Molnár Piroska apró, finom kézmozdu-latokkal, széles gesztusokkal és elfojtott,majd kitörő mosolyokkal érzékeltetiIokaszté átalakulását, súlyos drámai küz-delmét életéért, szerelméért, s eközbenmég azt sem titkolja el, illetve afelől semhagy kétséget, hogy előző férjét nem sze-rethette. Fél, mert ő igazán tudja, hogyvétkezett (hogy vétkeztek), de szeretnéörökre eltemetni a bűnt.

Az előadás egyik legsúlyosabb figurá-jává formálja Hunyadkürti György a vakjós, Theiresziasz alakját: nemcsak aztmutatja fel plasztikusan, hogy ez a jövő-be látó férfi sokat szenvedett már, s világ-életében kiszolgáltatott volt - fizikainyomorúsága kalapálta ilyen keménnyé -,hanem azt is, hogy neki, akiből még agyerekek is gúnyt űzhetnek, hatalma vanaz emberek felett, hiszen az isteni sugal-latok közvetítője. Kreón (Spindler Béla),Oidipúsz sógora és későbbi ellenlábasa ajáték legtalányosabb figurájaként tűnikfel az előadásban. Fülig szaladt szájjal,vigyorogva érkezik a jóshelyről, s bárszerepe szerint „vígan csillog a szeme",érthetetlen, hogy minek örül ilyen kárör-vendő ábrázattal, amikor gyászos hírek-kel érkezett. Később aztán elkomorul,komolykodó arcot ölt, de a színlelésmaszkja mögül később sem néz ránkuralkodói tekintet.

Antigonét Nagy-Kálózy Eszter játssza,érzékenyen, megrendülten, apja drámájáta sajátjaként élve át, az áldozatot áhí-tatosan bemutatva. Mikor Iszméné (Les-tyán Luca) visszaretten elboruló elméjűapjától, birokra kél húgával, s feltételnélkül hajlandó megvédeni apját. Eteok-lész (Sztarenki Pál) akaratos, erőszakosuralkodójelölt, gesztusaiban apját idézi,azt is elárulva, hogy ő is bármikor elkö-vethet ugyanolyan bűnöket, mint Oidi-púsz. Polüneikész (Pál Tibor) még hatá-rozatlanabb, kialakulatlanabb egyéniség,alul is marad; Kreón fia, Menoikeusz(Ottlik Ádám) elszánt áldozatként vállaljaa halált, csakhogy megmenthesse Thébát.A hírnök (Dánffy Sándor), a pásztor(Tóth Béla) félelmükkel hitele-sítik:gyilkos erejű tudás van birtokukban. Atalpig ezüstbe öltöztetett Thészeuszszerepében Jordán Tamás mű-vészialázattal és visszafogott méltósággalformálja meg a jóságos és igazság-osztóathéni uralkodót.

Menczel Róbert díszlettervező a szö-veg(ek)ből hívta elő a thébai udvar képét:„Hát menjetek most, gyermekeim, innena lépcsőkről" - inti Oidipúsz az esdeklőtömeget, s a trón valóban lép-

csők magasán áll, antik szobrok szegé-lyezik, alatta folyosó nyílik, az előtérbenáldozati oltár áll, míg szemközt, a túlol-dalon, a trónnal szemben vaskos-hatal-mas vasoszlopok nyúlnak az égig, mint-egy a végzet hatalmát jelképezve. Cse-lényi Nóra csillogó, fényes palástokbaöltöztette a magabiztos királyt s környe-zetét; fénytelen, pasztellszínű kelmékbe aszenvedő Oidipúszt; s a fiatal, nagyra-vágyó királyfi, Eteoklész kifordítva viseliapja palástját.

Oidipúsz életének delelőjét ragyogófények koszorúzzák - a háttérben felra-gyogó vakító fehérek, mélykék alkonya-tok, bíbor naplementék. A megvakított,elaggott király köré fakó, fénytelen éj-szaka borul - kihunytak a fények, csak atestvérháború vérvöröse parázslik föl aharcmezőn. A vizuális összképében is ki-tűnően kidolgozott előadás előterénekkőoltárán illatos áldozatot mutat belányaival Iokaszté; vakító fényben hívja aSzphinx a halálba Oidipúszt; a kórus nemarctalan embercsoport, de a politikaifolyamatokban tevékenyen részt vevőpolgárok gyülekezete.

Az előadás legelején szárnyas Erinüszereszkedik alá az égből. Ha eltűnik is,tudjuk, mindvégig ott repked Thébavárosa felett. S nem lehetünk bizonyosakbenne, jön-e majd valaki, aki gyöke-restül ki tudná tépni a bűn szövevényétebből az esendő világból.

Oidipúsz király (kaposvári Csíky Gergely Szín-ház)

Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidészdrámái felhasználásával szerkesztette és írta:Babarczy László és Lukáts Andor. Díszlet:Menczel Róbert. Jelmez: Cselényi Nóra. Szce-nikus: Kondákor Tamás, Dramaturg: JuliánRia. Zenei vezető: Tóth Armand. Koreográfus:Györgyfalvay Katalin m. v. Segédrendező:Czeizel Gábor és Tombor Zsuzsa. Rendezte:Babarczy László.

Szereplők: Lukáts Andor, Molnár Piroska,Spindler Béla, Nagy-Kálózy Eszter, LestyánLuca, Sztarenki Pál, Pál Tibor, HunyadkürtiGyörgy, Szűcs Ágnes, Dánffy Sándor, TóthBéla, Gőz István, Ottlik Ádám, Jordán Tamás,Krum Ádám, Serf Egyed, Kisvárday Gyula,Tóth Eleonóra, Angel Zsolt, Kósa Béla, CsapóVirág, Gráf Csilla, Kiss Györgyi, KovácsMagdolna, Kovács Zsuzsa, Milák Hajnalka,Réz Ágnes, Varga Anikó, Karsai Edina.

ERDEI JÁNOS

Szétroncsolt felség

A Tehetségek és tisztelőkEgerben

Ha a kritikus ugyanazt a produkciót két-szer vagy többször látja, íratlan szabály,hogy a sikerültebb az „érvényes". Azon-ban olyan színvonalkülönbségről, ami-lyen az egri premier s az azt követő(!)előadás között feszült, nem lehet hall-gatni. A színvonal ilyen, szinte mérhe-tetlen ingadozása már nem betegségnek,hanem az agóniának tünete. Agóniának,ugyanis nem arról van szó, hogy az egyikelőadás teljesebben, a másik pedig ke-vésbé valósítja meg a rendező elképzelé-sét, hanem arról, hogy maga az elképze-lés tűnhet el szinte nyomtalanul. Így aztaz eljárást választom, hogy a produkciófelidézése mellett megkísérlem rekonst-ruálni azt az útvonalat is, amelyen ez aminőség a második előadáson elszivá-rogni látszott.

Emlékeztetőül valamit magáról a da-rabról: a kisvároska befutni látszó szí-nésznőjének, Nyeginának egy álmodozó-forradalmár lelkületű diákember, Meluzova vőlegénye. A helyi kiskirály Dulebov her-ceg azonban nemcsak szemet vet Nyegi-nára, de otromba módon értésére adja aztis: ha nem fogadja el ajánlatát, a szín-padtól is búcsút vehet. A színésznő némiizgalmak és intrikák után az őt meg-mentő milliomos Velikatov karján távo-zik a városból, melynek előkelőségeiről aszerelmétől elhagyott és így kellően két-ségbeesett diák rántja le, már amennyireegy monológgal lehet, a maradék leplet.Ismert képlet. Ám az esztétikai értékkorántsem a történet rafinált voltánakfüggvénye, hanem a kompozíciónak (stermészetszerűen e kompozíció megva-lósításának, ami színház esetében a szí-nészi játékot jelenti).

Közhely, hogy egy műalkotás kompo-nált volta azt jelenti: a mű elemei csak akompozíció egy kitüntetett pontja (rend-szerint a befejezés) által nyerik el végle-ges és teljes jelentésüket. Minél több ésminél különfélébb elem mutat erre a pont-ra, annál zártabb kompozícióról beszél-hetünk. S minél zártabb a kompozíció,annál inkább lehetősége nyílik az alkotó-nak, hogy a forma fegyelme által megva-lósuló szabadságával élve (ama archime-desi szilárd pontot meglelve) egyetlen

mozdulattal változtassa meg a műegészhordozta jelentést, mintegy kifordítvasarkaiból a „világot". s éppen ez, a meg-komponált forma által ellenállhatatlanerejűvé transzformált szabadság értet(-het)i meg - most épp színházról lévénszó - a nézővel, hogy hol és hogyan él,azaz ki is ő valójában. Így és ekkora szín-ház nem a szó pascali értelmében vettszórakozás, s a legkevésbé sem „kikap-csolódás", hanem az, aminek és amikéntaz isteneiket tisztelő görögök kultuszaikgyakorlása közben föltalálták: olyan va-rázslat, melynek erejétől, Platón leírásaszerint, hajuk az égnek meredt, és nyögtekannak sejtésétől, amit tudniuk a delphoijósda parancsolt: ismerd meg önmagad!

Szőke István olyan formát lelt Oszt-rovszkij darabjának megjelenítéséhez,melyben emez archimedesi pont - híveneddigi rendezéseihez - mintegy már adráma tulajdonképpeni befejezése után,a tapsrendbe beálló színészek jelenléteáltal valósul meg, s így egyetlen tizedmá-sodpercbe koncentráltatott az, amit ez azelőadás három óra tizenöt perc alatt fel-halmozott. A feszültségtől a bemutatóelőadás nézőtere valósággal felrobbant.Olyan hét és fél perces tomboló tapsor-kán tört ki, melyre végre nemcsak meta-foraként illik a „vastaps" kifejezés. Avalóban leeresztett vasfüggöny ajtajánkellett a színészeknek újra és újra kijön-niük. És nem megköszönni az ünneplést- ezen az estén ugyanis a közönségnekvolt mit köszönnie. Helyreállt - ha csakegyetlen estére is - a dolgok normális

rendje: nem sikerre éhes emberek vág-tattak ki, ahogyan ez sajnos legtöbb szín-házunkban történni szokott, a halkulótapsot fölerősítendő, hanem addig ésannyiszor jöttek elő, amíg és ahányszor aközönség valóban kikövetelte őket.Egyet-len estén ugyan, de a színjátszásvissza-kapta azt, aminek mindig is asajátjának kellene lennie: a méltóságát.Kivételesen a történtek felidézésétkezdjük hát a végén, ahonnan azesemények érthetővé váltak.

A kompozícióról

Amikor az előadás a szó hagyományosértelmében már olyannyira véget ér, hogya záróképben szereplő hat színész, aszínpadra siető társaikkal együtt, nem-csak meghajolt, de le is ment, akkor veszikezdetét az az utolsó esemény, amelyikvéglegesíti azt a hierarchiát, amelyet azelőadás egésze egyre nagyobb erővel hang-súlyozott. Az immáron egyenként visz-szatérő színészek között utolsónak érke-zik Bregyán Péter. Ami nem lenne meg-lepetés, ha vezető színészére ezen azestén is főszerepet bízott volna a ren-dező. Bregyán azonban azt az alakot, azalkoholista „tragikus színészt", ErasztGromilovot alakítja, aki a mű hagyomá-nyos felfogású előadásaiban csak nyolca-dik a szereplők hierarchiájában. BregyánPéter azonban ezen az estén - igen hat-hatós rendezői támogatással - a szó szo-ros értelmében „alakított". Főszereppéalakította ennek az állandó delíriumban

vegetáló léleknek a porhüvelyét. S ettőlátalakult a dráma egésze is: már-márshakespeare-i léptékű tragédiává.

Tehát Osztrovszkij-Szőke István-Bre-gyán Péter Gromilovja, ennek a kompo-zíciónak a legkitüntetettebb eleme: aszínészileg precízen megjelenített delí-rium nemcsak elzárja, de meg is védi ezta lelket a színpadon tapasztalható emberikapcsolatok alkoholnál is pusztítóbb ron-csolásától, mely sorra-rendre savkéntmarja szét azokat, akiknek a darab elejénmég van mit szánniuk Gromilovon. Azutolsó képben már irigyelniük kellene,ha kivétel nélkül nem zuhannának olyan,a delíriumnál is mélyebb kómába, hogyaz egyetlen pillanatra kitisztuló „tragikusszínész" érettük rendel - nem mint MakaiImre fordításában olvasható: „fél tucat",hanem még egyértelműbben - „hat üveg"pezsgőt. Az élőhalottak tora veszi itt kez-detét, ahol az elpusztultak isznak önnönemlékükre. Olyan fokú perverz iszonyat-tal telített ez a pillanat, hogy Szőkefinom színpadi érzékével nem magát apillanatot, csak annak jelentését jelenítimeg. A hullák gyülekezete élőképbe me-revedik, s a személyes poklaik borzal-mába dermedt lelkek tekintete elé, mint-egy a már-már kibírhatatlantól óva anézőket, gyötrelmes lassúsággal leeresz-kedik a vasfüggöny.

Bregyán Péter alakításáról szólva leg-alább négy dologról kell feltétlenül be-szélni. Felidézni - ha csak jelzésszerűenis - néhányat azok közül az eszközök kö-zül, melyekkel a delíriumnak ezt a pusz-tító mélységét láthatóvá teszi; rekonst-ruálni azt az utat, amelyen a figurát átve-zetve ezt a mélységet uralkodói magas-lattá transzformálja; majd értelmezni,hogy mit jelent a dráma világában e „fen-ség" víziószerű megjelenése; s végül, hatöredékesen is, de leírni azt az emberi vi-szonylatrendszert (tehát az előadás egé-szét), mely az alkoholnál is pusztítóbb-nak mutatkozik. Haladjunk sorjában!

Amit a delírium eltakar és föltár

Alakítása kedvéért a színész mintegynyolc kilót hízott. S csak ez az arcán (is)hordozott súlytöbblet - Fekete Máriamaszkjával is támogatva - jeleníti megazt az alkoholos püffedtséget, mely márnem(csak) játék és színészi mesterség, deténylegesen az alkoholizmus taszítóvalóságának látszik. Ugyanígy, lobonccánövesztett haja és szakálla nem egysze-rűen maga az ápolatlanság, de az iszo-nyatában a testből kiköltözőben levő

Osztrovszkij: Tehetségek és tisztelők (egri Gárdonyi Géza Színház).Gromilov: Bregyán Péter

lélek által elhagyott matéria taszító ot-rombasága.

E felpüffedt, Neander-völgyi ősemberelső színre lépésekor az asztalra borulvaalszik (II. felv. 1. jelenet). A közeledőléptek zaja riasztja fel, de csak olyasfélekábulatba, amelyben még képtelen ural-kodni a testén. Fel akarna állni, de azasztal alá csúszik. Oly „természetesség-gel", hogy a nézők nevetés helyett fel-szisszennek. S Bregyánnak három felvo-náson keresztül olyannyira az elvágódás-küszöbön sikerül tartania ezt az alakot,hogy a karoktól bútorokig, bútoroktólbaráti vállakig tartó szüntelen tántorgásegyetlen pillanatig sem nevetséges.Mozgása ugyanis milliméterre kidolgo-zott - a mesterkéltség leghalványabb jelenélkül -, s ezért nem egyensúlyi helyzetétveszíti el időnként, hanem elveszítettegyensúlyi helyzetéből újabb instabilpozícióba menekül, s ez újabb, kezdődőzuhanását tereli olyan újabb helyzet felé,amelyben a föld vonzása ismét csak lát-hatóan erősebb a test tartásánál, és ígytovább, szünet nélkül. Erre az alapra,melyet a Vasárnapi Hírek kritikusa okkalnevezett „szüntelen és lélegzetelállítókötéltánc"-nak, még négy réteget visz fel aszínész. Dosztojevszkij lapjaira illő,ahogyan a szesz közelsége időről időre éséppen csak annyira regulázza ezt a mállólélektől uralt testet, hogy tántorgásai egy-egy üveghez vagy pohárhoz sodorják. Akortyok hatására a leragadt bal szem isfölnyílik egy-egy rövid pillanatra. Nemegyszeri kábulat tehát ez az állapot, hanemegy immáron irreverzibilis folyamatvégpontja: delirium tremens. Ennekmegjelenítése Bregyán alakításának má-sodik, szervesen az elsőre épülő rétege.Ennek elmélyítését is szolgálja a harma-dik: ebben a szesztől nemis dúlt, de szét-dúlt elmében ugyanis időnként régi sze-reptöredékek ötlenek fel. Főként a Learkirály. Motyogása azonban ilyenkormegkeményedik, s végül olyannyira,hogy már alakít: az időtlen messzeségbőlaz a Lear tántorog elő, aki láthatóan azistenek különösen kegyetlen bosszújátelszenvedve felébredt tetszhalálából, éseszét veszített öreg alkoholistakéntvegetál a birodalma romjain fölépültvárosban.

És ennek az alkohol gőzéből kieleve-nedő eszelős aggastyánnak a jelenlététőlalapvetően megváltozik a dráma egészeis. A Lear királyból ismerős három kérőkései és éppen ezért korszakunkhoz kor-csosult utódainak kisszerű, de nemkevésbé lélekpusztító acsarkodásának

vagyunk tanúi a színpadon. A Cornwall-utód Dulebov ellenében az a Velikatovdiadalmaskodik itt, aki Albanhoz hason-lóan némi morális képmutatás árán jutgyőzelemhez, míg a háttérben áll a har-madik, Meluzov diák, aki a dráma törté-néseihez képest nemis olyan távoli jövő-ben forradalmárként tér(het) vissza csa-patai élén. Csakhogy amíg hajdanábanegy ország volt a tét, most egy színésznő,Nyegina kegye.

Szőke István tehát észrevett egy az íróelszórt utalásaiból kikövetkeztethető pár-huzamot a darab és a Lear király között, sennek kimunkálásával nemcsak egy radi-kálisan új és minden eddiginél súlyosabbOsztrovszkijt fedezett fel, de olyasfajtaelőadást is teremtett, amilyen RichardWagner óta beteljesületlen vágya a szín-házi alkotónak. Mivel az előadás már abemutató után „leül", erről legyen elég

annyi, hogy a Wagner színpadán elural-kodó „mitikus" elem Bregyán Gromilov-Lear alakítása révén úgy van jelen, hogynem szorítja ki jelenünket a színpadról!Hogy korántsem belemagyarázásról (azegyébként kritikus elme „túlpörgéséről")van szó, azt Fekete Mária ismét maximá-lisan a színpadi gondolatot hordozó ruháiis bizonyítják: a darab elején a hatalmatbitorló Dulebov herceg mellényeuralkodói mellvértként csillog a beleszőttezüstös szálaktól, míg a későbbi győztes,Velikatov mellénye átöltözésrőlátöltözésre „fémesül". Ez az eleinteszerénynek látszó fiatalember legelőszörruházatával kel versenyre Dulebovval! Sa harmadik „herceg", Meluzov diák, akiutódai által válik győztessé? Fehér,oroszos, derekán vastag szíjjal át-fogottinge felett ugyanolyan szabású párizsikékkabátot visel, amilyen a hatal-

Oláh Zsuzsa (Nyegina) és Csonka Anikó (Szmelszkaja) az Osztrovszkij-darabban

mát veszített „uralkodón", Bregyán-Lea-ren feketévé koszlottan, de uralkodóibíbort takar. S hogy mindez mennyirenem a véletlen műve, azt bizonyítja az is,hogy a színpadon a Lear király továbbihárom szereplője tűnik fel. Gloster faty-tyának szerepét Migajev, míg EdgarétBakin kényszerül betölteni. A két nagy-stílű elődöt „gyalázó" „korcs utód"-dalSzőke erőteljesen napjaink valóságáhozkapcsolja a mű világát, így alakításukméltatására csak a rekonstrukció egy ké-sőbbi pontján kerülhet sor. Most arra akérdésre kell felelnünk, mely visszavezetBregyán Péter alakításához.

Kicsoda Gloster?

Lear álma, felelhetjük egyetlen szókap-csolattal. Amikor a „tragikus színész"Szőke István színpadán a II. felvonás 1.jelenetének végén elbődül: „Én vagyokLear (...)", Bregyán Péter a kínoktólgörcsbe merevedett ujjaival nemcsakelfedi, szinte kivájja önnön szemét. Meg-vakított Glosterként tántorog Narkovhoz(M. Horváth József). Gesztusa nem-csaka szereplők közötti viszonyokat tisztázza,nemcsak Gromilov delíriumát jelenítimeg talán a legnagyobb erővel (hiszen aszó szoros értelmében látható, hogyebben az alkoholtól szétdúlt elmébenmár összekeverednek és -mosódnak ahajdani szerepek emlékei), de a Bregyánáltal itt megteremtett Lear ezáltal lesz aszó szoros értelmében „mitikussá". Nemegyszerűen egy másik tragédia főszerep-lője ő, hanem minden emberi kín és fáj-dalom (így természetszerűen Glosterkínjának és fájdalmának is) összegzője ésfoglalata.

Ez az átélt gyötrelmektől szinte a felis-merhetetlenségig szétroncsolt felségegyet-len pillanatig (II. felvonás 5.jelenet) viszszakerül trónjára. DulebovotBakin úgy megdicséri, hogy az attólnemcsak nevetségessé válik, dealjassága is letagad-hatatlanná lesz,ugyanakkor még Velikatov sem veszi áta hatalmat: csak két jele-nettel későbbindítja meg offenzíváját, s vásárolja megNyegina jutalomjátékát. Ebben apillanatnyi interregnumban BregyánGromilov-Learje válik uralkodóvá: aszóváltásoktól feldúlt szereplők, hajszál-pontosan megrendezett „véletlen" ered-ményeként, Gromilov köré gyűlnek, őkerül a színpadi mozgások centrumába,és Bregyán-Gromilov-Lear tekintete ek-kor, egyetlen pillanatra nemcsak kitisz-tul, de ültében ő maga is felegyenesedik,s karját széttolva a kerti asztalon, nemtámaszkodik: trónol. Zavarodott alattva-lói feje fölé magasodva.

Velikatov személyében azonban rövi-desen újabb bitorló kerül a Bregyán-Lear által megidézett, ám a többiek szá-mára csak képletes trónra, s ez a híveitőlnemcsak megtagadott, de szinte el isfeledett felség mégis uralkodóként vanjelen! Amidőn ennek az öntudatlan éshazug világnak egy-egy képviselője amegszokottnál, a már-már „normálisnál"is nagyobb aljasságra készül, s ezt szavaiis elárulják, a mélyülő mocsok áramütés-ként ébreszti a kábulatba merült színész-király-alkoholistát. Dühödt utálattal fel-néz, hogy aztán még mélyebbre merül-jön a kábulat békés tompaságába. Jele-netről jelenetre válik mind világosabbá,hogy ez a lélek nem alkoholba merült,hanem odataposták. Ennek a rendezőáltal egyre nagyobb erővel sugallt sejtés-

nek a megerősítése a negyedik felvonásnyitóképe. A pályaudvar „VIP várójá-ban" vagyunk. A sötét nézőteret egy in-dulni készülő mozdony pöfékelése töltibe. A függöny elmondhatatlan lassúság-gal nyílik szét, azonban egy köhintés semhallatszik. A függöny résén először a„torra" terített asztal gyertyatartójánakfénye jelenik meg, majd az asztal végénegy emberi rongycsomó. Az újabb kábu-latba merült színész-király horkoló-lé-legző testmaradványa, mely mozdony-ként fújtat. Eggyé válik a pöfékeléssel,együtt lüktet ezzel az éjszakai világgal. Sebből a kábulatból elevenedik majd olyanéletre ez a test, hogy a diák vádló-szívbe-markoló záró monológja egyszerűen nemlehet semmiféle jövőnek ígérete.

Amikor pedig ebben az emberhez mél-tatlan álmoktól és durva vágyaktól rán-gatott világban megszületik az egyetlentiszta, noha múlékony pillanat - Nyeginasikerének az estjéről van szó -, akkor jön,jöhet létre Bregyán alakításának az anegyedik rétege, mely egy torzult éskorccsá lett világban az ép lélekre szük-ségképpen rákényszerülő két rossz szél-sőség (a züllés, illetve önnön léte törvé-nyeinek nagyzolásszámba menő válla-lása) között a normalitást, az ép elmétképviseli. A Nyegina lakására tolakodókközül természetesen Gromilov a legré-szegebb, de ő az, aki valóban Nyeginátünnepelni érkezett, s nem akar mást (is).Jelenlététől kapja vissza a pillanat az őtmegillető súlyát, lesz ünnepivé (s nemegy bizonytalan kimenetelű jövő eleme-ként vergődik).

S itt egy némiképp paradox, de nagyonis szembeötlő kapcsolat van Szőke Ist-ván korszakzáró, mert Miskolctól főúrifölénnyel búcsúzó Büchner-rendezésé-vel. Ami abban a kritikus számára, megkell vallani, a kritikus hibájából, még ért-hetetlennek tűnt, az most a kritikus szá-mára is érthető magyarázatot nyert. Ott,abban az előadásban az utolsó, embersé-gét őrző lelket (Dantont) elpusztító világábrázolása közben született meg az azalakítás, mely már az ott ábrázolt folya-mat - az akkor Dantont játszó BregyánPéter mostani Gromilovjában testet öltő végeredményét anticipálta. Fráter KataLucille-jéről van szó: az emberséget szét-maró politikai hatalom birtoklása nélkülőrzött emberség, a házastársi szeretet aző alakításában - a kritikust zavarba ejtve szelíd őrületnek látszott. S csak most,Bregyán Gromilovján edződve láthatóbe, hogy nem az alakítással volt bajakkor, hanem színésznő és rendező pre-

Bregyán Péter és Gáspár Tibor (Migajev) az egri előadásban

cíz együttműködése nyomán világunkegyik „baja" manifesztálódott zavarba-ejtő élességgel. Az, amit Bregyán alakítá-sának negyedik rétegeként jelöltem megfentebb: a szesznél is pusztítóbb emberikapcsolatok megnyilatkozására adott em-beri reakció. Ez viszont az előadás egé-szének felidézését tételezi, így most - aszínészi alakítások tükrében - erre teszekkísérletet.

Hárman egyért

Oláh Zsuzsa alakítja Nyeginát, azt a vi-déki színésznőt, akinek a kegyeiért és/vagy szerelméért a még szemétdombnakis provinciális kisváros öregedő és ifjúkakasai között átrendeződik a hierarchia.Alakításának vázát Fekete Mária ruháisegíthetnek rekonstruálni. Egyenesszabású barna szoknyájához a szünetnélkül játszott első és második felvo-násban keményre vasalt s a mell fölött Valakban futó csipkével ékített fehér blúztvisel. (A szabás azonos anyjánakparasztblúzáéval, csak az anyag és a színjelzi az éppen elért polgári létet.) Öltö-zéke egy ideális Miller Lujza vagy éppEmilia Galotti kosztümjét idézi. A sikeresjutalomjáték után, a harmadik felvo-násban, a Velikatovtól kapott, földig érő,ám a test vonalait lazán követő, aranylókölteményben látjuk viszont. A Nyeginaáltal választandó sors e ruhák által is jel-zett szélsőségei közötti utat jelzi a ne-gyedik felvonásban viselt öltözék: ugyanaza barna szoknya és az első felvonásbanviselthez hasonló blúz, azonban a blúzfölé kabát kerül. Barna. Igy szintekosztümként hat viselete, és ennyiben atisztes polgári lét lehetőségének részlegesmegvalósulását jelzi és jelenti, azonbanegy kosztümkabátnál épp annyivalhosszabb, hogy az ezáltal adódó pele-rinszerűséggel nemcsak a nagyvilág rafi-nált, mert alig észrevehető eleganciájavan jelen, de ez az elegancia meg isbontja az első részben hordott polgáriviselet tüntető egyszerűségét. Annak amég viruló teremtésnek a ruházata ez, akiépp rálépett arra az útra, melynek végérefáradt, de szépségéből mit sem veszítőasszonyként érkezhet el. Majd-nemPuskin Tatjánája, csak épp egy kis-szerűAnyegin és egy ostoba tábornok közöttvergődve. Amikor az előadás gépezeteszinte hibátlanul működött, tehát abemutatón, Oláh Zsuzsa nem mindennapiszínészi alázattal mondott le egyhallatlanul izgalmas és pontos, dekevésbé látványos alakítás kedvéért a

szerep kínálta olcsó ziccerekről. Nyegi-nája sem nem az eltaposott ártatlanság,sem nem bukott nő. Védtelen, és éppenezért a kisszerű világban vergődő lélek.Dulebov tolakodó közeledésén nem úgyháborodik fel, ahogyan azt a mások tisz-tességéről bornírt prüdériával gondolko-dók elvárnák. Csekélyke élettapasztalatakínálta társasági formákkal igyekszik el-hárítani a két lábon járó otrombaságot, scsak amikor ez kevésnek mutatkozik, törelő az erkölcsi felháborodásként meg-mutatkozó fizikai undor, mellyel igyek-szik megküzdeni. Felháborodásával szinteegyenértékű erőként van jelen a félelemszülte görcsös és erőltetett mosoly. Ez avaló világban élő s arra egyre pontosab-ban reflektáló nő ugyanis tudja, hogy éppkarrierjét teszi tönkre, ami - művészet-

ről lévén szó - csak a képmutató erkölcs-csőszök szemében nem az erkölcsi bukás-sal azonos súlyú tragédia. Ez a kétségbe-esés szülte félelem hatja át remekül rende-zett és megvalósított némajátékát CsonkaAnikóval az I. felv. 7. jelenetében.

Ugyanígy a rendező tisztánlátását és aszínésznő mesterségbeli tudását egyarántdicséri, hogy Nyegina nem elcsábulVelikatov pénzétől, hanem, eleinte ön-maga előtt is titkolva, alaposan bele isszeret ebbe a Dulebovhoz képest valóbanfinom és kedves emberbe. A beállí-tásokon kívül ennek elhitetéséhez ismétcsak Csonka Anikótól kap segítséget.Csonka az instrukciókat pontosan követőjátékával a közös „színésznősors" szülteegyüttérző pajkosságot lépésről lépésrealakítja át elébb vetélytársnői

Oláh Zsuzsa és Tunyogi Péter (Meluzov)

bosszúsággá, majd féltékenységgé, hogyaztán Dulebovra sikeresen átváltva min-dent megbocsásson. A Velikatov-,,szere-lem(?)" relatív értékét is hangsúlyozzákFekete Mária ruhái. A Dulebov kitartott-jává lett, Csonka Anikó játszotta Szmelsz-kajára ugyanis rendkívül gazdag, de egé-szen kicsit mégis slampos ruhakölteménytad. Ezeknek az aprólékosan kimunkáltrészleteknek köszönhető, hogy az OláhZsuzsa formálta Nyegina a negyedikrészben abszolút jelen idejűvé lesz. A„mindkettőt egyformán szeretem, s miértne a kellemesebbet, azaz a gazdagabbatválasszam" formában föloldódó dilem-mát úgy jeleníti meg, hogy egyre sod-róbb erejű játéka azt is világossá teszi:akárhogyan dönt, maga a dilemma ron-csolja lelkét és ezáltal fizikumát is. Nemlátványosan, de éppen ezért torokszorítóhitelességgel rokkan meg a Meluzovvaltörténő szakítástól. Nem végletesen, deéppen ezért jóvátehetetlenül. Csöppnyicsönddel is előkészítetten érhető tettenaz a pillanat, amikor az indulatok márnem a szerelmet, hanem a szomorúságotnövesztik lelkében.

A második előadáson, amikor az elő-adás eresztékei megroppantak, a színész-nő figyelmet érdemlő módon tud alkal-mazkodni a megváltozott színpadi hely-zethez. A figura bujkáló butaságát naivi-tássá növeli, ettől ugyan játéka csillo-góbb, látványosabb lesz, de a figura ere-detiségével kényszerül fizetni mások szí-nészi fegyelmezetlenségeiért: a nyomo-rító viszonyok között botladozó lélekhelyett „a" színésznőt kénytelen játszani,ám alakítása így is figyelemre méltó.

A Lear királyból ismerős három her-ceg persziflázsait Tunyogi Péter, Szat-mári György és Kátay Endre játssza.

Tunyogi Péter Meluzov diákja az estegyik legkiemelkedőbb alakítása. Ami-kor az I. felvonás 8. színében belép, pon-tosabban berobban a színpadra, szerel-ménél, Nyeginánál társaságot talál. S aszinte a belépése pillanatában megder-medő Tunyogi a rajongó szerelmes belé-pőjét nemcsak a féltékenység színeivelfesti át, de rajongását is őrzi, igaz, transz-formált alakban: bár dühödten támadVelikatovra, annak kitérő válasza halla-tán vált, helytállni próbál szerelméért.Illeszkedik a társasághoz, a társaságihanghoz. S innentől kezdve alakításavégig megőrzi ezt az ambivalenciát.Helyzetét csak „végveszély"-ben fokoz-za küldetéssé, egyébként kínlódva-gyöt-rődve alkalmazkodni próbál. Jelenetrőljelenetre válik mind „szalonképesebbé",

de épp ez a jelenetről jelenetre sikere-sebb szocializáció teszi egyre világosab-bá, hogy semmi esélye Nyegina megtar-tására. Épp ennek az abszolút csapda-helyzetnek köszönhetően alakításán mindnagyobb erővel uralkodnak el - a drámaelőrehaladtával - a rémület jelei. Az I.felvonás 11. jelenetében még szárnyalókarját mind görcsösebben szorítja testé-hez, s amikor a darab végén elmondottmonológjában ezek a karok újra életrekelnek, ugyanúgy csupán pózoló báb-ként gesztikulál velük, ahogyan azt aszínpadon rekedt élőholtaktól már meg-szokhattuk. Ezáltal azonban nem indu-latai látszanak hamisnak, hanem annaklehetünk tanúivá, ahogyan ez az indula-taitól talán utolszor felszított lélek elve-szíti kapcsolatát saját testével. A záró-képben Tunyogi Meluzovjával nem amegtisztulás ígérete van jelen a színpa-don, hanem egy megalázott lélek oly ele-mentáris kétségbeesése, mely végső ésszükséges menedékként életveszélyes ésgyaníthatóan pusztító hazugságrendszer-be menekíti és száműzi önnön lelkét.Hogy így és ez történik, az a színész mel-lett a rendező érdeme, aki tudja, hol hú-zódnak az eljátszhatóság határai, meddigterhelhető egy színész. Mert az ilyesfajtasokszínűség már eljátszhatatlan. Hogyanlesz mindez mégis érzékletes valósággá?

A IV. felvonás 7. jelenetében, amikora búcsúzó Nyegina egyedül marad Melu-zovval a színpadon, a diák annyira indu-latos, hogy a darabot nem ismerő néző-nek attól kell rettegnie, megöli Nyeginát.Ez a feszültség össze is roppantja a szí-nésznőt. Térden állva kér bocsánatot. séppen ez, a szeretett lény végső megalá-zottságának és megalázkodásának a lát-ványa töri össze a diák szívében már ön-védelemből épülni kezdő gyűlölet falát.Úgy emeli fel Nyeginát, úgy vesz tőle bú-csút, sőt úgy küldi el(!), hogy az maga aszerelem által lehetővé lett nagylelkű-ség. Itt döbben rá pusztító élességgelarra, hogy csakugyan jobb Nyeginának,ha elhagyja őt. Ez viszont az önmagávalvaló szembesülésnek olyan elviselhetet-lenül intenzív pillanata, mely szintetúlélhetetlen. Szőke István be is iktat egyjelenetet: a színpad hátsó falánál székreroskadó Meluzovot percekig egyedülhagyja a színpadon. A nyitott ajtónbeharsogó induló vonat egyre gyorsabbzakatolása válik a fájdalomtól mozdulat-lanná torzult arcú Meluzov zokogásává.Ebben a félájult, dermedt pózban ülvégig másfél jelenetet, a háttérből ural-kodva a lassan újra benépesülő színpa

don. Csak a gúnyolódás zökkenti vissza,kényszeríti beszédre. S ezen a pontonkövetkezik a rendező (e jelenetsoron be-lül) harmadik telitalálata. Nem terheliazzal színészét, hogy néki kelljen megte-remtenie a közönséget az alaktól elvá-lasztó distanciát. Hagyja szárnyalni,viszont a „tragikus színész", aki egyéb-ként az asztal végére borultan alussza a„kövek és rögök álmát", föl-fölrezzen, sezek a föl-fölvetett zavaros tekintetek,ezek a talán ha kétszer még összébb hú-zódó szemhéjak többet mondanak el er-ről a kétségbeesésből és emberfeletti kín-ból születő álomnak a valóságtartalmárólés valódi lehetőségéről, mint amennyi azelmúlt hetven év történelmi tapasztala-tait összegző monográfiákba valaha isbelefér. Mert ez a jelenünkké dermedtjövőt megtestesítő diák elveszti ugyanemberfeletti, ha úgy tetszik, már-márdémoni mivoltát, de visszakapja azt,amivel közgondolkodásunk még, azt hi-szem, nagyon-nagyon sokáig adósa ma-rad: szánandó, megalázott emberségét,emberi mivoltát.

Velikatov szerepében Szatmári Györgyteljesítménye felemásnak mondható.Hibátlanul illeszkedik ugyan az elő-adásba, olyan, a pénzénél fogva ördögienvonzó férfit játszik, aki még azt a pimasz-ságot is megengedheti magának, hogygazdagságán felül kedves és udvarias,már-már vonzó legyen. S ez valóbanpimaszság! Kedvessége és udvariasságaugyanis a vesztes(eke)t attól a vigasztólfosztja meg, hogy csak a szegénység okánvesztes(ek). Ő nem egyszerűen és csak apénze segítségével csábítja el Nyeginát,hanem meg is hódítja. Az alak démonivoltának mind Osztrovszkij, mind pedigSzőke István hallhatóan, illetve látha-tóan tudatában volt. A darabban ugyanisaz „Antikrisztust" emlegetik Velikatov-val kapcsolatban, Bregyán Péter pedig aII. felvonás 1. jelenetében úgy terül el azasztal alatt, hogy tartása, messze a jó ízléskeretein belül, épp csak egy pillanatra, ésa színpad bal hátsó sarkában, félig ta-karva, a megfeszített Krisztust idézi.Minden adva van tehát, hogy egy újabbmitologikus réteggel (az „Antikrisztustombolásával") gazdagodjék az előadás.Minden, kivéve az ezt megjeleníteni ké-pes színészt. Szatmári jó adag félszeg-séggel és némi együgyűséggel (különö-sen a III. felv. 2. jelenetében) formáljameg a rábízott alakot. Végső soron azon-ban ezért dicséret is illeti. Nem lebecsül-hető színészintelligenciára vall, hogy azegyelőre még képességeit meghaladó

szerepet úgy tudja (gyakorlatilag törésnélkül) magához és képességeihez transz-formálni, hogy ennek az előadás alig-aliglátja kárát. (Nyeginának kell egy kicsitnaivabbnak mutatkoznia annál, mint amitszerepe szöveg szerint megkövetel.)

A Lear városnyivá zsugorodott biro-dalmának trónját bitorló, majd onnan alá-hulló Dulebov herceg szerepében KátayEndre a bemutatón elkápráztatta a kö-zönséget. Korlátlan hatalomból és gya-nakvó korlátoltságból gyúrt hercege az-által válik nemcsak feledhetetlenné, dehátborzongatóan aktuálissá is, hogy azáltala formált figura korántsem reflektá-latlanul buta! Saját korlátoltságának szinteéppen annyira tudatában van, mint csak-nem korlátlan hatalmának. Éppen ezértmaga a megtestesült gyanakvás, a testetöltött rosszindulat. Arca állandóan görcs-ben van, s ez a görcsös arc a hiábavalóerőfeszítéstől, hogy értsen és átlásson,olykor már vonaglik. S ahol butasága márvereséget látszik szenvedni, ott olyanhideglelős nyerseséggel játssza kihatalmát, hogy az ember akaratlanul isimát kényszerül mormolni a nézőtéren:isten óvja a művészetet ott, ahol ilyenemberek sértett hiúságukat és esztelenhatalomféltésüket, miként Kátay a II.felvonás 3. jelenetében, dilettáns és os-toba hatalmi dörgedelmekkel orvosol-hatják. Nemcsak sorsoknak kell ott rop-panniuk, miként a színpadon Nyegináé(is) roppan, de társulatoknak is felrob-banniuk! Hajlamos lenne az ember aztírni, hogy Kátay alakítását látva közel-múltunktól veszünk nevetve búcsút. Haj-lamos lenne, de az arcára fagy a mosoly.S erre két oka van. A sarokba szorultDulebov ugyanis nemcsak mindenek meg-fellebbezhetetlen szakértőjeként játssza kia nyers és otromba hatalom ütőkártyáját,de eközben ez a bárdolatlan és durva alakúgy hivatkozik minduntalan az „illem" ésa „jó modor" védelmére, ahogyan csakisMucsán szokás Európára és a világpiacra.

S nem nevetni, de sírni van kedve azembernek főként azért, mert ennek azalakításnak szinte nyoma sincs a bemu-tatót követő előadáson. Természetesentudja az ember, hiszen számtalanszor voltalkalma tapasztalni, hogy egy színészneklehet rossz napja, hogy ezer és egy okbóllehet indiszponált. Ez egy dolog. s egyegészen másik az, hogy egy Jászai-díjasremek színész egyszerűen leáll. Leáll, ésmég a mozgásokat sem hajtja végre. Nemmegy olyan közel a Nyeginát játszó OláhZsuzsához, hogy az

hitellel iszonyodhassék, s eme trehányságkövetkeztében (aminek semmi köze azindiszponáltsághoz, mert nem arról vanszó, hogy valamit rosszul csinál, hanemarról, hogy valamit egyszerűen nemcsinál meg!), Oláh Zsuzsának helyből kellrögtönöznie egy „új" Nyeginát. S ismétcsak egy kérdés az, hogy lévén jószínésznő, ezt megcsinálja, s egy másik,hogy ettől szétmegy az egész első felvo-nás. Miként a második is. Ebben KátayEndre Bregyán Péter munkáját lehetetle-nítette. Az eredeti instrukciók szerintBakin (Epres Attila) kétértelmű szövegenyomán Dulebov „trónja" olyannyirameginog, hogy a vesztét érző, de nemértő herceg zavarában egy szúnyoggalkezd el vacakolni. A második előadásonviszont Kátay már Bakin szövege közbenszöszmötölni kezd, s ettől olyan mérvűpökhendi fölénnyel telítődik az alak, hogyinterregnumról szó sem lehet, s így a tra-gikus színész felé konvergáló - precízenkidolgozott és precízen meg is valósított mozgások egyszerűen értelmüket ve-szítik. Nem jelenik, mert nem jelenhetmeg Lear király. Egy alkoholista pózol aszínpadon. Azért kell mindezt ilyenhangsúlyosan szóvá tenni, mert sajnosnem egyedi esettel állunk szemben. Egy kormányzati szinten minimális erőfe-szítéssel változtatható körülményektőlfojtogatott - mesterség már agóniábatorkollott szétzüllésének tünetei ezek. Snem a színészek hibáztathatók elsősor-ban, s nem is ők hibáztatandók! Mert ejt-sünk csak szót az egri közönség két ked-vencének, M. Horváth Józsefnek és Me-gyeri Zoltánnak a produkciójáról!

Úton a minősíthetetlen feléés némi vigasz

Szinte vibrált a levegő a bemutatón attólaz erőfeszítéstől, mellyel egy született ésfőként gyakorlott táncoskomikus (M.Horváth József) beidegződéseivel meg-küzdve hívott életre egy megható, demegnyomorított volta miatt megható, ésígy emberileg és színészileg egyarántfigyelemre méltó figurát: Narkovot, aszínház elszegényedett szerelmesét. Arutinon való uralkodás feszültsége a fi-gura sajátjává lett, s éppen ez emelte M.Horváth József Narkovját emlékezetessé.A második előadáson azonban az M.Horváth Józsefet fogadó nyílt színi tap-sok megtették a magukét. A színész aharmadik felvonásra feladta a küzdelmet(addig, dicséretes módon nem várta ki atapsok végét, hanem egyre nagyobb erő-feszítések árán, de tette a dolgát). A har-

madik felvonástól kezdve azonban egysokszínű és ígéretes karakteralakítás rom-jaiból egy valóban megtapsolnivalóan ara-nyos idióta kelt életre. Mindezért azonbanaligha (csak) a színész kárhoztatandó!Megyeri Zoltán viszont túlságosan fiatalés ráadásul (M. Horváth Józsefhezmérhetően) tehetséges színész ahhoz, hogyaz ember hajlandó lenne (mentőkörülményként) visszaemlékezni a be-mutatón mutatott alakítására. MegyeriZoltán a második előadáson partnereirőlcsakis mint az ünnepléshez vezető útonleküzdendő akadályokról volt hajlandótudomást venni. A színészi jelenlét mini-muma nélkül nemcsak hogy semmire semreagált (ami azért ebben az előadásbanvalóságos negatív bravúr), de a tapsokértversengve olyasfajta eszközöketmozgósított, amilyeneket (igaz, jóval vis-szafogottabb kiadásban) utoljára LatabárKálmántól láttam A denevér börtönőré-nek szerepében. Osztrovszkij azonbannem Johann Strauss, amiként MegyeriZoltán is igen messze van attól, hogyLatabár Kálmánhoz legyen mérhető.

Jól értsük meg, nem Egerről s nem isegy előadásról van szó, hanem arról, amitaz ember országszerte tapasztalnikényszerül a színházakat járva, sőt ebbenaz országban - eltekintve az Osztrovszkij-darab második előadásától - Eger azegyik üdítő kivétel. Vajon meddig?! Azokok ugyanis, mint utaltam rá, ereden-dően színházon kívüliek, s így hatásuk iscsak ideig-óráig (volt) feltartóztatható aszínházak falainál. s ezt a romboló hatástsajnos néha a kritika is katalizálja.Immáron rövid időn belül másodszor kelltapasztalnom, hogy a Magyar Hírlapkritikusa azon a színészen - ahogyanmondani szokás - „veri el a port", aki arendezői beállítás következtében eltérattól a klisétől, amelyet a darab felületesismeretében elvárna az ember. Most OláhZsuzsán, ezt közvetlenül megelőzőenpedig Mihályi Győző Brutusán csattant afelületesség s az oda nem figyelés ostora,mely a rendezők iránti maradék bizalmatveri, verheti szét. De térjünk vissza azelőadásra, ahol - mint-egy vigaszként -további, a rendezői koncepciótmaradéktalanul megvalósító ala-kításoknak lehettek tanúi a nézők. Egykérdés ugyanis még megválaszolatlanmaradt:

Dulebov, ha talán nemis annyira tehe-tős, mint Velikatov, gyakorta hangozta-tott „összeköttetései", Kátay Endre hi-deglelős alakításának jóvoltából, ahhozelegendőnek látszanak, hogy eltapossa

azt, aki útját keresztezni meri. Hogy miértnem ez történik a színpadon, azt EpresAttila és Gáspár Tibor játéka teszi érthe-tővé. Fekete Mária remek ruháiban olyantechnokratákat alakítanak ők, akik rezze-netlen arccal szolgálják ugyan a hatalom,Dulebov érdekeit, de nem meggyőződés-ből, hanem hideg megfontolás és méghidegebb belátás eredményeként: nincsmás választásuk. Amikor ugyanis olyanválasztásra nyílik alkalmuk, melybe nemkell feltétlenül és azonnal belebukniuk,oly ügyesen állnak az általuk trónra emeltúj úr, Velikatov mögé, hogy a szinte végigmegőrzött kétértelműség nyitva hagyjaszámukra azt a lehetőséget is, hogy bár-mikor, számottevő veszteség nélkül visz-szakozzanak. S igazuk van! Velikatov el-utazik, s a lidérces záróbanketton újra azelhülyült Dulebov „elnököl". Hogy ez alétmód nem erkölcseikből, hanem a kö-rülményekből s a fojtogató körülményekközött is lavírozni tudó éles eszükbőleredeztethető, azt jól példázza, hogy aGáspár Tibor megformálta simulékony,ám mégsem ellenszenves színigazgató alázadás ütemének elvétésével anyagilagszinte tönkremegy, de ettől arca sem rán-dul, segédkezik Dulebov eltakarításában(más kérdés, hogy az „visszatér"). Hatalán nem is koru(n)k hősei, de minden-képpen nyomorultjai. A szó szoros értel-mében, ugyanis Epres Attila a hatalomszolgálata okozta emberi megnyomoro-dást (közelebbről a kontrollvesztésokozta nevetségességet) rendkívül ösz-szefogottan s magabiztosan jeleníti

meg, míg Gáspár Tibornak ahhoz is vanszínészi ereje, hogy arról győzze meg anézőt, egy Nyeginánál is tehetségesebbember őrlődött fel - a semminél is keve-sebbért: értelmetlenül.

Csonka Anikó megbízható játéka mel-lett külön említést érdemel Agárdy Ilona,aki, ha a széthulló előadás nem „kény-szeríti" szinte népszínművekbe illő kli-sék használatára (M. Horváth Józseffelközös jeleneteiben), helyenként meg-rendítő erővel érzékelteti a meggyötörtés megalázott lélek mélyén megőrzötttisztaságot, mely időről időre, még a tra-gédia kockáztatása árán is, ellenállhatat-lan erővel tör felszínre. Oláh Zsuzsávalvaló közös jelenetei (III. felv. 4. és 7. jele-net) mindkét általam látott előadásonemlékezetesek.

Kerényi József díszletei kifogástalanjátékteret biztosítanak a bemutatón re-meklő színészeknek. A negyedik felvonásatmoszférájának megteremtésében pedigBregyán Péter és Tunyogi Péter mellett aző munkája szerez döntő érdemeket.

Osztrovszkij: Tehetségek és tisztelők (egri Gár-donyi Géza Színház)

Díszlet: Kerényi József m. v. Jelmez: FeketeMária m. v. Zene: Simon Zoltán. Rendezőasz-szisztens: Szarka János. Rendezte: Szőke Ist-ván.

Szereplők: Oláh Zsuzsa, Agárdy Ilona,Kátay Endre, Epres Attila, Szatmári György,Tunyogi Péter, Csonka Anikó, M. HorváthJózsef, Gáspár Tibor, Bregyán Péter, MegyeriZoltán, Ribár Éva, Horváth Ferenc, Fehér Ist-ván, Cseh Vince.

CSÁKI JUDIT

Kacskaringók

Vitrac drámája a Pesti Színházban

A kacskaringó - ott van a díszletben is,sőt: uralja, nyomasztja, meghatározza. Akacskaringó egyébként saját és sajátostartozéka a szecessziónak, ilyen értelem-ben tehát feltétlenül „stílusban van tart-va" Fehér Miklós díszlete.

Nem mintha az előadás vagy a drámajellegzetes szecessziós termék lenne, hi-szen a szerzőhöz, Roger Vitrachoz rend-re ugyanazt a címkét ragasztja a szakiro-dalom: szürrealista. S ezt a címkét első-sorban éppen a Viktor avagy a gyerekura-lom című drámája alapján találta ki.

Amikor a mű először tűnt fel hazaiszínpadon - ez egyébként két esztendővelezelőtt történt, a pécsi Nemzeti Szín-házban -, szakma és közönség egyaránt fe-jet hajtotta szerző képességei előtt. A kriti-kusok leírták, hogy a Viktor . . . jó mű, sépp annyira mozdul el a klasszikus polgáricsaládi bohózattól, hogy ma és itt is érde-kes lehessen; valamint hogy eljátszásaolyan speciális rendezői és színészi közelí-tést kíván, amely a szürrealizmus egy-szerre jelentkező kettősségét jeleníti meg.

A pécsi előadás a kívánalmakat nemfedte ugyan maradéktalanul, de néhánykiemelkedően jó alakítással sokat segítettVitrac hazai népszerűsítésében. Főként abohózati megoldások voltak emlékezete-sek; a szürreális - pontosabban a valósá-gon túli vagy a valóságosság feletti - képekügyetlenségét a tempó segített feledtetni.

A szerző és a mű népszerűsítésében apécsieken kívül - illetve velük együtt -jelentős része van a dráma fordítójának,Vinkó Józsefnek is. Nem elsősorban azzal,hogy fordítása elegáns, szellemes és he-lyenként kifejezetten bravúros, hanemazzal, hogy a drámával együtt publikálttanulmányában mintegy használati utasí-tást mellékel a műhöz, előadóknak és be-fogadóknak egyaránt. Szürrealista vaude-ville-nek nevezi a művet, s ezzel meg ishatározza a színrevitel legfontosabb alap-elemeit. Persze nem könnyíti meg a ren-dező s a színészek dolgát.. .

Vendégrendező

Azzal, hogy a Vígszínház vezetése ven-dégrendezőt hívott a Vitrac-dráma szín-revitelére, még semmi különöset nem tett,

Kátay Endre (Dulebov) és Epres Attila (Bakin)