Földi PálTankkönyv

A Mark I-től a Királytigrisig

Anno Kiadó

Földi Pál ©TANKKÖNYV

A Mark I-től a Királytigrisig

Borító: Frigya DesignISBN: 963 375 040 7

Anno KiadóFelelős kiadó az Anno Bt.vezetője

Készült a Megapress 2000 Kft. nyomdájában Felelős vezető: Kerekes Ferenc

„A pokoli lárma közben itt-ott idegen csikorgó zörejt lehetett hallani, a sűrű ködfellegeket néha egy-egy tűzcsóva szakította meg, ekkor halványan látni, inkább sejteni lehetett a fekete tömegek közeledését. Az őrszemek alig hittek a szemüknek. A bizonytalan alakú páncélos őslények előregázolása nyomán kiépített szögesdrót hálózatunk gyufaszálként omlott össze. Riadó! A gyalogság gyorsan előbújt fedezékéből, elhelyezkedett a félig már szétrombolt árokrendszerben. Fegyver és géppuskaropogás között mind erősebbé vált a kiáltozás: Tankok jönnek! Balról-jobbról ugyanez a hír. Nem egy harckocsi, hanem tömegek. Egész vonalakat látni... páncélos gépeket, amelyek kezdetben a mesterséges köd alatt csak halványan látszottak, később szörnyetegekké növekedtek és lassan, feltartóztathatatlanul kúsztak előre. Kézigránátok repültek, a tüzérség teljes erővel nyitotta meg a tüzet, hasztalan - ezek a szörnyetegek úgy látszik sérthetetlenek…”

(Német hadijelentés, az angol tankok egy 1917-es Cambrai-i támadásáról.)

1940. május 15-én este a francia hadsereg főparancsnoka, Gamelin tábornok az alábbi drámai telefonbeszélgetést folytatta Daladier hadügyminiszterrel:

Gamelin: „Egy német páncélososzlop, amely Rethel és Laon között tört be, mindent pozdorjává tört, ami útjába került.”

Daladier: „Ellentámadásba kell átmennünk minél előbb.”Gamelin: „Laon és Párizs között nem áll rendelkezésünkre egyetlen

páncélos sem...”Daladier: „Tehát ez a francia hadsereg megsemmisülését jelenti?”Gamelin: „Igen, ez a francia hadsereg megsemmisülése.”

ELŐSZÓ

Az emberiség történelme folyamán hihetetlen találékonyságot tanúsított olyan eszközök feltalálásában, amelyekkel minél hatékonyabban tudták egymást elpusztítani.

Ezek egyike a harckocsi — páncélos —, vagy ahogy a köznép körében nevezik, a tank.

Joggal mondhatjuk, hogy az atombomba feltalálásáig és bevetéséig a tank volt a legfélelmetesebb és egyben leghatékonyabb gyilkoló eszköz.

Születését általában az első világháború idejére teszik, de hatörténetesen végigtekintjük, megtaláljuk már nyomait korábbi időszakokban is.

Krisztus születése előtt két-három évezreddel az asszírok, majd az egyiptomiak, később a görögök és a rómaiak is alkalmaztak harci járműveket (ló vontatta harci szekereket), azzal a céllal, hogy fegyvereiket az ellenség közelében, a leghatásosabb távolságban tudják használni, s ezzel megbontsák az ellenség zárt harcrendjét;

A középkorban a páncélos lovasság képviselte ezt a lökő erőt, és hatékonyságát jól jellemzi, hogy a páncélos lovasok zárt rohamát még a világverő oszmán hadak sem tudták feltartóztatni. Annak, hogy az ebből adódó harcászati sikereket a lovagi seregek kiaknázni nem tudták, az volt az oka, hogy a zárt lökésen kívül semmilyen más harci cselekményre vagy manőverre nem voltak képesek. Hogy a páncélos lovasság lökése mennyire hatásos volt, s vele szemben a török hadsereg mennyire védtelen, azt nem csupán az egyes csatáknak a források alapján rekonstruálható lefolyása bizonyítja, hanem a török történetírók spontán megnyilatkozásai is, amelyekből kétségtelenül kivehető az a félelem, ami a páncélos lovassággal szemben, az egyébként harcedzett oszmán katonaságot elfogta.

A rigómezei csata leírásában például ezt olvashatjuk Nesrinél: „Mikor a hitetlenek vasba öltözve s kezükbe kardot fogva bőszült vadkan módjára egyenesen előrerohannak, senki sem állhat meg előttük, akit érnek, kettéhasítanak, s akkor nem lehet őket szétválasztani és

visszafordítani...” Szeád Eddin szerint: „A hitetlenek hadrendje ércfalhoz hasonló szilárdságú... e zúduló vízözön előtt a hősök nem állhattak meg, és igen sok bátor szívű halálát telte.” Kemál pasazádé írja: „E tűztermészetű gazok tetőtől talpig acélba vannak burkolva, s ha egyszerre, mindnyájan heves támadással, bármilyen erős hadosztályra vetik magukat, áttörik azt éppen úgy, mint a rohanó patak felszaggatja a hegy oldalát.”

E páncélosroham ellenszerét aztán később megtalálták a törökök a janicsár sortűzben, míg Nyugat-Európában a svájci gyalogság volt az, amely legyőzte Merész Károly fényes páncélos lovagseregét.

A lövedékek ellen különböző nehéz páncélzattal ellátott járművek kialakításával kísérleteztek, amelyek közül kiemelkedik Leonardo da Vinci „harckocsi”-terve, ez azonban csak e sokoldalú zseni vázlataiban maradt ránk, a gyakorlatban nem került megépítésre.

A haditevékenységekben ténylegesen részt vevő első páncélos járművek az amerikai polgárháborúban alkalmazott páncélozott hadihajók voltak, őket követték a páncélvonatok. A vasutak és a vonatok fejlettsége szinte kínálta, hogy a fegyveres harcokban felhasználják őket. Az első ilyen alkalmazásra német részről 1870-ben, a porosz-francia háborúban került sor, egy páncélvonattal – amely vagonokra rakott lövegekből állt - lőtték Párizst. Később szinte minden hadviselő fél alkalmazott páncélvonatot, amelynek előnye az egyenletes, az időjárástól többé-kevésbé függetleníthető vasúti pálya a kocsik nagy befogadóképessége lehetővé tette az erős felfegyverzést, sok kezelő szállítását, erős páncélzat alkalmazását. Hátrányos tulajdonsága volt a vasúti pályához való kötöttség és a vasúti pályák sebezhetősége.

Amikor az első világháború kitört, a szemben álló felek többmilliós tömeghadseregeket vonultattak fel, bőven ellátva a csapatokat különböző kaliberű tüzérségi lövegekkel, géppuskákkal, sőt még repülőgépekkel is. Egy valami azonban hiányzott a repertoárból: a harckocsi.

A katonai teoretikusok többségének az volt a véleménye, hogy az elkövetkezendő háború rövid lejáratú lesz, és az ellenség feletti győzelemét gyors, határozott támadó hadműveletekkel fogják elérni. Ezért mondta II. Vilmos német császár 1914 nyarán: „Mire a falevelek lehullanak, Párizsban leszünk.”

Ez csak ábránd volt, amely a valóság helytelen értékeléséből fakadt. A vezérkarok figyelmen kívül hagyták a haditechnika változásait. Nem értették meg, hogy az egyre tökéletesedő tűzfegyverek és

tömeghadseregek megjelenése gyökeres változást hozott a hadművészetben. Akadtak ugyan néhányan, akik másként vélekedtek, így az idősebb Helmuth von Moltke is, aki már 1890-ben, a Reichstagban elmondott beszédében azt mondta: „Uraim, ha a háború, amely már több mint 10 éve Damoklesz kardjaként a fejünk fölött függ, végül kirobban, akkor, hogy meddig tart és mikor lesz vége, azt senki sem tudja majd megmondani. Ebben a háborúban eddig soha nem látott módon felfegyverzett európai nagyhatalmak támadnak majd egymásra. Ezek közül egyiket sem lehet egy, vagy két hadjárattal szétzúzni, és arra kényszeríteni, hogy elismerje vereségét, és szigorú feltételek mellett békét kössön. Uraim, lehet, hogy ez a háború két évig, de lehet, hogy harminc évig is eltart.”

A politikai és katonai vezetők nagy többsége azonban az előző háborúkból nem vont le helyes következtetést. Nem értették meg, hogy az új harceszközök tömeges megjelenése új helyzetet teremt a hadszíntereken. A hatalmas tüzérségi tűz és a géppuskák alkalmazása felborította a gyalogság zárt rendben támadó harcrendjét, óriási veszteségeket okozva arra kényszerítette, hogy a lövészárkokban keressen menedéket.

Hasonló sors érte a manőverezés akkori fő fegyvernemét, a lovasságot is. A géppuskák pusztító tüzében kénytelen volt leszállni lováról, és a gyalogsághoz hasonlóan az árkokban keresni védelmet.

Mindez a hadászati tervek csődjéhez, s 1914 végére az arcvonalak fokozatos megmerevedéséhez vezetett, ami a manőverező háború végét jelentette. Tengertől tengerig összefüggő arcvonalak alakultak ki, megszűntek a régi háborúkra jellemző nyílt szárnyak. A háború új, sajátos formája született meg: az állásháború.

A háború második évétől az állandóan tökéletesedő akadályokkal, árokrendszerrek géppuskákkal, tüzérséggel ellátott védelmi vonal áttörése a katonai vezetést eddig soha nem látott nehézségek elé állította. 1916. július l-jén a franciák a Somme folyónál 15 kilométer széles arcvonalszakaszon, 1449 különböző űrméretű löveggel, kétnapos tüzérségi előkészítést hajtottak végre, és körülbelül 8000 tonna lőszert használtak fel. Az ezt követő gyalogsági rohamoknak mégsem sikerült a mélységi német védelmet áttörnie.

Nem vezetett sikerre a franciáknak az a próbálkozása sem, hogy harci gázokat tartalmazó tüzérségi gránátok alkalmazásával nyissanak rést az ellenség védelmében. Az új fegyver alkalmazása sok nehézséggel járt. Nagyszámú tartályra volt szükség, ezenkívül alkalmazása erősen

függött az időjárástól. Az ellenség hamar megtalálta ellene a védekezést, sőt maga is alkalmazott harci gázt.

Az első világháború megmerevedett arcvonalain lezajló hatalmas anyagcsaták gazdaságilag és katonailag is kimerítették a szemben álló feleket, és arra kényszerítették őket, hogy új megoldást keressenek. így jutottak el a harckocsikhoz, melyeknek azt a szerepet szánták, hogy meglepetésszerűen rést vágjanak az ellenség összefüggő védelmi rendszerén, és mozgásba hozzák a megmerevedett arcvonalakat.

A harckocsi megjelenése tehát nem véletlen jelenség, hanem a fegyveres harc fejlődésének törvényszerű eredménye volt. A tüzérséget és a géppuskák tömegtüzet, a műszaki akadályokat, a jól megszervezett és berendezett mély védelmi rendszereket a gyalogság és lovasság nem tudta leküzdeni. Erre csak a harckocsi látszott alkalmasnak, mert nagy tűzerővel és páncélvédettséggel rendelkezett. Megvoltak mindazok a tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették, hogy a védelemben levő ellenséget meglepje, és leküzdje a műszaki akadályokat, valamint, hogy a védelem teljes mélységének áttörésével utat nyisson a mozgóharchoz.

Az első harckocsik, az akkori technikai fejlődés színvonalának megfelelően, kezdetlegesek voltak. Pályafutásuk kezdetét sikertelenségek jellemezték, de végül kiharcolták a helyüket a fegyveres harcban. Megjelenésük nagy hatást gyakorolt a csapatok és a különböző fegyvernemek alkalmazására. A cambrai-i csata példája azt mutatta, hogy meglepetésszerűen, tömegesen támadva, hatalmas tüzérségi előkészítés nélkül is képesek a legerősebb jól berendezett ellenséges védelmet sikerrel leküzdeni. Tömeges alkalmazásuk révén sikerült az állóháborút manőverező harccá változtatni.

Ezek után azt hinnénk, hogy a világháború tapasztalatait levonva, a hadviselő felek hozzáláttak a harckocsik tömeges gyártásához és harcászati alkalmazásuk kidolgozásához. Nem ez történt...

Néhány kiváló elméleti és gyakorlati szakember – tiszt –, mint a német Heinz Guderian, a francia Charles de Gaulle, a brit Fuller vagy az orosz M. Ny. Tuhacsevszkij szorgalmazta az új fegyvernem fejlesztését és hadrendbe állítását. Törekvéseik azonban minduntalan beleütköztek a vaskalapos tábornokok ellenállásába, akiknek elmeszesedett agyában továbbra is a mindent „elsöprő” lovas- és gyalogosrohamok és tüzérségi tűzcsapások foglaltak el minden helyet.

A revansra készülő Németországban Adolf Hitler hatalomra jutásával

megváltozott a helyzet. A konvencionális katonai kötöttségektől mentes és minden technikai újításra nyitott Führer helyt adott Guderian és társai nézeteinek, és az új háború első szakaszát már a német hadsereg páncélosai dominálták. Mikorra az ellenfelek is felismerték ennek az útnak a járhatóságát, vagyis a páncélos fegyvernem taktikai, sőt stratégiai jelentőségét, már nagy árat kel lett fizetniük.

E munka nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a csaták tüzén keresztül bemutassa a harckocsiknak és magának a fegyvernemnek a fejlődését, eredményeit és kudarcait, a Mark l-es brit „tankok”1916-os megjelenésétől a német Királytigris páncélosok 1944-45 évi berlini tragikus hattyúdaláig.

Jöjjön hát velem az olvasó a két világháború csatatereire, a legzseniálisabb páncélos tábornok, a német Heinz Guderian felhívását követve: „Achtung! Panzer!”

1.

A TANK SZÜLETÉSE

Az első világháború rövid manőverező időszaka után az arcvonalak megmerevedtek, a szemben álló csapatok mélyen a földbe ásták magukat, összefüggő árokrendszereket építettek, és a védelem egész mélységében több soros drótakadályokat, aknamezőket és műszaki zárakat hoztak létre.

Ezek, a nagyszámú, jól álcázott és rejtett géppuskák, más gyalogsági fegyverek és tüzérség tüzével együtt a támadót óriási nehézségek elé állították. Az állásokat sem a legújabb fegyverek — köztük a harci gázok — alkalmazásával; sem pedig az óriási anyagcsatákkal és a hatalmas véráldozatokkal járó gyalogosrohamokkal sem sikerült áttörni. A hosszan tartó tüzérségi előkészítés megfosztotta a támadót a váratlanság előnyétől. Az áttörésre irányuló, nemritkán több hónapig tartó próbálkozások azt eredményezték, hogy az elhúzódó előkészítés miatt a védő ismerte az áttörés tervezett szakaszát, s nemcsak tartalékait összpontosíthatta oda, hanem védelmi rendszerét, védőállásait is megerősíthette, növelve annak mélységét. így az áttörés végrehajtása érdekében támadó csapatok néhány kilométer, néha még annál is kisebb távú előnyomulás után elakadtak, és képtelenek voltak a hadműveleti áttörést elérni.

Ennek egyik legmarkánsabb példája 1916 nyarán következett be, amikor az angol és francia hadsereg hatalmas kísérletet tett, hogy elűzze a front megmerevedésének rémét. Az ütközet, amely a somme-i csata révén vonult be a történelembe, a támadás, a gondos előkészítés ellenére is hamarosan kifulladt, és héthónapos harc után, a borzalmas veszteségek ellenére is csak 3-8 kilométerre nyomultak be a németek védelmébe. A 20 kilométer szélességű frontszakaszon – amely Peronne városától nyugatra, a Somme folyótól északra és délre húzódott – 3000 nehéz- és könnyűlöveg hét napon át pergőtűzzel árasztotta el a német állásokat. Majd amikor úgy vélték, hogy minden élőerőt megsemmisítettek, július l-jén hajnalban rohamra indult a brit és francia gyalogság. A németek azonban jól kiépített állásaikban többé-kevésbé átvészelték a tüzérségi előkészítést, és a rohamozó antanterőket hatalmas géppuskatűzzel fogadták. Az előnyomuló angol és francia tömegek véres harcok, nagy áldozatok árán tudtak csak a német vonalakba itt-ott beékelődni. Sőt, a következő napokban a németeknek helyi

ellentámadásokra is futotta erejükből. A francia támadási sávban a harcok középpontja Hardecourt község lett, amelyet csak Verduntől átszállított csapaterősítések után tudtak a franciák elfoglalni,

Az angol arcvonalszakaszon is hasonló elkeseredéssel folytak a harcok. Itt a küzdelem gyújtópontjában a híres tronesi erőd állott. Július közepéig az angolok 18-szor foglalták el és vesztették el újra. A támadók veszteségei hatalmasak voltak. Az ütközet első hetében 60 ezer! brit katona hullott ki a sorból, az egész világháborúban nem szenvedett ennél nagyobb veszteséget egy roham alatt még az orosz hadsereg sem.

A borzalmas veszteség és vereség traumája következtében a franciaországi angol csapatok főparancsnoka, earl Douglas Haig tábornok, azzal a követeléssel fordult az angol kormányhoz, hogy a katonák harci szellemének visszaállítása érdekében vessék be a tankokat. Mi volt az a fegyverzet, amelytől Haig a morál megszilárdítását, esetleg a győzelmet is remélte?

A géppuskáknak és a drótakadályoknak a védelemben betöltött jelentős szerepe láttán néhány brit katonatisztnek már 1914 októberében az az ötlete támadt, hogy páncélozott gépjárművet konstruáljon. A Holt-Caterpillar traktort tekintették modellnek. A páncéltest szegélyén körbefutó lánctalpak lehetővé tették, hogy ez a harcjármű leküzdje az akadályokat, átgázoljon a lövészárkokon, és fegyverzetét golyóálló páncél védelmében az ellenség állásai közé vigye, hogy ott a szinte sebezhetetlen ellenséges géppuskákat megsemmisítse, és ennek eredményeképpen a saját gyalogság a megtisztított terepen túlságosan nagy véráldozat nélkül előrenyomulhasson.

Lord Horatio Herbert Kitchener, a teljhatalmú hadügyi államtitkár először elvetette ezt az „ostoba” ötletet, azonban a kísérletező kedvű tisztek nem adták fel. 1914 decemberében végre sikerült átadniuk egy memorandumot earl Herbert Henry Asquith miniszterelnöknek. Ebben világosan és egyértelműen kifejtették az új harceszköz előnyeit és várható hatékonyságát. Az ötletet Sir Winston Spencer Churchill, az Admiralitás első lordja is támogatta.

Közben a brit offenzíva Neuve Chapelle-nél és La Bassée-nál elakadt a szögesdrót akadályokban és a géppuskatűzben. A szurony harcolt a golyókkal és a céltábla a mesterlövészekkel. Ez újabb lendületet adott a harckocsi, híveinek. 1915. június elején Ernest D. Swinton alezredes egy lánctalpas páncélos jármű gyártására és bevetésére vonatkozó javaslatot nyújtott be a legfelsőbb hadvezetésnek. Ekkor már készen is volt az a modell, a Mother (magyarul Anya) – a későbbi Mark I, amely

majd egy esztendő múlva megjelenik a fronton.A W. Foster Co. cég gyártotta harcjármű oldalnézetben rombusz

alakú volt, elöl magasan beépítették a meghajtókerekeket, és mindkét oldalán körbefutó lánctalpat helyeztek el. A testet páncélzat borította, és fegyverzete egy kiskaliberű ágyú, valamint géppuska volt. A modellel együtt született meg a fegyver fedőneve, a hamarosan világszerte ismeretessé vált tank, vagyis tartály.

1916. február 2-án számos magas méltóság – köztük lord Kitchener főparancsnok, earl Arthur James Balfour miniszterelnök, Lloyd George Dávid hadügyminiszter és Churchill, az Admiralitás első lordja – jelenlétében bemutatták az első tankot. A civil miniszterek lelkesedtek, lord Kitchener szkeptikus maradt, azt mondta, nem hiszi, hogy ilyen gépekkel meg lehet nyerni a háborút, hiszen könnyen az ellenséges tüzérség prédájául eshetnek. Ezzel szemben a front képviselői az új fegyver mellett foglaltak állást.

A fáradhatatlan Swinton ugyanabban a hónapban újabb memorandumot adott át a tank jövőbeni alkalmazásáról. A németek szerencséjére az angol konzervativizmus nem tette lehetővé, hogy a vezetés e javaslatok szerint járjon el. Annyit mégis sikerült elérni, hogy a sikeres kísérletek és bemutatók után a hadügyminisztérium 40 ilyen tank legyártására adott megbízást. Az újabb veszteségek hatására, a közben ezredessé előléptetett Swinton, újabb 100 tank legyártását érte el, és az így felállított harckocsidandárnak ő lett az első parancsnoka.

A borzalmas somme-i vérfürdő után, Haig követelésére, a tankok megérkeztek a francia frontra. Itt látogatta meg őket J. B. Estienne ezredes, a francia harckocsik tervezője és hadrendbe állítója. Nyomatékosan kérte, hogy amíg a francia harckocsik nem készülnek el, ne vessék be az angolokéit, mert máskülönben nem biztosíthatják a meglepetést.

Akárcsak Angliában, Franciaországban is csak néhány olyan katona akadt, aki az állásháborúnak az egész nyugati frontra való kiterjedése után arra a következtetésre jutott, hogy az addig ismert harceszközök alkalmazásának további fokozása aligha vezethet a háború legégetőbb kérdésének megoldásához. Ez a kérdés pedig így szólt: mi az átütőerő?

A franciák, az angoloktól függetlenül, ugyancsak korán felismerték, hogy a gépjárművet valamilyen formában fel lehetne használni a drótakadályok leküzdésére. Az ilyen irányú francia elmélet csak 1915 augusztusának elején öltött testet, amikor Estienne ezredes, a 6.

hadosztály tüzérparancsnoka a fronton megtekintette az angol lánctalpas traktort, a már említett Holt-Caterpillart, amelyet nehézlöveg vontatására alkalmaztak. Ezután támadt a francia ezredesnek az az ötlete, hogy lánctalpas páncélkocsit készíttessen.

Estienne ezredes, két sikertelen előterjesztése után, harmadszor is javaslatot tett Joseph Jacques Césare Joffre tábornoknak, a főparancsnoknak. 1915. december 12-én azután Janin tábornok, Joffre vezérkari főnöke fogadta az ezredest. Estienne ezredes az előterjesztésében kifejtette, hogy sikerre nagyszámú páncélos egyidejű bevetésével lehet számítani, s csakis abban az esetben, ha biztosítják az ellenség teljes meglepetését. Az ezredest szabadságolták, hogy Párizsba utazhasson, és ott megnyerje ötletének az illetékes hivatalokat, különösen a hadügyminisztériumot, továbbá, hogy találjon olyan nagyiparost, aki vállalja a tervezés kockázatát. Renault először nemet mondott, de az ezredesnek sikerült meggyőznie a feladat fontosságából M. Brillét, a Schneider Művek mérnökét. Miután az üzlet beindult, jelentkezett egy másik cég is, a Saint-Chamond Művek. Eközben Estienne ezredes kidolgozta a harckocsik tömeges, az angolokkal közös alkalmazásának tervét, de a somme-i vérfürdő után az angolok nem akartak addig várni, amíg a franciák behozzák az ő előnyüket. Később Renault is kötélnek állt, és 1917 márciusában már be tudta mutatni híres, kiválóan sikerült konstrukcióját.

Még tartott a somme-i csata, amikor a türelmetlen és sikerre szomjas Haig tábornok úgy döntött, hogy beveti a frontra újonnan kiérkezett első páncélosszázadait. 1916. szeptember l-jén, a reggeli ködben indultak támadásra az első tankok, és ez a bevetés meghozta az eddigi legnagyobb angol sikert. Ez lényegében az új fegyver váratlan megjelenésének volt köszönhető, és hatására azon nyomban megnőtt az angol gyalogság támadó kedve.

Döntő áttörést azonban a tankok sem tudtak elérni; ehhez túlságosan kevesen voltak, de a harcászati siker híre Angliában is javított a közhangulaton.

Ezek, a sikerek folytatódtak. Szeptember 25-én egyetlen harckocsi is elég volt ahhoz, hogy kisszámú gyalogsággal együttműködve több mint 1 kilométeres lövészárkot elfoglaljon, és foglyul ejtsen 400, a meglepetéstől szinte kővé dermedt német katonát.

A németek szerencséjére azonban az angolok továbbra is csak kis csoportokban, századszinten (15-20 tank) alkalmazták a harckocsikat, a brit hadvezetés még csak kísérletet sem tett arra, hogy egyszerre, tömegesen vesse be a rendelkezésre álló, már igen tekintélyes számú Mark I típusú páncélosokat.

A németek, amint magukhoz tértek az első sokkból, nem sokat tettek. Rupprecht trónörökös hadseregcsoport-parancsnok, a harckocsi megjelenését követő parancsában, további helytállásra buzdította a gyalogságot, miszerint, „a harckocsik közeledtekor igenis képesnek kell lennie arra, hogy kitartson”. Egyelőre ennél tovább nem jutottak.

A somme-i harcok befejezése után a franciák és az angolok 1917 tavaszán nagy csapást készítettek elő Arrasnál, amelyben terveik szerint az angol mellett a már elkészült nagyszámú francia harckocsi is részt vesz.

Itt is elkövették azonban azt a hibát, hogy a harckocsikat a csapatok között elosztva, széles arcvonalon vetették be. A 60 brit harckocsi egyébként eredményesen harcolt, de szétforgácsoltságuk következtében nagyobb sikert nem értek el. Német részről a csata eredménye abban jelentkezett, hogy zsákmányként megszerezték az első angol harckocsit, amely beragadt egy mocsárba.

A francia harckocsik, 1917. április 16-án Berry-au-Bacnál estek át a tűzkeresztségen. A jelentős francia támadóerőket 128 Schneider harckocsi támogatta. Ez volt az eddigi legerősebb harckocsibevetés egyetlen arcvonalszakaszon. A hatalmas erejű tüzérségi előkészítést követően először a gyalogság nyomult előre, majd őket követték a páncélosok. A támadás előremenetelét jelentősen zavarta, hogy több harckocsi műszaki hiba miatt kiválni kényszerült a támadásból, sőt a dandárparancsnok, Bossus őrnagy harckocsiját telibe találta egy tüzérségi gránát, így a támadás a döntő pillanatban vezető nélkül maradt. A harckocsik ezúttal is csak harcászati sikert tudtak elérni, a tervezett áttörés meghiúsult, és a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek. A 128 támadó harckocsi közül 80 esett ki; 28 műszaki hiba, 35 a nehéz terep miatt, 17 pedig tüzérségi tűz következtében. A kétharmados veszteség elsősorban a harckocsik fejletlenségére volt visszavezethető.

Az április 16-i kudarc által okozott csalódás következtében francia oldalon heves támadások érték az új fegyvert. Teljesítményüket mindenesetre elismerte a támadást vezető francia frontparancsnok: „a juvincourt-i arcvonalon a harckocsik hatoltak át elsőnek az ellenség

második védővonalán és tették lehetővé annak elfoglalását. Ez volt az első megjelenésük a harcmezőn, és megtisztelő helyet vívtak ki maguknak a harcosok körében”.

Eredményesebb volt az a támadás, amelyet a franciák 1917. október 23-án a Laffaux-szögletben hajtottak végre, s amelyben jóval több harckocsi vett részt. Igaz, eddigre már begyakorolták a harckocsik és a gyalogság együttműködését, és a Renault harckocsik jobb műszaki és fegyverzeti tulajdonságokkal is rendelkeztek, mint elődeik. Így is viszonylag sok páncélos üzemképtelenné vált, amelyek azonban eljutottak a célig, azok sikeresen tevékenykedtek, vagyis rést nyitottak az ellenség védelmén, amin keresztül azután a gyalogság átnyomulhatott.

Ezek voltak tehát a franciák első tapasztalatai a páncélosok bevetésénél. Mos pedig térjünk vissza az angolokhoz, akik nagyszabású támadásra szánták el magukat a flandriai német tengeralattjáró-támaszpont ellen. Nem akarták meglepni a németeket; ellenkezőleg! Azt akarták, hogy nyers erővel érjenek el sikert, de ennek ellenére a páncélosoknak megint csak kisegítő szerepet szántak. A csata az eddigi, és be nem vált módszer szerint zajlott angol részről. Négyheti tüzérségi előkészítés, és veszteségterhes gyalogsági rohamok árán (400 000 halott) 9 kilométer mély és 14 kilométer széles területet sikerült elfoglalni. A páncélosokat ugyan bevetették, de mindig csak igen korlátozott célú támadásokban, kisebb egységekben és időnként különösen kedvezőtlen, esőtől felázott, gránáttölcsérektől szabdalt, helyenként iszaptengerré változott terepen. Jóllehet 216 harckocsi állt az angolok rendelkezésére, ezek a rájuk kenyszerített hibás harcászati elvek következtében nem sok sikert könyvelhettek el. Az angol hadsereg vezetése félretett olyan fogalmakat, mint a meglepetés és a gyorsaság, konokul ragaszkodott a nyers erő bevetéséhez, és tántoríthatatlanul megismételte a rossz, alkalmatlan módszereket. A terepet, az időjárás, és az emberveszteséget mellékes dolognak tekintették, csak azt tartották fontosnak, hogy elkeseredett harcban. sikert érjenek el. A hadvezetés szemléletének ez az egyoldalúsága magyarázatot ad a másik elvi állásfoglalásra is: csak semmi változtatást a harcászatban, csak semmi új fegyver! Az angol harckocsidandárokat – akárcsak a francia páncéloscsapatokat – ebben az időben a feloszlatás veszélye fenyegette, mert a flandriai iszapcsatát éppoly kevésbé voltak képesek eldönteni, mint a gyalogság.

Ami viszont visszavonhatatlan volt, a „tank” megjelent a csatatéren, és 1917 őszén történt még egy olyan esemény, amely új megvilágításba

helyezte a harckocsik értékét.

2.

A GYŐZTES TANK

A harckocsik sikeres bevetésében a döntő fordulatot az 1917. november 20. és december 2. között vívott cambrai-i csata hozta meg.

Itt végre tömegesen, a döntés kierőszakolása érdekében vetették be őket. A harckocsi híveinek sikerült a legfőbb vezetésnél elérniük, hogy ebben a csatában a tankokat nagy kötelékekben, százával vessék be, és hogy a németek tüzének megosztása, szét-forgácsolása érdekében széles arcvonalon, mélységben tagolva alkalmazzák őket. Helyesen használták fel azokat a tapasztalatokat is, amelyek szerint a harckocsik nem nélkülözhetik a légi támogatást, és hogy a gyalogság, ha magára marad, nem képes a harckocsik nélkül sikert elérni.

Byng tábornok 3. angol hadserege a történelem első tankcsatájához a következő erőket kapta: két hadtestet, egyenként három hadosztállyal, egy lovashadtestet öt lovashadosztállyal, egy harckocsi-hadtestet, amelybe három dandár tartozott egyenként három zászlóaljjal, ezer löveget és jelentékeny légierőt. Feladata volt, hogy 15 kilométeres szakaszon törje át az ellenség védelmét, majd a Schelde folyón Cambrai-val szemben átkelve fedezze az északi irányú támadást.

A hadsereg feladatát egylépcsős hadműveleti felépítésben hajtotta végre, a gyalogságot és a harckocsikat 1160 löveg és aknavető tűzhengere, továbbá ezer repülőgéppel támogatta. A meglepetés miatt .tüzérségi előkészítés nem volt, a lovashadtestet a gyalogság és a harckocsik után, a siker kifejlesztésére tervezték ütközetbe vetni. Itt jegyezzük meg, hogy a harckocsi-hadtest vezérkari főnöke J. F. C. Fuller őrnagy volt, akinek nevével még majd találkozunk.

A hadtestek egy, a hadosztályok két lépcsőben támadtak. Az első lépcsőben 204, a másodikban 138 harckocsi támadott a gyalogdandárok alárendeltségében; a többiből (36 darab) tartalékot képeztek. A támadásban végül is 362 harckocsi vett részt. Ez arcvonalkilométerenként 32 harckocsit jelentett. A gyalogság harcereje az úgynevezett csoportos harcrend: nem összefüggő lánc, hanem egy-két raj a harckocsik és a kísérő lövegek köré csoportosulva támadott, s csak akkor bontakoztak szét, ha rohamozni kellett.„

A támadást ezúttal részletesen megtervezték, és a csapatokat alaposan felkészítették feladataik végrehajtására. A harckocsik sikere elsősorban attól függött, hogy képesek-e az akadály- és az árokrendszert

leküzdeni, és lehetővé válik-e az ellenség páncélelhárításának semlegesítése.

A támadás harckocsija a Mark IV volt. Külsejét illetően hasonlított az 1916 őszi Mark I harckocsihoz, de erősebb páncélzattal látták el, a hernyótalpára pedig kúszógerendát szeréltek, hogy a jármű képes legyen kikapaszkodni a lövészárokból. Súlya 28 tonna volt. A 105 lóerős Daimler motor átlagsebessége több mint 3 kilométer/óra, legnagyobb sebessége 6 kilométer/óra volt. A nyolcfőnyi személyzethez egy tiszt tartozott, a fegyverzet két 58 millirnéteres ágyúból és négy géppuskából állt. A Mark IV hatótávolsága 24 kilométer volt.

A páncélelhárítás bénítását mesterséges ködfejlesztéssel oldották meg. A megindulási körlet elhagyását ködfüggönnyel rejtették, hogy az ellenség tüzérségét megakadályozzák a közvetlen irányzással.

A harckocsik tervezett tevékenységére a terep megfelelt. Egyedül a Schelde folyó képezett akadályt, amelyen át csak néhány átkelőhely vezetett.

Az angol harckocsik a támadási sáv teljes szélességébén november 26-án 6 óra 10 perckor indultak rohamra. Néhány perc múlva a tüzérség is megnyitotta a tüzét, hogy a harckocsik és a gyalogság rohamát támogassa.

A harckocsik tömeges támadása a németeket teljesen váratlanul érte. A kezdetben mesterséges köd oltalma alatt előnyomuló harckocsik, a német tüzérség és gyalogság zárótüze ellenére, feltartóztathatatlanul kúsztak előre. A Siegfried-vonal árkai és a mély drótakadályok a harckocsik számára csak csekély akadályt képeztek. A harckocsik ügyesen követve a németek árkainak vonalát, ágyú- és géppuskatüzükkel fedezékeikbe kergették a német gyalogságot, majd a bunkerok lejáratánál elhelyezkedve, azokat mindaddig tűz alatt tartották, amíg a harckocsikat követő gyalogság megadásra nem kényszerítette őket. A harckocsikkal együttműködő repülők alacsonyan szállva, a harckocsik tüzétől megfélemlített és az árokrendszerek sarkaiban összetömörült német csoportokra mérték csapásaikat.

A németek csak néhány óra múlva tértek magukhoz, és különösen a szárnyakon elkeseredett ellenállást tanúsítottak. Déli 12 órára az angolok 7-8 kilométert nyomultak előre, áttörték a németek első és második állását, vagyis néhány óra alatt nagyobb sikert értek el, mint az előző hadműveletek hónapokig tartó véres gyalogosrohamai. A harmadik állásnál azonban a támadókat erős tűz fogadta, a gyalogság lemaradt a harckocsiktól, és mert tartalék nem állt rendelkezésre, a

támadás elakadt. Az áttörésbe a lovashadtestet vetették be, amelynek tragédiája jól mutatta a lovasság és a páncélosok hatékonysága közötti különbséget. Erről a lovastámadásról az alábbiak szerint ír a Schlachten des Weltkrieges: „A fergeteges tűzben, különösen a nehéz- és könnyűgéppuskák heves tüzében a lovastámadás néhány perc alatt összeomlott. Felejthetetlen látvány volt, ahogy a lovasok délcegen vágtáznak rohamra, és közvetlenül ezután egymásra hengeredő, vergődő tömeggé olvadnak össze, a lovak pedig lovasok nélkül nyargalnak át a német lövészárkokon.”

A hadművelet első szakaszának végrehajtásával az angolok néhány óra alatt áttörték a nyugati front legerősebb német állását, 8000 foglyot ejtettek és 100 löveget zsákmányoltak. Saját veszteségük 4000 fő és 49 harckocsi volt.

A világháború folyamán első ízben meghúzták a harangokat Londonban. A harckocsik bebizonyították létjogosultságukat.

Attól függetlenül, hogy a cambrai-i csatában az angolok nem értek el hadműveleti sikert, a harckocsik által támadott szakasz, hála a tankoknak, győzelmet hozott. Ennek következtében kezdett megerősödni az a vélemény, hogy a harckocsik alkalmazásának a szárazföldi harcokban, hadműveletekben döntő jelentősége van, s hogy a mélyen lépcsőzött állásrendszer áttörésének nélkülözhetetlen eszközei. Sikeres tevékenységük további fontos feltétele a többi fegyvernemmel, főleg a gyalogsággal, a tüzérséggel és a repülőkkel való szoros együttműködés.

A cambrai-i csata példája azt mutatta, hogy a harckocsik meglepetésszerűen, tömegesen támadva tüzérségi előkészítés nélkül is képesek a legerősebb, jól berendezett ellenséges védelmet leküzdeni. Tömeges alkalmazásuk megnövelte a támadás ütemét és elősegítette a fejlődést az állásharcból a manőverező háború felé.

Jóllehet, az angol hadvezetés idegenkedett minden harcászati újításból, az angol és a francia fegyvergyártók teljes gőzzel dolgoztak, hogy a páncélos harckocsik nagy sorozatait állítsák elő. Az 1917. évi harcok tapasztalatait mind technikai, mind harcászati szempontból kiértékelték. Úgy tervezték, hogy 1918 nyaráig Angliában 1000, Franciaországban 3500 páncélost harctéri bevetésre készen leszállítanak. Ezenfelül az amerikaiak 1200 páncélost akartak szállítani 25 zászlóaljba szervezetten. Noha a páncéloscsapatok a szállítási nehézségek miatt 1918-ban még nem jelentek meg a színen ilyen mennyiségben, a bevetésre szánt páncélosegységeket olyan nagy erővé akarták fejleszteni, hogy az addigi szűk harcászati kereteken túl siker esetén

nagy hadműveleti jelentőségre tehessenek szert. Az új harckocsitípusoknak az addigiakkal szemben lényeges előnyeik voltak: jobb terepjáró képesség, nagyobb hatósugár és nagyobb sebesség, erősebb páncélzat, fegyverzet, jobb irányítástechnika; a századokra és zászlóaljakra való tagolás lehetővé tette a határozottabb, célratörőbb vezetést.

Mindez az antant 1918 augusztus elején kezdődő amiens-i ellentámadásában realizálódott. Ebben a hadműveletben a 4. angol és az 1. francia hadsereg vett,részt. Az angol hadsereg a főcsapás irányában 15 kilométer szélességben támadott, tizenegy gyalog-, három lovashadosztállyal, 472 harckocsival, kétlépcsős hadműveleti felépítésben. Az első lépcsőben levő hadosztályok összesen 192 nehéz, a második lépcsőben levő három hadosztály 236 nehéz és 108 könnyű harckocsi megerősítést kapott. Hadseregtartalék 36 harckocsi (egy zászlóalj) volt. Tüzérségi előkészítést nem terveztek, a tüzérségi támogatást 2000 löveg és aknavető, a légi támogatást 400 repülőgép végezte. A másodrendű irányban 12 kilométeres sávszélességben az 1. francia hadsereg támadott két hadosztállyal, 90 harckocsival, 600 löveggel és 60 repülőgéppel.

A harckocsik alkalmazása szempontjából ez a hadművelet sokban hasonlított a cambrai-ihez, eredményeiben azonban felülmúlta azt. A harckocsikat zászlóaljanként gyalogos- és lovashadosztályoknak rendelték alá, és tevékenységüket a cambrai-i csatához hasonló módon szervezték meg.

Az antantcsapatok a biztos győzelem tudatában indultak harcba. A németek nyomott hangulatban, napról napra várták sorsuk beteljesülését. Az augusztus 8-án hajnali 4 órakor meginduló támadás – elsősorban a harckocsik tömeges és helyes alkalmazása következtében – hatalmas sikerrel járt. A brit páncélosokat úgy indították el, hogy a támadás időpontjára túljussanak saját első vonalaikon. A tűzhenger először három percig a legelső német vonalakon feküdt, és utána percenként helyezték 100-100 méterrel előbbre. A páncélosok és a gyalogság szorosan a nyomában voltak, A tűzhengeren kívül erős tüzérségi tűz zúdult a német ütegállásokra, a felvonulási utakra, a helyiségekre, a táborokra és a harcálláspontokra. Rövid idő alatt tönkrement az egész német híradórendszer.

Amikor augusztus 8-án 22 és 23 óra között a csatatérre leszállt az éj, és a harc elcsitult, a német hadseregnek a háború kezdete óta elszenvedett legsúlyosabb veresége befejezett ténnyé vált. Nyolc

hadosztály csaknem teljesen megsemmisült, további nyolc súlyos veszteségeket szenvedett; a németek néhány óra leforgása alatt 700 tisztet, 27 000 főt, több mint 400 löveget vesztettek; a véres veszteségen túlmenően 16 000 fő esett fogságba. A briteknek 32 kilométer széles és mintegy 12 kilométer mély arcvonalszakaszon sikerült a betörés. Nem hiába nevezte ezt a történelem a német csapatok „fekete napjának”.

A harckocsik minden várakozást felülmúló sikert értek el. A cambrai-i csata a kétségeket oszlatta el, az amiens-i pedig a harckocsik értékének teljes igazolását jelentette. Ettől kezdve a gyalogság elképzelhetetlennek tartotta a támadást harckocsitámogatás nélkül. A kezdetben lebecsült harckocsi ezt követően az antanthatalmak minden jelentősebb tevékenységének részese, nemegyszer főszereplője lett.

A németek, akik addig lebecsülték a harckocsikat, most vereségüket azok hiányával magyarázták.

Bár a németek 1914 előtt is élénk érdeklődést mutattak a fegyveres járművek iránt, és korlátozott mértékben használták is őket, 1916 őszéig, a brit tankok megjelenéséig és részleges sikeréig a tankok kifejlesztését különösebben nem szorgalmazták. Ezt követően azonban a német Hadügyminisztérium parancsot adott kísérleti tank megépítésére. A britekhez hasonlóan, a németek is az osztrák Holt hernyótalpas traktort használták kiindulópontként. 1917. január 16-án mutatták be a fafelépítményű prototípust, amely A7V néven vált ismertté. Az első igazi német tank elkészültéig azonban további hat hónapot kellett várni. Ennek két oka is volt. Először is, a tanknak sok más fegyverrendszerrel kellett „megküzdenie” a korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagforrásokért, másrészt az A7V fejlesztésével párhuzamosan más modelleket is vizsgáltak. Mindazonáltal, az első tankok megérkezése után elkezdődött a legénység kiképzése* és felállításra került az 1. és 2. Abteilung (páncélososztály). Minden Abteilungot öt tankkal láttak el, és 1918. január 12-én a frontra vezényelték. A németek be akarták építeni a tankokat rohamtaktikájukba, melyet 1916-tól fejlesztettek ki, és most a nyugati fronton 1918-ra tervezett nagy tavaszi offenzívájuk sarkalatos pontjának tekintették. A német tank nagyobb volt, mint brit megfelelője, elejére egy zsákmányolt 57 milliméteres Nordenfeldt típusú löveg került, oldalaira és hátra pedig két-két gépfegyver. A brit rendszerrel ellentétben, ahol a hernyótalp magasabb a törzs tetejénél, az A7V hemyótalpa sokkal alacsonyabb lett, és nem ért túl a személyzeti fülke padlóján. Mégis két tonnával volt súlyosabb a Mark IV-nél. Személyzete 7 főből állt.

Közben az Abteilungok megérkeztek Beuville-be, ahol Rohr kapitány, a rohamcsapatok „atyja” beosztotta őket a Sturmbatallionba (rohamzászlóalj), és az összekovácsolási gyakorlatot maga Vilmos császár is megtekintette. A németek is elkövették azonban ellenfeleik hibáját, tankjaikat szétosztották különböző hadtestek alárendeltségében, jóllehet nekik még ráadásul jóval kevesebb is volt belőlük, A német tankok premierjére március 21-én került sor, amikor a St. Quentin körzetéber lévő erődöket kellett felszámolniuk. A „Michael” fedőnevű, első német páncélostámadás nyitónapján köd szállt le, amely fedezte a tankok mozgását. A kezdet nem volt igazán szerencsése A nyolc tank közül kettőt kilőttek, négy lerobbant, és csak kettő küzdött meg az ellenséggel.

A következő alkalom, amikor a németek tankokat vetettek be, történelmi eseménynek számít, mivel először ütköztek meg egymással tankok. Erich von Ludendorff vezérezredes, a német hadsereg főszállásmestere, Flandriában a „Georgette” hadművelet elindítását határozta el, amely során a somme-i frontot kívánta áttömi. Április 24-én von der Marwitz tábornok, a 2. német hadsereg parancsnoka, a keze alá rendelt mindhárom A7V Abteilungot (15 tank) bevetette az áttörés kierőszakolására. A támadás jól haladt előre, amelynek során a 2. Abteilung négy tankja Cachy falunál három Mark IV-es brit tankkal keveredett harcba. Ennek során a brit páncélosokat visszafordulásra kényszerítették, jóllehet egy német tank súlyosan megrongálódott. A harc azonban a községért még nem ért véget, mert kis idő múlva megjelent a 3. brit tankhadosztály hét könnyű Whipet tankja, amely megtámadta a Cachy felé vonuló német gyalogságot. A német A7V-k felvették a harcot, egy brit tankot megsemmisítettek, kettőt pedig súlyosan megrongáltak. Miután a brit vezértank kigyulladt, a többiek visszavonultak.

A német hadvezetés ettől kezdve több esetben alkalmazott harckocsikat mind a támadó, mind a védekező hadműveleteik során. A bevetett páncélosokat kiegészítették az angoloktól zsákmányolt és felújított harckocsikkal. Jóllehet a német tankok jól teljesítettek, az egy-egy alkalommal bevetett harckocsik száma azonban csupán két esetben érte el a húszat, alkalmazásuk így a hadműveletekbenjelentős szerepet nem játszott.

A német tankok utolsó első világháborús fellépésére 1819. november l-jén került sor. Meg akarták előzni, hogy a britek és a franciák elfoglalják Valenciennes-t. A heves páncélostámadás megrendítette és

visszaszorította a 4. brit gyaloghadosztályt, ezzel azonban csak az elkerülhetetlent sikerült elhalasztani. A győzelmet a bevetett néhány tank nem vívhatta ki, mint ahogy a végső vereséget sem akadályozhatta meg.

Ennek ellenére a harckocsi, a páncélos vagy a „tank” kivívta az őt megillető helyet, nemcsak taktikai téren, mint egyike a fegyvereknek, hanem csatadöntő fegyvernemmé vált, és jelentős tényezője lett a jövendő hadműveleti művészetnek.

3.

HARCKOCSIK ÉS ELMÉLETEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Az első világháború befejezése után, amikor a katonai szakemberek hozzáláttak a tanulságok levonásához és a hadseregek továbbfejlesztési tervének kidolgozásához, sokoldalúan elemezték a háború tapasztalatait. A lezajlott vitákban sok elmélet jelentkezett, amelyek választ kívántak adni a felvetődött kérdésekre. Különösen izgatta az elméleti szakembereket a légierő és a harckocsik helye és szerepe. Ezért a két világháború között nincsen olyan megnyilatkozás, amely a harckocsik alkalmazásának kérdését érintve ne foglalna állást a jövő háborújában betöltendő szerepükről. Különösen jelentős helyet kapott a harckocsi akis és tömeghadseregek, a különböző fegyvernemek helye, szerepe a támadás, a védelem és a manőverező háború kérdéseiről folytatott vitákban.

Közvetlenül az első világháború után a hadsereg gépesítését és; ezzel együtt a kis hadsereg problémáját az angolok vetették fel. Különösen Fuller dandártábornok, a cambrai-i csatában részt vett páncéloshadtest vezérkari főnöke hirdette a hadsereg gépesítését, és lándzsát tört a kis létszámú gépesített, úgynevezett ideális hadsereg mellett, amelyben a döntő szerepet a harckocsik játszanák. Véleménye szerint egy ilyen hadsereg alkalmas arra, hogy kihasználva a meglepetés lehetőségét, győzelmet arasson a régi típusú tömeghadsereg felett. Ez a hadsereg gyors támadásával megakadályozhatja az ellenség mozgósítását, és legyőzheti, mielőtt még az fegyveres erőit harckész állapotba helyezné. A gyalogságnak azt a szerepet szánta, hogy a harckocsik által elfoglalt területet a szétvert ellenségtől megtisztítsa, és megvédje.

Nézetét több könyvben, cikkben fejtette ki, amelyekben aláhúzta, hogy a jövő háborújában a harckocsiknak és a légierőnek lesz döntő szerepe. („A benzin erősebb izmainknál, az acél keményebb csontjainknál.”) Helyes megállapításai mellett azonban egy sor téves nézet is volt. Lebecsülte a többi fegyvernem szerepét, és az új technika jelentőségének megértése mellett figyelmen kívül hagyta a tömeghadseregek törvényszerű meglétét, amelyet az első világháború már teljes egészében bizonyított.

Az angol katonai szakirodalomban lezajlott viták kihatottak az angol hadsereg legfőbb vezetésére is. Anglia, fejlett nehéziparára támaszkodva,

kétségtelenül a legtöbbet tette a húszas években a hadsereg motorizálásáért, és az egymást követő hadgyakorlatokon kísérleteket folytatott a páncélosegységek, -dandárok alkalmazására.

Ez kifejezésre jutott az 1927-ben kibocsátott, a harckocsik és páncélkocsik alkalmazásáról szóló „Ideiglenes harcászati utasítás”-ban, amely leszögezte, hogy idejétmúlt az a nézet, mely szerint a harckocsikat csak a gyalogsággal és lovassággal szoros együttműködésben lehet alkalmazni. Ennek eredményeként szervezték meg 1927-ben az első páncélosdandárt, amelyet már nemcsak harcászati, de hadműveleti feladat megoldására is alkalmasnak tartottak.

Az angol hadsereg harckocsiállományát új 10 tonnás, Wickers típusú géppuskával és 47 milliméteres löveggel felszerelt, forgótornyos, 32 kilométer óránkénti sebességgel haladó, 360 kilométer hatótávolságú harckocsikkal szerelték fel, amelyeknek jó manőverezőképességük volt. Ezen túlmenően több harckocsitípussal és páncélozott járművel is kísérleteztek.

Fuller nézeteit mindenben támogatta egy másik kiváló szakember, Liddel Hart százados, aki a harckocsikon túlmenően a csapatok általános motorizálását is követelte, fenntartva azt a nézetet, hogy a fő csapásmérő erőt a páncélosok kell, hogy képviseljék. A brit hadsereg legfőbb konzervatív vezetése azonban nem tette magáévá Fuller és társai követelését.

Még jobban elmaradtak a franciák, akik az első világháború után továbbra is kisegítő alkalmi fegyvernek tartották a harckocsit, amelynek az a feladata, hogy elősegítse a gyalogság támadását. Ezért olyan típusokat fejlesztettek, amelyek védik a harcosokat az ellenség géppuskáitól, és saját fegyvereikkel képesek leküzdeni az ellenség védelmi vonalát. A fő súlyt továbbra is a páncélvédettségre fektették. A mozgást csak annyira vették figyelembe, hogy a fegyvert, lőszert és a kezelő személyzetet harcba vigye, és az állásharcban található nagy kiterjedésű akadályokon képes legyen keresztültörni. Gyorsaságra és hatósugaruk növelésére nem fordítottak figyelmet, abból kiindulva, hogy tevékenységük színterére gépkocsi szállítással jutnak el. A franciáknál az első világháborús elvek konzerválódtak, és a harckocsikat nem tekintették önálló feladatok megoldására képesnek.

Ezek a nézetek tükröződnek a franciák 1929-es ideiglenes utasításában is, amelyben leszögezték, hogy a harckocsinak mint kisegítő fegyvernemnek együtt kell támadnia a gyalogsággal, megnövelve ezáltal a gyalogság áttörőképességét.

A francia hadsereg vezetőinek a páncélosok alkalmazásáról vallott felfogása hosszú ideig fékezőleg hatott az új, tökéletesebb harckocsitípusok kialakításában. Míg Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban újabb és újabb konstrukciók jelentek meg, addig a franciák még 1929-ben is a régi Renault és 2SZ típusú harckocsikkal rendelkeztek (súlya 68 tonna, sebessége 6-12 kilométer/óra, fegyverzete 75 milliméteres ágyú és 4 géppuska).

Később, a kor követelményeinek megfelelően, a francia vezérkar is fokozta csapatai mozgékonyságát, de a harckocsik önálló alkalmazását továbbra is elvetette. Az ország védelmi koncepcióját egy „nemzeti lövészárok”, a Maginot-vonal jelentette. Ez késztetett egy ezredest, bizonyos Charles de Gaulle-t arra, hogy élesen bírálja a francia hadsereg vezetésének ezt az elgondolását. De Gaulle síkraszállt a csapásmérő, manőverező hadsereg mellett, amelynek állományába páncélos- és gépesített csapatok tartoznak. 1934 tavaszán aztán rendszerezte elképzeléseit A hivatásos hadseregért című könyvében. Azt javasolta, hogy késedelem nélkül lássanak hozzá egy válogatott, gépesített és páncéloscsapatokból álló csapásmérő és manőverező hadsereg felállításához.

Megállapítja, hogy csak állandóan készen álló hadsereg védheti meg Franciaországot a meglepetésszerű támadástól. Aláhúzza, hogy a technika az emberi tevékenység minden területén uralkodó helyet foglal el, ugyanez áll a hadseregre is.

De Gaulle fejtegetései még ridegebb elutasításra találtak, mint Fulleré Angliában. A nagy tekintélyű háborús hős, Henri Philippe Pétain marsall kijelentette: „A harckocsi és a légierő nem változtatják meg a háború jellegét. Franciaország biztonságának alapja az erődítési eszközökkel megerősített arcvonal.”

A franciák korszerűtlen elveiket még a harmincas évek közepén sem adták fel. Csak 1936-ban, amikor a németek megszállták a Rajna-vidéket, vették tervbe, hogy 50-re növelik a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-zászlóaljak számát, és három könnyű gépesített hadosztályt (hadosztályonként 200 harckocsi) és két páncéloshadosztályt szerveznek 6-6 harckocsi-zászlóaljból. Ennek ellenére a harcászati utasítás még 1937-ben sem beszél a harckocsi-magasabbegységek (értsd hadosztály) önálló alkalmazásáról.

Oroszországban 1917-ben megdőlt a cári rendszer, és helyét egy még sokkal kegyetlenebb bolsevik diktatúra foglalta el, amely egy polgárháború után megszilárdította hatalmát. Az orosz hadsereg, amely

csak a gyalogság (esetenként a lovasság) tömegrohamait ismerte mint egyetlen csatadöntő módszert, az első világháborúban, de még a polgárháború során sem alkalmazott harckocsikat, esetenként egy-egy páncélautó volt, ami előfordult.

A későbbi Szovjetunióban a hadseregért felelős vezetőt Lev Davidovics Trockijt (eredetileg: Bronstein) Sztálin (Joszif Visszarionovics Dzsugasvili) és köre eltávolította, helyére 1925-ben Mihail V. Frunze került. Ő elindított egy hadügyi refonnot, ám nemsokára – máig is tisztázatlan körülmények között – meghalt. Utóda Sztálin egyik kreációja lett, Kliment J. Vorosilov, aki minden önálló gondolat nélkül, alázatos hűséggel hajtotta végre Sztálin utasításait. A Vörös Hadsereg ebben az időben egy technikailag elmaradott, szervezetlen tömeg volt. így örömmel fogadták azt a német ajánlatot, hogy titkos együttműködés keretében együtt fejlesszék hadseregüket, hiszen Németország számára mindennemű fegyverkezést megtiltott a győztesek „béke”-diktátuma.

Orosz részről sok pozitívumot vártak ettől a kooperációtól a Vörös Hadsereg számára, különösen a műszaki fejlesztésben és olyan új fegyvernemek kifejlesztésében, mint a légierő és a páncéloscsapatok. A németek titkos katonai támaszpontokat létesítettek a Szovjetunióban: először kiképzőtábort a leendő német légierő számára Lipeckben, Voronyezstől északra, amelyet 1924-ben német repülőközponttá építettek ki. 1927-ben Szaratov közelében, a Volga alsó folyása mentén egy gázharcra kiképző műszaki iskolát nyitottak meg „Tomka objektum” fedőnévvel, Végül 1930-ban, Kazanyban, a Volga középső szakaszán páncéloskiképző központot hoztak létre. Itt ismerkedett meg számos orosz tiszt a harckocsival mint harceszközzel, és annak harctéri felhasználásával.

A Vörös Hadsereg és a német Reichswehr majdnem egy évtizedes együttműködése – amely többet között megalapozta a szovjet harckocsierőket – mindmáig tabu a szovjet történetírásban. Sem a hadtörténeti munkákban, sem a tábornokok visszaemlékezéseiben nem találni még csak utalást sem rá.

Magától értetődően, a Vörös Hadseregnek nagy hasznára vált az együttműködés. A német hadtudomány és haditechnika új életet lehelt az agyaglábú kolosszusba, amelynek ekkor még a gyalogsági fegyverzete is a cári időkből származott, valamint vagy kétszáz többé-kevésbé üzemképtelen, kiöregedett „Lenin-harckocsija” képezte a páncélozott jármű állományát. A repülőgépek korszerűtlensége még ennél is

kirívóbb volt.Aztán felépült – német tervek alapján – Kazanyban az első szovjet

harckocsigyár. Az itt született modellek feltűnően hasonlítottak az angol és francia harckocsikra, vagyis egyszerűen lemásolták őket. Az első ilyen, oroszok által legyártott harckocsi az MSZ-1 típusú könnyűpáncélos volt, amely 5,5 tonnát nyomott, 2,12 méter magas és 4,38 méter hosszú volt. Személyzete két főből állt, egy 37 milliméteres ágyút és egy géppuskát kezeltek. Az MSZ-4-es jó úton 20 kilométer/óra sebességet ért el. Ebből a típusból 1927 és 1931 között mintegy háromszáz darabot gyártottak, és a kínai-mandzsu háborúban esett át a tűzkeresztségen. Később továbbfejlesztették, új jelzése a T-18 lett.

1929-30-ban születtek a T-19 és T-20-as páncélosok. Ezek csak jelentéktelen mértékben különböztek a T-18-as típustól. Ezt követte több T-modell, közülük ebből az időből említést érdemel az óriás T-24-es,és a könnyűpáncélosnak számító T-26-os.

El kell ismerni, hogy a Vörös Hadsereg vezetésének egy része viszonylag korán felismerte a páncélosok hadászati jelentőségét. Fuller, De Gaulle és Guderian műveit ott hamarabb és jobban megértették, mint saját országaikban. Vlagyimir K. Triandafillov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének helyettese már 1929-ben így írt a páncélosok szerepéről. „Ma már senki sem vonja kétségbe a harckocsik roppant harcászati jelentőségét egy elkövetkezendő háborúban...”

Dehogynem vonták kétségbe, mégpedig saját nagy tekintélyű főnökei. A már említett Vorosilov, aki ekkor hadügyi népbiztos volt, 1938-ban még úgy nyilatkozott: „...a vörös lovasság továbbra is fegyveres erőink győzelmes és megsemmisítő csapásmérő ereje, képes és meg is fog oldani nagy feladatokat az összes arcvonalon!” Ezt az avítt nézetet természetesen messzemenően támogatta a lovasság „legendás” parancsnoka, a marsalli rangban lévő, de altiszti képzettségű Szemjon M. Bugyonnij, fenyegetően rázva rozsdás kardját minden újítással szemben. Egy másik „szaktekintély”, a később szintén marsallá avanzsált Grigorij J. Kulik, tüzérségi főcsoportfőnök nyeglén vetette oda a harckocsik felállítását szorgalmazó vezérkariaknak: „Minek harckocsikat építeni, hiszen a tüzérség úgyis kilövi azokat.”

A harckocsik megépítésének és felhasználásának legjelentősebb szószólója, Mihail Ny. Tuhacsevszkij, a hadügyi népbiztos első helyettese volt. A gyakorlatban is legsikeresebb szovjet hadvezér korán felismerte, hogy a motorizáció fejlődése milyen lehetőségeket kínál mind a szárazföldi, mind a légi haderő mozgékonyságának megnövelésére.

Mindez arra ösztönözte, hogy javaslatot dolgozzon ki a fegyveres erők gyökeres átszervezésére a legújabb műszaki eredmények alapján. A hadsereg felszerelésének modernizálása mellett Tuhacsevszkij „új arányok” bevezetését is javasolta a különböző fegyvernemek és haderőnemek között. Az egyik nyilvánvaló változás az volt, hogy az új technológia megkövetelte a hadseregben a lovas egységek számának és nagyságának csökkentését, ugyanakkor a motorizált és gépesített, harckocsizó- és repülőegységek számának növelését. Ez elkerülhetetlenül kivívta olyan nagyhatalmú lovas veteránok ellenszenvét, mint Vorosilov és Bugyonnij, az egykori cári tiszt, az arisztokrata Tuhacsevszkijjel szemben.

Tuhacsevszkij azért lelkesedett az új technikáért, mert úgy látta, hogy ezekre alapozva olyan új harceljárásokat lehet kidolgozni, amelyekkel megváltoztatható az ütközetek addig szokásos menete. Tuhacsevszkij elkerülhetőnek tartotta az ellenség minden egyes ellenállási gócáért vívott lassú, felőrlő harcot, és az ellenség védelmének teljes mélységében egyidejűleg vívott harcot látta a jövő útjának. Tuhacsevszkij a technikai haladásra alapozva dolgozta ki a támadó hadművelet új formáit, amelyek később harcaszati szinten „mély ütközet” (glubokij boj), a hadászat szintjén pedig „mély hadművelet” (glubokaja operacija) néven váltak ismertté.

A Vörös Hadsereg vezetői előtt is felmerült a kérdés, hogy az új haditechnika – a harckocsik, a csapatok gépesítése és a repülőgépek – alkalmazása révén elkerülhető-e az 1914 és 1918 között kialakult vérben tocsogó döntetlen megismétlése. Erre a kérdésre Tuhacsevszkij lelkes igennel válaszolt. Tuhacsevszkij ösztönzésére ezeket az elméleti elgondolásokat már 1933-ban kezdték kipróbálni, de lényegüket és jelentőségüket a legtöbben nem fogták fel. Ennek az értetlen többségnek a vezetője Vorosilov volt, aki féltékeny gyűlölködéssel figyelte a származásbeli, intellektuális és önálló döntésképességben fényévekkel fölötte álló fiatal tábornok felemelkedését.

Tuhacsevszkij háromféle harckocsit képzelt el, három egymást részben átfedő, de ugyanakkor mégis eltérő feladattal: a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi (NPP), a gyalogságot távolról támogató harckocsi (DPP) és a távolsági hadműveleteket végrehajtó harckocsi (DD).

Ezekre a feladatokra nem kellett volna okvetlenül különböző típusú harckocsikat rendszeresíteni, de személyzetük és a belőlük alakított egységek kiképzése eltért volna. A gyalogságot közvetlenül támogató

harckocsik lassúbbak lettek volna a távolsági hadműveletekre szántaknál, és valamelyest eltérő, erősebb fegyverzetet és páncélzatot kaptak volna. Nehezebb megállapítani, hogy milyen különbség lett volna, ha lett volna egyáltalán, a gyalogság távoli támogatására és a távolsági műveletekre rendelt tankok között. Tuhacsevszkij úgy gondolta, hogy a távolsági hadműveleteket végrehajtó harckocsicsoportok tüzérségi és légi támogatása az egyik legfontosabb feladat, amelyet meg kell oldani ahhoz, hogy a távolsági támadó hadműveletek sikerrel járjanak.

Vorosilov strómanjain keresztül indított támadást Tuhacsevszkij ellen. Matvej V. Zaharov a Vörös Hadsereg akkori hadműveleti főnöke a harckocsicsapatok túlhangsúlyozásával vádolta meg Tuhacsevszkijt, míg Alekszandr I. Jegorov, a vezérkar főnöke kijelentette: „a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a gyalogságnak meghatározó jelentősége van, és ezért minden új technológiát a gyalogos katona harctevékenységének szolgálatában kell hasznosítani”. Jegorov ugyanezen tapasztalatokra hivatkozva nehézkesnek és a gyakorlatban vegrehajthatatlannak ítélte a Tuhacsevszkij-féle három harckocsi-kategória bevezetését. Tuhacsevszkij 1937 májusában, egy hónappal halála előtt, - az új „36-os Harcászati Szabályzathoz” fűzött észrevételeiben – a következő választ adta Jegorovnak:

„A sebes mozgású és gyorstüzelő lövegekkel felszerelt tankok szerepének és jelentőségének meg nem értése tükröződik abban is, ahogyan egyes elvtársak elutasítják azt, hogy a tankok nagyobb szerepet kapjanak a jelenkor csatáiban, mint amekkorához 1918-ban jutottak... Ezek az elvtársak azt állítják, hogy a tankok jelentősége kimerül a gyalogságnak nyújtott közvetlen támogatásban. Nem ismerik fel a tankok és a tüzérség új rendszerű együttműködésének megszervezése által kínált lehetőségeket... Ezért tagadják, hogy a tankok képesek áttörni az ellenség védelmi rendszerének mélységén, és ott el tudják vágni az ellenség visszavonulásának útvonalait.”

Tuhacsevszkij tragédiája az volt, hogy túlságosan tehetségesnek és ambiciózusnak bizonyult, és ez kiváltotta az ellenszenvet, sőt a félelmet az olyan katonai analfabétákból, mint amilyen Sztálin és Vorosilov voltak, akik mindig is az ostobák gonoszságával viseltettek az establishment iránt: A vitát aztán Tuhacsevszkij „elhallgattatásával” oldották meg, ahogy a tarkón lövéssel történő kivégzést mindig is szemforgató módon fejezték ki a Szovjetunióban.

Az 1937-es – komédiának is beülő – hadbírósági tárgyaláson egy másik „nagy stratéga”, Bugyonnij volt az egyik bíró, és bűntettként rótta

fel a harckocsiegységek alakítását a lovasság létszámának és jelentőségének rovására. Bugyonnij a vregyityelysztvo (szabotázs) szót használta.

Tuhacsevszkij erőszakos halála megállította a „mélységi hadművelet” elméletének és gyakorlatának kifejlesztését.

Később Sztálin mégis rászánta magát a harckocsik tömeges gyártására, de katonai analfabéta lévén, fel sem merült benne a „mélységi hadművelet” jelentősége, még akkor sem, amikor e harceljárás alapján Guderian páncélosai már Moszkvát fenyegették.

Mint általában, az orosz hadvezetés a harckocsik vonatkozásában sem tagadta meg magát, egyetlen mutatót ismert el a siker zálogának: a mennyiséget.

A borzalmas éhínség és katasztrofális gazdasági helyzet ellenére lázas ütemben folyt a Vörös Hadsereg felfegyverzése. Az eredmény többek között a harckocsik vonatkozásában is lenyűgöző volt. A Vörös Hadseregnek 1932 végén mindösszesen körülbelül ezer T-26-os harckocsija és négyszáz BT mintájú (az amerikai Christie M-31-es modell alapján kifejlesztett) könnyű harckocsija volt. A harckocsik száma 1935-ig 10 180 darabra növekedett. Bizton állítható, hogy ebben az időben Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Japán és Németország együttes páncélosereje sem érte el ezt a létszámot és ütőerőt. De mindez nem volt elegendő a „békés építőmunkában” szorgoskodó szovjet vezetés számára. A Kommunista Párt XVII. Kongresszusa határozatban rögzítette, hogy: „A hadsereg sürgős gépesítése: harckocsizó-, illetve gépesített csapatok alkossák a szárazföldi erők zömét.” (Ezért tervbe vették a közepes és nehéz harckocsik számának növelését.) Óriási – és irreális – beruházásokkal tervezték előmozdítani valamennyi haderőnem műszaki fejlesztését.

Itt bővebben szólni kell a BT könnyű harckocsiról, mert 1933-1939 között ez a típus képezte a Vörös Hadsereg páncélosainak gerincét.

A húszas évek végén G. U. Christie, amerikai harckocsikonstruktőr hosszú kutatások után megépített egy, az akkori időkben forradalminak számító kerekes-lánctalpas tankot, amit folyamatosan korszerűsített. Christie, utolsó konstrukcióját, amit ő maga „Christie modell 40”-nek nevezett, az amerikaiak által 1928 őszén és 1929 nyarán végzett vizsgálatok után az egész világon széles körben reklámozták. Sok ország, többek között a Szovjetunió is érdeklődött a harckocsi iránt.

1930 elején az Egyesült Államokban tartózkodott egy orosz küldöttség, mely olyan felszerelés-mintapéldányok vásárlásával

foglalkozott, amelyeket a későbbiekben esetleg fel lehetett használni hazai konstrukciók létrehozásának alapjaként. Az oroszokat elsősorban a J. Cunningham amerikai cég TI jelű tankja érdekelte, a Szovjetunió 50 jármű megvásárlására készült. Azonban a tervek megváltoztak, és előnyben részesítették a Christie tankokat.

1930 áprilisában az Egyesült Államokban működő „Amtorg” orosz külkereskedelmi szervezet szerződést írt alá Christievel két, a legújabb típusú (akkor még csak papíron létező) tank legyártására. A tankok megépítésénél Ravenben jelen volt megfigyelőként az orosz fél képviselője, N. M. Toszkin mérnök. 1930 késő nyarán a tankokat „mezőgazdasági traktor” néven New Yorkban hajóra rakták, és elindították a Szovjetunióba.

Az oroszok annyira elégedettek voltak, hogy még a tesztelési próba előtt rendszeresítették a Christie tankokat a Vörös Hadsereg fegyverzetébe és BT (büsztrohodnüj tank — gyors harckocsi) jelzés alatt megkezdték sorozatgyártását. Heinz Guderian tábornok, miután 1933-ban meglátogatta a „Komintern Harkovi Mozdonygyárát”, a következőket írta (Egy katona visszaemlékezései): „...saját szememmel láttam, hogy a szovjet harckocsigyár egy nap alatt 22 darab Christie tankot bocsátott ki.”

A szovjet hadügy a BT tankban a katonai doktrína alapelveinek – nagy távolságú rajtaütések (önállóan, de elsősorban lovassággal együtt történő) végrehajtása az ellenség hadtápterületén – megvalósítására szolgáló ideális eszközt látta. A vezető tervezőmérnök A. O. Firszov volt, akit 1937-ben letartóztattak és kivégeztek.

Az első sorozatban gyártott tank a BT-2 jelölést viselte, és annyiban különbözött az amerikai prototípustól, hogy tornya forgatható volt. A BT a tankoknál szokatlan 62 kilométer/órás sebességet ért el. 1935-ben megjelent a BT-5, amely továbbfejlesztett változat volt, de végső formáját a BT-7-ben nyerte el. Ennél a változatnál javultak a menettulajdonságok, nőtt a megbízhatóság, és jobbak lettek az üzemeltetési feltételek. Vastagabb páncélzattal és nagyobb tűzerővel rendelkezett. A harckocsizók nagyon szerették és „Betuskának” becézték.

Szólni kell még egy olyan harckocsiról, amivel ebben az időben csak az oroszok rendelkeztek. A T-26 harckocsi úszó változatáról van szó. Már 1934-ben, I. P. Uborevics, a belorusz katonai körzet parancsnoka javaslatára elkezdték olyan készülékek létrehozását és kipróbálását, amelyek lehetővé tették, hogy a tank a fenéken mozogva hajtson végre

erőszakos átkeléseket vízi akadályokon. Később erre a BT-7-et is alkalmassá tették. Az egyik ilyen bemutatót 1936 őszén Belorussziában tartották, amikor is a Vorosilovról elnevezett 4. doni lovashadosztály 4. gépesített ezrede hajtott végre folyamfenéki átkelést a Berezina folyón. Nézzük, mit ír erről a hadosztály akkori parancsnoka, a későbbi Zsukov marsall:

„...Miután a hadosztály alapegységeit összevontuk az áttörési körzetben, ezeket jól álcáztuk a folyótól 4—5 kilométerre lévő erdőségekben. Még ki sem terítettük a térképet, amikor személygépkocsik özöne jelent meg, ezekből Vorosilov, Jegorov és Uborevics szállt ki... Vorosilov igen részletesen érdeklődött az erőszakos folyamfenéki átkelés módszerei iránt, mivel ezen a helyen a Berezina mélyebb volt, mint a harckocsik magassága. Miután a 4. gépesített ezred parancsnoka (V. Novikov) részletes jelentést tett, a népbiztos elbeszélgetett a parancsnokokkal és komiszárokkal. Harmincperces tüzérségi előkészítés után az ezredek első egységei széles fronton nyomultak előre a folyó felé. Egy mélytámadást végző repülőgép-kötelék füstfüggönyt húzott, amely megbízhatóan elrejtette az ellenség elől az első támadóhullámot. Amikor a füst oszlani kezdett, az első vonalbeli csapatok már megbízható hídfőállást foglaltak el a túlparton. Mindenhol „Hurrá” kiáltások, géppuska-zakatolás és lövedékrobbanás hallatszott. Amikor, a füstfüggöny teljesen szétoszlott, azt láttuk, hogy a gépesített ezred 15 harckocsija (egy század – F. P.) fülsiketítő dörgéssel felmerült az ellenséges partnál és menetből tüzelve csatlakozott az elfoglalt hídfőt védő erőkhöz.”

1938-ban megkezdődött a harckocsizó- és a gépesített csapatok átszervezése is. Ettől fogva minden harckocsi-hadtest két könnyűharckocsi-dandárból és egy gépesített lövész-, illetve géppuskásdandárból állt. 1939 elején a Vörös Hadseregnek összesen négy harckocsi-hadteste volt, valamint huszonnégy önálló könnyűharckocsi-dandárja, ez utóbbiak jórészt BT és T-26 mintájú harckocsikkal. Volt továbbá négy nehézharckocsi-dandár T-28 és T-35 mintájú harckocsikkal és három lángszórós páncélosdandár.

A könnyűharckocsi-dandároknak 139, a nehézharckocsi-dandárnak 295 harckocsija volt. Bár pontos számadatok nem állnak rendelkezésünkre az akkori szovjet harckocsiállományról, ezt – több szovjet forrásra támaszkodva – összesen mintegy húszezer (!!!) harckocsira lehet becsülni. Összehasonlításul: 1939. szeptember l-jén a német Wehrmachtnak 3200 harckocsija és páncélos járműve volt.

Ugyanakkor a Vörös Hadseregben Sztálin, Vorosilov és a hozzájuk hasonlók „áldásos tevékenysége” következtében minimális volt azoknak a parancsnokoknak a száma, akik képesek voltak levezetni egy hadműveletet.

4.

GUDERIAN: ACHTUNG! PANZER!

Németországban a páncélos fegyvernem képviselőinek két akadállyal is meg kellett küzdeniük. Egyrészt a versailles-i „békediktátum megkötéseivel, amely többek között megtiltotta Németországnak, hogy páncélos fegyvernemet hozzon létre, másrészt a konzervatív vezetés ellenállását is le kellett győzniük. Emlékezzünk, a világháborúban a német hadsereg nem rendelkezett számottevő páncélossal, és a háború utáni katonai vezetés azokból a már akkor magas rangú tisztekből került ki, akik beosztásukból eredően személyesen nem tapasztalták meg soha, mit jelent átélni egy harckocsitámadást. Ezért a páncélos fegyvernem szószólói elsősorban azok a csapattisztek lettek, akik a cambrai-i vagy az amiens-i csata poklában, szinte tehetetlenül néztek szembe a brit és francia páncélos „szörnyekkel”, és saját bőrükön, valamint embereik véres veszteségén keresztül tapasztalták meg ennek a fegyvernek halálos hatékonyságát.

1934-ben Európában mind élénkebbé vált a páncélosok alkalmazásáról megindult vita. Ebben az évben jelent meg az osztrák Ludwig Ritter von Eimennsberger; „Der Kampfwagenkrieg” (A harckocsiháború) című könyve. Véleménye szerint a jövőben a hadműveletek sorsát a harckocsik döntik el, amelyeket harcászati feladatok megoldására dandárokba, míg hadműveleti feladatokra páncéloshadosztályokra, -hadtestekbe, sőt -hadseregekbe szervezve javasolta bevetni.

A konzervatív német vezetés kétségbe vonta a könyv jelentőségét, a harckocsi hívei azonban felismerték, hogy a könyv az ő gondolataikat tartalmazza, ezért szorgalmazták megjelenését, majd a benne foglaltakkal kapcsolatos vitát. A páncélos fegyvernem leghatékonyabb szószólója ebben az időben Heinz Guderian ezredes volt. Guderian századosként szenvedő alanya volt a britek cambrai-i páncélos támadásának, ahol vadászzászlóalja szinte teljesen megsemmisült. Sohasem felejtette el a borzalmas élményt, és mint a Reichswehr tisztje, mindent megtett, hogy megteremtse a német hadsereg számára is ezt a fegyvernemet. Stuttgartban 1937-ben az Union kiadónál látott napvilágot „Achtung! Panzer!” (Figyelem! Páncélosok!) című munkája. Ugyanerről a kérdésről cikket írt a Militarische Wissenschaftliche Rundsschauban, amelyben igyekezett visszaverni a

páncélosokat ért támadásokat.Ezekben a munkáiban fejtette ki a páncélosokról vallott nézeteit,

írásai polemikusak, mert a konzervatív német vezérkari tisztek ellenállását akarja leküzdeni. Werner von Fritschről, a Wehrmácht főparancsnokáról Guderian azt írta: „Technikailag nem volt képzett”. Egy beszélgetés alkalmával azt mondta neki: „Tudja a technikusok mindig hazudnak.” Még nehezebb volt a harckocsik tömeges alkalmazásának az elvét elfogadtatni Ludwig Beck vezérezredes, vezérkari főnökkel, akiről Guderian így nyilatkozott: „A modern technika jelentőségét nem értette meg... Megbotránkozott a páncélos csapatokról készült tervezeten, a harckocsikat elsősorban gyalogságot támogató fegyverként akarta bevetni. Ennek megfelelően a legnagyobb páncélos-egységnek a dandárt ismerte el.” Az egyik vita alkalmával kijelentette Guderiannak: „Nem, nem, én nem akarok maguktól semmit. Maguk túl gyorsak nekem.” A hadsereg szállítási felügyelője pedig azt mondta neki: „Higgyen nekem, sem maga, sem én nem fogunk soha életünkben német tankokat harcolni látni.”

Mivel a német páncélosok, éppen Guderian elméleti és gyakorlati tevékenysége kapcsán döntő áttörő erőként működtek közre a német hadsereg által a második világháború elején elért látványos győzelmekben, nem érdemtelen szó szerint is megismerkedni néhány gondolatával. A támadásról például ezt írja: „Annak, aki támadni akar, ütőerőre van szükséges, függetlenül attól, hogy a támadást stratégiai rajtaütésként, áttörésként, vagy pedig védelemből indított ellencsapásként kell végrehajtani.

Mi az átütő erő? Talán még mindig a szuronyokban, gyalogságunk fegyvereiben, éppenséggel géppuskáinkban és lövegeinkben rejlik? Még mindig elég gyorsan tud mozogni emberi és lólábakkal? Talán azok a lövészcsoportok alkotják gyalogságunk ütőerejét, amelyek 1918-as mintájú puskával és szuronnyal vannak felfegyverezve? Lehetségesnek tartja valaki, hogy ezek a férfiak, akik a harctevékenység hosszú ideje alatt nem tudnak védekezni, ezt követően az ellenséges géppuskák elleni »roham« során a fedezék mögül tüzelő ellenséggel szemben morális fölényt fognak tanúsítani? Nem ugyanaz a hiba ismétlődik meg ebben az esetben, amelyet a poroszok követtek el 1806-ban, amikor büszkeséggel és gőggel mentek neki az ellenségnek, hogy egyforma fejtartással lőjék a »zászlóalj-össztüzet«, vagyis ne feküdjenek le az ellenség tüzében? A szurony ütőerejére hagyatkoztak az osztrákok 1866-ban, az angolok 1899-ben, a búr háborúban, az oroszok 1904-ben,

Mandzsúriában, a fiatal német ezredek 1914-ben, Flandriában. Mi volt az eredmény? Meg akarja próbálni valaki még egyszer?

Sajátos módon ma még eretnekségnek tartják, ha valaki megsérteni merészeli a gyalogsági ütőerő szent fogalmát, a szuronyt. Ezért azt kell mondanunk, amit több mint nyolcvan évvel ezelőtt von Moltke tábornagy gondolt és írt ezzel kapcsolatban. Mivel a tűzharcban a védő harcászati szempontból határozottan előnyben van a porosz hadseregnek már csak azért is jó oka van rá, hogy ha csak lehet, defenzív módon mérjen csapást, mert gyútűs puskája olyan tűzfegyver, amely minden más hadsereggel szemben nagy fölényt biztosít számára. Azt tanította: „Támadásban is célszerűbb az ellenséget tűz alá venni, és ezzel megrendíteni, mielőtt szuronyrohamot indítunk ellene”. Így figyelmeztetett: „Így alakul ki a gyakorlatban a leggyakrabban ténylegesen az offenzíva, amelyet Nagy Frigyes is ajánlott és alkalmazott, amelyet azonban korunk terminológiája különös előszeretettel, a SZURONYROHAM kifejezéssel helyettesít”. Írt a hagelbergi ütközetről, 1813 nagy ünnepnapjáról, amikor a Landwehr híres szuronyharcait vívta, amelyek az ellenfélnek mindössze harminc-harmincöt halottjába kerültek, és levonja a következtetést: „Tehát a számok inkább azt tanúsítják, hogy a hagelbergi napot nem a szuronyroham döntötte el, hanem a szuronyrohamot azért sikerült teljesen végrehajtani, mert a nap már el volt döntve”.

A géppuskák és kézigránátok korában a szuronyos puska egyre inkább elvesztette korábbi jelentőségét. Az ütőerőt már 1914-ban is a tűz jelentette, vagyis a gyalogságnál a géppuska, meg a többi nehézfegyver, nagy viszonylatban pedig, azaz a hadosztályoknál a tüzérség. Ha volt elég ilyen ütőerő, sikerültek a támadások, ahogy keleten, Romániában, Szerbiában és Olaszországban történt. Ahol nem volt elég ilyen ütőerő, mint a nyugati fronton, meghiúsultak.

A világháború alatt a tűzzel képezett ütőerő óriási mértékben nőtt – mind a lőszer mennyisége, mind az űrméret nagysága, mind pedig a tűz időtartama tekintetében. Mindazonáltal ezzel nem sikerült olyan gyorsan és alaposan megingatni a védő ellenállását, hogy több eredmény születhessen, mint az ellenség állásrendszerébe történő mély betörés; mindenesetre a háború tekintetében döntő nyugati fronton ennél több nem sikerült. Ellenkezőleg, mivel az elegendő tűzhatás érdekében hosszú tüzelésre volt szükség, ez időt adott az ellenségnek ellenintézkedések foganatosítására, vagyis tartalékai előrevonására, adott esetben a kitérésre. Néha már a tervezett offenzíva első jelei elegendők

voltak ahhoz, hogy a védő a kitérés mellett döntsön, gondosan előkészítse ezt az ellenakciót, aminek eredményeképpen a támadó a döntő pillanatban a levegőbe, vagyis kiürített arcvonalra mért csapást, vagy pedig kénytelen volt lemondani az eredetileg tervezett támadásról Erre a legjobb példa az, hogy a németek 1917-ben visszavonultak a Siegfried-vonalba, illetve, ahogy a franciák viselkedtek 1918 júliusában Reimsnél.

A világháború bebizonyította, hogy az ütőerő nem egyedül a tűzön rejlik, bármilyen hatalmas méretű és tartalmú legyen is az. Nem csupán azért kell tűz alá venni az ellenséget, hogy célzás nélküli tűzzel egy szép vidéket holdbéli tájjá változtassuk, hanem elsősorban azért, hogy a támadást a legnagyobb mértékben akadályozó célokat maximálisan mégközelíthessük, felismerhessük, és közvetlen irányzással megsemmisíthessük.

Nagy Frigyes idejében a csupasz fegyver ütőerejét mind a gyalogság szuronyának, mind pedig a lovasság szablyájának formájában emberi és lólábakkal el lehetett juttatni az ellenség arcvonalába, ma viszont már egyáltalán nem ez a helyzet. Von Winterfeldt tábornok már a hétéves háborúban azt írta a királynak: „Vállra vett puskával és lövés nélkül nem törünk át.” Az ütőerő alkalmazásának már akkor az volt az előfeltétele, hogy előbb tűzzel megrendítsék az ellenséget. A Bayreuth-dragonyosok Hohenfriedbergnél (1745) és Seydlitz huszárjai Rossbachnál (1757) már megrendített gyalogság ellen intézték híres rohamaikat. Ha a gyalogságot nem rendítette meg előzetes tűz, az ellene intézett rohamok nem értek el döntő sikert, ahogy ezt a zorndorfi ütközet (1758) tanúsítja.

A támadás előtti tűzhatással szemben támasztott követelmények egyre nőttek, ahogy a fegyverek lőtávolsága, tűzgyorsasága és átütő hatása is – aminek elsősorban a védelem látta hasznát –, hogy azután ez a folyamat végül a világháborúban az anyag- és tüzérségi csatába torkolljon. Ma már a legerősebb tűzhatás sem teszi lehetővé a gyors mozgást, »a tűz ráhelyezését az ellenségre«. Itt már csak az ősrégi harceszköz, a páncél életre keltése segíthetett. A páncél nem azért ment ki a divatból, mert nem tudtak eléggé vastag páncélt gyártani a puskagolyók elleni védelemre, hanem mert sem az embernek, sem a lónak nincs elég ereje hozzá, hogy cipelje vagy mozgassa. Ezt az erőt a belső égésű motor feltalálása teremtette elő. Ezzel ismét lehetővé vált, hogy a támadó kis űrméretű fegyverek tüzén át kezelő személyzettel együtt, páncélozott fegyvereket közelharc céljából juttasson az ellenség állásaiba, és ott közvetlen irányzással tüzelve, megsemmisítő tűzhatást

érjen el. A motormeghajtású páncélosok ezenfelül, taposóhatásuknak köszönhetően képesek lerombolni a rettegett drótakadályokat, mászó képességüknek köszönhetően pedig leküzdeni lövészárkokat és más efféle akadályokat. 1917—1918-ban tehát a páncélosok alkották az antanthatalmak hadseregének igazi ütőerejét, amióta Cambrai-nál a bevehetetlennek tartott Siegfried-állást egyetlen délelőtt áttörték.

Mi tehát az ütőerő? Az ütőerő az az erő, amely a harcost képessé teszi arra, hogy támadásban fegyvereit hatásos távolságra eljuttassa az ellenség közelébe, annak megsemmisítése céljából. Csak az ilyen képességgel bíró csapatok ütőképesek, azaz támadóképesek. Nem vagyunk szerénytelenek, ha az állítjuk, hogy a világháború tapasztalatai szerint valamennyi földhöz kötött fegyvernem közül a páncélos csapat rendelkezik a legnagyobb ütőerővel. A háború utáni fejlődés a mohón várakozó katonai világot még semmi jobbal nem ajándékozta meg. Ezért ha tetszik; ha nem — tudomásul kell venni ezt, még ha egyeseknek nehezükre is esik az átállás.

Annak a fegyvernemnek, amely jelenleg a legnagyobb ütőerő támadásban, természetesen jogot kell formálnia arra, hogy erejét saját törvényei szerint alkalmazza. Ott tehát, ahol be kell vetni, a páncélos a fő harcfegyver, amelynek a szükségleteihez a többi fegyvernemnek igazodnia kell. Nem lehet az a feladat, hogy a fegyvernemek egyikét, akár a legdicsőbb hagyományokkal büsz-kélkedőt, hozzásegítsük a sikerhez, hanem kizárólag az, hogy a jövendő ütközeteket megnyerjük, mégpedig olyan alaposan, gyorsan és messzehatóan, hogy ennek az eredményeképpen hamar véget vethessünk a háborúnak. Ebből a célból valamennyi fegyvernemnek együtt kell műkötínie, és teljesítményeit, valamint igényeit tekintve mindegyiknek a legütőképesebbhez kell igazodnia,

A páncélos fegyvernem, mint a hadsereg legfiatalabb s egyszersmind legütőképesebb fegyverneme, kénytelen maga érvényesíteni igényeit, mert ezeknek a régi fegyvernemek a világ egyetlenhadseregében sem tesznek önként eleget. Ezeket az igényeket annál erélyesebben és hangosabban kell megfogalmaznunk, minél hatásosabbá válik a páncélelhárítás. Ennek következtében ugyanis apáncélos fegyvernem szempontjából egyre nehezebb lesz a támadás.

Ezek az igények ma éppúgy, mint a múltban, az alábbi harcászati szükségletekben foglalhatók össze: meglepetés, tömeges bevetés és alkalmas terep.

Minden páncélostámadás sikerének e három elengedhetetlen

előfeltételeiből vonjuk le a következtetéseket arra vonatkozóan, hogyan alakítsuk a páncélos fegyvernem szervezeti tagozódását háborúban és békében, milyen fegyverekkel és eszközökkel szereljük fel a páncéloscsapatokat, és végül hogyan válasszuk ki e csapatok parancsnokait és legénységét.

Meglepetést azzal érhetünk el, ha a támadási tevékenység előkészítse és végrehajtása során biztosítjuk a csapatmozgások gyorsaságát és álcázását, illetve ha az adott időpontig ismeretlen teljesítőképességű, újfajta harceszközt alkalmazunk. Mivel a páncélostámadás gyors végrehajtása döntő jelentőségű az ütközet sikeres befejezése szempontjából, a páncélosokkal való állandó együttműködésre hivatott kiegészítő fegyvereknek legalább olyan gyorsaknak kell lenniük, amilyen gyorsak maguk a páncélosok, továbbá ezeket már békeidőben szervesen egyesíteni kell a páncéloscsapatokkal valamennyi fegyvernem közös kötelékében. Gyors kiegészítő fegyverek nélkül a páncéloscsapatok a harcban kötve vannak a lassú fegyvernemekhez, és ennek következtében nem képesek mélyen az ellenség állásaiba hatoló gyors harccselekményekre. Ezzel elvesztik egyik legerősebb ütőkártyájukat.

Mivel az újfajta harceszközök – például átütésbiztos páncélzat, fölényt biztosító fegyverzet alkalmazása vagy szokatlanul nagy sebesség – roppant nagy értékűek, a haditechnika területén tett békebeli előkészületek gondos titoktartást követelnek meg. A sikeres titoktartásnak és hatásának legismertebb bizonyítéka, a „Kövér Berta”, a 42 centiméteres mozsárágyú, amellyel 1914-ben leromboltuk a belgiumi és az észak-franciaországi erődítményeket.

A tömeges bevetés, azaz minden erő összpontosítása ott, ahol döntést akarunk elérni, tulajdonképpen minden fegyvernem számára érvényes alaptörvény. Sok bel- és külföldi nyilatkozat szerint e törvény alól csak a páncélos fegyvernem kivétel. Ezt, a hadművészet első szabálya ellen elkövetett bűnt már békeidőben sem lehet nyugodtan eltűrni, mert ha komolyra fordul a dolog, csúnyán megbosszulja magát. Ha azonban elengedhetetlennek tartjuk a tömeges bevetést, azaz az erők összpontosítását a döntő helyen, ekkor ebből a véleményből idejében le kell vonnunk a szervezeti következtetéseket. Háborúban a tömeges bevetést csak akkor lehet eredményesen végrehajtani, ha a páncéloscsapatok és parancsnokaik már a békében megtanultak harcolni nagy kötelékekben. Gyorsan mozgó csapatokat vagy akár csak parancsnokokat ezek számára sokkal nehezebb rögtönözve elővarázsolni,

mint a gyalogság esetében.A páncéloscsapatokat csak olyan terepen szabad bevetni, amely

nem állít leküzdhetetlen akadályokat a páncélos teljesítőképessége elé; ellenkező esetben a páncélosok támadása már a terepen meghiúsul. Például merőben helytelen eljárás az, amikor gyakorlatként olyan árkot ásnak, amelyet a páncélosok egy bizonyos típusa nem tud leküzdeni, ezt azután kötelező hatályú parancsban kihirdetik, és diadalmasan megállapítják, hogy az adott páncélos vagy éppenséggel az egész fegyvernem csődöt mondott. Ugyanilyen képtelenség könnyű géppuskás páncélosoktól azt követelni, hogy intézzenek támadást erődítmény vagy nagyváros ellen. Persze ilyesmit nem követelnek a könnyű tüzérségtől sem, hanem a nehéz feladatokhoz nehéz fegyvereket választanak. A páncélosoknak meghatározott teljesítőképességük van, akárcsak az embereknek és az állatoknak; ha ennél többet követelnek tőlük, kudarcot vallanak.

Mivel azonban nem lehet mindenütt páncélosok számára alkalmas terepet találni, annál inkább fontos a fegyvert ott bevetni, ahol mozogni tud és érvényesítheti ütőerejét, ott persze eléggé hatásosan, elég szélesen és mélyen, valamint váratlanul. Ebből kifolyólag, a páncélosokat vegyes páncéloskötelékek formájában úgy kell szervezetileg tagolni, hogy feladatukkal meg tudjanak birkózni, és gondoskodni kell az ehhez szükséges parancsnokok kiképzéséről.

A legutóbbi háborúkban a szétforgácsolt bevetés a páncélosokra mindig negatív következményekkel járt, jóllehet német oldalon alig volt szervezett elhárítás. Egy jövőbeli háborúban viszont, amelyben mindkét félnek páncélosok megjelenésével kell számolni, és ennek folytán ezek elhárítására már békében fel kell készülni, a legveszélyesebb hibát követi el az, aki szakszerűtlenül veti be a páncélosokat, mert az elhárítás hatását, a páncélosok esélyeit és szervezeti tagozódását illetően téves nézetek vezetik.

A jelenkori háborúban, amennyiben földi harcról van szó, a támadásnak akkor van a legnagyobb sikere, ha a támadó váratlanul tömegesen vet be páncélosokat alkalmas terepen. Hangsúlyozzuk, hogy ennek a földi támadásnak a sikereit a többi fegyvernemnek gyorsan ki kell használnia, ha nem akarnak egy idő után hatástalanok maradni...”

Ezután ír a felderítés fontosságáról, a gépkocsizó lövészcsapatok megteremtésének jelentőségéről és alkalmazásukról, a páncélosok és a légierő szoros együttműködéséről, az utánpótlás és szállítás kérdéseiről, valamint a páncélelhárításról.

Megdöbbentő, hogy kristálytiszta logikája, gondolatainak gazdagsága – amely még ma is lenyűgöző – mennyire hatástalan maradt a „kivénült lovasságban” gondolkodó német vezetésre. Volt azonban valaki, aki nem csak elolvasta, de megértette és felkarolta Guderian gondolatait. 1933-ban Adolf Hitler került hatalomra.

Az ő konvencióktól mentes gondolkodása és fogékonysága az új dolgok iránt, megnyitotta az utat a német páncélos csapatok fejlődése előtt. A Führernek az új, gépesített hadviselés iránti támogatását bírva, a páncélos erők szervezése 3 páncéloshadosztály felállításával rövid időn belül megkezdődött. Híres lovassági ezredeket választottak ki, hogy azok szolgáljanak az új alakulatok alapjául, ezzel ügyesen megtartva a hadsereg legjobb hagyományait.

A német páncélosok megjelenése aztán döntő mértékben uralta az elkövetkező háború első két évében a csatatereket úgy, ahogy azt Guderian megálmodta.

5.

MAGYAR ERŐFESZÍTÉSEK

Jóllehet, a magyar erőfeszítések – harckocsi és gépesített csapatok létrehozására – eltörpülnek a nagyhatalmak erőfeszítései mellett, mégsem kerülhetők meg, mert ezt a könyvet magyar ember írta, magyar emberek számára. Ez egyben kötelez az objektivitásra, szemben a magyarországi szovjet-rendszer bértollnokaival, akik mindig gúnyos megvetéssel írtak az úgynevezett „Horthy-hadseregről” – becsületes nevén a Magyar Királyi Honvédségről.

A magyar katonai szakirodalom már a húszas évek másodikfelében élénk figyelemmel kísérte a „páncélozott hadviselés kérdését”. Különösen Gerbert Károly altábornagy elemzi a várható fejlődés irányát, és 1929 októberében írt cikkében megállapítja, hogy a páncélos fegyvernem fejlődésének „akadálya, hogy sokan elismerik ugyan a harckocsi döntő szerepét a harcászatban, de kétségbe vonják önálló alkalmazási lehetőségét.” Majd leszögezi: „a jövőben a repülőgép, a gáz és a páncéljárművek alkalmazása fog döntő szerepet játszani... őket tekintem a fő és döntő fegyvernemnek, amennyiben a földi erők alkalmazásáról van szó... a repülők és páncéljárművek tartós sikert csak egymással vállvetve tudnak elérni...”

Azt javasolta, hogy a jövő manőverező harcaihoz páncéloshadosztályt állítsanak fel, amely két páncélosdandárból és hadosztály közvetlen csapatokból áll. „A páncélos erőknek végre kell tudni hajtani akármilyen döntő hadműveletet” – írja. Véleménye szerint, a jövő háborújában a páncélos erők a földi harcnál a döntő fegyvernemet fogják képezni, ezért hadműveletileg is döntően kell őket alkalmazni. A páncélos erőket kezdettől fogva a döntés kivívására, az ellenség ellenállásának teljes áttörésére kell bevetni...”

„A páncélos seregtesteket mozgékonyságuk képessé teszi gyors hadműveletekre, s ők lesznek az elsők, akik a repülőkkel – a határbiztosító csapatok mögött támadva — az ellenséges országokba betörnek. Előnyomulásuk iránya lehetőleg az ellenség legfőbb és legfontosabb erőközpontja lesz. Támadásukat a továbbiakban nagyobb szabású repülőtámadások fogják támogatni.” Majd így folytatja: „A harckocsitechnika gyors fejlődése új lehetőségeket nyitott meg a harckocsik előtt, és útjai különváltak a gyalogságtól, ezzel szükségszerűen harcászata is megváltozott.”

Miközben a Magyar Katonai Szemle hasábjain elméletileg igyekeztek tisztázni a páncélosok szerepét, a Magyar Királyi Honvédség kötelékében is megjelentek az első harckocsik. Az ország nehéz anyagi helyzete és a trianoni gyalázat miatt azonban 1930. október l-jén még csak a páncélos fegyvernem keretét — a páncéljárműves osztályt – állították fel, amely egy harckocsiszázadból, egy páncélautószázadból, egy páncélvonatosztályból és egy műhelyszakaszból állt.

Gerbert Károly 1931 áprilisában újra tollat ragad, és az önálló páncélos seregtestek mellett tör lándzsát. Bírálja a franciák maradiságát, és megállapítja, hogy az első világháború óta csak egy lépést tettek előre.

Nem mindenki vallotta Gerbert felfogását. Német József vezérkari ezredes a Magyar Katonai Szemlében 1931 novemberében ezt írja: „...a harckocsi a harcos sírgödre, amelyben a mai páncélelhárító eszközök mellett megsemmisül.... A harckocsi megtartani semmit sem tud, tehát feltétlenül csak a gyalogsággal egyetemben alkalmazható... Nem gondolom, hogy a jövő háborúja a gépek harca lesz.”

1932-ben tovább folyik a vita, és a páncélosok ellenzőinek Gerbert 1932 júniusában azt írja: „Kétségtelennek tartom, hogy korszerű harckocsikötelék vagy seregtest mindenfajta támadó menetre és támadásra képesítve van... Csak a harckocsik nagy számban való bevetése és mélyreható áttörése lehet döntő... Korszerű harckocsikat igen gyorsan lehet a döntés helyén összpontosítani és támadásra indítani. Amennyiben az ellenségnek sikerül a fenyegető támadást idejében felismerni, és a maga részéről megfelelő erőt készenlétbe helyezni, úgy a betörés után az ellenség fő védővonala mögött tiszta harckocsicsata fog kifejlődni. Ennek kimenetele hozza meg a döntést.”

A Magyar Katonai Szemlében lezajlott viták és Gerbert látnoki írásai ellenére a magyar hadseregen belül a fejlődés a gépesítés irányába nagyon lassú. 1932-ben csak egy kísérleti célokra alkalmas „Gépkocsi csoport” felállítására tellett, amelynek állományába egy könnyűharckocsi-század és egy páncélgépkocsi-, továbbá egy gépvontatású tarackosüteg került.

A harmincas évek közepén, amikor Németország meggyorsította hadseregének fejlesztését, és hozzálátott páncéloshadosztályainak felállításához, a magyar katonai szakemberek is fokozták elméleti érdeklődésüket a páncélosok iránt. Nagybaconi Nagy Vilmos tábornok 1936 áprilisában a Magyar Katonai Szemlében ezt írja: „A motor tömeges alkalmazása új időszakot jelent a hadseregek szervezésében, s

az alapigazság, hogy a mozgékonyság, a gyorsaság és a meglepetés a győzelem három nélkülözhetetlen feltétele… A harckocsi képes helyettesíteni a gyalogságot és a lovasságot, kiegészíti és megerősíti a tüzérséget, fokozza a géppuskák hatását.”

Magyarországon azonban a páncélosok alkalmazásának kérdése továbbra is inkább csak elméleti probléma maradt, hiszen az 1935. október l-jén bevezetett új seregszervezés csak annyiban lépett előre, hogy a vegyes dandárok állományába egy harckocsiszázadot osztottak be, amely 5 Ansaldo típusú kis harckocsival rendelkezett.

1937-ben felállították az első gépkocsizó zászlóaljat, amelyben 10 kis harckocsi és egy Csaba páncélgépkocsikból álló század tartózott. Anyagi nehézségek, a németekkel folytatott tárgyalások sikertelensége következtében a hadsereg gépesítése 1938-ban sem változott lényegesen. Mindössze két gépkocsizó zászlóalj szerepel a hadrendben, a 63 gyalogzászlóaljjal szemben. A páncélosok száma oly csekély, és állományuk — olasz Ansaldo — annyira elavult, hogy önálló alkalmazásuk nem is jöhetett számításba. A gyenge páncélzatú és tűzerejű kis harckocsik alkalmatlanok voltak komoly feladat megoldására.

Az 1938 augusztusában megkötött Bledi Egyezmény megszüntette a trianoni diktátum hadseregfejlesztési korlátozásait, és a magyar kormány meghirdethette az Úgynevezett Győri programot, amely a hadsereg korszerűsítését is napirendre tűzte.

Ennek eredménye 1938 őszén már jelentkezett is, és a Huba hadrend alapján két páncéloshadosztály felállítását határozták el. A hadtestek kialakításával egy időben, 1938 őszén két gépkocsizó dandárt állítottak fel, amelyek hadtest alárendeltségbe kerültek. Mindkét gépkocsizó dandár állományába három gépkocsizó zászlóalj, két kerékpáros-zászlóalj, egy gépkocsizó tüzérosztály és egy felderítő-zászlóaij tartozott.

A kerékpáros-zászlóaljak állományában húzódott meg egy harckocsiszázad 6 kis harckocsival, továbbá a felderítőzász-lpaljban szintén egy harckocsiszázad 18 kis harckocsival. A 2. gépkocsizó dandár felderítő-zászlóaij ába egy páncélgépkocsizó szakasz és egy közepes harckocsikból álló szakasz lett hadrendbe állítva. Ezen kívül a lovasdandárok hadrendjébe is egy-egy harckocsiszázadot szerveztek.

Közvetlenül a háború kirobbanása előtt, 1939-ben tovább akarták növelni a harckocsik számát, de az anyagi nehézségek miatt erre nem került sor. 1940-ben újabb intézkedéseket tettek a páncélosok

fejlesztésére, és felállították a Gyorshadtest parancsnokságot, amelyhez két gépkocsizó és két lovasdandár tartozott. 1941 tavaszán ezt a szervezetet korszerűsítették. A 9. és a 11. kerékpáros-zászlóalj at harckocsi-zászlóaljjá alakították át, és a gépkocsizó dandároknak rendelték alá. Állományukba három könnyű- és egy közepesharckocsi-század tartozott, egyenként 23 harckocsival. A lovas dandároknál is szerveztek l-l harckocsi-zászlóaljat, amelyek egy páncélgépkocsi-századból (16 Gsaba páncélgépkocsi) és két harckocsiszázadból (egyenként 23 Toldi harckocsi) álltak.

1942 elején került felállításra az 1. páncéloshadosztály, majd később a 2. páncéloshadosztály. Állományukba – egyenként – egy harckocsiezred, egy gépkocsizó lövészezred, két tüzérosztály, egy felderítő- és egy páncélgépágyús zászlóalj, egy légvédelmi tüzérosztály és egy önálló páncélvadászszázad tartozott. (A páncélosok típusainak ismertetését külön fejezet tartalmazza.)

Egy hadsereg gépesítéséhez hozzátartozik a gépjárműpark is. A Magyar Királyi Honvédség sajnos ebből sem állt jobban, mint a páncélosokból. Nem csak a hadsereg nem rendelkezett kellő számú gépkocsival, de az országos állomány is csekély volt. A hadműveleti alkalmazáshoz szinte legfontosabb gépjárműfajtából, a tehergépkocsiból 5907 darabja volt a honvédségnek, de ezekből mintegy 2000 darabot lehetett minden körülmények között használni. Kerékpárból és motorkerékpárból nem volt hiány, de igen gyenge minőségi állapotuk nem tette lehetővé tömeges használatukat. Á hadsereg nagy személygépkocsi-hiányait a forgalomból kivont 5000 darab polgári gépjárművel kívánták pótolni. Ezeknek zöme azonban nem felelt meg, mivel terepjárásra nem voltak alkalmasak, s motorjuk, gumiabroncsuk nem bírta el a nagyobb megterhelést. A honvédelem szempontjából fontosabb tehergépjárművek helyzete ennél is siralmasabb volt. A meglévő tehergépkocsi-park kicsi, elavult, többségében nem volt alkalmas hadihasználatra. Ezért a németekkel szerződést kötöttünk tehergépjárművek szállítására, amelyek azonban igen vontatottan bonyolódtak le. 1942 májusáig a rendkívül szükséges 3 tonnás tehergépkocsik közül az ígért 400 darab Opel-Blitz típusból 100 darabot szállítottak le. Honvédségünk lánctalpas vontatókkal, sebesültszállító és híradógépkocsikkal, tartálykocsikkal ebben az időben nem rendelkezett. A légvédelmi lövegeket Hofherr-féle traktorokkal, a nehéz tarackokat olasz Pavesi és Breda gépjárművekkel vontatták. Mindezeket felülmúlta azonban a magyar gyártmányú terepjáró, a

szállításra és vontatásra egyformán kiválóan alkalmas gépkocsi a Botond. Egyetlen hibája, hogy kevés volt belőle.

A magyar páncélos- és gépesített csapatok nem képviseltek jelentős ütőerőt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy erejét messze meghaladó feladatokra vetették be őket.

6.

PÁNCÉLOSOK FŐPRÓBÁJA

A két világháború közötti időben tehát megszületett a szárazföldi haderő új fegyverneme: a páncélos és gépesített csapatok Az elméleti viták után több fronton is lehetőség nyílott az elméletek gyakorlati próbájára.

Az 1930-as években a mindjobban élesedő nemzetközi helyzetben egymás után robbantak ki a helyi háborúk. A Szovjetunió agresszív terjeszkedő politikája a Kína és Japán elleni háborúba torkollott, és a kommunista felforgató tevékenység Spanyolországban is háborúhoz vezetett, amelyben a szovjet „önkéntesek” a legnagyobb kontingenssel vették ki részüket. Az olasz gyarmatosító politika Abesszíniában alkalmazott fegyveres erőszakot.

Ezekben a hadműveletekben mindenütt alkalmaztak páncélosokat, de tömeges harcbavetésükre nem került sor. Mégis, ezek a próbatételek minden hadgyakorlatnál értékesebbek, egyben komoly jelzések voltak mind a páncélos technika, mind a szervezési, mind pedig a hadművészeti és még sok más vonatkozásban is.

Az olaszok abesszíniai hadjáratában (1935-36) a páncélgépkocsik felderítési feladatokat, a harckocsik pedig a gépkocsizó lövészekkel együttműködésben sikeres támadó feladatokat hajtottak végre, és hozzájárultak a hadjárat gyors lefolytatásához. Az olaszok a harcok folyamán 300 darab Fiat-Ansaldo harckocsit vetettek be. Ezek a kiöregedett típusok csak előre voltak képesek tüzelni géppuskáikkal. Tökéletlenségük és könnyen sebezhetőségük ellenére a zömében gyalogos, csak puskával ellátott, abesszin hadsereggel szemben, a második tembieni csatában és Addis Ababa elfoglalásában sikereket könyvelhettek el. Ez azonban nem adott semmiféle tapasztalatot a jövő harcaira.

Tanulságosabb volt a spanyol polgárháború, ahol mindkét fél alkalmazott harckocsikat. 1936. július 18-án kitört a spanyol polgárháború, amely gyorsan nemzetközivé szélesedett. Franco tábornokot és hazafias erőit katonailag támogatta Németország és később Olaszország is. A kommunistákat sem nélkülöző köztársasági kormány viszont jelentős szovjet támogatásban részesült. Hogy Európának ebben a fontos részében megvessék lábukat, „a proletár internacionalizmus” jelszavával „a szovjet nép ott volt a spanyol demokrácia védelméért vívott harc első soraiban”. Gyakorlatban ez azt

jelentette, hogy a szovjetek, az irányítást magukhoz ragadó „tanácsadókkal” és hatalmas fegyvermennyiséggel nem a spanyol népet, hanem a szovjet imperializmus expanzív törekvéseit képviselték. 1936 október 1-je és 1939 januárja között a spanyol köztársasági kormány a Szovjetunióból félmillió puskát, több mint húszezer géppuskát, hatszáznegyvennyolc repülőgépet, háromszáz-negyvenhét harckocsit és hatvan páncélautót, valamint ezeregyszáznyolcvanhat különböző űrméretű löveget kapott. A marxista magyar katonai szakirodalomban mindez úgy szerepelt, hogy ez a hatalmas arzenál a „szovjet dolgozók ajándéka volt, a szabadságáért küzdő spanyol népnek”. Ennek az állításnak az abszurditásához talán nem is kell kommentár...

A németek és az olaszok legalább nem rejtették véka alá szándékaikat, az olasz és német harckocsik és a német légierő (a Condor-légió) nyíltan vállalta szerepét; a Franco-féle lázadók megsegítését, és az új fegyverek kipróbálását.

Az anyagszállítások mellett több mint háromezer „önkéntes” is ment a Szovjetunióból Spanyolországba. Ezek a Vörös Hadsereg által kiküldött katonai szakértők voltak, akik részint mint tanácsadók, részint mint aktív repülők, harckocsizók, technikusok stb. spanyol egyenruhában, háborús álnéven szolgáltak a köztársasági hadseregben. Közülük csak néhányat megemlítve; Jan. K. Berzin, aki korábban a Vörös Hadsereg katonai hírszerző szolgálatát vezette, a köztársaságiak egyik legfőbb katonai tanácsadója volt, aztán G. M. Stern, a Vörös Hadsereg egyik markáns személyisége, „Grigorics elvtárs” fedőnéven, vagy Sztálin egyik kedvence, Kulik a későbbi marsall, aki már ekkor kitűnt képzetlenségével és kíméletlenségével, aztán a későbbi tragikus sorsú Dmitrij G. Pavlov („Fritz elvtárs”), aki mint harckocsi-szakértő volt jelen, de itt találjuk a később bizonyos hírnévre szert tett tábornokok közül Rogyion J. Malinovszkijt, Pavel I. Batovot és Kirill A. Mereckovot.

Sztálinnak nemcsak az volt a célja, hogy politikailag megvesse lábát Spanyolországban, hanem az is, hogy valóságos harci körülmények között próbálja ki áz új fegyvertípusokat és harceljárásokat.

Spanyolországban estek át a tűzkeresztségen a T-26-os, a T-27-es és a T-28-as, de mindenekelőtt a BT mintájú szovjet harckocsik, amelyeket ott kizárólag a gyalogság közvetlen támogatására vetettek be. Támadásnál ritkán alkalmaztak nagyobb számú harckocsit, így az „élenjáró szovjet hadműveleti művészet” az első világháborús módszereknek felelt meg. Ez aztán később is kihatott a szovjet páncélos

fegyvernem működésére. 1937. július 27-én hagyta el Szevasztopol kikötőjét a CABO SAN AUGUSTIN hajó, fedélzetén 50 darab BT-5 tankkal és az „önkéntesekből” álló személyzettel, akiket a Kalinovszkiról elnevezett V. gépesített hadtest dandárjainak személyi állományából válogattak ki. A hajó Cartagenában kötött ki, innen a tankok a saját lábukon vonultak át az Arciena-ba, itt helyezkedett el a harckocsizó csapatok felállításával és kiképzésével foglalkozó központ. A tankokhoz hozzácsatoltak egy páncélautó-zászlóaljat, és így mint ezred került bevetésre, Kondratyev parancsnok vezetésével. A tűzkeresztségen Zaragozában, október 13-án estek át, amely csatában 16 BT-t vesztettek. A további harcok, amelyekben az ezred részt vett, Teurela körzetében voltak 1937. december - 1938. február), ezt követően az ezrednek 15 harckocsija és 8 páncélautója maradt. 1938 márciusában az ezred feloszlott. Ezeknél a harcoknál a BT-ket nem eredeti rendeltetésüknek megfelelően, hanem szétszórva, a gyalogság támogatására használták.

Ugyanakkor az olaszok, a teljesen elavult Arisaldo harckocsikkal, mivel azokat tömegesen vetették be, 1937. március 8-án Guadalajaránál helyi jellegű áttörést értek el. Nem rendelkeztek azonban gépesített hadosztályokkal, ezért a harcászati sikert nem sikerült hadműveletivé fejleszteni. A németek 150 Panzer-I-es páncélosa (amelyet spanyol személyzet kezelt) ugyancsak gyenge fegyverzetnek bizonyult, mind a tűz, mind a páncélvédettség dolgában. Von Thoma tábornok, aki megfigyelőként tartózkodott Spanyolországban, lesújtó véleménnyel volt róluk.

A spanyolországi harcokat nem lehet az új fegyverek, a nagy háború, az új harcformák főpróbájának nevezni. A jövő hadművészete kopogtatott már az ajtón, de az még nem nyílott ki, itt még nem bontakoztak ki a fegyveres tevékenység új formái. A háború új eszközei itt csak lehetőséget adtak a korszerű rohamra, de nem változtatták meg jellégét és formáját.

A Szovjetunió harckocsierői részéről további harctapasztalatokat eredményeztek azok a kipróbált harccselekmények, amelyekre a Távol-Keleten került sor.

Miután hamisnak bizonyultak Sztálin elvárásai Kínával kapcsolatban: vagyis Csang Kai-sek nem hagyta, hogy csekély gazdasági támogatás fejében Moszkva bábként használja fel, a diktátor elhatározta, hogy a kommunista befolyást fegyverrel kényszeríti ki. Erre kiváló alkalmat adott a kelet-kínai vasútvonal hovatartozásáról szóló régi vitának

ebben az időben (1929-et írunk) a szovjetek részéről történő mesterséges felmelegítése. így aztán a szovjet Távol-Keleti Különleges Hadsereg (parancsnoka Vaszilij K. Bljuher marsall) hadüzenet nélkül átkelt a határon, és elfoglalt három észak-mandzsúriai várost. A mandzsuk felvették a kesztyűt, de a páncélosokkal teletűzdelt szovjet hadsereggel szemben alulmaradtak. Bljuher marsall – tudatosan, vagy ösztönösen, de – tömegesen vetette be a harckocsikat, és Peking fegyverszünetet kért.

1931 őszén jelentős változás történt a térségben. Japán csapatok elfoglalták a kínai felségterülethez tartozó Mandzsúriát, és Mandzsukuo elnevezéssel független államnak kiáltották ki. Sztálin nagy nyugtalansággal figyelte a japánok előretörését, de egyelőre halogatta az összetűzést, mert tartott Japántól. 1938 nyarán azonban alkalmasnak találta az időt a cselekvésre. Japán és Kína között ugyanis háború tört ki, és a japán csapatok nagy részét Mandzsukuoból a kínai frontra vezényelték. Ebből eredően Mandzsukuo meggyengült. Ezt használta ki Sztálin, és szintén hadüzenet nélkül a Távol-Keleti Különleges Hadsereg egységei rázúdultak a majdnem védtelen Mandzsukuora. A japán ellenállás azonban a vártnál hevesebb volt, s jóllehet, a Hasszán-tónál bevetett 2. gépesített dandár (80 harckocsi) kiharcolta a győzelmet, további előrehaladásuk a japánok szívós védekezése következtében elakadt. Ez Bljuher marsall fejébe került: őt ugyanis Moszkvába rendelték, és rövid úton kivégezték. Végül az agresszor kénytelen volt kivonulni Mandzsukuoból. Sztálin persze nem az az egyéniség volt, aki a kudarcot eltűrte, és csak az újabb kedvező alkalomra várt. Ez 1939 nyarán következett be. A Szovjetunió által leigázott és csatlóssá tett „testvéri Mongólia" ugyanis elvtársi segítséget kért, mivel állítólag a szomszédos japán hadsereg katonái több ízben megsértették a „független Mongólia" határait. A segítséget nem volt nehéz megadni, tekintve, hogy a „független Mongólia” területén már 1936 óta ott állomásoztak a Vörös Hadsereg egységei, így nem okozott gondot, hogy ezek a csapatok támadásba menjenek át a japán „provokátorok” ellen. Sztálin a Vörös Hadsereg új csillagát, Georgij K. Zsukovot küldte a helyszínre, miután a vezérkar megmutatta neki a japán „határsértés” helyét. Amikor Zsukov a helyszínre érkezett, emlékiratai szerint megállapította, hogy a térségben lévő 57. Különleges Csapásmérő Hadsereg parancsnoksága „nem ismeri a valós helyzetet”. Vagyis, ők semmiféle japán határsértésről nem tudtak. Ez persze Moszkvát és Zsukovot nem zavarta abban, hogy „testvéri internacionalista segítséget” nyújtsanak „a mongol dolgozóknak”. Az 57. Különleges Csapásmérő

Hadsereg többek között 500 harckocsival és 350 páncélautóval rendelkezett.

A tankoknak majdnem a fele a 11. harckocsi-dandár BT-7-ese volt, de rövidesen a 6. harckocsidandár tankjai is harcba léptek. A 11. harckocsidandárt M. J. Jakovlev parancsnok vezette, aki elesett a harcok során. A dandár 124 tankot vesztett. A legnagyobb veszteséget, 80 tank elvesztését, a dandár július 3-án szenvedte, amikor menetből lépett harcba a Halhin-Gol folyónál lévő japán csapatösszevonással. A japánok 180 harckocsival rendelkeztek. Halhin-Golnál a szovjet túlerő biztosította a győzelmet, ennek ellenére a harcok elhúzódtak, mert a japánok makacsul védték állásaikat, egységeik az utolsó emberig küzdöttek. A harcoknak végül is diplomáciai úton vetettek véget.

A Vörös Hadsereg „biztosította a testvéri Mongólia” határait, mindez azonban 200 harckocsijába, közel tízezer halottjába és 207 repülőgépébe került. A Halhin-Gol-i kaland nem volt olcsó győzelem.

A Vörös Hadsereg vezetése tekintve, hogy Tuhacsevszkij és Bjuher már halott volt ezekből a harcokból nem vont le megfelelő következtetést a harckocsik alkalmazására. Azokat továbbra is kisegítő fegyvernemnek tartotta, ezért szétosztotta őket a csapatok között, nevezetesen minden lövészhadosztály rendelkezett egy harckocsi-zászlóaljjal.

Német vonatkozásban, Ausztria és Csehszlovákia megszállása folyamán fegyveres összeütközésekre nem került sor. Ezek az ag-ressziós tevékenységek csupán „éles menetgyakorlatnak” tekinthetők. Az ausztriai megszállással kapcsolatban Winston Churchill memoárja első kötetében gúnyosan emlékezik meg a német páncélosok „csődjéről”. A „német hadigépezet tétovázva csörömpölt át a határon... a kifogástalan idő- és útviszonyok ellenére az ócska harckocsik többsége felmondta a szolgálatot...”

Nos, ehhez csak annyit: ezek az „ócska német páncélosok” nemsokára egész Franciaországon keresztülhajszolva, a tengerhez szorítják majd a brit és francia harckocsikat. De ez már nem főpróba, hanem az új világháború premierje lesz.

7.

VILLÁMHÁBORÚ LENGYELORSZÁGBAN

1939. szeptember l-jén azzal, hogy a német hadigépezet rázúdult Lengyelországra, kitört a második világháború. Megkezdődött a különböző katonai elméletek próbája, és ettől kezdve nem a gyakorlóterek tapasztalatai, hanem a háború kegyetlen törvényei fejlesztették tovább a hadművészetet.

A németek támadó hadműveleteik fő feladatát a páncélos és gépesített magasabbegységekre (hadosztályok, hadtestek) és a légierőre ruházták. A páncélos csapatok nem a tüzérséggel és a gyalogsággal, hanem a légierővel való együttműködésre fordítottak nagy figyelmet. Az első lépcsőben támadó páncéloshadosztályok és -hadtestek arra törekedtek, hogy gyorsan benyomuljanak a lengyelek védelmébe, és ékeket alakítva, azt részekre szabdalják, majd a mélységbe kijutva bekerítsék a lengyel csapatokat. A védelem teljes mélységének áttörése lehetővé tette a manőverezést, és megfosztotta a visszavonuló lengyel hadsereget attól, hogy rendezze erőit és megszervezze új védelmi vonalát. Ezt csakis a háború új eszközeinek, főleg a páncélos és gépesített magasabbegységeknek köszönhették. Az első világháborúval szemben a németek hadműveletei 1939 szeptemberében a gyorsaságra és manőverezésre épültek.

A lengyel főparancsnok, Rydz-Śmigly marsall katonailag megoldhatatlan feladat előtt állt. Egész Lengyelországot tartani akarta a német támadásokkal szemben, sőt Kelet-Poroszország felé támadni kívánt. Ez az erőszétforgácsolás, amely mindent védeni akart és sehol sem volt elég erős, jól vezetett ellenféllel szemben nem járhatott eredménnyel. Ha nem akarunk ettől az elgondolástól megtagadni minden stratégiai értéket, akkor csak úgy lehet megérteni, hogy az ellenséges erőviszonyokat és teljesítőképességet teljesen félreismerték.

A lengyelek is abban a túlhaladott elképzelésben éltek, hogy a harci cselekmények a korábbi háború mintája alapján csak fokozatosan, a kötelékek felvonulásának befejezése után, és ezt követően, a harcérintkezések felvételekor határ menti harcokká fejlődnek, amelyeknek kimeneteléről a szükséges következtések és operatív korrektúrák önként adódnak.

A német hadvezetésnek azonban nem állt szándékában a hadjáratot

ebben az elavult formában vezetni.A német főparancsnokság elhatározta, hogy kihasználja a lengyel erők

kedvezőtlen felvonulását, és kétirányú csapást mért a lengyel hadsereg főerőinek bekerítésére, majd megsemmisítésére. Ezért két hadseregcsoportot alakított; a Dél Hadseregcsoportot (Gerd von Rundstedt vezérezredes), amelynek 36 hadosztályából négy páncéloshadosztály, három könnyűhadosztály és három gépesített (motorizált) gyaloghadosztály volt, és az Észak Hadseregcsoportot (Fedor von Bock vezérezredes), amelynek 23 hadosztályából két páncéloshadosztály, két gépesített (motorizált) gyaloghadosztály és egy könnyűhadosztály volt.

A szeptember l-jén, 4.45-kor akcióba lépő csapatok, és az egyidejűleg felszálló légi kötelékek néhány napon belül elérték a hadműveleti tervben kitűzött első célokat. Az utat törő német támadás gyors tempójának előfeltételeit a légierő teremtette meg, amikor az első támadási napon a gyenge lengyel repülőerők zömét a repülőtereken megsemmisítette. A legdöntőbb eredmény az volt, hogy a lengyel mozgósítás rendezett befejezésére és a nagyobb operatív erőátcsoportosításokra a vasút szétrombolása következtében nem kerülhetett sor és a lengyel híradóhálózat is súlyosan megsérült, úgyhogy a lengyel vezetés már eleve tehetetlen volt. Ugyanígy tervszerűen folytak a hadsereg hadműveletei is. Szeptember 7-ig a határ mentén álló lengyel erőket vagy áttörték, vagy megsemmisítették, illetve rendezetlen, veszteségteljes visszavonulásra kényszerítették.

A német harceljárás a következő volt: az első lépcsőben támadó páncélosékek több irányban mély csapást mértek, és benyomultak a lengyelek hadműveleti mélységébe, ahol már a légierő által megpuhított csapatokkal találkoztak. Ekkor elszakadtak főerőiktől, és önállóan manőverezve oldották meg feladatukat. A mélységben több találkozó ütközetre került sor, ezekből azonban minden esetben a német páncélos- és gépesített csapatok kerültek ki győztesen. A német páncélosékek figyelmüket főleg a gyors előnyomulásra fordították, hogy zavart keltsenek az ellenség hátában. A védelem áttörése után a sikert nem a szárnyak irányába, hanem a mélység felé fejlesztették tovább. A gyorsan előretörő páncéloshadosztályok, függetlenül a szomszédos erőktől, a hézagok biztosítását a második lépcsőben előrenyomuló gyalogságra bízták. Ha nagyon makacs ellenállásba ütköztek, megkerülték azt, és az őket követő gyalogságra bízták megsemmisítését. A légierő megakadályozta a lengyelek minden komolyabb

összpontosítását, és csírájában elfojtotta az ellenlökéseket. Különösen súlyos veszteségeket okoztak a lengyel lovasságnak. Egyébként a páncélos magasabbegységek előnyomulását eredményesen támogatta a gépvontatású tüzérség is.

Különösen kiemelkedett az Észak Hadseregcsoport 4. hadseregének (Hans von Kluge tüzérségi tábornok) állományában támadó XIX. páncélos hadtest tevékenysége amelynek parancsnoka Guderian altábornagy volt.

Az invázió megindításakor Guderian páncéloshadteste haladt Kluge 4. hadseregének élén, áttörve a korridoron, hogy elérje Németország elszigetelt tartományát, Kelet-Poroszországot.

Keresztülszáguldott ezen a német területen, és délre fordulva szeptember 9-én átkelt a Narew folyón. Szeptember 14-én elérte a Bug melletti Bresztet. Ez 140 kilométeres rohanás volt lefelé a nagy lengyel kiszögellés alapvonalán. Élcsapatai ez után további 60 kilométeres lökéssel Włodawa felé mentek előre, hogy találkozzanak Kleist tábornok XXII. páncéloshadtestével, amely dél felől zárta be a harapófogót. E rohanás közben Guderian legázolt minden lengyel ellentámadást, ahol erős védelmet talált, mint például a Narewen való átkeléskor, ott légi támogatást kért. A stukák (német zuhanóbombázók) 20 perc múlva már a helyszínen voltak, és csapásokat mértek a lengyel tüzérségi állásokra.

Hasonlóan sikeresen tevékenykedett a 10. hadsereg (Walter von Reichenau vezérezredes) páncélos csapásmérő csoportosítása, amely a lengyel védelmet áttörve kijutott a dezorganizált védelemhadműveleti mélységébe, majd a támadás negyedik napján elszakadva a gyalogos magasabbegységektől, szeptember 5-ére 80 kilométerre közelítette meg Varsót. Most már csak a lengyel fővároskörülzárása maradt hátra. Ez a kutnói csata után nem okozott nehézséget.

Varsó a több ízben megismételt felszólítás ellenére tartotta magát, és céltalan harcot vívott szeptember 28-ig, miután előzőleg a német tüzérség és légierő súlyos károkat okozott a városban.

Miután Varsó kapitulált, a lengyelországi hadjárat német részről eldőlt, jóllehet a lengyel ellenállás még október elejéig tartott. A 18 napos háborúban a lengyel hadsereg minden vitézsége ellenére megsemmisítő vereséget szenvedett.

A háború tapasztalatai a páncélos magasabbegységek hadműveleti jelentőségét fényesen igazolta. Guderian és Kleist páncéloshadtestei egy összehangolt hadművelet keretében megteremtették a lengyel erők

bekerítésének külső arcvonalát, és ezzel hadműveleti sikert értek el.A páncélos magasabbegységek a hadászati mélységben gyorsan

törtek előre. A visszavonuló lengyel oszlopokra csak menetből tüzeltek, nem bocsátkoztak velük harcokba, foglyokat nem ejtettek, meg akarták akadályozni a szilárd védelem kialakítását, hogy újabb áttörésre ne legyen szükség. Ez lehetővé tette, hogy a német főparancsnokság a hadjárat elejétől a végéig kezében tartsa a kezdeményezést, rákényszerítse akaratát a lengyelekre, és megtörje ellenálló képességüket. Ugyanakkor a lengyel hadjárat megmutatta, hogy a német harckocsik technikailag nem megfelelőek. A gyenge lengyel páncélelhárítás az első lépcsőben támadó páncéloshadosztályok Panzer-I, és Panzer-II harckocsijainak komoly veszteséget okozott, páncélzatuk, tűzerejük és mászóképességük is kívánnivalót hagyott maga után. Ezért sürgette Guderian Hitlernél a Panzer III-as és Panzer-IV-es harckocsik frontszolgálatba állítását, amelyek csekély mértékben, de már részt vettek a lengyel hadjáratban.

A lengyelek mindenütt hősiesen harcoltak, de reménytelen hadműveleti helyzetüket a csatatéren tanúsított elszántságuk sem javíthatta. A német páncélosok elleni lovasrohamok nem pótolhatták a harckocsikat, amelyekből a lengyeleknek kevés volt, ráadásul kiöregedett brit és olasz típusok voltak.

A második világháború nyitányát jelentő német-lengyel háború véget vetett a páncélos- és gépesített csapatok körül folyó vitának.

8.

A VÖRÖS HARCKOCSIK PREMIERJE

1939. szeptember 17-én a kora reggeli órákban a Vörös Hadsereg egységei, átkelve a Bugon, mint hiéna rontottak a halálos sebben vergődő lengyel sasra. A szovjet párttörténet szerint ennek az volt a célja, hogy „felszabadítsák Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia lakosságát, és megakadályozzák a fasiszták további előretörését kelet felé... Fegyelmezetten, szervezetten és készen arra, hogy az ellenséggel megfelelően szembeszálljon, a Vörös Hadsereg felszabadította a belorusz és nyugat-ukrán területek dolgozóit a lengyel nagybirtokosok igája alól és megóvta a fenyegető fasiszta veszedelemtől.” E gyomorfelkavaróan ismerős, sztereotip szöveg mögött az a titkos megállapodás állt, amelyet a két agresszív nagyhatalom, a náci Németország és az imperialista Szovjetunió kötött Lengyelország felosztására. Az említett népek nem kértek a szovjet felszabadításból.

Lengyelország meghódításának előkészítésével kapcsolatban a katonai előkészületek már néhány nappal a Ribbentrpp-Molotov paktum 1939. augusztus 23-i aláírását követően megkezdődtek. Szeptember 3-án Vorosilov hadügyi népbiztos fokozott harckészültséget rendelt el a leningrádi, kalinyi, nyugati, kijevi, moszkvai és harkovi katonai körzetnél, illetve a különleges katonai körzetnél, leállíttatta a szabadságolásokat és az eltávozásokat. Három nappal később a szovjet kormány elrendelte az általános mozgósítást. Ugyanakkor Vorosilov megparancsolta a fenti katonai körzetek, valamint az orlovszki katonai körzet csapatainak, hogy kezdjék el a nagygyakorlatokat. A „gyakorlatokat” a 22/A számú terv irányozta elő, amely a valóságban Lengyelország megszállásának terve volt.

Szeptember 13-ára már majdnem minden egység elfoglalta kiindulási állásait. Az első csapásmérő kötelékek az alábbiak voltak:

– Belorusz Front (M. Kovaljev hadseregparancsnok); [3. hadsereg (V. Kuznyecov hadtestparancsnok) - egy lövészhad-test, amely egy lövészhadosztályból és egy lovashadosztályból, valamint két T-26-os harckocsidandárból (a 22. és a25.) állt; 11. hadsereg (N. Medvedjev hadtestparancsnok); - két lövészhadtest, két lovas hadtest, egy harckocsi hadtest (a 15.) és két harckocsidandár (a 6. - BT és a 21. - T-28); 4. hadsereg (V. Csujkov hadosztályparancsnok) - két lövészhadtest és két T—26-os harckocsidandár (a 29. és a 32.)],

– Ukrán Front (Szemjon K. Tyimosenko hadseregparancsnok); [5. hadsereg (I. Szovetnikov hadosztályparancsnok) - két lövészhadtest és egy T-26-os harckocsi-dandár; 6. hadsereg (F. Glikov hadosztályparancsnok) — egy lövészhadtest, egy lovashadtest és három harckocsi-dandár (38. - T-26; 24. BT-7 és 10. T-28); 12. hadsereg (I. Tjulenyev hadseregparancsnok) - egy lövészhadtest, két lovashadtest, egy harckocsihadtest (25.) és két harckocsidandár (23. – BT-5 és 26.-T-26.)]. Mint látjuk, a Vörös Hadsereg a Wehrmachtnál nagyobb erővel támadta hátba a már haldokló Lengyelországot.

Szeptember 17-én reggel, áttörve a határt és megszegve a nemzetközi szerződéseket, az orosz csapatok hatalmas tömege tört nyugatra. Az élen a harckocsiékek haladtak – több mint 5000 harckocsi, ezeknek kellett megvalósítani a „lengyel dolgozók felszabadítását”, vagyis néhány nap alatt megszállni fél Lengyelországot.

A Belorusz Front harckocsicsapatai a határon átkelve és szétrombolva a lengyelek megerősített határőrhelyeit, a lengyel harckocsizó egységek elhanyagolható ellenállásába ütközve, menetoszlopban haladtak előre az utakon. Harcokra csak a nagyobb helységeknél és a városoknál került sor. A baranovicsi erődített körzetnél 40 kilométeres menet végrehajtása után a harckocsizók elfoglalták az erődített körzetet, és fogságba ejtették helyőrségét. A Grodno körüli harcokban a 16. lövészhadtest összes harckocsiegységét egyetlen gépesített egységbe vonták össze, amely keletről támadta meg a várost. Szeptember 19-én reggel a 6. harckocsi-dandár átkelt a Berezinán, és menetből megtámadta Vilniust. Az utcai harcokban a lengyelek részéről kevés reguláris egység, annál több polgári személy — köztük egyetemi hallgatók — vettek részt. Mivel ezek a csapatok puskával voltak felszerelve, nem sok ... esélyük volt a BT tankokkal szemben. A harcok mégis elhúzódtak, és Vilnius csak akkor esett el, amikor beérkezett a 24. lovashadosztály.

Szeptember 17-én a 27. harckocsidandár 12 órára kijutott a Mir-Ojucevicsin vonalra, a nap végére pedig elfoglalta a baranovicsi erődkörzet egy szakaszát. A dandár két ezrede tovább vonult Grodno felé, hogy kisegítse a 16. lövészhadtest elakadt támadását. A menetben azonban a konvoj szétszakadt, a harckocsik egy része üzemanyaghiány, más része műszaki hiba miatt kiesett. Csak 20-án érték el Grodnót, amelyet csupán mintegy 3000 tiszt, csendőr és önkéntes civil védett, kiemelkedő elszántsággal. A harc két napon át tombolt, a vörös harckocsik és tüzérség rommá lőtték a várost, amelyet a maradék

lengyel erők 21-én éjjel kiürítettek.A 29. harckocsidandár elfoglalta Baranovicsit, és foglyul ejtett 5000

lengyel katonát. A dandár továbbvonult, szeptember 22-én bevonult a németek által már rommá lőtt Bresztbe. Itt adjuk át a szót a dandárparancsnoknak, Krivosein tábornoknak:

„...1939-ben én vezettem a 29. könnyűharckocsi-dandárt. Szeptemberben, amikor megszületett a döntés, hogy felszabadítsuk a lengyel dolgozókat, dandárom együtt hatolt be Jeremenko lovashadtestével. Behatoltunk Baranovicsibe, és foglyul ejtettünk néhány ezer lengyel katonát. Ezután tovább nyomultunk előre Breszt felé, ahol német ellenőrző posztba ütköztünk. Vezetőjük, egy szemtelen hadnagy közölte, hogy nem mehetünk tovább, mert ez már német felségterület. Szerencsére ekkor odaékezett egy törzstisztekből álló különítmény, mint kiderült, a Bresztet elfoglaló Guderian tábornok képviselői. Ők már barátságosabbak voltak, és elvittek a német tábornokhoz. Guderian alacsony és sovány férfi volt, szívélyesen üdvözölt és kifogástalanul beszélt oroszul. Felvetettem neki, hogy tartsunk a városban közös díszszemlét. Guderian elfogadta javaslatomat, és másnap közösen fogadtuk a csapatok tisztelgését...”

A „fenyegető fasiszta veszedelem” úgy látszik, nem akadályozta meg a Vörös Hadsereget, hogy a németekkel fegyverbarátként ünnepeljék a győzelmet.

A 32, harckocsidandár egy 60 kilométeres éjjeli menet után 263 tankjából 69-et veszített kizárólag műszaki hiba miatt. Miután ellenállás nélkül elvergődött Kobrinig, ott lengyel támadás érte, és átment védelembe. A dandárparancsnok erélytelen tevékenysége következtében a lengyel katonák többségének sikerült áttörni az augusztovszki erdőkbe.

Az Ukrán Front közel 3000 darab harckocsiját dandárszervezésbe, de különféle egységek kötelékébe szervezték.

A 36. harckocsidandár Dubno felé nyomulva lefegyverzett néhány lengyel katonai oszlopot, majd elfoglalva Dubnót, Luck felé nyomult előre. Mivel a helyőrség maradványai nem tanúsítottak jelentős ellenállást, birtokba vették a várost. Helmnéí azonban más volt a helyzet. Az Ukrán Front hadinaplója szerint: „a dandár súlyos és veszteségteljes harcokat folytatott Helmnél, és a várost csak a hadosztály különböző erőinek bevetésével tudta elfoglalni”. Továbbvonulva, Lublin alatt már német csapatokba ütköztek, akik visszafordításra késztették a dandárt.

A 24. harckocsidandár Tamopol ellen támadt. A parancs

végrehajtásához 40 kilométeres éjszakai menetet és erőszakos folyami átkelést kellett végrehajtani. A 260 harckocsiból azonban csak 90 érkezett el a városig, a többiek különböző hibák, illetve üzemanyaghiány miatt harcképtelenné váltak. Ennek ellenére a várost, amelyet 500 csendőr védett, elfoglalták.

A dandár ezután Lemberg (Lvov) elfoglalására indult. A várost azonban a németek is támadták, így a szovjet harckocsik a németek és a lengyelek közé kerültek. A németek az orosz tankokat lengyeleknek nézték, és tüzet nyitottak rájuk, a lengyelek pedig szintén lőtték őket. A szovjet harckocsizók ekkor kitűzték a fehér zászlót, és az oda érkező németekkel tisztázták a félreértést. Az oroszoknak szerencséjük volt, mert a németek elfoglalták nekik a várost.

A 38. harckocsidandár jelentése szerint a harckocsik 132 kilométeres menetet hajtottak végre Tarnopol-Lvov irányába. A dandár szeptember 22-én részt vett Lvov ostromában, tüzével támogatva a gyalogságot. A dandárparancsnok (P. V. Voloh) szűkszavú jelentését ki kell egészíteni a 6. hadsereg parancsnokának jelentéséből származó adatokkal: „A dandár műszaki okok miatt elveszített 42 tankot. Szeptember 18-án reggel parancsot kapott Lvov elfoglalására, de ezt nem volt képes végrehajtani.” Tegyük hozzá, mire a harcok véget értek, a dandár összesen 20 harcképes harckocsival rendelkezett.

A 10. harckocsidandár a 17. lovashadosztály alárendeltségébe került, és Müszlova alatt vonták össze. A gyülekezési körletbe a dandárnak csak egy része érkezett meg, a többi elakadt. A dandár a lovassággal együttműködve átkelt a Szeret folyón, és Lvov felé nyomult. A harckocsik egy része azonban nem tudott átkelni, így a folyó túlsó partján vesztegelt. Mire a városhoz ért, az már saját kézen volt, és csupán a „győzelmet ünneplő tömeggyűlésen tudott részt venni". Az akkori T-28 harckocsikból álló század parancsnoka, Zahar Sziljuszarenko főhadnagy (később tábornok, a Szovjetunió kétszeres hőse) a lvovi eseményeket kissé másként írta le:

„Századom földutakon vergődött előre, a harckocsik egymás után estek ki, egyszerűen beragadtak a sárba, a motorok az erőlködéstől leégtek... Lvovban az Opera előtti téren több száz civil – állítólag cukorgyári munkások – verődött össze, Voloh dandárparancsnok egy harckocsira állva beszédet intézett hozzájuk; közölte velük, hogy felszabadítottuk őket a lengyel burzsoázia igájából. Az emberek ezt némán tudomásul vették, majd eloszoltak.”

A 26. harckocsidandárnak komoly nehézségei támadtak a Szeret

folyónál végrehajtott erőszakos folyami átkelésnél, majd az úton, amin előrehaladt, keresztezték egymást a 25. harckocsidandár oszlopaival. Hatalmas kavarodás támadt, a tisztek üvöltözve próbálták a két egység csapatait szétválasztani, illetve az utat szabaddá tenni, de ez csak órák múlva sikerült nekik. Másnap a dandár Galicstól nyugatra kénytelen volt kényszerpihenőt tartani, hogy a lemaradozókat bevárja, a harckocsikat rendbe hozza. Végül a dandárt – miután szétugrasztott egy lovas egységet Dubjáni-Gurdnü térségében –, megállította a hadművelet végét jelző parancs. Több száz lengyel foglyot ejtettek, akik között ott volt a később méltán híressé vált Wladyslaw Anders tábornok.

A 23. harckocsidandár szeptember 17-én egy gázlón átkelt a Dnyeszteren, és kemény utcai harcok során benyomult Kolomeába. Szeptember 20-án elfoglalta Sztaniszlavot, majd megállt a Sztrijfolyó átkelőinél, mert azok már német kézen voltak. Itt tekintette meg a dandárt Kulik, a hírhedett vörös főparancsnok-helyettes, és a nem kevésbé hírhedett Mehlisz főkomisszár.

\A 25. harckocsihadtest szeptember 18-án rövid összecsapás után

bevette Bucsacsot, majd menetből elfoglalta Galicsot, és birtokukba vették a Dnyeszter átkelőit. Szeptember 20-án a hadtest élei elérték Sztrij-t, ahol azonban már németek voltak.

A hadtest teljesítményéről az Ukrán Front Parancsnoksága hadinaplójában az alábbiak állnak: „a 25. harckocsizó hadtest elmaradt az ütemtervtől és a hadtápterületen maradt az ügyetlen irányítás miatt... A hadtest egyes dandárai nem hajtották végre a számukra kitűzött feladatokat, a rossz szervezés miatí torlódások keletkeztek az utakon, ezzel lefékezték más egységek mozgását”. Ez az értékelés egyébként az egész Vörös Hadseregre jellemző volt.

Mint láttuk, a Vörös Hadsereg egységei sehol nem ütköztek szervezett ellenállásba, csupán a németek által már szétvert, menekülő, gyenge fegyverzettel ellátott lengyel csapatokkal találkoztak. Harckocsiveszteségeik zöme műszaki okok miatt következett be, képtelenek voltak megszervezni az üzemanyag-utánpótlást, gyakran eltévedtek, az utakon hatalmas torlódásokat okoztak.

Szeptember végére befejeződött a lengyel tragédia, s október elején mindenütt megszűnt az ellenállás. Összesen 230 000 lengyel katona került az oroszok kezébe, a köztük lévő tisztek pedig megindultak Katyn felé...

Az orosz veszteség nem volt jelentős, a két támadó szovjet fronton összesen 737 halott és 1859 sebesült volt.

A lengyel hadjárat szovjet részről nem hozott különösebb hadi tapasztalatokat, ennek ellenére a szovjet hadvezetés „messzemenő” tapasztalatokat vont le a „győzelmes hadjáratból”, amely „megmutatta a dolgozó nép hadseregének legyőzhetetlen erejét”. (A TASZSZ Hírügynökség jelentése.)

A Vörös Hadsereg következő erőpróbájára a finnek ellen elkövetett agresszió kapcsán került sor.

Miután a Szovjetunió Lengyelország maradványait bekebelezte, majd a három kis baltiállamot: Észtországot, Lettországot és Litvániát is érdekkörébe vonta, arra törekedett, hogy a cári birodalom régi határait északon is visszaállítsa. Ezért szálka volt szemében az 1917. december 6. óta független Finnország. Sztálin elhatározta, hogy leszámol ezzel a kis néppel is. A Leningrádi Katonai Körzet parancsnokát utasította, hogy dolgozza ki a finnek elleni hadműveleteket. Ezekbe a tanácskozásokba bevonták Ottó Kuusinent, a Komintern finn származású funkcionáriusát. Az ő feladata volt egy „szabad finn kormány” megalakítása, és majd a Vörös Hadsereget segítségül hívni a „felszabadító” harcokhoz, természetesen a „finn dolgozó nép” nevében.

1939. október elején Moszkvában szovjet kezdeményezésre szovjet-finn tárgyalások kezdődtek, amelyben az oroszok szándékosan teljesíthetetlen területi követelésekkel léptek fel. Ezt a finnek elutasították. A tárgyalások félbeszakítása után, a TASZSZ jelentése szerint „példátlan finn provokáció” történt, a „finnek ágyúval átlőttek a szovjet határon, aminek következtében több szovjet állampolgár életét vesztette”. A Szovjetunió kormánya azonnal megtette a szükséges lépéseket, hogy a „finn katonai klikk bármely esetleges újabb akcióit haladéktalanul meg tudja hiúsítani”. Mondani sem kell, hogy a finneknek eszük ágában sem volt lövöldözni és provokálni a félelmetes orosz „medvét”.

Ezek, a szovjetek által elhatározott „szükséges lépések” azt jelentették, hogy Mereckov támadásra indította csapatait, amelyek már régen teljes harckészültségben felsorakoztak a finn határon. A szovjet propaganda szerint persze a finnek rontottak neki a „békésen gyakorlatozó” szovjet csapatoknak, akik eleinte csupán határozott ellenállást tanúsítottak, és miután a „finn agresszort” nem tudták jobb belátásra bírni, „kénytelenek voltak átmenni ellentámadásba”.

Az „agresszor” finnek katonailag kilátástalan helyzetben voltak, senki nem kételkedett abban, hogy az orosz kolosszus néhány héten belül legyűri őket. Egy 180 milliós nagyhatalom hadserege állt szemben egy 3,5 milliós kis állammal. A csak 33 ezer emberből álló finn hadsereg valamivel több mint 150 repülőgéppel, néhány tucat páncélossal és légvédelmi ágyúkkal rendelkezett. Az orosz támadás hírére mozgósította a mintegy 100 ezer emberből álló milíciát, amely első világháborús puskákkal volt felszerelve. A finnek erőik zömét a határtól mintegy 20 kilométerre fekvő Mannerheim-vonalnál vetették be. Ez egy megerősített föld- és fabunkerekből álló erődítményrendszer volt, amelyet a finn hadsereg zöme védett. A finn hadsereg élén Carl Gustaf von Mannerheim báró tábornagy állt. Hosszú évekig szolgált a cári hadseregben, és 1919-ben a finnek szabadságharcát vezette a vörösök ellen, ezért a finnek nemzeti hősüket látták benne.

A Finnország ellen felvonuló, majd „ellentámadásba” lendülő szovjet erő-összpontosítás két csoportosításból állt. A karéliai földszorosban tevékenykedett a 7. hadsereg (Jakovlev), amelynek feladata a Mannerheim-vonal leküzdése volt. A 7. hadsereg két lövészhadtestet, három harckocsidandárt, egy harckocsi-zászlóaljat és húsz tüzérezredet vetett be. A hadműveleteket a vörös légierő nehézbombázói és a Finn-öböl felől a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta támogatta.

A Ladoga-tó és a Fehér-tenger között Mereckov egy 1500 kilométeres arcvonalon három hadsereget (8., 9. és 14.) vezetett tíz lövészhadosztállyal és megerősítő csapatokkal. Itt a szovjet Északi Flotta támogatta a hadműveleteket.

Huszonnégy órával a hadműveletek megkezdése után, 1939. december l-jén egy elfoglalt finn helységből jelentkezett Kuusinen „finn népi kormánya”, és felkelésre szólította fel Finnország lakosságát a „tőkés elnyomók” ellen. E megszokott, és később oly jellemző szovjet módszer ezúttal lesújtó eredménnyel járt. Nemhogy megosztotta volna, hanem még jobban összekovácsolta a finneket. A szovjetek politikai kudarcát nemsokára katonai is követte.

A magas északon a szovjet 14. hadseregnek nagy nehézségek és érzékeny veszteségek árán sikerült december közepéig Petsamót, valamint a Ribacsij- és Szrednyij-félszigetet elfoglalnia. A középső szakaszon viszont a szovjet 8. és 9. hadsereg támadása megakadt.

Suommusalminál egy teljes szovjet hadosztályt bekerítettek és megsemmisítettek. Nem járt jobban a 7. hadsereg sem, amelynek

tömegtámadásai véres fejjel omlottak össze a Mannerheim-vonal előterében. Az oroszok ekkor dühödt bombatámadásokat intéztek, elsősorban a védtelen Helsinki ellen, hogy a lakosság ellenálló erejét megtörjék.

Ez sem segített. A finnek továbbra is hősiesen és eredményesen védekeztek, csekély erőiket ügyesen felhasználva. A korabeli filmhíradók vásznain láthatóak voltak, amint a fehér álcázó öltözékbe bújt finn sícsapatok elsiklanak a szovjet katonai felszerelés roncsai és rongyos, nyúzott arcú szovjet hadifoglyok ezrei mellett.

December végére Sztálin belátta, hogy a bevetett erők nem képesek gyors döntést kivívni. Ezért egy újabb front, az Északnyugati bevetésére intézkedett, amelynek parancsnoka Tyimosenko lett, Mereckovot leváltották. Tyimosenkóval egy időben megjelent a fronton Sztálin egyik hírhedett kreatúrája, Lev Sz. Mehlisz főkomisszár, aki parancsnokokat váltott és fokozott le, vagy küldött büntetőzászlóaljakba.

A Vörös Hadsereg különböző átcsoportosítások és erősítések után, csupán 1940. február 11-én volt képes a támadások felújítására. A hadműveletek súlypontja változatlanul a karéliai földszoros volt. Tyimosenko egy 60 kilométeres szakaszon tizenöt hadosztályt összpontosított. A támadás megkezdésekor szovjet lövegek ezrei árasztották el tűzzel a Mannerheim-vonalat, és sok erődítményt megsemmisítettek vagy megrongáltak. Mégis, csak a harmadik napon sikerült az áttörés. A Vörös Hadsereg fő „taktikája” az volt, hogy gyalogostömegekkel zúzza szét az ellenséget, követve azt az alaptételt, hogy „csak nem tudnak mindenkit megölni”.

A Mannerheim-vonal elvesztése lényegében megpecsételte a finnek sorsát, a szovjet harckocsik – közöttük az első száz nehéz KV (Kliment Vorosilov) típusú harckocsi támadása most már széles arcvonalon kibontakozhatott.

A finnek békét kértek, és ezt támogatták Sztálin titkos szövetségesei, a nyugati nagyhatalmak is. A vörös diktátor így lemondott egész Finnország bekebelezéséről, és megelégedett a stratégiailag jelentős területek birtokbavételével.

A „finn konfliktus” nem valami fényes lapja a Vörös Hadsereg történetének. Vjacseszlav M. Molotov külügyi népbiztos titkos jelentése szerint a veszteségeket körülbelül 50 ezer halottban és 160 ezer sebesültben adta meg. A harckocsik szintén súlyos veszteségeket szenvedtek. A KV-2-es páncélosok magas sziluettje és szögletes oldalfala ideális célponttá tette a páncéltörő lövegek számára. Kilőtt

roncsaik százait a Mannerheim-vonal előtt lepte be a hó, egyben megakadályozva további páncélosok bevetését. Ezek már csak a sík terepen tudtak csapásmérő erőként fellépni.

A finn háború még jóformán véget sem ért, amikor a szovjet államvezetés legfelső szintjén már megkezdték a tanulságok levonását. Ha semmi más, de a Vörös Hadsereg véráldozatainak irtózatos nagysága gyökeres változtatások után kiáltott. Tyimosenko nyíltan kimondta, hogy a szovjet fegyveres erő nem volt képes lépést tartani a hadügyben végbemenő fejlődéssel. Szóba került a parancsnokok képzetlensége, és a haditechnika – köztük a harckocsik – minőségének alacsony színvonala. Sztálin egy sor kinevezéssel és leváltással reagált, Tyimosenko előlépett marsallá és honvédelmi népbiztossá. A hadsereg szánalmas teljesítménye ellenére Kliment Vorosilov megőrizte magas rangját, sőt lényegében felfelé bukott a Népbiztosok Tanácsa Honvédelmi Bizottságának elnöki székébe.

Sztálin ezt követően feltette a kérdést, hogy a Vörös Hadseregben miért nincsenek gépesített és páncéloshadtestek? Hivatkozott a Wehrmacht lengyelországi tapasztalataira, és követelte a kérdés felülvizsgálatát, valamint néhány, 1000-1200 harckocsiból álló hadtest megszervezését. Mivel Sztálin gyors választ követelt, Pavlov, a páncélos-főcsoportfőnökség főnöke már június 9-én bemutatta nyolc gépesített és két önálló harckocsihadosztály felállításának tervét. Minden harckocsihadosztály állományában 375, a motorizált hadosztályéban pedig 275 harckocsi volt. A hadtestnek összesen 1031 harckocsi állt rendelkezésére. Ezeket a magasabbegységeket azonban csak 1942-43-ra sikerült hadrendbe állítani.

9.

PÁNCÉLOSOK AZ ARDENNEK ÉS AZ ATLANTI-ÓCEÁN

KÖZÖTT

Bár Hitler úgy vélte, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem fog hadat üzenni Lengyelország megtámadása miatt, mikor ez mégis megtörtént, azonnal terveket követelt a főparancsnokságtól Franciaország lerohanására. A támadást eredetileg 1939 végére tervezték, de azt az időjárás megakadályozta. 1940-ben további terveket dolgoztak ki, de mind a Schlieffen-terv valamilyen módosításán alapult. Különböző okok hátráltatták a támadást, és ez lehetőséget adott Erich von Manstein tábornoknak, hogy közvetlen feljebbvalóit megkerülve, egy új tervet ajánljon Hitler figyelmébe. Szerinte az átdolgozott Schlieffen-terv túlságosan nyilvánvaló, és a szövetségesek felkészülten várják. Az egyszerű, Belgiumon és Észak-Franciaországon át Párizs irányába tartó átkaroló mozdulat helyett Manstein egy sokkal merészehb, a páncélosok tömeges alkalmazásán alapuló tervet javasolt.

„Egyik novemberi napon Manstein magához kéretett – írja Guderian – és kifejtette, hogy erős páncélos erőkkel előre kellene nyomulni a meghosszabbított Maginot-vonal ellen, Sedan irányába, Luxemburgon és Dél-Belgiumon keresztül, majd át kell törni ezt a megerősített védelmi vonalat. Kért, hogy vizsgáljam meg javaslatát páncélosszakértői szemmel... Biztosítottam Mansteint, hogy az általa tervezett hadművelet keresztülvihető. Egyetlen feltételt kötöttem ki, hogy a vállalkozáshoz elegendő számú páncélos- és gépesített hadosztályt biztosítsanak, mégpedig a legjobbakat”.

Manstein terve szerint – melyet a főparancsnokság kételyei ellenére Hitler lelkesen elfogadott – a páncélos erők keresztültörik a szövetségesek gyengén védett középső frontvonalát az Ardennekben, majd jobbra kanyarodva, Calais irányában a tengerpart felé nyomulnak. Ez kettévágja a szövetséges haderőt, és az A és B hadseregcsoportok könnyedén legyőzhetik a tengerparton csapdába esett erőket, majd a C hadseregcsoporttal kiegészülve lerohanhatják Franciaország többi részét. Bátor terv volt, amely kihasználta a meglepetés erejét, és a tömeges harckocsi-alakulatok sebességében mutatkozó fölényét, amely kiegyenlíthette a szövetséges páncélosok nagyobb tűzerejét.

A szövetségesek viszont, mint ahogy Manstein számított rá!, egy újabb Schlieffen-tervre készültek, és ennek megfelelően helyezték el csapataikat. Mivel Belgium és Hollandia még semlegesek voltak, a brit és a francia erők többsége Észak-Franciaországban helyezkedett el, ahová a Maginot-vonal nem terjedt ki. Ez a különleges, és mint kiderült, teljesen haszontalan védelmi vonal védte Franciaországot a Luxemburg közelében fekvő Longuyontól le egészen a svájci határig. Amint a német csapatok behatolnak Belgiumba – mint amire a szövetségesek biztosan számítottak –, a tervek szerint az angol-francia csapatoknak előre kellett vonulniuk a Dyle folyóig, hogy megállítsák a Schlieffen-hadmozdulatot.

A német főparancsnokság a páncélos magasabbegységek lengyelországi tapasztalatai alapján technikai és szervezési változtatásokat hajtott végre. Célja a páncéloscsapatok csapásmérő erejének és mozgékonyságának növelése volt. A lengyel hadjáratban sikeresen működő páncéloshadosztályok számát a könnyű hadosztályok átszervezésével tízre növelte, és önálló feladatok megoldására páncéloscsoportokat alakított. Korszerűsítették a hadosztályok harci technikáját is, a Panzer-III és Panzer-IV-es harckocsik számát 1000-re növelték.

A német hadseregek károm nagy csoportban helyezkedtek el. Északon Hollandia és Észak-Belgium határai mellett a Fedor von Bock tábornok vezette B hadseregcsoport 26 gyaloghadosztályból és 3 páncéloshadosztályból álló két hadserege várakozott. Középen, Aachentől, a Luxemburgtól délre eső területekig tartó szakaszon Gerd von Rundstedt tábornok B hadseregcsoportja állt készenlétben, három hadseregben 35 gyalog-, 3 gépesített és 7 páncéloshadosztállyal, melyeket a fon Kleist páncéloscsoport (Panzer-gruppe von Kleist) egészített ki. Délen, a Luxemburgtól Svájcig tartó szakaszon Ritter von Leeb tábornok 19 gyaloghadosztályából, illetve 2 hadseregből álló hadseregcsoportja helyezkedett el.

A német offenzíva központjában a páncélosok áttörése állt. A feladat végrehajtásában a következő alakulatok vettek részt: Hoepner XVI. páncéloshadteste (B hadseregcsoport, 6. hadsereg), Hoth XV. páncéloshadteste. (A hadseregcsoport, 4. hadsereg), Reinhardt XLI. és Guderian XIX. páncéloshadteste (A hadseregcsoport, 12. hadsereg, von Kleist páncéloscsoport).

A hadjárat tervezésénél, a főcsapás irányának meghatározásánál a meglepetést tartották döntőnek.

Á terv lényege az volt, hogy a francia hadsereg védelmét a nyugati hadjáratban részt vevő 10 páncéloshadosztályból kilencnek összefogott erejével a francia-belga határ érintkezésénél áttörik, és Sedan-Maastrich között átkelve a Maas folyón, benyomulnak Franciaországba. A 180 kilométeres keskeny arcvonalszakaszra összpontosított páncéloserőknek három irányban kellett előretörni.

A francia vezérkar azt tervezte, ha a német hadsereg támad, a Maginot-vonalban fognak védekezni. A németek főcsapását 1914-hez hasonlóan Belgiumon keresztül várták. Elképzelhetetlenenk tartották, hogy a német páncéloscsapatok az Erdennek erdős-hegyes területén keresztül támadjanak. Ezárt 1940 májusáig, anémet támadó hadműveletek megindulásáig csapataikkal a Maginot-vonalat és a francia –belga határt szállták meg. Az volt az elgondolásuk, hogy ha a németek megsértenék Belgium és Hollandia határát, gyorsan mozgó hadosztályaikkal, továbbá a belga-holland és az angol hadsereggel a belga védelmi rendszerben megállítják a németek előrenyomulását.

A szövetségeseknek összesen 142 hadosztálya volt, ebből 99 francia, 10 angol, 22 belga, 10 holland és egy lengyel. A több mint háromezer harckocsin kívül 2738 repülőgéppel rendelkeztek, továbbá a szövetséges csapatokat még 1000 olyan repülőgép is támogatta, amelyek Amgliában állomásoztak. Ezt a jelentős erőt azonban idejétmúlt hadműveleti és harcászati elvek alapján készítették fel, nem értették meg a légierő és a páncélosok szerepét, az új világháborút is az első világháborús módzsrekkel akarták megnyerni. Az elkövetkező vereség egyik oka az volt, hogy a merglévő páncélosokat is korszerűtlenül szervezték és alkalmazták. A harckocsikat csak gyalogságot támogató fegyvernek tekintették, és 40 önállő harckocsi zászlóaljat hoztak létre 3000 harckocsiból, amelyeket a gyalogság harcrendjébe osztottak be. A harckocsik zöme 30 tonnás V típus volt, amelyeket azonban 15 évvel azelőtt gyártottak. A légierő tekintetében még rosszabbul álltak, nem csak korszerűtlenek voltak, de rosszul is szervezték őket: légihadosztályokba, amikor a németek már évek óta légiflottákat (légi hadsereg) alkalmaztak. Mindez világosan mutatja a hivatalos francia katonai doktrína elmaradottságát. A fegyveres harc fő formájának még mindig az állóvédelemt tartották. Szerintük a támadó ellenséget védelmi hadműveletekben kell elvéreztetni, és további támadását meghiúsítani.

A német offenzíva május 10-én vette kezdetét az A és B hadseregcsoportok nagyszabású támadásával Belgium és Hollandia ellen. A gyalogság támadását megelőzték a speciális alakulatok akciói.

Ejtőernyősök ugrottak le Rotterdam és Hága környékén, pánikkeltés és fontos repülőterek elfoglalása céljából; az Albert-csatorna és a Maas (Meuse) folyó mentén húzódó belga védelmi vonal kulcspontja, az Ebel-Enamel erőd ellen pedig vitorlázó repülőgépeken szállított elit alakulatok intéztek támadást. Az erőd elszigetelésével a német erők keresztülsöpörtek a belga védelmi vonalakon, amelyek egyébként nagy nehézségeket okozhattak volna nekik. Az elszigetelt belga és holland csapatok bátran harcoltak, de a német előrenyomulás gyorsasága és ereje annyira zavarossá tette a helyzetet, hogy összehangolt védekezésről nemigen lehetett szó, és ráadásul még a német bombázások elől pánikszerűen menekülő polgári lakosság tömerge is nehezítette a helyzetet. Bár az angolok és a franciák végrehajtották tervüket és bevonultak belgiumba és hollandia nyugati részébe, ott nem tehettek sokat. Hollandiát május 14-re gyakorlatilag legyőzték, belgiumot pedig másnapra.

A német offenzíva igazán drámai eseményei azonban délebbre, az Ardennekben játszódtak le.

„Ha ez a páncéloscsoport egyetlen oszlopban haladt volna, Triertől Kelet-Poroszországig, Königsbergig ért volna.” Ezt von Kleist tábornagy mondta egy megbeszélés kapcsán Liddel Hartnak a háború után. A belga jobbszárnyon végrehajtott német hadművelet nagyságát le lehet mérni a felhallmozott erők mennyiségéből: a 160 kilométer hosszú határszakaszon 45 és fél hadosztály gyűlt össze, ebből 7 páncélos és 3 gépesített. Miközben a B hadseregcsoport katonái Belgiumban és Hollandiában harcoltak, Az A hadseregcsoport három hadserege az Ardennek erdőségein és Luxemburgon verekedte magát keresztül. Három hullámban haladtak: az első kettőben páncéloshadosztályok törték az utat, majd a harmadikban gépesített csapatok következtek. Mögöttük pedig a harckocsik porában, apáik és nagyapáik korábbi Franciaország elleni háborúiból származó dalokat énekelve, a Rajnáig érő oszlopokban menetelt a gyalogság.

A tájat, melyet a háború addigi legnagyobb tankösszpontosításának helyszínéül választottak, a legtöbb katonai szakérő páncélosokkal járhatatlannak ítélte. A hatalmas, sűrű fenyőerdők által borított Ardennekben kevés volt a jó út, a hegyvonulatokat pedig meredek falú völgyek szabdalták, patakokkal és keskeny hidakkal, néhol mocsarakkal. Ideális terep a védekezésre – feltéve, ha védekeznek. Günther Blumentritt tábornok (von Rundstedt vezérkari főnöke) későbbi visszaemlékezése szerint „Luxemburgban nem találkoztunk ellenállással, és Belga-

Luxemburgban sem sokkal többel – csak a Chasseurs Ardennais és néhány francia lovashadosztály részéről.” Ez azonban gyenge ellenfél volt, könnyen szétszórták...

Ha a franciák vagy a belgák képesek lettek volna repülőket küldeni a terület fölé, akkor egy minden használható úton előrearaszoló hatalmas közlekedési dugót láthattak volna. A gyalogság közben erdei ösvényeket és csapásokat használt. A Luftwaffe azonban megakadályozta a légi felderítést, később pedig bombatámadásokkal támogatta a veszélyes átkelést a Maason.

Két nappal azután, hogy átlépték a belga határt, a Panzergruppe von Kleist részei elérték a Maast, és elfoglalták Sedan városát. A folyó ezen a szakaszon 60 méter széles, gázlók nélküli és viszonylag gyors folyású. Mindkét oldalát alacsony, erdőkkel borított dombok szegélyezték, amelyeket, mivel a folyó felé lejtenek, kiválóan tűz alatt lehetett tartani. A Maas vidékét a 2. és a 9. francia hadsereg védte. Állásaik különböző erődítésekből és vasbeton ágyúállásokból álltak.

Von Kleist tábornok, akinek páncéloscsoportja a Hans Reinhardt tábornok vezetése alatt álló XLI. páncéloshadtestből és a Guderian tábornok vezette XIX. páncéloshadtestből állt, elhatározta, hogy május 13-án kierőszakolja az áttörést. Nem ígérkezett könnyű feladatnak, a francia tüzérség éber volt, és a legkisebb mozgásra is tűzzel reagált. A német tüzérség elakadt a feltorlódott harckocsik között, és nem tudta időben elfoglalni állásait. Ezért von Kelist a Luftwaffétól kért segítséget. Egy órán belül zuhanóbombázók százai zúdultak éles visítással a francia állásokra. A támadás borzalmas hatással volt a védőkre. A bombák szétrombolták a bunkereket, tönkretették az ágyúállásokat, a katonákat pedig megvakította a por és a füst. Már a stukatámadások alatt megkezdődött a német átkelés a folyón. Guderian elit ezrede, a Grossdeutschland gyorsan haladt előre. Parancsnoka, Hermann Balck alezredes (később az egyik legjobb német páncélostábornok) felismerte, hogy elengedhetetlen egy erős hídfő megszerzése, és alkonyatra mintegy 5 kilométerre benyomult a másik parton a céljának kijelölt hegyháthoz. Az átkelés közben Guderian megérkezett a déli partra, és találkozott Balckkal. Az alezredes tréfásan köszöntötte felettesét: „A Maason tilos a sétahajózás!” – emlékeztetve Guderiant saját szavaira, amelyeket egy hadgyakorlat alkalmával mondott.

Délen a 10. páncéloshadosztály (Schall altábornagy) súlyos veszteségeket szenvedett, mert a szárnyakról tűz alatt tartották a

stukatámadástól megmenekült francia tüzérek. Néhány egység képtelen volt elmozdulni az északi partról, ezért az éjszaka beálltával visszavonták őket. De egyes alakulatoknak, különösen az előretolt egységeknek a francia bunkereket elpusztítva, sikerült állást kialakítaniuk a másik oldalon, és megtartani azt.

A folyón lefelé, Montherménél Reinhardt XLI. páncéloshadtestének akcióját kísérte a legkevesebb siker. A rohamcsónakokat elsodorta a víz, és a védelem tüze is erős volt. A közben beérkezett műszaki csapatok azonban, mit sem törődve az ellenség tűzcsapásaival, hidat vertek a folyón, amelyen aztán átdübörögtek az első páncélosok. Ezzel a csata eldőlt. A Panzergruppe von Kleist, együttműködve a légierővel, elérte célját, átkelt az Ardenneken és a Maason. De ez még csak a kezdet volt.

Az első sokkból magukhoz térő franciák két ellentámadást terveztek. Egy harckocsi-zászlóaljtól támogatott gyalogezred támadta meg Chéhéry közelében az 1. német páncéloshadosztályt (Kirchner altábornagy), de a légelhárító és a páncélelhárító ágyúk tüze megállította őket. Miután a franciák elvesztették könnyű, F. C. M. jelű, 37 milliméteres ágyúval felszerelt harckocsijaiknak majdnem felét, a német páncélosok ellencsapása szétzúzta a támadást. Guderian úgy érezte, hogy nyugodtan megkezdheti az előnyomulást a tengerhez, és kiadta a parancsot Kirchner altábornagynak: „Fogja a térképet és irány Rethel!" Erői készen álltak a megmaradt francia vonalak áttörésére.

Május 14-én a szövetségesek légitámadásokkal próbálták lerombolni a német pontonhidakat Sedannál. A nagy számban bevetett francia és brit könnyűbombázók bátran állták a német légelhárító ütegek és vadászgépek tüzét. De az ő bombázásukat is ilyen bátran állták a német utászok, akik az ellenséges tűzzel mit sem törődve, újra és újra kijavították a keletkezett károkat. A nap végére a szövetségesek majdnem 90 gépet vesztettek. A RAF (Royal Air Force) hivatalos történetében ez áll erről a napról: „a Királyi Légierő egyetlen hasonló méretű hadműveletben sem szenvedett nagyobb arányú veszteségeket”.

A támadások ellenére Guderian előőrsei tovább nyomultak nyugat felé. Balck alezredes elfoglalt egy átkelőt a Bar folyón és egyet az Ardennek-csatornán, Omicourt közelében. Innen kezdve sík vidék terült el – ideális terep a páncélosoknak. Az 1. és 2. páncéloshadosztályok megkezdték az előnyomulást. A déli szárnyra, mely az egész kitörés legkritikusabb pontja volt, Guderian az elit Grossdeutschland ezredet állította. A franciák ugyanis itt kísérleteztek egy nagy ellentámadással,

amelyet a 3. harckocsihadosztályuk Char B nehéz- és H-39-es könnyűharckocsijai hajtottak végre. Május 15-én a német 10. páncéloshadosztály tankjai és a Grossdeutschland tankelhárító lövegei egész nap harcban álltak. Míg más francia egységek szétszóródtak, vagy megadták magukat, a 3. harckocsihadosztály katonái egy korábbi korosztályra jellemző bátorsággal és lendülettel harcoltak. A nap végére a Grossdeutschland parancsnoka azt jelentette, hogy katonáit kiszorították Stonne-ból, és „a teljes fizikai kimerültség szélén, harcra aligha alkalmas állapotban” voltak.

Másnap friss német egységek érkeztek, és visszafoglalták Stonne-t. Most már csak a parancsok állíthatták meg Guderiant. Május 15-én von Kleist elrendelte, hogy Guderian állítsa meg páncélosait, a gyalogság felzárkózása végett. Az első világháború szabályai szerint ez ésszerű parancs volt. De Guderian újfajta háborút vívott, és éppen ezért győzött, mert az ellenfelei még mindig első világháborús fogalmakban és időbeosztásokban gondolkodtak. Guderian kapcsolatba lépett a páncéloscsoport vezérkari főnökével, Kürt Zeitzler ezredessel, majd magával Kleisttel is. Indulatos vita után engedélyt kapott, hogy egy napig tovább haladjon előre.

Miután így visszanyerte cselekvési szabadságát, Guderian május 16-án a frontra hajtott, hogy meglátogassa az 1. páncéloshadosztályt. Egy Bouvellemont nevű falu főutcáján találkozott a tetőtől talpig poros, véreres szemű Balckkal. Korábban az alezredesnek azt mondta egyik tisztje, hogy a katonák fáradtak, és a falu elleni támadás kudarcot fog vallani. Balck kezébe vette sétapálcáját, és azt válaszolta: „Ebben az esetben egyedül veszem be.”

A katonák szelleme magasabbra csapott, ahogy egyre mélyebben nyomultak Franciaországba. A harckocsik legénysége odakiabált Guderiannak: „Szép volt Öregfiú!”, és „Láttad? Ez volt Heinz der Rascher (sietős Heinz).” A páncélostábornok pedig mosolyogva visszaintett nekik. Montcornet-ben találkozott Werner Kempf tábornokkal, a 6. páncéloshadosztály parancsnokával. Guderian utasította, hogy addig nyomuljon előre, amíg fel nem használta az utolsó csepp benzint is. Ekkorra már a német előőrsök elérték a Sedantól 35 kilométerre fekvő Marle-t és Darcyt.

De 17-én, pontosan, amikor minden Manstein terve szerint alakult, Guderian üzenetet kapott a páncéloscsoport főhadiszállásáról. Az előrenyomulást meg kellett állítania, és von Kleistnek jelentést tennie. A találkozó viharos volt. Kleist azt állította, hogy Guderian nem

engedelmeskedett a parancsoknak. A megdöbbent és meglepett Guderian felmentését kérte. A németek azonban szerencsére nem vesztették el tankszakértőjüket. Kleist ugyan elfogadta a lemondást, de von Rundstedt vezérezredes, az A hadseregcsoport parancsnoka nem. Sőt, felhatalmazta Guderiant, hogy „fegyveres felderítést” végezhet. Guderian az új parancsok által kínált szabadsággal elégedetten, elhagyta a Solze-i parancsnokságot és továbbindult páncélosaival. A késedelem azonban lehetőséget adott a franciáknak egy erőteljes ellentámadásra, amelyet Charles de Gaulle ezredes vezetett. Erői két idejétmúlt Renault 35-ös és egyzászlóalj Char B harckocsikból álltak. Ennek ellenére tankjai betörtek Montcornet-be, és „elpusztítottak mindent, aminek nem volt elég ideje elmenekülni”.

Veszélyes pillanat volt, de a németek ismét bebizonyították, hogy képesek gyorsan reagálni, és rögtönözve védekezni addig, míg a páncélosokat ellentámadásra tudják küldeni. Néhány alacsonyabb rangú tiszt könnyű légelhárító lövegekkel és a javítóműhelyekből éppen visszatérő harckocsikkal megállította a franciákat. Egyikük ezt írta később: „Az ellenség harci szellemének hiánya szemmel látható volt; német harckocsik ilyen gyenge védelemmel szemben nem fordultak volna vissza”.

Miközben a szárnyakon és középen a támadás és ellentámadás drámája zajlott, és miközben a tábornokok vitatkoztak és terveket dolgoztak ki, a német gyalogság lezúdult az Ardennekből, és átvonult a sedani pontonhidakon. A páncélosfolyosó lassan megkapta a gyalogsági megerősítést, és az OKW hagyományosabb felfogású tisztjei is megnyugodhattak.

Guderian annyira elől maradt, amennyire a telefonkapcsolat engedte. Május 19-én csapatai elérkeztek a Somme első világháborús csataterére.

Ezen a napon De Gaulle egy újabb ellentámadással próbálkozott. Volt egy veszélyes pillanat, amikor a francia tankok néhány kilométernyi közelségbe jutottak Guderian főhadiszállásához, amelyet csak néhány 20 milliméteres légvédelmi ágyú védett.

Egy nappal korábban a német 2. páncéloshadosztály (Veiel altábornagy) elfoglalta St. Quentint, az 1. páncéloshadosztály (Kirchner vezérőrnagy) pedig 45 kilométer megtétele után elfoglalt néhány hidat a Somme-on. 19-én estére Guderian XIX. páncéloshadteste elérte a Cambrai-Péronne-Ham vonalat. Amiens 20-án délre német kézen volt, és vele együtt egy 6 kilométer mély hídfőállás is a Somme-nál. Visszatérőben Guderian szembetalálkozott a 2. páncélos-

hadosztállyal, amely az úton vesztegelt. Guderian felelősségre vonására a hadosztályparancsnok jelentette, hogy elfogyott az üzemanyaga. Ilyen csekélység azonban nem tántoríthatta el a tábornokot. Üzemanyag-tartalékok átcsoportosításával elegendő benzint juttatott nekik, hogy elérjék Abbevillen-t. Guderian nemcsak önmagától, de katonáitól is sokat követelt. így aztán május 19-ről 20-ra virradó éjszaka a 2. páncéloshadosztály egyik felderítő egysége elérte Noyelles-t. Ezek a fáradt, izzadt és poros fiatalemberek érték el elsőként a La Manche csatornát. Ők váltották valóra Hitler álmait és Manstein terveit.

A XIX. páncélos hadtest elérte célját: elvágta az észak-franciaországi és belgiumi szövetséges hadseregeket. Május 22-én, miután Guderian nagy bosszúságára újabb egy napig volt kénytelen késlekedni, felsőbb parancsra, északi irányba fordult a Csatornaparti kikötők felé és a brit hadsereg hátába – amely még Belgiumban volt, szemben von Bock gyalogoserőinek frontális előnyomulásával. Ebben az északi irányú előretörésben Reinhardt páncéloshadteste haladt Guderian jobbján. Az előretörés elszigetelte Boulogne-t, másnap pedig Calais-t.

Ez a vágta egészen Gravelines-ig vitte Guderian erőit előre, néhány kilométerre Dunkerque-től. Reinhardt páncélosai 23-án szintén elérték a Csatornát az Aire-St.Omer-Gravelines vonalon, és hídfőállásokat foglaltak el.

Dunkerque-nél a német páncélosok által körbezárt térségbe összezsúfolódott az egész brit expedíciós hadtest, és néhány francia hadosztály is. Hitler parancsa azonban megállította a német páncélosokat. Ennek az azóta is sokat vitatott parancsnak-a miértje meghaladja munkánk körét, csupán azt a tény rögzítjük, hogy a britek egy bátor akcióval kiürítették a hídfőt, mintegy 330 000 „egérfogóba” került katonát evakuáltak, a fogcsikorgatva, lábhoz tett fegyverrel várakozó német páncélosok orra elől.

Ezután a németek átcsoportosították erőiket, hogy részekre szabdalják a még megmaradt francia hadsereget, és kapitulációra kényszerítsék. A döntő szerepet ismét a páncélos és gépesített magasabbegységeknek szánták.

A flandriai tapasztalatok alapján a páncélos és gépesített magasabbegységekből három páncéloscsoportot alakítottak.

– Hoth páncélostábornok parancsnoksága alatt az 5., a 7. páncélos és a 2. motorizált gyaloghadosztályból az 1. páncéloscsoportot;

– von Kleist páncélostábornok vezetésével a XVI.

páncéloshadtestből (a 9., 10., 3., 4. páncéloshadosztály), a XIV. gépesített hadtestből (a Grossdeutschland és az 1. SS Leibstandarte Adolf Hitler motorizált ezred) a 2. páncélos-csoportot;

– végül Guderian páncélostábornok vezetésével a XXXIX., XLI. páncéloshadtestből (az 1., 2., 6., 8. páncéloshadosztály és a 20., 29 motorizált gyaloghadosztály) a 3. páncéloscsoportot.

A franciaországi hadjárat második szakaszának kezdetén a németek megközelítőleg 124 hadosztállyal rendelkeztek, ebből 10 páncélos volt. Velük szemben a franciák már csak 60 hadosztállyal (négy páncélos) tudták felvenni a küzdelmet.

A francia hadsereg a Weygand-vonalon (a Somme folyónál) páncéltörő fegyverekkel jól ellátott ellenállási csomópontok hálózatát hozta létre, hogy a német harckocsikat az aknamezőre terelje, és tüzérségi tűzzel megsemmisítse. Védelmük mélysége itt 15 kilométer volt.

Az Atlanti-óceán és az Oise közötti francia állások ellen indított első rohamok először csak egy helyen eredményeztek azonnali átütő sikert.

Az abbeville-i hídfőből induló Hoth-páncéloscsoport mélyen benyomult az ellenséges állásokba, és a szemben álló 10. francia hadsereget a középső részén szétmorzsolással fenyegette.

Ez a gyors áttörés elsősorban a 7. páncéloshadosztálynak volt köszönhető, amelynek parancsnoka Erwin Rommel vezérőrnagy volt. A sikert Rommel vakmerősége eredményezte, amelyre semmiféle konzervatív ellenfél nem számított. Rommel szakaszán a franciák felrobbantották a Somme valamennyi közúti hídját, de tekintettel az ellenoffenzívára, amelyben reménykedtek, két vasúti hidat érintetlenül hagytak. Úgy látszott, hogy ennek a két hídnak a megtartása nem jelenthet különösebb kockázatot, mivel az egy sínpáros vasútvonalak keskeny töltéseken húzódtak, amelyek közel egy kilométeren át a folyópartok ingoványos rétjein keresztül futottak. Ezeken a töltéseken egy gyalogsági előnyomulás is kötél-táncos-mutatványnak számított volna. Rommel azonban, miután hajnal előtt elfoglalta a hidakat és megvetette lábát a folyón túli fennsíkon, felszedette a síneket és talpfákat, és azután páncélosaival és szállító járműveivel az ellenséges ágyútűzben végigszáguldott ezen a „kötélen”. Az első nap 10 kilométer mélységben hatolt előre, a másodikon 20 kilométerre, a következő napon pedig további 30 kilométerre, gyorsabb előrehaladását azzal biztosítva, hogy árkon-bokron keresztül tört előre, s így elkerülte a védett út-csomópontokat.

Ez a mély betörés szétforgácsolta a francia 10. hadsereget. Most aztán más német hadosztályok is özönlöttek a kiszélesedő résen keresztül. Június 8-án, azaz a negyedik napon éjjel Rommel Rouentól délre elérte a Szajnát, miután 40 kilométert kanyargott ide-oda a szétzilált és megzavarodott védelem között, amelyet hevenyészve állítottak föl a Rouen és a Szajna felé vezető utakon. Mielőtt a franciák gyülekezni kezdtek volna, és felkészülnek ennek a széles folyami akadálynak a védelmére, Rommel már át is kelt a folyón. 10-én Rommel hadosztálya átváltott egy 50 kilométeres előretörésre a tengerpart felé, amelyet meg aznap este el is ért, elvágva ezzel a 10. hadsereg bal szárnyának – 5 hadosztálynak, köztük a brit 51. Highland hadosztálynak – a visszavonulását. Ezek a csapatok miután bekerítették őket, 12-én St. Valérynél kénytelenek voltak letenni a fegyvert.

Az amiens-i és peronne-i hídfőkből kiinduló Kleist-féle páncéloscsapatok azonban szívós ellenállásba ütköztek. A francia hadvezetés, amikor az előre elkészített állásokban ebben a háborúban először került sor védelmi harcokra, kiválónak mutatkozott. A csapatok a kiadott utasításokhoz tartották magukat, és nem rendítette meg őket a betörés. Amikor aztán június 6-án a Hoth-páncélos-csoport támadása kimélyült, Kilest páncélosai teret nyertek déli irányban.

Június 9-én az A hadseregcsoport is átment támadásba. Első lépcsőjében gyalogoshadtestek támadtak, a másodikban Guderian páncéloscsoportja. A gyalogosegységeknek ezen a napon sikerült az Aisne folyó déli partján hídfőt foglalni Rethel városától északnyugatra. Június 10-én Guderian páncéloscsoportját ebből a hídfőből ütközetbe vetették.

Az itt kibontakozó siker kiaknázására a Kleist-páncélos-csoportot is ebbe az irányba dobták át Június 11-én előrevetett osztagai elérték a Marne folyót Château-Thierry körzetében, amíg Guderian csoportja Châlons-sur-Marne irányába nyomult előre, ezzel tulajdonképpen a páncéloscsoportok kijutottak a Párizst védelmező 7. francia hadsereg hadműveleti mélységébe, és megnyitották az utat a gyalogos hadseregek előtt.

A német páncéloshadosztályok naponta 40-50 kilométeres gyorsasággal nyomultak előre. Június 14-én a Kiles-t-páncélos-csoport elérte a Szajnát Troyes-től északnyugatra, Guderian csoportja pedig Châlons-sur-Marne körzetéből 60 kilométerre délkeleti irányba Moers-t. Ezzel a francia védelem teljesen megtört és dezorganizálódott. Guderian csoportja június 18-ra kijutott Epinal, Belfort vonalára, és hátába került a

Maginot-vonalban lévő franciaerőknek.Ez volt az utolsó csepp a pohárban, és a francia kormány

fegyverszünetet kért. A franciaországi villámháború véget ért.Az új haditechnika megkövetelte az új harcászati, hadműveleti

módszereket és a fegyveres erők új szervezési formáját. A franciák és az angolok védekező hadászati elveik miatt szenvedtek vereséget, és azért, mert nem ismerték fel a harckocsik alkalmazási lehetőségeit, nem szerveztek páncélos és légi magasabbegységeket. Álláspontjuk szerint jobb egy áttörhetetlen védelmi rendszerben ülni, mintsem támadni. Első világháborús módszerekkel akarták Németországot megverni, blokád alá venni, és időt biztosítani Anglia felfegyverkezéséhez.

A németek azzal, hogy az ellenség számára nem várt irányban mérték főcsapásukat, hadászati meglepetést értek el, továbbá olyan páncéloscsoportokat hoztak létre, amelyek képesek voltak erős csapást mérni a franciák védelmének teljes mélységére. Példaszerűen oldották meg a légierővel való együttműködést is. Mindez lehetővé tette a manőverező háború folytatását.

10.

A „BARBAROSSA” PÁNCÉLOSAI

A német-szovjet paktum ellenére a két nagyhatalom között a viszony meglehetősen hűvös, majd egyre feszültebb lett. Ennek elsősorban nem ideológiai, hanem sokkal inkább politikai-gazdasági okai voltak. Németországnak szüksége volt az élettérre, a Szovjetunió hatalmas nyersanyagkészleteire, azonkívül állandóan érezte hátában azt a fenyegetést, amely az egyre agresszívabbá váló szovjet politikai törekvések részéről fenyegette. A Szovjetunió vezetése is tisztában volt azzal, hogy Németországgal előbb-utóbb elkerülhetetlen a háború, ezért Sztálin hatalmas erejű fegyverkezésbe kezdett, és az azóta már napvilágra került közvetett adatok szerint Németország megtámadására készült. Az tehát, hogy ki követett el agressziót, egy politikai fikció, amelyet a győztes ragaszthatott Káin-bélyegként a vesztes homlokára. Mindezt csupán azért bocsátottuk előre, mert a német támadás, amely látszólag éppen csak megelőzte a szovjetet, nem egy kiépített védelembe, hanem a – Vörös Hadsereg elhelyezkedését tekintve –, egy támadó Csoportosításba ütközött, és részben ez is magyarázta a hihetetlenül látványos sikereit.

De nézzük a tényeket.A német Barbarossa-terv szerint három irányba törtek be a

Szovjetunióba, mindhárom irányba egy-egy hadseregcsoport. Északon Kelet-Poroszországból kiindulva Ritter von Leeb tábornagy két hadseregből álló Észak Hadseregcsoportja. Erich Hoepner vezérezredes 4. páncéloscsoportjával kiegészülve, a balti államokon keresztül Leningrád ellen vonult, hogy elfoglalja a kommunizmus szellemi fővárosát. Középen, Észak-Lengyelországból és Romániából kiindulva, Fedor von Bock tábornagy két hadseregből álló Középső Hadseregcsoportja, Heinz Guderian vezérezredes 2. és Hermann Hoth vezérezredes 3. páncéloscsoportjával kiegészülve, Moszkva, a Szovjetunió kormányzati központja felé nyomult. Délen, Dél-Lengyelországból és Romániából kiindulva, Gerd von Rundstedt tábornagy négy hadseregből álló hadseregcsoportja, Ewald von Kilest vezérezredes 1. páncéloscsoportjával kiegészülve Kijev és a Dnyeper felé vonult, hogy a Pripjaty-mocsarak és a Fekete-tenger között minden szovjet erőt megsemmisítsen. A fő stratégiai hadmozdulatokat tehát kidolgozták. A taktikát is – mely hasonló volt az 1940-ben nyugaton

alkalmazotthoz –: a páncélosok gyorsan mozgó hatalmas harapófogói körbeveszik az ellenséget, amelyet aztán a gyalogság felmorzsolhat, a harckocsik pedig tovább nyomulhatnak előre. A hadjárat átfogó stratégiai célját azonban nem fogalmazták meg. Ez nem sok gondot okozott a harcoló egységeknek, mert számukra megvoltak a célok, de fényt vetett arra, hogy Hitler és a vezérkar nem gondolkoztak távlatokban. Vita folyt arról, hogy Leningrád, a Kaukázus, vagy Moszkva legyen a fő cél.

A szovjet hadvezetés 1939-től tudatosan készült a Németország elleni konfliktusra, ezt bizonyítják a térségben megtartott hadgyakorlatok, és a fokozatos erőátcsoportosítások, valamint a gazdaság felkészítése a háborúra. Ez alatt az intenzív fejlesztés alatt a közös határon nem építettek ki erődrendszert, mélységben húzódó védelmet, ami nem is csoda, hiszen offenzívában gondolkodtak. Északon F. I. Kuznyecov vezérezredes parancsnoksága alatt az Északnyugati Front 24 hadosztálya vonult fel, középen Szemjon K. Tyimosenko marsall Nyugati Frontja 38 hadosztállyal a Litvánia déli határától a Pripjaty-moesarakig terjedő szakaszt foglalta el. Délen pedig a Szemjon M. Bugyonnij marsall parancsnoksága alatt álló Délnyugati Front csapatai voltak kibontakozóban, a Pripjaty-mocsaraktól a Fekete-tengerig.

Ezek az erők jóval felülmúlták a Wehrmacht erejét, mind létszámban, mind haditechnikában. 1941. június 22-én, a német támadás napján már majdnem 3 millió(!) katonát összpontosítottak a nyugati határ mentén lévő katonai körzetekben. Hatalmas támogató tüzérség volt felvonulóban, és az ugyancsak hatalmas harckocsiállományban már megjelentek a később olyan kitűnően bevált T-34-es közepes- és a KV nehézharckocsik. A határ menti kiépített és alkalmi repülőtereken repülőgépek ezreit zsúfolták össze, bevetésre készen. Ugyancsak a határ menti körzetekbe telepítették a jelentős üzemanyag- és lőszerraktárakat.

Az oroszok támadási szándékát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hadtestparancsnokig bezárólag egy zárt boríték volt a páncélszekrényben, amit csak egy titkos jelszó kiadása esetén lehetett felbontani. Nos a német támadás másnapján – amikor már Sztálin annyira visszanyerte hidegvérét, hogy intézkedni tudott – kiment ez a jelszó. A borítékban támadási parancs volt Németország ellen. Az események azonban akkor már túlhaladták ezt a parancsot. Nem támadni, védekezni kellett.

A német invázió június 22-én hajnalban indult meg, és rögtön óriási

sikereket ért el. A szovjeteket meglepte a támadás, fejvesztve vonultak vissza. Azt a néhány egységet, amely eltökélten harcolt, az általános összeomlás következtében körbezárták, és felmorzsolták. A Luftwaffe csapásokat mért a határ menti repülőterek összezsúfolt gépállományára, és a repülőgépek egy jelentős részét már a földön elpusztította. A következőkben a páncélosok harcairól szólunk elsősorban.

Herman Hoth tábornok 3. páncéloscsoportjának északi átkaroló hadművelete jól kezdődött. A határ menti erdőségeken gyorsan átjutottak. A csoport bal szárnya kétfelé vágta a 11. szovjet hadsereget, elfoglalta Kaunast, a Nyeman hídjait sértetlenül kaparintotta meg, és június 24-én bevette Vilniust. A 11. hadsereg 12. gépesített hadtestének ellentámadása kudarcot vallott, így a német páncélosok szabadon megindulhattak délre, Minszk felé. A páncéloscsoport jobb szárnya visszaverte Vaszilij I. Kuznyecov tábornok 3. hadseregét, amely kiürítette Grodnót. Ezután a német páncélosok Lida és Volkoviszk felé nyomulva áttörték a 11. gépesített hadtest által tartott vonalakat.

Nyugatabbra a 10. szovjet hadsereget máris a bekerítés veszélye fenyegette. A Luftwaffe támadása a nyílt terepen talált rá a 6. gépesített hadtestre, amely éppen támadásra készült. A visszavonulási útvonal egyre szűkült, és június 25-én a 10. hadsereg engedélyt kapott a visszavonulásra, de Guderian páncélosai ekkor már Minszk elővárosában álltak.

Június 22-én a 4. német hadsereg gyalogsága megtámadta Breszt-Litovszkot, miközben Guderian páncélosai elhaladtak az erőd mellett: a XXIV. páncéloshadtest a várostól délre, a XLVII. páncélos-hadtest pedig északra kelt át a Bug folyón. A páncélosok egy része a négy méter mély folyó fenekén gázolt át (tehát a németek is megoldották a folyam alatti átkelés technikáját). Miközben a gyalogság véres küzdelemben harcolt a szovjetek által hősiesen védett erőd birtokáért, Guderian páncélosai lenyűgöző sebességgel törtek előre. Eközben a XLVII. páncéloshadtest visszaverte a szovjet 14. gépesített hadtest Puzsany közelében megindított ellentámadását, a XXIV. páncéloshadtest elfoglalta a Minszktől 96 kilométerre, délre fekvő Szkuckot.

A szovjetek nyilvánvalóan nem jöttek rá, hogy a két irányból is meginduló támadás átkarolással fenyegeti Minszket. Teljes volt a zűrzavar és a döbbenet. A białystoki kiszögellésben felállított Nyugati Front, úgy tűnt, szinte várja, hogy bekerítsék. Amikor Pavlov hadseregtábornok felismerte, hogy a 3. és a 10. hadsereg előretolt egységeit a német gyalogság bekerítő mozdulata fenyegeti, minden

tartalékot előrevezényelt, és így Minszk térségét – a német páncélosok feladatát alaposan megkönnyítve – szintén védelem nélkül hagyta.

Az oroszok bátran szálltak szembe a németekkel. Összehangolt védekezésről azonban szó sem volt, részben a kommunikáció teljes csődje miatt. A védelem a helyi parancsnokoktól és a katonák kitartásától függött, akik elszántan harcoltak kiépített erődítmények nélkül. Csupán egyetlen parancsot kaptak, hogy „zúzzák szét az agresszort”.

Június 24-én Boldin tábornok, a Nyugati Front helyettes parancsnokának irányításával a 6. és 9. gépesített hadtestek harckocsijai és lovassága ellentámadást indítottak. Ez a Białystoktól északkeletre fekvő Grodno közeléből indult és a 9. német hadsereg gyalogsága ellen irányult. A német gyalogság és a páncéltörő ágyúk azonban könnyen visszaverték a rohamot, súlyos veszteségeket okozva a támadóknak. Eközben Hoth 3. páncélos-csoportja június 26-án 30 kilométernyire megközelítette Minszket, Guderian pedig parancsot kapott, hogy erőinek többségével északnak fordulva teremtsen kapcsolatot Hothtal, ezzel befejezve a bekerítést. A Guderian jobb szárnyán található XXIV. hadtest engedélyt kapott, hogy továbbhaladjon kelet, a Berezina menti Bobrujszk, majd a Dnyeper felé.

Vitákat váltott ki a német vezetésben, hogy a páncélosok Minszknél bevárják-e a gyalogságot, vagy folytassák hihetetlen tempójú előrenyomulásukat. Guderian természetesen az utóbbi mellett érvelt, ő nem a gyalogság részének, hanem egy különálló fegyvernemnek tartotta a páncélosokat. Parancsnoka, von Kluge ellenkező véleményen volt. Nem szerette, ha a harckocsik túlságosan előrejutottak, inkább arra használta volna őket, hogy megakadályozzák a szovjetek kitörését a katlanokból, és csak akkor engedélyezte volna továbbnyomulásukat, amikor a bekerített ellenség felmorzsolása befejeződött. Guderian szerint az ellenség kitörésének megakadályozása a gyalogság feladata volt, és meggyőződése szerint a harckocsik ereje mozgékonyságukban rejlett.

Kluge ezért elégedett volt, hogy a harapófogó két szára Minszknél bezáródik, miközben Guderian elégedetlenül vette tudomásul, hogy előretörése lelassult. Ezen úgy változtatott, hogy „nem kapta meg” Kluge megállást jelentő parancsát, és tovább rohant előre maga mögött hagyva Minszket, miközben szétverte a város felmentésére küldött 13. szovjet hadsereget.

Guderian előrenyomulását Minszkhez a hadtörténelem egyik leglátványosabb menetelésének tartják az objektív történészek.

Így a hatalmas katlanban 20 szovjet hadosztály esett csapdába, akik

megadták magukat. Július 9-ére a németek 328 000 foglyot ejtettek, és 2500 tankot, illetve 1500 ágyút semmisítettek meg. Egy NKVD- (Állambiztonsági Hatóság) különítmény letartóztatta Pavlov hadseregtábornokot és szűkebb törzsét. Mindannyiukat Moszkvába szállították, ahol „gyávaság" vádjával kivégezték őket.

„Moszkva csak egy földrajzi fogalom” mondta Hitler a Barbarossa-hadművelet elején. Parancsai szerint az előretörés fő iránya „a forradalom bölcsője”, Leningrád, illetve Kijev volt. A Középső Hadseregcsoport csak ezek elszigetelése vagy megsemmisítése után indult volna meg Moszkva ellen. Mégis, Hitler már Kijev szeptember 15-i bevétele és Leningrád szeptember 8-i bekerítése előtt egységeket irányított át a Közép Hadseregcsoporthoz az utolsó előrenyomulás érdekében. Ez logikus lépésnek tűnt, mert Moszkva nemcsak a Szovjetunió fővárosa, hanem kommunikációs központja is, mely érzelmi szempontból is jelentős értéket képviselt a Vörös Hadsereg számára. Moszkva megtámadásával a Középső Hadseregcsoport megsemmisítheti a szovjet erők többségét, melyek biztosan a főváros körül csoportosulnak.

A Tájfun-hadművelet, vagyis a Moszkva elleni támadás csak október 2-a után indulhatott meg, mert a németeknek össze kellett gyűjteniük erőiket. Von Bock tábornagy hadseregcsoportját 78 hadosztályra duzzasztották fel, az eredeti 7 páncélos- és gépesített hadosztály mellé újabb 7, illetve 5 társult. Mindez papíron hatalmas erőnek látszott, de az utóbbi egységek létszáma már nem volt teljes. A harckocsik a Szovjetunió poros „útjain” manővereztek, ráadásul nemcsak nyugatról keletre, hiszen Guderian 2. páncélos-csoportjának Ukrajnából északra kellett vonulnia, Hoepner 4. páncéloscsoportja pedig Leningrád felől érkezett. A por, a hőség és az utak minősíthetetlen „minősége” megviselte a harckocsik motorjait, és mivel az utánpótlás csak néhány túlterhelt és a partizánok által rendszeresen megrongált vasútvonalon érkezett, alkatrészekből nagyon kevés állt rendelkezésre.

Von Bock az immár jól bevált taktikával harapófogóba akarta fogni az ellenséget. A német felderítés szerint a szemben álló Brjanszki (Jeremegyenko tábornok) és Nyugati (Konyev tábornok) Frontok összesen 14 hadseregből és 77 hadosztályból, köztük 6 harckocsi- és 6 lovashadosztályból álltak.

Az offenzívát szeptember 30-án Guderian páncéloscsoportja és a 2. hadsereg kezdte meg délen. Két nap alatt Guderian 150 kilométertjutott előre, és elfoglalta Orelt. A XLVII. páncéloshadtest a nyomában

haladva észak felé fordult, elfoglalta Brjanszkot, és kapcsolatot teremtett a 2. hadsereg egységeivel. A németek a várostól északra és délre két katlant alakítottak ki. Bár a déli katlanban rekedt szovjet erőkoktóber 25-én letették a fegyvert, az északi katlanból a szovjet 50. hadsereg erős alakulatainak sikerült kelet felé kicsúsznia.

Október 20-án a Roszlavl mellett összegyűlt 4. hadsereg és a 4. páncéloscsoport megtámadta Konyev nyugati frontjának bal szárnyát. Egy nappal később Hoepner páncélosai északkeletnek fordultak, és keresztültörtek a vjazmai védelmi vonalon. E támadással egy időben a 9. hadsereg és a 3. páncéloscsoport megindult kelet és dél felé. Október18-án a 4. páncéloscsoportba tartozó XI. páncéloshadtest kapcsolatot teremtett a 3. páncéloscsoport LVI. páncéloshadtestének első egységeivel. Kezükre jutott a fontos vjazmai vasútvonal, és elvágták a Moszkvába vezető volokalamszki országút forgalmát, de ennél is fontosabb volt, hogy bekerítettek négy szovjet hadseregbe tartozó számos egységet. A németek becslése szerint a vjazmai és a brjanszki katlanokban 67 gyalogos- és 6 lovashadosztályból, valamint számos harckocsi-alakulatból 663 000 foglyot ejtettek, ezenkívül kezükre jutott 1242 harckocsi és 5412 löveg. Energikus beosztottjai segítségével von Bock hatalmas sikert ért el – a szovjetek pedig statikus védelmi terveikkel hozzájárultak saját vereségükhöz. Zsukov visszaemlékezése szerint október 7-én „minden út nyitva állt Moszkva felé”. Egy nappal korábban azonban Guderian feljegyezte naplójába, hogy leesett az első hó. A poros utak puha sártengerré változtak, és a páncélosok átmenetileg megállásra kényszerültek – baljós jele volt ez az orosz tél eljövendő viszontagságainak.

Eközben Zsukovot Moszkva védelmére vezényelték, miután Leningrádban leváltotta a tehetetlen és teljesen összeomlott Vorosilovot, majd átmenetileg megszilárdította a helyzetet. Itt és most jóval nehezebb feladat várt rá, bár időt nyert azzal, hogy von Bock átmenetileg leragadt a vjazmai és brjanszki katlanok felszámolásánál, de elsősorban azzal, hogy beköszöntött a raszputyica.

A „rossz utak” időszaka kétszer jön el Oroszországban: ősszel és tavasszal, amikor a korai hó és az eső, illetve az olvadó hó változtatja sárfolyamokká az orosz földutakat.

Október 14-én azonban a talaj megfagyott, és a németek ismét megindultak. Hoth 3. páncéloscsoportja a védekező erőket észak felé áttörve eljutott a „moszkvai tengerhez”, a fővárostól északnyugatra, 110 kilométerre fekvő víztározóhoz. Mikor a hír eljutott Moszkvába, a

polgári lakosság körében tovább nőtt a pánik. Október 16-a és 20-a között – Szamszanov szovjet történész szavaival –: „voltak, akik rémhíreket terjesztettek, elhagyták munkahelyüket, és sietve menekültek a városból. Mások a szovjet tulajdon fosztogatására használták a helyzetet, és megpróbálták aláásni a szovjet állam erejét”.

Von Bock és Zsukov versenyt futott a téllel. Bock az orosz tél viszontagságaival kevésbé volt tisztában, mint szovjet ellenfele, de azt tudta, hogy fogytán az idő. Az Orsában november 12-én megtartott parancsnoki értekezleten több hadseregparancsnok a támadás folytatása ellen szólalt fel, de von Bock elutasította érveiket. Vezérkari főnöke, von Greiffenberg tábornok szerint „Bock tábornagy nagyon tehetséges katona volt, de ugyanakkor nagyon ambiciózus is, és szeme előtt egyedül az oly közelinek látszó Moszkva lebegett.”

Akármi is volt a véleményük, a Középső Hadseregcsoport katonái Hitlertől megkapták az indulási parancsot. A végső előrenyomulás november 16-án kezdődött. A talajt immár megkeményítették a téli fagyok, de a páncélosok és járművek beindítása hatalmas nehézségekbe ütközött. Minden lefagyott, a járműveket csákányokkal kellett kivágni a földből, a katonáknak nem volt téli ruházatuk, a precíz német fegyverek szétrepedtek. Guderian feljegyezte, hogy egyre több katonát kellett fagysérüléssel ápolni, az olaj besűrűsödött, a lövedékekről le kellett vakarni a kenőanyagot, hogy beférjenek a csőbe, fagyásgátló nélkül a motorokat bekapcsolva kellett tartani – vagy tüzet rakni alattuk, hogy be lehessen indítani őket.

A szovjeteknek nem voltak ilyen gondjaik, vastag téli ruházatban, amerikai konzervekkel bőven ellátva, durva, de minden körülmények között használható fegyverekkel rendelkezve nem érezték „Tél tábornok” hatalmát.

A természet és a szovjetek egyesült erői ellenére Bock – Keitel szavaival – „hihetetlen energiával tevékenykedett, katonái pedig keményen harcoltak”. Északon karnyújtásnyi távolságra kerültek a városhoz. A szovjetek a Volga-csatorna és a „moszkvai tenger” között igyekeztek megszilárdítani védelmi vonalukat. A 9. hadsereg áttört, és november 27-én, Dmitrovtól délre a 3. páncéloscsoport kapcsolatot létesített vele. Másnap a 7. páncéloshadosztály egységei hídfőt hoztak létre a csatornán, de egy szovjet ellentámadás visszavetette őket.

Von Bock támadása elérte a legtávolabbi pontot. Krasznaja Poljanánál a 3. páneéloscsoport harckocsijai csak 29 kilométerre voltak Moszkvától, míg a 4. hadsereg 40 kilométerre állt tőle. Délen Guderian

páncélosai túljutottak a fővároson, elszigetelve Tula iparvárost, és Mihajlovnál 65 kilométerrel keletebbre befordultak Moszkva felé. A 2. páncéloshadosztály egy alakulata, Decker alezredes vezetésével eljutott Moszkva külvárosába, a villamosvégállomáshoz. Gorkijban egy motorizált gyalogzászlóalj katonái 30 kilométerre voltak a Kremltől.

Hoth 3. páncéloscsoportja mellett Hoepner 4. páncéloscsoportja jutott legközelebb Moszkvához. December 5-én azonban kimerülten álltak meg egy, a Volga-csatornától Krasznaja Poljanán át Isztráig húzódó félkör mentén. Ekkor már von Bock előtt is világos volt, hogy katonái a teljesítőképességük végső határáig értek, és nem képesek továbbjutni. Ugyanezen a napon von Kluge csapatai még egyszer kétségbeesett kísérletet tettek, hogy elérjék a szovjet fővárost, de a híres volokalamszki országúton feltartóztatták őket Dovator tábornok lovas-, Panfilov tábornok gyalogos- és Katukov tábornok harckocsi-hadseregei. A német csapatok erejük végére jutottak, és kimerülten megálltak. Nem volt olyan hatalom, amely ezeket a csapatokat – amelyek emberfelettit nyújtottak és elviselhetetlen szenvedéseket álltak ki – még egyszer támadásba lendítse.

Ugyanakkor a Pravda vezércikke már 1941. november 27-én azt követelte: „Kezdődjék Moszkvánál az ellenség szétzúzása!” Akkoriban Moszkva és a környék pályaudvaraira óránként érkeztek a katonavonatok a Távol-Keletről és a Kaukázusból. Sorra vonultak a hadosztályok az arcvonalra; friss, kipihent katonák, jó téli öltözékben jói tápláltan, jól felfegyverkezve és felszerelten. Sztálin ezúttal túltette magát a hírszerző szolgálattal szemben táplált bizalmatlanságán, és Richard Sorge Tokióban kémkedő ügynök jelentése után a csapatok nagy részét átvezényelte a szovjet Távol-Keletről. Ez az intézkedés az utolsó órában meghozta a súlyosan szorongatott fővárosnak a várva várt felmentést.

Zsukov az ellentámadáshoz 750 000 katonát, 5900 löveget, 415 sorozatvetőt – a híressé vált katyusáka –, 670, zömében T-34-es harckocsit és 760 repülőgépet – a félelmetes IL-2-es frontvadászt (sturmovik) – vont össze.

Ez a hatalmas erő aztán december 6-án rázúdult a kimerült, összefagyott német csapatokra.

Moszkvától északra Dmitrov térségéből és Krasznaja Poljana környékén koncentrikus támadást intéztek a kimerült 4. hadsereg ellen. A frontvonal összetűzéseinél nem kevésbé heves viták zajlottak a Középső Hadseregcsoport tábornokai között. A 4. páncéloscsoport parancsnoka, Erich Hoepner vezérezredes – akinek csapatai legközelebb

jutottak Moszkvához – azt javasolta elöljárójának, Hans von Kluge tábornagynak, a 4. hadsereg parancsnokának, hogy a 3. és 4. páncéloscsoportok a frontvonal kiegyenesítese érdekében vonuljanak vissza az általuk létrehozott 50 kilométer mély kiszögellésből.

Von Kluge nemcsak katonai tehetségével érdemelte ki a „der kluge Hans” (vagyis „okos Hans”) becenevet, hanem politikai érzékével is, de nevezhetjük nyugodtan szervilizmusnak is, amellyel Hitler iránt viseltetett. Szóban engedélyezte Hoepnernek, hogy „harcolva vonuljon vissza”. De mivel közben megérkezett Hitler „kitartani és harcolni mindenáron” – vagyis mindenféle visszavonulást megtiltó – parancsa, Kluge közölte a vezérezredessel, hogy Hitler parancsa értelmében azonnal állítsa le a visszavonulást. Hoepner kurtán közölte, már nem tudja leállítani, mert végrehajtotta. Kluge ekkor ellentámadásra adott parancsot, amit a vezérezredes – hivatkozva csapatai állapotára – lehetetlennek tartott, és mivel szókimondó, bátor katona volt, nem fukarkodott a „polgári hadvezetést” bíráló megjegyzésekkel. Eközben az oroszok támadása rendületlenül folyt tovább, és a 4. hadsereget súlyos veszteségek mellett, valamint sok mozgásképtelenné tett hadianyag árán december 20-ig a Rusa és a Láma mögé vetették vissza. Kluge, hogy megmagyarázza a kudarcot, a vereséget Hoepner nyakába varrta, nem mulasztva el, hogy jelentse Hitlernek a vezérezredes „polgári hadvezetésre” tett megjegyzéseit. Ez azonnal a tábornok leváltásával járt, elindítva ezzel azt a leváltási lavinát, ami von Bockon és Guderiánon keresztül a Wehrmacht főparancsnokával, Walter von Brautschitsch tábornaggyal érte el csúcsát.

Ebből minket, mivel ez a könyv a páncélosokkal foglalkozik, Guderian sorsa érdekel. A Moszkvától délre messze előnyomuló Guderian-féle 2. páncéloscsoport éke ellen a szovjetek három oldalról átkaroló támadást indítottak. Miután a Mihajlovnál és Venyevnél kiszögellő arcvonalat Guderian időben visszavonta a Felső-Don és a Sat mögé, a Jefremov-Alekszin vonalban a 2. páncéloscsoportnak sikerült súlyos harcok árán az orosz bekerítést és megsemmisítést meghiúsítania. Ezzel a visszavonulással von Bock tábornagy nem értett egyet, ezért javasolta a vezérezredes leváltását. Guderiant berendelték a Führer főhadiszállására. Hitler és Guderian megbeszélésén jelen volt Wilhelm Keitel tábornagy, az OKW főnöke is, aki elmondta, hogy a tábornok mereven szembeszállt a Führer minden érvelésével, és kifejtette: az ő számára a legfőbb parancs a katonáiról való gondoskodás, ehhez a parancshoz akarja tartani magát, és kötelessége ezt tenni, és most is mint

korábban, meg van győződve arról, hogy helyesen cselekedett... A Führer végül közölte vele, hogy a szörnyű megpróbáltatás után pihennie kell. Guderiant ezzel felmentették.

így a német hadsereg legjobb páncélosszakértőjét veszítette el, miközben a Vörös Hadseregben feltűntek a jövő olyan bíztatást jelentő parancsnokai, mint a már említett Zsukov, Ivan Sz. Konyev és Konsztantyin K. Rokosszovszkij.

Az 1941/42 téli szovjet ellentámadás, jóllehet egyszer s mindenkorra megmentette Moszkvát, nem érte el a remélt eredményeket, és a magára talált Wehrmacht szívós ellenállása következtében 1942 tavaszára kifulladt.

A Barbarossa páncélosai ebben a hadjáratban fantasztikus teljesítményt nyújtottak, azonban győzelmeik elvesztek a térben és az időben, de leginkább a politikai vezetés szertelensége következtében.

A német páncélosok sikerei azonban alapos leckét adtak a páncélosalakulatok előnyeiből, és Sztálin azonnal intézkedett is nagyszámú és önálló harckocsi-hadseregek létrehozására.

11.

PÁNCÉLOSOK A SIVATAGBAN

Miután a britek 1940-ben kiverték az olaszokat Líbia keleti feléből, és már Tripolit fenyegették, a németek arra kényszerültek, hogy katonai erőt küldjenek Észak-Afrikába. A Wehrmacht már a Barbarossa-hadműveletre készült, és Mussolini erőinek veresége a lehető legrosszabbkor jött. Felállítottak egy kisebb, páncélosokkal megerősített gépesített erőt, amely végül egy teljesen fel nem töltött hadtestté állt össze, és az 5. könnyűhadosztályból, valamint a 15. páncéloshadosztályból állott. Ez utóbbi vegyes összetételű páncélos erő volt (45 Panzer-II, 71 Panzer-III, 20 Panzer-IV és 10 parancsnoki páncélos). A két német hadosztályt nevezték Afrika Korpsnak (Afrika Hadtest), amely aztán legendás hírnévre tett szert. Parancsnokául Erwin Rommel vezérőrnagyot jelölték ki, aki Franciaországban kiváló teljesítményt nyújtott a 7. páncéloshadosztály élén.

Rommel 1941. február közepén érkezett meg Tripoliba, és azonnal rájött, jó esélye van, hogy kikergesse a briteket El-Agheilából és Benghaziból. Bár kifejezetten megtiltották neki, hogy offenzívát indítson (csak az olasz védelmet kellett volna megszilárdítania), úgy döntött, hogy saját felelősségére helyi támadásokkal kipuhatolja, hogyan reagálnak az angolok. Március 15-ére kiszorította a briteket előretolt állásaikból, és El-Aghielánál bevette előretolt helyőrségüket. Március 31-én pedig háromágú előrenyomulást indított Cirenébe, tökéletesen meglepve a görögországi hadjárat miatt legjobb páncéloserőiktől amúgy is megfosztott briteket. Rommel első afrikai offenzívája a mai napig klasszikus példája annak, hogy egy erőteljes páncélostámadás hogyan vezethet az ellenség erőinek széteséséhez. A három vékony német hadoszlop április 7-én Mechilinél találkozott. Nemcsak Cirene került Rommel kezére, hanem O'Connor, Neame, Gambier-Parry, Combé és Rimington angol tábornokok, akik mind a szélsebes előrenyomulás áldozatául estek.

Tobruk megvédésével azonban a britek véget vetettek Rommel első sikersorozatának, mivel a beásott, merev és nagyon erős védelemmel szemben a német páncélosok nem tudtak manőverezni, a hatalmas tűzerő, amelyet a tenger felől a hadihajók lövegei is támogattak, jelentős veszteségeket okoztak Rommel egyébként sem túl erős alakulatainak.

A május végén bekövetkező angol ellentámadás elől Rommel

taktikusan kitért, ezzel elkerülte a bekerítést. Az angol harckocsikat – a speciális sivatagi harchoz készített Crusadereket és Matildákat – tőrbe csalta, és 88 milliméteres légvédelmi ágyúkkal sorban kilőtte őket. Ekkor azonnal ellentámadást indított és bámulatos gyorsasággal visszaszerezte Capuzzót, Sollumot és Halfaját. Churchill azonban ellentámadásra utasította Archibald Percival Wavell tábornagyot a közel-keleti brit csapatok főparancsnokát, aki az új amerikai Grant páncélosokkal nagyszabású offenzívát indított. Ez azonban újabb kudarccal járt, mert a merev angol metodikával szemben Rommel a manőverezés mesterének bizonyult. A frontális angol támadást aknamezőkkel és tankelhárító ágyúkkal lassította le, és a szárnyakat újra és újra megtámadva visszavonulásra kényszerítette őket. Churchill rezignáltán jelentette ki: „Rommel letépte Wavell homlokáról a babért” – és leváltotta közel-keleti főparancsnokát. Helyét Sir Claude John Eyre Auchinleck tábornok foglalta el, akire azonban még nagyobb kudarcok vártak. Az új főparancsnok sajátosan mutatkozott be; kommandóakciót szervezett Rommel meggyilkolására. Itt is azonban sajátos és konvencionális gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot, a kommandót az Afrika Korps főhadiszállására küldte, holott Rommel állandóan az első vonalakban tartózkodott. A sikertelen akció után napiparancsot adott ki, amelyben felhívta csapatai figyelmét, hogy a „németek és ne Rommel ellen harcoljanak”. A.második világháború folyamán egyetlen tábornok sem kapott ekkora bókot az ellenségtől. Rommel neve ekkor már legenda volt, aki méltán érdemelte ki a „sivatag rókája” címet.

Ezt követően Auchinleck megindította a következő nagy brit támadást, amely Rommel minden személyes varázsa ellenére az Afrika Korps vereségével végződött. A támadás meglepte, de gyorsan összevonta páncéloserőit és az 5. dél-afrikai harckocsidandár szétzúzásával megállította a brit előretörést. Ekkor egy hirtelen elhatározással úgy döntött, hogy a könnyűhadosztállyal az ellenség hátába kerül, és pánikot keltve a támadás befejezésére kényszeríti a briteket. Briliáns hadmozdulat lett volna - ha sikerül –, de mialatt káoszt keltve a britek háta mögött járt és elvesztette az összeköttetést főhadiszállásával, az új-zélandi hadosztály tovább haladt előre, és megteremtette a kapcsolatot Tobruk védőivel.

Rommelnek vissza kellett sietnie nyugatra, hogy újra teljessé tegye az ostromgyűrűt. Ezek a harcok annyira megritkították az Afrika Korps sorait, hogy december 7-én fel kellett hagynia az ostrommal, és nyugat

felé visszavonulnia. Harckocsiállományának maradványait mindenáron meg akarta őrizni, ezért az elkésett és elhibázott olasz ellenvetésekkel nem törődve egészen El-Agheiláig vonult vassza. Itt aztán kiépített védelmi állásokban megállította az üldöző 8. brit hadsereget. Ekkor végre újabb erősítést kapott. A leharcolt 5. könnyűhadosztályt felváltotta a friss 90. könnyűhadosztály, és megérkezett a 21. páncéloshadosztály. Ezen erők birtokában Rommel azonnal támadásra szánta el magát. Második offenzívája 1942. január 2l-e és február 5-e között Cirenéből a tengerparti Gazalában végződő észak-déli vonalig űzte vissza a 8. brit hadsereget.

Gazalát joggal tartják Rommel legnagyobb észak-afrikai győzelmének. A diadal véget vetett a három hónapja tartó patthelyzetnek, Cirenében szélsebes menekülésre kényszerítette a 8. brit hadsereget, megtörte egységét, megszerezte Rommel számára Tobrukot és a marsallbotot, és megnyitotta az utat Egyiptom inváziója felé.

Rommel május 26-án kezdte meg a támadást Gazalánál, hogy megelőzze ellenfelének, a 8. hadsereg parancsnokának, Sir Neil Methuen Richtie tábornoknak előbb-utóbb elkerülhetetlen támadását. Eléggé világos volt, hogy Rommel mit fog tenni – nemigen volt választása. A 8. hadsereg védelmi vonala a tengerparti Gazalától a nyílt sivatagban fekvő Bir Hakeimig tartott, és egy-egy dandár által védett, szögesdrótokkal és aknamezőkkel körülhatárolt támpontokból állt. E támpontok és az azokat összekötő aknamezők előtt feküdt az a terület, amelyen a britek és a tengelyhatalmak páncélosai véres küzdelemben eldöntötték a csata végső kimenetelét.

Rommel eleve tévedett, amikor azt hitte, teljes meglepetést keltve juthat el a 8. hadsereg háta mögé, így ott majd ő alakíthatja az eseményeket: A május 26-ról 27-re virradó éjszaka észrevették, és megfigyelték a Bir Hakeimet délről megkerülő Afrika Korpsot. 27-én estére Rommelnek be kellett látnia, hogy nem sikerült meglepnie a briteket – és azt is, hogy alábecsült két alapvető tényezőt: a kialakított brit támpontok utánpótlást megszakító szerepét, illetve az angol páncéloshadosztályok erejét. Csak a britek harckocsihadviselésében elárult taktikai éretlensége mentette meg. Auchenlick figyelmeztette Richtie-t: „Ne bontsa meg a páncéloshadosztályok szervezetét. Hadosztályonként tanították meg őket harcolni, és így is kell harcolniuk.” Ennek ellenére nem így történt, apránként, legfeljebb dandár méretű alakulatokban küldték őket csatába. A nap végére az Afrika Korps, a 90.

könnyűhadosztály és az olasz Ariate páncéloshadosztály összpontosítva helyezkedett el, de üzemanyagból és lőszerből veszélyesen kevés állt a rendelkezésére: A problémát a Bir Hakeim-i támpont megkerülése megoldotta volna, de az erre irányuló kísérletek elégtelennek és túlságosan veszélyesnek bizonyultak: Rommelnek újra kellett gondolnia a helyzetet.

Úgy határozott, hogy Szidi Muftánál, a 150. dandár által tartott támpontnál töri át a védelmi vonalat, hogy közvetlen utánpótlási útvonalat hozzon létre. Ezért az Afrika Korpsot nyugat felé egy nagyszerű védelmi pozícióba vonta vissza. Ezután a 150. dandár ellen indult, amely elszánt védekezés után július l-jén megadta magát. Ritchie nem ismerte fel a veszélyt, ezért tétlen maradt, jóllehet Rommel még mindig veszélyes helyzetben volt. Páncéloshadseregének két felét elválasztotta egymástól a gazalai vonal: keletre az Afrika Korps és az Ariete hadosztály, nyugatra pedig a többi – elsősorban olasz alakulat – helyezkedett el. Nyilvánvaló volt, hogy az angoloknak ki kell használniuk a helyzetet, de a csata következő fázisában sem Richtie, sem feljebbvalója, Auchinleck nem vetették be az érintetlen tartalékokat. Feltehetően abban bíztak, hogy Rommel erői újra felmorzsolódnak Tobruk „bevehetetlen” védelmén.

Rommel azonban okult az előző kudarcból, és most nem rohant fejjel a falnak. Ezért dél felé fordult, hogy megsemmisítse a gazalai vonal utolsó elemét: a szabad francia támpontot Bir Hakeimnél. A francia idegenlégió elit alakulatai azonban Koenig tábornok vezetésével kitartottak a könyörtelen stukatámadások ellenére, amíg június 9-én végül a 15. páncéloshadosztály gyalogosegységei feljutottak a „186-os pontra”, az alapvető fontosságú magaslatra, ahonnan a franciák fő állásait ellenőrizni lehetett. A franciák napjai így meg voltak számlálva, ezért június 10-én éjszaka kitörtek.

Ezek az összecsapások azonban csak a csata döntő szakaszának előjátékát jelentették, hiszen a 8. hadsereg fő erőinek legyőzése még hátra volt. A gazalai vonal északi része még sértetlenül állt, és egy sor védelmi állás – amelyek közül a két legfontosabb a „Lovagok hídjá”-nál (201. gárdadandár) és El-Adamnál (29. indiai dandár) feküdt – akadályozta a továbbnyomulást északkelet, vagyis Tobruk felé. Ráadásul Ritchie még mindig fölényben volt a páncélosok tekintetében: 330 tankjával szemben a németek 160, az olaszok pedig 70 harckocsival rendelkeztek.

A probléma megoldására Rommel visszatért eredeti elképzeléséhez, hogy legyezőszerűen szétnyílva támadja meg a 8. hadsereg szárnyát.

Ezzel feláldozta erőinek összpontosítását, de ezt ellensúlyozta – és döntését igazolta – az angolok taktikája, mellyel szétaprózták saját páncéloserejüket. Az új német támadás 11-én kezdődött, és estére El-Adam közelébe jutott. Július 12-e fekete nap volt a 8. hadsereg számára: a 21. és a 15. német páncéloshadosztályok a különálló 4. és 22. brit páncélosdandárokat támadták, és megsemmisítettek 120 harckocsit. A harckocsik aránya hirtelen döntően Rommel javára változott. És mivel most már az Afrika Korps uralta a két harcoló fél közötti senki földjét, az angoloknak semmi esélyük nem volt, hogy megmentsék azokat a tankjaikat, amelyekből elfogyott az üzemanyag, vagy javítható kárt szenvedtek.

Az angolok fölényének megszüntetésére Rommel itt is hadicselt alkalmazott, amellyel a brit harckocsikat páncéltörő lövegei elé csalta, majd a túlélőket páncélosainak jól időzített támadásával szétszórta. Ez volt az egyedüli lehetséges taktika a 8. hadsereg számára is, ha legalább a döntetlent ki akarta harcolni. De ez is csak akkor sikerülhetett volna, ha világosan meghatározzák a hadászati célt, és a kialakuló védelmi ütközetben egyetlen parancsnok irányítása alatt hangolják össze a 8. hadsereg megmaradt erőit. Ritchie tábornok állandóan az Egyiptomban tartózkodó Auchinlecktől várta a parancsokat, de elöljárójának is megvolt a maga baja, mert Churchill állandó kérdésekkel és szemrehányásokkal zaklatta Londonból.

Az egyik pillanatról a másikra változó páncéloscsata hevében kiadott elhamarkodott parancsok és ellenparancsok, különösen, ha a harctértől távol lévő parancsnokok hozzák, biztosan vereséget eredményeznek. Márpedig Ritchie és Auchinleck biztonságos távolságból mérlegelt, miközben Rommel az első vonalból improvizált és irányított.

Június 13-án a 201. gárdadandár visszavonult a „Lovagok hídjá”-tól. Ezzel megszűnt a fő akadály, amely az előző két nap során gátolta Rommel támadásait. Estig a brit harckocsikat újabb csapások érték, és Rommel fölénye a páncélosok számának arányában 2:l-re változott, amit még tovább növelt a visszaszerzett tankok megjavításával.

Ezután következett a nap, amelyen a 8. hadsereg végképp felbomlott, Ritehie bejelentette, hogy vissza kíván vonulni – ez pedig Tobruk hátrahagyását és a németek általi körbezárásának elfogadását jelentette. Auchinleck tiltó parancsa, miszerint „erőinket nem keríthetik be Tobrukban”, már későn jött. Rommel látta, hogy a brit harckocsik százával menekülnek kelet felé, ezért elrendelte a támadást. A 29. indiai dandárt kiszorították az el-adeni repülőtérről; a 4. páncélosdandárt, a

Tobruk körül rendelkezésre álló utolsó nagyobb harcértékű brit erőt másnap semmisítették meg. Rommel rabszolgahajcsárként, 36 kilométeren át, Gambutig hajtotta előre kimerült embereit, hogy keletről is bekerítse Tobrukot. Miután ez megtörtént, minden adu a kezében volt – és nem követett el hibát. Huszonnégy óra elégségesnek bizonyult, hogy valóra váljon Rommel 1941 áprilisa óta dédelgetett álma: Tobruk védőinek legyőzése és a város elfoglalása. A helyőrség parancsnoka, Klopper tábornok 21-én reggel személyesen Rommelnek adta meg magát. A tábornagy valamivel kevesebb, mint négy hét alatt elérte a tengelyhatalmak főparancsnoksága által elé kitűzött célt. Kiűzte védelmi állásaiból és szétzúzta a 8. hadsereget, amely szervezetlen visszavonulásra kényszerült. Elfoglalta a hadművelet hadászati célpontját, Tobrukot. A 8. hadsereg Egyiptomba történő visszavonulásával úgy tűnt, lezajlott a sivatagi háború döntő ütközete.

Tobruk kétségkívül Rommel Austerlitze volt, de a győzelmet El-Alamein Waterlooja követte.

Július első hetében Auchinleck a 8. hadsereg széthullott elemeit visszavonta, majd mélyen lépcsőzött védelmet alakított ki a megkerülhetetlen Kattara-sivatagban El-Alameinnél. Rommel lendületből támadta meg ezt az állást, de páncélosai nem tudtak áttörni az aknamezőn és a hatalmas tüzérségi tűzön, amelyet a RAF vadászbombázói is támogattak. A hónap végére patthelyzet alakult ki. Rommel utánpótlási vonalai megnyúltak, miközben ellenfele saját utánpótlási bázisáig hátrált.

A legendás tábornagy azonkívül beteg volt, ezért gyógykezelésre hazarendelték. Helyét Georg Stumme páncélostábornok vette át. A brit 8. hadsereg élén is változás történt, a lelkileg megtört Ritchiet Bemard Law Montgomery tábornok váltotta fel. Ez minőségi különbséget jelentett, hiszen a korábbi angol parancsnokok – Wavell, Richtie és Auchinleck, mivel gyalogsági mértékkel gondolkodtak – képtelenek voltak lépést tartani Rommel páncélos hadviselésével. Montgomery viszont az a vezető volt, aki a páncéloscsaták legnagyobb tombolása közepette sem vesztette el hidegvérét. Azonkívül ugyanolyan karizmatikus személyiség volt, mint Rommel.

Miután a 8. angol hadsereget teljesen feltöltötték, Montgomery támadásra határozta el magát.

A brit erők két gyalogos- (a XIILés a XXX.) és egy páncéloshadtestből (X.), továbbá két gyalogos- és két páncélosdandárból állottak. A felszerelésben a mennyiségi mellett jelentős minőségi

előrelépés is történt. A csapatok állományában megjelentek a 90 milliméteres páncélzattal rendelkező Churchill típusú harckocsik. Ezenkívül a hadsereg 300 amerikai Sherman típusú harckocsit (75 milliméteres páncélzattal, 75 milliméteres löveggel) és 400 darab 57 milliméteres páncéltörő löveget kapott. Az angolóknak 1100 harckocsijuk és 1200 lövegük volt. A légi fölényt 1200 repülőgép biztosította, amelynek állományában speciális „páncélosvadász” Hurrican típusú gépek is voltak.

Ezzel szemben a német-olasz csapatoknak úgy emberből, mint haditechnikából 60%-os hiányuk volt. Összesen 750 páncélossal rendelkeztek, amelynek többsége könnyű olasz harckocsikból állott. Ezek az „ócska pléhskatulyák" technikailag megbízhatatlanok voltak, gyenge páncélzattal és tűzerővel rendelkeztek. A legnagyobb hiány azonban üzemanyagból és lőszerből mutatkozott.

1942. október 23-án 22 órakor, hatalmas tüzérségi előkészítés és légicsapás után megindult a túlerejű brit támadás. Montgomery északon tervezte a főcsapást, itt vetette be páncéloserőinek zömét. A németek helyzetét súlyosbította, hogy főparancsnokuk, Stumme a brit tüzérségi előkészítés során elesett. Hitler éjszaka hívta fel Rommelt egy ausztriai szanatóriumban és utasította, hogy azonnal repüljön Afrikába, és ismét vegye át a parancsnokságot. Mire Rommel megérkezett, Montgomery már áttörte a német-olasz védelem első vonalait, és a második védőövet rohamozta. Rommel azonnal felismerte a veszélyes helyzetet, és minden tartalékát az áttörés elreteszelésére kívánta bevetni. A brit légierő azonban súlyos csapást mért a délről északra vonuló német-olasz páncélosokra, és ezzel meghiúsították Rommel átcsoportosítását. Montgomery, mivel látta, hogy az ellenséges védelem gyengül, ütközetbe vetette stratégiai tartalékát, a X. páncéloshadtestet. Rommel – látva az angolok sikereit – hogy elkerülje a bekerítést, elhatározta: Hitler parancsa ellenére visszavonul.

Rommel Panzer Armee Africájának 2000 kilométeres visszavonulása, Ei-Alameintől Tunisig egyike a maga nemében a hadtörténelem kimagasló teljesítményeinek. Erre a kimerítő visszavonulásra nem csak Montgomery áttörése, de az amerikaiak november 8-ai tunéziai partraszállása – a Torch- (Fáklya-) hadművelet –kényszerítette. Egyedül Albert Kesselring tábornagy, a délolaszországi német erők főparancsnoka éberségének köszönhető, hogy a szövetségesek ezzel a megrendítő erejű csapással nem vágták el és semmisítették meg a páncéloshadsereget. A német déli főparancsnok

számított erre a hadmozdulatra, ezért már korábban csapatokat jelölt ki, amelyeket Szicíliából gyorsan átszállítottak Afrikába, Tunis és Biserta védelmére. Kesselring csapatainak elszánt támadásai halvány reményt ébresztettek, talán mégis lehetséges lesz megtartani a „tunéziai hídfőt”, amely Szicíliával együtt megakadályozhatja, hogy a szövetségesek szabadon használják a Földközi-tenger középső medencéjét. 1943. január 23-án, miután a Panzer Armee Africa elérte a tunéziai határon lévő Mareth-vonal viszonylagos biztonságát, Rommel – kihasználva a hadászati belső vonal lehetőségét – azonnal kétirányú támadást tervezett. Az Afrika Korpsszal a Kasserine-hágón átkelt amerikaiakra csapott le. A német páncélosok nem várt megjelenése nagy zűrzavart okozott a még harcot nem próbált amerikaiak között, maga a főparancsnok, Dwight Dávid Eisenhower tábornok is sokkos állapotba került. A legkiválóbb amerikai páncélosparancsnoknak, George Smith Patton tábornoknak azonban helyén volt a szíve, és megszilárdította a védelmet. Rommel, miután nem ért el az első csapásra döntő győzelmet, üzemanyaghiány miatt kénytelen volt beszüntetni a hadműveletet. A belső hadászati vonal másik végén Hans-Jürgen von Araim vezérezredes 5. páncéloshadserege támadta Montgomery vonalait. Jóllehet ez a hadsereg már el volt látva néhány félelmetes Tigris páncélossal, von Arnim nem tudott áttörést elérni. Szűk látókörű, szerény tehetségű katona volt, aki visszarettent a Rommel-féle merész manőverezésektől. E vereségek után a német-olasz katonák a tunéziai hídfőbe szorultak vissza. Rommelt visszarendelték, és a szövetségesek május 6-i utolsó támadása hatása alatt von Arnim német és olasz csapatai úgy omlottak össze, mint kártyavár a szélviharban.

Az afrikai hadszíntér nagyszerű terepet biztosított a páncélos hadviselés gyakorlására. Gyors előre- és hátramozgások, manőverezések és bekerítések jellemezték az itteni csatákat, de tegyük mindjárt hozzá, hogy ez elsősorban a német páncélosok tevékenységét jellemezte. Rommel mestere volt a mozgóháborúnak, azonban a légi fölény elmaradása és a szinte krónikus üzemanyaghiány következtében zseniális rögtönzéssel kivívott sikerei üres győzelmeknek bizonyultak. Csak a legenda maradt.

12.

A MAGYAR KIRÁLYI 1. TÁBORI PÁNCÉLOSHADOSZTÁLY

TÉLI HARCAI 1943-BAN, A DONTÓL A DONYECIG

A Magyar Királyi Honvédség hadrendjébe 1942 elején lépett be az 1. tábori páncéloshadosztály, amelynek állományába egy harckocsiezred, egy gépkocsizó lövészezred, két tüzérosztály, egy felderítő- és egy páncélgépágyús zászlóalj, egy légvédelmi tüzérosztály és egy önálló páncélvadászszázad tartozott.

A szervezési táblázat szerint a hadosztály 17 darab Toldi könnyű-, 98 darab T-38-as közepes és 22 darab Panzer-IV (rövid csövű) típusú, magyar viszonylatban „nehéznek” számító páncélossal rendelkezett.

A magyar királyi 1. tábori páncéloshadosztály a 2. magyar hadsereg kötelékében 1942. július 11-én érkezett ki a hadműveleti területre, és július 18-án vetették először ütközetbe, a szovjetek Donnál kialakított urivi hídfőjének felszámolására. A hadosztály veszteségteljes harcok után a hídfőt visszaszorította és összeszűkítette, azonban felszámolni nem tudta.

Augusztus 7-én újabb feladatot kapott: szorítsa vissza a korotojaki hídfőbe átkelt szovjet erőket, és foglalja vissza a Don nyugati partját. A páncéloshadosztály ismét súlyos harcok után tért nyert, és részei kifutottak a Donhoz.

Ezt követően újra és újra részt vett a hídfőcsatákban, de a szovjetek által nagy erőkkel és szívósan védett hídfőket, még német csapatok bevetésével sem tudták teljesen felszámolni.

A harcokat követően a hadosztály tartalékba került, harckocsijait javították, személyi állományának egy részét felváltották.

1943. január 3-án a hadosztály a német Cramer-féle páncélos-hadtest alárendeltségébe lépett.

Újbóli harcbavetésére a szovjet áttörést követően január 14-én került sor, amikor Hans Cramer német altábornagy intézkedése szerint Scsucsjéra támadott, hogy a betört ellenséges erőket visszavesse. A hadosztály már támadásra csoportosult, amikor újabb parancsot kapott, hogy Scsucsje helyett Voltscse-ra támadjon, mert a szovjetek már odáig törtek előre. Az új támadási parancs után érkezett a hadosztály körletébe vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok, akinek a

hadosztályparancsnoka, Horváth Ferenc vezérkari ezredes jelentette a kapott parancsot, mire Jány csak annyi megjegyzést tett: „minden hiába, elkéstünk”. Egyéb tájékoztatást nem adott, majd eltávozott.

A támadás rossz előjelekkel indult, mert az első harcérintkezésnél a 3. gépkocsizó lövészezred parancsnoka, vitéz Lovay Sándor alezredes ágyülövedéktől találva elesett. A támadást az erős ellenséges tűz mellett nehezítette a hamar beállt sötétség, a többméteres hó és a dermesztő hideg. így a támadó csoport a helységet elfoglalni nem tudta, és a támadás csak annyi eredménnyel járt, hogy magára vonta az ott küzdő orosz erőket.

Már teljesen sötét volt, amikor Cramer altábornagy elrendelte a harc megszakítását és a páncéloshadosztály átcsoportosítását Kamenykára, azzal a céllal, hogy készüljön fel egy északi irányú előretörésre. Az ellenségtől való leválás és a zöm átcsoportosítása a sötétség leple alatt ellenséges behatás nélkül folyt le.

Kamenykán Horváth vezérkari ezredes találkozott Cramerrel, aki utasította, hogy egy kis páncéloskötelékkel hajtasson végre erőszakos felderítést északra. Az általános helyzetről a magyar parancsnoknak tájékoztatást nem adott.

A vállalkozást 5 páncélossal maga Horváth vezérkari ezredes hajtotta végre. A Litvinovka helységig előrenyomuló páncélosok a Scserbakov-Dolcsik felé vezető úton erős szovjet gépkocsikonvojt pillantottak meg, amint nyugat felé vonultak. Zavaró tűz leadása után a magyar páncélosok visszaindultak. Horváth vezérkari ezredes nagy megdöbbenésére Csorevka falunál segédtisztje jött eléje egy gépkocsival, és jelentette, hogy a hadosztály Cramer parancsára menetben van Tatarinora. Mint kiderült, a Kamenykából való visszavonulást egy magyar harccsoport fedezte. Ez a csoport több szovjet arctámadást visszavert, 8 ellenséges harckocsit kilőtt, majd a hatalmas túlerővel szemben az utolsó emberig harcolva, hősi halált halt.

Horváth vezérkari ezredes a hír vétele után elindult Tatarinora. Az egyetlen járható, hótól megtisztított úton német és magyar gyalog-, fogatolt és gépkocsizó egységek rendetlen összevisszaságban özönlöttek visszafelé. Mindenhol üzemanyagot vesztett gépkocsik képeztek úttorlaszokat. A hőmérő higanyszála -40 fokot mutatott. Mikor Horváth vezérkari ezredes beérkezett Tatarinóba, a Cramer-féle parancsnokság minden számottevő tagja aludt, így személyes tájékoztatást nem kapott. Később – hajnalban – Cramer közölte, hogy Nyikolajevkára az oroszok betörtek, és elzárták a visszavonulás útját, ezért a magyar

páncéloshadosztály támadjon mielőbb Nyikolajevkára, és nyissa meg az utat Alekszejevka felé.

Horváth vezérkari ezredes a 3. harckocsiezred parancsnokát utasította a támadás végrehajtására. A megfogyatkozott magasabbegység – 10 közepes és 3 könnyűharckocsi – harcalakzatot felvéve Nyikolajevkára támadott. A helységből erős aknavető és nehéz fegyverekből eredő tűz fogadta a támadó lépcsőket. Ennek ellenére a magyar páncélosok benyomultak a községbe, ahol utcai harc bontakozott ki. Csapataink helyzetét súlyosbította, hogy a támadás kezdetén két páncélosunk aknára futott és felrobbant.

Á község minden házából az oroszok folyamatosan tüzeltek, úgy, hogy házról házra kellett harcolni. Többórai küzdelem után sikerült a községet megtisztítani. 4 ellenséges páncélost kilőve, továbbá a faluból menekülő ellenségnek súlyos veszteségeket okozva. Saját veszteség 1 tiszt, 15 honvéd és 2 páncélos volt.

A két és félórás harc után a magyar páncélosok Iljankán keresztül Bugyonnijba törtek előre. A megnyílt úton német és magyar alakulatok vad összevisszaságban, pánikszerűen özönlöttek vissza Alekszejevkára, ahol teljesen összetorlódtak. Itt érte őket egy közel 60 fős magyar zubbonyba öltözött partizánbanda támadása, amely hatására a pánik teljessé vált. A helyzetet Balázs László főhadnagy, a páncéloshadosztály parancsnokának segédtisztje mentette meg, aki a támadókat egy harccsoporttal megsemmisítette. A veszély ezzel még nem múlt el. Egy óra múlva hosszan tartó és iszonyatos tüzérségi és katyusatűz zúdult a városkára, amelyet az ott lévő csapatok menekülésszerűen ürítettek ki.

Január 19-én Iljankán Horváth vezérkari ezredes a menekülő alakulatokat felfogta, és a védelmet megszervezte. Délután megérkezett Jány vezérezredes Cramer kíséretébén. Cramer jóváhagyta a páncéloshadosztály parancsnokának intézkedéseit, és elrendelte, hogy Iljynkát mindenképpen tartani kell. Ezt a parancsot Jány vezérezredes németül megismételte. Horváth vezérkari ezredes benyomása az volt, hogy Cramer panaszkodhatott Jánynak, hogy Alekszejevkát a páncéloshadosztály feladta. Másnap megérkezett Bugyonnijból Resch Rudolf alezredes a 3. páncélosezreddel, így a védelem megerősödött.

A délelőtti órákban három, orosz gyalogsággal megrakott gépkocsi próbált betörni a községbe, de a páncéltörő lövegek kilőtték őket. Mivel további támadásokra lehetett számítani, Resch alezredes egy harccsoporttal váratlanul rátört Alekszejevkára, amelyben nagy orosz erők gyülekeztek. A rajtaütés sikerrel járt, eredménye 150 orosz halott

volt, és az ellenség támadó csoportosítását felderítették. Közben –váratlanul és egyedül – megérkezett Iljankára gépkocsival vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok, és kijelentette, hogy a továbbiakban a hadosztálynál marad. Valószínű, hogy a 2. magyar hadsereg utolsó harcoló egységénél akart maradni, és jelenlétével annak ellenállását fokozni, vagy esetleg keresni a katonahalált. Egyébként semmilyen utasítást nem adott, csak járta a harcoló alegységeket.

A sötétség beállta után indult meg az orosz támadás Iljanka ellen. Egész éjjel folyt a helységharc, rohamok és ellenlökések váltogatták egymást, de a község magyar kézen maradt. 22-én hajnalban újabb orosz támadás bontakozott ki, ez azonban a jól vezetett magyar tüzérségi tűzben összeomlott. A délutáni órákban egy orosz szánkós csoport – körülbelül két század – tört előre, zöld rakétákat fellőve, ami a németeknél saját csapatot jelent. Miután megállapítást nyert, hogy az oroszok alkalmazták ezt a hadicselt, géppuskákkal szétlőtték a szánkós harccsoportot. A kora esti órákban újabb orosz harccsoportok tűntek fel, ezeket már T-34-es harckocsik kísérték, és visszaverésük csak az utolsó tartalékok bevetésével sikerült. Este, 22 órakor, a magyar védelem összeroppanása előtt jött a parancs Cramertől, hogy a páncélos-hadosztály, mint a hadtest utóvédje vonuljon vissza Bugyonnijba.

A hadosztály az orosszal állandó harcérintkezésben, az üzemképtelen gépkocsikat felgyújtva, egész éjjel menetelve 23-án érkezett Bugyonnijba. Ebben a helységben is teljes zűrzavar fogadta, németek özönlöttek ki a községből nyugat felé, a házakból oroszok lövöldöztek a visszavonuló oszlopokra. A borzalmas hideg mellett hatalmas hóvihar is kerekedett. Mivel Bugyonnijban felelős parancsnokot nem találtak, a páncéloshadosztály fedezte a visszavonulást Novij Oszkol területére.

Novij Oszkolban 26-án előkerült Cramer, aki közölte, hogy a csapatok továbbvonulnak Sztarij Oszkol felé, a magyar páncéloshadosztály pedig tartóztassa fel az üldöző orosz ékeket. Ez a helység is egy nagy hangyaboly volt, az egyetlen ép hídon iszonyú torlódás keletkezett. A beérkező orosz támadást Resch alezredes ellenlökő páncélosai tartóztatták fel ideig-óráig.

Eközben gyalogos magyar csapatok érkeztek északkelet felől a városba, mint kiderült a 23. könnyűhadosztály visszavonuló egységei. A hadosztály parancsnoka, Vargyassy vezérőrnagy mint rangidős átvette a védelem irányítását. Miután a németek elvonultak, Novij Oszkolt már csak magyar alakulatok védték. Az egyre nagyobb orosz erők folyamatos beérkezése azonban reménytelenné tette a védelmet, és a két

magyar hadosztály kitért. A visszavonulást a már lángoló hídon Resch alezredes utolsó hat páncélosa fedezte.

A két magyar hadosztály maradványai 28-án beérkeztek Mihajlovkára. Itt ismét megjelent Cramer, és közölte, hogy Novij Oszkolt a Grossdeutschland gépesített hadosztály rohammal visszaveszi, és a támadást a magyar páncéloshadosztálynak kell támogatnia.

Január 31-én hajnalban a Grossdeutschland megindította támadását, de a nagy orosz erők miatt nem érte el Novij Oszkolt, és estére nagy veszteségekkel visszatért Mihajlovkára. Az orosz most arra törekedett, hogy a Mihajlovkán lévő német-magyar erőket bekerítse. Február l-jén már a helység előterében folytak a harcok. A Grossdeutschland újra támadott, de ez sem járt sikerrel, és estére a kiindulási körletébe tért vissza.

Február 2-án hajnalban erős tüzérségi és aknavetőtűz feküdt a városra. A pokoli zajban a páncéloshadosztály parancsnoki harcálláspontján az elöljáró parancsnokság rádión közölte, hogy Horváth Ferenc vezérkari ezredest vezérőrnaggyá léptették elő. Ez részben az eddigi teljesítmény elismerése volt, részben búcsú a pusztulásra ítélt hadosztálytól.

A hadosztály azonban még élt, sőt Resch alezredes csoportja visszavetette a helységbe betört ellenséget. Milyen egyszerűen hangzik ez. Pedig e rövid mondat 3-án egész nap és egész éjjel elkeseredett gyilkos harcot jelentett, szörnyű fagyban és véres veszteséggel. Február 4-én ismét kegyetlen harc tombolt a városért, de az orosz ezúttal sem tudta bevenni Mihajlovkát. Este kapja Horváth vezérőrnagy a parancsot, hogy a rommá lőtt helységet ürítse ki, és vonuljon vissza Karatsara. Ebben a községben a 168. német gyaloghadosztály „nyalogatta sebeit” és parancsnoka, Kraiss altábornagy nagyon megörült a magyaroknak, Ugyanis azonnal szedte a sátorfáját és közölte Horváth vezérőrnaggyal, hogy fedezze visszavonulását. A páncéloshadosztály 7-én már újra harcban állt az ellenséggel, amely Karatsát támadta. Horváth vezérőrnagy ekkor rádión parancsot kapott a közben Belgorodba távozott Jány vezérezredestől, hogy adja fel a helységet, és vonuljon be Szumiba. Eközben a Karatsára betört orosz erők már a parancsnok harcálláspontját támadták. Horváth vezérőrnagy összeszedte a maradék erőket, és a hadosztály kitört Karatsából, az utolsó számottevő harc színhelyéről.

A következő helység délnyugatra Sjohovoje volt, ahol a németek csak arra vártak, hogy beérkezzünk, és máris odébb álltak. Innen hívta

fel rádión Horváth vezérőrnagy Cramer altábornagyot és jelentette a Jánytól kapott parancsot, továbbá azt, hogy az összhang biztosítása céljából Belgorodig még az ő intézkedései szerint jár el, de aztán elvonul. Cramer a közlést tudomásul vette, utolsó parancsa az volt, hogy a magyar páncéloshadosztály biztosítsa a német erők elvonulását Belgorodból. Miután a nap folyamán a környékről minden német egység elvonult, a magyar páncéloshadosztály – illetve megmaradt részei – is megkezdte éjjeli menetét a várós felé. Belgorod felett az ég tüzes, vörös fényben úszott, és erős harci zaj hallatszott. A város szélén Horváth vezérőrnagy találkozott a Grossdeutschland hadosztály parancsnokával, aki közölte, hogy a városban, bár még folynak a harcok, lényegében oroszok vannak. Ajánlotta, hogy a hadosztály térjen ki délnek, Volcsanszknak. Február 9-én hajnalra a hadosztály elérte Volcsanszkot, ahol a városba bevezető hídnál orosz támadás érte. hadosztály egyetlen megmaradt páncélosa fedezte a Donyec-hídon való átvonulást, és amikor a zöm átért, az utolsó páncélos egy orosz gránáttól telibe találva felrobbant, de a hadosztály átért majd bevonult Harkovba, amit a német-magyar erők szilárdan tartottak. Ezt követően került sor a harcból való kivonására, majd hazaszállítására.

A magyar királyi 1. tábori páncéloshadosztály – minden utólagos és lekicsinylő marxista „hadtörténeti” értékelésekkel ellentétben – gyenge felszereltséggel, embertelen időjárási viszonyok között, egy vesztett csata lélekölő hatása alatt becsülettel teljesítette kötelességét, és esküjéhez híven harcolva hozzájárult nagyon sok magyar katona életének megmentéséhez. Már csak ezért is megérdemli ez a magyar alakulat, hogy külön megemlékezve róla, meghajtsuk emléke előtt az elismerés zászlaját.

13.

A WAFFEN SS PÁNCÉLOSAI

A Waffen SS (Fegyveres SS) egyidős volt a náci állammal. 1933-as létrejöttekor „SS Leibstandarte Adolf Hitler" (Adolf Hitler testőrsége) néven szerepelt, és ebből az egységből lett a Waffen SS első harci alakulata. Nem nehéz rájönni, miért támogatta Hitler az SS katonai egységeinek létrejöttét – mindig is bizalmatlan volt a régi hadsereg hagyományos tiszti kasztja iránt, és nagyon jól tudta, hogy a hadsereg volt az egyetlen intézmény, amely Németországban ellene fordulhatott.

A Leibstandarte létrejötte után birodalomszerte megalakították a fegyveres SS tartalékcsapatokat (Verfügungstruppen). Ezek „kizárólag a Führer szolgálatában” álltak, feladatuk „különleges célok végrehajtása békében és háborúban egyaránt”. A kiválasztás nagyon szigorú szabályok szerint történt – eredetileg azok sem kerülhettek be, akiknek tömés volt a fogukban. A gyakorlatozás, kiképzés és megjelenés kívánalmai maximálisak voltak.

Az SS-be bőven volt jelentkező, hiszen az elitegységek mindig sok, változatos indokból belépő újoncot vonzanak. 1940-re a következő négy ezredet állították fel: a Leibstandarte, a Deutschland, a Germania és a Der Führer. Ezek az egységek részt vettek Ausztria, a Szudéta-vidék és Prága megszállásában, és lassanként a katonai gépezet elfogadott tagjává lettek.

A Lengyelországban tűzkeresztségen átesett első Waffen SS-alakulatok a Leibstandarte- és a Verfügungstruppe-ezredek voltak, és a hadseregnek alárendelten harcoltak. Fanatizmusukból eredően jelentős veszteségeket szenvedtek, mert bevették a bevehetetlent, és megvédték a megvédhetetlent. A sikerek alapján az ezredeket hadosztállyá növelték, és teljesen gépesítették. Újabb alakulatokat állítottak fel, mint a Totenkopf és a Das Reich, valamint a skandináv országok náci érzelmű önkéntes fiataljaiból alakult meg a Wiking.

A nyugat-európai hadjárat két eredménnyel járt a Waffen SS számára: egyrészt igazolta félelmetes hírnevét és nagy megbecsülést vívott ki, másrészt viszont lemoshatatlan sötét foltot is ejtett ezen a hírnéven. Ez utóbbi hadifoglyok lemészárlásában jelentkezett.

A nyugati hadjárat után a Waffen SS tovább növekedett, Himmler kijelentette: „A világ minden tájáról magunkhoz kell vonzani az északi vér népeit, hogy többé ne harcoljanak ellenünk.” Hollandok, belgák és

franciák is jelentkeztek az újonnan felállított Waffen-SS-alakulatokba. A keleti hadjárat során is ígéretes újoncokra leltek, ahol a balti államokból huszonkétezer önkéntes jelentkezett, de később befogadtak „alsóbbrendű” embereket is, hiszen a Handschar hadosztály muszlimokból, a Skanderbeg albánokból, a Kama pedig horvátokból állt.

A félelmetes keleti csaták során a Waffen SS alakulatai alaposan kivívták maguknak az elismerést. 1943-ban az 1. Leibstandarte, a 2. Das Reich, a 3. Totenkopf, az 5. Wiking, a 9. Hohenstaufen, a 10. Frundsberg és a 12. Hitlerjugend alakulatokat előbb páncélgránátos, majd páncélos hadosztályokká alakították át. E kiváló hadosztályok katonái egészen kivételes esprit de corps-szal rendelkeztek, bármennyire is nehezére esik a későbbi győzteseknek ezt elismerni. Eredményeik minden fronton és minden helyzetben rendkívüliek voltak. Katonáik hihetetlenül erős patriotizmussal és ritkán tapasztalt bajtársiassággal harcoltak. Ugyanakkor az általuk elkövetett atrocitások – még ha ezek megtorlások is voltak – árnyékot vetettek mindezen harci erényekre, és felemás megítélést eredményeztek.

Most pedig – ha úgy tetszik, „metafizikusan” – teki ntsük át a Waffen SS páncéloshadosztályainak tevékenységét.

Már 1942-ban, a keleten vívott kegyetlen háború második évében újjászervezték a Waffen SS-t, és megnövelték létszámát. A legjobb egységekből páncélgránátos hadosztályokat hoztak létre, melyek magvát képezték a későbbi páncéloshadosztályoknak. A három ezredes páncélgránátos hadosztályok általában motorizáltak voltak, és egy ezredüket páncélosok képezték.

1942 májusában a Vörös Hadsereg Moszkva alól megindított ellentámadása még teljes erővel tartott, és ennek egyik szektora a Demjanszknál húzódó korridor volt, amelyet a 3. Totenkopf SS gépesített hadosztály védett. A hatalmas túlerővel támadó szovjetek ellenében a hadosztály hatalmas veszteségeket szenvedett, de a végsőkig kitartott. Parancsnokát, Theodor Eicke SS-Gruppenführert teljes kimerültség címén kivonták az első vonalból, majd meg kellett jelennie Hitler rastenburgi főhadiszállásán, ahol Lovagkeresztjéhez megkapta a Tölgyfalombokat is. Eicke megragadta az alkalmat, és jelentette Hitlernek hadosztálya kétségbeejtő helyzetét. Bár kifejezte együttérzését, Hitler nem engedélyezte, hogy a Totenkopf elhagyja a demjanszki korridort.

Július elején a hadosztályra nehezedő szovjet nyomás fokozódott, s

csak az SS katonák fanatikus elszántságának volt köszönhető, hogy az arcvonal nem roppant össze. A Vasziljevcsinát védő egyik Totenkopf-ezred az utolsó emberig elpusztult, amikor a Vö-ös Hadsereg július 18-án elfoglalta a települést. A Totenkopf maradványai annyira halálosan kimerültek, hogy az Eickét helyettesítő parancsnok, Max Simon SS-Oberführer példátlan módon megtagadta az ellentámadásra felszólító parancsot. A hír hallatán a szabadságon lévő Eicke ismét meghallgatást kért Hitlertől, és ezúttal követelte, hogy a hadosztályt azonnal vonják vissza. Hitler ismételten elutasította Eicke kérelmét, aki ekkor önkényesen katlanba szorított csapataihoz repült. A katlanba zárt német erőket a szovjet 11. hadsereg és az 1. gárdahadtest nagy erőkkel támadta.

A Luftwaffe távol maradt a harcoktól, így a légteret uraló szovjetek a tüzérségi tűz alatt tartott SS-egységeket szabadon bombázhatták és géppuskázhatták. A Totenkopf állománya ekkor már 7000 főre csökkent, de rendületlenül verték vissza a meg-megújuló szovjet támadásokat. A hadosztályt végül októberben(!) egy nagyszabású német ellentámadás mentette meg a teljes felmorzsolódástól; ekkor már csak 2400 embere volt életben. A demjanszki katlan harcai jól tükrözik az SS elszántságát; a több mint 14 hónapig tartó harcok 18 orosz hadosztályt kötöttek le.

Ezt követően Hitler elrendelte, hogy három SS-páncélgránátos hadosztályból állítsanak fel egy SS-hadtestet. Az újonnan alakult I. SS-páncéloshadtest (Leibstandarte, Das Reich és az újjászervezett és feltöltött Totenkopf) az orosz tél poklában készült első csatájára. A déli frontszakasz 1943. évi stabilizálásában Hitler számított a hadtest parancsnokának,. Haussernek kipróbált harci tapasztalatára és merészségére. Paul Hausser SS-Gruppenführer, akit katonái szeretettel csak „Papa”-ként emlegettek, valóban az egyik legkiválóbb páncélosparancsnok volt. A harcok során elvesztette fél szemét és fekete szemfedője az SS eltökéltségének egyik szimbólumává vált.

A hadtest feladatul kapta, hogy az 1943. januári-februári nagy orosz ellentámadást Harkovnál fogja fel; Hitlert különösen Harkov birtoklása érdekelte, és kikötötte, hogy a várost minden körülmények között tartani kell. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg számára Harkov visszavétele nemcsak hadműveleti, de presztízskérdés is volt. A hatalmas erejű és lendületű szovjet támadás, ha lassan is, de teret nyert. Úgy a Das Reich, mint a Leibstandarte a hatalmas hóvihar leple alatt lassan harcolva vonult vissza, maguk mögött hagyva Harkovot, amely még tartotta magát. A hatalmas szovjet túlerő következtében Hausser reálisan felmérte, hogy

Harkov halálra van ítélve, és nem kívánta feláldozni katonáit egy olyan város védelmében, amelyről tudta, hogy már elveszett számukra.

A Vörös Hadsereg február 14-én éjszaka betört Harkov külvárosába, és 24 órán belül az SS-páncéloshadtest mögé került. A szovjet előrenyomulást csak rövid időre tudták megállítani a Das Reich alakulatai, melyek kétségbeesett ellentámadást indítottak Harkovtól északnyugatra.

1943. február 15-én Hausser engedélyt kért a város kiürítésére. Délután kapta meg a választ elöljáró parancsnokságától, amely Hitlerre hivatkozva közölte, hogy a várost minden áron tartani kell. Hausser azonban nem volt hajlandó feláldozni a hadtestet – a Harmadik Birodalom páncélosainak legjobbjait – ezért kurtán közölte: a parancs elkésett, Harkovot már kiürítettük. S bár így megtagadta Hitler parancsát, megmentette az I. SS-páncéloshadtestet, amely hamarosan fényes győzelmet aratott.

Hitler dührohamot kapott, mikor megtudta, hogy a Harkovra vonatkozó parancsát megtagadták. Egyenesen a Déli Hadseregcsoport főhadiszállására repült Zaporozsjébe, hogy magyarázatot kapjon von Manstein tábornagytól, a hadseregcsoport főparancsnokától.

Hausser hadteste éppen jókor hagyta el Harkovot, mert nemsokára bezárult a város körül a Vörös Hadsereg gyűrűje. A szovjetek elégedetten konstatálták, hogy felszabadították e stratégiailag fontos várost, erejüket azonban kimerítette a szívós német ellenállás és a hatalmas emberveszteség, ezért offenzívájuk ereje hamarosan megtört.

Hitler követelte Harkov visszafoglalását, amely egyébként része volt Von Manstein briliáns ellentámadása részének. Manstein egy hatalmas harapófogót alakított ki a Harkovig előretört 6. szovjet hadsereg körül, amelynek acélkemény szárnyait az SS-páncéloshadosztályok képezték. A támadás a kegyetlen téli időjárás ellenére nagy lendülettel folyt, a kimerült szovjet csapatok sorra adták meg magukat, vagy fejvesztve igyekeztek Harkov felé. A Das Reich hadosztály azt az utasítást kapta, hogy vágja el az ellenség menekülési útvonalait. Teljesítették a parancsot, s hatalmas pusztítást vittek végbe a pánikszerűen menekülő szovjetek soraiban. E harcok során az SS-hadosztály 600 szovjet harckocsit – mégpedig a legújabb T-34-es típusból – zsákmányolt. Ez képezte alapját a későbbi Das Reich SS-páncéloshadosztály T-34-esekből álló páncéloszászlóaljának.

A szovjet főparancsnokság, a Sztavka, miután felismerte a kibontakozó német ellentámadás nagyságát, még több csapatot vezényelt

Harkov térségébe, köztük egy harckocsi-hadtestet is. A pihent csapatok azonban egyenesen a németek csapdájába masíroztak. A Vörös Hadsereg egységei hamarosan a Totenkopf és a Das Reich hadosztályokkal találták magukat szemben. Hausser eközben a Leibstandartéval a hátuk mögé került, és elvágta a visszavonulásuk útját. Villámgyorsan kiépítette védekező állásait – a Totenkopf és a Das Reich ezek felé szorította a bekerített szovjet csapatokat. A jelentős páncéloserővel – többek között az új Tigris páncélosokkal ellátott – Leibstandarte gyakorlatilag megsemmisítette az ellenséget. Harkov felé szabad volt az út. A városért folyó harcok során elsőnek Kurt Meyer SS-Obersturmbannführer – akit a katonái „Panzermeyernek” becéztek – felderítőosztálya tört be Harkovba, de a várost fanatikusan védték a szovjetek is. Meyert és egységét egy másik SS bajtársa, a lövészpáncélos-zászlóalj parancsnoka, Joachim Peiper SS-Hauptsturmführer mentette ki a szorongatott helyzetből, és aztán együttes erővel törtek be a város centrumába, és elsöpörték az utolsó szovjet védőket is.

Harkov tehát Hitler kívánságának megfelelően visszavételre került, ám a győzelemért súlyos árat kellett fizetniük a németeknek, köztük elsősorban a Waffen SS-hadosztályoknak. Több mint 11 500 katona esett el a harcok során, köztük a hírhedt Theodor Eicke SS-Obergruppenführer, a Totenkopf hadosztály parancsnoka. Ez a kegyetlen ember pályafutása során számos ellenfelet szerzett magának mind az SS, mind a hadsereg soraiban. Nyers modorával nem sok tiszttársa szívébe lopta be magát, de rendkívüli népszerűségnek örvendett katonái körében. Példát mutatott azzal, hogy ugyanazt a silány fejadagot ette, ugyanabban a mocskos, sáros lövészárokban harcolt, mint ők. A halál is az első vonalakban érte utol, mint legtöbb katonáját. Viking rituálé keretében temették el Orelkában.

Ezután következett a nagy német nyári offenzíva a kurszki kiszögellés ellen, amelyben a Waffen SS páncélosainak oroszlánrész jutott, s amelyet mint a világháború legnagyobb páncélosütközetét, külön fejezetben tárgyalok.

1943 második fele kritikus időszak volt a keleti német haderő számára, amelyet időnként csak a Waffen SS-alakulatok mentettek meg a teljes összeomlástól. Augusztus közepére Kurszktól nyugatra egy 55 kilométeres rés nyílt a német frontvonalban, amin keresztül a Vörös Hadsereg egységei áttörtek, és hamarosan ismét fenyegették Harkovot. A Das Reich, a Totenkopf és a Wiking hadosztályokat – bár a kurszki

vereség megcsapolta erejüket – azonnal a térségbe vezényelték, hogy megvédjék a várost. A németek márciusi offenzívájához hasonlóan, most a szovjetek indítottak nagyarányú átkaroló hadműveletet Harkov ellen. A támadásban részt vevő három hadsereg közül az 5. gárda-harckocsihadsereg játszotta a pöröly szerepét. Az orosz támadás azonban messze nem aratott akkora sikert, mint a német. A szovjetek erős védelmi vonalakba ütköztek, és a Waffen SS páncélvadász egységei egyetlen nap leforgása alatt több mint 180 ellenséges harckocsit lőttek ki. Az oroszok által elkövetett harceljárások még mindig ésszerűtlenek voltak, ám a Vörös Hadsereg olyan erőt képviselt, amelynek birtokában a siker ugyan késhetett, de el nem maradhatott. Manstein, aki tartott a bekerítéstől, 1943. augusztus 23-án kiürítette a várost.

Az elkövetkező néhány héten a Das Reich, a Totenkopf és Wiking állandó harcérintkezésben volt a vörös harckocsikkal. Szeptember 12-én a Das Reich egyetlen ütközetben 78 ellenséges tankot semmisített meg. Az oroszoknak az ilyen veszteségek pótlása nem okozott gondot, míg az erősen szorongatott Waffen SS-alakulatoknak annál inkább.

Hitler nagy viták után kényszeredetten beleegyezett, hogy Manstein Dél Hadseregcsoportja visszahúzódjon a Dnyeper folyó és Melitopol vonaláig, hisz így a stratégiailag fontos Nyugat-Ukrajnát még ellenőrzésük alatt tarthatták. A visszavonulás – a szovjetekkel való folytonos küzdelem közepette – 1943. szeptember 30-ra fejeződött be. Összesen 68 német hadosztály – a Dél Hadseregcsoport 1.250.000 embere és több mint 2000 páncélosa – állt készen, hogy mindenáron megvédje a folyót. Velük szemben a Vörös Hadsereg óriási haderőt vonultatott fel; felszereltsége sokkal jobb volt, ereje pedig duplája a németekének.

Augusztus végén a szovjetek megkezdték előrenyomulásukat. Jelnya két napig tartó ádáz küzdelem után került a kezükre, de minden talpalatnyi földért keményen meg kellett küzdeniük, és egy héten belül megtorpantak, hogy átszervezzék erőiket. Hamarosan azonban folytatták az offenzívát, és elképesztő iramban haladtak előre. Gyors egymásutánban elfoglalták Brjanszkot, Szmolenszket és Roszlavlt. Október 2-ra 240 kilométerre vetették vissza a németeket.

A veszélyes helyzetre való tekintettel a Leibstandartét felmentették az olaszországi szolgálat alól, és visszavezényelték a keleti frontra. A Hoth-féle 4. páncéloshadsereg alárendeltségébe került, amely Kijevtől délre állomásozott. A Kijev körzetében harcoló Das Reich erőfeszítései ellenére a város november 7-én elesett. A Leibstandarte kisebb sikereket elért ugyan Kijev környékén a Vörös Hadsereg alakulataival

szemben, de ezek csupán késleltették az ellenség előnyomulását.November közepe és az év vége között mind a Leibstandarte, mind a

Das Reich megpróbált bekeríteni néhány szovjet alakulatot. Ez sikerült is, de a német arcvonal olyannyira elvékonyodott, hogy nem tudták tartani állásaikat, s hamarosan ők küzdöttek kétségbeesetten a bekerítés ellen. Bruszilovnál a XXIV. páncéloshadtestet, amelyikhez a Das Reich hadosztály is csatlakozott, az orosz haderő ádáz közelharcban győzte le. A hadosztály megmaradt alakulatai a Leibstandartéval együtt visszavonultak Zsitomir felé. A Leibstandarte hadosztály ezután Bergyicsev környékére húzódott, ahol csatlakozott az 1. páncélos-hadosztályhoz. Együttes erővel aztán – bár rövid időre, de – megállították a Vörös Hadsereg előrenyomulását abban a térségben.

A Totenkopf hadosztály és a II. páncéloshadtest túlélői tűzoltó szerepet játszottak, mindig ott vetették be őket, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. Novemberben és december elején például Valentin Hube vezérezredes 1. páncéloshadseregénél harcoltak, mely Krivoj Rogot és a Dnyeperen kiépített állásokat igyekezett megvédeni. December 12-én a 11. és 13. páncéloshadosztály segítségével megállították a szovjet előrenyomulást a körzetben.

1943. december 24-én a front déli szakaszán a Vörös Hadsereg folytatta az offenzívát Kijevtől nyugatra. Hamarosan elfoglalták Zsitomirt, és csak Manstein haderejének elszánt védekezése lassította az előrenyomulást, de egyes német egységek így is 160 kilométert vonultak vissza, s közben súlyos veszteségeket szenvedtek. E kritikus pillanatban a szovjetek megpróbálták összeroppantam a német haderőt Kirovográd környékén. Bár 1944. január 8-án elfoglalták a várost, sokkal nagyobb ellenállásba ütköztek, mint várták. E csatában 11 német hadosztály vett részt, köztük a Wiking SS-páncéloshadosztály és a Wallonien SS-Sturmbrigade. Az erős német egységek komoly fenyegetést jelentettek Konyev tábornok északi és Vatutyin tábornok déli szárnyára. A szovjetek tudták, ha győzni akarnak, meg kell semmisíteniük a német kiszögellést. Konyev január 25-én újra támadásba lendült, és január 29-re közel 60 Ó00 német katonát zártak, körbe Cserkasszi mellett. A hirtelen jött enyhe idő sártengerré változtatta a terepet, és lehetetlenné térre a közlekedést. A katlanban lévő repülőteret, melyet a Luftwaffe arra használt, hogy az elvágott csapatokat utánpótlással lássa el, elnyelte a sár. Az állandó orosz támadások nyomán a katlan területe rohamosan csökkent: február 29-re már alig volt 65 négyzetkilométer. Hitler hallani sem akart arról, hogy a

bekerített csapatok kitörést kíséreljenek meg. A katlant a Vörös Hadsereg 35 hadosztálya vette körül, s úgy tűnt, nincs menekvés. A bezárt német csapatok parancsnoka, Stemmermann tábornok már a megadást fontolgatta, amikor meghalt. Egyes források szerint orosz ágyúlövedéktől, más források szerint a Wiking hadosztály parancsnoka, Gille SS-Gruppenführer lőtte le, aki hallani sem akart a megadásról. Miután a bezárt csapatok helyzete tragikussá vált, Gille elhatározta a kitörést.

A kitörés február 16-án éjjel kezdődött. A felázott talajon a járművek lassan haladtak, s miután az oroszok felismerték, mi készül, hatalmas tüzérségi tüzet zúdítottak a menekülő németekre. A hátvédként harcoló Wallonien SS-Sturmbrigade iszonyatos veszteségeket szenvedett: embereinek közel 70%-a holtan maradt a csatamezőn. Amikor a németek végre kitörtek, a dandárt – már ami megmaradt belőle – az a veszély fenyegette, hogy a Vörös Hadsereg egységei utolérik és megsemmisítik. Ekkor a Wiking SS-páncélosok visszafordultak, hogy az oroszokat feltartóztatva megmentsék bajtársaikat. Léon Degrelle, a Wallonien parancsnoka megemlékezett ezekről a fiatal, büszke harckocsi-parancsnokokról, akik fekete egyenruhájukban, járművük tornyában állva nyugodtan indultak az ellenség és a biztos halál felé. Az így nyert idő több ezer német katona evakuálását tette lehetővé. Rájuk egyébként a biztos halál várt volna. Egyetlen Wiking páncélos sem tért vissza.

Csapataik kimagasló teljesítményéén mind Gillét, mind Degrellét Hitler személyesen tüntette ki. Gille a tölgylombos, kardos Lovagkereszthez megkapta a briliánsokat, Degrelle pedig a Lovagkeresztet, és egy azzal felérő dicséretet: „Ha fiam lenne, azt szeretném, hogy olyan lenne, mint Ön” – mondta a Führer.

1944 márciusában, miközben azért küzdött, hogy megerősítse bal szárnyát, erőteljes szovjet támadás érte a Dél Hadseregcsoportot, ami Összezúzta, és hatalmas rést ütött az arcvonalban, az 1. és 4. páncéloshadsereg között Proszkurovnál. Mielőtt ezt elreteszelhették volna, az egész 1. páncéloshadsereg beszorult a kamenyec-podolszkiji katlanba. A bekerített alakulatok között volt az 1. Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadosztály is. Egyik Tigris páncéloszászlóaljának parancsnoka Michael Wittmann, minden idők legsikeresebb páhcélosásza volt.

1943. december 6-ig Wittmann 60 ellenséges páncélost lőtt ki, amelyek számát ebben a csatában 82-re növelte úgy, hogy egy nap alatt

16 ellenséges harckocsit lőtt ki. Wittmann Tigrisének lövésze a fiatal, de már elismerten híres Balthasar Woll volt, akit mindenki mint mesterlövészt tartott számon. Balthasar Woll volt a legfiatalabb katona a német hadseregben, aki megkapta a Lovagkeresztet, így aztán egy Tigris páncélosban egyedülálló módon két Lovagkeresztes is teljesített szolgálatot. A siker záloga: egy kiváló parancsnok, kiváló legénység és egy kiváló páncélos volt. Balthasar Woll később önálló Tigris-parancsnok lett.

Ebben a katlancsatában a Leibstandarte páncélosai több mint száz szovjet tankot semmisítettek meg.

Hitler, okulva a cserkasszi kitörés veszteségeiből, utasította a két újonnan felállított SS-páncéloshadosztályt, a 9. Hohenstaufent és a 10. Frudsberget, hogy kívülről törjék fel a szovjet zárógyűrűt. Ennek a két SS-páncéloshadosztálynak ez volt a tűzkeresztsége. Mindkét hadosztály Panzer-IV-esekkel, valamint Stug-III-as rohamlövegekkel volt felszerelve. A két SS-páncéloshadosztály jól vizsgázott, ellenállhatatlan lendülettel törték át a szovjet gyűrűt, a két haderő április 7-én találkozott, és az elkövetkezendő kilenc nap folyamán von Manstein seregének nagy része biztonságban visszahúzódott a még német kézen lévő területre. A Cserkasszival ellentétben, ez a kitörés jóval kevesebb áldozattal járt. A szovjetek azonban hatalmas veszteségeket szenvedtek,

1944 elején a németek más frontokon is súlyos helyzetbe kerültek. A Vörös Hadseregnek északon sikerült megszüntetnie Leningrád ostromát, és a Wehrmachtot Lettországba és Észtországba szorították vissza. Az északi és nyugat-európai SS-alakulatok, Félix Steiner SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt lévő III. SS-páncéloshadtestbe tömörülve Narva térségében foglaltak védelmi állást, hogy megpróbálják feltartóztatni a vörös gőzhengert.

1944. január végén a Vörös Hadsereg elérte a Narvánál kiépített erős német védelmi vonalat. Ez a védőmű Narva városától indult ki és a Narva folyó partjától délre futott a Pejpusz-tó (Csúd-tó) partjáig, majd tovább, Vityebszktől északkeletre, Polotoszk felé. A németek koncentrált támadást vártak a vonal teljes hosszában, ami végül február 2-án be is következett. A szovjetek könnyű győzelmet reméltek, ám Narva, Észtország kapuja túlságosan nagy jelentőséggel bírt ahhoz, hogy a németek veszni hagyják. Erős állásokat építettek ki a Narva folyó nyugati partján, melyeket Steiner emberei szilárdan tartottak az elkövetkezendő néhány hónapban. A térségben olyan sok Waffen SS „idegenlégiós” harcolt, hogy Narva védelmét hamarosan „az európai SS

csatája” néven emlegették.Narva nagy jelentőséggel bírt a germán mitológiában is, mivel a

Német Lovagrend itt harcolt a keleti törzsekkel, és itt szenvedtek súlyos vereségeket a bolsevikok 1919-1920-ban az észt függetlenségi háború során. Jellemző módon a Nordland hadosztály páncélososztálya Hermann von Salza nevét viselte, a Német Lovagrend ama nagymesterének nevét, aki századokkal korábban maga is Narva védelmezője volt.

A Vörös Hadsereg ütőképes haderőt sorakoztatott fel a Narva elleni offenzívához: a 8. és a 47. hadsereget és a 2. csapásmérő harckocsi-hadsereget. Ez utóbbi a legkorszerűbb T-34-es és KV-85-ös harckocsikkal volt felszerelve.

Február elején a szovjetek erős bombázással próbálták rohaméretté verni a német állásokat, miközben egy ezred nagyságú alakulat áttört a folyón, és hídfőt létesített Hungerburg és Narva között. Az ezt követő kísérleteket, hogy a hídfőállásból kitörve a németek hátába kerüljenek, az SS-egységek egyre-másra meghiúsították, sőt a Hermann von Salza Panzer Abteilung egy ellenlökéssel a hídfőt is felszámolta. A szovjetek most máshol próbálkoztak; motoros rocsókkal átszállított rohamcsapatoknak sikerült Merekulánál partot érniük, és betörniük a városba. A németek azonban gyorsan reagáltak, és heves stukatámadásokkal kiűzték a súlyos veszteségeket szenvedő inváziós erőt. Narvától délre a szovjeteknek szintén sikerült átkelniük a folyón, a Tigris páncélosok bevetése azonban meghiúsította a sikeresnek ígérkező akciót.

Március elején a Narva elleni szovjet légi- és tüzérségi támadás intenzívebbé vált. Március 7-én a légitámadás 12 órán keresztül tartott, amelyet heves tüzérségi tűz követett. A tüzérségi előkészítést koncentrált szovjet támadás követte, és a bevetett vörös harckocsiknak Lihenbach térségében sikerült áttörniük az SS-vonalakat. A T-34-esek gyors ütemben az ivangorodi Narva-híd irányába nyomultak előre, amikor a Hermann von Salza Stug-III-as rohamlövegei megállították őket. A látványos védelmi sikerek ellenére is világossá vált azonban, hogy a Narvára nehezedő és egyre erősödő szovjet nyomásnak sokáig nem lehet ellenállni. A folyamatos bombázás és tüzérségi tűz súlyos károkat okozott emberéletekben, járművekben, fegyverekben és felszerelésekben egyaránt. Ezért az SS-csapatok visszahúzódtak az úgynevezett Tannenberg védelmi vonalba.

Július 26-án a Tannenberg-vonal teljes hosszában nagy erejű szovjet

offenzíva indult. A támadó csapatok bőven el voltak látva harckocsival, a T-34-esek mellett megjelentek a 122 milliméteres löveggel felszerelt Joszif Sztálin (JSZ-2) nehéz-harckocsik is. A légi uralom teljesen a szovjeteké volt, így a támadók mind mennyiségben, mind minőségben messze felülmúlták ellenfeleiket. A Vörös Hadsereg katonái már nem azok a félig kiképzett, csaknem fegyvertelen, ijedt kolhozparasztok voltak, mint 1941 nyarán, hanem tapasztalt, jól felszerelt veteránok. A támadó csapatok egymás után vezették pörölycsapás erejű rohamaikat a legyengült, jóval kevesebb katonát felvonultató SS-egységek ellen. Steiner páncéloshadteste egyre több embert veszített, miközben a szovjetek egyre nagyobb számban keltek át a Narván. Az SS-alakulatok páncélosereje gyakorlatilag felmorzsolódott, és tüzérségük is végzetesen meggyengült. A III. SS-páncéloshadtest, hogy elkerülje a teljes megsemmisülést, hat hónapi sikeres védekezés után végül nyugat felé visszavonult.

Bár 1943 és 1944 eleje a Harmadik Birodalom hadereje számára katasztrofális időszak volt, Hitler joggal lehetett büszke elit Waffen SS-hadosztályaira. Az SS-alakulatok sokszoros erőfölénynyel szemben vették fel sikeresen a harcot, és gyakran vetették be őket tűzoltó munkára a front legveszélyeztetettebb szakaszain, hogy mentsék, ami menthető. Ám nem voltak halhatatlanok és elpusztíthatatlanok, s hamarosan elérkezett az idő, amikor a Harmadik Birodalommal együtt nekik is ütött az utolsó órájuk.

14.

A KURSZKI „CITADELLA"

A sztálingrádi katasztrófa és a Kaukázusból való visszavonulás után a németeknek már nem maradt komoly reményük arra, hogy döntő győzelmet arassanak a Szovjetunió felett. 1941 és 1942 tapasztalatai megmutatták a korlátozott erővel, határtalan térben folytatott offenzív stratégia korlátait. Hitler azonban nem akart belenyugodni abba, hogy minden további nélkül átengedje az ellenségnek a kezdeményezést. Szentül hitte, hogy a támadás a védelem legjobb formája, és hogy utána mindjárt merev ellenállás következik. Miután Hitlert a támadástól nem lehetett eltántorítani, Manstein azt javasolta, hogy egy csel-áldozattal ismételjék meg a sikeres harkovi ellencsapást. A terv azonban túlságosan merész volt, semhogy Hitler gyomra be tudta volna venni, meg azután még ideiglenesen sem akarta feladni a Donyec-medencét, a maga ipari ásványkincseivel. Ezért támadási célként az arcvonalból –amely Leningrádtól szinte egyenes vonalban húzódott – a Rosztovtól nyugatra fekvő térségig azt az orosz fronthajlatot választotta ki, amely Kurszktól nyugatra csaknem 200 kilométeres-szélességben és 120 kilométeres mélységbe ékelődött be a német arcvonalba.

Hitler terve szerint – és ebben támogatta őt Wilhelm Keitel tábornagy, az OKW főnöke, Kürt Zeitzler vezérezredes, a szárazföldi csapatok vezérkari főnöke és Alfréd Jodl vezérezredes, az OKW hadműveleti főnöke – a kurszki kiszögellést kétoldali támadással el kell vágni, a beszorult orosz erőket pedig katlanba zárva meg kell semmisíteni. A kurszki támadást ellenezte Model és Guderian vezérezredes, von Manstein tábornagy pedig ragaszkodott hozzá, hogy ha ilyen tervet fogadnak el, a támadást május elején meg kell indítani, közvetlenül a tavaszi sár felszáradása után, mielőtt még az oroszok átcsoportosítanák erőiket. Hitler azonban nem akart lemondani az új Párduc páncélosok és Ferdinánd rohamlövegek bevetéséről, amelyeket már sorozatban gyártottak, és amelyektől átütő sikert remélt. Ezek a harceszközök azonban csak június végén kerülhettek ki a csapatokhoz, ezért a támadást július elejére tervezték.

A hadműveletet, amely a Citadella fedőnevet kapta, a vezérkar főnöke, Zeitzler vezérezredes dolgozta ki, aki megszállottja volt annak a gondolatnak, hogy az oroszokat a támadásban mindenáron meg kell előzni.

A terv szerint von Manstein Dél Hadseregcsoportjának 4. páncélos-hadserege (Hoth vezérezredes) képezte a harapófogó jobb ágát, míg von Kluge tábornagy Középső Hadseregcsoportjának 9. hadserege (Model vezérezredes) volt a harapófogó bal ága. Tartalékként Kempf páncélostábornok hadműveleti csoportja szerepelt, amely magába foglalta többek között az elit II. SS-páncéloshadtestet (Hausser SS-Obergruppenführer). A hadműveletet Löhr vezérezredes 4. légiflottája támogatta.

A kurszki beszögellés elleni támadással kapcsolatos német előkészületek nem kerülték el az oroszok figyelmét. Ezért a szovjet főparancsnokság hatalmas erőket csoportosított a térségbe. Kurszk körzetében a Központi Front (Rokosszovszkij hadseregtábornok) hat hadserege – köztük három harckocsi-hadtest – védett, harcukat a 16. légihadsereg támogatta. Belgorod térségében a Voronyezsi Front (Vatutyin vezérezredes) hat hadserege és három önálló harckocsi-hadteste csoportosult. Erőit a 2. légihadsereg oltalmazta. A kurszki kiszögellésben védelemre berendezkedett orosz csapatok mögött a Sztavka 200 kilométer mélységben tartalékként elhelyezte a Sztyeppi Front (Konyev vezérezredes) hat hadseregét, három önálló harckocsi hadtestét és az 5. légihadsereget.

A frontokon megjelentek Zsukov és Vasziljevszkij marsallok, hogy mint Sztálin szeme és keze minden visszavonulást megtiltsanak.

A szovjet hadvezetés Kurszknál különösen erős védelmet épített ki. A harckocsiakadályokkal és aknákkal elárasztott állásrendszerben hatalmas mennyiségű páncéltörő és nehéztüzérséget telepítettek. A gyalogság mögött a GPU különleges géppuskás alakulatai foglaltak helyet, hogy a hátrálókat azonnal lekaszálják. Az orosz katonának tehát csak egy lehetősége volt: végsőkig kitartani. Erre egyébként jó esélyei voltak, mert az erőviszonyok 12:2 arányban a védelem javára billentek.

A Vörös Hadsereg eddigre komoly mennyiségi fölényre tett szert. Többek között a harckocsigyártásban hatalmas eredményeket könyvelhettek el. A T-34-eseket tökéletesítették, és mind nagyobb mennyiségben gyártották. A havi átlagos termelés 1943-ban meghaladta a kétezer harckocsit. A T-34-es a háború egyik legkitűnőbb közepes harckocsija volt. A durva forma hatásos fegyverzetet, erős páncélzatot, nagy mozgékonyságot és kitűnő terepjáró képességet takart. Ugyanebben az évben kerültek a csapatokhoz a SZU-76, SZU-122 és SZU-152 mintájú önjáró lövegek. 1943-ra megszüntették az önálló

harckocsi-zászlóaljakat és a harckocsikat harckocsi-hadtestekbe szervezték. Egy harckocsi-hadtest 11 000 katonával, 209 T-34-es harckocsival, 49 önjáró löveggel és aknavetővel rendelkezett. 1943 nyarán két harckocsi-hadsereget is felállítottak, ezek rendszerint két harckocsi-hadtestből és egy gépesített hadtestből tevődtek össze.

A német csapatokat a kurszki csatában lényegében más probléma fogadta, mint a világháború előző támadó hadműveleteiben. Itt viszonylag nagy harcászati mélység leküzdése után kellett kijutniuk a hadműveleti mélységbe, ehhez páncélelhárító eszközökkel teletűzdelt, elaknásított védelmi rendszert kellett leküzdeniük. Mindez a német páncélosokat megfosztotta a manőverezés lehetőségétől.

Július 5-én hajnalban a németek nagy meglepetésére a szovjet tüzérség hatalmas erejű tűzcsapást mért a támadáshoz felvonuló alakulatokra. A szovjet hadvezetés ugyanis megszerezte a német támadási, tervet, és tisztában volt annak nem csak méreteivel, de idejével is. A németek amikor magukhoz tértek, viszonozták a tüzet és megindították a támadást. Orel térségéből a 9. hadsereg parancsnokának, Walter Model vezérezredesnek a páncélosai törtek előre, mögöttük a gyalogság, hogy megszilárdítsa az elért eredményeket.

Belgorod térségében Hoth vezérezredes páncélosai indultak rohamra. A németek kezdetben jó ütemben haladtak, és az első nap végére a Grossdeutschland páncélgránátos hadosztály, a 3. és a 11. páncélos-hadosztályokkal együtt elérte Cserkaszkojét, s lerohanta a körülötte kiépített első védelmi vonalat, jóllehet a Luftwaffe egységei azonnal erős szovjet vadász védelembe ütköztek, így csak azok leküzdése után tudtak támogatást nyújtani az előretörő csapatoknak. A sikernek azonban nagy ára volt: a 10. páncélosdandár aknamezőre futott, és 36 új Párduc páncélost veszített. A jobb szárny védelme érdekében Hoth elhatározta, hogy megsemmisíti a szovjet tartalékokat, és ezzel a feladattal Hausser SS-páncéloshadtestét bízta meg. Miután az SS-utászok az első aknamezőket hatástalanították, megindultak az SS-páncélgránátosok és az általuk, elért betörésbe kerültek bevetésre a hadosztályok páncéloscsoportjai. A Panzerkeil (páncélosok) olyan könnyen vágta át magát a szovjet védelmi vonalon, mint forró kés a vajon. Az ék csúcsát Tigris harckocsik alkották, ezeket a könnyebb Párducok* követték a * Téves az a hiedelem, hogy a támadó német csapatok bőven el voltak látva az új Párduc (Panzer-V) páncélosokkal. Ezek a kísérleti példányok voltak, és a Grossdeutschland páncélgránátos hadosztályon kívül csupán a 10. önálló páncélosdandár harcolt Párducokkal. A német páncéloshadosztályok zömében a Panzer-III 5 centiméteres hosszú csövű löveges változatával voltak ellátva, ennél kevesebb volt a Panzer-IV F2

változat, és még kevesebb a Tigris.

szárnyakon. A támadó csoportosítást a Panzer—III-as és IV-es harckocsik, valamint a Stug—III-as rohamlövegek zárták. Az első nap végére Hausser emberei 19 kilométer mélyen hatoltak be a kiszögellésbe.

A kibontakozó ütközet jobb szárnyán a Központi Front csapatai, ha nagy veszteségek árán is, de megállították a 9. hadsereg egységeit, amelyeknek csak 10-12 kilométer mélységben sikerült beékelődniük a védelembe, azonban azt áttörni nem tudták.

Más volt a helyzet a harapófogó déli ágán, ahol a II. SS-páncéloshadtest Totenkopf hadosztálya szétverte az 52. szovjet gárdahadosztályt, és majdnem 32 kilométer mélyen benyomva a kiszögellést, másnap elérte a Belgorod-Obojany utat. Másnap a Totenkopf rendületlenül folytatta az előnyomulást, és miközben több stratégiailag fontos vasútvonalat és utat vont ellenőrzése alá, újabb 16 kilométert tett meg. Az előretörést nagymértékben elősegítették a stukák, amelyek több csapást mértek az ellentámadáshoz csoportosuló szovjet harckocsikra. Az oroszok ezen a vonalon, minden drákói rendszabály ellenére, fejvesztve vonultak vissza a hátsó védelmi vonalakba.

A megingott Voronyezsi Front parancsnoka, Nyikolaj F. Vatutyin vezérezredes Zsukov parancsára összevonta harckocsierőit, és ellencsapást készült végrehajtani. Azonban elkésett. Hoth vezérezredes július 6-án lendületesen továbbvitte a német támadást, és Jakovlevo-Vladimirovka irányába áttörte a szovjet védelem második védőövét.

Mivel a helyzet kezdett akuttá válni, a szovjet főparancsnokság megerősítette a Voronyezsi Front csapatait a 10. és a 2. harckocsi-hadtesttel, és megkezdte hadászati tartalékainak előrevonását. A Sztyeppi Front állományából az 5. gárda-harckocsihadsereget (Rotmisztrov vezérezredes) és az 5. gárdahadsereget (Zsadov altábornagy) Proharovka körzetébe irányította. Ezenkívül, a Délnyugati Front állományából a Voronyezsi Front sávjába dobta át a 17. légi hadsereget.

Németország elitcsapatainak azonban semmi sem állhatta útját. Tetyerenivo környéke valóságos T-34-es temetővé vált, mivel a Leibstandarte páncélosai néhány óra leforgása alatt 90 szovjet harckocsit semmisítettek meg. Ismét kitűnt Michael Wittmann, aki Tigrisével egymaga 15 harckocsi kilövésével növelte eredményét.A II. SS-páncéloshadtest harmadik hadosztálya, a Das Reich – jóllehet veszített lendületéből, amikor egy hatalmas aknamezőre futott –, a

Bereszov és Bej közötti szovjet védelmi vonalon áttörve felzárkózott a támadó élekhez.

A II. SS-páncéloshadtest a Totenkopf vezetésével továbbnyomult észak felé, és megsemmisítette a Prohorovkától nyugatra található szovjet erőket. A várostól keletre tartalékban álló főerő, az 5. gárda-harckocsihadsereg offenzívát tervezett, hogy megállítsa a II. SS-páncéloshadtestet. A szovjetek számításait azonban keresztülhúzta Hausser, aki a Totenkopf hadosztállyal egyetemben keletre fordult, és a balszárnyon támadott, míg a Leibstandarte középen, a Das Reich pedig a jobb szárnyon.

A szovjeteknek azonban kétségbeesett ellentámadásokkal sikerült távol tartani a németeket Prohorovkától, bár a Luftwaffe szünet nélkül bombázta őket, s lassan szétforgácsolta erőiket. A német előrenyomulás heves vitákat váltott ki a szovjet hadvezetésben, Sztálin már egyes hadseregparancsnokok felváltását követelte, de Zsukov kiállt embereiért. Zsukov ekkor átvette az egész kurszki csata szovjet irányítását, és összevont páncéloserőkkel a II. SS-páncéloshadtestre rontott, míg a tartalékokat a térségbe igyekvő III. német páncéloshadtest megállítására vetette be. Északon pedig nagy mélységből előrerendelte a Nyugati Front (Szokolovszkij vezérezredes) és a Brjanszki Front (Popov vezérezredes) csapatait, hogy ellentámadással avatkozzanak be a kurszki ütközetbe, és vigyék előre az északon megmerevedett arcvonalat.

Zsukov intézkedéséhek megfelelően, a II. SS-páncélos-hadtest megállítására, július 12-én Prohorovka alatt hatalmas találkozó ütközet bontakozott ki, amelyben közel 1200 harckocsi vett részt.

Rotmisztrov tábornok írja: „Az ütközet első pillanatában egymás ellen hömpölygő két hatalmas harckocsilavina mint két fekete felhő szaladt egymásba...”

A proharovkai páncélosütközetben részt vevő szovjet 5. gárdaharckocsihadseregnek 801 harckocsija volt, míg a németek (a három SS-páncélgránátos hadosztály) 390 páncélossal rendelkeztek.

Az elkeseredett küzdelmet a váltakozó formájú tevékenység jellemezte. Egyes irányokban a támadással egy időben ellenlökések visszaverése folyt, más szakaszokon ellenlökésekkel összekapcsolt védelem bontakozott ki. Az ütközet július 12-én egész nap tartott, a lakott helységek és az uralgó magaslatok többször gazdát cseréltek. A Zsukov által bevetett tartalék olyannyira késleltetni tudta a III. német páncéloshadtest beérkezését, hogy Prohorovkánál az SS-páncélosok helyzete akuttá vált. Wittmann és társai hiába lőtték ki egymás után a

szovjet harckocsikat (maga Wittmann elérte a 88. kilövést), a túlerő győzött és a német páncélosokat megállásra kényszerítette. Maguk a szovjetek azonban olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy nem tudtak támadásba átmenni.

Eközben északon, ugyancsak július 12-én az előrevont két front harckocsi-hadseregei támadásba mentek át, és csapást mértek az oreli ívben álló 2. német páncéloshadsereg (Clösner páncélostábornok) egységeire, és ezzel veszélyeztették a Központi Front csapataival harcban álló 9. német hadsereg hátát. Az ellencsapás élén a 11. gárdahadsereg (Bagramjan altábornagy) haladt, amely 70 kilométert nyomult előre és ezzel veszélyeztette az oreli vasútvonalat, amelyen a német utánpótlás futott. A 61. szovjet hadsereg (Bjelov altábornagy) harckocsijai pedig észak és kelet felől 12 kilométerre közelítették meg Bolhovot, von Kluge főhadiszállását.

Hitler ekkor intézkedett a Citadella-hadművelet leállítására, egyben engedélyezte, hogy a német csapatok védelembe menjenek át. Az Orelnél kialakult veszélyes helyzet tisztázása érdekében Hitler leváltotta Clösner tábornokot, és a 2. páncéloshadsereget is a „védelem oroszlánjaként” ismert Model vezérezredes alá rendelte.

Modelnek a 9. hadsereg visszavont egységeivel és a 2. páncéloshadsereg átszervezésével sikerült felfogni az oreli vasútvonal felé irányuló orosz csapást és elreteszelni a,szárnyakon támadó erőket. A több helyen benyomott Orel-kiszögellést azonban többé már nem lehetett tartani. A szovjet hadseregek túlnyomó fölénye, amely az ütközet tetőpontján 82 lövészhadosztályt, 14 harckocsi-hadtestet, 12 tüzérhadosztályt és számos önálló harckocsi-magasabbegységet ért el, arra késztette Modelt, hogy az oreli kiszögellésben lévő két német hadsereget (35 hadosztály) a Brjanszktól közvetlenül keletre futó húrállásba vonja vissza. Mindenütt súlyos harcok bontakoztak ki. A lassan kitérő német arcvonal több esetben a szétpattanásig megfeszült, az oroszoknak a tervezett áttörést mégsem sikerült elérniük.

Délen von Manstein egységei a zuhogó eső ellenére további sikereket arattak, amelyek során Rzsavec, Bjelinihino és Gosztiszcsevo között bekerítették a 69. hadsereget és a két harckocsi-hadtestet. Ezek azonban csak helyi sikerek voltak, amelyek nem változtattak azon, hogy a kurszki ütközetet a Vörös Hadsereg nyerte meg.

A csata mindkét fél számára súlyos áldozatokkal járt. A németek katasztrofális veszteségeket szenvedtek mind élőerőben – az elesett

katonák száma 100 000-re tehető –, mind harckocsiban. A Wehrmacht ezt soha nem tudta kiheverni. A szovjet veszteségek még rémisztőbbek voltak, bár ennek mértékét sokáig homály fedte, és csak a kommunista rezsim összeomlása után, 1989-ben kerültek nyilvánosságra. Ezek szerint 250 000 katona esett el, és elveszítették teljes harckocsiparkjuk 60 százalékát.

E csatával a németek a keleti fronton végleg elveszítették a kezdeményezést, és soha nem is szerezték vissza.

15.

AZ OVERLORD PÁNCÉLOSAI

Az Overlord (Hűbérúr) hadművelet, a szövetségesek nyugat-európai – normandiai – partraszállása pontosan 1944. június 6-án éjfél után tizenöt perccel kezdődött, annak a napnak első órájában, amelyet ezentúl D-napként ismer majd világ.

A szövetséges erők a normandiai partraszállás végrehajtására Angliában jelentős erőt összpontosítottak: az 1. és 3. amerikai, a 2. angol és az 1. kanadai hadsereget, összesen 37 hadosztályt, ebből 10 páncélos hadosztály, továbbá 8 páncélos és 3 gyalogdandárt. A partraszállást és a szárazföldi csapatok tevékenységét 10 859 harci és 2300 szállító repülőgép támogatta.

Az amerikai páncélosok zöme a 34 tonnás Shermann V/c harckocsik voltak, amelyek már Afrikában is sikeresen mutatkoztak be. A brit alakulatok általában Crusader IV típusú harckocsikkal voltak ellátva. Tulajdonképpen egyik sem vehette fel a versenyt német Tigrissel, viszont jóval több volt belőlük.

Az amerikai hadosztályokat egyenként két harckocsi-zászlóaljjal, az angol hadosztályokat egy páncélosdandárral egészítették ki, de a partra szálló csapatok rendelkeztek önálló páncéloshadosztályokkal is.

A németek részéről Nyugat-Európa védelme hatalmas feladatnak bizonyult, hiszen fogalmuk sem volt a tervezett partraszállás helyéről és idejéről. A nyugati főparancsnok, Von Rundstedt tábornagy elméletben két hadseregcsoportot irányított, amelyekbe 42 gyalogos- és 10 páncéloshadosztály tartozott. Azért csak elméletben, mert a páncélosok felett kizárólag taktikai ellenőrzést gyakorolhatott, bevetésükhöz Hitler külön engedélyére volt szükség. Rundstedt úgy vélte, hogy a szövetségesek partraszállásának legvalószínűbb helyszíne a Pas-de-Calais lesz, egyrészt, mert ez volt a legrövidebb út a csatomán át a kontinens felé, másrészt, mert onnan egyenes utak futottak a Ruhr-vidéki ipartelepekhez, és a V1 és V2 kilövőállásai is ezen a vidéken voltak, Rommel tábornagy, a térségben védő B hadseregcsoport parancsnoka viszont úgy vélte, a partraszállás Normandiában lesz. Ebből eredően aztán súlyos nézetkülönbség alakult ki a két tábornagy között, ami a páncélosok elhelyezésében és várható felhasználásában csúcsosodott ki.

A Nyugat páncéloscsoport (Panzergrappe West) a 2., a 21., a 116., a

Panzer Lehr (Páncélos Tanhadosztály), az 1. SS Leibstandarte Adolf Hitler, a 12. SS Hitlerjugend páncélos- és a 17. SS Götz von Berlichingen páncélgránátos hadosztályok, báró Leo Geyr von Schweppenburg lovassági tábornok parancsnoksága alatt álltak.

Rundstedt egyetértett Geyrrel abban, hogy ezt a páncéloserőt egyben kell tartani, és a frontvonaltól legalább 50 kilométer távolságban állomásoztatni, hogy a megfelelő helyen és időben be lehessen vetni a veszélyeztetett partszakaszon.

Rommel afrikai tapasztalatai másféle véleményt diktáltak arról, hogyan kell megakadályozni a légi fölényben lévő ellenség partraszállását. Szerinte egy ilyen hadművelet során az ellenség a partraszállás pillanatában a leggyengébb, de utána növeli lendületét és erejét. Ezért az ő véleménye szerint a szövetséges partraszállás alatt kell ellenük küldeni a páncélosokat, kihasználva kezdeti gyengeségüket. Az invázió így már az első nap összeomlana. Rommel helyesen mérte fel, milyen veszélyt jelent a szövetségesek légi fölénye, amely meghiúsíthatja, hogy a távollévő páncélosok a csatatérre vonuljanak.

Mivel Rundstedt volt a főparancsnok, az ő elméletének kellett volna győznie. Rommel azonban befolyással rendelkezett Hitlernél, aki teljesen ésszerűtlen kompromisszumot hozott létre. Hitler megosztotta a páncélos erők irányítását Rommel és Geyr között, aminek az lett az eredménye, hogy sem erős harcászati, sem erős hadműveleti tartalék nem maradt.

A D-napon tehát a német páncélosokat sem a partok közelébe nem helyezték, sem együtt nem tartották, döntő ellentámadásra készen.

Június 5-én Rommel hazautazott Németországba, felesége születésnapját megünnepelni. Minden csendesnek látszott, de éjfél után észrevették, hogy a BBC szokatlanul sok üzenetet közvetít a francia ellenállásnak. Figyelmeztették a Szajnától keletre elhelyezkedő 15. hadsereget (von Salmuth vezérezredes), de Rommel vezérkari főnöke, Speidel altábornagy nem értesítette a Normandiát védő 7. hadsereget (Dollmann vezérezredes). Mikor éjfél után szövetséges ejtőernyősök értek talajt, Rundstedt főhadiszállásán lázas tevékenység kezdődött annak megállapítására, hogy ez az invázió kezdetét jelzi-e, vagy csak elterelő hadmozdulatról van szó. Hajnali 4-kor aztán von Rundstedt úgy határozott, hogy itt az ideje ellenintézkedéseket hozni. Az öt kiválasztott partszakasz előtt 6 csatahajó, 23 cirkáló, 105 romboló és számos fregatt tűnt fel. E hatalmas flotta fedezete alatt 6480 szállítóhajó és speciális szállítójármű tette partra az inváziós erőket és kétéltű tankjaikat. A

szövetséges gyalogság első hulláma a meglepetés ellenére súlyos veszteségeket szenvedett, de a légierő, amely 12 000 tonna bombát dobott a német védelemre, megbénította azt, és így a gyalogság megkapaszkodhatott mind az öt partrészen.

Von Rundstedt és vezérkara végre reggelre olyan komolynak ítélte a helyzetét, hogy felhívták az OKW-nál Jodl vezérezredest, és Hitler felhatalmazását kérték a 12. SS és a Panzer Lehr páncélos-hadosztályok bevetésére a normandiai hídfő felszámolására.

Jodl azt válaszolta, hogy a Führer nem kívánja a stratégiai tartalékot elhamarkodottan bevetni, és ezeket az alakulatokat nem szabad addig megindítani, amíg nem kapnak tiszta képet az ellenség szándékáról.

Az egyetlen mozdítható páncélos erőt, a 21. páncéloshadosztályt (Feuchtinger altábornagy) végre von Rundstedt bevetette. De csak felderítésre kapott parancsot, és a kiküldött két zászlóalja bele is ütközött az Orne bal partját elérő brit csapatokba. így 10 órával a partraszállás után Edgár Feuchtinger altábornagy megkapta az első parancsot páncélosai felvonultatására. Ez a parancs túl későn érkezett már ahhoz, hogy teljes értékű lehessen. A 21. páncéloshadosztály Panzer-IV-es harckocsijai végre megindultak a part felé. Az élen haladó ezred parancsnokát, Hermann von Oppeln-Bronikowski ezredest megállította Weraer Marck tüzérségi tábornok hadtestparancsnok, és így szólt hozzá: – Ezredes, Németország egész jövőjének felelőssége a maga vállán nyugszik. Ha nem sikerül visszaszorítani az angolokat a tengerbe, elvesztettük a háborút.

Bronikowszki tisztelgett és így válaszolt: – Tábornok úr, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.

A bieville-i magaslatoknál, ahol ki akart törni a parthoz, a Csatorna felől repülőgépek százai jelentek meg. Vadászbombázók és csatarepülők – mint dühös darazsak –, mélyrepülésben csaptak le, és egyik német harckocsi a másik után gyulladt ki és robbant fel. Rommelnek igaza lett, pedig ez még csak a kezdet volt. A vadászbombázókat megszámlálhatatlan vitorlázó repülőgép követte, amelyek brit gyalogságot, tüzérséget és könnyű harckocsik százait szállították. A német légvédelmi tüzérek tüzet nyitottak, de alig tudtak célozni, mert a Mosquitók és a Typhonok szinte az ágyúk torkáig lecsapva elárasztották őket gépágyúik és rakétáik gyilkos tüzével. A vitorlázók tömeges leszállása beszédes bizonyítéka volt a szövetségesek légi fölényének, és hatalmas lélektani hatást gyakorolt a földi harcokra is, mert a németeket lenyűgözte és elrémítette az ejtőernyősökkel és

vitorlázógépekkel zsúfolt ég látványa.A német páncéloshadosztály part felé tervezett előnyomulása

megrekedt, mert Feuchtinger joggal tartott attól, hogy a mögötte földet érő erő csapdába zárja. Így páncélosait a leszálló éj leple alatt visszavonta.

Berchtesgadenben délelőtt 10 óra volt, amikor a normandiaipartraszállás hírével felkeltették Hitlert. Az összehívott vezérkariértekezletre azonban csak délután 4 órakor került sor. Kari Jeskovon Puttkammer tengernagy, Hitler haditengerészeti segédtisztjevisszaemlékezései szerint a Führer végtelenül izgatott volt, és rárivallt Jodlra és Keitelre; mondják meg, ez-e a partraszállás, vagysem?

Párizsból az OB Westen (Nyugati-Főparancsnokság), von Rundstedt vezérkari főnöke, Blumentritt gyalogsági tábornok felhívta Speidel altábornagyot, Rommel vezérkari főnökét Rouenban. „Az OKW – mondta Blumentritt – engedélyt adott a 12. SS-páncéloshadosztály és a Panzer Lehr hadosztályok bevetésére”. 1944. június 7-én, 18 óra volt. Mindkét tiszt tudta, hogy ezzel már elkéstek.

Hitler Harmadik Birodalmának e végzetes napján, amikor Rommel kétségbeesve száguldott vissza Normandiába, parancsnokai pedig elkeseredetten próbálták megállítani az előretörő szövetséges támadást a partraszállás frontjain, most minden a német páncélosokon múlott.

A szövetségesek kezdetben a hídfő keleti részén fejtettek ki nyomást. A. Montgomery tábornagy által vezetett 21. hadseregcsoport fő célpontja Caen városa volt. A 12. SS Hitlerjugend hadosztály június 7-én foglalta el állásait Caen körül, és azonnal támadó alakzatba fejlődött, hogy megakadályozza a brit előnyomulást. Kurt „Panzermeyer” SS-Standartenführer parancsnoksága alatt egy Párduc páncélosokból álló harccsoport a hadsereg 21. páncéloshadosztályával karöltve megtámadta a briteket, és megakasztotta előnyomulásukat. Több mint 30 szövetséges harckocsit lőttek ki, míg maguk csak kettőt vesztettek. A szövetséges csapatok előnyomulását azonban csak időlegesen lehetett megállítani, annál pedig végképp gyengébbek voltak a németek, hogy visszavonulásra késztessék a brit gyalogosokat és páncélosokat.

Június 9-re a Fritz Bayerlein altábornagy által vezetett Panzer Lehr hadosztály is elhelyezkedett Caen körül, egy rémes, 150 kilométeres vesszőfutás után, melynek során egész úton támadták a szövetségesek bombázói, és több mint 200 járművét veszítette el. Végül azonban a Caent és a létfontosságú carpiquet-i repülőteret most már három erős

páncéloshadosztály védte.Montgomery eldöntötte, hogy bevet két veterán elit hadosztályt, az

5l-es skótokat és az afrikai 7-es páncélosokat. A három napig tartó kegyetlen harcok során a britek alig haladtak előre a németek kitartó ellenállása következtében, és a támadás végül is kifulladt.

„Monty” azonban nem adta fel. A 7. páncéloshadosztály június 10-én benyomult a Villers-Bocage nevű helységbe, hogy megkerülje Caent. Szerencsétlenségükre ugyanekkor vonult be a faluba Michael Wittmann SS-Obersturmführer is, négy Tigris páncélossal és egy Panzer—IV-es harckocsival. Wittmann maga négy brit Cromwell harckocsival ütközött meg mindjárt a falu elején, és rövid tűzharcban hármat kilőtt, míg a negyedik megpróbált a hátába kerülni. Ez is áldozatul esett azonban a Tigris félelmetes 88 mm-es lövegének. Wittmann ezután csatlakozott a többi Tigrishez, és tovább támadta a brit 22. páncélosdandár teljes menetoszlopát. Az oszlop mellett haladva Wittmann további 23 brit harckocsit lőtt ki közvetlen közelről, valamint ugyanennyi fél-lánctalpas és könnyebb páncélos járművet. A brit harckocsik lövedékei még ilyen közelről is egyszerűen lepattantak a Tigrisek masszív páncélzatáról. Ez és az ehhez hasonlóak azonban csak helyi sikerek voltak, amelyek nem befolyásolhatták az egész hadművelet sorsát. Június 14-re bezárult a rés a német vonalakon. A partraszállás után néhány nappal megértette végre a Wehrmacht főparancsnokság, hogy ez volt az igazi partraszállás, és hogy a harcmezőn való irányítás hamarosan át fog csúszni az ellenség kezébe, ha a lehető leggyorsabban nem küldenek erősítést az arcvonalra. így irányították a normandiai hídfőbe a Dél-Franciaországban pihenő Das Reich SS-páncéloshadosztályt, amelyek odavezető útját a tulle-i és oradouri rémtettek árnyékolták be.

Ugyancsak Normandiába vezényelték Lengyelországból a 9. Hohenstaufen és a 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztályokat. Odaérkezésük egybeesett Montgomery újabb Caen elleni hadműveletével. A VIII. brit hadtest egy 6 kilométer széles arcvonalon támadott Carpiquet és Rauray között. Montgomery itt is legkiválóbb és legtapasztaltabb embereit vetette be, köztük a 15. (skót) hadosztályt, a 11. páncéloshadosztályt és a 43. Wessex-hadosztályt. A támadás erős tüzérségi tűzzel és tengeri ágyúzással indult, de a kezdeti jó tempó gyorsan kegyetlen küzdelemmé fajult, minden méterért: a németek kitartóan harcoltak, hogy megakadályozzák a szövetséges előrenyomulást. A németek június 27-én ellentámadást indítottak, de a támadást csírájában elfojtotta a 11. páncéloshadosztály, amely másnap

átkelt az Odon-folyón, és június 29-én bevette a létfontosságú 112-es magaslatot.

Válaszul Paul Hausser SS-Obergruppenführer nagyszabású ellentámadást indított, melyben részt vett a Hohenstaufen- és a Frundsberg-hadosztály is, de a szövetségeseknek sikerült visszaverni a Waffen SS egységeket.

Közben az amerikai erők minden támadásnak ellenálltak, amely a hídfőből váló kiszorításukra irányult, és kitörtek a hídfőállás területéről, és elfoglalták Cherbourg létfontosságú kikötőjét, majd nagy erőkkel délnek indultak, St. Lô és Caumont irányába.

Eközben Caenben a Hitlerjugend-hadosztály gránátosai kéményen kitartottak a heves ágyútűz, és a tenger felől jövő bombázás ellenére. Az SS-alakulatoknak végül mégis fokozatosan fel kellett adniuk állásaikat, és a britek elérték a Caent kettészelő Orne folyót. Igaz, ezért súlyos árat fizettek, a város másik fele pedig még mindig a Hitlerjugend kezén volt. Ekkor a Leibstandarte elérte az arcvonalat; és átvette a Hitlerjugend állásait Caennél. A 12. SS-páncéloshadosztály tartalékba vonulhatott Falaise-től északra.

Július 18-án a britek elindították a Goodwood hadműveletet, azt tervezve, hogy egy masszív páncélos támadó erő áthatol majd a németek vonalain a légierő által ütött résen. A kezdeti lendület azonban most is hamar elakadt, mikor a németek gyorsan magukhoz tértek a háromórás bombázás után, s harckocsijaik, valamint páncéltörő ágyúik kezdték kilőni a szövetséges páncélosokat. Bár a Leibstandarte kénytelen volt feladni Caen legnagyobb részét, a szövetségesek több mint 400 harckocsit vesztettek, s a fő német védelmi vonalak még mindig viszonylag sértetlenek voltak.

Normandiába érkezve a Das Reich 2. SS-páncéloshadosztály csatlakozott a Götz von Berlichingen SS-hadosztályhoz a szárazföld belseje felé nyomuló amerikaiak elleni küzdelemben. A hadosztály normandiai tevékenységének kezdeti szakaszában az egyik legjobb harckocsizója tovább növelte amúgy is nagy hírnevét a hadosztályon belül. Erast Barkmann SS-Oberscharführer már a keleti arcvonalon is bebizonyította, hogy a legjobb harckocsiparancsnokok egyike. A nyugati hadszíntéren július 8-án lőtte ki az első harckocsiját, amikor egy US M4 Shermann harckocsi esett áldozatul a Párduc 75 milliméteres, nagy kezdősebességű páncélgránátjának. Július 13-án másik három Shermann követte az elsőt, de július 27-én a St. Lô és Coutances közötti út egyik elhagyatott kereszteződésénél nyerte el Barkmann az őt megillető helyet

Németország legjobb harckocsizói sorában. Ezt a kereszteződést ezután csak „Barkmann sarka” néven emlegették. Párduca egy nagy tölgyfa árnyékában várakozott és Barkmann figyelte, ahogy egy 14 Shermannból álló amerikai páncélososzlop közelít állásai felé. Amikor lőtávolba kerültek, tüzet nyitott; az első két Shermann hamarosan lángokban állt. Mögöttük egy benzinszállító kocsi jött. Barkmann nem vesztegette az időt. Amíg a két Shermann és a benzinszállító hatalmas lánggal égett, két másik Shermann megpróbálta kikerülni az akadályt. Az első hamar a többiek sorsára jutott, a másodiknak volt még ideje néhány lövést leadni, de ezek nem tettek kárt a Párduc vastag páncélzatában, s ez a Shermann is hamarosan lángokban állt.

A Párducot ekkor szövetséges vadászbombázók kezdték támadni, és el is találták egyik lánctalpát, valamint szellőzőberendezését. A légitámadás fedezetében két Shermann közelítette meg a Párducot, de kiderült, hogy azt nem érte komolyabb kár, így még mindig képes volt elhárítani a támadást. A két Shermann nemsokára égő ronccsá változott. Barkmann még egy Shermannt kilőtt, aztán a visszavonulás mellett döntött. Ez sem volt kis teljesítmény a sérült Párduccal, de úgy harcjárművét, mint embereit visszavitte a német vonalak mögé. Ezért a teljesítményéért méltán kapta meg a Lovagkeresztet.

Az amerikaiak július 25-én indították meg a Cobra hadműveletet, amelyet a szokásos masszív légitámadással vezettek be. Ennek során a németek súlyos veszteségeket szenvedtek, különösen azokat a német harckocsikat tizedelték meg, amelyek az utakon mozgásban voltak előrefelé.

Július 26-án az 1, amerikai gyaloghadosztály és a 3. páncéloshadosztály Marigny irányában végrehajtott támadása az erősen viharvert Das Reich heves ellenállásába ütközött. Kétnapi elkeseredett harc után az amerikaiak még mindig két kilométernyire voltak a várostól. Semmi reményük nem volt arra, hogy az eredeti tervek szerint tovább nyomuljanak Coutances felé.

Az amerikaiak bal szárnya sikeresebb volt, a 22. gyaloghadosztály csak szórványos német ellenállásba ütközött, és a Das Reich hátába került. A német páncélosok ekkor feladták Marignyt, és kitörtek a bekerítésből. De még aznap a Götz von Berlichingen SS-páncél-gránátosokkal egyesülve ellentámadásba mentek át a Denis la Gastnál csoportosuló 67. és 41. amerikai páncélosezredek ellen. A támadás azonban az amerikai légierő bevetése következtében hamarosan kifulladt, és a németek megkezdték a visszavonulást. Így az amerikai

4. páncéloshadosztály Coutances után Avranchest is elfoglalta.Hitler ekkor ismételten beavatkozott a védelem irányításába, és

követelte, hogy a német páncélosok ellencsapással állítsák meg az amerikai előretörést. Hausser kétségbeesetten tiltakozott az öngyilkos akció ellen, de az OKW hajthatatlan volt. Rommel ekkor már súlyos sebesüléssel feküdt a heerlingeni kórházban, von Rundstedt lemondott, az új nyugati főparancsnok, von Kluge tábornagy pedig nem mert szembeszállni Hitler akaratával. Hitler vak engedelmességet követelt tábornokaitól, és von Klugétől ezt meg is kapta. A tábornagy égett a vágytól, hogy kimutassa a Führer iránti hűségét. A július 20-i összeesküvés résztvevőinek őrizetbe vétele már megkezdődött, és a Gestapónak nem kellett sok idő ahhoz, hogy bizonyítékokat találjon von Kluge ellen.

A német ellentámadásban a 2. páncéloshadosztály, a 116. Wildhund páncéloshadosztály és a Leibstandarte, valamint a Das Reich egységei vettek részt. A támadás augusztus 6-án éjszaka indult, és a Das Reich hamarosan visszafoglalta Mortaint, valamint a St. Hilaire körüli magaslatokat. A 2. páncéloshadosztály is jól haladt előre, és majdnem elérte Juvignyt, mielőtt lelassította az elszánt amerikai ellenlökés. A 116. páncéloshadosztály rögtön az elején elakadt, és az egész támadás kezdett meginogni.

Eközben a kanadai II. hadtest támadást indított a Caent és Falaise-t összekötő út mentén. Ennek a magasabbegységnek jutott az a nem könnyű, ám dicsőséges feladat, hogy Falaise felé áttörjön, és a német védelem hátában kezet fogjon Patton amerikai vezérezredes Argentan felé dübörgő páncélosaival.

Ezt azonban egyelőre meg tudta akadályozni a Hitlerjugend páncéloshadosztály szívós védekezése, és a kanadaiak 45 harckocsi elvesztése után kénytelenek voltak visszavonulni. Hitler megint túlbecsülte ezt a kis harcászati sikert, és utasította von Klugét, hogy az ellencsapást Avranches irányába ismételje meg. Eközben azonban Patton páncélosai elfoglalták Alençont, a normandiai német hadsereg utánpótlási központját. Augusztus 10-én délben von Kluge a normandiai védelem roskadozó épületét látva, végre elegendő bátorságot szedett össze ahhoz, hogy közölje Jodl-lal: – Az Avranches irányába végrehajtandó offenzívára nincs lehetőség, mert csapatainkat Falaise-nél a bekerítés fenyegeti, ezért szükségtelen azokat azonnal visszavonni. Ám Kluge még ekkor is vigyázott, s ezt a nézetet nem mint a sajátját terjesztette fel. Úgy beszélt erről, mint Hausser és Dietrich

SS tábornokok véleményéről. „Nézeteikkel – mondta von Kluge – magam is egyetértek.” Ez a magatartás tipikus volt. Július 20. óta a Wehrmacht minden tábornoka, a vezérkar minden tisztje gyanús volt. Még von Kluge tábornagy sem mert a saját nevében beszélni. Az SS tábornokaival kellett saját nézetét alátámasztania. Keserű pirula lehetett ez, de von Kluge elfogadta a megaláztatást, mert hiszen a berlini Népbíróság előtt már folyt a július 20-i összeesküvés pere. (Von Kluge mégsem kerülte el sorsát, kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni, hogy elkerülje az akasztófát. – F. P.)

Kelet-poroszországi főhadiszállásán Hitler álomvilágban élt. Optimizmus és önámítás áthatolhatatlan falával vette magát körül. Nem törődött hadosztályainak kimerülésével, felszerelésük teljes leromlásával, a szállítmányok egyre csökkenő folyamával, és azzal sem, hogy a szövetségesek légi fölénye miatt nappal egyáltalán nem lehetett a hadműveleti területen mozogni. Hitler nem értette meg azt, és nem is akarta megérteni, hogy a taktikai idő és tér fogalmát az amerikai légierő teljesen más alapokra fektette. Térképeinek sakktábláján vezérként mozgatta a gyalogokat, és mit sem törődött azzal a ténnyel, hogy von Kluge csapatai már régen „sakkban” állnak.

Mennél sürgetőbb volt a döntés szükségessége, annál inkább kitartott Hitler amellett, hogy a döntést csakis ő hozhatja meg és hogy neki kell beküldeni azokat az információkat, amelyek alapján a döntés meghozható. Ez elkerülhetetlen késésekkel járt, mert a döntések csakis a déli vagy az éjszakai konferencián születhettek meg, és az egyik értekezlet rendszerint azzal telt el, hogy a tábornokok igyekeztek meggyőzni őt az elkerülhetetlen és valóságos helyzetről, a másodikon pedig igyekeztek valamilyen pozitív parancsot kierőszakolni. így a sürgős taktikai mozdulatok jóváhagyásának folyamata 24 órát is igénybe vehetett, és mire a Führer utasításai a frontra érkeztek, azok a tények, amelyek alapján a döntést meghozták, már a felismerhetetlenségig megváltoztak.

Ennek az őrült rendszernek a katasztrofális következményeit minden Franciaországban lévő német tábornok látta, mégis valamennyien elfogadták azt. Valamennyien tudták, hogy hadseregeiket biztos megsemmisülés várja, de a hadifegyelem és engedelmesség mindenek felett való tiszteletének szellemében nőttek fel, és a felsőbbség szavát Isten hangjának tekintették. Az engedetlenség ára elbocsátás és kegyvesztettseg (július 20. óta halál), és ezt az árat egyikük sem akarta megfizetni. Még Sepp Dietrich SS-Obergruppenführer sem tett

kísérletet az ellenkezésre, pedig ha valaki kegyben állt a Führernél, úgy ő volt az. Éppen ezért sokan kérték őt, hogy lépjen közbe személyesen és közölje Hitlerrel az igazságot. Dietrich keserű gúnnyal válaszolt: – Ha öngyilkos akarok lenni, akkor arra tudok sokkal jobb módszereket is.

Amikor augusztus 16-án az amerikaiak elfoglalták Argentant, a kanadaiak pedig behatoltak Falaise-be, a német 7. hadsereg erőinek zöme még mindig az Orne-tól nyugatra állt, minthogy nem kaptak parancsot a visszavonulásra. Von Kluge saját kezdeményezésére kivonta a II. SS-páncéloshadtestet, de általános visszavonulást nem mert elrendelni. A tábornagy minden pillanatban várta letartóztatását, egyre komorabb és komorabb lett Gyakran kiment az első vonalakba, és szemmel láthatóan kereste a katonahalált. Amikor a szövetségesek lényegében egy zsákba szorították a 7. hadsereget, von Kluge telefonált az OKW-nak, és engedélyt kért az azonnali kitörésre. A választ másnap Hitler adta meg. Közölte von Klugéval, hogy leváltja, és jelentkezzen nála Berlinben. Addig is, amíg az új nyugati főparancsnok, Model tábornagy meg nem érkezik, megtiltott minden visszavonulást. Pedig a falaise-i zsák szája már igencsak szűk volt. Az amerikai, brit és kanadai hadseregek erős nyomása alatt a 7. német hadsereg zilált hadosztályai egy 20 kilométer széles és 10 kilométer mély térségbén zsúfolódtak össze. Erre az összezsugorodott zsákra szüntelen hullottak a bombák és a lövedékek. Ezen a parányi területen szorult össze 100 000 német katona, 15 hadosztály maradványai. Menekülésre az egyetlen lehetőség a Chamboison és a St. Lamberten átvezető utakon való visszavonulás volt, de ezeket az utakat állandó bombázás és ágyúzás tette járhatatlanná.

Ilyen reménytelen helyzettel állt szemben Model, amikor átvette a nyugati erők főparancsnokságát. Azonnal áttekintette a helyzetet, és fütyülve Hitler utasításaira, Haussert nevezte ki a zsákban lévő erők parancsnokává, és utasította, hogy azonnal vonuljon vissza az Orne-tól, és alkosson új arcvonalat a Dives mentén. Egyben utasította a II. SS-páncéloshadtestet, hogy nyisson rést a zsákba szorult német erők visszavonására. Az SS-páncélosok nekilendültek, és a 2. angol hadsereg alárendeltségében küzdő lengyel páncéloshadosztályon áttörve felszakították a zsák száját, és nyitva tartották azt hat órán át. Ezen a résen keresztül próbáltak a németek kitörni, de a visszafelé özönlő erők egymásba torlódtak, így a kitörés a szövetséges légierő csapásai és a hatalmas ágyútűz következtében szörnyű vesszőfutássá alakult.

A zsák száját a Hitlerjugend hadosztály és a mellettük harcoló 101.

SS-nehézpáncélos osztály 50 Tigris páncélosa tartotta nyitva, akik kétségbeesett ellentámadásokkal próbálták a szövetségesek bekerítő támadásait meghiúsítani. A német ellentámadás parancsnoka Kurt Panzermeyer volt, aki megbízta Wittmannt, hogy zászlóaljával törjön előre Cintheaux irányába, és biztosítsa a Hitlerjugend hadosztályt egy oldalirányú ellenséges- támadás ellen.

1944. augusztus 8-án a feladat végrehajtása közben Wittmann figyelmetlenül belefutott egy jól álcázott brit páncélosszázadba, és az egyik Shermann Firefly, két másik Tigrissel együtt 12 óra 47 perckor kilőtte. A 007-es toronyszámú Tigris felrobbant, Wittmann és legénysége azonnal meghaltak. Az alkonyat beálltával a csatatér környékén szanaszét heverő, sok-sok kilőtt tank füstölgő romjai között ott hevert mozdulatlanul Wittmann harckocsija is...

Panzermeyer a hír hallatán személyesen ment be a halálkatlanba, mert nem hitte el – és végső bizonyosságot akart kapni arról, hogy a 007-es számot viselő parancsnoki páncélos és legendás parancsnoka tényleg megsemmisült. A szövetségesek is jól ítélték meg ezt a sikert, mert a kilövést elérő brit páncélosszázad parancsnokát, D. V. Curris őrnagyot a legmagasabb brit katonai érdemrenddel, a Viktória Kereszttel tüntették ki.

Bármilyen véres áron, de sok ezer német megmenekült e páncélos folyosón át, mielőtt még az az esti órákban újra bezárult. Mögöttük 50 000 ember maradt fogságban és további 100 000 holtan, akiket feláldoztak a Führer parancsának szóló vak engedelmesség oltárán.

A normandiai csatában a németek Sztálingrád óta a legnagyobb vereséget szenvedték el, jóllehet Model és a német páncélosok még sok keserű órát és napot tartogattak a győztesek számára.

16.

PÉNZESPUSZTÁTÓL - SÁRRÉTIG

Ebben a fejezetben a magyar, a német és az orosz páncélosok küzdelmét vázoljuk fel, 1944/45-ben, részben Erdélyben, de legfőképpen Magyarországon.

Románia területén 1944 augusztusában a német Dél-Ukrajna hadseregcsoport (Friessner vezérezredes) csapatai (a 8. és a 6. német) valamint a 3. és a 4. román hadseregek tartózkodtak. A Keleti-Kárpátoktól a Fekete-tengerig húzódó 600 kilométer hosszú arcvonalon védelemre berendezkedett csapatok ereje jelentősen alulmaradt a támadó szovjet csapatokéval szemben, ez legmarkánsabban a páncélosok számában jelentkezett. A német-román csapatok ebben a térségben mindössze 549 harckocsival rendelkeztek.

A Dél-Ukrajna hadseregcsoport megsemmisítésére készülő Vörös Hadseregnek 2044 harckocsija és rohamlövege volt. Ezek egy részét az elitnek számító 6. gárda-harckocsihadsereg vonultatta fel. A térségben lévő szovjet erőket a 2. Ukrán Frontba (Malinovszkij vezérezredes) és a 3. Ukrán Frontba (Tolbuhin vezérezredes) vonták össze. Ezek voltak az erőviszonyok az 1944. augusztus 20-án 6 óra 10 perckor meginduló szovjet támadás időpontjában, amely a Iasi-Kisinyov-i hadművelet révén került be a hadtörténet annaleseibe.

Az itt készülő hatalmas támadásról a német felderítés semmit sem tudott megállapítani. Ezért augusztus 13-án Hitler utasítására tizenegy hadosztályt, a hadseregcsoport erőinek egynegyedét más hadsereg-csoportokhoz vezényelték.

A német-román arcvonalat már a támadás első napján több helyen áttörték. „A csata első napja meglepő sikert eredményezett az ellenségnek” – írta Friessner. A 2. Ukrán Front csapatai a Prut torkolatát igyekeztek birtokba venni, hogy megakadályozzák a hadseregcsoport jobb szárnyának, a Dumitrescu vezérezredes vezette 3. román, valamint a 6. német hadseregnek (Fretter-Pico tüzérségi tábornok) a Pruthon keresztül nyugat felé szándékolt visszavonulását. Ezzel egy időben a 3. Ukrán Front közvetlenül támadta e két hadsereget, azok felgöngyölítésére és megsemmisítésére törekedve.

Augusztus 23-án a 3. Ukrán Front harckocsi ékei befejezték a 3. román hadsereg körülzárását. Ugyanakkor a 2. Ukrán Front harckocsijainak gyors előretörése következtében a 6. német hadsereg

bekerítése is bizonyossá vált.Ezen a napon este 10 órakor a román király rádión keresztül az összes

csapatnak a harc félbeszakítására adott parancsot. Friessner távbeszélőn felhívta Dumitrescut, hogy megtudja véleményét a meglepő bukaresti bejelentésről. A román tábornok azt válaszolta, hogy az események őt is meglepték, s amíg Bukarestből más utasítást nem kap, végrehajtja eddigi feladatát. Azt azonban hozzátette: „Ne kívánja tőlem Excellenciád, hogy megszegjem a királynak tett eskümet.” Ez mindenesetre korrekt, ám sokatmondó megnyilvánulás volt.

A király és a körülötte lévő kamarilla mindenesettre jól megszervezte a kiugrásnak nevezett árulást. Antonescu marsallt és a hozzá hű fasiszta banda vezetőit őrizetbe vették, és kiment a parancs, hogy a 3. és 4. román hadseregek nyissák meg az arcvonalat, és támadják is hátba eddigi szövetségesüket. így aztán augusztus 31-én az oroszok besétáltak Bukarestbe.

Hitler megparancsolta Friessnernek, hogy azonnal bízza meg a bizalomra legméltóbb román tábornokot egy fasiszta kormány megalakításával. A német hadseregcsoport parancsnokának azonban már csak egyetlen feladata maradt: hogy csapatait kivágja a bekerítésből, és magyar területre mentse.

Eközben a 2. és 3. Ukrán Front csapatai, a rendezetlenül visszaözönlő németek nyomában feltartóztathatatlanul közeledtek az erdélyi Kárpátok felé.

Erdély védelmének és a Déli-Kárpátok birtokbavételének magyar kérdésével a honvéd-vezérkar főnöke, vitéz Vörös János vezérezredes foglalkozott, és a kormánnyal folytatott hosszas vita eredményeként keresztülvitte, hogy a 2. és a 3. magyar hadsereg ebben a térségben támadólag lépjen fel. Míg ez a huzavona tartott, a 2. Ukrán Front jobb szárnya a menekülő németek nyomában több helyen átlépte a magyar határt, és miután behatoltak az Uz völgyébe, Kászon irányába fordultak. Ugyanakkor a birtokolt Dél-Erdély védelmére Orsovától Brassóig az 1. és a 4. román hadsereg vonult fel.

A 2. magyar hadsereg (Dálnoki Veres Lajos vezérezredes) szeptember 5-én indította meg támadását, és a gyors előrehaladás – 3 nap alatt 60 kilométert tett meg – ellenére Veres vezérezredes belátta, hogy a kitűzött célt, a Déli-Kárpátok átjáróinak lezárását, nem érheti el. Ugyanis a visszavonuló románok mögött megjelent Malinovszkij 6. gárda-harckocsihadserege, amely a vöröstoronyi szoroson átkelve felzárkózott a 4. román hadseregre. A 2. magyar hadseregnek

védelembe kellett átmennie. Ennek a védelemnek és az egész világháború magyar részvételének egyik legragyogóbb epizódja, a tordai csata következett ezután, amelyet a magyar királyi 2. páncéloshadosztály (Zsedényi Zoltán vezérkari ezredes), a magyar királyi 25. gyaloghadosztály (vitéz Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy) és a 23. német páncéloshadosztály (Radovitz vezérőrnagy) vívott meg. A két páncéloshadosztály 1944. szeptember 23-án kettévágta a Tordától keletre kialakított hídfőt és ez lehetővé tette, hogy a magyar gyaloghadosztály Aranyos-Torda-Gyéres vonalban megállítsa a hatalmas erejű szovjet-román erők támadását. A tordai csata arcvonala volt a második világháború utolsó szakaszában az egyetlen védelmi vonal, amely állásait a leghosszabb ideig tartotta, és lehetővé tette, hogy a román átállás következtében végveszélybe került 8. német hadsereg (Wöhler vezérezredes) kicsússzon a halálos bekerítésből.

A 3. magyar hadsereg (vitéz Heszlényi József vezérezredes) szeptember 13-án lendült támadásba, közvetlen célja az edélyi arcvonal jobb szárnyának biztosítása volt, és ettől azt remélték, hogy ezzel megakadályozzák a szovjet erők kijutását a magyar Alföldre. Nos, ez a remény az erőviszony kiegyenlíthetetlen volta miatt csak remény maradt, azonban ennek az előretörésnek a késleltetése sikerrel járt. Ennek a harcnak volt egyik epizódja a pénzespusztai ütközet, amely a magyar királyi 1. páncéloshadosztály nevéhez fűződik.

Szeptember 19-én hajnalban a 18. szovjet harckocsihadtest a Maros mentén vezető műúton Öthalom-Arad irányába előretörve valósággal elsöpörte a 6. póthadosztály Opálosnál állásba lévő, hiányos felszerelésű alakulatait. A hír vétele után vitéz Heszlényi vezérezredes azonnal riadóztatta a Szentannán csoportosult 2. páncéloshadosztályt (Koszorús Ferenc vezérkari ezredes), amely szeptember 20-án este már a szovjet kézen lévő Zimánddal szemben foglalt állást. Koszorús vezérkari ezredes az orosz harckocsi ékkel való harc bevezetésére Németh Imre alezredest rendelte ki a felderítő-zászlóaljjal, egy harckocsiszázaddal és két üteggel. Elrendelte, hogy Németh alezredes harccsoportjával széles arcvonalon, középpel Fakert-dél, Újpanád-dél, Ménes-dél vonalban előnyomulva menjen elébe az orosz harckocsiéknek, és azzal vegye fel a laza harcérintkezést. Az ellenség csoportosításának és előnyomulási irányának megállapításán kívül a Németh-csoport feladata volt még az oroszok zömét maga után vonni, és azt befuttatni a Carol-árok (román határ menti erődítés harckocsiárka) Pénzespusztánál nagy körívet képező hurok kanyarulatába. Miután az oroszok figyelmét magára vonja, s azok

támadásra indulnak ellene, látótávolságnál ne engedje azokat közelebb magához, hanem terepszakaszonként menjen vissza az oroszok előtt. Az utolsó terepszakasznál olyan sebességgel menjen vissza Pénzespuszta irányába, hogy az őt követő oroszokkal a látóösszeköttetés is megszakadjon, és így alkalma lehessen észrevétlenül oldalt kitérni az oroszok útjából. A páncéloshadosztály parancsnokának további szándéka az volt, logy a hadosztály Zimánd-Újfalu délnyugati területén készenlétbe helyezett zömével, Vastagh ezredes parancsnoksága alatt egy páncéloszászlóalj és egy lövészezred négy üteg páncéltörő fegyvereivel, a Carol-árok nagy kanyarulatába befutott orosz harckocsikat hátba támadja, mely támadást egy német zuhanóbombázó-osztály alacsony rácsapással támogat.

Koszorús ezredes ezt az egész erőjátékot az 1942. július 18-i urivi ütközet haditapasztalataira alapozta, mikor is ennek a páncélos-hadosztálynak vezérkari főnöke volt. Urivnál ugyanis az említett napon, ugyanez a páncéloshadosztály többségében 8 tonnás kis Skoda harckocsikkal 21 darab orosz T-34-est lőtt ki, saját veszteség nélkül, mert ez az egyébként kitűnő harckocsi, amint tűzharcot kezdett, vakká vált, mivel csak négy fő volt a személyzete, s a harckocsiparancsnok egyben lövegkezelő is volt. Így, amint célt állítottak eléje, a többi irányba megszűnt a figyelés lehetősége, mialatt veszélytelenül az oldalába és a hátába lehetett kerülni. Fontos még megjegyezni, hogy a román határ menti erődítések, így Carol-árok sem volt a térképen berajzolva, így erről az oroszok nem tudtak. A mieink az Arad felszabadításával kapcsolatos harcok lapján már ismerték.

Németh alezredes a kapott parancsot a legtökéletesebben oldotta meg. Előbb Újpanád-kelet magasságában Túrán páncélosaival megállította, és tűzharcra kényszerítette az orosz harckocsiék elővédjét, amelyhez a mélységben lévő részek is rövidesen felzárkózott. Ezután a mindannyiszor megállított oroszok elől, mind nagyobb terepszakaszonként és mind nagyobb gyorsasággal visszament Pénzespuszta általános iránnyal. Az utolsó terepszakaszról olyan sebességgel ment vissza, hogy az őt üldöző oroszok rövidesen a látóérintkezést is elvesztették, amit ő arra használt fel, hogy az oroszok útjából oldalt kitért, az oroszok pedig az eredeti irányt tartva belerohantak a Carol-árok alkotta nagy hurokba. Ez a nagy harckocsiárok műszaki előkészítés nélkül nem járható. Így az oroszok a váratlanul felbukkanó árokparton megtorpantak, és az első lépcsők egymásra zárkóztak. E tanácstalanság perceiben érte őket a stukatámadás, majd Vastagh ezredes

harccsoportjának hátbatámadása.A csatatéren 23 kilőtt T-34-es orosz harckocsi maradt, a magyar

páncéloshadosztálynak vesztesége nem volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szovjet harckocsik zömét, a Hans-Ulrich Rudel ezredes vezette Ju—87G típusú zuhanóbombázók intézték el, amely egység páncélvadászlövegekkel volt felszerelve, és mint ilyen tett félelmetes hírnévre szert.

Ez természetesen csak egy kis taktikai siker volt, a születőben lévő barbár világhatalom vérestalpú acélszörnyeit nem volt erő, ami megállíthatta volna. Így aztán 1944. október 6-án, e gyászos napon 95 év után újra orosz katonák özönlötték el a magyar földet.

A Vörös Hadsereg csapatai délkeleti irányból, Erdély felől léptek a magyar Alföldre. A Malinovszkij – immár marsall – által vezetett 2. Ukrán Front öt hadsereggel, köztük a 6. gárda-páncéloshadsereggel húsz nap alatt keresztültörte az Észak-Erdélyben és a Maros vonalán rögtönzött gyenge német és magyar védelmet, és a fenti napon kijutott az Alföldre. Malinovszkij marsall hadműveleteinek közvetlen célja az Északi-Kárpátokon át visszavonuló Wöhler-féle német 8. hadsereg bekerítése és Budapest elfoglalása volt. Malinovszkij a 2. Ukrán Front főerőit Aradtól északnyugatra csoportosította. Ereje 852 harckocsiból, 10 200 lövegből és 1216 repülőgépből állott.

Friessner hadseregcsoportja október elejére felszámolta azt a káoszt, ami Románia átállásával az arcvonal déli szárnyán keletkezett. Csapatai maradványait összevonta, jóllehet azok a szovjet erőket sem létszámban, sem fegyverzetben – 300 harckocsi, 3500 löveg, 500 repülőgép – meg sem közelítették.

A harcot elsőnek egy magyar alakulat vette fel, a 7. roham-tüzérosztály (18 darab Zrínyi rohamlöveg) Csanádpalota irányába ellencsapást mért a 53. szovjet hadsereg elővédje ellen.

A támadás arcban érte a szovjet csapatokat, s miután több T-34-es harckocsit kilőttek, az orosz gyalogság visszafutott a helységbe, ahová lendületesen betörtek rohamtüzéreink, félórás tűzharc után Csanádpalota biztosan a birtokukban volt. A harc hevességét jelzi 4 kilőtt T-34-es páncélos, 13 égő jármű, 4 zsákmányolt páncéltörő ágyú és 25 hadifogoly.

Este az orosz próbálkozott ellentámadással, ezt rohamrüzérségünk 6 T-34-es harckocsi kilövésével – saját veszteség nélkül –, visszautasította. Éjjel azonban nagyobb orosz erők érkeztek a térségbe, és újra fellángolt a harc. Hajnali 4 órakor a 7/2 ütegünk teljes megsemmisülése után a

helységet végleg feladjuk. Három tiszt, harminckét fő legénység hősi halott fekszik és 9 kilőtt rohamlöveg lángol a házak között. Orosz veszteség: 22 darab különböző harckocsi és több mint 200 halott.

Ennek az új „holtak ütegének" – amely saját maguk teljes feláldozásával az utolsó töltényig tüzelve, élén parancsnokukkal, Köszeghy Barnabás főhadnaggyal, hősi halált haltak – „bemutatkozása” jelezte az orosznak, hogy Magyarországon nem számíthatnak romániai „sétagaloppra”.

A 2. Ukrán Front erőinek támadása a Friessner-hadsereg-csoportot és a különböző helyeken védekező három magyar hadsereget kritikus helyzetbe hozta. A tábornok jelentette az OKH-nak, hogy csak abban az esetben képes a szovjet előnyomulást feltartóztatni, ha páncéloserőket kap. Malinovszkij csapatainak éle, egy gépesített-lovasharccsoport, az energikus Plijev altábornagy vezetésével Debrecen-Nyíregyháza felé tört előre. Amennyiben Plijev birtokba veszi ezt a két várost, akkor a 2. Ukrán Front elvágja a még mindig visszavonulásban lévő 8. német hadsereget, és a Keleti-Kárpátok gerincén védekező 1. magyar hadsereg (vitéz Dálnoki Miklós Béla vezérezredes) hátába kerül.

Ha valaki, úgy Guderian vezérezredes, aki ekkor az OKH vezérkari főnöke volt, tisztában volt a páncélosok jelentőségével, azonban ilyen jelentős erők ebben a térségben nem álltak a németek rendelkezésére. Utasítására azonban, Friessnernek sikerült a szétszórtan harcoló erőkből egy támadó csoportosítást Breith páncélostábornok vezetése alatt létrehozni, amely az 1., a 13., a 23. páncélos, a Feldherrhalle páncélgránátos és a 40. gyaloghadosztályokból állt. Ennek a csoportosításnak azt a feladatot adta, hogy mérjen csapást a Debrecen felé előretörő szovjet erőkre, és semmisítse meg a hadműveleti mélységbe betört részeket. Ennek következtében alakult ki a debreceni páncéloscsata, amely október 9-től 20-ig változatlan hevességgel tombolt, és közel ezer harckocsi és rohamlöveg csapott össze benne. Itt jegyezzük meg azt a tényt, hogy ennek 2/3 része szovjet volt.

A szovjet elővédet képező Plijev tábornok vezette gépesített harccsoport – a 4. és 6. lovas, valamint a 7. gépesített hadtestek – október 9-én hajnalban kezdte meg támadását Debrecen irányába. Mivel a német és magyar erők még csak felvonulóban voltak, Plijev gyors sikert ért el, elfoglalta Hajdúszoboszlót, és Debrecen irányába tört előre. A német-magyar jelenlét első jele volt, hogy az 1. német páncéloshadosztály (Thunert ezredes) áttörve a Plijev-csoport 8. hadosztályának oldalvédelmét, Biharnagybajomnál elvágta a szovjet

támadócsoportosítás Szeghalom felé vezető egyetlen utánpótlási vonalát. Ez azonban egyelőre nem zavarta Plijevet, akinek szeme előtt csak Debrecen gyors elfoglalása lebegett. A város peremén azonban a 6. lovashadtest találkozott az első komolyabb ellenállással és leállt. Eközben a 13. német páncéloshadosztály (Schmidhuber vezérőrnagy), amely Karcag visszafoglalása után érkezett be, Püspökladány körzetében találkozott az 1. német páncéloshadosztállyal. Ezzel a manőverrel a németek Plijev hadműveleti csoportját egy katlanba zárták, amely azonban az elégtelen erők következtében nem vált az oroszok számára Cannaevá.

Másnap a német páncéloshadosztályok a sikert továbbfejlesztve megszállták a Nádudvar-Tetétlen-Földes-Báránd-Derecske szakaszt, ezzel a szovjet gépesített erőket kettévágták, és Plijevet rákényszerítették, hogy a Debrecen irányú támadást befejezze és megkísérelje a kitörést. Ezek a kísérletek azonban nagy veszteséggel összeomlottak, Malinovszkij, hogy mentse a kritikus helyzetben lévő lovas-gépesített harccsoportot, Nagyvárad ostromától vont el erőket, és Plijevet kivágandó, a térségbe irányította. Hatalmas erők voltak ezek: elsősorban a 6. gárda-harckoesihadsereg (Kravcsenko vezérezredes) és a 7. gárdahadsereg (Sumilov vezérezredes). Ez a félelmetes erő megállíthatatlanul tört előre, felvéve Plijev megvert csapatait, és továbbvitte a megrekedt támadást. Az újabb ütközet Berettyóújfalunál bontakozott ki, amelynek elfoglalása hatalmas vérveszteségébe került az orosznak, de a véres húsdarálóba Malinovszkij újabb és újabb csapatokat irányított, és végül elfoglalta a helységet. Ez a pirruszi győzelem 25 harckocsijába került az orosznak, de nyitva volt az út Debrecen-Nyíregyháza felé.

Debrecen október 20-án esett el. A 6. gárda-harckocsihadsereget Malinovszkij ezt követően a Breith-páncéloscsoport ellen küldte, amely véres harc után megkezdte a mezőtúri hídfő kiürítését. Malinovszkij, a debreceni sikert továbbfejlesztendő Nyíregyháza elfoglalására adott parancsot, célja még mindig a Wöhler-féle hadsereg átkarolása és a Kárpátokban elakadt 4. Ukrán Front megsegítése volt. A 2. Ukrán Front támadó ékét a már eddig is sokat vérzett Plijev lovas-gépesített csoport képezte. A jobb szárnyon a 40. szovjet és a 4. román, a bal szárnyon a 27. szovjet hadsereg támadott. Plijev még 20-án megkezdte támadását. „Az előnyomulás heves harcok közepette folyt – írja visszaemlékezéseiben a szovjet altábornagy –, Debrecentől északra több nehéz ütközetre került sor. Utcai harcok voltak Hajdúsámsonban

és Hajdúhadházán, különösen elkeseredett harcok lángoltak fel Nagykálló körzetében.”

Hogy Plijev lassúnak ítélt előnyomulását meggyorsítsa, Malinovszkij ütközetbe vette a 6. gárda-harckocsihadsereg legjobb magasabbegységét, a 23. harckocsi-hadtestet. A németek ekkor kénytelenek voltak visszavonulni, és a szovjet erők szorosan felzárkózva a visszavonulókra, 21-én délután betörtek a városba. Nyíregyháza elvesztése megpecsételni látszott Wöhler visszavonuló hadseregének sorsát. Ekkor a németek Fretter-Pico tábornok vezetése alatt még egy elkeseredett ellentámadást indítottak, amelynek során visszavették Nyíregyházát, és az így keletkezett résbe Wöhler beletámadott, kettévágva ezzel a térségben tevékenykedő szovjet erőket. Így a 8. német és a 2. magyar hadsereg kimerült és megtépázott csapatai előtt szabaddá vált az út nyugat felé. Mintegy 150 000 katona október 28-án megkezdte a partváltást a Tiszán. Október 31-én a debreceni-nyíregyházi csatában részt vett valamennyi német és magyar seregtest a tiszapolgári hídon keresztül átvonult a Tisza nyugati partjára.

A 2. Ukrán Front tehát nem érte el hadműveleti célját. Nyíregyházát csak akkor tudták ismét megszállni, amikor azt a német-magyar erők október 31 -én kiürítették.

A csatateret a német-magyar erők hagyták el, így a szovjet erők maradtak felül. Mégis, a német-magyar hadvezetésnek az eredmény, ha átmenetileg is, de nagy sikert jelentett.

– A Vörös Hadsereg nagyszabású hadászati átkarolása – a három hétig tartó heves ütközetek, összecsapások folytán, amelyeket a páncélos harcmodor fordulékonysága jellemzett —meghiúsult.

– A 2. magyar hadsereg és a 8. német hadsereg maradványait sikerült rendezetten kimenteni az átkarolásból.

– A győzelem - a nagy háború szemszögéből nézve – nem volt döntő. Csupán elodázta a végső vereséget. Az orosz nyomasztó túlerejével más helyen és időben továbbra is küzdeni kellett.

Ez az igazság a „nagy debreceni szovjet győzelemről”, amelynek „felülmúlhatatlan dicsőségét” negyven évig tanították nekünk, minden rendű és rangú iskolában.

Debrecen és Szeged eleste után Malinovszkij marsall elérkezettnek látta az időt a Budapest ellen irányuló közvetlen támadás megkezdésére. A 2. Ukrán Front támadása 1944. október 29-én 14 órakor, rövid tüzérségi előkészítés után Kiskunfélegyháza-Kecskemét irányába indult, és ezzel megkezdődött a budapesti hadművelet. Sztálin politikai és

protokolláris okokból november 7-ét jelölte meg a magyar főváros elfoglalására. Malinovszkij ezt ellenezte, de aztán „meggyőzték...” Ennek megfelelően, nehéz harcok árán, de a szovjet harckocsi- és gépesített erőknek a magyar főváros felé való előretörése lendületesen haladt. A 4. lovashadtest támadása felfutott egészen Soroksárig, míg a 2. gárda-gépesítetthadtest csapatai elfoglalták Üllőt, és november 3-án bevonultak Vecsésre. Itt azonban a német-magyar erők megállították őket. Az október utolsó napjaitól folyó átcsoportosítás befejezése után a III. német páncéloshadtest erői átvették a pesti hídfő védelmét. Ide sorolt be az 1. magyar páncéloshadosztály, az 1. huszárhadosztály, a 10. és 20. gyaloghadosztályok maradványai, valamint, a Szent László hadosztály egy ejtőernyős-zászlóalja. Ezen a védelmen minden orosz támadási kísérlet véresen összeomlott. Á hatalmas szovjet veszteségek hatására Malinovszkij belátta, hogy a Sztálin által kitűzött protokolláris dátum illúziónak bizonyult. Ezért aztán Malinovszkij – november 25-én! – engedélyt kért a főhadiszállástól a támadás ideiglenes leállítására, erőinek átcsoportosítására. Bírálatként a Sztavka elrendelte, hogy a magyarországi harcokba és Budapest elfoglalásába avatkozzon be Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontja is. Ez a hatalmas túlerő, nehéz harcok árán, december 24-ére bekerítette Budapestet.

A hír hallatán Hitler intézkedett a magyar főváros védőinek felmentésére, és ezzel egyik legmegbízhatóbb SS-tábornokát, Gille SS-Obergruppenführert bízta meg. Addig is erőddé nyilvánította Budapestet, amelynek mindenáron való tartását is elrendelte. Budapest védelme német részről indokolt volt, és történelmi tény, hogy a német hadvezetőség kétszer is megpróbálkozott a magyar főváros felmentésével. Ha ez sikerrel járt volna, ezzel a Dunántúl védelmét sikerül megszilárdítani és Sztálin nem ülhetett volna a „jaltai asztalhoz” Budapest elfoglalásának sikere által megnövelt helyzeti fölényével, amellyel aztán még több engedményt csikart ki a nyugati szövetségesektől. A sors nem így akarta, de ez nem csökkenti a Budapest védelmét utolsó lehetőségig végigküzdő védősereg és lakosság hősiességét. (Ez a megállapítás természetesen nem vonatkozik a nyilas brigantikra, akik a harc helyett a zsidó lakosság terrorizálásával és gyilkolásával voltak elfoglalva. – F. P.).

Budapest ostroma és a védősereg harcainak méltatása nem tartozik e munka tárgykörébe, tekintve, hogy ebben a páncélosok szerepe elhanyagolható volt. A páncélosok szempontjából sokkal inkább tárgyalnunk kell azonban a német felmentési kísérleteket, és az azok

elhárítására bevezetett szovjet ellenintézkedéseket.A magyar főváros felmentésére kidolgozott Konrád fedőnevű

támadás elgondolása az volt, hogy az összefogott német-nagyar erők Bicske-Budapest általános irányban csapást mérnek a szovjet 4. gárdahadsereg jobb szárnyára, megteremtik az összeköttetést a „Budapest erőd” harcosaival, ezután visszafoglalják a Margit-vonal (hevenyészett német védelmi vonal a Dunántúlon – F. P.) Duna-Velencei-tó-Balaton közötti szakaszát.

A támadáshoz csoportosuló erők a következők voltak: a IV. SS-páncéloshadtest kötelékében a 3. Totenkopf és az 5. Wiking SS-páncéloshadosztályok, a 96. és 711. gyaloghadosztályok, a III. páncéloshadtest vezetésével a 3. és 6. páncéloshadosztályok, az 1. magyar huszárhadosztály és a 217. népigránátos-hadosztály maradványai. Ez kétségtelen markáns ütőerő volt, de a két szovjet front hatalmas erejéhez képest esélye szinte a nullával volt egyenlő.

A Konrád vállalkozást Herbert Ottó Gille SS-Obergruppen-führer – és a Waffen-SS vezérezredese –, Hitler egyik kedvence irányította. A kőkemény, kíméletlen parancsnok hírében álló Gille – a koveli és cserkaszi harcok győztese volt – azon kevesek közé tartozott, akik birtokolták a legmagasabb német kitüntetést; a Vaskereszt Lovagkeresztjét a tölgylombokkal, a kardokkal és a briliánsokkal. Ha valaki, akkor ő volt az, aki alkalmas a lehetetlennek tűnő feladat végrehajtására.

A német támadás 1945. január l-jén tüzérségi előkészítés nélkül indult, és az oroszt teljes mértékben meglepte. A főcsapást mérő IV. SS-páncéloshadtest támadása így sikerrel bontakozott ki. Az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály Westland nevű páncélgránátos-ezrede január 2-ára virradóra rázúdult a 4. gárdahadsereg jobb szárnyán elhelyezkedő 31. lövészezred állásaira, és az oroszokat fejvesztett menekülésre késztette. A Germania páncélgránátos.ezred Tatát, a 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály Theodor Eicke páncélgránátos-ezrede pedig Bajna községet foglalta el. A németek mindenhol áttörték a szovjet védelmet, és a Vértes átjárói felé nyomultak előre, hogy elérjék Bicskét, a budapesti irány kulcsát.

A 96. gyaloghadosztály csapatai rohamcsónakokkal átkeltek a Garamon, és sikerült több falut közelharcban visszafoglalniuk, amit aztán a páncélosok beérkezéséig tartani tudtak.

A szovjet front- és hadseregparancsnokság, magához térve az első megrázkódtatásból, lázas sietséggel kezdte meg csapatai

átcsoportosítását a veszélyeztetett irányba. Tolbuhin marsall tudta, ha Bicske a támadók kezére kerül, az SS-páncélosok kijutnak a hegyekből, és akkor akár 24 óra alatt is elérhetik Budát.

A Germania és a Westland ezredek erős tüzérségi támogatással tovább támadtak déli irányba. A fokozatosan merevülő szovjet védelem ellenére sikerült Bicskéig előretörniük. A Totenkopf SS-páncélos-hadosztály ezalatt a bal szárnyon visszafoglalta Zsámbékot. A 711. német gyaloghadosztály pedig január 6-án felszabadította Esztergomot. Gille megállás nélkül hajszolta előre csapatait.

A Totenkopf bevonult Dorogra, a Wiking páncélos-csoportját pedig átdobta a Pilis-hegységbe, és onnan igyekezett Budapest felé.

Január 7-én Mórtól délre, Bodajk és Székesfehérvár között megindult a németek kisegítő csapása. A német páncéloshadosztályok gyorsan áttörték a 20. gárda-lövészhadtest állásait, és január 11-én Székesfehérvár északi peremén elfoglalták Zámolyt. A térségbe átdobott szovjet 7. gépesített hadtest harckocsijai azonban megállították őket, és állóharc fejlődött ki. Ez a kisegítő csapás tehát nem érte el célját, lényegében nem tudta tehermentesíteni a főcsapást mérő északi szárnyat.

Ugyanakkor a Wiking támadása lendületesen haladt előre, január 12-én a Westland elfoglalta Pilisvörösvárt. Budapest már csak 21 kilométer távolságban volt, a támadók látták a lángoló főváros baljós fényeit.

A szovjet főparancsnokság, hogy az akuttá váló helyzetet megmentse, utasította Malinovszkij marsallt, hogy a Duna északi partján azonnal mérjen ellencsapást Komárom irányába, és jusson ki az ellenség hátába. Malinovszkij elit hadserege, a Kravcsenko vezérezredes által vezényelt 6. gárda-harckocsihadsereg támadásba is lendült, és mivel jelentős erők nem voltak vele szemben, rövidesen elérte Komáromot, de mielőtt birtokba vehette volna a Duna átkelőhelyeit, a német 8. és 20. páncéloshadosztályok megállították, és súlyos veszteséggel visszadobták.

Mivel a IV. SS-páncéloshadtest támadása Budapest előterében megakadt, a térségben vezénylő Balck német páncélostábornok utasította Gillét a hadműveletek azonnali leállítására és az újbóli felszabadítási kísérlet végrehajtására, ezúttal nagyobb erőkkel és délebbre.

Január 17-ről 18-ra virradóan Pest feladásával rövid hadműveleti szünet állott be, ezalatt készült a Velencei-tó irányából Budapest második felmentési kísérlete. Az új támadás elgondolása szerint a német vezetés a Balaton és a Velencei-tó között akarta áttörni a szovjet

védelmet, és a Dunához kijutva, kettévágni a 3. Ukrán Front arcvonalát, majd északnak fordulva felmenteni a budapesti csoportosítást.

E nagyszabású elgondoláshoz a Dél Hadseregcsoport parancsnoksága a IV. SS-páncélos és a III. páncéloshadtest (Breith páncélostábornok) vezetése alatt hat páncéloshadosztályt, az I: lovashadtestet (Harteneck altábornagy) és a 23. magyar gyaloghadosztályt vonta össze Székesfehérvár délnyugati körzetébe. A támadás időszakában később bevetésre került a magyar 25. gyaloghadosztály is.

Január 18-án hajnalban indult meg a második áttörési kísérlet Budapest felszabadítására. A támadás meglepte a szovjeteket, akik a visszavont IV. SS-páncéloshadtest üldözésére voltak felvonulóban.

A német főcsapást négy páncéloshadosztály – jobb szárnyon a 3., bal szárnyon az 1., középen pedig a két SS, a Totenkopf és a Wiking – mérte. Már az első nap folyamán sikerült a Wikingnek áttörni a szovjet védelem harcászati mélységét, ugyanakkor a többi páncéloshadosztály is beékelődött a védelembe. Északról a 23. páncéloshadosztály mért kisegítő csapást, és egészen a Velencei-tóig tört előre. A Wiking elhagyta Kislángot Székesfehérvártól délre, és eredményesen hárította el a kétségbeesett szovjet ellenlökéseket, aztán lendületből átkelt a Sárvíz-csatornán. A következő napon követte a Totenkopf, és az 1. páncéloshadosztály egyre közelebb küzdötte magát Székesfehérvárhoz. Ugyanakkor északról egyre erősebb szovjet ellenlökések érték a Wikinget, amelynek élpáncélosait el is vágták úgy, hogy sündisznóállást kellett elfoglalnia. Ezalatt a 3. páncéloshadosztály, amely a Wikingtől jobbra tört előre, Enyingen, Mezőszilason, Hercegfalván át, január 19-én reggel 8 órakor Pentelénél kijutott a Dunához. A Sárosdnál sündisznóállásban harcoló Wiking páncélosokat a január 20-én beérkező Totenkopf vágta ki szorongatott helyzetükből. Itt esett el a Germánia páncélgránátos ezred parancsnoka, a lovagkeresztes Hans Dorr SS-Obersturmbannführer, aki eddig 16-szor sebesült meg, és úgy tartották róla, hogy „örökéletű” lesz. Január 21-én éjjel a német rohamosztagok tűzrajtaütéssel visszafoglalták Székesfehérvárt, az oroszok menekülés közben még 40 amerikai Shermann páncélost is hátrahagytak. A város felszabadításában nagy szerepe volt a Ney Károly magyar SS-harccsoportnak is, amely ugyan itt súlyos veszteségeket szenvedett, de 17 szovjet harckocsit kilőtt. A német támadás folyamatosan gördült előre, január 22-én az 1. páncéloshadosztály Kápolnásnyéket foglalta el, 23-án pedig a Wiking páncélosok elérték Adonynál a Dunát.

A sikeres német áttörés következtében Tolbuhin harcálláspontján kitört a pánik. A főparancsnokság utasítására a 3. Ukrán Front erőinek megtámasztására Malinovszkijnak át kellett adnia két lövész- és egy harckocsi-hadtestet, további drákói rendszabályokat vezettek be a visszavonulókkal szemben.

Január 25-én a Wiking egyik páncélgránátos-zászlóalja, a Norge gyilkos kézitusában elfoglalta Pettendet, a Párduc páncélosok pedig 80 orosz harckocsi kilövése után Baracskára nyomultak be. Január 26-án az 1. páncélosezred és a 24./I. páncélososztály Párduc páncélosai elérték Vereb-Vál-Kajászószentpéter vonalát. A Wiking egy páncéloséke Ercsi felől Kelenföld irányába tört előre. Budapest ismét elérhető közelségbe került.

De ekkorra már kibontakozott az a hatalmas szovjet ellentámadás, amelyet a két front összefogott erői intéztek, hogy elhárítsák a kialakult súlyos helyzetet. A szovjet csapásmérő csoportosítások közül a 4. gárdahadsereg a Velencei-tó északkeleti térségében, a 26. hadsereg Dunaföldvár és Simontornya körül csoportosult. A 2. Ukrán Fronttól átvezényelt erők pedig Adonynál igyekeztek az előretört németek oldalába. Az 57. hadsereg Balatonkilitinél vonta össze erőit, hogy szétzúzza a 2. német páncéloshadsereg Kaposvár irányába mért kisegítő csapását, illetve kivesse a magyar gyalogságot a visszafoglalt Siófokról, Ozoráról és Simontornyáról.

Ez a hatalmas összevont erő január 27-én kezdte meg tevékenységét. Az első csapás a 3. páncéloshadosztályt érte, és Perkáta eleste után a szovjetek jelentős betörést értek el ezen a szakaszon. De hasonlóan alakult a helyzet az 1. páncéloshadosztály arcvonalán is, amelyet Székesfehérvárig dobott vissza az orosz ellencsapása. Gille, hogy elkerülje a bekerítést, szintén visszavonta erőit: a Wikinget Seregélyesre, a Totenkopfot Sárkeresztesre. Budapest füstölgő romjai egyre messzebb kerültek a felmentő csapatoktól.

Es február 13-án beteljesedik a szerencsétlen magyar főváros sorsa, a nácik után újabb megszállók foglalják el Budapestet.

A magyar főváros szovjet kézre kerülése után pár hétre megnyugodott, elcsendesedett a dunántúli hadszíntér. A szovjet hadvezetés átcsoportosította erőit. A csapatokhoz erősítések érkeztek, az előző harcokban nagy veszteségeket szenvedett hadosztályokat új emberekkel és harci technikával töltötték fel.

Ugyanekkor Hitler is támadó hadműveletet készített elő. Ebben döntő szerepet szánt a német hadsereg elit alakulatának, a 6. SS-

páncéloshadseregnek, amelyét az Ardennekben végrehajtott offenzíva után csoportosított át Magyarországra.

Az Unternehmen Frühlingserwacheh, vagyis Tavaszi ébredés fedőnevű támadási terv hármas célt szolgált. Először is Hitler meg kívánta védeni a Balatontól délre lévő lispei olajforrásokat. Másodszor a Duna középső vonalának tartásával Bécstől kellett a Vörös Hadsereget távol tartania, mivel e körzetek hadiipara még nem volt kitéve a szövetségesek sorozatos bombatámadásainak. Harmadszor pedig a minden fronton szorongatott Német Birodalom lakossága számára kellett végre egy sikerélmény, egy katonai győzelem, amellyel meg lehetett volna szilárdítani a hadsereg és a hátország morálját.

Hitler és közvetlen környezete úgy vélte, hogy ez a siker a magyarországi fronton érhető el. Közrejátszott ebben az a tévhit is, hogy az orosz csapatok az előző harcokban teljesen elhasználódtak. Mint említettem, az orosz hadvezetés lázas sietséggel töltötte fel csapatait. A tervezett német főcsapás irányába csoportosuló 3. Ukrán Front csapatai erősebbek voltak, mint valaha. Tolbuhin marsall a főparancsnokság utasítására a januárban kapott erősítésekből egy új hadsereget szervezett, megkapta a 2. Ukrán Fronttól a 27. hadsereget, és hadműveleti alárendeltségébe lépett az 1. bolgár és a 3. jugoszláv hadsereg is. A marsall a főparancsnokság tartalékából megkapta még a 9. gárdahadsereget is. Ennek következtében a 3. Ukrán Front hadrendjébe a német támadás megindulásakor a 4. gárdahadsereg, a 9. gárdahadsereg, a 26., 27., 57. hadseregek, valamint az 1. bolgár és a 3. jugoszláv hadsereg tartozott. Lenyűgöző erő.

A német-magyar erők ehhez képest – különösen, ha figyelembe vesszük azt a klasszikus hadászati elvet, hogy a támadónak háromszoros erőfölényben kell lennie – elenyészőek voltak. És még ezek is megosztottan kerültek bevetésre!

A 6. SS-páncéloshadsereg I. SS-hadtestét (két páncéloshadosztályt) ugyanis a német hadvezetés átcsoportosította a Duna északi partjára, hogy azokat a 8. német hadsereg keretében végrehajtandó offenzívába bevesse. Ezt az offenzívát Berlinben Südwindnek, vagyis Déli szélnek nevezték el. Komárom térségéből kiindulva, február 17-én keleti irányba, széles arcvonalon támadásba is lendült a 8. német hadsereg e célból összpontosított ereje, amelyhez csatlakozott a két Waffen-SS páncéloshadosztály is.

A szovjet csapatokat (Malinovszkij 2. Ukrán Frontjának 7. gárdahadseregéről van szó) meglepte a német támadás. Ők még mindig

azt hitték, hogy a németek erejét a budapesti ostrom teljesen kimerítette. Nemhogy támadásra, de még védekezésre sem képesek. Malinovszkij ekkor már a Bécs elleni offenzíváját készítette elő, s a Dunától északra lévő csapatai bizony megfutottak a támadók elől.

A Südwind offenzíva sikeres volt. Az összesen öt hadosztályból álló német erő Komárom északkeleti körzetéből egyetlen lendülettel elérte a Garam folyót, és Sumilov tábornok 7. gárdahadseregét a Garam keleti partjára szorította vissza. Február 25. körül a Garam vonalán megszilárdult a német arcvonal. A Bécs elleni támadást – így vélték a Dél Hadseregcsoport főparancsnokságán – sikerült az oroszoknál háttérbe szorítani. Ebben igazuk is volt. Egy dologgal azonban nem számoltak. A szovjet csapatok a harcok folyamán foglyokat ejtettek, ezek pedig a kihallgatások során elmondták, hogy a 6. SS-páncéloshadsereg a Dunántúlra érkezett. Ezzel tehát a meglepetés odaveszett, és a Südwind a németek számára pirrhuszi győzelemnek bizonyult.

Malinovszkij és Tolbuhin már február végén lázas sietséggel megkezdték csapataik felkészítését a hamarosan várható német offenzíva elhárítására. Nagy mélységben páncélelhárító fegyvereket telepítettek, hatalmas műszaki zárakat létesítettek. Rövidesen a helyszínre érkezett Sztálin különmegbízottja, Tyimosenko marsall, egykor levitézlett hadvezér, aki önálló frontparancsnok korában sorra szenvedte el a megalázó vereségeket, arra azonban most jó volt, hogy mint a rettegett diktátor szeme és keze, megtiltson minden visszavonulást.

Minderről persze a németek semmit sem tudtak. A támadás álcázása érdekében a 6. SS-páncéloshadsereget utász alakulatnak fedték, és parancsnoka, „Sepp” Dietrich SS-Obergruppen-führer csak a támadás előtti napon érkezett meg Berlinből Eszterházára, nehogy őt, aki a német hadsereg közismert személyisége volt, valahol valaki felismerje.

1945. március 5-re befejeződött a német-magyar csapatokgyülekezése és felkészítése a Tavaszi ébredés fedőnevű offenzívához. A főcsapást a 6. SS-páncéloshadseregnek és a Balck-féle 6.hadseregből alkotott hadműveleti csoport csapatainak kellett mérnie. Ez a támadó erő 11 hadosztályt jelentett, 561 páncélossal(közte a 70 tonnás Királytigrisekkel) és 246 rohamlöveggel. A támadás célja az volt, hogy a Duna vonalát elérve a szovjet csapatokat kiszorítsák a Dunántúlról. A Magyar Királyi Honvédség alakulatai Balck páncélostábornok alárendeltségében vettek részt a dunántúli

offenzívában.1945. március 6-ra virradó kora hajnali órákban az egész Dunántúl

felett télies borulat uralkodott, mindenütt havas eső zuhogott, sártengerré változtatva a terepet és az utakat. Ez azonban egyelőre nem zavarta a német hadvezetést, és a Tavaszi ébredés a tervezett időpontban kezdetét vette. A főcsapást a 6. SS-páncéloshadsereg és a 6. hadsereg Seregélyes-Alsótarnóca szakaszon mérte a 26. szovjet hadsereg arcvonalára. Itt a Velencei-tótól északra, valamint a tó és a Balaton közötti szakaszon zajlottak a következő tíz napon át a döntő harccselekmények. A támadás kibontakozása során a német-magyar csapatok gyors harcászati sikert értek el. A III. német páncélos-hadtest 1. páncéloshadosztálya áttörte a 4. gárdahadsereg megerősített védelmi körletét, és elfoglalta Gárdonyt. A 6. páncéloshadosztály Pusztaszabolcs irányába nyomult előre, míg a 3. páncéloshadosztály menetből visszafoglalta Seregélyest, és támadását tovább folytatta kelet felé. Délutánra már kibontakozott a német harcászati siker nagysága, a III. páncéloshadtest 10 kilométer mélységben és 30 kilométer szélességben áttörte a szovjet védelmet. A 3. Ukrán Front vezetési törzse a német páncélosok elé hajtotta fékezőnek a 4. gárdahadsereget, és utasította a 17. légihadsereget, hogy mérjen csapást a támadó német alakulatokra.

A 6. SS-páncéloshadsereg kötelékében lévő 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály, szétzúzva a 30. szovjet lövészhadtest védelmét, Sárosd irányába tört előre, míg a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály, eltiporva minden ellenállást, Sárkeresztúrig jutott, ahol utcai harcban parancsnoka, Ostendorf SS-Brigadeführer elesett. Az 1. Leibstandarte SS-páncéloshadosztály a Sárvíz mentén elfoglalta Soponyát, majd kegyetlen utcai harcban Kálózt, és a támadást. Cece-Simontornya irányába fejlesztette tovább. A 12. Hitlerjugend SS-páncéloshadosztály elfoglalta Kislángot, az I. lovashadtest pedig Mezőkomáromot. Március 7-re a szovjet védelmi vonalat mindenhol áttörték.

Március 8-án hajnalban az áttörés elreteszelésére a szovjetek harcba vetették tartalékaikat, és az arcvonal más szakaszairól is elvontak erőket a támadók megállítására. Mindez azonban kevésnek bizonyult, a német harccsoportok délutánra átvágták az Enying-Mezőkomárom közötti vasúti, majd estére a műutat.

A harcba lépett szovjet légierő sem tudott hatásos tevékenységet kifejteni, mert gépeit sikeresen fogták le a német és magyar vadászok, amelyek csak 8-án 15 szovjet Il-2-es csatarepülőgépet lőttek le, két saját veszteség mellett. Március 8-án este Mezőszilas, Igar, Simontornya

térségében a szovjet csapatok pánikszerűen özönlöttek vissza.Tolbuhin harcálláspontján teljes volt a zűrzavar. Tyimosenko marsall

a védelem megszilárdítását és a menekülőkkel szemben drákói rendszabályok bevezetését követelte. Tolbuhin engedélyt kért a tartalék, a támadáshoz tartogatott 9. gárdahadsereg bevetésére. Tyimosenko ez ügyben konzultált Sztálinnal, de a generalisszimusz egyelőre megtiltotta ennek az elit hadseregnek a bevetését.

Pedig a német-magyar erők március 9-én is folytatták előnyomulásukat, jóllehet az időjárás a támadók szempontjából drámaivá fordult. A fagy mindenhol felengedett, a hőmérséklet 0 Celsius-fokra emelkedett. A havazást ólmos eső váltotta fel, amely már három napja változatlan hevességgel zuhogott. Az összes páncélosok csak a műutakon tudtak mozogni. Ha ezeket elhagyták, besüppedtek a talajba, nem hiába nevezték a tájat Sárrétnek. Az „elsüllyedt” páncélosok, elsősorban a legfélelmetesebb Királytigrisek így zömében kiestek a további offenzívából. Megfelelő technikai eszközök hiányában ki sem lehetett őket emelni, így fel kellett robbantani, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek. A délutáni órákban egy német kötelék elérte Dégent, ahol több nehézfegyvert zsákmányoltak és 2000 hadifoglyot ejtettek. A helyzet javítására bevetett „szovjet” Boston bombázókat a 101. Puma magyar vadászrepülő-ezred Me-109-esei feltartóztatták, és 4 gép lelövése után a támadókat menekülésre késztették.

Március 10-én az időjárás, ha lehet még rosszabbra fordult, most már valóban minden iszaptengerré változott, és a támadás menete lelassult. Ezen a napon a 25. magyar gyaloghadosztály felszabadította Siófokot és Enyinget. A lakosság túláradó lelkesedéssel fogadta katonáinkat. A 3. német lovashadosztály Ozoránál elérte a Sió-csatornát, és ott harcászati hídfőt hozott létre, amelyet a Hitlerjugend páncéloshadosztály partváltásával sikerült kibővíteni.

A kapkodó szovjet hadvezetés kérelmére 11-én az amerikai légierő mintegy 100 gépe is beavatkozott a harcba, és csapást mért a német páncélosokra. Ugyanakkor a nemét légifelderítés jelentette, hogy a hadműveleti térségbe végeláthatatlan sorokban érkeznek a szovjet harckocsik és a tüzérséget, illetve gyalogságot szállító járművek. Sztálin végül a kritikus helyzetre való tekintettel hozzájárult a 9. gárdahadsereg bevetéséhez. Tolbuhin fellélegezhetett. Ezt azért is megtehette, mert az előző forró napokban már azt latolgatta, hogy csapatait visszavonja a Dunáig. Ez esetben Budapest újra frontváros lett volna. Rákosi és

kommunista bandája már csomagoltak, hogy elhagyják a fővárost.A német támadás eközben a szó szoros értelmében belefulladt az

iszapba. Március 15-én este az egész 6. SS-páncélos-hadsereg a Sárostól Balatonvilágosig húzódó mintegy 90 kilométer szélességű arcvonal-szakaszon védelembe ment át. Így a 9. gárdahadsereg már támadóként léphetett fel.

Ezzel lényegileg a Tavaszi ébredés hadművelet véget ért.Ami hátra volt még, az Magyarország szovjet megszállása és

rabszolgasorba való döntése.Itt jegyzem meg, hogy maguk az oroszok is megszállásnak tekintették

az ország elfoglalását, ennek megfelelően minden hivatalos iratukban az okupácija kifejezés szerepel. A felszabadítás terminológiát később a magyarországi kommunisták találták ki. És még egy dolog. A „felszabadítás” nem április 4-e volt, e dátum után még számos ütközet zajlott le magyar területen, Vas és Zala megyékben. Ma már nyugodtan kimondhatjuk: a trianoni határok közé szorított Magyarország 1945. április 11. és 20. között jutott teljes egészében a Vörös Hadsereg és a mögöttük belopakodó kommunisták karmaiba. De ekkor már Bécs felett is vörös zászlót lengetett a szél.

17.

A KETTÉTÖRT VÉGZET

1944. december...Európában a második világháború már a végéhez közeledett.Németország és a német hadsereg minden fronton egyre

reménytelenebb helyzetbe került. Nyugaton a brit és amerikai csapatok közeledtek a Harmadik Birodalom határához, míg keleten a szovjet csapatok nyomultak egyre közelebb Németország felé...

Ebben a helyzetben Hitler egy utolsó hazárdjátékra szánta el magát. Elhatározta, hogy összevont páncélos erejével az Ardenneken át lecsap a nyugati szövetségesekre, kikényszerít egy kompromisszumos békét, és utána minden erejével a bolsevikok ellen fordul.

Ez a hamis illúzió képezte az alapját a második világháború egyik utolsó és kiemelkedő epizódjának, amelyben a német páncélosok játszották a főszerepet.

1944. december 16-án, vasárnap reggel Eisenhower nyugati főparancsnok levelet kapott Montgomery brit tábornagytól, amelyben „Monty” emlékeztette őt előző évben kötött fogadásukra, hogy a Németország elleni háború véget ér 1944 karácsonyára. Eisenhower azt válaszolta, hogy karácsony napján fizet, de előbb nem. „Különben is – válaszolta – még van hátra kilenc napom.”

E kilenc nap során azonban a győzelem kilátásai, amelyek oly közelinek látszottak már, eltűntek az Ardennek sötét horizontja mögött. E kilenc nap során a nyugati hadseregek olyan válságot éltek át, amilyenre 1940 óta nem volt példa.

Azon a decemberi reggelen Omar Bradley tábornok amerikai hadseregcsoportja Németország nyugati határa mentén állt, mintegy 200 kilométer hosszú arcvonalon. Az alakulatokat támadásra vonultatták fel. Az Ardennektől északra, a Geilenkirchen és Monschau közötti 45 kilométeres szakaszon 16 hadosztály állt. Az Ardennektől délre, a Saar-vidékkel szemben lévő 70 kilométeres szakaszon Bradleynek 10 hadosztálya volt. E két csomópont között, az Ardennekben, 100 kilométeres szakaszon mindössze 5 hadosztály pihent. Itt csapott le Hitler. A Wacht am Rhein (Őrhely a Rajnán) fedőnevű hadművelethez Hitler felvonultatta a 6. SS-páncéloshadsereget (Dietrich SS-Ober-gruppenführer), az 5. páncéloshadsereget (von Manteuffel páncélos tábornok) és a 7. hadsereget (Brandenberg gyalogsági tábornok).

Elvileg a hadműveletet von Rundstedt tábornagy vezényelte, de gyakorlatilag az irányítás helyettese, Model tábornagy kezében volt.

Model tudatában volt annak, hogy a hadművelet az utak, az időjárás és az üzemanyag csatája lesz. Pillanatig sem kételkedett abban, hogy hadseregei áttörik az amerikai arcvonalat, mert pontosan tudta, milyen egységek állnak vele szemben. Bár a Hitler által megjelölt végső célt, Antwerpen elfoglalását illetően, meglehetőségen szkeptikus álláspontot foglalt el, bizonyos volt abban, hogy nagy erőkkel eléri a Maas (Meuse) folyót, mielőtt az amerikaiak elegendő tartalékot vetnének be ahhoz, hogy megállítsák hadseregeit, vagy akár csak hátráltassák azokat.

Északon Dietrich 6. SS-páncéloshadseregének közvetlen feladata volt, hogy elfoglalja Monschau és Bütgenbach helyiségeket, és megnyissa az északnyugati irányban Eupen és Verviers felé vezető utakat, hol három gyalogoshadosztálynak kell lezáró állást elfoglalnia az I. SS-páncélos-hadtest északi szárnyán. Ezzel egyidejűleg két SS-páncéloshadosztály (Leibstandarte és Hitlerjugend) áttör a bütgenbachi résen Malmèdy és Stavelot felé. Stavelottól nyugatra Skorzeny diverziós csoportjának „amerikai harckocsijai” előrerohannak a Maas hídjai felé. Időközben a II. SS-páneéloshadtest tartalékban áll a kiaknázáshoz, és hogy elhárítson minden északról jövő amerikai ellentámadást.

Középen báró Hasso von Manteuffel páncélostábornok 5. páncélos-hadseregének főcélja a St. Vith és Bastogne jelentős útcsomópontjai voltak. St. Vith-től keletre az amerikaiak beásták magukat a Siegfried-vonal egyik szakaszán, a Schnee Eifel mentén. Ezt a gerincet két gyalogoshadosztálynak kellett bekerítenie, amelyek ezután St. Vith irányába törnek majd előre. A Schnee Eifeltől délre az erők a Luxemburg és Németország határán folyó Our mentén álltak. Itt gyalogosokból és műszakiakból alakított különleges rohamosztagosok, harckocsik fedezete mellett elfoglalták azokat az átkelőhelyeket, amelyeken Manteuffel három páncéloshadosztálya áthaladhat. A terv szerint a páncélosok a második napon veszik át a vezetést, és nyugatra törnek Houffalize és Bastogne, majd a Maas, Namur és Dinant közötti szakasza felé.

Délen Branderberger négy gyalogoshadosztálya rohammal átkel Vianden és Echternach között az Our folyón, és szilárd szárnyvédelmet létesít Luxemburgtól és Arlontól északra.

Ez volt a terv. Sikere elsősorban attól a meglepetéstől és gyorsaságtól függött, amely zavart kelt az amerikai főparancsnokságon.

Szeptember óta az ardenneki arcvonalszakasz csöndes volt, és

mindkét fél arra használta fel, hogy itt bejárassák az új hadosztályokat, és kipihentessék a kifáradtakat. Bradley még most is így használta fel. Troy Middleton amerikai tábornok VIII. hadteste, amely csaknem az egész kritikus szakaszért felelős volt, három gyaloghadosztályt (a 106-ost, amely mindössze négy napig volt a vonalban, a 4-est és a 28-ast, amelyek együtt közel 9000 embert vesztettek a hürtgeni erdőben) és egy páncéloshadosztályt (a 9-est) foglalt magába. A 100 kilométeres arcvonalon Middleton gyalogsága annyira széthúzódott, hogy a hadtest-parancsnok kénytelen volt bevetni a vonalba felderítő lovasságát és a 9. páncéloshadosztály egy harccsoportját is, így tartaléka alig maradt. Az Ardennek egyetlen része, amely szilárdabb volt, ahonnan Leonard Gerow tábornok V. hadteste igyekezett elérni a Roer gátjait.

December 16-án, pirkadat előtt 14 német gyaloghadosztály haladt az Eifel sűrű erdőiben a gyengén megszállt amerikai vonalak felé. A páncélosok, rohamlövegek és egyéb járművek zaját elnyomták a V-1 lövedékek sivításai. Ezek alacsonyan szálltak a Maas fölött Liège és Antwerpen felé, felrajzolva az égre azokat a vonalakat, amelyeket Model hadseregeinek kell követniük, ha valóra akarják váltani Führerük tervét.

Hajnali fél 6-kor 2000 ágyú nyitott tüzet az amerikai állásokra Monschau és Echternacht között. Az ágyúzás fedezete alatt a gyalogság előnyomult a támadáshoz, s mögöttük szorosan felzárkózva öt páncéloshadosztály állt készen a kiaknázásra.

Az ágyúzás felriasztotta az amerikaiakat, de a szokatlan tevékenység jelentőségét legtöbben csak akkor érzékelték, amikor a német rohamosztagok feltűntek a hajnali ködben. Az Our folyó szakaszán 30 kilométer hosszúságban elnyúlt 28. amerikai hadosztályt öt német hadosztály támadta meg, és söpörte el. Este fényszórók segítségével Manteuffel páncélososzlopai nyugatnak indultak az Ouron keresztül, szigorú paranccsal arra, hogy egész éjszaka folytassák az előnyomulást. A Schnee Eifel hegyei között a 106. amerikai hadosztály két ezredét gyorsan átkarolták, s bár szilárdan tartották magukat, a kora reggeli órákban bekerítették őket. Az út nyitva állt St. Vith felé. Mantueffel terve a várakozásnak megfelelően haladt a megvalósítás felé.

A déli szárnyon azonban a 4. amerikai hadosztály nem engedett teret, és északon a V. hadtest nehéz napot okozott Dietrichnek. A csapásmérő SS-csoport jobb szárnya fejjel rohant az amerikai hadosztályoknak, amelyek a Roer gátjait akarták elfoglalni. Monschaunál a németek támadását hamarosan megállították. A Bütgenbach felé irányuló előretörés sem ért el sok eredményt, jóllehet Dietrich gyalogsági

támadásának megerősítésére bevetette a 12. Hitlerjugend SS-páncélos-hadosztályt is. Bütgenbachtól délre egészen más volt a helyzet. Itt az 1. Leibstandarte SS-páncéloshadosztály csapása gyenge pontot talált – egy lovassági csoportot, amely az V. és a VIII. hadtest érintkezési pontját tartotta. A lazán felvonultatott lovasságot (lényegében páncélosokat) Peiper SS-Obersturmbannführer harccsoportja elsöpörte, és 10 kilométer mély betörést ért el. Peiper személyével külön is kell foglalkoznunk, mert minden vonatkozásban főszereplőjévé és jelképévé vált a németek ardenneki offenzívajának.

Joachim Peiper, az ekkor 29 éves SS-alezredes a keleti harcok egyik kiemelkedő hőse volt, birtokosa a Vaskereszt mindkét osztályának és a Tölgylombbal ékesített Lovagkeresztnek. Fiatal kora ellenére páncélosezred-parancsnok volt, a harkovi és a zsitomiri harcok hőse. Nemcsak harcvezetési képességével, de személyes bátorságával, embereivel való törődésével is kitűnt. Az egyik legkiválóbb SS-páncélosparancsnok volt, ami, figyelembe véve a sok kiemelkedő harccselekményt végbevivő társait, nem kis dicséret.

Nem véletlen tehát, hogy a Leibstandarte támadóékét az általa vezetett harccsoport, a Kampfgruppe Peiper képezte.

Az amerikai V. hadtest parancsnoka, Gerow tábornok volt az első, aki észrevette, hogy itt „valami nagy dolog” történik. Déltájban engedélyt kért a fölöttes 1. hadseregtől, hogy abbahagyja a Roer gátjai elleni támadást, és időben visszavonuljon a Budgenbach gerinchez.

A hadseregparancsnok, Courney Hodges tábornok azonban mindkét kérést visszautasította, mert nem volt tisztában sem a támadás méreteivel, sem pedig azzal, hogy milyen mélyen hatoltak be a németek délebbre Middleton szakaszán.

Hodges lassú reakciója elsősorban az információk hiányának következménye volt. A kora reggeli órákban az arcvonal mögötti telefonvonalak legtöbbjét megszakította a zárótűz, vagy pedig a beszivárgott Skorzeny-kommandó aknamunkája. A kommandósok amerikai egyenruhákban, amerikai dzsipeken közlekedtek. Ennek eredményeképp a VIII. hadtest Bastogne melletti harcálláspontjára érkező jelentések töredékesek és zavarosak voltak. Estére Middleton amúgy is csekély tartaléka bevetésre került, de a német offenzíva közel 24 órája folyt már, amikor erősítések indultak segítségére.

Bradley először arra következtetett, hogy ez egy „elterelő célzatú támadás..., amelynek célja, hogy megállítsa Patton előnyomulását a Saar

felé”. Mindazonáltal elővigyázatosságból úgy döntött – Eisenhower jóváhagyásával –, hogy két páncéloshadosztályt az Ardennekhez küldenek a 7. páncéloshadosztályt a 9. hadseregtől, és a 10. páncélos-hadosztályt a 3. hadseregtől.

Ekkorra már a 6. SS-páncéloshadsereg 25 kilométerre behatolt Belgiumba. Éjszaka, amikor Peiper erőteljes harccsoportja elérte Stavelot helységet, mindössze 10 kilométerre volt Spától, az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától, és még közelebb volt két hatalmas üzemanyag-raktárhoz, ahol több mint 3 millió gallon benzin és olaj volt felhalmozva, amiből a németek oly nagy hiányt szenvedtek.

Az arcvonal északi felének többi részén azonban ez a nap a németek részére a kudarcok napja volt. Peiper jobb szárnyán a Monschau-Elsenborn vonal mentén a 2. és 99. amerikai hadosztályok szilárdan álltak, és nem törtek meg akkor sem, amikor a 16-ról 17-re virradó éjjel egy ejtőernyős-zászlóaljat dobtak le mögöttük. Bütgenbachnál a Hitlerjugend páncélosai ugyancsak kudarcot vallottak, mert az 1. amerikai hadosztály egyik ezrede éjszaka pontosan azon az úton haladt dél felé, amelyet a német ejtőernyősök akartak lezárni. Az amerikaiak nyerték a versenyfutást a gerincért, és tartották addig, amíg hadosztályuk többi része másnap felzárkózott.

St. Vithnél a németeket ugyancsak megállították – ez alkalommal a 7. amerikai páncéloshadosztály beérkezett alakulatai. A hadosztály parancsnoka, R. W. Hasbrouck dandártábornok, az ardenni csata egyik hőse lett. Az Aachentől északra lévő térségből a hajnali órákban megindulva, egyik harccsoportja kora délutánra megtette a St. Vithig tartó 60 kilométeres utat, és estére a többi harccsoport is megérkezett. Kiváló teljesítmény volt ez, mert Hasbrouck oszlopainak kétszer kellett nyugatra térniük, hogy elkerülhessék Peiper előretörő oszlopának páncélosait, és utazásuk legnagyobb részén át erőszakkal kellett utat vágniuk a rendezetlenül visszafelé özönlő egységek között.

A hadosztály egy eltévedt tüzérütege Malmèdynél belefutott Peiper hátvédjébe. Az amerikaiak rövid tűzharc után megadták magukat. Ezt követően történt az ardenneki offenzíva legismertebb epizódja, az amerikai hadifoglyok lelövése. E munka kereteit meghaladja ennek az egyébként is hatalmas irodalomnak az ismertetése, annyit azonban megjegyzünk, hogy minden beszámoló más és más (még az áldozatok száma sem egyezik), és amerikai részről mind tendenciózus. Amit azonban még a háború utáni koncepciós per folyamán sem tudtak bizonyítani: hogy a kivégzésekre Peiper adott parancsot. Tévedés ne

essék, a Malmedynél történt eseményt e sorok írója is elítéli – ha úgy történt, ahogy azt a köztudatba belesulykolták –, csak éppen megjegyezni kívánom, hogy hasonló cselekedeteket az amerikaiak is elkövettek, a szovjeteknél pedig szinte „természetes” volt a hadifoglyok lemészárlása. A győzteseknél azonban ez nem számít bűnnek...

Éjszaka Hasbrouck beérkező harccsoportjait laza patkó formában állította fel St. Vith körül. Ebben a patkóban összegyűjtötte azoknak az egységeknek a maradványait, amelyek az első támadást kapták, és újjáalakította ezeket, hogy ismét felvehessék a harcot. Hasbrouck vezetése alatt St. Vith a védelem sziklája lett, amelyen a német roham árja megtört és megoszlott, két ágban folyva tovább.

Az északi csatorna, amelyet Peiper páncélosai nyitottak, hamarosan hosszú, keskeny kiugrássá vált, amelynek mélysége 25 kilométer volt, de szélessége sehol sem haladta meg az 5 kilométert. Miközben Peiper e szűk folyóban manőverezett, a 30. amerikai hadosztály (a Roar szakaszáról áthelyezve) elérte északi szárnyát, és estére visszafoglalta Stavelot helységet. Peiper utánpótlási vonala megszakadt, s mivel az amerikaiak szilárdan tartották Bütgenbachot és St. Vithet, Dietrich nem tudott gyorsan elegendő erősítést küldeni ahhoz, hogy Peipert felmentse, vagy hogy fenntarthassa a támadás lendületét.

A németek reménye tehát, hogy sikerül gyorsan áttörni a Maashoz, meghiúsult, de Hodges ezt nem tudta, és ezért arra a veszélyre reagált, amit Peiper riasztó előnyomulása jelentett. Ennek az előnyomulásnak lélektani hatása annál nagyobb volt, mert mire annak mértékét megismerték (18-án délelőtt), már a támadás elég régén folyt, és Hodges egyszerre csak azt látta, hogy a németek áthaladtak Staveloton, és egyik oszlopuk egyenesen az ő főhadiszállása felé tör előre. Ezek a hírek „meglehetős zavart okoztak”, amint azt Jarnes Gavin tábornok (a 82. légi szállítású hadosztály parancsnoka) megállapította, amikor másnap reggel parancsokért jelentkezett. Mikor találkozott Hodgesszel, megtudta, hogy Stavelottól délre és nyugatra a helyzetről nem tudnak semmit, kivéve, hogy az ellenség nyilvánvalóan elsöpörte az arcvonal állásait. Valószínűnek látszott, hogy nagyobb amerikai erők összpontosulnak St. Vith térségében, de hogy a Houffalize-Bastogne szakaszon mi történik, arról Hodgesnek fogalma sem volt.

December 18-án reggelre von Manteuffel St. Vithtől délre 15 kilométer széles rést nyitott, és azon át megindította három páncélos-hadosztályát. A 116. páncéloshadosztályt (Waldenburg vezérőrnagy) Houffalize, a 2. páncéloshadosztályt (Lauchert ezredes) és a Panzer Lehr

hadosztályt (Bayerlein altábornagy) Bastogne ellen.Bastogne-ban aznap reggel Middleton hadtestének harcálláspontján

kívül semmilyen más amerikai egység nem tartózkodott, és ezek is parancsot kaptak már az indulásra, amikor nyugatról befutott a 10. amerikai páncéloshadosztály – Middleton legnagyobb megkönnyebbü-lésére, mert a város keleti pereméről már német előőrsöket jelentettek. Middleton nem vesztegette az időt, és erőit a városba keletről és északkeletről vezető utak lezárására küldte abban a reményben, hogy feltartóztathatja a német páncélosokat, amíg a beígért légi szállítású hadosztály megérkezik. így felbátorodva, de anélkül, hogy az elöl járó 1. hadsereggel kapcsolatban lett volna, Middleton közvetlenül Bradleytől kért felhatalmazást arra, hogy megvédje a várost még a bekerítés kockázatával is.

Von Manteuffel szándéka valóban azt volt, hogy bekeríti Bastogne-t, ha nem tudja menetből elfoglalni, és este 10 órára páncélos-hadosztályai már alig 5 kilométerre voltak a várostól. A Panzer Lehr behatolt két amerikai lezáró alakulat között, és Bayerlein, aki az élen haladó oszloppal volt, úgy döntött, hogy a sötétség leple alatt végrehajtott gyors csapással esetleg el lehet foglalni a várost. Talán sikerrel is járt volna, ha nem követi egyes civilek tanácsát, akik nem voltak olyan barátságosak, mint gondolta. Javaslatukra megpróbált egy mellékúton átvágni, s ez az út sáros ingoványnak bizonyult.

Elsején hajnalban Bayerlein még mindig 2 kilométerre volt a várostól, s most már nem csak azt tudta, hogy amerikai páncélosok állnak szárnyainál, de azt is, hogy a várost tartják. A 101. légi szállítású hadosztály az éjszaka folyamán megérkezett. A hadosztály egyik ezrede nem sokkal napfelkelte után felvette a harcot a Panzer Lehr had-osztállyal.

Manteuffel nem számított arra, hogy az amerikaiak ilyen gyorsan mozognak, és ilyen agresszíven reagálnak, de ez nem térítette el őt stratégiai célkitűzéseitől. Bár csapatait 19-én Bastogne-nál megállították, az alakulatok hamarosan megtisztították az utakat a város korai bekerítéséhez, azáltal, hogy elfoglalták Wiltz és Houffalize helységeket. Aznap este a St. Vith-i „patkótól” délre eső, Diekirchig terjedő szakaszon csupán Bastogne-ban volt szervezett védelem. Hogy a város védelme milyen erős, azt Manteuffel még nem tudta, mert pillanatnyilag a nyugati előnyomulással foglalkozott. Ennek megfelelően parancsot adott egyik páncéloshadtest-parancsnokának, von Lüttwitz páncélostábornoknak, hogy gyalogsággal zárja le Bastogne-t és

páncélosaival nyomuljon előre a Maas felé, Modeltől pedig azonnali erősítést kért.

A tartalék helyét azonban Hitler a 6. SS-páncéloshadseregnél jelölte ki. E döntés irányította a páncélos tartalékok felvonulását; két SS-páncéloshadosztály állt készen Dietrich főcsapásának kiaknázására, és három Wehrmacht népigránátos hadosztály állt készen arra, hogy lecsapjon az aacheni arcvonalkiugrásra, amint Dietrich elérte a Maas folyót. Model azt javasolta, hogy mivel Dietrich erőit megállították, ez az öt hadosztály délen támadjon és aknázza ki Manteuffel áttörését. Politikai meggondolásai alapján Hitler azonban azt akarta, hogy a döntő csapással az SS sújtson le. Kitartott amellett, hogy a két SS hadosztályt északon vessék be, és ezzel adjanak még egy lehetőséget Dietrichnek. A legtöbb, amibe beleegyezett, az volt, hogy három alakulatot küldjenek von Manteuffel segítségére. Ez elkedvetlenítette Modelt, de azért mégis arra számított – és nem alaptalanul –, hogy hamarosan sokkal erősebb páncélosalakulattal vonul előre a Maas felé, akkorával, mint amekkorát eddig sem tudtak az amerikaiak megállítani; és ez az erő nem szervezett arcvonalra, hanem a Manteuffel által megnyitott széles résre fog lecsapni.

Amikor az ardenneki offenzíva megindult, a szövetségesek első reakciója a megdöbbenés és hitetlenség volt. Már hozzászoktak ahhoz, hogy a Wehrmachtot az összeomlás határán állónak tekintsék, így egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy képes legyen olyan nagyságú támadást végrehajtani, mint amilyenről az első jelentések beszámoltak.

Amikor aztán a hírközlés-rendszer csődöt mondott, a rémhírek vették át az irányítást. Német harckocsikat jelentettek mélyen az arcvonal mögött lévő területeken. Számos helyről jelentettek német ejtőernyősöket, jóllehet valójában csak Monschaunál dobtak le egy kisebb egységet. Különösen nagy volt a zavar és a bizonytalanság az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásán. Tizennyolcadikán este Hodges elismerte, hogy „az ellenséges arcvonalat nem lehet pontosan meghatározni, minthogy a front mozog, és az egész helyzet valahogy sötét”.

Sok zavart keltettek Skorzeny kommandói. Az első két éjszakán több mint 40 dzsipen sikerült az „amerikaiul” beszélő németeknek átcsúszni a zavaros arcvonalon, s ezek közül néhány el is érte a Maas folyót. Telefonhuzalokat vágtak el, futárokat és összekötőtiszteket fogtak el, és megöltek útkereszteződésnél forgalmat irányító, vagy hidakat aláaknázó katonákat. Egyesek MP-s (Militar Police) sisakban és karszalagban amerikai egységeknek téves útbaigazításokat adtak.

Bradleyt csak a harmadik napon riasztotta meg eléggé a helyzet ahhoz, hogy leállítsa a 3. amerikai hadsereg Saar-vidék elleni

támadásának előkészületeit. Felkérte a hadsereg parancsnokát, Pattont, hogy a helyzet megmentése érdekében avatkozzon be. Patton ezúttal nem okoskodott, hanem jelentette, hogy 24 órán belül három hadosztálya indul északra.

Az éjszaka folyamán Patton újabb parancsot kapott: – Jöjjön Verdunbe, egy értekezletre, amelyet a főparancsnok, Eisenhower hívott össze.

Eisenhower végre kimozdult az egykori Napkirály Párizs melletti palotájából, ahol naphosszat golfozással és titkárnő szeretőjével múlatta az időt. Konkrétumot most sem tudott mondani tábornokainak, csak ilyen általánosságokat: „Mosolygós arcokat szeretnék látni, a jelenlegi helyzetet nem kell katasztrófának tekinteni” – és így tovább. Végül megegyeztek abban, hogy ellentámadást kell indítani, amit leghangosabban a hőbörgő Patton követelt. Amikor azonban Eisenhower este visszatért Versailles-ba, olyan jelentések várták, amelyek szerint a helyzet tovább romlott.

Északon a németek vezető oszlopai alig 15 kilométerre voltak Liège városától. Délen elfoglalták Houffalizét, és megközelítették La Roche, Marehe és St. Hubert helységeket, Bastogne-tól 20 kilométerre, nyugatra. Nem álltak rendelkezésre amerikai erők, amelyekkel meg lehetett volna akadályozni Bastogne bekerítését, vagy amelyekkel le lehetett volna zárni azt a 20 kilométeres rést, amely az itt álló 101. légi szállítású hadosztályt és a Verbomontban lévő 82. légi szállítású hadosztályt választotta el egymástól. Ezen a résen át a németek a Maas, Namur-Dinant-Givet szakasza felé nyomultak előre, amely szintén védtelenül állt. Valószínűnek látszott, hogy a németek 24 órán belül elérik a folyót, hogy tartalékaik bevetésre kerülnek az áttörés kiaknázása során. A helyzet súlyosságát fokozta az a tény is, hogy Bradley semmilyen tartalékkal nem rendelkezett azokon a hadosztályokon kívül, amelyeket megkésve igyekezett visszavonni a Roar és a Saar szakaszból, ezeket pedig két-három napon belül semmiképpen nem lehetett felvonultatni az Ardennekben.

Az amerikai tartalékok hiányával csaknem vetekedett súlyosságában Bradley parancsnoki hálózatának küszöbön álló csődje. A német behatolás az amerikai frontot kettévágta, és a közvetlen kapcsolat Bradley luxemburgi főhadiszállása és Hodges Liège melletti harcálláspontja között megszűnt. Miközben Eisenhower kezdett kétségbeesni, vezérkari főnöke, Bedell Smith azt javasolta neki, hogy a probléma egyetlen megoldása az lenne, ha az áttöréstől északra lévő

összes erőket egy ember parancsnoksága alá helyeznék, és hogy Montgomery az egyetlen ember, aki ezzel a válsággal meg tud birkózni.

Eisenhower örömmel kapott ezen a megoldáson, és Bradley heves tiltakozását „Nos Brad, ez parancs!” szavakkal vágta ketté.

A szövetségesek parancsnoki struktúrájának átszervezése az utolsó pillanatban történt, mert a csata irányítása már lassan kezdett kicsúszni az amerikaiak kezéből. A katlan északi és déli peremétől eltekintve sehol sem volt összefüggő arcvonal, és az 1. amerikai hadsereg hadműveletei különálló késleltetőakciók sorozatává váltak. A megszakadt arcvonal helyreállítására küldött hadosztályokat nem általános terv szerint vonultatták fel, hanem ezek bekerültek a harc sodrába egymás után, ahogy érkeztek. Puszta véletlen, hogy a 101. légi szállítású hadosztály a döntő pillanatban Bastogne-ba érkezett. A 7. páncéloshadosztály ugyancsak hasonló szerencsés véletlen következtében került St. Vith térségébe. A helyi parancsnokok gyors és határozott döntésének volt köszönhető, hogy ez a két életfontosságú pont nem maradt védtelenül. A helyzetet még zavarosabbá tette, hogy Hodges nem kapott direktívákat. A német támadás kezdete óta sem Bradleyvel, sem más parancsnokokkal nem találkozott, csupán egészen szűkszavú parancsokat kapott, amelyek nemegyszer teljesen idejétmúltak voltak, mire elértek hozzá. Bradley ellenintézkedéseinek üteme messze elmaradt a csata kifejlődésének sebessége mögött, és 19-én estére az ütközet irányítása teljesen kicsúszott a kezéből.

Montgomery, mielőtt 20-án átvette volna a parancsnokságot, alaposan megismerkedett a helyzettel. Összekötőit 18-án és 19-én az amerikai arcvonalra küldte, hogy pontos értesüléseket kaphasson, huszadikán délben részletes jelentést kapott minden arcvonalszakaszról, kivéve a St. Vith körüli térséget. így, amikor két órával később megérkezett az 1. hadsereg főhadiszállására, jobban ismerte a csata helyzetét, mint maga Hodges.

Egy amerikai vezérkari tiszt szerint „a tábornagy úgy rontott be Hodges főhadiszállására, mint Krisztus, amikor megtisztította az üzérektől a templomot”. Túl sok lett volna talán azt várni Montgomerytől, hogy elrejtse érzelmeit. Ahhoz a seb túlságosan mély volt. A normandiai csata után ugyanis a diadal óráiban az amerikaiak lebecsülték vezetői képességeit, a nagyszájú Patton csak úgy nevezte őt: „Az a kis szaros”. És most ismét hozzá fordultak, hogy kihúzza őket egy válságos helyzetből, amely – úgy vélte – sohasem alakulhatott

volna ki, ha ő marad a földi erők parancsnoka. Azon a délutánon Montgomery nemigen kedveltette meg magát amerikai bajtársaival, mert nem fukarkodott a bírálatokkal. Montynak az volt a véleménye, hogy a 6. SS-páncélos-hadsereg Antwerpent akarja elfoglalni, ezért Liège és Namur között akar átkelni a Maason. Mivel Hodgesnak nem voltak tartalékai, Montgomery azt javasolta, hogy az 1. amerikai hadsereg vonuljon vissza az északi rész egyes érzékeny pontjairól, rövidítse meg arcvonalát, és szabadítson fel támadás céljaira olyan erőket, amelyeket most a védelem köt le. Ezt a javaslatot az amerikaiak élénk nemtetszéssel fogadták. Hodges egy tapodtat sem akart hátrálni, és átadta Montynak Hasbrouck levelét, aki a végsőkig akarja tartani St. Vithet, és most segítséget kér. A levél hatására Montgomery hozzájárult, hogy a vonalat ne visszavonulással egyenesítsek ki, hanem előnyomulással, amellyel Hasbrouckot is felmentik. Ennek megfelelően Hodges parancsot adott, hogy Ridgway vezérőrnagy XVIII. légi szállítású hadteste nyomuljon előre, keljen át a Salm folyón, „állítsa helyre a vonalat Malmédy-St. Vith-Houffalize között, és létesítsen kapcsolatot a Bastogne-ban lévő alakulatainkkal”. Montgomery nem nagyon bízott abban, hogy Ridgway le tudja zárni a rést, mert a rendelkezésére álló csapatok csupán a 82. légi szállítású hadosztályból és a 3. páncéloshadosztály egy gyenge harccsoportjából állottak, de rendkívül lényeges volt Hasbrouck felmentése, és Montgomery remélte, hogy Ridgway agresszív támadása fedezni fogja a Collins VII. hadtestének ellenlökésre való felkészülését.

Ridgway nem vesztegette az idejét. Éjszaka a 82. légi szállítású hadosztály elérte a Salm folyót, bezárta a gyűrűt Peiper kifáradt oszlopa körül, és kapcsolatot létesített a St. Vith-i „patkó” nyugati végével.

Peiper sorsa ezzel megpecsételődött, üzemanyaga, lőszere elfogyott, így engedélyt kért a kitörésre. La Gleize faluból karácsony este indult neki gyalogosan a kis csoport, mintegy 800-900 ember, és igencsak kalandos úton jutott vissza a német vonalakig. Az 1944. december 25-én kiadott hadosztályparancs értelmében az ardenneki német hadművelet leghíresebb egysége, a Peiper harccsoport mint harcoló alakulat megszűnt létezni.

Ridgway eközben felfedezte, hogy egy másik német erő, a 116. páncéloshadosztály nyugati szárnya ellen fordult, és gyorsan halad előre a Ourthe folyó völgye mentén. Ridgway páncélosait megállították, és a németek máris Hottont támadták, amely St. Vithtől 30 kilométerre volt nyugatra. Még mielőtt az új veszéllyel megbirkózhatott volna, St. Vith

elesett, és Ridgwayre zúdult a II. SS-páncéloshadtest támadásának teljes ereje. Ahelyett, hogy sikerült volna lezárniuk a rést, az 1. amerikai hadsereget földhöz szegezték a gyors egymásutánban következő támadások, amelyek sokkal erősebbek voltak, mint azok, amelyek hat nappal korábban áttörték az arcvonalat.

Tizenkét német hadosztály, közöttük két páncélos sújtott le ezzel az új csapással az 1. amerikai hadsereg kiterjedt arcvonalára. Az új támadások közül az elsőt a Malmèdy-Bütgenbach-Monschau szakaszon indították meg december 21-én reggel. A támadást – tekintet nélkül az óriási veszteségekre – 48 órán át folytatták. A németek nem nyertek tért, de hat amerikai hadosztály színe-java veszett el – az 1. hadseregnek a fele – az északi perem védelmében, amikor Hodges tartalékot keresett, hogy újjáalakíthassa nyugati szárnyát.

A második támadás 21-én este kiszorította az amerikaiakat St. Vithből, és betört a patkó szárai közé. Ennek következtében Hasbrouck kénytelen volt visszavonulni a Salmon át. Ezt a manővert kiválóan hajtották végre, de ezáltal a németek tiszta utat nyertek St. Vithen át Houffalize és St. Huber felé, amit 23-án el is értek azok az erők, amelyek elhaladtak Bastogne mellett.

A harmadik támadásra a Das Reich és a Hohenstaufen SS-páncélos-hadosztályok indultak a 82. légi szállítású hadosztály által tartott vielsalmi arcvonalkiugrás ellen. Ez arra kényszerítette Montgomeryt, hogy a hadosztályt visszavonja a Salmtól, és a Vielsalm-La Roche utat átengedje a németeknek.

A negyedik támadást a Marche-Namur út kiszélesítésére indították a németek, de ezt sikerült visszaverni. Marche-től délnyugatra azonban a 2. páncéloshadosztályt nem sikerült megállítani, és ez elkerülve Rochefort-ot, elérte a Maas előtti utolsó gerincet. December 23-án este Manteuffel páncélosai mindössze 6 kilométerre voltak Dinant-tól.

Ezekben a napokban, amikor a válság válságot követett, Montgomery nem hagyta, hogy a fejlemények eltereljék figyelmét a főcsapásról. Egyáltalán nem zavarta, hogy a németek elfoglalták a St. Vithből Vielsalmon át La Roche és Houffalize-on keresztül St. Hubert felé vezető utakat, mert ezek az utak délnyugat felé vezettek, s ő éppen azt akarta, hogy a németek arra menjenek. Minél mélyebbre hatolnak be itt, annál sebezhetőbbé válnak, és annál kisebb a valószínűsége annak, hogy elegendő erőt összpontosítanak az északnyugati áttörésre.

Montgomery nem félt attól, hogy a németek átkelnek a Maason. Namur, Dinant és Givet hídjait már december 21-én este szilárdan

tartották a brit csapatok, a brit XXX. hadtest (Horrocks tábornok) pedig a Maastől nyugatra vonult fel, hogy szembeszálljon azokkal a német erőkkel, amelyek esetleg átkelnének a folyón.

Montgomerynek a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy meggyőzze Hodgest elgondolása helyességéről – és ez sohasem sikerült neki egészen. Montgomery elméleti úton közelítette meg a megoldást – az amerikaiak érzelmi alapon. A németek ardenneki támadása az európai háború Pearl Harbourja volt számukra. Az amerikai csapatok az első megrázkódtatásukból magukhoz térve úgy gondolták, hogy szilárdan kell tartam magukat, ahol csak állnak, és vissza kell ütni olyan gyorsan és olyan erősen, ahogy csak lehet. Úgy vélték, csakis így lehet megállítani és megverni a németeket.

Az első komolyabb véleményeltérés közvetlenül St. Vith eleste után következett be. December 22-én reggel Ridgway utasította Hasbrouckot, hogy továbbra is harcoljon a Salm folyótól keletre. Ha szükséges, alakítson ki védőövezetet, amit majd légi úton látnak el utánpótlással. Hasbrouck azt válaszolta, hogy ebben az esetben hamarosan „nem lesz többé 7. páncéloshadosztály”.

Az arrogáns Ridgway erre leváltotta őt a parancsnokságról, holott ehhez nem volt joga, mert nem volt elöljárója, csak rangban állt felette. Montgomery azonban hihetetlen eréllyel közbelépett, érvénytelenítette Ridgway döntését, és utasította Hasbrouckot a visszavonulásra, amit az példaszerűen végre is hajtott. Montgomery beavatkozása megmentette a megsemmisüléstől St. Vith védőit, mégha ezzel vérig is sértette Ridgwayt.

December 23-án, amikor a St. Vithben lévő erőket kivonták, Montgomery javasolta, hogy a 82. légi szállítású hadosztály húzódjon vissza Verbomont-tól délre, arra a gerincre, amelyet mindenki áthatolhatatlannak tartott., Hodges és Ridgway ismét tiltakozott, azzal az ostoba érvvel, hogy „az amerikaiak nem szoktak visszavonulni”. Estére azonban a II. SS-páncéloshadtest (Bittrich SS-Gruppenführer) Das Reich hadosztálya a Bastogne-Liège út mentén áttörte Gavin védelmét, így az amerikaiak „szokásuk ellenére” kénytelenek voltak visszavonulni, ha a megsemmisítést el akarták kerülni.

Bastogne-t azonban mindenáron tartották. Az amerikaiak itt olyan elszántan harcoltak, hogy a Panzer Lehr és a 2. páncéloshadosztály csak három nap alatt tudta körülvenni a várost. Mivel rohammal nem tudták elfoglalni, bekerítették, és a roham előtt von Lüttwitz felszólította a védőket a megadásra. A védelem parancsnoka, McAuliffe tábornok az

ultimátumot Napóleon régi gárdájának híres Waterlooi szavával utasította vissza: „Merde!” (Szart!)

Mielőtt a németek bármilyen hadműveletet indíthattak volna Bastogne ellen, déli szárnyuk erős nyomás alá került, mert megjelentek Patton páncélosai. A németek most kezdtek csak tulajdonképpen aggódni Bastogne miatt, mert Model és Manteuffel is tudta, hogy a város gyors elfoglalása elengedhetetlenül szükséges annak a módosított tervnek a sikeréhez, amit december 24-én nyújtottak át Hitlernek. Eddig 70 kilométer mélyen hatoltak be Belgiumba, de mindketten tudták, hogy egyáltalán nincs esélyük Antwerpen elérésére, és aligha remélhetik azt is, hogy átkeljenek a Maason. Az amerikaiak ellenállása szilárdabb volt, a tartalékok mozgása pedig gyorsabb, mint várták. Nem váltak be a nagy mennyiségű amerikai üzemanyag zsákmányolásához fűzött reményeik sem, s így páncéloshadosztályaik nem hatolhattak a Maason túl. Hitler háromszáz kilométerre elegendő üzemanyagot ígért nekik, valójában azonban csupán ennek a mennyiségnek az egyharmadát kapták meg, és ennek legnagyobb részét is felemésztették a kanyargós mellékutak és kitérők. Ez volt a következménye annak, hogy oly soká késett St. Vith elfoglalása, és hogy nem tudták megszerezni Malmèdyt és Bastogne-t.

A módosított terv valójában az a „kis megoldás” volt, amit Hitler korábban elvetett, amikor Model azt javasolta, hogy Antwerpen helyett Aachen legyen a cél.

Az ostromlott város elleni támadás karácsony hajnalán indult meg, és a 15. páncélgránátos hadosztály egységei áttörték az amerikai védelem külső vonalát. Virradat után a páncélosok támadása újabb rést nyitott, de amikor a harckocsik megindultak, hogy kiaknázzák az áttörést, kegyetlen oldalazó tűzben találták magukat, amely az amerikai páncéltörő ágyúktól eredt. Az áttörésben részt vett Panzer-IV-es harckocsikból egy sem maradt épen, a támogató gyalogság pedig az utolsó emberig odaveszett. Másnap a németek megújították a támadást, de mielőtt eredményt értek volna el, Patton egy páncélososzlopa délnyugatról keresztültört a gyűrűn, és az ostrom véget ért.

A német sikert ezen a napon a 2. páncéloshadosztály előretörése jelentette, miután elfoglalta Rochefort-t, erőteljesen haladt Dinant irányába. Csakhogy egyedül ment. Bal szárnyán a Panzer Lehr leragadt Bastogne-nál, jobb szárnyán a 116. páncéloshadosztályt megállították Marche és Hotton között. A német páncéloshadosztály előőrsei már látták a Maast, amikor az itt bevetett, és „Joe” Collins tábornok vezette

túlerejű amerikai páncéloscsoportosítás lecsapott rájuk. Két napig dühöngött a páncéloscsata Rochefort körül, az amerikai Shermannok és a német Panzer-IV-esek között. A Panzer Lehr tett egy elkeseredett kísérletet csapdába került bajtársaik kimentésére, ez a kísérlet azonban üzemanyaghiány miatt meghiúsult. Ugyancsak üzemanyaghiány miatt a bekerített német páncélosok nem tudtak manőverezni, így állva fogadták a halált. December 27-én este minden német ellenállás megszűnt, Manteuffel 5. páncélos hadseregének lándzsahegye törötten hevert a hóban.

A karácsony hideg, tiszta időt hozott az Ardennekben, és Hitler katonái, akik a lelkesedés lázában égve lépték át a belga határt, most érezték a vereség fagyos leheletét. Az ünnepek alatt a köd, amely az első héten oly nagy segítséget nyújtott a németeknek, hirtelen felszállt, és azonnal szóhoz jutott a szövetségesek légiereje. Az Ardennek keskeny és zsúfolt útjain olyan koncentrált célpontokat találtak a szövetséges repülők, amelyet a Falaise-zsák óta egyszer sem láttak. Az amerikai és a brit légierő négy nap alatt 15 000 egyes bevetést hajtott végre.

A bastogne-i vereség, a rochefort-i katasztrófa, a borzalmas erejű bombázás és a teljessé váló üzemanyaghiány megtörte a német offenzíva erejét. A vereség körvonalainak kibontakozásakor von Rundstedt igyekezett meggyőzni Hitlert, hogy hagyjanak fel az offenzív hadműveletekkel, és vonják ki a páncélosokat, mielőtt még a szövetségesek tönkre bombázzák őket. Hitler elutasította ezt a tanácsot, és 1945. január 3-án és 4-én újra fellángoltak a harcok Bastogne körül. Manteuffel tovább erőltette a város bevételét, és az itt kialakult páncéloscsata az egész ardenneki offenzíva legkeményebb ütközete volt. Patton és Collins panceloshadíestei küzdöttek a II. SS-páneéloshádtest Párducaival. Eközben északon kibontakozott Montgomery kitűnően időzített hatalmas ellencsapása, és Model parancsot adott Manteuffelnek a visszavonulásra, amit ő az utolsó csepp benzin felhasználásával tudott csak végrehajtani.

Január 8-án már Hitler sem tagadhatta le önmaga előtt, hogy páncélosait a bekerítés és megsemmisülés veszélye fenyegeti, és ezért utólag jóváhagyta Model döntését. Ezzel a kényszerű és megkésett döntéssel Hitler elismerte, hogy az ardenneki offenzíva – amelyhez oly nagy reményeket fűzött –, kudarcot vallott.

18.

„VPERJOD NA BERLIN!”

Milovan Gylasz háborús emlékirataiban elmondja, hogyan találkozott össze az újvidéki utcán egy szovjet katonával, aki lovas kocsiján néhány zsákot, üstöt és gyapjútakarót vitt. Nyilván elszakadt az egységétől, mert azt kérdezte Gylasztól: „Ez az út visz Berlinbe?” Ez a vörös katona is, csakúgy, mint sok millió társa, csak egyetlen irányt ismert: Berlint, hiszen a szovjet propaganda megállás nélkül harsogta, hogy „a hitlerista fasiszta fenevadat saját fészkében kell szétzúzni”. Ezért aztán a szovjet katonák jelszava lett az „Előre Berlinbe!”

Berlint azonban a nyugati szövetségesek is el akarták foglalni, és ez nem illet bele Sztálin új, világuralmi terveibe. 1945 elején magához rendelte Zsukovot, és közölte vele, hogy Berlint haladéktalanul el kell foglalni. Ettől kezdve a szovjet hadvezetés mindent ennek rendelt alá.

1945. január 9-én – egy nappal azután, hogy Hitler felhatalmazta von Rundstedtet az ardenneki visszavonulásra – Guderian vezérezredes, az új vezérkari főnök visszaérkezett a Führer Frankfurt melletti főhadiszállására, miután befejezte a keleti arcvonalon tett szemleútját. Jelentette, hogy az oroszok hatalmas erőkkel állnak támadásra készen, és hogy a jelenleg velük szemben álló német erők nem állíthatják meg őket. Kérte Hitlert, hogy hajtson végre stratégiai visszavonulást, adja fel Olaszországot és Norvégiát, a Balkánt és a Baltikumot, hogy minden tartalékot arra használhassanak fel, hogy az oroszokat távol tarthassák Németországtól.

Hitler nemet mondott, jóllehet Lengyelországban és Kelet-Poroszországban a 700 kilométer hosszú arcvonalon a Wehrmachtnak mindössze 70 hadosztálya állt rendelkezésre ahhoz, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereget abban, hogy Varsótól Berlinig nyomuljon előre. Valamennyi arcvonal között ez volt a katonailag legsebezhetőbb és a politikailag legveszélyesebb. Hitler mégis hagyta, hogy az erők egyensúlya itt kedvezzen legjobban ellenségeinek. Kevesebb hadosztálya állt itt, mint a svájci határ és az Északi-tenger közötti hasonló hosszúságú arcvonalon, s ezek a hadosztályok sokkal gyengébbek voltak, mint a nyugaton állók. Vonalukat itt nem támasztotta alá olyan kidolgozott erődítésrendszer sem, mint amilyen a Siegfried-vonal volt nyugaton, és olyan természetes akadály sem állt a Vörös Hadsereg előtt, mint a Maas vagy a Rajna, mert a szovjet

csapatok már 1944 őszén jelentős hídfőket létesítettek a Visztulától nyugatra.

Az oroszok támadó hadműveleteik végcéljául Berlint tűzték ki, amelyet feltétlenül a nyugati hatalmak előtt akartak elérni. Ennek a főtámadásnak a fedezése céljából északon Kelet-Poroszországot be kellett zárni, és a pomerániai térségben el kellett érni a Keleti-tengert.

Délen Sziléziát kellett elfoglalni, és á németektől el kellett ragadni az utolsó intakt iparvidéket, Felső-Sziléziát, amely a Ruhr-vidék megbénítására való tekintettel, a hadfelszerelési ipar fenntartása szempontjából nélkülözhetetlen volt.

Erre a Visztula-Odera hadműveletre a szovjetek öt front hatalmas megsemmisítő erejét jelölték ki, úgymint az 1. Belorusz Frontot (Zsukov marsall), a 2. Belorusz Frontot (Rokosszovszkij marsall), a 3. Belorusz Frontot (Cserayahovszkij hadseregtábornok), az 1. Ukrán Frontot (Konyev marsall) és a 4, Ukrán Frontot (Petrov vezérezredes).

Ebből minket most az Odera-Berlin irányba főcsapást mérő, Zsukov-féle 1. Belorusz Front hadműveletei érdekelnek.

A front hadrendjébe az alábbi csapatok tartoztak:3. csapásmérő hadsereg (Szimonyak tábornok), 5. csapásmérő hadsereg (Berzarin tábornok), 8. gárdahadsereg (Csujkov tábornok), 33. hadsereg (Cvetajev tábornok), 47. hadsereg (Peharovics tábornok), 61. hadsereg (Bjelov tábornok), 69. hadsereg (Kolpacski tábornok), 1. gárda-harckocsihadsereg (Katukov tábornok), 2. gárdaharckocsihadsereg (Bogdanov tábornok) és a 16. légi hadsereg (Rugyenko tábornok). A front állományába 6300 harckocsi tartozott.

Vele szemben a leharcolt 9. német hadsereg (Busse gyalogsági tábornok) csapatai álltak, amelyek páncélosokkal egyáltalán nem rendelkeztek. Zsukovnak minden reménye meglehetett, hogy ezt a csekély ellenállást elsöpörve, menetből elfoglalja Berlint.

Január 14-én indult meg Zsukov támadása a magnuszewi és a puławy-i hídfőkből, és a harckocsik bevetésével kierőszakolta az áttörést Radom általános iránnyal. A széles arcvonalon védelemben lévő 9. hadsereg nehéz helyzetbe került, tartalékai nem voltak, így Zsukov csapatai alig ütköztek ellenállásba. Rövidesen elérték Radomot, és jobb szárnyát bekanyarítva, észak felé átkarolta a németek északi szárnyát, amelynek kétnapi késéssel adták meg az engedélyt arra, hogy a Visztulától szakadjon el. Így visszavonulás közben a Bzura felé nekiszorították a Visztulának, illetve keresztülnyomták a folyón. Eközben a front 47. hadserege, a 2. Belorusz Front csapataival karöltve elfoglalta Varsót.

Varsónak – jóllehet a helyőrségparancsoknak csak néhány csekély harcértékű erődzászlóalj állt rendelkezésére – mint „erődnek” az utolsó emberig tartania kellett magát. A helyőrség azonban a reménytelen helyzetet látva, kivonult a városból. Ennek egy egész sor leváltás; „gyávaság” miatt emelt vád és hadbíróság lett a következménye, mindazok számára, akik bármilyen módon részesei voltak az esetnek. Mindez bizonyítéka volt annak, hogy Hitler figyelme ismét a keleti arcvonal fele fordult. A sokat szenvedett Varsó mindenesetre legalább a németektől megszabadult...

Zsukov hadseregei, bal szárnyán Konyev 1. Ukrán Frontjával feltartóztathatatlanul nyomultak előre a Płock-Lódż-Czestochowa-Krakkó vonalon át. E térségnek csak a közepén mozgott még két szilárdan összetartott, ellenségtől körülvett német kötelék. A kettő közül a déli a Kielcénél összefogott gyors kötelékekből állt, amelyek Walter Nehring páncélostábornok parancsnoksága alatt Głogów felé igyekeztek, és útjuk közben felszedték a 4. páncéloshadsereg jelentős maradványait és igen sok csapattestétől elmaradt egységet. Az északi, amely ugyancsak Głogów felé nyomult, a Kelet-Poroszországból Lódżba szállított páncéloshadtest részeiből állt, és Dietrich von Saucken páncélostábornok parancsnoksága alatt át akartak vágni az ellenségen.

Mindez a jelentéktelen erő természetesen nem tudta feltartóztatni a két hatalmas front harckocsikból álló csapásmérő erejét. Zsukov és Konyev, mint kimondatlanul is vetélytársak, párhuzamosan törtek előre az Odera-Berlin felé. Január 20-án Konyev páncélos élei Breslautól (Wrocławtól) keletre elérték a régi birodalmi határt. Január 23-án Oppeln és Ohlau között elérte az Oderát, s bár arcvonalát Breslauig tolta előre, Steinaunál pedig hídfőt foglalt el, a fent említett és közben Głogówhoz beért két német harccsoport feltartóztatta. Breslau védelme kitűnik hősiességével a Harmadik Birodalom vereségekkel terhes végnapjainak zűrzavarából.

És miközben Konyev – legnagyobb bosszúságára – megállni kényszerült, versenytársa, Zsukov, miután a Visztula menti német arcvonalat szétzilálta, feltartóztathatatlanul nyomult tovább az Odera középső szakasza felé. Az útjában fekvő poseni (poznani) erőd nem jelentett számára akadályt. Minden nehézség nélkül körülzáratta és két oldalról megkerülte. Január 22-én jelentek meg az első orosz harckocsik az erőd keleti arcvonala előtt; az erődben nem volt elegendő erő ahhoz, hogy hatékony védelmet szervezzenek. Néhány nappal később az orosz hadseregek széles arcvonalon hömpölyögtek el mellette, hogy Frankfurtot

és Küstrint (Kustrzynt) elérjék. Január 25-én Posent körülzárták. A védelem magja 2000 fő hadapród volt, akik a győzelembe és a Führerbe vetett rendíthetetlen hittel több, mint egy hétig kitartottak, és ezután sem tették le a fegyvert, hanem kitörtek.

Zsukov megmutatta, hogy mennyit tanult a német „Blitzkriegből”. Jóformán csak a harckocsikkal támadott, összefogva őket egy páncélos ökölként nyomult be a birodalomba, a gyenge ellenállást leküzdve, vagy megkerülve, napi 70-80 kilométert nyomult előre. A gyalogság meglehetősen lemaradva és széles sávban követte, felszámolva a harckocsik mögött maradt ellenállási gócokat.

Zsukov harckocsijai január végén kifutottak Küstrinnél az Oderához, Berlin karnyújtásnyi közelségbe került. Sztálin nem engedélyezett megállást, követelte Zsukovtól, hogy egy „villámgyors csapással” vegye be Berlint. A szovjet diktátor sürgetése érthető volt, hiszen elképzelhető, Berlin bevétele milyen ászt jelentett volna a kezében a jaltai tárgyalásokon.

De a német védelem még egyszer megszilárdult. Az összekapart maradék erőből létrehozták a 11. páncéloshadsereget, amelynek élére a nagy fronttapasztalattal rendelkező Félix Steiner SS-Obergruppenführer került. A megvertnek hitt németek váratlanul ellentámadásba mentek át, és Zsukov kénytelen volt visszavonni csapatait az Odera keleti partjára, csupán Küstrinnél tudott megőrizni egy hídfőt. Zsukov még egyszer megpróbálkozott a frontális támadással, de hatalmas veszteségeket szenvedett, ezért északra Stettin (Szczecin) irányában próbálkozott, hogy a védelmet megkerülve jusson ki Berlin térségébe. Ekkor már világossá vált, hogy a szovjet hadvezetés titkos terve Berlin gyors elfoglalására kudarcot vallott.

Ennek ellenére Sztálin totális győzelmet aratott Jaltában, ahol elbukott a keresztény kultúrvilág, és sikeresen elvetették a harmadik világháború magjait.

Berlin, az első kísérlet nyilvánvaló kudarca ellenére, továbbra is elsőszámú célpontja maradt a Vörös Hadseregnek. Sztálin április l-jén Moszkvába rendelte frontparancsnokait, és lehordta őket (Petrovot le is váltotta, Csernyahovszkij Königsberg ostrománál elesett), és követelte Berlin minél előbbi elfoglalását. Ezt most már nemcsak Zsukovra, hanem Konyevre és Rokosszovszkijra is bízta. A német főváros ellen tehát április első felében három szovjet front összevont ereje vonult fel.

A támadás megindulásakor a három frontnak (2. Belorusz, 1. Belorusz és az 1. Ukrán) 162 lövész- és lovashadosztálya, 21 harckocsi-

és gépesített hadteste és 4 légi hadserege volt. A hadműveletben 6300 harckocsi és 8400 repülőgép szerepelt.

E lenyűgöző erővel szemben mit tudott felsorakoztatni a német hadvezetés?

Hitler nyugtalan szelleme még egyszer foglalkozott azzal a kérdéssel, hol keresse a várható orosz támadás súlypontját. Érthetetlen okból úgy gondolta, hogy a cél a Cseh-Protektorátus lesz, ezért a berlini irányt védő Visztula Hadseregcsoportot (Heinrici vezérezredes) meggyengítette, és a tartalékban álló gyors kötelékeket a Középső Hadseregcsoporthoz irányította. Heinrici tábornok kétségbeesett tiltakozására, az arcvonalba népfelkelőket vezényelt azzal, hogy ezeket az erőket a második vonalba helyezze el, és velük az oroszok áttörését a mélységben fogja fel. A mintegy 30 000 főt kitevő népfelkelő alakulat – zömében gyermekek és öregek – puskával és egyetlen páncélököllel voltak felfegyverezve.

A berlini hadművelet április 16-án vette kezdetét. A tüzérségi előkészítés, amelynek ereje az eddig alkalmazott amúgy is félelmetes orosz tűzcsapások valamennyiét meghaladta, és a lehető legerőteljesebb légitámadás után Zsukov megindította támadását az Oderán át.

A jól szervezett német védelem kezdetben megakadályozta az áttörést, egyes helyeken az orosz betöréseket ellenlökésekkel is fél tudták tartóztatni, egészében vévé azonban a 9. német hadsereg északi szárnya mégis tehetetlen volt az oroszok túlerejű erőkifejtésével szemben. A szembenálló erők közötti kiáltó aránytalanságot nem lehetett kiküszöbölni Hitlernek a „Keleti harcosokhoz” intézett utolsó kiáltványával, amelyben a saját erőket nevetségesen eltúlozta, a férfiakat pedig az asszonyok és gyermekek megvédésére hívta fel. Bizonygatta, hogy Berlin német marad, Bécs pedig ismét német lesz. Kiáltványa abban a várakozásban csúcsosodott ki, hogy a „bolsevista roham vérfürdőben fog hajótörést szenvedni és ez a háborúban fordulatot fog előidézni”.

A német katonák e nélkül a szenvedélyes felhívás nélkül is már hónapok óta a legnagyobb odaadással és önfeláldozással küzdöttek, hogy az orosz előretörést megállítsák. Ennek ellenére április 19-e estéjén eldőlt az ütközet az Oderánál. Zsukov áttörése a 9. hadsereg északi szárnyán Wriezen térségében sikerrel járt. Délen Konyev támadó csoportosítása is átszakította, mégpedig az első rohamban a 4. német páncéloshadsereg arcvonalát a Neisse alsó folyásánál Muskau és Guben között. Itt is túlságosan gyengék voltak a német tartalékok ahhoz, hogy a

szétszaggatott arcvonalat összefüggővé tegyék. Konyev harckocsijai feltartóztathatatlanul törtek előre nyugat felé. Hitlernek az a várakozása, hogy az orosz támadás elsősorban Drezdára, majd Prágára fog irányulni, nem igazolódott. Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontja viszont nem tudott döntő áttörést elérni, mert vele szemben Manteuffel páncélostábornok 3. páncéloshadserege egyelőre szilárdan tartotta állásait.

Zsukov, miután látta Konyev sikeres előretörését, támadásba dobta fő csapásmérő erejét, az 1. és a 2. gárda-harckocsihadseregeket, hogy áttörje a németek seelowi magaslatokon kialakított védelmét. A marxista hadtörténészek ujjongva számolnak be Zsukov „zseniális újításáról”, hogy a harckocsitámadás mögé a németek elvakítására erős fényszórókat szereltetett fel. Mint a seelowi magaslatokért folytatott három napos elkeseredett küzdelem bizonyította, ezek a fényszórók csak arra voltak jók, hogy megvilágítsák a támadó harckocsikat és így ideális célpontot nyújtsanak. Nem véletlen tehát, hogy a seelowi magaslatok előtti térség a szovjet harckocsik hatalmas temetője lett. Objektív hadtörténészek szerint itt volt a második világháború legnagyobb harckocsivesztesége. Zsukovot azonban ez nem érdekelte, hiszen Sztálin kétóránként telefonált, hogy tájékozódjon az ostrom állásáról.

A seelowi magaslatok áttörése után már nem volt komoly aka-ály Berlin előtt, tekintve, hogy Konyev harckocsijai délről közelítették meg a német fővárost, így bezárult a gyűrű a 9. hadsereg háta mögött, amelyet a führeri parancs az Oderához szegezett. Ennek következtében von Manteuffel is visszavonta a 3. páncéloshadsereget, és így Rokosszovszkij támadása is megindulhatott.

Április 25-én befejeződött Berlin teljes körülzárása, s másnap mintegy félmillió vörös katona özönlötte el a várost. Ami ezután következett, a háború egyik legvadabb ütközete volt. A német polgárok, férfiak, nők és gyermekek fegyvert ragadtak és a katonák mellé álltak a kemény utcai harcban, amely során a Berlinbe benyomuló szovjetek rendkívül magas veszteségeket szenvedtek. Csupán Konyev harckocsicsapatai több mint ezer harckocsit és önjáró löveget veszítettek – szovjet források szerint is. A hírhedt Reichstagot védő fanatikus Hitlerjugend-különítmények kilenc véres szovjet támadást vertek vissza, mielőtt az utolsó szálig elestek. Egyik fél sem ismert könyörületet. Berlin izzó pokollá változott. Jóllehet Führerük már halott volt, a németek az utolsó töltényig és házig védekeztek. Amikor május 3-án a német főváros elesett, Berlin helyén csak füstölgő romok

maradtak.A Reichstagra kitűzött sarló-kalapácsos vörös zászló egy új korszak

hajnalát jelentette.Több mint nyolcvan éve, hogy az első világháború hadszínterein

jelentek meg először a páncélosok, harckocsik, ha úgy tetszik „tankok”. Az eltelt időszak alatt hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Szerepük különösen a második világháborúban vált jelentőssé, és a légierővel együtt döntő hatást gyakoroltak a hadművészet fejlődésére.

Alkalmazásuk a hadműveletekben – lásd: közel- és távol-keleti háborúk, az Öböl-háború, vagy éppen az 1956-os magyar szabadságharc eltiprása – a rakéta-atomfegyver tömeges megjelenése után sem csökkent. Ezen új korszak harckocsijainak és felhasználásuknak bemutatása azonban már egy másik történet.

19.

A PÁNCÉLOS- ÉS GÉPESÍTETT CSAPATOK SZERVEZETI FELÉPÍTÉSE

Mivel a harckocsik és a gépesített csapatok tömeges bevetésére csak a második világháború folyamán került sor, ez a fejezet csak ennek az időszaknak a szervezeti kérdéseit tárgyalja.

A páncéloscsapatok alapvető harcászati magasabbegysége – szinte a háborúban részt vevő valamennyi ország hadseregében – a páncélos- (harckocsi-) hadosztály volt.

A német páncéloshadosztályba 1939-ben 324 harckocsi tartozott. Számukat 1940-ben a jobb vezethetőség, a nagyobb mozgékonyság biztosítása érdekében – a tapasztalatok alapján – 270-re és 1941 -ben 209-re csökkentették.

Franciaországban 30 harckocsiból álló harckocsi-zászlóaljakat szerveztek, s csak a lengyelországi tapasztalatok hatására láttak hozzá a páncéloshadosztály felállításához.

1941 elején a szovjet harckocsi-hadosztály szervezetébe két harckocsi-, egy gépesített és egy tüzérezred tartozott. A háború első időszakában bekövetkezett nagy veszteségek hatására 1941 második felében az addigi harckocsi-hadosztályból harckocsidandárokat és önálló zászlóaljakat szerveztek.

Az amerikai-angol hadsereg legmagasabb páncélosköteléke a hadosztály volt (két harckocsi- és egy teljesen motorizált gyalogezred). Ereje 232 közepes és 158 könnyű harckocsival a német hadosztálynak megközelítőleg a kétszerese volt.

A második világháború során alkalmazott harckocsi- (páncélos-) hadtestek rendszerint az összfegyvernemi hadseregek, hadsereg-csoportok, vagy frontok gyorscsoportjainak feladatait oldották meg.

A német pártcéloshadtestek összetétele a lengyelországi hadműveletek során különböző volt (két gépesített, egy páncéloshadosztály, később fordítva).

Az első szovjet harckocsi-hadtest felállítására 1942 tavaszán került sor. Állományába ekkor két harckocsi- és egy gépkocsizó lövészdandár, páncéltörő tüzérezred stb. tartozott. A későbbiekben több változtatás történt; még egy harckocsidandárt, majd három rohamlövégezredet is kapott. A háború utolsó évében a szovjet harckocsi-hadtest állományába már 207 közepes harckocsi, továbbá 63 könnyű és nehéz rohamlöveg

tartozott.A gépesített hadtestek fejlődése a német hadseregben sem volt öretlen.

A nyugat-európai hadjárat során páncéloshadtestekké szervezték át, később újból gépesített hadtestekként állították fel őket. A Szovjetunió elleni háború kezdetén 3-4 páncélos- és gépesített hadosztályból, 1943-ban pedig főleg gyaloghadosztályokból ált. Ekkor már csak a nevük volt gépesített.

A szovjet hadseregben a gépesített hadtestek a háború második felétől játszottak szerepet. Ekkor kapták meg ugyanis az amerikai haditechnikát, gépjárműveket. Addig az ócska „Lenin”-harckocsikon, rozoga teherautókon és lovas szekéren szállították a csapatok „elit” részét, a zöm természetesen gyalogolt. A szovjet harckocsi-hadtesteket többször átszervezték. A leggyakrabban alkalmazott változat: egy gépesített és három harckocsi dandár (175 páncélos) volt.

A németeknél a legnagyobb páncéloskötelék a páncéloscsoport, később a páncéloshadsereg, a szovjet haderőben pedig a harckocsi-hadsereg volt.

A németek Franciaország lerohanásakor alkalmaztak előszörpáncéloscsoportot, összesen kilenc páncélos- és gépesített hadosztály erőben. Ezep hadművelet második szakaszában két, a Szovjetunió elleni háború kezdetén pedig már négy páncéloscsoportot vetettek ütközetbe. Ezeket később páncéloshadseregekké szervezték át.

A szovjet haderőben 1942 tavaszán három vegyes összetételű harckocsi-hadsereget szerveztek (2 harckocsi-hadtest, 1 harckocsidandár, 1 lövészhadosztály, 1 lovashadosztály, 1 motorkerékpáros ezred, tüzér- és légvédelmi tüzéregységek). Az egyes kötelékek mozgékonysága a vegyes összetétel következtében eltérő volt, ezért több módosítás után 1943-tól egynemű harckocsi-hadseregeket hoztak létre. 1944-ben már hat ilyen seregtest működött, állománytáblájuk szerint egyenként 620 harckocsival és 189 rohamlöveggel rendelkeztek.

A magyar páncéloshadosztályok az alábbi erőkből állottak: 1 harckocsiezred, 1 gépkocsizó lövészezred, 1 páncélvadász zászlóalj, 2 gépkocsizó könnyű tüzérosztály, 1 légvédelmi tüzérosztály, 1 híradó-zászlóalj, 1 utász-zászlóalj, valamint a „vonat” (hadtáp, egészségügy stb).

20.

A PÁNCÉLOSCSAPATOK ALKALMAZÁSA

A második világháború megindultával kezdetét vette a különböző katonai elméletek próbája. A hadszíntéren a német hadsereg lengyel-országi hadjárata során jelent meg először és lépett ütközetbe egyidejűleg több ezer harckocsi és repülőgép. A harckocsik és repülőgépek tömeges alkalmazásával, nagy mélységű csapásaival végrehajtott hadművelet új távlatokat nyitott a hadviselésben, megváltoztatta a csapások erejét és méreteit, az előrenyomulás mélységét. A tevékenységek ütemét többé nem a lovasság és a gyalogság, hanem a gépesített csapatok szabták meg – 80-100 kilométerrel megelőzve a gyalogkötelékeket.

A nyugat-európai hadjárat során a németek a harckocsi- és gépesített csapatokat még nagyobb tömegben vonták össze. Az itt alkalmazott páncéloscsoportok két- vagy háromlépcsős hadműveleti felépítésben, arcvonal-kilométerenként átlag 80 harckocsival támadtak. Ez lehetővé tette a csapások mélységből történő állandó fokozását, biztosította a hadműveleti siker gyors ütemű kifejlesztését, végső eredményként a franciák védelmének lendületes áttörését. A páncéloshadtestek és -hadosztályok 2,5-5 kilométeres sávban, kétlépcsős hadrendben támadtak. Előretörésük napi üteme 40-50 kilométer volt. A német páncélostechnika állapota azonban nem mindenben felelt meg a korszerű követelményeknek. A hadjárat első időszakában, amikor a német páncéloshadosztályok gyors ütemben törtek a tengerpart felé, a harckocsik egyharmada motorhiba, vagy más technikai rendellenesség miatt hosszabb-rövidebb időre mozgásképtelenné vált.

A franciák páncéloscsapatait a nagyfokú passzivitás jellemezte. Jóllehet a németeknél több harckocsijuk volt, ezt az előnyüket a helytelen, a harckocsik alapvető rendeltetésétől eltérő alkalmazása következtében nem tudták kihasználni. Páncélos magasabbegységeik felállításához csak a németek lengyelországi sikerei láttán kezdtek hozzá. Az alkalmazás elveit azonban nem dolgozták ki, a törzsek és a csapatok összekovácsolására sem volt idejük. így a sebtében létrehozott négy francia páncéloshadosztálynak a helyzet alakulására már nem volt hatása. Szemléletes példája ennek, hogy amikor a 3. páncéloshadosztályt május 14-én Sedanba irányították az előretörő német harckocsik feltartóztatására, az együttes alkalmazás helyett kis csoportokra

szétosztva, részenként vetették ütközetbe. A legnagyobb sikert a De Gaulle vezette 3. páncéloshadosztály érte el, amely május 18-án Laon körzetében csapást mért Guderian egyik páncéloshadosztályának szárnyára, és rövid időre megállította a hadosztály előretörését. A francia gyalogság azonban a sikert nem tudta kihasználni.

A második világháború első időszaka hadjáratainak tapasztalatai azt bizonyították, hogy az új harceszközök – a harckocsik és a repülőgépek – tömeges alkalmazásának eredményeként megnövekszik a magasabb-egységek és seregtestek ütőereje, lehetőség nyílik arra, hogy az ellenségre egyidejűleg több irányban és nagy mélységben hatást gyakoroljanak, s mindez együttesen a tevékenységnek manőverező jelleget kölcsönöz. A harckocsik és a légierő nagyfokú mozgékonysága, hatalmas csapásmérő ereje lehetővé tette, hogy hadműveleti, sőt hadászati feladatokat is jóval nagyobb mélységben, lényegesen rövidebb idő alatt oldjanak meg, mint az első világháború idején. A lengyelországi és a franciaországi hadjárat azt is megmutatta, hogy a korábbi háborúkhoz viszonyítva megváltozott a támadó hadműveletek jellege. A támadó csapatok, miután az ellenség védelmébe mélyen beékelődtek, számos támpontot mélyen maguk mögött hagytak. A páncéloshadtestek és -csoportok, valamint a nagy légikötelékek alkalmazása lehetővé tette az ellenség nagy erejű és nagy kiterjedésű csoportosításainak átkarolását, megkerülését és bekerítését.

Az amerikai-angol páncéloscsapatok alkalmazását a sajátos észak-afrikai, de még inkább a normandiai partraszállás után, a nyugat-európai hadszíntéren folyó hadműveletek alapján lehet értékelni.

A sivatagi támadó hadműveleteket a viszonylag keskeny támadási sáv és a támadás magas üteme jellemezte. Ezt az magyarázza, hogy a csapatok csak a parti sávban tevékenykedtek, és a védő félnek nem voltak a mélységben hadműveleti tartalékai. A fő csapásmérő erőt a páncélos- és gépesített csapatok jelentették. A támadó a védelem harcászati mélységének leküzdése után nagy távolságot tehetett meg jelentősebb ellenállás nélkül A támadó második lépcsőket és a páncéloskötelékekből álló gyorscsoportokat általában a siker kimélyítésére használták fel, vagy pedig az ellencsapásokat hárították el velük.

A tapasztalatok hamarosan bizonyították, hogy a sivatagi viszonyok között a harckocsik különleges, előkészítést igényelnek. Az agyagos talaj, a süppedő homok, a hőség és a felhőszakadásszerű esők korlátozták a harckocsik alkalmazását. Ezért a harckocsikat speciális

porszűrőkkel látták el, és egy sor más rendszabályt is alkalmaztak, hogy fokozzák terepjáró képességüket.

A páncéloscsapatok a gyalogsággal együtt fejezték be a védelem harcászati mélységének áttörését, visszaverték az ellenlökéseket, és kifejlesztették a támadást a hadműveleti mélységbe.

A támadó páncélosok előtt különleges műszaki osztagok haladtak, amelyek az aknamezőkön átjárókat nyitottak, és gondosan megszervezték a támadó csapatok áthaladását az átjárókon. Elöl rendszerint műszaki alegységek, lövészszázadok és előretolt tüzérfigyelők haladtak, mögöttük a páncélozott szállítójárművek és a gyalogságot szállító terepjáró gépkocsik, majd a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik és páncéltörő lövegek, legvégül pedig a gyalogság további támadásához szükséges gépkocsik. így nemritkán több kilométer mélységű aknamezőn keresztül a támadási három harcászati lépcsőben hajtották végre a légierő és a tüzérség támogatásával.

Ez a meglehetősen óvatos és sematikus eljárás, amelynek Montgomery volt a mestere, élesen eltért Rommel nagyvonalú, csillogó, improvizációkkal teli manőverezésétől.

Az amerikai-angol csapatok normandiai hadműveleteiben igen nagy páncéloserők vettek részt. A partraszállás időszakában a páncélos-hadosztályokat nem a hadtestek első lépcsőibe, hanem a főcsapás irányába tevékenykedő hadtestek második lépcsőjébe – általában 1-2 páncéloshadosztályt – osztottak be. (Az első lépcsőben gyaloghadosztályok támadtak.) A páncéloshadosztályok feladatául a harcászati mélység áttörésének befejezését, továbbá a sikernek a hadműveleti mélységben való kifejlesztését szabták. Egyes esetekben – ritkábban – a páncéloshadosztályokat a hadtestek első lépcsőiben is alkalmazták az ellenség védelmének áttörésére.

Az első lépcső gyaloghadosztályait nagyszámú kétéltű harckocsival rendelkező önálló dandárokkal, ezredekkel és zászlóaljakkal erősítették meg. A harckocsik a deszantok partraszállásának idején a parttól 3-4 kilométerre a vízre ereszkedtek, és az első lépcső gyalogságával együtt rohamozták az ellenséget. A hídfőkért folytatott harcokban a kétéltű harckocsik beigazolták célszerűségüket, és kiemelkedő eredményeket értek el az ellenséges harckocsik ellenlökéseinek elhárításában.

Az amerikai-angol gyaloghadosztályok nagyfokú gépesítettsége a háború ezen időszakának új jelensége. Lehetővé vált, hogy a páncélos-hadosztályoktól ne szakadjanak le, s ez meggyorsította a támadás

ütemét. Amikor a páncéloshadosztályok ellenállásba ütköztek, a gyaloghadosztályok váltották fel őket. Minden támadást hatalmas erejű légi és tüzérségi előkészítés vezetett be.

A szovjet haderő – ezen belül a harckocsi- és gépesített csapatok – sajátos szerepet játszott a második világháború hadtörténetében. A keleti hadszíntéren folytatott hadműveleteket német részről a minőség, szovjet részről a mennyiség jellemezte. Ez a mennyiség a harckocsik vonatkozásában is érvényesült, és összességében, ha iszonyú veszteségek árán is, de a háború megnyeréséhez vezetett.

A háború első etapjában a széttagolt és csupán gyalogsági támogatásra kárhoztatott szovjet harckocsik semmilyen szerepet nem játszottak, ennek ellenére zömük megsemmisült. Még az első győzelmes ütközetben, a moszkvai csatában sem könyvelhettek el önálló sikert, mivel a harckocsidandárokat, -ezredeket és -zászlóaljakat az arcvonal mentén egyenletesen elosztva, a gyalogságot támogató erőként alkalmazták. Az inkább érzelemben, mint értelemben gazdag ellencsapás során nem alakultak ki a harckocsik és a lövészek támadásának legcélszerűbb módjai, a harckocsik elszakadtak a lövészektől, és ismét nagy veszteségeket szenvedtek.

Nem sok változást hozott az 1942-es év sem, jóllehet egy főparancsnoksági direktíva előírta, hogy a harckocsiegységeket csak teljes állományával, a tüzérséggel, a gyalogsággal és a légierővel szoros együttműködésben szabad alkalmazni. Ezt az egyébként helyes elvet leírni könnyebb volt, mint betartani.

A helyzet 1943-ban változott meg, amikor a szovjet ipar harckocsi-gyártásának hatalmas kapacitása lehetővé tette, hogy a vörös páncélosok nagy tömegben jelenjenek meg a frontokon. A harckocsik számának tömeges növekedése és a parancsnokok tapasztalatai lehetővé tették harckocsi-hadseregek létrehozását, amelyek aztán a továbbiakban a Vörös Hadsereg fő csapásmérő erejévé váltak. Ugyanakkor nem mondtak le továbbra sem arról, hogy a lövészcsapatokat közvetlenül támogató harckocsi-alegységeket, -egységeket hozzanak létre és alkalmazzanak. Ezzel jelentősen megnövelték a gyalogság csapásmérő erejét, amelyet minden irányban kíméletlenül bevetettek. A hatalmas harckocsi-hadseregeket általában tartalékban tartották, és csak a legválságosabb helyzetben vetették be a front megtámasztására, vagy az áttörés kikényszerítésére. Ennek klasszikus példája a Kurszk melletti prohorovkai páncélosütközet, vagy Zsukov előretörése az Oderához 1945 elején.

A szovjet páncélos-hadviselést elsősorban a nyers erő jellemezte, ami a tömeges bevetést jelentette. Manőverezésről egyáltalán nem, vagy alig tudunk, csak áttörésekről, amelyek hatalmas veszteségekkel jártak. Ez azonban nem érdekelte a szovjet hadvezetést, nekik csak az eredmények számítottak, hogy azt milyen áron érték el – elhanyagolható tényező volt. Számtalan példa bizonyítja ezt, az egyik legjellemzőbb eset a Berlin előtti seelowi magaslatok megrohamozása, amely a szovjet harckocsik temetőjévé vált. Minden alkalmazási elvet felrúgva gyakran törtek be városokba páncélosokkal, amelyek ismételten nagy veszteségekkel jártak,

így aztán nyugodtan kijelenthetjük: jóllehet a szovjetek megnyerték a második világháborút, páncélos-hadviselésük azonban semmivel sem gazdagította a hadművészet történetét.

TANKTÍPUSOK

EGYESÜLT ÁLLAMOK

M3A5 GENERAL GRANT Közepes harckocsi

Tömeg: 29 tonnaMotorteljesítmény: 420 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 57 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg

1 db 37 mm löveg3 db 7,6 mm géppuska

Kezelőszemélyzet: 6 fő

1940-ben került az amerikai hadsereg hadrendjébe, 1942-ben 317 darabot szállítottak a 8. brit hadseregnek Észak-Afrikába, ahol bevált, a német Panzer-III-as és Panzer-IV-es harckocsik homlokpáncélját 1000 méterről átütötte. 1943-tól tömegével került az amerikai hadsereg szolgálatába.

M4A1 GENERAL SHERMAN Közepes harckocsi

Tömeg: 30,7 tonnaMotorteljesítmény: 400 LESebesség: 38 km/hPáncélzat: 57 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg

2 db 7,6 mm géppuska1 db 12,7 mm harckocsi-géppuska

Kezelőszemélyzet: 5 fő

Az Egyesült Államok hadseregének alapvető páncélosa, összesen 49 234 épült belőle. Első bevetése az 1942. októberi el-alameini csatában volt, jó eredménnyel. Ettől kezdve valamennyi hadszíntéren működött, s az amerikai páncélos- és gépesített csapatoknál egészen 1955-ig hadrendben tartották. A konzervatív felépítésű, jól javítható típus 1942-ben volt igazán korszerű, ezután a német típusokkal szemben fokozatosan hátrányba került, de a nagy számban történő alkalmazás áthidalta a gyengébb teljesítményt.

Tömeg: 6,7 tonna Motorteljesítmény: 39,0 LESebesség: 7,8 km/hPáncélzat: 16 mmFegyverzet: 1 db 73,7 mm lövegKezelőszemélyzet: 2 fő

Franciaország legsikeresebb első világháborús harckocsikonstrukciója, amely hosszú időn át állt szolgálatban. Sorozatgyártását 1917-ben kezdték meg, és mint a gyalogságot kísérő könnyű harckocsit alkalmazták. Előnye a viszonylag egyszerű konstrukció, hátrányos tulajdonságai: a gyenge motor és a kis sebesség.

FRANCIAORSZÁG

M17 CHAR LÉGÉRE Könnyű harckocsi

Tömeg: 24,0 tonnaMotorteljesítmény: 90 LESebesség: 8,5 km/hPáncélzat: 22 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg

4 db 7,62 mm géppuskaKezelőszemélyzet: 9 fő

Forradalmi megoldásnak számított, mint a gyalogságot támogató páncélozott löveg. 1917 novemberéig 400 darab készült el belőle, és a nyugati fronton be is vetették, de csekély mozgékonysága miatt az ellenséges tüzérség céltáblája lett. A háború után nem fejlesztették tovább.

M16 ST. CHAMOND Rohampáncélos

Tömeg: 32 tonnaMotorteljesítmény: 300 LESebesség: 28 km/hPáncélzat: 60 mmFegyverzet: 1 db 47 mm löveg a toronyban

1 db 75 mm löveg a testben2 db 7,5 mm géppuska

Kezelőszemélyzet: 4 fő

1939-től 1940 májusáig 320 darab épült belőle; a francia hadsereg páncéloshadosztályaiba kerültek beosztásra. A nehéz, robusztus, oldalpáncélzattal is védett jármű lassú, manőverezőképessége csekély volt. A hozzáfűzött reményeket nem váltotta be, 1941 után nem jutott szerephez.

CHAR-B2 Nehéz harckocsi

Tömeg: 20 tonnaMotorteljesítmény: 190 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 55 mmFegyverzet: 1 db 47 mm löveg

1 db 7,5 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

A második világháborús időszak egyik legsikeresebb francia harckocsijának tekinthető, bár rövid csövű. Lövegének nem volt elegendő átütőereje. Páncélzata és fegyverzete ennek ellenére 1940-ben a német Panzer-III harckocsinál erősebb volt, de gyenge motorja miatt menetteljesítménye nem volt kielégítő.

S35 SOMUA Közepes harckocsi

Tömeg: 9,4 tonnaMotorteljesítmény: 110 LESebesség: 32 km/hPáncélzat: 40 mmFegyverzet: 1 db 37 mm löveg

3 db 7,92 mm géppuskaKezelőszemélyzet: 3 fő

A lengyel hadsereg általános harckocsitípusa, a járműveket 1939-ben a németek elleni háború során harcba vetették, a legnagyobb részük megsemmisült.

LENGYELORSZÁG

7TP Könnyű harckocsi

Tömeg: 8,5 tonnaMotorteljesítmény: 155 LESebesség: 50 km/hPáncélzat: 13 mmFegyverzet: 1 db 20 mm nehézpuska

1 db 8 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

A Toldi harckocsikat a közepesharckocsi-századok között osztották szét, feladatuk főleg felderítésre szorítkozott, és ennek kiválóan megfeleltek.

MAGYARORSZÁG

38M TOLDI Könnyű harckocsi

40M NIMRÓD Páncélgépágyú

Tömeg: 10,5 tonnaMotorteljesítmény: 155 LeSebesség: 50 km/HPáncélzat 13 mmFegyverzet: 1 db 40 mm légvédelmi gépágyúKezelőszemélyzet 6 fő

A típust 1940-ben rendszeresítették és a gyorscsapatok páncél- és légvédelmi eszközeként alkalmazták. A gépágyú páncélosok és repülőgépek ellen is használható volt ez utóbbi feladatra a torony mellső kivágásának zárószerkezete tette alkalmassá. 1943 után harckocsik ellen csak szükségszerűen használták, és rossz hatékonysággal.

Tömeg: 18,2 tonnaMotorteljesítmény: 260 LESebesség: 47 km/hPáncélzat: 50 mmFegyverzet: 1 db 40 mm löveg

3db 8 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

Rendszeresítésére 1940 őszétől került sor, összesen 530 darab készült belőle, és a tábori páncéloshadosztályok szervezetében kerültek alkalmazásra. Összességében a harcban megálltak helyüket, bár a szovjet T-34-esekkel szemben alulmaradtak, és bonyolult, precíz szerkezetük miatt gyakori volt a meghibásodás.

40M TURAN Közepes harckocsi

Tömeg: 21,5 tonnaMotorteljesítmény: 260 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 75 mmFegyverzet: 1 db 10,5 cm tarackKezelőszemélyzet: 5 fő

Csupán 60 darab készült el belőle, de a korszerű, feltűnően alacsony, mozgékony jármű kitűnően bevált a harcban, általában önálló osztályonként alkalmazták. Kisebb harcászati sikereket értek el vele.

43M ZRÍNYI Rohamlöveg

Tömeg: 28 tonnaMotorteljesítmény: 105 LESebesség: 6 km/hPáncélzat: 10 mmFegyverzet: 2 db 57 mm löveg

2db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 8 fő

Az első „tanknak” álcázott harckocsi, amelyből az első 150 darab 1916 áprilisáig készült el. Megjelenése forradalmasította a had-műveleteket, döntő sikert inkább csak helytelen alkalmazása, és a fegyvernemek nem megfelelő együttműködése miatt nem tudott elérni.

NAGY-BRITANNIA

MARK I Gyalogsági harckocsi

Tömeg: 12 tonnaMotorteljesítmény: 150 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 14 mmFegyverzet: 1 db 40 mm löveg

2 db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 6 fő

Az angolok a harckocsiépítés alapelveit az első világháborúban szerzett tapasztalatokat alapul véve kellőképpen tisztázták. Az új angol harckocsikat a tűzerő-mozgékonyság-védettség hármas követelmény szem előtt tartásával fejlesztették ki. Ennek első példánya a Cruiser volt.

CRUISER Közepes harckocsi

Tömeg: 26,5 tonnaMotorteljesítmény: 2x85 LeSebesség: 24 km/hPáncélzat: 80 mmFegyverzet: 1 db 40 mm löveg

1 db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet 4 fő

Az angol harckocsiépítés jellegzetes, a második világháború idején kifejlesztett és nagy sorozatban gyártott példánya. Nagy lövésbiztonság és páncélvédettség jellemezte, amelyet az oldalára akasztott „köténnyel” tovább növeltek. Igénytelen, megbízható harcjármű volt, az észak-afrikai harcok egyik hőse.

MATILDE Közepes harckocsi

Tömeg: 38,5 tonnaMotorteljesítmény: 131 LESebesség: 30 km/hPáncélzat: 60 mmFegyverzet: 1 db 40 mm löveg

1 db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

Lassú, de viszonylag jól védett harckocsi volt, bár fegyverzete nem volt kielégítő. 1941-től 1944-ig elsősorban a gyalogságot támogató páncélosdandárok hadrendjében volt megtalálható.

VALENTINE Közepes harckocsi

Tömeg: 38,5.tonnaMotorteljesítmény: 350 LESebesség: 24 km/hPáncélzat: 102 mmFegyverzet: 1 db 40 mm löveg

1 db 7,62 mm tarack1 db 7,62 mm géppuska

Kezelőszemélyzet: 5 fő

1941-től a gyalogság támogatására alkalmazták. Páncélzata megfelelően erős volt, de mozgékonysága átlagon aluli.

CHURCHILL Nehéz harckocsi

Tömeg: 19,7 tonnaMotorteljesítmény: 345 LESebesség: 60 km/hPáncélzat: 51 mmFegyverzet:1 db 57 mm löveg1 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

Ez a típus az angol koncepciónak megfelelően a gyalogság mellé beosztott, és az úgynevezett cirkáló harckocsik kategóriája közé esik. Ennek megfelelően-1942-43-ban a páncélosdandároknál alkalmazták. A jármű mozgékonysága átlagon felüli volt, de tűzereje és a védettsége aránytalanul kicsi.

CRUSADER Közepes harckocsi

Tömeg: 27 tonnaMotorteljesítmény: 600 LESebesség: 64 km/hPáncélzat: 65 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

Ez a típus 1941-ben jelent meg, de nagyobb számban csak 1944-45-ben került a páncélosalakulathoz. Fegyverzet tekintetében a vele egyidejűleg szereplő harckocsikhoz képest általában alulmaradt, mozgékonysága azonban megfelelő volt.

CROMWELL Közepes harckocsi

NÉMETORSZÁG

A7V Közepes harckocsi

Tömeg: 33 tonna Motorteljesítmény: 2x 100 LE Sebesség: 13 km/h Páncélzat: 30 mmFegyverzet: 1 db 57 mm löveg

6 db 7,62 mm géppuska

A császári német hadsereg túlságosan későn kezdte meg a harckocsik építését, az első példányokat 1918 februárjában adták át a haderőnek. A szűkös ipari kapacitás miatt mindössze 20 példány készült el belőle, ezek részt vettek különböző csatákban. A nehézkesen mozgó, nagy felületű harckocsik technikailag az angol járművek alatt maradtak.

Tömeg: 6 tonnaMotorteljesítmény: 100 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 13 mmFegyverzet: 2 db 7,92 mm géppuskaKezelőszemélyzet: 2 fő

A versailles-i diktátum bilincsétől megszabadult Németország első harckocsiproduktuma, 1934-től 1942-ig mintegy 3000 darab készült belőle. Harci értéke nem volt túl magas, inkább kiképzésre és propagandacélokra használták.

PANZER-I Könnyű harckocsi

Tömeg: 9,5 tonnaMotorteljesítmény: 140 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 30 mmFegyverzet: 1 db 20 mm gépágyú

1 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

Az első sorozatban készült járművek 1935-ben kerültek a csapatokhoz. Lényegében a Panzer-I javított változata, az erősebb páncélzat és a fegyverzet harcban már sokkal alkalmasabbá tette, Spanyolországban jól vizsgázott, de a lengyel hadjárat során már kevésbé. Továbbfejlesztett változatából alakult ki a Wespe elnevezésű önjáró tarack.

PANZER II Könnyű harckocsi

Tömeg: 10,5 tonnaMotorteljesítmény; 125 LESebesség: 42 km/hPáncélzat: 25 mmFegyverzet: 1 db 37 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 4 fő

Csehszlovákiának az 1938 tavaszán történő német megszállása következtében, zsákmányképpen, mintegy 1000 harckocsi jutott a Wehrmacht birtokába. A Skoda-gyár által készített harckocsik igen használhatóaknak bizonyultak, megjelenésekor a hasonló nagyságrendű harckocsikkal szemben fölényben volt. Továbbfejlesztett változataiból alakult ki a Marder páncélvadász és a Hetzer elnevezésű vadászpáncélos.

T—38 Könnyű harckocsi

Tömeg: 22,3 tonnaMotorteljesítmény: 300 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 80 mmFegyverzet: 1 db 50 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

Ez a típus képezte 1940 és 1942, között a német páncélosalakulatok gerincét. A világháború kezdeti időszakában jól használható és egyre érettebb jármű volt, viszont a háború végső szakaszában mind a gyenge tűzerő, mind pedig a nem kellő védettség miatt már csak igen csökkentett mértékben használták. 1942-ben 7,5 cm-es L/24 csőhosszúságú harckocsiágyúkkal látták el.

PANZER-III Közepes harckocsi

Tömeg: 25 tonnaMotorteljesítmény: 300 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 80 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

Ez a jármű volt a második világháború éveiben a német páncélosalakulatok legnagyobb darabszámban készült (10 000 darab), legfőbb harceszköze. Gyártották rövid csövű és hosszú csövű harckocsiágyúval. 1943-tól általában oldalát védőköténnyel látták el.

A kiváló harckocsi méltó ellenfele volt mind a nyugati, mind a keleti hadszíntéren bevetett ellenséges páncélosoknak.

PANZER-IV Közepes harckocsi

Tömeg: 43 tonnaMotorteljesítmény: 650 LESebesség: 50 km/hPáncélzat: 85 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

Ennek a harckocsitípusnak a gyártásánál ismét bebizonyosodott, hogy a német hadiiparnak soha nem volt elegendő ideje arra, hogy az arcvonalba valóban érett fegyvereket küldjön. 1943 nyarán az arcvonalra kiérkezett harckocsikat Kurszknál – az ipari szakemberek véleménye ellenére – harcba vetették, mint ismeretes, jelentős veszteségekkel, amelynek nagy része technikai hibákból adódott. Később ezeket kijavították, és a „Párduc” félelmetes fegyverzet lett.

PANZER-V PANTHER Nehéz harckocsi

Tömeg: 56,9 tonnaMotorteljesítmény: 700 LESebesség: 44 km/hPáncélzat: 100 mmFegyverzet: 1 db 88 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

A „Tigris” a második világháború harckocsilegendája, a csatamezők félelmetes ura volt. Tüze minden célpontot megsemmisített, és páncélvédettsége szinte sebezhetetlenné tette. A szovjetek szinte rettegték, babonás félelemmel ejtették ki a nevét. Egy-egy Tigris elejtése legalább olyan dicsőség volt, mint a névadó nemes vadé. Wittmann, a legnagyobb páncélosász is Tigris harckocsival aratta győzelmeit. De kevés volt belőle.

PANZER-VI TIGER Nehéz harckocsi

Tömeg: 70 tonnaMotorteljesítmény: 700 LESebesség: 38 km/hPáncélzat: 150 mmFegyverzet: 1 db 88 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

A Párduc és a Tigris harckocsik legelőnyösebb tulajdonságait testesítette meg a frontokon túl későn – 1944 nyarán – megjelenő „Királytigris” páncélos. Szereplését nem kísérte szerencse; az Ardennekben üzemanyaghiány miatt nem tudta érvényesíteni fölényét, a magyarországi fronton pedig elsüllyedt a Sárrét mocsaraiban.

PANZER-VI KÖNIGSTIGER Nehéz harckocsi

Tömeg: 23,9 tonnaMotorteljesítmény: 300 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 50 mmFegyverzet: 1 db 75 mm löveg, rövid kivitelbenKezelőszemélyzet: 4 fő

A harckocsibázisra épített rohamlöveg-változatot Guderian javaslatára, már 1935-ben kidolgozták. Az elképzelések szerint feladata a gyalogság közvetlen támogatása volt. A franciaországi kedvező tapasztalatok alapján kezdődött meg tömeges gyártása, és igen hatásos harceszköznek bizonyult.

STUG-III Rohamlöveg

Tömeg: 28,2 tonnaMotorteljesítmény: 300 LESebesség: 40 km/hPáncélzat: 100 mmFegyverzet: 1 db 15 mm löveg

1 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

A „Grizzly” feladata elsősorban jól védett közeli célok leküzdése, például betonerődök megsemmisítése volt. Magas felépítése miatt nem viselte magán a klasszikus rohamlövegek előnyös formáját; 100 milliméteres homlokpáncélzata ellenére aránylag könnyen sebezhető volt.

STUG-IV BRUMBAR Rohamlöveg

Tömeg: 16 tonna Motorteljesítmény: 150 LE Sebesség: 40 km/h Páncélzat: 60 mmFegyverzet: 1 db 75 mm páncéltörő ágyú

1 db 7,92 mm géppuska

A torony nélküli lapos rohamlöveg igen jól sikerült konstrukciónak számított, s bár a tűzerő kevésnek bizonyult, ebben a kategóriában az elsők közé tartozott.

HETZER Rohamlöveg

Tömeg: 45,5 tonnaMotorteljesítmény: 700 LESebesség: 46 km/hPáncélzat: 80 mmFegyverzet: 1 db 88 mm löveg

2 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

A „Vadászpárduc” 1944 áprilisában jelent meg a csatamezőkön, és rövidesen félelmetes hírnévre tett szert. Bevetése elsősorban a keleti fronton történt, és a rendkívül magas szovjet harckocsiveszteségben oroszlánrésze volt. A német ipar tönkrebombázása miatt csupán 382 darab készült belőle.

JAGD PANTHER Rohamlöveg

Tömeg: 68 tonnaMotorteljesítmény: 2*320 = 640 LESebesség: 20 km/hPáncélzat: 200 mmFegyverzet: 1 db 88 mm páncéltörő lövegKezelőszemélyzet: 6 fő

A Ferdinánd Porsche által kifejlesztett, és ezért „Ferdinándnak” is nevezett rohamlöveg a kurszki csatában mutatkozott be. Jóllehet a páncélosok ellen hatásos volt, közelfegyvere nem lévén, a közelharcban a személyzet könnyen sebezhetővé vált. Összesen 90 darab készült belőle, és nem gyakorolt jelentős hatást a hadműveletekre.

ELEFÁNT Rohamlöveg-páncélvadász

Tömeg: 71,7 tonnaMotorteljesítmény: 700 LESebesség: 38 km/hPáncélzat: 250 mmFegyverzet: 1 db 128 mm páncéltörő löveg

1 db 7,92 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 6 fő

A „Vadásztigris” félelmetes fegyvernek bizonyult, mintegy 70 darab készült belőle, és az ellenséges páncélosokkal vívott küzdelmekből minden esetben győztesen került ki. Hátránya kis számában és nehézkességében rejlett.

JAGDTIGER Rohamlöveg-páncélvadász

Tömeg: 3,3 tonna Motorteljesítmény: 43 LESebesség: 42 km/hPáncélzat: 13,5 mmFegyverzet: 2 db 8 mm géppuskaKezelőszemélyzet: 2 fő

A Fiat cég által gyártott könnyű páncélzatú, gyenge fegyverzetű jármű már az abesszin hadjárat után elavultnak számított, s a spanyol polgárháborúban sem vált be. Áz 1940/41. évi észak-afrikai hadjáratban még bevetésre kerültek, azonban rövid időn belül mind megsemmisült.

OLASZORSZÁG

ANSALDO CV-35 Könnyű harckocsi

Tömeg: 11 tonnaMotorteljesítmény: 105 LESebesség: 33 km/hPáncélzat: 30 mmFegyverzet: 1 db 37 mm löveg

2 db 8 mm Breda géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fó

Gyártását 1938-ban kezdték meg és 1940-ig 100 darab épült, Valamennyit az észak-afrikai hadszíntéren vetették be; azonban a brit offenzíva harcaiban hamarosan elvesztek.

M-11/39 Közepes harckocsi

Tömeg: 14 tonnaMotorteljesítmény: 125 LESebesség: 31,8 km/hPáncélzat: 40 mmFegyverzet: 1 db 47 mm löveg

4 db 8 mm Breda géppuska Kezelőszemélyzet: 4 fő

A szintén a Fiat cég által 1940 közepétől 1943-ig gyártott 799 darab harckocsit Görögországban, majd Észak-Afrikában vetették be. Elődjétől az erősebb löveg, a több géppuska és az erősebb Diesel-motor különböztette meg. Alacsony sebessége és gyenge terepjáró képessége miatt a brit és az amerikai páncélosok felülmúlták, jóllehet az olasz páncéloshadosztályok zömét ez a harckocsi képezte.

M-13/40 Közepes harckocsi

Tömeg: 7 tonnaMotorteljesítmény: 33,5 LESebesség: 8,5 km/hPáncélzat: 16 mmFegyverzet: 1 db 37 mm lövegKezelőszemélyzet: 2 fő

Az első, már a szovjethatalom idején – a francia Renault harckocsiról koppintva – 1920-ban épült harckocsi. A polgárháborúban kerültek bevetésre, a lovasság és a gyalogság támogatására.

SZOVJETUNIÓ

LENIN Könnyű harckocsi

Tömeg: 5,5 tonnaMotorteljesítmény: 35 LESebesség: 20 km/hPáncélzat: 16 mmFegyverzet: 1 db 37 mm löveg

1 db géppuska Kezelőszemélyzet: 2 fő

A francia Renault-gyár típusának jellegzetességeit magán viselő harckocsit 1927-ben állították szolgálatba, és 1929-ben már be is vetették a kelet-kínai vasútvonal melletti harcokban, ahol az ellenséges lovassággal szemben megállta a helyét.

TM8 Könnyű harckocsi

Tömeg: 11 tonnaMotorteljesítmény: 400 LESebesség: 50 km/hPáncélzat: 13 mmFegyverzet: 1 db 37 mm löveg

1 db géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

1931. november 7-én a Vörös téren tartott hagyományos díszszemlén mutatkozott be az amerikai Christie-konstrukciójú harckocsi. A valóban gyors járású (a BT jelentése: bisztrohodnüj tank) harckocsik (5000 darab készült belőlük) kielégítették a szovjet katonai doktrína igényeit.

BT-2 Könnyű harckocsi

Tömeg: 10,3 tonnaMotorteljesítmény: 90 LESebesség: 30 km/hPáncélzat: 15 mmFegyverzet: 1 db 45 mm löveg

1 db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 3 fő

1931 és 1934 között viszonylag nagy sorozatban gyártották. A spanyol polgárháborúban a köztársasági erők oldalán került bevetésre, ahol méltó ellenfele volt a német Panzer-I-nek, illetve az olasz Ansaldo harckocsiknak.

T-26B Könnyű harckocsi

Tömeg: 50 tonnaMotorteljesítmény: 500 LESebesség: 30 km/hPáncélzat: 30 mmFegyverzet: 1 db 76,2 mm löveg

2 db 45 mm löveg5 db 7,62 mm géppuska

Kezelőszemélyzet: 10 fő

Ez a mozgó erőd nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, bár tűzereje megfelelő volt, hatalmas méretéhez képest páncélzata nem nyújtott megfelelő védettséget. A németek már a háború első hónapjaiban mindet megsemmisítették.

T-35 Nehéz harckocsi

Tömeg: 3,2 tonnaMotorteljesítmény: 60 LESebesség: 36 km/hPáncélzat: 9 mmFegyverzet: 1 db 7,62 mm géppuskaKezelőszemélyzet: 2 fő

A Szovjetunióban az első úszóképes, felderítési célokra szánt könnyű harckocsit 1932-ben fejlesztették ki. A harckocsi vízi hajtását egy hajócsavar végezte.

T—37A Felderítő úszóharckocsi

Tömeg: 48 tonnaMotorteljesítmény: 600 LE . Sebesség: 37 km/hPáncélzat: 90 mmFegyverzet: 1 db 7,2 mm löveg

4 db géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

A „Kliment Voroslov” (KV) nehéz harckocsinál már kijavították a T-35 minden hibáját, kisebb, mozgékonyabb volt, és páncélvédettsége is jobb. Egyedül tűzerő tekintetében maradt el tőle. Pikantériája, hogy arról a Vorosilovról nevezték el, aki nem hitt a harckocsik jövőjében.

KV—1A Nehéz harckocsi

Tömeg: 29 tonnaMotorteljesítmény: 500 LESebesség: 55 km/hPáncélzat: 80 mmFegyverzet: 1 db 76,2 mm löveg

2 db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 4 fő

A második világháború legjobban sikerült szovjet konstrukciója, amely tömegesen került a csapatokhoz. A harci tapasztalatok alapján folyamatosan fejlesztették, tűzerejét (85 mm löveggel) és páncélvédettségét (90 mm) növelték. Minden időjárási és terepviszonyok között kitűnően alkalmazható volt, és méltó ellenfele a német közepes harckocsiknak. Minden utólagos legenda ellenére azonban a Párducokkal és a Tigrisekkel szemben alulmaradt. Még egy negatív rekordot vallhat magáénak: belőle pusztult el a legtöbb a világháború alatt.

T—34 Közepes harckocsi

Tömeg: 41 tonnaMotorteljesítmény: 600 LESebesség: 37 km/hPáncélzat: 160 mmFegyverzet: 1 db 85 mm löveg

2 db 7,62 mm géppuska1 db 12,7 mm légvédelmi géppuska

Kezelőszemélyzet: 4 fő

Mivel a T—34-es nem bizonyult hatásosnak a német nehézpáncélosok ellen, létrehozták a JSZ nehéz harckocsikat, amelyekből három változat is készült. Újításnak számított a torony hátuljára szerelt légvédelmi géppuska. Gyártását 1944 elején kezdték meg, és ettől kezdve tömegesen alkalmazták.

JOSZIF SZTÁLIN Nehéz harckocsi

Tömeg: 30,9 tonna Motorteljesítmény: 500 LESebesség: 55 km/hPáncélzat: 45 mmFegyverzet: 1 db 122 mm löveg

1 db 7,62 mm géppuska Kezelőszemélyzet: 5 fő

A SZU típusú rohamlövegek gyártását 1942-ben kezdték meg, és folyamatosan továbbfejlesztették. Több típusuk ismert, a SZU-76, a SZU-85 és á SZU-100, de legismertebb és leggyakoribb változata a SZU-122 volt. Nagy mozgékonysága viszonylag kis védettség mellett is lehetővé tette, hogy a lövészekhez szorosan felzárkózva, azok harcrendjében mozogva nyújtson tűztámogatást.

Itt kívánom megjegyezni, hogy a Vörös Hadsereg hadrendjében alkalmaztak nyugati típusú páncélosokat is, mindenekelőtt az M-72-es amerikai közepes páncélost, továbbá a Shermann, a brit Valentine és Matilde típusokat. Ezek természetesen korántsem feleltek meg olyan jól az oroszországi terepviszonyoknak, mint a T-34-es, de sokkal jobban beváltak, mint a régi könnyű szovjet harckocsik. A Vörös Hadsereg a háború alatt Nagy-Britanniából, az Egyesült Államokból és Kanadából több mint tízezer páncélost kapott!

SZU-122 Rohamlöveg

Megjegyzés:

Az ismertetett harckocsik, rohamlövegek vonatkozásában az alaptípusok szerepelnek, a sebesség az útra (és nem a terepre) vonatkozik, a páncélvédettség pedig a legerősebb homlokpáncélzatot jelöli.

Az olvasó könnyen megvádolhat részrehajlással, mivel az itt közölt és korántsem teljes válogatás zömét német tisztek teszik ki. Ennek egyszerű oka van. A második világháborúban a németeknél a páncélosok súlyponti fegyvernemet képeztek, azokat koncentráltan vetették be úgy harcászati, mint hadműveleti szinten. A német páncélos hadviselés feladat orientált volt, ami azt jelentette, hogy megjelölték a célt, a végrehajtást viszont teljes egészében az illetékes parancsnokokra bízták. így érvényesülhetett a bátorság, a kreativitás, ami hadseregparancsnoktól lefelé egészen harckocsiparancsnokig (lásd: Wittmann) kiváló személyiségeket „termelt ki”.

Az angolszászoknál a második világháborúban a páncélos fegyvernem megmaradt kisegítő erőnek, ennek függvényében más fegyvernemeknek alárendelten került bevetésre. A németekkel ellentétben náluk a parancsorientált feladat-végrehajtás dominált, ami azt jelentette, hogy nem volt meg a lehetőségük a rögtönzésre, a merev parancsvégrehajtás megkötötte őket. Ez, továbbá az emberi élet, és a harci technika fokozott védelme – ha úgy tetszik, az óvatosság – nem kedvezett a kiemelkedő egyéni teljesítményeknek; nagy fegyvernemi parancsnokok és ászok létrejöttének.

A Vörös Hadseregben más volt a helyzet. Ott szintén a parancsorientált feladat-végrehajtás volt a jellemző, ellentétben azonban az angolszászokkal sem az emberi élet, sem a harci technika nem számított. A Vörös Hadsereg a második világháborúban hatalmas harckocsiparkjának 80 százalékát elvesztette, és emberanyagban is kiemelkedően a legnagyobb veszteségeket szenvedte.

A legnagyobb ritkaság volt, ha egy harckocsi, vagy személyzete egy ütközetet túlélt – de a másodikban már biztosan elesett. E sorok írójának a híres Kantyemirovkai gárda-harckocsihadosztály parancsnoka (1980-ról van szó) elmondta, hogy a hadosztály 1943-ban történő harcbavetése és Berlin bevétele között, úgy a személyi, mint a harckocsiállomány négyszer cserélődött ki elpusztulás következtében teljesen, csupán a hadosztály neve maradt fenn. Ezért aztán nem csoda, hogy nem tudunk szovjet harckocsiászokról, de még kiemelkedő harckocsi-parancsnokokról sem nagyon.

NÉMETORSZÁG

Heinz GUDERIAN vezérezredes páncéloshadsereg-parancsnok

A német páncélosok atyja, a harckocsi „Blitzkrieg” elméleti kidolgozója és legsikeresebb végrehajtója. A lengyelországi, a franciaországi és a Szovjetunió elleni hadjárat kiemelkedő páncélosparancsnoka. 1941 telén Moszkva alatt, mivel szembeszegül Hitler parancsával, leváltják. 1943 februárjától a páncéloscsapatok felügyelője. 1944-45-ben a szárazföldi haderő vezérkari főnöke.

Erwin ROMMEL tábornagy hadseregcsoport-parancsnok

A legendás „Sivatagi róka” már a francia hadjáratban megmutatta oroszlánkörmeit, ahol a 7. páncéloshadosztállyal minden harcászati szabályt felrúgva, látványos sikert ért el. Igazi hírnevét azonban az afrikai hadjáratban szerezte, ahol vakmerő hadmozdulataival, briliáns manőverezésével örökre beírta nevét a hadművészet legnagyobb művelői közé. A normandiai partraszállás ellen, mint a B hadseregcsoport parancsnoka, az elégtelen erők folytán már kevésbé volt sikeres.

Hermann HOTH vezérezredes páncéloshadsereg-parancsnok

A gépesített csapatok elszánt híve volt, Guderian mellett sokat tett a páncélos fegyvernem kialakításáért. Csapatait úgy a francia, mint a szovjet hadjáratban eredményesen vezette, nagy áttörési és bekerítő sikereket mondhat magáénak.

Hasso von MANTEUFFEL páncélostábornok páncéloshadsereg-parancsnok

Kétségkívül az egyik legjobb német harckocsiparancsnok volt. Több kiemelkedő harcsikert ért el, elsősorban a keleti fronton, és oroszlánrésze volt az ardenneki offenzíva részleges sikerében. Mint von Manstein legjobb tanítványa, a manőverezés mesterének tartották.

Eric HOEPNER vezérezredes páncéloshadsereg-parancsnok

A lengyel hadjáratban az elsők között kapja meg a Lovagkeresztet, ezt követően úgy a franciák, mint a szovjet ellen páncéloshadsereg-parancsnokként kiváló teljesítményt nyújt. Az ő páncélosai közelítik meg legjobban Moszkvát. Miután Hitler parancsa ellenére visszavonul, „gyávasággal” vádolják meg, és kitaszítják a hadseregből. A Hitler-ellenes összeesküvés kapcsán kivégzik.

Hans-Valentin HÜBE vezérezredes páncéloshadsereg-parancsnok

A rámenős Hűbe mint hadosztályparancsnok a kijevi katlancsatában Hitler látókörébe kerül, és ettől fogva a Führer egyik kedvence lett. 1942 őszén a Dontól páncélos hadtestével egyetlen nap alatt tör előre a Volgáig. Sztálingrádnál Hitler külön utasítására kirepülhet a halálkatlanból. Szicíliában az ő páncélosalakulata veszi fel a harcot először a partra szálló szövetséges csapatokkal. 1944. április 20-án repülőszerencsétlenség következtében életét veszti.

Hermann BALCK vezérezredes hadseregcsoport-parancsnok

A lengyel és a francia hadjáratban mint az elit Gróssdeutschland ezred parancsnoka már kitűnt vakmerő és egyéni harcvezetésével, karizmatikus személyiségével. A keleti hadjáratban már tábornok és Guderian egyik páncélos hadtestét vezényli. A magyarországi csatában

előbb a 6. hadsereg, majd az egész itt lévő hadseregcsoport utolsó parancsnoka.

Dietrich von SAUCKEN páncélostábornok hadseregparancsnok

1942-től 1944-ig a 4. páncéloshadosztály parancsnoka, és aktív résztvevője a kegyetlen keleti csatáknak. Magasabbegységét olyan eredményesen vezette, hogy egyike lett azon keveseknek, akik a Lovagkereszt tölgyiombjáhöz és kardjához megkapták a briliánsokat is. A háború folyamán ötször sebesült meg. 1945-ben mint á 18. hadsereg parancsnoka minden igyekezete arra irányult, hogy a polgári lakosságot megmentse az oroszok bosszújától. A háború utolsó napjaiban, bár lett volna rá lehetősége, hogy nyugatra meneküljön, katonáival maradt, és velük együtt menetelt a biztos halált jelentő hadifogságba.

Fritz BAYERLEIN altábornagy páncéloshadosztály-parancsnok

A nyugati hadjáratban Guderian hadműveleti tisztje, majd 1942-tőlRommel alatt az Afrika Korps vezérkari főnöke. 1943-tól a keletifronton páncéloshadosztály-parancsnok, majd 1944-től a híresPanzer Lehr hadosztály parancsnoka. E hadosztály élén harcol aszövetségesek ellen Normandiában és az Ardennekben. Kiválóelméleti és gyakorlati páncélosparancsnok volt.

Hyazinth von STRACHWITZ vezérőrnagy páncéloshadosztály-parancsnok

A „páncélos grófnak” is becézett tisztet a vakmerő rámenősség és a szellemes manőverezés jellemezte. Franciaországban például egyetlen páncélossal foglalt el egy várost, azt állítva, hogy ő hadikövet és mögötte jelentős német erő van. A keleti fronton, Hübe alatt mint ezredparancsnok páncélosaival elsőnek hatolt be Sztálingrádba. 1943-ban mint a Grossdeutschland páncéloszászlóaljának parancsnoka az elsők között kapott Tigris páncélost. 1944. áprilisában mint az 1.

páncéloshadosztály parancsnoka betört a körülzárt Rigába és kimentette a beszorult német erőket. Ez az akció hozta meg számára a tölgylombos, kardos Lovagkereszthez a briliánsokat. A „páncélos gróf” nevét az egész német hadseregben ismerték és becsülték.

Willi LANGKEIT vezérőrnagy páncéloshadosztály-parancsnok

Páncélostisztként kezdte pályafutását, és mind a lengyel, mind a francia hadjáratban kitűnt rámenősségével, vezetői képességével. A keleti fronton mint a 14. páncéloshadosztály zászlóalj-, majd ezredparancsnoka a Rosztov és Harkov körüli kegyetlen harcokban növelte hírnevét. 1944 márciusától az elit Grossdeutschland páncélgránátos hadosztály páncélosezredét vezényelte, majd amikor a hadosztály páncélos lett, Langkeit táboraoki rangban átvette a parancsnokságot. A háború végén az Oderánál vezette hadosztályát, és 75 sikeres tankakciójáért megkapta az arany Panzerkamp-fzeichen kitüntetést, amely a páncélosoknak adható legmagasabb elismerés volt.

Adalbert SHULZ vezérőrnagy páncélosezred-parancsnok

Egész katonai pályáját a 25. páncélosezredben futotta be, kezdve azzal, hogy 1940-ben századosként az ezred 1. századának parancsnoka volt, egészen 1943-ig, amikor ennek a páncélosezrednek a parancsnoka lett. Már a francia hadjáratban megkapta a Lovagkeresztet, majd a keleti harcok gyújtópontjában ismert és megbecsült parancsnok lett. Különösen Zsitomirnál tűnt ki, és 1943 decemberében a tölgylomb és a kardok kiegészítéséhez megkapta a briliánsokat is.

Herbert-Otto GILLE SS-Obergruppenführer páncéloshadtest-parancsnok

Mint a Wiking SS-páncéloshadosztály parancsnoka nagy hírnévre tett szert a cserkasszi katlanból való kitörésnél, a koveli elhárítóharcokban, és Varsó védelmében. Magyarországon mint a IV. SS-páncéloshadtest

parancsnoka vezeti a „Konrád” fedőnevű vállalkozásokat, amelyek a körülzárt Budapest felmentését célozták. Kíméletlen, kemény parancsnok volt, Hitler egyik kedvence. Birtokolta ő is a Lovagkereszt tölgylombos, kardos, briliánsos ékítményét. .

Paul HAUSSER SS-Obergruppenführer hadseregparancsnok

A legtehetségesebb SS-páncélosparancsnok, előbb hadosztályt, majd hadtestet vezet. Úgy a keleti fronton, mint Normandiában komoly harcászati sikereket vallhat magáénak, Harkov elfoglalásától a Falaise-i zsákból való kitörésig. Normandiában ideiglenesen a 7. hadsereget irányította. Karizmatikus személyiség volt, akit katonái rajongással csak „Papa”-ként emlegettek.

Kurt MEYER „Panzermeyer” SS-Brigadeführer páncéloshadosztály-parancsnok

Az egyik legfiatalabb német tábornok, a Waffen SS páncélosainak példaképe – erre utal beceneve is –, a Leibstandarte Adolf Hitler ezredben futotta be fényes karrierjét. Már a görögországi hadjáratban kitűnt merészségével és egyedi harcvezetésével. Aztán igazán nagy hírnévre a keleti fronton tett szert, de 1944 nyarán Caennél a nyugati parancsnokok is megtanulják nevét, ahol mint a 12. Hitlerjugend SS-páncéloshadosztály parancsnoka egységével hihetetlen harckészségről tesz tanúbizonyságot.

Joachim PEIPER SS-Obersturmbannführer páncélosezred-parancsnok

Neve az ardenneki offenzíva kapcsán vált ismertté, ahol a támadás élén haladt és a legmélyebb betörést érte el a nyugati arcvonalba. Pedig ennek előtte is már számtalan hőstett fűződött nevéhez. Így többek között a Harkov elfoglalásakor-tanúsított magatartás, vagy a Zsitomir körüli harcok, mind-mind ismertté a tették nevét ennek a magasan dekorált tisztnek. (Lovagkereszt a tölgylombbal és kardokkal).

Félix STEINER SS-Obergruppenführer páncéloshadsereg-parancsnok

Az ő nevéhez fűződik a legendás narvai csata, az „európai SS-ek csatájának” megvívása, majd 1945 februárjában Zsukov előretörésének megállítása az Oderánál. Steiner kiváló képességű tábornok volt, nemcsak a páncélos, hanem az összfegyvernemi harc mestere.

Michael WITTMANN SS-Hauptsturmführerpáncélososztály-parancsnok

Minden idők legsikeresebb páncélos „ásza”, aki úgy a keleti, mint a nyugati fronton összesen 138 ellenséges harckocsit és 132 ágyút lőtt ki két év leforgása alatt. 1944-ben, miközben bajtársai visszavonulását fedezte, Falaise-nél hősi halált halt.

SZOVJETUNIÓ

Mihail N. TUHACSEVSZKIJ marsall hadügyi népbiztos-helyettes

A cári hadseregben gárdatiszt, majd 1917-ben a bolsevikok mellé állt. Kiemelkedő szerepe volt a polgárháborúban és a Vörös Hadsereg megszervezésében. Végig lelkes híve a gépesített és harckocsicsapatoknak, alkalmazásukra kidolgozza a „Mély hadművelet” elméletet. Gyakorlatban már nem tudja kipróbálni, mert 1937-ben koholt vádak alapján kivégezik.

Szemjon I. BOGDAVON marsall harckocsihadsereg-parancsnok

Az 1943-ban megalakult első szovjet harckocsi-hadsereg parancsnoka. Mint csapásmérő erő, több esetben áttört különböző német védelmi vonalakon, Berlinben is harcolt. 1945-ben marsall lett, majd a harckocsi és gépesített csapatok parancsnoka volt 1953-ig.

Jakov N. FEDERENKO marsall a harckocsicsapatok csoportfőnöke

1940 és 1942 között a szovjet hadsereg páncélos- és gépjármű csoportfőnöke. Mint ilyen sokat tett a fegyvernem fejlesztéséért éselismertetéséért. 1942-ben honvédelmi népbiztos-helyetteskéntirányította a harckocsigyártást. 1944-ben érdemei elismerésekéntmarsallá nevezték ki.

Iván I. JAKUBOVSZKIJ marsall harckocsihadtest-parancsnok

1942-ben a 9. harckocsidandár parancsnoka, később a 7. gárda-harckocsihadtestet vezényli. 1967-1976-ig a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka,

Mihail Sz. KATUKOV vezérezredes harckocsihadsereg-parancsnok

1941 telén az ő harckocsi-csoportosítása jelentős szerepet játszik anémet előretörés Moszkva alatti megállításában, majd a sikeresellencsapás mérésében. Később is sikeresen vezet harckocsihadseregeket Belorussziában és Ukrajnában. Mint az 1. gárda-harckocsihadsereg parancsnoka részt vesz Berlin ostromában.

Pavel J. ROTMISZTROV marsall harckocsihadsereg-parancsnok

A Vörös Hadsereg talán legsikeresebb harckocsizó parancsnoka.1942 őszén a 7. harckocsi-hadtest élén egyike azoknak, akik katlanba zárják Paulus 6. hadseregét Sztálingrádnál, majd szembeszállHoth felmentő kísérletével. Mint az 5. gárda-harckocsihadseregparancsnoka Kurszknál a proharovkai ütközet egyik résztvevője.1944-ben Harkov visszavételénél és-Ukrajna felszabadításával ér el sikereket.

AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

George Smith PATTON vezérezredes hadseregparancsnok

Az amerikai hadsereg egyik legtöbbet vitatott egyénisége. Tehetséges, rámenős, agresszív, ugyanakkor rendkívül szélsőséges. Már az I. világháborúban egy páncéloszászlóalj parancsnoka, később páncélos magasabbegységeket vezet. Afrikában hadtest-, Szicíliában már hadseregparancsnok. Az európai hadszíntéren a 3. hadsereget vezényli, és látványos sikereket ér el. 1945 decemberében, máig is vitatott körülmények között életét veszti.

NAGY-BRITANNIA

Bernard Law MONTGOMERY tábornagy hadseregcsoport-parancsnok

Anglia büszkesége és legeredményesebb tábornoka a második világháborúban. Mint hadosztályparancsnok tűnik fel Churchillnek, a dunkerque-i kiürítésnél mutatott hidegvére és szervezési készsége kapcsán. 1942-ben kinevezik a Rommel által tönkrevert 8. Afrikai hadsereg élére, és „Monty” El-Alameinnél csodát művelt. Az Over-lord hadműveletben a brit hadseregcsoportot vezeti, majd az ardenneki csatában megmenti az amerikaikat. Karizmatikus személyiség volt, aki a páncéloscsaták legnagyobb forgatagában is megőrizte hidegvérét.

Sir Frank Walter MESSERVY altábornagy páncéloshadtest-parancsnok

Afrikában a híressé vált 7. brit páncéloshadosztály parancsnokaként szerez hírnevet magának a líbiai-sivatagi harcokban. 1943-ban az indiai páncéloshadosztály parancsnoka, majd 1944-45-ben Burmában a IV. páncéloshadtest parancsnoka, és mint ilyen, jelentős sikereket ér el a japánok ellen.

FRANCIAORSZÁG

Charles de GAULLE vezérőrnagy páncéloshadosztályparancsnok

A XX. századi francia történelem legjelentősebb személyisége a két világháború között, a harckocsik elszánt híve volt. Mint páncélostábornok ő aratja az 1940-es háború egyetlen francia harcászati sikerét. A háború után az ötödik Francia Köztársaság elnöke.

Philippe LECLERC marsall páncéloshadosztályparancsnok

1940-ben Angliában csatlakozott de Gaulle-hoz, aki kinevezte Csád és Kamerun katonai kormányzójává. 1941-42-ben Francia Egyenlítő Afrika katonai parancsnoka. 1943 januárjában ezerötszáz mérföldes sivatagi menetelés után csapataival Tuniszban csatlakozott a 8. brit hadsereghez. 1944-beö a 2. francia páncéloshadosztály parancsnokaként részt vett a normandiai partraszállásban, az ő csapatai vonultak be először Párizsba.

PÁNCÉLOS EGYENRUHÁK, JELKÉPEK

A fegyvernemek lényegében minden hadseregben megkülönböztető jelzést, esetleg egyenruhát viseltek. Különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek a németek. A Vörös Hadsereg harckocsizóinak egyenruhája semmiben sem különbözött a gyalogosétól vagy a tüzérekétől, csupán a gimnasztyorkának nevezett zubbony hajtókáján volt egy kicsiny fém harckocsisziluett, továbbá a jellegzetes harckocsizó fejfedő volt még az, amely megkülönböztette őket az átlagos katonától. Ez a puha anyagból készült, fekete színű, „rácsos sisak” takarta a fület is, mert ezen a részen rádióadások vételére alkalmas fülhallgató volt beépítve.

Az elit voltot kifejező Gárda-jelvényt a fegyvernem tábornokaitól kezdve a kezelőszemélyzetig mindenki viselhette, sőt gárdaharckocsi-alakulat esetén a jelvény a harckocsik oldalára fel volt festve. Más jelvényt az orosz harckocsik nemigen viseltek, még a vörös csillag mint felségjelzés is ritkán került fel az egyszínű, jellegzetes zöldre mázolt harckocsikra. Egy-egy extravagánsabb parancsnok megengedte magának, hogy „Sztálinért”, ritkább esetben a „Hazáért” feliratot festett a harckocsi oldalára, de ez ritka jelenség volt. A Vörös Hadsereg egyenruháit, harckocsijait, csakúgy, mint más harceszközeit az egyszerűség jellemezte, de nevezhetjük nyugodtan fantáziátlan primitívségnek is.

Ezzel szemben a németek sokat adtak a megjelenésre, úgy az egyenruha, mint a harcjármű vonatkozásában.

A német páncélosalakulatok egyenruhája jól szabott, katonás és elegáns volt. A Panzerwaffe (páncélosok) egyenruháját és jelképeit úgy tervezték meg, hogy praktikus legyen, de egyben közvetítse az alakulat elit voltát is. A fekete, kétsoros, rejtett gombolású rövid, dzsekiszerű zubbony, a buggyos hosszú nadrág és a rövid szárú csizma színét úgy választották meg, hogy az olajfoltok ne látszódjanak rajta, a rejtett gombolás révén pedig a gombok nem akadhattak bele a tank valamelyik belső alkatrészébe. A katonák fejfedője kezdetben a szintén fekete barett (Schutzmütze) volt, amelyet a gumival bélelt bukósisakra húztak. Az 1940-es hadjárat után a sapka és a sisak eltűnt, és a Feldmütze (jellegzetes tábori sapka) lépett a helyébe. A szürke inghez fekete nyakkendőt viseltek, a tisztek szürke szarvasbőr kesztyűt.

Viseletük legfeltűnőbb darabja a paroli volt, az ezüst, fémesen csillogó, rózsaszínnel szegélyezett halálfejjel. A rózsaszín a páncélosok Waffenfarbéja (fegyvernemszíne) volt. Fekete egyenruhán a halálfejes paroli látványa drámai és félelmetes hatást váltott ki. (A háború alatt és azt követően, a fekete egyenruha és az ezüst halálfej viselése következtében a Wehrmacht páncélosokat általában összetévesztették a Waffen SS alakulataival, és ennek drámai következményei lettek számukra.)

A lengyelországi győzelmeket követően Generaloberst von Brautchitsch, aki 1938 és 1941 között a hadsereg főparancsnoka (Oberfehlshaber des Heeres) volt, vezette be a Panzerkamp-fabzeichen, azaz a Páncéloscsata Érdemrendet. Először csak ezüst változatban létezett, és azok a tisztek és katonák kaphatták meg, akik páncélosparancsnokként, géppuskásként, sofőrként, vagy rádiósként három különböző napra eső, három különböző páncélos-csatában vettek részt. 1940 júniusában a bronzváltozat is bevezetésre került, tulajdonosai a Panzer-Grenadier ezred tagjai és a csatában sebesültek megsegítésére szintén páncélos járműben induló orvosi személyzet tagjai lehettek. A bronzkitüntetést a páncélos járművek legénységére is kiterjesztették.

A jelvényen a tölgykoszorús PzKpfw-III (Panzerkampfwagen) látható, felette a tényleges csatában eltöltött összesített napok számát is jelölték rajta. A jelvény alján kis négyszögben huszonöttől, hetvenötön át százig jelölték a napok számát. A huszonöt és ötvennapos változatban a fekete tankot ezüstkoszorú fogja körül, rajta a nemzeti jelképpel. Ez a változat valamivel nagyobb, a hetvenöt és száznapos változat még nagyobb, és aranyozás van rajta.

A tankmegsemmisítő jelvényt 1942-ben vezették be, a jobb zubbonyujjon viselték. A fekete szegélyű ezüstszalagon a PzKpfw-III fémsziluettje volt látható. Minden ötödik tank kilövése után járt, tíz tank kilövése után aranyozott jelvény járt. Ezt a legtöbb német harckocsizó parancsnok kiérdemelte. Megkaphatták azok is, akik „puszta kézzel”, értsd páncélököl, kézigránát, tapadóakna segítségével végeztek az ellenséges harckocsival. A puszta kezes páncélelhárító akciók rekordját Gunther Vincenz alezredes mondhatta magáénak négy arany- és egy ezüstjelvénnyel – összesen huszonegy harckocsi megsemmisítésével.

A német páncélosok – ellentétben az orosz harckocsikkal – ugyancsak „színesek” voltak. A jellegzetes panzergrau színtől, a terepszínűn át a téli fehér festésig, mindenféle színben pompáztak. Feltűnően és több helyen viselték a keresztes felségjelzést, sőt a

csapatjelvényeken túlmenően még a páncéloscsoport parancsnokának nevének kezdőbetűjét (G = Guderian, K = Kleist stb.) is feltüntették. A páncélosok a tornyon számot viseltek, a lövegeken pedig csíkok jelezték a kilőtt ellenséges páncélosok számát. A járműveknek a katonák tetszés szerint nevet is adtak: PAULA, EMIL stb. és ezek szintén felfestésre kerültek.

A nyugati szövetségesek harckocsizói majdnem egységes, khakiszínű overallt viseltek, magas szárú fűzős csizmával, és kemény, bőrrel bevont műanyag bukósisakkal. A csapatjelvényt – amely már ezred szinten is létezett – a bal karra felvarrva viselték.

A páncélosok általában szintén khaki-, vagy szürke színűre voltak mázolva, az amerikaiaknak feltűnően feltüntetve a fehér csillag. Az amerikai páncélosokra a legénység felfestette barátnője nevét, vagy különböző matricákat – sexszimbólumokat, Mikiegereket stb. –ragasztott.

A brit páncélosok egy része híres történelmi személyiségek neveit viselte: pl. „Drake”, „Cromwell”, vagy a „Fekete herceg”. Ismereteim szerint a teljesítményt jelző jelvény nem volt rendszeresítve.

FORRÁSMUNKÁK

Ezúton mondok köszönetet SZÁMWÉBER NORBERT úrnak, aHadtörténeti Levéltár kiváló páncélosszakérőjének értékes segítségéért és szaktanácsaiért.

Batov, P. I.: Égő földek, lángoló folyók. Budapest, 1963Bender, Roger James: Panzertruppe deutschland. San Jósé,California, 1980Bender, Roger James: Afrikakorps. New York, 1973Barnett, Corelli: The Desert Generális. New York, 1961Ellis, Chris/Chamberlein Péter: The Great Tanks. London, 1975Friessner, Hans: Árulások, vesztett csaták. Budapest, 1992Gosztonyi Péter: A Vörös Hadserég. Budapest, 1993Guderian, Heinz: „Riadó! Páncélosok!” Budapest, 1999Guderian, Heinz: Erinnerungen eines soldaten. Heidelberg, 1951Guillaume, A.: Miért győzött a Vörös Hadsereg? Párizs, 1948Harckocsi és páncélozott járművek típuskönyve. Budapest, 1980A Harmadik Birodalom hadviselése. Budapest, 1998Liddel, Hart B. H.: A közvetett út stratégiája. London, 1951Magyar Katonai Szemle 1930-1933 számaiMessenger, Charles: Hitler gladiátora. (Sepp Dietrich SS-vezér-ezredes) Budapest, 1998Miisom, John: Die Russischen Panzer. Stuttgart, 1974Montgomery, B. L. of Alamein: Emlékiratok. Budapest, 1981Dr. Nagy Gábor: Páncélos csaták. Budapest, 1966A Nagy Honvédő Háború Története. 1941-1945. I-IV. Budapest,1967Nehring, Walther: Die Geschichte der deutschen Panzerwaffe,1916 bis 1945. Ny.-Berlin, 1969.Scheibert, Horst: Panzer in Russland. Dorheim, 1971Spahr, William J.: Sztálin hadvezérei. Budapest, 1999Rokosszovszkij, K. K.: Katonai kötelesség. Budapest, 1980 Ryan, Comelius: A leghosszabb nap. Budapest, 1985 Szovjet Szerzői Munkaközösség: A második világháború története. 1-12. Budapest, 1980Tippelskirch Kürt von: Geschichte des Zweiten Weltkrieg. Bonn, 1964Veres Lajos: Magyarország honvédelme a második világháborúban. 1941-1945 Cleveland, 1950

Windrow, Martin: Waffen SS. London, 1971 Zsukov, G. K.: Emlékek, gondolatok. Budapest, 1970

A képeket H. Scheibert: Kampf und Untergang der Deutschen Panzertruppe 1939-1945 könyvéből, a SIGNAL képes folyóiratokból (1939-1944), valamint a Két Világháború Képes Albumából válogattuk.