magyar A számvetés évei napló Megjelenik havonta Eltiltva és …magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2014/12/mn_2013_08.pdf · 2014-12-19 · FILIP TAMÁS Magyar 3 2013. augusztus

1MagyarNapló2013. augusztus www.magyarnaplo.hu

A szer kesz tő ség cí me (Írott Szó Alapítvány)

1092 Budapest, Ferenc krt. 14.

Le ve le zé si cím: 1450 Bu da pest, Pf. 77.

Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18.

Te le fon/fax: 413-6672, 413-6673

Szer kesz tő sé gi mo bil: (70) 388-7034

Központi e-mail cím és előfizetés:

[email protected]

Elérhetőségünk a világhálón:

www.magyarnaplo.hu

www.facebook.com/magyarnaplo

Ki ad ja az Írott Szó Ala pít vány

(1092 Bp., Fe renc krt. 14.)

és a Ma gyar Nap ló Ki adó Kft.

(1062 Bp., Baj za ut ca 18.).

Ter jesz ti a Magyar Lapterjesztő Zrt.

(1097 Bp., Táblás u. 32.)

Elő fi ze tés ben ter jesz ti

a Ma gyar Pos ta Zrt. Hír lap Üz let ága

(1080 Bp., Or czy tér 1.)

Elő fi zet he tő va la men nyi pos tán,

a kéz be sí tők nél, e-mailen

([email protected]), fa xon (303-3440)

Egy év re 7390 Ft, fél év re 3870 Ft.

To váb bi in for má ció: 06-80-444-444

Nyom da: Pannónia Nyomda Kft.

(1139 Bp., Frangepán u. 16.)

A folyóirat megrendelhető

szerkesztőségünkben is:

• személyesen:

1092 Budapest, Ferenc krt. 14. I/5.

• levélben: 1450 Budapest, Pf.: 77.

• telefonon: 06-1-413-6672

• e-mailen: [email protected]

magyarnapló

A MagyarÍrószövetséglapjaMegjelenik havontaI S S N 0 8 6 5 2 9 1 0

A számvetés éveiEltiltva és elfelejtve (1965–1989)

A számvetés éveit éljük. Nem mindenki vághozzá jó képet. Pedig ha nem beszéljük ki,nem valljuk meg az elmúlt fél évszázadközös terheit, mérgező tabutémáit, elma-szatoljuk a jövőnket is. Nehéz helyzetben van az én nemzedékem, az aköztes, se-hideg-se-meleg nemzedék, amely bár még a 80-as évek idilli-nek tűnő, valójában vihar előtti békéjében gyerekeskedett, de a feje lágyaa 90-es években kezdett benőni, s éretté csak az ezredforduló után válha-tott – mert a megelőző korszak bűneiért semmiben sem felelős, hacsakabban nem, hogy nem akar vagy nem mer apáink nemzedékével elszá-molni. A szabadság korszaka úgy szakadt rá, mint álomból ébredve a való-ság: rendszerváltás, romániai forradalom, öböl- és délszláv háború stb.Rohamléptekben kellett elkezdenie nyelveket tanulnia, fölvennie a ver-senyt nyugati társaival mind tempóban, mind technikai felkészültségben.Ezzel egy időben nemcsak a nagyvilág, de a magyar múlt is kinyílt előtte,olyan dolgokról hallhatott, amelyekről azelőtt nem vagy csak a legszűkebbkörnyezetében. Az utánunk jövők már a „szép új világban” szocializálód-tak, számukra a mi úttörőségünk is már csupán történelem. Még ha nem isa mi nemzedékünknek van a legnagyobb erkölcsi alapja számon kérni bár-mit is, de a kötelessége és a feladata annál nagyobb, hiszen kommuniká -ciós hidat kell vernie két korszak közé.

A számvetés egyik leghangsúlyosabb és legkényesebb terepe az írott szókultúrája, s azon belül is az irodalom, amely a rendszerváltásig művészetinagyhatalomnak számított, vélemény- és ízlésformáló erőnek. Azok az érté-kek, amelyek a tankönyvekből hosszú évtizedekig kimaradtak, amelyeket akönyvtárakból száműztek, amelyek különböző kulturális műhelyek bátortevékenysége mentén születtek s őrződtek meg – nem lehetnek a felejtésé.S azt sem hallgathatjuk el, hogy a kommunista diktatúra milyen válogatotteszközökkel fáradozott ezen értékek eltüntetésén, ellehetetlenítésén annakérdekében, hogy a magyar értelmiséget lehetőleg szétzilálja, megossza,megfélemlítse. Mert egy meghasonlott értelmiség mögött csak egy megha-sonlott nemzet állhat. Ezt többé-kevésbé sikerült is végbevinnie.Természetesen azért az értelmiség önvédelmi mechanizmusait nem lehetettteljesen kiirtani – gondoljunk csak többek között a Tokaji Írótábor és a laki-teleki találkozások tanácskozásaira.

Hosszú időnek kell még eltelnie, hogy egészen tisztán lássunk. De arendrakást épp ezért egy percig sem szüneteltethetjük. Az idén 41. évébelépő Tokaji Írótábor is a maga eszközeivel ebben a rendrakásban segédke-zik, amikor a tavaly meghirdetett tematikát idén folytatja, továbbépíti.A tavaly áttekintett 1945–65 közötti időszak után idén az 1965–89 közöt-ti évtizedek történéseit vizsgáljuk. S előreláthatóan a jövő évi tanácskozásfogja lezárni e három lépcsős konferenciát, amely A rendszerváltás és szel-lemi előkészületei munkacímet viseli.

Mivel egy irodalmi tábor csupán a kérdések fölvetésére, a teendők fel-vázolására hivatott – a szervezők bíznak abban, hogy a diskurzus a teljesirodalmi szakmában fog folytatódni.

Szentmártoni János

2 MagyarNapló 2013. augusztus www.magyarnaplo.hu

Szentmártoni János: A számvetés évei(Eltiltva és elfelejtve – 1965–1989) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1

SZEMHATÁR

Filip Tamás: Egy bilincs, ajándékba; Ne jusson eszünkbe; Fénymegálló . . . . 3Akik nemet mondtak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Schiff Júlia: A söprű . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5Pollágh Péter: Besúgóarcúak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6Báró László: Buszon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7Zudor János: Blues . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15

Redundancia; A félőrült tanár balladája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16Diszkrimináció; Egy fekete körön . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

Oberczián Géza: Keresztrejtvény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18Szebeni Olivér: Elítéltek között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19Salamon Konrád: Szárszó időszerűsége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23Gláser Diána: Vasárnap délután . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25Gábor Felicia: Csángó élet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26Czilli Aranka: gondolatok egy CT-vizsgálat előestéjén; kapcsolat;

nyitott ablak; határvidék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30Szentmártoni János: Akit épp nézel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31Ködöböcz Gábor: A fényhozó írástudó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33Hárs Ernő: A dantei életmű síron túli világa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36Szalay Károly: A magányos lovas . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42Mezey Katalin: „…a tüzet is felgyújtom, a vizet is eloltom, a földet is

elföldelem!” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44Vasadi Péter: Isten veled, László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45Ködöböz Gábor: „Közöttünk kegyelem” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46Nagy Gábor: Képtelen búcsú . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47Czigány Magda: Hírünk nyomában: a magyar irodalom Angliában . . . . . 49

NYITOTT MŰHELY

Csontos János: Madarak, oroszlánok, égő zsiráfok (Beszélgetés Szemadám Györggyel életről, irodalomról, képzőművészetről) . . . . . . . 56

LŐTÉR

Szemadám György: Az ősművészet nyomait követve (Szalay Károly: Írott sziklák, festett barlangok) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62

Papp-Für János: Próféciák, megfejtések, avagy a Zudor-kórtan – variációk „a rusnya valcer”-re (Zudor János: a rusnya valcer) . . . . . . . . . . . . . . 66

SZERZŐINK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68

Számunkat Szemadám György munkáival illusztráltuk.

Szer kesz tő bi zott ság: Jó kai An na (el nök),Báger Gusz táv, Hor váth An tal,

Ka lász Már ton, Kő Pál, Nemes Attila,Sa la mon Kon rád, Szakály Sán dor, Vasy Géza

Fő szer kesz tő: Oláh Já nosE-mail: [email protected]

Mo bil: (70) 388-7035

A szerkesztőség tagjai:Csontos János

(felelős szerkesztő, vers)E-mail: [email protected]

Bíró Gergely(olvasószerkesztő, próza)

E-mail: [email protected]: (70) 388-7031

Cech Vilmosné (gazdasági ügyintéző)

Gilányi Magdolna (szerkesztő)E-mail: [email protected]

Molnár Csenge-Hajna (tördelőszerkesztő)

Réger Ádám (Lőtér, szerkesztő)E-mail: [email protected]

Mobil: (70) 388-7032

Szalai Judit (szerkesztő)E-mail: [email protected]

Szentmártoni Anikó(szerkesztőségi titkár, terjesztés, előfizetés)

E-mail: [email protected]: (70) 388-7030

Urbán Péter (Nyitott Műhely)E-mail: [email protected]

Zsiga Kristóf (könyvkiadás)E-mail: [email protected]

Mobil: (70) 388-7033

Borító: Zách Eszter és Árkossy István

A címlapon: Szemadám György(Szalai Judit felvétele)

Meg nem ren delt kéz ira tot nem őr zünk megés nem kül dünk vis sza. Min den fel bé lyeg zett,vá lasz bo rí ték kal el lá tott le vél re vá la szo lunk.Mu ta tó pél dány kér he tő a szer kesz tő ség ben.

Helyreigazítás: Előző lapszámunk (2013. július) címlapján

Konczek József (Szalai Judit felvétele) szerepel.

FILIP TAMÁS


Egy bilincs, ajándékba

Bepókhálózza, amit üresnek érez, zugokban pormacska kölyköket nevel, megpuhítja a bicikligumit,a számláról minden pénzt leemel,tüzes kis mozdonyokat küld, hogyfájdalmat húzkodjanak az ideg-síneken,és puszta árnyakkal dönti le a test-erődökelkocsonyásodott falait.Váratlanulhozzád is becsönget, pedig már régótakulcsa van. Hoz ajándékba egy bilincset.Letartóztatjátok egymást, és mentek világgá együtt, eleinte még szóltok néha, aztán, ahogy viharok vállára támaszkodvafölértek a kihunyó vulkán kráteréhez, egyszippantás elég a füstből, és gyógyultantávozik szátokból az utolsó lehelet.

Ne jusson eszünkbe

A víz talán oldott halakból áll.Csak úszkál önmagában,minden irányt összehurkol, aztánvalahogy kibogozza a csomóit.Nem tudom, mivé oldódhat a víz,de minden bomlik tovább, forróatomok kergetik egymást, mígvégül mind kihűl, egy pontbahúzódik vissza; csak ülünk a néhaipartokon, és arra emlékezünk,ami nem volt soha. Minthaegy vízre írt verset temetnénk,csöndes imával kérve, ne maradjonbelőle semmi, ne jussoneszünkbe újra, aztán magunkrazárnánk vérszomjas szobánkajtaját, és a kulcsot kettéharapnánk.

Fénymegálló

Reménycölöpökön álltam lábujjhegyen,vártam, jöjjön a Fényeshatos villamos.Pointilista festő ecsetjén egy pötty vagyok,némi nedvesség, meghatározhatatlan szín, mely ezeregy éjszakánként összeolvad a többivel.Isten, küldj tavaszi csomagot, és írd rá: „Rügyláda”, a címem ismered, hadd bonthassam ki én, hadd láthassam, ahogykirajzanak belőle a zöldek. Tudod, én mámor holnapra élek, Édentől keletre,Waterlootól délre, sík mezőn, dombon és hegyen, de legfőképp egy szigeten, ahol minden egyszerre van, méhek zsongják körül a virágzó fákat, és közbenholt avart gereblyéz a szél kupacokba.

Akik nemet mondtak(Takács Zsuzsa története alapján)

A Grand Medál elúszott, vagyinkább elsüllyedt, így stílusosabb.Lidérces, parázsló versekértakarták nekem adni, és angolul kellettvolna megköszönnöm, egy gondosankiválogatott, szmokingos-nagyestélyishallgatóság előtt. Győzködtek,fogadjam el, méltó vagyok rá.

Nehezen vették tudomásul, hogynemet mondtam, sokszor rámtelefonáltak, volt, hogy éjszaka is, denem és nem, megmakacsoltam magam.Aztán másoknál is próbálkoztak,ígértek fűt-fát, de végül mindenki kihátrált a megtiszteltetés elől.

Mi, akik nemet mondtunk,lassanként kezdtünk egymásraúgy gondolni, mintha összeesküvőklennénk, kik félszavakból is értenek,és vannak közöttük egyezményes jelek.

Mind egy hajóban ülünk,keményen és reménytelenülevezünk szemben az árral, melyszüntelenül visszasodor a NEM-hez,melyet újra meg újra ki kell mondanunk.


SCHIFF JÚLIA

A söprű

A falu őszi ködbe és korai sötétségbe burkolózik.A kerítések mögött megbújó házak visszafojtjáklélegzetüket. A gyalogjáró téglaburkolata lát ha -tatlanul botorkál a lány előtt. Tizennyolc éves, aligpár hete nevezték ki tanítónőnek. Megbízása van. Bekell jutnia az elzárkózó házak egyikébe. De itt min-den az önvédelemre rendezkedett be. Védekezőnmerednek rá a becsukott spaletták, az ablaktalanbejárati ajtók. H. Mátyás parasztgazdát kell rábírniaaz önkéntes belépésre. Makacs paraszt, aki elzárkó-zott a kollek tívba való belépés elől, magyarázták atanítónőnek a néptanácsnál. Azt is mondták, hogycsak a tanítás után, este menjen el hozzá. Akkor si -kerül a legbiztosabban elcsípnie. A tanítónő szoro -sabbra vonja magán lódenkabátját. A kabát szürke.Szürke, mint a novemberi este. A durva, béleletlenszövet szúrja a karját, horzsolja a nyakát. A szíve tájé-kán is érzi a szúrást. Mintha félne. De nem, nem fogfélni. Tudja, melyik úton akar járni. Avagy tudni véli.Három évvel azelőtt, még a Bărăgan sztyeppeiszáműzetésük idején a bátyja mellé állt, amikor azökölbe szorított kézzel és vörösen izzó arccal az apjaellen fordult. Lesújtó szavakat kiáltott a magas, tisz-teletet parancsoló férfi arcába, aki kissé tehetetlenülés szomorúan nézett le gyermekeire. Jogosandeportálták, kiáltotta a fiú az apja arcába, mert azosztályellenséghez tartozik. Az államosítás is méltá-nyos intézkedés volt, mert a javak a népet illetik meg.És hogy ők igenis tudják, melyik oldalon van ahelyük. Csak eltörölnék már ezt a kényszerlakhely-rendel kezést, hogy végre egyenértékű polgárokkéntmozog hassanak az emberek között. Abban avilágban, ahol friss erőkre van szükség, hogy felszá-molhassák a régi világrend maradványait. És végreeljött az ideje… Elemi iskolai tanítónőnek képeztékki. És most ez a megbízás. Ez is a tanerők köte-lességei közé tartozik, mondta az iskolaigazgató.

A lány előkészíti magában mondanivalóját.Elégedetlen az érveivel. A szavakat üreseknek ésidegeneknek találja. Nincsenek saját szavai. Amitmond, az a maga számára sem meggyőző: „Sok ki -csit kell összetennünk ahhoz, hogy valami nagyotérjünk el. Annak a hozadékából mindenki részesülmajd…” Nem lenne okosabb egyszerűen arra

hivatkozni, amit az imént hallott a Néptanácsnál,hogy Sándor bácsit, aki megtagadta az önkéntesbelépést, az elmúlt éjszaka elvitték egy szállítókocsi-val? Bekötötték a szemét, úgy lökték be az autóba.Még mindig nem tért vissza...

Szilárdan és csendesen áll előtte a ház: maga amozdíthatatlatlanság. Tekintélyes épület a módosbánáti parasztházak tipikus oromzatával. Az orommagasában, most inkább sejthetően, mint kivehetően,a jellegzetes relief: az életfa és a napkerék. Közöttükaz építés éve és az építkezők neve. A kopogtatásraheves kutyaugatás felel. A gazda léptei a kapuboltozatalatt magabiztosságról tanúskodnak. A tanítónő be -szippantja a száradó dohánylevelek fanyar illatát és azistállók meleg leheletét. A fo lyosón, az ajtó keretében,a szőlőlugas kopár háló jában a gazdaasszony várja.Belépnek a konyhába. A tanítónő háttal a konyhaajtó-nak áll meg. Szembe vele a házaspár. Nem kínáljákhellyel. A lány futó tekintete a nyitott ajtón keresztül atisztaszoba tornyos ágyára és a kézi hímzésű párnákratéved. Az asszony ezüstös kontya büszkén trónol amegfélemlített arc fölött. Keze mintha imára kulcso -lódna. Az ösztövér idős ember a konyhaszéknektámaszkodik. A szék mellett, a falnak támasztva azudvari söprű. A rend és tisztaság eszköze a gazdaság-ban. Sok-sok szemetet elsöpört már. Ma viszont azegész országnak szüksége van söprűre, hogy eltakarít-sák a régit, és helyet csináljanak az újnak. A tanítónőnézi a söprűt, és magára ismer benne. Az ő feladata asöprűé. A tekintetek végigtapogatnak egymáson. Atanítónő tizennyolc éve összezsugorodik a vizsgálóviszontpillantások alatt. Csak áll szürke lódenk-abátjában, és zsebébe dugja kezét, olyan mélyre,amennyire csak lehet. Ökölbe szorított kéz. A gazdaés a felesége nézik. Keresztülnéznek rajta. A hivatalosszemélyt, a megbízottat látják benne. És ez a meg-bízás öl. Egy világot tesz tönkre. A lány látja a söprűtés a söprű mellett a gazda lecsüngő nagy, agyondol-gozott kezét. Beszél. Mondja, amit mondania kell.Szavai összegabalyodnak. A gazda arcába néz. Az apjátlátja benne: görnyedt tartás, elgondolkozó, fájdalmastekintet. Ugyanolyan, mint amilyennel akkor nézettrájuk, amikor a bátyjával együtt rátámadtak. Messzirőlvisszhangzanak a szavai: „Nézzétek, gyere kek,hagyjunk magunknak időt. Ha ez a rendszer csak egyrészét is teljesíti annak, amit ígér, akkor én az elsősorban fogom a zászlót vinni. A legelsőben.” De agazda nem szól. A lány látja a nehéz kezet és a vörösesszínű söprűt. A söprű erős, hajlékony vesszőkből


készült. A lecsüngő kézen a kékes árnyalatú, kidagadterek a seprűvesszőkhöz hasonlítanak. Aztán a szavak,a lassan, nyomatékkal kiejtett nehéz szavak. Olyannehezek, mint a lecsüngő kéz, amelyik most minthamegmozdulna a söprű irányába: „Hogy nem szégyel-li magát a kisasszony…”

Hamarabb elérte az utcát, mintsem gondoltavolna. A tanítónő a téglagyalogjárón bukdácsol afalu közepe felé. Elszórt fények imbolyognak.Zseblámpák fénykévéi. Úgy érzi, mind rá irányul-nak. Kis forró gyöngyök gurulnak le arcán. Minthasöprűvel vágták volna pofon.


POLLÁGH PÉTER

Besúgóarcúak„Ceterum censeo: Hungariam esse salvandam!”

Temetnek egy színt. Temetnek egy egészt.Nem kettes kolbászból van a kerítés.Temetnek egy tudatot, földelnek egy vezetéket. Temetik a lelkészt. Sütöm le püspöklila szemem,rád gondolok, gyaloghalként úsztál be a képbe.Géza nagyapám is rád gondolt, mikorDonfehér hajjal hazajött a kanyarból.Pár év múlva majdnem a csehekhez vitték.(Adjátok neki vissza a vöröshajú anyaföldet:már úgyis mindegy, de piros csíkkal satírozta,véreztette át a térképen Dél-Felvidéket.) Pál nagyapám is rád gondolt, mikora pincebörtönben, tweed zakóban,angolkék szájjal magázta az ÁVH-s legényt.

Akkurátus és aljas vagy.Valaki sötétbe lökte az arcodat.Mocskos a mosolyod, portásos.Sok arcot tudsz, de elveszed arégit, fölhazudod a sötétet az égig.

Telesírt irodaüveg: esik, valami csöpög az arcodról,igen, az arcod csöpög,mert minden volt már. Beépülsz, téglánként adod el a házat, az egészet, nem csak a kulcsát.Koszos mellény rajtad a gyűlölet,mindent megteszel, hogy letagadd,de a legeladóbb te vagy.

Fekete sírlyuk, fehér lelkészgallér.Nézem a gyászoló gyülekezetet.Kereszt az ott, vagy ember?Ki nem volt már ügynök itt? Hallom a régi versek kérdéseit.Hallom, akiket mind én írtam.Hallom, akikből senki nem lett.Rossz emlékek zakójában fázom.Hallom a vérem, a völgybe tartót:Forró, ír(isz)kék, ölni szeretne.Mért nem lehetett született szürke?

BÁRÓ LÁSZLÓ

Buszon

Szemfenék-tükrözésről tartottunk hazafelé. Mivelnem fájt, olyan vidámak voltunk, mint egy tálcányinaposcsibe. Nekem vagy tizenöt évvel ezelőtt tük-röztek először, és a nagyon rossz élmény miatt máregy hónapja − amióta vártam a vizsgálatot − szo-rongtam, mert ahogyan öregszem, egyre kevésbétűröm a fájdalmat és a megalázó vizsgálatokat, ame-lyek pityergő gyerkőcöt faragnak belőlem a közöm-bös orvosok szeme láttára és bosszúságára. Atropintcsöppentettek a szemembe, majd húsz perc múlvabehívtak. Beleültettek egy masszív székbe. Előttempont szemmagasságban egy készülék meredt felém.A fiatal doktornő − talán már akkor is az unokámlehetett volna − egészen a pupillámig tolta azapparátot, úgyhogy, ha pislogtam − márpedig miértne pislognék, ha a szemembe tolnak egy távcsövet −,éreztem, hogy a szempillám végigsöpri a lencsétvagy mit. Önkéntelenül meghátráltam.

− Nyissa ki! És ne mozogjon! − rivallt rám olyanérezhető lenézéssel, mintha megbánta volna, hogyerre a rögös pályára lépett valamikor, hamvas fiatal-ságában, amikor még sikeres bártáncosnő is lehetettvolna. Nekem ömlött a könnyem, és szerettem volnaelpárologni.

Nem ragozom. Valahogyan túlestünk a vizsgála-ton, ami teljesen negatív lett. Elém lökött valamipapírt, amit patakzó könnyeimen át alig vettemészre. Elvettem a szemüvegem, leakasztottam a fo -gas ról a cumóm, amit leparancsoltak rólam, miegy-más, és valahogyan kimentem, félig vakon.

Ettől féltem most egy hónapig. De hála istennek, ahaladás megállíthatatlan. Egyrészt én most már cuk-rosabb vagyok, mint az Éden almája, másrészt felta-lálták, hogy nem kell egy Apolló-rakétát a pofámbanyomni, a vizsgálat megoldható sokkal egyszerűbbenés elegánsabban. Szinte élveztem az eljárást, mivelmegkönnyebbültem, hogy elmarad a kínzás, és egy -idejűleg elhatalmasodott rajtam a tudományos érdek-lődés eufóriája. Mi sem pompásabb, mintha az emberközvetlenül átélheti azt, hogy nem boszorkányság,hanem technika, ahogyan kedvenc rádióműsorombólvirgonc, felhőtlen ifjú éveimben megtudtam. Derűsoptimizmus harsogott akkor a készülékből. Van vagyhatvan éve. És lám, most magam is megbizonyosod-

hatok róla: a Csili-csala csodái hipp és hopp betelje-sedtek Teknős Péter evangéliumi szavai nyomán.

Szóval mindkettőnk szemfenekét átkutatták.Feleségemnek nem cukra van, hanem látási zavarai:fűrészfogfüggvénynek megfelelő cikcakkok vonul-nak a képernyőjén balról jobbra, és némely területekkiesnek a felfogásából. Például a h betűnek csak azalját látja, és így a hátból nát lesz. De orvosunk sze-rint semmi komoly dologról nincsen szó. Némi kor-ral járó degenerációról beszélhetünk csak, ha aka-runk. De oda se neki. Katonadolog.

Egy idő óta szomjazom a derűs optimizmust. Felis vettem valami hányaveti magatartást, könnyedsé-get, amit Remarque lövészárok-töltelék suhancaitóllestem el. Átragad rám a hangulat, ahogyan a voltállami rendelőintézet orvosai − most káeftétagok −lezseren foglalkoznak velem, bátorítón kezelnek,viccelnek Langerhans-sejtjeim megállíthatatlanpusztulása közben. Drukkolnak nekem:

−A veséje még jó − mondja nekem a fiatal erdélyiorvos, aki hétvégén újonnan vett autójával visszaké-szül Szovátára. Kacsint is a diagnózishoz: − Hogylegyen valami jó is! − teszi hozzá. Érszűkületem sin-csen még. Csuhaj. Kapok egy csomó papírt, intel-mekkel és jóindulatú étkezési tanácsokkal. Kapoknaplót is, amibe beleírhatom a napi háromszoritűszúrás eredményét, és izgulhatok, mint valamimeccsen, hogy a cukrom éhomi tizenhatról mikormegy le legalább nyolcra. Akkor ugyanis visszakap-hatom a jogosítványomat, amit egyelőre elvettektőlem, mert elszédülhetek vezetés közben, és belero-hanhatok egy kamionba. Ami engem nem is bántanamár olyan nagyon, de a feleségemet nem szívesenképzelem el bénán vagy lábak nélkül.

Úgyhogy most ülhetünk, ülünk majd a buszon.A buszon. A buszon.

Legalább huszonöt éve nem ültem közösségijárművön. Se villamoson, se metrón, se vonaton.A repülőgépet kivéve. Fenekemre nőtt az autó. Pedigpártunk és kormányunk mindent megtesz azért, hogyleválasszon róla. Horribilis nyugdíjamból egyrenehezebben tartom fenn a kocsit, de mára ez azegyetlen luxusom, ami megmaradt. Enni, inni márnem tudnék, még ha szabadna is. Kefélni legalábbhúsz éve nem tudok a bétablokkolótól. De inkábbeladtam a zongoránkat, a telkünket, és eladom majdmég a csatos imakönyvem is, csak hogy fenntarthas-sam a kocsit, és fizethessek is utána hazámnak, mintegy katonatiszt. Kiköltöztünk a Belvárosból a Duna-


kanyarba, mivel ablakom alatt sörsátor épül időn-ként, amit gondosan körbevizelnek a duhaj magyarlegények és leányok, valamint év közben egy szo-morú szemű elvált ember minden hajnalban lehány-ja a házunk sarkát.

Úgyhogy a cukor kidönteni látszik életsátrunkközponti oszlopát, az autót. Nekem a Duna-kanyar-ban egy doboz gyufáért oda-vissza egy órát kellenegyalogolnom. Mi lesz így velünk?

Nehéz a menetrend szerint élni. Nem úgy van az,hogy csak úgy lemegyek a föld alatti garázsba, táv-irányítóval kinyitom előre a kocsi ajtaját, és márvágódok is felfelé a rámpán, ki az utcára, mint egyStarsky és Hutch a régi New York-i krimikben. Ki aRáday streetre. Nem, nem. Először is tudni kell a fur-fangos menetrendet: minden órakor, vagy csak ahogyesik, úgy puffan? Mindegy. 51-esre fel, Borároson le,6-osra fel, Corvin sétányon le, azután tovább le amélybe cukortól merev izmaim és fájó idegeim miattbicegve, tántorogva a metróba. Úgy megyek, minthabeszartam volna. Óvatosan, nehogy eláruljam maga-mat. Végül a cerberusok között méltóságteljesen,egyenesen, mint Erzsébet királyné a sorfal előtt −elmúltam hatvanöt −, felvetett fejjel rálépek a moz-gólépcsőre, ami egyre inkább olyan, mintha kiránta-ná valaki alólam a flasztert. Vagy hátra akarok esni,vagy előre, a feleségemre. Egyszer láttam egymagam fajta pofát, aki nem vette észre, hogy leért aperonra. A lépcső befutott vele a villák alá, mire őelőrebukott, ahogyan azt Newtontól tanulta. De afelesége akkor még elkapta. Addigra azonban fel -éledtek a reflexei is, és kiegyenesedve, erőteljesenhátradőlve igyekezett visszanyerni az egyensúlyát,viszont most a felesége is nekifutott a villának,elvesztette az egyensúlyát ő is, úgyhogy nem tudottellentartani a férjének. A férfi tehát magával rántottaőt is: mindketten hanyatt estek. Közben a mozgólép-cső csak haladt tovább, hiszen a haladás megállítha-tatlan, úgyhogy a lépcső megpróbálta mindkettőjüketalágyűrni a villának. Szerencsére nem sikerült neki,de mindent megtett érte. Végre valaki talált egy vész-kapcsolót, és leállította a vidám matinét. Mit adottvolna Pathé vagy Chaplin egy ilyen snittért!

A metró, mint tudjuk, meleg és büdös. Tömött.Teleszórva szeméttel, telefirkálva értelmetlen üzene-tekkel. Valaki lehozott egy üvegvágót, és rejtélyesákombákomokat metszett az egyik ajtó üvegébe.Komoly munka lehetett: Újpesttől Kispestig, napes-tig. Szemből merev arcok nézik mögötted a falat.

Viszont húsz-huszonöt perc alatt az ÚjpestiVároskapunál vagyunk. A feleségem azt mondja,hogy tíz-ötvenötre kell odaérnünk a buszhoz. Nézema telefonom: most tíz-harmincöt.

− Hát nem sok esélyünk van rá. Talán. De nemkell rohanni. Csak kilépni, tempósan. Ha nem, hátnem. Legfeljebb várunk egy órát a napon.

Félek a rohanástól. Edit képes a lakásban is elesnia szőnyeg sarkában. Nem a cumóval csámpázni előt-tem lépcsőn le-fel. Mert két lépcső van még a buszig:egy a metróból fel, egy a buszokhoz le. Most kezdemérteni apámat, aki halála előtt már nem ment le sohaaz aluljáróba a Ferenc körúton, hanem halált megve-tő bátorsággal átvágott az úttesten, kísértésbe ejtvénaz Üllői út forgalmát. Hogy átvágott, az enyhe túlzás:átvánszorgott. Bármilyen fürgén rajtolt is azonban, azöld alatt nem ért át. Mikor szóltam neki, hogynagyon veszélyes, sőt szabálytalan, amit csinál:

− Na, mondd már! − hencegett. Azt hittem, isko-lai élményei mocorognak benne: egy gondolat bántengemet… De akkor még az én lábamból hiányzott amostani tudás. Fölényesen adtam az aggódót, a gon-dost. Elmeséltem neki, hogy láttam elütni valakit aTompa utca sarkán valamikor ’53 körül. Hogy repültaz a férfi a nagy puffanás után szárnyaszegetten alevegőben vagy nyolc métert, és hogyan landoltpuhán, csúszva még métereket sáros nagykabátjá-ban. Arcáról hogyan reszelte le a bőrt és az orrátmajdnem tövig a rücskös flaszter. Apámat ez nemhatotta meg. Szája sarkában, szőke bajsza alatt szo-kott lekicsinylő, gúnyos mosolyával figyelt rámvalamennyire, de zöld szeme nem nevetett. Csaknézett üresen, ahogyan a szfinx nézi a porossivatagot ezer évek óta. Ő akkor már tudta, amit énmég csak most sejdítek. Persze, neki volt elég tré-ningje. A háború végnapjaiban málenkíj robotra vit-ték. Azt hitte, meg sem állnak Szibériáig. Pedig csaka Szvetenai utcai hullaházba, tőlünk pár sarokra kí -sérték a gitáros oroszok: tele volt az halmozva a pin-cétől a padlásig egymás hegyén-hátán fekvő mezte-len hullákkal, akiket az ostrom alatt nem tudtak elta-karítani, eltemetni. Kik szép sorban, kik fejtől, lábtól,kik ülve valaki más ölében. Ölelve egymást tartósannagy akarással. Ezeket kellett kihordani a pőrekocsisvillamosok platójára. Egy fogta a kezét, egy a lábát.Aztán zsupsz, lendületes ívben fel a kocsira.Némelyik már szinte rémülten kalimpált, mint a gye-rek, ha hideg vízbe dobják a barátai. Apám főlegebédnél szerette részletezni, hogy micsoda gyönyörű,


szivárványszínű penész nőtt a lágyékukra meg ahónuk alá a tétlen várakozás hideg hónapjai alatt.Vagy hogyan lógott ki a szájukból a zöld vatta, mint-ha nyelvet öltenének, csúfolódnának. A férfiak megelhivatottan szőrösödtek tovább, akárha volna mégremény egy utolsó borotválkozásra.

De mit tesz Isten: hiába rohantunk, mert a busznem órakor, hanem óra-ötkor indult csak. Úgyhogymi voltunk az elsők, akikfelülhettünk. Király. Ilyen -kor kedvedre válogathatszaz ülések között, amelyek-nek rangjuk van. Vannakelőkelő egyesek, vannakkakasülők, ha nézelődniakarsz, vannak intim leg-hátsó négyesek, ahol köly-kök smaciznak, viháncol-nak, dohányoznak, bárnem lehetne. A betegséghónapjai alatt kitanultam acsíziót: hordanom kellett avizeletemet, véremet, szem - fenekemet, naplómat Pestre.Volt időm.

Én legjobban a középsőkettős ülést szeretem, acsukló előtt. Itt bugyboré-kol az élet. Kiláthatok egé-szen előre, de akár oldalrais, a tájra. Előttem széles atér: ide tolják fel ötletesen a gyerekkocsikat, a rok-kantak kerekes székét, ide jönnek a szerelmesek issokszor. A nő, a lány nekem háttal, nekidől az elvá-lasztó korlátnak, mintegy kipárnázza, a férfi velemszemben nekidől a lánynak hol a gyorsítás miatt, holsunyinló módon csak úgy tesz, mintha a kocsi kény-szerítené, valójában az élő párnára kíván ráfeküdni.A nő segge így nekinyomódik a tőlem elválasztókorlátnak, ami két ízletes hurkát formál belőle azorrom előtt. Szóval mozizunk. Az út ingyen van, anyugger házaspár pedig élvez és szemlélődik.

Utálom a tömeget, általában az embereket, ezazért is különös, merthogy ez a szakmám.Szociológus vagyok. Akárha a cukrász utálná a kré-mest. Hiába füstölgök, szentségelek magamban:nekem minden utazás, tükrözés, vásárlás egy tanul-mány. Több leszek tőle. Amikor vagy huszonöt éveautóra ültem, megszakadt a kapcsolatom az eleven

élettel. Egy jó kétórás buszutazás, mondjuk esőbenázás után felzsúfolódva egymás ölébe és leheletébe,kihozza mindenkiből az őszintét. Itt nincsen szentség,cenzúra. Csengenek a mobilok. Olyan intimitásokat,politikai krédókat hallgatok végig félóraszám, ame-lyek miatt valamikor vagy az inkvizíció elé citáltákvolna a beszélőt, vagy Rákosi fogdmegjei vitték volnael. Mennyit fizettem én olyan mélyinterjúkért, ame-

lyeket itt ingyen és nyersenmegkaphatok: mint félbe-vágott marhák a kampón,úgy tárulkoznak fel azemberek, csak figyelnikell, és értelmezni.

Kint − habár még délsincs − izzik a lég. Koranyár. A busz ugyan a leg-korszerűbb, légkondicio-nált, számítógép-vezérelt istalán, mert a sofőr ki semmozdul az üléséből, min-dent onnan intéz. Csakmost éppen állunk, ezértnem működik a légkondici-onálás. Hacsak a tetőnyílásnem helyettesíti, ami mostnyitva van. Várunk. Kezdrám tapadni az ing, a segge-men aprókat csíp az izzad-ság, ahogyan beletapadok aműanyag ülésbe.

− Érdekes felfigyelni arra, hogy csak nekünk voltfontos a rohanás. Mindenki más az állomáson úgynézett közömbösen maga elé, akár az agyagkatonák− szólok nejemhez, aki kivörösödve, de boldoganpihegve ül mellettem. − Talán bizony nem is láttakminket − folytatom szelíden, hogy szóra bírjam.Szoktam vele filozofálgatni. Nem pendülünk ugyanteljesen egy húron világnézetileg, úgyhogy nekemokoz még némi intellektuális hullámverést, ha vála-szol. De ő derűsebb alkat, mint én, így ha teheti,inkább rám hagyja. Néha olyannak érzem magamatmellette, mint Napóleon Szent Ilonán, aki jobb híjánteknősbékákat kommandírozott. Megfigyeltem,hogy az utóbbi években fejtegetéseim a nőknél ásí-tást vagy kötőhártya-gyulladást idéznek elő.

Lassan szállingóznak már az utasok. Az első ajtónlehet bejönni, ott veszik a jegyet, és ott adminisztrála sofőr, aki egyben beépített kalauz is. Mert sok a


A bolond

kivétel: összehajtogatott papírokat kotornak elő,valamit igazol jegy helyett minden ötödik-hatodik.Csak a bérletesek villantanak kevélyen átlátszópévécé tokot. Mellettünk most kivételesen kinyílik aközépső ajtó: karmesterünk észlelte, hogy kismamaérkezett a beszálláshoz. Nagydarab, de formás nő.Parasztmadonna-arcú, és tele van a szoknyája,mélyen kivágott felsője feszülésig. Melltartója pánt-ja divatosan kilóg a felsőrész pattanni kész, kes-kenyke kantárja alól. Odatolja elénk a kocsit, gondo-san lefékezi, és kiveszi a gyereket belőle. Leül velemszemben a másik oldalon. Hányni tudnék, pedigegyáltalán nem vagyok prűd. Olyan húsa lehet, aminel lehet nyomni a bolhát. Szinte érzem a bőre tejsza-gát, a púder illatát, amit a combja közé, mellei alábefútt, hogy ne izzadjon, ne dörzsölje ki összefeszü-lő két combját járás közben. Az a meleg púderillat!És a kibuggyanó tej illata, ahogy egy-egy cseppátnedvesíti a szatént. De az istenért: miért kell úgyöltözni, mint egy szenilis vénasszony a neurológiairendelésen, aki már olyan hülye a magánytól ésmésztől, hogy nem nézi meg magát elindulás előtt atükörben? Micsoda undorító divat ez? A feleségem-től tudom, most az a módi, hogy a sort zsebei alullógjanak ki, mintha elszabták volna a gatyát. Meg azalul kirojtosodó, felül csíkokban beszaggatott far-mernadrág. Meg fogom próbálni, hogy alsógatyá-ban, kilógó tökkel fogok buszra szállni. Hátha divat-diktátor leszek vénségemre.

A gyerek kis béka még: úgy lóg anyja keblén,mint ahogyan én csüggök a nyugdíjamon. Csak afeje nem folyószámlán nyugszik, hanem az álla alatttámasztja anyja kiduzzadó kebele. Két karja széttár-va: egyik a nő álla alatt, a másik a vállán, rövidkelábai keresik a támaszt egy darabig, aztán megnyu-godva lógva maradnak, mert minden olyan szilárd ésmegbízható. Irigylem. Kapd be, Kálmánka, bekapjakalauz bácsi is.

Növekszik a forróság. Indulhatnánk már. Akkorlegalább lesz már légkondicionálás. Kis zavarraleszek figyelmes a sofőrnél. Egy szúnyogcsődörfor-ma férfi két kisgyerekkel tárgyal valamit vele. Majdmagyaráz kicsit hangosabban, mire a kismama fel-ugrik, mert háttal az eseményeknek is kitalálta, hogya férje szerencsétlenkedik. Két melle közé szorítva abékát, a pilótához fut virgoncan, már előre nevetveaz igazgatás csődjén.

− Ne haragudjon! A férjem még nem ismeri itt kimagát. − És mutat a három gyerekre. − Együtt vagyunk.

A sofőrnek már papír sem kell, sem igazolvány.Nagycsaládos-kedvezmény. Élő dokumentumok csim-paszkodnak anyába, apába. Elcsendesül az unalom fel-színét fodrozó riadalom. A család elhelyezkedik egy-mással szemben egy négyes ülésen, mint egy kupéban,ami az övék. Az élénk fiúcska rögtön feláll az ülésre,öklével megdöngeti a zárt ablakot, de anyja rászólrománul. A gyerek engedelmeskedik. Ettől fogva a nőaltja betölti a buszt a Városkaputól Tahitótfaluig.Egyfolytában dirigál, kommandíroz, tömi a szúnyog-csődör fejét, aki a kislányát ölelgeti csöndesen. Egy-három-ötévesek hozzávetőlegesen. A szúnyogcsődörrá-rázümmöghet anyucira, ha itt a szezon. Nem hagyki egyetlen helyzetet sem. Beszélni azonban nembeszél vissza. Alig hallom, mit válaszol a román dialó-gusok másik térfeléről, mert a nő egész pályás letáma-dásként valósítja meg magát. Folyékonyan zúdul.Pedig nem is haragszik, látom napfény-mosolyáról,amely elégedett és áldó. De véletlenül se szólja elmagát magyarul. Leányfaluig − ha ilyen harsánymarad − megtanulok románul. Ha mást nem, a szóvégiǎ-t, amit annyira szeretek, mert majdnem magyar ö.Romunyeaszkö.

Telik a kocsi és az idő. Végre azon veszem észremagam, hogy felettem magától bezárul a tetőablak: asofőr beintett neki elölről, és most engedelmeskedika néma szolga: bezárja magát.

Nekilódulunk. Kezdődik a híradó a nagyfilm előtt.A kies Újpest és a valaha szorgos Hajógyár, amelytizenhét éve halott. Tudom, mert vizsgáltam még, ami-kor haldoklott. A Budapest Bank kibelezte. Haladunk akettes úton az elcsendesült ipari fellegvárak között. AVáci út már nem felel neki. Mármint Csepelnek a dalszerint. Ott is lehúztam hat évet. A Szerszám gép -gyárban utoljára marcipánmalacokat és kínai bugyikatárultak, amikor eljöttem, mivel üzemszociológiáraakkor már aligha volt szükség. Most meg itt a Coats,amit újra megvettek eredeti tulajdonosai, az angolok.Beszél gettem odahaza egy öreg tatával − mondhatomígy, mert legalább egy húszassal öregebb nálam −, akimesélte, hogy a kócban dolgozott negyven évig.Azt hittem, megőrült: mit tudott negyven évig szor-goskodni a kócban? És miért nem jött ki belőle hama-rébb? Hatalmas lapát volt nála, úgyhogy kicsit hátrábbhúzódtam tőle, de teljesen normálisnak tűnt, jó humor-ral. Kiderült, hogy gépbeállító volt. Kezdtem kihámoz-ni a szavaiból, hogy valami textilüzemről van szó.Nagy nehezen tisztáztuk a dolgot: meglett a cérnagyár,amit kifulladásig bírt cérnával a kisöreg.


A Váci út további részeihez alig fűznek emlékek.Valamikor a Megyeri csárda környékére vitt ki nagy-néném a férjével, Újhegyi Gyulával, a festővel. Azöreg mániája volt a vízparti táj. Szerintem már vakonis képes lett volna csillogó hullámokat és zöldellődombokat felkenni a vászonra: tele voltak velük alakásunk falai, talán csak a parkettán és a mennyeze-ten maradt némi szabad hely. A jótékony ismeretlen-ségben lappangó Rudnay-tanítványt Ella Siófokonszedte össze a polgáriban, ahol Ufkár − kedélyesenneveztük így, nem tudom, miért − rajztanárkodott.Volt vagy harminc év korkülönbség közöttük.Siófokon Ella, anyám, nagyanyám, nagyapámkevéssé festői nyomorban éltek, miután Túrkevénnagyapámat a gazdasági válság és saját bátyjakisemmizte. Kétszáz hold úszott el, valamint többvagon termény, a ház, a hintó, a személyzet, minden.Ufkár ebbe a birodalomba kente bele magát egy gye-reklány lobogó érzelmeinek festékjébe mártogatvaecsetjét. Hogy még mit mártogatott mibe, azt nemtudom. De tény, hogy 1952 táján rugalmasan elsza-kadt korosodó, vízparti feleségétől, és egy borúséjszakán megjelent nálunk. Megkocogtathatta Ellaablakát, mert az keresztülrohant a rumliszobán, aholén a nagyanyámmal egy ágyban aludtam, és been-gedte a kitartó gavallért. Volt vagy éjjel kettő. Csakannyit érzékeltem, hogy a sötét szobán átgázol amásikba egy vadidegen férfi hatalmas bőrönddel,amelyben az ecsetjei, festőállványa lehettek.

− Ki ez? − kérdeztem indignálódva nagyanyámataz ágyban, miközben megpróbáltam kilátni a hátamögül.

− Ne törődj vele! − suttogta ő a párnájába, hiszenneki is zavaró lehetett az ilyen éjjeli és kissé prózaimenyegző. A rajztanárral így másnaptól hétre bővült aszerető család a három szobában. Kisebb konfliktusokgyűrűztek ugyan a jövevény körül, mivel nagyapámnem volt elragadtatva a frigytől, aminek ládája egybőröndnyi festőszert tartalmazott csak, és a tetején semágaskodtak angyalok. Bekerült azonban Ufkárral ház-tartásunkba a szargallér. Akkoriban a Szabad Nép mégmásfélszer akkora volt, mint később a Népszabadság.Ha kivágtad a közepét, majd széthajtogattad, akkor atetszetős origámi pontosan ráillett a vécédeszkára.Kényelmesen keresz tülszarhattál rajta, de − és itt jön aszívderítő fordulat − a fenekednek nem kellett a desz-kát illetnie. Ufkár ugyanis, mint Rudnay-tanítvány,méltóságán alulinak tartotta, hogy fenekét a miénkután a világot érő deszkára helyezze. Ebből persze tett-

legességig fajuló nézeteltérések támadtak. Végül afelek kiegyeztek abban, hogy a szargallér szabadonalkalmazható, de a felhasználó köteles dolga végezté-vel magával vinni a saját lakrészébe. A béke annyirakiterjedtté vált, hogy Ufkárral és keresztanyámmalelengedtek a Megyeri csárdához, egy újabb vízparti tájkopírozására. Múlhatatlan élményem tehát, ahogyangyémánttiszta parti pocsolyákban békákat fogdosok.Eladdig a hazai faunából csak a csótányokkal kerültemilyen szoros testi kapcsolatba.

Unalmamban a szúnyogcsődört bámultam oldalról,kissé hátulról. Keskeny válla a barna trikóban satnyá-nak hatott. Nem díszelegett felirat a mellén vagy ahátán, ami kezdődő rokonszenvet váltott ki belőlem.Ki nem állhatom az ostoba angol feliratokat: Fuck mevagy Angels of Hell, körben gyöngyökkel, hímzett,tyúkszerű sasokkal. Barna volt a vászonnadrágja is,színben harmonizáló, szűk. Egy fiatalember, akinekízlése van! Nincsenek a lába szárán zsebek, amiben asemmit hordja, és nem lóg elegánsan a segge alá a nad-rág ülepe, lecsúszva a derekáról egészen a vágásáig,mint valami csavargónak, aki lopta a több számmalnagyobb gatyát. Barnára sült egyik karja lazán öleltekislányát, aki úgy bújt az ölébe, mint egy kismacska.A karokon vastag erek kanyarogtak lefelé: húzta őketa nehézkedés, a fáradság. Kanyonok az élet felszínébemarva. Másik, aránytalanul nagy, kidolgozott kézfejenyugodtan pihent a combján. Csak a lesült jobbja reb-bent fel időnként, mint egy barna pillangó, ha a buszmegdőlt, és ő a kislányát óvta. Elnéztem a hüvelykjét,ami megnagyobbodott és szétlapult. Nekem voltakilyenek az ujjaim, amikor nyaranként rám talált a szív-lapát. Láttam, hogy hüvelyk- és mutatóujja között abőr szarusabb a lapátnyéltől, és az izom felboltosodotta sok megerőltetéstől. A bőre most is kifeszült a kéziz-mokon, mint a dob, úgyhogy a pórusok szinte láthatat-lanná váltak. Emlékszem: a sok lapátfogás után a jobbkezem ujjait csak a bal kezemmel tudtam kiegyenesí-teni. Neki is benne van még a fogás az ízületeiben.Sokvagonnyi szén kell ehhez, vagy egy örökké zörgő-korgó betonkeverő. Csodáltam, hogy kedve támadidőnként zümmögni az asszony felett. Én örültem, hahazaértem, és belezuhanhattam az ágyba. Persze, mostmár késő. Futhat a pénze után: öt szájat kell betömnie.És lehet, hogy a hatodik már csőre töltve vár. A férfi,ahogy múlt az idő, egyre inkább összenyaklott. A buszzúgása, az asszony áradó, felhabzó hablatyolása elal-tatta. Feje nekidőlt az oszlopnak, dereka pedig azellenkező irányba puklizott. Már a gyereket sem tar-


totta. Annak most csimpaszkodnia kellett, amit szíves-örömest megtett. Péntek délben jártunk. Nyilván éjsza-kás műszakra osztották be csütörtökön, és most rázat-hatja, csavargattathatja magát álmában, munka után abuszon, jobbra-balra dőlve, mint a zsák, mivelhogy azasszony kedélyesen ráparancsolt, hogy menjenek láto-gatóba. A Duna-kanyarba, mert az elegáns. Kell a gye-rekeknek a zöld.

Pismány felé jártunk. Ez olyan lehet, mint a dugvány.Valami, amit dugnak. De milyen cselekvés a pis? Meg -álltunk. Elöl felszállt egy csapat napközis. Alig zajong-tak, csak hemzsegtek éppen. Észrevettem, hogy a veze-tő elhagyta az ülését, és a mi ajtónkhoz szaladt kívülről.Az már nyitva állt. A sofőr befeszítette a körmét a pad-lón körbefutó gumiszegély alá, de kiugrott alóla akarma. Talán le is tört. Nem értettem, miért kapargatja apadlót. De egyszerre csak sikerült befeszítenie az ujját agumi alá, és láss csodát: a padló felemelkedett.Kihajtotta az utca felé, és akkor láttam meg, hogy mirőlvan szó: egy beépített rámpáról, amin feltolható egykerekes szék, ami már meg is jelent előttünk.

Olyan kilencéves forma kislányt szállított a mamá-ja. Szeme, szája tátva, aránytalanul hosszú, csenevészvégtagjai tehetetlenül és kitalálható cél nélkül kalim-páltak összevissza. Ezt véletlenül ismerem: születésiagyvérzés a talamuszban. Isten áldásával sikerült mégegy gondot teremteni erre a gyönyörű világra.Szerencsére az anyja úgy tolta be, hogy ne legyenszemben velem. Véletlennek látszhatik, de ziher, hogynem az. Se nekem, se neki nem lenne jó a szemkon-taktus. Még az én kiváló szemfenekemnek sem.Beszélgettek. Vagy csak úgy tett az anyja, mintabeszélgetnének, nem tudom. Korholta is, minthakomolyan venné, mert kiköpte a vizet, amit adott neki.

− Tudod, hogy nem szeretlek, amikor ilyen vagy!− szigorkodott majdnem hitelesen az anya.

− Hova megy szerinted ez a sok gyerek? − kérdez-tem a feleségemet, hogy ne kelljen észrevennem senekem, se az anyjának, hogy helyzet van. − Itt nincsensemmi. Hacsak a római kőtár nem. Bár ilyen melegbenaz egy sorscsapás lehet kicsinek, nagynak egyaránt.

De nem a feleségem válaszolt, hanem az anya:− A skanzenben voltak. − A skanzenben? De az arra van − intettem a

hegyek felé meglepve, hogy osztozunk a nyelven ésa helyzeten −, és nagyon messze van gyalog.

− Hát… gyerekek − mondta ő huncutul. − Tudom,mert ők is kirándultak már oda − mutatott a háttalülő lányára mosolyogva.

Nehezen tudtam elképzelni a kiruccanást, de szol-gaian visszamosolyogtam én is. A világ döccentegyet, de úgy látszik, hogy nem borult, borul fel.

Megyünk vagy negyvennel. Nem mondhatnám,hogy faljuk az utat. Ha én vezetnék, lenne az nyolc-van is. De hát ez itt közösségi járat, nem valami indi-vidualista, anarchista, vércukortól megrészegült,világhiányos pali járgánya. Köti a menetrend. Néhaszinte nyomom a gázt önkéntelenül a jobb lábammal.Amiben egyébként a cukor az úr: a talpamba minthaezernyi tű nyomulna a lúdtalpbetétem felszínéről. Ésegyben zsibbad is érzéketlenül a lábfejem, mintegy ahegeli dialektikát lábközelbe hozva. Milyen jó, hogyén még tanultam Hegelt! Milyen zavarban lennékmost a cukrom tüneteivel! Hogyan tudnám meg-nyugtatóan értelmezni őket? Kezdünk megállni: hal-lom a motorfék felpörgését. Nyomom a féket én is.Felszáll egy kapucnis fiú. Vastag, egybeszabott düf-tinfelsőt visel. Cipzára állig felhúzva. Lehet kint anapon vagy negyven fok. Gondolom, most, itt bennleveti a felesleges ruhadarabot, vagy legalább akapucnit hátratolja. De nem. A magas szárú tornaci-pőjét kezdi kifűzni ideges ujjakkal. Ott csinálja előt-tem. Csak az egyiket fűzi ki, a másikat nem. A pertlitbegyömöszöli a bokája mellé, és elfordul az utca felé.

Rejtély, ez a szív egy nagy titok. Talányos rejtély,néha furcsán izgatott.

Azért jó, ha az ember művelt! Mit számít ilyenkorDante! Ezt a helyzetet csak egy régi sláger képesértelmezni. De történik itt más is. Mögénk került egynagyi az unokájával. A kiskölök dalra fakad egy dia-lógus végén: Nem tudod! Nem tudod! Nem tudod! −skandálja valami dúr skálán a végtelenségig, és köz-ben ütemesen rugdalja a feleségem üléstámláját.Nem tudod! Nem tudod! Nem tudod!

− Milyen jó, hogy nincsen gyerekem − forduloknejemhez, aki az események hatására elfelejt ellent-mondani „Ne kezd újra!” felkiáltással, villogó szem-mel, és látom, hogy mécsvilág-örök mosolya szétke-nődik kissé.

Nem tudod! Nem tudod! Nem tudod! Ölni tudnék. Bár én is énekelhetném ezt a kis

dalocskát, mert minden bölcsességem összefoglalha-tó ebben a két szóban. Milyen lehet ez a szörnyeteg,milyen pokoli öl szülte a világra? Hallom, hogykászálódnak a leszálláshoz. Ott mennek el mellet-tem. Nézem a gyereket visszafojtott dühvel, de ami-kor meglátom, hogy alig áll ki a földből, hogy olyana barnára sült végtagjaival, arasznyi vállacskájával,


mint azok a pálcikaemberek, amiket gesztenyéből ésfogpiszkálóból eszkábáltam egykor… Nos, akkorelönt az enyhület, a részvét, a nem létező apaság.Ahogy féloldalasan csüng nagyanyja kezében, mintlencsibaba a húgoméban az udvar koszát törölve…Átfut rajtam, mint higany a mérgezetten.

Gyakran előfordul, hogy feleségemmel lefekvésután, késő éji órán elbeszélgetünk az ágyban, elaltat-juk magunkban az aznapot, vagy a jövőt akár, amikomor, és nem is a miénk igazán. Leginkább a múltatlapozzuk, merev ujjal, de türelmesen, ahogy a kisoro-szi tehenek emésztenek. Hetven év a hülyét is meg-okosítja, pusztán a memória által. Annyi mindent lát-tunk bimbózni, kinyílni, elrohadni, annyit hevültünksemmiségekért, törtük magunkat kerékbe, igába, szá-laztuk a hazugságok arany pókhálóját remegő kézzel!A jelszavakat, a hiteket, az ígéreteket, a vágyakat,amelyek később úgy elárulták saját magukat, olyantermészetesen, ahogyan tenger hulláma lekapta rólama gatyát a bulgár tengerparton. A napokban éppen azkerült szóba, hogy mennyi dolog tűnt el csak a mirövid életünk alatt is. Ki tudja már, mi volt az a kávé-pótló, meg a piros tekercs Frank kávé? Vagy a tűzkő?A családi sör csatos üvegben? A Brillantin. A fiolásbenzin? A Pitralon. A ricinusolaj, amit málnaszörppeladtak a gyógyszertárban. Egyáltalán, rendelhetnék énma málnaszörpöt egy kocsmában?

− Mikor láttál utoljára olyat, hogy valaki az utcánszoptat? Láttál-e egyáltalán? − sóhajtottam.

− Mikor gyerek voltam. De csak cigányoknál. Éstalán ha kétszer.

Imádkozik-e egy mai gyerek, hogy a hosszabbítás-ban Kocsis befejelje a döntő gólt az uruguayiaknak?Sző-e ma valaki rongyszőnyeget? Jön-e kintorna azudvarába? Feltolja-e a köszörűs a biciklijét a harma-dikra, a gangra? Éneklik-e kanyargósan, hogy dró-tozni, fótozni? Itt a jeges, a jegeeeees! Jár-e csacsifo-gaton a szódás házról házra? Szopogatnak-e a maigyerekek elröppent, koszos jégszilánkot, felkapvalopva a kockaköves útról, dobálják-e egymást paradi-csommal, löttyedt sárgabarackkal a mai kölykök?

Elandalodtunk rajta, ahogy múltunk Titanicja las-san a kegyetlen feledésbe siklik alá a szemünk láttá-ra. Elmerül a kézi gyökvonás. A szocializmus pégé-je, a kommunista szentek és mártírok elfoszlanak,senki sem fogja tudni, hogy mit jelentett az Őrs ahegyekben meg az Ezerarcú hős a Kinizsi utcai kispiszkosban, vagy milyenek voltak a Hazám mozibolhái, hogyan recsegett alattunk a deszkaemelvény

a nézőtéren, amikor a jegyszedőnő a legizgalmasabbrésznél leejtette a szeneslapátot hátul a kályhánál.Aminek a máriaüvegén átlobogott a széntűz, minthaéppen egy ördög szeme villogna a hátunk megett. Kitudja ma, hogy mi az a máriaüveg? Ki érez maszéngázt a moziban?

− Oda nézz! Figyelj már! − lökött oldalba most afeleségem. Bambán néztem körül, nem értettem,hogy mitől lett olyan izgatott. Ugyan mi történhetitt? De látom ám, hogy a parasztmadonna kivette amellét, a béka pedig dolgozik rajta, és akár a macs-kánk odahaza, dagaszt ügyetlenül a két kis erőtlenkezével. Nem éreztem nemi rángást, felbuzdulást azsigereimben. És nem azért, mert öreg vagyok, márvaktölténynek is hitvány. Lett volna mire gerjedni,mert habár az anya egy kis kötött gyerekkabáttalleterítette kettejük liezonját, a csöcse nagy feketeudvara, amit annyira szerettem volna mindég, haegyszer egy olyant a számba kaphattam volna, egypillanatra kivillant, és a gyerek, ahogy dolgozott, akabátka lassan lecsúszott. Hanem mert megfogott azősi tragédia. Kibukott az emberből az esendő állat aszemünk előtt. A macskánk is most szoptat éppen, denem bírom nézni, ahogy gyufaszálnyi csöcsét nap-hosszat rágja egy lény, aki nyolc hete még sehol semlétezett. És lehet, hogy egy hónap múlva az újgazdagvadászagárja szétroppantja a gerincét. Ahogyan abüszke gazditól tudom, aki kicsit szégyenkezvebevallott egy-két esetet. A Kormi nincs még egy -éves. Nyiszlett kis kóbor állat, akit az anyja, a Bagiralazán ránk hagyott a kemény tél előtt, már az őszihidegben. És máris felcsinálták! Először azt hittük,hogy beteg, mert a kis koszlott, sovány lélekneklógott a hasa, és lelassult. Majd eltűnt egy-két hétre,és megjelent a Pöcökkel, akinek szétcsúsztak a lábai,ha menni akart, és felbukott, ha ki akarta nyalni alába közét maró bolhákat. Találkozott a tekintetemaz anyával. Bátran nézett vissza. Csak a pilláján lát-tam futó dacot, zavart. Én fordultam el. Nehogy azthiggye: ítélkezem. Vagy fintorgok. Tulajdonképpenszomorú ünnep volt ez: a Madonna sem tudta szerin-tem, hogy kit szült és mire. Az örök, bugyuta bűnbe-esés, a felesleges meghatódás tárult fel itt. Az örökemberi kintornát tekeri ez a mama is. Egyszer meg-kérdeztem apámtól, hogy mire volt jó 1943 szeptem-berében engem nemzenie. Akkor már négy éve tar-tott a háború. Miben reménykedett? Hova tervezett?

− Okoskodsz itt. Egyszerűen lukas volt a gumi. −mondta elborult arccal, és kifarolt az előszobából a


gangra. Ment sértetten. Volt még talán két éve hátra,hogy őrölje fogai között, ami rágatlanul, emészthe-tetlenül ott maradt.

Minek ide Sztravinszkij, Bartók, a komplex szá-mok és a kvantummechanika? A Higgs-bozon?Minek igazítom számat a szóra? Minek próbálunkmagasabbra nőni, mint amekkorák vagyunk? Elég aszúnyogcsődör, aki majd egy vasárnap délután újrarázümmög anyura. Este pedig odaülnek a tévé elé,akárcsak én. Vesznek maguknak tapitelót, szavaznakmajd valamire, egy kihajtott ingre vagy egy cinkosanmosolygó pofára, és kész az élet. A folytatás.

Csak legyen sör, egy szerény ól vagy akár egymárványpadozatú istálló, panorámás beteljesedés atehetősek dombján, medence a kisportolt, szolárium-barna brókernek, aki majd ugyanúgy jön egyszer aszemfenéktől, és megy majd a szemfödél felé.

A busznak mennie kell. És ha megy, akkor uta-sokra is szüksége van. Nélkülük nincsen értelme abusznak. Bizonyos értelemben tehát mi a buszértvagyunk. A buszért szülnek az anyák, a buszért hal-nak az apák. És majd persze az anyák is. Hogy hovamegy a busz, az mindegy, mivel mindenhol vannakbuszok, és mindenhol mennek valahova. Ha nappalvan éppen, akkor ott megy több, ha éjszakára fordula gömb, akkor kevesebb. A végállomás, a cél csak asofőr fejében él. Ha például ő elalszik, vagy meg-

őrül, esetleg felfogadta az Al-Kaida, akkor a busznem oda megy, ahova hisszük, hittük. És nincsensemmilyen kísérlet, amellyel kimutathatnánk, hogybuszunk célt tévesztett, pontosabban céltalan.Megyünk a buszon. A buszon. Amíg lehet.

Apám a nagy karikával, 1915-ből. Az elbarnultképen, ovális keretben. A kemény hátlapon:Backstein Cornelius Salonja. Váczi utcza 15.Girlandok és aranyozás. A Párizsi Világkiállításnagyérme. Mindössze kétéves, anyukája elhozta aműterembe, és most dermedten áll, dülledt szemévela lencsébe néz. Ha nem tudnám, hogy az apám, akkoris felismerném bazedovos tekintetéről, és a szájáról,ami nyolcvanöt év alatt arányaiban, formájában nemsokat változott. De itt én még sperma formájábansem állok a rendelkezésére. Tartja az emberfelettikarikát, másik kezében valami plüssnyúl. Ezekbekapaszkodik, mert sorsa szele már fütyörészik.Dülöngél már most is. Vagy még. Mit számít. Ma mártizennégy éve halott. Elégettük régen. Porát elmostaa Fővárosi Vízművek privatizált vízsugara, ami akegyhelyen kegyesen spriccelve elvégezte a dolgát.

Nézem a békát, az utasokat. Minket. A kép önmagá-val felesel. Már csak a haladásban bízhatunk, mivel azértelem nyilván a végállomáson vár ránk. Mindenkineka sajátján. Addig pedig megyünk a buszon. A buszon.A buszon. A sofőr az Isten. A glóbuszon.


1957

ZUDOR JÁNOS

BluesFekete Emőkének

Arra gondoltam, sőt,megéltem, megijedtem,(te drága, kis nő)feketén ünnepel a szívem,(feketén ünnepel,feketén felizzik),

feketén énekel.Arany kis nőm, feketén,(ki fejteget rejtélyeket,és kibomlik, aranyszobraa réten elhempereg)

a mezőn csomóban kecskeszar,blues neked, te szomorúm,elhempergek a kecskeszarban,felnyögök, ezer penész,gödörben fürdök, százezerévesen, megfulladok,

nyisd ki a zárat, az ajtókatmagad előtt, megfulladok,a rejtett szalon tikkadt titka –te drága nő, te drága kém,(szívem tikkadt titkaitértelmezed)kezed kinyílik,

százezer lakat billeg,százezer fekete billog,megfeketült színezüstből – ––

(Nyisd ki, rózsám, kapudat,hadd kerüljem váradat)kiéhezett galambom – – –


RedundanciaEmőkének

A lusta égen bárányfelhők lógnak.Kicsordul tejük, lógnak az árnyékaik,millió árnyalak… A rusnya égfelhőkkel leönti, tejjel,látod, Emő, ide látszik.

Te hol vagy, melyik évezredben,hogy ide látszol? Ide látszola jövőből… Fehér az ég, nemfekete, fölhősödik, már fekete,kieresztett a gumimatrac-ég,

derékba tört. Sóhajtok, szerelmem,szárnyaszegett madár, repülnék,mint egy köszörűkő, hallod, hogybotladozom? Mint döglött döglégy…Én, fekete kísértet! Hallasz?!

Csattogok neked egy szonátát,csak másszak le a falvédőről, én,a lila döglégy, (szerelmem) párolog aföld a gőzben eső után, (micsoda szoná-ta lett, ocsmány szonáta) a Nap búsan kering.


A félőrült tanár balladája

Szigorú fehér a téli hótakaró,mint egy megőszült és megőrült tanár…Agyba-főbe rugdosta a tanítványait,„jaj de jó ilyen hülyén halni meg”,mogorva lett, morogva, mogorva…Szó, szó, szó, szó, szó, szó,a félőrült tanár haján megkövült a hó…

DiszkriminációEtának

Jaj, a diszkriminációsötétben járkáló lasszó,sötétagyú, hosszú hajó,(gnóm-biciklikkel hajtható),

színezüstszarany, nyújtható,(holdfényben ázó kapu)Táti, hogy az hogy folyik!(A szóval is jóllakik…)

Mire üvöltesz, már késő,(eredben torz, kopott véső),lakatlan sziget végtelenben,

ködös koporsó – védtelenben,terror, ami nyugtató,ragozatlan, pucér szótő…

Új náció, gerezdben cső…

Egy fekete körön

Táncolok,belül e körön,mások kinevetnek…

Elégedett vagyok,nevetek,szabad körön,független vagyok.

Egyedüla világon…

(Egyedül sírok,a fekete égen.)


OBERCZIÁN GÉZA

Keresztrejtvény

– Kislányom, merre vagy? Mi Európa leghosszabbfolyója, 4 betűvel? – Az öregasszony a szemüvegénkeresztül hunyorogva nézett az esti sötétbe az álló-lámpa fényköréből. Vékony, magas, de erős hangjavolt. Ölében egy női magazinkeresztrejtvénye, reszkető kezé-ben ceruza. Vastagon egy pok-rócba burkolódzva ült a fotelben,összetöpörödve, homlokán a rán-cok mély árnyékot vetettek asápadt fényben. Várakozástelienmeredt előre, ahonnan a választvárta. Csak a kopott, avítt búto-rok sziluettje látszott. Szekrény,étkezőasztal, székek, ágy.

– A konyhában vagyok, csi-nálok neked ebédet holnapra,anyuka! – hallotta meg végre. –A Duna lesz az, a folyó, amitkérdeztél – fiatalos, vidám hangszólt, csilingelt elégedetten.

– A Duna, igen, de buta isvagyok, mi más lehetne – mondtaaz öregasszony. Elmerengett.– Szegény apádnak volt mindig az a terve, hogy egye-dül végighajózza innen Budapesttől a Fekete-tengerig.– reszkető kezével a megfelelő kockákba beírta a meg-fejtést. – Soha nem lett belőle semmi. Nem olyan idő-ket éltünk akkor. Lezárt határok, bezárt férfiak.Nehezen bírta a börtönt szegény. Túl hamar el is mentaztán, már betegen jött haza – sóhajtott.

– Jaj, anyuka, megint a múlt! Inkább azt monddmeg, mit kell megfejteni a rejtvényben? – jött a kér-dés a konyha felől.

– Egy új magyar film címe, jó hosszú. Tudja a fene,nem ismerem már a filmeket. A Jávor, meg a Karády,azokat szerettem! Meg a Págert! Mi az, gyerekjáték,hét betű, az utolsó előtti L, és H-val kezdődik?

– Hintaló! – Hallatszott a gyermeki kiáltás. – Énis kaptam, amikor kicsi voltam, emlékszel, nagyi? Jórégi volt, és foltos.

– Csabikám, az még anyukádé volt, ő is úgy örö-költe, a háziúr unokájától, ahol laktunk akkoriban.Kis szoba-konyha. A lónak helyenként kijött a bélé-

se, de megfoltoztam. Nem jössz be kicsit nagy-anyádhoz? – kérdezte az öregasszony.

– A leckét csináljuk itt, segítek neki! – kiáltott a lány.– Mindjárt kész vagyunk! Borsófőzelék lesz, virslivel.

– Az jó! Na, ez egy nekem való kérdés! Ibsendráma, négy betű. Ez te vagy kislányom, Nóra! Rólakaptad a neved! – Az öregasszony hangja megreme-gett, megtörölte a szemét, fürkészve nézett a sötétbe. –Apáddal ezt láttuk először együtt, amikor szerelmesek

lettünk! Tudtad ezt, Nórikám?– Persze, mama, mindig elme-

séled, ahányszor csak találkozunk.Képzeld, Csabinak barátnője van!Egy osztálytársa! – Büszkeségcsendült Nóra hangjában.

– Biztos nagyon szép lány!Gyertek el együtt is! Majd sütökkalácsot – az öregasszony álmo-dozón nézte ölében az újságot. –Eszembe jut, amikor apád vitt elbemutatni a szüleinek. Hogyizgultam! A nagyapád nehézember volt, hívő kommunista.Nektek nem kell izgulni egy ilyenvén satrafa miatt, mint én. – kun-cogott. – Szakít, kapcsolatban. Milehet ez? Hat betű.

– Elhagy, anyuka, elhagy.Minden bemutatkozás után jön a

boldogság, aztán az elhagyás. Aztán a kétségek, azital... – Nóra hangja fakóvá vált.

– Jobb is neked, hogy elment az a tróger férjed,meg sem állt Ausztráliáig! Sosem bíztam benne! –Egészen indulatos lett, kiegyenesedett a fotelban,kezével erőtlenül a térdére csapott. – De ti itt vagytoknekem! Eljöttök minden nap.

– Eljövünk anyuka, amikor csak szükséged vanránk! – Nóra mintha a világ túlsó feléről szólt volna. Azöregasszony hallgatásba merült, csak a szája mozgott,ahogy az egyes kifejezéseket bekörmölte a rejtvénybe.

Na, megvan, kész a megfejtés: Eltűntek a Lánchídoroszlánjai! Micsoda buta cím! Ki talál ki ilyeneket?– Az öregasszony letette az újságot, a ceruzát, aszemüveget, kivackolódott a pokrócból, felállt, éskifelé botorkált a sötétben. Benyitott az üres konyhá-ba, felkapcsolta a lámpát. Minden a helyén, ahogydélben hagyta, az edények a mosogatón, a poharak apolcon, csak egy volt a pulton. Felvette, töltött egykorty vizet a csapnál, megitta.


Kálmán és Jenő – 1928

SZEBENI OLIVÉR

Elítéltek között

Bent jártunk már a peresztrojka és a glasznosztyéveiben. Nyilvánvaló volt, reform szükséges, de aztsenki sem tudta, hogy mit változtatunk és miként.

Elfásultunk az újításokban, az átszervezésekben. Margit néni, a „rabok mamája”, amíg erejéből telt,

tanította a Kozma utcai gyűjtőfogház önként jelentke-ző lakóit, de elfáradt, és kérte a televízió nézőit, hogylépjenek a helyébe. Segítsék ők is az elítélteket, hogya kényszerpihenésük után megtalálhassák a beillesz-kedés lehetőségét. Hasonló jó szándékú társa volt egyreformátus lelkész felesége, a kőbányai gimnáziumegyik történelem szakos tanára, aki a büntetés letölté-se alatt érettségi vizsgára készítette föl őket. Már egyi-kük sem bírta a munkát. A képernyőn kérték fiatalvagy nyugdíjas korú lelkészek, tanárok, pszichológu-sok jelentkezését. Jelentkeztem tehát az EvangéliumiBörtönmissziónál, és – egyetlen lévén – Margit néniválasztása rám esett. Hamarosan bekerültem „a nagyház” zsilipelő rendszerrel működő ajtói mögé, ame-lyektől egész életemben rettegtem. Több lelkésztár-samtól hallottam a börtönökről és internálótáborokról.A mártírok sorsát megismerve vártam, mikor fog rámkerülni a sor. A jelentkezés után elszállt a félelmem, ésbeléptem abba a világba, amit addig nem ismertem.

Mint minden érkezőre, rám is vártak a kapuban.Mellém lépett egy őrnagy, aki elkísért a parancsnokiirodáig, bemutatott, és azt mondta, hogy súlyosbűnözők közé oszt be. „Mély vízbe kerülök”, gyil-kosságért elítéltek közé. Tisztáztunk minden jelentő-sebb feltételt, igazolványt kaptam, és máris mehet-tem a „Jobb csillag” egyik üres cellájából kialakítottterembe, ahol egy padon, egymás mellett talánnégyen-öten csendesen várakoztak ránk. Egyik-másik elítéltnek a kezében Biblia volt.

Sokféle ember üldögélt a cellákban. „Itt mindenki-nek van egy téglája” – mondta a parancsnoki titkárnő.Úgy értette, hogy bárki börtönbe kerülhet. Elő -fordulhat, hogy bűncselekmény miatt, de az is, hogyjóhiszeműen sodródik bajba. Az akkori bentlakókbűnösnek tartották magukat. Legtöbben feleség-gyil-kosok voltak a lakosság különböző rétegéből. Sohanem gondoltam, hogy egy zenetanár, egy szólóhege-dűs megölje a feleségét. Egy jó fizetésű mérnök betör-

jön, és páncélszekrényeket nyitogasson. Ha lenne„mackós szakma”, ő lenne köztük a király. Az oroszokkivonulása után, egy szupertitkos széf kinyitásáhozhívták a minisztériumba. Nagy biztonsággal kocsikáz-tatták a börtönből, és bezárták a széf mellé. Öt percmúlva kopogott a rázárt ajtón, mert már nyitva volt aszéf. Keresték nála azt a szerszámot, amivel kinyitotta,de csak egy gémkapcsot találtak az egyik zsebében.

Idővel húsz főre nőtt a csoportomban rendszeresenmegjelenők száma. Nem elsőre, de hónapok múlva fel-tűnt, hogy az őrizetesek között nincs ártatlan, az elköve-tett bűntényt valamennyien beismerik. Bűnösnek tartjákmagukat, és ez szokatlan volt az addigi praxisomban.A bör tön és a külvilág közötti, egyik legmeglepőbbkü lönbség az volt, hogy a börtönben gyakrabban vetőd-tek fel etikai kérdések, és hangzottak el értékelések.A temp lo mokban, „jó emberek” között nem volt tanácsosa szószékről úgy beszélni, hogy térjenek meg a bűneikből.Nyomban cáfolták: „Hiszen mindenki bűnös! Lelkész úr,maga is bűnös.” Soha nem tagadtam, mióta megtudtam,hogy Jézus Krisztus a bűnösökért jött.1 A bűnösség általá-nosítása viszont rejtekutat fedez, amin az ember mene - külne a személyes felelősségtől: ha mindenki bűnös,akkor miért várják el tőle, hogy ő legyen kivétel?

Az elítéltek a rájuk bizonyított súlyos bűnténytnem tagadhatták. A kasszafúró egyik felejthetetlenmegállapítása így hangzott: „A betörés művészet!”Bár elismerték, hogy az emberölés a bűnök bűne,maguk között néha szinte dicsekedtek vele. Nem állí-tották, hogy mindenki ölt embert, de „bátor” tettnektartották az emberi élet erőszakos kioltását. Úgymond„határozott volt”, elnémította a feleségét. Többet nembeszél, nem felesel, nem zaklatja. A gye rekei gyá-szolják az anyjukat. A tettest ez különösebben nemérdekelte. Mióta bent ül, felnőttek a fiai. (Lehet,hogy egyszer rájuk is ugyanez a sors vár?)

Egy másfajta életről kezdtem előttük beszélni.Komoly arccal fordultak felém. Tudatos keresztyén élet-ről ők soha nem hallottak. Nekik a pénz volt az istenük.Szerintük könnyű lehetett nekem, mert az apám pénzemegóvott a bűncselekményektől. Nekik viszont lopniuk„kellett”, majd „bátornak kellett lenniük”, és raboltak is.Lelkiismeretről, felelősségről sem volt érdemes beszél-ni nekik, mert egyáltalán nem értették. Őket csak a joga-ik érdekelték. Sajátos tartalmat adtak a „meglepetés”fogalmának. Nálam a meglepetéshez kapcsolódott azajándék, gyermeknek, feleségnek, szülőnek vagy barát-nak. Ők nem így értették a meglepetést. Az ő szemük-ben a „meglepetés” a váratlan támadás volt.


1 Tim 1,15

Feladatomnak éreztem, hogy az erőszak viharábavigyek egy lobogó gyertyalángot, őrizzek egy ujjnyivékony, gyenge világosságot. Fényt vetítsek az Isten-arcú emberre. Fogalmam sem volt, hogyan. Viszontvolt egy évszázadok óta bevált tankönyvem, a Biblia.

Egyik gyilkosságért elítélt a keresztyén dogmákrólakart vitatkozni. Arról érdeklődött: „Melyik a na -gyobb, az Isten, a Fiú, vagy a Szentlélek?” Nyeglénfogalmazott, sértőn, kihívón, trágár szavakkal spékeltea mondatát. Akadt köztük, aki nyomban rendre utasí-totta. Egy újabb férfi a vallás ismeretével tüntetett: értő annyit ehhez, mint bárki! Kérdezett és nyombanválaszolt is. Mindazt elmondta, amit bizonyosan egy„tanútól” hallhatott. Nem sok értelme lett volna annak,hogy az ember belemenjen vele egy teológiai vitába.

Egy csupa izom roma férfi lehetett a „vezér”. A cel -latársát is maga választhatta.. Ő volt a csapatban a jórend őre, mert rendnek a fegyházban is lennie kellett.A többiekre néha ráripakodott a nagyon erős embereknyugalmával. Piros, kék, zöld színű vonalakkal húz-gált alá a Bibliájában egyes mondatokat. Kérdésemre,hogy miket kódolnak a színek, magyarázatot adott.A fogalmakat ő is Jehova Tanúitól tanulhatta. A nép-egyházak szókincsére rá sem bukkantam az elítéltekközött. Az elítéltek mindenkit keresztnevükön szólí-tottak, akárki volt, lelkész, esperes vagy püspök, min-denkit, és hozzátették: „bácsi”. Egy püspök a „vocati-vuson” megsértődött, vörös arccal elfutott, és nemment többé közéjük.

Nekem ilyesmi nem okozott problémát. Rendsze -resen jártam a kőbányai fegyházba. Az elítéltek vártakrám, az őreik kevésbé, de nekik várniuk kellett.Amikor a büntetés-végrehajtás területére léptem, afolyosó végén nagyot kurjantott a fegyőr: „Na, megjötta misszió!” Harangszó helyett egy sánta rab erős gumi-végű botjával belecsapott az egyik cella lemezajtajába.Égzengés kísérte a szavát: „Itt a misszió!” Aki nem fél-tette „haladó világnézetét”, az vállalta, hogy esetlegmódosítja a gondolkodását. Szerintük sikernek minő-sül a rablás, a jó sok pénz a mennyország, a lebukás apokol. – Ezeket gyakran hallottam közöttük.

Mit kerestek ők egy bibliaórán? Talán az is nyo-mott a latban, hogy a cella néhány négyzetméterreszorítkozó szűkös világát és a társak megszokottlátványát felváltotta valami új. Akihez „jöttek amisszióból”, szedelőzködött, és a fal mellé állt asorba. A csoport szinte mindig pontos időbenindult. Már említettem, rendnek a fegyházban islennie kellett.

Délelőttönként egy csapat feltörölte a folyosókat,ügyeltek a tisztaságra, gondoskodtak a szellőztetésről.A munka csendben zajlott. Akik dolgoztak, szemvilla-nással beszélgettek, ha mégis szólt valaki, az őr kemé-nyen rájuk dörrentett. Különösen, ha valamilyen véle-ményt mondtak. Ilyenkor a rabok legbarátságosabbmegszólítása volt: „Te zsivány!” A csendre intés, egy-szavas felszólítás: „Kuss!” Hosszú életem során, hamagyar szövegkörnyezetben valahol nekem mondtákezt, gondolatban németre fordítottam. Azon a nyelvensokkal barátságosabb! (Ők is így írják: Kuss, és„kussz”-nak mondják. „Csókot” jelent.)

A bibliázó órácska gyorsan eltelt, és szabad beszél-getés követte. Eszmecsere, különböző dolgokról. Ezvolt az egyetlen fórum, ahol az elítéltek érezték, hogyegy „külsős” őket embernek tekinti. Új témájuk van,új irány felé orientálódhatnak. Nem az „ügyükről”beszélnek velük. Az rájuk nézve lezárult. Nem illettarról idegennek kérdezősködnie.

Elmondtam, hogy közvetlenül a háború után magamis voltam elítélt. Gyalogoltam az országúton, a katonákelfogtak, kémnek tartottak, bezártak a társaimmalegyütt, és reggelre akasztást ígértek. Az ajtó elé fegy-veres őrt állítottak. Alig múltam l6 éves akkor. A kam-rából kimásztunk, és lebontva a szabadkéményt, kiju-tottunk egy havas háztetőre, azon lecsúszva egy disz-nóólra, végül a szomszéd udvarába értünk. Egy kis házfelé menekültem, ahol egy soroksári sváb asszonyt lát-tam. Az asszony észrevette az aknamező jegén futó fiút,mögötte a dobtáras géppisztollyal lövöldöző, kiabálókatonanőt: „Sztoj! Sztoj!” (Állj! Állj!) RémületébenIstent említette a bőszoknyás. Ég felé tárta karját, ésösszecsapta a tenyerét: „Um Gottes Will!” (Úr Isten!)Nagyot nőttem a szemükben a „sztórival”.

Elmondtam a hallgatóimnak, hogy Istennek való-ban lehetett valami szándéka velem. Most így gon-dolom, a nyugdíjas korhoz közel, négy szolgálatihelyen egyházamban, azzal a tapasztalattal, amit szá-zak, sőt ezrek rendszeres meghallgatása, tanácsolásaközben szereztem. Annyiféle munkában, napi robotután lelkészkedve. Hosszú lenne a lista a földtúrástóla tanári katedráig, ahol dolgoztam. Az elítéltekfigyeltek, és megértés látszott az arcukon. A létértküzdő embert ismerték föl bennem, aki másként vívtaa saját harcát, mint ők. Mindig Istennel, sohasem nél-küle. Nekem az ő világuk volt elképesztő, nekik azenyém elképzelhetetlen.

Az eszmecserék keretében kibontakozott, hol for-dult rossz irányba az életük, miként fejlődött ki a


káros hajlam, ami a zárkába juttatta őket. A gyerekmég pöszén beszélt, ízlelte, gyakorolta a szavakat.Valami trágárságot tanult meg, és otthon, mindenkitfelvidítva kezdte használni. „Jót nevettünk rajta”.Más így folytatta: „Ügyes gyerek voltam. Észrevét-len elcsentem ezt is, azt is. Előbb csak magamnak,később a testvéreimnek és barátaimnak is osztottambelőle. Legkönnyebben a templom szabadon álló per-selyéből vettem ki a pénzt kamasz koromban. Aztánmegjegyzéseket tettem a szűkmarkú adakozókra.Utóbb már nem volt olyan nap, hogy jelentősebbértékeket el ne emeltem volna bárhonnan, bárkitől,bármit. Ha dolgoztam valahol, akkor onnan loptamnyersanyagot, terméket, élelmiszert vagy pénzt, ami-hez éppen hozzájutottam. Nem ismerem a magántu-lajdon tiszteletét. Én kénytelen vagyok lopni.”

Kitört az öbölháború, és a felfegyverzett őrök riasz-tóbb látványt mutattak a bejáratnál, marcona arccal,sisakban, modern, automata kézifegyverekkel. Ehhezhozzájárult még, hogy bizonytalan időre felfüggesztet-ték a misszió látogatásait. Láthatóvá vált, hogy a biz-tonság érdeke minden mást maga mögé utasít.

Váratlanul új ajánlatot kaptam. A parancsnokságintenzív kapcsolatot épített ki a németországi FeketeKereszt misszióval. Mit kezdhetnek az emberek sza-badulásuk után? Ők mit ajánlanak? A szabadulásutáni lehetőség gyakran meghatározza, hogy folytat-ják-e a bűnözést, vagy sem. Persze a nemzetközitapasztalatcseréhez nyelvet értő ember segítségérevolt szükség. A „smasszerek” legfeljebb oroszul tud-tak, most meg nyugati nyelvet kellene használniuk.Egy őrnagy kért, menjek közéjük nyelvtanfolyamottartani. Ameddig őket tanítom, biztonsági okból nemjárhatok az elítéltek közé. Elfogadtam az ajánlatot.

Ősszel a tanévet hatvanan kezdték. Az első napok-ban mindenki jelen volt a parancsnoksági előadóterem-ben. Munkaidőben tanulhattak, a munkaadó számlájáravettek nekik tankönyveket, lehetőséget kaptak külön-külön az angol és a német nyelv alapfokú tanulására.Behoztak egy nagy fekete táblát, amire írhattam.Otthon készítettem szemléltető eszközöket, kis kártya -lapokat, hogy azokkal bemutassam az idegen nyelvszórendjét. A kérdő és a kijelentő mondat szórendjét.Ahogy komolyodott a tanulni való, az érdeklődés és alétszám egyre csökkent, utóbb töredékére apadt. A vizs-gán újra sokan voltak, de nem produkáltak sokat. A bör-tönorvos tanult meg legjobban angolul. Az ünnepélyesbúcsúvétel napján elmondta húszperces „szónoklatát” atanfolyam óráinak anyagáról, légköréről.

A felnőttoktatásban a tanító rugalmasságára nagyszükség van. Egy következő csoporthoz alkalmaz-kodnia kell, kevés a tankönyv anyaga és szókészlete.A nyelv alapjait aktualitásokkal kellett kiegészíte-nünk. Én például nem ismertem a katonai rendfoko-zatokat, kiváltképpen az idegen nyelvű megfelelői-ket, angolul még a kiejtésüket sem, mivel nem kato-náskodtam magyarok között, még kevésbé angolokvagy németek között. Erre vonatkozott esetemben„A jó pap, holtig tanul”. Főleg akkor, ha holtig akartanítani. A katonai rangok elnevezésére akár bibliaipéldát is hozhattam, mivel az Újszövetségben szóvan ezredesről, századosról. Egy soproni származásúszázados német anyanyelvű volt, némi akcentussalérthetően beszélt, de mégis tanulta a saját anyanyel-vét. Mert írni és olvasni nem tudott németül. Amikora hosszú „í” hang két betűjét látta, zavarba jött. Haírt, elfeledkezett a kiegészítő „e” betűről. Az egyikőrnagy volt a legállhatatosabb német diákom, aSzéchenyi család nagycenki birtokán dolgozott azédesapja. A tiszt sokat tanult, kevesebbet tudott, demegismert egy új világot, amely eltért attól, amireaddig tanították: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” A kon-cepciós perekről is tudott a régebbi évtizedekben.Szánalom támadt benne, inkább sajnálta, mint gyű-lölte a kivégzetteket. Megmutatta a „kis fogházat”(vesztőhelyet). Az elbontása után maradt területet.Megértette, vagy csak megérezte: sem a bosszú, mégkevésbé a mondvacsinált megtorlás gerjesztette féle-lem nem gyarapítja a társadalmat, sem a regnálóhatalom becsületét. Mondta is néha: „Igen, ezen atéren mégis igaza lehet a Bibliának!”

Mások makacsul gyűlölték a papokat. „Csak azértmentek papnak, mert nem akartak dolgozni.” Fanyargrimaszok kísérték az ilyen szöveget. Talán volt, akinosztalgiát érzett. Hasonló nyilatkozatért egyszersoron kívüli előléptetéssel jutalmazták. Ezúttal azon-ban elmaradt a jó pont és a bátorítás. Akkor még hall-gatott a harcos ateizmust bátorító kórus, némán vártamindenki a fejleményeket. Ma újra érdem sokak sze-mében az egyházak bírálata, a papok szapulása, egyjelenlévő egyházi személy megalázó sértegetése.

Elmondtam nekik, hogy mennyit dolgoztam a pap-ság mellett, ahhoz képest, hogy azt tartottam küldeté-semnek és hivatásomnak. Ilyesmiről ők soha nem hal-lottak, semmit sem tudtak. Az volt az érzésem, hogy fél-nek templomba menni, ahogy én addig a börtöntől fél-tem. A templomok műemlékek. Jó tudni, milyen stílus-ban, mikor épültek. Misére, istentiszteletre menni még-


sem kívántak, de maguk sem tudták, miért. „Isten nincsugyebár”, de mi lesz, ha egyszer a templomban mégismeglátja őket? „Isten meghalt a háborúban.” „Csak azöregek és gyengék hisznek.” Ők viszont fiatalok és erő-sek, magukban bíznak, Istenre semmi szükségük nin-csen. „A műveltség előbb-utóbb kiszorítja a vallást afejekből.” Valahogy ilyen dolgok kavarogtak bennük, éssenki sem törődött a nyilvánvaló ellentmondásokkal.

A börtönparancsnok-helyettes, aki talán a 30–35.évében járhatott, angol órán megtudta, hogy mindendolláron áll egy teljesen azonos szövegű felirat.

– Tudják, mi? Persze hogy tudjuk: „A bankjegyhamisítást a tör-

vény bünteti”. Nem az. Akkor ugyan micsoda? „Istenben bízunk.”Ezt nem hihette a parancsnokhelyettes, a belső zse-

béhez kapott, kirántott egy jó köteg papírpénzt. A köteg-ben minden címletű bankjegy volt. A parancsnokhelyet-tes az asztalon maga elé terítette őket, és olvasni kezdtehangosan: „In God we trust.” (Istenben bízunk.) A tan-folyam résztvevői elhallgattak, bámultak. „Van mégkiben bízni?” A parancsnokhelyettes véleménye ennyivolt: „Élmény ez az angolóra.”

Sokan voltak fiatal orvosok az IMEI börtönkórhá-zában a kényszerkezelésre ítéltek között. Mindig ben-nük volt a rettegés, bár bíztak a szaktudásukban, afehér köpenyükben. Ám mindez az életükön semmitsem javított. Olyan személyes problémákkal küszköd-tek, amilyenekkel akár melyik analfabéta is küzdhet.

A börtönparancsnok helyettesétől megkérdeztem: – Az orvosnők pszichológiai ismereteikkel meg

tudnak előzni egy „eseményt”, vagy egy erőszakoscselekményt?

Nem. Csak meg tudják magyarázni, ha már meg-történt.

A pszichiáterek is tanulhattak idegen nyelvetmunkaidőben. Egy angolórán az egyik orvosnőkönnyes szemmel kérdezte tőlem:

– Én is elnyerhetem a lelki békességet? Drámai volt a kérdése és a hangja. Valaki a társa-

ságból a kérdező háta mögött felvilágosított: „Igenlabilis állapotú a doktornő. Most válik éppen anegyedik házastársától.”

A magasabb fokon iskolázott nők állandóan retteg-tek a börtönből szabadulók esetleges váratlan megjele-nésétől, hirtelen felbukkanásától. Találkozhatnak ametrón vagy a buszon. Rémálmuk volt, hogy megtud-

ják a címüket, és felkeresik őket. A nevelőtisztek közülegyszer furcsa kérdést tett föl nekem valaki:

– Ön nem fél? Nincs önvédelmi fegyvere? Hacsak ez nem! – És kihúztam a zsebbibliámat.Mérhető-e az egyén lelki békessége? Nem jó rá sem-

milyen ismert műszer, senki nem talált ki erre alkalmaseszközt. Nincs mértéke a CGS-rendszerben. Pedig a féle-lem, a nyugtalanság reális jelenség, semmi értelme tagad-ni. Megszabadulni tőle viszont nem lehet „csak úgy”.A lelki békességet nem árulják a piacon, mégis döntőjelentőségű, mert a hiánya nagyon valóságos. A tépelődőaggódás bénít, és felőrli az energiákat. Az ember azokontorolja meg vélt vagy valós sérelmeit, akik legkevésbévétkesek vele szemben. Nem szublimálja az alkohol, ahalláskárosodásig erősített lüktető, tomboló, ritmikus zaj.Ráadásul olyan, mint az öngyilkos kísértése, egyre csakvalami sötét dolog jár az ember eszében, menekülne, desodródik, mint a hegyi folyóba esett áldozat. Az ideggyó-gyászok ilyenkor depresszióról kezdenek beszélni.

A fegyőr a közhatalmi fegyveres testület tagja.Ahol szolgálatát gyakorolja, nagy a kihívás, a koc-kázat, és óriási a felelősség. Sokkal nagyobb, mint avédelem, amiben bízhat. Föl kell ismernie, és belekell nyugodnia abba, hogy személyére nézve opti-mális biztonságot semmi sem garantál a bűnözőkkelszemben. Váratlanul összeroppanhat, és csalódhatmindenben, amiben bízott. Nincs olyan jogi véde-lem, ahová menekülhetne és feloldódna a bizonyta-lansága; nincs tökéletes önvédelmi fegyvere, nemvédi meg az ázsiai harcművészet, vagy éber fölisme-rés, ügyesség. Egyenruhája, rangja, kitüntetései elle-nére percek alatt válhat fegyőrből fegyenccé. Minélmagasabbra hágott a létrán, annál nagyobbat eshet.

Sokszor ajánlanám, ha tehetném: a bűnmegelőzéslegjobb eszköze nem a lakat, hanem a Biblia. Mit ér ama divatos közöny Isten iránt, ha morális válságbavezet? A mindennapi kenyeret imádságban egyrekevesebben kérik, és ugyancsak fogy is naponként.Helyette kéretlenül kapjuk a mindennapi gyilkosságokhírét. Nálunk így realizálódik és aktualizálódik azókori „panem et circenses” („Kenyeret és cirkuszt!”).Hallhatjuk a kiemelt és hírneves közéleti személyekméltatlan erkölcsi magatartásának döbbenetes híreit –fontos szerepük ellenére. Mérséklődne a morális vál-ság, ha egyéni és társadalmi életünkben több helyetengednénk Istennek. Ez a megoldás nem a pénztől, atörvényes szigortól függ; mondhatjuk, a legolcsóbb,mégis a leghatékonyabb. Nincs más alternatíva!Kétségtelen szükségünk van a hatalmas Istenre.


SALAMON KONRÁD

Szárszó időszerűsége

Hetven esztendővel ezelőtt – 1943 augusztusánakvégén – a népi-falukutató mozgalom meghatározóegyéniségei Balatonszárszón a magyarság esélyeirőlvitatkoztak. Erdei Ferenc – újdonsült marxista-leni-nista meggyőződéséből következően – a magyarságjövőjét az „óriási méretűre nőtt” proletariátus „igé-nyének” megfelelően a „szocialista társadalomban”képzelte el. Annál is inkább, mert szerinte a paraszt-ság polgárosodása is lehetetlenné vált, ezért egy pol-gári társadalom kiépülésének nincsenek meg azalapjai. Vele szemben Németh László arra mutatottrá, hogy a marxizmus megalapítói tévedtek; a fejlettipari társadalmakban nem a proletárok száma nőelsősorban, hanem a kispolgári elemeké, mert a pro-letárok is a kispolgári lét felé törekszenek. S eznagyon biztató tendencia, mert a kispolgár alapvetőjellemzője a szorgalom és az iparkodás, ami azegyént egyre műveltebbé, a társadalmat pedig egyregazdagabbá teszi. Ezért – Németh szerint – nagyhiba lenne a kialakuló kedvező, polgárosodásratörekvő folyamatokat lenyesni, s az egész társadal-mat proletarizálni. Mert a marxista szocializmus –amint ezt máshol kifejtette – a „múltból kiszakadt”,semmivel sem törődő „béresek szocializmusa”.Ezzel szemben az igazságos és működőképes társa-dalom alapját jelentő minőségszocializmus „kispol-gári” szorgalmát a mindennel törődő, „hagyomán-nyal kapcsolatot tartó vállalkozó” testesíti meg.

A szárszói tanácskozás után másfél évvel bekövet-kező szovjet megszállás a lehető legrosszabb iránybafordította a magyarság sorsát. A társadalmat erőszak-kal proletarizálták, s az így létrehozott működéskép-telen rendszert több mint negyven éven át diktatóri-kus eszközökkel tartották fenn, miközben 1956-osantikommunista forradalmát kegyetlenül vérbe foj-tották. A kommunista rendszer 1989-es bukása óta atöbbszörösen meggyötört, kifosztott és részben elzül-lesztett magyar társadalom csak nagyon nehezen tudtalpra állni. Az Antall-kormány és az első Orbán-kor-mány nekigyürkőzései után talán e mostani, 2010-ben kezdődő küzdelem sikerrel járhat. Ugyanis vanremény arra, hogy a többség megérti, a tét az 1956-oshoz hasonló. Ahhoz ugyanis, hogy megmaradjunk,emelkedő nemzetté kell válnunk.

Emelkedő nemzet – írta 1956-ban Németh László, sennek lényegét abban határozta meg, hogy a magyartársadalomnak a népi gondolat szellemében kell meg-újulnia. Az ezt szolgáló politika legfontosabb háromalapértéke pedig: a nemzeti eszmények és hagyomá-nyok tisztelete, az emberi és polgári szabadságjogokérvényesülése, valamint a szociális igazságosságravaló törekvés. Ennek szellemében tevékenykedtek az1945 utáni második köztársaság, valamint az 1956-osforradalom nemzeti demokrata erői. Nem véletlen,hogy a nemzeti függetlenséget, az önkormányzatidemokráciát és a valódi szociális érzékenységet meg-valósítani akaró politikai törekvést a szovjetek és hazaikommunista csatlósaik képtelenek voltak eltűrni.

A történtek jól mutatják a kommunisták kirekesz-tő, öncsonkító magatartását. A népi gondolat társa-dalmi-politikai programja ugyanis magába foglaltanemcsak a jobb-, de az akkori baloldal időtálló érté-keit is. Azaz a nemzeti eszme és a szerves fejlődésgondolata mellett, a demokrácia és a nem marxistaszocializmus eszményét. A népi gondolat tehát meg-haladta a politikát hagyományosan jobb-, illetve bal-oldalra osztó, s a másikat eleve elfogadhatatlannaktartó felfogást, ezért tudott hatni a társadalom szélesrétegeire. A kommunista szélsőbal és szövetségeseiviszont határozottan elutasították a népiek elképzelé-sét, ahogy korábban a szélsőjobboldaliak is.

Mivel napjaink korszerű nemzeti irányzatainakmeg kell szólítaniuk a bal- és jobboldal közt ingadozószavazók minél nagyobb hányadát, ezért célszerű, haa népi mozgalom gyakorlatát veszik alapul. Enneklényege pedig, hogy képviseljék a társadalom külön-böző, egymással vitában álló csoportjai által megfo-galmazott időtálló értékeket, tekintet nélkül azok ere-detére. Továbbá el kell ismerni azokat a múltbeli érté-keket is, amelyek a velük vitában, sőt szemben állókörökségének látszanak. Ennek kapcsán nagyon idő-szerű, hogy a demokráciát alapeszményének tekintőbaloldalt megkülönböztessük a totális diktatúráratörekvő szélsőbaltól, azaz a kommunistáktól. Az utób-biak ugyanis hatalomra jutásukkor felszámolják azalkotmányosságot, a demokráciát, és totális diktatúrátvezetnek be, tehát közelebb állnak a szélsőjobboldalinemzetiszocialistákhoz, mint a kommunistákkalszemben álló, valódi szociáldemokratákhoz. Ahogy ahuszadik század első felének legnagyobb szociálde-mokrata személyisége, Garami Ernő írta 1929-ben, akommunisták „baloldalon álló fasiszták”, ezért velük„mint ellenséggel kell bánnunk.”


A kártékony és bűnös kommunista múltnak – ahasonló szélsőjobboldali, nyilas múlttal együtt – atörténelem süllyesztőjében a helye. Ugyanakkor aGarami Ernő, Peyer Károly, Kéthly Anna vezetteszociáldemokrata irányzatnak a demokráciáért, aszociális igazságosságért folytatott küzdelme –amelynek során egyaránt küzdöttek a kommunistákés a nyilasok ellen – a magyar múlt elismerésreméltó része. Ezt a jobboldalon annál inkább hangsú-lyozni kellene, mert a kommunista múlttól megsza-badulni nem tudó, azt még mindig fényesítgető maiszocialisták és szövetségeseik képtelenek az említettszociáldemokrata vezetők szellemi, politikai öröksé-gét vállalni. Az ő örökségük elismerése tehát hozzá-járulhatna egy korszerű, a jobboldallal szót érteniképes szociáldemokrata irányzat létrejöttéhez.

Ugyancsak felesleges és méltatlan a polgári radiká-lisokkal szembeni fanyalgás is. Sajnos a két világhá-ború közti, elfogult visszaemlékezésekből tájékozódókkinagyítják egyes radikálisok, mindenekelőtt JásziOszkár néhány helytelen, vagy annak látszó megnyi-latkozását, s ennek alapján hozzák meg elmarasztalóítéletüket. Ez esetben nem ártana, ha elgondolkodná-nak azon, hogy a főváros húsz éves balliberális veze-tése idején miért nem neveztek el Jásziról még egymellékutcát sem? Mert a mai magyar „baloldal” veleépp úgy nem tud mit kezdeni, mint az említett szociál-demokratákkal. Jászi ugyanis már 1920-ban megírtaA kommunizmus kilátástalansága című tanulmányát,bizonyítva, hogy ez a rendszer megvalósíthatatlan ésembertelen. Arra is ő mutatott rá az elsők közt, hogy aszociál-liberálisok 1919-es elődeinek fő jellemzői: „atradíciók hiánya, a gőgős exkluzivitás, a messianiszti-kus hivatás, és az ellenvéleményekkel szembeni türel-metlenség.” Majd a következő megsemmisítő bírálatotírta róluk: „Ez a típus nemcsak nem ismerte a falut…de ösztönösen gyűlölte is, mint idegent, ostobát, elma-radottat. A paraszt számukra a butaságot és a reakciótjelentette, akivel szemben a legfiatalabb és leghosz-szabbhajú propagandista gyermek is azt a megvetést éslenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szem-ben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus az,mely hagyományosan vallásos és nemzeti, amelynekdurva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedülüdvözítő igazságainak és a freudizmus (…) misztériu-mainak.” Ezek után nem véletlen, hogy Jászi az 1930-as években, a balliberálisok támadásakor a népi-falu-kutató írók védelmére kelt, bennük látva saját, egyko-ri törekvéseik folytatóit.

A valódi baloldali értékek számontartása kapcsánnem árt Szabó Dezső nagyon is időszerű kijelenté -sére utalni: „Minden magyar felelős minden magya-rért.” Ebből következően arra kell törekednünk,hogy múltunk minden értékét felmutassuk, és a jövőszolgálatába állítsuk.

Ennek szellemében az is érthetetlen, hogy a nem-zeti oldalon a harmadikutas népi mozgalomra alighivatkoznak. Feltűnő példája volt ennek, hogy 2011-ben Bibó István születésének századik évfordulóján aszociálliberálisok több konferenciát is rendeztek, akormányoldalon viszont ezt nem sikerült elérni.Szerencsénkre a Magyar Írószövetség Bibó konfe-renciája megmentette a szégyentől a nemzeti oldalt.Pedig a magyar EU elnökség idején nagyon jó lettvolna hivatkozni Bibóra, akár szórólapon megjelen-tetni néhány angolra fordított fontos megállapítását,mint a magyar demokratikus gondolkodás pilléreit.Hatásos és hasznos lett volna a hisztérikus, képzeltveszedelmektől rettegő európai baloldalnak felidéznia „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz,mint nem félni” kezdetű megállapítást, ami így foly-tatódik: „nem félni a más véleményűektől (…) ésegyáltalán mindazoktól az imaginárius (képzelt)veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi vesze-delmekké, hogy félünk tőlük.”

A három említett irányzat közül tehát az első kettőértékeit el kellene ismerni, például az új utcanevekkeresésekor, sőt – a magukat baloldaliaknak nevezőkszélsőséges megnyilatkozásaival szemben – hivat-kozni is lehetne rájuk. A harmadikat pedig példánakkellene tekinteni. Napjainkban, amikor a despotikusszocializmusok bukását követően a liberális kapita-lizmus is válságba került, egyre inkább oda kellenefigyelni a Németh László és Bibó István által felvá-zolt harmadik út gondolatára, amely e két, immárbukott rendszer között kereste a kibontakozás lehe-tőségét, s amelynek első lépéseit a nyugat-európaiszociális piacgazdaságok tették meg. Egy korszerű,XXI. századi, nemzeti, demokratikus és szociálisanigazságos Magyarország szellemiségének megte-remtéséhez ugyanis nem lehet kizárólagos hivatko-zási alap a magyar konzervatív politikának a XX.század elején reformkonzervatívvá válni képtelen,tehát részben már akkor is korszerűtlen változata.

Az elmondottak azt jelenthetnék, hogy kibővülnea kormányoldal szellemi hatóköre, részben alapta-lanná válnának a kormányt támadó hazai és külföldicsoportok érvei, s mérséklődhetne a kormányellenes


erők ereje, bár ők ennek ellenére folytatni fogjákgyűlöletkampányaikat. Épp ezért a minél szélesebbkörű szótértés érdekében a mai éles politikai küzdel-meket nem kellene visszavetíteni a múltba.Mindenekelőtt abba kellene hagyni az első magyarköztársaság, valamint az azt megbuktató, és mindendemokratikus intézkedését felszámoló tanácsköztár-saság összemosását. Ráadásul az első köztársaság

minél szenvedélyesebb elmarasztalása akaratlanul iscsökkenti a vörösterrort megteremtő, és a trianonitragédiát elsősorban és egyértelműen előidéző kom-munisták felelősségét.

A Szabó Dezső-i gondolat értelmében mindenmagyar értékre szükségünk van. E célt pedig csak anemzeti oldal tudja megvalósítani, ha a népi gondolat-hoz hasonlóan támaszkodik múltunk minden értékére.


GLÁSER DIÁNA

Vasárnap délután

Vasárnap délután havas a táj.Ma nem látok túl a villanydrótokon.

valahol messze, át, egy csukott ajtóncselló nyekereg a félhomályban büszke mamák tapsolnak nagyonreped a dzsörzé, vasárnap délutánövék a világ

üvegablak alatt talpak bandukolnakki merre lát, méteres álmokaz egyik a másik vígan szaladna márde a harmadik fáradtkezében hangokat cipelvirágokat szabdalnak észrevétlennadrágszárak koptatják a hétvégi mámort

a fák között eltévedt állatokcsendben nyújtózó csupasz katonákvigyáznak, némelyikre rácsimpaszkodom

a hegyeken túl ma csecsemők születnekpüspökök, diktátorok, mozdonyvezetők

születésnapi gyertyák égnek elfegyver dörög a túlpartonlinzertésztába nyúlnak a gyermekekanyák sírnak, roskadnak a lépcsőn

Vasárnap délután.

Övék a világ.

GÁBOR FELICIA

Csángó élet

E kanna víz

A rózsaszín poharat kérem. Én is rózsaszín poharatkérek. De csak egy van, válaszolok.

Asztalunk körül hat gyerek ül. Két fiú és négy lány.Ebből két kislány, majdnem egyidősek. És mindkettő-jük kedvence a rózsaszín. A lányom jogosnak tartja,hogy övé legyen a rózsaszín pohár, hisz ő itthon van, avendég kislány a keresztlányom. Ő szintén azt akarja,és ő is jogosnak tartja, hogy ő kapja, mert ő a vendég.Szerencsére abból már nincs vita, mit isznak, mert azebédhez, vacsorához kizárólag vizet ihatnak. Ígyegyéb, szörp vagy üdítő nem jöhet szóba. A többiek isfelsorolják, kinek mi a kedvenc színe, és aszerint megya pohárosztás. Péter kedvenc színe a zöld, Balázs akéket kéri, Zsófi a világoskéket, Eszter a sárgát. A kétkicsi nem tud megegyezni. A megoldás még egy rózsa-szín pohár lenne. De az nincs. Így perceken keresztülazon egyezkedünk, mi lenne a megoldás. Végül Péterelmondja a megoldást. Először igyon a rózsaszínből,aki szomjas, majd anya mossa el a poharat, és igyon amásik is. A nagylányok kuncognak. Egy pohárból isz-nak a kicsik. A kicsiknek, úgy látszik, ez a megoldástetszik. És természetesen az egyikük már most szomjas.Valószínű, hogy az étkezés során többször kell majdelmosnom a poharat. De az nem baj. Fő a békesség.

Mindenki eszik végre. És mindenki ihat kedvencszínű poharából. És mivel nyugalom van, elmesélhe-tem nekik a csángó víz történetét. Ami a hegyből jön.Beleszövök persze egy vízfakasztó tündért is. És akút szellemét. Hisz nekik így érdekesebb. Buzgónesznek. Isznak. Kacarásznak a mesémen. És néhavisszakérdeznek. Ez igaz?

Vizünk a kútról volt. Amikor az iskolából hazajöt-tünk, elmentünk a kúthoz. Idősebb testvéreim nagy-vödrökkel, mi fiatalobbak kicsivel. Kút kerekével fel-húzták a vizet. Azt még én is meg tudtam csinálni. Csaka vizet nem tudtam átönteni scsuturából a vödörbe.Mert a kútba kellett hajolni, egyik kézzel a scsuturátdönteni, a másikkal pedig az üres vödröt fogni. És ezbizony nehéz feladat volt egy hétévesnek. Főleg, ha akút mélyébe néztem. És eszembe jutott az a sok mese,

amiket a kút szellemeiről hallottam. A vízfakasztó erdeitündérekről. A másvilágba repítő kútfenékről.

Kicsi koromban a kút és a körülötte lévő tér köz-ponti helyet foglalt el életünkben. Kútnál állt meg abusz. Kútnál találkoztunk a többiekkel. Kútnál ran-diztak a fiatalok. Kútnál adták az elpirult leánykák-nak az első csókot. Ott sötét volt. És mégis világos.Ott volt pad. És még inni is lehetett. Kútnál talál-koztak a szomszédok. Ott adták-vették a friss híre-ket. Víz mindenkinek kellett. És szinte mindenki akúthoz jött. Akkoriban nagyon kevés házhoz voltbevezetve a víz. Most persze ez nem újdonság.

A víz volt az életünk. Abból főztünk. Azt ittuk.A vizesvödröknek külön helyük volt. Két vödör közöttott volt a vízivó kanna. Jó nagy. Fél literes, és fémbőlvan. Ezt csak arra használtuk, hogy vizet igyunk.

Vacsoránál, a terített asztalra anyám odakészített egykanna vizet. Apámhoz volt közel. Ha szomjasok vol-tunk, akkor kértünk inni. És ha apám úgy ítélte meg,hogy már eleget ettünk, odaadta a kannát. És sorbanittunk. A kanna körbement. Egy szájról a másikra. Hakifogyott, anyám már szaladt is ki megmeríteni. Néhatürelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk sorba. Mikorihatunk már végre. De csak úgy magunkban. Nem szól-tunk. Legfeljebb egymást könyökkel megrugdostuk. Denem veszekedtünk. Nem mertünk volna. Ott volt apánk.

Asszony, hozz e kanna vizzát. Mindenki jóllakott. Jöhet az ivás. Egy kannából. Szájról szájra.Rózsaszín pohárról még csak nem is álmodunk.

Elsőáldozás

Ezerkilencszáznyolcvanöt. Május. Lújzi-Kalagor alegszebb ruhájában pompázik. Virágok mindenhol.Minden kertben virágzik a fehér, rózsaszín bazsaró-zsa. Az illatos bazsalikom az utcát is elárasztja. A ter -mészet felébredt. Most van az elsőáldozás.

Nyolcéves vagyok. Velem együtt százhúsz gyer-mek elsőáldozó. Az egész falu erre készül. Mintha avirágok is erre virágoztak volna ki. Mi már fél évejárunk elsőáldozói hittanra. És misék után mindennapénekpróba van. Annyira nagy az izgalom. Fehérruhákban leszünk. Akinek nincs fehér ruhája, az a plé-bánián kölcsönözhet. Nekem van. Mert a nővéreimtőlörököltem. Még anyám varrta Lucsinak. És mindenévben szinte volt elsőáldozó leánya. Ilyenkor kimos-ta, kifehérítette, egy kicsit mágápretálta, és kivasalta.


Részletek a szerző Csángó élet című, készülő kötetéből

Idén engem a nővéreim készítenek el. Ők mossák aruhám, vágják a hajam. Körmeimet súrolják. Ilyen tisz-ták még sohasem voltak a lábkörmeim. Mivel már elégmeleg van, a közánban kint, az udvaron melegítenekvizet. Esővizet. Mert az jobban mos, és a hajnak is sok-kal jobb. És bent a kertben beleöntik egy cseberbe.Csalánsampont hoznak, és még egy illatos szappanma-radék is akad, amit még Lili hozott haza Kovásznáról.Cseberbe ültetnek. És mosnak. Egyik a körmeim. Má -sik a hajam. A térdem csupa seb. És a szappan, az csíp.De nagyon. Nővéreim csak nevetnek. Annyira nem isfáj, igaz. Ők is azt mondják. Aki szép akar lenni, nepanaszkodjon, mondják. Olyan leszel, mind e nyírjásza,mondja Angéla. Máglátod. Kikészítünk szépen. Szépakarok lenni. Meg sem muk kanok. Nem is merek. Aligvárom a holnapi napot. Holnap lesz az elsőáldozás.

Az egész katekizmust kívülről fújom, már akkortudtam a felét, mikor még el sem kezdtük tanulni,mert idősebb testvéreimet sokszor hallottam, amintanyám kikérdezte őket vagy ők egymást. Az összesimádságot is tudom, mert azokat minden esteelmondjuk. Lefekvés előtt. Holnap nagy nap lesz. Újszandálom van. Fehér. Új harisnyám is van. És fehérruhában leszek. A fejemen pedig egy kis, fehérvirá-gos koszorú. Művirágokkal. Bárcsak igazi virágbólfonnánk koszorút. Fehéret. Bazsalikomot is fonnékbele, hogy illatos legyek. Mikor igazi nyírjászaleszel, akkor fonhatsz, mondja a nővérem. Az eskü-vőmön virágból font koszorúm volt. De már nemcsak fehér. És bazsalikom sem volt benne.

Szinte semmit sem alszom az izgalomtól. Végremásnapra virrad a nap. Felöltöztetnek. Úgy benéznék atükörbe. Tudom, hogy bűn, ha szépnek láthatommagam. Hisz most tanultuk, ne legyünk hiúk. De, mi -kor egy pillanatra egyedül maradok, bemegyek nagy-házba. Ott van anyám fésülködőasztala. Talán még ősem tudja, mire való. Apámtól kapta esküvőjükre. Ab -ban láthatom egész alakom, ha felállok egy támburétra.Olyan szépnek látom magam. Akár egy angyal.Gondolom. És eszembe jut Gabi, a meghalt kicsi test-vérem. Aki így nézhet ki most fent a mennyben.Nagyapám azt mondta. Angyal ő. Akarok egyet pör-dülni, de lábom a hosszú ruhámba fonódik, és lezuha-nok a székről. Beront egyszerre anyám, nővéreim, kér-dezik, nincs semmi bajom? Nem tudom, fáj-e valamim.Anyám nem szól semmit, pedig azt hittem, megszid.

Elindulunk a templomba. Korábban kell ott len-nünk. Nekünk, áldozóknak. Az egyik nővérem jönvelem, Lucsi. A többiek csak később. Útközben talál-

kozom barátnőimmel, akikkel együtt áldozunk. Olyanszépek ők is, mint én. Mónikának városi ruhája van.Amibe csipke is van varrva. Nem irigykedem, mert azenyém is nagyon szép. Templom előtt már nagy atömeg. Mi, gyerekek felsorakozunk. A többieknek bekell menni. Kijönnek a papok. Ma hárman miséznek.Fehér ruhában vannak ők is. Arany díszekkel palást-jukon. Azt gondolom magamban, ők lehetnek a szen-tek, mi pedig az angyalok. Ministránsak is vannak,sokan. Talán még tizenötön is.

Elindulunk. Elöl egy keresztet vivő ministráns,majd mi követjük, hátul a papok és a többi ministráns.A templom teles-teli van. Mindenki ott van a faluból.Egy üres sávot hagytak nekünk, hogy bevonuljunk.Olyan egyenesen megyek, ahogy csak tudok, még afejem sem forgatom sehová. Úgy érzem, engem nézmindenki. A tenyerem izzad. Félek, hogy a gyertya,amit fogok, mindjárt kicsusszan.

Végre megérkezünk a helyünkre. Elöl, az oltár előttvagyunk. Már nagyon sokszor elpróbáltuk ezt a bevo-nulást. És mindnyájan tudjuk, hol a helyünk. A miseelkezdődik. Egy kicsit megnyugszom. A szívem nemver már olyan hevesen. Minden úgy zajlik, ahogy apróbákon. A prédikáció alatt azonban elkezdek szé-dülni. Nem kapok levegőt. És elsötétül egyszerre min-den. Annyira félek, hogy elesek. Nem mertem letér-delni. Állni kellett. S a pap is mondta, ne mozgolód-junk. Zúg a fülem. Már azt sem hallom, amit a papmond. Szédülök, és nagyon melegem van. Összeszo-rítom a fogam. És mikor már úgy érzem, elesek, meg-kapaszkodom a mellettem lévő kislányban. Rögtönleszek jobban, vagy talán csak pár perc múlva, nemtudom. De szerencsére nem estem el. Lassan hallaniés látni kezdek. Csak melegem van még mindig.

A prédikációnak vége. Mi jövünk, fogadalmat kelltennünk, majd egyesével áldozunk. Eseménydús a kö -vetkező óra, már nem érzem magam rosszul. A misevégén, a nagyok közé kerülünk. Ezen túl gyónhatunk ésáldozhatunk mindig. Lefényképeznek a szentképpel éskereszttel, ami a kezemben van, a testvéreimmel, anagymamámmal. A keresztanyám nem jött el. Ő váro-si, és oláh. Neki ez nem fontos. Gondoltam, így kell ez,hogy legyen. Nem is hiányzik. Ott vannak testvéreim,nagynénjeim, a nagymamám. Az egész falu. Mindenkilátott fehér ruhában vonulni. Mind e nyírjásza.

Otthon még kicsit lehetek a fehér ruhában. De anyámszól: Vegyétek scsak lá. Majtég hirkapcc felmászik efára bánná. Még álszakassza. Pedig nem is másztamvolna fel a fára abban a ruhában. Amikor aztán leve-


szik, felszabadultan megyek ki a barátnőimhez, hogymegbeszéljük, kinél mi volt. Hogy rosszul lettem atemplomban, nem mondom el senkinek. Nem, mertszégyellem, hanem mert még akkor elfelejtem. Éstalán eszembe sem jut, ha ma nem jutna eszembe.

Kettőezer-tizenkettő. Doroszlón vagyunk. Férjemfalujában. Egy másik országban. Egy másik templom-ban. Keresztlányom, Anett elsőáldozója van. Egy heteitt vagyunk, és olyan lelkesen készül és izgul. Nem isnagyon érzem át izgalmát. Csak ma, amikor templom-ba léptek, ők négyen, az elsőáldozók, hófehér ruhájuk-ban lépkedtek az oltár elé papostul, az emlékek meg-rohamoztak. Egyszerre voltam szomorú és boldog.Megkönnyeztem.

Tenyerem izzadt. És csak sírtam. És néztem a kisangyalokat.

Akik pont olyan szépek voltak, mint mi akkor,Kalagorban.

Kérdezem anyámat. Mám, milyán vot otthon azelsőáldozás? Mert idén is volt, mint minden évben.És nővérem, Lilianának Francesca lánya is elsőál dozóvolt. Gyejjjjá, elnyújtva a végét, mondja anyám.És mintha látnám is az arckifejezését. Árős szép vot,má mokám. Mind a nyírjászescskák, ulyan szépákvotak a lianykescskák. Kölykök es, mát azok es fájérbávotak. A tamplam es árőst sok virágval vot kikészítvál.Sa misét három papes kimondta. Árőst sok ember vot.Dá most kicsiscskén áldoztak. Mánnyin, mám?Kérdezem. Há, úgy nágyvánen. Mát most ninscsánannyi kiscská, mind mikor tük votatok kiscskescskék.

Kalagorban, negyvenen. Doroszlón négyen. Elsőáldozók. Angyalok.Kettőezer-tizenkettőben. Itt lent, a földön.

Fogak

Nem volt fogkefénk. Nem is tudtam, hogy van olyan.Akkor hallottam róla először, amikor nővéreim másvárosokba mentek tanulni. Akkor fogkefét is vinniükkellett. És mit csinálsz vele? Kérdezte Péter öcsémMáriától. Mosom a fogam. De előtte be kell szappa-noznod? Folytatódott a kikérdezés. Nem. Képzeld, vanfogkrémem is. És, hogy jobban szemléltesse, egy kicsitkinyomott a tubusból az ujjbegyére, de épp egy kicsit,nehogy kárba vesszen. És mindannyian megszagolhat-tuk. Nekem tetszett az illata. Menta illatát éreztem,olyan volt, mint a vadmentáé, kint a Kálvárián, amikorfentről nem gyalog jöttünk, hanem hemperegtünk.

Gurultunk lefele. Ilyenkor az egész ruhánk mentaillatúvolt. Meg, gondolom, nővéreim bosszúságára, akik aruháinkat mosták, jó zöldek is. Sok napig ragadt ránk amenta. Mondhatnám, nagyon tetszett az illata. Bár azt,hogy a számba kell tenni, el sem tudtam képzelni. Péteröcsémnek is tetszett, de Adrián csak annyit mondott:büdös. Jaj, mint Kolta Anti, ulyan áz a kölyök. Szoktasokszor anyám mondani, amikor Adrián finnyáskodottvalami ennivalónál. Kolta Antit, az anyám apukájalévén, keményfejű, erős egyéniségnek tartották a falu-ban. A lovai es scsak e fálé mennák, mind a gazdájuk,mondták néha nagyapámról. Nem csoda, nem is olyannagyon rég rájöttem, hogy nagyapám teljes mértékben,egyenes ágban székelyföldi leszármazott ember. Azazszékely. Addig identitásomban szerepelt a román, aztána bozgor, majd a csángó, majd Csíkszeredában elmond-ták, hogy csángó magyarnak kell lennem. Magyar -országon már kategorizáltak, északi csángó vagyok,Budapesten aztán kiderült, moldvai magyar vagyok.Amint Kolta Antit, a nagybajuszos, székelyes ruhábaöltözött ifjú legénykét megpillantottam a nagyanyámpadlásán talált ládában, egy csapásra elillant a kisséromantikusra sikeredett, képzeletbeli identitásom,miszerint a nagy vándorlásból lemaradt csapatokleszármazottja vagyok. Persze a másik nagyapám általmég ezt az elképzelést éltethettem. De így is osztoznomkellett a büszkén, későn talált identitás megnevezésére.Ó. Ez ne fájjon. Mondta az egyik ismerősöm, annyifehér folt van még a történelmetekben, történetetekben.Még alakulhatsz sok mindenné.

Mari, minden vasárnap kell fogat mosnod? Kér -deztük, mert arra gondoltunk, biztosan misére menetelőtt kell használni. Dehogy. Mindennap kell. Elször -nyülködtünk. Minden nap? Hirtelen az a vágyam, hogyitthonról elmenjek, máris tovatűnt. Milyen buta szabá-lyok. Fogat mosni minden nap. Mint a kezünket éslábunkat, azok is piszkosak lesznek, mondta a nővé-rem. A fogakat is mosni kell. De mi nem eszünk földet,válaszoltuk. Mitől lenne piszkos. Erre már ő sem tudottmit mondani. Meg kell mosni mindennap, és kész.Amikor Csíkszeredába mentem, nekem is lett fogke-fém. Meg fogkrémem is. Mentolos. Vettek a nővéreimnekem is. Azt viszont senki sem mondta, mi a teendőmvelük. Szépen beraktam a szekrényembe. Gondoltam,legalább nem fogy el a fogkrém.

Első reggel mentem arcot mosni a fürdőbe. Közösfürdőink voltak. Öt mosdó az egyik oldalon, öt a má si -kon. Nyolc foglalt volt. Mindegyiknél fogmosás ment.Fél szemmel, arcmosás közben, lestem a lányokat.


Mindenkinek habzott a szája, és köpködtek. Nem tet-szett. De, gondoltam, majd kilesek egy olyan időpontot,amikor nincs senki, és én is kipróbálom. Délután senkisem volt bent. Most, gondoltam. Rátettem a fogkrémeta fogkefére, mert Mária azt mondta, hogy nem szap-pant teszünk rá, hanem fogkrémet, és elkezdtem beken-ni vele a fogaim. Teltek-múltak a napok, minden reggelbekentem a fogaim, és vízzel kiöblítettem, majd kiköp-tem. Míg egy szép napon az osztályfőnökünk, aki hár-masával vitt a lakására minket, engem is elvitt. Ésakkor megmutatta, hogyan mossuk a fogunkat, hogyanvágjuk a körmünket, és hogyan kell hajat mosni a mos-dónál. Mert fürdőnk a kollégiumban is csak a pincébenvolt, és egyszer egy héten volt meleg víz.

Amikor otthon meglazult a fogunk, és ki akart esni,azt hallottuk, hogy a padlásra kell feldobni. Azt is tet-tük, és annak érdekében, hogy ne vesszen el, vagy,hogy ne adj Isten lenyeljük, egy cérnával megkötöttüka lazuló fogunkat. A cérna másik felét pedig a kilincs-re kötöttük. Az egyikünk becsukta az ajtót, és a fogkirepült a szánkból. De volt, hogy csak kihúztuk egy-másnak, és gyorsan feldobtuk a padlásra.

Mámé, mánnyi fog láhát a hiúba, mondtam anyám-nak nyáron. Oda hánytuk az agésziket, mikor kiscskékvotunk. Gyeja. Niscs e fog es. Sepregettem fennnihány ásztándájá, dá nám láttam eggyát es. Pedig éntudom, hogy sok fogat dobtunk fel a testvéreimmel.Ezen töprengve, gondoltam, felkeresem a nagy hiút,ahová nem könnyen jut fel az ember, mert a nagy házpadlása, és csak egy magas létrával közelíthető meg,amit be kell vinni, odatámasztani, és valakinek fogni,miközben rámászok. Gyerekkoromban ez a hiú volt ahatár az ég és a föld között. A valóság és képzeletközött. Minden, amit esténként az eszemben költöt-tem, és a testvéreimnek meséltem, onnan indult, és ottvégződött. Mint a mesebeli, égig érő fa. A padlás azvolt. És most, amikor anyám mondta, hogy bizony, őnem találkozott fogakkal, a gyomromban bizsergéstéreztem. Muszáj volt megnézni.

Könnyű nyári ruhában másztam fel a végtelenség-be. Több mint negyven fok volt. Babakori, gyermek-kori és talán még azelőtti emlékek mindenkiről.Ruhák, játékok, iskolai füzetek, könyvek, képek.Mindenféle rendszerezés nélkül. Csak az idő múlásarendszerezte őket. Ami már nem kellett, az felkerültoda. Sorba. Könnyen megtaláltam az én kupacomat,ami tartalmazta az imádott mesekönyveimet, a kézzelvarrott ruhákat a csutkababáimra, csúfolódó verseketaz öccseimre, a Csíkszeredában összegyűjtött köny-

veket. Levelezése met a barátnőimmel, testvéreim-mel. Először csak görnyedtem a dobozok, zsákokfelett. Majd leguggoltam, aztán az egyik gerendáraleültem. A napfény beszűrődött a szellőzőnek hagyottablakocskákban. Egyszerre volt izgalmas és ijesztőott lennem, ahol gyermekként ezer meg ezer történetlejátszódott. Tündérekkel, általam elképzelt lények-kel. Néha nevettem. Néha könnyek jöttek a szemem-be. A ruha rám ragadt. És néha a torkom is kiszáradt.De aztán nyeltem egyet, és egy zsákkal odébb ültem.Mennyi emlék. Neccsak, Felicsire hugy kacagozzik,mondta lent anyám nővéremnek. Időm volt. És mivelegyedül utaztam haza, nem sürgetett senki. Csakéltem beletemetkezve a régi időkbe. Szemem már régmegszokta a fenti kevés fényt. Szinte már mindentláttam. Csoda, hogy egérrel nem találkoztam, gondo-lom, nekik sem volt látogatójuk mostanában, bizto-san elbújtak előlem.

Az egyik könyves dobozban kotorásztam, amikoregy tojást fogtam meg. Ez lehetetlen, gondoltam. Hogykerül ide fel egy tojás? Anyám már évek óta nem voltfent. És rajta kívül senki sem ment oda. Mégis egytojást fogtam a kezemben. És igazit. Nem fából, és nemis húsvéti díszítettet vagy festettet. Egy sima tojást.Ekkor jutottak eszembe a fogak, amiért felmentem.Körülnéztem. A gerendák közötti kazettákban nem voltszigetelés felülről, csak szalmás agyag. Min denhol vas-tag föld és por terült, mint egy szőnyeg. Mezítláb men-tem fel, hogy a létrán el ne csússzak. Pirosra kifestettlábkörmeim izzó parázsként csillantak fel a porból.Mint valami szemek, gondoltam. És végig futott rajtama hideg. Kerestem a szememmel. A talpammal. A láb-ujjaimmal tapogattam a puha port. De semmit neméreztem. Fog nincs. Igaza van anyámnak. Visszaültemegy gerendára. És becsuktam a szemem.

Minek keresem azt, ami már nincs? Gyerek korunk -ban azt mondták, ha ide feldobjuk, egy tündér elviszi.És a fogat hálásan megköszöni. Úgy, hogy szerencsétküld a fog gazdájára.

Lekiabáltam. Mámé? Lemennék. Neccsak oda, aztszámíttam, ott maradsz, mondta anyám. Három órájavacc fenn. És nevetett hozzá. De amikor a tojást meg-látta a kezemben, mághűlt a vérá, ahogy ő későbbelmondta. Áz hunnét van, mámokám? Kérdezte. E kár-tonba kaptam. Anyám letérdelt, összerakta két kezét. Ésesküdözött. Ő nem varázsolt. Nem csinál ilyen dolgo-kat. A csukmanyt scsak e gullány vihátteá fel.

Anyámat megöleltem. Felemeltem. Könnyes sze-meibe néztem.


Tudom, mám. Tudom, hoj kend nám vrözsil. Námkáll nákem ásküdözni.

Még egy percre ránéztem a menyezeten becsukó-dott ajtóra. Egy fenti világ. Ott hagytam.

Mámokám, ninscs puterém kihánynni onnét adolgokat. Tán nám szakad le eccer a hiú.

Námes káll, mámém. Hagyja ott őket, mondtamneki.

Pókhálós hajjal, bőrömhöz ragadt ruhában, izzad-tan és porosan átkaroltam anyám vállát.

Mosollyal a szám szélén, cinkoson a létrát kétfejénél megfogtuk és kivittük.

A hiú. Két világ között. Ott marad.És ott maradnak fogaink is. Ha el nem vitték.


CZILLI ARANKA

gondolatok egy CT-vizsgálat előestéjén

arccal a tegnap felé fordulés vacog a sötétbena gondolat:

a holnapi fényben már ott lesz egészena nagyvilágs aki virágot találtés megszerette aztcsak az tudja óvnia befelé nyíló szirmokat

arcát a párnába temetiés könyörög a gondolat:ha van isten,szeresse a szirmokat!

kapcsolat

végtelenből végtelenbefutunk egymás mellettmint a vonatsínekösszekötnek talpfáink:a gyermekek

nyitott ablak

sárba lógó nagylábujjadkörkörös mozdulatokkalkeresi a lágyság értelmétmert neked minden csepp égig érés fullaszt még az oxigén ismertmiért is?

hirtelenközénk ül a bizakodás– szőkefürtű fiúgyermek – s fizetetlen számláinkbólcsónakokat tűrögetbukdácsolva viszi őket a mából a tegnapbaa gondviselés habja

s hamögöttünk nagyapámszárnyát-glóriáját felcsatoljas magasba emel langyos kézfogással

akkor megmossa lábunkat a holnapés gyermekünk elé mármezítláb állhatunk

határvidék

úgy alszik, mint akiboldog, hogy lekapcsolta az életethajnalhasadáskor befelé forduls magára húzza az eget

SZENTMÁRTONI JÁNOS

Akit épp nézelMezey Katalinnak

„Múlt város cinkosa,úgy szenvedni nem tud már,aki nem olyan fiatal,aki csak észrevétlenülés lopva visszalesarra, amit csak ő lát.Aki vonatra váró,sötét ruhás utazók közöttmaga isvirágcsokrot szorító,csomagos idegen.”

(Mezey Katalin: Aki most észrevétlenül)

Az almák mosolyogtak, mert ez a szokásuk.A költők verset írtak, másként nem tehettek.Jóanyám meg ott állt a tyúkól mellett,hogy megszüljön egy új világot.Zajosat, pazarlót – ennyire tellett.Fejem körül porfüggöny csapkod,s nyikorog bennem egy ajtó,mint afféle leszerepelt westernhősben.Ha akarnék is még mondani valamit,emlékeimre levetkőztem.S most mit kezdjek ezzel a várossal,ami körém nőtt, mint egy dzsungel?Helyemet nem lelem benne,csak a megszokás hajt végig az utcán,s a kötelesség áramakisebb-nagyobb dolgaim között.De a szenvedély…, mely tisztáraégetett minket – mint egy megsértődöttvendég, álruhában távozott.Mint egy föl nem ismert rokon, elköltözött.Marasztalnom kellett volna, jól tudom.De észre se vettem, mikortól nincs.Állok a körút forgatagában, és szédülök.Áthullámzik rajtam a tömegéles szirénazajjal,lökdösődve és káromkodva,mintha valami kozmikus vályú feléhömpölyögne megannyi csorda,s érzem, ha nem lövöm ki magam innét,végleg leroskadok, s megfulladok alatta.Ahol csókolóztam, ahol verset írtam,ahol kislányom toltam szuszogvaönnön végzetem elől – sehol nincs már.


Sem a pad, az éjszakai buszmegállók,sem az ulisszeszi tengerekre néző konyhaasztal,sem a költözések dobozai közt elsurranó ifjúság.Egyre kevesebb az, mi ide köt, itt marasztal.Hogy lehetnénk-e még nagy nemzedék – kétlem.De szívesen vitázom Veled, ha javunkra válik.Talán ha utolér minket a történelem,s megértjük, mi végre bukdácsoltunk el idáig...De addig, csak sötét ruhás, csomagos idegen maradok.Akit épp nézel, s azon tűnődsz, csokorral kezedben,vajon melyik vonatra vár.S lobog köröttünk egy különös évszak:a szélben virágok vonulnak, nimfák, s megtépett szalagok.


Császármadár – Nagyapám emlékére

KÖDÖBÖCZ GÁBOR

A fényhozó írástudóA Partiumi Írótábor

2013. évi Irodalmi Díjával kitüntetett Mezey Katalin köszöntése

„Boldog, / akinek nem rongyos a lelke, / de fényes,mint a nehéz selyem, / aki hiszi is, amit mondott, / akitnem zsarol a félelem, // boldog, akit nem az önérdek/ kormányoz, hanem önként szolgál, / adósait nem tart-ja számon, / görbe utakon titkon sem jár. // Boldog, aki-nek láthatatlan / púpként a múlt nem ül a hátán, / nemüzletel gazemberekkel, / árnyékán nem táncol a sátán.// akinek a szemén kifénylik, / hogy süt benne az Istennapja, / akinek lelke nehéz selymét / magasságos széllobogtatja” (Boldog, Jókai Anna születésnapjára.

Jól mondják, hogy a hasonló a hasonlót szereti,hiszen a Jókai Annát köszöntő születésnapi versönarcképnek is kiváló. Irodalmunk nagyasszonyánakcímzett opusában Mezey Katalin úgy formálja megaz ünnepelt portréját, hogy közben saját értékvilágátis megvallja. A finom nyelvi strukturáltságú kettősportré a legeszményibb vágy- és célképzetek hívó-szavát, az archaikus életrend örök törvényeit követveartisztikus szépséggel fejezi ki az istenfélelemre, afolytonos szolgálatra és tisztaságra alapuló élet meg-tartó erejét. A lírai alany nemcsak az önérdek nélkülijóság és evangéliumi szeretet csöppnyi öröklétetkigyöngyöző esélyét villantja föl, de a szemek tükrénfölfénylő végtelenre, „Isten napjá”-ra figyelmezveemberlétünk transzcendens távlatból fölsejlőmélyebb és teljesebb értelmét is fölmutatja. A szívemszerint való vers egyik fontos üzenete talán az lehet,hogy a legszebb imádságot fondorkodás és félelemnélküli életünkkel mondhatjuk Istennek. Mert a leg-szebb imádság mégiscsak az igaz élet. Az olyan élet,amely „görbe utakon titkon sem jár”, és az olyan élet,melynek „árnyékán nem táncol a sátán”.

Mezey Katalin 1943. május 30-án született Buda -pesten, általános és középiskolai tanulmányait is ittvégezte. 1967-ben az ELTE magyar–népművelés sza-kán szerzett diplomát. Itt ismerkedett meg a Kilencekköltőcsoport tagjaival, közöttük Oláh Jánossal, akivel1971-ben kötött házasságot. Egyetemi tanulmányaialatt két évig általános iskolában tanított, friss diplo-másként pedig több éven keresztül népművelési elő-adóként dolgozott. Pár évig tartó újságíróskodás után

lett szabad foglalkozású író. Mezey Katalin irodalmipályája az 1969-es Elérhetetlen föld című versanto -lógiával indult.

Nemzedéki sorsmodell című tanulmányában G. Ko -moróczy Emőke teljes joggal nevezi Mezey Katalint aKilencek prominens képviselőjének, aki – férjével,Oláh Jánossal együtt – „irodalmi életünk egyik legszí-nesebb, legsokoldalúbb egyénisége.”

Mezey Katalin líratörténeti szempontból is roppantfigyelemreméltó kötetei (Amíg a buszra várunk;Anyagtanulmány; Újra meg újra; Szárazföldi tél;Párbeszéd; Holdének; Válogatott versek; Bolygó -pályák) a nyelvi, irodalmi tradícióhoz, a magyarsághoz,a megtartó hagyományhoz való kötődés mellett revelá-ciószerű hitelességgel vallanak arról, hogy a közösségicselekvés csak a saját élet talaján, csak a szellemi auto-nómia birtokában képzelhető el. Megannyi kagylótüre-lemmel kiérlelt, emlékezetes szépségű vers jelzi a kez-detektől napjainkig megtett utat.

Az irodalmi kánonban és az olvasóközönség köré-ben viszonylag kevesebb figyelmet kapnak MezeyKatalin líraisággal gazdagon erezett szépprózaiművei (Élőfilm; Lyukak az osztálykönyvben; Levelekhaza; A kidöntött kerítés), melyek önsorsrontó hamis-ságokon és „letűnt korok talmi bálványain” fölül -emelkedve segíthetnek a tisztánlátás, az erkölcsiérzék és mentális egészség megőrzésében. A kifeje-zetten gyermekirodalmi könyvek (Csutkajutka meséi;Kivala Palkó Nemlehet-országban) az előzőekhezhasonlóan ugyancsak a minimal art útját járják, finomnyelvi humorral, csillámló játékossággal és meta-nyelvi eszközökkel segítve a befogadást. Ennek apro-póján Mezey Katalin írói önvallomását idézem aSomogy folyóirat 2002. január–februári számából:„Nekem, az írónak legalább a lényeget tekintve köte-lességem az igazságra koncentrálni. Csak a magamnevében beszélhetek, valószínűleg az adottságaim, azalkati sajátságaim is a pszichikai realizmusra pre-desztinálnak. Erre törekszem mind a mai napig a ver-seimben és az epikai munkákban is. Az emberi cse-lekvés belső motiváltságát kutattam, akár verset, akárprózát, akár színművet írtam. (…) A marxista-mate-rialista gazdasági determinizmussal szemben én isvallom, hogy a társadalom egésze, de a történelemegésze sem lehet más, mint ami az egyes emberekből,lelkükből, szándékaikból, tetteikből összetevődik.”

A mostani díjazottról, a mai napon kétszeresenünnepelt Mezey Katalinról alkotott művészi-emberiportré több egymást feltételező mozaikból áll össze.


Sokak által szeretett, üvegharangszerűen áttetsző sze-mélyisége leginkább Németh László kariatidákra emlé-keztető, archetipikus nőalakjaival mutat megfelelést.A Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, Égető Eszter és KertészÁgnes által képviselt ethosz és alapmotiváltság MezeyKatalint is jellemzi, hiszen egész pályáját a létteljessé-gért és az integer személyiségért folytatott küzdelemhatározza meg. Útja során mindvégig magáénak vallva„az ember szépbe szőtt hitét” és példaszerűen kiteljesít-ve Nagy Lászlónak a Fejfáknak fejfa című versébenmegfogalmazott testamentumát: „jussomért, legjobbrészemért hajtok / csonkán e mindig hiánnyal síró, /szimmetriásra tervelt világban”.

Életünket a lehetőség, felelősség, kötelesség hár-massága határozza meg. Választani lehetőség, dönte-ni felelősség, cselekedni kötelesség. S habár nemmindig lehet megtenni, amit kell, mindig meg kelltenni, amit lehet. Mezey Katalin alkotói pályáját ésszakmai, közéleti szerepvállalását mindvégig ez aszellemiség jellemzi. Lett légyen a Magyar Írószö-vetség választmányának és elnökségének tagja, azÍrók Szakszervezetének titkára, illetve főtitkára, aTokaji Írótábor kuratóriumának elnöke, a SárváriDiákírók pályázat főszervezője, a SzéphalomKönyvműhely vezetője, vagy legújabban a MagyarMűvészeti Akadémia irodalmi tagozatának elnöke.És jóllehet a legutóbb Csontos Jánosnak adottMagyar Naplóbeli interjú kissé komornak tetsző lezá-rása („Csak vesztett ügyek mellé érdemes odaállni.Vesztett, nagy ügyek mellé.”) a magyar sorsot illető-en aligha vitatható, mégis úgy gondolom, hogy min-den ügy, vita, küzdelem, amely Isten nevében folyik,sikeres lesz, ami viszont nem Isten nevében folyik, azsikertelen lesz.

Mezey Katalin alkotó művészként és hívő ember-ként is jól tudja azt, hogy a létrontás és létabszurdi-tás erőivel vívott sokszor egyenlőtlen küzdelembenegyes-egyedül csak a gondviselő Istenhez fordulhatsegítségért. Ahhoz az „egyetlen tornyos sziklaszál”-hoz, aki oltalmat, vigasztalást, megnyugvást és felol-dozást jelenthet a legnagyobb veszedelmek s a leg-súlyosabb próbatételek idején is. Ennek jegyében azÚrvacsora előtt elhangzó lélekteljes ima („tiszta szí-vet teremts bennem és az erős lelket újítsd meg ben-nem”) Mezey Katalin költészetének is fontos inspi-rációja. Íme, néhány jellemző példa a Fennvalóvalfolytatott intenzív párbeszédre: „Istenem, adj elesé-get, / harchoz halálig ellenséget, / forró egedhezkemény szárnyat, / messzeségedhez merész vágyat,

// csókomhoz adj kerek szájat, / szabadságomhozolajágat.” (Fohász utoljára); „Ötvenhatban megper-zselődtünk, /hatvannyolcban bekormozód-tunk, /nyolcvannyolcban lángra gyulladtunk, / dereng a hori-zont alattunk. // Adja Isten, hogy őrtűzképpen / lobog-junk a keleti égen. / Fényünk kitartson virradatig, /míg a szabadság megadatik.” (Imádság); „Még min-dig tervez, / valamit akar / velem az Úr. / Gyereknektart, / akinek jót tesz, / hogyha tanul. // Botladozom avalóság / nehéz csizmáiban, / pedig egy csigaházban /megbújnék boldogan. / Nem nézném földre szegzett /szemmel az utakat, / csak a papírt figyelném, / szabadlennék, szabad” (Még mindig tervez).

A Bolygópályák című 2010-es kötetében különciklust alkotnak a teremtettségtudatot és az Istenrevaló ráutaltságot konfesszionális mélységgel, már-már Szent Ágostonra valló élménysűrűséggel kifeje-ző versek. A liturgia költészetét a költészet liturgi-ájaként újragondoló művek sora (Testemben elrejted;Még mindig tervez; Kinek az asztalán; Látja az Isten;1. Stáció; 9. Stáció; Hívtál, hiába nem hallottalak) alegkomplexebb élmény- és érzékenység-formákatmegragadó Uram, ha nem vezetnél című versben tel-jesedik ki. Az ötször nyolc sorból fölépülő remekbeszabott kompozíció a szeretet- és tudásmisztikátötvözve nyit új dimenziókat az ön- és létmegértésszámára. A versbeli kontempláció egyik lehetségesüzenete talán az lehet, hogy soha, egyetlen pillanat-ra sem feledkezhetünk meg arról, hogy kreatúrák ésistenképmások vagyunk. A „nyugtalan a mi lelkünk,Uram, míg meg nem nyugszik Tebenned” augustinu-si hitvallásában osztozó lírai alany az alázat miszti-káját artikulálva találja meg a számára egyedül jár-ható utat. „Uram, ha nem vezetnél / mindég tüskésutakra, / aligha ismernék rá / sorsomban kéznyo-modra. / Uram, ha nem vezetnél, / akkor senkim sevolna, / aki vergődő, lázas / lelkemnek válaszolna. //A fölszín vékony mázát / karcolja csak tudásom, / Temélyebben lakol, de / teremtésedet látom. / És márbeérem evvel. / A nemtudás tudása / egyszer csakrátalált a / hit alázatára.” A riadalmat reménységgé, afélelmet megtartó irgalommá s gondviselő szeretet-té átlényegítő evangéliumi attitűd oly mértékbenátüt a sorokon, hogy önkéntelenül is a reformátusénekeskönyv 272. dicsérete juthat az eszünkbe:„Mind jó, amit Isten tészen. / Szent az ő akaratja. /Ő énvélem is úgy tégyen, / Mint kedve néki tartja. /Ő az Isten, ki ínségben / Az övéit megtartja, / Hátlégyen, mint akarja.”


A művészettel, a nagy művészettel úgy vagyunk,mint a nagy Úrral: meg kell állni, el kell csöndesedni,meg kell hajolni előtte, és várni, hogy megérintsen,megszólítson bennünket. A Magyar Napló Kiadónálminap megjelent születésnapi antológia („… mindenmindenre vágyik…”) tanúsága szerint Mezey Katalinköltői, írói munkássága és személyes életpéldája ÁghIstvántól és Alföldy Jenőtől kezdve Kemény Istvánonés Lőrincz Györgyön keresztül Vörös Istvánnal ésZsille Gáborral bezárólag sokakat megérintett. A het-venedik születésnapra készült, igazán méltó ésillusztris kötetből idézek néhány olyan szövegrészt,melyek tovább árnyalhatják és gazdagíthatják aMezey Katalinról alkotott művészi, emberi portrét:„A magyar irodalom számára igazi nyereség, hogyMezey Katalin megalapította az Írók Szakszervezetét,s ami korszakalkotó: a Széphalom KönyvműhelyKiadót. A Széphalom máig fedez föl trianoni határokoninneni és túli értékeket, az egyetemes magyarság szol-gálatában. (…) Aki tudni akarja, milyen a mai iroda-lom, s annak 1990 előtt elsikkasztott keresztény, nem-zeti vonulata, olvassa a Széphalom könyveit” (PósaZoltán); „Mezey Katalin szerteágazó tevékenységébőla Sárvári Diákírók pályázatát szeretném kiemelni. Ez atöbb évtizedes tradícióval rendelkező tehetségkutatómanifesztáció teljesen egybeforrt Mezey Kati nevével.Szinte elképesztő az a kitartás, amellyel évről évreújrateremti ezt a többlépcsős, rengeteg háttérmunkát ésszervezést megkövetelő fesztivált. (…)

Aki a legújabb kori magyar irodalom fejlődéstör-ténetét, vagy ennek gyökereit, kiinduló-pontjaitkutatja, a Sárvári Diákírók pályázatának történeté-ben értékes anyagra lelhet. (…) Mezey Kati munká-ja, empatikus képessége és minden akadályt legyőzőkitartása nélkül irodalmunk sokkal szegényebblenne” (Majoros Sándor); „Mezey Kati volt a meste-rem. Olvasott mindent, amit írtam, és az ő megjegy-zései alapján javítottam a legtöbbet. Az ő véleményevolt a legfontosabb. (…) Úgy képzelem, hogy a XX.századi Magyarországon Mezey Katalin korosztályahitt legerősebben a szabadság eszméjében. Ők voltaka modernizmus utolsó nemzedéke. (…) De Katitudta, mit veszített ő és a nemzedéke. Amikor őtmegismertem, egy nagyszabású csalódást is megis-mertem. (…) Az irodalomban se bízott vakon. Azirodalomtörténetben pláne nem, az irodalmi életbenpedig a legkevésbé. (…) És nemcsak a hivataloskommunista kánonra gyanakodott, hanem az ellen-zéki ellenkánonokra is.

És volt neki egy saját kánonja, aminek a csúcsánugyanúgy Weöres Sándor állt, mint az összes létezőkánonnak, de az övébe mindenki belefért, aki minősé-get hozott létre. Tehát a lesajnált, az elfelejtett, a betil-tott, a disszidens – és az itthon nyomorgó betiltottművész is. Azt hiszem, az ő kánonja volt a legtelje-sebb” (Kemény István); „Mezey Katalin költői – élmé-nyi, tárgyias, leíró, gondolati, intellektuális lírai – élet-műve: autentikus és megvilágosító sors-irodalom.És olyan nyelvművészeti formátum, amely egybenerkölcsi, közösségmentő, történelembefolyásoló jelen-tőségű építmény is. Szellemi és egzisztenciális tett –példa és tanítás. Teljes egészében: egy egyszerrekérdő, felkiáltó, felszólító, óhajtó – és végső soronreményteli kijelentő mondat. Finom és erőteljes, halk,de elementárisan igéző kijelentés arról, ami még mind-nyájunkat megmenthet a pusztulástól. Kegyelmi esély– a magunk kihívta végzet ellen” (Bertha Zoltán).Az antológiában olvasható írások közül feltétlenül idekívánkozik Ágh István Mezey Katalin emlékkönyvébecímű versének első és utolsó strófája: „Édesapádtólörökölted talán / a szolgálatra való hajlamot, / csakamit ő a kertészetre szánt, / te mind az emberekre áldo-zod, // (…) az emberekkel sokkal nehezebb, / s ha bánt,amit jó szándékod kivált, / eszedbe jut-e, hogy a szíve-det / önmagától is óvni kéne már.”

Mezey Katalin példaszerű hűségről, felelősségről ésrendületlen elkötelezettségről árulkodó pályáján végig-tekintve jó okkal juthatnak eszünkbe Pál apostolKorinthusbeliekhez írott második levelének kétségbe -esésben is méltóságot, reménytelenségben is reménysé-get, erőtlenségben is erőt sugárzó szavai: „Mindenüttnyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétséges-kedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nemhagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk”.

Miközben a korábban József Attila-, Füst Milán-,Bethlen Gábor- és Príma-díjjal, 2013. március idu-sán pedig a Magyar Érdemrend Középkeresztjévelkitüntetett Mezey Katalin mostani elismeréséhezszívből gratulálok, kívánom neki, hogy ezután ismindig erőt meríthessen a bibliai üzenetből, s a jólvégzett munka oltalmazó derűjével tekinthessenvissza a fényben és árnyékban megfutott évekre!Kati, kedves, szeretettel kívánok Neked sok-sok örö-möt a munkádban és családodban, gyermekeidben,unokáidban! Életedre és szolgálatodra Isten áldásátkérve kívánom Neked, hogy az őszikék idején ismindig szárnyra kelt szívvel ébredj, és hálát adhassaz új napért, mely szeretetre virrad!


HÁRS ERNŐ

A dantei életmű síron túli világa

A korai olasz irodalomnak volt egy rejtélyes alkotá-sa: a 232 szonettből álló Il fiore (A virág) című, aszerelmi hódítás témakörében mozgó versciklus.Hosszú ideig ismeretlen szerző művének tartották.A nemrég elhunyt Sallay Géza olasz tanszékvezetőprofesszor is ilyen értelemben írt róla.

Ugyanakkor már 1921-ben, a Dante halálának600. évfordulójával kapcsolatos megemlékezéseksorán elhangzottak olyan irodalomtörténészi véle-mények, melyek a szonettciklusban a nagy firenzeiszáműzött kora ifjúkori mestermunkáját, mintegyirodalmi belépőjét vélték felfedezni. A továbbiszorgos kutatásoknak, stíluselemzéseknek köszön-hetően a dantei szerzőség gyanúja egyértelműenbeigazolódott, sőt az egyik vezető olasz irodalom-történész, Gianfranco Contini az Il fiore szonettjeitnélkülözhetetlen átvezetőhídnak minősítette aközépkor alapvető műve,a Rózsaregény (Roman dela rose) és a Divina com-media között. A nem cse-kély horderejű megállapí-tás hitelességét alátá-masztja az a történeti tény,hogy Dante járt a párizsiegyetemen, és jóbarátjavolt a Rózsaregény kétszerzője közül a későbbi-nek, Jean de Meunnek.

Persze, a dantei szo-nettciklus nemcsak aRózsaregény cselekmé-nyének tetszetősen csengőverssorokba történő fogla-lásából áll. Ennél jóvaltöbb van benne. Nagyonrészletes és tanulságos fel-világosításokat kapunk aszerző tájékozottságánakköszönhetően a korabeliitáliai társadalmi viszo-nyokról és a közerkölcs

állapotáról, nem utolsó sorban a papok és a szerzete-sek züllöttségéről és a szerelmi kapcsolatoknakegyre inkább árucsereforgalmi jelleget öltő lealacso-nyodásáról.

Ami a fordítói műhelymunkát illeti, azt lehetmondani, hogy a szonettek átültetése nem okoznagyobb gondot, mint az ebben a versformában írtegyéb világirodalmi alkotásoké. A nehézség forrásaa rendkívül heterogén, rengeteg régi francia és pro-vanszál kifejezést tartalmazó nyelvezet, csupa olyanszóval, mely a legrészletesebb szótárakban semtalálható. A szöveg helyes értelmezése csak igengazdag jegyzetapparátus segítségével lehetséges, ésitt is sok esetben találkozunk az irodalomtudósokegymásnak ellentmondó véleményével. Ha viszont –megfelelő kulcs segítségével – sikerül a megnyugta-tó megfejtés, rendkívül világos, érthető szövegetkapunk, mely fordulatos költői szinten máig érvé-nyes igazságokat tár elénk.

A rend kedvéért meg kell jegyeznem, hogyA virág átültetésében az úttörő munka érdeme nem

az enyém, hanem SimonGyuláé, aki 2012-ben azEötvös Kiadó gondozá-sában jelentette meggazdagon dokumentáltfordítását.

Nekem Szörényi Lászlóprofesszor adta a kezembea dantei szonettciklust, ésamikor Simon Gyula vál-lalkozásáról és a fordításmegjelenéséről tudomástszereztem, már benne vol-tam a munkában. RészbenSzörényi professzor bizta-tására, részben abból ameggondolásból kiindul-va, hogy a dantei életműtöbb fordítást is érdemel,folytattam az átültetést, ésaz említett nehézségek ésmagas korom ellenéresikeresen be is fejeztem.A magyar dantisztika és aremélhető olvasóközönségmajd eldönti, hogy fárado-zásomnak volt-e értelme.


Ifjúkori önarckép égő zsiráffal

A szonettciklus azzal indul, hogy a szerelmes ifjúa virág letépése, azaz szíve hölgyének meghódításaérdekében hűséget fogad a szerelem istenének,Ámornak.

4Ámor szívem aranykulccsal lezárta,

de mielőtt szavát hallatta volna,előkészítette és megtisztította,hogy egyéb gondolat színét se lássa.

„Urad vagyok” – mondta nekem utána –,„hűséged hozzám eskü szavatolja:így ne mulaszd el gondoskodni róla,hogy megmaradjon szíved tisztasága.

És igyekezz türelemmel viselnia kínt, melyet szenvedned kell miatta,míg végső döntésem nem hirdetem ki;

úgy érzed, meghalsz minden pillanatban:vidám órát fájdalmas fog követni;de hogy gyógyulást nyújtsak, lesz hatalmam.”

5Alázatos türelemmel ígértem

Ámornak, hogy elviselem igáját,rendelkezésre bocsátom kívánságszerint neki a húsom és a vérem;

szolgálni őt hűséges kötelékbenjelenti szívem egyedüli vágyát.„Amíg csak élek, kitart e szilárdság,nem enged engem többé visszalépnem.”

S ő most azt mondta: „Tetőled, barátom,papírnál különb zálogra teszek szert:mint istenedé, úgy légy az imádóm;

feledj el minden más hitet emellett!Ne csüggj többé se Mátén, se Lukácson,se Jánoson, se Márkon!” Ezzel elment.

Miután az ifjú első kísérlete kudarcot vallott,találkozott Ész-szel, aki igyekezett őt a vállalkozás-ról lebeszélni. Ő azonban nem fogadta el a tanácsát.

9Keserűen gondolva a parasztra,

ki a virágtól elvert gazul engem,ahogy jobb felé néztem, észrevettemÉszt, akinek mosolygós volt az arca.

Míg közeledett s kezem megragadta,így szólt hozzám: „Azt kell feltételeznem,oly sovány vagy, hogy nem gondolsz szünetlen

egyébre, mint a téged ért kudarcra.Ámor, kiben bíztál, ezt teszi, látod.

De ha megkérdezted volna tanácsom,nem kezdtél volna járni vele táncot:

Biztos lehetsz, kit uralma alá von,gyötrelmet szenved és szomorúságot,hogy arca már pirosra sose váljon.”

10Meghallva, hogy az Ész a szememre hányta,

hogy Ámor-isten rabja lett személyem,arcom sápadtra változott egészen,csak mert olyan sokat gondoltam reája.

S azt mondtam: „Ész, nem nagy baj, a kárraorvoslást lelek azon melegében,mert kegyes uram ezt műveli vélem,s botorság szót vesztegetni hiába;

mert buzgón fogom keresni a kedvét,mivel határozottan megígérte,hogy ha szolgálom hű alávetettként,

magas polcra fog segíteni érte.”Észnek szavára nem hallgattam ekképp,s nem vert lelkemben gyökeret az érve.

Egy régi jóbarát ugyanakkor Ész-szel ellentétbenpártolja a szerelmes ifjú hódítási szándékát, és ilyes-fajta tanácsokkal látja el:

56A tengerész, ki szüntelenül bolyongva

a tengeren, más-más földet keres fel,s a sarkcsillagra függesztett szemekkelvitorláját kibontja vagy bevonja,

part felé tartva s attól távolodva,azt teszi, amit éppen helyesen kell,hét- és hónapszám – amíg csak a tengernem csillapul körülötte nyugodtra,

a szerelmes is, kit gyötör a nője,így viselkedjék, ha öröm a vágya:hol üldözze, hol meg fusson előle.

S meglátja, hogy előbb fakóra válva,halottnak tűnik, majd ellenkezőrefordulnak át érzelmei iránta.

60Ha egyedül maradsz vele, teperd le,

zárd őt a karjaid közé serényen,határozottan bánj vele, keményen,vess neki gáncsot, mit sem késlekedve.


Ne hagyd békében, akárhogy esengne:ha kegyelmet kér, a falnak beszéljen.Mondd néki: „Úrnőm, Ámor volt vezéreme tettben, szívem úgy elszédítette

személyed, hogy nem volt többé nyugalmam;helyénvaló dolog megkönyörülnödrajtam, ki végleg hódolód maradtam.

Híven szeretlek, s meg sohase szűnökszeretni téged, légy bizonyos abban,mert csak benned hiszek találni üdvöt.”

61Hogyha bölcs és komoly nő a szerelmed,

bölcs és komoly legyen viselkedésed,mert mielőtt azt mondja neked: „Élvezdbájaim!” – több próbán kell általesned.

Ledér módjára kell magad viselned,hogy szerelmedül nyertél egy ledéret,mert vadállatnak fog tartani téged,hogy modorok övének nem felel meg.

Képmutató vagy – fogja hinni rólad,ki csak azért jöttél, hogy őt becsapjad:mert nyilván ifjú s bátor férfit óhajt.

A jó s bölcs nő erről egy szót se hallat,jobban szereti a határozottata gyávánál, mert nem szór rá szidalmat.

62Rendjénvaló, hogy kitaláld a módját,

mihez szoktassad magad és barátnőd:mindenkor jó falatokkal kínáld őt,két félből a különbet nyújtva folyvást.

Mondd néki, hogy Isten viselje gondját,ha készülődni látod bárhova őt;ne szűnj őt óvni, inteni, de rátörtúj vágyát, kártyát keverve, ne szolgáld.

Ha rajtakapod egy szeretkezésen,tégy úgy, mintha nem láttál volna semmit;fuss el a helyről azon melegében.

S hogyha levelet kapna estenkint,ne kezdj nyomozást annak érdekében,hogy megtudd, üdvözletet ki s milyent írt.

63Ha sakkot játszik tevéled a hölgyed,

vagy dámát, mindig te légy, aki hátrál,s mondd néki, hogy eddig még sose láttál vetélkedőben őnála különbet.

Ne dobj egyesnél többet lehetőleg,ha véle kockajátékban csatáznál,ő legyen győztes mindegyik dobásnál:s a vesztéstől ne mutatkozz letörtnek.

Ültesd magasra, miközben magadnakalacsony helyet választasz, s ha párnakell néki, azt készséggel eligazgasd.

Húzd ki, ha háta mögött bármi szálkaakadna, s az utat, melyen halad majd,seperd, ha rajta követ látsz, simára.

65Igyekezz néki hízelegni főleg,

modorát és ábrázatát dicsérve,s hogy Salamont ver észbeli fölénye; ilyen szavakkal szédítheted őt meg.

Vigyázz, ne higgyen téged tettetőnek,mert nem kerülhetsz célod közelébe;hasztalanul borulsz előtte térdre,hízelgésed tüntesd fel hihetőnek.

Akad ravasz, ki semmiképp se dől be az előadott átlátszó mesének,mivel volt már, hogy gúnyt űztek belőle;

de azok a fiatal nőszemélyek,akiknek felszántatlan még a földje,bizonyosan hinni fognak tenéked.

A szonettciklus legérdekesebb részei a korabeliegyházi viszonyokat bíráló darabok. Ezek között egyál-szerzetes szájába adva, ilyen élesen fogalmazottkitételeket találunk:

89Ily módon élek a szerzetesekkel,

nem szerzetesek, csak látszanak annak,gondterhelt, szomorú arcot mutatnak,hogy minél jámborabbnak tűnjenek fel;

szűkölködést színlelnek, s lesznek ezzel,adományt gyűjtve, egyre gazdagabbak:szegénységük főleg azért mulattat,hogy csalásban mind ily nagyszerű mester.

Előnyös kapcsolatokért hevülnek,jómódúak nyomdokába szegődve,dús étkek kellenek mindegyiküknek,

pompás borokkal párosítva össze:ily megtartóztatásra kényszerülnek,a szegénységet csak másnál köszöntve.


90Miközben a szegénységet dicsérik,

a gazdagságra vetik ki a hálót,napjaik csupa ily munkából állók,maguk egymással összejátszva védik.

Nem lehet bennük megbízni, ha nékikpénzt adsz kölcsönbe, nyugtát kell kívánnod;ha nagy kínnal visszaszerzed, a sápotlehúzni róla kitűnően értik.

Magát mindjük szerzetesnek hivatja,mert durva gyapjú képezi csuháját,mely a puha alsóneműt takarja.

Nem érlel vallást az ilyen galádság;jámbor, kegyes szív annak az alapja,kín s gond között járván a földi pályát.

98Ha ily farkasok nagy számban akadnak,

a Szent Egyháznak gyászos lesz a sorsa,ez az apostolsereg ostromoljaa városát mint kezdő fiatal pap:

mert biztos tudatában vagyok annak,hogy e lázadóktól senki se fogjamegvédeni; nem lesz kőhajítókraszükségük, hogy átvegyék a hatalmat.

Ha nem akar segíteni az Isten,csakhamar vége lesz a háborúnak,úgyhogy veszendőbe fog menni minden.

Elfeled minket, rám a dolog úgy hat,ha tűri, hogy kikre rábízta itt lennnépét, ily árulóknak bizonyulnak.

123Az Írás által említett latornak,

az Antikrisztusnak vagyok az egyikszolgája, ki szentnek tűnni igyekszik,de megmarad képmutató csalónak.

Ártatlan bárány szemmel láthatólag,kedvessége, kívülről nézve, tetszik,de benne farkas természete rejlik;s felfalja a Jézushoz tartozókat.

Uraljuk a szárazföldet s a tengert,és mindenki tudomására hozzuk:ki nem engedelmeskedik – eretnek.

Árulásunkkal oly gondot okoztunk,hogy a világ ellenünk harcba kezdett;elpusztítani azonban mi fogjuk.

A korabeli társadalmi viszonyokra vonatkozólagsokatmondó utalást találunk a 188. szonettben, aholazt mondja a költő:

A lovagok felett polgárok állnak,kik, mint tőlük élelmet átvevőket,határidőkkel gyötörgetik őket:kifosztottság a nemes sorsa már csak.

Ház- s földeladásból szerzik a pénzük,amellyel a polgároknak adóznak,kiktől nap- s éjszám zaklatás a részük.

A szerelem istene ezután a rendelkezésére állósegédcsapatokkal a megerősített kastély ostromárakészül, melyben a virágot és az őt megszemélyesítőgyönyörű hajadont fogva tartják. Őt kell meghódíta-nia a szerelmes ifjúnak, hogy betöltse, amire rendel-tetett, és földi élete teljes legyen. A lány őrzését egyhíres középkori rabló (Salvagnone) nemzetségébőlvaló öreg nőre bízták, aki azonban nem a kastélytépítő fogvatartónak, hanem a fiataloknak a pártjánáll. A versciklus a szonettek sokaságán keresztül azo-kat a tanácsokat tartalmazza, melyeket a sokattapasztalt öreg a viruló fiatalnak ad a férfiakkal valósikeres bánásmódot illetően.

156Lányom, hogy a szerelemnek örülhess,

feltétlenül ismerned kell parancsát.Két buktatója van, az az igazság:bármelyiktől komoly bajba kerülhetsz.

Az egyik azt mondja, úgy üdvözülhetsz,ha egynek nyújtod szerelmed jutalmát;a másik azt, hogy minél többnek add át:az is rossz lesz, mit rá hallgatva művelsz.

Túl adakozó ne légy semmiképp se,s ne jusson csupán egynek az ajándék;hidd el, legjobb, ha többnek lesz a bére.

Minden jóból az olcsóbbat kínáld szét:ki Luccát ad, adj Bargát neki érte;így mindig a tied marad a játék.

159Jó, ha egy gazdagra talál az ember,

de értsen is hozzá, hogy megkopassza:helyénvaló, ha hálójába csalja,kímélettel lenni iránta nem kell.

A kapcsolatot fukar emberekkelse Isten, se a világ nem javallja:


ne etesd, kinek híre ez a fajta,mert tartozni neked korántse restell.

Érd el, hogy a pénzt előre lerója:mert amikor hevesre gyúl a vágya,megesküszöm neked San Germanóra,

előled nem tarthat semmit se zárva,magabiztosság őt többé nem óvja,se bölcsesség, szerelmed úgy kívánja.

165Az öltözékről kell szót ejtenem még:

mint járjon minden nő felékesítve,hogy hanyagságból rangját ne veszítse,hogy nem borítja elég pompa testét.

Ki-ki minél szebb lenni igyekezzék;de vizsgálja meg jól, milyen a dísze,mielőtt véle kilépne a színre,hogy semmi kifogás alá ne essék.

Ha elmegy hazulról reggel vagy este,útközben kecses léptekkel haladjon:se görbévé ne váljon, se merevre,

mindenkit, aki látja, elragadjon;s ha ruhája netán földet seperne,emelje meg, hogy szebb képet mutasson.

166És ha nem volna elég szép az arca,

fejét szívélyesen fordítsa félre,s mutassa helyette, mit se késve,dús szőke fürtjét, mely széppé avatja.

S ha nem lenne épp szőke, mártogassafestés céljából fű és tojás levébe;így menjen esküvőre, ünnepélyre,magát minden tulzástól visszatartva.

Szeme nyilait nemes lazasággallődözze a körülötte levőkre,mint ki rajtuk sebet ütni nem átall.

Vágjon oly képet, hogy higgyék felőle,nekik adja magát, mindazonáltalne legyen senkit megszeretni dőre.

172S ha meghallgattad, amit széptevőd kér,

az egyetértéssel jobb, ha kicsit vársz,s ne legyen durva az elutasítás:igen s nem más értelmet kap a nőknél.

Ha elküldöd, a hangnemmel törődjél,s tedd mérlegre, értéket benne mit látsz,s míg félelem s remény között így ingáz,

biztos lehetsz már, hogy felette győztél.S ha kérő szava tovább ostromolna,

mondd, hogy kész vagy, hogy beteljék a kedve,megtenni mindent, úgy megindította

a szívedet állhatatos szerelmes;s minden korábbi félelmét kioltva,légy az övé, vidáman ünnepelve.

175A kopasztásnak is megvan a módja:

ne derüljön ki, hogy ki áll mögötte,sem hogy kitervelt volt a létrejötte:a férfi ettől könnyen visszakozna.

Legyen az anya az, vagy a komorna,vagy a nő egyéb biztos segítője,ki felveti, szüksége volna övre,táskára vagy gyöngysoros olvasóra.

A szobalány is mondhatja: „E nőnek,uram, nincsen megfelelő ruhája,csak félelemből nem követelőzget.

A szégyen miatt egyre több a kára,ezt nem szabad tovább tűrnie önnek;nincsen, amit felvehetne magára.”

180Úgy illendő a jóérzésű nőnek,

hogy amikor szerelmesét fogadja,nagy aggodalmat tükrözzön az arca,rettegve, hogy hallja valaki őket,

s biztosnak életét se lássa többet.Minden tagjában reszketve tudassa,baj lehet abból, ha vele maradna:majd boldogítsa tőle telhetőleg.

Emellett még olyasmire is adjon,hogy rejtekuton érkezzék barátja,noha beléphetne a rendes ajtón.

Mert az embernek az a jó s a drága,amiért dolgoznia kell kitartón;fügét sem ér neki, ha nincsen ára.

186Aztán egymás karjában mind a ketten

találják meg örömüket az ágyban;de mondja egyre: „Súlyosan, galádanvétkeztem, ezt művelve, uram ellen.”

Szabjon határt neki az élvezetben,hogy megzavarodjék, riadtra váltan:azt hajtogassa, iszonyú halálbanlesz azon nyomban része menthetetlen,


ha együttlétük megtudja a férje:„Tudom, hogy engem, bűnös nyomorultat,gyalázattal fognak illetni érte,

enyéim pedig darabokra zúznak.”S míg így táplálva nő a rettegése,szerelme tőle még forróbbra gyullad.

Az öreg nő addig adja jótanácsait, míg eléri, hogya fiatal szépség hajlandó fogadni a szerelmes ifjút.Az el is indul, hogy leszedje a virágot, de a kastélyőrzői feltartóztatják. Szorult helyzetében Ámor és acsapatba gyűlt segítők, a bárók sietnek segítségére.Óriási küzdelem kezdődik a védők és az ostromlókközött, melybe végül magának Vénusznak is be kellavatkoznia. Ő azután kilőtt fáklyával el is dönti aharcot. A lángba borult várkastélyból a védők két-ségbeesetten menekülnek.

A szerelmes ifjú előtt szabad az út. Végre letéphe-ti a virágot, és egyesülhet a fogságából kiszabadítottgyönyörű hajadonnal, aki a 227. szonett szerintezekkel a szavakkal kötelezi el magát mellette:

Kész a szándék,számíthat rám, éppúgy, mint a virágra,

legyen övé, amim van, mint ajándék.Szívemnek eddig nem volt semmi vágya;

ami most eltölt, azt nem éltem át még:megteszek mindent, ahogyan kívánja.

A szonettciklus hősének, aki végül is nem más,mint maga a költő, Durante, most már csak a köszö-netmondás marad hátra.

131Látva, hogy ily magas polcra kerültem,

megköszöntem ezt minden jótevőmnek,mondván, mint rég, jobban szeretem őket,oly sok áldásos tettben részesültem.

Szolgálni fogom mindörökre hűenSzerelem-istent s anyját érthetőlegőket is, kik értem harcolni jöttek,a bárókat, ugyanoly lelkesülten.

Szívesen látnak és jó Barátnakköszönetet mondtam sok-sok ezerszer;az Ész nem kapott tőlem méltatást csak.

Áldozzam – unszolt – örömeimet fel!De volt bennem annyi elővigyázat,hogy elnyertem mindjük, teljes sikerrel.


Sírlelet

SZALAY KÁROLY

Magányos lovasBúcsú Kiss Dénestől

A véletlen szeszélye folytán, 1974-től szinte hétrőlhétre együtt dolgozhattam Kiss Dénessel különbözősajtófórumokban. Szorosnak mondható szakmai kap-csolatunk a Népszava című napilap hétvégi irodalmimellékletében kezdődött. Ez a Szép Szónak nevezett,ellenzéki góc a máskülönben pártlapnak, a Népsza -vának volt a fóruma, kemény kommunista irányítás-sal. De e kereten belül szinte önállóan működött ez aszombati részleg, amelynek főszerkesztőit váltogat-ták ugyan, de ellenzéki jellegét minden esetben megtudta őrizni. Az első nagy politikai konfliktust FeketeGyula esszéje robbantotta ki, helyeselvén a kisebbsé-geket védelmező törvényeket, de sürgette, szülessentörvény arra is, hogy a nemzeti többséget, a magyar-ságot is védelmezze saját hazájában a joggyakorlat.Ez volt az a pillanat, ami közhely-hasonlatot használ-va, leverte a biztosítékot, és a Szép Szó nevet betil-tották. De magát a heti mellékletet nem szüntettékmeg, sőt maradt a régi gárda, s az új munkatársak ishasonultak az ellenzéki koncepcióhoz.

Kiss Dénes már mint 1956-ért meghurcolt, a pécsiegyetemről kizárt, előbb paraszt, majd munkás szár-mazású, internált ember került oda. A Gerő Jánosáltal védett közegbe. Ami egyáltalán nem volt szá-mára közömbös, Dénes ugyanis Finnországban tar-tott előadást mint írószövetségi küldött, ahol a finnekkérdezgették tőle, mi a véleménye a szovjetekről, amagyar–szovjet, finn–szovjet kapcsolatokról. Abbana hiszemben, hogy egy szovjet diktatúrát gyűlölő,független nép körében beszélget, őszintén elmondtavéleményét, mire egy finn író följelentette a MagyarÍrószövetség főtitkáránál, Garai Gábornál. Tanújalehettem annak az elképesztően életveszélyes szituá-ciónak, ami Dénest szabadságában, sőt talán létébenfenyegette, és nemcsak múltja nehezéke miatt.A napi lap főszerkesztője behívatta Gerőt, és közöltevele, Kiss Dénest ki kell rúgni és a rendőrségen fölkell jelenteni. Lássatok csudát, nemhogy nem rúgtaki János, hanem, ha jól emlékszem, ezután nem sok-kal kinevezte a költői rovat szerkesztőjévé.

A rendszerváltozás után a Gyurkovics vezérelte ésa Végh Tóni által működtetett Új Idő lapkonszern-ben dolgoztunk együtt, majd átkerült a Csurka-féle

Magyar Fó rum hoz, publicisztikai vitacikkeket íratottvelem, főleg történelmi tárgyú, erősen nemzeti kér-désekről. Majd munkatársak lettünk az Új Magyar -országban, s annak előtte a Magyarok című folyóiratfőszerkesztőjeként tevékenykedett. Végezetül aTrianon Társaság elnökeként teljesedett ki szerkesz-tői, közéleti munkássága.

Éveken keresztül gyötörte betegsége, ő azonbanminden energiájával két kérdésre összpontosított: aTrianonban elszakított magyar nemzettestekbenjelenlétével is tartotta a hitet, rendszeresen utazvakülföldre, Kanadától Ausztráliáig. A másik számárafontos témával szolgálta ugyanazt a nemzeti ügyet, aTrianon okozta sebek enyhítését: a magyar nyelveteredeti módon tanulmányozva, a magyar nyelvbenrejlő fantasztikus értékek elemzésével igyekezetthitet, lelket tartani a hazából kiszakított és végve-szélybe sodródott honfitársainkban.

Megemlékezésem címének a magányos lovas szim-bólumot adtam. Joggal kérdezheti az olvasó, ha meg-védte őt a Népszava irodalmi melléklete, ha szerkesz-tője, főszerkesztője, elnöke lehetett különféle kiadvá-nyoknak, szövetségnek, egyesületnek, mitől lehetettmagányos?

Vitathatatlanul szerethető személyiség volt, ellen-ségeiről nem tudok, de irigyeiről igen. Tapasz -talhattam, hogy sehová sem tartozott oly módon,ahogyan kialakultak politikai, írói köröcskék, egy-mást támogató fél-tehetség tagjaikkal. A rendszer-változás után lemondott az Írószövetség választmá-nyi tagságáról. Amikor elleneztem önkéntes vissza-vonulását, azt mondta: belefáradt a kilátástalan iro-dalmi küzdelmekbe. És minden erejét a TrianonTársaság mozgatására és az elszakított magyarsággondozására fordította. Hihetetlenül idegesítette az a


Kiss Dénes (1936–2013) (Szipál Márton felvétele)

széthúzás, amit a nemzeti oldalon tapasztalt, és az azönzés is, ami nemzeti íróinkat jellemezte.

Kettőnk szakmai kapcsolata 2001-ben fordult ellen-tétébe: addig ő volt rendre a szerkesztőm, akkor én let-tem az ő szerkesztője. A Lyukasórát rám bíztaGyurkovics Tibor, és majdnem hat esztendeig nem-csak szerkesztettem, hanem az NKA kurátori tagjakéntlegálisan pénzt is szerezhettem megjelentetéséhez.Sajnos, Kiss Dénes nemzeti írókat korholó véleményeigaznak bizonyult e téren is. A kuratóriumban tevé-kenykedő nemzeti, írószövetségi tagokkal volt a leg-több bajom, küzdelmem hajótörést szenvedett, hogymegfelelő támogatást szerezhessek a Lyukasórának, snem is annyira a közömbösökkel vagy a túlsó partonpecázókkal szemben.

Kiss Dénes valódi közösségi ember volt, nemzetielkötelezettségű. Nemzete minden háborúját, kálvá-riáját végigjárta, átélte, megszenvedett ötvenhatért,de az elviselt megaláztatásokért elégtételt nemkapott. Gyurkovics Tibor és köre, Lázár Ervin,Bertha Bulcsu, Szakonyi Károly, Galsai Pongrác,Hernádi Gyula, Varga Domokos kedvelte és becsül-te őt. De Kiss Dénes, akárcsak Lázár Ervin, lassankivált e körből is, és a maga független útját járta.A napi politika nem vonzotta, Csurkától és lapjátólis eltávolodott, az Új Magyarország sem kötötte lehosszabb időre, Csoóri Hiteléhez sem csapódott.

Aktuális politizálás helyett egyetemes, átfogó, azegész magyarságot érintő kérdésekkel foglalkozott.Trianoni kalendáriumai és minden más e témakörrőlvaló megnyilatkozása a szovjet megszállás idején meg-nyomorított nemzeti tudat és büszkeség gyógyításátcélozta meg. Ennek érdekében szakadatlanul korrigáltaa közhelyszerű tévedéseket. A pontos megfogalmazásennek érdekében szinte rögeszméjévé vált. Például2000-ben azt írta: „Először is (…) aligha a magyar álla-miság ezeréves fennállását ünnepeljük, hanem aKERESZTÉNY MAGYAR KIRÁLYSÁGÉT. Ez avalós és pontos megfogalmazás. Más dolog a magyar-ság jelenléte a Kárpát-medencében, más az államszer-vezet létrejötte.” Nemzeti történelmi tudatának inspirá-lója László Gyula volt, a kettős honfoglalás teóriájánakvallója. (Tegyem hozzá, ezt az elméletet már a XIX.század végén Szilágyi tízkötetes Magyarország törté-nelmében is megpendítették.) Kiss Dénesre jellemzőadalék, hogy amikor megtudta, hogy a svájci St.Gallenikönyvtárban létezik egy okmány, amelyben 732-bőlUngarus, majd 761-ből a Hungaer, 812-ből Wangermagyar nép elnevezés létezik, elutazott Svájcba, hogy

legalább a templomot és a könyvtárat megnézze.Szerette a meghökkenésig újszerű megállapításokat.Idézi László Gyulát, aki szerint „a honfoglalás körüliidőkben még nem volt művelt nyugat, akkor műveltkelet volt.” Ami nem légből kapott állítás, Bulgáriaállamisága például 300 évvel megelőzte a franciát.Kiss Dénes csak rosszhiszemű látószögből volt fan-taszta. Állításait és mások állításait is csak akkor fogad-ta el, ha tények igazolták. Különösen, ha a régészet, azásatások eredményei és a korabeli okmányok is alátá-masztották azokat.

Fájlalta a magyarság nem szűnő pusztulását Trianonóta. „Európában a magyar azon népek közé tartozik –mindent egybevetve, országot, népességet –, akikközül a legtöbbet irtottak és irtanak ki ma is folyama-tosan. (…) Trianon kórt is elindított, olyan kórt, amely-hez hasonló veszteséget sem járvány, sem háború nemokozott. A kiszolgáltatottak, megalázottak közül sokanbeolvadnak, mások elszivárognak, elmenekülnek,mert a határokon túl mindenütt érzik a törvényesítetthátrányt, másod- és harmadrangúságot. Vitathatatlan,ha nem is látványos, de alattomos eszközökkel folyika magyarság irtása!” Kiss Dénes mélyen érző embervolt, s mérhetetlen fájdalommal vette tudomásul, hogy1945 után a szovjet megszállás és hazai kiszolgálóilegyöngítették a nemzet immunrendszerét, s amíg másnépek körömszakadtáig védik honfitársaikat, a magyar -ság többsége sajnos nem is ismeri, föl sem fogja a nem-zettársait sújtó borzalmakat.

Másik szenvedélye a nyelvi játékokkal, a szavakjátékos megfejtésével volt kapcsolatos. Füst Milán aztírta egyik levelében, hogy csak a dilettáns író nyel-vészkedik. Csakhogy Kiss Dénes nem nyelvészkedett,nem óhajtott elméleteket gyártani, őt a magyar nyelv-ben és szókincsben rejtező összefüggések, játékos kap-csolatok érdekelték, ahogyan Karinthy Frigyest,Kosztolányit, Weöres Sándort, Vargha Balázst, VargaDomokost, Hernádi Gyulát vagy Gyurkovics Tibort is.

Ezt a nyelvi játék-kultuszt is a magyarság érdeké-nek rendelte alá. Mérhetetlenül sok külföldi útján,ahol lélekerősítő, nemzettudat-gazdagító előadásokattartott, nyelvészkedő játékaival is ezt szolgálta. Nemakart nyelvtudományi cikkeket írni. Ennek ellenére amagyar nyelv rétegeinek olyan mélységeibe hatoltbe, ahová csak egy költő tudhat lemerülni. Az össze-függések, az asszociációk, a hasonlóságok és a sza-vak kapcsolatainak játékos fölfedezése nála nem atudományt, hanem a nemzet érdekeit szolgálta.


MEZEY KATALIN

„...a tüzet is fölgyújtom, a vizet is eloltom,

a földet is elföldelem!”Marsall László halálára

Ami nincs Marsall László verseiben megírva, aznincs is. De ami nincs, még az is meg van írvaMarsall László verseiben. Mert ha addig nem is volt,most már van, és ha most már van, akkor lesz ezutánis. Egyébként is, amit versbe lehet írni, az van. Kell,hogy legyen.

Amit a fantázia előhív, amit az álom beenged atudat hasadékain át, ami csak beszól, beköszön, várat-lan behallatszik, ami hirtelen feltűnik, mintha ablaknyílna ott, ahol addig fal volt, épp csak annyi időre,hogy belehallgass egy nem tudni hol és hova sietőtömeg ismeretlen arcú épp arra elmenőinek beszélge-tésébe, mielőtt az ablak szertefoszlik, a fal visszafeke-tedik és megsüketül. Ki mondta? Mit mondott? Kinekmondta? Hiszen hallottam, de nem emlékszem rá.Hogy lehet, hogy amikor elhangzott, értettem, sőtegyetértettem, bólintottam is, és most már arra semtudok emlékezni, mi volt az, mi lehetett az, csak arra,hogy láttam és hallottam és értettem.

Nem a logika, a kimondást itt nem a szabályokáltal fűzött szavak kényszere vezeti, hanem a mindenegyszerre létező, kiemelések nélkül, együtt, egymás-ba öltve. Kicsisége vagy nagysága szerint nem állítvasorba, mert nem mindig az a kicsi, és nem mindig aza nagy. Minden, ahogy felbukkan, albérletbe, társbér-letbe és tulajdonba, minden mindennel. Ismerősen,de valószínűtlenül. Valószínűen, de ismeretlenül.

Egy öregember álma, A boros öreg, Az ábrándo-zó, Mariska nene mondogalódása, a Tanyasi öreg, aVangyel nenő, A kizárt öreg, A macskás Irmuska,A beteglátogató, A nagy halász-vadász mester, Gé-bácsi, Kluzsinszky, az agg király, Csíbor Juci néni ésaz Öreg Varjas.

Persze, messze nem színes zsáner, Brueghel vagyTenier festette karakter-gyűjtemény ez a költészet,olvasván néha inkább Hieronymus Bosch jut azeszünkbe. A szeretet olykor egybegyűjti mindazt,

amire előtte szétsugárzott, megmutatja, ami megmu-tatta neki magát.

„Orsójára visszagombolyodik az idő,és lesz, mint úttesten heverő nyúl teteme,de még inkább roncstelep, kietlen télvégi havazásban.És minden mulasztás vétek,egy-egy szerepét vesztett, rozsdás csavar,s a vágyakozás és latolgatás,mint porviharban gyalogló ember lábnyoma,és minden föl-fölmerülő, foszlékony –elsárgult újságok cafatja szanaszét…”

– írja a Meditáció hajnalhasadáskor című vers-ben, szinte tankölteményként arra, hogyan lehet afogalmakat képekkel felidézni, jelentéstartalmukatmegmozgatni, hozzáadni vagy elvenni belőlük,hogyan lehet a nyelvet a szavak rabságából kiszaba-dítani, anélkül, hogy elvetnénk őket, új nyelvetalkotni, anélkül, hogy a régit elrontanánk.

Új nyelvet alkotni, amit mindenki érteni vél, de hajobban odafigyel, mégsem érti. Új nyelvet alkotni,amire mindenki kapásból rávágja, hogy érthetetlen, deha jobban odafigyel, be kell vallania, legalább maga-magának, hogy érti. Vagy ha nem is érti, de emlékszikrá. Valahol hallotta már, bár nem tudja, hol és kitől?

Marsall László mégsem a spontán vers fenoménja– hanem intellektuális költő volt. Annyira, hogybelátta, vagy inkább végelkeseredésében egyszer kió-kumulálta magának, hogy egy olyan világot, amely-ben semmi sem megy a józan ész útján, vagy ha igen,akkor is csak visszafelé; semmi sem úgy van, ahogyhirdetik, semmi sem úgy igaz, ahogy legharsányab-ban hangoztatják – egy ilyen világot nem kell, mertnem is lehet a ráció pórázán elővezetni. Annál kevés-bé, mivel egyikünk sem mondhatja magáról, hogykívül álló. Ha bolond a világ, hát bolondjai vagyunk,ha darabokra tört, hát cserepei vagyunk, ha kegyet-len, hát véresek vagyunk mindannyian.

Hogy verseinek a képi szertelenség és a nyelvi ere-detiség mellett a humor, az önirónia, a groteszk és azabszurd látásmód a legfőbb jellemzője, azért van, merthittel és szeretettel élő ember volt. Nem akarta, hogyelveszítsük a reményünket, ezért sosem beszélt velünkegész komolyan. Nem állította, hogy nem lesz holnap-utánunk. Csak figyelmeztetően megkérdőjelezte.


VASADI PÉTER

Isten veled, László

Te már tudod – minthogy váratlanul (az mindig várat-lan), mondom, váratlanul – mindentudó lettél. Ő, aki-nek mi, emberek az Isten nevet adtuk, nem minden-tudó, hanem maga a Mindentudás. És ez a különbség,amit, bár elég homályos (mi nem az, ami Vele vankapcsolatban?, még az is, van-e egyáltalán, s ha igen,hogyan?, szóval elég homályos), mégis lényege-beli-nek érzünk; te már nem. Ez is mutatja, megfoghatat-lan lettél, László, éppen ezért felejthetetlen. Nem arraaz elcsépelt, magunk-sem-hiszünk végszóra gondo-lok, melyet a búcsúztatók végére odabiggyesztünk,nem; arra, hogy kívül estél a felejtés-emlékezésemberlakta hatalmi körén azzal, hogy – akarjuk vagysem – bármikor fölbukkanhatsz bennünk. Te. MarsallLászló, mint minden elhunyt, tetszés szerint uralko-dol abban a lelki-szellemi mélyben, amely létünklegalján lappang. Erről (is) sokkal többet, kereken egylétezésnyit tudsz, mint mi. Viszonylagossá tettélengem magamnak, mint minden egyes halott (gon-dold meg, sok százezer millióan vagytok) a legsajá-tabb emberi léttörténetemben, s ezt már legbelülrőlismered; hogy-hogy, Isten vagy? Nem, hanem istenes.Vagy istenies. Az ilyennemű tudás egyike a meghol-tak előjogainak. Mert hogy semmi (sem) vagy, azértlehetetlen, mert már voltál (voltadban pedig vagy);

ezért lehet a múltatújjáteremteni, tehátmost lettél vagyleszel igazán. Más -ként ugyan, mintmikor itt söröztünk,mert az em beri élet(és nem lét) tökéle-tességi fokán.

Neked elmúltaka határaid, műved-nek nem. S mi velazonosságtok evi-dens, művedbenha tártalanul vagybenne. Azo nosság tok nem-evilági tökély. … jó voltálitt, rossz voltál? Ugye, milyen értelmetlen kérdésekezek? Jónak voltál rossz, rossznak jó. Ember ként vol-tál s vagy, most az irgalom szelíd tengermozgásárabízva… Anno, amikor kezdtem megjelengetni, aVigilia két oldalon közölte négy versemet. Közösbarátunk megmutatta neked. Elolvastad, s azt mond-tad B. Rudolfnak: nekem mozartiasan csengenek…Akkor figyelt föl egymásra két emberi egzisztencia.Most „Holdraforgó”-ként olyan útra tértél, melyvisszacsúsztatott minden „ocsondékos”-at a földitörmelékességbe, de elvezet szeretett öregjeid közé,kikkel itt is „boszorkányosan” „játszódtál”, s az„angyalhad” kellős közepébe – hogy vagy, László?Üzenj, ha úgy esik.


Marsall László (1933–2013)

Erdély – 1985

KÖDÖBÖCZ GÁBOR

„Közöttünk kegyelem”Görömbei Andrásnak odaátra

„Rang az ember, ezt példázza tekintet és tartás, /angyal között, barom között szabad a választás” –írja Cs. Szabó László Firenze című szonettjében.Amikor Görömbei Andrást elsőéves egyetemi hall-gatóként megpillantottam, leginkább a tartása és atekintete fogott meg.

Ennek már harminchat éve, de a kép mindmáigelevenen él bennem.

Szelíden szigorú és szigorúan szelíd volt. Olyankeresetlen egyszerűséggel, megejtő természetességgelés igaz emberséggel közeledett hozzánk, hallgatókhoz,hogy nem csak tanárunknak, hanem a barátunknak iséreztük őt. És ami a legnagyobb tanáregyéniségek jel-lemzője: finom és elegáns gesztusokkal, szeretetteljesempátiával, konok következetességgel és személyespéldamutatással terelgetett bennünket az épülésünketszolgáló, méltó és testhez álló feladatok elfogadásafelé. Minden eszközzel a munka szeretetére, az erő-feszítés vállalására, az értéktudatos cselekvésrenevelt, jól tudván és velünk is elhitetvén azt, hogyamit érdemes csinálni, azt érdemes jól csinálni.Megannyi tanítványa tanulhatta tőle, hogy a sikerlegföljebb tíz százalékban függ a tehetségtől, kilenc-ven százalékban viszont kőkemény munka. Szakdol -gozói és doktorandusz hallgatói sokat mesélhetnénekarról, hogy Görömbei professzor úr útmutatásai nyo-mán miként s hogyan tapasztalták meg a jól végzettmunka oltalmazó derűjét.

Drága Tanár Úr! Döbbenetes halálodról értesülvénaz általad testvérként szeretett Nagy GáspárLitániás dicsérő ének című versének ide kívánkozósorai jutottak eszembe: „Volt itt minden rontás /irigység gonoszság / köpönyegforgatás / kaméleon-ország / barátság felbomlás / harsány szórobajlás! //De kivételt is láss! / Elkerülte romlás / Ő volna aznem más / Görömbei András: / neve tiszta zengés /hatvan év szelídség / szüntelen virrasztás / másokértlemondás / példával tanítás / megértő figyelem / sis-tergő türelem / ritka önfegyelem / közöttünk kegye-lem.” Hatvanadik születésnapodon méltán köszöntöt-tek mások is a pályatársak, barátok, tisztelők és tanít-ványok közül. Akkor még nemigen sejthettük, hogy

pályafutásod ilyenkurtára van szabva.

Most mindannyianugyanazt a kifosz-tottságot érez zük, ésosztozunk a gyászfájdalmában. Vesz te -sé günkre talán aSzentírás szolgálhatnémi vigasszal ésreménységgel: „Amanemes harcot meg-harcoltam, futásomatelvégeztem, a hitetmegtartottam.” Fény -ben és árnyékbanmeg futott éveid, pél-daszerűen teljes életed nyomán nagyon is helytálló aPál apostoltól való üzenet, mert nem az a lényeg,hogy ki miben hisz, hanem az, hogy az Ő nevébenmit cselekszik.

A Te életed folytonos szolgálatban, állandó készen-létben, intenzív jelenlétben (lélek-jelenlétben!) telt,annak legfőbb tartalmát valóban a „tiszta zengés”, a„szelídség”, a „virrasztás”, a „lemondás”, a „tanítás”,a „figyelem”, a „türelem” és az „önfegyelem” adta.

Ezért lehettél „közöttünk kegyelem”, ezért volt azéleted áldott, ezért hagyott bennünk felfoghatatlanűrt a halálod.

Jómagam elmondhatatlanul sokat köszönhetekNeked. Szavakba aligha foglalható hálával és köszö-nettel tartozom mindazért a tapintatos figyelemért,féltő szeretetért, önzetlen segítőkészségért, jóságért ésbizalomért, amivel a pályámat egyengetted. Apámhelyett apám voltál évtizedeken át; mindent megtettélazért, hogy valódi képességeimmel azonos lehessek, shogy végtére is emberebb ember legyek. Sosem tudokmeghatottság nélkül emlékezni arra, hogy egyfolytá-ban fogtad a kezem, és akkor is bíztál bennem, amikorteljességgel kilátástalannak tűnt minden.

Véghetetlen szomorúsággal, kibeszélhetetlenfájdalommal élem meg, hogy a Te tanár-emberilényedet oly pontosan kifejező, sokaknak egyedül -állóan kedves »üvegharang« nem szólal meg többé.S habár mostantól új időszámítás kezdődik, Hozzádés életpéldádhoz csak akkor lehetünk hűségesek, haminden korábbinál jobban fel tudunk nőni a fel-adathoz. Hiszem és tudom, hogy odaföntről is segí-teni fogsz.


Görömbei András (1945–2013)(Kalmár Béla felvétele)

NAGY GÁBOR

Képtelen búcsú

Szelíd rendíthetetlenség, csendes elszántság, melan-kolikus kedélyesség, keserű mosoly, konok segítő-készség… – morzsolgatom, könnyek helyett, az áttetszőszavakat, hiába keresve bennük az arcot, a keleti-magyar vonásokat, a sötét metszésű szemekből bizta-tón sugárzó nyugalmat…; működik-e szavak nélkülaz emlékezet? Hogy idézzek föl valakit emlékeimmegfakult kópiái alapján, akire nem emlékezni szo-kás, mert léte, jelenléte magától értetődő természetes-ség? Aki soha senkit nem hagyott cserben, és mostegyszerre… Nélküle maradtunk magunkra.

Csak a szavak, más nem maradt már… Eszembe juta szakmányban sírverseket gyártó filológus-páros,akik nevére kancsalul rímelve azt kérdezték, vajh oda-fenn az urbán angyalokkal is goromba-e. Rosszulfaragták a versezetet: vagy mert nem ismerték igazán,vagy mert szándékosan voltak faragatlanok; ő ugyanissoha nem volt goromba. Legelszántabb ellenségeivelvagy gyűlölőivel szemben sem. Nála a legnemesebbparaszti erő – hallatlan munkabírás, egyenes jellem,megbízhatóság – mellé szinte arisztokratikus eleganciais társult: nem csak az öltözködés, nem csak a viselke-dés eleganciája: a másik megbecsülése. Emberség.

Tudni vélem, részben legalább, honnan ez az erő,a tölgyfák ősereje. A paraszti teljes világkép emléke-zete a gyökérzete, a kommunizmus barbársága kér-gesítette meg, majd az irodalom iránti olthatatlanszeretet borította lombba. Éltető fénye a család, anégy gyermek…

Az már kifürkészhetetlen számomra, honnan ahallatlan türelem, a tántoríthatatlan emberség, hiszaz élet mintha az ellenkezőjére akarta volna felkészí-teni. Édesapját jelentéktelen ’56-os szereplés miattfélholtra verik, bebörtönzik, ezért őt gimnáziumbasem akarják felvenni; egy jó szándékú tanár árulja ela családnak: nincs más út, mint az egyházi gimnázi-um, így lesz belőle győri bencés diák. Innenmagyar–német szakra jelentkezik, a felvételin aKISZ-küldött kijelenti: ilyen családi hátterű, idegenelem nem való egyetemre, a tanszékvezető profesz-szor, Barta János lemondással fenyegetőzve harcoljaki felvételét. Igaz, német szakra esélyt sem kap, amagyar mellé a bencéseknél a szokásosnál is jobbanelhanyagolt oroszt kell felvennie… Szintén Barta

János siet segítségére, amikor a ballonkabátosok beakarják szervezni: a tanszékvezető berohan a párttit-kárságra, és nagy garral méltatlankodva dekonspirál-ja kedvenc tanítványát. Már egyetemi oktató, amikorKirály István győzködi: nem elég a tehetség, hitetkell tenni a szocializmus alaptézise mellett, misze-rint ’56 ellenforradalom volt. A fiatalember rezze-néstelen arccal válaszol neki: „Ez az, professzor úr,amiben soha nem fogunk egyetérteni.”

Talán innen az az olykor engesztelhetetlen gyűlö-let, máskor kisebbrendűségi érzésből fakadó lené-zés, amellyel rugalmasabb gerincű pályatársai visel-tettek iránta. Hogy bár, az emberi együttélés normáiszerint, értelmes kompromisszumokra kész volt,legbenső lényegét sohasem tagadta meg, keservestapasztalatok edzette elveit soha nem adta fel. Nemhátrált meg akkor sem, amikor a fiatal írókkal, köl-tőkkel készített szokatlanul nyílt hangú, bátor inter-júi miatt a legfelső körökből érte aczélos támadás(az interjúk kötetben mintegy két évtized múltán,1994-ben jelentek csak meg). Nem hátrált meg,amikor világirodalmi előadásait civilek látogatták(valószínűleg érettségijük sem volt), és akkor sem,amikor a Király István-i trendváltás jegyében ahangadó irodalomtudósok nekifogtak az irodalomnépi, nemzeti hagyományának tekintélyét végképplerombolni… Kandidátusit a feledés karanténjábazárt Sinka Istvánról írt, nagydoktorit az ideologikustámadások fő célpontjáról, Nagy Lászlóról. S a kez-detektől élen járt a legfőbb tabu megsértésében, aszocializmus kultúrasemmítő folyamatával szembe-szegülve: a határon túli magyar irodalom meg- éselismertetésében, monográfiát írván a csehszlová-kiai és (Bertha Zoltánnal közösen) a romániai iroda-lomról, majd egyik kedvenc írójáról, később barát-járól, Sütő Andrásról…

Lehetett ördögváltozás Csíkban és a Kárpátokalatt, neki nem kellett megváltoznia. Nem a székelygóbé módján, furfanggal hátráltatta meg az undokördögöt, hanem azzal a mosolygós eltökéltséggel,amelynek láttán maga az ördög is elszontyolodottsaját magabiztosságát illetően.

Bosszantó is lehet kívülállónak ez a fajta szikla-szilárdság. Amiről lepattan minden szikra, amitsilány ördögök csiholnak. Nekünk, tanítványainakviszont erőt adott, amikor gyerekesen fölnagyítottpanaszainkból – a közös megoldás-keresés után –jóságosan mosolyogva leszűrte a tanulságot: az életnem kudarcok, hanem próbatételek sorozata.


És hozzá fordulhattunk biztatásért, amikor tanulmá-nyok sokaságában bizonyította, hogy az irodalom elénem állíthatunk tilalomfát, így igenis része lehet aközösségi érdekű, akár politikus látásmód, mint ahogycsonkítás az is, ha az esztétikum világából kizárjuk azetikumot, a nyelvi világból a valóságot. Határozottízlése volt, mindenki pontosan tudhatta, milyen iroda-lom áll a szívéhez a legközelebb, ez azonban, mivelízig-vérig tanár volt, nem jelentett kizárólagosságot:Ady, Illyés, Németh László vagy Sinka István mellettnagy érzékenységgel adott elő Füst Milán, KassákLajos vagy Pilinszky János művészetéről is. NagyGáspár- és Csoóri Sándor-monográfián dolgozott,amikor tőlem, a kezdő kritikustól magától értetődő ter-mészetességgel fogadta el a Rakovszky Zsuzsa- ésOrbán Ottó-kritikát a Hitel számára.

Ő már a hetvenes években azt vallotta, amit akilencvenes évek antropológiai, pszichológiai, szoci-ológiai kutatásai „találtak föl” újra: az ember közös-ségi lény, közösség nélkül nem létezhetik. Egybe -csengett ez azzal a hitvallásával, hogy nem lehet azirodalmat a mindig új és új, a paradigmaváltásokszüntelen soraként értelmezni, mert a múlt mindigvelünk van, ahogy a bartóki modell egyszerre foglaljamagába a szürrealisták modernségét és az archaikusnépi műfajok időtlenségét. Nem lehet sem a nemze-tet, sem a múltat eltörölni.

Akadémikusként, tudományszervezőként a magyar-ságtudomány egyik vezető tudósává vált. Nem tudom,mennyire volt számára elégtétel, hogy a MagyarTudományos Akadémia megbízottjaként olyan, nemze-tegyesítő munkát végezhetett, amelyért három évtized-del korábban el akarták lehetetleníteni. Ha őrzött issérelmeket, nem volt elégtételre vágyó alkat.

Legnagyobb szabású irodalmi tette talán mégis az,hogy visszaadta egy rossz hírbe hozott műfaj hitelét:az ő grandiózus Nagy László-monográfiája utánkezdték írni sorban a legkülönbözőbb életmű-összeg-zéseket. Hiánypótló könyvekkel folytatta ő is, CsoóriSándor és Nagy Gáspár költészetéről. Talán ez is, amonográfia műfaja iránti vonzalma is integráló, befo-gadó, türelmes alkatából következett: egybelátni azt,ami mások szemében diribdarabra esik szét, össze-fogni a szertehullót.

*Most látom csak, milyen távolságtartóan, madár-

távlatból beszélek róla. Pedig közben, az emlékekfakó képei közül, nem egy megelevenedett, kiszíne-sedett. Az utolsó találkozásunk képe, a Fiumei úti

kórházban, amint a hordágyon fekve várja, mondja-nak végső ítéletet az orvosok arról, rendbe jön-emég valaha a térde. A fanyar humor, ahogyan sza-badkozik, hogy terhünkre van. Vagy az első szemé-lyes találkozás, mintegy húsz évvel korábban, ami-kor mesterem, Baka István velem küldte nekiSzegedről Debrecenbe a Farkasok óráját. A szeme,ahogy felcsillan, honnan ismerem én Bakát. (Nemmondtam el neki, akkor még biztosan nem, hogy ottláttam először, Baka Pista polcán, a Nagy Lászlóköltészete című könyvét, kölcsön is kértem, de Pistanem adta: fontos könyv számára, nem a dedikációmiatt elsősorban, és inkább elvitt a szegedi egyete-mi jegyzetboltba, ahol még kapható volt az Évkönyve-díjas kötet.)

Ma is hallom az egyetem folyosóján, látom zavar-tan felvont vállait: nem tudok mit tenni, ez az ember,ahogy egyetemi diáktársamként is, most is csak üvöl-tözik, amikor nincs igaza. A tanulmányi rektorhelyet-tes mondta ezt beosztottjáról, a Tanulmányi Osztálydékánjáról, aki egyikünk irodalom B szakos szigorla-ti jegyeit, köztük az ő aláírását, látta el „Törölve”pecséttel. (Mi csak úgy hívtuk a dékán ténykedését,neve után: bársonyos diktatúra.) Legyintett a harcias-kodó beosztottra, s keresett valami kerülő megoldást.Nem érdemes vele vitatkozni, mondta.

Számtalan szakmai, futó találkozás: konferenciá-kon, kuratóriumi üléseken. Előadások, beszélgetésekNémeth Lászlóról, Weöres Sándorról, Illyés Gyulá -ról, Sütő Andrásról; mestereiről, Barta Jánosról ésCzine Mihályról, a Nagy László-kutatásban fontoselődjéről, Kiss Ferencről. És a kortársakról, barátai-ról, Csoóri Sándorról és Nagy Gáspárról. Nyugatimagyar irodalomról, határon túliakról, méltatlanulelfeledettekről…

És néhány személyes találkozás, bensőségesebbalkalom… De nem tudok ezekről beszélni, még nem.Botladoznak a szavak, mozaikokra töredeznek azemlékképek. Ha megpróbálnám elrendezni, összerak-ni őket, félek, számot kell vetnem a megváltoztathatat-lannal. Mesterem volt, Baka István halála után mintkezdő költőnek és irodalomtörténésznek is, részbenneki köszönhetem első kötetem megjelenését, mikéntazt is, hogy végigcsináltam a doktori képzést, hogynem vesztettem el teljesen soha az irodalomba vetetthitemet… Nem hagyott elég időt a viszonzásra. Ittmaradtam a mulasztások légszomjával, elszótlanodva.

Csak a név, az Irodalom kőtáblájába vésett névzakatol a fejemben: Görömbei András.


CZIGÁNY MAGDA

Hírünk nyomában:

a magyar irodalom Angliában

A Balassi Intézet

Bevallom, hogy amikor megkaptam a londoniMagyar Kulturális Központ meghívóját az éppenaktuális rendezvényre, nem csak meglepődtem azintézmény új nevén – Balassi Intézet – hanem finto-rogtam is a látszatra szükségtelen kiadáson, ami egynévváltoztatás elkerülhetetlen következménye.Mondták, hogy szükséges volt a Balassi név kiter-jesztése a külhoni magyar kulturális intézetekre,hogy híven kifejezze a legújabb átszervezésekbőlmegszületett belső struktúrát, azt az amőba módraegyre terjeszkedő konglomerátumot, amit a Balassinév fog egybe.

A meghívó fejléce csinos, a név egy piros-fehérháziszőttesre emlékeztető sormintára montírozva jele-nik meg. Talán csitítaná is a névváltoztatásoktól valóviszolygásomat, ha nem tartanám ebben az esetben anévváltást nemcsak szükségtelennek, hanem károsnakis. Ellene megy ugyanis a kapcsolatteremtés egyikalapvető követelményének, a közérthetőségnek. Mertmelyik jámbor angol érdeklődő érti meg a Balassinevet, ellentétben a Hungarian Cultural Centre (közis-merten HCC) elnevezéssel, ami pontosan kifejezte azintézmény funkcióját, és a maga egyszerűségébentökéletesen megfelelt a bennszülöttek precizitást érté-kelő elvárásainak. (A Balassi név még házi használa-tú gonoszkodásra sem alkalmas, marad tehát nekemerre a szintén újdonsült „Liszt-Feri-hegy”).

A magyar kultúra terjesztését a Balassi Intézetjelenleg a magyar irodalom, a magyarságtudományés általában a magyarokról és Magyarországrólszóló könyvek masszív piacra dobásával szeretnéfelerősíteni, különösen a nagy nemzetközi könyvvá-sárokon való részvétellel. A Publishing Hungaryprogram erre célra a kormánytól a NemzetiKulturális Alapon át három éven keresztül évi száz-millió forint támogatást kap. A Magyar Napló múlt

decemberi számában Csontos János a BalassiIntézet igazgatójával, Hatos Pállal erről a program-ról beszélget.1 Az interjú szétágazó, a lehetőségek ésazok kiaknázására való felkészülés módozatainakszámbavétele, melyek még meglehetősen képlékenyformában jelennek meg. Felmerül például a bemuta-tandó művek kiválasztásának mechanizmusa: kik ésmilyen elvek alapján szelektáljanak, ügyelve valami„igazságossági elvre” a külföldi elismertséggelkecsegtető folyamat első lépéseinél. Vagy egysze -rűen csak a „tyúk és tojás” szindróma: beletartoz-zon-e a programba a kiválasztott művek fordításaidegen nyelvekre – ha más nem, legalább egy-kétmutatóba készült fejezettel – vagy a magyar nyelvenmár megjelent könyvek szerepeljenek a könyvvásá-rokon, kiegészítve a szerzők ’ad hoc’ felolvasásai-val, interjúkkal és egyéb lehetőségekkel, mint pél-dául a célországban már ismert magyar író felkéré-se megnyitó vagy bemutató beszédek tartására.

A bibliográfia

Bár a magyar irodalom külföldi terjesztése könyvvá-sárokon való rendszeres részvétellel meglehetősenújszerű, a terjesztésre irányuló személyes vagy hivata-los törekvések minden problémájukkal együtt „öröktémák”. Mivel a külföldi irodalom iránt megnyilvánu-ló érdeklődés, vagy annak hiánya országról országramás és más, így angliai tapasztalatomra támaszkodvacsak a magyar irodalom szigetországbeli fogadtatásá-nak sikereiből és problémájából sorolnék fel néhányat.Egyetemi könyvtáros voltam egész munkás éle temalatt, posztgraduális könyvtárosi diplomám 1965-bennyertem el a Londoni egyetemen. A diploma két rész-ből állt: egy tíz tételből álló írásbeliből, majd két-három év után, már munkaviszonyban, egy disszertá-ció vagy egy bibliográfia elkészítéséből, jóváhagyotttémakörben. Az utóbbit választottam. A bibliográfiámcíme: Hungarian literature in English translationpublished in Great Britain 1830–1964, a követel -ményeknek megfelelően inkább pontos, mint érdek -lődést keltő. A téma magától adódott: férjem, CzigányLóránt PhD-jén dolgozott, mely a magyar irodalomangliai fogadtatását tárta fel a viktoriánus korban.Adott volt tehát a családon belüli együttműködés.Lóránt kutatása a nyersanyagot szolgáltatta nekem, akész bibliográfia viszont kitűnően kiegészítette az őPhD-jét. A bibliográfia 1969-ben jelent meg a Szepsi


1 Csontos János: Könyvek nélkül nem megy; beszélgetés HatosPállal, a Balassi Intézet főigazgatójával. Magyar Napló, 1012december, 13–16.

Csombor Kör angol sorozatában.”2 Most dolgozom a2010-ig felhozott és bővített kiadásán.

Mivel a hangsúly a fogadtatáson volt (mindenegyes tételnél a címleírást kiegészítette a műről írtkritikák és ismertetések felsorolása), hamarosankiderült, hogy csak a Nagy-Britanniában megjelentműveket érdemes felvenni a bibliográfiába, mertcsak azok kerültek be a kiadványok angliai vérkerin-gésébe, azoknál volt mérhető az érdeklődés, amitkiváltottak. Mindenek előtt bekerültek a nemzetibibliográfiába, ami a nagy könyvtárak állománygya-rapításában fontos szerepet játszik, felkerültek akönyvkereskedések polcaira, ismertették őket bemu-tatókon, megjelentek a közkönyvtárak katalógusai-ban, olvasni lehetett róluk a színvonalas sajtóban.Egyszóval: sorsukat osztották a szigetországban kia-dott többi könyv sorsával. Mindez a kiadók távolrólsem önzetlen gondoskodásából fakadt: a kiadást akiadó finanszírozta (és nagymértékben még ma isfinanszírozza), érdekében áll tehát kiadványainak alegszélesebb körben való terjesztése. A kiadóé a rizi-kó, és azt csökkenteni a hírverés gondja is.

Hová lettek a Magyarországon kiadott

könyvek?

A Magyarországon idegen nyelvű fordításban meg-jelent művek sorsa a huszadik század közepétőlmind a mai napig merőben más, mivel szponzorált akönyvkiadás: a kiadó összeszedi a várható költsége-ket, mielőtt a mű megjelenne, és ennek következté-ben teljes érdektelenséget mutathat a könyvek ter-jesztésében, ha akar, különösen külföldön. Ottugyanis szükséges lenne némi szaktudás, valamicskemarketing-tapasztalat és mindenekelőtt a külföldipartnerekkel kiépített és gondosan ápolt kapcsolat-rendszer. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a jó üzlet-hez általában elvárt követelmények Magyarországonörökös hiánycikkek. Magyarországon kiadott angolnyelvű könyvvel ugyanis a szigetország könyves-boltjaiban aligha találkozunk.

Észak-London bájos és közkedvelt negyedeHampstead, ami egyben a liberális értelmiség köz-pontja: ott telepedtek le, vettek lakást, járnak estén-

ként a „pub”-ba, míg nappal sétáltatják kutyáikat anéhai kis falut körülvevő óriás parkban két hangospolitikai vita vagy egy felháborodott cikk megírásaközben. Hampstead főutcáján más sincs, csak fecse-gésre csábító kávéház, meg egy könyvkereskedés, aWaterstone üzletlánc. Az üzletvezető különlegesgondot fordít portékái bemutatására. Itt még divatosa könyvvásárlás. A földszinten, az üzlet közepe tájánelhelyezett hatalmas tölgyfaasztal vonzza a látoga-tót, kiterítve rajta az idegen nyelvekből lefordított,ajánlott irodalom. Magyarból lefordított könyv isakad mindig az asztalon: Márai, Szabó Magda vagya most éppen divatos Szerb Antal, mind angol kia-dóház kiadványa. Remélhetőleg hamarosan megvá-sárolható lesz a kitűnő kritikákkal fogadott Sátán -tangó is, Krasznahorkai regénye. Az életrajzi rész-legben előkelő helyet foglal el Bánffy MiklósErdély-trilógiája, ami nagy sikert aratott a memoáro-kat felettébb kedvelő angol olvasók körében.Magyar országon megjelent, angolra lefordított műviszont egy sem található, sem az asztalon, sem azüzletben. És ha a hampstead-i Waterstone-nál nincs,más könyvkereskedésben nincs is értelme keresni.Antikvár könyvesboltokban se került az esetlegrégebben megjelent kötetekből; úgy látszik, senkisem hozott a zsebében ezekből a könyvekbőlAngliába. Férjemmel egy életen át gyűjtöttük azangolra fordított magyar szépirodalmat, de nememlékszem, hogy valaha is találtunk volna csak egypéldányt is a Corvina által kiadott könyvekből, mégaz értéktelennek tartott antikvár könyveket árulókutcai targoncáin sem.

A rendszerváltás sem változtatott a helyzeten.Összeakadtam egy követségi fogadáson a Corvinaakkori igazgatójával. Kérdeztem, hogy várható lesz-eegy erőteljesebb marketing magyar részről, valamikézzelfogható igyekezet, hogy végre, rendeltetésénekmegfelelően, a magyar kiadók valóban terjesszék iro-dalmunkat külföldön. Válaszából, miszerint ilyen jel-legű tevékenységet nem tudnak felvállalni, kitűnt,hogy a kapitalizmusnak még csak a szele sem érin-tette meg őket, illetve úgy vélték, hogy a tétlenségnélkellemesebb stratégiát el sem tudnának képzelni.Persze, Magyarországon sem volt könnyű ezeket akönyveket megvenni. Régi történet, de feltehetőlegma is igaz: mint előadó kísértem többször is egy kul-túr-turizmusra vágyó angol csoportot a kilencvenesévek elején körben az országban. MeglátogattukEgert is, megtekintettük a várat, és este az előadá-


2 Részletesebb leírását lásd: Czigány Magda: Szigetmagyarság –londoni magyar sziget: a Szepsi Csombor Kör rövid története.Kortárs Kiadó, 2012, 107.

somban a török veszedelemről, a végvári vitézektőlés a falakat védő asszonyokról beszéltem. Látva azérdeklődést, megemlítettem, hogy megjelent egy ittélő író olvasmányos regénye Eger ostromáról, azEgri csillagok, Dr. Cushing kitűnő angol fordításá-ban, Eclipse of the crescent moon címen. Bizonyáratalálnak példányt belőle a vár üzletében, vagy vala-melyik könyvesboltban. Mondanom sem kell, a kötetsehol sem volt kapható Egerben.

A British Council szeminárium

Az akadályversenyre, melyet az otthon kiadott angolnyelvű műveknek meg kellett volna rendezni ahhoz,hogy bejussanak a brit könyvkiadás alaposan meg-szervezett kereskedelmi folyamatába, felfigyelt aBritish Council is, és karöltve a Londoni egyetemSzláv- és Kelet-európai Intézetével több napos kon-ferenciát rendezett 1984 decemberében Londonban,hogy az irodalom fordításának és a kiadott művekangliai terjesztésének problémáit megvitassuk.3

Valószínűleg ezt a rendezvényt is válasznak szánta abrit Külügyminisztérium az ekkor már rendszeressévált kelet-európai „nyitás”-ra nyugat felé, melynektetemes része a kultúrkapcsolatok erősítésére korlá-tozódott. Így kevésbé tűnt fenyegetőnek mind a kapi-talista, mind a szocialista országok felé. És az iroda-lom terjesztése a politikában nem más, mint hab atortán. Hat kelet-európai országból jöttek a vendégek,Magyarországról hárman. Gömöri Györggyel mi ket-ten voltunk az „ál-magyarok”, ugyanis angol színek-ben indultunk. Gömöri akkor már több mint két év -tizede keményen dolgozott a magyar irodalom meg-ismertetésén nyugaton, a bibliográfiám pedig – vél-ték a szervezők – sikeres példákkal ösztönzőleghatna esetleg Kelet-Európa felé.

A konferencia sajnos a siketnémák társalgásánakbizonyult. A kelet-európiai csapatot nem lehetettelmozdítani a teljes előszponzoráláson alapulókönyvkiadás mezejéről és az ezzel járó finanszírozá-si modelltől – minden bizonnyal ezzel vértezték felőket a hatóságok a Londonban várható kapitalistatámadások ellen. Hiába vázoltuk fel az idegen nyelv-ről fordított irodalom terjesztésének problémáit aszigetországban: a csekély érdeklődést, tehát a szűk

piacot, és hogy aki ezen a téren akar szorgoskodni,jobb, ha felkészül arra, hogy míg igyekezete pusztalabour of love, eredményét a legtöbbször nem lehetmásképp jellemezni, mint love’s labour lost.Megerősíthette a kelet-európaiak gyanakvását az is,hogy példaként mutattuk fel Déry Tibor Niki, thestory of a dog című könyvét, mely sikerét részben ajó időzítésnek köszönhette. Megjelenése angolul atekintélyes Secker & Wargburg kiadónál 1958-ban,közvetlenül felidézte az angolok emlékezetében amagyar forradalmat és a menekültek áradatát, amit alakosság a legnagyobb segítőkészséggel, szívélyes-séggel, sőt szeretettel fogadott. Így fogadta tehát akönyvet is, mely meg is jelent új kiadásban 1961-ben, majd 1965-ben. Természetesen nem voltunkannyira naivak, hogy nem vettük tudomásul Niki-ben a politikai töltetet, amit könnyen provokációnakfoghatnak fel vendégeink. Mint ahogy LengyelJózsef gulág-könyveinek említését is, mely szinténkönyvsiker volt Angliában, a Solzsenyicin-kultuszrésze. Ebben az esetben hozzájárult a sikerhez, hogykiadója, Peter Owen szinte magáénak tartottaLengyel műveinek kiadási jogát. De abban bíztunk,hogy az ideológiailag ugyancsak megkérdőjelezhetőpéldák világossá teszik számukra, hogy azt lehetcsak eladni, amire érdeklődés van – és ez az érdek-lődés a legkülönbözőbb forrásokból eredhet. A lehe-tőségek felismeréséhez azonban elengedhetetlen apiackutatás, az azonnali reagálás és a hatékony mar-keting. Szónokoltunk, mint megrögzött kapitalisták,pedig egyetemi tanárok, fordítók, könyvtárosok vol-tunk egytől egyig. A kelet-európai vendégek pedigmakacsul hallgattak. Nem hullottak, mert még nemhullhattak termékeny talajra szavaink.

Akik „jelen vannak”

Meglepő, hogy a szinte „normálisnak” mondható iro-dalmi-politikai jelenlétre a nyugati könyvpiacon1956-tól mindössze két évtizedet kellett várni. A nyi-tány Konrád György A látogató című regényénekmegjelenése volt 1975-ben. A könyv sikerét nagybanelőmozdította a szerző körül felkavart politikai vita– helyenként szimpátia tüntetés – mind a nyugati értel -miségi, mind a magyar emigrációs körökben. A lon -doni Szepsi Csombor Kör is meghívta még ezévben Konrádot előadást tartani. Neuburg Pál Veszé -lyes értelmiség: Konrád György és a kelet-európai


3 The British Council: Seminar on literature in translation, 13December 1984.

intellektuel helyzete című beszélgetés keretében fag-gatta az írót. Még a könyv magyar nyelvű kiadásánakötlete is felmerült a Szepsi Csombor Kör égisze alatt.Konrád elismertsége, mint a kibontakozó demokrati-kus ellenzék vezére magától értetődővé tette, hogyműveit nem kampányszerűen jelentették meg, kihar-colva minden egyes könyv kiadását, hanem a jelentősszemélyiségeket megillető, folyamatos megjelenéskeretében. Így tehát könyvei magyarországi megjele-nését automatikusan követte azok angol kiadása: Thecase worker (A látogató, 1975, majd 1977-ben mintaz Open University jegyzett tankönyve); The citybuilder (A városalapító, 1980); The loser (A cinkos,1983); A feast in the garden (Kerti mulatságok,1992); Melancholy of rebirth (Az újjászületés melan-kóliája, 1995); The invisible voice (A láthatatlanhang, 1999). Konrád így szinte természetesen illesz-kedett bele a nyugati könyvkiadás vérkeringésébe.

Egyetlen magyar író, pontosabban drámaíró múltafelül Konrád teljesítményét. Nem a megjelent művekszámában vagy a kiadás rendszerességében, hanem aszíndarabjai iránt megnyilvánuló, szinte egy évszáza-dot átölelő lankadatlan érdeklődésben. MolnárFerenc első megjelenése angol nyelven meglepőmódon egy négy darabot tartalmazó antológia volt,Plays of Molnár címen 1927-ben. Az utána követke-ző minden egyes évtizedben két vagy három színmű-ve jelent meg angolul, aszerint, hogy hol és melyikművét tűzték műsorra. A színházba járó közönség –több generáción át – változatlanul rajong érte; utolsókiadott darabja 2001-ben ismét a Play’s the thing(Játék a kastélyban), amely angolul P. G. Wodehouseadaptációjában 1953-ban jelent meg először.

Jókai, avagy Dzsoké

Az angolul megjelent legsikeresebb magyar író óriá-si előnyét viszont lehetetlen lenne behozni, JókaiMórral (ejtsd nevét angolosan „Dzsoké”-nak) nemversenyezhet senki sem. Ő volt Angliában a magyarbestseller. Huszonnégy regényét fordították le angol-ra – közülük sokat több fordításban, valamint műve-iből három antológia is megjelent, kettő egymás utántöbb kiadásban. Az első megjelent Jókai-kötet, aHungarian sketches in peace and war (1854), ami újkiadásban egy évvel később az 1848-as szabadság-harc és a Kossuth-emigráció szellemét idézi felEötvös József, Petőfi, Arany és a Pulszky házaspár

műveivel karöltve. Kétségtelen, hogy Jókai fogadta-tása a legkorábbi szakaszában sincs híján a dicséret-nek – sok elismerő recenziót kap a könyv –, de ekkormég nem versenyezhet például Eötvössel, akinek aFalu jegyzője (The village notary, 1850) kötetnyielmélyedt analízist, a legmagasabb szintű, tudomá-nyos ismertetést vívott ki. Az áttörés – és Jókai ese-tében valóban használhatjuk ezt a kifejezést – az1880-as években kezdődik és tart szinte feltartóztat-hatatlanul az első világháborúig. Bibliográfiám kro-nologikus indexének több oldalán csak Jókai-köteteksorakoznak, egy-egy évben nem kevesebb, mint ötvagy hat címmel. Legtöbb műve több kiadást értmeg, nem volt ritka találni 10. kiadást sem az antik-váriumok polcain, amikor a múlt század derekán aközkönyvtárak kezdték visszavonni kiterjedt Jókaigyűjteményüket. Akkor kezdtünk Lóránttal Jókaitgyűjteni – diák létünkre mi is rá tudtunk szánni köte-tenként pár pennyt. Először kiadói trükknek véltükaz újabb és újabb kiadások beharangozását, de ahogygyűjteményünk nőtt, rájöttünk, hogy a kiadók a valóigazat mondták.

Jókai sikerét mindenekelőtt olvasmányos, sőtérdekfeszítő történeteinek köszönhette, valamint –és ez legalább olyan fontos – a kitűnő fordítói mun-kának, amit a British Museum Library akkori, amagyar gyűjtemény gyarapításával megbízott szak-referense, R. Nisbet Bain nyújtott. Bain, ízig-vérigangol ember és egyben kivételes nyelvi és stilisztikaiérzékkel megáldott fordító, veleszületett ösztönösmegérzéssel, pontosan tudta, hol lehet, sőt szükségesJókait megvágni, itt-ott egyengetni ahhoz, hogy hon-fitársai maradéktalanul élvezzék regényeit, egy perc-re se érezzék a történetet vagy a szöveget idegennek.Az „áttörés évei” meg voltak számlálva. Az elsővilágháború és az utána következő évek magyar elle-nessége hozzájárult Jókai dicsőségének kifakulásá-hoz, de lehet, hogy enélkül is meg lettek volna szám-lálva regényei közkedveltségének napjai. Segítettek-e viszont angol olvasóinak azok az évtizedek, ami-kor „Dzsoké” közkedveltségnek örvendett, megis-merni valamit Magyarországról, a magyar történe-lemről, irodalomról, a magyar mentalitásról? HeltaiJenőnek van egy kedves novellája, melyben leírjaösszeismerkedését az öreg, bajai születésű, dePárizsban könyvkereskedést vezető Ferenczivel, aki-nek a ponyvára szánt szórakoztató füzetei tesziklehetővé az irodalmi értékű könyvek kiadását.Ferenczi vágya, hogy sok-sok Jókaival árassza el a


francia piacot: érdekfeszítő történetekkel, a legszebbstílusban megírva. Heltai is úgy érzi, hogy Jókaiolvasása többet tudna tenni Franciaországban ama gyar ügynek: „Jókai többet mondott volna Ma -gyar országról, többet tett volna Magyarországért,mint összes ravasz propagandafüzeteink, melyekreménytelen bálákba csomagoltan, ma is olvasat -lanul penészednek a Népszövetség, a SzellemiEgyüttműködés és egyéb tréfás, alaptalan alakulá-sok misztikus pincéiben és padlásain.” 4 Sajnos azangol precedens nem kecsegtetett jó példával; bármég a két világháború közötti időszakban is megje-lent néhány Jókai-regény újabb kiadása, „Dzsoké”lassan feledésbe merült. És arra sincs konkrét adat,hogy regényei befolyásolták volna olvasóinak ahazánkról alkotott képét.

Meglepő viszont, hogy egy valóságos kultusztmindössze két makacsul elkötelezett és kitartó emberteremtett meg, a „szeretem, tehát lefordítom”, illetve„érdekel, tehát kiadom” alapon – értve ezen R. NisbetBain fordító és a Jarrold kiadó gyümölcsöző együtt-működését. (A szerző kevésbé számít, Jókai örvendettangliai sikerének, de műveit nem a világpiacra írta.)Ez az ’ad hoc’ hozzáállás jellemezte – és jellemzinagyvonalakban mind a mai napig – a magyar iroda-lom terjesztését Angliában. Időként a kiadói elképze-lések összecsengenek, a két világháború között példá-ul egy-két kivétellel a szórakoztató irodalom vitte el apálmát. Egy-egy szerző tucatnyi könyve biztosítottaszámára a kívánatos bestseller privilégiumot, de kiolvas ma Földes Jolánt, Földi Mihályt, HatvanyLajost, Körmendi Ferencet, Bródy Lilit, és ide lehetnesorolni talán még anyáink kedvenc íróit is, HarsányiZsoltot, Passuth Lászlót vagy Zilahy Lajost. Ez lenneaz önmagától teremtődő „egy akol, egy pásztor”alapú, középszintű kánon?

Az 56-os generáció feladatvállalása

Az ötvenes évek végétől a magyarból fordított ésAngliában kiadott irodalmi művek száma fokozato-san nőtt, a legtermékenyebb évnek 2004 tekinthető15 könyvvel. Ez a trend már a kilencvenes évektőlmegfigyelhető, és talán a nagyobb szám miatt a

kínálat is kiegyensúlyozottabbá vált. Az örvendetes,de váratlan „nagy felfedezések” folytatják az ’adhoc’ elvet – hol egy Márai, hol egy Szerb Antal –,nélkülük fakóbb lenne a kép, ami kialakul a magyarirodalomról. Megjelent azonban egy új színfolt is aszázad derekán, mely még most is erőteljesen hat:irodalmi értékű fordítások, legtöbbször az 1956-bannyugatra sodródott, fiatal értelmiségiek erőfeszítésenyomán. Ezek a kiadványok kettős alapra támasz-kodnak: mindenekelőtt a már ismert „kedvencem”kiválasztási elvre; megismertetni az új hazával azta csodálatos nyelvet és irodalmi erőt, amit magunk-kal hoztunk, és amelyik a legtökéletesebben – hogycsak pár nevet említsünk – József Attila, PilinszkyJános, Radnóti Miklós vagy Weöres Sándor versei-ben fejeződik ki. A másik alap az együttműködésabszolút szükségességének beismerése: a magyarfél – legtöbbször szintén prominens író – hozza anyersfordítást, az angol fél – időnként elismert szi-getországbeli költő – gyúrja ezt át anyanyelvére.Tartós baráti munkakapcsolatok alakultak ki – hogycsak néhányat említsünk: Clive Wilmer GömöriGyörggyel hozta az angol olvasónak Radnótit ésPetri Györgyöt, de dolgozott Gömöri EdwinMorgannal és a tengeren túli John Bátkival is.Kabdebó Tamás már a hatvanas évektől gyűjtöttemaga köré a potenciális fordítókat, több JózsefAttila-kötetet jelentetett meg. A legimpozánsabbkötet Csokits János és Ted Hughes Pilinszky for-dítása, aminek létrejöttéről és egyben Pilinszkyangliai látogatásairól és fellépéseiről CzigányLóránt számolt be egy hosszabb tanulmányban.5

Csokits, az elismert magyar költő és Ted Hughesangol ’koszorús poéta’ neve valóban fémjeleztePilinszkyt Angliában. És említenünk illene mégSiklós István és öccse Péter háttérmunkáját is anyersfordítások elkészítésében, hogy megfelelő rálá -tásunk legyen egy ilyen vállalkozás szuper felada-taira és lehetséges buktatóira.

A kapcsolatok kiépítéséből és ápolásából a SzepsiCsombor Kör is kivette részét. Íme egy példa.A vezetőség, azaz Siklós István és Czigány Lórántúgy döntött, hogy Weöres Sándor tiszteletére, akitKádárék Károlyi Amy kíséretében éppen kiengedtekegy angliai látogatásra és akik Siklóséknál találtakotthont, Szepsi Csombor-estet rendeznek 1966 júliu-sában. Annak keretében összehozzák a költőt azUSA-ból Angliába áttelepült Daniel Weissborttal,aki folyóiratában, a Modern poetry in translation-ben


4 Heltai Jenő: Az öreg Ferenczi. In: Párizs, isten hozzád: magyarírók párizsi novellái és feljegyzései, szerk. Kőrössy P. József.Budapest, 2000, 156.

5 Czigány Lóránt: Pilinszky nyugaton. Kortárs, 1993/7., 1–24.

esetleg megjelentetne néhány Weöres-verset angolfordításban. Weissbort javaslatára a folyóirat és aKör közös rendezvénnyel ünnepelte a költőt.Kirendelt hozzá Weissbort fordítót is Peter Redgroveszemélyében. A kissé szokatlan este sikert aratott –Weöres magyarul olvasta fel verseit a szokásos,tudatosan gyermeteg stílusban, utána Redgrove szol-gált az angol fordítással – kivéve Dr. Cushing-t, alondoni egyetem Szláv- és Kelet-európai Intézeténekmagyar nyelvet és irodalmat oktató tanárát, aki tollatragadott, hogy nemtetszését Siklósnak írásban iskifejezze. Szerinte Redgrove ’viktoriánus’ fordításameg sem közelítette Weöres sziporkázását, bár lehet-séges, hogy a magyar és angol nyelv különbözőségétkellene okolnunk mindezért. Siklós ennek ellenéremeleg levélben köszönte meg Redgrove-nak kitűnőhozzájárulását az est sikeréhez, és – ami a lényeg –hamarosan küldött neki három újabb nyersfordítást.Még egy ilyen kis történet is felajzza a képzeletet,hogy mi minden lapulhat az annak idején hihetetle-nül aktív, és hála Istennek még velünk élő emigránsmagyar írók és költők levelesládáiban!

Első pillantásra talán meglepő, hogy ez az annakidején fiatal emigráns írónemzedék, amely oly sokattett a magyar irodalom megismertetéséért nyugaton,szinte kivétel nélkül csak magyarul írt és ír szépiro-dalmat. De azt rendíthetetlenül. Sokan közülükegész életüket nyugati egyetemeken töltötték, szak-májukba vágó publikációik nyelve a befogadóország nyelve, vagy az angol. A magyar a titkosnyelv, ami a generációt összeköti, aminek szenteltékéletüket. Szentelték úgy, hogy a legjobbnak tartottmagyar írókat és költőket fel akarták mutatni nyuga-ton. Mindez hatalmas, nem lankadó lelkesedést,kiszámíthatatlan időtöbbletet, meggyőző erőt, diplo-máciai készséget igényelt. Az elismerés lassan csor-dogált, ha egyáltalán csordogált. De erre nem is szá-mítottak, köszönetet nem vártak. Amire vágytak, azaz elismerés volt, hogy ők is a magyar irodalomszerves részei. Felmutathatták volna magukat – ésnéhányan ezt időnként meg is tették – új hazájuknak,de a legtöbbjüket kielégítette a magyarországi iroda-lom szolgálata. Elvárásaikban, hogy otthon viszontőket fogadják be, sokan csalódtak. Kár a keserű éve-kért. De a magyar irodalom angliai megismertetésé-ért, amit több mint ötven éven át új alapokra helyez-ve tettek – személyes válogatás, garantált minőség –,elavulhatatlan érdemeket szerzett nekik. Ki fogjapótolni mindezt?

Több mint fordító

A magyar irodalom egének igazán kedvező csillag -állásakor a fent szigorúan szétválasztott szerepkö-rök összefonódhatnak, és R. Nisbet Bain késő utó-dai egy személyben tudják vállalni az író/költő/for-dító szerepet. Ezeket a kivételes embereket, a szószoros értelmében a magyar irodalom megszállott-jait, azoknak, akiknek hivatalból feladatuk, és nemönként vállalt küldetésük ennek az irodalomnak ter-jesztése, tenyerükön kellene hordaniuk. Mert javas-lataik, hogy kit fordítanának le angolra, megbízha-tók, egy-egy író iránti különös megbecsülésbőlfakad, és mint képzett irodalmárok vagy nyelvészekösztönösen meg tudnak felelni az angol olvasók leg-magasabb igényeinek. Képesek mély empátiávalfordulni szerzőik felé és közvetíteni gondolataikategy idegen nyelven. Ők a magyar irodalom szerel-mesei, és „átviszik” – Nagy László szavaival – ezt„a szerelmet a túlsó partra”.

Neveket itt és most nem szeretnék felsorolni, kétszemélyt azonban kiemelten megemlítenék, mertmunkásságuk messze túlmutat a fordítói feladatkö-rön. Bernard Adams, valaha nyelvtanár az észak-londoni nagyra becsült Highgate School fiúiskolá-ban a magyar irodalom fordítóinak élcsapatába tar-tozik. Ha valaki versfordításokért böngészi aSlavonic and East European Review régi számait,bőven talál Adams tematikusan összeállított vers-csokraiból. Munkásságát különlegessé az teszi,hogy a XVI. és XVII. század magyar, főleg erdélyiirodalmát fordítja angolra. Lelkesen, átéléssel ésazzal a különleges tehetséggel, hogy a magyarművek a korhoz hű, megfelelően régies és mégis ama emberéhez szóló angol nyelven szólalnak meg.Különleges bepillantást nyújtanak az erdélyi udva-rok életébe, egy olyan korba és területre, ami aromantikus lelkületű szigetlakók képzeletvilágátmegmozgatja. Ugyanakkor Kosztolányi Esti Kornél-kötetének fordításáért PEN Translation Fund díjatkapott. A másik fordító, aki messze többet nyújt,mint kitűnő fordításokat – ami valójában nem ismeglepő, mivel Szirtes György elismert angol költő– felvállal irodalomszervező és irodalomkritikusifeladatokat is, főleg az általa szerkesztett antológi-ákban, sőt – nekem legalább is úgy tűnik – a legfia-talabb íróknál, költőknél mint mentor tölt be nélkü-lözhetetlen szerepet. Volt szerencsém a londoniMagyar Kulturális Központban egy ilyen antológia


bemutatóján részt venni.6 A magyar irodalom legfi-atalabb generációjának bemutatóját Szirtes vezette.Bevezetőjében tárgyszerű információval szolgált ajelen helyzetről, a jelenlevő fiatalok felolvasásamegragadta a közönséget. A legmegkapóbb azonbanaz a bátorító szellem volt, ahogy Szirtes szólt azegyes szereplőkről. Nem vagyok meggyőződveróla, hogy ugyanezt a figyelmet és megértést meg-kapták volna Magyarországon.

Hova tovább?

Az évente egyre tekintélyesebb számú könyv meg-jelenése mellett örvendetesnek tűnik a meglehető-sen új jelenség, hogy nem a múltat, időnként a rég-múltat idézik fel az újonnan kiadott könyvek,hanem meglehetősen szorosan követik az elsőmagyar kiadást. Mert Kertész Imre esetében magá-tól értetődő volt, hogy a Nobel-díj elnyerése után1975-ig kellett visszanyúlni, hogy a Sorstalanságotlefordítsák, a lefordított művek évi seregszemléjé-ben jogosan várna el az olvasó a nemrég megjelentés Magyarországon sikert aratott művekből is leg-alább mutatót. Az eddig összegyűjtött adatok sze-rint néhány szerző könyve aránylag belátható időnbelül megjelenik más nyelven is (Kertész, Konrád,Nádas Péter), feltűnő azonban, hogy Esterházyújabb regényei meglehetős pontossággal elsőmagyar kiadásuk után egy évvel megjelennek ango-lul is. A fordító személye is ugyanaz. A magyarkönyvkiadás dzsungelében járatlan külföldi kutatónem tudja megítélni, hogy ez az örvendetesnekmondható jelenség magánszorgalom vagy hivatalosszervek által kezdeményezett új kiadói magatartáskövetkezménye-e. Való jában mindkettőnek szabadteret kellene adni. A magánkezdeményezések talánkikényszerítenék, hogy a „belterjes idegen nyelvűkönyvkiadás” már lamentált anomáliái megszűnje-nek, hogy végre ne a raktárak megtöltésére fordít-tassák le és adják ki az éppen kívánatosnak véltszerzőket. Kapcsolatok, sőt egy valóban működőkapcsolatrendszer épülne ki angol kiadókkal, bein-dulna Nagy-Britanniában is a céltudatos marketing,és végre a magyarból fordított könyvek, attól füg-getlenül, hogy hol adták ki őket, a helyi könyvke-

reskedésekben, illetve mindinkább a világhálónkönnyen elérhetők legyenek.

Mindez természetesen nem érinti a valószínűleglegtöbb nézeteltérésre és vitára okot adó módszertvagy módszereket, amivel kiválasztják a külföldikönyvvásárokon a magyar irodalmat képviselőműveket. Az interjúban Hatos Pál meglehetősenbizonytalan volt a módszert illetően, de nem hiszem,hogy túl korai lenne őt a részletekről faggatni.A program beindításához és megszervezéséhezszükséges terveket már most kellene vitára bocsáta-ni, beleértve az írók és művek kiválasztásának elvikérdéseit. Ezekhez viszont itt és most nem óhajtokhozzászólni. Ez ugyanis már a „kánon” harcmezeje.Azt azonban meg szeretném jegyezni, hogy az 56-osemigráns fiatalok példamutatását figyelembe lehetnevenni. Bár a választás abszolút szabadsága, hogypéldául kit, illetve kiket hívjon meg a SzepsiCsombor Kör Londonba, az emigráns létből termé-szetesen adódott, a Kör vezetői mindenekelőtt kétszempontot tartottak mérvadónak. Először a lehetőlegszélesebb kitekintést – ezt kevésbé az egyes meg-hívott személyek világnézete biztosította, hanemellenkezőleg, a számos különvélemény ütköztetésé-nek lehetősége. Ez adta meg a tágas horizontot amegértéshez, például hogy a beinduló demokratikusellenzék hogyan bomlassza szét a Kádár-rezsimet.Másodszor a megkövetelt legmagasabb minőség,mert csak erre lehetett építeni a magyar irodalommegismertetését Angliában, beleértve a legfiatalabbgeneráció bemutatását is. Ezt szolgálta az informáliskonzultációs folyamat – Siklós István és CzigányLóránt a Kör részéről a mentorokkal, Cs. SzabóLászlóval és Szabó Zoltánnal, valamint a szélesbaráti körrel Angliában, Európában, sőt a tengerentúl is. Ugyanakkor meglehetős aránytalanság mutat-kozik az angolul megjelent magyar művek terén.Amíg a válogatás pusztán személyes ügy volt – „énszeretem Krúdyt, lefordítom tehát Krúdyt” alapon –,örültünk még a legfoghíjasabb könyvajánlatnak is.A Balassi Intézet neve azonban kötelez. Ideje lenneúj alapokra helyezni a magyar irodalom terjesztését.Kíváncsian várjuk a választ felvetett kérdéseinkre.

6 Szirtes, George ed.: New order, Hungarian poets of the post 1989generation. London, 2010. A kötet 12 költő 111 versét mutatja beangol fordításban.


Nyitott mûhely


– A pályakezdésed a lefojtottkádárizmus időszakára esett.Hogyan lettél képzőművész?

– Erre illene azt válaszolni, hogykora gyermekkoromtól remekülrajzoltam – ez egyébként igaz –, deazért mégsem volt olyan probléma-mentes a pályaválasztásom. Utólagúgy látom, Isten ujja is kelletthozzá. Az életemben nagyon sokteljesen váratlan, véletlenszerűkülső beavatkozás történt, amitcsak úgy tudok értelmezni, hogy aJóisten – vagy a sors – keze nyúltközbe. Én igazából nem is képző-művész akartam lenni, hanem bio-lógus, azon belül pedig ornitológus.Zárójelben meg jegyzem: engem amadarászok mind a mai napig szá-mon tartanak. Járom a terepet ésfigyelem a madarakat.

– Ennek a szenvedélynek a mű -veidben is temérdek nyoma van…

– Jobb híján, mert a madarakatismerem a legjobban. A madárnagyon szerencsés motívum, mertszínben, formában rendkívül sok-féle lehet. Primitív megközelítés,de egy madár akárhol elhelyezhetőa képen: úszhat a vízen, lebeghet amagasban. Gyermekkoromban arajzolás afféle mellékes tevékeny-ség volt: a humaniórák mellett atermészettudományos érdeklődés

is jellemzett – elsősorban a termé-szetrajz vonzott. Vesztemre első-ként ezt céloztam meg: a gimnázi-umban azért mentem példáulhumán tagozatra latint tanulni –ami mai ésszel az elmebajjal hatá-ros –, merthogy a madarak elneve-zése is latin. Anyám, aki egyedülnevelt, lehetett volna annyira ész-nél, hogy ebben kiigazít engem.

– Orientált valamerre a család?– A szüleim nagyon hamar,

hatéves koromban elváltak. Tizen -három évesen lett egy nevelő -apám, de meglehetősen függetlenvoltam.

– A Szemadám történelmi név.Tudatában voltál valamennyireennek?

– Erre csak utólag jöttem rá.Tudtam, hogy apám francia hadi-fogságból jött haza. Az ötvenes-hatvanas évek légköre olyan volt,hogy az emberek bizonyos dolgo-kat nem nagyon beszéltek ki, mégházon belül sem. Amúgy Sema -dam György Jenőként születtem,de valamiért átírták a személyi iga-zolványban a nevemet fonetiku-san, Szemadámnak. Állítólag sváj-ci francia eredetű név, egy falu isvan ilyen, egy betű különbséggel.Azt tudtam, hogy a régi világbanvolt valami híres ősöm, de nagyon

ködösen. Egyébként nem egyenesági leszármazottja vagyok a katoli-kus néppárti képviselőnek, pénz-ügyminiszternek, miniszterelnök-nek, aki arról nevezetes, hogy az őregnálása alatt írták alá a trianonibékét: kerestek a Parlamentbenegy olyan embert, aki hajlandó fel-áldozni magát, a presztízsét.

– Úgy tudni, nem tolongtak ajelentkezők…

– Néhány hónapig volt csupánminiszterelnök, utána vissza isvonult a politikától. Ebből kifolyó-lag engem a középiskolában kétfélemódon is lehetett utálni. Viszonylagjó tanuló voltam, de a magatartá-sommal állítólag mindig valamiprobléma mutatkozott: év végén, azutolsó tanítási napon széttéptempéldául a latinkönyvemet. A Rá -kóczi Gimnáziumban egyrészt pat-inás, régi vágású paptanárok, más-felől gyorstalpalón kiképezett,veretes kommunisták is tanítottak.Előbbiek azt jegyezték meg, hogyén a trianoni országvesztő leszár-mazottja, tehát egy nyilvánvalóanteljesen elvetemült család sarjavagyok. Az utóbbiak meg úgy néz-tek rám, mint aki olyan rossz nevetvisel, ami még az ántivilágból jön,magyarán valami elvetemült arisz-tokrata lehet. Az, hogy az anyám

Madarak, oroszlánok, égő zsiráfok

Beszélgetés Szemadám Györggyel

életről, irodalomról, képzőművészetről

Polihisztorok manapság köztudomásúlag már nincsenek,

Szemadám György mégis sok műfajú alkotó: Munkácsy-díjas fes-

tőművész, művészeti író, filmrendező, ismeretterjesztő tévéműso-

rok szerkesztője és közreműködője, azonkívül a Magyar Művészeti

Akadémia képzőművészeti tagozatának vezetője. Az avantgárd

performer pályakezdés gyermekbetegségeit kinőve művészete

klasszicizálódott, alkotói és közéleti gondolkodásában pedig egyé-

ni harmóniába rendeződött az újítás és a hagyomány.

Nyitott mûhely


tisztes szegénységben, egyedültnevelt, a kutyát nem érdekelte. Ez akétfelől jövő gyűlölet megmérgeztea gimnáziumi éveimet, emiatt –meg kell mondanom – sem azintézményre, sem a tanáraimra nemgondolok jó szívvel. Nyilván jóokuk volt rá, hogy engem nem isnagyon javasoltak továbbtanulásra– mondjuk azt: úgy voltam duplánhátrányos helyzetű, hogy erről nemis nagyon tudtam.

– Akartál amúgy egyetemremenni?

– Az érettségi után jelent-keztem biológia–kémia szak-ra; természetesen nem vettekföl. Az első számú feladatezután az lett, hogy a katona-ságot megússzam. Nem voltkét évem rá, hogy megpróbál-janak belőlem egy sunyi, szol-galelkű férget faragni – mégszimuláltam is a cél érdeké-ben. Mi közben céllövő vol-tam az egyesített tiszti iskolasportszakosztályában – hogyha mégis behívnának, leg-alább sportszázadba kerüljek.Kétségbeesett menekülés volt,de sikerült – utána már csakmunkahelyet kellett keresni.

– Ekkor kerültél az Állat-kertbe?

– Igen, de véletlenek soro-zatát kö vetően. Schmidt Egon,a Kos suth-díjas író és ornitoló-gus javasolta, hogy menjek azállatkerti madárosztályra dol-gozni. Ám ott éppen nem volt hely– így kerültem az oroszlánbarlang-ba. Első menetben oroszlánokkal ésmedvékkel foglalkoztam. Néhányév múlva, ami kor kineveztek fő -ápolónak, már az összes ragadozóállat hozzám tartozott.

– Meglehetősen romantikus pá -lya kezdés: mintha egy kamaszkoriálom beteljesülése volna…

– Én egyáltalán nem ilyesmi-ről álmodoztam: elsősorban jógyerek akartam lenni. Szorgal -mas, jó tanuló, a társadalom hasz-nos tagja. De valahogy mindigrossz gyerek voltam, eleve odasoroltak be. Már a gimnáziumbanis – felnőttként meg egyenesen arendszer ellenzékéhez tartoztam.Az Állatkertben hatvanhéttől het-venötig dolgoztam.

– Klasszikus idők. Hogyan lettebből képzőművészet?

– Egy újabb elképesztő véletlenfolytán. Ma is élesen van előttem:tizenkilenc évesen takarítottam azoroszlánketrecet a kollégámmal, akiegyébként háborús bűnös volt: ötévet ült Rákosi börtönében, ötven-hatban szabadult, és nagyon kellettvigyáznia magára. Igen jóban vol-tam vele, s tudtam róla, hogy amatőrfestő. Ketrectakarítás közben végig-

gondoltam az életem tökéleteskudarcát. Az osztálytársaim többsé-ge egyetemre járt, én pedig, akár-hogy is nézem, segédmunkás vol-tam. De gondoltam: a nullpont arrais jó, hogy most kitalálhatom maga-mat. Számot vetettem a képessége-immel, mire lennék alkalmas. Még aszínház is eszembe jutott: nagyonsokat szerepeltem a gimnáziumiönképzőkörben, volt kedvem, s talántehetségem is a színi pályához – deigen jó idegek kellettek volna végig-

verekedni magam a rostákon. – Jobb idegek kellenek, mint

a képzőművészethez vagy azirodalomhoz?

– Igen. Az írás meg a képmögé el tud bújni az ember.

– De itt is legalább olyannagy a kenyérharc, az érvénye-sülésért folytatott küzdelem…

– Engem ez nem érdekel. Akép zőművészetben kasztokatlehet felfedezni: nem ugyan-azért fest min denki.

– Ezt érdemes lesz majdkésőbb kibontani – de most visz-sza az oroszlánketrechez…

– Végiggondoltam, hogyvan egy olyan tehetségem, amitgyerekkoromban sokra becsül-tek: hogy jól rajzolok. Attól anaptól képzőművésznek gon-doltam és mondtam magam.Onnantól az volt a cél, hogy eztmindenki el is higgye rólam.Megpróbáltam kitörni a szür-keségből a távoli színek felé.

A fényt számomra csak valamiművészi pálya mutatta.

– Autodidakta módon indult apályád?

– Igen. Kiszálltam a ketrecből, smegkérdeztem a kollégát, hol lehetolajfestéket és vásznat beszerezni.Akár hiszed, akár nem, ezt követő-en történt egy elképesztő véletlen.Otthon pasztellel kezdtem el dol-

Szimbával (Haris László felvétele)

Nyitott mûhely


gozni, de időnként terpentint ishasználtam, mert az a pasztellt érde-kes módon oldja. Öten laktunk ott-hon egy nem egészen nyolcvannégyzetméteres lakásban, s anyá-mék megelégelték ezt a szagot –gondolom, engem is. Anyám albér-letet keresett nekem, és merő vélet-lenségből egy kiváló, etikus művész,Vaszkó Erzsébet lett a főbérlőm.

– Aztán meg a mestered is…– Ez valahogy bizonyíték volt

arra, hogy jó utat választottam.Megmaradt néhány akkori mun-kám: nem dilettáns dolgok, csaknaivak.

– Terelgetett téged VaszkóErzsébet?

– Nem nagyon.Inkább könyveketadott, úgy orientált.De amikor odaköl-töztem, még nemtudtam, hogy őkicsoda. Mindig aztmondják, hogy amester keresi mega tanítványt – így isfel lehet fogni akapcsolatunkat: őjött át hozzám, skérdezett rá, hogymiket festek. Óriásikorkülönbség voltköztünk – számom-ra először egy ked-ves, idős néninektűnt, aki udvarias-ságból vagy una-lomból érdeklődika munkáim iránt.Ha engem húszéve-sen megpróbálmódszeresen tanít-gatni, valószínűlegnem hallgatok rá,mert a gimnázium

végképp elvette akedvemet mindenfaj-

ta tanuló státusztól: csakis sajátmagam akartam a világot feltárni.De ő nagyon tapintatosan egyKlee-kötetet adott a kezembe – amihatvanhétben azért elég szokatlanvolt –, hogy nézegessem. Amígnála laktam, nagy tapintattal hozzá-szólt egyes képeimhez, s amikormár nem laktam nála, akkor isrendszeresen meglátogattam, smegmutattam a képeimet, amiket ővéleményezett. Teljesen mást csi-náltam, mint amit ő: én akkoribanegy geometrikus, absztrakt világ-ban mozogtam, ő pedig egy puha,pasztelles, kicsit szürrealisztikus, anonfiguráció határán álló, misz -tikus művészetet művelt – valóban

közel állt Klee-hez. Ezt a tanítástinkább etikai tanításnak tekintet-tem. Rendszeresen jártam kiállítá-sokra, s láttam a hatvanas-hetvenesévek magyar festészetét. Soha nemhittem volna, hogy azok a hatalmasnevek, akikkel akkor tele volt aMűcsarnok, mennyire elévülnek:mára leesnek a képeik a falról –azoknak az embereknek a nevüketsem tudjuk ma már.

– Ez amolyan igazságtalanságaz utókor részéről, vagy valóbannem időtállóak?

– Az utóbbi. Emlékszem, egyszentendrei kiállításon KornissDezső nagyon erősen elkapottengem. Ő kirítt ebből a tömegből –nem mondhatom, hogy annyira tet-szett, mindenesetre egy életre meg-jegyeztem a nevét. Vaszkó Erzsé -betről úgy nyilatkoztak a barátai –Barcsay Jenő, Frank János, SchénerMihály, Halmy Miklós –, hogy őegy búvópatak. Kevés műve van,keveset állít ki, a háttérbe húzódik –de mindig fel-felbukkan, és a tisztavizével megdöbbenti az arra járó-kat. Rend kívül erkölcsös embervolt. Előbb a bölcsészkaron filozó-fiát hallgatott, utána lett képzőmű-vész Vaszary János tanítványaként.Az ötvenes években nem állt be akórusba, inkább a két nővérévelkarácsonyfadíszeket festve tengetteaz életét. Van olyan festő, a kortár-saim között is, aki mindent virtuózmódon meg tud csinálni: még szoc-reál képet is tud festeni, ha akar– például paródiaként, idézőjelben.S vannak olyan festők, akik nem-csak azért nem festettek Lenin-vagy Sztálin-portrét, mert nemakartak, hanem mert nem is tudtakvolna. Minden művésznek vannakkorlátai: előbb-utóbb kiderül, mi az,amit nem tud. Ez az egyik legna-gyobb tudása a képzőművésznek:ha ismeri a korlátait.

Gyermekkori rajzok, 1956 (Kecskeméti Kálmán felvételei)

Nyitott mûhely


– Te ismered?– Én azt hiszem, hogy pontosan

tudom, mibe ne vágjam bele a fej-szémet, s mi az én saját világom.Vaszkó Erzsébet valószínűleg nemis nagyon tudott volna Rákosi-portrét festeni, de ez egyáltalánnem baj, nem szakmai hiányosság.De meg lehetett tanulni tőle egy-fajta emberi tartást. Itt térnék rá amár említett művészi kasztokra.Vannak olyan naiv művészek, akikmaguk sem tudják, miért alkotnak.Vannak kismesterek, akik kiválóutánzók. De például az a Vermeer-hamisító egy igazi művész voltezzel együtt. Vannak, akik csak apénzért alkotnak, mint a kereske-dők a hindu kasztrendszerben: amegrendelés mozgatja őket.Önmaguktól neki se indulnak.Vannak olyanok – ez már a harco-sok kasztja –, akik a hírért, névért,dicsőségért csinálják. Semmi nemszámít, a nyomor sem: egyszerűencsak megmutatni akarják magukat,hogy léteznek. S a két kezemenmeg tudom számolni, hány olyanembert ismerek, akik a legfelsőkasztba tartoznak, a brahmanokközé: ők a transzcendencia irányá-ba tartva, a megvilágosodásért fes-tenek. Vaszkó Erzsébet ilyen volt.

– Feladtad a magas labdát: temagadat melyik kasztba sorolod?

– Mindegyik kasztban lehet na -gyon magas rendűt alkotni. Én méga harcosok kasztjába tartozom.

– De van átjárás a kasztokközött?

– Valószínűleg alkati meghatá-rozottság. Mindenesetre a harco-sok kasztját a kórosan elhízott én-tudat jellemzi, és egy művésznélezt normálisnak fogadják el. Énegy idő óta igyekszem a saját én-tudatomat letörni, hogy a transz-cendens felé mozdulhassak. Ám ezamúgy is adódik magától: az

ember előbb-utóbbrálép a saját útjára.Akkor már a képző-művészeti élet – hogymilyen trendek van-nak, a művészettörté-nészek mit diktálnak– az embert, főleg így,a hatvanhatodik évé-ben, annyira nembefolyásolja. Ugyan -akkor nyitott szemmelkell járni.

– Ha nem a hiúságvagy az érvényesülésa mozgatóerő, akkormicsoda?

– Amikor elhatároz-tam, hogy képzőmű-vész leszek, az mozga-tott, hogy megmutas-sam: én is va gyok vala-ki, saját ma gamnak isbizonyítsam, hogy létezem.

– Melyik volt az a pillanat, ami-kor nemcsak vágytál a művészilétezésmódra, de már bizonyossá-god is volt e tekintetben?

– Volt a pályámon néhány őran-gyalom, idősebb barátom, köztükművészettörténészek is, akik segí-tettek e folyamatban. Frank Jánosés Mezei Ottó mellém állt, noha –meg kell vallanom – azzal a fiatal-emberrel, aki akkor voltam, manem szívesen találkoznék. Túl -zottan frusztrált voltam, s meglát-szott rajtam az erőlködés. Ahogyegy vidéki, tanyasi gyerek felkerülBudapestre, s igyekszik utánozni alaza viselkedést, megpróbál beil-leszkedni abba a másik világba –annak eleinte ez nagyon rosszuláll. Nekem képzőművészként azelső képeim és gesztusaim valószí-nűleg ezt a rettentő hátránybólinduló görcsösséget mutatták –talán csak a hihetetlen energiaszólt mellettem. Az viszont, hogy

valamit kétségbeesetten keresekmagamban, imponálhatott ezek-nek az embereknek.

– A puhább kádárizmusban azérvényesülésnek egészen furcsacsatornái voltak. Egyértelmű volt,hogy neked az undergroundhozkellett sodródnod?

– Igen. Egyrészt nem vettek fela Képzőművészetire. Az Állatkertután egy hónapig dolgoztam aMagyarországon turnézó AerosCirkusznál, s épp közben felvéte-liztem a főiskolára. Én akkor márvalakinek gondoltam magam: mintnagy állatokkal foglalkozó, olyas-mit csináltam, amit az országbannagyon kevesen, s tudtam, hogyjól csinálom. A Bábszínházban tar-tott egy nagyon sértő beszédet aKépzőművészeti párttitkára. El -mondta: mi mindnyájan azt hisz-szük magunkról, hogy művészekvagyunk, holott nullák – őrületeshosszú tanulásnak kell jönnie, afőiskola megrostál bennünket, de

Vaszkó Erzsébet és Vörösváry Ákos első kiállításommegnyitóján (Lindwurm Ágnes felvétele)

Nyitott mûhely


már be se fogunk jutni. Én akkorazt mondtam magamban: barátom,fogadok veled, hogy amikor a tenevedre mint képzőművészre mársenki nem fog emlékezni, az énnevemet akkor is ismerik. A felvé-telin ott voltam két órát, s utánahagytam a csudába az egészet:nem lett volna belőlem jó képző-művészeti főiskolás. Próbáltaminkább magamat képezni, ellesniegy csomó mindent. E tekintetbennem vagyok kirívóan egyedülállófigura: abból a generációból sorol-ni tudnám, hogy kik voltak víz-ügyesek, hajóépítő mérnökök,tanáremberek, sőt papok, akik nemvégeztek képzőművészeti főisko-lát, mégis képzőművészek lettek.A nemzedékemnek legalább a feleilyen volt. Az önképzésnek voltakpersze vadhajtásai is: példáulDarwin összes művét is elolvas-tam, ami nagy marhaság volt, deakkor úgy éreztem, hogy ez vala-miért fontos lehet. A SzéchényiKönyvtárban viszont egyiptológiá-val és magyar néprajzzal is foglal-koztam – hogy bármikor le tudjakezekből diplomázni, ha szükséges.

– Ezek azért később mind hasz-nosulhattak a pályád során…

– Hogyne, a Jelképtár címűkönyvemet például ezek a stúdiu-mok alapozták meg. Másfelől min-dig írtam tanulmányokat, kritiká-kat, illetve meglepő témájú köny-veket. Itt van például az Apokrifálattan című könyvem, amelykriptozoológiával, azaz bizonyta-lan létezésű állatokkal foglalkozik;írtam afrikai útleírást Leopárd ateraszon címmel; kultúrtörténetitanulmánygyűjteményt Vándorokkönyve címmel, amely lényegébenAz ember tragédiáját elemzi; szép-irodalom gyanánt pedig a Zé, Ó ésÓ címmel az állatkerti élményei-met dolgoztam fel.

– Ezek kiegészítik a képzőművé-szeti alkotásokat vagy egyenran-gúak velük?

– Öregkoromra már egyenran-gúak. Korábban a képzőművészetvolt elöl. Egészen másfajta alkotóifolyamat az írás meg a festés – szá-momra az írás azért nehézkesdolog. Viszont lineáris ügy: egyadott gondolatmeneten haladokvégig, esetleg visszaugorhatokugyanazon a vonalon egy monda-tot vagy egy jelzőt kicserélni.A festés viszont nem lineáris: egyképhez bárhol hozzányúlhatok,bárhol folytathatom.

– Attól ez még időben lineáris…– Számomra a szöveg egy hosz-

szú csík, a kép pedig egy felület.A festés – legalábbis ahogy én fes-tek – emiatt sokkal szöszmötölő-sebb, játékosabb. És felszabadítóbbis, mert rengeteg dologra tudok köz-ben gondolni – nem azt a fajta kon-centrációt igényli, amit az írás. Ezértaztán nagyon jó váltogatni a kettőt.

– Amiről eddig beszéltünk, azszámomra egy konzervatív művészkontúrjait rajzolja ki, aki szorgo-san kutat, elmélyült háttérmunkátvégez, majd a kreatív adottságairatámaszkodva szintetizál. Ezzelszemben a te nevedhez avantgárdperformanszok is fűződnek. Pél -dául egy kitömött zsiráfot is fel-gyújtottál, ami jól megidézi a tob-zódó underground világát. Hogyjön össze ez a kettő?

– Mint mondtam, én az ifjúkorimagammal nem szívesen találkoz-nék. Akkor ezeket az akciókat hap-peningeknek neveztük. De énakkor csináltam ilyen akciókat ésakkor festettem pimasz képeket,akkor voltam ellenzéki, amikorennek nem volt szezonja. A nyolc-vanas évektől már tudatosan leszá-moltam ezekkel a performanszok-kal, ezekkel a body art-os önmuto-

gatásokkal. Az én performanszaima baráti körömnek szóltak, akiketnem feltétlenül megbotránkoztatniakartam, hanem elvinni őket egysajátos világba. Csináltunk példáulegy nyolcórás zenélést is, amibebárki beszállhatott.

– S a barátaid fogták az égő zsi-ráf üzenetét?

– Nagyon egyszerű volt a kiin-dulási pont: Salvador Dalínak vanegy Égő zsiráf című festménye, ésDalí hetvenedik születésnapjáraszereztem az Állatkertből egy kitö-mött zsiráfot. Ez egy elpusztult kiszsiráf volt, s ezt gyújtottuk fel sajá-tos hódolatként. Tudatosan hagy-tam abba ezeket, mert elkezdett adolog üzletiesedni. Tíz évvelazelőtt a balatonboglári kápolna-tárlatokon még lelkesen részt vet-tem, de néhány év múlva átértékel-tem magamban az ott zajló dolgo-kat. Utólag azt kell mondanom: tízképzőművészre három besúgójutott, és sok esetben ezek abból atízből verbuválódtak. A FiatalMűvészek Klubjában is engedtekegy-egy ellenzéki figurát mozogni,hogy mint egy csali köré gyűljeneka többiek – így jobban meg lehetettőket figyelni. Egy idő után, tudvavagy tudatlan, provokatőr lehetettmindenki, aki ezekben részt vett.Én részt vettem, s vállalom is afelelősséget, hogy olyan embereketis belevittem ebbe a körbe, akikkel– úgymond – addig semmi baj nemvolt; de az én performanszaimonlátókörbe kerültek. Az első írásosjelentés, ami rólam szól és amitmegkaptam, 1973-ból származik.Mivel nonfiguratív képeket festet-tünk és kiállítottuk a TIT-stúdió-ban, jobban féltek tőlünk, mint azíróktól, ami azért elég meglepő.

– Lehet azt mondani, hogy ha -marabb megcsináltad a saját rend-szerváltásodat?

Nyitott mûhely


– Járok egy utat, amelyet a tarotlapjai jól leírnak: az ember egyreinkább magára marad, és a külvilágreflexióitól függetlenül elkezd épít-kezni. Az a belső építmény perszeidőnként le-leomlik, és újra kellrakni: ez nem más, mint sajátmagamnak az érlelése és megújítása.

– Miközben magadra maradsz,mind több közösségi cselekvésbebonyolódsz. Nem ellentmondás ez?

– Ez az érési folyamattal együttjár. A gyerek még csak azt tudja: én,én, én. Ahhoz már egy serdültebbvalaki kell, hogy észrevegye amásikat. Ezt pedig messze túlhalad-ja, kollektív „mi” érzet jön be, ami-kor az ember rádöbben, hogy egykulturális szövetbe ágyazódik, sfelelősséggel tartozik mások iránt.Részt vettem például olyan dolgok-ban, mint a SZETA-aukció, amit azakkori ellenzék hozott létre, s ott esz-méltem rá a szolidaritás fontosságá-ra. Olyan szervezőtársaim voltak,mint Somogyi Győző, akivel ottbarátkoztam össze. Nem a karrierün-ket építettük, mert nyilvánvalóankontraproduktív volt részt venniebben egy kommunista rendszerben.

– A Magyar Művészeti Aka dé miakörül nagy viharok dúlnak. Mitszólsz ahhoz a balliberális publicisz-tikai közhelyhez, miszerint az MMAideológiai alapozású szervezet?

– Makovecz Imréből kellenekiindulni. Ő nagyon erős, határozottkarakter volt, bizonyos dolgokatigen keményen elutasított. Mindenszinten elutasította például a rassziz-must, a megalkuvást, a kommuniz-must, mindenfajta diktatúrát.

– Ezek mind vállalható elutasí-tások…

– Azért sorolom őket. De Ma -kovecz ugyanakkor olyan nagyfor-mátumú egyéniség volt, hogy apuszta jelenléte is sértett embereket.Az egyik író, akit nem neveznék itt

meg, látta és hallotta Makoveczetbeszélni, s őrjöngött a jelenségtől:azt mondta, hogy ő a megtestesültfasizmus, akitől félni kell. Szó sincspedig ilyesmiről: a formátumát voltnehéz egyeseknek elviselni. Ő nemaz a pörgekalapos, csikós figuravolt, amilyennek az ellenlábasaimegpróbálják lefesteni.

– A köztestület már az ő halálaután jött létre. Rosszul gondolom,hogy új helyzet van?

– Nem igaz, hogy az ő szellemi-ségével bárki is szembe menne azakadémián belül. Ehhez nagyonerősen ragaszkodunk, mert helyes-nek tartjuk. Ebben természetesennagyon hangsúlyosan szerepel anemzettudat erősítése. Az akadémi-ánkkal kapcsolatos őrjön gésnekigen alacsonyrendű az indítéka: asértettség, hogy észre kéne venni,más érdemesek is vannak a terepen.

– A népművelői attitűd és azalkotás mennyire tud összebékülnia közéleti ténykedéssel?

– Az egyik legvisszataszítóbbszö veg, amikor egy értelmiségi,egy művész azt mondja, hogy őnem foglalkozik a politikával. Ez anegatív hozzáállás, és én nagyonutálom a negatív hozzáállást.A kritikai hozzáállás mindig köny-nyebb, mint a konstruktív: a konst-rukció és a destrukció a képzőmű-vészetben sem keverendő össze.Én azt gondolom: politikán azt kellérteni, hogy az ember a közügyek-kel foglalkozik. Erre én felnőttemberként nem mondhatok nemet:bármikor interakcióba kerülök atöbbi emberrel, tágabb értelembenaz mind politizálás. Ezt elhárítanimagamtól, úgy tenni, mintha nemvolnék felelős a közösség dol -gaiért, ki mondottan aljasságnaktartom. Ami kor azt mondja valaki,hogy minden politikus gazember,az azt jelenti, hogy nem érdemes

emberi közösségben élni. Igenislehet erkölcsösen gondolkodni éscselekedni, lehet igazat mondani,lehet az igazságot terjeszteni. Egyművész is ezt teszi ideális esetben.

– Hogyan jellemeznéd szellemi-politikai irányultságodat?

– Nemzeti konzervatív liberálisvagyok. Úgy gondolom, hogy vanbennem egy roppant erős mag, amia múltat, a történelmi identitást, akontinuitást foglalja magában. Ésvan bennem egy nagymértékű, nyi-tott kíváncsiság is minden új iránt.Nagyon érdekel a kísérletező, másutakat járó emberek véleménye. Énezt nevezem liberalizmusnak.

– Ha az a húszéves pályakezdőképzőművész szembesülne azzal,hogy mára hová és mire jutottál,mit gondolna: milyen lett ennek apályának az íve?

– Nagyon sokszor gondolok arra,mi lett volna, ha… Mi lett volna, haelvégzem a bioló gia–kémia szakotaz egyetemen? És így tovább. Az azérzésem, hogy – noha nagyon sokatalakítottam a sorsomon – alapvetőensokkal jobban is lehetett volna csi-nálni a dolgokat. De ha az a húszé-ves fiatalember felsorolná a legva-dabb vágyait, hogy mi szeretnelenni idősebb korában, a mostanilétezésemnek a felét sem tudnáelképzelni. Annyival többet kaptamaz élettől, a sors annyival többetadott két kézzel, mint valaha is gon-doltam volna, hogy az meghökkentő.Van négy jól sikerült gyermekem,mindegyik a helyén; négy nagyonszép, egészséges unokám. Az em -berek vagy szeretnek, vagy nem, denagyjából megállapítható ró lam,hogy ki vagyok – Isten ellen valóvétek volna, ha egyetlen zokszavamis lenne. Úgy érzem, sokkal többjutott nekem, mint amit a képessége-im alapján megérdemeltem.

Csontos János

LõTÉR


Szalay Károly legújabb könyvéről, az Írott sziklák,festett barlangok című tanulmánykötetéről ugyanaztállítja, hogy az nem más, mint „…magánbejáratúámuldozásaim, csudálkozásaim biográfiája”, azon-ban bátran leszögezhetjük, hogy az ennél sokkaltöbb. Olyan átfogó mű, amelynek áttanulmányozásasorán az olvasónak nyílik alkalma ámuldozni és csu-dálkozni az amúgy történészi képzettséggel (is) ren-delkező szerző páratlan felkészültségén, aki térbenés időben egyaránt távolra nyúlva ad áttekintést azemberiség egyik legrejtélyesebb kultúrkincséről, aszikla- és barlangfestményekről.

Szalay Károly nem kevesebbet állít, mint hogyezek a művek szinte földünk minden olyan pontjánmegtalálhatók, ahol az ember számára kedvezőek vol-tak az életfeltételek, s alkotóik munkálkodásának nyo-mai az őskortól egészen a közelmúltig fellelhetőek.„…a húsz-harmincezer éves rajzok, idolok nyomvo-nalai szinte napjainkig vezetnek, az egyiptomi hierog-lifák és a képírás, a székely–magyar rovásírás, azetruszk is, minden az őskori paleolitikus barlangmű-vészet végső fázisának végterméke” – írja.

Szalay Károly néha egészen váratlan tényekkelszem besíti az olvasót. Például azzal, hogy Ausztrá -liában, a Murray folyó mentén olyan 10 000 éves szik-lafestmények láthatóak, amelyeknek alkotóiról sem-mit sem tudunk, lévén ők a jelenlegi őslakók ismeret-len elődei voltak. Vagy például azzal, hogy Nyugat-Új-Guinea tengerpartján, a Mc Cluer öböl déli részén,a meredek sziklafalakon mintegy 30 kilométer hosz-szan húzódik egy sziklafestmény komplexum. Meg -hökkentő adat az is, hogy Henri Lhote és munkatársaia Szaharában lévő Tasszili hegységben mintegy 800sziklafestményt másoltak le, amelyek közt volt hat-méteres magasságú alak is, s ha ezeket a festmény-másolatokat egymás mellé tennénk, akkor ez egy1500 négyzetméteres (!) képet alkotna. De az is meg-lepő adalék, hogy az ősi falfestményeket rejtő, úgyne-vezett Cosquer-barlang bejárata a tenger szintje alattvan, s ezért egy francia búvár – a barlang névadója –csak 1991-ben fedezte fel.

Az viszont nem meglepő, hogy a legrégebbi ismertábrázolatoknak még a mibenléte is bizonytalan.

„Az eddigi föltételezések sze -rint – írja Szalay Károly – a70–50 000 esztendős abszt-rakt firkák, nonfiguratívalakzatok, majd az idolokalkothatják az emberiábrázolás-kényszer elsőmegnyilvánulásait: avulva- és péniszjelek,majd a Vénusz-szob-rok a figurális rajzok ésfestmények előtt. Vagyis a legősibb értel -mezhető emberi gondolat, képbe fogalmazott élménylenyomata a szexualitás megfogalmazása. Az aztmegelőző úgynevezett absztrakt vagy non figuratívábrák lehetnek véletlen megnyilvánulások is.” Itt aszerző nyilván azokra a csontokra, illetve falakra kar-colt vonalakra gondol, amelyek származhatnak akár ahús elfogyasztásakor maradt vágásnyomokból, vagyegyszerű, játékos gesztusokból is.

Az úgynevezett laussalli Vénusz – ez a terebélyestestű, bikaszarvat tartó nőalak – azonban már szem-látomást konkrét funkcióval, illetve jelentéssel bír,amit sokan úgy értelmeznek, hogy a kövér nőalak atermékenység istennője, aki bőségszarut tart a kezé-ben. Ám az ilyen és ehhez hasonló feltételezésekkelcsínján kell bánni, mert bármilyen kézenfekvőnek istűnnek, de igazságtartalmukban a látszat ellenéresem lehetünk biztosak. Szalay Károly bölcs szkep-szissel jegyzi meg egy helyen: „Az az örökös aggo-dalom gyötör, hogy mai ismereteinket belemagya-rázzuk a múltba.”

De nincs könnyebb dolgunk a 10–20 000 évvelezelőtt – az úgynevezett magdaléni kultúrában –megszületett barlangfestményekkel sem, pedig azo-kat már a mai értelemben vett művészet kiinduló-pontjának tekinthetjük. Ezekről tudjuk a legtöbbet, saz átlagos műveltségű ember jobbára csak ezekrőlhallott. Elsőként 1878-ban az ardéche-beli Chabot-barlangot fedezték fel. Aztán egy év múlva, a világ-hírűvé lett spanyolországi Altamira-barlang bejáratiterében Marcelino de Sautuola nevű ügyvéd kis-leánya látta meg azt a hatalmas – körülbelül 18×9méteres festett felületet, amiről eleinte senki nemhitte el, hogy a 10 000 évvel korábban élt ősemberalkotása. Sautuola ugyan lemásolta és könyvben ispublikálta ezt, s a dokumentumokat Villanova mad-ridi egyetemi tanár bemutatta az 1880. évi lisszabo-ni nemzetközi archeológiai és antropológiai kong-

Az ősművészet

nyomait követve

Szalay Károly:Írott sziklák, festett barlangok, Kairosz, 2012.

LõTÉR


resszuson, ám a tudósok hamisítványoknak neveztéka festményeket, és az egész történetet megtévesztés-nek tartották. Villanova – magára vállalva a költsé-geket – azt javasolta a kongresszus tagjainak, hogytekintsék meg a festményeket a helyszínen is, deehhez egyetlen tudós sem vette a fáradságot.

Valóban hihetetlennek tűnik még ma is, hogy –mint később kiderült – számtalan olyan barlang talál-ható Európában, amelynek legeldugottabb, s egybenlegsötétebb mélyén valaha, mintegy 10–15 000 éveolyan művészet jött létre, amelyről még az is kimutat-ható, hogy egyes barlang-csoportok mai szóval meg-nevezve, „művészeti iskolákat” alkottak.

A kérdések pedig egyre csak szaporodnak velükkapcsolatban, amelyek közül még a legegyszerűbbetsem könnyű megválaszolni. Nevezetesen azt, hogymiként dolgozhatott a koromsötét barlang mélyén afeltételezett fáklya vagy mécses világa mellett azalkotó úgy, hogy több négyzetméteres kompozíció-kat is képes volt létrehozni? De kik is lehettek való-jában a csodálatos festmények alkotói? Például a„haldokló bölényé”, amely mű – saját bevallása sze-rint – rajongást keltett Szalay Károlyban az ősemberművészete iránt. „Ez a nyomorú sorsú, örökké vaco-gó és éhező csúf emberi lény – írja – örökös vesze-delmek közepette elképesztően gyönyörű képeketfestett és karcolt a rücskös sziklafalakra. Mi hajthat-ta ezeket a művészeket arra, hogy e rideg barlangok-ban megalkossák koruk sixtusi kápolnáját? Aki csakegyszer ott állt a Niaux-barlang koromsötét mélyén,ezer méterre a bejárattól, ahonnét veszedelmes terep-akadályokon keresztül juthatott el a célig, csak meg-hatódottsággal gondolhat ezekre a rút, szőrös, mako-gó emberi lényekre, akikben születésük pillanatátólkezdve világított a szellem, a szépségvágy és azalkotás szenvedélyének fénye.”

Eszembe jut erről egy öreg barátom, aki az egykoriNemzeti Múzeum őslénytárának dekorációit –Altamira festményeit – másolta a falra, míg mellette azősember rekonstrukcióját készítették. Barátom amásodik napon a nem túl bizalomgerjesztő ősemberrenézve, földhöz vágta ecsetét, és így kiáltott fel: „Nincsaz a paleontológus, aki bemagyarázza nekem, hogy eza majom festette ezeket a csodálatos műveket!”

De vajon valóban „rút, szőrös, makogó emberilény” volt-e az a 10-20 000 évvel ezelőtt élt művész?Nem biztos. Mert az ősember-sablon a Homo sapi-ens neanderthalensis rekonstrukcióiból ered, amelyhominida 100 000 éven át volt földünk egyeduralko-

dó csúcsragadozója, ám körülbelül 40 000 évvelezelőtt, ismeretlen okból eltűnt a földről. Nem amegújulásra való képességük, s nem is az újonnan –ki tudja, honnan – megjelent rokon, a Homo sapienssapiens – azaz: a mai ember! – okozta kihalásukat,bár egykor úgy vélték, hogy az utóbbi – fejlettebb,életrevalóbb faj lévén – kiszorította, sőt talán kiirtot-ta elődjét. Ez az elmélet ugyan nagyon tetszetősenhangzott a materialista–marxista gondolkodók szá-mára, akik a könyörtelen „létért való küzdelemben”látták a földi élet csodáinak magyarázatát, de ennekebben az esetben semmi alapja nincs. Először isazért, mert a mai ember őse nem volt „fejlettebb” aneandervölgyinél, mert ugyan szemérmesen takarga-tott tény, de letagadhatatlan, hogy a „rosszarcú”, sző-rös neandervölgyi koponyaűrtartalma nagyobb volt,mint az övé. Másodsorban pedig azért, mert a két,igen kis létszámú populáció nem is feltétlenül kerül-hetett érintkezésbe egymással azon földrésznyi terü-leteken, ahol éltek. Példaként említhető, hogy ajelenleg is élő két afrikai emberszabású majom – agorilla és a csimpánz – között sincs ilyesfajta kon-kurencia-harc, ami már élőhelyük és táplálkozásiszokásaik különbözősége okán is elképzelhetetlen.Ezenkívül felemlegethető még, hogy a két ősiembertípus viszonylagos táplálékbőségben élt.Amint Gordon V. Childe írja: „Az európai természe-ti viszonyok, noha nagy hideg uralkodott, rendkívülkedvezőek voltak a megfelelő eszközökkel rendelke-ző vadászok számára. Oroszország és Közép-Európa síkságait nyílt tundrák vagy sztyeppékborították. A gleccserek és jégmezők felől mindennyáron éles szelek fújtak, és ezeket a síkságokatfinom por- és löszréteggel borították el, amelyen átminden tavasszal kisarjadt a friss fű. Mamutok, rén-szarvasok, bölények és vadlovak óriási csordáikóboroltak a síkságokon, a füvet legelészve. A csor-dák az oroszországi és szibériai nyári legelőhelyek-ről téli legelésre minden évben lehúzódtak a Dunavölgyébe vagy a fekete-tengeri sztyeppékre, és me -gint visszatértek nyári legelőikre.”

Visszatérve tehát eredeti kérdésünkhöz, hogy kik islehettek a magdaléni kor művészei, bízvást képzelhe-tünk magunkfajta embereket ezekbe a barlangokba,akik azonban találkozhattak más hominidákkal is,amire bizonyítékot Henri Lhote Sziklafestmények aSzaharában című könyvében reprodukált, és „festetttestű”-ként leírt alakjai szolgáltathatnak, amelyek aszaharai Timenzouzine félbarlangban lévő festmé-

LõTÉR


nyen láthatók. Ezek erősen elgondolkodtatják az embertazzal, hogy egyikük jellegzetes profilja leginkább majo-méra, vagy még inkább egy ősi hominidáéra hasonlít.Koponyájának arányai például szakasztott olyanok,mint a Mary Leakey által a kenyai Olduvai hasadékbanfelfedezett Zinjanthropus (Australopithecusboisei)rekonstruált koponyájáé. Jobban megnézve a kétségte-lenül szokatlan figurát, ember-voltát illetően egyreerősebb kétely ébredhet bennünk, különösen, ha akönyvben reprodukált többi emberábrázolássalösszevetjük. Szembetűnő ugyanis, hogy míg azokstilizált figurái arc-nélküliek, addig ezen az ábrázo-laton alkotója gondosan megformálja a profilt, amiarra utal, hogy az alkotó szemlátomást valami külö-nöset akart megjeleníteni, s így fontosak voltak szá-mára a részletek is. A fej majomszerű arányain kívülfeltűnő a bevonalkázott test, ami nyilván nem is test-festést, hanem szőrbundát ábrázol. A lábai közöttlecsüngő valami pedig miért is lenne éppen – mintLhote állítja – „egy kötényke lecsüngő vége”, ami-kor az állítólagos „kötényke” hiányzik az altestről, smiért nem lehet az a futás közben ábrázolt lény fal-losza? Végül: a figura kezében olyasfajta primitív esz-köz van, ami leginkább csont- vagy kőbaltára emlé-keztet. A festmény pedig a Lhote által „marhapásztorkorszaknak” nevezett korból származik, amikor atöbbi emberfigura kezében már íjak, nyilak és dárdákláthatóak. Egyúttal éppen ez a tárgy az, ami a kétlábon való futás mellett cáfolja, hogy a festményenmajom lenne látható. Tudtommal még senki sem hívtafel a figyelmet arra, hogy ez az ábrázolat annak bizo-nyítéka lehet, hogy Észak-Afrikában (mint annyi máshelyén a földnek) még néhány ezer évvel ezelőtt isélhettek előemberek.

De a Henri Lhote által közölt sziklafestményeklegkülönösebbjei azok a Sefarban talált ábrázolatok,amelyek között ott van egy több mint 3 méter magasantropomorf szörny, előtte pedig olyan gömbfejűlények emelik a magasba kezüket, amelyeket sokanFöldre látogató, ismeretlen űrruhás lényeknek tarta-nak. Egyszóval: még azt sem tudjuk, hogy milyenmegélt élményre utalhatott az egykori művész, akipedig az állatábrázolások tanúsága szerint nagyszerűmegfigyelő volt. De az őskori barlangfestményekesetében is feltűnő, hogy míg az állatfigurákat biztoskézzel és bravúros életszerűséggel formálja megalkotója, addig az emberalakok többnyire erősen sti-lizáltak, s a fej, illetve az arc megformálását az ese-tek túlnyomó többségében kerüli is. „Némely dom-

bormű – írja Zolnay Vilmos A művészetek eredetecímű könyvében –, például a lausseli ifjú és a szarvattartó asszony, olyan benyomást kelt, mintha alkotóika fejhez érve félbehagyták volna a munkát. Az úgy-nevezett »Vénuszok« arca – bár hajzatuk igen gyak-ran aprólékosan kidolgozott – több mint elnagyolt:minden arcvonást nélkülöző negyed gömb csupán.A legtöbb, ha az orr s olykor-olykor a szemgödörfeldereng rajtuk. Ez is rendkívül ritkán. Bizonyosaklehetünk benne, nem azért hanyagolták el arcukat,mert ez a termékenységvarázslás szempontjából –amit állítólag szolgáltak – lényegtelen testrész volt:frizurájuknak, amit ugyanakkor gondosan megmin-táztak, e célból miféle szerepe lett volna? Inkább úgyvéljük, ugyanazért „vesztették el arcukat”, amiért azújkőkoriak, mert nem élő embert ábrázoltak, hanemegy halott szellemét keltették életre.”

Az arcok hiánya mellett azonban más „hiányossá-gok” is kimutathatóak a barlangfestmények alkottauniverzumban, amelyekre nem találunk magyaráza-tot. Szalay Károly hívja fel a figyelmet arra, hogy anövényzet ábrázolása szinte teljesen hiányzik, s azőskori művész sem a számára oly fontos tüzet, semaz égitesteket nem jelenítette meg. Vagy ezek olyanfontosak voltak a számára, hogy valamilyen – szá-munkra ismeretlen – jelekkel utalt rájuk?

A barlangfestmények felfedezése után szinteazonnal elindult a polémia arról, hogy ezek a vallástmég nem ismerő ősember „l’art pour l’art”, esztéti-kumot létrehozó alkotásai, vagy a mai „primitív”népek által is követett hasonlósági mágia és varázs-lás nyomai. Az évek során aztán az utóbbi szemléletkerült előtérbe, ám aki az őskőkor vallásával kívánfoglalkozni, az – André Leroi-Gourhan szerint –olyan feladat előtt áll, mint egy másik csillagrend-szerből hozzánk látogató lény, aki „…talál egy dísz-telen kelyhet, egy pezsgőspoharat, egy böllérkést.Volna-e rá mód, hogy akár csak körvonalaiban iskihámozza belőlük az áldozat értelmét?” – írjaAz őstörténet kultuszai című könyvében, majd ígyfolytatja: „A legrégebbi őskort illetően mi még ennyisegítségre sem támaszkodhatunk. A hozzánk köze-lebb eső őstörténeti korokban a művészet siet a segít-ségünkre, mivel minden bizonnyal vallási indíttatásúlélektani folyamatok elemeit világítja meg. Iméntihasonlatunk arra is alkalmas, hogy pontosan megha-tározzuk vele lehetőségeink jellegét. Képzeljük el,hogy az előbbi értelmes lény, aki képtelen velünkközvetlen kapcsolatot teremteni, az európai valláso-

LõTÉR


kat tanulmányozza, mégpedig úgy, hogy végigláto-gatja a templomokat. Mit lát? Bárányokat, egy sza-marat meg egy ökröt, egy csomó megkínzott, meg-ostorozott, több sebből vérző, haldokló, sírokonelomló emberalakot. Milyen képet alakítana kimagában a keresztény hitvilágról? Hogyan hatolhat-na le az ábrázolásokban megjelenő, lehangoló lát-szattól a fogalmak misztikusmélységéig? Lascaux is ilyen ami szemünkben.”

A szkeptikus Leroi-Gour -han, aki az ősi ember állítóla-gos csontkultuszának nyomai-ban sem hisz, s a csontok elren-dezését a véletleneknek tulaj-donítja, miután a barlangfest-mények motívumainak meny-nyiségét és elhelyezkedésüketstatisztikai módszerekkel meg-vizsgálta, a következőt szögezile: „A helyrajzi elemzés bruttóeredményei alapján tehát a bar-lang valóban jól szervezettvilág képzetét kelti. A jelkép-rendszer részletein nem tudunkkiokosodni, de érezzük, hogyolyan ábrázolásokra támasz-kodnak, amelyeknek az elren-dezése mögött meghúzódógondolat jócskán túllép azon,amit mi elképzeltünk.”

Könyve vége felé SzalayKároly a paleolitikum és a maiember művészete közötti szoroskapcsolat pél dájaként, „az ős -ember által kitalált, megjelenített antropomorf ésterian trop kreatúrák” máig tartó továbbéléseként közölegy különös ábrát, amelyen Szent Kristóf láthatókutyafejjel. Mint írja: „Szent Kristófot a VI. századiLiber Mozarabicus Sacramentorum »szent kutyafejű-ként« emlegeti, és 5–6. századi ikonok is így ábrázol -ták: Makedóniában és Vinicában előkerült ikonokonis.” Ugyanakkor hivatkozik Várkonyi Nándorra is, akia cynocephalost – a kutyafejűséget – a nyújtott kopo-nyával (ilyen koponyaalkata volt állítólag egyes pre-kolumbián indián népeknek) hozta összefüggésbe.Véleménye szerint ez a magasabb rendű, természetfö-lötti erővel, a mágikus hatalommal áll összefüggésben,amit mesterségesen, koponyatorzítással igyekeztek

előállítani egyes kultúrák. (A hun Attilát is „kutyafejű-nek” ismerték egyes középkori források.) E gondolat-körhöz szeretnék egy újabb adalékkal hozzájárulni.

Mint ismeretes, az óriás Kristóf egy folyó révé-sze volt, s azért lett szent, mert egyszer a gyermekJézust vitte át a vízen. Neve – Krisztophorosz –magában hordozza a szerepét, hisz jelentése:

Krisztust hordozó. Azt istudni kell, hogy a mítoszok-ban, mondákban, legendákbanés népmesékben megjelenővíz mindig az evilág és a túlvi-lág, élet és halál, világosság éssötétség elválasztója, amelyencsak különös adottságú lényekjuthatnak át.

A mítoszokban a kutya isilyen különös adottságú lény,mely képzet nyilván az állatsötétben is használható, kiválóérzékszerveivel áll összefüg-gésben. Ezért a hagyomány-ban a kutya elsősorban kalauz– úgynevezett „lélekvezető”az evilági és a túlvilági létközötti „félhomályban”, szere-pe tehát teljes mértékben egy-bevág a Krisztust hordozóSzent Kristóféval, aki a halálés az újjászületés elemén – avízen – viszi át a világ vilá-gosságát. Ezért kaphatott hátkutyafejet ez az apokrif ke -resztény szent, ami alig tagad-hatóan óegyiptomi reminisz-

cenciákat kelt, ismerve a kutya alakú, vagy kutyafe-jű alvilági Anubiszt, Upuautot, Utit, Sedsedet, vagya Balzsamozót, akiket a „nyugatiak – azaz a halottak– elöljáróiként” tiszteltek, s akik „az utak megnyi -tóiként”, és a „fény ellenségeinek elriasztójaként”tarttattak számon.

Végezetül: ennek a könyvnek a legszimpatiku-sabb vonása az, hogy a szerző ámuldozása nyománfeltett kérdések úgy tanítanak, hogy mindig őrizked-nek az elrugaszkodott hipotézisektől. Megérdemeltevolna ez a mű, hogy a kiadó méltóbb köntösbe öltöz-tesse, ami főleg a képanyag szegényes tálalásáravonatkozik.

Szemadám György

Cantata profana

LõTÉR


Olyan, mint a fénysebesség. Ha már majdnem utol -értük a követett fénynyalábot, az ugyanúgy fényse-bességgel száguld el mellettünk. Éppen ezért ZudorJános a rusnya valcer című kötetében keringő versu-niverzumát annyira lehet feldolgozni, amennyirehagyja magát. Megerőszakolni, átverni-verekednimagunkat versein nem szabad, és ne lepődjünk megazon, ha lemaradunk és gyorsabban olvasunk, mintértünk. Visszafelé is lehet lapozni, és azt hiszem, ezebben az esetben elengedhetetlen. Zudor napjainklegismertebb ismeretlen költője.

Szálinger Balázzsal egyetértve, ez a feladat forga-lomtól elzárt terület az irodalmárok előtt. Elemezni,tanulmányokat írni és véleményezni szó szerint tilosezt a fajta költészetet. Csak felesleges okoskodást,tudálékoskodást szülne ez esetben az irodalmárko-dás. Ne érezzük és nem érezhetjük feladatunknak amegmagyarázást. Leginkább megfejtésről beszélhe-tünk, ha lehetséges egyáltalán. „(...) törékeny báb azember / s ha belehazudunk / egy kis hatalmat / akisemmizett életbe is / hiszen csak a fagyott háttal /hiszen csak kibírtuk / ez a Noé bárkája / rézhuzalo-zott idegekkel / kibírtuk / talán érdemel némi tiszte-letet / a Posticumban (...)”

Zudor János 2007-es balesetétől talán egyetlennagyobb és súlyosabb trauma történt: a rusnya val-cer megszületése. Azért írom, hogy nekünk is trau-ma, mert eddig csak az övé volt. Egyesülni eztántudunk, ha tudunk. Csupán sétálni indult, talán ciga-rettát vásárolni, és egy száguldó autó elkaszálta min-den addigi életét, és egy tökéletesen ismeretlen, tér-kép nélküli sors elé feszítette a költőt. Rá öt évreösszefogta iránytalan kereszteződéseit és előttünkhever: a rusnya valcer. A megkomponáltság mindenízfokozóját nélkülöző költészet nem szorul semmifé-le támaszra. Önállóan éli életét, biztos lábakon álltőlünk függetlenül is. Érvényessége és létjogosultsá-ga megkérdőjelezhetetlen és nélkülözhetetlen a kor-társ irodalom palettáján.

„Zudor János nagyváradi vágáns költő. Csak az őtértőkkel ért szót, a többiek számára nyárspolgárok,

összeesküvők vagy csak azútjába kerülő akadályok.Lakását elcsalták tőle, avárosban csatangoló költőtautó üti el, elmegyógyin-tézetbe utalják, egészsé-ge leromlik. Innen veszimagához a nagyváradiPosticum központ,ahol az egyik szobá-ban végre menedékretalál. Verseit begépelik és elérhetővéteszik a zudorversei.blogspot.com oldalon. A köz-pont Szent Erzsébet hívei perselypénzzel támogat-ják. A Posticum konyhájában együtt ebédelnek veleés kiadót keresnek a költő válogatott versei számára.Ilyen módon eddig három kötetét sikerült megjelen-tetni: És egy kicsit tovább... (2000), Jónás és a mér-ték (2010), és a rusnya valcer (2012).” Ez áll a kötet-be ékelődő vékonyka könyvjelzőn Selyem Zsuzsaszavaival.

Az a fajta szimbiózis, amit a költő fegyelmezettenvégigvonultat a köteten, azt hiszem, mindeddigpélda nélküli. Korunk Júdása és a magán kívül szá-guldozó Carp alpolgármester felesége szétválasztha-tatlan szerep, de még inkább valamiféle öntudat.Persze Zudoré és senki másé. Esetenként az egyintéssel megbocsájtó Jézusé, de csakis a pillanat ere-jéig. Szereposztás című versében: „Carp alpolgár-mester / felesége ütött el / a zebrán, én gyalog, / őautóval, szélsebesen / továbbhajtott, sikerült / a ren-dezői utasítás, / csak a szereposztás / egy kicsit meg-kérdőjelezhető, / miért éppen nekem kellett / szere-pelnem (mondják / hogy a felesége tökrészeg volt), /még mindig nem értem, / mit akartak / velem. Ezeka csodálatos / és mitugrász angyalok.”

A címben említett „prófécia” nem véletlen. Ezek aversek egy olyan határon billegnek, ahol a szöveginkább veszti súlypontját a prófétálás visszavonhatat-lansága felé. Esetenként már teljes terjedelmével átesikoda, ahonnan nincs vissza, és fogalmunk nincs, mitkezdjünk vele. Ilyenkor nem is kell vele semmit se kez-deni. Olvasni. És ennyi. Legfőbb feladatuk ezeknek averseknek, hogy visszaköszönjenek a hétköznapjaink-ban. Séta közben, parkban ülve, vagy egy plédenhanyatt fekve. Ekkor fejtik ki legjobban a hatásukat.A legfigyelemreméltóbb tulajdonságai ezeknek a szö-vegeknek mégis az, hogy használhatóak. Hétköznapiszinten. Olyan problémákra reflektálnak, mely az értő

Próféciák,

megfejtések,

avagy a Zudor-

kórtan – variációk

„a rusnya valcer”-re

Zudor János: a rusnya valcer, Új Forrás Könyvek-kPosticum Kiadó, 2012.

LõTÉR


olvasó számára hasznos és hiteles. Pilinszkyre utalva:ez lenne a legutolsó könyvek egyike – és a Biblia –,amit kidobnék a vonatablakon. A legfőbb oka a nemrégemlített használhatóság és érvényesség. Zudor Jánosminden idegszálával költő, mondhatni vegytiszta költő,ha van ilyen. Van bizony: nemrég találkoztam vele.„Összenőnek már a házak, / a szomszédba kell mennilevegőért! / Na de Térey elvtárs! / Az egyik szomszéd-nőm / most éppen / menstruál, / hallom a falon át.”

Félelmetesen nyíltan és közvetlenül beszél a tra-gédia nyers és véres valóságáról. Ezeket a primerélményeket és az azt követő pofátlan és aljas hazug-ságokat, félrevezető buta indokokat oly költőimódon viszi az olvasó elé, hogy tökéletesen illesz-kedik minden szálával a versszövet soraiba. A vers-írás és a prófécia ereje kölcsönösen hatványozzákegymást. A reflexiók önmagukba is képesek vissza-fordulni, és ebből egyenes arányosan következik azújraolvasás és újragondolás kényszere. Ami márönmagában is nagy kiváltságunk nekünk, olvasók-nak. Az önazonosság feltérképezése és az önma-gunkkal való szembenállás, találkozás katartikusélménye valamiféle határozottságot, bátorságot adahhoz, hogy elfogadjuk ezt a tényt:

„Júdás megőrül: (Ősanyja settenkedik a kivégzésután!) / Júdás a pokolban landol! / Találkozik akereszttel, vagy csak / gondolja, hogy találkozik vele./ Minden mértani alakzat / felnégyelhető egyenlő rész-letekre. / Éj van. Valaki settenkedik a kereszt körül. /Júdás megőrül. / (Ő settenkedett a kereszt felé!)

Mindannyiunkban metsző felismeréseket kelte-nek profetikus megállapításai, titkai, vagy mondhat-nám: megfejtései. Olyan igazsághalmazokkal operál,melyekben szinte evidenssé válik az addig értelmez-hetetlen és ismeretlen, közös nevező. A címadó vers-ben találjuk az egyik ilyen mértani pontosságú pél-dát: „(Teológiai kérdés, hogy egészen mélyen / árul-ta el Jézust, aki egy kézlegyintéssel megbocsátott.)”És ezen megvilágító mechanizmusok általában épp aszövegek végére ültetik a súlypontot. A végig nyitottmondatokon ülő hiányérzet szinte organikussá válik,és kikövetelik a feloldozó végső megoldást, a pontot,a zárlatot. „Most fél három. / Valaki fél. / Pál sirat. /

Virradatig. / Azután hirtelen abbahagyja. / Pál fékez./ Valaki fél. / Kinyit egy ernyőt, / az ernyő is fél. /(Kiszakad ijedtében.) / Azóta fél / hat” (Stop). Messzeelkerüli az evidenciák és a porcelán Krisztusok csillo-gó világát a vitrinüvegek mögött. Nála ez nem tuda-tos. Nem tud úgy írni.

Ebben az ősi káoszban és mindent felülmúló-felülíróbotrányban, amit Selyem Zsuzsa ír a kötet végén olvas-ható „A TEREMTÉS UDVARIASSÁGA” című értel-mezés kísérletében: „És vissza az emberihez, visszaoda, hogy ötezer éve (kétezer, de mélyebb értelembenZudor Jánosnak bizonyára igaza van, amikor ötezerrőlír) más sem történik, Júdás Isten parancsára eláruljaJézust, Jézus meg egy legyintéssel megbocsájt. Az em -beri értelem, József Attilának még oly kedves menedékitt föl kell, hogy adja magát, a kereszténység alapmíto-sza, az európai ember neveltetésének mélyén meghú-zódó botrány, az árulásra kényszerített ember egyszerű-en érthetetlen, nincs az az etika vagy ideig-óráig érvé-nyes morál, nincs az a rendszer vagy törvény, amelybenmegnyugtató módon tisztázhatnánk a dolgot.” Egy -szóval ebben nagy katyvaszban Zudor a rend és a rend-szer, a harmónia és az abszurdnak tűnő logika.

A rusnya valcer versuniverzuma legmegragadóbbvonásainak egyike a sok közül, hogy nem követel,nem kárhoztat, nem színlel magyarázatot. Tárgyi -lagosan és következetesen vezet a látszólagos káosz-ban. Nem mutogatja, hanem megmutatja az érthetet-lent, így nem bizonytalanítja el az olvasóját, perszenem is célja. Egyszerűen csupán tudósít róla. Szö -vegeiben hajszál híján marad harmonikus és arányosminden, de ennyi éppen elég. Nyelvi regiszteréneksajátossága, hogy kihúzhatatlan sorok, szavak képe-zik ezt az egységet. Gazdaságosan és rendkívül tuda-tosan használja a nyelvet, és minden porcikájábanfeltűnik egy igazán szimpatikus elegancia. Nempózol, nem artikulál természetellenes módon, és nemvesz fel olyan kényszerközléses állapotot, melyeltorzíthatná egyéniségét. Beszélhetünk naphossza-kat is a Zudor-versekről, de azt hiszem, mindenek-előtt olvasni kell őt. Utána már úgyis elkerülhetetlen.

Papp-Für János

Báró László (1944, Bu da -pest) író. Magyar nyelv–tör -téne lem–szo ciológia sza-kon végzett az ELTE-n1969-ben és 1974-ben.Évtizedekig szociológus-kutatóként dolgozott. Kis -orosziban él.

Czigány Magda (1935,Kalocsa) művészettörté-nész, könyvtáros. Sze ge denkezdte és Londonban fejez-te be egyetemi tanulmánya-it. Tanított a Kali for niaiEgyetemen művészettörté-netet, jelenleg Lon donban

könyvtáros. Kötetei: Hungarian Literature inEnglish Translation published in Great Britain1830–1968 (bibliográfia, 1969, London), Nézőa képben (kritikák, 1973, London).

Czilli Aranka (1982,Kovászna) költő. A kolozs-vári Babeş-Bolyai Tudo -mányegyetem néprajz–ma -gyar szakán végzett. A ko -vásznai Kőrösi CsomaSándor Iskolaközpontbanmagyartanár, emellett a

helyi Kőrösi Csoma Sándor KözművelődésiEgyesületben író-olvasó találkozókat szervez.A romániai magyar közéleti és irodalmi lapok-ban Lukács Aranka néven publikált.

Csontos János (1962,Ózd) költő, író. A MagyarNemzet publicis tája, aNagyí tás főszer kesz tő je volt. Leg utóbbi kötetei:Száz év talány. Kie gé szí té -sek József Attilához (2008),Delelő – össze gyűjtött ver-

sek 2002–2010 (2011).

Diósi (Gábor) Felicia(1976, Lújzi-Kalagor, Bákómegye) a Szegedi Tudo -mány egyetem Juhász GyulaTanárképző Főiskolai Ka -rán végzett 2000-ben, azótaa Pannónia Print Kiadómunkatársa. Kötete: Csángó

vagyok (2005, 2008, 2012).

Filip Tamás (1960, Buda -pest) költő, közjegyző.Meg jelent verseskötetei:Fé kezett habzás (1986),Függőhíd (1998), Aminmost utazol (2001), A har-madik szem (2003), Mentésmásképpen (naplójegyze-

tek, versek, 2005), Rejtett ikonok (2006), Sajáterőd (2008), Kő, papír, olló (2012).

Gláser Diána (1987, Bu -dapest) költő. Az AporVil mos Katolikus Főis -kolán (2009) és a Páz -mány Péter Kato likusEgyetemen végzett (2011).

Hárs Ernő (1920, Ma -gyaróvár) költő, műfor -dító, közgazdász, a MagyarÍrószövetség örökös tagja.1946-tól 1976-ig a Külügy -minisztérium munkatársa-ként az ENSZ-diplomáciá-ban dolgozott. Legjelen -

tősebb műfordításai közé tartozik TassótólA megszabadított Jeruzsálem. Portugál Műfor -dítói (1987), József Attila- (1993), Radnóti-(1996), Déry- (2003), Hieronymus- (2010) ésStephanus-díjas (2011). Legutóbbi kötete:Odüsszeusz visszanéz (2011).

Ködöböcz Gábor (1959,Vásárosnamény) iroda lom -történész, 1983-ban vég-zett a KLTE magyar –tör-ténelem szakán, majd PhDfokozatot szerzett. Jelenlegaz Eszter házy Károly F ő -iskola ma gyar irodalomtu-

dományi tanszékének docense és az Agria címűfolyóirat főszerkesztője. Egerben él. Kutatásiterülete az 1945 utáni magyar irodalom.Kötetei: Hagyomány és újítás Kányádi Sándorköltészetében (2002); Értékvilág és formarend(2003); Megtartó párbeszéd (2009). Erdélyiélmény – erdélyi gondolat (2011).

Mezey Katalin (1943,Budapest) költő, író, mű - fordító. A Kilencek költő-csoport tagja. A Szép ha -lom Könyv műhely igaz -ga tója, 1992-től 2008-igaz Írók Szak szer vezeténekfőtit ká ra. Töb bek közt

József Attila- (1993), Prima- (2007), BethlenGábor- (2009) és Partiumi Írótábor díjas(2013). Legutóbbi kötetei: Holdének és másversek gyerekeknek (2007), Válogatott versei(2008), Bolygópályák (új versek, 2010).

Nagy Gábor (1972, Kör -mend) költő, irodalom - történész. A debreceniKos suth Lajos Tudomány -egye tem magyar–németszakán végzett 1996-ban,majd 2000-ben doktorált.Jelenleg a szombathelyi

Savaria Egyetemi Központ Kommu niká ció ésMédiatudományi Tanszéké nek docense. BellaIstván- (2009) és József Attila-díjas (2013).Legutóbbi kötete: Hét határ (versek, 2012).

Oberczián Géza (1961,Budapest) agrármérnök,vállalati tanácsadóként éstrénerként dolgozik. Duna -keszin él. A Magyar Író-szövetség Íróiskolájánakhallgatója.

Papp-Für János (1976,Hajdúdorog) költő, gitár - tanár, Hajdúböször mény -ben él. A Nyíregyházi Ze -ne művészeti Konzer vató -rium gitár–művészet tör té -net sza kán végzett. Ver - ses köte tei: Rámcsukódott

ajtók mö gött (2007), Metszetek (2008),Apokrif (az út) (2009). A Poet.hu irodalmi por-tál művészeti vezetője és a Kertész Lász lóHajdúsági Irodalmi Kör elnöke.

Pollágh Péter (1979,Tatabánya) költő, író,esszéista, újságíró. Verseiteddig szerb, bolgár, szlo-vák és horvát nyelvre for-dították le. Jelenleg a Praefolyóirat versrovatát gon-dozza. NKA- (2009, 2012)

és Móricz-ösztöndíjas (2010). Verseskötetei:Eleve terpesz (2001), Fogalom (2005), Vörös -róka (2009), A Cigarettás (2010).

Salamon Konrád (1941,Pécs) történész, az MTAdoktora. A népi falukutatómozgalmat, illetve az I.világháború és a trianonibéke közötti időszakotkutatja. Leg utóbbi kötetei:A harmadik út küzdelme

(2002), Ez volt a magyar 20. század (2008),A magyar ezredforduló krónikája 1989–2009(2009). A harmadik úton – Magyar irodalmi éstörténelmi sorsfordulók (tanulmányok, esszék,cikkek, 2011).

Schiff Júlia (1940, Detta)magyar anyanyelvű németszármazású családban szü-letett egy bánsági faluban.Tizenegy éves korábanszüleivel és testvéreivelegyütt deportálták a Bără -gan-síkságra. Francia–

román szakos tanárnő, okleveles műfordító.1981 óta Münchenben él, az ottani egyetemRomanisztika Intézetében volt tanszéki titkár-nő nyugdíjaztatásáig. Jelenleg szabadfoglalko-zású író, fordító, esszéista és irodalomkritikus.Két regénye (az egyik saját fordításban magya-rul is), egy magyar elbeszélés- és egy németverseskötete, valamint hét magyarból németrefordított próza-, illetve verseskötete jelent meg.



Szalay Károly (1929,Kecskemét) író, történész,kandidátus. Dolgozott ta -nárként, kiadói szerkesztő-ként (Szépirodalmi Kiadó,Magvető), és több ciklus-ban az MTV szerkesztője-ként. A Lyukasóra című

folyóirat volt főszerkesztője. A magyar szatíraelismert szakértője, filmes monográfiák ésregények szerzője. Kitüntették a Magyar Köz -társaság Érdemrend kiskeresztjével (1994) ésJózsef Attila-díjjal (2000). Legutóbbi kötete:Embert mégse ettünk (pamfletek, 2009).

Szebeni Olivér (1928,Budapest) a fővárosban éskülföldön tanult teológiát, aBaptista Teológiai Akadé -mián volt a hatvanas, majda nyolcvanas években tanár.Florida államban disszertáltés szerzett doktori címet.

Elsősorban az egyház történelmét kutatta aXVI. századtól. 1989 óta publikál könyveket,cikkeket, tanulmányokat. Legutóbbi kötete:Beszéd, nyelv és a Biblia (2008).

Szemadám György (1947)festőművész, író. Tagja aMAOE-nek, a MagyarKép ző- és Ipar mű vészekSzö vet sé gének, a MagyarFes tők Társasá gának, aMagyar Írószövetségnek,az MMA képzőművészeti

tago zatá nak vezetője. A Magyar Köz tár saságiÉr demrend kiskeresztje kitüntetettje (1997) ésMunkácsy-díjas (2001).

Szentmártoni János (1975,Budapest) költő, író, aMagyar Írószövetség elnö-ke. A Stádium Fiatal ÍrókKöré nek egyik alapítója,2000 és 2010 között aMagyar Napló szerkesztő-je. 2006 és 2009 között a

Könyves Szövetség elnöke és az Új ÁtlókMűvészeti Társaság titkára. Gérecz Attila-(1995), Édes Anya nyelvünk- (2004) és JózsefAttila-díjas (2007). Legutóbbi kötetei: El perro(A kutya, versek spanyolul, 2010, Miami),Calul lacurilor (Ló a tavon, versek románul ésmagyarul, 2011, Nagybánya).

Vasadi Péter (1926,Budapest) költő író.Tizenévesen belekerült aII. világháború forgatagá-ba. 1947-től 1950-ig azELTE-n folytatott tanul-mányokat. 1950-től egyközlekedési nagyvállalat-

nál középvezetőként dolgozott. 1967-től nyug-díjazásáig újságíró és szerkesztő dolgozott.A Magunk kenyerén című versantológiábanindult 1972-ben. József Attila- (1991), FüstMilán- (1996), Arany János- (2004),Stephanus- (2005), Péterfi Vilmos- (2010),Déry- (2011) és Kossuth-díjas (2012).

Zudor János (1954,Nagyvárad) költő, újságí-ró. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudomány egyete -men magyar–francia tanáriszakon végzett 1983-ban.Sziveri János-díjas (1993).Legutóbbi kötetei: És egy

kicsit tovább (2001), Jónás és a mérték (2010),a rusnya valcer (2012).

IRATKOZZON FEL A MAGYAR NAPLÓ LEVELEZŐLISTÁJÁRA!Csatlakozzon elektronikus hírlevelünk népes olvasótáborához,

és a jövőben tájékoztatást kap rendezvényeinkről, új kiadványainkról.Küldje el nevét és e-mail címét az [email protected] e-mail címre,

vagy iratkozzon fel honlapunk Hírlevél rovatában: http://www.magyarnaplo.hu


Budapest Főváros IX. Kerület FerencvárosÖnkormányzata és az Írók Alapítványa –Széphalom Könyvműhely A teljesség felé – idős-ügyi koncepció keretében pályázatot hirdet avárosrész közelmúltjának személyes sorsokbantükröződő megírására, az itt élő vagy valamilyenéleteseményük révén ide kötődő emberek sorsá-nak, fontos életeseményeinek bemutatására, aszemélyes életutakban feltáruló történelemtovábbörökítésére. Pályázatunk célja egyszers-mind, hogy a személyes történetek elbeszélése,megismerése segítségével felébressze a fiatalabbgenerációk érdeklődését, megértését és megbe-csülését az idősebb nemzedékek iránt, és ezáltalerősítse a társadalmi összetartozás-tudatot, azegymásra utaltság érzését.

Pályázati témakörök:– a személyes életút egy-egy eseményének a meg-

írása,– a személyes életútnak a megírása,– egy átélt történelmi pillanatnak a megírása,– az életút egy emlékezetes pillanatának megírása.

Pályázók köre: 60 év feletti természetes szemé-lyek, akik vagy ferencvárosi lakosok, vagy akik-nek élete valami módon a IX. kerülethez,Ferencvároshoz kötődik.

A pályázat úgy is benyújtható, ha azt az elbeszé-lő valakinek „tollba mondja”. Ebben az esetben afenti témakörökben készült interjút is elfogadunk,ha azt az érintett idős személy adataival (név, lak-cím, telefonszám vagy e-mail cím) és aláírásávalhitelesíti, és ő maga küldi be pályázatunkra.

Beadható pályázatok száma: pályázónként egypályázat.

Beadás módja: a papíron benyújtandó pályáza-tokat egy példányban, postai úton az ÍrókAlapítványa részére az alábbi címzéssel várjuk:

Írók AlapítványaBudapest, 9. Posta – „postán maradó” 1450 Vagy személyesen is benyújthatók a pályamű-vek péntek kivételével hétköznaponta 10–15óra között a 1097 Budapest, Lónyay utca 43.fsz. 1. címen (telefon: 06-1-351-0593).Formátum: kézzel vagy géppel írt.Terjedelem: kézzel írt dokumentum esetén maxi-mum 20 A/4-es oldal (a szabályos fénymásolópapír nagysága) terjedelemben.Géppel írt dokumentum esetén maximum 16 A/4-esoldal (a szabályos fénymásoló papír nagysága),14-es betűméret, 1-es sorköz formátumban.Beadási határidő: 2013. augusztus 15.Eredményhirdetés: 2013. október 1.

További tudnivalókA beérkezett műveket szakmai bíráló bizottságbírálja el. A legjobb pályaművek díjazása: a leg-jobb pályázatot beküldők értékes könyv- és aján-dékcsomagban részesülnek.

Előre jelezzük pályázóinknak, hogy a 12 legjobbpályaműből az Írók Alapítványa – SzéphalomKönyvműhely Ferencváros Önkormányzatának afelkérésére könyvet kíván szerkeszteni és megjelen-tetni. A beküldött pályázat szerzői jogait a kiadóa megjelenő könyv pályázónként 10–10 db tisz-teletpéldányának a felajánlásával tudja ellentéte-lezni. A pályázók a könyvben való megjelentetésjogát az írásuk pályázatra történő benyújtásávalautomatikusan átadják az Írók Alapít ványának,és azt a rendezők (az Írók Alapítványa ill. aFerencvárosi Önkormányzat) a pályázók külön,további engedélye nélkül a szerző nevének feltünte-tése mellett nyilvánosságra hozhatja és terjesztheti.

Minden érdeklődőnek jó munkát kívánunk!

Budapest, 2013. március 14.Ferencváros Önkormányzata

Írók Alapítványa

Önéletírói pályázat időseknek

„FERENCVÁROSI ÉLETUTAK” címmel pályázatot hirdeta Budapest IX. Ferencváros Önkormányzata

és az Írók Alapítványa – Széphalom Könyvműhely

Documents

magyar A számvetés évei napló Megjelenik havonta Eltiltva és …magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2014/12/mn_2013_08.pdf · 2014-12-19 · FILIP TAMÁS Magyar 3 2013. augusztus