Hogyan_legyünk_szegények

8/19/2019 Hogyan_legyünk_szegények

1/123

GEORGE MIKES

Hogyan legyünk

szegények


2/123

Első kiadás: André Deutsch Ltd., 1983A fordítás a Penguin Books 1988. évi 4. kiadása

alapján készült

Fordította: HALÁSZ ZOLTÁN

Kiadta a MAGYAR VILÁG KIADÓFelelős kiadó: HALÁSZ GYÖRGY

Címlapterv és tipográfia: BODNÁR JÁNOSFotó: REZES MOLNÁR ESZTER

ISBN 963 7815 422 Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda

Felelős vezető: Bálint Csaba igazgatóMunkaszám: 92-0275


3/123

Barátomnak és kiadómnak, André Deutschnak ajánlom ezt a könyvet - akinek szíves segítsége

nélkül nem sikerült volna szegénynek maradnom.

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE

Ezen a könyvön mi sem gazdagodunk meg.

Ezúton is elismerésünket fejezzük ki eredménytelenségünkért

André Deutsch úrnak (copyright-díjak),

a nyomdának, s valamennyi más közreműködőnek.

A könyvhöz nem nyújtottak támogatást: a Postabank, a Hitelbank és a többi bank.

Igaz, nem is kértünk.

(De azért a munka közben jól szórakoztunk. )


4/123

Tartalom

Igazán szeretne szegény lenni? 7

Bevezető helyett

ELSŐ RÉSZ: PRIVÁT SZEGÉNYSÉG 17

A monomániás megszállott nyomorúsága 19

Óvakodjunk a pénztől 25

Villatulajdonosok 29

A hercegnő 33

Fukarság 36

Alkalmi vétel 46

A legjobb és a legrosszabb üzlet 57

Szegény milliomosok 63

Füstölt lazac 66

Résztvevő könnyek egy bankárért 71

A szegénység (nagyon) rövid világtörténete 74

Tempora murantur 79

Szegény állatok 80

MÁSODIK RÉSZ: KÖZSZEGÉNYSÉG 87

Az újszegények sznobsága 89

Hogyan legyünk középosztálybeliek? 97

A burzsoázia Marx Károlya 105

Az újszegények 113

A henye szegények 117

Infláció 123

Végszó 128


5/123

Igazán szeretne szegénylenni? Bevezető helyett

Életem során mindig igyekeztem minél távolabbkerülni a pénztől. Általában sikerült.

Kérem, ne értsenek félre. Nem próbálom elhitetni, hogy közömbös volnék a pénz iránt, sem azt,

hogy számomra mindegy, van-e pénzem, vagy nincsen. Nem mindegy. Csak éppen nem óhajtom birtokolni. Nem akarom továbbá azt a benyomást semkelteni, hogy nem vagyok anyagias, és hogy a szellemem mindig magasabb régiókban csapong. Aszellemem nagyon gyakran foglalkozik pénzzel -

és gyűlöli. A gyűlölet egyébként kölcsönös, Úgy tűnik. Mi ketten - a pénz, meg én - csak futólag biccentünk egymásnak, ennyiből áll a kapcsolatunk.

Számomra mindig a legocsmányabb bűnnek tűnt,ha valaki a gazdagságát fitogtatta - még a meggazdagodásra való vágyat is ilyennek véltem. A gaz

dag embereket ösztönösen elkerültem, habár olykorkivételt tettem. Néhányan legjobb barátaim közül bődületesen gazdagok. Ám ezeknek ki kellett állmok a próbát, mielőtt befogadtam őket: le kellettgyőzniök ösztönös gyanakvásomat és ellenszenvemet. Azokkal, akik a pénzüket örökölték, könnyeb

ben megbarátkozom. Nem tehetnek róla, a nyomo-

7


6/123

rultak. Sosem kívántam az atyák vétkét meg bosszulni fiaikon - különösen akkor nem, ha megtettek minden tőlük telhetőt, hogy egy-két esztendőalatt elherdálják, amit egy egész emberéleten átzsugorgatott össze ősük. Többnyire megtették. Ámnem sokra becsülöm az olyan embereket, akik maguk igyekeznek pénzt felhalmozni, büszkék rá, és

büszkén fitogtatják sötét, vagy tisztességes eszközökkel szerzett vagyonukat.

Gyakran megkérdezem magamtól: miért van ezígy? Életem során már nagyon korán megszoktam,hogy erős gyanakvást tápláljak a szokottnál hevesebb érzelmeim iránt. Az úgynevezett nemes érzel

mek közül az erkölcsi megbotránkozás a leggyanú-sabb. Nagyon gyakran azon bűnökre reagálunk alegszenvedélyesebben, amelyeket a szívünk mélyén- esetleg anélkül, hogy tudnánk róla - nagyon isvágynánk elkövetni, ha neveltetésünk, meg talán agyávaságunk nem nyomná el a vágyat, hogy megte

gyük. Így hát meg kell vallanom, hogy a gazdagemberekkel szemben táplált ellenszenvem valószínűleg a lehető legalantasabb indítékból származik.

Nagyon valószínű, hogy az én lelkemnek is - mintmindenkiének - vannak sötét titkai. E titkok egyiketalán az, hogy a gazdag embereket azért gyűlölöm,

mert a tudatalattimban heves vágy él, hogy Krőzuslegyek magam is - és ez sehogyan sem sikerül nekem. Ha valóban ez a helyzet, akkor a titkom olymélyen ven elrejtve, hogy örök titok marad számomra is.

Mégsem hiszem, hogy így volna, mégpedig kétokból is. 1. Amennyire csak tudom, sohasem akar-

8


7/123

tam gazdag lenni. 2. A családom meglehetősen jómódú volt, a pénz ennélfogva sohasem játszott döntő szerepet nálunk. Egy magyarországi faluban,Siklóson születtem, azóta városka lett belőle. Mindössze tíz esztendős voltam, amikor apám, aki ügyvéd volt - ügyvéd fia maga is - meghalt. A család

pénzügyi dolgairól sohasem beszéltek előttem, de akisfiúk nagyon jó megfigyelők, bizonyára rájöttemvolna a problémákra és a bajokra, ha lettek volna.Még az első világháború nehéz évei alatt sem kellett nélkülöznünk emlékezetem szerint, s közvetlenül a háború után, amikor Budapest valósággal éhezett, nekünk a faluban mindig volt bőven enniva

lónk. Apám halála után Budapestre költöztünk, ésanyám férjhez ment egy orvoshoz. Mostohaapámnagyon sokat dolgozott. Nagy pacientúrája volt, évi

jövedelme háromezer fonsterlingnek megfelelőösszeg volt, ami igen sok pénz volt az idő tájt mégAngliában is, Magyarországon pedig valóságos va

gyonnak számított. Egy népszerű slágerben a daloskedvű fiatalember „havi kétszáz pengő fix”-ről álmodott, ami évi kétszáznegyven fontsterlingnek felelt volna meg.

Londonban sem voltam soha pénztelen menekültKét újság küldött ki tudósítónak, mikor megérkez

tem, csinos összeg volt nálam, és többé-kevésbérendszeresen megkaptam a fizetésemet azontúl is.Igaz, mikor a diplomáciai kapcsolat Nagy-Britanniaés Magyarország között megszakadt volt egy időszak, amelynek során aggódnom kellett volna a jö-vőm miatt, mert a tudósítói állásomnak vége lett, ésúj állást kellett keresnem, amit a BBC-nél sikerült

9


8/123

megtalálnom. Én azonban nem vagyok aggódó tí pus. A diplomáciai, politikai és hadi események tel jesen lekötötték figyelmemet - olyannyira, hogyegyáltalán nem érdekelt egy jelentéktelen egyén jelentéktelen problémája - még akkor sem, ha az a

jelentéktelen egyén történetesen én voltam. Nemmindig tudtam, hogy a következő étkezésem hon

nan származik majd - de valahonnan mindig csak„származott”, mert sosem maradtam éhen. Az igazság az, hogy az életformám ugyanaz maradt mindig, akkor is, ha fillérem se volt, akkor is, hajói álltam anyagilag. Erről később majd többet

így hát, ismétlem, sosem voltam szegény azok

ban az években, amikor az egyéniségem kialakult.A pénz nem játszott fontos szerepet az életemben.Akkor hát honnan ez az ellenszenv a gazdagokiránt?

Homályosan emlékszem bizonyos eszmei behatásokra, amelyek nem annyira szavakban, mint in

kább egy magatartás formájában jelentkeztek. Biztos vagyok benne például, hogy apám az akkorikorszellem jegyében lenézte azokat az embereket,akik „üzleteltek”, vagyis valamit olcsón vásároltak,és magasabb áron adtak tovább. Azokat, akikneknem volt diplomájuk, nem fogadtuk be körünkbe.Udvariasan kellett bánni velük (persze leereszkedőudvariassággal), de nem lehettek a barátaink. Aszüleim legjobb barátai történetesen egy fakereskedő és a felesége voltak - kellemes és nagyon művelt emberek, akik azonban kétségen kívül „üzleteltek”, ám ez az eset inkább a kivétel volt, ami megerősítette a szabályt. Az üzleti életben működő em-

10


9/123

berek valahogyan természetükből eredően furcsákvoltak - de nem tudom már megmondani, hogy mivolt furcsa bennük. A tudatom szintjén elvetemmindezt a marhaságot, de a szívem mélyén, jól tudom, mindmáig sok mindent megőriztem ebből afelfogásból, és még ma is úgy gondolom, hogy azüzletemberek eredendően furcsa lények. Humoris

tának lenni komoly foglalkozás. Műanyagpoharakatárusítani - nevetséges dolog.

A hatvanas évek közepén Jamaikába utaztam,könyvet szándékoztam írni az országról. Minthogytenisz-őrült vagyok, elvittek a kingstoni teniszklub

ba. Játszottam néhány párost, utána pedig csatla

koztam a többi játékoshoz egy korty italra. Valamennyien üzletemberek voltak, törekvő, fiatal vállalati vezetők és hasonlók.

Egyikük felém fordult, és kezében a whiskys pohárral így szólt:

„Kazánokban dolgozom. ”Egy pillanatra meghökkentem, de aztán megér

tettem, mit mondott. Megint megszólalt: „Én kazánokban dolgozom. Maga miben működik? ”

Erőt vettem magamon, hogy ne adjak valamiszemtelen választ, udvariasan feleltem:

„író vagyok. ”Láthatóan zavarba jött. Nyilván még sohasem ta

lálkozott íróval élete során, az volt a benyomásom,hogy nem értette meg teljesen, amit mondtam. El-komorodott, gondterhesnek tűnt. Aztán felragyogott a tekintete, és széles mosollyal megkérdeztetőlem:

„A giróban dolgozik, a tőzsdén? ”

1 1


10/123

A fejemet ráztam. „Sajnos nem. Csak az írógépemen. ”

Kisfiú koromban hallottam azt a kifejezést, hogy„Az illető jó két millió koronára. ”

„Honnan tudod? ” - kérdeztem elámulva.Aki a kijelentést tette, jót mulatott gyermeki tu

datlanságomon. „Onnan, hogy ennyi pénze van. ”Túl kicsi voltam, hogy teljesen megértsem, de az

a mondat, hogy,,jó két millió koronára” tovább élt bennem. Idővel kezdtem kapiskálni, hogy azokra,akik ilyen kijelentéseket tesznek, mit sem hat együgyvéd magas társadalmi állása. Azzal sem törőd

nek, hogy van-e diplomája, vagy nincs. Az ilyenemberek szemében nem az számít, hogy az illetőmicsoda, hanem hogy mije van. Annyira „jó”,amennyi pénz van a zsebében, és senki sem törődikazzal, hogy miképpen szerezte.

Nem vagyok biztos benne, hogy szent vagyok-e,vagy csodabogár, habár mindegyik szent egyúttalcsodabogár is, természetesen. Talán nem igényelhetem - vagy nem volna szabad igényelnem - aszentség rangját magamnak, de annyi bizonyos,hogy valamennyire csodabogár vagyok, mivelhogymár az is utálkozással tölt el, ha valaki vágyakozikolyan dolgok után, amelyekről milliók álmodoznak.

Volt egy barátom, aki roppant büszke volt azóriási íróasztalára, amely olyan hatalmas volt, hogyalig látta a túlsó szélét. Az asztal olyan süppedőszőnyegen állt, hogy alig tudott átlábalni rajta.Amikor néha azt álmodtam, hogy a szóban forgó

12


11/123

íróasztalnál ülök, körülöttem azzal a bizonyos szőnyeggel, az álmom mindig lidércnyomássá változott, és kivert a hideg verejték, mire felébredtem.(Egyébként soha sincs lidércnyomásom, úgy hiszem. )

Egy másik lidércnyomásos álmom arról szól,hogy sofőr vezeti az autót, amiben utazom, majd

kiugrik, és kinyitja az ajtót számomra. Különösenotromba és kivagyi autónak tartom a Rolls Royce-ot. Még hogy ha holnapra sokszoros milliomos lennék is - ami egyébként igen valószínűtlen -, akkorsem süllyednék olyan mélyre, hogy Rolls Royce-

ban furikázzam.

Gyűlölöm a szolgákat - nem mint egyéneket, hanem mint osztályt. Egyetlen embernek sem volnaszabad „szolgálnia” a másikat. Nyilvánvaló, hogyegy nagyon elfoglalt ember nem kell, hogy maga

pucolja a cipőjét, vagy magának készítsen ebédet,vacsorát. Ezeket a feladatokat más embereknek kellelvégezniök foglalkozásszerűen anélkül, hogy szalutálnának, hajlonganának, vagy más undorító szervilis dolgokat csinálnának. A szervilizmus, Istennek hála, lassacskán eltűnik. Csak a kommunistaországokban él tovább.

Még a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy valakinek a főnöke legyek. Egész életemben soha sem

volt titkárnőm. Még akkor sem, amikor nagy szükségem lett volna rá. A kézirataimat leíró irodákbaküldtem gépeltetni, és keserves nyögések közepettefizettem ki a számlát.

Nem egyszer megtörtént, hogy egy újság, folyóirat vagy más intézmény első osztályú repülőjegyet

13


12/123

küldött nekem. Ilyenkor a legtöbb esetben addig

erősködtem, míg megengedték, hogy a turista osztályon utazhassak, és nagy jótéteménynek tekintettem, mikor megengedték, hogy átülhessek az olcsóbbik osztályba. Jobban kedvelem a turista osztályon utazó útitársakat, és nem tudom magamat „első osztályú utasnak” tekinteni. Még elképzelni is

rossz, hogy kérkedően, félig a zakóm felső zsebébedugva viseljem azt a bizonyos rózsaszínű jegyet!Milyen ostoba lehet, akinek ilyenfajta sikerélményre van szüksége. A vonaton is szívesebben utazommásodik osztályon.

Gyakran hallani azt a kijelentést, hogy „csak a

legjobb elég jó az én számomra! ” Mindig elámul-tam, amikor ezt hallottam. Mit akar mondani, akiezt hangoztatja? Arra céloz, hogy ő a legkiválóbbemberek egyike, aki a földön él? Ha a javakat való

ban az érdemek szerint osztanák el, sokan azok közül, akik ilyen kijelentéseket tesznek, elszörnyedvelátnák, hogy milyen pocsék dolgokat érdemelnekmeg valójában.

Kifejezetten hányingert kapok az olyan emberektől, akik arany csapokat szereltetnek fel a fürdőszo

bájukban. Másfajta lények, mint amilyenek mi vagyunk, legalábbis szeretném hinni. De mifajták? Alegtöbb állat, amit ismerek, okosabb ennél: az álla

tok nem hódolnak az arany előtt.Az én gazdagságellenes magatartásomat koráb

ban különcségnek tartották (kivéve a marxistákat),de örömmel állapítom meg, hogy Nyugat-Európalegnagyobb része lassacskán áttér erre a felfogásra.

Nagy-Britannia elszegényedett - így hát sikk sze-

14


13/123

génynek lenni. A pénz - a felhalmozott vagyon önmagában - egyre inkább veszít, vonzerejéből, éskezd lenézetté válni. A gazdag ember immár nemörvend köztiszteletnek, helyébe a sikeres gazdaságivezető, a nagyhatalmú manipulátor lépett. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a változás egyben javulás-e, de annyi bizonyos, hogy változás. A fitogta-tás nem fog kihalni, amíg nem hal ki az egész em

beriség, de új formákat ölt. Az újgazdagok büszkesége helyébe a machismo lépett. Valójában sok em

ber (mint jómagam) már a szegénységét kezdi fitogtatni. A szegények sznobériája egy kis lépés ehelyes irányba, mivel - és ez az alapgondolat, amit

ki akarok fejteni - a szegénységet nem lemondó sóhajjal, vagy dacos vállrándítással kell fogadnunk.Legyünk büszkék rá. Határozottan törekedni kellérte. őszintén kell kívánnunk, hogy szegények legyünk.

Mindazonáltal ide kell iktatnom egy intő szót is.

Nem India éhező koldusairól, vagy a Harmadik Világ szenvedő gyermekeiről beszélek. Még csak sa ját társadalmunk szánalomra méltó kivetettjeirőlsem. Róluk másfajta tanulmányoknak kell szólniok.Én a magam részéről csak a tiszteletre méltó - mitöbb, kívánatos - középosztálybeli szegénységről

beszélek, egy bizonyos hallgatag és disztingválttöbbség szegénységéről.

Elsa Maxwell, a hajdani híres New York-i társaságbeli hölgy azt mondta: „Voltam szegény - voltam gazdag. Gazdagnak lenni jobb. ”

Tévedett.Szegénynek lenni jobb.

15


14/123

Első rész:Privát szegénység


15/123

A monomániás megszállott nyomorúsága

Amint idősebb és bölcsebb lettem, a gazdagokiránt érzett haragom szánalommá változott. Szánalmam legfőbb okait szeretném néhány címszó alattelmondani.

Majdnem minden gazdag ember monomániás. Nehéz volna eldönteni, hogy mi volt előbb, a tojás-e,vagy a csirke. Vajon a pénz iránt érzett megszállottságuk - a monomániájuk - tette gazdagokká őket,vagy a gazdagságuk tette monomániássá őket?

Érdekes kérdés, de egyben vitatható is. Nem tudok sivárabb, alantasabb, rombolóbb hatású meg

szállottságot elképzelni, mint a pénzért való aggódást. Időről időre mindnyájan nehéz helyzetbe kerülünk, és természetesen sokat töprengünk azon,hogy miképpen másszunk ki belőle. A legtöbbünkszámára azonban ezek csak múló bajok, mint egylábfájás, vagy egy karcolás az autónk sárhányóján.

Nem uralkodnak el egész életünk fölött. Ha pedigvalaki szegény, akkor joga van az anyagi gondokhoz; sokkal illőbb arról a pénzről töprengeni, aminincs, mint arról, amivel rendelkezünk.

A gazdagok azt az ellenvetést tehetik, hogy állandóan fenyegeti őket a veszély, hogy elveszítik

19


16/123

gazdagságukat. És akkor mi van? Engem állandóanfenyeget a veszély, hogy elveszítem a szegénységemet. Bármelyik könyvemből pillanatok alatt fantasztikus bestseller lehet, s hihetetlen vagyonhoz

juthatok általa. Ennél is messzebb megyek: éppenmost írtam egy színdarabot, hat hónappal e sorokírása után fogják bemutatni. A színdarabok a könyveknél is veszélyesebbek. Amennyire tudom, hamarosan öt földrészről kezd áramlani a pénz, feltartóztathatatlan áradatban. Esetleg.

Hát igen - mindenfelől veszélyek leselkednek.Sokáig laktam St. John’s Wood környékén London

ban, és a közvetlen szomszédságomban, Hamilton

Terrace-nál egy eladó ház volt. Hatalmas épületvolt, nyolcszáz fontot kértek érte, ami még azokbana régi időkben, közvetlenül a második világháborúután sem volt nagy összeg. Az ár azért volt olyanalacsony, mert a házban lévő helyiségek egyikét azadóhivatal bérelte - márpedig hogyan lehet egy

adóhivatalt kilakoltatni? A feleségem javasolta,hogy vegyük meg azt a házat. Én hallani sem akartam róla. Nem akartam háziúr lenni - habár tulajdonképpen tetszett nekem a gondolat, hogy Ő felsége Adófelügyelőségének a háziura lehetnék, és valamelyest revansot vehetnék a sok kellemetlenke

désükért. A feleségem csak szekírozott, hogy vegyük meg azt a házat, én meg csak ellenálltam. Napjainkra az adóhivatal eltűnt onnan - valójábanmár évtizedekkel ezelőtt eltűnt -, a ház pedig megér vagy negyedmillió fontot. Ijesztő gondolat. Haaz a tömérdek pénz mind az enyém lenne, teljesentönkretette volna tisztán fénylő jellememet.

20


17/123

Tisztában vagyok azzal, hogy bármelyik pillanat ban elveszíthetem a szegénységemet. Mégsem aggódom egy cseppet sem. Bátran szembenézek a

bajjal, ha netán előadódik. Amikor Jamaikában jártam (lásd a bevezetőt),

egyidőben érkeztem a szállodába egy amerikaival,akiről a helybéliek áhítattal mondották nekem,hogy sokszoros milliomos. Én egyenesen a szo

bámba mentem, ő azonban előbb a hallban lévő telefonhoz ment, és felhívta a New York-i tőzsdeügynökét. (Mindig a hotel halijából telefonált, harsányhangon üvöltözve, hogy mindenki hallva-hallja beszélgetésének minden részletét. ) Nemsokára kinek-

kinek kialakult a napi időbeosztása. Én dolgoztam,ezalatt ő a New York-i tőzsdeügynökével beszélt.Mialatt én a teraszon egy rum-puncsot iddogáltamnagy élvezettel, ő a chicagói tőzsdeügynökével tárgyalt. Az úszómedencében úszkáltam - ezalatt rekedtre ordítozta magát a Los Angeles-i ügynökével,

így töltötte a napjait Az éjszakáit valószínűleg aszobájában töltötte a telefon mellett, ausztráliai ésdél-afrikai tőzsdeügynökeivel üvöltözve. Amikoraztán végre eljött az áldott hajnal, biztosra veszem,hogy a londoni ügynökével beszélt telefonon.

Egy ízben megkérdeztem tőle, hogy miért jött el

egyáltalán Jamaikába. Azt felelte, hogy alaposan kikell pihennie magát, merthogy New Yorkban -úgymond - minden idejét a telefon mellett tölti.

Ennek a viselkedésnek éppen az ellenkezőjét ta pasztaltam egy régi, kedves barátomnál, aki szinténíró. Néhány esztendei távoliét után visszatért Angliába. Volt egy kis pénze, amit valami bölcs szakér-

21


18/123

tő tanácsára hadikölcsönbe fektetett. Időnként megkérdeztem tőle, hogy áll a hadikölcsöne, mire ideges dünnyögéssel válaszolt többnyire. Néhány hónappal később közölte velem, hogy eladta a hadi-kölcsön-kötvényeit.

„De hát miért? ” - kérdeztem. - „Hiszen nemment le az árfolyamuk! ”

„Nem. Én mentem le. Az önbecsülésem csökkentrohamosan. Minden reggel kézbe vettem a TheTimes friss példányát, és mielőtt egyetlen pillantástvetettem volna a főcímekre, máris a hadikölcsön árfolyamát kerestem. Boldogan fütyörésztem, mintegy pacsirta, amikor néhány pennyvel felment az

árfolyamuk, és rossz kedvem lett, ha leesett néhány pennyvel. Lassacskán aztán megharagudtam önmagámra. Végem van - mondtam magamban -, haolyan fickó lett volna belőlem, aki minden reggelrohan megnézni, hogy áll a hadikölcsöne. így háteladtam a kötvényeimet, és takarékba tettem a pén

zemet. ”Elkomorodott és megkérdezte: - „Úgy mellesleg... Te honnan tudtad, hogy a hadikölcsön árfolyama nem megy lefelé? ”

Lesütöttem a szemem.„Én is mindig meg szoktam nézni. Még mielőtt a

főcímeket elolvastam volna. Miattad tettem. Örülök, hogy eladtad a rohadt kötvényeket. A fenébe ahadikölcsönnel! ”

Ebben megegyeztünk. Abban is egyetértettünk,hogy az egész ügyben van valami aljasság. A háború már régen véget ért, a hadikölcsönöket mostanramár vissza kellett volna fizetniük.

22


19/123

A sok pénz megváltoztatja és eltorzítja tulajdonosának egyéniségét. Akad néhány gazdag ember,akiben él valami homályos elképzelés erről a tárgyról, és kitalál valamit, hogy a problémát megkerül

je. A leggyakoribb, mikor gazdag férfiak (és nők)szívóskodnak, hogy az emberek „önmagukért” szeressék őket, nem pedig a pénzükért. Regények,

színdarabok, filmek ezrei gerjesztik az efféle megvalósíthatatlan vágyakozást.

Természetesen az egész elképzelés nevetséges.Először is, a gazdagok rendszerint nem szeretetteméltók, így hát örüljenek, ha valaki bármi okbólszereti őket. Másodszor senki sem szerethet valakit

igazán „a pénzéért”. Szeretheti a pénzt, és elfogadhatja a személyt, aki együtt jár vele, ez azonbanegészen más, mint az illetőt szeretni a pénzéért. APlatnik-briliánsok régi története jut erről újraeszembe. Azok számára, akik nem ismerik, elmondom megint.

Két New York-i hölgy, két régi barátnő, akiknem találkoztak, amióta kikerültek az iskolából, véletlenül összefutnak, és beülnek egy kávéházba beszélgetni. Egyikük kábítóan gyönyörű gyűrűt visel.Amikor a barátnője már ötödször kezd áradozni acsodálatos briliánsról, a gyűrű tulajdonosa meg-,

jegyzi, hogy hát igen..., a híres Platnik-briliánsokvalóban nagyon szépek. A másikra nagy hatást tesza közlés, de be kell vallania, hogy bizony sohasemhallott eddig a Platnik-briliánsokról.

„Ez a gyűrű is Platnik-briliánsokkal van kirakva”- mondja a gyűrű viselője. - „Nagyon szépek ésvagyont érnek. Ámde sajnos átok terheli őket. ”

23


20/123

„Milyen átok? ”„Mister Platnik. ”Igen. Valóban így van. Jobb, ha a világ platnikjai

belenyugszanak.A gazdag ember - ez a harmadik pont - ugyan

olyan kevéssé tud megszabadulni a gazdagságától,mint a szegény a szegénységétől, a nagyon egészsé

ges ember az egészségétől, vagy egy magas embera termetétől. Mindezek a dolgok az illető emberszemélyiségének, mint egésznek részei - vagyazokká váltak az idő folyamán. Nem lenne ugyanazaz ember a szegénysége, az egészsége, a magassága- vagy a pénze nélkül. Aki egy gazdag embert sze

ret, szereti - s ha vonakodva is, de elfogadja - a pénzét. Tudnék szeretni egy nőt a pénze ellenére -de a pénze kedvéért soha.

Nincs ebben semmi szégyellnivaló - az ostobagazdagok nagyon tévednek. Akárhogy is: a gazdagember, aki belehuppanhat a saját magánrepülőgépé

be és átrepülhet Párizsba, hogy a Grand Vefourbanvacsorázzék, merőben másfajta ember, mint a gitáros, aki a földalatti Aldgate East-i állomásán muzsikál, és nem tudja biztosan, hogyan jut hozzá néhány szendvicshez, amit elfogyaszt ebéd helyett.

Fiatalabb éveimben, amikor még nem akartamőszintén és igazán szegény lenni, arról álmodoz

tam, hogy fiatal és szép nők szeressenek a pénzemért. Nem vált valóra. Saját magamért kellett, hogyszeressenek. Szegények.

24


21/123

Óvakodjunk a pénztől!

Az előbb említett színdarabomban egyetlen dalvan, s így kezdődik:

„A szegény ember nem lehet szabad, mert szegény.

A gazdag ember nem lehet szabad, mert gazdag. ”Bölcs szavak. Egy szegény ember mindazonáltallényegesen szabadabb lehet, mint egy gazdag.

Amint vagyonod lesz, félni kezdesz a betörésektől. Nem mintha a szegény embereket nem rabolnák ki. Ellenkezőleg: valójában több szegény em

ber esik betörések áldozatául, mint gazdag, aminekaz oka roppant egyszerű. Több a szegény ember,mint a gazdag, a betörések száma pedig végtelen.Az én otthonomba kétszer törtek be, és mivel nemlettem tőle boldog, valóságos mini-erőddé alakíttattam át a házamat. Két további betörési kísérlet ezáltal meghiúsult. Az alkalmi tolvajok, a tizenévesamatőrök, nem tudnak bejutni; a profik persze mindenhová bejutnak, még az Angol Bank páncélszekrényei sem jelentenek számukra akadályt. Ámdenincs profi, aki venné magának a fáradságot, hogyaz én házamba törjön be. (Jó végmondat volna egyhaldokló számára, mellesleg. ) A dolog lényege

25


22/123

azonban az, hogy én nem gondolok folyton-foly-vást erre a problémára. Nem élek a betöréstől valóállandó rettegés légkörében. Ha egy napon hazaérkezve a lakásomat kifosztva találom, egyszerűenazt mondom majd: „Átkozott gazemberek!”, amialatt a betörők értendők, nem a rendőrök, akik ki

jönnek helyszíni szemlére, majd kiküldik az ujjle

nyomat-szakértőt, aki nem talál ujjlenyomatokat, ésvégül lezárják a vizsgálatot, amely kezdettől fogvaeleve kilátástalan volt. A tetteseket nem találjákmeg persze - de valójában nem is akarják megtalálni őket. A belügyminisztériumtól szigorú utasításukvan, hogy ne fokozzák a börtönök túlzsúfoltságát,

ami már amúgy is súlyos problémákat okoz.A gazdag ember, ha betörnek hozzá, mindigszakemberek kezébe kerül. Vannak barátaim, akikhez betörtek, de csakis ezüstholmit - kizárólag azigazán jó minőségű ezüstöt - vitték magukkal a betörők. Máshoz hozzá sem nyúltak. Egyéb esetekben

kizárólag festményeket, ékszereket, vagy szőnyegeket loptak el.A gazdag ember, amellett hogy állandóan aggó

dik, még a mozgásában is korlátozva van. A szószoros értelmében fogoly. Ismertem hajdan egy házaspárt, impresszionista és posztimpresszionistafestményeket gyűjtöttek, nagyon gazdagok voltak,sikeres gyűjtők, és a Riviérán lévő házukban ötvennagy értékű Picassót, Matisse-t, Renoirt és egyébfestményt őriztek, sokmillió fontsterlinget ért agyűjteményük. Annyira féltek a betörőktől, hogyidegroncsokká váltak. A biztosítás óriási összegek

be került, és mindennek tetejébe, a biztosító intézet

26


23/123

nem érte be a biztosítási díjjal, ezenfelül kikötötteazt is, hogy a házat nem szabad gazdátlanul hagyni-ok: vagy a férjnek, vagy a feleségnek otthon kellmaradnia, ha a másik elmegy valahová. A biztosítószámára nem volt elegendő, hogy alkalmazottakmaradjanak a házban. így a házaspár hátralevő élete során soha többé nem mehetett el együtt sehová.

Más házasságok esetében ez talán szívbéli gyönyörűséget okozott volna a házastársak egyikének,vagy másikának, esetleg mindkettőnek, ámde mégha így is lett volna - az igazság az, hogy amikor kétembernek tilos együtt elmennie, akár szeretné, akárnem -, akkor ez a két ember nem érezheti magát

szabadnak.És egyáltalán - szükség van-e arra, hogy az em ber értékes festmények tucatjait tartsa az otthoná ban? Egy-két jó kép valóban színesebbé teheti azember életét, kellemes közérzetet okozhat - ámtiszta bolondság egy múzeumban élni, amikor vala

ki elég gazdag ahhoz, hogy kellemes otthona legyen. Gazdag emberek bolondsága. Egyetlen szegény embernek sem jutna eszébe, hogy egy tucatPicassót, egy tucat Matisse-t és egy tucat Renoirttartson az egyszobás lakásában.

A gazdagok állandóan rettegnek attól is, hogy elrabolják őket, vagy ami ennél is rosszabb, a gyermekeiket hurcolják el, váltságdíj kifacsarása céljá

ból. Ennélfogva testőröket, gorillákat és más kellemetlen fickókat kell alkalmazniok — akik mindenhová elkísérik és folyton-folyvást emlékeztetik őketa fenyegető veszélyekre. A szegény ember a saját

barátaival - vagy a saját ellenségeivel - töltheti a

27


24/123

szabad idejét, nem pedig nyugalmazott rendőrőr-mesterekkel, akiket mindnyájan tisztelünk, de csakkevesen kedvelünk. Mindazonáltal a gazdag embereket még így is elrabolják időnként, és - ha szerencsések - a vagyonukat a váltságdíjra költhetik.Ha nem szerencsések, akkor megölik őket, vagyegy-két ujjukat levágják. Igen kellemetlen - és le

hetőleg elkerülendő - élmény.A legszánalmasabb, egyben legkomikusabb figu

ra, amikor valaki, hogy ne kelljen adót fizetnie,száműzetésbe vonul. Iszonyú lehet, amikor egy em

ber, akinek elegendő pénze van, hogy ott éljen, aholkedve tartja, elvonul egy kicsiny szigetre, amely

napfényes, de nagyon unalmas. Vagy elvonulSvájcba, amely kedves ország, de sajnos tele vansvájciakkal. A legnagyobb hülyeség, amit csakmegtehet. A pénz végtére is arra való, hogy örömetvásároljunk vele - nem gyötrelmeket. Mit számít, haa gazdag ember örökösei néhány millióval keveseb

bet kapnak majd - tiszta szerencse volna számukra.Sokan emlékezünk még arra a bizonyos sokszoros milliomosra, aki hatvanas éveiben járt, meglehetősen rossz egészségi állapotban volt, és szeretőcsaládja a Karibi szigetekre száműzte. Amint odaérkezett, az egészsége javulni kezdett, és a szeren

csétlen alak még jó ideig eléldegélt, egészen kilenc-venkét éves koráig. Más szavakkal, életének többmint egyharmadát magányosan, unalmasan, majdhogynem magánzárkában töltötte egy olyan helyen,amit tiszta szívéből utált - csak azért, mert nagyon,nagyon gazdag volt. „Te akartad, Georges Dandin! ”Semmi részvétet nem érzek efféle bolondok iránt.

28


25/123

Villatulajdonosok

Egy lépcsőfokkal a Picasso-gyűjtők és túszul ejtettek szintje alatt, vagyis ha a szupergazdagok világából a jómódúak világába lépünk alá, még mindig igen sok nyomorúságot találunk.

A vidéki villák valóságos istencsapásai és nagyon sok gondot okoznak, a külföldön lévő nyaralók még inkább. Készségesen elismerem, hogy vannéhány ember, akinek az efféle életmód tökéletesenmegfelel. Akad egy pár ember, aki imád elmenniminden pénteken mondjuk Essexbe, ahol a kertjét

műveli, ás, kapál, falakat mázol és szöget ver a deszkába. Hát csak élvezkedjenek! Ám valójában a villatulajdonosok többsége egyáltalán nem érzi jól magát.

Miután megvásárolta házát, kezdetben boldogegy ideig. Egyébként bárminek a megszerzése boldoggá tenné - éppen a szerzés öröme az, ami elválasztja az emberiség egyik felét a másikától. Egyidő múlva azonban rájön, hogy ki kell mennie a villájába, mert különben rossz befektetésnek bizonyul.

Nem menni oda pazarlás volna, márpedig a pazarlás szerintük a bűnök legsúlyosabbika. Sohasemfognak rájönni, hogy valójában éppen a legcsodálatosabb erény. Ha minden hét végén elmennek a vil-

29


26/123

Iájukba, akkor az utazás terhes, unt kötelességgéválik. Ha nem mennek, akkor bűntudatot éreznek.Mindkét esetben idegroncsokká válnak. Ezt azon

ban még saját maguknak sem hajlandók bevallani.Büszkék a villájukra, és még álmukban sem volnának hajlandók eladni becses tulajdonukat.

Az egyik barátomnak muszáj a Dordogne-ba

utaznia, a másiknak Toszkánába, habár pontosan aDordogne, illetve Toszkána a világ egyetlen olyanrésze, amiből elegük van már. Ismerek olyan embereket is, akik Franciaországba rohannak minden bankszünnapon, és igyekeznek elhitetni saját magukkal, hogy szívesen teszik. Minden bankszünnap

után szükségük van néhány igazi szünnapra valaholmásutt. Mindenki észreveszi ezt — de ők maguknem. Jó arcot vágnak hozzá. A fogukat csikorgat

ják, de mennek. Hív a kötelesség: az élet kellemességei a szegényeket illetik.

Ismerek egy sajnálatra méltó házaspárt. Két há

zuk van Nagy-Britanniában és négy külföldön. Hajdanában igyekeztek rendszeres időközökben felkeresni valamennyi házukat, de lehetetlennek bizonyult, le kellett mondaniuk róla. Mindmáig azt állítják, hogy az üres, elhagyott, poros és szomorúházak „jó befektetések”. Talán így van. Ami engemillet, sohasem akartam befektetni.

(Még kis összegeket sem. Néhány nappal ezelőttmegkérdeztem a zöldségest, hogy van-e körtéje.Odaadott egy kilónyit, és így szólt: „Öt nap alattmegérnek! ” Visszaadtam neki a gyümölcsöt, és közöltem vele: „Azért veszek körtét, hogy megegyem.

Nem befektetés céljából vásárolok gyümölcsöt. ”)

30


27/123

Egy ismerős asszony másféleképpen viszonyul akérdéshez. Minden héten elhajtja vidékre az autó ját, valamint a gyámoltalan, engedelmes férjét, aholaztán úgy dolgozik, mint egy megszállott. Reggelfél hatkor felkel az illető hölgy, főz, takarít, kertészkedik, barkácsol, éjjel fél tizenkettőig egyfolytában működik. Egyszer megkérdeztem tőle, hogymi értelme van az egésznek, mire így felelt: „Hajlandó vagyok robotolni a kényelmemért! ” Nyilvánvalóan robotolt - de a kényelem nem volt sehol.

Egyik-másik olvasó azt mondhatja: „Savanyú aszőlő”, arra célozva, hogy valójában irigylem a villatulajdonos gazdagokat. Más esetekben talán ké

telkednék a saját indítékaimban. Más dolog elképzelni egy bizonyos szituációt - és megint más benne élni. Más dolog azt mondani: „Ha örökölnék egyhatalmas vagyont, jótékony célra adnám” - és megint más ténylegesen örökölni, és aláírni azt a bizonyos csekket. Az ember nézetei elképesztően meg

változnak, amikor a gyakorlatban is módjában állmeghozni az áldozatot, amire igen csak kész voltelméletben. Ebben a speciális esetben azonban jogom van véleményt nyilvánítani.

Egy nagyon kedves és nagyon gazdag barátom jónéhány falusi házat örökölt a szülőföldjén. A szegény, öreg falusiak heti 40-50 penny bért fizettek,netán ennél is kevesebbet. Az én barátom kerekenkijelentette, hogy nem hajlandó a béreket emelni:„Kérjek egy fontot? Vagy kettőt? Nekem alig számítana valamit, őket pedig tönkretenném és elkeseríteném vele. ” A lakók így hát továbbra is csak néhány pennyt fizettek. A barátom időközben gyáros

31


28/123

lett, nem érdekelte a falusi házakból származó jövedelem. Egyszer aztán megemlítette nekem, hogymegkaphatnám huszonegy esztendőre - bérbe - azegyik házát. Mennyi bért kér? Egy fontot. Hozzátette: nem évi egy fontot, hanem egy fontot huszonegy esztendőre. „Azt is csak azért, hogy világos legyen: bérlő vagy. ”

Elmondta, hogy a legjobb házai egyikében egynagyon öreg házaspár él, és haláluk után megkaphatom a bérletet. Megköszöntem, és nemet mondtam. Szerette volna tudni az okát, hogy miért - mire némi habozás után megmagyaráztam neki, hogyutálnám magamat, ha két öreg ember halálára vár

nék. Időnként megkérdezném talán, hogy érzik magukat, és nagyon elkeserednék, ha azt felelnék,hogy jó egészségnek örvendenek. Még gondolatnakis iszonyú.

„Tökéletesen megértelek” - mondta a barátom, ésnem hozakodott elő a tervével teljes hat esztendeig.

Akkor aztán hat évvel később megkérdezte, hogyemlékszem-e még az ajánlatára. Emlékeztem. Noshát, mondta, az öregember meghalt, és a felesége alányához költözött. A ház rendelkezésemre áll. Azinfláció javában dühöngött már akkor, de továbbrais csak egy font bérleti díjat kért huszonegy évre.

Megint csak megköszöntem, és visszautasítottam

az ajánlatát. A barátom nem értette a dolgot. Aztgondolta, hogy eszeveszett őrült vagyok. Talán azis vagyok. De talán bölcs vagyok. Már túlságosansokszor láttam, hogy nem te birtokolod a villát - avilla birtokol téged.

32


29/123

A hercegnő

A gazdag emberek akkor sem szabadok, ha vidéken élnek - nem csak „vasárnapi kertészek”. A szegény kövér tőzsdeügynöknek muszáj golfoznia, ésazt kell mondania, hogy szívesen teszi. Az újgaz

dag főkönyvelőnek muszáj vadásznia, habár már avér látásától is felkavarodik a gyomra. Jónéhányuk-nak muszáj lovagolnia, habár fél a lovaktól, és alovaglástól feltörik a hátsó fele. A vidéki társaságnem fogad be, ha nem bolondulsz a lovakért. Lehetőleg foglalkozzál lótenyésztéssel, és nyilvánítsszenvedélyes érdeklődést a lóversenyek iránt. Semmi esetre se valljad a hajdani perzsa sah elveit, akikijelentette: „Jól tudom, hogy az egyik ló gyorsab ban tud futni, mint a másik, és nem sokat törődömazzal, hogy melyik az egyik, és melyik a másik. ” Amásik átok a vitorlázás, talán ez mindenek közül alegnagyobb csapás. A vitorlázástól sok gazdag em

ber rosszul lesz. Amellett gyakran nagyon hidegvan. És sok a nedvesség. Meg a szél. Nagyon zorddolog. És unalmas is. De hát - noblesse oblige, azelőkelőség kötelez. A vitorlázás fölséges élvezet -élvezned kell akkor is, ha közben megesz a fene.

No meg a vidéki emberek, akikkel össze kell jön-

33


30/123

nőd. Ami engem illet, sírva fakadnék egynémelyikönelégült, üres fejű ember láttán. Persze egymást iselszomorítják, de hát - ahhoz a hölgyhöz hasonlóan, aki hajlandó robotolni a kényelméért - hajlandók szenvedni az élvezetért.

Ismertem egy embert - gazdag gyáros volt akinek sikerült a legmerészebb álmát megvalósítania.

A királyi család egyik tagja rendszeresen ellátogatott a villájába. A legtöbb barátja majd megpukkadtaz irigységtől. Úgy emlegették, hogy ő az a bizonyos fickó, akinél X hercegnő hétvégeken vendégeskedik.

Egyszer valami kisebb fajta szívességet tettem

neki, viszonozni akarta, és meghívott víkendre. Aztmondta: „Szeretnék a kedvedben járni. Akkorrahívlak meg, amikor a hercegnő is ott lesz. ”

„Járj a kedvemben” - feleltem -, „hívj meg akkorára, amikor a hercegnő nem lesz ott”.

Nagyon megsértődött. Nem hívott meg, és nem

állt szóba velem soha többé.Évekkel később valaki másnál voltam látogató ban, és összetalálkoztam a feleségével. Azt hittem,hogy a hölgy is undorral elfordul tőlem - ehelyettazonban szívélyesen üdvözölt.

„Nagyon tetszett nekem a viselkedése” - mondta-, „maga volt az egyetlen ember, aki kimondta avéleményét. Csak azután mertem bevallani magamnak - és a férjemnek -, hogy utálom a királyi rokonlátogatásait. Nem szólalhattam meg a saját házam

ban, amikor akartam, meg kellett vámom, amíg ahercegnő szól hozzám. Esténként nem mehettemaludni, amikor akartam, meg kellett vámom, amíg

34


31/123

úgyszólván ‘elbocsátottak’, illetve amíg a királyivendég úgy döntött, hogy visszavonul. Márpedig ahercegnő hajnali háromkor, vagy négykor szokottvisszavonulni. ”

íme egy megvalósult álom szomorú, jellegzetestörténete: egy férfi arról álmodozott, hogy lefekszikegy hercegnővel - ehelyett egy olyan hercegnőt fo

gott ki magának, aki nem hagyta lefeküdni.

35


32/123

Fukarság

Adott esetben bárki - még a legbőkezűbb emberis - elképesztően fukarnak bizonyulhat. A legtöb

ben szenvedélyesen tagadni fogják ezt a kijelentésemet, ésszerű okokat hoznának fel, hogy miért

szűkmarkúak, ugyanakkor kifejeznék mély megvetésüket a mások fukarsága iránt. Mark Twain, mintmindig, bölcsebb volt. Beismerte, hogy „mint a legtöbb ember, gyakran én is fukar vagyok, és aszerintcselekszem”. Ismerek egy nagyon bájos és egyébként bődületesen extravagáns asszonyt, aki rettene

tesen háklis a benzin árára. Hajlandó mérföldeketautózni (és közben töméntelen benzint elpocsékolni), amíg olyan benzinkutat nem talál, ahol fél

pennyvel olcsóbban kap egy gallon benzint, mintmásutt. Jómagam nem törődöm a pénzzel, viszontlelkesen és odaadóan gyűjtöm a műanyag szatyrokat. Gyakran előfordul, hogy nincs nálam szatyor,amikor kellene, és ilyenkor vásárolnom kell egyetkészpénzért (5, legfeljebb 10 pennyért, tulajdonképpen nem is tudom az árát) - ilyenkor teljesen felvagyok dúlva. Egy ismerősöm, aki egyébként túláradóan, sőt zavarba ejtően nagyvonalú házigazda,egyáltalán nem hajlandó cigarettát beszerezni a

36


33/123

vendégei számára. Nem mintha utálná a cigaretta-füstöt - dohányzik, megállás nélkül. „Mindenki vásároljon magának cigarettát! ” „És ha elfogy a cigarettájuk? ” „Vásároljanak elegendő cigarettát, ha dohányozni akarnak. ”

A történelemből számtalan ehhez hasonló példátismerünk a kicsinyességre. Mária Terézia, amikor

Nagy Frigyes elkezdte zsarolni, és a barátai, meg aszövetségesei cserbenhagyták, Magyarországrament, megjelent a pozsonyi Diétán, és karjai köztcsecsemő korú kisfiával (a későbbi II. Józseffel) amagyar nemesség segítségét kérte. A gáláns magyar nemesek sosem tudtak ellenállni egy szép

asszonynak, így hát egy emberként talpra ugrottak,és azt kiáltották (latinul, mivel az volt a hivatalosnyelv):

„Vitam et sanguinem, moriamur pro Rege nostro, Maria Theresia! " — Életünket és vérünket, készekvagyunk halni királyunkért, Mária Teréziáért. Meg

jegyzendő, hogy királynak, és nem királynőnek nevezték. Az eset nem sokkal a Pragmatica Sanctio után történt, amely feljogosította az első Habsburgnőutódot, hogy elfoglalja a királyi trónt. Két évszázaddal később az angolok, amikor első ízben neveztek ki nőt a bírói testület tagjává, egy ideig „X.

Y. Bíró Úrnak” szólították - így próbálták figyelmen kívül hagyni a fájdalmas körülményt, hogynem „Úr” volt. így lett Mária Terézia is „király”.

A lovagiasság e lelkes megnyilvánulása után akirálynő (vagy király, ha úgy tetszik) a lehető legfinomabban közölte a nemesekkel, hogy bár a lelkesedésük roppant megható, önmagában mégsem ele-

37


34/123

gendő, s ezért némi készpénzt kért, vagy legalábbzabot a hadsereg lovai számára.A gáláns nemesek egyike felugrott, és így kiáltott:„Vitam et sanguinem pro Rege nostro, Mária

Theresia, sed avenam non! ”Ami szabadon lefordítva annyit jelentett, hogy

„Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért, de zabról szó sem lehet! ”

Egyébként sok ember bőkezűségének ez a szokott, közös vonása. A világon mindent felajánlanaka szükséget szenvedőknek, kivéve az egyetlen dolgot, amire igazán szükségük volna.

De nemcsak a gazdagok fukarak. Nem a pénz

birtoklása tesz valakit fukarrá, hanem egy bizonyosfajta megszállottság. Nem számít ebből a szem

pontból az illető személy előélete sem. Néhánygazdag ember, aki nagyon szegény volt gyermekkorában, most rendkívül bőkezű, nagyszívű. Másrészt vannak olyanok is, akik a legendás amerikai

karriertörténet visszáját élték meg: milliomoskéntkezdték és rikkancsként fejezték be, s ugyanolyanfösvények, mint a gazdag-gazdagok. Ám egy fösvény, nyomorgó szegény embernek könnyebb meg bocsátani a gyengeségét, mint egy fukar, nyomorúságosan élő gazdagnak. A skótok fukarságárólszámtalan közkedvelt vicc volt forgalomban, amígaz emberek végül kezdték belátni, hogy a skótoknem fösvények, hanem nagyon szegények. Ezzel askót viccek korszaka véget ért - mintha ugyan nemlehetne valaki egyszerre szegény is, fukar is. (Askótok egyébként, személyes tapasztalatom szerint,rendkívül nagyvonalúak. )

38


35/123

Moliér-től Ben Jonsonig és Arnold Bennettig azírókat a gazdag emberek fösvénysége izgatta - és bennünket is ez érdekel most Végül is, sokkal em beribb dolog, ha valaki a következő ebédjéért aggódik - mintha a következő milliójáért izgul.

Joghallgató voltam Budapesten, amikor a fösvénység első, meghökkentő példájával találkoztaméletemben. Egy ügyvédnél dolgoztam, aki családunk barátja volt. Extra méretű ember volt, hatalmasakat nevetett, mélyen rokonszenvezett azzal,hogy inkább újságíró szerettem volna lenni, mintügyvéd, és ez okból annyi szabad időt adott nekem,amennyit csak akartam. Időnként persze mégis

szüksége volt a szolgálataimra, és mivel jó fizetéstadott - érdemeletlenül -, teljesen jogosnak tartottam ezt a kívánságát. Egy vasárnap délután kerültsor egy nagy bérház átruházásnak befejező aktusára. Meghagyta, hogy három órakor jelenjek meg, ésvegyek részt a jelentős eseményen. A szerepem

igen szerénynek ígérkezett: a hamutartókat kellettkiürítenem, az aláírásokat kellett leitatnom a szerződés papúján. Először három órát kellett vámom akülső hivatali szobában, közben erőteljesen és nemegészen sikertelenül udvaroltam az ügyvéd cselédlányának. Ezután, hat órakor következett az énnagy pillanatom, behívtak. Mikor beléptem a szo

bába, láttam, hogy H. űr, a mi kliensünk, az eladó,egy hatalmas pénzcsomó mögött ül. Az ingatlan árafélmillió pengő volt, valóságos vagyon abban azidőben, kiváltképpen Magyarországon. Csekketnemigen használtak, a fizetés készpénzben történt.Soha életemben nem láttam még annyi pénzt egy

39


36/123

rakáson. H. úr, bár igen magas ember volt (egyébként szikár, hullaszerű figura), szinte teljesen eltűnta pénzből épült falak mögött A szerződéseket aláírták a megfelelő helyeken, én sikeresen elvégeztem az itatást, s ezután a vevő ügyvédje kérte a házra vonatkozó okmányokat (a bérleti szerződéseket, biztosítási kötvényeket stb. ). H. úr elővett egy hatalmas papírköteget, amit egy gumiszalag szorítottössze, levette a gumit, és átadta az okmányokat azügyvédnek. Az utóbbi gyorsan átfutotta a szövegeket - természetesen már korábban megvizsgálta aziratokat -, mindent rendben lévőnek talált, és mivelaz okmányok széthulltak volna, odaszólt H. úrnak:

„Megkaphatom a gumiszalagot, kérem? ” H. úr. láthatóan meghökkent, ideges lett. Némi habozás utánígy szólt: „A gumiszalagot? Megkaphatja ötven fillérért. ”

A történelmi hűség kedvéért hozzá kell tennem,hogy a főnököm barátságosan, de igen határozottan

azt mondta: „De H. úr... ” Azzal kivette a gumiszalagot az ügyfele kezéből, és odaadta a másik ügyvédnek. Hogy az ötven fillért később levonták-e aszámlájából, nem tudnám megmondani.

Mindez nagyon régen történt. Fél évszázaddalezelőtt. A jelenet azonban él az emlékezetembenmindmáig. Nem értettem meg akkor sem, mostsem, hogy valaki, aki egy félmillió pengőt vágottzsebre éppen, miért érzi szükségét, hogy még ötvenfillért kérjen egy használt gumiszalagért. Ma márazonban legalább azt tudom, hogy a pénzvágyugyanolyan bonyolult, emésztő szenvedély, mint avágy egy nő (vagy egy férfi) után, mint a féltékeny-

40


37/123

ség, a gyűlölet, vagy az irigység. Nem lehet logikaiúton megérteni, mint a Termodinamika MásodikTörvényét (amit egyébként a legtöbben szintúgynem értenek). A pénz többet jelenthet puszta önmagánál. Némely emberek számára a pénz - a szerelmet jelenti. És ami ugyanennyire fontos: a pénzzel- úgy vélik - szerelmet, szeretetet lehet vásárolni. Nagyon sok ember számára a pénz ennél is többet jelent. Sikerük fokmérője, önértékük, eredményeikmércéje: annak bizonyítéka, hogy nem éltek hiába.A pénz - e nyomorúságos gazdagok szemében -önmagukat jelenti. Nem pusztán birtokolják a pénzt- azonosak vele. Ha ki kell adniok a pénzt, olyan,

mintha az ujjukat vágnák le, a szemüket vájnák ki.A gazdag ember, amikor egy nagy összeget kell kiadnia, úgy érzi magát, mint a sziklához láncolt Prométheusz, akinek sasok marcangolják a máját, ha bár kevés gazdag ember mondható Titánnak, ésmég kevesebben hozták le a tüzet a földre.

Paul Getty a világ leggazdagabb embere volt. Élvezte, hogy ő a világ leggazdagabb embere - amimeglehetősen alantas élvezetnek mondható. Ha márvalaki a világ leggazdagabb embere, legalább legyen benne annyi tisztesség, hogy szégyellje magát. Getty sok vendéget hívott a vidéki kastélyába,s pénzbedobós telefonfülkét állíttatott fel a házá

ban, nehogy a vendégei felhívhassák telefononLondont az ő költségére. Ha valamennyien felhívták volna Sydneyt, Ausztráliában és fél óráig beszéltek volna - azt sem érezte volna meg anyagilag.Ám Getty kijelentette, nem engedi meg, hogy „kihasználják”. Miért ne? Mire jó a gazdagság? Aztán

41


38/123

meg mifajta embereket hívott meg a házába? Mi

lyen barátai voltak, akik „kihasználták volna” a házigazdájukat? Nincs szegény ember, aki képes lettvolna valami ehhez hasonlót mondani. Azt például,hogy „meghívlak egy háromfogásos ebédre, de hasajtot is akarsz, akkor fizetned kell érte”.

Molnár Ferenc nagyon gazdag ember volt. A há

ború előtti Budapesten az volt a szokás, hogy amikor egy színdarab eljutott a századik előadásához,akkor a díszletező munkások felsorakoztak, és gratuláltak a szerzőnek, aki ilyenkor száz pengőt adottnekik. Minden szerző összekaparta a száz pengőt,még a koldusszegény kezdő drámaírók is, akiknekez volt az első darabjuk. Molnár csak huszonöt pengőt adott. Néha ötvenet. Még csak nem is szégyell-te a fukarságát. „Vannak emberek, akik költeni szeretnek” - mondta -, „én megtakarítani szeretek”.

Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. Létezett egy törvény (talán létezik ma is), amelya kisembereket kívánta megvédeni. Az amerikai

kincstár kötelezettséget vállalt, hogy húszezer dollár felső határig kártalanítja a takarékbetétek tulajdonosait, amennyiben egy bank csődbe megy. Molnár ennek folytán felaprózta hatalmas vagyonáthúszezer dolláros egységekre, és a pénzt számtalan bankban helyezte el, áz ország egész területén.

Nem volt hajlandó végrendeletet készíteni (nagyon babonás volt, és azt gondolta, hogy ha elkészíti avégrendeletét, akkor meghal). Nem volt hajlandófeljegyezni a bankjai nevét sem, mert attól tartott,hogy a lista illetéktelen kezekbe kerülhet. Úgy gondolta, hogy emlékszik valamennyire. Hiába volt

42


39/123

azonban az óvatossági rendszabály, hiába nem csinált végrendeletet - meghalt. És a bankok listájamár illetékes kezekbe sem kerülhetett. Örököseinem tudnak hozzájutni a pénzhez, mert nem tudják,hol van. így aztán az egészet majd az Egyesült Államok kincstára örökli száz esztendő múlva.

Néhány esztendővel ezelőtt gyakran felkerestemegy barátomat hivatalában, és rendszerint találkoztam nála egy román származású milliomossal, akivalamiféle kapcsolatban állt barátom vállalatával.Mindig ott rostokolt késő délutánig. Egy alkalommal aztán barátom megmagyarázta ennek okát Azöreg ember az Evening Standard legújabb kiadásá

ra várt, amit nem volt hajlandó megvásárolni. A világ eseményéi nem érdekelték - csak a televízió

programjára volt szüksége. így aztán a xerox-masinán kimásolta az újságból a tv-műsort, és távozott -feltéve, hogy már elmúlt Hét óra. Mivel nyugdíjaskorú volt, fél nyolc után ingyen utazhatott az autó

buszon, ennélfogva sohasem ment el korábban.Volt egy lánya, aki gyakran érte jött, hogy hazavigye, és ilyenkor egyfolytában dühöngött, amiértnem tudja rábeszélni az öreget, hogy ne vesztegessen el fél órát az életéből csak azért, hogy néhány

pennyt megtakarítson, és azt sem tudta megértetni ve

le, hogy nem célszerű fél órát sorban állni esős időbenaz autóbuszra várva, mert az ember tüdőgyulladástkaphat. Az öreg román imádta a lányát, ő meg azértvolt dühös, hogy a hölgynek ilyen furcsa gondolatok

járnak a fejében. Kidobni néhány pennyt csak azért,hogy az ember életben maradjon? Soha!

Találkoztam egyszer egy lánnyal, akinek nagy-

43


40/123

bátyja a leggazdagabb emberek egyike volt Nagy-Britanniában. „Azt beszélik” - mondtam neki„hogy a maga nagybátyja a legfukarabb ember azországban. Igaz ez? ”

„Nem, nem igaz” - rázta meg a fejét határozottan- „csak a második. A legfukarabb ember az apám,az ő fivére. ” Aztán elmesélte nekem, hogy négy évóta egy nagy titkot rejteget az apja elöl. Amikor aférjével nászúira indultak, s a repülőtéren megmérték a feladott bőröndjeiket, kiderült, hogy egy kisösszeget kell fizetniük túlsúlyért. „Az Isten szerelméért meg ne mondja neki valaha is” - mondta nekem. - „Soha! Még négy esztendő múltán is óriási

családi vihar törne ki miatta. ”A zsugoriság egész országokat képes megfertőz

ni. Azért fertőző, mert ha az emberek többségeimádja a pénzt, akkor államvallássá válik. Az ókoriRómában mindenki pogány volt. A reformáció korában a protestáns fejedelmek alattvalói protestán

sok voltak, a katolikus királyok alattvalói viszontkatolikusok. Nyugat-Németországban minden német antikommunista, Kelet-Németországban mindenki hithű kommunistának mutatkozik. Svájcban a

pénz az államvallás. A svájciak rendes emberek,megadják a pénzért járó ellenértéket. A svájci mun

kások - bármilyen hihetetlennek is tűnik - hajlandók tisztességes munkát végezni a magas bérükértÁm egy normális, jóravaló svájci megőrülne még agondolatától is, hogy kidobjon bármily csekélyösszeget. Egy svájci üzletember egyszer valami szívességet akart kérni tőlem - szeretném még egyszerleszögezni ő kért szívességet tőlem, és meghívott

44


41/123

egy zürichi kávéházba egy rövid találkozóra. Tehátő hívott meg engem. Miután megbeszéltük a dolgot, hívta a pincért, és kifizette a saját kávéját, engedte, hogy az enyémet én fizessem. Szívesen kifizettem volna mindkettőt - tulajdonképpen meg is

próbáltam -, és nem is foglalkoztam volna azüggyel egyáltalán, ha nem lett volna annyira jelleg

zetes svájci zsugoriság ez a „ki-ki” megoldás. Valószínűleg el sem jutott a tudatáig. Szívessségetkért tőlem, amit ha akarok, megteszek, ha nem, akkor nem. De miért fizesse ki a kávémat, amit végülis én ittam meg, nem ő?

Sokat írtam a svájciak zsugoriságáról és a Neue

Zürcher Zeitung egyik munkatársa felelősségrevont emiatt. Az újságíró azt kérdezte tőlem: való

ban zsugorinak tartom-e a svájciakat. Azt válaszoltam, hogy szeretem a svájciakat, sok mindent csodálok a svájci karakterben, de hát..., igen, zsugorinak tartom őket

„Az egész világ szereti a svájci frankot” - viszonozta az újságíró - „miért tesz szemrehányást nekünk, amiért mi is szeretjük? ”

„Nem azért teszek szemrehányást, mert a svájcifrankot szeretik” - feleltem - „azt kifogásolom,hogy a fillérekbe szerelmesek”!

45


42/123

Alkalmi vétel

Az alkalmi vétel hagyományos értelme, hogy valamit olcsón, kedvező áron ajánlanak megvásárlásra. Alkalom arra, hogy valamit a szokottnál alacsonyabb áron vehessünk meg, esetleg a tényleges ér

tékénél is olcsóbban. Van azonban az „alkalmi vétel” kifejezésnek egy újabb értelme is: aljas trükk,aminek révén pénzt húznak ki a hülye és tudatlanemberek zsebéből.

Soha életemben nem vettem részt nagy részvény-társaság igazgatósági ülésén, de biztosra veszem,

hogy a tárgyalás igen gyakran a következőképpenalakul. Egy új árucikk - például egy új fogkrém,tisztességes ára az előállítási költsége alapján 80

penny volna, így tehát 1 font 20 pennyért fogjuk piacra hozni. A fogkrém nem rossz minőségű (nem isnagyon jó, de végül is nem mondható rossznak), ésmivel az emberek szeretnek kipróbálni minden újdonságot, eleinte jól fog fogyni. Az újdonság varázsa később elhalványul majd, és a forgalom visszaesik. Amikor ez bekövetkezik, akkor a fogkrém árátleszállítjuk 1 font 15 pennyre. Egyúttal „alkalmivétellé” tesszük oly módon, hogy nagy betűkkel rányomtatjuk: 5 pennyvel leszállítva. Ennek hatására

46


43/123

az emberek megint tömegesen fogják vásárolni, ha bár még mindig körülbelül negyvenhárom pennyveltöbbe fog kerülni, mint amennyi a korrekt ára volna.

Néha nem 5 penny az árleszállítás, hanem csak 1 penny. Elképesztő szemtelenség 1 penny árleszállítás felirattal hirdetni a szappant, a mosóport, a ku

tyaeledelt, vagy bármit. Még a legszegényebbnyugdíjasnak is észre kellene vennie, hogy ez sértés- de nem veszi. Az alkalmi vételt nem szabad kihagyni. Amikor az embernek 1 pennyt ajánlanak„ajándék” gyanánt - az körülbelül olyan, minthameghívnák vacsorára, és egyetlen (kitűnően megfő

zött) borsóval kínálnák meg és semmi mással. Mégha igazi árleszállítás volna, akkor is sértés lenne.Az emberek mégis azt mondják, hogy szükségükvan mosóporra (vagy akármire), és akkor miért nevásárolnák meg egy pennyvel olcsóbb áron? Gyerekkoromban, amikor még Magyarországon éltem,

egy embert azzal vádoltak, hogy egy pengőért öltmeg valakit - ami igen csekély összeg volt -, és azillető beismerte a bűnét. A bíró magán kívül volt afelháborodástól: „Megölt egy embert egy pengőért... Mit tud felhozni a védelmére? ” Ugyaneztmondja a mai vevő is: „Egy penny itt..., egy pennyott... ”

Az igazi veszély akkor kezdődik, amikor már tel jesen felesleges dolgokat „alkalmi vételek” gyanántajánlanak az embernek. Nagyon sokan nem tudnakellenállni az alkalmi vételek lehetőségének, a „kiárusításoknak”. Ha azt képzelik, hogy „alkalmi vétel” kínálkozik, képesek olyan ruhákat megvásárol-

47


44/123

ni, amelyeket sosem fognak viselni, bútort vesznek,ami nem fér a lakásukba. Öreg hölgyek görkorcsolyát vesznek, és nemdohányzók pipaszúrkálót.Akadnak, akik hanyatt-homlok rohannak olcsónnyaralni Albániába, habár egyáltalán nem világos,hogy miért megy valaki Albániába, kivéve ha jókora pénzt fizetnek azért, hogy odamenjen. Könyvklubokba iratkoznak be emberek, mert mint tagokGeorge Meredith két regényét megkapják kötetenként két fontért. Hallottam valakiről, aki alkalmivételként megvásárolt egy elektromos körfűrészt,és másnap levágta vele két ujját. De nem bánta mega dolgot: a körfűrészt valóban olcsón vásárolta.

Jó néhány ember valóban azt hiszi, hogy keres azalkalmi vételeken. Egy hölgyismerősöm, aki egyébként elragadó, okos nő, időnként efféle történeteketmesél nekem: „Ma szerencsés napom volt. Vásároltam 120 fontért egy ruhát, aminek az árát 400 fontról szállították le. Vettem egy bőröndöt 40 fontért,

az eredeti ára 120 font volt, és vettem egy gyönyörű perzsaszőnyeget is 600 fontért, 990 fontról szállították le az árát ennyire! ” Könnyedén megjegyziesetleg, hogy kissé „elengedte magát”, de pillanatrasem jut eszébe, hogy valójában elpocsékolt 760fontot. Azt hiszi, hogy valójában keresett 660 fon

tot. Biztosra veszem, hogy szilárd meggyőződése:ha több ideje volna vásárlásra, akkor megélhetne belőle.

Vannak, akik nagyban szeretnek vásárolni, mertúgy olcsóbb. Előfordul, hogy egy adott pillanatbanaz új-zélandi bárányhús 3 pennyvel kevesebbe kerül, ha valaki fél tonnát vásárol belőle. Ilyenkor az

48


45/123

emberek rohannak mélyhűtőszekrényt vásárolni.Később aztán rájönnek, hogy nem elég nagy ahhoz,hogy fél tonna új-zélandi bárányhúst tároljanak

benne. Ismertem hajdan egy házaspárt, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy cukrot vásároljonnagyban. Azt hitték, hogy fantasztikusan előnyösalkalmi vétel, amit nem szabad kihagyni - így aztán annyi cukrot vásároltak, amennyi egész életükreelegendő lesz, sőt gyermekeik és unokáig egészéletére is. Amikor megérkezett a cukorszállítmány,kiderült, hogy nincs hol tárolni. Végül eszükbe jutott, hogy a klozetjük meglehetősen tágas - ezértoda rakták be. A vendégeik ettől fogva meglehető

sen furcsán érezték magukat, amikor a házigazdáékodakínálták a cukrot a kávéjukhoz, ráadásul a klo-zet is nagyon ragadós lett.

Az „alkalmi vétel” kereskedelmi cselfogás: azértajánlják a vevőknek, hogy a szegények még szegényebbek legyenek általa. Ha a hülye, kapzsi embe

rek bedőlnek neki, úgy kell nekik! Mindazonáltalha törvény tiltaná az „alkalmi vételeket”, akkor azéletszínvonalunk azon nyomban 7. 39 százalékkalemelkedne.

Most pedig szóljunk az „alkudni” igéről is. Tulajdonképpen annyit jelent, mint alkudozni avég-

ből, hogy az ember leszorítsa valaminek az árát. Azangolok szívesen úgy vélekednek, hogy az alkudozás undok keleti szokás, és hogy ők maguk sosemalkudnak. Hát igen, boltban nem szoktak alkudni,de nagyon is alkudnak, ha házat vesznek, vagyhasznált autót vásárolnak. A nagyvállalatok fontmilliókról alkudoznak állandóan, a brit szakszerve-

49


46/123

zetek pedig mást sem tesznek, csak alkudoznak.Mindezek ellenére az alkudozás mégis undok keletiszokásnak számít, ami valahogyan Angliában ismeghonosodott. Az angolok azonban nem tudnak

jól alkudni - ami viszont nem azt jelenti, hogyegyáltalában nem alkudnak.

Ha az ember fültanúja egy igazi keleti alkudozás

nak, akkor azt hiszi, hogy az eladó a világ mindenkincséért nem volna hajlandó megválni - mondjukegy antik asztaltól, ami pedig a vevőt illeti, mégajándékba sem fogadná el a szóban forgó tárgyat.Az eladó, úgy tűnik, szerelmes az árujába, és azegekig feldicséri; a vevő mindenféle hibát talál

benne, és megvetően hamisítványnak minősíti. Ahamisítatlan keleti alkudozás több ízben félbeszakad: a vevő kirohan a boltból (hogy két perccel később visszatérjen), esetleg az eladó nem hajlandómég csak válaszolni sem a vevő legutolsó, sértőajánlatára. A vallás is szóba kerül. Az eladó a Min

denható Istenre, vagy Allahra, vagy (régóta elhunyt) anyja életére megesküszik, hogy sokkal töb bet fizetett az alku tárgyául szolgáló asztalért, mintamennyit kér érte, a vevő ugyanilyen ünnepélyesenesküdözik, hogy még akkor se fizetne ehhez fogható, felháborító árat a rozoga vacakért, ha volnaennyi pénze, de hát nincs is. Az igazi keleti alkudozás mindig azzal végződik, hogy az üzletet megkötik, és barátságosan kezet ráznak a felek.

A háború elején szabadúszó újságíróként dolgoztam, főleg a BBC-nek, s az első feleségem ugyanottvolt állásban. Minthogy reggelenként ráértem, én bonyolítottam le a bevásárlásokat a háztartásunk ré-

50


47/123

szére. A zöldséges, akinél St. John’s Woodban a Főutcán vásárolni szoktam, egy kövér, öreg, olaszasszony volt, név szerint Mrs. Salamoné. Tökéletesen beszélte a londoni cockney-nyelvjárást, nyomasem volt idegen akcentusnak a beszédében. Mindazonáltal megszámlálhatatlan gyermekével és unokájával olasz anyanyelvén szeretett beszélgetni, or

dítozni és veszekedni. Mi, vevők türelmesen vártunk a sorunkra - mondjuk káposztáért.

„Kilenc penny” - jelentette ki határozottan.Egy kicsit túl sok egy káposztáért - gondolták

magukban az angol vevők titokban -, de valamennyien - engem is beleértve - egyetlen zokszó

nélkül fizettünk, sőt még hálásak is voltunk Mrs.Salamone-nak, hogy egyáltalán vehettünk tőlekáposztát Az egyetlen kivétel egy másik olaszhölgy volt, Signora T.

, Mennyibe kerül a káposzta? ” - kérdezte agresszíven; a hangja azt éreztette, hogy valójában a

„szemét” szóval kellett volna illetnie az illető zöldséget.„Kilenc penny. ”Signora T. gúnyosan felkacagott, mintha egy na

gyon jó viccet hallott volna.„Csak nem ezért a félig rohadt, nyomorúságos

vacakért kér ennyit, ami a disznónak sem volna jó? ”

Mrs. Salamone komoran kijelentette, hogy de bizony erről a káposztáról van szó. Signora T. folytatta: „Kilenc penny? Tiszta rablás! Zsarolás! Uzsora! Hat penny! ”

Mrs. Salamone láthatóan méltóságán alulinak

51


48/123

tartotta, hogy válaszoljon, és a következő vevővelkezdett foglalkozni.„Hat és fél penny! ” mondta ki Signora T. az utol

só ajánlatát.Mrs. Salamone még most sem volt hajlandó rá

nézni. Signora T. odébb állt, de csak azért, hogy három perccel később visszatérjen, ezúttal hét pennyt

ajánlott a káposztáért. Hosszú és zajos alkudozásután végül is Signora T. megkapta a káposztájátnyolc pennyért.

Sokáig töprengtem, hogy Mrs. Salamone miérthajlandó egyáltalán Signora T. -re pazarolni az ide

jét. Nagyon sok vevője volt, akik nem csináltak ef

féle bonyodalmakat. Egy idő múlva azonban kezdett az agyamban derengeni, hogy Signora T. voltMrs. Salamone kedvenc vevője - az egyetlen, akit.tisztelt. Signora T. volt az egyetlen vevő, aki úgy

bonyolította le a vásárlásait, ahogyan Mrs. Salamone megszokta. Mélységesen megvetette a bár

gyú angolokat, akiket tanulatlan olasz parasztasszony létére, még ő is az ujja köré tudott csavarni. Signora T. nem hogy zavarta volna - ellenkezőleg, az volt a nap fénypontja, amikor megjelent a

boltjában. Az alkudozás nem kellemetlen erőfeszítés, hanem játék, kellemes időtöltés, agytorna ésigen jó mulatság volt a két asszony számára. A célnem a néhány penny megszerzése volt: az alkudozás célja az öröm volt, amit maga az alkudozásokoz.

(Mrs. Salamone kedves, felejthetetlen alakként élaz emlékezetemben mindmáig. A háború legkomo-rabb időszakában egy napon hír jelent meg az újsá-

52


49/123


50/123

elkészítsék a kosarakat és a különféle csecsebecséket. A megélhetésük az elkövetkező hónapokbanattól függ, hogy a készítményeiket el tudják-e adnimegfelelő áron. Az én barátom arra gondolt, hogyamikor egy jómódú turistától két dollárt kémek egycsinos kézimunka kosárért, adhatna három dollártérte a szegény tongainak. Kiderült, hogy nagyon

naív volt. Az utasok pillanatok múlva elkezdtek atongai árusokkal keményen alkudozni, rablóknaknevezték őket, és hol egy dollárral, hol ötven centtel leszorították az árakat. Barátom szerint Wellington aligha lehetett büszkébb Napóleon felett aratottgyőzelmére, mint a turisták a „kosár-csatában” ara

tott diadalukra. Győzelemittasan meséltek sikereikről. „Hét dollárt kért egy kis rotánpálma asztalért,de sikerült 4 dollár 75 centért megvásárolnom. ”

Nem csak a szegény tongaiakkal harcoltak - egymással is versengtek, hogy kinek sikerült a legjobbvételt elcsípnie, ki volt okosabb, kinek sikerült a

legocsmányabb cselfogást véghezvinnie. Vagyishogy valójában melyikük tudott egy szegényasszonyt - akinek valószínnűleg öt gyermeke van -megfosztani egy-két dollártól. Barátom szerint atongai alkudozás volt a fő témája a luxusutazás további időszakának. A turisták erkölcsi alapra helyezkedtek: nem hagyták magukat becsapni, ez volta magatartásuk morális indoka. Nem értem őket. Énszeretem, ha becsapnak. Legalábbis - jobban szeretem ha becsapnak, mint ha én csapnék be másokat.

Nem sokkal azután, hogy a tengeri luxusutazástörténetét hallottam, néhány barátommal Dakar főutcáján sétáltunk, Szenegálban. Egy utcai ékszer-

54


51/123

árus csatlakozott hozzánk, és elkezdte dicsérgetniaz áruját társaságunk fiatal amerikai tagjának. Aztmondta Joe-nak, hogy van egy csodálatosan széparany nyaklánca, ami megér 20 000 frankot, de Joe-nak - személyes rokonszenvből - eladná 11 000frankért, ami nevetségesen olcsó ár érte.

„Köszönöm, nem kell” - mondta Joe, és tovább

ment.Az utcai árus nem tágított mellőle. A zsebéből

előhúzott egy elegáns kis dobozt, kivette belőle anyakláncot, a mutatóujjára tekerte, és tovább folytatta a rábeszélést: „Vagyont ér! 11 000 frank fantasztikusan olcsó ár érte. Nem is adnám el ennyiért

senki másnak. De magának odaadom 10 000 frankért. ”

Joe nem kérdezte meg tőle, hogy mivel érdemelte ki első találkozásuk során ezt a különleges kegyet tőle. Velünk próbálta folytatni a megkezdett

beszélgetést. De hiába. Az árus továbbra sem tágí

tott: lement az árral kilencezerre, majd hét, hat,négy, kétezerre.Joe már nemet sem mondott, mert túlságosan

monoton lett volna ismételgetni. Csak ballagott, némán.

„Csakis magának, speciális ár: nyolcszáz. ”Joe nem válaszolt„Négyszáz. ”Joe megrázta a fejét.„Hatszáz” - mondta az árus, nagy meglepetésem

re.Joe hallgatott..„Kilencszáz” - mondta az árus.

55


52/123

Joe arcán aggodalmas kifejezés jelent meg.„Ezeregyszáz” - mondta az árus könyörtelenül.Joe megállt, elővette a pénztárcáját, és odaadta

az ezeregyszáz szenegáli frankot az árusnak. Azárus átadta a nyakláncot, és a lehető leggyorsabbanelszelelt.

„Gondolom, észrevetted, hogy már emelte azárat? ” - mondtam. - „A végén már egyre többetkért. ”

Joe nem felelt - mintha csak az árus lettem volna.

„Megvehetted volna a láncot négyszáz frankért”- folytattam.

Semmi válasz.- „De hát miért vetted meg egyáltalán? És ha már

meg akartad venni, miért adtál ezeregyszáz frankotérte, mikor a negyedéért is megkaphattad volna? ”

Joe megállt, keserves arcot vágott.„Felmondták az idegeim a szolgálatot. Egyszerű

en nem voltam képes ellenállni tovább. ” - Elhallgatott egy pillanatra, aztán hozzátette: - „Meg kellettvennem. Még mielőtt felemelte volna az árát megint 11 000 frankra. ”

56


53/123

A legjobb és a legrosszabb üzlet

A legrosszabb üzletet, amiről valaha is hallottam,meglepő módon nem én kötöttem. Egy bizonyosFrancis X. nevű úriember kötötte - pontosabbannem kötötte meg, akivel egy közeli barátom ottho

nában szoktam találkozni. Feleségemmel és leányommal együtt jó néhány éven át minden szombaton délután elmentünk látogatóba Samuel Garrett-hez. Egy ideig Francis X. is rendszerint ott volt, ígygyakran találkoztam vele anélkül, hogy közelebbrőlismertem volna. Valójában nem is lehetett közelebbről megismerni. Nem csak azért, mert közel

hetven esztendős volt - ami az én szememben, akiakkor még fiatal voltam - olybá tűnt, mintha azókorból itt rekedt furcsa maradvány lett volna az illető. - Nem is pusztán azért, mert hallgatag, zárkózott ember volt, hanem elsősorban az okból, hogyFrancis X. -et láthatóan valami mély bánat gyötörte

egy szörnyű csapás miatt, amit nem tudott elfelejteni, amin nem tudott túljutni sehogy sem.Tudtam, hogy özvegy ember, és eleinte azt hittem,hogy feleségének elvesztése volt a súlyos csapás,amitől összeroskadt. Később azonban kiderült,hogy bámulatos lelkinyugalommal - vagy mondjuk

57


54/123

lelkierővel - viselte el ezt a csapást. A házigazda,Stephen barátom, sokáig diszkréten hallgatott a dologról, de egy napon aztán elmondta nekem, hogymi gyötri Francist.

„Jó nyomon jársz. Valóban tragikus csapás érte,amit nem tud elfelejteni. Nagyon-nagyon régen történt, amikor még fiatalember volt. ”

„Valami szerelmi história? ” - kérdeztem, lévén,hogy a lelkem mélyén romantikus vagyok.

„Szerelem - a pénz iránt” - mondta Stephen.„Nyilván abban az időben történt, amikor még

aktív volt - mondtam. - Úgy tudom, időközbenvisszavonult. ”

„Hát... nem mondhatnám, hogy visszavonult. Nem volt állása, amiből nyugdíjba mehetett volna.Jelentékeny magánvagyona volt akkor is, most is. ”

Nem szóltam, csak kérdőn pillantottam barátomra.„Ifjú korában volt egy Lyons nevű barátja, aki

fűszerüzletet szándékozott nyitni. Lyons kérte

Francist, hogy társuljon vele. Nem fele-fele arány ban, csak éppen száz fontot fektessen az üzletébe.Francis heteken át töprengett az ajánlatán. Nemakarta megsérteni a fiatal Lyonst, másrészt százfont sok pénz volt, és reszketett a gondolattól, hogynetán elveszítheti. Lyons türelmetlen lett, és kérte,hogy mondjon igent vagy nemet Francis nem válaszolt. Végül aztán, hosszú töprengés után, - ötvenfontot ajánlott. Lyons valami csúnyát dünnyögött a

barátja fukarságáról, és unszolta, hogy adjon százat.Francis kitartott az elhatározása mellett. Vagy ötven - vagy semmi. Lyons elfogadta az ötven fontot”

58


55/123


56/123


57/123

gondolta magát, és kijelentette: „Hát... felírtam arendszámát, de el fogom dobni. Nincs értelme. Nem fog hallani rólam többet. ”

Barátilag váltunk el egymástól. Néhány nappalkésőbb levelet kaptam a biztosítójától „a fulhami

baleset tárgyában”. Közölték velem, hogy megtörtént a kárbecslés, és kellő időben érintkezésbe fog

nak lépni velem.Azt válaszoltam nekik, hogy ne fáradjanak, nem

kell érintkezésbe lépniök velem, mert nem érdekelaz ügy. A baleset ügyfelük hibájából történt, senkimás nem tehet róla, mert intett nekem, hogy mehetek, és aztán nekem jött. Ráadásul mindketten meg

vizsgáltuk az autóinkat a helyszínen, és szabadszemmel semmiféle sérülést nem tudtunk felfedezni. Végül, mivelhogy ügyfelük közölte velem, hogynem fogok hallani az ügyről, még azzal sem törődtem, hogy feljegyezzem a szemtanúk nevét és címét. Valójában még a saját utasom nevét sem tu

dom. Néhány nappal később újabb levél érkezett a biztosító társaságtól. Nem említették benne az én levelemet, csak közölték, hogy az előzetes becslés szerint a javítási költség negyven font lesz. Azt válaszoltam nekik, hogy az ügy kezd kellemetlenné válni, és nem vagyok hajlandó további felesleges leve-lezgetésre pocsékolni az időmet. Ha újabb leveletküldenek, nem fogok válaszolni.

De küldtek. A következő levélben arról tájékoztattak, hogy újabb, beható vizsgálatok szerint azügyfelük autójában okozott kár nagyobb, mint eleinte gondolták. A számlaösszeg valószínűleg 100

61


58/123

fontot fog kitenni, a végleges számot hamarosan tudatják velem.

Nem válaszoltam.Körülbelül egy hét múlva kaptam egy számlát

263 font 17 pennyről. Ezt is figyelmen kívül hagytam.

Ezután egy kemény hangú levél következett. Eb

ben közölték, hogy amennyiben nem fizetek hét na pon belül 263 font 17 pennyt, átadják az ügyet a jogtanácsosuknak.

Kaján örömmel vártam a fejleményeket, és nemválaszoltam.

Miután eltelt a hét nap, újabb levél érkezett a biz

tosítótól. A boríték egy 263 font 17 pennyről szólócsekk volt. Átadtam a bankomnak, a folyószámlám javára írták az összegét, és sosem hallottam többetaz ügyről.

A mondottakhoz egy lábjegyzetet kell csatolnom,

mert miközben ezt a fejezetet írtam, értesültem atörténelem legsikertelenebb bűncselekményéről.Egy bizonyos ír úriembert egyhavi börtönre ítél

tek, mert manipulálta villanyóráját. Mégpedig arossz irányba tekerte - előre, nem pedig visszafelé,így aztán egy hatszáz fontos villanyszámlát is kikellett fizetnie, a szokásos harmincöt font helyett

62


59/123

Szegény milliomosok

Nem vagyok töprengő természet, pénz tekinteté ben a legkevésbé. A pénzről, amit elköltött az em ber, nem érdemes sokat töprengeni.

Mindazonáltal van egy pénzügyi rejtély az életemben, amit szeretnék megoldani. Fiatal budapestiújságíró voltam, és meglehetősen jó jövedelemmelrendelkeztem. Már említettem annak a kornak anépszerű slágerét, amely szerint „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel” - nemcsakviccelhetett, de gondtalan családatya is lehetett!Havi jövedelmem több mint ezer pengő volt, így

hát ötszörte boldogabb lehettem, mint az átlagos boldog házasember. Valójában az ötszörösnél is boldogabb, mert szüleimnél laktam, nem fizettemházbért, ingyen kaptam a villanyt, gázt, a mosatást(csak jóval később, Londonban tudtam meg, hogyegyáltalán léteznek ilyenfajta kiadások). Mindig

otthon reggeliztem - és annyiszor otthon ebédelhettem, vacsorázhattam, ingyen, ahányszor csak akartam. Az autóm költségének nagy részét mostohaapám fedezte. Ha villanyoson, autóbuszon, vagynetán vonaton utaztam, mint újságíró, ingyen jegygyei tehettem. Mindezek tetejébe még csak nem is

63


60/123

voltam költekező természetű, nem voltak költségesszokásaim. Nem ittam, nem kártyáztam, gyűlöltemaz éjszakai szórakozóhelyeket, és egy kicsit mindiglenéztem azokat a férfiakat, akik túl sokat adtak azöltözékükre. Gazdagnak kellett volna lennem, desosem volt egy fillérem sem. Gyakran kellett aprókölcsönöket kérnem az anyámtól - néha egy pengőt,csupán -, hogy kifizethessem a feketémet a kávéházban. Még ma is szinte széttöröm a fejemet azerőlködésben, hogy megfejtsem ezt a talányt. Hogylehetett az, hogy mások az én jövedelmem ötödébőlcsaládot tartottak el, és egy magamfajta szerény legényember, akinek még fizetnie sem kellett az alap

vető dolgokért - nem tudott kijönni ennyi pénzből? Néha azt mondogatom magamban, hogy túlságosan fiatal és tapasztalatlan voltam, nem tudtam a

pénzzel bánni -, de a válasz nem megnyugtató,mert a rejtély, némileg változott formában, velem

jött Angliába is. Kezdetben budapesti újságoktól

kaptam fizetést. Előfordult, hogy a pénz nem érkezett meg időben, ilyenkor azonban két, három, vagynégy hónapi fizetésemet kaptam meg végül is egyösszegben. Az elkövetkező években, amikor a la

pokhoz fűződő kapcsolatom végleg megszakadt,időnként nagyon rosszul álltam anyagilag, máskorviszont egészen nagy pénzeket kaptam. De akár fillér nélkül voltam, akár jól álltam anyagilag, mitsem változott az életstílusom. Néha nem tudtam,hogy miből fogok megebédelni legközelébb (de általában nem is sokat törődtem vele). Másrészt viszont akkor sem ettem dús vacsorákat, amikor sok

pénzem volt. Még kevésbé ittam. Általában nem

64


61/123

volt pénzem, hogy drága vendéglőkbe járjak - amikor lett volna, gondosan elkerültem az ilyen helyeket. -Ismétlem: akár volt pénzem, akár nem volt,nem ittam, és nem ettem sokat, nem kártyáztam,nem voltak költséges hobbijaim. Viszont - akármilyen szegény is voltam néha, egyetlen alkalomrasem emlékszem, amikor kihagytam volna egy étke

zést, mert nem volt rá pénzem. Életmódom ezenváltozatossága egy végkövetkeztetés levonásárakésztet, jobban mondva az első Mikes-féle gazdasági törvény felállítására: Az ember életstílusánaknincsen semmi köze a pénzügyi helyzetéhez.

Az emberek vagy gazdagnak, vagy szegénynek

születnek, s ennek semmi köze a bankszámlájukhoz, vagy az apjukéhoz. Minden a jellemüktőlfügg. Mindnyájan hallottunk zsugori gazdagokról,akik nem tudják élvezni a gazdagságukat, és nyomorúságosan élnek. Mindnyájan tudunk pazarlószegényekről - úgy teszünk, mintha megvetnénkőket, holott valójában irigykedünk. Az utóbbiak aztszokták mondani: „Bárcsak úgy élhetnék, ahogyélek! ” És valahogyan megengedhetik maguknakmégis. Ismerünk azonban zsugori szegényeket és

pazarló gazdagokat is. Ismerek embereket, akiknekvagyoni helyzete életük során megváltozott - némelyiküknek többször is. Van egy barátom, aki haj

dan nagyon gazdag volt, és abban az időben a legnagyvonalúbb, legbőkezűbb házigazda volt, akitcsak képzelni lehet. Később nagyon szerény körülmények közé került, de ugyanolyan nagyvonalú és

bőkezű házigazda maradt. Nem tudom, miből. Lehet, hogy ő sem.

65


62/123

Füstölt lazac

Persze sokkal könnyebb zsugori gazdagnak lenni, mint eszeveszetten bőkezű szegénynek.

Cáfolhatatlan tény, hogy a tékozláshoz pénz kell.Igaz. De nem szükséges, hogy a saját pénze legyen.A szegénység művészetével foglalkozó filozófiaegyik fontos irányzata szerint igen bölcs dolog, haaz ember elkerüli a túlságosan nagy gazdagságbóleredő pszichológiai torzulásokat, ám éppen annyira

bölcs dolog az is, ha az ember mások pénzéből él jól. Az efféle okos ember nem milliomos akar lenni, hanem úgy akar élni, mint a milliomosok.

Tapasztalataim szerint a legtöbb milliomos aggodalmaskodó, agyonhajszolt ember, állandó feszültségben él avégből, hogy megőrizze a pénzét és alátszatot. Mindezen felül érvényes az is, amit Lo-gan Persall oly helyesen állapított meg: „A gazdagember legnagyobb nyomorúsága, hogy más gazdag

emberekkel kell együtt élnie. ” Mindazonáltal sokkal kisebb baj, ha egy szegény ember kénytelengazdagokkal együtt élni, és a barátjainak gazdagságából eredő előnyöket élvezni. Az igazság az, hogya szegény emberek, akik ilyen helyzetbe kerülnek,gondtalanok és boldogok. Sokáig élnek, igen jó tár-

66


63/123

saságban. Ebből következik a második Mikes-félegazdasági törvény: Csak egy szegény ember élhetmilliomos módjára.

A légkört nem is a gazdagok mérgezik meg, hanem a pénzmániások, akik gazdagok és szegényekközt egyaránt akadnak. Egész sor szábályt agyaltakki saját maguknak: 1. Vedd körül magadat olyanemberekkel, akikről az újságok írnak, akikről azemberek sokat beszélnek. Jó dolog, ha tévé-személyiségek társaságában látnak téged, bármennyireüres fejűek is az illetők, vagy vigyorgó színészekkel, akik némi hírnévre tettek szert hülye „ta

Documents

Hogyan_legyünk_szegények