

Harry a lakóháza előtti kocsifeljáró tetején állt, és várta a liftet. Ahogy kinyílt az ajtó, a háta mögül meghallotta egy nő hangját. – Várjon meg ké-rem! – A nő belépett a liftbe, és becsukódott az ajtó. Sárga ruha volt rajta, a haja kontyban volt, és idióta kis gyöngy fülbevalók lógtak a füléből hosszú ezüstláncon. Nagy segge volt, és úgy általában nagydarab volt. Úgy tűnt, hogy a melle és a teste ki akar törni abból a sárga ruhából. A szeme a létező leghalványabb zöld volt, és átnézett vele a férfin. Bevásár-lásból jött; a kezében lévő zacskón látszott a Vons felirat. A száján el volt kenődve a rúzs. Vastag, agyonrúzsozott szája obszcén volt, már-már ron-da, egy sértés. A vörös rúzs megcsillant, Harry pedig megnyomta a vész-jelzőt.

Kivételesen működött, és a lift megállt. Megindult a nő felé, aztán egyik kezével felhúzta a szoknyáját, és megbámulta a lábát. Hihetetlen lá-bai voltak, tiszta izom és hús. A nő ledöbbent, és megmerevedett. Kiejtette a kezéből a zacskót, mire a férfi elkapta őt. Zöldségkonzervek, egy avoká-dó, vécépapír, felvágott és három szelet csoki esett ki a zacskóból a földre. Aztán megcsókolta őt, a nő kinyitotta a száját, a férfi pedig felhúzta a szoknyáját. Harry rajta tartotta a száját a nőén, miközben húzta le a bugyi-ját. Aztán felállt, nekivágta a nőt a lift oldalának, és meghágta őt. Mikor végzett, felhúzta a sliccét, megnyomta a 3-ast, hátat fordított a nőnek, és várt. Aztán kinyílt az ajtó, és kilépett. Becsukódott mögötte ajtó, és a lift elment. Harry odament a lakásához, betette a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. A felesége, Rochelle, a konyhában volt, és épp vacsorát készített.

– Hogy ment? – kérdezte Rochelle. – Ugyanolyan szar volt, mint a többi nap. – Tíz perc múlva vacsora – mondta a nő. Harry bement a fürdőszobába, levetkőzött, és beállt a zuhany alá. Kez-

dett elege lenni az állásából. Már hat éve dolgozott ugyanazon a helyen, és egy centje sem volt a bankban. Így ejtették csapdába az embert: pont any-

89

nyit fizettek neki, hogy életben tudjon maradni, de annyit még véletlenül sem, hogy le tudjon lépni.

Jól beszappanozta magát, majd lemosta a habot, aztán csak állt ott, és folyatta a hátára a forró vizet, mert az kimosta belőle a kimerültséget. Az-tán megtörölközött, felvette a köntösét, bement a konyhába, és leült az asz-talhoz. Rochelle épp tálalt. Húsgombóc barna szósszal. Azt nagyon jól tudta elkészíteni.

– És van valami jó híred? – kérdezte Harry. – Jó hírem? – Tudod, mire gondolok. – A menstruációmra? – Igen. – Nem jött meg. – Úristen… – Még nincs kész a kávé. – Azt mindig elfelejted. – Igen, tudom, de nem tudom, miért. Rochelle leült, és hozzáláttak a vacsorához, kávé nélkül. Finom volt a

húsgombóc. – Harry, elvetethetjük. – Jó, ha úgy alakul, akkor elvetetjük.

Másnap este egyedül szállt be a liftbe. A harmadikon kiszállt, aztán meg-fordult, visszaszállt, és megnyomta a gombot. Lement a földszintre, ki-szállt, odament a kocsijához, beült, és várt. Aztán megérkezett a nő, ezúttal zacskó nélkül. Harry kiszállt a kocsiból.

A nőn most piros ruha volt, rövidebb és szűkebb, mint a sárga. A haja ki volt engedve, és hosszú volt. Majdnem a fenekéig leért. Ugyanaz a kis idióta fülbevaló volt rajta, és a száján még jobban el volt kenődve a rúzs, mint előző nap. A nő belépett a liftbe, Harry pedig ment utána. Elindultak felfelé, és Harry megint megnyomta a vészjelzőt. Aztán rámászott, és a száját rátapasztotta arra a vörös, obszcén szájra. Most sem volt rajta haris-nyanadrág, csak piros térdharisnya. Harry lefejtette róla a bugyit, és betette neki. A lift mind a négy oldalának nekiütődtek közben. Ezúttal hosszabb ideig tartott. Aztán Harry felhúzta a cipzárját, hátat fordított neki, és meg-nyomta a 3-as gombot. Amikor belépett a lakásba, Rochelle épp énekelt. Iszonyú hangja volt, úgyhogy Harry gyorsan bement a fürdőszobába. Aztán kijött köntösben, és leült az asztalhoz.

90

– Nem fogod elhinni, de ma négy embert is elbocsátottak – mondta Harry. – Még Jim Bronsont is.

– Hát, ez elég szomorú – válaszolta Rochelle. Vacsorára steak volt, sült krumpli, saláta és még meleg fokhagymás kenyér. Egész jó.

– Tudod, hogy hány évet dolgozott ott Jim? – Nem. – Ötöt. Rochelle erre nem mondott semmit. – Öt év – mondta Harry. Ezeknek a rohadékoknak semmi sem számít,

semmi könyörület nincs bennük. – Képzeld, Harry, ma nem felejtettem el a kávét. Áthajolt az asztal fö-

lött, és megcsókolta őt, miközben Harry a kávét töltötte. – Javulok, látod? – Aha. Aztán visszaült, és azt mondta: – Megjött. – Micsoda? Tényleg? – Igen, Harry. – Fú, ez szuper! Ez nagyon jó… – Én nem akarok addig gyereket, ameddig te nem – mondta a nő. – Rochelle, ünnepeljünk! Vegyünk egy üveg jó bort! Vacsora után le-

megyek. – Én már megvettem azt is. Harry felállt, és odament a feleségéhez. Megállt mögötte, hátrahajtotta

a fejét, egyik kezével megfogta az álla alatt, és megcsókolta. – Szeretlek, bébi.

Aztán megvacsoráztak. Nagyon jó vacsora volt. És nagyon jó volt a bor is… Harry kiszállt az autójából, amikor a nő odaért a lifthez. Megvárta őt, és együtt szálltak be a liftbe. Kék-fehér virágos ruha volt rajta, fehér cipő és fehér bokazokni. Megint kontyban volt a haja, és egy Benson & Hedges cigarettát szívott.

Harry megnyomta a vészjelzőt. – Várjon egy kicsit, uram! Életében másodszor hallotta a hangját. Egy kicsit rekedtes volt, de egy-

általán nem rossz. – Mi az? – kérdezte Harry – Menjünk fel hozzám. – Jó.

91

Megnyomta a 4-est, felmentek, és elmentek a 404-es lakáshoz. A nő kinyitotta az ajtót.

– Jó kis lakás – mondta Harry. – Igen, szeretem én is. Kér valamit inni? – Igen. Bement a konyhába. – Nanának hívnak – mondta. – Engem Harrynek. – Igen, és ahogy látom, te is igen piszkos vagy… – Te meg vicces – mondta Harry. Nana kijött a konyhából a két itallal, leültek a kanapéra és ittak. – A

Zody's-nál dolgozom, pénztáros vagyok. – Az jó. – Már mi lenne olyan jó benne? – Úgy értem, az a jó, hogy itt vagyunk együtt. – Tényleg? – Persze. – Menjünk be a hálóba. Bementek. Nana megitta az italát, letette a poharat az éjjeliszekrényre,

és bement a gardróbba. Elég nagy gardróbszoba volt. Énekelni kezdett, és vetkőzni. Nana jobban énekelt, mint Rochelle. Harry leült az ágy szélére, és ő is megitta az italát. Nana kijött a gardróbból, és végignyúlt az ágyon. Meztelen volt. A pináján a szőr sokkal sötétebb volt, mint a haja színe.

– Nos? – kérdezte Nana. – Ja! – mondta Harry, majd levette a cipőjét, a zokniját, az ingét, a nad-

rágját, a trikóját és az alsógatyáját. Aztán befeküdt mellé az ágyba, és megcsókolta őt. – Figyelj, nem kapcsolhatnánk le a villanyokat? – kérdez-te Harry.

– Dehogyisnem – válaszolta Nana, majd felállt, és lekapcsolta őket. Aztán megcsókolta Harryt. Bedugta a nyelvét és ide-oda forgatta. Harry rámászott. Nana nagyon puha volt, kicsit olyan, mint egy vízágy. Harry is megcsókolta őt, nyalogatta a mellét, aztán végigcsókolta a nyakát. Ez így ment egy jó darabig.

– Mi a baj? – kérdezte Nana. – Nem tudom – válaszolta Harry. – Nem megy, ugye? –Nem. Harry felkelt, és öltözködni kezdett. Nana felkapcsolta a villanyt. – Mi vagy te? Egy liftes szatír? – Nem, nem… – Csak liftben tudod csinálni, mi? – Nem, te voltál az első, hidd el. Nem tudom, mi ütött akkor belém.

92

– De most itt vagyok – mondta Nana. – Tudom – válaszolta Harry, miközben húzta fel a nadrágját. Aztán le-

ült, és felvette a zokniját meg a cipőjét. – Ide figyelj, te szemétláda! – Igen? – Amikor megkívánsz, és készen állsz rá, akkor fogod magad, és át-

jössz ide! Megértettük egymást? – Igen meg. Harry felöltözve állt a szobában. – Nincs több szex a liftben. Megértetted? – Igen, megértettem. – Ha még egyszer megerőszakolsz a liftben, kihívom a rendőrséget, és

ezt komolyan mondom. – Oké, oké. Harry kiment a hálóból, átment a nappalin, és kiment az ajtón, végig-

ment a folyosón, és hívta a liftet. Kinyílt az ajtó, belépett. A lift elindult lefelé. Egy alacsony, vékony, ázsiai nő állt mellette. Fekete haja volt. Fe-kete szoknya, fehér blúz, harisnyanadrág és magas sarkú cipő volt rajta. Nagyon kicsi lábai voltak. A bőre sötétbarna volt, a szája csak halványan volt kirúzsozva. És nagyon szexi feneke volt annak a kis nőnek. Mélyen ülő, barna szeme volt, a tekintete fáradt. Harry megnyomta a vészjelzőt. Ahogy megindult felé, a nő sikoltozni kezdett. Harry felpofozta, elővette a zsebkendőjét, és betömte a nő száját. Az egyik kezével megfogta a dere-kát, a nő végigkarmolta az arcát, de Harry a másik kezével felhúzta a szoknyáját. Tetszett neki, amit látott.

93

EGY JÓ FEJ SZOMSZÉD

Margie általában naplementekor kezdett el Chopin-szerenádokat ját-szani. Egy nagy házban lakott, távolabb az utcafronttól. Mire lement a nap, ő már részeg volt, általában brandytől vagy scotch-tól. Ahhoz képest, hogy 43 éves volt, még mindig karcsú volt, az arca pedig finom vonású. Férje fiatalon halt meg, öt évvel korábban, Margie pedig láthatóan magányos volt. A férje orvos volt és szerencsés a részvénypiacon. A befektetett pénz havi 2000 dollár fix jövedelmet jelentett Margie-nak. A 2000 dollár nagy része brandyre és scotch-ra ment el.

Két szeretője volt férje halála óta, de egyik affér sem tartott sokáig. A férfiakból hiányzott a mágia. Legtöbbjük rossz szerető volt, úgy szexuális, mint spirituális értelemben. Érdeklődésük az új autókra, a sportra és a te-levízióra korlátozódott. Néhai férje, Harry, legalább elvitte néha hangver-senyre. Isten is tudja: Mehta nagyon rossz karmester volt, de még így is jobb volt őt nézni, mint Laverne-t vagy Shirleyt. Margie egyszerűen bele-törődött a férfi-állat nélküli létbe. Nyugalmas életet élt a zongorájával, a brandyjével és a scotch-ával. És amikor lement a nap, nagy szüksége volt a zongorájára, Chopinjére, a scotchára vagy a brandyjére – vagy mindkettő-re. Egyik cigarettát a másik után gyújtotta meg miközben beköszöntött az este.

Margie-nak egy szórakozása volt. Egy új házaspár költözött a szom-széd házba – habár „párnak” nem igazán voltak mondhatók. A férfi húsz évvel volt idősebb a nőnél. Szakállas volt, erős, erőszakos, és úgy tűnt, egy félőrült. Ronda ember volt, aki mindig vagy részegnek, vagy másnaposnak nézett ki. A nő, akivel élt, ugyancsak furcsa volt. Mogorva és közönyös. Mint aki egy elképzelt világban él. Messziről úgy tűnt, bírják egymást, de közelről kiderült: csak úgy, mint két összezárt ellenség. Folyamatosan ve-szekedtek. Margie általában először a nő hangját hallotta, aztán hirtelen és élesen a férfiét. A férfi, amikor ordított, aljas volt és vulgáris. A hangza-vart gyakran törött üveg csörömpölése kísérte, a férfit pedig még ennél is gyakrabban lehetett látni, amint elhajt a régi autójában. A környéken ilyenkor két-három napig nyugalom volt. Aztán hazajött. Kétszer a rendőr-ség vitte el a férfit, de onnan is hazajött.

94

Egy nap Margie az újságban látta a férfi fotóját. A férfi Marx Renoffski volt, a költő. Már hallott a munkájáról. Másnap elment a könyvesboltba, és megvette minden elérhető könyvét. Délután leült, ezúttal a költészetet ke-verte brandyvel, és mikor eljött az este, elfelejtette eljátszani Chopin sze-renádjait. Egyik-másik szerelmes verséből leszűrte, hogy Marx egy szob-rász-nővel él együtt, Karen Reeves-zel. Valamilyen okból Margie aznap este nem érezte annyira magányosnak magát.

A ház Karené volt, aki gyakran hívta meg ismerőseit. Sokszor előfor-dult, hogy amikor egy-egy bulin a zene és a nevetés a leghangosabb volt, Margie meglátta Marx Renoffski hatalmas, szakállas sziluettjét, amint fel-bukkan a házuk hátsó kertjében, és magányosan leül a holdfényben a sö-rösüvegével. Ilyenkor mindig eszébe jutottak szerelmes versei, és azt kí-vánta, bárcsak megismerhetné őt.

Egy péntek éjjel, hetekkel azután, hogy megvette Marx könyveit, hal-lotta, hogy hangosan veszekednek. Marx ivott, és Karén egyre jobban ri-kácsolt. – Ide figyelj – hallotta Marx hangját –, akkor iszom, amikor csak akarok!

– Te vagy a legrosszabb dolog, ami életemben történt velem! – üvöltöt-te Karen. Aztán dulakodás hangjai hallatszottak. Margie lekapcsolta a vil-lanyt, és odanyomta a fülét az ablakhoz. – Hogy rohadnál meg ott, ahol vagy! – hallotta Marx szavait. – Ha még egyszer nekem jössz, felpofozlak! Marx kijött a házból hóna alatt az írógépével. Nem volt hordozható, Marx többször majdnem el is esett, miközben tántorogva cipelte le a lépcsőn.

– Kibaszom a fejedet! – sikoltotta Karén. – Kidobom a fejedet a picsá-ba! – Mit érdekel engem? Dobd csak ki – válaszolta Marx. Margie végig-nézte, hogy szenvedi be Marx a kocsijába az írógépet, aztán egy nagy re-pülő tárgyra lett figyelmes. Nyilvánvalóan a fej volt, amit Karén kihajított, és ami a kertjében landolt. Pattant egyet, majd megállt egy nagy rózsabo-kor alatt. Marx elhajtott. Karén Reeves házában kialudtak a fények, és minden elcsendesedett. Margie másnap reggel 8.45-kor ébredt. Rendbe hozta magát, feltett két to-jást főni, és megivott egy kávét – egy kis brandyvel. Odament az ablakhoz. A nagy agyagtárgy még mindig a rózsabokor alatt hevert. Margie vissza-ment, kivette a tojásokat, hideg vízzel lehűtötte, majd meghámozta őket. Aztán leült enni, és felütötte Marx Renoffski legújabb, Egy, kettő, három, szeretem magam című verseskötetét. Középtájt nyitotta ki:

osztagnyi fájdalmam van

95

zászlóaljnyi, hadseregnyi fájdalmam van földrésznyi fájdalmam ha, ha, ha, és emellett még itt vagy te.

Margie befejezte a tojásokat, töltött egy kis brandyt a második kávéjába (kétszer annyit, mint az előbb), megitta, fölvette zöld, csíkos nadrágját és sárga pulóverét. Egy kicsit hasonlított a 43 éves Katharine Hepburne-re. Belebújt piros szandáljába, és kiment a kertbe. Marx kocsija nem állt az utcán, Karennél pedig csönd volt. Odasétált a rózsabokorhoz. A szoborfej a bokor alatt hevert, arccal lefelé. Margie-nak hangosan dobogott a szíve. Lábbal megfordította a fejet, és az fölnézett rá a sárból. Természetesen Marx Renoffski volt. Fölemelte Marxot, és óvatosan, sápadt-sárga pulóve-réhez szorítva bevitte a házba. A zongora tetejére tette, töltött magának egy brandyt vízzel, és nézegette, miközben ivott. Marx arca markáns volt, ronda, de kifejező. Karén Reeves jó szobrász volt. Margie hálás volt Karén Reevesnek. Folytatta Marx fejének tanulmányozását. Sok mindent takart az az arc: kedvességet, gyűlöletet, félelmet, őrületet, szerelmet, humort, de leginkább a szerelmet és a humort látta meg benne. Amikor elkezdődött KSUK déli komolyzenei adása, feltekerte a rádión a hangerőt, és élvezettel kezdett el inni.

Délután 4 óra körül – miközben még mindig brandyt ivott –, elkezdett beszélni hozzá. – Marx, én megértelek. Én boldoggá tudnálak tenni, na-gyon boldoggá. – Marx nem válaszolt, csak ült ott a zongora tetején. – Marx, elolvastam a könyveidet. Te egy érzékeny és tehetséges ember vagy, és annyira humoros. Én megértelek drágám, én nem vagyok olyan, mint… az a másik nő.

Marx továbbra is csak vigyorgott, és nézte őt kicsi, keskeny szemeivel. – Marx, játszhatnék neked Chopint… a szerenádokat, az etűdöket. Margie leült a zongorához, pont oda, ahol Marx is ült, és játszani kez-

dett. Ránézésre meg lehetett állapítani Marx fejéről, hogy ő soha nem né-zett focit. Valószínűleg Shakespeare-t és Ibsent és Csehovot nézett a 28-as csatornán. És biztos volt, amint az a verseiből is kiderült, hogy nagyszerű szerető. Töltött még brandyt, és játszott tovább. Marx Renoffski hallgatta őt.

Amikor Margie befejezte a koncertjét, ránézett Marxra. Marxnak tet-szett az előadás – ebben Margie biztos volt. Fölállt. Marx feje pont szem-magasságban volt. Odahajolt, és egy kis csókot adott neki. Aztán kiegye-

96

nesedett. Marx vigyorgott, elvigyorogta elragadó vigyorát. Margie újra rá-helyezte száját a szájára, és lassan, szenvedélyesen megcsókolta. Másnap reggel Marx még mindig a zongora tetején volt. Marx Renoffski, a költő, az élő, modern, veszélyes, szeretetre méltó és érzékeny költő. Ki-nézett az ablakon. Marx kocsija még nem volt ott. Nem akart hazajönni. Nem akart hazajönni ehhez a… ehhez a kurvához.

Margie megfordult, és beszélni kezdett hozzá. –Marx, neked egy asz-szony kéne. – Bement a konyhába, föltett két tojást főni, tett egy kis scotch-ot a kávéjába, és közben egy dalt dúdolgatott. Ez a nap is pont olyan volt, mint a többi, csak jobb. Valahogy jobban érezte magát. Olva-sott még néhányat Marx verseiből, sőt utána még egy sajátot is megfogal-mazott:

a legistenibb baleset hozott minket össze még akkor is, ha agyagból vagy én meg húsból mégis megérintettük egymást valahogy megérintettük egymást.

Délután 4-kor csöngettek. Margie ajtót nyitott. Marx Renoffski volt az. Részeg volt.

– Bébi – mondta. – Tudjuk, hogy nálad van a fej. Mit akarsz vele kez-deni?

Margie nem jutott szóhoz. Marx befurakodott. – Rendben, hol van az a szar? Karen kéri vissza. A fej a zeneszobában volt. Marx körbejárt. – Jó kis lakás. Ugye egye-

dül élsz itt? – Igen. – Mi a baj, félsz a férfiaktól? – Nem. – Figyelj, ha Karen legközelebb kidob, akkor szerintem idejövök, jó? Margie nem válaszolt. – Hallgatás, beleegyezés. Akkor, jó. Viszont azt a fejet át kell vinnem.

Amúgy szoktam hallani, hogy esténként Chopint játszol. Te egy előkelő nő vagy. Én bírom az előkelő nőket. Fogadok, hogy brandyt iszol.

– Igen. – Tölts nekem egy brandyt. Három centet egy fél pohár vízbe.

97

Margie kiment a konyhába. Mire visszajött az itallal, Marx már a zene-szobában volt. Megtalálta a fejet. Margie odaadta neki az italt.

– Kösz. Igazi nő vagy, egy igazi előkelő nő. Írsz is esetleg? Vagy fes-tesz? Zenét szerzel? Csinálsz mást is azonkívül, hogy Chopint játszol?

– Nem. – Értem – mondta Marx, miközben szájához emelte a poharat, és lelök-

te az itala felét. – De egyvalamiben biztos vagyok. – Miben? – Hogy dugni szoktál. És nagyon jó kúrás lehetsz. – Nem tudom. – Én viszont igen. És nem szabad elpocsékolnod a tehetséged. Meg ne

tudjam, hogy elpocsékolod a tehetséged. Marx Renoffski befejezte italát, és letette a zongora tetejére, pont a fej

mellé. Aztán odalépett Margie-hoz, és megragadta őt. Marxnak hányás-, olcsó bor- és szalonnaszaga volt. Tűhegyes szakállszőrök fúródtak Margie arcába, miközben Marx megcsókolta. Aztán abbahagyta, és apró szemei-vel csak nézte őt.

– Nem akarod, hogy elszaladjon melletted az élet, ugye, bébi? – Margie érezte, hogy Marx farka keményedni kezd. – Én ki is nyalom a nőimet ám. 50 éves koromig ugyan nem csináltam, de Karen megtanított rá. Most pe-dig én vagyok a legjobb a világon.

– Nem szeretem, ha sürgetnek – válaszolta Margie elgyengülten. – Na ugye, megmondtam! Én pont ezt szeretem. A spirituszt! Chaplin

akkor esett szerelembe Goddard-ral, amikor látta, hogy beleharap egy al-mába! Fogadok, hogy rohadt jól harapsz bele egy almába! Fogadok, hogy más dolgokat is tudsz csinálni a száddal, ugye, ugye?!

Aztán újra megcsókolta Margie-t. Aztán azt kérdezte tőle: – Hol van a hálószoba? – Miért? – Miért? Mert ott fogjuk csinálni! – Mit fogunk ott csinálni? – Természetesen dugni! – Tűnj el a házamból! – Ugye ezt nem gondolod komolyan? – De igen. – Azt akarod mondani, hogy nem akarsz dugni? – Pontosan. – Figyelj, van tízezer nő, aki ágyba szeretne velem bújni! – De én nem tartozom közéjük. – Oké, akkor tölts még egy italt, és már le is léptem.

98

– Na, ez már mindjárt más. Margie kiment a konyhába, töltött három cent brandyt egy fél pohár

vízbe, visszajött, és átnyújtotta az italt Marxnak. – Figyelj, és azt tudod, hogy én ki vagyok? – Igen. – Marx Renoffski vagyok, a költő. – Mondom, hogy tudom, ki vagy. – Ja – mondta Marx, és kiitta a poharát. – Mennem kell, mert Karen

nem nagyon bízik bennem. – Mondd meg Karennek, hogy szerintem nagyon jó szobrász. – Jó, megmondom. Marx fölkapta a fejet, és elindult az ajtóhoz. Margie követte. Marx

megállt az ajtónál. – Figyelj, te soha nem szoktad megkívánni a szexet? – Dehogynem. – És mit csinálsz? – Maszturbálok. Marx kihúzta magát. – Asszonyom, ez a természet elleni bűntény, de

főként: bűntény ellenem – mondta, és azzal becsukta maga mögött az ajtót. Margie figyelte, ahogy Marx óvatosan lesétál a lépcsőn a fejjel. Aztán be-fordult, és elindult föl az ösvényen Karen Reeves házához. Margie bement a zeneszobába. Leült a zongorája mellé. Pont időben: a nap lemenőben volt. Elkezdett Chopint játszani. És jobban játszotta, mint vala-ha.

99

REGGELI MEREVEDÉS

Barney reggel hatkor ébredt, és azonnal elkezdte Shirley seggébe döf-ködni farkát. Shirley úgy tett, mintha aludna. Barney egyre hevesebben döfködött. Shirley fölkelt, és kiment a fürdőszobába vizelni. Mire vissza-jött Barney már lerúgta a paplant, és a farkát felállította a lepedő alatt.

– Nézd, bébi! – mondta. – Mount Everest! – Elkezdjem csinálni a reggelit? – Picsába a reggelivel! Gyere vissza ide hozzám! Shirley visszamászott az ágyba, Barney elkapta a fejét, és megcsókolta.

Lehelete szörnyű volt, a szakálla még szörnyűbb. Megfogta Shirley kezét, és ráhelyezte a farkára.

– Gondolj a sok nőre, aki örömmel kapná meg ezt itt! – Barney, most nincs hozzá hangulatom. – Ezzel meg mit akarsz mondani, hogy nincs hozzá hangulatod? – Csak annyit, hogy nem érzem magam szexinek. – De majd annak fogod, bébi, majd annak fogod! Nyáron pizsama nél-

kül aludtak. Barney rámászott Shirleyre. – Nyisd szét a lábad, az istenit már! Beteg vagy? – Barney, ne, kérlek… – Kérlek, mi? Akarom a segged, és meg is fogom kapni! Tovább tolakodott farkával egészen addig, míg végül bele nem hatolt

Shirleybe. – Szétszakítalak, te utolsó kurva! Barney úgy baszott, mint egy gép. Shirley semmit nem érzett iránta.

Azon tűnődött, hogyan mehet egy nő feleségül egy ilyen férfihoz? Hogyan élhet egy nő egy ilyen férfival három éven keresztül? Amikor először ta-lálkoztak, Barney nem tűnt ekkora… fasznak.

– Bírod a bránerem, kislány? Barney teljes súlyával ránehezedett Shirleyre. Izzadt. Nem könyörült. – Mindjárt elélvezek, bébi, mindjárt ELÉLVEZEK! Barney lefordult, és beletörölközött a lepedőbe. Shirley fölkelt, kiment

a fürdőszobába, és letusolt. Aztán bement a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Föltette a tűzre a krumplit, a bacont és a kávét. Feltörte a tojáso-kat, és felverte őket egy edényben. Papucsban és fürdőköntösben volt. A

100

köntösön az állt: „A HÖLGYÉ”. Barney kijött a fürdőszobából, arcán bo-rotvahabbal.

– Hé, bébi, hol vannak a piros csíkos zöld alsógatyáim? Shirley nem válaszolt. – Figyelj, azt kérdeztem, hol vannak az alsógatyáim? – Nem tudom. – Nem tudod? Szétszakadok a melóban, napi tíz, tizenkét órát nyomom,

te meg nem tudod, hogy hol vannak az alsógatyáim? – Nem tudom. – Vigyázz! Leégeted a kávét! Shirley elzárta a tüzet. – Vagy egyáltalán nem csinálsz kávét, mert elfelejted, vagy leégeted!

Vagy nem veszel bacont, vagy leégeted a pirítóst, vagy elpakolod az alsó-gatyáimat, vagy valami faszságot mindig csinálsz. Valami faszságot min-dig csinálsz!

– Barney, nem vagyok jól… – És soha nem vagy jól! A kurva életbe, mikor kezded el végre jól

érezni magad? Szétszakadok a melóban, te meg csak heverészel, egész nap újságokat olvasgatsz, és sajnáltatod magad meg azt a löttyedt seggedet. Szerinted ott kinn könnyű? Van róla fogalmad, hogy az emberek tíz száza-léka munkanélküli? Te fölfogod egyáltalán, hogy nekem mindennap küz-denem kell csak azért, hogy megtartsam az állásom? Nap nap után, mi-közben te itt ücsörögsz a karosszékben, és sajnáltatod magad? És közben borozgatsz és cigizgetsz és cseverészel a barátaiddal? Fiú barátokkal, lány barátokkal, meg a faszom tudja, milyen barátokkal. Szerinted nekem olyan kurva könnyű?

– Barney, tudom, hogy nem könnyű. – Már a seggedet sem akarod odatolni nekem. Shirley a serpenyőbe ön-

tötte a fölvert tojásokat. – Menj borotválkozni, drágám, mindjárt kész a reggeli. – De most tényleg, miért nem akarod nekem odatolni a seggedet?

Aranyból van, vagy mi? Shirley fellazította a tojásokat egy villával. Aztán felkapta a villát. – Azért, mert már nem tudlak elviselni, Barney. Utállak. – Utálsz? Ezt hogy érted? – Úgy, hogy utálom, ahogy mész, ahogy kilóg a szőr az orrodból, nem

szeretem a hangod, nem szeretem a szemed, nem szeretem a gondolataid, és utálom, ahogy beszélsz. Egyszerűen nem bírlak.

– Na és te? Te mit tudsz nyújtani? Nézz már magadra! Még egy har-madosztályú bordélyban sem kapnál állást!

– Van állásom.

101

Barney erre megütötte Shirleyt, tenyérrel pofon vágta. Shirley kiejtette a kezéből a villát, elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett a mosogatónak. Aztán felvette a villát, lemosta, és megfordította a tojásokat.

– Nem kérek reggelit – mondta Barney. Shirley elzárta a gázt, visszament a hálószobába, és ledőlt az ágyra.

Hallotta, ahogy Barney készülődik a fürdőszobában. Még azt is utálta, ahogy Barney borotválkozás közben fröcskölte a vizet a mosdóban. És há-nyinger fogta el, amikor meghallotta az elemes fogkefe hangját, és elkép-zelte, ahogy a sörték tisztogatják Barney fogait és ínyét. Aztán meghallotta a hajspray jellegzetes hangját. Aztán csend lett. Aztán Barney lehúzta a vécét.

Barney kijött. Shirley hallotta, ahogy inget választ magának a szek-rényből. Hallotta a kulcsai és az aprópénze csörrenését, miközben húzta föl a nadrágját. Aztán érezte az ágy süppedését, amint Barney a szélére ül-ve veszi fel a zokniját és a cipőjét. Aztán megemelkedett az ágy – Barney fölállt. Shirley hason feküdt, csukott szemmel, és arcát a párnába fúrta. Érezte, hogy Barney nézi őt.

– Ide hallgass – mondta Barney. – Csak azt az egyet akarom mondani neked, hogy ha egy másik férfi van a dologban, megöllek. Értetted?

Shirley nem válaszolt. Aztán Barney ujjait érezte nyakszirtjén. Barney fölrántotta Shirley fejét, majd visszalökte a párnába.

– Válaszolj! Értetted? Értetted? Megértetted? – Igen – mondta Shirley. – Megértettem. Barney elengedte Shirleyt. Kiment a hálószobából az előszobába.

Shirley hallotta, ahogy az ajtó bezáródik, aztán hallotta, amint Barney le-sétál a lépcsőn. A kocsi a garázslejárón állt; Shirley hallotta, ahogy bein-dul. Aztán hallotta a motor hangját, amint távolodik. Aztán csend lett.

102

ODA-VISSZA

Az a probléma egy reggel 11-es érkezéssel és egy este 8-as felolvasó-esttel, hogy leredukálja az embert valamivé, amit felkísérnek a színpadra, hogy aztán jól megbámulhassák, belerúghassanak, és a földbe döngölhes-senek. De ezért is mennek el egy felolvasóestre: szórakozni, nem megvilá-gosodni.

Kragmatz professzor jött ki értem a reptérre; az autójában találkoztam a két kutyájával, aztán Howard házában találkoztam Pulholtz-cal (aki már évek óta olvasta a munkáimat) és két diákkal, akikből az egyik fekete öves karatés volt, a másiknak meg el volt törve a lába. (Howard volt a profesz-szor, aki meghívott a felolvasóestre).

Ott ültem gyűrötten, de egyenes gerinccel, ittam a sörömet, aztán Ho-wardon kívül majdnem mindenkinek el kellett mennie, mert órája volt. Az ajtók bevágódtak, a kutyák ugattak, majd kivonultak, a sötét felhők gyüle-keztek, mi meg, azaz Howard, a felesége, én és az egyik fiú csak ültünk ott. Jacqueline, Howie felesége sakkozott a fiúval.

– Megjött a szállítmány – mondta Howard, és felém nyújtott egy ma-roknyi pirulát. – Kösz, nem – válaszoltam. – Tudod, a gyomrom. Eléggé kivan mostanában.

Nyolckor mentem fel a színpadra. Sutyorgás hallatszott a közönségből: „Nézzétek, be van baszva.” Szokás szerint egy vodka-narancs volt a ke-zemben. Egy jó nagyot belekortyoltam, csak hogy még jobban felhábo-rodhassanak. Egy órát olvastam.

A taps korrekt volt. Egy fiatal srác odajött, és remegve azt mondta: – Mr. Chinaski, muszáj elmondjam, hogy maga egy gyönyörű ember! – Jól van, kölyök – mondtam, miközben megráztam a kezét. – A lényeg, hogy vedd a könyveimet.

Néhány embernél volt egy-egy példány valamelyik könyvemből, azok-ba belerajzoltam. Aztán vége is lett. Húzós nap volt.

A felolvasóest utáni parti olyan volt, mint mindig. Professzorok, diá-kok, szürkeség és unalom. Professzor Kragmatz beszorított az ebédlőbe, kérdéseivel bombázott, a groupie-k meg közben ott rajzottak körülöttem. Nem – válaszolgattam –, nem. Na, jó, hát néha T. S. Eliot jó is tud lenni. Nem voltunk túl elnézők Eliottal. És Pound, hát igen, róla megállapítottuk,

103

hogy nem is olyan, amilyennek régen hittük. És nem, nem nagyon tudnék említeni egyetlenegy kiemelkedő kortárs amerikai költőt sem. A konkrét költészet? Hát, arról meg annyit, hogy annyira konkrét, mint bármi más. Mi, hogy Céline? Aszott tökű, vén fasz. Egyetlen jó könyvet hozott össze. A legelsőt. Hogyan? Ja, persze, az is valami. Bár gondolom, te még egyet sem írtál, vagy de? Hogy miért baszogatom Creeleyt? Már nem baszoga-tom. Creeley legalább letett valamit az asztalra, ami például a kritikusairól nem mondható el. Igen, iszom. Ki nem? Hogy a francba lehetne különben túlélni ezt az egészet? Nők? Igen, igen. A nők. Igen, hát persze. Hát még-sem írhatok tűzcsapokról meg kiürült tintásüvegekről. Igen-igen, tudom, a költészet meg az esőcseppek meg a vörös talicska. Jól van, Mr. Kragmatz, most már tényleg nem sajátíthat ki magának tovább. Beszélgetek most már másokkal is…

Ott töltöttem az éjszakát. Egy emeletes ágyban a karate kid alatt. Reg-gel hat lehetett, amikor felébresztettem azzal, hogy az aranyeremet vakar-gatom. Enyhe bűz szállt fel, és a kutya, amelyik mellettem aludt, moco-rogni kezdett. A hátamra fordultam, és elaludtam.

Mire újra felébredtem, Howie kivételével már mindenki lelépett. Fel-keltem, lefürödtem, felöltöztem. Kisétáltam, hogy megkeressem őt. Elég szarul volt.

– Te mitől vagy ennyire jól? – kérdezte hitetlenkedve. – Úgy nézel ki, mint egy húszéves!

– Hát, nem nyomtam se speedet, se bogyókat, és töményét is alig – vá-laszoltam. – Csak sör meg kis füvet szívtam. Ezúttal megúsztam.

Javasoltam, hogy együnk lágytojást. Howard felrakta őket. Elkezdett besötétedni az ég. Mintha csak éjszaka lett volna. Jacqueline telefonált, hogy északról tornádó jön. Jött a jégeső. Megettük a lágytojást.

Aztán megérkezett az aznap esti felolvasóestre az új költő a barátnőjé-vel és Kragmatz-cal. Howard kifutott a kertbe, és kihányta a tojást. Blanding Edwards, a költő beszélni kezdett. Ártalmatlan volt. Ginsbergről, Corso-ról meg Kerouacról beszélt. Aztán Blanding Edwards és Betty, a barátnője (aki ugyanúgy költő volt) hirtelen elkezdtek egymás közt franci-ául hadarni.

Még jobban besötétedett. Villámlott, ömlött a jég, és a fújt a szél. A szél szörnyű volt. Kihozták a sört. Kragmatz figyelmeztette Edwardsot, hogy csak módjával, mert este még fellépése van. Howard felpattant a bi-ciklijére, és eltekert a viharba, hogy elsőéves egyetemistáknak angol órát tartson. Jacqueline közben megérkezett.

– Hol van Howie? – kérdezte. – Elhúzott két keréken, egyenesen bele a tornádóba – válaszoltam.

104

– Minden oké volt vele? – Olyan formában volt, mint egy 17 éves fiú. Bedobott pár aszpirint. A délután hátralevő részében csak ücsörögtem, és igyekeztem elkerül-

ni, hogy irodalmi témákba bonyolódjak velük. Aztán kivittek a reptérre. Kezembe nyomták az 500 dolláros tiszteletdíjat, és a verseimmel teli map-pámat. Mondtam nekik, hogy maradjanak nyugodtan az autóban, nem kell velem bejönniük, meg hogy mindenkinek küldök majd képeslapot.

Besétáltam a váróba. „Nézd azt a fazont!” – hallottam, ahogy az egyik fickó szól a másikhoz. A helyiek egyformán néztek ki. Ugyanaz a frizura, ugyanaz a csat az ugyanolyan magasított sarkú férficipőkön, vékony kabát, egysoros rézgombos olcsó zakó, csíkos ing és nyakkendő az aranytól a zöldig, mindenféle cirkuszi színben. Még az arcuk is egyforma volt: az or-ruk, a fülük, a szájuk, de még az arckifejezésük is. Sekély tavak vékony jégréteggel takarva. Késett a gépünk. Egy kávéautomata mögött álltam. It-tam két feketét, elrágtam pár sós kekszet. Aztán kimentem, és álltam az esőben.

Másfél órás késéssel indultunk. A gép rázott és recsegett. Nem volt New Yorker magazin. Kértem a stewardesstől egy italt. Azt mondta, nincs jég. A pilóta bemondta, hogy lesz egy kis csúszás a landolással. Nem kap-tak leszállási engedélyt. Igazat mondott. Megérkeztünk Chicago fölé, lát-tuk a repteret, de csak köröztünk, kitartóan köröztünk és akkor azt mond-tam magamban: „Hát, nincs mit tenni.” És megrendeltem a harmadik italt. A többiek is kezdtek lassan belejönni a dologba. Főleg amikor mindkét motor egyszerre állt le. De újra beindultak, és valaki felröhögött. Ittunk és ittunk és ittunk. Aztán mikor már kialudtak a fények a fejünkben, végre bemondták, hogy leszállunk.

Már megint az O'Hare-en voltam. A leszállásig viszonylag nyugi volt, de aztán elpattant a húr az agyukban. Az emberek föl-le nyüzsögtek, és közben szokványos kérdéseikre szokványos válaszokat kaptak. Láttam, hogy a csatlakozásomnak nem írták ki az indulási idejét. Este 8.30 volt. Felhívtam Annt. Megígérte, hogy majd hívogatja a Los Angeles-i repteret, hogy megtudja, mikor érkezem. Aztán megkérdezte, hogy ment a felolva-sóest. Azt válaszoltam, hogy nem volt könnyű átejteni egy egész egyetemi költészeti kört, de a felét talán sikerült. – Akkor jó – mondta. – Soha ne bízz a kezeslábast viselő férfiakban – mondtam.

Álltam, és 15 percig csak egy japán nő lábát bámultam. Aztán találtam egy bárt. Volt ott egy fekete férfi talpig vörös bőrszerkóban, szőrmegallér-ral. Egy páran úgy röhögtek rajta, mintha nem is közvetlen mellettük állt volna. Hangosan szívatták. Nagyon jól csinálták. Az ilyesmihez már több

105

évszázados gyakorlat kell. A fekete férfi úgy tett, mintha fel se venné, de a háta azért rendesen be volt feszülve.

Mire visszaértem a kijelző táblához, a reptér harmada már részeg volt. A frizurák már kócosak voltak. Az egyik részeg fazon megpróbált hátrafe-le menni, és mindent elkövetett, hogy hanyatt essen, és betörje a koponyá-ját. Mindenki előhúzott egy cigit, és türelmesen nézte, mikor zúzza már be végre a fejét. Azon tűnődtem, vajon melyikünk fogja megkaparintani a tárcáját. Még láttam, ahogy végül hanyatt vágódik, majd körbeveszi a tö-meg, és gyakorlatilag meztelenre vetkőzteti. Tőlem sajnos túl messze volt. Visszamentem a bárba. A fekete férfi addigra elment. Balra tőlem két fic-kó vitatkozott valamin. Egyikük odafordult hozzám: – Neked mi a véle-ményed a háborúról?

– Semmi baj a háborúval – válaszoltam. – Na, ne! Mi van? – Miért, amikor beülsz egy taxiba, az is háború. Amikor veszel egy kiló

kenyeret, az háború. Amikor elviszel egy kurvát, az háború. Néha nekem meg taxi is kell, kenyér is és kurva is – egyszerre.

– Hé, fiúk! – kiabált körbe a pali. – Van itt egy fazon, akinek bejön a háború.

A bár másik végéből egy újabb férfi lépett oda. – Mi, te szereted a há-borút? – Pont úgy nézett ki, mint az összes többi.

– Nincs semmi baj a háborúval. A társadalom velejárója. – És mióta van pénzed benne? – Nincs. – Honnan jössz? – Los Angeles. – Ha tudni akarod, nekem a legjobb cimborám veszett oda az akname-

zőn. Csak egy BUMM, és kész! – Te szentséges Isten! Akár te is lehettél volna. – Ne szórakozz velem. – Jól van, na, már ittam egy keveset. Tüzed, van? Láthatóan undorodva

adott tüzet. Aztán visszament a helyére, a bár végébe. 11.15-kor indultunk el 7.15 helyett. Felszálltunk. Végre magam mögött

hagyhattam ezt az egész irodalmi felhajtást. Pénteken elmegyek Santa Anitába, a lovira, nyerek egy százast, aztán folytatom regényemet. Vasár-nap a New York-i Filharmonikusok Ives-t játszanak. Van még esély. Ren-deltem még egy italt.

Lekapcsolták a lámpákat. Senki sem tudott aludni, de úgy tettek, mint-ha. Én még csak meg sem próbáltam. Az ablak mellett ültem, és bámultam

106

a szárnyat meg fényeket. Fentről minden szépen megszerkesztettnek tűnt. Hangyabolyok.

Leereszkedtünk a Los Angeles-i reptérre. Ann, szeretlek. Remélem, be-indul az autó. Remélem, nincs eldugulva a lefolyó. Örülök, hogy nem dug-tam meg egy rajongót sem. Örülök, hogy nem vagyok jó abban, hogy ide-gen nőket lefektessek. Örülök, hogy egy idióta vagyok. Örülök, hogy nem tudok semmit. Örülök, hogy nem gyilkoltak meg. És amikor ránézek a ke-zemre, és látom, hogy még mindig a csuklómon van, arra gondolok: mi-lyen szerencsés vagyok.

Amikor szálltam le a gépről, egyik kezemben a verseimet tartalmazó mappa, a másikban apám régi kabátja volt. Ann kijött értem. Megláttam az arcát, és arra gondoltam, a mindenit, szeretem őt. Most mi lesz? Csak any-nyit tehettem, hogy közönyt színleltem, és úgy mentem mellette a parko-lóba. Soha nem szabad kimutatnia az embernek, hogy bármit is érez, kü-lönben kicsinálják. Odahajoltam hozzá, és megcsíptem az arcát. – Nagyon rendes tőled, hogy kijöttél – mondtam neki. – Szóra sem érdemes – vála-szolta.

Kijöttünk a reptérről. Letudtam a mocskos kis magánszámom. A költé-szet kiárusítását. De legalább magamat nem árusítottam ki. Egy kurva kel-lett nekik; megkapták. – Hiányzott a kis segged, bébi – mondtam Ann-nek. – Éhes vagyok – válaszolta. Egy mexikói étterembe mentünk az Alvarado és a Sunset sarkán sarkán. Zöld csilis burritót ettünk. Végre vége volt. És ott volt a nőm, akit szeret-tem. Ilyen csoda mellett az ember nem sétál csak úgy el. Hazafelé az autó-ban meg-megnéztem a kezét és a haját. Titokban, amikor tudtam, hogy nem látja.

– Hogy ment a felolvasás? – kérdezte. – Jól – válaszoltam. Észak fele hajtottunk az Alvaradón, aztán a Glendale Boulevardon.

Minden jó volt. Az viszont rohadt egy érzés volt, hogy tudtam: ez nem lesz mindig így. Egyszer vége lesz mindennek: a szerelemnek, a verseknek és a kardvirágoknak is. És úgy végezzük, mint egy tízcentes taco, minden-féle romlott maradékkal töltve.

Ann beállt a garázs elé. Kiszálltunk, felmentünk a lépcsőn, kinyitottuk az ajtót, és a kutya örömében azt se tudta, melyikünkre ugorjon előbb. A hold fent volt, a házban mosott pamut és rózsa illata terjengett, a kutya pe-dig rám ugrott. Megrángattam a fülét, belebokszoltam a hasába, nagyra nyitotta a szemét és elvigyorodott.

107

SZERETLEK, ALRERT

Louie a Vörös Páva nevű bárban ült másnaposan. Amikor a csapos ki-hozta az italát, így szólt Louie-hoz: Csak egyetlen egy embert ismerek eb-ben a városban, aki annyira bolond, mint te. – Igen? – mondta Louie. – Kedves vagy. Kurva kedves. Ráadásul épp itt is van a nő – folytatta a csa-pos. – Egen? – kérdezett vissza Louie.

– Ott, a pult végében, az a jó testű csaj, a kék ruhában – mutatta a csa-pos. – De senki nem meri megközelíteni, mert a lány teljesen bolond. – Egen?

Louie magához vette az italát, odament a nőhöz, leült a mellette lévő bárszékre, és köszönt. A nő visszaköszönt neki, aztán egy darabig szótla-nul üldögéltek egymás mellett.

Myra (így hívták) egyszer csak benyúlt a bárpult mögé, kihúzott egy üveg kevertet, a feje fölé emelte, és úgy tett, mint, aki mindjárt nekihajítja a bárpult mögött lévő tükörnek. Louie elkapta a nő karját: – No-no! Neeem, drága, nem. – Ezek után a csapos kitessékelte Myrát. Louie vele tartott.

Beugrott egy italboltba, vettek három üveg olcsó whiskeyt, és felugrot-tak a Delsey Arms apartmanok felé tartó buszra, mert Louie ott lakott. Myra levette az egyik cipőjét (tűsarkú volt), és megtámadta vele a buszso-főrt. Louie az egyik kezével Myrát próbálta visszafogni, a másikkal pedig a három üveget szorongatta. Leszálltak a buszról, és átmentek az úton a bejárathoz.

Beléptek a liftbe, és Myra elkezdte nyomogatni a gombokat. A lift fel-ment, lement, felment, megállt. Közben meg azt kérdezgette: – Hol laksz már?! – És Louie mindig válaszolt neki: – Negyedik emelet négyes ajtó.

Myra kitartóan nyomkodta a gombokat, míg a lift fel-le járt. – Figyi – szólalt meg végül –, most már vagy ezer éve itt vagyunk. Bocs, de lassan összehugyozom magam. – Jól van – válaszolt Louie. – Kössünk üzletet. Te hagyod, hogy kezeljem a liftet, én meg hagyom, hogy pisálj.

– Oké, nyertél – válaszolta Myra, lehúzta a bugyiját, leguggolt és oda-vizelt. Louie nézte, ahogy a sárga csík lassan csorog a padlón, és közben megnyomta a négyes gombot. Megérkeztek. Myra addigra felállt, felhúzta a bugyiját, és indulásra kész volt.

108

Bementek Louie lakásába, és elkezdték bontogatni az üvegeket. Myra ebben volt a legjobb. Úgy három-négy méterre ültek egymással szemben. Louie egy széken ült az ablaknál, Myra pedig a kanapén. Mindkettőjüknél volt egy-egy üveg. Kezdődhetett a program.

Eltelt 15-20 perc, és Myra észrevette a kanapé lábánál fekvő üres üve-geket. Felszedett párat, egyik szemét becsukva megcélozta Louie fejét, és szépen egyesével hajigálni kezdte őket. Néhány elhúzott Louie feje mel-lett, és kirepült az ablakon. Pár a falnak csapódott, és szétrobbant. Néhány pedig – érthetetlen módon – visszapattant a falról anélkül, hogy darabokra tört volna. Ezeket Myra összeszedte, majd kezdte elölről az egészet. Aztán elfogytak az üvegek.

Louie felállt, és kimászott a tetőre az ablakon át. Körbejárt, és össze-gyűjtötte az üvegeket. Mikor tele lett a keze, visszamászott, odament Myrához, és lefektette az üvegeket a lány lábához. Aztán visszaült a helyé-re, és szájához emelte a whiskeys üvegét. Aztán ivott még. Meg még. Többre nem emlékezett… Reggel Myra ébredt elsőnek. Kikelt az ágyból, felrakott egy kávét, és ho-zott Louie-nak egy konyakos kávét citromhéjjal. – Tudod, mit? – szólt Louie-hoz. – Szeretném, ha megismerkednél egy barátommal. Alberttel. Nagyon különleges ember.

Louie megitta a likőrös kávét, utána szeretkeztek. Jó volt. Louie érzett egy hatalmas duzzanatot a bal szeme fölött. Felkelt, felöltözött. – Oké – mondta a lánynak –, indulhatunk.

Lifttel mentek le. Elsétáltak az Alvarado Streetig, majd felszálltak az észak felé tartó buszra. Öt percig némán ültek egymás mellett, aztán Myra felnyúlt, és meghúzta a leszállásjelző zsinórt. Leszálltak, mentek egy fél-utcányit, és bementek egy öreg barna társasházba. Felgyalogoltak egy emeletet a lépcsőházban, és Myra megállt a 203-as ajtó előtt. Kopogott. Lépések hallatszottak, és kinyílt az ajtó. – Szia Albert – mondta Myra. – Szia Myra – mondta Albert. – Albert, szeretnélek bemutatni Louie-nak. Louie, ő Albert. – Kezet fogtak.

Albertnek négy keze volt. És a négy kéz mellé négy karja. A felső két karja ingujjban volt, a másik kettő pedig az ujjak alá vágott lukakból lógott ki.

– Gyertek be – mondta Albert. Egyik kezében egy whiskey-szódát tar-tott. Egy másik kezében meg egy cigarettát. A harmadikban egy újságot, a negyedikben – amivel Louie-val kezet rázott –, abban nem volt semmi. Myra kiment a konyhába, és kiöntött egy felest Louie-nak az üvegből,

109

amit a ridiküljében hozott. Majd leült, és ő is inni kezdett, csak ő az üveg-ből.

– Min gondolkozol? – kérdezte Myra. – Néha az ember leér a poklok poklára, feladja, de mégsem hal meg –

válaszolta Louie. – Albert megerőszakolta a kövér nőt – mondta Myra. – Látnod kellett

volna, hogy nézett ki, ahogy a sok karjával befogta a nőt. Szép látvány volt, Albert.

Albert felnyögött. Nyomottnak tűnt. Myra folytatta. – Albert addig piált, amíg ki nem dobták a cirkuszból is. Piált, erősza-

kolt és kibasztak a cirkuszból. Most segélyen él. – Nemtom, valahogy sose tudtam beilleszkedni – mondta Albert. –

Nem igazán bírom az embereket. Nincs is kedvem se beilleszkedni, se hű-ségesnek lenni, és céljaim sincsenek.

Albert odament a telefonhoz. Az egyik kezében a telefont tartotta, a másikban a turfot, a harmadikban egy cigit, a negyedikben meg egy italt.

– Jack? Itt Albert. Figyelj, a Ropogós Kancára tegyél nekem kettőt be-futóra az elsőben. Lángoló Úrra a negyedikben, Kalapácsfejűre az ötödik-ben ötöt, a kilencedikben meg szintén ötöt Óriás Mázlira, helyre és befutó-ra.

Albert letette a kagylót és így szólt: – Az egyik oldalról a testem finto-rog, a másikról meg a lelkem, mikor rám néz…

– Hogy megy mostanában a lovi, Albert? – kérdezte Myra. – Már nyertem vagy negyven dolcsit.. Új technikám van, az egyik éjjel

ötlöttem ki, amikor forgolódtam az ágyban. Egyszerre csak megvilágosod-tam. Bár kicsit vissza kell fognom magam, mert ha ennél is jobb vagyok, már nem tehetek. Persze ki is mehetnék, hogy személyesen fogadjak, de nem is tudom…

– De miért, mi a gond, Albert? – Az Isten szerelmére, Myra, hogy érted azt, hogy „mi a gond”?! – Most miért, Albert, nem értem. – KÖNYÖRGÖM, MIT NEM ÉRTESZ? AZ EMBEREK BÁMUL-

NAK. NEM ÉRTEM, HOGY EZEN MIT NEM LEHET ÉRTENI! – Ne haragudj, Albert. – Ne szánakozz. Semmi szükségem rá. – Oké, értem. Semmi szánakozás. – Még a szart is ki kéne verjem belőled, akkora egy buta picsa vagy. – Feltételezem, hogy jól helyben tudnál hagyni. Annyi sok kézzel. – Figyelj, ne húzzá’ fel – mondta Albert.

110

Albert megitta az italát, majd kevert magának egy másikat, aztán leült. Louie ez idő alatt némán ült. Úgy érezte, valamit mégiscsak mondania ké-ne.

– Albert, neked bokszolnod kéne. Ennyi kézzel, barátom… te lennél a ringek réme.

– Ne humorizálj itt nekem, te köcsög. Myra újra töltött Louie-nak, aztán egy darabig csak ültek, és néztek

maguk elé. Aztán Albert felnézett, és Myrához fordult. – Te dugsz ezzel a faszival? – Nem, Albert, nem. Téged szeretlek. Tudod, nem? – Mittudomén. – Igenis tudod, hogy szeretlek. Myra odament Alberthez, beleült az

ölébe, és azt mondta: – Túl érzékeny vagy. Nem szánalmat érzek irántad. Szeretlek. – És megcsókolta.

– Én is szeretlek, bébi – válaszolta Albert. – Jobban, mint bárki mást? – Jobban, mint az összes nőt összesen. Újra megcsókolták egymást. Szörnyen hosszan. Legalábbis Louie-nak

iszonyatosan hosszúnak tűnt. Ott ült az italával a kezében, és nézte őket. Aztán megtapogatta a szeme fölött a duzzanatot, majd hirtelen összerán-dult a bele, és kiment a klotyóra, hogy szarjon egy nagyot. Amikor vissza-tért, Albert és Myra a szoba közepén állt, és csókolózott. Louie leült, ma-gához vette Myra üvegét, és figyelt. Nézte, ahogy a felső karok ölelik Myrát, az alsók felhúzzák a szoknyát a lány derekáig, majd a bugyijában dolgozni kezdenek. Amikor a bugyi a földre esett, Louie belehúzott az üvegbe, visszatette a földre, felkelt és kisétált az ajtón.

A Vörös Pávában Louie odament a kedvenc bárszékéhez, és leült. A csapos odajött.

– Na? Hogy ment a dolog, Louie? – Milyen dolog? – A csajjal. – A csajjal? – Haver, együtt mentetek el. Meghúztad? – Nem igazán. – Miért, mi történt? – Hogy mi történt? – Igen. Mi történt? – Billy, adj inkább egy whiskey sourt. Billy elment, és megcsinálta az italt. Visszajött Louie-hoz a pohárral.

Egyikük sem beszélt. Billy visszament a bárpult távolabbi sarkára. Louie

111

megemelte az italát, és megitta a felét. Cigarettára gyújtott, amit egyik ké-zében tartott. Az italát a másikban. Az utca felől az ajtón át besütött a nap. Nem volt szmog. Szép napnak ígérkezett. Szebbnek, mint a tegnapi.

112

FEHÉRKUTYA-PÓZ

Henry fogta a párnát, begyűrte a háta mögé, és várt. Louise pirítóssal, narancslekvárral és kávéval jött be a hálóba. A pirítós meg volt vajazva.

– Biztos, hogy nem kérsz lágytojást? – kérdezte Louise. – Nem, köszi. Elég lesz ez. – Pedig ehetnél egy kis tojást. – Na jó. A nő kiment a hálóból. Henry már fent volt egyszer, kiment vécézni, és

észrevette, hogy a ruhái fel vannak akasztva. Ilyet Lita soha nem csinált volna meg neki. Ráadásul Louise nagyon jó baszás volt. Gyereke se volt. Henrynek jólesett, hogy Louise olyan gyengéd és figyelmes volt. Lita ke-mény volt, és folyton csak támadott. Amikor Louise visszatért a tojásokkal Henry azt kérdezte: – Szóval? Mi volt az ok?

– Mire? – Még a tojásokat is meghámozod. Miért vált el tőled a férjed? – Jaj, várj egy kicsit, forr a kávé – mondta Louise és kirohant a szobá-

ból. Louise-zal lehetett komolyzenét hallgatni. Tudott zongorázni. Még

könyvei is voltak: Alvarez: A kegyetlen Isten; Picasso élete; E. B. White, e. e. cummings; T. S. Eliot; Pound; Ibsen és a többi. Még Henry könyvei közül is megvolt neki kilenc. Talán ez volt a legjobb az egészben.

Louise visszajött, bemászott az ágyba, és ölébe vette a tányérját. Visz-szakérdezett: – És tőled miért vált el a feleséged?

– Melyik? Mert öt volt. – Az utolsó. Lita. – Hát, tudod… – Lita olyan volt, hogy ha nem volt folyamatosan pör-

gésben, úgy érezte, hogy nem is történik egyáltalán semmi. Imádta a buli-kat, imádott táncolni. Az egész élete e körül forgott. Ő csak úgy hívta, hogy imád „extázisban” lenni. És ez a férfiakat jelentette. Azt mondta, hogy visszafogom őt ebben az „extázis” megélésében. Azt mondta, félté-keny vagyok.

– És valóban visszafogtad? – Lehet, pedig próbáltam nem visszafogni. Az utolsó partin kimentem a

kertbe, és csak hagytam, hogy csináljon, amit akar. Az egész ház tömve

113

volt férfiakkal, és kintről lehetett hallani, hogy kurjongat: „Jihhá, jihhá”. Lehet, hogy csak azért volt az egész, mert vérbeli vidéki lány volt.

– Miért nem táncoltál inkább te is? – Néha táncoltam. De legtöbbször annyira üvöltetik az emberek a ze-

nét, hogy még gondolkodni is képtelenség. Ezért is mentem ki akkor éjjel a kertbe. Amikor bementem a házba sörért, ott találtam egy pasival a lép-csők alatt. Csókolóztak. Újra kimentem, hogy megvárjam, míg abbahagy-ják. Aztán később megint bementem sörért. Sötét volt, de tudtam, hogy egy haverom volt. Később meg is kérdeztem tőle, hogy mégis mit csinált ott a lépcső alatt.

– Szeretett vajon? – Azt állította, hogy igen. – Tudod, csókolózni meg táncolgatni valakivel azért nem a világ vége. – Talán igazad van. De látnod kellett volna! Úgy táncolt, mint aki áldo-

zatként ajánlja fel a testét. Szexuális erőszakra. Nagyon hatásos volt. A férfiak imádták a műsort. 33 éves volt és kétgyerekes családanya.

– Nem látta, hogy te magadnak való ember vagy. A férfiaknak más a természete.

– Sosem foglalkozott azzal, hogy én milyen vagyok. Hacsak nem pör-gött vagy épp nem arra melegített, úgy érezte, nem történik semmi. Unat-kozott, mindig unatkozott és panaszkodott, hogy: „Untat, ha veled reggeli-zem. Untat, ha nézlek, miközben írsz. Ennél több izgalomra van szüksé-gem.”

– Azért nekem úgy tűnik, ez nem teljesen az ő hibája. – Lehet. Azonban rájöttem, hogy csak az unalmas emberek képesek ar-

ra, hogy unatkozzanak. Folyamatosan spirázniuk kell magukat, hogy érez-zék, hogy élnek.

– Mint például te meg az ivászat? – Igen, például. Én sem tudok józanul az élet szemébe nézni. – Ez volt köztetek az egyetlen probléma? – Nem. Nimfomán volt, de nem tudta. Állította, hogy kielégítem, de a

lelki nimfománságát kétlem, hogy sikerült volna kielégítenem, ő volt a második nimfomán, akivel együtt éltem. Ettől eltekintve sok jó tulajdon-sága volt. De az állandó kielégítetlensége már nagyon zavaró volt. Nem-csak nekem, másnak is. Néha egy-egy haverom félrehúzott, hogy meg-kérdje: „Te, ennek meg mi baja?” „Semmi – mondtam mindig –, csak az, hogy sokat élt vidéken.

– És amúgy tényleg? – Igen. De volt egy ennél még kellemetlenebb szokása. – Kérsz még pirítóst?

114

– Nem, koszi. – Mi volt az? – Ahogy viselkedett. Ha volt például egy másik férfi a szobában, akkor

megpróbált annyira közel ülni hozzá, amennyire csak lehetett. Ha az ürge épp lehajolt, hogy elnyomja cigijét egy hamutálban a földön, ő is lehajolt. Ha a fazon elfordította a fejét, hogy szemügyre vegyen valamit, ő is ugyanezt tette.

– Nem lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt? – Én is ezt gondoltam egy ideig. De ahhoz túl gyakran esett meg. Volt

olyan, hogy egy férfi felállt, és átment a szobán, mire ő is gyorsan felállt és ment mellette. Visszafelé ugyanígy. Egyfolytában ezt csinálta. És, mondtam, nagyon kellemetlen volt, de nemcsak nekem, a barátainknak is. Ezzel együtt állítom, hogy nem volt tisztában azzal, hogy mit művel. Sze-rintem tudat alatt csinálta az egészet.

– Lánykoromban a szomszédunkban élt egy asszony a tizenöt éves lá-nyával. A lány egyszerűen kontrollálhatatlan volt. Az anyja elküldte, mondjuk egy kiló kenyérért, ő meg nyolc óra múlva ért haza a boltból, mert közben megkefélt legalább hat férfit.

– Talán jobb lett volna, ha az anyja inkább otthon süt maguknak kenye-ret.

– Bizony. A csaj egyszerűen nem bírt magával. Az egész teste belere-megett a gyönyörbe, amikor meglátott egy férfit. Az asszony végül elköt-tette a lány petevezetékét.

– Az legális? – Persze, bár rengeteg hivatalos engedély kell hozzá. De egyszerűen

nem volt más kiút. Különben a lány egész életében állandóan terhes lett volna. Egyébként van valami konkrét bajod a táncolással?

– Az emberek szórakozásból táncolnak, a tánc öröméért. De Lita nem tudta, hol a határ, és visszataszító dolgokat művelt.

Az egyik kedvence a „fehérkutya-póz” volt. A pasi mögé állt, hátulról felugrott rá, összekulcsolta elöl a lábát, és eljátszotta azt, ahogy egy kan kutya megbasz egy tüzelő szukát. Egy másik kedvence a „bebaszós tánc” volt. Ennek a végén a partnere és ő egymáson hemperegtek a földön.

– És Lita szerint a tánc miatt voltál rá féltékeny? – Igen. Legtöbbször legalábbis a „féltékeny” szót használta. – Én is táncoltam. Még a gimnáziumban. – Köszönöm a reggelit. – Nem tesz semmit. Volt egy partnerem. Mi voltunk a suli legjobbjai.

A srácnak három heregolyója volt, és én azt gondoltam, hogy az azt mutat-ja, mennyire férfias.

115

– Három golyója volt? – Igen, három. Na mindegy, a lényeg, hogy nagyon jók voltunk. Csak

jeleztem neki egy érintéssel a csuklóján, és már dobott is fel a levegőbe, pördültünk és visszaérkeztünk a lábunkra. Egyszer viszont az történt, hogy a szokásos módon jeleztem a csuklóján, fel is ugrottam, megcsináltam a fordulást, de nem talpra érkeztem, hanem seggre ültem, ő a szájához kapta a kezét, rám bámult, és csak annyit mondott, hogy: „Ó, Istenem!” Aztán sarkon fordult és elment. Nem segített fel. Homoszexuális volt. Soha többé nem táncoltunk együtt.

– Miért? Csak nincs előítéleted a három golyós homoszexuálisokkal szemben?

– Nincs, de többet nem táncoltunk együtt. – Lita konkrétan táncfüggő volt. Képes volt beugrani tök ismeretlen

kocsmákba, hogy odamenjen idegen férfiakhoz, hogy táncolnának-e vele. Még szép, hogy igent mondtak. Azt gondolták róla, hogy csak egy könnyű numera. Viszont az a probléma táncos lábú kocsmatöltelékekkel meg úgy általában a kocsmatöltelékekkel, hogy körülbelül olyan széles perspektí-vában látják a világot, mint egy végbélféreg.

– Ezt hogy érted? – Úgy, hogy ők az efféle rituálék áldozatai. – Milyen rituálék? – Az olyan szexuális rituálék áldozatai, amik igazából nem is nekik

szólnak. Henry felállt, és öltözködni kezdett. – Mennem kell, szivi. – Hogyhogy ilyen hirtelen? – Nyugi, csak dolgoznom kell egy kicsit. Végül is író vagyok, vagy mi. – Ma este az egyik csatornán Ibsent játszanak. 8.30. Átjössz? – Miért ne. Hagytam itt egy fél liter whiskeyt. Ne idd meg az egészet. Henry felöltözött, lement a lépcsőn, beült az autójába, és hazament az

írógépéhez. A másodikra, a folyosó végére. Henry akármikor írt, az alatta lakó nő mindig verte a plafont a partvisával. Henry keményen írt az írógé-pén, mert az is kemény volt, amiről írt: A fehérkutya-póz… Louise este fél hatkor telefonált. Ivott. Részeg volt. A nyelve sem forgott. Összevissza beszélt. A nő, aki Thomas Chattertont és D. H. Lawrence-t olvas. A nő, aki elolvasott kilencet Henry könyveiből is.

– Henry? Te vagy az? – Egen. – Fantasztikus dolog történt! – Igen?

116

– Átjött egy fekete srác. Egyszerűen gyönyörű az a fiú. Még nálad is sokkal szebb…

– Mhm. – …még gyönyörűbb, mint mi ketten együttvéve. – Értem. – Annyira felizgatott. Mindjárt kiugrik a szívem, annyira izgatott va-

gyok. – Értem. – Nem zavar, hogy ezt mondom? – Nem. – Szeretnéd tudni, mivel töltöttük a délutánt? – Aha. – A te verseidet olvastuk! – Tényleg? – És tudod, mit mondott? – Nem. – Azt, hogy szerinte a verseid nagyszerűek. – Remek. – Henry, én annyira kész vagyok, annyira bepörögtem, azt se tudom,

mit csináljak magammal. Gyere át! Olyan jó lenne, ha itt lennél! – Louise, dolgozom. – De nincs bajod a feketékkel, ugye? – Nincs. – Ezt a fiút ismerem már vagy tíz éve. Dolgozott nekem. Még amikor

gazdag voltam. – Úgy érted, amikor még a gazdag férjeddel voltál. – És később átjössz? 8.30-kor kezdődik az Ibsen darab. – Meglátjuk. – Édes Istenem! Nem is értem, minek jött át ez a gyerek! Teljesen jól

voltam, aztán egyszer csak beállít. Jézusom. Teljesen fel vagyok izgulva. Gyere már át! Mindjárt megőrülök! Annyira, de annyira gyönyörű ez a fiú!

– Louise, mint mondtam: dolgozom. Errefelé a „rezsi” a varázsszó. Próbáld megérteni, jó?

Louise lerakta a kagylót. 8:20-kor újra telefonált az Ibsen-darab miatt. Henry azt mondta, hogy még dolgozik. Ami igaz is volt. Aztán inni kez-dett, és csak ült, csak ült a székében. 9.50-kor valaki kopogott az ajtón. Booboo Meltzer volt az, az 1970-es év legmenőbb rocksztárja, aki munka-nélküli lévén a jogdíjaiból élt.

– Hello, öcsi – mondta Henry. Meltzer bement, és leült.

117

– Öregem! – mondta –, micsoda egy gyönyörű öreg kandúr vagy te. Efölött nem tudok napirendre térni.

– Csak nyugi, öcsi, a macskák ideje lejárt, manapság a kutyáké a pálya. – Volt egy érzésem, hogy esetleg szükséged van egy kis segítségre,

öreg róka. – Csakúgy, mint mindig. Henry átment a konyhába, keresett két sört, felnyitotta őket és vissza-

ment. – Kifogytam a pinákból, kisbarátom. Ami nálam azt jelenti, hogy szere-

lem sincs. A kettő nekem elválaszthatatlan. Ennyire egyszerű vagyok. – Mindannyian azok vagyunk, fater. Mindannyian segítségre szoru-

lunk. – Na ja. Meltzernél volt egy filmes doboz. Nagy műgonddal kirázogatott két kis

fehér kupacot a dohányzóasztalra. – Ez itt kokain, öregem. Kokain, érted…?! – Aha. Meltzer benyúlt a zsebébe, és elővett egy 50 dollárost. Feltekerte és be-

tetette az orrlyukába. A mutatóujjával befogta a másik orrlyukát, a do-hányzóasztal fölé hajolt, és felszívta a kis fehér kupacot. Aztán fogta az ötvenest, berakta a másik orrlyukába, és felszippantotta a másik kupacot is..

– Hmm… hó – mondta Meltzer. – Végül is karácsony van. Stílszerű – mondta Henry. Meltzer kiügyes-

kedett még két kupacot, átnyújtotta az ötvenest, de Henry megrázta a fejét: – Kösz, nem. Van saját – mondta, és elővett egy egydollárost, majd feltolta a kokaint az asztalról; mindkét orrlyukába egyet-egyet.

– Mit szólsz ahhoz a címhez, hogy Fehérkutya-póz? – kérdezte Henry. – Ez itt „A” fehérkutya-póz – mondta Meltzer, majd az asztal fölé ha-

jolt, és kirázott még két adagot. – Istenem – sóhajtott fel Henry. – Azt hiszem, most már soha többé

nem fogok unatkozni. Te nem unsz engem, ugye? – Dehogy, öreg fiú, dehogy – válaszolta Meltzer, és teljes tüdőkapaci-

tását kihasználva eltüntette a port. – Hogy unatkoznék már veled, fater…?

118

TÁVOLSÁGI HÍVÁS

Hajnali háromkor megszólalt a telefon. Francine felkelt, hogy felvegye. Aztán behozta az ágyba Tonynak. A telefon Francine-é volt. Tony felvette. Joanna volt, Friscóból. – Ide figyelj – mondta Tony –, már megmondtam, hogy itt soha ne hívj. – Pofa be, Tony! Emlékszel ugye? Még tartozol va-lamivel – mondta Joanna, aki már egy ideje ihatott akkor. Tony nagyot só-hajtott.

– Oké, mondd. – Francine hogy van? – Milyen kedves, hogy kérded. Jól. Mindketten jól vagyunk. Épp alud-

tunk, tudod. – Na szóval, képzeld, megéheztem, megkívántam egy kis pizzát, hát

elmentem egy pizzériába. – Remek. – Remek? Miért, bajod van vele? – A pizza az hulladék. – Csak mert te nem tudod, mi a jó. Szóval ültem a pizzériában, és akar-

tam enni egy jó kis pizzát. Mondom is nekik, hogy: „Hozzátok a legjobb pizzátokat.” Ültem és vártam.. Aztán megjött és mondták, hogy 18 dolcsi lesz. Erre mondtam nekik, hogy én 18 dollárt biztos nem fogok fizetni egy pizzáért, ugyanis nem tudok. Röhögtek, és otthagytak. Én meg elkezdtem enni a pizzát.

– Hogy vannak a húgaid? – Már mind a ketten elköltöztek. Teljesen csődbe mentem a sok távol-

sági hívás miatt. Tudod, amikor téged hívogattak. Jött olyan számla, ami több mint 200 dollár volt.

– Én megmondtam, hogy ne hívjatok. – Fogd be a szád. Úgy vágom magam alatt a fát, ahogy én akarom. Kü-

lönben is, még tartozol valamivel, emlékszel? – Jól van. Hallgatlak. – Na szóval eszem a pizzám, és azon jár az agyam, hogy hogy a franc-

ba fogom én ezt kifizetni. Aztán megszomjaztam. Sört kívántam, hát fog-tam a pizzát, átültem a bárpulthoz, és kértem egyet. Megittam a sört, és et-tem tovább a pizzát, amikor megállt mellettem egy magas texasi kovboj.

119

Volt vagy két méter. Vett nekem egy sört. Előtte dobott pénzt a zenegép-be. Countryzene szólt. Amúgy a hely maga is egy western kocsma volt. Te nem szereted a countryt, ugye?

– Én a pizzát nem szeretem. – Mindegy. Adtam a texasinak egy szelet pizzát, az meg fizetett nekem

még egy sört. Söröztünk, kajáltunk, amíg el nem fogyott a pizza. Kifizette a pizzát, és átmentünk egy másik bárba. Persze megint western kocsmába. Táncoltunk. Jói táncolt. Aztán átmentünk egy másik western helyre, majd egy következőbe. Söröztünk és ittunk. Nagyon jól táncolt.

– Igen, és? – Aztán újra megéheztünk, és beálltunk egy autós gyorskajáldába, hogy

bedobjunk egy hamburgert. Megettük a hamburgerünket. Aztán hirtelen odahajolt, és megcsókolt. Nagyon jól csókolt!

– Aha. – Erre mondtam neki, hogy rajtam ne múljon, vegyünk ki egy motel-

szobát. Mire ő azt mondta, hogy menjünk inkább hozzá. Én ragaszkodtam a motelhoz, de ő csak nem adta fel.

– És otthon volt a felesége is? – Nem, a felesége börtönben van, mert lelőtte az egyik gyereküket. A

17 éves lányukat. – Értem. – Így már csak egy lánya maradt. Egy 16 éves. Be is mutatott neki, mi-

előtt bevonultunk a hálóba. – Végig kell hallgatnom a részleteket is? – Hagyj már beszélni. Én fizetem a hívást, vagy nem? Sőt, az összes

ilyen hívást én fizettem. Tartozol, úgyhogy most fog be a szád. – Jó-jó, folytasd. – Szóval. Bemegyünk a hálóba, és levetkőzünk. Jó nagy farka volt, de

szörnyen lila. – Problémád csak akkor van, ha a golyói lilák. – Nna, felmászunk az ágyra, és játszadozni kezdünk. De volt egy kis

probléma… – A túl sok alkohol? – Az is. De főleg az, hogy leginkább akkor pörgött fel, amikor a lánya

bejött a szobába vagy valamit kint neszelt, mondjuk, lehúzta a klotyót, fel-köhögött vagy ilyesmi. Egyetlen pillantás a lányára vagy valami kis zaj tő-le, és az ürge totál beindult.

– Értem. – Biztos? – Biztos.

120

– Akkor jó. Reggel a pali felajánlotta, ha szeretném, maradhatok velük egy életre. Plusz heti 300 dollár költőpénzt is ad. Nagyon jó kis háza volt: két és fél fürdőszoba, három vagy négy tévé, egy egész könyvespolc tele Pearl S. Buckkal, Agatha Christie-vel, Shakespeare-rel, Prousttal, He-mingwayjel, a Harvard-klasszikusokkal, a Bibliával, meg egy csomó sza-kácskönyvvel.

Aztán még van két kutyája, egy macskája és három autója is… – Igen, és? – Csak ennyit akartam mesélni. Jó éjt – mondta, és letette a telefont. Tony visszahelyezte a kagylót, és lerakta a készüléket a földre. Nyújtó-

zott egyet. Remélte, hogy Francine már alszik. De Francine nem aludt. Mit akart Joanna? – kérdezte.

– Elmesélt egy sztorit egy paliról, aki dugta a lányait. – Mi? Mér' hív fel ilyennel? – Talán azért, mert azt hitte, hogy engem érdekelni fog. Meg így leg-

alább elmondhatta, hogy őt is megdugták. – És érdekelt? – Nem túlzottan.

Francine Tony felé fordult, és a férfi átkarolta. Hajnali három volt, Ameri-ka össze piása végre feladta, és mind a plafont nézte. Ahhoz nem kell al-koholistának lennie az embernek, hogy egy nő összetörje és lenullázza őt. De simán összetörhetik az embert, és utána lehet alkoholista. Fiatal évei-ben még lehet, hogy úgy gondolja az ember, hogy a szerencse az ő oldalán áll, és néha ez így is van, de a háttérben olyan erők és törvényszerűségek működnek, amiről az embernek fogalma sincs. És miközben azt hiszi, minden rendben, szépen széthullanak a dolgok. Aztán egy meleg, nyári, csütörtök éjszakán egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy ül egye-dül egy lepusztult albérletben, és alkoholista lett. De a helyzeten ez sem segít, sőt, csak ront rajta, mert részegen az ember úgy érzi: megszűnt min-den, másnap nem is kell majd semmivel sem szembe néznie. És ekkor már nincs mit tenni, csak egy újabb cigarettára gyújtani, egy újabb italt tölteni, és nézni a málló vakolatot, hátha kirajzolódik egy nő, és lelép a falról. Fel-foghatatlan volt, hogy mit művelt egymással férfi és nő.

Tony közelebb húzta magához Francine-t, hozzásimult, és hallgatta, ahogy szuszog. Iszonyú, hogy már megint ilyeneken kell gondolkodnia.

Los Angeles annyira fura volt. Tony fülelt. A madarak már ébren vol-tak és csipogtak, pedig kint még teljesen sötét volt. Az emberek szép las-san megtöltik az autópályákat, hamarosan hallani lehet a monoton züm-mögést és a városban beinduló autók motorjának zaját. Eközben, hajnali

121

háromkor a világ alkoholistái a plafont bámulják, és próbálnak elaludni, de nem sok sikerrel. Pedig megérdemelnék ők is a pihenést, megérdemelnék ők is.

122

HOGYAN SZEREZZÜNK KIADÓT

Mivel egész életemben underground író voltam, gyakran hozott össze a sors fura szerkesztőkkel. A legfurcsább fazon mindenképp H. R. Mulldoch volt és felesége, Honeysuckle. Mulldoch a Halálosztag című magazin fő-szerkesztője volt, aki mellesleg börtönviselt volt, és anno gyémántlopásból tartotta fenn magát. Elkezdtem küldözgetni neki a verseimet, aztán leve-lezni kezdtünk. Azt írta, hogy amióta elolvasta a verseimet, nem képes más költészetét élvezni, én meg erre azt válaszoltam, hogy én se. H. R. feldobta az ötletet, hogy kiadná egy kötetnyi versemet, én meg mondtam, jó, csinálja. Visszaírta, hogy jó, de jogdíjat, azt nem tud fizetni, mert sze-gény, mint a templom egere. Én meg, hogy, jó, hát mindegy, én meg sze-gény vagyok, mint a templom egerének az elfagyott mellbimbója. Aztán azt mondta, hogy várjak már egy percet, mert ő már sok íróval találkozott, de mindről kiderült, hogy totál faszfej, ráadásul még az emberiség szégye-ne is. Igen, válaszoltam neki, én is egy ilyen faszfej vagyok, aki ráadásul még az emberiség szégyene is. Na, az majd elválik – írta –, mert Honey-suckle-lel jövünk, és meglátogatunk Los Angelesben.

Másfél hét múlva csörgött is a telefon. Megjöttek, New Orleansból. A belvárosban, a 3-ik utcában szálltak meg egy kis motelban, ami tele volt prostikkal, borszagú hajléktalanokkal, zsebesekkel, besurranó tolvajokkal, mosogatófiúkkal, gyilkosokkal, és nemi erőszakolókkal. Mulldoch kedvel-te az efféle népséget, és azt hiszem, még magát a szegénységet is. A leve-leiből az jött le, hogy szerinte a szegény sor letisztítja az ember lelkét. Per-sze a gazdagok mindig ezt próbálják elhitetni velünk, de ebbe most ne menjünk bele.

Beültünk Marie-vel az autóba, és elindultunk, hogy találkozzunk velük; útközben megálltunk, és vettünk három karton sört meg egy hét decis kommersz whiskeyt. Megérkeztünk, és a motel előtt egy kb. 150 centis ősz fószer állt kék munkásruhában, fehér selyemkendővel a nyakában.8

8 Az eredetiben a „bandanna” szó szerepel, ami azt a típusú fejkendőt is jelöli

az angolban, amelyet a különféle bandatagok szoktak viselni – a ford.

123

A fején egy szép nagy sombrero volt. Odamentünk hozzá. Beleszívott a cigarettájába és azt kérdezte: – Te vagy Chinaski? – Aha – válaszoltam. – Ő meg itt a nőm, Marie. – Egy férfi sosem mondhatja azt egy nőre, hogy az „enyém”. Nem birtokoljuk őket, maximum kölcsönvesszük egy időre – mondta. – Hát, talán ez jobb is így mindenkinek – válaszoltam. Elindul-tunk H. R.–rel felfelé a lépcsőn. A lépcsőház kékre és pirosra volt festve, és olyan szag volt, mint ahol gyakran ölnek embert.

– Ez volt a városban az egyetlen hotel, amelyik hajlandó volt befogadni két kutyát, egy papagájt, plusz minket.

– Kellemes hely – mondtam. Kinyitotta az ajtót, és bementünk. Két kutya rohangált körbe-körbe,

Honeysuckle pedig a szoba közepén állt egy papagájjal a vállán. – Thomas Wolfe a világ legnagyobb írója – mondta a papagáj. – Thomas Wolfe halott – mondtam én. – A papagájod hülye. – Hagydrá. Öreg már-mondta H. R. – Régóta megvan. – És mióta vagy Honeysuckle-lel? – Harminc éve. – Csak kölcsönvetted kicsit, mi? – Úgy tűnik. A kutyák csak rohangáltak. Honeysuckle a szoba közepén állt, vállán a

papagájjal. Sötét bőre volt, olasz lehetett vagy görög. Nagyon vékony volt, a szeme táskás. A kinézetében egyszerre volt valami tragikus és veszélyes, de főképp tragikus. Leraktam a whiskeyt és a sört az asztalra, és mindenki megindult abba az irányba. H. R. a söröket bontogatta, én meg a whiskeyt. Előkerült néhány koszos pohár és pár hamutál. Hirtelen, a falon túlról egy férfihang hallatszott: „Te büdös kurva, megeszed a szaromat, vagy szétüt-lek!”

Leültünk, és a whiskey körbejárt. H. R. odanyújtott egy szivart. Le-szedtem a papírgyűrőt, leharaptam a végét, és rágyújtottam.

– Szóval mit gondolsz a modern irodalomról? – Teszek rá. H. R. szemei összeszűkültek. – Mindjárt gondoltam! – mondta, és elvi-

gyorodott. – Figyelj, nem vennéd már le azt a sombrerót, hogy láthassam, mégis

kivel beszélek? Még az is lehet, hogy lótolvaj vagy. – Az nem vagyok – mondta, miközben egy drámai mozdulattal leemel-

te fejéről a sombrerót –, egykor én voltam Ohio állam egyik legnagyobb gyémánt tolvaja.

– Tényleg? – Tényleg.

124

A lányok kezdtek berúgni. – Én imádom a kutyáimat – mondta Honeysuckle. – És te, te szereted a kutyákat? – kérdezte tőlem.

– Ő önmagát szereti – válaszolt helyettem Marie. – Tudod, Marie belelát a lelkedbe – mondtam. – Tetszik, ahogy írsz – mondta H. R. – Kevés szóval mondasz sokat. – Nagy igazságokat egyszerűen szólni valódi géniuszt kíván. – Ez kitől van? – kérdezte H. R. Megismételtem a mondatot, és körbe-

adtam a whiskeyt. – Várj, ezt muszáj leírnom. Elővett egy tollat a zsebéből, és leírta az

asztalon lévő egyik barna papírzacskó szélére. A papagáj lemászott Honeysuckle válláról, végigment az asztalon, és

felmászott a bal vállamra. – De édes – mondta Honeysuckle. – James Thurber – kezdte a madár – a világ legnagyobb élő írója. – Hülye állat – mondtam a madárnak. A bal fülemben hirtelen éles fájdalmat éreztem. A madár majdnem leszakította. Mindenki olyan érzékeny itt a Földön. H. R. újabb söröket bontott. Iszogattunk.

A délutánból este lett, az estéből meg éjjel. Sötétben ébredtem. Egy szőnyegen feküdtem a padló közepén. Honeysuckle és H. R. az ágyban aludtak, Marie a kanapén. Mindhárman horkoltak, de főleg Marie. Felkel-tem, és odaültem az asztalhoz. Volt még whiskey. Kitöltöttem, és ittam hozzá egy meleg sört. Aztán még ittam meleg sört. A papagáj szemben ült velem a szék háttámláján. Egyszer csak elindult le a székről, átvágott az asztalon a hamutál és az üres üvegek között, és felmászott a vállamra. – Csak azt ne mondd – szóltam rá. – Nagyon zavar, amikor azt mondod. – Büdös kurva – válaszolta a madár. Felemeltem a lábánál fogva, és vissza-raktam a támlára. Aztán felkeltem, visszamentem a szőnyegre, és aludtam.

Reggel H. R. bejelentést tett: – Úgy döntöttem, hogy kiadom a köteted. Úgyhogy akár most mind haza is mehetünk, hogy munkához lássunk.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy rájöttél, mégsem vagyok az emberi-ség szégyene?

– Nem – válaszolta H. R. –, arra egyáltalán nem jöttem rá, de úgy dön-töttem, nem hallgatok a megérzésemre, és kiadlak.

– Tényleg te vagy egész Ohio állam legnagyobb gyémánt tolvaja? – Igen. – Hallottam, hogy ültél. Hogy kaptak el? – Ostoba voltam. Nem is akarok beszélni róla. Lementem, és vettem pár sört, utána Marie-vel segítettünk nekik össze-

pakolni. A kutyákhoz és a papagájhoz külön állathordók voltak. Levittünk mindent a lépcsőn, és bepakoltuk az autómba. Aztán leültünk, és megittuk

125

a sört. Profik voltunk: még véletlenül sem jutott eszébe egyikünknek sem, hogy felvesse a reggelit.

– Mindenképp gyertek és látogassatok meg – mondta H. R. Elkezdjük összerakni a könyvet. Elvetemült egy állat vagy, de legalább lehet veled beszélgetni. A többi költő mindig csak fényezi magát, és faszfej módjára viselkedik.

– Ha a kutyák kedvelnek, akkor már nagy baj nem lehet – mondta Honeysuckle.

– Na meg a papagáj – tette hozzá H. R. A lányok az autóban ültek. Én visszakísértem H. R-t, hogy leadja a

szobakulcsot. Egy öreg nő nyitott ajtót, zöld kimonóban, élénkvörösre fes-tett hajjal.

Ő itt Mama Stafford – mutatta be a nénit H. R. – Mama Stafford, ez itt a világ legnagyobb költője.

– Tényleg? – kérdezte Mama. – A világ legnagyobb élő költője – mondtam. – Gyertek már be egy kicsit, fiúk. Úgy nézem, rátok fér egy ital. Bementünk és mindketten leerőltettünk egy pohár meleg fehérbort.

Majd elbúcsúztunk, és visszamentünk a kocsihoz… A vasútállomáson H. R. megvette a jegyeket, és leadta a papagájt meg a kutyákat az állatszállítóknak. Visszajött, és leült hozzánk. – Utálok repül-ni. Kurvára félek a repülőgépeken – mondta H. R. Elmentem, vettem egy kis üveg piát, és körbeadogattuk miközben vártunk. Aztán ideje lett fel-szállni. Álltunk a vágánynál, Honeysuckle hirtelen odaugrott és hosszan megcsókolt. A vége fele egy pillanatra bedugta a nyelvét a számba. Csak álltam ott, és elővettem egy szivart, míg Marie H. R.–rel búcsúzkodott. Azután felszálltak a vonatra.

– Rendes ember – mondta Marie. – Édesem – válaszoltam –, azt hiszem rád izgult. – Féltékeny vagy? – Mindig. – Nézd, ott ülnek az ablaknál. Mosolyognak ránk. – Ez már kezd ciki lenni. Bárcsak elindulna már az a kurva vonat. Aztán végre elindult. Persze integettünk, és ők visszaintegettek. H. R.

arcán boldog és elégedett vigyor ült. Úgy tűnt, Honeysuckle sír. Tragiku-san festett. Aztán már nem láttuk őket. Ennyi volt. Hamarosan megjelenik az első kötetem. Válogatott versek. Megfordultunk, és kimentünk az állo-másról.

126

A PÓK

Amikor becsöngettem, túl volt már legalább hat vagy hét sörön. Oda-mentem a frizsiderhez, és kivettem magamnak is egyet. Visszamentem, le-ültem. Nagyon rosszul nézett ki.

– Max, mi a baj? – Elvesztettem egyet. Most ment el egy pár órája. – Sajnálom, Max, tényleg. Max felnézett a söréből, és így szólt: – Figyelj, tudom, hogy úgy sem

hiszel nekem, de már vagy négy éve nem dugtam. Meghúztam a söröm. – Elhiszem, Max – válaszoltam. És hidd el, ren-

getegen vannak a mai világban olyanok, akik úgy jutnak el a bölcsőtől a sírig, hogy közben egyetlenegyszer sem dugnak. Kis szobában üldögélnek, fóliából mindenféle tárgyakat készítenek, amiket aztán kiakasztanak az ab-lakba és nézik, hogy csillan meg rajtuk a napfény, meg hogy fújja őket a szél.

– Jó, de az én jelöltem épp most ment el. Az előbb még itt ült… – Mi történt? – Egyszer csak megszólalt a csengő, és ott állt egy fiatal lány fehér ru-

hában, kék cipőben. Azt kérdezte tőlem: „Te vagy Max Mikiovik?” Mond-tam, neki, hogy igen. ő meg elmondta, hogy olvasta az írásaimat, és meg-kérdezte, hogy beengedem-e. Persze beengedtem. Bejött, odament, és be-ült a sarokba, abba a székbe. Én kimentem a konyhába, csináltam két whiskey-szódát, bejöttem, kezébe adtam az egyiket, és leültem a kanapéra.

– Jó csaj volt? – Nagyon. És jó testű, a ruhája meg alig takart valamit. Aztán azt kér-

dezte, hogy: „Ismered Jerzy Kosinskit?” „Olvastam a Festett madarai – válaszoltam –, de elég szar egy író.” „Szerintem nagyon jó” – mondta ő.

Aztán Max csak ült ott, és – gondolom – Kosinskire gondolt. – És utá-na mi történt? – kérdeztem.

– Volt egy pók a sarokban, épp a feje fölött; a hálóját szőtte. A lány fel-sikoltott, és azt mondta: „Ez a pók leszart engem.”

– És tényleg leszarta őt?

127

– Én mondtam neki, hogy a pókok nem szarnak, mire ő: „De, igen.” Mire én: „Jerzy Kosinski egy pók.” Erre mondta, hogy Lynnek hívják én meg válaszoltam neki, hogy: „Örvendek, Lyn.”

– Jó kis beszélgetés. – Ja. Aztán azt mondta: „El kell neked mesélnem valamit.” Én meg

mondtam, hogy jó. És elkezdte: „Amikor 13 éves voltam, volt egy zongo-ratanárom, aki egy igazi gróf volt. De tényleg, láttam a papírjait. Gróf Rudolph Stauffer.” „Jól van, közben igyál is” – mondtam néha.

– Max, ihatnék még egy sört? – Aha, hozz nekem is egyet. Ahogy visszaértem a sörökkel, Max folytatta. Amikor üres lett a poha-

ra, odamentem, hogy elvegyem tőle. Ahogy lehajoltam, hogy kivegyem a kezéből, megcsókoltam. De elhúzódott. „Ugyan már – mondtam –, ez csak egy csók. Még a pókok is csókolóznak néha.” „A pókok nem csókolóz-nak” – válaszolta. Így nem tudtam mást tenni, kimentem és kevertem még két italt.

Kicsit erősebbet mint az előbb. Visszajöttem, odaadtam neki a piát, és visszaültem a kanapéra.

– Gondolom, jobb lett volna, ha mindketten a kanapén ültök – mond-tam.

– Igen, de nem így történt. Aztán a lány folytatta: „Ennek a grófnak jó nagy homloka volt, zöldesbarna szeme, rózsaszín haja, hosszú, vékony uj-jai, és mindig spermaszaga volt.”

– Hm. – Aztán mondta tovább: „65 éves volt, de nagyon dögös. Az anyámat is

ő tanította. Az anyám 35 éves volt, én 13, és mindkettőnket ő tanított zon-gorázni.”

– És vajon erre mit kellett volna mondanod? – kérdeztem Maxtől. – Nem tudom. Így aztán ennyit mondtam: „Kosinski szart se ér.” Ő

meg erre: „Lefeküdt az anyámmal.” „Ki? – kérdeztem vissza. – Kosinski?” „Nem. A gróf” – válaszolta. Mire én: „És veled lefeküdt?” „Nem, velem nem. De megsimogatott itt-ott, és nagyon izgalomba jöttem tőle. És csodá-latosan zongorázott.”

– És te mit szóltál minderre, Max? – Hát, elmeséltem neki azt, amikor a II. világháború alatt a Vöröske-

resztnél dolgoztam. Az volt az egyik feladatom, hogy összegyűjtsem a vér-rel megtöltött üvegcséket. Volt ott egy nővér, egy fekete hajú, nagyon kö-vér nő, aki ebéd után mindig a fűben ült, direkt szemben velem, és széttár-ta a lábait. Állandóan csak bámult. Miután összeszedtem az üvegcséket, be kellett őket vinnem a tárolóba, ahol mindig nagyon hideg volt. Előfordult,

128

hogy amikor átadtam őket a lánynak, aki vezette a tárolót, néha kicsúszott egy a kezemből, leesett és összetört. Folyt a vér szanaszéjjel, és minden tele lett üvegszilánkkal. De a lány mindig csak annyit mondott, hogy: „Ne is törődj vele.” Nagyon kedves lány volt, és egyszer, amikor vittem a vért, meg is csókoltam. Nagyon jó érzés volt megcsókolni őt, ott, a hűtőszobá-ban. De a másikkal, a feketével, amelyik mindig szétnyitotta nekem a fü-vön a lábait, azzal nem lett semmi.

– Ilyeneket meséltél neki? –Aha. – És ő erre mit mondott? – Azt, hogy: „Nézd, az a pók jön lefele. Mindjárt rám mászik!” Erre

megfogtam a turfot, kinyitottam, aláraktam, és a pók beleesett a legesélye-sebb lovakról készített kis összeállítás közepébe, a harmadik és a negyedik oldal hajtásába. Aztán ledobtam az újságot a földre, és hirtelen megcsókol-tam Lynt. Nem volt reakció.

– De utána mit mondott, amikor megcsókoltad? – Csak azt, hogy az apja egy komputerzseni volt, és sosem volt otthon,

de aztán mégis rájött a dologra a gróffal. Aztán egy nap, amikor hazaért a suliból, az apja elkapta, és elkezdte Lyn fejét a beleverni a falba, azért mert az falazott az anyjának. És azt is mondta, hogy ez nagyon szar volt és, hogy soha többet nem látták a grófot.

– És te erre mit mondtál? – Erre én elmeséltem neki, hogy egyszer találkoztam a bárban egy nő-

vel, és hazavittem. Amikor levette a bugyiját, láttam, hogy csupa szar meg vér, úgyhogy nem is bírtam hozzá nyúlni. Olyan szaga is volt, mint egy olaj-kútnak. Hagytam, hogy megmasszírozzon olívaolajjal, adtam neki öt dolcsit, meg egy fél üveg romlott bort, kezébe nyomtam az egyik legjobb haverom címét, és elküldtem.

– Ez tényleg megtörtént? – Persze. Na és akkor ez a Lyn megkérdezte, hogy bírom-e T. S. Elio-

tot. Mondtam, hogy nem. Ő meg erre, hogy: „Szerintem nagyon jól írsz, Max. Annyira beteg és szörnyű dolgokat írsz, hogy az már gyönyörű. Sze-relmes voltam beléd. Írtam neked levelet. Egy csomót. De sosem válaszol-tál.” „Sajnálom, bébi – mondtam.” „Begolyóztam – folytatta. – Elmentem Mexikóba. Megtértem. Fekete stólát hordtam, és kijártam az utcára éjjel háromkor énekelni. Senki nem szólt érte. Az összes könyvedet magammal cipeltem a bőröndömben, tequilát ittam, és gyertyákat gyújtottam. Aztán találkoztam egy matadorral, és elfelejtettelek, bár csak hetekig tartott vele a dolog.”

– Na ők, látod, rengeteget dugnak.

129

– Tudom – válaszolta Max. – Na mindegy. Szóval, azt mondta, hogy végül megunták egymást, mire azt mondtam, hogy „Hadd legyek én a ma-tadorod, bébi.” „Ugyanolyan vagy, mint a többi – válaszolta. – Nem akarsz mást, csak kefélni.” „Nyalni és kefélni” – válaszoltam. Odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy csókoljon meg. Erre azt felelte: „Max, te csak szórakozol velem. De igazából én nem érdekellek.” „Ebben igazad van, látod” – válaszoltam neki. „Ha nem lennél ilyen jó író, egy nő sem állna szóba veled” – mondta. „Gyere, dugjunk”- mondtam. „Előbb vegyél feleségül.” „De én nem akarlak elvenni” – válaszoltam, ő meg felvette a táskáját, és elment.

– Ez a sztorid vége? – kérdeztem Maxtől. – Igen, ez. Nem láttam pinát négy éve, ezt meg így elszúrom. Büszke-

ségből, hülyeségből, egyebekből. – Jó író vagy, Max, de a nőkhöz egyáltalán nem értesz, az biztos. – Gondolod, hogy valaki, aki ért hozzájuk, ki tudott volna hozni vala-

mit a dologból? – Persze. Tudod, minden labdára, amit egy nő feldob, oda kell figyelni,

és le kell ütni. És minden leütött labdával közelebb vagy a nyeréshez. És a cél az, hogy úgy kényszerítsd térdre, hogy élvezze ő is, hogy térdel.

– Hogy lehet ezt megtanulni? – Nem lehet. Ennek ösztönből kell jönnie. Tudnod kell, hogy egy nő

igazából mit is mond, amikor valami egészen mást mond. Ezt nem lehet tanítani.

– Miért, Lyn mit mondott igazából? – Kívánt téged, csak te nem ismerted fel a hozzá vezető utat. Nem tud-

tál hozzá hidat építeni. Elszúrtad, Max. – De hiszen olvasta az összes könyvemet, és mondta, hogy én tudok

valamit. – Most meg ő tud valamit. – Mit? – Azt, hogy egy balfasz vagy. – Igen? – Igen, Max. Minden író balfasz. Ezért írják le a dolgaikat. – Hogy érted, azt, hogy: „Ezért írják le a dolgaikat”? – Hát azért írják le a dolgaikat, hogy megértsék őket. – Én is sok mindent leírok – válaszolta szomorúan. – Emlékszem, hogy gyerekkoromban olvastam Hemingway egyik

könyvét, ami egy fazonról szólt, aki újra és újra megpróbált lefeküdni egy nővel, de valahogy nem ment neki a dolog, pedig szerette a nőt, és a nő is szerette a palit. Istenem, gondoltam, milyen jó könyv. Jönnek-mennek az

130

évszázadok, és ebből az aspektusból még senki nem írta meg ezt a sztorit. Miközben olvastam, azt gondoltam a paliról, hogy annyira hülye, hogy azért nem tudja megdugni a csajt. Aztán a végén kiderült, hogy a háború-ban szétlőtték a heréit. Akkora csalódás volt.

– Szerinted még visszajön? – kérdezte Max. – Nem, Max, nem fog visszajönni – mondtam, miközben álltam fel. – És akkor mit fogok csinálni? – kérdezte Max. – Csak írogasd a szomorú történeteidet meg verseidet… Otthagytam, és lesétáltam a lépcsőn. Nem volt mit mást mondani neki.

Háromnegyed nyolc volt, és még nem vacsoráztam. Beültem az autóba, elindultam a McDonalds felé, és arra gondoltam, lehet, hogy rántott garné-lát eszem.

131

AZ APA HALÁLA I.

Apám temetése olyan volt, mint egy hideg hamburger. A ravatalozóval szemben kávéztam Alhambrában, egy köpésre a lóversenypályától. Egy hámló képű, kerek, szódásszifon-szemüveget viselő férfi lépett be. – Hel-lo, Henry! – üdvözölt, majd leült, és rendelt egy kávét.

– Hello, Bert! – Jó barátja voltam az apádnak. Sokat mesélt rólad. – Nem kedveltem az öregemet – válaszoltam. – Az apád szeretett téged, Henry. Bízott benne, hogy feleségül veszed

Ritát. – Rita Bert lánya volt. – Jelenleg a világ legrendesebb pasijával jár, de nem igazán hozza lázba őt. Úgy tűnik, a szélhámosokra bukik. Nem is értem. Mondjuk, egy kicsit azért talán kedveli, mert amikor a srác átmegy hozzá, Rita a gardróbszekrénybe rejti a gyerekét – mondta Bert mosolyog-va.

– Gyere, Bert, menjünk! Átmentünk az utca túloldalára, és beléptünk a ravatalozóba. Valaki épp

azt ecsetelte, hogy apám milyen jó ember volt. Szívesen meséltem volna nekik arról, milyen volt, amikor nem volt az. Valaki énekelt. Libasorban araszoltunk a koporsó mellett. Én voltam az utolsó. Arra gondoltam, hogy esetleg leköpöm.

Anyám már nem élt. Egy éve temettem el, aztán kimentem a lóver-senypályára, majd dugtam egyet. A sor lassan haladt. Egyszer csak felkiál-tott egy nő: – Nem, nem, nem! Nem halhatott meg! – Lehajolt a koporsó-hoz, megemelte a fejét, és megcsókolta. Senki se avatkozott közbe. Szájon csókolta. Odaléptem, egyik kezemmel megfogtam apám nyakát, a másik-kal pedig megragadtam a nő nyakát, és széthúztam őket. Az apám vissza-hanyatlott a koporsójába, a remegő nőt pedig kivezették.

– Ő volt az apád barátnője – mondta Bert. – Nem rossz bőr – válaszoltam. A szertartás után a lépcső alján várt a szóban forgó nő. Odaszaladt hoz-

zám. – Pontosan úgy nézel ki, mint ő Te ő vagy! – Nem – válaszoltam –, ő halott, én pedig fiatalabb és jobbképű va-

gyok.

132

Átölelt és megcsókolt. Bedugtam a nyelvemet a szájába. Aztán hátra-léptem. – Ugyan, ugyan! – mondtam jó hangosan. – Szedje össze magát, kérem! – Erre újra megcsókolt, én pedig még mélyebbre dugtam a nyel-vemet a szájába. A farkam elkezdett merevedni. Néhány férfi és egy nő odajött, hogy elvigyék.

– Nem! – mondta. – Vele akarok menni! Beszélnem kell a fiával! – Nyugodj meg, Maria, kérlek, gyere velünk! – Nem, nem, beszélnem kell a fiával! – Nem gond? – fordult hozzám az egyik férfi. – Nem – válaszoltam. Maria beült az autómba, és elmentünk apám lakásába. Kinyitottam az

ajtót, és beléptünk. – Nézzen körül nyugodtan – mondtam. – Bármit elvi-het. Én addig lefürdök. A temetéseken mindig megizzadok.

Amikor kiléptem a fürdőszobából, apám ágya szélén ült. – Ó, hiszen az ő fürdőköpenyét viseled! – Most már az enyém. – Imádta ezt a fürdőköpenyt. Karácsonyra kapta tőlem. Annyira örült

neki, hogy azt mondta, kimegy benne az utcára, és körbejárja a háztömböt, hogy minden szomszéd láthassa.

– És megtette? – Nem. – Szép darab. Mostantól én viselem. Felmarkoltam egy doboz cigit az

éjjeliszekrényről. – Ó, az ő cigije. – Kér egyet? – Nem. Rágyújtottam. – Mióta ismerte? – Körülbelül egy éve. – És ennyi idő alatt nem jött rá? – Mire? – Hogy egy tudatlan ember volt. Egy kegyetlen, pénzéhes, hazug, gyá-

va csaló. – Nem. – Ez meglep. Pedig intelligens nőnek látszik. – Szerettem az apádat, Henry. – Hány éves? – Negyvenhárom. – Jól tartja magát. Szép lábai vannak. – Köszönöm. – Nem is szép, szexi a lába.

133

Kimentem a konyhába, fogtam egy üveg bort, kihúztam a dugót, keres-tem két borospoharat, majd visszamentem a szobába. Töltöttem egy pohár bort, és átnyújtottam neki.

– Apád gyakran mesélt rólad. – Valóban? – Azt mondta, nincsenek ambícióid. – Jól mondta. – Tényleg nincsenek? – Az egyetlen célom, hogy semmi se legyek, mert ez tűnik az egyetlen

értelmes választásnak. – Furcsa vagy. – Nem, az apám volt furcsa. Hadd töltsek még egy kis bort. Nagyon fi-

nom. – Azt is mondta, hogy iszákos vagy. – Látja, mégis elértem valamit. – Annyira hasonlítasz rá. – Ez csak a külső. Ő a tükörtojást szerette, én a rántottát, ő szerette a

társaságot, én mindig magányra vágyom, ő éjjel szeretett aludni, én nap-pal, ő szerette a kutyákat, én viszont húzogattam a fülüket, és gyufát dug-tam a seggükbe. Ő szerette a munkáját, én inkább lustálkodtam.

Megragadtam Mariát, szétfeszítettem az ajkait, a számat belefúrtam az övébe, és kiszívtam a tüdejéből a levegőt. Beleköptem a torkába, az ujja-mat pedig végigfuttattam a segge farpofái között. Szétváltunk.

– Mindig gyengéden csókolt – mondta Maria. – Szeretett engem. – Egy lófaszt szeretett – válaszoltam. – Az anyám csak egy hónapja

volt halott, amikor ez már a csöcseidet szopogatta, és közös vécépapírt használtatok.

– Szeretett engem. – Lófaszt. Csak félt a magánytól, ez vezette a vaginádhoz. – Mondta, hogy egy megkeseredett fiatalember vagy. – Naná. Egy ilyen apával! Felhúztam a ruháját, és csókolgatni kezdtem a lábát. A térdétől indul-

tam. A belső combjához érve széttárta a lábait. Vadul beleharaptam, mire ő felugrott, és elfingta magát. – Ó, elnézést. – Semmi gond – válaszoltam.

Töltöttem neki még egy italt, rágyújtottam halott apám egyik cigijére, és hoztam a konyhából még egy üveg bort. Ittunk még egy-két órán ke-resztül. Épphogy csak kezdett beesteledni, de már fáradt voltam. A halál annyira unalmas. Ez a legrosszabb a halálban. Egyszerűen unalmas. Ha egyszer megtörtént, már nem lehetett mit tenni. Nem lehet teniszezni vele, és nem lehet csokivá változtatni. Leginkább egy defektes kerékhez hason-

134

lít. Bemásztam az ágyba. Hallottam, ahogy Maria leveszi a cipőjét, majd a ruháját, és már éreztem is, ahogy mellém bújik. Fejét a mellkasomra haj-totta, én pedig éreztem, hogy az ujjaim a fülét dörzsölgetik. Aztán kezdett felállni a farkam. Megemeltem a fejét, és a számat a szájához nyomtam. Mindezt gyengéden tettem, majd a kezét a farkamra helyeztem.

Túl sok bort ittam. Rámásztam. Csak keféltem és keféltem. Folyton a határán voltam, de nem tudtam elmenni. Egy hosszú, verejtékes, véget nem érő hágásban részesítettem. Az ágy rugózott, nyikorgott, csilingelt és nyögött. Maria is nyögött. Csókoltam és újra csókoltam. Levegő után kap-kodott. – Úristen! – nyögte. – HOGY BASZOL ENGEM! – Alig vártam, hogy elélvezzek végre, de a bor gátat vetett a folyamatnak. Végül abba-hagytam.

– Istenem! – ismételgette. – Istenem! Csókolóztunk, és kezdtem mindent elölről. Újra meghágtam. Ezúttal

éreztem, hogy szép lassan közeledek a csúcsponthoz. – Ó! – nyögtem. – Ó, Jézusom! – Végül csak sikerült. Felkeltem, kimentem a fürdőszobába, majd visszajöttem, elszívtam egy cigit, és visszafeküdtem. Maria már fél-álomban volt. – Istenem! – mondta. – Hogy MEGBASZTÁL! – Elalud-tunk. Reggel felkeltem, hánytam egyet, fogat mostam, gargalizáltam, és kinyi-tottam egy doboz sört. Maria felébredt, és rám nézett.

– Dugtunk? – kérdezte. – Ezt komolyan kérdezed? – Igen, tudni akarom! Dugtunk? – Nem – válaszoltam. – Semmi se történt. Maria elvonult a fürdőszobába, és lezuhanyozott. Énekelt. Majd megtö-

rölközött, és visszajött a szobába. Rám nézett. – Úgy érzem magam, mint egy nő, akit megdugtak.

– Semmi se történt, Maria. Felöltöztünk, és levittem egy kávézóba a sarokra. Virslit, rántottát, pirí-

tóst, és kávét reggelizett. Én paradicsomlevet és korpás süteményt kértem. – Képtelen vagyok túllépni azon, hogy pont ugyanúgy nézel ki, mint ő. – Maria, kérlek, ma reggel ezt ne! Miközben néztem, ahogy Maria a szájába tömi a rántottát, a virslit, a

pirítóst (málnalekvárral), rádöbbentem, hogy lemaradtunk a temetésről. El-felejtettünk elmenni a temetőbe, hogy végignézzük, ahogy az öreget be-dobják a gödörbe. Pedig azt szerettem volna látni. Ez volt az egyetlen jó dolog az egészben. A temető helyett apám házába mentünk, a cigijét szív-tuk, és a borát ittuk.

135

Maria egy kifejezetten nagy falat rántottát helyezett a szájába, és így szólt: – Tuti, hogy megdugtál, érzem, ahogy a spermád folyik végig a combomon.

– Biztos csak izzadság, nagy a hőség ma reggel. Láttam, ahogy benyúl az asztal és a ruhája alá, majd megszagolja az ujját. – Ez nem izzadság, ez sperma.

Miután Maria befejezte az evést, leléptünk. Megadta a címét, és haza-fuvaroztam. Leparkoltam a járdaszegély mellett. – Van kedved feljönni?

– Most nem tudok. Egy csomó elintéznivalóm van. A hagyaték, tudod. Maria behajolt a kocsiba, és megcsókolt. Nagy, fáradt szemei tele vol-

tak érzelemmel. – Tudom, hogy sokkal fiatalabb vagy, de beléd tudnék szeretni – mondta. – Biztosan tudom.

Amikor az ajtóhoz ért, visszafordult. Integettünk egymásnak. Elhajtot-tam a legközelebbi italbolthoz, vettem egy sört meg egy turfot. Ígéretes napnak néztem elébe a lóversenypályán. Mindig jobban ment a fogadás egy pihenőnap után.

136

AZ APA HALÁLA II.

Anyám egy évvel korábban halt meg. Egy héttel a halála után apám arcadiai házában voltam egyedül. A halála előtt a legközelebb akkor jár-tam a házához, amikor a lovira mentem Santa Anitába, az autópályán.

A szomszédok nem ismertek. A temetés már lezajlott. Odaléptem a mosogatóhoz, engedtem magamnak egy pohár vizet, megittam, és kimen-tem a házból. Mivel nem tudtam magammal mit kezdeni, jobb híján fel-kaptam a slagot, és locsolni kezdtem a bokrokat. Függönyök mozdultak. Egy asszony odasétált a kerítéshez.

– Maga Henry? – kérdezte. Azt válaszoltam neki, hogy igen, én vagyok Henry. – Az édesapját évek óta jól ismertük. Ekkor odajött a férje is. – Az édesanyját is ismertük – mondta. Lehajoltam, és elzártam a slagot. – Bejönnek? – kérdeztem. Bemutat-

koztak – Tom és Nellie Miller –, és bejöttek a házba. – Pont úgy néz ki, mint az édesapja. – Igen, mások is mondták már. Leültünk, és bámultuk egymást. – Ó – mondta az asszony –, olyan sok fényképe volt. Biztosan nagyon

szerette a fényképeket. – Igen, minden bizonnyal. – Nagyon szép az a festmény a szélmalommal a naplementében! – A magáé. – Tényleg?! Csengettek. A Gibsonék. A Gibsonék is azt mondták, hogy évek óta

apám szomszédai. – Pont úgy néz ki, mint az édesapja – mondta Gibsonné. – Henry éppen nekem ajándékozta a szélmalmos festményt. – Milyen kedves! Imádom a kék lovas képet! – Az öné, Gibsonné. – Nem mondja komolyan! – Dehogynem. Ismét csengettek, és egy újabb házaspár került beljebb. Tárva-nyitva

hagytam az ajtót.

137

Egyszer csak egy férfi dugta be a fejét. – Doug Hudson vagyok, a fele-ségem a fodrásznál van.

– Jöjjön be, Hudson úr! Jöttek még mások is, általában párban. Fel-alá sétálgattak a házban. – Eladja a házat? – Azt hiszem, igen. – Nagyon jó környék. – Azt látom. – Egyszerűen imádom ezt a keretet, bár a kép maga nem tetszik. – Vigye a keretet! – De mit kezdjek a festménnyel? – Dobja ki! – körülnéztem. – Ha bárki lát olyan képet, ami megtetszik

neki, kérem, vigye! Így is tettek. Hamar lecsupaszították a falakat. – Szüksége van ezekre a székekre? – Nem igazán. Járókelők tértek be az utcáról, és még csak be se mutatkoztak. – A szófával mi a terve? – kérdezte valaki hangosan. – Megtartja? – Nem kell a szófa – válaszoltam. Először a szófát vitték el, majd a reggeliző asztalt is, székestül. – Biztosan van egy pirítója itt valahol, nem, Henry? Elvitték a pirítót. – Szüksége van ezekre az edényekre? – Nincs. – És az ezüst evőkészletre? – Arra sem. – Mi a helyzet a kávéfőzővel és a robotgéppel? – Elviheti őket. Egy hölgy a hátsó teraszon kinyitott egy kredencet. – És mi lesz a sorsa ennek a sok befőttnek? Nem fogja tudni mind me-

genni egyedül. – Jó, akkor mindenki vigyen el párat, de próbáljanak egyenlően osztoz-

kodni rajtuk. – Én az epret akarom! – Én a fügét! – Én meg a narancslekvárt! Jöttek-mentek az emberek, és folyton érkeztek újak. – Találtam whiskeyt a kredencben! Szoktál inni, Henry? – A whiskey marad.

138

A ház kezdett megtelni emberekkel. A vécé folyt, a mosogatóról valaki lelökött egy poharat, ami persze összetört.

– A porszívót inkább tartsd meg, Henry, jól jöhet még! – Rendben, azt megtartom. – Az apjának voltak kerti szerszámai is. Azoknak mi lesz a sorsuk? – Azokat megtartanám. – Adok tizenöt dollárt a kerti szerszámokért. – Oké. A markomba nyomott tizenöt dollárt, én pedig odaadtam neki a garázs-

kulcsot. Nem sokkal később már hallani lehetett, ahogy tolja át az utcán a fűnyírót a saját kertje felé.

– Nem kellett volna mindent odaadnia tizenöt dollárért, Henry! Sokkal többet is elkérhetett volna értük.

Nem válaszoltam. – Vannak tervei az autóval? Négyéves. – Azt hiszem, a kocsit megtartom. – Felajánlok érte ötven dollárt. – Azt hiszem, a kocsit megtartom. Valaki felcsavarta a szőnyeget az előszobában. Lassan lankadni kezdett

az érdeklődés. Hamarosan már csak hárman-négyen maradtak, végül mind eltűntek. Megmaradt a slag, az ágy, a hűtő, a sütő, és egy guriga vécépapír.

Kimentem, és bezártam a garázsajtót. Ekkor két kissrác gördeszkázott arra, és megálltak.

– Látod ezt a krapekot? – Mi van vele? – Meghalt az apja. És azzal továbbgördeszkáztak. Fogtam a slagot, megeresztettem a vi-

zet, és locsolni kezdtem a rózsákat.

139

HARRY ANN LANDERS

Megszólalt a telefon. Paul volt az, az író. Depressziós volt. Paul Northridge-ben volt.

– Harry? – Igen? – Nancy és én szakítottunk. – Tényleg? – Újra össze akarok jönni vele. Segítesz? Feltéve, hogy te nem akarsz

vele újra összejönni. Harry beleröhögött a telefonkagylóba. – Nem, én nem akarok újra ösz-

szejönni vele, Paul. – Nem tudom, hol rontottuk el. A pénzzel kezdődött minden. Elkezdett

balhézni a pénz miatt. Telefonszámlákat lobogtatott az orrom előtt. Amúgy van egy darabom. Barneyval pingvinnek öltöztünk… Felváltva ol-vassuk fel egy vers egy-egy sorát… négy mikrofon… és egy jazz-zenekar a háttérben…

– A telefonszámlák meg tudják zavarni az embert, Paul – mondta Har-ry. – És inkább kerüld Nancyt, amikor piás vagy. Túl sok embert ismersz Maine-ben, Bostonban és New Hampshire-ben. Nancy szorongásos neuró-zisban szenved. A kocsiját se tudja elindítani anélkül, hogy ne lenne ro-hama. Beköti magát, elkezd remegni, és nyomja a dudát. Teljesen dilis. De máshol is megesik vele. Egy szupermarketba se képes bemenni anélkül, hogy ne érezné magát vérig sértve egy árufeltöltő miatt, aki épp békésen majszol egy Mars szeletet.

– Állítása szerint téged három hónapon át eltartott. – A faszomat tartotta el. Leginkább a bankkártyáival. – Tényleg olyan jó vagy, ahogy mondják? Harry felnevetett. – Szívvel-lélekkel csinálom. Ezt nem lehet centiben

mérni. – Újra össze akarok jönni vele. Mit tanácsolsz, mit tegyek? – Vagy nyald ki rendesen, vagy keress munkát. – Te se dolgozol! – Ne hasonlítsd magad énhozzám! Ezt a hibát sokan elkövetik. – De hogyan juthatnék pénzhez? Mit csináljak?

140

– Varázsoljál. – Ismered azt a szót, hogy „szánalom”? – Csak azok tudják, mi az a szánalom, akik azt akarják, hogy megszán-

ják őket. – Egyszer te is rászorulsz majd. – Nekem most is szükségem lenne rá – csak másképpen, mint neked. – Lóvéra van szükségem, Harry! Hogy juthatnék lóvéhoz? – Menj le a kosárpályára, és próbálj dobni egy hárompontosat. Ha sike-

rül, minden rendeződik majd. Ha nem, rács mögé kerülsz – és akkor nem lesz se villanyszámla, se telefonszámla, se gázszámla, se rinyáló nősté-nyek. És még egy szakmát is kitanulhatsz, és dolgozhatsz négycentes óra-bérben.

– Te aztán fel tudod dobni az embert. – Na jó, vedd ki az ujjad az orrodból, és akkor mondok valamit. – Kivettem. – Szerintem Nancy egy másik pasas miatt ejtett. Fekete, fehér, sárga,

vagy vörös bőrű. Az alábbi szabályt vésd az agyadba: egy nőstény csak a legritkább esetben hagyja ott az áldozatát, ha nincs másik a közelben.

– Figyelj, öreg – mondta Paul. – Segítségre van szükségem, nem teóri-ákra.

– Ha nem érted a dolgok elméleti részét, akkor mindig segítségre lesz szükséged…

Harry felhívta Nancyt. – Halló? – vette fel Nancy. – Itt Harry. – Ó. – Azt csiripelik a verebek, hogy megjártad Mexikót. Megkapott cserébe

mindent, tőled? – Hja, az… – Egy leharcolt latin torreádor volt, mi? – És neki volt a világon a legszebb szeme. Veled ellentétben. A te sze-

medet senki se láthatja. – Mert nem akarom, hogy lássák. – Miért? – Mert, ha látnák, mit gondolok, nem tudnék csőbe húzni senkit. – Szóval azért hívtál fel, hogy tudasd velem, hogy mindig napszem-

üvegben rohangálsz? – Ez neked nem újdonság. Azért hívtalak, hogy tudassam veled, Paul

vissza akar menni hozzád. Örülsz a hírnek? – Nem.

141

– Gondoltam. – Tényleg felhívott téged? – Igen. – Már új pasim van. Fantasztikus egy férfi! – Említettem Paulnak, hogy valószínűleg már gondoskodtál utánpótlás-

ról. – Honnan tudtad? – Csak tudtam. – Harry! – Igen, bébi? – Baszódj meg! És Nancy lecsapta a kagylót. Na tessék – gondolta Harry. Próbálok közvetíteni meg békíteni, erre

mindketten berágnak rám. Harry bement a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. Istenem, de jóképű vagyok. Hát nem látják? Megértés. Nemes-szívűség. Észrevett egy mitesszert az orra mellett. Megnyomta. Ki is jött, aranyos, fekete feje volt sárga faggyúfarokkal. Úgy vélte, az áttörést a nők megértése és a szeretet jelentheti. Az ujjai között sodorgatta a mitesszert. De lehet, hogy az áttörést a lelkiismeretlen gyilkolásra való képesség je-lentette. Leült a klotyóra, hogy ezt szarás közben átgondolja.

142

EGY SÖR A SARKI KOCSMÁRAN

Nem tudom, hogy pontosan mikor történt, talán úgy 15-20 évvel ez-előtt. Otthon üldögéltem. Meleg, nyári este volt, és unatkoztam.

Kisétáltam az ajtón, és elindultam az utcán. Vacsoraidő után jártunk, a családok többsége a tévé előtt ült, és sorozatokat nézett. Elgyalogoltam a körútig. Az utca túloldalán állt egy régi típusú faépület egy bárral, ami zöld-fehérre volt festve. Benyitottam.

Mivel majdnem az egész életemet kocsmákban töltöttem, már nem na-gyon hatottak meg. Ha inni akartam, vettem valamit egy italboltban, és otthon ittam meg egyedül.

Körbesétáltam, és találtam egy szabad széket a pult nyugodtabbik vé-gében. Nem éreztem magam kényelmetlenül, de otthonosan sem. Viszont ha be akartam ülni valahova, akkor nem volt más választásom. A mi társa-dalmunkban a legérdekesebb helyek vagy törvénytelenek, vagy nagyon drágák.

Rendeltem egy üveg sört, és rágyújtottam egy cigire. Belterjes egy bár volt, mindenki ismert mindenkit. Pajzán viccekkel szórakoztatták egymást, és tévéztek. Csak egy nő volt a helyiségben. Öreg volt, fekete ruhában, vö-rös parókával. Egy halom nyakláncot viselt, és egymás után szívta a cigi-ket. Visszavágytam a szobámba, és úgy döntöttem, hogy, ha megittam a sörömet, hazamegyek.

Belépett egy férfi, és leült a mellettem lévő bárszékre. Nem nagyon ér-dekelt, fel se néztem, de a hangjából ítélve nagyjából velem egykorú lehe-tett. Ismerték a kocsmában. A pultos a nevén szólította, és pár törzsvendég köszönt neki. Három-négy perce üldögélhetett mellettem a sörével, amikor így szólt hozzám: – Hello, hogysmint?

– Megvagyok. – Új vagy a környéken? – Nem. – Még sose láttalak itt. Nem válaszoltam. – Los Angelesből való vagy? – Nagyjából. – Szerinted a Dodgers idén megnyeri a bajnokságot? – Nem.

143

– Nem vagy Dodgers-drukker? – Nem vagyok. – Kinek drukkolsz? – Senkinek. Nem érdekel a baseball. – Mi érdekel? – Boksz. Bikaviadal. – A bikaviadal kegyetlen egy dolog. – Minden kegyetlen, amikor veszítesz. – De a bikának esélye sincs. – Egyikünknek sincs. – Kibaszottul negatív vagy. Hiszel Istenben? – A te Istenedben nem. – Akkor milyen Istenben hiszel? – Nem tudom pontosan. – Én, mióta az eszemet tudom, templomba járok. Nem válaszoltam. – Meghívhatlak egy sörre? – kérdezte. – Persze. Elénk raktak két sört. – Láttad a mai lapokat? – Igen. – Olvastad, hogy ötven kislány égett halálra egy bostoni árvaházban? – Igen, olvastam. – Borzasztó, nem? – Feltételezem, hogy az lehetett, igen. – Feltételezed? – Igen, feltételezem. – Nem vagy biztos benne? – Ha ott lettem volna, valószínűleg életem végéig rémálmaim lennének.

De egészen más a helyzet, ha csak az újságban olvas róla az ember. – Nem érzel szánalmat az ötven halálra égett kislány iránt? Sikítva lóg-

tak az ablakokban. – Feltételezem, hogy borzasztó lehetett. De számunkra ez csak egy sza-

lagcím, egy újsághír. Nem nagyon foglalkoztatott a dolog. Továbbléptem. – Úgy érted, semmit se éreztél? – Nem igazán. Csendben ült egy darabig, majd kortyolt egyet a söréből. Hirtelen felki-

áltott: – Hé, itt egy fickó, aki szart se érzett, amikor a Bostonban halálra égett ötven árva kislányról olvasott!

Mindenki rám nézett. Én a cigimet bámultam. A vörös parókás nő így szólt: – Ha férfi lennék, kirugdosnám az utcára.

144

– Istenben se hisz! – tette hozzá a mellettem ülő férfi. – Gyűlöli a base-ballt. Viszont imádja a bikaviadalokat, és szereti nézni, ahogy halálra ég-nek árva kislányok!

Rendeltem magamnak még egy sört. A pultos undorodva lökte oda. Két fiatal srác biliárdozott. A fiatalabbik, egy nagydarab fiú fehér pólóban, odajött hozzám.

Megállt mögöttem, és teleszívta a tüdejét levegővel, hogy még na-gyobbnak tűnjön.

– Ez itt egy rendes hely. Nem tűrjük meg a seggfejeket. Inkább jól szét-rúgjuk a seggüket. A szart is kiverjük belőlük!

Éreztem, hogy közvetlenül mögöttem áll. Fogtam a sörösüveget, töltöt-tem a poharamba, kiittam, és rágyújtottam egy cigire. A kezem egyáltalán nem remegett. A srác álldogált mögöttem egy darabig, majd visszament a biliárdasztalhoz. A férfi, aki mellettem ült, leszállt a bárszékről, és átült máshova. Hallottam, amint azt mondja: – Ez a köcsög hihetetlenül negatív. Gyűlöli az embereket.

– Ha férfi lennék – kezdett újra rá a vörös parókás nő –, én térdre kény-szeríteném. Ki nem állhatom az ilyen szemétládákat.

– Hitler is ilyen volt – mondta valaki. – Igazi gyűlölködő kis gecik. Megittam a sörömet, és rendeltem még egyet. A két fiatal srác tovább

biliárdozott. Páran leléptek, és a nekem címzett megjegyzések is ritkultak. Csak a vörös parókás nő nem szállt le rólam. Egyre részegebb volt.

– Te pöcs, te faszkalap… egy igazi faszfej vagy! Bűzlesz, mint egy pö-cegödör! Lefogadom, hogy a hazánkat is gyűlölöd, nem igaz? A hazát, az anyádat és mindenki mást. Ismerem a fajtád! Faszfej, gyáva köcsög!

Fél kettőkor végre elment. Az egyik biliárdozó srác is lelépett. A fehér pólós fiú leült a pult másik végéhez, és azzal a fickóval elegyedett beszéd-be, aki meghívott egy sörre. Kettő előtt öt perccel lassan felkeltem, és ki-sétáltam a kocsmából.

Senki se jött utánam. Felsétáltam a körútig, és befordultam az utcámba. A házak és lakások ablakai mind sötétek voltak. Odaértem az ajtómhoz. Kinyitottam és beléptem. Volt egy sör a hűtőben. Felbontottam, és megit-tam.

Ezután levetkőztem, bementem a fürdőszobába, hugyoztam, megmos-tam a fogam, lekapcsoltam a villanyt, és lefeküdtem aludni.

145

A FELSZÁLLÓ MADÁR

Interjút készültünk csinálni az ismert költőnővel, Janice Altrice-szal. Az Amerikai költészet kiadója 175 dollárt ajánlott az anyagért. Tony volt a fotósom. Neki ötven dollár járt a képekért. Kölcsönkértem egy diktafont. A háza az egyik domb tetején volt Hollywoodban. Leparkoltam az út men-tén, meghúztam a vodkás üveget, majd átpasszoltam Tonynak.

– Janice iszik? – kérdezte Tony. – Valószínűleg nem – válaszoltam. Beindítottam a motort, és továbbhajtottunk. Befordultunk egy szűk kis

földútra. Janice kinn várt minket az utcán. Nadrágkosztümöt és fehér blúzt viselt magas csipkés gallérral. Kimásztunk a kocsiból, és odasétáltunk hozzá. Bemutatkoztunk, és beüzemeltük a diktafont.

– Tony készít önről pár képet – mondtam. – Kérem, viselkedjen termé-szetesen!

– Rendben – válaszolta. Felsétáltunk a lejtős kerten, Janice pedig a házra mutatott: – Ezt akkor

vettük, amikor az ingatlanárak mélyrepülésben voltak. Ma már nem en-gedhetnénk meg magunknak. – Majd a hegyoldalban rámutatott egy ki-sebb épületre: – Az ott a műtermem, magunk építettük. Még fürdőszoba is van benne. Jöjjenek, tekintsék meg!

Követtük. Rámutatott pár virágágyásra: – A virágokat is magunk ültet-tük. Jól megy a kertészkedés.

– Csodásak – mondta Tony. Kinyitotta a műterme ajtaját, és bementünk. Tágas volt és pöpec. A fa-

lat indiai takarók és műtárgyak borították. Volt egy tűzhely is, könyves-polc, egy hatalmas asztal, rajta egy elektromos írógéppel, egy nagyszótár-ral, papírlapokkal és noteszokkal. Janice alacsony volt, és rövid hajú. A szemöldöke vastag volt. Mosolygós volt. Egyik szeme sarkában volt egy mély sebhely, amit mintha bicskával ejtettek volna.

– Nézzük csak – kezdtem bele –, ön százhatvan centi, és…? – Hatvankét kiló. – Hány éves? Janice belenevetett a fényképezőgépbe: – Egy nőnek előjoga, hogy erre

a kérdésre megtagadja a választ. Írja, hogy kortalan vagyok – kuncogott.

146

Szívtipróan nézett ki. Láttam már korábban valamelyik egyetem kated-ráján, amint verseket olvas fel, kérdésekre válaszol, és költők egy új gene-rációját készíti fel az életre. Valószínűleg a lábai is jók. Megpróbáltam el-képzelni, milyen lehet az ágyban, de nem ment.

– Mire gondol éppen? – szegezte nekem a kérdést. – Hallgat az ösztöneire? – Természetesen igen. Most például felteszek egy kávét, úgy érzem,

mindkettejükre ráfér. – Eltalálta. Amíg Janice kávét főzött, mi kimentünk egy oldalsó ajtón. Volt kinn

egy kis játszótér hintával, libikókával meg homokozóval. Egy tízéves for-ma kisfiú érkezett futva a lejtőn. – ő Jason, a legkisebb – mondta Janice az ajtóból.

Jason egy szőke, kócos kisisten volt rövidnadrágban és lila, bő blúzban. A cipője arany és kék színekben pompázott. Egészségesnek és vidámnak tűnt.

– Mama! Mama! Lökd meg a hintám! – Jason odaszaladt a hintához, belevetette magát és várt.

– Most nem lehet, Jason, dolgunk van. – Lökj meg! Lökj meg! – Most nem, Jason. – MAMA, MAMA, MAMA, MAMA, MAMA, MAMA, MAMA – si-

vította Jason. Janice végül odament, és elkezdte hintáztatni. Mi addig vártunk. Idővel

abbahagyták, Jason pedig lecsusszant a hintáról. Vastag, zöld takonycsík lógott az orrából. Odaállt elém, és így szólt: – Szeretek játszani magammal – és ezzel elszaladt.

– Nem nyomjuk el az ösztöneit – magyarázta Janice. Ábrándozva bá-multa a környező dombokat. – Hajdan lovagolni jártunk. Küzdöttünk a be-ruházókkal. A külvilág azonban egyre közelebb kúszik. De még mindig jó itt. Amikor leestem a lóról, és eltörtem a lábamat, akkor írtam meg A fel-szálló madár című könyvemet.

– Igen, emlékszem – mondta Tony. – Azt a vörösfenyőt huszonöt éve ültettem. Akkoriban a mienk volt az

egyetlen ház a környéken, de a dolgok változnak, ugyebár. Főleg a költé-szet. Rengeteg új és izgalmas dolgot fedezhetünk fel. És persze sok bor-zalmasat is.

Visszamentünk a műterembe, és Janice töltött nekünk a kávéból. Leül-tünk, és kortyolgattuk a fekete italt. Megkérdeztem, kik a kedvenc költői,

147

Janice pedig elhadarta pár fiatal művész nevét: Sandra Merrill, Cynthia Westfall, Roberta Lowell, Sister Sarah Norbert és Adrian Poor.

– Az első versemet anyák napjára írtam még a középiskolában. A ta-nárnak annyira tetszett, hogy megkért, olvassam fel az osztálynak.

– Az első felolvasóestje. Janice nevetett. – Mondhatjuk. Nagyon hiányoznak a szüleim. Már

több mint húsz éve halottak. – Ez szokatlan. – Nincsen semmi szokatlan a szeretetben – mondta. Janice Huntington Beachben született, és egész életét a nyugati parton

töltötte. Az apja rendőr volt. A középiskolában kezdett szonetteket írni, ahol volt annyira szerencsés, hogy Inez Claire Dickey tanította. – Ő veze-tett be a költészet művészetének titkaiba.

Janice újra töltött a kávéból. – Mindig is költő akartam lenni. A Stan-fordon Ivor Summers óráira jártam. Először a Summers által kiadott A nyugati költők antológiája című kötetben jelent meg versem. Summers komoly hatást gyakorolt rá – a kezdetekben. Summers csoportja kiemelke-dő volt: Ashberry Charleton, Webdon Wilbur és Mary Cather Henderson.

De aztán Janice leszakadt a csoportról, és „a hosszú sor” költőihez csat-lakozott.

Janice a jogi karra járt, és mellette költészetet is tanult. Miután megsze-rezte a diplomáját, jegyző lett. A negyvenes évek elején, amikor feleségül ment a középiskolai szerelméhez. Ezek voltak a „sötét és tragikus háborús évek”. A férje tűzoltó volt. – Háziasszony-költőnővé léptem elő.

– Hol találom a mosdót? – kérdeztem. – A bal oldali ajtó az. Kihugyoztam magamból a vodkát, amíg Tony körbefotózta Janice-t.

Felhúztam a cipzáramat, kijöttem a mosdóból, és visszaültem a helyemre. A negyvenes évek vége felé Janice Altrice verseit elkezdték publikálni

a folyóiratok. Első könyvét, az Azt parancsolom, hogy minden zöld legyen címűt Alan Swill-out hozta ki. Ezt követte a Madár, madár, madár, sose halj meg, szintén Swillout gondozásában.

– Visszamentem tanulni – folytatta. – UCLA. Újságírásból és angol nyelv és irodalomból szereztem diplomát. Egy évre rá angol szakon meg-szereztem a doktorit, majd a hatvanas évek elejétől angol nyelvet és fo-galmazástant oktattam az egyetemen.

A műterem falát számos díj díszítette: egy ezüstmedál a The Los Ange-les Aphids Clubtól a Tintella című verséért, egy első helyezésű oklevél a Lodestone Moun-tain Poetry Grouptól A bölcs dobos című verséért. Ezek mellett még egy jó pár egyéb kitüntetés és díj lógott a falon. Janice az asz-

148

talhoz lépett, és a fiókból elővett pár félkész verset. Több hosszú verset is felolvasott nekünk. Jelentős fejlődésről tettek tanúbizonyságot. Megkér-deztem, hogy mi a véleménye a kortárs költőszíntérről.

– Annyian vannak, akik költőnek nevezik magukat – mondta. – De se képzettségük, se affinitásuk nincs a költészethez. A vadak átvették a ha-talmat a kastély felett. A kifinomultság már a múlté, nem maradt más, csak az egyszerű kereslet. És ezek az új költők mintha mind csodálnák egymást. Aggaszt engem mindez, és sokat beszélgettem ezekről a költő barátaim-mal. Számos fiatal költő úgy véli, hogy nincs szüksége másra, csak egy írógépre és papírra. Nem képzettek, semmilyen képzést se kaptak.

– Meglehet – mondtam. – Tony, elegendő képünk van? – Igen – válaszolta. – Van még valami, ami zavar – folytatta Janice. –A keleti part költői túl

sok kitüntetést és ösztöndíjat kapnak, miközben a nyugatiakról tudomást se vesznek.

– Előfordulhat, hogy a keleti part költői jobbak? –tettem fel a kérdést. – Véleményem szerint biztosan nem. – Nos, azt hiszem ideje mennünk – mondtam. – Egy utolsó kérdés: Mi-

ként kezd neki egy vers megírásának? Elgondolkodott. Hosszú ujjai gyengéden simogatták a szék karfájának

durva borítását. A lemenő nap betűzött az ablakon, és árnyékokat vetett a szobában. Lassan formálta a szavakat, mint egy álomban. – Egy vers na-gyon hosszú utat jár be. Megközelít a szőnyegen keresztül, mint egy macska. Finoman, de nem felsőbbrendűen. Beletelik hét-nyolc napba is. Boldog izgalom lesz rajtam úrrá, egy semmihez se hasonlítható érzés. Tu-dom, hogy ott van egy karnyújtásnyira, majd hirtelen rám veti magát. És innentől már végtelenül könnyű. Egy vers megszülése fenséges gyönyörrel tölt el!

Kikapcsoltam a diktafont. – Köszönjük, Janice! Küldök majd pár pél-dányt a megjelent interjúból.

– Remélem jól sikerült! – Szerintem elég jól. Kikísért minket az ajtóig. Lesétáltunk Tonyval az autónkhoz. Hátrafor-

dultam. Janice az ajtóban állt. Integettem. Mosolygott és visszaintegetett. Beültünk, megfordultunk, majd félreálltam. Lecsavartam a vodkás üveg kupakját. – Hagyjál nekem is – vetette oda Tony. Meghúztam, és hagytam neki is.

Tony kihajította az üres üveget az ablakon. Elhajtottunk. Gyorsan leér-tünk a dombról. Végül is, jobb, mintha egy autómosóban dolgoznék. Nem volt más dolgom, mint legépelni, ami a felvételen hallható, és kiválasztani

149

két-három képet. Úgy értünk le a hegyről, hogy pont belefutottunk a csúcsforgalomba. Mindenhol dugó volt. Ennél sokkal jobban is időzíthet-tünk volna.

150

EGY HIDEG ÉJSZAKA

Leslie a pálmafák alatt sétált. Megállt egy kutyaszar felett. Este negyed tizenegy, kelet-Hollywood. A tőzsde huszonkét ponttal magasabban zárt ezen a napon, és a szakértők nem tudták megmagyarázni, miért. Sokkal te-hetségesebben magyarázkodtak, amikor a tőzsde zuhanása volt a kérdés. A helyzet romlása mindig boldoggá tette őket. Kelet-Hollywoodban hideg volt. Leslie begombolta a legfelső gombot a kabátján. Kirázta a hideg. Ke-zével megdörzsölte a két vállát.

Egy szürke nemezkalapos kis ember közeledett felé. A férfinak olyan arca volt, mint egy dinnyének: kifejezéstelen. Leslie elővett egy szál ciga-rettát, és a férfi elé lépett. Negyvenöt éves lehetett, 165 cm magas, és kö-rülbelül hetven kiló.

– Van tüze, uram? – fordult a férfihoz. – Igen… – A férfi a zsebébe nyúlt, mire Leslie tökön rúgta. A férfi fel-

nyögött, és összegörnyedt. Leslie tarkón vágta. A férfi a földre zuhant, Leslie pedig mellétérdelt, megfordította, előhúzta a kését, és felnyitotta a torkát a hideg, kelet-holywoodi holdfényben.

Furcsa volt az egész. Olyan volt, mint egy homályos álom. Leslie ab-ban sem volt biztos, hogy ez az egész valóban vele történik-e. A vér mint-ha bizonytalankodott volna: először csak egy mély seb látszódott, de aztán végül felbugyogott. Leslie undorodva hátrébb húzódott.

Majd felállt, és továbbindult. Aztán visszament, benyúlt a férfi zsebébe, kivette a doboz gyufát, felállt, rágyújtott, és a lakása felé vette az irányt. Leslie mindig gyufahiányban szenvedett. A férfiak mindig gyufahiányban szenvedtek. Gyufa és golyóstoll…

Leslie leült, kezében egy whisky-szódával. A rádióból egy Copeland-szám szólt. Copeland nem volt túl jó, de még mindig überelte Sinatrát. Abból próbálj gazdálkodni, amid van. Az apja folyton ezt hajtogatta. Kap-ja be az öreg. Kapja be az összes Jézus-mániákus. És kapja be Billy Gra-ham is azt a vérerest.

Kopogtak. Sonny volt az, egy fiatal szőke kölyök, aki a szemközti ol-dalon lakott. Sonny félig férfi volt, félig egy fasz. És egy kicsit össze volt zavarodva. A legtöbb nagyfaszú fickó nem tudja, hogy mit kell tenni du-

151

gás után. Sonny azonban jobb fej volt, mint a többség. Kedves volt, gyen-géd, és bizonyos mértékig még okos is. Sőt, időnként még vicces is volt.

– Figyelj csak, Leslie! Beszédem van veled. – Rendben, de kurva fáradt vagyok. Egész nap a lóversenypályán vol-

tam. – Az szar lehetett. – Amikor a végén kimentem a parkolóba, láttam, hogy valami köcsög

letépte a lökhárítómat. Ez annyira paraszt dolog, nem? – És hogy ment a fogadás? – Nyertem 280 dollárt. De elfáradtam. – Rendben, rövid leszek. – Oké. Mi a gond? A csajod? Miért nem vered el egyszer úgy jó alapo-

san? Mindketten jobban érzitek majd magatokat. – Nem, a csajommal minden rendben. Csak… a francba, nem tudom,

hogy mondjam. Minden szar. Nem jutok egyről a kettőre. Nem tudok be-lekezdeni semmibe. Mindenhol falakba ütközöm. A kártyák le vannak osztva.

– Na ja, az élet már csak ilyen. Egy egyoldalú játék. De te még csak huszonhét éves vagy, egy kis mázlival még összejöhet neked valami.

– Te mit csináltál az én koromban? – Semmi jót. Esténként berúgtam, és kifeküdtem az úttestre, hátha el-

gázol valaki. De nem volt szerencsém. – És más ötleted nem volt? – Mindig az első lépés a legnehezebb. – Igen. Minden annyira értelmetlennek tűnik. – Meggyilkoltuk Isten fiát. Csak nem gondolod, hogy majd megbocsát

nekünk. Lehet, hogy én őrült vagyok, de tudom, hogy ő nem az! – Csak ülsz a szakadt fürdőköpenyedben, általában részegen, mégis

tisztábban látod a dolgokat, mint akárki más, akit ismerek. – Kösz. Sok embert ismersz? Sonny csak megvonta a vállát. – Én csak egy valamit akarok tudni: van

kiút? Van bármilyen kiút? – Nincs semmilyen kiút, kölyök. Az agyturkászok ilyenkor azt szokták

tanácsolni, hogy kezdj el sakkozni, gyűjts bélyeget, vagy menj el biliár-dozni. Csinálj bármit, ami elvonja a figyelmedet az élet nagy kérdéseiről.

– A sakk unalmas. – Minden unalmas. Nincs menekvés. Tudod, hogy a régi hobók mit te-

továltattak a karjukra? „Arra születtünk, hogy meghaljunk.” Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de valójában alapigazság.

– És manapság szerinted mit tetováltatnak magukra?

152

– Nem tudom. Valószínűleg valami olyasmit, hogy „Jézus szeret té-ged”.

– Nem tudunk elszakadni Istentől, mi? – Lehet, hogy ő nem tud elszakadni tőlünk. – Köszönöm a tanácsokat. Veled mindig jó beszélgetni, sokkal jobban

érzem magam utána – Szívesen, máskor is, kölyök!

Sonny felállt, kilépett az ajtón, becsukta maga mögött, és elment. Leslie töltött magának még egy whiskyt. Az L. A. Ramsnél hátvédeket keresnek. Jó ötlet. Az életben minden a VÉDELEM felé tendált. Vasfüggöny, vas-korlát, vasember. Egy igazán kemény edző mindig kapura lövést rendelne el, valahányszor a csapatánál van a labda. Sose veszítenének.

Leslie felhajtotta a whiskyjét, lehúzta a gatyáját, megvakarta a seggét, és közben fel-felnyomta az ujjait a lyukába. Csak bolondok járnak orvos-hoz az aranyerükkel. Az ember nem érezte olyan magányosnak magát, amikor egyedül volt. Leslie töltött magának még egy whiskyt. Csörgött a telefon.

– Halló? Francine volt az. Francine szerette őt lenyűgözni. Pontosabban

Francine szerette azt gondolni, hogy lenyűgözi őt. De valójában hihetetle-nül unalmas volt. Időnként eszébe jutott Leslie-nek, hogy milyen rendes tőle, hogy hagyja, hogy untassa. Egy átlagférfi úgy baszta volna rá a kagy-lót, mint hóhér a guillotine-t.

Ki is írt egy nagyszerű értekezést a guillotine-ról? Camus? Igen, Ca-mus. Camus is iszonyúan unalmas. De a guillotine-os esszé és a Közöny kivételes művek.

– A Beverly Hills Hotelban ebédeltem ma – mesélte. – Egyedül ültem az asztalnál. Ettem egy salátát, és ittam pár pohárkával. Dustin Hoffman is ott volt, más színészekkel egyetemben. Beszédbe elegyedtem a közelem-ben ülőkkel, mosolyogtam és bólogattam. Minden asztalnál mosolyogtak, és bólogattak a kis sárga arcok, mintha csak nárciszok lettek volna. Én csak beszéltem, ők pedig csak bólogattak és mosolyogtak. Azt gondolhat-ták, hogy valami elmeháborodott vagyok, és csak úgy szabadulhatnak meg tőlem, ha mosolyognak. Aztán egyre idegesebbek lettek. Érted?

– Persze. – Gondoltam, örülsz az ilyen sztoriknak. – Aha… – Egyedül vagy? Nem vágysz társaságra? – Nagyon fáradt vagyok, Francine.

153

Egy idő után aztán letette. Leslie levetkőzött, újra megvakarta a seggét, és bement a fürdőszobába. Megmosta a maradék pár fogát. Milyen ronda egy fogsor! Ki kellene vernie a maradék fogait egy kalapáccsal. Hány ut-cai verekedésben vett részt, és senki se tudta eltalálni a metszőfogait. Idő-vel majd ez is megtörténik. Ennyi. Addig is ápolgatja őket az elektromos fogkeféjével, hogy időt nyerjen.

Ezután még sokáig üldögélt az ágyban whiskyzgetett és cigizgetett. Legalább volt mit csinálni, amíg a dolgok kialakultak. A tekintete rátévedt a gyufásdobozra, és hirtelen bevillant, hogy ezt a görögdinnyearcú férfitól vette el. A felismerés meglepte. Most akkor ez tényleg megtörtént? Kér-dőn bámulta a gyufásdobozt. Ez volt rányomtatva:

1000 DB NÉVRESZÓLÓ CÍMKE A NEVÉVEL ÉS A CÍMÉVEL

MOST CSAK 1 DOLLÁR!

Nocsak, gondolta, nem is olyan rossz üzlet.

154

SZÍVESSÉG DONNAK

Kinyúltam az ágyból, és felvettem a telefont. Lucy Sanders volt az. Két-három éve ismertem, szexuális értelemben három hónapja. Nemrég szakítottunk. Ő azt terjesztette, hogy azért ejtett, mert iszákos vagyok, a valóság azonban az, hogy a volt barátnőmért hagytam el.

Nem reagálta le valami jól. Úgy döntöttem, hogy át kell mennem hoz-zá, hogy elmagyarázzam neki, miért kellett elhagynom. A nagykönyvben ezt úgy hívják: „puhára ejteni”. Rendes fiú akartam lenni. A lakásba a ba-rátnője engedett be.

– Mi a francot akarsz? – Puhára akarom ejteni Lucyt. – A hálószobában van. Bementem. Az ágyon feküdt részegen, egy szál bugyiban. Megivott

majdnem egy egész üveg whiskyt. A földön hevert egy tál, amibe már be-lehányt.

– Lucy! – mondtam. Felém fordította a fejét. – Te vagy az? Visszajöttél! Tudtam, hogy nem

maradsz sokáig azzal a cafkával. – Egy pillanat, Lucy. Csak azért jöttem, hogy elmagyarázzam, miért

hagytalak el. Rendes srác vagyok, gondoltam elmondom. – Egy köcsög vagy. Egy utolsó szemétláda! Leültem az ágy szélére,

fogtam az éjjeliszekrényen álló üveget, és jól meghúztam. – Kösz. Tudtad jól, hogy szeretem Lillyt. Amíg együtt voltunk, végig

tudtad, hogy őt szeretem. Ő és én – egy hullámhosszon vagyunk. – De azt mondtad, hogy tönkretett téged! – Csak drámáztunk. Az emberek lépten-nyomon szakítanak, és újra

összejönnek. Ez benne van a pakliban. – Befogadtalak. Megmentettelek! – Tudom. Megmentettél Lilly számára. – Te szemét! Annyira vak vagy, hogy azt se vennéd észre, ha életed

szerelme jönne veled szembe! Lucy az edény fölé hajolt és hányt. Kiittam az üveget. – Nem lenne szabad ilyesmit innod. Ez méreg.

155

Felemelkedett. – Maradj velem, Larry! Ne menj vissza hozzá! Maradj velem!

– Nem tehetem, Lucy. – Nézd meg a lábamat! Szép lábam van! Nézd meg a mellem! Szép

mellem van! Az üres üveget a szemetes kosárba dobtam. – Sajnálom, Lucy, mennem

kell. Lucy rám ugrott az ágyról, és ököllel ütni kezdett. Eltalálta a számat és

az orromat. Még hagytam tombolni pár másodpercig, aztán megragadtam a csuklójánál, és az ágyra dobtam. Megfordultam, és kimentem a szobából. A barátnője az előszobában állt.

– Így próbáljon meg az ember becsületes lenni: betörik az orrát – mondtam neki.

– Te az életben nem leszel becsületes ember – válaszolta. Becsaptam az ajtót magam mögött, beültem a kocsimba, és elhajtottam. Lucy hívott. – Larry? – Igen. Mi van? – Figyelj, találkozni szeretnék Don haveroddal. – Minek? – Azt mondtad, ő az egyetlen barátod. Találkozni szeretnék az egyetlen

barátoddal. – Jó, legyen. – Kösz. – Beugrom hozzá, miután meglátogattam a lányomat szerdán. Öt körül

érek oda. Gyere mondjuk fél hatra, és bemutatlak titeket egymásnak. Megadtam neki a címet, és elmondtam, hogy jut oda. Don Dorn festő

volt. Húsz évvel volt nálam fiatalabb, és egy kis házban lakott a parton. Visszafeküdtem, és aludtam tovább. Mindig délig aludtam. Ez volt a sike-res életem titka. Donnal megittunk két-három sört, mielőtt Lucy megérkezett volna egy üveg borral. Izgatottnak tűnt. Bemutattam őket egymásnak, majd Don ki-nyitotta a bort. Lucy leült közénk, és töltött magának egy pohár bort. Don és én a sörnél maradtunk.

– Don, hogy te milyen helyes vagy – mondta Lucy. Don nem szólt egy szót sem. Lucy megráncigálta egy

kicsit Don pólóját. – Annyira helyes vagy! – Felhajtotta a pohár bort, és töltött magának még egyet. – Nemrég zuhanyoztál, ugye?

– Egy órája. – Begöndörödött a hajad! Olyan helyes vagy!

156

– Hogy megy a festés, Don? – kérdeztem. – Nem is tudom. Kezdek beleunni a stílusomba. Azt hiszem, ideje egy

új területen kipróbálnom magam. – A falon ezek a te festményeid? – kérdezte Lucy. –Ja. – Csodásak! Veszik őket? – Hébe-hóba. – Imádom a halaidat! Honnan van az akváriumod? – Vettem boltban. – Ott egy narancssárga! Imádom azt a narancssárga halacskát! – Ja. Jól néz ki. – Megeszik egymást? – Hébe-hóba. – Annyira helyes vagy!

Lucy vedelte a bort.

– Nem iszol kicsit sokat? – kérdeztem. – Bagoly mondja verébnek. – Még Lillyel vagy? – kérdezte Don. – Masszívan – válaszoltam. Lucy felhajtott még egy pohár bort. Az üveg kiürült. –Elnézést – mond-

ta Lucy. Kirohant a fürdőszobába. Hallottuk, ahogy okádik. – Hogy megy a fogadás? – kérdezte Don. – Mostanában egész jól. És mi van veled? Voltak jó dugásaid mostaná-

ban? – Peches szériám van. – Kitartás! Majd csak fordul a kocka! – Remélem is. – Lillyvel egyre jobb. Nem tudom, hogy csinálja. Lucy kijött a fürdő-

szobából. – Jézusom, de rosszul vagyok! Forog minden. – Rávetette magát Don ágyára, és végignyúlt

rajta. – Forog minden! – Csukd be a szemed! – javasoltam. Lucy feküdt az ágyon, engem bámult, és nyögdécselt. Donnal rendület-

lenül söröztünk. Majd közöltem, hogy le kell lépnem. – Vigyázz magadra! – mondtam. – Isten veled! – válaszolta. Otthagytam őket, elég részegen, és elhajtottam. Kinyúltam az ágyból, és felvettem a telefont. – Halló? Lucy volt az.

157

– Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért. Kicsit sokat ittam. De kitaka-rítottam a fürdőszobát, ahogy az egy jó kislányhoz illik. Don jófej. Bírom. Lehet, hogy megveszem az egyik festményét.

– Az jó. Kell neki a lóvé. – Nem haragszol rám, ugye? – Miért haragudnék? Felnevetett. – Hát hogy hánytam meg ilyenek. – Mindenkivel előfordul. – Nem vagyok piás. – Tudom jól. – Itthon leszek egész hétvégén, ha esetleg lenne kedved átjönni… – Nem szeretnék. – Haragszol rám, Larry? –Nem. – Akkor jó. Szióka! – Szióka.

Leraktam a telefont, és behunytam a szemem. Ha továbbra is bejönnek a fogadásaim a lóversenypályán, akkor veszek egy új autót. És Beverly Hillsbe költözöm. Újra csöngött a telefon.

– Halló? Don volt az. – Jól vagy? – kérdezte. – Jól. És te? – Én is. – Beverly Hillsbe költözöm. – Jól hangzik. – A lányom közelében szeretnék élni. – Hogy van a lányod? – Gyönyörű. Kívül-belül. – Beszéltél Lucyval? – Az imént hívott. – Leszopott. – És milyen volt? – Nem tudtam elmenni. – Sajnálom. – Nem a te hibád. – Reméltem. – Minden oké, Larry? – Miért ne lenne? – Rendben, akkor hello.

158

– Hello.. Leraktam a telefont, és behunytam a szemem. Még csak háromnegyed

tizenegy volt, és én megszoktam, hogy délig alszom. Az élet annyira ke-gyes hozzád, amennyire engeded neki.

159

IMÁDKOZÓ SÁSKA

Angel's View Hotel. Marty fizetett, fogta a kulcsot, és felment a lép-csőn. Nem volt egy kellemes este. 222-es szoba. Ez vajon mit jelentett? Belépett, és felkapcsolta a lámpát. Tucatnyi csótány szaladt a tapéta alá. Rágcsáltak és mozogtak, rágcsáltak és mozogtak. Volt ott egy telefon, egy fizetős telefon. Bedobott egy érmét, és tárcsázott. Fogadták a hívását. – Toni? – kérdezte.

– Igen, itt Toni beszél… – mondta egy nő. – Toni, én megőrülök. – Mondtam, hogy meglátogatlak. Hol vagy most? – Az Angel View Hotelban. A hatodik sugárút és a Coronado sarkán. A

222-es szobában. – Pár óra és ott vagyok. – Nem tudsz most azonnal jönni? – Át kell vinnem a kölyköket Cárihoz, aztán útközben találkoznom kell

Jeffel és Helennel, mert már évek óta nem láttam őket… – Toni, szeretlek, az ég szerelmére! Most azonnal látni akarlak! – Esetleg ha megszabadulsz a feleségedtől… – Ahhoz idő kell még. – Pár óra és ott vagyok. – Toni, kérlek… Lerakta. Marty leült az ágy szélére. Ez lesz az utolsó kalandja. Túl sok

energiáját emésztette fel az ilyesmi. A nők erősebbek a férfiaknál. Ismer-ték az összes trükköt. Ő egy trükköt se ismert.

Kopogtak. Kinyitotta az ajtót. Egy szőke, harmincas nő volt, gyűrött, kék ingben. A sminkje nagyon lila volt, és a szája vastagon ki volt rúzsoz-va. A lehelete ginszagú volt.

– Ugye nem gond, ha bekapcsolom odaát a tévét? – Csak nyugodtan. – A pasi, aki a múltkor ezt a szobát kapta, teljesen dilis volt. Bekap-

csoltam a tévét, erre elkezdte ököllel ütni a falat. – Felőlem nyugodtan bekapcsolhatja. – Marty becsukta az ajtót. Kihúz-

ta az utolsó előtti cigarettáját, és rágyújtott. Toni teljesen megőrjítette. Ki kellett vernie a fejéből. Újra kopogtak. Megint a szőke volt. A szemfestéke

160

annyira erős volt, hogy majdnem összeragadt a szemhéja, s bár ez lehetet-lennek tűnt, de mintha felvitt volna még egy réteg rúzst.

– Igen? – kérdezte Marty. – Kérdeznék valamit: tudja, mit csinál a nőstény imádkozó sáska aköz-

ben? – Miközben? – Baszás közben. – Mit csinál? – Megeszi a hím fejét. Párzás közben megeszi a hím fejét. Mondjuk

ennél van rosszabb halál is, nem? – Van – válaszolta Marty. – Például a rák. A szőke belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Körbesé-

tált, majd leült az egyetlen székre. – Felizgult, amikor kimondtam azt a szót, hogy baszás? – kérdezte. – Egy kicsit igen. A szőke felállt, az ágyhoz sétált, és egészen közel hajolt Marty arcához.

A szemébe nézett, az ajka szinte hozzáért az övéhez. Majd így szólt: – Ba-szás, baszás, baszás! – Még egy kicsit közelebb hajolt, és még egyszer kimondta: – BASZÁS! – Aztán visszaült a székre.

– Hogy hívják? – kérdezte Marty. – Lilly. Lilly LaVell. A Burbankben voltam sztriptíz táncos. – Én Marty Evans vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, Lilly. – Ba-szás – mondta Lilly tagoltan, hogy az ajkai között jól látszódjon a

nyelve. – Bármikor bekapcsolhatja a tévéjét – mondta Marty. – És azt tudja, hogy a fekete özvegy mit csinál? –kérdezte. – Azt hiszem, nem. – Akkor ezt hallgassa meg. Azután – baszás után – élve felfalja a hí-

met. – Ó – mondta Marty. – De biztosan van ennél van rosszabb halál is, nem? – Persze, például a lepra. A szőke felkelt, és fel-alá járkált. – Pár napja berúgtam, és az autópá-

lyán hajtottam, miközben egy fúvós concertót hallgattam. Mozart egysze-rűen áthatott. Százharminccal megyek, és a könyökömmel vezetek, és hallgatom a concertót. El tudja ezt képzelni?

– Hogyne. Lilly megállt, és Martyra nézett. – Elhiszi, hogy a számba tudom venni,

és olyan dolgokat tudok művelni magával, amit férfi még soha nem élt át? – Nem tudom, mit higgyek.

161

– Pedig így van, pedig így van… – Ez nagyon kedves öntől, Lilly, de egy órán belül ideér a barátnőm. – Akkor felkészítem rá! Lilly odalépett hozzá, lehúzta a cipzárját, és kivette a farkát. – Ó, milyen aranyos! Lilly benyálazta a középső ujját, és simogatni kezdte a pénisze fejét. – De milyen lila! – Pont, mint a sminkje… – Uúú, és milyen NAGYRA nő!! Marty nevetett. A tapéta alól előbújt egy csótány, nehogy lemaradjon

az akcióról. Aztán megjelent még egy. Ide-oda mozgatták a csápjaikat. Lilly hirtelen bekapta Marty farkát, és szopni kezdte a végét. A nyelve majdnem olyan volt, mint a smirgli; ismerte az összes érzékeny pontot. Marty lenézett a nő fejére, és egészen felizgult. Simogatni kezdte a fejét, és nyögdécselt. Aztán Lilly váratlanul beleharapott a farkába. Majdnem félbeharapta! Aztán – a fogait a farkán tartva – felrántotta a fejét. Marty péniszéről levált egy darab. Marty üvöltve fetrengett az ágyon. A szőke felállt, és köpött egyet. Vér és húsdarabok maradtak utána a szőnyegen. Kilépett az ajtón, becsukta maga mögött, és már el is tűnt.

Marty egy párnahuzatot szorított a farkához. Nem merte megnézni. Az egész testében érezte a szívverését, főleg ott lenn. A vér kezdte átitatni a párnahuzatot. Csöngött a telefon. Nagy nehezen odaküzdötte magát, és felvette. – Igen? – Te vagy az, Marty? – Ja. – Toni vagyok. – Igen, Toni? – Fura a hangod… – Igen, Toni… – Mást nem tudsz mondani? Jeffel és Helennel vagyok éppen, egy órán belül odaérek. – Rendben. – Mi bajod van? Azt hittem, szeretsz! – Már nem vagyok biztos benne, Toni – Hát, jó! – mondta dühösen, és lecsapta a kagylót.

Marty előkotort egy pénzérmét, és bedobta a telefonba. – Kapcsoljon, kérem egy privát mentőszolgálatot! Akárkit, de gyorsan! Élet-halál kérdés!

– Beszélt a háziorvosával, uram? – Sürgősen kapcsoljon egy privát mentőszolgálatot! A szomszéd szo-

bában a szőke leült a tévé elé. Bekapcsolta. Pont időben ért vissza a Dick Cavett Show-ra.

162

SÉRÜLT KÜLDEMÉNY

Frank felhajtott az autópályára. Az Amerikai Óravállalat szállítója volt. Hat éve. Még sose dolgozott

egy helyen hat évet, és egyre jobban szenvedett tőle. De hát negyvenkét évesen, egy érettségivel és tízszázalékos munkanélküliség mellett nem volt sok választása. Ez volt a tizenötödik vagy tizenhatodik melója, és mind-egyiket gyűlölte.

Frank fáradt volt, csak arra vágyott, hogy hazaérjen, és igyon egy sört. A Volkswagenjével átsorolt a belső sávba, és amikor felgyorsított, már nem volt benne egészen biztos, hogy olyan hamar haza akar érni. Fran vár-ta otthon. Immáron négy éve.

Tudta, hogy mi fog következni. Fran alig várta, hogy beszólhasson ne-ki. Frank számított rá. Jézusom, menynyire várta, hogy bevihesse az első verbális jobbhorgot! Aztán még egyet, még egyet, még egyet…

Frank tudta magáról, hogy egy vesztes. Nem kellett, hogy Fran erre lépten-nyomon emlékeztesse. Az ember azt gondolná, hogy két ember, aki együtt él, segíti egymást. De nem, inkább kritizálják egymást. Megy az adok-kapok. Mindketten vesztesek voltak. Nem maradt számukra más, mint azon versenyezni, melyikük tud cinikusabb megjegyzéseket tenni.

Ráadásnak ott volt az a rohadék Meyers. Meyers a munkaidő vége előtt tíz perccel megjelent a szállítórészlegen, és körülnézett.

– Frank! – Igen? – Minden csomagra felkerül a TÖRÉKENY matrica? – Igen. – És óvatosan kezeled a küldeményeket? – Igen. – Egyre több panaszt kapunk sérült csomagok miatt. – Feltételezem, hogy ezek szállítás közben keletkeznek. – Biztos vagy benne, hogy megfelelően pakolod a csomagokat? – Igen. – Lehet, hogy fuvarozócéget kellene váltanunk? – Mind ugyanolyan.

163

– Mindenesetre történjen valami előrelépés. Mostantól kevesebb legyen a sérült küldemény!

– Igenis, uram! Hajdan Meyers állt az Amerikai Óravállalat élén, de a pia és a házassá-

ga gallyra vágta. Az árukészlet javát el kellett adnia, és ma már csak he-lyettes vezető volt a cégnél. Neki már nem osztottak lapot, és ezért mindig ingerlékeny volt. Pikkelt Frankre, mindig piszkálta valamivel, és próbálta kihozni a sodrából. Mert akkor végre lenne miért kirúgni.

Nincs rosszabb egy kigyógyult alkoholistánál, illetve egy elvakult ke-reszténynél – márpedig Meyersre mindkettő igaz volt… Frank egy régi autó mögé ért a belső sávban. A leharcolt, benzinfaló kupé kipufogója hatalmas füstfelhőt árasztott. A horpadt lökhárítók csattogtak, ahogy a kupé szelte a levegőt. A kocsin festék már csak nyomokban volt felfedezhető, színtelen, szmogszürke volt az autó.

Mindez nem érdekelte Frankét. Az viszont zavarta, hogy nem ment elég gyorsan – ugyanolyan sebességgel hajtott, mint a kocsik a többi sáv-ban. Frank ránézett a sebességmutatóra. Mind nyolcvannal haladtak. De miért?

Ez valójában lényegtelen volt, hisz Fran várta. Az út egyik végén Meyers, a másik végén Fran volt. Csak akkor lehetett egyedül, amikor a kettő között ingázott. Csak ilyenkor nem baszogatták. Meg amikor aludt.

Ennek ellenére nem szerette, ha útját állták az autópályán. Idegesítő volt. A kupéban ülő két fickóra nézett. Beszélgettek és nevetgéltek. Két fi-atal, körülbelül 23-24 éves faszkalap ült a kocsiban. Örült, hogy nem hal-lotta a beszélgetést. A tempójuk viszont kezdte idegesíteni.

Aztán elérkezett Frank pillanata. A jobb oldali sávban haladó kocsi egy kicsit gyorsított, és kezdte elhagyni a kupét. Frank gyorsan mögé sorolt.

Már szinte a kezében érezte a szabadulás kulcsát. Nem lett volna nagy elégtétel egy ilyen borzasztó nap után és egy következő borzasztó este előtt, de érezni akarta ennek a kis győzelemnek is az ízét a szájában. Ám amikor már épp le tudta volna előzni a kupét, a kis faszkalap rátaposott a gázra, és újra felvette a szomszéd sávban haladó autó sebességét.

Frank visszahúzódott a kupé mögé. Továbbra is beszélgettek, és röhög-tek. A kocsi hátulján feltűnt neki egy matrica: JÉZUS SZERET TÉGED.

Az ablakon pedig észrevett egy másikat: THE WHO. Tehát velük volt Jézus és a The Who. De miért nem engedték el? Frank már szinte hozzáért a hátsó lökhárítójukhoz. Továbbra is csak

beszélgettek, és röhögtek. És pontosan ugyanolyan gyorsan (vagy lassan) hajtottak, mint az autók a mellettük lévő sávban. Nyolcvannal.

164

Frank belenézett a visszapillantó tükörbe. Végeláthatatlan sorban gyűl-tek mögötte az autók.

Frank áthúzódott a középső, majd a külső sávba. Itt mintha gyorsabban haladtak volna. Jobbról előzve végre kiszabadult. Ebben a pillanatban a kupé gyorsított, és mellé ért. Frank a sebességmutatóra pillantott. Kilenc-ven. Felgyorsított százra. A faszkalapok még mindig mellette voltak. Százöt. A kis gecik még mindig tapadtak.

Most már bezzeg siettek. De miért? Frank tövig nyomta a gázt. A Volkswagenek felső határa száztíz volt.

Le fogja égetni a motort. A kupé tartotta a tempót, pedig minden porciká-jában remegett.

Átpillantott. Két fiatal szőke, kecskeszakállal. Összetalálkozott a tekin-tetük.

Az anyósülésen ülő srác bemutatott neki. Frank rájuk mutatott, majd egy lehajtóra. Mindketten bólintottak. Frank lehajtott az autópályáról, a kupé követte. Megálltak egy piros

lámpánál. Aztán Frank jobbra fordult, a kis gecik követték őt. Behajtottak egy bevásárlóközpont parkolójába. Az árurakodónál félhomály volt. A be-vásárlóközpont már zárva volt. A rakodórész kihalt volt, az acélredőnyö-ket már lehúzták. Pár rekeszen kívül nem volt ott semmi. Frank ott parkolt le. Kiszállt, bezárta az ajtót, és felsétált a rámpán. A kis faszkalapok lepar-koltak a kocsija mellé, és kiszálltak.

Ők is felsétáltak a rámpán. Egyikük se lehetett több hetven kilónál. Együtt is csak harminc kilóval voltak nehezebbek nála.

Amelyik bemutatott neki, így szólt: – Na kezdjük, te vén fasz! – Egy magas, sikolyszerű kiáltást hallatott, és felvett valamilyen karatés alapál-lást. Egy köríves rúgással próbált nyitni, de elvétette. A kezével viszont fültövön találta. Az ütés alig volt eresebb egy pofonnál. Frank beleadta mind a száztíz kilóját egy jobbkezes gyomrosba. A kis geci össze is esett.

A másik kis geci elővett egy rugós kést. – Levágom a tökeidet, te köcsög! – fenyegette Frankét. Frank mozdu-

latlanul várt. Ellenfele idegesen hol a jobb, hol a bal kezébe fogta a kést. Frank hátrálni kezdett a raklapok felé. A kis faszkalap ment utána, és köz-ben sziszegő hangokat adott ki. Frank nekivetette a hátát a raklapoknak. Amint rámozdult a kis geci, Frank hozzávágott egy raklapot. Pont arcon találta vele. Aztán megragadta azt a kezét, amelyikben a kés volt, az le-esett a földre, a karját pedig a háta mögé csavarta. Feszítette, ahogy csak bírta.

– Ne törje el a karomat, kérem! – nyüszített a kis geci.

165

Frank elengedte, de ezzel egy időben jó erősen seggbe rúgta. A srác po-fára esett, és a seggét markolászta. Frank felkapta a kést, visszacsukta és zsebre tette. Lassan visszasétált a kocsijához. Miközben beült, és beindí-totta a motort, látta, hogy a két kis geci feltápászkodik, és őt nézik. Már nem beszélgettek, és nem röhögtek. Aztán hirtelen rálépett a gázpedálra, és megindult feléjük. Beszartak rendesen, de az utolsó pillanatban félre-rántotta a kormányt, aztán lelassított, és kihajtott a parkolóból.

Remegett a keze. Pokoli egy nap volt. Felment a főútra. A Volkswagen köhögve, pufogva haladt, mintha az autópályán történtek miatt fejezte vol-na ki tiltakozását.

Aztán kiszúrt egy bárt. A Szerencsés Lovagot. Beállt a parkolójába, ki-szállt, és bement.

Leült, és rendelt egy Budweisert. – Hol találom a telefont? A csapos megmutatta: hátul a vécé mellett. Bedobott egy érmét, és tár-

csázott. – Igen? – szólt bele Fran. – Egy kicsit kések, mert megtámadtak. Nemsoká' jövök. – Hogy érted, hogy „megtámadtak”? Kiraboltak? – Nem, csak bunyóztam. – Bunyóztál? Ne viccelődjél velem! Egy óvodást se tudnál lenyomni! – Fran, örülnék, ha nem lennél ennyire cinikus! – De hát ha egyszer így van! Egy óvodást se tudnál lenyomni! Frank lecsapta kagylót, és visszament a pulthoz. Fogta az üveg sörét, és

meghúzta. Ült valaki mellette. Egy nő. Olyan harmincnyolc lehetett, koszos volt a

körme alja, festett szőke haját pedig laza, rendezetlen kontyba fogta össze. Ezüst fülbevalói voltak, és az ajkát vastagon borította a rúzs. Lassan meg-nyalta az ajkait, majd egy Virginia Slimet dugott a szájába. Meggyújtotta.

– Diana vagyok. – Frank. Mit iszol? – A csapos tudja… – Biccentett a csaposnak, aki levett egyet a nő ked-

venc whiskyjei közül, és töltött. Frank előhúzott egy tízdollárost, és a pult-ra helyezte.

– Bámulatosan szép arcod van – mondta Diana. – Mivel foglalkozol? – Semmivel. – Pont az ilyen típusú férfiakat szeretem. Felemelte a poharát, és mi-

közben ivott, nekinyomta a lábát Frankéhez. Frank levakarta az üvegről a sör címkéjét. Diana felhajtotta az italát. Frank intett a csaposnak.

– Még egy kört! – Rendben, maga mit iszik?

166

– Az övét. – Az övét? – kérdezett vissza a csapos. – Tyűha! Mind nevettek. Frank

rágyújtott, a csapos pedig újra levette az üveget. Hirtelen nem is tűnt olyan rossz napnak ez a mai.

167

HAZAFUTÁS

Olyan huszonnyolc éves lehettem akkor. Munkanélküli voltam, de azért csörgött egy kis pénz a zsebemben, mert mellém állt a szerencse a lóversenypályán – végre. Este kilenc óra volt. Pár órája már iszogattam az albérletemben. Unatkoztam, ezért elmentem sétálni. Valamiért a törzshe-lyemmel szemközti bárba tértem be. Sokkal tisztább és csicsásabb volt, mint a megszokott kocsmám. Arra gondoltam, hogy itt talán felcsíphetek valami előkelőbb nőt.

A bejárat mellett ültem le, pár széknyire egy csajtól. Egyedül üldögélt; rajtunk kívül csak öt-hat ember lézengett a bárban, de ők is a túlsó végé-ben. A csapos velük dumált. Már vagy három-négy perce ülhettem ott, de a csapos továbbra is beszélgetett meg röhögéséit. Gyűlöltem ezeket a fa-szokat: annyit piálhattak, amennyit csak akartak, zsebre vághatták a borra-valót, tapadtak rájuk a nők, ajnározták őket, mindent megkaptak, amire csak vágytak.

Elővettem egy doboz cigit. Kihúztam egy szálat. Gyufám nem volt. A pulton se láttam. Tekintetem a közelemben ülő hölgyre tévedt.

– Elnézést, van tüze? Frusztráltan beletúrt a táskájába. Talált egy doboz gyufát. Anélkül,

hogy rám nézett volna, elém tolta. – Tartsa meg – mondta. Jó teste volt és hosszú haja. Műszőrből készült bundát viselt és egy kis

kucsmát. Néztem, ahogy hátrahajtja a fejét, miután beleszívott a cigijébe. Úgy fújta ki a füstöt, mint aki a Mindenség titkának tudója. Az a típus volt, akit szeretett volna szíjjal jól elverni az ember.

A csapos továbbra se vett rólam tudomást. Fogtam egy hamutálat, és fél méter magasságból a pultra ejtettem. Ez

hatott. A pultot törölgetve elindult felém. Nagydarab volt, legalább két méter és százharminc kiló. Volt egy kis hasa, de a válla, a feje és a keze hatalmasak voltak. A maga faragatlan módján jóképű volt.

– Egy dupla Cutty Sark lesz jéggel – közöltem. – Szerencse, hogy nem törte el a hamutálat – mondta. – Szerencse, hogy meghallotta – válaszoltam.

168

A hajópadló nyekergett a léptei alatt, ahogy elment elkészíteni az ita-lomat.

– Remélem, nem egy Mickeyt mixel nekem – vetettem oda a műszőrbe burkolózott hölgynek.

– Jimmy jó fej – mondta. – Nem szokott hibázni. – Még sose találkoztam jó fej Jimmyvel – válaszoltam. Jimmy hozta a

piámat. A pénztárcámból előhúztam egy ötvendollárost, és a pultra ejtet-tem. Jimmy felemelte, és a fény felé tartotta. – Nocsak! – mondta.

– Na mi van, fiú? – kérdeztem. – Még sose láttál ötvendolláros bankje-gyet?

A pultos elsétált vele a pénztárgéphez. Belekortyoltam a koktélomba. Rendben volt.

– A csávó úgy tesz, mintha még soha nem látott volna ötvendollárost – mondtam a kucsmás lánynak. – Én kizárólag ötveneseket hordok magam-nál.

– Maga egy köcsög – válaszolta. – Nem, nem vagyok, a csajokat szeretem. – Ha-ha… – Bármit meg tudok venni, amit csak árulnak. – Az enyém eladó – vágta rá. – Miért? Bezárt a bolt? Nyugodjon meg, én nem fogom elkérni a kul-

csot. Felhajtottam az italom. – Iszik valamit? – kérdeztem. – Csak szimpatikus emberekkel iszom – válaszolta. – Most maga viselkedik köcsög módjára – közöltem vele. Hol marad a pincér a visszajárómmal? – merengtem magamban. – Elég

sokáig tart neki… Éppen újra a hamutálos módszerhez akartam folyamodni, amikor nagy

nyikorgások közepette visszatért. Letette az aprót az asztalra. Miközben számoltam, eloldalgott. – HÉ! – kiáltottam utána. Visszajött. – Mi van? – Nem tízdollárost adtam, hanem egy ötvenest. – Tízest adott… A hölgyhöz fordultam. – Ugye ön is látta, hogy egy ötvenes bankjegyet

adtam neki? – Egy tízest adott Jimmynek – válaszolta. – Mi a faszom folyik itt? – kérdeztem. Jimmy megint kezdett elolda-

logni. – Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod! – üvöltöttem utána.

169

Meg se torpant. Szépen visszament a többiekhez a pult végébe. Beszél-gettek és röhögtek.

Visszaültem a bárszékre, és gondolkodtam. A nő mellettem füstfelhőt eregetett az orrlyukán keresztül, a fejét közben hátrahajtotta.

Azt latolgattam, hogy összetöröm a pult mögötti tükröt. Ezt már meg-csináltam egy másik helyen. Mégis hezitáltam.

Lehet, hogy már nem vagyok olyan tökös gyerek? Ez a paraszt mindenki szeme láttára kibaszott velem. Az izmainál jobban aggasztott a nyugalma. Rejtegetett még valamit a

tarsolyában. Talán egy pisztolyt a pult alatt? Nyilvánvalóan azt akarta, hogy én tegyem meg az első lépést. Itt mindenki őmellette tanúskodna…

Nem tudtam, mit tegyek. Volt egy telefonfülke a bejárat mellett. Fel-keltem, odamentem, bedobtam egy érmét, és találomra feltárcsáztam egy számot. A tervem az volt, hogy úgy teszek, mintha a haverjaimat hívnám, hogy jöjjenek szétverni a helyet. Hallottam, hogy kicseng, majd egy női hang szólt bele.

– Halló? – Én vagyok – mondtam. – Te vagy az, Sam? – Persze, persze, na figyelj… – Sam, borzalmas dolog történt! Woolyt elgázolták! – Woolyt? – A kutyánkat, Sam! Wooly halott! – Most figyelj rám! A Vörös Szemben vagyok! Tudod, hol van? Oké.

Szedd össze Leftyt, Larryt, Tonyt és Big Angelot, és gyertek ide, de vil-lámgyorsan! És hozzátok Woolyt is!

Letettem, és csak ültem ott. Azon gondolkodtam, hogy hívom a zsaru-kat. De tudtam, mi történne. A csapos oldalára állnának. Én pedig a detoxban végezném.

Kiléptem a telefonfülkéből, és visszaültem a bárszékre. Kiittam az utol-só cseppeket a poharamból, majd újra erősen a pulthoz vágtam a hamutá-lat. A csapos rám nézett. Felálltam és rámutattam. Majd megfordultam, és távoztam. A bentiek röhögésétől visszhangzott a hely…

Beugrottam egy italboltba, vettem két üveg bort, és átmentem a bárral szemközt található Helen Hotelba, ahol lakott egy barátnőm, aki ugyan-olyan alkesz volt, mint én. Tíz évvel idősebb volt nálam, és takarítóként dolgozott a hotelban. Felmentem a második emeletre, kopogtam az ajtaján, és reménykedtem, hogy egyedül van.

– Bébi! Bajban vagyok, átbasztak… Kinyílt az ajtó. Betty egyedül volt, de részegebb volt, mint én.

170

Bementem, és becsuktam magam mögött az ajtót. – Hol vannak a borospoharaid? Megmutatta, én pedig kinyitottam az egyik üveget, és töltöttem ma-

gunknak, ő az ágy szélére, én pedig az egyik székre ültem. Átnyújtottam neki az üveget. Betty rágyújtott egy cigire.

– Gyűlölöm ezt a helyet, Benny. Hogy lehet, hogy már nem élünk együtt?

– Te kezdted el járni az utcákat, bébi, megőrjítettél. – Tudod, milyen vagyok… – Ja… Betty fogta a cigijét, és önfeledten elnyomta az ágyneműben. Láttam,

hogy száll fel a füst. Odamentem, és felemeltem a kezét. Az asztalon volt egy tálca, száraz kukoricalevéllel. Odavittem és letettem mellé az ágyra.

– Tessék, egy hamutál… – Tudod, hiányzol – mondta. Megittam a boromat, és újratöltöttem. – Figyelj, a szemközti bárban öt-

venes helyett tízesből adtak vissza. – Honnan volt neked ötven dollárod? – Azzal most ne foglalkozz. A lényeg, hogy az a görény átvert… – Miért nem verted szét a fejét? Betojtál? Akkor ez csak Jimmy lehe-

tett. A nők imádják őt. Esténként, miután bezár a bár, kimegy a parkolóba, és énekel. A nők körbeállják, és hallgatják. Végül az egyiküket hazaviszi magával.

– Egy igazi vadbarom. – A Notre Dame-ban focizott. – Az meg mi a faszom? És teneked bejön a csávó? – Ki nem állhatom! – Na azért. Ugyanis szét fogom rúgni a tökét. – Szerintem betojtál. – Láttál már engem valaha bunyó elől megfutamodni? – Nem, viszont láttalak már elveszíteni párat.

Ezt a megjegyzést válasz nélkül hagytam. Ittunk tovább, és a beszélgetés más irányt vett. Nem nagyon emlékszem már, miről beszélgettünk. Ami-kor éppen nem az utcát rótta, Betty jó fej volt. Értelmes volt, de egy kicsit zavarodott. Totál alkoholista. Én le tudtam állni egy-két napra. Ő nem. Ez szomorú volt. Beszélgettünk. Jól megértettük egymást, ezért szerettünk együtt lenni. Hajnali kettő lehetett, amikor Betty így szólt: – Gyere, nézd csak…

171

Odamentünk az ablakhoz, és láttuk Jimmyt a parkolóban. Tényleg éne-kelt. Három csaj állta körül. Vidáman nevetgéltek.

Elsősorban az én ötvenesemnek köszönhetően – gondoltam. Végül egyikük beült a kocsijába. A másik kettő elsétált. Egy darabig

nem mozdult az autó. Aztán felgyulladt a lámpája, a motor felbőgött, és elhajtottak.

Micsoda beképzelt fasz! Én mindig a motor beindítása után szoktam felkapcsolni a lámpát.

Bettyre néztem. – Ez a kis köcsög tényleg azt hiszi magáról, hogy ő va-lami nagy szám. De majd én szétrúgom a tökeit.

– Nincs hozzá merszed – mondta Betty. – Figyelj, még mindig az ágyad alatt tartod a baseballütőd? – kérdez-

tem. – Igen, de nem adom oda… – Dehogynem – mondtam, és átnyújtottam egy tízdollárost. – Oké. – Betty kihúzta az ütőt az ágy alól. – Remélem, hazafutás lesz

belőle… Következő éjjel kettőkor a parkolóban vártam egy-két nagyméretű

szemetesláda mögött, a bár falának simulva. Kezemben Betty baseballütő-je, egy jó öreg Jimmy Foxx darab.

Nem kellett sokáig várnom, és már jött is a csapos a lányokkal. – Énekelj nekünk, Jimmy! – Énekeld el valamelyik saját dalodat! – Na jó… legyen – mondta. Levette a nyakkendőjét, a zsebébe gyűrte, kigombolta az ingét, és a

hold felé fordította az arcát.

„Én vagyok a férfi, akire vártál… Én vagyok a férfi, akit imádnál… Én vagyok a férfi, aki megdug a bárpultnál… Én vagyok a férfi, akivel betelni nem tudnál… … nem tudnál… … nem tudnál…”

A három csaj tapsolt, nevetett, és köré gyűltek. – Ó, Jimmy! – Ó, Jimmy! Jimmy hátralépett, lassan végigmustrálta őket, végül így szólt: – Oké,

akkor ma legyen… Caroline…

172

A másik kettő csalódottan, de szófogadóan lehajtotta a fejét, majd elin-dultak kifelé a parkolóból. Az útra kiérve még visszafordultak, és moso-lyogva integettek Jimmynek és Caroline-nak.

Caroline csak állt ott, becsípve, a magassarkújában egyensúlyozva. Jó teste volt, és hosszú haja. Mintha ismerős lett volna.

– Igazi férfi vagy, Jimmy – mondta neki Caroline. – Szeretlek. – A francokat, te ribanc, csak le akarod szopni a faszomat. – Ez is igaz, Jimmy – nevetett Caroline. – Le is szopod a faszomat, mégpedig most azonnal – mondta Jimmy. A

hangja vészjóslóvá vált. – Ugyan már… Jimmy, ne ilyen gyorsan. – Azt mondtad, hogy szeretsz, hát akkor szopj le! – Ne csináld… Jimmy elég részeg volt. Annak kellett lennie, hogy ilyet csináljon. Nem

volt sok fény a parkolóban, de egészen sötét sem volt. A perverzek pedig szerették nyilvános helyen csinálni.

– Szopjál le, ribanc, most azonnal…! Jimmy lehúzta a cipzárját, megragadta a lányt a hosszú hajánál fogva,

és térdre kényszerítette. Már-már azt hittem megteszi neki. Szófogadónak tűnt.

Aztán Jimmy egyszer csak felkiáltott. Felüvöltött. Megharapta. Jimmy felhúzta a hajánál fogva, és ököllel az arcába csa-

pott. Aztán térddel ágyékon rúgta. A csaj hangtalanul összeesett. Elájult, gondoltam. Lehet, hogy bevonszolom a kukák mögé, és meg-

dugom, ha már Jimmy elhajtott. Kurvára beszartam tőle. Úgy döntöttem, hogy nem jövök elő a kukák

mögül. Markoltam a Jimmy Foxx ütőt, és vártam, hogy elmenjen végre. Jimmy felhúzta a cipzárját, és tántorogva a kocsijához ment. Kinyitotta

az ajtót, beült, és várt egy darabig. Majd felgyulladtak a lámpái, és beindí-totta a motort.

Csak ült, és járatta a motort. Aztán láttam, hogy kiszáll. A motor járt. A lámpák fel voltak kapcsol-

va. A kocsi elé lépett. – Hé! – kiáltotta. – Mi a faszt csinálsz ott? Látlak! Megindult felém. – Látlak… téged… te szemét… ott bujkálsz a kukák mögött! Látlak…

gyere csak elő! Te patkány! Közeledett. A háta mögül sütő hold hatására egy B-kategóriás horror-

film pokolfajzatának tűnt. – Te kibaszott kis csótány! – üvöltötte. – Kitaposom a beledet!

173

Megindult. Csapdába estem a szemetesek mögött. Felemeltem a base-ballütőt, előrontottam, és fejen csaptam vele.

Meg se rezdült. Csak állt ott, és bámult rám. Újra megütöttem. Olyan volt az egész, mint egy régi vígjáték. Csak állt, és vicsorgott.

Hátrálni kezdtem. Követett. – Hagyj békén! – mondtam. – Felejtsük el az egészet. – Megöllek, te kis köcsög! Hatalmas mancsaival a torkom felé nyúlt. Elhajoltam, és térden vágtam

az ütővel. Egy puskalövéshez hasonló csattanás hallatszott, és elvágódott. – Felejtsük el – mondtam újra. – Maradjunk ennyiben. Jimmy négykéz-

láb kúszott utánam. – Megöllek, te kis köcsög! Tiszta erőből tarkón ütöttem. Végre kifeküdt az eszméletlen csajszi

mellé. Megnéztem jobban Caroline-t. Ő volt a bundás a bárból. Úgy dön-töttem, mégse dugom meg.

Odaszaladtam a csapos kocsijához, lekapcsoltam a lámpát, leállítottam a motort, kivettem a kulcsot, és feldobtam a tetőre. Visszaszaladtam a ki-fektetett testekhez, és magamhoz vettem Jimmy pénztárcáját.

Kiszaladtam a parkolóból, de pár lépés után megtorpantam: – Picsába! – Megfordultam, és visszarohantam a parkolóba a kukákhoz. Ottfelejtet-tem a whiskymet. Egy egész üveggel egy papírzacskóban. De megtalál-tam.

Újra kiszaladtam a parkolóból, befordultam a sarkon, át a sugárúton, és megtorpantam egy postaládánál. Körülnéztem. Senki. Kivettem a pénzt a tárcából, zsebre vágtam, a tárcát pedig bedobtam a postaládába.

Ezek után elgyalogoltam a Helen Hotelhoz, bementem, fel a második emeletre, és kopogtam Betty ajtaján.

– BETTY! BENNY VAGYOK! NYISD KI AZ ISTEN SZERELMÉ-RE!

Az ajtó kinyílt. – Francba… mi van? – kérdezte. – Van nálam whisky. Bementem, és beláncoltam az ajtót. Égett a villany. Lekapcsoltam. Sö-

tét lett. – Mi a baj? – kérdezte. – Megőrültél? Kitapogattam a poharakat, és

remegő kézzel töltöttem. Az ablakhoz vezettem. A rendőrautók már a helyszínen voltak.

– Mi a jó élet történt? – kérdezte.

174

– Valaki szétverte Jimmy fejét – válaszoltam. Hallottuk a mentők szi-rénáit. Bekanyarodtak a parkolóba. Először a lányt vitték el. Aztán Jimmyt.

– Ki csinálta ki a csajt? – kérdezte Betty. –Jimmy… – És ki csinálta ki Jimmyt? – Mit számít az? Letettem a piámat az ablakpárkányra, és benyúltam a zsebembe. Össze-

számoltam a pénzt: 480 dollár. – Tessék, bébi… Átnyújtottam neki ötven dollárt. – Jézusom! Köszi, Benny! – Nincs mit… – Nagyon jól mehet a fogadás a lóversenypályán! – Jobban, mint bármikor. – Egészségedre! – emelte rám a poharát. – Egészségedre! – emeltem meg én is a poharam. Koccintottunk, és it-

tunk, miközben a mentők kitolattak és elszáguldottak. Még nem rajtunk volt a sor.

175

TED ÁTVERI MARIE-T

Meleg este volt a lóversenypályán. Ted kétszáz dollárral érkezett, a harmadik futamnál már ötszázharminc volt a zsebében. Ismerte jól a lova-kat. Semmihez sem értett az égvilágon, de a lovakat ismerte. Egyik szemét az eredményjelzőn tartotta, a másikkal az embereket pásztázta. Fogalmuk sem volt az egészről, de mégis ide hozták a pénzüket meg az álmaikat. Ted nem aprózta el a dolgot, egyetlen dologra koncentrált: a győztes lóra. Ez persze nem esett mindig egybe a favorit lóval – de épp ez volt a lényeg.

Marie annyit nyavalygott a játékszenvedélye miatt, hogy hetente már csak kétszer-háromszor ugrott be a lovira. Eladta a cégét, és visszavonult az építkezési vállalkozásából, így hát nem nagyon volt más dolga.

A következő futam jónak ígérkezett. Még tizennyolc perce volt fogad-ni, amikor valaki meghúzta a kabátujját.

– Elnézést, uram, az első két futamon vesztettem, viszont láttam, hogy ön beváltja a szelvényeit. Lerí önről, hogy érti a dolgát. Kire tesz a követ-kező futamban?

Egy huszonnégy éves, eperszőke hajú nő volt, vékony csípővel, megle-pően nagy mellekkel, hosszú lábakkal, pisze orral, vastag ajkakkal. Vilá-goskék ruhát viselt, a lábán pedig fehér magassarkú volt. Kék szemei csak úgy csüngtek rajta.

– Nos – mosolygott rá Ted –, általában eltalálom a győztest. – Én csak telivérekre szoktam fogadni – mondta az eperszőke nő. –

Azok annyira gyorsak! – Valóban, többségük tizennyolc másodpercen belül teljesít. Nem kell

sokáig izgulni. – Ha anyám megtudná, hogy itt szórom a pénzemet, jól elfenekelne. – Én is elfenekelnélek – mondta erre Ted. – De maga nem olyan, ugye? – kérdezte. – Csak vicceltem – mondta Ted. – Menjünk le a bárba. Keressünk egy

nyertes lovat. – Rendben, Mr… – Szólíts csak Tednek. És a te neved? – Victoria. Lementek a bárba. – Mit iszol? – kérdezte Ted.

176

– Amit te – válaszolta Victoria. Ted két Jack Daniel's-t rendelt. Ted egy hajtásra legurította, Victoria

csak szopogatta, és közben mereven nézett előre. Ted tekintete a seggére tévedt: Tökéletes volt. Dögösebb volt, mint egy kis filmsztár-picsa, és nem tűnt elkényeztetettnek sem.

– Nos – mondta Ted, és elővette a turfot. – A következő futamban a négyes számú ló a legesélyesebb, és hat az egyhez lehet fogadni rá…

Victoria elengedett, egy igen szexi „Óóóó”-t. Közelebb hajolt, hogy jobban lássa az újságot, és közben megérintette Ted karját. Aztán érezte, hogy a lábuk is összeér.

– Az emberek egyszerűen képtelenek felmérni egy ló képességeit – magyarázta Ted. – Aki fel tudja, az annyi pénzt visz haza, amennyit csak elbír.

Victoria rámosolygott Tedre. – Bárcsak olyan képességeim lennének, mint neked.

– Te is elég jó adottságokkal rendelkezel, bébi. Kérsz még egy italt? – Ó nem, köszönöm… – Szerintem mehetünk fogadni – mondta Ted. – Rendben, felteszek két dollárt. Melyikre is? A négyesre? – Igen, bébi, a négyesre…

Megtették tétjüket, majd kimentek megnézni a futamot. A négyes nem startolt a legjobban, mindkét oldalon elhúztak mellette, kilencből az ötödik helyen futott, de aztán elkezdett feljönni. Fej-fej mellett ért be a célba egy másik lóval. Felvételről fogják eldönteni, ki a győztes.

„A rohadt életbe! – mondta magában Ted. – Ennek muszáj bejönnie! Könyörgök, csak ezt az egyet add meg, Uram!”

Az eredményjelzőn felvillant a győztes ló száma: 4. Victoria felsikított, és boldogan ugrándozott. – Nyertünk, nyertünk, NYERTÜNK!

Megragadta Tedet, és arcon csókolta. – Nyugi, bébi, csak annyi történt, hogy a jobbik ló győzött. Megvárták, míg kiírják a hivatalos eredményt: 14,6 dollár. – Mennyit tettél fel? – kérdezte Victoria. – Negyvenet – válaszolta Ted. – Akkor mennyi jár? – 292 dollár. Gyűjtsük be. Elindultak a pénztárhoz. Ted egyszer csak érezte, hogy Victoria vissza-

húzza a kezénél fogva.

177

– Hajolj ide! – mondta. – Szeretnék súgni valamit. Ted odahajolt, és érezte, hogy Victoria nedves ajkai hozzáérnek a füléhez. – Egy varázsló vagy… Le akarok feküdni veled…

Ted kényszeredetten mosolygott. – Istenem – mondta. – Mi a baj? Mitől félsz? – Nem félek én semmitől… – Akkor mi a baj? – Marie… a feleségem… nős vagyok… és el kell számolnom minden

percemmel. Pontosan tudja, mikor érnek véget a futamok, és hányra kell hazaérnem.

Victoria felnevetett: – Akkor menjünk el egy motelba most! – Legyen úgy – válaszolta Ted…

Beváltották a szelvényeiket, és kimentek a parkolóba. – Menjünk az én au-tómmal. Majd visszahozlak, amikor végeztünk – javasolta Victoria.

Egy '82-es kék Fiatja volt. Ment a ruhájához. A rendszámtáblán ennyi állt: VICKY. Miközben nyitotta az ajtót, Victoria elbizonytalanodott. – Ugye te nem vagy az a fajta?

– Milyen fajta? – Az elfenekelős fajta. Anyám egyszer nagyon pórul járt… – Nyugi – mondta Ted. – Teljesen ártalmatlan vagyok.

Két kilométerre a lóversenypályától találtak egy motelt. Blue Moon volt a neve. Zöldre volt festve. Victoria leparkolt, kiszálltak, bementek, és kivet-tek egy szobát. A 302-est kapták. Útközben megálltak, és vettek egy üveg Cutty Sarkot.

Ted rágyújtott, fogott két poharat, és töltött. Victoria közben levetkő-zött. A bugyija és a melltartója rózsaszín volt. A teste is rózsaszín volt és csodálatos. Hihetetlen, hogy időnként milyen tökéletes nők születtek erre a világra, míg a többség átlagos volt, vagy még rosszabb. Ez őrjítő volt. Vic-toria egy csodálatos, őrjítő álom volt.

A lány meztelenül állt. Odament az ágyhoz, és leült Ted mellé. Ke-resztbe vetette a lábait. A mellei kemények voltak, és úgy álltak, mintha már felizgatták volna őket. Ted el se hitte, ami történik vele. Victoria fel-nevetett.

– Mi az? – kérdezte Ted. – Csak nem a feleségedre gondolsz? – Nem, valami más járt a fejemben. – Pedig a feleségedre kellene gondolnod… – Hé! – szakította félbe Ted. – Te javasoltad, hogy basszunk!

178

– Örülnék, ha nem használnád ezt a szót. – Most visszakozol? – Nem. Figyelj, nincs egy cigid? – De van… Ted előhúzott egy cigit, átnyújtotta neki, és tüzet is adott. – Soha nem láttam még ilyen csodálatos testet, mint a tied – mondta

Ted. – Ebben nem kételkedem – válaszolta mosolyogva. – Te most visszakozol? – kérdezte Ted. – Természetesen nem – válaszolta. – Vetkőzz le! Ted vetkőzés közben kövérnek, öregnek és csúnyának érezte magát, de

egyúttal szerencsésnek is – minden tekintetben ez volt eddigi legszeren-csésebb napja a lóversenypályán. Ruháit egy székre helyezte, és leült Vic-toria mellé.

Ted töltött egy-egy pohár italt. – Jobb, ha tudod – mondta Ted Victoriának –, hogy bár nagyon jó nő

vagy, én is nagyon jó vagyok. Csak más-más téren jeleskedünk. Én az épí-tőiparban már a csúcsra jutottam, most pedig a lóversenypálya a terepem. Kevés embernek adatnak meg ilyen ösztönök.

Victoria félig kiürítette a poharát, és Tedre mosolygott. – Te vagy az én kövér kis Buddhám!

Ted felhajtotta az italát. – Figyelj, ha nem akarod, akkor felejtsük el az egészet.

– Hadd lássam, mije van Buddhának… Victoria becsúsztatta kezét Ted lábai közé. Megtalálta, és megragadta. – Ó-ó, érzek valamit – mondta Victoria. – Még jó… És most? Victoria lehajolt. Először csak csókolgatta, aztán Ted már érezte a szá-

ját és a nyelvét is. – Te kis ribanc! – mondta Ted. Victoria felemelte a fejét, és ránézett. – Nagyon kérlek, nem szeretem

az ilyen beszédet! – Rendben, rendben, Vicky. Nem beszélek csúnyán. – Gyere a takaró alá, Buddha! Ted bebújt a takaró alá, és odasimult Victoriához. A bőre hűs volt, ki-

nyitotta a száját, megcsókolta, és nyelvét átdugta az ő szájába. Tednek ez nagyon tetszett, olyan friss volt, fiatal, új és finom. Micsoda kéj! Szét fog-ja tépni! Cirógatni kezdte alul, de Victoria nem állt azonnal kötélnek. Az-tán egyszer csak érezte, hogy széttárja a lábát, ő pedig bedugta egy ujját.

179

Na most megvolt a kis ribanc. Kihúzta az ujját, és dörzsölni kezdte a csik-lóját. Előjátékot akartál? Hát most megkapod – gondolta.

Érezte, ahogy Victoria beleharap az alsó ajkába. Elöntötte a fájdalom. Ted ellökte, érezte a vér ízét a szájában, majd megtapogatta a sebet. Félig felemelkedett, és arcul csapta Victoriát, majd visszakézből adott neki még egyet. Megragadta, berakta neki, és dugni kezdte, miközben csókolgatta. Hajtotta a bosszúvágy, és időnként hátrahajtotta a fejét, hogy jobban lássa Victoriát. Próbálta visszatartani, hogy ne menjen el olyan gyorsan, de ak-kor a holdfényben meglátta Victoria szőke haját szétterülve a párnán.

Ted izzadt és nyögdécselt, mint egy gimnazista. Elment. Ez maga volt a nirvána. Maga a mennyország. Victoria nem szólt egy szót se. Ted nyö-gései elhalkultak, és lassan legördült Victoriáról.

Belebambult a sötétbe. Elfelejtettem megszopogatni a melleit – jutott eszébe. Aztán meghallot-

ta Victoriát: – Tudod, mi van? – kérdezte. – Na mi? – A versenylovakat juttatod eszembe. – Hogy érted? – Tizennyolc másodpercen belül célba érsz. – Ez nem az utolsó futam volt, bébi.

Victoria kiment a fürdőszobába. Ted a lepedőbe törölte magát – a rutin és az évek. Victoria bizonyos értelemben mocskos kis numera volt. De le tudta kezelni. Hisz nagymenő volt. Hányan mondhatták el magukról az ő korában, hogy százötvenezer dollár pihen a számlájukon? Nagymenő volt, és ezt a csaj is tudta.

Victoria kijött a fürdőszobából, és ismét tisztának, érintetlennek, szinte szűziesnek tűnt. Ted felkapcsolta a kislámpát. Felült, és töltött két újabb italt. Victoria az ágy szélén ült, poharával a kezében. Ted kimászott, és melléült.

– Victoria – mondta –, én segíthetnék neked. – Biztos megvannak a módszereid, Buddha. – És jobb szerető leszek. – Hogyne. – Ha ismertél volna fiatalabb koromban… Kemény voltam, de jó. Rajta

voltam a szeren. De még most is rajta vagyok. Victoria mosolygott. – Ugyan már, Buddha, ennyire azért nem vészes a

helyzet! Van egy feleséged, és jól mennek a dolgaid. – Egy dolgot leszámítva – mondta Ted, és megitta az italát, és Victoriá-

ra nézett. – Egy dolgot leszámítva…

180

– Úristen, vérzik szád! Ted belenézett a poharába. Vércseppek voltak az alján, és a mellkasán

is érezte, hogy folyik a vér. A kézfejével letörölte a vért a mellkasáról. – Lezuhanyozom, rendbe szedem magam. Mindjárt jövök. Bement a fürdőszobába, félretolta a zuhanykabin ajtaját, megnyitotta a

vizet, és alátette a kezét, hogy megnézze, mennyire meleg. Épp jónak tűnt; belépett a zuhany alá. Látta, hogy a lefolyóba örvénylő víz véres volt. Mi-csoda vadmacska! Erős kézre volt szüksége.

Marie okés volt, kedves, de unalmas. Már elvesztette a fiatalos lendüle-tét. De ez nem az ő hibája volt. Talán meg tudja oldani, hogy megtartja Marie-t, de közben Victoriával is együtt van. Victoria megfiatalította. Kurvára szüksége volt egy kis vérátömlesztésre. És kurvára szüksége volt még ilyen jó dugásokra. A nők természetesen mind bolondok voltak, töb-bet akartak, mint amennyit kaphattak.

– Siess, Buddha! – hallotta Victoria hangját. – Ne hagyj magamra! – Egy perc, bébi! – kiabált ki Ted a zuhany alól. Alaposan beszappa-

nozta magát, majd lemosta a habot. Ted kilépett, megtörölközött, kinyitot-ta az ajtót, és belépett a hálószobába.

Victoria már nem volt a szobában. A hétköznapi tárgyak és a köztünk megtörtént különleges események

közt óriási szakadék lehet. A szeme egyszerre fogta be az egész szobát: a falakat, a szőnyeget, az ágyat, a két széket, a dohányzóasztalt és a hamutá-lat a csikkekkel. Mintha nem is ugyanabban a szobában lett volna. A múlt és a jelen fényévekre voltak egymástól.

Hirtelen indíttatásból a szekrényhez rohant. Feltépte az ajtót: csak üres fogasok lógtak benne.

Ted rádöbbent, hogy minden ruhája eltűnt. Az alsóneműje, a gatyája, az inge, a kocsi kulcsa, a pénztárcája, a cipője, a zoknija, mindene.

Benézett az ágy alá: semmi. Ted szeme megakadt az éjjeliszekrényre állított, félig üres Cutty Sar-

kon. Töltött egyet, és közben meglátta, hogy a tükörre rózsaszín rúzzsal két szót firkantottak: „VISZLÁT, BUDDHA!”

Ted felhajtotta az italát, letette a poharat, és végignézett magán a tü-körben: nagyon kövér volt, és nagyon öreg. Fogalma se volt, hogy most mit tegyen.

Odavitte magával a Cutty Sarkot az ágyhoz, és leült oda, ahol az imént még Victoriával ült. Meghúzta az üveget. A poros redőnyön keresztül a szobába beszivárgott az utcai reklámok neonfénye.

Csak ült mozdulatlanul, és nézte, ahogy jönnek-mennek az autók.

181

Tartalom

KÍMÉLETES, MINT EGY SÁSKA..........................................................5 ÜVÖLTS, HA ÉGSZ ..............................................................................10 EGY PÁR DZSIGOLÓ...........................................................................17 A NAGY KÖLTŐ ..................................................................................22 MEGCSÓKOLTAD LILLYT .................................................................26 EGY JÓ NŐ............................................................................................30 MOCSKOS EGY VILÁG EZ .................................................................35 500 KILÓ ...............................................................................................39 HANYATLÁS ÉS BUKÁS ....................................................................44 ÉS PIRANDELLÓT OLVASOTT?.........................................................49 MEGSZAKÍTOTT KÖZÖSÜLÉS ..........................................................53 EGY BOMBÁZÓ ANYA .......................................................................60 TAJTÉKOS BÁNAT ..............................................................................65 NEM ÉPP BERNADETTÉ .....................................................................71 EGY KIS MÁSNAPOSSÁG...................................................................76 EGY MELÓS NAP.................................................................................81 AZ EMBER, AKI SZERETTE A LIFTEKET ........................................88 EGY JÓ FEJ SZOMSZÉD......................................................................93 REGGELI MEREVEDÉS.......................................................................99 ODA-VISSZA ......................................................................................102 SZERETLEK, ALRERT.......................................................................107 FEHÉRKUTYA-PÓZ ...........................................................................112 TÁVOLSÁGI HÍVÁS...........................................................................118 HOGYAN SZEREZZÜNK KIADÓT ...................................................122 A PÓK..................................................................................................126 AZ APA HALÁLA I.............................................................................131 AZ APA HALÁLA II. ..........................................................................136 HARRY ANN LANDERS....................................................................139 EGY SÖR A SARKI KOCSMÁRAN ...................................................142 A FELSZÁLLÓ MADÁR.....................................................................145 EGY HIDEG ÉJSZAKA.......................................................................150 SZÍVESSÉG DONNAK .......................................................................154 IMÁDKOZÓ SÁSKA...........................................................................159 SÉRÜLT KÜLDEMÉNY......................................................................162 HAZAFUTÁS ......................................................................................167 TED ÁTVERI MARIE-T......................................................................175