A SZÍN H Á Z MŰV É S Z E T I

SZÖVETSÉG F O L Y Ó I R A T A

V. ÉVFOLYAM 9. SZÁM

1 9 7 2 . SZEPTEMBER

FŐSZERKESZTŐ: B O L D I Z S Á R I V Á N

SZERKESZTŐ: CSABAINÉ TÖRÖK MÁRIA

Szerkesztőség:

Budapest V., Báthory u. 10.

Telefon: 316-308, 116-650

Megjelenik havontaA kéziratok megőrzésére és visszaküldésére nemvállalkozunk.Kiadja a Lapkiadó Vállalat,Budapest VII., Lenin körút 9-11.A kiadásért felel:Sala Sándor igazgatóTerjeszti a Magyar PostaElőfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél,a Posta hírlapüzleteibenés a Posta Központi Hírlapirodánál(KHI, Budapest V., József nádor tér 1.)közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalássala KHI 215-96162pénzforgalmi jelzőszámlára.Előfizetési díj:1 évre 144,- Ft, % évre 72,- FtPéldányonkénti ár: 12,- FtKülföldön előfizethető a Kultúra külföldi képviselőinélIndexszám: 25.797

72.1725 - Athenaeum Nyomda. Budapestíves magasnyomásFelelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

A címlapon : Oszter Sándor (F. Tóth), BilicsiTivadar (Badari), Koncz Gábor (Fazekas) ésSomogyvári Rudolf (Cziegler) Gyurkovics TiborNagyvizit című tragikomédiájában. (Pesti Szín-ház) (lklády László felv. )

TARTALOM

K O L T A I T A M Á S Tehetségtelen

közönség? (1)

játékszín

M O L N Á R GÁL PÉTER

A hattyú rejtélyes fölrepülése (6)

VÁGÓ PÉTER

A natúra és ami mögötte van (11)

K Ö R Ö S P A T A K I K I S S S Á N D O R

Nincs mese? (14)

H E G E D Ü S GÉZA

A Déryné Színház zenés estjeiről (16)

N Á N A Y I S T V Á N

Az árulkodó ritmus (17)

arcok és maszkok

Az első évtizedM Á R T O N VERA

Vázlat Koncz Gáborról (19)

C S I K I S T V Á N

Rendezte: Sándor János (22)

fórum

F Ö L D E S A N N A Színház

és ifjúság (26)

négyszemközt

BENKŐ T I B O R

Névváltozás után (32)

L U K Á C S Y A N D R Á S

A színész és a közönség (35)

K A L M Á R ÉVA

Új helyzetben (37)

világszínház

S Z I L Á D I J Á N O S

A dolgos elme színháza (40)

A L M Á S I M I K L Ó S

Egy keserű komédiás feltámadása (43)

szemle

S Z E N T I R M A Y L Á S Z L Ó

Műfajok kedveltsége (47)

K O L T A I T A M Á S

Tehetségtelen közönség?

Évadok között, Hevesit olvasva

Felelős-e a közönség a sikerért? A kérdés A hattyúé Madách színházi előadása láttán kellfeltennünk. Miért nem hasonló nagy siker a Bella a Vígszínházban, amikor Szomory masokkal inkább „nekünk való", mint Molnár Ferenc? Az Ígéretek ? Ígéretek ! című musicalvilágsikerhez méltatlanul viselkedik Budapesten. Minden siker és bukás magyarázata aszínházi előadásban keresendő. Csak a 'ínház lehet tehetséges vagy tehetségtelen - a nézősoha.

Csillár A hattyú előadásán a Madách Színházban(Tervező: Köpeczi Bócz István)

Mire ez a dolgozat megjelenik, már lezajlott nemcsak az 1971/72-es kőszínházi, hanem a nyári szabadtéri színházi évad is. Összekellene foglalni. Jobbik énünk ugyan tiltakozik a módszer ellen,mivel a színház fejlődését nem évadokban mérik, ám a sok éveshagyomány mégis értékelésre ösztönöz. De ne a drámaírókat, aszínházakat, a rendezőket és a színészeket értékeljük, rólukamúgy is elég szó esik. Értékeljük a közönséget. Az előbbieket haolykor elmarasztaljuk is, megbántásukat elkerülendő, illikmegjegyezni, hogy azért ennek ellenére tehetségesek. De vajontehetséges-e a közönség? Róla igazán elfogulatlanul szólhatunk.A közönség nem sértődékeny. Legföljebb a néző.

A kérdés föltevésére Hevesi Sándor egyik írása késztetett. A

színház és a közönség című cikksorozatból, amely az Új Idők1924-es évfolyamában jelent meg: „És hogyha Shakespeareközönsége Pucknak gyönyörű szavaira elhitte, hogy nem dísztelenfaalkotmányt lát maga előtt, hanem egy kies partot, hol kakukkfűnő, hol dús virányt talál, s ibolya nő, akkor az tehetségesközönség volt, amellyel szemben mobnak kell neveznünk az olyanközönséget, amelynek igazi tömör oszlop, igazi velencei csillárkell, ha cl akarják hitetni vele, hogy szalont lát a színpadon."

A szalon sikere

Nos, a velencei csillár ott van a Madách Színház színpadán, Ahattyú előadásán. Nem az igazi, hanem annak égi mása, az igaziramegtévesztően hasonlító kasírozott utánzat, Köpeczi Bócz Istvánmesteri munkája. Nem kétséges: a darab közönségének kell ez acsillár. Nevezzük mármost mobnak, ami a legenyhébb értelmezésszerint is gyülevész népséget jelent?! Vigyázzunk azelhamarkodott válasszal. Ki fog derülni ugyanis, hogy aközönségnek nemcsak a csillár kell, sőt nem is az kell elsősorban,hiszen a csillár csak része, elválaszthatatlan berendezési tárgyaannak a világnak, amelyben megjelenik. A közönségnek ez a világkell, a hercegi szalon levegője, a hercegi házasságszerzésérzékeny kalandja, amelyben a népfi, a szegény kis szerelmesházitanító megleckézteti a tündöklő előkelőségeket, persze éppcsak annyira, hogy a meg-nyugtató trónörökösi nász azértlétrejöjjön, a plebejus lázadó pedig szegényen, ámde büszkéntávozhasson, erkölcsi győztesként, miközben mindannyianmelegséget érzünk a szívünk táján, meghatottan ama gyengéd ésbájos esendőségtől, amely - lyel e szeretetre méltó kékvérűekbeeveznek a királyi családba.

Eszerint: ha Hevesi csaknem félszázada mohnak nevezte aközönséget, mert igazi csillár kellett neki a színpadi szalonhoz,minek nevezzük mi ma, amikor már az igazi szalon is régótaidőszerűtlen, de a színpadinak még mindig kirobbanó sikere van?!

A közönség a színháztörténetben már számos alkalommalbizonyult tehetségtelennek. Amikor remekműveket kifütyült.Ilyenkor Hevesi szerint „nem volt diszponálva, s olyan gyöngén,vagy rosszul játszott, hogy Carmennek, vagy Figaro la-kodalmának meg kellett buknia". Van olyan vélemény, amelyszerint a közönségnek mindig igaza van, ha megbuktat valamit. Afenti példák és jó néhány hasonló eset nem ezt látszanakbizonyítani. Ám ha a bukásról eltérőek is a vélemények, a sikerrőlannál kevésbé. Azt ugyanis még soha senki sem állította, hogyami sikeres, az feltétlenül művészileg értékes is. ,.A s ike r he z . . . amai nagyvárosi üzemben a közönségnek olyan megmozdulásaszükséges, amely csak ritkán érhető el tisztán művészieszközökkel, viszont gyakran a legcsekélyebb művészi eszközöknélkül is elérhető." Ez az idézet még mindig a Hevesi-cikkbőlvaló. Vajon ebbe a kategóriába tartozik a szalon sikere is? És az

évad többi sikere is ilyen szalonsiker volt? A kérdés nem szónoki:gyakran ismétlődő vádként hangzott el az a megállapítás, hogy azelüzletiesedés, az olcsó sikervadászat, a kommersz szellem, abulvár ízlés veszélye fenyegeti színházainkat.

Mi az igazság? Az egyszerűség kedvéért kezdjük azokkal azelőadásokkal, amelyek a bemutató május végi dátumával be-vallottan a nyár eleji szórakoztatás feladatát vál la l ták: a Víg-színház Szomory-felújításával, a Bellával, Molnár Ferenc A

hattyújával a Madáchban és az ígéretek? Ígéretek! c. musicallel aJózsef Attila Színházban.

Bella és A hattyú, avagy a színház paradoxona

A Bella és A hattyú felújítása két egymást követő napon voltBudapesten. (Ősbemutatóik között, hét év telt el. A Belláé 1913-as, A hattyúé 1920-as keltezésű.) A felújítások sorsa alig kétséges.A hattyú sokkal nagyobb siker lesz, mint a Bella.

Látszólag egyszerű a magyarázat. A hattyú jobb darab, mint aBella, Molnár jobb író, mint Szomory. Lehet, hogy ez félévszázaddal ezelőtt igaz volt. Ma nem. Ma Szomory jobb.

Mindketten ugyanannak a pesti polgárnak az írói. Szomorynakmég az arisztokratái is polgárok, és nemcsak a kalapos

Szomory Dezső: Bella (Vígszínház). Halász Judit (Bella) és Darvas Iván(gróf Thurein-Ernőffy Károly)

Habsburg király, II. József, hanem II. Lajos is. Mégsem Szo-mory, sokkal inkább Molnár a polgár igazi kiszolgálója. Vi-lágnézetet szállít neki, s ennek a világnézetnek az a lényege,hogy a dolgok az életben alapvetően elrendezettek, s az eset-leges apró súrlódások ellenére a világ a létező világok leg-jobbika. Ez alól úgyszólván csak a Liliom kivétel. A többidarabja, ha csipkelődik is, ha nyakon legyintgeti is a polgár-vagyarisztokratapanoptikum egy-egy díszesebb példányát, ha ironizális - mindezt úgy, hogy meghagyja a visszakozás lehetőségét.Minden legyintgetés után simogatás jár, a gúnyt elnéző mosolyenyhíti, hogy megmaradjon a jó közérzet kellemes emléke, aminden rendben van megnyugtató légköre.

Szomory nem ilyen jó közérzetű író. Nála a világ nincs jólberendezve, nincs méretre szabva, mint Molnárnál, hanem túl bővagy túl tág, s a szereplők a legkülönfélébben nevetségeshelyzetbe kerülnek, mert magukat igyekeznek a világhozigazítani, ahelyett, hogy a világot próbálnák átszabni. Szomo-

ry tízes években írt polgári szomorújátékaiban a polgár kéteserkölcsi kalandok hőseként jelenik meg, s mivel mindig meg-tépázva kerül ki belőlük, ezáltal egyértelműen ironikussá válik. Atörténelmi drámák polgárrá maszkírozott királyai viszontpiedesztálra emelt „privátok", becsületes magánemberek, akiketnem hagy szépen élni és tragikus hőssé emel a kényszerűen rájukosztott történelmi szerep. A királydrámákat író Szomoryidejétmúlt és történelmietlen. Vígszínházi darabjai élnek máig,nem a nemzeti színháziak. A Hermelin például, amelynek első kétfelvonását Ádám Ottó átérzéssel és eleganciával rendezte meg aMadách Színházban. S ilyen a Bella is.

A polgárt csiklandozó Molnár és a polgári dekadenciábólkiábrándító Szomory között egyértelműen az utóbbi javára billen amérleg. Nem meglepő, hogy az akkori közönség Molnárértrajongott, s Szomorynak nem mindig tapsolt lelkesen. De Molnársikerének, világsikerének egyéb magyarázata is van. MárSchöpflin is rámutatott erre, amikor azt írta, hogy darabjain„idegen nyelvre lefordítva bajosan lehet észrevenni a magyareredetet". A nézőt tudatosan kiszolgáló Molnár épp erre ne ügyeltvolna gondosan? S ha ehhez hozzátesszük, hogy Szomorytegyáltalán nem is lehet idegen nyelvre lefordítani, mert éppen azvisszaadhatatlan, ami a legeredetibb benne: a nyelve - akkor mégvilágosabban látszik, hogy már annak idején milyen hátránnyalindult vetélytársával szemben.

Annál szomorúbb, hogy mi magunk máig nem vesszük ész-re:mennyivel többet ér a számunkra Molnárnál. Hogy menynyivelmaradandóbb drámaíró nála, s mennyivel jobb is - ha minőségennem az iparosi kézügyességet értjük. Mert Molnár megmaradtdarabgyártónak, rafináltan tökéletes társasjátékok kitalálójának.De Szomory tétre menő drámákat írt. Molnár bűvészkedik és csal -igaz, hogy nem lehet rajtakapni. Szomory nem olyan ügyes, denem is színpadi kalkulátor, hanem belefelejtkezik az írásba, éscsodákra gerjeszti magát. Molnár szabályos és kiszámítható - méga meglepetései is előreláthatóak. De Szomory egyéniség.Molnárnak technikája van. Szomorynak stílusa.

A hattyú talán a leggaládabb és legellenszenvesebb Molnár-darab. Hiányzik belőle A testőr játékossága és Az ördög vul-gárfreudista misztikája. ami együgyűségüket feledtetve, legalább

érdekessé teszi ezeket a darabokat. A hattyú a szimplaszalonnaturalizmus iskolapéldája, ráadásul bűvös fénysugárral

ragyogja be a „hercig" hercegi életformát. A hattyúhozhozzátartozik a velencei csillár, amely ötven éve ugyanúgy csilloga szereplők feje fölött. A darab ez alatt az idő alatt mit semváltozott. Abban a környezetben viszont, amelyben előadják, talánmégiscsak történt egy és más.

A Bella viszont ebben az új környezetben is újjáéledt, s nemcsakazért, mert a szecesszió újra divatba jött. A darab története

ugyanúgy idejétmúlt, mint A hattyúé. De nem a történet fontos,hanem az, ahogyan Szomory előadja. S ez az előadásmód 1913-ban is nélkülözött minden földszintes naturalizmust. Astílromantika már keletkezése idején is eltávolított - mondjam azt,hogy elidegenített? - Keilits alias Kéji Bella operadívává ésnősténnyé válásának újsághír-hitelességétől. A szomoryzmusokteszik stilizálttá, nem egy-korszakhoz-tartozóvá, lábujjhegyenjáróvá a Bellát - miként az író sok más darabját. Képtelenné is, hatetszik - és képtelenségében groteszkké, elrajzoltságában reálissá.Ettől a stilizáltságtól még akkor is friss maradna máig, ha nem jöttvolna közbe a groteszk általános fölfutása, az abszurd, a furcsatartós - és tar-

tós művészi eredményeket hozó - divatja. De közbejött, s ettőlSzomory élőbb, maibb, mint valaha. Föl kellett fedezni.

A színházi fölfedezés a Vígszínház előadásán elmaradt. Ahattyú viszont óriási siker a Madáchban. Azt kell tehátmondanunk, hogy ezúttal rosszul játszott a közönség, indiszponáltvolt, vagy éppen tehetségtelen?

Nem beszéltünk még az előadásokról. Két ellentétes rendezőifölfogás áll szemben egymással.

Lengyel György hitt A hattyúban. Színpadra állította úgy,ahogyan talán Molnár is elképzelte. Azzal az enyhe iróniával ésenyhe érzelmességgel, ami benne van a darabban. Meg-nyerő ésbecsületes alapállás: egy darabot azért kell eljátszani, ami bennevan. Legfeljebb azon érdemes elgondolkodni, hogyMagyarországon 1972-ben érdemes-e ilyen gyengéd fény-be vonni1920 osztrák-magyar arisztokráciájának életformáját. A hattyúszínpadi világa eredetiben nem sugallhat mást, mint ennek azéletformának az apológiáját. A néző könnyezik és elandalodvamosolyog ennyi finomságon, pompán, előkelő nagylelkűségen,külső és belső szépségen. Szórakozik, és szórakozás közbenkikapcsolódik - abból a környezetből, abból a társadalomból,amelyben él. Ha ez siker, akkor igencsak kétes az értéke.

Furcsa módon egy színészi alakítás emeli ki az előadás el-lentmondásosságát. Márkus László egyszerűen zseniális Alberttrónörökös szerepében. Ironikus, de a figurán belül maradójátékában a Habsburg-agyalágyultságot annyi finom okossággal,az egész helyzetet áttekintő fölénnyel poentírozza, teljes emberiportrét vázolva egy hercegről, aki bölcs emberséggel egyensúlyozbiológiai hajlamai és az uralkodóház iránti kötelezettsége között,hogy azon vesszük észre magunkat: kezdjük megszeretni aHabsburg-dinasztiát. Éppen ez az alakítás - amelynek, ha rajtammúlna, az évad színészi díját juttatnám - döbbent rá a színdarabmenthetetlen avultságára.

Marton László másként közelít a Bellához. Nem fogadja el adráma világát, mert érzi, tudja, hogy a társadalmi miliő túl-haladott. Ezért idézőjelbe tesz mindent - kivéve egyvalamit, alegfontosabbat: a csalódott Bella osztályöntudatos bosszú-ját anemesi hím fölött. Pedig Martonnak van érzéke az idézőjelekhasználatához, ezt Feydeau Bolha a fülbe c. komédiájánakmegrendezésével már bizonyította. Nemes a szándéka is: a maiVígszínház színpadán ironizálni akarja a „vígszín-házihagyományokat" s annak minden mögöttes társadalmi tartalmát.Majdnem az egész előadásban következetes önmagához, csak abefejezés érzelmességével tesz engedményt a (régi) Vígszínháznézőjének. Egészében mégis nagyot tévedett. Idézőjelbe tette azt,amit Szomory már eredetileg is idézőjelben írt meg - vagy ha nem,hát az elmúlt évtizedekben ma-gától is idézőjelbe került. Így azelőadás kettős macskakörmök között zajlik, a kettős tagadás pedig,úgy tűnik, állítás: kisszerűvé zsugorítja a fenségesen ironikusat -amiből így hol-mi kispolgári érzelgősség lett, s ezen túl, zavarbaejtő bizonytalankodás a címszereplő értelmezése körül.

Az történt ezen a két előadáson, hogy az a színház, amelyikmegpályázva a biztos sikert, hűségesen fölelevenített egy elavultstílust és egy hamis gondolatiságot, ezzel minden kétségetkizáróan célt ért a közönségnél. A másik pedig, amelyik - szinténa siker reményében - megkérdőjelezett és sablon-vígjátékrahangszerelt egy letűnt világot ábrázoló s azt részben ironizálóprózaoperát, azzal a szándékkal, hogy ne csak kiszolgálja aközönséget, hanem szolgálja is a valódi érdekeit

- tévedett, és tévedéséért valószínűleg a vártnál jóval kevesebbelőadással fizet.

A Madách Színház hű maradt a bemutatott dráma szelleméhez,de hűtlennek bizonyult a saját korához. A Vígszínház a korralkötelezte el magát, de megcsalta a színlapon vállalt szerzőt. Ma Ahattyút kell gyilkos iróniával játszani és Szomoryt őszintén.Fordítva történt, és ennek eredményeként a néző most kipirultanlelkesedik főhercegékért a Madách Szín-házban, és némiértetlenséggel, megindultan könnyezik a polgári liba Bella sorsán,akit két felvonáson át, fanyalogva, ki kellett nevetnie.

Ez is a színház paradoxonjainak egyike.

Levegő - „Ígéret"-töltelékkel

Tanulságos a József Attila Színház esete Neil Simon és BurtBacharach musicaljével. Az Ígéretek? Ígéretek! meglehetős siker.De mégsem akkora, mint amekkorát egy „világsikertől"

elvárhatnánk. Igaz, hogy eléggé közepes minőségű tucatáru, deettől még több százas fényes szériákat futott be Nyugat-Európa ésAmerika bulvárszínházaiban. Budapesten nem fog. Vajon aztjelenti-e ez, hogy Budapesten tehetséges a közönség? Mondjukazt, hogy jól játszott, mert átlaglelkesen fogadott egyátlagmusicalt? Mindez nem valószínű. Túlságosan szép lenne.

A József Attila Színház az elmúlt évadban tiszteletre méltóbuzgalommal kereste a színvonalasan szórakoztató népszínház újútjait. Berényi Gábor évadvégi zenés darabnak érthetőenválasztott az „ódivatú" zenés vígjáték helyett egy zeneilegmindenképpen igényesebb musicalt. Elméletileg igaza volt.Választása a gyakorlatban mégis tévedésnek bizonyult.

A musical egy dolgot örökölt az operettől: a látványosságot.Többek között ez választja el !a zenés vígjátéktól. A mu-sicallátványosság azonban - eltérően a „nagy kiállítású" ope-rettekétől - nem öncélú. Az operettben a főszereplők éne-kelnek.Igaz, prózát mondani is tudniuk kellene, de a hazai gyakorlatra ezkevés kivétellel nem jellemző. Táncolni a balettkar táncol, különtáncos betétekben, legföljebb még a táncoskomikus és a szubrettrészvételével. A musicalben viszont nincs külön énekes és táncosszerep. Csak szerep van. A prózának, az éneknek és a táncnakazonos az értéke: a szerephez szervesen hozzátartozik, hogy aszínész egyszer ezt csinálja, egyszer azt. Egyforma szinten.Elképzelhetetlen, hogy valaki csak táncol, vagy csak énekel, denincs szövege - és viszont.

Mindez kétszer-kettő. A József Attila Színházban mégis aztörténik, hogy megjelenik egy hattagú tánckar, és időnkéntmozdulatművészeti gyakorlatokat végez, minden funkció nélkül.Semmi közük a darabhoz. Nem szerepek. Táncosok. Nincsegyéniségük, nincs feladatuk. Betétként vannak jelen. Ez pedigvisszaoperettesíti a musicalt.

A József Attila Színházban egyébként sem adottak a musi-callátványosság technikai feltételei. Színpadjára nem lehet be-lezsúfolni a több ezer hivatalnokot foglalkoztató biztosításitársaság jelzett atmoszféráját sem, hiányzik a színváltásokatnagyvonalú szemkáprázattá varázsló masinéria, a tér, amelybe arendezői fantázia mozgalmasságot, technikai csodákat éslátványosságot álmodhat, hogy így töltse meg valamivel azt anagy-nagy semmit, ami ez a színdarab önmagában.

A Hamletet el lehet játszani kamaraszínpadon is, mert agondolat elfér kis helyen. Az Ígéretek? Ígéretek! annyira üres,hogy fel kell fújni nagy színpadra, különben teljesen észrevétlenmarad.

A vígszínházi csata

A kérdés most már ez: búsuljunk A hattyú 1972-es diadalán, ésörüljünk annak, hogy az Ígéretek? Ígéretek!-et csak ötven-ezrenfogják megnézni, mert az előadás nem elég jó ahhoz, hogyszázezren nézzék meg? Botorság volna. Nem ildomos a nézőszemére vetni, hogy hosszú szériát biztosít érdemtelenszíndaraboknak - amelyeket a színház azért mutatott be, hogyhosszú szériát biztosítson önmagának. A közönség aligha hibásazért, hogy megnéz valamit, amit azért mutattak be, hogymegnézze. Hevesi is felmenti a nézőt korábban már idézettcikkében: .. ugyanaz a közönség, amely százszor néz meg egysekély darabot, teljesen tisztában van a darab minéműségével ésértékével, és saját bevallása szerint nem is azért nézi meg, hogyműélvezetben lehessen része, hanem csakis azért, hogy agyonüsseegy estéjét. Fáradt emberekkel, akik az idegeiket akarjákpihentetni, igazán nem lehet és nem szabad vitatkozni."

Úgy látszik, már ötven évvel ezelőtt is divatos volt szét-választani szórakozást és művelődést. Mai színházi köz-szellemünkben a „művészfilm vagy közönségfilm" hamis al-ternatívájának beszűrődése frissítette fel ezt az alapjában tévesszemléletet. Nincs szórakoztatás közönségnevelés, és nincs

közönségnevelés szórakoztatás nélkül. Még akkor sem, ha ez aküzdelem néha váratlan eredményeket hoz. A Vígszínház példáulszemmel látható és rendkívül rokonszenves harcot folytat a sajáthagyományai ellen, a „vígszínházinak" becézett polgári ízléskiszorítására. Szembe kellett néznie azzal, hogy közönsége azévek során fokozatosan elöregedett, sőt, egyszerűen az a veszély

fenyegeti, hogy egy korosztállyal együtt kihal.

A Vígszínházba alig járnak fiatalok. A Pesti Színházba sok fiataljár. Ki is alakult az a munkamegosztás, amely szerint azanyaszínház kielégíti a „vígszínházi" igényeket, a Pesti Színház

pedig vállalkozó expedíciókat indít (A trükk, A nyár stb.). Azelmúlt évadban azonban meglepetés történt. A Pesti Színházkizárólag magyar drámákat mutatott be, és ezek az előadások - akorábbi magyar sikerekkel, Örkény Macskajátékával és SzakonyiAdáshibájával együtt - eltartották a nagy-színházat, amelyrászorult erre. A nagyszínházi közönség el-pártolását nem lehet

kizárólag a Fegyverletétel bemutatójával magyarázni. AFegyverletétel kétségkívül kihívás volt a szín-ház bérlőivelszemben. Olyan kihívás, amelyért elismerés jár - írónak,színháznak, rendezőnek. Galambos drámája nem hibátlan, sokponton vitázni kell vele, az előadásnak viszont si-

Neil Simon-Burt Bacharach: Ígéretek? Ígéretek! (József Attila Színház). Szomory Dezső: Bella (Vígszínház). Halász Judit (Bella) és Tahi Tóth BodrogiGyula (Chuck Baxter) és Bodnár Erika (Fran Kubelik) László (Talpa-Magyar Ede) (Iklády László felvételei)

került szerencsésen fellazítania a színház megmerevedni látszóstílusát. (Ha Koncz Gábor balesete nem jön közbe, közönség-sikere is tartósabb lett volna.)

A Fegyverletétel bemutatója önmagában még csak jelezhette -jóllehet sokkhatásszerűen - a Vígszínház elhatározott, nemesszándékát a profilváltoztatásra. (A profil szót nem kedvelikszakmai körökben, de egyelőre az általa jelölt fogalomra nemtaláltak jobbat.) Nem is annyira a darabban, mint inkább a keményés szikár előadásban látható az elszakadó had-mozdulat, s ebbennem kis része van a „kívülről jött" rendezőnek, Székely Gábornak.Az évad többi előadásában - talán egyedül a Bolha a fülbekivételével, amely otthon érezte magát ezen a színpadon - nemlátszott ilyen tisztának és egy-értelműnek a stilisztikai szándék. AVígszínház ma bátrabban választ darabot, mint eddig, de mégmindig bátortalan az előadásmód tekintetében. Elmúlt évadjaeklektikusabb volt, mint valaha, s ez érthető, hiszen nem lehetegyik napról a másikra áttérni egy új műsorpolitikára. De akülönböző szellemi arculatú művek most már jobbanelkülönülhetnének. Úgy tetszik, hogy a rendezők egyes esetekbenfélnek a darabválasztás merészségétől, s hogy ne riasszák el aközönséget, lekerekítik, megszelídítik a drámákat. Némi túlzással,az előadások ezáltal csaknem egyformává válnak: ugyanabban azelegánsan könnyed társalgási stílusban zajlanak. Az Érzékenyegyensúly iszapbirkózó amerikai családja, a Viszontlátásra, drágaháborús lelki rokkantjai, a Nagyvizit magukat és egymást gyötrő„szürnaturalista" betegei, a Bella mindent túllihegő mániákusai ésa Donna Rosita állandó vörösizzásban tartott költői alakjainagyjából ugyanazon a szobahangon beszélnek, ugyan-az atársasági jómodor jellemző rájuk.

Kifogásolni persze könnyű, színházszemléleti átértékeléstkövetkezetesen végrehajtani (anélkül, hogy a közönség egyiknapról a másikra eltűnjön a nézőtérről) annál nehezebb. AVígszínház fölismerte a maga útját. Csak fáradságos, fokozatosmunkával érhet el eredményeket. Talán ha az Operett-színházhelyett a Huszonötödik Színházzal adna ki közös bérletet ... Ittugyanis nem szűkölködnek a fiatal nézőkben.

Hogyan nevelődik a néző?

A Huszonötödik Színházról szólva újabb Hevesi-idézet kívánkozikide: „A közönség nevelődésének titka abban rejlik, hogy mihelytvan a nagyvárosban egy bizonyos réteg, vagy társadalmi kör, vagyakár csak pár száz ember (és hol ne volna ez), akiknek finomabbaz ízlésük, kényesebbek az igényeik, akik a színháztól nemcsakmulatságot és szórakozást, hanem okulást és nemesülést várnak, smihelyt ezek teremtenek maguknak bármily kis színházat, már aza körülmény, hogy bizonyos divatot képviselnek és bizonyosexkluzivitással lépnek fel: hatással van a közönség egyébrétegeire, és ezren és ezren akadnak, akik szintén be akarnak jutniarra a helyre, ahol a százak mulatnak a maguk módja szerint."

Hevesi példát is hoz: a Deutsches Theaterét, amelynek óriásiközönsége a Freic Bühne tagdíjas nézőiből alakult ki.

Hogy is van ez? Nem az emberek sznob hajlamaira hivatkozikHevesi? De bizony arra. Akkor pedig Budapest nem nevezhető asznobok városának. A fenti leírás pontosan ráillik a HuszonötödikSzínházra - ahová egyelőre főként fiatalok járnak. Tévedésekelkerülése végett: ez a legkevésbé sem baj. A HuszonötödikSzínházat megalakulása óta máig bizonyos gyanakvás veszi körül,mind a szakmai, mind a nagykö-

zönség részéről. Ez valószínűleg oldódni fog, ha elmúlik akezdeményezést fogadó tartózkodás és a „más"-ságát talán kissétúlhangsúlyozva hirdető programnyilatkozat hatása. De aHuszonötödik Színház - remélhetően - ezután sem fog kombináttáterebélyesedni. Nyilvánvalóan nem is akar. Nem ez a feladata. AHuszonötödik Színház azért jó, mert pontosan meghatározta amaga helyét - nemcsak színházi életünkben, hanem az egésztársadalomban -, s igyekszik is ezt a helyet a természeteshatárokig betölteni. Jó volna persze, ha szélesíteni tudnáközönségbázisát. De az sem éppen elkeserítő, ha a fiatalokszínháza marad. Végül is belőlük lesz a jövő közönsége. S akimegszokott itt, az aligha fog beülni bármilyen más színházba, aholsilánysággal traktálják.

Jó lenne leszámolni ugyanis azzal az önigazoló apologetikával,amely a közönség igényére és a tervteljesítésre hivatkozva engedutat a sekélyességnek. Könnyen kimutatható, hogy a Nemzetibennemcsak Az utolsó hősszerelmes nagy siker, ha-nem a Csákvégnapjai, a Bölcsek a fán és A szecsuáni jólélek is. A Madáchbanpedig nemcsak A hattyú, hanem A mizantróp és a Peer Gynt is. Essiker a Bartókiána és siker a Fényes szelek és siker a Bál apusztán. A Pesti Színházban már eddig 100-150-es szériát ért el aMacskajáték és Szakonyi Adáshibája. A Dunántúli SzínháziNapok Falanszter-előadásán kétoldalt álltak azok a nézők, akikneknem jutott ülőhely, pedig Hernádi Gyula drámája nem tartozik ahabkönnyű szórakozások közé.

Ezek a példák azt bizonyítják, hogy a saját igénytelenségénekigazolására egyre kevésbé lesz kifizetődő bárkinek is a közönség„elvárásaira" hivatkozni. És ugyanígy érdemes len-ne leszámolniegy másik legendával is. Azzal, amelyik csak bizonyos műfajok,színházformák és stílusok befogadására tartja alkalmasnak azefféle szempontok alapján kategorizált nézőt. Eszerint, aki avígjátékot szereti, az unatkozni fog, ha tragédiát lát; a VidámSzínpad nézője legföljebb hosszas ön-nevelés árán érezheti jólmagát a Nemzetiben; aki pedig a szabadtéri látványosságokraspecializálta magát, azon kitör a klausztrofóbia egystudiószínházban. Mindez csak a kényelmes színházi lelkiismeretmegnyugtatására jó. Komlós János a Mikroszkóp Színpadon,amely évekig politikai kabaréra volt „hitelesítve", bemutatott egyszovjet háborús drámát, a Csendesek a hajnalokat. Ugyanannak aközönségnek. És ez a közönség jól fogadta a „szokatlan" helyen a„szokatlan" produkciót. Nyilván azért, mert a színháznak mindkétesetben ugyanazokat az idegvégződéseket, vagy ha jobban tetszik:ugyanazt a társadalmi tudatszférát sikerült mozgósítania.

Végül is a közönség nem játszhat jól vagy rosszul - csak aszínház. A közönség nem lehet tehetséges vagy tehetségtelen -csak a színház. Akkor is a színház tehetségtelen, ha a közönséghosszú távon megbuktat egy jó drámát vagy egy jó előadást. Ésakkor is a színház tehetségtelen, ha hosszú távon újra és újrakikényszeríti a sikert egy olyan drámával vagy előadással, amelycsak a közönség napi élvezeti igényeit elégíti ki, nem törődveazzal a romboló munkával, amelyet a társadalom szempontjábólvégez benne.

E gondolat jegyében utoljára bízvást idézhetjük ismét Hevesit:„A legnagyobb társadalmi és nemzeti feladat, a jövő nagy kérdésetehát az: milyen ideálokat, világnézetet, milyen erkölcsi felfogástlehet az emberek lelkébe plántálni; mert a jövő nemzedéknek iscsak olyan színháza lesz, amilyet kíván és amilyet megérdemel."

játékszínMOLNÁR GÁL PÉTER

A hattyú rejtélyesfölrepüléseavagy Márkus László hercegi pályája

A hattyú fölújításának Márkus László játéka ad rangot. Albert hercegének „úri biztonsága"azért korszerűbb az ilyen szerepek előadói hagyományainál, mert átjátszatja a mába.Márkus kitűnőalakítása ellenére is megmarad az előadás paradoxonja : Mitől siker Molnár„csökkentett szellemességű" színdarabja, amely már megírásának idején is időszerűtlenvolt.

Némi paradoxon csiholható elő abból afurcsa színházi tüneményből, hogy MárkusLászló éppen Molnár Ferenc A hattyújánakAlbert-szerepéből állította elő színészipályájának egyik legmélyebb, demindenképpen legsikeresebb alakítását.

Albert ellen-mantovai herceg, akinekGilda mamája minduntalan az orra aládugdossa ártatlan leánykáját, addig-addig,amíg maga lesz a helyzet Rigolettója, mertvalósággal a hercegi házasság bohócáváváltozik. A herceg annyira fáradt és fádmár, hogy a bohócmama kénytelen aleányszöktetés be nem következése okánfiúszöktetést csinálni: szökteti legalábbis atanár-fiút, hogy leánya kívánatosabbnaktűnjön az álmos-indulatú herceg szemében.

A mantovai herceg modelljeként em-legetett I. Ferencben még volt annyivérnősző indulat, annyi kéjvágy, annyijátékosi erő és elevenség, hogy udva-roncainak hölgyeit sorra megszeplősítette,egy Habsburg-modellben már csakelgyengült aulikus modor rejtezik. Ő maganincs is: csupáncsak sarj, utód,leszármazott.

Szellemes butaság

Amikor Albert először jelenik meg aszínpad közepén levezető lendületes ésaranyozott lépcsőn: előbb csak hangjajelenik meg. Többször hirdetik ki máralkalmi heroldok pihegve, hogy jön ... jön,amint beszámolnak arról is a kulcs-lyukonát leselkedők, hogy éppenséggel másikoldalára fordult alvás közben. A hangjajelenik meg előbb, amint kíséretéhez beszélnémetül. Pontosabban: osztrákul. A lépcsőnlefelé elmerülten fecseg. Semmiségekről,semmiségeket. Egy-egy gondolattalangondolatmenet kiemelésére megállítjamenetét. Kíséretének tagjai ilyenkorudvariasan és szolgálatkészen megmerevítikléptüket a levegőben, addig, ameddig aherceg őfőméltóztatik továbbhaladni.

Márkus László Albertje az első pil-lanattól fogva áttekinti az ellene (érte) szőttcselszövényt. Tud mindent. Jegepillantással titkolja azonban vélemé-

nyét. Á számára kiszemelt leányt még alehetőnél is jegesebben szemléli. Tárgynaktekinti. Csak a hercegi nevelő iránt tanúsítnémi szeretetreméltóságot. Minthavoltaképpen a tanár tetszene neki igazán.Erre van is utalás a szövegben, néhányelrejtett megjegyzés motiválja a házasságelől menekülő, túlzottan anyás öreg fiújellemét - a Hattyú megjegyzi például,hogy azért nem szereti Albertet, mertegyszer, diákkorában női ruhában szerepeltegy színi-előadáson. Márkus megragadjaezeket az utalásokat és felépíti szerepét egyfegyelmezett ember, egy fegyelmezettpolitikus, egy fegyelmezettségének éskötelességtudásának rabságában szenvedő,magányos ember arcképeként. Ez a hercegnem teheti azt, amit szeretne. Nemszeretheti azt, akit kedvelne. Csupaönmérséklet és indulatleplezés, csupaellentétes reagálás az élete. Akkor ha-ragszik, amikor voltaképpen kedvéretesznek, és akkor mutat örömet, amikor egycsepp kedve sincsen hozzá.

A harmadik felvonásban búcsúzkodvánaz elutazó tanártól, megcsókolja. Ágiválasza: „Nagyon köszönöm, Fenség. Erreigazán nem voltam elkészülve." Albertgyermekien érdeklődik: „Jólesett?" Ági:„Ez jól, Fenség." Mi-re a trónörökös: „Akarmég egyet?" Márkus várakozik, de ÁgiMiklós így válaszol: „Köszönöm, Fenség,az sok volna. Igy ez éppen elég." És a trón-örökös arcán lehetetlen észre nem venninémi csalódást és szomorúságot.

Voltaképp egy nagyon okos butát rajzolmeg Márkus László.

Nem úgy buta, ahogy buta színészekbutát ábrázolnak. Hanem úgy, ahogyannagyon okos vagy nagyon tehetségesszínészek szokták megmutatni az embeributaságot: eszességgel leplezetten és csakidőnként villantva elő a korlátoltságot.Márkus trónörököse nem operett-buta, nembohózati-buta. Még okos is, csupántörténelmi helyzete teszi hutává, mertvállalja a szerepét, mely szerint nem is illikokosnak lennie. Illetlen volna, ha igazábóltájékozottnak mutatkozna, és a felszínescsevegésen

túlmenően érdeklődne valamely komolydolog iránt. Egy ilyen kronprinznekprotokoll az élete, és kedvtelést mímelvekell rohannia tehénistállót megszemlélni.

„Úri viselkedés"

Az asztali beszélgetés, a második fel-vonásban, színpadi remeklés.

Elsősorban, természetesen, e nagy tudásúszínész szakmai technikáját, szín-paditudását, fokozásának merészségét kelldicsérni. Ilyen hatalmas szüneteket, ilyengyötrelmesen lomha luftpauzákat nemszokás, nem szabad s veszedelmes is aszínpadon tartani.

„Ági: Igen, atyám, ott tanít.Albert: Mit tanít?" (És mielőtt kimondja

hatalmas szünetet tart, mintha valaminagyon szellemeset akarna kérdezni, ésehhez hozzáfogalmazná a tökéleteskifejezéseket.)

"Ági: Asztrokémiát.Albert (Jácinthoz) : Kérlek alássan, mi

az?Jácint: Csillagászati vegytan.Albert: Bravó." Itt ismét rettenetes

szünetet tart, mielőtt kimondaná a „bravót".És a szóban benne van az, hogy fogalmasincs arról, mi az, amit deréknek tart.

Később :,.Albert: Csillagászati vegytan ...Ági: Tessék?Albert: Semmi. Csillagászati vegyt a n . . .Ági : Igen.Albert: Igen."Ez egy tökéletes párbeszéd, tökéletesen

eljátszva. Tökéletes butasággal. Márkusolyan súlyt ad minden jelentéktelenségnek,annyira erős hangsúlyt helyez mindenszóra, hogy megvilágosodik teljestudatlansága és érdektelensége. Egy-egyjelentéktelen szóba lelkileg és szellemilegteljesen beledűl, beleadja teljes énjét. És azárópoén, amikor a botrány után kimegy ésígy szól: „A zene folytassa. A zene mindigfolytassa. Minél ... inkább, annál jobban" -attól olyan förgetegesen mulatságos, mertvalóságos shakespeare-i hevülettel, tel-

jes személyiségét beleadva mondja, nemcsak odaveti, nem csak megjegyzi, ha-nemvalóban nagyon bölcsnek és élet-igazságnakszánja, egy kínos helyzet cl-simításául,végső megoldásául. Erőteljesenhangsúlyozza a hangsúlyozni nem valót.Jelentőséget ad a jelentéktelenségnek.

Szerényen uralkodik.Olyan lazán-lezseren, magától értetődően

képviseli a sugárzó napot, mint-havalóságos természeti jelenség, nem pedigtársadalmi tünet volna. Hatalmas belsőnyugalom talapzatán nyugszik ez a vígjátékiHabsburg. Egy szilárd és erős birodalomnyúl alá védően és biztatóan. Nem kellhidegnek és ki-mértnek lennie, azon túl,hogy betartja a szigorú udvariasságiformákat. Ezek azonban számára nemmerev nyűgök - mint például a spanyoludvari etikett a Ruy Blas-ban, a forradalmárHugo művében, ahol a zsenge királynőlélegzetét fojtogatja a kimért illem ésáthághatatlan udvari szabályzat. Nem, nekikellemes és tetszetős forma ez a magatartás.Márkus nem szatirizálja el a jó modort és atársasági illemet, ha alakításának másvonatkozásai erősen szatirikusak is.Egyetért vele, színészként is, magánem-berként is jól érzi magát egy jól szervezettközmegállapodás csiszolt formái között.Kimértségében van valami vonzó. Azönfegyelemnek ez a begyakorolt távolságaés hűvössége, a történelmi szerepnek ez avállalása és tökéletes lejátszásarokonszenvet és már-már emberi nagyságotkölcsönöz a trónörökös alakjának Márkusfelfogásában: anélkül, hogy a közönségroyalistává válna a nézőtéren, vagybármiféle lojális vágyakozás ébredne benne.

De eléggé hercegi-e?

Van-e elegendő úri biztonsága?Nem arra az új keletű és vidékies

színészi fogásra célzok, amivel „meg-játszani" szokták sablonosan a színpadiuraskodást mostanában. Nem azt a magasraemelt fejtartást, kimért távolság-tartást,pózos tekintetelrévedést keresem nála, nemezeket a rossz színészi közhelyeket.Hanem azt a belső biztonságot, lelki ésillembeli szilárdságot, ami úrrá teszi (aszínpad urává is), ellent-mondást nem tűrőhatározottságúvá.

Tud-e olyan erős biztonságot magávalhozni, hogy nem kell megfeszítettenuralkodnia, mint valamely uborkafa-mászóúj-úrnak, aki élete valamennyi percében-pillanatában megharcol, meg

kell hogy harcoljon fensőségéért? Tud-elazán uralkodni mások fölött?

Somlay Artúr csak bejött, csak meg-állt- és úr volt. Fejedelem. Császár: zakóbanis. Háy Gyula darabjában, Az élethídjában, perzsagalléros, kurta kabátban,kucsmásan, Rákosival telefonozva is úrvolt, szuverén lény, akinek nem parancsolsenki, csak önfegyelme, ízlése, kultúrájaés józan belátása. Gyerekkoromban látottLearje kevésbé volt uralkodói, mint aMihajlov és Szamoljov Titkosháborújában játszott állam-biztonságiőrnagy szerepében. „Kérem, nyissák ki azablakot!" - mondta, itt és versben szólt eza prózai kívánság, fa-lakat döntögető,szabadba kívánkozó utálkozást jelentett,megvetését minden befülledt rossz-szagúságnak. S amint felemelte kissé fejétaz Ármány és szerelem Metternich-íróasztala mellett, nem parancsolólag,csak felpillantva, abban is annyikényszerítő erő volt, hogy a házi főpróbána lakáj szerepébe beugró főiskolásmegbénult tekintetétől, képtelen voltelmondani a jól megtanult egyetlenmondatot. (Somlay így szólt: Magánakmost azt kellett volna mondania, hogy vonKalb udvarmester úr őexcellenciája várbebocsátásra! Na, menjünk tovább!)

Uray Tivadar elegáns úr maradtszínészélete végéig, némi dzsentroid hival-kodással, feszélyezett, túlpiperézettdandységgel volt úr. Rajnay Gábor úrialakja rejtett iróniákat kapemlékezetemben, minthajólöltözöttségéhez és szalonképességéhezcsepp szélhámosság-féle segítette volnahozzá, mintha hátsó szándékkénttisztességtelen célok lebegtek volna előtte.Ő már nem szándéktalan úr volt, aki csakszép akar lenni, aki csak uralkodni akar,csak élvezni kívánja az életet: néki mindezmár nem adatott meg akkora történelmibiztonsággal (mint Somlaynak, a királyivad-nak), néki ravaszkodnia kellett, furfan-gosnak lenni, hogy rangjának tiszteletetparancsoljon.

Akinek emberi lénye fejedelmi, és akinekcsak rangja okán jár ki a tisztelet - e kettőközött összehozhatatlan a távolság. Eválasztóvonal szemem előtt olvadt el aszínpadon.

Tímár József uralkodói vonásaiba be-leszivárgott a titkolt plebejusság. Ő mindignépfi maradt, legelegánsabb ésleguralkodóibb szerepeiben is. Népből jöttértelmiséginek éreztük, olyannak, aki magaharcolt meg helyzetéért, nem örökölte azt,nem származással kapta

Má r ku s Lász ló Alber t herceg szerep ében Ahat tyú b a n ( M a d á c h S z í n h á z )

ajándékba: meg kellett véreznie, megkellett koplalnia tekintélyéért. Helyzetétmintha mindig kívülről is szemlélte volna.Legalábbis erre mutatott mindig jelenlevőeszes iróniája, önmagát is át-világítószellemi készenléte.

Ajtay Andor polgárian úri, bankigaz-gatóian, vezérigazgatóian, történelmiet-lenül az.

Talán ők voltak az utolsó „úri" színészekmagyar színpadon.

A történelem olvasztotta le sorukatszínpadjainkról, mert a modellek társa-dalmi jelenvalósága múlt ki életünkből,vagy a színészi kultúra hiányzik, vagy talánaz életünkben megcsúszott emberibiztonságot jelzik az erőszakosan úriasalakítások?

Időszerűsítés?

Tagadhatatlan, hogy Márkus alakításahiteles üzenetet hoz egy régi világ vi-selkedéséről, szelleméről és levegőjéről.Ezt csak Lázár Mária tudja megismételni aszínpadon. Lázár őrmesteri viselkedése,csikorgóan rozsdás nevetései. mélyrőlfeltörő, hirtelen durvaságai hitelesenfestenek egy arisztokrata asszonyt, egynagy étvágyú, de rokonszenves Augusztafőhercegnőt. Lázár a közönségességbentalálja föl a nemességet míg körülötte,néhány partnere minden színpadiarisztokratáskodása mellettmérhetetlenül közönséges marad. LázárMária nagyszerű megfigyeléseket hot egyrégi világból, de az ű nagyszerűalakításánál meglepőbb, hogy a háborúután felnőtté váló Márkus miként tudösszesűríteni annyi tudást arról a világ ról,amelyben nem is élt.

Vitathatatlan, hogy Márkus alakításaátjátszik a mába. Rossz színész volnalegalábbis: csökkent intelligenciájú -

ha nem ezt kívánná tenni minden ere-jével. Ha elszalajtaná az áthallás-átját-szatás alkalmát: kieresztené kezéből azegyetlen magyarázatot e Molnár-darabfelújítására. Márkus megcsillantja a tör-ténelmiben tartott figurája alatt azt a le-hetőséget, hogy ne egy Habsburg-ivadékotlássunk benne. Nem úsztat rá egy mai„urat" a figurára. Csak szembesít egyévszázadokon át csiszolt udvari illemet, atársasági magatartás eleganciáját ésteátrális szépségét a renyhe mai szo-kásokkal, a fogvájót beszéd közben isszájban tartó hetyke rossz modorral, azalant levőket lefitymáló és lekezelő ma-gatartással. Márkus Albert hercegénekviselkedéstartalma mintha azt mondaná:ez a méltóságteljes viselkedés, amit

magamon hordok, nem annyira a császáriés királyi ház tekintélyének védelmébenvan (arra nincs is szükség, az ön-magátólvaló), sokkal inkább alattvalóimat vagy azalacsonyabb rangúakat tisztelem megmagatartásom higgadtságával. Nekik jár amegbecsülés. Nekik jár az udvariasság.Őértük emelem meg magamat, mertszükségük van erre ahhoz, hogy valóbantisztelni tudjanak engem és családomat.

Albert hercege csak lényegtelen dol-gokban ostoba. Lényegesekben bölcsendönt. Ostobasága elsősorban a már érintettillemszabályból fakad. S talán mégudvariasságból is. Hiszen egyáltalán nemkellemes dolog okos, nálunk okosabbemberekkel érintkezni rendsze-

resen. Nemcsak a szép lányok járnak akorzóra csúnya barátnővel, szépségüketkiemelendő, de még a legbölcsebb ember ishitvány eszű - sokszor hitvány jellemű -udvartartással veszi körül magát.Természetesen nem elmeéle csillogtatásavégett, hanem hogy gondolatait elevenközegben tehesse próbára, no meg azért,hogy ne kelljen unos-untalan védekeznie aszellemi fölénnyel szemben. Biztonságotteremtenek maguknak, amikor mélyenszellemi szintjük alatti környezettel erősítikbelső egyensúlyukat. Ez kellemessé teszi azuralkodást és kellemessé a társasági lég-kört, hiszen dönteni úgyis csupán a kö-zéppontban álló, hivatalból bölcs emberdönthet. A többiek eleve buták.

Márkus színpadi butasága kellemesdolog, és egyáltalán nem fenyegető ma-gatartás. Vállalt butaság. Karban tartottbutaság. Korlátok közé terelt, műveltbutaság. Olyan szép formákra meg-nyesett,mint egy francia park André Le Nôtretervei szerint. Csinos butaság. Közérdekűbutaság. Pártfogolandó butaság. Bölcsbutaság.

Alakítás!Alakításában értékes vonás, hogy alakítás.

Tán lapos dolog valamit önmagávalmagyarázni, de időnként nem árt egy-egyszó jelentése mögé pillantani. Alakítani -ezt a főnévi igenevet gyakran írjuk le, deritkán gondolunk mögé. Gyakranosztogatjuk mostanában az alakítás szót,akkor is, ha csak egyszerű színpadifellépésről van szó. S nem vesszük észreeközben, milyen mértékben pusztul kiszínpadjainkról az igazi alakítás.

Egyre kevesebb az alakító színész.A természetesség évadjait járjuk. Az

eszköztelenség szentesíti a célt. A példa-képként hirdetett „szürkék" honosítottákmeg színpadjainkon, a félreértett realizmusjelszavaként, a színpadi semmittevést. Ászínész nem tesz semmit, csaktermészetesen viselkedik és érez. Csak nemcsinálni semmit! Jelen lenni csupán aszínpadon! Egyetlen magatartás elegendő, atöbbi menni fog magától, „őszintén",„mesterkéletlenül". Sztanyiszlavszkijelájulna, ha hallana erről az új divatról.Nálunk mindenki és mindig önmaga akarlenni a színpadon. Azok is, akikvoltaképpen nincsenek is.

„Eszköztelen" színpadi létezésünk másikoka a rendezőktől ered. Egyre kevesebbetérnek rá foglalkozni mosta-

Mo l n á r Ferenc: A hattyú (Madách Színház). Sunyovszky Szilvia (Alexandra), Pécsi Sándor (Jácint) ,Ba lázsovi ts La jos (Ági Mik lós )

nában a színésszel, egy-egy színészi ala-kítás kibontásával és részletes kidolgo-zásával. A rendezőket a darab egyéniértelmezése köti le elsősorban. Sajátrendezői önkifejezésük foglalja le őket.Hogy az eredeti értelmezést vagy a rendezőiönkifejezést a színészen keresztül lehetmegvalósítani, azt persze jól tudjavalamennyi színházi rendező. Mégis: errejut a legkevesebb idő.

Így azután a színész a munkában magáramarad kissé. Nem kell kilépnie ön-magából.Nem kell átköltöznie egy másik emberjellemébe, egyéniségébe. Nem kellmegjelenítenie egy másik ember életét.Csak saját magát szükséges nyújtania. Anéző nem kapja meg a színésztől a vártátváltozás és átalakulás örömét.

Márkus László hirtelen, erőteljes ka-nyarodással visszatért az alakításhoz.Megvalósít egy tőle idegen jellemet ésmagatartást. S ezt a magatartást igyekszikazután a lehető legkevesebb műviséggeligazolni, színpadi létezése min-denpillanatában. Igaz viselkedésre szorítjaAlbert herceg figuráját.

Á legérdekesebb ebben, hogy Márkus azizzó komédiások közül való, sosem engediki szívesen markából a tapsoslehetőségeket. Most - nagy jellem-színésszééretten - nagyúrian ereszti el a bohókáspillanatokat, a tréfásnak hitt kiegészítőjátékokat, mindazt a ziccert, amit csakszerepe fölkínál. Megelégszik azzal, hogyalaposan végiggondolt és fölépített figurájátbelehelyezi a drámai helyzetbe, és engeditermészetesen viselkedni. De ez nemazonos azzal, ami-kor a szánész viselkediktermészetesen! Márkus esetében nemMárkus László természetes viselkedésébőlkapunk bemutatót, hanem egy Habsburg-herceg természetes viselkedéséből, akitMárkus László elevenít meg.

Nem szeretném azt mondani, hogy

Habsburg-herceggé lényegült át vagy hogyátélte Albert herceget. Ezek megintreménytelenül tisztázatlan kifejezések,amelyek hosszú ideje ködösítik a színháziszakma háza táját.

A trónörökös paradoxonja

Elöljáróban paradoxonról esett szó.Próbálkozzunk hát fölpattintani vagyföloldani ezt az ellentmondást.Korhoz szóló, tartalmas színészi alakítást

olyan darabban létrehozni, amely félévszázaddal ezelőtt is csak szórakoztatásrakészült. Amikor Molnár Ferenc ötvenesztendeje megírta A hattyút, már

a papírra vetés pillanatában időszerűt-lenés avult volt a környezet, a probléma, amese, a figurák. Aranyozott pa-noptikumnak érződött, érződhetett aVígszínház színpadán a Habsburg-bohózat.Magyarország megszűnt királyság lenni.Trónfosztott lett a Habsburg-ház.Forradalom után vagyunk. IV. Károly éscsaládja Svájcban él. Egykori császáriszárnysegéd ül a király helyén. A hattyúdarabalattija 1920 decemberében talán csakannyi, hogy az igazi rangnál fontosabb azemberi tartalom.

De mi élteti ma ezt a színdarabot?Miért újítják föl, miért újítható föl időről

időre? Csak egy hamis legenda éltetné? AMolnár Ferenc színpadi mindenhatóságábavetett hit támasztaná föl alkalmanként? Dea Molnár-életművön belül sem tartozik Ahattyú a ki-emelkedő, a legsikeresebbművek közé S hiába akadnak hívőkmégannyian is: egy darabéletrevalóságának igazi próbája mégiscsakaz előadás. A színpadon derülhet csak ki:van-e üzenete a műnek a mindennapi maközönségéhez?

Hányszor kísérleteztünk mindannyianpárbeszédes irodalmi értékeket színpadraszorgalmazni, abban a meggyőződésben,hogy oda való, és igazi szépségeit azelőadás során nyerheti el - de min-denhitünk és meggyőződésünk ellenére aközönség hideg megvetéssel nézett át aköltő feje felett; s bukás lett a vége.

Kegyeletet nem lehet színre vinni.Egy színházi legenda nem éltet elő-

adásról előadásra.Miféle titok rejtezik hát A hattyú

szárnyai alatt?Különösen rejtélyesnek látszik most

fölröpülése. Semmi sem indokolná a sikert,pedig a nézőtérről kihallható, hogy azemberek örvendezve fogadják az elegánscsevegést, a míves fordulatokat és az egészszínpadi szamárságot. Mert - ha szó szerintvesszük - A hattyú tagadhatatlanul nagycsacsiság. De vajon az írott tényekhez valóodatapadás nem kizárólag a kritikusoksajátsága és ki-váltsága; a közönség, adarabot nem olvasó, hanem működésébenélvező nagy-közönség nem érti-e jobban,nem érti-e másképpen Molnár darabját,mint a hivatásos magyarázók?!

Miközben leírom e sorokat, riadtanveszem észre, hogy akaratom és meg-győződésem ellenére valóságos védőbe-szédféle kerekedik ki Molnár Ferencörökérvényűsége mellett. Holott, szinterémülten fogadtam magam is a sikert; snem tartom minden őrültségtől men-

tesnek, hogy 1972-ben a sebzett szívű,nincstelen házitanító és a márványkeblűarisztokrata amazon érzelmi fölizzása,házassági cselszövényrendszere miféleszíves fogadtatásra talál minden józan észellenére.

A Iegkönnyebben azzal volna elintéz-hető a jelenség, ha rámondanánk, hogy apolgári ízlés ül diadalt a Madách Színháznézőterén, ahol az általam látott főpróbaaz eredeti bemutató eredeti közönségévelfolyt le, valóságos aggok telt házaként. Anézők a hajdani élmény újragyújtásánálakartak melegedni.

Nem járnánk el célravezetően, haegyetlen fölényesen undorodó kézmoz-dulattal hessegetnénk el magunktól aMolnár-siker felelősségét. NemcsakMolnárt nem látnánk tisztán, hanem ajövő színházát illetően is hamis követ-keztetésekre jutnánk. Végül is, nem lehetmerőben elméleti úton kikövetkeztetni aszínház jövőjét. Veszedelmes íróasztal-konstrukció volna a színházi néző-terekvisszhangját figyelmen kívül rekeszteni,és a dolgozószobában kiagyalni: mi is kelligazából a népnek; s az-után mérgelődni-szomorkodni, ha a nép az istennek semakar kulturálisan felemelkedni, vagy nemarrafelé emelkedik, amerre mi szerettükvolna.

Mit szerethetnek ma - túl a legendán -Molnár A hattyújában?

Molnár Ferenc: A hattyú (Madách Színház).Albert herceg: Márkus László

Vacsorajelenet A hattyúból (Madách Színház). Némethy Ferenc (Caesar udvarmester), Pécsi Sándor (Jácint), Dózsa László (Ági Miklós), Bencze Ilona(Alexandra), Márkus László (Albert herceg), Szemere Vera (Symphorosa), Kéry Gyula (Wunderlich ezredes) és Tolnay Klári (Beatrix hercegné) (IkládyLászló felvételei)

A szép ruhákat. Elegáns viseleteket.Csillogó terítékeket. A halk és elmés éselőkelő közeget, ahol lepereg a mese.

Csinos fölstilizáltságot. Megemeltséget.A hátsó lépcsők és mosókonyhák,napfénymentes, zárt szobák helyett szét-tárt teremajtókat. A beleképzelés, azodaképzelés lehetőségét.

A mesét. A sodró történetet. (Akár-milyen valószerűtlen legyen is.)

Mindez nem kevés. Mégis kevés a ma-gyarázathoz.

Mit ad még A hattyú?Nyilvánvaló elmésségeket. Molnár

ugyanis annyira szellemes ember volt, hogydarabjaiban az a legszellemesebb, hogynem is olyan szellemes. Csökken-tettszellemességek A hattyú szellemességei.Bárki könnyen megértheti csavarosmondásait. Bárki könnyen lehet ily módonszellemes, ha utánozza szerkezetüket.Érthető-befogadható, könnyedszellemességek. Nem kell gondolkodnimegértésükön, nem kell szellemi előis-kolázottság, sem különösebb humorérzék,hogy egy szempillantás alatt megértsük: ittélccel volt dolgunk.

Hogy mitől mozog és eleven A hattyú,ahhoz talán éppen Márkus alakítása segíthozzá.

Márkus a Madách Színház Molnár-előadásának főszerepét játssza egy nem-

főszerepben. Ő áll a középpontban. Kö-rülötte forog minden. Ő mozgatja a játékot.Hozzá mérjük a többieket is --nem művészirangban vagy emberábrázoló mélységben(ez reménytelen volna), hanem a történetbelső hierarchiáját számlálhatjuk hozzá éstőle, ha eligazodni kívánunk a történésben.

Miként lesz valaki főszereplő egymellékszerepben?

1920. december i8-án, a bemutatón Ta-nay Frigyes játszotta a szerepet, aki Rá-kosi Szidi Beatrixa, Hegedüs Gyula Já-cintja, Csortos Ági Miklósa mellett nemvolt annyira az előtérben. A darab ter-mészetes ranglistája szerint a szerepugyancsak súlytalanabb, kurtább, hát-térbeszorulóbb. Inkább Beatrix lehetne afőszereplő, legalábbis: a fő mozgató. Demindenképpen a címszereplő, vagy a tanár(tehát a fiatalok) a főszereplők. Őkazonban a Madáchban nem csupánpasszívak, de még a stílusra is képtelen-nek mutatkoznak.

Albert herceg egy csapásra főszereppélett.

Mert Márkus játssza?Azért is. Márkus alakítása átrendezi a

darabot, átcsoportosítja az erővonala kat.Átírja a darabot.

Megjelenik a színpadon a bohózatibabák-bábuk között egy ember. Jelleme

van, élete és drámája. Sorsa. Érdekes.Titokzatos és megrázó. A valóban teljesvígjátéki alakítások nemcsak elszó-rakoztatnak és elmulattatnak, hanem meg isráznak, mert elmondanak valami keserű-szépet az emberi természetről.

Mi megrázó lehet egy vígjátéki Habs-burgban?

Az, ami rokon velünk. Mert sosem egyHabsburg-komédiát néz a közönség:mindig emberi komédiának nézi. III.Richárd sem York-tragédia, a végénmegjelenő Richmonddal, hanem emberitragédia.

Molnár legrosszabb darabjaiban is, aholaz egész nem igaz: a részletek teli vannakigazsággal, élettel, megfigyeléssel. Ez teszilehetővé, hogy a színész belehelyezkedjena Molnár fölvázolta alakba, és emberréteremtse a színpadon. De ez csak akkorkövetkezhet be, ha kellő érzelmi-gondolatiföltöltöttséggel képes átrajzolni-átírni aszerepet, a darabot. Ha újra képesteremteni, ha új hangsúlyokat csal előbelőle, ha rárímelteti a mai életre.

Emberi kapcsolatok átvilágításáért ésemberi jellemek minél teljesebb megle-séséért járunk színházba.

A többi: járulékos elem. Csalogatókülsőségek, jóllehet: fontos külsőségek.

VÁGÓ PÉTER

A natúraés ami mögötte van

A Nagyvizit a Pesti Színházban

Flaherty klasszikus dokumentumfilmjében,a Nanuk, az eszkimóban látható akövetkező jelenet: Nanuk fókára vadászik.Amikor a szigony eltalálja az ál-latot, azlebukik a mélybe. Nanuk pedigmegfeszített erővel, a jégen állva húzza akötelet. Félelmetesen groteszk élethalálharckezdődik. A prémekbe burkolt kis alak aklasszikus burleszkek stílusában hempereg,bukdácsol, bukfencezik a jégen, míg a fókautolsó erejét is megfeszíti, hogyszabadulhasson.

Nanuk az életéért harcol, a betevőfókáért, a fennmaradásért. Minél nagyobberőt fejt ki, annál komikusabb, NevetünkNanukon, mert reflexeink ezt parancsoljáknekünk, de közben tudjuk, hogy amitlátunk, azon voltaképpen nincs semminevetnivaló.

Flaherty egy groteszk, egyedi eset se-gítségével ragad meg egy életjelenséget.Gyurkovics tragikomédiájában egy élet-jelenség, a betegség szolgál a groteszkábrázolásmód alapjául. Négyen feküsznek akórteremben. Badari és Cziegler asúlyosabb esetek, F. Tóth és Fazekas azenyhébbek. Badari, bár a legbetegebbnégyük között, szünet nélkül éslátványosan „él". Ugráltatja az egyet-lenjáróképest, Fazekast, az egykori dublőrt,állandó megjegyzésekre készteti a sebévelbajlódó Czieglert s a mozdulatlanságrakésztetett fiatal sofőrt, F. Tóthot is, akihezkét hét óta nem jött be a felesége. Mindenés mindenki ér-dekli, mindenhez hozzászól,nem nyugszik egy pillanatra sem, s atöbbiek sem nyughatnak tőle. Agresszívenkihasználja, de ezzel ugyanakkor,jótékonyan tápot adva indulataiknak,„életben" is tartja őket. Infúziós tűvel avénájában, szinte tapintható erőfeszítésselél óráról órára. Berendezkedik sajátbetegségében. Mozdulatlanságra kárhoz-tatott teste ellenére „tevékenyebb", ér-dekesebb és reménydúsabb, talán mégboldogabb életet is él, mint egészségesen.A mozgásképtelen ember felfokozott,komikus aktivitása groteszk jellegetkölcsönöz alakjának. A Főorvost - akitkülföldi útjáról várnak haza - meg-

különböztetett tisztelettel sűrűn emlegeti.Szüksége van erre, talán még inkább, mintmagára a Főorvosra.

Cziegler már a második műtét után van,sebe nehezen gyógyul. A Donnál érzettrettegés, hogy oldalba lőhetik, most kaputólagos igazolást a fájdalomban.Szenvedését folyamatosnak érzi: „Sosegyógyulok m e g . . . az egész családom,érti? Egy nővérem maradt. Nem merekcsaládot alapítani." Badari reagálása:„Család! Ki akar családot? ... az én életemvalami fényes volt? A feleségem meghalt.Szerettem én valakit?"

Badari és Cziegler kettőséhez csatlakozika másodszólam, F. Tóth: „Vannak tények.Például, hogy a feleségem nem látogat. Eztény." Fazekas: „Öt darabra tört a karom,két éve. Próbáljon meg maga ugrálni, töröttkarral."

Egymástól elszigetelten, a négy egy-forma ágyon fújja mindegyik a magáét,Badari és Cziegler figurája azonban a darabelejétől kezdve gondosabban,összetettebben megformált a másik kettő-nél. A puszta kórterem-szituáción túl-mutató tartalmak hordozására látszanakalkalmasnak, s az író sejteti is, hogy szánnekik ilyen szerepet. Mégis visszanyesiőket „a bajban mindenki egyenlő"elegyengetett szintjére. Tréfálkozások,viccek követik egymást. Kitűnőek, figu-rából sarjadók, nem csikorgó klisék. Denem viszik előbbre a darabot, helye-sebbenelőre talán igen, mélyebbre nem.

H. Dezső érkezik sofőrjével, Czieglersógora. Magas rangú miniszteriális tiszt-viselő. Illetékessége szinte korlátlan ki-terjedésű: Baranyától, ahol „nehéz ahelyzet", egészen a Badarinak felajánlottlúdtalpbetét beszerzéséig terjed.

Túl a kórterem világán

Nagyon kegyetlenre fordul itt a játék.Gyurkovics mesterien „hívja elő" az eddigrejtett erővonalakat, s emeli túl a darabot akórtermi szituáción anélkül, hogykizökkentené eddigi ritmusából,hangvételéből és vonalvezetéséből.

Czieglernek saját sógora, aki elhalmozzaajándékokkal, éppen olyan ellensége, minta Főorvos, aki gyógyítja. Dezső pedig aFőorvos természetes szövetségese. Mária, atakarítónő szinte állandóan érzékelteti,hogy a kórtermet a hullakamraelőszobájának tartja. Klári nővér, bárvonzza Fazekas, önkínzó ridegséggelutasítja vissza a férfit. Szervilis, torz,ellehetetlenült kapcsolatok Még az egymástkihasználó, egymástó]

szinte elpusztuló betegek viseltetnek alegemberibb indulattal egymás iránt.

Tökéletesen és egyértelműen kilátástalanképet fest Gyurkovics. Meg is riad tőle.Dezsőék távozása után Cziegler márfeleslegesen kötteti el a szála-. kat.Értelmezi a látogatást: „Segíteni!Szalámival meg ruhával? Bejönnek nézni,hogy döglök meg! ... Úristen, megBaranya, meg szalámi ... Mindenki jótakar? ... Micsoda mennyország!"

Levezetődik a gondolati feszültség, a„másik" a mögöttes darab kontúrjaifelszívódnak, Cziegler vékonyka sorsaveszi át a gondolati struktúra terhét, s akegyetlenül következetes írói mondandóhígulni kezd. Ráadásul a Klári nővérmeghódítását sikertelenül megmegkísérlőFazekas távozás előtti „kimondom azigazságot az élet nevében" jellegűmonológja, amellyel „porba zúzza" Badarit,kifejezett törést jelent. Nemcsakstílustörést, többet annál. Az íróegyszerűen kicseréli a flegma, üzletelő,stricigyanús vagányt a végtelen prérikKeményöklű Billére.

A második rész eleje Cziegleré. Fáj-dalomcsillapítóktól bódultan monologizál,sebét visszautalja a Donhoz: „Ez a seb! . . .egy lövés ... nem gyógyul. Elmérgesedikbennem. A gyógyulás külön képesség.Nincs ilyen képességem ... idesoroztak ...Nem sikerült megmenekülnöm!"

Gyurkovics önéletrajzot mondat elCzieglerrel, s egyúttal bizonyítványt iskiállíttat vele. Még a jóvátétel se marad ki.S mindezt narkózisos félálomban tesziCziegler, hogy „hihető" legyen. Pedig ittnéhány jelzés is elég volna. F. Tóth párszóban össze tudja foglalni, amit tudnunkkell róla: nem látogatja a felesége. Badariugyan rengeteget beszél, de életének egy-egy epizódját ő is röviden intézi el,legfeljebb számtalanszor ismétli ugyanazt.

Csak Cziegler kénytelen rekvizitumoktömegével igazolni, hogy zsidómunkaszolgálatos volt, aki megjárta aDont. Cziegler ugyan valóban mániákus,számára a főorvos, aki „elfuserálta" aműtétet, a keretlegények jogutóda; akkornem érte el a sorozat, most eltalálta. Egyremegy. De a nagymama temetési kívánságai,az elhurcolt nővérek és anya, a halott apa, anem vállalt gyerekek, a jóvátétel stb.feleslegesek. Cziegler zsidóbb nem lesztőlük, a darab viszont megterhelődik egyújabb, a legnagyobb mértékbenközhelyszerű síkkal.

A vizit viszont ismét telitalálat. Tu-lajdonképpen az alapsztori nem több egykabarétréfánál, de tévedhetetlenbiztonsággal írta meg Gyurkovics. A tű-nődő, betegek s ágyak fölött lebegő Fő-orvos a Kisdoktorral a betűszámtan arabalapítóiról s a mór stílusú épületek izzófehérségéről vált szót. Badari nagyon él.Mindenre és mindenkire van gondja. Aközben visszaérkezett Fazekas sebére is. F.Tóth egy saját megműtött fenekétmeggyűlölt ember konokságával jelenti ki:„Haza akarok menni." Badarit lelőni selehetne. A főorvos kis idő után beleszédülegy ágyba, s ott is marad. Az elcsendesedőszínhely előtt

Mária, a takarítónő s a korábban időn-kéntváratlanul felbukkanó Borbély be-szélgetnek. Ez a színre lépésével abszurdszituációt teremtő figura kérdéseketinspiráló közönyével, talányos meg-jelenésével időről időre felhasítja a darabnaturális burkát. Félszavakból is ér-tikegymást Máriával. Gyurkovics ezt azálabszurd technikát már előző darabjában,Az öregben is sikerrel művel-te. Adialógus betétszerű, de éppen ezért kitűnő.Mária s a Borbély egy monológotmondanak - ketten. Egyik a másikét -egymásnak. Nem tartoznak sem az ágyonfekvőkhöz, sem a kintiekhez, sem afentiekhez.

Betegség és egészség átfolyik egymásba,mindenki a maga bajával törődik, smindenkinek van is valami baja. Mária s aBorbély nyavalyáikat sorolják. Közöttükfekszik az ájult Főorvos.

Cziegler nem bírja tovább a fájdalmakat.Ki akar ugrani az ablakon. Badari nagyerőfeszítéssel kimászik az ágyból ésvisszatartja. Megmenti és kibékül vele.Ennek megfelelően érzelmes véget ér adarab is, Badari párnára hanyatló feje mégazt is jelentheti, hogy belehalt amegerőltetésbe. Pedig Badari magánaktartja vissza Czieglert. Se élni, se halninem tud nélküle. Ahogyan Dezsőtiltakozott az ellen, hogy Czieglerfeljelentse neki a Főorvost, úgy Badarinakis rá kellene Czieglerre üvöltenie, amikorleszedi az ablakpárkányról: „Nem fogsznekem kiugrani!" Mert erről van szó.Badari és Cziegler gyűlölködő együttéléseés továbbélése: ez a darab perspektívája.Új főorvosokkal, más szobatársakkal, azidők végezetéig. De még ez is, ez anyomorult vegetálás is többet jelentBadarinak, mint a halál. Önmagát győzi le,hogy Czieglert is visszarángassa az életbe.

Fenntartásaim mellett rendkívül te-hetséges és érdemes munkának tartom aNagyvizitet. Gyurkovics a színmű naturálissíkját szinte tökéletesen építette fel. Nemkevésbé sikerült Badari és Cziegler,valamint a Főorvos és Dezső figurájánakelhelyezése a dráma szerkezetében. Itt márazonban maradéktalanul csak az alapvetéstlehet dicsérni, a drámai erőtérmegteremtését. A négy figura„működtetését" Gyurkovics különbözőhatásfokkal végzi.

Az elvonatkoztatás és valamire vo-natkoztatás sokszor csupán áttételesenvagy még inkább, „közjátékokon" ke-resztülbukdácsolva valósul meg. Ez a„bukdácsolás" természetesen nem olyanmérvű, hogy azt bárki igényes néző abefogadás nominális szintjén érzékelhet-né. Az író jól játszható szerepeket, formásszituációkat ír és teremt, s ami egyáltalánnem csekélység, kitűnő poénokat ad afigurák szájába. Létrejön tehát aszínjátéknak egy olyan szintű egysége,amelyet már önmagában is feltétlenüldicsérettel kell felemlíteni. De ha az íróennél jóval többet is sejtet, akkor a számonkérés is indokolt. Gyurkovics időnkéntszárnyát szegi saját lehetőségeinek, s anaturális közeget, amelyről figurái elrugaszkodhatnának, nehezékül lábaikraakasztja.

Gyurkovics Tibor: Nagyvizit (Pesti Színház). Oszter Sándor (F. Tóth), Bilicsi Tivadar (Badari) KonczGábor (Fazekas) ás Somogyvári Rudolf (Cziegler)

Gyurkovics T ibor: Nagyvizit (Pesti Színház) . Bil icsi T ivadar (Badari) és Somogyvári Rudolf (Cziegler) ( Iklády László felvétele i)

Színdarab vagy kabaré?

Az előadás, noha remek szórakozást nyújt,sajnos, nem éri el a darab szín-vonalát.Kapás Dezső rendezése nem segített hozzákülönösebben a darab értelmezéséhez.Kétségkívül kellemesen, ízléssel megoldottszínpadra állításról van szó; minden szolid,mértéktartó, ebben a tekintetbenegységesnek is mondható hangvételleltörténik. Ez azonban aligha segíti elő adarab rétegeinek érvényesülését, sőt, elfediazokat. Nemcsak a mögöttes tartalom válikígy nehezebben hozzáférhetővé, de afelszíni, naturális réteg is bevonódik anagyrealizmus kamaraváltozatának diszkrétcsillogású mázával. A drámai erőtérmegvilágítására, az erővonalak markánsabbkirajzolására tett próbálkozás ígytermészetszerűleg alig lelhető fel. Arendezői állásfoglalás hiányának s agroteszk játékstílus szinte teljesmellőzésének természetszerűkövetkezménye, hogy a darab kabarétréfáksorozatává válik, s egészen egyszerűen nemlehet tudni, hogy miről szól. Illetőleg azt abenyomást kelti, hogy nem szól semmiről.Kétségtelen tény, hogy a tartalmas ésigényes szórakozás sem kis dolog, de haegy anyagban ennél több is van, annakkibontására legalábbis kísérletet kellenetenni. Annál is inkább, mert ezsemmiképpen sem megy a szórakozásrovására.

Bilicsi Tivadar Badarija színész és szereptalálkozásának örömében fogant alakítás.Munkáját bölcs és lehiggadt derű jellemzi.A figura agresszivitását, fékezhetetlenIocsogását, öregasszonyos sirámait mind azélnivágyás érzékeltetésére fordítja.Rendkívül színes alakítás ez, egy élet ésegy pálya tapasztalataitól sűrű. Erőtlenlegyintései, fejrázásai, elnyújtottmagánhangzói a figura szüntelen,csökönyös, hatványozott jelen lenniakarását sugározzák. Naturális eszközökkelél ő is többnyire, de azokkal fölényesbiztonsággal bánik.

Két alakítás, Tábori Nóra Máriája ésKozák László Dezsője képviseli azt aminden mondatban és gesztusban tudatos,egyszerre azonosuló és idézőjelbe tevőstílust, amely a darab legoriginálisabbrészeinek is sajátja.

Tábori Nóra visszeres lábú, elnehezülttestét női öntudattal hordozó, mozdulatlanarcú takarítónője nem tesz egy feleslegesmozdulatot sem, mondatait is fakóegyhangúsággal mondja. Minden lépésnek,szónak apró, de érezhető nyomatékot ad,elkülöníti a többitől. Erősen a sarkára lép,teste meg-megdöccen, órabérbenközlekedik a partvissal és fel-mosóronggyal. Nem lehet kikezdeni,megbántani. Túl van a dolgokon, taka-rításon is, mindenen. Gumikesztyűjét úgyhordja, mint más a kitüntetését.

Kozák Dezsőjéből sugárzik a tevé-

kenységre kész magabiztosság. Ahol éppenáll, mintha kis magaslat támadna a talpaalatt. Gazdaszemmel néz körül akórteremben. Ez is rá vár. Tulajdonképpenminden rá vár. Kozák kisterpeszben, kezétcsípőre téve, kissé előre-hajtott fejjelvizsgálja a dolgokat. Az-tán rövidösszpontosítás után felveti a fejét, jobblábát kissé előrecsúsztatva lazít, éskimondja a szentenciát. Egy ember, akitudja, mi a helyzet. Kozák tisztán tagoljaés értelmezi Dezső színpadi jelenléténekminden egyes pillanatát.

Kísérője, a sofőr szerepében Kern Andráskitűnő „árnyék". Precíz, rugalmas éskönnyed.

Somogyvári Rudolf Czieglerjének sorsamár a szereposztásnál eldőlt. PedigSomogyvári mindent elkövet - nem amindenáron való sikerért, annál sokkaligényesebb önmagával szemben - ha-nemazért, hogy megoldja a feladatot.Megcsinál, kidolgoz minden apró kisrészletet, járást, tartást, gesztust, hang-súlyt, hangszínt, nézést, fintort. Elkezd ésbefejez, átköt, vált, fokoz, építkezik, kivár,reagál. Dolgozik, észrevehetően ésleleplező módon. Hiába.

Benkő Gyula, mint Főorvos, elegáns ésrutinos. Koncz Gábor kissé komolyabbanveszi magát Fazekasként, mint kellene.Oszter Sándor nem sokat tud kezdeni F.Tóthtal. S ha ezeknek a ki-tűnőszínészeknek -- vagy Oszter Sán-

dor, Egri Márta és Lukács Sándor esetében:ígéreteknek - nem sikerül többetnyújtaniuk, ezért is a rendezés marasz-talható el. Venczel Vera rebbenő és bájos,mint mindig, a főiskolás Egri Márta szép,magas lány. Lukács Sándor orgánumakellemes együttest alkot Benkő hangjával.Deák Sándor egészséges nap-barnítottságánkifakul a Borbély Gyurkovics megírtafigurája.

*

Gyurkovics igen jelentős utat járt be azEstére meghalsz bemutatása óta. Ott mégtávolról sem volt birtokában annak afölényes drámaépítési és szituációteremtőérzéknek, amelyről a Nag y v i z i t - bentanúságot tett. Múltat, jelent, jövőt akartegybemarkolni első darabjában: világ,művészet, „férfieszmék", romantika,hősszerep, a zseni és a nők, vallás. otthon,szerető, gyerek, tiszta szerelem. mindenösszezsúfolódott a három felvonásban.Szereplői gátlástanul, terjengősenjellemezték önmagukat, szenvedtek éséreztek intellektuális vitáik közben, afestőhős Iván „szent szörnyetegként"vonult végig a darabon.

Az öregben az író már lemondottmindenségről, de még mindig túl sokat„mozgatta" a darabot, nem volt kifutásuk ajeleneteknek. Alapvető változás történtazonban Gyurkovics stílusában élőszínpadi nyelven beszéltek már a figurák.Erősödött a törekvés a szerkezeti egységekhatározottabb rögzítésére az egyes részekgondosabb kimunkálására, akövetkezetesebb vonalvezetésre Mindenbizonnyal igen komoly dramaturgiaimunka előzte meg a bemutatót

Az Öreg figurája azonban az író„gyenge" és „erős" keze nyomát egy arántmagán hordja még. Gyurkovics végül isrálegyintett a maga felállított kérdésekre, sa hőse sorsa fölötti meg hatódástválasztotta.

A N agy v i z i t b e n kiforrott színpadszerzővel találkozunk, akinél a hiányosságok legtöbbjét már saját maga ellen tettengedményekként könyvelhetjük el

Mindenképpen dicséret illeti a színházat, hogy kitartott az író mellett.

Gyurkovics Tibor: Nagyvizit, Pesti Színház.

Rendezte: Kapás Dezső, díszlet: Fehér Miklós,jelmez: Kemenes Fanny.

Szereplők: Bilicsi Tivadar, Somogyvári Ru-dolf, Koncz Gábor, Oszter Sándor, Venczel Vera,Deák Sándor, Tábori Nóra, Kozák László, KernAndrás, Benkő Gyula, Egri Már ta f. h., LukácsSándor f. h.

K Ö R Ö S P A T A K I K I S S S Á N D O R

Nincs mese?

Bánki Zsuzsa előadóestje

A. két háború között voltak „a" szavaló-estek. Á színpadi érvényesülés lehetősé-gétől politikai meggyőződésük vagyszármazásuk miatt megfosztott művészektüntetésnek is beillő rendezvényei. Ezeket arendőrség egy-két előadás után betiltotta.De hangulatuk, jelentőségük méltán nőttlegendássá az idősebbek emlékezetében.

A felszabadulás utáni első évtizedekbenmintha kettévált volna színészet éselőadóművészet. Álig akadt olyan mű-vész,aki egyszerre mindkét területen működött.Az előadóművészek tematikus estekettartottak. Volt, aki a balladák„specialistájává" emelkedett, másokklasszikus költőink József Attilával,Radnótival záruló sorozataival keltettekfigyelmet, szereztek újabb és újabb vers-barátokat.

Fordulatot jelentett az előadói estek hazaitörténetében Mensáros László fel-lépése.Azóta ez a műfaj már nem csupán egy költővagy a költészet szolgálata, hanem azönkifejezés nyílt eszkö-

B á n k i Z s u z s a a p ó d i u m o n

ze. A színész, nem lévén alkotóművész,úgy tudja legőszintébben, legemlékeze-tesebben elmondani önmagát, ha kivá-lasztja a világirodalomból legszemélye-sebb élményeit. Minden előadó tudja, mi asiker első feltétele: kell valami közösneklenni az előadóban és az elő-adott műben.

Valljuk be: Mensáros óta minden ön-állóest önvallomás-gyanús. Különösen anyugtalan, a művészi pályájukkal elé-gedetlen művészek estjein válik fájdalmasméretűvé ez az alanyiság.

Bánki Zsuzsa előadóestje szakít ezzel azújmódi szokással: nem önmagáról akarmindent elmondani, hangját bizonyostartózkodás jellemzi. Csínján bánik aszemélyes vallomásokkal, inkább sajátszínészi teherbíró képességével kísér-letezik.

Műsora az emberi élet három nagykorszakáról, a gyermekkorról, a felnőttéletéről és az öregségről szól. A középsőrészhez még egy alfejezet is kapcsolódik,mely közéleti kérdésekben foglal állást.

A válogatás a nyomtatott műsor alapjánkissé csapongónak látszott. Gyerek-vers,részlet a bibliából, újságcikk, dal,szótáridézet, Molnár Ferenc-novella,részlet a Mici Mackóból. Hamar kiderült,hogy ebben a szertelenségben, s a műfajisokféleségben szilárd eszmei rendszer van,s az est a színésznő tudatosan vállaltpróbatétele. Bánki Zsuzsa nem tartozott amellőzött művészek közé, de eddigiszerepeiben nem tudta be-mutatnijátékskálájának szélességét. Tehetségétmegbecsülték, klasszikus és moderndarabokban egyaránt módja volt izgalmasdrámai szerepeket eljátszani.

Mégis, jellemző, hogyha rá gondolunk,elsőnek Bródy Tanítónője és az Optimistatragédia Komisszárnője jut eszünk-be, teháthőstípusok. Lágyabb, lírai alakításai, Violaa Vízkeresztben vagy Izolda a Trisztánbanmár távolabbi képzet-társítások. Csak alegutóbbi három évben vette észre néhányrendező, hogy Bánki másra is alkalmas. Ígyszülethetett meg a Kalevalában Északúrasszonya sejtelmes, színesintrikusfigurája, egy remek vígjátékialakítás a Vidám kísértetben és egykozmikus méretű rettegésben élő, idegbetegamerikai asszony az Érzékenyegyensúlyban. Akár-hány közelmúltbeliszerepére gondolunk, mindegyik totális

újrakezdés, más mint a többi. A Nincsmese? című elő-adóest keretébenpercenként valósítja meg azt, amireszínpadon csak a legújabb időkben kezdlehetősége nyílni; a hangok, a stílusok, akifejezőeszközök gyors váltogatását, aszínész fegyverzetének teljesfelvonultatását.

A legérdekesebbek egy ilyen esten azok a„számok", amelyek ismerősek, másoktól issokszor hallottak. Puskin-szavalatát nemkisebb színésznő, mint Bajor Gizitolmácsolásával vethetjük össze. Bajorsokkal tisztábban, értelmezve mondottPuskin-mesét. Bánki az értelmetösszemosta, arra törekedett, hogy a rengetegkép hangsúlyozásával a mesevilágburjánzását, a gyermeki képzelet valóságosdzsungelét teremtse meg. Milne könyvébőla közismert léggömb-kalandot mondta el. Ittsem a kínálkozó módon járt el. Nem a kétszereplő beszédének felnőttesválasztékosságát ütköztette valóságoscsacskaságukkal, hanem az ártatlan éstapasztalatlan Mi

ci Mackóban ösztönösen jelentkező hu-morérzéket és öniróniát húzta alá. A vá-ratlan élmények sorába tartozottA négyökrös szekér is, melyet eddig márhallottunk álmodozva, emlékezőnvisszamerengve, de mindig a fiatal költőszemszögéből nézve. Bánki csevegve,tárgyilagos hangon adta elő, valahogy azhangzott alatta: hát igen, fiatalon ilyenkevés elég a boldogsághoz. Ha egy-egyklasszikus vers érzelemgazdagságátsoknak találta, gyorsan utána-eresztettvalami fanyarabb, mai szerelmes verset, smindjárt visszahuppantunk az illúziókfestett egéből a valóság kemény és sokszorcsúnya talajára.

Kitűnő pillanatban érkeztek a humorosírások, jó hangon oldották fel a tragikus,keserű gondolatokat. A komikummalmesterien bánó első rész leg-emlékezetesebb darabja Radicskov Meseaz oldalbordáról című írása, mely ateknősbékák szerelmi élete ürügyén aférfiúi gondolkodásmód kacagtató per-sziflázsa.

A közélettel kapcsolatos versek, so-katmondó újságcikkek keserű indulataután szintéziserejűek az olyan szellemes,játékos írások, mint Bárány Tamás Kilehet nagyvezír?-j e. Bánki Zsuzsa ezek-ben a humoros írásokban mutatta meglegismeretlenebb oldalát. Mindig maradtmég valami meglepő eszköze, ami-

(Iklády László felv.)

vel fokozni tudta a hatást. Komikus ké-pességei akkor is ragyogtak, amikorolyasmit adott elő, amit írója eredetilegegyáltalán nem szánt humorosnak. (Pél-dául a napilapból idézett beszámolót alabdarúgó-válogatott sikertelen dél-amerikai szerepléséről, vagy a Népszavacikkét, a „Szabad-e ittasan vezetni -vállalatot".)

Elemezni kellene a Molnár FerencPletykáját előadó színésznő beszéd- éslégzéstechnikai bravúrjait, mégis, a meg-előző írások utórezgéseként a káprázatosés mulatságos szózuhatag közben az jár afejünkben, hogy az öregség egyiklegtragikusabb vonása; már csak azzalszórakozhat az ember, ami mással történik.

Komikus és, tragikus élmények groteszkegymásra játszása állandóan visszatérőeszköze Bánki Zsuzsának. Ezt az anyagválogatásával úgy tudta elérni, hogy a„nyugatos" nemzedék íróit, Kosztolányit,Babitsot Örkénnyel, Ladányi Mihállyal,Keresztes Ágnessel ütköztette.

Ez a játékos polémia, a kétféle élet-szemlélet és stílus szüntelen váltogatása ahatás fokozásának egyik eszköze volt.

Bánki Zsuzsa olyan sokféle hangonszólalt meg, hogy nehéz volt tetten érni,kit érez magához legközelebb, melyik az aköltő, aki leginkább a szívéből beszél.Ladányi Tündérmese című nagyon isközéleti fogantatású, Mrožekre emlé-keztető, ironikus ciklusát, mely úgy kez-dődik, hogy „Meseországból először abelügyminiszter disszidált, mert nem volttöbbé meseellenes senki", úgy adta elő,mintha a Jancsi és Juliskát mesélné picigyerekeknek. Kosztolányi Halotti beszédétolyan nyugodtan, belső fegyelemmelmondta, mintha Brecht-szöveg lett volna.Egyetlenegyszer engedte el magát, amikora Hajnali részegség következett. Itt nemakart meglepetést, hagyta, hogy elsodorjaaz érzések árja, teljesen azonosult azelmúlással viaskodó költő gondolataival.Megtehette. A vers már az est vége feléhangzott fel. A hallgatóságot mármegfürdette hidegben, melegben,groteszkben, tragikumban, pajzánságban,szójátékban. Búcsúzóul „régi" hangonszólalt meg. Fel-ragyogtatta a későiimpresszionizmus csodálatos, őszi színeit.

H E G E D Ű S G É Z A

A Déryné Színház zenésestjeiről

Nemrég hallottam, hogy a Déryné Szín-ház Auber Fra Diavolójának előadásárakészül. Örültem a hírnek, mert szeretemAuber könnyed operáit, és szeretem aDéryné Színház vígopera-előadásait.Amikor a Kulich téri kis színpadon be-mutatnak egy újabb vígoperát, amelyazután útnak indul az ország minden tájafelé, hogy a szó szoros értelmében nagytömegek gyönyörűségére szolgáljon - rámszámítani lehet, mindig ott vagyok az elsőelőadások egyikén. De nemcsak én:észrevehettem, hogy szinte szektája vanmár a Déryné vígoperáinak. Tessék csakmegkérdezni a zenekedvelő írókat - tízközül kilencről ki fog derülni, hogy ők islelkes tagjai a Kulich téri szektának. Ésnyilván nem-csak én olvastam hökkentértetlenséggel, hogy itt-ott kifogásokesnek a Déryné művészeinek igazánáldozatos munkája ellen.

Nem kívánok a probléma egészéhezhozzászólni, hiszen az újmódi vándor-színháznak alig-alig ismerem prózairepertoárját, és amúgy is bizonyos vagyokbenne, hogy az ő adottságaik és játék-körülményeik között nem vehetnék fel aversenyt legnagyobb és legfelszereltebbprózai színházainkkal. De nem is ez afeladatuk. És aki esztétikai okfejtésselkifogásolja színvonalukat - az próbáljautánuk csinálni. De amíg nem csináljautánuk, addig ne is kárhoztassa amunkájukat, mert amit ők tesznek, aztvalakiknek tenniök kell! A színházi kultúrátvalahogy el kell vinni azokhoz, akikmáskülönben nem juthatnak szín-házikultúrához. Meghatott emlékezésselméltányoljuk a hajdani vándorko-médiásokat, ama nagyszerű Dérynét, akit aDéryné Színház nevében idéz, ésmindegyik sorstársát. Ők még nehezebbkörülmények között, tehát vélhetőlegolykor még bírálhatóbb produkciókkalvégezték apostoli munkájukat. De em-lékezeteiket csak áldás illeti. Hát miért nemadjuk meg ennek az elismerésneklegalábbis morzsáit nekik, akik a mi kö-rülményeink között vállalják a fáradságosművészi feladatot, hogy színházigyönyörűséget adjanak azoknak, akik

távol ülnek a színházi élet tűzhelyeitől?Akinek valami nem tetszik, álljon közébükvagy legalábbis melléjük, és javítsonképességei szerint. . . de senkinek sincserkölcsi jogosultsága kétségbe vonnilétjogosultságukat. Ez a létjogosultságkétségtelen. Csak ha ezt egyértelműenelismertük, akkor vitázhatunkműsorpolitikájukról, rendezői elveikről, já-tékuk színvonaláról.

Ennyit általában.De vígoperáikról ne általában be-

széljünk. Itt tanú vagyok, tehát ítéletetbefolyásoló vallomást tehetek. Ezeknek aművészi színvonaláról személyes élményekalapján jogosult vagyok szólni.

A Déryné zenés előadásainak lelke aszínház főrendezője, a kitűnő színpadi.képzeletű, alakokat leleményesen és mu-latságosan mozgató Kertész László.Bármelyik fővárosi vagy nagyvárosiszínház nyeresége lehetne, hogy rendezőiközött tudhatná. Ő azonban hosszú évekóta jókedvvel vállalja a több meg-szólást,mint elismerést hozó feladatot: jó zenétjuttatni nagy tömegekhez. Ehhez a célhozeszményi műfaj a vígopera vagy a jó zenéjűoperett. Gondoljuk csak meg, hogy azutóbbi években Offenbach, Nicolai,Donizetti vidám dallamait vitte„országszerte tova"; és most_ következikAuber.

Az a zene, amelyet a felsorolt nevekjeleznek, éppen középhelyet foglal el azúgynevezett könnyű és az úgynevezettnehéz zene között. Én egyébként soha-sem tudtam megbarátkozni a könnyű és anehéz zene elkülönítésével. Vajon akiebben a fogalomkörben gondolkozik, azhová tesz mondjuk egy Haydn-menüettet?Nemegyszer arra gyanakszom, hogy a hígmuzsikát nevezik eufémikusan könnyűzenének. Ha így van, akkor példáulOffenbach vagy Kálmán Imre gazdagdallamvilága nem is lenne idesorolható,még kevésbé Donizetti vagy Auber. Holottnem lehet kétséges, hogy ezek azeneszerzők igazán könnyen érthetők,ezek nagy tömegeknek adnak jó muzsikát.Ha viszont a „nehéz" zene csak avájtfülűeknek való, akkor Haydn, Mozart,sőt nemegyszer Schubert vagy Chopin semtartozik a nehéz muzsikusok közé, és hazenéjük „könnyű" - akkor akárodasorolható a könnyű zene címszava alá,és egy kategóriába eshet a leghígabbtáncdallal. Ami képtelenség!

Ki kellene tehát találni valami hasz-nálhatóbb felosztást, mint ez a könnyű-nehéz kategória, ami csak arra való,

hogy zűrzavart okozzon zenei fogalom-világunkban. Jó lenne, ha zenészek észeneesztéták hozzászólnának ehhez akérdéshez.

z azonban bizonyos, hogy van zene,amely könnyebben hozzáférhető a nagy-tömegek számára, és van zene, amelyheznagyobb zenekultúra szükséges. Továbbá akönnyebben hozzáférhető zene egy részeigen-igen híg holmi (szándékosan nemakarom használni itt a giccs címszót, mertmagam is annyit töprengtem már arról,hogy mi a giccs, és annyit olvastam felőle,hogy már végképpen nem tudom, mi isaz), a másik része azonban valóban szép,rendszerint derűs és derűt ébresztő,régebben úgy mondták volna, hogy„léleknemesítő'' zene. Nos, a Déryné zenésestéin éppen ez a „lélek