1

PEARL S. BUCK

A váltságdíj

A Beethoven-szimfónia hirtelen elnémult. Tiszta, érces hang szakította félbe a harmadik tétel dallamát.

- Rendkívüli hírt mondunk. Ma délután megtalálták Jimmie Lane-nek, Mr. Headley Lane elrabolt fiának a holttestét a Hudson folyó partján, nem messze a házuktól. Ezzel befejeződött a kutatás a...

- Az istenért. Kent, kapcsold ki! - kiáltott fel Allin.

Kent Crothers habozott egy pillanatig, aztán kikapcsolta a rádiót.

Csend lett.

Allin az ajkát harapdálta.

- Szerencsétlen anya! - sóhajtott fel. - Hány napja már!... És mindvégig reménykedett!

- Azt hiszem, jobb biztosan tudni valamit - mondta csöndesen Kent -, még akkor is, ha az a legrosszabb.

Talán most kellene beszélnie Allinnal, most lenne rá a legjobb alkalom. Figyelmeztetnie kellene: ez a gyermekrablási dolog kezd a rögeszméjévé válni. Végül is gyermekek milliói nőnek föl biztonságban az Egyesült Államokban, még az olyan jómódú családokban is, mint az övék. A baj persze az, hogy ők gazdagok is, meg nem is: annyira nem azok, hogy testőröket fogadhatnának a gyerekeik mellé, de - legalábbis a környéken - elég gazdagnak tartják őket, hiszen tudják, hogy az apjáé a papírgyár.

Csak azt kellene tudatosítaniuk magukban, hogy nem tartoznak a milliomosok közé, tehát őket megzsarolni nem üzlet a gyermekrablók számára. Ezt kellene tenniük Bruce miatt, aki ősszel kezd majd iskolába járni. És gyalog kell járnia, mint sok millió más amerikai gyereknek. Ő bizony nem viszi kocsin a fiát a

1

három utcával odébb levő iskolába, és azt sem engedi, hogy Peter, a kertész vigye. Ez többet ártana Bruce-nak, mint... Végül is demokráciában élnek, és Bruce-nak úgy kell felnőnie, mint a többi gyereknek.

- Megyek, megnézem, nem takaróztak-e ki a gyerekek -- mondta Allin. - Betsy, ha csak lehet, lerúgja magáról a takarót.

Kent tudta, hogy Allin csak meg akar bizonyosodni róla, hogy megvannak a gyerekei. De azért ő is fölállt. Pipára gyújtott, s azon

töprengett, hogyan is kezdje el a beszélgetést. Kézen fogva mentek föl az emeletre. Allin nesztelenül kinyitotta a gyerekszoba ajtaját. Nevetséges, mennyire átragadt őrá is Allin rettegése. Valahányszor kinyílt az ajtó, egy pillanatra az ő szívdobogása is megállt, amíg meg nem látta a két ágyat s bennük a párnáikon nyugvó két kicsi fejet.

A gyerekek persze ott voltak. Kent megállt Bruce ágya mellett, és lenézett a fiára. Csinos kis kölyök. Olyan mélyen alszik, hogy meg se moccan, amikor az anyja fölébe hajol. Fekete haja kócos,

piros ajka lebiggyedt. A haja fekete, de kék szemét az anyjától örökölte.

Egyikük sem szólalt meg. Allin gyöngéden felhúzta a takarót Bruce kidugott karjára, s még egy pillanatig ott álltak, kéz a kézben, és nézték a gyereket. Aztán Allin Kentre nézett, elmosolyodott, s Kent megcsókolta az asszonyt. Átkarolta a vállát, és Betsy ágyához léptek.

1

Betsy volt Kent titkos szenvedélye. Azt határozottan ki tudta jelenteni, hogy Bruce-nak éppúgy vállalnia kell a kockázatot, mint a többi gyereknek, mert egy fiúnak meg kell tanulnia bátornak lenni. De ez a kislány - az ő kicsi lánya - olyan védtelen, apró teremtés… Allin aranylóbarna hajszínét örökölte, de a szeme valami csoda folytán fekete volt, mint az apjáé. Ha Kent belenézett, úgy érezte, mintha önmagába nézne.

Betsy kicsit szaggatottan, pici orrán keresztül szedte a levegőt.

- Mi van a náthájával? - suttogta Kent.

- Ügy látszik, nem rosszabbodott - súgta vissza Allin. - Borogatást raktam a mellére.

Kent mindig mérges volt, ha valami baja lett a kislánynak. Mollie-ban, a dadában nemigen bízott. Lehet, hogy jó érzésű, de könnyelmű.

A kicsi megmozdult, és kinyitotta a szemét. Hunyorgott, elmosolyodott, és az apja felé nyújtotta a karját

- Ne vedd föl, édesem - tanácsolta Allin -, mert akkor mindig követelni fogja.

Így hát nem vette föl, hanem játékosan megfogta a kislánynak először az egyik karját, aztán a másikat, és bedugta a takaró alá.

- Aludj, kis bogaram - mondta.

S a kislány fekve maradt, és álmosan mosolygott. Jó kis gyerek volt.

- Gyere - suttogta Aliin -, oltsuk el a villanyt.

Lábujjhegyen visszamentek a nappaliba.

Kent leült, szívta a pipáját, s azon gondolkozott, mit is akar mondani Allinnak. Mert egész életük szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy szentül higgyék: az ő gyerekeikkel nem történhetik semmi.

1

- A gyermekrablás olyan, mint a villámcsapás - szólalt meg hirtelen. - Előfordul, persze hogy elő, millió gyerek közül eggyel. De ne felejtsd el, hogy a többi tökéletes biztonságban van.

Allin már leült a kandalló elé, az ottománra. de Kent szavaira feléje fordult.

- Mondd meg őszintén. Kent, mit csinálnál, ha egy este, amikor fölmegyünk...

- Csacsiság! - vágott a szavába Kent. - Éppen azt próbálom megértetni veled. Ez olyan valószínűtlen, mint ha... Ó, ezek az átkozott újságok! Ha valahol történik valami, a legkisebb faluban is értesülnek róla.

- Jane Eliot azt mondta, hogy háromszor annyi gyermekrablás történik, mint amennyi belekerül az újságokba - mondta Allin.

- Jane újságíró - felelte Kent. - Hajlamos fölfújni a dolgokat. Ne hagyd magad az ő...

- De hát sok gyermekrablási esetről tud - felelte Allin. - Elmesélte a Wyeth-ügyet is...

Most kell beszélnie Allinnal, most, amikor az asszony minden titkos aggodalma ott remeg a hangjában. Kent megfogta Allin kezét, megsimogatta, és beszélni kezdett. Egy pillanatra sem felejthette el, hogy Allin milyen mélyen átérez mindent, és hogy a dolog már Bruce születése előtt is nyugtalanította. Neki eszébe se jutott, amíg egy éjszaka a sötétben Allin föl nem tette neki ugyanezt a kérdést:

- Kent! Mit csinálnánk, ha...

Csakhogy akkor ő még nem tudta, hogy az asszony mire gondol.

- Ha?... - kérdezte.

- Ha egyszer elrabolnák a gyerekünket?...

Kent azt válaszolta, amit akkor is, most is igaznak érzett.

- Minek nyugtalankodni olyasmi miatt, ami sohase fog megtörténni?

1

De azért Bruce születése óta figyelemmel kísért minden ilyen esetet.

Most megcsókolta Allin tenyerét.

- Nem tudom elviselni, hogy félsz - mondta. - Tudod, hogy nincs okod rá, szívem. Nem élhetünk örökké a félelem árnyékában - folytatta. - Valami ésszerű álláspontra kell jutnunk.

- Én is azt szeretném. Kent. Boldog lennék, ha nem félnék. Csak tudnám, hogy csináljam.

- Végül is az emberek többsége úgy neveli föl a gyerekeit, hogy nem is gondol ilyesmire - folytatta Kent.

- A legtöbb anya gondol - mondta Aliin. - Majdnem minden ismerős asszony szóba hozta már egyszer vagy máskor, ebből tudom, hogy ők is folyton gondolnak rá.

- Okosabban tennétek, ha nem beszélnétek róla - felelte Kent

De Allin kijelentette:

- Mindig azon gondolkodunk, hogy mit csinálnánk akkor, Kent.

- Éppen ez az! - kiáltott fel a férje. - Éppen ezért meggyőződésem, hogy ha most elhatároznánk, hogy mit csinálnánk... persze, egy pillanatra sem felejtve el, hogy az ilyesminek a valószínűsége a lehető legcsekélyebb...

- Mit csinálnánk. Kent? - kérdezte Aliin.

Kent szinte tréfásan válaszolt:

- Így görbülj meg, ha elfelejted, hogy olyan csekély a lehetősége, mint... mint egy légitámadásnak a házunk ellen?

Allin bólintott.

- Én úgy gondoltam, hogy ha elrabolnák valamelyik gyermekünket, egyszerűen azonnal átadnám az ügyet a rendőrségnek.

- Miféle rendőrségnek? - tette fel a kérdést azon nyomban Allin. - Csak nem a pletykás Mike O’Briennak? Az első dolga az

1

lenne, hogy elfecsegje az újságoknak. Márpedig Jane szerint végzetes, ha bekerül az újságokba.

- Hát akkor a szövetség rendőrségnek... - az FBI-nak.

- Azzal hogyan lehet kapcsolatba lépni?

Kent kénytelen volt bevallani, hogy nem tudja.

- Majd kinyomozom - ígérte. - Most különben is az elviekben kell döntenünk, szívem. Ha egyszer tudjuk, mit fogunk csinálni, nem kell vele többet foglalkoznunk. Váltságdíjról szó se lehet, Allin, az biztos. Amíg hajlandók vagyunk váltságdíjat fizetni, mindig ki leszünk téve a gyermekrablásoknak. Egyszer már legyen valaki, aki nem adja be a derekát. Akkor talán a többiek is belátják, mit kell tenniük.

Az asszonyon látszott, hogy nincs meggyőzve. Amikor megszólalt, halkan beszélt, s csupa rettegés volt a hangja.

- Csakhogy az a helyzet, Kent, hogy ha elhatároznánk is, hogy nem fizetünk váltságdíjat, nem tudnánk kitartani az elhatározásunk mellett - legalábbis nem hiszem. Képzeld el, ha Bruce-ról volna szó, meg volna fázva, tél volna, és pizsamában ragadnák el a meleg ágyból - bármit megtennénk érte! Magad is tudod, hogy bármit megtennénk!

Hadarva beszélt tovább.

- Nem törődnénk mi akkor a többi gyerekkel, Kent. Csak a mi kicsi Bruce-unkra gondolnánk, senki másra. Hogy hogyan tudnánk visszakapni - bármi áron!

- Csöndesebben, édesem - mondta Kent. - Ha így felizgat, inkább ne is beszéljünk a dologról.

- De igen. Kent! Én beszélni akarok róla! Tudni akarom, mit kellene csinálnunk. Csak ne félnék annyira! - suttogta Allin.

- Gyere ide mellém - mondta Kent.

Odahúzta Allint maga mellé a díványra.

- Először is: ugye, tudod, hogy éppúgy imádom a gyerekeket, mint te?

1

Allin bólintott. Kent folytatta:

- Tehát nyilván én is megtennék minden tőlem telhetőt az érdekükben, igaz?

- Megtennél, Kent. Csak az a kérdés, tudjuk-e, mit tegyünk.

- Azt tudom - felelte komoran Kent -, hogy amíg a törvénybe ütköző módon váltságdíjakat fizetünk, addig mindig lesznek gyermekrablók. Valakinek egyszer csak el kell kezdenie, hogy nem fizet. Ez a demokratikus kormányzás törvénye. Először az embereknek kell cselekedniük, a kormány csak utána foglal állást.

- És ha a rablók azt mondják, hogy ne szólj a rendőrségnek? - kérdezte Allin.

Ez a konkrét kérdés zavarba hozta Kentet. Nem mintha a dolog megtörténhetne!

- Minden azon múlik - vágott vissza -, hogy beadjuk-e a derekunkat a gazembereknek, vagy kitartunk az elveink mellett.

Allin azonban csökönyösen folytatta:

- De ha a mi gyerekünkről lenne szó? Légy őszinte, Kent. Ne bújj elvek mögé!

- Megpróbálok őszinte lenni - mondta lassan Kent - Azt hiszem, mindenképpen kitartanék az elveim mellett, és bíznék benne, hogy találunk valami módot...

Habozva nézett felesége hitetlen szemébe.

- Próbáljon pontosan visszaemlékezni rá, hogy történt! - ordított Kent az ostoba dadára. - Hol hagyta Betsyt?

1

Allin nyugodtabb volt, de fél órával azelőtt szinte sikoltva kiáltotta a telefonba:

- Kent! Nem találjuk Betsyt!

Kent épp a gyár igazgatóinak ülésén vett részt, de rögtön felállt.

- Elnézést - mondta határozottan -, de azonnal el kell mennem.

- Valami baj van. Kent? - húzódott fel az apja hófehér szemöldöke.

- Nem hiszem - válaszolta Kent. Volt annyi esze, hogy nem mondta meg, mit sikoltott Allin. - Majd értesítlek, ha valami baj lenne.

Beugrott a kocsiba, és úgy száguldott hazáig, mint az őrült. Csak úgy spriccelt a kavics, amikor lefékezett a kapu előtt. Ott állt Allin meg Mollie, az ostoba dada. Mollie zokogott.

- Itt álltunk a kapuban, uram, és vártuk, hogy Brucie hazajöjjön az iskolából, mint máskor, és én letettem Betsyt - olyan nehéz már cipelni -, és bementem a házba tiszta zsebkendőért, hogy megtöröljem a kis kezét. Mert belenyúlt egy tócsába, ami a reggeli eső után maradt. Mire visszajöttem, eltűnt. Megnéztem a bokrok közt is, uram, aztán kiabáltam a nagyságának.

- Az egész házat és a környéket átkutattuk, Kent - suttogta Allin.

- A kapu! - lihegte Kent.

- Be volt csukva, rajta a retesz is - jajveszékelt Mollie. - Gondoltam rá, és becsuktam, mielőtt bementünk.

- Mennyi ideig volt bent? - ordított rá Kent.

- Nem tudom, uram - zokogott Mollie. - Egy percnek se tűnt.

Kent berohant az udvarra.

- Betsy! Betsy! - kiabálta. - Gyere ide papához! Itt van papa!

Benézett a terebélyes orgonabokrok alá.

1

- A garázsban is megnéztétek? - fordult Allinhoz.

- Peter kétszer is átkutatta - felelte az asszony.

- Azért én is megnézem - mondta Kent. - Te meg menj be a házba, Allin. Hátha valahogy bejutott.

Kent berontott a garázsba. A kisebbik kocsi alól kimászott Peter.

- Nincsen sehol, uram - suttogta. - Megnéztem mindenütt.

Kent még egyszer megnézte, Peter, mint a kutya, a nyomában. Kent fejében egy telefonszám motoszkált: National 7117. Egy évvel ezelőtt nyomozta ki a számot, az után az Allinnal folytatott esti beszélgetés után. De még nem akarta felhívni. Biztos, hogy Betsy meglesz valahol.

A kapu becsapódott. Kent kirohant. De csak Bruce érkezett haza.

- Mi bajod, papa? - kérdezte Bruce.

Kent nyelt egyet - semmi értelme, hogy megrémítse Bruce-t.

- Bruce! Nem... nem láttad útközben valahol Betsyt?

- Nem, papa. Senkit se láttam, csak Mike-ot. Segített átjönni a téren, mert jött egy autó.

- Hát ammeg micsoda?

Peter mutatott rá valamire. Egy kis fehér papírdarab volt, rajta egy kő, nehezéknek.

Kent rögtön tudta, mi az. Tucatszor olvasta már a szöveget az újságokban. Lehajolt, és fölvette a papírt. Az volt rajta, kusza kézírással.

1

„Már rég lestük az alkalmat.” Igen, ez az a primitív, elfordított kézírás, „Ötvenezer a válcságdíj. Ha magának nincs, majd keritt a papája. Majd tudattyuk, hova tegye. Ha szól a zsaruknak, megöjjük a kölköt.”

- Mi az, papa?... - kezdte Bruce.

- Vigye be a gyereket - szólt oda Kent Peternek.

Hol van Allin? Meg kellett... megígérte neki, hogy ez nem fog előfordulni! A telefonszám megvan... csakhogy...

- Allin! - kiáltotta.

Hallotta, ahogy az asszony lerohan a padlásról.

- Allin! - lihegte Kent.

Az asszony ott állt, a rémülettől falfehéren, szánalomra méltóan - és milyen tehetetlenül! Úristen, milyen tehetetlenek mind a ketten! Segítségre van szüksége; meg kell tudnia, mit tegyen. De hiszen már... már régen eldöntötte, mit kell tennie, de hát mit tudott akkor még bűnözőkről meg gyermekrablókról? Hányan fizették meg a váltságdíjat, és

mégis elveszítették a gyereküket! Tanácsot kell kérnie valakitől, akiben bízik.

- Fölhívom a National 7117-et! - szaladt ki a száján.

- Ne, Kent... várj még! - kiáltotta Allin.

- Föl kell hívnom! - mondta makacsul Kent.

Mielőtt még Allin megakadályozhatta volna. Kent a telefonhoz rohant, és felkapta a kagylót.

1

- Kérem a National 7117-et! - kiáltotta bele.

Allin arcából kifutott a vér. Kent odanyújtotta neki a gyűrött cédulát. Allin elolvasta, aztán a kagylóhoz kapott.

- Ne, Kent! Várj még! Nem tudunk semmit. Várjuk meg, mit üzennek!

De a vonal túlsó végén már megszólalt egy nyugodt hang:

- Itt National 7117.

Kent rekedten kiabálta:

- Egy gyermekrablást akarok bejelenteni. Elrabolták a kislányunkat. A nevem Kent Crothers, címem Eastwood Avenue, 134., Greenvale, New York állam.

Hallgatott, amíg a hang elmondta, hogy egyelőre ne csináljon semmit, várjon holnapig, s akkor egy bizonyos, ötven mérföldnyire levő faluban keressen meg egy sima szürke ruhás férfit a fogadóban.

Allin egész idő alatt ezt suttogta:

- Meg fogják ölni. Kent, meg fogják ölni!

- Nem tudják meg - súgta vissza Kent. - Senki se fogja megtudni.

Lerakta a kagylót, és dühösen rákiabált az asszonyra:

- Azok a fickók ott Washingtonban senkinek se mondják el. És segítségre van szükségem, nem érted?

Allin elszörnyedve nézett rá.

- Meg fogják ölni - ismételte meg.

Kent legszívesebben elbújt volna valahová, hogy kisírja magát, de hát férfinak nem szabad sírnia. Még Allin se sírt. Aztán hirtelen átölelték egymást, s szemükből csöndesen kicsordultak a kínzó könnyek.

1

Kent nem szokott hozzá a várakozáshoz, de most kénytelen volt várni. És segítenie kellett Allinnek is elviselni a várakozást. A férfi legyen erősebb.

Eleinte megkönnyebbülést érzett, hogy utasításokat kapott, amelyeket követhet. Nézzük csak, ki van a házban? Egyszerű: csak Sarah, a szakácsnő, Rose, a szobalány, és Mollie meg Peter. Őket persze nem lehet hibáztatni, kivéve Mollie-t.

Lehet, hogy Mollie nemcsak egyszerűen ostoba. Meg kell értetni velük, hogy senkinek se szóljanak egy szót se.

- Hívd össze őket az ebédlőbe - mondta Kent Allinnak.

Ő maga előre bement.

- Papa!

Bruce rémült arca jelent meg az ajtóban.

- Mi történt? Hol van Betsy?

- Nem találjuk, fiam - mondta Kent, s igyekezett nyugodt hangon beszélni. - Persze meg fogjuk találni, de most senkinek se szabad megtudnia, hogy nincs meg.

- Menjek ki az udvarra? - kérdezte Bruce. - Hátha megtalálom.

- Nem - felelte Kent szigorúan. - Inkább menj föl a szobádba. Egy perc múlva én is ott leszek.

Bejöttek a cselédek, mögöttük Allin.

- Én fölmegyek Bruce-szal - mondta.

Allin nagyon nyugodtnak és fegyelmezettnek látszott, de Kent látta az ajka remegéséből, hogy alig várja, hogy kettesben legyenek.

- Pár perc múlva én is felmegyek - ígérte.

Várt, amíg Allin Bruce-t kézen fogva kiment. Akkor odafordult a négy várakozó emberhez. Mollie még mindig sírt. Le lehetett olvasni az arcokról, hogy valamennyien tudnak a levélről.

- Látom, tudják, mi történt - mondta.

1

Furcsa, milyen baljóslatúnak tűntek föl neki ezek az ismerős arcok. Peter és Sarah már az anyjánál is szolgált. Nagyon régen ismerték őt. Rose pedig Sarah unokahúga volt. De most mégis valamennyien ellenségesnek látszottak, vagy annak érezte őket.

- Szeretném, ha a történtekről egy szót se tudna meg senki a városban - mondta nyersen. - Ne feledjék: Betsy élete függ attól, hogy kívülálló ne tudjon a dologról!

Elhallgatott, összeszorította az állkapcsát. Sose hitte volna, hogy olyan könnyen elsírhatja magát, akár egy nő. Pedig így volt.

Megköszörülte a torkát.

- Betsy élete azon múlik, hogyan viselkedünk most és az elkövetkező órákban.

Mollie zokogása jajveszékeléssé erősödött. Kent fölállt.

- Ez minden - mondta. - Egyszerűen várnunk kell.

Megszólalt a telefon. Kent a készülékhez rohant. Ki tudja, hogyan érkezik a következő üzenet? De csak apja határozott hangja szólalt meg.

- Valami baj van nálatok, Kent?

Kent tudta, hogy semmi jó sem származna belőle, ha elmondaná az apjának, mi történt. Apja nem tudott titkot tartani.

- Semmi baj, apa - felelte. - Csak Allin nem érzi jól magát.

- Hívtatok orvost? - kiabálta az apja.

- Majd hívunk, ha kell, apa - válaszolt Kent, és hirtelen lerakta a kagylót. Képtelen volt folytatni a beszélgetést.

Eszébe jutott Bruce, és elindult, hogy megkeresse. A kisfiú éppen vacsorázott a gyerekszobában, Allin volt vele. Mollie-nak azt mondta, hogy maradjon a szobájában. Nem bírta elviselni a lány jelenlétét, mint ahogy Kent sem.

De a gyerekszoba is elviselhetetlen volt. Ilyenkor szokott Betsy a fürdőkádból frissen...

1

- Én... lemegyek a könyvtárszobába - szólt oda Kent gyorsan Allinnak. Az asszony bólintott.

A könyvtárszobában gyötrelmes volt a csend. Nincs mit tenni, várni kell.

És ki tudja, mi történik ezalatt a gyerekkel? Holnap - mondta az a férfi egy órával ezelőtt. Várjon, mondta. De mi lesz ma este? Vajon hol fog aludni a kislány?

Kent talpra ugrott. Valamit tenni kell! Körülnéz az udvarban. Hátha van ott még egy levél.

Kiment a kora őszi alkonyatba. Erőt kellett vennie magán, nehogy őrült ordításba és szitkokba törjön ki. Kínozta a tudat, hogy tehetetlen. Aztán összeszedte magát. A fontos az, hogy továbbra is okosan és tervszerűen cselekedjék. Azért jött ki, hogy megnézze, nem talál-e még valamit.

Átkutatta az udvar minden zugát. Semmiféle üzenetet nem talált.

Aztán a leszálló sötétségben meglátott a. kapunál egy férfit.

- Mister Crothers!

Peter hangja volt.

- Isten tuggya, Mr. Crothers, mér éppen az asszonyt nézték ki maguknak. Mék haza vacsorálni, osztán eztet nyomja a kezembe. Nem tud óvasni, nem tuggya, mi van benne. Egész úton szalattam vele.

Kent kikapta a papírdarabot Peter remegő kezéből, és berohant a házba. A hallban égett a villany. Ezt olvasta:

„Késziccse össze a gubát bankjegyekben ha megjelöli őket viszük a másik kölkét is. Ne próbáljon átrázni. Úgyse megy vele semmire. Tegye egy skatulyába a kiszáradt tölgy tövébe a malompatak partján. Tuggya hol van. Holnap éjfélkor.”

Valóban tudta. Gyerekkora óta oda járt horgászni. Egy nyáron, zivatar idején, villám sújtott a tölgyfába, amikor ő alig

1

száz méterre állt onnan, a malom ajtajában. De honnan tudhatják, hogy ismeri azt a helyet?

Odafordult Peterhez.

- Ki hozta ezt? - kérdezte.

- Nem tom, uram - dadogott Peter. - Az asszony is csak azt tuggya, hogy egy fehér ember vót. A kezébe nyomta, és aszonta neki: „Add oda az öregednek.” Így osztán ideadta, én meg szalattam vele.

Kent Peterre meredt, megpróbált belelátni a fekete koponyába. Eszközül használja valaki Petert? Megvesztegették, hogy a szövetségesük legyen? Tud valamit?

- Ha rájövök, hogy tudsz valamit Betsyről, a saját kezemmel öllek meg - mondta.

- Jaj, istenem, Mister Crothers, nem tudok én semmit. Hiszen ismer engem, uram! Azóta dógozok a kertjébe, amióta összeházasodtak Miss Allinnal. Meg mér csinálnék én ilyen

gasságot? Megvan mindenem, ami köll - a házam meg a fizetésem. Nem akarok én semmi mást.

Ez persze mind igaz volt. De hát Kent mindenkire gyanakodott.

- Mondd meg Flossie-nak: senkinek egy szót se! - parancsolt rá Peterre.

1

- Már megmontam - felelte buzgón Peter. - Aszontam neki, kitaposom a belit, ha egy szót is szól valakinek arról a fehér emberről.

- Akkor most mehetsz - mondta Kent. - És ne felejtsd el, mit mondtam.

- Igenis, uram - mondta Peter.

- Ki kell fizetnünk a váltságdíjat - mondogatta csökönyösen Allin.

A szobájukban ültek, az ajtó nyitva volt, és a keskeny folyosó másik oldalán nyitva állt a gyerekszoba ajtaja is. Úgy ültek az éjszakai lámpa homályos fényében, hogy láthassák Bruce fekete haját a párnán. Aludni persze nem tudtak. Sarah hideg csirkét küldött föl nekik, azt megették. Később Kent rávette Allint, hogy vegyen forró fürdőt, öltözzön fel melegen, és dőljön le a kanapéra. Ő maga nem vetkőzött le. Hátha telefonál valaki.

- Meg kell várnunk, mit mond holnap az az ember - válaszolta.

Szörnyű elgondolni, hogy mindent arra a holnapi fickóra tesz fel - akinek még a nevét se tudja. Mindössze annyit tud róla, hogy sima szürke ruhában lesz, kék zsebkendővel a szivarzsebében. Ez minden, ami esetleg megmentheti Betsy életét. Nem, nem igaz! A mögött az ember mögött száz meg száz éber, erős ember áll, s mind segíteni akar rajta.

- Ki kell fizetnünk! - ismételte meg Allin hisztérikusan. - Mit számít most a pénz?

- De Allin! - kiáltott föl Kent. - Az isten szerelmére, csak nem képzeled, hogy sajnálom a pénzt!

- Körülbelül húszezer dollárunk van a bankban, ugye? - hadarta Allin. - A többit megkaphatjuk az apádtól. Odaadjuk érte a részvényeket. Annyi, mintha az egészet mi fizetnénk.

- Képtelenségeket beszélsz, Allin. A fontos az, hogy tudjuk, hogyan...

1

De Allin vadul rátámadt.

- A fontos az, hogy megmentsük Betsyt! Csak az a fontos! Más semmi, az égvilágon semmi! Az se érdekel, ha az apádnak mindenét oda kell adnia!

- Térj észhez, Allin! - kiabált rá Kent. - Csak nem gondolod, hogy az apám bármit is sajnálna...?

- Félsz tőle, Kent - vágott vissza Allin. - Hát én nem félek! Ha te nem mész el hozzá, elmegyek én.

Most már úgy veszekedtek, mint két eszelős. Idegeik pattanásig feszültek, józan ítélőképességüket elveszítették.

Allin hirtelen zokogni kezdett.

- Nem tudom elfelejteni, amit akkor este mondtál - kiáltotta. - Az elvekről meg a kitartásról... Jaj, Kent, Betsy idegenek közt van, borzasztó emberek közt, kisírja a szemét! Talán még... még verik is, hogy elhallgattassák. Jaj, Kent, Kent!

Kent átkarolta Allint. Most nem szabad szembekerülniük egymással. Neki kell okosabbnak lennie.

- Mindent megteszek, szívem - mondta. - Holnap az első dolgom lesz, hogy megkeresem apát, és megszerzem a pénzt.

- Csak tudathatnánk velük valahogy! - mondta Allin.

- Talán feladhatnánk egy apróhirdetést - mondta Kent. - Azt hiszem, meg tudnám úgy fogalmazni, hogy más ne értse meg.

- Próbáld meg, Kent!

Kent papírt és ceruzát vett elő a zsebéből, és írni kezdett.

- Ehhez mit szólsz? - kérdezte. - „Ötven a kiszáradt tölgynél éjfélkor rendben.”

- Nem hiszem, hogy árthatna - mondta Allin lelkesen.

- Ha elolvassák, tudni fogják, hogy mindenre hajlandók vagyunk.

- Bemegyek a kiadóhivatalba, és készpénzzel fizetek - mondta Kent. - Akkor nem kell megadnom a nevemet.

1

- Menj csak, menj - sürgette Allin. - Ez mégiscsak több, mint ha tétlenül ülünk.

Kent autóba ült, a sötétségben behajtott a két mérföldnyire levő kisvárosba, és megállt az ütött-kopott kiadóhivatali épület előtt. A kivörösödött szemű ügyeletes átvette az apróhirdetés szövegét, és elolvasta.

- Fura egy hirdetés - mondta. - De kapunk néha ilyeneket. Egy dollár lesz. Mi...

Kent nem válaszolt. Letett egy dollárt az asztalra.

- Csak tudnám, hogy jól csináltam-e! - sóhajtott magában.

Lassan vezetett hazafelé a sűrű sötétségben. A vihar még nem tört ki, de különös csend volt a levegőben. - A lehető legkisebb zajjal vezetett, mintha azt várta volna, hogy az álmos csendben egyszerre csak meghallja Betsy síró hangját.

Alig aludtak valamit, és amikor másnap reggel egymásra néztek, még azon is csodálkoztak, hogy egyáltalán elaludtak. De hát Kent végül is ágyba kényszerítette Allint, ő maga meg ruhástul feküdt az ágyán Allin mellett. Bruce ébresztette fel őket. Ott állt tétovázva a két ágy közt. Aztán megszólalt:

- Betsy még mindig nem jött haza, mami.

Betsy nevére végleg felébredtek. Egymásra néztek.

- Hogy tudtunk elaludni?! - suttogta Allin.

- Lehet, hogy még sokáig fog tartani, szívem - mondta Kent, és igyekezett nyugodt maradni. Fölkelt, de kimerültnek érezte magát.

- Máma hazajön Betsy? - kérdezte Bruce.

- Azt hiszem, haza, kisfiam.

Szerencsére szombat volt, Bruce-nak nem kellett iskolába mennie.

- Ma este hazahozom Betsyt - szólalt meg Kent egy pillanat múlva.

1

Ettől mindjárt jobban érezte magát. Nem szabad föladniuk a reményt. Semmiképpen sem. Sok a tennivalója: el kell mennie az apjához, meg kell szereznie a pénzt. Titokban még mindig nem tett le elhatározásáról, hogy nem fizet váltságdíjat. Ha a szürkeruhás is ellenzi, Allinnek meg se mondja: egyszerűen nem adja oda a pénzt. A felelősség az övé.

- Szóval úgy készüljetek mamival, hogy Betsy estére hazajön - mondta vidáman.

Most megfürdik és átöltözik. Ma a nap minden pillanatában észnél kell lennie, mindenkit meg kell hallgatnia, aztán a saját belátása szerint cselekednie. Válságos helyzetben cselekedni kell.

Egy pillanatra megállt a tükör előtt. Vajon képes lesz-e elhallgatni Allin elől, ha hibát követ el? Mi lesz, ha soha nem kapják vissza Betsyt? Hátha... egyszerűen eltűnik? Vagy hátha csak a holttestét találják meg valahol?

Nyilván ezt érezte a többi szülő is - ezt a hányingert és szédülést. Ha nem fizeti meg a váltságdíjat, és megtörténik az, képes lesz-e nem megmondani Allinnek, vagy képes lesz-e megmondani, hogy az ő hibájából történt? Mind a kettő egyszerűen lehetetlen.

- Akkor is lépésről lépésre végig kell csinálnom a dolgokat - határozta el.

A legfontosabb, hogy ne veszítsék el a reményt. Fölöltözött, és visszament a hálószobába. Bruce bejött hozzájuk öltözködni. Allin még nem kelt föl, sápadtan, kimerülten feküdt a párnán.

Lehajolt hozzá, megcsókolta.

- Fölküldöm a reggelidet - mondta. - Először apához megyek. Ha üzenet érkezne, ott leszek nála, utána meg a bankban.

Allin bólintott, ránézett, aztán újra lehunyta a szemét. Kent csak állt, és nézte a megkínzott arcot. A nyugalom álarca alatt Allin arcának minden idege rángatózott

- Tartanod kell magad - szólalt meg Kent keményen. - A legnehezebbje még előttünk van.

1

- Tudom - suttogta Allin.

Aztán felült.

- Nem tudok itt feküdni - kiáltott föl. - Mintha kínpadon hevernék, hegyes kardokon. Lemegyek veled, Kent, Bruce-szal együtt.

Berohant a fürdőszobába. Kent hallotta, hogy azonnal erősen megereszti a zuhanyt. De nem várhatott tovább.

- Gyere majd le mamival, fiam - mondta Bruce-nak.

És elindult egyedül.

- Ha még ma kölcsön tudnál adni nekem harmincezret - mondta az apjának -, visszaadnám, mihelyt eladom a részvényeket.

- Nem érdekel, mikor adod vissza - mondta ingerülten az apja. - Az istenért, Kent, nem erről van szó. Csak arról, hogy... persze, nem rám tartozik, de hát harmincezer dollár, készpénzben! Szívesen megkérdezném, mi az ördögöt csináltál, de nem kérdezem.

Kent még a reggelinél elhatározta, amikor kezébe vette az újságot, hogy ha sikerül az ügyet elhallgatnia az újságok elől, akkor elhallgatja az apja meg az anyja előtt is. Föllapozta az apróhirdetéseket. Igen, ott volt a válasza azoknak a gazembereknek. Nem, a világért meg nem tenné, ha nem Betsyről lenne szó. Addig is: hallgatni!

Mikor Rose belépett a pirítóssal, kurtán odaszólt neki:

- Mondja meg a többieknek is, hogy jöjjenek be ide, mielőtt még az úrnőjük lejönne.

Valamennyien besorjáztak, némán, lesújtva, és ijedten néztek rá.

- Jaj, uram! - sikoltott fel hisztérikusan Mollie.

1

- De kérem! - kiáltott föl Kent, és rápillantott. Talán nem ártana, ha a szürkeruhás szemügyre venné Mollie-t. De hát tegnap este még Peterre gyanakodott. Most viszont Peter olyannak látszik, mint egy hűséges kutya, aki képtelen bármiféle rosszaságra.

- Csak szeretném megköszönni, hogy eddig megtartották a szavukat - mondta fáradtan. - Ha sikerül eltitkolnunk a bajunkat az újságok elől, talán visszakapjuk Betsyt. Mindenesetre ez az egyedüli reményünk. Ha továbbra is megállják, hogy senkinek sem beszélnek róla, amíg nem tudjuk, hogyan... végződik a dolog, hálám jeléül mindnyájuknak adok száz dollárt.

- Köszönjük, uram - mondta Sarah és Rose.

Mollie csak zokogott. Peter meg ezt dörmögte:

- Nem köll nekem száz dollár, Mr. Crothers. Nem köll nekem semmi, csak megkerüljön a kicsike!

Hogy is gyanakodhatott Peterre? Kent a kezét tördelte.

- Én is csak azt szeretném, Peter - mondta hevesen.

Furcsa, milyen fölkavartnak és meghatottnak érezte magát.

Most azonban, mikor apja átható pillantást vetett rá, sikerült megőriznie a nyugalmát.

- Tudom, hogy felháborítóan hangzik, apa - mondta -, de csak arra kérlek, néhány napig bízzál meg bennem.

- Remélem, nem üzleti spekulációról van szó. Nem alkalmas rá az idő. A piac tisztára megőrült.

A legvadabb spekulációról van szó - gondolta komoran Kent - a saját gyermekem életével.

- Hát nem mindennapi spekuláció, az biztos - mondta. - A bank segítségével majd csak boldogulok, apa - tette hozzá. - Vedd úgy, hogy nem kértem semmit. Majd jelzálogkölcsönt veszek föl a házra.

1

- Ugyan, badarság - vágott vissza az apja. Elővette a csekk-könyvét, és írni kezdett.

- Csak nem fogom hagyni, hogy mindenki azt beszélje, hogy a fiam kénytelen volt kölcsönt venni fel a házára!

- Köszönöm - mondta kurtán Kent.

Most pedig a bankba!

Telt-múlt a nap. Elképesztő volt, milyen gyorsan repülnek az. órák. Kent észre se vette, és máris dél lett; egy óra múlva indulnia kellett a fogadóba. Hazament. Allint az elülső verandán találta a napon, könyvvel a kezében. Bruce az udvaron játszott a piros teherautójával. Aki elhaladt a ház előtt, nem is álmodta volna, hogy itt tragédia történt.

- Megvan? - kérdezte Allin.

Kent megtapogatta a zsebét.

- Minden rendben - felelte.

Némán ülték végig az ebédet, hallgatták Bruce csacsogását. Allin semmit sem evett. Kent is csak néhány falatot, de hálás volt Allinnak, hogy ott van, hogy igyekszik úgy viselkedni, mintha ez a nap is olyan lenne, mint a többi.

- Klasszul csinálod - szólt oda neki az asztal fölött, Bruce csacsogása közben.

Allin halványan elmosolyodott

- Köszönöm, nem kérek több kávét - mondta Kent Rose-nak. - Mennem kell, Allin.

- Igen - mondta Allin, és hozzátette: - Jó volna, ha én mehetnék... s ne kellene itt vámom.

- Tudom - mondta Kent, és megcsókolta.

Tegnap ő is elviselhetetlennek érezte a várakozást. De most, hogy közeledett az óra, amelyre úgy várt, belekapaszkodott a bizonytalanság adta reménybe.

1

Egyedül hajtott a fogadóig. A kövezett országutak, a megművelt földek és a kényelmes farmházak semmiben sem különböztek a szokott tájképtől. Még tegnap is lehetetlennek tartotta volna, hogy ebben a békében és bőségben olyan gonosz emberek is élhetnek, akik képesek elragadni egy gyermeket az otthonából, a szüleitől, hogy pénzt kapjanak érte.

Mert nincs más magyarázat, gondolta, miközben egyenletes sebességgel haladt nyugat felé. Nincsenek ellenségei, legalábbis nem tud róla, hogy lennének. Persze, mindig akadnak emberek, akik mindenkit gyűlölnek.

Talán egy ilyen emberről van szó. Csak nehogy valami beteges hajlamú alak legyen!

Behajtott a fogadó udvarába, és leparkolt. Szíve a torkában dobogott, de közömbös hangon kérdezte meg az ajtóban álló asszonytól:

- Van itt valami italmérés?

- Jobbra - vágta rá az asszony. Szombat lévén, nagy volt a forgalom. Az asszony rá se nézett Kentre, amikor az továbbment.

Ahogy átlépte az italmérés küszöbét, rögtön meglátta az emberét. Ott állt a bárpult végénél, alacsony, jellegtelen ember volt, szürke ruhában, kék csíkos ingben, minta nélküli kék nyakkendővel, szivarzsebében a kék zsebkendő. Kent lassan odasétált hozzá.

- Egy whiskyt szódával - szólt oda a csaposnak. A helyiségben minden asztalnál ültek, ittak és hangosan beszélgettek. Kent odafordult a szürkeruháshoz, és rámosolygott.

- Nem különös, hogy egy falusi fogadóban ilyen bárt talál az ember? - kérdezte.

- De az - helyeselt a kis ember. Kellemes, erős hangja volt, s valami világos színű ital volt a poharában, éppen végzett vele.

- Adjon még egyet ugyanebből - szólt oda a csaposnak. - Ezt hívják „a londoni mosónők kedvencének” - magyarázta Kentnek.

1

Nehéz volt elképzelni, hogy ez az alacsony, barázdás arcú emberke fontos személyiség lehet.

- Velem tart? - kérdezte váratlanul Kent.

- Ha magával visz - felelte a kis ember.

Kentnek nagyot dobbant a szíve. Az ember tehát ráismert. Bólintott Kifizették az italukat, és kimentek a kocsihoz.

- Hajtson észak felé valamelyik dűlőúton - mondta a kis ember hirtelen nagyon határozottan. Minden álmatagsága eltűnt. Összefont karral ült Kent mellett. - Legyen szíves pontosan

elmondani, mi történt, Mr. Crothers.

Kent vezetés közben el is mondta neki.

Örült, hogy az emberke ilyen kimért, hogy nem bízik senkiben és semmiben. Olyan volt, mint egy kiéhezett kopó, aki életre-halálra űzi a vadat. És mivel ilyen kimért volt, Kent nem félt, hogy beszéd közben elveszti az önuralmát.

- Azt se tudom, hogy hívják önt - jegyezte meg Kent.

- Nem fontos - felelte a férfi. - Engem bíztak meg ezzel a feladattal.

- Ahogy mondtam - folytatta Kent -, nincsenek ellenségeink, legalábbis nem tudok róla, hogy volnának.

- Ellenségei mindenkinek vannak - dünnyögte a kis ember.

- Aligha valószínű, hogy egy gengszter... - kezdte megint Kent.

- Nem, gengszterek nem rabolnak gyerekeket - vágott a szavába a kis ember. - Felnőtteket igen. De gyerekekkel nem

1

vacakolnak. Elsősorban azért, mert túl veszélyes. A gyermekrablás a legveszélyesebb munka az alvilágban, és a menők ezt tudják. Mindig valami jelentéktelen kezdő a tettes - meg esetleg egypár haverja.

- Miért veszélyes? - kérdezte Kent.

- Mert mindig elkapják őket - vonta meg a vállát a kis ember. - Mindig!

Volt ebben a furcsa, kimért emberkében valami olyannyira megnyugtató, hogy Kent hirtelen kibökte:

- A feleségem ki akarja fizetni a váltságdíjat, ön ezt nyilván nem tartja helyesnek, ugye?

- Tökéletesen helyesnek tartom - felelte az ember. - Feltétlenül helyesnek! Nem vagyunk varázslók, Mr. Crothers. Valahogy kapcsolatot kell teremtenünk a gyermekrablókkal. Mindössze két megoldatlan esetről tudok, mind a kettő olyan volt, amikor a szülők nem akartak fizetni. Így aztán nem is sikerült nyomra bukkannunk.

Kent összeszorította a száját.

- És a gyerekek? Megölték őket?

- Isten tudja - mondta az emberke, és megint megvonta a vállát. - Az egyiket kétségtelenül meg. A másik sohasem került elő.

Akkor tehát a halál is lehet megnyugtató, gondolta Kent. Sokkal, de sokkal inkább tartaná Betsy holttestét a karjaiban, mint hogy soha ne tudja meg...

- Mondja meg, mit tegyek, és én aszerint cselekszem.

A kis ember cigarettára gyújtott.

- Tegyen úgy, mintha nem szólt volna nekünk. Menjen, és fizesse ki a váltságdíjai. Persze, jegyezze föl a bankjegyek számát, nem érdekes, mi áll abban a levélben. Hogyan szerezhetnének erről tudomást? De fizessen, és aztán tegye, amit mondanak. Engem ezen a számon hívhat fel.

1

Elővett a zakója zsebéből egy papírlapot, és beledugta Kent zsebébe.

- Okosabb, ha megmondom: le fogjuk hallgatni a telefonját.

- Tegyenek bármit, amit jónak látnak - mondta Kent.

- Ez minden! - kiáltott föl az emberke. - A mi utasításunk: azt tenni, amit a szülők akarnak, ön értelmes ember. Ismertem egyszer egy fickót, aki puskával a kezében járkált, hogy távol tartsa az ügytől a rendőrséget. Azt mondta, majd elintézi ő maga a dolgot.

- És visszakapta a gyerekét?

- A csudákat. Ráadásul a váltságdíjat is kifizette. Odáig rendben van, hogy kifizette - csak így tudjuk elkapni őket. Csakhogy ez a pasas telekiabálta a környéket, hogy majd maga szolgáltat igazságot. Mi labdába se tudtunk rúgni.

Kentnek eszébe jutott még valami.

- Nem sajnálok se pénzt, se fáradságot. Természetesen mindent megfizetek.

- Kérem - felelte a férfi. - Akkor hát, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Tegyen ki valahol a fogadó közelében. Bemegyek és iszom még egyet.

Ismét visszaesett az álmatagságba, és Kent némán hajtott vissza a faluba.

- Köszönöm - mondta a kis ember. - Viszlát. Sok szerencsét!

Kiugrott, és eltűnt a fogadóban.

Miközben Kent a korán leszálló alkonyatban hazafelé hajtott, arra gondolt, milyen keveset tud majd mondani Allinnak - tulajdonképpen semmit, azon kívül, hogy rokonszenves neki a szürkeruhás, és bízik benne. Nem, ennél azért többről van szó: ez a fickó olyasvalamit képvisel, ami sokkal hatalmasabb nála: mindazt az erőt, amelyet a kormány az efféle bűncselekmények ellen szervezett. Ez a dologban a megnyugtató. E mögött az

1

ember mögött ott az ország egész rendőrsége, hogy neki. Kent Crothersnek segítsen megtalálni a gyermekét.

Amikor hazaért, Allin a hallban várta.

- Tulajdonképpen semmit se mondott, szívem - kezdte Kent, miután megcsókolta az asszonyt. - Csak azt, hogy a váltságdíjjal kapcsolatban neked van igazad. Ki kell fizetnünk. Ennek ellenére rendkívüli pasas. Valahogy úgy érzem... hogy ha Betsy még életben van, visszakapjuk. Olyanfajta fickónak látszik.

Kent nem engedte, hogy Allin letörjön, bár érezte, amikor átölelte, hogy remeg. Gyakorlatiasan így folytatta:

- A bankjegyek számát föl kell írnunk, Allin.

Később, amikor fönt a hálószobájukban, zárt ajtók mögött följegyezték a bankjegyek számát. Kent egyre csak azt hajtogatta, hogy így cselekszenek helyesen.

Éjfél előtt negyedórával zötykölődött le a hepehupás úton a folyóhoz. Ismerte ennek az útnak minden kanyarulatát, kisgyerek kora óta járt rajta gyalog. De annak a vakációzó kisfiúnak semmi köze nem volt ehhez a ma éjszakai, aggódó, meggyötört emberhez.

Megállt a kiszáradt tölgy mellett, magához vette a kartondobozt, amelybe Allinnel a pénzt csomagolták, és kiszállt a kocsiból. A sötét éjszakában semmi nesz nem hallatszott, pedig tudta, hogy valahol a közelben vannak, akiknél a kislánya van.

Fülelt. Hirtelen megint elöntötte a remény, akárcsak az előző este: hogy egyszer csak fölsír Betsy. Még az is lehet, hogy ebben a pillanatban ott van a régi malomban. De nem hallatszott semmi nesz. Kent lehajolt, és letette a dobozt a fa tövébe.

1

S ahogy lehajolt, belebotlott egy madzagba, amely a talajtól egy láb magasan volt kifeszítve. Mi ez? Kitapogatta. A madzag - közönséges kócmadzag - a fa köré volt tekerve, s a vége egy kő alatt tűnt el. S a kő alatt egy cédula volt.

Felvette, felkattintotta az öngyújtóját, és elolvasta az esetlen betűket.

„Ha minden úgy alakul, ahogy montuk, holnap éjfélkor mennyen a gyerekér az öreg házához. Ha átráz minket holtan kapja vissza.”

Kent elkattintotta az öngyújtóját. Holtan kapja vissza! Minden azon múlik, mit cselekszik? Cselekednie pedig egyedül kell. Addig nem megy vissza Allinhez, amíg minden egyes lépéséről nem határozott.

Egyenletes tempóban hajtott haza. Ha nem hívja föl a szürkeruhást, Betsyt élve találja meg Peternél. Ha fölhívja, és a rablók nem tudják meg, valószínű, hogy akkor is életben marad. De ha a szürkeruhás elügyetlenkedi a dolgot, és megtudják, Betsy

meghal.

Előre tudta, mit fog mondani Allin:

- Csak a gyereket kapjuk vissza. Kent, egyéb nem érdekel! Elsősorban magunkra kell gondolnunk.

Igen, Allinnak igaza van. Nem fog csinálni semmit; a gyermekrablóknak mindenképpen meg kell adnia a lehetőséget. Ha Betsy életben marad és biztonságba kerül, ez mindent igazolni fog. Viszont, ha meghal...

1

Aztán eszébe jutott, hogy abban a kis emberben volt valami bátorító és megnyugtató. Látszott, hogy tudja, mit kell tenni. És mi történt azokkal a szülőkkel, akik megpróbálták maguk elintézni az ügyet? Soha nem kapták vissza a gyereküket. Nem, okosabb, ha azt teszi, amit legjobb tudomása szerint tennie kell.

Nagy léptekkel bement a házba. Allin az emeleten feküdt az ágyán, be volt hunyva a szeme.

- Drágám - szólalt meg halkan Kent. Allin azonnal kinyitotta a szemét, és felült. Kent odaadta neki a cédulát, és leült az ágy szélére. Allin ráemelte kétségbeesett tekintetét.

- Még huszonnégy óra! - suttogta. - Nem bírom ki, Kent.

- Igenis kibírod - felelte erélyesen a férje. - Kibírod, mert ki kell bírnod!

Most nem szabad összeomolnia, gondolta, még ha kíméletlenül kell is bánnom vele!

- Vámunk kell - folytatta. - Mi egyebet tehetnénk? Szóljunk Mike O’Briennak? Hogy megtudják az újságok, és mindent tönkretegyenek?

Allin megrázta a fejét

- Nem - mondta.

Kent felállt. Szerette volna megölelni Allint, de nem merte. Ha majd túl lesznek a dolgon, megmondja neki, mit gondolt róla: hogy milyen csodálatosan viselkedett, milyen bátor és okos volt - de most nem mondhatja meg. Mindkettőjüknek jobb, ha most nem engedik el magukat.

- Kelj fel - mondta Allinnak. - Együnk valamit. Tulajdonképpen egész nap nem ettem.

Csak jót terme az asszonynak, ha fölkelne, és elfoglalná magát valamivel. Hiszen ő sem evett.

- Jól van. Kent - felelte Allin. - Megmosom az arcom hideg vízben, és lemegyek.

- Várlak - mondta Kent.

1

Van hát egy perce, amikor megteheti, amit elhatározott - itt süllyedjen el, ha nem használja ki ezt a percet! A gazemberek már megkaparintották a pénzét, de ő megpróbálkozik azzal a furcsa emberkével. Föltárcsázta a számot, amelyet a szürkeruhás a zsebébe dugott. Szinte nyomban meghallotta a jellegzetes hangot.

- Halló? - mondta a férfi.

- Kent Crothers beszél - felelte. - Megkaptam a meghívást.

- Igen? - A hang hirtelen éber lett.

- Holnap tizenkettőre.

- Igen? Hova? Persze éjjel tizenkettőre, ugye? Mindig éjfélre tűzik ki.

- A kertészem házába.

- Oké, Mr. Crothers. Menjen csak el, mintha nem szólt volna nekünk.

A telefon kattant egyet.

Kent fülelt, de több hangot nem hallott. Látszólag minden olyan volt, mint azelőtt, mégis minden megváltozott. Valaki valahol bekapcsolódott a vonalba. Valaki lehallgat minden szót, amely a vonalon elhangzik. Ez félelmetes, ugyanakkor megnyugtató is - félelmetes, ha bűnöző az ember.

Meghallotta Allin lépteit a lépcsőn, elébe ment.

- Van egy megérzésem - mondta mosolyogva.

- Mi? - Allin megpróbálta viszonozni a mosolyt. Kent az ebédlő felé húzta.

- Győzni fogunk - mondta.

Magában hozzátette: ha Betsy, a szeme fénye még életben van. Aztán elszántan elhessegette magától Betsy arcának emlékét.

- Én eszem - jelentette ki. - És enned kell neked is! Holnap legyőzzük őket.

1

De majdnem őket győzte le a holnap. Az idő megállt, lehetetlen volt siettetni. Mindenféle ház körüli munkával igyekeztek elütni. Szerencsére vasárnap volt, és még nagyobb szerencsére Kent anyja meghűlt, és telefonon lemondta a szokásos vasárnapi látogatást. Természetesen Kent apja se jött el.

Hármasban maradtak hát. Alkonyatra Kent már mindent elvégzett - egy év fölgyülemlett tennivalóit, de még mindig órák voltak hátra.

Társasjátékokat játszottak Bruce-szal, aztán végre elérkezett a kisfiú vacsoraideje, és ágyba dugták. Aztán ismét a hálószobájukban ültek az emeleten, a gyerekszoba közelében, könyvvel a kezükben.

Majd egyszer, ha elmúlnak ezek az órák, sok mindenen el kell gondolkodnia. De most csak várni kell, amíg éjfélkor véget nem ér ez az állapot. Most még csak gondolatban sem szabad továbbmenni.

Tizenegykor fölállt.

- Indulok - mondta. Lehajolt Allinhoz, és megcsókolta. Allin hozzásimult, de csak egy pillanatra, aztán már el is váltak egymástól. Mind a ketten tudták, hogy még nem engedhetik el magukat.

Olyan zajtalanul vezetett, ahogy csak tudott. A kocsit ott hagyta az utca végén, hat sarokra a házuktól. Gyalog tette meg az utat a néhány roskadozó bungaló és két üres telek mellett Peter kerítésének roskatag kapujáig. A házban sötét volt. Az ajtóhoz lépett, és halkan bekopogott. Hallotta Peter dörmögését:

- Ki az?

- Engedj be, Peter - szólt be halkan.

Az ajtó kinyílt.

- Én vagyok, Peter, Kent Crothers. Engedj be, Peter, ide hozzák a kicsikét.

- Az én házamba? Hadd gyuccsak villanyt!

1

- Ne, Peter, nem kell. Leülök így, a sötétben. Csak ne zárd be az ajtót, jó? Az ajtó mellé ülök. Hol egy szék? Aha.

Annyira remegett, hogy belebotlott a székbe, amelyet Peter elébe tett.

- Nem inna valamit, Mr. Crothers? Van egy kis gabona- pájinkám.

- Köszönöm, Peter.

Hallotta, hogy az öreg csoszogó léptei eltávolodnak, s a következő percben már a kezébe is nyomtak egy bádogpoharat. Felhajtotta az átható szagú italt. Égetett, mint a tűz, de érezte, hogy magához tér tőle.

- Tehetnék még valamit, uram? - hallotta a sötétből Peter kísérteties suttogását.

- Semmit. Csak várni kell.

- Akkó itt várok. Az asszony alszik. Ha visszamegyek lefekünni, csak zajt csapok vele.

- Jó, de ne beszélgessünk - suttogta Kent.

- Igenis, uram.

Az egész hosszú nap gyötrelem volt, de a legnagyobb gyötrelmet ez a várakozás jelentette. Ülni mozdulatlanul, feszülten figyelni, nem tudni semmit, töprengeni...

Hátha a szürkeruhásnak nem sikerül valami, elkontárkod- ják a dolgot, és elriasztják azt a gazembert, aki visszahozza Betsyt? Hátha hiába ül és vár itt hajnalig? Otthon meg Allin várakozik!

Ehhez képest az egész nap semmiség volt. Kent ott ült, és számba vette egész életét. Elgondolta, hogy milyen iszonyú helyzetbe is kerültek Allinnal. Szabad országban élnek, nem? De hát szabad-e az ember, ha ki se meri nyitni a száját, ha nem mer szót emelni a gaztettek ellen, nehogy megöljék a gyermekét? Ha Betsy meghal, vagy ha nem hozzák vissza, soha nem fogja elárulni Allinnak, hogy fölhívta a szürkeruhást. De azért még most is örült, hogy megtette. Végül is lehetetlen, hogy tisztességes emberek ki

1

legyenek szolgáltatva a... De ha Betsy meghal, akkor jobb lett volna, ha végez magával, mielőtt még kapcsolatba lépett a szürkeruhással!

Ott ült, s olyan szorosan összekulcsolta a kezét, hogy az ujjai egészen kihűltek, elfehéredtek és elzsibbadtak, de nem mert moccanni. Valaki ordítva énekelt az utcán.

- Valami részeg - suttogta Peter.

Kent nem válaszolt. Az utca megint elcsöndesedett.

Végül a sötétségben - Kent úgy érezte, órákkal éjfél után - meghallotta, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. A kapu nyikorogva kinyílt, majd becsukódott, s a kocsi elrobogott.

- Kísérj el - mondta Peternek.

A legsötétebb éjszaka volt, amelyet életében látott. De amikor kilépett a házból, odakint ragyogtak a csillagok. Peter végigvezette az ösvényen. Aztán a kapu mellett megállt és lehajolt.

- Itt van - mondta.

És Kent, aki remegett és szédült, ismét a karjaiban tarthatta Betsy elnehezült, ernyedt testét.

- Meleg - suttogta. - Jó jel.

Bevitte a házba, Peter gyertyát gyújtott, és magasra emelte. Igen, ő volt az - az ő kis Betsyje. Fehér ruhája mocskos volt, és egy férfipulóvert húztak rá. Nehezen lélegzett.

1

- Ügy láccik, beattak neki valamit - dünnyögte Peter.

- Haza kell vinnem - suttogta lázasan Kent. - Segíts ki a kocsihoz, Peter.

- Igenis, uram - mondta Peter, és elfújta a gyertyát.

Csendben mentek végig az utcán, Peter Kent karjára tette a kezét. Ha hazaér Betsyvel, akkor... akkor...

- Vezessek én? - kérdezte Peter.

- Inkább... igen, talán jobb lesz, ha te vezetsz - felelt Kent.

Bemászott az ülésre Betsyvel. Olyan ijesztően ernyedt volt a gyerek! De hál’ istennek, hallotta, hogy lélegzik. Még néhány perc, és az anyja karjába teheti.

- Ne maradj itt, Peter - mondta.

- Jó, uram - felelte Peter.

Allin már az ajtóban várt. Kinyitotta, és szó nélkül a gyerek után nyúlt. Kent már becsukta maguk mögött az ajtót. Aztán érezte, hogy elsötétül előtte a világ.

- El akartam mondani neked - kapkodott levegő után -, de nem tudtam, elmondhatom-e...

Megingott, és elterült a padlón.

Allin csodálatos volt, maga a csoda, erős, mint a szikla. Ez a törékeny teremtés, aki annyi gyötrelmet állt ki ezekben a napokban, másnap reggel mosolyogva, csak egy kicsit sápadtan állt Kent ágya mellett, amikor az fölébredt.

- Az orvos azt mondta, ma nem szabad munkába menned, drágám - mondta neki.

- Az orvos? - ismételte meg Kent.

- Kihívattam az éjszaka, Betsyhez meg hozzád. Nem fog beszélni a dologról senkinek.

1

- Őrült voltam - mondta Kent kábultan. - Hol van Betsy? Hogy van...?

- Hamarosan rendbe jön - felelte Allin.

- Nem!... csak nem akarod megmondani nekem!

- Gyere, és nézd meg magad! - felelte Allin.

Kent kicsit bizonytalanul fölkelt. Furcsa, hogy összecsuklott alatta a lába az éjjel! Még nem ment ki belőle minden feszültség.

Bementek a gyerekszobába. Betsy, az ő imádott kislánya ott feküdt az ágyában. Most már természetesebben aludt, az arcán a sápadtságon kívül semmi se látszott.

- Nem is fog rá emlékezni - mondta Allin. - Örülök, hogy nem Bruce-szal történt.

Kent nem válaszolt. Nem fogott az agya - de most már nem is kellett gondolkodnia.

- Feküdj vissza. Kent - mondta Allin. - Fölhozom a reggelidet. Bruce éppen most reggelizik odalent.

Kent visszamászott az ágyba, kicsit röstellve gyöngeségét.

- Egy kis kávé majd rendbe hoz. Utána talán föl tudok kelni.

De csodálatosan jólesett az ágy! Visszafeküdt, és mélységes hálát érzett - mindenért. De amíg él, verítékben úszva fog felriadni éjszakánként ettől az emléktől.

Az ágya mellett megszólalt a telefon. Fölvette a kagylót.

- Halló! - szólt bele.

- Halló, Mr. Crothers - válaszolt egy hang. A szürkeruhás hangja. - Nem esett baja a kislánynak?

- Nem! - kiáltott Kent. - Semmi baja.

- Nagyszerű! Hát csak azt akartam megmondani, hogy az éjjel elcsíptük a pasast.

- Elcsípték? - ugrott fel Kent. - Csakugyan? Nahát, ez... ez hihetetlen!

1

- Kordont vontunk néhány utcával arrébb a ház köré, és sikerült elfognunk a fickót. Visszakapja a pénzét is.

- Az... az már szinte nem is érdekes. Kicsoda az illető?

- Harry Brownnak hívják, fiatalember, egy vegyesboltban dolgozik.

- Sose hallottam róla.

- Nem, ő is azt mondja, hogy maga nem ismeri őt. De az apja egy iskolába járt a magáéval, így aztán ő sokat hallott magáról. Az ő apja valami szegény ördög lehet, aki féltékeny a maga apjára. Valószínűleg ezért történt az egész. A pasas azt mondja, szerinte maga valahogy „adósa” neki. Persze őrültség. Szóval könnyű eset volt, a fickó nem éppen lángelme, amellett halálosan begyulladt. De maga okosan viselkedett. A legtöbben a saját fontoskodásukkal rontják el az esélyüket. Hát isten áldja, Mr. Crothers. Nagyon örülök.

A telefon kattant egyet. Ennyi volt az egész. Teljesen hihetetlen, lehetetlen. Kent körbejártatta a tekintetét az ismerős szobában. Vajon csakugyan megtörtént a dolog? Persze hogy megtörtént, és már túl is vannak rajta. Egyike volt azoknak a gyermekrablásoknak, amelyek rendszeresen előfordulnak ebben az őrült országban, de csak akkor hallani róluk, amikor a nyomozás már befejeződött és letartóztatták a bűnösöket.

Ha lemegy, odaadja a személyzet tagjainak a száz-száz dollárt. Mollie végül is ártatlan. A rejtély szétfoszlott, mint a hajnali köd.

Allin állt az ajtóban a reggelizőtálcával a kezében. Mögötte Bruce, iskolába készen. Allin olyan közömbösen kérdezte meg, hogy Kent alig hallotta ki a szorongást a hangjából:

- Mit szólnál hozzá, szívem, ha Peter elkísérné Bruce-t az iskolába?

Csak a szeme esdekelt: „Nem lenne jó? Mit csináljunk?”

1

De Kentnek eszébe jutott valaki, az a szenvtelen szürkeruhás, akinek még a nevét se fogja megtudni soha, egy a sok közül, akik megpróbálják megtartani az ország törvényeit.

- Bruce-nak itt kell élnie a hazájában - jelentette ki Kent. - Ugye, el tudsz te menni egyedül is az iskolába, fiam?

- Persze - felelte határozott hangon Bruce.

Vajda Tünde fordítása

Rajz: Cakó Ferenc