Sinclair LewisKIRÁLYI VÉR

  

Sinclair Lewis: Kingsblood Royal Copyright © 1947 Sinclair Lewis

 Fordította: Szilágyi Tibor

   

S. S. S.-nek, aki először hallotta ezt a történetet

ELSŐ FEJEZET

Mr. Blingham, hogy sülne meg a saját gyártmányú étolajában, a Zamat-Falat rt. pénzügyi igazgatóhelyettese volt. Éppen Winnipegbe igyekezett a kocsiján New Yorkból, Mrs. Blingham és förtelmes leányuk kíséretében. Sült New York-iak voltak, tehát csak egy üzleti út kényszeríthette őket abba a vadonba, ahol Pennsylvaniától nyugatra mindent mélységes megvetésükkel sújtottak. Kinevették Chicagót, amiért felhőkarcolókat merészel építeni, jót nevettek Madisonon, amiért egyetemmel hivalkodik, aztán amikor átlépték Minnesota határát, megállították a kocsit, és harsányan röhögtek, amikor meglátták a „Tízezer Tó Országa” feliratú hirdetőtáblát.

Miss Blingham, akit „Huginak” becéztek, meg is jegyezte:– Akinek nincs New York-i humorérzéke, sose értené meg, mitől olyan vicces ez a tábla!Amikor a minnesotai prérin elérkeztek az első apró falucskához (hat házikó, egy

autószerelő műhely, egy vegyeskereskedés és egy égre meredő, vörös gabonatároló), Mrs. Blingham felkuncogott:

– Nicsak, hisz ezeknek egy Empire State Buildingjük van itt!– És a Svensonok, a Bensonok meg a Hensonok minden este fölmennek a Szivárvány

kilátóba! – vihogott Hugi.Vagy száz mérföldön át bugyborékolt bennük a nevetés, míg csak el nem jött az ideje,

hogy kezdjenek az ebédre is gondolni. Mrs. Blingham megnézte a térképet.– Grand Republic, Minnesota. Úgy látszik, olyan negyven mérföldnyire lehet innen, és jó

nagy falu... nyolcvanötezer lakosa van.– Próbáljuk meg. Csak lesz ott valami szállodaféle, ahol ehetünk valamit – ásított Mr.

Blingham.– A jobb emberek mind az Üdvhadsereg menhelyén esznek! – visította Mrs. Blingham.– Jaj, kinyúlok, ha tovább röhögtettek! – mondta Hugi.Amikor a Sorshay folyó meredek partjáról lenéztek a Kék Ökör Nemzeti Bank mészkő

tornyára és azoknak az acél- és üvegbarakkoknak a zűrzavaros tömkelegére, amelyeket a Wargate Faipari rt. építtetett 1941 óta, Mr. Blingham megjegyezte:

– Jó nagy hadiüzemük van itt ezeknek.Grand Republic lakossága a második világháború kitörése óta nyolcvanötezerről

kilencvenezerre nőtt. Kilencvenezer halhatatlan lélek szemében itt volt a világegyetem középpontja, minden távolságot innen számítottak. Az ő meghatározásuk szerint bizonyos Moszkva nevű hely hatezer-egyszáz mérföldnyire feküdt szülővárosuktól, Szaúd-Arábia pedig mint a Wargate gyár falburkolatainak, faházainak és propellerjeinek felvevőpiaca volt nevezetes. Blinghamék, akik tudták, hogy a naprendszer-igazi középpontja az Ötödik Avenue és az Ötvenhetedik utca kereszteződése, igencsak bosszankodtak volna, ha rájönnek, hogy hány együgyű tahó él odalenn a völgyben, aki azt hiszi, hogy New Yorkban semmi más nincs, csak szállodák, revüszínházak, a gettó meg a Wall Street.

– Gyerünk már – türelmetlenkedett Mrs. Blingham. – Csak nem fogjuk egész nap ezt a szemétdombot bámulni. A szállodai útmutató szerint egy Pineland nevű helyen a legjobb a kaja. Próbáljuk ki.

A Pinelandhez vezető útjukon óhatatlanul el kellett hajtaniuk az ezernyolcszáznyolcvanas években épült, indadíszes homlokzatú paloták mellett, az olasz római katolikus templom mellett, egy zálogház mellett, ahol egy litván favágó nemrég csapta zálogba azt a Lüger pisztolyt, amellyel meggyilkolta a bányatelep sziámi szakácsát, a Dallas és Fort William között található legjobb női divatszalon, valamint egy Victoria-keresztes pilóta meg egy néger lelkész mellett (utóbbi a filozófia doktora volt) – de mindezt nem vették észre.

Amikor odaértek a kilencemeletes, cifra téglaburkolatú Pineland szállóhoz (tervezték: Lefleur, O’Flaherty és a minneapolisi Zipf), Mr. Blingham kétkedve dünnyögte:

– No, azt hiszem, valami kaját csak kapunk itt.Rém viccesnek találták, hogy a Pineland két étterme közül az előkelőbbet „Fiesole

teremnek” nevezik ezek a beképzelt tahók, bár ha tudták volna, hogy a terem nevét a helybéliek „Fizoli”-nak ejtik, abban nem találtak volna semmi vicceset, mert Blinghamék maguk is ugyanígy ejtették.

A Fiesole terem cinquecento-légkörét pompejivörös falak, majolika edények, a bejárat két oldalán elhelyezett spanyol boroskancsók és egy ókori görög futókat ábrázoló fríz biztosították (utóbbi helyi arcképfestő műve volt).

– Huhu, ezek aztán rázzák a rongyot... hogy is hívják ezt a várost? – csúfolódott Hugi.– Grand Rapids mondta Mr. Blingham.– Nem, az egy másik porfészek, ott született Ella néni. Ez – mondta Mr. Blingham

cáfolhatatlanul, miután megnézte a térképet –, ez Grand Republic.– Micsoda hülye név! – vágta rá Hugi. – Pont úgy hangzik, mint valami nemzeti ünnep. Ó,

istenem, ezek a tahók!A főpincér szertartásosan odavezette őket egy asztalhoz. Méltóságteljes, szálfaegyenes,

színes bőrű férfi volt, a feje mint valami barna biliárdgolyó. Blinghamék nem tudták, hogy a főpincért Drexel Greenshawnak hívják, és ő a helyi néger közösség konzervatív szárnyának a vezetője. Megjelenése alapján lehetett volna püspök, lehetett volna tábornok, lehetett volna szenátor – és csakugyan lehetett volna bármelyik, ha annak idején másképp intézi a dolgait: ha nem pincérnek megy, és ha más bőrszínt választ.

Mr. Blingham magyar gulyást rendelt. Mrs. Blingham merészen megkockáztatott egy báránysültet. Hugi csirkesalátát nézett ki magának, és ráreccsentett a színes bőrű pincérre:

– De próbáljanak meg egy kis csirkét is tenni bele, igen?Iszonyú komikusnak találták, hogy a pincér meghajolt, és azt válaszolta: – Igenis,

kisasszony. – Azt nem tudták volna megmagyarázni, hogy miért találják komikusnak. Mint mondták: – Ahhoz New York-inak kell lenni, hogy valaki megértse a mi humorérzékünket. Egy nigger hasisárus, egy ilyen lebujban, mint ez, és úgy tesz, mintha a Ritzben volna!

Az igaz, hogy New Yorkban ünnepi estéiken nem a Ritzben vacsoráztak, hanem Schrafftnál.

Hugi finomkodva játszadozott a csirkesalátával, de az utolsó falatig megette, akárcsak az összes föllelhető zsömléket is. Aztán cinikusan körülnézett a Fiesole teremben.

– Nyammm, nyammm! Tisztelt szüleim, legyetek csak szívesek odanézni, az az asztal, tőlem jobbra. Kérlek, vegyétek meg nekem... azt a fiút.

Az illető, akit Hugi így kegyeibe fogadott, szeretetre méltó, harminc év körüli, birkózó vállú, szeplős kezű, s amint az a vörös hajjal gyakran együtt jár, vakító fehér bőrű férfi volt. Rögbijátékosra emlékeztetett, aki később áttért a teniszre. De legfeltűnőbb vonása kék szemének rendkívüli ártatlansága, és ártatlan, lelkes mosolya volt.

– Olyan, mint egy skót katonatiszt – mondta Hugi elismerően. – Skót szoknyát kellene hordania.

– De Hugi! Olyan, mint egy cipőkereskedő-segéd – fintorgott Mrs. Blingham.Ezzel meg is feledkeztek a fiatalemberről, aki nem volt cipőkereskedő-segéd, és legfeljebb

negyedrészben volt skót. Kezdő bank-tisztviselő volt, Neil Kingsbloodnak hívták, s nemrégen még gyalogsági századosként szolgált.

Ebéd után Blinghamék folytatták útjukat észak felé, de eltévedtek. Ahhoz túl büszkék voltak, hogy kérdezősködjenek a barbár bennszülöttektől, ezért előbb körbefurikázták az Ottawa Heights előkelő villanegyedet, aztán egy Sylvan Park nevű, vadonatúj kertvárosban bolyongtak, ahol az aszfalttetős, panorámaablakos házakat szürke zsindelyburkolat és stukkódíszítés ékesítette. Amikor a Hársfa közből kifordultak a Balzsam sorra, észre sem

vették a keresztutca északnyugati sarkán álló vadonatúj, széles fehér deszkalapokkal burkolt, kék zsalugáteres, friss festéstől csillogóvillogó, koloniál stílusú házat, és rá sem néztek a fürge, csinos fiatalasszonyra meg a csupa rózsaszínben és fakó aranyban tündöklő négyéves kislányra, akik éppen kijöttek a házból. Pedig ez volt Neil Kingsblood százados háza, és Vestal, a felesége, valamint Biddy nevezetű, eleven természetű kislánya léptek ki belőle.

– Azt hiszem, meg kéne kérdeznünk az utat. Mit gondolsz, tudnak ezek a tahók errefelé angolul? – kérdezte Mrs. Blingham ingerülten.

Estefelé, amikor már közeledtek Crookstonhoz, ahol az éjszakát akarták tölteni, Mr. Blingham elrévedezett:

– Hogy is hítták azt a városkát, ahol ebédeltünk, aztán eltévedtünk, amikor kijöttünk belőle?

– Muris, hogy nem jut eszembe – mondta Mrs. Blingham. – Big River vagy valami ilyesmi.

– Ahol az a jóképű fiú volt – mondta Hugi.

MÁSODIK FEJEZET

Neil és Vestal Kingsbloodnak annyi bajuk volt a cselédekkel, hogy az már egészen valószínűtlennek látszott egy ilyen türelmes házaspárnál, és messze túlment a családi zűrzavarok szokásos komédiaszintjén. A tragédia torz formái egy ifjú bankár „koloniál” stílusú otthonába is behatolhatnak.

Az ember azt hitte volna Neil Kingsbloodról, hogy sem tragédia nem fenyegeti, sem különösebb siker nem kecsegteti. A göndör, vörös hajú, kék szemű, szálfa termetű, vidám fiatalember, akiben nem volt sem tudományos hajlandóság, sem rosszakarat, 1944 novemberében alpénztáros volt Grand Republic Második Nemzeti Bankjában, melynek Mr. John William Prutt volt az elnöke.

Szívvel-lélekkel szerette a családját, a barátait, a munkáját, szeretett vadászni, horgászni, golfozni, szerette továbbá a puskákat, a horgászbotokat, a kenukat, valamint az összes egyéb e sportokkal kapcsolatos gyerekes és varázslatos tárgyakat. De egyelőre nem járhatott kirándulni Észak-Minnesota erdői és tavai közé. Egy évvel ezelőtt, amikor még gyalogsági százados volt, egy olasz falu bevételénél csúnyán megsérült a jobb lába.

Ez a láb végérvényesen egy centivel rövidebb maradt a másiknál, de Neil most már egészen fürgén sántikált, és biztos volt benne, hogy 1945 tavaszára már el tud majd ugrabugrálni a teniszpályán. A sántítás mit sem rontott a pozícióján: továbbra is az egyik legcsinosabb férfi volt a városban, bicegése valami szinte humoros vonást adott a járásának, mellkasa és karja pedig ugyanolyan izmos volt, mint azelőtt.

A tavalyi karácsonyt kínok között töltötte egy angliai kórházban; ezt a karácsonyt már imádott Vestaljével fogja majd tölteni, magas, vidám, érzelmes, de józan asszonyával, no meg négyéves Elizabeth lányával, aki mindenki számára mindig csak „Biddy” volt – igen, a bűbájos, elragadó kis Biddyvel, akinek olyan a bőre, mint a tejszínhabos eper, a haja meg, mint a pezsgő.

Neil 1914-ben született, az első világháború lázas idején, hite szerint a második világháború szent dolog volt, és a Sylvan Park Tenisz Klubban szódás whiskyjét szopogatva, bátran jelentette ki, s majdnem el is hitte, hogy márpedig nem lesz harmadik világháború, amely annak idején magával sodorná az ő fiát, akivel a jóakaratú istenek (az ő istene baptista isten volt, Vestalé episzkopális) esetleg megajándékozzák.

Apja, dr. Kenneth M. Kingsblood, hál’ istennek még élt és praktizált, népszerű fogorvos volt (rendel a Diplomások és Művészek Irodaházában, a Chippewa Avenue és a West Ramsey utca sarkán), anyai nagyapja, Edgar Saxinar, a telefontársaság nyugalmazott főtisztviselője pedig Minneapolisban lakott. Ily módon szolid tudományos és ipari háttér volt a családban, de ennek kellett a vagyont és a társadalmi állást is helyettesítenie, mert Neil családja meg sem közelítette Vestal apjának előkelőségét. Morton Bee-house a Préri Erőmű és Közvilágítási rt. elnöke volt, az öccse, Oliver Beehouse pedig a Wargate cég fő jogtanácsosa. Grand Republicban úgy emlegetik a Beehouse-okat, mint másutt az Adamsokat, a Cecileket vagy a Pignatelliket.

Vestal volt az Ifjúsági Liga fővédnöke, a Rekettyés Sportklub női golfbajnoka, ő adta el a megyében a legtöbb hadikölcsönkötvényt, ő volt a St. Anselm egyházközség Oltáregyesületének titkára és a Hölgyklub Programbizottságának elnöknője, és ő nyerte el a Cosmopollies női bridzsversenyének első díját, a vacsora utáni feketéhez való díszes kávéskészletet. Mindezek ellenére roppant emberi volt.

Virginiában végezte a főiskolát, a Sweet Briar College-ban, és közismerten sokkal jobb ízlése volt, mint Neilnek, aki albérleti szobákban lakott, amíg a Minnesota Egyetemre járt, és a sör volt a fő tápláléka. De Vestal mégis azt mondta magáról:

– Én nem vagyok kékharisnya. Szívem mélyén egyszerű háziasszony vagyok.Keskeny, kissé hosszúkás arcát beragyogták humoros, szürke szemei, átlagos,

gesztenyebarna haja volt, de rendkívül sűrű. A keze szögletesebb volt mint Neilé, akinek erős keze volt ugyan, de finom ujjai. Vestal könnyen nevetett, de nem vihorászott. Szerette Neilt, tisztelte és örült neki, a moziban gyakran megfogta a kezét, és a hálószobában is komolyan vette. Mielőtt Neil lába megsérült, szívesen kenuzott vele az elhagyatott határszéli tavakon, és osztozott férje Egészséges Konzervatív Köztársaságpárti Meggyőződéseiben a bankokat, az adózást és a szakszervezetek álnokságát illetően. Szóval igazi Boldog Ifjú Amerikai Házaspár voltak.

  Bár a szürke kőből épült, régimódi, előkelő Beehouse villában nevelkedett a Beltram

Avenue-n, a régi úri negyedben, Vestal szívesen fogadta el otthonául a Sylvan Park rafinált egyszerűségét. Ősöreg erdők vették itt körül a zöld növényzet napsütötte foltjait, melyeket Mr. William Stopple, ingatlanspekuláns és építési vállalkozó, költséget és fáradságot nem kímélve csupa görbe és kacska-ringós formára alakíttatott.

Vestal szerette saját fehér házikójukat, szerette a finom, félkör alakú verandát és karcsú oszlopait. Odabenn a nappali szoba elég szerény volt ugyan, de vidám, mint egy arannyal teli erszény: kék kordbársony huzatú klubfotelek, vörösesbarna függönyök, hajóóra, lobogó kandallótűz (persze elektromos, a parázs helyén villanykörték), a kandallópárkányon német rohamsisak, amelyet Neil állítólag harc közben zsákmányolt. De jómódjuknak ennél is látványosabb jele volt a „napozóterasz”, vörös kerámia kockáival, zöld nádgarnitúrájával, a hordozható bárszekrénnyel, és a nagyszerűségek csúcspontjaként: kilátással arra a mesterséges dombocskára, amelyen Berthold Eisenherz „Hegycsúcs” nevezetű, mesébe illően elegáns villája állt.

Közönséges bankpénztáros nem engedhette volna meg magának ezt a fényűzést, és Neil csak néhány hónapja volt pénztáros. Apósa segítette hozzá ehhez a pompázatos otthonhoz, s az ő révén volt módjuk mindeneslányt tartani, ami az amerikai mintájú civilizáció legnagyobb és legdrágább fényűzése, hiszen nálunk Amerikában lehet Cadillaced, mégis magad pucolod a cipődet. Nagyon egészséges ez a civilizáció – itt csak acélból készült szolgákkal gorombáskodhatsz.

Sylvan Parkban nyomát sem látni az Ottawa Heightset ékesítő téglafallal elkerített kerteknek és fapofájú sofőröknek. Neil szomszédai Cape Cod-i tanyaházakat és hétszobás, svájci faházakat utánzó házikókban laknak, vagy éppen egyszerű fadobozokban, amelyeknek még a gerendázata is félig-meddig hamis. A félhold alakú fasorok és közök mentén szökőkutak csordogálnak, a „Carrefour”-nak keresztelt főteret elegántos üzletek törvénytelenül hamis spanyol árkádjai veszik körül. De ebben a gipszből összetákolt Granadában mindenütt gyerekek futkároznak nekihevülten, és ifjú anyák tologatják gyerekkocsijaikat, miközben az atyák a lehullott leveleket gereblyézik.

Mr. William Stopple (aki, emlékezzünk csak, nemrégen még Grand Republic polgármestere volt) négyszemközt azzal büszkélkedik, hogy a Sylvan Parkban éppen úgy nincsenek zsidók, digók, niggerek és bosszantóan szegény emberek, mint ahogy nincs zaj, nincsenek moszkitók és derékszögű utcák. Nyilvánosan viszont a következőket jelenti ki:

„Hol vannak a kamaszkor álmai, a süldő lánykák ábrándjai, hová lett a régi idők romantikája, a várkastély tornyának árnyékában, a tükörsima tó partján andalgó liliomfehér leány, a torony ormán a büszkén lengő zászló? Most visszakaphatja ezt az álmot! Van egy hely, ahol az elegáns élet festői tájjal, az American Way of Life[1] a legeslegmodernebb összkomforttal párosul. Sylvan Park: az ön megvalósult álma, meglepően jutányos árakon és előnyös feltételekkel. írjon vagy telefonáljon, szerdán este tízig is várja önt mindkét irodánk.”

 

 Neil és Vestal kicsúfolták ugyan ezt a valóban minden ízében modern költészetet, de

Sylvan Park az ő szemükben is paradicsom volt, méghozzá igen jutányos paradicsom – a házuk már majdnem teljesen ki volt fizetve.

Közös hálószobájuk volt (tengeri csikókkal és lótuszvirágokkal díszített, csempés fürdőszoba nyílott belőle). Mögötte helyezkedett el Biddy lakosztálya, teli nyuszikkal meg mikiegerekkel, ezután egy kis kamraféle következett, csupa zug és szöglet, teligyömöszölve mindenféle holmival, ezt Neil „odújának” keresztelték el, és alkalmilag vendégszobául szolgált. Ide járt be Neil gyönyörködni horgászbotjaiban és golfütőiben, a Nyílhegy Lövészegylet kupájában, amelyet 1941-ben nyert el, no meg dédelgetett fegyvereiben. Volt egy olyan Hudson’s-Bay Company karabélya, amit a társaság valamikor az indiánoknak adhatott el, egy negyvenötös automata pisztolya, egykori királyi lovas csendőr fegyver, meg vagy fél tucat modern puskája. Mindig pionír szeretett volna lenni, szeretett volna a minnesotai határon kereskedni, úgy 1820 körül, az Astor Company trappereként, s a naptárakban szívesen nézegette a kenus karavánokat meg a jávorszarvasok szokásait ábrázoló képeket.

És itt álltak saját könyvei is, nem túl nagy számban. A Kipling-sorozat, az O. Henry-sorozat, a Sherlock Holmes-sorozat, a bankügy történetének kézikönyve, a National Geographic Magazine kötött évfolyamai, Beasley teniszkönyve és Morrison golf-útmutatója. E szolid áruk között az egyik polcon hátul ott lapult Emily Dickinson verseskötete, amelyet még a középiskolában kapott egy lánytól, akinek nevét és arcát már elfelejtette. Néha előszedte a kötetet, belelapozott és elrévedezett rajta.

  Az igencsak szűkre méretezett hall végéből nyíltak azok a helyiségek, amelyekre a legtöbb

gondot fordították, s amelyek miatt a legtöbbet idegeskedtek: a mindeneslány, egy Miss Belfreda Gray nevű ifjú, színes bőrű hölgy hálószobája és külön fürdőszobája.

Ezekben a háborús időkben nem volt könnyű cselédlányt találni, s abban a reményben, hogy ezzel megtarthatják Belfredát, lakosztályát úgy kicsinosították, ahogy csak tőlük telt. Tökéletesen felszerelték a hálószobáját, volt benne rádió, szőttes ágytakaró, ott volt a Jó Háztartás című lap néhány füzete, sőt egy beszámíthatatlan, őrült pillanatában Vestal még egy valódi angol szivacsot is vásárolt a fürdőszobájába. Belfreda azonban ezt holmi mumifikálódott hullának tekintette, és majdnem felmondott, amikor Vestal megmutatta neki.

Belfreda nem volt hajlandó továbbá azt a kacsa formájú, rózsaszín fürdőszappant sem használni, amelyet Vestal adott neki, megmagyarázta, hogy az ő sötét bőre nagyon kényes, nem bír más szappant, csakis a Gout de Rose-t, amelynek darabja egy dollár... Vestal ezt is beszerezte neki, Belfreda mégis azon törte a fejét, hogy felmond. Jól főzött, ha akart, de mostanában valahogy nem akart.

Belfreda huszonegy éves volt, karcsú és ruganyos, a maga nemében igazi szépség. Rendíthetetlenül utálta a harisnyát, akkor sem volt hajlandó harisnyát húzni, amikor felszolgált az asztalnál, libegő szoknyája nem sokat takart el ingerlő formájú, bársonysima, meleg bronzbarna lábszárából, amely állandóan ingerelte Neilt és hímnemű vendégeit, bár további lépéseket nem tettek ez irányban.

Miután több lelki gyötrelmükbe került, hogy megtarthassák a cselédlányt, mintha maguk végezték volna el a házimunkát, attól kell tartanunk, hogy Belfreda miatt határozott antiabesszin elfogultság alakult ki Neilben és Vestalben, melyet nem ellensúlyozott sem különösebb filoszemitizmus, sem a hinduk, a jávaiak, netán a finnek iránti szeretet.

HARMADIK FEJEZET

– Nem – mondta Neil a feleségének –, én mindig túlságosan konzervatívnak tekintettem Mr. Pruttot. Szerinte csak a hozzánk hasonló emberek, az angol, francia vagy germán származékok számítanak valakinek. Előítéletei vannak a skandinávokkal, az írekkel, a magyarokkal meg a polyákokkal szemben. Képtelen megérteni, hogy mi már egy új Amerikában élünk. Mindent egybevetve, bár gyűlölöm az előítéleteket, azt belátom, hogy a négerek alsóbbrendűek, és mindig is azok lesznek. Láttam őket Olaszországban, hajókat raktak ki teljes biztonságban, míg mi, fehér katonák a tűzvonalban voltunk. És Belfreda... elvárná, hogy annyit fizessünk neki, mint egy hollywoodi sztárnak... és még mindig nincs itthon, éjfélkor!

Bíborszín fémszékeken üldögélve, szódás whiskyt szopogattak csodálatos konyhájukban a sötétkék fémasztal mellett, körülöttük csillogó, fehér zománcos villanytűzhely, hűtőszekrény, mosogatógép és szemétaprító gép – íme a Mintaszerű Konyha, Amerika új szimbóluma (ugyan hová lett a régi, a bölény meg a gerendakunyhó?).

Ama esték egyike volt, amikor Vestalből kitörtek a haladó nézetek meg a humanizmus.– Én ezt nem így látom, Neil. Szerintem Belfreda semmivel sem követelőzőbb, mint ezek a

taknyos fehér süldő lányok, akik még csak tizenöt évesek, de már minden este muszáj nekik elvinni a családi kocsit. Én se lennék nagyon boldog, ha valaki másnak a konyhájában kellene töltenem az egész napot, a zsírszagban meg a káposztaszagban. Te talán örülnél neki, te felfuvalkodott bankár?

– Nem, azt nem hiszem, hogy örülnék. De azért mégis: külön fürdőszobája van, és nem kell hatodmagával egy szobában aludnia, mint a nigger negyedben, a Mayo Streeten, ahogy hallom; itt nyugodtan és egyedül alhat. Legalábbis remélem, hogy egyedül alszik, bár mindig vannak kételyeim a hátsó lépcső miatt. És minden délután kettőtől fél ötig pihenhet, pont akkor, amikor mi benn a bankban éppen beleőrülünk a pénztárkönyvekbe. Ingyen lakik, teljes ellátást kap, a heti tizennyolc dollárt félreteheti.

– Na és? Te heti nyolcvanat kapsz!– Igen, de nekem el kell tartanom téged... és Belfredát.– De ő meg azt mondja nekem, hogy segítenie kell a nagypapáját... tudod, azt az öreg

néger cipőpucolót a Pineland előtt, az öreg Washt.– Ó, tudom. – Neilnek az ésszerűség határain belül gyöngéd szíve volt. – Valószínűleg

nem sok szórakozásban lehet része, örökké mások csecsemőjét kell dajkálnia. Charley Sayward azt mondja, eljön az az idő, amikor senki nem fog többé idegenek részére házimunkát vállalni, legfeljebb mint szakember: heti ötven dollárért, de akkor is szépen haza fog menni minden este, akár egy bankár... vagy egy vízvezetékszerelő. Hát nekem ez nem nagyon tetszene! Szerettem, amikor a cselédlány egész héten dolgozott nyolc dollárért, mosott-vasalt, és süteményt sütött a nagyságos úrfinak... mármint nekem. Pokoli tréfa lenne a hazatért hősök rovására, ha az összes leigázottak, akiknek a felszabadításáért harcoltunk, tényleg felszabadulnának, és kitúrnának minket az állásunkból, hát nem? Ó, Vestal, ez a világ kezd egyre nehezebb lenni a magamfajta szegény lövészgyalogos számára!

Vestal éppen átvizsgálta az egyik konyhaszekrényt. Mindjárt gyászos felfedezést is tett.– Ez a süket lány már megint fogta magát, és két almáspitét sütött egyszerre, mert sajnálta

a fáradságot. A második teljesen lottyadt lesz, mire megesszük! Ki fogom rúgni, esküszöm, majd elvégzem magam a házimunkát.

– No mi van, már nem védelmezed az elnyomottakat?– Brr! Gyere, nézzünk csak be a szobájába, ha már úgysincs itthon.

Kémnek érezték magukat, amikor lábujjhegyen felosontak az emeletre, Belfreda budoárjába. Az ágya vetetlen volt – soha nem ágyazott be –, rajta vad összevisszaságban szétszórt cipők, rózsaszín szalagos bugyik és kombinék, meg egy csomó képes filmmagazin, a párnája feketéllett a hajolajtól. Az éjjeliszekrényen, a Biblia tetején reklámfüzet hevert: „High John, a Hódítás Mágikus Katalógusa: Mágneskövek, Bűbájtarisznyák, Varázsparfümök, Mágikus Sók, Mandragoragyökerek, Shemhamforas Ősi Pecsétje.” A szobát tömören átjárta a tömjén meg a parfüm bűze.

– Pedig milyen édes kis szoba volt, amikor neki adtuk mondta gyászosan Vestal.– Kifelé, gyerünk innen. Úgy érzem magam, mint valami varázsló kunyhójában. Valaki

mindjárt előkúszik az ágy alól, és késsel esik a torkunknak.Mire kiértek a hátsó lépcsőhöz, Belfreda már szökdécselve jött fölfelé. Megtorpant, és

rosszindulatúan rájuk meredt.– Ühh-hümmm... jó estét – mondta Neil. Bután és bűntudatosan csengett a hangja.Belfredának nagyon sötét volt az arcbőre, kicsi és kerek az orcája. Máskor nevetős szája

most megmerevedett, amint rájuk nézett. Bemenekültek a hálószobájukba.– Nagyon zokon vette, hogy leskelődtünk utána – motyogta Neil. Mit gondolsz, vajon

viaszképmást csinál most rólunk és elégeti? A magunkfajtának teljesen érthetetlen ezeknek a niggereknek az élete és a gondolkodása.

– Neil, azt hiszem, jobb szeretik, ha az ember négernek nevezi őket, nem niggernek.– Oké, oké! Készséggel. Szóval akkor ezeknek a néger nőknek...– De Belfreda azt mondja, hogy ezt a kifejezést, hogy „néger nő”, soha nem szabad

kimondani.– Ó, az isten szerelmére! Miért olyan érzékenyek ezek a... izé... négerek? Hát nem

mindegy, hogy nevezi az ember őket? Én csak azt mondtam: fogalmunk sincs róla, hogy Belfreda hová megy, vagy mit csinál. Lehet, hogy szőnyeget sző, lehet, hogy boszorkányszombatokra jár, az is lehet, hogy valamiféle színes bőrű baloldali politikai banda tagja, amelyik azon töri a fejét, hogyan vegye el tőlünk ezt a házat. Egy dolog nyilvánvaló: a négerek egész biológiai és pszichológiai felépítése gyökeresen különbözik a fehér emberétől, különösen tőlünk, angolszászoktól (persze bennem van egy kis francia vér is).

– Akármilyen kínos, az embernek szembe kell néznie a tényekkel, az pedig nyilvánvaló, hogy a niggerek... jó, a négerek... valahogy nem egészen ugyanahhoz az emberfajhoz tartoznak, mint te meg én meg Biddy. A katonaságnál mindig kinevettem azokat a déli fickókat, akik ezt mondták, de azt hiszem, igazuk volt. Csak gondold meg, hogy nézett ránk Belfreda: akár a csapdába ejtett állat. Azért mégis örülök, hogy itt Északon nincs faji megkülönböztetés... ugyanabba az iskolába járnak, mint a mi fehér srácaink. Egy szép napon még megeshet, hogy Biddy egy padban fog ülni egy kis szerecsennel.

– Azt hiszem, nem is ártana neki különösebben, amilyen kis sznob! – vágott vissza megvetően Vestal.

– Nem, nem, persze hogy nem, amíg csak az iskoláról van szó, de az hogy tetszene neked, ha a lányod egy négerhez menne feleségül?

– Hát, bár négyéves korára igazán csábító, eddig nem vettem észre, hogy füstösképű udvarlók csapata üldözné!

– Persze... persze... én csak arra gondoltam... arra gondoltam... A becsületes és ártatlan Neil küszködve próbálta kifejteni nézeteit a faji kérdésről, ami

annál is inkább nehezére esett, mert fogalma sem volt, hogy egyáltalán miféle nézeteket is vall.

– Arra gondoltam, hogy mi idefönn Északon mindig abból indultunk ki, hogy egy néger semmivel nem alábbvaló nálunk, és akár az Egyesült Államok elnöke is lehet. De lehet, hogy rossz úton jártunk. – A katonaságnál megismerkedtem egy georgiai orvossal, aki esküdött rá... és atyaisten, neki aztán tudnia kell, világéletében odalenn élt a füstösök közt, és orvos és

természettudós ... szóval azt mondta nekem, bizonyított tény, hogy a négereknek kisebb az agytérfogatuk, mint nekünk, és a koponyavarrataik hamarabb összecsontosodnak, ezért aztán még ha jól indulnak is az iskolában, hamarosan kibukdosnak, és aztán már világéletükben csak a napot lopják, és ha ez nem alacsonyabb rendű, akkor ... Ó, ott egye a fene! Azt hiszem, az a helyzet, hogy én utálok gyűlölni valakit. Soha nem gyűlöltem se a digókat, se a svábokat, de Belfredát gyűlölöm. A fene enné meg, folyton röhög rajtam, itt, a saját házamban. Annyit lóg, amennyit csak bír, alig dolgozik, kicsikar belőlünk, amit csak tud, és kiröhög minket, amikor kap valamit; soha ki nem tesz magáért, hogy egy tisztességes vacsorát is főzzön, csak azon töri a fejét, hány este kaphatna kimenőt, és folyton figyel minket, leselkedik utánunk, hogy kiszagoljon rólunk valamit: gyűlöl minket!

Vestal már elaludt, de Neil még egyre töprengett.„... Az a színes bőrű srác, akivel az iskolában végig egy osztályba jártam... hogy is

hívták?... Emerson Woolcape? Vagy mégse?... Mindig olyan csöndes, rendes srácnak látszott, de valahogy mégis mindig bosszantott, hogy ott látom azt a fekete pofáját a sok helyes fehér lány között...

...Most jut eszembe: hiszen nem is volt fekete az arca. Olyan fehér volt, mint az enyém; azt hittük volna, hogy ő is fehér, ha nem mondta volna meg, hogy részben néger. Elég az hozzá, hogy mikor az ember már tudta, akkor úgy gondolt rá, mint négerre, és dühítő volt, ahogy stréberkedett és jelentkezett, amikor olyat kérdeztek, amire Judd és Eliot sem tudtak válaszolni.

...Azok az egyenruhába bújtatott, fekete trógerek Olaszországban... tulajdonképpen soha nem beszéltem eggyel sem... de valahogy mindig annyira másnak látszottak... az a személytelenség, amivel ránk néztek... egy háromcsillagos tábornoktól se tűrtem volna el, ha így néz ránk, ahogy ezek a gyapjasfejűek bámultak. Igenis, ha fenn akarjuk tartani civilizációnk színvonalát, akkor keménynek kell lennünk, és meg kell mutatnunk ezeknek a niggereknek, hogy hol a helyük. Bár azt hiszem, én valahogy nem vagyok túlságosan buzgó, ha arról van szó, hogy kemény legyek Belfredával, ezzel a kis majommal!”

  A nagy ifjú bankár-harcos, Dumas kardnyelőinek, Tolsztoj rejtélyes hercegeinek és

Kipling derék, fiatal úriembereinek törvényes örököse nyugtalanul forgolódott az ágyában, és korántsem érezte jól magát.

NEGYEDIK FEJEZET

Kingsbloodék újra rátaláltak a háborús évek alatt elveszett karácsonyi hangulatra. Neil valamennyi bizalmas barátja még Európában vagy a csendes-óceáni térségeken harcolt, s amikor Vestallel bejárták az egész várost, hogy egy teljes hónappal karácsony előtt megvehessék a karácsonyfát, nemcsak Biddyre gondoltak, hanem rájuk is.

Azt remélték, hogy e karácsonyi hangulatban Belfreda is kedves és megbízható tagjává válik a családnak, és Vestal a legnyájásabb hangján mondta neki:

– Mr. Kingsblood meg én már meg is találtuk a város legszebb karácsonyfáját, és a küldönc még ma este haza is hozza. A garázsban fogjuk tartani. Nem lenne kedves segíteni nekünk... tudja... hogy egy kis ünnepséget rendezhessünk? A fa természetesen éppúgy a magáé is, ahogy a miénk.

– Megvan nekünk a magunk karácsonyfája, odahaza.– Ó, hát maguknak is vannak karácsonyfáik, a Mayo Streeten?– Igen, nekünk is vannak karácsonyfáink, a Mayo Streeten. És családunk is van a Mayo

Streeten!Vestal jobban haragudott saját magára, mint a lányra. Rájött, hogy mindeddig abban a

hitben élt, hogy a karácsonyi ünnepet a Zarándok Atyák találták fel Plymouth-ban, a Mikulás bácsival, a kandalló karácsonyi fatuskójával, sőt valószínűleg a téli napfordulóval együtt, s hogy az afrikai származékok számára mindez alighanem csodálatos újdonság. Dadogni kezdett.

– Igen, úgy értettem... nem azt akartam mondani... csak arra gondoltam... hogy esetleg szórakoztatná magát...

– Kösz, nem – mondta Belfreda könnyedén. – Táncolni megyek a fiúmmal ma este! – S azzal már le is lépett, faképnél hagyva Vestalt és Neilt a konyhában, amelyet azelőtt úgy szerettek, amíg Belfreda idegen és ellenséges barlanggá nem változtatta.

– Jaj, menjünk ki innen! Ez a hely bűzlik ettől a nőtől – dühöngött Neil.– Igen, lassan már utálok kijönni a konyhába. Úgy viselkedik, mintha valami betolakodó

lennék... mintha szimatolni akarnék a hűtőszekrényben, hogy vajon tisztán tartja-e.– Hát szimatolsz is. O meg nem tartja tisztán.– Az borít ki, ahogy néz, ha valamit kér tőle az ember, ami nem teljesen hétköznapi.

Mindig megcsinálja, amit mond neki az ember, de úgy viselkedik, hogy azt hiszem, most meg fogja tagadni, aztán törhetem a fejemet, mit csináljak... rúgjam ki vagy kérjek tőle bocsánatot. Jaj, istenem!

– Én már csak röhögök, amikor úgy néz – hencegett Neil –, de az kiborít, hogy soha nem üríti ki a hamutartókat. Legalább egyet mindig piszkosan hagy, az istenit, még ha kiböki a szemét, akkor is. Lefogadom, csomót köt a zsebkendőjére, nehogy ezt egyszer is elfelejtse.

– Ez engem nem izgat annyira, mint az a mogorva pofája, mintha tüstént borotvát akarna rántani az emberre.

– Azt hiszem, a jobb füstösök mostanában inkább a jégcsákányt kedvelik – mondta Neil. – Ó, ne haragudj. Ez ronda sznobság volt. Szegény Belfreda... egész nap csak a piszkos edények. Kezd már cselédfóbiánk lenni.

De másnap este, vacsora után, Neil megint rémülten tekintette át a helyzetet.– Csinálnunk kell valamit a mi kis fekete gyöngyszemünkkel. Alighanem itt az ideje, hogy

felmondjunk neki. Ez volt a legrosszabb vacsora, amit eddig elénk tett. Vajon hogy tudja a húst olyan keményre sütni, mint a cipőtalp? És én mindig azt hittem, hogy a suvikszképűek mind remekül főzik az édesburgonyát, hiszen állítólag szegről-végről rokonok, de ez a lány

csinál vele valamit, amitől olyan az íze, mint a töknek. És esküszöm, hogy ezen a héten már negyedszer adta fel nekünk ugyanazt a pudingot.

– Másodszor. De remélem, rá tudom beszélni, hogy holnap estére valami mást csináljon Havockéknak. Én annyira utálom Curtisst, hogy egyszerűen muszáj neki valami csodálatos kaját adnunk.

Belfreda csakugyan valami mást csinált a csodálatos kaja érdekében. Egyszerűen elő sem került.

  Curtiss Boone Havock, a robusztus építkezési vállalkozó fia, világéletében félresikerült

ember volt. Valószínűleg már a bölcsőben megzavarta apjának féktelensége és anyjának örökös sápítozása. Nagydarab tahó volt, a maga mogorva módján jóképű, és rengeteg zsebpénzt kapott, de sohasem volt népszerű sem a lányok között, akiknek pénzzel próbálta megvásárolni a szerelmét, sem a fiúk között, akiket ivócimborának szeretett volna megnyerni.

1942 januárjában egyetlen hónap alatt sok minden történt Curtisszel: miután feleségül vette Nancy Pzortot, egy jelentéktelen bolgárkertész család lányát, és megszületett Nancy nevű lányuk, Curtiss meglógott, és beállt a tengerészgyalogsághoz. Amikor sebesülése miatt tizedesi rangban leszerelték, apja bár előzőleg zajosan tiltakozott, hogy az ő fia egy ágrólszakadt szláv lányt vegyen el, akinek nincs egy fillérje se ideiglenes állást szerzett neki a Kék Ökör Nemzeti Bankban, és stukkódíszes, zöld csempés homlokzatú, pazar villát vett az ifjú párnak Neil háza mellett.

Biddy mint négyéves veterán pisis kiskölyöknek tartotta Havockék két és háromnegyed éves Peggyjét, de azért egész nap együtt játszottak. Curtiss azt képzelte, hogy Neil rajong érte, a bankoskollégáért és régi iskolatársért, és egyéb vágya sincs, mint az ő dögunalmas történeteit hallgatni különféle gépírónő-hajkurászásokról. Szó, ami szó, Curtiss kellemetlen fráter volt.

Akármikor betoppanhatott: volt, hogy már reggeli előtt, volt, hogy éjfél után; elvárta, hogy megkínálják kávéval, whiskyvel, elvárta, hogy áhítattal hallgassák, s mert annyira az idegeikre ment, Neilnék és Vestalnek nagyon kellett vigyázniuk, hogy szívélyesek legyenek hozzá. És nagyon sajnálták a kis Nancy Pzort Havockot, a természet e szegény kis gyermekét, aki ebbe a bankrabló famíliába csöppent.

Ezen az estén, december közepén, Kingsbloodék vacsorára várták Curtiss Havockot és feleségét.

Vestal nyugodtan és határozottan nézett az est elébe. Kiment a piacra, fiatal galambokat vett meg gesztenyét és gombát, aztán a súlyos megpróbáltatás előtti reggelen rimánkodni kezdett Belfredanak, körülbelül olyasféleképpen, ahogyan egy újdonsült százados parancsot ad az öreg főtörzsőrmesternek:

– Figyeljen ide, ööö, kedves, én nem jövök haza ebédre... Hiddynek adjon egy kis zabpelyhet. Próbálja meg, hátha össze tud ütni egy olyan vacsorát, amitől Havockéknak káprázik majd a szeme. Egész nap nem lesz semmi más dolga. És a jobbik ezüsttel és a csipkés abrosszal terítsen.

Belfreda rábólintott, és Vestal vidáman útnak indult. Aznap övé volt a kocsi, Neil majd busszal jön haza. Elragadó jelenség volt, amint szélsebesen a Hölgyklubba hajtott ebédre és ebéd utáni bridzspartira.

Egész délután nyert.A bridzsparti után Jinny Timberlane-nel kiment Timberlane bírónak a Sportklub közelében

lévő elegáns villájába. Jinny kapott egy csodálatos vakondprém téli kosztümöt, érdemes volt kimenni megnézni, így aztán Vestal csak hat után ért haza. Remélte, hogy Helfreda már megterített, és megpucolta a galambokat, továbbá hogy Biddy nem fogja zokon venni, hogy ilyen későn ér haza.

Vidáman, táncos léptekkel lejtett be a furcsán csöndes házba, amely valahogy üresnek tűnt. „Hahóó”-jára senki nem válaszolt, és sehol nem talált senkit, se az emeleten, se a földszinten, se a konyhában. A galambok pucéran árválkodtak a hűtőszekrényben, a konyhaasztalon cédula hevert Belfreda kereskedelmi iskolában tanult, gépírást utánzó, sima írásával:

„Beteg a nagypapa, oda köll mennem, Biddyt elvittem Kingsblood nagymamához, lehet, hogy estére visszagyövök, Belfreda.”

Vestal egyetlen kurta szót mondott, amely egyáltalán nem illik hölgyek szájára, aztán akcióba lépett. Telefonált Neil húgának, Joannak, hogy hozza haza a gyereket, gyorsan háziruhába bújt, megpucolta a galambokat, és kikeverte a besamelt. Mikor Neil hazaért, csak annyit mondott neki:

– Kis négerünk pácban hagyott minket ma este. Mindig tudtam, hogy egy kurva. Teríts meg. Azt az ízléstelen csipkeabroszt tedd fel, meg a hozzávaló összes rémséget.

Neil ügyesen bánt hosszú ujjú, szeplős kezével, és dicséretes munkát végzett. Mondta is Vestalnek:

– Ha kirúgnak az állásomból, elmehetünk szakácsnőnek és inasnak.– Ühüm, és könnyen sor is kerülhet rá, ha ezek a demokraták meg a kommunisták tovább

srófolják a jövedelmi adót.Curtiss és Nancy Havock öt perccel hét előtt állított be nagy hangoskodva. Mindenünnen

máshonnan notóriusan elkéstek ugyan, de ha ivásról volt szó, akkor mindig idő előtt érkeztek. Nancy jóindulatú teremtés volt, tüstént nekiállt franciásan hirtelen kisütni az édesburgonyát. Curtiss pedig felajánlotta, hogy ő majd megkeveri a koktélt, ami azért nem volt különösebben szerencsés dolog, mert a kedvenc koktélreceptje kilencven százalék ginből, öt százalék vermutból és öt százalék fehér borból állt. Mire asztalhoz ültek, csöppet sem későn, fél nyolc előtt öt perccel, Curtiss már igencsak vígan volt, és fröcskölt belőle a gonoszság.

– Még ma este ki kell rúgnod azt a niggert. Mindig mondtam neked, hogy kutyák ezek. Nem tisztelnek, ha nem vágsz végig rajtuk a korbáccsal. Atyaisten, hogy gyűlölöm az egész piszkos fekete fajtájukat. Ismerek egy ipsét, aki bennfentes Washingtonban: azt mondja, hogy a Kongresszus vissza fogja állítani a rabszolgaságot. Ez lenne a legokosabb dolog, amit valaha is csináltak. De szeretném látni ezeket a nigger professzorokat, amint visszaküldik őket gyapotot szedni, aztán ha valami hasfájásuk van, csak rá a hordóra, és ötvenet nekik a korbáccsal!

– Kutyafülit, teljesen összezagyválod a dolgot – szólt közbe derűsen a felesége. – Az a pasi azt mesélte, hogy a Kongresszus nagyágyúi azon törik a fejüket, hogy az összes füstösöket visszaküldik Afrikába. Ez volna ám csak a klassz ötlet!

Curtiss már elég részeg volt ahhoz, hogy ráüvöltsön a feleségére:– Szóval én hazudok, mi, te kis pólyák ribanc!Neil széles válla megfeszült, már-már kimondta, hogy „Havock, szeretném, ha befognád a

pofádat, és hazamennél”, de Nancynek kifejezetten tetszett ez a személyére irányuló lelkes figyelem, és valósággal turbékolt:

– Ugyan, édeske, nem szép dolog így beszélni. – Rávigyorgott Vestalre. – Igaza van, miért nem lépteted olajra azt a bigét. – (Angolul ezt úgy mondanák: hogy miért nem mond fel a néger lánynak.) – Már tudom is, honnan tudnék neked mindenest szerezni... ott van az unokahúgom, Shirley Pzort. A Wargate-ben dolgozott, és kirúgták, csak azért, mert csókolózott egy kicsit, de igazán csak egy picit, az egyik művezetővel.

Ez aztán vérig sértette Curtiss örökké éber nemesi büszkeségét.– Épp elég baj neked, hogy az apád térdig jár a trágyában, az unokahúgod meg egy repedt

sarkú kis kurva – jegyezte meg –, arra már semmi szükség nincs, hogy a tőszomszédságunkban konyhamalackodjon... egy zápfogcibáló fiánál!

Mielőtt Neil egy szót is szólhatott volna, Vestal az egész társaságot kiterelte a konyhába mosogatni, s így sikerült megőriznie a jó szomszédi kapcsolatot, ha egy tál árán is, amelyet Curtiss összetört.

Vudu varázslat és clairvoyant tisztánlátás kellett ahhoz, hogy Belfreda abban a pillanatban toppanjon be csábmosollyal az ajkán, amikor Neil az utolsó serpenyőt törülgette. – Helló! – csiripelte, és Neilnek az volt az érzése, hogy rákacsintott Curtissre. – Rosszul vót a nagyapám. Hát, jóccakát mindenkinek!

Hogy érződött-e gin a leheletén? Valószínűleg igen, de senki nem volt abban az állapotban, hogy ezt biztosan állíthatta volna. Szökdécselve elvonult lefeküdni, még annyit se tett meg, hogy friss jégkockákat szedett volna elő, melyekre pedig nyilvánvalóan szükség volt, ha Curtisst továbbra is az elhülyülésnek abban az állapotában akarták tartani, amelyet Havockéknak a vendégszeretetről alkotott elképzelései megköveteltek – mind saját otthonukban, mind másutt, akárhol. Neil komoran bámult Belfreda után, de Vestal leintette:

– Pszt! Végül is mégiscsak megkímél egy kis munkától.– De azt várta, hogy most aztán tényleg ki fogjuk rúgni! Várta, direkt várta! Fel volt rá

készülve. Igazán szégyen volna megfosztani ettől a lehetőségtől. Amilyen kárörvendően vigyorgott... keményen le kellett volna tolnom...

– Hagyd békén, amíg túl nem leszünk a karácsonyi vigasságon, ha ugyan lesz, aztán tényleg nekilátok, és keresek valaki mást – ígérte meg Vestal.

ÖTÖDIK FEJEZET

Neil folyton ott érezte a szobában az apró termetű Belfreda rosszindulatú jelenlétét, s ez a jelenlét mintha valahogy felfuvalkodottsággá változtatta volna az ő viruló, pirospozsgás, fehér emberi erejét. Amikor borotválkozott, úgy érezte, a lány ott áll a háta mögött, és kineveti. Amikor tudálékosan válaszolgatott Biddy kérdéseire, és megmagyarázta neki, hogy a jóisten azt akarja, hogy vasárnapi iskolába járjunk (egészen tizennyolc éves korunkig), fülébe csengett Belfreda halk kuncogása.

A lány bolhaszerű jelentéktelensége fájdalmasan nevetségessé tette Neil bernáthegyi esetlenségét, és Belfreda pontosan egy ilyen pillanatot választott ki arra, hogy öntudatos faji keresztes hadjáratra induljon.

Kingsbloodéknak évek óta volt egy fekete spániel kutyájuk, amit Niggernek kereszteltek el, minden mellékgondolat nélkül, egyszerűen azért, mert a fekete kutyákat Niggernek szokták nevezni. Búbánatosan esedező tekintetű kutya volt, Biddy legjobb barátja – Belfreda mellett.

Havas este volt, már közeledett a karácsony. Neil vidáman jött haza a bankból, Vestal beengedte, aztán megállt a tornácon, és szólongatni kezdte a kutyát: – Nigger, Nigger, gyere ide, Nigger, gyere, Nig! – A kutya odarohant, boldog, rendkívül bonyolult táncba kezdett, és túláradó boldogságában majd feldöntötte Biddyt. A szülők gyönyörködve nézték: igazán képeslapba kívánkozó családi jelenet volt, egészen addig, amíg Belfreda, a túl rövid szoknyájában túl csinos fekete rózsa, meg nem jegyezte a hátuk mögött:

– Hé, emberek, asziszem maguk utálják a színeseket, ugye?Mindkettőjük számára ez volt az első alkalom, amikor egy néger szóba hozta előttük a faji

kérdést. Vestal válasza gyöngén, panaszosan és zavartan hangzott:– Miért, hogy érti ezt?– Hogy így kajabálnak, nigger, nigger, nigger, pont a kapu előtt.– De kedvesem, hiszen ez a kutya neve. Mindig is ez volt.– Antul rosszabb, így híni egy kutyát. Mi, színesek nem szeretjük a „nigger” szót, és ha

maguk úgy csinálnak, mintha a kutyák meg mi egyformák vónánk...Neil dühbe gurult. – Jól van, majd megváltoztatjuk a nevét! Bármit megteszünk, csak a

kedvében járjunk! Majd Prince-nek fogjuk hívni ezt a dögöt!Kárba veszett fáradság volt a saját misszionáriusi buzgalmától révületbe esett Belfredával

ironizálni. – Az nagyon kedves lesz hagyta jóvá az ötletet, aztán elvitorlázott. Biddy táncolt, mint egy kis fehér lepke, és torkaszakadtából üvöltött.

– Nem akarom, hogy megváltoztassátok a nevét! Nigger, Nigger, Nigger! Csiripelése olyan bűbájossá tette a szót, hogy még jól nevelt szüleit is mosolyra csábította, s ez elég is volt: a kis primadonna bombasikert aratott, és ezt tudta is.

Hiába kiabáltak utána, a gyerek rikoltozva végigszaladt az egész házon: – Nigger, Nigger! – A spániel lelkesen követte, kissé meglepte ugyan, hogy ilyen nagy figyelmet fordítanak a nevére, de végeredményben kitűnő ötletnek találta.

Amikor küldönc érkezett egy karácsonyi csomaggal, a tiszta kaukázusi fajú férfit Biddy szívélyes (ám sértő) üdvözlettel fogadta: – Helló, Mr. Nigger!

– Ejnye, drágám, ezt a szót nem szabad használni! – szólt rá Vestal.Biddy mindig készségesen hajlott szülei szavára, de ezt a tilalmat most teljesen

értelmetlennek vélte.– Akkor te meg papa mért használjátok? Mért hívjátok Niggert Niggernek? – tette föl a

logikus kérdést barátságos, de szilárd tekintettel.

– Nem hívjuk többé Niggernek. Éppen most jöttünk rá, hogy tulajdonképpen talán mégsem szép szó. Vestal túlédelegte a dolgot.

– Ó, szerintem gyönyörű szó! – mondta Biddy lelkesen.Aztán beállított Robert Kingsblood bácsi, Neil bátyja, egy potyaitalra, és Biddy rá is azt

kiabálta: – Itt van Nigger bácsi!– Hát ez meg micsoda ötlet! – tiltakozott Robert bácsi. Most már Vestal is erélyesebb lett.

– Biddy! Azonnal hagyd abba!De a gyereket teljesen felizgatta ez a feléje irányuló nagy figyelőm és kissé hisztérikus lett.

A csupa élet jó gyerekekre mindig a legrosszabb pillanatban jön rá a hiszti. Kirobogott a konyhába, és elszörnyedve hallották, amint most Belfredának kiabálta:

– Helló, Miss Nigger!S hogy a katasztrófa teljesen kétségbeejtő legyen: hallották Belfreda kotkodácsoló

kacagását.Kénytelenek voltak mindent megmagyarázni Robertnek, aki kíváncsi volt, mint egy

macska (és körülbelül olyan művelt is).A válsághoz ama tapasztalatai alapján szólt hozzá, amelyeket mint az Osterud Sütőipari rt.

kereskedelmi elnökhelyettese szerzett (náluk készült az Omlós-Ropogós Vitavim Kenyér, Csupa Egészség, Csupa íz):

– Gyerekek, akarjátok tudni, hogy kell bánni a niggerekkel, hogy ne legyen velük zűr? Én majd megmondom nektek, hogy kell velük bánni, hogy ne legyen velük zűr. Nálunk, a Cégemnél, soha semmi bajunk nincs a niggerekkel, és soha nem kell őket kirúgni, már csak azért se, mert mi soha nem is veszünk fel niggert, így kell bánni velük, így aztán sosincs zűr. No, értitek, hogy mit akarok mondani? Ugyanakkor nem tudom Belfredát se nagyon kárhoztatni, amér megsértődik, amikor szemtül szembe niggernek nevezitek.

– De Bob, mi nem neveztük niggernek. A kutyát hívjuk Niggernek – tisztázta a félreértést Vestal.

– Hát, az elv ugyanaz, nem? A lány meg megsértődött, nem? Nem gyütt vóna ide, nem sértődött vóna meg, ha elsőbben is nem fogadjátok föl, igaz? Ebben mutatkozik meg a különbség, hogy is mondják?... Két faj vele született szellemi képességibe.

Én ugyan nem sértődnék meg, ha engem nevezne valaki niggernek. Értitek, mire gondolok? Ez a baj tiveletek, hogy főiskolára mentetek ahelyett, hogy mingyár bevetettétek vóna magatokat az üzleti életbe, mint én. Soha nem szabad őket fölfogadni, az a legelső. Nahát akkor, kapok egy kis piát, vagy nem kapok?

Ez volt Robert Kingsblood, a testvér, nagybácsi és ker. eln. h.Ugyanaz a Belfreda, aki csak nevetett Biddy „Miss Niggerjén”, a vacsoránál újra a

kérlelhetetlen evangélistát játszotta, de a vacsora vége felé már vigadozás zaja hallatszott be a konyhából: Belfreda vihorászása és férfiröhögés.

– Ejnye, mi lehet ez? Kimegyek, hozok magamnak egy pohár vizet – füllentette Vestal, pedig ott állt előtte a teli pohár víz az asztalon. Kisettenkedett a konyhába. Odakinn a vidám, színes fém konyhaasztal mellett harmincötéves-forma néger állt, egyenesen, valahogy mégis hanyagul. Nagyon sötét volt a bőre, a haja gyapjas, s bár az ajka vastag volt, az orra vékony, pengeéles. Nem a gyapotföldeket juttatta az ember eszébe, hanem a zenés színházat, a lóversenypályát, a dobókockák édes surranását: élénk kék színű nadrágot, nagy kockás sportzakót és rákvörös csokornyakkendőt viselt; finom keze volt, és olyan ruganyos tartása, mint egy profi középsúlyú bokszolónak – valami animális szépség volt benne, amelyet az tett ördögivé, ahogyan Vestalre bámult, merész és csúfolódó tekintettel, mintha Sapphótól Mária királynőig minden nő az övé lett volna, és a világon mindent tudna a nőkről. Levetkőztette Vestalt a tekintetével, s ráadásul azt sugallta ez a tekintet, hogy ezt Vestal, bár pirulva és gyűlölködve, de még élvezi is.

„Soha életemben nem láttam még ilyen cirkuszi bohócszerelést” – gondolta magában Vestal, és azt kívánta, bárcsak az ő robusztus Neilje is hordhatna efféle ruhákat anélkül, hogy elveszítené romantikus megjelenését.

Belfreda úgy mosolygott rá, mintha a legjobb barátnők lennének. – Ó, Mrs. Kingsblood – turbékolta –, bemutatom Mr. Borus Bugdollt, a Bibap Táncpalota tulajdonosát... irtó klassz hely. Jó barátom, eljött megnézni, hogy mi van velem.

Borus beszédén éppen csak leheletnyit érződött a déli néger tájszólás pézsmaillata. – Sokat hallottam már Mrs. Kingsbloodról. Nagy megtiszteltetés részemre. Remélhetem, hogy lesz még benne részem?

„Ez egyszerűen kiröhög engem!” – borzadt meg Vestal. Motyogott valamit, ami nem vált éppen díszére szellemi felsőbbrendűségének, és fejvesztetten kirohant a konyhából... a pohár víz nélkül. Rávigyorgott Neilre, és megborzongott, de nem elégedetlenül. – Azt hiszem, az előbb megsértettek, és azt hiszem, az illető gentleman ezt szárazon megúszta.

– Kicsoda? Curtiss?– Nem, egy színes bőrű az illető, akit Borus vagy Boreas Bugdollnak hívnak, Mister

Bugdollnak, és nehogy elhagyd a misztert, mert különben hét baj lesz! Borus és Belfreda! Én mondom neked, ezek a füstösek egyszerűen komikusak! És ez is micsoda hazugság! Ne nézz most ki, de azt hiszem, az előbb abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megtekinthettem a legszívdöglesztőbb és legellenszenvesebb semmirekellőt, akit csak az életemben láttam.

– Mi ez az egész? Van valaki a konyhában? – kérdezte Neil szelíden.– Az isten szerelmére, ne légy már olyan, mint Robert bátyád!– De hát ki ez a szemtelen gavallér? Kimegyek, és megnézem magamnak.Kimasírozott a konyhába Vestallel a nyomában, aki élénk fantáziájával máris azon

töprengett, hogy ugyan ki fogja megölni a másikat, Borus-e vagy Neil. De Borus már nem volt sehol, mint ahogy Belfreda sem, valamint az a piros sportkocsi sem, amely az előbb még a ház mögött parkolt. Az edények a mosogatóban hevertek, siralmasan, mosatlanul.

  Neil nővére, Kitty, kellemes teremtés volt. Három évvel volt idősebb Neilnél, és mindig ő

állt hozzá a legközelebb az egész családból. Charles Saywardhoz ment férjhez, egy igen rendes fiatal ügyvédhez, aki egy választási cikluson át városi ügyész is volt. Kitty és Charles átjöttek aznap este, építgetni életük főművét: a bridzsjáték művészetét.

A játékban elmerülve Vestal teljesen elfelejtette a háztartási lázadás rémségeit, amikor egyszer csak felnézett, és látta, hogy Belfreda integet neki az ujjával a félhomályos haliból. Mögötte kaján képpel ott állt Borus Bugdoll.

– Visszajött? Mi van? – bosszankodott Vestal.– Ó, Mrs. Kingsblood, sajnálom, de ki kell lépnem. Mosl rögtön. Betegség van a

családban.– Azt akarja mondani, hogy most akar kilépni, ebben az órában, és otthagyja a mosatlant?

– csattant fel Vestal komoran és harciasan.– Levonhat tőle ötven centet, amiért nem mosogatott el – mondta Borus szelíden.Nemcsak Vestal, hanem a többiek is kényelmetlenül érezték magukat, érezték, hogy Borus

kineveti őket.– Ó, elmosogatok én – mondta Belfreda mogorván.– Dehogy mosogat! Azt akarom, hogy azonnal tűnjön el innen, méghozzá gyorsan! Tüstént

kifizetem. – Vestal peckesen odalépett kis krémszínű íróasztalához, és fölnyitotta nagy gonddal vezetett háztartási könyvecskéjét.

– Levonva az előleget, amit erre a hónapra kapott tőlem, hatvanhárom dollár ötvenhat centtel tartozom magának, Belfreda. Ó, nincs ennyi pénzem.

– Van valamelyikőtöknél pénz? – szólt oda a bridzsasztalhoz. Neil és Charles Sayward közös erővel összeadtak hatvannégy dollárt, de nem volt elég aprópénzük.

– Föl is kerekítheti hatvannégyre – dorombolt Borus.Neil fölugrott, teli romantikus ötletekkel, hogy hogyan utasítsa ki a házból, ezt a banditát,

de amikor észrevette, milyen kedélyesen könnyed Borus, rájött, hogy Borus pont ezt várja, ezen szórakozna a legjobban.

– Jó ötlet – mondta Vestalnek. – Sok szerencsét, Belfreda. Viszontlátásra, Mr.... Bugdoll, ugye?

Elszántan odamasírozott, mintegy kicsiny, de válogatott csapat, és kezet rázott Borusszal. Rövid erőpróba következett: Borus acélmarka Neil mancsa ellen, aztán Borus elmosolyodott. Neilnek annyira tetszett ez a mosoly, hogy fél perc is eltelt, mire eszébe jutott, hogy hiszen ő egy felsőbbrendű fehér ember. Ekkor aztán megszólalt, azzal a komor udvariassággal, amely minden sértés lényege:

– Lenne szíves helyet foglalni a konyhában, Mr. Bugdoll, amíg Belfreda összepakol?– Igen, köszönöm, Mr. Kingsblood. Igen, majd leülök a konyhában... amíg Miss Gray

összecsomagol. – Ezzel el is tűnt.  Vestal elment megnézni Belfreda csomagolását, aztán nevetve jött vissza.– Ördög vigye ezeket a csavargókat, győztek!– Hogyhogy? – érdeklődtek valamennyien.– Egyszerűen el voltam ragadtatva, hogy Belfreda fogta magát, és elment. Gondoltam,

megmutatom nekik, micsoda nagyúri fehér dáma vagyok, majd szívélyes leszek és megbocsátó. Gondoltam, majd bűnbánóan elsompolyognak az ipse kocsiján (mellesleg nem akármilyen járgány, bárcsak mi is megengedhetnénk magunknak egy ilyet). De szó sincs róla. Elszáguldtak, és üvöltöttek, mint a hiénák: „Viszlát, szivi!” Mert amíg Belfreda összepakolt, Borus mindent elmosogatott és elrakott, olyan rendesen, hogy még, és otthagyott nekünk a konyhaasztal közepén egy óriás üveg pezsgőt. Atyaisten, ekkora pezsgősüveget én még csak hirdetésen láttam!

– Micsoda férfi! – lelkendezett Kitty Sayward. – Azt hiszem, életemben nem láttam még ilyen jó kiállású férfit.

– Ühüm, nem rossz férfi – mormolta Vestal szórakozottan.De Charles Sayward, minden férjek legtürelmesebbike, erre már tiltakozni kezdett.– Nahát, hogy ti miféle fehér nők vagytok! Beléestek egy hírhedt italcsempészbe, akinek a

szerencsejáték-automaták mellett a lánykereskedelem a főfoglalkozása, egy fekete gengszterbe! Ennek az országnak már legalább a fele teljesen megkergült... a nők.

HATODIK FEJEZET

Amióta Vestal készítette, sokkal jobbak lettek a reggelik, és az asztalon mindig ott volt a hamutartó meg a reggeli Lobogó. Neil időnként táncra perdült a konyhában, és sugárzott a boldogságtól. – Ez mind megint a miénk!

De a gyerekek és az állatok furcsa lények: Biddy és Prince gyászolták Belfredát, folyton keresték, hogy hol van, és szemrehányóan néztek Neilre és Vestalre, szemükben a néma kérdéssel: „Mit csináltatok a barátunkkal?”

Vestal egy héten belül fölfogadta mindenesnek Nancy Havock unokahúgát, Shirley Pzortot.

Shirley fölöttébb készségesen osztozott az eljövendő karácsony vidám hangulatában; sőt barátságosabb volt, mint azt Vestal szerette volna, folyton „édeskémnek” szólította. Abban az időben még „süldő lánynak” nevezték az olyan lányokat, mint Shirley; majdnem makulátlanul tiszta volt, ártatlan és kecses, mint egy macskakölyök, és két dologért lelkesedett, a táncért meg a rágógumiért.

Ahogy a december hidegebbre fordult, és Neil sérült lába megint sajogni kezdett, eszébe jutott a háború, a bajtársak, akik elestek, a magányos karácsony tavaly a kórházban. Az angol nők nagyon kedvesek voltak, de mennyire vágyott a középnyugati hangok, az anyja, Vestal és Biddy, a testvérei, Joan és Kitty után! Most itt volt köztük: három év óta először töltik majd együtt a karácsonyt.

Eltűnődött: vajon hogyan is hatott rá a háború? Volt-e valami hatása egyáltalán?Amikor a kórházban feküdt, biztos volt benne, hogy ha hazatérnek, összefog majd minden

fiatal katona, bezárják majd a „Republikánus és Demokrata Párt” című örök egyforma forgóajtót, és arra fognak szavazni, hogy legyen igazságosság, jólét, és soha többé ne legyen háború. De miután hat hetet eltöltött a bankban, ahol egyebet sem hallott a bankároktól, az ügyvédektől és a kereskedőktől, mint azt a jóslatot, hogy ez a Roosevelt nevű alak 1950-re az ország diktátora lesz, szépen visszaesett normális hitébe, miszerint a legbiztosabb vezetők a nullák, akik se nem osztanak, se nem szoroznak.

De az utóbbi időben mind a Szövetségi Klubban, mind a Sylvan Park Tenisz Klubban gyakran azon kapta magát, hogy ingerli a „bibsik” állandó, gúnyos emlegetése. Töprengeni kezdett.

„...Nem hiszem, hogy a zsidók jobban szeretik, ha »bibsiknek« nevezik őket, mint az én kanadai francia őseim, amikor »békanyelőknek« csúfolták őket. Én csodáltam azt a fickót, azt a Rosen hadnagyot, akit széttépett a taposóakna. Hétszentség, hogy egy csomó zsidó pont olyan, mint mi... azt hiszem. Addig kellene magamévá tennem a liberális nézőpontot, amíg fiatal vagyok, aztán kitartani mellette, különben esetleg én is ilyen fafejű leszek, mire elhízott középkorú trotli lesz belőlem, és én leszek ennek a banknak az elnöke... vagy talán a St. Paul-i Első Országos elnöke...”

  Ezeket az elmélkedéseket az íróasztalánál folytatta a Második Országos márványboltozatos

pénztártermében. Egész délelőtt el volt foglalva, kisebb pénzkölcsönöket intézett, főleg hazatért katonáknak, akik valami üzleti vállalkozásba akartak kezdeni. Eközben megpróbálta a bőkezűséget óvatossággal párosítani, mert nem igaz ám, hogy minden bankár hétszámra éjt nappá téve csak azon töri a fejét, hogy tudná tönkretenni minden vállalkozását azoknak a felháborodott kisembereknek, akiknek ráadásul nyomorék a kislányuk. Az olyan városokban, ahol egyáltalán nincsen pénz, a bankszakma rendszerint nem megy valami jól.

Nagy halom dosszié állt előtte, teli bonyolult pénzügyi kimutatásokkal, s amikor felidézte magában a háború alatti hajnalok álmait, a dossziék pokoli unalmasnak tűntek. Cigarettára gyújtott, felsóhajtott, és gyanakodva pillantott a finom metszésű réztáblára, amelyen ez állt:

 N. Kingsblood,

ig. h.KÉSZPENZÜGYLETEK

 Amikor 1935-ben megkapta az egyetemi előkészítő diplomáját a Minnesota Egyetemen,

úgy tervezte, hogy orvostanhallgató lesz. r De nyárra átmenetileg munkát vállalt: beállt küldöncnek a Második Országosba. Aztán már semmi nem történt, ami kiröppenthette volna ebből a pompázatos mauzóleumból, s amikor feleségül vette Vestalt, majd útnak indította Biddyt, már meg volt kötve keze-lába, bár távolról sem volt boldogtalan emiatt. Bankszak-könyveket olvasgatott, előléptették pénztárosnak; népszerű volt a női ügyfelek körében, akik csak mosolyát és vörös haját látták a rácsok mögött, melyek létezéséről neki fogalma sem volt. Szorgalma, jó kedélye és becsületessége John William Prutt, a bankelnök kedvencévé tették, és miután leszerelt a hadseregből, az idén igazgatóhelyettes lett.

Mr. Prutt szerint a fiatal erőknek a bankszakma minden csínját-bínját ki kell tanulniuk, ezért Neilt még most is ide-oda helyezgette, hol reménybeli ügyfelekkel kellett tárgyalnia, hol régi klienseket dajkálnia, a hiteltúllépési ügyektől átkerült a könyveléshez, máskor az átutalásokat és a pénztárcsekkeket ellenjegyezte. Mr. Prutt súlyt helyezett arra is, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a betétes ügyfelekkel, ezért minden nap egy-két órára be kellett ülnie a pénztárba.

Igencsak kegyben állt emellett az igazgatónál, S. Ashiel Denvernél is, aki szomszédja volt a Sylvan Parkban, akárcsak Mr. Prutt.

Grand Republicban nyolc bank működött, amelyek között a Kék Ökör Nemzeti volt a legnagyobb (elnök: Norton Trock, az igazgatótanács elnöke: Boone Havock, általános, ám kellemetlen hátramozdítója: Curtiss Havock). De Mr. Prutt pusztán haszonhajhász társaságnak tekintette ezt a pénzintézetet és tizenkét emeletes székházát. Érzése szerint a Második Nemzeti (semmiféle Első nem volt Grand Republicban) képviselte az igazi Morgan-és Tellson-féle hagyományokat. A Chippewa Avenue és a Sibley Street sarkán álló emeletes márvány templomban nem voltak bérbe adott irodahelyiségek, és semmiféle gyógymasszőr vagy gépügynök nem költözhetett be a tömör bronzkapuk mögé.

A pénztárteremben a hatalmas mennyezet templomi boltíveit vaskos zöld olasz márványoszlopok tartották, alatta tükörsima, csillogó, fekete márványpadlótenger terült el, négy- és hatszögletű csiszolt gránit-, valamint rózsaszín kvarcberakásokkal. Igazán semmi más nem hiányzott a szentség és a fizetőképesség áhítatának teljességéhez, csak az, hogy a könyvelők anglikán karingben, kórusban énekeljenek. A pénz e templomában Neil afféle szerény kanonoknak tekintette magát.

Pedig valójában csak iskolás fiú volt a szűk íróasztalok mögött ülő többi iskolás fiú között.Mert hiába volt finom kézírással vésett réztáblája, ónixból készült kombinált óra-tintatartó-

naptár-hőmérő-barométere, íróasztala bizony aprócska volt, elmacskásodott alatta a lába, és minden személyes kincse Vestal és Biddy ezüstkeretes fényképéből, a pipájából meg a dohányzacskójából, az Igaz detektívtörténetek egy füzetből, valamint öregdiák-egyesülete titkárának pumpoló leveléből állott.

  Ha Neilnek egyáltalában volt kimagasló erénye, az barátaihoz való ragaszkodása volt.

Eszébe jutott, hogy abból a körülbelül tucatnyi férfiból, akiket jó barátainak nevezett, karácsonykor a legtöbben még mindig külföldön lesznek, életveszélyben, köztük három bizalmas barátja, Eliot, Judd és Rod is.

Eliot Hansen lobbanékony természet volt, imádott táncolni és összejöveteleket rendezni. Apja egyszerű ember volt, norvég bevándorló, Eliot tőle örökölte az Édes Illat Tejipari és Fagylalt Vállalatot, melynek védjegye, a mézesköcsög az egycentessel, hirdetőtáblák százain ékeskedett a Grand Republicba vezető összes országutak mentén.

Az erélyes, de óvatos Judd Browler a Wargate első alelnökének, Duncan Browlernek volt a fia, és a háború előtt kétszersülttel és aszalt szilvával kereskedett vagontételben.

Ebben a kompániában Rodney Aldwick volt a nagy ember.Öt évvel volt idősebb Neilnél, Princetonban és a Harvardon végezte a jogot, most pedig a

páncélosok többszörösen kitüntetett őrnagya. Rod Aldwick volt a Nagy Gentleman, az Úri Kalandor. Pólózott, síugró bajnok volt, memóriazseni, csak ránézett egy nyomtatott oldalra, és már tudta is. Rendelkezett a szabvány angol-porosz hős minden kellékével: hullámos haj, széles váll, keskeny csípő, hat láb két hüvelyk testmagasság. Átlagos nőt soha el nem csábított, az volt az elve: vagy grófnő vagy szobalány; és ha lettek volna rabszolgái, esetleg halálra korbácsolta, de soha meg nem szidta volna őket. Egy szép napon valószínűleg holtan fogják találni az ágyban, nem feltétlenül a saját ágyában, és vagy tőr lesz a szívében, vagy egy kissé félrecsapott babérkoszorú a f sima fehér homlokán.

Neil arra gondolt, hogy ha ezek a barátai körülötte volnának, lenne kivel megbeszélnie sok fejtörést okozó személyes problémáit, például azt, hogy miért gyűlölte az utóbbi időben olyan szívvel-lélekkel Belfredát. Aztán kénytelen volt belátni, hogy hiszen mind a hárman irtóztak minden olyan témától, amely elvontabb természetű volt, mint a gépírónőjük lába, vagy zavarbaejtőbb, mint a Republikánus Párt. Egész életében egyetlen olyan barátja volt, akivel el tudott beszélgetni a félelemről, a szerelemről, az istenről, és azt is mindössze két hétig ismerte.

Ezzel a baráttal, a fiatal Ellerton századossal a csapatszállító hajón ismerkedett meg, úton Olaszország felé. Éjjel-nappal beszélgettek. Ellerton tervező gépészmérnök volt, szerette Mozartot, Eugene O’Neillt, Toulouse-Lautrecet és Veblent, s az ő szájából nem hangzott szemtelenségnek, amikor olyanokat kérdezett, hogy „Gondolkodtál már valaha a személyes halhatatlanságon?”, vagy „Mit gondolsz, szerelemből szereted a te Vestaledet, vagy ragaszkodásból?”

Ellertont negyvenkét perccel az olaszországi partraszállás után lelőtte egy orvlövész.Neil mostanára már elfelejtette, mit is válaszolt annak idején, amikor a mediterrán ég alatt

Ellerton így elmélkedett: „Te, miután tudod, hogy csak egy életed van, tudsz-e örülni annak, hogy a legnagyobb részét a bankszakmának szenteled?”

HETEDIK FEJEZET

– Hagyományos karácsonyt rendezünk, amúgy istenigazából, mennyből-az-angyallal, zabálással a hasfájásig meg mindennel. Ünnepelni fogunk, mert jövőre vége lesz a háborúnak, és hazajönnek a fiúk... és vajunk is több lesz – ujjongott Vestal.

Gyönyörű karácsonyfájuk volt: magas lucfenyő valamelyik északi mocsárvidékről, de amikor a díszítésére került a sor, Vestal sopánkodni kezdett, hogy igazán, milyen borzasztó ez a háború, az Öt-Tíz-Centes Bazárban, de még Tarr Nagyáruházában is csak egypár vacak ezüstgolyót meg ízléstelen, színes üvegdíszeket lehet kapni.

Vestal elszántan végigkutatta apósa padlását, s egyszer csak mintha Kidd kapitány kincsére bukkant volna: egy cipőskatulyában, egy ütött-kopott hullámpapír dobozban megtalálta a jó öreg ezerkilencszáznegyvenes napokból megmaradt kacatokát: egy nagy ezüstcsillagot, egy aranyos-ezüstös angyalt, mindenféle üveggyümölcsöket, narancsot, őszibarackot, szőlőt, jó maréknyi angyalhajat, meg egy vidám kis vörös katufrékos, vörös orrú, égő pipájú gipsz Mikulást.

Úgy ment haza, mint egy két lábon járó karácsonyfa; a fa Neil hátán még aznap este fölkerült a garázsból a nappaliba, és Vestal, Neil, Biddy, Prince és Shirley sivalkodva táncolták körül.

Ebben az évben Neil volt a soros: neki kellett karácsony napján az egész Kingsblood famíliát vendégül látnia. Így aztán Vestal szabadjára eresztette minden asszonyi géniuszát; oda-vissza bejárta Tarr Nagyáruházát, mégpedig szigorú költségvetés alapján: tízdolláronként hét ajándék beszerzését engedélyezte magának. Emlékezetes csodát is művelt: talált Bozardnál egy négysoros, majdnem-olyan-mint-a-valódi gyöngysort Kingsblood mamának tizenegy dollárért. Méghozzá egy majdnem-se-olyan-mint-a-valódi gyémántfüggővel.

Biddy ajándékait Tarrnál szedte össze: egy kedves, dülledt szemű, régimódi, kóchajú babát, amely Biddyre emlékeztetett, csak kicsit kövérebb volt, meg egy kedves, újmódi géppisztolyt, amely az ezerkilencszáznegyvenes években kezdett a Jézuska legszebb ajándékává válni minden helyes kislány számára. És Tarrnál vette meg Prince-nek az új nyakörvet meg a gumicsontot, Shirleynek a sálat, valamint Neil apjának azt a rózsafa pipát, amelyet a derék fogorvos mérhetetlenül megcsodált ugyan, de soha nem használt.

Saját magukat azzal ajándékozták meg, hogy karácsony este korán ágyba dugták Biddyt, és elmentek a Pinelandbe táncolni.

– Halálos bűn, hogy holnap neked kell etetned az én egész éhes famíliámat – motyogta Neil.

– Édeském, aki neked rokonod, ha csak a második unokatestvéred és ha benzinkútkezplő a wisconsini Hiawathában, nekem akkor is haverom, és miridig is a haverom lesz.

– Ó, mennyire szeretlek! Azon imádkozom, hogy még ötven boldog karácsonyt tölthessünk együtt.

– Erre iszom! – kiáltott föl Vestal, és fölemelte aprócska poharát. Fehér jeges crême de menthe volt benne – Grand Republicban ezt tekintették a legelegánsabb szíverősítőnek.

Drexel Greenshaw, a Fiesole terem sötétbarna, fejedelmi megjelenésű főpincére – aki kis fehér bajuszával olyan volt, mint egy haiti generális, aki Franciaországban járt tiszti iskolába – elmosolyodott, amikor látta, hogy a fiatalok még mindig mennyire szeretik egymást. Felemelő tudat volt feudális lelkének, hogy ott lézenghet a Második Nemzeti leendő elnöke, Kingsblood százados, valamint ifjú felesége közelében, aki igazi úrihölgy, a Préri Erőmű és Közvilágítási rt. leánya.

„Pontosan úgy van, ahogy annak a kis hülye Belfredának mondtam – gondolta magában Drexel –, ha nem tud kijönni egy ilyen finom hölggyel és úrral, akkor az az ő hibája. Felsőbb

osztálybeli fehérekkel az én fajtámnak soha nem lesz semmi baja. Folyton mondogatom ezeknek a színes bőrű agitátoroknak, például Clem Brazenstarnak, hogy több kárt okoznak a fajtánknak, mint akármelyik aljas meszesképű, de csak kinevetnek és Tamás bátyának csúfolnak! Ennek a radikális csőcseléknek fogalma sincs az arisztokratikus társadalomról. Boldog vagyok, hogy szolgálatára lehetek egy olyan úriembernek, mint Kingsbtood százados, aki soha, semmilyen körülmények között nem is tudna más lenni, csak gentleman.”

Imigyen diadalmaskodott magában az arisztokratikus vén tory, bár látszólag minden figyelmét az asztalkendők kötötték le. Amikor Neil és Vestal felálltak az asztaltól, Drexel alázatos árnyékként kísérte őket az ajtóhoz, dicshimnuszt zengedezve: – Mindig megtisztelő kitüntetésnek tekintjük, ha vendégül láthatjuk százados urat és őnagyságát itt a Fiesole teremben, és remélem, hamarosan újra szerencséltetni fognak bennünket.

Drexel majdnem megsértődött, amikor Neil egydollárossal viszonozta a hódolatát, de uralkodott magán.

  Miután hazatértek, Neil éjfélkor felhívta a szüleit, és boldog karácsonyt kívánt nekik,

azután előhozták az ajándékokat. Vestal előkaparta a háború előtti karácsonyokról maradt, gyűrött, bíborezüst és kókuszsárga csomagolópapírokat, és kivasalta őket. A fura alakú dobozok csillogó halma a fa alá került.

– Milyen szép! – ujjongott Vestal. – Ó, drága szerelmem, már tizenhét perce karácsony van, és te hazajöttél a háborúból, épen és egészségesen, és mindenki szeret minket, és mindig boldogok leszünk!

Remegve ölelkeztek össze.Szép, magabiztos pár voltak, és sugároztak a szülői szeretettől, amikor karácsony napjának

reggelén flanellpongyolában, nyakukon bíborszínű sállal, reggeli előtt lejöttek segíteni kibontani az ajándékcsomagokat. Biddy ragyogott apró kék-fehér pongyolájában, mint egy kis vajgolyó, Shirley olyan volt, mint valami apró sötétbőrű eszkimó, Prince pedig ugató búgócsigává változott izgalmában, amikor a karácsonyfa alatti nagy halomból előhúzogatták a csillogó-villogó dobozokat. Vestal el volt ragadtatva a fő-fő ajándéktól, a bundától, amit kapott, mert szebb volt, mint Nancy Havocké. Reggelire palacsintát ettek valamennyien – Prince-t is beleértve, ami nagy hibának bizonyult –, karácsonyi énekeket hallgattak a rádión, azután felöltöztek, és nyüzsögve készülődtek a két órakor kezdődő családi ünnepségre.

A család feje Neil apja, dr. Kenneth M. Kingsblood volt, akit városszerte egyaránt tiszteltek kitűnő protéziseiért, a Baptista Egyháznál tartott felnőtt bibliaóráiért, agyaggalamblövő tudományáért és azokért a kirakós játékokért, amelyeket saját esztergapadján faragott ki. Vörös hajú, vörös arcú férfi volt, magas, sovány, kedves és habozó természetű.

Faith, Neil édesanyja, apró, barna hajú, vékonyka asszony volt, aki mintha kissé mindig félt volna az élettől, és meg lett volna lepve, hogy négy erőtől duzzadó gyermeke csakugyan az övé. De fekete szeme éppoly tüzesen csillogott, mint anyjáé, Julie Saxinaré, azé a pikáns és szabad szájú francia nőé, akit, ha piros kendőt tesz a fejére, és tamburint vesz a kezébe, mindenki tüstént cigányasszonynak nézett volna. Faith szeme szinte önálló életet élt, de minden más szelíd és bizonytalan volt rajta, és soha nem figyelt oda senkire.

A családi rangsorban ezután Robert bátyó következett, a Vitavim Kenyér kér. eln. h., a tréfaijfester és memóriazseni, meg a felesége, Alice, és három gyermekük, köztük Ruby, Biddy barátnője. De egy dolgot itt tisztáznunk kell: Alice nem egyszerűen csak Robert Kingsblood felesége volt, hanem nem kisebb személyiségnek a húga, mint Harold W. Whitticknek, a hirdetési szakma költőien brekegő kecskebékájának.

Utánuk Neil húga, Kitty Sayward következett, az ő Charlesával, végül pedig a legfiatalabb dr. Kingsblood gyermekei közül: Joan, aki még a szüleivel élt. Joan tíz évvel volt fiatalabb

Neilnél: elfogadhatóan csinos, elfogadhatóan értelmes és elfogadhatóan érdektelen. Joan úgy képzelte, hogy Chicagóba szeretne menni ruhatervezést tanulni, de közben tudta, hogy valójában otthon akar maradni, és férjhez akar menni, lehetőleg a vőlegényéhez, ahhoz a kellemes fiatalemberhez, aki ez idő szerint a flotta hadnagya volt.

Összegyűlt a család, kilenc felnőtt és hat gyerek – nem számítva közéjük Shirleyt és Prince-et és bár olyan témákról beszélgettek, mint Oroszország vagy a kemoterápia, mégis a farmok, a tanyasi konyhák levegője vette őket körül, amelyektől származásilag egyikük sem volt messze. A fiatalabb nők mind a tűzhely körül sürgölődtek vagy terítettek (még a metszett üvegtálat is felrakták az asztalra, teli konyakos őszibarackkompóttal), Neil szertartásosan felszolgálta a koktélt a férfiaknak, Faith mama pedig a kandalló mellett trónolt a nagy kék fotelban mosolygósán és figyelmetlenül.

Tizenöten ültek asztalhoz, dr. Kenneth az asztalfőre. (A damasztabroszok alatt két kártyaasztal is rejtőzött, velük toldták ki a mahagóni ebédlőasztalt.) Az öreg doktor végignézett a két tekintélyes embersoron, szerettein, s meg volt lepve, milyen szépek és milyen vidámak. Lehajtotta a fejét, és kedves, vékony hangján elmondta az asztali áldást:

– Mennyei Atyánk, ezekben a vészterhes időkben te őriztél meg minket, hogy újra megünnepelhessük a Te szent Fiad születésnapját. Tarts meg minket, mindnyájunkat, Istenünk, ebben az eljövendő csodálatos esztendőben, és áldd meg az én gyermekeimet, áldd meg őket, ó, áldd még őket!

Neilnek eszébe jutott a kórterem egy évvel azelőtt. Pillantása végigsiklott szerettein, aztán apja nyűtt ábrázatára esett, és hirtelen elszorult a lélegzete.

– Huhú, két pulyka! – suttogta tiszteletteljesen Robert Rubykája.  Ebéd után a gyerekek, a kutyák és a nagynénik szétszéledtek a házban és lefeküdtek aludni.

Ekkor tisztelte meg a házat látogatásával Vestal apja, Morton Beehouse, méghozzá Oliver bátyja kíséretében. Mind a ketten özvegyemberek voltak, és Olivernél ebédeltek. Váratlanul toppantak be, s egy csomó merőben felesleges holmit hoztak ajándékba, bőrtokban meg elefántcsont-utánzat dobozokban. Dr. Kenneth el volt ragadtatva, hogy Neil milyen fesztelenül viselkedik a legendás hírű Beehouse-ok társaságában.

„Pompás fiatalember – lelkendezett magában dr. Kenneth. – Sokra fogja vinni. Alighanem itt az ideje, hogy elmondjam neki a Titkot.”

Figyelte a fiát a csöndes vacsora alatt, a Capitalynél, a pókernél, a kitalálós játéknál, aztán egyszer az este kellős közepén szeretettel odaszólt neki: – Fiatalember, úgy látszik, csudára el vagy telve szerény házaddal és családoddal, de menjünk csak fel az odúdba, az öreged majd megmagyarázza neked az élet tényeit.

Az öreget néha elragadta a képzelete, így Neil némi ideges meglepetéssel ment utána az emeletre.

NYOLCADIK FEJEZET

Dr. Kenneth M. Kingsblood (az M. skót származású édesanyjára, Jennie McCale-re utalt) elégedetten ténfergett át az életen. Büszke volt rá, hogy egyszer látta a vonaton Herbert Hoovert, a volt elnököt, büszke volt újonnan vásárolt röntgengépére, és mind a négy gyereke olyan volt a szemében, mint egy-egy színarany fogtömés. Gyakrabban érezte fáradtnak magát, mint az hatvanéves korára illett volna, a szíve is rendetlenkedett, és kezdett arra gondolni, hogy talán el kellene mennie Floridába a mamával márciusban, amikor Minnesotában komisz az idő.

Attól különösen el volt ragadtatva, hogy Neilből, a csodagyerekből bankár lesz, tehát közéleti vezető, aki majd végre fogja hajtani mindazokat a reformokat – az iskolák bővítését, az új víztárolót –, amelyekről dr. Kenneth álmodozott, de mindig túlságosan el volt foglalva a fogászattal, a kertészkedéssel meg a lombfűrész-munkáival, hogysem végrehajthatta volna őket.

Leültek Neil „odújában”, ahol majd összeért a térdük, és olyan szivarokat szívtak, amelyekre nem is illett volna máskor rágyújtani, csak karácsonykor, vagy esetleg a kormányzó tiszteletére adott díszvacsorán. Dr. Kenneth csöndesen pöfékelt.

– Fiam, fura dolog, hogy a kutyád nevét Prince-re változtattad. A mi családunknak tudniillik különleges oka van rá, hogy érdeklődjön a princek iránt.

– Hogyhogy, papa?– Hát lehet, hogy bolondság az egész. Én magamban szeretem úgy nevezni, hogy a Titok,

és tudom, hogy ezzel rejtélyesen viselkedem... azt hiszem, az a helyzet, hogy magam sem hiszek egészen benne, és azért mondom el neked a családból, és a többieknek nem, mert te vagy az egyetlen, akinek elég képzelőereje van, és te nem fogsz kinevetni. No mindegy, azért van vagy egy tízezrednyi esélye, hogy a história igaz, és ha az, akkor azt hiszem, Beehouse-ék lennének borzasztó büszkék rá, hogy beházasodtak a Kingsblood családba, és nem fordítva.

– Papa, mi ez a nagy rejtély?– Fiam, az apám, előtte meg az ő apja, mindig hittek benne, hogy biztosan királyi vér

folyik az ereinkben.– Hogy érted ezt?– Ahogy mondom. Lehet, hogy királyok vagyunk. Nem tréfálok. És nem holmi francia

vagy német uralkodók ám... Lajosok, Ferdinándok, vagy ilyesmi, hanem igazi, vérbeli angol királyok. Egyesek szerint a Kingsblood név elég szokatlan. Hát az is, és meg is van az oka. Apám elmélete szerint (ha ugyan tényleg hitt benne, amiben nem vagyok túlságosan biztos), a „Kingsblood” eredetileg afféle ragadványneve volt az őseinknek, arra utalt, hogy királyi vér van bennünk... akárcsak benned meg bennem! No, mit szólsz hozzá?

– Azt hiszem, ez engem nem nagyon izgat, papa. Szívesebben lakom Grand Republicban, mint valami huzatos, ócska palotában.

– Hát, ami azt illeti, én is. Lefogadom, hogy egyikben sincs automata kazán. De azt hiszem, mégis szép volna, ha, miközben itt szépen, kitartóan tesszük a dolgunkat, tudnánk, hogy jog szerint... talán... igazából mi volnánk Anglia királyai. Milyen büszke lenne rá anyád, Joan, meg Vestal, és egy szép napon majd Biddy. És azt hiszem, a bankban sem ártana a pozíciódnak, ha Mr. Prutt ráébredne, micsoda magas születésű fickó dolgozik a keze alatt. Ha igaz! Elméletileg, a valódi leszármazás alapján, én vagyok az angol király, és te lennél az utódom. Persze azt hiszem, a bátyád magának követelhetné a walesi herceg címét, de (már ha igaz a dolog), nem tudom, nem kérném-e meg Robertet, hogy álljon félre, és félre is kéne állnia, hiszen annyira nincs képzelőtehetsége, és különben is szeretném, ha nem nevezné az én igazán szép floridai kagylógyűjteményemet „annak a kacatnak”! No, hát hallgasd meg a

históriát. Én az apámtól, Williamtól hallottam, aki ugyan nem lett volna valami világrengető uralkodó, de az szent, hogy a legügyesebb farmer és lókereskedő volt Kék Föld megyében. Ő az apjától hallotta a történetet, a polgárháborús Daniel Kingsbloodtól, aki szintén a saját apjától hallotta, Henry Aragon Kingsbloodtól, aki az angliai Kentben született 1797-ben, aztán kivándorolt New Jerseybe, miután letartóztatták, mert egy országos vásáron, vagy hogy hítták az ilyesmit annak idején Angliában, nyilvánosan azt állította, hogy ő Nagy-Britannia és Írország törvényes uralkodója... és azt hiszem, az összes Tengerentúli Tartományoké is, vagy hogy híjják őket. Ő lett volna a IX. Henrik király. És hát ő ott született Angliában, így aztán lehet, hogy tudta... lehet, hogy tudta... lehet, hogy igaz! No, mit szólsz ehhez?

– Hát érdekesnek érdekes, de nem hiszem, hogy be tudnánk bizonyítani, még ha igaz lenne is.

– Erre akarok kilyukadni. Észrevettem, hogy most, hogy a lábod miatt nem mehetsz sportolni, sokkal többet olvasol, mint azelőtt. Lehet, hogy egész jó mulatság volna ennek utánanézni. Szeretném megtudni, hogy is van ez, mielőtt meghalok. Nincsen semmiféle írott bizonyítékunk. Mindig meg akartam próbálni ellenőrizni a tényeket, de mindig olyan szörnyen be voltam fogva, a házi teendők, miegymás, mi, fogorvosok mind agyondolgozzuk magunkat, annyian bevonultak a szakmából, és úgy látszik, az emberek errefelé az utóbbi időben egyáltalán nincsenek tekintettel a fogorvos rendelési idejére, és azt hiszik, hogy akármikor beállíthatnak kezelésre, különösen ezek a fiatal srácok, akik hazajönnek az iskolából vakációra. Ha hagyná az ember, egyszerűen halálra dolgoztatnák, a számlájukat aztán bezzeg sose fizetik ki, szóval... így aztán sose volt rá időm. De elmondom, hogy mi történt, ahogy én tudom. Ez a Henry Aragon Kingsblood azt állította, hogy ő VIII. Henrik és Aragóniai Katalin fiától származik, aki az igazi trónörökös lett volna. De amikor Henrik megharagudott Katalinra, és kirúgta, eltitkolta ennek a fiának a létezését, akit Juliannek, Julián hercegnek hívtak. Hűséges jobbágyok nevelték fel, akik úgy hívták, hogy „Julián of the King’s Blood”... a királyi vérből való Julián, és innen származik a mi nevünk. Persze Katalin fia révén, mi részben spanyolok lennénk, aminek már nem örülök túlságosan... mindig büszke voltam az angol meg a skót vérünkre; tudod, hogy anyám távoli rokona volt a Bruce-oknak, a Wallace-oknak, meg a többi híres skót szoknyásoknak, márpedig ez tény! De azért, ha az ember arra gondol, hogy Katalin rokonságban volt Ferdinánddal és Izabellával, akik azt mondták Kolumbusznak, hogy eridj, fedezd fel Amerikát... hát ez van olyan előkelő, mint az angolok, és láthatod a vörös hajunkról, a tiedről meg az enyimről, hogy a spanyol vér nem tett bennünk kárt. Nohát, ez volna a história. Lehet, hogy egy szó sem igaz belőle, de mit gondolsz, fiam, rá tudnál szánni egy kis fáradságot, és utána tudnál nézni?

Látszott az öregúron, hogy mennyire izgatja a dolog. Neil szerette derék édesapját, így hát megígérte:

– De mennyire, papa.– Nagy örömet szereznél nekem vele. És jusson eszedbe, hogy a dolog nem is teljesen

lehetetlen. Ott volt az a fickó, azt hiszem, Albertában, de lehet, hogy Wyomingban... nem hinném, hogy mormon lett volna, de alighanem mégis az volt... aki rájött, hogy jog szerint ő mit tudom én micsoda earl... egy közönséges csordás! Hát, látod!

– Mindenesetre jó lenne valahogy megtudni – helyeselt Neil. – És lehet, hogy te ezt viccnek fogod tartani, de amikor Biddy a karácsonyfa előtt föltette azt az aranyos körömit, hát hétszentség, hogy olyan volt, mint egy igazi királynő. Igen, meg fogom próbálni.

És az új évben, januárban, meg is próbálta.

KILENCEDIK FEJEZET

Ahhoz eleget olvasott különféle trónkövetelőkről, hogy bizonyosan tudja: apja trónigénye fabatkát sem ér. De mulattatta a dolog szemtelen képtelensége, és valami új passziót is szeretett volna magának.

Mivel a lába miatt nem síelhetett, és nem kószálhatott a hóbuckák közt, nyúlra vadászgatva, egyetlen sportra maradt lehetősége: lejárt úszni a Szövetségi Klubba. Untatta a sok bridzs, a keresztrejtvények, a céltalan olvasgatás, az útleírások, az életrajzok, no meg azok a regények, a háború szellemvirágai, amelyekben Erzsébet-kori kurvák gyönyörködtették sok millió tiszteletre méltó olvasójukat olyasféle viselt dolgaikkal, amelyeket egy New Jersey-i ifjú hölgynél fölöttébb nemkívánatosnak tekintettek volna.

Örült, hogy éppen Angliában lesz király. Keveset látott az országból, kivéve a dokkokat, a vonatokat és azt a Tudor-stílusú udvarházat, amelyet kórházzá alakítottak át; de a kedves és holtfáiadt angol nőket, akik ápolták, valóban saját népének érezte.

A kórteremből, ahol lábadozott, naphosszat bámulta a kovakőből épült templom lőréses, pártázatos tornyát, a téliesen fakó repkény hosszú hárfahúrjait, s a csúcsíves kapun képzeletében ki-be járt a regényhősök hosszú sora: Tess, Jude, a Kis Neil, Lorna Doone, J. G. Reeder és Henry Baskerville. Grand Republicban nem volt egyetlen épület sem, amely ilyen csodálatos próbája lett volna a kitartó emberi bátorságnak, még az 1862-es gerendaerőd sem, amelyből aztán a Modern Béristálló és Garázs épült.

Arról, hogy mi történne, ha a londoni újságok megtudnák, hogy egy amerikai bankhivatalnok elhatározta: ő lesz az angol király, sokkal világosabb fogalmai voltak, mint az apjának. De mégis: ha csak egymilliomodnyi esélye volná, hogy igaz...

Ugyan miért ne lapozná fel a történelemkönyveket, miért ne győződne meg róla, hogy apja nagy Titka teljes képtelenség-e, vagy csak kilencvenkilenc százalékban az? Milyen izgalmas lenne Biddynek, ha azzal dicsekedhetne, hogy ő királylány. Ahogy ezt a diktátori hajlandóságú ifjú hölgyet ismerte, kitelne tőle, hogy összehívná a szomszédság összes gyerekeit, és rájuk kurjantana: „Hahó, hahó, most megközelíthetitek fenséges személyemet!” Eszébe jutott a karácsonyi aranyozott papírkorona. Félrecsapva ugyan, de milyen büszkén viselte!

Gines gyömbérsört szopogattak a konyhaasztalnál, amikor az egészet elmagyarázta Vestalnek. Téli vasárnap délután volt, előzőleg pukkadásig ették magukat pulykával, szundikáltak egyet, meghallgatták a Filharmóniai Zenekar rádiókoncertjét, áttanulmányozták a sport- meg divatrovatot a Vasárnapi Lobogó-ban. Biddy unokatestvérével, Rubyval, és Peggy Havockkal az üveges verandán játszott a karácsonyi ajándékok roncsaival. Mint a végérvényes angolszász civilizáció gyermekei, éppen géppisztoly-sorozatokat eregettek egy szomorú szemű, barna játék kutyába meg az üveg nyakláncos, törött orrú babába.

– Nocsak, kiből lesz a király! – csúfolódott Vestal. – Esküszöm, édes egy öregúr az apád, de a legkergébb álmodozó a városban. Hát nem gyönyörű? Ha egyszer összerakunk egy kis pénzt, ami a mostani húsárak mellett nem nagyon valószínű, átruccanhatnánk az óhazába, és megnézhetnénk a palotánkat. De aztán pucolnánk haza, ide, ahol értjük a nyelvjárást. De azt mondhatom neked, kapitány, hogy akkor sem szerethetnélek jobban, ha nemcsak Anglia királya volnál, hanem a Jávorszarvasok Rendjének Nagyméltóságú Uralkodója is. Különben is lefogadom, hogy jobban tudok römizni, mint bármelyik élő királynő. Gyere csak ide.

A verandán kiásta a karácsonyi romok közül Biddy koronáját, és nagy komolyan Neil fejére tette. Megigazgatta, akár egy új kalapot, aztán megkérdezte a három ujjongó gyerektől:

– No, csibéim, mondjátok csak meg nekem, kicsoda ő?A király! – sivítozták mindhárman.

Vestal pukedlizett előtte.– De bolondosak vagytok – mondta Biddy.Ebben a világban, amely teli volt hadiözvegy feleségekkel és olyan gyerekekkel, akik soha

nem látták az apjukat, Biddy büszke volt rá, hogy neki látható és kézzelfogható apja van.– Mit szólnál hozzá, ha igazi király lennék? – kérdezte Neil.A kislány elálmélkodott.– Asziszem, klassz király lennél, és akkor talán még színész is lehetnél a moziba!Shirley vasárnap este kimenős volt. Amikor Neil és Vestal nekifogtak vacsorát főzni,

Vestal imigyen elmélkedett:– Borzasztóan szeretnék úgy gondolni rád, mint királyra, de nem megy. Olyan

nyilvánvalóan pontosan az vagy, ami vagy: száz százalékig normális, fehér, protestáns, középosztálybeli férfi, aki kitűnő munkaerő, imád golfozni, karriert fog csinálni, elkényezteti a feleségét... szóval egy tipikus skót-angol középnyugati amerikai. Akkor sem tudnám elhinni, hogy te valanji más vagy, ha pecsétes papírt hoznál róla bizonyítékul Eisenhower tábornok aláírásával. O, hát király akarsz lenni, egy kastélyban? No jó, majd király leszel a szívemben.

– Hátha egy egész csomó lány azt szeretné, hogy király legyek a szívében?– Ugyan már. Hát nem kedves? Szeleteld föl ezt a krumplit, olyan vékonyan, ahogy csak

tudod, leszel szíves, felség?  Neil soha bele nem kezdett volna a nagy genealógiai kutatásba, ha az apja kétszer is nem

könyörög neki: – Elkezdtél már utánanézni az őseinknek? – Hirtelen, egy szombat délután, amikor Vestal elment bridzselni, és elvitte a kocsit, elszánta magát. „Miért ne? Nem is lenne rossz, ha legalább jó történésznek tartanának most, amikor tenisszel vagy golffal többé már nem szerezhetek különösebb dicsőséget. Miért ne?”

Fölment az odújába, és leült az íróasztalhoz. Tudós lesz, buzgó és rendíthetetlen, fogadalmát már letette, életműve világosan áll előtte, már buzgón neki is fogott, Vestal, Rod Aldwick, Mr. Prutt cs egykori történelemprofesszora pedig megilletődötten állnak mögötte.

Volt azonban egy kis bökkenő most, hogy beléfogott a kutatásba. Hogyan kezd az ember hozzá?

Lassan körbeforgatta a fejét, és tűnődve végignézett a szobán. A jelek szerint nem volt valami sok idevágó anyaga, kivéve Dickens Anglia története gyerekeknek című művét, a Világalmanach-ot meg a négykötetes Egyetemes Jenki Lexikon-t.

Elszántan felütötte a lexikont, és megkereste benne Aragóniái Katalint. Semmi mást nem tudott meg belőle, mint hogy feleségül ment Henrikhez, született egy leánya, de fia nem, és hogy csak az Igaz Egyház lerombolása árán lehetett megszabadulni tőle.

„...De hát ha nem volt fia, akkor hogy lehetett a fia a mi ősünk. Nem, ez nem, nem stimmel.”

Az Anglia története gyerekeknek sem adott több segítséget.Mi a frászt csinál az ember, ha kutatni akar?Valószínűleg először is írni kell valami szaktekintélynek, és megnyaggatni. De miféle

szaktekintélynek? Saját egyetemi professzora soha nem utalt arra, hogy leghőbb vágya teniszbajnokokkal levelezni. Lehet, hogy a kormánynak van valami pasasa, akinek az a dolga, hogy elmagyarázza, hogyan áshat az ember elő történelmi tényeket? És ki az az író, aki olyan töméntelen sokat tud mindenféle történelemről, és azokat a nagy, vaskos könyveket írja, amelyeknek öt dollár kötetje?

Hogy vágnak neki ezek a professzorok, és honnan szedik össze azt a sok mindenféle adatot valakiről, aki száz meg száz éve halott? Az egyetemen nem tisztelte különösebben a professzorait; zsarnokoskodó frátereknek tartotta őket, akik minden piszkos trükkre készen álltak, hogy elkapják az embert, ha előző este jól besörözött.

„...Az ám, lehet, hogy azoknak a pasiknak nehezebb a soruk, mint ahogy én gondoltam. Ugyan honnan a fenéből tudják eldönteni, mit akart mondani Shakespeare ezzel vagy azzal a sorával, mikor alighanem be volt szíva, amikor írta, és maga se tudta?

Alighanem sok mindent elmulasztottam a college-ban. No, majd most jóvá fogom tenni.”Azt meg kell adni Neil Kingsbloodnak, hogy a feladat nehézsége nem riasztotta vissza.

Most, amikor már látta, hogy királyi őseinek exhumálásához rengeteg ásatásra lesz szükség, istenigazából nekilátott a munkának.

Sietve elbicegett a Sylvan Circle-re, autóbuszra szállt, bement Rita Kamber Előőrs Könyvkereskedésébe, és megvette Trevelyan nagy művét, az Anglia történeté-t. Az antikvár művek közt böngészve két további kincsre lelt, amelyekről tudta ugyan, hogy nem sok hasznukat fogja venni, de nem tudott nekik ellenállni. Az egyik Lady Montressor memoárja volt: Emlékezések Szép Szigetünk Udvarára, Katonai Táboraira és Királyi Rezidenciáira, két kötetben, fehér, aranyozott címerekkel díszített vászonkötésben, gazdagon illusztrálva; igazi alkalmi vétel, $22,50 helyett $4,67-ért; a másik pedig a VIII. Henrik korabeli hűbérlevelek szöveghű átírásának kérdései címet viselte, és bizonyos J. Humboldt Spare-nek, a filozófia doktorának doktori értekezése volt (eredeti kiadói ára $2,50, most tizenöt cent).

Beléfájdult a karja, amíg elcipelte a sok könyvet a buszhoz, s máris kétségei kezdtek támadni: „Tényleg el fogom én ezeket valaha olvasni?” Tudósi pályáján most érte az első nagy és komor csalódás.

Ugyanakkor megvette Sandy Gough: Hoki gyorsan és keményen című könyvét is, ezt később csakugyan el is olvasta.

  Amikor apja meghallotta, hogy a kutatás már megkezdődött, végigkotorászta összes régi

ládáit, és átadott Neilnek egy régi levelet. Daniel Kingsblood írta, saját kezével, az ács és farmer, aki megjárta a polgárháborút, és annak a Henry Aragonnak volt a fia, akit elüldöztek Angliából. Neil mohón kezdte olvasni:

 1864. agsz. 7.

Dr. Fségem!Azér veszek kezembe tollat, hogy elmongyam neked eddig minden rendben van reméllem Wm & te szintúgy. Valahun Va vagy Cár államban vagyunk nem biztos mékbe az őrmester nem akarja megmondani. A menázsi igen rossz nempanaszkodok asziszem valakinek harcóni is kell ebbe a rohatt háborúba de nem való emmán az embernek maj negyvenéves korába tisztek igen komiszak oszt fenn horgyák az órukat a reumám nyirkos időbe visszagyün nem szeretem ezeket a hegyeket keserves hun föl hun le sokkal jobb szeretem a mi Mich farmunkat még ha a vadnyugaton van is hát különös újság nincs valamék éccaka megtámadták a tábort de csak amúgy tesék-lásék nem hiszem hogy a szürkemundérosok jobb szeretnék ezt a háborút mint mink így oszt egész jol megvagyunk reméllem ti is. Most be köll fejezzem, szerető frjed 

Daniel R. Kingsblood Dr. Kenneth idegesen billegette ujjait a levegőben. – Csodálatos levél, mi? – kérdezte

Neilt. – Ugye, szinte magad előtt látod az öreg fiút? A kutyafáját, ezek voltak ám a hazafiak! Úgy fogadták a dolgokat, ahogy jöttek... mindent elviseltek, csak hogy megmentsék az országot. Csodálatos levél. Lefogadom, holmi történész egy vagyont fizetne, ha láthatná ezt a levelet, de én nem engedem, hogy azok a fickók akár csak bele is kukkantsanak, és te se mutasd meg nekik, ha szaglászni kezdenek. Nohát, ez már csak megihlet téged is, nem?

Ó, igen... igen... persze, papa.

Nohát, most lesz egy nagy meglepetésem számodra. Azt hiszem, tudom, hol lehet még egy csomó levél, nemcsak apámtól, meg az öreg Danieltől, hanem talán magától Henry Aragontól is! Mit szólsz ehhez? Az unokanővérem, Abby Kiphers, akinek a férje vaskereskedő Milwaukeeben, buzgón gyűjtögette a leveleket, és már írtam is neki. No, ehhez mit szólsz, igazi kincsesláda, nem?

– Óriási – felelte Neil bágyadtan. – Eredeti dokumentumok. Azt hiszem, ez az, ami a kutatáshoz kell.

  Abby nénitől megjöttek William, Daniel és Henry Aragon Kingsblood levelei, és Neil úgy

vetette rájuk magát, mint macskakölyök a macskagyökérre vagy az egérre.Sok mindent megtudott az 1852-es búzaárakról, a disznók 1876. évi hallatlan

falánkságáról, a különféle Emmák, Abigailek és Lucyk egész sorának egészségi állapotáról, de ami a királyi eredetet illeti, a levélkötegből szikrányit sem lett okosabb. Még Henry Aragon 1826 és 1857 között New Jerseyből írt leveleiben is mindössze egyetlen mondatot talált, ami esetleg eligazítást adhatott:

„Ezek a jerseyiek úgy látszik soha nem tudják eldönteni, kit szeretnének jobban Kormányzónak: Bolondot vagy Csirkefogót; ha én lennék ennek a tudatlan Országnak a Királya, fölakasztatnám az egész bandát.”

  Neil elszontyolodva arra a következtetésre jutott, hogy az apja ősei iparkodó, józan és

unalmas emberek voltak, de ha valaha sikerülne is eljutnia Katalin állítólagos fiához, valószínűleg kiderülne róla, hogy holmi ájtatos sírásó volt. „Nem is gondoltam én soha, hogy ekkora szerencsém legyen – sóhajtott. – Még hogy királyi vér! Elpöszmögtem egy kicsit, mert megígértem papának. Azt hiszem, abba is hagyom, inkább Biddyvel törődöm meg a jövőmmel, nem a magasságos Hogyhíjják főherceggel. Ott egye a fene!”

De a családja iránti érdeklődése mindenesetre fölébredt, s most azon gondolkodott, hogy utánanéz a család anyai ágának. Remélte, hogy az érdekesebb lesz.

Alig tudott róluk valamit, bár egyetemi hallgató korában gyakran meglátogatta anyai nagyanyját, Julie Saxinart, aki még most is élt. Anyja és Julie nagymama soha nem jöttek ki egymással, és Neil most már öt éve nem látta a nagyanyját, de jól emlékezett a szikrázó szemű, apró, csúfolódó természetű francia öregasszonyra, aki keserves pioníréletben töltötte a gyerekkorát a wisconsini határ mentén. Amikor legközelebb meglátogatta az anyját egy késő délután, fölvetette a kérdést:

– Te mama, papa családjáról egy csomót összeolvastam, de mi van a te famíliáddal?Dr. Kenneth szűkös, öregecske házának „hátsó nappalijában” üldögéltek. Rosszul szellőző

szoba volt, csupa barna meg sötétszürke, és a düledező redőnyös tetejű íróasztal meg a sárkányfa-faragásos műelefántcsont székek telizsúfolták. Faith Kingsblood apró, hajlékony asszonyka volt, és valahogy furcsán csöndes természetű. Keveset beszélt, s mintha mindig várt volna valamit, olyasmit, ami szörnyen nyugtalanította. A szeme szénfekete volt, de az arca sápadt, az ajka fakó rózsaszínű. Neilben nagyon bízott, meg volt vele elégedve, és soha nem adott neki semmiféle tanácsot, még feltűnőbb gesztust sem tett feléje, legfeljebb megsimogatta a karját.

Faith töprengett egy kicsit,, mintha olyasmire próbálna visszaemlékezni, ami kellemes volt, de már belepte az idő pora.

Nem sokat tudok tulajdonképpen a családomról. Apám csaladja, a Saxinarok körülbelül olyasfélék voltak, mint apádék: skót és angol származékok, derék, rendes farmerek és kis üzletemberek. Mama családjáról csak annyit tudok, hogy franciák voltak, és úgy vettem ki, hogy valamikor régen szőrmével kereskedtek Kanadában. De hát ezek a pionírok... nem

hinném, hogy valaha is Írtak volna akár csak egy sort is önmagukról. Egyszer megkérdeztem mamát felőlük, de ő csak nevetett, és azt mondta: „Ó, borzasztó banda voltak, részeg kenusok, senki nem volt köztük, akiről egy ilyen kislánynak mesélni lehetne.” Tudod, mama furcsa asszony. Azt hiszem, valahogy sose nézte jó szemmel, hogy én annyira a Saxinarokra ütök, hogy olyan tiszta, rendes és tevékeny vagyok. Hát nem furcsa?

Visszasüppedt szokásos hallgatag várakozásába, és Neil egyszerre kezdte kissé képtelennek érezni ezt az egész őskutatást.

  Egy akkora világvárosban, mint Grand Republic a maga majdnem százezer lakosával,

mindig vannak egymás számára teljesen ismeretlen világok. Neil számára az egyik legismeretlenebb világ a zene lázas világa volt: a vöröstéglás sorházak „szalonjaiban” zeneleckét adó hegedűtanárok, a szaxofonozni tanuló kislányok, a Filharmónia Egyesület, amelynek évente egyszer sikerült a városba csábítania a Duluthi Szimfonikusokat.

Ebben az évben a zenekar január végén jelent meg a Wargate limlékcsarnok nagytermében, mégpedig a helyi Finn Énekkar Egyesülettel. Az olyan közönséges polgárok mellett, mint Neil és Vestal, a legendás nagyok is megjelentek a hangversenyen: Webb és Louisa Wargate, dr. Henry Sparrock, Madge Dedrick a lányával, Eve Champeris, Oliver és Morton Beehouse, Greg és Diantha Marl, Timberlane bíró és Mrs. Cass Timberlane (az a törékeny kis izgatott szikra). Meg Boone és Queenie Havock is ott voltak, mindketten kissé részegen, lévén ez az egyetlen állapot, amelyben a zene élvezetét el bírták viselni.

(Jelen volt még néhány zenekedvelő is, de ezeket a Lobogó társasági tudósítója nem méltatta figyelemre.)

Neil elszórakozott a gondolattal, hogyan fordulna a pódiumon álló Hannikainen szelíd nagyszerűségétől egy emberként mindenki őfeléje, ha tudnák, hogy Felséges Személyiség, Királyi Vér... Koronásán és hermelinpalástban járhatna dolgozni a Sylvan Park-i autóbuszon, és udvartartását Második Nemzeti-beli íróasztala köré gyűjtené.

Mindeme pompáról teljesen megfeledkezett azonban, amikor a zenekar és a kórus rázendített Beethoven kilencedik szimfóniájára. Lassanként átkerült egy soha nem látott világba. Díszes vízesések és tölgyekkel árnyékolt pázsitok közt tágas kilátás nyílt egy hatalmas palota oszlopos homlokzatára. A palota ablakai körül faragott kővirágok, mögötte hangás domboldal, a tetején düledező, ősi torony. És úgy érezte, hogy ez mind az övé.

„...Valami ősi emlék ez? – tűnődött. – Valami ük-déd-valakimé volt ez valamikor, ami most az enyém? Lehetséges, hogy talán mégis király lehetnék?

...Vagy herceg?

...Na jó, egyezzünk ki: báró!”

TIZEDIK FEJEZET

Neil egy vadonatúj ötletet dolgozott ki a bankban, amelyet mind Mr. Prutt, mind S. Ashiel Denver igazgató lelkesen jóváhagyott.

Létre akart hozni egy szervet, a Veteránok Tanácsadó Központját, amelyet volt fegyvertársai felkereshetnének a hadseregből vagy a flottától való elbocsátásuk után, tájékoztatást kérni az álláslehetőségekről, a bérelhető házakról, az állami leszerelési végkielégítésről, a veteránok tanulmányi ösztöndíjáról – és ha eközben számlát nyitnak a Második Nemzetinél, vagy nagyobb jelzálogkölcsönt vesznek fel, csak annál jobb.

A Központnak Neil volt a kiszemelt vezetője, fizetését fölemelték havi háromszázötven dollárra, és megígérték, hogy ha a központ forgalma megnő, segítséget is kap majd. Áprilisra, ami itt északon nem annyira tavasz, mint inkább lucskosodó tél, Neil már biztos volt benne, hogy Németországban néhány hónapon belül vége lesz a háborúnak, sietett hát berendezni a Központnak a bankban egy sarkot. A Központ kissé elegáns, mahagóni-burkolatos lóállásra emlékeztetett: Neil íróasztalán kívül két bársonyhuzatú szék meg egy távolról sem bársonyos pad állt benne. Minden készen állt a hősök fogadására.

Neil egész nap nyüzsgött, és estére teli volt mesélnivalóval. Vestal el volt ragadtatva az eredményeitől és az előléptetéstől, Biddy pedig saját bankot alapított, amelyben mindjárt első nap ügyfelek is jelentkeztek: unokatestvére, Ruby, Robert bácsi lánya hat gombostűt helyezett letétbe, Prince pedig egy összeharapdált kutyakétszersültet. Ez a bank azonban rossz véget ért, mert Ruby erkölcsisége nem ért fel a Prutt-féle banketika színvonalához, és hat tűje helyett sikerült tizenegyet kivennie a bankból. Biddy ezek után Oliver Beehouse bácsi tanácsára csődöt jelentett.

Mr. Prutt óvatos volt a Veteránok Központjához fűzött reményeiben, de Neil határtalannak látta a lehetőségeket. Április végén vonatra ült, és átment St. Paulba és Minneapolisba, bankárokkal, állami hivatalnokokkal, az Amerikai Légió és más veteránszervezetek vezetőivel tanácskozni.

Mint bankszakember a Borup névű szalonkocsiba váltott jegyet.Grand Republic és Duluth rendszeres világutazói számára a Borup az évek során át alfélé

guruló otthonná vált. A szalonkocsi olyan ősrégi volt, hogy akik régen ismerték, azt állították, hogy nem is acélból készült, hanem fából, amelyet acélossá edzettek a téli viharok meg a préri júliusi hősége, amikor a hőmérő száztíz Fahrenheit-fokig szökik fel. Belsejét olajzöld, rózsaszín és szürke intarzia díszítette, és olyan kellemesen szabálytalan volt a belső elrendezése, hogy az ember esetleg már évek óta ismerte, aztán egyszer csak benyitott egy ajtón, és rájött, hogy van még egy fülkéje kártyaasztallal és négy ősöreg, szúrós, zöld lószőr párnázatú székkel.

Az öreg Sparrock, Mr. Hiram Sparrock, dr. Henry Sparrock apja, aki, bár kissé visszavonultan, de még vígan élt kilencvennégy éves korában, tartalék készletet tartott a Borupon mind az ötféle pirulájából, háromféle erősítőszeréből és mindkét műfogsorából, nem is beszélve a fésűről és a bajuszpedrő pomádéról. A zseniális vén útonálló még személyesen ismerte az idősebbik John D. Rockefellert és Cecil Rhodest, s bár óriási vagyont ruházott át a fiára, még mindig volt neki vagy egymillió acre-je az Egyesült Államokban, mexikói birtokait pedig nem is mérföldekben, hanem repülési időben szokták mérni. Grand Republicban általános volt a hiedelem, miszerint Hiram még Wargate-éknél és Eisenherzéknél is gazdagabb, de az öreg egyfolytában csak arról beszélt, hogy ő milyen szegény, és Macnek, a Borup színes bőrű stewardjának soha nem adott negyed dollárnál több borravalót.

A fia, dr. Henry Sparrock Kari Marx műveinek Modern Könyvtári kiadását tartotta a Borupon. Öt év óta újra meg újra megpróbálta elolvasni abban a reményben, hogy rá fog

jönni, „miben törik a fejüket ezek a baloldali kongresszusi képviselők meg azok a radikális szakszervezeti vezetők”, de öt éve folyton félbeszakították: mindig éppen abban a pillanatban hívták bridzsezni, amikor elkezdte újra olvasni a második oldalt.

Madge Derrick monogramos pasziánszkártyát tartott a Borupon, Oliver Beehouse keresztrejtvény-gyűjteményt, Diantha Marl pedig egy pszichoanalitikai könyvet, egy illemtan-kézikönyvet, meg egy üveg konyakot.

Mac, a steward, kövér és nagyon fekete, majd. hetvenéves és hivatalból elbűvölő volt. Mindenkit ismert: pásztorolta azoknak a házaspároknak a főiskolára utazó lánykáit, akiknek még emlékezett a nászútjára, és kisasszonynak szólította őket, pedig ifjabb éveikből még „Toots” és „Kay” néven ismerte őket; megkereste elvesztett pudriéikat és bonbonosdobozaikat, és tapintatosan megpróbálta megakadályozni, hogy túlságosan összebarátkozzanak a vonaton megismertjóképű idegenekkel. Tudta, kik azok a férjek, akik a vonal egyik végén vesznek búcsút a feleségüktől, és kik azok, akiket a másik végén vár csókkal a nejük.

Mac volt Duluth, Grand Republic és a D. & T. C. vasútvonal mentén fekvő összes többi városok Góthai Almanachja, semlegesnemű szobalány-inasa és főkötő nélküli gardedámja. Társadalmilag sokkal kisebb baj volt, ha dr. Sparrock keresztülnézett valakin, vagy Mrs. Dedrick nem állt vele szóba, mintha Mac nem ismerte meg; ha pedig valaki Macet George-nak nevezte, az csak holmi idevetődött barbár lehetett. Neilnek és barátainak legjobb tudomása szerint Macnek soha nem is volt vezetékneve.

– Nagyszerű, hogy ön is velünk utazik, Kingsblood százados úr – üdvözölte Neilt. – Remélem, szépen gyógyul a sebesült lába, uram.

– Igen, köszönöm, már sokat javult, Mac.„Hízelgő, hogy Mac emlékszik rám. El ne felejtsek huszonöt cent borravalót adni neki.”– Óhajt belenézni a minneapolisi reggeli lapba, százados úr?– Ó, köszönöm, Mac.„Nem, ötven centet adok. Ez az öreg füstös tudja, hogy hol a helye. Miért nem tudnak ilyen

udvariasak lenni az olyan kis hülyék, mint Belfreda? Az se lesz baj, ha ötven vagy akár hetvenöt centet nyomok Mac markába!

És persze fölszámítom a költségszámlámra.”Az út végén, amikor Mac úgy rázta le Neilt, mintha Neil rázta volna le őt, s búcsúzóul még

körülhízelegte: „Remélem, részünk lesz abban a megtiszteltetésben, hogy visszafelé is velünk utazik, százados úr” – Neil ünnepélyesen egy teljes dollárt nyújtott át neki.

Amikor beérkeztek az állomásra, egy kissé odább a kocsiban az öreg Hiram Sparrock rámordult Macre: – Hé, te machiavellista fattyú, azt a megtiszteltetést nem reméled, hogy én is veled utazom visszafelé?

– Nem, tábornok úr. Magával mindig túl sok baj van... magával meg a fránya piruláival.– Hühü, te pénzéhes Tamás bátyó, te vén hímringyó! Nesze, itt egy negyed dollár, és nagy

szerencséd van, hogy ennyit is kapsz.– De mennyire, tábornok. Nagy halom pénz ez azért, hogy nem csinálok semmit, csak

nézem magát. Megint fejre állítja a tőzsdét, tábornok?– Semmi közöd hozzá, a fene a tolakodó pofádat. Hány újságnak kémkedsz?– Mindnek, tábornok. No, viszlát.Azt a tényt egyikük sem hozta szóba, hogy az öreg Hiram minden karácsonykor ötven

dollárt adott Macnek. Az 1900-as évek vas- és erdőfeudalizmusából fennmaradt két öreg csökevény egymásra vigyorgott, az ifjú Neil Kingsblood pedig helyeslően bámulta jól begyakorolt színielőadásukat.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Neil elképzelése szerint az anyja és nagyszülei közötti kimondatlan idegenkedést alighanem az okozhatta, hogy Julie Saxinar nagymama mindenkivel lekicsinylőén bánt, aki csak vidáman kotkodácsoló hangjának hatókörébe került. Igazi ellenségeskedésre sohasem került sor, de a hűvös családi viszony miatt Neil sem kereste különösebben a bizalmas kapcsolatot nagyszüleivel.

De négynapos hivatalos minneapolisi kiküldetésének egyik estéjén fogta magát, és kiment Lake Minnetonkába meglátogatni Saxinarékat.

Hatvanöt éves korában, amikor nyugdíjba ment a telefontársaságtól (most nyolcvanöt éves volt), Edgar Saxinar vett magának egy takaros, földszintes házikót. Csodálatosan írta le egyik levelében:

 Egy kőből épült bungalóban telepedtünk le, közvetlenül a Lake Minnetonka romantikus vizeinek partján, pompás kilátással. Nincs még egy akkora város, mint Minneapolis, amelynek ilyen nagy, hogy ne mondjam csodaszép tava volna, méghozzá aránylag ilyen közel. Gyakran emlegetjük Mrs. Saxinarral azokat a romantikus indiánokat, akik valamikor ezeken a romantikus vizeken eveztek kenuikkal.

 A bungaló valójában nem kőből épült, hanem betontömbökből, amelyeket úgy sajtoltak,

hogy némileg kőre emlékeztessenek, s a kilátás sem terjedt ki valójában a Minnetonka joggal magasztalt víztükrére, amely három háztömbnyire volt tőlük, csak egy nyolclakásos, gerendavázas bérházra, egy Hetednapos Adventista imaházra meg egy nyárfaligetre. De el sem lehetett volna képzelni kellemesebb menedéket az egymással folyton pörlekedő, két boldog öregnek, és Neil is elégedetten üldögélt a bojtos, sárga plüss széken az apró nappaliban, melynek sárga tapétáját nádbuzogányból és vízililiomokból álló minta díszítette.

Bár a Swanson-Grand szállóban már bevágott vacsorára egy bifszteket, Julie nagymama kivonszolta a konyhába, és megtömte diós-csokoládés süteménnyel. A nagymama konyhájának semmi köze nem volt a magazinok hirdetéseiben látható csupa üveg és zománc konyhákhoz. Ócska, nem túlságosan fényes, széntüzelésű sparhelten főzött, különféle kincseit törött csőrű, kék teáskannákban és bádog kekszesdobozokban tartotta, s a porcelánja ugyan régiségkereskedésből került ki, de jobb lett volna, ha inkább ott marad. Neilnek eszébe jutott, hogy amíg anyja és Edgar nagypapa mindig azt állították magukról, hogy ők borzasztó rendesek, Julie, ez a vidám, kis fekete bogár maga volt a cigányos rendetlenség lobogó szelleme.

De megfigyelte, hogy Julie nagymama a különféle cserépedények zűrzavarában mindent megtalál, amit keres, míg anyja és nagyapja, akik rém büszkék voltak rá, hogy ők mindent mértani rendbe raknak, tervszerűen tárolják a címeket, a leveleket és a még használható, bár kissé megkopott cipőfűzőket, soha nem emlékeznek a saját csodálatos rendszereikre.

Visszatért Julie-val a nappaliba, hogy unokáskodjon egy kicsit Edgar Saxinar nagypapával, a köpcös, kopasz, vidám és örökké panaszkodó hazafival is.

Kötelességszerűen feltette az előírt kérdéseket: mi a véleménye Edgar nagypapának az állami jövedelmi adóról, a tavalyi minneapolisi baseballcsapatról, valamint a telefonkészülékek jövőbeni tonnáiról. (Nagypapának mindezekről meglehetősen rossz véleménye volt.) Aztán Neil rátért arra, amit tulajdonképpen tudni akart:

Julie nagymama, papa mondott nekem valamit, ami miatt érdeklődni kezdtem az őseim iránt. Mesélj nekem a családodról, meg a nagypapáékról.

A fura kis öreg hölgy naptár szerint nyolcvanhárom éves volt ugyan, de feszes, karcsú nyakával, obszidiánszemével, amellyel szemüveg nélkül is jól látott, negyven évet nyugodtan letagadhatott volna. Félig cigány-, félig ír tündérarcára némi konzervatív jenki szigorúság telepedett, amint kötögetve ringatózott a kivénhedt, foszlott, nádfonatos hintaszékben, amelyet férje szívből utált. Az öregúr, vörös, kerek képén a hivatalnokok régimódi, félhold alakú szemüvegével, hosszú szivarjával pöfékelve, hitetlenkedve dörmögött, miközben Julie nagymama kotkodácsolt, mint egy kotlóstyúk:

– Saxinar nagyapád... ez a kőszent itten, aki azt a bűzrudat szíjjá... Wisconsinban született, egy fűrészmalomban dolgozott, mint könyvelő, aztán pénztáros meg távírász volt a Chicago-Milwaukee vasútnál, mielőtt állást kapott a telefontársaságnál. A családja meg, már amennyit tud róluk, olyan volt, mint akárki másé: sajtkészítők meg egérfogóügynökök... derék, buta emberek.

Edgar akkorát fújt, mintegy kisebb bálna: – Nahát, ez aztán... igazán! A Saxinarok rendes emberek voltak, és Neil apjának a rokonsága is. Nekem rendes, szolid őseim voltak, republikánusok és presbiteriánus kálvinisták, majdnem kivétel nélkül, hál’ istennek!

Julie kuncogott.– Hát nem ezt mondtam? Derék, buta emberek. De az én családom!... Ők franciák voltak.

A nők sok szalagot viseltek, a férfiak meg mind leszedték róluk!– Ugyan, nagymama – hízelgett neki Neil –, én megtanultam a katonaságnál, hogy a

franciák egyáltalán nem olyan züllöttek, mint ahogy azt a vicclapjaik mutatják. Ők a leggondosabb farmerek Európában, és a legravaszabb kereskedők.

– Lehet, hogy vannak ilyen franciák is. De az én őseim táncos léptű fajta voltak... Megléptek Európából, mert túlságosan unalmas volt, letelepedtek Quebecben, aztán onnan is megléptek, mert túlságosan szenteskedő volt, és tüzes borokat ittak, és szóba se álltak volna senkivel, aki szelídebb volt, mint a farkasok, a hiúzok vagy az assziniboin indiánok.

Julie befelé nézett, vörös fényben égő kislány korára, és hangosan tűnődött magában:– Én is Wisconsinban születtem, Hiawathában, huhú, kemény favágóváros volt az akkor,

és táncoltam a tutajosokkal... csuda könnyű táncos voltam, ők meg vörös sipkákat viseltek...– Nem zavaros ez egy kicsit? – horkant fel Edgar.– Hát... zavaros is volt... zavarosabb, mint hinnéd, öregúr! Amikor még nem volt ott

semmi, csak kátránypapír viskók meg irtások a fenyvesben, ti, Saxinarok akkor is a Vasárnapi bibliai történetek-et olvasgattátok. De az én családom... Tízéves voltam, amikor meghalt az apám, Alexandre Payzold, meg az anyám is... Himlőjárvány volt.

Miközben Julie kötőtűinek ütemére tovább kotyogott, Neil azon tűnődött, hogy ugyan mit szólna Vestal, a maga Dorsetből Old Bay Colonyba kivándorolt családjával, ehhez a fáklyafényes vadonbéli eredethez.

– Igen, Alexandre Payzold. Azt hiszem, nem valami jól emlékszem rá, kivéve, hogy derék, nagy ember volt. Óriási nagy fekete szakálla volt... hogy csiklandozott!... És rengeteget énekelt. Postafutár volt, dolgozott a Nagy Erdőségekben is, és ő hajtotta az első postakocsit... ó, angolul jól beszélt, arra emlékszem, de a lovaira franciául üvöltözött. Mikor ő meg mama meghaltak, még csak tízéves voltam, és mama bátyja, Emil Aubert bácsi nevelt fel. Ő szőrmekereskedő volt. Papa családjáról, a Payzoldokról nemigen beszélt. De azt tudom, hogy apám apja, Louis Payzold, farmer volt és vadász, rezet bányászott a Lake Superiornál, és egy Sidonie Pic nevű lányt vett feleségül. Annak a lánynak az apja Xavier Pic volt... lássuk csak... Xavier volt a te szépapád. Emil bácsi tudott egyet-mást Xavierről, mert Xavier csodálatos fickó volt, mindenfelé megfordult a határvidéken. Nem hiszem, hogy számon tartaná a történelem... nem gazdagodott meg, és a vadonban nem irkafirkáltak sokat, és újságok se voltak. Amennyire vissza tudok emlékezni arra, amit Emil bácsi mesélt nekem ... ó, istenem, lehet vagy hetven éve, hogy ezeket a történeteket hallottam!... Xavier a legrendesebb francia voyageur[2]-ök közé tartozott. Lehet, hogy volt azért egy és más a füle mögött, de azt hiszem,

Emil bácsi erről a világért se kottyantott volna ki semmit egy olyan kislány előtt, amilyen én akkor voltam.

– Azt hiszem, én nem beszélnék Picről – szólt rá Edgar nagypapa.– De én fogok! Én büszke vagyok rá. Szóval Xavier Pic úgy 1790 körül születhetett. Emil

bácsi azt mondta, hogy egyesek szerint Mackinac szigetén született, mások szerint a Pepin-tónál, megint mások szerint New Orleansben vagy éppen az óhazában, Franciaországban, és mindenki azt mondta, hogy Xavier nem volt magas ember, de borzasztó erős és bátor, szépen tudott énekelni, és túl sokat ivott, és a nyelvtehetsége, nahát, azt mondják, minden létező nyelven tudott... francia és angol, spanyol és csipeva, sziú és kri... Xavier mindegyiken beszélt, mesélte nekem Emil bácsi, márpedig Emil bácsi igazmondó ember volt, ha nem szőrmékről volt szó. Ó, Edgar gyűlölte volna Xavier Picet!

– Gyűlöltem is mindig. Szerintem te találtad ki magyarázta Edgar nagypapa.– Na, ugye megmondtam! Szóval Xavier... azt mondják voyageur volt a Hudson Bay

Companynál, de aztán önálló coureur de bois[3] lett, kereskedő és szőrmefelvásárló. Csuda ügyesen tudott kenuval átsuhanni a vízeséseken. Fiatalkorában valószínűleg cifra selyem vállszalagot viselt, mint a többi voyageur, és azt énekelte, hogy...

– Hohó, Neil, hiszen én biztosan meséltem neked Xavierről, amikor még olyan kicsi voltál, mint a konyhában a sparhelt. Mostanára már biztos elfelejtetted, de emlékszel arra a kis dalra, a voyageur-ökről, amire megtanítottalak? Dans mon Chemin?

– Igen, nahát, már kezdek rá emlékezni, nagymama.  A középiskolában tanult anekdotikus minnesotai történetekből, anyjának és Julie

nagymamának félig elfelejtett meséiből most már kibontakoztak Neil előtt ősének, Xavier Picnek körvonalai.

Miközben Julie nagymama csöndesen elbóbiskolt, fölvázolta magában az erős és kedélyes francia kalandor alakját.

Xavier nem szántogatott a borongós angol földeken, mint dr. Kenneth érdemes ősei, akik kétségkívül parasztok voltak, hiába állították, hogy királyi vér folyik ereikben. Xaviernek semmi köze az estéhez, a ködhöz, a fecsegő tehénkolompokhoz, az ő világa az ismeretlen folyók csillogó vízeséseinek éber hajnala. Neil maga előtt látta, amint egy tavaszi reggelen elindul Montrealból kenukaravánjával a Kaministikwia torkolatának árnyas fenyvesei közt álló erőd felé.

Xavier Pic. Rózsás arcú, trágár beszédű, hetvenkedő ember lehetett, kurta, arany színű, göndör szakállal, égszínkék takaróból készült csuklyás köpenyét hátra vetette, skarlátszín övén dohányzacskó és gyorsan járó kés himbálódzott. Mokasszinja és lábszárvédője jávorszarvas bőréből készült, kötött sipkáján a toll a vad északnyugati szelek leheletét idézi.

Mit sem törődve a vízesésekkel, a mérhetetlen északi erdőségek magányos, farkas járta éjszakáival, kikacagva a Lake Superior iszonyú viharait, fittyet hányva hidegre, éhségre, rosszindulatú indiánokra, Xavier vidáman vágott neki az útnak, harsányan énekelve cimboráival:

 Dans mon chemin j’ai rencontréTrois cavaliers bien montés –Lon, Lon, laridon daine.[4]

 Így idézte föl magában Neil a tavaszkor hősét, akitől származott: nem szavakban, hanem

fénylő, erős képekben.  

Mindez Xavier fiatalkorában lehetett. Amikor Julie nagymama fölébredt a szundikálásból, és folytatta a történetet, a kislány korában hallott nagy legendák árnyaiból arra lyukadt ki, hogy Xavier később független kereskedő lehetett. Azt tudta, hogy 1850-ig élt, mindig úton volt, és biztos volt benne, hogy ő volt az első fehér felfedező azokon a hatalmas, sötét vadon területeken, ahol a mostani farmok és a falvak mind Xavier ügyességének és bátorságának szikláján épültek.

Férje morgása ellenére hevesen kitartott amellett, miszerint nem fér hozzá kétség, hogy ez az úttörő francia egyike volt a nagy építőknek, a primitív harcosfejedelmeknek az amerikaiak és az angolok új tartományaiban: Minnesotában és Wisconsinban, Ontarióban és Manitobában.

De Xavier nyilván nem szándékosan tett szolgálatokat az anglikán whiskynyakalóknak, kezdett fantaziálni Neil. Szíve biztosan még mindig a Nap Liliomaiért hevült, nem az angolok marhahúsvörös zászlajáért, sem a jenkik savanyúcukor-csíkos lobogójáért. Hátha nem is holmi keszeg angol lordocska, hanem ez a bátor gall volt az ő őse, akinek révén joggal állíthatja, hogy királyi vérből származik?

Ez ugyan nem örvendeztetné meg dr. Kennethet, akinek elmeszesedett ereiben semmi nem lobog Xavier tüzes véréből, de egy szép napon elbűvölné Biddyt, aki éppolyan vállalkozó szellem, mint Xavier lehetett.

Miért ne? Ki tudja? Ez a rendkívüli Xavier Pic talán valamelyik félig-meddig királyi picardiai herceg száműzött ivadéka volt!

De ezt a hercegi lobogót azon nyomban ki is csavarták Neil kezéből.  – Arról tudsz, ugye – mondta Julie nagymama hogy Xavier talán nem is volt tiszta vérű

francia? Nem csodálkoznék, ha félig-meddig indián lett volna. Lehet, hogy bennünk is van egy kis csipeva vér, benned meg bennem.

– Csipeva? – kérdezte Neil kissé értetlenül.– Mi az, csak nincsenek előítéleteid? Csak nem zavar egy kis indián vér? – kérdezte az

öreg hölgy, ravasz pillantást vetve a férjére.– Nem, nem, dehogyis, nem – jelentette ki Neil minden meggyőződés nélkül... –

Semmiféle faj ellen nincs semmilyen előítéletem. Végül is részt vettem az Előítéletek Elleni Háborúban!

Edgar nagypapa panaszosan kifakadt:– Nem arról van szó, hagy a fiúnak vannak-e előítéletei, vagy szívesen lenne csecsemőket

skalpoló meztelen indián. Egyszerűen nem kell mindent világgá kürtölni, amit tudsz!Julie végigmérte a férjét.– Ne beszélj már úgy, mint aki meggárgyult! Én nem félek világgá kürtölni, hogy az én

rokonaim mifélék voltak! Ők sose házaltak fából faragott kakukkos órákkal, mint egyesek! És ha valaki odajönne hozzám, és megkérdezné: „Mondja, maga egy tomahawkos indián?”, akkor azt mondanám: „Naná!” És kupán verném a tomahawkkal!

Az öregek a hatvanéves gyakorlat virtuozitásával marakodtak, Neil pedig enyhén szédelgett. Általánosságban nagyon klassz embereknek tartotta az indiánokat – remekül kenuznak, és pompásan cserzik az őzbőrt. De mégiscsak hanyatt-homlok zuhant le a picardiai hercegi kastélyból egy füst cserzette fakéregkunyhóba.

Julie néhány szellemes megjegyzést tett Edgar faszari jenki őseire, aztán folytatta:– Különben is ahogy hallottam, Xavier életében egyetlenegyszer nem volt elővigyázatos:

megnősült, és egy csipeva squaw-t vett el, így azt hiszem, tőle mindenképpen kaptunk indián vért, még ha Xavierban nem is volt. És ami engem illet, inkább olyan rokonaim legyenek, akik bogyókat meg friss csukát ettek, mint Edgarnak, akinek a famíliája soha semmi mást

nem evett, csak tőkehalai, azt is szárítva, ettől olyanok mind, mintha ágason szárították volna őket.

– Az enyémek nem ettek főtt kutyát, mint ti, csipevák – mondta Edgar. – És ami Neilt illeti, az én családom éppúgy az ő családja, tőkehalastul, mindenestül, mint a tiéd, hát nem?

– Azt te csak úgy gondolod! Különben is, akár tetszik neked, Neil, akár nem, akár vad indiánus vagy, akár nem, Xavier Pictől származol, aki a legklasszabb férfi volt az egész határvidéken, és ez jó dolog, nem?

– De igen, nagymama, pompás!De az újonnan fölfedezett indián származás mélyebb benyomást tett rá, mint Monsieur Pic

„klasszsága”.Eszébe jutott, hogy kisfiú korában Julie nagymama valami rég elfelejtett célzása miatt egy

darabig úgy gondolt magára, mint akiben harcos indiánok vére folyik. El is hencegett vele Ackley Wargate-nak, irigyelte is az a sápadtarcú ivadék. Igen: ez a királyi örökség, a csipeva bátorság; ez a nép nem félt a szikláktól, az éjszakától és a sötétben csúszó-mászó ellenségtől...

No de... Ez remek dolog lehet a legtöbb más ember számára, de nem Vestal Beehouse simulékony

férjének. És boldogtalanná tette a gyanú, hogy az ő páratlan Biddyje, ez a csupa kristály, rózsa és ezüst lény nem angol hercegnők és arany liliomokkal hímzett palástú demoiselle-ek unokahúga, de alighanem billogos zsákvászon ingbe bújtatott mosdatlan squaw-ké.

„...Kíváncsi lennék, hány tetvészkedő indián kölyök szaladgál a rezervátumokban, aki Biddy unokatestvérének mondhatja magát?

...Ó, hát hadd mondják! Neki is, nekem is csak javunkra válhat, ha van bennünk egy kis valódi, primitív ősi amerikaiság!... Mr. és Mrs. Indiánvér bejelentik, hogy leányuk, Elizabeth, a Gyorslábú Nyérc, és John Pierpont Morgan Wargate jegyesek, és átkozott szerencséje lenne annak a kis sznobnak, ha feleségül kaphatná Biddyt!”

Eszébe jutott a fűszeres karácsonyi naptára az indián lány képével, akibe kamaszkorában szerelmes volt: karcsú lány volt, ellátva minden szükséges kellékkel, pántlikákkal, gyöngyökkel kivarrt őzbőr kabátkával, kenuval, vízeséssel, fenyőerdővel és holdvilággal; a Camelot forgatagában szepegő szépséges, ám gyöngeelméjű Elaine mellett nem is akármilyen erőtlen szimbólum...

Végül megjött a szava, méghozzá felélénkülve:– Oké, nagymama, csipeva vagyok. Kaphatnak a csipevák egy korty italt?Edgar nagypapa felkuncogott.– Azok nem. Nem lehet megbízni bennük, ha tüzes vizet ittak, nem kapnak mást, csak főtt

hódfarkat. De Ed Saxinar unokája mindig kap egy pohárral... két pohárral!

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Amikor visszatért Grand Republicba, egy szót sem szólt a csipevákról. Ami Julie nagymamával oly vidám témának látszott, sehogyan sem illett Vestal Ifjúsági Liga-beli légiességéhez. Megpróbálta kifaggatni.a szüleit, és mint sejtette, egyikük sem tudott semmit anyja származásáról. Ha Faith tudott is valaha valamit, Julie nagymamától való szelíd elidegenedése során kényelmesebb volt azt elfelejtenie.

És Julie sem bizonyította semmivel, hogy akár Pic, akár a felesége indián lett volna, bizonykodott Neil. Kissé túl gyakran és túl erősen bizonykodott.

Egyre azon tűnődött, lehet-e az ő szentséges szent kis Biddyjében indián vér. Új módon, aggódva figyelte ezt a kis angolszász csöppséget, össze-összehasonlította játszótársaival. Végül oda lyukad ki, hogy Biddy durvább és gyakorlatiasabb a többi gyereknél, és oldalfényben, alkonyaikor képzelete rezes árnyalatot festett a kislány kaméliaarcára.

Észrevette, hogy Biddy milyen abnormisan kitűnik a kenus játékban (a nappali szoba díványa volt a kenu, és a teniszütő az evező, ami nem tett különösebben jót az ütőnek); milyen mesterien tud lopakodni, milyen istentelenül tud üvöltözni, és amikor április végén örömtüzet gyújtottak, hogy megünnepeljék az olvadást, megfigyelte, hogy mind a ketten szakértőként bánnak a baltával meg a fakéregforgácsokkal.

„...Lehet, hogy ez nem is játék. Csakugyan indián vonásokat látok mindkettőnkben.”Aztán amikor egyszer Vestalt figyelte, aki éppen gyöngyöket varrt egy pár aprócska

mokasszinra Biddynek, szórakozottan megjegyezte:Ilyen minták csak egy indiánnak juthatnak eszébe.Ekkor aztán rájött, hogy hiszen nem a Beehouse-sarj Vestalben kell tanulmányoznia és

kinyomoznia az indiánt; és belátta, milyen hallatlanul kétesek voltak összes felfedezései. És teljesen illogikus diadalérzés töltötte el: bebizonyította, hogy sem benne, sem Biddyben valójában nincs „indián vér”.

De még ha volna is... hiszen, most jutott eszébe, hallotta, hogy a csodálatos Timberlane bíró is részben sziú származék, azonkívül a külső faji jellegzetességek hordozói valami „géneknek” nevezett micsodák, nem pedig a vér.

Tudományosan összefoglalva az egészet, Neil oda lyukadt ki, hogy: 1. valószínűleg nincs benne indián vér, vagy indián gén vagy micsoda; és 2. ha volna, se számítana, de 3. nem szól róla Vestalnek, és 4. ha eszébe jut Julie nagymama cigányos kecsessége, biztos benne, hogy Biddy meg ő vannak olyan indiánok, mint Ülő Bika, a lázadó nagyfőnök, viszont 5. ő már teljesen elvesztette az ügy iránti érdeklődését, ezért 6. amilyen hamar csak lehet, meg fog bizonyosodni róla, hogy van-e benne bármiféle indián vér, illetve gén.

  Második minneapolisi üzleti útja hétfőre, május hetedikére esett, és ezen a napon robbant

ki, idő előtt, a Németországgal való békekötés csak másnap megerősített híre. A vasút mentén, a prérifalvakban harsogtak az autódudák és a moll hangú templomi harangok, a Borup szalonkocsiban izzott a lelkesedés. Vadidegenek szorongatták egymás kezét, előkerültek a zsebekből a fiaskók, iszogattak, veregették Macnek, a stewardnak a vállát, majd mindenki felállt, és elénekelték az Auld Lang Syne-t.

Neil ujjongott: visszajön Judd meg Eliot meg Rod Aldwick, ncm kell majd barátok és tanácsadók nélkül élnie. Csak azért velte „ezt az indián marhaságot” ilyen komolyan, mert olyan magányos volt, bizonykodott magában.

De Jamie Wargate már nem jön vissza. Senki nem tudja, hol fekszik, valahol Németországban, egy repülőmotor alatt, finom keze péppé zúzva olvadt össze a szétroncsolt acéllal.

A szállítóhajón szerzett barátja, Ellerton százados sem jön vissza többé. Ő, aki legkevésbé volt kispolgár mindőjük közül, most kispolgári módon egy kispolgári kereszt alatt fekszik egy temetőben, amely pont olyan, mint egy kispolgári kertváros pázsitja.

Miután befejezte megbeszéléseit a minneapolisi bankárokkal és politikusokkal, szerdán délelőtt Neil átment St. Paulba, és felkereste dr. Werweisst, a Minneapolisi Történelmi Társulat egyik tisztviselőjét. A Társulat székháza ott volt éppen a törvényhozás kupolájának hatalmas buborékja mellett.

Dr. Werweisst az irodájában találta. Barátságos, tudós külsejű úr volt, Neil teljesen elfogulatlanul beszélt vele, nem lévén teljesen tudatában, hogy hazudni szándékozik neki.

– Századosként szolgáltam Olaszországban, és most az egyik emberem sebesülten hazajött, és megkért, érdeklődjek itt valakinél az ő egyik pionír őséről... Xavier Pic volt a neve, kereskedő volt, 1830 körül.

– Pillanatnyilag nem is rémlik nekem ez a név. Hogy írták? P-E-A-k-E?– Nem, azt hiszem, P-I-C. Arra gondolok, talán a Picardia névből kophatott le – mondta

Neil reményteljesen.– I-i-gen, azt hiszem, ez lehetséges.– Szóval ez a baka, ez a katona szeretné tudni, nincs-e valami hiteles feljegyzés a jó öreg

Xavierről az önök iratai között. 1790 körül születhetett, a fiú úgy gondolja, hogy esetleg Franciaországban született. Ahogy kivettem, különösen azt szeretné tudni, tisztavérű francia volt-e Xavier, vagy részben indián, meg hogy... szóval, hogy ennek alapján ő maga milyen fajú lenne.

– Mit gondol, Mr. Kingsblood, örülne az a katona, ha részben indiánnak bizonyulna, vagy azok közé az együgyű Croix de Feu fajvédőkhöz tartozik?

– Hogy? Ó, igen, ő... Micsoda? Ó, nem tudom. Nem hiszem, hogy beszéltünk volna erről... mármint úgy értem, behatóbban.

– Lenne szíves néhány percig várni, Mr. Kingsblood?Dr. Werweiss egy régi, kéziratos könyvvel tért vissza.– Azt hiszem, nyomában vagyok Monsieur Picnek.– Igen? – Olyan volt ez a pillanat, mint amikor az ember arra vár, hogy a bíró kimondja az

ítéletet.– Rátaláltam, benne van Taliaferro naplójában – mondta dr. Werweiss csevegő hangon. –

Igen. „X. Pic.” Talán ő lesz az... úgy látszik, segített letartóztatni egy gonosz indiánt. De Taliaferro őrnagy arról nem beszél, hogy magában Picben volt-e indián vér. Persze ha Franciaországban született, nem is lehetett, hacsak az apja nem vitt haza Kanadából egy indián squaw-t feleségnek. Ilyesmire volt példa, ha nem is gyakori.

Neil megkönnyebbült, aztán szégyellte a megkönnyebbülését, aztán újra megkönnyebbült: mind Biddy, mind az apja makulátlan kaukázusiak.

– De akár volt Picben indián vér, akár nem – folytatta dr. Werweiss –, csipeva nőt vett feleségül.

„...Ó, a fene egye meg! Teljesen megfeledkeztem a szépmamáról, hogy áldja meg az isten a cserzett bőrét! Miért nem tudott Pic veszteg maradni, Franciaországban vagy New Orleansban, vagy honnan került elő, a fene nagy mászkálhatnékjában! Mit vétettem én neki egy és negyed századdal ezelőtt, hogy ezt tette velem?”

Dr. Werweiss ekkor jóindulatúan és mit sem sejtve kijött a farbával:– Nem, azt hiszem, nagyon is kétséges, hogy Pic részben indián lett volna, mert... nos, nem

tudom, bölcs dolognak fogja-e tartani, ha megmondja az érdeklődő veteránnak... faji

kérdésekben annyi embernek vannak mindenféle közönséges babonái... de a tény az, hogy a barátjának ezt az ősét, ezt a Xaviert, Taliaferro őrnagy tiszta vérű négerként emlegeti.

Neilnek alighanem nem változott meg az arckifejezése, mert dr. Werweiss egész vidáman folytatta a mondókáját:

– Azt persze tudja, hogy a legtöbb déli, de néhány északi államban is a törvényes meghatározás szerint „néger” az a személy, akiben akár „egyetlen csöpp néger vér” is van, és e szerint a barbár pszichológia szerint az ön katona barátja, és amennyiben gyermekei vannak, veié együtt bármennyire fehérnek látszanak is, jogilag százszázalékos négerek.

Neil nem is annyira önmagára gondolt, mint inkább arany kis Middyjére.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy büfépultnál ül, és komoran bámulja a pult nedves fáját, a ketchupos üveget meg a fortélyos nikkel papírszalvéta-tartót. Ködös volt a feje, de arra emlékezett, hogy dr. Werweiss további kutatásokat fog végezni számára, hogy két órára vissza kell mennie a Társulatba, és hogy nem vallott be semmit.

A meglepetésen már túl volt, de olyasféle néma iszonyat töltötte el, mintha azt tudta volna meg, hogy az éjjel holdkórosként járkálva megölt valakit, és most keresi a rendőrség.

A jelek szerint egy szendvicset majszolgatott. Döbbenten kezdte nézegetni. Hogy a csudába rendelhetett ilyet, ezt a mocskos kenyérszeletek közé rakott ízetlen sonkát? És az egész büfé úgy bűzlött, hogy az vétek volt isten és a gyönyörű májusi délután ellen.

„...Miért is jöttem ide? De jobb lesz, ha megpróbálom megszeretni. Ezentúl csak ilyesféle koszfészekbe járhatok. Vagy még rosszabbakba. Valószínűleg még ez a csehó is túl elegánsnak tartja magát ahhoz, hogy minket, niggereket kiszolgáljon.”

Először fogalmazta meg, mi is ő, s túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogysem „négerre” szelídítse a szót. Különben is: a szó olyan keveset számított a tény mellett. Hevesen tiltakozott az ellen, hogy fekete embernek, zöld embernek vagy bármiféle embernek nevezzék, s ne egyszerűen annak a sokszínű, emberi embernek tartsák, aki Neil Kingsblood mindig volt és mindig lesz.

De azok azt fogják mondani, hogy fekete, hogy néger.Neil számára négernek lenni annyi volt, mint Belfredának vagy Borus Bugdollnak lenni; az

ő szemében Mac volt a néger, a fehér kufárok előtt hajbókoló steward; a vigyorgó fekete rakodómunkás a nápolyi dokkok közt, aki amerikai egyenruhát viselt, de fegyvert nem adtak a kezébe, aki csak arra volt jó, hogy sajgó derékkal, tántorogva, óriási ládákat emelgessen; a napszámos a Mississippi-delta izzó napja alatt, aki éjjel fáklyafényes üdvösség-orgiákon tombol: állat, akiből hiányzik az állati szégyentelenség szabadsága; az orgyilkos a Beale Streeten vagy a fillérekért és megaláztatásért kocsmákban táncoló bohóc.

A néger düledező kunyhóban vagy záptojásos ládára emlékeztető bűzlő, gerendavázas bérházban lakik, vagy levált talpú, ócska cipőket visel, vagy a stricik fényes, tűorrú lakkcipőjét; soha nem váltott, taplószerű ágynemű közt alszik, és dervisként üvöltöző, kéjsóvár csalók szellemi vezetése alatt él.

Másfajta néger gyakorlatilag nincs. Hát nem ezt hallotta attól a georgiai katonaorvostól?Négernek lenni, ha egyszer kiderítették rólad, bármilyen fehér is a bőröd, annyi, mint

konyhában dolgozni – mindig csak mások háládatlan konyháján –, vagy fullasztó mosodákban, vagy tűzforró kohókban, vagy cipőtisztító-zsámolyok mögött, ahol a dölyfös fehér urak bármikor a fejedre köphetnek.

Négernek lenni annyi, mint képtelennek – biológiailag, alapvetően, megváltoztathatatlanul képtelennek – lenni arra, hogy felfogj bármiféle tudományt, ami túlmegy az összeadáson, a főzésen és az autóvezetésen, vagy bármiféle filozófiát, ami meghaladja a tréfás álmoskönyvek szintjét. Továbbá a néger rejtélyes módon soha az életben nem képes megfürödni, így visszataszítóbb, mint az állatok, hiszen azok tisztálkodnak.

A néger kivétel nélkül mindig olyan neveletlen és modortalan, hogy rendes házban soha nem ültetik az ebédlőasztalhoz, de még a legtöbb szakszervezet gyűléseire sem eresztik be; márpedig bármennyire kifogásolhatók is a szakszervezetek az olyan öntudatos bankár szemében, mint ő, annyi eszük azért van, hogy belássák: a néger mind sztrájktörő, kém és naplopó.

A néger állat testileg.. A néger állat kulturálisan: süket Beethovenre és Szent Ágostonra. A néger állat erkölcsileg: képtelen tartózkodni a lopástól, az erőszaktól, a hazudozástól és az árulástól. Szó szerint és mindenestül állat, valahol az ember és a majom közt.

Négernek lenni annyi, mint tudni, hogy a gyerekeid – nem számít, mennyire szereted őket, mennyire töröd magad értük, s az sem számít, ha olyan szőkék, mint Biddy – arra vannak kárhoztatva, hogy pontosan ugyanolyan csúnyák, hitszegők, esztelenek és vadállatiak, legyenek, mint te magad, és aztán a gyermekeid gyermekei is, mindörökké, Ezékiel átka szerint.

„...De hát én nem vagyok ilyen... mama nem ilyen... Biddy sem... Julie nagymama sem. Mi rendes, normális emberek vagyunk. Akkor pedig itt valami hiba van. Nem vagyunk négerek, egy csöpp néger sincs bennünk, és két Xavier Pic volt.

...Tudod, hogy ez hadova, Kingsblood. A lelked mélyén, valahonnan, tudod, hogy ő volt az ősöd. Ó, hogy kárhozna el, amiért fekete volt! Szegény drága Biddy!

...No jó. Ha Biddy néger, akkor mindaz, amit valaha a zsidókról, a japánokról, az oroszokról, vallásról és politikáról hallottam... akkor lehet, hogy az is mind csupa hazugság.

...Ha te néger vagy, akkor legyél néger, és harcolj mint néger. Lássuk, tudsz-e felnőtt lenni, harcolj.

...De akkor meg kell tanulnom, mi a néger; meg kell tanulnom, a legeslegelejétől kezdve, hogy mi vagyok!”

Küszködve próbált racionálisan gondolkodni, s közben a háttérben egyre ott lebegett előtte Biddy hetyke, nyílt arcocskája a kis picardiai hercegnő, Aragóniai Katalin királyi örököse – amint lelepleződik a gúnyolódó szomszédok előtt, mint néger... egy nigger, egy füstöske, a valódi embergyerekek lapos fejű, szemérmetlenül hancúrozó, undorító utánzata, akit a hátsó ajtóhoz kell kergetni.

„...Biddy nem ilyen. Nem vagyunk ilyenek. A négerek nem ilyenek. Hát ilyenek vagyunk?”

  Dr. Werweiss közölte Neillel, hogy megtalálta Xavier Picnek egy eredeti levelét, amelyet

Henry Sibley tábornokhoz írt, s mindjárt át is nyújtotta neki.A papír megbámult, de a tinta nem fakult meg, a finom és határozott írás pedig művelt

ember írása volt. Neilnek az jutott eszébe, vajon dr. Werweissen, a helyettesén és Sibley tábornokon kívül nem ő-e az első, aki a kezébe veszi ezt a levelet, amióta Xavier, gyertyafényben vagy az északi nap fényénél, hordót használva asztalnak vagy egy nyírfakéreg kenu oldalát, száz holt évvel ezelőtt megírta:

 Amikor itt járt, tisztelt Tábornok Úr, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy kis halra és teára vendégül láthattam, fényesebb vendéglátásra nem lévén módom e vadonban, már elmondtam önnek, hogy Martinique szigetén születtem, és minden szempontból telivér négernek számítok, bár lehet, hogy van bennem némi, nem túl sok francia, portugál és spanyol vér is.Feleségem derék ozsibvé asszony volt, most pedig drága Sidonie lányom egy franciához, Louis Payzoldhoz ment feleségül, s bár büszke vagyok a négerekre, hiszen bátor és szenvedelmes emberek, de a Déli Államok pokollá tették a sötét bőrűek életét, és nem akarom, hogy Sidonie-ról vagy a gyerekeiről köztudott legyen, hogy feketék, úgy kelljen szenvedniük, ahogyan az én népem szenved ott, és egyszerűen állatnak nevezzék őket. Így hát kérem, legyen szíves engem a továbbiakban mindig franciaként emlegetni.Immár kezdek kissé öreg lenni a vadonbéli munkához, céljaimat is majdnem hogy elértem, és gondolni sem akarok rá, hogy az unokáimat korbáccsal illessék, ezért hát

nagyon kérem, tisztelt Sibley tábornok úr, ne szóljon egy szót sem a bőröm színéről, meg hogy milyen fekete.Ámbár az indián hölgyek igencsak megcsodálják ezt a színt, a harcosok meg mind azt mondják, hogy én vagyok az első fehér ember, aki valaha az országukba jött. Mes estipies les plus distinguées.[5]

 X. Pic

 – Nagyszerű fickó lehetett az öreg – mondta dr. Werweiss. – Sokkal nemesebb, mint Sieur

de Saint Lusson vagy akármelyik másik párizsi udvaronc, aki a határvidékre vetődött. Ha a bajtársában elég kurázsi és elég képzelőerő van ahhoz, hogy ezt tudomásul vegye, akkor büszke lehet az ősére. Azt tudja, hogy amit az öreg Xavier mond, az igaz. Az északi határvidéken az indiánok csak rézbőrűt és fehér embert ismertek, tehát négerek, mint Xavier vagy a Bongák, voltak az első „fehér emberek”, akik elvitték a civilizációt, értsd: a pálinkát, a puskaport meg a Bibliát a szegény pogányok közé. Ugyanazt csinálták, mint a Japánt megnyitó Perry, és ha a következmények éppoly katasztrofálisak lettek, nem az ő hibájuk volt.

Micsoda királyi névsor, az egész társaság: Sidonie egy Louishoz ment férjhez, és bár semmi mást nem tudtunk meg róla, arra rájöttünk, hogy a fiuknak a királyi Alexandre nevet adták!

Íme, itt az egész lánc, pontosan úgy, ahogy Julie nagymama elmondta neki: Xavier, Sidonie, Louis Payzold, Alexandre. Ha világgá kürtölné, ez a lánc megbéklyózná őt, és megbéklyózná Diddyt.

Ha világgá kürtölné.  ...És milyen biztos voltam benne gondolta a visszaúton Minneapolisba, a villamoson –,

hogy Xaviernek kurta, aranyos szakálla volt!...Bennem lenne akár egy csöpp fekete vér is, a vörös hajammal? Vagy Biddyben? Viszont

Julie nagymama elég sötét bőrű. Atyaisten, még csak elgondolni is!...Hogy is van az, hogy a színesek „átcsúsznak”, ha elég világos a bőrük? Én biztosan

átcsúszom. Miért legyek annyira önhitt, miért képzeljem, hogy az isten személy szerint engem választott ki vértanúnak? Méghozzá olyan kártékony vértanúnak, aki föláldozná szent hiúságának oltárán az anyját meg a kislányát! Hiszen maradhat minden, ahogy volt. Úgy kell maradnia Biddy érdekében. És az anyádat sem tennéd szándékosan számkivetetté, ugye?

...Ezt egy férfi nem teheti meg!

...De mi van, ha egy csomó ember már tudja? Vagy fel tudja fedezni bennem a négert? Sok déliről hallottam, aki azt állította magáról, hogy csalhatatlan ebben. Az az ember, aki ott a kocsi végéből meregeti rám a szemét... vajon látja-e rajtam, hogy részben néger vagyok? Lehet, hogy mindig mindenki sejtette?”

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Amikor átvágott minneapolisi szállodája előcsarnokán, szemét mereven a padló fekete-fehér márványkockáira szögezte, és ingerülten vette észre, hogy a padló fekete és fehér. Óvatosan járt, mint a részeg, aki éppen azzal árulja el magát, hogy túl óvatosan lépeget, s közben egyre azon töprengett, vajon ki bámul rá, négert gyanítva benne. Wilbur Feathering, aki élelmiszer-nagykereskedő volt Grand Rapidsben, de Mississippiben született, gyakran bizonygatta, hogy ő minden olyan niggert fülön tud csípni, aki fehérnek adja ki magát, még ha csak hatvannegyed részben fekete is. Ha Wilbur rájönne, igencsak komiszul viselkedne.

Az előcsarnok kellős közepén szeretett volna megállni, és megnézni a kezét. Eszébe jutott, amit egyszer hallott: hogy bármilyen csekély részben néger valaki, legyen az arca olyan fehér, mint Narcissusé, mégis elárulják körmeinek kék félholdacskái. Eszelősen szerette volna gyorsan megvizsgálni őket. De mereven az oldalához szorította a karjait (az embereknek fel is tűnt dühös merevsége, meg is bámulták), és bemasírozott a felvonóba. Úgy érezte, rendkívül ötletesen színlelt könnyedséggel támaszkodik kezével a fülke oldalához: így sikerült megnéznie a körmeit.

Nem! a félholdacskák éppoly fehérek, akárcsak Biddy körmein.„...De most már tudom, hogy érzi magát az a néger, aki éppen csak hogy „átcsúszott”,

amikor egy ilyen szállodában lakik: reménykedik, hogy a rangos-gangos átutazó vendégek közül senki nem jön rá, és nem szól az igazgatónak, hogy dobják ki. Meddig tart ez? Ez mindig így lesz?”

  A Néger-Lét terebélyes, rejtett tudományából, amellyel meg kellett ismerkednie, Neil

nemsokára megtanulta, hogy számos északi államban, köztük a sajátjában is, „polgárjogi törvény” van érvényben, amely megtiltja, hogy a négereket és az egyéb, nem klubtag fajok tagjait kizárják a szállodákból, éttermekből és színházakból, s hogy ez a törvény pont olyan remekül működik, mint annak idején az országos szesztilalom.

A szállodák fehér vendégei morogtak: „Miért nem tudnak ezek a niggerek ott megszállni, ahol szívesen látják őket, a saját fajtájuk közt, miért furakszanak be ide, ahol semmi keresnivalójuk?” (Ezek a kitűnő tanácsadók azt persze nem magyarázták meg, hogy egy néger, aki éjfélkor érkezik egy idegen városba, honnan találhatná ki pontosan, hogy hol látnák szívesen.) Valahányszor megfertőzte és majdhogy el nem pusztította őket egy tőlük hatvanméternyire alvó néger jelenléte, megfenyegették a szállodaigazgatót, aki hamarosan rájött, hogy valamiből neki is élnie kell, s ezért aztán kifejlesztett egy kitűnő technikát: vérfagyasztó udvariassággal bánt a négerekkel, és „szállás ügyében” csak kitérő „válaszokat adott nekik.

Neil már néger-létének ezen az első éjszakáján tudta, hogy a szálloda éjszakai ügyeletes igazgatóhelyettese bármikor feltelefonálhat neki: „Iszonyatosan sajnálom, uram, de kiderült, hogy a szoba, amelyet kiadtunk önnek, foglalt.”

Ezt máris tudta. És ez sokkal érzékenyebb és húsba vágóbb tudás volt, mint mindaz, amit a katonatiszt-úriemberség bonyolult etikettjéből valaha is tudott.

Szállodaszobája menedékében igazán elég tagbaszakadtnak és vállasnak látszott, de mégis görnyedtnek és riadtnak érezte magát, miközben egyre a telefonra fülelt. A telefon nem szólalt meg, ö mégis százszor is hallotta.

És ha ebben a szállodában nincs semmi keresnivalója, gondolta, akkor a szalonkocsiban, a Borupon sem fogják többé szívesen látni. Le nem tartóztathatják ugyan, amiért felszáll rá, de soha többé nem lesz képes kedélyesen atyáskodni a fekete Mackel, aki mától fogva bácsikája,

és rangban fölötte áll. A kockázatokkal terhes jövőben talán ő lesz az, aki remélni fogja, hogy Mac esetleg leereszkedőleg odacsúsztat neki egy dollárt.

Neki a harmadosztályú kocsiban van a helye a többi leprással együtt – a színes bőrűek büdös, ócska, déli kocsijában, hogy majombűze fel ne háborítsa Curtiss Havock kényes orrcimpáit.

Mindezt végiggondolta ugyan, de arra gondolni sem mert, hogy otthon hogyan mondja meg Vestalnek, hogy néger lánykát nemzett neki.

Eredetileg azt tervezte, hogy aznap késő délután hajat fog vágatni a Swanson Grand Hotel borbélyműhelyében.

Most azonban csak ült szobája apró íróasztalánál, kocogtatta a fogát a körmével, időnként hirtelen újra megnézte a körmét pompás modell lett volna egy Töprengés című festményhez. Akár szüksége van hajvágásra most a társadalmi katasztrófa peremén, akár nincs, le kell mennie a borbélyhoz, ez egyszerűen férfias helytállás kérdése. Nem fogja eltűrni, hogy holmi borbély őt négerként lekezelje. Amerikai polgár és a szálloda vendége, kifizeti az adóját és a szállodaszámlát, ugyanúgy joga van rá, hogy kiszolgálják a borbélynál, mint akármelyik fehér embernek...

Dühösen pattant fel, de saját magára volt dühös.„...Kingsblood, az isten szerelmére, nincs neked elég valódi bajod? Nem elég baj, hogy

néger vagy, és hogy ezt meg kell mondanod Vestalnek? Miért találsz ki még képzelt bajokat is? Ha harmincegy évig soha senki nem kezelt színes bőrűként, nem valószínű, hogy ez a svéd borbély fogja elkezdeni! Hagyd abba a színjátékot, nem vagy te fehér fiú, aki megpróbálja négernek kiadni magát. Néger vagy, abban hiba nincs, és csipeva és nyugatindiai kreol, nincs szükséged színjátékra. De azért fura, hogy ennyit fantáziálok. Mindig azt hittem magamról, hogy túlságosan is földhözragadt vagyok. Mindenki azt hitte.

...Lehet, hogy éppen erre volt szükségem? Lehet, hogy Grand Republicnak éppen erre van szüksége: egy jó kis »spriccre«, egy kis napforralta fekete vérre?”

Megtalálta a dolog humoros oldalát. Amikor oly látványosan összeomlott mindaz, ami azelőtt Neil Kingsblood volt, rájött, hogy egy hozzá hasonló fekete fiúról el sem lehet képzelni, hogy bankár, golfklub-tag, a hadsereg századosa, a nyugodt és magabiztos Vestal férje, egy zabkásaevő skót fogorvos fia, és a pökhendi Rodney Aldwick őrnagy kebelbarátja legyen. Mindabból, ami volt, hirtelen nem maradt semmi, csakhogy ő meg mindig van, csak nem tudja, hogy most micsoda.

Hogy a Swanson Grand Hotel Salon de Coiffeur-jében a hármas széknél dolgozó borbély pontosan úgy fog bánni Mr. Kingsblooddal, ahogyan azelőtt is bánt Mr. Kingsblooddal, az annyira nyilvánvaló volt, hogy Neil – mivel még egyre azon töprengett, nem fogja-e a borbély megtagadni tőle a hajvágást – alig vette észre, hogy a borbély már buzgón nyírja is. De sem a hajnyírógép álmosító zümmögése, sem a borbély kezének hűvös, nyirkos érintése nem tudta enyhíteni Neil nyugtalanságát.

A borbélyfőnök, a pénztároslány, a néger cipőpucoló, az ő hármas széknél dolgozó borbélya – lehet, hogy mind sejtették, hogy ő néger, lehet, hogy már évek óta tudták? Lehet, hogy csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy megfenyegessék, hogy megzsarolják – vártak, lesben álltak, és közben kinevették?

– Irtó nehéz simára vágni az ön göndör haját, százados úr – mondta a borbély.Most vajon mire céloz? Göndör haj. Gyapjas haj. Néger gyapjú.Lehet, hogy a borbély odakacsint a szomszédos széknél dolgozó borbélynak, a háta

mögött. Miért rángatta így meg azt a hajtincset? Lehet, hogy már közeleg az elképzelhetetlen, a társadalmi éjszaka, a fekete-lét fekete tele?

Óvatosan, de a türelmetlenségtől valósággal viszketve, kidugta a kezét a drapp hajvágókendő alól, megvakarta az orrát, aztán az ölébe ejtette a kezét, és újra megvizsgálta a

körmeit. Vajon csak a higanygőzlámpa fénye teszi, vagy csakugyan van egy kis kékes árnyalata a félholdacskának?

Legszívesebben fölugrott volna a székből, és elmenekült volna vissza szobája biztonságába – nem, egyelőre még ismeretlen néger barátokhoz menekült volna, akik együtt éreznének vele, elrejtenék, megvédenék.

Amikor végre kiszabadult, már villamosszéknek érezte az elegáns, zöld és elefántcsontszínű borbélyszéket. A szobájában szinte reszketett:

„...Vestal mindig szeretett beletúrni a hajamba. Vajon akkor is... ha megtudja, hogy miféle haj? A színe pont olyan, mint az apáménak volt, de az övé nem göndör. Mit fog Vestal gondolni? Nem szabad rájönnie. Soha.”

Egyre újabb meg újabb dolgokra gondolt, kellemes és megszokott dolgokra, amelyekből társadalmi helyzete négerként kirekesztheti: Biddy rajongása. A főúri Szövetségi Klub. A táncos összejövetelek és a kanmurik a Rekettyés Sportklubban, ahol egyszer ő volt a bengál biliárdbajnokság tornavezetője. Az egyetem diákegyesülete. A karrierje a bankban. A barátsága Rodney Aldwick őrnaggyal.

Eszébe jutott az az angol versike, amelyet Rod Aldwick oly kenetesen szokott idézgetni: 

A fehér ember legszebb emléke:Esténként lobogó tűzhelyünk,Karácsonyestek pisla fénye,S birodalmunkra büszke szívünk.

 Milyen volt saját képe, milyenek voltak saját megfigyelései a négerekről?„...No gyerünk, te birodalmadra büszke fehér ember, milyenek vagyunk mi? No, ki vele,

Miszter!– Háát, a négerek mind mogorvák és hitszegők, mint Belfreda.– Marhaság! Mac, a steward nem ilyen, és én sem vagyok ilyen, és most már abban sem

vagyok biztos, hogy Belfreda ilyen volt.– A néger mind fekete, lapos orrú, duzzadt szájú.”A tükörhöz ment, és nevetni kezdett.„...Milyen jól tudtam én sok mindent, amiről fogalmam sem volt! Micsoda karattyoló

papagáj voltam! Szajkóztam, amit az a hülye georgiai orvos mondott. A négerek nem is emberek, mi? Kingsblood, Congoblood, kongói vér, megérdemelsz mindent, ami kijutott neked, még rosszabbat is. Azt hiszem, Isten azért változtatott engem feketévé, hogy megmentse a lelkemet, ha ugyan a főkönyvektől meg a főiskolai csatakiáltásoktól maradt még valami lelkem. Azt kell mondanom magamnak: »Olyan vak vagy, olyan aljas és tudatlan, mint egy fehér ember«, márpedig azt nehéz lenyelni, még ha magam mondom is magamnak.

– Ó, ne légy már annyira elfogult a fehér emberek ellen. Kétségkívül sokan vannak köztük, akik éppen olyan derék emberek lennének, mint akárki más, ha olyan esélyt kapnának a megjavulásra, mint te.

– Százados úr, nem túlozza el ön kissé afölötti örömét, hogy színes bőrű lesz magából?– Oké, igaz: eltúlozom.”  Az íróasztal fiókjában, egy megsárgult újság alatt talált egy lap papírt, a Swanson Grand

Hotel levélpapírját, amelyen a szálló képe és a tulajdonos cirádás, 1890-es betűtípusból kiszedett neve mellett gyakorlatilag semmi hely nem maradt az írásra – ezt a képességet nyilvánvalóan nem tételezték fel a vendégekről. Neil megfordította a papírt, elővette aranykupakos bankári töltőtollát, és megszerkesztette családfájának egyik ágáról a következő bankári precizitású táblázatot:

 Xavier Pic: esetleg francia és spanyol beütés, de 100%-os négernek számítSidonie, a lánya, aki Louis Payzoldhoz ment férjhez: 1/2 csipeva és 1/2 négerAlexander Payzold, a fiuk, Julie nagymama apja: 1/4 négerNagyanyám, Julie Saxinar: 1/8 négerLánya, az anyám: 1/16 négerÉn magam: 1/32 négerBiddy: 1/64 néger

 „...No, végre találtam valami érdekeset királyi, hű de királyi őseinkről, amiről

beszámolhatok apának!”

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Késő volt, de Neil nem ment le vacsorázni a Swanson Grand kávéházába. Nem tudta volna elviselni, hogy ott üljön, és közben folyton azon járjon az esze, hogy vajon bámulják-e. Azt mégis lel fedezte, hogy a négerek nem azért vannak annyit egymás közt, mert annyira szeretik a többi négereket, hanem inkább azért, mert ki nem állhatják a birkapofájú fehéreket és birkaszerű esetlenségüket.

Elfojtotta pánikhangulatát, és kiment Excelsiorba, Edgar Saxinal nagypapa kedves kis bungalójába.

– Isten hozott, fiatalember! – üdvözölte az öregúr, amikor belépd t. A hangja pont ugyanúgy nyikorgott, mint a szabadalmazott hintaszéke. – Ez aztán ritkaság, hogy kétszer egymás után láthatlak a vigyori képedet!

Julie nagymama volt az, aki kérdőre vonta:– Mi a baj, gyerek?Neil mereven állt, mint valami torony, a szoba közepén, amely leli volt a fenyőtűkkel

töltött párnák illatával. A hangja is komoly volt:– Nagymama, biztos vagy benne, hogy az őseink közt egészen Picig visszamenőleg nem

volt más, csak francia és csipeva?– Nem megmondtam, hogy ne beszélj Picről! – siránkozott Edgar nagypapa.Julie nagymama zárkózottnak tűnt. Tudta!– Biztos vagy benne, hogy nincs bennük egy kis néger vér is? – erősködött Neil.– Hogy érted ezt, te taknyos csibész? – visította az öregasszony. – Ilyet még életemben

nem hallottam!De a haragja valahogy túlságosan könnyen jött, mint ahogy túlságosan könnyen támadt fel

Edgar nagypapa dühe is, A tűzhely mellett üldögélő komikus, siránkozó vénember eltűnt. Iszonyatos lett az arca: átváltozott egy könyörtelen, gyilkos lincselő arcává. Neil egy német hadifogoly arcán látta egyszer ezt a kifejezést, egyszer meg egy részeg amerikai tábori csendőrén. Edgar nagypapa tombolt:

– Mit képzelsz, mire célozgatsz itt, he? Azt akarod mondani, az az őrült ötleted támadt, hogy a nagyanyád családjában nigger vér van? Vagy tökrészeg vagy? Nigger vérű kölykök apjává próbálsz megtenni engemet... niggert akarsz csinálni Emery bátyádból meg az anyádból?

Neil mindig gyöngéden csevegett a nagyapjával, mint ahogy általában mindig kedves volt az öregekhez, de hangja most nem volt csevegő, és gyöngédség sem volt benne.

– Remélem, nem, de egyszer már szeretnék némi igazságot is hallani. Mi az igaz ebből?Edgar nagypapa egyszerre szánalmasan öregnek látszott, szenvedélyessége üres locsogásba

fulladt.– Soha ügyet se vess az olyan mesékre és piszkos hazugságokra, mint ez, Neil. Nem igaz,

egy szó se igaz belőle, de még ha igaz volna is, akkor sincs rá semmi szükség, hogy rajtunk kívül bárki is tudjon róla. Az isten szerelmére, fiam, soha többé ne szólj róla egy szót se!

– Szemenszedett hazugság Neillykém – rikoltozott élesen Julie nagymama. – Hiawathában találták ki egyesek, mert irigyeltek, amiért Edgarnak meg nekem olyan jól ment.

Elviselhetetlen látvány volt a két töppedt öreg, amint így meztelenre vetkőztek. Neil visszavonulót is fújt, de nyerseségén nem tudott úrrá lenni.

– Jól van, jól van, felejtsük el. No, nekem vissza kell mennem. Jóccakát.Útban Minneapolis felé nagyon ingerült volt a vonaton.

„...Hányok ettől a sok baromságtól. Elfújta a szél meg Thomas Nelson Page! Az uraság a jó öreg ültetvényen... az uraság a jeges hideg mázsaházban... a kardok meg a rózsák, és huszonötöt az átkozott niggernek. Ha néger vagyok... jól van, akkor néger leszek.

...Soha életemben nem kívántam úgy egy korty italt, mint most.”De a Swanson Grand Hotel bárjában csak egy narancslét ivott, még egy árva szódás

whiskyhez sem volt mersze. Kíváncsi volt, iszik-e még az életben valaha egyet, pedig a whisky meg ő eddig ugyancsak jó barátságban voltak. Körülnézett a férfiasan iszogató vendégek közt, és elképzelte, hogyan válnának farkasokká, rókákká és hiénákká, ha eléggé megolajozná a nyelvét ahhoz, hogy kimondja, amit el tudna mondani.

Hazafelé a Borupon egész úton dühöngött Mac figyelmességein. Szeretett volna rámordulni: „Ó, hagyd már a fenébe! Én is az vagyok, ami te.” Az idegeire ment, amikor Mac gazsulálva nevetgélt a Grand Republic-i Orlo Yay nem túlságosan jó viccein. Orlo Vay kedves ember volt, amíg a megfelelő szemüveg kiválasztásáról volt szó, de csak addig.

Szerette volna kérdőre vonni Macet: „Hogy bírod hallgatni ezt a mosogatórongy-szájú fehéret? Hol van a mi népünk méltósága?”

Már majdnem hazaért, amikor eszébe jutott, hogy huszonnyolc órás négersége alighanem túl rövid tanulóidő ahhoz, hogy népe minden szokását átvegye.

  Vestal rendszerint keresztüllátott ügyetlen erőfeszítésein, amikor vidámságot próbált

színlelni, pedig rosszul mentek a dolgok, de amikor Neil harsogva berontott a házba („A férjed most vásárolta fel St. Paul és Minneapolis összes bankjait!”), megcsókolta nejét, aztán a kedélyes ifjú férjek jókedvű modorában felborzolta Biddy haját, semmit nem gyanított, és mindössze csak annyit mondott:

– Örülök, hogy kellemes volt az utad. Hát nem csodálatos, hogy vége a háborúnak? Kibírnál egy hazárd bridzspartit ma este Curtiss Havockéknál?

– Hát persze.Boone fia Curtiss lenne az első, aki kígyót-békát kiáltana rá.  Semmit nem volt képes eldönteni, mivel nem tudta eldönteni az alapvető kérdést: a világ

elé tárja-e a dolgot, elmondja-e akár Vestalnek is?Ha kitartóán hallgat, valószínűleg senki nem fogja megtudni, eltekintve Julie nagymamától

és Edgartól, akik utolsó leheletükig hallgatni fognak. Dr. Werweissnek semmi oka nem lehet rá, hogy nyomon kövesse Picét és a Payzoldokat egészen a Kingsbloodokig.

Önmagán kívül senki nem vádolta. De ez a magányos vádló annyira makacs volt, hogy néha elképzelte magát, amint kiböki: „Hát persze, részben néger vagyok. Azt hiszi, afféle Júdás vagyok, aki képes lenne megtagadni az anyja fajtáját?”

De valahányszor elszánta magát valami merész és azonnali lépésre, cinikusabb énje mindig kicsúfolta:

„...Figyeljétek csak a bátor kapitányt! Dacoskodni akar, az ám, a kis emberke! Egy csomó halszemű, vörös öklű déli seriffhelyettes kezére akarod adni magad, amikor nem kényszerít rá senki, amikor semmi jóra nem vezetne, amikor senki nem kért meg rá? Te szalonmártír!”

  Neil a pokolnak ezt a szeletét hurcolta a zsebében, miközben a bankban a Veterán Központ

helyiségének berendezését irányította. Végül Mr. John William Prutt is nekikászolódott, és fölment hozzá, nyomában Mrs. John William Prutt-tal, akinek ábrázatától meghűlt az emberekben a vér, de érzékien kihívók lettek volna a keblei, ha nem lettek volna ugyanakkor ízig-vérig keresztyén keblek.

– Énnekem olybá tűnik indult meg a hölgy szóáradata csobogva –, hogy Mr. Prutt és maga hibát követnek el, amikor ilyen komor színekbe vonják ezt a helyiséget. Mint tudják, én soha nem kotnyeleskedek bele a bank ügyeibe... tudom, hány házasságot tett tönkre, amikor a feleség ezt tette, akár a világ legjobb szándékaival is... de úgy érzem, igazi, ösztönös tehetségem van a berendezéshez... tudom, milyen sok nő állítja ezt magáról, és fecseg csacskán olyasmiket, hogy „a függöny kiemeli a kerevet mályvaszínét”, de én érzem, hogy bennem csakugyan megvan hozzá a tehetség... és végre is a veteránok közül sokan a szerelmükkel, a menyasszonyukkal, a hogyhívjákjukkal fognak idejönni, rájuk pedig nagy hatást tehetnének néhány merész színfolttal... ha mondjuk, egy édes kis kikericssárga párnát tennénk arra a padra... az olyan tavaszias és vonzó. Szerintem ez nagyon fontos lehet, nemde?... Az ilyen dolgokat gyakran elhanyagolják, pedig igazán nagyon fontosak!

Mr. Prutt éppen kedélyesebb hangulatban volt, s túláradó kedélyességébe éppen csak egy csöpp ecet fröccsent:

– Neil, magának azért nem kell mindenben egyetértenie az én drága nejemmel, tudja. Tényleg annyira lelkesíti az ötlet? Igazán fontosnak tartja?

– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy tudom, mi a fontos, uram – mondta Neil.„...Mit szólnának, ha megmondanám nekik?”Ez a „Mit szólnának, ha megmondanám nekik?” kérdés rémületben tartotta, nyomasztotta,

és ördögi kísértésbe hozta, hogy kitálaljon mindent, valahányszor összeakadt Wilbur Featheringgel, ezzel az északra szakadt délivel, aki már megbékélt az északi pénztárautomatákkal, és északi szöveggel fújta a déli nótákat. Vagy valahányszor a Sylvan Park Tenisz Klubban szónokolni hallotta W. S. Vandert, a fakitermelőt, Cedric Staubermeyert, aki szőnyegekkel és antiszemitizmussal ügynökölt, meg Orlo Vayt, a politizáló optikust, akik – a játszmák közt – mind egyetértettek abban, hogy amerikai szabadságjogaink (beleértve a bagórágás jogát, valamint azt a jogot, hogy az ember a vevőitől annyit kérjen, amennyit úri kedve tartja) veszélyben forognak.

Valamennyienjó szomszédok voltak, készségesen kölcsönadtak Neilnek a fűnyírógéptől egy üveg ginig bármit, valamennyien jó ügyfelei voltak a banknak, elismeréssel szóltak Neil udvariasságáról és szolidságáról – és valamennyien lincselők voltak, az északi avagy nem gyakorló fajtából, akik „minden segítség nélkül, saját szorgalmukkal és erőfeszítésükkel építették fel a maguk jól menő vállalkozását, és eszük ágában sem volt megengedni, egyetlen istenverte pillanatra sem, hogy a munkásoknak nevezett lusta csavargók iránti bármiféle szentimentális érzelem az útjukban álljon, amikor annak megtartásáról van szó, ami az övék”.

Az ő esetükben nem volt kérdéses, mit szólnának, ha megmondaná.  Vestal fölment és lefeküdt. Enyhe májusi éjszaka volt, éjfél felé járt, Neil egyedül üldögélt

az üveges verandán a virágos angolvászon huzatos nád karszékben, és fészkelődve próbált elolvasni egy cikket, amely a Fuvarlevelek alkalmazása a háború utáni ideiglenes pénzügyi megállapodásokon alapuló nemzetközi hitelkapcsolatokban címet viselte. Roppant okos, jól megírt cikk volt, és a párizsi tőzsdét ábrázoló fénykép illusztrálta, Neil mégis letette, mondhatnánk, lecsapta, és hallgatta a rátelepedő kertvárosi csöndet.

Körülnézett a levegős helyiségben, nézte a farácson felfutott borostyánt, a kis zöld bárpolcon álló nikkelezett koktélkeverő üveget. Vestal nyugodt arcát látta maga előtt a párnán meg Biddyt, ahogy aranyos gombócba gömbölyödve alszik. Biddynek jövő hónapban lesz az ötödik születésnapja, és máris tudni akarja, miért nem lesz akkor mindjárt nagykorú, hogy szavazhasson. Kijelentette: ő az apjára fog szavazni az elnökválasztáson, és ettől anyja komolytalan érvei sem tudták eltéríteni („Ó, nem, drágám, apád túlságosan jóképű ahhoz, hogy elnök legyen”).

„... Ez az egyszerű boldogság...”

Biztosan mond majd valamit, ami elárulja; valamit, amire Wilbur Feathering le fog csapni; szégyenbe fog esni, elvész szerény biztonságuk, ez az igazi otthon, Vestallel való szerelmének látható kifejezése. Maga előtt látta a könyörtelen használtbútor-kereskedőket, meg a vigyorgó szomszédokat, amint becsődülnek, hogy fölvásárolják a bútorait méghozzá olcsón –, miközben Vestal és Biddy sírva, gyászfátyolosan állnak a küszöbön, akár egy viktoriánus özvegy és árva.

– Nem! Az életem árán is megőrzőm az otthonunkat!„...Ez úgy hangzik, mint valami divatjamúlt melodráma. No és? Ha egyszer melodrámához

van kedvem!”Alattomosan, megdöbbentően tört rá a gondolat: akkor tudná legjobban megőrizni az

otthonukat, ha meghalna. A hideg sírból nem mondhatna semmit, ami elárulná. Ahogy az egy Sylvan Park-i üzletemberhez illik, nagy összegű életbiztosítása volt. Kell valami módjának lennie, hogy az ember öngyilkosságot kövessen el, és ne jöjjenek rá – például ha a kocsi legurul egy töltésről, és elég?

Nehéz napja volt aznap a bankban, a sok Prutt-féle fakszni miatt fáradt volt, olyan fáradt, amilyet el se tudott volna képzelni, teljesen kifacsarták a látomások, mindaz, ami történhet vele. Ha csöndesen elpatkolna, biztosítaná Biddy jövőjét...

Aztán elnevette magát....Úgy látszik, kezdek földeríteni egy csomó új lehetőséget. Hogy megvetettem azokat a

gazdag tőkéseket, akik a válság idején kiugráltak az ablakon – szegény fehér piócák, nem bírták elviselni az életet, ha nem volt két sofőrjük, akinek a vérét szívhatták. Mi, négerek nem csinálunk ilyesmit.

Újra elnevette magát, de nem színészkedve, nem holmi közönségnek. Még önmaga előtt sem színészkedett.

  Randy Spruce, Grand Republic Kereskedelmi Kamarájának főtitkára jó haverja volt

Wilbur Featheringnek, aki, bár a mississippi állambeli Stote-ban született egy vörös agyagdombon, most minnesotai polgár volt, és nagy pártfogója a sízésnek (igyekezett azt a benyomást kelteni, mintha ő találta volna fel ezt a sportot, ámbátor ténylegesen nem gyakorolta). Mr. Feathering alapítója és elnöke volt a Friss és Forró Házikoszt rt.-nek („meleg ételek a saját ebédlőjében – szendvicstől a bankettig mindent szállítunk – kívánságra asztalnemű és ezüst – jöjjön, írjon vagy hívjon!”).

Ez volt tehát Wilbur Feathering. Ételei nem voltak rosszak, haszna pedig óriási, népszerű ember is volt Grand Republic-szerte, kivéve azok közt, akik nem szerették sem a fajgyűlölet, sem a száj tépést.

Hasznos ötleteket adott a Kereskedelmi Kamarának, márpedig Randy Spruce gyakran mondogatta:

– Ahogy mondani szoktam: aki az én pozíciómban működik, mint az előretekintő vállalkozások és az amerikai életforma hivatásos propagandistája, annak a legfőbb tőkéje az ötlet. Én nemcsak a magazinokat olvasom, és a rádiós kerekasztal-beszélgetéseket hallgatom rendszeresen, de azt sem tartom méltóságomon alulinak, hogy akár a legszerényebb kisember... ahogy mondani szoktam: akár egy pólyák vagy egy szakszervezeti tag javaslatait is meghallgassam.

Randy boldog volt, hogy maguknak a stote-i Featheringeknek egyikétől kaphatott hiteles és bizalmas tájékoztatást a Néger-Problémáról.

Ennek a bizalmas tájékoztatásnak az áldásait másodkézből Neil is élvezhette, amikor Randyval együtt bekerült a hazatérő veteránok ünnepélyes fogadtatását előkészítő kilenctagú városi bizottságba.

Randy nagy gondban volt.

– Persze van jó néhány nigger baka is, és úgy kéne elrendeznünk a dolgot, hogy ne furakodhassanak be a mi fehér hőseink díszfelvonulásába.

Miért, a fekete veteránok nem lehetnek hősök? – vetette fel dr. Norman Kamber.– Egy fenét lehetnek! – magyarázta Randy. – Ahogy mondani szoktam: a nigger katonák

mind fegyelmezetlenek és gyávák, félnek a hideg acéltól. A főparancsnokság csak azért osztott ki köztük egypár kitüntetést, hogy föl ne lázadjanak, és ne kelljen agyonlövetni az egész bandát. Ézt egy ezredes mesélte nekem. De Wilbur Featheringnek van egy pompás javaslata. Összecsapunk egy külön felvonulást a szerecseneknek a Mayo Streeten: parádét, tűzijátékot, zászlókat, felvonultatunk valami kiszolgált csatalovat, mondjuk Oberg kongresszusi képviselőt, hogy szónokoljon nekik. Majd azt mondjuk nekik, nem akarjuk, hogy elvesszenek a fehér tömkelegben, ezért külön tisztelgünk előttük. Amilyen ostobák ezek a niggerek, el is fogják hinni.

– Minden néger ostoba? – kíváncsiskodott Neil.– Mind!– És azok, akik csak részben négerek?– Fiam, ahogy mondani szoktam, ha valakiben csak egy csöpp nigger vér is van, akkor az

már fabatkát sem ér. Nincs bennük alkotó véna, erről van szó. A „tudós” cirkuszi kutyát se tartod azért intelligensnek, mert a gazdája megtanította biciklizni vagy megjátszani a részeget, ugye? Ezért nem kerülhet soha nigger felelős állásba. Dokikám, nevezzen hazugnak, ha egyetlen niggert tud nekem mutatni, aki valaha az Egyesült Államok szenátora lehetne.

– Hiram Revels vagy K. Bruce – mondta dr. Kamber.– Kicsoda? Honnan gondolja, hogy ezek a niggerek szenátorok lehetnének?– Azok voltak!– Ó, értem már. Nem a polgárháború után volt ez? Ezt Feathering megmagyarázta. Ez csak

azért volt, mert azok a niggerek éppen akkor kerültek ki a rabszolgaságból, ahol megtanították őket a szorgalomra és az engedelmességre. De azóta, ebben a nagy, laza szabadságban a színesek egyszerűen elrohadtak az álintellektualizmustól, az erkölcstelenségükről nem is beszélve. Manapság egyetlenegy sincs köztük, aki alkalmas lenne magasabb közhivatal betöltésére, legfeljebb portásnak jók a városházán.

Neil komoran töprengett:„...Mire lenne jó? Soha nem mondom meg senkinek. El van döntve a kérdés!”Ilyen egyszerű volt az egész.

TIZENHATODIK FEJEZET

Június tizenkettedike verőfényes nap volt, nyílt az orgona, és mindent friss zöld levelek borítottak, ahogy illett, hiszen június tizenkettedikén volt Biddy ötödik születésnapja, és így illett ez a kis fehér hölgy születésnapjának fehér bimbóihoz és fehér ruháihoz. A szomszédság összes fehér gyerekei mind eljöttek megcsodálni Biddyt, valamint új görkorcsolyáját és fehér-aranyos játék színházát.

Neil korán ment haza. Vagy fél tucat kislány és négy üvöltöző, de figyelmes gentleman bújócskázott a hátsó udvaron a beton aranyhalas medence és Biddy fehér deszkából épült, repkénnyel sűrűn befuttatott játék házikója körül. Neilt minden gyerek szerette, különösen Nancy Havock, ujjongva táncolták hát körül.

– Ó, Kingsblood kapitány úr... ó, Kingsblood kapitány úr! – kiabálták.Erre Vestal is kijött a házból karcsún és jóságosán, mint egy angyal, aranyöves, hosszú

zsályazöld ruhában, és hozta a nap fénypontját, a hatalmas jávorszirup tortát, amelynek sárga cukormázán cirádás fehér betűkkel díszelgett: „Biddy – 5”. A hat rózsaszín gyertya lángja (egyet előlegeztek, hogy Biddy nagyra nőjön) meg se lebbent ezen a csöndes, boldog nyári délutánon.

A torta átvétele előtt a komédiás természetű Biddy berobogott a játék házikóba, majd aranyozott karácsonyi koronájával a fején bukkant elő. De ha ragaszkodott is királynői rangjához, népszerű, alkotmányos uralkodó volt: a tortaszeleteket királyi igazságossággal vágta fel és osztotta szét. Ahogy Neil a gyereket figyelte, rájött, hogy már jó néhány napja eszébe sem jutott a Királyi Vér. A kislány ereiben nyilvánvalóan az folyik, de vajon a vén kéjenc VIII. Henriktől örökölte-e, vagy Xavier Pictől, a vadon urától?

Biddy körülugrálta az apját, szeme gyémántosan csillogott a boldogságtól. Kinyújtotta a karját, és megölelgette Neil derekát.

– Papa, még sose volt ilyen klassz születésnapom, soha életemben. Mindig ilyen klassz születésnapjaim lesznek, mint ez?

Neil vadul megcsókolta.Prince, az egykori Nigger, egész idő alatt úgy vélte, hogy az ő születésnapját ünnepük, és

társadalmi kötelességének tartotta, hogy üdvözlésül megugassa és feldöntögesse kis barátait. Most hisztérikusan ugrálni kezdett, megnyalta Biddy arcát, és röhögő pofával leverte a koronáját, mire Biddy megfeledkezett királyi méltóságáról, és sivítozni kezdett:

– Te csúnya kutya, hagyd ezt abba, és legyél jó, mert különben mindjárt kiutasítalak a kastélyomból, te rossz kutya, te Nigger!

Neil ettől nagyon ingerült lett.Neil a bankban ült az íróasztalánál, amikor dr. Ash Davis felkereste. Dr. Davis néger volt,

az arcszíne mint a napfényben csillogó, száraz őszi levél. Neil már régebben hallott róla, hogy a bosszantó háborús szükséghelyzetben Wargate-ék kísérleti laboratóriuma kénytelen volt alkalmazni ezt a színes bőrű fickót – ó, elég jó vegyész, a Chicagói Egyetemen szerzett természettudományi doktorátust, de hát mindent egybevetve mégiscsak egy füstöske. Ettől aztán igazán kiderül, nemde (ebben mindenki egyetértett a Boosters Klub villásreggelijén), hogy mekkora munkaerőhiány van. Erősen kérdéses azonban, hogy bármiféle háborús erőfeszítés igazolhatja-e az ilyen precedenst. Odaadni egy faragatlan szerecsenynek egy fehér ember munkakörét! Csak a jóisten tudja, hová vezethet ez!

Ó, igen, Neil hallott már Ash Davisről.Életében most először nézett meg igazán egy „színes embert”. Soha nem nézte meg

Belfredát vagy Emerson Woolcape-et, akivel az iskolában végig egy osztályba járt, nem nézte meg sem Macet, sem a néger katonákat; rájuk sem nézett, pusztán tudomásul vette őket,

türelmetlenül – valahogy úgy, mint amikor valaki Arábiábán útjelző táblát keres, legyen az angol, francia vagy bármilyen emberi nyelvű, de nem talál mást, csak holmi képtelen arab abrakadabrát. A néger ügyfelekre, akik bankkölcsönök ügyében felkeresték, természetesen soha rá sem nézett. Nem vett belőlük mást tudomásul, csak a papírokat tartó sötét kezeket, és a túlságosan udvarias, sötét hangokat. –

Most jól megnézte Ash Davist, és nem látott semmiféle „négert”, semmiféle „színes bőrűt”. Rendkívül vonzó, nagyvilági férfit látott, akin ugyanakkor meglátszott, hogy tudós. Megcsiklandozta a jól ismert érzés: „Honnan is ismerem én ezt az embert?” Rájött, hogy Tony Ellerton százados némileg napbarnítottabb változata áll előtte a csapatszállító hajóról – élete egyetlen feltétel nélküli, nyíltszívű barátja.

Dr. Davis negyvenéves lehetett, nem volt magas, de karcsú, izmos, nagyon könnyed mozgású; kis fekete bajuszán nyoma sem volt jampecos divatmajmolásnak. Nagyon nyugodt volt a szeme. Úgy öltözött, mint bármely más jómódú diplomás, de szürke öltönyét valahogy európaiasan viselte. Ha Neil Sherlock Holmes lett volna, talán kiderítette volna dr. Davis kiejtéséből az ohiói gyermekéveket, az Angliában, Franciaországban és Oroszországban töltött három évet, továbbá teniszpartnerei, zongoratanárai és laboratóriumi kollégái között kereste volna a barátait. De ő csak azt vette észre, hogy dr. Davis tisztán és kellemesen beszél, valahogy úgy, mint Rodney Aldwick, csak szabatosabban.

„Ez a Davis okos fickónak néz ki döntötte el magában. – Nem tudtam, hogy ilyen négerek is vannak. De hát honnan is tudhattam volna? Soha nem volt alkalmam találkozni velük.”

(Ami azt illeti, Neil néhány hónappal ezelőtt szemben ült dr. Ash Davisszel az autóbuszon, és hallotta, amint egy termetes, papi gallért viselő négerrel beszélgetett, csakhogy rá sem nézett egyikükre sem.)

Dr. Davis, mint mondta, kérni jött.Most, hogy a háború befejeződött, a helyi üzemek százával fogják elbocsátani a négereket.

A néger közösség vezetői a Városi Ligával együttműködve megpróbálják rávenni a helyi cégeket, hogy adjanak nekik munkát. Nem tudna a Második Nemzeti egy-két embert fölvenni? Egész csomó kereskedelmi főiskolát végzett színes bőrűt tudna ajánlani, akik a háború alatt hivatalnokként vagy könyvelőként dolgoztak. Mit szól hozzá?

– Miért éppen hozzám fordult? – ráncolta a homlokát Neil. – Én szívesen megteszek mindent, ami módomban áll, de hát én csak igazgatóhelyettes vagyok.

Ash Davis barátságosan mosolygott. – Dr. Norman Kamber, aki jó barátja fajunknak, azt mondta nekem, hogy maga az a ritka bankár, aki egészen emberi tud lenni. Sajnos ez nem hangzik valami hízelgően!

– Dr. Kamber szájából igen. No jó, majd utánanézek, mit lehet csinálni. Komolyan utánanézek.

Megpróbált kitalálni valamit, aminek ürügyén tovább társaloghatna dr. Davisszel. Borzasztó nagy szüksége lett volna valakire, aki megérti azt a Valamit, amivé lett. És azok a gondolatok, amelyek eddig sápadtan növekedtek töprengéseinek sötétjében, egyszerre felfrissültek és megerősödtek Ash Davis jelenlétének tiszta fényében. „Ez a fickó roppant kellemes embernek látszik – tűnődött –, és mégis könyörögnie kell a fehéreknek, hogy munkalehetőséget szerezzen a népének. Dühítő, hogy szinte meg kell alázkodnia egy olyan tetves bankhivatalnok előtt, mint én. Pedig mennyivel okosabb nálam! No, Kingsblood, azért még van némi esélyed, ha fel tudod ismerni, ki különb nálad.”

Tőle telhetőleg elbeszélgetett a négerek munkalehetőségeiről, de nagy szemérmetességében nem tudta, „négereket” mondjon, vagy „színeseket”, vagy egyiket sem. Dr. Davis könnyedén elbúcsúzott tőle, és Neil – ebben a folyton parolázó országban életében másodszor (az első Borus Bugdoll volt) – kezet fogott egy négerrel. A jelek szerint nem lett tőle semmi baja.

 

 Ravaszul úgy tálalta a dolgot John William Pruttnak, hogy mivel jó néhány jómódú néger

betétesük van, és lehet, hogy idővel még több lesz, talán alkalmazniuk kellene egy-két néger tisztviselőt. Prutt szánakozva bámult rá.

– Fiam, örülök, hogy ilyen liberális magatartást tanúsít a négerek iránt. Én is alig várom azt a napot, amikor végre tisztességes iskoláztatásban fognak részesülni, és képesek lesznek megállni a helyüket a fehér munkások mellett... Délen, a saját hazájukban. De idefönn északon nincs semmi keresnivalójuk, és akkor vagyunk hozzájuk a legemberségesebbek, ha addig hagyjuk éhezni őket, amíg derengeni nem kezd a vastag koponyájukban, hogy haza kell pucolniuk Délre... Amellett az ügyfeleink pokolian rugdalóznának ellenük!

  Útban hazafelé benézett az apjához egy koktélra. A szelíd, fontoskodó öregúr szelíden

fontoskodott:– Továbbjutottál-e királyi ösvényünkön, Neilly?– Azt hiszem, alighanem igen, papa.Aznap este újra eszébe jutott dr. Ash Davis, alkalmasint az ellentét révén – ugyanis nagy

estéllyel ünnepelték meg Rod Aldwick hazatérését. Mivel senki más nem tudta volna olyan pompásan megrendezni, az estélyt maga Rod rendezte.

Rodney Aldwick, a páncélos őrnagy, civilben jogász volt és tőkés, jogi diplomáját Princetonban és a Harvardon szerezte, katonai kiképzését a Nemzeti Gárda hadgyakorlatain; napbarnított, magas, karcsú férfi, poroszos kefefrizurát viselt – katona volt, úri kalandor, nőcsábász, krakéler, egyszóval: hős. Neil szemében, aki öt évvel fiatalabb volt nála, középiskolás korában mindig Rod volt a hős. Rod meg tudta volna oldani Neil algebrafeladatait, ki tudta volna javítani tangólépéseit, meg tudta volna mutatni neki, hol tanyáznak a Dead Squaw Lake-en a legjobb csukák, tökéletesíteni tudta volna a hokitechnikáját, erősítésül ludott volna szolgálni a lengyel és olasz kamaszbandákkal vívott háborúskodásokban, vigasztalni tudta volna, amikor Ellen Havock szakított vele, bármikor kölcsön tudott volna adni neki ötven centet, meg tudta volna magyarázni a különféle adók és a szentháromság misztériumait, valamint azt is, hogy miért nem szavaz soha rendes ember (mint például Neil vagy az ő apja) a demokratákra. Nem mintha Rod bármit is végrehajtott volna e hősi tettekből, Neil pedig kamaszkorában is többé-kevésbé szilárdan megállt a maga lábán, de azért Neil határozottan úgy érezte, Rod mindezt megtette volna érte, ha megkérte volna rá.

A távolból is eljutott Neilhez a híre, hogy odaát Keleten, a főiskolán, Rod egyaránt verhetetlen a vitaklubokban és a pólópályán, s hogy miközben a New York-i bárokban felszedett vagányokkal piál és vértestvérséget fogad velük a Szent Sósperec nevében, kizárólag olyan lányokat csábít el, akiknek a családja vagy fölötte, vagy alatta van a zsarolási határvonalnak, mert ahogyan már ifjúkorában is jellegzetes, vidám szókimondásával kijelentette: „Amikor én szenátornak jelöltetem magam, nekem nem fogják kis fattyúk elrontani a programomat.”

Rod nem a Sylvan Park jószomszédi paradicsomában lakott, hanem dr. Roy Drover szomszédja volt az Ottawa Heights pompájában. Most, amikor leszerelési szabadságra hazaérkezett, még romantikus háborús figura volt, és méretre szabott, különleges tábori zubbonyokban parádézott. Saját ünnepélyes fogadtatására felvikszoltatta terebélyes házának összes tölgyfa parkettáit, frissen mosott, csillogó kristálygyűjteményét, vázáit és tálait megtöltötte nárciszokkal, s a német fosztogatók mocskos kezei közül kimentett kínai paraván mögött négytagú zenekar játszott Copland- és Delius-műveket. Ezen az északi vidéken ez volt az első meleg nyári este, a férfiak mind vékony fehér szmokingot öltöttek (átkozottul fáztak is

benne), a helyi nőtársadalom színe-virága pedig fehér csipkékben és mexikói sálakban parádézott.

Rod úgy lépdelt egyik bámuló csoporttól a másikig, mint az elnökjelölt. Neilnek és Vestalnek egyszerűen csak annyit mondott:

– Nohát... ti ketten... most már tudom, hogy itthon vagyok! Neillykém, hallom, milyen vitézül szerezted a sebedet, méghozzá igencsak magas rangú aranygallérosoktól hallottam még odaát. Meg is mondtam nekik: „Ez a fiú az én legrégibb barátom, és büszke vagyok rá!”

Neilnek égni kezdett a gyomra a büszkeségtől, és később igencsak bosszankodott, amikor dr. Drover hangos töprengését hallotta: – Én úgy érzem, Rod igencsak ráveti\najd magát a népszerűség-hajhászásra meg a politikára, amikor leszerel a hadseregből.

Janet, Rod neje, valamivel magasabb volt Vestalnél, valamivel erősebben festette magát, és valamivel többet fecsegett (lóversenyekről); Rod fia és kislánya éppolyan hűvösek és mutatósak voltak, mint tágas háza, és Neil úgy érezte, Rod a méltó helyén van. Amikor Rod végre ki tudott szakadni a körforgalomból, amelyben úgy keringett, mint egy első osztályú követségi titkár, és föleleveníthették dédelgetett kamaszkori kosárlabda-emlékeiket meg a sörözéseket a középiskola tornatermének öltözőjében, Neil arra a megállapításra jutott, hogy ők ketten egyívásúak: két úriember-katonatiszt-közéleti-férfiú, akik vállvetve küzdenek Amerika magasabb ideáljaiért és a szabad vállalkozásért.

És Xavier Pic egyszerre nem volt más, mint egy kísértet kísértetének a kísértete, Ash Davis pedig egyszerűen egy pasas, aki egy laboratóriumban dolgozik.

  Kingsblood százados magasröptű kérdést intézett Aldwick őrnagyhoz:– Láttál te színes egységeket harc közben? Én történetesen nem láttam.De mennyire! Volt a hadosztályomban egy fekete páncélos alakulat, rémesek voltak:

mogorvák és fegyelmezetlenek, úgy kellett folyton magunk előtt taszigálnunk őket harc közben. Volt annál az egységnél egy színes bőrű őrmester, hát ha láttál már abszolút bolsevikot! Ahelyett, hogy betartotta volna a szabályos szolgálati utat, megvesztegethető tisztiszolgákon keresztül folyton becsempészte a panaszait a vezénylő tábornokhoz... Súlyos veszélybe sodorta a harci szellemünket... Folyton teli volt hasfájással, hogy a négerekkel szemben faji megkülönböztetést alkalmaznak a csapatszállításoknál meg az egészségügyi ellátásban. Ha a törzsünknek sikerült volna nyélbe ütni a dolgot, az a suvikszképű úriember soha nem tért volna vissza a szabadság édes hónába a forróvérű anyukájához!

Neil hirtelen rádöbbent, hogy mindez nem így volt; hogy a fekete katonák nem ilyenek voltak; ami pedig a lázongó őrmestert illeti, akit Rod sportból meg akart ölni... „Hiszen lehettem volna akár én is!” – gondolta Neil.

Amikor elbúcsúztak, fölöttébb udvarias volt Rodhoz.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Ha nem képes elhinni, hogy sok olyan akadna a saját fajtájában, amilyennek Rod látta őket, akkor látnia kell, milyenek is valójában. Vajon hol láthatná valamelyik összéjövetelüket? Moziban? Templomban?

Kell lennie Grand Republicban néger templomnak, hiszen a városnak már pár ezer fekete lakosa van; kell lenniük olyan négereknek, akik templomba járnak, hát nem? (Az ő anyja is járt!)

Amikor cipőt tisztíttatott a Pineland szálló alagsori mosdójában, a szokottnál gyöngédebben nézett le az öreg Washra, a cipőpucoló fiúra, akinek nem is Wash volt a neve, hanem George Gray, és réges-rég nem volt többé fiú, hanem élemedett, apró, végtelenül türelmes férfi. Ő volt Randy Spruce kedvenc négere, aki „tudja, hogy hol a helye, és leveszi a sapkáját előttünk, fehér gentlemanek előtt”. Ő volt továbbá Belfreda Gray nagyapja.

Volt valami szégyenletes Washban, pókszerű görnyedtségében, bőrének inkább szürke, mint fekete színében. Amint felpislogott Neilre, régi poros emlékei közül kiásott valami malacsagot Belfredáról, és vékonyan felkuncogott.

– Nahát, kapitány úr, de jól tette, hogy fenéken billentette Belfredát, oszt kirakta a házbul. Az a jány egy kis kurva. Nem tudok mit kezdeni vele. – Vihogott. – Minden semmirekellő niggerrel lefekszik a városba. Én meg nem tudok micsinyáni ezekkel a nagypofájú, fiatal északi niggerekkel, nem én, uram!

Neil nagyvonalúan válaszolt, akár egy ifjú herceg. – O, nem is volt Belfreda olyan rossz. Csak fiatal még. Ööö... Wash... ööö... hol van ebben a városban a színeseknek temploma?

Wash egyszerre megmerevedett. Fájdalmasan nézett fel Neilre, könnyesen csillogó szemében komor, elutasító pillantás ült, és nagyrészt lefoszlott róla színpadias „nigger” tájszólása, amikor megkérdezte: – Minek akarja ezt tudni?

– Szeretnék elmenni.– Nem szeretjük, amikor a fehérek jönnek és kinevetnek... amikor imádkozunk.– Becsszavamra, Wash, eszembe sincs nevetni.– Mi másért akarna odajönni egy olyan ember, mint maga?– Úgy érzem, jobban meg kellene ismernem a maguk városrészét.– Nem szeretjük, mikor csapatostul jönnek nyomort nézni.– Én egyedül lennék, és tisztességesen viselkednék, remélem.Neil nem is volt tudatában, hogy milyen alázatos volt fajának e tiszteletre méltó

aggastyánjával.– Hát, uram, van négy vagy öt – mondta Wash vonakodva –, tán megpróbálhatná az

Ebenezer baptistát... Brewster tiszteletes úr templomát... Five Pointsban, a Mayo Street és az Omaha Avenue sarkán. Én is odajárok. Szerintünk Brewster tiszteletes csuda okos.

Neil csak úgy homályosan sejtette, hogy Grand Republic néger negyedét Five Pointsnak hívják, és hogy a Mayo Street a főutcája. Átmentek a kezén a bank ottani jelzálogkölcsönei, és többször át is autózott rajta, csak éppen nem nyitotta ki a szemét. Brewster tiszteletesről soha nem hallott, s miközben Wash újból nekilátott cipője fényesítésének, a fehérek haverkodó kedélyességével ingerkedni kezdett vele:

– Ez a Brewster nem túl jenki név egy színes prédikátornak?– Brewster tisztelendő úr jenki!– Ó!– És filozófiai doktor.Neil csak kuncogni tudott ezen a néger fogalomzavaron.– Maga biztos teológiai doktort gondol.

Wash alázatos bizonykodása közben kissé visszaesett a foglalkozásával járó Dixie tájszólásba:

– Nem, uram! Filozófiai doktori fokozatot kapott a Harlemben, a Columbia Egyetemen.– Davis is doktor. Hát a Mayo Streeten mindenkinek diplomája van?– Nem, uram, vannak közöttünk néhányan, akik túl korán születtek.Kingsblood századosban töprengeni kezdett a fehér ember. „Lehet, hogy ez a vén

csirkefogó ugrat engem?”  Hazudott Vestalnek.Azt mondta neki ezen a júniusi vasárnap reggelen, hogy a Veterán Szövetség

villásreggelijére megy, a South Endre. Eszébe jutott, miféle mesékkel traktálta a Minnesotai Történelmi Társulatot, és arra gondolt, hogy lassanként már kezd túlságosan is ügyesen hazudozni.

Busszal ment be Five Pointsba, aztán gyalog indult a Mayo Streeten nyugat felé. A Mayo Street pontosan olyan volt, mint bármely más alsóközéposztályi üzletutca: kopottas, az üzletek csiricsáré fabódéi teliragasztva kézzel festett, házi készítésű plakátokkal, reklámokkal. A Denver és az Omaha Avenue-k közötti háztömbben két drugstore-t is látott, nem sokban különböztek a Sylvan Park családi kincseskamráitól: kirakataik teli voltak gumipárnákkal, imakönyvekkel, aszpirinnel, irrigátorokkal és a Vasárnapi Lobogó halmaival. A Szövetkezeti Élelmiszer-áruház, az Ó-Angol Fűszerszám Bót, a Villamos Szaküzlet, kirakatában a „felújított” rádiókkal – mind-mind egy bizonyos angolszász városra, Grand Republicra emlékeztették, nemkülönben a Lustgarten Húscsarnok is, egy régi lakóházban, melynek földszintjét átabotában alakították át üzlethelyiséggé, s fölötte ott díszelgett a családi nagymosás után kiteregetett ruha. De ez az ismerős zűrzavar tüstént idegenül hatott Neilre, amint rájött, hogy egyetlen fehér arcot sem lát a zsúfolt járdákon.

A házak bespalettázott ablakain mindenütt kinn volt a tábla: ÁGY KIADÓ – 75 CENT. A kapuk előtt tagbaszakadt néger munkások álldogáltak, úgy bámultak rá, mint valami betolakodóra (hiszen az is volt: betolakodó), és a legtöbben olyan vastag, mély déli tájszólásban beszéltek, hogy szavukat sem értette. Látott egy ifjú jampecet, fantasztikus szerelésben: sárga sportzakó, rikító, levendulaszínű nadrág, tűhegyes orrú cipő, fehér szegélyes, széles karimájú fekete kalap. Látott egy szerelmespárt, az utca kellős közepén andalogtak karonfogva és énekelve, és – akár a hirdetéseken – látott egy „színes bőrű dadust”, akinek kövér, ébenszín arca rávigyorgott a piros-sárga fejkendő alól.

És amikor benézett az egyik mellékutcába, látta, hogy a takaros, csinos, kiskertes, szépen vakolt családi házak mögött olyan nyomortanyák apró dzsungele terül el, amelyről el sem tudta volna képzelni, hogy létezhet a felvilágosult északi államokban: bódé bódé hátán, három sorban egymás mögött, düledező kutyaólak, amelyeken néhány hüvelyknyi kályhacsődarabka helyettesítette a kéményt, s amelyekben egy vállalkozó szellemű kutya sem bírta volna ki az életet. A kunyhók közötti földdarabkákon mindenütt kutyák, csirkék és pucér fekete csecsemők nyüzsögtek.

Ez megrémítette Neilt. „Hogy tetszene, ha feketévé változnék, és ide kellene hoznom Vestalt meg Biddyt?”

És még biztosabb lett benne, hogy ő ugyan soha nem lesz „színes bőrű”, amikor elment a Beale Street-i Barbecue Bisztró előtt, és a bepárásodott kirakatokon át meglátta a négerek sötét felhőjét, és a néger negyedben járó fehér emberre vetett gyűlölködő pillantásokat; s amikor a Bibab Táncpalota nevű lokálhoz ért, melyről úgy tudta, hogy Belfreda barátjáé, a gúnyos természetű Borus Bugdollé, aki csúfot űzött a Kingsbloodokból a saját konyhájukban. Valamikor üzlethelyiség lehetett, kirakatát most egy hatalmas, ezüstözött fenyőtobozokkal és

méregzöld szalagokkal teliragasztott, aranyozott gipszből készült tengeri kagyló töltötte be, ez adta a keretet a majdnem teljesen meztelen fekete táncosnő óriásira felnagyított fényképéhez.

Ez az utca idegenebb volt Neil szemében, mint a háborús Olaszország: úgy érezte, minden sötét arc, minden düledező fal gyűlöli, és mindig is gyűlölni fogja. Akár mindjárt haza is mehetne.

De mindez nem tartott tovább, mint addig az öt percig, amíg lassan végigment az utcán. A hatodik percben eloszlott ez a gonosz varázs: olyan emberek között találta magát, akiknek az arcát sötétebbre simogatta ugyan a nap, mégis pontosan ugyanolyanok voltak, mint a többi középosztálybeli, templomba járó amerikai.

Dr. Brewster gyülekezete még a heti szokott pletykálkodást élvezte, mielőtt a templom harangja beszólította volna: csöndes, tisztességesen megborotvált férfiak pontosan olyan vasárnapi öltönyben, amilyet az emberek vasárnap viselnek; az idegesen sovány vagy kényelmesen molett keresztény anyák katonafiaikról beszélgettek; a vasárnap tiszteletére természetfelettien kimosdatott kisfiúk feszengtek szűk ünneplő cipőjükben, kislányok parádés vasárnapi pompájukban; öregek a hosszú, tisztességes élet arcukba vésett ráncaival; locsogó csöppségek, akik még nem tudják, hogy négerek, és azt hiszik magukról, hogy egyszerűen csak kisgyerekek.

Vagy a felük Északon születhetett, az ő hangjuk éppolyan volt, mint akárki másé Minnesotában; s bár némileg kételkedve néztek Neilre, nem éreztették vele, hogy betolakodónak tekintik, mint a Barbecue Bisztró gúnyolódó léhűtői.

Az Ebenezer baptista templom kicsiny, csinos, hosszúkás téglaépület volt képtelen, törpe kis toronnyal. A meglehetősen keskeny, tiszta, átlátszó üvegablakok csúcsos fakerete gótikus csúcsívek illúzióját próbálta kelteni, az ablakok színes üvegberakása bibliai mondásokat idézett, de a gótika felélesztésére irányuló törekvések ezzel véget is értek.

A kis harang megkondult, a barátságos tömeg lassan felballagott a lépcsőn. Neil szégyenlősen követte őket.

A templom belseje Neilt inkább szabadkőműves-páholyra emlékeztette, mint istentiszteleti teremre. Szürke tapétáját piros fejű rajzszögekkel erősítették fel szépen, gondosan; szürkék és rendesek voltak az egyenes padsorok is. A falakon kalligrafált bibliai mondások fekete alapon aranyos betűkkel, valamint egy fekete Karthagói Szent Ágoston-képmás. Elöl egy dobogón kilenc leányból álló kórus állt fekete talárban, fekete doktorkalapban. Ketten közülük tejfehérek voltak.

Neilt, maga is baptista lévén, a katolikusok pogány cifraságainak megvetésére nevelték, nagy meglepetés volt hát számára, hogy a szánalmasan primitív, farácsos kis oltárhátlap előtt házi készítésű, csipkés szegélyű terítővel letakart oltár áll, hamis ékkövekkel ékesített feszülettel a közepén.

Félszegen ácsorgott, mint az új beteg az orvos várószobájában. Lehet, hogy ezek rossz néven veszik a jelenlétét, és felkérik, hogy távozzék? De a lábujjhegyen hozzálépő sekrestyés – fekete volt, mint a fekete selyem, lapos volt az orra, és duzzadt az ajka – úgy mosolygott rá, mintha Isten házában barátok lennének. Kékesszürke, halszálkás öltönyt viselt, pontosan ugyanolyat, mint Neil apjának legújabb öltönye, amelyre olyan büszke volt. Udvariasan megérintette Neil karját, bevezette a templom közepére, nagy komolyan helyet mutatott neki, s Neil néger-pályafutása újabb élménnyel gazdagodott: két színes bőrű közé ült le, akik többé-kevésbé pont olyannak látszottak, mint minden más ember.

Bal oldalán egy apró termetű nő ült, aki nem vett róla tudomást, mert ajka gyors, néma imát mormolt; másik oldalán pedig egy tagbaszakadt, szurokfekete férfi, alighanem ács lehetett vagy szobafestő, ő jóindulatú meghajlással viszonozta Neil zavart fejbiccentését.

Átfutva a stencilezett templomi híradót, szöget ütött a fejébe a lelkész prédikációjának címe: „Szabadulás a Romlásból”. Vajon milyen lesz, valami nevetséges, alacsonyrendű, négeres dolog a lelkipásztor kétséges filozófiai doktorátusa ellenére, vagy egyszerűen csak

egy lesz-e azok közül a se íze, se bűze baptista prédikációk közül, amelyek kásahegyén annyi év óta (úgy havonta egyszer) végigrágta magát?

Aztán a szentélyre nyíló keskeny mellékajtón keresztül egyszer csak megjelent dr. Evan Brewster tiszteletes. Egy pillanatig, ahogy megállt és végignézett a nyáján, majd kételkedve Neilre bámult, úgy tűnt, mintha megjátszaná magát. De ez a színpadiasság, ha egyáltalán erről volt szó, csak egy pillanatig^tartott; aztán dr. Brewster néhány szót váltott az énekkarral, odasúgott valamit a sekrestyésnek – Neil félt, hogy esetleg rá tesz valami sértő megjegyzést –, majd odalépett a pulpitushoz, és pap lett a saját templomában: magabiztos és nyugodt.

Dr. Brewster nagydarab ember volt, fekete, mint egy lakkozott japán doboz, válla széles, akár egy dokkmunkásé, és pontosan olyan gyapjas haja, nyomott, gumós szája, csapott homloka és vékony lába volt, amilyet Neil azoknak a kikötői verekedőknek, azoknak a primitív vadállatoknak a fényképein látott, akik rendszeresen megtámadják az atyai jóságú fehér rendőröket. Szőröstül-bőröstül olyan volt tehát, hogy egy liliomfehér hölgy elájult volna tőle, s ha Neil nem is volt ennyire kényes, mégsem helyeselte, hogy egy díjbirkózó, felöltve meglehetősen kifényesedett kék öltönye fölé a szigorú, kanonikus kálvini talárt, gúnyt űzzön a szentséges baptista szószékből.

Dr. Brewster némán szembenézett a gyülekezettel, és lassan Neil is fölengedett, és kinyílt a szeme: még soha semmiféle emberfajtában nem látott ennyi nemességet, ennyi kedvességet, ilyen őszinte és férfias bájt, ilyen áradó szeretetet minden élő és minden élet iránt. Amikor pedig megszólalt, hangja pontosan olyan volt, mint bármely életerős, tudós hajlamú férfiúé, aki művelt családból származik, és jó egyetemre járt: olyan férfi hangja, aki alkalomadtán elviselhetetlenül ékesszóló is tud lenni.

„Barátaim... mindenekelőtt új barátaink, akiket ma délelőtt üdvözölhetünk itt... kezdjük talán a Mely szilárd alapzat vagytok, Ti, az Úrnak szentjei eléneklésével. A csatának ezekben a napjaiban ez a Köztársaság csatahimnusza.”

Evan Brewster csakugyan a Columbiá Egyetem filozófiai doktora volt, de járt a Harvard College-ba és az Egyesült Teológiai Szemináriumba is, ahol a diákok az Atya, Fiú és Szociológia szentháromságát vallják, melyben az Atya a szimbólum, a Fiú költői mítosz, a Szociológiát pedig rózsaszín dicsfény övezi. De aztán rátalált a vallásra és a fajtájára.

Egy massachusettsi falucskában született szilfák és fehér templomtornyok között, az apja szabó volt, és fehéreknek varrt. Immár valamivel elmúlt negyvenéves, volt egy csöndes felesége, egy Thankful (azaz Háládatos) nevű lánya, és egy Winthrop nevű Fia, aki még csak középiskolás volt, de máris tehetséges fizikusnak ígérkezett. Amikor Grand Republicba jött, misszionáriusnak a népe közé, egy kunyhó volt a temploma Swede Hollow-ban. Tizenkét év alatt látta, hogyan növekedett a kis néger szigetecske háromnégyszáz lélekről kétezerre; látta, hogyan lettek a Carolinából vagy Texasból jött, túl félénk vagy túl erőszakos fekete bevándorlókból városi polgárok; látta, amint a fiatalok főiskolára mentek, tisztek lettek a hadseregben, cikkeket írtak az Ellenőr-be, a Kurír-ba meg a Harsoná-ba.

Swede Hollow-t elözönlötték a finnek, a lengyelek meg a skandinávok; a lakbéreket ugrásszerűen fölemelték (méghozzá a Második Országos Bank kedvenc ügyfelei); és dr. Brewster átvezette nyáját és a legtöbb többi négert azokhoz a téglagödrökhöz és mocsarakhoz, amelyeken Five Points később felépült. Amikor új temploma épült, együtt vetette a téglát híveivel, miközben őz-kecses felesége, Corinne, kávét szolgált fel, hordozta a férfiak után a zsoltároskönyveket, és akár a rúzsát is kölcsönadta a nőknek.

Cass Timberlane bíró egyszer azt mondta, hogy dr. Evan Brewster a legintelligensebb ember egész Grand Republicban. Ez ugyan h vitatható, ha az ember számításba veszi Sweeney Fishberget, dr. Kambert meg a feleségét, vagy a Wargate rt. néhány vegyészét, mondjuk, Ash Davist és Cope Andersont, esetleg magát Timberlane bírót is. De mind e sok kitűnő ember egyikében sem volt annyi szeretet a szenvedő emberi lények iránt, mint Evan Brewster-ben.

Neil Kingsblood barátai soha hírét sem hallották dr. Brewster-nek.A zsoltár alatt, melyet a gyülekezet komikus ritmizálás és a spirituálék állítólagos

színpompája nélkül énekelt el, pontosan úgy, mint a többi evangélikus amerikai, Neil szemügyre vette maga körül az embereket.

Négy-öt kivétellel, akikkel kapcsolatban kételyei voltak, valamennyien „színes bőrűnek” látszottak. Ismerőst csak kettőt talált köztük: Washt, a cipőtisztító bölcset, aki most kétsoros kék öltönyében apró, titokzatos, jóságos öreg zsidónak, nemzetközi bankárnak látszott; és Mrs. Higbeet, Timberlane bíró szakácsnőjét.

Befejezték az éneket, s miközben figyelmesen hallgatták az evangéliumot, Neil rájött, hogy elpárolgott belőle az az érzés, hogy a többiek „színesek”, idegenek, alapvetően mások, mint ő. A sötét bőr és a gyapjas haj hasonlósága olyan keveset számított egyéni különbségeik mellett, hogy máris megszűntek négerek lenni: emberekké váltak, akiken el kell gondolkodni, akiket szeretni vagy gyűlölni lehet.

Már Evan Brewstert sem látta csúnyának a maga vaskos férfiasságában: nemes volt, ahogyan egy grizzlymedve nemes, és Neil kezdte homályosan belátni, mekkora önhittség a kaukázusi fajtától, amikor a saját vérszegény szárazságát teszi meg a szépség hibátlan mércéjének.

Neil nem holmi szórakozni vágyó turista volt itt; nem: kétségbeesetten szerette volna megismerni a saját népét. Látása kitágult: már fel tudta ismerni, mennyire különböző ezeknek a négereknek az arcszíne, az üveges feketétől a pergamenszínig, a tejszínfehérig, a rézszínűig és a citromsárgáig; és látott egy fehér bőrű, erősen szeplős férfit, akinek majdnem olyan vörös haja volt, mint neki, de ennek ellenére holtbiztosán érezte róla, hogy néger.

Aztán elkezdte őket fehér ismerőseivel azonosítgatni. Az a nagydarab és valószínűleg rossz természetű nőszemély, aki olyan kenetesen harsogta a zsoltárt – hiszen az Mrs. Boone Havock, nem is fér hozzá kétség. Az a lélegzetelállítóan csinos, karcsú, szeretetre méltó, de tartózkodó hölgy, akinek beárnyékolja az arcát az a lila fátyolos, félrecsapott fekete kalap, s akinek sötét nyakán úgy világít a fehér gyöngyös fülbevaló, az nem más, mint Mrs. Don Pennloss; az a büszke nő pedig, aki fehérebb, mint bármelyik, fehér hölgy, és nyilvánvalóan mégsem „fehér”, az nem is lehet más, mint az exkluzív Eve Champeris.

A mellette ülő munkás, aki rámosolygott, és odakínálta neki a kinyitott énekeskönyvet – hiszen ez az az öreg skót-ír ács, akitől kisfiú korában azt a sok édesen illatozó, hosszú gyaluforgácsot kapta, amiből szakállat meg parókát lehetett csinálni, vagy gyújtósul szolgált az indián tábortüzekhez.

Neil soha nem vette észre, milyen gyönyörű lehet egy kéz, egészen mostanáig, amikor tudatosan érzékelte az ács tenyerének szépségét. A keze feje kopott, sötétszürke volt, de a tenyere fáradt-rózsaszín, akárcsak Neilé, kivéve a ráncokat, amelyekben még megtapadt némi fekete árnyalat, a körme pedig éppoly rózsaszínű volt, mint az övé. Ügyes, biztos kéz: ócska deszkákat fölszakítani, kalapácsot markolni, vésőt irányítani, gyereket megáldani való kéz.

„Lehet, hogy az ilyen kezek különb dolgokat művelnek, mint számokat firkálnak egy főkönyvbe” – sóhajtott fel Neil.

  Most arra próbált rájönni, hogy csakugyan van-e szaguk.Mint a legtöbb amerikai, Neil is meghatóan hitt abban, hogy minden négernek különleges,

kellemetlen szaga van, s most nagy komolyan szimatolni kezdett. Érzett is egy jól felismerhető szagot, de ez az a szappanból, molyirtóból és friss fehérneműillatból álló szag volt, ami meleg vasárnap délelőttökön annyira jellemző minden templomi gyülekezetre, légyen az fehér, fekete, sárga vagy hupikék. Ami Neil várakozásait illette, saját népének rejtelmeit felderítendő felfedezőútja teljes kudarccal járt: azt hitte, teljesen különbözőek

lesznek attól a másik kaszttól, amelyet ugyanúgy saját népének érzett, s amelyet fehéreknek neveztek.

Ő, a gyakorló, bár nem túlságosan hívő baptista teljesen otthon érezte magát ebben a baptista templomban.

És amint dr. Brewsterben kezdte felfedezni a durva bronzszobrok nyers, testi és a napégette sivatagok kopott szentjeinek szellemi szépségét, ugyanúgy elkezdte élvezni a gyöngyös fülbevalós nő leopárdszépségét, és a körülötte lévő, meghökkentően tipikusan amerikai iskolás lányok egészséges, öntudatos kamaszlány-szépségét is.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Dr. Brewster prédikációja hosszú volt és pompázatos. Azt fejtegette, hogy az isteni törvény és az isteni szeretet értelmében romlottság másként nem létezhet, csak a romlott ember akaratából.

Ez nem túl sokat mondott annak a fiatalembernek, aki azt szerette volna tudni, mi a helyes út valakinek, akit Isten fehérnek teremtett, de az Unió számos istenfélő áramának törvényhozása feketének nyilvánít. Ezt a szentbeszédet elprédikálhatták volna az Ötödik Avenue, a Michigan Avenue vagy a Hollywood Boulevard bármelyik Rockefeller-gótikus templomában. Neil, aki majd elolvadt a vágytól, hogy megtudja, mennyire valóságos a valóság, túlságosan akadémikusnak, túlságosan műveltnek és általában túlságosan „fehérnek” találta. Inkább több tamtamot és törzsi táncot szeretett volna, többet hallani arról, milyenek is lehettek sötétebb bőrű ősei, de a gyülekezet az egész prédikáció alatt alig mutatott több eksztázist két-három szikkadt hallelujánál, meg egy Dicsérjük az Urat, mert Ő az igazság!-nál.

Csak akkor vigasztalódott meg kissé, amikor dr. Brewsterről lefoszlott a Harvard, a Columbia meg az Egyesült Szeminárium felsőbbrendűsége, elkezdett „testvéreimezni”, „kerubimozni”, aztán pedig nemcsak azt mesélte el, hogy egy nyáron át St. Joe-ban „pásztorolt” egy templomot, hanem azt is, hogy az ottani gyülekezet lelkesen „testvéresült”.

Ez már jobban hasonlít az igazihoz, gondolta Neil felvidulva. Kezd már közeledni azokhoz a déli úri újságírók beszámolóiban szereplő déli néger prédikációkhoz, amelyeket Rod Aldwick oly vidáman szokott idézgetni, s amelyekben Istennek kivétel nélkül minden színes bőrű szolgája imigyen szónokol: „Tástvéééráim és nőővééráim, azt kell prosztratáálnom, hogy tii, gyülávéész kockávátőők, minden bizonnyal á pokool kéénköves taváának tüzéében fogtok éégni.”

„...Ha néger lesz belőlem, tüzes prédikációkat akarok. Akkor legalább élvezzem, hogy nem fogok többé csekkeket hitelesíteni, se bridzsezni, csak lebujokban »rázni« csajokkal.

... Ne legyél szentimentális, Kingsblood. Ha elcsípnek, és nyilvánosan lelepleznek mint négert, akkor is annyi biztonságra és tiszteletreméltóságra fogsz törekedni, amennyit csak meg bírsz szerezni, és remélni fogod, hogy a derék fehér embereknek nem lesz kifogásuk az ellen, hogy a te rusnya kis Biddyd egy iskolába jár a/ o drágalátos kölykeikkel.

... És most jut eszembe: hiszen hallottam én a saját fehér baptista prédikátorom, Buncer doktor szájából is azt, hogy »kerubim«, meg hogy »pásztorolni«. Hiszen ez kész pokol: töröm magam, hogy felkészüljek a négerségre, aztán rájövök, hogy nincs mire, nincs is semmiféle különleges négerség. Nem lenne unalmas egy lelkes mártírnak, ha rájönne, hogy a máglya tüze egyszerűen csak kellemesen melengeti?

...Ne aggódj. Csöppet sem lesz unalmas, amikor egy nyikhaj ír kalauz lerugdos téged meg Biddyt egy tennesseei buszról, amikor egy bugris hegylakó zsaru szétveri az álladat, miközben egy digó detektív elkapja Biddyt, és vigyorog és elkezdi... Ó, hagyd ezt abba, ne kínozd magadat! Hagyd abba!”

  Ha meg is bírálta magában dr. Brewstert, amiért ilyen nagyképű beszédet tart ebben a

szerény kápolnában, amikor dr. Brewster elolvasta az evangéliumot, az nagyon felkavarta. Neil nem sokat értett a drámához, mégis olyan drámai csúcspontot érzett, mint Lear király megőrülése, amikor a lelkész gyöngéden és megindítóan felolvasta minden sötét bőrű nép, minden napkeleti, minden szegénységbe belebetegedett, megzavarodott és megbénult férfi és nő örök jakiáltását:

„Gyászoltam, miként a galamb; szemeim megsenyvedtek, nem érnek fel Hozzád. Ó, Uram, a lelkem ellankadott; serkenjél fel mellettem... Alázatosan fogok én járni életem minden napján, lelkemnek az ő keserűségében... Tekints le rám, békességet adtam, és érette keserűséget kaptam, de Te, szeretetben lelkem iránt, megszabadítottad azt a romlásnak szakadékából... A siralom nem zengheti a Te dicsőségedet, a halál nem magasztalhat Téged; azok, akik leszállnak a szakadékba, nem reménykedhetnek a Te igazságodban. Az élő, ő zengje a Te dicsőségedet, miként én zengtem azt ezen a napon.”

  A gyülekezet lágyan, epekedve énekelte: „Hol voltál, amikor megfeszítették az én

Uramat?”, aztán hirtelen vidám dzsesszbe csaptak át: „Beszélgess el Jézussal, és minden jóra fordul, jóra lordul!”; és Neil egy szem maga előtt látta a terpentincsapoló tábort, a rézből és ébenfából mintázott, lassan éneklő, meg-megálló, nevetgélő férfiakat, amint a fehér ember láncaival összekötözve a mocsár felé tántorognak a felkelő nap fényében.

„...Ez az én történelmem – gondolta Neil ez az én népem, színt kell vallanom.”

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Neilnek már a prédikáció alatt feltűnt az átellenes padsor egyik padjában egy család: hatvan év körüli apa, anya, századosi egyenruhában lévő fiuk, egy fiatalasszony, karján kisbabával, aki csudálatosán jól viselkedett, meg egy talán tizenhét éves lány. Valamennyien komoly és életrevaló embereknek látszottak, és a sötétes bőrű ifjú feleség meg a kisbaba kivételével mindnyájukat vitathatatlanul fehérnek tartotta volna az ember, ha a jelek szerint nem lettek volna annyira megszokott látogatók itt.

Hol látta ő már ezt a századost?Aztán rájött, hogy hiszen ez az a „színes fiú”, aki az iskolában végig egy osztályba járt

vele, akit tiszteltek, de semmibe sem vettek. Pedig a fehér lányok közül egyesek úgy tettek, mintha szeretnék, egyszer még osztálytitkárrá is megválasztották. Hogy is hívták? Aha: Emerson Woolcape.

Neil már hallotta, hogy a fickó fogász lett, Five Pointsban van rendelője, szabályos fogorvosi székkel és röntgennel, sőt még nővéregyenruhás asszisztensnője is van, akárcsak egy igazi, rendes gyakorló fogorvosnak. Igazi fogorvos fia lévén, Neil ezt akkor kissé komikusnak találta.

Most viszont nem is találta olyan komikusnak se ezt, se azt a tényt, hogy Woolcape úgy tesz, mintha ugyanolyan százados volna, akárcsak ő, pedig a paroliján semmi jele emberölést sugalló, úri fegyvernemnek, csak a szárnyas Esculap-kígyó van rajta, egy F betűvel, ami semmi harcias vagy nemes dolgot nem jelent, pusztán foghúzást.

Neilnek most eszébe jutott, hogy kamaszkorában egyszer látta az egész Woolcape családot, a Sorshay folyó meredek partján piknikeztek a sziklára terített piros-fehér kockás abrosz körül. Mindnyájan énekeltek, és Neil irigykedve gondolt arra, hogy bezzeg az ő családja soha életében nem mulatott ilyen jól. Biztos volt benne, hogy Woolcape papát a körül a hülye, álgerenda vázas Hableány Taverna körül látta mint házmestert és mindenes hátramozdítót. De most semmiféle jele nem látszott rajta a törlőrongynak vagy a kazánsalaknak. Jól szabott szürke öltönyt viselt, ügyesen kötötte meg a nyakkendőjét, s miközben a prédikációt hallgatta, büszkén magasba emelte őszbe vegyülő koromfekete hajjal keretezett római szenátorarcát.

Elbámészkodva John Woolcape komor magabiztosságán, Neilt hideg előérzet szele csapta meg: milyen lesz saját jövője abban a világban, saját pruttista világában, amely semmi mást nem tartogat egy ilyen embernek, mint valami piszkos, félig-meddig szolgai munkát. Hevesen figyelmeztette önmagát: bármennyire rokonszenvezzék is ezekkel a négerekkel, anyagi szempontból nem lenne valami fényes ötlet négernek nyilvánítania magát. De mégis felsóhajtott: „Bárcsak bennem volna annyi méltóság, mint ebben az emberben!”

Mrs. Woolcape különösen ismerősnek tűnt, s ez igencsak zavarba ejtette Neilt, amíg rá nem jött az okára: meglepően hasonlított a saját anyjára. Elhessegette magától a gondolatot, megborzongott, aztán újra jól megnézte. Idősebbnek látszott a mamánál, nyugodtabbnak s egyszersmind határozottabbnak is, de sápadt mézszínű arca, vékonyra csiszolt orra, apró, félszeg szája, szeme, mely nem kért semmit önmaga számára, mindez annyira hasonlított az anyjára, hogy úgy érezte, több köti hozzá és a családjához az egykori mokasszinos határ menti csavargóról szóló mesénél. Ennek az asszonynak boldogan válaszolna a kérdéseire, s vigaszt találhatna a mosolyában és gyengédségében.

  – Legyen velünk az Úr, amíg távol vagyunk egymástól, mosson minket tisztára a

romlástól, lakozzék Úr kegyes szeretetével miközöttünk...

Evan Brewster kis szünetet tartott, egyenesen Neilre nézett, csodálatosan barátságos mosollyal, aztán így fejezte be: – ...és árassza kegyes szeretetét mindnyájunkra, gazdagra és szegényre, feketére és fehérre.... minden gyermekére.

Az afrikai kórus, amely amerikai lányokból állt, rázendített: „Áldott légyen a kötés, mely bennünket összeköt”... de a varázs megtört, amint mindenki felállt – mindenki, kivéve Neilt, aki elbűvölten ült tovább.

Amikor végül a gyülekezet utolsónak maradt tagjai közt az ajtó felé indult, érezte maga körül a bizonytalanságot: ez a fehér vajon barátként jött-e, vagy csak kíváncsi; odabólintsanak-e neki, vagy ne vegyenek róla tudomást. De akik Délről jöttek, azok mind tudták: legbiztonságosabb a két módszer egyesítése, és aztán gyorsan lelépni.

Az ajtónál dr. Brewster sorra kezet fogott mindenkivel. Neillel sem beszélt másként, mint a többiekkel:

– Örülök, hogy körünkben üdvözölhettük ma délelőtt, testvér.A közhely bosszantotta Neilt, pedig hát nem pontosan ugyanezt szokta mondani saját

papja, dr. Buncer?Közelről nézve, miközben kezet fogtak – Neilnek immár elég gyakorlata volt, hogy ne

csináljon ebből színjátékot –, dr. Brewster szemének belső sarka teli volt apró redőkkel, izzadt, mint egy béres, és markának szorítása is olyan ijesztő volt, akár egy béresé – és a szemében ott volt a világ minden bánata a Golgota óta.

Amikor Neil, meglehetősen zavarodottan, kinn találta magát a járdán, csöppet sem örült, hogy megpróbáltatása véget ért. Teli volt kételyekkel, és elveszettnek érezte magát abban a hétköznapi világban, ahol alighanem sem a most az utcán látott kemény arcú fehérektől, sem a durva,– naplopó hamiskártyásoktól nem remélhetett olyasféle türelmet az ő égető problémájával kapcsolatban, mint amilyet Evan Brewster tanúsít.

Jó darabig bámulta az utca túlsó oldalán az Etiópia Mozgóképszínházat, mintha a chartres-i székesegyházat látná. Észre sem vette, hogy a Woolcape família mellett ácsorog, akik az istentisztelet után még elcsevegtek a szomszédaikkal. Emerson Woolcape százados a jelek szerint felismerte Neilt, de nem várta, hogy ő is megismerje, ezért meglepődött, amikor Neil félszegen meghajolt, és dadogva megszólította:

– Gondoltam... ugye te vagy az, öreg fiú? Nem láttalak a gimi óta.Woolcape-ék némán meredtek rá, hallgatásukból éppúgy válhatott szívélyesség, mint

ellenségesség. Neil sietve tovább fűzte a szót, mert valami önmaga előtt sem világos okból nagyon szerette volna, ha elfogadják a társaságát.

– Ami azt illeti, évekkel ezelőtt egyszer láttalak benneteket, egy nagy pikniket rendeztetek, és nagyon szerettem volna köztetek lenni.

Valamennyien mosolyra húzták a szájukat, de jeges udvariassággal. Neil tovább győzködött annak az embernek az elszántságával, aki meg akarja magát szerettetni, ha meg is kell ölnie őket érte.

– Sajnálom, hogy mostanáig soha nem volt alkalmam meghallgatni dr. Brewstert. Ööö... jártál te is odaát, Emerson... kapitány?

Hát, láttam egyet-mást a buliból. – Emerson vonakodva ugyan, de beletörődött az elkerülhetetlenbe. – Kingsblood kapitány... a feleségem, azt hiszem, ismered az édesapját, Drexel Greenshawt, a Fiesole étteremből... és a bébink... édesapám, édesanyám, ez az ifjú hölgy pedig Phoebe, az unokahúgom... Mama, beszéltem éri már neked Kingsblood kapitányról... együtt jártunk iskolába.

Woolcape-ék valamennyien olyan arcot vágtak, mint a gyerekek, amikor már kiudvariaskodták magukat a kíváncsiskodó segédlelkésszel, és úgy érzik, hogy most már igazán leléphetnének, hogy végre jól érezhessék magukat. De Neil ebbe nem volt hajlandó beletörődni, s vállalta a visszautasítás kockázatát is. Ez a család hirtelen mérhetetlenül

fontossá vált számára. Ha az ember harmincegy éves korában születik négernek, családra van szüksége.

A kamaszos kuncsorgás soha nem volt erős oldala, most mégis szinte belekapaszkodott Emersonba.

– Merre mentek, kapitány? Nem nagyon ismerem a városnak ezt a részét.Nem Emerson, hanem az anyja segítette ki. – Ó, nincs kedve velünk tartani, kapitány? –

kérdezte szívélyesen.John és Mary Woolcape egy saroknyira laktak a templomtól, Emerson pedig a szomszéd

házban. Elindultak kényelmesen, ballagva, s közben John megmutatta Neilnek Evan Brewster parányi parókiáját.

– Hogy tetszett a szentbeszéd, Kingsblood kapitány? – próbálkozott meg a társalgással John. – Mi igen sokra tartjuk dr. Brewstert.

Woolcape-ék nagyon meg voltak lepve, amikor ez a fehér bankár – aki valószínűleg holmi szégyenletes pénzügyi kémfeladattal jött ide – valósággal égett a lelkesedéstől. – Komolyan mondom, egészen rendkívüli, ennyi erő és ennyi szelídség együtt. Igazi szent... és milyen okos!

– Hát szentnek nem nevezném, ahhoz túl jól tekézik, és túl jól tud főzni, de azért mi nagyon büszkék vagyunk dr. Brewsterre – mondta Mrs. Woolcape, és Neil úgy érezte, titokban kissé kineveti őt is meg a műbírálatát is. De hát nyíltan nem mosolyogták meg. A paplakot kezdte tanulmányozni. Kopott, fehér, földszintes házikó, három-négy apró szoba lehet benne, az egész nem sokkal nagyobb, mint az ő szerény nappali szobája. Az ablakokat szemérmesen elfüggönyözték, a zsebkendő nagyságú verandán három cserép geránium díszelgett.

– Elég kicsi ház egy ilyen nagy embernek. És gondolom, nős is?– Igen, és két gyereke is van. Dr. Brewster azt mondja, azért egész jól elférnek: a konyhai

sparhelten alszanak, alatta tartják a fürdőkádat meg a macskát, no meg a könyvtárát... mind a két könyvet! – mondta Mr. Woolcape.

Felesége ezt nem hagyhatta szó nélkül. – Ugyan, John, nagyon jól tudod, hogy Evannek a fizetéséhez képest milyen pompás könyvtára van... több száz könyve... és minden fontos megvan neki... Myrdal és Wright, Langston Hughes és Alain Locke és minden!

Ezen mindnyájan családias szeretettel nevettek.Neil ezzel újabb társalgási témára talált. – Elég kicsi templom... nem hinném, hogy valami

nagy fizetést tudnának neki adni. Elég szégyen.– Hát, nem, nem is tudunk – mondta John büszkén. – Közülünk senki sem keres valami

sokat, tudja. Ezért Evannek... dr. Brewsternek ... éjszakánként a postán kell dolgoznia, hogy valahogy megéljen, és a gyerekei is tanulnak még. De ő csak nevet ezen. Azt mondja, szerencsénk van, hogy köztisztviselő a lelkészünk, és nem koldus. Amellett – tette hozzá büszkélkedve – postaellenőr, és egész csomó fehér dolgozik a keze alatt!

– De hát azért mégis – szörnyülködött Neil –, hogy egy ilyen embernek, egyetemi diplomával meg minden, körlevelek szortírozására kelljen fecsérelnie az idejét...

– Mi nem látunk ebben semmi rosszat – szögezte le Mr. Woolcape. – Örülünk, hogy Brewster tiszteletes hajlandó együtt dolgozni a magunkfajta egyszerű emberekkel, és nem álmodozással fecsérli az életét a lelkészi dolgozószobájában. Főleg Ryannek, a fiamnak ez a véleménye... ő most éppen itthon van, szabadságon, mert katona, de nem jött el velünk márna. Attól tartok, Ryan kissé baloldali.

– Hé, hé, hé! Kingsblood kapitányt alighanem egyszerűen lenyűgözik a mi családi történeteink. Ugyan meséld már el neki, hogy volt egyszer egy kölyökkutyánk, amelyiknek minden lábán hal ujja volt! – csúfolódott Mary Woolcape, és nyújtotta a kezét Neil felé... búcsúzóul.

Neil ezt szántszándékkal nem vette észre.

Woolcape-ék háza előtt álltak, nem volt sokkal nagyobb, mint van Brewsteré, földszintes, makulátlan fehér; ácsorogtak, és Neil csak állt, amíg aztán John Woolcape már nem kerülhette el, és meghívta:

Nem jönne be egy kicsit?És Neil bement, besétált mögöttük, akár tetszett nekik, akár nem; el volt rá szánva, hogy

nem hagyja ki ezt az esélyt a felvilágosodásra, és afféle csekélység, mint a jó modor, nem tarthatta vissza eltol.

Látta Emersonnak és apjának sokatmondó tekintetét, amelyből szavak nélkül is olvasni lehetett: „Mit akar itt ez a kölcsönkufár a bankból? Ugyan miféle gyanús fehér emberi trükkön töri a lejét?”

Neil a régi iskolatársak találkozójának légkörét próbálta megteremteni. – Emlékszel arra a muris vén tyúkra, aki algebrát tanított nekünk, kapitány?

– Hú, micsoda dilis nő volt – kuncogott Emerson.– De jó szíve volt. Egyszer óra után azt mondta nekem: „Neil, ha többet tudnál algebrából,

akár az állam kormányzója is lehetne belőled.”– Igazán, kapitány? – Emerson vontatott hanghordozása már-már sértő lett. – Nekem azt

mondta egyszer óra után, hogy ő csak javamat akarja, de ha egy fiú az én fajtámból algebrát tanul ahelyett, hogy megtanulna gyorsan és jól főzni, naháát... „az tiszta időpazarlás”!

Az osztálytársi szívélyesség teljesen megfagyott. Woolcape-ék zordonan bámulták Neilt, várták, hogy jöjjön ki végre a farbával... Lehet, hogy a bankhivatalnokok temetkezési biztosítással is ügynökölnek?

– Kérem, én igazán nem akarok alkalmatlankodni. Tudom, hogy szeretnének már leülni a vasárnapi ebédhez, és tüstént megyek is, de van egypár dolog, amiről őszintén szeretnék sok mindent megtudni... akarom mondani, én alig ismerem... ööö... a városnak ezt a részét, és egyszerűen muszáj jobban megértenem ... a városnak ezt a részét.

Neil azt próbálta kifejezni anélkül, hogy megsértse őket, hogy szeretné jobban megérteni a négereket. De hát mit mondjon az ember nekik, hogyan nevezze őket: „négereknek”, „színeseknek”, „etiópiaiaknak”? „Afroamerikai”, az kacifántos, de hát akkor hogyan? Mivel sértené őket a legkevésbé? Egyszer Olaszországban hallotta, amint egy néger katona ráordított egy másik négerre: „Nyomás, nigger!”, de azt már tudta, hogy ezt a szót nem kedvelik. Zavarban volt.

Valamivel szívélyesebben néztek rá. – Mire lennél kíváncsi, Kingsblood kapitány? – kérdezte Emerson.

(Honnan tudják, hogy ő kapitány? Igaz lenne, amit egyesek rebesgetnek, hogy az egész fekete világ egyetlen nagy összeesküvés, amely minden fehér kiirtását tervezi; hogy gonoszul okosak, mégis dzsungelból szaladt ámokfutók, vadak, mint az emberáldozatok füsttől feketéllő éjféli tüzei; hogy titkos szövetséget alkotnak, amely kikémleli és kis könyvecskékbe jegyzi fel minden fehér ember tetteit, melyeket aztán szellemidéző varázslók és kommunista ügynökök vizsgálnak át?)

Tulajdonképpen egyetlen dolgot szeretett volna sóvárogva megkérdezni: „Vajon én, aki néger vagyok, néger legyek-e?” Miközben küszködve próbálta ezt valahogy megfogalmazni, körülnézett.

A világon semmiféle ok nincs, amiért egy átlagos értelmi képességekkel rendelkező ember meghökkenhetne azon, hogy egy átlagos ízlésű, rendes, középosztályi néger család háza pontosan ugyanolyan, mint akármelyik másik átlagos ízlésű, rendes középosztályi amerikai családé. Neil szemrehányást is tett magának. Hát mit várt tulajdonképpen? Vudu-oltárt? Tamtam-dobokat és leopárdbőrt? Kockajátékot meg egy demizson kukoricapálinkát? Vagy egy Eldzier Cortor-festményt, valamint Hailé Szelasszié, Walter White és Puskin dedikált fényképeit? Igen, valószínűleg tényleg valami rémséget várt.

Csakhogy: ha házmesterek volnának, nem pedig ügyvédek vagy ügynökök, akkor neki is, összes barátainak is pontosan ugyanilyen lenne a nappalijuk: ugyanez a kopott szőnyeg lenne benne, ugyanilyen lábtámaszos kárpitozott karosszék, ugyanilyen szófa, cifra hamutartók, selyemfa burkolatú zenegép, ugyanezek a női magazinok, és a nem túl jó virágcsendéletek nem túl jó reprodukciói!

„...Vestalnek tetszene ez a szoba, és nem mulasztaná el kifejteni, hogy Mrs. Woolcape mennyivel különb rendet tart benne, mint Shirley a miénkben.”

Aztán ezt hirtelen abbahagyta. Nem hazudott tovább önmagának, és sajgó szívvel belátta, mennyire elképzelhetetlen, hogy Vestal valaha is itt üljön ebben a szobában, és természetesen tudjon viselkedni ezekkel az emberekkel – az ő népével.

Az ám, várják, hogy mit akar mondani. Megpróbált nyíltan beszélni.– Azt szerettem volna kérdezni... nem nagyon tudom megfogalmazni, de történtek

bizonyos dolgok, melyek miatt úgy érzem, lobban kellene ismernem magukat, ööö... – „Négereket”, erre ez a szó – mondta John Woolcape.– Vagy „színeseket”. Nekünk egyik ellen sincs kifogásunk – mondta a felesége.

Mindketten nyájasak voltak, és meglehetősen türelmesek.– Mama ezzel azt akarja mondani – magyarázta Emerson hogy mind a két kifejezést

szívből utáljuk, de valamivel kevésbé (ártjuk felháborítónak, mint azt, hogy „nigger”, vagy „szerecseny”, vagy „füstös”, vagyis bármely más csúfnevet, amellyel fehér utcaseprők azt óhajtják kifejezni, hogy ők különbek, mint egy néger püspök. Előreláthatólag még jó néhány évtizedbe bele fog telni, a míg egyszerűen amerikaiaknak vagy embereknek fognak minket nevezni.

– Ne legyél már olyan átkozottul sznob! – reccsentett rá Emersonra az apja. – Abban igazad van, hogy ezek a csúfnevek kellemetlenek, de mitől annyival alacsonyabb rendű egy utcaseprő, mint egy püspök? Én is kazánfűtő vagyok! De ha Kingsblood kapitány a négerekről szeretne érdeklődni... én történetesen ezt a szót szoktam használni... mi szívesen elmondunk neki mindent, amit csak tudunk.

– Hát persze – sietett helyesbíteni Emerson. – Eszemben sem volt semmiféle sznobizmus. Csak nem szeretem, ha megbélyegeznek, mint valami háziállatot. De kapitány, ha csakugyan szeretnél egy jó kis tüzes vitát a faji kérdésről, akkor várd meg, amíg hazajön Ryan, az öcsém. Még csak huszonhárom éves, de olyan csodálatosakat tud tévedni, mintha kilencven lenne. Szabadságon van... reméli, hogy hamarosan leszerelik, de még katona, akárcsak én, őrmester, és hogy lenéz minket, századosokat! Ryan odaát volt Indiában, és úgy beszél, mintha puszipajtása lett volna Nehrunak és Gandhinak. Bár lehet, hogy ők ezt nem vették észre. Burmában is volt.

A külföldi szolgálat említése mindjárt katonai témák felé terelte a két veteránt. Dr. Emerson Woolcape kapitánynak katonás volt a külseje, katonásan is beszélt, valódi katonahangon; s miközben eszmét cseréltek a B-29-esekről, a fejadagokról, az ezredesekről és a tengeribetegségről, Neil arra gondolt, hogy ha Emersonban nincs is semmi ama nevezetes vezér, Rodney Aldwick őrnagy varázsából, a szakszerűség terén a jelek szerint semmivel sem marad mögötte.

Most már mindnyájan ültek, bár csak Neil látszott nyugodtnak és fesztelennek.Phoebét, Emerson unokahúgát, akiről eddig még nem esett szó, pontosan úgy untatta a két

tiszteletre méltó hadfi locsogása, ahogy bármely más tizenhét éves amerikai lányt untatott volna. Kecses teremtés volt, teli a fiatalság lihegő izgatottságával; éppolyan arany haja volt, mint Biddynek, és olyan fehér-rózsaszín arca, mint Joannak, Neil húgának, csak nyugtalanabb volt náluk. Most is fölugrott, amikor berobogott egy vele egykorú fiú.

A fiú koromfekete volt, és erősen negroid arcú, de kék vasárnapi öltönyében, homokszín, nyakánál barnásvörös szegélyű ingpulóverjében, mellét büszkén kidüllesztve maga volt a

megtestesült Amerikai Gimnazista: szabad és független – valószínűleg túlságosan szabad és túlságosan független, akárcsak kotkodácsoló tanáraikat kétségbe ejtő fehér osztálytársai.

– Ő Winthrop Brewster, a lelkészünk fia. Átugranak Duluth-ba ebédelni – mondta Mrs. Woolcape, mintha ez az oda-vissza száznegyven-valahány mérföldes autóút éppen csak egy kis séta lenne a parkban.

Winthrop közölte, mennyire örvend, Phoebe pedig rávágta, hogy „elnézéstrohannunkkell”, udvariasan leplezve örömét, hogy végre megszabadulhat egy harmincegy éves vénember társaságától, s már el is füstölögtek a benzinfelhőnek ugyanabban a párájában, amelyben két másik amerikai fiatal, Neil és Vestal is száguldozott alig tizenkét éve.

Mrs. Woolcape ekkor pontosan Neil anyjának modorában kezdett el sopánkodni. – Aggódom e miatt a gyerek miatt. Phoebe az unokánk. Apja-anyja meghalt, mi vagyunk felelősek érte. Annyi szent, hogy én nem így viselkedtem, amikor középiskolába jártam, Oberlinben. Ez a lány a jelek szerint egyszerre szerelmes Winthrop Brewsterbe... csodálatos fiú különben, nagy elektronikus vagy micsoda szakember lesz, ha kijárja a főiskolát, de Phoebe szerint Winthrop túlságosan józan és aggályoskodó, így aztán, képzelje, ifjú hölgyünk fogja magát, és kijelenti, hogy Bobby Gowse-be is szerelmes, az egy itteni vadóc, táncoskomikus, no meg a szomszédunk fiába, Leó Jensingbe is. De hát Leó fehér, így hát ezt persze nem szeretnénk.

– Magának tehát előítéletei vannak a fehérekkel szemben? – csodálkozott Neil.– De mennyire – dühöngött a férje –, pedig folyton mondom neki, hogy az ő

iskolázottságával... én magam csak elemit jártam... neki semmiféle mentsége nincs, ha egy egész fajt elítél. Megmondtam neki, ha türelmesen keresgél, pont annyi megértő, jószívű embert fog találni a fehérek közt, mint a saját fajtánkban... De némileg ellenzem a vegyes házasságokat én is, bár esak azért, mert annyi ember van, fehér is, fekete is, akinek nem adatott meg a szeretet képessége, és ezek aztán irigykednek, és annyi bajt csinálnak, amennyit csak bírnak, ha azt látják, hogy egy vegyes fajú pár annyira szereti egymást, hogy hajlandók vállalni a társadalmi számkivetettséget. Persze az egész bőrszín szerinti megkülönböztetés egy marhaság, de ahogy olvastam, annyira összenőtt az olyan régi, arisztokratikus osztálymítoszokkal, mint az Amerikai Forradalom Leányai vagy az angol nemesség... hogy aztán éppúgy nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint a szifiliszt, amire különben nagyon hasonlít.

– De John! – szólt rá Mrs. Woolcape.– Így aztán – folytatta a férje – én... hát... őszintén szólva akasszanak fel, Kingsblood

kapitány, ha meg tudom mondani, hogy ha Phoebe férjhez akarna menni egy fehér fiúhoz, bezárnám-e a szobájába, vagy a levegőbe hajigálnám a portássapkámat, és agyonlőnék mindenkit, aki megpróbálná megfosztani ettől a jogától!

– Ugyan, John, hagyd már ezt az örökös fajvédősködést – intette le Mrs. Woolcape, de teljesen rutinszerűen.

Emerson felesége fogta a babát, és hazament – kissé célzatosan. Neil tudta: alig várják, hogy menjen már.

– Nem tarthatom fel magukat tovább, de... Mondják csak. Nagyon nehéz négernek lenni? Idefönn Északon, úgy értem... ilt Grand Republicban? Kérem, ne vegyék ezt puszta kíváncsiskodásnak. Borzasztóan szeretném tudni.

Emerson és az idősebb Woolcape házaspár némán tanakodtak, aztán Emerson válaszolt mindnyájuk nevében:

– Igen, nagyon nehéz, minden pillanatban az.Anyja tüstént kiigazította: – Nem mindig. Legtöbbször azért elfelejtjük, hogy páriáknak

tartanak minket, és tesszük a dolgunkat anélkül, hogy eszünkbe jutna a fajunk, anélkül, hogy bármiféleképpen különlegesnek tartanánk magunkat. De időnként elviselhetetlen az embernek, nem is annyira önmaga miatt, hanem azok miatt, akiket szeret. Meg tudom érteni

azokat a fiatalokat, akik olyan vadul beszélnek a gépfegyverekről... gonosz beszéd, de meg tudom érteni.

Neil tovább firtatta a kérdést: – De... becsületszavamra, nem vitatkozni akarok, Mrs. Woolcape, én tudni szeretném. Nem kétlem, hogy Délen nagyon nehéz, de hát itt Északon biztosan nincs semmiféle előítélet... ó, egyes emberekben talán igen, de törvényes korlátozások nincsenek. Hiszen, úgy tudom – mondta büszkén –, hogy ebben az államban még polgárjogi törvény is van, így a négerek akármelyik vendéglőbe ^bemehetnek! És a maga fia és Phoebe... nem úgy néznek ki, mint akik bármiféle hátrányos megkülönböztetést szenvedtek!

– Kapitány – mondta Emerson mi osztálytársak voltunk. Akkor is úgy gondoltam, és most már látom, hogy igazam volt: te őszinte, jószívű fickó vagy. Súlyt helyeztél rá, hogy majdnem mindenkivel jóban legyél. Nekünk sok mindenben közös volt az érdeklődésünk... sport, matek, állampolgári... és mégis: tizenkét év alatt szinte soha nem szóltál hozzám, legfeljebb annyit mondtál, hogy „Jó reggelt”, még azt is vonakodva.

Neil bólintott: – Igaz. És most már késő volna mentegetőzni. Bárcsak megtehetném. De Phoebe... ez a nemzedék már egészen más. Ő pont olyan felszabadultnak, elfogulatlannak látszik, akár a húgom.

Az eddig oly nyugodt anya, Mrs. Woolcape szinte kiabált:– Ez a gyerek csak most kezdi megismerni azt a megaláztatást, amit minden néger nap

mint nap érez, különösen nálunk, ezen az önelégült, északi középnyugaton. Délen azt mondják nekünk: kutyák vagytok, egyszerűen hozzá kell szoknotok az ólatokhoz, akkor kaphattok egy szép csontot meg egy jó szót. De idefönn Északon azt mondják nekünk, hogy teljes értékű emberek vagyunk, reményre és gondolkodásra biztatnak, így aztán lincseléstől rettegő déli testvéreinknél is jobban érezzük az állítólagos alacsonyabbrendűségünkre vonatkozó szüntelen kis figyelmeztetéseket, a nem is szándékos megaláztatásokat. Megaláztatás! Nem ártana, ha maguk, fehérek is megtudnának egyet-mást erről a szóról! Minket, akik külsőleg fehérnek látszunk, különösen megaláznak itt. Állandóan találkozunk emberekkel, akik nem tudják, és akik annyira vonzódnak hozzánk, hogy ledobjuk a páncélunkat... akár a hülyék. Aztán egy szép napon lekezelnek minket, sértőn kimúlnak, vagy kerülik velünk a találkozást, és akkor már tudjuk, hogy tudják, és az együtt töltött kellemes időknek mindörökre vége... És azok, akik szemmel láthatólag feketék... Hogy itt Északon nincs diszkrimináció? Nincs, csak minden hitvány gondolkodású ember úgy néz rájuk a vonaton, az autóbuszon, az üzletekben, mint a csörgőkígyóra. Ritkán kapnak különb munkát konyhai kisegítésnél, nem számít, akármilyen tehetségesek. Ambiciózus színes bőrű fiúkból csavargó lesz, mert senki nem hajlandó kipróbálni őket, felelős munkát adni nekik. Az éttermekbe fogcsikorgatva engednek be, kizárólag a törvény miatt, aztán megsértenek, vagy hanyagul szolgálnak ki, hogy legközelebb inkább éhen maradunk... ugyanúgy... ahogy inkább egész éjjel az utcát járjuk egy téli éjszakán, mint hogy szobát kérjünk egy úgynevezett jobb szállodában. Így aztán John meg én, akiket beeresztenek, utálkozva veszünk ki szállodai szobát utazás közben, mert a testvéreinket kikergetik az utcára. Se vége, se hossza a megaláztatásnak, amíg az ember meg nem törik, vagy, mint John meg én, inkább örökké otthon marad, és nem kockáztat meg többé semmiféle ismeretséget semmiféle fehér emberrel, soha. Pedig mi nem vagyunk rossz emberek, ó, nem, és amikor arra gondolok, hogy milyen derék és bátor ember a férjem, amikor a gyerekeimre gondolok, meg az apámra, a zoológusra, aki... Ó, elnézést az érzelgősségért. Tudom, hogy maguk, fehérek rém mulatságosnak találják, ha egy fekete asszony így dicsérgeti a férjét!

– Nem... dehogyis... nagyon kérem! – Neil nagyon megindult volt és rendkívül izgatott.– Nem szokta olvasni a magazinokban a humoros történeteket a hencegő füstösökről, nem

hallott vicceket, melyek úgy kezdődnek, hogy Mandy és Rastus egy banketten? És Phoebe... maga azt mondja, hogy az övé már egy új nemzedék. Csak a minap volt, hogy egy ötvenéves

fehér kocsimosó, akinél Phoebe fehérebb, azt mondta neki, hogy szívesen lefeküdne vele, csak nem tud hozzászokni a gondolathoz, hogy egy négerrel. És ez korántsem olyan rémes, mint Délen, ahol egy barátnőnk, egy színes bőrű asszony, aki megsérült egy autóbalesetben, elvérzett, mert egyik fehér kórház utasította el a másik után. Ott halt meg az utcán... meggyilkolták. De azért... amikor Phoebe jelentkezett az iskolai színjátszókhoz, a maguk Hamilton Gimnáziumában, még a próbajáték előtt azt mondták neki, hogy a szerepeket már kiosztották, de aztán egy fehér barátnőjének megmondták, hogy még nem volt szereposztás. És az idén egyik tanárnője folyton rábámul Phoebére, meg a görög, olasz és orosz származású gyerekekre, és olyasmiket mond, hogy „nekünk, akiknek New Englandben születtek az őseink, mondani sem kell, hogy ez meg ez becsületbeli kérdés... „ De neki ettől még nem törik csontja, mint az apjának. Ő volt a nagyobbik fiunk, Bayard. Pompás közgazdász lett volna belőle, professzor. A Carletonon végzett... végig maga tartotta el magát, dolgozott, de summa cum laude diplomázott... és egy csodálatos lányt vett feleségül. Végig Északon nevelkedett... igen, igen, tudom, hogy következetlen vagyok: elismerem, a Dél rosszabb, sokkal rosszabb! Itt nevelkedett, soha, egyetlen pillanatra sem élte át a törvényes faji megkülönböztetést, és egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy rendes, művelt néger valaha is erőszakba ütközhessen Délen. Egy néger főiskolára ment tanítani, Georgiába, ahol a dédapja valamikor rabszolga volt. Amikor először meglátta azt az undorító táblát, hogy CSAK SZÍNESEKNEK, ahogy írta nekem, olyan dühös lett, és úgy megrémült, mintha késsel esett volna neki valaki; ki kellett húzódnia a kocsival az útpadkára, és hányt. De megpróbálta megfogadni a déli ismerősök tanácsát és „belemenni a játékba”... csakhogy ebben a játékban mindig az ellenfél írja elő a játékszabályokat. Aztán, még alig egy hónapja volt ott, egyszer egy rendőr megállította a kocsiját, és úgy viselkedett, mintha Bayard lopta volna a kocsit. Az az ember látta már Bayardot a főiskola körül, és tudta róla, hogy bár teljesen fehér bőrű, „színesnek” van besorolva. Olyan ocsmányul viselkedett, hogy Bayard megfeledkezett magáról, és visszafeleselt, erre bevitték az őrszobára, és azt mondták, hogy részeg... soha még egy korty sört se ivott... erre dühbe gurult, és megverték. Agyonverték. A fiamat. Sokáig verték. Amíg belé nem halt, ott a cementpadlón. Olyan szép gyerek volt. És a feleségének azt mondták, jobb lesz, ha befogja a száját, vagy sose fogja megszülni a gyerekét... a mi Phoebénket. – Amikor megszületett a kicsi, Északra menekült, egész nap és egész éjjel utazott egy mocskos négervagonban. Még egy év se telt bele, és meghalt. Olyan szép gyerek volt, és rugdosták a fejét, és ott halt meg, azon a mocskos, véres cementpadlón...

Mary Woolcape már sírt. Zokogása megrendítő volt, mert nem volt benne semmi hisztéria, csak reménytelenség. Neil a legdrágábbat szerette volna felajánlani neki vigasztalásul, ami csak tőle telt. Egyszer csak hallotta a saját hangját: – Nagyon megértem, hiszen rájöttem, hogy részben néger vagyok én is.

„...Uramisten, megtettem! Hogy lehettem ilyen bolond?”

HUSZADIK FEJEZET

– Azt mondja, maga is részben néger? Vigyázzon, mi nem szeretjük az ilyen tréfákat – szólt rá szigorúan John Woolcape, aki nem volt olyan napégette, mint ő, ezért „fehérebb” volt nála.

– Én sem tartom tréfának! Sose tudtam, csak nemrég tudtam meg. – Csapdában érezte magát. Ó, Woolcape-ék pompás emberek, de azért nem akar a hatalmukba kerülni. – Talán nem is kellett volna ezt kifecsegnem – folytatta sietve. – Senki nem tudja, még a szüleim meg a feleségem sem, de attól tartok, mégis igaz. Csak kis százalékban, de a törvény értelmében, attól tartok, sok helyen színes bőrűnek számítanék.

Meglepte, hogy a többiek nem lepődtek meg jobban. Inkább meglehetősen érzéketlennek látszottak. Meg is próbált könnyedebb hangot megütni.

– Hát, azt hiszem, meg kell próbálnom lenyelni a békát.– Ne sajnálja már annyira magát – mondta John Woolcape egykedvűen. – Ne legyen már

ilyen gyerekes. Én hatvanöt éve „lenyelem”, hogy néger vagyok, és a feleségemnek, a gyerekeimnek, meg még néhány millió más rendes embernek is sikerült „lenyelnie”!

Farkasszemet néztek, és Neil sütötte le a szemét.– Teljesen igaza van, Mr. Woolcape. Azt hiszem, megint bocsánatot kell kérnem. Azt

hiszem, még túlságosan új nekem a gondolat, még nem tudtam megszokni. Még papa és mama se tudják. Uánanéztem az őseimnek, és rájöttem, hogy... izé...

– Ti, fehérek erre azt szoktátok mondani, hogy „megérintett a kátrányos ecset” – mondta Emerson gúnyosan. – Nem is olyan könnyű, mi?

– Magasságos úristen, nektek aztán tudnotok kell, hogy könnyű-e vagy nem! – vicsorított rá Neil.

– John, és te is, Emerson: mind a ketten hagyjátok abba! Ne piszkáljátok ezt a fiút! – Mary Woolcape hangjában anyai gyöngédség keveredett az anyai szigorral. – Természetes, hogy ki van borulva. Szegény fiú! – Már át is ölelte Neil vállát, és könnyedén megcsókolta az arcát. Mintha a saját anyja vigasztalgatta volna.

– Hány éves maga, fiam? – mormolta.– Nem egészen harmincegy, Mrs. Woolcape.Majdnem azt mondta neki, hogy „mama”.– Nehéz dolog ilyen későn ráébredni, hogy milyen is a világ valójában. Nekünk,

színeseknek meg kell értenünk mind a saját világunkat, mind a fehérekét, hogy biztonságban élhessünk. De tudja mit! – Mrs. Woolcape egyszerre gyakorlatiasan kezdett sürögni. – Maradjon itt, és ebédeljen velünk. Ugye megengedi a felesége? Üljön le, és hívja fel.

Vestal azt mondta, hogy oké, és megkérdezte, élvezi-e a kiruccanását a veteránokkal.  Neil meggyőződhetett róla, hogy Mary Woolcape egy dologban tökéletes megtestesítője a

„tipikus néger nő” mítoszának: pompásan főz. Persze még mindig nagyon zöldfülű újonc volt: ámult-bámult, hogy nem sült csirkét és görögdinnyét esznek vasárnap ebédre, hanem igazán kaukázusinak számító roast-beef-et.

Emerson hazament a feleségéhez ebédelni. Búcsúzóul csak annyit mondott:– Én egy szót sem fogok továbbadni abból, amit... ööö... amit nekünk elmondtál, kapitány,

hacsak és amíg nem akarod. De üdvözöllek a klubunkban. Ha uszodánk nincs is, a tagság nagyon klassz. – Kezet ráztak. Immár barátok voltak... ahogy azok lehettek volna húsz évvel ezelőtt is.

Ryan már megint késik – sóhajtott fel John. – Ezek az ifjú forradalmárok a barikádokról is el fognak késni. Nekifogunk nélküle... Mary! Együnk!

Így hát beteljesedett az egyenlőség legősibb és legegyetemesebb szimbóluma: Neil először ült le együtt enni új barátaival.

Woolcape-ék elmesélték neki az életük történetét: Neil úgy érezte, azért, hogy otthonosabban érezze magát.

A „színes bőrű” John Woolcape teljesen „fehér” volt, azaz rózsaszín, barna és ősz, és soha életében nem járt Iowánál délebbre vagy Chicagónál keletebbre. Észak-Dakotában született, az egyetlen „néger” család voltak az egész megyében. Apja egy vasúti pályafenntartó brigád előmunkása volt. Nagyapja még rabszolga volt Georgiában, aztán a polgárháború után béres lett Floridában, a mely az ő számára nyilván nem volt a rulettkerekek és strandnapernyők paradicsoma.

Maga John farmokon dolgozott, azt remélte, hogy főiskolára vagy mezőgazdasági szakiskolába mehet, de még az elsőt járta a falusi középiskolában, amikor egy elszabadult tehervagon halálra gázolta az apját, és be kellett állnia inasnak a helyi borbélyhoz. Borbélyként jött Grand Republicba 1902-ben, itt tudta meg először, huszonkét éves korában, mit jelent négernek lenni.

Mindaddig alig tudott többet a színes bőrű lét diplomáciai művészetéről, mint Neil Kingsblood. Azt tudta, hogy az apja jó baptista és jó főnöke az ír és svéd pályamunkásoknak, annak azonban hírét sem hallotta, hogy ő biológiailag alacsonyabb rendű, s megfelelő oktatás híján fehér játszótársai sem tudták, se a fiúk, se a lányok, hogy kezének érintése fertőző.

Különösen a lányok nem.Volt ugyan néhány ember abban a dakotai faluban, aki kelletlenül holmi „szurkos ecsetről”

morgott, de ezek mind vagy félkótyák vagy örök zsörtölődök voltak, és John számára teljesen érthetetlen volt a gyűlölködésük.

Mivel Grand Republicban befogadták mint fehér embert és jó borbélyt, teljesen megfeledkezett apja elszórt célzásairól, miszerint családjához valami „faji problémának” nevezett rejtély kapcsolódik. Abban az időben pontosan olyan eszementnek tartotta volna azt, aki azt mondja neki, hogy „Te egy édesvízi polip vagy”, mint aki azt állította volna, hogy „Te fekete vagy”. Nem lévén fekete. És fikarcnyit sem törődött volna vele, hogy „fekete” vagy „fehér”, míg vendégei meg a svájci szeretője szerették.

De aztán a környékre költözött valaki a gyerekkori falujából, Észak-Dakotából, és súgott valamit a borbélyüzlet főnökének, aki odaszólt Johnnak:

– Hohó, hiszen te részben nigger vagy, igaz?– Azt hiszem, igen. Na és?– Nekem személy szerint teljesen mindegy, de a vendégek nem szeretik. Balhézni fognak,

és itthagynak.– Balhézott már valamelyik?– Nem, de balhézhatnak. Nem vállalhatom a kockázatot. Annyit mondhatok neked, hogy te

vagy a legjobb borbélyom, de nem vállalhatom a kockázatot.Már annak idején, 1904-ben ezt az óvatos receptet használták, amely merev méltósága,

hülyesége és gyávasága miatt mit sem változott, így maradt fenn a demokrácia és a felvilágosodás századának közepéig.

Johnt egyik üzletből a másik után bocsátották el, és soha nem azért, mert rosszul végezte a munkáját, vagy nem szerették a vendégek – legalábbis addig soha nem volt kifogásuk ellene, amíg fülükbe nem súgták a Nagy Tényt. Néha maga John vágta a fejükhöz, mert nem ízlett neki a tamásbátyáskodás. Az alatt a két perc alatt lett hirtelen „fajilag öntudatos” és „néger”, mialatt első főnöke fejére olvasta a vádat, és kirúgta.

Svájci barátnője, a rózsás képű szobalány, akit angolul tanított, semmiféle jelentőséget nem tulajdonított a dolognak, amikor megtudta a Nagy Tényt, de ír és skandináv pályatársnői kitanították, hogy ha helyet akar kapni itt, a demokrácia földjén, akkor őt el kell kergetnie.

Fajtestvérei közül John hallotta először a N.A.A.C.P. hírét ez a színes bőrűek felemelkedéséért küzdő országos szövetség lett a négerek Nagy Hadserege – és az ő minneapolisi nagygyűlésükön ismerkedett meg Maryvel, akin akárcsak rajta, nem is lehetett felismerni, hogy „színes”.

Mary az Oberlin College-ben végzett, apja sikeres, jómódú állattenyésztő volt Iowában, pulykákkal, tyúkokkal és libákkal kísérletezett többé-kevésbé tudományos alapon. Amikor megismerkedtek, John és Mary először utálták egymást, mert mindketten fehérek voltak, és mindketten gyűlölték a fehér felvágósságot. De az a tény, hogy egyikük sem volt hajlandó vállalni a fehér zsarnokságot, mégis egymáshoz vonzotta őket. Ezenfelül együtt tartotta őket, hogy mindketten szerették a szellemi függetlenséget és a humort.

John saját borbélyműhelyt nyitott, de belebukott. Nem azért, mert néger volt: a jelek szerint a vendégeknek nem volt semmi kifogásuk az ő etiópiai kezének érintése ellen; hanem azért, mert nem volt hajlandó a faji megkülönböztetésre és a néger vendégek kirekesztésére, a fehérek pedig társadalmi kötelességüknek érezték, hogy piszkoskodjanak emiatt.

Aztán John, aki vele született ügyességgel bánt mindenféle szerszámmal, megpróbált szerelő lenni. De alig volt valami szakképzettsége, a műszaki szakiskolák pedig mind messze voltak, és faji megkülönböztetést alkalmaztak a négerekkel szemben. Maryvel együtt szerettek volna elköltözni egy nagyobb, jobban gépesített városba, ahol szakmát tanulhatott volna, de voltak olyan bolondok, hogy hittek a fehér ingatlanügynökök propagandajelszavának, miszerint minden közösség megbecsül minden munkást, aki a városába vetett bizalmát azzal mutatja ki, hogy saját házat vásárol, és szép kis családja van.

Ők megvették a házat, és megvolt a szép kis családjuk is Bayard személyében, így aztán ide voltak kötve, és örökre itt is ragadtak: Jolin házmester lett, és örült, hogy megkapta ezt az állást, Mary pedig besegített, süteményeket sütött és eladta őket, néha pedig beugróként pincérnősködött nagyobb társas vacsorákon.

– Igen, többször is láttam magát, kapitány, amikor kisegítettem Havockéknál vagy Mrs. Dedricknél, és felszolgáltam az asztalnál, de maga soha nem látott meg engem – mondta Mary, és bár nem úgy értette, ahhoz túl anyás és túl értelmes volt, Neil mégis elszégyellte magát.

Biztos volt benne, hogy fehérnek elkönyvelve és egy Morton Beehouse-szerű apóssal a háta mögött, John Woolcape akár a Második Nemzeti Bank elnöke is lehetne, és, a feltételeket kiegyenlítve, John William Prutt is lehetne házmester. Csakhogy míg ez az elrendezés csodálatosan beválna Mr. Prutt számára, amennyiben ő módszeresen fűtené a kazánt, szenvedélyesen söprögetne, és dobálná ki az ócska üvegeket, Mr. Woolcape alighanem kevésbé lenne boldog, és biztosan nem lenne olyan méltóságteljes, mint most, ha hízelegnie kellene a nagy betétes ügyfeleknek.

Az ebéd nagyobb részében azt vitatták meg különösebb szemérmeskedés nélkül, hogy mennyire volna célszerű, ha az immár néger Neil csakugyan négerré válna.

– Egyetlen dologban biztos vagyok, Mr. Kingsblood, és az az, hogy nem szabad semmit elhamarkodnia – mondta John.

Neil olyan közel érezte magát hozzájuk, akár a saját apjához és anyjához, akiknek a céljairól és az életéről igazából kevesebbet tudott, mint most Woolcape-ékéről. Jólesett volna neki, ha Neilnek szólítják és tegezik, de a kapitányról csak a lazább miszterre váltottak át, s néha-néha szeretettel lehámozták.

– Nehogy társasjátéknak vegye a mártíriumot – figyelmeztette John nyomatékosan. – Addig nem tudhatja, hogy mit kellene tennie, vagy legalábbis mit szeretne tenni, amíg nem olvasta el a fajtámról szóló nagy könyveket. Én a magam hézagos iskolázottságával harminc

éve próbálgatom. De azt hiszem, én szerencsés vagyok. Nincs tökéletesebb hely a tanulásra, mint a házmester széke a kazán mellett. Amikor már sok mindent elolvasott, és jó csomót gondolkodott, talán úgy fog majd dönteni, hogy nem akar átkerülni hozzánk. Lehet, hogy a fajtánknak semmit sem használna vele, és lehet, hogy iszonyatos lenne az édesanyjának, a feleségének, a kislányának. Én büszke vagyok rá, hogy néger vagyok. Annyi egyszerű, mindennapi embert ismerek a fajtámból, akik olyanok, mint a nagy költők és a bibliai hősök. De a fehér üzletemberek nem szeretik, ha az egyszerű emberek hősiesek... legyenek akár feketék, akár fehérek. Letipornak bennünket. Különben sincs joga elvárni az asszonyoktól, hogy örömmel osztozzanak a maga önfeláldozásában. Kíváncsi lennék, sok asszony van-e, aki élvezi a mártíromságot? Ahhoz alighanem túl sok józan eszük van.

– Soha nem tudtam Johnnal megértetni Jean d’Arcot – panaszkodott Mary –, vagy, hogy egy sokkal racionálisabb alakot vegyünk, Harriet Tubmant. Egyszerűen nem hajlandó megérteni a feminista álláspontot. Ez a régi, borbélyműhelyi beidegzése.

– Ami azt illeti, soha nem gondoltam rá, hogy kiálljak, és négernek valljam magam – töprengett Neil. – Megvetik azokat a négereket, akik feladják a harcot, és „átcsúsznak” fehérnek?

Az öregek felsóhajtottak. – Nem – mondta John megfontoltan. – Sajnáljuk, hogy elveszítjük őket, de tudjuk, milyen nehéznek találták a négersorsot. Azt mondanám, általános szabály: ha egy régi barátod szembejön az utcán, fehérekkel van, és nem ismer meg, akkor a szemed se rebbenjen... a nyilvánosság előtt. Ugyanúgy, ahogy mi is inkább kivágatnánk a nyelvünket, mintsem hogy visszaéljünk a maga bizalmával. Ugyanígy lenne vele Ryan, a kisebbik fiam is, ha megismerkedne vele, és kedve lenne elmondani neki. Igen, ő lenne mindnyájunk között a leglojálisabb, pedig ő a legbaloldalibb, és néha szörnyen zabolátlan tud lenni magukkal, fehérekkel!

– Nem lenne kedve eljönni péntek este? Itt lesz Clement Brazenstar a Városi Ligától, meg Ash Davis, a vegyész...

– Dr. Davist ismerem. A bankból.– És talán Sophie Concord. Egy nagyon csinos színes hölgy, városi gondozónő, irtó okos.

Ezek mind iszonyú sokat tudnak beszélni a faji kérdésről, még rosszabbak, mint én. Lehet, hogy egy estére talán még érdekesebb is lenne, mint a pinochle, vagy az a kártyajáték, amit játszani szokott.

– Bridzs! – mondta a divatban járatosabb Mary.— El fogok jönni – mondta Neil.– Nem kell elmondania nekik, hogy maga is színes – folytatta John. – Sőt, Mr. Kingsblood,

a maga helyében én nem ütném dobra, legfeljebb itt nálunk beszéljen róla, hiszen mi úgy érezzük, mintha családtag volna... Emerson annak idején sokat mesélt magáról, amikor együtt jártak iskolába. Annyira csodálta magát. Ha eljön pénteken, tanulhat egyet-mást Clem Brazenstartól. Fekete, mint az ördög, a Mississippi-deltában született, igazi legalja nigger béres családból, főiskolára sose járt, de nem hiszem, hogy van az a menő főiskolai professzor, aki annyit olvas, mint ő. Aztán ott vannak Davisék, Ash és Martha, ők afféle átmenetet Jelentenek. Nem feketék, és nem a gyapotbálák közt születtek, de nem is fehérek, és nem hóviharban születtek, mint Mary meg én. Világossárgák, a családjuk a déli határállamokból való, és tudja, milyenek ezek a tennesseei meg kentuckyi fehérek, maguk se tudják, hol állnak. Egyik nap kineveznek egy színes bőrű fickót a rendőrséghez, másnap meglincselik, és harmadnap gyönyörű nekrológot írnak róla a Kurír-ban.

– Azt hiszem, nekem sem makulátlan a múltbeli viselkedésem a négerekkel – sóhajtott fel Neil.

– Hmm?

– Nemrégiben volt egy színes cselédlányunk, Belfreda Gray, aki iszonyúan ellenszenves lett nekem. Úgy éreztem, lompos és mogorva... majdnem hogy gyűlöltem, majdnem meggyűlöltem minden négert miatta. Ismerik?

– Ó, igen, ismerjük a kis kurvát – mondta Mrs. Woolcape derűsen, amitől Neil úgy meghökkent, mintha a saját, anyakönyv szerinti anyja mondott volna ilyet.

Mr. Woolcape ugyanilyen nyugalommal vette tudomásul a dolgot.– Igen, Belfreda romlott gyümölcs, rossz példa a fiatalságunknak. Nem is vesszük rossz

néven az ellenszenvét, legfeljebb azt, hogy mint a legtöbb fehér, arra a következtetésre jutott, hogy mindnyájan olyanok vagyunk, mint ő. És Belfredának is van némi mentsége. A szülei meghaltak, Wash, a nagyapja, nagyon gyönge ember, a nagyanyja meg egy durva vén boszorkány. Dörzsölt kis csirke ez a Belfreda. Szereti a lengyel lányoknak az orruk alá dörgölni, hogy mennyivel okosabb náluk. De azért még mindig jobb, mint ha bukfencet hányna, bohóckodna és megalázkodna, hogy szórakoztassa a fehéreket. Vagy mintha szutykos, lusta tolvaj lenne, mint a déliek szerint az ő színes cselédeik. (És miért is ne lennének ilyenek, amikor nincs semmi reményük, hogy valaha is kiszabaduljanak a konyhából!) Ó, Belfredának egy csomó mentsége van.

– Halálra untatsz ezzel! – mondta a felesége. – Felfordul a gyomrom ezektől a környezetre hivatkozó mentségektől. Az ok még nem mentség. Minden vigyorgó gyilkos, ha fekete, ha fehér, mind erre hivatkozik: „Nem az én hibám, nem értettek meg a szüleim.” Kit értettek meg valaha a szülei? Mindenki ezzel mentegeti magát, amiért iszik vagy kurválkodik, még itt Five Pointsban is. Torkig vagyok vele! Nem hiszem, hogy Borus Bugdollt, aki kábítószert és lányokat árul, menti az, hogy egy csődbe ment farmon született!

Még Borus is érzi a vele szemben alkalmazott megkülönböztetést —vágott vissza a férje.Ez volt az első azok közül a viták, „faji dumák” közül, amelyekből Neil később annyit

hallgatott végig Five Pointsban. Ezeket az egész éjszakán át húzódó, ellentmondásos és indulatos, néha tudós alaposságú, néha nyelvtani hibákkal megtűzdelt vitákat olyan néger szabók, pincérek és segédmunkások folytatták, akik – ellentétben Oliver Beehouse-zal vagy William Prutt-tal – soha nem vásárolhattak meg egy sor rangos könyvet, és nem rakhatták fel otthon a tölgyfa könyvespolcukra. Egyenként kölcsönözték ki őket a közkönyvtárból.

Neil új témával próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe:– Szerintem nem sok fehér ember van, aki tényleg gonosz. Azt hiszem, a legtöbben nem is

tudnak róla, hogy van faji megkülönböztetés.Erre gúnyosan felharsant a háta mögött egy ismeretlen, fiatalos, de némileg basszusba

hajló hang:– Hát akkor kik azok a rejtélyes fickók, akiktől a megkülönböztetés kiindul?– Mr. Kingsblood, ez Ryan, a fiunk – mondta Mrs. Woolcape.– Ryan, a fiunk, aki mindig elkésik – tette hozzá Mr. Woolcape.– Szerető fiatok, Ryan, akinek amellett, a fene egye meg, faji kérdésekben majdnem

mindig igaza van. Meg abban is, hogy ki lehet a barátunk.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Ryan Woolcape őrmesteri egyenruhájában tipikus angolszász főiskolásnak látszott, aki bevonult a hadseregbe. Száznyolcvan-nyolc-százkilencven centi magas volt, büszkén kihúzta magát, és gőgösen fenn hordta a fejét, akár az apja.

– Mi ez a süket duma, hogy maguk, rózsásképűek nem akarnak faji megkülönböztetést? – vicsorgott.

– Elég ebből, Ryan! – reccsentett rá John. – Az úr a barátunk, Kingsblood kapitány, a Második Nemzeti Bankból.

Tisztában vagyok ezzel a magasztos ténnyel, papa. Láttam kapitánykodni a bankban... Kapitány, bocsásson meg a szemtelenségemért. Nem ok nélkül jöttem ki a sodromból. Épp most jövök az Úr megszentelt templomából: meghallgattam dr. Jat Snood tiszteletest, azt a kansasi fundamentalista prédikátort, azt a kurafit. Nem hiszem, hogy bejutok, ha a templomszolgák tudják rólam, hogy én vagyok a megelevenedett kísértet, a fene a kukac rágta lelkűkbe meg a ragacsos kézfogásukba. De bejutottam, és végighallgattam Snoodot, amint elmagyarázta, hogy Jézus akaratából az itteni, minnesotai fagyos lábú keresztyének kötelessége visszakergetni minket, niggereket mind egy szálig Georgiába. Így háta kapitánynak meg kell bocsátania, ha begorombulok, amikor alantas kunyhónkban is itt találok egy kegyes meszesképűt.

Ryan – szólt rá Mr. Woolcape . fogd be a szádat!– Ryan – mondta Mrs. Woolcape –, Mr. Kingsblood a törvény értelmében nem fehér

ember.„...Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom!”– Ő közénk tartozik, Ryan. Éppen most jött rá. Mellesleg ezt köteles vagy a legteljesebb

titokban tartani. Ő tanácsért és baráti szóért fordult hozzánk, és akkor te úgy beszélsz, mint valami texasi seriff.

Ryan Neil felé nyújtotta nehéz mancsát, és mosolygott, mint egy nyájas óriás: – Nem tudom, mit mondjak: azt-e, hogy el vagyok ragadtatva, vagy azt, hogy őszinte részvétem, de mindig az volt a véleményem, hogy maga tiszt létére rendes fickónak néz ki, és most már azt is értem, hogy miért. Üdvözlöm! Természetesen nem szólok róla egy szót sem, és sajnálom, hogy jártattam a pofám. De a hadseregben az ember meggyűlöl minden fehér tisztet.

– Miért? – érdeklődött Neil. – Tényleg sok faji megkülönböztetésbe ütközött? Én történetesen soha nem szolgáltam együtt színes alakulatokkal.

– Elmondom én magának, kapitány. Délen, az egyik katonai táborban, ahol voltam, a fehér bakáknak minden este filmet vetítettek, vagy színielőadást rendeztek egy nagy színházteremben, klassz társalgóik voltak, ahol kártyázhattak, leveleket írhattak, és annyi buszuk volt, amennyit csak akartak, amivel bemehettek a városba, és kocsmák tucatszám. Nekünk egyszer egy héten volt mozi, nem volt, ahol egy levelet megírjunk, két mérföldet kellett kutyagolnunk a buszig, de nem volt elég busz, és egy szál kocsma sem, és a fehér tábori csendőrök úgy néztek ránk, hogy az ember bűnözőnek érezte magát. És a színes tisztjeinknek nem volt semmiféle hatalmuk... afféle jelképes tisztek voltak, legyenek velük boldogok a fekete szavazók. A néger ezredeseknek a vasúton a niggereknek szánt ócska rozzant kocsikon kellett utazniuk. Egy színes bőrű kapitányt, aki szolgálati úton járt, egyenruhában, bevágtak a polgári börtönbe, mert a színesek várótermében nem volt telefon, így kénytelen volt bemenni a fehérek várótermébe, mert telefonálnia kellett az elöljárójának! De egy jó azért volt benne: eljutottam Burmába meg Jávára. Ott aztán megtanultam, mi a véleményük a helyi fiúknak, amikor őket niggerezik le, és milyen boldogan harcolnának együtt velünk, amerikai érinthetetlenekkel, a fehérek egész rohadt világoligarchiája ellen!

Az ifjú óriás oly hirtelen hagyta abba, mintha villám sújtotta volna. – Már megint belelovaltam magam egy faji szónoklatba! Ez Snood tiszteletes bűne!

Olyan szélesen mosolygott rá Neilre, akár a legjobb barátjára. Neilt megdöbbentette ez a fehérek elleni pusztító gyűlölet. Ebből ki akart maradni. Ez nem az ő faji problémája!

Mrs. Woolcape megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket: – A templomban futottunk össze Kingsblood kapitánnyal ma délelőtt, Ryan – dorombolta. – Szerinte Evan pompásan prédikál.

Ryan csak vigyorgott: – Maradt az ebédből valami? Nem hagyom magamat beugratni az 5/b számú szónoklatomba... hogy a néger templomok még döglöttebbek, mint a fehérek. Azok a srácok, akik egy nemzedékkel ezelőtt a vasárnapi iskolában tanítottak volna, most az N. A. A. C. P.-nek dolgoznak, a forróvérűek pedig, akikből valamikor a pokol tüzéről ordítozó diakónusok kerültek volna ki, beléptek a kommunista pártba. Brewster rendes fickó, de még mindig túl sok, fehérek lábát csókolgató tamásbátyának a kedvence, és még mindig képes olyasmikről prédikálni, hogy ü bűnös, ám okos és gazdag fehér embert megtéríti egy együgyű gyapjasfejű, aki olyan koldusszegény, hogy nem fizet adót, és ezért nem szavazhat. Nem, mama, ha azt akartad, hogy tartsak ki a kereszténység meg a szelídség mellett, nem lett volna szabad Simon Legreeről beszélned nekem.

  Miközben a nyájas terrorista a roast-beefet pusztította, Mrs. Woolcape elmesélte: –

Ryannek az a legfőbb reménysége, hogy meg tud szervezni egy néger szövetkezeti farmot. – Neil érdeklődését azonban nem lehetett felkelteni, ezen a napon már nem tudott több forradalmiságot és faji doktrínát megemészteni.

Megígérte, hogy pénteken újra eljön.– Nem vagyok ám biztos benne, hogy mi, senegambiaiak befogadjuk-e közénk – mondta

Ryan szívélyesen. – Nagyon meg lesz döbbenve, amikor meghallja, mi a valódi véleményünk... amit fehér ember előtt sose mondunk ki. Huhúú! Hiszen mi még abban sem hiszünk, hogy minden este át kell öltözni a vacsorához!

Neil úgy döntött, hogy Ryan biztos humorizál, és már csak a jó modor is azt követeli, hogy vágjon jó képet, és mosolyogjon. De miközben a buszmegálló felé igyekezett, forrt benne a düh, és utálta a vasárnap délutáni színes bőrű őgyelgőket, akik csiricsáré öltözetben parádéztak a Mayo Streeten.

„...Szóval nem vagy biztos benne, derék ifjú őrmesterem, megengeditek-e, hogy csatlakozzam a fajtátokhoz! Ó, tudhattam volna! Miért is vagyok én ilyen hülye? Nos, most itt állok, visszapottyanva a jövendőbeli bankelnökség szerencsétlen állapotába... fehéren!”

De ez sem ment. Nem tudott elmenekülni. Mary Woolcape szeme, amely az imént, amikor újdonsült fiát fedezte fel benne a megpróbáltatásban, oly vigasztalóan nézett rá, most szomorú szemrehányást sugárzott.

Hazaért, és még mindig fogalma sem volt róla, mi lesz Neil Kingsbloodból, hová fog állni és hogyan.

  Vestal elnézően fogadta. – No, milyenek voltak a veteránok? Elmeséltétek szépen

egymásnak, hogy mind milyen derék fiúk voltatok?– Ide figyelj, ezt el akarom mesélni neked. Megtudtam valamit – mondta Neil határozottan.

– A néger alakulatok soha nem kaptak elég elismerést... repülőtereket építettek és teherautókat vezettek az ellenséges tűzben... és nem kaptak érte semmi kitüntetést.

– Nahát, nahát, szóval ezt is elpaccoltam, nem adtam nekik plecsniket? Fölhívom a Kongresszust, megmondom nekik, hogy boronálják ezt el, most rögtön. Szegény kis füstösök! Mindnyájan megkapják tőlem a Bíbor Szívet, a Rózsaszín Keresztet, meg a másodosztályú Smaragd Görögdinnye-rendet.

– Komolyabban kéne venned őket – mondta szemrehányóan Neil. – Én lefekszem, és szundítok egyet.

– Ezt is vegyem komolyan? – csúfolkodott Vestal.Mielőtt lefekhetett aludni, Neilnek még meg kellett tekintenie Biddy legújabb rajzát: egy

bombavető repülőgépet tervezett.  Elfelejtette kinyitni az ablakot, s ezen a kora nyári délutánon nyomasztó álmok gyötörték.Rémülten rohant éjfélsötét erdőben, mocsárban bukdácsolt, fatörzseknek ütközött, ágak

szabdalták előrenyújtott arcát. Zihált, kiszáradta tüdeje, szája szomjas, szikkadt üreggé vált. Nem tudta, kik azok, akik utánacsörtetnek, de gyűlölik, az ágyékába akarnak térdelni, szét akarják verni a pofáját, ki akarják szedni a szemét.

Meg kellett állnia, parányi villogó fények fogták körül: kutyaszemek, már látta a kushadó vérebeket. A vérebek mögött fáklyák gyúltak, már ki tudta venni az embereket. Félkörben álltak, soha életében nem látott ilyen iszonyatos férfiakat: a pofájuk ráncos, mint a vérebé, a nyakuk lebernyeges, a szemük hideg, mint a kígyóé; és ezek az emberek elindulnak feléje, jönnek, jönnek, közelebb, egyre közelebb.

– Istenverte fajgyalázó nigger – mondta valaki csevegő, társasági hangon –, fogadok, hogy ez a bozótvágó, nyissz, egybül átvágja a horgas inát.

A földön feküdt, egy ormótlan csizma – tisztán érezte a belőle áradó trágyabűzt – a halántékát rugdosta; de már nem az erdő avarjában feküdt, Vanem mocskos, véres cementpadlón, bumm, bumm, bumm, dongott a fején a csizma, és az elviselhetetlen fájdalom a koponyája kellős közepéig hatolt.

Dulakodott, küszködött, mégis fölemelték; kötél húzta fel, lassan fojtogatva; aztán egy lápos erdei tisztáson állt, és nézte saját fölakasztva rugdalózó önmagát; és látta, hogy arca a saját pirospozsgás, szeplős fehér emberi arca ugyan, de a teste szénfekete, a fekete szénen a libegő fáklyafényben csillog az izzadság, a fekete végtagok gépiesen, groteszkül rángatóznak; és ő meg a többi fehér olt állnak és röhögnek: „Nézzétek, hogy rugdalózik a nigger! Olyan, mint egy nyamvadt kapálódzó béka, egy fekete béka, nézzétek, hogy rugódzik, a fekete niggerje! És ezek még aszongyák magukról, hogy emberek, akárcsak mink! Hahaha!”

  Felébredt, de rémülete nem enyhült.„...Ez velem is megtörténhet. Lincseltek már négereket itt Minnesotában is. Engem még

jobban gyűlölnének, mint azokat, akik mindig színesek voltak. Ereztem a nyakamon a kötelet....Nem állhatok ki, ezt nem vállalhatom. De ha annyira sürgős az én népemnek, akkor meg

kell tennem....De ezt nem tehetem meg Biddyvel. Ezt nem szabad. Hogy mindig rosszul legyen,

valahányszor eszébe jut, hogy gyilkolták meg az apját, mint Phoebe Woolcape. De talán ő is meg akarja harcolni a maga harcát. Lehet, hogy mostanában még a kislányok is ilyenek: bombázókat terveznek, könyörtelenek.

...Nézzétek ezt a rugódozó nigger békát! És ezek még aszongyák magukról, hogy emberek!”

Azon kapta magát, hogy szeretne Woolcape-ékhez rohanni, Mary Woolcape-hez, de mindenekelőtt Ryanhez.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Dr. Kenneth Kingsblood rákacsintott a fiára, jelezve: őrizzék meg közös titkukat az asszonynépség elől, aztán félrevonta, és kuncogva megkérdezte:

– No, jutottál valamire a kutatásaiddal? Jog szerinti királyai vagyunk már Angliának?Ez a kérdés az ókorból származott, hat hónappal azelőttről. Ezzel az erővel azt is

megkérdezhette volna, hogy „Eldöntötted már végre, hogy Rutherford B. Hayesre fogsz-e szavazni?”[6]

Neil még mindig délutáni nyomasztó álmának hatása alatt volt, amikor átment apjához a szentséges Vasárnap Esti Vacsorára (forró húsleves, hideg csirke rósejbnival és drugstore-ból hozott fagylalt). Biddy már aludt az emeleten egy díványon, Vestal pedig Neil anyjával és húgával, Joannal beszélgetett a cselédekről meg a gyerekekről. Nyilván minden rendes asszony mindig erről beszélgetett, már az ősember barlangjaiban, a normann várkastélyokban vagy a pagodák csöpörgő eresze alatt a kínai első dinasztia idején is. A kellemesség, a biztonság és a szeretet lánykimenős estéje volt ez!

Neil csak annyit tudott kinyögni apjának válaszul: – Nem jutottam messzire a bírósági aktákkal, Felség! – Aztán sietve meglépett.

Anyját tanulmányozva, felfedezte sötét szemeiben a néger ősöket, aztán emlékeztette rá magát, hogy egyszer még Vestalben is csipeva vonásokat talált.

Afrika utáni sóvárgásában nem szabad megfeledkeznie arról, hogy hiszen indián bátorság is lakozik benne. Ezen az estén, amikor teli volt nyugtalansággal, szeretett volna egy csipeva kenuban ülni egy viharos tavon. Izgalmasnak érezte a gondolatot, hogy kenuk és kafferkések is vannak a vérében, nemcsak főkönyvek és ekevasak.

A vasárnap unalmas otthonossága éppúgy nem nyugtatta meg, mint ahogy másnap este sem szédítette meg a pezsgés.

Ez az este egyike volt a Rod Aldwick leszerelési szabadságát ékesítő, az „Isten hozta itthon, őrnagy úr, ez derekas munka volt, uram” jelszó jegyében rendezett estélyek gyakorlatilag szüntelen sorozatának. Rod most indult vissza a táborba leszerelni; hogy aztán, amikor majd szépen dekorált veteránként visszatér, közzététesse az újságokban, hogy újra megkezdi ügyvédi gyakorlatát.

Ez az estély volt a most-aztán-már-igazán-a-legutolsó. Neil végighallgatta, amint Rod egész este ugyanazt a Magasröptű témát fejtegette:

– Nekünk, veteránoknak össze kell fognunk azok ellen az elemek ellen, akik életre hívták a fasizmust, amelyet legyőztünk: azaz az alsóbbrendű fajok ellen, amelyek meggyöngítették az angol, az amerikai, a francia meg a holland birodalmakat a hűtlenségükkel, és ezzel lehetővé tették, hogy az olyan korcs kutyák, mint ez a Hitler, nekiugorjanak Winston Churchillnek.

Neilre üres kábulat telepedett, amikor rájött, hogy hősnek vélt barátja nemcsak gonosz, de unalmas is. Senki nem érezte magát olyan nyomorúságosán, mint Neil, amikor egy barátja lelepleződött.

A nyomasztó álmát követő két éjszakán Neil korántsem hánykolódott álmatlanul. Neil Kingsblood álmát nagyon kevés dolog tudta megzavarni. Komor töprengései legtöbbször a reggeli borotválkozás idejére estek, amikor villanyborotvájának sokszínű szépsége elgondolkodó hangulatba ringatta. Ez a pompás nikkel- és elefántcsont(-utánzat) jószág, amely a középkori babonák világába tartozó szappan és borotvaecset nélkül simogatta végig erőteljes állát, mintegy szerető kéz, a fénylő szőrszálakat lemetélve ékesszólóan bizonyította, hogy azért a modern civilizáció se kutya.

Az orvosságosszekrényke mellé, a falra szerelt, állítható, kerek borotválkozótükörből Neil szerint az derült ki, hogy göndör haja pontosan olyan gyapjas, mint dr. Brewsteré.

Elgondolkodott Evan Brewsteren, a komolyságán, az egyszerű jóságán. És mivel Brewster baptista volt, akárcsak ő, Neil elkezdett a baptista prédikátorok különleges bölcsességéről, dicső voltáról és teológiai elképzeléseiről elmélkedni.

Föltette magának a kérdést: miben is hisz ő tulajdonképpen? Hisz-e egy megfogalmazható Istenben? A személyes halhatatlanságban? Azon kívül, hogy meg akarja óvni a szerelmüket Vestallel, és lehetővé akarja tenni Biddynek, hogy boldogan nőjön föl, miféle célja van az életben? És miért büntette Isten Vestalt azzal, hogy négerré tette a férjét? Vagy szó sincs büntetésről? Lehet, hogy ez egy magasztos megvilágosodás?

Amikor bevallotta magának, hogy a Tony Ellertonnal folytatott beszélgetéseket kivéve már vagy tizenkét éve éppúgy nem jutottak eszébe ilyen teológiai talányok, mint George Washington cseresznyefája, megállt a kezében a borotva.

De hát van neki hivatalos lelkipásztora: dr. Shelley Buncer tiszteletes, a Sylvan Park-i baptista templom lelkésze, értelmes és barátságos ember. Miért ne hitetné el ez egyszer magával, hogy ez a tanult lelkész csakugyan olyan dolgokat is tud Istenről és a halhatatlanságról, amelyek a közönséges munkás vagy bankár előtt rejtve maradnak, és miért ne tételezné fel, hogy a gyülekezet e célra szerződtette dr. Buncert, nem pedig azért, mert kedvelt golfpartner, ügyes menedzsere az esküvőknek és a születésnapi gyerekzsúroknak, és minden közcélú gyűjtésnél mindig számítani lehet kitűnő rögtönzött szónoklataira?

Így aztán kedden este Neil meglátogatta dr. Buncert, és alaposan zavarba hozta, mert megkérdezte tőle, mit tud Istenről és az Igazságról?

Kellemes volt a nyáresti séta a Sylvan Park juharfái és frissen öntözött pázsitjai között. A baptista templom vörös és szürke kőtömbök tekintélyes halmából épült, közvetlen mellette állt a parókia, egy szegényes, ócska fehér faház, amelynek Mrs. Buncer (aki Keletről, Ohióból származott) kék-arany tuniszi függönyökkel igyekezett a lehető legnagyvilágibb külsőt biztosítani.

A lelkész irodájában – ő maga „műteremnek” nevezte, néha pedig vidáman sanctum sanctorum-ként[7] emlegette szegény feje – az ájtatosság csiricsáré ízléstelenséggel keveredett. A komor, sötétvörös íróasztalon metszett svéd vázában rózsák pompáztak, a falon Adoniram Judson és Harry Emerson Fosdick portréi között egy „Játszó gyermek” feliratú nyomat lógott.

Dr. Buncer kövérkés, de lelkes ember volt, a Brown Egyetem és a Yale Teológiai Akadémia terméke. Húsz évvel idősebb volt Neilnél, haja ritkás, hanghordozása püspöki, tweedöltönyéhez vörös nyakkendőt viselt, és megkínálta Neilt egy jó szivarral – mármint egy a józan ész keretei között jónak nevezhető szivarral.

– Fiam – jelentette ki –, érzésem szerint korunk elkorcsosulásának jele, hogy elébe helyezi a lottyadt cigarettát az ízes és férfias szivarnak. Foglaljon hát helyet, és gyújtson rá, én meg elteszem ezt a Száki-kötetet. Be kell vallanom, éppen elmenekültem egy kicsit a mindennapok mocskos problémái elől a szellemnek és az önfeledtségnek ebbe a kincsestárába.

Azzal ügyesen becsúsztatta az íróasztalfiókba a könyvet – a Hitvány gyilkosság című örökbecsű remeket.

A derék lelkipásztort meglehetősen elcsüggesztette, amikor kiderült, Neil nem azért jött, hogy felkérje, mondjon beszédet a Fellendülés Klubbaj} vagy a Fiatal Igazgatók Szövetségében, hanem meg akart tudni valamit, méghozzá olyasmit akart megtudni, aminek a doktor nem tudott utánanézni pompás kézikönyvtárában. Ha pedig csak sejti is, mi az igazi célja ennek a derék, egyszerű hívőnek, egyszerűen megveszett volna, és elkezd ugatni.

– Dr. Buncer, levelet kaptam egy katonámtól, aki alattam szolgált. Állítása szerint megtudott valamit, ami miatt azt gyanítja, hogy van benne egy kis néger vér. Így hát hozzám fordult egy etikai problémával, amit ön jobban meg tudna oldani, mint én. Úgy tudom, az illető nős, a jelek szerint boldog házasságban él, két fia van, és senki nem sejt semmit a néger származásáról, amely, ahogy kikövetkeztettem, nagyon távoli lehet. Mármost az illető azt

szeretné tudni, mi lenne a becsületes eljárás. El kellene-e mondani a dolgot a családjának, esetleg a barátainak is, vagy fogja be a száját, és hallgasson az egészről?

Dr. Buncer megjátszottá, hogy mélyen elgondolkodik, produkciója azonban a gyakorlat hiánya miatt kissé már berozsdásodott. Aztán visszakérdezett:

– Mondja csak, Neil, gyanakszik valaki erre a fatális dologra az illetővel kapcsolatban?– Amennyire a leveléből meg tudom ítélni, nem.– Sokat forgott négerek között?– Nem hinném.– És mellesleg, Neil, mondja csak, maga forgott valaha négerek között?Ez vérfagyasztó volt.Neil megpróbált teljes érdektelenséget színlelni. – Ha jól meggondolom – mondta

vontatottan –, sose ismertem n...Nem! Nem hajlandó „niggert” mondani, még akkor se, ha ezzel elárulja magát.– ...sose ismertem négereket cselédlányok meg kalauzok kivételével – fejezte be a

mondatot.– Azért kérdeztem, mert ebben az esetben aligha értheti meg ennek a szegény fickónak a

dilemmáját annak minden mélységes, sőt mondhatnám, szinte vallásos aspektusában.„...Atyaisten, mekkora megkönnyebbülés!”Nos, Neil, nekem történetesen jócskán volt dolgom füstösökkel, több ízben is. A Brownon

közvetlen szobaszomszédom volt egy, és hányszor, ó, legalább fél tucatszor beállítottam a szobájába, és megpróbáltam úgy viselkedni, mintha minden tekintetben egyenrangú volna velem. De ezek a fickók, még azok is, akik keresztülmennek a főiskolai képzés fázisán, kényelmetlenül érzik magukat köztünk, fehérek közt, akik örököltük, tehát természetesen viseljük a kultúránkat. Tudjuk, és örülünk neki, hogy ők is a végtelen irgalmasságú Úristen gyermekei, és lehet, hogy egy szép napon, száz év múlva vagy kétszáz év múlva, már alig lesznek megkülönböztethetők tőlünk, mármint pszichológiailag. De most még valamennyien annyira alacsonyabb rendűnek érzik magukat függetlenül attól, hogy milyen kevés fekete vér folyik az ereikben, hogy sajnos teljesen lehetetlen akár csak egy órácskára is leülni velük, és őszintén és férfiasan elbeszélgetni, ahogyan mi most beszélgetünk. Aztán itt Grand Republicban több különböző bizottságban is dolgoztam együtt füstösökkel, együtt ültem velük a tárgyalóasztalnál, igy aztán alaposan megismertem őket. De ahol valóban megtanultam megérteni őket, az Délen volt, a saját terepükön. Afféle... hm... bennlakó lelkipásztorként egy teljes hónapig dolgoztam egy szociális központban, Shreveportban, Louisianában. Ott megtanultam, hogy az elkülönítés intézményét nem azért vezették be, hogy faji megkülönböztetést alkalmazzanak a négerekkel szemben, hanem azért, hogy mindaddig megvédjék őket a gonosz gondolkodású emberektől, fehérektől és feketéktől egyaránt, amíg nem válnak szellemileg felnőtté, és nem képesek úgy szembenézni a valósággal, mint maga vagy én meg a többi fehér ember. Ne értsen félre: én ezt nem tartom örök érvényű berendezkedésnek. Az égvilágon semmi ok nincs rá, amiért amerikai polgárokat arra kellene kényszeríteni, hogy ócska, megkülönböztető jelzéssel ellátott vasúti kocsikban utazzanak, és elkülönítve kelljen étkezniük, föltéve ha csakugyan amerikai állampolgárok, a szó legteljesebb értelmében; ezt pedig, attól tartok, még intelligensebb színes bőrű barátaink közül sem mondhatja el magáról senki, még csak nem is képzelheti! Senki nem ismerhet el nálam szívesebben bármiféle előrehaladást, amelyet a füstösök a civilizáció irányában tesznek, légyen az bármilyen csekély... például ha bevezetik a vetésforgót, vagy több sertést tenyésztenek, vagy ésszerűbben táplálkoznak... de egy lelkésznek a konok, kézzelfogható valósággal kell foglalkoznia... És hogy gyűlölnek minket az emberek, amiért őszintén és egyenesen kimondjuk!... De hát én azt mondom, hadd gyűlöljenek: ez igazában csak bók a számunkra, én mindig ezt mondom, hahaha! Nos, térjünk vissza a maga katonájára és az ő problémájára. Ha soha nem tartották négernek, nem tudom, erkölcsi vétséget követne-e el, ha

egyszerűen hallgatna a dologról, és technikailag megmaradna fehér embernek. Végre is egyikünknek sem kell mindent kimondania, amit tud, hahaha! De azért, véleményem szerint, ha elég jó ismeretségben van vele ahhoz, hogy ezt megmondhassa neki anélkül, hogy megsértené az érzelmeit, azt kellene tanácsolnia neki, hogy amennyire csak lehet, tartsa magát távol a fehérektől, mert különben genetikus mutációjának hasított patája biztosan napvilágra kerül. Én az én Délen szerzett gyakorlatommal biztosan azonnal leleplezném. Így hát, nagy együttérzéssel, de mondja meg neki, hogy csigavér, maradjon veszteg, önmagán kívül senkitől ne kérjen tanácsot, és játssza szépen tovább a játékot! Hahaha! Érti, mire gondolok?

– Igen, azt hiszem, ez alighanem... – Neilt ezek után már nem érdekelték Buncer esetleges további tantételei, már amennyiben voltak neki. De elfogta az a kísértés, amely mindnyájunkat lényégét, amikor szeretnénk megkérdezni papoktól, bíráktól, orvosoktól, szenátoroktól és közlekedési rendőröktől, mit is gondolnak valójában, amikor, mondjuk, a fürdőkádban ülnek, és nem támogatja őket az uniformis.

– Dr. Buncer, gondolom, a bizottságokban nemcsak négerekkel, hanem zsidókkal is dolgozott együtt, nem?

– Sokszor! Egyszer meg is hívtam egy rabbit hozzánk vacsorára. Itt ült velünk egy asztalnál Mrs. Buncerrel, a lányommal meg a fiammal. Azt hiszem, rólam aztán el lehet mondani, hogy ízig-vérig liberális vagyok.

– De vegyünk egy négert, doktor. Érzése szerint bölcs dolog volna meghívni vacsorára egy négert, aki diplomás lelkész?

– Neil, Neil, ne próbáljon engem sarokba szorítani! Mondtam magának, hogy én az Új Iskolához tartozom. Semmi kifogásom nem lenne ellene, hogy, mondjuk, egy lelkészgyűlésen egy asztalhoz üljek a néger értelmiségiekkel. De hogy meghívjam a saját házamba vacsorára... ó, azt nem, barátom! Az nem lenne keresztyéni dolog velük szemben! Nincsenek hozzászokva a mi életmódunkhoz, a mi gondolkodásunkhoz. El tudja képzelni, hogy egy néger, akármilyen teológiai képzettsége van is, fesztelenül érezze magát Mrs. Buncer társaságában, aki él-hal Scarlattiért és a csembalózenéért, és a Fort Wayne-i Zeneművészeti Főiskolán tanult? Nem, Neil, ezt nem!

– Mi a véleménye erről az itteni színes bőrű baptista lelkészről? Dr. Brewster... vagy hogy hívják?

– Ismerem doktor Brewstert. Ó, nagyon rendes, szerény embernek látszik. – Miért van az, hogy a mi gyülekezetünknek alighanem egyetlen színes tagja sincs, de

még az istentiszteletekre is olyan kevesen és olyan ritkán kukkantanak be?– Néha bekukkantanak, ahogy ezt maga kissé profánul megfogalmazta, de én

megmondtam az egyházfiaknak, magyarázzák meg nekik, hogy mi ugyan minden füstöst szívesen látunk, de úgy érezzük, ők sokkal jobban éreznék magukat a saját fajtájuk között, odabenn Five Pointsban. Azt hiszem, az egyházfiak a lényeget nagyon világosan megmagyarázzák nekik... és meg is kell. Vannak egyes fiatal lelkészek, akik nem értenek velem egyet. Úgy viselkednek, mintha a szakszervezetek meg holmi zsidó meg néger szervezetek fizetett ügynökei lennének. Még születésszabályozást is hirdetnének! Nahát, az írás szerint a mi Urunk tolvajokkal és bűnösökkel osztotta meg a kenyerét, de arra nincs semmiféle utalás, hogy kételkedőkkel, bajkeverőkkel, a keresztyén otthon lerombolóival és haszonleső agitátorokkal is asztalhoz ült volna, se fehérrel, se feketével, se sárgával, érti. fiam?

– Most már tisztábban látok, és nagyon köszönöm, doktor – mondta Neil.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Mr. Prutt észrevette, hogy Neil el-elmereng a bankban, és a maga tréfás, csipkelődő modorában, kuncogva meg is jegyezte:

– Neil, maga olyan szórakozottnak látszik, biztos szerelmes.Pedig sorshullámzásának ezekben a napjaiban Neil még mindig egyike volt a

legmegbízhatóbb ifjú menedzsereknek, és a Veterán Központ kívánatos új ügyfeleket hozott a banknak, leszerelt katonákat, akik most esetleg még zsíros katonazubbonyt viseltek ugyan, de idővel nőgyógyászokká, wurlitzerbérlőkké vagy nyalókagyárosokká válhatnak.

A tanácsért hozzá forduló veteránok közt váratlanul nagy számban voltak négerek, és Neil szorongva töprengett: vajon Ryan küldte-e őket, mit mondhatott nekik Ryan, és vajon mennyire van biztonságban. De nem mert tőlük kérdezni semmit.

Mindez a sok töprengés csak előjáték volt a színes bőrű entellektüelek között töltött péntek estéjéhez.

Aznap este rábeszélte Vestalt, vigye csak el nyugodtan a kocsit, mert „ő megint egy veteránszervezetbe megy”, aztán busszal meg gyalog elment John Woolcape-ékhoz.

Emersonnak vissza kellett térnie a katonai szolgálatba, így Neilt csak John, Mary és Ryan Woolcape, valamint Ash és Martha Davis üdvözölték. Mindenki nagy meglepetésére (a sajátjára is) úgy köszöntötte dr. Davist, mint egy régi, bizalmas s most nagy örömmel újra megtalált barátot.

Fesztelen mozgásával, sötétbarna, sima bőrével, csillogó, fonott arany karóraszíjával Ash Davis nem is látszott amerikainak, inkább a párizsi boulevard-ok levegőjét árasztotta magából. Kis fekete bajuszkája is francia tüzértisztre emlékeztetett: az ember szinte látta rajta az égszínkék egyenruhát. Ha laboratóriumi kollégái kissé különcnek is találták az ízlését, amiért teniszezett, zongorázott és amatőr módra botanizált, azt mind elismerték, hogy kitűnő kutató vegyész és imponálóan sokat tud a műanyagokról. Három évet töltött párizsi, zürichi és moszkvai laboratóriumokban, s Európában már majdnem elfelejtette, hogy ő Színes Bőrű Ember, és kezdte magát Embernek tekinteni.

Ha gyűlölt is visszakerülni a nagy, szürke köztársaságba, mégis elszánta magát a hazatérésre. Nem lelkesedett a Cate Select asztalai melletti száműzött-élet gyönyöreiért a link fehér bohémek között. A háború alatt nagy hiány volt vegyészekben, s ez lehetőséget nyújtott rá, hogy komoly állást kapjon a Wargate rt.-nél. Naiv módon azt hitte, hogy örökre ott is maradhat, és ahelyett, hogy szállodában éltek volna egypár kofferral, megvásárolt Marthával egy csúf kis házikót a Canoe Heigthsen, és modernizáltatta.

Davis dolgos, hasznos és ártatlan életet élt, s Marthát meg Nora leányukat nem számítva, kissé magányos is volt. Woolcape-éket és Evan Brewstert nagyon tisztelte mint harcos, öntudatos polgárokat, de azoknak nem volt ínyére az a fajta szabad szájú, intellektuális csevegés, amelyet ő úgy szeretett.

Martha, a kövérkés, kedves, sugárzóan sötétbarna bőrű Martha Kentuckyban született, egy néger ügyvéd volt az apja. A főiskolán komoly drámai tanulmányokat folytatott, lánya, Nora is a Baba-ház emlékére kapta a nevét. Martha soha nem volt képes megérteni, hogy a férje „Egy Pimasz Néger, Aki Nem Tudja, Hogy Hol A Helye”. Számára Ash volt a legprecízebb tudós, a legtiszteletreméltóbb férfi, a legvidámabb pajtás és a leggyöngédebb szerető, akiről csak életében hallott.

Martha szívósan próbálta elérni, hogy a helyi néger közösség szegényebb tagjai ne tartsák őket egyszerűen törtetőknek. A szegények nem előzmények nélkül táplálnak ilyen gyanúkat: nincs az a város, ahol ne láttak volna túl sok olyan négert, aki, miután megszedte magát holmi hajszeszen, vagy bírósági munkája révén tekintélyt verekedett ki magának, elfelejtette, milyen

volt a nagypapa kunyhója, és elkezdett az úgynevezett Legjobb Színes Társaság, a kávészínű első bálos lányok és a kávészínű autócsodák világa után futni, ahol cukrosbácsik, kitartott költők és fehér buzik üldögéltek Mme Noire-Mozambique szalonjában, ahol vadászreggeliket adtak (előírásos vörös frakkban), és mindez bekerült a (színes) lapok társasági rovatába.

De Neilnek fogalma sem volt róla, hogy létezik egy Legjobb Színes Társaság, amelyet Martha Davis utál. Ő is beléesett az újonnan megtért hívők elkerülhetetlen hibájába: azt képzelte, hogy a négerek nem lehetnek olyan sznobok és olyan közönségesek, mint a fehérek. Pedig, isten látja a lelkűket, ők is húzhatnak fodros inget, ők is majmolhatnak harmincszázalékosra hígított londoni kiejtést, és lehetnek pont olyan unalmasak, mint a Park Avenue-i népség. Neilnek még sok mindent meg kellett tanulnia a színesekről, majd ennek hatására a fehérekről.

  Woolcape-ék, Davisék és Neil csak üldögéltek, üldögéltek, fel-feldobtak egy társalgási

témát, megforgatták, és mindjárt el is ejtették. Mindnyájan túlságosan udvariasak voltak, hogysem kényelmesen érezhették volna magukat. Egyszer csak hirtelen kivágódott az ajtó, s a belépő úgy pördült be a szobába, mint egy ügyes, elbűvölő kis bohóc. Mindnyájan harsányan üdvözölték: – Helló, Clem!

Clement Brazenstar, a Városi Liga hírhedt helybéli ügynöke, földhözragadt, koromfekete részes bérlő fia volt a Mississippi-delta vidékéről, aki még a nevét is az ültetvényről kapta. Clem sose járt főiskolára. Műveltségét (és mekkorát!) a semmiből szedte össze, amikor kölyökkorában bejárta az országot mint szállodai boy, szakács, műtrágyaügynök, újságíró és szervező. Jelenleg azzal foglalatoskodott, hogy tűrhetőbb munkalehetőségeket keresett a négereknek, és megszidta azokat a fekete farmereket, akik lusták voltak elsajátítani a belső égésű motorok és a szövetkezeti kereskedelem tudnivalóit, emellett (ezzel nem az iroda bízta meg, ez a saját ötlete volt) pokollá tette azoknak a fehér főiskolai rektoroknak az életét, akik helyeselték a faji megkülönböztetést. Szerette a whiskyt, az amerikai mogyorót, Tolsztoj t és a profi bokszmeccseket. Franciául jól tudott, ezt az első világháború alatt, Marseille-ben szedte fel, de olaszul és jiddisül is meg tudta értetni magát.

Míg Woolcape-ék egyszerűen fehér északiak voltak, Davisék kellemes barnasága pedig Arábiát és az Alhambra kertjeit juttatta Neil eszébe, Clem Brazenstarban meghökkenve látta viszont azt, amit a gyűlölet misszionáriusai „törpe kis Delta-nigger bohóc”-nak neveztek. Apró emberke volt, vigyorgós, majomképű, ugri-bugri, mintegy keljfeljancsi. Fekete volt, mint az éjszaka, csillogóan fekete, mint egy ív friss fekete indigó: mintha nemcsak a felszínen lett volna fekete, mint Evan Brewster, hanem egészen a csontja velejéig. Az ajka szinte bíborszínű volt, fülkagylójának belseje is feketén csillogott, szemét sárgás árnyalat színezte, még a tenyere is sötétebb volt a rózsaszínnél. Az arca pedig mindig komikus volt, különösen ha komolyan beszélt, mert olyankor nemcsak a világot nevette ki, hanem saját magát is.

Apró, de duzzadt szája mindig gúnyos zárójelekben mozgott, homlokán izgatottan örvénylettek a ráncok. Olyan elbűvölően csúf volt, akár egy Boston-bika, és mégis: sötéten csillogó bőrével, vidám, magabiztos modorával olyan gyönyörű volt, mint egy ingó nádszálon könnyedén hintázó feketerigó.

Hanghordozásában Mississippi és a Harlem keveredett az orrhangú középnyugattal. Ő maga gyakran használta a „nigger” szót önmagára és barátaira, de azt soha nem tűrte el megtorlás nélkül, hogy az ellenség is ezt tegye. A legtöbb ember szemében egyszerűen hihetetlen figurának tűnt, mert tökéletesen természetes, normális ember volt, akit soha nem vert béklyóba nagyravágyó család, stréber iskola vagy holmi bankbetétkönyv.

  

– Ez Kingsblood kapitány, új fehér barátunk, méghozzá jó barátunk – mondta John Woolcape.

Clem a barátságos munkásember mosolyával üdvözölte Neilt, de teljesen fesztelenül. Fehéreket megnyugtatni vagy lehordani éppoly megszokott dolog volt számára, mint feketéket ösztökélni vagy letolni.

– Örvendek, kapitány. Nahát, harcos testvéreim, mindig jó érzés visszajönni Grand Republicba, a Fejlődés Gyöngyébe, ahol nincs faji megkülönböztetés. Ahogy jövök a buszon, leülök egy csinos közép-európai csaj meg a jóképű, fiatal náci fiúja mellé. A kölyök megbámul, aztán felüvölt: „Huu, nézd má ezt a furi nigrát”!, mire a csaj aszongya, de életemben még ilyen édes koloratúr hangot nem hallottam: „Esz szétyen-tyalászat, be fogok írni a busztársasáknak, összetyömöszölnek minket mindenféle työttmenttel”. Mr. Tyött, bemutatom Mr. Mentet!

Clemnek fülig szaladt a szája, harsányan nevetett saját kínos kellemetlenségén. A meghökkent Neil később megtanulta, hogy ez a javíthatatlan faji élharcosok állandó szokása. Semmit nem tartanak olyan mulatságosnak, mint a vereségeiket.

  Derültek az eseten, de azért óhatatlanul elmesélték „új fehér barátjuknak” néhány, a

másodrendű állampolgári létből eredő megpróbáltatásukat. Saját szülőföldjéről, az Észak és Dél közötti határállamokról beszélve Ash Davis vidáman mesélte:

– Ami szegény Sambót a legjobban nyomasztja, az a megkülönböztetés következetlensége. Egyik déli városban nyugodtan vásárolhat bármelyik áruházban, használhatja az elülső felvonót, és a felesége felpróbálhatja a ruhákat; de negyven mérfölddel odébb, a szomszéd városban be sem szabad tennie a lábát valamirevaló fehér üzletbe, mert bekasztlizzák, ha megpróbálja, és a lifteken faji elkülönítés van még a húszemeletes irodaházakban is. Mi, páriák évekig vásárolhatunk képeslapokat egy vasútállomás fehér várótermében, aztán egyszer csak letartóztat minket egy nagydarab, tahó zsaru, amiért egyáltalán be merészeltünk menni.

– Kingsblood kapitány, minket nem pusztán a faji megkülönböztetés megaláztatása készít ki. Sokkal rosszabb, hogy egyszerűen nem lehet tudni, hogy akár a legegyszerűbb dolgot, mondjuk azt, hogy az ember kalapot emel egy apácának, mikor tekintik bűncselekménynek, és vernek össze miatta. Ez a kétség az, ami miatt annyi félénk fickó egyszer csak borotvát ragad.

– Ó, vannak egyes „színyes” testvérek, akik dicsőítik a Délt, mert a faji megkülönböztetés révén néhány néger kufár meggazdagszik a választott nép többi részén. Sőt most is folyik a vita a színes sajtóban arról, hogy mi a jobb, Északon megfagyni vagy Délen megégni. No de hát, akár így, akár úgy, arról mindig remekül el lehet csevegni, hogy hogy tolnak ki velünk.

– Mondjátok, az isten szerelmére, megint belé akartok vágni egy egész éjszakán át tartó faji vitába? – dühöngött Clem Brazenstar, aztán kényelmesen elhelyezkedett a díványon, máris felkészülve rá.

– Én aztán nem! Soha többé hallani sem akarok az átkozott fajtánkról! – jelentette ki Ryan Woolcape, aztán ő is kényelembe helyezte magát.

Neil sietve közbeszólt: – Mielőtt teljesen elejtenék ezt a témát – valaki felkuncogott –, szeretném hallani a véleményüket egy levélről. Hónapokkal ezelőtt kaptam egy osztálytársamtól, aki most a Csendes-óceán déli részén szolgál. Felolvashatnék belőle egy részletet?

A morgás nyilvánvalóan igent jelentett. Neil monoton hangon olvasni kezdte:  

Nemrégiben kényes melót kaptam, katonai vizsgálóbíró lettem, és meglepve tapasztaltam, hogy azóta mennyire megváltozott a véleményem a négerekről. Borzasztó népszerűtlenek. A fehér bakák sokkal barátságosabbak minden más, idegen fajjal szemben. A négerekben nyoma sincs a fehér katonákkal szemben annak a szívélyes udvariasságnak, amellyel a fehérek egymással bánnak, márpedig ez nagyon fontos, amikor az emberek ilyen szorosan összezárva élnek. Nem kétséges, vannak kiváló néger katonák is, de ha százalékban számoljuk, minden börtönben háromszor annyi a néger rab, mint a fehér, és csupa szökési meg parancsmegtagadási ügy, szexuális bűncselekmény, késelés, bajtársi lopás, és hazudnak, mint a vízfolyás. Így aztán azok a fiúk, akiknek a háború előtt nem volt semmiféle kapcsolatuk négerekkel, jó csomó előítélettel térnek vissza a civil életbe.

  Neil azt várta, hogy dühbe gurulnak, de csak hallgatás volt a válaszuk, az is különösebb

nyomaték nélkül. A harcias Ryan Woolcape őrmester is unottan kommentálta az esetet:– A maga barátja tipikus zsaru. A jó katonák nem érdeklik, csak a rosszak. Az égvilágon

semmit sem tud arról a számtalan színes alakulatról... mint, mondjuk a 761. páncélos zászlóalj... amelyek nagyszerűen helytálltak. De azt valószínűleg tudja, hogy milyen hatása van annak a mesének, amelyet a hozzá hasonló fickók Ázsia- és Európa-szerte terjesztenek... hogy nekünk színeseknek mindnyájunknak farkunk van! Ettől aztán vidámak és udvariasak leszünk!

Ezen mindnyájan nevettek.– Szállj le a szappanosládáról, Ryan – rendelkezett Clem Brazenstar –, hagyd a profit

beszélni!... Kapitány, amit ez a fickó mond, az részben igaz, de minél inkább igaz, annál inkább muszáj maguknak, fehéreknek valami radikális lépést tenniük a saját érdekükben.

– A jó öreg tamásbátyák még ujjongtak és hallelujáztak, ha velük is olyan jól bánták, mint a marhával vagy a disznókkal, de a fiatal nemzedék már nem. Elolvastak egy könyvet Értsük meg világosan: az Új Néger magának is megköveteli az Új Fehér Ember minden egyes jogát, de mindet, és most már nemcsak siránkozik, hanem harcolni is fog értük. Maguk, fehér Jágók, létrehoztak egy tizenhárommilliós forradalmi hadsereget férfi és női Otellókból. Hát persze hogy udvariatlanok a színes fiúk a fehér urakkal egy olyan háborúban, amelyhez semmi közük. A saját háborújuk közelebb áll hozzájuk. Ezek a fiúk úgy nőttek fel, ahogy én: kalibákban, a patak partján, amiben döglött kutya meg emberi ürülék úszott, kalibákban, ahol még budi sem volt, ahol az ültetvény boltosai meg a gyapotfelvásárlók mind megloptak minket, és még azt se engedték meg, hogy belenézzünk a saját elszámolásainkba... nohát ezek közül a fiúk közül egyesek egyet-mást visszalopnak. Ez mind a maguk, fehérek bűne! A szegregáció! Johnt és Maryt, Asht és Marthát éppúgy elkülönítik, mint a magamfajta trógert. Szegregáció! Azt mondják, olyanok vagyunk, mint a disznók, nem lehet minket emberi lények közé ereszteni, és akkor a maga katonai szaglász barátja azt várja tőlünk, hogy engedelmesek legyünk... és haverkodjunk! Szegregáció! „Elkülönített, de azonos elhelyezés”... új kocsik a fehéreknek, és kerekeken gördülő pestistanyák a niggereknek! Téglából épült új iskolák a maguk gyerekeinek... lásd a fényképeket az atlantai vasárnapi újságokban... és festetlen hodályok nekünk, támla nélküli padok, asztal nélkül, mindenféle asztal nélkül a mi kis rajkóinknak, ahogy maguk nevezik őket. írjanak csak a térgyükön a kis fattyúk, ha már muszáj nekik irkálni... amiben a józan emberek ugyancsak kételkednek. Szegregáció! Iskolabuszok a maguk drágalátos kiscsibéinek, de a mieink kutyagolhatnak öt mérföldet. Márványpadlós kórházak maguknak, vágóhidak nekünk. Munka az nuku, kivéve a nehéz munkát, a mocskos munkát, a veszélyes munkát, és a fehér zsaruk maguk hozzák a törvényt ellenünk, provokátoraink, bíráink és hóhéraink egyszerre. És akkor a maga osztálytársa siránkozik, hogy nem vagyunk hajlandók a titkainkat a kényes fülibe súgni! Nahát!

Clem harsogva fölnevetett, és szeretettel nézett Neilre. Martha Davis is szeretettel turbékolta el a mondókáját Neilnek:

– Mr. Kingsblood, kivétel nélkül minden déli fehér elmeséli magának, hogy kisfiú korában egy kis néger csibész volt a legjobb barátja, a tanítója, a szeszcsempésze, a kerítője, a haverja. A jó öreg Jim! Arról sose mesél, hogy olyan fekete fiúval barátkozott volna, aki rendes volt és szorgalmasan tanult. Nem is tudta, hogy ilyen színes bőrű fiúk is vannak... és még ma sem tudja! És igazán kedves, jószívű déli asszonyok, akik a leggyöngédebb gonddal ápolnak egy „színes jányt”, ha tífuszt kap, meg vannak sértve, ha ugyanaz a lány pszichológusi diplomát kap. És nem pusztán a nagyszabású borzalmak nyomasztanak minket Délen... a félelem, hogy meglincselnek, megégetnek, megvernek. Ezekről a dolgokról el tudunk feledkezni, csak fülledt éjszakákon jutnak eszünkbe, amikor cikáznak a villámok a hőségben, mint a puskák torkolattüze. Akkor az ember bénultan fekszik a sötétben, hallgatózik, és megrémül, valahányszor autózúgást, lépteket vagy suttogást hall, megrémül, hogy jönnek a fehérek, mert a fehérek soha nem jönnek jó szándékkal. És nem is annyira ez a félelem, mint inkább az állandó, csöndes nyomás, a rémült súgás-búgás, hogy hátha jönnek a fehérek, az apróságok... a rózsák, nagypapa szablyája, Lanier versei, a tréfás viták, a fodormentát törni vagy morzsolni kell-e a cukrozott jeges whiskybe. A feliratok, a „Csak színeseknek” feliratok, amelyek a magamfajta beképzelt néger nőnek az arcába vágják, hogy tisztátalan. A főiskola után egy évig tanítottam a legsötétebb Mély Délen. Elhittem a mesét, hogy a fehérek szeretik, ha a színes tanítónők mérhetetlenül tiszták és rendesek, és példát mutatnak a gyerekeknek. Volt egy fura, ütött-kopott, ócska kocsim, saját kezűleg festettem fehérre. Egyszer egy szombati napon indultam be a városba, és lemostam a kocsit... olyan lett, mint az üveg... és milyen büszke voltam az új fehér ruhámra meg a fehér cipőmre! És vadonatúj fehér kesztyűt húztam! Kiszálltam egy drugstore-nál, és ott ácsorgott egy rémes, vén, tahó farmer... sárga volt, mint egy giliszta... és odajött a kocsimhoz és szándékosan ráköpött egy nagy bagóié turhát a tiszta kocsim ajtajára. És a többi férfiak mind harsányan röhögtek. Akkor tudtam meg, hogy mi a Pokol felirata: „Csak színeseknek.”

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Clem Brazenstar kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha csak ezekről a piti ügyekről bűzéinek, ha nem hozzák szóba a szaftosabb déli erőszakosságokat, az olyasmit például, mint amikor egy hazatért néger katonának egy rendőr a gumibotjával kinyomta a szemét, akkor új fehér barátjuk unatkozni fog, az ő déli férfiassága pedig csorbát szenved.

Ezen megint mindnyájan nevettek, de Neil megborzongott.– De ilyenfajta erőszak egyetlen északi államban sincs a négerek ellen – tiltakozott.– Dehogy nincs, faji zavargások idején – mondta Clem békésen. – De sokkal fontosabb a

munkavállalás korlátozása: képzett barna bőrű tanítónőknek és gépírónőknek kereken megmondják, hogy nem kaphatják meg az állást, nem azért, mert nem lennének képesek betölteni, hanem a drapp színük miatt. És a vendéglők, amelyek ebben az államban törvény szerint négereket is kötelesek beengedni! Sokban vagy a végtelenségig váratják a füstösöket, vagy úgy elsózzák az ételüket, hogy nem bírják megenni. És a gyárakban, a haditermelésben dolgozó négerek, akiknek nem szabad ugyanazokból az ivókutakból inni, mint a szentséges fehéreknek! Nyilván tüzes hazafivá teszi azt az embert, aki történetesen szeret minden este megfürdeni, ha azt mondják neki, hogy nem ihat ugyanarról a csobogó folyóvízcsapról egy jenki farmerrel vagy egy tennesseei hegyvidéki tahóval, aki szentül hiszi, hogy a fürdőkádat arra találták föl, hogy horgászgilisztákat tenyésszenek benne. Nem, Kis Fehér Atya, mondjuk csak ki kereken: ebben a demokratikus északi városban nem lincselik meg a négereket... legalábbis nem gyakran... de mindennap a pofánkba vágják, hogy fertőző, mocskos bűnözők vagyunk. Hogy ezt el is hiszik-e? Egy fenét, dehogy! De elhitetik magukkal, és aztán elhitetik másokkal is, így aztán megszabadulnak tőlünk, nem versenghetünk velük azokért a jó állásokért, amelyeket maguknak szeretnének.

– De ami a legjobban lelkesít minket itt Grand Republicban, az az, hogy az alantas etiópiaiakat nem engedik belépni a Keresztyén Ifjak Egyesületébe, ebbe a Krisztus példáját terjeszteni hivatott, anyagilag igencsak jól eleresztett egyesületbe, nehogy barna testük megfertőzze az úszómedencét, és megmérgezze az afrikai missziók ilyen-amolyan fehér pártfogóinak hitványka fiait és unokáit. A K. I. E.! A Kúszó-mászó Igent-bólogatók Edzőpályája!

– Fogalmam sem volt róla; hogy Grand Republicban efféle megkülönböztetés létezik – motyogta Neil báván.

– Nekem az vágott legjobban a húsomba – mondta Ryan –, hogy mikor kis klapec voltam, és iskolába jártam, minden fehér sráccal jóba voltam, fiúkkal, lányokkal, úszkáltam velük, együtt építettünk homokvárat, együtt korcsolyáztunk és együtt szánkóztunk, és már kezdtem elhinni, hogy igazán a haverjaim; és akkor, amikor eljutottunk a serdülőkorba, egyszerre fölfedezték, hogy én „színes” vagyok, és őszintén ki is mondták; és amikor elmentem meglátogatni egy lányt, akivel évekig együtt játszottunk az udvarukon, azt mondták, hogy nincs otthon, aztán láttam, hogy jön ki a házból, azzal a pattanásos képű fehér fiúval, akit azelőtt a kutyába se vett senki. Hogy itt szegregáció van, kapitány? Nem. Csak karantén!

  – Mary meg én nem sok megkülönböztetéssel találkozunk – mondta John Woolcape

szelíden. – Néha nagyon bosszant, amikor beóbégat hozzám az alagsorba holmi tizenkétéves-forma fehér srác, hogy „Hé, Johnny, hol a fenébe vagy?” De erre minden házmester számíthat. Ami meg azt illeti, hogy a vendéglőkben vagy a mozikban megsérthetnek minket? Mi egyszerűen úgy érezzük, jobb, ha nem tesszük ki magunkat ennek. Esténként itthon maradunk, olvasunk, rádiót hallgatunk, vagy kártyázunk a barátainkkal, és soha, soha nem

megyünk sehová. Se Mary, se én nem szeretünk veszekedni vagy ordítozni, és úgy érezzük, ez így biztosabb. Akkor senki nem mondhatja ránk, hogy rossz emberek vagyunk, és nem próbál meg kiüldözni minket az otthonunkból. Igen, szeretjük az otthonunkat, és itt biztonságban vagyunk.

– Eddig igen! – reccsentett rájuk Clem gorombán. – De míg Délen javul a helyzet... kevesebb a lincselés, többen szavazhatnak közülünk, egyes helyeken még a tanítóinknak is azonos bért fizetnek, addig Északon egyre rosszabb lesz. Direkt leköteleznek, így nem fogyok ki a munkámból.

– Igen – mondta Ash Davis –, az északiaknak nagy jövőjük van, ők a műrostos fajüldözők. Vegyük Mr. Pete Snitchet Illinois-ból, a Snitch Testvérek Acélmű rt.-től. Vásárol magának egy téli villát Dél-Karolinában, és két éven belül délibb lesz, mint akármelyik született déli. Mr. Snitch öntőmunkásként kezdte, de most már van egy milliója, így aztán ő is meg az asszonykája is vágyik az arisztokratikus hagyományok után... igazi Walter Scott-féle kapáló mén kell neki meg repkény. És odalenn Délen mindezt megkapja... a magnóliákat, a feketerigókat, a fehér oszlopokat, a szurdokot, ahol valamikor gáláns lovagok párbajoztak, no és a tisztelettudó szegényeket... akik legalábbis úgy beszélnek, mintha csöpögnének a tisztelettől. Annak a családnak az egyetlen ismert leszármazottja, akiknek a házába Snitchék kakukkfiókaként beköltöztek, Birminghamben dolgozik egy újságnál, így aztán Mr. Snitch úgy érezheti, hogy az adásvételi szerződéssel megvette a krinolinos családi kísérteteket is. Pénzen lesz úriember, és Lingua-phonnal délvidéki. De úri mivoltát bizonyítania kell, és ennek nyilvánvalóan az a legjobb módja, ha sértegeti azokat, akik alacsonyabban állnak nála. És mivel belőlünk, afrikaiakból hiányzik az ő szépséges angolszász sörpirossága, minket nyilvánít alacsonyabb rendűeknek, hangosabban üvöltözik velünk, mint egy karolinai smasszer, és nincs az a beszélgetés Bollington Hallban, ahol ne Peterborough Snitch ezredes lenne az első, aki sivítozni kezd, hogy „Csak nem akarja, hogy a lánya egy niggerhez menjen feleségül?” Ó, igen, magukra, északiakra még szép jövő vár a lovagiasság meg a korbácsolás terén. Kiegészítettem a régi szabályt: „Rómában tégy úgy, ahogy a rómaiak, de nem kell azt állítanod, hogy te fedezted fel, mit jelent rómainak lenni.”

  A faji vita ezután kissé hisztérikussá, Neil számára kissé zavarba ejtővé vált. Aztán

megszakadt, amikor ételhordóval a kezében beállított Sugar Gowse.Sugár a louisianai cukornádföldeken született, de megtanult szerszámokkal bánni és

esztergálni. Most éppen úton volt a Wargate gyárba, ahol esztergályos volt éjszakai műszakban. Mivel kifogástalanul ellátta a munkáját, azt hitte, Wargate-ék majd békeidőben is megtartják, és naiv lévén, akárcsak Ash Davis, megvásárolt egy kétszobás viskót. Ott élték „legényéletüket” anya nélkül felnőtt fiával, Bobbyval, a gyors lábú, bohóckodó táncossal, Five Points bugi-vugi sztárjával.

A Fekete Övezetből hozott kiejtése vastag volt, mint a sűrű melasz, Neil a felét se értette annak, amit mondott. Magas és egyenes férfi volt, keskeny ajkával, vékony fekete sasorrával indiánra emlékeztetett, szinte Cass Timberlane bíró bazaltba faragott képmása volt. Kék gyapotinget és overallt viselt, afféle romantikus munkaruhát.

Amikor megpróbálták bevonni a faji vitába, Sugár azt mondta, nem, ő nem tud semmiféle faji megkülönböztetésről, kivéve, hogy itt vagy akárhol mindig a színesek kapnak utoljára munkát, és mindig őket rúgják ki először, de hát emiatt minek kell aggódni?

– De hogy bírja a mi hideg teleinket? – csodálkozott Neil.– Miszter, egy lyukkal teli louisianai kalyibába plusz negyven fok hidegebb, mint itt, a

bevakolt házamba mínusz negyven.[8]

– Sugarnak elég annyi hely, ahol leteheti a kalapját – mondta Ash. – Több esze van, mint nekünk, nem gyötri magát folyton a bizonytalanság és hiábavalóság miatt, ami Marthát meg engem annyira nyomaszt.

– Maguk, tanult emberek túl érzékenyek, doki. Maguk nem tuggyák, hogy a munkásember hogy érez – mondta Sugár.

– Munkás! – tiltakozott Ash. – Amikor befejeztem a főiskolát, szakács voltam egy privát szalonkocsin... micsoda elviselhetetlen fráter volt a tulaj, és mennyit ivott!... Aztán, amikor letettem a kémiai doktorátust, az első állásomat egy szabadalmazott csodagyógyszereket gyártó szeméttelepen kaptam, ahol, amikor éppen nem kotyvasztottam a labdacsokat, ládákat csomagoltam, és teherautókat rakodtam.

Clem Brazenstar is vitába szállt Sugarrel.– Te is érzékenykedni kezdesz, amikor egy nő átül máshová, mert melléje ültél az

autóbuszon. Nahát, Sophie! Kismadaram!Barna bőrű lány libbent be a szobába. – Ó Sophie Concord. Körzeti gondozónő... – közölte

Neillel Mary. – Ő pedig Mr. Kingsblood, egy új barátunk.– Én már láttam Mr. Kingsbloodot a bankban – mondta Sophie, majd mintegy akarata

ellenére hozzátette: – Imponált nekem, és milyen csinos volt!A lány tekintetében nem volt semmi kihívás, de Neil biztos volt benne, hogy Sophie a

legszebb fiatal nő, akit életében látott, és a legkevésbé hideg.  Sophie Concord Alabamában született, és egykorú volt Neillel. Magas volt és nyílt arcú,

akárcsak Vestal, de a természet jobban ellátta domborulatokkal és hosszú, bűbájos hajlatokkal, amelyek még az olyan józan igavonó érdeklődését is fölkeltették, mint Neil. Dús, telt szája volt, a bőre majdnem olyan sötét, mint Ash Davisé, pompás, barna bőr, hihetetlenül sima, mint a selyem, meztelen karja olyan volt meglehetősen ómódi, fehér műselyem estélyi ruhájában, mint a fényezett, szárított füge.

Sophie azelőtt énekesnő volt, kisebb New York-i mulatókban lépett fel; be is fogadták a Harlem flitteres-pezsgős köreibe; de utálta, hogy bohóckodnia kell a tátott szájú fehér kuncsaftok előtt. Durcásan jámbor lett, lovagi fogadalmat tett a dzsessz hangjai mellett; és háromévi kemény munka után gondozónő lett, méghozzá jól képzett, türelmes, hivatástudó és roppant nyelves gondozónő.

Mint csúfolódva hangoztatta, jobb szeret tetves-sörkés csecsemőkkel foglalkozni, mint vigyorgó, fehér, úri bárvendégekkel. – Sophie viharedzett gondozónő, ha parfümös-csipkés babának látszik is – ismerte el még az igényes Ryan Woolcape is.

  – Új fehér barátunk rendes fickónak látszik – magyarázta Clem mindenki füle hallatára

Sophie-nak. – A másodéves felforgató tananyaggal traktál tűk, és eddig a szeme sem rebbent. Alighanem benne is lehet egy csöpp csokoládé!

Ezen mindenki nevetett – kivéve Woolcape-éket meg Neilt, akiben megfagyott a vér.– Te aztán ki nem fogynál a propagandából. Azt hiszed, ezzel elszórakoztatsz egy szegény

embert, aki Joe Louisról szeretne hallani? Most már biztos éppúgy torkig van a faji hordószónoklataiddal, mint én – tiltakozott Sophie, s már mászott is föl a saját hordójára.

– Mondja csak, Mr. Kingsblood, maga is csak fehér turista a néger nyomornegyedben, vagy igazi barátja a fajtánknak?

– Maga nem is tudhatja, hogy mennyire igazi! – mondta Neil.– Kedves, remek ember! – bizonykodott Woolcape mama.– Nahát, egy szent!

Sophie hangja, gondolta Neil, még akkor is olyan, mint a nyári alkony, teli röpködő szentjánosbogarakkal, amikor ilyen sajnálatosan fensőbbséges próbál lenni.

– Sok fehér azt hiszi, hogy gyanakvók vagyunk, és nehéz velünk megismerkedni. És lehet, hogy így is van. Mindnyájunknak voltak szégyenletes tapasztalatai látszólag barátságos fehérekkel, akik eljöttek hozzánk, és azt mondták: „Nahát, milyen klasszak vagytok!”, aztán hazamentek, és vicceket faragtak rólunk. Egy-egy olyan fehérre, mint Sweeney Fishberg vagy Cope Anderson, aki, ha az ember a barátja, éppúgy fütyül rá, hogy milyen színű, mint arra, hogy a haja fekete-e vagy vörös, tíz olyan meszesképű esik, aki úgy tesz, mintha haverkodni akarna, de vagy nyerészkedni akar, és megpróbál eladni nekünk valamit... egy varrógépet, egy hitfelekezetet vagy a kommunista tanokat... vagy időtöltésként veti bele magát az Angliába küldözött hadisegély-csomagok, Thomas Wolfe, Salvador Dali és Sheean bíboros mellett a Társadalmi Egyenlőséget Szegény Színes Testvéreinknek mozgalomba. Vagy olyan emberek, akik kudarcot vallottak a maguk fehér világában, megcsalt nők, munka nélküli riporterek, szószék nélküli papok, akik azt hiszik, hogy a mi világunkban fontosak lehetnek, és forrón fogjuk szeretni őket, mert azt hiszik, egyébre sem vágyunk, csak arra, hogy holmi szürke pofájú gyámkodjon fölöttünk, aki valamikor elolvasta egyszer Booker T. Washington életrajzát. Ezek a pofák aztán iszonyú gyanakvóvá tesznek minket kedves fehér barátainkkal szemben. Meg kell hát értenie, Mr. Kingsblood, ha mi éppoly óvatosan szemügyre vesszük magát, mint maga minket.

Miközben a lány misszionáriusként szónokolt, Neil jól megnézte magának mint nőt. Puha mozgású cica volt, bronzszínű cica, de ez a bronz tüstént lágy hússá változott volna a simogató férfiujjak alatt. A melle tömör volt, mint a bronz, de Neil úgy sejtette, alighanem mégis puhább lehet, mint a macska hasa.

Aztán ingerülten megrázta a fejét.„...Mit gondolsz, nem szerethetnéd úgy is a fajtát, hogy ne akard mindjárt megcirógatni

minden csinos képviselőjét? Kingsblood, Kingsblood, te csődbejutott fehér ember!”Sugar Gowse felállt, és megmarkolta az ételhordóját. – Asziszem, én jobban bírom azokat

a fehéreket, akikkel együtt dógozok, mint azokat a fölvágós fickókat, akikrül Miss Sophie beszél – morogta. – A gyárban a melósok vagy megkínájják az embert sörrel, oszt elhülyéskednek vele, vagy utájják, és ezt vasrúddal aggyák értésire. Na, jó éccakát!

Sugár beszéde vastag volt, mint a babgulyás; „Kivéve” helyett azt mondta, hogy „kitéve”, és elmesélte, hogy amikor a művezető „lemarta”, ő „oda se bagózott”. De Neil látta, hogy Sugár már nem nigger, nem az a félig-meddig emberi lény, akit, ha Délen marad, még a legjobb szándékú fehérek is csak úgy értékelnének, hogy „egész rendes ahhoz képest, hogy füstös”. Itt éppolyan teljes értékű emberré lett, akár Webb Wargate vagy John Woolcape. Csak éppen vidámabb volt!

Neil rájött, hogy egész este semmit nem hallott abból a vad és festői beszédmodorból, amellyel a déli négerekről szóló regényekben találkozott, de a Harlemről, a kábítószerekről meg a stricikről szóló történetek kifacsart cifraságai sem kerültek elő. Kivéve egy-egy alkalmilag, öntudatosan használt szót, például azt, hogy „meszesképű”, ezek az emberek – s ez újabb megdöbbenés volt számára – pontosan ugyanúgy beszéltek, mint az ismerősei, mint bárki más, akit csak világéletében a bankban, a hadseregben vagy az egyetemen ismert. Csak éppen vidámabban!

  Clem folytatta a mondókáját:– Na és a Süketelő Bácsi... szeretnék mesélni Mr. Kingsblood-nak Süketelő Bácsiról. Ő az

a fickó... ő maga fehér, de vannak „színyes” unokatestvérei a vasúti sínek túlsó oldalán... ő az a tökfej, aki az olyasmiket kitalálja, hogy: „A legjobb barátaim között van néhány zsidó”, vagy: „Szívvel-lélekkel a szakszervezetek mellett vagyok, de gyűlölöm ezeket a kívülről

beszivárgott agitátorokat.” És Süketelő Bácsi az a szaktekintély, aki megmagyarázza, hogy a szegregációnak oka van: különben a négerek mind fehér nőket vennének feleségül, és egy ilyen tökfilkóval hiába próbálná az ember megértetni, hogy mi, színesek szívesebben veszünk el egy olyan csajt, mint Sophie, mint valami krétapofájút. Az én bé nejem, eszem a szívit, nem ilyen világos bőrű, mint ti. Fekete, mint a lakkcipő. De ha rózsaszínűt akartam volna elvenni, és ő is hozzám akart volna jönni, biz isten elvettem volna. Mikor valaki arról óbégat, hogy milyen súlyos problémát jelent a feketék és a fehérek közötti házasság, az ember máris biztos benne, hogy csak valami jó, ájtatos, rohadt ürügyet keres, amiért lefitymálhatja a színes bőrű alkalmazottait, és erényesnek érezheti magát, amiért olyan vacakul fizeti őket. De Süketelő Bácsi legszebb szövege az, hogy „A néger-problémának nincs megoldása”. Ez fene tudományosan és antropologikusan hangzik, de semmi mást nem jelent, csak azt, hogy Süketelő Bácsi számára a síron innen nincs megoldása!... No és most, az isten szerelmére, Mary, kapunk már egy kis kávét meg fánkot, vagy nem?

Es Mary csakugyan kávét és fánkot szolgált fel. Mind a kettő csodálatos volt.Neil, csészéjével a kezében, egy fiatal színes nő fölé hajolva, talán nem látszott olyan

embernek, aki éppen egy drámai krízisen megy keresztül, de Sophie Concord, bűvös szemével és búgó hangjával, maga volt számára a mitikus Afrika, a kísértő idegenség megtestesítője. Érzése szerint ennek a lánynak vudu varázséneket kellett volna énekelnie ahelyett, hogy a gyermekparalízis kezelését szolgáló pénzalapokról értekezik.

Mint frissen megtért neofita Neil borzasztóan vágyott rá, hogy közelebb kerüljön ezekhez a beavatottakhoz; szerette volna, ha tegezik és keresztnevén szólítják, ahogyan egymást – de ők komoran és kitartóan miszterezték. Amikor egyszer szórakozottan elszólta magát és „Ashnek” szólította dr. Davist, rögtön megkapta a rendreutasító „Misztert”. Udvariasan „Miss Concord”-ozta Sophie-t, de amint figyelte, ahogy hátra veti a fejét, megrázza fekete sörényét, dünnyögve megereszt egy-egy „azistenit”-et, olyan sivárnak érezte ezt a megszólítást, mint egy női klub teadélutánjának lucskos csészealját. A broadwayi éjszakai mulatók párás bujaságában szerette volna látni ezt a lányt, nem a Mayo Streeten, fánkkal a kezében.

Csak hozzá intézte a kérdést, amikor kirukkolt vele:– Mi az érzése, mi lesz a faj jövője? – Roppant büszke volt, amiért ilyen szakszerűen

érdeklődik.Sophie éppoly csípős tudott lenni, mint Vestal. – Mondja, Mr. Kingsblood, ugyan mit akar

ezzel? Ez olyasmi, mint amit a biztosítási ügynök szokott kérdezni telefonon, hogy „No, hogy aluszkáltunk az éjjel?”, vagy „No, hogy vagyunk ma reggel?”

– Lehet, hogy olyan, csakhogy én igazán szeretném tudni.– Miért?– Mert... azért, Miss Concord, mert annyira tetszenek nekem a maga barátai... és maga is.– Miszter, ilyen figyelmes fehér bankárral azóta se találkoztam, mióta a Harlemben

dolgoztam a Tigris Bárban, és egy meszes képű nagyfejű bankár, egy kurvapecér Bismarckból, fel akart jönni a lakásomra megnézni a rézmetszeteket, sőt maga hozta volna a metszeteket, frissen, az állami bankóprésből, és...

– Ebből elég!– Micsoda?– Én tényleg szeretnék többet tudni a négerekről. Én egy szerény kisdiák vagyok.– Láncos-lobogós, hallgassátok csak a pasit!– Maga melyik főiskolára járt, Sophie?– Hogy?– Maga is csak egy a sok főiskolát járt alabamai lány közül, aki megpróbálja eljátszani az

afrikait.– Miszter, maga gyorsan tanul! Csak egy évig jártam, és egész idő alatt csak francia

történelmet tanultam, isten bizony!

– Azt azért nem vártam, hogy ma este ennyi faj testvérével találkozom, akik mind olvasottabbak nálam.

– Ne ugorjon be. A legtöbben nem azok.– Ez a társaság itt mind. Ne mókázzon már egy magamfajta szegény, tompa agyú fehérrel.

Meséljen valamit saját magáról.– Miszter, hát nem jön rá, hogy mi vagyok én? Én vagyok az a gyönyörű, zárdában

nevelkedett, New Orleans-i nyolcadvér néger, az a rebegő szemű, hosszú hollóhajú, szenvedélyes rabszolgalány, aki pírba borulva áll az árverési dobogón, gyakorlatilag arcának pírja az egyetlen öltözéke a hódkalapos, hódfarok-órafityegős, vigyorgó ültetvényesek (vagy színházi ügynökök) előtt. De van ott egy fiatalember, az ifjú Nevil Calhoun Kingsblood, Kingsbloodville-ből, Kentuckyból, aki megszánja a lányt, aztán egy rejtélyes vén, Lexington melletti kúria folyosóin hamarosan egy libegő, lefátyolozott alakot látnak... né, hogy libeg, nézd mán, a ludvérc! Nem, kedves Mr. Kingsblood, ne keressen bennünk romantikát. Mi mindnyájan keményen dolgozó emberek vagyunk, akik egyetlen dologban hiszünk... abban, hogy el tudjuk érni, hogy egész fajtánk számára felemeljék az elérhető állások szintjét, hogy egy jól képzett színes lány is megkaphasson egy 32,75 dolláros iktatói állást, és ne kelljen egész életében egy mosodában gürcölnie. Ilyenek vagyunk, és kész!

De mire ezt elmondta, már jó barátok voltak.Neil most már végre Sophie öltözetét is észrevette: hosszú fehér estélyi ruhát viselt, egy

barbáran csillogó arany kabátkával, meg egy hatalmas topázgyűrűvel, ami ugyancsak meghazudtolta egyszerű beszédmodorát.

„Nem szabad elfelejtenem, milyen volt a ruhája, el kell mesélnem Vestalnek” – jegyezte meg magának kötelességtudóan, s csak aztán jött rá, mennyire valószínűtlen, hogy szóba hozza Vestalnek Sophie öltözékét, vagy bármit, ami ezzel a statisztikailag oly valószínűtlen lánnyal kapcsolatos.

  Amikor újrakezdődött a faji vita, amelynek éppoly kevéssé tudtak ellenállni, mint

kismacskák a papírgombócnak, Neil megtudta, hogy valahányszor egy jó szándékú fehér megkérdezi: „Meg lennének-e a négerek elégedve ezzel vagy azzal?”, a válasz mindig NEM.

Megtanulta továbbá, hogy Déli Liberális az az ember, aki elmagyarázza egy Északi Liberálisnak, hogyan keresztelték át a Beale Streetet Beale Avenue-ra.

Hallott színes bőrű bírákról, sebészekről, haditudósítókról, akik a néger sajtónak dolgoznak. Hallott fura dolgokat: néger buddhistákról és néger ortodox zsidókról, színes bőrű kommunistákról, színes szabadkőművesekről, a Fura Fickóknak nevezett titkos jótékony egyesületről és a Jávorszarvasok társaságának meg különféle görög betűs diákegyesületeknek színes bőrű tagjairól, néger prolikról, akik gyűlölnek minden zsidó kereskedőt, és négerekről, akik olyan magasan hordják az orrukat, hogy gyűlölnek minden néger prolit.

Aztán óhatatlanul eljutottak a Második Kérdéshez, és Neil félszegen feltette a kérdést dr. Davisnek:

– Maguknak ez már valószínűleg a könyökükön jön ki, de mi van azzal a teóriával, hogy a négereknek alacsonyabb rendűnek kell lenniük, hiszen ott volt nekik egész Afrika, mégse építettek katedrálisokat és Parthenonokat?

Mindenki harsányan nevetett, de dr. Davis teljes komolysággal válaszolt.– Próbált már valaha Parthenont építeni a cecelegyek közt? Ami azt illeti, a mi népünk

kivette a maga részét az építésből... a többi egyiptomi és római rabszolga között. És mit gondol, a mi ültetvényeinken ki építette a kúriákat? A tulajdonosok? És tudja, hogy ma hány színes építész működik? Mr. Kingsblood, nem számíthat arra, hogy a négerek az építészet terén továbbra is el fognak maradni a fehérek mögött, hiába papolják ékesszólóan meszeletlen gerendakápolnáikban az isten háta mögötti, tahó prédikátorok, hogy „Az Úristen rejtelmes

keze úgy teremtette a niggereket, hogy sose bírjanak Parthenonokat építeni”. Egy óra! Én megyek haza!

Neil úgy érezte, hogy új világba került, amely idegenebb, mint a hold, sötétebb, mint az éjszaka, és ragyogóbb, mint a hegyi hajnalok – izgalmas és veszélyes világ.

„Szeretem ezeket az embereket” – gondolta magában.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

– Nem tudom, ti, milliomosok hogy vagytok vele, de én dolgozó nő vagyok, nekem haza kell mennem – mondta Sophie Concord.

„...Ezt már Vestaltől is hallottam!”Martha Davis felajánlotta, hogy hazaviszi Sophie-t. – Én meg majd hazasétálok – javasolta

Ash –, és fölteszem Mr. Kingsbloodot a buszra... Jobb lesz, ha nem kóborol errefelé egyedül, hajnali egy óra után. Kétes alakok járnak erre... nem mind színesek. Megígérem, hogy tartózkodni fogok a faji témáktól, ha teljesen kigyógyulni nem is tudok belőlük. Valamelyik nap a fürdőszobában egy hajszeszes üveg címkéjén „hajszesz” helyett azt olvastam, hogy „fajszesz”.

Neil négyszemközt odaszólt Mary Woolcape-nek: – Izgalmas este volt, de még mindig nem tudom, hogy akár itt, a barátaink közt is elmondhatom-e, hogy néger vagyok.

– Én abban sem vagyok biztos, hogy el kell-e mondania, egyáltalán nem vagyok benne biztos. Miért kockáztatná meg mindazokat a megaláztatásokat, amelyekről az este beszéltünk?

A Mayo Streeten késői lámpafények szűrődtek ki a sötét függönyök mögül, egy üzlet fölötti lakásból pedig hangos, kotkodácsoló nevetés hallatszott. A szűk sikátorok teli voltak árnyakkal – lehet, hogy ólálkodó emberek voltak, lehet, hogy ócska hordók, de Neilnek semmiképpen nem tetszettek. Ashnek nem volt mondanivalója, és Neil észrevette, milyen éberen figyel minden iszkoló kóbor macskát, minden kerítésnek támaszkodó, sarkán guggoló füstösképű alakot.

Neil ragaszkodott hozzá, hogy a buszmegállótól sétáljanak fel a Canoe Heightsre, Ashék házáig.

Aprócska, alacsony tetejű házikó volt, de hatalmas ablakáról, amely a ház egyik sarkát teljes egészében üvegkalitkává alakította, Neil tüstént látta, hogy úgynevezett „modern” házról van szó, amely lázadást jelent a Sylvan Park minden Cape Cod-i óamerikaiaskodása és Tudor-utánzata ellen. Hallotta ugyan, hogy Mr. Prutt anarchisztikusnak bélyegezte az efféle házakat, de járni még soha nem járt ilyenben.

– Be kell jönnie egy pohár italra – mormolta Ash. Neil olyan szobába lépett, amely egyszerre vonzotta és taszította öntudatos kopárságával, a csecsebecsék és ezüstdobozkák teljes hiányával. A szobának két központja volt: a hatalmas sarokablak, melyen át le lehetett látni messzi odalenn Five Points sápadt fényeire, meg a komor, csiszolt kőből készült, párkány nélküli kandalló. A durva szőttessel behúzott székek is szokatlan formájúak voltak, a Chippendale-stílus helyett az emberi test formáihoz igazodtak; a falat burkoló tapéta mintha fémből készült volna, s az egész szobában egyetlen kép lógott, amelyen kavargó háromszögek orgiáztak. Az apró zongorán fura, zömök fekete szobor állt.

– Nahát... szóval ilyen egy modern ház – álmélkodott Neil, miközben Ash a szódás whiskyt készítette az ügyes beépített bárszekrénynél.

– Így szokták hívni.– Ki tervezte?– Én, már amennyiben tervezte valaki. Amolyan pajtaféle volt, Martha és én alakítottuk át.

De tudja, néha szégyellnivalóan szimbolikusnak érzem. Attól tartok, tulajdonképpen azért építettem, hogy bosszantsam vele Lucián Firelockot, márpedig az intellektuális sznobság rosszabb, mint a társadalmi sznobizmus. Ismeri Firelockot?

– A Wargate reklámfőnöke... déli fickó? Igen, egy kicsit.– Ő a Déli Liberális... a Vanderbilt Egyetemről... az a fajta, aki szeretne minket, gonosz

füstösöket a helyünkön tartani, de ugyanakkor azt is szeretné, ha általánosan elismernék, hogy ő milyen toleráns... azt akarja, hogy tanulhassunk mi is bármit, amit a fehérek, csak a

hokedlin, az asztal alatt. Firelock itt lakik, a második házban, egy rémes vén Noé bárkájában, ami teli van gombaszerű cifrázatokkal... a háborús lakáshiány miatt semmi mást nem tudott kapni, szegény gentleman. Amikor rájött, hogy szomszédok vagyunk, rém izgatott lett. A „füstös” szomszédsághoz hozzá volt szokva, csak elvárta, hogy a négerek szegények, alázatosak és hálálkodóak legyenek. Amikor először meglátott, keresztülnézett rajtam. Aztán a gyerekei elkezdtek játszani az én Nórámmal, és félig-meddig megismerkedtünk, és a legrosszabb az egészben az, hogy a szegény ördög sokkal jobban kedvel engem, mint akárki mást a környéken, de ezt nem vallhatja be. Amikor átépítettem a házat, nem jöttem rá mindjárt, hogy csak azért megyek rá erre a modern stílusra, ami persze nem más, mint a puritanizmus freudista formája, hogy elképesszem Firelockot. És a legrosszabb az egészben, hogy ez sikerült is: valahányszor meglátom, amikor elmegy a házam előtt, látszik az arcán az irigység. Hát el tud ennél aljasabb emberi indokot képzelni a részemről? Ez a szoba meg olyan átkozottul makulátlan, hogy kifejezetten vágyom egy aranyozott tölgyfa hintaszékre, fölötte az öreg templom képével, holdfényben. Rotariánus vagyok, csak professzori maszkban. Nem, ez nem igaz. (Atyaisten, de sokat beszélek ma este! Ez azért van, mert majdnem minden estét itthon töltök.) Nem vagyok én sem nyájas üzletember, sem tüzes faji agitátor, szó sincs róla. Elefántcsonttoronyban szeretnék élni, Bachot játszani, Yeatset olvasni meg Melville-t, és szeretnék szaktekintély lenni a kémia és az alkémia történetében, nem az igát húzni a laboratóriumban. De a fehér tudósok sose fogadnának be, ezért próbálom a faji keresztes vitéz szerepét betölteni. De ez csak szerep, és nem vagyok valami jó színész. Nagyon szeretem a ma esti barátainkat, de nekem Clem túlságosan hangos, Ryan túlságosan megszállottja a kommunista jezsuitizmusnak, Sophie túlságosan utánozza a művelt Fehér Társasági Dámákat, John és Mary meg, akiket őszintén szeretek, túlságosan önelégült kispolgárok. Az én fogalmaim szerint az az igazán kellemes este, amikor elüldögélhetek a kandalló előtt George Moore-ral, és egy szót sem kell szólnom. Ó, nem könnyű nekem a „jogainkért” üvöltözni... ha rendíthetetlenül hiszek is benne, hogy jogunk van a jogainkhoz. Azt hiszem, mindezt azért mondom el magának, hogy tudja: sem mi magunk, sem a propagandánk nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Mint ahogy maga sem! Én azt hiszem, maga valami egészen különleges okból érdeklődik a fajtánk iránt. Maga aztán biztosan nem holmi minden lében kanál emberbarát. Miről van szó?

„...íme, itt van az az ember, akinek csakugyan lehet mondanivalója számomra, aki a barátom lehetne, az a barát, akire szükségem van. Nem akarom ezt derűre-borúra kifecsegni, de...”

– Ash, azt hiszem, alighanem van bennem egy kis néger vér, egy távoli beütés.Ashből ez nem váltott ki sem együttérzést, sem meglepetést. – Ó – mondta csöndesen. –

Nos, erre talán büszke is lehet. Talán most különb háború vár magára.– De rettegek tőle, hogy rájönnek... méghozzá olyan emberek, akiknek tulajdonképpen

fütyülök a véleményére.– Mr. Kingsblood, ha menedékre van szüksége, legalábbis szóbelire, én mindig szívesen

látom.– Élni fogok vele. Jó éjszakát, Ash.Dr. Davis érezhetően habozott, mielőtt kimondta: – Jó éjszakát... Neil.  Amikor Neil, ez a jóképű, de flegmának látszó, fiatalos férfi hazafelé baktatott a

kereskedősegédek és előmunkások lakta utcákon, amelyek olyanok voltak, mint az elárusítópultok közötti folyosók egy sötét áruházban, több volt benne a remény, mint a rossz előérzet. Ha ideges volt is, amiért a jövő esetleg a néger-létet tartogatja számára, már nem gyűlölt semmit ebben a néger-létben; szellemileg már átállt a sorompó másik oldalára, Sophie, Ryan és Clem közé.

Amikor, kissé bizonytalanul, belépett a hálószobájukba, Vestal csak egy pillanatra ébredt fel. – Nahát, micsoda görbe estéket csaptok ti veteránok! – csúfolódott szeretetteljesen, aztán tüstént újra elaludt.

Megdöbbentő, gondolta Neil, hogy szeretett felesége nem érezte meg azonnal, hogy ez az este élete legkritikusabb estéje volt. Vajon Sophie megérezte volna-e?

  Vestal és Neil kéthetes nyári vakációra mentek a Lake Superior északi partjára, egy bérelt

házikóba. Indulásuk előtt Mr. S. Ashiel Denver, a Második Nemzeti igazgatója vacsorát adott a tiszteletükre a Pineland szállóban, a Veterán Központ dicsőségét és profitját megünnepelendő. A Fiesole terem pompeji freskói között a rózsaszínben izzó, rózsaformájú rejtett világítótestek fényében a sötétbarna koponyájú, nyírott, ősz bajszú, szenátori megjelenésű Drexel Greenshaw kísérte őket ezüsttel és rózsákkal szépen megterített asztalukhoz.

A kis, hideg pirítóságyukon heverő szardíniákat piszkálgatva, Vestal megbámulta Mr. Greenshaw fenséges hátát, és csodálattal jegyezte meg: – Micsoda egy régimódi füstös! Lefogadom, hogy imádja a sertésszeletet, a görögdinnyét, és szeret kockázni!

Mr. Denver ezzel teljesen egyetértett. – Igen, pompás öreg fickó. Soha nem szemtelen, soha nem próbál úgy viselkedni, mintha fehér volna. Tudja, hogy hol a helye, azt csinálja, amit mondanak neki, azt mondja hozzá, hogy „köszönöm”, és nem próbálja elhitetni az emberrel, hogy övé az egész szálloda, mint ezek a semmirekellő fiatal niggerek.

Mrs. Denver azonban nem volt benne egészen biztos, vajon megérdemli-e Drexel az élethez való jogot.

– Az én ízlésemnek egy kicsit túlságosan barátságos. Véleményem szerint ezekben a kritikus időkben, amikor úgy hanyatlanak az erkölcsök meg minden, az embernek meg kell őriznie bizonyos normákat, és nem mondhatnám, hogy örülök neki, amikor egy színes bőrű pincér úgy viselkedik, mintha családtag volna. Nem értem, miért nem teszik ki a szűrét minden nigger alkalmazottnak egy ilyen helyen, amelyik olyan előkelőnek hirdeti magát, és miért nem vesznek fel egypár csinos pincérnőt... de amerikaiakat, nem afféle dundi skandinávokat.

– Ó, szerintem ezek a füstös pincérek csak jót akarnak. Engem csak egy dolog zavar náluk, az, hogy egyszerűen nem tudom megkülönböztetni őket egymástól – mondta Vestal nagy felvilágosultan, és ránézett az éppen látható három pincérre, akik közül az egyik tömzsi volt és koromfekete, a másik karcsú, kávészínű, a harmadik pedig hórihorgas, egészen fehér és szemüveges. – Te meg tudod, Neil?

– Ó, igen, számomra teljesen egyéni arcuk van.Mrs. Denver zihálva folytatta a mondókáját (mindig olyan volt a hangja, mintha fulladozna

fűzője szorításában): – De Neil, még ha meg is tudja különböztetni őket, akkor se szereti ezt a tüsténkedő vén főpincért, ugye?

– De igen, én szeretem. Szerintem pompás öregúr.– Ú-úr? Nahát, fura szó egy vén füstösre!Az ünnepi vacsora után kocsiba ültek, és átmentek Denverék közvetlenül Neilék háza

mögötti hajlékába, ahol hamarosan összecsődültek a szomszédok: Don és Rose Pennloss meg Cedric Staubermeyer, a sokat utazó festék-, tapéta-, linóleum- és egyéb művészkellék-kereskedő, nejestül. Kellemetes, bár intellektuális társalgás folyt, és Neilnek módjában volt összehasonlítani a jómódú fehérek kulturális érdeklődési körét azoknak a négereknek a primitív világszemléletével, akiknek három nappal ezelőtt hallgatta végig a beszélgetését egy színes bőrű házmester lakásában:

– Azt hiszem, most már sokkal melegebb lesz.– Igen, de júniusban rémes hideg volt.

– Ó, igazán úgy gondolja? Én nem hiszem, hogy hidegebb lett volna, mint máskor. Úgy értem, nem különösebben.

– Nem? Hát én úgy éreztem, hogy sokkal hidegebb volt.És hasonló, erőfeszítés nélkül odahajított elmesziporkák.De Mrs. Cedric Staubermeyer műveltebb, és azt mondhatnánk, pedagogikusabb

hajlamokkal rendelkező hölgy volt:– Nahát, mintha nem is tíz éve, hanem csak tegnap lettünk volna Rómában. Keresztül-

kasul megnéztük az Örök Várost, és azok a romok! Csuda régiek, meg a Vatikán, meg a reptér, meg az a hölgy ott, az angol teaszalonban, ő is angol volt, és azt mondta, nahát, ő azt hitte, régi római lakosok vagyunk, és hát persze, micsoda nagy előny, hogy nem szállodában szálltunk, hanem panzióban, ahol megismerkedhetünk a bennszülött olaszokkal, és egy csomóval meg is ismerkedtünk, és mindent elmagyarázlak nekünk, és aztán megismerkedtünk egy olyan érdekes franciával, nahát! Gyönyörűen beszélt angolul, akárcsak Cedric meg én, és képzeljétek el! Elmesélte, hogy van egy unokatestvére, aki itt él, Grand Republicban!

De Mr. Staubermeyer savanyúan szólt közbe:– De aztán sose kerestük meg azt az unokatestvért, amikor visszajöttünk, mert nekem az a

gyanúm, hogy ez a francia fickó zsidó volt, és tudjátok, mi a véleményem a zsidókról, és nektek is ugyanaz lenne, ha ti is üzleti kapcsolatban állnátok velük, így aztán megmondtam a feleségemnek: „Ó, hagyjuk a fenébe! Külföldön elviselem a külföldieket, mondtam, és én egész jól bírom a bennszülötteket, kivéve azt, ahogy élnek meg ahogy üzletelnek, de csak maradjanak szépen külföldön, ott a helyük.”

Érdeklődési körük korántsem korlátozódott az utazásra. Behatóan megtárgyalták az eljövendő őszi fácánvadászat kilátásait, kongresszusi képviselőjük korrupcióit – persze továbbra is rá fognak szavazni, nehogy holmi farmer-munkás-demokrata jöjjön be aztán az olyasféle tényeket, mint hogy Mr. Jones megveszi Mr. Brown házát, továbbá hogy Mr. Brown túl sokat iszik. Szakértő módon összehasonlították a Tarr Nagyáruház, a Beaux Árts, valamint a duluthi, mindenneapolisi és St. Paul-i üzletek női harisnya árait, míg aztán Mrs. Denver egyszer csak felkiáltott:

– Te jó ég, úgy elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem, milyen késő van. De azért csak nem akarja azt mondani, Neil, hogy máris haza akarnak menni?

Neil pontosan ezt akarta mondani.

HUSZONHATODIK FEJEZET

A Lake Superior hullámai csöndesen paskolták a nyírfák, cédrusok és fehérfenyők csupasz, sötét gyökereit, gerendakunyhójuk pedig friss, nedves szagot árasztott. Fejest ugráltak a hideg vízbe, majd elragadtatott sikoltozással másztak ki belőle; kenuztak az Arrowhead sűrű erdőségei közt a melegebb vizű kis tavakon, sügérre horgásztak, háborút indítottak a vízen úszó üres konzervdobozok ellen, és lelövöldözték őket. És mind e béke közepette Neil egy pillanatra sem hagyta abba a tépelődést.

Régi csipeva vidék volt ez. Xavier Pic egészen biztosan ezeknek a szírieknek az árnyékában evezett a kenujában Thunder Bay felé vezető útjain. A kunyhójuk közelében még mindig volt egy csipeva rezervátum, és Neilben olyasféle ötletek bizseregtek, hogy megszeretteti Biddyvel rézbőrű testvéreit, így aztán fokozatosan meg tudja majd magyarázni neki, hogy bár Biddy természetesen egy édes, fehér kislány, de részben mégis csipeva, részben pedig néger, és nahát – milyen kedves dolog ez, és milyen természetes!

Mint a történelem minden korszakának minden szülője, Neil is azzal vigasztalta magát, hogy „Az én nemzedékem kudarcot vallott ugyan, de ez az új nemzedék meg fogja változtatni az egész világot: jámborul az urnákhoz fog járulni akkor is, ha a választás napján zuhog az eső, sose fog egynél több koktélt inni, és örökre véget vet minden háborúnak”.

A kocsiban ült Biddyvel, a kis indián táborban, melynek fakéreg-kunyhóiban a csipeva nők és gyerekek nyaranta laktak, kosarakat és nyírfakéregből készült játék kenukat árulva a turistáknak.

– Biddy! Nézd már ezeket az indián porontyokat, hát nem kedvesek? Nem szeretnél játszani velük indiánosdit, meg tábortüzet, meg mindenfélét?

– Nem.– Miért nem, drágám?– Mert piszkosak.– A kis indián gyerekek? Piszkosak?– Igen.– Hát, lehet, hogy egy kicsit piszkosak, de gondolj csak a hódgátakra, meg... ööö... a harci

fejdíszekre. Hát nem csodálatosak?– Nem.– De miért utálod őket, amiért egy kicsit piszkosak? Az csak a füsttől van, ahogy főznek.

Különben is, a papa kicsi lánya is piszkos néha, de milyen piszkos!– Olyanok, mint a niggerek.– No és mi bajod van a... négerekkel?– Nem szeretem őket.– Ismertél te már négert?– Igen.– Ugyan már kit, Belfredán kívül?– A kis Évát.– Ő nem is volt néger, hanem fehér.– Nem szerettem.– Közölhetem veled, Elizabeth, hogy kezdesz undok kislány lenni?– Ezzel a hajfürttel a homlokom közepén?– Mi a fene!– Á, papa, kimondtad, ki bizony... azt mondtad, fene, fene, fene, fene, fene!Helyzeti előnyének nőies kihasználása közben Biddy oly elbűvölő volt rózsaszín-

fehérségében, kitörő jókedvében, hogy Neilnek elkeseredésében is szeretnie kellett. Agyában

hideg kovászként erjedt a felismerés, hogy a fehér közhiedelmek vidám kis gonoszkodásai pusztítóbbak a bombáknál és a légiflottáknál.

Mivel teljes két hét szabad ideje volt, és mivel eszébe jutott, hogy Vestal „egy színes bőrű férfi fehér felesége”, miközben a mohapárnás sziklák közt lustálkodtak, tanulmányozni kezdte az asszonyt. Nem olyan intelligens és nem olyan nagyvilági, mint Sophie Concord, gondolta, nem olyan forróvérű és nem is olyan szép, de világosabb fejű és fegyelmezettebb. „Szép példánya az amerikai fiatalasszonynak”, tiszta, kisportolt, olvasott – no, eléggé olvasott –, és minden érdekli, ami a világban történik. Van benne annyi vallásosság, amennyi kielégíti a Sylvan Park követelményeit, de kigúnyol mindenféle érzelgősséget. Tulajdonképpen minden megvan benne, kivéve bármiféle egyéniséget.

Neil néhány hét alatt megtanulta, hogy szenvedés és kétségek nélkül senkiből nem lehet teljes ember. Vestal, a szülést kivéve, – sohasem találkozott semmiféle szenvedéssel, semmiféle vérlázító kegyetlenséggel. Neil most kezdte fölfedezni, hogy a szándéktalan kegyetlenség mennyire hatékony lehet.

Vestal, gyerekkori emlékeket idézve, folyton azt énekelte, hogy „Fekete a képem, fekete, bárcsak kifehéredne”.

„...Én is az vagyok. És Biddy is. Fekete. Nigger. Füstös. Bugi-vugi. Annyira groteszk lény, hogy egy olyan finom úrihölgy, mini Vestal, el se tudná képzelni, hogy megsértheti.”

Amikor Prince előkocogott, és óriási sárzáport rázott le magáról, Vestal így kezdte szidni:– Te csúnya kutya! Nem lett volna szabad megváltoztatni a nevedet. Nem vagy te princ. Te

csak egy mocskos, semmirekellő nigger vagy!Es közben oly bizakodóan mosolygott Neilre.  Neil belátta, hogy Vestal szemében, ha tudna róla, félig őrültségnek, félig perverzitásnak

látszana az ő négerrajongása. Miért öltse magára ezt az ostoba szerepet? És két hét a szürke sziklák, a narancsszín zuzmók, az édesen illatozó fenyők, a csöndesen sikló vörös kenuk s a hatalmas tó fölötti késpenge-kék távlatok északi bűvöletében átfogó gyógyulást hozhat. Együtt fürödtek a borzongatóan hideg vízben, sántikálása ellenére futkároztak, mint a gyerekek, s mire visszatértek a városba, Neil kigyógyult őrjöngéséből.

Energikus ifjú bankárként tért haza – és fehérként.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Hogy Neil idővel a bank elnöke lesz, de tízszer akkora fizetéssel, mint Mr. Prutt, az annyira nyilvánvaló volt Vestal számára, hogy beszélni sem kellett róla. Vestalt az érdekelte, milyen lesz az a ház, amely majd méltóságot ad társadalmi helyzetüknek. Neil jól mulatott Vestal ambiciózus tervein, melyek keretében meg akarta venni Berthold Eisenherztől a Domb felét, aztán felépíteni rajta a Tökéletes Házat, minden asszony álmát.

– Vajon fel tudná-e kelteni az érdeklődésedet – ugratta Neil – egy csupa ablak és vakolat „modern” ház iránt, amilyet akkor láttam, amikor... ó, szóval amilyet egyszer láttam valahol.

Azt már nem! Egy olyan hideg és fura házért nem tudna lelkesedni. Vestal már döntött: kőből épült normann stílusú udvarház lesz, csak éppen fedett teraszokkal, ahol nyáron kinn lehet aludni, fenyőfa burkolatú rumliszobával, beépített bárpulttal, Biddynek meg egy babaházzal, amiben – vagy már egészen bolond vagyok?, érdeklődött Vestal – lesz egy babafürdőszoba, igazi folyó vízzel!

– Igazán olyan fontos lenne ez Biddynek? – kérdezte Neil.– Ennél semmi a világon nem lehet fontosabb. Egyszer az életben kislány, tudod.A normann várbörtön kitervelése során egyelőre egy új gáztűzhely vásárlását vették tervbe.Japánnal is véget ért a háború, s miközben Vestal illőképpen örült, hogy barátaik most már

hamarosan hazatérhetnek a Csendes-óceánról, bevallotta, hogy legalább ugyanannyira el van ragadtatva, amiért az ipar most már át fog állni a fegyvergyártásról a legkülönfélébb elképzelhetetlen házi kincsek előállítására: lesznek plexi öltözőasztalkák, kristály kávéskannák és automata mosogatógépek. Máris azon a még fel nem talált textíliákból készítendő ruhatáron törte a fejét, amelyet majd Biddynek fog összeállítani, amikor Bryn Mawrba megy alig tizenkét év múlva.

A reggelinél föl is vetette Neilnek: – Márna bemegyek én is a városba, meghívsz ebédre, aztán megnézhetjük azt a gáztűzhelyet, amely belopta magát az én kislányos szívembe. Igazi kincs az a tűzhely, a tűzhelyek rózsája, királyi sasa, nonpluszultrája, és jobban imádom, mint az erényt... mert ez legalább praktikus.

Amikor Neil is megnézte a tűzhelyt, kiderült, hogy csakugyan majdnem annyira pompázatos, mint amilyennek Vestal beharangozta.

– Ettől még a mostani, konyhának nevezett szemétdombunk is olyan lesz, mint a sors által nekünk rendelt udvarház – hencegett Vestal.

– De azért még szereted a házunkat, ugye? – sóhajtott Neil.– Ó, Neil, akármennyire rajongok az eljövendő palotánkért, azért borzasztóan szeretem a

mi kis kunyhónkat... az a mi otthonunk, amit még egy őrült, torzonborz demokrata kormány sem vehet el tőlünk. Ha kitör egy gazdasági válság, behúzódunk a kuckónkba, hagymát termesztünk a fürdőkádban, és vidámak leszünk, mint egy tücsök... apropó, mit gondolsz, mennyire vidám egy átlagos méretű tücsök? Ó... – bólintott az összefont karokkal, fáradtan hátratámaszkodó kereskedősegéd felé – azt hiszem, öt dollárt még le is tudnál cigánykodni az árból. Próbáld meg.

„...Kíváncsi vagyok, vajon egy cigánynak jobban tetszik-e ez a »cigánykodni«, mint az én népemnek az, hogy »izzad, mint egy nigger«? Ó, hagyd már ezt abba! Van gyönyörű feleséged, gyönyörű gáztűzhelyed – szépen el fogod felejteni ezt az egész faji hisztériát!”

Aznap délután történt aztán, hogy Ash Davis felkereste a bankban, és leült Neil íróasztala elé. Hivatalos hangon szólította meg, nehogy valaki esetleg felfigyeljen rá.

– Mr. Kingsblood, zavarhatnám egy percre?– Magunk közt vagyunk, Ash.

– Neil, megint koldulni jöttem. Rossz híreim vannak. Néhány most hazatért színes bőrű katonát letartóztattak Dél-Karolinában egy gyilkosságért, amelyet egyszerűen nem követhettek el. Sophie meg én ügyvédre gyűjtünk. Minden nélkülözhető pénzedre szükségem van. És jó előre figyelmeztetlek, hogy ha olyan együgyű vagy, hogy akár csak egy centet is adsz nekem, az csak a kezdet lesz. Attól kezdve folyton sivítozni fognak a piócák: Adjál, adjál!

Neil eldöntötte magában, mennyit adhat, aztán kiállította a csekket egy valamivel nagyobb összegről. Nagyon vágyott Ash meg Clem meg Sophie társaságára, a merész, humoros, destruktív csevegésre.

– Mikor ülhetek le egyszer megint veletek?– Clem hetekig nem jön vissza a városba. De nem lenne kedved eljönni hozzánk vacsorára,

Marthával meg velem... esetleg Sophie-val, ha el tudnám érni? Mit csinálsz ma este?Vestalnek ezúttal már majdnem automatikusan hazudott, de közben sajnálkozva érezte,

hogy többé nem lesz képes Vestallel együtt magasztalni az asszony imádott gáztűzhelyét. Vestal csak fantáziájában volt nagyúri dáma, szívében szegény kis repeső gyermek maradt.

Amikor Davisékkel és Sophie-val az asztalnál ült, amely egy könyvespolc alól bukkant elő, és a komor nappali szoba egyik végét egyszeriben ebédlővé változtatta, nem volt semmi mondanivalója. A többiek egy másik világhoz tartoztak, amely zárva volt a Második Nemzeti Bank Mr. Kingsbloodja előtt; csakhogy minél inkább tabu volt Sophie, annál csábítóbb lett hol egy műasztalos ügyes biztonságával mozgó, hol csöndesen pihenő puha, fókabarna keze.

Neil csak piszkálta az ételt (egyszerű fasírtszelet következett a pompás gombaleves után), s közben ingerülten kérdezősködött:

– Miről vitatkoztatok itt ti hárman? Ki az a „renegát” és miért rongy ember?Sophie meglehetősen unottan válaszolt:– Egy Vanderbilt Litch nevű színes pasas... egy uzsorás... azt gyanítjuk, ő az egyetlen

színes bőrű Quisling a városban. De ez magát nem fogja érdekelni.– Miért ne érdekelne?– Hogyan is érdekelhetné magát az a hűhó, amit mi helyi minden lében kanalak csapunk?

Ki van téve a felirat: „Csak színeseknek”, maga ebből kimarad, kapitány.„...Ki ne mondd! Nehogy megmondd neki, hogy te is színes vagy! Fogd be a szád! Ne

mondj semmit! Ashnek és Woolcapeék-nek máris elmondtad... ez is sok. Várj, most várj!”Azzal már ki is bökte: – Én is benne vagyok, Sophie, mert nemrégiben rájöttem, hogy

részben én is színes vagyok.A lánynak tátva maradt a szája, cigarettát tartó barna nádszálujjai mozdulatlanul megálltak

a levegőben, hullámzott a keble aztán megdöbbenése a tragikus szánalom kifejezésévé mélyült. A gondozónő, a kisvárosi szomszéd kislány gyöngéden aggódott érte, de aztán a broadwayi énekesnő szólalt meg:

– Nem hülyéskedsz?  Neil csak hallgatta a róla folyó kedélyes, de határozott vitát.– Nahát, te ravasz kis ördögfióka – kárált Sophie –, még elgondolni is, hogy így elcsúsztál

fehérnek, és nem kaptak rajta, és én még csak nem is sejtettem!– De hiszen egészen a legutóbbi időkig nem is tudtam, ha mondom!– Tényleg nem tudta – mondta Ash, mint valami iskolamester.– Ugyan már! – gúnyolódott Sophie. – Hát hogyhogy nem érezted magadban azt a ritmust,

kicsi Neil? Ugyan, én mondom neked, ha az ember fekete, akkor benne van a kerékvágásban, akkor húsa-vére van, lába van, akkor érzi, ahogy zsibong benne az afrikai dzsungel tam-tam ritmusa.

– Elég legyen ebből, Sophie! – szólt rá Ash.

– Na jó, mindegy, már úgyis sejti, hogy miről van szó. Lehet, hogy kicsit harlemi volt a szöveg, amit nyomni próbáltam, de isten bizony nem értem, hogy valaki, akiben kongói gének vannak, hogy hiheti magáról, hogy azok közé a krakéler, szívtelen korcsok közé tartozik, akik fehér fajúnak nevezik magukat. No mindegy, gratulálok, haverom!

– Hagyd már abba – szólt rá Ash. – Neil, ennek a lánynak a dzsungelvére tiszta humbug, mint ahogy a fehérekkel szembeni ellenségessége is az... utóbbi különben egy heterogén csoport, és sok erénye van. Sophie egy öntudatos agitátor és népnevelő. De...

Mindenben, amit Ash és Sophie mondtak, ott volt egy „de” – amit Martha mondott, abban nem, mert Martha nem szólt egy szót sem. Minél közelebb került hozzájuk Neil, annál bonyolultabbnak látszott iránta tanúsított ambivalens magatartásuk: egyrészt barátjuk volt, akit meg akartak óvni a bajtól, másrészt megtért tékozló fiú, akit ki kell használni a faj melletti propagandára. Érzelmeire való különösebb tekintet nélkül töprengtek:

– Még ha nehéz is lenne... ha egy kicsit nehéz is lenne... mármint eleinte... mégis, nem lenne-e jó, ha őszintén kiállnál mint néger?

De aztán úgy vélték, jobb lesz, ha egy darabig még nem nyaggatják.Neilnek mindeddig eszébe sem jutott, hogy néger voltának híre (a vele járó nyilvános

megégetéssel vagy megkoronáztatással együtt) rajta kívül bárki más révén is nyilvánosságra kerülhet. Most jött rá, hogy a szavak gyorsan és visszavonhatatlanul kiröpültek a száján – és hogy most már ennek a három embernek és Woolcape-éknek, bármelyik Woolcape-nek, a szeszélyén múlik, hogy leleplezik-e. De ha félt is kissé, meg is könnyebbült, hiszen elfogadhatta Sophie-t, Asht és Marthát saját fajtájának. Amikor Sophie fölállt, már bátran mondta:

– Kikísérlek a kocsidhoz.Beült a lánnyal a rozoga kocsiba, és megfogta a kezét. Ilyen meleg kézzel még soha

életében nem találkozott, ennek a különös melegségnek semmi köze nem volt a hőmérőhöz, hűvös volt és sima, és ugyanakkor forró és barázdás.

De Sophie, aki az előbb még a dzsungel féktelen örömeit reklámozta, most vonakodott. Amikor pedig Neil unszolni kezdte:

– Ha mindenki megtudja, hogy néger vagyok, számíthatok rád, kárpótolni fogsz mindenkiért, akit elveszítek? – Sophie éles szidalmakban tört ki.

– Egye meg a fene, senkit se fogsz elveszíteni, akit érdemes megtartani! Ember, ne várd tőlünk, barna bőrűektől, hogy sajnáljunk valakit, aki olyan szerencsés, hogy maga is barna bőrű lehet}

– De aztán a lány ellágyult:– Naa, naa, anyuka pici fiacskája! – Ez viszont kissé túl pontosan emlékeztetett Vestal

feleséghangjára. – Lekonyult a kiskakas? Szétlőtték a taréját? Majd anyuka meggyógyítja!Meg is csókolta. Neilt még soha életében nem csókolták meg így, soha nem érezte azt a

közelséget, azt a puhaságot, azt az őszinteséget, amit ez a csók kifejezett. De a lány sietve visszahúzódott.

– Ne haragudj! Nem csókolódzom fehér férfiakkal, és hiába jó a szíved és fekete, szegény agyad még mindig fehér, akár egy kisgyereké. Jó éjszakát!

Neil csak nézett Sophie eldöcögő kocsija után.„...Ezt nem tehetem Vestallel... amikor olyan izgatott a kis gáztűzhelye miatt! Ki kell

szabadulnom ebből az afrikai világból. Túl bonyolult ez az afféle vidékieknek, mint Vestal meg én. Prutt, jövök haza!”

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Mind visszajöttek a háborúból, az összes barátok: Rod Aldwick, a tagbaszakadt Judd Bowler, az „elegáns” Eliot Hansen. Visszajöttek, és mind szívvel-lélekkel azt hitték, hogy akármilyen szélhámos lett is a világ, a jó öreg Neil nem változott meg.

Teltek-múltak a napok, Neil nem látta sem Asht, sem Sophie-t. Vestallel meghívták vacsorára Juddot meg Eliotot feleségestül, és Neil észrevétlenül újra minden ízében a Ragyogó Ifjú Bankárrá vált. Faji kalandjai álommá, sőt lidérces álommá fakultak. A Fiúk józan esze érzelgősséggé változtatta képzelgéseit, és egyre inkább úgy érezte, hogy az a Rodney Aldwick, aki a tánciskolában, a jéghokiban, az elomló selyem nyakkendők fitogtatásában a példaképe volt, egyszerűen nem lehetett olyan aljas a színes alakulatok megítélésében, ahogy emlékezett rá.

A Szövetségi Klubban végighallgatta, amikor Rod megvitatta ezeket a színes alakulatokat egy másik leszerelt tiszttel, Levi Tarr ezredessel. Bár Rod csak őrnagy volt, Neil szemében sokkal inkább volt őrnagy, mint ahogy Tarr ezredes.

Levi Tarr apja nagyáruházának, az Emporiumnak volt a vezérigazgató-helyettese. Magas volt, szemüveges, kevés beszédű, és bár a hírek szerint nagy ellentámadást vezetett az ardennes-i katlancsatában, senki nem tudta volna elképzelni ezt a hivatásos rőföst, amint a kardját villogtatja, vagy egyáltalán bármit is csinál egy karddal, míg Rod Aldwickról tüstént az jutott az ember eszébe, hogy biztosan tőrrel eszi a zabpelyhet, bajonettel vakarózik, és szablyával írja a szerelmes leveleit.

Ha kényelmetlen érzéssel is, de egyet kellett értenie Roddal, holott Rod kinevette Tarr ezredest, amikor idegesen dicsérgette a néger katonákat. Aztán megint teljesen összekavarodott benne minden, amikor a négereknek újabb szószólója támadt: saját unokahúga, Patrícia, édesanyja bátyjának, Emery Saxinar bácsinak, az energikus szivattyú- és szelepkereskedőnek a lánya. Pat mindig kedves lány volt, csak merengő és visszahúzódó. Most, miután zászlósként tért haza a WAVES-ből, a haditengerészeti segédszolgálatból, hangos lett és elkötelezett. Dicsérte a színes bőrű tengerészeket, és egyik este a következő rögtönzéssel hökkentette meg Neilt:

– Meg akarom cáfolni azt a mendemondát, hogy az Amerikai Forradalom Leányai a Ku Klux Klán női segédcsapata, mert a Klanban egy szál néger sincs, de az AFL-ben sok négernek kell lennie, hiszen az első ember, akit az amerikai forradalomban megöltek, szintén néger volt.

– Finom kis nagyszájú kocsmatöltelék lett belőled, Pat, ebben a női háborúzásban! – tiltakozott Vestal.

Neil kínosan érezte magát.  Vacsorára eljött Rod Aldwick csinos, üde arcú feleségével, Janettel. Biddy is tovább

fennmaradhatott, hogy üdvözölhesse „Rod bácsit”, s alaposan rá is szállt. Tüstént előhozakodott azzal a javaslattal, miszerint ha megengedik, hogy még egy félóráig fönnmaradjon, és mindent megbeszélhessen Rod bácsival, akkor teljes két és fél napig nem lesz rossz.

– Csodálatos vagy a gyerekekkel. Fogadok, hogy a katonáiddal is az voltál – mondta Vestal Rodnak.

A vacsoránál Rod kifejtette terveit fia jövőjét illetőleg. Graham még csak kilencéves volt, de pályája már részletesen meg volt szabva. Graham Lawrenceville-be megy majd, akár az apja, néhány nyarat a Culver Katonai Akadémián tölt, aztán vígan megy Princetonba és a

Harvard jogi fakultására, belép apja ügyvédi irodájába, belép a Nemzeti Gárdába, úriember lesz, úrilányt vesz feleségül, és amikor eljön majd az ideje, meg fogja védeni az angol-amerikai civilizációt és az Ügyvédi Kamarát a niggerek, a digók, a biboldók, a kinézerek, a bolsik és a Pániszlám Szövetség ellen. És egy kis szerencsével nem holmi őrnagyocska lesz belőle, hanem vezérőrnagy.

  Az érzelmeknek megvan a maguk sebes és érthetetlen logikája, s ez a logika eszébe juttatta

Neilnek Winthrop Brewstert, Brewster tiszteletes fiát. Winthrop szerencsés fickó, őt nem fogják bársonnyal bélelt koporsóban végighajszolni Princetonon meg a tiszti klubon; ő tiszteletre méltóan független és szegény lehet.

  És ugyanaz a logika tette, hogy Neil megszegte önmagának tett ígéretét, miszerint nem

teszi kockára a biztonságát. Másnap délután kocsiba ült, és áthajtott dr. Brewster Mayo Street melletti kis házához.

Korántsem gondolta végig, mi is a célja a látogatásnak. Semmi lényeges mondanivalója nem volt, amikor beállított a meglepett Evan Brewsterhez. Corinne, a felesége, kevésbé volt sötét bőrű, és jóval kevésbé volt szívélyes, mint Evan. A gyerekek, Winthrop és Thankful ízig-vérig jenkik voltak, családjuk Massachusettsben élt, amióta csak egy koromfekete zarándok ősük oda menekült, ha nem is a Mayfloweren, de a rabszolgák föld alatti országútján, ami lényegében ugyanaz.

Neil ezúttal nem hazudott Vestalnek – telefonon megüzente Shirleyvel, hogy nem fog hazaérni vacsorára.

Dolga lesz.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Szó sem volt arról, mintha Winthrop és Thankful kevésbé lettek volna feketék, mint az apjuk, egyenesebb szálú lett volna a hajuk vagy horgasabb az orruk, de még magabiztosabbak voltak amerikai polgári mivoltukban. Az a könnyed önbizalom, amellyel Neilre néztek, kihúzott válluk, egyenes tartásuk nem vallott a rabszolgavásárok és a gyapotföldek származékaira. Annak látszottak, amik voltak – amerikai iskolásgyerekeknek, akikben az egyetlen szokatlan dolog szokatlan szelídségük volt.

Ha az ember az iskolában állandóan azt hallja, hogy az amerikai a legderekabb, leggazdagabb és legbőkezűbb nép az egész történelemben, óhatatlanul magába szív némi nemzeti büszkeséget, amely nem is túlságosan elvetendő; ha odahaza azt egy komolyabb és tájékozottabb kultúra mérsékli.

Neil azzal az ürüggyel toppant be hozzájuk, hogy azóta sem felejtette el dr. Brewster prédikációját. – Az jutott az eszembe... éppen erre jártam... hogy beugrók és beköszönök.

Winthropnak annyira imponált Neil, mintha csak izmos bátyra talált volna benne, Thankful pedig többé-kevésbé ama férfitípus megtestesítőjének tekintette, amelyet férjként magának elképzelt, de amellyel a környéken eddig még sehol nem találkozott.

Dr. Brewster, talár nélkül, barna zakóban, puha fehér ingben, jelentéktelen kék csokornyakkendőjével ugyanúgy ízig-vérig postahivatalnok volt, mint ahogy a szószéken lelkész; és ha nyelvtanilag továbbra is sokkal szabatosabban beszélt Neilnél (vagy Rod Aldwicknél), és sokkal gazdagabb és hajlékonyabb volt is a szókincse, postahivatalnoki minőségben jóval vidámabb ember volt. Nevetése hatalmas mellkasból, nagy szájból és türelmes szívből fakadt. Felesége már óvatosabban viselkedett a betolakodó fehér emberrel szemben; több volt benne a gyanakvás, kevésbé volt hajlandó családja biztonságát kockára tenni. Barna agátból mintázott vékony orrával finomabb jelenség volt dr. Brewsternél.

Neil sejtette, hogy mindketten idegesek, szeretnék tudni, miért jött, s ezt nagyon is megértette, mivel maga is szerette volna tudni. Az időjárásról meg a városi politikáról csevegtek az aprócska szobában, amely a házilag összetákolt, festetlen íróasztalon álló ősöreg írógéptől meg a kivénhedt, rozoga székeken szanaszét heverő történelmi, teológiai és antropológiai könyvektől még zsúfoltabbnak látszott.

Winthrop minden férfilátogatónak örült, aki esetleg konyított valamit az elektromossághoz. – Nem volt valaha rádióamatőr? – kérdezte Neiltől.

– Nem, de sokat ültem egy barátomnál, aki az volt.– Jöjjön le az alagsorba, nézze meg a masinámat.Neil őszintén sajnálta a parányi pincehelyiségben, hogy számára a rádiócsövekből és

drótokból álló szerkentyű csak egy halom ócskavasnak látszik, és nagy hatást tett rá Winthrop dicsekvése:

– Simán behozom vele Miamit!– Van kedvenc amatőrtársad, akivel beszélgetni szoktál?– Igen, egy taxis srác, Dallasban.– Színes bőrű?– Soha nem kérdeztem meg! Azt hiszem, alighanem fehér lehet... különben is hülyeségeket

mond a polgárháborúról. De mit számít ez? – utasította rendre Winthrop, és Neil kissé elszégyellte magát.

– Miről szoktatok beszélgetni?– Legtöbbször a jai alai[9]-ról. Szeretném egyszer megtanulni. De természetesen ami most

igazán érdekel, az a radar. Nem gondolja, hogy a radarnak nagy jövője van?

– De mennyire – mondta Neil, aki csak annyit tudott a radarról, hogy valahogy ki lehet kerülni vele a jéghegyeket.

– Elektromossággal akarok foglalkozni, mihelyt csak lehet, az egyetemen. Ősszel már egyetemre megyek – hadarta Winthrop.

– Én is egyetemre jártam – mondta Neil.– Klassz!– Nem vagy hozzá egy kicsit fiatal?– Ugyan! Hiszen már tizenhét vagyok! Tudja, hogy a tavasszal én tartottam a

búcsúbeszédet a gimiben? – Winthropban nyoma sem volt beképzeltségnek, büszkesége mesterkéletlen volt. – De hát persze mázlim volt: papa foglalkozott velem. Négyévi matekot végeztünk két év alatt. Mondja csak, Mr. Kingsblood... maga biztos rengeteget horgászik az Arrowhead vidékén...

– Azelőtt sokat. Csukára, a Sawbill Lake-en.– Ó, bárcsak én is elmehetnék egyszer... táborozni, úszni, horgászni ... huhuu! Ahelyett,

hogy itt keljen ülnöm, és hallgatnom ezt a sok faji dumát. Mire jó ez? Manapság, a hegylakó tahók kivételével, mindenki tudja, hogy a színesek és a fehérek pontosan egyformák, ahogy a fehér és a fekete macskakölykök is egyformák. Ezt mindig tudta maga is, nem?

– Nem, nem... ööö... egészen. – Neil sietve megpróbált kibújni a vizsgáztatás alól. – Miért nem töltőd egyszer a nyarat Arrowheadben? – lelkendezett. – Tudnék neked mutatni néhány klassz helyet.

A fiú elfordította az arcát, és motyogva felelte:– Maga megfeledkezik valamiről. Ezek közül a nyaralóhelyek közül egy se fogad be

színeseket. Még papát és mamát se. Ó, úgy sejtem, mégiscsak tovább kell folytatnunk ezt a faji ügyet, és azt a sok dumát, dumát, dumát... És aztán nincs is valami sok pénzünk. Egész nyáron dolgoznom kell, gyűjteni az egyetemre.

– Mit fogsz csinálni, Win?– Hát... más nem sikerült... jelentkeztem az elektromos műveknél, de kirúgtak... ugyanez

volt a rádiószervizekben. Padlót fogok súrolni a váróteremben meg a férfivécében, a vasútállomáson.

  Neilnek most már össze kellett tákolnia valamiféle magyarázatot váratlan betoppanására.

Amikor visszaérkeztek Winthroppal a pincéből, így szólt Mrs. Brewsterhez:– Mondhatok valamit, amit maguk már rég tudnak? Win rendkívül tehetséges. Büszke

vagyok, hogy megismerhettem. És valami olyasmit képvisel, amit mind a bankom, mind a magam számára szeretnék tanulmányozni: az összes úgynevezett itteni kisebbségek felemelkedését... a finnekét, a lengyelekét, a négerekét, és... ö-öö... a litvánokét és... – Kimerültek földrajzi ismeretei. – És mindenkiét! Remélem elfogadnak tanítványuknak.

Evan Brewster elfogadta őt, mielőtt még megszületett, Corinne Brewster pedig kezdett olyan arcot vágni, mintha hajlandó lenne elfogadni, amikor majd felnő.

– Szeretném, ha megengednének nekem valamit: fölhívnám dr. Ash Davist, Mrs. Davist, és esetleg Sophie Concordot, és meghívnám valamennyiüket vacsorára ebbe a Barbecue bisztróba, amit itt láttam a közelben. Attól tartok, kissé szemtelen vagyok, hogy ilyen későn hozakodok elő a meghívással, de ha meg tudnák oldani...

Mit tehettek? Ilyen lelkes tanítványt csak bátorítani lehet.Az úton a Barbecue bisztró felé a faji kérdést nem ismerő ifjak, Winthrop és Thankful két

oldalról csimpaszkodtak jól megtermett, új bankár barátjuk karjába, és egymás szavába vágva mesélték történeteiket skót juhászkutya-kölykükről, Algernon C. Swineburne-ről.

„...De mi lesz, ha útközben összetalálkozunk Rod Aldwick-kel?”

A Barbecue bisztrót majdnem teljesen betöltötte a hosszú étkezőpult, de voltak asztalok is, kártyaasztalszerű asztalkák, huzallal befont székekkel. Az asztalokon papírszalvéta, az étlapon sertéskaraj, sonka, fasírtszelet és vesepecsenye (utóbbi már ki volt húzva) ; a pincérnők fiatal lányok voltak, sok jóakarattal, széles mosollyal, és persze minden szakképzettség nélkül. Pontosan olyan volt, mint bármely más olcsó vendéglő az egész országban, ahol a demokrácia az étkezésnél, a ruházkodásnál és a jelzőknél kezdődik, és gyakran alighanem ott is ér véget.

A vendégek legnagyobb része fekete munkás volt, néhányan közülük overallban. De amikor meglátta John és Mary Woolcape-et, Neil máris úgy érezte, hogy immár szomszédai is vannak a néger világban, és sokkal készségesebben üdvözölte őket, mint S. Ashiel Denvert és nejét bármikor. És most már Brewsterék, Sophie, Ash és Martha a sonka és a káposzta fölött folytatott falusias beszélgetésébe is sokkal otthonosabban tudott bekapcsolódni.

Talán nem is különösebben említésreméltó tény, hogy a beszélgetés jórészt a négerek sérelmeivel foglalkozott. Nos, ha Neil ennek nagy részét hallotta is már, ismételten végighallgatta már Mr. Prutt és Mr. Denver mondókáját a bankárok bánatairól, továbbá Rod Aldwick szónoklatát a komoly ügyvédek és a vadkacsa vadászok panaszairól.

A legizgalmasabb témát aznap este dr. Jat Snood tiszteletes szolgáltatta, aki alighanem a leggonoszabb féreg volt Grand Republicban.

Mióta a nagy felekezetek, a metodisták, a baptisták és a presbiteriánusok a bűnbánó nyöszörgéstől és hallelujázástól lassan az indirekt világitású gótika és a szószékről elhangzó könyvismertetések felé sodródtak, a munka robotjában meggyötört amerikaiak új egyházak felé szivárogtak, amelyek azt ígérték nekik, hogy ha már nem kaphatnak nagyobb fizetési csekket, legalább megkapják az üdvösséget, s amelyek még biztatták is őket, hogy üvöltözzenek nyilvánosan az ördög, a pápa és a Wall Street ellen kárpótlásul, amiért nem üvöltözhetnek nyilvánosan a Főnökkel. A padlásszobákban és az üres raktárházakban olyan csodálatos új felekezetek szerveződtek, mint Isten Egyháza a Bibliai Megváltás Által Krisztusban, avagy Isten Kiválasztott Szentjeinek Gyülekezete, mely utóbbi tíz fáradt nőből és férfiból, nyolc zsoltároskönyvből, valamint négy pádból állt.

Azok a szellemi vezéregyéniségek, akik kulturálatlanabb korokban indián varázsszereket árultak volna a vásárokon, vagy vándor női divatárusnak mentek volna, most, igazi amerikai vállalkozó szellemről téve tanúságot, észrevették, hogy pompásan megélhetnek, ha kinevezik magukat lelkésznek vagy éppen püspöknek, kibérelnek egy csarnokot, és egyházat alapítanak – a munka nem kellemetlen, csak hangosan kell ordítozni, csöndesen kell gyászolni, és minden összejövetelen háromszor gyűjteni.

Grand Republicban ezek között a kései Barnumok között akadt egy bizonyos Jat Snood. A középiskolát ugyan nem fejezte be, de azért a teológia doktora volt, s tulajdonosa és fő-fő kikiáltója egy nagy csűrnek a South Enden, a South Champlain Avenue és az East Winchell Street sarkán, melynek a következő romantikus nevet adományozta: „Istennek a Bibliára Alapozott Prófétai Tabernákuluma: Krisztus Mindenkiértés Mindenki Krisztusért.”

Igaz, hogy a főtisztelendő doktor még egyetlen városban sem tudott öt évnél hosszabb ideig megmaradni, mivel összesen csak tizenöt prédikációt és ötven kabarétrükköt tudott, és végül még kopott, viharvert, rágógumin kérődző hívei is megcsömörlöttek tőle. De amíg tartott, nagyon szép pénzügyi eredménnyel járt, mert borssal és a pokol tüzével csiklandozta a tömeget, mert azt az érzést keltette a svéd cselédlányokban, a német fűszeressegédekben és a jenki pályamunkásokban, hogy ha Hiram Sparrockkal nem is találkozhatnak a Szövetségi Klubban, találkozhatnak Istennel, Isten angyalaival és a kiválasztottak lelkeivel Isten Prófétai Tabernákulumában; az adakozás önkéntes (de gyakori). Jat dzsesszel és szlenggel fűszerezett, magasröptű, hosszú idegen szavakat vagdosott a fejükhöz, s üvöltve biztatta híveit, hogy ha a Régi Amerikaiak között vannak is sznobok, akik gonoszul bánnak velük, ők maguk is

lehetnek sznobok, és nézzék le megvetően az összes zsidókat, négereket, katolikusokat és szocialistákat.

– Két vagy három Snood is van ebben a városban – magyarázta Ash Davis Neilnek a Barbecue bisztróban –, de Jat csinálja a legnagyobb cirkuszt. Tökéletes újoncokat nevelnek a gyülekezeteikből a Ku Klux Klannak. És mindjárt nem olyan komikusak, amikor keresztyén lovagi bandáik rémült kis négereket vernek össze, és felgyújtják a házaikat. Mit gondolsz, mint fajtánk barátja, nem tudnál valamit csinálni Mr. Snooddal?

– Föltétlenül megpróbálom – mondta Neil.És tudta, hogy semmi szín alatt nem csinál a világon semmit.Asztalukhoz odaült egy fahéjszínű, szálfaegyenes, mosolygós fiatalember, aki a hadsereg

légierejének századosi egyenruháját viselte. Úgy mutatták be Neilnek, mint Philip Windeck kapitányt, aki első éves hallgató volt a Minnesotai Egyetem mérnöki karán, amikor bevonult, és aki számos bevetésben repült Olaszország lelett.

– Tudja magyarázta Neilnek –, tulajdonképpen nincs már jogom ezt az egyenruhát viselni, de bajtársi összejövetelünk volt ma este. Holnap már visszabújok az overallba.

– Mit csinál?– Szeretnék egy kis pénzt keresni, megnősülni és feleségestül visszamenni az egyetemre.

Azt hittem, hogy némi mérnöki és repülési tapasztalattal csak fogok valami állást kapni. Hát, az itteni reptér meg az összes autókereskedők mind visszautasítottak, de szerencsémre visszakerülhetek a régi helyemre, ahol az egyetem előtt melóztam... kocsikat fogok mosni és zsírozni O’Toole Olcsó János Garázsában. Drex Greenshaw... az ő lányát jegyeztem el... úgy gondolja, hogy be tudna vinni pikolónak. De én úgy érzem, jobban fogja legyezgetni a férji hiúságomat... íme, a hazatért hős, aki oly szerényen akart viselkedni, amikor a polgármester két rezesbandával vonul ki az üdvözlésére... ha leszerelt fehér bakák üvöltöznek majd rám, hogy „Hé, fiú, mozgás, csipkedd magad, te fekete fattyú!”

Mint mindig, valamennyien harsogva nevettek keserves helyzetén, beleértve magát Phil Windecket is. Jobb volt nevetni a Háládatlan Köztársaságon, mint elgyöngülni és siránkozni. Csak Neil látszott dühösnek. Igencsak örült, amikor ez az olasz hadjáratbeli veterán bajtársa elfogadta őt barátjának, és barátjaként üdvözölte Ryan Woolcape-et is, amikor beállított – kivetkőzve az uniformisból, mert leszerelték a hadseregből.

Neil most már nyakig benne volt, mélyebben, mint gondolta.  Mint minden rendes nő, aki örül, ha új udvarlóját szívesen fogadják a családi körben,

Sophie Concord is büszkén figyelte, hogyan barátkozik össze Neil Phillel, Ryannel és a Brewster gyerekekkel. Sophie vetette fel Neilnek az ötletet: – Brewsteréknek és Daviséknek bizottsági ülésre kell menniük... ez magától értetődik. Ülés nélkül ki se bírnának egy estét. Nincs még egy olyan kábítószer-rabság, mint a bizottságosdi. De menjünk át a Bibabba, Ryan, Phil, te meg én, és nézzük meg, milyenek a barna bőrűek bizottságok nélkül. Te egy tipikus jószívű nyomortelep-turista vagy. Megismerkedsz Ashsel meg Evannel, és levonod a következtetést, hogy mi mindannyian tiszta szívű értelmiségiek vagyunk, akik kivezetik a fajtát a pokolból. Menjünk, nézzük meg azokat is, akiket vezetnek... és hogy gyűlölik ezt! Nem tudom, ki utálja jobban, ha kézen fogva be akarják vezetni az edópiai szellem birodalmába, a bamba béres, a városi dörzsölt vagány vagy az olyan gazdag, szépiabarna értelmiségi, mint dr. Melody. No mindegy, menjünk, és nézzük meg a bárpipiket.

  A Bibab Táncpalota elég zajos volt és elég csiricsáré, de nem volt olyan züllött, mint azt

Neil romantikus szíve remélte. A nagy, L alakú helyiséget műorchideákkal befuttatott rózsaszín-arany rácsozat díszítette. Háromtagú zenekar gyötörte a dobot, a zongorát meg a

klarinétot, három hájas, vidám néger szilvakék frakkban, arany keménykalapban, akik Duke Ellingtont utánozták Grand Republic mucsai szintjén. A színes bőrű tengerészek és katonák éppoly szorosan összebújva táncoltak partnereikkel – néhányan közülük fehér gyári munkáslányokkal –, mintha New York legdrágább, legvidámabb és legizzasztóbb mulatójában volnának. A sötét vagy hamuszínű színes lányok nevetgéltek, de nem sokat beszéltek, néger fiatalemberek táncoltatták őket a náluk természetesnek látszó eleganciával és kecsességgel.

Neil kissé későn vette észre, hogy az egyik asztalnál ott ül Borus Bugdoll, a bár tulajdonosa, mellette a merész, átlátszó zöld tüllruhás lány pedig Belfreda Gray, és mindketten vigyorogva bámulnak rá.

– Ez a lány valamikor nálunk dolgozott, és gyűlöl engem – panaszkodott asztaltársainak. – Ez a Belfreda züllött csaj. Most ne kezdjen el nekem szocialistáskodni, Ryan, és ne mondja azt, hogy ő is a körülmények áldozata.

– Miért ne? Menjünk oda és beszéljünk vele. Kölyökkora óta ismerem. Magának valószínűleg soha nem volt része abban a kulturális jótéteményben, hogy pofon ütötte a cselédlány.

És Neil, nagy meglepetésére, azon kapta magát, hogy most istenigazából megnézi azt a Belfredát, akivel hónapokig egy fedél alatt aludt a hall túlsó oldalán, és rá kell jönnie, hogy hiszen ez egy ébenszín Neil Gwynn – a szeme, a mosolya, a fodros ruhája, az izgékonysága, a hajlékony erkölcsei, minden. Amikor vontatott orrhangon megszólította, akkor is ez a lordokat sértegető narancsáruslány szólalt meg belőle:

– Nahát, hiszen ez Mr. Kingsblood! Meg vagyok lepve, hogy itt látom, egy ilyen lebujbán, mint ez. Aszittem, maga sose megy sehova, legfeljebb a vasárnapi iskolába taníttani!

– Nagyon jól tudja, hogy soha nem tanítottam vasárnapi iskolában! – tiltakozott Neil megsértett vadkacsavadászi férfiasságában.

– Én mást hallottam.– Hát maga mit csinál most, Belfreda?Belfreda és Borus úgy pillantottak egymásra, mintha ez igencsak vicces kérdés volna, de

aztán a lány megszánta a tudatlan fehér pógárt, és leereszkedően válaszra méltatta:– Van egy szépség-szalonom. Egy másik lány a társam. Csak nagyon válogatott

kuncsaftjaink vannak... előkelő hölgyek meg papnék... és semmi értelme se vóna, hogy randevúzni híjjá őket, csak azér, mer ismer engem. Komoly palijaik vannak, komoly dohánnyal.

Dacosan nézett Neilre, ellenségesen Sophie-ra, aztán Borusra nézett és vihogni kezdett.– Remélem, nincsenek rólunk túlságosan rossz emlékei – könyörgött Neil.– Ó, nincs semmi baj – mondta a lány könnyedén. – Maga elég süket vót, de Mrs.

Kingsblood klassz vót. Neki aztán van gógyija. Egy fehér férfinak, mint maga, senki se veti a szemire, hogy bamba, de ő, ő olyan dörzsölt volt, hogy akár színes lehetne. Hát, örülök, hogy találkoztunk, miszter.

– Ööö... Belfreda... sajnálom, hogy nem jöttünk ki jobban egymással. Alighanem jórészt az én hibám volt.

– De még mennyire! Maga mindig úgy viselkedett, mintha valami aljasságot várna tőlem, így aztán gonosz is lettem. Jesszus! Éngem nem szalonba neveltek! Én egy cipőpucoló bódéba nőttem fel, ahol minden fehér férfi megpróbált lefektetni, mihelyt tizenhárom éves lettem. Maguknál először azt gondótam, milyen klassz szobám van, de maga meg Vestal folyton belopóctak, kinevették a holmimat, meg ahogy tartottam. Ide figyeljen, Miszter, amikor az ember elég sok ágyat vet másoknak, úgy torkig lesz vele, hogy nem marad benne elég szufla, hogy a sajátját is bevesse, és az (ember úgy számíccsa, kéne lenni egy helynek, ahol haggyák, hogy olyan trehány legyen, amilyen csak akar. De én még ott se vótam biztonságba. És sutyorogtak rólam... ment a súgás-búgás, a súgás-búgás!

– Belfreda, rettenetesen sajnálom.– Oké, felejcsük el. Hát, örülök, hogy találkoztunk.Mr. Kingsbloodunk abban az új élményben részesült, hogy kegyelemben elbocsátották.

Torkán akadt a szó, jámborul követte a néma Sophie-t, a mosolygó Phil Windecket és a csúfondáros Ryant vissza az asztalukhoz. De mielőtt a többiek kimondhatták volna az ajkukon lévő „No?”-t, kirobbant belőle: – Ez a lány csodálatos!

Miss Sophie Concord nem ugratta, amiért volt szakácsnője az orrára koppintott. Sőt ellenkezőleg. Egészen feleségi hangon reccsentett rá:

– Mennyire voltál te bizalmas kapcsolatban Miss Belfreda Blackbirddel, barátom? Mi? Ez az, amit szeretnék tudni!

  A Táncpalota egyik benyílójában volt égy asztal, amelynél a színes társadalom cinikus

atyái szoktak összegyűlni: Drexel Greenshaw, Wash, a cipőtisztító, és amikor megszállt a városban, hogy meglátogassa a húgát, Mac, a Borup stewardja. Ezen az estén Sugar Gowse, az esztergályos is köztük ült. Lévén Drexel a jövendőbeli apósa, Phil Windeck elviselte valahogy a Damaszt Abroszok jóképű öreg Urát, és átcsalogatta Neilt a tamásbátyák törzsasztalához.

Azok meglehetősen kényszeredett arcot vágtak, hiszen akkor tört rájuk valaki azok közül, akiktől borravalót szoktak kapni, amikor éppen magánemberként és úriemberként beszélgettek.

– Mr. Greenshaw, Kingsblood kapitányból lassan fajunk igazi barátja válik, és most szeretné tudni, hogy Mac, Wash és maga, akiknek annyi alkalmuk van tanulmányozni a fehér embert, amikor éppen fölvág, tényleg úgy gondolják-e, hogy minden fehér ember ostoba.

Drexel óvatosan Neilre pillantott. – Nem, dehogy, Phil – köntörfalazott. – Nemigen van nekünk alkalmunk átjutni a csapóajtó másik oldalára.

Mac, a steward szinte úgy bámult Neilre, mint embertársára, és szónokolni kezdett:– Biztos vagyok benne, Kingsblood kapitány megbocsátja nekem, ha azt mondom... hiszen

egyike annak a néhány okos embernek, aki megengedheti magának, hogy a Borupon utazzon... és én úgy látom, ahogy mondani szokás, hogy a fehérek borzasztó kedvesek, de hát persze mind gyerekek, vigyázni kell rájuk. Sose nézik meg igazán okosan a dógokat, ahogy mi, színesek, attul fogva, hogy a térgyéig fölérünk egy utasnak. Olyanok, mint azok a színes fiúk a Delta vidékérül, akiket mind ismerünk... elhiszik, amit a pap meg a törvény mond nekik. Nem is lehet rossz néven venni szegénykéktől.

– Nekem jobb véleményem van a fehérekről, mint neked, Mac jegyezte meg Drexel. – Vegyünk csak egy olyan embert, mint Mr. Hiram Sparrock. Nincs az a színes fickó, aki valaha annyi milliót hozott volna össze, mint ő, ehhez pedig ész kell... És egyszer öt dollár borravalót adott nekem!

„...Ezek már majdnem elfelejtették, hogy én fehér vagyok. Csakhogy nem vagyok. Lehet, hogy meglátják bennem a színes vért?”

– Mr. Sparrock? – mondta Mac gúnyosan. – Mind közt ő a legrosszabb kisgyerek. Haha, azok a pilulák, amiket egész idő alatt szed, semmi sincs bennük, csak cukor... az orvos mondta nekem, dr. Drover... és aszonta, adjak neki annyit, amennyit csak kér.

Sugar Gowse is letette a garast. – Maguk idősebbek nálam, uraim, meg kell bocsáttaniuk egy melósnak, hogy közbeszól, de ahogy én látom a fehér urakat, azok mind megjáccák a nagyot. Ott van a művezetőm, megkérdezi, meg tudok-e csinálni egy gépet, megcsinálom, akkor benyom magának egy pofa bagót, parádézik, mint egy pulykakakas, oszt aszongya a főnöknek: „Ide nézz, micsináltam!” De nem olyan ócskák az emberhez, és nem hazudoznak annyit össze róla, ha az ember segít nekik. Én mindétig azt tanulmányozom, hogy bánnyak velük, a fattyúkkal... ó, bocsásson meg, kapitány úr.

Úgy néztek Neilre, mint holmi ünnepélyes fekete baglyok, és politikai kérdésekre fordították a szót, de a felejthetetlen téma bűvöletében Drexel tovább folytatta. Pompásan kiképezték ugyan a fehér emberrel szembeni szolgalelkűségre, viszont túl sokat látott közülük a vendéglőben részegen és szégyenletes állapotban, hogy-sem fikarcnyit is tisztelte volna üres formaságaikat. Ha egy fehér ember szántszándékkal megkérdezi az igazságot – ám, legyen neki!

– Bánni velük? A fehér emberrel csak egyféle módon lehet bánni: tamásbátyáskodni kell vele. Legyél alázatos, mondd neki, hogy milyen okos, csiklandozd meg a hátát és zsebeld ki... Úgy értem, ez az, amit egyesek mondanak, kapitány.

– Én nem szeretem ezt a tamásbátyáskodást – tiltakozott Mac. – Persze én is tudom csinálni...

A tiszteletre méltó Wash folkuncogott. – Te tudod, én meg csinálom! Pont olyanok, mint a csecsemők... cukros cumi köll nekik. Csakhogy ménkü nagy puskájuk van, meg rém erős kötelük, oszt én aszondom: „Hoci elő a tamásbátyáskodást”, oszt hülyére tamásbátyáskodom őket, vigyorgok, hogy leszédül a fejük... Persze nem magára gondoltam, Miszter!

– Ó, mi, füstösök mind híresek vagyunk a humorunkról meg az alázatosságunkról! mondta Phil Windeck, a légierő kapitánya. De a mosolyával bocsánatot kért Neiltől.

  Sophie-val gyalog sétáltak el a lánynak a Mayo Streettől két sarokra lévő lakásáig. –

Mennyi élet és szín volt itt ma este mondta Neil. – Több kedvem lesz tőle a fajtához tartozni. Ezek olyan... nincs még egy olyan bátor dolog, mint ahogy ezek nevetnek saját magukon.

– Jóindulatú, de zöldfülű barátom: emberek között nincs semmiféle „ezek”, csak „mi”!Amikor Sophie ajtajához értek, Neil nem volt egészen biztos benne, hogy meg kell-e

csókolnia vagy sem. A lány igen. Amikor aztán sántikálva elindult, egy darabig kevesebbet gondolt Sophie-ra, mint Winthrop Brewsterre, szembeállítva őt Rodney Aldwick kivételezett fiával. Vajon ő most melyik oldalon áll, melyik oldal követeli tőle azt a hűséget, amelyre egyszer mint katona fölesküdött? Ha nem is vallotta be magának, határozott célt követett, amikor visszamasírozott Ewan Brewster parókiájához. Az ablakon át látta, hogy a tiszteletes hatalmas válla az íróasztal fölé görnyed.

Amikor dr. Brewster az ajtóhoz ment, a házikabátjában olyan volt, mint Paul Robeson Otelló szerepében. Odabenn Neil (az ember nem hazudhat egy ilyen embernek, mint holmi Buncernek) kereken kimondta: – Szeretnék elmondani valamit magának, dr. Brewster. Gyorsan ki kell mondanom, ami a szívemet nyomja, mert különben erőt vesz rajtam a jobbik eszem. Rájöttem, hogy van bennem egy kis néger vér., nagyon távoli. Ashnek, Sophie-nak és Woolcape-éknak elmondtam... fehér embereknek nem. Mi a véleménye: kötelességem előállni és elismerni ezt a világ előtt?

Azt várta, hogy Evan majd rámordul: „Föltétlenül!”, mire majd dühbe gurulhat és megvédheti magát, de Evannak elállt a szava, és csak annyit tudott kinyögni: – Nem tudom... én nem tudom.

– Miközben Neil elmesélte neki Xavier Picét, merev tekintettel bámult maga elé, s a tudománynak és a postahivatalnokságnak ebben a kicsiny hajlékában inkább a harcias mórra, mintsem a filozófia holmi szelíd doktorára emlékeztetett.

– No most mi a véleménye, mit kéne csinálnom? – fejezte be kurtán Neil.– Egyáltalán nem vagyok biztos benne. – Evan furcsa mozdulatot tett nagy kezeivel,

mintha áldást akarna osztani. – Azt hiszem, azt mondanám, hogy magának az égvilágon semmi oka nincs elismerni valamit, ami tulajdonképpen nem is létezik, csak egy amerikai babona... hogy rokonságban áll az én népemmel.

– Ó! – Neil csalódott volt, hogy senki nem kívánja tőle az önkéntes kiállást, csalódott, de észrevehetően megkönnyebbült.

– De Neil, amikor arra gondolok, hogy az olyan disznók, mint Jat Snood, egyre fokozzák támadásaikat a népem ellen, amikor magam elé képzelem azokat az embereket, akik Krisztus keresztje alatt gyújtják meg a bennünket kínzó tüzeket, akkor a felindulás azt mondatja velem: „Igen, feltétlenül, el kell hagynod feleségedet, apádat, a jólétedet, a jó híredet, és közénk kell állnod.” De nem tudom!... Az ördög vigye el, legyen szíves, engedje meg, hogy gondolkozzam, mielőtt beleavatkozom az életébe! Jöjjön el újra pár nap múlva, és... megpróbálkozhatna imádkozni, nem?

Neil megpróbált olyan arcot vágni, mintha ájtatosan egyetértene, de magában hallotta Ryan Woolcape vihogását.

Amikor hazaért Sylvan Park biztonságába, ahol az Ewan Brewsterhez hasonló szent szörnyetegek éppoly valószínűtlen lényeknek tűnnek, mint a Jat Snood-féle svihákok, Neil dacoskodni próbált.

„...Ennél ostobább dolgot még életemben nem hallottam: egy felelős ember elmegy egy fanatikus feketéhez siránkozni, hogy »kérem, uram, lemondhatnék-e a feleségemről, a lányomról meg az otthonomról, hogy Belfredával nyakalhassam a gint a Bibab Táncpalotában?«„

Nem ért vele semmit. Eszébe jutott, amikor – még egyetemi éveiben – bement egyszer egy üzlethelyiségben működő kápolnába, és végighallgatta egy oklahomai paraszt vándor prédikátor üvöltözését: „Mikor az Úristen eccer megmarkol tégedet, akkor rugódozhacc, és üvülthecc és ordíthacc, de Ő soha többet el nem eriszt!”

HARMINCADIK FEJEZET

Meg akarta hallgatni ezt a Jat Snood tiszteletest, látni akarta, csakugyan olyan ékesszóló vagy olyan gonosz-e, amilyennek az ámuló világ kikiáltja, és Vestalt is magával akarta vinni az emberi nem sötét városának ebbe az eldugott külvárosába. Mert bármilyen remegtetően vonzotta is Sophie, az eszébe sem jutott, hogy Vestal iránti rajongása valaha is csökkenhetne – ez a jelenség végigvonul az egész történelmen, s mindig dühbe hozta a biztonságban élő feleségekkel versengő szabad nőket.

Amikor fölvetette ezt a szellemi nyomornegyed-látogatást, vicces módon éppen Vestal tiltakozott ellene: – Nohát, meg vagyok lepve! Hogy pont te akarsz meghallgatni egy olyan aljas Ku Ku Klux-frátert, mint Snood a faji előítéleteivel!

Ó, én szívből utálom. Meglehetősen tisztelem a négereket – mondta Neil nyájasan.„...Csakugyan el tudná viselni, ha kiállnék, és megmondanám neki? Ó, ne légy már ilyen

bolond, Kingsblood!”Unokahúga, Patrícia Saxinar, a haditengerészet női segédszolgálatának volt tisztje is ott

volt náluk ezen a kora őszi estén, így őt is elvitték magukkal. – Ámbár sose szerettem kiskutyák csaholását hallgatni – mondta Pat.

„Istennek Prófétai Tabernákuluma” éppoly szerény hajlék volt, mint az az istálló, amelyben a Megváltó született, csak sokkal jobban reklámozták. A nyolc-kilencszáz főnyi befogadóképességű pajta ócska deszkából épült, amelyeket olyan silányan festettek át, hogy meglátszott rajta a régi szögek helye. Aki keresztülgázolt a gyomos, bűzlő, tönkrement autógumikkal és széttaposott cipőkkel teliszórt szeméttelepen, a tabernákulum oldalán méteres betűkkel pingált táblát olvashatott: LESZÁMOLÁS A NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉSSEL – LELEPLEZI ISTEN IGÉJE & DR. SNOOD.

Odabenn a vakolatlan falakat ragyaként verték ki a piros plakátok, amelyek a szovjet miniszterelnököt és a pápát ábrázolták lángok közül kivigyorgó démonokként. – Ez még nem is olyan erős – mondta erre Pat Saxinar. A pajta távoli végében lógó mázolmány arra utalt, hogy Napóleon, Tom Paine, továbbá az összes Rockefellerek és Vanderbiltek a pokolba kerültek, ami a termet megtöltő szegény pékeknek, mészárosoknak és gyári munkásoknak az örökkévalóságon át tartó, pompás és szórakoztató cirkuszi látványosságot ígért szabadjeggyel. A helyiségnek a közönség adott kellemes, otthonos levegőt: a keményen dolgozó atyák és anyák legjobb vasárnapi ruhájukban, nyalókát szopogató gyerekek. Ők a föld sója, igen, csakhogy diktátorok kezében a föld salétromévá válhatnak.

Pat valósággal izgalomba jött: – Kedves, egyszerű emberek, és szavamra, hogy élveznének egy kedves, egyszerű lincselést, hogy megtörjék életük monotóniáját. Mint az öreg Abe Lincoln rajongója imádom őket, de nagyon meg lennék rémülve ettől a Snood vezette ótestamentumi csürhétől, ha zsidó lennék, vagy olasz, vagy néger.

Neilnek eszébe jutott, hogy Pat pontosan ugyanolyan fokú rokonságban áll Xavier Pickel, mint ő maga. Ezeket az ismerős arcokat, ezeket a megviselt, fakó arcokat iszonyatos álmának fáklyafényében egyszerre iszonyatosnak tudta látni.

Istentisztelet előtt a gyülekezet a tabernákulum háta mögött sétálgatott, diskurálgatott, egyetértve abban, hogy az utóbbi időben az eső meg a Vatikán mesterkedései igencsak hevesek voltak errefelé. A gyerekek a kutyákat hajszolták, a kutyák svábbogarak után rohangásztak. Mrs. Jat Snood hajszolt és hervadt asszony volt, vasalódeszkából összetákolt könyvespult mögött állt, és az Égi trombita című lapocska példányait árulta, melyek címlapján Jeruzsálem és Charles Augustus Lindbergh ezredes silány fényképei ékeskedtek.

Az egyházfik, kőműveskülsejű kemény férfiak kemény kék öltönyben, mely mintha kőből lett volna, nyájasan beletuszkolták az emberi habarcsot a billegő összecsukható tábori

székekbe, a dobogón a Mindent Krisztusért Ezüst Trombita Zenekar rázendített a „Halló, központ, kérem a Mennyet”-re, majd nagy sietve átcsapott a „Halld az angyali hírnök dalát”-ba, amikor az angyali hírnök e modern változata, dr. Jat Snood tiszteletes keresztülügetett az emelvényen. A tiszteletes a színpad közepén letérdelt, és lehajtotta a fejét, de nem annyira, hogy meg ne tudja számolni a hallgatóságát, majd imára zendítette hatalmas hangját, biztosítva a Mindenható Úristent, hogy ha ma este odafigyel, meghallhatja egy csomó felettébb zavarba ejtő rejtély megoldását.

Ezután Snood felpattant, olyan fürgén, mintha nem is lett volna épp az előbb része abban az állítólag megdöbbentő élményben, hogy elcseveghetett az Úristennel, és fölszökdécselt a szószékre, amelyen egy Biblia, egy kancsó víz, meg egy csokor oroszbogáncs állt. De mielőtt belevágott volna a megvilágosító prédikációba, mely (a gyűjtés kivételével) az este fő programpontja volt, elvezényelt három zsoltárt, úgy hadonászva közben, mintha varjakat hessegetne a karjával, és jól leteremtette a gyülekezetet, amiért nem igyekeznek jobban a kemény kápéval (szó szerint így mondta) befelé a perselybe.

Snood nem látszott sem misztikus papnak, sem veszedelmes demagógnak, de még csirkefogónak sem: olyan volt, mint egy törekvő kisvárosi üzletember, aki ötletes kirakatokat rendez, és kissé keményen bánik a késedelmes adósokkal. Lehet, hogy követői számára maga volt a dinamit, mégiscsak egy alacsony, köpcös, bozontos hajú kereskedő volt, a legújabb divatú nyolcszögletű, keret nélküli szemüveggel.

Unalmas volt, műveletlen, ostoba. De volt két zseniális adottsága: a nagyszerű hang, amelyen úgy játszott, mint valami szájharmonikán, és mindenféle skrupulusnak még ennél is nagyszerűbb teljes hiánya. Nem érdekelte, kit lincselnek meg, amíg ő megkeresi az évi hatezer dollárját. Kedves természetességgel büszkélkedett vele, hogy ilyen sokat keres, hiszen a szögesdrót-szakmában, amit eredetileg kitanult, soha nem keresett többet heti 22 dollár 75 centnél, és a szögesdrót-brancsban a legtöbben csak röhögtek rajta, és azt mondták, sose viszi semmire.

Magánházaknál tartott imaórák után gyakorta mondogatta játékosan: – Anyus meg én nem bukunk se kavijárra, se pezsgőre, de szeretnénk megnézni Atlantic Cityt, és szeretnénk elutazni a Szentföldre, mielőtt meghalunk. És a legjobb szállodákba akarunk szállni!

Gyakran hasonlították Abraham Lincolnhoz és Huey Longhoz, mint az Egyszerű Nép esetleges majdani vezérét. (Jat még fiatal; az 1890-es évek elején született, még mutathat néhány fölöttébb érdekes dolgot a cinikus újságíróknak, akik nevetségesnek és jelentéktelennek tartják.)

Evangéliumát a hideg vízzel zuhanyozó emberek hirtelen lendületével kezdte hirdetni:– Nem lesz az prédikáció, amit hallani fogtok tőlem! Meg fogom csikarni a béleteket!

Torkig vagyok, és hányok, és belefáradtam, és a Mindenható Úristen torkig van, és hány, és belefáradt abba, hogy az a zsidó komenista banda, amék nálunk Washingtonba a kormányunkat irányíccsa, Róma és Moszkva pokolfajzat ügynökeinek a kezire jácca a bérünket, meg szerelmetes saljainknak a neveltetésit!

Elmagyarázta a dolgokat. Lényegében pontosan ugyanúgy, ahogyan Neil finnyás barátja, Rodney Aldwick őrnagy. Elmagyarázta, hogy van egy nemzetközi összeesküvés, a zsidó bankárok, a Sir Cripps-féle angol arisztokraták, a szovjet cselszövők, a mohamedán papok, a hindu agitátorok, a katolikusok és az amerikai munkásvezérek összeesküvése („de nem ám a szakszervezeti köznép, testvéreim, mer ti is, meg én is közibük tartozunk, a nagyfejűekre, a megvesztegetett vezetőkre, azokra ágyúzok én”).

Elmagyarázta, hogy az angolok Izrael elveszett törzsei. Elmagyarázta, hogy a Nagy Piramis méreteiből szinte mindent meg lehet jósolni, amit csak az ember akar bár azt valószínűleg nem, hogy fog-e holnap esni az eső, és elmossa-e a pikniket –, ő személy szerint nem gondolja, hogy a Piramis ezt is megtenné az embernek, de annyi szent, hogy hallott egypár iszonyúan meglepő dolgot a jó öreg Piramisról.

Prófétálás céljára, mondta, még ennél is kézhezállóbb a Jelenések, meg Ezékielből a harmincnyolcadik és harminckilencedik fejezet. A bibliai Rós nyilvánvalóan ruszkit jelent, Mések pedig világos, hogy Moszkva.

– Az Egyesült Államok szenátusa – recsegte azok az öregfiúk ottan, jáccák az eszüket, oszt jártatják a szájukat, és megizzad a hónajjuk, de a homlokuk sose, mert a homlokuk mögött nincs semmi se; És miért? Mer a vén kecskék megpróbálják kigógyizni, mi lesz a ruszkik meg Uncle Sam között. Nohát, ha azok a szenátorok idegyünnének hozzám, és aszondanák: „Doktor úr, mi lesz?”, aszondanám nekik: „Fiúk, aszondanám, én csak kinyitom a jó öreg Bibliát, és pontosan megmondom nektek, hogy mi fog történni!” De asziszitek, van az embereknek annyi eszük, hogy engemet válasszanak szenátornak? Egy csudát... ezek oszt nem... pedig van egy kedves öreg hölgy, odaki, egy farmon, Tamarack megyébe, egy kedves, öreg, keresztyén hölgy, aki rendszeresen támogattya a munkánkat, álgya meg őt az Isten, aki azt írja nekem, hogy minden este térgyen állva imádkozik, hogy engem jelöljenek és válasszanak meg szenátornak, és mennyek Washingtonba, hogy ezzel Istennek móggya legyen béfolyni a kormány irányításába. De én visszaírtam neki, és aszontam néki: „Nem, nővérem, írtam nékije, asziszem, alighanem nagyobb szükség van az én munkámra itten, Grand Republicban, ahun annyi a kártyás, a hitetlen meg a strici, és ha Isten is úgy akarja, és föltéve hogy köztetek, langyos keresztyének közt, akik ollyan szorossan bézárjátok a szíveteket meg a bukszátokat, lesznek egypáran, akik időnként valami kevesebbel járulnak az Úr elé egy tíz- vagy egy húszcentesnél, akkor megfutamíttyuk az ördögöt, a zsidókat, a radikálisokat, és elkezdjük fölépíteni Isten Országát, itt, ebbe a kisvárosba, ahogy valamikor is a világ végin kezdődött, egy kisvárosba, Betlehembe... akarom mondani, a Szentföldön.

A vége felé, a gyűjtésnek szentelt üdvös közjáték után, Snood hangja kemény lett, ritmikus, mély, mint a bimbam-óra ütése:

– Ma este nem sokat mondtam színes bőrű barátainkrul, de gyertek el hónap este, és akkor majd mesélek valamit Baálnak ezekrül a fekete, elátkozott fijairul, akiket Isten a régi bűneikéi változtatott feketévé, és tett örökkön-örökké a fehér ember szolgáivá. Beszélek majd nektek arrul a zsidó összeesküvésrül, amék ezeknek az elfajzottaknak a fekete sarka alá akar minket taposni... errül az újságok nem mernek írni, de ha meghalljátok, reszketve fogtok ülni a széketeken. Még nem érkezett el az ideje, hogy felélesszük a Klánt, de eljön máj, és akkor azt akarom, drága testvéreim a Krisztusban, hogy minnyájan tuggyátok, mit jelent a magaslatokon fölállított kereszt, ami újjáéleszt, a tűz, ami megtisztít, a Könyv, ami bölcsességet ád, meg a korbács és a kötél, amit a mi Urunk maga is kipróbált a pénzváltókon a Templomba, és amit mi is rá fogunk eriszteni a gonoszokra, a Sátán fekete képmásaira, akik meglógtak a jószívű Délvidékről, hogy ezrivel tolakoggyanak be a gyárainkba, a vendéglőinkbe, az otthonunkba, az ágyunkba! Mérget vehettek rá! Ha elgyüttök hónap, tanulhattok valamit! És most, ó szeretett Urunk, szelíd Jézusunk, add, hogy ma esti üzenetünk ne a mi erőnk és ékesszóllásunk által, hanem a Te kegyelmed által szójjon az egész szenvedő emberiség szívéhez, imádkozzunk...

  Hazafelé a dúsan ömlő szeptemberi holdfényben Neil némán vezetett. Pat is hallgatott,

miután kimorogta magát: – Ami az ügyek összezagyválását illeti, ez a Snood valóságos varázsló: sikerült elérnie, hogy egyszerre szeressem a kommunistákat meg a római katolikusokat.

– Nekem nagyon nem tetszett – kotnyeleskedett Vestal –, neked igen? Szerintem nagyon közönséges... olyan tudatlan, akár azok a bohóc nigger prédikátorok, akiken Rod Aldwick mindig csúfolódik... tudod: „Tesvérek, ti ellopkottátok vót a görögdinnyéimet, ezér még Isten fekete gyerekeinek is kijár a pokolbeli gyehenna!” Harsányan nevetett, és Neil arra gondolt,

hogy nem annyira a Snood-féle rémségek, mint inkább a Vestal-szerű feleségek tréfái fogják őt mindörökre hozzákötni egy „bohóc nigger prédikátorhoz”, Evan Brewsterhez.

  Amikor néhány nap múlva végzett a bankban, és újra elment Brewsterékhez, várnia kellett,

amíg Evan hazaért a postáról. A tiszteletes ócska pulóverjében pont olyan volt, mint akármelyik másik munkásember. Csöndesen Neil vállára tette a kezét, tekintete gyöngéd volt, rezzenetlenül szilárd, és valahogy nem teljesen épelméjű, akár egy bizánci szenté.

– Kérem, Neil, üljön le. Megkockáztattam valamit... kisurrantam Sylvan Parkba, és egypárszor elmentem a háza előtt. Láttam Mrs. Kingsbloodot meg a kislányát az udvaron. Biztos vagyok benne, hogy nem vettek észre. Vigyáztam, hogy ne zavarjam őket. Csak egy füstöst láthattak, akinek alighanem valamelyik szomszéd ház konyhájában dolgozik a barátnője. Azt hiszem, mind a ketten pompás emberpéldányok... sőt, mivel magához tartoznak, arra vetemedtem, hogy meg is szeressem őket. És föltettem magamnak a kérdést, van-e jogom bármit is tenni, amivel hozzájárulnék ahhoz, hogy belesodródjanak a Megaláztatás Csatájába? Úgy gondolom, nincs. Ez az én csatám, de nem látom be, miért volna az övék is... vagy akár a magáé! Maga alighanem valamivel többel tartozik ennek a gyereknek és ennek a ragyogó, kedves, magabiztosnak látszó asszonynak, mint amennyivel a fajtánknak tartozik... ha ugyan tartozik egyáltalán. Még azt se tudom mondani, hogy az Úr majd meg fogja mutatni magának az utat. Vagy már úgyis hisz ebben, vagy soha nem fog hinni benne. Neil! Ne mondja el senkinek!

Ekkor beügetett a szobába Winthrop. Akárhová ment, ez volt a normális közlekedési módja.

– Hé, kapitány, megtanít kopogós romit játszani? – üvöltötte.– Meg én, ha ezentúl Neilnek szólítasz!– Hát... oké. De nem szólíthatnám továbbra is kapitánynak? Imádom a katonai rangokat! –

mondta a reakciós ifjú amerikai tudós.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Véletlen volt – semmiféle tudatos tervezés nem játszott benne szerepet. Az utcán találkozott Sophie Concorddal, meghívta ebédre, és a lány rábólintott, hogy oké. Nem is érezte „kompromittálva” magát, csak amikor töprengeni kezdett: – Mit gondolsz, hová mehetnénk?

Ekkor látta át, mit is jelent a kérdése, és iszonyatosnak érezte, amit mondott. Itt van egy nő, nála intelligensebb és jólneveltebb nővel még soha nem találkozott, és lényegében azt mondta neki: „Nem szabad elfelejtened, hogy te egy színes csaj vagy, és ugyan hol az a lebuj, amelyik annyira alantas, hogy egy olyan rémséget is beereszt, mint te? És valószínűleg már az, hogy meghívlak, fajgyalázásnak számít.”

De a lány tárgyilagos válaszában nem érződött semmiféle bűntudatos tartózkodás: –Elmehetünk a Csuda Csirke Csárdába. Az egy színes csehó... kinn a régi Északi Hadiúton... mindjárt balra, ahogy befordulsz a Big Eagle folyótól. Találkozzunk ott? Holnap egykor?

Semmi oka nem volt rá, mégis olyan ideges volt, mintha másnap volna az esküvője vagy a kivégzése. Megállapodott ember, nős ember, sans peur bankár, és pusztán arról van szó. hogy együtt fog ebédelni egy emelkedett szellemű körzeti gondozónővel. Mégis egész délután és egész este bűnösnek érezte magát Vestallel szemben, úgy érezte, valószínűleg ki fogják rúgni, ha meglátják egy néger kocsmában, és úgy érezte, olyan émelyítően erkölcstelen lett, akárcsak Curtiss Havock.

Amikor őszintén föltette magának a kérdést: „Ugyan mik is lennének a szándékaid ezzel a fiatal nővel, ha titokban valóra tudnád váltani őket?”, nem volt rá semmiféle válasza, kivéve azt az ingatag magyarázatot, hogy ha valaha kiderül róla, hogy néger, akkor szüksége lesz valakire, aki barátibb Ash Davisnél, és bátrabb Vestalnél.

Szóval pontosan Sophie az a valaki.  A Csirke Csárda ócska deszkából épült, alacsony és ingatag, átabotában, csíkosán

kimeszelt bódé volt, és amikor ez a fehér ember leállította előtte a kocsiját és bemerészkedett, az apró néger tulajdonos, a két jól megtermett néger pincér, meg a féltucatnyi néger vendég mind úgy meredt rá, mintha valami kellemetlenséget várnának. Primitív tapasztalataik szerint „a fehér ember terhe” mindig csak számlákat, idézéseket és bajt jelent.

– Ööö... Miss Sophie Concorddal van itt találkozóm – próbálkozott.Ismeri Miss Concordot? kérdezte a tulaj mogorván.Hát hogyne.– A gondozónőt?– Igen.– Egy sötétbarna lány?– Igen, azt hiszem... – Sose hallottam róla. Maga rossz helyre jött, Miszter.Elfojtott nevetés bugyborgott körülötte, mögötte, teli volt vele a helyiség, de mielőtt még

ideje lett volna dühbe gurulni a faji előítéletnek ezen a durva példáján, Sophie is betoppant. Lihegett, ahogy a későn érkezők szoktak, odaszólt a tulajnak: – Hogy van, Punty? – de Neil számára semmi kompromittálóbbat nem tartogatott, mint hogy: – Csodaszép ez a szeptemberi nap.

Punty vonakodva adott nekik asztalt, a helyiség távoli, kifejezetten elkülönített végébe vezette őket, egy benyílóba, ahol Count Basie és Kis Chocolate képe lógott a falon.

– Friss déli teknősbékát esznek, ügyi, emberek? – szemtelenkedett.

– Két Maryland-sültet, és tűnj el, Punty – mondta Sophie. – Borzasztó kis luk, mi? – fordult aztán Neilhez.

– Nem is olyan rémes.– Ó, dehogynem. Még annál is rosszabb. De én megszoktam, és különben is, az ilyesféle

helyek azok, ahol ti, fehér úriemberek azt várjátok, hogy mi, szegény, gyönyörű lányzók alávetjük magunkat az akaratotoknak.

– Sophie! Tudom, hogy neked roppant fejlett humorérzéked van és a többi, de csak nem akarod komolyan azt mondani, hogy úgy gondolod, hogy az ebédmeghívásom mögött holmi... ööö...

– Gonosz szándék lapul? Van bennem némi halvány gyanú.– Becsületszavamra, megsértesz! Miért gondolnál ilyesmire?– Hát nem ez az egyetlen, ami kettőnket összehozhat? Más-más kreclibe tartozunk. O, nem

olyan hülyeségre gondolok, mint a bőrünk színének a különbsége. Mostanában ez már csak a tízévesek szellemi színvonalán álló tökfilkóknak jut eszébe. Arra gondolok, hogy én dolgozó nő vagyok, és örök lelkesítő, rosszabb, mint egy senki... én vagyok az a kiállhatatlan kellemetlenkedő, aki állandóan buzog, és folyton bosszantja a hozzád hasonlókat, a jómódú valakiket. Nem illünk mi össze. Akár a kutya meg a macska.

– A kutya meg a macska néha megszeretik egymást, néha még együtt is alszanak, Sophie.– Hé, ezt az együttalvási szöveget csak hagyjuk, nagyvilági barátom!– Nagyvilági, egy frászt! Én egy kertvárosi mellékutcából jövök, és sokkal kevesebbet

láttam a nagyvilág fényeiből, mint te. Annyira nem e világi, és annyira elmaradott vagyok, hogy szavamat adom neked, egészen mostanáig ez eszembe se jutott. De most nem látok, semmiféle alapvető okot, amiért ne szerethetnék beléd, és ne hozakodhatnék elő az összes aljas úriember-ajánlatokkal. Miért ne?

– Lássuk csak. Egy: nem is ismersz engem.– Te meg én, öt perc múlva, hogy megismerkedtünk, már ismertük egymást.– Kettő: nem tetszel nekem különösebben.– Ez is hazugság. Most is úgy látom, mintha tetszenék neked.– Ó, az is valami? Csak betartom a játékszabályokat... ezt az arckifejezést elvárják minden

jóindulatú csajtól egy ilyen zugcsehóban.– Atyaisten, Sophie, tudod mennyivel szívesebben vittelek volna a Fiesole étterembe... – Vagy haza?Erre fémes csönd lett.– Tudod – mondta Neil kisvártatva, meglehetősen hidegen –, ehhez némi időre volna

szükségem... még ha teljesen el is tekintünk az afféle etikai kérdésektől, hogy bemutassa-e az ember a szerelmét a feleségének. Nem tudok hat hónap alatt pénztárgépből szappanosládán ágáló faji agitátorrá átváltozni. Túl sokáig építgettem magamban a pénztárgépet. Addig nem vihetlek el haza, amíg a saját valódi énemet nem vihetem haza.

– És hogy tetszene ez Vestalnek? Aha, látod? Összerezzensz, amikor Vestalnek nevezem! Természetes, hogy összerezzensz, Neil. Szegénykém, hiszen a feudalizmus óta nem voltak olyan erős babonák, mint amikre téged neveltek! Azt hiszem, józan ésszel esetleg elképzelhető, hogy beléd tudnék szeretni, mert vállas vagy, meg piros és fehér, és húsos és becsületes, mint ahogy az utolsó szeretőmet azért szerettem, mert karcsú volt és fekete és csirkefogó. De nekem elegem volt a keserves, bujkáló szerelmekből. Gondozónő vagyok, méghozzá jó gondozónő. És amerikai vagyok, és marhára büszke vagyok rá. Amikor meglátom a Lake Superiort, vagy a Root River völgyét, vagy a Mississippi szikláit a Red Wing alatt, elfog a remegés, és azt suttogom, hogy: „E lány lélegzik, de lelke mily halott!” [10]

És eszembe jut, hogy hiszen én már nyolcadik nemzedékbeli amerikai vagyok! És mi régi famíliák rém finnyásak vagyunk, ami a szerelmet illeti. Ha lenne bátorságod kiállni, hogy néger vagy, és ha cserbenhagyna az a jégcsap-nő, az a Vestal... ó, láttam én már őt, távolról,

közegészségügyi értekezleteken... és hozzám rohannál, megsebezve, akkor talán szeretnélek... és milyen forrón, babám! De te ezt sose fogod megtenni. Valamitől meg fogsz rémülni, és sírni fogsz Vestal anyuka után, és visszamégy szuper-bankárnak, és fehérebb leszel, mint Stonewall Jackson tábornok, vasárnap, amikor meg is mosdott.

– Lehet, hogy igazad van. .lehet, hogy igazad van, Sophie.Csak nézett meredt szemmel, nézte a lány sötétvörös ajkát, mellének lendületes vonalát a

praktikus kosztüm alatt. Először úgy gondolt rá, mint forró, lenyűgöző nőre, aztán mint lelkes és tájékozott emberre, aki felismeri a világban a rosszat, és nevetéssel harcol ellene. Csodálta humoros száját, melyet soha nem merevített feszesre a kicsinyesség, csodálta fahéjszín arcát, melyhez képest a Sylvan Park asszonyai szerencsétlen, kifacsart áldozatoknak tűntek. De testi varázsánál is jobban csodálta határozottságát.

– Nem – dünnyögte – nem tudom, hogy ki tudok-e állni. Az esélyek ellenem szólnak. És igazad van. Csakugyan szeretem Vestalt.

– Nekem mondod!– De lehet, hogy nem lesz képes majd mellém állni, ha bajba jutok. Hogyan is lenne? Arra

a hitre nevelték, hogy isten a célból teremtette a világot, hogy szelíden elvezesse az Ifjúsági Ligáig. De... szóval... amikor... ha szükségem lesz rád, ott leszel?

– Kétlem.– Hm?– Drágám, a hűség a derék fehér úr iránt, miközben elkeseredett küzdelmét folytatja

Plantagenet megye képviselői székéért... hát ez énbelőlem teljesen elpárolgott. Úgy tudtalak volna szeretni, mint valami női Casanova... még arról is szeretek elábrándozni, hogy megcsókollak, és átölelsz azokkal a norvég istenkarjaiddal... de ezeket a méltatlan gondolatokat éppúgy nem váltom valóra, mint te a Concord nővérkével kapcsolatos képzelgéseidet. Utolsó nagy csókunkat mi már elcsókoltuk. Ó, Neil, drágám, te egyszázalékos szerelmes! Milyen pompás új néger válhatott volna belőled, ha nem neveltek volna kertvárosi fehér gentlemannek! De így, ahogy a dolgok állnak... hát isten veled, örökre, talán pár hétre is.

– Frászt!– Hogy tetszett mondani, Mr. Kingsblood?Tudod, mi húzta le köztünk a rolót? Az, hogy őszintén... és azt hiszem, elég durván...

beszéltünk Vestalről. Most már mindig kísérteni fogok a lelkiismeretedben.– Nem, csak a telefonnoteszomban. Drága Neil, sok szerencsét... A fene egye meg, most

már kíváncsi vagyok, valaha is beléd szeretek-e, te nyavalyás kiképző őrmester!  Sophie és Ash iránti szeretete megrögzött ellenzéki nézeteket ébresztett benne a

fehéreknek a négerekre vonatkozó szájalása ellen, márpedig mostanában bőségesen hallott efféle szájaskodást, mivel Grand Republic polgáraiban egyre nőtt az ellenszenv a színes gyári munkásokkal szemben, akiket a háború alatt mint hazafiak még megtűrtek.

A pompás arany-bíbor októberi napokban jártak, a hosszú északi tél beállta előtt. Valamikor Neil golffal és vadászattal töltötte volna ezt az elbűvölő időszakot, most pedig kihasználva a fagy támadása előtti utolsó szabad délutánokat, a Sylvan Park Tenisz Klub pályáin ugrándozott sántikálva a fürge, ezüst karú Vestallel.

A klubnak nem volt igazi klubháza, csak egy fehérre meszelt vidéki iskolára emlékeztető faépülete a labdáknak, az ütőknek meg az italosszekrényeknek.

Ez a délután csupa tiszta életkedv volt – fehér nadrágok és sortok, ütők csattogása, a játszmák állásának élénk számlálása, napsütés, jó levegő, mozgás és őszi falevelek. A játszma befejezése után tábori székeken üldögéltek a pálya mellett, figyelmüket a whiskynek szentelve: ott voltak a veteránok, Eliot Hansen és Judd Browler, feleségükkel; Curtiss

Havock; Neil bátyja Robert az ö Alice-ével; ott volt Rita Kamber, a félnótás doktor felesége; l om Crenway alezredes, aki nemrég tért vissza nyomdaüzeméhez Violet című nejével, aki olvadozó tekintetét mindenféle reformok és jótékonysági mozgalmak felé fordította, hogy azután nyomban be is fagyassza őket.

Csupa elnéző barát és jó szomszéd, gondolta Neil, és hálás volt szerető kedvességükért, hiszen elnézték, hogy sántasága elronthatja a játékot. Sehol a világon nincs olyan jószomszédság, mint itt, a Közép-Nyugaton. Itt a szerényebb sorsúak nem hajbókolnak az előkelőségek előtt, és nyoma sincs annak az orvos-, ügyvéd- és kereskedőfeleségek közötti örökös rangsorháborúságnak, amely annyira fojtóvá teszi Európa, Nagy-Britannia és az angol gyarmatok levegőjét – ideértve New Englandet is. Ezek itt mind szívélyes jó barátai és a demokrácia zászlóvivői.

Szóba került egy újságcikk, amely beszámolt a Bibab Táncpalotában előző este lezajlott enyhe késelésről, aztán arról beszéltek, hogy egyre fokozódik a négerek bevándorlása Grand Republicba. Crenway alezredes azt mondta, szeretné definiálni a négerek jelenlegi helyét civilizációnkban, és mindnyájan boldogan segítettek neki. Curtiss Havock olyan tengerészbajtársaitól tudta meg „a valódi igazságot a niggerekről”, akik a Délről jöttek, Crenway alezredest pedig gyakran hívták meg vacsorára a Mississippi állambeli kiképzőtáborból környékbeli ültetvényesek, s így olyan titkok birtokába jutott, amelyeket különben csak ritkán kötnek az északiak orrára.

A szomszédok túlnyomó része elfogadta a Crenway-Havock-jelentést, bár Rita Kamber és Neil Kingsblood egy szót sem szóltak, Violet Crenway pedig kacéran kétségbe is vont belőle néhány pontot. Violet, emberbarátságban és egyéb bűnös szenvedélyekben vétkes idősebb úriemberek kidülledt szemébe nézve, gyakorta jegyezte meg, hogy nem tehet róla, ő képtelen más lenni, mint liberális entellektüel. Tagja volt minden elképzelhető, gyakorlatilag bármiféle ÜGY támogatására vagy ellenzésére alakult bizottságnak, bár nem annyira tevékenységével, mint inkább csinos kis kebleinek és tutajos szemének fitogtatásával tüntette ki magát. Violet is kifejtette, hogy „első kézből, alaposan ismeri a négereket”, ami azt jelentette, hogy volt egyszer egy színes bőrű szakácsnője.

Így aztán a társaság kidolgozta a négerekre vonatkozó Amerikai Hitvallást, amelyet itt tömör összefoglalásban közlünk:

Senkinek nincs joga megítélni a négereket, vagy akár csak beszélni is róluk, aki nem született déli vagy olyan északi, akinek téli üdülőháza van Délen. Ezzel szemben minden déli, légyen akár Chapel Hill-i egyetemi tanár, akár kegyes özvegyasszony a Furkó-völgyből, szaktekintély a néger pszichológia, biológia és történelem minden ágazatában. A „minden déli” fogalom azonban nem vonatkozik a déli négerekre.

Kisgyerek korában minden (fehér) délinek, még a gyapottisztító fehér segédmunkásoknak is, színes dadusa volt, akit mind ő, mind atyja (aki természetesen ezredes) szinte túlságosan is szeretett.

Akármilyen fehér a bőre, kivétel nélkül minden néger lusta, de jóindulatú, tolvaj, kéjenc és gyilkos hajlandóságú, de nagyon kedves a kisgyerekekhez, és mind imád vidám dalokat énekelni a rabszolgaságról. Ezeket a dalokat spirituáléknak hívják, és gyönyörűek, de viccesek.

Minden néger annyira tiszteli az istenhez hasonlatos fehér embert, hogy nincs az a néger, aki azt akarná, hogy tévedésből fehérnek nézzék, és minden néger (ejtsd: nigger) át akar csúszni, és azt akarja, hogy fehérnek tartsák. Ezt hívják logikának, ami kedvelt tantárgy a déli (fehér) főiiskolákon.

Minden déli fehér ember, ha négerrel találkozik, bármiféle négerrel, beleértve a bírókat és a képviselőket is, kivétel nélkül mindig azt mondja: „Hé, Jim, te fekete csibész, nesze itt egy dollár, és eriggy el hozzám, menj a hátsó ajtóhoz, kapsz egy csomó finom kaját.” Minden déli fehérnek tulajdonképpen legfőbb gondja a négerek jóléte, és mivel a négereknek is ez a

legfőbb vágya, íme, milyen kellemes látvány: a déli néger a világtörténelem legjobban fizetett, legszebben lakó, legalaposabban és legbehatóbban iskolázott népcsoportja. Ezt hívják Új Iparosításnak a napsütéses Délen.

A négerek nem emberek, hanem a majom és az ezredes kereszteződései. Ez be van bizonyítva: mint azt a Louisianai Egyetem kísérletei cáfolhatatlanul kimutatták, kivétel nélkül mindnyájuknak olyan vastag a koponyája, hogy kókuszdiót, kalapácsot és nagy sziklákat ejthetünk a fejükre anélkül, hogy észrevennék, legfeljebb azt hiszik, hogy pillangó szállt rájuk. Ezt úgy hívják, hogy tudomány.

(De valójában az egésznek egy a lényege: szeretnéd, ha a lányod niggerhez menne feleségül?)

Minden néger, beleértve a főiskolai rektorokat és a biofizikusokat is, világéletében mást se csinál, már amikor éppen nem lődörög a fehérek konyhája körül, csak részegeskedik, kockázik, fura kirándulásokra csődül, vagy marihuánát árul.

Mindazok, akik azt állítják, hogy a négerek pszichológiailag, társadalmilag, ipari szempontból pontosan ugyanolyanok, mint a fehérek, szakszóval élve nem mások, mint „bajkeverők”, eretnek nézeteik „zavaros, sületlen elképzelések”, és minden csinos nőnek azt kellene válaszolnia nekik: „Ha a férjem itt volna, kutyakorbáccsal verné ki magát, amiért egy csomó hazugságot próbál a niggerek fejébe tömni.” Ezt hivatalosan úgy hívják, hogy Elvhűség avagy Lovagias Védelmezőink Hagyománya, és különösen azok a Leek és Jacksonok értékelik nagyra, akik a hazafias konföderációs filmeket forgatják nekünk Hollywoodban.

No és még ha részben igazuk is van ezeknek a féleszűeknek, akik széltében-hosszában bírálgatják a fehéreknek a füstösökkel szembeni magatartását – MEGOLDÁST nem tudnak ajánlani, márpedig nálam az a szabály, hogy rá se hederítek azokra a cinikus fickókra, akik NEM ADNAK GYAKORLATI MEGOLDÁST AZ EGÉSZ PROBLÉMÁRA. „Maga rém okos – mondom nekik mindig –, de mit vár tőlem, mit tehetek én?”

Minden néger állandóan vad késpárbajokba keveredik, de minden néger katona fél, és távol tartja magát az erőszaktól, a harctól és a hideg acél minden formájától. A bölcseletnek ezt az ágát Népi Bölcsességnek nevezik.

Mivel egytől egyig naplopók, nincs néger, aki heti tizenegy dollárnál többet tudna keresni, de mivel valamennyien pazarlók, ebből az összegből mind heti nyolcvan dollárt költenek selyemingekre, rádiókra és a Nagy Forrás & Halleluja Temetkezési Társaság biztosítási díjrészleteire.

(Ez nem előítélet kérdése, itt pusztán arról van szó, hogy az ember szabadon választhassa meg a kapcsolatait; és hadd kérdezzek meg tőled valamit: szeretnéd, ha a lányod, a húgod vagy a nagynénéd színes bőrűhöz menne feleségül, de most őszintén válaszolj!)

Minden néger, aki Chicagóba költözik, örökké vacog, különösen júliusi délutánokon, a meleghengerműben, és állandóan gyötri a honvágy a Dél melege, gyapotvirágai, pekándiója, magnóliái, kásája, öreg borsója, disznósültje, görögdinnyéje, kukoricakenyere, bendzsói, börtönei és kongresszusi képviselői után; és valahányszor igazi déli fehér emberrel találkozik, odarohan hozzá, és töredelmesen bevallja, hogy sohasem lett volna szabad odahagynia a Délvidéket és istentől küldött, természetes gyámolitóit, a kaukázusi fajú déli fehéreket.

Minden néger férfinak olyan csodálatos szexuális képességei vannak, hogy ördögien megbabonáz minden fehér nőt, és minden néger férfi olyan bárdolatlan szörnyeteg, hogy nincs az a fehér nő, aki bármelyikhez is vonzódhatna. Ezt hívják biológiának.

Minden néger, aki mocsarak közt lakik, mérhetetlenül boldog, és a hasát fogva röhögi ki a leendő nigger orvosok, ügyvédek és általában mindenféle értelmiségi beképzeltségét.

(És mondd, akkor mit csinálnál, ha besompolyogna hozzád egy döher nagy fekete nigger, és azt mondaná: „Végigtapiztam a lányodat, no és akkor mi van?” És hidd el, ez lenne belőle, ha ezek a barmok ugyanannyit keresnének, mint mi.)

Minden vérkeveredés rossz. Ezt a felismerést az angoloknak köszönhetjük, nekik köszönhetjük egyébként egykori rabszolgabehozatalunk jó részét is. Ezért kivétel nélkül minden mulattból hiányzik egyrészt a fehérek becsületessége és alkotókészsége, másrészt a feketék türelme és vidámsága. Tehát: ha olyan sok mulattban mutatkozik tehetség és magasrendű erkölcsiség, annak az az oka, hogy olyan sok fehér vér van bennük; és ha rendkívül sötét bőrű néger mutat ugyanannyi tehetséget és erkölcsösséget, annak azaz oka, hogy ez egyszerűen nem igaz. Ezt hívják etnológiának, eugenikának vagy Winston Churchillnek.

A nigger sajtó teli van hazugságokkal a füstösöket ért igazságtalanságokról, és ha rám hallgatnátok, ráncba szedhetnénk a szerkesztőket, csak szelíden fel kellene mutatnunk nekik egy kötelet. Ezt hívják úri modornak.

Minden négernek, beleértve Walter White-ot, Richard Wrightot és Benjámin Davis dandártábornokot is, hallatlanul mulatságos neve van, olyanok, hogy Kocahas Sim, Bél Cleopatra, Feltámadok Nyiszorgó, ez is bizonyítja, hogy minden néger nevetséges, és hogy tetszene neked, ha a lányod Mrs. Feltámadok Nyiszorgó lenne? Ezt hívják genealógiának.

Minden író, aki négert úgy ábrázol, mintha normális amerikaiként viselkedne, vagy tudatlan északi, vagy áruló, aki le akarja rombolni a civilizációt.

A négerek iskoláztatásáról szólva egyszerre mutat mély bölcsességre és eredetiségre, ha azzal kezded, hogy „Előbb meg kell tanulniuk járni, mielőtt elkezdenének repülni tanulni”, aztán később, amikor már az öröklődés kérdése is felmerül a társalgásban, elgondolkodó képet vágsz, és megmagyarázod, hogy „A vízfolyás soha nem emelkedhet magasabbra, mint a forrása”. A dialektikának ezt az ágát metaforikus érvelésnek nevezik, és különösen nők és papok kedvelik.

A négerek képtelenek bármit megszervezni, ezért tudtak a háború alatt olyan hatékony mozgalmat szervezni arra, hogy összevissza lökdössék a fehéreket minden szerda délután három óra tizenhét perckor, és ezért tudták belekényszeríteni a fehér asszonyokat abba az iszonyatos szörnyűségbe, hogy maguknak kelljen elvégezni a saját házimunkájukat. Ezt a szervezést még a német Nagyvezérkar is irigyelte. Hét hónapon át minden néger nő azt üvöltözte a fehér hölgyeknek, hogy „Karácsonyra maga lesz az én konyhámban”. Biztosan tudom, hogy ez igaz, mert Annabel nénikém mondta, ő pedig szavahihető asszony.

Az lehetséges, hogy egyes elmaradott déli vidékeken van még egy kis megkülönböztetés a négerekkel szemben, de Északon sehol, semmiféle megkülönböztetés nem létezik.

A tény az, hogy a döntő szót kimondjam: a négerprobléma megoldhatatlan.Meséltem már nektek azt a történetet, amikor a nigger prédikátor szidja a gyülekezetét,

és...  Amikor imigyen kialakultak az Amerikai Hitvallás körvonalai, Judd Browler kételkedni

kezdett:– Azt hiszem, egyben-másban ez azért kissé erős.Vestal Kingsblood azonban, aki Virginiában járt főiskolára, kitartott mellette:– Nem, szerintem ez a kép általában elfogadható.Robert bátyó, Xavier Pic ük-ük-ükunokája, egyenesen ujjongott.– Szerintem törvényt kéne hozni, és bűntettnek kellene minősíteni azt, hogy ha valaki,

akiben akár csak egy csepp nigger vér is van, fehér embernek adja ki magát. Ha valamelyik lányomat átejtené egy ilyen fickó, és feleségül venné, a puszta kezemmel ölném meg.

Ámbár Robert fölemelt keze inkább levelek aláírogatására volt alkalmas, mint fojtogatásra.Neil szótlanul nézett rá, nézte a szomszédait, ezeket a derék, kedves, jószívű, művelt

embereket.Ekkor Violet Crenway csipogott fel, belelelkesülve önnön filozófus voltába:

– Nem értitek a lényeget. A füstösök tulajdonképpen nem is olyan rosszak. Az iskolázottak között vannak, akik pont olyanok, mint mi... gyakorlatilag. De egy dolog van, amiben mind kergék: túl gyorsan akarnak fölemelkedni, túlságosan sietnek ahelyett, hogy természetesen vennék a dolgot, és kizárólag saját, becsületes erőfeszítésükre támaszkodva, külső segítség nélkül haladnának addig, amíg végül egyszer majd elismertetik velünk, fehérekkel, a fejlődésüket. Én mindig azt mondom a színes bőrű barátaimnak: „Igen, igen, tudom, hogy a fajotokban vannak tehetségek, akik nem kapják meg, ami megilletné őket. Én magam is szabályos lázadó vagyok, hitem szerint nektek, szerecsenyeknek mindent meg kell markolnotok, amire csak rátehetitek a kezeteket. De hadd emlékeztesselek benneteket valamire, amit ti talán nem vettetek észre. Alighogy vége lett a háborúnak, Európa még nem nyugodott meg, és az Egyesült Államokban rengeteg munkaügyi zűr van, és a többi, és a többi, így hát, bár szívvel-lélekkel amellett vagyok, hogy ti, füstösök egy szép napon egyenlő jogokat kapjatok, és talán társadalmi egyenlőséget is, ha majd eljön az ideje, nem látjátok, hogy most erre nem alkalmas az idő?

Anélkül, hogy előzetesen kioktatták volna, Neil tudta, hogy mindabból, ami elhangzott, ez a kijelentés volt a leggonoszabb és a legostobább.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Az ősz aranya eltűnt, az utcákat sár lepte, és közelgett a november, amikor Neil egyszer együtt ebédelt Randy Spruce-szal (a Kereskedelmi Kamarából), Lucián Firelockkal, aki egy georgiai újságtól jött, és a Wargate rt. propagandafőnöke lett, valamint Wilbur Featheringgel, aki szintén bevándorló volt Északon, méghozzá többé-kevésbé a Morgan-típusú fosztogatók fajtájából.

Wilbur volta város legfrissebb üzleti szenzációja: az apró termetű, kisportolt, negyvenöt éves férfinak teli volta zsebe húszdolláros bankókkal. Mississippiben született, és egy tönkrement fűszeresnek volt a fia, de úgy vélte, sokkal kellemesebb, ha ültetvényessarjnak vélik. Randy azt mondta róla a Boosters Klubban egy beszédében: „Lehet, hogy Wilbur annyira déli, akár a forró tamale, de ugyanakkor annyira északi, mint a hóvihar, és áramvonalas, akár egy repülő torpedó.”

Hatévi Grand Republic-i tartózkodás után Wilbur kibővítette deltavidéki kiejtését a Chippewa Avenue férfias frázisaival; most már inkább azt mondta, hogy „holtbiztos”, ahelyett, hogy „szavamra mondom”, és maga Randy sem koronázta meg mondatait nála gyakrabban azzal, hogy „vagy mi a csuda”.

Wilburnak küldetése volt. Bankszámlájának hizlalása mellett az volt a küldetése, hogy felvilágosítsa Grand Republicot a faji zavargások veszélyéről, amely, mint mondta, egyenesen következik abból, hogy a néger kolónia lélekszáma 1939 óta nyolcszázról kétezerre – az összlakosság közel két és egynegyed százalékára nőtt, ami, Wilbur algebrája szerint kilencvennyolc és egynegyed százalékot tett ki.

Neil a Pineland szálló jávorfa burkolatú Green Mountain Koktélbárjában találkozott velük, gyorsan lehajtottak egy koktélt, aztán a Fiesole teremben ebédeltek. A színes bőrű pincérek jelenléte elindította a beszélgetést a Néger-problémáról.

– Tudjátok, hol vagytok ti eltévedve, fiúk? – mondta Wilbur Feathering. – Ti úgy nézitek az itteni niggereket, mint munkaerőtartalékot, amit sztrájktörésre meg a szakszervezetek szétrobbantására lehet használni. Ezt lehetett azelőtt, de a rohadt szakszervezetek, már egyesek, kezdik bevenni a niggereket, mintha csak emberek volnának.

– Szerintem igaza van mondta Randy.Ekkor hallották, amint barátjuk, Glenn Tarter, a Pineland igazgatója, megkérdezi az egyik

pincért: – Hol van Mr. Greenshaw?– Látjátok, pontosan ez az, ezt mondom én rólatok, északiakról! – siránkozott Wilbur. –

Miszter Greenshaw! Egy nigger főpincér! Egyikőtök sem tudja, hogy kell bánni ezekkel a fekete majmokkal.

– Bizottságokban én is gyakran misztereztem a niggereket tiltakozott Lucián Firelock.– Ugyan már, te csak hencegni próbálsz – mondta Feathering. – Én soha életemben nem

szólítottam színes bőrűt miszternek, miszisznek vagy missznek, és istenuccse soha nem is fogok. Itt arról van szó, amire azt mondhatnátok, hogy a filozófiai alap. Abban a percben, amikor miszternek szólítasz egyet ezek közül a fattyak közül, már be is ismerted, hogy pont annyit érnek, mint te, és bumm, oda az egész istenverte Fehér Felsőbbrendűség!

Lucián Firelock, akit egykor georgiai egyetemi körökben igen nagyra tartottak, tiltakozott:– Muszáj neked mindig gyűlölködve beszélni a niggerekről?– Dehogy gyűlölöm én a suvikszosokat. Tény, hogy halálra röhögtetnek. Olyan ravasz,

tolvaj majmok, mind olyan prímán táncolnak, és ha találnak egy fehér embert, aki gatyába tudja rázni őket, csak röhögnek, mint a fene, és bevallják, hogy mennyivel klasszabb lenne nekik rabszolgasorban. De te is azok közé az Új Déli Liberálisok közé tartozol, akik azt állítják, hogy teljesen oké, ha az ember niggereket hív meg a házába, vacsorára!

– Nem, én teljes mértékben hiszek a szegregációban – mondta Lucián nagy komolyan. – Megelőzi a konfliktusokat. De abban is hiszek, hogy messzemenően gondoskodni kell róla, hogy a niggerek a mieinkkel pontosan azonos szintű lakáshoz jussanak. Például van itt egy nigger vegyész, dr. Ash Davisnek hívják, és bár eszem ágában sincs betolni a képem az otthonába, vagy engedni, hogy ő betolja az enyémbe, ez a pacák megérdemli mindenből a legjobbat.

– Hallottam már arról a pacákról – horkant fel Feathering –, és én nem izgatnám magamat, hogy az egyenlő lakáslehetősége olyan fene pontosan egyenlő legyen. Maga az a tény, hogy egyáltalán megkaphatta azt az állást, égre bűzlő igazságtalanság valami fiatal fehér tudóssal szemben, aki törte magát, és áldozatokat hozott, hogy felkészüljön egy jó állás betöltésére, és akkor rá kell jönnie, hogy ez a hájas, zsíros, blöffölő nigger ármánykodással és összejátszással elkaparintotta előle! Nektek nem forr ettől a véretek?

– És vegyük ezt a nigger főpincért itt. Hát van benne annyi tisztesség, hogy megkérje Glennt: „Kérem, főnök, ne miszterezzen engem, nem vagyok én miszter! Megszégyenít engem, az csak a fehéreknek jár.” Ez aztán nem! Ti jenkik...

És aztán kimondta, isten bizony kimondta: – Tizenkétéveskoromignemistudtamhogyrohadtjenkiazkétszó...

– Ti, jenkik rontottátok el, és mindig ilyen elkényeztetett lesz, amíg valaki jószívűen meg nem simogatja egy kicsit a kutyakorbáccsal.

Neilt csak Lucián hirtelen közbeszólása mentette meg a kirobbanástól: – Ó, ne beszélj már úgy, mint egy mississippi szenátor!!

– No ezt csak hagyjuk! Lehet, hogy ezek a szenátorok fajankók, de erről az egy témáról értelmesen beszélnek! Nahát! Hallom, hogy ennek a főpincérnek van egy lánya, aki egy nigger fogorvoshoz ment feleségül! El tudjátok ezt képzelni? Hogy a fekete ujjával belepiszkáljon az emberek szájába? Ki kéne kergetni a városból. Igen, és lehet, hogy meg is tesszük. Lehet, hogy egy szép napon örülni fogtok, fiúk, hogy idejött valaki, és összehozott egy kis akciót, mielőtt még a nigger zűrökre egyáltalán sor került volna!

Neil valósággal fulladozott.„...Verjen meg az isten minden fehér embert, mindet! Mikor nyitom már ki a számat?

Mikor állok ki?”Feathering, a Süketelő Bácsi, folytatta: – Annak idején, mikor Délen éltem, volt egy csomó

méltóságteljes színes pincérünk, akik minden fehér embert „uramnak” szólítottak, még ha csak éjjeliőr volt is, vagy mi a csuda, de a jó részüket ki kellett rúgnunk, és fehér pincérnőket kellett beállítani, mert a szénpofák elzüllöttek. amikor meghallották, miket beszélnek a tanult niggerek a faj állítólagos sérelmeiről... egy csomó olyasmiről, ami sose történt meg. Szeretnék felköttetni minden mitugrászt, aki niggert segít főiskolára járni, és szíved mélyén, Firelock, te is ezt szeretnéd.

Én nem!– Ó, én természettől türelmes ember vagyok. Szeretem a kutyákat. De amikor a kutyám

meghempergett a trágyában, aztán parádézva bejön, és jogot formál arra, hogy egy asztalhoz üljön velem...

Neil nem hallott többet. Fölállt, és otthagyta őket.  LeültaGreen Mountain Koktélbárban, a kézzel csapolt jávorfa bútorok, a kocsikerék

csillárok üveg jégcsapjai közé. Nagy gonddal megivott egy pohár vizet, egész teste egyetlen, szűnni nem akaró ritmusban reszketett: „Ki kell állnom... ki kell állnom.” Amikor óvatosan visszament a szálló előcsarnokába, látta, hogy egy sötétbarna, jóképű, karcsú, tweedöltönyös néger áll a recepciónál. Neil úgy sejtette, orvos vagy tanár lehet, és galambszerű, barna feleségével arra a merészségre vetemedett, hogy kocsiba ült körülnézni a saját hazájában.

– Mr. Tartan, ide tudna jönni? – kiabált a szobafőnök.Egy évvel korábban Neil biztosan nem állt volna meg, nem látott volna semmit, nem

hallott volna semmit. Most viszont hallotta, amint Glenn Tartan magyarázgatja az ismeretleneknek: Igen, hogyne, doki, tudom, hogy Minnesotában mit ír elő a törvény... és milyen igazságtalan és megkülönböztető törvény, a törvényhozók, akik megszavazták, ugrálnának dühükben, mint a bakkecskék, ha őket kötelezné a törvény arra, hogy olyan embereket szállásoljanak el a saját otthonukban, akikhez semmi kedvük. Igen, ez a törvény, de szeretném, ha megértené... maga elég intelligensnek látszik... hogy egy csomó rendes vendégünk panaszkodott a maguk betolakodása miatt. Így hát nagyon lekötelezne minket, ha valahová máshová mennének.

A házaspár némán sarkon fordult. Neil a bejáratnál érte utol őket.– Azt hiszem, tűrhetően rendes szállást tudnak kapni a Blackstone-ban, az Astor és Omaha

Avenue sarkán, Five Pointsban.– Ne vegye gorombaságnak – felelte a férfi –, de hadd mondjam meg, hogy az én népem

általában nem vár efféle udvariasságot fehér embertől!– Én nem vagyok fehér. Szines vagyok, hála istennek!Hallgatta a saját hangját, miközben kimondta.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Látta, amint az apja az utolsó lehullott leveleket söpörgeti össze, alig egy saroknyira. Miközben odaballagott, olyan üres volt az agya, mintha éppen most mondott volna örök búcsút egy csomó embernek.

Dr. Kenneth Kingsblood háza régiségnek számított Sylvan Parkban: harmincéves volt! Barna fából épült, megfakult, és teli volt mindenféle építészeti furcsasággal, amelyekre az ember képtelen lett volna visszaemlékezni, bár esetleg eszébe jutott volna a lendületesen szárnyaló erkély a második emeleten, meg az elülső verandára néző nagy üvegtáblák csipkefüggönyei között a mázas, barna köcsögben álló páfrány. Körülbelül olyan otthonos volt, mint Longfellow valamelyik jelentéktelenebb költeménye.

Dr. Kenneth élénken pöfékelt: – No, fiam, örülök, hogy benézel és közlőd, hogy még élsz. Tán erre laksz Északon, Grand Republicban?

– Ha ezt életnek nevezed, amikor ennyire leesik a hőmérő.– Valaki azt mondta, hogy a bankszakmában vagy most. Egyszer már írnod kell, és

mindent el kell mesélned róla.– Nem hiszem, hogy el tudnád viselni a botrányt.– Na, komolyan, mit végeztél a kutatások ügyében? Nem veszem én ezt a királyi ügyet

túlságosan a szívemre, de úgy érzem, bizonyos kötelességek együtt járnak a te kék véreddel... a piros-fehér-kék véreddel. Noblesse oblige!

Neil fakó hangon válaszolt, nem akart kegyetlen lenni, de ahhoz sem volt különösebb kedve, hogy kedves legyen.

Papa, lehet, hogy benned piros-fehér-kék vér van, de a saját osztályozásod szerint az én vérem fekete, és ez nekem teljesen megfelel.

– Mi a... – Rájöttem, hogy mama családja részben néger volt, és úgy döntöttem, hogy ez rám is

vonatkozik.– Miféle vicc ez? Egyáltalán nem tetszik nekem!– Mama anyai ágon egy pionírtól származik, aki telivér néger volt... és történetesen csipeva

nőt vett feleségül. Azt akarod mondani, hogy ezt soha nem mondta el neked?– Anyád soha egy szóval nem említett nekem semmiféle ilyen légből kapott történetet, és

én soha életemben nem hallottam még ilyen gonosz vádat, és nem is vagyok hajlandó meghallgatni! Anyád anyai ágon egy úri francia családból származik, és másról én nem vagyok hajlandó tudomást venni. Nahát, mindenható atyaúristen, mit akarsz te csinálni a saját anyádból... a feleségemből ... niggert?

– Én nem akarok semmit sem csinálni belőle, papa.– Az egész história mocskos rágalom, és ha rajtad kívül akárki merészelné előhozni,

nagyon gyorsan a dutyiban találná magát, ezt megmondhatom neked, és ez ügyben hivatkozhatsz rám. Nincs benned egyetlen csöpp csipeva vagy nigger vér se!

– Nem tudnád azt mondani, hogy néger?– Nem, nem tudnám, és nem akarom, eszem ágában sincs, és hadd mondjam meg neked,

most rögtön... Te jó isten, fiam, a saját apádnak csak tudnia kéne valamit az őseidről, és mondhatom neked, benned jottányi alacsonyrendű vagy barbár vér sincs, nekem tudnom kéne, hiszen... tanultam bakteriológiát! Ó, Neil, drága fiam, mindannak nevében, ami szent, próbáld megérteni, milyen iszonyatosan komoly ez a dolog! Még ha igaz volna is, akkor is el kellene titkolnod, az anyád kedvéért... a lányod kedvéért. Muszáj!

– Papa, én megpróbáltam, de nem tudom, meddig bírom még csinálni. És nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán akarom-e. Ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy egy csomó állítólagos színes bőrűt sokkal jobban szeretek, mint a legtöbb fehért.

– Ezt nem mondhatod! Ez őrültség, ez árulás, árulás a saját fajod, a hazád, a vallásod ellen... és nagyon rosszat tenne az állásodnak a bankban! Mondd csak, ööö... Ki volt az a csirkefogó pionír?

– Xavier Pic. P-I-C.– Honnan jutott valaha eszedbe, hogy az a fráter színes volt?– Julie nagymamától, a Történelmi Társulattól, Xavier saját leveleiből.Szerette volna megkímélni az apját, ezt a kedves, egyszerű embert, de hadba kellett

szállnia Wilbur Feathering ellen, és nem tudta belátni, mi baja lenne abból az anyjának, ha inkább Mary Woolcape-pel járna össze, mint Mrs. Featheringgel.

Végül dr. Kenneth már reszketett az idegességtől, és kérlelni kezdte Neilt:– Egyszerűen titokban kell tartanod ezt az egészet, amíg át tudom gondolni, és bele tudok

törődni.Neil rögtön rájött, hogy ez annyit tesz, hogy sohanapján, de azért dünnyögött valamit, ami

a saját fülében is ígéretnek hangzott.  Azon a hideg őszi estén, Neil sötétkék-vörösesbarna tónusú nappalijában, a merev hajóóra

alatt, amely a tiszteletreméltóság vallásos erejű jelképe volt Grand Republicban, Biddy éppen papírbabákat vagdosott ki, és sokkal tovább fönnmaradt az engedélyezettnél – mint rendesen –, Vestal pedig leveleket írt, és a hokimeccset hallgatta a rádión. Neil az üzleti és pénzügyi híreket nézegette a Times-ban, és az elektromos kandallótűz hol felvillanó, hol elsápadó remegésében egyszer csak megértette, hogy ebből a néger baromságból nem kell kipattannia semminek, de az égvilágon semminek, és hogy micsoda szörnyeteg volt, amikor nem tudta, hogy az apja hogyan fogja ezt fogadni.

Megszólalt a csengő. Vestal ment ajtót nyitni. – Egy színes nő akar veled beszélni... valami segélybizottság ügyében – jött vissza könnyedén. Aztán visszaült a levelezéséhez, nem volt benne semmiféle ösztönös félelem, pedig ő engedte be Sophie Concordot.

Sophie sietett:– Nem, csak álljunk meg itt a hallban. Beszélj halkan. Beszéltem Evan Brewsterrel. Mi... a

barátaid... nem hisszük, hogy ki kellene állnod négerként, és attól félünk, hogy valami melodramatikus lépésen töröd a fejedet. Nálunk ez másként van, születésünktől fogva belénk sulykolták, de nem látjuk be, hogy neked miért kellene magadra vállalnod, és fehér emberként ugyanannyit tehetsz a fajunkért. Hogy meg fogunk fejni mindenféle adományokért! Neil, ne szólj egy szót se! Meg is telefonálhattam volna neked ezt, de látni akartam a házadat, a gyerekedet, és újra látni akartam a feleségedet. Gyönyörű asszony, akár egy versenyló. Mind a kettő a te fajtád, minden rendben van. Jó éjszakát, drágám, és pofa be!

Azzal Sophie már el is ment a szemerkélő szürke hóesésben.– Ki volt ez a csaj? – motyogta Vestal odabenn a nappaliban.– Egy városi gondozónő, Miss Concord.– Aha... Te, Neil, mondtam neked, hogy Jinny Timberlane milyen klassz hímzett kék

gyapjúruhát vett egy New York-i osztrák üzletben? Azt hiszem, én is fogok szerezni egy olyat.

Neil ezt teljesen helyénvalónak találta.Akkor aztán anélkül, hogy az okát közölte volna, anélkül, hogy Neillel megbeszélte volna,

november közepén dr. Kenneth Kingsblood az egész családot összehívta tanácskozásra.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Neil a Szövetségi Klubban volt, a pénzügyi bizottság esti ülésén, amikor az apja felhívta telefonon. – Anyád meg én azonnal látni akarunk. Nagyon fontos. Itt tudsz lenni nálunk negyven percen belül? Jó.

Neil nem is sejtette, hogy családi tanács lesz, még azt sem, hogy Vestal is ott lesz. Fütyörészve lépett be apja házának keskeny brüsszeli szőnyeges előszobájába, s csak a szalonban torpant meg, amikor a látvány elébe tárult: a Zarándok Atyákat, szánkózókat és Velencét ábrázoló képek alatt ott ült az egész család a petit-point utánzatú székeken, a tojássárgája-színű díványon, a földön, egymást, az emléktárgy-hamutartókat, valamint a New York-i Világ-kiállítás albumát bámulva.

Vestalt, Neilt és Neil szüleit is beleértve tizenöt aggódó rokon gyűlt össze, akik közül doktor Kenneth kivételével senki nem tudta, miért hívatták őket: Robert bátyó és Alice a bátyjával, aki nem kisebb ember volt, mint Harold W. Whittick, rádiós és hirdetési vállalkozó; Neil húga, Kitty, a férjével, Charles Sayward ügyvéddel; Joan, Neil hajadon húga; valamint a Saxinar nemzetség – Emery bácsi, Laura néni és Pat. Jogi alapozásul dr. Kenneth két méltóságteljes úr jelenlétét is biztosította, meghívta Morton Beehouse-t, Vestal apját, és bátyját, Olivert, Grand Republic ügyvédi kamarájának elnökét, a Napóleon konyak és a pindaroszi ódák egyetlen szakértőjét a városban.

Oliver Beehouse köpcös, erőteljes férfi volt, hatalmas, szeplős tonzúráját finom, homokszín haj keretezte. A kapitalizmus elleni álnok támadásokon elmélkedve szája mindig mogorván kicsücsörödött sápadt, de szeplős arcából. Öccse, Morton magasabb volt nála, és négy évvel fiatalabb, jobb arcán egy apró májfolt helyettesítette Oliver szeplőit.

Pat Saxinar, Vestal és Joan összevihogtak, arra gondolva, milyen régimódi ez a ház, és milyen ómódiak az öregek, akik mormolva törik a fejüket, mi lehet az oka ennek a népgyűlésnek. Neil anyja tartózkodóan, törékenyen üldögélt, dr. Kenneth pedig rejtélyeskedve járt le-föl a limonádéstálcával.

Együtt ült hát a nagyesküdtszék, amikor Neil belépett.Mindenki mosolygott rá, hiszen ha csakugyan bajjal kellett szembenézni, akkor józan ész

tekintetében senki nem volt megbízhatóbb a jó öreg Neilnél.Dr. Kenneth remegő kézzel, riadt tekintettel kiáltott fel: – No, fiatalság, tessék felkelni a

padlóról, üljetek le rendesen. Oliver, te ülj abba a nagy zöld bársonyfotelba. Most pedig, kérlek, mindnyájan nagyon figyeljetek rám.

– Neil, a fiam, aki mindeddig olyan fiú volt, akire büszke lehettem, és akinek bájos felesége és kislánya van, nagyon megdöbbentett, mert olyasmit akar tenni, amit én hevesen ellenzek, sőt azt lehet mondani, felháborít, olyasmit, amiről, amennyire tudom, még Vestalnek sincs halvány fogalma sem, és amit semmi szín alatt nem fogok eltűrni anélkül, hogy előbb ki ne kérném a tanácsotokat, és amit most nektek is be fog vallani. Neil!

Dr. Kenneth leroskadt egy rozzant, aranyozott székre, Neilt rosszullét környékezte, annyira sajnálta az apját, de fölállt, és beszélni kezdett, komoran, mint a vesztőhelyen álló ember, akinek már nincs reménye kegyelemre:

– Megtudtam, hogy az anyám... lehet, hogy ő nem is tudja... egy bizonyos Xavier Pictől származik, aki körülbelül 1790-től 1850-ig élt, bátor és tiszteletre méltó pionír volt az észak-minnesotai határvidéken, olyan ősünk, akire büszkék lehetünk, de aki ugyanakkor telivér néger volt. Ami technikailag valamennyiünket vagy négerré vagy néger közeli hozzátartozójává tesz.

Csak eddig jutott el, mert beléfojtotta a szót a düh, a tagadás, és az üvöltözés, hogy megőrült. Vestalben kimondhatatlan megdöbbenés izzott, amiért neki nem mondott el semmit,

izzott és merev volt. Csak az anyja és Pat voltak teljesen nyugodtak. Fölemelte a kezét, és a hurrogás lassan elcsitult. Elmesélte nekik Julie nagymama történetét, dr. Werweiss felfedezéseit, majd így fejezte be:

– Néhány hónappal ezelőtt még meg lettem volna rémülve, vagy bocsánatot kértem volna, amiért ezt el kell mondanom nektek, de most már tudom, hogy bocsánatkérés csak a négereknek, az indiánoknak, a keletieknek jár azért a sok rosszért, amit az évszázadok során velük tettek...

Oliver Beehouse, helyéről fel sem állva, kézbe vette az irányítást.– Szóval, fiatalember, azt javaslód, javítsuk ki ezt a sok rosszat azzal, hogy a

legutálatosabb csávába akarsz nyomni mindnyájunkat, a barátaidat, a családodat, akiktől soha mást nem kaptál, csak szerető segítséget... még a feleségedet is tönkre akarod tenni, az unokahúgomat! Leszel szíves abbahagyni az önsajnálatot és önmagad dramatizálását? Azt hiszem, egy estére éppen elég szégyentelen voltál.

– Lenne szíves elmenni a fenébe? – vetette fel Neil.– Mi?– Hallotta, mit mondtam. Ne játssza itt a legfelsőbb bíróságot. Lehet, hogy befogtam volna

a számat, és soha nem mondtam volna el, ha papa nem hívja össze ezt az inkvizíciót, és maga nem tolta volna föl magát döntőbírónak, de mivel föltolta, most már egy a kérdés, legyek-e becsületes, és mondjam-e ki a világnak az igazságot, hogy kik vagyunk. Ó, mama! Úgy sajnálom, hogy belerántottalak ebbe!

Az elkeseredett nagy család megjegyzései nem olyan világosan és rendszerezetten hangzottak el, ahogyan itt találkozunk velük, hanem egyszerre, és mindenfele sirámokkal, átkokkal, tiltakozásokkal, Oliver kiközösítő nyilatkozataival, és Pat Saxinar kuncogásával összekeveredve.

– Neil – jelentette ki dr. Kenneth –, azt hiszem, valamennyien égyetértünk abban, hogy ha idegeneknek továbbra sem mondasz semmit, mi megpróbálunk nem tudomást venni erről az egész ügyről.

Mivel Woolcapeéknek, Ashnek, Sophie-nak, Evannek már elmondta, Neilnek hirtelenében nem volt keze ügyében semmiféle válasz, amire apja hangja tovább szárnyalt:

– Azt állítod, tiszteled az igazságot, de azt nevezed te igazságnak, hogy négert csinálsz az anyádból, aki a világra hozott, amikor napnál világosabb, hogy nem az?

– Én nem... – Nahát, hiszen őt, a lányodat, a nagyanyádat, a testvéreidet intelligens ember soha az

életben nem nevezné niggernek kardoskodott dr. Kenneth. – Gondolom, visítoznál a gyönyörűségtől, ha züllött nigger ribancnak látnád a saját Biddy lányodat!

– Néger! És nem lenne züllött, pontosan olyan lenne, amilyen most. Ő nem fog megváltozni, a ti rögeszméiteknek kell megváltozniuk. És lennél szíves nem mondani többet azt, hogy nigger? Ez a legkevesebb, amit megtehetsz!

– És a legkevesebb, amit te megtehetsz, aki kínpadra akarod vonni a családodat, hogy nem nyegléskedsz, és nem kezdesz el szavakon lovagolni! – reccsentett rá Oliver Beehouse.

Dr. Kenneth tovább erősködött: – Fiam, egyikünknek sem kell mindent kimondani, amit tud. Tegyük fel, hogy én morfinista volnék. Nem várnám tőled, hogy mindenfelé kikottyantsd, hogy én...

– De nem vagy – csipogta Pat Saxinar. – Vagy igen?– Fogd be a szádat! – tette le a garast Emery bácsi, Julie nagymama fia, aki nem volt

különösebben ujjongó hangulatban, amiért reménybeli négernek jelölték. Pat anyja (egy winonai Pedick lány) pedig hozzátette: – Most aztán igazán nem helyénvaló, hogy szemtelenkedj és szájaskodj, Patrícia. Bárcsak sose engedtelek volna belépni a WAVES-be.

Robert, Neil bátyja, jámbor szívvel, egyszerűen visszautasította az egészet. Neil, kockáztatta meg a kijelentést, egyszerűen bedilizett a háborús sérüléstől, és még ha lehet is

valami igazság ebben az undorító históriában – de az egész pusztán egy olyan vénasszony zavaros emlékein alapszik, mint Julie nagymama akkor nincs rá semmiféle bizonyíték. Senki nem tudja rájuk bizonyítani. Hogy Xavier Pic levele? Ugyan, az hamisítvány!

Felejtsük el az egészet, javasolta Charles Sayward. Fel a fejjel! Arra nincs semmiféle törvény, hogy vádat kelljen emelnünk önmagunk ellen. Ezzel aztán megütötte a hangot Oliver Beehouse jól megfontolt szónoklatához:

– Neil, átgondoltam a dolgot. Hibáztam, és neked teljesen igazad volt, fiam, amikor ragaszkodtál hozzá, hogy legyen bennünk annyi udvariasság, hogy ne niggernek, hanem négernek nevezzük hazánk sötétebb bőrű polgárait. Mi nagyra becsüljük a jobb néger körök jó tulajdonságait, méghozzá réges-régóta, becsültük, amikor te még meg se születtél! Hát nem hívta meg Teddy Roosevelt, amikor elnök volt, Booker T. Washingtont ebédre? (Hadd mondjam meg neked, hogy ezt F. D. Roosevelt sose tette volna meg!) De te és a magadfajta forrófejűek, akik többet követeltek ezeknek a szerencsétleneknek, mint amennyit meg tudnak emészteni, mint amennyit a tisztességes négereknek egyáltalán eszükbe jutna kérni, ti pusztán beleavatkoztok a fejlődés rendezett folyamataiba, és... És így aztán kussolj az egészről. Neil, és legyen legalább annyi eszed, mint egy csimpánznak! És bár, lévén törvényellenes, egyikünknek sem lesz benne semmiféle személyes része, azt hiszem, egy szép napon a Történelmi Társaság rá fog jönni, hogy azok a Xavier Picre vonatkozó dokumentumok eltűntek az irattárból, és akkor nem kell többé aggódnunk!

Oliver vidám mosolya teli volt biztatással: „Bátorság, ifjú barátom!”, és Neil már-már várta, mikor szólal meg holmi bíró arkangyali hangja: „Az indítványnak helyt adok!” De a tárgyalóterem csöndjét tüstént szétrombolta Harold Whittick, Robert feleségének bátyja. – A pokolba Neillel és az „igazságával”! üvöltötte. – Gyalázat, hogy beleráncigáltátok ebbe a húgomat, és arra kell ébrednie, hogy egy niggerhez ment feleségül! És arra még gondolni se merek, hogy ez a botrány mennyit árthat a hirdetési üzletemnek!

– Gyalázat, erről van szó! – süvített egyetértően Alice. Dühös és utálkozó pillantással fordult Roberthez, és odasziszegte neki: – Most már értem, miért csapsz mindig olyan nagy zajt a fürdőszobában!

Robert buta ember volt, de szerette az otthonát és a kényelmet.– Atyaisten – mondta gyászos hangon –, hisz az nem az én hibám, ha egy kis idegen vér

van bennem. Amellett... hallottátok... kereken tagadom az egész históriát, szőröstül-bőröstül, és szerintem Neil egyszerűen megbolondult!

– Rosszabb ez, mintha megbolondult volna mondta Morton Beehouse.Laura Saxinar néni fölényesen lenézte ezt a sok közönségességet. – Mocskos história –

szögezte le – nem óhajtok vele semmiféle közösséget vállalni. A férjem majd megmondja nektek, hogy feketének tekinti-e magát vagy nem. De ami Patríciát, a lányomat illeti, nemcsak az anyai szívem érzi, hanem az anyai szemem is látja, hogy Patrícia egészen bizonyosan nem... nem néger, vagy hogy akarjátok hívni azokat a szörnyetegeket... és hallottam, hogy ezek közül soha senki nem tud megtanulni egy idegen nyelvet, márpedig Patrícia úgy beszél franciául, mint egy született francia.

Emery bácsi, a férje, korántsem gyöngéden nézett a feleségére. – Rém kedves tőled, hogy megengeded, hogy magam határozzam meg a faji hovatartozásomat! vicsorgott. – Szóval Neil azt mondja, hogy az anyja, a saját anyja szerecseny, csakhogy az anyja történetesen az én húgom is, és hadd mondjam meg nektek itt és most mindjárt, hogy se a húgom, se én nem vagyunk niggerek, és ha én valamiféle Xavier Pictől származom, és hogy az ki a fene volt, arról fogalmam sincs, annyit mondhatok nektek, hogy leghalványabb kétség sem fér hozzá, hogy nem volt nigger, és sajnos ez Neilre is áll, pedig pillanatnyilag borzasztóan örülnék, te büdös kölyök, ha leleplezhetnélek, hogy te vagy a legfeketébb suvikszképű az egész keresztyén világban, ha ezzel nem rántanám bele mindannyiunkat a csávába, hallod? De ami a családomat illeti...

De ekkor Joan, Neil legkisebb húga a szavába vágott:– Ó, az isten szerelmére, Emery bácsi, hagyd már a te családodat és hallgass. Az már

történelem. Te házasember vagy, és Laura néninek ki kell tartania melletted. De mi lesz velem... mi lesz velem? Johnny most már sose fog feleségül venni, és ordítani fog és le fog tolni, hogy becsaptam, hazudtam a fajomról, pedig nekem soha eszem ágában sem volt, soha!

– Ó, Neil, miért tetted ezt velem? Én soha nem bántottalak, soha! Kitaszítottá tettél egész életemre, csak hogy kiélhesd a hülye elképzelésedet az igazságról! Miért? Hogy tudtál engem szántszándékkal ilyen szerencsétlenné tenni? Hogy egész életemben bujkálnom kelljen az emberek elől, hogy soha ne merjek senkivel barátkozni, hogy soha ne legyen egy udvarlóm, soha életemben, most, amikor olyan boldog voltam Johnnyval? Ó, miért... hogy tehetted?

A másik húga, Kitty Sayward, gyerekkorának hűséges játszótársa, szótlanul, elborzadva bámult rá: hogy tehette őt így tönkre, mikor pedig ő annyira szerette?

Neilt elfogta a rémület, már-már kész lett volna felkiáltani, hogy őrült tréfa volt az egész, amikor az a hallgatag asszony, | az édesanyja, védelmébe vette.

Vele mindnyájan különlegesen gyöngéden bántak, hiszen olyan törékeny volt, annyira kívül állt a hétköznapi világon. A férje szeretettel, megnyugtatóan a vállára tette a kezét, Joan a haját simogatta, Neil pedig szerencsétlenül pislogott rá. De amikor megszólalt, világosabban beszélt, mint bárki más a szobában. Amikor fölemelte a kezét, abbahagyták a locsogást, így minden szavát megértették:

– Kérem! Én azt hiszem, Neilnek alighanem igaza van.A felhördülés kórusa falrengető volt, de aztán a gyötrelmes izgalom elhallgattatta.– Sose tudtam megérteni, miért kell akkora hűhót csapni belőle, hogy az ember „fekete”-e

vagy „fehér”, amíg az övéi szeretik, de mivel úgy látszik, titeket az nagyon aggaszt, hát el kell mondanom. Amikor még nagyon kicsi voltam, egyszer vagy kétszer járt nálunk egy nagybátyám, anyám bátyja, Benit Payzold bácsi, el-eljött hozzánk látogatóba, de mindig csak olyankor, amikor papa nem volt otthon. Mindig arra gondoltam, hogy úgy néz ki, mint egy világos bőrű füstös. Anyám soha nem beszélt róla. Sipista volt, és valahogy aztán elkeveredett valahová, azt se tudom, él-e még, vagy meghalt. Megkérdeztem anyámat, nem színes bőrű-e Benőit bácsi, mire anyám megpofozott, és azt mondta, fogjam be a számat, és én el is felejtettem a dolgot, egészen mostanáig. Azt hiszem, alighanem el akartam felejteni, és azt hiszem, anyám is. Szerintem anya tudja, tudja rólunk, hogy... Tudjátok. Anyának volt egy vudu mágnesköve, egyszer elmesélte nekem, hogy Martinique szigetéről hozták vagy százötven éve, és aztán egyszer, sokkal később, kerestem és nem találtam, és megkérdeztem tőle, hogy hol van, és akkor iszonyú dühös lett, és azt mondta, hogy sose volt ilyen köve. Nem tudom. Lehet, hogy csak kitaláltam. De azért nem szabad megbüntetnetek Neilt, amiért megpróbálta kimondani az igazságot.

– Nahát, látod, Neil? – diadalmaskodott dr. Kenneth. – Anyádnak volt annyi esze, és volt hozzá olyan csodálatos akaratereje, hogy egyszerűen elfelejtse a rosszat, és csak a jót nézze, ahogy a Biblia mondja... Anya, szeretném, ha egyszerűen megtiltanád Neilnek, hogy fogja magát, és megpróbálja meggyőzni önmagát és mindenki mást, hogy ez a szerencsétlen ügy igaz.

A felesége kételkedett ebben. – Nem tudom, Kenny. Ha csakugyan igaz...Roberten kitört a hisztéria. – Mama! Téged meg fog verni az isten, amiért niggert csinálsz

belőlem, amikor pedig én igazán fehér vagyok, és rendes, és most kezdek igazán befutni... én ebbe beleőrülök! Te meg Neil teljesen megbolondítottatok, és ez az egész egy piszkos svindli, és mindez a miatt a rohadt, hülye mágneskő miatt, ami akárhonnan odakerülhetett, és még azt se tudod magad se biztosan, hogy tényleg létezett!... Alice, hát nem látod, hogy én fehér vagyok, drágám? Ez mind hazugság, fehér vagyok, és a gyerekeink is fehérek. Fehérek! Engem nem fog romlásba dönteni egy olyan eszement, mint Neil! Én fehér vagyok, és az isten irgalmazzon a stricinek, aki megpróbálja az ellenkezőjét bizonyítani. Nézz rám, Alice!

Alice ránézett.  Pat Saxinarnak kimért és hideg volt a hangja.– Ti mindnyájan azt képzelitek, hogy magasabb rendűek vagytok, mint az úgynevezett

„színesek”. Számomra ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Mindig dühbe hozott az a megkülönböztetés, amit a borzasztó rendes színes tengerészekkel szemben alkalmaztak, és mindig tenni akartam valamit ellene. Most, hogy én magam is színes vagyok, tenni is fogok!

A felháborodás kórusa ezúttal katasztrofális méreteket öltött, és jó néhány percig tartott. Neil eközben Vestal felé fordult.

Vestal tűzben égett, és nem szólt egy szót sem. Amikor Neilnek végre alkalma nyílt annyit odamotyogni neki, hogy „No?”, azt felelte: – Át kell ezt gondolnom. Természetesen kissé meg vagyok lepve.

Amikor már egy óra is elmúlt, Vestal egy pillantással közölte Neillel, hogy ideje hazamenni. Mivel az égvilágon semmiben nem állapodtak meg, és mivel dr. Kenneth eltökélte magában, hogy egész éjjel fennmarad és ordítozik, Neil és Vestal nehezen tudtak elszabadulni.

Nem is sikerült másként, csak úgy, hogy csodálatos módon hirtelen süketnek tettették magukat. Neilnek, az újdonsült négernek, most aztán szembe kellett néznie fehér feleségével. Méghozzá szövetségesek nélkül.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Alig háromperces séta volt hazáig. Vestal néma maradt, de keze bizakodóan fűződött Neil karjába, amíg csak házuk küszöbéig nem értek. Akkor szólalt meg először, harag és különösebb óvatoskodás nélkül:

– Drágám, miért nem mondtad meg nekem? Megpróbáltam volna megérteni és segíteni.– Meg akartam, de papa a nyakamba zúdította az egészet, mielőtt átgondolhattam volna,

hogy mit is akarok mondani. Most aztán segíthetsz nekem. A legfőbb kérdés az: be kell-e ezt nyilvánosan vallanom? Mert ez az igazság!

– Most csitt! Maradj veszteg. Tudom, mit akarsz csinálni, mert ismerlek! – Rányomta ujját Neil ajkára, hogy elhallgattassa, behúzta magával a házba, kézen fogta, mintha újra fiatal szerelmesek lennének, aztán fölvezette abba a rózsaszín-fehér szobába, ahol Biddy aludt, karikába kucorodva, roppant komoly arccal, Prince pedig az alacsony ágy lábánál kuporogva szundikált.

– Nézz rá, Neil. Tudom, hogy nem engeded, hogy valaki őt bántsa vagy megszégyenítse, és még ha igaz volna is ez a történet, és Pic színes bőrű volt, akkor sem kiáltanád világgá, nem kínoznád meg Biddyt csak azért, hogy legyezgesd a hiúságodat, hogy lám, •milyen igazmondó vagy. De én olyan biztos vagyok benne, amennyire ember csak valamiben valaha biztos lehet, olyan biztos, amilyen biztos vagyok a szerelmünkben és a halhatatlan lelkűnkben, hogy ez a história nem igaz! Valami tévedés van abban, amit Julie nagymama mesélt neked... öreg már és feledékeny... és különben is mindig rosszindulatú vén boszorka volt, az ördög vinné el! Rá fogunk jönni, hogy volt egy másik Xavier Pic vagy Pick vagy Peake, vagy hogy hítták azt a rémséget... juj, hogy gyűlölöm! Nahát! Majd meglátod! Minden szépen rendbe fog jönni. Neil! Nézd meg ezt a gyereket... csupa rózsaszín, selyem meg arany. Benne aztán nincs egy csöpp néger vér se!

De Neilnek eszébe jutott Phoebe Woolcape: csupa rózsaszín, selyem meg arany – és néger.Csak ennyit tudott kinyögni: – Majd meglátjuk.Másnap reggel telefonált az apja, és közölte, hogy Beehouse jogtanácsos elnökletével a

család HATÁROZOTT, és a gyűlés oda lyukadt ki, hogy Neil legyen szíves és fogja be a pofáját.

Néhány hét múlva Neil levelet kapott az Állami Történeti Társulattól, dr. Werweisstől. Egy levél másolatát tartalmazta, amelyet Joseph Renshaw Brown őrnagynak írt Xavier Pic, s amely időközben került elő a Társulat levéltárából:

  Kérdi a hódokat, hát nem dúskálunk bennük idén télen. A fehér emberek lecsupaszították

az erdeinket. Elgondolkodtam önökön, fehéreken. Persze az odzsibvé indiánok szemében én is fehér vagyok, mivel ők csak fehéret & indiánt ismernek, de azt hiszem, akkor már szívesebben számítanám az indiánok közé magam.

Ön azt mondta nekem: „Miért nem száll szembe mindenkivel, és miért nem viseli büszkén a fekete arcát, mint egy érdemrendet?” De miért kellene nekem ezt magyarázgatnom, vagy mentegetnem, vagy egyáltalán gondolkodnom felőle. Miért kellene egy vörös hajú embernek mentegetődznie a fekete & barna & szalmaszín hajú emberek előtt?

Önök, fehér emberek Isten képmásának tolták fel magukat, pedig hát ki látta önök közül Őt? Látták Sibley tábornokot & látták Ramsey kormányzót, de ki látta önök közül Istent? Lehet, hogy Ő sötét színű, akár az indiánok meg én, és lehet, hogy mindenféle színű, vagy nincs semmilyen színe, olyan, mint a szikla a holdfényben.

Gyakorta forgatom mostanában az Írást & találtam benne egy verset, ami önöknek, fehéreknek szól: „Aki pedig engem gyűlöl, gyűlöli az én Atyámat is.” Bocsánat a csúf írásért, merev a kezem, összefagyott a múlt héten, amikor kimentettem egy misszionáriust a vízesésből, ahol felborult a kenuja. Aztán megkérdezte tőlem: „Te meg azok a pogány indiánok tudtok írni & olvasni?”

  Neil ámult-bámult: itt a királyi vér, amire Biddy büszke lehet. Aztán nevetni kezdett.

Szinte hallotta Clem Brazenstar gúnyos hangját: „Ez a baj veletek, mulattokkal. Nektek muszáj magasan hordani az orrotokat és fölvágni, míg mi, többiek mást se akarunk, csak jó állást meg egy jó szivart!”

Karácsony előtt egyre fagyosabb lett a december. A család kerülte Neilt, kivéve a sürgős magántermészetű megbeszéléseket, .1 melyeken csak Charles Sayward mutatkozott teljesen emberinek (azaz rendíthetetlenül ellenségesnek). A família többi része vagy sértődékeny volt, vagy kétségbeejtően tiszteletteljes.

Pat Saxinar lépten-nyomon beállított hozzájuk, ami Vestalnek egyáltalán nem tetszett. Pat teljesen úgy fogta föl a dolgot, mintha ő meg Neil holmi földalatti összeesküvés részesei lennének, és folyton arról mesélt Neilnek, hogy Harold Whittick és Alice milyen izgatottan vizslatják Robert bátyót, hogy kiderítsék, csakugyan elkövette-e azt az aljas gonosztettet, hogy négernek született.

Vestal nem hozta újra szóba „azt a másik Xavier Picét”, és Neil sejtette, hogy bár tudatosan nem hajlandó elhinni az ő tarka foltos származását, szíve mélyén ránehezedik a reménytelen bizonyosság. Nemrég egyszer ölébe ültette Biddyt, és hosszan, hosszan nézte.

Neilnek eszébe jutott, milyen vidáman, szökdécselve intézte tavaly Vestal a karácsony körüli szentséges tennivalókat, most azonban csak fölsóhajtott: – Még mindig olyan ínség van, mint a háború után; nincs semmi szép holmi, ne is próbáljunk idén új karácsonyfadíszeket venni, tegyük föl az ócska vackokat.

Neil szánakozva látta, hogy az asszonynak elpárolgott az életkedve, és belátta, hogy ennek ő meg az ő társadalmi igazságérzete az oka.

Megpróbálták megünnepelni a karácsonyi bevásárlást. Elmentek ebédelni a Fiesole terembe, s közben úgy néztek a mit sem sejtő Drexel Greenshawra, mint egy nemkívánatos rokonra. Végigverekedték magukat Tarr Nagyáruházának emberáradatán. Levi Tarr, aki négy hónappal ezelőtt még ezredes volt, most kezdte újra tanulni, hogyan dörzsölgesse a kezét, és hogyan legyen jámborul figyelmes azokkal a nőkkel, akik negyvenkilenc dollár kilencvenöt centes villamos hűtőszekrényt akarnak vásárolni. Végigvezette őket a játékosztalyon, Neilnek és Vestalnek szólította őket, és amikor nagy titkolódzva elváltak, hogy megvegyék egymás ajándékát, odasúgta Neilnek, hogy valami egész finom holmit tudna keríteni Vestalnek: egy briliáns karkötő-nyaklánc-fülbevaló garnitúrát.

Az áruházból kijövet a komor parkolóhely felé baktatva hangzott el Vestal legvidámabb karácsonyi megjegyzése. – Nahát, micsoda forgalom! Azt hittem, a kocsik mind lerobbantak, de úgy látszik, ezeknek a jampeceknek több van, mint azelőtt. Nézd csak azt a levendulaszínű sportkocsit! Nahát, és ki más ül benne, mini az a rémes nigger, Borus Bugdoll. Ó, ne haragudj! Becsszóra, drágám, igazán sajnálom! Elfelejtettem, hogy... Hát... nagyon nehéz tudomásul venni.

  Az egész család hallgatólagosan egyetértett abban, hogy Neilnek egy szót sem szabad

mondania, amíg. Hogy ez az amíg mikor érkezik el, arról nem esett szó. Neil pedig egész idő alatt állandóan félt, hogy tiszteletre méltó státusának híre valahogy kiszivárog a családból, hiszen Robert bátyó meg van zavarodva, Emery bácsi dühöng, PatSaxinarban túlteng a

bátorság, Harold Whittick pedig titokban gyűlölködik. Hányán is tudnak a dologról tulajdonképpen? A család, az tizenöt fő, meg nyolc vagy tíz színes – ó, túlságosan sokan! És ki tudja még, ki gyanítja, ki figyel vigyorogva, markában gyufával, hogy fölrobbantsa.

Eliot Hansen hidegtálas vacsoráján, amikor Violet Crenshaw vihogva azt mondta Neilnek: – Ó, maguk, vörös hajúak mindig olyan furák – vajon mire célzott? Ugyan honnan tudhatna a Xavier Pic levelében említett vörös és fekete hajról?

És Ackley Wargate szokásos évi hóünnepségén Pompona Browler vajon mire akart kilyukadni, amikor elénekelte a voyageur-ök dalát, a Dans mon chemin-t? Az egész ünnepség azt a nyomasztó érzést keltette Neilben, hogy mindörökre búcsúzik a könnyed fehér emberi élettől, a szánkóikon a sűrű fehér fenyők közt Ackleynek a befagyott Riflestock-tavon álló óriás gerendakunyhója felé sikló vidám vendégektől; a régi barátoktól, a fenyőfáklyáktól, az erdei ösvény végén felcsillanó halovány fényektől, a forró rumos puncstól, a lelkes danászástól, a hagyományos daloktól, olyanoktól, mint a Hazakísértem Nellie-t meg a Dolgoztam én a vasúton.

Igen, mindez nagyon kedves, de nem figyeli-e őt Ackley valahogy furcsán?Biztonságosabban érezte magát, amikor egyik délután, közvetlenül az ünnepek előtt,

bement Five Pointsba, apró ajándékokkal Brewsteréknek, Daviséknek, Woolcape-éknek. Sophie-nak nem, nehogy el találjon botlani.

Elbeszélgetett Mary Woolcape-pel egy órácskát, mint minden héten egyszer-kétszer. Nála találta meg azt a vigasztalást, az apró ügyek megosztásának azt a megnyugtató érzését, amelyet azelőtt olyan nagy kincsnek tartott anyjában és Vestalben: amikor az ember elmélkedve majszol egy fánkot, és közben mélységes vitába bocsátkozik arról, hogy a hőmérő reggel csakugyan tizenhét fokra szállt-e le vagy tizennyolcra.

– Ne aggódjon annyit, fiam – mondta Mary, az örök optimista.Többen szeretik magát, mint gondolja.  Ugyanaznap délután Brewsteréknél csak Winthrop volt otthon, aki első éves egyetemista

lett, és most jött haza vakációra. Pulóverében, mokasszinjában tipikus okos-ifjú-egyetemista volt, és harsány üdvrivalgással fogadta Neilt.

Neil! Épp most hallottam, hogy átálltál a fajunkhoz! Hahó, fiú, de örülök!– Honnan hallottad?– Hallgatóztam, papa és mama csudára aggódtak miattad.Miközben eltúlzott szívélyességgel rázta ifjú rajongója kezét, Neil igencsak bosszankodott.

Hányán hallgatózhattak még? Az egész oly könnyen kipattanhat. – Oké... hagyjuk ezt mondta különösebb lelkesedés nélkül. De azért büszke is volt rá, hogy ez a nagyravágyó fiú olyan barátként fordul hozzá, aki előtt sutba vághatja azt a sületlen cinizmust, amellyel a magafajták az unalmas, jó tanácsokból ki nem fogyó felnőtt világ ellen védekeznek.

– Neil! Lehet, hogy istenigazából be fogsz szállni a faji küzdelembe, és adsz nekünk egypár új szempontot? Bárcsak tehetnék valamit a túlérzékeny fajvédők ellen, akik azt követelik, hogy a színes sajtó úgy írja le a SZÓT, hogy n-gondolatjel-r, és tombolnak, amikor meghallják, hogy egy ártatlan fehér gyerekcsapat rázendít valami régi, durva dalra, olyasmire, mint a Halljátok a füstösök nótáját. Nem tudnád ezeket nevetségessé tenni? Huhú, tudod, belőled akár fajunk egyik vezetője lehetne!

Neilnek nagyon jólesett ez a hit, amikor néhány nap múlva suttyomban rájött, hogy a család súg-búg, és éjjelente titokban telefonálgatnak egymásnak.

Akárhol volt, a család ott állt a háta mögött, és szemmel tartotta, f Charles Sayward, aki sógorai közül mindig a legvidámabb, legjózanabb és legrendesebb volt, most végérvényesen elidegenedett tőle. Minden olyan ostoba pletykával együtt, miszerint Kittyben esetleg „néger vér” lenne, szép csöndben Neilt is kitörölte az életéből. Charlesban a maga kis dolgát

tökéletesen értő, egyszerű szívű kisember rendíthetetlensége lakozott, és Kitty most nála kereste mindazt a kedvességet, amelyet valamikor Neil nevezetű bátyjában talált meg, aki nemrégiben halt meg – roppant sajnálatos, de ne beszéljünk róla.

Csak anyjánál, Vestalnél és Patnél talált némi rokonszenvre. De az anyja, bár gyöngéd volt, s nem volt benne bosszúállás, most azt állította, hogy végiggondolta a dolgot, és új kinyilatkoztatásban volt része, melynek az a lényege, hogy Benőit bácsi nem volt sem színes bőrű, sem hamiskártyás, hanem tiszteletre méltó, kaukázusi fajú férfiú, aki pénzbeszedőként tevékenykedett.

Így jött el a karácsony, amely csak karikatúrája volt a múlt karácsonyoknak, több Topsie-val mint Tiny Timmel.[11] Sem Saywardék, sem a Beehouse-ok nem jelentek meg az ünnepi ebéden, amelyet ez idén Robertéknál tartottak, a család többi része pedig elviselhetetlenül édeskés sziruppal öntötte nyakon azt a beképzelt ifjú hölgyet, akit akaratlanul is egyre csak „szegény Biddyként” emlegettek.

Egész nap esett a hó, és időnként vidáman fel-felkiáltott valaki: – Csudaszép! Igazi fehér karácsony! – Valahányszor Neil ezt hallotta, az jutott eszébe: „Szóval még a karácsonyból is kirekesztik a feketéket.”

Dehogyis maradt ott a család, mint régen, még egy vidám, lármás vacsorára is, már három órakor eloldalogtak. Neil hazakísérte Vestalt és Biddyt, motyogott valamit (– Azt hiszem, szívok egy kis friss levegőt – ), és elsietett Ash Davishez egy csipetnyi biztonságért.

Nemcsak Sophie volt ott (megpaskolta Neil kezét, és csöndesen éreztette vele szeretetét), hanem még valaki: egy ideges, udvarias Déli Liberális, Mr. Lucián Firelock, a Wargate cégtől. A társalgás témája a néger szobrászát szerepe volt a fekete világban – abban a világban, amely Neil szemében valamikor a sötét pátosz vagy a sötét, gyilkos mérgek zűrzavaros tömege volt, de most olyan elevennek, sokszínűnek és kiszámíthatatlannak látszott, akár egy trópusi madárház.

Lucián mentegetőzni kezdett: – Davisék és Nora olyan kedvesek voltak a srácaimhoz, hogy gondoltam, benézek egy percre, és... és most már mennem is kell.

Neil szeretett volna maradni, meghitt kettesben Sophie-val, de érezte, hogy Vestal és Biddy egyedül vannak a karácsonyi félhomályban. Miközben hazafelé sántikált a hóban, azon elmélkedett, hogy Sophie-t feltehetőleg kizárólagosan lelki szerelemmel is tudná szeretni, de Vestalt testi szerelemmel szereti, és a kettő közül valószínűleg a testi bizonyul tartósabbnak.

Sophie a húga, a másik énje. Ahogy annak idején megosztotta Kittyvel a játékait és apja elleni apró lázadásait, úgy osztozik most Sophie-val élete legnagyobb lázadásában. De Vestal – Vestal-be szerelmes. Ennek a barna bőrű alabamai lánynak minden gondolata természetes és ismerős számára; annak a nőnek pedig, akivel együtt járt gimnáziumba, együtt teniszezett, hét éve közös hálószobában aludt, minden gondolata egzotikus és meghökkentő, így hát őt szerette a legjobban, és reménykedett, hogy egy szép napon meghódítja, és talán meg is érti.

Ó, megértette ő Vestalt valamikor, mindent tudott róla, tudta, hogy mit fog tenni és mit fog mondani, de mindez akkor volt, amikor semmit nem kellett tennie, ami ne lett volna tökéletesen előre látható, amikor nem kényszerült arra, hogy szót emeljen egy olyan férfi ügyében, aki a jelek szerint kész volt tönkretenni őt és tönkretenni önmagát, egy olyan istennek engedelmeskedve, akiben nem is hitt túlságosan.

Amikor hazaért, Vestal kigyúlt, mint a gyertya. Neil úgy látta, mintha alig lenne idősebb Biddynél, de sokkal védtelenebb. Ez a gyerek mindig rohammal fog nekitámadni az életnek, ráijeszt és engedelmességre szorítja; a szerény és igénytelen Sophie pedig mindig boldogulni fog valahogyan, akár kórházban, akár apáca-t zárdában, akár egy hitvány kabaréban, de a csupa élet Vestal, az Ifjúsági Liga büszkesége, mindig gyámoltalan és zavart lesz, ha nem áll mellette férfi: apa, férj, fiú vagy pap.

Kedvesen megcsókolta, és boldogan nekiálltak kettesben vacsorát főzni. Shirley a balkániak álarcosbáljára ment. Miután Biddyt lefektették, leültek a tükörfényes

konyhaasztalhoz, rántottát ettek, és mindenben egyetértettek, akár Curtiss Havock gonoszságáról, akár Kenneth papa erényeiről volt szó. Abban is egyetértettek, hogy előreláthatólag mibe kerülne panorámaablakot csináltatni a nappaliba.

Igen, azt az új ablakot igazán megcsináltathatnák maguknak, mondták vidáman, ezen a fekete karácsony utáni fekete éjszakán.

HARMINCHATODIK FEJEZET

A Szövetségi Klubnak soha nem volt zsidó, muzsikus vagy tanító tagja, demokrata párti ember is igen ritkán. Nem mintha az alapszabály tiltotta volna. Erre nem volt szükség.

Itt bridzseltek vagy triktrakoztak minden este Grand Republic olyan öreg milliomosai, mint például Hiram Sparrock, és pontban tizenegykor itt itták meg a forró puncsukat. Ha a klub inasai nem is főúri házakban nyerték kiképzésüket, s nem is voltak született angolok, a tagok arcának Tudor-stílusa fél éven belül azzá tette őket, s amikor valamelyik régi tag meglátott ezekben a kriptákban egy idegent, tüstént hívatta Jeemset és felfortyant: – Ki ez a pasi? Rúgja ki! – A klub belső köre útszéli dolognak tartotta, hogy új iparágak települnek a városba, s nyájasan úgy vélte, hogy máris éppen elég pénz van Grand Republicban.

Melynek a legnagyobb része az övék volt.Új tagként soha senki nem merte szóba hozni Randy Spruce vagy Wilbur Feathering nevét;

Curtiss Havockot apjának szolid vagyona ellenére figyelemre sem méltatták; és Neil Kingsbloodot is főleg azért választották be, mert Morton Beehouse veje volt. Csak ritka kisiklásnak volt köszönhető az is, hogy Robert bátyó is elnyerte a tagságot.

Grand Republic kimagasló társadalmi eseményei közül a Szövetségi Klub vakációs Auld Lang Syne Kanmurija volt messze a legjelentősebb. Minden évben karácsony és újév között rendezték meg, hogy a klubtagok a férfibeszélgetések napfényében sütkérezve megszabadulhassanak ifjú rokonaiktól, akik a karácsonyi vakáció idején különlegesen sokat lábatlankodtak és locsogtak. Az estélyen kötelező volt a szmoking, ürüborda volt az előírásos étel, és a résztvevőket soha nem botránkoztatták meg salátával vagy fagylalttal. Az egész cécó arra az agglegény-ebédre emlékeztetett, amelyet idősb I. P. Morgan adott VII. Edward király tiszteletére, de Vacsorának nevezték, és a Pillsbury Grillben szervírozták, melynek légkörét tölgyfa asztalok, flamand csempék és mázas cserépkorsók tették merésszé.

Az ez évi Kanmurin előkelőségek tömege jelent meg: Sparro-ckok, Wargate-ok, Beehouse-ok, Grannickek, Tarrok, egy Havock, egy Timberlane, egy Drover, egy Marl, egy Prutt, egyTrock, egy tábornok, egy admirális meg egy episzkopális püspök.

Neil, aki állandóan úgy érezte, mintha jeges, lejtős háztetőn járna, nem akart elmenni, de hát kedvében kellett járnia Mr. Pruttnak. Gondosan magával vitte arany cigarettatárcáját, és gondosan otthon hagyta új vélekedéseit. A vacsora előtti társalgás során meglehetősen gyorsan kellett ide-oda siklania, hogy elkerülje Robert bátyót és Hal Whitticket, aztán Rodney Aldwicknél keresett menedéket.

Vacsora után csibukozással és nagy kancsó keserű, barna ósörökkel folytatták a szertartást (utóbbit a legtöbben utálták, és amint nem tűnt tiszteletlenségnek, áttértek a szódás whiskyre). Aztán fölrakták a lábukat az asztalra (ez szinte kötelező volt, kivéve a tagok ama körülbelül hatvan százalékát, akik visszérgyulladásban szenvedtek), és elkezdődött a szertartásos, minden évi Auld Lang Syne Hy-Syne, rövid, vicces beszédek sorozata, melyek közé időnként egy-egy bizalmasan kezelendő, fontos pénzügyi bejelentés ékelődött. A titoktartást úgyszólván garantálta Gregory Marlnak, annak a nagydarab, kevés beszédű embernek a jelenléte és egyetértése, akire az apja örökbe hagyta Grand Republic mindkét napilapját.

A klub elnöke, dr. Roy Drover, bemutatta a szónokot, Rod Aldwicket.Dr. Drover rendszerint humoros hangot ütött meg, de ezen az estén nagy nyomatékkal

mondta: – Nem tudom garantálni, hogy lesz-e részünk ma este rövid Hy-Syne-okban. Aldwick őrnagynak, a mi Rodney barátunknak, olyan fontos mondanivalója van, hogy zöld utat adtam neki, annyit beszélhet, amennyit csak akar.

Rod kurtára nyírott hajára, széles vállára, darázsderekára nézve az embernek mindenféle Kipling-szavak jutottak az eszébe: szirdar, szahib, póló, tiffin, pukka... kötelesség, hatalom...

koldus, bennszülött... tiszta faj, kitaszított, vér... kitartok a fajtám vére mellett, válaszolta könnyedén az ezredes fia; kézbe veszem a fiadat, és embert faragunk belőle. És Rod hangjában beszéde közben a gyakorlóterek hamisítatlan parancsüvöltése szólalt meg némi jogi kifinomultsággal vegyítve.

Nagy örömmel töltötte el (legalábbis ezt mondta) fehér csapataink viselkedése Európában. – Alakulatunknál nem a bab vagy a puskagolyó volt a legáltalánosabb felszerelési tárgy, hanem a rettenthetetlen bátorság! – De el kellett mondania, hogy egy dologban csalódott: zsidó és néger katonáink viselkedésében.

Tíz lelkes percet szentelt a zsidóknak, aztán így folytatta:– Ezek a kisebbségi legénykék szeretik kiteregetni a sérelmeiket a lázító sajtójukban, de a

becsület mezején ezek a hasfájósok nem tudtak férfiként viselkedni, különösen a füstös testvérek nem. Ha megengedik, egy goromba kifejezést használok... beszartak!

(Neil először össze-összerezzenő bátyjára nézett, aztán Webb és Ackley Wargate-ra, akik néger szakmunkásokat alkalmaztak. Webb olyan volt, mint egy szemüveges, középtermetű könyvelő, aki állandóan aggódik a mérleg miatt, Ackley pedig mint egy apró termetű könyvelő, aki még nem tanult meg aggódni.)

Rod most kimért és kemény lett:– Nekem nincsenek előítéleteim, a hadseregnek és a flottának nincsenek előítéletei, és

feltételezem, hogy Istennek sincsenek előítéletei. Reméltük, hogy ezek a színes úriemberek már az első világháború során megtanulták a leckét, megtanulták betartani a játékszabályokat. Mi minden esélyt megadtunk nekik ehhez... egy négert még tábornoknak is kineveztünk, egy csomót pedig ezredesnek! És ha volt bármiféle faji elkülönítés, az mindig és kizárólag saját színes bőrű vezetőik kérésére történt, akik őszintén elismerték, hogy fekete báránykáik nem tudnák elviselni a fehérekkel való érintkezéssel járó feszültséget.

Láttam egy szelíd, jó modorú, szemüveges kis fehér őrmestert, aki visszazavart egy egész fekete csürhét, élükön egy behemót feketével, akinek volt pofája két stráfot viselni a vállán, amikor roham közben megfutamodtak, és amikor ez a „százados” meglátott engem, csak hülyén vigyorgott. De mind nagyon bátrak voltak, amikor arról volt szó, hogy a rossz szagú figyelmességeiket ráerőszakolják a tudatlan francia parasztlányokra!

A néger szörnyűségekkel és atrocitásokkal kapcsolatos legcsúnyább incidens azonban, amit én magam személyesen láttam, az volt, amikor az egyiknek... biztos részeg volt... volt pofája azt mondani egy tagbaszakadt ír-amerikai tábori csendőr őrmesternek: „Engem kiszuperálnak, rokkantan megyek haza, de ha hazaérek, kitömöm helyetted a csajodat.” Mármost nem tudom, mennyire volt törvényes a dolog, és soha nem is fogom firtatni, de ezt a négert katonai pompa nélkül temették el!

(Nevetés és taps.)– Hogy mi a válasz? Nos, azt hiszem, új barátunk és tagtársunk, Lucián Firelock adta meg

az egyetlen lehetséges választ. A teljes szegregáció, amely olyan sikeres a Délen, és amelyet egy szép napon, ha isten úgy akarja, hamarosan Északon is egyetemesen követelni fognak. Én azt szeretném, ha a következő háborúban a négereket még csak katonának sem neveznék, nem kapnának egyenruhát, legfeljebb overallt, és kényszermunkás századokba osztanák őket.

(Neil Lucián Firelockra nézett, aki Duncan Browler, a Wargate rt. alelnöke mellett ült. Úgy érezte, Lucián meglehetősen kényelmetlenül érzi magát, mind Rod bókjai, mind az asztalra fölrakott lába miatt.)

– De most – folytatta Rod – mondanom kell néhány szót azokról a négerekről is, akik itt laknak Grand Republicban. Amikor mi, hadra kelt polgárok, harcba indultunk az otthonunkért, még csak néhány fekete élt itt, és az olyan jól idomított, régi vágású fickók jelentették köztük az uralkodó elemet, mint Wash, aki gyerekkorunk óta pucolja a cipőnket, áldja meg az isten a kedves, vén, ébenszínű bőrét, és akit mindnyájan szeretünk és tisztelünk! De mire mi, komisz bakák visszajöttünk, a legrosszabb fajta színesek pofátlankodtak be ide,

és a nyomukba jön az egész mosdatlan, nemkívánatos, tetves pereputtyuk a Délről... ahol borzasztóan örülnek, hogy megszabadultak tőlük... így hát a legjobb úton vagyunk afelé, hogy összeverődjön egy vészterhes fekete város, ahol elkerülhetetlenek lesznek a faji zavargások... és mindez miért?... A hamis liberalizmus, a négerek iránti tudatlan türelem miatt.

(Rodney Aldwick őrnagy soha nem mondta azt, hogy „nigger”. Ezt a szót még lincseléskor sem ejtette volna ki a száján.)

– Már körülbelül kétezer van nálunk az afrikai dzsungel fiaiból és leányaiból, és hamarosan húszezren lesznek, meg fogják fertőzni, be fogják mocskolni, tönkre fogják tenni ezt a szép várost... ha nem teszünk valamit ellene! Saját kezdeményezésemre vizsgálatot indítottam néhány néger agitátor ügyében, akik megpróbálják megrontani nálunk a munkaviszonyokat, és el fogok mondani egyet-mást ezekről az érdekes fickókról, akikről önök közül a legtöbben nem is hallottak, de akik arra készülődnek, hogy elvegyék tőlünk a saját cégeinket, uraim, és meglehetősen jó esélyük is van rá, ha nem ébrednek fel, és nem tesznek valamit nagyon, de nagyon sürgősen ellene!

(Amikor melodramatikus kémhistóriájának ehhez a részéhez ért, mindenki felkapta a fejét.)– A legtöbb szakszervezet eddig nem vett fel fekete tagokat, vagy azzal tartotta őket féken,

hogy bedugta őket a névleges pótszakszervezetekbe. Most ezek az agitátorok azon törik a fejüket, hogy rákényszerítik a szakszervezeteket, nyissák meg előttük a soraikat, hogy így aztán akármelyik tudatlan fekete hóhányó bekerülhessen, sőt még tisztségviselő is lehessen. Hamarosan egyszer csak azt fogják látni, hogy beállít az irodájukba egy böhöm nagy fekete szakszervezeti funkcionárius, leül, kalappal a fején, az arcukba pöfékel az ötvencentes szivarjával, és utasításokat ad, hogy hogyan vezessék a cégüket, amelynek felépítésére életük legszebb éveit áldozták. Igen, és szénfekete, repedtsarkú némberek jönnek majd a nyakukra, követelve a „jogot”, hogy ugyanarra a vécére járhassanak, mint a saját lányaik és a kényes, jól nevelt titkárnőik! És önök, diplomások, orvosok, jogásztársaim, sőt, önök, lelkészek... önök se gondolják, hogy önök ezt meg fogják úszni! Ha nem tesznek ellene valamit, nyomást fognak önökre gyakorolni, hogy rákényszerítsék önöket, alkalmazzanak füstös képű titkárnőket és pénztárosokat... Önök pedig, közösségünk bölcs vezetői, engedték, hogy ez az összeesküvés itt az orruk előtt kibontakozzon!

(Ez már szenzációt keltett. Azt tudták, hogy Rod Aldwick rendes fickó, klassz katona, ravasz ügyvéd, de azt nem, hogy ilyen nagy gondolkodó és ilyen pompás szónok. Nahát! Nem kellene egy szép napon kormányzónak vagy szenátornak jelölni?)

– Most pedig bizalmasan, hogy módjuk legyen megvédelmezni önmagukat, mindennél szentebb becsületüket és üzletüket, neveket fogok mondani önöknek, elmondom, hogy kik ennek az összeesküvésnek a főkolomposai... csupa jól kereső, tanult néger, akik közül egyiknek sincs semmiféle joga beleütni az orrát a szakszervezetek ügyeibe. A legrosszabb közülük egy bizonyos Clement Brazenstein, egy gyanús előéletű, hivatásos agitátor. Ez nem itt lakik, éjszakánként lopózik ide, hogy lázító pokolfőzetét széttöltögesse az itteni, meg kell mondanom, igen jó képességű, helyi árulók közt. Ezek közt van egy bizonyos Ryan Woolcape, egy veterán, akit a fegyelmezetlenségéért kiebrudaltak a hadseregből, valamint egy bizonyos Susan, néha Sophie-nak is nevezett Concord, aki egyenesen városi gondozónő, akit az adóból fizetnek, az önök saját pénzéből meg az enyémből, hogy felforgató propagandát hintsen szét a város minden tisztességes néger kunyhójában! Részese az összeesküvésnek egy kétes hírű „aranyszájú” néger prédikátor, akit félrevezetett hívei Brewster „evangélistának” neveznek, és aki arra használja fel a szószék szentségét, hogy a rabszolgalázadás vörös tanait terjessze; valamint egy fickó, aki eredetileg kifutófiú volt egy csodagyógyszereket kotyvasztó kócerájban, aztán úgy került ide, hogy azt állította magáról, hogy képzett vegyész, és „doktor” Asher Davisnek nevezi magát. Mindezek a bűbájos jómadarak állandó érintkezésben állnak a washingtoni zsidó bürokratákkal, akik titokban azon intrikálnak, hogy a J. E. H. Ö.-t, a Jövendő Ellenséges Hatalom Összeesküvését tegyék az ország alaptörvényévé, azt állítsák a

mi Amerikai Életformánk helyébe, és arra kényszerítsenek minden gyárost, hogy csordaszám alkalmazzon feketéket, akár van szükség egyáltalán emberre, akár nincs. Amerika-szerte szervezik ezt a titáni forradalmat, a régi New England-i halkonzerv-gyáraktól a hollywoodi stúdiókig... és ha az én szavamnak nem hisznek, uraim, csak olvassák el a négerek felháborító szennylapjait! Itt Grand Republicban pedig különösen fondorlatosak, éjszakánként még bizonyos fehér emberekkel is tanácskoznak... méghozzá nem zsidókkal, nem csavargókkal és bűnözőkkel, hanem egyenesen a mi fajtánkbeliekkel!

(Rod diadalmas tekintete végigsöpört a hallgatóságon, és szeme rávillant Neilre, aki kimondatlanul is azt válaszolta: „Rendben van, Rod. Állok elébe.”)

– Wargate-ék és Dunc Browler – mennydörgött tovább Rod –, akik ma este itt vannak közöttünk, megérdemlik legforróbb elismerésünket, amiért jószívűségükben tekintélyes számú fekete úriembernek alkalmat adtak rá, hogy megmutassák, mit is tudnak valójában. Mármost Washingtonban azok az idealista baloldali fiúk azt állítják, hogy a színes testvérek ugyanolyan jó teljesítményt nyújtanak, ami a pontosságot, a munkafegyelmet és a munka minőségét illeti, mint a fehér vasmunkások. Engem azonban felhatalmaztak annak kijelentésére, hogy Webb, Ackley és Dunc egészen más következtetésre jutottak, és mostantól fogva a Wargate rt.-nél elénk táruló közgazdasági panorámában sokkal, de sokkal kevesebb vigyorgó füstös ábrázatot fogunk látni!

(Neil Ackleyre nézett, akinek erdei táborában két héttel azelőtt az a vidám, nagy összejövetel volt. Ackley meg az apja kissé mintha zavarban lettek volna, de nem tiltakoztak.)

– így hát, uraim, nem a hagyományos, vicces Hy-Syne-t mondtam el, mert mi, akik szembenéztünk az ellenség ágyúival, nemigen vagyunk viccelődő kedvünkben, amíg nem vagyunk biztosak benne, hogy önök meg fogják őrizni számunkra azt, aminek a megőrzéséért önök helyett harcoltunk... az Alapító Atyák makulátlan, tiszta, becsületes, vállalkozó szellemű, szabadversenyes Amerikáját!

  A hallgatóság tetszése jeléül zajosan verte az asztalt a söröskriglikkel meg a pipákkal, a

cseréppipák össze is törtek.  „Ez az – gondolta Neil. – Gyerünk. Már jön a börtönőr meg a lelkész.”Dr. Drover éppen csöndet kért, hogy köszönetét mondhasson a szónoknak, amikor Neil

fölállt. Olyan higgadtan és indulatmentesen szólalt meg, mintegy hétköznapi bejelentést eszközlő hivatalnok. Valamennyien figyelmesen hallgatták. Kedves, értelmes fiú az a fiatal Kingsblood, szép jövő áll előtte... tudjátok, a Második Nemzetinél van... Morton Beehouse veje.

– Bár Aldwick őrnagy mint katonatiszt rangban felettem állt – mondta Neil –, mégis ki kell őt igazítanom.

Látta, hogy Rodney ravaszul rászögezi a szemét.– Uraim, amit Aldwick a néger katonákról mondott, annak a fele szópufogtatás, a fele

hazugság: egészében kártékony ostobaság.Rod már-már fölállt, hogy közbevágjon, de Neil leintette: – Rod, te már elmondtad a

magadét. – Dr. Drover megpróbálkozott az elnöki hanggal, de dr. Henry Sparrock közbekiabált: – Hagyjuk beszélni a fiút! – A teremben mindenfelől morogtak: – Halljuk, halljuk! – De voltak baljósabb hangok is: – No, ez érdekesen hangzik!

Robert Kingsblood fölugrott, és hétrét görnyedve jajgatott: – Fogd be a szád, Neil! Atyaisten! – Neil azonban rendíthetetlenül folytatta:

– Aldwick egy szót sem szólt a négerek vitézségéről, se azoknak a Mély Délről származó tiszteknek és altiszteknek a bomlasztó aknamunkájáról, akik megfertőzték hadseregünket az

előítéleteikkel. Nem is vártam ezt egy politikai törtetőtől. De azt mondhatom, hogy dr. Davist, dr. Brewstert és Miss Concordot illető kijelentései szemenszedett hazugságok... még a nevüket sem tudja jól. Szégyellem magam, amiért itt ültem, és végighallgattam, mert...

Robert szenvedő hangon könyörgött (talán maga sem tudta, hogy hangosan beszél): – Ne, ne, fiú!

– ...mert – folytatta Neil –, mert énbennem is van néhány csöpp abból, amit önök „néger vérnek” neveznek.

A hallgatóság bénult csendben ült.– Én csak harmincketted részben vagyok néger, de Lucián Firelock és barátja, Mr. Wilbur

Feathering normái szerint... Luciannek nyugodt volt a hangja: – Nekem nem barátom, Neil!– Nos, az általános déli mítosz szerint, amelyet az olyan együgyű karrieristák, mint

Aldwick, mind bevesznek, ez azt jelenti, hogy százszázalékos vagyok. Néger. Rendben van! Vállalom! És nincs barátom, akit jobban tisztelnék, mint dr. Davist, dr. Brewstert, Miss Concordot és Mr. Brazenstart! Nagyon örülök, hogy néger vagyok, uraim, és bízom fajunk jövőjében. Azt hiszem, ennyi elég.

– Mondhatom, elég – károgott Boone Havock –, bőven!Az általános hangzavarból Neil kihallotta Prutt sivítozását, miszerint ez az egész egy rossz

tréfa, megütötte a fülét Robert hisztérikus tiltakozása meg a Firelock és Dunc Browler közötti vita egy foszlánya Ash Davis szakértelméről. Mindezt a sok locsogást-fecsegést elnyomta Boone Havock, a tagbaszakadt vasútépítési vállalkozó, aki ordítozni kezdett Browlerrel:

– Ti arról beszéltek, fiúk, hogy egy nigger meg tudja-e mondani, melyik a kémcső, melyik az ujja, mikor itt ilyen iszonyatos dolog történt: a mi klubunk egyik tagja bevallja, hogy néger, és szégyenbe hoz mindnyájunkat! Kit érdekelnek a nigger katonák...

– Engem! – kezdte Levi Tarr ezredes. – Az a megkülönböztetés, amit velük szemben...Dr. Roy Drover el hallgattatta: – Ott egye meg a fene! Mint ennek a klubnak az elnöke,

javaslom, hogy fogadjuk el Mr. Neil Kingsblood lemondását a tagságáról, itt és most... ebben a percben.

Neil nem Droverre nézett, hanem a nyugodt, mosolygó, kárörvendő Rod Aldwickra.Greg Marl talpra ugrott. – Roy! Mielőtt bármit csinálunk, azt javaslom, menjünk haza, és

gondolkozzunk rajta, aztán holnap fölállíthatsz egy bizottságot, amelyik majd megbeszéli ezt a dolgot Neillel. Addig is megígérem, hogy semmi nem fog erről megjelenni az újságjaimban, se a hírügynökségeknél, ha meg tudom akadályozni... és ha mindnyájan tartjátok a szátokat.

– Akár bölcsen viselkedett, akár nem – kardoskodott Cass Timberlane bíró –, Neil bátor volt, nekünk pedig nem szabad elveszítenünk a fejünket.

Ackley Wargate (Neil triktrakozni szokott vele, és ő szokott nyerni...), Ackley üvöltött:– Persze hogy nem veszítjük el a fejünket, de én már mosl tudom, hogy mi a véleményem.

Én mindig jó barátomnak tekintettem Neilt, és örültem, ha vendégül láthattam az otthonomban. Azt hiszem, mindig rendes voltam hozzá. De nagyon rossz néven veszem, hogy fehér embernek adta ki magát... betolakodott, és úgy érintkezett a feleségemmel meg a gyerekeimmel, mintha egyenrangú volna velük. Csak biztosítani szeretném őt is, önöket is, hogy ez nem fog többet megtörténni.

Judd Browler, áldja meg az isten, a legrégibb és a legragaszkodóbb barát, fölállt és kijelentette: – Szerintem az egész egy hülyeség! Mindnyájan tudjuk, hogy Neil a legklasszabb fickó és a leghűségesebb barát az egész városban. Mi a fenét jelent az az egyharmincketted rész néger vér? Ő köztünk a legfehérebb fehér ember, és én nem hagyom cserben!

Dühös vita alakult ki, és Neil faképnél hagyta őket. Fáradt volt. Nem bírta tovább hallgatni a hangjukat. Függöny ereszkedett közé és ezek közé a fehér emberek közé. Kilépett a fehér fajból, s ez fontosabb dolog volt, mint hogy kilépett a Szövetségi Klubból.

Judd Browler utánament, és elcsípte az előcsarnokban. – Atyaisten, szerintem teljesen hülye vagy, hogy így elköpted a dolgot – morogta –, de mi melléd állunk. Eljöttök Vestallel vacsorára... mondjuk kedden, újév napján... és akkor mindent megbeszélünk. Oké? Klassz!

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Amikor belépett, Vestal csipkés pongyolában üldögélt a nappaliban, és – nála szokatlan háziassággal – kötögetett.

– Sajnos, rajtacsíptél. Kötök neked egy sálat, de nem lettem kész vele karácsonyra, csuda vigye el, így most újévre befejezem, és... Mi van? Neil! Miért állsz úgy? Ó, Neil! Csak nem pattant ki?

– Rod Aldwick olyan rohamot intézett a négerek ellen, hogy meg kellett mondanom nekik... nyilvánosan... hogy én is az vagyok. Furcsán hangzik kimondani: „Néger vagyok!”

Furcsán. Igen. Igen, furcsán hangzik. Furcsán hangzik azt mondani, hogy egy színes bőrű férfi felesége vagyok. Hogy Biddy színes bőrű... és most már mindörökre kárhozatra van ítélve. Igen. Furcsa. És csinálnunk kell valamit, mégpedig gyorsan, hogy helyreüssük a te káprázatos nyilvános vallomásodat. Csak nem tudom, hogy mit.

Már fogta is a telefont, fölhívta dr. Kennethet, és könyörögve kérte, menjen át Morton Beehouse-hoz, majd ott találkoznak. Apját és Robert bátyót a Szövetségi Klubban hívta fel. Amikor öltözködni kezdett, odafönn a hálószobában, Neil üres tekintettel bámulta.

Hiszen ha egyszerűen nem mondanál semmit – sóhajtotta Vestal.– Nem mondok én semmit.Vestal megpróbált mosolyogni. – Na jó, akkor vagy ne mondj semmit, vagy mondjál

valamit! Azt hiszem, melléd fogok állni... vagy lehet, hogy már nem is akarod? Lehet, hogy még arra sem vagyok jó, hogy egy színes bőrű férfi felesége legyek?

– Ne hülyéskedj.– Hát mire gondoljak? Ha te ezt meg tudtad tenni velem? Engem elég kemény fából

faragtak, legalábbis azt hittem, de Biddy... – Vestal, ennek nincs semmi értelme. Azt hiszem, rém egyszerű az egész. Ha néger

vagyok, akkor néger vagyok. És Judd Browler... és valószínűleg mások is... helyeslik, hogy becsületes akartam lenni ebben.

– Azt hiszem, gyűlölni tudnálak, ha rászánnám magam, de mégse gyűlöllek, most nem, és amikor rád nézek, pont olyan pirospozsgás, vörös hajú, rendes fickó vagy, mint bármikor, és nincs bennem semmi viszolygás, és mégis... Tegyük fel, hogy Oliver bácsi be tudná bizonyítani, hogy tévedés volt... hogy szikrányit sem vagy néger?

– Akkor beállnék önkéntes négernek. Sokkal többre becsülöm Asht, Evant, Philt, Sophie-t és Woolcape-éket, mint Rod Aldwicket, Drover dokit és Oliver Beehouse-t.

Ki ez a sok sose hallott ember? Füstösök?De hát az lehetetlen, hogy Vestal ne ismerje őket, minden élő ember közül a

legfontosabbakat. – Négerek, akiket végtelenül becsülök a kedvességükért, a bátorságukért, az intelligenciájukért és...

– Ó, kutyagumi! Teljesen lehetetlen lettél!  Mr. Morton Beehouse rezidenciájának jellemzésére elég egyetlen szó: SZOLIDSÁG.Harmincévi fontolgatásba telt, amíg kiválasztotta papucsa végleges helyét, és megtalálta a

megfelelően szolid tálalóasztalt. Amikor Neil bekullogott, dr. Kenneth, aki a pizsamájára húzta fel öltönyét és kockás felöltőjét, és leginkább szárnyát idegesen csapkodó gólyára emlékeztetett, már ott várakozott ebben az erődítményben, ahol mintha a levegő is ugyanabból a tölgyfából lett volna, mint a faburkolat. Robert bátyó olyan volt, mint a dühös bika, házigazdájuk pedig moccanatlanul ült, csak a szeme járt ide-oda.

– Neil, beszéltem anyával telefonon – jelentette ki Robert ünnepélyesen –, és ő határozottan tagadja az egész históriát. Ragaszkodik hozzá, hogy hívd össze újra a Szövetségi Klub tagságát, és mondd meg nekik, hogy nem tudtál ellenállni ennek a hülye ötletnek.

– Ez körülbelül olyan lenne – mondta Morton Beehouse –, mintha egy egyszerű polgár elrendelné, hogy üljön össze a Kongresszus. És már késő. Én ott voltam, és mondtam neked, Neil, hogy jobb lett volna, ha megölöd a lányomat, mint hogy ezt a mocskos dolgot tedd vele. Természetesen azonnal ott fog hagyni, már csak puszta önbecsülésből is.

– Szó sincs róla – mondta Vestal.– Gondolod? Csak várj, amíg Lorraine Wargate meg Janet Aldwick elfordítják majd

előtted a fejüket az utcán – mondta az apja szolidan.– Nem várok. Én fogom elfordítani előttük a fejemet!Morton nyugodt maradt. – Nosza, drágám. Idő kell, amíg túlesel rajta. El is vártam tőled,

hogy lojális légy. Mi, Beehouse-ok lojális fajta vagyunk. De amikor már eleget tettél annak, amit megkövetel a becsület, egyet fogsz érteni velem, hogy ez a fráter, aki... átmenetileg... a férjed, elképesztően lehetetlen, önző exhibicionista, a legaljasabb nagypofájú, bajkeverő tróger, aki csak valaha szégyent hozott városunkra!

Robert, aki nagyon meg volt ijedve, de tisztesen kitartott a família mellett, rárivallt Mortonra: – Elegünk volt a pimaszságaiból, Beehouse!

– De mennyire! – mondta dr. Kenneth, Robert pedig kontrázott neki: – Apám meg én szeretjük ezt a fiút, ha futóbolond is, és azt hiszem, alighanem a lánya is szereti. Úgy látszik, itt többet nincs mit mondani.

De volt, ó, de mennyire volt, és Neil meg Vestal csak három óra után ért haza. Amikor beléptek a házba, Biddy ébren volt és sírt. Kétségbeesve próbálták megnyugtatni, aztán bezuhantak a házastársi dupla ágyba, de nem jött a szemükre álom.

– Én igazán nagyon szeretlek – esküdözött Vestal –, és melletted fogok állni... amíg csak tudok. De én nem vagyok hivatásos mártír. És úgy látszik, nem vagyok eléggé entellektüel ahhoz, hogy besorolj a csodált niggereid közé.

– Hagyd abba!– Hogy tudnám abbahagyni?És ez így ment hajnalig, a fémesszürke, ónos, esős hajnalig.Másnap a mindig udvarias Verne Avondene, a Szövetségi Klub titkára, telefonált Neilnek,

és közölte, hogy aznap délben összeült a bizottság, és „elfogadta a tagságáról való lemondását”. Verne remélte, hogy „őnagysága és Miss Elizabeth kellemesen töltik az ünnepeket”.

– De mennyire! – mondta Vestal, aki a másik készüléknél hallgatódzott.  A férjek általános szokása szerint Neil is azt hitte, hogy könnyű és biztos győzelmet

aratott, s hogy Vestal megbocsátotta neki azt az ízléstelenséget, hogy négernek született. A feleségek általános szokása szerint – és ez még a nagyon jó feleségekre is áll – Vestal kivárta, amíg Neil levetette a vértezetét, és aztán sújtott le rá. Egy decemberi napon, félhomályos késő délután, amikor az ember úgyis védtelen, s miután vidáman megállapodtak, hogy igen, jobb lesz, ha nem mennek el Norton Trock estélyére, Vestal egyszer csak nekitámadt Neilnek:

– És ne gondold, hogy amiért nem rugdalózom és nem sikoltozom, nem lázadok föl, amiért nem mehetek sehova, soha többé sehova, a te hülye kiállásod miatt. Néha kezdem meglátni benned a négert... remélem, majd el fogom felejteni, de amikor látom, ahogy csoszogsz és hülyén vigyorogsz...

– Csakugyan azt hiszed, hogy ilyennek látsz minden négert?

– Tudom, hogy ilyennek látom őket, mindet/ És azt képzelem, hogy valami iszonyú árnyék ül az arcodon. Ó, hogy gyűlöltem mindig minden füstöst meg azt az állati vigyorukat, ami tüstént elárulja őket. Tudják magukról, hogy alacsonyabb rendűek!

Neil is keményen, korántsem angyalian tette föl a kérdést: – Ismertél te valaha egyetlen négert Belfredán kívül?

– Igen! Téged, meg a tökfejű bátyádat, meg a húgaidat... Ó, bocsáss meg, drágám, ezt igazán szégyellem. Ki vagyok borulva. Pofon tudnám ütni magam, amiért ezt mondtam.

– Mit mondtál? Ez az igazság, nem?– Neil, becsületszavamra, én mindent kibírok, csak azt nem, ha elkezdesz nyugodt, erős és

bölcs lenni velem! Azt nem tudom elviselni.De – ezúttal – megmenekültek a veszekedés égetőbb kínjaitól.  A Szövetségi Klub kigolyózó határozata csütörtökön, december huszonhetedikén született.

Neil bankja pénteken egész nap, szombaton fél napig tartott nyitva, nyitva volt továbbá hétfőn, szilveszter napján is. Az A Mi Mr. Kingsbloodunk nevezetű automata ezeken a napokon igencsak el volt foglalva, hol a pénztárablaknál ült, hol tanácsokat osztogatott veteránoknak (akiknek neki szóló tanácsait félt volna meghallgatni), azonkívül megbeszélte Mr. Prutt-tal az ablaktisztítással kapcsolatos problémákat.

Megbeszélésük során Mr. Prutt sokat köszörülgette a torkát, és sok gyors, felesleges mosolyt küldött Neil felé. Neil már-már arra gondolt, hátha csoda történt: hátha Prutt olyan hősies lesz, hogy úgy dönt, semmi köze ehhez a néger mítoszhoz. Látta, hogy Pruttnak izgatottan jár a szeme, aztán rájött, hogy a derék férfiú az ő körmét próbálja meglesni... hogy lássa, kékek-e a körmein a félholdacskák.

Dermedten ült, mint egy palotaőr, akire túlságosan elgondolkodva bámul a diktátor. A halál szele lebegett a levegőben. De addig biztonságban lesz, amíg valamelyik ügyfél panaszt nem emel, amiért ezzel a Kingsblood nevű színes bőrű pasassal kell tárgyalnia.

Az évi prémiumosztáskor, amikor minden alkalmazottól elvárták, hogy meg legyen lepve és el legyen ragadtatva a bank atyai gesztusától (és időnként egyesek ugyancsak meglepődtek), amikor mindnyájan felsorakoztak, mint valami százszorszép-lánc, az elnök irodájában, Neil a jelek szerint még rajta volt a fizetési listán. De közvetlenül mielőtt arra került volna sor, hogy Prutt átnyújtsa a neki járó borítékot és közhelyet, Prutton köhögési roham tört ki. – Mindjárt visszajövök, csak egy pillanat – mondta, és Neil nem az elnök halovány, fertőtlenített kezéből, hanem Mr. S. Ashiel Denver széles tenyeréből vette át az az évi aranyozott orrkarikát.

„...Még itt dolgozom, de kezdem azt hinni, hogy nem lesz belőlem első alelnök.”  Természetesen kiszivárgott. Ámbár lassan.Természetesen mindenki, aki csak jelen volt a Szövetségi Klubban az előkelő társaság eme

botrányánál, hallgatást fogadott; de természetesen bizalmasan mindenki elmesélte valakinek. Újév hetében még semmi nem jelent meg róla a sajtóban, de a KICH Rádióállomás, amelynek a fölöttébb ellenségessé vált Mr. Harold W. Whittick volt a tulajdonosa, Helyi Újságok című pletykaadásában már beígérte, hogy néhány napon belül módjában lesz közölni kiterjedt hallgatóságával – a KICH stábja borzasztóan imádta a „kiterjedt” kifejezést, kevesen hajigálóztak vele annyit az országban, mint ők – annak a szégyenletes incidensnek a részleteit, melynek során kiderült, hogy egy közismert észak-középnyugati bankár megdöbbentő kettős életet él.

Neil és Vestal is hallotta, egymásra néztek, és meg voltak rémülve.

Szilveszter napján telefonált Judd Browler. Ide figyelj, öregem, irtó kényes helyzetben vagyok. A feleségem meg az öregem pokoli lármát csapnak, amiért nyilvánosan ki akarok állni melletted... tudod. Így hát azt hiszem, jobb lesz, ha mégse jöttök el holnap este vacsorázni. Esetleg kényelmetlen lenne neked. De magunk között én teljesen egyetértek veled. A héten majd fölhívlak, elmegyünk ebédelni.

Judd soha többé nem hívta föl.  Annak idején jókedvűen azt tervezgették, hogy majd elmennek a Rekettyés Sportklub nagy

szilveszteri báljára. Áztán otthon maradtak, és érthetően rossz volt a kedvük. – Azt azért nem hiszem, hogy kirúgnak az állásomból, vagy igen? – aggódott Neil. – Mit csinálunk, ha kirúgnak?

– Nem tudom. Azt azért nem tételezed föl Morton papáról, egy ilyen régi vágású klubtagról, ugye, hogy megvonja a zsebpénzemet, vagy igen?

– Na és ha igen? Valahogy majd csak megleszünk. – Ez sem hangzott rohamra hívó, bátor kürtszónak.

– Alighanem – töprengett Vestal, meghökkenve saját forradalmi megfigyelésén – elég sok amerikai család van, ahol minden szilveszterkor aggódnak, hogy a következő évben is meg tudják-e tartani az állásukat.

– Aha, én is kétlem, hogy John Woolcape barátom, a házmester, szilveszter este azon törné a fejét: ne adja-e el a General Motors részvényeit, és ne fektesse-e inkább ingatlanba a pénzét.

– Ó, ne legyél már olyan átkozott sznob! Te meg a keresztes lovag barátaid. Nem látom be, miért különleges erény, hogy négernek születtél. Nem tudnál legalább addig megfeledkezni róla, amíg velem vagy? Én igazán keményen próbálom!

– Igazad van. Valószínűleg olyan öntelt leszek, mint Corinne Brewster.– Hát az a Miss Corinne ki a csoda? Semmit nem tudok ezekről az új emberekről, akikhez

jársz. Neil, azt mondom, te nagyon messzire sodródsz tőlem. – Melankolikusról egyszerre élesre fordult a hangja. – Ő volt az a rendkívül csinos színes nő, aki egyik este besurrant ide hozzád?

– Nem, az egy másik lány. Nagyon népszerű vagyok, tudod. Csak nem akarsz azzal bókolni nekem, hogy féltékenykedsz, cica?

Könnyed, házastársi enyelgésre próbált átváltani.Egész szilveszter este egyetlen ember jött el hozzájuk, Pat Saxinar, ő pedig olyan

bőbeszédűen lelkesedett azon, hogy színes bőrű lett – éppen most fedezte fel magának Harriet Tubmant és a N. A. A. C. P.-t –, hogy éppúgy felbosszantotta Neilt, a veterán faji keresztes vitézt, ahogy ő felbosszantotta néha Corinne Brewstert.

Egy perccel éjfél után felhívta őket dr. Kenneth. Nagyon megöregedett a hangja. – Drága fiam, remélem, hogy az eljövendő új évben is minden rendben fog menni neked és a tiéidnek. Igyekszem elsimítani a dolgokat, és áldjon meg az isten!

„... Szörnyű lenne apának meg a praxisának, ha reszketni kezdene a keze. Talán nem kellett volna... de most már késő.”

Ezekben a napokban Vestal kiszámítottan könnyed volt Biddyvel, egész modora azt sugallta: „Ó, igen, drágám, anyu csudára boldog.” De a gyerek észrevett valamit a rettegésnek a házon átvonuló árnyából, és valahogy megérezte, hogy a négerek nyomasztó jelentőségre tettek szert. A minden drága kis kölyökre jellemző pokoli ártatlansággal visszakeresztelte Prince-et eredeti nevére, föl-le szaladgált a házban, szólongatta: – Nigger, Nigger, Nigger.

Vestal reszketett, alighanem a dühtől, amikor odasúgta Neilnek: – Mit gondolsz, Curtiss Havock hallja ezt a szomszédban? Valószínűleg úgyis tudja az apjától. De ha megpróbálom a gyereket elhallgattatni, csak még rosszabb lesz.

Egyszer, már januárban, késő este, a havas szél hangjába olvadó, vékonyka nyüszítést hallottak: – Nigger, Nigger, Nigger!

– Én fölmegyek, és abbahagyatom vele – sóhajtott Vestal.– Biztos vagy benne, hogy Biddy volt? – kérdezte Neil.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Hirtelen robbant ki.Neil egy keddi napon, egy héttel újév után, az íróasztalánál ült a bankban, amikor a derék

Judd Browler, akinek Neil házából rá lehetett látni a házára, de akivel mostanában rejtélyes módon soha nem találkozott, bemasírozott hozzá és kijelentette:

– Neil, mint tudod, nekem magamnak nincsenek előítéleteim, de a jelek szerint mindenkinek az a véleménye, hogy meg kell védelmeznem a feleségemet meg a lányomat, így hát alighanem jobb lenne, ha te meg én mostantól fogva lehetőleg nem találkoznánk. – Azzal választ sem várva elballagott.

Aztán, miközben Neilt egyre jobban ingerelte, hogy Prutt állandóan szemmel tartja, összes régi barátai támadásba lendültek. Curtiss Havock, amikor meglátta Neilt az udvaron, tőle vagy hatméternyire, odakiáltotta a feleségének: – Jesszus, itt van az a nigger!

Az elegáns Eliot Hansen felhívta Vestalt, s mondókájának, célzásokból köznapi nyelvre fordítva, az volt az értelme, hogy mihelyt Vestal megelégeli azt a szégyent, hogy egy színes férfival él, ő boldogan elvinné valahová meginni egypár koktélt, aztán majd meglátja, mit tudna még tenni az érdekében. (Vestal ezt elmondta Neilnek.)

De a legrosszabb volt Rodney Aldwickkel találkoznia, aki valósággal dalolta, mint a húsvéti áldást: – Jó reg-gelt, Neil!

Aztán, mint a szemerkélő hideg eső, megjött a bizonyosság, hogy a hír már keresztül-kasul bejárta a várost. Egyik nap a kávéházban, ahová Neil ezekben a napokban járt, magányos asztalához odahajolt egy sötét bőrű, színpadias idegen, és azt suttogta: – Maga nem ismer engem, rólam azt hiszik, hogy görög gyümölcskereskedő vagyok, de részben én is színes vagyok, akárcsak maga. Csakhogy én befogtam erről a számat! Fogadja meg a tanácsomat, és csinálja maga is azt, testvér!

A legnyíltabb sértés Ed Fleeron részéről érte, aki most, William Stopple utódaként, Grand Republic polgármestere, s egy leszállított árakkal dolgozó drugstore tulajdonosa volt, ahol szendvicset, gumi fürdősapkát, ragacsos cukorkát, biciklit, ventillátort és párféle gyógyszert árultak, mocskos halmokban állt minden, és a kiszolgálólányok olyan ügyetlenek voltak, hogy jobb lett volna hazaküldeni őket a tanyára.

Fleeron polgármester úgy vonult be Neilék nappalijába, mint egy egyszemélyes díszmenet. Vestal éppen nem volt otthon. – Én ennek a városnak a polgármestere vagyok – jelentette ki –, és a szomszédod... sajnos!

Neil kellőképpen dühbe gurult. – Ó, Ed, igazán? Azt hittem, Swede Hollowban laksz.– Velem ne szájaskodj, Kingsblood! Én ennek a városnak a polgármestere vagyok... – Még mindig?– ...és közlöm veled, hogy nem tűrjük, hogy ti, niggerek betolakodjatok a tisztességes fehér

negyedekbe, megrontsátok a gyerekeket és rémisztgessétek a nőket.– És leverjük az ingatlanárakat? Ez a szokásos szöveg, Ed.– Igen, méghozzá átkozottul jó szöveg, még hallasz majd egyet-mást róla, és ha a

rendőreim elkezdenek iszonyúan érdeklődni utánad meg a viselkedésed után, ne gyere hozzám síránkozni mint polgármesterhez!

– Mielőtt én elmennék hozzád... No, rendben van. Mars ki!Fleeron polgármester állandó riválisa, Stopple expolgármester, aki Berthold Eisenherz

ügynökeként annak idején Sylvan Park parcellázását intézte, másnap este jött. De ő a nyájas módszert alkalmazta.

Nem szólt ő egy szót sem négerekről, ő csak csicsergett: Neil, Mrs. Kingsblood... van egy ügyfelem, aki majd megőrül, hogy kiköltözhessen ide a Parkba, és nagyon tetszik neki a

házatok, és ugyanakkor van egy édes kis házikóm Canoe Heightsen, annak a remek fickónak, Lucián Firelocknak a tőszomszédságában. – Arra nem utalt, hogy ez egyben közel lenne dr. Ash Davishez és nem lenne távol Sugar Gowse-tól sem. – Ha nem is olyan rafinált, mint ez a ház, sokkal jobb a kilátás... azt szokták mondani, hogy ez itt varázslatosan szép, nahát, én mondom, az a kilátás a South Endre, hát az egyszerűen lélegzetelállító. Ha rá tudnálak beszélni benneteket a cserére, keresni is lehetne a bolton, nagyon jó ajánlatot tudnék nektek erre a házra, és azt hiszem, ti éppúgy nem vettek meg egy kis hasznot, mint a legtöbb ember, hahaha.

– Nem mondta Neil ez az otthonunk.– A leghatározottabban nem – mondta Vestal. – Hülye ötlet. Miért mennénk a Canoe

Heightsre? Iszonyú vegyes népség lakik arra... zsidók meg olaszok, és még... Ó, már értem.Mr. Stopple szelíden fogalmazott: – Gondolja, Mrs. Kingsblood, hogy ez az idő alkalmas a

kényeskedésre? És az ár távolról sem lesz ilyen előnyös... legközelebb. De néhány napig fenntartom az ajánlatot. Jó éjszakát.

  – Ez tudja – mondta Neil.– Persze hogy tudja, jóember. Mostanra talán már mindenki tudja... A jobb füstösök mind a

Canoe Heightsen laknak? Például az a doktor Melody?– Fogalmam sincs.– Senki a te... nem ismersz egyetlen négert sem Canoe Heightsen?– Ezt nem mondtam! Semmi ilyesmit nem mondtam! Nem mondtam, hogy nem ismerek

egyetlen négert sem Canoe Heightsen! Én csak azt mondtam... mindössze annyit mondtam, hogy nem tudom, hol lakik dr. Melody, márpedig nem tudom!

– Ó, Neil, azelőtt sose beszéltél velem így!– Tudom, és... ne haragudj. Igen, és ne veszekedjünk. – Tüstént rájött, hogy Vestal

emberfölötti erőfeszítéssel nem mondta ki, hogy „Nem én veszekedtem”, és ez felbátorította. – Ne engedjük, hogy ezek azzal győzzenek le, hogy egymásnak ugratnak minket.

– Nem engedjük!... Azt hiszem, nem fogjuk engedni.Aznap este és aztán minden este azon törték a fejüket, hogy vajon hányán tudják, és mit

szólnak hozzá. Vestal számára hallatlan megkönnyebbülés volt, hogy a szomszéd gyerekek mindeddig még nem estek neki Biddynek, hanem továbbra is csak azt a bájos, ötletes kis boszorkát látták benne, akinek a vezérletével hihetetlen zajt tudtak csapni. Egyetlen kivétel volt, Peggy Havock, a szomszédból, aki eddig Biddy leghübb csatlósa volt, de most ritkán jött ki, amikor Biddy hívta. Vestalt rosszullét kerülgette, amint Biddyt figyelte, ahogy kiabál Peggy után, aztán értetlenül áll, lassan köröket rajzolgat a hóba kis piros csizmájával, bámul Havockék házára, és hiába vár.

A szomszédok legnagyobb része, ha találkoztak az utcán, különlegesen szívélyes volt, és különlegesen szűkszavú. Tekintetükből nyilvánvaló volt, hogy valami újat és kivetendőt fedeztek fel Nőiben, sőt Vestalben is. A legőszintébb közülük szelíd szomszédjuk, Mr. Topman volt, aki már elmúlt ötvenéves, és még mindig csak alpénztáros volt a Kereskedelmi és Bányabankban.

Megállította Neilt, és alázatosan megszólította: – Azt mondják, néger vér van benned, Neil. Meg kell mondanom, nagyon meg vagyok lepve. Mindig azt hittem, hogy minden néger tagbaszakadt, fekete és enyves kezű. Lehet, hogy tévedtem?

Úgy szólította meg, mintha egy cáfolhatatlan tekintélyhez fordulna, és Neil tekintélyként is válaszolt: – Nincs kizárva.

– Hát ez csuda érdekes! Mondd csak, örülnek a négerek, ha visszamehetnek Afrikába?– Én nem hiszem, hogy visszamennek.– Nem-e? Erre sose gondoltam. De ismerek egy svéd pasit, aki visszament az Óhazába.

– Azt hiszem, az valami egészen más.– Igazán? Én csak tudni szerettem volna. Mondd csak, Neil, ismersz egy néger prédikátort,

Atlantában, Georgia államban... olvastam valamit róla... úgy hívták, hogy... nohát, nem jut pontosan eszembe, de valami olyasmi volt, hogy George Brown... tudod, kire gondolok?

– Sajnos nem.– Az is lehet, hogy Thomasnak hívják. Azt hittem, te tudsz róla. Te, mondd csak... van

valami, amire mindig kíváncsi voltam. Hogy ezek a befutott színes zenészek, mondjuk, az olyanok, mint a Duke Ellington... mennyit kereshetnek ezek évente, tisztán?

– Sajnos ezt sem tudom neked megmondani.– Ó, hát nem tudod? Nohát akkor mondd csak, igaz, hogy minden néger fehér nőt akar

feleségül venni?– Én ezt erősen kétlem, de nem tudom határozottan megmondani.– De furcsa! Azt hittem, ti, színesek mindent tudtok az efféle témákról.Ha volt is valami komikus Mr. Topman erőfeszítéseiben, melyekkel valami közös alapot

keresett ezzel a Kingsblood nevezetű etiópiaival (akit alig harmincegy éve ismert), a komédia akadozni kezdett, amikor együttérzően megkérdezte:

– Ha Vestalnek meg neked lesz még egy gyereketek, mennyire fenyeget az a veszély, hogy szénfekete lesz? .

  Figyelembe véve Biddy kristálytiszta hófehérségét, ez a kérdés akkor vicces volt, ha kissé

elkeserítő is, de később, amikor már vagy fél tucatszor tették fel, és vagy százszor céloztak rá, már rendkívül elkeserítő lett, és egy csöppet sem vicces. Neil megérdeklődte Ash Davistől a pontos genetikai tényeket, és megtudta, hogy „színes” és „fehér” emberek egyesüléséből született gyerekeknél egy a tízezerheznél is kisebb az esély arra, hogy sötétebb lesz a bőrük, mint a sötét bőrű szülőé. De aztán rá kellett jönnie, hogy az általános néphit szerint – és e paraszti néphitet egyetemi rektorok, varrógépügynökök és népszerű ismeretterjesztő előadók egyaránt osztják – ha valaki, akiben már csak 0,00001 százalék néger gén van, feleségül vesz valakit, aki olyan fehér, mint az alabástrom (márpedig az közismerten fehér), akkor több mint valószínű, hogy a gyerekeik mind olyan feketék lesznek, mint a diktátorok szíve. Az a tény, hogy mindezek az aggodalmaskodó polgárok soha életükben nem hallottak ilyen esetről, mit sem számított, hiszen valamennyien hallottak valakiről, aki hallotta!

Neilnek egy darabig még nem jutott eszébe, hogy ha az ilyen szülőknek netán ilyen ébenszín gyerekük születne, azért mégis a gyerekük lenne, és szeretnék.

Orlo Vay azt mondta W. S. Vandernek, Sylvan Park másik oszlopának: – Neil égy hülye, de nekem mindig jó szomszédom volt, hiszen itt lakik mindjárt, az utca túlsó oldalán, és nem vagyok benne biztos, hogy igazán négernek lehet-e nevezni, ha csak egyharmincketted-vér.

– Az én definícióm szerint – mordult fel Mr. Vander – néger az a pasas, aki nyilvánosan bevallja, és komolyan gondolja. Ezzel aztán ki is ebrudalja magát az emberi fajtából, még ha nem egyharmincketted, hanem csak egyszázharmincketted rész fekete is.

– Alighanem igazad van – ismerte el Orlo Vay vonakodás nélkül.Hamarosan Grand Republicban általánosan elterjedt az a hiedelem, miszerint Neil – „ha

pontosan akarjátok tudni” – negyedrész néger.  Jóleső érzés volt, hogy amikor mostanában Davisékhez vagy Woolcape-ékhez menekült,

már nem kellett hazudnia Vestalnek. Föld alatti utakon már az egész Mayo Street tudott a klubban tett vallomásáról, és szerették érte – vagy egyszerűen kinevették. Rászokott, hogy késő délután, mielőtt hazafelé indult, kiosont Johnhoz és Maryhez anélkül, hogy rájött volna,

hogy ezt milyen gyakran teszi. Ashnél gyakran találkozott Sophie-val is – ilyenkor Neil barátságos volt, de félszeg, mintha várt volna a lánytól valamit.

Szüksége volt a vigasztalásukra, mert január vége felé már nem telt el nap anélkül, hogy valaki ne emlékeztette volna rá, hogy színes bőrű. Az emberek ezt általában roppant eredeti ötletnek tartották.

Tom Crenway, mivel semmi lesújtó megjegyzést nem tudott kiagyalni, csak lesújtóan nézett. Cedric Staubermeyer megpróbált úgy bámulni a képébe, ahogy fehér ember a négerre szokott. De a szomszéd sarkon Rose Pennloss félénk szívélyességgel odaintett neki a kezével. Shirley Pzort, a konyhában, kissé összezavarodott, azt hitte, Vestal a néger, és rendkívül barátságos volt hozzá, mint bevándorló sorstársához. Dr. Cope Anderson, Ashnek egy vegyészkollégája, eljött látogatóba Lloyd Gadd főtisztelendővel, egy liberális pappal; és odabenn a bankban Lucián Firelock külön odament hozzá, hogy lássák: nyilvánosan kezet fog Neillel.

Aztán találkozott valakivel, akit a családban évek óta csak úgy ismertek, hogy „az a kis ember, aki a hátsó ajtón jön”. Gyakran felbukkant, korán reggel, karján kosárral, hízott csirkét, cseresznyelekvárt, tojást árult, néha egy díszes kávétortát hozott, amelyet a felesége sütött odakinn, a Deas Squaw Lake mögötti farmjukon. Ezúttal tizenegy óra után hangzott fel óvatos csöngetése a hátsó ajtónál. Szorongva hallották, eszükbe jutott a részeg Curtiss Havock meg az ellenséges Fleeron polgármester a rendőreivel. Vestal olyan elszántan kísérte az ajtóhoz Neilt, akár egy fegyveres testőr.

A lebetonozott hátsó tornácon a Kis Ember állt a sötétben. – Mr. Kingsblood... Neil... – csipogta ma este nem hoztam semmi eladnivalót, de hallottam, hogy milyen bátran kiállt, és szeretném megköszönni.

De aztán megint: az autóbuszon egy apró, ismeretlen öregasszony rátámadt Neilre: – Fiatal nigger barátom, tudja-e, hogy megbünteti magát az Isten, amiért szembeszállt az Ő világos parancsolatával, hogy Etiópia maradjon örökös szolgaságban a konyhában, és ne utazgasson a nyilvános autóbuszon a rendes fehér emberek közt? O, aki nem figyelmez Isten szavára, az a pokolra jut, ahol lészen fogaknak csikorgatása, és ez a Biblia igazsága, ez Isten igazsága, dicsértessék az ő irgalmas neve!

Ez volt az előjáték a levelekhez.Edgar Saxinar nagyapa azt írta Minneapolisból, hogy Neil hazug és hálátlan, és soha nem

létezett semmiféle Xavier Pic.Berthold Eisenherz, a várúr, Palm Beach-i téli villájából azt írta, hogy bár nagyra értékelte

ismeretségüket, igen előnyös pénzügyi ajánlatot tehetne Neilnek, ha elköltözne.Drexel Greenshaw azt írta, hogy roppant sajnálatos, ha egy olyan fehér gentleman, mint

Mr. Kingsblood, bármiféle figyelmet fordít az ő szerencsétlen fajára, mert ezzel pusztán még csak nehezebbé teszi a sorsukat.

Aztán jöttek a névtelen levelek, a dicsőségnek szóló, elferdült hódolatnyilvánítások, amelyeket ugyanazok a neurotikusok írnak fájdalmas önkívületben, akik idejük többi részét arra szentelik, hogy éjfél után, sötét sikátorokban lopakodva, megmérgezzék a kismacskákat.

Az első blokkból kitépett, vonalas papíron érkezett, reumára valló kézírással, jellegtelen borítékban, amelyre ügyetlen nyomtatott betűkkel írták fel a nevet és a címet.

 Kedves Miszter Okos Nigger Kingsblood!Asziszem sose gondóta vóna hogy én meghalom hogy maga kiált és bevalota enyi éven keresztül becsületes fehér embernek atta ki magát és most rajtacsipték egy óvatlan pilanatba és maga csak egy nigger és most megpróbálja megúszni és aszongya a niggerek nem hitványabak mint a fehérek és ha olvasta vóna a bibliáját akkor tunná az világosan megmongya hogy Isten azér teremtete a niggereket hogy a fehér ember szógái legyenek és ha Isten azt akarta vóna hogy a niggerek ugyan olyanok legyenek mint mink

fehérek és lehesen belőlük orvos meg ügyvéd ésatöbbi ésigytovább akkor más szinü bőrt adót vóna nekik de persze nem akarta. Azt az undorító fekete szint atta nekik amilyen a magáé ez mutassa hogy alacsonyab rendűek csak maga eztet nem érti mert sose gondókodot rajta.A maga fajta fickókai az a baj hogy sose próbájják meg használni az ugynevezet eszüket és ha eccer leülne gondókozni mingyá értené mire gondolok és viszamene a gunyhóba ahova Isten szánta.Nahát egy jó kis vic ami magával eset Mr. Szurkos és most legyen magába tiszteség és lása be milyen nevetségesé teszi magát amikor kinyissa a száját és kimutassa a tudatlanságát és én aztán jól kiröhögtem és ha most belássa hogy milyen neveccséges akkor én megbocsátok magának és felejcsük el. Én elismerem hogy csak a jó szerencsémnek köszönhetem az iskolázotságomat maguk niggerek meg mind tudatlanok de ne merjen töbé egy szót se szólni a Mississippi & Louisianai szenátorukrul azok finom úriemberek és a maga fajta fekete kódusok arra se jók hogy kipucolják a csizmájukat és ezen aztán elgondókodhat Miszter Tanult Nigger és megköszönheti 

Egy ismeretlen Baráttyának Ui. Legközeleb nem usza meg ijen könyen nem adunk maguknak füstösöknek még eccer eséjt rá hogy fehérnek aggyák ki magukat és jó lesz ha vigyáz mer nem tuggya hányán tárcsák magán a szemüket és nem tudhassa előre mikor éri a csapás.

 Vestal mindössze egyetlen névtelen levelet kapott, míg Neil vagy egy tucatot. Ezt finom,

illatos, merített papírra írták, hibátlan gépírással: Kedves Vestal (avagy Virgin)!Ez a társadalmi szenzációkban oly szegény város rengeteget köszönhet neked és jóképű „férjecskédnek”, amiért olyan botrányt tálaltatok neki, amelyen mindnyájan évekig remekül fogunk szórakozni. De kérlek, tudasd velünk, hogy drága hitvesed jelölteti-e magát a Kongresszusba, mint színes gentleman, s így módot ad-e neked rá, hogy ezután Washington magasabb (színes bőrű) köreiben fitogtasd a „bájaidat” meg az ötvendolláros kalapjaidat, ahogy eddig Grand Republicban. Lányod, a kis tündérke, aki annyira „fölötte áll” minden normális kölyöknek – régóta nagyon mulatságosnak találjuk gyerekes feltűnési viszketegségét és parádézását – Washingtonban majd olyan gyerekekkel barátkozhat, akik méltók lesznek hozzá: néger professzorok, zsidó „szakértők” és haiti nagykövetek koraérett kölykeivel.Nem kétséges, hogy ha „jobbik feled” esetleg most nem is fogja tudni megkeresni a megélhetésre valót, ezért, mint eddig is, kárpótolni fog nagyképű, ám kissé unalmas apád alamizsnája.Megmondhatnád a férjednek – történetesen nem jutott még soha eszedbe, milyen jóképű „kórista” lett volna belőle? hogy torkig vagyunk a niggerek pimaszságával. Ez a drágalátos fiú keresve sem választhatott volna ki rosszabb időt magának arra, hogy ezekkel az uracsokkal szövetkezzék. Szóval a niggerek most követelik maguknak a jogot, hogy beléphessenek az Amerikai Forradalom Leányai közé, és a nigger tramplik nem akarnak többé konyhában vagy mosodában dolgozni, mert mindnyájan hadnagyként szereltek le? Nahát!A négerek – ezt mondd meg elragadó, bár feltűnően műveletlen párocskádnak – addig nem jutnak semmire, amíg fel nem fogják, hogy bennünk szikrányi „előítélet” sincs elbűvölő ábrázatuk és orruk ellen, csak a megelőzhető betegségeiket, a férgeiket, a lustaságukat, a mocskosságukat és a feneketlen tudatlanságukat ellenezzük. Persze azt

mindnyájan tudjuk, hogy te mennyire nagyra becsülöd mindezt abban a fajtában, és igazán mély benyomást tesz ránk, hogy kitartasz ennek a neander-völgyi törzsnek egyik tagja mellett. Úristen, milyen pompásan érezheted magad, amikor összebújsz vele, és sikoltozol!!!Ó, nem tesz semmit, drága Mrs. Kingsbloodom, és remélem – és az a sok-sok hölgy, akit erről beszélni hallottam, szintén mind reméli –, hogy az az érdeklődés, amelyet a kedves Mr. Eliot Hansen mindig is tanúsított irántad, újabb „érdekes szituációt” fog létrehozni. Mindnyájan igazán nagyon irigyeljük azt a finom művészetet, azt a riszálást, amellyel fel tudod hívni magadra ezeknek a kétes férfitípusoknak a figyelmét. Lenyűgözve fogjuk irigyelni kettős játékodat.Vagy Neillykével együtt megjön az eszetek, és eltűntök a városból? Thersites hangja az Igazság hangja.

 Egy igaz barátnőd

 Amikor átnyújtotta Neilnek ezt a kórtörténeti dokumentumot, vadul kirobbant: – Nem

lehetne valahogy bebizonyítani, hogy bennem is van tisztességes néger vér?

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Az újévi jövendölések és macskajajok ideje lezárult, és Neil újra elsősorban a munkájának élt, a bankban, a kötvények, a márvány és a Pruttság realisztikus világában.

Tíz nappal újév után, egy pénteki napon, Mr. Prutt behívatta az irodájába.Mr. Prutt, episzkopalista lévén, erényes és fukar ember volt. Amikor azt mondta: – Üljön

le, Neil fiam – kifejezetten anyáskodó volt a modora. Sátrat formált az ujjaiból, és e sátor teteje fölött nézett Neilre.

– Arra a következtetésre jutottam, hogy amit a klubban a Kanmurin a származásáról mondott, az nem volt tréfa... és nem volt részeg sem, pedig reméltem. Természetesen nagyon sajnálom, hogy megtette, maga is beláthatja, milyen megdöbbentő hatása lesz a pályafutására, de nem tudom, fel tudja-e fogni, milyen súlyosan érint ez engem, hiszen én vagyok felelős ennek a banknak a hiteléért és a megbízhatóságáért. Mint született jenkiben, mindig nagy részvét volt bennem maguk, színesek iránt, és mindig azt tartottam, hogy könyörületesebb dolog volna, ha a negyedik osztály után nem tanítanák tovább magukat, hogy ne vegyenek a fejükbe hamis elképzeléseket, és ne tudják, hogy milyen szerencsétlenek. De a maga esetében feltételezem, hogy magában minden alsóbbrendű eredettel szemben túlsúlyban van a fehér vér, így hát feltételezem, hogy mindig szívből lojális volt Intézetünkhöz, mint ahogy Intézetünk kétségkívül mindig lojális volt az alkalmazottaihoz. Ebben a szerencsétlen szituációban, és észre kell vennie, hogy nem firtatom illetéktelenül az indítóokait, a végső határig támogatni fogjuk, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy valami megoldást találjunk, és ne kelljen magától megválnunk. DE. Mint azt bizonyára maga is megérti, sokkal jobb lesz, ha egy ideig az ügyfelek nem kerülnek magával közvetlen érintkezésbe. Aligha engedhetnők meg magunknak, hogy olyan Intézet hírébe kerüljünk, ahol tömegével alkalmaznak színeseket, amikor annyi fehér veteránunk kezd most munkát keresni. Így attól tartok, más megoldást kell találnunk Veterán Központunk igazgatására, én pedig keresek majd magának könyvelési munkát idebenn, ahol nem kell ügyfelekkel találkoznia, akik félreérthetnék a helyzetet. Az emberek olyan tapintatlanok! De meg fogom próbálni rávenni az Igazgatótanácsot, hogy ne csökkentsék a fizetését... egyelőre. – Neillykém – mondta roppant derűsen ezek után biztos vagyok benne, hogy megérti a filozófiámat!

– Igen.Ez volt minden, amivel ez a színes bőrű hajlandó volt szegény Mr. Prutton e szorult

helyzetében segíteni.  Visszament az íróasztalához, a Veterán Központba, amit ő talált ki és ő szervezett meg, és

kezdte összeszedni személyes emléktárgyait, Vestal és Biddy fényképét, a pipáját meg azt az olasz pénzdarabot, amelyet a harctéren talált egyszer.

Megszólalt a telefon. Dr. Norman Kamber kereste.– Neil, át tudnál most rögtön jönni apád rendelőjébe? Onnan telefonálok. Apád néhány

perccel ezelőtt összeesett és meghalt.  „Ez egyszerűen hülyeség – gondolta. Ez tiszta melodráma.” Még valami nem is

kellemetlen izgalmat is érzett, hogy ennyi minden történik egyszerre. Csak lassan-lassan hatolt belé a könyörtelen tény, hogy soha többé nem beszélhet már az apjával; soha többé nem fogja látni szorongó, bizonytalan mosolyát, hallani csiripelő kis tréfáit; soha többé nem engesztelheti ki azért, hogy néger lett.

Eszébe jutott, mennyire szerette volna apja megélni, hogy királyi dinasztia alapítója lehessen; eszébe jutott, milyen ügyes volt az apja otthon, a ház körül; aztán azon töprengett, vajon vasárnap vagy hétfőn lesz-e a temetés, és ha hétfőn, akkor vajon elvárják-e tőle, hogy délután visszamenjen a bankba. Biztosan szükség lesz rá a Veterán Központban.

Aztán eszébe jutott, hogy a Központban soha többé nem lesz rá szükség.Szerteágazó gondolatai ezután anyja iránti gyöngédségbe oldódtak. Szegényke, most

milyen egyedül lesz! Nem, nem lesz egyedül. Ott lesz vele Joan. És neki pont most jutott eszébe mindkettőjüket négerré tenni, rájuk zúdítva azt a magányt, amely egy fehér közösségben minden néger osztályrésze.

Amikor kicammogott a bankból, maga előtt látta az anyját, egyedül, amint még a legközelebbi szomszédhoz sem mer szólni, még a halál sürgető közelségében sem.

NEGYVENEDIK FEJEZET

Dr. Kenneth Kingsblood rendelője a Chippewa Avenue-n volt, alig egy saroknyira a Második Nemzetitől, a D. & M. néven ismert Diplomások és Művészek Irodaházában.

Az előcsarnokban akkora tömeg volt mankós és felkötött karú férfiak, gyereküket karjukon cipelő, üres tekintetű anyák –, hogy csak harmadszorra fértek be a liftbe. A lifteslány csinos volt. Egy fehér köpenyes fiatalemberrel flörtölt ugyan, de rámosolygott Neilre, és simogatóan mondta: – Negyedik... az ön emelete. – Neil elcsodálkozott: ezek szerint ez a lány valószínűleg nem tudja, hogy mi vár rá azon az emeleten, alig egy-két lépésnyire a lift kalitkájától.

Megdöbbentő volt dr. Kenneth várószobájának hétköznapi rendje – a két fehér, tömör jávorfa szék, a skót mintás párnákkal, a jávorfa asztal, rajta a képeslapok halma, az örökké égő állólámpa, ernyőjén a kibontott vitorlázatú fregattal – megdöbbentő volt belépni és ott látni az apját holtan a skót mintás párnák közt, a jávorfa heverőn. Dermedt fejére árnyékot vetett az asztal, amelyen még ott feküdt az előjegyzési naplója, az aznap délelőtti bejegyzéseknél kinyitva, szépen, pontosan beírva a félóra múlva esedékes név. A naplón ott hevert az immár felesleges, ócska szemüveg. A jobb oldali szára el volt törve, az öreg szigetelőszalaggal javította meg, amely mostanra már elszürkült, és Neilnek hirtelen eszébe jutott, amikor apja vidáman ránézett ezeken a piszkos lencséken át, és megígérte, hogy le fog menni a D. & M. előcsarnokába, és megjavíttatja a keretet.

Az asszisztensnő csak nézte az elernyedt, vézna testet, és sírt. Arca kipirult a megdöbbenéstől és a fájdalomtól.

Neil éppen dr. Kamberhez fordult, hogy vigaszt keressen a varázserejű orvosságos embernél, amikor nyüzsögve besietett Robert bátyó:

– Nahát, de jó, hogy elcsípett a bankban, doki. Éppen indultam a kenyérgyárba, és akkor csak nagyon sokára tudtam volna ideérni... Ó, papa, papa! Nem tudom elhinni, papa! Hogy nem leszel többé köztünk! És te ölted meg! – fordult Neilhez. – Nem bírta elviselni az őrült hazugságaidat. Te vagy a felelős, amiért meghalt, és ezt sose fogom elfelejteni!

– Ne hülyéskedj, Bob! – szólt rá dr. Kamber. – Apádat, úgy látszik, infarktus vitte el. Neilnek ehhez semmi köze. Apád valószínűleg büszke volt rá, hogy Neil milyen bátor.

Dr. Roy Drover, a Szövetségi Klub elnöke, és dr. Cortez Kelly, Neil szomszédja és vadkacsavadász-társa, akiknek mindkettőjüknek a D. & M.-ben volt a rendelőjük, hirtelen mintha zsúfolásig megtöltötték volna a kis szobát. Drover éles, utálkozó pillantást vetett Neilre, aztán megjegyezte dr. Kambernek: – Hát most nem lehet tudni, doktor. Ahogy Neil a sárba rántotta... könnyen lehet, hogy nagyon rossz hatással volt az öregúrra. Honnan tudhatnánk biztosan?

– Ó, Roy, az isten szerelmére, hagyd már abba – tiltakozott dr. Kelly. – Neil bolond, és remélem, meg fogom érni, hogy kikergetik a környékemről, mint akármelyik másik niggert, de nem ő ölte meg az öreget. Gyere, Roy, tűnjünk el.

A két orvos gentleman vitatkozva távolodott a folyosón, Neil, Robert, dr. Kamber és az ijedt asszisztensnő pedig némán bámulták a heverőn fekvő, természetellenesen csöndes férfit.

Neilnek eszébe jutott, amikor tavaly októberben apja boldogan gereblyézte a leveleket, és így meditált: „Az ősz az egész év legszebb ideje. Olyan békés. Mindig elfoglalt ember voltam, ha nehéz is a járandóságaimat megkapni, és már alig várom az élet őszének békéjét és örömeit. Szeretem a békességet.”

De nem az ilyen békességet – egy várószobában fekve, ideges keze megdermedve.„...Én lennék a gyilkosa? Most már soha nem fogja megtudni, igaz-e az Aragóniái Katalin-

féle származás, pedig lehet, hogy igaza volt. Ezt is én öltem volna meg benne?”

Dr. Kamber a vállára tette a kezét, és Neil azt kívánta, bárcsak lenne itt Vestal... és Sophie. És Mary Woolcape.

Robert zokogott. Bár ő volt a legidősebb dr. Kenneth gyermekei közül, mégis ő volt a leggyerekesebb, ő szaladgált legtöbbször az apjához a bajaival, még azután is, hogy már maga is apa lett. Ez a nagyra nőtt tanyasi kisfiú most meg volt illetődve, és félt, és Neil hirtelen rádöbbent, mit tett ezzel az egyszerű, nyájas, pénzsóvár családapával, amikor nyilvánosságra hozta a néger rokonságot.

Aztán megérkezett Robert Hearth, a temetkezési vállalkozó, és ettől a pillanattól kezdve a két Robert intézett mindent egészen addig, amíg a koporsót le nem eresztették a fagyos januári földbe. A két férfi nagyon hasonlított egymáshoz: egyformán ünnepélyesek voltak, egyformán pompásan tudtak végbevinni teljesen gyermeteg célkitűzéseket, s egyformán biztosak voltak benne, hogy kétségkívül nagy megnyugvás lesz dr. Kennethnek, ha a koporsóban egy tiszta, puha kispárna lesz a feje alatt.

És egyformán biztosak voltak benne, hogy Neil ölte meg az apját.  Apja egykor sovány, szívélyes arcát a temetésre úgy kifestették, hogy ijesztően

emlékeztetett holmi panoptikumi szépfiúfigurára. Neil idegességében azon töprengett, vajon a koporsó nyitott tetején kikandikáló finom szemfedőt nem spórolták-e ki a koporsó belsejéből, ahol nem látszik. Mindenestül gyűlölte ezt a csiricsáré halál-üzletet, amely állítólag megkíméli a gondoktól a családot és barátokat; és gyűlölte mind a két sugdolózó Robertet, akiknek méltóságteljes modora számára csak a reklámszöveget sugallta: „Ne essen kétségbe – nézze, mi milyen bátran viseljük – meglepően olcsó árak – huszonnégy órás szolgáltatás.”

Kettejüknek közös erővel sikerült elérniük, hogy Neil idegennek érezze magát az apja házában.

Anyja ködfoszlánnyá zsugorodott, csöndes volt, nem sírt, nem használta ki élete egyetlen nagy napját, nem akart szerepelni. Alázatosan megtett mindent, amit a két Robert mondott neki. Roppant férfiasan viselkedtek vele, oly lovagiasak voltak, mindent megtettek, hogy otromba tapintatukkal levegyék róla annak a gyásznak a terhét, amelyet egyikük sem volt képes megérteni.

Mindkét Robertnek az hízelgett legjobban, hogy mind Fleeron polgármester, mind Bili Stopple, a volt polgármester megjelent a temetésen. Levett kalappal, politikusán néztek Neilre, kaján tekintetükben azzal a szótlan ígérettel, hogy aznap még futni hagyják.

És a koporsó ott feküdt a szalon kellős közepén, és körülötte csupa idegenek álltak. Neil esküdni mert volna rá, hogy azelőtt soha senki nem látta közülük dr. Kennethet, és a koporsóban a kimázolt figura mintha csak várakozott volna, és mintha valamennyien csak várakoztak volna, a kölcsönzőből bérelt székeken üldögélve, és bűzlött a hihetetlen virágtömeg, és dr. Kenneth pasztel portréját fekete lepel borította, amelyet nagy sietve vágtak ki egy ócska elsötétítő függönyből. De a két Robert elfelejtette elrakni dr. Kenneth csutkapipáját, ott feküdt most is a zongora tetején. Egyedül ez a pipa volt itt őszinte, egyedül ez a pipa nem várakozott.

Robert Hearth főpapian fölemelte a kezét, és Robert Kingsblood is fölemelte a kezét, és az anyjához fordult, akiből most először kitört a zokogás. A koporsó vivők öntudatosan bámultak, és úgy mozogtak, mint az automaták. Cedric Staubermeyer és W. S. Vander is köztük voltak – azok a szomszédok, akik a legjobban gyűlölték az újjászületett Neilt.

A jelenlévők közül senki nem szólt hozzá, és az üres tekintetű, udvarias Vestalnek és az érdeklődő Biddynek is csak odabólintottak.

A koporsó kissé megdőlt, amikor a bejárati lépcsőkön át lassan ki vitték a házból. Neil ekkor értette meg először, mennyire végérvényes a halál: Apja most haladt át utoljára ezeken a lépcsőkön, amelyeken oly fontoskodva, oly boldogan kocogott le-föl annyi éven át; és ezt az

utolsó utat már nem a maga lábán tette meg. Vinni kellett, s nem is nézhetett vissza még egyszer, utoljára a házára.

Hearth jelölte ki mindenkinek a megfelelő helyét a gyászkocsikban, olyan bonyolult, ceremóniás rendben, mintha a Halál sértődős uralkodó volna, aki megköveteli az illemszabályok betartását. Amikor Alice Whittick Kingsblood és Kitty Kingsblood Sayward között szóváltásra került sor, hogy ki üljön anya mellé, Robert Hearth ezt is megnyugtatóan megoldotta azzal a fürge, üres kegyeletességgel, amely azt sugallja: „Majd csak elmúlik ez is, és meg lesztek lepve és hálásak lesztek, hogy milyen jutányos lesz a számlám.”

Induláskor minden kocsinak kigyújtották a reflektorait, hogy jelezzék: ez itt temetési menet. Az állam törvényei szerint pénzbüntetéssel sújtandó kihágás gyászmeneten keresztülhajtani – vigyáztak, ó, hogy vigyáztak, nehogy megsértsék dr. Kenneth érzéseit.

Aztán a koporsó imbolyogva haladt fölfelé Sylvan Park baptista templomának lépcsőin. Dr. Shelley Buncer előírásos genfi talárjában úgy várta a halottat, mintha soha nem römiztek volna együtt, mintha mindig csak homályos kolostorokban elmélkedtek volna a feltámadás misztériumán. Gyászbeszéde igazán vigasztaló volt, mindnyájuknak megígérte, hogy hamarosan viszontlátják barátjukat, bár a jelek szerint ő maga ennek bekövetkezését minden különösebb izgalom nélkül várta.

Neil megint azokon az idegeneken törte a fejét, akik eljöttek meggyászolni az apját. Kik ezek? Páciensek? Néhányan közülük talán jobban ismerték az apját, mint ő most. Nagyon magányosnak érezte magát, aztán hirtelen megnyugtatta Vestal megértő keze.

Észrevette, milyen sokan vannak, akik inkább őt bámulják, mint a lelkészt; eszébe jutott, hogy legalább a felük álruhás négert lát benne, akit rajtacsíptek, és akit ki fognak üldözni a városból. Aztán meglátott két váratlan vendéget, akik a legutolsó padban ültek, s akik a szemükkel próbálták éreztetni vele tántoríthatatlan barátságukat – Evan Brewstert és dr. Emerson Woolcape-et, azt a fogászkollégát, akivel dr. Kenneth soha életében nem beszélt.

  Odakinn a sírnál, az Ottawa Heightsen, a Forest Lawn-temetőben hideg volt, s dr. Buncer

bátor szavai mintha szürke hópelyhekként libegtek volna remegve azon vacogó kevesek feje fölött, akik a temetőbe is kimentek.

Aztán valamennyien hátat fordítottak a sírnak, és otthagyták az apját egyedül.  Amikor hazaértek, Vestal, aki mindeddig oly türelmes volt, éles hangot ütött meg:– Ó, ne légy már ilyen szentimentális! Apádért most már nem tehetsz semmit. Viszont

eszembe jutott, hogy értem és a gyerekünkért sok mindent tehetnél. Gondolsz néha arra, hogy mennyire a te gyereked is, még a meggondolatlansága is mennyire hasonlít rád? Most, amikor hírhedt igazmondásod és igazságszereteted arra ihletett, hogy valamennyiünket négerré tegyél, most milyen terveid vannak velünk, kitaszítottakkal? Annak idején nem kérted ki a véleményemet, amikor nyilvánosan pellengérre állítottad magadat, most hát várom: mondd meg, mit csináljunk!

– Igazán, Vés, amikor a temetésen olyan csodálatos voltál...– Talán túlságosan is csodálatos voltam. Ugyan mit szándékozol tenni, ha Prutt, az a vén

lópokróc, kirúg a bankból?– Nem tudom.– Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha elkezdenél gondolkozni rajta?Neil csak némán bólintott.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Egyedül voltak egész este, szomorúan olvasgattak. Amikor megszólalt a csengő, Vestal törni kezdte a fejét: – Tíz óra múlt... ki lehet az? Valószínűleg Robert bátyó, átjött élvezni egy kis családi meleget, és aggódni. Jobb lesz, ha én megyek. Majd azt mondom neki, hogy már éppen ágyba készültünk.

Amikor kinyílt az ajtó, zűrzavaros hangorkán és durva, gúnyos röhögés hallatszott be. Neil harcra készen fölugrott, de aztán hallotta, hogy Vestal éles fuvolahangon befelé invitálja a látogatókat: – Hát persze, jöjjenek csak be. El vagyok ragadtatva... nahát, ez igazán kedves volt maguktól!

A nappali szoba ajtajában három fekete, meg egy hullafehérre mázolt kajánul vidám arc jelent meg: Borus Bugdoll, a Bibab Táncpalota tulajdonosa, Hack Riley, egy leszerelt néger katona, egy Faydis nevű fehér lengyel lány – a vezetékneve sose derült ki – meg Belfreda Gray, a fekete rózsa. – Mindig esküdtem rá – viháncolt Belfreda –, hogy egyszer jövök én még be ide a főbejáraton, és isten bizony, ott jöttem be!

– Isten bizony, ott jött be! – mondta Vestal mézédesen.Borus egyszerre volt magabiztos, bágyadt és kemény, mint egy pilóta, vékony sasorra

feketén és merészen meredt előre rikító nyakkendője felett, olyan volt, akár egy kismadarakat élvezettel öldöső fekete sólyom. Rákacsintott Vestalre, gúnyos pillantást vetett az ideges Neilre, aztán simulékonyan bemutatkozott: – Jó estét. Bugdoll a nevem, és egy lokál tulajdonosa vagyok. Hallottam, hogy van egy új kevert vérű pár a városban, és az ilyeneket mindig meglátogatom, és üdvözlöm körünkben.

– Igen – károgott Faydis –, mi is kevert vérű pár vagyunk, ő meg én. Azelőtt Belfredával járt, de most Bel meg Hack összeborultak, és most Borus az én fiúm, pedig én éppolyan fehér vagyok, mint maguk, sőt lehet, hogy még fehérebb, de azért szeretem az én kis barna gombócomat! Az ám, Vestal, én is pont úgy vagyok, mint maga, színes fiúval élek, és milyen jó vele összebújni... huhuu!

Neil úgy fújtatott, mintha tüstént ki akarná rúgni a hívatlan látogatókat, de Vestal tiszta, halk hangon, hogy csak a férje hallhatta, leintette: – Nem. Azt akarom, hogy te is lássad, milyenek is a te értelmiségi barátaid! – Aztán vidáman, hangosan folytatta: – Tessék, üljenek le mindnyájan! Belfreda... ha nem vagyok indiszkrét... hát hogy van, mi van magával?

Olyan derűs volt, olyan vidám, hogy máris kihúzta tréfájukból a fullánkot. Borus, a társadalmi kapcsolatok szakértője, aki fesztelenül ácsorogva éppen valamivel magasabb volt Vestalnél, leereszkedve ismerte el: – Tudja, hölgyem, maga egész rendes.

Úgy bámult rá, mintha közben mulatna rajta magában, mintha ismerné minden gondolatát, a sznobságát, a nagylelkűségét, ismerné báli ruhában és fürdődresszben. Vestal elpirult, és elvesztette a fölényét. – Neil, hozok valami italt a barátaidnak – mondta sietve. – Foglalkoznál velük, hogy addig is otthon érezzék magukat?

Neilnek átvillant az agyán, hogy ez a Borus feszült, gyors eszű, hamar kést rántó embernek látszik, és zűrt sejtve, óvatosan szólalt meg: – Mi jutott eszükbe, hogy csak úgy fogták magukat és beállítottak?

– Talán csak azért, hogy egy kicsit felbosszantsuk, de talán azért, hogy lássuk, becsületes tagja-e a fajunknak, vagy csak afféle faji kapcsolatokról papoló, zsíros szájú értelmiségi. Kíváncsiak voltunk, Neil, hogy velünk, szenesemberekkel is be tudja-e venni a dolgot.

Neil úgy érezte, igazság szerint most meg kellene sértődnie, de rájött, hogy csöppet sincs megsértve; hogy az a sok szép, magas társadalmi kerítés, amely hite szerint Kingsblood kapitány (a Kingsblood-fi) és Borus Bugdoll, a fekete bármixer között állt, csak árnyék volt,

és hogy szerencsésnek tarthatja magát, ha megszerzi egy Borus barátságát, amikor az összes Featheringek a nyakára zúdulnak.

– Remélem, Borus – mondta nagyon komolyan. – De még nagyon zöldfülű vagyok. Ha lehet, számítanék magukra.

– De mennyire! – mondta Hack Riley, Borus pedig úgy dünnyögte: – Lehet, hogy számíthat – mint aki komolyan gondolja, vagy alkalomadtán komolyan, vagy majdnem komolyan gondolná.

Vestal nagy jávorfa tálcán hozta az italokat, a jeget meg a szódát. Hack esetlenül föltápászkodott, nyújtotta a kezét, hogy átvegye a tálcát, de az ügyes Borus megelőzte, s már keverte is az italt. Hack és Faydis félszegen bámészkodtak körbe a derűs magabiztosságot sugalló szobában. Itták a szódás whiskyt, és egyszer csak minden megváltozott: szó sem volt többé fekete betolakodókról és visszautasító gőgös fehérekről; csak hat fiatal emberről, akik szerettek nevetni és malackodni, és akik meglepően jól érezték magukat együtt. Nevettek Borusnak a kapzsi fehér rendőrökről szóló történetein, amikor Hack kifejtette a véleményét a fehér őrmesterekről, és nevettek azon, hogy Vestal mennyire meghökkent, amikor beállítottak.

– Biddy hogy van? – érdeklődött Belfreda.– Nő, mint a gomba! – szólalt meg Vestalből az anya.– Több kelkáposztát kéne adni neki.– Így igaz.– És hogy van Nigger... akarom mondani, Prince? – kérdezte Belfreda.És ezzel óhatatlanul utat nyitott a faji vitának.A néger kultúrát illetőleg Borus teljesen egyetértett Mr. Featheringgel. – Minek a füstösnek

dráma, ha van pénze, és kaphat egy jó bőrt... ha barnát, ha rózsaszínűt? – csúfolódott.– Én jól föl akartam cukkolni magát, kapitány – jelentette ki Hack Riley –, de látom, hogy

maga belevaló fej. Asziszem, a meszesképűek meg fogják keseríteni az életét. Na és? Velem is ezt csinálták világéletembe! Szeretném látni magát, amikor hajót rak ki, vagy gyöngyöt halászik.

Szinte bizonyos, hogy Vestal nem tudta, hogy „gyöngyhalászatnak” a mosogatást becézik. Így aztán erélyesen válaszolt: – Biztosan remekül csinálná. Nagyszerűen úszik.

Aztán csodálkozott, hogy miért nevetnek olyan elismerően.Egy óráig sem maradtak. A búcsúzásnál Belfreda megsimogatta Vestal kezét, aztán az

elbűvölt, vidám társaság tovasuhant Borus meseautóján, vissza-visszakiabálva: – Belevaló fejek maguk, mind a ketten! Jöjjenek el, látogassanak meg a Bibabban... – Népük valamikor gyalog baktatott a karolinai utakon, miközben a fehér Gazda elvágtatott mellettük, de autón a néger is pont olyan gyors, mint a fehér ember.

– Vagányok, de jó pofák lelkendezett Neil. – Klassz barátok lesznek, ha valaha szükségünk lesz rájuk. Hát nem érted, miért veszem olyan komolyan őket?

Vestal hidegen végigmérte: – Ezeket a bohócokat? Drága fiam, te teljesen megőrültél?– Azt hittem, tulajdonképpen tetszettek neked.Hát, nem akartam, hogy elvágják a torkunkat.– Hülyeség! – tiltakozott Neil. – Sokkal rendesebbek, mint Curtiss Havock, és mennyivel

több eszük van!– Nagy kunszt, kinek nincs? Azt akarom mondani, hogy képes lennél eltűrni, ahogy ez a

rémes Bugdoll vigyorog rám? Kedvem lett volna megkorbácsoltatni. Én nem vagyok déli, de borzasztóan fehér vagyok.

– Ó, nekem semmivel sem tetszett kevésbé, mint az, amikor Eliot Hansen rád veti a csábmosolyát, és folyton hozzád ér! És Borus legalább bátor. Egy szép napon talán még nagyon fogunk örülni, hogy ő lesz a szomszédunk.

– Te talán igen. De én nem. Én nem leszek ott!

– Nem? Na jó... Azt hiszem, én sétálok egy kicsit, mielőtt lefekszem.Neilnek meglehetősen nagy kedve lett volna megcsalni zsarnokoskodó feleségét. Gyakran

előfordul ez megrendszabályozott ifjú férjekkel, amikor fájdalmasan tanácstalanok, amikor úgy érzik, hogy forróbb karok új és meglepő ölelésében talán mindenre ésszerű magyarázatot kaphatnának. Nagyon szerette volna fölhívni Sophie Concordot.

Aztán, miután öt percig levegőzött magányosan a hidegben, hazament és éjfélig veszekedett Vestallel.

Megjött a február. A járdák veszedelmesen síkosak lettek a csalóka hó takaró alatt. A kocsik elakadtak és visszacsúsztak, amikor lejtőn próbáltak fölkapaszkodni, és a kerekekre kötözött hóláncok idegesítő kórusa naphosszat csapkodta a sárhányókat.

Az ország fővárosában néhány déli szenátor megakadályozta, hogy szenátorkollégáik egyáltalán szavazhassanak arról a törvényjavaslatról, amely megtiltotta volna a munkaadóknak, hogy pusztán a jelentkezők bőrének színe alapján elutasíthassák az álláskeresőket.

Fort Sumterre újra tüzet nyitottak, a Mély Dél megint elszakadt, sutba vágva az amerikai alkotmányt, de ezúttal több északi szimpatizáns támogatta őket. Az új Jefferson Davis megválasztására még nem került sor, de egy arisztokratikus öreg ültetvényes, Mr. Dávid L. Cohn már világosan megfogalmazta a déli ideálokat, és megfútta a fegyveres lázadásra szólító kürtöt, amikor a hasábjait készségesen rendelkezésére bocsátó Atlantic Monthly-ban leszögezte:

Vannak egyes fehérek és négerek, akik szövetségi rendelkezéssel akarják elérni a déli szegregáció megszüntetését. Hadd figyelmeztessem őket: semmi kétségem sincs afelől, hogy ha ez bekövetkezik, minden déli fehér ember fegyvert ragad, és az országon végigsöpör a polgárháború.

Ezúttal azonban nem akadt Lincoln, aki mozgósítsa a katonaságot, így Észak és Dél háborújában, nyolcvanöt évvel a megindulása után, a Dél győzött. És az északi államok egyik fagyos kisvárosában egy Neil Kingsblood nevű néger félt, hogy elveszti az állását, mégpedig nem a hozzá nem értése vagy az udvariatlansága, hanem a bőrének a színe miatt – ami nem is volt olyan színű. Isten pedig még élt és uralkodott, és mindez tökéletesen rejtélyes volt a maga csodálatos értelmetlenségében.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

– Nézzük csak az angolokat, a franciákat, a hollandokat, a spanyolokat meg a portugálokat, nézzük meg a birodalmaik sötétebb vidékeire tett kirándulásaikat meg a szolgálólányokat, akiket hazavittek magukkal; vegyük figyelembe a mórok bolyongásait délre, Afrikába, és északra, Európába, és vegyük figyelembe, milyen az emberi természet a forró, déli estéken; és akkor nagyon valószínű, hogy se Európában, se Amerikában, az angol hercegektől a georgiai szenátorokig nincs egyetlen „fehér” se, akiben ne lenne egy kis néger vér – kardoskodott Clement Brazenstar, aki visszajött a városba, és Woolcape-éknál szállt meg.

Neil örömmel látta viszont fekete bohócarcát, de ezen a felháborító elméleten megsértődött. Mi lesz boldogtalanságának egész gondosan megszerkesztett épületével, ha Vestalt, John William Pruttot, Wilbur Featheringet és Rodney Aldwicket is „színesnek” lehet bélyegezni?

Aznap este Clem néhány más bombával is szolgált:Ha a Délnek azokon a vidékein, ahol a színes lakosság aránya hetven vagy nyolcvan

százalékot tesz ki, a fehéreket zavarja, hogy ennyire kisebbségben vannak, tehetnének valami mást is azon kívül, hogy uralmuk fenntartása érdekében csúffá tesznek minden törvényt és közigazgatást. Ők is élhetnének ugyanazzal az előjoggal, amelyet olyan gyakran és olyan nagylelkűen ajánlgatnak az elégedetlen négereknek: elköltözhetnek.

A gyapotbetakarítás és a rizstermesztés gépesítése miatt a következő tizenöt év alatt alighanem vagy négy-ötmillió néger mezőgazdasági munkás fog északra költözni, s akkor Észak erényes polgárainak majd alkalmuk lesz fontolóra venni, nincs-e náluk „fehér probléma”.

Valahányszor a négerek kirobbannak, és gonoszul összeverekednek a fehér kereskedőkkel és rendőrökkel, gonoszságuk mindig egyenes arányban áll azzal a gonoszsággal, amellyel velük bántak. Ez a forradalom biológiájának ősi törvénye.

Az előítélet a tudatlanok legbecsesebb születési előjoga, és ha a világ hét legokosabb embere hét álló órán át bizonygatná, személyesen és józanon, hogy az olyan néger, mint Ash Davis, van olyan csodálatos szavazópolgár és asztaltárs, mint egy átlagos fehér szeszcsempész, a végén minden tisztességes nevelésben részesült déli, különösen déli nő, csak udvariasan mosolyogna, és azt válaszolná: „Fiúk, maguK nem ismerik úgy a niggereket, mint én, és az hogy tetszene maguknak, ha niggerek vennék feleségül a hét lányukat?”

Mindehhez Clem kedélyesen nevetett.Éjfélkor Neilnek haza kellett mennie, pedig a faji vitában ilyenkor még csak a bemelegítés

folyik. Amikor kilépett Woolcape-ék kisházából, majd belebotlott Wilbur Featheringbe, aki pléhpofával ott sétálgatott az utcán.

– Hogy vagy, Kingsblood? – szólította meg Wilbur derűsen. – Jól mulattál az este? Látom, te is olyan vagy, mint én, szeretsz lejárni ide, és tanulmányozni az elnyomott feketéket.

Tehát Feathering volt az, akitől Rod Aldwick az információit szerezte az „agitátorokról”?Morgott valamit, és faképnél hagyta Featheringet.Aztán másnap reggel a bankban látta, hogy Mr. Feathering S. Ashiel Denverrel beszélget.

Utána Mr. Denver hívatta.– Neil, szeretném, ha megtennél minden tőled telhetőt, hogy kedvében járj Mr. Pruttnak. Ő

igazán remek ember, és maga a két lábon járó erkölcsi törvénykönyv. Régebben elmesélte nekem, hogy kisfiú korában, Maine-ben, egyszer nem volt egy centje sem, amikor perselyeztek a vasárnapi iskolában, aztán mihelyt fölgereblyézte valakinek a pázsitját, és kapott pár fillért, öt mérföldet gyalogolt, hogy odaadja a vasárnapi iskola főgondnokának, egy cipőkereskedőnek, aki annyira meghatódott a kisfiú jámborságán, hogy neki ajándékozott egy

pár majdnem új gumicsizmát! És ahhoz természetesen szó sem fér, hogy Mr. Prutt milyen hűségesen kitart itt a bankban mellettünk, munkatársai mellett.

– Mi baj van, S. A.?– Hát, szóval bizonyos fontos betéteseink panaszt emeltek, amiért nem kaukázusi fajú

alkalmazottat foglalkoztatunk. De te ismersz minket, Neil. Mr. Prutt meg én mindent meg fogunk tenni, ami csak tőlünk telik. DE.

Volt a banknak egy ügyfele, akit a jelek szerint nem sértett Neil jelenléte. Lucián Firelock beüzent neki elszigetelt kis ketrecébe, hogy szeretné, ha eljönne vele ebédelni. Neil ennek nagyon megörült. Immár két hete mindig egyedül osont ki ebédelni valamelyik mozgóbüfébe.

A procc Oscar-féle Montparnasse-ba mentek, a divat és a szellem felkapott találkozóhelyére, amely még a Fiesole teremnél is elegánsabb volt. Amikor bementek, Neil úgy érezte, a vendégek megvetően vagy ellenségesen bámulják, és nagyon kényelmetlenül érezte magát, nem is annyira önmaga, mint inkább Lucián miatt.

Barátságosan fogadták, és kitűnő asztalhoz vezették őket, de Neil tüstént észrevette, hogy Randy Spruce és Boone Havock feléje tekingetnek, aztán mondanak valamit a főpincérnek. Képzelődik, vagy csakugyan szemtelen lett a pincérük? Fél lábon álldogált, szívogatta a fogát, aztán odavetette nekik: – Mit szólnának egy kis borjúbordához?

– Nekem jó lesz – mondta Lucián, miközben Neil azon kapta magát, hogy semmi kedve nincs válaszolni.

– És maga, testvér? – türelmetlenkedett a pincér.– Oké.– Biztosan ízleni fog maguknak, fiúk. A legjobb vendégeink kedvence!Vagy egyszerűen csak barátságos és neveletlen ez a pincér? Lucianen látszott, hogy

bosszankodik, Neil pedig eldöntötte magában:„...Ha egyedül volnék, nem törődnék vele. De soha többé nem megyek el egyetlen fehér

barátommal se vendéglőbe, nem teszem ki őket ennek a kellemetlenségnek. És még csak meg se lehet magyarázni nekik. Nem értenék meg. Azt kérdeznék: »Miért nem teszel panaszt?«„

  Amíg be nem fejezték az ebédet, nem beszélgettek néger ügyekről, csak Diantháról,

Gregory Marlnak, az újságtulajdonosnak a nejéről. Diantha rendkívül erélyesen és minden köntörfalazás nélkül uralkodó szerepre tört a város összes humán területein, a kis színháztól a Külpolitikai Társaságig, és talán sikerült volna is neki, ha meg tudott volna állni a harmadik koktélnál.

(Fel kell jegyeznünk a tényt, miszerint Neil egy pillanatra eltűnődött, illik-e, hogy ő ilyen hangon beszéljen egy fehér hölgyről.)

Aztán Lucián egyszer csak kibökte: – Tudom, hogy feléje se mész a Szövetségi Klubnak. Miért nem masírozol egyszerűen be?

– Nem vagyok már tag!– Nem rúghatnak ki.– És mit bizonyítanék vele?– Nem tudom – ismerte be Lucián. – Lehet, hogy bebizonyítanál vele valamit, ami

halomba döntené az én összes szegregáció melletti érveimet, amelyeknek lényege, hogy velük született különbség van a niggerek meg a fehérek között. Ó, Neil, barátom, furcsa eretnekségekbe vittél te bele engem, pedig alig ismerlek. Talán jobb is, hogy nem ismerlek jobban. Még azon venném észre magam, hogy rózsakeresztes vagy napimádó lett belőlem!

Neil tánclépésben ment vissza a bankba.A délután közepe felé Mr. Prutt hívatta. Ezúttal semmi kedve nem volt köntörfalazni. – Azt

akarom, hogy ne adjon még egyszer okot a szóbeszédre – mondta –, és ne menjen többé nyilvánosan ebédelni egy fehér emberrel. Hajlandó ezt nekem ünnepélyesen megígérni?

– Micsoda? Nem! Ezt aztán nem!– Neil, én roppant nagylelkű voltam, itt tartottam magát, pedig a betéteseink panaszt tettek.

És maga talán méltányolta ezt? Valamelyik este is elment egy Woolcape nevű színeshez, és találkozott egy csomó néger bajkeverővel, akik egész üzleti rendszerünk lerombolását tervezik.

Neil fölállt. Ha ön ezt elhiszi, akkor akármit képes elhinni. Ezennel lemondok az állásomról.

– Ez általános megkönnyebbülést fog okozni, Kingsblood. Megpróbálok majd nem neheztelni magára, amiért így visszaélt a türelmünkkel. – Mr. Prutt kézfogásra nyújtotta aszott kezét, de Neil odasóhajtotta neki:

– Ez nagyon szép öntől, uram, de én nem szeretek fehérekkel kezet fogni. Jó napot, uram.Körülnézett, el akart búcsúzni S. Ashiel Denvertől. Aztán látta, hogy elbújt a

páncélteremben.Így aztán Vestal és Biddy ezüstkeretes fényképével a hóna alatt, szép csöndesen kiballagott

a bankból, mint állás nélküli néger.A házra még esedékes az utolsó részlet, de az csak pár száz dollár lesz, neki pedig 1127

dollár 79 centje van a bankszámláján, és ezen felül egy hűséges felesége.A bankszámlát illetőleg teljesen biztos volt a dolgában.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Vestalnek, ezernyi Beehouse örökösének, éppúgy nem volt semmi tapasztalata a téren, hogy milyen az, amikor a család férfi tagjai munkát keresnek, mint a tekintetben, hogy milyen az, amikor csipevává vagy hottentottává változnak. De már tizenöt éves volt az 1929-es nagy pánik idején, és emlékezett rá, hogy voltak egészen tiszteletreméltó férfiak is, Yale és Dartmouth neveltjei, akik elvesztették a tőzsdeügynökségeiket, de évi tízezer dollárnál kisebb jövedelemmel is bátran szembenéztek az élettel.

Vestalt nem aggasztotta, hogy miből fognak megélni. Hiszen csak az a kérdés, hogy Neil a Kék Ökör Nemzeti Bankban fogadjon-e el egy állást, valószínűleg az eddiginél jobb fizetéssel, vagy inkább a kisebb Kereskedelmi és Bányabankot részesítse előnyben.

Neil maga sem keresett soha életében munkát, iskolás gyerek kora óta, amikor egyszer kölcsönkérte Emery Saxinar bácsitól a fűnyírógépet és kertkarbantartó vállalatot alapított (azon a nyáron három helyen nyírta a füvet, alkalmanként harmincöt centért, de a vállalkozás nem virult föl, mert a nyereséget fagylaltra pazarolta). A főiskola után éppoly természetesen kapta meg kinevezését a Második Nemzetibe, mint ahogy avatása napján karórát kapott az apjától.

Így aztán fogalma sem volt róla, hogy a világ egyszerűen fütyül rá, mi lesz az óvatos lázadókkal, amikor nem hajlandók tovább játszani a pruttság óvatos játszmáját. Nem üldözi őket, dehogyis; csak amikor eljönnek elmondani, hogy éheznek, kiüzen, hogy nincs odahaza.

Neil nem akarta azt az örömet megszerezni a Kék Ökör Nemzetinek, hogy felajánlja a szolgálatait; nem, azt aztán nem, hiszen megveti Havockékat. Nem, majd a Kereskedelmi és Bányabankot fogja fellendíteni, egérkeszerű pénztáros barátjának, Mr. Topman-nak fog segíteni. Vestal azt mondta, hogy ezt nagystílűén kell csinálni, kocsin kell mennie. Nem, nem, ő úgyis csak a hölgyklubba megy egy kis bridzsre, mehet éppenséggel buszon is.

Lendületesen vonult be a Kereskedelmi & Bánya apró, barna helyiségébe, ahol a pénztárban, a rács mögött ülő Mr. Topman úgy hőkölt vissza előle, mintha Neil közismerten harapós lenne. Kelletlenül vezette be a bank elnökéhez, aki egyszer a Rekettyés Klub versenyén megdicsérte a teniszjátékát, de most valahogy nem nagyon emlékezett rá, és csak annyit motyogott: – Sajnálom, nincs semmiféle üresedés.

Neil most már kevesebb önbizalommal – és egyre kevesebb és kevesebb önbizalommal – járta le a többi bankokat. Aztán elment egy tőzsdeügynökségre, a Scott Zago Északi Biztosítási Ügynökségre.

Mr. Zago sajnálatos módon el volt foglalva, legalábbis Neilt így tájékoztatta Verne Avondene, az irodaigazgató, egy udvarias öregúr, aki valamikor maga is gazdag ember volt. Mr. Avondene is azok közé tartozott, akiknek a Neil & Co. fiatal és vállalkozó szellemű cége nyírta a pázsitját, és Mr. Avondene annak idején megkérdezte tőle: – Mi az a nagy dolog, amit szeretnél fölfedezni az életben? Az aranygyapjú vagy az innisfreei kunyhó?

– Még nem tudom, orvos legyek-e vagy repülő – felelte Neil.Verne Avondene volt az is, aki mint a Szövetségi Klub titkára néhány nappal ezelőtt

telefonon közölte Neillel, hogy elfogadták lemondását a tagságról. Most, miközben Neil ügyetlenül arra célozgatott, hogy állást szeretne, úgy nézett rá, mint holmi világos bőrű színesre, akinek mulatságos a pimaszkodása. Azt a fáradságot sem vette magának, hogy nemet mondjon. Csak mosolygott.

A Nagyáruházban Levi Tarr azt mondta, hogy a könyvelésben meg a hitelosztályon máris túl sok az ember, de nem volna-e kedve Neilnek beállni eladónak? – Szeretném, ha megpróbálnád. A fizetés nem sok, de elég gyorsan feltornázhatnád magad magasabb beosztásba, bevásárlónak. Szeretném, ha beállnál hozzám, egyrészt mert intelligens ember

vagy, másrészt mert rá akarom venni az apámat, engedje meg, hogy felvegyek néhány néger eladót. Te lennél az előretolt ék.

Neil nagyon udvarias volt, és „más kilátásokról” hazudozott.„...Még hogy én mint előretolt ék! Hogy én vénasszonyokat szolgáljak ki! Szalagot vagy

mi a csudát áruljak nekik!”Kelletlenül, de elment az Erőmű és Közvilágítási rt.-hez, apósához, Morton Beehouse-hoz

is, akit újév óta kínosan került, és aki beszüntette Vestalnek adott rendszertelen apanázsát. Apósa tölgyfa homlokzata előtt kijelentette: – Nem alamizsnát keresek, hanem állást. Azt hiszem, elég jó vezető vagyok.

– És kétségkívül azt is hiszed, hogy megfelelően gondoskodni tudsz a lányomról, miután magadra haragítottad a város minden tisztességes üzletemberét. Nos, hadd mondjam meg neked, ha ennél a cégnél bármiféle állást kapnál, az semmi más nem lenne, csak alamizsna!

– Oké – mondta Neil, és faképnél hagyta.Ez álláskeresésének második ónos esős napján történt. Aztán délután kocsin kiment a

South Endre egy jelzálogkölcsön szövetkezettel tárgyalni. Az utcák elég csúszósak voltak, hóláncra volt szükség, behajtott hát egy garázsba, hogy föl tétesse. A lucskos földön szakadt overallban, fülig olajos néger kocsimosó kapargatta a jeget egy sárhányóról, aztán rávigyorgott Neilre, és félig-meddig odaintett neki. Neil lassan, meghökkenve ismerte föl ebben a rémalakban azt a Philip Windeck kapitányt, akivel a Bibab Táncpalotában találkozott, s aki akkor oly előírásos és tekintélyes volt repülőtiszti egyenruhájában.

– Phil! – kiáltott fel olyan meleg barátsággal, amely mindkettőjüket meglepte.– Hogy s mint, kapitány... Neil? – bizonytalankodott a segédmunkás.Amikor már átláboltak a társalgás szükségszerű hídkereső szakaszán, Neil érdeklődni

kezdett: – Mi van a műegyetemmel? Vissza fogsz menni?– Nem volt bátorságom nekivágni... újrakezdeni azt a nagyszerű karriert, amely a tanulás

révén a tiszt-és-úriember állapoton keresztül egészen a kocsimosó rongyig ível. Túlságosan is érzem a faji elkülönítést. Mikor elkezdtem állást keresni, rájöttem, menynyire ellenem szól, hogy tiszt voltam. A fehér mérnökök azt mondták, hogy ez pimaszság. Így aztán ráléptem a négerek hosszú vándorútjára. Remélem, neked soha nem kell végigmenned rajta: városról városra... Omahából Dallasba, onnan Seattle-be, onnan Pittsburghba... Mindenütt azt mondják, hogy a szomszéd városban színes bőrűeket is alkalmaznak, az ember odaslattyog, tehervonaton, potyázva, aztán rájön, hogy szó sincs róla. Magányos voltam, vágytam Garnet meg a szülővárosom után. Tudod, nekem is itt van az otthonom, szeretem ezeket a dombokat meg a folyókat, így hát visszajöttem... Majd összekaparok egypár dollárt, aztán újra nekivágok... a tanulásnak vagy a bolyongásnak. Tudod, minden gépműhelyben csak azt kértem, próbáljanak ki: legyenek szívesek, adjanak valami munkát, akármit megcsinálok egy csúcsesztergapadon, amit csak akarnak. És mindig ugyanazt válaszolták: mit gondol, majd tönkreteszünk egy ilyen drága gépet, csak hogy kedviben járjunk egy nigger kocsimosónak? Nohát, so geht’s.

Szemrehányóan nézett Neilre, aztán Neil egyszer csak kibökte:Phil, én is néger vagyok, és engem is kirúgtak az állásomból miatta.Ettől Phil minden szemrehányása elszállt: gondosan megtörölgette a kezét a ronggyal,

aztán kezet rázott kapitánytársával, fillér nélkül maradt álláskereső társával, a barátjával.Munkaidő után, miután Neil ajánlkozását még egy helyen elutasították, bement Phillel egy

kávéra egy autós bisztróba, ahol a tulajdonos a sok fülig olajos vendég között már meg sem próbálta eldönteni, melyik a „színes” és melyik a „fehér”.

– Biztosan láttad már az apámat – mondta Phil –, az öreg Cloat Windecket, liftes a Kék Ökör Nemzeti épületében. Szegény öreg, teljesen összetörte a szívét az én hanyatlásom és bukásom. Mindig azt mondogatta, hogy tőle örököltem a repülési technikámat... hiszen ő is tizenkét emelet magasságba száll a liftjével. Volt egy pompás hetem, a kóborlásom közben,

Denverben – folytatta. Hétfőn állást kaptam, beálltam taxisnak, klassz, új, bíborvörös taxit kaptam, és jól is csináltam. Megtanultam tökéletesen mondani, hogy „Genis, uram” és „Genis, naccsasszony”, és olyan vidáman fogadtam el a borravalót, mintha a tiszti zsoldomat venném fel. Se baleset, se veszekedés, semmi nem volt, még a zsaruk se néztek rám ferde szemmel, de már kedden botrányt csapott az irodán egy derék fehér jó barát, hogy hogy lehet egy tudatlan színest volán mellé ültetni, így aztán szerdán kirúgtak. Csütörtökön megint állást kaptam, teherautósofőr lettem. Négy fehér sofőr leszorított az útról, megvertek és fölgyújtották a kocsimat, és tudod, valahogy egyszerűen úgy láttam, nincs semmi értelme, hogy jelentsem a dolgot az irodán, így aztán fölmásztam egy Cheyenne-be induló tehervonatra. „Amerika, szeretem barátságaidat, erős férfiaidat, cameradóidat, hogy ínségében felebarátod segítségére sietsz” – írta Whitman.

– Egy szép napon én is biztos össze fogok akaszkodni egyes fehérekkel – tűnődött Neil. – Phil, amikor nagyon felbőszítenek, eszedbe jut néha a gépfegyver?

– Néha már-már kezdek rágondolni, de aztán nem engedem meg magamnak. Atyaisten, ezek a fehérek soha nem fogják megtudni, micsoda türelmük van a színeseknek világszerte. Olyan, mint maga az isteni türelem.

Neil soha életében nem tudott így, ilyen szabadon, ilyen szenvedélyesen, ilyen romantikusan és ilyen szentségtörően beszélgetni sem Judd Browlerrel, sem az elegáns Eliot Hansennel. De aztán útban hazafelé, a kocsiban rájött, hogy az ő Vestalje mindig szívesen látná Juddot vagy Eliotot, de Phil Windecket, a lucskos kocsimosót, a „Hé, te fiú”-nak szólongatott férfit nem.

  Kifizette a ház vételárának utolsó részletét.– Most aztán már holtbiztos a miénk, örökre! – ujjongott Neil, aztán végigtáncolták a kék-

vörös-barna nappali szobát, a napozóteraszt, az apró, csupa kristály és mahagóni ebédlőt.– Neil, mondd meg őszintén, nem tartanád akkor is elbűvölő háznak, ha fogalmad se lenne

róla, hogy kié? – kiáltott fel rajongó szeretettel Vestal.– De mennyire!A pillanat nem volt alkalmas rá, hogy tudassa Vestallel, hogy már csak 767 dollár 61

centjük van a bankban, az ő hadirokkant járadéka nem sokat nyom a latban, s farsangi maszkajátéka, amelyben ifjú fehér gentleman létére az álláskereső néger szerepét játssza, gyorsan kezdi elveszteni a romantikáját.

De néhány nap múlva már meg kellett mondania Vestalnek, hogy semmiféle kilátása nincs munkára.

– Azt hiszem, segítened kell, hogy találjak valamit... akármit – vallotta be.Vestal erre akcióba lépett. Felmondott Shirleynek, méghozzá olyan elbűvölően, hogy

Shirley távozóban megcsókolta Biddyt, és meleg búcsút vett Vestaltől, aki, akárcsak ő, „azoknak a Wall Street-i hapsiknak” az áldozata.

Vestal csökkentette a kosztpénzt, lemondott az úgyszólván kötelező moziról, fenyegetően szemlélte Prince nem csökkenő étvágyát, és kurtán megmondta Biddynek, hogy szó sem lehet póni lóról.

Aztán eladták a kocsit. Az Egyesült Államokban ez ugyanazt jelenti, mint amikor azt mesélik valakiről, hogy „aztán eladta mind a négy lányát rabszolgának”.

Hála a háború utáni áruhiánynak, elég jó árat kaptak érte. De ha valakinek nincsen kocsija, az annyit jelent, hogy aláírta a társadalmi halálos ítéletét, hát még ha egy Befutott Amerikai üzletemberről van szó, vagy egy Tevékeny és Népszerű Fiatalasszonyról, aki ugyan igyekszik megőrizni a rangját, de már legrégibb barátnői is úgy néznek rá, mintha csak épp az előbb ismerkedtek volna meg vele, de nemigen tetszik nekik.

Az egyéb ajándékok helyett, amelyeket Biddy percenként megkívánt, Vestal vett neki egy tizenöt centes comics képeskönyvet. Amikor Neil átlapozta ezt a nagy igényű irodalmi alkotást, amely Amerikában a Grimm-mesék és a The Wind in the Willows helyébe lépett, rájött, hogy nem kevés rajzocska ábrázol bohóckodó és alantas néger figurákat.

De már belefáradt a prédikálásba, nem szólt egy szót sem, csak ellopta a remekművet a lányától, és bedobta a kazánba. Aztán leült, és hosszasan izgatta magát, milyen jövője lesz Biddynek mint négernek? Milyen iskolába fog járni, milyen állást fog kapni, milyen lesz a házassága, miután ő nyilvánosan bevallotta AZT?

Szinte hallotta Vestal szemrehányó hangját: „Erre előbb kellett volna gondolnod, mielőtt hebehurgyán eltátottad a szádat.”

És hallotta Wilbur Feathering elégedett röfögését: „Hogytetszenehaalányodniggerhezmennefeleségül?” És csakugyan, tette fel önmagának a kérdést, örülne-e, ha Biddy olyasféle fiúhoz menne, mint mondjuk Winthrop Brewster?

„...Miért ne, ha Winthropnak pontosan olyan diktatórikus és hencegős teremtés kellene, mint Biddy! Hiszen Winthrop a legelbűvölőbb és legintelligensebb fiú, akit csak ismerek.

...Milyen javíthatatlan fehér ember vagyok... a természet legpusztítóbb szörnyszülöttje a földrengés és a bubópestis után; még azon töröm a fejemet, hogy Winthrop van-e olyan derék fiú, mint azok, akik nyilvánvalóan hitványabbak nála, és még haj de bátornak is tartom magamat, amiért ezen töröm a fejemet!

Erről a fejtörésről nem számolt be Vestalnek.  Amikor Orlo Vay reggel jól fűtött kocsiján elindult a látszerész-üzlete felé, és meglátta azt

a niggert, azt a Kingsbloodot, azt a koldust, akinek se kocsija, se cselédlánya, amint ott vánszorgott a szeles utcán, hogy nekifogjon aznapi álláskeresésének, erkölcsös vidámsággal kacagott föl, különösen amikor a pasas megcsúszott a hópárnával borított jégen, vad táncba kezdett, és lengette a karját, mint a pörgettyű, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Virga viszont – Mrs. Orlo Vay – idegesen átosont az utca túlsó oldalára, és egy jávorszirup tortát vitt Vestalnek, aki, miközben dühödten porszívózott és törölgetett, nem tudta, meghatódjék-e vagy megsértődjön. Mert Mrs. Vay Sylvan Park tejszínhabos társadalmi tortájának határozottan jóval alacsonyabb rétegébe tartozott – egészen mostanáig.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Vestalnek nem volt ínyére ez a remeteélet. Szerette a társaságot, szeretett mindenféle összejövetelt. A nemes elveket és az otthon ülést nem neki találták ki.

Apja, aki a polgári kötelességek fölöttébb emelkedett szellemű hirdetője volt, s akinek hite szerint mind a házassági, mind a villamosenergiai és világítási szerződések az Égben köttetnek, ennek ellenére állandóan arra biztatta, hogy hagyja el hites urát, költözzön haza, és váljon el. Akkor a kaukázusi felsőbbrendűség vértezetében újra eljárhat majd az esti karneválokra, ahol az emberek Newburgh-módra készült homárt esznek, és „Amerikából jöttünk”-öt játszanak. Azt is megígérte, hogy ha ez valahogy mégsem sikerülne, elküldi Vestalt valami festői vidékre, ahol senki nem tud semmit Biddy „pöttyös” örökségéről.

Amikor Vestal benézett az apjához látogatóba, az öreg úgy nézett fel az íróasztaláról, mintha maga az íróasztal nézett volna fel, és rezzenetlenül tette föl a kérdést: – Miértpocsékolod el az életedet, Vessy? Megbeszéltem a dolgot Oliver bátyáddal és Yarrow tiszteletessel, akiknél nincs lelkesebb híve a házasság szentségének... amikor igazi házasságról van szó. De mindketten egyetértenek velem abban, hogy nem tekintheted valódi köteléknek azt a frigyet, amelybe csalással ugratott be egy ámokfutó őrült, egy degenerált alak vagy egy néger, és amikor valakire többé-kevésbé mind a három vonatkozik... Mi nem is azt akarjuk, hogy elválj ettől a Kingsblood nevű alaktól, mi meg akarjuk semmisíteni a házasságot.

– Marhaság.– Mit mondtál?– Azt mondtam: marhaság.– Ez nem hangzik valami tisztelettudóan, vagy szerinted igen?– Nagyon szeretem Neilt. Csuda jó pofa... vagy legalábbis az volt, amíg tömeggyűlés nem

tett belőle. Amellett nem akarom cserbenhagyni.– Engem viszont cserbenhagysz, nem?– Lehetséges.– Akkor bizonyára nem várhatjátok tőlem...– Nem várjuk. Nem is fogjuk. Egy centet sem fogadunk el többé tőled. Amellett Neilnek

most nyílt kilátása egy csodálatos állásra a... Nem, nem mondok neked semmit, amíg nem hozzák nyilvánosságra a dolgot. Ó, apa, ugye nem akarsz üldözni engem?

– Nem, meg akarlak menteni.Aztán kezdte az egészet elölről.  Bármiként vélekedett is Neil Kingsbloodról, osztályának és fajának árulójáról az elegáns

Eliot Hansen, Neil feleségének világosan tudtára adta, hogy hozzá ezután csak még lojálisabb lesz: alázatosan rendelkezésére áll, kész szolgálni tanáccsal, rokonszenvvel, kisebb pénzösszegekkel, vitapartnerként (mondjuk az operáról), testvéri kézfogással vagy bármi ilyesmivel, aminek csak Vestal hasznát tudja látni. Ez az ötletes segítőkészség, kiegészítve Eliot pimasz, karcsú jóképűségével, valamint azzal a szokásával, hogy úgy forgassa az arcát Vestal felé, mint egy gazdiját imádó dakszli, a menekülés veszedelmesebb útját jelentették Vestal számára, mint azt az ember gondolta volna.

Abban a társaságban, amely néhány héttel ezelőttig még Neil és Vestal „bandája” volt, Eliot Hansen és Curtiss Havock kivételével a férfiak nem voltak nőhajhászók. Szolidan megültek a feleségük szoknyája mellett, nagy zavarba jöttek volna idegen hálószobákban, s alighanem impotenssé tette volna őket egy rózsaszín brokátfüggöny látványa. A „vadászatot”

alighanem úgy definiálták volna (ha valaha is megpróbáltak volna valamit definiálni, olyan szavakon kívül, mint a kereskedelmi mérleg, a forgatónyomaték és a fasizmus) mint mezei, nem pedig mint hálószobái sportot. De Eliot kárpótlást nyújtott barátai félénkségéért. Olyan szakértője volt a kanoskodásnak, amilyen mestere Judd Browler a pisztrángcsaliknak, vagy Tom Crenway a salátaöntet készítésének. Minden unatkozó feleség már attól titkos borzongást érzett, és „érdekes” hírnévre tett szert, ha meglátták Eliot Hansennel bizalmasan összemosolyogni. Grand Republic kozmoszában, ha csak miniatűr formában is, minden megtalálható: itt Eliot Hansen képviselte Casanovát, Salamon királyt, valamint Marquis de Sade szelídebb szakaszait (az újságosoknál árult regénymagazinokban tömörített formában).

Már azt is sokatmondó ténynek tekintették, ha valaki Elioték házában járt, akkor is, ha csak Daisy, a felesége volt otthon. Vestal is csak azért ment oda, mert Daisyvel, Pomona Browlerrel és Violet Crenwayvel együtt tagja volt a templomi virágbizottságnak. Teára voltak hivatalosak Daisyhez, nagy felháborodásukra csakugyan teát kaptak, s mivel mindnyájan utálták egymást, Vestalre összpontosították a figyelmüket. Célozgattak is rá, hogy örömmel fogadnának minden bizalmas vallomást Vestal Neillel kapcsolatos kellemetlenségeiről.

– Mit hallok... hogy Neil átmegy egy nagyobb bankba? – csiripelte Violet, nyilván arra gondolva (az izgatott Vestal legalábbis erre gyanakodott), hogy „Mit fog az a szegény bohóc csinálni, most, hogy kirúgták?”

– Megerősödik már Neilnek annyira a lába, hogy a nyáron rendesen teniszezzen? – csitítgatta a kedélyeket Pomona, de közben valószínűleg azt gondolta: „Oda meri-e dugni az orrát a mi drága kis klubunkba, kiteszi-e magát annak, hogy. a mi nagy, erős, családjuk becsületét méltatlankodva védelmező arisztokratáink, amilyen a férjem is, szétverjék azt a lapos, fekete, tolakodó pofáját?”

– Én teljesen beleestem a férjedbe – próbálkozott Daisy Hansen.– Mikor valaki sokat van vele, akkor is olyan csodálatos, ahogy mi, lányok hisszük? –

Vestal értelmezésében ez a kérdés így hangzott: „Na, mesélj már, ugye nem vagy többé hajlandó együtt hálni azzal a rémes csalóval, most, hogy rájöttél, hogy... tudod ...”

Vestal mindnyájuknak azzal válaszolt, hogy szerényen olyan modern Apollóként mutatta be Neilt, akiben Aiax és Szent Sebestyén egyes vonásai is megvannak.

Hogy valóban hordozta-e ezeket a titkos jelentéseket, amit mondtak, hogy csakugyan vidultak-e az ő tragédiáján, vagy mindez csak az ő beteges képzeletének a műve, Vestalnek tulajdonképpen mindegy volt. Roppant kényelmetlenül érezte magát, hogy kikérdezik, amiért egy néger különcködő felesége lett. Nagyon megkönnyebbült, amikor bejött Eliot, és búgott, mint a gerle:

– Mi, lányok, ti nem kaptatok koktélt? Gyere, Vés, segíts megcsinálni.Ebben a választékos, modern otthonban még pompásan felszerelt, különleges, fehér

zománcos, miniatűr jégkockahűtővel ellátott tálalókonyha is volt. Itt volt Eliot saját különbejáratú francia kávéháza, számos szerencsés hódítása indult ezen a színhelyen, az italkeverő rudacska meg a kissé ragacsos olasz vermutosüveg fölött. Miközben ünnepélyesen rázogatta az ezüstborítású koktél-keverőt (amely laposan be volt horpadva, mióta Daisy egyszer hozzávágta), fölnézett a nála jó másfél centivel magasabb Vestalre, és dorombolt: – Hallottad már azt a történetet a pilótáról, aki dupla heverőt állíttatott be a gépébe?

– Nem... akarom mondani, igen... úgy értem, hogy nem akarom hallani!– Nem? Pedig klassz, sokat mulasztasz, bébi. Mondd csak, emlékszel Bradd Crileyre,

ügyvéd volt, itt lakott... aztán New Yorkba költözött?– Igen, ismertem.– Kelly doki nemrégiben New Yorkban járt, és azt mondja, Crileynek most egy igazi New

York-i színésznő a barátnője. És hogy hancúrozik vele! Tudod, hova fekteti? Egy hat láb széles, habgumi matracos ágyba... az ám, bébi!

A továbbiakban is hasonlóképpen csapongott: előhozta a katonák európai szerelmi ügyeit, aztán hogy van egy kunyhója odafönn, a Big Eagle Rivernél (ezt barátai a kor visszataszító zsargonjában „szerelmi fészekként” emlegették). Vestal végül arra a következtetésre jutott, hogy Eliot a (nagybani) fagylaltgyártással együtt járó kifinomultsággal azt a szenzációs újságot óhajtja tudtára adni, miszerint az emberek még mindig szoktak... hát akkor miért ne?

Ezt ugyan mulatságosnak találta, de olyan felháborítónak is, hogy majd megfulladt tőle.„...Soha nem merészelne így példálódzni, ha nem egy színes gentleman volna a férjem.

Hiszen ismerem én Eliot szokásos taktikáját, tudom, hogy fog munkához, amikor a szerelmi csengő felberreg abban a gyermeteg agyában... Mr. Hansen, ha még egyszer megfogja a csuklómat, a saját koktélkeverőjével verem fejbe.

...Tudjátok, mi a fura? Hogy Borus Bugdoll ezt mennyivel jobban csinálná. Borus egy disznó, az ám, de sokkal rafináltabb, mint ez az amatőr bármixer, mivel ő Harlemben lakott.

...Ezért be fogok olvasni Neilnek... ilyesmik történnek, és mind őmiatta. Eddig nem sokat panaszkodtam, de most aztán ki kell pakolnom ebben az egész rohadt ügyben. El kell költöznünk, meg kell változtatnunk a nevünket; aztán majd gondoskodom róla, hogy Neil soha többé elő ne hozakodjon ezzel a bátor-néger-pionír marhasággal. Ma reggel is teljesen zavarodottan ébredtem, törtem a fejemet, hogy ugyan miféle bűnt is követtem el, aztán rájöttem, hogy egy négerhez mentem férjhez, ezzel kell szembenéznem. Ó, atyaisten!”

Hát így. És közben az elragadó Eliot rázta és kóstolgatta a koktélt, és locsogott és mosolygott.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Neil mindeddig nem tudta, hogy sok-sok ember számára nehezebb része az életnek állást keresni, mint dolgozni – idegesítőbb, megalázóbb, és egy fillért sem fizetnek érte.

Hogy a buszjegyet megtakarítsa, gyalog trappolt irodaépületekből gyárakba, gyárakból áruházakba, meg-megcsúszva a síkos kövezeten. Ebben az évben február végén olyan hideg lett, hogy az emelkedett szellemű polgárok és háztulajdonosok Legfőbb Kötelessége – a járdák tisztán tartása – a visszájára fordult, mert ha összelapátolták a havat ahelyett, hogy otthagyták volna a puha hószőnyeget, amelyben az ember megvethette a lábát, a járda mellett felhalmozott hóbuckák a legkisebb olvadásnál is valóságos jégpályává változtatták a járdát, melyen keresztül átlátszott a cement, és amelyen a városban gyakorlatilag mindenki vagy kitörte a bokáját, vagy legalábbis keményen fenékre ült (és aztán méltatlankodva nézett körül).

Amikor a hőmérő mínusz tizenöt, mínusz tizenhét, mínusz huszonöt fok alá süllyedt, a polgárok terebélyes, csatos hócipőket öltöttek, posztókalapjuk alá fülvédőt húztak, és sóhajtoztak, hogy bárcsak ne engedtek volna a divat csábításának, és ne dobták volna ki tiszteletre méltó, melegkedvelő őseiktől örökölt kopott fókabőr kucsmáikat.

A Chippewa Avenue-t, a város korzóját, amely októberben elevennek és szinte pompázatosnak látszott, csíkos jégtakaró borította, a járda mellett mindkét oldalon alacsony, összetöppedt, mocskos hófalak álltak, s amikor az ember fájó szívvel leszállt a fűtött autóbuszról, át kellett másznia ezen a szürke hóakadályon. Eltűntek a bíborpiros napvédő ponyvák, a kirakatok sem nyárias ruhákat vagy piros kenukat kínáltak, hanem kályhákat, flanellt és köhögés elleni orvosságot. Grand Republic elveszítette az életerős, magabiztosan növekvő város légkörét, épületei alacsonynak, ütött-kopottnak és foghíjasnak látszottak a kiszikkadt ég alatt, amelynek mintha örökre odalett volna a ragyogó kéksége. Lehetett ugyan szánkózókat, síelőket, piros sapkás, egészséges gyerekeket látni, de nem azokban a siralmas ipari negyedekben, ahol Neil munkát keresett.

Még soha nem áhítozott ennyire a tavasz eljövetelére, enyhe levegőre, barátságos napsütésre. Úgy érezte magát, akár egy öregember, aki egyre azon töpreng, hányszor fogja még meglátni az áldott nyarat.

Miközben a pokol kietlen, szürke tornácát taposta, egyik elutasító ajtótól a másikig, időnként munkát is kínáltak neki, de mindig csak olyan alantas, adminisztratív munkát, hogy (legalábbis úgy gondolta): ha elfogadja, tönkreteszi a jövőjét. „Nem szégyellek én többé semmiféle munkát – bizonygatta magának, miközben tovább talpalt de ez nagyon rossz precedens lenne.”

Álláskeresés... álláskeresés... álláskeresés... megint két sarok ... két hideg sarok... álláskeresés.

Szó sem volt többé arról, hogy nagyvonalúan hajlandó legyen elfogadni egy állást. Szó sem volt többé arról, hogy megfelelő előmenetelt biztosító állást keressen. Szó sem volt többé arról, hogy a fizetésnek nincs jelentősége. Fizetés, huhu, hogy mekkora jelentősége van! Fizetés. Újra pénzt keresni... pénzt, minden héten!

Álláskeresés, álláskeresés, álláskeresés, egész nap, koptatni a kövezetet, a latyakban, a hidegben, fájós lábbal, a megfeketült jégbuckák közt, elfáradt lábbal, kalocsniban, hóban cuppogva, fáradt lábbal, egyetlen nyomorúságos dallamra: álláskeresés, álláskeresés, álláskeresés.

És már nem bankárként keresett állást, hanem fáradt négerként, aki úgy vélte, hogy neki is élnie kell.

Amikor egy hónappal ezelőtt óva intette magát, hogy ebben a keresztyén országban nehéz lesz koldusszegény négernek lenni, hogy a fenyegetések és tényleges megaláztatások akár egyetlen napján is keserves lesz átlábolni, még nem tudta, hogy pokol lesz: pokol a hidegben, pokol a munkaadók sértéseiben, pokol a bukszában, amely olyan lapos, hogy csak sietős ebédre, kávéra vagy levesre telik, pokol a sajgó inakban, a béna, nyikorgó lábban, amelyet majdnem elveszített, amikor a fehér amerikaiaknak azt a szabadságjogát védelmezte, hogy megtagadhassák a fekete amerikaiaktól a munkát.

Még ha egy szép napon sokkal nagyobb állami járadékot kapna is a sebesüléséért, akkor is aligha tudná elviselni, hogy végérvényesen tétlen nyugdíjas életre kelljen berendezkednie, hogy egész élete egyetlen szegényház legyen, és Vestalnek meg Biddynek óvatos garasoskodásban kelljen élnie egy lusta, ambíciótlan lézengő mellett.

„Akkor is ilyen hebehurgya lettem volna, hogy négernek vallom magam – tette föl magának a kérdést ha tudom, hogy milyen nehezen tudok majd állást kapni, ha nem titkolom el a fajtámat?”

A kétely makacs dühöt ébresztett benne.„Nem tehettem mást. Ki kellett állnom. Állás-kere-sés. Ki kellett állnom. Állás-kere-sés.

Ki kellett... Hogy fáj a lábam, és hogy fázom!De mindennek ellenére valahányszor ki kellett töltenie egy jelentkezési lapot, a „Faja?”

kérdőpontba mindig azt írta: „színes”.  Óhatatlanul munkát kellett kérnie Wargate-éknál is, de Lucián Firelockkal nem akart

bajlódni, a felvételi irodán ülő idegen pedig semmi mást nem tudott ajánlani, csak egy munkaidő-nyilvántartási állást, heti huszonhat dollár fizetéssel... vénembernek valót.

Mrs. Timberlane, Vestal barátnője, sokat mesélt Fliegendről, a játékgyárosról. Amikor Neil elment hozzá, az Öreg szívélyesen fogadta, de úgy tűnt, a játékgyárban nincs olyan munka, amelyet Neil el tudna látni. Rá kellett jönnie, hogy bár azt képzelte magáról, hogy jól képzett, értékes tagja a társadalomnak, valójában alig ért valamihez campingezésen, golfversenyek rendezésén és a bankhivatalságon kívül. De még a bankban sem terjedtek túl ismeretei a rutinfeladatokon, és főleg azért lett a Második Nemzeti egyik dísze, mert szépen tudott mosolyogni, Morton Beehouse veje volt, s kétségbevonhatatlanul konzervatív, keresztyén és fehér.

Amikor elgondolkodott a dolgon, rájött, hogy el tud ugyan kormányozni egy kenut, de nem olyan jól, mint egy indián; elboldogul egy kocsival, de nem vezet olyan jól, mint egy taxisofőr; és bár egész jól tud szabad tűzön bifszteket sütni, távolról sem profi.

Új szemmel nézte ezután Sophie-t és Asht. Bármennyire szerette is őket, eddig kissé leereszkedően bánt velük. Most viszont belátta, hogy míg róla nem elképzelhetetlen, hogy esetleg éhen fog halni, Sophie hál’ istennek még egy fehér világban is remekül megállja a helyét mint gondozónő vagy mint énekesnő; Ash Davis pedig nemcsak mint vegyész tudna megélni, hanem derűsen elboldogulna valahogy mint csomagolómunkás, zenész, pincér, nyelvtanár, tanító és – itt Neil felsóhajtott alighanem mint Shakespeare-színész, vagy egy acélvállalat igazgatótanácsának az elnöke is.

Amikor legközelebb találkozott Sophie-val, Ashsel és Marthával, a középnyugati természet eme egyszerű gyermeke észrevehetően alázatosabban tette fel a kérdést ezeknek a kirafinált nagyvárosi embereknek, hogy hol szerezhetne állást.

– Gyermekem, kézbe kell vegyelek. Egész jól elboldogulnál, ha jobban ismernéd a dörgést – sóhajtott fel Sophie. – Lemész a Mayo Streetre, és tüstént kapsz egy jó, zsíros állást Vanderbilt Litchnél. Temetkezési vállalkozó, de biztosítással is foglalkozik, pénzt is kölcsönöz, dörzsölt fej, és az egyetlen kém és besúgó itt nálunk, Bronzvárosban. Lehet, hogy

sokat fizetne azért, ha egy majdnem fehér hapsi dolgozna nála, aki ráadásul még rokona is a helyi arisztokráciának.

– Ó... én... nem... azt hiszem, nem – mondta Neil.Magában megfogadta: „Ilyen mélyre nem alacsonyodom”, aztán mélységesen

megdöbbenve értette meg, hogy még mindig lenézi a Mayo Street-i és a néger üzletembereket, és Hack Rileynek igaza volt, amikor kicsúfolta, hogy csak játssza a négert.

De a szűnni nem akaró álláshajsza során nem játszotta, bár kissé tanácstalan volt, hogy mit akar csinálni.

  Próbálkozott szomszédjánál, Tom Crenwaynél, a nyomdájában, de Tom simán lerázta. A

Laverick Malomipari Vállalatnál régi pókerpartnere, Jay Laverick itallal kínálta, és megkérdezte, jókat lehet-e kettyinteni a Mayo Streeten, de amik^ Neil munka után érdeklődött, Jay üvölteni kezdett: – Neked? Állást, itt? Egy nyavalyát! Elvből nem veszek fel magadfajtát!

Aztán állást kapott a Beaux Arts-ban, de azt is teljesen véletlenül.Már majdnem elment a nagystílű és drága Hölgyek Különlegességi Áruháza mellett – ahol

ruhákat, arany- és kristályflakonos parfümöket, divatékszert és erényes csecsemők lélegzetéhez hasonlóan könnyű pulóvereket árultak –, amikor eszébe jutott, hogy bemegy, és szerencsét próbál korábbi golfpartnerénél, Harley Bozardnál, a tulajdonosnál. Harley kövér, tevékeny, szemüveges ember volt, büszke volt rá, hogy a New York-i 21. Klubban is ismerik, és konyított valamit a képekhez is.

Előzőleg Levi Tarrnál Neil elutasította az eladói állást, de még mindig roppant naiv volt: azt képzelte, kellemesebb lesz nylonharisnyákat árulni dúsgazdag faiparos feleségeknek a Beaux Árts halvány őzbarna szőnyegein, mint barhetruhás háziasszonyoknak a Tarr Nagyáruház kopogós, csupasz kőpadlóján.

Grand Republic ahhoz azért elég kis város volt, hogy – az olyan nagyüzemeket kivéve, mint a Wargate rt. – a tulajdonos maga válassza ki az alkalmazottait, és jobban bízzon a saját két szemében, mint holmi diplomás pszichológus alkalmassági tesztjeiben. Harley Bozard szívélyesen fogadta Neilt selyemtapétás irodájában, és férfiasan, de kifinomult udvariassággal üdvözölte:

– Hogy vagy, hogy vagy, öregem? Ezer éve nem láttalak. Mit csinálsz mostanában?– Ez az, amit én is szeretnék tudni, Harley. Tudod, hogy elég jól értek a számvitelhez...– Várjál, várjál, várjál!Harley varázskört rajzolt a levegőbe porcelán cigarettaszipkájával, lehunyta a szemét és

szent révületbe esett, mint aki varázsitalt ivott, mert megszállottá az ötlet démona: olyan lett, mint egy hirdetési ügynök vagy egy lakberendező.

– Neil! En soha nem építettem ki rendesen a sportosztályt, mert mindig egy igazi ötletemberre vártam. Lehet, hogy te lennél az! Egy pompás golfjátékos, egy pompás teniszező, egy remek síelő, egy kitűnő horgász, egy elsőrendű háborús hős vezetné az osztályt... huhú, fiú! „Kingsblood kapitány elhozza önnek a szabad természet leheletét... minden sportban rendelkezésére áll szakértő tanácsaival!” Ez óriási! Már látlak, mint bevásárlót és osztályvezetőt, aki kedve szerint kifejleszti az osztályt, csak azt hiszem, előbb bele kell tanulnod az eladás technikájába, és amíg inaskodsz, nem hiszem, hogy többet tudok fizetni heti negyvennél... nem, emeljük fel negyvenötre! De hamarosan akár heti kétszázat is megkereshetsz, akár még be is társulhatsz! Neil, ezt meg kell próbálnod!

Neil azt felelte, hogy igen, ezt meg kell próbálni, aztán kiment telefonálni Vestalnek. – Megvan... állást kaptam!

– Ó, drágám, úgy örülök. Olyan nehéz volt neked, és... Milyen állást?– Arról van szó, hogy újjá kell szerveznem a sportosztályt Harley Bozardnál.

– Ó.– Persze olyan elárusítóformán kell kezdenem... de csak a legelején...– Aha.Neil még életében nem hallott ilyen színtelen hangot. Nem volt sokkal lelkesebb Vestal

következő kérdése sem. – És mit mondott a... ööö... a színesek alkalmazásáról?– Mi? Nahát, szót se szólt róla, én meg teljesen megfeledkeztem róla, hogy színes vagyok.– És nem is vagy! Te a csodálatos Kingsblood kapitány vagy, az én egyetlen szerelmem, és

ne haragudj, hogy nem volt valami lelkes a hangom. Kicsit meg voltam lepve, annyi az egész. Harley olyan bizalmaskodó hólyag. De biztos vagyok benne, hogy remek lesz.

Neil most már egyáltalán nem volt olyan biztos benne. Eszébe jutott, hogy soha nem szerette különösebben Harleyt, nem is igen volt más számára, mint egy rosszul irányított golfütő fölé görnyedő tweedöltöny. És Neil arra is rájött, hogy nem olyan nagy katona ő, sem olyan nagy felfedező, hogy testületileg tolongjanak hozzá a rajongó szűz lányok ösztönző szaktanácsokért, ha valami sportfelszerelést akarnak venni.

„... Hogy nem az én színvonalam? Annyi baj legyen. Megint van munkám. Ez a fontos!”  Hétfőn állt munkába. A vasárnapi újságban, a Beaux Árts egész oldalas hirdetésében,

bekeretezett külön rovat adta hírül, hogy Mr. Harley Bozardnak van szerencséje bejelenteni, miszerint Neil Kingsblood kapitány, a neves katona és sportember, közreműködést vállalt a Beaux Árts elegáns Angol Vadászati és Sportosztályán, és a szabad természet minden kedvelőjének örömmel bocsátja rendelkezésére széles körű tapasztalatait.

Vasárnap este Cope Anderson a vegyész és a Lloyd Gadd tiszteletes, a kongregacionalista lelkész felhívta Neilt, és elmondták neki, hogy Harley Bozard meg a vezérkara városszerte azt súgják-búgják: „Gyertek, és szolgáltassátok ki magatokat a mi néger gentlemanünkkel, csuda jó hecc lesz. Kérdezhettek tőle, amit csak akartok.”

A Beaux Arts-ban aztán az első reggel Neilt nem az irodában fogadták, és nem Harley fogadta, hanem egy zsíros hajú, lüszterkabátos embergyűlölő, a nyirkos, palaburkolatú személyzeti bejáratnál, mégpedig a következő keserű szavakkal:

– Magának, Kingsblood, éppúgy pontosan kell bejárnia és blokkolnia, mint akárki másnak. Jelentkezik a sportosztályon, ott Miss Garr majd megmutatja magának, hogy kell kiállítani egy számlát, és megpróbálja megtanítani magát, ha ugyan meg bírja tanulni, hogy hogyan kell tiszteletteljesen bánni a vevőkkel. Na, itt a szekrénye, és az isten szerelmére, tartsa zárva. És három lépés távolság a mások szekrényétől! Nem megy a fejembe, hogy engedhetik meg, hogy egy magafajta füstös együtt öltözzön tisztességes emberekkel, de amiért a főnökség bedilizett, azért egy pillanatra se gondolja, hogy nekünk is elment az eszünk!

Kihívó tekintetétől Neilnek ökölbe szorult a keze.Miss Garr, Neil instruktora, vézna hölgyike volt, és nagyon fel volt háborodva. Tíz percig

váratta Neilt, miközben a másik három eladónővel csevegett, akik folyton Neil felé tekingettek és vihogtak. Neilnek többször is megütötte a fülét a „nigger” szó. Amikor aztán Miss Garr végre odament hozzá, hogy beavassa a számlázás magasabb matematikájába, valamint abba a művészetbe, melynek révén egy kenupárnát meg lehet különböztetni egy teniszlabdától, folytonosan visszahőkölt Neil fertőző érintésétől.

A négerek megtanulnak hallgatni.  Ha az elárusító személyzet nem is örült Neil reklámozott szakértelmének, a Női

Vásárlóközönség néven ismert szörnyeteg vonaglott a gyönyörűségtől, és humoros sikkantásokkal üdvözölte. Neil úgy érezte, mintha Grand Republic minden nőnemű lakosa (köztük néhány ismerőse is) odacsődült volna, hogy megbámulja, és mindenfélét

összelocsogjon – látszólag a sportról, valójában egészen másról. „Csakugyan néger vagy? Tényleg olyan csodálatos szexuális képességeid vannak, ahogy hallottam? Ijedtnek látszom, és mindjárt segítségért kiabálok, de nem tehetek valami mást is?” – szólt a lihegő keblek, meredt tekintetek, iszonyatosan vonagló vállak babonás és trágár üzenete.

Megbámulták (rőtvörös) néger haját, (télcsípte szattyánbőr) néger arcát, nagy (cserépszín és szeplős) néger kezét, hosszú néger lábát és erőteljes néger derekát. És mivel a néger mindig tompa agyú, és örül, ha nevetnek rajta, hallótávolságon belül vitatták meg muris jellegzetességeit.

Tömegével tették fel neki a vadnál vadabb kérdéseket. Nova Scotiában léggyel horgásszák-e a lazacot, és milyen léggyel? Le tudta volna-e győzni Joe Louis Jack Dempseyt? Nem tudja, milyen helyezést ért el az unokabátyám, William V. Getch a South Milwaukee Sportklub teniszversenyén? Miben hasonlít a kínai dámajáték a mahjongra? Mibe kerül egy sakk-készlet... ó, tudja... egy akármilyen sakk-készlet. Mibe kerülne hetenként a családnak, nekem, a férjemnek, a két fiamnak (az egyik kilenc és fél éves, a másik tizenegy), a kislányomnak (most hatéves, hét lesz) meg az apósomnak, aki szeret patkót hajigálni a Winnigigonabash-tónál, a Nippisag Halásztelepen egy nyaralás, és drágább lenne-e, mint 1939-ben?

Ezeket a kérdéseket nagyrészt elengedte a füle mellett, de azt meg kellett hallania, amikor egy rendíthetetlenül magabiztos, negyvenes családanya, akinek olyan volt a hangja, mint a tehénkolomp, gúnyosan odarikkantotta feléje: – Asziszem, ti, színes bakák mind máj megőrültetek, hogy lekaphassátok a körmükről azokat a francia kisjányokat!

Egy korán megöregedett, nem túl jó alakú fiatal nő pedig ragaszkodott hozzá, hogy Neil mutasson neki pulóvereket, holott pulóvert nem is árultak a sportosztályon, és miközben végigsimított a mellén, melyről Neil azt gyanította, hogy nagyrészt zsebkendőkkel lehet kitömve, kihívóan rámosolygott. De még mindig nem hányta el magát.

Amikor még fehér bankár volt, olyan ember, aki előtt az emberek adnak magukra, soha nem találkozott nővel, aki úgy bűzlött volna, mint ezek. Figyelmeztette magát, hogy hiszen ezek nem normálisak; mind az a fajta, aki rohan megbámulni azt a sötét házat, ahol gyilkosság történt. De excentrikus látványosságként nem látta túl reményteljesnek a jövőjét.

Sokan túlságosan közel nyomakodtak hozzá, még többen akkor is visszahőköltek, ha csak fölemelt egy krikettkalapácsot. Akármilyen volt is azonban fizikai reakciójuk, egyben mind egyetértettek: senki nem szólította miszternek. Szólították kapitánynak, szólították izének, szólították kínai módra „tessék mondani”-nak.

Férjek ritkán jöttek, de ugyanolyan elkeserítőek voltak, mint a nők, tisztán lehetett hallani a tiltakozásukat: – Nem, dehogy akarok én ezzel a fattyúval beszélni! – Még náluk is rosszabb volt Harley Bozard, a kedves régi barát, aki állandóan ott lebzselt, és sugárzott róla a kézdörzsölő elégedettség. És még Harleynél is elkeserítőbbek voltak a barátnőiket kísérő leszerelt közlegények, akik kárörvendve élvezték a volt tiszt megaláztatásait: – Hé, kapitány, tudna adni itt a barátnőmnek egy sínadrágot? De nagyon vigyázzon, azt akarom, hogy feszüljön ám a popsiján, érti?

Kínos pillanatok voltak, amikor meglátta Violet Crenwayt, később Rose Pennlosst, aztán Diantha Marlt, amint kerülgetik a tömeget, elkerülik a sportosztályt, s mintegy szoknyájukat lelkileg kényesen magasra emelve, leskelődnek. Aztán, amikor Diana után nézett, az egyik nagy fehér oszlopnál meglátta Rodney Aldwick őrnagyot, aki szálegyenesen, összefont karral állt, figyelte őt, és nem is vigyorgott gúnyosan, csak éppen mulatott rajta. Neil ekkor ismerte meg azt a térdre kényszerítő megaláztatást, amely az erényes rabszolgát dühöngő gyilkossá változtatja.

De aztán elszürkült és megfakult a dühe. Pulóvereket és horgászzsinórokat áruljon egész életében? Már nem volt mérges, csak halálosan kimerült, amikor otthon Vestal egy jeges „Nos?”-sal fogadta.

 

 A szenzációhajhász tömeg nem tartott ki egész héten. Két nap után Neil ideje jó részében

már csak a pultot támasztotta, ami nem tett jót a lábának.Szombaton reggel Harley Bozard zsörtölődni kezdett. – Nem tudnál egy kicsit többet

eladni a vevőidnek? Látom, hogy tömegével jönnek, hiszen oly bőkezűen támogattunk a hirdetéssel, de az eladási eredményeid egyáltalán nem kielégítőek. Kevesebbet gondolj arra, Kingsblood, hogy milyen jóképű vagy, és többet arra, hogy hogyan adj el többet a vevőidnek.

Ezúttal amikor Neil hazament, Vestal nem durcás volt, hanem vad.– Hallom, mennyire élvezed, hogy egy csomó nagyszájú fiatal nővel haverkodhatsz az

üzletben. Kacarászol velük, és megalázol, mert rólam beszélgetsz velük! – jelentette ki.– Ugyan ki...– Mind a ketten jól ismerjük, aki elmondta nekem. Nem mondom meg neked, hogy

kicsoda. Sajnálkozott rajtam. Látott az áruházban, jól megnézett.– Te bezzeg nem jöttél be, megnézni, hogyan boldogulok.De mennyire hogy nem!– Az nem jutott eszedbe, hogy talán nekem sem olyan könnyű megtanulni... – Ó, az isten szerelmére, ne szónokolj már nekem még a zokniárusi társadalmi

megaláztatásaidról is!Neil erre szó nélkül faképnél hagyta. Vacsorára sem ment haza. Egyenest Sophie Concord

karjai felé tartott.Mire a hidegben elvánszorgott a Mayo Streetig, számkivetettségének Vestal elleni dühe

jórészt megenyhült.„... Nagyon nehéz ez, mivel neki csakugyan fontos az úgynevezett »társadalmi pozíció«.

Azt hiszem, valamikor nekem is az volt. Talán jobb „lenne neki, ha itt hagyna engem, fogná Biddyt, és hazaköltözne az apjához. Az öreg nyugalomba vonulna, elköltöznének, mondjuk, Californiába, és senki nem tudná. Miért kellene neki meg Biddynek az én harcomat vállalni? Talán jobb is lenne úgy, mielőtt Vestal még ingerültebb lesz, és valami még csúnyábbat mond. Drága Vestal, mennyire szerettelek!”

  A bérház, ahol Sophie lakott, olyan volt, mint egy vidám kis szálloda, egész néger családok

táboroztak egy-egy szobában, az okraleveses fazék körül vigadozva. Az egyik előtérben Elder Mies, a fekete, kövér önjelölt próféta prédikált hangosan egyetlen emberből – önmagából – álló hallgatóságának. Mies suszter volt, s egyszersmind az ez idő szerint székházzal nem rendelkező Szentek Szentje Isteni Gyülekezet Ihletett Templomának a tulajdonosa. Amikor Neil hat órakor bement, a folyosón már őzszínű felöltőiket és tollas zöld kalapjaikat fitogtatták az este könnyed zsugásai, akik napközben hordárok és rakodómunkások voltak.

Amikor kopogtatására Sophie dallamosan kiszólt, hogy „Szabad!”, bedöcögött a lány egyetlen, magányos szobájába. Járt már itt azelőtt is, de mindig csak búcsúzáskor, néhány szorongó pillanatra.

Sophie négyszögletes sarokszobájában a szegénység a fényűzés emlékeivel keveredett. Heverője rozzant priccs volt, skarlátvörösre festett szarvasbőr takaróval, amelyet egy valamikori tönkrement színpadi jelmezből származó, kopott és kissé molyette leopárdbőr-darabkák szegélyeztek. Egy hosszú asztalon kétégős petróleumfőző állt, mellette ápolónői fityula, kozmetikai tégelyek légiói, valamint John Dewey főbb művei hevertek. A falon Lucioni vermonti völgyet ábrázoló tájképe, egy felháborító absztrakt kép, egy meztelen, szégyentelen és csillogó néger lány fényképe, és egy nagy falinaptár, rajta kosárban ülő kiscica képe, meg a napi gondozónői bejegyzések. A szoba rendetlensége olyan nőre vallott, aki túlságosan elfoglalt a háziasszonykodáshoz, és túlságosan érdekli minden, ami él, hogysem úgy rendezze be környezetét, hogy az kiemelje saját szépségét. Sophie a zűrzavar

kellős közepén ült, és a körmét fényesítette a tölgyfa iratszekrényből átalakított öltözőasztalkánál..

Felállt, és derűsen, minden félelem nélkül nézett Neilre. Olyan magas volt, mint Vestal, laza, arannyal átszőtt bíborszín pongyolája szétnyílt ősziesen barna keblén. Amikor látta, hogy Neil szinte tántorog, megvillant a tekintete. – Ó, szegény bébi! – mormolta, kitárta a karját, és Neil tüstént selyemsima keblére temette az arcát.

Bizalmasan, egymást átkarolva üldögéltek a heverőn. – Édeském, pokoli volt abban az aranyhalüzletben, ugye? – mondta Sophie gyöngéden. – Én nem mentem el, féltem, hogy az még csak rosszabb lenne neked. De most olyan mély ponton vagy, hogy ennél rosszabb már soha nem lesz. Most kellett először szembenézned a gonosz tekintetekkel, a szemmelveréssel. Többé már nem sikerül nekik bántani. Ó, hogy tudnálak most szeretni. De hát... te magad mondtad. Nem maradt bennem elég a dzsungelból. Túladtam rajta, hogy misszionárius lehessek. De hát te is így jártál. Szóval csókolj meg szépen, és menj haza. Ó, de belefáradtam a kemény munkába meg ebbe az átkozott erénybe. De belefáradtam!

Neilnek, mint tipikus férfinak, eszébe sem jutott, hogy Sophie is letörhet. Némi meglepetéssel vonta a vállára Sophie fejét, ahelyett, hogy ő borult volna a lány vállára, cirógatta, nyugtatgatta: – Ki vagy készülve.

Sophie istenanyából egyszerre kisgyerekké változott. – Hogy is ne lennék? – szepegte. – Miért szereted annyira azt a nőt?

– Hát, először is, mert olyan gyönyörű... te mondtad... mint egy versenyló.– Nincs ilyen lába! – mondta Sophie negédesen, és kinyújtóztatta egyik pompás,

bronzszínű, harisnyátlan lábát, kihomorítva a lábfejét, mint a balett-táncosok.– Azért megjárja!– Komolyan, miért?– Egy szóval tudom legjobban jellemezni Vestalt: nemes. Roppant egyenes, megpróbál

mindenkivel becsületes alkut kötni.– Beleértve önmagát is!– Miért ne?– No ide figyelj, te rendíthetetlen kis emberke, én nem panaszkodom, amiért te olyan sokra

tartod Vestalt. Ha elvesz téged tőlem, mint ahogy nyilvánvalóan elvesz, akkor már azt akarom, hogy klassz legyen. Nem szeretném, ha egy abszolút kismajommal szemben maradnék alul. – Befészkelte magát Neil vállgödrébe. – Jól van, jól van. Vestal a világ nyolcadik csodája. Csak egy baj van vele, iskolába járt ahelyett, hogy élettapasztalatot szerzett volna. Nem szült soha taxiban, nem kellett bártulajt kidobnia a szobájából anélkül, hogy elveszítse az állását a bárban. Lehet, hogy neked teljesen megfelel, és...

Sophie elhallgatott, aztán, most először, szinte félénk lett.– Neil, én igazán szeretném őt megismerni, egyszer, valamikor. Nem hiszem, hogy ez

lehetséges lesz, de áldja meg őt az isten, és áldjon meg téged is, és tarts ki mellette... te született fehér bankár!... Te yale-i öregdiák!

– Nahát, nem is jártam a Yale-re.– Atyaisten!– De Sophie, mi lesz, ha nem marad mellettem?– Akkor vedd rá, hogy maradjon, a fene egye meg! Ne gyere a szerelmi bánatoddal a jó

öreg Concord nénihez! Túl sokat találhatsz a könnyen lángra gyúló Sophie-ból! Menj vissza a Zarándok Anyádhoz, Vestalhez, és lehet, hogy be fognak választani az Amerikai Forradalom Fiai közé... te slemil!

Neil csöndesen és illedelmesen megcsókolta. Miközben hazafelé baktatott, hálátlan módon eszébe sem jutott se Sophie, se Vestal, se más nő, csak arra gondolt, milyen jó lenne egy klassz, komoly, vérre menő verekedés olyan férfiakkal, mint Harley Bozard, Wilbur Feathering vagy Rodney Aldwick őrnagy.

Amikor bement a házba, Vestal ünnepélyesen kijelentette: – Azt hiszem, nagyon csúnyán viselkedtem veled, és nagyon sajnálom... legalábbis úgy érzem, sajnálom. De nem tetszik nekem, ahogyan mennek a dolgok. Valamin változtatni kell.

Neil, az újdonsült felnőtt erre egy higgadt csókkal válaszolt, és nem locsogott. Neki most más dolga volt: kardokkal és harci trombitákkal kellett foglalkoznia.

NEGYVENHATODIK FEJEZET

Egész vasárnap a Beaux Arts-beli munkáján töprengett, megaláztatásainak ezen a hetén, amelyet úgy kellett eltöltenie, mint egy nagyon kicsi, aranyos kalitkába zárt búbos madárnak a csivogó madárbarátok tömegében. Elhatározta, hogy mint néger munkás sem az árral nem fog úszni, sem a pimaszkodást nem fogja lenyelni. Majd megfigyeli, hogyan kell csinálni, és megtanulja.

Hétfőn reggel nem tette be a kartonját a bélyegzőórába, hanem bement Harley magánirodájába. Hát ez nagyon link állás volt, Harley – mondta fesztelenül. Nyáron majd értesíts, tehetek-e valamit a golftudásod fejlesztése érdekében. Addig is sok szerencsét!

Olyan idők jártak, amikor egy négernek, még egy újdonsült négernek is vagy dacolnia kellett, vagy meg kellett törnie. Ekkor robbant ki a második világháború vége óta#az első jelentős faji zavargás Tennesseeben. Tipikus háború volt: egyenruhás rendőrök háborúja rémült, egyszerű színes bőrű polgárok, valamint asszonyaik és gyermekeik ellen.

Neil úgy érezte, komoly vigaszt jelentene számára, ha még egyszer tisztességesen megebédelhetne, mielőtt újra nekilát az álláskeresésnek. Amikor bevonult a Pineland szálló Fiesole termébe, leszögezte magában: „Én nem akarok itt bajt keverni, szó sincs róla, én csak ragaszkodom a jogaimhoz.” Más szóval: igenis kereste a bajt, mert hűhót csapott a jogaiért.

Drexel Greenshaw mintha habozott volna, hogy beeressze-e ebbe a pompeji szentélybe, de aztán némán bólintott, és hátul, egy oszlop mellett álló harmadrangú asztalhoz kísérte Neilt, olyan asztalhoz, amelyet különben tanyás gazdák, kisvárosi papok, szentek és más hasonló gyülevész népek számára szoktak fenntartani. De a színes bőrű pincér gyorsan és udvariasan szolgálta ki, és Neil elégedetten már arra kezdett gondolni, hogy rendel egy jó, hosszú szivart is. Ekkor azonban, mintha csak az egyik cifra, keleti kancsóból bukkant volna elő, egyszer csak ott állt mellette Glenn Tartan, a szálló igazgatója. – Minden rendben volt? A kiszolgálás is? – érdeklődött udvariasan.

– Hát persze, Glenn, remek volt, remek – mondta Neil szívélyesen.– Akkor kérem, jegyezze meg, hogy mi teljes mértékben eleget tettünk a törvény

előírásainak. Rendszeres vendégeink erélyesen tiltakoznak ugyan az ellen, hogy maguk, színes úriemberek ide jöjjenek és elrontsák az ebédüket, de mi mégis kiszolgáltuk magát. És most megkérhetem, hogy soha többé ne tegye be ide a lábát?

Ezzel Glenn villámgyorsan el is tűnt.Neil még magához sem tért megdöbbenéséből, amikor odalépett az asztalhoz Drexel

Greenshaw, aki nemrég még olyan alázatos volt Mr. Kingsblooddal, az ifjú bankárral. – Hadd adjak magának egy kis baráti tanácsot, Neil – mondta kifejezéstelen hangon. Magának fix állásra van szüksége. Legyen alázatos a fehérekhez, vegye tudomásul, hogy hol a helye, és ne próbáljon kilépni onnan. Ne jöjjön ilyen exkluzív helyekre, mint ez. A hatalom a fehérek kezében van, sokkal okosabb nem packázni velük. Én pontosan tudom, hogyan lehet kijönni velük, nem is volt soha a legcsekélyebb bajom sem. Én soha nem fogom elveszteni az állásomat... ahogy maga elvesztette a magáét, a Beaux Arts-nál.

Hát ezt honnan tudja?Nekünk, négereknek mindent tudnunk kell, hogy boldogulni tudjunk ebben az aljas fehér

világban. Szóval térjen észhez, fiam, és maradjon veszteg ott, ahová való. Lehet, hogy idővel, ha értelmes füstös hírébe kerül, a lánya többre viheti magánál, mint ahogy az én lányaim is, és kaphat majd valami szép, tiszta munkát. Nem kétséges, hogy a színesek helyzetének meg kell változnia, de ennek most nincs itt az ideje. Azok a forradalmi beszédek gonoszak és ostobák... és mellesleg, szeretném, ha nem plántálna többé lázadó gondolatokat Phil Windeck fejébe. Phil a leendő vejem, és nem akarom, hogy maga megrontsa!

– Hogy én meg...– Igen, de mennyire. Maga nagyon rosszul viselkedik, Neil. Semmit nem számít, hogy mi

volt maga valamikor. Most semmi más, csak egy színes a sok közül. Legyen hát óvatos, akárcsak én. És most tűnjön el. Már azzal is sokat kockáztatok, ha meglátják, hogy beszélek magával.

„...A lányom, az én ragyogó, táncos lábú Biddym egy »szép, tiszta állásban«... esetleg Rod Aldwick konyhájában!”

  Sophie sürgetésére végül lement a Mayo Streetre, és fölkereste Mr. Vanderbilt Litchet, aki

a Jávorszarvasok Rendjének kiemelkedő színes bőrű tagja volt, és igen sokat keresett temetkezéssel, biztosítással és rulettel. Mr. Litch, nikkeltől csillogó, bíborvörös tónusú irodájában, oldalán a csinos, színes gépírónővel, hűvösen elmagyarázta Neilnek, hogy esze ágában sincs alkalmazni egy fehér embert, aki négernek adja ki magát, hogy befurakodhasson a biztosítási szakmába.

„...Nos, örömmel látom, hogy egyes színes fiúk már a kultúra ilyen magas fokára jutottak. Pont olyan hidegvérrel sértegetik az embert, akár Oliver Beehouse bácsi!”

Five Pointsban végül talált annyi kisegítő könyvelési munkát, hogy ne kelljen koplalnia, mégpedig a város két legsikeresebb néger üzletemberénél. Axel Skagström, a Kovakő Ösvény Kenu Kft., és Albert Woolcape, a Non Plus Ultra Mosoda főnökei sehogy sem illettek bele a gyámoltalan füstösökről festett Feathering-féle képbe.

Mr. Skagström fehér finn nőt vett feleségül, félig svéd volt, negyedrészt néger és negyedrészt kínai, némi choctaw indián és mexikói beütéssel (melynek révén természetesen százszázalékos afrikainak számított). Kitűnő kenukat gyártott, vallásos lutheránus volt, és mélységesen helytelenítette – saját szavai szerint – „azt a sok bűnt és lustaságot, amellyel oly sok színesnél találkozunk”. Büszke is volt magára, amiért nagylelkűen ugyanannyi négert alkalmazott a gyárában, mint fehéret. Tipikus amerikai üzletember volt, legfeljebb kevésbé érdekelte a faji kérdés, mint a legtöbb amerikai üzletembert, és örült, hogy Neil minden péntek délután beül hozzá a könyvelésbe – olcsó órabérért.

Albert Woolcape John bátyja és Ryan nagybátyja volt, de egyikükkel sem volt jó viszonyban. Túlságosan radikálisnak tartotta őket. Chicago Avenue-i forgalmas mosodájában hajlandó volt ugyan négereket alkalmazni, de mivel vevőköre nagyrészt fehérekből került ki, ragaszkodott hozzá, hogy minden sofőrje és pénzbeszedője fehér legyen. Amikor fölvette Neilt kisegítő könyvelőnek, annyit mindenesetre elismert: – Azt hiszem, talán nincs is semmi rossz ezekben az idealista faji dolgokban, de hát az embernek elsősorban saját magára kell gondolnia, nem? Csak nézze meg az én bankszámlámat, és nézze meg Johnét. Micsoda különbség! És Ryan, a sok iskolájával, mire vitte? Semmire. Egy farmon dolgozik!

Dolgozgatott Albert Woolcape és Skagström könyvelésében, háta mögött állandóan feljajdult a telefon, a világítás soha nem volt egészen megfelelő, s pontosan ugyanúgy érezte magát, mint amikor a Második Nemzetiben kellett könyvelnie, legfeljebb mindkét mostani munkaadója jobban igyekezett a kedvében járni (hiszen végül is lehet, hogy „fehér”). Nem volt benne teljesen biztos, hogy nem tartja-e többre Mr. Vanderbilt Litch gyanakvását.

Amikor méltatlankodva elmesélte Ashnek és Marthának, menynyire nem bíznak főnökei a négerekben, Davisék csak nevettek. – Sokat ígérő etnológus vagy – mondta Ash. – Egyetlen dolgot nem vettél észre, a lényeget. Mi az első pillanatban megmondtuk neked, hogy nincs semmiféle különbség. Csak te meg a harlemi radikálisok állítjátok makacsul, hogy minden, ami ébenfából van, szükségképpen jobb, mint ami nyírfából készül. Ne legyél már ilyen faji idealista! Amellett, a mi fajtánkban is, fehér barátaink közt is rengetegen azt hiszik, hogy az lesz számunkra a népszerűség útja, akkor fognak unszolni minket, hogy ugyan lépjünk már be a Szövetségi Klubba, ha a fiaink között feltűnő nagy számban lesznek dúsgazdag

bérháztulajdonosok. Igaz, hogy az írek meg a zsidók évszázadokon keresztül próbálkoztak ezzel a módszerrel, és kudarcot vallottak, de hát mit számít az!

  Neil még csak egy hónapja folytatta a hajszáját az állás után, de ezalatt annyi helyen

megfordult, hogy úgy érezte, mintha egy teljes éve csinálná. De egész idő alatt megvolt szent és biztos mert kifizetett – otthonuk. Ez Neil számára különlegesen fontos volt, most, amikor nem volt hivatala, nem volt klubja, nem volt egyetlen régi barátja sem, akiről biztos lehetett volna, hogy szívesen fogadja; és úgy gondolta, az otthonuk nélkül Vestal se tudott volna kitartani mellette.

Esténként legtöbbször otthon is maradtak, és amikor nem, rendszerint megbánták. Mint például:

Louise Wargate, Mrs. Webb Wargate hagyományosan mindig a Nagyúri Hölgy megtestesítője volt Neil szemében: szelíd, művelt, tapintatos, talán nem is egészen emberi. (Osthoek lány volt, Uticából, Webb-bel akkor ismerkedett meg, amikor az a Harvardra járt. Hercegnői társadalmi helyzete révén megengedhette magának, hogy úgy járjon, mint egy parasztasszony: kerti kesztyűben, szeplősen, festetlen szájjal. Magas szinten élt, ahol mit sem tudtak Concord nővérről, Albertról, a mosodásról, vagy arról, hogy a fehérre meszelt házikókat részletre vásárolják.) Mint régi játszótársának, Ackleynek az anyja, Mrs. Wargate úgy élt Neil emlékezetében, mint aki mindig mosolyog, akinek mindig hűvös a keze, és ezüstdobozból mentolos csokoládét kínál, de soha nem énekel, nem süt süteményt, és nem szánkózik a domboldalon, soha.

Most, amikor Neil és Vestal társadalmi koncentrációs táborba kerültek, udvarias meghívót kaptak Mrs. Wargate-től vacsorára, méghozzá életükben először. Neil némi hamis örömujjongás után oda lyukadt ki, hogy azért kapták a meghívást, mert Louise Wargate bűnösnek érzi magát, amiért nem tette meg mindazt a négerekért, ami akkoriban szándékában állt, amikor felbiztatta Webbet, hogy több négert vegyen föl a gyárába. JMeil kezdett egyre többször találkozni ezzel a fajta kényelmetlen bűntudattal az érdemesebb papság és jogászság körében.

– Nem is tudom, nincs nagy kedvem elmenni – mondta Vestal.– Nekem sincs. Olyan lesz, mint egy tea a hullaházban. De azt hiszem, méltányolnunk

kellene az igyekezetét. Tudom, milyen pokol a számodra, hogy kiestél mindenből, amit valaha rendes társaságnak tartottunk...

– Valaha?– ...és hogy remeteéletre kényszerültél. Elhiszed, hogy szenvedtem miattad a magam

együgyű módján?– O, tudom. De nem akarok zsolozsmázó keresztény mártír lenni. Majd megtanulom

elviselni. Csak néha azon töröm a fejemet, nem volna-e jobb neked, ha... Neil, nem akadna egy helyes színes csaj, aki többet tudna segíteni neked, mint én?

Elképzelhető, de én hozzád kötöttem az életemet, és szeretném épen tartani ezt a köteléket, legalábbis megpróbálom.

Vestal sugárzott, bár mindössze csak annyit mondott (ne felejtsük el, mindez Grand Republicban történt): – Oké, Romeo, menjünk el!

  Webb Wargate háza a Sorshay völgyére néző Varennes Boulevard-on vörös tetős touraine-

i kastély volt, még nagyobb, mint Bertie Eisenherz dombra épített angol udvarháza. Több kiugró is volt rajta, több eresz, oromfal, díszes kémény, kocsifelhajtó, több majdnem-márvány majdnem-faun, egy csomó szökőkút, amelyben semmi nem volt, csak ócska számolócédulák, voltak ott boltíves és tömör gyámfalak, meggyalázott domborművek, függőkertek,

szélkakasok, falifülkék, automata szárnyas ablakok, csak könyv és kép volt kevesebb, mint Eisenherznél. Egészében előkelő és európai jellegű épület volt, bizonyos jenki-pionír-favágó vonásokkal.

Mrs. Wargate előkelő, szürke, selymes udvariassággal fogadta Neilt és Vestalt, Webb pedig ideges hitetlenkedéssel. Webb, mint rendesen, akár Második könyvelőt vagy Második sírásót alakíthatott volna egy színdarabban, kíváncsi volt, de néma, s azt a benyomást keltette, hogy gemkapcsot és gumiszalagot gyűjt, és mindig attól fél, hogy valaki el akarja venni tőle.

A koktélt a kis szalonban itták meg. Webb olyan feszülten töltögetett a vendégeinek, mintha nem volna benne biztos, hogy ezek a ragadozó természetű fekete béresek nem akarják-e egyszer csak megharapni. Évszázadok óta bridzselt együtt Vestal apjával, de most szinte lerítt róla: „Én oly keveset tudok rólatok, színesekről, hogy még abban sem vagyok biztos, illik-e benneteket koktéllal kínálni.”

Wargate-ék ebédlője hatalmas terem volt, szabadon álló mestergerendáit arany- és bíborszínre festették, a padlót csempemozaik borította. Egy időske svéd nő szolgált fel, akit nyilvánvalóan jó előre figyelmeztettek, mert úgy nyújtotta Vestal és Neil felé a tálakat, mintha izzó parázzsal teli serpenyőket tartana a kezében. Minden étel nyögvenyelős, sűrű, lisztes mártásban úszott. És rajtuk kívül nem volt más vendég. Wargate-ék Ackley fia és felesége feltűnően távol maradtak, s mivel még csak szóba sem kerültek, nyomasztóan jelenvalókká váltak.

A beszélgetésben igyekeztek kerülni a néger-témát. Aztán Vestal szándékosan beletenyerelt:

– Tudják, rém muris, hány megzavarodott ember van, akik azt hiszik, hogy valahogy varázsütésre színes nő lett belőlem... ó, igen, olyan emberek, akiket mindnyájan ismerünk, akiknek van annyi magukhoz való eszük, hogy csekkeket írjanak alá, és nyolcvannégy lóerővel furikázzanak. Szegény Ifjúsági Ligások óriási kutyaszorítóban vannak, a legnagyobb kutyaszorítóban a Grand Canyon innenső oldalán. Morton Magnifico lányát azért mégsem szeretnék kirúgni. Szegénykék, talán az lenne a legkönnyebb megoldás, ha feloszlatnák a Ligát. Nem gondolja, Mr. Wargate?

– Igen... igen... értem, mire gondol – dadogta Webb.Arra gyanakodott, hogy Vestal humorizál, és bármekkora hatalom is Webb Wargate

Chicago, Velence és Mount Kaimakischalan tapéta- és ecsetpiacán, humor jelenlétében mindig szédülés és fejfájás fogta el. Ugyanakkor azonban kötelességei is voltak, mint a Gyáriparosok Országos Szövetsége vezető tagjának, s most, hogy ezek a kísérleti nyulak maguk vetették fel az élve boncolás kínos témáját, úgy érezte, biztatnia kell őket, meg kell ismerkednie a változó viszonyokkal.

– Mondd csak – fordult félénken Neilhez –, lehet, hogy megbocsáthatatlanul tudatlan vagyok... igái, hogy a politikai életben való részvétel igénye erősen előretör a... ööö... a színes bőrű lakosság körében?

Nem sokat tudok erről, uram, de azt hiszem, igen.– Úgy érted, hogy személyes tapasztalataid alapján, mindent egybevetve, hajlamos lennél

ezt gondolni?– Igen, én... szóval... azt mondanám, hogy azt hiszem, többé-kevésbé tudok róla.A társalgás ezután már nem szárnyalt többé ilyen drámai magaslatokra.Amikor lefelé ballagtak a bejárat olasz márványlépcsőin, Vestal felsóhajtott. – No, még

egy hely, ahová soha többé nem jövünk el.– Úgy néz ki.– Ki törődik vele? Webb nagyapja még fát vágott az én nagyapámnál, odaát Maine-ben.– Ez igaz?– Nem, de vághatott volna.

– Kíváncsi lennék, hogy szerezték a Wargate-ok ezt a sok pénzt meg ezt a nagy házat? – mondta Neil.

– Én nem. Én arra vagyok kíváncsi, miből gondolják, hogy a kelbimbó emberi eledel... Ó, édesem, Webb nem fölényeskedni akart veled. Beképzelt, tudatlan ember, annyi az egész. Nem számít... senki sem számít... csak te meg én.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Egyedül volt otthon a napi álláskeresés után. Vestal, Biddy és Prince elmentek Timberlane-ékhez, azon kevesek egyikéhez, akiknél nem nézték ki őket, de nem kenegették őket azzal a tapintatos szívélyességgel sem, amely rosszabb a gúnyolódásnál. Neil a veranda nyugati ablakánál állt és elmélkedett.

Miért ne menekülne el egy nagyvárosba vagy a vadonba, miért ne menekülne a névtelenségbe? Nem. Vestal, Biddy (és Prince) túlságosan is társas lények, nem való nekik egy erdei tisztás. New York vagy Chicago pedig túlságosan kemény, túl szögletes, túl komor. Minden lakás túlságosan bezártnak tűnne ez után a ház után, ahol annyi a tér, hogy táncolni lehet, ahol az ember szabadon kiabálhat, és ahonnan a fagyos márciusi délután végső, megbocsátó fényében ilyen kilátás nyílik Eisenherz Dombjára.

A Dombra épült ház büszke téglaóriás volt a naplemente aranyló fényében, mészkőkeretes Tudor-ablakaival, lapos, pártázatos tetejével (Wargate-ék tetői és féltetőcskéi olyanok voltak, mint a hullámvasút). A domboldal fenyői élesen kiemelkedtek az ég almazöld csíkjából, amely fölé már barackszín-bíbor kárpit borult. A fenyők meg a naplemente fölidézték benne a régi kenus kirándulásokat az északi tavakon, amelyek oly közel voltak ide, saját szülővárosához. Ha egykori itteni barátai a jelek szerint meg is gyűlölték, mégis, legalább ennyi figyelmet szentelnek neki. Megalopolisban még csak azt se kívánná senki, hogy törje ki a nyakát. Nem, bátran ki fognak tartani itt, Grand Republicban.

Eszébe jutott, valamikor mennyire vágyott rá, hogy megvehesse azt a házat a Dombon. Akkor még úgy volt, hogy szuperbankár lesz belőle, és amikor Biddy majd hazajön Farmingtonból vagy Bryn Mawrból, a nagy ház teli lesz ifjú hódolóival, Wargate-okkal, Sparrockokkal, Pruttokkal és Droverekkel. Igen, tűnődött, hogy vágyott minderre valamikor! Nos, most egy életszerűbb harcot kell megharcolnia. Szerencsés lesz, ha ezt a kis házat meg tudja tartani. De erre megesküdött: háza védelmében fel fogja vonultatni azoknak a csipeva őseinek minden türelmét és vadságát, akiknek a fakéregkunyhói száz évvel ezelőtt még alighanem ott álltak szemben a domboldalon.

Vestal vidáman jött meg, és tüstént nekifogott vacsorát főzni. Mindnyájan jó hangulatban voltak. Neil vacsora után elmesélte Biddynek, hogy egyszer, régen, ozsibvének vagy csipevának nevezett rendkívüli emberek éltek errefelé, itt táboroztak, mindjárt a dombunk oldalán, és lehet, hogy itt harcoltak a sziklák közt, íjjal és nyíllal, ahol mi most ülünk. Biddy annyira fellelkesült, hogy összeszedte a babáit, a biciklijét, meg a kissé lázongó Prince-et, és félkörbe ültette őket, hogy ők is hallhassák.

Amíg Vestal statáriális úton lefektette Biddyt, Neil újra kiment a verandára. Az erős holdfényben az ágak tintakék árnyékokat vetettek a Biddy lábnyomaival átszőtt hófoltokra. Ez mind az övé, az övé, Vestalé és Biddyé. Itt maradnak, itt fognak tölteni minden estét, egész életükben.

De aztán még egyszer kimerészkedtek, elmentek egy vegyes fajú, toleráns, kifejezetten értelmiségi társaságba, Diantha Marl estélyére, amelyet Brian Angié műtermében rendezett.

Mivel Grand Republic mindkét napilapjának Gregory Marl volt a tulajdonosa, felesége magától értetődően társasági vezéralak lett. Emellett negyvenöt éves korára saját erejéből szaktekintéllyé vált számos területen: megfellebbezhetetlen véleményei voltak Kínáról, ahol soha nem járt, James Joyce-ról, akit soha nem olvasott, minden létező politikusjelölt képességeiről, különösen azokról, akik semmiféle képességgel nem rendelkeztek, továbbá a szulfon-amidokról, amelyeket kissé mindig összekevert a vitaminokkal. Mint csevegő, éppoly erőszakosan agyon tudott beszélni minden társaságot és hallgatóságot, mint New York vagy Washington bármelyik társasági vénasszonya.

A faji kapcsolatok terén egészen káprázatos volt. Egyszer, egy ebéden egy asztalnál ült egy színes bőrű nővel, és olyan kedves volt hozzá, hogy szegényke egészen úgy beszélt, mint egy emberi lény. (Az asztalnál még tizenhatan ültek, és Diantha könyörületességének tárgya a Nigériai Antropológiai Alapítvány egyik hivatásos előadója volt.) Valahányszor a négerekre terelődött a szó, Diantha mindig előadta ezt a maga türelmességéről szóló történetet, legalább százszor elmondta.

Férje újságjai is roppant liberálisak voltak a négerkérdésben, vezércikkekben szögezték le, hogy nincs rá az égvilágon semmi ok, amiért ne lehetne őket bármiféle munkára alkalmazni, feltéve ha éppolyan jól el tudják látni, mint bármelyik fehér ember.

Ezeknél az újságoknál négert soha nem alkalmaztak.Diantha annak bizonyítására adta az estélyt, hogy semmi baj nem származik a fehérek és a

négerek társadalmi keveredéséből, de azért nem volt annyira meggondolatlan, hogy saját otthonában rendezze: kölcsönkérte Brian Angié műtermét. Brian Angié jelentette Grand Republicban a művészeti világot, és még mindig azt hitte, hogy Diantha csakugyan meg fogja bízni portréjának megfestésével.

Diantha a társadalmi illemkódexet sem óhajtotta megsérteni, eszébe sem jutott olyan lehetetlen négereket meghívni, mint mondjuk John Woolcape, aki csak fűtő és házmester volt ugyanabban a Hableány Taverna épületben, ahol Mr. Angié műtermet bérelt.

A Hableány gerendavázas épület volt, legalábbis annak látszott, és a Tavernán kívül egy fényképészműteremnek, egy zeneműboltnak, néhány csiripelő énektanárnak, és Rita Comber Előőrs könyvkereskedésének is otthont adott.

Azoknál a négereknél, akiknek a meghívását Diantha elhatározta, civilizált viselkedésre lehetett számítani. Ugyanis Ash Davisről és Neil Kingsbloodról volt szó.

Diantha meghívta Martha Davist is, akivel soha nem találkozott. Ez a nő azonban megmutatta, milyen hálátlanok tudnak lenni ezek a füstösök: nem fogadta el a meghívást. Diantha elegánsan viselte a visszautasítást, és készséggel megmagyarázta minden érdeklődőnek: – Valószínűleg jobb is, hogy nem jön. Az ember sose tudhatja, miféle analfabéta fruskákat csíphetnek fel menet közben az olyan félművelt törtetők, mint ez a Davis.

Diantha meglepően szívélyes társadalmi habeas corpus[12]-t küldött Neilnek, akit, amíg fehér bankár volt, halálosan unt, de aki most olyan érdekessé vált számára, mint Gargantua, a gorilla, éspedig ugyanazon okból. Neil nem akart elmenni, de Diantha szívélyes makacssággal unszolta: – Ne legyen már ilyen szamár! Ne mondja nekem azt, hogy el akarja szalajtani az alkalmat, amikor tehetne valamit a fajáért! Hiszen a város színe-javával fog találkozni, Kingsblood!

De mennyire, hogy elmegyek veled, Neil! mondta Vestal. – Mit gondolsz, hagyom, hogy Diantha beleturkáljon a mi úgynevezett „szerelmi életünkbe”, amikor én nem vagyok ott, hogy megvédjelek?

  A hosszú műteremben, amelynek berendezése főleg az eladatlan képek halmaiból került ki,

hatvan vendég gyűlt össze. Voltak, akik nem ismerték Neilt és Asht, s ezek sajnálatos módon többször is eltévesztették, hogy kik a megbámulandó négerek. Emiatt Crenway ezredes korán és sértődötten haza is vonult.

Kényszerű házigazdájuk, Brian Angle, fiatal ember volt. még alig serkent a szakálla, és túl erős anyai befolyás alatt állt, de ennek ellenére nem volt rossz festő. Neilben semmi különöset nem talált, de Ashnek azt mondta, olyan, mint egy szigorú, de fiatalos dózse. Lorenzo Gristad, a sötét bőrű, ideges kis fényképész erre odasúgta Ashnek: – Ezek a fehér hapsik a világon semmit nem tehetnek magáért, legfeljebb állást adhatnak magának, igaz?

Dr. Cope Anderson, a vegyész, és Peace, a felesége megdöbbentették a műveletlen, gazdag kíváncsiskodókat, mert úgy beszéltek Neillel és Ashsel, mint bármely más értelmes emberrel.

Ugyanígy viselkedett dr. Kamber meg a felesége, valamint Lloyd Gadd, a kongregacionalista lelkész, bár az ő szemükben a négerek még mindig olyan emberek voltak, akikkel az ember legfeljebb bizottsági üléseken találkozik. De a hatvan vendég közül ötvenen csak bámulták Asht és Neilt, és várták, mikor csinálnak már valami mocskos vagy nevetséges dolgot.

Neilt sem vidította föl Ash és Vestal első találkozása.Vestal még soha nem látta Asht, csak hallott róla, és tudta, hogy Neil sokra tartja. Most

sem látott semmi mást abban a férfiban, akinek Neil olyan melegen szorongatta a kezét, mint amit így foglalt össze magában: „Egészen jóképű füstös, roppant jól öltözött, alighanem jó komornyik.” Elállt a lélegzete is, amikor Neil lelkendezve bemutatta neki: – Vestal, ő az én kitűnő barátom, dr. Davis.

„Doktor – tűnődött Vestal. – Lehetséges. Hallottam már színes bőrű doktorokról.”– Örvendek. Hogy van? – mondta Vestal, és a hangja rendkívül világosan megértette

Ashsel, valójában fütyül rá, hogy hogy van, semmiképpen nem kívánja hallani, és különben is miért kell őt színes bőrű gyógykovácsoknak bemutatni.

Ash meghajolt, nem túl mélyen, s ezzel véget is ért a Neil felesége és Neil barátja közötti vidám találkozás.

  Rengeteg volt a whisky, és bőven volt csirkesaláta is, de a turisták beléfáradtak a látnivalók

bámulásába. A társalgás sehogyan sem akart megindulni. Aztán valaki megindította, fölélénkítette, és nagyon rossz útra terelte, és ez a valaki Wilfrid Spode volt.

Jegyezzük meg ennek a tehetséges fiatalembernek a nevét: Wilfried Spode-nak hívták, de fölöttébb sajnálatos módon sok ezer ember Friddy Spode néven ismerte, mint olyan embert, akit bensőséges szálak fűznek a legdestruktívabb szellemekhez, a legtrágárabb részegekhez és a legelszántabb leszbikus nőkhöz Taostól Taxcóig, Woodstocktól Minorcáig, Münchentől Carmeligés Chelseaig, Greenwich Village-től a Szajna bal partjáig. Ez az ember olyan idegen volt Grand Republicban, akár egy kacsacsőrű emlős, s hozzá képest Curtiss Havock szolidnak és dr. Drover szelídnek látszott.

Friddy Spode Kansas Cityben született, de ennek ellenére író volt. Méghozzá, vigyázzunk, nem is kiadatlan író. Regényei a paráznaság enciklopédiái voltak, stílusukban erősen emlékeztettek a postai rendelés céljára szolgáló pornográfia-katalógusokra, csak éppen minden disznó szó ki volt bennük írva. A második világháborúig párizsi magánkiadásokban jelentek meg – a felesége pénzén.

Friddy barázdás és meglehetősen piszkos arca gonosz, vén lópofára emlékeztetett, a nyaka mindig szutykos volt, a körme gyászkeretes, haját pedig nem hosszúra növesztette, csak elmulasztotta levágatni. Rendszerint kordbársony zakót viselt, ami meglehetősen gyerekes dolog egy negyvenes férfinál, s csak azért nem hordta a hagyományos, széles karimájú, fekete Rive Gauche kalapot, mert az emberek ezt elvárták volna tőle, s ő szeretett csalódást okozni. Jobbat eszelt ki: sapkát hordott és milyen mocskosat!

Nála vagy fél tucat évvel fiatalabb felesége, Susan, olyan kövérkés, tiszta kis töltött galamb volt, amilyet csak kívánni lehet. Festőnek nevezte magát, csak éppen nem festett, és nem is tudott festeni. És mindehhez Vestal Kingsblood édes unokatestvére volt: Oliver Beehouse, a nagyjogtudor törvényes leánya.

Amikor Friddy vei megismerkedett, éppen valami izgalmas, de teljesen link dologgal foglalkozott, ő4úgy nevezte, hogy „művészeti tanulmányokat folytat Párizsban”. Magányosnak érezte magát, nem tudott franciául, és még sok mindent nem tudott. Friddy a Café Selectben csípte föl. Friddy tarhálásból élt, s amilyen lompos volt a fogalmazásban, olyan alapos a koldulásban: nem létezett olyan nagy összeg, amit ne lett volna pofája kérni, és nem létezett olyan kicsi, amit ne fogadott volna el. Átutazó amerikai üzletemberektől ötszáz

dollárt kért, és elfogadott ötvenet; kis énekesnövendékektől tíz frankot kért, és tizenötöt kapott.

Sue-től első látásra száz frankot kért kölcsön, aztán aznap éjjel, mintegy mellékesen, elcsábította. Amikor rájött, hogy az apja gazdag ember, ásítozva feleségül vette. Ettől fogva aztán soha, a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődött iránta, igaz, különösebben nem is undorodott tőle. Sue viszont imádta: soha nem vette észre rajta a mocskot, savanyú irigységét szellemesnek, klozettköltészetét irodalomnak tartotta.

Amikor a németek Párizs felé közeledtek, a Spode házaspár elmenekült. Azóta Californiában éltek, nem is rosszul, azzal a fenyegetéssel zsarolva Oliver Beehouse-t, hogy ha nem fizet, akkor hazaköltöznek. Néha, mint most is, hazalátogattak, csak hogy megmutassák, milyen kétségbeejtő volna, ha Grand Republicban maradnának.

Most már egy hónapja bérelték a Hableány Taverna épületének egyik műteremlakását. Sue vidáman főzőcskézett, fizette a számlákat, és még az ágyat is bevetette, valahányszor sikerült Friddyt kicsalogatnia belőle.

Amikor Morton öccse rájött, hogy a veje néger, Oliver azért lett olyan izgatott, mert neki viszont Friddy volt a veje. Oliver klasszikus jogászi agyában egy kalap alá kerültek a négerek, a hinduk, az amerikai indiánok és a bűnözők, így számára Friddynél rosszabb istenátka csak Neil lehetett.

Friddy és Sue vissza szándékoztak menni Párizsba, amint az élelmezés egy kicsit megjavul. Addig elviselték az embertelen amerikai csempés fürdőszobákat, és ott keresték a mulatságot, ahol találták. Aznap este kitűnő szórakozásra leltek: átvették az impresszárió szerepét a két gyámoltalan fekete barbár, Neil és Ash fölött.

Nem arról volt szó, mintha Friddy szikrányit is törődött volna a négerekkel, viszont nagy és ártatlan gyönyörűséget szerzett neki, hogy fölbosszanthatja Diantha barátait.

Aznap este pompás, nemzetközi formában volt. Lehajtott egy pohárral, aztán üdvözölte Vestalt, mint unokahúgát, és megpróbálta arcon csókolni. Lehajtott még egy pohárral, aztán harsányan gratulált boldogan hümmögő nejének, Sue-nak, hogy a néger Neil személyében végre van egy rokona, aki nem hülye. Aztán ivott még egy pohárral, aztán még sok pohárral, aztán programon kívül nagy, nyilvános szónoklatba fogott.

Miután leszögezte, hogy a négerek zenéje, szobrászata, színjátszása, ökölvívása és szexuális csábereje messze felülmúlja a fehérek teljesítményeit, mondókáját így fejezte be: – Ha befognátok egy kicsit a lepénylesőtöket, talán rá tudnám venni valamelyik színes vendégünket, magyarázza meg, miért kifinomultabb és érzékenyebb az ő fajtája, mint a tiétek, ti fehér burzsoák.

– Ez a tökfilkó érti a dolgát – súgta oda Ash Neilnek. – Ezt rendszerint valami nő szokta csinálni velünk. Egyetlen garantáltan biztos mód van, amivel tönkre lehet tenni minket: ha valami exhibicionista elkezd agyondicsérgetni. Az még engem is négerellenessé tesz!

No de Friddy Spode nem sajátíthatta ki magának a vendégek bosszantását. Mrs. Marl, a háziasszony talán nem a Szajna bal partján szerezte a szakmai gyakorlatát, de még Friddynél is több természetes talentuma volt ahhoz, hogy a józan ész hangját undorítóvá tudja tenni. Aznap este ugyan csak lassan melegedett bele, de miután eleget ivott, már formába lendült.

Grand Republicban sose mondják azt egy hölgyről, hogy megrögzött iszákos. Azt mondják, hogy „néha-néha szívesen megiszik egy-két kortyot”. Diantha, miután megivott egy-két, majd több kortyot, hirtelen átvette Friddytől a vezetést.

Mindenekelőtt sikerült felbosszantania azt a két vendéget, Cass Timberlane bírót és Mrs. Shelley Buncert, akik – mivel csöndesen beszélgettek egy sarokban, és nem figyeltek Friddyre – addig még nem gurultak dühbe. Diantha odament hozzájuk, s gyászos hangja a világ minden fájdalmát megzendítette: – Igazán azt hittem, magukra kettőjükre számíthatok, hogy legalább némi közönséges udvariasságot tanúsítanak szegény díszvendégeink iránt! Mr. Kingsblood meg szegény dr. Dash ott ácsorognak, maguk meg kisajátítják ezeket a székeket!

Cass megkereste a feleségét, és tüstént hazament. Mrs. Buncer csak két lépcsővel és egy méltatlankodó felkiáltással előzte meg.

Aztán Diantha kisajátította magának Asht, és bizalmasan, mindössze vagy húsz ember füle hallatára panaszkodni kezdett neki. – Dr. Dash, számolnivalóm van magával! Miért nem mondja meg azoknak a színes bőrű nőknek, hogy ne próbáljanak meg úgy beszélni, mint mi? Az ember teljesen megzavarodik. Amikor fölhívtam a feleségét... és meg kell mondanom, a kis édes alaposan megváratott... azt hittem, ez csak valami fehér hölgy lehet, és teljesen meg voltam keveredve! Persze tudja, hogy imádom a néger nőket, szerintem roppant művésziesek, de becsszóra, nincs joguk így átejteni az embert!

Aztán Neilt vette kézbe:– Maguk, színesek mind olyan gyönyörűen tudnak spirituálékat énekelni. Ez az amerikai

művészet csúcsa! Gyerünk, fiúk, énekeljenek nekünk spirituálékat... Lesztek szívesek mindnyájan befogni a szátokat? Ez a két színes fickó előad nekünk néhány spirituálét!

– Én nem tudok egyet se! – vicsorított Neil.Ash Davis szívből szerette a spirituálékat, de esze ágában sem volt részeg fehérek előtt

megszólaltatni őket. Számára a spirituálék ősei egyik csoportját jelentették, azokat a szomjúság és a borzalom ősi ösvényén sántikáló négereket és indiánokat, akik inkább halkan énekelgettek, mintsem hogy nyöszörögjenek.

– Köszönöm – mondta –, de én alig ismerem őket, és egyébként is, sajnálatomra, mennem kell, Mrs. Marl.

Diantha mély, részeg önsajnálatba süppedt, kulturált kiejtése is visszacsúszott az ősi, – útszéli viskó szintjére, amikor felzokogott: – Nemtom, ti megbecsülitek-e, amit... hukk... maste megpóó-báltam... megpóóbáltam értetek tenni, ti füstösök?

  Lucián Firelock és a felesége is ott voltak, s az asszony volt az, aki remegve odasúgta neki:

– Én tősgyökeres déli asszony vagyok, Mr. Kingsblood, de szeretném hangosan kikiáltani, hogy dr. Davis volt mindeddig a legkülönb szomszédunk Grand Republicban, ő volt a legkedvesebb a gyerekeinkhez, és egyszerűen elönt a düh... nem tudom, pontosan miért is kérek bocsánatot, de bocsánatot kérek!

Neilt csak az aggasztotta, hogy a bemutatkozás után Vestal és Ash többé egy szót sem szóltak egymáshoz. Hazafelé az úton szorongva kérdezte meg Vestaltől: – Mi a véleményed dr. Davisről?

– Kiről? Dr. Davisről? Melyik volt az?A Részeg Háziasszony Esetének egyetlen következménye lett: rákényszerítette Neilt, hogy

erélyesen belevesse magát a faji keresztes hadjáratba. Ez a hadjárat lett a mindene, a menyasszonya, a kardja, a korbácsa, a diadala és a veresége, ez lett a vesszőparipája, az imádsága és az őrültsége, a keresztre feszítése és a megdicsőülése.

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Otthon voltak, kényelemben, míg kinn az estében zúgtak a márciusi szelek; odafönn az emeleten Biddy éppen álomba énekelgette magát, amikor becsöngetett és bemasírozott a Jószomszédság Bizottsága. Négy szolid polgárból állott, s határozott tekintetük arra mutatott, hogy bár jobb szeretnének udvariasak lenni, mégis kemények lesznek.

A küldöttség Stopple volt polgármesterből, két volt barátból, Don Pennlossból és Judd Browlerből, valamint Mr. W. S. Vanderből, egy volt favágóból állott. Vander átültette fanagykereskedésébe a megdolgozás és a szöges csizma jó öreg módszereit, és olyan nyers és becsületes volt, amilyen dörzsölt és korrupt Stopple.

Valamennyien vigyorra igazították a szájukat, és a faragatlan Mr. Vander kivételével valamennyien a szék legszélén ültek. Úgy kiríttak ebből a derűs szobából, mint négy fényes, fekete cápa. Neil a kandallónál állt, Vestal pedig kis fehér íróasztalánál ült, és hűvösen játszadozott díszes, levendulaszín lúdtollával.

Stopple őpolgármestersége, mint Gruppenführer, nagy torokköszörülések közepette kezdte: – Emberek, egyszer már beszéltem maguknak arról a pompás kis házról, amit mutatni tudnék maguknak a Canoe Heightsen. Nahát, hogy micsoda kilátás van onnan!

– Mit óhajt? Térjen a tárgyra! – reccsentett rá Vestal.– Szolgálatára, asszonyom. Szabad kijelentenem, hogy édesatyjának nincs nálam nagyobb

csodálója?– Ám tegye, ha feltétlenül szükségét érzi.Stopple őpolgármestersége ingerült lett ettől a hálátlanságtól. Hiszen ő önzetlenül, a közjó

szolgálatában jött ide, nem? A köz javát senki nem szerette jobban Stopple polgármesternél, csak éppen némi elismerést kívánt érte. A felszínen azonban továbbra is megőrizte annak az embernek nemes nyugalmát, akinek mindig szavazatokon és a gyors, üzleti forgalmon jár az esze.

– Mindig készséggel alávetem magam az ítéletének, asszonyom. Most azonban némileg aggasztott az a gondolat, hogy maguk talán nem érzik itt egészen jól magukat.

Vander erre felhorkant.– Azt hiszem, Sylvan Parkot anélkül, hogy túlértékelnénk, joggal nevezhetjük a

legmagasabb szintű lakónegyednek, de sajnálattal meg kell mondanom, hogy bizony sok még itt a társadalmi előítélet. Személy szerint nekem az a jelszavam, hogy élni és élni hagyni. Hogy ennek a helyi előítéletnek az oka vallásoktatásunk valamely hiányosságában rejlik-e, azt nem vagyok hivatott eldönteni. Mintlaikus, úgy érzem, nem érthetjük meg a papság feladatait, és rosszul is illenék hozzánk...

– Lenne szíves abbahagyni a filozofálást és a tárgyra térni?– Vestal most már vicsorgott. Neil a lehetőségeket latolgatva egy nagy és súlyos vázát

kezdett méregetni.– De mennyire, asszonyom! Rengeteg ember van errefelé, aki nem tűri a színes bőrű

szomszédságot, és az egész ügynek ez a magva, vagy nyitja, vagy micsodája! Nem képesek megérteni, hogy nem Neil hibája, hogy színes bőrű. De hát erről van szó: azt mondhatnánk, hogy egyre nő az ellenszenv magukkal szemben, így aztán talán jobban éreznék magukat valami más környéken... és sokkal nagyobb biztonságban!

Olyan nyugodt hangon beszélt, hogy Vestal nem folytathatta a pimaszkodást, s aztán még nyájasabb lett.

– Mr. Berthold Eisenherz, aki annak idején ennek az egész ingatlannak a tulajdonosa volt, roppant finom ember. Hajlandó a magukét ugyanazon az áron visszavenni, amit Neil fizetett érte, azzal kalkulálva, hogy a ház értékcsökkenése meg a telek értéknövekedése körülbelül

kiegyenlítik egymást. Szerintem ez roppant nagylelkű ajánlat, és ha merészelhetek tanácsot adni maguknak...

– Mr. Stopple, ezen már egyszer végigmentünk – mondta Vestal.– Ugye, maga sem gondolja komolyan, hogy hallgatni fogunk magára?Most lépett közbe Don Pennloss. – Ide figyelj, Vestal, mi elsősorban úgy jöttünk ide, mint

a barátaitok, nem pedig mint az ingatlantulajdonosok meghatalmazott képviselői. De azok is vagyunk.

– Neil, neked fogalmad sincs, mennyi munkánkba került, hogy visszatartsunk egyes szomszédokat a... szóval... a tüntetéstől – kottyantotta ki Judd Browler. – De most már torkig vannak. Nem packázhatsz tovább velük. Egyszerűen nem hajlandók eltűrni, hogy egy nem kaukázusi fajú egyén itt lakjon, és lerontsa a közösség társadalmi színvonalát.

– Nem is szeretek arra gondolni – mondta Stopple őpolgármestersége –, hogy mit művelhetnek egyes ilyen forrófejűek... macskazenét adnának, és megrémítenék azt az édes kislányukat... és ez még nem a legrosszabb.

– Polgármester úr, én egyszerűen nem szeretem a zsarolást. És a zsarolókat sem mondta Neil, és Vestal jóváhagyóan bólintott rá.

Ekkor látott munkához Vander. Mr. Vander nem volt iskolatársa Neilnek, nem jártak együtt estélyekre, és nám játszottak együtt soha a hokicsapatban. Húsz évvel idősebb volt Neilnél, aranyifjúságának napjait babon és disznóhúson élte le a Nagy Erdőségekben, ahol az idő egyik felében majd megfagyott, a másik felében baltanyéllel hadakozva melegedett. Szerette a családját, szerette a befektetéseit, nem szerette a négereket, és általában senkit, aki nem Vander. Lapos feje volt, vad álla, szúrós, kék szeme, s nem emelt szentimentális kifogást a furkósbot, a kötél, a tűz vagy a köröm alá szúrt szálka ellen. Jó fanagykereskedő volt, de kitűnő tengerészkapitány, miniszterelnök, hóhér vagy altábornagy is lehetett volna belőle. Most is a született tekintély hangján ugatott fel, úgy, hogy Prince fölébredt a heverő alatt, és visszaugatott neki, Vestal pedig felállt, keresztülment a szobán, és odaállt Neil mellé.

– Zsarolás, egy fenét! – mondta Mr. Vander. – Sokkal rosszabb lesz ez, mint a zsarolás! Emberek, maguknak, úgy láccik, fogalmuk sincs róla, milyen zabosak a népek, mer niggerek laknak a szomszédjukba. Én tudom, mert én is dühös vagyok! Torkig vagyok vele, és hányok tőle. Én csak fizetem az adómat, pontosan, mint az óra, aztán eccer csak ott találok valami istenverte örményt, digót, bipsit vagy füstöst...

– Fékezze a nyelvét, öregem! – csicseregte Stopple.– Ó, ezek a niggerek hozzá vannak szokva, beszélhet az ember akárhogy.Vestal Neil karjára tette a kezét, hogy lecsillapítsa. Aztán nevetnie kellett, mert Mr.

Vanderből előbukkant a sóvár irigység:– Becsszóra, torkig vagyok vele, hogy a fiúk állandóan ugratnak odabe a belvárosba.

Aszongyák: „Szóval nigger negyedben laksz, nahát... nem vagy te magad is nigger?”... Zrikálnak, tuggyák. Egyszer Chicagóba hallottam, amikor egy melós... valami közmunkán dolgozott, ahol az irodán ült egy pár suvikszképű... szóval a melós morgott, hogy „Hát persze hogy begurulok, amikor látom, hogy a nigger az íróasztalnál ül, mikor nekem lapátolni kell!” Nahát, én pontosan tudom, hogy az a melós mit érzett! Én is zabos leszek, és nem igazság azt látni, hogy maguk, füstösök pont olyan szépen laknak, mint én, mikor pedig én mennyi kemény munkával jutottam oda, ahova jutottam. Az istenit, ez nem igazság, és az istenit, én ezt nem tűröm!

Stopple (az örök léggömb, tetszetős, selymes, körteformájú, csillogó, sárga, ürességgel teli léggömb, amely egyre följebb és följebb emelkedik, aztán kipukkad, és akkor meg van lepve) megint fölfelé szárnyalt: – Ugyan, ugyan, Vander testvér, maga biztos bal lábbal kelt föl ma reggel. De Neil, te nem vagy észnél, mikor „zsarolásról” beszélsz. Megkell mondanom, még soha nem hallottam, hogy egy zsaroló fizetni akart volna! Nálunk aztán igazán senki nem lehet barátságosabb. Épp mondtam a feleségemnek: „Pauline, sose hittem volna, hogy Mr.

Eisenherz ilyen bőkezű legyen. Diplomata, és klassz ember, mondtam neki, de azért, mondtam, vakarj meg egy Eisenherzet, és mindjárt előbújik a zsugori, nem számít, akárhány francia festményt vagy micsodát vásárol is.” Őszintén szólva, Neil, teljesen meg voltam hökkenve, és remélem, az én befolyásomnak is volt ebben némi szerepe: egyből hajlandó volt visszatéríteni a teljes vételárat, készpénzben, azonnal, mindenféle huzavona és feltétel nélkül. Így aztán, ha elfogadod az ajánlatát, egy árva centet sem veszítesz az üzleten. De figyelmeztetlek: amikor legközelebb meglátogat egy bizottság, lehet, hogy nem ugyanez a bizottság lesz, lehet, hogy nem lesznek hozzád ilyen barátságosak, és lehet, hogy örülni fogsz, ha ennél sokkal, de sokkal kevesebb pénzért eladhatod.

Lehet, hogy örülni fog, ha ép bőrrel leléphet egy fillér nélkül! – morogta Vander.– Be fogok neki húzni egyet! – jelentette ki Vestalnek Neil.– Ne! Ez a fickó pont ezt akarja!– Hát persze – kuncogott Vander na üssön már, Kingsblood, végre lesz egy kis akció!Vestal keze szilárdan fogta Neil karját.Stopple nyugtatgatta őket: – Ugyan már, fiúk, viselkedjetek rendesen. Itt üzletről van szó.

Szóval, Neil, ez az ajánlat huszonnégy óráig érvényes, utána kedvezőtlenebb lesz, sokkal kedvezőtlenebb, de addig bármikor felhívhatsz telefonon, éjjel-nappal, bármikor... Nos, uraim, bár azt hiszem, immár minden teljesen világos, mégsem akarok úgy elmenni, hogy ne biztosítanám Neilt és kedves feleségét legszívélyesebb jókívánságainkról. Jó éjszakát... jó éjszakát! Erre, uraim.

  Vestal megölelte. – Ó, drágám, drága Neil! Csak most kezd behatolni abba a vastag

koponyámba, hogy itt miről van szó. Ne törődj ezekkel a vicinális nácikkal. Itt maradunk és kitartunk.

– Tisztában vagy vele, hogy itt kemény dolgokra kerülhet sor?– Halleluja!Sophie Concord szelleme nosztalgikus áldását adta Neilre, rámosolygott és eltűnt.– Miért nem hagytad, hogy behúzzak egyet Vandernek? – panaszkodott Neil.– Mert letartóztattak volna, bekerültél volna az újságokba, és szép kis vádat kovácsoltak

volna belőle ellenünk. Amellett – tette hozzá az igazságnak megfelelően – szerintem Mr. Vander valószínűleg kikészített volna, és én nem akarom, hogy megverjenek. Szükségem van rád, hogy itt légy mellettem. Ó, Neil, most legalább élünk, még ha bele is halunk!

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

De másnap reggel Neil megint leverten és fázósan járta az utcákat. Vigyázott, hogy el ne csússzon a jégen. Most igazán nem engedhette meg magának, hogy kitörje a lábát, a lábának működnie kell, amíg csak munkát nem talál.

És ezen a márciusi napon hirtelen állást kapott.A Beltram Avenue-n bement Brandl virágüzletébe megkérdezni, kaphatna-e egy-két szál

krókuszt Vestalnek. Ulrich Brandl, a kis öreg bajor, akinél jobb időkben orchideákat szokott venni (fehér sál és fehér kecskebőr kesztyű, és Vestal mosolya és ragyogása, ó „a fehér ember hány emléke”!), szívélyesen üdvözölte:

– Ah, kapitány, szerezze meg nekem azt az örömet, hogy elfogadja tőlem ezt a kis csokor krókuszt. Hallottam, milyen bátor volt, és meg tudom érteni, mert németnek születtem, és bár gyűlöltem Hitlert és mindenféle elnyomást, és bár harmincöt éve jó amerikai vagyok, mikor bemegyek a kocsmába egy üveg sört meginni, gyakran hallom, hogy egyes fickók azt mondják: „Csak egy jó német van, a halott német.” Minden előítélet egy és ugyanaz. Megengedi, hogy megszorítsam a kezét?

– Véletlenül nem akadna számomra valami munkája?– Talán még arról is lehetne szó. Büszke lennék, ha nálam dolgozna.Így lett Neilből virágüzleti eladó, bár a Mayo Street-i Hack Riley kivételével valószínűleg

senki nem értett nála kevesebbet a virágokhoz, az ápolásukhoz meg a csomagolásukhoz. De nagyon igyekezett, és a jelek szerint a vevők sem tartották szörnyűségnek, hogy néger szolgálja ki őket. A gyárak közt átkutyagolt mérföldek, és a főnöki előszobák kemény székei után pihentető volt az üzlet dzsungelpárája, a sok aranyozott sztaniolpapír, a ránctalan selyempapírhalmok.

Egész nap szelíden vitatkozgatott Mr. Brandllal, aki hevesen kirohant mindenféle előítélet és babona ellen, és mint kiderült, neki magának csak az angolokkal, a zsidókkal, a brazilokkal, az írekkel, a presbiteriánusokkal, a mormonokkal, a rágógumival, a napraforgóval, Heinrich Heinével és a kétajtós kocsikkal szemben voltak előítéletei.

De a rokkantjáradékból és a Brandltól kapott bizonytalan fizetésből Neil nem tudta fönntartani az otthont, amely a méltóság és a függetlenség végső jelképe lett számára. Hozzá kell látnia... de mihez?

Aztán otthon is cserbenhagyták.  Az utóbbi időben nemigen tudott mit kezdeni a családjával. Amikor rájuk gondolt, furcsán,

groteszkül keveredett benne a humor meg a mélységes mély bűntudat. Hetenként kétszer-háromszor meglátogatta anyját és Joant, és rájött, hogy lassan remetévé váltak. Hiába mondogatta magának, hogy nem ő, hanem a babona csinált „négert” belőlük, érvelése rajta sem sokat könnyített, a többieket pedig egyáltalán nem vigasztalta.

Húgának, Kitty Saywardnak mostanában semmi mondanivalója nem volt számára, legfeljebb egy „Na, mi van?”. A családnak egyetlen tagja volt, aki kalandosan, sőt talán boldogan fogta fel az egészet: Pat Saxinar. Kiköltözött a South Endre, egy lakótelepi házba, elfoglalta magát, és látszólag elégedett volt – rendes volt, amilyen rendes csak egy rendes nő tud lenni.

De Robert bátyó házát Neilnek kerülnie kellett, mert Alice, a sógornője – bátyja, Harold W. Whittick teljes erkölcsi támogatásával – szóba sem volt hajlandó állni vele. Olyan aljas volt, amilyen aljas csak egy rendes nő tud lenni. Márciusban beadta a válókeresetet Robert

ellen, kegyetlenség, megaláztatás és csalás címen, mivel Robert házasságuk előtt nem mondta meg neki, hogy „színes bőrű”.

Amikor Neil megvitte a hírt Vestalnek, az asszony először nem szólt semmit. Korántsem látszott olyan felháborodottnak, mint azt férje szerette volna, de végül mégis kirukkolt:

– Hát, Alice mindig is azok közé a feleségek közé tartozott, akik csak azt nézik, mit szedhetnek ki a férjükből. És az egész rokonsága nyaggatta, hogy hagyja ott. Tudom. Az apám meg a húgom úgy viselkednek, mintha elárultam volna őket, mert nem hagylak itt. De eddig még letorkoltam őket. Úgy látszik, nem tudlak kivetni a szívemből, a lelkemből, a húsomból. Ó, Neil!

Olyan volt ez a pillanat, mint házasságuk elején, amikor gyakran minden előzmény nélkül hirtelen megkívánták egymást. Neil érezte Vestalben a belső izzást, az asszony szeme mindent feledve mosolygott rá, zihált és kissé szétnyílt az ajka. Neil odalépett hozzá, átölelte, és testük úgy simult egymásba, mintha saját, önálló akarata volna.

Neil tudta, hogy Vestal öntudatlanul bevette azt a maszlagot, hogy minden néger, legyen az akár íróasztalkukac vagy elnyúzott, ideges tudós, rendkívüli szexuális képességekkel rendelkező állat, s hogy mostani felújult szenvedélye tiszta önbecsapás: azt hiszi, hogy Xavier Pic fiú örököse erőszakolja meg – aki voltaképpen nem is létezik. De amikor megcsókolta, és Vestal lassan felsóhajtott, úgy érezte, ez a pillanat nem alkalmas a finom pszichológiai vizsgálódásokra.

  „Ha Vestal kitart mellettem – gondolta Neil , akkor meg kell találnia a helyét Martha Davis

és Corinne Brewster mellett. Egy tökéletes feleséggel, egy szerető gyerekkel, egy olyan baráttal, mint Ash, és ha Vestal és Martha összebarátkoznának... hát kívánhat többet egy férfi?”

Előadta óhaját, hogy szeretné Asht és Marthát meghívni vacsorára. Vestal kelletlenül feszengett: – Gondolod, hogy ez okos dolog volna? Nem kétlem, hogy pompás emberek, de nem lennének zavarban? Jót teszünk velük ezzel?

Ash elsőrangú vegyész, és miután Párizsban a Ritzben vacsorázott a Sorbonne professzoraival, nem hiszem, hogy a mi házunk fényűzése zavarba hozná!

Ne üvölts velem! Hívd meg őket, hogyne, feltétlenül, ha annyira ragaszkodsz hozzá. De honnan tudod, hogy professzorokkal vacsoráztak a Ritzben? Ilyesmivel szoktak hencegni?

– Ash és Martha soha nem hencegtek semmivel! Ami meg a Ritzet illeti... azt csak úgy képzeltem...

– Miért vacsoráznának a Sorbonne professzorai dr. Davisszel? Talán olyan nagy vegyész? És ha az, akkor miért akarna ő velünk vacsorázni? Én annyit értek a kémiához, hogy a só nem jó a kávéba.

– De hát mondom neked, hogy az én számomra nem vegyész.– Nekem ugyan nem mondtad, de mindegy.– Az én szememben körülbelül a legelbűvölőbb ember, akit csak ismerek.– Te elfelejted, hogy én ismerem. Kellemes, udvarias embernek látszott, de nem vettem

észre, hogy áradt volna belőle a bűbáj.– Hát talán észrevetted volna, ha alaposabban megnézed.– Persze, persze. Hát hívd csak meg őket, aztán majd alaposan megnézem mindkettőjüket!Nem, az előjelek nem voltak kedvezőek. És Ash is azt mondta, amikor Neil telefonon

meghívta: – Biztos vagy benne, hogy Mrs. Kingsblood szívesen lát minket?  Davisék eljöttek, jól öltözöttek voltak, finomak, figyelmesek, minden tökéletes volt,

csakhogy igazából mintha ott se lettek volna. Alig beszéltek, legtöbbször csak arra

válaszoltak, amit Vestal szóba hozott, s mivel nagyon kevés dolgot hozott szóba, nagyon keveset válaszoltak. Neilnek kellett beszélnie valamennyiük helyett, de ő sem volt különösebben találékony.

Vestal szörnyű volt. Túlságosan udvarias, mindennel egyetértett anélkül, hogy odafigyelt volna, mi is az, amivel egyetért.

– Azt hiszem, az elnöknek meg fog gyűlni a baja ezzel a sok sztrájkkal – próbálkozott Neil.– Igen, hogyne... azt mondtad, sztrájkok? – motyogta Vestal.– Na, igen, a sztrájkok tette hozzá a magáét Ash.Vacsora előtt Ash és Martha engedelmesen iszogatták a koktélokat, de soha nem ürítették

ki a poharukat. – Pont olyanok, mint a szegény rokonok... szerénykednek – mormolta Vestal ellenségesen Neilnek. Neil bevásárolt és megterített, de Vestal maga főzte a vacsorát, s figyelmen kívül hagyva Martha szégyenlős ajánlkozá-sát, maga is szolgálta föl, miközben tekintete azt mondta Neilnek: „Most már meg vagy elégedve, uram és parancsolom? Látod, milyen alázatosan kiszolgálom ezeket a fekete betolakodókat?”

Amikor a társalgás már-már teljesen hamvába holt, és senki nem reagált Neilnek a légi közlekedésre meg a főiskolai kosárlabdacsapatra vonatkozó megjegyzéseire, Ash ütötte helyre a dolgokat: elkezdett szakértő módon beszélni a műanyagok jövőjéről.

– Már-már túlságosan is praktikusak – mondta. – Tündérkirálynőknek való hálószobáink lesznek, rejtett világítással, átlátszó ágyakkal és szekrényekkel... mellettük minden eddigi drága, feltűnő kacat el fog szürkülni.

– Úgy látom, nem helyesli, ha az embereknek szép holmijaik vannak – mondta Vestal, és ezzel meg is ölte a témát.

Már a kávét itták a nappaliban, mindenki szenvedett, és csak azt várta, mikor lesz már vége ennek a rossz tréfának, amikor egyszer csak minden házi szabályt felrúgva, megjelent Biddy – pizsamában –, megállt Ash előtt, és udvarias részvéttel nézegetni kezdte. – Ó, neked piszkos az arcod – kántálta.

Ettől még Vestalben is meghűlt a vér, de Ash csak mosolygott.– Nem, csak le yagyok sülve, ifjú hölgyem.– Floridába mentél napozni? A babáim is most voltak Floridában. A Palm Beachen laktak,

és azt mondják, nagyon sokba került. Vagy túl sok kávét ittál? Anyu azt mondja, tizenhat éves koromig nem ihatok kávét, mert különben én is egészen barna leszek. Nahát, nem szeretnék egészen barna lenni. Téged nem zavar, hogy barna vagy?

Mindezt csupa élénk érdeklődésből mondta, majd anyja fejrázására rá sem hederítve, felmászott Martha ölébe, és a vállára hajtotta a fejét.

Így aztán Vestal túlságosan is derűsen és vidáman fogadta a dolgot.Ash most keményebben nézett Vestalre, mint eddig, aztán szeretetteljes pillantást vetett

Biddyre. – Nem, kicsim – mondta –, engem nem zavarna, hogy mindig napbarnított vagyok, ha annyi sok ember nem gyűlölné a napot. Ők, úgy látszik, jobb szeretik a pincéket meg a vérszegénységet.

– Mi az, hogy vérszegénység? – kérdezte Biddy.Vestal valósággal dalolt, kedélyes volt, mint egy bécsi operett:– No, drágaságom, most szépen bújjál az ágyamba, és ne zavard dr. és Mrs... ööö... Davist.  A vendégeknek sikerült nagyobb baj nélkül távozniuk.Vestal zokogott. – Ó, tudom, tudom, rémes voltam, de Neil, nekem ez egyszerűen nem

megy. Nem bánom, hogy te néger vagy, mert nem hiszem, hogy csakugyan az vagy... azt hiszem, ez valami svindli. De ezeket ki nem állhatom, és semmiféle színest, és hiába is próbálom.

– Ide figyelj!

– Ne üvölts.– Hogyne üvöltenék? Ashnél és Marthánál keresve se találhatsz jobban nevelt és

intelligensebb embereket, és ha alkalmat adtál volna nekik...– Pont ez a baj! Engem abban a hitben neveltek, hogy a füstösök muris emberek,

táncolnak, nevetgélnek és azt mondják: „Ó, köszönjük szépen, Miss Vestal, köszönjük naccsasszony, maguk, fehérek igazán csudálatosak hozzánk, szegény szurkosokhoz.” De ennek a Davisnek a szemében én csak egy vagyok a sok nő közül, aki hülye a kémiához meg a közgazdaságtanhoz. Még hogy pince meg vérszegénység! Ó, tudom én, hogy esztelenül viselkedem, de egyszerűen nem tudom beleadni a szívemet. Márpedig most a szívemnek mindenben benne kell lennie, amit csak csinálok, mert gyerekünk lesz.

  Neil megpróbált elragadtatást színlelni, s ezzel sikerült elárulnia, hogy mennyire szorong. –

Ne szövegeljünk arról, hogy milyen örömmel várjuk ezt a kis idegent – mondta Vestal komoran. Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm! Egész nap szerettem volna megszökni, valahová, ahol senki nem ismer. Nem bírom elviselni, hogy néger gyereket hozzak a világra! Biddy valahogy nem látszik négernek... és biztosan nem is az! De hogy most egy fekete gyerekem legyen... arra képtelen vagyok. El szeretném vétetni, és mégse akarom, és nem fogom, és majd beleőrülök!

Egész éjjel zokogott. Biddy aggódva bejött megnézni, „mit tehetne szegény anyuért”, Neil pedig a másik ágyon feküdt, és az elhaladó autók fényeinek játékát bámulta a mennyezeten.

ÖTVENEDIK FEJEZET

A Kicsi Asszonyka, Minden Idők Mindenkori Kicsi Asszonykája roppant kedves és kellemes teremtés, igyekszik segíteni férjének és a fiuknak törekvéseik megvalósításában, s e törekvések közt nagyon sok a helytelen törekvés. Süteményeket süt a szomszédság gyerekeinek, áhítattal hallgatja a rádióban a csacska folytatásos műsorokat; sokat dolgozik az egyházközségben, és készséges, jó szomszéd. Elhisz mindent, amit a papja, a kongresszusi képviselője meg az a titkos anarchista mond neki, aki a kozmetikai és cipődivatot kitalálja; ő az, aki jóváhagyja és igazolja a prédáló hadseregeket, a nagyképű egyházakat, a bíróságokat, az egyetemeket, a jó társaságot, a háborúkat és a nyomorúságot, az idők kezdete óta.

Minden Idők Mindenkori Kicsiny Asszonykája imigyen szólott: – Nekem gőzöm sincs az antropológiáról, az etnológiáról vagy a biológiáról, arról a sok hülye, nagyképű marhaságról, nekem mondhatnak, amit akarnak, idézhetnek abból a sok hosszú könyvből, de én mondom maguknak, lakik itt egy füstös família, mindjárt mögöttünk, a közben, akik kecskéket tartanak, én tudom, és én mondom maguknak: a füstösök igenis alacsonyabb rendűek, mint mi, és nem tűröm, hogy ott dolgozzanak egy üzletben, egy bankban vagy egy irodában, ahová nekem be kell mennem. En aztán csak sok szerencsét kívánok nekik, meg mindent a világon, amíg megmaradnak a helyükön. És ha egyesek azt mondják, hogy a színesek pont olyanok, mint maguk meg én... hát miért figyeljek én az efféle tudatlan beszédre... hiszen azok se hisznek el egy szót se abból, amit mondanak.

Én vagyok Minden Idők Kicsi Asszonykája, az én kecses lábam alatt hever minden trón, minden kard, minden püspöksüveg; az én kedves kis hangom számára írnak minden dalt, az én gyönyörűségemre mesélnek magányos estéken minden mesét; nemzetek nem születhetnek, férfiak és nők nem szerethetnek, asszonyok nem szülhetnek, csak és kizárólag azoknak a szent törvényeknek a kötelmei, szertartásai és külsőségei szerint, amelyeket az apámtól tanultam, aki csodálatos ember volt, és ha még élne, egyszerűen nem tűrné azt a sok ostobaságot, amit egy csomó felelőtlen ember széltében-hosszában összebeszél; az apám pedig az anyjától tanulta ezeket a törvényeket, ő a lelkésztől, az a püspöktől, a püspök pedig az anyjától, aki egy spiritiszta médiumtól hallotta, aki viszont kinyilatkoztatásként kapta, amikor transzban volt, és magával az Úristennel beszélgetett személyesen.

Mondhatnak, amit akarnak, de a digók dörzsöltek, az oklahomaiak csavargók, a négerek lusták, a zsidók túlságosan ravaszak, a világkormány ellenkezik az emberi természettel, és valamennyi elvvel, amit csak George Washington valaha lefektetett, és hallani se akarok többet ilyen gyalázatos ostobaságokat; és én, aki Hertha vagyok, és Izisz és Astarót, és az Amerikai Forradalom Leányainak jegyzőkönyvvezető titkára, ezennel kijelentem, hogy akkor lesz majd mindenütt minden rendes és tiszteletre méltó, amikor minden civilizáció belesimul majd a halál egyetemes illedelmességébe, akkor nem próbálnak majd okoskodni, vége lesz ennek a sok buta fecsegésnek és föl vágásnak, és most igyunk még egy csészécske jó kis kávét, és ne is beszéljünk róla többet.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

– Nem mondta Ash a telefonon , szerintem nagyon kellemes volt a feleséged tegnap este... megpróbált tőle telhetőleg természetesen viselkedni velünk. Számíthatsz rá, hogy hosszú időbe fog telni, amíg normális emberként fogja elfogadni a négereket. Én negyven éve próbálkozom ugyanezzel, és még mindig zavarba ejt, amikor rájövök, hogy nem amerikai polgár vagyok, nem vegyész és nem apa, hanem néger. És most hagyjuk ezt az egészet, mert valami nagyon veszélyes dolog van elindulóban. Így kapta Ashtől az első hírt a Szent Szivarról.

Amikor Neil munka után hazasietett, és megkérdezte Vestalt, hogy érzi magát – egyszerűen Vestalnek érezte magát, és ingerült lett, amiért Neil szerint valahogy másképpen kellene éreznie magát mindjárt felhívta Evan Brewstert és Cope Andersont, majd a következőkben összegezte információit:

A Szent Szivar új szervezet, Grand Republicban alapították, de valószínűleg más északi városokban is el fog terjedni. A titkos összeesküvésnek az a célja, hogy a lehető legtöbb négert visszakergesse a Délre. Ha a belépésre agitált leendő új tagok úgy vélik, hogy a társaság a Ku Klux Klanra emlékeztet, a szervezők megmagyarázzák nekik, hogy tévednek: — Nem, itt nem lesz semmiféle erőszak. Sőt mi meg akarjuk védelmezni a színeseket... a saját vezetőik ellen, akik zavargásokba akarják őket belehajszolni, hogy örömet szerezzenek a Kremlnek. Mi nem tűrünk semmiféle lincselést, még verést sem... hacsak a suvikszképűek el nem pimaszodnak, és fel nem dühítik a zsarukat. A mi politikánk jó szándékú és konstruktív: el akarjuk érni, hogy itt Északon rúgjanak ki minden niggert, aki megkaparintotta magának egy fehér ember munkáját, és ne vegyenek fel többé egyet sem.

Sok szellem és furfang volt ebben a gazdasági gyilkosságra irányuló kampányban. A Szent Szivar név a szervezet jelszavának kezdőbetűiből állt össze: „Szétzavarni Ezt a Néger Társaságot, Színesek, Indulás Vissza A Rokonaitokhoz”. Az első tisztségviselők közt ott volt Mr. Wilbur Feathering, ő lett a Nagy Havanna, Mr. William Stopple, a Kis Havanna, Mr. Randy Spruce, a Trabukó, a pénztárnok pedig, az Öreg Dohányzacskó, Mr. Morton Trock, a Kék Ökör Nemzeti Bankból. Az igazgatók között szerepelt Ed Fleeron, polgármester, dr. Cortez Kelly és a főtisztelendő dr. Jat Snood.

A keresztes hadjárat Remete Szent Pétere, tüzes prédikátora Feathering volt, de a szeszélyes nevek és címek Randytól, valamint a hirdetés modern művészetének szószólójától, dr. Harold W. Whitticktől származtak. Az ő vidám ötletei közé tartozott a Szent Szivar nevű, kitalált portugál sziget is, ahol a dohányt állítólag felfedezték, s ahonnan minden színes bőrűt kitoloncoltak.

Az ifjabb keresztes lovagok pipázó barátot ábrázoló jelvényt viseltek, ámde csak szertartásaik voltak ilyen játékosak, célkitűzéseik és eredményeik már korántsem, hiszen a tagság szolid üzletemberekből került ki, s ha a Szövetségi Klubban tömörült helyi arisztokrácia méltóságán alulinak tartotta is, hogy belépjen, anyagilag támogatta a szervezkedést. A vezetőség megbízható volt, fürge és titoktartó, csupa lelkes stratéga. De minden, amit tettek, előbb jutott a néger világ, mint a tagság tudomására, mért Randy Spruce irodája, ahol a tervezgetés folyt, a Kék Ökör Nemzeti Bank épületében volt, márpedig ebben az épületben Cloat Windeck, Phil apja volt a liftes, és az ő dolga volt a papírhulladék eltávolítása is.

Evan Brewster fölvetette Randy Spruce-nak, hogy a szervezet tagjai sok pénzt takarítanának meg, ha beletörődnének, hogy a költséges bebörtönzés vagy kórházi ápolás helyett munkásként alkalmazzák a négereket, de Randy nem fecsérelte arra az idejét, hogy meghallgasson egy szószátyár prédikátort.

Bármilyen komoly szervezet volt is a Szent Szivar, mégsem lehetett Grand Republicban minden néger elbocsátását az ő számlájára írni. Fontosabb szerepet játszott, hogy hazatértek a fehér katonák, a gyárak átálltak a tankokról a nadrágtartó csatok gyártására, s az a rádió és a képregények által táplált közmeggyőzés, miszerint a négerek mulatságos, de kétbalkezes bolondok. Mindezek a tényezők szépen együttműködtek a néger munkások járványos elbocsátásában, amely a rossz tréfák napján, április elsején tört ki.

A Wargate rt.-nél kezdődött, ahol egyszerre kétszáz barna bőrű munkásnak mondtak fel.Az igazgatóság megmagyarázta nekik, hogy kizárólag azért kerülnek a munkanélküliek

sorába, mert a haditermelés befejeztével a Wargate cégnek több részlegét teljesen le kell állítania.

Más kérdés, hogy ezek közül a részlegek közül egyeseket pár hét múlva újra beindítottak, teljesen új termelési profillal és tiszta fehér munkásgárdával.

Five Points biztos volt, hogy Wargate-ék év végére minden négert el fognak bocsátani. A szélnek eresztett munkások az utcasarkon ácsorogtak, nem tüntetően, csak otthontalanul és ijedten, s kicserélték értesüléseiket azokról a legendás városokról, amelyekről „egy hapsi aszonta, ott most is fölvesznek feketéket”.

A Wargate rt.-nél dolgozó hatszáz színes között volt egy Ash Davis nevű vegyész is.  – Ha kirúgnak – mondta Ash vidáman Neilnek és Marthának –, heti húsz dollárt

valószínűleg akkor is megkeresek valami hajegyenesítőszer-pancsolónál.Neil még mindig naiv volt, és csodálkozott. – Wargate-ék nem engedhetnek el! Hiszen

százezreket keresnek a felfedezéseiden!– Ez igaz, csakhogy ők ezt nem tudják. Azt hiszik, én csak vacakolok az alapkutatásokkal.

A Dél tízmilliókat keresett Carvernek a szerény földimogyoróval kapcsolatos fölfedezésein, de azért Carvert továbbra is a hátsó ajtóhoz utasították. Ti, fehérek idealisták vagytok. A pénzhajhászás fölé helyezitek az elvet... az ismeretlen gyűlöletének az elvét. Azért nem lehetetlen, hogy Wargate-ék mégis megtartanak... takarítónak. Pompásan tudok padlót söpörni.

– Vagy szerezhetsz egy vörös sipkát – mondta Martha derűsen –, és elmehetsz hordárnak, csomagokat cipelni, mint a legtöbben közülünk, akik tudományos fokozatot szereztek.

Kizárt dolog. Azoknak a filozófiai doktoroknak, akiket hordárnak fölvesznek, legalább hét nyelven kell beszélniük, én meg csak három nyelven tudok.

Aztán egyszer csak beállított Drexel Greenshaw. – Hallotta, milyen nagy elbocsátások vannak Wargate-éknál? – kérdezte Ash.

– Természetesen – mondta Drexel főpapi modorában –, de én nem aggódom annyira emiatt, mint maguk, fiatalok. Túl sokszor láttámén már fajunknak efféle visszaszorítását. És föl kell tenniük maguknak a kérdést, csakugyan olyan nagy szerencsétlenség-e ez, ahogy egyesek mondják. Ne felejtsék el, hogy kik azok, akiket elbocsátanak: nagyrészt azok a színes parasztok, akik csak most jöttek az isten háta mögötti Délről... egy csomó tudatlan, faragatlan, pazarló tahó... mondhatom, tipikus bevándorlók. Mi, régiek, mint A1 Woolcape meg én, sokszor megszenvedtük, hogy a fehérek azt hiszik, mi is olyanok vagyunk, mint ezek a barmok. O, én nagyon sajnálom őket, de jobb lenne, ha visszamennének Délre, ahová valók.

– Én is bevándorló vagyok – figyelmeztette Ash.– Maga egészen más. Maga a helyén van.– De hol? Ez az, amit szeretnék tudni!– A fehérek csak örülnek – bocsátkozott bővebb magyarázatba Drexel –, ha olyan színes

gentlemanek dolgoznak nekik, mint maga vagy én. Mr. Tartan mindig azt mondogatja nekem: „Miszter Greenshaw, nem is tudom, hogyan tudnánk fenntartani a Fizoli termet és megelégedésükre kiszolgálni előkelő vendégeinket, ha maga nem volna.” „Megteszem, ami

tőlem telik”, mondom neki, ő meg azt mondja: „Tudom, hogy megteszi, és nagyra becsüljük érte.” Hiszen a legjobb barátaim között is vannak fehérek. Vigyázat: én nem vagyok tamásbátya. Velem tisztelettel kell bánniuk. Maguk, fiatalok nem értik a fehérek pszichológiáját. Ha értékessé teszik magukat a fehérek számára, akkor egyenesen, sőt becsületesen bánnak az emberrel, és ha van bennük valami előítélet velünk szemben, az a fekete szemét népség hibája. Hiszen mi itt még pár évvel ezelőtt is igazán remekül kijöttünk a fehérekkel. A lányaim úgy nőttek fel, hogy csupa rendes, kedves fehér játszótársuk volt, és amikor templomba mentem, pontosan úgy bántak velem az úrvacsoránál, mint akármelyik másik hívővel. De a fehérek megundorodtak ezektől a senkiháziaktól és nyelves szajháktól, akik úgy próbálnak viselkedni, mintha ugyanolyanok volnának, mint a fehérek. A fehérek semmi mást nem kérnek tőlünk, csak alázatosságot, az pedig egyike a legszebb bibliai erényeknek, nem?

Oda se figyeltek: mindezt már többször hallották Drexel Greenshawtól. Szerették a szálegyenes öregurat, barátjuk, Cynthia Woolcape édesapját, az úriemberek úri inasainak úri inasát, a déli ezredesek déli őrmesterét.

Még ugyanezen a héten odalenn, a Mély Délen meglincseltek egy néger veteránt.A Mississippi-deltától a Howard Jogakadémiáig és a harlemi klubokig mindenütt

végigfutott a borzongás. „Lehet, hogy legközelebb én következem?” – mormolták, és sötét bőrű kommunisták és vallásos fundamentalisták teljesen egyformán kapkodták a fejüket, és nézegettek hátra éjjel az utcán. Néhány órán belül egyformán kétségbeesetten hallotta a szörnyűségeket Ash Davis, Sugar Gowse, Drexel Greenshaw, dr. Darius Melody és Hack Riley, s egyszerre kiáltottak föl, csöppet sem jámborul: – Meddig még, ó, Uram? – Egy Neil Kingsblood nevű néger pedig őszinte rémülettel nézett a feleségére, és megborzongott: – Sor kerülhet ránk is, itt és most.

  Mind Wargate-éknál, mind a kisebb cégeknél nap mint nap egyre több fekete munkást

bocsátottak el. A Mayo Street körül nap mint nap zsúfoltabbak lettek az utcasarkok, nap mint nap kevésbé volt békés a zúgolódás, így aztán az óvatos hatóságok több rendőrt küldtek arra... így aztán időnként kővel dobálták a rendőröket... így aztán még több rendőrt küldtek... így aztán egy négert lelőttek, és négyet letartóztattak... így aztán egy rendőrnek a második emeletről a fejére ejtettek egy hasábfát... így aztán Feathering azt mondhatta: „Ugye megmondtam, lépjetek be a Szent Szivarba”; és így aztán még jobban fölgyorsult a négerek elbocsátása, a Wargate rt.-nél, az Aurora Kokszműveknél, a Kippery Kötszövőnél, a gabonatárolók rakodóbrigádjainál, a vasúti javítóműhelyekben... így aztán az utcasarki csoportok még elkeseredettebbek lettek... így aztán még több rendőrt küldtek per omnia saecula saeculorum.

A fehér szakszervezeti vezetők egyharmada tiltakozott, egyharmada egy szót sem szólt, egyharmada ujjongott.

Aztán Ash Davis is megkapta a felmondását, Duncan Browler munkáját elismerő, dicsérő levele kíséretében.

A felmondás minden előzetes figyelmeztetés nélkül jött. Amikor péntek este hazament, ott várta a levél. Miután elolvasta, Ash egy órára elveszítette szkeptikus, nagyvilági modorát, és rémült, harcias, munka nélküli munkássá vált.

Írt egy csomó olyan keleti cégnek, ahol ismerték a képességeit. Mindenhonnan azt a választ kapta, hogy nagyon sok fehér vegyész tért haza a háborúból, amellett nem lehetetlen, hogy a jelenlegi személyzet kifogást emelne, ha olyan kollégával kellene együtt dolgoznia, aki nem kaukázusi fajú.

No mindegy, mondta csevegő hangon Marthának, úgyis szívesebben tanítana, mintsem hogy megint egy üzleti vállalkozáshoz menjen dolgozni.

Aztán nem tudott semmiféle állást kapni egyetlen fehér főiskolán sem, azt a főiskolát is beleértve, amely régebben egyszer díszdoktorrá kívánta avatni. Az egyetemi tanszemélyzet közt volt ugyan néhány néger, sőt számuk növekedett is, de Ashnek nem volt ilyen szerencséje. Az egyetemek rektorai ha egyáltalán válaszoltak – nagy szeretettel azt válaszolták, hogy bár nekik nincsenek előítéleteik, semmiféle előítéletük nincs, de valószínűleg összes jelenlegi reményteljes csillagaik tiltakoznának az ellen, hogy együtt dolgozzanak egy barna bőrű kollégával.

Hónapok múlva, miután New Yorkot is megjárta, végre sikerült egy mélyen rangján aluli, vacak kis állást kapnia odalenn, a Mély Délen, egy kis néger főiskolán: évi 1800 dollár fizetés meg egy kis ház, csak éppen a ház nem volt még sehol.

Aztán kitették Phil Windecket a garázsból.Aztán Drexel Greenshaw is elveszítette az állását.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Glenn Tartan hívatta Drexel Greenshawt. Rossz híreim vannak a maga számára, öregem kuncogott –, de szeretném, ha megértené, hogy ez semmiképpen nem az én hibám. A szálló tulajdonosai úgy döntöttek, hogy megváltoztatják a személyzeti politikánkat, és az éttermekben ezután csak fehér személyzetet alkalmaznak, így hát sajnálatomra... De mindnyájan sok-sok szerencsét kívánunk, és olyan ajánlólevelet diktáltam magáról, hogy le fog tőle esni az álla.

Ha mondott is volna valamit a szónoki hajlandóságú Drexel ezután, senki nem hallgatta meg.

Megpróbált bejutni a Pineland szálló két legfőbb tulajdonosához, de mind dr. Henry Sparrock, mind Mrs. Webb Wargate – egyébként közismerten a négerek nagy barátai – nagyon el volt foglalva. Dr. Sparrock a Vöröskereszt ügyében buzgólkodott, Mrs. Wargate pedig a „Tűrjétek meg a kisgyerekeket” nevű liga ügyeit intézte.

Drexel hazasompolygott a háromszobás házikóba, ahol Garnet-tel, a lányával lakott, és egy hétig ki se dugta az orrát szégyenében. A texasi és arkansasi nehéz fiúk, akiket Wargate-ék kirúgtak, és most ott lődörögtek a Barbecue bisztró körül, kiröhögték volna.

Garnet búcsút mondott Phil Windecknek, és Chicagóba ment dolgozni. Drexel eladta a házat, és odaköltözött a másik lányához, Mrs. Emerson Woolcape-hez.

Hiába próbálta, nem tudta megállni, mindent megkritizált: a lánya főztjét, az ágyak bevetését, a kisgyerek nevelését. Folyton azt mondogatta magának – lánya ezt egy szóval sem mondta –, hogy nem volna szabad egész nap otthon ülnie, el kéne mennie hazulról. Amikor pincéri állást kapott egy nagyon ócska, olcsó kisvendéglőben, már egy hét múlva elküldték, mert mindent kritizált, amit csak látott, beleértve a túlszámlázást is. Albert Woolcape hajlandó lett volna berendezni neki egy saját csirkecsárdát, de Drexel hirtelen minden felelősségtől félni kezdett.

Néhány hónapig csak üldögélt Emersonék verandáján, s folyton olyasmiken törte a fejét, hogy a Fiesole teremben azok a mostani semmirekellő fehér pincérek tudják-e, hogy Mr. Randy Spruce négy kockacukorral issza a kávéját – meg még egy csomó ilyen dolgon, amit csak ő tudott.

Drexel magányosan halt meg, hirtelen, egy nyári zivatar alatt. Garnet hazajött a temetésre, és teljesen feladta a gondolatot, hogy férjhez menjen Phil Windeckhez, aki társas céget alapított Sugar Gowse-szal: whiskyt csempésztek Oklahomába. Garnet jelenleg közalkalmazott, gyorsírónő Chicagóban, magányos és szűzies, pedig milyen érett volt a szerelemre!

Amikor a Fiesole terem átváltott a fehér pincérekre, Randy Spruce újabb eredményt jegyezhetett be a Szent Szivar főkönyvébe, és elégedetten kuncogott. Szegény, kedves, piás Randy, akit aztán egyszer egy szép napon botrányosan rajtakapnak majd egy telefonoslánnyal, és meg kell lépnie a városból! Mennyi sok rosszat tett, és milyen ártatlanul! Ha valaha is föltette volna magának a kérdést, hogy miért gyűlöli a négereket, valószínűleg rájött volna, hogy nem is gyűlöli őket. Igazság szerint soha életében nem ismert egyetlen négert sem. Ő csak jót akart. Azt mondják, most pompás állása van az Atombomba Illatszergyárnál.

Az április egyes, válogatott részeit még Grand Republicban is tavasznak lehetett nevezni. Neil fütyörészve rendezgette a kirakatot, piramist épített korai nárciszokból, s közben úgy érezte, nem is volt ő soha más tulajdonképpen, csak lelkes virágkereskedő.

Mr. Brandl aggodalmas képpel nézte át a reggeli postáját, aggodalmas képpel vette föl a telefont. Több tisztázatlan telefonhívást is kapott ugyanis, melyek során ő csak annyit

mondott, hogy „igen”, meg hogy „értem”. Hosszan vakargatta a kezét, turkálta puha, bozontos ősz haját.

– Neil – mondta végül remegő hangon –, folyton azt hallom, hogy neked barátod egy bizonyos dr. Davis, aki egy gonosz néger agitátor. Én nagyon szeretnék kitartani melletted, de még a háborúból tudom, mit művelhet a pletyka meg a rosszindulatú híresztelés. Az egész üzletem rámehet, és nekem van egy öreg feleségem.

– Oké, Ulrich – sóhajtott Neil –, elmegyek. Mondd meg a fiúknak a Szent Szivarban, hogy kirúgtál.

– Szeretnék neked egy szép ajánlólevelet adni a következő munkahelyedre – mondta Mr. Brandl gyászos hangon.

Ugyan miféle következő munkahelyre?Vestal nem is volt túlságosan megdöbbenve, amikor Neil aznap délelőtt még tizenegy óra

előtt besétált a házba mint munkanélküli.– Ne búsulj! Tudtam, hogy ez lesz a vége. Most majd én kerítek munkát magamnak, és

meg is tartom, amíg Booker T. meg nem érkezik.– Hogyhogy?– Már megbeszéltem Levi Tarr-ral a Nagyáruházban. Először nem a pult mögött fogok

dolgozni, hanem az árazóban címkézni. És most ne játszd nekem a büszkét, se a papucsférjet: ne sértődj meg, amiért dolgozni megyek. Szükségünk van a pénzre.

– Én aztán nem leszek se büszke, se mit tudom én. Tudom, hogy szükségünk van rá.Miután a háború alatt annyi nőt látott egyenruhában és overallban, nem szégyellte annyira,

hogy a feleségének dolgoznia kell, mint az apja szégyellte volna, de azért még voltak benne ifjú-fehér-gentleman-aggályok:

Nem fog ez megártani Booker T.-nek?(Soha nem beszélték meg, hogy házi használatra így fogják nevezni születendő

gyermeküket, és tulajdonképpen egyikük sem helyeselte az efféle nyegleséget, az elnevezés valahogy magától alakult ki, és aztán megragadt.)

– Hát persze hogy nem, egészséges kis vadállat ő. És különben is, az áruházban van orvosi rendelő.

– A többi elárusítók gyötörni fognak, amiért színes ember felesége vagy.– Engem aztán nem! Majd visszagyötröm őket! Én nem vagyok olyan béketűrő mint te,

kapitány! És az anyád... ő szembe tud nézni a dolgokkal, amikor muszáj... megígérte, hogy elmegy Biddyért az óvodába, és ott tartja magánál, míg én haza nem jóvök. Ó, nem is lesz olyan rossz. És egy szép napon... sokat gondolkodtam rajta: egyszerűen szét kell foszlania ennek a sok előítéletnek veled szemben. Hiszen ez a Nemes Szabad Emberek földje, nem? Én mindig ezt hallottam. Pár év múlva megint sok pénzed lesz, és én itthon maradhatok Biddyvel és Bookerrel. Elnyúlok majd a vadonatúj heverőmön, és bágyadtan kiszólok a szobalányomnak: „Hozza be a körömlakkomat, Anzolette, és dugja már ki a fejét az ablakon, nézze meg, legyen szíves, hogy a kis Booker úrfi itt játszik-e valahol a helikopterjével.” Ó, Neil, ugye ő már fehér lesz, amikor mindezen túl leszünk, ugye fehér lesz, ugye az lesz?

Vestal beállt Tarrékhoz dolgozni. A jelek szerint gyors volt és ügyes, hamarosan eladó lett a bútorosztályon, hiszen bútorügyben szakértő volt – legalábbis a Sylvan Park-i mérce szerint. És a jelek szerint senki nem mert gúnyolódni vele, legalábbis kétszer nem.

Neil hét óra előtt kelt, reggelit készített Vestalnek, addig nem hagyott békét Biddynek, amíg a kislány hajlandó nem lett újra vállára venni az élet terheit, búcsút intett a család kenyérkeresőjének, amikor elsietett a munkába, aztán elmosogatott, kisöpörte a házat, és elvitte Biddyt az óvodába. De csöppet sem érezte magát lealacsonyítva, és nem voltak kisebbségi érzései. Örült, hogy ezt a keveset megteheti Vestalért, és hogy végre úgy dolgozhat valahol, hogy nem koppintanak az orrára, amiért fekete.

Olyankor volt szomorú, amikor hosszú utakra indult, hogy valami férfiasabb munkát keressen, olyasmit, mint számokat irkálni nagy könyvekbe és közölni, hogy a leszámítolási díj egy és egynegyed százalék; olyankor volt tehetetlen, amikor elhagyta az otthon menedékét, hogy lerója kötelességét családtagjai iránt. Robert bátyja meggyűlölte, fölmondta az állását, és a válópör végét be sem várva elment Chicagóba, a névtelenségbe.

Néha sikerült önvédelemből kissé dühbe lovalnia magát. Miért nem képes a családja beismerni, hogy a valamennyiük által vallott definíció értelmében mindnyájan négerek? Miért nem képesek néger bátorsággal szembenézni a világgal, a helyett a fehér mitológia helyett, amelyben az exkluzív klubok, az udvariasan közömbös templomok és az unalmas meghívások jelentik a legfőbb gyönyörűséget? Annyira értékes lett volna a szorongó féltékenykedéseknek ez a szövevénye, ez az úgynevezett „jó társaság”, hogy a családjának ennyire látványosan kell szenvednie az elvesztésén?

Időnként úgy érezte, hogy anyján kívül ezek az emberek egyáltalán nem is rokonai. Nemcsak Ash, Phil vagy Sophie álltak hozzá sokkal közelebb, hanem még egy olyan ifjonc is, mint Winthrop Brewster, aki most az egyetemen villamosságtant, jó modort, teleológiát és kosárlabdatechnikát tanult, Sibelius-szimfóniákkal ismerkedett, mindenféle bőrszínű lányokkal táncolt, és a pipafüstben úszó vitaüléseken pont olyan lelkesen szónokolt, mint akármelyik másik kollégista, aki történetesen egy norfolki birkanyíró, egy ír krumplitermelő, egy walesi bányász vagy egy francia görénynyúzó szentséges leszármazottja volt. Kitty és Charley Sayward vajon miért nem tudják olyan józanul nézni a dolgokat, mint ez a fiú?

Persze neki is nehéz lett volna annyira józanul néznie a dolgokat, hogy azt követelje Vestaltől, fogadja el a tényt, hogy mindkét gyereke „színes bőrű” lesz, és tanulja meg minden „színesben” meglátni az embert. Nagyon megörült, amikor egyszer, egy vasárnap reggel Vestal lelkesen kijelentette: – Tudod, mit fogok csinálni? Elviszem magammal Biddyt, és meglátogatjuk dr. és Mrs. Davist. Soha nem jutott el odáig, hogy Ashnek és Marthának nevezze őket. – Szeretném, ha a kislányuk egyszer eljönne Biddyvel játszani.

– De hiszen Nora majdnem tíz évvel idősebb Biddynél.Erre Vestal megsértődött. – Persze ha nem akarod, hogy meglátogassam a te... – Nem, nem, nem, dehogy, nagyon örülök, és remélem, hogy meg is fogod szeretni őket.

Azt tudod, ugye, hogy Ashnek felmondtak?– Igen?Vestalnek nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy Ash számára az elbocsátás nem

afféle múló kellemetlenség, mint egy fehér vegyész esetében. Ash már csak azért maradt a városban, hogy eladja a házát, s most válogathatott, hogy Frank Brightwing csapja-e be, vagy William Stopple ejtse át. Aligha volt tehát abban a hangulatban, hogy elviselje Vestal fölényeskedését, de mivel Vestal annyira el volt ragadtatva saját elhatározásától, Neil megpróbált harsányan ujjongani hozzá.

Vestal nem engedte, hogy velük menjen. Teli volt vállalkozó szellemmel és jóakarattal, bár Biddy kissé kihozta a sodrából, amikor kissé mértéktelenül lelkesedett, amiért elmennek meglátogatni „Ash bácsit, Martha nénit és a drága, drága Nórát”. Biddy máris részletes terveket kovácsolt, hogyan fognak majd nyáron bemutatni egy színdarabot meg egy operát Nórával (akit még soha nem látott), és amikor Neil megmagyarázta neki, hogy Nora akkor már nem lesz itt, Biddy ugyanolyan vidám pimaszsággal hessegette el ezt a csekélységet, akár az anyja.

„.. .Azt hiszem, nagyon jól van ez így. Biddy olyan lesz, mint Winthrop. Azt fogja mondani: »Hát persze hogy színes vagyok. Az egyik lábujjam is görbe. És akkor mi van?«„

Ezen a hideg áprilisi délutánon Vestal ragyogó arccal indult el ebéd után a kopasz jávorfák alatt a buszmegálló felé az ugrándozó Biddyvel. Úgy volt, hogy öt órára jönnek majd haza. De már negyed ötkor otthon voltak, meglehetősen hallgatagon.

– Ne legyél már ilyen kisbaba... vesd le a kabátodat, menj föl és játsszál szépen – parancsolt rá Vestal Biddyre. Neil teljesen lemerevedett. – Nos? – kérdezte óvatosan.

– Hát, ha éppen tudni akarod, nem ment valami remekül. O, rém kedvesek voltak, már nem is lehettek volna kedvesebbek, és nagyon szép a házuk, de... Lehet, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy színesek, lehet, hogy egyszerűen csak túl intelligensek hozzám képest, de azon kaptam magamat, hogy jobb szeretnék Judd Browleréknál lenni és a konyhakertről beszélgetni. És Nora is egyszerűen átkozottul kedves volt, anyáskodott a mi szegény kis félhülye gyerekünkkel. Neil, biztos vagy benne, igazán azt akarod, hogy megpróbáljak természetesen viselkedni ezekkel az észkombájn haverjaiddal... ezekkel a hindukkal, koreaiakkal, cionistákkal és nigériaiakkal? Mindig hányingert kapok attól a sok propagandától. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom tenni, drágám. Nem vagyok benne biztos, hogy ez menni fog.

Neil sem volt benne biztos.Ash még mindig nem talált tanári állást (már régen nem nevezte egyetemi pozíciónak), de

a házát már eladta Frank Brightwing révén, aki mindig roppant jóindulatú volt „magukkal, füstösökkel”, és készségesen rábeszélte a vevőt, hogy hajlandó legyen a ház értékének majdnem a felét megfizetni. Ash úgy vélte, a New York-i oktatási rabszolgapiacon könnyebben talál majd állást, és búcsút vett Grand Republictól valószínűleg örökre, siránkozott Neil.

Vestal kurtán nemet mondott, nem, úgy érzi, nincs kedve elmenni vele Daviséket kikísérni. Amellett nem is hagyhatja csak úgy ott a munkáját! Akár így gondolta, akár nem, Neil úgy érezte, Vestal azt dörgöli az orra alá, hogy ő, a tragikus sorsú fehér asszony halálra dolgozza magát, hogy eltartson egy naplopó négert, és hogy az efféle hősiesség túlságosan kényelmetlen, hogysem sokáig tarthasson.

Grand Republic roppant büszke volt új pályaudvarára, meg a Nagy Csarnoknak elkeresztelt, szürke mészkő burkolatú váróteremre, amelyet a nagy felfedezők, Radisson és Groseilliers, Dávid Thompson, Le Sueur, Pike hadnagy és Sieur Duluth freskói ékesítettek. – Xavier is ezek közé tartozott, Biddy – büszkélkedett Neil –, és én is közéjük tartozom, nem a Pruttok meg a Wargate-ok közé... azok csak parvenük!

Magát a távozó Asht se üdvözölték többen az összegyűlt négerek közül, mint Neilt. Hánnyal is barátkozott és tegeződött össze ez alatt a fél év alatt? Woolcape-ék, Davisék, Brewsterék, Phil Windeck – aki szeszcsempész lett, és most jampeces öltözékben parádézott –, Axel Skagström, Borus Bugdoll, Wash, Hack Riley, dr. Darius Melody, Sugar Gowse ... Ami pedig Sophie-t illeti, olyan természetesen karolt bele, hogy maga sem vette észre, mit is csinál.

Mindnyájan összevissza kiabáltak Daviséknek: „Nahát, hogy fognak nekünk hiányozni, professzor! Csókold meg helyettem Harlemet, Ash! Ó, Martha, milyen nagy szükségünk van rád! Nora, gyertek vissza hamarosan!”

De amikor Ash hátat fordított nekik, és elindult a vonat felé, át a kapun, amelyen soha többé nem fog visszajönni, a szemében nem volt semmi reménység. Nemcsak a barátait kellett elhagynia, hanem azt az egyetlen helyet is – Amerikában –, ahol a fehérek egy ideig megengedték neki, hogy úgy tegyen, mintha tudós és felelős állampolgár volna.

Amikor Ash elindult lefelé a lépcsőn, a vasúti peronok felé, Nórát kézen fogva, Neil utoljára a bocsánatkérő arckifejezését látta. Egy kövér fehér nő ugyanis meglökte, aztán még le is hordta amiatt.

Hallotta, amint a háta mögött egy fehér ember magyarázza a barátjának: – Láttad ezt a fickót, akit itt búcsúztattak? Ez volt az a tanult nigger, aki rajzoló vagy mi volt Wargate-éknál. Nahát, minden elutazó niggerrel csak különb lesz ez a város!

A két férfi összenevetett. Nem hallották, hogy megmozdul alattuk a föld. 

 Aznap este otthon megszólalt a telefon, és egy teljesen ismeretlen női hang jelentkezett: –

Neilly?– Igen?– Szóval Ash barátod elkotródott a városból, Drexel barátodat meg létszámon

csökkentették. Hamarosan rád kerül a sor, édesem!Ki beszél ott?– Ne is akard megtudni! Nem akarom, hogy egy csomó perverz nigger megismerje az én

tisztességes nevemet! Mondd csak, igaz, hogy anyai ágon Vestalben is van nigger vér? Miért nem takarodtok már ki a városból, ti csalók? Mindenkinek elege van belőletek!

Neil letette a kagylót, Vestalnek nem mondott semmit.Később mint a ketten olvasgattak, amikor Vestal egyszer csak halkan, de nyomatékosan

odaszólt neki:– Ne nézz fel, valaki bámul befelé az ablakon.Neil fölugrott és gyorsan kisántikált, de nem látott senkit.  – Még mindig nem vagy hajlandó elismerni, hogy ez a Kingsblood egyszerűen összetörte

az apja szívét, és megölte ezzel a lehetetlen viselkedésével? – kérdezte Mr. Cedric Staubermeyer a szomszédját, dr. Cortez Kellyt.

Ugyanaz a Kelly, aki annak idején még cáfolta ezt a pompás elméletet, most már egyetértett vele: – Aha, így is meg lehet fogalmazni.

Mr. Staubermeyer oly hosszú ideje gyűlölte a zsidókat, hogy nagy és szakértő gyakorlatra tett szert az álhírek terjesztésében, amivel egyben sok gyönyörűséget is szerzett magának. Amikor Sylvan Park más lakosai azt mondták: – Én nem látok semmi különösebben elítélendőt ebben a Kingsbloodban, rendes, csöndes fickónak látszik – Mr. Staubermeyer minden este szárnyra bocsátotta a hírt: – Tudnod kell, hogy nemcsak kirúgták a bankból, mert sikkasztott, hanem olyan csúnyán összeveszett a saját apjával, és olyan felháborítóan üvöltözött vele, hogy szegény öreg szívrohamot kapott, összeesett és meghalt. Az öreg Kingsblood doki asszisztensnőjétől hallottam, aki végig ott volt.

– Micsoda? Tényleg? Nahát!

ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Az elbocsátási járvány tovább dühöngött, de azért a sötét Egyiptomban nemcsak csapások érték az elveszett népet. Egyes hazatért katonák azt mondták, hogy ha valaki együtt halhatott meg velük Európában, akkor együtt is ebédelhet velük Minnesotában, és beválasztották Phil Windecket az Amerikai Légióba.

Csakhogy ezek a néger fiatalok már nem voltak olyan békések, mint apáik lettek volna. Harminc évvel korábban a négerek a jelek szerint azért kaptak meg annyival többet abból, amit akartak, mert annyival kevesebbet követeltek. Akkor csak annyit követeltek, hogy fedél legyen a fejük fölött, oldalas az asztalukon, és ne lincseljék meg őket. Most követelték maguknak az összes emberi jogokat, és a fehérek, akik hajlandók lettek volna önelégülten odalökni nekik egy tál hideg krumplit, nem mindig voltak hajlandók helyet adni nekik a munkapadnál és a szavazófülkében, hanem azt morogták: „Túl könnyen vettük a dolgokat. Le kell csapnunk ezekre a majmokra, mielőtt még azt kezdik hirdetni, hogy éppolyan jól el tudják végezni a munkánkat, mint mi magunk.” A fekete keresztes hadjárat még soha nem látszott olyan kockázatosnak, mint éppen most, de minden eredmény, amit elért, valóban az emberi méltóságot növelte, nem holmi rózsaszín szalagokat kötözgetett a lerázhatatlan láncokra.

Neilnek talán némi vigaszt nyújtottak volna Phil apró babérjai – nem tudta, hogy maga Phil mennyire kételkedve fogadja őket –, csakhogy éppen házi tüskék gyötörték. Vestal olyan jól haladt előre Tartóknál, hogy – a helyzetnek teljesen megfelelően – kezdte magát már nem pusztán férje szerény kisegítőjének, hanem olyasvalakinek tekinteni, aki nagyszerű karrier előtt áll a „kereskedelem magasabb művészete” terén. Népszerű Ifjú Családanyából kezdett érett nővé változni. Ujjongva magyarázta Neilnek, hogy ha Booker T. megérkezik, gyermekgondozónőt tud majd fogadni mellé; bevásárló lesz, egy teljes osztályt fog vezetni Tarréknál, saját irodája lesz, New Yorkba fog utazgatni, méghozzá szalonkocsin, a szállodában lakosztályt fog bérelni, és pompás vacsorákat fog adni.

„...Lehet, hogy egy szép napon saját üzlete lesz, és fölfogad majd engem színes bőrű portásnak. Vajon csakugyan jót teszek vele, hogy ragaszkodom hozzá? Miért ne adnám föl ezt a házat, ezt az életmódot? Nem éldegélhetnék el magamban? Nem tanulhatnám-e meg én is mindazt, ami Sugar Gowse-t képessé teszi arra, hogy egyedül éljen? Nem kellene elmennem? Mert elmegyek, ha úgy látszik, hogy neki az lesz a legjobb.”

De ez a szelíd elhatározás mit sem segített rajta, amikor néhány nap múlva fölöttébb érdekes jelenet kellős közepébe toppant be: Morton Beehouse (Oliver bátyjának és Vestal Duluthban élő nővérének támogatásával) éppen elszánt erőfeszítéseket tett, hogy megmentse szegény lányát.

– Ó, jó estét, Neil, ülj csak le – mondta Neilnek, a saját házában. – Nem kellemes az a kötelesség, amellyel ma délután szembe kell néznünk, de akármennyi hibát követtél is el, akárhányszor kibújtál is a felelősség alól, én bízom a jó szándékodban. Úgy érezzük, nem veszed észre, milyen gyalázatos helyzetbe engedted sodródni Vestalt és Biddyt.

Vestal mindezt némán hallgatta. Vagy egyetértett, vagy megígérte, hogy csöndben marad.– Mert ha észrevetted volna – folytatta Morton –, akkor lépéseket is tettél volna, hogy

azonnal véget vess ennek. Nem az ő hibájuk, semmi részük nincs benne, hogy színes bőrű vagy, és nem tudom belátni, miért várod el tőlük, hogy ők igyák meg ennek a levét.

– Azt várjátok, hogy biztassam őket, hogy hagyjanak itt? – csodálkozott Neil.Oliver bácsi is bevetette magát, fejest: – Kedves fiam, hát ez nem magától értetődő? Még

mindig nem késő megmenteni a jó hírüket, de ha még sokáig halogatod...– Nem.

– Micsoda?– Azt mondtam: nem. Szívvel-lélekkel ragaszkodom Vestalhez. Tudom, hogy

kényelmetlen helyzetben van, eszembe sem jutna dirigálni neki, azt kell csinálnia, amit ő akar... és az mellesleg nem okvetlenül ugyanaz, mint amit ti akartok. Nem benneteket vettelek feleségül.

– Hál’ istennek! mondta – Oliver nem kevésbé közönségesen.– De azt eldöntöttem, hogy Biddy és a baba, aki úton van... ha én néger vagyok, akkor ők

is négerek, és nem szégyenkezünk többé azért, amik vagyunk, csak mert ti, fehérek ezt szégyenletesnek tartjátok.

– Aha mondta Oliver bácsi. – Értem. Szóval az a szándékod, hogy erre a két ártatlan gyerekre is rásütöd a bélyegét a... mondjuk a...

– Ne mondjunk semmit. Te egyvalamit nem értesz: azt, hogy én már nem hiszek benne, hogy jobb lenne nekik, ha fehér gyerekek volnának. Nem hiszem, hogy a néger barátaim tényleg alacsonyabb rendűek egy olyan tökfejnél, mint te. Hogy gorombább ne legyek, tudod.

– Aha. Értem. Tökéletesen.  Nomármost: Oliver ügyvédi irodája volt az Eisenherz-féle ingatlanok jogi képviselője,

tehát Oliver mindent tudott Sylvan Park parcellázási szerződéseiről meg a „megszorító kikötésekről”, arról az úri becsületszóval megpecsételt megállapodásról, amelyben a fehér ingatlanvásárlók megígérték, hogy soha nem adják el négernek a tulajdonukat, még Dumas-nak vagy Szent Ágostonnak se. Ezek a megszorító kikötések ebben az időben már egész Grand Republicra kiterjedtek, kivéve a Five Pointsot, Swede Hollowt, a Canoe Heightset meg néhány mocsaras területet, és fölöttébb elragadó eszközül szolgáltak. Tapintatosan tudtára adták ugyanis minden tiszta és törekvő négernek, hogy a jobb fehérek jobban szeretik, ha a néger piszkos, ambíciótlan, és minél távolabb van.

Oliver sok mindent tudott továbbá a Szent Szivarról is, el is ment Boone Havockhoz és Rodney Aldwickhoz, hogy megbeszélje velük a dolgot, bár hármuk közül egyik sem szerepelt a Szent Szivar hivatalos listáján.

  Azon a vasárnap délután Neil és Vestal hallották, hogy becsapódott az utcai kapu, aztán

hogy Biddy kétségbeesetten zokog az ebédlőben. Amikor berohantak, a kislány fölemelte a fejét, és kivörösödött szemmel, elkeseredetten lázongva rájuk nézett. Anyu – zokogta fulladozva –, Mrs. Staubermeyer azt mondta, hogy én nigger vagyok.

– Ó...– Hát nigger vagyok én?– Csak annyira, amennyire apád meg anyád az, és te is láthatod, hogy az mennyi

köntörfalazott Vestal. – És szerintünk mi nagyon kedvesek vagyunk, szerinted nem?– Olyan nigger vagyok, mint a kis fekete Sambo? Vagy mint az a ronda fiú a cipőkrémes

dobozon?– Csöppet se vagy olyan, mint a kis fekete Sambo. Inkább olyan, mint Ash bácsi. Vagy

Nora.– Ó, őket szeretem!–Biddy! Mondd el gyorsan, mi történt!– A Staubermeyer gyerekekkel játszottam, Teddyvel meg Tessie-vel, és Teddy azt mondta,

hogy én nigger vagyok, és én azt mondtam, hogy nem igaz, nem vagyok, és azt mondta, a papája meg a mamája folyton csak nevetnek az én papámon, mert nigger, és akkor én is nigger vagyok, mondta Teddy, és azt mondta, nem játszhatok többet velük, csak ha egészen levetkőzök, és én nem akartam...

– Hogy micsoda? Neilben hidegen izzott a düh.– Azt mondta, és Tessie is azt mondta, hogy ha én nigger vagyok, akkor rabszolga vagyok,

és a rabszolgák nem valók semmire, csak arra, hogy levessék a ruhájukat, és parádézzanak az uraik előtt, pucéran. És akkor Mrs. Staubermeyer, ő ottan hallgatott minket a verandáról...

– Igen?– ...és azt mondta, nem, nem szabad engem levetkőztetni, ahhoz nagyon hideg van, de jó

tréfa lenne, mert a papám úgy fenn hordja az orrát, pedig csak egy nigger, és azt mondta, jobb lesz, ha elkotródok és hazamegyek. És eljöttem...

Mire Biddy ágyba került, már sikerült megnevettetniük, és ki is jelentette, hogy ő nemcsak olyan néger, mint Nora Davis, hanem azonkívül még indián hercegnő is, akit úgy hívnak, hogy Rosemary Napsugár Kiscica. Máris lelkesedett származásának mindkét romantikus ágáért, méghozzá érzelmesebben, mint az apja.

Amikor kimentek a szobából, Neil felhördült: – Sajnálom, hogy így kellett megtudnia, ezektől a degeneráltak tói. Gyere. Megmondjuk a véleményünket Staubermeyeréknek.

Kifelé menet a haliból bepillantott az „odújába”, és meglátta kedvenc Winchester puskáját a falon. Semmi különös nem jutott róla eszébe, csak az, hogy hiszen ő kitűnő céllövő, és ebben a sportágban a sánta láb nem akadály.

  Cedric Staubermeyer, a festék- és tapétakereskedő nem volt sem olyan tagbaszakadt, sem

olyan határozott, mint Mr. W. S. Vander. Hájas volt, felfuvalkodottés határozatlan, de veszedelmesen hisztérikus. Amikor meglátta Neilt és Vestalt háza bejárati ajtajánál – az aranybarna tölgyfa ajtó belső oldalán csinos függöny lógott a gyémántformájú kukucskálóablakon zavartnak látszott. Jöjjenek be motyogta mogorván.

A szalonban a kandallópárkány szintén aranybarna tölgyfából készült, fölötte csiszolt nagy tükör, a többé-kevésbé keletinek nevezhető térítőn Jat Snood egyik brosúrája hevert.

Mrs. Staubermeyer határozottabb jellem volt, mint a férje: lobogó ősz hajával valóságos házisárkány. Karba font kézzel állt, a könyöke mint két éles V betű.

Nem óhajtom azt mondani, hogy hívom a rendőrséget, és nem mondok semmi hasonló hülyeséget – közölte Neil de ha még egyszer előfordul, ami ma délután a lányommal történt, akkor baj lesz.

Ugyan már mi? – kardoskodott Mrs. Staubermeyer.Mivel erre a kihívásra nehéz lett volna válaszolni, Neil megkönnyebbült, amikor Cedric

üvöltözni kezdett: – Te beszélsz bajról? Te fogsz bajba kerülni, még nagyobba, mint eddig, érted! Van fogalmad arról, hogy örülne a szomszédság, ha megszabadulna tőletek, feketéktől? És én hogy örülnék! Mindig sejtettem, hogy te nigger vagy, vagy valami, Kingsblood, mert mindig olyan jól kijöttél a bibsikkel meg a digókkal!

– Mondják csak, maguk kulturált keresztyének – vágott közbe Vestal –, tudják maguk azt, hogy a fiuk le akarta vetkőztetni a lányomat?

Mrs. Staubermeyer nevetése olyan volt, mint a reszelő csikorgása. O, ő ebben már gyakorlatilag felnőtt férfi – vihogott. – A Staubermeyer férfiak mind korán érnek. És hadd mondjam meg, asszonyom, nem óhajtjuk, hogy a lányuk még egyszer be tegye a lábát az udvarunkba, így hát nem kell aggódnia!

Biddy napokig hol félt, hol büszke volt a kalandjára, de álmában gyakran reszketett. A környéken több, különféle, többé-kevésbé rémes változata keringett a történteknek, s Biddy jó néhányban felháborítóan illetlenül viselkedett. Amennyire lehetett, otthon tartották hát a kislányt, mert egy dolognak azért még örültek:

– Akárhogy is, hál’ istennek mindig meglesz neki a maga szép kis udvara, ahol játszhat.

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Mr. Oliver Beehouse kiderítette, hogy Sylvan Park már teljes egészében a megszorító kikötések hatálya alatt állt, amikor Neil Kingsblood 1941-ben aláírta házának vételi szerződését, így tehát, mivel eltitkolta azt a tényt, hogy „színes bőrű”, súlyos bűnt követett el Mr. Eisenhefz, Mr. Stopple, a közegészségügyi törvény, az alkotmány, a Biblia és a Magna Charta ellen. Oliver azt képzelte, hogy ha majd Vestal, az unokahúga, azt látja, hogy a férjének nemcsak állása, de háza sincs többé, ott fogja hagyni. Oliver sok mindent tudott a nagyvállalatok adóügyeiről, de keveset tudott a nőkről.

Volt még valaki, aki meglepő módon éppilyen keveset tudott róluk: maga Neil. Azt hitte, amiért Vestal támogatta, amikor kioktatta Oliver bácsit, amiért elhitette Biddyvel, hogy mind a két szülője „színes b őrű”, számíthat rá, hogy az egész úton végig hűséges követője less.

De aztán, alig néhány nap múlva, egy délután, amikor hazajött a munkából, nyilvánvaló lett, hogy Vestalben távolról sem buzog a türelem és a szeretet kiapadhatatlan, túlcsorduló kútja. Kedvetlenül végigmérte Neil ruházatát. – Nem kezdesz egy kicsit elslamposodni? Meg kéne próbálnod többet törődnöd a külsőddel, ha valaha is tisztességes állást akarsz kapni.

– Új öltönyre nem telik, de erre vigyázok, mindig kikefélem és kivasalom.– Foltos a nyakkendőd, valami lekvár vagy micsoda.– Hát mi vagyok én, faksznis Prutt?Ez családi szójárásuk volt, valamikor nagyon mulatságosnak találták, de Vestal most nem

mosolygott, hanem folytatta a támadást: – És más jelei is vannak, hogy mennyire elengeded magad. Aggódom is miatta. Az a tény például, hogy olyan gyakran akarsz megszökni előlem. Túl sok időt töltesz olyan alja hordószónokokkal, mint az a pasi is, az a Brewster... úgy hívják azt a prédikátort?

– Igen, és ezt te is nagyon jól tudod. És hadd mondjam meg neked, hogy negyed annyi időt sem töltök tőled távol, a fajtámmal... pedig többet kellene... mint azelőtt, amikor Judd bandájával pókereztem, vagy vadászni mentem, és általában fecséreltem az időt. Szerinted az én gyerekes keresztes vitézkedésem unalmas, pedig ez csakugyan érdekel, azelőtt viszont nemes és férfias dolognak tartottad, hogy sporttal és játékkal lopom a napot.

– Most is annak tartom! Legalábbis ezekhez a fanatikus gyűlésezésekhez képest, ahol te meg a többi félnótás átrendezitek a világot!

– Vestal!– Nohát, én belefáradtam, nagyon belefáradtam. Azt hiszem, szundítok egyet, mielőtt

megfőzöm a vacsorát. Fáradt vagyok! Tudod, Neil, igazában az teszi nekem olyan nehézzé a dolgot, hogy benned két ember lakik: az a fiú, akihez feleségül mentem, meg egy néger, akinek az érdeklődéséről fogalmam sincs. Mármost melyiknek vagyok a felesége?

Elkeseredésében, amiért soha nem tudja feltérképezni Vestal lojalitásának határait, Neil az anyjához fordult tanácsért. Odakinn kellemes tavaszi délután volt, felhők bújócskáztak a nap előtt, de anyja leeresztett redőnyök mögött pasziánszozott a szobában. Kihűlt kísértetasszony lett belőle, börtönbe zárt gyermekiélek.

– Mama siránkozott – Neil –, hogy tudnám megmagyarázni Vestalnek, hogy semmivel nincs rosszabb helyzetben, mint sok millió néger asszony?

– Nem hiszem, hogy meg tudnád, fiam, és rosszabb helyzetben van, mert azt hiszi. Nem vagyok benne biztos, de talán meg kellene mondanod neki, hogy menjen el, menjen el nagyon messzire, mire a kisbaba megérkezik. Te ugyan magányos leszel... fogalmad sincs róla, milyen magányos... olyan magányos, amilyenné Joant meg engem tettél. De azt hiszem, közted és Vestal közt csak rosszabbra fordulhatnak a dolgok. Vestal bátor nő. Lehet, hogy neked kellene megkérned, hogy menjen el, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok.

– Lehet.Tavasz vége felé, amikor néha egy-egy félórára még szállingózott a hó, fátyolba vonva a

virágzó szilvafákat, az orgonabokrokat meg a mandulavirágokat, de amikor a fák már majdnem teljes levélpompájukban álltak, Mr. Berthold Eisenherz, a pocakos exdiplomata otthagyta floridai villáját, és hazavándorolt, de úgy, mintha száműzetésbe menne.

Aztán Mr. Eisenherz ott ült a Dombra épült kastélyának könyvtárszobájában, szemét Sir Reginaid Widescombe Öméltóságának, a Szent György Rend lovagjának a selyemfa asztalkán heverő dedikált fényképére szögezte, ujjai hegyét, melyek mindegyike mintha udvarias, kopasz fejének egy-egy miniatűr képmása lett volna, egymásnak támasztotta, s így hallgatta, amint Mr. William Stopple elmagyarázta neki, hogy amikor azt az ingatlant eladták Neil Kingsbloodnak, annak a hírhedt néger agitátornak, nemcsak a „megszorító kikötéseket” szegték meg, hanem Sylvan Park ártatlan fehér ingatlantulajdonosainak méltányos érdekeit is megsértették. Hogy nem tudták, hogy a fickóban néger vér van, az valószínűleg nem mentség a törvény előtt, és mindenféle jogi botlásnál sokkal súlyosabban esik latba az a tény, hogy ha sürgősen nem tesznek valamit az ügyben, akkor ráadásul Mr. Eisenherz még eladatlan ingatlanainak is csökkenhet az értéke.

– Vajon nem csökkent-e máris? – aggódott Eisenherz.Nem, nem, még nem, de mindenki tudja, hogy csökkenni fog, mert mindenki tudja, hogy

minden néger, tehát ez a fickó is mosdatlan és lármás, s bár neki, Mr. Stopple-nak nincsenek előítéletei, mint ahogy Mr. Eisenherznek sincsenek, de hát a tények mégiscsak tények. Hát nem?

Bertie Eisenherz nagyon kedvelte mulatt szeretőjét, akit két évig kitartott, amikor Portugáliában a követségen működött, és tulajdonképpen bosszantotta minden efféle provinciális hülyeség, de szüksége volt a pénzre, mert mindig szüksége volt pénzre amaz ingatag meggyőződésének fenntartása érdekében, miszerint ő egy nagystílű gentleman. És ha rajongott is a Renoirjáért meg a teljes, dedikált Henry James-sorozatáért, azért mégiscsak méltó örököse és unokája volt annak a Simon Eisenherznek, akinél ravaszabban és elszántabban senki nem lopott az indiánoktól föld- és erdőtulajdonjogokat egész Észak-Minnesotában.

Így aztán:Neil levelet kapott attól az ügyvédi irodától, ahol Rod Aldwick cégtárs volt, amelyben

komoran felszólították, hogy keresse fel őket.Neil harciasan vonult be Aldwickhoz, aki kezet akart fogni vele, és általában roppant

barátságosnak és vidámnak mutatkozott.– Neil, én személy szerint ezt az egész ügyet pitiáner hülyeségnek tartom, de sajnálatos

módon, a megszorító kikötések alapján mind a szomszédaid, mind Bili Stopple beperelhetnek, azon a címen, hogy csalárd megtévesztéssel vásároltad a házadat, miközben eleve tudtad, hogy... mondjuk, hogy színes bőrű vagy.

Csillogó szemmel nézett Neilre, mintha már alig várná azt a gyönyörűséget, hogy Neil dühbe gurul és tombolni fog, hogy ő nem tudta „eleve”. Neil azonban csak ült, némán és súlyosan, így Aldwick kissé csalódottan folytatta:

– Mr. Eisenherz még mindig hajlandó visszatéríteni neked a vételárat. De most már nem pusztán felajánlja ezt, hanem ragaszkodik hozzá. Követeli, hogy azonnal ürítsd ki a házat. De hát végül is mit számít ez? Veszel egy másik házat, egy másik telken, ennyi az egész. Ha erre nem vagy hajlandó, bírói útra fogja terelni az ügyet, és véleményem szerint az ítéletben minden költséget, amelyet Mr. Eisenherz kénytelen lesz vállalni az ügyben, rád fognak hárítani. És a költségek tekintélyesek lesznek. Erről én gondoskodom! Hahaha! Nos, drága barátom? Végül is te tudod!

– Az a ház az én házam, törvényesen vásároltam, kifizettem, és ragaszkodom hozzá.– Ugyan már, Neil! Hiszen mi mindketten nagyvilági emberek vagyunk!

– Én nem.– Neil, hiszen tudod, hogy ennek semmi köze nincs se a józan észhez, se a joghoz. Ha

Sylvan Park kertvárosi lakói azt akarják, hogy az az unalmas környék liliomfehér legyen, akkor úgy is lesz, tudod, és te is sokkal jobban éreznéd magad valami nagyvilágibb környezetben. Akárcsak én.

– Hallottad, mit mondtam.– Igen... igen... hallottam, barátom. Akkor hát hadd mondjam meg neked barátilag, hogy be

fogjuk adni a keresetet, és ki fogunk kergetni abból a házból, mégpedig sebesen. És ha nem leszel hajlandó kimenni, a bíróság megsértése címén börtönbe kerülsz. Nahát! Még találkozunk!

Neil Sweeney Fishberghez fordult az üggyel, amivel egyrészt kinyilvánította, hogy pere igazságos, másrészt valószínűvé tette, hogy el fogja veszteni. Sweeney félig zsidó volt, félig ír, félig kommunista és félig római katolikus, félig propagandista, aki harcol minden előítélet ellen, és félig cinikus, aki kinevet minden propagandát. Olyan Szent Ferenc volt, akit Henry Ménekén dolgozott át, olyan Lenin, akit Georg Schuyler látott el lábjegyzetekkel. Szeretett elbeszélgetni Clem Brazenstarral, de még jobban szeretett Boone Havockkal vadászgatni.

– Harcba szállhatsz azon az alapon mérte fel a helyzetet Fishberg hogy nem tudják bebizonyítani, hogy néger vagy; vagy azon az alapon, hogy olyan csekély mennyiségű néger gén, amennyi benned van, ebben az államban nem tesz téged törvényesen négerré.

– Nem felelte – Neil makacsul –, én végig akarom harcolni a megszorító kikötések egész ügyét. Törvényellenessé fogjuk őket nyilváníttatni. Ha rákényszerítettek, hogy néger legyek, néger is leszek!

– Te is segítettél nekik a kényszerítésben, nem? Szóval te is csak egy krónikus mártír vagy. Azt hittem, ehhez túlságosan jól golfozol. Még mindig azért harcolsz, hogy megmentsd John Brownt az akasztófától? Vajon miért fordul minden hóbortos és minden abolicionista pont énhozzám? Én bostoni katolikus vagyok és republikánus. Ez a per egy csomó pénzedbe fog kerülni, ami nincs, Rodnak, az ifjú atyaúristennek, a háta mögött fognak állni a Beehouse-ok, ami pedig az én szolgálataimat illeti, többet fognak ártani neked, mint erről a patkánylyuk irodáról gondolnád. Nem, jobb lesz, ha kapva kapsz a jó öreg Bertie ajánlatán, aztán éjjel odalopódzol és horogkereszteket festesz a házára, és... Jól van, jól van, jól van! Ne nyaggass már! Elvállalom, és ki fogom tekerni Aldwicknek azt a púderes nyakát!

  Sweeney Fishbergnek sikerült átsiklania Rod éber karjai alatt, közvetlenül Bertie

Eisenherzhez fordult, és meg is kapta a beleegyezést, hogy halasszák el őszig az ügyet. A Sweeney-féle radikálisok örökké abban reménykednek, hogy Isten az elkövetkező három-négy hónap során mégiscsak fölébred, és észreveszi, hogy mit művelnek egymással a földön az Ő gyermekei.

A halasztás híre, az a hír, hogy még egy évszakon át kénytelenek lesznek elviselni ezeket a rémséges Kingsbloodékat, lángra gyújtotta Sylvan Parkot. W. S. Vander és Cedric Staubermeyer, akiknek borsózott a háta, hogy Biddy esetleg megfertőzheti őket, széltében-hosszában ordítozták: – Nem várunk semmiféle bírósági döntésre! Kikergetjük innen ezeket a niggereket, mielőtt tönkretesznek itt mindent!

Mivel buzgalmuk másfelé irányult, még csak eszükbe sem jutott Neil anyja, akiben alighanem több „néger vér” volt, mint a fiában.

  Azon a meleg estén Prince, ez a boldog és érett korához képest romantikus természetű

kutya, le-föl rohangált az udvaron. Még hallották, amint elénekelt egy rövid, elégedett, kiskutyás szerelmi dalt, de aztán valamitől nyugtalan lett, majd halk, vizsgálódó

vakkantásokkal odajött a lefüggönyözött, nyitott ablakhoz. Neil kiment az udvarra, hogy megnyugtassa. Megsimogatta a kutya sima fejét, mire Prince áhítattal bámult föl rá, majd újra elügetett, hogy kivizsgáljon egy szokatlan jelenséget, egy este hetvenkedő mókust.

Neil éppen letelepedett az újságjával, amikor odakint közvetlenül közelről puskalövés meghökkentő csattanása hallatszott. Fölugrott és kiosont a verandára, hiába sikoltott Vestal: – Ne, ne menj ki!

Prince a járda mellett fek üdt, teteme máris kezdett megmerevedni. Neil még magához sem tért megdöbbenéséből, amikor érezte, hogy finoman, mint a szellő, hozzásimul valaki. Biddy rohant ki a házból, pizsamában, s most ott térdelt az elnémult kutyus, egyetlen megmaradt játszótársa mellett. A félhomályban Neil úgy érezte, mintha a kutya szemrehányó tekintettel emelné rá a fejét.

– Ó, a gyávák! – nyöszörgött Vestal. – Neil! Lehet, hogy legközelebb te... vagy Biddy!Harmadnap este a gyepen, összetépve, találta meg a kikézbesített újságot, másnap reggelre

pedig girbegurba felirat éktelenkedett a garázs oldalán: „Nigger, mars ki.” Bár a szervezet Grand Republicban állítólag nem működött, még aznap kapott egy formális Ku-Klux-Klan-figyelmeztetést is: „Jobb lesz, ha gyorsan eltűnsz a környékről, ne gondold, hogy tréfálunk, ezt a figyelmeztetést Krisztus Keresztje, a tisztességes nőtársadalom és az amerikai civilizáció nevében küldjük.”

Nem tehettek semmit. Végigülték a csöndes estéket, hallgatóztak, ültek és vártak, ültek és hallgatóztak és vártak.

Mr. Josephus Lovejoy Smith – aki csak „Jós. L. Smith”-ként írta alá a nevét – New York állam északi részén született. Ha megkérdezték, határozottan jelentette ki: – Nem, nem vagyok rokona Joseph Smithnek, a mormon prófétának, bár arrafelé beszélgetett az angyalokkal, ahol születtem. De távoli rokona vagyok Gerrit Smithnek, a harcos abolicionistának, az antialkoholistának, akiből aztán tiszteletre méltó földügynök lett.

A hatvanéves, kövér, mozdíthatatlan, szelíd férfiúnak kitűnő könyv-, játék- és írószerkereskedése volt mindjárt a Chippewa Avenue mellett. Anglikán volt és jobboldali republikánus, de az abolicionista hagyomány, meg az afölötti sajnálkozás, hogy Gerrit Smith végül megtagadta szövetségesét, John Brownt, mindig bűntudatot ébresztett benne, amiért „nem tett többet szegény füstösökért”. De nem tudta, mit is tehetne azonkívül, hogy felháborodik, amikor lincselésekről olvas az újságban, és annyi könyvet ad el Myrdaltól, Caytontól és Du Bois-tól, amennyit csak tud.

Neil és Vestal folyóiratokat meg karácsonyi lapokat szoktak vásárolnia boltjában. Nagy, kotlóstyúkra emlékeztető barna háza nem volt messze az övéktől, gyakran látták, amint nyitott esernyővel sétálgat az esőben, de soha nem beszéltek vele többet, mint annyit, hogy: – Jó reggelt! – vagy – Vízfesték-készlet van?

Amikor egyszer csak beállított hozzájuk látogatóba, nagyon meg voltak lepve. Zihálva ült le a nappaliban, és lihegve fogott a mondókájába.

– Meglehet, hogy magukat ez nem is érdekli, de az én apám, mint fiatal fiú, az utolsó évben még részt vett a polgárháborúban. Az anyai nagyapám ezredes volt egy vermonti ezrednél, és rokona volt Owen Lovejoynak, aki, azt hiszem, elszánt ellensége volt a rabszolgaságnak. De... remélem, nem veszik tolakodásnak, de úgy éreztem, el kell jönnöm, és el kell mondanom maguknak, amit hallottam... sőt felszólítottak, hogy én is vegyek részt a bandában... szóval itt a környéken egyesek azt tervezik, hogy megrohanják a házukat, és kikergetik magukat.

– Ezt komolyan gondolják? – kérdezte Neil.– Szabad kérdeznem, meg akarja-e védeni a házát... akar-e harcolni érte?Neil kérdően Vestalre nézett. – A végsőkig! – felelte Vestal. – Jobb szeretném, ha nem

kezdenének semmit – mondta vontatott hangon Neil –, de ha mégis, van egy-két puskám.

– Azt hiszem, általában nem vagyok híve az erőszaknak meg a lövöldözésnek – elmélkedett Mr. Smith. – Még fogolyra sem vadászom, legfeljebb egyszer egy évben. De nem szeretem, ha a csőcselék kerül uralomra. Ha hasznát tudja venni, van egypár tízes patronom, boldogan kölcsönadom magának. A puskám elég öreg jószág. Mellesleg az a fráter, aki be akart toborozni... szóval megpróbáltam kiszedni belőle... különben Curtiss Havock volt, a közvetlen szomszédjuk... megkérdeztem, hogy melyik éjszakára tervezik, de nem volt hajlandó megmondani. És Mr. Kingsblood... Neil, történetesen nem lenne kedved beállni hozzám az üzletbe dolgozni... mondjuk holnaptól kezdve, ha te is úgy gondolod?

  – Tudod – mondta utána Vestal , mégiscsak van valami faji különbség. Nincs az a néger

banda, akármilyen aljas, amelyik olyan undorító tudna lenni, mint Curtiss meg Feathering meg Staubermeyerék. Kezdek fölmérgesedni.

  Smith könyvesboltjában töltött napja csalódást keltően eseménytelen volt. Senki nem

bámulta meg, senkinek nem volt semmi kifogása ellene, hogy az ő fekete kezéből vegyen át fél tucat kettő-bés fekete ceruzát. Vestal átjött Tarréktól, együtt ebédeltek, aztán délután együtt mentek haza autóbuszon, és rájuk sem hederített senki. Már-már úgy érezték, szamárság az egész – aztán rájöttek, hogy dehogyis szamárság, és megint teljesen meg voltak rémülve. Este ugyanis beállított hozzájuk egy bizonyos Mr. Matozas, a Közbiztonsági Főbiztos (értsd: a rendőrkapitány) Különleges Osztagának egyik detektívje, aki hetykén félrecsapott keménykalapot hordott, és olyasféle bajuszt, mint az 1890-es évek biciklistái.

– Ez csak amolyan rutinérdeklődés, a főbiztos úr számára – öblögette Matozas.Vestalnek nagyon ellenszenves volt ez az ember, nem tetszett neki sem a keménykalapja,

sem a zsebéből kikandikáló, bőrrel bevont bunkója. – Mondja meg a főbiztosnak – förmedt rá a detektívre –, hogy a családot gyanús tevékenységeken kapta: otthon voltak a saját házukban, hallgatták a rádióban az „Ez a szabadság hazája” programot, és Truman elnök beszédét olvasták.

Matozasnál könnyen állt a nevetés, örökké röhögött, de öklén a vörös bütykök fel voltak repedezve, nyilván nem simogatástól.

Most is csak röhögött. – Haha, ezt aztán biztosan elmondom a főbiztosnak. Örülni fog, hogy van legalább egy család, amelyik rendesen viselkedik ebben a ginnyakaló városban! Igazán helyes a kislányuk.

– Igen, ezt mi is észrevettük. De maga mikor látta? Már félórája ágyban van.– Ó, a fülembe jutott. A Különleges Osztagnak sok minden a fülébe jut.– Nos, mit akar itt? – vette át Neil az irányítást.– Emberek, a főbiztos úgy gondolja, hogy van valami, amit maguknak is tudni kéne. Persze

normális körülmények közt, mivelhogy a maga felesége Beehouse jogtanácsos úr rokona, a főbiztos személyesen jött volna el magához, de Beehouse bíró úr kerek perec megmondta, hogy semmi részt nem óhajt az ügyből, és hogy a törvény csak menjen a maga útján.

– Miféle törvény? Miféle útján? Szeretném, ha egy kicsit világosabban fogalmazná meg a fenyegetéseit! – mondta Neil.

– Még hogy fenyegetések? Mikor én idejövök, hogy megsúgjam maguknak: ha össze akarnak pakolni és tüstént ki akarnak költözni, az Osztagunk minden segítséget megad maguknak, amit csak tud! De hát ha nem... Ide figyeljen, én nem tudok semmit, én nem hallottam semmiféle csőcselékről, de az roppant kínos lenne, ha itt törvénytelenül összeverődne egy zavargó csőcselék, és mi későn találnánk ideérni! Na jó éjszakát, emberek.

– A főbiztos – mondta aztán Neil –, ennek a fráternek a főnöke, nemcsak Fleeron polgármester kreatúrája, hanem a barátja is, azonkívül barátja Wilbur Featheringnek és furcsa módon Rod Aldwicknek is. Azt hiszem, jobb lesz, ha elvisszük innen Biddyt, de gyorsan.

Fogták a gyereket, felöltöztették, nem is ébredt fel teljesen, és Neil átvitte Kingsblood mamához. Vestal olyan peckes léptekkel ment mellette teveszőr kabátjában, akár maga Diana. Hazafelé annyira nyugtalanok voltak, hogy szinte futottak.

Az elsötétített nappaliból lesték az utcát. Neil lehozta az „odújából” kedvenc puskáját, ujja rátapadt a hideg puskacsőre. Az északi tél hosszú börtöne után a kellemes este kicsalogatta az embereket egy kis sétára, de valahogy túl sokan lődörögtek a ház körül, szomszédok és idegenek, és Neil azt képzelte, hogy mindenki megáll egy-egy pillanatra, és megbámulja a házat.

És a sétálgatok között, külön-külön ugyan, s mintha csak véletlenül járnának arra, észrevették Matozast, a detektívet, Fleeron polgármestert és Mr. Wilbur Featheringet.

És nem történt semmi, semmi a világon, és aztán végül lefeküdtek. Rosszul aludtak, Neil folyton föl-fölkelt és kinézett. Semmi gyanúsat nem látott... kivéve, hogy Matozas, a detektív, egész éjjel Curtiss Havock udvarán álldogált egy nyárfa alatt, és egyik cigarettát szívta a másik után. Alighanem szerette a nyírfákat, és szeretett cigarettázni.

– Egész biztos ma éjjel lesz – mondta Neil a reggelinél. Vestal bólintott, és Neil még egyszer fölvetette a kérdést: – Nem akarsz inkább mégis kiszállni?

– Soha!– Össze tudok szedni egypárat a fiúk közül, akik eljönnének... mondjuk egy színes bőrű

kapitányt, Windeck kapitányt. Miért nem mész át az apádhoz, hogy ne legyél itt láb alatt.– Azt akarod, hogy elmenjek?– Igen, azt hiszem, azt.– Hát pedig nem megyek! Itt maradok! – mondta Vestal.  Pat Saxinar elhagyta lakótelepi marxista zárdacelláját, és bement Neilhez a Smith-féle

könyvesboltba. Apjától, az elhidegült Emery Saxinar bácsitól olyasféle rémhírt hallott, hogy bombát akarnak dobni Neil házára.

Neil felhívta Phil Windecket, aki visszatért az erény útjára, és nemrégiben tisztes és nagyon rosszul fizetett állást kapott egy garázsban, aztán telefonált Evan Brewsternek, de egyikük sem tudott semmi bizonyosat. Bárcsak Ash és Ryan Woolcape a városban lennének, gondolta. Megpróbálta megkeresni dr. Cope Andersont is, aki pontosan úgy ragaszkodott néger barátaihoz, mint a fehérekhez, csak talán egy kicsit még jobban, mert a tagbaszakadt vegyész pompásan verekedő segítőtárs lett volna a harcban. Csakhogy Cope és Peace Anderson Milwaukeeban voltak.

Az üzletben Mr. Smith a markába nyomott két doboz sörétes patront, és csak annyit mondott hozzá: – Ööö... valahogy a kezembe került ez a pár töltény. Lehet, hogy kedved szottyan az ősszel vadászni menni. – Neil számára ezeknek a töltényeknek csak régiségként, illetve a ragaszkodás szimbólumaként volt értékük. Tízes kaliberűek voltak, és Neil soha életében nem látott a polgárháború óta készült tízes kaliberű vadászpuskát.

Megint együtt mentek haza Vestallel az autóbuszon. Elfogta őket a csata előtti ideges nyugalom, és semmi kedvük nem volt vacsorát főzni, csak pár szendvicset készítettek meg kávét. Neil nem ajánlgatta többé Vestalnek, hogy szökjön meg a csata elől. Nem mintha Vestal bármi különöset mondott volna, de szemében harci tűz égett.

Átszaladtak Kingsblood mamához megnézni Biddyt, aztán hazasiettek, és Neil elkezdte lehordani a puskákat meg a muníciót a nappaliba.

Ebből a szobából, ahol persze megint nem gyújtottak lámpát, jól megfigyelhették a bejárat előtti kis félkör alakú teraszt. Amikor megszólalt a csengő, és meglátták odakint Pat Saxinart, lelkesen üdvözölték.

Három perc múlva, amikor megint csöngettek, az őrt álló Vestal átkiabált nekik: – Egy jóképű fiatalember, valami katonaféle, azt hiszem, az Amerikai Légió egyenruhájában. De csinos! Huhú, azt hiszem, színes bőrű!

Beengedte Phil Windecket, aki újra katonás volt és szolid, és egy negyvenötös automata pisztolyt hozott magával a zsebében. Vestal éppoly természetesen viselkedett vele, akárcsak Pattéi – könnyedébben és természetesebben, mint a következő önkéntessel, aki nem volt más, mint Sweeney Fishberg.

Ez a bozontos hajú, zsémbes és mogorva úriember körülbelül olyan katonás jelenség volt, mint Einstein professzor. – Ez a szolgáltatás minden kliensünknek kijár, és a legtöbbnek szüksége is van rá – dörmögte. Erősen helytelenítette, hogy Philnél pisztoly van, mert törvénytelen, nincs semmi értelme, és könnyen erőszakra csábít. De azért visszaadta neki.

Aztán, kövéren és görnyedten, lassan, az utca kellős közepén ballagva, senki elől nem rejtegetve semmit, félelmetes méretű puskáját sportszerűtlenül a vállára támasztva, megjött Josephus Lovejoy Smith, a Republikánus Párt Megyei Bizottságának volt tagja, akinek az orra olyan volt ugyan, mint egy házinyúlé, de a szeme, mint egy vén sólyomé. Közvetlenül utána megjelent Lucián Firelock, ideges léptekkel jött, a földet bámulva, mint aki mélyen elgondolkodott, de csinos tokjában magával hozta Marlin ismétlőpuskáját. – Jó estét – mondta Patnek, aki ajtót nyitott neki. – Itthon van Mr. Kingsblood? Ó, jó estét, Neil, jó estét, nővér.

A nővér, aki közvetlenül utána jött, Sophie Concord volt, gondozónői egyenruhában, mely fölé fekete malaclopót húzott.

Neilnek csak bólintott, de Vestalnek vidáman odaszólt: – Úgy gondoltam, esetleg segítségére lehetek valamiben, Mrs. Kingsblood, hátha főzni kell valamit... vagy ápolni valakit.

Utolsónak, papi gallérban, és ritkán viselt fekete, papi kabátban, puskával a hóna alatt megjelent főtisztelendő Evan Brewster, Doctor Theologiae.

– Nincs valami híre a mississippi előválasztásokról, Mr. Brewster? – kérdezte tőle Lucián Firelock.

Sokkal nagyobb erőfeszítésébe került, hogy Evant „Miszternek” szólítsa, mintha tábornoknak vagy eminenciádnak szólította volna.

Jos. L. Smitht bemutatták Phil Windecknek és Evannek. Keményen kezet szorított velük, aztán később azt mondta Neilnek: – Azt hiszem, még soha nem kerültem társasági ismeretségbe színes úriemberekkel. A kiejtésükön szinte semmi tájszólást nem érezni.

A társaság kezdett vidám hangulatba jönni. Kora nyári este volt, Sylvan Park teli volt madárcsicsergéssel, játszó gyerekek zsivajával, általános béke uralkodott, és volt bőven fegyver, lőszer és forró kávé, amelyről Vestal és Sophie gondoskodtak. Neil leckét adott Sophie-nak, megmutatta neki, hogy kell a puskával bánni, Sophie ugyanis tájékozatlanságában azt hitte, hogy mindkét szemét le kell hunynia, amikor elhúzza a ravaszt. Vestal együtt nevetgélt velük. Mivel legtöbben még nem vacsoráztak, Vestal nekiállt sonkás rántottát sütni, de Evan kivette a kezéből, és megmutatta, hogy egy étkezőkocsi szakácsa hogyan tudja a levegőben megfordítani a rántottát.

– A házibulinak meg a fegyvereknek erről a kombinációjáról az jut eszembe – mondta Evan –, amikor elkezdtem görögül tanulni egy kongregacionalista lelkésztől, Massachusettsben. Egy szerszámkamra volt a dolgozószobája a kertben, ott szokott üldögélni, előtte egy kis kártyaasztalon a görög Új testamentum, a kis huszonkettes puskája meg mellette, készenlétben, hogy lepuffantsa a sárgarépáját dézsmáló nyulakat...

Ekkor zúzta be egy kő a csukott veranda ablakát. Kiosontak a ház elé, és látták, hogy az utca túlsó oldalán emberek gyülekeznek a híg sötétben... Evan gondosan elzárta a konyhában

a gázt, mielőtt háborúzni indult, s most egy tálon kihozta a már elkészült rántottát. Az ostromlottak csak úgy kézzel eszegették, miközben Neil eloltotta az összes villanyokat. A szomszédos udvarokon árnyszerűen jöttek-mentek az emberek, de nevetgéltek.

Képtelen gondolatnak tűnt, hogy ezek az emberek veszélyesek lehetnek. De Neil azért pontosan kijelölte az őrszemek helyét.

– Telefonálj a rendőrségre, Neil – erősködött Vestal.– Nem hiszem, hogy bármi haszna lenne.– Esetleg a törvény előtt ér majd valamit – mondta Fishberg.Amikor Neilnek végre kapcsolták a rendőrkapitányság ügyeletes őrmesterét, az csak

köntörfalazott. – Hogy emberek gyülekeznek a háza körül, Miszter? Hát mi van maguknál? Allatkert?

– Fenyegetnek minket. Én ugyanis, szóval, néger vagyok, és megpróbálnak kizavarni minket.

– Hát nem aljasság tőlük? Nigger, aszongya? Mit is mondott, hol lakik? A Mayo Streeten?– Mondtam már magának.– Aha, hogyne, tudunk mi magáról mindent, Kingsblood. Értesítést kaptunk, hogy egypár

kölyök randalírozik arrafelé. De hát mi a fene maga? Vénlány? Mindig tudtam, hogy maguk, füstösök még a saját árnyékuktól is félnek. Nem bír ki egy kis ártatlan zenebonát anélkül, hogy ne zaklassa a rendőrséget? Nekünk – ásított fontosabb dolgunk van.

Neil tájékoztatta kis hadseregét. – Érdekes a dolog. A rendőrség mindent tud, mikor még el se kezdődött. És az egyik szomszéd, aki ki akar engem innen kergetni, Fleeron polgármester! Szép kis társaság a rendőrség!

– De mennyire! – mondta Sweeney Fishberg. – Te még sose álltái sztrájkőrségben.Most már senki nem nevetett. Neil a nappali egyik ablakát választotta tüzelőállásul, Phil

Windecket pedig a másik ablakhoz állította. – Te menj hátra, az ebédlőbe – förmedt rá idegesen Vestalre. Neked vigyáznod kell a babára.

Sweeneynek eszébe jutott, hogy fel kellene hívni Alex Snowflower seriffhivatalát. A seriffre ugyanis nem terjedt ki Fleeron polgármester uralma. Egy darabig nyomkodta a telefont a félhomályban, aztán kelletlenül bökte ki: – Ezek az előbb elvágták a telefondrótot.

Lucián Firelockot idegesítette és zavarba hozta, hogy a barikádnak ezen az oldalán kell állnia. De azért határozottan fordult Philhez: – Mr. Windeck... Phil, hová lőjön az ember, ha valakit meg akar állítani, de nem akarja se megölni, se súlyosan megsebesíteni?

A háttér, a kertvárosi utca, szinte nem is lehetett volna békésebb.A túloldali házak bűvös, lámpafényes ablakai előtt szelíden libegett az ágak függönye. De

a békés háttér előtt gyorsan mind fenyegetőbb és fenyegetőbb lett a szín. Férfiak és izgatott nők töltötték meg a szemközti udvarokat, előbb tízesével, aztán húszasával. Már kezdtek lassan kiszivárogni az utcára. Középen izgága férfiak tolakodtak előre, gyilkos arckifejezésüket csak még groteszkebbé tették a hetyke nyakkendők, a majdnem úri tweedzakók.

Nem voltak ezek már emberek, csak buborékok a gyűlölet sötét örvényében. Neil mereven figyelte őket a nappaliból. Látta, hogy a csőcseléket Wilbur Feathering, dr. Jat Snood tiszteletes, Harold W. Whittick és Cedric Staubermeyer vezetik, a nagyfőnök pedig a lapos fejű, tagbaszakadt W. S. Vander. Nyomukban hetven vagy nyolcvan eltorzult arcú, torkaszakadtából üvöltöző megszállott tolongott: szegény szomszédok, jómódú szomszédok, néhány vagány, akiket Neil soha életében nem látott, meg néhány feldühödött kegyes hivő Snood Tabernákulumából.

Dejó néhány olyan ember arcvonását is felismerte, akik karjukkal hadonászva, tiltakozva járkáltak le-föl: köztük volt Charley Sayward, S. Ashiel Denver, Norman és Rita Kamber, valamint az elbűvölő Violet Crenway, aki azt visítozta: – Legyenek óvatosak, legyenek nagyon óvatosak! – Ezzel persze csak fokozta az általános embergyilkos felindulást, de finom

arca kipirult a szörnyűség élvezetétől. És volt egy öt egyházi férfiúból álló szilárd erőd: Buncer, Gadd, Lenstra, Pardon atya és Sarouk rabbi egy csoportban álltak, és magasra emelt karral csillapították a tömeget – csak éppen húsz évvel elkéstek.

A tömeg gyülekezése közben Sweeney Fishberg zseblámpája fényénél sebtében följegyezte a neveket, a jövendő tanúk nevét. Sem Randy Spruce, sem Fleeron polgármester, sem Rodney Aldwick nem volt látható, de Judd Browler házának tetején lapult néhány felismerhetetlen alak.

A tömeg először a Neilék sarokházát közrefogó utcákon, illetve Curtiss Havock és Orlo Vay kertjében maradt (a tulajdonosok ez ellen nem emeltek észrevehető kifogást). De most már kezdtek odanyomakodni az udvar mindkét oldalán, elöl és oldalt a járdára, és a tiltakozó papokat hátralökdösték a sűrű fák közé, a sötétbe.

– Hallottátok, hogy megölte az apját! – kiáltotta egy ismeretlen, és tucatnyi ismeretlen válaszolt neki harsányan: – Hogyne, meg is nyuvasztjuk érte!

Ekkor valami elvonta a tömeg figyelmét, és Neil egy darabig nem értette, mit jelenthet ez. A tömeget szétlöködve három férfi masírozott a bejárati ajtó felé, akár az 1776-os önkéntesek: John Woolcape, Albert Woolcape és Borus Bugdoll. A tanult ember, a megalkuvó mosodás és a kétes hírű vagány között nem volt semmi különbség, mindhármukat ugyanaz az izzó, tiszta düh töltötte el, és $ppen Albert kezdte el üvöltözni, aki annyira nem akart a négerség harcosa lenni: – Eresszenek át!

Borus arcszínéről a tömeg rájött, hogy kikkel van dolga, és nekik zúdult. Neil nem is látta őket többé. Csak a sűrű tömeget látta, meg a fölemelkedő bunkósbotokat, és egyetlen sikolyt hallott.

Most aztán, mint valami lassú iszapdagály, a tömeg benyomult Neil udvarára. Neil úgy fölháborodott ezen a betolakodáson, hogy gondolkodás és különösebb félelem nélkül a bejárati ajtóhoz sántikált, elfordította a kulcsot, kinyitotta, és puskával a karján megállt az ajtónyílásban. Világosan tudatában volt annak, hogy milyen friss és kellemes a levegő, és hogy Phil és Vestal ott állnak mögötte, Vestal egy képtelenül nagy automata pisztollyal.

Elkiáltotta magát: – Aki még egy lépést tesz, azt megölöm!A tömeg megdermedt.Aztán az első sorból durva és elszánt hang hallatszott, Vandernek, a favágónak a károgása:

– Ne beszéljen hülyeségeket! Vagy kiköltözik ma éjjel erről a környékről, vagy szétszedjük a házát, és elintézünk benne minden nyavalyás niggert!

– Mr. Vander? – kérdezte Neil vérfagyasztóan hűvösen.– Igen?– Tisztességes ember négert mond, és nem niggert.Jat Snood nekivadult. – Gyerünk, testvérek! Munkára! Az Úr művét kell elvégeznünk!

Gyerünk!Neil a vállához emelte a puskáját, és Feathering felüvöltött: – Vigyázzatok!De Vander csak felhördült: – Úgyse mer lőni!Így aztán Vander, Snood és Feathering ingadozva bár, de megindult Neil felé. Közben a

tömegből lövés dördült el, és a golyó Neil válla fölött eltalálta Vestalt. Hallotta, hogy Vestal felszisszen, és egy pillanatra felé fordította a fejét, de az asszony rákiabált: – Semmiség! Csak súrolta a karomat! Pörkölj oda nekik!

De Neil nem siette el a dolgot, mert kitűnő céllövő volt, és mert aprólékosan mérlegelte, melyiket is válassza Vander, Snood és Feathering közül. Igazából Vandert kellett volna előrevennie, , de a pokol misszionáriusa mellett is nyomós indokok szóltak.. .

Aztán tüzelt. Első lövése dr. Jat Snood főtisztelendőt találta el a jobb combján, mindjárt össze is esett. A második Feathering jobb térdébe ment, de a harmadik sajnálatos módon – talán Neil már kissé ideges lett közben – elhibázta Vandert, és csak Cedric Staubermeyer egyik lábujját csippentette le, aki üvöltve sántikált haza.

A tömeg visszahőkölt és lövöldözni kezdett. Ekkor Mr. Jos. L. Smith az egyik emeleti ablakból – Biddy rózsaszín-fehér hálószobájából – elsütötte a maga tízes kaliberű mozsár ágyúját, és telespriccelte söréttel az egész bandát. A tömeg segítségért kezdett üvöltözni, és megfutamodott.

A rendőri riadóautó legfeljebb kétsaroknyira várakozhatott. Amikor Mr. Smith tüzérsége eldördült, tüstént megszólalt a sziréna. A riadóautó lassan, udvariasan vágott át a hátráló tömegen, aztán kiugráltak a rendőrök és futólépésben indultak az ajtóban álló Neil, Phil és Vestal felé.

A rendőröket Matozas detektív vezette. Ő is, nemes lovagjai is nyilván gondos utasításokat kaptak: Neilt és Philt nyomban megragadták, de Vestalre, aki az ajtónyílásban állt, és Sophie éppen kezdte bekötözni a karját, Matozas csak rámordult: – Hé, maga menjen vissza a házba. Magával semmi dolgunk. Mi csak ezeket a niggereket akarjuk elvinni... akik ezt az egész zavargást elindították, és tisztes polgárokra lövöldöztek!

Vestal gyengéden elhárította Sophie buzgólkodását, és tiszta, csengő hangon mondta Matozasnak; – Akkor engem is el kell vinnie. Nem tudta, hogy én is néger vagyok?

– Nem tudtam, hogy ez is kátránybaba – dünnyögte oda egy rendőr a másiknak. – Ne légy már ilyen süket – okosította ki a társa. – Hát nem látod az állát?

– Márpedig magát nem fogjuk bevinni! Még mi a nyavalyát nem! Menjen be, és ne próbáljon itt szimpátiatüntetést rendezni!

Az asszony karja felé nyúlt.– Ó, be fog maga engem vinni – mondta Vestal roppant kedvesen, és odasózott egyet az

automata pisztoly agyával a detektív fejére.Amikor Neillel együtt a riadóautó felé terelték őket, megszorította Neil karját. – Te is úgy

meg vagy ijedve, mint én? Ugye fogod majd a kezemet a kocsiban? Olyan sötét lesz ott benn, de ha fogod a kezemet, nem fogok annyira félni. Csodálatosan indul akis Booker T. pályája! Hallgasd csak! Hallod, hogy kiosztja Josephus Smith a rendőröket? Biztosan kell lennie egy csomó rendes fehérnek is, nem?

– Mozgás, mozgás – szólt rájuk az egyik rendőr.– Mozgunk – mondta Vestal.

SINCLAIR LEWIS(1885-1951)

Az első amerikai író, aki Nobel-díjat kapott. De ő sem volt próféta a maga hazájában: a nagy kitüntetéshez egész Európa lelkesen tapsolt, honfitársai pedig leplezetlenül mérgelődtek, gáncsoskodtak, sőt megsértődtek. Az ok: Lewis akkor már jó tíz éve festegette az amerikai életforma riasztó-mulatságos panorámáját – a kaján európai olvasók legnagyobb gyönyörűségére. A vérbeli szatirikus kegyetlen szellemességgel tűzött tollhegyre minden visszásságot: a képmutatást, az anyagiasságot, a kisvárosi élet egyhangúságát, a bigottságot, a közönségességet, az antiintellektualizmust. Minden társadalmi réteg megkapta a magáét, minden szakma, foglalkozás, minden vallási felekezet végül esküdt ellensége volt már. Vállalkozásának sikere és nagysága sokak szerint Balzacéhoz hasonlítható.

A minnesotai Sauk Centerben született, s minden bizonnyal szülővárosa volt modellje a Fő utca Gopher Prairie-jének. Apja orvos volt; bizonyára a helybeli medikus körökben gyűjtötte élményeit az Arrowsmith-hez is. Tanulmányait a legelőkelőbb amerikai egyetemen végezte. 1908-tól 1916-ig cikkek, tárcák, jelentéktelen novellák tömegét írta különböző újságok számára. Korai regényei még nem sokat árulnak el tehetségéről. 1916-ban felhagyott a zsurnalisztikával, és teljesen az írásnak élt. Első jelentős regénye a Fő utca – egy kisváros szellemi sivárságával, unalmával, képmutatásával szembeszálló amerikai Madame Bovary története – 1920-ban jelent meg. Ezután átlag kétévenként publikált egy-egy művet. Egyre többen olvasták, egyre többen gyűlölték. A külföldi kiadók versengtek műveiért. Elég talán, ha ezek közül csak a legjelentősebbeket említjük meg: a Babbitt-et (1922), a smokk kispolgár üres, tartalmatlan életének szatíráját; az Arrowsmith-t (1925), melyben az igazi tudós hivatásszeretetével az orvosi foglalkozást pusztán pénzforrásnak tekintő klikkek anyagiasságát állította szembe; az Elmer Gantry-t (1927), a vallásos elvakultság, bigottság feledhetetlen emlékművét, és folytathatjuk a sort – a teljesség igénye nélkül – az Anna Vickers-szel (1933), a Gideon Planish-sel (1943) és a Királyi vér-rel (1947).

1926-ban visszautasította a legnagyobb amerikai művészeti díjat, de a Nobel-díjat 1930-ban elfogadta. Honfitársai ezt sem tudták soha megbocsátani Lewisnak.

Műveit a világ minden jelentős nyelvére lefordították. Dúsgazdag emberként halt meg 1951-ben – Rómában. Szinte jelképesen: azon a kontinensen hunyta le szemét mindörökre, mely oly hálás volt azért, hogy az ő jóvoltából önfeledten, szinte elégtételként kinevethette – s nevetheti ki máig – Amerikát.

Magyarul olvasható fontosabb munkái: Dodsworth, Gideon Planish, Anna Vickers, Elmer Gantry, Fő utca, Arrowsmith, Babbitt.

JEGYZETEK

[1] Amerikai életforma.[2] Utazók[3] Erdei utazó.[4] Találkoztam utamon

Három helyre lovaggal,Trallala, trallala...

[5] Őszinte nagyrabecsüléssel[6] R. B. Hayes (1822-1893) – republikánus politikus, 1876-1881 között az Egyesült Államok elnöke.[7] Szentek szentje.[8] Fahrenheit-fokban, Celsius-fokra átszámítva +4,5 és -4.[9] Baszk eredetű latin-amerikai labdajáték.[10] Walter Scott-idézet.[11] Topsy a Tamás bátya kunyhójá-ban szereplő rabszolgalány, Tiny Tim pedig Dickens Karácsonyi

ének-ében Cratchit nyomorék kisfia.[12] Eredeti jelentése szerint az angol polgár személyes szabadságának alkotmányos biztosítéka.