Értelmiségi sorsok Erdélyben - Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében

8/8/2019 Értelmiségi sorsok Erdélyben - Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében

http://slidepdf.com/reader/full/ertelmisegi-sorsok-erdelyben-jelenuenk-a-toerteneti-visszatekintes-tuekreben 1/57

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Jakab Attila

Értelmiségi sorsok ErdélybenJelenünk a történeti visszatekintés

tükrében

Mûhelytanulmány 23.



Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Jakab Attila

Értelmiségi sorsok Erdélyben

Jelenünk a történeti visszatekintéstükrében

Mûhe l yt anu lmány 23.

Budapest, 2006



3Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Tartalomjegyzék

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

I. A fogalmak tisztázása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

1. Ki az értelmiségi? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

2. Kisebbség és értelmiség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10

II. Történeti visszatekintés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13

1. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1541–1606) . . . . . . . . . . . . . . . . . 13

2. Az erdélyi fejedelemség virágkora (1606–1660) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16

3. Az erdélyi fejedelemség hanyatlása (1660–1690) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

4. A Habsburg-időszak (1690–1867) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18

5. A Monarchia alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

6. Romániához tartozva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

III. Értelmiségi problematika a rendszerváltásutáni romániai magyarság körében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27

Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35

Javaslat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37

Források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

Függelék 1/a . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39

Függelék 1/b . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42

Függelék 1/c . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49

Függelék 2 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51

Függelék 3 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53

Függelék 4 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55



Bevezetés

Amennyiben pusztán matematikai szempontok szerint határozzuk meg a kisebbsé-get, akkor gyakorlatilag egy adott emberi egység keretében megkülönböztethető, leg-alább két, egymástól eltérő nagyságrendű alegységről beszélhetünk. Ez kétségtele-

nül egy hatalmi erőviszonyt is megjelenít a többség és a kisebbség(ek) között. Szelle-mi szinten ez azt jelenti, hogy míg a többség elit-, illetve vezető rétegében nagyobbszámú (diplomás) középszerűt bír el, mivel a hatalmi (politikai, gazdasági, pénzügyi)és a szakmailag meghatározható (állami) hivatali mezők közötti átfedések lazábbakés szétszórtabbak, addig a kisebbség számára a vezető helyek középszerűek általibetöltésének és hosszabb távú megtartásának a társadalmi kihatásai sokkal hatvá-nyozottabban jelentkeznek.2 Itt az átfedések szorosabbak és koncentráltabbak, amikedvezhet a kontraszelekciónak; egy adott időintervallumon túl pedig akár visszafor-díthatatlanná is teheti a folyamatot, hiszen a bejáratott mechanizmusok tehetetlensé-gi ereje óhatatlanul kiszűri vagy peremre szorítja a személyes kapcsolatrendszerre és

kölcsönszolgáltatásokra épülő hatalmi és érdekrendszerbe beépülni nem tudó vagynem akaró egyéneket. Mindez többnyire a kisebbségi létbe való bezárkózás eredmé-nyeként következik be, amely túlértékeli a tradicionális, archaikus elemeket is felmu-tató társadalomszerkezetet, és az egyént mintegy konzerválja a modern történelemelőtti állapotában. Ilyen körülmények között, egy adott de facto többnemzetiségű tár-sadalomban a kisebbségi értelmiségi számára még kívánatos is lehet, hogy önmagátmindenekelőtt kisebbségiként határozza meg, és teljes szellemi tevékenységét a ki-sebbségi mezőben fejtse ki. És értelmiségi létének értelmét a kisebbségiségben talál-ja meg, mert akkor gyakorlatilag a belterjesség okán nincs többé viszonyítási mérce,


1 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 46. old.2 Márton Áron püspök meglátása szerint „egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott közép-

szerűek nagyobb tömegét is. (…) Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti ve-szedelmet jelent.” (Megnyitó beszéd az Egyházmegyei Tanács 1939. november 16-i közgyűlésén).

„A jelen meg nem értése a múlt nemismeretébôl származik. De aligha ke-vésbé hiábavaló dolog erônket a múlt megértésére fordítani, ha a jelenrôl

semmit sem tudunk.” (Marc Bloch)1

„a saját sorsunkat magunk kovácsol- juk, az élettôl csak annyi kegyre szá-míthatunk, amennyit tôle makacs ki-tartással, céltudatos és szívós mun-kával kikényszerítünk”

(Márton Áron)



hiszen kivonhatja magát a szakmai megméretés és ellenőrzés állandó résen létre sar-kalló és bizonyításra ösztönző kényszere alól, miközben társadalmi presztízsre tehetszert azon látványos, és többnyire szimbolikus, cselekedetek révén, amelyek tulajdon-képpen az adott helyzet mozdulatlansága és fenntartása érdekében kifejtett tevékeny-

séget jelentenek. Hiszen ellenkező esetben – nem a kisebbségiség, hanem a szak-maiság által meghatározott mezőkben – a kisebbségi értelmiséginek mindenütt több-letmunkával kellene helytállnia a többségi beleszületettekkel és kiváltságosokkalszembeni versenyben. Ebben a tekintetben akár párhuzamok is felfedezhetőek a ki-sebbségi és a bevándorolt lét között: mindkét esetben a versenyképesség és érvénye-sülés alapfeltétele a többletteljesítés.

Jelen tanulmánynak, amely az értelmiségi lét vagy értelmiségiség történelmi gyö-kereit, illetve társadalmi szerep- és felelősségvállalásait kísérli meg körüljárni, nem cél-ja a teljességre törekvés. Erre sem a terjedelme, sem pedig a műhelytanulmány műfa-ja nem kínál lehetőséget. Sokkal szerényebben mindenekelőtt gondolkodásra szán-

dékszik ösztönözni és vitát óhajt gerjeszteni (pl. a függelékekben közölt idézetek révénis) annak érdekében, hogy az európai és a globalizációs folyamatokkal és kihívásokkalszembesülni kényszerülő kárpát-medencei magyar értelmiség tisztázza a kisebbségiértelmiségi fogalmát, feltérképezze annak lehetőségeit és mozgásterét, illetve körülírjatársadalmi feladatait – amennyiben léteznek ilyenek, és azok több-kevesebb pontos-sággal meghatározhatók. Mindezt a jelennek a múlttal való szembesítésével szándék-szik megvalósítani, hiszen a múlt minél jobb ismerete egyik igen fontos eleme az önis-meretnek. Az önmagunkról alkotott kép pedig döntő fontosságú a jövő szempontjából,hiszen az önismeret mindenképpen meghatározza, befolyásolja a jövőépítést. Ezen a

téren mindenképpen felül kellene vizsgálni azt a sérelem- és panaszkultúrát, amelyetCs. Gyímesi Éva találóan a „történelmünk kétarcúságá”-nak3 nevez, s amelyben a tu-datos szelekcióval társuló tudatos vagy ösztönös tudomásul nem vétel igen csak egy-síkúvá teszi a múlt reprezentációját, illetve annak politikai felhasználását.

6 Jakab Attila: Értelmiségi sorsok Erdélyben

3 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 31. old.



I. A fogalmak tisztázása

Önismereti vizsgálódásunk elsődleges és legfontosabb lépése a fogalmak tisztázása,

vagyis annak meghatározása vagy legalábbis minél pontosabb körülírása, hogy tulaj-donképpen miről is beszélünk. Csakis ennek alapján lehet – lehetne – elképzelhető egyelemző és tényfeltáró kritikai anyag megalkotása annak érdekében, hogy a kisebbségicselekvési stratégiák kidolgozásában és jövőképek megalkotásában ne egy illuzórikus– de ténylegesen nem ismert és megismerni talán nem is igazán akart – múlt utópiszti-kus mitológiája legyen a kiinduló pont és az alap, hanem a valós társadalmi helyzet.

1. Ki az értelmiségi?4

Salat Levente szerint „az értelmiségi olyan ember(fajta), aki – a szociológiai szórás ki-vételes eseteitől eltekintve – értelmiségi környzetben születik és az életforma habitu-sától, tárgyi-szellemi kellékeitől meghatározottan nő fel. Aki eszmények előírásainakmegfelelően megválogatott iskolákat jár ki, valamilyen – akár marginális vagy a kon-vencionalitás megítélése szerint egyenesen deviáns – vonatkozásban kirívó ered-ménnyel végzi tanulmányait és – rendszerint, bár kivételek e tekintetben is akadnak –diplomával igazolható szakképesítést szerez egyik vagy másik szakterületen. Közbenvalamiféle hivatást is megfogalmaz a maga számára, amely a közszolgálat egyetemeshumánumának transzcendenciájában jelöli meg a lét értelmét, és elfoglalván a világ-

ban a neki előkészített helyet, úgy rendezi be életét, hogy egyértelműen meg lehes-sen különböztetni azt, amiből él, attól, aminek él. Sajátosan rendezi be a világnak azta részét, amelyet otthonaként használ, mindenféle divatoknak hódol, amelyek közvet-len környezetétől való elütő voltát hivatottak hangsúlyozni, az élet jól kiválasztott éspontosan körülhatárolt vonatkozásaiban ínyenc, a szellem nagyjai közül egyesekértrajong, másokat mélységesen megvet és ezt fennen hangoztatja, rettegve figyeli, ho-gyan vélekedik a köz róla, vagy azokról, akiket magához közelieknek érez – egyszó-val minden igyekezetével azon van, hogy egyedi, utánozhatatlan nyomot hagyjon akollektív emlékezetben, és közben úgy él, gondolkodik és cselekszik, mintha a világsorsának, végzetének egész felelőssége az ő vállait nyomná. Fáradságos kitartással

markáns egyéniséggé dolgozza magát, és – sokkal inkább hivatása, mint szakértel-me révén – föloldódik a közben: ‘áldozatos’ élete értelmének realizációjaként azt amaga elképzelései szerint kívánná működni látni. ‘Ellentmondás-ember’ – mondjaSartre sommásan, némi szomorkás lemondással.”5

A fentiek függvényében szinte közhelyszámba mehet az a kitétel, hogy az értel-miségi lét mindenekelőtt szellemi munkát, tevékenységet feltételez, aminek alapesz-köze a nyelv. Ennek segítségével fejthető ki az illető személy által szerethető és vállal-ható értékrendet tudatosító nevelőmunka, amelynek célja a tudatformálás. Ez lehet


4 Ezzel kapcsolatosan lásd pl. Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Esszé. Gondolat Kiadó,Budapest, 1989 (a munka 1973–1974-ben íródott), 19–56. old.

5 Salat Levente: „Megvádolt értelmiség”. Korunk 2/9, 1991 szept., 1060. old.




korszerű és előremutató, illetve korszerűtlen és teljesen a múlt felé forduló.6 Míg atöbbség esetében mindkettő fenntartására lehet elegendő humánerőforrás, és azuralkodó szemléletet a külső és belső tényezők, illetve az erőviszonyok dinamikus ala-kulása határozza meg, addig a kisebbség esetében ez nem feltétlenül igaz. A kisebb-

ségre egyébként is jellemző védekező és befelé forduló álláspont7

inkább kedvez azún. „identitásőrző”, identitást erősítő múltba fordulásnak, ami lekötheti az értelmiségipotenciál jelentős hányadát.8 Ez a fajta vonzalom ugyanakkor egyenesen arányos azezzel járó esetleges előnyökkel, társadalmi presztízzsel, pozíciószerzési lehetőségek-kel. Ebben az esetben tehát nem annyira a tudástermelés, az újszerű helyzetek jelen-tette kihívásokra való reflektálás igénye válik uralkodóvá, hanem mindenekelőtt egyvalósnak feltüntetett képzeletbeli múlt ideájának a fenntartása és továbbadása; a moz-dulatlanság egyfajta mitizálása. Mindehhez azonban nem feltétlenül kell értelmiségi-nek lenni, ehhez elégséges a diplomás státus, ami kétségtelenül felveti az értelmisé-gi és a diplomás egymáshoz való viszonyulásának problematikáját; illetve a „ki az ér-

telmiségi?” kérdését.9 Ennek tematizálása annál is inkább időszerű (lenne), mivel mamár fokozatosan leépül az egyetem és a munkaerőpiac, a szellemi teljesítmény és a„karrier”, a tudás(termelés) és a diploma közötti kapcsolat. A fiatalok jelentős hánya-da ma már nem annyira a tudás, hanem sokkal inkább a diploma/diplomák megszer-zéséért vesz részt a felsőoktatásban. Esetenként pedig egy bizonyos diploma meg-szerzése alapjában véve már egy eleve megszerzett pozíció formális követelményei-nek való megfelelés kényszere miatt is szükséges lehet,10 ami nagyon is kétségesséteszi (teheti) a személyes motivációt és a tényleges tudásigényt. Ezért is megfontolás-ra érdemes az a körülírás, amelyet Nyíri Tamás megfogalmazott. Szerinte „az értelmi-

ségi moralista-humanisztikus gondolkodású, felvilágosító, a jövőbe tekintő kritikus el-me, aki még maró gúnnyal előadott bírálatával sem szándékozik csak rombolni, illeté-kessége pedig nemcsak moralitásából, elkötelezettségéből és ‘tudatából’ fakad, ha-nem megbízható tárgyi ismeretből is, valamint a tartós reflexióra való képességéből.Ebben a ‘formális’, de semmiképpen sem teljesen tartalom nélküli értelemben nem te-kinthető tehát értelmiséginek minden egyes professzor, miniszter, püspök, természe-tesen minden író sem, még kevésbé újságíró, tévékommentátor, műsorvezető vagy ri-porter. A médiák fényes glorioláival övezetten felettébb sok pszeudo-, sőt akárlumpen-‘értelmiségije’ is van a társadalomnak, úgynevezett tudósok, politológusok,

6 A múlt felé fordulás érdekes példája Kőrösi Csoma Sándor esete, aki a meg nem talált őshaza keresésével írta be magát amagyar köztudatba, miközben nemzetközi viszonylatban az első tibeti–angol szótár és tibeti nyelvtan (1834) megalkotójakénttartják számon. Mivel ennek semmiféle magyar vonatkozása nincs, így az érdektelenné is válik.

7 „Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a létünket fenyegető külső támadásokra, kívülről jövő veszélyekre reagáljunk. Ez a ma-gatartási taktika a meglévőket egy újabb illúzióval gazdagítja: azzal, hogy belül minden rendben van, s kisebbségi létünk de-mokratizálásának csakis külső, mások által gördített akadályai vannak.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár,1996, 64. old.

8 Cs. Gyímesi Éva szerint „nincs olyan önszerveződés, amit – ha szellemi és anyagi fedezete van – meg lehetne gátolni manap-ság a kibontakozásban. Aggasztónak inkább csak az tűnik, hogy a társaságok, szervezetek, egyletek többségének tevékeny-sége egyoldalúan múltorientált, a jövőre nézve terméketlen, mert elsősorban szimbolikus: Erdélyben nincs hét, hogy ne avat-nának szobrot vagy emléktáblát, ne ünnepelnének valamilyen évfordulót. Pedig e szimbolikus cselekvések főszereplő sztár-jain kívül a többség valójában abban lenne érdekelt, hogy a jövő kihívásaira felvértező műveltség riasztó hiányait pótoljuk.”Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 38–39. old.

9 A diplomások (egyetemet és főiskolát végzettek) értelmiségiként történő automatikus azonosítására lásd Sorbán Anella: „Ér-telmiségiek az RMDSZ-ről”. Korunk 5/3, 1994. márc., 117–120. old.

10 Ilyen pl. amikor romániai magyar egyetemi oktatók a már betöltött adjunktusi státushoz értelemszerűen kénytelenek előbb-utóbb megszerezni a doktori (PhD) fokozatot.



művészek, szakemberek, akik tetszetősen villognak felemás tudásuk bűvkörében. Na-gyon sokan vannak, akik túlságosan is heves meggyőződéssel s mérhetetlen hang-sebességgel bódítják a rádió, a televízió, az írott sajtó csatornáin mákonnyal a töme-get, szemben a kevés hitelessel, kiknek hallgatása, nézése vagy olvasása perceiben

a szellem jelenlétének csodája emeli fel azokat, akik ezt nemcsak hagyják, de tudják,merik és vállalják.”11

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy az értelmiségi lét tényleg lét-e?Megítélésem szerint sokkal helyesebb lenne talán állapotról beszélni. Annál is inkább,mivel magának az értelmiségiségnek a meghatározása sem egyszerű, és nem is ma-gától értetődő. Ifj. Fasang Árpád szerint „az embert intelligenciája, intelligens volta te-szi értelmiségivé”12. Ráadásul rendelkeznie kell olyan tulajdonságokkal is, mint amódszeres figyelés, a kérdezés, a keresés. Tudnia kell rendszerezni, értékelni, ésigényt kell mutatnia az igazság keresése iránt. Ezekhez kapcsolódik még a dinamiz-mus, az értelmi kétkedés, mindennek a rendszeres és időközönkénti felülvizsgálata,

a(z önmagával szemben is) kritikus szellem, a másságra való nyitottság, a fejlődésreés az elmélyült gondolkodásra való hajlam, a párbeszédre való készség, a saját állítá-sai átértékelésére való képesség, a nem legyőzni, hanem meggyőzni akarás, a meg-rekedni nem tudás stb. Mindezek azonban nem örök érvényű és változatlan karakterijegyek. Magukban hordozzák a változást és az időszakiságot. És éppen ezért állapotaz értelmiségiség, mert időhöz kötött; vagyis eljöhet az a pillanat, amikor az értelmisé-gi megszűnik értelmiséginek lenni. Ezt a megközelítést bizonyos értelemben GyorgyovichMiklós meghatározása is alátámasztja. Szerinte ugyanis „az értelmiségi olyan művelt,gondolkodó lény, aki képes a felhalmozott tudásmorzsák kombinálásával, kiterjeszté-

sével, aktualizálásával, következtetések levonásával stb. sosem volt gondolatokat lét-rehozni, és azok kifejtési képességével is rendelkezik”. Megközelítésében „az értelmi-ségi az intelligencia, melynek egyik sajátossága a szellemi befogadóképesség, a má-sik pedig a befogadottak alkalmazni tudása”.13 Cs. Gyímesi Éva szerint pedig „akimindent felülről vár és készen kapott válaszként fogad el, vagy tények halmozásáraszorítkozik, az nem is lehet értelmiségi: az értelmiségi személyiség a nem-tudás tudá-sát és a folytonos önmeghaladás vágyát hordozza magában”.14 Kétségtelen, hogymindez állandó készenléti állapotot és folytonos „szellemi táplálkozás”-t feltételez. Aszellem ugyanis, ha megreked, akkor óhatatlanul elsilányul. A megrekedés veszélyepedig egy állandó kísértés. Ennek társadalmi hatása azonban más-más eredményhez

vezet kisebbségi, illetve többségi viszonylatban. Ily módon az értelmiségi alapvető is-mérve végeredményben a tudástermelés, illetve a tudástermelő képesség lesz.15

Amennyiben pedig egy kisebbség léte a puszta létezésre szorul vissza, az csakis atöbbség irgalmas nagylelkűségére és nagyvonalúságára hagyatkozhat, hiszen érde-keit sem megfogalmazni, sem érvényesíteni nem lesz képes.


11 Nyíri Tamás: „Az értelmiségi és az egyház”, Megújuló egyház a megújuló társadalomban. 35. Magyar Pax Romana Kongresz-szus, Pannonhalma, 1993, 17. old.

12 Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 140. old.

13 Gyorgyovich Miklós: „Keresztény értelmiségiek”. Távlatok 63, 2004/1, 65–66. old.14 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 151. old.15 Lásd Konrád György: „Értelmiségi státus nincs!” Beszélgetés társadalmi és politikai szerepről, hivatásról, hatalomról s egy lé-

tező szomorúságról. Kérdezett Kántor Lajos és Kónya Sándor. Korunk 2/9, 1991 szept., 1070–1081. old.



2. Kisebbség és értelmiség

Közép-Kelet-Európában a kisebbség és az értelmiség viszonya a XIX. századi „nemze-ti ébredések” kora óta igen sajátságosan alakult. Ebben a térségben ugyanis a nem-

zeti törekvések valójában a kultúra védelmére alakult egyesületek keretében jelent-keztek, megelőzve ezáltal a nacionalizmust, mint népi mozgalmat, mint ideológiát,16

és mint a politikai mesterkedés félelmetes eszközét. Ez Délkelet-Európában hatványo-zódott azáltal, hogy itt hiányzott a szó szoros értelmében vett arisztokrácia, és csakkismértékben létezett a városi élet, a nemzetiségek nem vettek részt a politikai intéz-mények ellenőrzésében, és a külső (vagy idegen) uralom miatt ismeretlen volt azegyesülés szabadsága. Ennek köszönhetően a nem paraszti osztályok által vezetettnemzeti mozgalmak elsősorban a vallásos (egyházi) társadalmi hálózatra és hovatar-tozásra támaszkodtak. Végeredményben az egyház határolta be azt a teret, ahol a„nemzeti” tudás és kultúra újratermelte önmagát, s amelyben az értelmiség is mozog-

hatott. Mindezt azért fontos szem előtt tartani, mert erdélyi magyar viszonylatban, Tri-anon után, gyakorlatilag szintén ez – a románság esetében már sikeresnek bizonyult– modell honosodott meg: egyértelműen felértékelődött az egyházak kisebbségi tár-sadalmi és nemzeti szerepe, amelyet a kommunizmus évtizedei csak tovább erősítet-tek. Azt is lehet mondani, hogy ez a szerep időközönként még háttérbe is szorította akifejezetten vallási, spirituális dimenziót. Gondoljunk csak a magyar kisebbségi politi-kai vezetők 1992. október 25-i kolozsvári Szent Mihály templomi eskütételére, amelymintegy „szakralizálta” azt a banális romániai igazságot, hogy a szavaknak valójábannincs tartalmuk és jelentőségük, etikai értelemben pedig semmire nem köteleznek.

Balkáni viszonylatban az egyházi mező fontosságát akkor érzékeljük igazán, ha fi-gyelembe vesszük, hogy kikből is tevődik össze a nemzeti mozgalmak mozgató ereje?Itt mindenekelőtt a közösség nemzeti sajátosságait megkülönböztető értelmiségi„szakemberek”-re – írókra, nyelvészekre, történészekre, papokra, tanítókra, néprajztu-dósokra stb. – kell gondolnunk, akik vagy intézményesen, illetve egzisztenciálisan,vagy pedig világnézetileg erősen kötődnek saját „nemzeti”-ként meghatározott egyhá-zukhoz, amelynek szellemiségéből táplálkoznak, és teológiai érvrendszeréből (pl. áldo-zatmotívum) merítenek ihletet.17 Mindez azt sugallja, hogy közép-kelet-európai – főkép-pen pedig balkáni – viszonylatban az értelmiségi, különösképpen pedig a kisebbségiértelmiségi társadalmi szerepe – és vélt vagy valós felelőssége – mindig is túlmérete-

zett volt. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, hiszen mind a mai napig ők termelikés szolgáltatják a nacionalizmus ideológusai számára a szükséges elméleti anyagot.Ez a „nemzeti értelmiség” gyakorlatilag egy különös „nemzeti” küldetés teljesítéséreérezte magát felhatalmazva, amelyet ő maga határozott meg önmagának, jóllehet ez az„értelmiség” soha nem rendelkezett a nyugati értelmiség társadalmi tekintélyével, ha-


16 Az ideológia azon meggyőződések többé-kevésbé összefüggő rendszerét jelenti, amelyet egy egyénekből álló közösség vall.Ez kiterjed a társadalmi és emberi élet összes területére. Jellegzetessége, hogy sajátos módon – jelen esetben a nemzetszemszögéből – magyarázza a történelmet, határozza meg és indokolja a közösség cselekvését, valamint igazolja a végre-hajtott cselekedetet. Mindennek egyetlen célja a közösség vélt és vallott érdekének a megvalósítása. Lásd Elias Matar: Élé-ments pour une sociologie des minorités. Doktori disszertáció, USHS, Strasbourg, 1981, 24. old.

17 Tartsuk szem előtt az „Erdélyi Iskola” (Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein) példáját, amely az erdélyi román-ság politikai jogegyenlőségi kérelmének az alátámasztására kidolgozta az ún. dákoromán elméletet, és amely teljes mérték-ben a görög katolikus egyházba tagolódott be. Ugyancsak az erdélyi román (a balázsfalvi görög katolikus és a nagyszebeniortodox) püspökök voltak azok, akik II. Lipót császárhoz 1791. március 11-én benyújtották a „Supplex Libellus Valachorum” c. emlékiratot, amely többek között az erdélyi románság negyedik rendi nemzetként való elismerését kérte.



gyományaival és politikai kultúrájával. Ebben a küldetés-meghatározásban mindig iselőkelő helyen szerepel az – elvárt és kihangsúlyozott – áldozatvállalás (a nemzeti kö-zösség oltárán), mint erkölcsi imperatívusz. Pedig a kisebbséget alkotó egyének dön-tő többsége nem annyira áldozathozó szerepre, még csak nem is szabadságra, hanem

sokkal inkább emberhez méltó életre, jövőbeni kilátásokra, egzisztenciális biztonságraés kiszámítható jogszolgáltatásra vágyik – lehetőleg a szülőföldjén.A balkáni térség országaiban a „nemzeti értelmiség” erőteljes kulturális kötődé-

sei egyben azt is eredményezik, hogy itt a kultúra rendkívüli politikai jelentőséggel bír.Ebből következően a többség – mintegy önmagából kiindulva – a kisebbség mindenkulturális törekvésének politikai jelleget tulajdonít, hiszen valamikor a történelem folya-mán maga is politikai célra használta a kultúrát – sikeresen. A kultúra jelentőségénektúlhangsúlyozása azonban messze nem jelenti annak kibontakozását. Sőt mi több,joggal beszélhetünk a kulturális tevékenységek politizálódásáról – illetve egyfajta misz-tifikációjáról18 – és az értelmiségnek az uralkodó (vagy kisebbségi) politikai hatalom

célkitűzéseit szolgáló alárendeléséről.19A politizálódás, illetve az erős nemzeti felhang ugyanakkor azt is eredményezi,

hogy ez a kultúra elsősorban és szinte kizárólagosan a hagyományápolásra összpon-tosul (és összpontosít).20 Erdélyi viszonylatban Egyed Péter ezt a következőképpen fo-galmazza meg: „Az erdélyi embert azért tartják erdélyinek, mert hagyományos: vanbenne valami szeretetre méltó ősiség, vadság, jóindulatú primitívség, BessenyeiGyörgynek valaminő Kirakaduhuja ő. Számos, a tradicionális társadalomhoz tartozószokást, mesterséget és fortélyt őriz (beleértve a természeti gazdálkodás és a termé-szethez való viszony számos elemét), együttélési normát és emberi értéket. Hangsú-

lyozni kell azonban, hogy történelmi formák elemeiről van szó csupán, amelyek itt-ottvisszautalnak egy szervesebb közösségi létformára, de amelyek egy teljesen megvál-tozott társadalmi és gazdasági közegben működnek tovább. Mi történik, ha az erdélyiember lemond ezekről az elemekről? Semmi, józan, XX. század végi erdélyi magyar-nak marad ő, aki nem tart igényt az össre, a jussra és a furmányra. Persze, ez olyan,mint a csapatzászló, a jelvény: akkor viszont mások sem tartanak igényt arra, hogy Er-


18 Romániai magyar viszonylatban ez azt jelenti, hogy „a nyelvi és kulturális elemeknek – amelyek bizonyos térségekben törté-nelmileg nemzetkonstituáló tényezőként működtek – a közösségi létünk aktuális állapotának legfőbb jellemzőiként való fel-tüntetése azt az illúziót kelti, mintha ezek leválaszthatók lennének közösségi életünk gazdasági, politikai, társadalmi összete-vőiről, s önálló közösségformáló és közösségfenntartó tényezőkként működhetnének. Mindaddig, míg ennek lehetőségét egykörültekintő és mélyreható elemzés nem támasztja alá, számolni kell azzal, hogy ez a megközelítés sokkal inkább egy erőtel-

jesen misztifikáló hatású kollektív hiedelmen alapul, mintsem valós tényeken. Ebben a megközelítésben a kultúra kifejezés je-lentésköre a szellemi ’értékek’ gyűjteményére zsugorodik, s az általa meghatározott közösség szellemi, lelki közösségként té-teleződik.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 115. old. Ebben a „lelki közösség”-ben a „szolgálattevők”azonban nagyon is valós egyének, akik jól meghatározott – hellyel-közzel közösségiként feltüntetett – személyes érdekekkelrendelkeznek.

19 „Kinek előnyös ez a [kulturális] magyarságkép? Nyilván, elsősorban annak az értelmiségi rétegnek, amely megalkotta és foly-tonosan újratermeli ezt a képet, mivel létének értelmét, önmaga igazolásának lehetőségét látja benne. Hiszen ezáltal a magaspecifikus mozgásköréhez kapcsolódó nyelvi és kulturális érdekeket alapvető nemzeti-közösségi érdekekként tüntetheti fel,amelyeknek első számú szószólója éppen ő maga. Azt, ami hozzáértésének és foglalkozásának körén kívül esik (mint pl. apénzügyi, gazdasági, szociális stb. igények) nem tekinti a közösségi önazonosság szférájához közvetlenül hozzátartozónak,s így ezek a lehetséges érdekképviselet körén is kívül rekednek.” Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996,117. old.

20 Ez a fajta szemléletmód még a tudomány terén is érezteti hatását. Cs. Gyímesi Éva szerint ugyanis „a ‘magyar tudományos-

ság’ a szavak jelentését lebegtető, ideológiai (ideologikus) fogalom, amelyik lehetővé teszi, hogy a laikus köztudatban a nem-zeti, nyelvi, kulturális stb. sajátosság mint önmagában értéknek tekintett valami beemelődjék a tudomány fogalmi mezejébe:elvi – módszertani (vagyis nemzetközileg mérhető) színvonalától függetlenül tehát mindent tudománynak minősít, ami a nem-zeti hagyományok feltárásának, a hagyománymentésnek a körébe tartozik, valahogy úgy, mint a romantika korszakában”. Cs.Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 130. old.



déllyel kapcsolatban akármit is képviseljen.”21 Ebből a megfogalmazásból egyben azis kiviláglik, hogy a nemzeti nyelvbe és hagyományba való bezárkózás22 tulajdonkép-pen valamiféle külső elvárásnak való megfelelés kényszere23 miatt ható bezárássalegyütt alkot egyfajta ördögi kört, amelynek fenntartásában nem kis szerep jut az értel-

miségnek (és diplomásoknak),24

különösen, ha ahhoz elemi, egzisztenciális (szemé-lyes) érdekek is fűződnek.25 Ez azonban nem mentes a bizonytalanságtól és a szoron-gástól, amely a külső elvárás(ok)nak való állandó megfelelés kényszeréből követke-zik. Pedig 1995-ben ifj. Fasang Árpád a következőkben látta a magyar értelmiség hi-vatását: „A hivatását komolyan vevő értelmiségnek, mindenekelőtt az új értelmiségigenerációknak az lenne a számtalan közül az egyik hivatása, hogy a társadalombana félelem és a szorongás görcseit oldja, s példát mutasson abban, hogy lehet félelem-mentesen élni.”26 Mennyivel inkább ez lenne a szerepe a kisebbségi értelmiséginek:megtestesíteni azt a szabad és félelem nélküli egyént a társadalomban, aki tiszteli atöbbséget, de egyéniségével és rátermettségével önmaga számára is kikényszeríti a

tiszteletet és a megbecsülést. Ha valakit ugyanis emberként nehéz tisztelni és becsül-ni, kisebbségiként még annál is nehezebb a többségi számára.


21 Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 189–190. old.

22 Lásd Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Tanulmányok óko-ri keleti szövegek értelmezése köréből. (Osiris Könyvtár. Történelem), Osiris Kiadó, Budapest, 1995.

23 „A magyarországi ‘széles tömegek’ Erdéllyel kapcsolatban sohasem hitelességet akartak, hanem elérzékenyülést, rajongást,borzongást, döbbenetet, szóval valami olyasféle érzést, amit szép limonádéfilmek, krimik vagy másokkal történt szerencsét-lenségekről szóló tévéhíradók nézése közben szokott érezni az ember.” Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Kolozs-vár, 1996, 76. old.

24 Tánczos Vilmos szerint „az értelmiség által Orbán Balázsék, Kriza Jánosék óta forgalmazott (…) erdélyi mítoszok megfertőz-ték a falusiak ‘felvilágosultabb’ részét, akik ma inkább valamiféle romantikus heroikus gesztusként, esetleg a népi kultúra‘megörökítéséért’ hozott áldozatként értelmezik a filmesek, tévések, folkloristák falujárását”. Tánczos Vilmos: Keletnek meg-nyílt kapuja. Kolozsvár, 1996, 77. old.

25 Maróth Miklós szerint „a társadalom a világból azt és úgy ismeri meg, amit és ahogyan a humán értelmiség elébe ad. A hu-mán értelmiség pedig a világból azt és úgy fogja föl, amit és ahogyan képességei, élményei és tapasztalatai szerint felfogni

képes (…) Ha az értelmiség munkája alapján nem tudja anyagi függetlenségét megteremteni, akkor tudását áruba fogja bo-csátani, így állásfoglalásaiban sem lesz független. Ebben az esetben a társadalom véleményét formáló erő tömeges mére-tekben lesz megvehető.” Maróth Miklós: „Az értelmiség szerepe”, in: Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Bu-dapest, 1997, 301. old.

26 Fasang Árpád ifj.: Az (magyar) értelmiség hivatása. Budapest, 1997, 77. old.



II. Történeti visszatekintés27

1. Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1541–1606)

Magyar viszonylatban, hosszú időn keresztül, a társadalom értelmiségi – vagyis írni-olvasni tudó, illetve tudástermelő – rétegét szinte kizárólag a katolikus klérus alkotta.Ezen monopólium megtörése, tehát az intellektualizmus laikusokra28 és klerikusokratörténő megoszlásának a vége többé-kevésbé egybeesik a magyar királyság szétesé-sével és az államiság megszűnésével, az erdélyi fejedelemség kialakulásával, vala-mint a reformáció fokozott térnyerésével, amely pl. az erdélyi szellemi élet legaktívabbértelmiségi személyiségeinek biztosított kibontakozási lehetőséget. Kétségtelen, hogyezekben a folyamatokban szerepet játszott a klérus XV–XVI. századi intellektuális fej-lődése is.

Erdélyben egészen a XVI. század közepéig tulajdonképpen alig beszélhetünk ér-telmiségi létről, hiszen mindenekelőtt írástudásról és íráshasználatról tudunk. Tényle-ges tudástermelésről csupán ekkortól vannak adataink és forrásaink (irodalmi és tu-dományos szövegek, illetve levelezések magyarul és latinul), ekkor azonban Erdélyszerepe is felértékelődik a magyar kultúrában. Gondoljunk csak arra, hogy a magyarnyelv és írás kialakulása mi mindent köszönhet Kolozsvárnak. Mindebben kétségtele-nül szerepet játszott a politikai önállósulás, hiszen a fejedelemség új – az egyháztólfüggetlen – társadalmi érvényesülési lehetőségeket teremtett az értelmiségiek számá-ra. A hivatali pályák pedig hasznosíthatóvá tették a tudást, amelynek felértékelődése

már korábban megkezdődött. Rődi Cseh István pl., a XVI. század elején, „ezüst mar-háját, ‘mindenét’ azzal az indoklással hagyja kizárólagosan Péter nevű kiskorú fiára,‘hog tanytassag es az Eskolat el ne hagyassak vele’. Ebbe az aggodalmaskodó fél-mondatba Cseh Istvánnak egy életre szóló művelődésélménye sűrűsödik bele. Ben-ne van ebben a válságba jutott, szegényedő nemesség legvilágosabb fejű tagjainakama nagy felismerése, hogy a tudás hatalom, amelyet az anyagi eszközök feláldozá-sával is meg kell szerezniök utódaiknak jövőjük biztosításához. Cseh István számáraa tanulás nem hozhatott valami fényes karriert. Mégis amikor élete számvetését készí-ti, azt kívánja, hogy kedvenc, legkisebb gyermeke az általa járt úton próbálkozzék azéletben boldogulni. Saját tapasztalatából tudhatta, hogy a tudás teheti legkedvesebb

gyermeke életét mássá, könnyebbé, mint amilyen annak a rétegnek tagjaié, amelybőlő is igyekezett kiemelkedni.”29

Jakó Zsigmond szerint, „Erdély a latin művelődési terület peremén helyezkedettel. Itt, a fejlődés lassúbb üteme következtében, a könyv még a XVII. század folyamánis alig bírt nagyobb társadalmi súllyal és szereppel, mint nyugatabbra az ősnyomtat-ványok időszakában. A könyvek gyűjtése tehát a XVI–XVII. századi Erdélyben mégnem valami magától értetődő velejárója a civilizált életnek, hanem az átlagon felül-


27 A szellemi élet kibontakozása és fejlődése terén az Erdély és a Nyugat-Európa között fennálló különbség és időbeli eltolódásnagyon szemléletesen tetten érhető a neves francia történész, Jacques Le Goff , Az értelmiség a középkorban (Osiris, Buda-pest, 2000) c. munkájának olvasása közben.

28 A társadalom nem-klerikus értelmiségi rétege.29 Jakó Zsigmond: „Rődi Cseh István, az anyanyelvű írásbeliség egyik erdélyi úttörője”, in: (uő) Írás, könyv, értelmiség. Bukarest,

1976, 39. old.



emelkedő szellemi érdeklődés jele. Aki ekkor Erdélyben tervszerűen gyűjtötte a köny-veket, nem rettent vissza az ezzel járó komoly anyagi áldozatoktól és a távoli külföld-ről való beszerzés nehézségeitől, arról kutatásaink során minden esetben kiderült,hogy művelődési életünk alkotó és irányító szellemének, vagy legalábbis korszerűbb,

magasabb műveltségű értelmiségi személynek tekinthetjük. Megfigyeltük azt is, hogya XVI–XVII. századi Erdélyben a könyv nem a bibliofilia tárgya, hanem valóban az in-tellektualizmus szerény, de fontos munkaeszköze. A török támadás állandó veszélyé-ben élő, folyamatosan szegényedő fejedelemség társadalma általában nem a szép,hanem a számára valóban szükséges könyvekre áldozott. Könyvtáraink XVI–XVII. szá-zadi állagainak tanulmányozása leghatározottabban megmutatta, hogy e korszak er-délyi könyvgyűjteményeit már nem néhány művelt, gazdag ember kedvtelése hoztalétre, hanem az értelmiségieknek arra irányuló tudatos erőfeszítése, hogy lépést tart-sanak a világ tudományos és szellemi életének fejlődésével.”30

Az így körvonalazódó szellemi váltás meghatározó tényezője kétséget kizáróan a

reformáció, amely megtermékenyítő hatást gyakorolt Erdély szellemi életére, és komolylökést adott a magyar – mellékesen pedig a román – kultúra helyi fejlődésének. Mindezelsősorban három tényező közös hatásával magyarázható: az anyanyelvűség bevezeté-se a hitéletbe, a könyvnyomtatásra fektetett hangsúly, és az iskolahálózat megteremté-se (Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Enyed, Déva, Kézdivásárhely, Fogaras), amely fon-tos szerepet játszott a korabeli értelmiség és a társadalmi-politikai vezetők képzésében.Jelentősége annak is köszönhető, hogy – a többnyire klérusorientált katolikus iskolapo-litikával szemben – a protestáns iskoláztatás a társadalom szélesebb rétegeit céloztameg: a polgárságot, a nemességet és a módosabb parasztságot.

Kik voltak e korszak szellemi pezsgésének a mozgatói, fenntartói, szereplői?

a) Heltai Gáspár, eredeti nevén Kaspar Helth (1510–1574), aki „a 16. századi Er-dély vállalkozó kedvű polgára, korának kivételes képességű művésze, akit íróvá érlelta reformáció.” A „nagyszebeni szász szenátor fia” – sok más fiatal kortársához hason-lóan – a wittenbergi egyetemen formálódott a „minden új iránt fogékony polgári értel-miség tipikus alakjává”,31 ahonnan nyomdabetűkkel tért haza Erdélybe, hogy tudatosfelelősségvállalással magyar íróvá, értelmiségivé váljon, aki az Igét és az új eszméketmagyar nyelven igyekezett hozzáférhetővé tenni. A kezdetben lutheránus (1544-től),majd kálvinista (1564), végül pedig antitrinitárius (1568-ban) Heltai 1550-ben,

Hoffgreff György (†1559) tipográfussal együtt, latin betűs nyomdát alapított Kolozsvá-ron, és lerakta a magyar helyesírás alapjait. Tevékenységét segítette, hogy a töröknekfizetett évi adó békét és autonómiát biztosított az erdélyi fejedelemségnek. A vallásoskönyvek mellett, hogy vállalkozását (vagyis a nyomdát) – amelyet 1559 óta egyedülvezetett – fenntarthassa, kezdett el világi műveket és szépprózát írni (Száz fabula,1566; Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575) és terjeszteni.32 Itt jelentek meg pl. Ti-nódi Sebestyén – kéziratok formájában többnyire elveszett (kivétel a János király fiá-ról való szép krónika, 1554) – művei is. Mindennek köszönhetően azonban azt lehet


30 Jakó Zsigmond: „Az erdélyi értelmiség kialakulásának kezdetei”, in: (uő) Írás, könyv, értelmiség. Bukarest, 1976, 14. old. Lásdmég Sipos Gábor: A kolozsvári Református Kollégium Könyvtára a XVII. században. Scriptum, Szeged, 1991; György Lajos:

A kolozsvári római katolikus Lyceum-könyvtár története (1579–1948). Argumentum, Budapest, 1994.31 Molnár Szabolcs: „Heltai Gáspár”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 15. old.32 Heltai Gáspár: Száz fabula. Krónika és egyéb írások. Kriterion Könyvkiadó, 1980.




mondani, hogy a magyar nyelven alkotó, nem magyar származású Heltai Erdélyt – ésaz itt kibontakozó magyar nyelvű kultúrát – a nemzeti nyelveken megszólaló európaikultúra időszerű áramlataiba illesztette. Nyomdaműhelye egészen a XVII. század végé-ig működött.

b) Heltai hatott egy ugyancsak német származású, de szintén magyarul író, be-szélő és prédikáló lelkipásztorra, Franz Hertelre, vagyis Dávid Ferencre, aki végül szin-tén az antitrinitárius (vagyis szentháromság-tagadó) eszmék mellett horgonyzott le(1568).33 Mivel figyelmen kívül hagyta Báthory Istvánnak a további hitújítást tiltó figyel-meztetését, életét Déva vára börtönében fejezte be (1579. november 15-én).

c) Baranyai Decsi Czimor János (†1601. május 15, Székelyvásárhely; ma: Maros-vásárhely), előbb tanítója, majd rektora volt a Maros menti város református kollégiu-ma ősének. Nevét nem őrzi emlék, sírja pedig ma már teljesen ismeretlen. „Pedig Ba-

ranyai Decsi Czimor János négy évszázaddal ezelőtt a humanista kultúra igazi minde-nese, a tudományok európai rangú magvetője volt ezeken a tájakon. (…) Történész,műfordító, útleírás-irodalmunk úttörője [Hodoeporicon, 1587], szólások-közmondásokgyűjtője, kiadója – és nem utolsósorban kiváló pedagógus”, aki „sokágú életművévelelévülhetetlen érdemeket szerzett az egyetemes magyar művelődés mega-lapozásában.”34 Kötelességének érezte a magyar nyelvű tudástermelést, hogy kortár-sai „eszességet” tanulhassanak. Wittenbergi és strassburgi (1590–1592) tanulmányaiután tért vissza Erdélybe. Anyagi gondjai mellett szembesülnie kellett a „tehetséggyil-kos és sárbarántó” provinciális szellemi közönnyel is35, ami gyakorlatilag Erdély min-

denkori, és máig meg nem haladott, egyfajta magyar kollektív tudathasadásban tettenérhető problémája. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy egyrészt a külföldöntanultak irányában megfogalmazódik egy visszatérési erkölcsi imperatívusz, miköz-ben eléggé nyilvánvaló a megszerzett tudás egyértelmű elutasítása; másrészt pedigdivatos a vissza nem tértek megbélyegzése egyidejűleg az „idegenben” hírnevet szer-zettek sikerében való osztozás közösségi igényével. A tudás átvételének és hasznosí-tásának kérdése természetesen ez utóbbi esetben sem merül fel. Az illető személycsupán szimbolikus „vissza-sajátitásá”-ról, illetve az arra tett kísérletről van szó, több-nyire a politikai hasznosíthatóság céljából és érdekében.

Az erdélyi fejedelemség megszilárdulásának időszakára esik a jezsuita iskolaala-pítást (Kolozsvár, Gyulafehérvár) engedélyező katolikus Báthory István fejedelemsége(1571–1575, †1586),36 illetve Báthory Zsigmond többszörös uralkodása (1588–1594,1594–1597, 1598–1599, 1601, 1602), aki politikai és hatalmi kiszámíthatatlansága el-lenére igyekezett támogatni a kultúrát. Ezen korszak egyik megkerülhetetlen króniká-sa a kisnemesi származású Szamosközy István (kb. 1570–1612), a gyulafehérvárikáptalan levéltárosa, kinek művei csak a XIX. század utolsó évtizedeiben jelentek megnyomtatásban.37

33 Szász János: Dávid Ferenc. Budapest, 1982.

34 Nagy Pál: „Baranyai Decsi Czimor János ”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 68. old.35 Uo., 1998, 71. old.36 Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete. Budapest, 1995.37 Szamosközy István: Erdély története. Európa, Budapest, 1981.



2. Az erdélyi fejedelemség virágkora (1606–1660)

Bethlen Gábor (1613–1629) fejedelem, az ország felemelését szívügyének tekintve, ajobbágyok számára is biztosította a tanulás lehetőségét, ami számuk megsokszorozó-

dását eredményezte az oktatásban. Ezzel gyakorlatilag megnyílt előttük az út a társa-dalmi felemelkedés felé, éppen a tudás révén. A fejedelem ugyanakkor támogatta akülföldön történő képzést, valamint Káldi György katolikus bibliafordítását. Uralkodá-sa alatt mintegy ezer erdélyi fiatal fordult meg német, holland és angliai egyetemeken.

1622-ben elérte, hogy az országgyűlés kimondja egy „közönséges akadémia”(Collegium Academicum) felállítását. Ennek alapvető célját az ország dolgaiban jár-tas tudós emberek kinevelésében határozta meg, mivel ebben látta a fejedelemségérdekét és jövőjének zálogát. Nem véletlen, hogy Szenci Molnár Albert (1574–1634),aki a műveltség két alappillérének az iskolát és a könyvet tartotta, élete utolsó éveit –a fejedelem meghívásának köszönhetően – Erdélyben, Kolozsváron élte le.

Az eredetileg Kolozsvárra tervezett intézmény végül Gyulafehérváron kezdte mega működését (1629-ben) teológiai, filozófiai és jogi tanszékekkel. Gyakorlatilag az itte-ni iskolát emelte akadémiai rangra, és gondoskodott az anyagi fenntartásáról. Érte-lemszerűen ez lett a lelkészképzés és a református teológia tudományos központja,ahova külföldi tanárokat is igyekeztek odacsábítani. Az 1662-es tatár pusztítás után akollégium Nagyenyeden talált új otthonra (1848-ig közel 100 ezer ifjú tanult itt).

Bethlen halála után a Rákóczi fejedelmek továbbra is igyekeztek a szellemi életetmagas szinten tartani Erdélyben, és gondot fordítottak az iskolafejlesztésre. I. RákócziGyörgy (1630–1648) pl. elitképző udvari iskolát alapított Gyulafehérváron,38 ellenben

nem fejlesztette tovább az Akadémiát. Elmaradt pl. az orvosi kar megszervezése, s ígynem is lett igazi universitas.Ebben a több mint fél évszázados időszakban,39 nagy általánossággal azt lehet mon-

dani, hogy az erdélyi fejedelemség értelmiségének túlnyomó többségét a lelkészek és ta-nárok alkották – akik közül többen külföldi egyetemeken is megfordultak –, és nagyon ke-vés volt a természettudományos képzettségű tudós. A „világi” értelmiség hiánya miatt apolitikai hatalom a református egyházi struktúrára és szellemiségre támaszkodott.40 Ez akölcsönös függés, illetve a külföldről hozott eszmékkel szembeni ellenállás és bizalmatlan-ság kétségtelenül szerepet játszott annak az újításellenes közhangulatnak a kialakulásá-ban, amely Erdély (köz)szellemiségének egyik alapvető jellemvonása lett.

Ebben a korban a következő személyek emelkedtek ki:

a) Péchi Simon (kb. 1565/1570 – kb. 1642), aki a korabeli Erdély egyik legműveltebbembere volt. Fejedelmi tisztségviselő, bizalmas, diplomata, Erdély kancellárja. Sztoikus böl-cselő és teológus, a szombatosok (székely „zsidók”) felekezetének eszmei megalapítója,41

akit erősen foglalkoztatott a bűn és bűnhődés viszonya. A XVI. században a székely szom-


38 Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Budapest, 1978.39 A korképhez lásd V. Windisch Éva (szerk.): Kemény János önéletírása és válogatott levelei. Budapest, 1959; Bethlen János:

Erdély története, 1629–1673. Balassi Kiadó, Budapest, 1993; Szakály Ferenc (szerk.): Szalárdi János siralmas magyar króni-kája. Budapest, 1980.

40 Az erdélyi szászok körében egy ezzel ellentétes folyamat zajlott le. Széles körű világi értelmiség alakult ki, amely alárendeltszerepbe kényszerítette a lutheránus egyházat.

41 Lásd Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.



batosok héber verseket és bölcselkedő prózát fordítottak magyarra. A szombatosság azon-ban már nem élhetett az erdélyi vallásszabadság elvével, mert szigorú törvényekkel tiltot-ták, és pár vidéki szombatos gyülekezet kivételével (Bözödújfalu)42, felszámolták. Ebbenszerepet játszott I. Rákóczi György református fejedelem türelmetlensége és vagyonszerzé-

si vágya, hiszen a zsidózók vagyonát feleségének és rokonainak adományozta.

b) Geleji Katona István (1589–1649), akinek nevéhez fűződik az erdélyi reformá-tusság egyházi rendjének a megszilárdítása (1646-os szatmárnémeti zsinat).

c) Apáczai Csere János (1625–1659) a gyulafehérvári, majd a kolozsvári kollégiumtanára, az Enciklopédia43 (Magyar Encyclopaedia. Azaz, minden igaz és hasznos böl-cseségnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása. Apátzai Tsere János által, 1655), vagyis az első magyar tudománytár,44 és a Magyar logikácska45 szer-zője, aki élete célját népe felemelésében igyekezett megtalálni – reménytelenül. Mint

ahogy reménytelen maradt akadémiaszervező elgondolása is, 1658-ban. Bethlen Mik-lós (1642–1717), a művelt és jelentős erdélyi emlékíró, egyben pedig tanítvány, azt írtaróla, hogy „az Isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely ő reá méltatlanvolt, kivette, azután az igen gyámoltalan belga feleséget, gyermekét is magához szedte”.Aletta van der Maet sírját már Áprily Lajos is hiába kereste (Tavasz a házsongárdi teme-tőben). Apáczai egyetlen ábrázolása sem maradt fenn! Ez is azt mutatja, hogy Erdélynem volt képes Apáczait megbecsülni (mint ahogy Misztótfalusit sem). Egyed Péter sze-rint: „Mindenkori lecke a nemzetet siratóknak: a világméretű butaság, oktondiság és os-tobaság tesz a sírba és töröl el bennünket (is) a föld színéről, nem más.”46

3. Az erdélyi fejedelemség hanyatlása (1660–1690)

II. Rákóczi György (1648–1660) szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjáratá-nak (1657) eredményeként Erdélyt büntetésből feldúlta a török-tatár had. A fejedelemugyanis a Porta kifejezett tiltása ellenére vágott bele a lengyel kalandba. Az állandóháborús helyzet közepette, amely súlyos gazdasági, társadalmi és főképpen népese-dési következményekkel járt, a következőket írta, 1658 végén: „Isten úgy segéljen,nem gondolok vele, ha Erdély pusztán marad is, mégsem hagyom böcsületemet; ha

én nem bírom más is ne bírhassa; ha csak öt vagy hat hétig is bírom a fejedelemsé-get, de mégis bemegyek.”47


42 A hitében ugyan a zsidó hagyományokat követő és tartó, de eredetében székely-magyar utolsó szombatos közösség – ame-lyet keményen sújtottak a második világháborús zsidótörvények – a Ceauşescu-diktatúra végén, a falu erőszakos megszün-tetése következtében morzsolódott fel véglegesen. Az egykori falu lakói ma több mint 34 településen élnek elszórva. Lásd Ko-vács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, 1981. Valamint (uő): Mondjatok káddist egy székely fa-luért. Csíkszereda, 1997.

43 Apáczai Csere János: Magyar Encyklopaedia. Sajtó alá rendezte Szigeti József, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.44 Ezzel kapcsolatosan lásd Péntek János (szerk.): Magyarul megszólaló tudomány. Apáczai Enciklopédiájának ösztönzése és

példája a magyar tudományos nyelv és stílus megteremtésében. Lucidus, Budapest, 2004.45 Apáczai Csere János: Magyar logikácska. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.46 Egyed Péter: „Apáczai Csere János”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 146. old. Lásd

még Gyárfás Endre: Apáczai. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1978; Kovács Sándor Iván (szerk.): Apáczai Csere János em-lékezete. „Én gondolkodom, azért vagyok”. Válogatás 350 év Apáczai-irodalmából. Budapest, 2004.

47 Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, 96. old.



A puritán szellemiségű I. Apafi Mihály (1661–1690) hosszas fejedelemsége ide-jén Erdély nagyon messze került a Báthory- és a Bethlen-kortól. Ez az időszak, ame-lyet nagyméretű népességhullámzás jellemez, nem igazán kedvezett a szellemieknek,még annak ellenére sem, hogy a fejedelem tervei között szerepelt az erdélyi Akadé-

mia kiépítésének a szándéka. Hiszen az egyházi értelmiségnek nyújtott támogatásértcserébe feltétlen szolgálatot kívánt. És jóllehet Bethlen Miklós,48 a XVII. század végén,erdélyi viszonylatban még egy magyar világról írt, az általa megrajzolt helyzetkép tu-lajdonképpen egy átalakuló világ múltbeli állapotát rögzítette.49

Ennek az időszaknak kiemelkedő egyéniségei az orvos Pápai Páriz Ferenc(1649–1716), a nagyenyedi kollégium görög-, fizika- és logikatanára, 1680-tól haláláig; va-lamint a nyomdász és betűmetsző Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702), akit kortársai „hit-vány vasműves”-nek bélyegeztek, pedig Erdélyért (ahol 1690-ben éppen berendezkedneka Habsburgok) biztos megélhetést és megbecsültséget adott fel Nyugat-Európában.Egyébként ő volt az, aki az első grúz nyomtatványt megjelentette. Sorsa és életútja drámá-

ba illő. Nagyon kifejező tehát a sírfelirata: „Igazságáért ő is szenvedett, ‘búsult lelke’. Szá-zadok után örűl diadalán” (Pápai Páriz Ferenc).50 Mindezt azonban ő maga is megfogal-mazta: „Az én életem szüntelen való halál, midőn lelkemnek szüntelen való fájdalmával avéghetetlen injuriák alatt eszem kenyeremet és a száma nélkül való meggyőzhetetlen aka-dályok célomtól felette messze vetnek.”51 Jakó Klára pedig nagyon tömören és kifejezőenígy foglalja össze az életét: „Tragédiája és bukása szinte törvényszerűnek tűnik tájainkon.Élete a korát meghaladó alkotó ember reménytelennek tűnő küzdelme, mely esetében azáltala képviselt polgári értékrend és a feudális Erdély elmaradottsága, az emberi rosszin-dulat és kicsinyesség ellentmondásában gyökeredzik. (…) A korszerű nyomda felállításá-

ra, a nép műveltségi színvonalának emelésére irányuló tervei megvalósítása elé maradi fe-udális, irigy és rosszindulatú környezete újabb és újabb akadályokat gördített. Ellenségesmagatartásuknak nem elvi okai voltak, hiszen többen közülük hollandiai tanulmányútjuksorán tapasztalhatták Kis Miklós ottani anyagi, tekintélybeli előrehaladását, konzervatívgondolkodásmódjuk azonban képtelen volt elfogadni, hogy itthon is a Hollandiában kiví-vott megbecsült helyét kívánja elfoglalni. A korabeli erdélyi társadalom éretlennek bizo-nyult az önerőből polgárrá, értelmiségivé váló jobbágyrendű homo novus befogadására.S amint az már lenni szokott, az emberi gonoszság és irigység hozzájárulásával sikerültördögi tökélyre vinniük kirekesztését, anyagi, fizikai, lelki tönkretételét.”52

Azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben mind Apáczai, mind pedig

Misztótfalusi életpályája erdélyi viszonylatban modellértékűnek tekinthető.

4. A Habsburg-időszak (1690–1867)

Apafi Mihály fejedelem halála után (1690. április 15) Erdély Habsburg-fennhatóság alákerült. I. Lipót 1690. október 16-án bocsátotta ki a Diploma Leopoldinumot, amely az


48 V. Windisch Éva: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Budapest, 1980.49 Erre az időszakra vonatkozóan lásd Cserei Mihály: Erdély históriája, 166 –1711. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.

50 Lásd még Pápai Páriz Ferenc: Erdélyi féniks… Nagyenyed, 1767.51 Lásd Siralmas panasz… írattatott Misztótfalusi Kis Miklós által, 1982 (fakszimile kiadás).52 Jakó Klára: „Misztótfalusi Kis Miklós”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 1. Marosvásárhely, 1998, 188. és 191.

old. Lásd még Hampel Polyxena: A halhatatlan betűk. Tótfalusi Kis Miklós élete. Kálvin Kiadó, Budapest, 1998.



újonnan megszerzett terület közjogi helyzetét szabályozta a birodalom keretében. En-nek értelmében Erdély megtarthatta rendi társadalmi berendezkedését, törvényeit ésa bevett vallások szabad gyakorlását. Ez azonban egyáltalán nem akadályozta az „egyállam, egy vallás” elvét valló Habsburgokat abban, hogy mindent megtegyenek a ka-

tolicizmus erősítésére, elsősorban az erdélyi protestáns uralkodó réteg hatalmának ésbefolyásának a gyengítése és a visszaszorítása érdekében. Ezen törekvésükkel Er-délyben gyakorlatilag hangsúlyos politikai tényezővé tették a vallást, amely már jólmeghatározott nemzeti vonásokkal rendelkezett, történetesen a román görög katoli-kus egyház kierőltetett létrehozása révén, amelyben meghatározó szerepet játszottaka magyar jezsuiták.

1731-ben, a Carolina Resolutio révén, a Habsburg-hatalom törvényileg is korlátokközé szorította a protestáns egyházak mozgásterét: „az egyházi tisztségviselők meg-választásához királyi beleegyezésre volt szükség, működésüket pedig a katolikus klé-rus felügyelte; közhivatalt nem viselhettek”53. Így, a fokozatosan megtűrt státusúvá vá-

ló protestáns egyházszervezetek gyakorlatilag elveszítették a politikai szerepvállaláslehetőségét, miközben a román görög katolikus papság egyre erőteljesebb társadal-mi és politikai szerepre tett szert.

Mindez egyben azt is jelentette, hogy miközben a románság gazdaságilag, demo-gráfiailag és különösképpen intellektuálisan gyarapodott (Erdélyi Iskola), addig Erdélymagyar társadalmán eluralkodott a provincializmus, elparlagiasodott és szellemileg-er-kölcsileg hanyatlásnak indult.54 Ebben kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy 1657és 1711 között Erdély könyvállományát hatalmas veszteségek érték (pl. gyulafehérváriés brassói könyvtárak pusztulása), miközben lehanyatlott a könyvnyomtatás is.

A protestantizmus társadalmi térvesztése Erdélyben egészen 1781-ig, II. Józseftürelmi rendeletéig tartott, amely vallási türelmet és korlátozott szabadságot biztosította nem-katolikus felekezeteknek. Az uralkodó „felvilágosult abszolutizmusa abban mu-tatkozott meg, hogy egyenlő elbánásban részesítette a különböző felekezeteket. Meg-tiltotta az erőszakos templomfoglalásokat, sőt esetenként a kincstárból utalt ki pénzttemplomépítésre”.55

A rendelet értelmében újra lehetőség nyílt a szervezkedésre és intézményszer-vezésre56, ami kihatott a rózsásnak éppenséggel nem mondható kulturális életre is.

Aranka György (1737–1817), egy református püspök fia, az 1790-es évek elejénmegszervezte az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot. Ennek eszméjét korábban

az Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat a Haza fensé-ges rendeihez c. munkájában fejtette ki. A magyar nyelv és írásbeliség ápolása mel-lett fontosnak tartotta a társadalom- és természettudományok művelését is. Az elsőülésre 1793. december 3-án került sor Marosvásárhelyen, amelynek akkor kb. 6000lakosa volt. A lelkes elindulást gyors hanyatlás követte. A kiküszöbölhetetlen ellenté-tek következtében 1806 júniusában megszűnt.


53 Kolumbán Vilmos József: Törvényhozó egyház. Kolozsvár, 2002, 26. old.54 Lásd Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708. 1–2. kötet. Közzéteszi Magyari András, Kriterion Könyvkiadó, Bu-

karest, 1983; Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok: 1718–1784. Bevezetés és jegyzetek Jakó Zsigmond, KriterionKönyvkiadó, Bukarest, 1970; Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus. Sajtó alá rendezte Klamiczay Tibor, MagvetőKönyvkiadó, Budapest, 1960; Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Szerkesztette, azutószót és a jegyzeteket írta Tót Gyula, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.

55 Kolumbán Vilmos József: i. m., 127. old.56 1843-ban Erdélyben már 1131 protestáns népiskola működött.



1792-ben főleg protestáns főurak (Rhédeyek, Wesselényiek) támogatták az Er-délyi Magyar Színjátszó Társulat megalakulását Kolozsváron. Színvonalának emelésé-ért sokat fáradozott Kótsi Patkó János (1763–1842), aki a magyar színműírást isösztönözte.57 Ugyancsak itt jelent meg az első tudományos folyóirat is, az Erdélyi Mú-

zeum (1814–1818),58

amelynek elindítója egy evangélikus lelkészcsalád fia, DöbrenteiGábor volt. Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) művelődési intézmények és egy orszá-gos múzeum felállítását szorgalmazta, sikertelenül. Nyugat-Európai és Észak-Amerikaiútjáról hazatérve élményeit könyvben jelentette meg (Utazás Észak-Amerikában,1834), amely rövid időn belül bekerült a tiltott könyvek jegyzékébe.

Gróf Teleki Sámuel (1739–1822), a franciákkal folytatott háborúk miatt, 1797 ta-vaszán Bécsből Marosvásárhelyre vitette a könyvgyűjteményét, ahol 1799 és 1802 kö-zött könyvtárat építtetett, s azt megnyitotta a nagyközönség számára is.

Ebben az időszakban a következő személyek igyekeztek a szellemiség fáklyájátmagasra emelni:

a) Bod Péter (1712–1769) magyarigeni református lelkész és irodalomtörténész,az első magyar nyelvű írói lexikon (Magyar Athenas, 1766) szerzője.59

b) A lelkész, történetíró60 és természetbúvár61 Benkő József (1740–1814), aki ké-pességei és tudása révén egyetemi katedrát érdemelt volna – amennyiben Erdélynekvan egyeteme! –, sajátságos példája annak, hogy „miként nem tud valaki saját sorsá-nak kovácsává lenni”, illetve miképpen lesz élete a kisszerűség martaléka, miközbenértékállót alkot.62 Egy tekintélyelvű társadalomban a külföldi tanulás helyett elvállalta

az Udvarhelyhez közeli Középajta lelkészségét (1767-ben). Ez a lépés gyakorlatilagmeghatározta és egyben be is határolta egész további életét. Munkássága csak rész-ben tudott utat törni magának63, s előbb-utóbb elérték a súrlódások, ellenségeskedé-sek, amelyeket sértődékenységében nem tudott kezelni. Ennek köszönhetően csakalig két évet tanított a székelyudvarhelyi kollégiumban (1787 és 1789 között), a kolozs-vári tanárságot pedig ő maga utasította el. Tulajdonképpen hiányzott számára az azintellektuális közeg, amelynek köszönhetően tudományos munkásságát és egyéni,családi életét jobban össze tudta volna hangolni. Így egyik a másikat keresztezte, sélete végén tulajdonképpen csak a halál mentette meg a börtöntől, mert hivatal nél-küli lelkészként engedéllyel nem rendelkező határőr katonákat esketett.


57 Kótsi Patkó János: A régi és új theátrom historiája és egyéb írások. Sajtó alá rendezte és bev. Jordáky Lajos, Kriterion Könyv-kiadó, Bukarest, 1973.

58 Benkő Samu (szerk.): Erdélyi Múzeum 1814–1818. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.59 Bod Péter: Magyar Athenas. Sepsiszentgyörgy, 2003. Lásd még Tüskés Gábor (szerk.): Bod Péter, a historia litteraria műve-

lője. Tanulmányok. Universitas, Budapest, 2004.60 Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus I–II. (Bécs, 1777–1778), Milkovia, sive antiqui episcopatus Milkoviensis

(1781), Imago inclitae in Transilvania nationis siculicae historico-politica (1791; magyar fordítása 1806-ban jelent meg, Ko-lozsváron), Transilvania specialis (= Erdély földje és népe). Fordította, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közzétesziSzabó György. Kriterion, Bukarest – Kolozsvár, 1999.

61 Elveszett művében, a Flora Transsilvanicában Erdély növényvilágát ismertette kimerítően.62 Sebestyén Mihály: „Benkő József”, in: Jánosházy György (szerk.): Erdélyi panteon 2. Marosvásárhely, 1999, 31. old.63 Az erdélyi barlangokról írott művéért (Imago Specuum Transsilvae) 1781-ben a Haarlemi Tudós Társaság tagjai sorába válasz-

totta. Művei jó része azonban kéziratban maradt, s részben elkallódott. Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. Pest, 1867.



c) Köteles Sámuel (1770–1831) a marosvásárhelyi, majd a nagyenyedi reformá-tus kollégiumok tanára, aki lerakta a magyar filozófiai nyelvezet alapjait. Felvilágosult,liberális gondolkodó volt (hatalom megosztása, törvény előtti egyenlőség, neveléshezvaló jog, szólásszabadság). Részt vett a Nyelvmívelő Társaság munkájában. A Magyar

Tudós Társaság 1830-ban sorai közé választotta. Élete és munkássága gyakorlatilagfeldolgozatlan.64

d) Bolyai Farkas (1775–1856) a marosvásárhelyi kollégium tanára, aki családjafenntartásáért próbálkozott a kocsmárossággal, a gyümölcstermesztéssel és a faze-kassággal, illetve más tevékenységgel is (magánórákkal, gyógyítással, jogi tanács-adással), aminek következtében felaprózta önmagát. Karl Friedrich Gauss(1775–1855) göttingai matematikus a barátja, ellenben hosszú időre megszakadt kö-zöttük a kapcsolat. Így fiát, Jánost (1802–1860), sem tudta hozzá küldeni, pedig an-nak idején tájékoztatta Gausst a fiú születéséről. Kapcsolatuk akkor állt helyre, amikor

elküldte neki fia művének (az Appendix néven ismert Scientia spatii absolute vera, va-gyis A tér abszolút igaz tudománya) különnyomatát. János számára azonban ebbőlsem született semmi lehetőség. Apa és fia viharos kapcsolatának egyik kétségtelenoka az intellektuális magukra maradottságban és a tudományos egymásra utaltság-ban keresendő.65

e) A történész Mikó Imre (1805–1876) a történelmi alapok ápolása, feldolgozásaés ismerete (Erdélyi Történelmi Adatok forráskiadvány-sorozat) mellett fontosnak tar-totta a gazdaságot is. Életművében gyakorlatilag a gazdaság és a kultúra harmonizá-

lását fedezhetjük fel, amit az elmélet és a gyakorlat összhangba hozásaként is értel-mezhetünk. 1859-ben ő alapította az Erdélyi Múzeum Egyesületet, amely az erdélyiszellemi (tudományos és irodalmi) élet fellendítését tűzte ki célul.66

A Habsburg-korszak erdélyi magyar szellemi életét összegezve azt lehet monda-ni, hogy arra egyfajta széttöredezettség, a próbálkozások kellő összehangoltságánaka hiánya jellemző. Egyéni kezdeményezéseknek, vállalkozásoknak, születőfélben lévő(nem egy esetben csak kéziratban fennmaradt) munkáknak vagyunk a tanúi, amelyekazonban nem tudtak maguknak utat törni a közélet és a köztudat felé. Mindezek mö-gött pedig olyan egyéni (esetenként akár tragikusnak is mondható) sorsok húzódnak

meg, melyek értelemszerűen behatároltak, az adott társadalmi keretek közé kény-szerítettek. Kivételt talán csak Brassai Sámuel (†1897), Erdély utolsó polihisztora ké-pez, aki felfelé ívelő életpályát (kollégiumi, majd egyetemi tanár) és sikeres, elismerttudományos tevékenységet könyvelhet el magának. Ennek talán az is a magyarázata,hogy életútja részben már áthúzódott a Monarchia idejére.


64 Lásd Hajós József: Köteles Sámuel. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.65 Lásd http://bolyai.port5.com és http://bolyai.port5.com/bolyaif.htm; valamint Nagy Ferenc (szerk.): Bolyai biográfia, biblioté-

ka, bibliográfia. Budapest, 2000; Dániel Gáborné: „Az igazságot… határtalanul szeretem”. Annotált ajánló bibliográfia Bolyai

Jánosról. Budapest, 1998; Bolyai emlékkönyv. Kolozsvár, 2003; Bolyai-emlékkönyv. Budapest, 2004; A tér úttörője. Bolyai Já-nos emlékév. Marosvásárhely, 2003; Weszely Tibor: Bolyai János. Az első 200 év. Budapest, 2002.66 Lásd Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület múltja és jelenje. 1909; György Lajos (szerk.): Az Erdélyi Múzeum-

Egyesület háromnegyedszázados tudományos működése 1859–1934. Kolozsvár, 1937; Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai. Kolozsvár, 1942.



Az őt megelőző időszak személyi tragikumai feltehetően azzal is magyarázhatóak,hogy hiányzott az összefogás, valamint az a közéleti-tudományos mező, amely láthatósá-got biztosíthatott volna az egyéni munkának, szellemi alkotásnak. Minden bizonnyal nemvéletlen, hogy az időben aránylag közel álló időszakból sem hiányoznak a veszteségek

(elveszett művek); illetve, hogy a XVII–XIX. századot illetően bőven lenne még feldolgoz-ni való, és főképpen közkinccsé teendő érték. Hiszen, eléggé sajnálatos módon, egy-egyegyéniség a köztudatban alig-alig több egy utcanévnél vagy köztéri szobornál.

5. A Monarchia alatt

Az erdélyi magyar értelmiség fejlődését és alakulását illetően a dualizmus időszaká-ban – mikor is a népoktatás elindítása a felekezeti iskolahálózat leépülését eredmé-nyezte – két figyelemre méltó történést lehet mindenek előtt kiemelni:

a) a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem megalapítása 1872 őszén, amelyindulásakor hathatós támogatást kapott az Erdélyi Múzeum-Egyesülettől. Azt lehet mon-dani, hogy ténylegesen ez tekinthető Erdély első felekezetsemleges európai színvonalúfelsőoktatási intézményének. Indulásakor sokan kételkedtek az életképességében. Fe-renc József császár csak 1881-ben járult hozzá ahhoz, hogy az egyetem a nevét viselje:Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem. Alapítólevelét pedig csak 1897-ben hirdet-te ki. Tanárai közül főképpen Böhm Károly (1846–1911) filozófus emelkedik ki.67

b) 1885-ben alakult meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, amely amagyar nyelv és kultúra terjesztését tűzte ki elsődleges céljának (iskolák, óvodák,

könyvtárak fenntartása).

6. Romániához tartozva

1918. december 1-jén, Gyulafehérváron a románság nagygyűlése kimondta Erdély egye-sülését Romániával, amit az 1920. június 4-i békeszerződés szentesített. Ezzel az erdélyimagyarság számára az a merőben új helyzet alakult ki, hogy nemzeti (és vallási) kisebb-ség lett, ami elindított egy lassú életváltási fejlődési folyamatot is. Gyakorlatilag kiszakadta közép-európai közjogi kultúrkörből, társadalomszerkezete pedig egy kényszerű átren-

deződésnek lett alávetve: az arisztokrácia elveszítette jelentőségét, a kapitalista réteg újgazdasági környezetbe kerülve szembesült az üzleti és a nemzeti érdek nagyon gyakranegymástól eltérő – sőt ellentmondó – logikájával, a hivatalnok-középosztály pedig szintemegszűnt. Ilyen körülmények között a kisebbségi magyar társadalom jól láthatóan kétré-tegűvé vált. Venczel József „értelmiségi” (papok, nevelők, „szabadpályások”) és „népi”(földművesek, iparosok, kereskedők, munkások) kategóriákról beszél.68 Megítélése sze-rint egy ilyen kétrétegű társadalomnak a szolidaritás elvén kell állnia: „Az ‘értelem’ osztá-lya a vezetés szolgálatában áll a ‘munka’ osztálya mellé, hogy a szellemi és fizikai mun-kaeredmények összetevéséből az ‘értelem’ és a ‘munka’ szintézise adassék. A vezetés


67 Lásd Ungvári Zrínyi Imre: Öntételezés és értéktudat. Böhm Károly filozófiája. Kolozsvár – Szeged, 2002; Kissné Novák Éva. A szellem arisztokratája. Böhm Károly értékelmélete. Budapest, 2005.

68 Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 146. old.



tehát: a szolgálat és viszontszolgálat gyakorlata. Az értelmiség azért értelmiség, hogymagasabbrendűségét a vezetés ellátásában gyümölcsöztesse. Ez azonban távolról semjelent fennebbvalóságot. A vezetés nem egymás fölé- és alárendeltséget, hanem mellé-rendelést jelent akkor, amikor a szellemi és a fizikai munka összevetéséről, két társadal-

mi réteg: az intelligencia és a ‘nép’ együttműködő összedolgozásáról beszélünk.”69

Ez azelvi megfogalmazás, és szinte etikainak is mondható elvárás, azonban soha nem valósultmeg – pedig ezen még ma is időszerű lenne elgondolkodni!

Ezekkel a kisebbségivé lett magyar társadalmi átrendeződésekkel párhuzamo-san – és ugyanabban az időben – az erősen központosított Románia szembesült az-zal a kisebbségi kérdéssel, amelyből mára szinte kizárólagosan erdélyi magyar kér-dés lett, hiszen mostanára minden más számottevő (és politikai tényezőként számbajöhető) kisebbséget (pl. zsidókat és németeket) sikerült felszámolni az országban. Eb-ben az új helyzetben szinte elkerülhetetlen volt a magyar kisebbség körében a nem-zeti és a vallási egymásra találás.

A magyar egyházak vezetői rövid idő alatt felismerték, hogy a hagyományos egy-házi feladatok mellett fel kell vállalniuk népük öntudatának erősítését, értékeinek meg-őrzését és fejlesztését is, amennyiben azt akarják, hogy intézményként is fennmarad-janak. A magyarságban pedig tudatosodott az a felismerés, hogy nemzeti önazonos-sága megőrzésének egyik leghatékonyabb módja a felekezeti hovatartozás fenntartá-sa. Ebben minden bizonnyal az is fontos szerepet játszott, hogy a magyar nyelvű ok-tatás visszaszorult a felekezeti iskolákba, miközben a román állam nyomatékos hitté-rítő tevékenységbe kezdett az ortodox és görög katolikus egyházak javára (numerusvalachicus bevezetése). Azt lehet mondani, hogy a romániai magyar kisebbség értel-

miségi képzése gyakorlatilag felekezeti keretek közé került (és szorult). Az egymásrautaltságban a szellemi összefogás egyik sikeresnek értékelhető példája Márton Áronés Venczel József együttműködése, melynek eredménye az Erdélyi Iskola pedagógi-ai-kulturális, céljaiban népnevelő folyóirat megalapítása 1933-ban, amely egészen1944-ig jelent meg. Venczel kapcsán Cs. Gyímesi Éva pl. úgy látja, hogy „ő maga ésa nemzedék egésze, amelyet írásaiban képvisel, sokkal nagyobb céltudatossággalkészült betöltendő feladataira, mint a mai sokkal nagyobb létszámú erdélyi magyar fő-iskolai ifjúság, és az önnevelés felelősségének tudatában sokkal szilárdabb hittel né-zett a jövőbe, mint amilyent ma, a mai ifjúság körében tapasztalhatunk”.70

A két világháború között az erdélyi magyar egyházak társadalmi szerepének

rendkívüli jelentősége a fenntartott felekezeti iskolahálózatban rejlik. „Az 1930/31-estanévben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius és 6 evangélikus iskolát tartot-tak fenn az egyházak minden állami segély nélkül” – ahová a magyar tanköteles diá-kok 57,6 százaléka járt. Ehhez társult „23 polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli iskola”. Az egyháziak, „akik közül kiemelkedetta későbbi püspök, Márton Áron, a hatóságok kellemetlenkedései és üldözései ellené-re igen sokat tettek a művelődés fejlesztése és – részben ezáltal is – a magyarságnemzeti öntudatának megőrzése érdekében mind az egyházi iskolákban, mind azegyházi egyesületekben és egyéb szervezetekben”.71


69 Venczel József: i. m., 172. old.70 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 6. old. Lásd még Venczel József: „Határnemzedék: er-

délyi magyar húszévesek”, in: (uő) Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 43–46. old.71 P. Szőke János: Márton Áron. Innsbruck, 1988, 81–82. old.



Ennek a felekezeti oktatási hálózatnak a jelentősége akkor domborodik ki iga-zán, ha figyelembe vesszük, hogy a román állam mindent elkövetett a felekezeti isko-lák életének a lehetetlenné tételére72 pontosan azért, hogy ezáltal is fékezze a magyarértelmiségi utánpótlást: korlátozta a nyilvánossági jogot, kizárta a más felekezetűeket,

előírta bizonyos tantárgyak román nyelven történő oktatását, és román nyelvvizsgárakötelezte a tanárokat. Mindez elsősorban a román liberális párt számlájára írható,amely egyrészt felekezetellenes – s így közvetve magyarellenes – iskolapolitikát73

(1925-ös Anghelescu-féle „magánoktatási törvény”)74, másrészt pedig az állami ellen-őrzést erősítő gazdaságpolitikát folytatott. Vintilă Brătianu pénzügyminiszter(1922–1926) pl. nem is csinált abból titkot, hogy az államnak előnyben kell részesíte-nie a román elemet, és olyan politikát kell folytatnia, amely a román nép gazdasági,pénzügyi, közművelődési és társadalmi tevékenységét védelmezi.

Ebben az időszakban azonban „a magyar néptöredék egzisztenciális bizonyta-lansága és részben kilátástalansága furcsa módon rendkívüli kulturális teljesítmé-

nyekkel párosult, főleg az irodalom terén. Ugyanakkor az erdélyi alkotók nem zárkóz-tak be: a néha igen rövid életű lapokban éppúgy jelen vannak a német expresszionis-ták, mint az olasz futuristák, a francia katolikus egzisztencializmus. A nagyszerűenműködő lap- és könyvterjesztői hálózat képes mindenhová eljuttatni a korszak szelle-mi termékeit. Nem túlzunk azt állítván, hogy ez a periódus paradigmatikus a további-ak számára, az erdélyi magyarság szellemi vezetői a későbbiekben is úgy tekintettekvissza erre a korszakra, mint amelyben – kilátástalan helyzetben ugyan, de – megpró-báltak Európa akkori legnagyobb kisebbségi népcsoportja számára járható utat talál-ni. Politikai szempontból igen jelentős volt a rendkívüli felkészültségű jogászok ki-

sebbségvédelmi harca, a liberális újságírók jogvédő munkássága. Ennek legjelentő-sebb apportja a bánsági Lugoson, Jakabffy Elemér szerkesztésében megjelenő Ma-gyar kisebbség,75 amely a korszaknak is jelentős jogi dokumentuma.”76

Az önszerveződéssel (Erdélyi Néppárt, Erdélyi Szépmíves Céh) és kiútkereséssel(pl. Erdélyi Fiatalok77, László Dezső kisebbségbölcselete78) párhuzamosan azonbankétségtelenül jelentkeztek a bezárkózás és a védekezés generálta negatív vonások is,amelyek mindenekelőtt a Németh László (Magyarok Romániában)79 és a Makkai Sán-


72 Jó példa erre a tordai unitárius főgimnázium megfojtásának a története (1919–1923).73 Anghelescu, liberális párti közoktatásügyi miniszter, 90.127/1923 számú rendeletével pl. Háromszéken egyszerűen bezárat-

ta Eresztevény, Maksa, Dálnok, Kovászna, Páké, Barátos, Cófalva, Bita, Sepsiszentgyörgy és Réty magyar református feleke-

zeti iskoláit. Két évtized alatt azonban több száz a bezárt magyar felekezeti iskolák száma.74 „Az 1925-ben hozott úgynevezett magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a föld-

rajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani a középiskolákban. A líceumot végzetteknél román nyelven kellett érettségiz-ni, olyan bizottság előtt, melyet más iskolák román tanári karából neveztek ki, ami azzal jár t, hogy a vizsgázók többsége meg-bukott.” Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 208–209. old. Ugyanakkor ezen törvény értelmében egy felekezeti iskolamás felekezetű gyermeket nem fogadhatott diákjai sorába. Ennek következtében a román eredetűnek nyilvánított családokgyermekei nem tanulhattak magyar felekezeti iskolában. A román eredet megállapítását pedig az állam a helybeli román ál-lami iskola igazgatójának a hatáskörébe utalta. Ezzel gyakorlatilag kiteljesedett az egyéni önkény, a hivatali közegeknek valószéles körű kiszolgáltatottság és a nemzeti identitás meghatározására vonatkozó személyes szabadságjog semmibe vétele,illetve megszűnt a romániai magyar gyermekek tanszabadsága.

75 Magyar kisebbség, 1922–1942. Repertórium. Összeállította Monok István. Scriptum Kft., Szeged, 1993.76 Egyed Péter: A jelenlétről. Kolozsvár, 1997, 209–210. old77 Lásd Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Cseke Péter. Kriterion,

Bukarest, 1986.78 Cseke Péter (szerk.): László Desző emlékezete, 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.79 Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szöveget rendszerezte, az előszót írta és a jegy-

zeteket összeállította Nagy Pál. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.



dor (Nem lehet)80 körül, az 1930-as évek második felében felcsapó és erősen érzelmitöltetű értelmiségi vitákban érzékelhetőek és dokumentálhatóak. Ezek legfőbb tanul-sága a kritikus meglátásokkal szembeni ellenséges érzület, illetve a valóságos hely-zettel való szembesülés/szembenézés elutasítása. Ez az alapmagatartás – az egyéni

kivételeket természetesen leszámítva – gyakorlatilag azóta sem változott.A második világháború lezárása eredményeképpen az egész Erdély területérevisszarendezkedő román állami hatalmat rövidesen a kommunista politikai berendez-kedés követte. Ebben szerepet játszott a Magyar Népi Szövetség is. Rövid időn belülsor került az egyházi iskolák és intézmények államosítására, amely egyben kirántottaa kulturális talajt az erdélyi magyarság lába alól. Ezzel, ha közvetve is, de a korábbiegyneműsítő nagyromán nemzetpolitikai törekvés malmára hajtotta a vizet. Megsem-misült ugyanis a magyar kisebbségi értelmiségi képzésnek az államtól függetlenstrukturális rendszere. Ettől kezdve a hivatalos magyar kultúra és oktatás szinte telje-sen kiszolgáltatott, illetve a román állam és pártvezetés éppen időszerű hangulatától

és politikai érdekeitől függő helyzetbe került – nem is beszélve az ideológiai és világ-nézeti egyneműsítésről, amelynek része volt az értelmiség felhígítása is.81 Nem cso-da, ha ilyen körülmények között még jobban felértékelődött az irodalom szerepe, s aromániai magyar értelmiség tulajdonképpen „elirodalmasodott”82; vagyis az értel-miségiség, értelmiségi lét szinte egyenértékűvé vált valamiféle irodalmi tevé-kenységgel.83 Talán ezért is emelkedik ki annyira a kolozsvári filozófus, Bretter György(1932–1977) munkássága.

A szellemi élet irodalmasodása mellett a magyarság körében ugyanakkor méghatványozottabb formában a közösségi védekezés és a túlélés erkölcsi imperatívusza

lett mérvadó, ami kétségtelenül háttérbe szorította az egyénről való gondolkodást, éstovább erősítette a már amúgy is meglévő tekintélyelvűséget. A kommunizmus a ma-ga kollektivista ember- és társadalomszemléletével gyakorlatilag „befagyasztotta” éskonzerválta ezt a magyar kisebbségi közösségi védekező magatartást és mentalitást.A rendszerváltás pillanatában pedig, a kommunizmusban szocializálódott RMDSZ-vezetés és magyar értelmiség84 gyakorlatilag ezzel az elsajátított szellemi háttérrelindult.85 Ennek a ténynek igen plasztikus beismerő vallomása magától Markó Bélátólolvasható (Dsida Jenő apropóján): „… az én nemzedékem éretlen szívére és agyárarázúdított hazugságoknak később meglett a hasznuk. Másodszor ugyanis, remélem,már nem lehetne elámítani minket. Bár mégsem ilyen egyszerű ez, mégsem ilyen kön-

nyű elparentálni a múltat. Az egysíkú világlátás tartalmi gönceitől s koloncaitól – ameghamisított tényektől – viszonylag hamar meg lehet szabadulni, az éber szem ha-mar rányílik az igazságra, de a gondolkodás sémáit, a ’fejéről a talpára állított’ hegelidialektika elvulgarizált csiki-csukiját – tézis, antitézis, szintézis – sokkal nehezebb el-


80 Cseke Péter – Molnár Gusztáv (szerk.): Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. (Limes-könyvek), Héttorony Kiadó, Budapest,1989; Cseke Péter (szerk.): Lehet – Nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937–1987). Mentor Kiadó, Marosvásárhely,1995.

81 Kétségtelen, hogy a tanárokat a közvélemény (diplomás mivoltuk miatt) értelmiségieknek tekintette, ellenben ők gyakorlatilagcsak tudásközvetítéssel foglalkoznak, és egyáltalán nem, vagy csak alig (és elvétve) tudástermeléssel.

82 Ez a folyamat gyakorlatilag már a két világháború közötti időszakban elkezdődött. Ezt beszédesen bizonyítja pl. Jánosházy

György (szerk.): Erdélyi Panteon 3. Marosvásárhely, 2001.83 Bretter György munkássága és „köre” mintegy kivételszámba megy.84 Lásd Függelék I.: Veress Károly: Az ambivalens értelmiségi magatartás-ról.85 A kultúra területén kialakult beidegződésekre lásd Veress Károly, Paradox (tudat)állapotok , Kolozsvár, 1996, 86-94. old.



távolítani magunkból. Erre jár az elménk: egyet jobbra, egyet balra, majd előre, és ígytovább a végtelenségig. A skatulyázásra való hajlam is, a skatulyák is ott vannak afejünkben.”86

Ez a szellemi háttér alapjában véve már csak azért is problematikus, mivel „a két-

féle – nemzeti és kommunista – kollektivizmus világnézeti normái…, bár tartalmukbankülönbözők, strukturális szempontból végzetesen hasonlítanak. Azonos módon torzít-ják a kultúrát, amennyiben egyneműsítő, önmagukat kizárólagosnak tételező diskur-zusokban jutnak kifejezésre. E monologizáló diskurzusok tagadják az eltérő néző-pontok létjogosultságát. Szimbolikus hatalomként gátat vetnek a vitaszellemnek és azegészséges nemzeti kultúrákra jellemző többszólamúságnak. Következésképpen kor-látozzák a kultúra lényegének természetes megnyilatkozását: a művészi és kritikusiszabadságot”.87 A baj az, hogy mindez átterjedt a szellemi és politikai szférára is.

Egyed Péter szerint „az 1989-es decemberi fordulat a kulturális genocídium tel-jes kibontakozásának az állapotában érte a romániai magyar kisebbséget. Hetven év

alatt nemhogy kiteljesedett és prosperált volna műveltsége, hanem szakadatlan áldo-zatok árán alig bírta önmaga minimális szellemi jelenlétét fenntartani, a modernizációeurópai parancsáról nem is beszélve. Nem előre haladt, hanem a megsemmisülés fe-lé hátrált az időben, nyilván nem önszántából.” 88

Ugyanakkor Cs. Gyímesi Éva arra figyelmeztet, hogy 1989 után, mivel enyhült amagyar kisebbségre nehezedő nyomás a negatív közösségi kohézió is veszített erejé-ből. „Az addig egynemű közösségnek látszó, önmagát annak tudó erdélyi magyarságtagjai külön-külön is megkísérelték artikulálni életérzésüket és érdekeiket, és ekkornyilvánvalóvá lett, mennyire különböző tudások halmozódtak föl arról, amit az egyne-

műsítő ‘kisebbségi helyzet’ címkéje jó ideig elfödhetett.” Kétségtelenül ezt a sokféle-séget kellett volna egy szellemi mezőbe terelni, a párbeszéd és az együtt gondolko-dás céljából. Ehelyett, „azok, akik egynemű közösségnek hitték magukat”, mind a mainapig „egyfajta traumaként élik át a hirtelen megjelenő különbségeket. A mássággalegyelőre nem tudnak mit kezdeni, ezért az ellenségesnek vélt másféle nézetek képvi-selőivel nem vállalják a párbeszédet, hanem többnyire velük szemben is a ‘védekezőkollektivitás’ reflexeit érvényesítik. Rendületlenül többes szám első személyben, egy-értelműnek felfogott mi-tudattal rekesztik ki és utalják át ezeket a személyeket és cso-portokat az ellenség, az ‘ők’ csoportjába.”89 Mindez a romániai magyar társadalomszintjén értelmiségi és politikai probléma is egyben, amiben bizonyos mértékig a ma-

gyarországi helyzet leképezését is felfedezhetjük és megfigyelhetjük.


86 Jánosházy György (szerk.): Erdélyi Panteon 3., Marosvásárhely, 2001, 169. old.87 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 170–171. old.88 Egyed Péter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 166. old.89 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 45. old.



III. Értelmiségi problematika a rendszerváltásutáni romániai magyarság körében

A román nemzeti kommunista rendszer megszűnése után – amikor hirtelen, és rövididőre, szinte minden lehetségesnek látszott, s a vágyak mintegy háttérbe szorították avalóságot – a magyar kisebbségi értelmiségi probléma elsősorban azzal az érdekvé-delmi szervezettel kapcsolódott össze, amely gyakorlatilag az események sodrásábanalakult meg. Ezért is helytálló László Ferenc zenetudós 1995 májusában megfogalma-zott véleménye, miszerint „az RMDSZ nem egy természetes képződmény. Történelmikényszerhelyzet szülte, történelmi kényszerpályán mozog.90 Ha demokratizálódnékRománia, nemzetiségi érdekvédelmünk szövetsége is másképpen viszonyulhatna abelső demokrácia kérdéseihez – s mi is hozzá. Tiszta szívvel minősíthetnők, akár bí-

rálhatnók is, egyesek jobbról, mások balról, ki szabadelvűként, ki mint keresztény-kon-zervatív satöbbi. Ez volna a természetesség. Ám ma, ha valaki bírálja, árulja. Nemcsakaz RMDSZ választmánya szerint, hanem – sajnos – ténylegesen, a bírálat következ-ményei révén is. Itt és most, a romániai magyar közéletben vétek minden olyan táma-dás, vita,91 állásfoglalás, meg- és elszólás – a legtisztességesebb indítékú is –, melygyöngíti a Szövetséget. Az adott – és valószínűleg még sokáig fennálló – körülmé-nyek között csak egy okosat tehetünk: bizalommal, s amennyiben az kevés, fegyelme-zetten felzárkóznunk azok mögé, akiket megválasztottunk, és támogatjuk őket. A leg-közelebbi tisztújításig. Kötve hiszem, hogy csak én gondolkoznék így. Szerintem a tag-

ság nagyobbik része is ennek a kisember-bölcsességnek a jegyében bólogat, nempedig azért, mert netán ismeri, érti és helyesli az RMDSZ minden döntését.”92

16 év távlatából visszatekintve azt lehet megállapítani, hogy a kommunista rend-szerben képzett és szocializálódott kisebbségi politikusokká vált értelmiségiek (ésdiplomások) az RMDSZ-en belül egyfajta egyneműsítési és elsekélyesedési folyama-tot indítottak el,93 amely mindenekelőtt a személyek és csoportérdekek harcában ér-zékelhető. Ennek a harcnak esett áldozatul a minőség és a hozzáértés, miközben acentralizált struktúrájú RMDSZ valamiféle romániai magyar ernyőszervezetté vált,amely gyakorlatilag ma már mindent lefed, és szinte lehetetlenné teszi a magyar ki-sebbségi civil társadalom kialakulását, hiszen részben elszívja, részben ellehetetleníti

a magyar kisebbségi – még ki nem vándorolt, illetve a magyarságnak hátat nem for-


90 1989. december 25-én az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottságának Kiáltványa így fogalmazott: „Megalakult a Romániai Ma-gyar Demokrata Szövetség – a romániai magyarság nemzetiségi, közképviseleti és érdekvédelmi szervezete. (…) Kinyilvánít-juk, hogy magunkévá tesszük a Nemzeti Megmentési Front – az államhatalom egyetlen törvényes szerve – programját. En-nek politikai, gazdasági és kulturális megújhodási céljait elfogadjuk, és feltétel nélkül támogatjuk felhívását a frissen kivívottszabadság, demokrácia és nemzeti egyenjogúság védelmében és megvalósításában. (…) Leszögezzük, nem követjük el azta hibát, amelyet a megelőző korszakban kisebbségi szervezeteink elkövettek, vagyis nem folytatjuk a félmegoldások, a hát-rányos egyezkedések és sorozatos lemondások politikáját, hanem készek vagyunk szervezetünkre támaszkodva a politikaiküzdelem eszközeivel is érvényt szerezni jogainknak.” Lásd Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996,137–143. old. Mindezzel szemben az RMDSZ eléggé a román látványpolitizálás eszköze/partnere lett.

91 A kritikus álláspont elutasítására, illetve a vitakultúra hiányára lásd Salat Levente: „A bénultság természetrajza. Vitairat azRMDSZ-ről” (Korunk 5/3, 1994. márc., 23–27. old.) c. írását; illetve a vitairatra érkezett válaszokat (uo., 28–46. old.).

92 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 33. old.93 1992. március 10-én az RMDSZ 15 képviselője és 10 szenátora Felhívást tett közzé, amelyben egységre szólította fel a tagsá-

got. Azóta nyilvánvaló lett, hogy egység alatt egyformaságot értettek.



dított – humán erőforrást.94 A mindent lefedő romániai „magyar érdek” oltárán gyakor-latilag mintegy megsemmisült – vagy legalábbis peremre szorult, társadalmilag alig-alig láthatóvá vált – a független, szabad gondolkodás lehetősége. Hiszen a paternal-izmust idéző egységeszme95 tulajdonképpen már olyan csoportszervező elvként is

ható ideológiaként működik, melyet tudatosan termelnek. Tulajdonképpen így tagoló-dik a közösség felelősséget vállaló és kezdeményező aktív vezetőkre, valamint irányí-tásra szoruló passzív tömegre, akinek kezdeményezőkészségét elcsökevényesítették,és akitől megvonták a felelősségérzetet.96 „Az az ember [azonban], akit a tetteiért va-ló felelősségtől megfosztanak, a tetteivel szemben is közömbössé válik. Ez a mecha-nizmus akarva-akaratlan kitermeli a hatalmat gyakorlók fokozódó vezetési képtelensé-gét, kialakítja a hatalmi csoportnak egy olyan ellentmondásos helyzetét, amelyben –miközben ideológiai megnyilvánulásaiban a vezetett közösséggel azonosul, annak ne-vében beszél – a közösség feletti tényleges befolyása egyre csökken, s intézkedése-inek hatóköre egyre szűkül. Egy idő után ez elkerülhetetlenül szembeötlik, s a vezetők

iránti bizalom meginog. A bizalom erősítésére, illetve a hatalom átmentésére irányulóvezetői reflexek viszont egyre több olyan döntést eredményeznek, amelyek az adotthatalmi helyzetből, és nem a problémák valós természetéből indulnak ki. Ez még in-kább elmélyíti a bizalmi válságot.”97

Ugyanakkor az egységeszme függvényében az egyén „a maga szabadságát ésönazonosságát a közösség szabadságából és önazonosságából nyeri, s csak abbana mértékben, amilyen mértékben a közösség is rendelkezik ezekkel. Az egyén szigo-rúan alárendelődik a közösségnek, beleépül, alapvető emberi létfeltételei által és erköl-csileg egyaránt a közösséghez kötődik. Számára a közösség elhagyása, vagy egyéni

kezdeményezésekbe való belebocsátkozás az egységbontás vádjának kockázatával


94 Egyed Péter szerint az RMDSZ „teljesen eltávolította a civil társadalmat és az értelmiséget a konzultációból – hogy döntés-hozatali kérdésekről ne is beszéljünk –, felszámolta a belső pluralizmusnak még a látszatát is (platformok), valamint abszo-lút érvényűvé tette a ‘magyar kártyát’, a választói lojalitást. Depolitizálta a romániai magyar társadalmat, miközben egy vá-lasztói párttá alakította át saját magát. Valljuk be, nem volt kis teljesítmény – de beláthatatlanok a következményei, elsősor-ban azért, mert megszűnik a politikai társadalom reális alternatíváinak artikulációs lehetősége.” Egyed Péter: Látlelet. Ko-lozsvár, 2005, 9. old.

95 1935(!)-ben Venczel József a következőket írta: „A legkényesebb kérdés erdélyi magyar közéletünkben az ‘egység’ kérdése.Nem azért, mintha megbomlottak volna az erdélyi magyarság sorai s ezt leplezni kellene a külvilág előtt. Legkényesebb kér-dés, mert vannak törekvéseink (mint pl. ‘politikánk’), amelyek az egységre, mint fizikai valóságra, építenek, s éppen ezért tar-tózkodnak a vitától, mely esetleg felfedné, hogy ez az egység – épp szervezetlenségünk eredményeképp – csak illúzió vagylegjobb esetben virtualitás. Mindettől függetlenül tegyük fel a kérdést: van-e egyáltalán erdélyi magyar egység? A felelet kü-

lönböző aszerint, hogy szempontjainkat mi határozza meg. Ha a nyelv, az érzés szempontjaink meghatározója vagy a társa-dalmi helyzet (kisebbség) népünk egységbe kényszerül; de ha az életjelenségek világában: a szellemi és az anyagi kultúré-let síkján keressük az egységet, csalódnunk kell: szétesett, megbolydult s az összeverődés jelentőségét nem is látó, nem iskívánó nyájjal kerülünk szembe. Van, kétségtelenül van erdélyi magyar egység – nyelvben, érzésben, elnyomatásban, de kül-ső megnyilatkozásokra képtelen egység ez, mert alapjai nem nyúlnak le a nemzeti műveltség és a nemzeti viszonylagos ön-jólét lehetőségeihez. A mi erdélyi magyar egységünk – mondjuk ki a valóságot – csak szónokolt egység (‘nyelvében él a nem-zet’, ‘a magyar érzés nyilatkozzék meg itt és ebben…’ stb.), de ki sem törődik azzal, hogy ez az egység a virtuálisból aktuális-sá legyen, hogy népünk a kultúr- és gazdasági egységben a helyes munkabeosztás és központi irányulás eredményeként ön-erejének bizalmával gyarapodhassék.” Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 243. old.

96 „Mintha berozsdásodtak volna kisebbségi létünk fogaskerekei. Vezető és vezetett, a ‘fent’ és ‘lent’, az elit és a tömeg közötthatalmas bizalmi űr tátong. Ellent ne mondjon senki, mert az halálos ellenség. Agitációs brigádok mintájára örököltük a nagyegység még nagyobb szavalókórusát. Személyes sértés már nemcsak a másképp gondolkodás, de a más véleménynek mégaz árnyalata is. Egységben van a széthúzás. Mintha arra kárhoztattak volna országos és helyi dolgaink intézői, a szellemi elit

is, hogy ítélő tekintetünk lándzsahegyei között, bizalmatlanságunk szurkálásai között rettegjenek. A tömeg mindig a hűtlen,az elitjét nem becsülő, magára hagyó, a vezető pedig a nagy kárvallott, aki úgy érzi, hogy nem érti és nem becsüli meg so-ha környezete. Vezető és vezetett? De ki kit vezet, és miért volna más, mint mi?” Vetési László: „Számvetés értelmiségi sors-kérdéseink panaszfalánál”. Korunk 10/2, 1999. febr., 42. old.

97 Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 152. old.



jár, mivel a közösség helyzetét veszélyeztetheti. Az egyéni érdekek teljes alárendelésea közösségnek az egyén irányában erkölcsi követelményként fogalmazódik meg.”98

Az elsekélyesítő egyneműsítés részben azzal is magyarázható, hogy első perctőla látható – és egzisztenciális pozíciókat is kínáló és biztosító – intézmény(rendszer)ek

megszervezése bizonyult fontosnak, természetesen a minőségi követelmények nagy-vonalú meghatározásával. Kevés figyelmet fordítottak arra, hogy nem elég az intéz-mény, annak színvonala is kell(ene) hogy legyen. Hiszen a magyarul tanulás/tanításnem lehet kizárólagos feltétel és követelmény, mert az akár egyenértékűvé is válhat aversenyképtelenséggel és az értékelhetetlenséggel. Ezen helyzet kialakulásábanazonban magyarországi felelősség is meghúzódik. A szellemi tevékenységgel és azértelmiségi léttel összefüggő intézmények esetében ugyanis célszerűbb lett volnasokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a szakmaiságra – még akkor is, ha ennek kevés abecsülete99, egy értékelhető követelményrendszernek való megfelelésre. Ennek hiá-nyában a kisebbségi intézmények – tisztelet a kivételnek – pénzszerzési lehetőség-

gé,100 az alapítványok – melyeket ma már az RMDSZ ural – pedig pénzelosztó (kifize-tő) helyekké váltak,101 ahol mindenekelőtt a szimbolikus közösségi események, cse-lekedetek állnak a középpontban.102 Ezeknek nem annyira szakmai, hanem sokkal in-kább nemzeti (magyar) alapja van, ami abból is következik, hogy a kisebbségi politi-kát a (magas)kultúra és a szimbolika uralja, ami mellett elsatnyulnak az emberek min-dennapi egzisztenciális és megélhetési gondjai. Ellenben ezek az események, csele-kedetek, miközben semmit nem változtatnak a kisebbség hétköznapjain – csupánegy töredékének a közérzetét javítják átmenetileg, addig folyamatosan erősítik az eb-ben részt vevő értelmiségiek pozícióit és társadalmi láthatóságát, illetve ébren tartják

bennük a tevékeny cselekvésnek és a betöltött társadalmi szerep fontosságának az il-


98 Uo., 123. old.99 „Nem állítom, hogy nincsenek kivételes személyiségek, akik a többségi és a nemzetközi tudományos élet centrumaiig elju-

tottak, ám úgy tűnik, minél inkább sikerült integrálódniuk az adott tudomány világszínvonalú vagy azt megközelítő mezőnyé-be, annál kevesebb figyelemre számíthatnak az ún. ‘magyar tudományosság’ mérvadó köreiben. A tudományban elérhetőrangot ugyanis a kisebbséget vezető mindenkori érdekcsoportok nem csupán a szakmai teljesítmények, hanem elsősorbana nemzeti értékhorizontok függvényében osztják az arra érdemeseknek.” Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum.Marosvásárhely, 1998, 127. old.

100 „… az 1989-es fordulatot követő évtizedben tanúi lehettünk annak, hogy az erdélyi értelmiségiek (és ‘struktúrák’), főként azintézmények, kiadói és egyéb vállalkozások fenntartásának, illetve teremtésének okán a pénzügyi eszközök, feltételek ésháttér biztosítása végett két irányba fordultak, és radikálisan: Bukarest és Budapest. Így, röviden. Minisztériumokhoz, alapít-

ványokhoz, valamint egyéb forrásokhoz. A legkülönbözőbb projekt-támogatási formák radikálisan átrajzolták a kultúr-földraj-zi térképet. Erdély, amely a gondolkodásban valamiképpen centrumként működött, ezentúl a gondolkodásban is provincialett (azaz elfogadottá vált implicite az a gondolat, hogy itt pénzügyi feltételeket elvileg nem lehet megteremteni).” Egyed Pé-ter: Látlelet. Kolozsvár, 2005, 320. old.

101 Faragó József az Illyés Alapítvány kapcsán így fogalmaz: „az RMDSZ legfelső vezetősége saját magát nevezte ki az orszá-gos [vagyis romániai] kuratóriumba, sőt egyszersmind saját utódait is, mert döntésük szerint e kuratóriumi tagság az RMDSZvezetőségében, a személyi képességektől függetlenül, ugyanúgy öröklődne, mint egykor a bárói vagy grófi cím”. Balázs Sán-dor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 115. old.

102 „Nyolcvankilenc után számtalan egyesület jött létre különböző szakmai célokkal, melyek úgymond a tagdíjakból élnek. Azegyesületek létrejötte elsősorban a politikai konjunktúrának köszönhető, amelyik megengedte, sőt támogatta a magyar nem-zeti kultúra erdélyi hagyományainak felelevenítését, egyfajta szimbolikus restaurációt, melynek nyomán az erdélyi/romániaimagyar történelem és művelődés múltbeli képviselőinek apraja-nagyja egyesületek, szövetségek, művelődési és gazdakö-rök névadó atyja lett. Kérdés, hogy a politikai konjunktúrán kívül, amelyik a jelképes restaurációt burjánzó mértékben lehe-

tővé tette, van-e az ilyen egyesületeknek valóságos legitimációja a civil társadalom szempontjából is? Azon kívül, hogy job-bára csak ünnepségeket szerveznek és szobrokat, emléktáblákat avatnak névadójuk tiszteletére, milyen társadalmi igénytartja fenn őket és meddig? A közvetlen vezetésben részt vevő szűk egyesületi vezetőségen és alkalmazottakon kívül, akikanyaországi támogatásban, rendes évi ‘apanázsban’, részesülnek, kik a haszonélvezői ennek a tevékenységnek?” Cs.Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 51. old.



lúzióját. Lehet, hogy kezdetben fennállt a későbbi, működés közbeni korrekciók vágyaés elképzelése, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez csakis egyfajta önámítás,hiú ábránd lehetett. Hiszen napjainkban egyre inkább nyilvánvalóvá válik az 1980-asévek végére már elvékonyodott, tudástermelésre, aktualizálásra, illetve élet- és ver-

senyképes kisebbségi társadalmi-politikai stratégiák kidolgozására alkalmas humánműveltségű fiatal romániai magyar értelmiségi réteg megritkulása. Ehhez társul aszakmai-politikai klientúrákba be nem épültek atomizálódása, egyfajta peremre szoru-lása és távolságtartása az RMDSZ politikájával szemben, amelynek nincs értékelhetőtudománypolitikája, és egyáltalán nem törekszik azon szakemberek számon tartásá-ra, akiknek a szakképzettségére építeni lehetne.103 Mindez természetesen abból is kö-vetkezik, hogy az RMDSZ-vezetés sikertelen, vagy csak részben – és főképpen a sze-mélyi szinteken elért pozíciószerzésben – sikeres politikájának szemmel láthatólaglegfőbb oka a hiányos román történelmi és társadalmi ismeret, ami már eleve hátrá-nyos helyzetet teremt – a balkanizálódás igencsak reális veszélyéről nem is beszélve.

Trianon után ezt maguk az erdélyi román vezetők sem igazán tudták elkerülni. Ennekkövetkeztében – miközben egyre jobban leszűkült az a humán tartalék, ahonnan után-pótlást lehetett (volna) meríteni – a pragmatikus, kemény és időközönként cinikus –hellyel-közzel egyéni – érdekpolitizálásban egyre nagyobb tapasztalatra szert tevőRMDSZ-vezetés fokozatosan elvesztette az értelmiségi elvekkel és ideákkal valószembesülés iránti igényét, s így megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy időn-ként felülvizsgálhassa és korrigálhassa önmaga tevékenységét. Hiszen a társadalomténylegesen csak akkor működik igazán hatékonyan, ha állandó párbeszéd és odafi-gyelés van a politikai és értelmiségi mező között. Ennek azonban elengedhetetlen fel-

tétele, hogy létezzen egy, a politikától és a politikai vezetéstől aránylag független értel-miségi réteg, és egy szellemi közélet.Abban, hogy ez nem (vagy alig) létezik, illetve nem működik, minden bizonnyal fon-

tos szerepet játszanak egyrészt a megélhetési, egzisztenciális problémák – hiszen a po-litikusi pálya jelen pillanatban nagyobb kifutási lehetőséget, és jelentősebb vagyon- éskapcsolatitőke-felhalmozási lehetőséget biztosít, mint a szakmai –, másrészt pedig a többmint egy évtizede tartó – és mára szinte mondhatni, hogy öncélúvá vált – kisebbségi egy-ség-diskurzusok, amelyek egyfajta szellemi elsekélyesedést is eredményeztek. Ennek ve-szélyét Balázs Sándor már a rendszerváltás előtt érzékelte (1988. szeptember): „Az egy-ség fetisizálásából igen nagy bajok származnak. Az igazi, dialektikus egység mindig a

sokféleség egysége. A másságok nélküli egység képzete, ha céllá szublimálódik, meg-valósíthatatlan cselekvésprogrammá torzul.”104 Hiszen a nemzeti szolidaritás vagy szülő-földszeretet olyan erkölcsi imperatívuszok, amelyek lényegében absztrakt fogalmakkéntműködnek, és teljesen háttérbe szorítják az egyént, az individuumot, a konkrét személyt,akinek az érdekeit ténylegesen szolgálniuk kellene. Cs. Gyímesi Éva gondolatmenetétkövetve ez azzal is magyarázható, hogy a „kisebbségi kultúrában a nemzeti jelleg identi-tásképző vonzereje… sokkal nagyobb, mint a független nemzet esetében. Ezért a szemé-lyes individualizáció kockázatosnak minősülő szabadsága helyett a társadalom tagjaikészségesebben vállalják a közösségi identitást, a ‘közazonosságot’. Hiszen csak ezzel


103 Ennek köszönhetően lehet hivatkozni a távolságtartásra, illetve a hiányra, és életben lehet tartani a közösségszolgálat „áldo-zatkész” vállalásának mítoszát – a hozzá nem értés ellenére is! Így alakulhat ki az a zárt rendszer, amely, a kontraszelekciórévén, mentálisan mintegy újratermeli önmagát.

104 Páll Árpád: Harangszó a mélyből. Budapest, 1991, 24. old.



– a szimbolikus közösséget teremtő azonosságtudattal – együtt tudják elviselni a más-ságnak/a megkülönböztetésnek azokat a terheit, amelyek őket naponta, pusztán kisebb-ségi létükből kifolyólag, de mégis személyesen sújtják. A hátrányos megkülönböztetésokozta frusztrációk elviselése kétségtelenül olyan kognitív disszonanciát okoz, mely in-

kább az elvegyülésnek, mint a kiválásnak, inkább a nyájszellemnek, mint a személyes kü-lönbözés igényének kedvez. Ebből következik, hogy kisebbségi létben az individuum –további disszonanciák elkerülése végett – könnyebben rendeli alá a maga értékeit a kö-zös érdekszférába terelő nemzeti értékeknek, mint ott, ahol a nemzet értékei nincsenekveszélyben. Erre késztetik őt a ‘védekező kollektivitás’ többé-kevésbé intézményesült tár-sadalmi reflexei is, melyek a kisebbségi nyilvánosságban úgy működnek, mint a kiválást,az egyéni szabadságot fékező szimbolikus szankciók. Nem csoda, hogy a polgári érték-rend a közép-kelet-európai régióban ott érvényesülhetett a legkevésbé, ahol az embereka diktatúra mellett nemzeti függésben is éltek.”105

Ugyanakkor az említett imperatívuszok megmaradnak a retorika, a politikai dis-

kurzus mezejében, és szinte minden esetben semmivé foszlanak a hétköznapi élet re-alitásaiban, ahol magyar-magyar viszonylatban is tapasztalható a gazdasági, társadal-mi és politikai erőviszonyokat tükröző jogfosztás, kisemmizés, gátlástalan érdekérvé-nyesítés – miközben erősen tartja magát az a fajta önámítás, hogy a kisebbség atöbbségnél magasabb rendű és különb erkölcsiséggel rendelkezik.106

Különös jelenség, hogy amíg a román politikai vezetés minden időben az értel-miség – elsősorban nemzeti alapú és megfontolású – integrációjára törekedett, addigromániai magyar viszonylatban inkább a kirekesztés figyelhető meg. Ez természete-sen nem jelenti azt, hogy fiatal értelmiségiek (helyesebben diplomások) ne vennének

részt a kisebbségi politizálásban. Ők azonban azonosulni/hasonulni kényszerülnek, segy idő után gyakorlatilag el is veszítik a szakmai visszavonulási lehetőséget. Mindezoda vezet, hogy a veszélyeztetettség érzésének a következményeként mindennapigyakorlattá, elemi emberi magatartássá válik a helyezkedés, az elvek elhallgatása(vagy megtagadása), illetve a megalkuvás.

Pedig gondolatok és elképzelések minden bizonnyal lennének, amennyiben azegyütt gondolkodás rendelkezne formális vagy informális helyekkel. Íme néhány, jó tízesztendővel ezelőtt megfogalmazott vélemény, amelyekben az a szomorúan döbbe-netes, hogy még mindig időszerűen hangzanak:

Egyed Ákos (1995. április): „az erdélyi, romániai magyar társadalomban jóval

több alkotóerő van annál, amennyit az RMDSZ mozgósítani tudott érdekeink érvénye-sítésére. Közösen talán kidolgozhattunk volna egy olyan nemzetiségpolitikai stratégi-át, amely az érdekegyeztetés és szolidaritás elvi alapján bizakodóbb jövőképet nyúj-tott volna az erdélyi magyarságnak. Nem utópiát, hanem olyan földön-járó elképzelést,amely a mostani nihil helyét kitöltse. Ebbe az elképzelésbe, jövőképbe beépülhetettvolna mindaz, amit történelmi tapasztalatnak szoktunk nevezni.”107

Imreh István történész (1995. június): „…eredményesebben cselekedhetne azRMDSZ, ha mélyebben, sokoldalúbban, jobban ismerné, feltérképezné a tagságot, a


105 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 171–172. old.106 Amennyiben a kisebbségiek mégis szembesülni kényszerülnek a közösségen belül egymás kárára elkövetett törvénytelen-

ségekkel, akkor azzal a tudathasadásos magyarázattal oldják meg az ellentmondásos helyzetet, hogy „a többség esetébensem jobb, sőt rosszabb a helyzet”!

107 Balázs Sándor: A politika peremén. Kolozsvár, 2004, 8. old.



mindenféle potenciális erőtartalékainkat. Igaz, néha az önszerveződés során derül ki,hogy – Aranka György szavaival élve – dolog volna elég, csak ember lenne reá. Fáj-lalom a tagság köréből hiányzó önzetlenséget. Elbúsít a szolgálatszerű társadalom-építő kedv hiánya. A harci célok s eszközök sem mindig tiszták. A nagy fordulatok –

mondja a történelmi hiedelmek lexikona – kitermelik, kiformálják a feladatokhoz felnő-ni tudó, a történeti felelősségükkel megbirkózni képes személyiségeket. A kicsinyes-ség, a kisszerű önzés, a hatalomvágy s más hasonló emberi és időben-térben bőventenyésző bocsánattalan bűnöktől sem vagyunk mentesek. Arra azonban sohasemgondoltam, hogy ez csak az erdélyi, a romániai magyarság politikai szervezetének arovására írható. Arra igen, hogy nem küzd elég erővel ellene.”108

Péntek János (1995. május): „…minden területen az volna az ideális (bár valószí-nűleg sokáig elérhetetlen) állapot, hogy a direkt politikai szerepek elváljanak a pusz-tán közéletiektől és szakmaiaktól, hogy a kisebbségi értelmiség ne kényszerüljön azáldatlan mindenes és a gyanús polihisztor szerepére, mert a mindenest egy hajszál-

nyi választja el az amatőrtől, a polihisztort pedig a dilettánstól.”109 „Az egész társada-lomnak tudatosodnia kell, elsősorban a fiatalok révén. Ha nem, a demokrácia is üresszólam marad, vagy ahogy Borges mondja szellemesen, egyfajta visszaélés a statisz-tikával. Az egészséges politikai élethez szükség van profi politikusokra és a saját(egyéni és közös) érdekeiket a politikában érvényesítő polgárokra. Egyelőre mindket-tő hiányzik.”110

Faragó József (1995. június): „Mit kíván az RMDSZ? Erre a kérdésre nincsenekpontokba foglalt mondataink és törvénytervezeteink, amelyek jogilag bizonyára jól megvannak alapozva, de az egyszerű emberek számára talán túl hosszadalmasak, és nem

is mindig közérthetőek. Egy őszinte felmérés alapján jó volna tudni, hogy ama százez-rek közül, akiknek a szavazatára számítunk, sőt akiknek szavazata nélkül nem volná-nak sem magas tisztségviselőink, sem képviselőink és szenátoraink, hányan rágják átmagukat az említett dokumentumok kásahegyén. Ezek mellett egyszerű emberekhezszóló, közérthetően fogalmazott, pontokba foglalt kívánságlistára is szükség volna.”111

Pálfalvi Attila (1995. október): „Érzésem szerint nem előnyös és nem célravezető,ha a politizálást túlnyomó részben a humán tudományok szakemberei végzik. Ez az-zal a veszéllyel járhat, hogy a vezető politikusaink egyoldalúan szemlélik a dolgokat,akaratlanul is elhanyagolják azoknak a társadalmi csoportoknak – kétkezi munkások-nak, kisvállalkozóknak, mezőgazdaságban dolgozóknak, az e munkakörökből kikerült

nyugdíjasoknak – a létproblémáit, amelyek megértéséhez a mérnökök, technikusoksokkal közelebb állnak. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a ‘műszakiak’ számará-nyuknál alacsonyabb szinten vesznek részt a felelősséggel járó politizálásban, hanemarról is, hogy emiatt az említett társadalmi csoportok érdekképviselete sem lehet aszükségleteknek megfelelő. Márpedig ők alkotják a társadalom túlnyomó több-ségét.”112 Az általa megfogalmazott magyar kisebbségi politikusokkal szembeni elvá-rások hiánya kétségtelen, hogy sok sikertelenséget megmagyaráz: „A nyelven túlme-nően asszimilálják a román kultúrát, a többség szokásait, mentalitását, viselkedési


108 Uo. , 46–47. old.

109 Uo., 76. old110 Uo., 84. old.111 Uo., 109. old.112 Uo. , 143–144. old.



módját, csak így lehetnek igazán tárgyalóképesek. Tudjanak legalább egy világnyel-vet, e nélkül nem teremthetők külkapcsolatok. Legyen befogadókészségük, tiszteljéka másságot. Logikusan gondolkodjanak, tudjanak mérlegelni, legyenek alapos érve-ik, s ezeket tudják meggyőzően elmondani. Egyszóval szónoki készségre is szükség

van. És így tovább. Könnyebb felsorolni ezeket az elvárásokat, mint megtalálni azokata személyeket, akik valóban eleget tesznek nekik.”113

Dávid Gyula (1996. február–március): „ A politikában nem hősködni kell, hanemcélt érni. Sokszor attól félek, hogy erre mi, magyarok alkatilag vagyunk alkalmatlanok.Nálunk egy látványos ‘ide lőjetek!’ gesztusnak legtöbbször közönségsikere van, aztánfelháborodunk azon, amikor tényleg ide lőnek.”114 „Abban a pillanatban, amikor az‘odafent’ és ‘odalent’ elválik egymástól, amikor az előbbi nem számol az utóbbival,születhetnek kifelé látványos eredmények, de azok annak a sok-sok ‘odalenti’ közös-ségnek az életében nem fognak nyomot hagyni.”115 „…a közművelődési munka min-den területén szerintem a főkérdés az, hogy ez vagy az az aktus mennyiben járul hoz-

zá annak a közösségi egymáshoz tartozásnak a megerősítéséhez, amelynek szét-bomlasztása annak idején a diktatúra fő célkitűzése volt. Ezen az alapon ítélem megazt, hogy a ‘rengeteg koszorúzás, kopjafaállítás, szoborleleplezés’, egyszóval a közös-ségi egymáshoz tartozás ‘ünnepi’ oldalán a mérleg nyereséges-e számunkra. Ezek azünnepi megnyilvánulások a diktatúra évtizedekig tartó tiltása, a módszeres történelmitudatfosztás után szükségszerűk és érthetők. Csak egyről nem szabad megfeledkez-ni! Arról, hogy egy -egy ilyen ünnepi alkalom katartikus élményét követniük kell a kö-zösségi összetartozás-tudat hétköznapjainak. Az ünnepre összesereglett közösség-nek a rákövetkező hétköznapokon is közösségnek kell maradnia, közösséggé kell

összekovácsolódnia. Ha ez nem következik be, ha a szoborállító közösség másnap is-mét széthull, és egy közönséges író-olvasó találkozóra ugyanott nem lehet összeszed-ni tíz érdeklődőt, akkor az ünnep nem érte el a célját. Ezt az összefüggést az ünnepés a hétköznapok között – úgy érzem – nem tudatosítottuk magunkban eléggé. Sőtúgy tűnik, az ünnepek nemegyszer a mindennapi munkát helyettesítő pótcselekvé-sek. (…) tartalom nélküli üres formák. Nem az ünnepek ellen vagyok, hanem azt mon-dom: amikor egy ünnepi alkalmat megtervezünk, legyen gondunk arra is, hogy az il-lető közösség az ünnep után se maradjon magára. És mérjük fel azt is, hogy abban abizonyos közösségben melyek a közösségi együvé tartozásnak azok a csírái, ame-lyekre a továbbiakban építeni lehet. Az ünnepnek meg kell teremteni a belső, lelki fel-

tételeit is, elő kell készíteni a talajt, hogy a mag legyen, miből kicsírázzon. Különben ajeles személyiség lelki tehertételévé válik annak a közösségnek, amelyik őt adta, s azesetleg meg-megújuló megemlékezések a szellemével való találkozás élménye he-lyett a frusztráltság érzését keltik fel benne újra meg újra.”116

Salat Levente (1996. április): „A múlt örökségével való hatévnyi alkudozást köve-tően elérkezettnek látszik az idő, hogy megkockáztassuk a kijelentést: a romániai ma-gyarság szellemi helyzete aggodalmakra ad okot. Uralkodó eszméinek, meghatározóbeszédmódjának, mérvadó személyiségeinek befolyása alatt a Romániába szakadt


113 Uo. , 151–152. old.114 Uo. , 162. old.115 Uo. , 164. old.116 Uo. , 174–175. old.



nemzetrész egyre reménytelenebbé fogalmazza helyzetét, s a szellemi élet iránytűjesegítségével tájékozódók lelkébe mélyen leszivárog a kilátástalanság. És látszólagnem is alaptalanul, hiszen teljesíthetetlen célokkal összefüggő kudarcok sorozata jel-zi a romániai magyarság útját 1989 decemberétől napjainkig: szellemidézés és cso-

davárás, zavaros politikai elméletek és filozófiák, a legkiválóbb elméket is hatalmábakerítő politikai abszolutizmus, megelevenített vágyképek és tények, amelyeknek tudo-másul vételétől egyre csökönyösebben elzárkózni látszik a közösség. Súlyos a vád, dealigha lehet ma már kitérni előle: az erdélyi magyarok nevében szószóló elit nem voltképes kamatoztatni a szabadságnak azt az adagját, amelyet a történelem kiporciózotta számára. A polgárosodás útján lassan elinduló középréteg ezzel szemben igen. Aző számára azonban nem hordoz üzenetet a politikai és kulturális elit által előszeretet-tel használt beszédmód. Mi több, a tehetetlenség önmagát ünneplő diskurzusa szá-mára egyenesen rosszul jön, ha a minden elmaradó teljesítményért a román naciona-lizmust okoló elméletnek ellenpéldákkal kell időnként számolnia. A szellemi élet mocs-

arasodó tavában tükröződő romániai magyar egzisztencia elvesztette önbecsülését.Ürügylétté, peremegzisztenciává fokozta le magát, amelynek viszontagságaira, meg-alázó körülményeire hivatkozva meg lehet dicsőülni az összmagyarban. Az elit hanga-dó része csak szenvedni és pihenni jár haza, életének értelemmel bíró részét az anya-országban tölti. Erdélyben ennélfogva szellemi élet sincs a szónak a valódi értelmé-ben: üresek a közgondolkodás fórumai, nem gyűrűznek az elszakadt nemzetrészügyét előbbre vivő viták, a lapok és folyóiratok hasábjain minden jelentősebb szelle-mi termék pengő forintokért már egyszer eladott másodközlés, nem tudhatni Tanítvá-nyok által körülrajongott Mesterekről, hiányzanak az instanciák, ahová folyamodni le-

hetne, nincsenek tekintélyek, akiknek a szava hallatán elválna a búzától a konkoly.Csak siránkozás és szitokdömping, a siralmas helyzet haszonélvezői, és nevek, ame-lyeket meg sem környékezhet a számonkérés. Értékvákuum van tehát. A nyilvánosságmegörökölt szerkezete pedig nyomtalanul eltüntet mindent, ami a fenntartott látsza-tokkal ellenkezik.”117

Mindez gyakorlatilag a másfél évtizede tartó „egy-helyben-járás” látlelete egy szin-te tökélyre fejlesztett asszisztáltsági panaszkultúra keretei között!


117 Salat Levente: Filippika az idő ellen. Kolozsvár, 1996, 206–207. old.



Összegzés

Kétséget kizáróan értelmetlen azon filozofálni, hogy az elmúlt több mint másfél évti-

zedben mit, hogyan kellett vagy lehetett volna másképpen csinálni. A múlttal valószámvetésnek sem az a célja és feladata, hogy erkölcsi ítéletbe torkolljon. Történése-ket, folyamatokat igyekszik megvilágítani a helyzet pontosabb felmérése és értékelé-se érdekében. Csakis ily módon válaszolhatók meg ugyanis a miért?, a hogyan?, a ho-gyan tovább? és az ezekhez hasonló kérdések.

Ami romániai (erdélyi) viszonylatban mindenképpen körvonalazódik, az a sorbólvaló kiemelkedés – illetve a másság – közösségi elutasítása. Ez nem újszerű jelen-ség, ellenben ma is erőteljesen érvényesül, ami egy plurális demokráciában előbb-utóbb az etnikai gettosódáshoz vezet, ahol az „értelmiség” elsőrendű tevékenységekimerül majd a gettó racionálisan ható intellektuális igazolásában. A szellemi más-

ság elutasítása ezért is nyilvánul meg mindenekelőtt a peremre szorulásban/szorí-tásban, amely esetenként önpusztító életformát és magatartást eredményez a kiszo-rított esetében. Attól kezdve pedig a kettő kölcsönösen erősíti és táplálja egymást. Akésőbbiekben azonban nem kizárt, hogy a saját korában meg nem becsült illető em-lékezés és ünneplés tárgya lesz, anélkül, hogy élete és műve a legcsekélyebb befo-lyást is gyakorolhatná. Azt is lehetne mondani, hogy a „közösségi” és a „nemzetiszanktifikáció” tulajdonképpeni célja nem is más, mint a józan és kiegyensúlyozottkortörténeti tanulmányozás és kiértékelés lehetetlenné tétele. Hiszen a valamiféleszemélyi kultusz megteremtése mintegy mellőzi az életművet, és háttérbe szorítja a

gondolatot és a szellemet. Arról nem is beszélve, hogy az autonóm személyiségmo-dell társadalmi elfogadottsága nem túl magas, és intézményes szinten sem igenszorgalmazott. Hiszen az hosszabb távon alááshatná a tekintélyelvűséget,118 ésmegkérdőjelezhetné a kölcsönös szolgálattevések – illetve rokonok – kapcsolati há-lózatán alapuló kisebbségi társadalomszervezést és irányítást, amely a vertikális vi-szonyrendszert részesíti előnyben.

Ugyanakkor siker esetén az is előfordul, hogy az egykor erkölcsi ítéletnek aláve-tett és megbélyegzett (mintegy „kiátkozott”) „elment/elmentek”119 – hiszen az ellenemond az egyre öncélúbbá váló és pusztán demográfiai dimenzióban elgondolt szülő-földön maradás erkölcsi imperatívuszának – „visszahonosítást” nyernek és szembe-

sülnek egyfajta közösségi kisajátítással, mivel a közösség szinte osztályrészesnek te-kinti magát a sikerben, mintha abban maga is játszott volna valamiféle szerepet. Mind-ez jelzi a közösség és az individuum viszonyának eléggé még mindig nem tisztázottproblémáját. Annál is inkább, mivel Cs. Gyímesi Éva szerint „az erdélyi politikairetorikában… a ‘közösség’ jelentése egyfajta arctalan összességnek felel meg, amelyaz egyedeket vagy csoportokat minden különbséget összemosó halmazként totali-zálja, és az egységesként tételezett nemzeti-kisebbségi érdek jegyében minden sze-mélyes, réteg-, avagy csoportérdeket és partikuláris valóságértelmezést alsórendűbb-nek minősít”.120


118 Érdekes egyébként, hogy az amúgy nagyon tekintélyelvű romániai magyar társadalomban mennyire nincs tekintélye a füg-getlen értelmiséginek.

119 Lásd Salat Levente: Filippika az idő ellen. Kolozsvár, 1996, 95–108. old.120 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 46. old.



Mindent összevetve, azt hiszem eléggé egyértelműen leszögezhető, hogy romá-niai magyar viszonylatban elengedhetetlen a gazdasági megerősödés és a kisebbsé-gi társadalom – a többségivel párhuzamos vagy azt akár meg is előző – modernizá-ciója. Ellenkező esetben számolni kell azzal a hátrányhelyzettel, amely az európai és

a globalizációs folyamatok következtében akár hatványozódhat is. A modernizációazonban nem merülhet ki a technikai vívmányok elsajátításában és használatában,hanem ki kell hogy terjedjen a szellemiekre is. Hiszen ha mindez nem jár együtt egykulturális-civilizációs felemelkedéssel, amely értelmiség nélkül elképzelhetetlen, akkoreléggé kétségessé válik a magyar kisebbség, mint közösség, jövője. Hiszen a kisebb-ségi társadalomszerkezet szétesését, a civilizációs és kulturális értékvesztést csakis ahumán értelmiség képes tematizálni. A demográfiai térvesztés pedig óhatatlanul a tár-sadalmi súlytalanság állapota felé sodorja a magyarságot, ahol a politikai láthatóságmár csak a többségi (vagyis román) látványpolitizálás dekorációs kellékeként jöhet –és jön majd – számításba. Mindez annak felismerését is feltételezi, hogy képzett és

szakmailag is helytállni tudó – humán, és humán műveltséggel is rendelkező termé-szettudományos, illetve műszaki – értelmiség nélkül nem lehet életképes közösségistratégiát kidolgozni. Hiszen a hangzatos politikai retorika csak tartalom nélküli üresideológia, mely szakmai háttér nélkül csakis az (ön)ámítás és a misztifikáció szerepétképes betölteni. A kisebbség életében fontos szerepet betöltő érzelmi kérdések mel-lett ugyanis égetően szükség lenne a racionalitás hangjára, amelyet elsősorban egyjózan gondolkodású értelmiségnek kellene hallatnia oly mértékben, hogy az társadal-mi viszonylatban is hallható legyen. Annál is inkább, mivel – Salat Levente szavait idéz-ve – „az 1989-es fordulat után előállt nemzetközi helyzetben az erdélyi magyarság új-

ra akarati vagy vállalt közösség: bárkinek, aki nem hajlandó vállalni a kisebbségi sors-sal járó megpróbáltatásokat, megannyi módja-lehetősége van új életet kezdeni azanyaországban. Azok számára, akik a maradás alternatíváját választják… kihívások ésdilemmák adják elő magukat (…): egzisztenciateremtés az idegen kultúrájú többségáltal kormányzott országban, illetve annak eldöntése, hogy a sajátosan erdélyi magyarérdeknek hogyan kell viszonyulnia az összmagyar nemzeti gondolathoz. Minél inkábbaz összmagyar nemzeti gondolat újra, komolyabb korlátozások nélkül megélhető ér-zése és érvrendszere kerül előtérbe, annál inkább a kivándorlás tűnik egyedül elfo-gadható megoldásnak; és minél inkább az erdélyiség önérdekére helyeződik át ahangsúly, annál alkalmazhatatlanabbak az összmagyar igazságok, annál nyilvánva-

lóbb, hogy Erdélyben magyarként megmaradni csak annak árán lehet, hogy – lénye-ges pontokon legalábbis – ellentmondásba keveredünk az anyaország nyilvánossá-gában fennforgó elképzelésekkel, azzal kapcsolatosan uralkodó eszmékkel, hogy mi-ről is kellene szólnia a hiteles erdélyi történetnek.”121


121 Salat Levente: „László Dezső kisebbségi bölcseletének időszerűsége”, in: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete,1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004, 136–137. old.



Javaslat

A ténymegállapítások stádiumában való megrekedés elkerülése végett azt hiszem,

hogy minél előbb túl kell lépni a torzult életkori megoszláson, és azokat a képzett ma-gyar fiatalokat kell helyzetbe hozni, akik versenyképesek mind romániai, mind pedignemzetközi viszonylatban. A tudás és a tehetség nem feltétlenül korkérdés; a kor eset-leg élettapasztalattal egészítheti ki mindezt, ellenben nem pótolja a hiányzó tehetsé-get és kreativitást.

Alapjaiban kell újragondolni és újraszervezni a hagyományőrzésre berendezke-dett magyar kisebbségi oktatási és kulturális intézmények támogatási rendszerét, ko-molyan megfontolva Cs. Gyímesi Éva szavait, miszerint „a kor színvonalán fölszerelt ésszemléletében is megreformált intézményrendszer nélkül Erdélyben nem marad értel-

miségi utánpótlás”.122 Magyarán az alkotó – és a szakmai megméretést vállalni tudóés merészelő – értelmiségi elitképzésre kell fektetni a hangsúlyt, mind a humán, mindpedig a természettudományok és a technika terén.123 Ellenkező esetben a gazdaságifejlesztési elképzeléseknek nem lesz valós alapja, hiszen hiányozni fog az ahhoz szük-séges helyi magyar humánerőforrás. Ez akár azt is eredményezheti, hogy megerősö-dik a politikai és gazdasági kapcsolati tőkével rendelkező helyzetben lévők megélhe-tési támogatása, miközben tovább gyengül és morzsolódik maga a magyar közösség.

Tudatosítani kell, hogy megfogyatkozott értelmiséggel a romániai magyarság jö-

vőbeni esélyei és kilátásai egyre jobban megkérdőjeleződnek. Ezen a téren nem ár-tana egy alapos felmérés elkészítése, amelyben élesen ketté kellene választani a va-lamilyen tudományterületen diplomával rendelkezőket azoktól, akik értékelhető tudás-termelő tevékenységet is folytatnak. Ez mennyiségileg és minőségileg is mérhető, apublikációk és előadások száma és helye alapján. Mindez bizonyos értelemben átlát-hatóbbá tehetné a támogatásokat és objektívebbé a kritériumrendszert is.

„Az erdélyi magyarságnak jól megfontolt, minden részletre kiterjedő kultúr- ésgazdaságpolitikára van szüksége: ez az első követelmény, amit népközösségünk ér-dekében felállíthatunk. A másik szorosan ebből következik: a kultúr- és gazdaságpo-

litikának megfelelő és jól kipróbált intézmények szükségesek, hogy az elvekből gya-korlat, a szóból tett, a gondolatból eredmény szülessék.” – írta Venczel József 1935(!)-ben.124 Ez ma sincs másképpen. A konkrét feladatkörökkel és ellenőrizhető elvárásikövetelmények alapján racionálisan meghatározott kisebbségi intézményekben kellösszefogni az embereket, ahol a megteremtett munkakörülmények közepette haté-kony és társadalmilag hasznosítható tevékenységet fejthetnek ki.


122 Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 7. old.123 Ennek szükségességét Venczel József már 1935-ben felmérte. Lásd Venczel József: „Collegium Transilvanicum. Az ér telmi-

ség-nevelés feladatai”, Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988, 180–184. old.124 Venczel József: i. m., 173. old.



Források:

http://erdelyifejedelemseg.lap.hu.

BALÁZS Sándor: A politika peremén. Tizenkét beszélgetés kolozsvári magyar értel-miségiekkel. Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004.CS. GYÍMESI Éva: Colloquium Transsylvanicum. Értelmiségi önreflexiók. Mentor Ki-

adó, Marosvásárhely, 1998.EGYED Péter: A jelenlétről. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti Társaság,

Kolozsvár, 1997.EGYED Péter: Látlelet. Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évéről. Kalota Könyvki-

adó, Kolozsvár, 2005.FASANG Árpád, ifj. (írta és szerkesztette): Az (magyar) értelmiség hivatása. Tanulmá-

nyok, vallomások, elemzések, levelek (Hetven magyar értelmiségi írásai). (Az An-

tal József Baráti Társaság Évkönyvei, 4) Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Buda-pest, 1997.

JAKÓ Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez.Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.

JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Első kö-tet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.

JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Másodikkötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999.

JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Harma-

dik kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.KOLUMBÁN Vilmos József: Törvényhozó egyház. Az erdélyi református egyház életea zsinati végzések tükrében, 17–18. század. (Erdélyi Református Egyháztörténe-ti Füzetek, 9) Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Protestáns EgyháztörténetiTanszéke, Kolozsvár, 2002.

KÖPECZI Béla (szerk.): Erdély története. I. – A kezdetektől 1606-ig; II. – 1606-tól 1830-ig; III. – 1830-tól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

LÁNG Zsolt: Hányan mentek Piripócsra? (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Ba-ráti Társaság, Kolozsvár, 1995.

PÁLL Árpád: Harangszó a mélyből. Beszélgetések romániai magyar értelmiségiekkel.

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991.SALAT Levente: Filippika az idő ellen. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Baráti

Társaság, Kolozsvár, 1996.TÁNCZOS Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. (Ariadné könyvek)

Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996.VENCZEL József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom (Válogatott írások). (Magyar társa-

dalomtudósok a nagyvilágban) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,1988.

VERESS Károly: Paradox (tudat)állapotok. (Ariadné könyvek) Komp-Press Korunk Ba-

ráti Társaság, Kolozsvár, 1996.



Függelék 1/a

Az alábbi kérdéseket elsősorban az erdélyi magyar egyetemi oktatóknak küldtem

szét. Válasz gyakorlatilag alig érkezett (s volt, aki névtelenséget kért), így azok kiérté-kelésével nem próbálkozom.

1. Milyennek látja a romániai magyar politizálás helyzetét?Névtelen: Mind a verseny, mind a tematizációk tekintetében roppant zártnak. A ki-

sebbségi egypártiság és az átmenet néhány sajátossága meghatározó ebben.Laczkó Vass Róbert: A romániai magyar politizálás foglya a kisebbségi létnek, és

mivel a saját társadalmi bázisán belül ugyanúgy szerveződik, mint az országospolitika, annak minden előnytelen vonását magán hordozza, ami a kisebbségilétben fokozottan veszélyes lehet.

Dr . Kovács Zoltán: Reálpolitikainak.Kolumbán Gábor: Reménytelennek. Az RMDSZ eredménytelen a legfontosabb

kérdésekben. Az ellentétek kioltják az erőt. Valószínű, hogy nem lesz az EU-csatlakozás után román parlamenti képviseletünk. Marad a helyi és regionálispolitizálás területe.

2. Hogyan értékeli az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a ki-sebbségi magyar társadalom viszonyát?Névtelen: Az értelmiség nem tudott rendes kritikai (de nem politikai) viszonyt kiala-

kítani az RMDSZ-szel.Laczkó Vass Róbert: A kisebbségi magyarság saját szellemi elitjét meglehető-sen kevéssé ismeri, maga az elit pedig nagyon kusza módon viszonyul a sa-ját bázisához. Nem lehet kire, mire odafigyelni, mivel a kommunikációs csa-tornák is legjobb esetben rosszul működnek. Az RMDSZ egy részét integrál-ja ennek az elitnek, más részével csak civil szervezeteken keresztül van, havan, kapcsolata.

Dr . Kovács Zoltán: Nem igazán van kommunikálás a két kategória között (az értel-miség hamar visszahúzódik a politikából), a kérdés második része nagyonnagy igényt tükröz. Az értelmiség megosztott, az egyik része (a nemzeti) fontos-

nak tartja a kisebbségi társadalom kérdéseit, a másik (szabadelvű) pedig egynagyobb kontextusba ágyazza azt.

Kolumbán Gábor: RMDSZ és értelmiség viszony nincsen, az RMDSZ vezetőségemár régen csak önmagával konzultál. Markó Béla most kétségbeesésébenmegpróbál az őszre valami beszélgetést összehozni.125 Már késő; évekkel ez-előtt kellett volna. Az értelmiségnek nincsen válasza az erdélyi magyar kérdé-sekre, örvend, ha egzisztenciáját biztosítani tudja. De az is lehet, hogy nincsenerdélyi magyar értelmiség, legalábbis abban az értelemben, hogy csoportostársadalmi feladatvállalásra lenne képes. Egyének küzdelme létezik, vannak

magányos harcosok a prérin.


125 A válasz 2006 augusztusában íródott.



3. Megítélése szerint létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet?Névtelen: Az előbbi válaszból következően is: e közélet létezik ugyan, de nem nem

tölti be teljes mértékben azt a szerepet, amelyet egy plurális társadalomban ál-talában a közéletnek tulajdonítanak.

Laczkó Vass Róbert: Igen. De túlságosan belterjes.Dr . Kovács Zoltán: Nyomokban. Erőtlen és megfáradt. Nagyrészt beletörődött atöbbségi által megengedett keretbe. Nem realizálta, hogy ennek megvalósítá-sához joga lenne.

Kolumbán Gábor: Nem létezik.

4. Miként határozná meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szere-pét, feladatait?Névtelen: Úgy vélem, nem kellene különösebben újabb értelmiségi szerepeket és

feladatot a kisebbségi társadalom esetében kitalálni. Az persze bizonyos, hogy

a nemzetépítésben és a megőrzés-megújítás „dialektikában” a kisebbségi ér-telmiségi jóval közvetlenebb problémaérzékelő és problémamegfogalmazó,mint a többségi társadalom értelmiségije.

Laczkó Vass Róbert: Az adott gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális lehetősé-geket a romániai magyarság javára próbálja kamatoztatni.

Dr . Kovács Zoltán: Éppen a közéletiség felvállalásában. A közösség részéről pedigszükség lenne a személyiségeknek a jó értelemben vett tekintélytiszteletére.

Kolumbán Gábor: Értékek gondozása. Jövőképek és stratégiák készítése, közös-ségi vezetés. Védelem szervezése a veszélyek ellen. Globális integráció.

5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg?Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei?Névtelen: Természetesen, létezik, és megnyilvánulása sem más, mint a civil társa-

dalomé általában. Két probléma adódik: a) problematikus lehet adott esetbenannak meghatározása, hogy egy civil társadalmi szervezet kisebbségi-e, avagysem – de e problematikusság tételezése nem mehet e civil társadalom tagadá-sáig; b) problematikus lehet az, hogy a kisebbségi civil szektorok más belsőarányokkal és „súlyozásokkal” működnek, mint a többségi társadaloméi.

Laczkó Vass Róbert: Létezik. Viszonylag gyenge a szervezettsége, talán keveset

hallat magáról. Holott sokkal nagyobb befolyást kellene gyakorolnia mindarra,ami a kisebbségi magyarsággal történik.

Dr . Kovács Zoltán: Létezik egy bizonyos intézményes struktúrája. Szakmai céheketkellene megalakítani, amelyek kompetenciáját feltétlenül el kellene ismerni, ésamelyek a társadalmi, gazdasági és politikai élet minőségét szabályoznák,amelyeknek elsősorban az odafigyelés, a gondoskodás, az összetartás jelle-mezné a működését. Például az egyházaknak, a színházaknak a társadalmiösszetartás, az életérzés kifejezésének, a társadalmi érintkezés színtereinek iskellene lenniük.

Kolumbán Gábor: Civil társadalom nincs, mert társadalom sincsen. Civil szerveze-tek vannak, de ezeknek nagy része csupán a politikai klientúra szervezeti kere-te, így nem felel meg a civil szervezet ismérveinek.




6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – foko-zatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai?Névtelen: Erre léteznek a klasszikus válaszok, melyeket az asszimiláció stb. fogal-

maival írnak le.

Laczkó Vass Róbert: Egyenes arányban fogynak ezek a kilátások a szellemi elit el-vesztésének mértékével.Dr . Kovács Zoltán: Az asszimiláció vagy a kivándorlás.Kolumbán Gábor: Nincsenek ilyen kilátások. Az integráció nagyobb társadalmak-

ba az egyedüli esély. Ha értéket képvisel és állít elő, akkor megmaradhat. Hanem, eltűnik, asszimilálják.




Függelék 1/b

Cs. Gyímesi Éva egy kisebb, önálló tanulmánnyal válaszolt a kérdésekre. Ezért ezt

meghagytam eredeti összefüggésében. A lábjegyzetek természetesen tőlem szár-maznak.

Cs. Gyímesi Éva Alulnézet126

– Colloquium Transsylvanicum –

Egy budapesti kisebbségkutató intézmény munkatársa, Jakab Attila, olyan kérdése-ket intézett hozzám, amelyekre vonatkozólag – ha már független értelmiségiként elfo-gadtam, hogy válaszoljak – illik, hogy a nyilvánosság előtt is vállaljam véleményemet.

Nem muszáj titkos háttéranyagnak maradnia. Nyíltságom egyrészt jelzi: minthogynincs semmi hatalmam a kimondott szón kívül, nincs semmi veszíteni valóm sem.Másrészt az Erdélyi Riport nyilvánossága segíthet egy szélesebb körű társadalmi pár-beszéd kibontakozásában. Ennek alapfeltétele az lenne, hogy első körben kerüljük elaz egymással való polémiát, és próbáljuk meg csupán a kutató kérdéseire adhatószemélyes válaszainkat megfogalmazni.

Jómagam már a kezdetektől fogva vágyom valami igazi „erdélyi” dialógusra, va-lami olyan típusúra, amilyenre Szilágyi N. Sándor MI EGY MÁS című könyvének korai,1992-es írása is utal, vagy amilyenként azt Colloquium Transsylvanicum című kötetem-

ben 1998-ban megfogalmaztam. Fontosnak látom, ne szalasszuk el az alkalmat: ismétideje van a szólásnak. De – ahogyan Szilágyi N. Sándor írta: „A párbeszédhez ki kellalakítani az ilyen kommunikációhoz szükséges készségeket. Félre kell tenni azt a de-finíciót, amely a (…) készség lényegét arra korlátozza, hogy közölni tudunk valamit va-lakivel. Itt a kommunikációs készséget úgy kell felfogni, mint azoknak az eljárásoknak,(…), ha úgy tetszik: technikáknak a biztos kezelését, amelyekkel lehetővé tehetjük amásik fél számára, hogy minél pontosabban elmondhassa, mi az ő problémája. Errerá kell hangolódni, a dialógusra készülőt nem marciális indulatok kell hogy fűtsék, ha-nem a kíváncsiság, a másik fél problémái iránti őszinte érdeklődés.” (A párbeszéd le-hetőségei. In: MI EGY MÁS, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 362).

Úgy tűnik, egy ilyen, oldottabb párbeszédre ma véletlenül reális esély is mutatko-zik, ezért mindenkit arra biztatok, hogy először csupán a maga sajátos társadalmihelyzetének és világszemléletének függvényében tekintse át a bemutatandó kérdése-ket, elfogadva vagy elvetve az együttgondolkodás kísérletét. A személyes véleménypuszta megfogalmazása e lap hasábjain segíti majd az olvasókat, hogy egyik-másikhozzászóló állításaival többé-kevésbé azonosulva felismerjék saját helyzettudatuk mo-delljeit, illetőleg artikulálni tudják: miben tér el a véleményük az eddigiektől. Célunk neaz legyen, hogy eljussunk a problémák valamely megoldási javaslatáig, hanem, hogyszabad civil megnyilatkozásainkkal segítsük jóhiszeműnek feltételezett politikusainkat

helyes, a mi javunkat szolgáló döntésekhez jutni. Ezzel igazolnák képviselőink, hogy

126 Megjelent: Erdélyi Riport, V. évf., 41. szám (2006. okt. 12.).



a civil társadalom az ő számukra nem pusztán arctalan szavazóbázis, hanem mandá-tumukat reálisan legitimmé tevő hátország.

A mi eszközünk a civil dialógus, az övék a politikai tárgyalás, egyeztetés. Az énválaszaim értékelvűek, olyan horizontból fogalmazódnak meg, amelyet politikusaink-

nak eddig jórészt nem állott módjában/érdekében érvényesíteni. Nézőpontom sajá-tos: e „magyar–magyar” dialógusban civil értelmiségi nőként azonosítom magam, te-hát egy viszonylag szűk réteg tagja gyanánt és nem „hivatalos” képviselőjeként. Vi-szont nőként, akik állítólag többen vagyunk az erdélyi magyar népesség körében is,mint a férfiak, talán megjegyezhetem: ez sokkal szélesebb kör, mint a bal-, a közép ésa jobboldali – főként férfi – politikusoké és értelmiségieké. Sajátos szempontjaink,úgy érzem, nem érvényesülnek a magyar érdekképviseletben.

A hatékony, valódi párbeszéd – tanári tapasztalataim szerint – csupán az utánkezdődhet el, miután első körben valamelyest kirajzolódtak a többi résztvevők értel-mezési horizontjai, és megragadhatókká lesznek a releváns egybeesések és a kü-

lönbségek.

„Múlt és jövő mezsgyéjén”

tehát az alábbi kérdésekre kísérelek meg a magam nézőpontjából és eszközei-vel válaszolni:

1. Milyennek látom a romániai magyar politizálás helyzetét? 2. Hogyan értékelem az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és

a kisebbségi magyar társadalom viszonyát? 3. Megítélésem szerint létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet? 4. Miként határoznám meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi

szerepét, feladatait? 5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul

meg? Ha nem, mik lennének a létrejöttének feltételei? 6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben

– fokozatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai?

A kutató kérdéseit egyes szám első személybe tettem, és így adom tovább e lap,

az Erdélyi Riport olvasóinak.1. Az első kérdés tehát ez lenne: Milyennek látja a romániai magyar politizálás

helyzetét?A hazai magyar politikát én alulról nézem, tehát a civil társadalom (női) szemszö-

géből, azzal az önkritikai fenntartással, hogy nézőpontom nyilván sajátos, és ezért ter-mészetszerű, hogy nem esik egybe valamiféle – statisztikailag bemért – általános(köz)véleménnyel.

Maga a kérdésfeltevés módja Jakab Attila részéről, sajnos, nem elég egyértelmű, hi-szen a „helyzet” fogalma túl tág. Mindenekelőtt megengedi, hogy kiterjesszem több irány-

ba, mivel hogy egyaránt magában foglalja a helyzet interpretációját és értékelését.De melyik helyzetét? A kérdés széles horizontja a válaszokban megfogalmazha-tó összes lehetséges viszonyítási alapot implikálja, ami a „helyzet” megítélését lehető-vé teszi. Onnan kezdve, hogy az RMDSZ megalakulása óta, időben szemléljük-e a




szövetség mai hatékonyságát, odáig, hogy térbeli kiterjedésében, az egyes magyaroklakta településeken vizsgáljuk, miképpen vált/válik valósággá a közösségi érdekek„képviselete”, mint eszmei alap, nagyon sok megközelítési mód lehetséges. De meg-próbálhatjuk mérlegelni a magyar politikai szereplők viszonyát a többségi hatalom-

mal, annak pártjaival, vagy velünk, gyalog magyarokkal, és nem utolsósorban az őkapcsolataikat a politikai szervezeten belül és a szervezetek közt: egymással.Ugyanakkor problematikus a fogalmi köre a politizálás kifejezésnek is. Mert elő-

ször is, mit jelent politizálni? Megélhetést, hatalmat, pénzt, karriert jelentő tevékenysé-get? Vagy az egész társadalom politikai szótárának (ha van ilyen) működését?

János, a nyugdíjas esztergályos is „politizál” a szombat esti kártyaparti közben,Marci bácsi is, ha „zsidó” viccet mesél, és Katica is, ha a megvert magyar leány ese-tét kommentálja, vagy tisztségviselőink vagyoni helyzetére tesz csípős megjegyzése-ket. És Ionel mit tesz, ha a kocsmába lépve megkérdezi: „Unde-i ungurul nostru?”127

De a politizálás egyik módja a távolságtartó elemzés is: a politológus – ha akarja, ha

nem – mint véleményformáló ágens, befolyást gyakorolhat a politikai elitre.Szűkítsük le a szó jelentését. Politizáláson értsük a hivatásost, amelynek nálunk

legalább három funkcióját látom fontosnak: a képviseletet, a részvételt az állam hatal-mi struktúráiban és a társadalomszervezést.

A képviselet vonatkozásában mindmáig megoldatlan a legitimitás kérdése, mertamíg nincsenek belső választások, bizonytalan a „ki kiket képvisel?”-re adható válasz.Amíg ezek le nem zajlanak, nehezen oldhatók fel a belső feszültségek és az ellenszer-vezetekkel fennálló folytonos konfliktusok. Addig egyre jobban szorítani fog az „egy-séget” feltételező parlamenti küszöb magassága, ami növeli a szorongást a párt vi-

szonylag szűk körén kívül, a társadalomban is.A civil társadalom biztonság iránti igénye (és ez elsősorban női és anyai szem-pont szokott lenni) megköveteli, alakuljon ki átláthatóbb, legitim képviselet a szövetsé-gen belül, ami azután szülőképes lehet teherbíró politikai konszenzusok világra hoza-talára. Tudatosan használom itt a szülő, a teher, a világra hozatal kifejezést. Mert arrautalok, hogy tudom: mennyire nehéz hatalomra vágyó ellenfelekkel együtt vajúdni kiegy-egy döntést a közösen járható útra vonatkozólag. Az RMDSZ és a vele szembenálló (külső) ellenzék türelmes egyeztető munkája nélkül még akkor sem lesz bizton-ságérzetünk, ha végül mégis sikerülne képviselethez jutnunk a bukaresti parlament-ben. A békétlenség a lelki biztonságérzetet fenyegeti, és bár megegyezni bizonyára

nehéz lesz – a szembenálló felek politikusi és férfiúi ego-jának nem kis mérete miatt–, megéri, és nem utolsósorban gyermekeink miatt. Nem árt, ha a honurak, -atyák és-fiak legalább szellemi síkon vállalják olykor a szülés fájdalmait.

RMDSZ – értelmiség, értelmiség – kisebbség

2. Hogyan értékeli az értelmiség és az RMDSZ, illetve az értelmiség és a kisebb-ségi magyar társadalom viszonyát? – így szólt a második kérdés.

Az RMDSZ betagolódott az államhatalmi struktúrákba és a települések önkormányza-tába, a közigazgatásba. A legfelső döntéshozásban való, mindeddig stabilnak mutatkozó


127 Hol a mi magyarunk?



részvétele lehetővé tette, hogy a képviselők és tisztségviselők – a „politikai elit” – professzi-onalizmusa növekedjék. Ha ezt az önelvűséget szempontnak tekintem, akkor érzésem sze-rint az RMDSZ – (köszöni szépen?) – jól áll. Ebben a vonatkozásban meggyőző egy nem-régiben megjelent elemzés is, Székely István tollából (Krónika, 2006. szeptember 8–10.,

6–7. old.). A Magyar Kisebbség főszerkesztője megerősíti személyes benyomásaimat, amikgyakran késztettek engem is arra, hogy pozitívan értékeljem, ami történik: a hivatásossávált politikusi réteg, az „udéméré” legjava nem csupán itthon, hanem Európa-szerte képesmegállni a helyét, példa rá Frunda György és Kónya-Hamar Sándor az EP-ben.

Mindenkit tisztelek a mieink közül, amikor látom, hogy adott esetben román új-ságírók kérdéseinek össztüzében, provokatív kérdésekre is képes nyugodtan, moso-lyogva, humorosan is kommunikálni. Nem ritkán minőségi fölényt is érzek a mi javunk-ra, ha az anyaországi élvonallal összehasonlítom, amelynek európaisága különösenmost, belpolitikai deficit okán igencsak hanyatlóban van, nem beszélve a román párt-munkások egy részének szellemi-erkölcsi színvonaláról, korrupciós botrányairól. Csu-

pán a megélhetési politikusokat tűröm igen csekély mértékben, van köztük még bo-hócnak is hiteltelen alak. Tamási Áron írja valahol: „Aki embernek hitvány, magyarnakalkalmatlan.” „Ne képvisejjen má münköt egy ijen alak…”

És egyáltalán nem örvendek, ha valaki közülük szekus128 múlt vagy korrupciósügyek gyanújába keveredik. Mint népesség az erkölcsi jó és rossz arányait tekintve bi-zonyára nem vagyunk különbek, mint a többségiek, de mi nem engedhetjük meg ma-gunknak a morális kisebbrendűséget. Ez, persze, a szépléleknek nevezett nő szem-pontja, aki még nem edződött a politika – a férfiak játéka – által cinikussá.

A pártok holdudvarában, az értelmiségi életforma bizonyos területein viszont kialakult

egy olyan réteg, főleg a felülről, már kilencvenben létrejött ún. „civil szervezetek” országosés helyi vezetői, bizonyos újságok szerkesztői, publicistái, megyei igazgatóságok dolgozói,politikailag elkötelezett egyetemi oktatók és mások, vagyis a párt- és pénzcsatolmányok ré-tege, amelyik egzisztenciálisan függ a politika-csináló ágensektől. Munkája, karrierje finan-szírozására a politikai szervezet által kiaknázott anyaországi forrásoktól kapja az infrastruk-túrát és a bért. Szolgálati lakás, gépkocsi, maroktelefon, utazások. Az értelmiség egy részeígy – közvetve – maga is a politikai osztályhatalom részévé vált/válik, akárcsak az államka-pitalizmus idején. Ez az értelmiség a szabadságával együtt veszítette el érzékét a civil tár-sadalom, az egyszerű felebarátok iránt. Lapokat, szervezeteket, egyetemeket stb. épít, jól fi-zetett szerepeket halmoz, kitalál magának egy-két intézményt, tekintet nélkül arra, vajon ké-

pesek lennének-é mindezt a rommagyar társadalom adófizetői önmagukra utaltan is eltar-tani? Mindannyian jól tudjuk, kiderült: csupán így, „kitartottként”, „működtethetik” azokat azintézményeket, amelyek – ha valóban az autonómiát akarnánk megvalósítani – még kép-telenek lennének csak úgy, rendesen, „működtetés” nélkül, valóban is működni.

Aki nem párt-, egyház- és pénzcsatolmány, azaz: intézményének nincsen politikaihátországa, az nálunk is ugyanúgy marginalizálódott, mint ahogy azt Konrád Györgyés Szelényi Iván megírta a hetvenes években az akkori magyar értelmiség helyzeté-ről. Ebből következik, hogy publikáló vagy közéleti szereplőként is megjelenő, függet-lenségre áhítozó értelmiségiek egy része szenved a kiszolgáltatottság lelki kényszer-

zubbonyától, ami sokkal kínzóbb, mint a valóságos „cămaşă forţată”

129

.


128 A kommunizmus idején a román politikai rendőrség.129 Kényszerzubbony.



Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem több gondot okoz a mai öncenzúra, mintama hivatalos hajdani. A régi rendszerben két könyvem nem jelenhetett meg a forra-dalomig. Na és? Természetes, hisz akkor kommunista diktatúra volt, nem az én sze-mélyes problémám. De ma? Az értelmiségiek egy része anyagi nehézségekkel küsz-

ködik, és naponta feltevődik benne a kérdés: kisétál-e a szűk pártutca sarkára, hogyeladja magát, vagy tovább szűkölködik? Azaz továbbra is a szegénység „jogához” ésfelebarátaihoz, a civilekhez ragaszkodik?

Vagyunk egy néhányan ilyen „írástudó” bolond emberek, messze a polgárinak neve-zett élet feltételeitől. „Kellesz te még víjjogni, mint a vércse, / nem kérdeni, szabad-e, nemszabad, / mindig kellett, hogy valaki megértse / az utcalányt s a tébolyultakat…” – mond-hatjuk magunknak Kosztolányi szavaival (Számadás).

Kisebbségi közélet?

3. Létezik-e romániai magyar kisebbségi közélet? Ez a véleménykutató, Jakab At-tila következő kérdése.

Mindenekelőtt zavar a közélet szó előtti jelző, a kisebbségi. A közéletet az emberszerintem már a családban elkezdi, hiszen ez a társadalmi nyilvánosság elemi, alap-vető, a gyermek fejlődését meghatározó (kommunikációs) színtere. A szocializáció mi-nősége, a személyiség egészséges kibontakozása függ például attól, szabad-e agyermeknek valóságosan jelen lennie otthon, kérdeznie, részt vennie a társalgásban.Vagy az a családi érintkezés előírt, megszokottabb változata, hogy a gyermeknek min-

dig kuss a neve? Hajlok arra, hogy feltételezzem: a tekintélyelvű, gyakran kizárólagegyirányú (szülői) kommunikáció már nagyon korán leszoktatja az embert a szabad-ságról és az önbecsülésről. Nem beszélve az igazságérzet visszafejlődéséről, ami márkora gyermekkorban elkezdődhet, minthogy a családi mítoszok, rémtörténetek, tabu-sítások vagy a szülők egyértelmű hazudozása a gyermeket konformistává igazítja.

A közélet – Széchenyi István szavával élve – „a közpolgár” joga. Volt részem ben-ne az utóbbi időben, de csupán az RMDSZ-en és annak a különböző társadalmi tudat-formákra szakosított ernyőintézményein kívül. Hadd ne soroljam azokat az intézménye-ket, amelyek „érdekvédő” és túlnyomóan múltorientált, szimbolikus tevékenysége nema mai magyar civil társadalom reális, a mára és a jövőre irányuló értékorientációját je-

leníti meg. Nem szólítja meg a fiatalabb nemzedékeket, nem is szólíthatja meg, sőt kez-dettől fogva elidegeníti, megírtam idevágó elemzéseimben (vö. Honvágy a hazában130,Colloquium Transsylvanicum131 ). Az ifjabbak amúgy is megcsinálják a maguk szerve-zeteit, és bár sokan a közvetlenül 1989 utáni etnikai érdekvédelem egykori mintáit kö-vetik, ún. korporatív intézmények (MIT, EMI stb.), vannak, akik valóban civil – szakmai,kulturális, tudományos vagy egyéb (pl. barlangász, környezetvédő, alpinista stb.) – igé-nyekre hangolódnak.

Legjobban egy kolozsvári bőrdíszműves mester zártkörű klubjában vagy azokban a(missziós, terápiás, önképző, önsegítő stb.) csoportokban érzem jól magam, ahol az em-

berek valóban egymásra figyelnek, és nem valamely reánk felülről lenéző szerephalmozó


130 Budapest, 1993.131 Marosvásárhely, 1998.



(politikus) értelmiségi ambícióihoz igazodnak. Figyelemre méltó számomra mindmáig a ko-lozsvári reneszánsz hagyományokat ápoló Amaryllis, László-Bakk Anikó munkássága.

A lokális közélet az, amiben látom a jövőjét, de már a jelenét is az igazi autonó-miának. Ennek jó példája a LiterArt, a szatmári magyartanárok egyesülete, amelyik-

nek legutóbbi, teljes héten át tartó rendezvénysorozatát jórészt helyi cégek finanszí-rozták. Van már amit adunk egymásnak, és a legnagyobb öröm, ha saját erőnkbőlépülünk gazdasági és szellemi-lelki értelemben egyaránt. Ha egyetlen magyar cégnagyvonalúan kinyitja a zsebét valami ilyen vagy ehhez hasonló rendezvény érdeké-ben, csodát művelhet. A szeretet, a szolidaritás rögtön (ön)működni kezd, csupán va-lakinek meg kell „előlegezni”. „Ő előbb szeretett minket…” Én előbb szeretlek Téged…

Ez így működik. A kenyérszaporításkor is kellett egy fiú, akinek volt két hala és ötkenyere. Aztán szíves-örömest vagy talán kelletlenül mindenki megnyitotta a tarisznyá-ját, ötezren ettek, tizenkét kosárral meg is maradt az elemózsiából. Ilyen a lelki kenyér-szaporítás is, csupán valakinek el kell kezdenie.

Romániai magyar értelmiség

4. Miként határoznám meg egy romániai magyar értelmiségi társadalmi szerepét,feladatait? – kérdezi Jakab Attila.

Mindenki értelmiségivé válik, aki képes kifejezni a tudatos önreflexiót személyesés közösségi létének vonatkozásában egyaránt. Az önreflexió, mellyel letapogatomsaját személyiségem határait, mindig tartalmazza azokat is, aki(k) nem én vagyok már,

de akikhez tartozom. („És akik tartoznak nekem” – mondaná Németh László.) Az ön-reflexió egyszersmind (ön)kritika, mert az értelmiségi nem önmagát tekinti mércének,hanem a szellem, az emberi létezés többé-kevésbé magasabb értékhorizontjait. Mintnőnek, erről az értékhorizontról fontosabbnak tűnik az élet fenntartásához szükségesfeltételek naponkénti megteremtése: a társadalmi biztonság és a lelki béke.

Minden életellenes a mai magyar politikában bel- és külhonban egyaránt. Életel-lenes az erdélyi magyarság oly módon való megosztottsága, mintha a szemben állófelek közti korlátok nem lennének átjárhatók. Álproblémákból és fikciókból, presztízs-építő ambíciókból épültek fel a kerítések. Ilyeneket inkább csak férfiak szoktak, ne-mükre jellemző módon építeni, akiknek a napi (ál)győzelmük fontosabb, mint saját

családjuk biztonsága, gyermekük lelki egészsége. Tág kontextusú, több nemzetiségűkultúrában az érzelmi elfogadás, a megegyezésre törekvő tolerancia lenne a kívána-tos út. Mint értelmiségi nő csupán azt látom, hogy szűk kontextusú kultúra felé mene-telünk, s nem a vágyott „nyílt” társadalomba. Hogyan akarunk Európába tagolódni?

Szilágyi N. Sándor MI EGY MÁS című könyvéből naponta vehetnénk leckét az ön-reflexió tárgyköréből, tőle vettem a kifejezéseket is. Ezt tanulom, ezt próbálom tenni,ez a dolgom.

Civil társadalom?

5. Létezik-e romániai magyar civil társadalom? Ha igen, miben nyilvánul meg? Hanem, mik lennének a létrejöttének feltételei?




E kérdésre csupán az összes régiót ismerve tudnék helyesen válaszolni. Többhelyen írtam arról, mit nem teszünk meg naponta civilekként, hogyan várjuk folyton a„majdani” autonómiát, miközben már régen megvan a lehetősége a magyar települé-seken is annak, hogy mindent megpróbáljunk egymásért, ami tiltva nincs. Lokális

szinten csupán rajtunk múlnak bizonyos dolgok, de most nem sorolom.A dolgozó nők többsége nálunk – civilben – anya, feleség, háziasszony, beteg-ápolónő. És ezért (még) nem vár fizetést. Én nem tudom elképzelni, hogy mindezt fi-zetésért tegyem. Aki civil, önmagáért és önmagának vállal valamit, tartozik valamivel.

Többségünk gyakorló civil, csak nem veszik észre. Hogy miért? Korábban ke-lünk, későbben fekszünk, csak akkor „tűnünk fel”, amikor a gyerekek és „a ház körül”valami nincsen rendben. Kötényünk ahány van, annyiféle színben, nincsen feltűnőegyenruhánk. Takarítani, mosogatni, felmosni, főzni, etetni és ápolni, azaz: fenntartaniés élhetővé tenni ezt az egyébként ízléstelenül átpolitizált életet, a férfiakét, akik hamásképp nem, verbálisan teremtik elő mindennapi keserű kenyerünket, az agressz-

iót… Hát nem egy leányálom. Ez a (férfi-szabású) romániai magyar civil társadalom.

És akkor elveszünk?

6. Melyek egy értelmiségét – számban, de különösképpen minőségben – foko-zatosan elveszítő kisebbségi közösség jövőbeni kilátásai?

Nem vagyok borúlátó, mert szellemileg nem fogyatkoztunk, csupán tágasabb letta hely. Most minden tehetség arrafelé tájékozódik, ahol jobban kibontakoztathatja ön-

magát. Egyetlen élete van, nem várhatjuk el, hogy „áldozati nemzedék” legyen, ami-lyenek – más okból – mi voltunk. Vegyük már észre, hogy nincsenek legyőzhetetlentávolságok. A lányom Pesten lakik, a fiam Bukarestben, én valahol középen. Sokanvagyunk ebben a helyzetben. De azt, hogy ki mitől tagja még, vagy már nem annak aközösségnek, amelybe született, nem is a fizikai együttlét dönti el.

Gondoljuk el: mindig volt peregrináció Nyugat felé, így gazdagodott a magyarkultúra, így lett olyanná, amilyen ma. A nagy céhek mesterei is különböző helyekrőlhozták tudásukat. Kassa és Brassó között európai perspektívában elenyésző a távol-ság, és Amerikából is lehet erdélyi lapot szerkeszteni, vagy pécsi tanári szobából ko-lozsvári taggal virtuális tanszéket vezetni.

Túlságosan későn és nehezen eszméltem rá, anyaként különösen: a gyerekét az em-ber nem önmagának szüli, nem az ő tulajdona. Miért lenne baj, ha gazdagodik vele, bár-hol a világon, az egyetemes emberiség? Fő az, hogy ő, ha képes rá, boldog legyen.

Elfogadom. És ezért fog néha meglátogatni…És ha nem? Akkor is elfogadom.




Függelék 1/c

Cs. Gyímesi Éva cikkére a következő reflexió született.

Kelemen Attila ÁrminHome Jogok 132

Kedves Éva néni

Ez a szöveg nem nyílt levél és nem válasz a vitaindítóra, nem is hozzászólás aszöveghez, amit Ön az Erdélyi Riportban publikált. Nem célja a beszélő pozíció-jának tisztázása sem, vagyis nem válasz az ott megfogalmazott felkérésre sem. Ez aszöveg mindössze az Ön szövege kapcsán íródik. Minthogy Éva néninek szellemi le-

kötelezettje vagyok is, maradok is, inkább már most elismerem, nem tudok frontálisankapcsolódni az Ön vitaindítóként megjelent szövegéhez. Elbeszélek mellette. Miért?Éva néni azt írja: A hatékony, valódi párbeszéd – tanári tapasztalataim szerint – csu- pán az után kezdődhet el, miután első körben valamelyest kirajzolódtak a többi részt-vevők értelmezési horizontjai, és megragadhatókká lesznek a releváns egybeesések és a különbségek. Azt hiszem, az elemzési horizontunk nem lesz ugyanaz. Az itt kö-vetkező szöveg arról szól, miért nem azonos az elemzési horizontunk. (Amúgy úgygondolom, a hatékony megértés nem a másik szelleme iránti nyitottságot, hanem amások által megfogalmazott bírálatok hatékony differenciálását jelenti.)

1. Mi páran arra szerződtünk, hogy valahogy megpróbáljuk elbliccelni a romániaimagyar hőskort (rommagyar, ahogy Ön írja, jó szadi ez a rommagyar, tetszik nagyon).Nem megküzdeni akarjuk a hőskort, Obi van Kenobi, Batman és a többi sztár majdmegküzdenek érte. Mi inkább a hunyók leszünk. Ja, fontos még, hogy nem azért fo-galmazok többes számban, mert képviselném a hunyók társaságát, mert én lennék aszószólójuk, hanem mert van egy ilyen társaság, akikről azt hiszem, mi vagyunk a hu-nyók. Lehet, hogy tévedek, ha így lenne, arra kérem a barátaimat, hagyjanak meg atévhitemben.

2. Milyen általában a romániai magyar hunyó, vagyis milyennek él aktív emléke-imben? Először is nem hagyja, hogy a sérelem és az önsajnálat beszéljen belőle, ésegyáltalán nem szereti a melodrámát. Ha úgy érzi, hogy nincs hozama a romániai ma-gyar jelennel kötött szerződésének, akkor megpróbálja szárazon tudomásul venni, ésezért csak és kizárólag magát hibáztatja. Kínlódás, méltatlan helyzetek sokasága, ke-vés sikerélmény a szerződés megkerülhetetlen velejárója, aztán később jönnek egy-más után a ritkán jogos bírálatok meg az idétlen félreértések. Nem könnyű? Na ja,nem valami lojális partner ez a romániai magyar jelen! No shit! Van, aki szeret szopni,azért lesz belőle profi romániai magyar. Én speciel utálok, én másra szerződtem, de

attól még szopok rendesen, és nem hiszem, hogy erről elsősorban nem én tehetek.


132 Forrás: http://kelemen.transindex.ro/?cikk=345.



3. Milyen a hunyó? Nem hiszi azt, hogy szabad súlytalan értelmiséginek lenni, akimegengedheti magának az alulnézet luxusát. Nem fair alulnézni. Megpróbálja maxi-malizálni az eszközeit, hogy eszményi esetben politikai cselekedetként építse be a ci-vil issue-kat. Persze, az esetek túlnyomó részében borítékolt a bukás. De ennek elle-

nére ügyekben gondolkodik, és nem ügyeken gondolkodik. Persze nehéz újra megújra feltöltődni, megújulni, jönnek is a határhelyzetek egymás után, de a végső kérdésmindig az, hogy bent vagy, vagy kint vagy, és ha bent vagy, nincs sértődöttség, ha-zudsz magadnak egy kegyeset, és újra lekéred a koordinátáidat. Ha kint vagy, az más.

4. Éva néni és az én esetemben az eszköz tulajdonképpen ugyanaz, vagyis azírás. Ha van eszközünk, akkor már a küzdőtérben vagyunk, vagyis nem alulnézeti apozíciónk. Eszközmaximalizálás és érvényesítés terén persze nem mindegyik próbál-kozás ugyanolyan hatékony. Van, akinek közben elkopnak az eszközei, és kiszáll. Dea romániai magyar társadalommal kötött szerződésünkben van egy rész, ami titoktar-

tásra kötelez. Nem kertelek, ezzel azt akarom mondani, biztonságérzetünk hiánya,csalódottságunk, elfásultságunk magánügy. Ha bent vagy, magánügy. Ha kint vagy,ne okold érte a romániai magyar jelent.




Függelék 2

Cs. Gyímesi Éva: A törpeség átkai-ról 133

„A társadalom szellemi egészségét csakis a gondolatok szabad cseréje biztosíthatja: akülönböző vélemények konstruktív ütköztetése, a vita, mely – ha a közvetlenül érintet-tek szempontjából olykor fájdalmas is – lehetőleg hat a közvéleményre, mert a demok-rácia játékszabályaira és a minél érdekeltebb együttgondolkodásra is megtanít. (…)

A nyilvánosság azonban mintha működésképtelen lenne. Netán a többség tilt-ja meg hatalmi szóval, cenzúrával, fenyegetéssel, hogy elmondjuk egymásnak, mi-

ről mi a véleményünk, miben értünk, avagy nem értünk egyet? Dehogy. A szólássza-badságot mi magunk korlátozzuk. Önerőből. A közérdekre hivatkozva. Kisajátítva aközérdeket. (…)

Akik e véleménykülönbségek nyilvánossága ellen szót emelnek, rendszerintugyanazok, akik a nemzeti kisebbség jogai ügyében gyakran veszik elő a súlyos ér-vet: a romániai magyarságot minden olyan jog megilleti, mely egy önálló társadalomműködéséhez szükséges.

De vajon miféle társadalom az, amelyre rátelepszik a rejtegetett szellemi szeny-nyes egészségtelen levegője? És mit használ az egységnek a ki nem mondott dolgok

titkos csatornákon keringő mérge? Nem emlékeztet ez kísértetiesen a diktatúrák egy-neműsítő, minden nézeteltérést összemosó törekvéseire?Sokan féltenek bennünket a megosztottságtól. Talán nincs különvéleményük

semmiről. S ha van, elhallgatják. Nem viszik házon kívül. Ők az igazi magyarok. Aki-nek van nyilvános állásfoglalása, az meg gyanús: a legenyhébb jelző, hogy feltűnésiviszketegségben szenved. Vagy külhoni távirányítást követve pártoskodik. Esetleg atöbbségi hatalom ügynöke. Származása bizonytalan. Mit akadékoskodik, mit akar foly-ton, s miért másképp, mint a többiek? Az ilyen nem is akarhat jót.

Miközben önmagunkat kell védenünk a többségi áldemokrácia fondorlataitól, éseközben pluralizmusra hivatkozunk, úgy tűnik, képtelenek vagyunk elviselni a mi tár-

sadalmunkon belüli különbségeket. Kifelé igényt tartunk a toleranciára, befelé azon-ban nem átalljuk korlátozni a nyilvánosságot. No, nem hatalmi szóval. Csak egy szenteszme nevében.

Ez az eszme a ‘Közösség’, a Nagy Egész, melyben a résznek nem lehet önállószava, élete. A rész az csak várja ki szépen, mint a gyermekek, míg a közatyák elinté-zik a köz ügyeit. S a részek hiába hangoztatják: ‘De hiszen mi vagyunk a köz’, a köz-atyák nem az élő, s a legkülönbözőbb gondokkal küszködő részekre, a közösség tag-jaira, figyelnek, hanem egy eszmére. Arra áldozzák minden percüket, életüket, miköz-ben ezek a hálátlan akadékoskodók folyton lebontják a naponta fáradságosan felépí-

tett Egységet. Az Ő egységüket.


133 Forrás: Cs. Gyímesi Éva: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, 1998, 95–99. old.



Mert a társadalom részei, úgy látszik, már érettebbek annál, hogy ne a saját fe-jükkel gondolkodjanak. Mert a kollektivizmust, amit vörösben megtapasztaltak, azt tri-kolórban sem hajlandók többé elfogadni. A nyilvánosságban azonban kevés nyomavan ennek.

Közéletünknek ez a beszűkülése – Makkai szavával élve – ‘torzulás’, még akkoris, ha kényszerű. De kényszerűség-e vajon, valóban? Nem valamiféle kollektivista esz-megörcs, amit a közatyák egy része a múlt rendszerből mentett át?

Aki nem számol azzal, hogy kisebbségi társadalmunkon belül különböző érdek-csoportok és ideológiai irányok léteznek, az vagy naiv, vagy lebecsüli a romániai ma-gyarokat. Aki pedig számot vet ezzel, de mondvacsinált indokkal mégis arra törekszik,hogy letagadja a tagoltságot, az kockáztatja leginkább, hogy ártson az egésznek.

Mert lehet-e részérdekeket elfojtani az egésznek a károsodása nélkül? Jót tesz-eromániai magyarságnak, ha vannak benne csoportok, irányok, akiknek érdekeivel ésvéleményével nem számolunk? Akik folyton úgy érzik, demográfiai, szociális vagy ide-

ológiai sajátosságaik feláldoztatnak a minden különbséget összemosó kollektív esz-me oltárán? (…)

Kezdettől fogva az volt a véleményem: nem a mindenáron fenntartott egység (amiamúgy is látszat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek ellenére megvaló-suló, összefogás – a koalíció – fejezheti ki méltón a romániai magyar társadalom kö-zös érdekeit. A különböző részek és elvi irányzatok más-más célokra és módszerekreteszik a hangsúlyt, s ha ezeket számba vesszük, nemcsak az tűnik ki, miben térnek el,hanem az is, hogy végül is mindegyik egy átfogó – az összes szükségletekkel számo-ló – célrendszerbe illeszkedik.

Meggyőződésem, hogy ebben a politikai célrendszerben mindenkinek személyszerint meg kell találni a maga boldogulásának ígéretét. Mert a kisebbség nem abszt-rakció, hanem konkrét, különböző napi gondokkal küszködő egyedek összessége,akiknek külön-külön sajátos gazdasági, szociális és egyéb problémáik is vannak. Amagyarság közös nemzeti érdekeinek érvényesítésével párhuzamosan ezeknek azegyéni és csoportérdekeknek a kifejezésére is szükség van. (…)

A folytonos öncenzúra helyett valóban a legteljesebb nyíltsággal kellene szembe-síteni és egyeztetni az eltérő platformokat. Mert kisebbségi létünk objektív korlátaimellett a szellemi-ideológiai beszűkülés veszélyei is bekerítenek. Rajtunk múlik, hogytegyünk róla, hogy a törpeség eme átka ne legyen ott az okok között, amikért az Er-

délyből kivándorlók azt mondhatják majd: ‘Nem lehet’.”




Függelék 3

Veress Károly: A kisebbségi lét-ről 134

„Ha egy közösség belső kohéziója bomlásnak indul, és a közösség atomizálódnikezd, annak okát nem valamilyen külső tényezőben, s nem is az erkölcsi vagy kultu-rális élet zavaraiban kell keresni, hanem a közösséget alkotó egyének mindennapi éle-tében. Abban a mindennapi civil társadalomban, amelynek zavartalan működése ter-meli a közösségi önszerveződés energiáit, s az egyének számára olyan létkereteketbiztosít, amelyeknek a kitöltése praktikus szempontból biztonságos és értelmes élet-

vitelt tesz lehetővé, tehát amelyek közt érdemes élni. Az egyéneknek a közösségbenvaló összes erkölcsi, érzelmi és szellemi kötődései, ezek értékhordozói, a mindenna-pi civil társadalom életében alapozódnak meg. Ezért a kisebbségi lét fennmaradásairánti aggodalmat kifejező kérdésfeltevéseknek elsősorban azokra az okokra kell irá-nyulniuk, amelyek a létbiztonságot nyújtó civil társadalmi keretek szétzüllesztését, sennélfogva az emberek reményvesztettségét, életének értelmetlenné válását eredmé-nyezték, valamint azoknak a lehetőségeknek a felkutatására, amelyeknek a megvaló-sításával a megváltozott körülmények között újraszervezhető a kisebbségi mindenna-pi civil társadalom. Ehhez viszont egy olyan szemléletváltásra van szükség, amelynek

a mindennapi élet gyakorlatában kell végbemennie.A kisebbségi létnek csak akkor van realitása, és az egyéni életlehetőségek szem-pontjából relevanciája, ha öntermelő létként, és a változó létkörülmények között önma-gát másképpen újratermelő létként képes megvalósulni. A kisebbség mint közösségaz itt-létét nem választotta. Ez olyan történelmi adottság, amely a jövőben sem képez-heti választás tárgyát, de a belőle fakadó elvont morális kötődés sem hathat kénysze-rítő körülményként a benne élő egyének választásaira. Az itt-léthez való tisztán morá-lis kötődés prófétái nem gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egyilluzórikus közösséghez való hitszerű viszonyulás velejárója, amelyben a közösség mi-tikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblémákat. A helytállás nem egy ren-

díthetetlennek vélt bajnoka váltotta aprópénzre ezt az álmoralitást akkor, amikor a kö-rülmények úgy kívánták. Szembe kell néznünk tehát azzal az előtolakodó tapasztalatiténnyel, hogy a kisebbségi önbecsülés, a morális helyhez kötöttség túlhangsúlyozá-sa, sőt, még a kulturális önmegvalósítás reménye sem kompenzálhatja hosszú távonaz egyének mindennapi életének kiüresedését, értelmetlenné válását. A kisebbségiléthez való tényleges kötődés morális tartalma – az önámítással való leszámolás irá-nyában tett első lépésként – e szembesülés vállalásában alapozható meg.

Ha a kisebbségi közösség egésze nem is, egyénei választási helyzetbe kerülhet-nek. Az egyén számára a kisebbséghez való tartozás és a közösségen belüli itt-léte

önmagában még nem választás kérdése. És nem is válik azzá, míg a közösségbenvaló élésnek, a hozzá való tartozásnak reális, a mindennapi életvitelben megvalósuló


134 Forrás: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 98–102. old.



tartalma van. Ehhez viszont a mindennapi kisebbségi civil társadalom összetartó, kö-zösségformáló és megtartó kereteire van szükség. Ezek hiányában a közösség azegyén számára elveszti az ésszerűségben megalapozott realitását, s olyan misztikusképződménnyé válik, amelyhez elvont morális eszmények és kulturális szimbólumok

által közvetített illúziói fűződhetnek, de nem nyújtja az életlehetőségek valós perspek-tíváit. Az ilyenné váló közösség minden olyan kritikus esetben, amikor az egyéni bol-dogulás a közösséghez való kötődéssel egy időben nem bizonyul lehetségesnek, vá-lasztási helyzetbe kényszeríti az egyéneit. Ilyenkor az egyén számára az élete értelmétmeghatározó tényezők szétválnak, és ő arra kényszerül, hogy válasszon a közösség-hez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. Ilyen helyzetek-ben az egyén azzal egyidejűleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közössé-get is, amennyiben erősebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint aközösséghez való misztikus, irracionális kötődés. (…)

A közösséghez való tartozás illúziói nyomban szertefoszlanak, mihelyt kiderül,

hogy az egyének a számukra biztosított jogokkal, a szükséges közösségi feltételek hi-ányában, nem tudnak élni, és boldogulásukat kénytelenek továbbra is a közösségenkívül keresni. Ugyanez történik akkor is, amikor kiderül, hogy a közösségi érdekeketpropagáló ideológia mögött nincsenek valós közösségi érdekek, az ideológiai jelsza-vak csak az összetartozás tudatát gerjesztik, miközben az együttélés gyakorlatának normái kimunkálatlanok maradnak. Hasonló a helyzet olyankor is, amikor az egyénnem a természetes életkörülményei által kapcsolódik a kisebbségi léthez, megélheté-sének, létfenntartásának forrásait, életminőségének megalapozását nem ebben, ha-nem ezen kívül találja meg, s ily módon a kisebbségi értékek ápolása számára egy

többletáldozatot jelent. És végül, ez történik minden olyan esetben, amikor az egyén-nek a kisebbségi létéből olyan hátrányai származhatnak, amelyeket a közösségbenvaló élés előnyei nem képesek kellőképpen ellensúlyozni.”




Függelék 4

Veress Károly: Az ambivalens értelmiségi magatartás-ról 135

„Az RMDSZ megalakítását kezdeményező értelmiségiek zömmel azokból az értelmi-ségi körökből kerültek ki, amelyek a romániai magyarság szószólóinak, képviselőinektekintették magukat, az uralkodó értelmiségi önszemlélet és kulturális hagyományörököseiként. Ide tartozott a romániai magyarságnak az a vezető értelmisége, amelya diktatúra évtizedeiben a magyarság – hivatalosan fenntartott, de a lassú elsorvasz-tásnak kitett – kulturális intézményeiben fejtette ki tevékenységét.

Ennek a vezető értelmiségi rétegnek a tudatát és a magatartását a hatalomhozvaló viszonya szabta meg. Ez a csoport nem a magyarság életének organikus folya-mataiban formálódott értelmiséggé, hanem kívülről, a hatalom értelmiségképző logi-kája és szükségletei szerint. Egy olyan hatalom résztvevőjeként jött létre, amely nema magyarság érdekeit képviselte, de bizonyos időszakokban érdekében állt azt a lát-szatot kelteni, hogy a kisebbségi érdekeket is képviseli. Ennélfogva a romániai ma-gyarság vezető értelmiségének tudatában a diktatúra egyrészt elültette azt az illúziót,hogy ő a magyar kisebbség törvényes képviselője, s mint ilyen részesül a hatalomból,másrészt viszont a kisebbségi intézmények elsorvasztásával a hatalomból való tény-

leges részvétel körét egyre szűkebbre vonta, illetve valós hatalmát egyre látszatsze-rűbbé változtatta. Ugyanakkor ez az értelmiségi réteg a maga egyre illuzórikusabbáváló hatalmát a folyton szűkülő körében tényleges hatalomként próbálta érvényesíte-ni a magyarság tömegeivel szemben. Bár fokozatosan elvesztette a hatalomgyakor-láshoz szükséges hatékony intézményi és politikai eszközöket, mégis sikerült megtar-tania a magyarság feletti morális, lelki befolyását. Ugyanis a kultúrán keresztül egyolyan – a hatalom kultúrakoncepciójába is beleillő – értelmiségi ideológiát közvetítetta magyarság felé, amely szerint az értelmiség feladata a népszolgálat, s ezt a szere-pet saját magának osztotta ki. Ebben az is közrejátszott, hogy a hatalom által az értel-miségnek szánt népnevelői, emancipátori funkció sok szempontból hasonlóságot mu-

tatott a romániai magyar kulturális hagyomány egyik fő vonulatával, a vezető értelmi-ség népszolgálati szerepvállalásával. A diktatúra évtizedeiben a két szerep ennek avezető értelmiségnek a tudatában fokozatosan összemosódott, s a hatalomból valókiszorulásával párhuzamosan az utóbbi az előbbi igazolásaként kezdett működni. Ezaz átváltás egyrészt némi lelkiismereti komfortot biztosított, másrészt pedig megterem-tette a kulturális hagyományhoz való kapcsolódásnak, egyfajta történelmi folytonos-ságnak a látszatát. Ehhez társult a demokratizmusnak és az ellenzékiségnek az egy-re fokozottabban fellépő látszata is. A mind nyíltabban kisebbségellenes, leplezetlenülelőretörő totalitárius hatalom kontrasztjaként, a belőle kiszoruló kisebbségi érdekvé-

delem és képviselet szószólói a demokratizmus védelmezőinek, a halk sértődöttsé-gükkel társuló visszavonultságukból erkölcsi tőkét kovácsoló ellenzékieknek tűntek.


135 Forrás: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, 1996, 131–135. old.



Ezeknek a látszatoknak a vezető értelmiség életében több pozitívnak tűnő sze-repvállalását igazoló következménye volt:

a.) Ezáltal elérte azt, hogy a romániai magyarság a maga legitim képviselőit ésvezetőit lássa benne, s a tényleges hatalomból való kiszorulását az egész magyar ki-

sebbség politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális pozícióvesztéseként élhesse át.b.) A hatalomból való kiszorulásával kapcsolatos sérelmei és megaláztatása a ki-sebbség érdekében vállalt lemondás hősies gesztusaként tüntethetődött fel.

c.) Azokat a hátrányos kompromisszumokat, amelyeket részben a hatalom meg-tartása és önmaga átmentése érdekében kötött, a magyarság tömegei előtt a kisebb-ségi érdekek érvényesítéséért folytatott harc csatavesztéseiként könyvelhette el, ame-lyekért elsősorban a diktatúra nyílt előretörése okolható.

d.) Azokat az időközben formálódó ‘máskéntgondolkodó’ új értelmiségi csopor-tokat, akik az értelmiségi szerepvállalás másfajta értelmezésével próbálkoztak – mintamilyen a hagyományos értelmiségkép kritikai lebontása, egy elméleti megalapozást

és valóságismereteket magába építő minőségelvű kultúra igénye –, sikerült részbena kultúra perifériáján, az intézményi kereteken kívül tartania, oly módon, hogy elkerül-hesse a hatalmának velük való megosztását.

A vezető értelmiségnek ez az életstratégiája éppúgy támogatókra talált az általa pro-pagált kultúrát magukévá tevő tömegekben, akik e vezető értelmiségben egyedüli hitelesképviselőjüket látták, mint a hatalom cinkos, hallgatólagos egyetértésében, mivel a magamódján ezáltal mentesítődött a nyílt színi brutális leszámolások tehertételétől.

Összegezve: hipotézisem szerint ennek az értelmiségi rétegnek a magatartásátmind a központi hatalommal, mind pedig a magyar kisebbséggel szemben ambiva-

lencia jellemezte. Státusánál fogva a hatalom köréhez tartozott, de kisebbségi szár-mazásánál fogva szemben is állt vele. Vezető értelmiségként a kisebbség irányábana hatalmat képviselte, de a kisebbségi érdekeket is megjelenítette a hatommal szem-ben. Beállítódásának ambivalens jellege nyomon követhető a pályafutásában meg-nyilvánuló pozíció- és szerepmódosulásokban is. Kezdetben pozícióját a hatalomraépítette, majd ebből kiszorulva kezdte fokozatosan a magyarságra építeni azt. Ezzelegy időben olyan szerepcserén esett át, amelyet lelkileg, tudatilag a mai napig semtudott kellőképpen feldolgozni: a hatalomnak a magyarsággal szembeni képviselőjé-ből a magyarságnak a hatalommal szembeni képviselőjévé vált. Ennélfogva a hata-lom iránti elkötelezettségéből származó rossz lelkiismeretét a népszolgálat humánus

programjával próbálta megnyugtatni. Ugyanakkor a kisebbségi érdekképviselet terénsohasem juthatott el a nyíltan vállalt radikalizmusig, mivel a hatalommal szembeni el-kötelezettsége folyton megtorpanásokra, ‘racionális’ kompromisszumokra késztette.A totalitárius hatalom és a kisebbségi lét valósága közé illúziókból próbált hidat verni,igyekezve magával és másokkal is elhitetni azt, hogy az elvszerű kompromisszumoktalaján mégis összeegyeztethető az, ami valójában összeegyeztethetetlen.

Az ambivalencia a vezető értelmiségi réteg létmódjává vált. Ez lehetővé tette szá-mára, hogy az ambivalens magatartást nem vállaló szélsőségeket morális alapon ki-rekeszthesse magából. Így tarthatta önnön körén kívül a hatalmat továbbra is nyíltan

kiszolgálókat mint árulókat, a hatalommal nyíltan szembeszegülőket mint vakmerőket,a külföldre távozókat mint megfutamodókat, s a tarthatatlan lelkiállapottal belülről kri-tikailag szembenézőket mint széthúzást keltőket, rendbontókat.”






15. Jakab Attila: Székelyföld – Mítosz és valóság16. Zolnay János: Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza

általános iskoláiban17. Huszka Beáta: A szerb–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének lehetőségei

Magyarország EU-csatlakozása után18. Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai 19. Hegedűs Dániel: A határokon átívelő együttműködés nemzetközi jogi háttere I. –

Multilaterális keretek és a Magyar Köztársaságot érintő kelet-közép-európai bilaterális együttműködési formák áttekintő elemzése

20. Böszörményi Jenő: Nyelvhasználati jogok a bírósági eljárásokban21. Mézes Zsolt László: A külföldiek munkavállalása Magyarországon22. Majoros András: Verseny és együttműködés – Magyarország és Románia

külgazdasági kapcsolatainak nemzetgazdasági és regionális dimenziói

Jelentések1. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2002: A változások, az ígéretek és

a várakozások éve (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)2. A Roma’s Life in Hungary – Report 2002: A Year of Changes, Promises and

Expectations (Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)3. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2003: Látványpolitika és megtorpanás

(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)4. A Roma’s Life in Hungary – Report 2003: Illusory Politics and Standing Still

(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

5. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2004: Helybenjárás(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

6. A Roma’s Life in Hungary – Report 2004: Stagnation(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

Háttéranyagok

1. A Patrubány-jelenség. Részletek az MVSZ és a VET sajtószolgálatának e-mailenküldött tájékoztatásaiból (Szerkesztette Ágoston Vilmos)

2. Beutazás, tartózkodás, tanulmányok folytatása, munkavállalás, letelepedés és

állampolgárság megszerzése Magyarországon – Tájékoztató a tennivalókról,különös tekintettel a határon túli magyarokra (Szerkesztette Mézes Zsolt László)

A kiadványok letölthetők az EÖKiK honlapján (http://www.eokik.hu),vagy személyesen átvehetők a kiadóban.


Documents

Értelmiségi sorsok Erdélyben - Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében