E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép

Szereplők:

Anselmus diák- fiatal fiú, szerelmes Serpentinába (néha Veronika tetszik neki)

Räuerin asszony vagy Liese- a Schwarzes Tor-ról az almáskofa, boszorkány,

Lindhorst levéltáros ellensége, Veronika gyerekkori dajkája (Liese)

Paulmann segédtanító- Anselmus pártfogója és barátja; 2 lánya van: Veronika és

Fränzchen

Veronika- 16 éves, szerelmes Anselmusba, de végül az előléptetett Heerbrand irattáros

felesége lesz

Fränzchen- Veronika húga

Heerbrand irattáros- szerelmes Veronikába, udvari tanácsosá léptetik elő, akkor

feleségül veszi a lányt

Lindhorst levéltáros- szalamandra- herceg, a zöld kígyótól 3 leánya született, a 3

aranykígyócska

Serpentina- Lindhorst legkisebb lánya, hozománya az arany virágcserép

Oster- kisasszonyok- vendégek Veronikáéknál, tőlük tudja meg Veronika a jós

boszorkány, Räuerin lakhelyét (a legidősebb lány Angelika, Viktor katonatiszt

jegyese)

Phosporus és a tűzliliom – Lindhorst levéltáros ük-ük-ük nagyszülei

Helyszín: Drezda

ELSŐ VIGíLIA Anselmus diák balesetei – Paulmann segédtanító gyógybagója és az

aranyos- zöld kígyók

rezda; áldozócsütörtök napján, délután 3kor egy ifjú a Schwarzes Tor egyik

árusasszonyának kosarát feldönti futtában, nagy csődület támad, a fiú az asszonynak

adja - a kissé lapos- pénzeszsacskóját, és szégyenében elszalad. A kofa utánakiált: „Persze,

rohanj csak… rohanj csak… rohanj csak ördögfajzat… hamarosan kristályba lesz

zuhanásod… kristályba!” a rikácsoló hang olyan félelmetes, hogy elnémul a nevetés, s

Anselmus (a siető fiú) is beleborzong, jobban szedi a lábát, az emberek megsajnálják. A diák

megérkezik a Linke- fürdőhöz, még mindig nem mer felnézni, a rámosolygó lányok arcán is

csak kárörömöt vél felfedezni (pedig csinos fiú, csak kicsit divatjamúlt az öltözete). A

fürdőből kihallatszó hangok hallatán elszomorodik, itt akarta megünnepelni az

áldozócsütörtököt, de így, hogy a pénzét oda kellett adnia a banyának, meghiusult a terve.

Keseregve elindul, rátér az Elba-parti sétányra, arra gondol, hogy szeretett volna beülni a

fürdőház szórakozóhelyiségébe, egy dupla sört inni, lányokkal ismerkedni, de ő olyan

szerencsétlen, mindent elszúr, ha új ruhát vesz fel, rögtön leönti vagy kiszakítja, ha köszön

egy hölgynek vagy egy tanácsos úrnak, a kalapját mindig ügyetlenül elhajítja, vagy elvágódik,

sosem ér oda sehová időben, „Nem kellett-e már Halléban minden vásárkor holtbiztosan 3-4

garast kiadnom, széttaposott fazekakért, mert az ördög azt sugallta, hogy toronyiránt menjek,

mint a lemmingek?” Közben leült egy bodzafa alá ez Elba-parton, pipára gyújtott egy

barátjától, Paulmanntól kapott bagóval, tovább bosszankodott és kesergett a szép, meleg nyári

estén, egyszer csak zizegést és sustorgást hallott meg a fűből, felkúszott valami a bodzafára,

és mintha a virágok kristálycsengettyűk lennének, csodálatos hangok csendültek, amiből

lassan alig kivehető szavak bontakoztak ki: „Közbe- közbe… közepébe… ágak közt, dús

virágok közt lendülünk, tekeredünk, hajladozunk… testvérkéim… (stb.)” Felnéz, azt hiszi

csak a szél hangja ez, de a bodza ágai közt megpillant 3 aranyos-zöld kígyócskát, először csak

napsugaraknak véli őket, de „…az egyik kígyó feléje nyújtogatta fejecskéjét. Mintha

elektromos ütés járta volna át valamennyi tagját, szíve mélyéig megremegett- fölfelé bámult, s

csodálatos sötétkék szempár tekintett rá kimondhatatlan vágyódással, úgyhogy a legmélyebb

gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése szinte szétfeszítette mellkasát.”

Így bámulnak egymás szemébe a kígyócskával, a nap utolsó sugara kilobbant a hegyek

mögött, és hirtelen egy nyers, mély hang harsant, visszaszólítva a kígyókat, azok pedig a

gyepen át becsúsztak az Elbába, eltűntek a hullámok közt, helyükön ott zöld tűz sistergett fel,

és elszállt a város felé.

MÁSODIK VIGíLIA Anselmus diákot ittasnak és bolondnak vélik – Átkelés az Elbán –

Graun karmester bravúráriája – Conradi gyomorlikőrje és a bronz almáskofa

nselmus átölelve rázogatja a bodzafát, panaszosan hívja a kígyócskát, egy arra járó

polgárcsaládból az asszony rászól, Anselmus felocsúdik, a családapa részegnek véli és

hazaküldi,egyéb járókelők is mosolyognak rajta, ő már megint majd el süllyed (már megint

beégett 8-), elrohan, Paulmann segédtanítóval találkozik, az elhívja magukkal (a két lánya,

meg Heerbrand irattáros vannak ott), gondolával átkelnek az Elbán, a városból rakétákat

lőnek fel (áldozócsütörtök tiszteletére), Anselmus meglátja a tüzijáték visszfényét a folyó

tükrében, az aranyos-zöld kígyókra emlékeztetik a fények, be akar ugrani a vízbe, a révész

rántja vissza. Bolondnak nézik, ő hallja, hogy a kígyók felé susognak a vízből: „… higgyél…

higgyél bennünk.” Elkezdi mesélni a segédtanítónak az előbbi élményét, az leinti, de idősebb

lánya, Veronika, kisegíti a diákot (azt mondja, biztos csak álmodott Anselmus), a fiú hálás

neki. A lány szeme a kígyócskáéra emlékezteti, hazakíséri minden baklövés nélkül (az apának

fel is tűnik, és bocsánatot kér). Együtt vacsorázik a társaság, utána Anselmus zongorázik,

Veronika énekel, Heerbrand bókol a lánynak: „… az ön hangja olyan, mint egy

D

A

kristálycsengettyű.” „Na, azt már nem- csúszott ki Ansemus diák ajkán”,mindenki

meghökken, de a fiú eltereli a beszélgetést, majd magába fordul, a hasonlatról eszébe jutott a

kígyócska. (Heerbrand is énekel: Graun karmester egy áriáját.) Hazafelé indulás előtt

Heerbrand irattáros és Paulmann segédtanító ajánl egy munkát a diáknak: egy különc, kissé

bogaras tudós öregembernek, Lindhorst levéltárosnak kell bizonyos kéziratokat másolni,

déltől este 6ig, és egy species (egész érétkű) tallért kapna érte. Elfogadja. Másnap reggel

előszedi legjobb ceruzáit, hollótollait, kínai tustintáját, néhány korábbi munkáját, és elindul

szépen felöltözve, Conradi italmérésében iszik 1-2 gyomorerősítőt, majd odamegy Lindhorst

levéltáros házához, időben van, nézegeti a szépen formált bronz ajtókopogtatót, a Kereszt-

templom elüti a delet, megfogja az arcot formáló kopogtatót, az hirtelen torzan rávigyorog, a

múltkori almáskofa arca néz rá a kezéből, csattogtatja hegyes fogait és így szól hozzá: „Te

bolond… bolond… bolond… várj csak, várj! Miért rohantál ki?! Bolond!” Anselmus

elengedi, megtántorodik, ahogy hátrahőköl, a csengőzsinórba kapaszkodik, véletlenül

megrántja, a csengő megszólal és egyre rikácsolóbb torz hangon cseng, visszhangja

végigsikolt a házon: „Hamarosan kristályba lesz zuhanásod!” A csengőzsinór egyre lejebb

ereszkedik, Anselmus odanéz: egy fehér- átlátszó óriáskígyó az, rátekeredik a karjára, az

egész testére, szorítani kezdi, egyre erősebben, „úgyhogy porhanyóssá őrölt tagjai recsegve

letöredztek, ereiből kifröcskölt a vér, beleömlött a kígyó átlátszó testébe, s vörösre festette.

„Ölj meg! Ölj meg!” akarta kiáltani” őrülten rettegve, de csak hörgés jött ki a száján. A kígyó

hegyes, hosszú ércnyelvét Anselmus mellkasának szegezte, feltépte az ütőerét, és a diák

elájult. Mikor magához tért, Paulmann segédtanító hajolt fölé: „Az istenért! Micsoda őrült

dolgot művel, kedves Anselmus úr?”

HARMADIK VIGíLIA Értesülések Lindhorst levéltáros családjáról – Veronika kék

szeme – Heerbrand irattáros

szellem pillantásával életre kelti a völgyet, a víz kiárad, növények serkennek. Most

valami ragyogó fény lép a völgybe, Phosporus az, az ifjú. A tűzliliom meglátja őt és

forrón belészeret, kéri, maradjon vele. Az ifjú igéri, hogy az övé lesz, de el kell a csodás

virágnak hagyni szeretteit, a vágyakozása száz sugárrá hasad és kínozza majd, és a

legnagyobb gyönyöre, amit az ifjú beléjevetett szikrája lobbant fel, olyan reménytelen

fájdalom lesz, hogy belepusztul, de idegen alakban kifakad majd újra. „Ez a szikra a

gondolat!” „Ó! – panaszkodott a liliom- Hát nem lehetek a tied ebben a perszelésben, ahogy

bennem ég? Hát szerethetlek-e jobban, mint most, és nézhetek-e úgy rád, mint most, ha

megsemmisítesz?” Az ifjú ekkor megcsókolta, a lilomot fény járta át, fellángolt, és egy idegen

lény röppent ki belőle, elszökött a völgyből, körös-körül kóborolt, mit sem törődve

szeretteivel és bánkódó szerelmével, Phosporusszal. Az ifjú mély bánatát látva az egyik szikla

kettéhasadt, egy szárnyas fekete sárkány röppent ki belőle. Ez elfogta a lilomból lett lényt, a

dombra vitte, szárnyaival körülfonta, az ismét liliommá változott, de a korábbi szerelme olyan

siralom lett, hogy elpusztultak körülötte a virágok is. Az ifjú páncélt öltött, és megküzdött a

fekete sárkánnyal, annak szárnyai keményen csattantak a páncélon, az éles hangoktól életre

keltek a virágok és madarakként röpködtek a sárkány körül, Phosporus végül győzött, a

sárkány lebukott és a föld mélyére rejtőzött, az ifjú pedig boldogan ölelte magához a liliomot,

és a völgy dicshimnuszt zengett és hódolt a völgy királynőjének, a liliomnak. „Bocsásson

meg, tisztelt levéltáros úr, de ez amolyan keleties dagályosság- szólt Heerbrand irattáros”- ők

csak arra kérték, hogy meséljen valamit az életéből, ne egy mesét mondjon. Lindhorst

levéltáros azt feleli, hogy a történet igaz, a liliom az ük-ük-ük nagyanyja, így ő herceg.

Kinevetik. Azt feleli, hogy ha tudta volna, hogy így fognak reagálni, inkább valami másról

beszélt volna, mondjuk amit a fivérétől hallott a minap. „Nocsak, hát önnek fivére is van?”

Igen, de ő a sárkányok közé keveredett, a rossz oldalra, mert apjuk halálakor, 385 évvel

ezelőtt, civakodtak az onix-kövön, amit Lindhorst örökölt, de apjuk ezt megelégelve felkelt a

A

halottaságyából és letaszította a másik fiát a lépcsőn, mire is az annyira megsértődött, hogy

elment és a sárkányok közé állt. Mindenki nevet a kávéházban a történet hallatán, csak

Anselmus nem (ő azért van ott, hogy beajálnja Paulmann és Heerbrand a levéltárosnak a

másolói munkára). Be is mutatják a fiút, és közlik szándékát, a levéltáros csak annyit mond,

hogy „Ez rendkívül kedvemre való.” És távozik. Anselmus különös, töprengő hangulatban

van a kopogtatós eset óta, Paulmann ebből akarja kizökkenteni azzal, hogy dolgozni küldi

Lindhorsthoz, mert szerinte kicsit elment a józan esze a diáknak. „…Veronika… élénken

gondolt arra, hogy Anselmus diák már így is, józan ész nélkül is, igen kellemes fiatalember.”

NEGYEDIK VIGíLIA Anselmus diák búskomorsága – A smaragdtükör – Miképpen

esett meg, hogy Lindhorst levéltáros keselyű képében elrepült és Anselmus diák senkivel

sem találkozott

nselmus, mióta találkozott Lindhorst levéltárossal, álmodozó merengésbe esett,

búskomor lett, vágyakozik egy megfogalmazhatatlan, magasabb lét után. Ahogy

bolyong, újra a bodzabokornál találja magát., fájdalamasan hívja a kígyócskát, halálosan

beleszeretett. Ezentúl minden este odament, s egyik alkalommal, mikor ott ölelgette a bokrot

és jajongott, hirtelen egy magas, ösztövér, szürke köpönyeges férfi termett mellette, és

megszólította: „Hé csak, hé… ki panaszkodik és nyögdécsel itt? Hé csak, hé, hiszen ez

Anselmus úr, aki le akarja másolni a kézirataimat.” A diák megrettent, ez ugyanaz a hang

volt, ami a kígyókat hívta vissza áldozócsütörtök estéjén. Az alak Lindhorst levéltáros,

kérdőre vonja Anselmust, mit akar a bodzafától, és miért nem ment el hozzá másolni? A fiú

felfedi titkát, azt, hogy látta a 3 kígyócskát, és hogy a levéltáros hangját is hallotta akkor. A

levéltáros furcsán mosolyog: „Hogyan, jóakaróm?”- és pipára gyújt. Anselmus még

részletesebben elmeséli az ominózus estét, bár a levéltáros furcsa mosolyából azt olvassa ki,

hogy az is bolondnak tartja őt, de ő akkor is hisz abban, amit látott. A levéltáros nyugodt

hangon válaszol: korántsem tartja őt őrültnek, és a 3 aranyos- zöld kígyócska az ő lányai, és a

fiú beleszeretett a legfiatalabbnak, Serpentinának a kék szemébe. Lindhorst levéltáros leveszi

kesztyűjét és megmutatja a gyűrűjét, egy kristálytükröt, amiben a 3 kígyót látni, azok ide-oda

hajladoznak, csodálatos hangokat hallatnak, a középső kidugja a fejét, Anselmusra néz, s a

sötétkék szempár így beszél: „Ismersz hát… hiszel bennem Anselmus?... Csak a hitben él a

szerelem… Tudsz-e egyáltalán szeretni?” A fiú elragadtatva kiáltja a lány nevét, Lindhorst

gyorsan visszaveszi kesztyűjét, mondja, hogy mostantól várja a munkára, és ott majd láthatja

lányait is. Kérdi, miért nem ment el hozzá már hamarabb, erre a diák elmeséli az

ajtókopogtatós esetét. Lindhorst a kofában felismeri régi ellenségét, ad egy kis üvegcsét

aranysárga folyadékkal Anselmusnak, azt kell az arcra csöpögtetnie, ha az megint

rémisztgetné, és elmegy, vagy inkább úgy tűnik, ellebeg. A szél belekap köpenyébe, széthajtja

szárait, olyan, mintha szárnyak csapkodnának. „Amint a diák belebámult az alkonyatba,

károgó rikoltással egy fehéresszürkés keselyű emelkedett fel magasra a levegőbe, és

Anselmus most észrevette, hogy a fehér lebegés, amelyet még mindig a távolodó

levéltárosnak vélt, már nyilván a keselyű volt- bár hirtelen sehogy sem tudta megérteni, hogy

hirtelen hová tűnt a levéltáros.” Anselmus fennhangon beszél Serpentinához, „Ez gyalázatos,

pogány név!”- mormogja egy mellette elhaladó járókelő. Anselmus feleszmél, hazaindul,

reméli, hogy nem találkozik ismerőseivel, és szerencsésen haza is ér.

ÖTÖDIK VIGíLIA Anselmus udvari tanácsosné – Cicero: De officiis – Cerkófmajom és

másfajta népség – Az öreg Liese – A napéjegyenlőség

aulmann és Heerbrand beszélgetnek, P. semirekellűnek tartja Anselmust, H. elmondja,

hogy Lindhorst nagyon dícséri a diákot, még akár udvari tanácsos is lehet, Veronika

álmodozni kezd ezt hallva, képzeletben már udvari tanácsosné. Hirtelen betoppan Anselmus,

A

P

a leány és apja meghökkennek, hogy a diák milyen magabiztos lett, ő csak köszönni jött be,

már megy is tovább Lindhorsthoz , Veronika ismét álmodozásaiba merül, „de közben úgy

érezte: valami ellenséges alak lép a béjos jelenségek közé”, és gúnyosan nevetve így szól:

„…Anselmusból sohasem lesz udvari tanácsos, és a te férjed sem, hiszen nem szeret téged…”

A lény elborzadva felkiált, az apja épp’ Cicero-t olvas, ezt hallva bosszankodva feláll („hiszen

olyan rohamaid vannak, mint Anselmusnak”) és elmegy otthonról. Veronika és Fränzchen

vendégeket várnak, az Oster-kisasszonyokat, akik már mindjárt megérkezhetnek, V. elkezd

megteríteni, de minden fiók, minden evőeszköz és csésze mögül egy kis manó ugrik elő,

gúnyosan nevet, és „pókujjacskáival fügét mutatva kiáltott: „ Mégsem lesz a férjed!” Csak V.

látja, a szoba közepére menkül, ekkor megjönnek a vendégek, V. elemséli nekik a jelenséget,

először ijedeznek, azután jót nevetnek a butaságon. Az idősebbik vendég, Angelika, ma

feltűnően vidám, pedig eddig szomorú volt, mert jegyeséről, a katonatiszt Viktorról egy ideig

semmi hírt sem hallottak, Veronika faggatására elmondja, hogy Viktor jól van, csak sérült

jobb karja miatt nem tudott írni, de holnap indul haza, és mikor beszáll a lovaskocsiba, meg

fogja kapni a kapitányi kinevezését. Veronika csodálkozik, honnan tudja mindezt a lány előre,

az válaszol: egy öregasszonyhoz ment el, aki kristálytükörből jósolta mindezeket. A neve

Räuerin asszony, elmondja, hogy hol lakik, és hogy kedden, szerdán és pénteken este

7tőlnapkeltéig otthon van. Szerda van, Veronika elhatározza, meglátogatja a jósnőt, azt

mondja a venéglányokat kíséri haza, de elmegy a kis vörös házhoz. Egy fekete macska vezeti

be a szobába, ahol egy magas, szikár, sörtehajú, fekete rongyokba öltözött banyát talál, arcán

két nagy égési folttal. Bennt óriási hangzavar van, az asszony az asztalra csap, ekkor a

cerkófmajmok, tengerimalacok és a hollók mind elbújnak, csak a kandúr marad,

akandallóban kék tűz ég, s ha a lángok meg-megnyalják a kormos falat, iszonytos üvöltés

hallatszik, mindenütt kitömött állatok és ezerféle kacat, dewnevérek lógnak a plafonról,

Veronika megijed, a banya belemártja seprűjét egy rézüstbe, meglocsolja a kandallót, mire a

tűz elalszik és fekete füst önti el a helyiséget, nem látni semmit, az öregasszony hoz egy

lámpást, a lány szétnéz, és egy egyszerű szobát lát csak! A nyanya tudja, miért jött Veronika,

de hagyja Anselmust, ő gonosz ember, a szalamandra híve, beletaposott fiacskái, az almák

arcába (visszagurultak a nőhöz, miután megvették őket), az ő arcára is átkozott folyadékot

öntött, és a kígyót szereti, hagyja hát. Veronika nem érti, és az egészet fecsegésnek tartja,

kifelé indul, de az öregasszony hirtelen felfedi, hogy ő Liese, a leány régi dajkája, hát a lány

meghallgatja. A következő napéjegyenlőség éjjelén jöjjön el a lány, és a keresztútnál végzett

varázslattal legyőzhetik Lindhorst-ot és a kígyócskát. Veronika megígéri, hazafelé

elhatározza, hogy mindenáron kiragadja Anselmust a gonosz varázslat bűvköréből.

HATODIK VIGíLIA Lindhorst levéltáros kertje és néhány gúnyolódó – Az arany

virágcserép – A dőltbetűs angol írás – Hitvány ákombákom – A szellemfejedelem (időben visszaugrunk, Anselmus csak most megy másodszor Lindhorst levéltároshoz)

nselmus készülődik a levéltároshoz, a korábbi csodás eseményeket csak a

gyomorerősítőknek tulajdonítja, így ma nem akar inni előtte. Elindul, de meglátja a

kapott üvegcsét, és újra hisz Serpentinában, és mindenben. A levéltáros házánál a kofa újra

rávigyorog, de rálöttyinti a folyadékot, és az egyszerű ajtógombbá gömbölyödik. A csengő

kellemes hangja szól és ő belép a kitáruló ajtón át a kellemes házba, a levéltáros egy melegházon át vezeti a laboratóriumába, az tele vanfurcsa, buja növénnyel, nincs ablak, mégis

fény árasztja el az egész termet, csipkelődő madarak gúnyolják őt, elindul felé a

tűzliliombokor és csendre inti a madarakat, most veszi csak észre, hogy ez a levéltáros, csak

az élénk színű háziköntös tévesztette meg a fiút. További csodálatos termeken mennek át,

végül egy hatalmas azúrkék falú szobába érnek, ahol hatalmas pálmák állnak. „…a szoba

közepén három sötét bronzból öntött egyiptomi oroszlánon porfirlap nyugodott, rajta aranyból

készült, egyszerű virágcserép állott”, Anselmus le sem tudja venni a szemét többet róla.

A

„Mintha ezernyi csillogó fénysugárban mindenféle alakok villódznának a ragyogó fényű

aranyon”, néha Serpentinát és saját magát látta, elkezdi hívni a lányt, Lindhorst mondja neki,

hogy a lány zongoraleckéket vesz és elvezeti a fiút a dolgozószobába. Lindhorst közli, hogy

ez lesz a dolgozószobája, ha jól megfelel, akkor az előbbi teremben is fog másolni, de előtte

megnézi, hogy meg tud-e felelni a fiú az elvárásainak. Anselmus erre felbátorodva előveszi a

magával hozott munkáit, a másik férfi nézi a lapokat, furcsán mosolyog és csóválja a fejét

minden egyes lapnál. A fiú megkérdi, mi baj, Lindhorst cinikusan megjegyzi, hogy szorgalam

van, némi tehetsége is, de rossz eszközöket használ, Anselmus tiltakozik, erre a levéltáros

odafordít felé néhány lapot, iskolás ákombákomok vannak rajta (nem ilyet adott oda a fiú), a

tintát is le tudja mosni Lindhorst vízzel. Anselmus elkeseredik, Lindhorst biztatja, odaadja az

arab írást, amit másolnia kell, és magára hagyja a fiút. Ebédig másol, nagy sikerrel, azután

együtt eszik a levéltárossal, kedélyesen beszsélgetnek, majd visszamegy, mintha Serpentina

biztató suttogását hallaná, a papíron mintha halványan már oda is lennének rajzolva a jelek, és

csak át kell húznia. 6kor bejön Lindhorst, meglátva, hogy a fiú milyen munkát végzett,

barátságosabbra változik az arca. Elmondja, hogy ha jól véghezviszi a munkát,

hozományként megkapja az arany virágcserepet, de hosszú út vezet Serpentina kezének

elnyerséhez, „de a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat”, ellenséges

erőkkel kell megküzdenie majd, de ha kitart, mesés boldogságban élhet a lány oldalán, majd

szeliden kituszkolja az ajtón a fiút, akinek a zsebében már ott lapul a species tallér. A fiú a

ház előtt megállva töpreng: „Nem tudom mi lesz mindebből, de ha puszta téboly és

kísértetjárás vesz is körül, lelkemben mégis él és hat a bájos Serpentina, és inkább egészben

és mindenestü elpusztuluk, semhogy lemondjak róla, mert tudom, hogy bennem a gondolat

örök, és semmiféle ellenséges erő nemr ombolhatja le; de vajon ez a gondolat nem Serpentina

szerelme-e?”

HETEDIK VIGíLIA Paulmann segédtanító kiveri a pipáját és aludni tér – Rembrandt és

Pokol- Brueghel – A varázstükör és Eckstein doktor receptje egy ismeretlenbetegség ellen aulmann segédtanító kiverve pipáját, lefekvéshez készülődik, erre szólítja a lányokat is.

Veronika készülődik a boszorkányhoz, szilárd meggyőződése, hogy Anselmus gonosz

varázslat alatt áll, és hogy ezt feloldja, kész arra, hogy vállalva minden kockázatot, elmegy a

napéjegyenlőségi varázslásra. Miután mindenki nyugovóra tér, elindul a viharban a banyához.

Mikor megérkezik, az asszony ad egy kosarat, ő maga egy üstöt és lapátot hoz, és elindulnak a

hatalmas dörgés és villámlás közepette a Keresztúthoz. Sikolyok hallatszanak a sötétségből, a

bany felnevet: „Világíts… világíts csak, fiam!” , a kandúr pedig előttük ugrál és kék

villámokat lövell magából. Mikor megérkeztek a helyre, az öregasszony tüzet gyújt az üst

alatt, beleszór valamiket, nem lehet tudni, hogy füveket, virágokat, állatokat, vagy egyéb

anyagokat, a leánynak pedig oda kell guggolnia, és mereven az üstbe bámulni, miközben

végig Anselmusra kell gondolnia, a banya közben vas kanállal kavargatja a masszát és

Veronika fejbúbjáról vágott hajtincsét, egy gyűrűjét és fémeket dob a fazékba. Ha egy utazó,

vagy akár maga az olvasó véletlenül azon az úton át haladt volna szeptember 23-án,

rembrandt-i, vagy Pieter van brueghel-i, festői képet pillanthatott volna meg: egy tűzkört,

amitől a kocsijának lovai rémülten hőkölnek meg, a kör közepén egy üst fortyog, melybe egy

szép fiatal leány bámul rémülten, kibomlott hajjal, és éjjeli öltözetben, vele szemben egy

csontos öregasszony kiabálja tül a vihar zengését, és hadonászik, közben körülöttük egy

fekete macska ugrál és virnyákol iszonyatosan. És ha a bátor utas, hogy mentse a lányt,

odakiabál és elindul, vagy a kocsis belefúj kürtjébe, a banya belefordul volna az üstjébe, és a

teret elöntő fekete füstben minden eltűnt volna és nem marad semmi, akkor Veronika

megmenekült volna, s nem sikerül a varázslat. De emez napon nem tévedt arra senki, így az

öregasszony befejezte a művét, a láng egyre kisebb lett, ekkor megkérdezte Veronikát, hogy

mit lát az üst alján. A lány belemeredt az üstbe, ahol Anselmus alakja bontakozott ki, majd

P

lépett elő mosolyogva és karját tárva a leány felé. Az asszony ekkor felugrott és vad

hadonászásban és rikácsolásban tört ki: „Sikerült a mű… Köszönöm, fiam! Jól őrködtél!

Hohó, hohó… már jön… mard halálra… mard halálra!” De ekkor hirtelen egy óriási sas

csapott le hatalmas szárnysuhogással: „Héha! Héha! Ti népség! Most vége! Most vége!

Takarodjatok haza a fenébe! A vénasszony üvöltve leroskadt, Veronika pedig elvesztette az

eszméletét.” A szobájában tért magához, a húga elmondja, hogy apjuk me nem ment be az

iskolába miatta, és kihívta az orvost is, mindjárt itt lesznek. Veronika elveszi a teát,

szürcsölgeti, közben rájön, hogy az egész csak álom volt, és ő már tegnap megbetegedhetett,

de ekkor Fränzchen behozza az ázott kabátját, a vihar valószínűleg éjjel feltépte az ablakot,

beesett az eső, és az így ázott el. A lány kiment, ő pedig remegve húzta magára a takarót, az

éjszak mégis valóságos volt, ekkor valamit érzett a mellénél, odanyúlt: egy kristálytükör

medalion lógott a nyakában, belenézett, Anselmus jutott eszébe, sőt meg is látta a fiút, de nem

csak az arcmását, hanem őt magát, amint egy furcsa teremben másol, oda akart menni a lány

hozzá, de a fiút valami fényes tűzkör vette körül, az nem engedte, de a diák ekkor észrevette,

„Ó, hát ön az, kedves mademoiselle Paulmann! De hát miért méltóztatik olykor úgy

viselkedni, mint egy kígyócska?” A lány erre elneveti magát, ettől felriadt, nylt az ajtó,

gyorsan eldugta a tükröt. Bejött a az apja és a doktor, aki sokáig fogta az ütőerét, és csóválta a

fejét „Ejnye, ejnye”, írt egy receptet, de mást nem mondott, így Paulmann nem tudta meg, mi

is a baja valójában a lányának.

NYOLCADIK VIGíLIA A pálmafák könyvtára – Egy boldogtalan szalamandra sorsa –

Egy fekete toll egy marharépával szerelmeskedik és Heerbrand irattáros alaposan leissza

magát

nselmus már jónéhány napja másol, egyre jobban megismeri a boldogabb,

magasabbrendű világot. Lindhorst-tal csak ebédkor találkozik, vagy akkor, ha a diák

befejezte egy kézirat másolását teljesen, ekkor új iratokat és eszközöket ad neki, de mindig

pont akkor toppan be, ha a fiú épp’ végzett. Egyik délben viszont a megszokott dolgozószoba

helyett a csodálatos kerten át abba a terembe vezeti Lindhorst, amiben megpillantotta az arany

virágcserepet. A levéltáros eddig meg van elégedve a munkájával, de most nagyon

különleges, nehéz jeleket kell majd másolnia, a tekercseket nem szabad ebből a szobából

elvinni, ezért másolja itt. De ha egy tintafoltot is ejt, vagy rosszul másol, azzal óriási bajba

sodorja önmagát. A kitekert pergamen bonyolult jeleinek láttán Anselmusnak inába száll a

bátorsága, de a levéltáros biztatja, hogy a szerelme ezen is át fogja segíteni. Egyedül maradva

másolni kezd, mintha megértené a szöveget: „A szalamandra és a zöld kígyó egybekeléséről”.

Megint hallja a kristálycsengettyűk földöntúli hangját, egyszercsak megjelenik Serpentina,

kígyóként lecsúszik a pálma törzsén, és leány alakban a fiú mellé ül. Kitartásra biztatja őt, és

elmeséli a szülei történetét. Apja a csodálatos szalamandrák nemzetségének tagja, egyszer

Atlantiszban sétált, Phosporus, a szellemfejedelem legszebb kertjében. Ének hallatszott,

megkereste a forrását, egy csodálatos liliom énekelt, a szalamandra közelebb hajolt, és forró

lehelletére kinyíltak a liliom szirmai, és megpillantotta a liliom leányát, a gyönyörű zöld

kígyót, amint a virágkehelyben szendergett. A szalamandra elrabolta a kígyóleányt, Phosporus

kastélyába vitte, és kérte a szellemfejedelmet, hogy házasítsa őket össze. Az haragra gyúlt,

hisz ha a szalamandra megöleli a lányt, az menten meghal a vágytól, kiszakad a leke, és

elszökik. A férfi ezzel mit sem törődve, izzó vágyakozással ölelte a leányt, akinek

beteljesedett végzete. A szalamandra iszonyatos fájdalmában s dühében lángot szórt és

tönkretette a csodás kertet. Phosporus a föld alá akarta száműzni, de ekkor előállt a kertész,

neki van a legtöbb oka a panaszra, hisz szétdúlták legfőbb mukáját, mégis arra kéri a

fejedelmet, engedje el az ifjú büntetését, aki csak szerelemből cselekedett. Az megígéri, de a

fiú tüze kialudt, s csak évszázadok múlva fog újra felobbani szerelme, de akkor emberré lesz,

olyan korban, mikor az elkorcsosult emberi nem már nem érti meg a természet csengő szavát.

A

Egy liliombokorban ismét megleli szerelmét, s egybekelésük gyümölcseit, 3 leányt, akik az

emberek előtt anyjuk alakjában mutatkozhatnak.Ahhoz, hogy visszatérhessen a szalamandra

testvéreihez, mindhárom lányba bele kell szeretnie egy embernek, akiknek szerelmük

kitejesedéseként meg kell érteniük a természet csodálatos harmóniáját. A földszellem a

lányoknak hozományul egy-egy virágcserepet adott a legnemesebb ércből, és

gyémántsugarakkal díszített, ami a csodás birodalmukat mutatja, az egybekelés pillanatában

pedig egy tűzliliom fakad majd bennük. Viszont most Serpentina és Anselmus szerelmét meg

akarja akadályozni egy gonosz szellem, a fekete sárkány tollából és egy marharépa

szerelméből született boszorkány, Räuerin asszony. Inti Anselmust, hogy álljon ellen a gonosz

ármánykodásainak, megcsókolják egymást, és a lány eltűnik. A diáknak lelkiismertefurdalása

lesz, mert már 6 óra van, és még nem másolt semmit, de ahogy a lapra néz, látja, hogy tele

van írva. Lindhorst elhívja a Linke- féle fürdőbe a diákot, találkoznak Heerbrand irattárossal,

aki meg akarja gyújtani a pipáját, de nem talál gyufát, ekkor Lindhorst csettint egyet, és az

ujja hegye lángolni kezd, azt tartja oda az irattárosnak, aki később leissza magát, és

Anselmusnak kell hazakísérnie.

KILENCEDIK VIGíLIA Anselmus diák jobb belátásra tér – A puncstársaság –

Anselmus diák Paulmannt fülesbagolynak nevezi és a segédtanító megharagszik érte – A

tintafolt és következményei

ióta Anselmus Lindhorstnál másol, teljesen elszakadt a mindennapi élettől, nem

találkozik barátaival, csak a déli 12 órát várja, de néha önkéntelenül is Veronikára kell

gondolnia. Aznap, mikor először látta meg Serpentinát gyönyörű leány alakjában, éjjel

Veronika jelent meg álmában, fájdalmasan panaszolta, hogy feláldozza Anselmus szerelméért

önmagát, az álom olyan valóságosnak tűnt, hogy másnap Anselmus csak rá tudott gondolni,

és délelőtt, mikor a házuk előtt kóválygott, összetalálkozott Paulmann segédtanítóval, aki

meginvitálta magukhoz, a fiú pedig elfogadta a meghívást, és vele tartott. Veronika mintha

már várt volna rá, üdén és kedvesen fogadta, mikor kettesben maradtak, kergetőzni kezdtek a

szobában, Anselmus véletlenül leverte a lány varróládáját, amiből kiesett a kristálytükör. A

fiú belepillantott, a lány a mögé állt, hozzásimult, és maga is a tükörbe nézett, a diák ekkor

úgy érezte harc indul meg a bensejében, eszébe jutott Serpentina, Lindhorst, a zöld kígyó, és

hirtelen mintha kitisztult volna az elméje, rájött, hogy mindig Veronikát szerette, a

fantasztikus dolgokat pedig csak olvasta és leírta, milyen buta gondolat is, hogy a levéltárost

szalamandarának képzelte! Veronikának megígéri, hogy feleségül veszi, ha udvari tanácsos

lesz. Közben bejött a szobába Paulmann, meghívta a fiút, ebédeljen velük, jön majd

Heerbrand is, Anselmus tiltakozik, másolni kell mennie, de segédtanító az órájára mutat, már

rég elmúlt dél, és a fiú boldogan marad Veronika közelében. Megebédelnek, megjön az

irattáros is, beesteledik, puncsot készítenek (H. hozta a hozzávalókat: rizspálinkát, citromot és

cukrot), az ital a fejükbe száll, Anselmusnak újra eszébe jutnak a csodás események, és újra

hinni kezd Serpentinában. Herbrand Lindhorstra tereli a szót, hogy milyen furcsa ember is ő,

Anselmus közli, hogy azért, mert a levéltáros szalamandra, aki tönkretette mérgében

Phosporus kertjét, mert a zöld kígyó elszállt tőle, és most az a büntetése, hogy királyi

levéltárosként Drezdában kell élnie 3 lányával, akik aranyos-zöld kígyócskák. Paulmann

őrültnek titulálja a fiút, erre az parókákat fésülő fülesbagolynak nevezi a segédtanítót,

Heerbrand közben igazat ad Anselmusnak, a levéltáros tényleg egy átkozott szalamandra, aki

tüzes szikrákat pattant az ujjaiból, Paulmann ordítozik, hogy a diák őrült, Heerbrand szerint

úgyis kitekeri a nyakát majd az öregasszony, Anselmus közli, hogy nem, mert nem akkora a

hatalma a banyának, mint Lindhorstnak, szidni kezdi a boszorkányt, Veronika a védelmébe

veszi, de Anselmus tovább szidja, és közli, hogy Lindhorst meg fogja védeni, mert belenézett

a zöld kígyócska kék szemébe, és azóta szerelmes, Veronika azt kiálltja, hogy azt úgyis ki

fogja kaparni a macska. Elkezdenek dobálózni az edényekkel, Fränzchen sírva kirohan,

M

Veronika fájdalmában nyögdécselve fetreng az ágyon, ekkor nyílik az ajtó, és egy szürke

ruhás kis ember lép be, közli, hogy Lindhorst üdvözletét küldi, és igaz, hogy Anselmus ma

elmulasztotta a másolást, de holnap a szokott órában várják. Kifelé indul, ekkor veszik csak

észre, hogy az egy szürke papagáj volt. Anselmus hazarohan, Veronikával álmodik, és csak

mosolyog a tegnap esti képzelgéseken, el fogja venni feleségül Veronikát és boldog lesz,

elmegy másolni, nem érti, hogy hogy tetszhetett neki ez az egyszerű lakás. Lindhorst

gúnyosan kérdi, hogy ízlett a tegnapi puncs? Ő is ott volt, majdnem megsérült, mert a

puncsostálban ült, és kénytelen volt Paulmann pipájának a fejébe menekülni. Jó másolást

kíván, és kimegy. Anselmus nem érti, miért fecseg ilyen bolondságokat a levéltáros, a papírra

néz, és kételkedni kezd, hogy le tudja-e majd másolni. Belemártja a tintába a tollát, de az nem

folyékony, rázni kezdi, és egy hatalmas foltot ejt a papíron. Ekkor a pacából sistergő kék

villám csapott ki, a falakból sűrű gőz tört elő, a pálmák zúgni kezdtek, mintha vihar tépné

őket, a fiú körül lángok csaptak fel, a pálmatörzsek óriáskígyókká váltak, és fémes csengéssel

ütögették össze rettenetes fejüket, és mindezek fölött megjelent a megkoronázott szalamandra:

„Tébolyodott, most viseld el a büntetést, azért, amit arcátlan gazságodban elkövettél!” A

szájából előtörő lángok körülfogták a fiút és jeges tömbbé olvadtak, Anselmus tagjai

zsugorodni kezdtek, és ő elájult. Magához térve nem tudott moccani, mindnütt beleütközött

valamibe, ami szorította, de semmit sem látott. „Egy jól eldugaszolt kristálypalackban ült,

amely ott állott Lindhorst levéltáros könyvtárszobájának állványán.”

TIZEDIK VIGíLIA Anselmus diák szenvedései az üvegpalackban – A gimnazisták és a

joghallgatók boldog élete – Csata Lindhorst levéltáros könyvtárszobájában – A

szalamandra győzelme és Anselmus diák kiszabadítása

alackjában Anselmus iszonyú kínokat él át, kevés a levegő, ütőerei feldagadtak, szörnyű

rettegés hasogatja idegszálait, gondolatai nekiütődnek az üveg falának, és fülhasogatóan

csengenek. „Ó Serpnetina! Serpentina, ments meg a pokol e szenvedésétől!” Ekkor mintha

sóhajokat hallott volna, és kicsit tágult az őt körülvevő tér, a fiú pedig fennhangon magát

okolja, és Serpentina után vágyódik. Hang szólal meg mellette, kérdi mit jajong? Anselmus

odanéz, és öt palackot lát maga mellett, bennük 3 gimnazistával és 2 joghallagtóval, akik nem

értik miért kiabál a fiú; tiltakoznak: ők nincsenek palackba zárva, a bolond levéltáros jól

ellátja őket a másolásért species tallérokkal, nem is dolgoznak mást, és kocsmáznak.

Anselmus erősködik, hogy mind üvegpalackban vannak. „ Erre … nagyot nevettek és így

kiáltottak: - A diák bolond, azt képzeli, hogy üvegpalackban ül, holott az Elba hídján áll és

éppen a vízbe néz. Menjünk hát tovább!” Anselmus szomorúan töpreng tovább, majd meghal

szégyenében, és kívánja, bár szabadítaná meg Serpentina a kínoktól. Ekkor a leány hangját

hallotta: „Anselmus, higgy, szeress, remélj!”, és megint tágult kicsit az üveg szorítása. A fiú

zörejeket hall, amik egy ócska kávéskannából eredtek, ahogy odanéz, látja, hogy egy

töpörödött öregasszony csúf vonásai rajzolódnak ki, és hamarosan ott állt a polc alatt az

almáskofa. Vitatkozni kezdenek, a banya már régen megjósolta, hogy a fiú kristályba fog

kerülni, Anselmus visszavág, hogy a szalamandra el fogja a boszorkányt pusztítani, az azt

mondja neki, hogy a fiú hiába rosszat kíván neki, ő mégis jót akar tenni vele: megkéri a felső

polcról a patkány ismerősét, az elrágja a deszkát, a fiú az üvegével legurul, ő meg majd

elkapja a kötényével, és elviszi Veronikához, hogy feleségül vegye. De Anselmus nem akar

udvari tanácsos lenni, sem Veronika férje, ott akar maradni imádott Serpentinája közelében,

vagy inkább meghal. „Akkor csak maradj itt és pusztulj el, de ideje, hogy munkához lássak,

mert még másfajta elintéznivalóm is van itt!” A tintatartóból tüzet okádva előugrik a macska,

Anselmus látja, hogy a kék szoba felé tartanak, hallja a madarak segélykiáltozását, és már jön

is vissza a kofa, kezében az arany virágcseréppel, furcsán hadonászik és kiabál: „Sok

szerencsét! Sok szerencsét, fiacskám!... Öld meg a zöld kígyót, rajta, fiacskám!” Serpentina

keserves sóhaját lehetett hallani, Anselmus ekkor öklével belevágott a kristályba, és hirtelen

P

megjelent a levéltáros, rákiáltott a banyára, az magához szorította az arany virágcserepet, és

dobálni kezdte a földet belőle a levéltárosra, de az mind virággá változott. Lindhorst

köpenyén a liliomok izzani kezdtek, a levéltáros pedig ezeket az égő virágokat vágta hozzá a

boszorkányhoz. A macska a szürke papagájjal kezd élet-halál harcot vívni, a banya ruhája

lángokban áll, és hiába próbálja eloltani, elpusztult a lángok közt. A papagáj kivájja a macska

szemeit, és karmaival megfojtja, majd odaviszi a levéltároshoz a tetemet: egy fekete hajszálat.

Lindhorst elviteti a boszorkány maradványait, egy marharépát a madárral, aki egy kókuszdiót

és egy új pápaszemet kap szolgálataiért (meg van elégedve a jutalmával). A levéltáros

felemeli az arany virágcserepet és a lányát hívja. Anselmust, mivel nem ő a bűnös, hanem

ellenséges erők támadták meg, és mivel megőrizte hűségét, szabadon bocsátja.

Kristálycsengők hangja szólalt meg erősebben, mint valaha, Anselmus egész teste

megremegett, a palack kitágult, és a fiú kiszabadulva boldogan ölelte magához kedvesét.

TIZENEGYEDIK VIGíLIA Paulmann segédtanító bosszúsága a családjában kitört

bolondság miatt – Heerbrand irattárosból udvari tanácsos lesz és kemény fagy idején

cipőben és selyemharisnyában járkál – Veronika vallomásai – Elejegyzés a gőzölgő leveses

tál mellett

e mondja csak, kedves irattáros úr, hogyan szállhatott tegnap este annyira a fejünkbe az

az átkozott puncs, hogyan sugallhatott nekünk mindenféle ostobaságot?” – kérdezte

Paulmann segédtanító. Előző nap, mikor Anselmus kirohant az ajtón, a két férfi folytatta az

ordítozást és dulakodást, amíg Fränzchen ágyba nem fektette az apját, Heerbrand pedig arra a

pamlagra feküdt, amire Veronika hanyatlott, mielőtt a hálószobájába ment volna. Másnap a

két férfi felidézi a történteket, megegyeznek, hogy Anselmus őrült, Heerbrand közli, hogy ő

nem ok nélkül gondoskodott a vidámságról tegnap (ő hozta a puncs hozzávalóit), „… de ez az

Anselmus mindent elrontott. Ön nem tudja… ó, segédtanító barátom…- felugrik, megöleli a

segédtanítót, és elrohan. Paulmann , megfogadja, hogy nem engedi be a házába többet

Anselmust, mert az ilyen komoly embereket is, mint Heerbrand, képes megbolondítani.

Veronika búslakodik, a magányt keresi, Paulmann bosszankodik, hogy a lánya szomorúsága

is Anselmus lelkén szárad, de ő be nem ereszti többet. Ezt hangosan ejti ki, a lány erre

felsóhajt:” Ó, hát hogyan is jöhetne ide Anselmus? Hiszen már régen be van zárva az

üvegpalackba!” Paulmann megrökönyödik, hívja az orvost, az csak mosolyog: „Ejnye,

ejnye!”, és friss levegőt, szórakozást rendel a lánynak. Elmúlt néhány nap, hét és hónap,

Anselmus nem mutatkozott, február negyedikén, Veronika névnapján, pedig betoppant az

irattáros, elegánsan kiöltözve. Elmondta a segédtanítónak, hogy már azon az estén el akarta

volna mondani neki, hogy együtt örvendezzenek, hogy kinevezik őt udvari tanácsosnak, de

Anselmus mindent elrontott. Most már hivatalosan is kinevezték, de csak a segédtanító teheti

teljessé a boldogságát: adja hozzá a lányát, Veronikát, feleségül. Paulmannak nincs kifogása

ellene, ha a lánya is szeretné. Ekkor zavartan és sápadtan, mint mostanában mindig, betoppan

a leány, Heerbrand köszönti őt a neve napján: egy illatos virágcsokrot és egy kis dobozt,

amiben egy szép pár fülbevaló van. A lány felvidul, beteszi a fülbevalót a fülébe, közben az

apja komoly hangon elmondja, hogy Heerbrand megkérte a kezét. Veronika azt válaszolja,

hogy már régóta tudta, hogy nőül akarja őt venni az irattáros, rendben, hozzámegy, de előtte

még tartozik egy vallomással neki, és apjának, mégha ki is hűl a leves, ami az előbb lett

feltálalva. Elmondja, hogy szívből szerette Anselmust, és mikor Heerbrand azt mondta, hogy

még udvai tanácsos is lehet a fiúból, elhatározta, hogy csak ő lesz a férje, és senki más. Ekkor

úgy tűnt, hogy ellenséges, idegen lények el akarják szakítani tőle a fiút, ezért elfogadta régi

dajkájának, Liese-nek a segítségét, aki napéjegyenlőségkor megidézte a pokol szellemeit a

fekete kandúr segítségével, kapott egy tükröt, amibe ha belenézett, és erősen Anselmusra

gondolt, befolyásolhatta a fiú érzelmeit. De a boszorkányt legyőzte Lindhorst, a marharépát

pedig megette a papagáj, a tükre ekkor kettéhasadt, Anselmus pedig feleségül vehette a zöld

„D

kígyócskát, aki szebb is, gazdagabb is Veronikánál. Kívánja, hogy legyen boldog a fiú, ő

pedig ezután megtagad minden sátáni bűbájosságot, és hű felesége lesz az udvari tanácsosnak.

Előhozta a két kristálydarabot és a hajtincset, odaadta Heerbrandnak, hogy dobja be éjfélkor

az Elba hídjáról a folyóba, a tincset pedig őrizze meg örökre. Paulmann a fejéhez kap: „Ez a

lány őrült, őrült… sohasem lehet blőle udvari tanácsosné… őrült.” De Heerbrand pártját fogja

a lánynak, hisz neki, Anselmust is titkos hatalmak tartják fogva és késztetik mindenféle őrült

cselekedetre. A segédtanító mégjobban kétségbe esik, hogy már mindketten megőrültek, vagy

már megint fejükbe szállt a puncs, vagy Anselmus tébolya hat rájuk? Reméli, hopgy csak a

szerelem van ilyen hatással rájuk, és majd elmúlik, ha házasok lesznek, mert nem szeretné,

hogy az utődok örököljék a szülők betegségét… Atyai áldását adja rájuk, és meg is tartották

az eljegyzést, még mielőtt a leves kihűlt volna. Néhány hét múlva pedig Veronika már udvari

tanácsosné volt, pont, ahogy azt korábban megálmodta.

TIZENKETTEDIK VIGíLIA Híradás a lovagi birtokról, ahová Anselmus, Lindhorst

levéltáros veje költözött, és arról, hogy miként él ott Serpentinával – Befejezés

z író elmeséli elkeseredettségét, hogy hiába próbálja leírni, milyen boldogan él

Anselmus Serpentinával, nem sikerül, mintha gonosz szellemek (talán a megölt

boszorkányé) kristálytükröt tartanának elé, hogy abban meglássa saját sápadt képmását, ekkor

megijedve mindig lefeküdt, hogy legalább álmodhasson a boldogságukról. Ekkor kapott egy

levelet Lindhorst levéltárostól, aki értesült arról, hogy megírta 11 vigíliában legkisebb

leányának és a költővé lett Anselmusnak történetét (kicsit bosszankodik is rajta, mert

kellemetlenségekkel járhat a hivatalában ez a nyilvánosság, de reméli, hogy így esetleg

hamarabb elkel másik két lánya is), és tudja, hogy kínlódik a 12. megírásával, ezért jöjjön el

hozzá, és beszélgessenek egyet, hogy be tudja fejezni a szerzeményét. A szerző el is megy,

Lindhorst már várja, bevezeti a kék szobába, ahol annak idején Anselmus is dolgozott,

leülteti, és kedvenc italát, égő rizspálinkát hoz neki, némi cukorral. Ő maga leveti köntösét,

hogy kedvére merülhessen el az italban, és belemászik az italoskehelybe, és eltűnik a

lángokban. Hoffmann pedig írni kezdi, mit látott:

Anselmus gyönyörű atlantiszi kertben sétál, a virágok, a fák, csermelyek mind beszélnek

hozzá, neki susognak, ő egy templom felé igyekszik, ahonnan kijön Serpentina, kezében az

arany virágcseréppel, amiben egy csodálatos liliom fakadt. A szerelem feltárta a fiú előtt a

természet legmélyebb titkát, megtalálta a legnagyobb boldogságot, mindörökre szeretni fogja

a leányt.

Az író szerint az élő látomás, melyet megpillanthatott, a szalamandra bűbájának volt

köszönhető, és ahogy a papírra nézett, ott meglátta leírva mindezeket. Ekkor elkeseredett,

hogy milyen boldogság jutott osztályrészül Anselmusnak, és hogy neki magának pedig

nemsokára vissza kell térnie nyomorúságos kis padlásszobájába. Ekkor Lindhorst levéltáros

szelíden megveregette a vállát, és így szólt: „- Csitt, csitt! Tisztelt barátom! Ne panaszkodjék.

Hát talán nem járt-e az imént Atlantiszban és nincs-e ott önnek is legalább egy csinos

majorsága, lelkének költői birtoka? Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a

költészetben, amely előtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent

összhangja?”

Vége

A