L uk ia nos z öss zes m űv e i – más od ik k öte t

Oldal: 104

A GYÁSZRÓL1

{1} Érdemes megfigyelni mindazt, amit az emberek gyászukban mondanak és cselekszenek, nemkülönben azt, amit a gyászolókat vigasztalók mondanak, s azt is, hogy a gyászolók mennyire elviselhetetlennek érzik a csapást mind a maguk, mind a megsiratottak számára. Pedig Plutónra és Perszephonéra esküszöm, fogalmuk sincs róla, hogy azokkal, akiket elsiratnak, szomorú és bánatra méltó, vagy ellenkezőleg, valami kellemes és jobb dolog történt-e. Mégis, a szokáshoz híven és a hagyományoknak megfelelően átadják magukat a fájdalomnak. Ha tehát valaki meghal, a következőképp cselekszenek... De előbb inkább azt szeretném elmondani nektek, hogyan vélekednek a halálról, mert így nyilvánvalóvá válik, miért gyötrődnek ilyen feleslegesen. {2} Az az embertömeg, amelyet a filozófusok közembereknek neveznek, Homéroszra, Hésziodoszra és más mítoszköltőkre hagyatkozva, költészetüket szinte törvénynek tekintve azt hiszi, hogy mélyen a föld alatt létezik egy hely, amelynek Hadész a neve. Hatalmas, tágas, sötét helynek gondolják, ahová sosem süt be a nap, de amely - nem tudom, hogyan képzelik - elég világos ahhoz, hogy mindent lássanak, ami ott benn van. Azt mondják, ebben a mélységben Zeusz testvére uralkodik, akit Plutónnak, azaz gazdagnak neveznek, és azért tisztelik ezzel a névvel, mert halottakban dúskál, legalábbis így magyarázta nekem egy ember, aki járatos ezekben a kérdésekben. Plutón az uralma alatt levő államot és az alvilági életet a következőképpen rendezte be. Neki az jutott osztályrészéül, hogy a halottakon uralkodjék. Befogadja, magához veszi, feloldhatatlan kötelékekkel megzabolázza őket, és senkinek sem [260] engedi meg, hogy az öröklétből a felvilágra visszatérjen - kivételt csak rendkívüli indokok alapján tesz. Birodalmát nagy és félelmetes folyók veszik körül: a Kókütosz, {3} a Püriphlegethón és más hasonló nevűek. A legnagyobb azonban az Akherón tava, amely először fogadja az odaérkezőket. Nem lehet rajta sem átmenni, sem átevezni a révész nélkül, mert mélyebb, semhogy gyalog gázolhatna rajta az ember, és szélesebb, semhogy átúszhatna, de még a holt madarak sem tudják átrepülni. Közvetlenül a lejáratnál, az érckapuban {4} Aiakosz, a király unokaöccse ül, őrá van bízva az őrség. Mellette ott a vad háromfejű kutya, amely az érkezőre barátságosan és békésen tekint, de aki szökni próbál, azt ugatásával és vicsorgásával visszariasztja a mélységbe. Azokat, akik átjutottak már a tó túlsó partjára, bent széles {5} füves mező fogadja, amelyen aszphodélosz terem, s ott van az emlékezetűző víz: ezért nevezik Léthének. Olyan emberek beszélték ezt el a régieknek, akik visszatértek innen, mint például Alkésztisz és a thesszaliai Próteszilaosz, Thészeusz, Aigeusz fia és a homéroszi Odüsszeusz - csupa megbízható és szavahihető tanú, bár gyanítom, hogy ők nem ittak a forrásból, különben hogy emlékeznének mindenre? Azt beszélik, Hadész és Perszephoné uralkodik ott és kormányozza {6} az egész alvilágot. Őket szolgálja és segíti egy egész csapat Erinnüsz, a Büntetések és a Rémületek, nemkülönben Hermész is, noha ő nem tartózkodik ott állandóan. A két {7} elöljáró, helytartó és ítélőbíró Minósz és Rhadamanthüsz, mindkettő krétai származású és Zeusz fia. Ők a jó és igaz lelkű férfiakat, akik erényben élték le az életüket, amikor már egy sereg összegyűlt belőlük, kiküldik az Élüszión mezejére, mint valami gyarmatra, és ott gyönyörök közt töltik az idejüket. Ha viszont gonoszok akadnak, azokat az Erinnüsz-seregnek {8} adják át, a gonosztevők helyére vetik, és megfelelő büntetést szabnak ki rájuk. Hogy itt mi rosszat nem szenvednek el! Kínpadra vonják, tűzön égetik, keselyűk marcangolják, [261] kerékbe törik őket, vagy sziklát görgetnek a hegynek fölfelé. Tantalosz is ott áll egy tó partján, s szegény már-már eleped a szomjúságtól.

1 A halállal kapcsolatos hiedelmek képtelensége, értelmetlensége, másrészt a gyászszertartások tartalmatlansága, külsőségessége, őszintétlenné válása a támadás célpontja. A tárgy és a példák a vándorszónokok kelléktárából valók. A pozitív gondolatok a késő klasszikus görög filozófiából valók: a vágytalanság eszménye és a halál utáni, ember számára ismeretlen sorstól való félelem oktalansága.

L uk ia nos z öss zes m űv e i – más od ik k öte t

Oldal: 105

{9} Mások, a se jók, se rosszak, hatalmas csapatokban bolyonganak testetlen árnyakként a réten, ha megérinted őket, füstként foszlanak szét. Az élők ital- és halotti áldozatai táplálják őket, amelyeket a sírhoz szokás vinni. Így ha valakinek nincs a földön élő hozzátartozója vagy barátja, akkor koplalva és kiéhezett holttestként tengődik a többiek között. {10} Mindez annyira belerögződött az emberek lelkébe, hogy amikor egy rokonuk meghal, először is egy obulust tesznek a szájába, hogy legyen mivel megfizetnie a révésznek az átszállítást, pedig nem is vizsgálták meg, miféle pénznem van forgalomban odalenn, az attikai, a makedón vagy aiginai obulus-e. Az sem jut eszükbe, hogy sokkal jobb volna ha halottaik nem tudnák megváltani az átszállítás árát, mert akkor a révész nem fogadná be, hanem visszaküldené őket, és újra életre kelhetnének. {11} Később megmossák a halottakat. Azt gondolják talán, hogy az alvilági tó nem elég fürdésre azoknak, akik odakerültek? Aztán a már erősen hullaszagú testüket a legdrágább kenőcsökkel kenik meg, a legszebb virágokból font koszorúkkal övezik, és ragyogóan felöltöztetik őket, nyilván, hogy meg ne fázzanak az úton, és nehogy meztelenül lássa őket {12} Kerberosz. Következik az asszonyok jajveszékelése és siránkozása, mindenki zokog, mellét veri, haját szétzilálja, arcát véresre kaparja. Egyes helyeken ruhájukat is megszaggatják, port hintenek a fejükre, olyannyira, hogy az élők szánandóbbak a holtaknál. Gyakran a földön fetrengenek, fejüket a padlóhoz verik, a halott meg csinosan feldíszítve, koszorúkkal elárasztva fekszik a magasban, mintegy ünnepi körmenetre felékesítettem {13} Ezután az anya, sőt, Zeuszra mondom, még az atya is elő-lép a rokonok köréből, és ráborulva (legyen a halott ifjú és [262] szép, annál megindítóbb a drámai jelenet) olyan zavarosan és ostobán szólal meg, hogy még a halott sem hagyná válasz nélkül, ha beszélni tudna. Mert sírós hangon, minden szót elnyújtva ilyesféléket mond az apa: - Ó, legdrágább fiam, elpusztultál, korán meghaltál, és itthagytál engem, nyomorultat, egyedül! Nem hoztál asszonyt a házba, nem nemzettél gyermekeket, nem voltál katona, nem műveltél földet, nem vénültél meg! Nem fogsz többé lakomázni, nem leszel szerelmes, nem iszod le magad a barátaid közt, gyermekem! Ilyesféléket mond, mert azt hiszi, hogy fia még most is érzi {14} ezeknek a hiányát, és hogy holtan is vágyik rájuk, csak nem lehet már része bennük. De hát miért is erről beszélek? Hányan vannak, akiknek a temetési szertartásán lovukat vagy ágyasukat, vagy pohárnokukat kaszabolják le? Ruháikat és más ékességeiket velük együtt égetik vagy földelik el, mintha szükségük volna rájuk és használhatnák őket az alvilágban! A gyászoló öreg pedig mindazt, amit említettem, és még {15} többet is, nyilván nem a fia miatt adja elő olyan tragikusan, hiszen tudja, hogy az nem hallhatja őt, mégha Sztentórnál hangosabban kiáltozik is. De nem is a maga kedvére cselekszik: mindezt kiáltozás nélkül is végiggondolhatná, hiszen senkinek sincs szüksége rá, hogy önmagának kiabáljon. Nem marad más magyarázat, mint az, hogy a jelenlevők miatt fecseg ilyen felesleges dolgokat, miközben azt sem tudja, mi történt a fiával, és azt sem, hová ment, sőt még azt sem vizsgálta meg, mi is voltaképpen az élet, különben nem jajveszékelne úgy, mintha valami szörnyű dolog volna kilépni belőle. A fiú viszont így válaszolna neki, ha megkérhetné Aiakoszt {16} és Hadészt, hogy fejét kissé kiemelhesse a mélységből, és ostobaságot beszélő atyját lecsitítsa: „Szerencsétlen ember, mit kiáltozol? Mit zavarsz? Elég volt, ne tépd a hajadat, ne karmold össze az arcodat! Miért szidalmazol engem [263] szerencsétlennek és nyomorultnak nevezve, holott sokkal jobb helyzetbe kerültem és sokkal boldogabb vagyok nálad. Vagy mit gondolsz, miféle szomorú dolog történt velem? Talán az, hogy nem lettem olyan vénember, mint amilyen te vagy, olyan kopasz, ráncos képű, roggyant térdű, görnyedt hátú, az öregségtől összeaszott, aki már oly sok hónapot és olümpiászt megértél, és most ennyi sok tanú előtt ilyen eszelősen viselkedsz ? Mit gondolsz, te esztelen, miféle jó van az életben, amiben már nem lesz részem? Persze, te az ivászatokról beszélsz, meg a lakomázásról, a ruhákról, a szerelemről, és attól félsz, hogy mindezek híján nyomorult vagyok. Nem érted meg, hogy sokkal jobb nem szomjazni, mint inni, nem éhezni, mint enni, nem fázni, mint tömérdek ruhában válogatni? {17} Látom, nem értesz hozzá, ezért megtanítlak most igazabbul válaszolni! Kezdd elölről, s kiálts ekképpen:

L uk ia nos z öss zes m űv e i – más od ik k öte t

Oldal: 106

- Szegény fiam, nem szomjazol többé, nem éhezel többé, nem fázol többé! Itthagytál engem, boldogtalan, s megmenekültél a betegségektől, nem félsz már a láztól, sem az ellenségtől, sem a zsarnoktól. Nem kínoz többé szerelem, nem tesz tönkre szeretkezés, nem kell naponta kétszer-háromszor teleenned magad. Ó, micsoda csapás! Nem leszel lenézett öreg és nem leszel a terhükre a fiataloknak, ha csak rád pillantanak. {18} Ha ekképpen szólnál, atyám, nem gondolod, hogy sokkal igazabban és férfiúhoz méltóbban beszélnél? Ne gyötrődj, ne töprengj a minket körülölelő homályon és sötétségen sem! Attól félsz talán, hogy a síromba zárva megfulladok? Gondolj arra, hogy ha a szemem elrothadt, vagy akár - Zeuszra! - elégetik (ha úgy határoztok, hogy elégettek), nem látom már sem a fényt, sem a sötétséget. {19} De ez még csak hagyján! Hát mit használ nekem a ti jajveszékelésetek, meg ez a mellverés fuvolakísérettel? Vagy az asszonyok szertelen siratóéneke és a koszorús márványtábla a sírom fölött? Mire jó színbort loccsantanotok? Talán azt [264] gondoljátok, hogy lecsorog hozzánk, egészen a Hadészig? Mert hogy az égő áldozat legértékesebb része füstként magasba szállva az égbe jut, s nekünk, akik lenn vagyunk, semmi örömünk belőle, azt, úgy gondolom, magatok is látjátok. Ami megmarad belőle, csak haszontalan por, s ne higgyétek, hogy hamuval táplálkozunk! Nem oly gyümölcstelen és terméketlen Plutón birodalma: nem oly kevés az aszphodélosz, hogy tőletek vegyünk oda eledelt. Tisziphonéra esküszöm, már régóta harsány röhögés tört volna ki belőlem amiatt, amit tesztek és mondtok, de megakadályozott benne a vászon és a gyapjú, amellyel felkötöttétek az államat."

így szólt, és a halálnak vége takarta be eztán.2

Zeuszra, ha a halott feléjük fordulva és felkönyökölve így {20} szólna, nem volna igaza? És mégis, a bárgyú emberek csak kiáltoznak, sőt még siratóművészt is hívnak, aki egy sor régi szerencsétlenséget szedett össze, és aki mintegy ostobaságuk kórusvezetőjeként segíti őket jajongani: ha rákezd, a többiek panaszosan ráfelelnek az énekére. A siratás esztelen szokása mindenütt azonos. De ami követi, {21} a temetés, az egyes népeknél egészen különbözően megy végbe: a görögök elhamvasztják halottaikat, a perzsák elhantolják, az indusok üveges anyaggal kenik be, a szkíták felfalják, az egyiptomiak bebalzsamozzák. Az utóbbiak - olyasmit mondok, amit magam is láttam -, amikor már kiszikkad a holttest, asztalukhoz ültetik, mint egy vendéget. Gyakran megesik, hogy pénzzavarba került egyiptomi emberért atyja vagy bátyja múmiája kezeskedik, mikor szüksége van rá. Vajon a {22} sírok, a piramisok, oszlopok, sírfeliratok - hisz oly rövid ideig állnak! - nem olyan haszontalanok, mint a gyerekek játékszerei? Egyesek még versenyjátékokat is rendeznek és gyászbeszédeket {23} tartanak a síremlékeknél, mintegy védőbeszédet mondva vagy tanúskodva az elhunyt mellett az alvilági bírák előtt. Ezek betetőzéseként még halotti tort is szoktak rendezni. {24} [265] Összecsődül a rokonság a halott szüleinek vigasztalására, és rábeszéli őket, hogy egyenek valamit. Azok pedig, Zeuszra, nem hagyják sokat kéretni magukat, hiszen a gyász három napja alatt ugyancsak elcsigázta őket az éhség. - Meddig gyászolunk még, barátom? Hadd nyugodjék már az eltávozott szelleme! Ha pedig mindenképp siratni akarod még, annál inkább szükséges táplálékot venned magadhoz, hogy legyen erőd ilyen nagy gyászhoz! És akkor, igen, akkor szokta mindenki idézni a két homéroszi sort:

S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól3

és

Gyomrukkal sose gyászolják az akhájok a holtat.4

Erre azok hozzáfognak az étkezéshez, kezdetben csak szemérmesen, nehogy úgy tűnjék, legkedvesebb szeretteik halála után máris emberi vágyaiknak engednek. Ilyenféle és még ezeknél

2 így szólt - Hom. Il. 16., 502. 3 S még Niobé is evett - Hom. Il. 24., 602. 4 Gyomrukkal sose gyászolják - Il. 19., 225.

L uk ia nos z öss zes m űv e i – más od ik k öte t

Oldal: 107

is nevetségesebb szokásokat talál bárki, aki csak megfigyeli, ami a gyász alkalmával történik: s mindez azért, mert a legtöbben a halált tartják a legfőbb rossznak a világon.

Szabó Kálmán fordítása [266]