Én, te mi - Tanító Online · 2015. 8. 28. · Ekkor meg én felelek. – A lovagoknak bajuszuk van, és apu az én lovagom. – Jó kis fi rmák vagytok, ti ketten! Összeszövetkeztek

Én, te ... mi

II. gyűjtemény

Összeállította

Andóczi Balogh Éva

Palánkainé Sebők Zsuzsa

Rózsa Vincéné

Rajzolta

Szűcs Édua

Alkotószerkesztő

Korányi Margit

SzövA_H-ASZE0301_Én-te-mi-II_diák.indd 1SzövA_H-ASZE0301_Én-te-mi-II_diák.indd 1 2009.05.27. 14:15:572009.05.27. 14:15:57

A kiadvány KHF/4030-13/2008 engedélyszámon 2008. 08. 06. időponttól tankönyvi engedélyt kapott.

Educatio Kht. Kompetenciafejlesztő oktatási program kerettanterv

A kiadvány a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás-fejlesztési operatív program 3.1.1. központi program

(pedagógusok és oktatási szakértők felkészítése a kompetencia alapú képzés és oktatás feladataira) keretében készült,

a sulinova oktatási programcsomag részeként létrejött tanulói információhordozó.

A kiadvány sikeres használatához szükséges a teljes oktatási programcsomag ismerete és használata.

A teljes programcsomag elérhető a www.educatio.hu címen.

Szakmai bizottság, lektorok

Kereszty Zsuzsa, Korányi Margit, dr. Szilágyi Imréné

Szakmai vezető

Fejér Zsolt

Felelős szerkesztő

Nagy Milán

A tankönyvvé nyílvánítási eljárásban közreműködő személyek:

Tantárgypedagógiai szakértő: Bódi Csilla

Tudományos-szakmai szakértő: Szabó Józsefné

Technológiai szakértő: Zarubay Attila

© Andóczi Balogh Éva, Palánkainé Sebők Zsuzsa, Rózsa Vincéné

© Szűcs Édua, Korányi Margit

© Educatio, 2007

Raktári szám: H-ASZE0301

Terjedelem: 11,41 (A/5) ív

Tömeg: 480 gramm


Apu nálunk a műszaki zseni

Vettünk egy új tévét.

Anyukám olvasta fel a használati útmutatót, apukám pedig

nyomkodta a tévén a gombokat.

Anyunak többször fel kellett olvasnia ugyanazt a sort, mert

apu nem találta a megfelelő gombot. Amikor azonban sikerült

neki, rázendített:

– Mi lenne veletek nélkülem...? De tényleg! Mi lenne veletek

nélkülem...?

A távirányítót több hétig nem adta ki a kezéből. Ha csak a

közelébe mentem, rögtön rám szólt:

– Kata, tedd le gyorsan, majd én be-

állítom a programot.

Így aztán hetekig csak a

sportcsatornát nézhettük.

3


Árnyak a falon

Anyu és apu sokat dolgozik, a nővérem pedig mindig a barát-

nőjénél van. Ilyenkor egyedül vagyok otthon. Pedig nem sze-

retek egyedül lenni.

– Kata, ne félj! – mondom magamnak. – Az ajtót jól bezár-

tad. Nincs itthon senki más, csak te. A léptek zaja meg a kopo-

gás a másik szobából vagy a kony-

hából jön. Biztosan van, akinek

ez félelmetes. De neked nem.

gy

– Kata, ne félj! – mondom magamnak. – Az ajtót jól bezár-

tad. Nincs itthon senki más, csak te. A léptek zaja meg a kopo-

gás a másik szobából vagy a kony-

hából jön. Biztosan van, akinek

ez félelmetes. De neked nem.

4


Aztán jól felhangosítom a tévét, hogy ne halljak semmit.

Amikor kicsi voltam, a legjobban azt szerettem, amikor apu

árnyékfi gurákat varázsolt a kezével a falra. Néha izgalmas, más-

kor vicces történeteket játszott el a lámpa fé-

nyénél.

Most viszont már nagy vagyok,

és egyáltalán nem tudok

nevetni a táncoló, imbolygó

fi gurákon. Tudom, hogy sem-

mi közük a varázslathoz.

Csak árnyékok.

Vajon miért változnak

mégis szörnyekké, óriás-

pókokká, vérszívókká és

vámpírokká, amikor egyedül

vagyok?

y g

kor vicces történeteket

nyénél.

Most vis

és eg

neve

fi gur

mi

Csa

V

mé

pók

vámm

vag

5


A hercegnők és a lovag

Szeretem, amikor a hajam csak úgy lóg. Anyu szerint ilyenkor

olyan, mint a szénaboglya.

– Sokkal ápoltabb vagy, Zsófi , ha összefogod copfba vagy

lófarokba.

– A kiengedett gyönyörű, hosszú haj hercegnős. És ő az én

kis hercegnőm – válaszolja ilyenkor Apu.

Apu a bajuszára kényes. Anyu szerint az csak egy szúrós

szőrpamacs.

– Sokkal ápoltabb lennél, szívem, ha leborotválnád.

Ekkor meg én felelek.

– A lovagoknak bajuszuk van, és apu az én lovagom.

– Jó kis fi rmák vagytok, ti ketten! Összeszövetkeztek ellenem!

– nevet anyu.

Az a baj, hogy néha apu és anyu a jó kis fi rma, és ők szövet-

keznek össze ellenem.

6


7


Titkos jelek

Nálunk a családban vannak titkos jelek. A szüleim ebben baj-

nokok.

Nagyi szerint félszavakból is megértik egymást.

Pedig csak arról van szó, hogy nem érti, miért

rohanunk el olyan hirtelen a vasárnapi ebéd

után. Ha fi gyelne a jelekre, rögtön tudná az

okát.

Apu először az órájára mutogat,

amiből anyu tudja, hogy kezdődik

a Forma 1, és még haza is kell

érni. Utána nekem int, hogy

öltözzek.

A múltkor anyu kinézett

magának egy méregdrága

cipőt.

iért

pi ebéd

gtön tudná az

órájára mutogat,

tudja, hogy kezdődik

még haza is kell

m int, hogy

ézett

ága

8


Apu nem mondott semmit, csak lerakta

a befi zetett csekkeket a konyhaszek-

rényre, a még be nem fi zetettekből

pedig legyezőt csinált. Anyu rögtön

értette, és bánatában elkezdte magát

legyezni.

Én az ellenőrzőmet szoktam a konyhaszek-

rényre rakni, ha valami zűr van a suliban.

A nővérem is odarakja az „Anyu, csak még ezt az

egy pulcsit, utoljára...” kezdetű leveleit.

A konyhaszekrény sarkára rakott „legyezőkről” nálunk

mindenkinek ugyanaz jut az eszébe.

És arról is, amikor anyu puszit küld nekünk a tenyeréből.

Apu ne

a befi zet

rényre, a m

pedig legyez

értette, és bánatá

legyezni.

Én az ellenőrzőmet szok

rényre rakni, ha valami zűr van

A nővérem is odarakja az „Anyu, c

egy pulcsit, utoljára...” kezdetű leveleit.

A konyhaszekrény sarkára rakott „legyező

mindenkinek ugyanaz jut az eszébe.

És arról is, amikor anyu puszit küld nekünk a

9


Mi lesz ebből a gyerekből?

Nem értem, hogy a felnőttek honnan tudják a választ arra a

kérdésre: „Mi lesz ebből a gyerekből?” Rendszerint megkérde-

zik, majd választ sem várva, felelnek rá saját maguk.

A múltkor Lujza néni jött át megcsodálni a húgomat.

– Jaj, Petikém, mindig olyan izgatott vagyok,

amikor egy kis jövevény érkezik.

„Én is mindig nagyon izgatott leszek,

amikor Lujza néni megérkezik!”

– gondoltam. Addigra Lujza néni

határozott léptekkel közeledett a

kiságy felé. Még oda sem ért, de

már harsogta: „Milyen gyönyörű!

Jaj! Vajon mi lesz ebből a gyerek-

ből?”

Anyu éppen tisztába tette a

tesómat. Lujza néninek több se

– Jaj, Petikém, m

amikor egy

„Én is m

amik

– g

hat

kis

má

Jaj

10


kellett: „Balett-táncos, hát persze, hogy balett-

táncos lesz belőle!” Majd hosszasan mesélte,

hogy a nagymamája, akinek 10 gyereke

volt, azt mondta, hogy abból a kislány-

ból, akinek hosszú és kecses a lába, bale-

rina lesz.

Amikor én születtem,

Lujza néni azt jósolta,

hogy operaénekes

leszek. A nagymamá-

ja szerint ugyanis, aki ilyen kitartó-

an tud ordítani, mint én, annak csuda

erős a tüdeje. Tehát világhírű énekes

lesz.

Ehhez képest még az iskolai ének-

karba sem vettek fel.

ke

tán

ho

lettem,

solta,

s

á-

-

11


Lilla és a csodaradír

Szeretem a radírt, mert azzal el lehet tüntetni, amit elrontok a

füzetemben.

Jó lenne egy olyan radír is, amivel mindent kiradírozhatnék,

ami nem sikerült.

Kiradíroznám, hogy összevesztem Zsófi val, hogy feleseltem

anyunak, hogy nem mondtam igazat a nagyinak. Kiradíroznám

azt is, ami csak véletlenül történt.

Véletlenül vesztem össze Katával egy hajgumin.

Véletlenül mondtam Lujza néninek, hogy sietek az iskolába,

amikor beszélgetni akart velem.

Véletlenül húztam ki Peti alól a

széket.

Apukám nagyon szigorú. Sze-

rinte nincsenek véletlenek.

amikor beszélgetni akart velem.

Véletlenül húztam ki Peti alól a

széket.

Apukám nagyon szigorú. Sze-

rinte nincsenek vélettlenek.

12


A pofon

Tornaórára készültünk. Lilla vetkőzött mellettem. Észrevettem,

hogy csupa kék-zöld a karja.

– Csúnyán beszéltem – mondta halkan.

– Egyszer én is mondtam már csúnyát. Anyuék kérdőn rám

néztek, és fi gyelmeztettek: „Ezt a nyelvet nem ismerjük, Kata.

Magyarul beszélsz egyáltalán?”

Aztán mindhárman halandzsa nyelven kezdünk beszélni, és

nagyokat nevettünk.

– Mi egyáltalán nem szoktunk nevetni – mondta Lilla. – Ha

valamit nem csinálunk jól a bátyámmal, rögtön kapunk egy

pofont. Most például nem mosogattam el, ezért ilyen a karom.

Apu erősen megszorította, és jól megrázott. Hiába mondtam,

hogy futni voltam, utána pedig rohantam bevásárolni.

Nem folytattuk a beszélgetést, mert elkezdődött a tornaóra.

Kidobóst játszottunk. Mindenki nagyon örült neki. Csak az volt

a baj, hogy a fi úk már megint nagyon erősen dobták a labdát.


Nemsokára Katát el is találta valaki.

– Legyen eszed, fi am – állította le a játékot Sanyi bácsi –,

összekevered Katát a kapufával!

Alig telt el pár perc, újra hallottuk a vészjósló csattanást.

Mindenki a hang felé fordult.

Lillát találta el a labda. Odasántikált Petihez. Lehajtotta a

fejét, aztán egy hirtelen mozdulattal lekevert a fi únak egy nagy

pofont.

14


Már semmi sem a régi

Beköltöztünk a városba. Morzsát, a zsemleszínű keverék kutyá-

mat a nagyszüleim fogadták be. Két házzal laknak arrébb, mint

ahol mi éltünk.

Morzsának jó, mert nem kellett messzire mennie. Az ut-

cában mindenki ismeri. Igaz, a macskákkal hadilábon áll, azt

azonban mégiscsak tudja, hogy éppen Baloghék kandúrját

kergeti.

Morzsának tényleg jó. A nagymamánál a hatalmas udvaron

bőven van hely ugrálásra, játékra. Nagymamának vannak csir-

kéi is, de Morzsa tudja, hogy nem szabad őket bántani.

És akkor még ott van Kormos is, Morzsa legjobb barátja.

– Na, lesz itt nagy ugatás éjszakánként, ha rázendít a két

cimbora – mondta nagymama.

– Az a dolguk. Igaz, Dávid? – kacsintott rám nagypapa.

És nekem? Nekem mi a dolgom? Nem ismer senki az utcá-

ban, nincs udvar, nincs semmi, csak egy kopár tér az emeletes

15


házak között. Az iskola akkora, hogy mindig eltévedek benne.

Nem tudom, hol van az ebédlő, a tornaterem, és egyáltalán

nem tudok semmit.

Nem mehetek sehova, mert nem találok haza. A fi úk nem

vesznek be a focicsapatba. Nincs egyetlen barátom sem. Mi

lesz, ha Morzsa is elfelejt?lesz, ha Morzsa is elfelejt?

16


Csalás

Bence olyan, mintha a kis testvérem lenne. Gitta néni az anyu-

kája. Mielőtt Bence megszületett, én voltam náluk a „gyerek”.

Sokat játszott velem, és mindenféle fi nomságokat vett nekem.

Egyszer aztán Gitta néni leült mellém a szőnyegre, megfogta

a kezemet, és azt mondta:

– Olivér, csodálatos hírem van. Kis testvéred lesz.

És nem sokkal később megérkezett Bence, a kisöcsém, aki

persze nem is a kisöcsém.

Bence már óvodás, és sokat játszom vele. Szeret hozzánk

jönni, mert nálunk mindig történik valami. j , g

17


Anyu a múltkor krumplit sütött. Közben apuval beszélgetett.

Bence és én is a konyhában lábatlankodtunk. Amikor elkészült

egy adag sült krumpli, anyu megkínált bennünket.

– Köszönöm szépen, nem kérek – mondta szokatlanul hal-

kan Bence.

– De hát mi történt, miért? Csak nem vagy beteg? – kérdez-

te anyu.

– Nem, csak anyukám azt mondta, hogy ne egyek mindig itt.

– Ugyan, Bencikém – biztatta apu –, egyél nyugodtan, mi

ugyan nem árulunk el.

Bence azonban hajthatatlan volt.

Anyuék tovább beszélgettek, én meg eszegettem. Egyszer csak

Bence óvatosan elcsent egy krumplit a tányérból, és gyorsan be-

kapta. Nem szóltam semmit. Anyuék is észrevették, egymásra néz-

tek és mosolyogtak. Apu óvatosan közelebb tolta a tányért, hogy

Bencének könnyebben menjen a csalás.

18


Anyukám vezetni tanul

Mostanában nincs reggeli, nincs uzsonna. Anyukám ma is haj-

nalban indult vezetni.

– Olivér, megbeszéltem Gitta nénivel, hogy ma náluk ebédelsz.

Aztán apuhoz fordult:

– Bírjátok ki még ezt a pár napot! Már nagyon jól megy, csak

néha nem tudom, melyik a jobb, és melyik a bal lábam.

– Drágám, egyetlen tanácsot fogadj el tőlem. Elég, ha azt

tudod, melyik a gáz, és melyik a fék – mondta apu.

És rögtön utána az egyetlen tanácsot még hárommal gyara-

pította:

– Engedd el az őrülteket!

– Ne foglalkozz az integetőkkel!

– Hátramenetnél ne a kukát célozd be!

Én csak azt szoktam mondani, amit

anyu szokott nekem:

– Vigyázz magadra!

g

– Ne foglalkozz

– Hátrammene

Én csak

anyu

19


Fő a változatlanság!

Apu ragaszkodik hozzá, hogy minden úgy legyen, ahogy meg-

szokta.

– Mit szólnátok hozzá, ha vasárnap vadast főznék zsemle-

gombóccal? – kérdezte anyu a barátnőjétől kapott recepttel a

kezében.

– Végre, legalább nem mindig rántott húst eszünk.

– Bálint! Mi az, hogy végre? Más gyerek örülne neki – mond-

ta szigorúan apu. – A vasárnap ünnep. Igazán illik hozzá a

húsleves és a rántott hús.

– Jó, rendben. A vasárnapi ebéd lezárva – tette el a recep-

tet a többi közé anyu. – Hétvégén elcseréljük Bálinttal a hálót?

Tényleg olyan kicsi a gyerekszoba, hogy alig lehet benne meg-

fordulni. Nekünk meg bőven elég egy kisebb hálószoba.

Apun már a csere szónál látszott, hogy ez sem lesz könnyű

meccs. Utálja, ha anyu átrendezi a lakást.

– Ezzel még ráérünk, szívem. Tele vagyok munkával. És csak

20


a megszokott helyemen tudok jól aludni.

– Remélem, azzal nem okozok problémát, ha most elme-

gyek fodrászhoz. Be kell festetnem a hajam. Utána bekapok

egy salátát valahol, és elmegyek a szülői értekezletre.

– De anyu?!

– Ne aggódj, kisfi am, téged nem festetlek át, úgy szeretlek,

ahogy vagy – és már be is csukta maga mögött az ajtót.

21


Cserebere

– Anyu, megvehetem a Varázsmagazint?

– Nem. Ezerszer elmondtam már, hogy

felesleges dolgokra nem költünk. Ráadásul

apád most vett egy újabb szerszámkészle-

tet. Lassan úgy néz ki a lakás, mint egy sze-

relőműhely.

– Ne viccelj! – csatlakozott a beszélgetés-

hez apu. – Sokkal drágább, ha mindenhez mindig szerelőt kell

hívnunk.

– És az érem? Az is olcsó? – kérdezte elke-

seredetten anyu.

– Ahhoz képest, amennyit ér, igenis,

olcsó. Te is tudod, hogy most lesz a kiállí-

tás. Egy igazi gyűjtő nem mehet oda úgy,

hogy nincs mit cserélnie.

Csak álltam, és hallgattam. Nem is

– És

sered

–

olcs

tás

h

22


gondoltam, hogy ekkora vihart vált ki egy Va-

rázsmagazin.

– Mi van, Balázs, megnémultál? – kérdezte

váratlanul anyu.

– Nem. Csak elképzeltem,

hogy te takarékosságból

eladsz, vagy apu a kiállításon

elcserél.

A MI padunk

A játszótér egyetlen piros padjánál találkozunk a fi úkkal min-

dennap pontban három órakor. Innen jól lehet látni, mi tör-

ténik a téren. A lányok is a piros padot szemelték ki. Nagyon

helytelenül. A fi úkkal úgy döntöttünk, ha kell, az életünk árán

is megvédjük a MI padunkat. Bálint, a legjobb barátom, engem

szemelt ki a pad állandó megfi gyelőjének.

t vált ki egy Va-

tál? – kérdezte

23


– Te laksz a legközelebb a padhoz, Olivér. Csak ki kell nézned

az ablakon.

– És mi van akkor, amikor iskolában vagyok, alszom, a tévét

nézem, amikor fürdöm vagy a konyhában vagyok?

– Ugyan már! Ők is járnak iskolába, tévét is néznek, fürdeni

meg biztosan sokkal többet fürdenek, mint te. A lányok már

csak ilyenek – tette hozzá Bálint meggyőzően.

Még az asztalomat is úgy fordítottam, hogy tanulás közben

is rálássak a padra.

Általában én szoktam elsőként érkezni délután, a múltkor

azonban Kata megelőzött. Mindenféle vacak holmit rakott a

padra. Nagyon dühös lettem. Nem tudtam, mitévő legyek.

„Csak nem verekedhetek egy lánnyal?” – gondoltam. Végül

leültem mellé, és beszélgetni kezdtem vele.

– Mikor jönnek már a barátnőid?

Néma csend.

– Meddig akarsz itt ücsörögni?

24


Kata úgy tett, mintha ott sem lennék.

– Mit akartok játszani?

Néma csend.

– Figyelj, ha a focipályát véletlenül tollasozásra használjátok,

akkor mi véletlenül bokán találunk rúgni titeket.

Néma csönd.

– Mi bajod van? Már az sem tetszik, ha az ember beszélget

veled?

Ez bevált. Kata felpattant, és átköltözött az egyik barna pad-

ra. Mire a fi úk megérkeztek, a lányoknak már csak hűlt helyük

volt a téren.volt a téren.


Irány Afrika!

Az ablakon át adtam ki a kedvenc

bolyhos takarómat Balázsnak, ne-

hogy valaki észrevegye. A pokróc azért kel-

lett, hogy a pad támlájára hajtva, két bottal kitámaszt-

va sátrat építsünk. Balázs ugyanis elhatározta, hogy Afrikában

lesz dzsungelkutató, és sátorral járja be az ismeretlen vidéket.

– Afrika már nem is ismeretlen – vélekedett Bálint.

– Igenis még sok olyan része van, ahová én fogok először

eljutni – vitatkozott vele Balázs.

Peti felajánlotta, hogy elviszi autóval a sivatagon keresztül, a

dzsungel bejáratáig. Ő ugyanis autóversenyző lesz, és a sivata-

gon fog keresztül-kasul száguldozni.

Nekem nem jutott semmi az eszembe.

Elkezdődött a dzsungelharc. A park szélébe ültetett szúrós

növényzet bánta, mert a sátortartó botokkal kaszaboltuk le a

bokrokból kikémlelő ellenséget. Amikor elfáradtunk, újra felállí-

tottuk a sátrat.

nc

e-

26


– Én a dinoszauruszok csontjait fogom

keresni a nagyvilágban. Persze, ha ti Afrikába

mentek, kezdhetem én is ott a kutatómunkát.

Bálint még nálam is nagyobb gondban

volt, ő ugyanis űrhajós szeretett volna len-

ni. Jó sokáig törte a fejét, aztán vigyorogni

kezdett, és kivágta:

– Tudjátok, mit? Ha eljutok az űrbe, csinálok egy csomó fotót

azokról a helyekről, ahová menni akartok. Egy igazi űrhajósnak

olyan szuper fényképezőgépe van, ami még a dinoszaurusz-

csontokat is érzékeli.

Felfedező utunknak Gyuri bácsi dörgő hangja vetett véget:

– Vandálok! Miért kellett ezeket a szép bokrokat letiporni?

– Szegény Gyuri bácsi – suttogta Peti tettetett sajnálkozás -

sal –, már olyan öreg, hogy nem tudja megkülönböztetni a

bokrokat a dzsungeltől.

Úgy röhögtünk, hogy a sátor ránk szakadt.

t.

27


Foci-világbajnokság

A foci-világbajnokságra a nevezéseket a MI padunknál kellett

leadni minden induló csapatnak. A szabályokat Bálint találta ki,

Peti vállalta a sorsolás levezetését. A környező utcákból jöttek

a srácok, hogy részt vegyenek a nagy derbin. A csapatok négy

taggal jelentkezhettek, tartalék játékos viszont annyi lehetett,

amennyit csak akartak.

Mivel mi pont négyen voltunk, elhívtuk Zsoltot is, aki na-

gyon jól védett.

A sorsoláson a tizenkét csapattal abban

maradtunk, hogy mindenki játszik min-

denkivel.

Vasárnap reggel tíz órakor kezdődtek a

meccsek. Balázs arra kért, hogy a második

mérkőzésen hadd védjen Zsolt.

– Neki is kell játszani, ha már elhívtuk – tet-

te hozzá.

A

m

de

V

mecc

mérk

– N

te hozz

28


– Akkor én kima-

radok – mondtam

csalódottan.

Végül úgy döntöttünk,

hogy a meccsek alatt többször cserélünk. Így mindenki ugyan-

annyit játszik, és aki elfárad, az pihenhet is.

A környező házakból meg a focisták családjából rendes szur-

kolótáborok verődtek össze. Kiabáltak, drukkoltak, tapsoltak,

fütyültek és vitatkoztak, ahogy egy igazi meccsen szokás. Egy

nézőt rendbontás miatt ki is kellett vezetni a „stadionból”. Mor-

gó – Gyuri bácsi kutyája – ugyanis úgy döntött, hogy az unal-

mas szurkolás helyett inkább a játékot választja. Beviharzott a

pályára, és helyzeti előnyét meg éles fogát kihasználva, meg-

szerezte a labdát. Végül Gyuri bácsi oldotta meg a helyzetet.

Elvette Morgótól a zsákmányt, és erélyesen visszaparancsolta a

helyére.

nk,

29


Este lett, mire az utolsó mérkőzés is lezajlott. A MI padunknál

hirdettük ki a végeredményt, ott gyűlt össze minden csapat. A

győztesek örültek, a vesztesek megállás nélkül sorolták a szo-

kásos kifogásokat: a sorsolás nem volt igazságos, a szemükbe

tűzött a nap... Akkor azonban nagyon begurultunk, amikor az

egyik fi ú még hozzátette:

– Ne röhögtessetek, még, hogy ez világbajnokság?!

– Mit mondtál??? – indult a fi ú felé Zsolt.

– Nem tetszik valami?

– Súlyos a csávó, mi? – fordult a fi ú idő-

sebb barátjához. – Nem

valami, öcskös, hanem

semmi. Semmi nem

tetszik. Érted? – és

már rúgott is Zsolt

felé.

Bálint egy szem-

– Nem tetszik valami?

– Súlyos a csávó, mi? – fo

sebb barátjá

valami,

se

te

m

felé

30


pillantás alatt közéjük állt, így a rúgás őt

érte. Zsolt ellökte a fi út, hasra fordította, és

a kezét hátra csavarta. A másik srác felka-

pott egy botot a földről. Magasra emelte,

és éppen ütni akart, amikor Bálint észre-

vette. Annyi ideje volt csupán, hogy félreu-

gorjon. Peti meg én lefogtuk a nagyob-

bikat, Bálint pedig kicsavarta a botot a

kezéből.

Gyuri bácsi éppen akkor ért oda Mor-

góval.

– Csak így tovább, gyerekek! Erre a rend-

zavaróra – mutatott kutyájára – meg ne

haragudjatok. Tudjátok, nem véletlenül

lett a neve Morgó. A fi úk elsomfordáltak,

mi meg hazafelé menet elkezdtük ter-

vezni az olimpiát.

p

é

a

p

é

ve

-

end-

e

k,

31


Morgó szerelmes

Egyik délután nagy rohangálás volt a téren. Mint kiderült, Mor-

gó elveszett.

Gyuri bácsi szerint soha nem csinált még ilyet ez a kutya.

Eddig, amikor elengedte, mindig visszajött, ha hívta. Most

azonban, hiába kérlelte, hiába kiabált, Morgó a füle botját sem

mozdította, csak száguldott be az egyik mellékutcába.

Elhatároztuk, hogy segítünk megkeresni a csavargót. Kidol-

goztunk egy részletes haditervet. A térről egyenesen a mel-

lékutca irányába indulunk, majd az első keresztutcánál szétvá-

lunk: Balázs balra, Bálint jobbra, én pedig egyenesen megyek

tovább. Folyamatosan fütyüljük a hívójelet, hátha meghallja

Morgó.

Estig bolyongtunk, mindhiába. Mindhárman jó fáradtan, ráa-

dásul Morgó nélkül tértünk vissza.

Ez így ment három napig. Gyuri bácsi egyre szomorúbb lett.

– Köszönöm, Olivér, és nektek is gyerekek. Hagyjatok fel a ke-

32


reséssel. Nem hiszem, hogy Morgó valaha is előkerül... – Be sem

fejezhette a mondatot, mert ismerős vakkantást hallottunk.

Szinte egyszerre fordultunk a hang irányába. Ott állt Morgó

lógó fülekkel, bűnbánó képpel, ázottan-csapzottan.

– Hol voltál, öreg cimbora? – ugrott fel a padról boldogan

Gyuri bácsi. – Hát ő kicsoda?

Követtük Gyuri bácsi tekintetét. Morgó háta mögül egy szép

tacskó lány kukucskált ki.

Köveeeeeetttttttük Gyyyyyyyyyyyyuri bácsi tekintetét. Morgó háta mööööögggggül egy szép

tacskó lány kukucskált ki.

33


Ellenség a láthatáron

Lilla odajött hozzánk, a MI padunkhoz.

– Mit csináltok? – kérdezte, mint aki nem látja, hogy nem csi-

nálunk semmit. – Én is játszhatok, amíg Kata megérkezik?

– Persze – mondtuk kórusban. Aztán együtt nem csináltunk

semmit. Lilla nem bírt csendben maradni egy percig sem.

– Ugye milyen aranyos Ági néni?

Semmi válasz.

– Nem szeretitek?

– A régi jobb volt – morogta Olivér.

– Naná, mert ő kivételezett a fi úkkal.

– Nem unod még? – förmedt rá Peti.

De Lilla csak folytatta:

– Bálint, tudtad,

hogy én is járok

úszni?

még? – förmedt rá Peti.

ytatta:

ad,

34


Rosszcsont Peti és a titkos klub

– Állj! Ki vagy?

– Én.

– Ki az, az én? – kérdezte Szeszélyes Szonja.

– Hát ÉN! – felelte Savanyú Sára.

– Mondd a jelszót!

– Ööööö... – Savanyú Sára törte a fejét. Mi is volt a jelszó?

– Krumpli?

Szonja hangosan sóhajtott. Miért kell neki egy ilyen buta

lánnyal barátkoznia?

– Nem, nem krumpli.

– De igen – erősködött Sára.

– A krumpli a múlt heti jelszó volt – világosította fel Szonja.

– Nem is igaz.

– De igen. Különben is ez az én klubom, én mondom meg,

mi a jelszó.

Hosszú csönd következett.

35


– Miért, még ki jár? – kérdeztem.

– Képzeljétek, Katával meg Zsófi val németül tanulunk.

– Várj egy kicsit! Elképzeltük. És annyira szörnyű, hogy most el

is megyünk focizni – mondtam, és faképnél hagytuk Lillát.

A tér másik oldala

Olivér a tér másik oldalán lakik, velünk szemben. Látom a szo-

bám ablakából, amikor a fi úkkal a piros padnál találkoznak, és

mindenféle bugyuta játékot játszanak. A múltkor például bo-

tokkal ütötték-verték a bokrokat, aztán bebújtak egy kifeszített

pokróc alá.

Legtöbbször fociznak, meg bajnokságokat szerveznek. Elfog-

lalják az egész teret. A város minden pontjáról jönnek a fi úk,

és egész nap rúgják a labdát. A foci-világbajnokság után Bálint

olyan hangosan mesélte a többieknek, hogy harmadikak lettek,

hogy még Ági néni is hallotta a folyosó túlsó végén.

36


– Na jó – szólt végül Savanyú Sára. – Mi a jelszó?

– Nem tudom, megmondhatom-e neked – válaszolt Szonja.

– Lehet, hogy az ellenség fülébe jut a nagy titok.

– De hát én nem vagyok ellenség – rázta a fejét Sára. – Én

Sára vagyok.

– Csss! pisszegte le Szonja. – Nem akarom, hogy Peti meg-

tudja, ki van a titkos klubomban.

Sára hátranézett, de az ellenség nem volt sehol. Erre kétszer

füttyentett.

– Tiszta a levegő – mondta. – Beengedhetsz.

Szeszélyes Szonja habozott. Ha jelszó nélkül beenged valakit,

azzal megszegi a klub első számú szabályát.

– Bizonyítsd be, hogy tényleg Sára vagy – mondta –, nem

pedig az ellenség, aki Sárának adja ki magát.

– De hát tudod, hogy én vagyok az – nyafogott Sára.

– Bizonyítsd be!

Sára bedugta a lábát a sátorba.

– A kék virággal díszített fekete csatos cipő van rajtam, amit

mindig hordok. (...)

37


Egyszer Lilla próbált velük beszélgetni, de nem érdekelte őket

semmi.

– Anyukám szerint a fi úk tovább maradnak gyerekek, mint a

lányok – mondta Kata.

– Nekem mondod? A bátyám már gimnáziumba jár, és még

mindig csak a foci érdekli – fűzte hozzá gúnyosan Lilla. – Ha

próbálok vele beszélgetni, úgy néz rám, mintha valami földön

kívüli lény lennék.

– Emlékeztek rá, hogy Balázs milyen helyes volt elsőben?

Mennyit játszottunk együtt. El sem tudom képzelni, mi történ-

hetett vele.

– Zsófi ! Elég legyen! Nem lehetne sajnálkozás helyett inkább

tollasozni? – szakította meg a beszélgetést Kata.

Játszottunk egy kicsit. Hárman nem volt jó, ha

meg párban ütögettünk, valaki mindig unatko-

zott.

Hazafelé menet megint eszembe jutott a fo-

cibajnokság. A sok vidám játékos meg a lelkes

közönség. Elég rossz kedvem lett.

.

a

38


– És most jól fi gyelj – suttogta Szonja –, mert csak egyszer

mondom el. Ha a titkos klub tagja be akar jönni, azt mondja:

NUNGA. Aki bent van, azt feleli erre: NUNGA NU. Akkor tudom,

hogy te vagy az, te meg tudod, hogy én vagyok.

Sára bemászott a klubsátorba. Lebonyolították a titkos kézfo-

gást Szonjával, aztán Sára mogorván letelepedett a dobozára.

– Végig tudtad, hogy én vagyok az – morogta

Szonja szigorúan nézett rá.

– Nem az a fontos. Ha nem tartod be a klub szabályait, kilép-

hetsz.

Ez alatt a szomszéd kertben néhány gondosan elhelyezett

lombos ág és a bokrok rejtekében egy másik szigorúan titkos

találkozó is zajlott.

(Simon, Francesca: Rosszcsont Peti és a titkos klub. Részlet.

Bp. Animus, 2002. 27–30; 31–32. oldal)

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

39


Mindenki sóhajtozik

Körülöttem mindenki sóhajtozik.

– Kata, hányszor mondjam még, hogy kopogás nélkül ne

ronts be a szobámba – háborog sóhajtozva a nővérem.

Anyu azért sóhajt, mert ő éjt nappallá téve mos, főz, takarít,

én pedig a ruháimat sem vagyok képes rendesen a helyükre

rakni. A szennyesről ne is beszéljünk, amit legalább kivihetnék

a fürdőszobába. Ha viszont hozzáérek a mosógéphez, akkor

azért, mert nem fogom fel, mennyit dolgoztak apával ezért a

drága mosógépért.

– Kata, nem lehetsz ilyen ügyetlen! – sóhajtja apa. – Minek

járatunk sportolni, ha megbotlasz a saját lábadban?

Sóhajtoznak a fi úk, Ági néni, Gyuri bácsi, de még

Morgó is.

Még jó, hogy az orvosi vizsgálaton,

nem az orvos sóhajtozik helyettem.

át lábadban?

ácsi, de még

40


Nicolas-nak gondjai vannak

Az én nyelvtandogám lett a hetedik legjobb az osztályban,

ezért a papa pénzt adott, hogy azt vehetek rajta, amit csak

szeretnék, és iskola után minden haver eljött velem az üzletbe,

és vettem egy zseblámpát, mert pont azt szerettem volna.

Tök pipec zseblámpa, a kirakatban láttam, valahányszor ott

mentem iskolába az üzlet előtt, és csudára örültem, hogy az

enyém lett.

– Jó, de mit fogsz csinálni avval a zseblámpával? – kérdezte

Alceste.

– Hát például játszhatunk detektíveset – feleltem. – Minden

detektívnek van zseblámpája, azzal keresi a banditák nyomait.

– Aha – mondta Alceste. – De ha én kaptam volna egy rakás

pénzt az apámtól, hogy vehetek rajta valamit, én női szeszélyt

vettem volna a cukrászdában, mert a lámpa, az tönkremegy, a

női szeszély viszont nagyon jó.

A haverok röhögtek, és azt mondták Alceste-nak, hogy

41


Kié a kupa?

– Bálint, egy percet késni fogok.

Üljetek le a helyetekre, és marad-

jatok csendben – mondta Ági

néni.

El sem tudtam képzelni, mi tör-

tént. Nemsokára jött Ági néni az

igazgatóval, és a titokra fény derült.

Óriási éljenzéssel fogadtuk a hírt, hogy elsők lettünk a

„Legotthonosabb terem” versenyen.

– Hurrá!!! – üvöltött Zsolt, aki a legke-

vésbé sem vigyáz az osztály tiszta-

ságára.

– Jobb lenne, ha hallgatnál! A

padod mindig tele van szeméttel

– háborgott Lilla. – Arra sem vagy

j g

„Legot

– Hu

p

–

42


gyagyás. És jól tettem, hogy zseblámpát vettem magamnak.

– Kölcsönadod? – kérdezte Rufus.

– Nem - mondtam. – Lettetek volna osztályhetedikek helyes-

írásból, akkor nektek is lehetne zseblámpátok!

Jól összevesztünk, és soha többé nem állunk szóba egy-

mással. Otthon megmutattam a lámpát a mamának, és ő azt

mondta:

– Nahát! Micsoda ötlet! Na mindegy, ezzel legalább nem

fogsz az agyunkra menni. De addig is menj fel a szobádba, és

csináld meg a házi feladatokat.

Felmentem, behúztam a zsalukat, hogy jó sötét legyen, és

aztán azzal szórakoztam, hogy mindenhová odavilágítottam,

a falra, a plafonra, a bútorokra és az ágyam alá, és ott, egészen

bent, megtaláltam azt a golyót, amelyiket már régóta keres-

tem, és soha nem találtam volna meg, ha nem volna egy ilyen

43


képes, hogy a gusztustalan papírzseb-

kendőidet meg az összefirkált pa-

pírdarabkáidat magadtól kidobd a

kukába.

Az igazgató nagyon megdicsért

bennünket.

– Ugye, sokkal otthonosabban ér-

zitek magatokat az iskolában, amióta

ilyen gyönyörű a tantermetek? Ez a sok

szép virág, az élő sarok az akváriummal,

a függöny az ablakokon és a képek a fa-

lon, a frissen festett falak, az asztalterítő.

Csak így tovább, gyerekek.

Aztán ünnepélyesen átadta a vándorku-

pát, és elment.

– Na mi van, nagyokos – fordult Lillához Zsolt –, most

képe

kke

p

k

be

–

zite

ilye

szép

a füg

lon,

Csak

Aztá

44


baró zseblámpám.

Pont az ágy alatt voltam, amikor nyílt az ajtó, meggyulladt a

lámpa, és azt kiabálta a mama:

– Nicolas! Hol vagy, Nicolas?

És amikor kijöttem az ágy alól, megkérdezte, hogy elment-e

az eszem, és mit csinálok a sötétben az ágy alatt, és amikor

mondtam neki, hogy a lámpámmal játszom, azt mondta, hogy

el nem tudja képzelni, hogy tudok kitalálni ilyesmit, halálra

rémisztem, de addig is tessék, nézzem meg, hogy nézek ki,

és azonnal csináljam meg a leckét, majd utána játszhatok, és

micsoda ötletei vannak az apádnak, hihetetlen!

Kiment a mama, leoltottam a lámpát, és nekiláttam. Tök

baró elemlámpával leckét írni, még ha számtan, akkor is. És

akkor visszajött a mama, meggyújtotta a nagy lámpát, és nem

volt valami jó kedvében.

– Azt hiszem, világosan megmondtam, hogy előbb írd meg

45


miért nem kaptál dührohamot?

Miért nem mondtad, hogy nem is

nekünk jár a kupa?

– Hát kinek?

– Például apukádnak, aki kifes-

tett, Zsófi anyukájának, aki terítőt

és függönyt hozott, Kata mamájá-

nak, mert ő szaporította virágokat,

Olivér papájának, aki megcsinálta az élő sarkot.

Meg persze Bercinek, kedvenc ten-

gerimalacunknak, aki visításával

nem hívta fel magára a figyelmet.

Három hónapja rejtegetjük az osz-

tályban.

n-

46


a házi feladatot, csak utána játszhatsz – mondta a mama.

– De hát én pont leckét írok – magyaráztam.

– Sötétben? Avval a kis vacak lámpával? Tönkreteszed a sze-

med, Nicolas – kiabált a mama.

Megmondtam a mamának, hogy ez nem egy vacak kis lám-

pa, tök jól világít, de a mama hallani se akart róla, elvette a

lámpát, és azt mondta, hogy majd akkor adja vissza, ha kész

leszek a leckével. Megpróbáltam sírni egyet, de tudom, hogy a

mamával ritkán megy a dolog, úgyhogy inkább olyan gyorsan

megcsináltam a szöveges példát, amilyen gyorsan csak bírtam.

(Sempé – Goscinny: Nicolas-nak gondjai vannak. Részlet.

Bp. Sík, 2000. 36–38. oldal)

Fordította: Bognár Róbert

47


A versek csodálatos világa

Bőgtem, mert nem én lettem az első a szavalóversenyen.

– Nem baj, Lilla – vigasztalt Ági néni –, nagyon szépen

mondtad a verset.

– De én első szerettem volna lenni, és nem negyedik.

– Ne keseredj el, még nagyon sok versenyen nyerhetsz éle-

tedben – simogatta meg a fejemet anyu.

48


A tűzpiros hajú Friderika

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Úgy

hívták, hogy Friderika. Ennek a Friderikának szörnyen fura

haja volt. Sok tincse úgy piroslott, mint a paradicsom. A

homlokán viszont sárgarépa színben virított a frufru. A leg-

több haja szála azonban sötétpiros volt, akár a jó vörösbor.

Mindennek a tetejébe Friderika szeplős volt, és mi tagadás,

eléggé dundi is.

Annanenő, (Friderika nagynénje) meg a macska teljesen

normális gyereknek látták Friderikát. De mindenki más csak

nevetett a láttán.

Kiváltképpen a gyerekek.

Azt kiabálták: „Itt jön a tűzpiros Friderika!

Tűz van! Tűz van! Tüzel a feje!

Vigyázat, jön a Pirosfejű!”

Az sem ért semmit, ha Friderika egy kalap alá rejtette a haját.

49


– Nem az a fontos, hogy hányadik lettél. Megismered a versek

csodálatos világát, és ettől gazdagabb leszel! – vette át a szót újra

Ági néni.

– A tesóm azt mondta, te voltál a legjobb – mondta Kata,

aki megnyerte a versenyt.

– És akkor miért lett a második Balázs, a harmadik meg

Olivér?

– Mert a fi úkat biztatni kell a versmondásra, kell nekik egy kis

sikerélmény – súgta anyu.

Hát sikerélmény, az nekem sem ártana.

A mozgás csodálatos világa

Az iskolai versenyen én mutattam be a harmadikosok közül a

legszebb talajgyakorlatot. A tigrisbukfenc, a cigánykerék és a

kézenállás volt a legnehezebb.

50


Mert már ezzel is megpróbálkozott. A gyerekek néhány pillana-

tra elcsendesültek, de aztán a kis Vili utána sza1adt és visítani

kezdett:

– Ez csalás! Ez csalás!

És lerántotta Friderika fejéről a kalapot. A többi gyerek meg

hahotázott, és mindnyájan azt ordibálták:

– Ez csalás! Ez csalás! Pfuuuj! Pff ff ff ff uuuuuuuuuuj!

Sőt, akadtak gyerekek, akik azt is megtették, hogy lesben

várakoztak a ház előtt, míg Friderika le nem jött vásárolni. Ak-

kor aztán a nyomába eredtek, és a haját ráncigálták. Néme-

lyikük teljes erőből cibálta. A többiek ezt borzasztóan mulatsá-

gosnak találták.

Friderika számtalanszor megkísérelt már megszabadulni a

hajától.

Egyedül a postás nem nevette ki Friderikát.

A postás havonta egyszer csengetett be Annanenőékhez,

amikor a nyugdíjat hozta. Annanenő és Friderika ebből a

51


– Így kell ezt csinálni, Lilla, mindenki tanulhatna tőled –

mondta széles mosollyal Sanyi bácsi.

Ettől aztán olyan jókedvű lettem, hogy repülni tudtam volna.

A többiek azonban egyáltalán nem látszottak boldognak.

– Tudod, a részvétel a fontos, nem az, hogy hányadik lettél

– ismételtem Ági néni szavait. – Megismered a mozgás csodá-

latos világát, és ettől gazdagabb leszel! – folytattam Ági néni

szövegét, hátha sikerül megnevettetnem Katát.

– Bezzeg a szavalóverseny után nem voltál ilyen okos

– mondta szemrehányóan. – Még másnap is

csak bőgtél, mint egy óvodás – tet-

te hozzá dühösen.

Kata tényleg nagyon ügyes

volt, mégis Peti lett a második,

Zsolt a harmadik. Úgy látszik, a

fi úknak több sikerélményre van

szükségük.

Még másnap is

– tet-

k,

a

an

52


pénzből éltek. Igazság szerint a postás észre sem vette, hogy

Friderikának piros a haja. A postás ugyanis színvak volt. Frideri-

ka azonban nem tudta ezt. A postás meg senkinek sem árulta

el. Még a tulajdon feleségének sem.

Előfordult néha, hogy amikor sétálni ment a feleségével, a

sárga inghez rózsaszín nyakkendőt, zöld nadrágot, kék cipőt

és narancs színű nadrágot viselt, s ilyenkor a felesége azt gon-

dolta:

A férjem nagyon derék ember, de sajnos az ízlése elég pocsék!

Hangosan azonban nem szólt semmit. Nem akarta megbán-

tani a férjét, hiszen őszintén szerette.

(Nöstlinger, Christine: A tűzpiros hajú Friderika Részlet.

Bp. Cicero Könyvstúdió, 2002. 5–11. oldal)

Fordította: Sárközy Elga

53

A férjem n

Hangosan

tani a férjét,


Pedig ez a valóság

Lujza néni a valóságshow-t valóságos műsornak nevezi.

– Szerencsés fi ú vagy, Olikám, hogy ilyen rendes szüleid

vannak. Még hálás leszel érte, hogy nem engedik nézni ezt a

szörnyű valóságos műsort. Még hogy ez a valóság? Már csak

az kéne!

Az osztályban vannak, akik nézik. Mindig arról beszélgetnek,

néha még veszekszenek is, hogy ki kinek drukkol.

Zsoltot az anyukája évek óta egyedül neveli. Az apukája – ál-

lítólag – elment szabadságra. Mivel a mamája éjszaka dolgozik,

Zsolt mindent megnézhet a tévében. Reggel a többiek már Zsolt mindent megnézhet a tévében. Reggel a többiek már

54


Rosa, kis húgom, Rosa

Lídia nagymama történeteiben alig fordultak elő tündérek,

boszorkányok, manók meg ilyesmik. Szinte mindegyik olyan

emberekről szólt, mint mi magunk, és talán azért is szerettem

annyira hallgatni őket. Szinte mindig az ő gyerekkoráról szóltak,

meg mindarról a sok galibáról, ami vele megesett. Ellentétben

ugyanis más felnőttek szokásaival, Lídia nagymama nem tit-

kolta előttem gyermekkori szamárságait meg a haszontalan-

kodásokat sem. Sosem hallottam tőle azt, hogy „én egyszer

sem hazudtam”, vagy hogy „sosem ellenkeztem a szüleimmel”,

ahogy Magda néni hajtogatja, pedig – én biztosra veszem –,

csak hanta az egész.

Lídia nagymama sokszor elmesélte, hogyan szökött el ott-

honról megkeresni Franciaországot, mert oda vándorolt ki az

édesapja. Őt kereste a falu egész népe egy álló nap, egy álló

éjszaka, míg végül rá nem akadtak egy fenyőfa tövében, az

erdő közepén. Ott csücsült elveszetten, és azt suttogta

55


alig várják, hogy elmesélje, mi történt a villában éjszaka.

– Húúú, apám, ha láttad volna!

Neki nem mondja senki, hogy ez nem a valóság?

– Tudod, mi a valóság, Olikám? – kérdezte Lujza néni. – Az,

hogy iskolába jársz, és reggel időben kell felkelned. Meg az,

hogy Isti úgy bömbölteti a zenemasináját, hogy lassan belesü-

ketülök. Az is valóság, hogy Morgó minden éjszaka felébreszt

az ugatásával.

Utálom, hogy Lujza néni Olikának hív, és azt is, ahogy Zsolt

azt mondja: „Húúú, apám!”. Pedig ez a valóság.

Fontolgatva haladók

Már alig vártuk, hogy Bálint hazajöjjön a hegyekből. A téren

találkoztunk, és ahogy megérkezett, kérdésekkel bombáztuk.

– Mesélj már! Mi volt? Unatkoztál nélkülünk, mi? – sürget-

te Olivér.

– Jó lett volna, ha ti is ott vagytok, de azért nagyon klassz

56


magában: „Franciaország, Franciaország...”

– Elpáholtak, de soha többé nem tudták kiverni a fejemből a

kívánságot, hogy elmenjek megnézni, hol is van az a Francia-

ország – fűzte hozzá mindig.

Ez a kívánsága sosem teljesült. Emlékszem, a halála napján

azt mondta a papa:

– Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem vittem el

oda, de mindig annyi dolga van az embernek, hogy mindent

csak halogat, mert azt hiszi, majd máskor jut idő erre is, arra is...

Ettől még jobban megszerettem Lídia nagymamát, hiszen

mindig csak mesélt és nevetett, mintha az életben soha sem-

mi rossz nem történt volna vele.

Most pedig úgy gondolom, sokkal többször kellett volna

mondanom neki, mennyire szeretem, és hogy a nevetése meg

a történetei mennyire betöltik ezt a házat.

És hogy néha mennyire hiányzik.

(Vieira, Alice: Rosa, kis húgom, Rosa. Részlet.

Bp. Móra Könyvkiadó, 1990. 21–22. oldal)

57


volt – mondta Bálint. – Nem fogjátok elhinni! A nagyi szuper!

Úgy síel, hogy csak néztem. Anyu persze tök ideges volt. „Lel-

ki szemeivel” látta, ahogy nagyit darabokban hozzák vissza a

pályáról. Ezen persze mindenki csak nevetett.

– És nagyapád?

– Ők apuval „fontolgatva haladók”. Nagyi hívja őket így.

Nagyapa és apu egész nap egy kávézóban ücsörgött. A sílé-

cüket összetámasztották a kávézó előtt a hóban, és dumáltak

a melegben. Nagyapa szerint tőle már az is teljesítmény, hogy

odáig el tudta cipelni a léceit. Egyik nap véletlenül pont oda

mentünk ebédelni, ahol nagyapáék „síeltek”. Anyu nem látott

a dühtől. Mindennek elmondta őket. Aztán délután – hogy

ne legyen újabb botrány – apuék is felkötötték a lécüket. Azt

látnotok kellett volna! Fulladoztunk a röhögéstől, ahogy össze-

akadt lábakkal próbáltak talpon maradni. Másnap a reggelinél

nagyapa bejelentette, hogy ők bizony inkább a délelőtti sport-

nak hódolnak továbbra is. Cipelik a léceket a kávézóig meg

vissza.

58


– És te? Arról nagyon hallgatsz!

– De nem mondjátok el senkinek?! Eleinte többnyire csak

ültem a hóban. Tök égés volt. Nálam jóval kisebb gyerekek úgy

száguldoztak, mint a szél. Már éppen csatlakozni akartam a

„fontolgatva haladókhoz”, amikor nagyi úgy döntött, a szárnyai

alá vesz.

– És a „szárnyai alá vett”? Figyelitek, csak tíz napig nem volt

itthon, és máris ilyeneket mond! – vágott közbe

vigyorogva Peti.

– Két napig bírta, aztán azt

mondta: „Rá se ránts! Úszás-

ban én vagyok fontolgat-

va haladó!”

g

59


Mit csinálsz szabad idődben?

Ági néni megkérdezte, hogy ki mit csinál a szabad idejében.

Mindenki lelkesen kiabált:

– Úszni járok!

– Mi focizni szoktunk!

– Rajzolok!

– Én számítógépezem!

– Táncolni szeretek!

– Tévét nézek!

Dávid még új volt az osztály-

ban. Nem szerették a fi úk,

mert semmi jó buliban

nem volt benne.

Most is ő volt az

egyetlen, aki

nem kiabált.

– Amikor

Dávid még új volt az osztály

n. Nem szerették a fi úk,

rt semmi jó buliban

m volt benne.

st is ő volt az

yetlen, aki

m kiabált.

Amikor

60


Aludj nálunk!

Lily nővérem nem okos. Tizenegy éves, de soha nem járt

iskolába, hanem mindig csak otthon volt anyuval. Most

beíratták ebbe a különleges fejlesztő iskolába. Azért is köl-

töztünk el, hogy oda járhasson. Lily azért jár különleges

iskolába, mert különleges gondoskodásra van szüksége. Azt

hiszem, ez a helyes megfogalmazás. A régi iskolámban egy

pár gyerek egyszerűen rémes dolgokat mondott Lilyre, ami-

kor meglátták, hogy anya végigtolja az utcán. És engem is

csúfoltak miatta.

Bár néha én is csúnyákat mondok neki. Nagyon tudok rá

haragudni. Nem olyan, mint egy igazi testvér. Nem tudunk

együtt játszani, nem cserélgethetjük a ruháinkat, nem tán-

colhatunk és vihoghatunk és bolondozhatunk együtt. És

nem olyan, mint egy igazi nővér, mert nem tud elmondani

nekem mindenfélét, és nem tudja fogni a kezemet, amikor

átmegyünk az úttesten, és nem tud vigyázni rám a suliban.

61


csak lehet, megkérem a szüleimet, hogy menjünk el a tanyára,

ahol lovagolni szoktam. Bandi bácsi nagyon rendes, de lova-

golni csak akkor enged, ha utána lecsutakolom a lovat. Állator-

vos szeretnék lenni, és lesz egy csomó lovam...

– Látod? Éppen ezért kell fi lmeket nézni. Azokat legalább

nem kell lecsutakolni – vágott közbe fi ntorogva Bálint.

Mindenki nevetett, csak Dávid és én nem.

– Mi van, Zsófi , nem tetszik valami? Hát persze! Egy könyv-

moly nem tud nevetni!

Nem mondtam semmit. Pedig lehet, hogy író leszek.

Álom

– Fogadjátok szeretettel Dávidot. Egy kis faluból költöztek

ide, mert az édesapja itt kapott munkát.

– Már csak ez hiányzott. Még egy fi ú! – mérgelődött Lilla.

62


De nem is olyan, mint egy kishúg, mert túl nagy ahhoz,

hogy az ölembe vegyem, és olyan nehéz, hogy nem bírom

felemelni. Még a kerekes székében is nehezen tudom tolni.

Valami történt Lilyvel, amikor megszületett. Soha nem

fog tudni járni vagy beszélni. Legalábbis az apukám ezt

mondja. Az anyukám meg, hogy soha nem lehet tudni. Mire

apa, hogy de igenis lehet tudni, csak anyu nem hajlandó

tudomásul venni a tényeket. Anya és apa gyakran veszek-

szenek Lily miatt, és azt nagyon utálom. Néha magát Lilyt is

majdnem utálom, mert mindig útban van. Sokat sír, folyton

felébreszt minket az éjszaka közepén, és rengeteg időt kell

rászánni.

De ha undok vagyok Lilyvel, utána mindig pocsékul ér-

zem magam. Olyankor aztán éjszaka, amikor anya és apa

már alszanak, bebújok mellé az ágyba, átölelem, és suttogva

bocsánatot kérek tőle. Hát azt nem mondhatnám, hogy visz-

63


– El tudom képzelni, hogy néz ki – szólaltam meg én is.

– Szerintem azt sem tudja, hogy feltalálták az autót. A kocsiról

a ló jut eszébe, nem a lóerő.

Mindenki nevetett.

– Az semmi! – tódítottam tovább. – Tornaórán gumicsizma

lesz a lábán. Az Adidasról azt gondolja, hogy orvosság.

– Elég volt, Bálint! – mondta Ági néni. – Vedd le az üres szék-

ről a táskádat, hogy odaülhessen Dávid!

– Miért pont én? Neki mindegy, én meg nem akarok mel-

lette ülni. Nem akarok mellette ülni! Nem akarok mellette ülni!

Nem akarok mellette ülni!

– Bálint, Bálintkám, valami baj van? Rosszat álmodtál? Ki mel-

lett nem akarsz ülni? És ki az a Dávid?

– Az új osztálytársam.

– És bántott téged?

– Áááá! Inkább fordítva. Én bántottam meg őt.

64

micsizma

ág.

z üres szék-

ok mel-

llette ülni!

tál? Ki mel-


szaölel, de úgy érzem, azért örül, hogy

ott vagyok mellette. Olyan fura, lágy kis

hangokat hallat.

Olyankor azt képzelem, hogy Lily

beszél hozzám a maga titkos nyelvén.

Néha mindenféle titkokat a fülébe sutto-

gok a paplan alatt, ő meg visszasuttogja,

hogy ur-ur-ur-ur. Mintha saját külön kis

pizsamapartit rendeznénk.

(Wilson, Jacqueline: Aludj nálunk! Részlet.

Bp. Animus, 2003. 12–14. oldal)

Fordította: Domokos Kata

g

Olyankor azt képzelem, hogy Lily

bbbeszél hozzám a maga titkos nyelvé

Néha mindenféle titkokat a fülébe s

gok a paplan alatt, ő meg visszasutt

hogy ur-ur-ur-ur. Mintha saját külön

pizsamapartit rendeznénk.

(Wilson, Jacqueline: Aludj nálunk! R

Bp. Animus, 2003. 12–14.

Fordította: Domoko

65


Az újdonsült barát

Pontban három órakor lementem a térre. Már messziről láttam,

hogy Bálint ott ül valakivel a padon.

– Szia, Olivér! Ő Tamás, tudod, akit síeléskor ismertem meg.

– Persze – mondtam zavartan. – A többiek még nem jöttek?

– Még sok ilyen barátod van? – mutatott rám Tamás.

– Á, dehogy. Néha összejövünk a téren, ennél az ócska padnál

– válaszolta unottan Bálint. – Persze csak, ha nincs jobb dolgom.

Meg sem tudtam szólani a csodálkozástól.

– És mit csináltok? Homokvárat építetek?

Bálint csúfondárosan nevetett. Rám se nézett, mintha ott

sem lettem volna.

– Megint új csukád van? – terelte másra a szót.

– Ez? Nem. Csak egy ócska Nike. Gondoltam, itt a porban

jó lesz.

Végre megjött Peti és Balázs. Bálint őket is bemutatta újdon-

sült barátjának, majd velünk mit sem törődve folytatták a be-

szélgetést.

66


Nicolas-nak gondjai vannak

Vacsora után a mama elszámolt a havi háztartáspénzzel a papának.

– Nem értem, hová folyik el a pénz, amit adok neked –

mondta a papa.

– Imádom, ha ezt mondod – mondta a mama, de egyáltalán

nem úgy nézett ki, mintha imádná, és aztán azt mondta, hogy

a papának fogalma sincs, mennyibe kerül az élet, ha neki kéne

bevásárolnia, akkor megtudná, mire megy el a pénz, és külön-

ben se a gyerek előtt!

A papa azt mondta, hogy hagyjuk a dajkameséket, ha ő

vásárolna, akkor kevesebbet költenénk és jobbakat ennénk, a

gyerek pedig mars az ágyba!

– Hát ha így állunk, én nem bánom, mutasd meg, mit tudsz,

holnap vásároljál te! – mondta a mama.

– Helyes – válaszolt a papa. – Holnap vasárnap van, kime-

gyek a piacra. Majd meglátod, hogy én nem hagyom, hogy

átverjenek.

67


– Én is meg szoktam hívni a barátaimat hozzánk.

Láttad, elég nagy a medencénk, hadd lubickoljanak sze-

génykék. Képzeld el, járt egy tök csóró fi ú az osztályunkba.

Nagy nehezen kikunyerálta a mamájától, hogy vegyen neki

egy edzőcipőt. Aztán jött be a suliba nagy vagányul. Tudod,

milyen csukája volt? Adibas. Azt hitte a nyomi, hogy Adidas. Hát

ember az ilyen?

– Lélegzetelállító! – mondta fontoskodva Bálint. – Nálunk is

van egy-két csóró, ugye fi úk?

– Mint mindenhol – válaszolta dühösen Peti.

– Valami gond van? Talán zavarok?

– kérdezte Tamás.

– Hát… – kezdett

hozzá Balázs, de

meggondolta magát,

és abbahagyta.

– Mi is beszél-

n? Talán zavarok?

t

át,

68


– De jó! – mondtam. – Ugye, én is mehetek? – És elzavartak

lefeküdni.

Reggel megkérdeztem a papát, hogy vele mehetek-e, és a

papa azt mondta, hogy igen, és hogy ma a férfi ak vásárolnak.

Csuda jókedvű lettem, mert nagyon szeretek szórakozni menni

a papával, és a piac, az tők baró. Jó nagy tömeg van, és min-

denki összevissza kiabál, olyan, mint a hosszú tízperc az iskolá-

ban, csak még jó szagú is. A papa szólt, hogy hozzam a bevá-

sárlószatyrot, és a mama nagy nevetve elbúcsúzott tőlünk.

– Nevess csak! – mondta a papa. – Majd nem fogsz nevetni.

ha megjövünk a sok fi nomsággal, és látod, hogy elfogadható

áron vásároltuk az egészet. Merthogy mi, férfi ak nem hagyjuk,

hogy átverjenek bennünket. Igaz, Nicolas?

– Aha – mondtam.

A mama csak nevetett, és azt mondta, hogy felteszi a vizet a

langusztának, amit hozunk neki, mi pedig mentünk a garázsba

az autóért.

Piszok nehéz volt parkolóhelyet találni. Rengetegen mentek

ki a piacra. Szerencsére a papa észrevett egy szabad helyet...

69


getni járunk ide meg játszani – próbáltam oldani a feszültséget.

– Játszani??? Nem is mondtad Bálint, hogy a barátaid még

ovisok?! Itt játszol ezekkel a téren a Nikedban?

– Dehogy! – tiltakozott Bálint.

– Nekünk mindegy, hogy Nike vagy nem Nike! Nem ezért

barátkozunk egymással.

– Hallottad? Azt mondta, Nike! A Nájkit úgy mondja, hogy

Nike. Na jó, nekem mára ennyi elég is volt. Bálint, jössz vagy

maradsz?

Bálint fülig vörösödött. Felváltva nézett hol Tamásra, hol

ránk. Aztán maradt.

– Felség, mi is távozhatunk? – kérdezte gúnyosan Peti. – Oli-

vérhez jön egy magántanár, hogy megtanulja kiejteni a leg-

újabb csukaneveket. Balázs megmártózik a medencéjükben.

Én pedig kerti partit rendezek az erkélyen.

Már elég messze jártunk, de Bálint még mindig ott állt a

padnál.

70


mert az én apukám mindent észrevesz... és gyorsan beállt.

– Eddig megvolnánk – mondta a papa –, és most bebizo-

nyítjuk az anyádnak, hogy nem boszorkányság jól vásárolni.

Igaz, kis legény?

És a papa odament egy árus nénihez, aki mindenféle zöldsé-

get árult, jól megnézett mindent, és aztán azt mondta, hogy a

paradicsom, az nem is olyan drága.

– Adjon egy kiló paradicsomot! – kérte a papa.

Az árus néni öt paradicsomot tett a bevásárlószatyrunkba,

és azt kérdezte:

– Még mit adhatok?

A papa belenézett a szatyorba, és azt mondta:

– Ez meg hogy van? Csak öt szem paradicsom megy egy kilóba?

– Mégis, mit képzelt? – kérdezte a néni. – Ennyi pénzért egy

egész ültetvényt akar?

A férjek a piacon! mind egyforma: egyik kutya, másik eb.

(Sempé – Goscinny: Nicolas-nak gondjai vannak. Részlet.

Bp. Sík, 2000. 22–23; 26. oldal)

Fordította: Bognár Róbert

71


Egészséges életmód

– Balázs, eltetted a szendvicset? Mit viszel még uzsonnára?

Almát vagy körtét?

– Mindegy.

– A mindegy sajnos elfogyott.

– Almát.

A többiek a büfében vettek uzsonnát. Kicsengetés után Bálint

csak annyit szokott mondani: „Futás!”. És rohanunk a büféhez,

hogy megelőzzük a nagyokat. Mindig ugyanaz a

sorrend. Bálint ér oda elsőnek, Olivér a második,

utána Peti, végül pedig én.

– Balázs, ma sem veszel semmit? – kérdezte Bálint.

– Hagyd már ezt az aranyos Balikát! Ő egészsé-

gesen és változatosan táplálkozik – mondta Lujza

néni hangját utánozva Peti. – És mit eszik egy jó

gyerek?

gj

gyyyyyye

–

–

ge

72


– Sajtos kenyeret almával – válaszolta kórusban Bálint és

Olivér.

– Jobb lenne, ha példát vennétek róla – folytatta

Peti. – Szabad kólát inni?

– Pfuj!!!

– És gumicukrot?

– Pfuj!!!

– Eszik egy igazi öcsisajt nyalókát?

– Pfuj!!!

– És mitől ilyen pirospozsgás az arcocskája?

– Hát az egészséges táplálkozástól.

Végre rájuk került a sor. Megvették a kólát, a gumicukrot

meg a nyalókát. Én pedig megfogadtam, hogy még aznap

este beszélek anyuval.

rot

nap

73


Néha mindenki öcsisajt

Másnap nem mentem le a többiekkel a büfébe. Este anyu ké-

sőn jött haza, már nem tudtam vele beszélni. A folyosón ácso-

rogtam, amikor Ági néni jelent meg.

– Balázskám, megkérhetlek, hogy hozzál nekem egy sonkás

szendvicset?

Szívem szerint nemet mondtam vol-

na, de nem mertem. Mikor lementem,

rögtön láttam, hogy valami baj

készül. Két nyolcadikos fi ú közele-

dett a büféhez.

– Rendes dolog, hogy előre en-

geditek a bácsikat!

– Eszünk ágában sincs! – próbál-

kozott Peti.

Erre akkorát löktek rajta, hogy

elesett.

szendvicset?

Szívem sz

na, de nem

rögtön

készül

dett a

– Re

geditek

– Eszü

kozott

EEEErre a

elesett.

74


Barátom, Bonca

Az oroszlán a bokrok között lapult. A Nagy Vadász óvatosan

közelebb kúszott. Csőre töltött puskáját célzásra emelte. Az

oroszlán lustán felállt, ásított egyet, s eltűnt.

A Nagy Vadász csak a kövesúton érte utol. A gazellák rémülten

menekültek. Egy keselyű a kopasz fa tetején vijjogott. A Nagy

Vadász hangtalanul követte az egyre sebesebben iramló vadat.

A kőfalnál a vad ismét leült, és hangtalanul ásított. “Túlságo-

san nyugodtnak látszik. Talán nem is ez a beteg.” A Nagy Va-

dász sokáig tűnődött a rejtélyen, de végül is célzott.

S ekkor a kőfalon megszólalt valaki:

– A tigris az én rezervátumom tulajdona.

– Tigris? Uram, ön nincs tisztában a macskafajtákkal. Tigris

sörénnyel, bojtos farokkal és sima sárga szőrrel?

– A tigris az enyém – ugrott le a vad mellé az a bizonyos valaki.

– Ez roppant különös – vette szemügyre a Nagy Vadász a

75


– Mi van, kiscsákó, a vörös fej a divat?

Peti nem szólt egy szót sem. Sírt.

– Hagyjátok békén! – kiabálta Bálint.

– Nocsak! Előkerült a kishörcsög is! Jobb lenne, ha nem szól-

nál bele a nagyok dolgába!

– Mert?

– Na, húzzál innen! – és jól fejbe vágta Bálintot. – Remélem,

most már tudod, miért.

De Bálint meg sem mozdult. Peti még mindig sírt, Olivér

meg gyorsan átállt a nézők közé.

– Hogy hívnak? – kérdezte a másik.

– Semmi közöd hozzá!

– Nézd már, milyen bátor a kishörcsög! Nagyfi ú vagy, mi,

mama kedvence? – közeledett Bálinthoz vészjóslóan. – Semmi

közöm hozzá? Biztos vagy benne? – emelte fel öklét.

– Csak nem bunyózni támadt kedvük az én nyolcadikos ba-

rátaimnak? – szólalt meg a fi ú háta mögött Sanyi bácsi. – Sem-

mi baj. Csak sportszerűen. Mindenki a maga súlycsoportjában.

76


szeplős ismeretlent –, ön összetéveszti a Viktória-tó környékét

az indiai dzsungelekkel.

– Biztosíthatom, nem tévesztem össze. A tigris kísérleti alany.

Kölyökkora óta nevelem. Kíváncsi vagyok, hogyan bírja az afri-

kai száraz klímát.

– S mit tapasztalt? – kérdezte most már a Nagy Vadász meg-

enyhülten.

– A kísérleti alany a klímát kitűnően bírja. A magánytól szen-

ved módfelett – zárta le a tudósítást az ismeretlen, majd kezet

nyújtott. – Egyébként miszter Doolittle.

– Ó, miszter! – nyújtott kezet a másik. – Nem hallott véletle-

nül az állatok nyelvén beszélő Doolittleról?

– Felesleges kérdés. Néhai nagybátyám engem is megtaní-

tott egy s másra.

A Nagy Vadász tisztelettel vizsgálta a néhai nagybácsi szep-

lős és vékony unokaöccsét.

– Elkísérhetne – biccentett miszter Doolittle, s füttyentett

egyet tigrisének.

77


Valami jó kis felfordulás

Éppen a tévét néztem, amikor Olivér feje megjelent az ajtóban.

Rögtön láttam, hogy valami baja van.

– Képzeld, a felnőttek utcabált rendeznek!

– És ettől vagy ilyen dühös?

– Nem ettől, hanem attól, hogy hol.

– Miért, hol?

– Hát a téren.

– Na és?

– Bálint, magadnál vagy? De hát a lányokat se hagyjuk.

– Az más. A lányokat nem, de a felnőtteket igen. Gondold

csak el! Mi is kint lehetünk éjjel a téren! Nem fognak ágyba

parancsolni bennünket. Szerintem itt az ideje, hogy végre ne

bánjanak velünk úgy, mint a bölcsisekkel. És mi lesz a kajával

meg a zenével?

– Az van a plakáton, hogy batyubál lesz.

Azt sem tudom, mi az.

78


A tigris meg se moccant.

Ebben a pillanatban egy pufók kislány guggolt közéjük.

– Nini! Egy éti csiga! – Azzal felemelte az oroszlánt, azaz a

kísérleti alanyt, vagyis a tigrist, és elfutott vele.

A két kisfi ú, azaz a Nagy Vadász és miszter Doolittle meg-

hökkenve bámult utána.

– A lányok mind hülyék – sóhajtott miszter Doolittle.

– És erőszakosak – bólintott a Nagy Vadász. Sokáig hall-

gattak.

– Hintázzunk? – esett ki szerepéből a Nagy Vadász.

– Meg kell etetnem a majmaimat – indult a bokrok felé

miszter Doolittle.

A bodzabokor alatt egy sajtos dobozban négy kifejlett,

kövér giliszta lapult.

– A majmok kedvenc csemegéje – hunyorított miszter

Doolittle.

79


– Te tiszta nyomi vagy! A batyubál olyan, hogy

mindenki hoz kaját meg italokat. Annyi fi nomság

lesz, hogy nem kell Lujza néni ezeréves pogácsáitól

udvariasságból megfulladnunk. És a zene? Minden

szót úgy kell kihúzni belőled?

– Az a legviccesebb! Isti bácsit kérték meg. Va-

sárnap még az egész környék tiltakozott, hogy úgy

dübörög a zene, mintha földrengés lenne. Most meg

Istikém így, Istikém úgy...

– Végre valami jó kis felfordulás! Már eluntam az agyamat.

– Felfordulás? Az lesz! Aputól tudom, hogy értesíteni kell a

rendőrséget, hogy zárja le a teret. A tűzoltóktól meg enge-

délyt kell kérni. Anyu azt mondta, reméli, a mentőket nem kell

kihívni sem előtte, sem közben, sem utána.

– Várjál, összekapom magam, és mehetünk. Mondjuk

el a többieknek is! Aztán segítsünk plakátot ragasztani,

hogy minél többen eljöjjenek. Emlékszel? Ági néni is min-

dig azt mondja, hogy tegyünk valamit a közösségért.

Olivér végre elvigyorodott.

e

-

80


A Nagy Vadász kíváncsian várta a folytatást, ami nem

is maradt el: a bokor alatt egy ronggyal levarrt kosár

is lapult. A kosár csipogó hangon mozgott.

Miszter Doolittle boszorkányos ügyességgel fel-

nyitotta a kosárfödő rongyot, s egyenként kihúzott

két sárga kiskacsát.

A kiskacsák mohón falták a kövér gilisztákat.

A Nagy Vadász bánatosan felsóhajtott:

– A papa nem engedi, hogy állatot tartsak. Misz-

ter Doolittle bólintott.

– A papák ritkán szeretik az állatokat. Én is Kovács

néninél tartom a kiskacsáimat.

A kiskacsák visszakerültek a kosárba. Miszter Doolitt-

le leheveredett melléjük.

– Nairobi. Mond önnek ez a név valamit? – kér-

dezte a Nagy Vadásztól.

– De uram, melyik vadász ne ismerné Kenya

fővárosát?

A szeplős tigrisidomár fürkészve nézte.

tt-

81


– Bevehetem az expedíciómba?

– Köszönöm, de én is bevehetem az expedíciómba.

– Hajóval?

– Hajóval.

– S utána?

– Dzsippel.

– S a rezervátum?

– A Viktória-tó partján.

– S mi lesz a Viktória-tóval?

A Nagy Vadász csodálkozva nézett kérdezőjére.

– Mi lenne?

A másik diadalmasan elmosolyodott.

– Le fogom csapolni.

– A Viktóriát?

– A Viktóriát.

– Uram, ön nincs tisztában a Viktória-tó méretével.

– Uram, ön nincs tisztában az én technikai felkészültségemmel.

– De minek lecsapolni?

82


– A tó mélyén repülősárkány-csontok vannak.

– Ez roppant különös.

– Ez a jövő század szenzációja – felelte miszter Doolittle,

azzal felkelt, s felemelte a kosarát.

– Szia. Jössz holnap?

– Jövök – rebegte áhítatosan a Nagy Vadász, mert ilyen külö-

nös tervet még ő sem tudott eddig kieszelni.

(Varga Katalin: Barátom, Bonca. Részlet.

Bp. Móra, 2003. 7–12. oldal)

83


Most az egyszer!

Az Ő padjuk helyett végül a hintákat

választottuk. Ott szoktunk találkozni.

Tegnap, amikor Lillára és Zsófi ra vártam,

gyorsan elfoglaltam az egyetlen üres

hintát. Pont azon gondolkodtam, hogy

innen mindent látok, ami a téren tör-

ténik, amikor Gitta néni megszólalt:

– Kata, nem adnád át egy kicsit a

hintát Bencének?

– De csak most ültem bele. Néha ho-

mokozhat is Bence, nem? Vagy mér-

leghintázzon.

Gitta néni kézen fogta Bencét, én

meg rögtön tudtam, hogy ebből nagy

baj lesz. Gyorsan leugrottam a hintá-

ról, hogy átadjam a helyet. Az ugrás

Az

vá

Te

gy

hi

in

t

h

–

m

l

me

84


Cicus és a Büdös Macskák háborúja

1.

Cicus megevett még egy csokis sütit. Kizárólag szombaton

volt szabad ilyen fi nom és egészségtelen reggelit enniük. Anya

ilyenkor elment kocogni. Ő sohasem engedte, hogy a család

egészségtelen dolgokat egyen. Cicus a hét többi napján zab-

pelyhet kapott (ami olyan zsírszegény tejjel volt nyakon öntve,

hogy az már nem is tej volt, inkább víz), mellé pedig barna

kenyérből készült pirítóst, aminek a teteje durvább volt, mint

a lábtörlő. A Mama mindig leszidta a Papát, ha megengedte,

hogy a lánya mézet tegyen a pirítósra. Még szerencse, hogy

többnyire a Papa főzött.

Cicus nem győzött csodálkozni, hogy miként lehet két szülő

ennyire más. A Papa jó húsban volt és sose tudta, hol áll a feje.

A Mama viszont sovány volt és tipp-topp. Folyton a tettrekész-

séget és a céltudatosságot emlegette, ezek voltak a kedvenc

szavai. Már vagy százszor elmesélték azt a napot, amikor talál-

85


azonban rosszul sikerült, és a bokám kifi camodott. Mire feltá-

pászkodtam a földről, Gitta néniék úgy eltűntek, mintha ott

sem lettek volna.

Fél lábon ugrálva jutottam el a legközelebbi padig. Annyira

fájt, hogy észre sem vettem, hogy ez pont az a pad.

– Hé, mit keresel itt? Ez a MI PADUNK! – förmedt rám Bálint.

– Tudom, nagyeszű, de kifi camodott a bokám, és nem tudok

rálépni.

Bálinton látszott, hogy bajban van. Erre nem na-

gyon tudott mit mondani. Megvakarta a fejét és

csak annyit morgott:

– Na jó! Most az egyszer!

Mire megnyugodtam volna,

Balázs és Olivér közelített a

padhoz. Mindketten csípőre

tett kézzel, fenyegető tekin-

an van. Erre nem na

egvakarta a fejét és

,

86


koztak (aznap Cambridge-ben a Papa véletlenül beleesett egy

szennyvízcsatornába, és a Mama hívta ki hozzá a tűzoltókat),

de ebből nem derült ki, hogy házasodhatott össze két ennyire

különböző ember, és hogyan lett gyerekük.

A Mama egy csomó dologban nagyon jó volt: például na-

gyon jól meg tudta szervezni az üdüléseket és a kiránduláso-

kat. Nyugodtan rábízhatta magát az ember, biztos, hogy nem

késték le a repülőgépet vagy a kompot, és a sztrádán sem

felejtettek el lefordulni az Alton Towers felé vezető leágazás-

nál. Simán belement a rázósabb kalandokba is. A Papa bezzeg

nem, ő szeretett a fenekén maradni. A Mama ellenben néha

úgy vezényelte a háztartást, mint egy katonai kiképzőtábort.

2.

Cicus szerint a Mamával az volt a baj, hogy túlságosan hozzá-

szokott a saját fontosságához. A Hegyen Völgyön Zakat Bank

87


tettel jöttek. Szóhoz sem juthattak azonban, mert Bálint rögtön

mondta nekik, hogy mi történt.

– Ez aztán a pech! A híres balerina nem fog táncolni az utca-

bálon! – csúfolódott Olivér.

– Milyen utcabálon? – kérdeztem. – Mi van? Megnémultatok?

– Hát azon, amit a felnőttek szerveznek.

– Hát ez szuper!

Abban a pillanatban megjelent Lilla a tér túloldalán.

– Köszi a segítséget! – kiabáltam

vissza a meglepődött fi úknak, és sza-

ladtam Lilla elé a jó hírrel.

88


gazdasági igazgatójaként dolgozott. Három titkárnője volt, és

reggeltől estig parancsokat osztogatott. Meglehet, olykor elfe-

ledkezett arról, hogy Cicus és a Papa nem a bank alkalmazot-

tai, és nem tartoznak „a keze alatt dolgozó csapatba”, ahogy a

beosztottait emlegette.

Reggel, mielőtt dolgozni ment, mindkettőjüknek felírta egy

hosszú listára, hogy mit kell aznap megcsinálniuk. Cicusnak

néha az volt az érzése, hogy a Mama legszívesebben kitenné a

szűrüket, mert nem végzik a dolgukat elég „céltudatosan”.

– No, akkor – Papa magára öltötte a „céltudatos” arcát –

egyél még egy pirítóst, és hess balettozni! Idő van.

– De Papa!

– A Mama az ágyadra tette a balettcuccot.

– Papa, muszáj elmenni balettra? – Cicus gyűlölte ezeket

az órákat. Anya azért agyalta ki ezt a borzalmat, hogy „életet

vigyen” a szombat délelőttökbe, amelyeket a kislány amúgy

lustálkodással töltött volna.

89


Engem nem szeret senki

– Anyu! Ugye nem felejtetted el, hogy két hét múlva lesz az

utcabál?

– Miért felejtettem volna el?

– Tudod, a tánchoz a ruha...

– Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy apád elveszítette

az állását.

– De megígérted!

– Igazad van, megígértem. Akkor azonban még nem tud-

tam, hogy az én fi zetésemből kell négyünknek megélni.

– Akkor el se megyek! Elrontom az egész bemutatót, ha

miattam nem leszünk egyforma ruhában. Kata is, Zsófi is meg-

kapta már a szoknyát és a pólót, amiben táncolni akarunk.

– És ők is ugyanilyen szemtelenek a szüleikkel, mint te, ugye?

Tudod mit, Lilla? Ne is menj el! Ha csak a ruha számít, akkor

90


– Nem maradhatnék inkább itthon? Csak most az egyszer!

Mondjuk azt a Mamának, hogy kiment a fejedből, jó?

A család feje megértően mosolygott, de aztán megrázta

a fejét.

– Ne haragudj, csillagom, de itt van a listámon, anyád ezt

írta a legelső helyre – és megmutatta a lányának az aznapi

teendők listáját.

A következő állt rajta:

„Julian!

1. Ne hagyd Cicust ellógni a balettről – 11-re ott

kell lennie a parókián, a nagyteremben.

2. Fertőtlenítsd ki a vécékeféket!

3. Szórd be Eriket bolhairtóval!

4. Menj el a tisztítóba a ruhákért!

Mindketten nagy lélegzetet vettek. Ott volt a papíron feke-

tén-fehéren. A Hegyen Völgyön Zakat Bank gazdasági igazga-

91


jobb, ha itthon maradsz! Azt hittem, a tánc meg a barátnőid

miatt akarsz ott lenni!

– Lassan már nincs is barátnőm.

– És Kata? Meg Zsófi ?

– Az osztályban mindenki Kata barátnője akar lenni. A lá-

nyok szerint ő a legcsinosabb, a legszebb és a legokosabb.

Jár táncolni, mehet moziba. Én meg jó esetben lemehetek

a térre. Pedig az ingyen van! De oda sem mindig, mert apu

legtöbbször nem engedi meg. Te nem tudod, milyen a büfé-

nél várni a többieket. Vagy azt hazudni, hogy azért nem ve-

szek fagyit, mert nem szeretem. Mindig azt mondjátok, hogy

legyek őszinte. Ha megmondom az igazat, akkor meg kiabál-

tok, vagy kapok egy pofont. Nem érdekel a tánc! És az sem,

hogy nem szerettek!

92


tójával szemben még Prüszkh, a macskaisten is tehetetlen volt,

pedig ő a mancsával napot meg holdat hajigált az égre.

– Jól van – adta meg magát Cicus. Felállt. Úgy bereggelizett,

hogy ki kellett gombolnia a farmert.

– Fölmegyek.

(Saunders, Kate: Cicus és a Büdös Macskák háborúja. Részlet.

Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2004. 15–18. oldal)

Fordította: Zsélyi Ferenc

Szeged, Köny

93


Milyenek a jó barátok?

– Tudsz valamit Lilláról? – kérdezte Zsófi , ahogy

beléptem az osztályba. – Ági néni azt mondta,

ma sem jön iskolába.

– Biztos valami családi probléma... Tudod, az

apukája...

– Tudom. De hogy fogunk így táncolni?

Még ki sem találtuk, mit adunk elő.

– Miért, úgy hogy fogunk táncolni, hogy

Lillának nincs egy rendes ruhája?

– Ez igaz! Nem is tudom, hogy bírja ki,

hogy mindig ugyanazokban a cuccokban jár?!

– Én belehalnék a helyében, az biztos!

– Ne ijesztgess, Kata! Mibe akarsz belehalni?

– szólalt meg váratlanul Ági néni.

– Semmibe, csak úgy mondtam.

– Lilláról beszélgettek?

, ahogy

ndta,

dd, az

y

jár?!

alni?

94


Rosa, kis húgom, Rosa

Pedro fi gyelmeztetett minket, hogy holnap felmérő dolgozatot

írunk. Elisa nagymama azt mondja, az ő idejében ilyesmi nem

létezett: az ember elment az iskolába, olvasni, írni, számolni ta-

nult, aztán év végén levizsgázott. Így hát csak vállat vont, ami-

kor a felmérőről beszéltem neki, és egészen megbotránkozott,

hogy Pedrónak neveztem a tanárt.

– Próbáltunk volna csak ilyet az én időmben! Nesze neked

körmös, aztán állhattunk egész nap a terem sarkában, a fal-

nak fordulva, és senkihez sem szólhattunk, még egy szót se...

Egyébként sem mertünk volna így beszélni, jóságos ég! „Ta-

nárnő” és „tanár úr” volt mindenki, az is nagy-nagy tisztelettel...

Tudjátok is ti, mi az...

A körmöst, azt bizony nem ismerem. (És, magunk között

szólva, nem is igen sajnálom ezt a tudatlanságomat.) De a

tisztelet, az tudom, micsoda. Úgy tűnik, ugyanarról beszélünk,

csak éppen más szavakkal, mint Elisa nagymama.

95


– Iiigen – válaszolta halkan Zsófi .

– Meglátogattátok?

Mindketten hallgattunk.

– Szóval nem. Miért? Hiszen barátnők vagytok, vagy nem?

– De, csak készülünk a táncbemutatóra.

– Lilla nélkül? – Ági néni úgy tudott kérdezni, mint aki bele-

lát a gondolatainkba.

– Tetszik tudni, Katának meg nekem már van egyforma ru-

hánk – kezdte Zsófi –, Lilláéknak pedig...

– Fejezd be nyugodtan! Nincs pénzük az utcabálra új ruhát

venni.

– És hát arra gondoltunk, hogy...

– ...hogyan segíthetnétek neki – fejezte be Ági néni Zsófi

megkezdett mondatát. – Jól van, lányok. Lilla biztosan örül

majd, hogy ilyen jó barátai vannak.

96


A múltkor is azt mondja nekem:

– A te Rita barátnőd nagyon tiszteli az édesapját.

Nem válaszoltam, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy

új sorozatképeket ragasztottam az albumba, de aztán jó sokat

morfondíroztam ezen. És még most is morfondírozom. Főleg,

miközben Ritával beszélgetek, minálunk. Mint a minap is.

– Ha én ragasztós üveget meg ecsetet vinnék be a nappali-

ba, mint te, mindjárt kapnék a papámtól – mondta ő.

– Mit kapnál? – kérdeztem

– Már megint mintha kihagyna egy kereked, vagy a felhők-

ben járnál... Nyaklevest, mi mást kaphatnék?

És nevetett, mintha éppen a XX. század legszórakoztatóbb

történetét mesélte volna el.

– Kapnál egy nyaklevest, de miért? – erősködtem.

– Hát... Mert bepiszkíthatom a nappalit, mert a nappali a

vendégeknek van, tudom is én, még miért... Mindenért... Ezért

97


Valami büszkeségféle

A zenén sokat vitatkoztunk a lányokkal, mert mind a hárman

mást akartunk.

– Mit kell ezen ennyit nyavalyogni?! Válasszatok egy olyan

számot, aminek jó a ritmusa. Vegyetek fel valami jó cuccot,

mozogjatok egyszerre, és ti lesztek a nyerők – zárta le a vitát

Kata nővére. – Na gyerünk, csináljátok azt, amit mutatok. Kata!

Lazábban! Zsófi ! Úgy dobogsz, hogy mindjárt leszakad a ház.

Lilla! Mintha élnél!

Mikor befejeztük az első próbát, alig tudtunk megmozdulni.

Aztán ez így ment minden áldott nap.

Közben az utcabál plakátjait is segítettünk kiragasztani. Per-

sze a fi úk győztek. Ők ugyanis biciklivel járták a környéket.

– Ha ilyen csigalassúsággal fogtok táncolni is, az elég kínos

lesz – mondta Balázs.

Nem szóltunk egy szót sem.

Eljött a nagy nap. Isti bácsi konferált fel minket. Nyomban

98


menekülök mindjárt a szobámba, ha meghallom, hogy haza-

jött a papa. És még így is... „Rita, ne csinálj rendetlenséget!”

„Rita, ne maszatold össze magad!”... Mindig ugyanaz a nóta,

még akkor is, ha nyugton ülök a kuckómban. A mamám szerint

a lakásban mindig rendnek kell lenni, én meg mindenhol rum-

lit csinálok.

– És nem csinálsz?

– Nem, nem csinálok. Csak éppen máshogy rakok rendet, az

pedig sosem tetszik a mamának...

Egyébként nálunk soha semmi sem kerülhet máshová. Egy-

szer elfenekelt a papa, mert a kaktuszt az íróasztalára tettem...

A kaktusz az enyém volt és majdnem olyan, mint egy sokle-

velű, zöld rózsa, én meg azt gondoltam, szívesen fogadja egy

szép növény társaságát, amikor dolgozik...

De ő csak annyit vetett oda, hogy kilöttyintettem a vizet

meg kiszórtam a földet, és most csupa folt az íróasztal... Azt

észre sem vette, szép-e a kaktusz vagy csúnya... Megnéztem

az asztalt, és semmit se láttam, de ő kötötte az ebet a karóhoz,

99


utána meg is szólalt a zene. Még szinte el sem kezdtünk táncol-

ni, amikor a közönség már ütemesen tapsolt. Óriási siker volt.

Látni kellett volna a fi úkat! Mintha a meglepetésen kívül va-

lami büszkeségféle is lett volna az arcukon.

100


hogy nagyon is jól látszik egy világosabb folt ott, ahová a cse-

repet tettem... És hogy még egy olyan kétbalkezest, mint én,

nem ismer...

Ilyesmiről sosem beszéltem Ritával, de azt hiszem, fél az ap-

jától, nem pedig tiszteli, ahogy Elisa nagymama gondolja.

(Vieira, Alice: Rosa, kis húgom, Rosa. Részlet.

Bp. Móra Könyvkiadó, 1990. 10–11. oldal)

101


Újra otthon

– Gyerekek, ugye nem felejtettétek el, hogy jövő héten ked-

den papírgyűjtés lesz. Kérjétek meg az ismerőseiteket, hogy

ha van felesleges újságpapírjuk, akkor azt adják nekünk. Idén a

győztes osztály tortát, a második és harmadik helyezett pedig

mozijegyet nyerhet.

Az osztályból rajtam kívül már mindenki látta a Vadlovakat,

ezért a mozijegy nem lelkesítette őket. A torta meg a győze-

lem azonban annál inkább.

Hazafelé végig Morzsára és a nagyiékra gondoltam. Otthon

mindig elmehettem moziba. Igaz, ott nem volt pattogatott

kukorica meg kóla, de anyuék ki tudták fi zetni a jegy árát. „Kis-

fi am, legyél még egy kicsit türelmes. Nagyon sokba került a

költözködés, és itt minden sokkal drágább, mint odahaza volt”

– mondogatja apu.

A következő napokon, ha nem is lelkesen, de azért én is

gyűjtöttem az újságot. Végül annyi volt már, hogy egyedül

102


Titkok

Csillogó vörös hajam van. A legtöbb ember azt hiszi: ez bizto-

san indulatos természettel párosul. Sokszor tényleg forr a düh

bennem, de magamért nem tudok kiállni. Csak akkor tör ki

belőlem a méreg, ha úgy érzem, más emberekkel bánnak igaz-

ságtalanul.

Maria egyszerűen csak kedves akart lenni. Ő mindenkihez

kedves.

Bárcsak Maria az én barátnőm lenne, de ő Alice legjobb

barátnője. Az osztályomban mindenkinek van legjobb barátja

– vagy pedig olyan kis csapatokban lófrálnak. Annyira szörnyű,

hogy nekem nincs sem csapatom, sem legjobb barátnőm!

Mirandával olyanok voltunk, mint a testvérek. Ugyanabba az

óvodába, iskolába jártunk. Mindig ott voltunk egymásnak.

Amikor Miranda meg én kicsik voltunk, majmosat játszot-

tunk, összevissza lengtünk, hülyéskedtünk meg vakaróztunk,

vagy pedig a repülős játékot játszottuk, és úgy tettünk, mintha

103


nem is tudtam volna becipelni a suliba. Nem is nagyon bán-

kódtam. De apu megígérte, hogy majd ő segít.

Reggel együtt indultunk el. Alig bírtam megemelni a két nagy

csomagot. A kötél meg úgy vágta a kezemet, hogy pillanaton-

ként meg kellett állnunk. Így, mire odaértünk az iskolába, a mi

osztályunk papírhegyét már lemérték. Lepakoltuk a csomagokat

a kapunál, én pedig odamentem az osztálytársaimhoz.

– A második helyen állunk – mondták lógó orral. – A 6. A-

sok megelőztek bennünket 30 kilóval.

Ekkor jött a nagy ötlet! Kimegyek, és azt mondom apunak,

hogy sajnos már nem veszik át az újságot. Segítek neki elvinni

a papírt a legközelebbi szemetesig. És holnap – irány a mozi!

Már el is indultam a kapu felé, amikor eszembe jutottak

nagypapa szavai: „A játékban sem szabad csalni, Dávid. Aki

csal, az önmagát csapja be. És nemcsak a barátait veszíti el,

hanem a becsületét is.”

Gyorsan visszafordultam és a fi úkhoz léptem.

– Semmi pánik! Mi is hoztunk apuval

egy csomó papírt. Segítetek behordani?

104


Ági néni és az egész osztály izgatottan állt a mérlegnél.

– Ha jól látom, 32 kiló – suttogta Ági néni.

– Győztünk! – kiabáltuk szinte egyszerre. Fiúk és lányok

együtt.

Az óriási hangzavarban egyszer csak Bálint állt meg előttem.

– Megmentetted az osztályt. Láttad már a Vadlovakat?

– Nem.

– Akkor jó! Az előbb beszéltük meg Ági nénivel,

hogy délután, tortaevés közben megnézzük vide-

ón. Tanítás után Balázs behozza a fi lmet.

– Akkor

hogy d

ón. Ta

105


Negyedikben újra kezdjük

Az utolsó hét volt az iskolában. Egyre többet néztünk ki az

ablakon.

Egy költöztető autó nem tudott befordulni az úton anélkül,

hogy be ne hajtott volna az udvarba. Bútorok és különböző

dobozok látszottak ki a ponyva alól.

Kicsengetés után a fi úk rögtön odamentek a teherautóhoz,

és irányították a sofőrt, hogy merre tekerje a kormányt.

– Biztos új lakók költöznek abba a régi házba, amire sokáig ki

volt írva, hogy ELADÓ – mondta izgatottan Lilla.

Kíváncsiak lettünk, és mi is követtük az autót. A ház előtt egy

csomó felnőtt mellett ott állt egy szőke lány.

– Sziasztok, gyertek nyugodtan közelebb – mondta moso-

lyogva az egyik néni. – Idejártok az iskolába?

– Csókolom. Igen.

– És hányadikosok vagytok?

– Most fejezzük be a harmadikat.

106


a kabátunk ujja szárny volna, és össze-vissza vitorláztunk vele.

Tudom, ma már ostobán hangzik mindez, de nagyon kicsik

voltunk még.

Ahogy nőttünk egy kicsit, a két játék összeolvadt, s repülő

majomként kizúgtunk a nyitott ablakokon, és mogyorót szór-

tunk az emberekre. Lovagoltunk a templomtorony szélkakasán,

a legmagasabb áruház tetején dobogtunk, és a játszótér nyár-

fáinak csúcsán fészkeltünk. Mi, a repülő majmok vadul védel-

meztük területünket ellenségeink, a hatalmas fülüket csattog-

tató repülő elefántok ellen.

Aztán anya egy nap meglátott minket csata közben. Nem

fogta fel, hogy ez most a repülő állatok háborúja. Tapsolni kez-

dett, és azt mondta:

– Ez igazán mulatságos, kislányok! – de amikor elkapott

egyedül, ezt sziszegte: – Szeretném, ha nem sikoltoznál, India!

És tényleg muszáj így vágtatnod fel-alá?

Sértődötten annyit válaszoltam, hogy elefánt voltam, ezért

kellett vágtatnom.

107


– Látod, Anna – fordult a néni a szőke lányhoz –, osztálytár-

sak lesztek.

Anna nem is válaszolt, durcásan levett a teherautóról egy

táskát, és bement a házba. Bálint, Olivér, Balázs és Peti is segí-

tett behordani a dobozokat.

Egy darabig még ácsorogtunk, aztán elmentünk a térre.

– Ugye milyen undok, beképzelt lány ez az Anna? – kérdezte

Kata.

– Emlékezz vissza, milyen nehéz volt Dávidnak, amikor ide-

költöztek. Ő is haragudott az egész világra, mert ott kellett

hagynia a barátait, nem beszélve a lováról meg a kutyájáról

– válaszoltam.

– Meg ne egyél! Honnan tudnám, hogy milyen érzés ez? Én

mindig itt éltem a szüleimmel.

Éppen csak befejeztük a vitát, amikor megláttuk a fi úkat.

Anna is velük volt.

– Ez a mi birodalmunk – mutatott ünnepélyesen a piros

padra Olivér.

Anna nem értette, miért érdekes egy piros pad, de érezte,

108


– Ó, értem már – mondta anya. – Én kis indiai elefántom!

Ha apa mondta volna, viccnek veszem. De anya piszkált

vele. Érzem, nem bírja elviselni, hogy kövér vagyok. Persze,

még sosem mondta! A legtöbb, ami elhangzott, az volt, hogy

„nagy”, mint például „A lányom a kicsit nagyobbak közé tarto-

zik”. De úgy suttogja, hogy „nagyobb”, mint valami szégyenle-

tes dolgot.

Anya és köztem, így állandó háború dúl. Elvileg fogyókúrá-

zom, de nem veszem nagyon komolyan. Megeszem a csirke-

darabkámat és a paradicsomot és a répaszeleteket, meg az

almát és a narancsot – aztán felosonok az emeletre, és elmaj-

szolok két Mars szeletet és egy teljes csomag kekszet.

Anyának tisztára elborult az agya, amikor meglátta az üres

papírokat az ágyam alatt. Kiabált, mindenféléket vágott a fe-

jemhez, én pedig sírtam, ami csak rontott a helyzeten, mert

utálja, ha bőgőmasina vagyok.

(Wilson, Jacqueline: Titkok. Részlet.

Bp. Animus, 2004. 20–23. oldal)

Fordította: Karnis Andrea

109


hogy nekünk valamiért fontos. Aztán se szó, se beszéd, le-

huppant rá. Ijedten néztünk egymásra. A fi úk is tehetetlennek

látszottak.

– Valami baj van? – kérdezte Anna most már vidáman.

– Hát... – mondtuk szinte teljesen egyszerre a fi úkkal, és kér-

dő tekintettel néztünk egymásra.

– Na jó – szólalt meg Bálint. – Legyen nyáron közös a hinta

is, meg a pad is.

– De negyedikben újra kezdjük?! – egészítette ki szokásos

vigyorával Peti.

110


111



Documents

Én, te mi - Tanító Online · 2015. 8. 28. · Ekkor meg én felelek. – A lovagoknak bajuszuk van, és apu az én lovagom. – Jó kis fi rmák vagytok, ti ketten! Összeszövetkeztek