Roger Zelazny

Amber hercegei

BUDAPEST 1992

A fordítás az alábbi kiadás alapján készültRoger Zelazny: Nine Princes In Amber

Published by Doubleday & Company, Inc.Copyright © 1970 by Roger Zelazny

Fordította Szilágyi RóbertnéMinden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát !

All rights reserved!

A címlapon Peter Andrew Jones festménye Copyright © Solar Wind Ltd.

Tipográfia: Marjai CsabaMűszaki szerkesztés: Adamov András

Hungarian translation ©1992 Szilágyi Róbertné Hungarian edition © 1992 Valhalla Páholy Kft AzAVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632 09 3 VP-F-011092-12.38-9A kötet kizárólagos terjesztője a King Könyvkiadó és Kereskedelmi BT.

1041 Budapest, Latabár Kálmán u. 1.Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novak Csanád ügyvezető igazgató.

Felelős szerkesztő: Novak Csanád. Korrektor: NWAI rendszer.Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft.

A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7959.66-14-2

Felelős vezető: György Géza. Terjedelem: 14 ívKészült Debrecenben az 1992. évben.

Köszönet E Howardnak – Conanértés John Boormannak az Excalíburért

I.A vég közelinek tűnt, s talán az örökkévalóság vár rám...Megpróbáltam mozgatni a lábujjaimat, sikerült. Kórházi ágyban feküdtem, a lábaim

begipszelve, de azért éreztem, hogy az enyémek.Háromszor hunyorítottam, majd kinyitottam a szemem.A szoba egyre valóságosabbá vált.Hol a pokolban vagyok?A köd lassan oszladozott a fejemben, és kezdett visszatérni az a valami, amit emlékezetnek is

nevezhetnénk. Éjszakák, nővérek és tűk... egyre világosabb. Valaki bejön és belém döf valamit, így kellett történjen. Igen. Most tűrhetően érzem magam... abba kell hagyniuk.Vagy nem fogják?Belém nyilallt a gondolat: Lehet, hogy nem.Afféle természetes szkepticizmus telepedett rám az emberi indítékok tisztaságával

kapcsolatban. Túladagolták a kábítószert! – döbbentem rá hirtelen. Állapotomból ítélve ez csöppet sem indokolt.. miért hagynák hát abba, ha lefizették őket. Tehát, csak nyugalom, és maradj látszólag kába – súgta rosszabbik, esetleg bölcsebbik énem.Így tettem.Körülbelül tíz perc múlva egy nővér dugta be fejét az ajtón, én természetesen meg sem

moccantam. Elment.Közben megpróbáltam magamban összerakni a történteket.Halványan felderengtek egy baleset emlékei; azt, ami utána történt, homály fedte, arról pedig

ami előtte lehetett, fogalmam sem volt. Arra viszont emlékeztem, hogy először kórházba kerültem, s onnan hoztak ide. Hogy miért, nem tudom.A lábam szépen gyógyult. Elég erős volt ahhoz, hogy megtartson, habár nem tudtam, mennyi

idő telt el a törés óta. Azzal azonban tisztában voltam, hogy mindkét lábam eltört.Felültem, noha komoly erőfeszítésembe tellett, mert izmaim elgyengültek – odakünn sötét volt

és az ablakon túl ezer meg ezer csillag ragyogott. Rájuk emeletem a tekintetemet, miközben leléptem az ágyról.Elszédültem, de bizonyos idő elteltével a fejem tisztulni kezdett. Felkeltem és az ágy végébe

kapaszkodva megtettem az első lépést.Rendben. A lábam megtart.Elméletben tehát nincs akadálya, hogy elmehessek.Visszafeküdtem az ágyba, elnyújtózkodtam és közben gondolkodtam. Kivert a verejték és

reszkettem. Látomások gyötörtek: csokoládék, torták és effélék lebegtek szemeim előtt.Szóval, valami bűzlik Dániában...Autós baleset volt – idéztem fel – egészen pokoli...Az ajtó kinyílt, fény áradt be. Résnyire nyitottam szemeim – egy nővért pillantottam meg,

fecskendővel a kezében.Az ágyamhoz lépett: nagydarab, tenyeres-talpas, fekete hajú nő.Ahogy közeledett, kinyitottam szemeimet.– Jó estét! – szóltam.– Nocsak... Jó estét! – válaszolta.– Mikor mehetek haza? – kérdeztem.– Meg kell kérdeznem a doktor úrtól!– Kérdezze! – feleltem.– Kérem, emelje fel a takaróját!– Nem, köszönöm.

– Adnom kell magának egy injekciót.– Nem, nem fog. Nincs rá szükségem.– Azt hiszem, ezt a doktor úrnak kell eldöntenie.– Hát akkor küldje ide! Addig viszont nem engedem meg.– Utasítást kaptam!– Erre hivatkozott Eichmann is, és nézze meg, mi történt vele! – ráztam meg a fejem.– Na jó! Ezt jelentenem kell!– Jelentse! – vontam vállat. – És tegye hozzá, hogy úgy döntöttem, holnap hazamegyek!– Lehetetlen! Nem tud járni, ráadásul belső sérülései is vannak!– Majd meglátjuk – zártam le a vitát – Jó éjszakát!Válasz nélkül otthagyott. Feküdtem tovább és töprengtem. A hely magánkórháznak tűnt – tehát

valakinek fizetnie kell a számlát. Kit ismerek? Egyetlen rokon képét sem sikerült felidéznem. Barátét sem. Mi következik ebből? Ellenségek?Gondolkodtam egy kicsit.Semmi.Senki sincs, aki jó lehetne hozzám.Sziklának hajtottam, majd egy tóba estem – jutott eszembe hirtelen. És semmi más.Én... vagyok ...Minden erőmmel összpontosítottam azután újra kivert a verejték.Nem tudtam, ki vagyok!De hogy elfoglaljam magam, felültem és megszabadultam a kötéseimtől. Úgy tűnt alattuk

minden rendben van és éreztem, hogy ezt kell tennem. Az ágy végéből kiszedtem egy fémrudat, azután széttörtem vele a jobb lábamon lévő gipszet. Hirtelen az a sejtésem támadt, hogy sürgősen távoznom kell, mert valamit még el kell intéznem.Kipróbáltam a jobb lábam. Rendben van.Megszabadultam a bal lábamat borító gipsztől, majd kimentem a toalettre.– Nincs ruhám! – döbbentem rá. Azután lépéseket hallottam. Visszabújtamaz ágyamba, elrendezgettem a törött gipszet és betakaróztam.Az ajtó ismét kitárult.Éles fény vágott a szemembe, a fal mellett egy fehérköpenyes, tagbaszakadt fickó állt, kezét

még mindig a villanykapcsolón tartotta.– Mit kell hallanom?! Kellemetlenkedett a nővérrel? – kérdezte. Nem volt értelme továbbra is

alvást színlelni.– Nem tudom miről beszél – feleltem nyugodtan.Válaszom kicsit megzavarta – a homlokát legalábbis összeráncolta. Azután:– Itt az ideje a következő belövésnek!– Maga orvos? – kérdeztem.– Nem, de felhatalmaztak, hogy injekciót adjak magának!– Én pedig nem kérek belőle – közöltem színtelen hangon. – Jogomban áll. Mit szól hozzá?– Ennek ellenére megkapja! – mondta, és átjött az ágy bal oldalára. Az egyik kezében

fecskendőt tartott – ezt eddig nem mutatta..Mondhatom, tényleg övön aluli ütés volt úgy négy hüvelykkel az övcsat alatt érte. Térdre esett.– !!!!! – nyögte kicsivel később.– Gyere csak közelebb, akkor mutatok valami különbet is!– Vannak eszközeink az efféle páciensek megnyugtatására – zihálta.Tudtam, hogy elkövetkezett a támadás ideje.– Hol a ruhám?– !!!!– Jó lesz a tied is. Ide vele!Harmadjára meguntam magamat ismételni, feje köré csavartam az ágyneműt és leütöttem a

fémrúddal.

Nem kellet két perc sem amíg talpig fehérbe öltöztem – Moby Dick és a vanília fagylalt színe. Borzalmas!Belökdöstem a mellékhelységbe, azután kinéztem a rácsos ablakon. A lassan fogyatkozni kezdő

telihold egy nyárfa sor fölött lebegett. A fű ezüstösen csillogott. Hajnalodott. Semmit sem láttam, ami eligazíthatott volna, merre, miféle környéken van a kórház. Szobám a második emeleten volt. Alattam balra, az egyik földszinti ablakból fény áradt. Ott valaki ébren van.A szobát elhagyva a hallban találtam magam. Bal falán rácsos ablak, ezenfelül két-két ajtó,

egymással szemközt Nyilván az enyémhez hasonló szobákba nyílnak. Az ablakhoz mentem és kinéztem. Itt is csak mező, fák meg az éjszaka. Más semmi. Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba.Ajtók, sorban egymás után de egyik alól sem szűrődik ki fény. Az egyetlen zajt pár számmal

nagyobb kölcsöncipőm okozta.A fickó mulatságos karórája öt óra negyvennégyet mutatott. A fémrudat övembe dugtam a fehér

köpeny alatt – járás közben minduntalan a sípcsontomhoz verődött Hat méterenként 40 wattos "fényárba" borított a mennyezeti világítás. Jobbra, a folyosó végén lépcsőházat találtam – elindultam lefelé. A lépcsőre terített szőnyeg felfogta lépéseim zaját.Az első emelet az előbbihez hasonlított szobasoraival. Tovább mentem.A földszinten jobb felé indultam, hogy megkeressem azt az ajtót, amely mögül fény szűrődött

ki.A folyosó végén találtam meg, és nem alkalmatlankodtam kopogással.A pasas hatalmas, fényes íróasztal mögött ült, rikító fürdőköpenyt viselt és valami

főkönyvféleséget nézegetett Ez legalább nem kórterem volt A férfi rám emelte kerekre tágult szemeit már-már kiáltott volna, azonban meggondolta magát – talán eltökélt arckifejezésem láttán. Gyorsan felálltBecsaptam magam mögött az ajtót, elé léptem és így szóltam:– Jó reggelt! Maga igencsak bajban van!Az emberek általában kíváncsiak, hogy miféle bajba keveredtek, mert az alatt a három

másodperc alatt, amíg átvágtam a szobán, csupán ennyit kérdezett– Mire gondol?– Arra gondolok – feleltem –, hogy magát beperelhetik, amiért engem magánzárkában tartanak,

továbbá gondatlan kezelésért, kábítószerrel való visszaélésért. Elvonási tüneteim vannak, talán erőszakos cselekedetre ragadtatom magam...Felállt.– Tűnjön el innen! – mondta. Észrevettem egy csomag cigarettát az asztalán. Kivettem belőle

egy szálat és folytattam:– Tegye le a seggét és hallgasson. Van miről beszélgessünk.Leült, és hallgatott.– Több szabályt is megsértett! – vetette oda végül.– Hagyjuk a bíróságra, hogy eldöntse, ki a bűnös! A ruhám kell meg a személyes holmim.

Távozom a kórházból.– Nincs olyan állapotban, hogy elmehessen!– Magát senki sem kérdezte! Adja ide a dolgaimat, különben törvény elé rángatom!Az asztalán lévő nyomógomb felé nyúlt, de félrelöktem kezét.– Most? Akkor kellett volna megnyomni, amikor bejöttem! Most már késő!– Mr. Corey, maga egyre... Corey?- Nem én hozattam ide magam. De a fenébe is, Jogom van távozni! Ennek pedig most jött el az

ideje. Na gyerünk!– Nyilvánvaló, hogy maga nincs olyan állapotban, hogy elhagyhassa az intézetet – ellenkezett.

– Egyszerűen nem engedhetem meg! Mindjárt hívok valakit, aki visszakíséri a szobájába és ágyba dugja!– Eszébe ne jusson! Különben ténylegesen megtapasztalja, hogy milyen állapotban vagyok!

Azonban lenne néhány kérdésem. Egy: ki vetetett fel és ki fizeti a számlámat?

– Hát jó! – sóhajtott. Vékony, sárga bajsza egészen lekonyult.Kinyitott egy fiókot, belenyúlt, engem pedig elfogott az aggodalom.Kiütöttem a kezéből még mielőtt kibiztosította volna: egy takaros 32-es automata coltot.

Felhúztam, miután felkaptam az asztalról; ráfogtam és nem tágítottam:– Mégiscsak válaszolni fog a kérdéseimre. Bizonyára veszélyesnek tart. Lehet, hogy igaza van.Mosolyogni próbált és cigarettát gyújtott. Ez hiba volt, ha a nyugtalanságát akarta palástolni

vele – reszketett a keze.– Rendben, Corey. Ha ez boldoggá teszi: magát a nővére vetette fel.Meghökkentem.– Melyik nővérem?– Evelyn.Nem emlékeztem rá.– Különös. Évek óta nem láttam Evelynt. Azt sem tudta, hogy az ország melyik felében vagyok.Megvonta a vállát.– Ettől függetlenül ...– Hol van most? Fel akarom hívni.– Nincs kéznél a címe.– Szerezze meg!Felállt, odament a kartotékszekrényhez, kinyitotta, belelapozott és kiemelt egy kartont.Vizsgálgatta. Mrs. Evelyn Flaumel... a New-York-i cím sem volt ismerős, azért igyekeztem

megjegyezni. A karton szerint a keresztnevem Carl. Jó. Újabb adat.A fegyvert az övembe dugtam, a rúd mellé – persze kellő elővigyázatossággal.– Rendben – bólintottam. – Hol a ruhám és mennyivel tartoznak nekem?– Az öltözéke tönkrement a balesetkor mondta. – Tudnia kell, a lábai biztosan eltörtek– a bal

két helyen is. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan képes járni. Hiszen még csak két hete volt.– Mindig gyorsan gyógyulok – jegyeztem meg. – És mi van a pénzzel?– Miféle pénzzel?– Kárpótlás a félrekezelésemért, és a másik.– Ne nevettesse ki magát!– Nevetségesnek találja? Beérem ezerrel, készpénzben, azonnal.– Ezen még vitatkozni sem érdemes.– Jobban tenné, ha ezt meggondolná. Azon mindenképpen eltöprenghet, hogy milyen hangzatos

címeket találnak ki az újságok, ha még a per előtt kiteregetek a sajtónak. Jó kapcsolataim vannak az AMA-nál, meg több hírügynökségnél is, az ...– Ez zsarolás – felelte felháborodottan – de semmit se tehetek.– Nekem mindegy, hogy most fizet, vagy az ítélet után. De így olcsóbb lenne.Ha belemegy az alkuba, beigazolódik a gyanúm, hogy itt valami nincs rendjén.Mereven bámult rám hosszú pillanatokig.Végül megszólalt:– Nincs itt ezrem.– Találjon ki valami kompromisszumot vontam vállat.Újabb szünet után: – Ez lopás!– Úgy gondolja? – kérdeztem gúnyosan és az övem felé nyúltam. – Vita helyett inkább az

összeget nevezze meg.– Lehet vagy ötszáz a széfben. – Hozza, ide!Átvizsgálta a kis fali páncélszekrény tartalmát és azt mondta, hogy csak négyszázharminc van.

Nem akartam ujjlenyomatot hagyni, így nem ellenőriztem, hogy igazat mond-e. A bankjegyköteget a zsebembe gyűrtem.– Folytassuk. Melyik a legközelebbi taxivállalat, amelyik ide is küld kocsit?

Megnevezte. Kikerestem a telefonkönyvből közben sikerült megállapítottam, hogy az Államok legészakibb részén vagyok.Kényszerítettem, hogy tárcsázzon és hívjon nekem egy taxit. Részint azért, mert nem tudtam a

hely nevét, másrészt azt sem akartam, hogy rádöbbenjen, nincs rendben az emlékezetem. A leszaggatott kötések egyike, a fejem körül volt.Megrendelte a taxit én pedig megtudtam: a Greenwood Magánkórházban vagyok.Eloltottam a cigarettámat, kivettem egy másikat és levettem vagy kétszáz font terhet a lábamról

– a könyvespolc mellett álló barna, kárpitozott fotelbe roskadtam.– Itt várunk a taxira, azután az ajtóhoz kísér! – mondtam.Több szó nem hagyta el a száját.

II.Nyolc óra körül járt az idő, amikor a taxi a legközelebbi városban, egy találomra kiválasztott

sarkon kitett. Kifizettem a sofőrt, majd húsz percet kószáltam. Végül találtam egy közönséges éttermet – elfogyasztottam némi gyümölcslevet és sonkás tojást, azután ittam rá három csésze kávét. A sonka túl zsíros volt.Reggelim egy jó óra hosszáig tartott. Utána sétálni indultam, kerestem egy ruhaüzletet és

megvártam, amíg fél tízkor kinyit.Beszereztem két bő pantallót, három sportinget, egy övet, némi alsóneműt és egy pár cipőt.

Kesztyűt, mellényt és zsebfésűt is vettem.Azután ráleltem egy Greyhound állomásra – New Yorkot választottam. Senki sem állított meg.

Szerintem ügyet sem vetettek rám.A buszban ülve az őszi színekbe öltözött tájat figyeltem – élveztem a szél frissítő érintését, a

verőfényes, hideg égboltot és felidéztem mindent, amit magamról tudtam.Greenwoodban Carl Corey néven azonosított nővérem, Evelyn Flaumel. Ez egy körülbelül két

hete engem ért autóbaleset következménye volt. A balesetben csonttöréseket szenvedtem, ám ezek már nem okoznak gondot. Nem emlékszem Evelyn nevű testvéremre. A greenwoodiak utasítást kaptak, hogy tartsanak kábulatban. Megijedtek, amikor a szabadulásommal fenyegettem őket. Nos jó. ***Valakijei tőlem valamiért Úgy hiszem megfizetek minden rosszért!Tovább erőltettem az emlékezetemet, megpróbáltam felidézni a fejsérülésem körülményeit.

Bizonyosan nem baleset volt! Ez az érzés minden mást elnyomott bennem, noha nem tudnám megmondani, miért. Azt is tudtam, hogy előbb-utóbb rájövök majd a rejtélyek nyitjára, s akkor valaki megfizet érte. Nagyon súlyos árat fog fizetni! Rettenetes düh lángolt fel bennem. Valaki megpróbált megsebesíteni, megpróbált elpusztítani. Önszántából tette, de bárki legyen is, mindent visszakap majd. A gyilkolás heves vágya fogott el – bosszút akartam állni a felelősön. Tudtam azt is, hogy nem először ébrednek bennem ilyen indulatok s, hogy a múltban már előfordult, hogy ilyesminek a végére jártam... többször is.Kibámultam az ablakon, néztem az elsárgult levelek hullását.Amint Big Citybe értem, a legközelebbi fodrászhoz siettem. Megborotváltak és új frizurát

csináltak. A férfi WC-ben lecseréltem az ingem és alsóneműm – utálom, ha hajas a hátam. A névtelen ápoló 32-es automatáját zakóm jobb zsebébe tettem. Úgy gondoltam, ha a greenwoodiak vagy a nővérem el akarnának kapni, a hasznomra lehet. Elhatároztam, hogy alkalmasint használni fogom. Először azonban meg kell találniuk. Gyorsan megebédeltem, egy órán keresztül össze-vissza metróztam és buszoztam, azután taxiba ültem és bemondtam Evelyn Westchester-i címét. Evelynét, aki állítólag a nővérem és akitől emlékeim felfrissülését vártam.Már útközben eldöntöttem miféle taktikát fogok követni.Mielőtt a hatalmas, régi ház ajtaja kinyílt a kopogásomra – fél perces várakozás után -.

megfogalmaztam mit akarok mondani. Ezen gondolkodtam, amíg végigsétáltam a hosszú, kanyargós, fehér kaviccsal felszórt bekötőúton, a sötét tölgyek és fehér jávorfák árnyékában levelek ropogtak a lábam alatt és a hideg szél kellemesen simogatta nyakamat. A hajbalzsam illata összekeveredett az ódon téglaház falait borító borostyán fanyar aromájával. Semmi sem tűnt ismerősnek. Sosem jártam még itt.

Kopogásomra szinte azonnal válasz érkezett.Zsebre dugott kézzel várakoztam.Amint kinyílt az ajtó elmosolyodtam és bólintottam a májfoltos, kreolbőrű, Puerto Rico-í

akcentussal beszélő szolgálólánynak.– Tessék? – kérdezte.– Mrs. Evelyn Flaumellel szeretnék beszélni.– Kit jelenthetek be?– A bátyját, Corey-t!– Ó, fáradjon be! – felelte.Beléptem az előszobába. A padlót lazacvörös és türkizszín mozaik fedte, a falat mahagóni

borította. Tőlem balra különös, nagy levelű zöld növény ágaskodott. Fent zománccal kombinált üvegkocka árasztotta sárga fényét.A lány elment – én pedig tekintetemmel valami ismerős dolgot kerestem.Semmi.Így hát tovább várakoztam.A szolgálólány hamarosan visszajött, bólintott és mosolyogva beljebb invitált:– Kérem, kövessen. Az asszonyom a könyvtárban fogadja.Követtem. Három lépcsőn fel, azután le, végig egy folyosón. Két bezárt ajtót elhagytunk, a

harmadik tárva-nyitva állt. A lány udvarias kézmozdulattal befelé intett. Beléptem és megálltam a küszöbön.Átlagos könyvtár benyomását keltette, mindenütt tele könyvvel. Három festmény függött a

falon: kettő nyugodt tájat, a harmadik pedig békés tengert ábrázolt. A padlón súlyos, zöld szőnyeg. A nagy íróasztal mellett hatalmas földgömb, Afrikával felém, mögötte faltól-falig ablak, nyolc ablaktáblával. De a küszöbön nem ezek miatt torpantam meg.Az íróasztal mögött ülő nő széles gallérú, V-kivágású kékeszöld ruhát viselt, haja hosszú, rövid

frufruval; színe átmenet a lemenő nap vöröse és egy sötét szoba kandallójának lángjai között. Valahonnan tudtam, hogy természetes; a szemüveg mögött rejtőzködő szempár (nem hiszem, hogy szüksége volt rá) olyan kék, mint az Erie tó egy felhőtlen, nyári délután.A nő ismerős tűnt -, nem tudom, honnan.Beléptem, és én is elmosolyodtam.– Helló! – köszöntöttem.– Ülj le! – felelte, majd rámutatott egy magas támlájú, öblös, puha, narancsszín karosszékre.

Dőlése is, formája is, pont olyan volt, amilyenben lustálkodni szeretek. Leültem, ő vizsgálgatott.– Örülök, hogy újra előkerültél! .– Én is. Hogy vagy?– Jól, kössz. Meg kell mondanom, már vártalak ide!– Tudom – füllentettem. – Most pedig itt vagyok, hogy megköszönjem testvéri kedvességedet

és a gondoskodást – hangomból enyhe irónia csendült. Ebben a pillanatban hatalmas kutya lépett a szobába – ír farkasvadász – és az íróasztal elé kuporodott. Egy másik követte, kétszer is megkerülte a földgömböt, mielőtt lefeküdt.– Hát – ironizált tovább – ez a legkevesebb, amit tehettem érted. Óvatosabban kellene vezetned!– Ezt megígérhetem.Nem tudtam, miféle játszma részese vagyok, ő pedig nem tudta, hogy én nem tudom.

Elhatároztam, hogy valamiképp kiszedek belőle minden információt, amit csak lehet.- Úgy gondoltam, talán kíváncsi vagy milyen állapotban vagyok. Eljöttem, hogy láthass!– Kíváncsi voltam és vagyok – felelte. – Ettél már?– Pár órája egy könnyű ebédet. Becsöngette a szobalányt és ételt rendelt.– Tudtam, hogy képes vagy eldönteni, mikor hagyd ott Greenwoodot – mondta. – Azt azonban

nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megteszed, és azt sem, hogy idejössz!– Tudom! Éppen ezért vagyok itt! Megkínált egy cigarettával, elfogadtam – tüzet adtam neki –,

majd én is rágyújtottam.

– Mindig kiszámíthatatlan voltál – jegyezte meg végül. – Noha ez régen mindig segített neked, most mégsem hagyatkoznék erre.– Miért mondod ezt? – vontam fel szemöldökömet.– A tét túlságosan nagy ahhoz, hogy blöffölj. Most mégis azt hiszem, te éppen ezzel

próbálkozol, amikor ide jössz. Mindig csodáltam a bátorságodat, Corwin –, de ne légy őrült, tudod, hogy hányadán állunk.Corwin? Raktározzuk csak el, a "Corey" mellé!– Lehet, hogy mégsem tudom. Kicsikét elaludtam, nem emlékszel?– Úgy érted, kiestél a dolgokból?– Még nem volt alkalmam bekapcsolódni, mióta felébredtem!Félrebillentette fejét és összevonta a csodálatos szemöldökét.– Meggondolatlanság – mondta – de lehetséges. Éppen, hogy lehetséges! Jól hitted. Te igen.

Most már el is várom, hogy megtedd. Talán csinálhatnál valami ügyes, biztonságos dolgot. Hadd gondolkodjam!Elnyomtam a cigarettámat; reméltem, hogy valamivel többet mond. Nem tette. Rá kell jöjjek,

miféle előnyre tettem szert ebben a játszmában. Egy olyan játszmában, amiből nem értek semmit, ismeretlen partnerekkel játszom, és fogalmam sincs, mi a tét.- Az, hogy itt vagyok, esetleg jelenthet valamit – mondtam.– Igen – válaszolta –, de mert ügyes vagy jelenthet több mindent is. Várunk és majd meglátjuk.Várunk? Mire? Meglátjuk? Mit? Miről van szó?Végül megérkezett a pecsenye és egy korsó sör, így ideiglenesen felszabadultam – nem kellett

rejtélyes és általános megállapításokat tennem, hogy titokzatos, ravasz értelmükön töprengjen. A sült jónak bizonyult – belül véres és zaftos volt –, nagyokat haraptam a friss, ropogós kenyérből miközben a sört kortyolgattam; tényleg éhes lehettem. Ő nevetve figyelt, s csak apró darabkákat vágott a húsból.– Szeretem, hogy ennyire élvezed az életet, Corwin. Ez az egyik oka, amiért irtózom a halálod

gondolatától.– Attól én is irtózom – mormogtam. Evés közben elmerengtem... Láttam őt magam előtt mély

kivágású, hosszú estélyiben, zölden pompázott, akár a tenger. Zene szólt, sokan táncoltak és a beszélgetések moraja kacagással vegyült. Én feketét meg ezüstöt viseltem és... és az emlék itt elmosódott. De tudtam, hogy ezek a valódi emlékeim, és magamban átkozódtam, amiért képtelen vagyok valamennyit felidézni. Mit mondott akkor? Ott, a zöld ruhájában, azon az éjszakán – túl a zenén, táncon és a beszélgetések zaján? Töltöttem a sörből mindkettőnknek, azután kipróbáltam memóriám helyességét.– Emlékszem egy éjszakára – fordultam felé – te talpig zöldben voltál, én a szokott színeimet

hordtam. Milyen kedves volt az egész, és a zene...Ellágyult, az arca kisimult.– Igen – felelte. – Hát nem azok voltak a szép idők?... De tényleg semmi kapcsolatod sincs?– Becsületszavamra! – válaszoltam, mert valamiért ezt kellett mondanom.– A dolgok nagyon elromlottak – mondta –, az Árnyékokban sokkal több a rémség, mint azt

bárki gondolta volna...– És... ? – érdeklődtem.– Neki még mindig megvan a maga baja – fejezte be.– Ó.– Igen – kezdte újra – és tudni akarja majd, hogy merre vagy éppen.– Hát itt!– Így akarod?– Egyelőre – vontam vállat beleegyezően. Talán túl gyorsan, mert hatalmasra nyitott szemeiből

meglepetést véltem kiolvasni. – Még nem tudom, hogy hol tartanak a dolgok – folytattam. Ez bármit jelenthet.– Ó – mondta most ő.Végeztünk az étellel, a csontokat a kutyáknak adtuk.

Később kávét ittunk – kicsit igazán a testvérének kezdtem magam érezni, de ezt elfojtottam.– Mi van a többiekkel? – tettem fel a kérdést, ami újfent jelenthetett bármit, és egész

biztonságosan hangzott.Egy pillanatra megijedtem, talán megkérdezi, kire gondolok. Ehelyett hátradőlt a székében,

felnézett a mennyezetre és felelt:– Akár eddig, semmi újat nem hallani róluk. Talán te választottad a legbölcsebb utat. Nekem is

tetszik. De meg lehet feledkezni a dicsőségről?Lesütöttem a szemeim, mert nem voltam biztos benne, hogy mit is kéne kifejezniük.– Van aki tud felejteni, és van, aki sosem lesz képes rá – válaszoltam.Hosszú, kellemetlen csend következett, majd megszólalt:– Mondd, gyűlölsz?– Jaj, dehogy – ráztam meg a fejem. – Hogyan is tudnálak... ha mindent figyelembe veszünk?Ez jól esett neki. Elmosolyodott, megmutatta gyönyörű, fehér fogait.– Igazán köszönöm – mondta. – Bárhogy is alakuljon, te valóban úriember vagy.Meghajoltam és elvigyorodtam.– Még elcsavarod a fejem!– Aligha sikerülhet... ha mindent figyelembe veszünk.Most én éreztem magam kínosan.Visszatért a dühöm. Kíváncsi voltam, kivel kell szembeszállnom. Úgy éreztem, hogy tudja.

Küszködtem a vággyal, hogy egyenesen neki szegezzem a kérdést, de türtőztettem magam.– Szerinted mit kellene tenni? – kérdezte végül. Tudtam, hogy helyben vagyunk.– Persze nem bízol bennem...– Hogyan is bízhatnánk? Megjegyeztem magamnak a többes számot.- Na jó! Egyelőre szeretném magam a felügyeleted alá helyezni. Örömmel maradok itt, legalább

az egyik szemedet rajtam tudod tartani.– És később?– Később? Majd meglátjuk.– Okos – felelte. – Nagyon okos. Ráadásul igen kínos helyzetbe hozol.Ezt azért ajánlottam, mert sehová sem tudtam menni, és a kórházban szerzett pénzem is

fogyatkozott.– Természetesen, maradhatsz. De hadd figyelmeztesselek! – rámutatott valamire, amit eddig a

nyaklánca függőjének hittem. – Ez egy ultrahangos kutyasíp. Donnernek és Blitzennek négy testvére van még. Mindegyiküket beidomították, miképpen gondoskodjanak a kellemetlenkedő vendégekről, és mindahányan hallgatnak a sípomra. Ne menj hát sehová, ahol nem vagy kívánatos. Egy sípszó, és még te is megadod magad nekik. Tudod, az efféle dögök miatt nincs Írországban egyetlen farkas sem!– Tudom – feleltem, és rájöttem, hogy tényleg tudom.– Nos, igen – folytatta –, Eric örülni fog, ha a vendéglátásomat élvezed. Békén fog hagyni,

elvégre te is ezt akarod; n'est-ce pas?– Oui – bólintottamEric. Ez a név sokat jelenthet! Ismertem egy Ericet, és tudtam, hogy ez igazán fontossággal bír.

Az régen volt. De az az Eric, akit ismertem, még mindig számít, és nagyon fontos.Miért?Gyűlölöm őt – ez az egyik oka. Eléggé ahhoz, hogy meg akarjam ölni. Talán már meg is

próbáltam.Bár valami közünk van egymáshoz, tudom.A rokonom?Igen, erről van szó. Egyikünk sem örült neki, hogy... testvérek vagyunk. Rám törtek az emlékek

...A hatalmas, erős Eric, bolondos göndör szakállával! És a szeme! Pontosan olyan, mint

Evelyné!

Az emlékek újabb hulláma tört rám, halántékom lüktetni kezdett, a tarkómat forróság öntötte el.Nem hagytam, hogy bármi kiüljön az arcomra, önuralmat kényszerítettem magamra, –

szippantottam a cigarettából, kortyoltam a sörből – miközben felfogtam, hogy Evelyn tényleg a testvérem! Csak nem Evelynnek hívják. Nem emlékeztem a valódi nevére, csak azt tudtam, hogy nem Evelyn. Óvatosnak kell lennem! Nem szólítom sehogy, amíg eszembe nem jut a neve.És mi van velem? Mi folyik körülöttem?Ericnek – döbbentem rá hirtelen –, van valami köze a balesetemhez. Végzetesnek kellett volna

lennie, én mégis felépültem. Ő tette? Igen, érzéseim megerősítették. Ericnek kellett lennie. Evelyn pedig segített: fizette a greenwoodiakat, hogy kómában tartsanak. Jobb, mintha meghalok, ámbár...Rájöttem, azzal, hogy Evelynhez jöttem, Eric kezére adtam magam, az ő foglya vagyok, szabad

prédája az újabb támadásának.Evelyn mégis azt állította, ha az ő vendége vagyok, Eric békén hagy. Csodálkoztam. Semmit

sem fogadhatok el annak, aminek látszik. Állandóan vigyáznom kell magamra. Talán jobb volna, ha most azonnal elmennék, és beletörődnék, hogy az emlékeim csak fokozatosan térnek vissza.Ám nem hagyott nyugodni egy érzet: valami rettenetesen sürgős. A lehető leggyorsabban rá

kell bukkannom a történések nyitjára, hogy én is támadhassak. Ez a kényszerképzet fogva tartotta gondolataimat. Ha a veszély az ára emlékeimnek, a kockázattal pedig az alkalomért fizetek, nem sajnálom. Itt maradok.– Arra is emlékszem... – hatoltak el hozzám újra Evelyn szavai. Rájöttem, hogy egy ideje már

beszél, csak nem figyelek oda. Talán, mert mondanivalója nem igényelt választ, s, mert lefoglaltak gondolataim.– Emlékszem arra a napra is, amikor kedvenc játékában győzted le Juliánt, ő pedig rád öntött

egy pohár bort, hogy megalázzon. De te átvetted a díjat. Akkor megijedt, hogy túlságosan messzire ment. De te csak nevettél, és koccintottál vele. Azt hiszem, hogy – ő, aki általában olyan nyugodt – nagyon rosszul érezte magát a dühkitörése miatt. Aznap igazán irigyelt. Emlékszel? Azt hiszem, ezután sokszor próbált utánozni téged. Még mindig gyűlölöm. Remélem, hamarosan teljes vereséget szenved. Érzem, hogy így lesz.Julian, Julian, Julian. Igen & nem...Rémlik egy mérkőzés... legyőztem egy embert és megtörtem már-már legendás önuralmát.

Igen, valami derengett, de nem... képtelen voltam teljesen felidézni.– És Caine, jól átejtetted! Gyűlöl, tudod? Hát, nem szeretnek túlságosan – ám ezvalahogy jól esett.Caine neve is ismerősen csengett. Nagyon.Eric, Julián, Caine, Corwin... nevek kavarogtak a fejemben. Mindez túlságosan sok volt

egyszerre, semhogy magamban tartsam.– Oly régvolt... – szóltam önkéntelenül; ez őszintének tűnt.– Corwin – mondta. – Játsszunk tiszta lappal! Te nem csak biztonságot akarsz. Tudom. És még

mindig elég erős vagy ahhoz, hogy elérj valamit, ha ügyesen csinálod. Nem tudok rájönni, mi jár a fejedben, de lehet, hogy meg tudunk Eric-kel alkudni.A többes számba most már engem is beleért. Eszébe juthatott valami, amiben szerepet szán

nekem. Esélyt lát arra, hogy valamit megszerezzen magának – mondjuk inkább így. Elmosolyodtam.- Ugye ezért jöttél ide? – nézett a szemembe. – Ajánlatot hoztál Ericnek, egy ajánlatot, amiben

közvetíteni kell!– Lehetséges – válaszoltam. – De még gondolkodnom kell rajta. Csak most lettem jobban, és

sok minden nem tiszta teljesen. Olyan helyen akarok lenni, ahonnan gyorsan cselekedhetek, ha úgy gondolom, hogy az érdekeim Erichez fűznek.– Légy óvatos! – figyelmeztetett. – Tudod, hogy minden szavadat jelentem!– Persze – vontam vállat, bár erről fogalmam sem volt. Gyorsan más fogódzó után

tapogatóztam. – Jelented, hacsak a jól felfogott érdekeid nem esnek egybe az enyémekkel!Összeráncolta homlokát.

– Még csak nem is sejtem, hogy mit akarsz ajánlani.– Egyelőre nincs ajánlatom – mondtam. Teljesen nyitott és őszinte vagyok veled... nem is

értem. Nem tudom akarok-e alkut kötni Eric-kel. Egyébként... – szavaimmal olyasmire célozgattam, amiről fogalmam sem volt, de éreztem, hogy közel járok a megfejtéshez.– Ajánlottak neked valamilyen lehetőséget? – hirtelen felugrott és megmarkolta a sípját. –

Bleys! Hát persze!– Ülj le, és ne kíváncsiskodj! Gondolod, hogy ilyen nyugodtan, könnyedén a kezedbe adnám

magam, a kutyáid étkéül? Ennyire azért nem egyszerű a dologMegnyugodott, egy kicsit lecsillapodott és visszaült.– Talán igazad van – szólt végül, – de nagy szerencsejátékos vagy és alattomos is egy kissé. Ha

azért jöttél ide, hogy végezz egy partizánnal, ne fárasszad magad. Én nem vagyok túl fontos. Ezt tudnod kell. Mellesleg, mindig azt hittem, hogy szeretsz egy kicsit.– Szerettelek és most is szeretlek. Nincs semmi okod az aggodalomra. Az viszont érdekes, hogy

éppen Bleyst emlegetted.Várjunk csak, még annyi mindent meg akartam tudni!- Miért? Megkörnyékezett?– Erre inkább nem felelek – válaszoltam, remélve, hogy most valamire fény derül. – Ha

megtette volna, ugyanazt válaszoltam, mint Ericnek. Majd megfontolom.– Bleys – ismételte.Bleys – visszhangzott a fejemben... Bleys. Szeretlek. Elfelejtettem, hogy miért, és tudom arra is

lenne okom, hogy ne szeresselek. De szeretlek. Ebben biztos vagyok.Tovább üldögéltünk. Noha fáradt voltam, nem akartam mutatni. Erősnek kell lennem! Tudtam,

hogy erősnek kell lennem.Elmosolyodtam és megszólaltam:– Remek könyvtárad van!– Köszönöm!– Bleys – ismételte kis idő után. – Tényleg azt hiszed, hogy van esélye?Vállat vontam.– Ki tudja? Én biztosan nem. Lehet, hogy ő sem.Azután rám pillantott, szemeit kerekre nyitotta.– És neked? – kérdezte. – Nem akarod próbára tenni magad?Elnevettem magam, kizárólag azért, hogy kipuhatoljam az indulatait. – Ne légy őrült! – mondtam. – Én?Ám szavai megpendítettek bennem egy húrt, valami egész mélyen eltemetett dolgot érintett.

"Miért is ne?" visszhangzott bennem a válasz.Ettől megrémültem.Felélénkült a visszautasításomra – bármire irányult is. Elmosolyodott, azután tőlem balra, egy

bárszekrényre mutatott.– Igyunk egy kis Irish Mist-et?– Igyunk – egyeztem bele. A bárhoz mentem és töltöttem mindkettőnknek.– Tudod – mondtam, miután visszaültem nagyon jó így veled lenni, még akkor is ha nem tarthat

soká. Emlékeket idéz fel.Elmosolyodott, most igazán szeretni való volt.– Igazad van – bólintott, és kortyolt az italából. – Ha mellettem vagy, Amberen érzem magam!Majdnem elejtettem a poharamat. Amber! A szó villámcsapásként ért! Azután sírni kezdett.

Felálltam, átöleltem a vállát, hogy vigasztaljam.– Ne sírj, kislány! Kérlek, ne. Engem is elszomorít.Amber. Hatalmas energia áradt a szóból!– Lesznek még szép napok – mondtam gyengéden.– Te tényleg hiszel benne? – kérdezte.– Igen! – feleltem hangosan. – Igen, hiszek!

– Őrült vagy! – rázta meg fejét. – Lehet hogy éppen ezért voltál mindig a kedvenc testvérem! Szinte mindent elhiszek neked, még akkor is, ha tudom, hogy őrült vagy!Tovább sírt egy kicsit, azután abbahagyta.– Corwin – nézett rám könyörögve –, ha megteszed, ha az Árnyék valamilyen vad és borzalmas

esélye folytán sikerül, emlékszel majd Florimerre, a kishúgodra?– Igen – és tudtam, hogy ez az ő neve. Igen, eszembe fogsz jutni.– Köszönöm. Ericnek csak a lényeget mondom el. Tényleg. És meg sem említem Bleyst meg az

utolsó megjegyzésemet.– Köszönöm Flóra.– De annyira sem bízom benned, mint az ördögben – tette hozzá. – Ezt se felejtsd el! – Ha nem mondod, akkor is tudom! Azután utasította a szobalányt, hogy kísérjen a szobámba.Ruhástul az ágyra dőltem és tizenegy órát aludtam egyvégtében.

III.Reggel Flóra nem volt otthon, és üzenetet sem hagyott. A szobalány a konyhában felszolgálta a

reggelit majd a dolga után nézett. Elvetettem azt az ötletemet, hogy megpróbáljak információkat kiszedni a lányból, mert vagy nem tudja, vagy nem akarja mondani, ami engem érdekel. Kétségtelen az is, hogy a próbálkozásomról jelentést tesz Flórának. Mivel úgy tűnt, hogy szabadon járkálhatok a házban, elhatároztam, hogy visszamegyek a könyvtárba és megnézem mit tudhatok meg. Mellesleg szeretem a könyvtárakat. Kényelemben és biztonságban érzem magam, ha a falak körülöttem gyönyörű és bölcs szavakból állnak. Mindig jobban érzem magam, ha láthatom: van valami, ami feltartóztatja az Árnyékokat.Előkerült Donner vagy Blitzen, esetleg valamelyik rokonuk és a nyomomat szaglászva, merev

tartással követett az előszobába. Próbáltam ugyan barátkozni vele, ám csak annyi hatást értem el, mintha egy régivágású lovasrendőrrel viccelődtem volna. Megnéztem néhány szobát – érdektelenek voltak.Beléptem a könyvtárba, Afrika még mindig velem szemben függött. Becsuktam az ajtót magam

után, nehogy a kutyák utánam jöjjenek. Könyvek címét olvasgatva körbejártam a szobát.Nagyon sok történelmi tárgyú könyvet találtam. Ezek uralták a gyűjteményt. Számtalan

művészeti könyv is a kezembe akadt, a nagyobb méretű és drágább fajtából, néhányat átlapoztam. Általában akkor tudok a legjobban gondolkodni, ha valamivel elterelem a figyelmemet.Kíváncsi voltam, mi lehet Flóra nyilvánvaló jómódjának forrása. Mivel rokonok vagyunk, talán

én sem vagyok szegény. Eltöprengtem társadalmi és anyagi helyzetemen, foglalkozásomon, származásomon. Úgy rémlett, a pénzzel sohasem törődtem különösebben, általában bővelkedtem benne, s ha elfogyott, mindig ismertem a módját, honnan szerezzek megint. Lehet, hogy nekem is van egy ekkora házam? Nem tudtam felidézni.Mi lehet a foglalkozásom?Az íróasztalánál ültem és vizsgálgattam magam, hogy van-e valamilyen különleges készség

vagy tudás a birtokomban. Bonyolult dolog az embernek úgy szemlélni saját magát, mint egy idegent. Talán ezért nem találtam semmit. Ami a tiéd, az a tiéd. A részed, valahol ott belül. Ennyi.Orvos volnék?Ez jutott eszembe, mikor Da Vinci anatómiai rajzait nézegettem. Gondolatban reflexszerűen

végigfutottam a sebészet legkülönfélébb lépésein. Rájöttem, hogy a múltban már hajtottam végre műtéteket embereken.De mégsem.Amint rádöbbentem, hogy van némi orvosi ismertem, tudtam azt is, hogy ez csak részben

voltam én. Éreztem, hogy nem vagyok gyakorló sebész. Akkor mi? Mi tartozik még ide?Hirtelen a szemembe ötlött valami.

Az íróasztalnál ülve a szemközti falra pillantottam. Ott – többek között – egy antik lovassági kard lógott. Mikor először körülnéztem nem vettem észre. Felálltam, odamentem és leakasztottam.Gondolatban megvizsgáltam: elég éles-e a pengéje. Öntudatlanul is olajos rongyot meg

fenőkövet kerestem a pillantásommal, hogy szokás szerint még egyszer kiélesítsem. Az antik fegyverek ismerősnek tűntek, a kardok különösen.Könnyedén kivontam a szablyát, úgy éreztem tudok vele bánni.Alapállás: en garde. Néhányszor kitértem és visszavágtam. Igen, tudtam vívni.Miféle múltam lehetett?Körülnéztem, hátha találok valami mást is, ami felfrissíti az emlékezetemet.Semmi. Visszatettem a kardot és megint leültem az íróasztalhoz. Elhatároztam, hogy

átvizsgálok mindent.Fiókról fiókra kutattam végig az asztalt, a középsővel kezdtem, azután a bal, majd a jobboldali

következett. Írószerek, borítékok, postabélyegek, papírtömbök, ceruzabél, radírok – csak a szokásos.Mindegyik fiókot teljesen kihúztam és az ölembe vettem, miközben a tartalmát fürkésztem. A

kutatási rendszert nem a pillanat szülte. Valami tanítás része kellett, hogy legyen: egy régi leckéé, ami azt sugallta, hogy nézzem meg jól a fiókok oldalát és fenekét is.Egy apróság majdnem elkerülte a figyelmemet, de az utolsó pillanatban mégis szemet szúrt: a

jobb alsó fiók háta alacsonyabbnak bizonyult, mint a többié.Ez jelent valamit! Letérdeltem és benéztem az asztalba. A fiók helyén, hátul felfüggesztve egy

kis dobozkát találtam.Apró, csukott ládikó volt.Majd egy percig vacakoltam gémkapoccsal meg biztosítótűvel, míg egy fém cipőkanállal amit

egy másik fiókban találtam – sikerült a csel.A ládikában egy csomag kártya hevert.A csomag tetején egy képet pillantottam meg, s ez leírhatatlan hatást gyakorolt rám: ott

térdepelve megmerevedtem, homlokomat verejték verte ki, s alig kaptam levegőt.A képen jobbra néző, fehér egyszarvú ágaskodott zöld mezőben.Ismertem a képet, a szörnyű csak az volt, hogy nem tudtam, honnan.Felnyitottam a csomagot és kiszórtam a kártyákat. A legkülönösebb tarokk volt, amit valaha

láttam: varázspálcával, ötágú csillagokkal, kelyhekkel és kardokkal, ám az aduk teljesen különböztek a szokványostól.Visszatettem mindkét fiókot, de gondosan ügyeltem, nehogy a dobozkát bezárjam; azután

folytattam a vizsgálódást.Az aduk igen élethűen festettek, akár le is léphettek volna a csillogó felületről. A lapok érintése

hűvösnek bizonyult, valódi örömet okozott kézben tartani őket. Rájöttem, valaha nekem is voltak efféle kártyáim.Elkezdtem kirakni magam elé a lapokat.Az elsőről ravaszképű kis emberke tekintett rám – hegyes orral, nevetős szájjal és rémséges

szalmaszínű hajjal. Reneszánsz kosztümre emlékeztető, narancssárga, vörös és barna valamit hordott.Hosszú nadrág, meg testhezálló, hímzett felsőrész feszült rajta. És én ismertem őt, ő Random.A nyugodt, méltóságteljes Julián következett, vállára omló sötét hajjal; kék szemében sem

öröm, sem bánat. Fehér pikkelypáncélt viselt – nem ezüst vagy fémszín, épp úgy nézett ki, mintha zománcozott lett volna. Én pedig tudtam, hogy ez a vért rettenetesen erős, ütésálló, díszes és ünnepélyes megjelenése ellenére. Ő az, akit kedvelt erőpróbáján legyőztem, s aki ezért rám öntött egy pohár bort. Ismertem és gyűlöltem őt.Azután a kreol bőrű, fekete szemű Caine tűnt elő: fekete és zöld szaténba öltözve, sötét

háromszögletű kalapja hetykén félrevágva, zöld tollbokréta omlik a hátán végig. Féloldalasan állt, az egyik keze csípőjén, cipője orra felkunkorodik, övében smaragd díszítésű tőr. Szívemben ellentétes érzések kavarogtak.

És ott volt Eric. Jóképű, bárki ízlése szerint, haja sötét, már-már kék.Göndör szakálla, örökkön mosolygó szája köré kunkorodik. Öltözete egyszerű, bőrujjast és

kamáslit, egyszerű köpenyt, térdig érő fekete csizmát, vörös derékszíjat; hosszú, rubinnal kirakott ezüstös kardot viselt. A nyakát keretező magas köpenygallér bélése karmazsin-szín, akárcsak köpenyujj díszítése. Hüvelykujját az övébe dugta. Hatalmas, erős keze tiszteletet parancsolt. Egy pár fekete kesztyűt gyűrt jobb oldalt az övébe. Ő volt az. Bizonyosság ébredt bennem, hogy aznap, mikor majdnem meghaltam ő akart megölni. Vizsgálgattam és kissé féltem tőle.Majd Benedict képe került a kezembe, karcsú, savanyú és vékony; vékony a teste, vékony az

arca, csak a bölcsessége hatalmas. Narancsszín, sárga és barna színeket viselt: szénakazalra, termetes takarmánytökre, madárijesztőre emlékeztetett. Erős állkapcsa és őzbarna szeme volt; barna haja szögegyenes. Kese ló mellett állt, lándzsájára – melyre virágbokrétát kötött – támaszkodott. Ritkán nevetett. Szerettem.Kis szünet után nyúltam a következő kártyáért. A szívem ki akart ugrani a helyéről.Ez én voltam.Magamat a borotválkozó tükörből ismertem. Szürke szem, fekete haj, fekete és ezüst ruházat, a

köpenyemet mintha szél lobogtatta volna. Ericéhez hasonló hosszú fekete csizmát viseltem. Én is kardot viseltem, ámbár az enyém nehezebb volt, mint az övé és rövidebb. A kezemen ezüst kesztyű. A nyakékem ezüst rózsa.Én, Corwin.A következő kártyáról hatalmas, erőteljes férfi nézett rám. Nagyon hasonlított rám, ám

állkapcsa erősebb ívű, és én tudtam, hogy magasabb, mint én, noha lassúbb. Ereje legendás hírű. Kék-szürke köpenyét középtájt széles, fekete öv fogta össze. Nevetett. A nyaka körül vastag zsinóron ezüst vadászkürt lógott.Rövid, szakálla és világos bajsza volt. Jobb kezében boroskelyhet tartott. Szerettem.Eszembe jutott a neve: ő Gérard.Ezután egy tüzes szakállas, lángkoronás férfi következett, vörös és narancssárga selyembe

öltözve, jobb kezében kardot, baljában pohár bort tartott; a szemében, mely olyan kéken csillant, akár Flóráé vagy Ericé, maga az ördög táncolt. Kicsi arcát szakáll fedte. A kardja finom arany díszítésű. A jobb kezén két nagy gyűrű és egy a balon, smaragd, rubin és zafír. Tudom, ez Bleys.A következő Bleysre és rám hasonlított. Az én alakom, bár alacsonyabb, az én szemem, Bleys

haja, szakálla nincs. Fehér lovon ül, zöld lovagló nadrágban, a kártya jobb oldalára néz. Erő és gyengeség, határozottság és elhagyatottság lengi körül. Tetszett is és nem is, szerettem is és utáltam is, egyszerre. A nevét tudom: ez Brand. Csak ránéztem, és már tudtam.Rájöttem, hogy valójában mind ismerem, emlékszem rájuk: az erejüket és gyengeségüket,

erényeiket és hibáikat, győzelmeiket és vereségüket.Mert ők a testvéreim!Flóra fiókjából cigarettát csentem, rágyújtottam, hátradőltem és eltöprengtem a felidézett

emlékeken.A testvéreim voltak, ez a nyolc furcsa ruhát öltött ember. Tudtam, hogy helyénvaló és illő, hogy

úgy öltözzenek, ahogy szeszélyük diktálja, ahogy az is helyén való, hogy én feketét és ezüstöt viseltem. Felnevettem, amikor megnéztem, mi van rajtam, mit vettem abban a kis boltban, a kisvárosban, ahová Greenwoodból érkeztem.Fekete bő nadrág és mind a három ing ezüstszürke. A zakóm is fekete.Visszatértem a kártyákhoz: ott volt Flóra, hosszú tengerzöld ruhában, éppen úgy, ahogy előző

este emlékeztem rá; aztán volt ott egy fekete hajú lány, ugyanolyan kék szemekkel, hosszan leomló hajjal, talpig feketébe öltözve, dereka körül ezüst zsinór. A szemem könnybe lábadt, nem tudom, miért? A neve Deirdre. Aztán Fiona, haja Bleysé vagy Brandé, a szeme az enyém, az arca mint a gyöngyház. Ő a második, akit gyűlölök a kártya nézegetése óta. A következő Llewella, haja illett zöld szeméhez, ruhája csillogó szürke és zöld, levendulakék övvel. Könnyes és szomorú. Valahonnan tudtam, hogy nem hasonlít ránk, a többiekre. De ő is a mi nővérünk.

Úgy éreztem, hogy borzalmasan eltávolodtam tőlük. Ennek ellenére fizikailag valahogy közelinek tűntek.A kártyák az ujjaim alatt olyan hidegek voltak, hogy inkább letettem őket, noha izzott bennem a

vágy, hogy megint a kezemben legyenek.Nem volt több. A maradék közönséges kártyának bizonyult. És én valahonnan – Jaj, már

megint ez a valahonnan! – tudtam, hogy néhány hiányzik.De ha agyon ütnek, sem tudom, mi lehet a hiányzó kártyákon.Ezen különös módon elszomorodtam, fogtam a cigarettámat és elméláztam.Miért tértek vissza ezek a dolgok olyan gyorsan és könnyen, amikor a kártyákra néztem,

anélkül, hogy az összefüggéseket is látnám? Többet tudtam, mint előtte, már ami az arcokat és neveket illeti. De ennyi.Nem tudtam felfogni, hogy miért kell minket így kártyán ábrázolni, mire jó ez? Heves vágy

fogott el, hogy nekem is legyen egy efféle csomagom. Ha elveszem Flóráét, biztos vagyok benne, hogy hamar rájön, és akkor bajban leszek, így hát visszatettem a nagy fiók mögötti dobozkába, és bezártam a fiókokat. Istenem, hogy gyötörtem az agyamat! És milyen csekély eredménnyel.Amíg fel nem idéztem a varázsigét.AMBER.Tegnap este nagyon felizgatott ez a szó. Eléggé ahhoz, hogy ne akarjak rágondolni. De most

nagyon vágytam rá. Forgattam a fejemben és minden beugró asszociációt megvizsgáltam.A szó hatalmas sóvárgást és nosztalgiát váltott ki. Érzéseimet boncolgatva cserbenhagyott

szépségek, nagy érdemek és eredmények, borzalmas és abszolút hatalom sejlett fel. A szó szerepelt a szótáramban. A részem és én a része vagyok. Helységnév, erre rájöttem. Egy olyan helyé, amit valaha ismertem. Képek nem merültek fel, csak érzések.Nem tudom, milyen sokáig üldögéltem így.Az idő repült.Gondolataimból halk kopogás riasztott fel. Lassan fordult a kilincs és a szolgáló, Carmella

lépett be és kérdezte, hogy akarok-e ebédelni.Jó ötletnek tűnt, követtem a konyhába, megettem egy fél csirkét és tejet ittam rá.Felvittem magammal egy kancsó kávét a könyvtárba. Útközben kikerültem a kutyákat. A

második csészénél tartottam, amikor megszólalt a telefon.Nem akartam felvenni, azt hittem, hogy kell lenni a házban több készüléknek is, és Carmella

majd felveszi valahol.Tévedtem. A csöngés nem maradt abba.Nem tudtam tovább elviselni.– Halló! Flaumel rezidencia!– Beszélhetnék Mrs. Falumellel?Férfi hang volt, gyors és kissé ideges. Lihegett. Szavait távoli csöngések és szellemhangok

torzították, ami távhívásra vallott.– Sajnálom – mondtam – most éppen nincs itthon. Hagy valami üzenetet vagy hívja önt vissza?– Kivel beszélek? – kérdezte. Haboztam kissé, majd:– A nevem Corwin.– Úristen! – nyögte, azután hosszú szünet következett.Már azt hittem, hogy letette a kagylót.– Halló! – szóltam a kagylóba épp akkor, amikor beszélni kezdett.– Flóra ... él még? – kérdezte bizonytalanul.– Persze, hogy él! Kivel beszélek?– Nem ismered meg a hangomat, Corwin? Random vagyok. Figyelj ide. Kaliforniából hívlak és

bajban vagyok. Menedéket akarok kérni Flórától. Nála laksz?– Ideiglenesen – feleltem.– Értem. Védelmed alá helyeznél, Corwin? – kis szünet után – Kérlek!

– Amennyiben képes vagyok rá – egyeztem bele. – De nem tehetem ki Flórát semminek, anélkül, hogy beszélnék vele.– Megvédsz Flórától?– Igen.– Akkor te is elég vagy nekem. Megpróbálok eljutni New Yorkba. Tekervényes lesz az utam,

nem tudom, meddig fog tartani. Ha el tudom kerülni a rossz Árnyékokat, valamikor találkozunk. Kívánj szerencsét!– Sok szerencsét! – mondtam.Kattanás, azután csak a távoli csöngések és szellemhangok hallatszottak.A kis pimasz Random bajban van! Az volt az érzésem, hogy nem kellene magam különösen

izgatni. De most ő a múltam, és könnyen lehet, hogy a jövőm egyik kulcsa lehet. Megpróbálok segíteni neki, ha valamit tudok, amíg ki nem szedem belőle, amit akarok. Azt tudtam, hogy túl heves testvéri szeretet nem lehetett közöttünk. De tudtam, hogy egyrészt nem volt senki bolondja, leleményes, éles eszű volt, szentimentális érzéseket táplált a legbolondabb dolgok iránt. Másrészt pedig a szavára nem lehetett mérget venni, ha tehetné, valószínűleg eladná a testemet orvosi kutatási célokra, mégpedig annak, aki többet ad érte. Nagyon jól emlékszem a kis árulkodósra, van bennem egy csöpp gyengédség is iránta, mert úgy tűnik, töltöttünk együtt kellemes napokat is. De bízni benne? Soha! Elhatároztam, hogy csak az utolsó pillanatban szólok Flórának, hogy ide készülődik. Random lehet ász és lehet csak alsó is ebben a kényes kártyapartiban.Öntöttem egy kis forró kávét a csészémbe a kihűlt maradékhoz és kortyolgattam.Ki elől fut? Biztos, hogy nem Eric elől, akkor nem telefonált volna ide. Azon a kérdésen is

elgondolkodtam, hogy él-e még Flóra; csak azért kérdezte, mert én itt vagyok. Flóra tényleg olyan szoros szövetségben van a gyűlölt testvéremmel, hogy a családban köztudott, hogy kikészítem, ha van rá lehetőségem? Különösnek tűnt, de hát ő kérdezte.És milyen céllal szövetkeznek? Miből ered ez a feszültség, ez a szembenállás? Miért kell

Randomnak menekülnie?Amber.Ez a válasz.Amber. Valahogy tudom, hogy mindennek a kulcsa ott van. Az egész zűrzavar titka Amberben

van, történt valami, aminek a híre kiszivárgott – véltem. A saját lábamon kell állnom! Meg kell játszanom, hogy mindent tudok, és apránként kell kibányásznom mindent, azokból, akik tudják, meg voltam győződve róla, hogy sikerülni fog. Nagy a bizalmatlanság, és mindenki dörzsölten viselkedik. Ezt fogom kihasználni. Megszerzem, amire szükségem van és elveszem, amit akarok. Nem felejtem el, aki segített, a többibe meg belerúgok. Tudom, hogy ilyen törvények szerint élt a családunk és én igaz gyermeke vagyok apámnak.Valami az apám körül történt, ami beindította ezt az egészet – gondoltam, sejtettem, éreztem.

De fogalmam sem volt, hogy miért és hogyan.Egy idő után lecsillapodtam és ott, a fotelben elaludtam. Sokkal később az ajtó kinyílt és Flóra

lépet be. Kint már sötét volt.Zöld selyemblúz és szürke gyapjú szoknya volt rajta. Kiránduló cipőt és vastag zoknit viselt. A

haja hátra omlott. Fáradtnak tűnt. Most is a nyakán lógott a kutyasíp.Jó estét – köszöntöttem és felálltam.Nem felelt. Keresztül ment a szobán, a bárhoz, öntött magának egy Jack Daniels-t, és férfimód

lehajtotta. Aztán töltött még egyet, és leült vele a nagy fotelbe.Meggyújtottam egy cigarettát és odaadtam neki.Bólintott, azután megszólalt:– Az Út Amberbe kissé bonyolult.– Miért?Zavart pillantást vetett rám.– Mikor próbáltad utoljára? Vállat vontam.

– Nem emlékszem.– Akkor indulj el! Kíváncsi vagyok, mennyit teszel meg belőle!Nem reagáltam, mert nem tudtam, hogy miről beszél. Eszembe jutott, hogy az Úton kívül

vannak könnyebb lehetőségek is, hogy az ember eljusson Amberbe. Nyilván nem próbálta.– Hiányzik néhány Adud – vetettem oda hirtelen, a szokásos hangomon.Talpra ugrott, az ital fele a kezére loccsant.– Add vissza! – kiabálta, és a sípja után nyúlt. Hozzáléptem és megmarkoltam a vállát.– Nincs nálam, csak átnéztem!Kicsit megnyugodott, aztán sírni kezdett, én pedig gyengéden visszaültettem a fotelba. – Attól tényleg tartottam, hogy elveszed, amit itt hagytam, de az utálatos megjegyzéseidre nem

számítottam!Nem vitatkoztam. Nyilván nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna.– Milyen messzire jutottál?Egyáltalán nem jutottam messzire – nevetett, és új fény csillant meg a szemében, amikor rám

nézett.– Tudom, mit tettél, Corwin – komolyodott el, én pedig inkább rágyújtottam egy cigarettára,

hogy ne kelljen reagálnom.– Azok közül a dolgok közül néhány a tiéd volt, nem igaz? Mielőtt idejöttél, eltorlaszoltad az

Amberbe vezető utat, ugye? Tudtad, hogy megpróbálok elmenni Erichez. Hát most nem tudok! Meg kell várnom, míg ő jön ide. Bölcs dolog. Ide akartad hozni?! Igaz, hírvivőt fog küldeni, nem jön ide személyesen.Volt valami furcsa csodálat a hangjában, neki, aki beismerte, hogy most próbált meg kiadni az

ellenségnek és ki is fog adni, ha kicsit is esélye lesz rá – szóval, csodált, amikor arról beszélt, hogyan húztam keresztbe a számításait. Hogy tud valaki ilyen őszintén Machiavelli lenni, potenciális áldozata jelenlétében? A válasz visszarántott a valóságba mély gondolataimból: hiszen ilyenek vagyunk! Nekünk nem kell magyarázkodnunk egymásnak. Szerintem hiányzik azért belőle valami az igazi ravaszságból.– Bolondnak nézel, Flóra? – kérdeztem. Azt hiszed, azért jöttem, hogy megvárjam, amíg átadsz

Ericnek? Hogy akármibe mész is bele, a rendelkezésedre állok?– Jó, jó, én nem a te oldaladon állok. Ráadásul száműzetésben vagy. És ez arra vall, hogy te

nem voltál mindig ennyire furfangos!Túl hevesen rohant ki ellenem, én pedig tudtam, hogy nincs igaza. - Fenét nem! Újra nevetett.– Tudtam, hogy fel fogsz lázadni. Rendben van, te a céljaid miatt jöttél az Árnyékba. Őrült

vagy!Vállat vontam.– Mit akarsz? – kérdezte Flóra. – Tényleg, mért vagy itt?– Kíváncsi voltam, hogy miben sántikálsz – feleltem. – Nem tudsz itt tartani, ha én nem

akarom. Még Eric sem. Lehet, hogy tényleg csak találkozni akartam veled. Lehet, hogy vénségemre szentimentális lettem. Lehet, hogy most egy kicsit tovább akarok maradni, azután elmegyek a dolgomra. Ha nem akartál volna olyan fürgén ártani nekem, valamivel több hasznod lehetne az egészből. Kértél, hogy majd egy napon emlékezzek rád, ha egy bizonyos dolog megtörténik...Eltelt néhány másodperc, míg felfogta, amit mondtam. Végül megszólalt:– Meg kell próbálnod! Tényleg meg kellene próbálnod!– A fenébe is, hát persze, hogy megpróbálom! – bólintottam, tudva, hogy bármi is legyen az,

tényleg megpróbálom. – És, ha akarod, ezt megmondhatod Ericnek is, de ne felejtsd el, hogy én megtehetem! Tartsd a fejedben, hogy ha én megteszem, jó lesz velem jóban lenni!

Magam is szerettem volna tudni, hogy miről beszéltem. Elég sok kifejezést felszedtem a kellő hangsúlyokkal, így megfelelően tudtam őket alkalmazni, anélkül, hogy tudtam volna, mit jelentenek. De olyan jól esett kimondani őket, olyan nagyon jól!Hirtelen megcsókolt.– Nem mondom meg neki, tényleg nem, Corwin! Azt hiszem, meg tudod tenni. Bleys-el nehéz

lesz, Gérard valószínűleg segíteni fog, lehet, hogy Benedict is. Azután Cain átpártol, ha látja, hogy mi történik...– Magam is tudok tervezni! – jegyeztem meg hűvösen.Elfordult, kitöltött két pohár bort, az egyiket nekem adta.– A jövőre – emelte felém poharát.– Mindig erre fogok inni. Ittunk.Újra töltött nekem és vizsgálgatott.– Eric, Bleys vagy te lehetsz az – töprengett el. – Te vagy az egyetlen, akinek van mersze és

esze is. De te olyan régen eltűntél szem elől, hogy azt hittem, már nem szólsz bele a dolgokba.– Ez is csak azt bizonyítja, hogy soha, semmit sem tudhattok biztosan.Szopogattam a bort és reméltem, hogy legalább egy percre elhallgat. Túlságosan szembetűnő,

hogy minden elérhető oldalra megpróbál beállni. Valami zavart, és próbáltam gondolkodni rajta.Mennyi idős lehetek?A válasz nagyon lényeges és része lehet abban, ahogy a kártyákon ábrázolt emberek iránt

éreztem: mindenkitől nagyon eltávolodtam, és ez szörnyű volt. Öregebb lehettem, mint amilyennek látszottam. (Harmincasnak néztem ki, amikor a tükörbe néztem – de most már tudom, hogy azért, mert rám telepedett az Árnyék). Valójában sokkal de sokkal öregebb vagyok és nagyon régen lehetett, amikor a testvéreimet együtt láttam, békességben és barátságban, egymás mellett. Ahogy a kártyákon, feszültségek és súrlódások nélkül.Hallottuk a csöngetést és azt is, hogy Carmella indul az ajtóhoz.– Ez Random testvér lesz – feleltem kimondatlan kérdésére és tudtam, hogy így van. – A

védelmem alatt áll!Felkapta a fejét, majd elmosolyodott, úgy, mintha most ébredne rá, milyen okos dolgot

csináltam.Persze, nem így volt, de örültem, hogy azt hiszi, így nagyobb biztonságban éreztem magam.

IV.Biztonságérzetem mintegy három percig tartott. Carmella elé vágtam és felrántottam az ajtót.Betámolygott, azonnal becsapta az ajtót és ráfordította a zárat. Világos szemei alatt karikák

sötétlettek és nincs rajta a hímzett mellény sem. Barna gyapjú nadrágot viselt, az arca borostás. Gabardin felöltő a karján, és sötét antilop cipő a lábán. De Random volt, igazán! Az a Random, akit a kártyán láttam. Csak a szája sarkába vésett ráncokat a fáradtság és a körme fekete.- Corwin – szólt és megölelt.Átkaroltam a vállát.– Úgy fest, rászorulsz egy italra – jegyeztem meg.– Igen, igen, igen ... – bólintott miközben felkísértem a könyvtárba.Mintegy három perc múlva, amikor már ült – egyik kezében itallal, a másikban cigarettával –

így szólt:– A nyomomban vannak. Mindjárt itt lesznek!Flóra felsikoltott, de ügyet sem vetettünk rá.– Kik? – kérdeztem.– Az Árnyék emberei – felelte komoran. Nem tudom, hogy kicsodák, azt sem, hogy ki küldte

őket. Négyen, öten, de az is lehet, hogy hatan vannak. Velem voltak a repülőn. Lökhajtásos géppel jöttem. Denver körül tűntek fel. Megpróbáltam meglépni előlük, de nem akartam túlságosan letérni a légifolyosóról. Manhattanban leráztam őket, ám ez csak egy kevés haladékot jelent. Azt hiszem, mindjárt itt lesznek!– Fogalmad sincs róla, ki küldhette őket? Csöppet elmosolyodott.

– Azt hiszem, elegendő, ha a gyanúsítást a családra korlátozzuk. Lehet Bleys, lehet Julián, lehet Cain. Még te is lehetsz, ide akartál hozni. Bár remélem, hogy nem. Nem te voltál, ugye?– Félek, valóban nem én – bólintottam. Hogy néztek ki?Vállat vont.– Ha kettő vagy három lett volna, megpróbáltam volna csapdába csalni őket. De egy ilyen

tömeggel nem tudtam mit kezdeni.Alacsony fickó, alig öt láb magas, harmincöt font körüli súllyal. De halálosan komolyan vette,

amit mondott. Valahogy valóságnak tűnt, hogy félkézzel elbánjon két-három bokszolóval. Elfogott a kíváncsiság, hogy én, a testvére, milyen erős lehetek. Elég erősnek éreztem magam. Tudtam, különösebb félelem nélkül bárkivel kiállnék sportszerű mérkőzésre.Rádöbbentem, hogy hamarosan lesz lehetőségem kipróbálni.Kopogtattak a bejárati ajtón.– Mit csinálunk? – kérdezte Flóra. Random elnevette magát, kikötötte a nyakkendőjét és az asztalon lévő felöltőjére dobta. Levette

a zakóját és körülnézett a szobában. A szeme megakadt a kardon, egy pillanat alatt lekapta. Én megéreztem a 32-es súlyát a zakóm zsebében. Kibiztosítottam a fegyvert.– Mit csináljunk? – kérdezte Random. Valószínűleg elbánnak az ajtóval, és bejönnek. Mikor

voltál utoljára ütközetben, húgocskám?– Túlságosan régen – felelte.– Akkor szedd gyorsan össze magad – csóválta a fejét Random –, mert csak kevés időnk van.

Valaki mutatja nekik az utat. De mi hárman vagyunk és ők legfeljebb kétszer annyian. Nem kell csüggedni!– Nem tudjuk, hogy mifélék – jegyezte meg Flóra.Újabb kopogás.– Mi baj?– Semmi – mondtam. – Menjek és engedjem be őket?Mindkettő elsápadt.– Várhatunk is ...– Hívhatnám a zsarukat – merült fel bennem a tétova ötlet.Elnevették magukat, kissé hisztérikusan.– Vagy Ericet – folytattam a gondolatmenetet, és Flórára néztem.Ő csak a fejét rázta.– Már nincs időnk. Nálunk az Adu, de mire húz és tesz, már túl késő.– Az is lehet, hogy ezt ő csinálja, mi? - húzta el száját Random.– Kétlem – felelte –, nagyon is. Ez nem az ő stílusa!– Igazad van – vágtam rá, csak úgy, és azért, hogy lássák, hogy képben vagyok.Újabb kopogás, ezúttal sokkal hangosabb.– Mi legyen Carmellával? - kérdeztem rövid gondolkodás után.Flóra megrázta a fejét.– Valószínűleg elindul, hogy beengedje a látogatókat.– Nem tudja mivel áll szemben! – kiáltotta Random és kirohant a szobából.Követtem, végig a hallon, az előtérbe, éppen időben, hogy megakadályozzuk, hogy a lány ajtót

nyisson.Visszaküldtük a szobájába, azzal az utasítással, hogy zárkózzon jól be, azután Random

megjegyezte:– Ez komoly támadásnak tűnik. Hogy állunk, Corwin?Vállat vontam.– Ha tudnám, megmondanám. Ebben a pillanatban legalábbis együtt vagyunk. Lépj hátra!Ezzel kinyitottam az ajtót.Az első pasas megpróbált félre lökni, de egy erőteljes ütéssel visszaküldtem. Hatan voltak, jól

láttam.

– Mit óhajtanak? – kérdeztem, ám egy szót sem szóltak. Fegyvereket láttam. Kirugdostam őket, becsaptam az ajtót és betoltam a reteszt.– Oké. Hát tényleg itt vannak – bólintottam. – De honnan tudjam, hogy ki áll a háttérben? Akár

te is lehetsz!– Nem tudhatod – mondta. – Bár én lennék! Vadul néznek ki.El kellett fogadnom. A fickók a bejáratnál erős felépítésűek voltak, kalapjukat mélyen

szemükbe húztak. Az arcukat árnyék takarta.– Szeretném tudni, hol tartunk – ismételte Random.Belehasított valami a dobhártyámba. Rögtön kapcsoltam: Flóra fújt a sípjába.Meghallottam, hogy valahol fenn, tőlem jobbra, betört egy ablak, és nem lepődtem meg, amikor

morgó robajt és csaholást hallottam – valahonnan, tőlem balra.– Flóra hívta a kutyáit – intettem felfelé. Hat pokolra való dühös szörnyeteg. Lehet, hogy más

körülmények között ránk uszítják őket.Random bólintott és mindketten a csatazaj irányába indultunk.Amikor elértük a nappalit, két fegyveres már bent volt.Az elsőt még röptömben kaptam el, nagyot nyekkenve ért földet, közben már a másodikra

tüzeltem. Random – kardját meglendítve – egy szökkenéssel átugrott rajtam, aztán a fickó levágott feje kigurult a látómezőmből.Addigra már két másik is bejutott az ablakon. Rájuk ürítettem az egész tárat. Flóra kutyáinak

hörgésébe fegyverropogás vegyült. Nem csak az én fegyveremé.Három támadót láttam a földön és ugyanannyit Flóra kutyáiból. Jól esett, hogy a banda felét már elintéztük. Ekkor újabbak jöttek be az ablakon át. A következőt úgy öltem meg, hogy magam is elcsodálkoztam.Hirtelen, gondolkodás nélkül felkaptam egy hatalmas fotelt, és áthajítottam a szobán, legalább

harminc lábnyi távolságra. Talált. A pasas, gerincét törve a sarokba zuhant. A maradék kettő felé ugrottam, de mielőtt oda értem volna, Random az egyiket leszúrta – a befejezést a kutyákra hagyta. A másikhoz fordult.Az megölt még egy kutyát, mielőtt megállíthattuk volna, ám több dobása nem volt. Random

leteperte és elvágta a torkát.Kiderült, hogy két kutya elpusztult és egy harmadik is súlyosan sebesült. Random a sebesültet

gyors döféssel megölte, azután a támadókat vettük szemügyre.Volt valami szokatlan a megjelenésükben.Flóra közben előmerészkedett és segített rájönni, hogy micsoda.Mind a hatnak különös, vérben forgó szeme volt. Nagyon-nagyon vad. Ezzel együtt, első

ránézésre közönséges banditának látszottak. Ám minden ujjukon eggyel több ujjpercet találtunk, a kézfejükön pedig éles. előre görbülő karom nőt.Állkapcsuk előreugró, s amikor az egyikét erővel kinyitottam, negyvenöt fogat számoltam meg

– némelyik hosszabb az emberi fognál és némelyik sokkal élesebb. Szürkés, kemény és csillogó fogak.Kétségtelenül lehettek egyéb különbségek is, de bizonyos szempontból csak ezek bizonyultak

lényegesnek.Elvettük a fegyvereiket – én a három kicsi, lapos pisztolyhoz ragaszkodtam.– Hát igen, ezek az Árnyékból kerültek elő – mondta Random és én bólintottam.– Most szerencsém volt. Nyilván nem számítottak rá, hogy erősítést kapok: egy katona testvért

meg vagy fél tonna kutyát.Elment és kinézett a törött ablakon. Hagytam, hadd csinálja egyedül.– Semmi – csóválta meg fejét kis idő múlva.– Biztos vagyok benne, hogy mindet elkaptuk.Azután összehúzta a nehéz narancsszín függönyöket és magas hátú foteleket tett eléjük. Amíg

ezt csinálta, átvizsgáltam a zsebeket.Nem lepődtem meg igazán, hogy semmi azonosításra szolgáló dolgot nem találtam.– Menjünk vissza a könyvtárba – intett Random – végre kiihatom az italomat!

Mielőtt leült volna, gondosan megtisztította a kardot, azután visszatette a hüvelybe. Ezalatt töltöttem Flórának is.– Úgy néz ki, ideiglenesen biztonságban vagyok, most, hogy mindhárman nyakig benne

vagyunk.– Úgy néz ki – egyezett bele Flóra.– Úristen, tegnap óta nem ettem! – kiáltott fel hirtelen Random.Így hát Flóra lement Carmellához megmondani, hogy már nyugodtan előjöhet, de ne menjen be

a nappaliba, amíg engedélyt nem kap rá és hozzon sok ételt a könyvtárba.Amint kiment, Random hozzám fordult és megkérdezte:– Mi van közöttetek?– Hátat ne fordíts neki!– Még mindig Eric-kel van?– Amennyire tudom, igen.

– Akkor te mit csinálsz itt ?–

!!Megpróbáltam Ericet bep* személyesen jöjjön utánam. Tudja, egyetlen lehetősége, ha tényleg el ak. és szeretném látni, milyen rettenetesen ja.

Random megrázta a fejét.– Nem hiszem, hogy megteszi. Nincs rá esély. Amíg te itt vagy, ő pedig ott, miért dugná ki a

fejét, miért zavartatná magát? Még mindig jobb helyzetben van. Ha őt akarod, neked kell utána-menned!– Éppen itt tartok én is!Ragyogtak a szemei és előtűnt a régi mosolya. Az egyik kezével beletúrt a szalmaszínű hajába

és nem vette le rólam a szemét.– Meg akarod tenni? – kérdezte.– Lehetséges – egyeztem bele.– Ne mondd, hogy lehetséges, gyerek. Itt már minden meg van írva. Én pedig a végére akarok

járni, tudod. Minden kapcsolattípusból a szexet szeretem a legjobban, legkevésbé pedig Eric félét.Rágyújtottam és elgondolkodtam.– Most az jár a fejedben: Mennyire bízhatom meg Randomban? Olyan, mint a kígyó, alattomos,

és olyan, mint a neve – és gond nélkül elad, ha jobb ajánlatot kap. Igaz?Bólintottam.

– De testvérem, Corwin! Emlékezz! Igaz hogy nem sok jót tettem veled, de különösebb rosszat sem. Fáj. Hozzáteszem, néhány apró csíny azért volt. De mindent egybevetve, mi jöttünk ki legjobban egymással a családból, sosem voltunk egymás útjában. Gondold végig. Azt hiszem, Flóra vagy a szolga jön, szóval váltsunk témát, de gyorsan!... Nem hiszem, hogy megvan még a csomagod a család kedvenc kártyájából – vagy mégis?Fejet ráztam.Flóra belépett.– Carmella hamarosan hoz valamit enni. Ittunk rá, és Random intett nekem Flóra háta mögül.Másnap reggelre a tetemek eltűntek a nappaliból, nem volt folt a szőnyegen, az ablak be volt

üvegezve; Random megjegyezte, hogy ő gondoskodott a dolgokról. Nem éreztem illőnek a további kérdezősködést.Kölcsön kértük Flóra Mercedesét és elmentünk autózni. A táj hamarosan idegenné vált, ám nem

tudnám megmondani, hogy mi tűnt el vagy mi nem volt korábban. Mégis valahogy minden másképp volt. Csak fejfájást okozott, amikor megpróbáltam felfogni, így elhatároztam, hogy nem fogok fölösleges dolgokon töprengeni.Én vezettem. Random mellettem ült. Megjegyeztem, hogy szeretnék újra Amberben lenni –

csak azért, mert kíváncsi voltam a válaszra.

– Tudni szeretném – felelte –, hogy mi tartott távol: egyszerű, semmi kis kellemetlenség, vagy annál több – passzolta vissza a labdát, válaszolt is meg nem is, ha jól értettem.Jól értettem. Az én válaszom éppoly semmitmondóra sikerült:– Én is gondolkodtam rajta – mondtam. Eddig csak az esélyeimet latolgattam. Tudod, csak

próbából.Hozzám fordult. (Addig kinézett az oldal ablakon).

– Feltételezem, hogy mindannyiunkban megvolt ez a törekvés, de legalábbis felmerült a gondolat. Tudom, mert bennem igen, noha én hamar elhagytam a csatamezőt. És érdemes újra megpróbálni, ma is úgy érzem. Tudom, azt kérdezted, segítenék-e neked. A válasz: igen. Csak azért, hogy felbosszantsam a többieket. Később:– Mit gondolsz Flóráról? Segít majd bármit is?– Nagyon kétlem – válaszoltam. – Akkor fog bekapcsolódni, ha a dolgok már biztosra állnak.

De találni ma akármi biztosat is?– Vagy volt-e valaha – tette hozzá.– Vagy volt-e valaha – ismételtem, így azt hitte, tudom, hogy mi rejlik szavai mögött.Nem mertem annyira megbízni benne, hogy beavassam: elveszítettem az emlékező-

képességemet. Annyi minden volt, amit meg akartam tudni tőle, de semmire sem tudtam rákérdezni. Végig ezen töprengtem a fejemben vezetés közben.– Mikor akarsz indulni? – kérdeztem.– Amint készen állsz rá.Hát igen, a lehetőség az ölembe hullott, és nem tudtam mit kezdeni vele.– Mi lenne, ha most? – kérdeztem. Hallgatott. Cigarettára gyújtott, azt hiszem, időt akart nyerni. Ugyanazt tettem.– Rendben – szólt végül. Mikor jártál ott utoljára?– Ördög tudja, olyan régen – feleltem. – Még abban sem vagyok biztos, hogy tudom az utat.– Na jó – bólintott. – Akkor el kell indulnunk, nehogy meggondoljuk magunkat. Mennyi

benzinünk van?– A benzintank háromnegyedig tele.– Akkor fordulj balra a következő sarkon, és meglátjuk, mi lesz.Megtettem, és ahogy mentünk, mind a két járda szikrázni kezdett.– A fenébe! – sziszegte. – Körülbelül húsz éve tettem meg utoljára ezt a sétát. Inkább a jó

dolgokra emlékszem vissza.Mentünk tovább, és rettentően csodálkoztam, mi az ördög történik itt. Az ég zöldülni kezdett,

majd rózsaszínre váltott.Az ajkamba haraptam, nehogy kérdezzek valamit.Átmentünk egy híd alatt de mire kiértünk, az ég ismét a rendes kéken ragyogott, viszont az

egész területen, mindenütt szélmalmok voltak, hatalmas sárga szélmalmok.– Ne aggódj – mondta gyorsan. – Lehetne rosszabb is!Észrevettem, hogy az emberek, akik mellett elhajtottunk, igen furcsán öltöznek, az útburkolat

pedig tégla volt– Fordulj jobbra. Befordultam. Bíbor felhők takarták el a napot, esni kezdett.Villám hasított át a mennybolton, dörgött az ég. Teljes sebességre kapcsoltam az ablaktörlőt, de

nem sokat használt. Bekapcsoltam a világítást és lassítottam.Megesküdnék, hogy egy lovas mellett mentem el, aki a másik irányba lovagolt, talpig szürkébe

volt öltözve, fel volt hajtva a gallérja, a fejét pedig lehajtotta, az eső miatt.Aztán a felhők felszakadoztak, mi pedig tengerparton haladtunk. Magasra csaptak a hullámok és hatalmas sirályok köröztek egészen alacsonyan. Az eső elállt, leoltottam a lámpát és kikapcsoltam az ablaktörlőt. Most makadám úton mentünk, de a helyet egyáltalán nem ismertem fel. A visszapillantó tükörben nyoma sem volt a városnak, amelyet éppen hogy elhagytunk. Az ujjaim szinte ráfagytak a kormányra, amikor egy akasztófa mellett mentünk el. Az akasztófán nyakánál fogva csontváz lógott, és a szél ide-oda himbálta.

Random éppen rágyújtott és kibámult az ablakon, amikor az út letért a tengerpartról és egy hegy körül kanyargott. Jobboldalon fa nélküli füves síkság terült el, balra pedig magas hegyek sorakoztak. Az ég most sötét volt. de ragyogó kék, mint egy nagyon mély, árnyékos tó. Nem tudtam felidézni, hogy láttam-e valaha is ilyennek az égboltot.Random kinyitotta az ablakot, hogy kidobja a csikket. Fagyos szellő járta át a kocsit, míg be

nem csukta az ablakot. A levegő tenger illatát hozta, kesernyés, sós, metsző szelet.– Minden út Amberbe vezet! – csóválta meg fejét, mintha ez axióma volna.Eszembe jutott, mit mondott Flóra az előző nap. Nem akartam ostoba fecsegőnek tűnni, de

olyannak sem, aki életbevágó információkat tart vissza, így el kellett mondanom neki, mindkettőnk érdekében, amikor rájöttem, mit jelenthetett az, amit Flóra mondott.– Tudod – kezdtem –, amikor a minap telefonáltál, én vettem fel a kagylót, mert Flóra nem volt

otthon. Az az érzésem, Amberbe akart jönni, de nem tudott, mert az utat valaki eltorlaszolta.– A nők híján vannak minden fantáziának – felelte. – Persze, hogy el van torlaszolva, az efféle kaotikus időkben. Biztos vagyok benne, hogy a végén gyalogolni kényszerülünk, és az út kétségtelenül igénybe fogja venni minden erőnket és leleményességünket, ha egyáltalán megtesszük. Azt hitte, hogy virágokon lépkedve visszasétálhat, mint az ország hercegnője? Hülye kurva. Tényleg azt sem érdemli meg, hogy éljen, de most nem érünk rá ezzel kell foglalkozni.– A keresztútnál fordulj jobbra – döntött.Mi van készülőben? Tudtam, hogy bizonyos mértékig ő felel a körülöttünk zajló

természetfölötti változásokért, de nem tudtam megállapítani, hogy csinálja, és hova juttat el bennünket. Ki kell szednem belőle a titkát, de nem tudok egyenesen rákérdezni, mert megtudja, hogy én mit nem tudok. Ki lennék szolgáltatva neki. Látszólag semmit sem csinált, csak cigarettázott és bámészkodott, de egy mélyebben fekvő útszakaszt elhagyva, kék sivatagba léptünk, fejünk fölött a nap rózsaszín volt a ragyogó égbolton. A visszapillantó tükörben mérföldeken át sivatag húzódott mögöttünk, már ameddig elláttam. Ez igen ügyes mutatvány.Aztán a motor köhögött, prüszkölt, erőlködött, majd elölről kezdte.A kormánykerék alakja megváltozott a kezem között.Félhold alakú lett, az ülés hátra tolódott, a kocsi közelebb került az útfelülethez, és a szélvédő is

ferdébben állt.Semmit sem szóltam, még akkor sem, amikor levendulakék homokvihar tört ránk. Ám amikor

kiderült körülöttünk, elakadt a lélegzetem.Istentelen hosszú kocsisor állt előttünk, úgy fél mérföld hosszan. Mindegyik állt, hallottam a

dudálást.– Lassíts. Ez az első akadály. Lelassítottam, és újabb homokfelhő került fölénk. Mielőtt bekapcsoltam volna a lámpát,

elvonult, én meg pislogtam néhányat.Az összes autó elindult és nem dudált tovább. De most az úttest szikrázott, mint korábban a

járdák, és hallottam, ahogy Random szitkozódott a bajsza alatt.– Biztos vagyok benne, hogy úgy változtattam meg az utat, ahogy tőlünk kívánták, akárki is

csinálta a torlaszt – mondta. – És piszkálja a csőröm, hogy azt tettem, amit várt tőlem – a szokásost.– Eric? – kérdeztem.– Feltehetőleg. Mit gondolsz, mit kell tennünk? Álljunk meg és próbáljuk meg egy kicsit a

nehezebb utat, vagy induljunk, nézzük meg, van-e több torlasz.– Menjünk még egy kicsit. Ez még csak az első akadály volt.– Rendben – egyezett bele, de magában még ezt morogta: – Ki tudja, mi lesz a következő?A második valami izé volt – nem tudom másképp leírni.Úgy nézett ki, mint egy nagy olvasztó, keze is volt; az út közepén guggolt, felkapkodta a

kocsikat és megette.Rátapostam a fékre.– Mi a baj? – kérdezte Random. – Csak gyerünk. Másképp nem tudjuk elhagyni őket!

– Egy kicsit megrázott – ingattam meg hitetlenkedve a fejem, ő pedig furcsán végigmért, azután újabb homokvihar ért el bennünket.Ezt nem kellett volna mondanom, tudtam. Amint a porfelhő elvonult, ismét üres úton

hajtottunk. A távolban csodálatos tornyok emelkedtek.– Azt hiszem, felbosszantottam – jegyezte meg Random. Többfélét összekombináltam, és az

eredmény, azt hiszem, váratlan volt számára. Tulajdonképpen senki sem tud minden Amberbe vivő utat eltorlaszolni!– Igaz – feleltem és reméltem, hogy le tudom nyelni a hirtelen elszólásokat, bármilyen furcsa

hatás ér.Randomon gondolkodtam. Kicsi, gyengének kinéző fickó, aki tegnap este ugyanolyan könnyen

meghalhatott volna, mint én. Milyen hatalma van? És mi ez az Árnyék, amiről folyton beszél? Valami azt súgta, hogy bármi legyen is az az Árnyék, most éppen benne vagyunk. Ezt a valamit Random csinálta; nyugodtan ült, a kezét jól láttam. Ezt a valamit az agyával csinálta. Igen, de hogy?Jól hallottam, amikor olyan szavakat mormolt, hogy összeadás meg kivonás, mintha a világ,

amelyben mozogtunk, hatalmas matematikai egyenlet volna.Hirtelen bizonyossággal rádöbbentem, hogy valahogyan adatokat ad a körülöttünk látható

világhoz, néha kivon belőle, és ezzel egyre közelebb és közelebb kerülünk ehhez a furcsa helyhez – Amberhez. Hiszen a matematikai feladvány megoldásának célja ez.Ezt a valamit valaha én is megtudtam csinálni. De hogyan? Amberben van a kulcs.Amberre kell emlékezni.De nem tudtam.Az út minden átmenet nélkül elkanyarodott, a sivatagnak vége lett, csillogó friss zöld füves

mezőnek adta át a helyét. Kissé később a táj hegyes dombvidékké vált, és a harmadik hegy lábánál véget ért a kövezett út. Keskeny, sáros útra tértünk. Döngölt, rosszul járható földútnak bizonyult, magas hegyek között tekergett, amelyeken kis cserjék és szuronyszerű bogáncs bokrok jelentek meg.Itt körülbelül fél órát mentünk, aztán eltűntek a hegyek, majd erdő következett, tömzsi, vastag

törzsű fák; a rombusz alakú levelek az ősz narancs és bíbor színeiben pompáztak.Apró cseppekben permetezett az eső, és nagyon nagy volt a homály. Finom köd szállt fel a

nedves lombokról. Jobbról távoli üvöltés hallatszott.A kormánykerék még háromszor alakot változtatott, az utolsó verzió egy ötszögletű forma,

fából. A kocsi most egészen magas lett, és valahonnan flamingó alakú tetődíszre tettünk szert. Óvakodtam kommentálni ezeket a dolgokat, alkalmazkodtam az ülés mindenkori helyzetéhez és a vezetés új, furcsa eszközeihez. Random pedig ránézett a kormánykerékre, éppen akkor, amikor újabb üvöltés hallatszott, megrázta a fejét; a fák hirtelen megnőttek, ünnepi díszbe öltöztek: szőlőfürtök lógtak rajtuk, és valami, ami leginkább a kék fátyolmohára emlékeztetett. A kocsi megint olyan volt, mint régen. Ránéztem az üzemanyag mutatóra és láttam, hogy a benzintank csak félig van.– Most rákapcsolunk – jegyezte meg a bátyám én pedig bólintottam.Az út hirtelen kiszélesedett és beton útburkolat jelent meg. Mindkét oldalon árok volt, mocskos

vízzel tele. Levelek, kisebb ágak és színes tollak úsztak a felszínen.Hirtelen elszédültem és elkábultam.– Lélegezz lassan és mélyen! – szólt oda Random, mielőtt még az egész tudatosult volna.– A rövidebb úton megyünk, és az atmoszféra és a gravitáció rövid időre megváltozik. Azt

hiszem, hogy egyelőre meglehetősen szerencsések vagyunk, szeretnék előrenyomulni, amíg lehet – olyan gyorsan és olyan közel, ahogy csak tudunk.– Jó ötlet – bólintottam.– Lehet, hogy az, lehet, hogy nem – válaszolta. – De mindenképpen, megéri. Nézz ki!Hegyre hajtottunk fel, egy teherautó volt a tetején és nyílegyenesen felénk tartott. Az út jobb

oldalán hajtott. Elfordítottam a kormányt, hogy kikerüljem, ő is azt tette. Az utolsó pillanatban lehajtottam az útról, balra, a sáros útpadkára, az árokszélhez közel, hogy elkerüljem az ütközést.

Tőlem jobbra a teherautó csikorgott és megállt. Megpróbáltam visszatérni az útra, de beragadtunk a sárba.Aztán ajtócsapást hallottam, és láttam, hogy a vezető a kabin jobb oldaláról mászik le , ami azt

jelenti, hogy tulajdonképpen menetirányban vezetett. Mi nem voltunk a megfelelő oldalon. Biztos voltam benne, hogy az Államokban sehol sincsenek érvényben brit közlekedési szabályok, de akkor már abban is biztos voltam, hogy régen elhagytuk azt a Világot, melyet én ismertem. A teherautó tartálykocsi volt. Az oldalán nagy vérvörös betűkkel: ZUNOCO, alatta pedig a mottó: "We covir the wered" (ami körülbelül azt jelenti: "Mi látjuk el a világot." – furcsa, kitekert angolsággal.) A sofőr sértéseket szórt rám, ahogy kiléptem, megkerültem a kocsit és mentegetőztem. Ugyanolyan magas volt, mint én, olyan felépítésű, mint egy söröshordó és egyik kezében emelőrúd volt.– Nézze, sajnálom – mondtam. – Mit akar tőlem? Senki sem sérült meg és nincs semmi kár.– Nem szabadna a hozzád hasonló istenverte autósokat ráengedni az útra! – üvöltötte. –

Közveszélyes őrült vagy!Random kiugrott a kocsiból:– Miszter, jobban tenné, ha eltakarodna! A kezében fegyver csillant.– Tedd el! – mondtam neki, de ő kibiztosította a pisztolyt és célzott.A pasas megfordult és szaladni kezdett, a félelemtől kimeredt szemmel és tátva maradt szájjal.Random felemelte a pisztolyt és célba vette a hátát – félrerántottam a kezét, éppen akkor,

amikor meghúzta a ravaszt.A lövedék szikrát hányva csapódott az útpadkának.Random holtsápadt arccal felém fordult.– Hülye barom vagy – dünnyögte. – Eltalálhattam volna a tartálykocsit!– És eltalálhattad volna azt az embert is, rá céloztál!– Ki a franc törődik vele? Úgyse jövünk ide soha többet! A fattyú vette a bátorságot, hogy

kikezdjen Amber Hercegével! A te becsületedet akartam megvédeni!– Majd én odafigyelek a becsületemre jegyeztem meg hidegen, és elfogott valami hűvös,

nyersen erőszakos vágy.– Nekem kellett volna megölnöm, nem neked – furcsa sértettség vett erőt rajtam.Lehajtotta fejét, amikor a kabin ajtaja becsapódott és a teherautó elindult lefelé.– Sajnálom, testvér – szólt – Nem akartalak megbántani. De sértette a fülem, hogy az egyikük

ilyen hangon merészel beszélni veled. Tudom, hogy várnom kellett volna, míg döntesz felőle, belátásod szerint, de legalábbis szólnom kellett volna neked.– Jó, nem érdekes – mondtam. – Térjünk vissza az úttestre, ha tudunk, és menjünk!A hátsó futóművek kerékagyig a sárba merültek; nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy lenne

jobb. Végül Random elhatározta magát– Na jó! Én elkapom az első lökhárítót, te a hátsót, és visszatesszük az útra. Ha lehet, inkább a

bal oldalra.Nem viccelt.Mondott valamit a kisebb gravitációról. De én nem éreztem magam könnyebbnek. Tudtam,

hogy erős vagyok, de afelől kétségeim voltak, hogy képes vagyok arra, hogy felemeljem egy Mercedes hátsó részét. Másrészt viszont meg kell próbálnom, mert úgy néz ki, hogy ezt várja tőlem és nem sejtethettem vele, hogy az emlékezetemben hézagok vannak.Ezért lehajoltam, guggolva megmarkoltam a kocsit és megfeszítettem a lábam. Cuppanó hangot

hallatva a hátsó kerekek kiszabadultak a sárból. A rám eső kocsivéget úgy két lábnyira a föld fölött tartottam. Nehéz volt hogy a fenébe ne – de képes voltam rá!Minden lépésnél legalább hat hüvelyknyire a földbe süppedtem. De vittem a kocsit. És Random

ugyanígy elbírt az ő felével.Letettük az úttestre, rugózva zökkent. Levetettem a cipőm, a sarat fűcsomóval kitisztítottam

belőle, kicsavartam a zoknimat, kikeféltem a nadrágom hajtókáját, a lábbeliket a hátsó ülésre dobtam majd mezítláb ültem vissza a kocsiba.Random is beugrott az anyósülésre.

– Nézd, megint bocsánatot akarok kérni...– Felejtsd el – intettem le –, megtörtént és nem lehet rajta változtatni.– Igen, csak nem akarom, hogy tüske maradjon benned.– Nem marad – nyugtattam meg. – Csak a jövőben fékezzed az indulataidat jelenlétemben, ha

emberéletről van szó!– Úgy lesz – ígérte meg.– Na. guruljunk – és ezzel elindultunk. Sziklás szakadékon hajtottunk keresztül,aztán egy város

következett, kizárólag üvegből vagy üvegszerű anyagból építve, magas, törékenynek tűnő házak, és emberek, akikre a rózsaszín nap sütött, felfedve a belső szerveiket és azt is, hogy mit ettek legutóbb. Ránk bámultak, ahogy elhajtottunk mellettük. A sarkokon csődület volt, de senki sem próbált megállítani bennünket vagy elénk lépni.– A helység erődítményének kapitánya kétségtelenül évekig mesél majd erről, ami most

történik – mosolygott bátyám.Bólintottam.

Azután egyáltalán nem volt út, végtelen homokszőnyegen autóztunk. Kis idő múltán elkeskenyedett és a mi utunk lett, még később jobbra és balra mocsár vett körül bennünket, sekély, barna és bűzös. Oldalt láttam valamit, ami – megmernék esküdni, csak egy Diplodocus lehetett, kiemelte a fejét a vízből és ránk bámult. Aztán egy óriási denevérszárnyas lény úszott el felettünk. Az ég királykék, a nap halvány sárgás-vörös volt.– Már kevesebb, mint negyed tank benzinünk van – szólaltam meg figyelmeztetően.– Oké – válaszolta Random. – Állítsd le a kocsit!Leálltam és vártam.Hosszú ideig – lehetett vagy hat perc csendben volt, azután:- Indulj – utasított.Mintegy három mérföld után fatörzsekből rakott barikádhoz érkeztünk; elindultam mellette. Az

egyik oldalán egy kapu volt.-Állj le és dudálj!Úgy tettem, egy idő után a fakapu hatalmas vas zsanérjai csikorogni kezdtek és a kapu feltárult.– Menj be – mondta. – Biztonságos. Behajtottam és balra, nem túl messze egy ESSO kutat

láttam, a kis épület pontosan olyan volt, amilyenből a múltban, rendesebb körülmények között számtalant láttam.Odahajtottam és vártam.A pasas, aki az épületből előjött, mintegy öt láb magas lehetett, hatalmas pocakkal, szamóca

szerű orral, a válla lehetett vagy egy jard széles.– Mi lesz? Tele? Bólintottam.– Normállal.Jöjjön kicsit közelebb – irányított. Megtettem és megkérdeztem Randomot.– Jó itt a pénzem?– Nézd meg! .- Megnéztem.A pénztárcám tömve volt narancssárga és sárga bankókkal, a sarkukban római számok voltak,

és utánuk betűk: D.R.Rám vigyorgott, amikor a pénzköteget vizsgálgattam.– Látod, mindenre gondoltam.– Nagyszerű. Mellesleg kezdek éhes lenni.Körülnéztünk, s megpillantottunk egy plakátot, rajta karóvékony emberkével, aki kentucky-

sültcsirkét árul. A felirat szerint nem messze innen.Szamóca Orr egy kicsit kiloccsantott a földre, csakhogy ne maradjon benne, felakasztotta a

tömlőt, odajött és a markát tartotta:– Nyolc Drachae Regums.Találtam egy narancssárgát, "V.D.R." felirattal, és még hármat, "I.D.R." felirattal. A kezébe

nyomtam.

– Köszönöm – felelte, miközben zsebre gyűrte a pénzt. – Ellenőrzöm az olajat meg a hűtővizet– Rendben.Betöltött egy kis vizet, mondta, hogy az olajszint megfelelő, aztán ledörgölte a szélvédőt egy

koszos ronggyal. Majd intett és visszament a bódéba.Áthajtottunk Kenni Roi-hoz, vettünk egy zacskót – tele kentucky sült gyík darabokkal, egy

másikat tele gyenge, sós ízű sörrel.A mellékhelyiségben megmosdottunk, dudáltunk a kapunál és vártunk, míg egy ember jött,

alabárdját jobb vállára vetve, és kinyitotta a kaput.Újra az autóúton voltunk.Egy Tirannoszaurusz szökdécselt előttünk, habozott egy pillanatig, majd a dolgára ment, balra,

messzire. Még három őskori szárnyas gyík szállt el felettünk.– Nem szívesen mondok le Amber egéről motyogta Random, bármit is jelentsen ez. Válaszul én is oda mormoltam valamit.– Félek mindent egyszerre megpróbálni folytatta – Lehet, hogy ízekre szednek szét.– Igazad lehet.– Másrészt viszont nem szeretem ezt a helyet.Bólintottam, közben tovább hajtottunk: a homoksíkság véget ért, csupasz sziklák vettek körül

bennünket.– Mit csinálsz most? – bátorodtam fel.– Most, hogy az ég az enyém, a földdel próbálkozom – felelte.A sziklák egyre nagyobbak lettek, ahogy tovább hajtottunk. Csupasz fekete föld volt köröttük.

Kis idő múlva egyre több lett a föld és kevesebb a szikla. Végül zöld foltokat is megpillantottam. Először itt-ott csöpp fű. Nagyon-nagyon élénk zöld, amilyet a közönséges Földön még nem láttam.Hamarosan egész sok volt belőle.Ezután fák következtek, előbb csak itt-ott, egy-egy.Végül beértünk az erdőbe.Micsoda erdő!Sohasem láttam ilyen fákat – hatalmas és fenséges, dús mélyzöld, némi arannyal árnyalva. A

magasba törtek. Hatalmas fenyők, tölgyek, jávorfák, és sok más, amiket nem tudtam felismerni. Fantasztikus és csodálatos illatár úszott közöttük, kicsit kinyitottam az ablakot. Amint szippantottam az illatból, elhatároztam, hogy egész úton így hagyom.– Arden Erdeje – jegyezte meg a férfi, aki a testvérem volt és én tudtam, hogy igaza van.Egyszerre szerettem és Irigyeltem a bölcsességéért, a tudásáért.– Testvér – szólaltam meg. – Nagyon jól csinálod, jobban, mint vártam. Köszönöm.Elképedt. Mint aki eddig soha rokontól jó szót nem kapott.– Megteszem ami tőlem telik – felelte. Végig, az egész úton megteszem, ígérem! Nézd! A

miénk az ég és a miénk az erdő. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl vagyunk a fele úton, és eddig különösebben semmi sem zavart meg minket. Azt hiszem, nagyon szerencsések vagyunk. Ezért kapok tőled egy kormányzóságot!– Jó – egyeztem bele, noha nem tudtam, hogy mire gondol, ám valóban megakartam jutalmazni,

amennyiben a hatalmamban áll.Bólintott és megjegyezte.– Oké vagy!Árulkodós volt; ahogy visszaemlékszem, folyton lázadozott. Szüleink a múltban megpróbálták

fegyelmezni, de nem túl sok sikerrel. És ekkor döbbentem rá, hogy közös szüleink voltak, és hirtelen az is az eszembe jutott, hogy nem ez volt a helyzet én és Eric, én és Flóra, én és Cain és Bleys és Fiona esetében. Lehet, hogy másokkal sem, de akiket felsoroltam, abban biztos voltam.Kemény, sáros autóúton haladtunk, hatalmas fák katedrálisán keresztül. Úgy nézett ki, hogy örökké így fog tartani. Itt biztonságban éreztem magam. Időnként felriadt egy szarvas, megtorpant egy róka, az út mellett vagy az utat keresztezve. Az úton helyenként patanyom. A napfény néha átszűrődött a sűrű lombokon, mint a finom aranyhúrok valamilyen ősi hindu

hangszeren. A szellő nedves volt és élőlényekről árulkodott. Eszembe jutott, hogy ismerem ezt a helyet, a múltban gyakran lovagoltam ezen az erdőn keresztül. Lovagoltam Arden Erdejében, sétálgattam, vadásztam, hanyatt feküdtem valamelyik fa alatt, ott, azok közül; kezem a fejem alá tettem, bámészkodtam. Felmásztam a gallyak között valamelyik óriásra, lenéztem az alattam elterülő állandóan mozgó zöld világra.– Szeretem ezt a helyet – suttogtam, s csak félig hatolt a tudatomba, hogy nem is túl halkan.

Random válaszolt.– Mindig is szeretted – a hangjából valami vidámság csendült. Nem voltam benne biztos.Azután, valahonnan messziről, hangot hallottam, vadászkürt hangjának tűnt.– Hajts gyorsabban! – rázott fel hirtelen gondolataimból Random. – Mintha Julián kürtje lenne!Szót fogadtam.A kürt ismét megszólalt, közelebbről.– Kopói darabokra tépik ezt a kocsit, a madarai pedig kivájják a szemünket – sziszegte. –

Irtózom attól, hogy találkozzam vele, ha jól felkészült. Bármire is vadászik, tudom, szívesen abbahagyja, ha olyan vadakat űzhet, mint a két testvére!– Élni és élni hagyni, ez most a filozófiám – jegyeztem meg.Random kuncogott.– Micsoda eredeti elhatározás! Lefogadom, legfeljebb öt percig fog tartani.Ezután ismét megszólalt a kürt, még közelebb, Random csöndesen káromkodott:– A fenébe!A sebességmérő hetvenötöt mutatott, eredeti rovásírásos számokkal, én meg féltem ezen az

úton gyorsabban menni.A kürt újból felrivallt, sokkal közelebb, három hosszút jelzett és hallottam balról a kutyaugatást.– Most nagyon közel vagyunk a valóságos Földhöz, bár még mindig messze Ambertől

magyarázta testvérem. – Hiábavaló lenne a szomszédos Árnyékon keresztül menekülni, mert, ha tényleg bennünket követ, üldözni fog, vagy ő, vagy az ő Árnyékai.– Mit tegyünk?– Gyorsíts és reméld, hogy nem bennünket követ.És újra felharsant a kürt, már majdnem mellettünk.– Mi az ördögön lovagol, talán mozdonyon? – kérdeztem.– Csak a csodálatos Morgenstern lehet, a leggyorsabb ló, amit valaha is teremtett.Az utolsó mondaton sokáig töprengtem, és csak csodálkoztam, csak csodálkoztam. Igen, ez

igaz, súgta valami belső hang. Ő teremtette Morgensternt, az Árnyékból, beleoltva az állatba egy hurrikán és egy cölöpverő erejét és sebességét. Emlékeztem rá – felidéztem –, hogy félek ettől az állattól, és akkor megpillantottam.Morgenstern hat marokkal magasabb volt, mint bármelyik ló, amelyiket az életemben láttam.

Szemei ugyanolyan halottak, mint a weimari kutyáknak. Szőre tiszta szürke, patái pedig úgy ragyognak, mint a kifényesített acél. Vágtatott, akár a szél, elérte az autót, és Julián ült a nyeregben – a játékkártya Julianja: hosszú fekete haj, nagy kék szemek, fehér pikkelypáncél.Julián ránk mosolygott és integetett, Morgenstern leszegte a fejét, csodálatos sörényét

lobogtatta a légáram, mint egy zászlót. Lábai sárosak voltak.Eszembe jutott, hogy egyszer Julián egyik embere az én levetett ruhámban kínozta az állatot.

Emiatt Morgenstern egyszer egy vadászaton megpróbált eltaposni, amikor leszálltam a lóról, hogy megnyúzzak egy bakot.Jól feltekertem az ablakot, hogy szagról ne lehessen megállapítani, ki van a kocsiban. De Julián

kiszúrt, és én tudtam, mit jelent ez. Körülötte mindenütt a kutyák, testük hatalmas és rettenetes, foguk mint az acél. Szintén az Árnyékból jöttek elő, mert egy közönséges kutya nem képes ilyen gyorsan futni. De abban is bizonyos voltam, hogy a közönséges szó nem alkalmazható semmire sem ezen a helyen.Julián jelezte, hogy álljunk meg. Randomra pillantottam, ő bólintott.– Ha nem állunk meg, átgázol rajtunk mondta. Így a fékre tapostam, lassítottam, megálltam.

Morgenstern felágaskodott, a levegőbe kapált a lábával, majd mind a négy patájával dobbantott és hozzánk vágtatott. A kutyák körülöttünk nyüzsögtek, nyelvük kilógott. A ló teste csillogott, tudtam, hogy a verejtéktől.Letekertem az ablakot.– Micsoda meglepetés – köszöntött Julián, lassú, inkább visszafogott hangon; egy fekete-zöld

sólyom keringett felette, majd a vállára szállt.– Igen, az – feleltem. – Hogy vagy?– Ó, nagyszerűen – jelentette ki. – Mint mindig. Mi van veled és Random testvérrel?– Jó formában vagyok – mondtam. Random pedig bólintott és megjegyezte:– Azt hittem, más sportoknak hódolsz mostanában.Julián lehajtotta a fejét és a szélvédőn keresztül ráemelte, alattomos tekintetét.– Szívesen mészárolok le állatokat – mondta –, s közben folyton a rokonaimra gondolok.Hideg futott végig a hátamon.– Az autó hangja megzavarta a vadászatomat – folytatta. – Akkor nem gondoltam, hogy

közületek ül benne kettő. Felteszem, hogy nem puszta szórakozásból autóztok, hanem van úti célotok is, talán még Amber is lehet. Nem igaz?– De – egyeztem bele. – Kíváncsiskodhatom, hogy miért vagy itt és nem ott?– Eric állított az út megfigyelésére – felelt, és míg beszélt, a kezem az övemben lévő pisztolyra

csúszott. Noha volt egy olyan az érzésem, hogy a golyó nem hatol át a páncélján. Morgensternre kell lőni.– Testvérek – kezdte újra mosolyogva. – Én is üdvözöllek benneteket és jó utat kívánok.

Nyilván hamarosan találkozunk Amberben. Minden jót!Ezzel megfordult és a fák közé lovagolt.– Tűnjünk el innen gyorsan – nyögte Random. – Nyilván csapdát állít vagy hajtóvadászatot

tervez.Elővett egy pisztolyt a zsebéből, s az ölébe tette. Tiszteletre méltó sebességgel hajtottam.Körülbelül öt perc múlva, már éppen kezdtem fellélegezni, ismét meghallottam a kürtöt. A

gázpedálra léptem, bár tudtam, hogy mindenképpen el fog kapni, mégis időt akartam nyerni és a lehető legnagyobb távolságra eljutni. Megcsúsztunk a kanyarokban és száguldottunk hegyre fel, völgybe le. Majdnem elütöttem egy szarvast, de sikerült kikerülni, sérülés és lassítás nélkül.A kürt közelebb szólt, Random káromkodásokat morzsolt a foga között.Az volt az érzésem, hogy még mindig nagy út áll előttünk az erdőben, és ez csöppet sem

bátorított fel.Hosszú, egyenes útszakaszhoz értünk, ahol majdnem egy percig padlógázzal mentem. Julián

kürtje messzebbről szólt. Ekkor viszont az út megváltozott: kanyargott és kígyózott, ezért lassítanom kellett. Julián megint közelebb került.Körülbelül hat perc múlva megjelent a visszapillantó tükörben, végigdübörgött az úton, a kutyái

körülötte ugattak és csaholtak. Random letekerte az ablakát, egy perc múlva kihajolt és tüzelni kezdett.– A fenébe azzal a páncéllal – sziszegte. Biztos vagyok benne, hogy kétszer is eltaláltam, és

mégsem történt semmi.– Irtózom a gondolattól, hogy megöljük azt az állatot, de próbálj a lóra célozni!– Már megpróbáltam, többször is – felelte. Az üres pisztolyt a padlóra dobta és elővett egy

másikat. – De vagy én célzok pocsékul, vagy igaz, amit mondanak: csak ezüst golyóval lehet Morgensternt megölni.A maradék töltényekkel hat kutyát leszedett de még mindig maradt vagy két tucat.Átadtam az egyik pisztolyomat, és lelőtt még öt kutyát.– Az utolsó sorozatot megtartom – mondta. – Julián fejére célzok, majd ha eléggé megközelít.Talán ötven lábnyira lehettek és egyre közeledtek, ezért inkább a fékre tapostam. Néhány kutya

nem tudott időben megállni – egy sötét árnyék pedig átsuhant felettünk.

Morgenstern ugrotta át a kocsit. Azután megfordult. Amint a ló és a lovas szembe került velem, egyesbe tettem és a kocsi kipörgő kerekkel kilőtt. Hát igen, az ember mindig megbízhat a Mercedesében.Morgenstern egy csodálatos szökkenéssel letért az útról. A visszapillantó tükörben láttam két

kutyát, amint eldobja a leszakított lökhárítót és újra üldözőbe vesz minket. Néhányuk az úton feküdt, és vagy tizenöt-tizenhat rohant utánunk.– Jó kis műsor – ingatta fejét Random. Szerencséd van, hogy nem a gumiabroncsra mennek rá.

Nyilván még soha nem vadásztak autóra.Átadtam a maradék pisztolyt.– Szedj le több kutyát – kértem. Sietség nélkül és tökéletes pontossággal tüzelt, hatig eljutott.Julián most a kocsi mellett vágtatott, jobb kezében kard.Dudáltam, remélve, hogy Morgenstern megijed, de semmi eredmény. Feléjük rántottam a

kormányt, ám a ló eltáncolt. Random az ülésre kuporodott, bal kezével megtámasztotta a jobbját, úgy célzott.– Most ne tüzelj! – szóltam rá. – Megpróbálom elkapni.– Meg vagy te őrülve – nyögte, amikor újra a fékre tapostam.Azért leengedte a fegyvert.Amint sikerült megállni, felrántottam az ajtót és kiugrottam – mezítláb. Fene bánja!Félrerántottam kardja elől a fejem, elkaptam a karját, és lelöktem a nyeregből. Egyszer ugyan

fejbe csapott páncélozott bal öklével – a csillagokat láttam és iszonyúan fájt.Ott feküdt, ahová esett, szédülten, körülöttem pedig a kutyák. Haraptak. Random rugdosta őket.

Felkaptam Julián eldobott kardját és a torkának szegeztem.– Csendesítsd le őket, különben a földhöz szögezlek! – parancsoltam.Utasításokat kiáltott a fenevadaknak, erre azok visszavonultak. Random Morgensternnel

küzdött, a kantárat rángatva.– Na most, drága testvérem, milyen ítéletet szabnál ki magadra? – kérdeztem gúnyosan.Hideg kék fény izzott a szemében, de az arca kifejezéstelen maradt.– Ha meg akarsz ölni, essünk túl rajta felelte.– Csak majd ha eljön az ideje – legyintettem. Valahogy élveztem, hogy sárfoltos az a tökéletes

páncélja.– Addig is, mennyit ér meg neked az életed?– Mindent, amim csak van! Hátra léptem.– Állj fel és ülj be a kocsi hátsó ülésére! - utasítottam.Megtette; mielőtt beszállt, elvettem a tőrét. Random elfoglalta megszokott helyét, pisztolyát az

egyetlen megmaradt tölténnyel Julián fejéhez tartotta.– Miért nem öljük meg most? – kérdezte.– Azt hiszem, hasznunkra lehet – válaszoltam. – Sok mindent meg akarok tudni. És még mindig

hosszú út áll előttünk.Elindultam. A kutyák körülöttünk nyüzsögtek. Morgenstern az autó után vágtatott.– Azt hiszem, fogolyként nem fogok sokat érni nektek – állapította meg Julián. – Akárhogy is

kínoztok, csak azt tudom mondani, amiről tudomásom van, az pedig nem sok.– Azért csak kezdd el – mondtam.– Úgy néz ki, Eric van a legjobb helyzetben – kezdte. – Éppen ott volt Amberben, amikor a

dolog megtörtént. Legalábbis én így tudom. Felkínáltam neki a támogatásomat. Ha közületek az egyik lett volna ott, nyilván ugyanazt teszem. Eric Arden őrzését bízta rám, mert ez az egyik fő útvonal. Gérard délen a tengeri utakat ellenőrizni, Cain pedig kint van az északi vizeken.– Mi van Benedicttel? – kérdezte Random.– Nem tudom. Semmit sem hallottam. Lehet, hogy Bleys-el van. Lehet valahol máshol is az

Árnyékokban, de eddig nem hallottunk róla. Az is lehet, hogy meghalt. Évek óta senki sem tud róla.– Hány emberetek van Ardenben? – faggatta tovább Random.– Több, mint ezer. Lehet, hogy néhányuk most is szemmel tart benneteket.

– És ha azt akarják, hogy élve megússzad, nem is tesznek mást vonta össze szemöldökét Random.– Kétségtelenül igazad van – felelte. – Hozzá kell tennem, Corwin okosan tette, hogy

fogolyként tart, ahelyett, hogy megölt volna. Csak így tudtok átjutni az erdőn.– Csak azért mondod, mert élni akarsz nevetett Random.– Persze, hogy élni akarok. Lehetne?– Miért hagynám élve?– Fizetségként a kiszolgáltatott az információkért.Random felkacagott.– Nagyon keveset mondtál el nekünk, s biztos vagyok benne, hogy többet is ki lehet szedni

belőled. Majd meglátjuk, amint meg tudunk állni. Ugye, Corwin?– Majd meglátjuk – bólintottam. – Hol van Fiona?– Valahol délen, azt hiszem – gondolkodott el Julián.– Hogy van Deirdre?– Nem tudom.– Llewella?– Rebmában.– Nos, igen. Azt hiszem, mindent elmondtál, amit tudsz.– Mindent.Csendben mentünk tovább. Végül az erdő ritkulni kezdett. Régen nem láttam Morgensternt.

Néha megpillantottam Julián sólymát, állhatatosan kísért bennünket.Az út emelkedni kezdett, és két bíborszín hegy között, a hágón vezetett tovább. A benzintank

valamivel több, mint negyedéig volt. Egy órán belül két hatalmas kőfal között fogunk áthajtani.– Nagyon jó hely, könnyű eltorlaszolni morogta Random.– Igazad lehet – mondtam. – Mi a véleményed, Julián?Felsóhajtott.– Igen – válaszolta. – Az elsőn nagyon hamar túl kell jutnotok. Tudjátok, hogyan kell

megúszni.Igyekeztünk. Amikor a kapuhoz értünk, és elénk állt kivont karddal a zöld és barna ruhát viselő

őr, hüvelykujjammal a hátsó ülésre mutattam:– Nézz csak oda!Engedelmeskedett, mert bennünket is felismert.Igyekezett kinyitni a kaput, tisztelgett, amikor elhajtottunk mellette. Volt még két kapu, mielőtt

a hegyszoros végére értünk. Valahol útközben rájöttünk, hogy nincs már velünk a sólyom. Néhány ezer lábnyira a magasban voltunk, lefékeztem a kocsit egy szikla körül kanyargó úton. Tőlünk jobbra egy hosszú, lefelé vivő út vezetett.– Szállj ki – parancsoltam. – Sétálni fogsz egyet.Julián elsápadt.– Nem alázkodom meg – mondta. – Nem köszönöm meg az életem.És kiszállt.– A fenébe is – bosszankodtam. – Már hetek óta nem alázkodott meg előttem senki! Jó... menj,

állj oda az út szélére. Kicsit közelebb. Random pisztolyával a fejére céloztam.– Egy kicsit hátrább – intettem. – Az mondtad, bárkit támogatsz, aki elfoglalja Eric helyét!– Így van!– Nézz le!Lenézett. Az út igen hosszan kanyargott.– Rendben. Emlékezz rá, hogy a dolgok hirtelen megváltozhatnak. És ne felejtsd el, hogy ki

hagyta meg az életed ott, ahol más elvette volna. Gyerünk, Random, Induljunk!Ott hagytuk őt; némán állt, szaporán lélegzett, összevont szemöldökkel.A csúcsra értünk. Majdnem elfogyott a benzin. Üresbe tettem, kikapcsoltam a motort és

gurultunk lefelé.

– Azon gondolkodom – szólalt meg Random –, hogy semmit sem veszítettél a régi ravaszságodból. Én nyilván megöltem volna, azért, amit próbált. De azt hiszem, jól tetted. Biztosan bennünket fog támogatni, ha előnyre teszünk szert Eric-kel szemben. Közben, persze, jelenteni fogja Ericnek, hogy mi történt– Hát persze.– Ráadásul neked több okod van a halálát kívánni, mint bármelyikünknek.Elmosolyodtam.– A személyes érzések nem tesznek jót a politikában, törvénykezésben és az üzleti ügyekben.Random meggyújtott két cigarettát és az egyiket nekem adta.A füstön keresztül lefelé bámulva megpillantottam a tengert. A már-már esti mélykék ég alatt,

amikor a nap már majdnem lebukott, a tenger olyan gazdag volt – sűrű, mint a festék, királykék, majdnem bíbor – szinte fájt ránézni. Rádöbbentem, hogy olyan nyelven beszélek, amelyről nem is tudtam, hogy ismerem, a "Vízen átkelők” balladáját idéztem. Random végighallgatta, aztán megkérdezte:– Gyakran hallottam, hogy ez a te szerzeményed. Igaz?– Olyan rég volt, hogy magam sem emlékszem rá. És ahogy a szikla egyre inkább balra hajlott,

egyre lejjebb gurultunk rajta; előttünk erdős völgy és egyre több a tengerből.–!!! Cárba világítótornya – mondta Random, egy hatalmas szürke toronyra mutatva, amely a

vízből nőtt ki, mérföldekre tőlünk.– Mindent ismertem, de elfelejtettem!– Én is – feleltem. Nagyon furcsa érzés a visszatérés – és rádöbbentem, hogy már nem angolul

beszélünk, hanem más nyelven, úgy hívják, hogy Thari.Körülbelül fél óra múlva leértünk a völgybe. Üresjáratban mentem, amilyen messze csak

tudtam, aztán begyújtottam a motort. Hangjára sötét madarak falkája szállt fel a levegőbe a bokrokból, balról, a távolban. Valami szürke és farkasszerű tört elő a fedezékből és elinalt a közeli bozótba; az őz, amelyre lesben állt és amelyet eddig nem láttunk, elszökellt. Buja növényzetű völgyben voltunk, – de az erdő nem volt olyan sűrű, mint Arden Erdejében –, amely lágyan, de határozottan ereszkedett a távoli tengerhez.Balra egyre magasabb hegyek húzódtak. Minél messzebbre jutottunk a völgyben, annál jobban láttuk azt a hatalmas magas sziklát, melynek lankásabb lejtőjén leereszkedtünk. A hegyek tovább folytatódtak a tenger felé, egyre magasabbak voltak, és zöld, mályva, bíbor, arany és indigókék színekbe voltak öltözve. A völgyből nem láthattuk a tenger felé fordított arcukat, de az utolsó, a legmagasabb csúcs felett bárányfelhők úsztak, és a nap lángra gyújtotta őket. Úgy ítéltem, hogy harmincöt mérföldre lehetünk attól a helytől, ahol világos van, és az üzemanyag csaknem elfogyott. Tudtam, hogy utunk célja az utolsó csúcs és heves vágy fogott el iránta. Random ugyanoda nézett.– Csendes, nyugalmas ez a völgy – merengtem.– Majdnem elfelejtettem... – mondta. Ahogy sebességet váltottam, észrevettem, hogy a

nadrágom valami csillogásra tett szert, ami korábban nem volt, szára pedig lényegesen szűkült a bokám felé; a hajtóka eltűnt. Aztán felfigyeltem az ingemre.Inkább zekére emlékeztetett; fekete volt, ezüst díszítéssel; és a derékszíjam is lényegesen

szélesebb lett.Jobban megnézve láttam, hogy a nadrágszárak külső részén ezüst csík van.– Hatásos az öltözékem! – vizsgálgattam a kidolgozást.Random kuncogott, amikor észrevettem rajta a vörös csíkozású barna nadrágot, a narancssárga

és barna inget. Sárga karimás barna kalap pihent mellette az ülésen.– Kíváncsi voltam, mikor veszed észre mosolyodott el. – Hogy érzed magad?– Egész jól – feleltem. – Mellesleg, elfogyott a benzin.– Már késő, nem tudunk gondoskodni róla. Most a valóságos világban vagyunk, és horribilis

erőfeszítés volna játszani az Árnyékokkal. Ráadásul nem is maradna észrevétlen. Félek, gyalog kell tovább menni, ha a kocsi feladja.

Ez fél mérföldnyire következett be. Az út mellé gurultam és leálltam. A nap nyugaton búcsúzott, és az árnyékok valóban megnyúltak.A hátsó ülésre nyúltam, ahol a cipőm fekete csizmává vált, és valami megcsörrent, amikor érte nyúltam.Közepesen nehéz ezüst kardot és hüvelyt találtam. A hüvely tökéletesen illett a derékszíjamra.

Volt egy fekete köpeny is, ezüst rózsához hasonlító csattal.– Azt hitted, hogy örökre elveszítetted? kérdezte Random.– Egy fenét!Kimásztunk a kocsiból és elindultunk gyalog. Az este hideg és illatos volt. Keleten már

látszottak a csillagok, és a nap nyugovóra tért.Vánszorogtunk az úton. Random megszólalt:– Rossz előérzetem van.– Mire gondolsz?– Túl könnyen mennek a dolgok, egyelőre. Nem tetszik. Keresztül jöttünk Arden Erdején, és

alig zavart meg valami. Igaz, Julián megpróbált gondoskodni rólunk, de... nem tudom. Olyan könnyedén tettük meg az utat, hogy már azt hiszem, megengedték nekünk, hogy jöjjünk.– Rajtam is átvillant ez a gondolat – hazudtam –, mit gondolsz, mit jelent ez?– Félek, hogy csapdába sétálunk. Néhány percig csendben mentünk tovább. Aztán:– Csapda? Ezek a fák túlságosan csendesek.– Nem tudom.Megtehettünk vagy két mérföldet, aztán teljesen besötétedett. A fekete égboltot csillagok

díszítették.– Ez nem megfelelő út két olyan alaknak, mint mi vagyunk – mondta Random.– Igaz.– Félek, hogy lovasok elkapnak.– Én is.– Hogyan értékelted a helyzetet? – kérdezte Random.– Halál és dreck – mondtam. – Úgy érzem, hamarosan ránk törnek.– Gondolod, hogy le kell térnünk az útról?– Éppen ez járt a fejemben – hazudtam újra. – Nem hiszem, hogy bajunk esne, ha egy kicsit

letérnénk.Így tettünk.A fák között haladtunk, sötét sziklák és bokrok mögött. És lassan feljött a hatalmas ezüst hold,

és megvilágította az éjszakát.– Elfogott az az érzés, hogy nem tudjuk megtenni – csóválta meg fejét Random.– És mennyire tekinthetjük reálisnak ezt az érzést? – kérdeztem.– Eléggé.– Miért?– Túl messzire és túl gyorsan... – válaszolt. – Egyáltalán nem tetszik nekem. Most a valóságos

világban vagyunk, túl késő visszafordulni. Nem tudjuk az Árnyékokat igénybe venni; a kardunkra kell hagyatkoznunk. (Volt a derékszíján egy fényezett, díszes kard).– Azt hiszem, hogy Eric emberei akartak bennünket eddig engedni. Most már itt vagyunk, nem

tudunk mást tenni. Azt hiszem, meg kell harcolnunk minden további hüvelykért az úton.Mentünk még egy mérföldet, megálltunk rágyújtani, kezünkkel eltakartuk a parazsat.– Csodálatos éjszaka – jegyeztem meg.– Azt hiszem... Mi ez?Halk bokorsuhogás hallatszott a közelből, a hátunk mögül.– Lehet, hogy valami állat. A kardja a kezében volt.Vártunk néhány percet, de nem hallottunk semmit.

Visszatette a kardját és elindultunk.Nem jött több zaj hátulról, de egy idő után elölről hangzott valami. Bólintott, amikor ránéztem,

és óvatosabban mentünk tovább. Messze, a távolban, valami parázslott, mintha tábortűz lett volna.Nem hallottunk több zajt, de Random vállrándítása hallgatólagosan nyugtázta a gyanúmat,

ahogy néztem a fényt, valahol jobbra, a fák között.Majd egy óra múlva elértük a tábort.Négy ember ült a tűz körül, kettő pedig aludt a sötétben. A lány, aki egy oszlophoz volt

kötözve, elfordította tőlünk a fejét, de a szívem mégis nagyot dobbant, amikor ránéztem.– Hát lehetséges...? – suttogtam.– Igen – felelte. – Azt hiszem, igen. Aztán a lány felénk fordult, és máris tudtam, hogy igen!– Deirdre!– Kíváncsi vagyok, mi a rosseb történik? – nyögte Random. – A fickók ruháinak színéből ítélve

most vihetik vissza Amberbe!Fekete, vörös és ezüst színt viseltek, ezekre emlékeztem a kártyákról és valahonnan máshonnan

is; ezek Eric színei.– Ha Eric akarja visszakapni, hát nem fogja – sziszegtem.– Soha nem érdekelt különösebben Deirdre – mondta Random – de tudom, hogy téged igen.Ezzel kivonta a kardját. Ugyanazt tettem.– Készülj föl – mondtam, és leguggoltam. Azután lerohantuk őket.Körülbelül két percig tartott.A lány figyelt bennünket, a lángok fénye ugrált az arcán. Sírt és nevetett és a nevünket mondta,

hangos és rémült hangon; elvágtam a kötelékeit és talpra segítettem.– Üdvözöllek, húgocskám! Csatlakozol hozzánk Amberbe?– Nem. Köszönöm az életem, de meg akarom tartani. Mért mentek Amberbe, ha megtudhatom?– Van ott egy trón, amit el kell foglalni magyarázta kissé gúnyosan Random, és ez újság volt

nekem –, és mi érdekelt felek vagyunk!– Ha van eszetek, távol tartjátok magatokat az ilyen hülyeségektől és tovább fogtok élni – vonta

össze szemöldökét, és Istenem, milyen szeretni való volt, bár fáradtnak nézett ki és összepiszkolódott.Karjaimba kaptam, mert erre vágytam és megszorongattam. Random talált egy tömlő bort és

ittunk.– Eric az egyetlen herceg Amberben – folytatta –, a csapatok pedig hűek hozzá.– Nem félek Erictől – feleltem, és tudtam, hogy ebben azért nem vagyok egészen biztos.

– Sohasem enged be Amberbe – mondta. Magam is fogoly voltam, de két nappal ezelőtt titkos utakon megszöktem. Azt hittem, hogy majd az Árnyékokban sétálgatok, míg az egész lezajlik, de ezt nem könnyű elkezdeni, ilyen közel a valóságos helyhez, így hát ma reggel a csapatai rám találtak. Vissza akartak vinni. Azt hiszem, megölt volna, ha sikerül, bár ebben nem vagyok biztos. Mindenféleképpen csak az ő akaratának kellene engedelmeskednem a városban. Lehet, hogy Eric őrült – de ebben sem lehetünk biztosak.– Mi van Bleys-el? – kíváncsiskodott Random.– Küldözget dolgokat az Árnyékokból, és Eric nagyon nyugtalan. De sohasem támad a

valóságos erejével, így Eric aggódik, és bár a Korona és a Jogar utódlása továbbra is bizonytalan, Eric egyet mindig a jobb kezében tart.– Értem. Beszélt valaha rólunk?– Rólad nem, Random, Corwinról viszont igen. Még mindig fél attól, hogy Corwin visszatér

Amberbe. Öt mérföld aránylag biztonságos, de azon belül minden lépés veszedelmekkel teli. Minden fa és szikla valami ostoba rejtek és csapda. Bleys és Corwin miatt. Ezen a távolságon belül akar benneteket elkapni, hogy ne tudjatok az Árnyékokkal manipulálni és ne is

szökhessetek meg. Teljesen lehetetlen, hogy bármelyikőtök eljusson Amberbe, anélkül, hogy valamelyik csapdába bele ne essen.– De te megszöktél!– Ez más dolog. Én kifelé, nem pedig befelé igyekeztem. Talán nem is őrzött annyira,

amennyire benneteket őrizne, azért is mert nő vagyok és nincsenek ambícióim. És ezzel együtt, láthatjátok, nekem sem sikerült.– Most majd fog, húgocskám – mondtam. – Amíg a kardommal védeni tudlak!Homlokon csókolt és megszorította a kezem. Sohasem tudtam ellenállni neki.– Biztos vagyok benne, hogy követnek – jegyezte meg Random, és egy mozdulattal

mindkettőnket a sötétbe parancsolt.Csendben feküdtünk egy bokor alatt és figyeltünk.Egy idő után mozgolódásuk azt jelezte, hogy döntenem kellene. A kérdés igen egyszerű volt:

Hogyan tovább?A kérdés túlságosan fontos volt, nem hallgathattam tovább. Tudtam, hogy nem bízhatom

bennük, még a drága Deirdreben sem, de ha bárkivel is összehasonlítom. Random, legalábbis ebben, velem van, nyakig, Deirdre pedig a kedvencem.– Szeretett rokonaim – kezdtem bele. – Vallomást kell tennem! – Random keze már mozdult a

kardja felé. Hát, ennyire bízhatunk meg egymásban. Szinte hallottam, ahogy kattant az agya: Corwin azért hozott ide, hogy eláruljon!– Ha azért hoztál ide, hogy elárulj – mondta – élve nem viszel vissza!– Viccelsz? – kérdeztem. – A segítséged kell, nem pedig a fejed! Amit pedig mondani akarok:

Fogalmam sincs, mi történik. Van néhány ötletem, de valójában nem tudom, hol a pokolban vagyunk, mi az az Amber, mit csinál Eric, ki az az Eric és miért kuporgunk itt- a bokrokban, miért bujkálunk az emberei elől. És, igaz ami igaz, azt sem tudom, hogy én ki vagyok.Rettenetesen hosszú szünet következett, aztán Random suttogott:– Hogyan?– Igen – suttogta Deirdre.– Úgy, hogy bolondítottalak, Random. Nem tartod furcsának, hogy egész úton nem csináltam

mást, csak a kocsit vezettem?– Te voltál a főnök – mondta. – És te tervelted ki a dolgokat, csináltál néhány csinos kis

cirkuszt út közben. Tudom, hogy te Corwin vagy.– Én magam erre csak néhány napja jöttem rá. Tudom, hogy az vagyok, akit ti Corwinnak

hívtok, de nemrég volt egy balesetem. Fejsérülésem is volt, világosban majd megmutatom a sebhelyet. Amnéziás vagyok. Gőzöm sincs, mi az az Árnyék. Amberre sem emlékszem túlságosan. Mindössze a rokonaimra emlékszem és arra, hogy túlságosan nem bízhatom meg bennük. Ez a történetem. Mit csináljunk?– Krisztusom – sóhajtotta Random. – Igen, már értem! Értem azokat az apróságokat, amik út

közben zavartak. Hogy tudtad Flórát így átverni?– Szerencse, és tudatalatti ravaszság, azt hiszem. Nem erről van szó! Buta volt. Most viszont

valóban szükségem van rátok!– Gondolod, hogy ez az Árnyékokban elintézhető? – kérdezte Deirdre, de nem tőlem.– Igen – válaszolta Random –, de nem támogatom az ötletet. Szeretném Corwint Amberben

látni és szeretném látni Eric fejét a porba hullani. Szeretném, ha ezek a dolgok megtörténhet-nének, ezért nem akarok visszafordulni az Árnyékokba. Mehettek, ha akartok. Rólam mind azt hiszitek, hogy nyápic vagyok és lódítok. Na, most nektek kell valamit kitalálni.– Kösz, testvér – morogtam.– Holdkóros! – intett Deirdre.– Még mindig oda lehetnél kötözve a cölöphöz – jegyezte meg finoman Random, ő pedig nem

felelt.Egy kicsit feküdtünk ott. Három ember jött a táborhelyre és körülnézett. Kettő lehajolt és a

földet szaglászta.Aztán felénk néztek.

– Kísérteties – suttogta Random, ahogy felénk jöttek.Láttam, hogy mi történt, de sötét volt. Négy lábra ereszkedtek és a holdvilág játszadozott a

szürke öltözékükön. És a három égő szempár, űzőinké!Én kaptam el az első farkast – az ezüst kardommal –, emberi sikolyt hallatott. Random egyetlen

csapással lefejezett egy másikat és nagy csodálkozásomra láttam, ahogy Deirdre feldobott egyet a levegőbe, elkapta, és a gerincét törte a térdén; csúnya hangokat adott.– Gyorsan, a kardodat! – kiáltotta Random. Leszúrtam az áldozatát, Deirdréét is, azután újabb

csaholást hallottunk.– Tűnjünk el innen gyorsan – mondta Random. – Erre!És mi követtük.– Hova megyünk? – kérdezte Deirdre, körülbelül egy óra múltán, amit kúszva tettünk meg a

bokrok között.– A tengerhez – felelte.– Miért?– A tenger őrzi Corwin emlékezetét!– Hol? Hogy?– Rebma, természetesen.– Megölnek ott és az agyadat megetetik a halakkal!– Nem akarom megtenni az egész utat. Nektek kell elmenni a tengerpartra és beszélni a

nővéretek nővérével.– Szerinted újra meg kell szereznie a Sablont?– Igen.– Kockázatos.– Tudom. Figyelj ide, Corwin. Az utóbbi időben nagyon rendes voltál velem. Ha esetleg

mégsem Corwin vagy, meghalsz. Bár annak kell lenned, nem lehetsz más. Még akkor sem, ha kioperálták az emlékezeted. Az életedet teszem fel rá. Kockáztasd meg és próbáld ki azt a valamit, amit Sablonnak hívnak! Nagyon valószínű, hogy megőrizte az emlékezetedet! Benne vagy?– Lehet – mondtam. – De mi az a Sablon?– Rebma szellem város – magyarázta –, Amber tükörképe a tengerben. Minden, ami Amberben

van, megtalálható ott, akár egy tükörben. Llewella népe lakik ott, éppen úgy, mintha Amberben lennének. Néhány régi csínyemért gyűlölnek, nem jelenhetek meg veletek, de ha rendesen beszéltek velük, esetleg céloztok a küldetésetekre, azt hiszem, megengedik nektek, hogy végigmenjetek Rebma Sablonján, amelynek ugyanaz a hatása, mint Amber Sablonjának: Apánk fia képes lesz az Árnyékokban járni.– Hogy fog ez a képesség segíteni rajtam?– A segítségével megtudod, hogy ki és mi vagy.– Akkor benne vagyok.– Helyes. Ebben az esetben dél felé kell mennünk. Kell néhány nap, hogy elérjük a lépcsőt.

Vele mégy, Deirdre?– Corwin testvéremmel tartok.Tudtam, hogy ezt fogja mondani és örültem. Féltem, de boldog voltam.Egész éjszaka gyalogoltunk. Kikerültünk három felfegyverzett csoportot, és reggel egy

barlangban aludtunk.

V.Két éjjel tettük meg az utat az óceán rózsaszín és fekete homokjáig. A harmadik reggel

érkeztünk a tengerpartra; előző alkonyatkor sikeresen kikerültünk egy kisebb csapatot. Nem akartunk előjönni a védett, bokros területről, míg meg nem pillantottuk a pontos helyet, a FaTella-pontot, Rebma Lépcsőjét, hogy a lehető leggyorsabban átvághassunk hozzá.A felkelő nap millió apró csillogó gyöngyöt szórt a habzó hullámokra, elkápráztatott bennünket, így nem láttunk a víz alá. Két napig gyümölcsön és vízen éltünk, majd meg haltam az éhségtől,

de megfeledkeztem róla, amint a széles, lankás partot néztem, éles kanyarjaival és hegyoldalaival, gyönyörködtem a korál, narancs, rózsaszín és vörös árnyalatokban, a kagylókban, partra sodort fatörzsekben, az apró, csiszolt kavicsokban, és alatta a tengerben: emelkedett és süllyedt, halkan csobbant, arany és kék és bíbor; élveztem az élettel teli tengeri fuvallatot az ibolyakék ég alatt.A tengerre néző hegy KoMr, mely Ambert hordozza, mint anya gyermekét, örökkön-örökké,

tőlünk balra, északra volt, a nap bearanyozta és szivárvány fátyollal vonta be a várost.Random felnézett rá és összeszorította a fogát.Valószínűleg én is.Deirdre a kezemhez ért, fejével intett és elindult észak felé, a parttal párhuzamosan. Random és

én követtük. Nyilván talált valami tájékozódási pontot.Negyed mérföldet mehettünk, amikor enyhe földrengést éreztünk.– Lábdobogás – sziszegte Random.– Nézd – intett Deirdre, fejét hátra fordította és felfelé mutatott.Követtem a tekintetemmel. Fenn egy sólyom körözött.– Milyen messze lehet? – kérdeztem.– Ott, az a kőhalom – mondta; mintegy 100 jardnyira lehetett, magassága nyolc láb körül,

emberfejnyi szürke kövekből építve. A szél, homok és víz már kikezdte. Csonka gúla alakja volt.A lódobogás hangosabb lett, kürt is szólt, de nem Juliáné.– Rohanjunk! – kiáltotta Random. Rohantunk.Húsz-huszonöt lépést tehettünk, amikor a sólyom lecsapott Randomra, de Random kirántotta a

kardját és feléje vágott. Ekkor Deirdret vette célba.Kirántottam a kardomat és megtámadtam. Tollak szálltak mindenfelé. Újra felszállt és

leereszkedett; ekkor a kardommal valami keményet éreztem, azt hiszem leszúrtam. Nem tudom pontosan, mert nem lehetett megállni és hátra nézni. A lódobogás állandó volt és hangos, a kürtjelek egészen közelről jöttek.Elértük a kőhalmot, Deirdre jobbra fordult és elindult egyenesen a tenger felé.Nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzam vele; úgy tűnt, hogy tudja, mit csinál.

Követtem, és a szemem sarkából láttam a lovasokat.Még mindig elég messze voltak, de száguldottak a tengerparton, a kutyák csaholtak, a kürtök

visítottak és Random és én rohantunk, mint az őrültek, bele a hullámokba, nővérünk után.A víz már derékig ért, amikor Random megszólalt:– Meghalok, ha maradok, és meghalok, ha lemegyek.– Az egyik már nagyon közel van – mondtam. – a másik pedig még nyitva van, lehet talán

tárgyalni. Gyerünk!Mentünk. Valami sziklafelületen voltunk, amely lejtett a tengerbe. Nem tudtam, hogy hogy

veszünk majd levegőt, de Deirdrét ez nem izgatta, próbáltam én sem törődni vele.Nagyon féltem.Amikor a víz már a fejünk körül csapkodott, nagyon megijedtem. Deirdre egyenesen ment előre

a lejtőn, és mi követtük. Néhány lábanként lépcsőfok volt. Hatalmas lépcsőn ereszkedtünk le, a neve Faiella-pont, tudtam.Még egy lépés, és víz alá merülök; Deirdre már víz alatt van.Vettem egy mély lélegzetet és alámerültem.Több lépcsőfok volt, és én követtem őket.Csodálkoztam, hogy miért nem úszom fölöttük. Továbbra is egyenesen jártam, minden lépés

lejjebb vitt, ugyanúgy, mint a felszínen, bár a mozgásom kissé lelassult. Kíváncsi voltam, mit csinálok, ha nem tudom tovább visszatartani a levegőt.Random és Deirdre feje körül buborékok voltak. Megpróbáltam megfigyelni, hogy csinálják, de

nem tudtam rájönni. Mellkasuk normálisan emelkedett és süllyedt.Amikor tíz lábnyira lehettünk a felszín alatt, Random, aki a baloldalamon jött, rám pillantott, és

én hallottam a hangját. Olyan volt, mintha egy fürdőkád fenekére szorítanám a fülem, a hangja pedig, mintha valaki rugdosná a kád oldalát

Világosan értettem:– Nem hiszem, hogy kényszerítik a kutyákat, hogy kövessenek, akkor sem, ha a lovakat igen –

töprengett hangosan.– Hogy veszel levegőt? – próbáltam kérdezni, de a hangomat nagyon távolról hallottam.– Lazíts – mondta gyorsan. – Ha van visszatartott levegőd, engedd ki és ne törődj semmivel.

Mindaddig tudsz lélegezni, amíg a lépcsőn vagy.– Hogy lehet ez? – kérdeztem.– Majd megtudod – felelte csengő hangon, a hideg zöld vízen keresztül.Akkor már 20 lábnyira lehettünk a felszíntől, kiengedtem egy kis levegőt és megpróbáltam

beszívni újat.Semmi zavaró vagy szenzációs nem volt benne, tehát folytattam. Sok buborék volt de ezen kívül nem okozott kényelmetlenséget a légzés.A következő 10 lábnyi mélységben nem éreztem, hogy a nyomás növekedne. Zöldes ködön

keresztül láttam a lépcsőt, amelyen mentünk lefelé. Le, le, le. Egyenesen. Alulról bizonytalan fény érkezett.– Ha a boltozat alá jutunk, biztonságban leszünk – mondta Deirdre.– Ti biztonságban lesztek – javította ki Random, és kíváncsi voltam, mit csinálhatott, hogy ezen

a Rebna nevű helyen ennyire megvetik.Ha olyan lovakkal jöttek, amelyek azelőtt ezt az utat nem tették meg, akkor gyalog kell

követniük bennünket – magyarázta Random. – Ebben az esetben eljutunk.– Akkor legalább tudnak követni – bólintott Deirdre.Rohantunk.Már közel 50 lábnyira lehettünk a felszín alatt; a víz sötét volt és fagyos, és a fény előttünk és

alattunk növekedett, és újabb tíz lépés után már ki tudtam venni a forrást:Egy pillér magasodott tőlünk jobbra. A tetején volt valami földgömbszerű, világított. Újabb

tizenöt lépés, és egy újabb ilyen képződmény, balra. Aztán volt még egy jobbra, és így tovább.Amikor a közelébe értünk, a víz melegebb lett, maga a lépcső pedig világos: fehér volt,

rózsaszínben és zöldben játszott, márványra emlékeztetett, de nem csúszott, pedig vízben voltunk. Talán ötven láb széles lehetett, és mindkét oldalán széles korlát, ugyanabból az anyagból.Halak úszkáltak körülöttünk. Amikor a vállam felett visszapillantottam, üldözésnek nem volt

nyoma.Világosabb lett. Az első fényforráshoz értünk, nem földgömb volt az oszlop tetején. Szerettem

volna megérinteni a jelenséget, hogy felfogjam, hogy micsoda. Lángnak tűnt, két lábnyi magas, táncolt, mintha egy magas fáklya lángja volna. Elhatároztam, hogy később megkérdezem – most pedig ha megbocsátanak – tartogatom a levegőmet, mert meredek lejtőn vagyunk.Miután ráléptünk a fények sugárútjára, és elhaladtunk hat újabb fáklya mellett. Random

megszólalt:– A nyomunkban vannak! – és újra hátra néztem és lefelé ereszkedő alakokat láttam, négyen

lovagoltak.Furcsa érzés, ha az ember víz alatt kineveti saját magát.– Hadd legyenek – mondtam, és megérintettem a kardom markolatát. – Nagy távolságot

megtettünk, és erősnek érzem magam!Nagyon siettünk, és tőlünk jobbra és balra, messze, a víz tinta-feketévé vált. Csak a lépcső volt

megvilágítva, őrült rohanásunk közepette, és a távolban hatalmas boltozat tűnt fel.Deirdre kettesével vette a lépcsőket. Rázkódást éreztünk, a lovak patáinak ritmusában,

mögöttünk.A felfegyverzett emberek csapata – mely betöltötte a lépcsőt, korláttól korlátig, messze

mögöttünk és fölöttünk volt. De a négy lovas a nyakunkon volt. Követtük a lefelé rohanó Deirdret, és kezem a kardomon pihent.Három, négy, öt. Ennyi oszlopot hagytunk el, míg újra hátranéztem. Láttam, hogy a lovasok 50

lábnyira lehetnek fölöttünk. A gyalogosokat nem lehet látni. A boltíves kapu – a boltozat

előttünk derengett olyan kétszáz lábnyira. Hatalmas, fényes, mint az alabástrom, tritonnal, tengeri nimfákkal, hableányokkal és delfinekkel díszítve. És emberek látszottak mögüle.– Bizonyára csodálkoznak, hogy miért jöttünk ide – mondta Random.– Akadémikus kérdésfeltevés lesz, ha nem érünk oda – feleltem, amikor egy újabb pillantás

igazolta, hogy a lovasok tíz lábnyit nyertek.Kihúztam a kardom, megcsillant a fáklyák fényében. Random azonnal követte példám.Újabb, talán húsz lépest tettünk meg, a rengés a zöldben borzalmas lett, és mi megfordultunk,

hogy ne menekülés közben kaszaboljanak le.Már majdnem utolértek. A kapu 100 lábnyira volt mögöttünk, de lehetne akár száz mérföldre is,

hacsak el nem intézzük a négy lovast.Leguggoltam, amikor a felém forduló lovas lecsapott. Tőle jobbra, kicsit hátrább, volt még egy

lovas, így természetesen a baloldalára húzódtam, a korláthoz közel, így nehezebben vívott, mert a kardja a jobb kezében volt. Amikor lecsapott, kvartban kivédtem és visszaszúrtam.Messze előrehajolt a nyeregben, és a kardom hegye jobbról a nyakába hatolt. Hatalmas

bíborvörös vérhullám tört elő és kavargott a zöldes fényben. Őrültség, de az jutott az eszembe, bárcsak látná Van Gogh.A ló tovább ment, és én ráugrottam a hátul lévő lovasra.Megfordult és kivédte az ütést. De részint a sebességtől, részint pedig az ütésem erejétől,

lefordult a nyeregből. Amint leesett, belerúgtam, és elsodródott. Valahol fölöttem lebegett, támadtam ő pedig kivédte, de ezzel a korláton kívülre került. Hallottam a sikolyát, amint a víz nyomását megérezte. Azután csend lett.Randomra irányítottam a figyelmem, aki elpusztított egy lovat és egy embert és egy másikkal

párbajozott, a földön. Mire odaértem, megölte az embert és nevetett. A vér kavargott fölöttünk és én abban a pillanatban rádöbbentem, hogy tényleg ismerem a szegény őrült gazembert, Vincent Van Gogh-ot, és tényleg nagy kár, hogy ezt nem festhette meg.A gyalogosok száz lábnyíra lehettek mögöttünk, amikor megfordultunk, a kapu felé. Deirdre

már átért.Rohantunk és mi is odaértünk. Nagyon sok volt a kard a külső oldalon, és a gyalogosok

visszafordultak. Hüvelyükbe tettük a kardunkat; Random megszólalt: – Na, ez meglenne! – és tovább mentünk, hogy csatlakozzunk a csapathoz, amely megvédett bennünket.Randomnak azonnal megparancsolták, hogy szolgáltassa be a fegyverét, vont egyet a vállán és

átadta a kardját. Aztán két ember mellé állt, egy pedig mögé, és folytattuk az utat.Itt, a víz alatt elveszítettem az időérzékem, de azt hiszem, úgy húsz-huszonöt percet

gyalogolhattunk, mire elértük a célunkat.Előttünk állt Rebma aranykapuja. Átmentünk alatta, beléptünk a városba.Mindent zöld ködfátylon keresztül láttunk. Épületek voltak, mindegyik magas és törékeny,

csoportokban; a színük az agyamba hatolt, emlékek után kutatva. Nem volt sikerük; az egyetlen, amit az emlékeimből kiástak, az új, ismerős sajgás, ami a félig felidézettet és az eltemetettet kíséri. Már jártam ezeken az utcákon, ezt tudtam, és valaha nagyon szerettem.Random egyetlen szót sem szólt, mivel őrizetben volt. Deirdre sem beszélgetett, csupán

nővérünk, Llewella után érdeklődött. Közölték vele, hogy Llewella Rebmában van.Nézegettem a kíséretünket. Hajuk zöld, bíbor vagy fekete, szemük zöld, egy kivételével, akié

világos barna. Mindegyiken csak combközépig érő nadrág és köpeny volt, a derekukon átkötve, rövid kard lógott a tengeri kagylókból készített övről. Nem volt testszőrzetük. Egyikük sem szólt hozzám, bár némelyik nézegetett, bámult. Megengedték, hogy a fegyverem magamnál tartsam.A városban széles sugárúton kísértek. Az út ugyanolyan fáklyákkal volt megvilágítva, mint a

Faiella-pont, de a fáklyák közelebb voltak egymáshoz. Az emberek kinéztek a nyolcszögletű, színes ablakokból és világos hasú halak úsztak el mellettünk. Hideg áramlattal kerültünk szembe, amikor egy sarkon befordultunk, máskor meg meleggel, mintha a szél fújna.A város közepén lévő palotához vittek bennünket, és én ismertem, ugyanúgy, ahogy a kezem is

ismerte a derékszíjamon lévő kesztyűt. Az Amberi Palota mása volt, csak a zöld elhomályosította és megzavarta a sok furcsán elhelyezett tükör, a falakon, kívül és belül. Egy asszony ült a trónon

az üvegszobában (eszembe jutott a neve!), a haja zöld, ezüsttel csíkozva, olívazöld szeme kerek, mint a hold, szemöldöke úgy ívelt, mint a sirály szárnyai. Szája kicsi, álla kicsi, arca széles, kerek. Fehérarany diadém a homlokán, kristály nyakék a nyakán. De a legszebb a gyönyörű meztelen keblei között csillogó zefír. A mellbimbói is halovány zöldek. Combközépig érő kék nadrágot viselt, ezüst övvel, korallszínű jogart fogott a jobb kezében és mindegyik ujján gyűrű volt. A gyűrűk kövei a kék különböző árnyalataiban pompáztak. Nem mosolygott, amikor megszólalt:– Mit kerestek itt, Amber számkivetettjei? – kérdezte, hangja csendesen, lágyan csobogott.Deirdre válaszolt.– A herceg dühe elől menekültünk, aki az igazi városban ül. Eric elől! Őszintén szólva meg

akarjuk dönteni a hatalmát. Ha szeretik őt itt, elvesztünk, és az ellenségeink karmaiba menekültünk. De úgy érzem, nem szeretik. Segítséget jöttünk kérni, nemes Moire!– Nem adok veletek csapatokat Ambert ostromolni – felelte. – Tudjátok, a káosz az én

birodalmamban is tükröződik.– Nem ezt szeretnénk tőled, kedves Moire – folytatta Deirdre. – Csupán egy apróságot, ami

nyújtható, anélkül, hogy magadnak vagy a tieidnek fájdalmakat vagy költségeket okozna.– Nevezd meg! Ericet itt nem szeretjük, ahogy a baloldaladon álló hitszegőt sem! – Itt a

testvéremre mutatott, aki nyílt arccal és kicsit hetykén nézett rá, szája szögletében mosoly bujkált.Ha most fizetnie kell, bármilyen árat, bármiért, amit tett, láthattam, hogy Amber igazi

hercegeként fogja tenni – ahogy valamikor, nagyon régen, három testvérünk is tette, akik már nem élnek. Hirtelen az eszembe jutott. Csúfolódva, nevetve fog fizetni, bár a szája tele lesz a vérével, utolsó szóként visszavonhatatlan átok hagyja el a száját, amely megfogan. Nekem is van ilyen hatalmam, döbbentem rá, és fogok is élni vele, ha a körülmények úgy hozzák.– Kérni Corwin bátyám számára szeretnék valamit, aki Lady Llewellának is a bátyja és aki itt

áll előtted. Azt hiszem, soha nem volt ellenséges veletek...– Ez igaz. De miért nem ő mondja el, miért jött?– Ez az egyik gond, Lady. Nem tudja pontosan megmondani, hogy mit kér. Emlékeinek jelentős

része elveszett egy balesetben, mely az Árnyékvilágban érte. Azért jöttünk ide, hogy visszanyerje az emlékezőtehetségét, hogy felidézze a régi napokat, hogy meg tudja támadni Ericet Amberben.– Folytasd! – parancsolta az asszony a trónon, és rám pillantott sűrű szempilláján keresztül.– Valahol ebben az épületben – mondta –, van egy szoba, ahova csak kevesen mehetnek be.

Ebben a szobában, a padlón, lángokkal kirajzolva van valaminek a mása, amit Sablonnak hívunk. Csak Amber legutóbbi urának fia vagy lánya tud a Sablonon élve végigsétálni; a Sablon hatalmat ad neki az Árnyékvilág felett.Itt Moire pislogott néhányat és én arra gondoltam, vajon hány alattvalóját küldte márle abba a szobába, hogy szerezzen valami hatalmat Rebma számára. Persze, nem sikerült.– Ha végigmegy a Sablonon, szerintünk Corwin vissza kell, hogy nyerje az emlékezetét, mint

Amber hercege. Nem mehet Amberbe, az eredeti Sablonhoz, tudomásom szerint ez az egyetlen hely, ahol másolat van.Moire a nővéremre nézett, majd Randomra, aztán tekintete megállapodott rajtam.– Akarja ezt Corwin is? Meghajoltam.– Igen, akarom, milady! – mondtam, ő pedig elmosolyodott.– Nagyon jó, akkor megadom az engedélyt. Nem tudom viszont a biztonságotokat garantálni a

birodalmamban.– Ami azt illeti, fenség – jegyezte meg Deirdre –, nem várunk adományokat, majd vigyázunk

magunkra, amíg itt vagyunk.– Random kivételével – mondta –, aki teljes biztonságban lesz!– Mit jelentsen ez? – kérdezte Deirdre, mert Random az adott körülmények között nyilván nem

fog a saját érdekében szólni.

– Valószínűleg emlékszel rá, hogy egyszer Random herceg barátként jött a birodalmamba, és elszökött a lányommal, Morganthe - val.– Hallottam valamit róla, Lady Moire, de nem tudom, hogy mi az igaz belőle.– Ez igazság – mondta Moire – egy hónappal később a lányom visszajött hozzám. Fia, Martin

születése után néhány hónappal öngyilkos lett. Mit tudsz ehhez hozzátenni. Random herceg?– Semmit – vont vállat Random.– Amikor Martin nagykorú lett – folytatta Moire –, végigment a Sablonon, mert benne is

hercegi vér folyik. Ő volt az egyetlen az embereim közül, akinek ez sikerült. Aztán elment az Árnyékvilágba, és azóta nem hallottam felőle semmit. Mit tudsz ehhez hozzátenni, Random herceg?– Semmit – felelt Random.– Ezért megbüntetlek! – vonta össze szemöldökét Moire. – Kiválasztok neked egy asszonyt,

feleségül veszed és egy évig itt maradsz vele a birodalmamban, különben az életeddel játszol. Mit szólsz hozzá. Random?Random nem szólt semmit, csak bólintott. Jogarával türkizkék trónjának karfájára ütött.– Remek! Úgy legyen! Így is lett.Visszavonultunk a szobáinkba, hogy felfrissítsük magunkat. Egyszer csak megjelent a szobám

ajtajában.– Üdvözöllek, Moire! – mondtam.– Lord Corwin, Amber hercege – szólított meg. – Sokszor vágytam rá, hogy lássalak.– Én is – hazudtam.– Vitézi tetteid legendás hírűek!– Köszönöm, bár én nem tudom felidézni őket!– Bejöhetek?– Hát persze – léptem hátra.Belépett a jól felszerelt lakosztályba, amit ő bocsátott a rendelkezésemre, leült a narancssárga

dívány szélére.– Mikor akarod kipróbálni a Sablont?– Amint csak lehet! Gondolkodott rajta, aztán megszólalt:– Merre jártál, az Árnyékok között?– Nagyon messze – mondtam –, jártam egy helyen, és nagyon megszerettem.– Különös, hogy Amber hercege képes erre.– Mire?– Szeretni – válaszolta.– Lehet, hogy rossz kifejezést használtam.– Kétlem – mondta. – Mert Corwin balladái a szív húrjait pengetik.– Nagyon kedves.– De nem tévedek... – felelte.– Egy napon majd adok egy balladát.– Mit csináltál az Árnyékvilágban?– Voltam hivatásos katona. Mindenkiért harcoltam, aki megfizette. Aztán nagyon sok népszerű

verset és dalt írtam.– Minden logikus és természetes volt, amit csináltál.– Meséld el, mik a terveid Randommal?– Elvesz feleségül alattvalóim közül egy lányt, a neve Vialle. Vak és nincs megfelelő udvarlója.– Biztos vagy benne, hogy jót teszel vele?– Megfelelő lesz így a státusa az udvarban. Még akkor is, ha Random egy év múlva elmegy és

soha nem tér vissza. Lehet rá bármit mondani, ő akkor is Amber hercege!– Mi lesz, ha a lány beleszeret?

– Bárki is feltételezné ezt Randomról?– Én a magam módján szeretem Randomot, mint testvért.– Most hallok először ilyesmit Amber fiának a szájából, és költői temperamentumodnak

tulajdonítom.– Akárhogy is van, győződj meg róla, hogy biztosan ezzel teszel-e a legjobbat a lánynak?– Megfontoltam – intett türelmetlenül. – És biztos vagyok benne. Kiheveri, bármilyen fájdalom

is éri, és ha Random elmegy, elfoglalja udvartartásomban az őt megillető helyet, Lady lesz!– Lehetséges – bólintottam, és fájdalom öntött el, persze szegény lányt sajnáltam.– Mit mondhatnék neked? – szólaltam meg. – Lehet, hogy jót teszel. Legalábbis remélem –

megfogtam és megcsókoltam a kezét.– Lord Corwin, te vagy Amber egyetlen hercege, akit támogatni tudnék – mondta –, kivéve

talán Benedictet. Tizenkét éve eltűnt, és csak a Jóisten tudja, merre hevernek a csontjai. Kár.– Nem tudok róla. Az emlékeim úgy össze vannak kavarva. Tűrd el, kérlek! Hiányzik Benedict,

ha meghalt. Ő volt a Mesterem, ő tanított meg a fegyverekkel bánni. Nagyon kedves volt.– Akárcsak te, Corwin – súgta, megfogta a kezem és maga felé fordított.– Nem, ez nem így van – tiltakoztam, és mellé ültem a díványra. Aztán megszólalt:– Sok időnk van ebédig. És lágy vállával hozzám simult.– Mikor van ebéd? – kérdeztem.– Amikor elrendelem – felelte, és még jobban hozzám simult.Aztán magamhoz fordítottam, kibontottam a csatokat, és gyönyörködtem fedetlen szépségében.

A haja zöld volt.Ott, a díványon elmondtam neki az ő balladáját. Ajkai szó nélkül viszonozták.Ebéd után – megtanultam, hogyan kell víz alatt enni, majd elmondom, ha a körülmények

megengedik – felálltunk az asztaltól. A magas márvány hallban voltunk, vörös és barna tüllel és füzérekkel volt díszítve. Aztán elindultunk egy szűk folyosón, majd pedig le, le, egészen a tenger fenekéig, először csigalépcsőn, mely abszolút sötétségben fogadott. Mintegy húsz lépcsőfok után a bátyám megszólalt:– Szédülök – és útját a lépcső mellett, úszva folytatta lefelé.– Így gyorsabb! – magyarázta Moire.– Hosszú az út lefele! – Deirdre még Amberből emlékezett a távolságra.Mind kiléptünk a lépcsőházból és úsztunk, lefelé, a pislákoló fények mellett.Tíz perc múlva értük el a tenger fenekét, de mikor lábunkkal megérintettük a talajt, gond nélkül

talpra álltunk. Körülöttünk világos volt, gyenge fényű fáklyák voltak a fal mélyedéseiben.– Miért viselkedik itt, Amber tükörképében másképpen a tenger, mint máshol? – kérdeztem.– Csak! – válaszolta Deirdre, kissé bosszantóan.Hatalmas föld alatti üregben voltunk, minden irányban alagutak nyíltak. Elindultunk az

egyiken.Borzalmasan hosszú gyaloglás után jobbra és balra elágazások következtek, némelyik előtt ajtó

vagy rács volt.A hetediknél megálltunk. Hatalmas szürke ajtó volt, valami palaféle anyagból, fém keretbe

foglalva, kétszer olyan magas volt, mint én. Emlékeztetett kissé Tritonra, ahogy ránéztem. Moire elmosolyodott, elővett egy hatalmas kulcsot az övén lévő karikáról és a zárba tette.De nem tudta elfordítani.Random odaugrott és félre tolta.A kulcsot a jobb kezébe fogta és megrázta.Aztán a zár kattant.Lábával belökte az ajtót, mi pedig bementünk. A bálteremnyi méretű szobában ott volt a

Sablon. A padló fekete volt és sima, mint az üveg. És a padlón ott volt a Sablon.Pislákoló fényt árasztott, mintha foszforeszkálna, remegett; ettől az egész szoba átlényegült. A

Sablon a hatalmas erő nyomvonal térképe volt, főleg görbülő vonalakkal, bár a közepéhez közel

volt néhány egyenes is. Nagyon bonyolult labirintusra emlékeztetett, olyanra, amiből ceruzával (vagy éppen golyóstollal) próbálunk meg kijönni, de ez életnagyságban.Kicsit hátul még a felirat is rajta volt:Start! A beszűkülő közepénél 100 yardnyi széles, és vagy 150 yard hosszú volt.A fejemben megszólalt egy csengő, aztán jött a lüktető fájdalom. Az agyam az érzékeléstől a

helyére került. Hiszen, ha én valóban Amber hercege vagyok, valahol a véremben, az idegeimben, a génjeimben benne van ez a Sablon, így hát végig kell, hogy tudjak menni rajta.– Úgy szeretnék rágyújtani! – mondtam, és a lányok kuncogni kezdtek, lehet, hogy egy kicsit

túl gyorsan és idegesen.Random kézen fogott és megszólalt:

– Nagy megpróbáltatás, de nem lehetetlen, különben nem volnánk itt. Nagyon lassan menj és ne hagyd magad eltéríteni. Ne ijedj meg a szikrazuhatagtól, ami minden lépésedet kísérni fogja. Nem tesznek kárt benned. Egész idő alatt úgy fogod érezni, hogy a testeden gyenge áram jár át, lehet, hogy később nagyon erős lesz. De koncentrálj, és ne felejtsd el: ne állj meg! Bármi is történjék, ne állj meg és ne térj le az ösvényről, mert az a halálod! – a jobboldali fal mellett mentünk, megkerültük a Sablont, a távolba, a vége felé néztünk. Odasúgtam neki:– Megpróbáltam lebeszélni Moiret arról, amit veled tervez. Nem sikerült.– Gondoltam, hogy megpróbálod. Ne izgasson. Egy évig fejen állva is kibírom, és az is lehet,

hogy hamarabb elengednek – ha eleget kellemetlenkedem.– A lány, akit kiszemelt neked, Vialle. Vak.– Jó – mondta. – Jó vicc.– Emlékszel a hercegségre, amiről beszéltünk?– Igen.– Légy hozzá kedves, maradj egy évig, és én meghálálom!Semmi válasz.Aztán megérintette a kezem.– Az Isten szerelmére – kuncogott. – Milyen a nő?– Megegyeztünk? – kérdeztem halkan.– Meg.Aztán odaálltunk, ahol a Sablon kezdődik, a terem sarkához közel.Előre fordultam, az apró kis tüzeket néztem, amelyek azon a helyen kezdődtek, ahová a jobb

lábamat kellett tennem. A Sablon volt az egyetlen fényforrás a teremben. A víz csillogott körülöttem.Előre léptem, bal lábamat az ösvény fölé tettem. Kékes-fehér szikrák jelölték az utat. Aztán a

jobb lábam tettem fölé, és megéreztem az áramot, amiről Random beszélt. Tettem még egy lépést. Aztán valami sercegés, és égnek állt a hajam. Tettem még egy lépést.Aztán az út elkanyarodott, hirtelen, visszafelé. Tettem újabb tíz lépést, aztán valami sűrű anyagba léptem. Mintha fekete gát emelkedne előttem, olyan anyagból, ami visszalök, ha megpróbálok behatolni.Harcoltam vele. Rájöttem, hogy ez volt az ElsőFátyol.Átjutni rajta nagy teljesítmény lesz, jó Jel, ami arra vall, hogy én valóban a Sablon része

vagyok. Hatalmas erőfeszítésembe tellett emelni és letenni a lábam, és szikrázott a hajam.Hirtelen csökkent a nyomás. A Fátyol ketté vált előttem, olyan gyorsan, ahogy keletkezett.

Elmentem mellette és akkor valami történt.Visszanyertem lényem egy részét.Láttam a halottakat Auschwitzban, a kikészített bőrüket, égnek meredő csontjaik halmazát. Ott

voltam Nürnbergben. Hallottam Stephen Spender hangját, láttam a Kurázsi Mamát, valamelyik Brecht premieren. Láttam a rakétákat indulni a kilövőhelyekről, Peenemundet, Vandenberget, Kennedyt, Kizil k'umot Kazahsztánban, és megérintettem a Kínai Falat. Sört és bort ittunk, aztán Shakespeare azt mondta, berúgott és kiment hányni. Jártam Nyugat zöld erdeiben, és egy nap három skalpot szereztem. Dúdoltam egy dallamot, míg meneteltünk, rám ragadt. Az "Aupres de ma Blonde" volt. Emlékeztem, emlékeztem... az életemre az Árnyékvilágban, amit lakói Földnek

neveznek. Három lépés és véres kardot tartok a kezemben, látok három halottat és a lovamat, amelyen a francia forradalomból menekültem. És tovább, tovább... vissza...Tettem még egy lépést.Vissza...A halottak. Mind körülöttem voltak.Borzalmas bűz volt, az oszladozó hús szaga – és hallottam egy kutya üvöltését, amint éppen

agyonverték. Fekete füstfelhő örvénylett az égen, jeges szél fújt. néhány csepp eső esett. A torkom elszorult, a kezem reszketett, a fejem égett. Egyedül küszködtem, mindent a bennem égő láz fátylán keresztül látva. A csatornák szeméttel, döglött macskákkal és ürülékkel voltak tele. Zörögve és kolompolva halottaskocsi ment el mellettem, lefröcskölt piszkos és hideg lével.Nem tudom, milyen sokáig vándoroltam, amikor egy nő markolta meg a kezem, halálfejes

gyűrű volt az ujján. Bevitt a szobájába, de megmondtam, hogy nincs pénzem, és össze-vissza beszéltem. Félelem suhant át festett arcán, mosolyra húzta széles ajkát és elmenekült, én- pedig rázuhantam az ágyára.Később, nem tudom, mennyivel később egy hatalmas férfi, a lány stricije lépett be, pofon vágott

és talpra rántott. A jobb bicepszét fogtam és lógtam rajta. Félig vitt, félig lökött az ajtóhoz.Amikor rájöttem, hogy ki akar dobni a hidegbe, szorosabban markoltam, hogy tiltakozzam.

Minden maradék erőmmel bele csimpaszkodtam, félig érthető és alig felfogható kérést mormolva.Izzadsággal és könnyekkel teli szememen keresztül láttam, amint az arca megtört, és hallottam

az éles sikolyt, ami összeszorított fogai közül szállt fel.A csont eltört a karjában, ahol szorítottam.Bal kezével kidobott és térdre esett, csurogtak a könnyei. A földön ültem és a fejem kitisztult

egy pillanatra.– Én... itt... maradok, amíg jobban nem érzem magam. Menjen innen. Ha visszajön, megölöm.– Szerencsétlen pasas! Pestises vagy! – kiáltotta. – Holnap eljönnek a csontjaidért! – kiköpött,

aztán lábra állt és elkotródott.Odamentem az ajtóhoz és eltorlaszoltam. Aztán visszatántorogtam az ágyhoz és elaludtam.Ha holnap eljönnek a csontjaimért, nagyot csalódnak. Körülbelül tíz óra elteltével, az éjszaka

kellős közepén felébredtem hideg verejtékemben és rájöttem, hogy a lázam elmúlt. Gyenge voltam, de a fejem tiszta volt.Felfogtam, hogy túléltem a pestist.Elvettem a férfi köpenyét, amit a szekrényben találtam, és egy fiókból kivettem némi pénzt.Aztán elmentem Londonba, az éjszakába, a pestis évében, hogy találjak magamnak valamit.Most a Sablonon voltam, a szikrák ugráltak a lábam körül, egészen a térdemig. Már nem

tudtam, hogy milyen irányban vagyok, merre van Random és Deirdre és Moire. Az áram átjárt és úgy éreztem, vibrálnak a szemgolyóim. Aztán elzsibbadt az arcom, és kihűlt a tarkóm. Összeszorítottam a fogam, hogy ne vacogjon.Az autóbaleset nem okozott amnéziát.Első Erzsébet uralkodása óta teljes amnéziában voltam. Flórának meg kellett állapítania, hogy

az autóbaleset inkább helyrehozott. Ismerte az állapotomat. Belém hasított a gondolat, hogy Flóra főleg azért volt az Árnyék Földön, hogy szemmel tartson.Akkor a tizenhatodik század óta?Nem tudnám megmondani. Majd rájövök.Tettem további hat gyors lépést, elértem egy körív végét és egy egyenes vonal kiindulópontjára

érkeztem.Ráléptem, és minden újabb lépésnél új akadály alakult ki körülöttem. Ez volt a Második Fátyol.Volt egy derékszögű fordulat, aztán egy másik és egy harmadik.Amber hercege voltam. Ez igaz volt. Tizenöten voltunk testvérek férfiak, ebből hat halott. Volt

nyolc nővérünk, ketten haltak meg, de lehet, hogy négyen. Időnk nagy részét az Árnyékokban vándorolva töltöttük, vagy a saját univerzumunkban. Akadémikus, tényleges filozófiai, kérdés,

hogy valaki, akinek hatalma van az Árnyékok fölött, ki tudja-e alakítani a saját univerzumát. Bármi legyen is a végleges válasz, nekünk gyakorlatilag sikerült.Újabb körvonal kezdődött, olyan volt, mintha kocsonyában kellett volna haladnom. Lassan

mentem előre.Egy, kettő, három... Emeltem égő csizmámat és újra letettem. Lüktetett a fejem és a szívem,

úgy éreztem, darabokra esik szét.Amber!Ismét könnyű volt a járás, ahogy Amberre emlékeztem.

Amber a legnagyobb város, amely valaha létezett vagy létezni fog. Amber mindig volt és mindig lesz, és minden más város, akárhol, csupán Amber valamelyik fázisának árnyéka. Amber, Amber, Amber... emlékszem Rád. Többé soha nem felejtlek el. Éreztem, hogy valahol lenn, a szívem mélyén, sohasem felejtettem el, az évszázadokon keresztül, amíg az Árnyék Földön vándoroltam, éjszaka, álmomban sokszor megjelentek a zöld és arany templomtornyok és a hatalmas fennsíkok. Emlékeztem a széles sugarútakra és az arany és vörös virágszőnyegekre. Emlékszem a levegő édes illatára, a templomokra, a palotákra és az örömökre, amik benne éltek, élnek és örökké élni fognak. Amber halhatatlan város, minden más város csupán az árnyéka. Nem tudlak elfelejteni Téged, és nem felejtem el azt a pillanatot sem, ott, Rebma Sablonján, ahol felidéződtél, a falaid tükörképében, frissen, az éhezés után jóllakva, eltelve Moire szerelmével, de semmi sem fogható az örömhöz és boldogsághoz, amit az emléked idéz fel, és ebben a pillanatban, amikor a Káosz Függönyén próbálok meg áthatolni, és mesélem ezt a történetet az egyetlennek, aki hallhatja, hogy majd elmondhassa, ha már nem leszek, még most is szeretettel gondolok Rád, a városra, és hogy arra születtem, hogy uralkodjam feletted.Tíz lépés, aztán örvénylő tűzzel találtam magam szemben. Szerettem volna vízbe fojtani, olyan

gyorsan, amilyen gyorsan keletkezett.Ötletes volt, ördögien ötletes, az, hogy a víz a teremben hirtelen hatalmas áramlatokban

mozgásba lendült, le akart sodorni a Sablonról. Harcoltam vele, ellenálltam. Kitartóan és makacsul, mert tudtam, hogy a halálomat jelenti, ha lelépek az ösvényről. Nem mertem felemelni a tekintetem az előttem lévő fényről, nem mertem megnézni, milyen messzire jutottam, és mennyit kell még megtennem.Az áramlatok lecsendesedtek és egyre több emlékem tért vissza, az életemből, amikor Amber

hercege voltam. De ne kérdezzék; ezek az enyémek, gonoszak és könyörtelenek, mások kedvesek – emlékek, amelyek visszavezetnek gyermekkoromba, Amber nagy palotájába, apám, Oberon zöld zászlójával, mely fölötte lobogott, és ott a jobbra néző felágaskodó fehér egyszarvú.Random átjutott a Sablonon. Még Deirdre is, így hát én, Corwin, szintén megteszem az utat,

nem számít, milyen ellenállásba ütközöm.Kijutottam a tüzfüggönyből és a Nagy Köríven folytattam utam. Rám törtek az univerzumot

alkotó erők és képzeteikbe sodortak.Volt egy előnyöm mindenki mással szemben, aki megkísérelte az utat. Én tudtam, hogy ezt az

utat valaha már megtettem, tudtam, hogy képes vagyok rá. Ez segített a természetfölötti félelemben, mely fekete felhőként rámereszkedett, majd elvonult, hogy erejét megduplázva visszatérjen. Jártam a Sablont és emlékeztem mindenre, az Árnyékvilágban, a Földön eltöltött évszázadok előtti időkre, emlékeztem az Árnyékvilág más helyeire is, melyek különlegesek és kedvesek nekem, emlékeztem egyre, melyet mindennél jobban szerettem, kivéve persze Ambert.Túljutottam még három köríven, egy egyenes vonalon, csomó éles kanyaron, és újra tudatosult

bennem, hogy az enyém az. amit valójában sohasem vesztettem el: hatalmam volt az Árnyékok fölött.Tíz rövid Fátyol.Haláltusa volt minden lépés. Minden le akart téríteni az útról. A víz hideg volt, majd forró.

Állandóan löktek és taszítottak. Harcoltam ellenük, és csak tettem egyik lábam a másik után. A szikrák már derékig értek, aztán a mellemig, majd a vállamig. A szemembe csaptak. Teljesen körülvettek.Alig láttam magát a Sablont. Aztán egy rövid, sötétben végződő kanyar.

Egy, kettő... Az utolsó lépés olyan volt, mintha betonfalon kellett volna áthatolnom.Megtettem.Aztán lassan megfordultam és hátranéztem, az útra, amit megtettem. Nem engedhettem meg

magamnak a luxust, hogy térdre essek. Amber hercege vagyok, és az Isten szerelmére, semmi sem alázhat meg engem az alattvalóim előtt. Még a Sablon sem!Könnyedén integettem abba az irányba, amit jónak véltem. Az, hogy könnyen ki tudok-e jutni

innen, már más kérdés volt.Álltam egy pillanatig és gondolkodtam.Most már ismerem a Sablon énjét. Nem nagy ügy visszamenni rajta!De minek vesződjem vele?Nem volt velem a kártya, de a Sablon ereje jó szolgálatot fog tenni.Várnak rám, Bátyám és Nővérem és Moire, akinek a combjai olyanok, mint a márvány.Deirdre tud vigyázni saját magára, akárhogy is, megmentettük az életét. Nem éreztem, hogy

köteles volnék őt naponta megvédeni. Random Rebmához van kötve, egy évre, hacsak nem lesz elég ravasz, hogy lelépjen, kihasználja a Sablont, amely még mindig erőközpont számára és elszökjön. És ami Moirét illeti, nagyon szép volt vele, lehet, hogy valamikor még találkozunk, és lehet, hogy így. Becsuktam a szemem és lehajtottam a fejem.Mielőtt így tettem volna, tovasuhanó árnyat láttam.Random? Megpróbálja? Akárhogy is, nem fogja tudni, hová megyek. Senki sem fogja tudni.Kinyitottam szemem, és ugyanannak a Sablonnak a közepén álltam, de a valódinak!Fáztam és pokolian fáradt voltam, de Amberben voltam, valóságos szobában, amelyről az, aki

egyszer elment, mint én is, csak ábrándozni tudott. A Sablonról elindulhattam Amber bármely pontjára, ahova csak akartam.Visszamenni, az lesz nehéz!Csak álltam és csöpögött belőlem a víz és gondolkodtam.Ha Eric a királyi lakosztályt foglalta el, ott találom. Vagy a trónteremben. Aztán viszont megint

a Sablont kell járnom, hogy megtaláljam a menekülési pontot.Egy búvóhelyre vitettem magam, melyet ismertem a palotában. Ablaktalan kocka volt, felülről

beszűrődött némi fény, a magasan lévő figyelőnyílásokból. Belülről feltettem az egyik zárólemezt, leporoltam a fal melletti lócát, ráterítettem a köpenyem és kinyújtóztam, szundítani egyet. Ha bárki jön föntről tapogatózva, sokkal előbb meg fogom hallani, mint leérne.Aludtam.Kis idő múlva felébredtem. Felkeltem, kiporoltam a köpenyem és felvettem. Aztán elindultam a

létrafokokon, amelyek a palotába vezettek.A falakon lévő Jelekből tudtam, hogy hol vagyok, a harmadik emeleten. Leugrottam, és a

kémlelőnyílást kerestem. Megtaláltam és benéztem. Semmi. A könyvtár üres volt. Elhúztam a táblát és beugrottam.Belül megdöbbentett a könyvek sokfélesége. Ez mindig magával ragadott. Mindent átnéztem,

beleértve a díszdobozokat, végül oda értem, ahol egy kristálydoboz volt, amely egy családi összejövetel összes kellékét tartalmazta , egy tréfáét. Négy pakli családi kártyát találtam, és azon gondolkodtam, hogyan vehetnék el egyet, anélkül, hogy valamilyen riasztóberendezést működésbe hoznék.Mintegy tíz perc múlva, szinte bűvészmutatvánnyal, megtaláltam a megfelelő dobozt. Bűvészet

volt. Aztán, egy paklival a kezemben, kerestem egy kényelmes ülőhelyet, hogy átnézhessem.A kártyák pontosan olyanok voltak, mint Flóráé, képeink üveg alatt voltak, tapintásuk hideg.

Most azt is tudtam, hogy miért.Kiraktam mind magam előtt a megfelelő helyzetbe. Megnéztem és láttam, hogy a rossz

tulajdonságok túlsúlyban vannak az egész családban; aztán, összeraktam.Egy kivételével.Ez a Bleys testvéremet ábrázoló kártya volt.Vísszatettem a kártyát a dobozába és az övembe dugtam. Aztán Bleys-re figyeltem.

Körülbelül akkor megcsikordult a könyvtár nagy ajtajának a zárja. Mit tehetek? Kihúztam a kardomat és vártam. Az asztal mögé guggoltam.Kikukucskáltam és láttam, hogy Dike érkezett, nyilvánvalóan takarítani jött, kiüríteni a hamutartókat, szemeteskosarat, leporolni a polcokat.Mivel elkerülhetetlen, hogy felfedezzen, úgy döntöttem, hogy magam szólok.Felálltam és ráköszöntem:– Hello, Dik. Emlékszel rám?Hol elsápadt, hol elvörösödött, majdnem kiszaladt, végül megszólalt:– Hát persze, Uram ! Hogy lehetne elfelejteni!– Azt hiszem, lehet, ennyi idő után!– Soha, Lord Corwin! – felelte.– Azt hiszem, hogy hivatalos jóváhagyás nélkül vagyok itt, és tiltott kutatásokba merülök el –

mondtam. – Ha Eric nem örül neki, amikor jelented neki, hogy láttál, magyarázd el neki, hogy csak a jogaimat gyakorolom és személyesen is fog látni, hamarosan.– Ezt teszem, mylord! – mondta meghajolva.– Gyere, ülj le velem egy pillanatra, Dik, mást is mondok neked!Leült és én elkezdtem:!!!– Volt idő – szavaimat ehhez a régi emberünknek címeztem –, amikor azt hitték rólam, hogy

örökre elmentem és nem formálok jogot semmire. Miután még mindig élek és birtokában vagyok minden jogomnak, félek, hogy vitatnom kell Eric igényét Amber trónjára. Bár ezt nem olyan egyszerű elérnie, mert nem elsőszülött, azt sem hiszem, hogy a nép támogatja, ha más is előtérben van. Ezért és más, többnyire személyes okból, azon vagyok, hogy megtámadjam ezt az igényét. Még nem döntöttem el, hogy hogyan, azt sem, hogy mire alapozva, de Istenemre, rászolgált a támadásra! Mondd ezt meg neki. És ha el akar kapni, mondd meg neki, hogy az Árnyékokban vándorolok, de most másokban, mint korábban. Ő tudhatja, hogy mit értek ezen. Nem lesz könnyű engem elpusztítani, mert vigyázok magamra, legalább annyira, mint ő itt saját magára. Támadni fogom őt a pokoltól az örökkévalóságig, míg egyikünk meg nem hal. Mit szólsz ehhez, öreg szolgám?Megfogta a kezem és megcsókolta. – Légy üdvözölve, Corwin, Amber Lordja! –, köszöntött, és könny csillogott a szemében.Azután reccsent az ajtó mögötte, majd kitárult.Eric lépett be.– Hello! – szóltam, felálltam és nagyon kellemetlen hangot ütöttem meg. – Nem vártam, hogy

ilyen hamar összefutok veled. Hogy mennek a dolgok Amberben?Szemei szélesre tágultak a megrökönyödéstől, hangja megtelt azzal, amit az emberek

szarkazmusnak neveznek, én sem tudok jobbat kitalálni rá. Megszólalt:– Igen, jól mennek a. dolgok, Corwin. Rosszul viszont, ha mások számításait vesszük

figyelembe.– Kár – csóváltam meg a fejem. – És hogy lehetne a dolgokat a helyükre tenni?– Tudok egy lehetőséget – mondta –, Dikre pillantott, aki azonnal kiment és becsukta az ajtót

maga mögött. Finom, halk ajtócsapódást hallottam.Eric megigazította a kardját a hüvelyében.– A trónt akarod! – kijelentés volt nem kérdés.– Nem azt akarjuk-e mind? – kérdeztem.– Azt hiszem, így van – mondta, és sóhajtott. – Igaz, ez nem könnyű, sokszor igen terhes

kötelesség, az embernek nehéz lesz tőle a feje. Nem tudom, miért erőlködünk mind megszerezni ezt a különös pozíciót. Neked viszont emlékezned kell rá, hogy kétszer is megvédtelek, nagylelkűen meghagytam az életedet az Árnyékvilágban legutóbb.– Nem voltál olyan nagylelkű – vágtam vissza. – Tudod, hogy hol hagytál engem, hogy haljak

meg pestisben. Az első alkalom, ahogy én emlékszem sokkal inkább eldöntetlen küzdelem volt.– Akkor most itt az alkalom. Kettőnk közül, Corwin én vagyok a mestered és a jobb. Ha akarsz,

próbálj ki fegyverrel, alkalmas rá az öltözékem. Ölj meg, és a trón talán a tiéd lesz. Próbáld meg.

Nem hiszem, hogy sikerül neked. Szeretném most rögtön eloszlatni a reményeidet. Támadj. Lássuk, mit tanultál az Árnyékvilágban!Kardja a kezében, kardom a kezemben. Az asztal mellett voltam.– Milyen nagy hatalmú schutzpassod van – mondtam neki. – Mi tesz téged jobbá, mint

bennünket, többieket, és mi alkalmasabbá arra, hogy uralkodj?– Az a tény, hogy én képes voltam elfoglalni a trónt – felelte. – Próbáld meg, vedd el!Megpróbáltam.A fejére céloztam, kivédte; aztán kivédtem a szívemre irányuló visszavágást, a mellére

céloztam.Kivédte és egy kis széket rúgott kettőnk közé.Jobb lábommal félre rúgtam, az arcára célozva, de nem talált, és ő újra támadt.Kivédtem, ő is az enyémet. Azután rohamoztam, ő védett, támadott és én kivédtem.Kipróbáltam egy nagyon ravasz támadást, Franciaországban tanultam: ez egy ütést, kvart cselt,

szixt cselt és támadást tartalmazott, amely a csukló elleni rohamba megy át.Szúrtam, és a vér folyt.– Ó, gyalázatos testvér – sziszegte visszalépve. – Jelentették, hogy Random is elkísért.– Ez igaz – ismertem el. – Többen gyűltünk össze ellened.Támadott és visszavert. Belém nyilalt, hogy minden munkám ellenére ő még mindig a

mesterem. Egyike a legnagyobb vívóknak, akikkel valaha is találkoztam. Az az érzés hasított belém, hogy nem tudom legyőzni, úgy védekeztem, mint egy őrült, és úgy hátráltam, ahogy ő támadott, lépésről lépésre. Mindketten évszázadokon át tanultunk a legjobb mesterektől. A legnagyobb élő, tudtam, Benedict bátyám, de nem volt itt, hogy akár így, akár úgy, segítsen, így balkezemmel az asztalon lévő dolgokhoz kaptam, odavágtam Erichez. De ő kikerült mindent és erősen támadott, én a baloldalához húzódtam és minden ilyesmi, de nem tudtam elhárítani a kardja hegyét a bal szemem elől. És féltem. Ez az ember nagyszerű volt. Ha nem gyűlölném annyira, megtapsolnám az alakítást.Ismét hátráltam, és a félelem és bizonyosság járt át: nem tudom legyőzni. Jobb volt nálam, ha

vívásról volt szó. Káromkodtam, de nem tudtam rajta túljutni. Kipróbáltam másik három jól bevált rohamot, de minden egyes alkalommal kivédte. Védett, és hátrálásra kényszerített minden egyes támadása előtt.Na, azért ez a beállítás hamis. Pokolian jó vagyok. Csak most éppen ő látszik jobbnak.Aztán valami riadó és járkálás volt kinn a hallban. Eric kísérete készülődött, és ha Eric nem öl

meg, mielőtt ideérnének, biztos voltam benne, hogy ők elintéznek – akár egy nyílvesszővel.Vér csepegett a jobb csuklójából. A keze még mindig biztos volt, de úgy éreztem, hogy más

körülmények között, védekező taktikát folytatva még meg tudnám törni az ellenállását, ez a megsebzett csukló legyengíti, és talán alkalmas pillanatban le tudnék lépni az őrsége elől, ha már gyengül.Finoman káromkodtam és ő nevetett.– Bolond voltál, hogy ide jöttél – szólalt meg.Nem fogta fel, hogy mire készülök, amíg nem késő (hátráltam, egészen az ajtóig. Kockázatos

volt, mert nem maradt terem visszavonulni, de jobb volt, mint a biztos halál).A bal kezemmel megkíséreltem bereteszelni az ajtót. Hatalmas, nehéz ajtó volt, és be kell majd

törniük, hogy bejöhessenek. Ez ad nekem még néhány percet. Egy vállsebet is szereztem, egy támadásból, amelyet csak részben tudtam kivédeni, mert az ajtóval voltam elfoglalva. De ez a bal vállam volt. A vívó kezem sértetlen maradt.Mosolyogtam, jó állást alakítottam ki magamnak.– Esetleg te voltál bolond, hogy ide bejöttél – mondtam. – Gyengülsz, tudom... – ezzel kemény,

gyors rohamra lendültem.Kivédte, de két lépést hátrált közben.– Az a seb, amit kaptál, elgyengít. Érzed, ahogy elhagy az erőd...

– Fogd be a szád! – üvöltötte, és én éreztem, hogy a gyengéjére tapintottam. Ez néhány százalékkal megnövelte az esélyeimet, döntöttem el, és olyan erős nyomást gyakoroltam rá, amilyet csak tudtam, felmérve, hogy ezt az iramot nem tudom sokáig fenntartani.De Eric nem fogta fel a helyzetet.Elhintettem benne a félelem magvait és visszalépett hirtelen támadásom elől.Megdöngették az ajtót, de emiatt még egy darabig nem kell aggódnom.– Legyőztelek, Eric! – intettem. – Szívósabb vagyok, mint azelőtt voltam, láthattad, testvér!A félelem először a szemében jelent meg, aztán az arcán, majd a küzdési stílusában. Átment

teljesen védekező taktikába, hátrált a rohamaim elől. Biztos vagyok benne, hogy ő sem volt gyenge. Átejtettem őt, hiszen mindig jobb volt nálam. De nem lehet, hogy ez a feltevésem alapvetően pszichológiai alapon született? Ha engem mindig azért vert meg, mert gyengébbnek éreztem magam, és ő ezt az érzésemet fejlesztette? Magamat is becsapom. Lehet, hogy jó vagyok. Furcsa megbizonyosodással megpróbáltam a korábban már alkalmazott rohamot, szúrtam, a kézfején újabb vörös nyom keletkezett.– Ez buta dolog volt, Eric – mondtam. Kétszer alkalmazni ugyanazt a trükköt – és Eric egy

széles szék mögé hátrált. Egy darabig a körül vívtunk.Az ajtódöngetés megszűnt, a bekiabálás is, csend lett.– Baltáért mentek – zihálta Eric. – Rögtön itt lesznek!Mosoly ült ki az arcomra. Eltart néhány percig. – Ez több mint elég ahhoz, hogy befejezzem.

Aligha tudod az őrségedet igénybe venni, és egyre jobban vérzik! Nézd!– Fogd be a pofád!– Mire betörik az ajtót, csak egy herceg lesz Amberben, és az nem te leszel!Aztán a bal kezével lelökött egy sor könyvet a polcról; a könyvek a fejemre estek, megütöttek.Nem ragadta meg az alkalmat, hogy támadjon. Átrohant a szobán, felkapott egy kis széket, a

balkezében tartotta.Egy sarokba menekült, a széket és a kardját maga előtt tartotta.Gyors lépések a folyosón, és baltacsapások az ajtón.– Gyere! – incselkedett. – Próbálj meg most elkapni!– De megrémültél! – hangom gúnyosan csendült.Nevetett.– Akadémikus vita – felelte. – Nem tudsz elkapni, mielőtt az ajtót betörik, aztán pedig véged

van!Egyetértettem. Ebben a felállásban bármilyen támadást visszaver, legalábbis pár percig.Gyorsan átmentem a szobán, a szemközti falhoz.Balkezemmel kinyitottam a szellőzőt, ahol bejöttem.– Rendben – bólintottam. – Úgy néz ki, élni fogsz, legalábbis egy darabig. Szerencséd van. Ha

legközelebb találkozunk, senki sem lesz a segítségedre.Kiköpött és elmondott mindennek, még a széket is leeresztette, hogy obszcén mozdulattal

kísérje szavait. Átbújtam a nyíláson és bezártam az ajtaját. Eldobta a kardját. Kockázatos, ha úgy döntök, hogy visszamegyek. De tudta, hogy nem teszem, mert az ajtó már majdnem bedőlt.Olyan gyorsan másztam le a létrán, ahogy csak tudtam, arra a helyre, ahol aludtam. Ahogy

odaértem, megnyugodtam. Elgondolkodtam, hogy milyen ügyesen bánok a karddal. A küzdelemben eleinte lenyűgözött és hatalmában tartott a férfi, aki korábban mindig győzött. Most viszont elcsodálkoztam. Feltehetően az a néhány évszázad, amit a Földön töltöttem, nem volt hiábavaló. Nyilván ezalatt az idő alatt jobb lettem. Most már úgy éreztem, hogy fegyverrel a kézben ugyanolyan erős vagyok, mint Eric. Jó érzések töltöttek el. Ha újra találkozunk, és biztosan tudtam, hogy fogunk, és nem lesz külső beavatkozás, – ki tudja? – élek az alkalommal. A mai mérkőzésen őt kipontoznák. Ebben biztos voltam. Lehet, hogy gyengébb lesz a keze, de az biztos, hogy a következő alkalommal bizonytalanabb lesz.Az utolsó tizenöt lábnyi magasságról leugrottam, behajlított térddel értem földet.A közmondásos öt perc előnyöm volt üldözőim előtt, de biztos voltam benne, hogy ki tudom

használni és elmenekülök.

Mert a derékszíjamban volt a kártya.Két lehetőség volt arra, hogy közvetlenül Amberből az Árnyékokba menjek...Az egyik a Sablon, amit ritkán használnak ilyen célokra.A másik a kártya, ha megbízhatunk egyik testvérünkben.Bleyst fontolgattam. Többnyire bízhattam benne. A testvérem volt, de bajban volt, és szüksége

volt a segítségemre.Nézegettem őt, a haja tűzkorona, tetőtől talpig vörösbe és narancssárgába öltözve, jobb kezében

karddal, baljában egy pohár borral. Maga az ördög táncolt kék szemeiben, szakálla lángvörös. A kard hüvelyének mintázatán, fedeztem fel hirtelen, a Sablon egy része lobbant fel. Gyűrűi lángoltak. Megmozdult.A kapcsolat jeges szélként jött létre.Az alak a kártyán életnagyságúnak látszott, és megváltoztatta előbbi helyzetét. Szemeit nem

szegezte pontosan rám, ajkai mozogtak.– Ki az? – kérdezte, és én hallottam a szavakat.– Corwin – feleltem. Előre nyújtotta bal kezét; már nem volt benne a boros kupa.– Gyere hozzám, ha akarsz. Kinyújtottam a kezem, ujjaink találkoztak.Tettem egy lépést.Balkezemben még mindig a kártya volt, bár Bleys és én egy sziklán álltunk, együtt, egyik

oldalunkon tátongó szakadék, másikon pedig magas erőd. Fölöttünk az ég lángvörös.– Hello, Bleys – kissé meghajoltam felé. és visszadugtam a kártyát az övembe a többi közé. –

Köszönöm a segítséget.Gyengeség tört rám. Folyt a vér a bal vállamból.– Megsebesültél – jegyezte meg, egyik kezével a vállamra mutatva; csak bólintottam, de

tényleg fájt.Késő este az erődítményben egy hatalmas székben terpeszkedtem és whiskyt ittam.

Dohányoztunk, adogattuk az üveget egymásnak és beszélgettünk.– Éppen most voltál Amberben?– Igen, pont most.– Párbajoztatok, és megsebesítetted Ericet?– Igen.– A fenébe! Bárcsak megölted volna! – Azután eltöprengett. – Lehet, hogy mégse. Akkor a tiéd

lenne a trón. Jobb esélyeim lennének Eric ellen, mint ellened. Nem tudom. Mik a terveid?Teljes őszinteségre szántam el magam.– Mindannyian a trónt akarjuk – kezdtem. – Semmi ok, hogy hazudjunk egymásnak. Nem

akarlak megölni miatta, ez őrültség volna, de másrészről, nem akarom föladni a szándékomat, csak azért, mert a vendégszeretetedet élvezem. Random is szeretné, de most kellőképpen ki van kapcsolva. Jó ideje senki sem hallott Benedictről. Gérard és Caine, úgy néz ki, Ericet támogatja, ahelyett, hogy a saját céljait követné. Ugyanez érvényes. Juliánra. Marad még Brand testvérünk, és a nővéreink. Nem tudom, hol a pokolban van Brand, és mik a szándékai, azt viszont tudom, hogy Deirdrének nincs ereje, hacsak Llewella nem tud kialakítani valamit Rebmában, Flóra pedig Eric híve. Nem tudom, hol tart Fiona.– Hát így állunk – mondta Bleys, és töltött mindkettőnknek. – Igen, igazad van. Nem tudom,

kinek mi jár éppen a fejében, de fel tudom becsülni a rokonok erejét, és azt hiszem, én vagyok a legjobb pozícióban. Okos döntés volt idejönni. Támogass engem, és kapsz egy hercegséget.– Fene jó szíved van – mosolyodtam el. Majd meglátjuk.Kortyolgattuk az italt.– Mi mást tehetnél? – kérdezte, és felfogtam, hogy a kérdés nagyon fontos.– Gyűjthetek saját hadsereget és megostromolhatom Ambert – jegyeztem meg.– Melyik Árnyékvilágban van a hadsereged? – érdeklődött.

– Ez természetesen az én dolgom – mondtam. Nem áll szándékomban, hogy megtámadjalak. Ha az uralkodásról van szó, téged, magamat, Gérardot vagy Benedictet – ha még él – akarom a trónon látni.– Persze, főleg magadat!– Hát persze!– Akkor értjük egymást. Együtt is harcolhatunk, legalábbis egyelőre. Azt hiszem.– Én is – egyeztem bele. – Különben nem adtam volna magam a kezedre.Mosolygott a szakállába.– Szükséged volt valakire, és én voltam a legkisebb rossz.– Így igaz – ismertem el.– Bárcsak itt lenne Benedict. Bárcsak Gérard ne adná el magát!– Bárcsak, bárcsak. Vágyak az egyik oldalon, tenni valamit, ez a másik oldal. Próbáld meg

mind a kettőt és nézd meg, mi lesz belőle.– Igazad van – mondta.Egy darabig csendben cigarettáztunk.– Mennyire bízhatom meg benned? – kérdezte.– Amennyire én tebenned!– Akkor kössünk egy alkut. Őszintén szólva azt hittem, évek óta halott vagy. Nem hittem volna,

hogy a döntő pillanatban feltűnsz és a saját célodért nyomulsz előre. De te itt vagy, és ez a helyzet. Kössünk szövetséget, vonjuk össze erőinket és ostromoljuk meg Ambert. Bármelyikünk éli túl, az a csúcsra jut. Ha mind a ketten, akkor – akkor a fene egye meg! – meg kell vívnunk egymással. Párbaj!Gondolkodtam rajta. A legjobb alkunak tűnt, amit valaha is kötöttem. Azt mondtam:– Aludjunk rá egyet! Reggel válaszolok, jó?– Jó.Kiittuk az italunkat és gondolatainkba merültünk. A vállam kicsit sajgott, de a whisky segített

és a kenőcs is, amit Bleys adott. Egy idő után éreztük az ital hatását. Érzelgősek lettünk.Különös, hogy van testvérünk, és mégis, egész életünkben valamennyien külön járjuk életünk

külön ösvényét. Istenem! Olyan sok mondanivalónk volt egymásnak, és egyikünk sem érezte a fáradtságot. Aztán megveregette a jó vállamat és azt mondta, hogy lassan a dolga után kell néznie, és reggel majd egy szolga hoz nekem reggelit. Bólintottam, átöleltük egymást és ő visszavonult.Az ablakhoz mentem, és ebből a magasságból messze elláttam.Tábortüzek égtek, mint a csillagok.Ezrivel voltak. Mondhatom, Bleys tekintélyes erőket vont össze és én irigykedtem. Másrészt

viszont ez jó dolog. Ha valaki egyáltalán le tudja győzni Ericet, az csak Bleys lehet! Nem volna rossz uralkodó Amberben, csak az a baj, hogy én szeretnék az lenni.Egy kicsit jobban odafigyeltem, és furcsa alakokat láttam a tűz fényében ímbolyogni. Kíváncsi

lettem, hogy kikből áll a hadserege.Amit láttam, felülmúlta minden várakozásomat.Visszamenten az asztalhoz, hogy egy utolsót töltsék magamnak.Mielőtt felhajtottam volna, meggyújtottam egy gyertyát, a fényénél elővettem a kapott

kártyákat.Szétraktam magam előtt, kiemeltem Eric lapját. Az asztal közepére tettem, a többit pedig

elraktam.Egy idő után életre kelt; hálóruhájában láttam Ericet és hallottam a hangját.– Ki az? – a keze be volt kötve.– Én vagyok – szóltam. – Corwin! Hogy vagy?Káromkodott egyet, én pedig nevettem. Veszélyes játszma volt, lehet, hogy a whisky vitt bele,

de folytattam.– Csak szükségét éreztem, hogy közöljem veled, jól vagyok. Azt is szeretném megmondani,

hogy igazad volt, amikor arról beszéltél, hogy nehéz a fejed. Nem kell sokáig viselned. Csirió!

Testvér! Az a nap, amikor újra Amberben leszek, a halálod napja lesz. Tartsd észben, megmondtam: az a nap nincs nagyon messze!– Csak gyere – sziszegte. – Nem fogok kegyelmet kérni, csak azért, hogy elmenekülhess!Tekintetét rám szegezte és közel voltunk egymáshoz.Szamárfület mutattam neki és rátettem a tenyeremet a kártyára.Ez ugyanolyan hatású, mintha letenném a telefonkagylót, és az összes többivel magára hagytam

Ericet.Elalvás előtt gondolkodtam, hogy miféle csapatokat gyűjtött össze Bleys, ott, a hegyszorosban

és milyen csapatokkal védekezhet Eric.Nem lesz könnyű.

VI.Az ország neve Avernus, és az összegyűjtött csapatokban nem teljesen emberi lények voltak.

Másnap reggel elkísértem Bleyst a szemlére. Mindegyik körülbelül két láb magas volt, bőrük nagyon vörös, hajuk kevés, szemük mint a macskáé, kezükön és lábukon hat ujjizület. Ruházatuk könnyű volt, mint a selyem, de át volt szőve valami mással, színe többnyire szürke vagy kék. Mindegyik két rövid görbe kardot viselt. Fülük hegyes, ujjaik karomban végződnek.Meleg idő volt, a színek meghökkentőek; mindenki isteneknek hitt bennünket.Bleys talált egy helyet, ahol a vallás szerint testvér isteneket imádtak, akik ránk hasonlítottak,

és akiknek meg volt a maguk baja. Eszerint a mítosz szerint egy gonosz testvér is hatalomra tehetne szert és legyőzhetné a jó testvéreket. És természetesen volt egy Apokalipszis legenda, amely harcra hívta a híveket, hogy a túlélő jó testvérek mellé álljanak.Balkezem fekete kendővel fel volt kötve.Láttam haldoklókat is.Megálltam az egyik közlegény előtt, felnéztem rá és megkérdeztem:– Tudod, hogy Eric kicsoda?– A poklok ura! – felelte. Bólintottam és válaszoltam:– Nagyon helyes – és tovább mentem. Bleys hadserege mintha méretre készültvolna, önfeláldozó ágyútöltelékek gyülekezete volt.– Mekkora a sereged? – kérdeztem.– Körülbelül ötvenezer harcos – válaszolta.– Tisztelem azokat, akik az életüket áldozzák egy ügyért. De nem tudod Ambert bevenni

ötvenezer emberrel, akkor sem, ha mind elvezeted Kolvir lábához, és még ezt sem tudod megtenni. Bolondság feltételezni, hogy ezekkel a nyomorult fattyúkkal, meg a játékkardjaikkal és minden egyébbel be lehet venni a halhatatlan várost.– Tudom – mondta. – De nemcsak belőlük áll a hadseregem.– Sokkal többre van szükséged! És hogy tudsz kiállítani három tengeri hajórajt, ami csak a fele

annak, amivel Caine és Gérard együttesen rendelkezik?– Megvan a módja.– Még nem elég – mondtam – épphogy csak a kezdet!– Tudom. Még fejlesztem – válaszolta.– Jobb lenne, ha gyorsabban fejlesztenéd! Eric Amberben ül és megöl bennünket, amíg itt, az

Árnyékvilágban menetelünk. Amint a maradék erők elérik végül Kolvir lábát, ott megtizedeli őket. És akkor még hátravan az út fel, Amberbe. Mit gondolsz, hány száz marad, amire a várost elérjük? Ahhoz elég, hogy Eric öt perc alatt eltapossa; veszteség nélkül. Ha ez a legjobb, amid van, Bleys testvérem, kétlem, hogy az expedíciód sikeres lesz!– Eric bejelentette, hogy három hónapon belül megkoronáztatja magát – mondta. – Addig

megháromszorozom az erőimet. Az is lehet, hogy negyedmilliós Árnyékcsapatom lesz Amber ellen. Vannak ehhez hasonló más világok is, és én beléjük hatolok. Annyi megszentelt keresztesvítézem lesz. amennyi még sohasem vonult Amber ellen.– És Ericnek ugyanennyi ideje van, hogy megerősítse a védelmet. Nem tudom, Bleys... ez

öngyilkos roham. Nem ismertem teljesen a helyzetet, amikor idejöttem.

– És mit hoztál magaddal? – kérdezte. Semmit! Az a szóbeszéd járja, hogy valaha csapataid voltak. Hol vannak?Elfordultam tőle.– Nincsenek többé – ismertem be. – Biztos lehetsz benne.– Nem találod az Árnyékod Árnyékát?– Nem akarom megpróbálni – feleltem. Sajnálom.– Akkor mi hasznom van belőled egyáltalán?– Elmegyek – mondtam. – Ha csak erre tudsz gondolni, ha csak ezt kívánod tőlem: még több

ágyútölteléket.– Várj! – kiáltott fel. – Elsiettem a dolgot. Az eszedre szükségem van, akkoris, ha nincs

csapatod. Maradj velem, kérlek! Bocsánatot is kérek, ha akarod!– Arra nincs szükség – válaszoltam mert tudtam, hogy mit jelent ez annak, aki Amber hercege.

– Maradok. Azt hiszem, a segítségedre tudok lenni.– Helyes – és megveregette az ép vállamat.– Még több csapatot szerzek neked, ne félj – tettem hozzá.Így is lett.Járkáltam az Árnyékokban, és szőrös lényekre bukkantam, feketékre, nagy fogakkal és

körmökkel, kellőképpen hasonlatosak voltak az emberhez, és annyira intelligensek, mint egy gólya bármelyik főiskolán – bocsánat, gyerekek, de azt értem alatta, hogy lojálisak, odaadóan hűek, becsületesek voltak, és túl könnyen bedőltek egy olyan fattyúnak, amilyen én vagyok vagy a testvérem. Úgy éreztem magam, mint bármelyik lemezlovas.Körülbelül százezren könyörögtek, hogy vegyük fel a hadseregbe.Bleys elámult és elhallgatott. Egy hét múlva a vállam begyógyult. Két hónap múlva megvolt a

negyedmillió katona, vagy még annál is több.– Corwin, Corwin! Még mindig a régi Corwin vagy... – és újra töltött a poharakba.De én furcsán éreztem magam. A csapatok nagyrésze kész volt az életét áldozni. És ezért én

voltam felelős. Éreztem némi lelkiismeretfurdalást,, bár tudtam, hogy mi a különbség az Árnyék és az Anyag között. Minden halál valóságos halál, és ezt magamról is tudtam.Esténként néha elővettem a kártyát. Ebben a pakliban már megvoltak a hiányzó Aduk. Az egyik

magát Ambert ábrázolta, és tudtam, hogy ez vissza tud vinni engem a városba. A többín halott vagy eltűnt rokonaink voltak. Az egyiken Apánk volt, gyorsan átugrottam rajta. Eltűnt.Mindegyik arcnál hosszasan elidőztem, kíváncsi voltam, mit lehet tőlük elvárni. Többször

átlapoztam a kártyákat, és minden egyes alkalommal ugyanaz a lap ugrott ki.Caine.Zöld-fekete szatént és háromszögletű kalapot viselt, hátra omló zöld tollbokrétaval. Övében

smaragddal kivert tőr. Sötét alak volt.– Caine – szólítottam meg. Kis idő múlva válaszolt.– Ki az? ,– Corwin.– Corwin?! Ez vicc?– Nem.– Mit akarsz?– Mid van?– Azt te is tudod – szeme megállapodott rajtam, de én csak a kezét néztem, amely a tőrhöz

közel volt.– Hol vagy?– Bleysnél.– Azt beszélik, hogy nemrég feltűntél Amberben, és megcsodáltam a kötést Eric kezén.– Nem tudod, mit akarok – mondtam. Mennyiért vagy kapható?– Hogy érted?– Legyünk őszinték egymáshoz. Gondolod, hogy Bleys és én le tudjuk győzni Ericet?

– Nem, és én éppen ezért vagyok Eric-kel. És a seregemet sem adom el, ha ez iránt érdeklődsz – és el tudom képzelni, hogy igen.Elmosolyodtam.– Éles eszű testvér – feleltem. – Nagyon kellemes volt veled beszélgetni. Viszontlátásra

Amberben; talán.Mozdítottam a kezem, de felkiáltott.– Várj!– Miért?– Nem hallottam az ajánlatodat!– De úgyis tudod – mondtam. – Kitalálod, és nem vagy érdekelt benne!– Nem biztos. Én csak azt tudom, kit illet a méltányosság!– Az erőt, hatalmat érted alatta.– Rendben, azt. Mit ajánlasz? Beszélgettünk vagy egy órát, aztán az északi tengeri utak nyitva

álltak Bleys három hajóraja számára, beléphettek, erősítést is remélve.– Ha elhibázod, három fej hullik le Amberben – jegyezte meg.– De te nem tartod valószínűnek, ugye? – kérdeztem.– Nem, azt hiszem, hogy nem túl sokára Bleys vagy te ülsz a trónon. Megelégszem azzal, hogy

a győztest szolgálom. A hercegségnek remeknek kell lennie. Még mindig szeretném Random fejét, mint a díj részét!– Nincs alku! Fogadd el, ahogy hallottad, vagy pedig felejtsd el!– Elfogadom.Elmosolyodtam és a tenyeremet a kártyára tettem; és elment.Gérardot elhalasztottam. Cain kimerített.Ágyba dőltem és elaludtam.Gérard, amikor megismerkedett a helyzettel, beleegyezett, hogy velünk tart. Főleg azért, mert

én kérdeztem. Ericet kisebb potenciális ellenségnek tartja, mint engem.Gyorsan megalkudtunk, mindent megígértem, ami kért, mert fejek hullását nem követelte.Aztán megszemléltem a csapatokat és többet mondtam nekik Amberről. Különös, hogy

testvérként meneteltek, a nagy vörös legények és a kis szőrösek.Megmondták nekik a szent igazságot.Az isteneik voltunk, és ez volt a lényeg.Megnéztem a vérszínű óceánon hajózó flottát. Csodálkoztam. Az Árnyékvilágban, melyen

áthajóztak, sokuk elveszne.Megszemléltem Avernus csapatait, és az általam verbuváltakat, Ri'ik helységből. Az ő feladatuk

volt a Földre és Amberbe masírozni.Elővettem a kártyámat és szétraktam. Kiemeltem a lapot, melyen Benedict volt. Sokáig hívtam,

de semmi jelet nem adott. A kártya hideg maradt. Aztán Brandét érintettem meg. Ismét sokáig nem volt más, csak hideg.Aztán sikoly hallatszott. Rettenetes, gyötrelmes volt.Segíts nekem! – kérte a kiáltás.– Hogyan tudok segíteni? – kérdeztem.– Ki az? – kérdezte, és láttam a vonagló testét.– Corwin.– Vigyél el innen, Corwin testvér! Cserébe mindenem a tiéd, amit csak akarsz!– Hol vagy?– Én ...Aztán a dolgok összekavarodtak, az agyam nem fogott fel semmit, újabb sikoly, mely erősödött

majd hörgésbe fulladt, végül csend lett.Megint hideg volt minden.Reszkettem. Nem tudom, mitől.. Rágyújtottam egy cigarettára, az ablakhoz mentem, belebámultam az éjszakába, otthagytam a

kártyákat, ahova az asztal tetején kerültek.

Az apró csillagok ködfátyolon keresztül ragyogtak. Nem volt olyan konstelláció, amit felismertem volna. Apró kék hold sütött át a sötétségen. Gyorsan leszállt az éj, hirtelen támadt, jeges fuvallattal, és összehúztam magamon a köpenyemet. Arra a végzetes télre gondoltam, ott, Oroszországban. Istenem! Majdnem halálra fagytam! És hova vezetett az egész?Amber trónjához, hát persze.Ez szentesített mindent.De mi van Branddal? Hol van? Mi történt vele és ki tette ezt vele?Válasz? Nincs.Kíváncsi voltam, ahogy nézegettem, nyomonkövetve azt a kék holdat, amint lement.

Kihagytam volna valami lényegeset? Nem ástam elég mélyre?Nincs válasz.Visszaültem az asztalhoz, öntöttem egy kevés italt.Átlapoztam a kártyákat és ráakadtam Apáéra.Oberon, Amber ura, előttem állt, zöldben és aranyban. Magas, karcsú, szakálla fekete, ezüst

csíkokkal, a haja ugyanilyen. Zöld gyűrűk arany foglalatban, arany kard. Egyszer azt hittem, hogy semmi sem tudja kimozdítani Amber halhatatlan uralkodóját a trónjáról. Mi történhetett? Még most sem tudom. De ő elment. Hogyan érte a vég az Apámat?Figyeltem és koncentráltam.Semmi, semmi.Valami?Valami.Válaszmozdulat következett, de nagyon gyenge, és az alak ott a kártyán csupán az árnyékává

vált annak a férfinak, aki valaha volt.– Apa? – kérdeztem. Semmi.– Apa?– Igen... – nagyon bágyadtán és távolról, mintha tengeri kagylón keresztül jönne, beleolvadva a

monoton mormogásba.– Hol vagy? Mi történt?– Én... – hosszú szünet.– Igen? – Itt Corwin, a fiad. Mi történt Amberben, hogy el kellett menned?– Az időm... – mondta, és hangja még messzebbről szólt– Úgy érted, hogy leköszöntél? Egyik testvérem sem mesélte el a történetet, én pedig egyikben

sem bízom annyira, hogy megkérdezzem. Csak azt tudom, hogy a trón nyitva áll minden bitorlónak. Eric tartja most a várost és Julián őrzi Arden Erdejét. Caine és Gerard a tengert felügyeli. Bleys támadást indít és én a szövetségese vagyok. Milyen kívánságaid vannak a trón utódlását illetően?– Te vagy az egyetlen, aki megkérdezte suttogta. – Igen...– Igen, micsoda?– Igen, támadd meg őket...– Mi van veled? Hogy tudnék segíteni?– Nincs rá mód... Foglald el a trónt!– Én? Vagy Bleys és én?– Te! – felelte.– Igen?– Tiéd az áldásom... Foglald el a trónt és siess!– Miért, Apám?– Nincs levegőm... Foglald el! Aztán eltűnt.Tehát Apa él. Ez érdekes! Mit tegyünk most?Kiittam az italt és elgondolkodtam.Még mindig él, valahol, és ő Amber királya. Miért ment el? Hová? Milyen? Melyik? Hány?

Ilyen kérdések kavarogtak bennem.Ki tudja? Én nem. Egyenlőre nincs mit mondani.

Hacsak?Nem tudtam a dolgot a helyére tenni. Szeretném, ha tudnák, hogy Apa és én sohasem jöttünk

valami jól ki. Nem gyűlöltem, mint Random vagy némelyik más. De nekem, és ebben abszolút biztos vagyok, nem volt semmi okom, hogy különösebben lelkesedjem érte. Nagy volt, nagy volt a hatalma és ott volt. Ennyi. Ő volt Amber történelme, ahogy mi tudtuk, és Amber történelme annyi évezredre nyúlik vissza, hogy meg sem lehet számolni. Mit lehet tenni?Ami engem illet, kiittam az italt és aludni mentem.Másnap reggel résztvettem Bleys vezérkarának ülésén. Volt négy admirálisa, mindegyik a

hajóraj durván negyedét irányította, és volt egy csomó tiszt. Összesen körülbelül harminc magasrangú fejes az ülésen, nagy és vörös és kicsi és szőrös, ahogy a helyzet hozta.A vezérkari ülés eltartott vagy négy órát, aztán ebédszünet következett. Eldöntöttük, hogy

három nap múlva indulunk. Mivel a kékvérűek egyikének jelenléte kellett, hogy megnyíljon az út Amberbe, én lettem a tengernagyi hajó parancsnoka, Bleys pedig a gyalogságot vezényli az Árnyék országain keresztül.Ez zavart engem, megkérdeztem tőle, hogy mi történne, ha nem kínálom fel a segítségemet. Két

dolgot válaszolt: egyrészt, ha egyedül megy, átvezeti a flottát, a parttól elegendő távolságra otthagyja és egy egyszerű csónakon Avernusba megy és a katonáit a megadott időre odavezeti; másrészt, céltudatosan keresett egy Árnyékot, amelyben megjelenik egy testvér, segíteni.Volt némi kétségem, amikor az utóbbiról hallottam, bár tudtam, hogy az valójában én vagyok.

Az előző elképzelés egy kicsit kidolgozatlannak tűnt, mert a hajóhad túl messze lesz a parttól ahhoz, hogy jelzéseket fogadjon a parttól, és igen nagy annak az esélye, hogy valamilyen külső körülmény miatt egy ilyen nagyméretű hajóhad nem ér oda a megadott időre; ezeket tartottam az általános terv leggyengébb pontjainak.De, mint taktikust, mindig brilliánsnak tartottam; és amikor kiteregette Amber térképét és az

ország ábráit, amit saját maga rajzolt, és amikor ismertette az országon belüli taktikát, tudtam, hogy valóban Amber hercege, aki fortélyosságban verhetetlen.Az egyetlen gond, hogy Amber másik hercege ellen támadunk, aki erősebb pozíciót foglal el.

Aggódtam, de tekintettel arra, hogy Eric hamarosan meg akarja koronáztatni magát, ez látszott számunkra az egyetlen lehetőségnek és elhatároztam, hogy végigharcolom. Ha veszítünk, végünk van, de Bleysnek van a legnagyobb elérhető hadserege és működőképes támadási terve, nekem ilyen nincs.Ezért végigjártam az országot, melynek neve Avernus, élvezhettem ködös völgyeit és

szakadékait, füstölgő krátereit, a szikrázó napsütést a mélykék égből, a Jeges éjszakákat és a túlságosan is forró nappalokat, a sziklákat és a fekete homokbuckákat, az apró, de dühödt és mérges állatokat, a hatalmas bíbor növényeket, melyek olyanok voltak, mint a tüske nélküli kaktuszok; és másnap délután, amikor egy szikláról figyeltem a tengert, felettem skarlátvörös felhők tornyosultak, úgy éreztem, hogy szeretem ezt a helyet és ha a fiak az Istenek háborújában elesnek, egy napon majd egy dalban halhatatlanná teszem őket, ha képes leszek rá.Ez mint a balzsam enyhítette aggodalmaimat; csatlakoztam a hajórajhoz és átvettem a

parancsnokságot. Ha sikerül, a hajóhadat örökre ünnepelni fogják a halhatatlanok csarnokában.Én voltam a vezér és én nyitottam meg az utat. Nagyon élveztem.A következő napokban a tengert szeltük, én irányítottam a vezérhajóról. Viharba vittem a

hajórajt, és általa sokkal közelebb értünk a célunkhoz. Hatalmas örvényeket hagytunk magunk mögött és haladtunk előre. Sötét sziklák között jártunk, és a víz színe mélyebb árnyalatot vett fel. A szinek kezdtek hasonlítani az Amberi színekre. Hát még mindig képes vagyok megtenni! Időben és térben befolyásolom a sorsunkat! Hazamegyünk! Mármint ez nekem haza.Furcsa szigetek mellett mentünk el, ahol zöld madarak károgtak és zöld majmok lógtak a fákon,

mint a gyümölcs, ugráltak, néha makogtak és sziklákat dobáltak a tengerbe, kétségtelenül ránk célozva.Messze kimentünk a tengerbe, aztán a hajóhad megfordult, a part irányába.Bleys most a világok síkságain menetel. Tudtam, hogy sikerülni fog neki, bármilyen támadást

intéz is ellene Eric.- A kártyák segítségével érintkeztem vele, és megismertem az úton véghezvitt

hőstetteket. Tízezer ember halt meg a kentaurokkal vívott csatában, ötezer ember veszett el egy rettenetes földrengéskor, tizenötezren pusztultak el egy forgószélben, mely elsodorta a tábort, tizenkilencezren haltak meg vagy tűntek el egy dzsungelben, hogy hol, azt nem tudom, amikor felülről, valami furcsa dübörgő valamiről nappalmot dobtak le rájuk, hatezren dezertáltak egy helyen, amely olyan volt, mint a menyország, amit ígértek nekik; ötszáz halálát nem tudtuk megmagyarázni, ők egy homoksivatagon mentek keresztül, mellettük gombafelhő tornyosult; nyolcezer hatszázan valamilyen gördülő katonaijárművek elé kerültek, amelyek csak lőttek és lőttek; nyolcszázan megbetegedtek és visszamaradtak, kétszázan tűzvészben pusztultak el, ötvennégyen párbajban ölték meg egymást, háromszázan mérgező bogyókat ettek, százat bölényszerű lények csordája taposott el, hetvenhárom sátra kigyulladt, ötezer ötszázat árvíz sodort el, kétezret pedig a kék hegyekből jövő szelek ragadtak el.Örülhettem, hogy eddig csupán száznyolcvanhat hajót vesztettem el.Aludni, esetleg álmodni... De jaj, van itt egy bökkenő. Eric óráról órára és hüvelykről hüvelykre

írt bennünket. Tervezett koronázásáig már csak néhány hét van hátra, és nyilvánvalóan tudja, hogy úton vagyunk felé, ezért csak pusztulunk és pusztulunk.Bár írva vagyon, hogy csak Amber hercege járhat az Árnyékokban, természetesen vihet

magával vagy irányíthat mindenki mást, akit csak akar. Vezettük csapatainkat és láttuk őket meghalni, de az Árnyékról ki kell jelentenem: van az Árnyék és van az Anyag, és ebben rejlik a gyökere mindennek. Anyagból csak Amber van, a valóságos város, a valóságos Földön, és minden benne van. Árnyék végtelenül sok lehet. Minden lehetőség létezik valahol, mint a valóság Árnyéka. Amber létező valóság, és minden irányba vet Árnyékokat. Mi lehet tudni arról, ami Amberen kívül van? Az Árnyék Ambertól a Káoszig terjed, és minden lehetséges benne. Csak háromféleképpen lehet rajta áthatolni, és mindegyik nagyon bonyolult. Ha valaki Amber vérbeli hercege, átjárhat az Árnyékokon, kényszerítheti a környezetet, hogy

megváltozzon, míg végül pontosan olyan nem lesz, amilyennek akarja, és ott megállapodhat. Ez az Árnyékvilág azután a sajátja, védett a családtagok behatolásától, azt tesz vele, amit akar. Ilyen helyen laktam néhány évszázadon keresztül.A második mód a kártya, Dworkin, a művész alkotása, aki a kártyát a képünkre alkotta meg,

hogy kapcsolatot teremtsen a királyi család tagjai között. Az ősi művészetek mestere, aki számára a tér és a perspektíva nem jelent gondot. Megalkotta a családi Adukat, melyek segítségével bármelyikünk megérintheti a másikat, akárhol is legyen. Az a gyanúm, hogy a kártyát nem egészen a szerző elképzelései szerint használjuk.A harmadik lehetőség a Sablon, ezt is Dworkin rajzolta, ezen is csak családtag tud végigmenni.

A Sablon bevezet a kártya használatába; és azt, aki végigmegy rajta, képessé teszi az Árnyékok átszelésére.A kártya és a Sablon segítségével lehet közlekedni az Anyagból az Árnyékba. A másik út. a

gyaloglás, nehezebb.Tudom, hogy mit tett Random, amikor az igazi világba vitt át. Ahogy autóztunk, emlékezetből

hozzáadta a környezethez amit Amberből felidézett, kivonta, ami nem egyezett. Amikor minden megfelelő volt, tudta, hogy megérkeztünk. Most is, Bleys és én, rátaláltunk Árnyék Amberekre, amelyekben mindegyikünk jelen volt, minden időt ott töltött és örökkön ott uralkodott. De ez nem ugyanaz, legalábbis nekünk nem. Egyik sem lehet a valódi Amber, a város, ahol születtünk, a város, melynek minden más csupán az Árnyéka.Tehát a legnehezebb utat kellett választanunk, az Árnyékon keresztül, hogy elfoglaljuk magát

Ambert. Mindenki, aki tud erről és hatalmában áll, gördíthet akadályokat az utunkba, így tett Eric, szembekerültünk az akadályokkal és az embereink pusztultak. Mi lehet ennek a vége? Senki sem tudja.De ha Eric megkoronázott király, azt minden visszatükrözi és az mindenre rávetíti árnyékát.Minden túlélő testvér, mi, Amber hercegei, biztos vagyok benne, hogy nagyonis tudatában

voltunk ennek, mindenki a maga módján a trón megszerzésére törekedett, arra, hogy utána kívánsága szerint irányítsa az Árnyékokat.

Szellemhajóhad mellett mentünk el, ezek Gérard hajói voltak. Bolygó Hollandik voltunk, hol ebben a világban, hol abban, és tudtuk, hogy közeledünk. Ezeket referenciapontokként azonosítottam.Utazásunk nyolcadik napján Amber közelébe értünk. Azaz, akkor, amikor kitört a vihar.A tenger elsötétedett, felhők gyülekeztek felettünk, a vitorlák lazán lógtak a bekövetkező

szélcsendben. A nap eltakarta – hatalmas kék – arcát, és úgy éreztem, Eric végül ránktalált.Feltámadt a szél, és – bocsánat a kifejezésért – felcsinálta a hölgyet, aki épp az enyém volt.Hányatottak és viharvertek voltunk, ahogy a költő mondaná. A gyomrom összeszorult, amikor

az első hullám elborított. Egyik oldalról a másikra gurultunk, mintha dobókockák lennénk egy óriás kezében. Átáztatott bennünket az átcsapó tengervíz és az eső. Az ég elfeketedett és havas eső esett, amibe szikrázó üvegfüzérek vegyültek, hatalmas mennydörgés közepette. Biztos vagyok benne, hogy mindenki felkiáltott. Én legalábbis igen. Végigmentem a csúszós fedélzeten, hogy megragadjam az elszabadult kormányt. Odakötöztem magam és sikerült megtartani. Elszabadult a pokol – Eric Amberből irányít, biztos vagyok benne.Egy, kettő, három, négy óra és nem csendesedett. Öt órán át tartott. Hány embert veszítettünk?

Fogalmam sincs. Zsibbadást éreztem majd csengett a fülem, és egy hosszú, szürke alagúton át megláttam Bleyst.– Mi a baj? – kérdezte. – Már régebben próbállak elérni.– Az élet tele van viszontagságokkal, de mi leküzdjük őket – mondtam.– Vihar? – kérdezte.– Fején találtad a szöget. Ez a létező legnagyobb, amit valaha láttam. Szörnyeteget látok ott a

kikötőnél. Ha van egy csöpp esze, a hajó fenekét célozza meg... épp most.– Nekünk is megvan a magunké – mondta Bleys.– Szörnyeteg vagy vihar?– Vihar – felelte. - Száz halottunk van.– Tartsd be, amit ígértél – mondtam. Őrizd meg az erőidet és beszéljünk később. Rendben?Bólintott, és fények cikáztak a hátán.– Eric tárcsázza a számunkat – tette hozzá, mielőtt a kapcsolat megszakadt volna.Egyet kellett értenem.Újabb három óra eltelt, mielőtt a vihar elcsendesedett, és csak sokkal később tudtam

megállapítani, hogy hajóhadunk felét elveszítettük (az én hajómon – a vezérhajón – százhúsz emberből negyven áldozatul esett). Rettenetes jégeső volt.A Rebma feletti tengeren hajóztunk.Elővettem a kártyáimat és Randomét magam elé tettem.Amikor rájött, hogy kivel beszél, az első szava ez volt:– Fordulj vissza! – én pedig megkérdeztem, miért.– Azért, mert Llewella szerint Eric most eltaposhat. Azt mondja, várj egy kicsit, míg megnyug-

szik, és akkor csapj le rá – mondjuk, egy év múlva.Megráztam a fejem.– Sajnálom – feleltem. – Nem tehetem. Túlságosan sokat vesztettünk, míg ideértünk. Ez egy

"most vagy soha" játszma.Vállat vont, olyan "aggódom érted" kifejezéssel.– Mégis, miért? – kérdeztem.– Főleg azért, mert most tudtam meg, hogy irányítani tudja az időjárást a környéken-, ingatta

fejét.– Mégis van esélyünk. Ismét vállat vont.– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.– Biztos, hogy tudja, hogy jövünk?– Mit gondolsz? Eric agyalágyult?– Nem.

– Akkor tudja. Ha én rájövök Rebmában, akkor ő tudja Amberben. És én rájöttem az Árnyék egyik rezdüléséből.– Sajnos, van némi kétségem az expedíció felől, de ez Bleys műsora!– Ugorj ki és hagyd, hogy elbaltázza.– Nem vállalhatom a kockázatot. Akár győzhet is. Én vezetem a hajóhadat.– Beszéltél Caine-vel, Gérarddal?– Igen.– Akkor bizonyára azt hiszed, hogy van esélyed a vizeken. De figyelj ide, Eric ismer egy

lehetőséget a Bölcsek Kövének használatára, folyosói pletykából tudom. Képes irányítani az időjárást errefelé. Ez biztos. Isten tudja, mi másra tudja még használni!– Kár – feleltem. – El fogjuk szenvedni. Néhány viharral nem demoralizálhat bennünket!– Corwin, bevallom. Magával Eric-kel beszéltem három napja!– Miért?– Kérdezett engem. Nem unalomból beszélgettünk. Aprólékosan részletezte a védelmi

taktikáját.– Biztosan azért, mert Juliántól tudta, hogy együtt voltunk veled. Biztos volt benne, hogy

visszamondod nekem.– Lehet – mondta. – De ez nem változtat azon, amit mondott.– Nem – egyeztem bele.– Akkor hagyd, hogy Bleys végigharcolja a maga háborúját. Te majd később lecsapsz Ericre.– Arról van szó. hogy megkoronázzák Amberben.– Tudom, tudom. De ugyanolyan egyszerű megtámadni egy királyt, mint egy herceget. Nem

igaz? Mit számít, hogy minek nevezi magát, amikor legyőzöd? Akkor is Eric lesz!– Igaz – mondtam –, de elköteleztem magam!– Akkor mondd le!– Félek, nem tehetem.– Akkor őrült vagy, Corwin!– Lehet.– Hát, sok szerencsét, akárhogy is lesz!– Kösz.– Viszlát!Ennyi volt, és nagyon nyugtalanított.Hurokba dugnám a fejem?Eric nem őrült. Lehet, hogy valóságos halálmenetet készít elő. Rántottam egyet a vállamon és

kihajoltam a korláton. A kártyákat visszatettem a derékszíjamba.Egyedülálló dolog és büszkeséggel tölt el, hogy Amber hercege vagyok, aki képtelen megbízni

bárkiben. Igazából nem örültem neki, de ez a helyzet.Persze, hogy Eric uralta a vihart, amiből éppen kikerültünk, és úgy néz ki, hogy ez egybeesik

azzal, amit Random mondott, azaz, hogy Amberben Erie az időjárás ura.Hát én is megpróbáltam valamit.Olyan Amber felé irányítottam a hajórajt, amelyben havazott. Ez volt a legnagyobb hóförgeteg,

amit csak elő tudtam idézni.Hatalmas pelyhekben hullt a hó, ott, kinn a tengeren.Állítsa le egy normál Árnyék ajánlattal, ha tudja.És tudta.Fél óra elteltével a hóförgeteg elcsendesedett. Amberbe gyakorlatilag nem lehet behatolni –

ilyen város valóban csak egyetlen van. Nem akartam kiesni a dolgokból, hát hagytam ezt az egészet a fenébe. Eric valóban az időjárás mestere volt Amberben.Mit lehet tenni?Hajóztunk tovább. A halálos csapdába.Mit lehet ehhez szólni?

A második vihar erőteljesebb volt, mint az első, de megtartottam a kormányt. A vihar villamos töltésű volt, és a hajóhadra fókuszálódott. Szétszórt bennünket. Újabb negyven hajót veszítettünk.Félve hívtam Bleyst, hogy megtudja, mi történt velük.– Körülbelül kétszázezer embert veszítettünk. Tűzvész... – azután beszámoltam neki, a

Randomtól szerzett hírekről.– Visszaszerzem – mondta. – De most ne menjünk bele. Akárhogy is, le fogjuk győzni.– Remélem.Cigarettára gyújtottam és kihajoltam a hajó orránál.Hamarosan meglátjuk Ambert. Most már ismerem az Árnyék útjait, tudom, hogy hogy lehet

rajtuk sétálni.De mindegyikhez rossz előérzetek fűződnek.Soha nincs és nem is lesz kifogástalan nap.Így hajóztunk tovább. Hullámként tört ránk az újabb sötétség, a harmadik, a leghatalmasabb

vihar.Elhatároztuk, hogy áthajtunk a sötét hullámokon, bár én rémült voltam. Ez mind valóságos volt.

Az északi vizeken hajóztunk. Ha Caine betartaná a szavát, minden jóra fordulhatna. Ha pedig ki akar adni bennünket, kiváló pozíciói vannak.Azt a következtetést vontam le, hogy eladott bennünket. Miért is ne? Az armadámat – a

maradék hetvenhárom hajót – csatára készítettem, amint közeledni láttam Cainet. A kártyák hazudtak – bár egyébként korrektek amikor rá mutattak, mint kulcsfigurára.A vezérhajó az enyém felé fordult, és én elindultam, hogy találkozzunk. Kitértünk egymás elől,

úgy, hogy a két hajó oldalról egymás mellett legyen. Tárgyalhattunk volna a kártyákon keresztül is, de Cain nem ezt választotta; és ő volt az erő birtokában. Ebből következően a családi etikett azt kivánta, hogy ő válassza meg az eszközöket. Általában szereti, ha nyoma marad, amikor megnyilatkozik, még ha hangtölcséren keresztül teszi is.– Corwín! Kérlek, adj ki megadási parancsot a hajóhadadnak. Túlerőben vagyunk! Nem tudsz

átvágni!Ránéztem a hullámok között és a számhoz emeltem a hangtölcséremet.– Mi van a megállapodásunkkal? – kérdeztem.– Semmisnek kell tekinteni – válaszolta. – Túlságosan kevés a hatalmad ahhoz, hogy kárt tegyél

Amberben, inkább helyezd biztonságba az embereidet és add meg magad!A bal vállam mögé néztem, a napra.– Hallgass meg, Caine testvér – szólaltam meg. – Kérlek adj időt, és távozz, hogy tárgyalhassak

kapitányaimmal, míg a nap magasan áll a mennybolton.– Nagyon helyes – válaszolt habozás nélkül. – Biztos vagyok benne, hogy pozíciójuknak

megfelelően fognak dönteni.Ezután elfordultam és kiadtam a parancsot, hogy a hajó forduljon a hajóhaddal szembe.Ha megpróbálok elmenekülni, Cain az Árnyékon keresztül üldözőbe vesz, és egyenként

pusztítja el a hajóimat. Puskapor nem robbant még a valóságos Földön, de, ha elég messzire megyünk, az is alkalmazható az elpusztításunkra. Caine kimódolja majd, hogy távozásra bírjon s az armada nélkülem nem tud átmenni az Árnyék tengereken. Itt marad, a hajók akár a kacsák fognak úszkálni a tengeren. Tehát, a legénység vagy meghal vagy fogságba esik, akárhogy döntök.Randomnak igaza volt.Előkerestem Bleys kártyáját és összpontosítottam rá, míg meg nem mozdult.– Igen – felelte a hívásomra, a hangjából izgatottság csendült.Szinte hallottam a csatazajt körülötte.– Bajban vagyunk – magyaráztam. – Hetvenhárom hajó süllyedt el, és Caine felszólított, hogy

adjuk meg magunkat délután.– A fene a pofájába – motyogta Bleys. Nem tenném meg, ahogy te sem. Most egy csata

közepén vagyunk. Hatalmas lovas csapat szabdal bennünket. Nem is tudok rendesen tanácskozni

veled. Megvan a magam baja. Tedd, ahogy jónak látod. Éppen újra támadnak... – ezzel megszűnt az összeköttetés.Gérard felé fordultam, és kerestem a kapcsolatot.Amíg beszéltünk, úgy tűnt, hogy partvonalat látok mögötte. Felismerni véltem. Ha sejtésem

nem csal, a déli vizeken hajózik. Nem szívesen emlékezem a beszélgetésre. Megkérdeztem, hogy tudna-e segíteni Cain ellen. És ha igen, akar-e.– Csak abba egyeztem bele, hogy átengedlek – mondta. – Ezért vonultam vissza délre. Amúgy

sem tudok odaérni a kellő időben. Ráadásul azt nem igértem meg, hogy segítek megölni a testvérünket.Mielőtt felelhettem volna, eltűnt. Igaza volt, természetesen. Abba egyezett bele, hogy alkalmat

ad nekem, nem pedig abba, hogy győzni fog helyettem.Mindenki elhagyott?Cigarettára gyújtottam. Magam elé tettem a paklit. Már elég késő volt. A reggeli köd feloszlott,

a nap melegítette a vállam. Mindjárt dél lesz. Talán két óra...Lapozgattam a kártyát, a kezemmel méregettem a pakli súlyát. Egyezkedhetnék a kártyákon

keresztül, vagy Eric-kel, vagy Caine-nel. A kezemben volt ez a hatalom, és talán több is, melyekről nem tudtam semmit. A kártyákat Oberon parancsára az őrült művész, Dworkin Barimén tervezte, az a vadszemű púpos, aki feltaláló, pap vagy pszichiáter volt – a történetek ezen a ponton ellentmondóak – egy távoli Árnyékból, ahová Apám helyezte biztonságba valami végzetes sors elől, amit ő hívott ki maga ellen. Részleteket nem lehet tudni, de azóta mindig kicsit bolondosan viselkedett. Mégis, nagy művész volt, és kétségtelen, hogy volt valami furcsa erő benne. Nagyon régen eltűnt, miután megalkotta a kártyákat és megrajzolta a Sablont Amberben. Gyakran gondolkodtunk rajta, de senki nem tudta, hol lehet. Lehet, hogy Apa dugta el valahová, hogy megőrizhesse a titkait.Cain kész lesz a támadásra, valószínűleg nem tudom a szándékától eltéríteni, bár lehet, hogy

visszatarthatnám. Parancsnokai kétségtelenül megkapták a támadási parancsot.Eric nyilván mindenre kész, de, mert nincs más lehetőség, meg kell próbálni kivédeni. Semmit

sem veszíthetek, csak a lelkemet.Ott volt a kártya, maga Amber. Odavitethetném magam és megpróbálhatnám megölni Ericet, de

az esélyem millió az egyhez, hogy élve maradok és véghez tudom vinni.Harc közben akartam meghalni, az viszont értelmetlen volt, hogy ezek az emberek velem

pusztuljanak. Lehet, hogy nem vagyok valódi hercegi vér, annak ellenére, hogy hatalmam van a Sablon felett. Amber igazi hercegének nem lehetnek ilyen aggályai. Úgy döntöttem, hogy nyilván az Árnyék Földön eltöltött évszázadok változtattak meg, lágyabbá tettek, tettek velem valamit, amitől más lettem, mint a testvéreim.Elhatároztam, hogy megadom a hajórajt, aztán Amberbe megyek és kihívom Ericet végső

párbajra. Őrült lenne, ha elfogadná. De a pokolba is, nem tudok mást tenni.Tudattam kívánságaimat tisztjeimmel, aztán valami erő telepedett rám. Szótlanul megmere-

vedtem.Éreztem a kapcsolatot és végül összeszorított fogaimon keresztül ki tudtam mondani a kérdést:– Ki az? – Nem volt válasz, de egy forgó valami fúródott be lassan a tudatomba, én harcoltam

ellene.Egy idő elteltével, amikor érzékelte, hogy nem tud megtörni hosszú harc nélkül, meghallottam

Eric hangját a szél suttogásán keresztül:– Hogy mennek a dolgok, testvér? – érdeklődött.– Gyengén – mondtam vagy gondoltam. Ő kuncogott, bár hangjából kicsendült a küzdelmünk

feszültsége.– Inkább nagyon rosszul – mondta. – Ha visszajössz és felkinálod támogatásodat, nyilván jól

mennének a dolgaid. Mostanra persze késő. Engem már csak az vidít fel, ha mindkettőtöket megtörlek: téged és Bleyst.Nem feleltem azonnal, de minden erőmmel dacoltam ellene. Kicsit hátrált, de ott tudott tartani,

ahol álltam.

Ha bármelyikünk figyelme lankad egy pillanatra, fizikai kapcsolatba kerülhetünk, vagy pedig a másik fölénybe kerül, tudati síkon. Világosan láttam őt a szobájában, a palotában. Ha bármelyikünk megteszi a mozdulatot, a másik hatalmába kerül.Néztük egymást és belső küzdelmet folytattunk. Jó, az egyik problémámat megoldotta azzal,

hogy elsőként támadott. Balkezében tartotta a kártyámat, homlokán mély ráncok voltak. Valami kapaszkodót kerestem, de nem találtam. Emberek beszéltek hozzám, de nem hallottam; nekidőltem a korlátnak.Mennyi idő telt el?A küzdelem kezdete óta elveszítettem az időérzékemet. Eltelhetett két óra? Vagy nem? Nem

voltam biztos benne.– Érzem a gondterhes gondolataidat – jegyezte meg Eric. – Igen, kapcsolatban vagyok Caine-

nel. A beszélgetésetek után megkeresett. Tarthatom veled a kapcsolatot, ezalatt a hajóhad körülötted szétmorzsolódik és lesüllyed Rebmához elrothadni. A halak eszik meg az embereidet.– Várj – szóltam. – Ezek ártatlanok. Bleysvel megtévesztettük őket, azt hiszik, nekünk van

igazunk. A haláluk céltalan. Felkészítem megadásra a hajóhadat.– Akkor nem kellett volna így elhúznod - válaszolt. – Már túl késő. Nem vonhatom vissza a

parancsaimat, nem beszélhetek Caine-nel, anélkül, hogy elhagynálak téged. Abban a pillanatban viszont, amikor elhagylak, te tudati fölénybe kerülsz vagy pedig fizikailag rám rontassz. A tudatunk túlságosan közel van egymáshoz,– Tegyük fel, hogy a szavamat adom, hogy nem teszem meg?– Bárki vállal akár hamis esküt is, ha a trón a tét – mutatott rá Eric.– Tudsz olvasni a gondolataimban? Nem érzed ezt a tudatomban? Én betartom a szavam!– Érzem, hogy furcsa szánalom van benned ezekért az emberekért, akiket becsaptál, nem

tudom, mi válthat ki ilyen kötődést. De akkor sem. Magad is megértheted. Ebben a pillanatban őszinte vagy – amennyire képes vagy rá – de túl nagy lesz a kísértés, ha itt az alkalom. Magad is tudod. Nem kockáztathatom meg.Tudtam. Amber túlontúl hevesen égett a vérünkben.– Figyelemre méltó mennyivel jobb vívó lettél – jegyezte meg. – Úgy látom, hogy a

száműzetésed ebből a szempontból jót tett. Jobban megközelítesz, mint bárki más, kivéve talán Benedictet, de ő már remélhetőleg halott.– Ne csapd be magad – húztam el a számat. – Tudom, hogy legyőzlek. Valójában...– Ne törd magad. Ilyen késői időpontban úgysem fogok párbajozni veled – nevetett a

gondolataimon: könnyű volt olvasni bennük, túlságosan világosan kiültek az arcomra.– Én azt szeretném, ha mellettem állnál -mondta. – Jobban tudnálak használni, mint bárki mást.

Juliánra köpök. Caine gyáva. Gérard erős, de buta.Elhatároztam, hogy szólok egy jó szót, az egyetlent, amit tudok.– Figyelj rám – kértem. – Randomot én rángattam bele abba, hogy jöjjön velem. Nem volt

elragadtatva az ötlettől. Azt hiszem, támogatni fog, ha megkéred.– Az a fattyú – hangját eltorzította a düh. – Nem bíznám rá egy ágytál kiürítését sem. Egyszer a

sajátomban vérengző halat találnék. Ó nem, köszönöm. Lehet, hogy egyszer megbocsátok neki, de nem most, az ajánlásodra. Azt szeretnéd, hogy én most a keblemre öleljem, testvérnek nevezzem, ugye? Ó nem! Túlságosan gyorsan vetted a védelmedbe. Ez felfedi Random igazi jellemét, amiről téged kétségtelenül meggyőzött. Felejtsük el Randomot mint az udvar kegyeltjét!Füstszagot éreztem, aztán fémes becsapódásokat hallottam. Ez azt jelenti, hogy Cain elindult

ellenünk, és teszi a dolgát.– Jó – jegyezte meg Eric, a tudatomból értesülve a dolgokról.– Állítsd le! Kérlek! Embereimnek nincs semmi esélye ilyen túlerővel szemben!– Akkor sem, ha, megadod... – elharapta és káromkodott. Elkaptam a gondolatot. Kérhetné,

hogy adjam meg magam, cserébe az életükért, aztán pedig Caine folytatná a mészárlást. Biztosan szívesen tett volna így, ha elvakult indulatában nem mondja ki azokat a szavakat.Kuncogtam a felindulásán.

– Hamarosan elkaplak, akár hogy is – sziszegte. – Amint elfogják a vezérhajót.– Addig pedig - mondtam –, próbáld meg ezt!És lesújtottam rá, mindennel, ami csak volt, belefurakodtam a tudatába és égettem a

gyűlöletemmel. Éreztem a fájdalmát és még keményebb lettem. Minden száműzetésben töltött évemért egy ostorcsapás, legalább ennyivel megfizetek. Azért, mert a pestist rám hozta, áttörtem a józan gondolkodásának határait, bosszúból. Az autóbalesetért, amit tudom, hogy ő okozott, szorongást idéztem elő, cserébe a sérüléseimért.Csökkent a kontrollja, az én dühöm pedig növekedett, keresztül furakodtam rajta, és egyre

kisebb hatalma volt fölöttem.Végül "Te ördög" felkiáltással eltakarta a kártyát.Megszakadt az összeköttetés, és én ott álltam, reszketve.Hát megtettem. Legyőztem őt az akaratok csatájában. Soha többé nem félek a zsarnok

bátyámtól, semmilyen párharcban. Erősebb vagyok nála.Vettem néhány mély lélegzetet, kiegyenesedtem, kész voltam fogadni egy újabb mentális

ostromot. De tudtam, hogy támadás nem lesz, legalábbis nem Eric fog támadni. Éreztem, hogy rettenetesen fél tőlem.Szétnéztem. Körülöttem harcoltak Már véres volt a fedélzet. Hajó jött mellénk, és az emberek

átszálltak. Egy másik ugyanezt a manővert kísérelte meg, de a másik oldalról. Lövés süvített el a fejem mellett.Kivontam a kardom és bevetettem magam a verekedésbe.Nem tudom, hány embert szúrtam le azon a napon. Valahol tizenkettőnél vagy tizenháromnál

hagytam abba a számolást. Több, mint kétszer ennyi volt, csak ebben a menetben. Az erő, mellyel Amber hercege természettől fogva meg van áldva, amely lehetővé tette, hogy felemeljek egy Mercedest, ezen a napon is jó szolgálatot tett; egy kezemmel fel tudtam emelni egy embert és átdobtam a korláton.Mindenkit leszúrtunk, aki a két hajóról a fedélzetre lépett; kinyitottuk a hajók zsilipéit és

elküldtük Rebmába, ahol Random jól szórakozhat. A csatában elveszítettem a legénység felét, rajtam is megszámlálhatatlan szúrás és karcolás volt, de semmi komoly. Egészségügyi hajó sietett a segítségünkre, és elsüllyesztettük Cain újabb hajóját.Az elsüllyesztett hajóinkról kimentetteket a vezérhajóra irányítottuk, és megint teljes volt a

legénységem.– Katonák! – szóltam hozzájuk. – Álljatok bosszút és adjátok véreteket ezen a napon, és

emléketek örökké élni fog Amberben!– Életünket és vérünket! – kiáltottak fel egy emberként, és felemelték fegyvereiket. És

gallonszámra, nem, folyamként ömlött a vér ezen a napon. Elpusztítottuk Caine újabb két hajóját, és feltöltöttük a létszámot az elpusztult hajóink legénységéből. Amikor a hatodikkal kerültünk szembe, felmásztam az árbocra, és próbáltam rövid számvetést tenni.Három az egyhez arányban elpusztítottak bennünket. Negyvenöt-ötvenöt hajónk maradt.Elsüllyesztettük a hatodikat, és nem kellett sokáig várni a hetedikre és a nyolcadikra sem.

Jöttek. Azokat is megsemmisítettük, de kaptam újabb sebeket és ismét csak a fele legénységem maradt meg. A bal vállamon és a jobb combomon mély seb volt, és nagyon fájt a jobb csípőmön is a vágás.Amint azokat a hajókat a tenger fenekére küldtük, újabb kettő jött felénk.Elmenekültünk, majd összegyűltünk az egyik hajómon, mely az utolsó csatában igen kitüntette

magát. A legénységet újra összeállítottuk és a fő csapatot másik hajóra vittük, mert az enyém nagyon süllyedt és oldalra dőlt.Lélegzetvételnyi szünetet sem hagytak, újabb hajó közeledett és az emberek megpróbáltak

átszállni. Az embereim kimerültek voltak, magam is kezdtem fáradni. Szerencsére az ellenséges legénység sem volt túl jó formában. Mielőtt Caine második hajója segítségül sietett volna, elözönlöttük a hajót, átszálltunk, elfoglaltuk, ezen hajóztunk tovább, mert jobb állapotban maradt, mint a miénk.

Elpusztítottuk a következőt, én meg ott maradtam kimerülten: egy jó hajóval, és negyven főnyi legénységgel.Most nem láttunk közeledni egyetlen ellenséges hajót sem. Valamennyi túlélő hajónk legalább

egyet elpusztított Caine hajói közül. Egy kalózhajó közeledett, de mi elkerültük.Így mintegy húsz percet nyertünk. Megpróbáltam elhajózni az Árnyékba, de ez itt, Amber

közvetlen közelében, igen nehéz ügy. Itt már sokkal könnyebb megközelíteni Ambert, mint távozni, mert Amber a központ, a kapcsolat. Ha lett volna még tíz percem, talán sikerül.De nem volt.Ahogy a hajó közelebb jött, a távolban láttam még egyet felénk fordulni. Eric szokásos színeit,

a feketét és zöldet viselte, és rajta volt a fehér egyszarvú. Ez Caine hajója volt. Ide akart jönni, hogy elpusztítson.Elfoglaltuk a hajót, de nem volt időnk felnyitni a zsilipeket, máris itt volt Caine. A véres

fedélzeten álltam, körülöttem egy tucat ember, és Caine előrement a hajó orrához, felszólított, hogy adjam meg magam.– Garantálod az embereim életét, ha megteszem? – kérdeztem.– Igen – felelte. – Magam is elvesztettem a legénység egy részét, nincs szükség a további

gyilkolásra.– Hercegi szavadra mondod? – kérdeztem. Gondolkodott egy percig, majd bólintott.– Úgy legyen. Rakasd le az emberekkel a fegyvereket, és gyere át a hajómra, ha melléd érünk.Visszatettem a kardomat és körülpillantottam.– Hősiesen harcoltatok, szeretlek benneteket – mondtam. – De mi most itt veszítettünk.A köpenyembe töröltem a kezem, gondosan szárogattam, nem szerettem foltot hagyni rajta.– Tegyétek le a fegyvert és véssétek eszetekbe, hogy a mai hőstetteitek sohasem mennek

feledésbe. Egy napon Amber egész udvara előtt kitüntetlek benneteket.A legénység, a kilenc nagy vörös és a maradék három szőrös, könnyezett, amikor a fegyvereket

letette.– Ne féljetek, nem veszítettünk a városért vívott harcban – mondtam. – Csak csatát vesztettünk,

háborút nem. A háború máshol még folytatódik. Testvérem, Bleys ebben a percben utat vág magának Amberbe. Caine betartja a szavát, meghagyja az életeteket, ha látja, hogy elmentem Bleyshez csatlakozni, a szárazföldre. Nem mehet vissza Amberbe, ha hamisan esküdött. Sajnálom, hogy nem tudlak benneteket magammal vinni.Ezzel elővettem Bleys kártyáját a csomagból, magam előtt tartottam, ügyelve, hogy a másik

hajóról ne lássák.Amint Cain hajója odaért, megmozdult az a nagyon hideg, sima felület.– Ki az? – kérdezte Bleys.– Corwin – feleltem. – Mennyire jutottál?– Győztünk a csatában, de nagyon nagy a veszteség. Pihenünk, mielőtt újra elindulnánk. Nálad

hogy mennek a dolgok?– Azt hiszem, elpusztítottuk Cain hajóhadának közel felét, de ő a nap győztese. Most akar

átszállítani a hajójára. Ments meg!Előre tartotta a kezét, én megérintettem és összeestem a karjaiban.– Ez kezd már szokássá válni – mormogtam, azután láttam, hogy ő is megsebesült a fején, és a

bal karja is be van kötve.– Rossz végénél kaptam el egy szablyát jegyezte meg, a tekintetemet követve. – Sajog.Újra kaptam levegőt, a sátrához mentünk, kinyitott egy üveg bort, kenyeret, sajtot és valami

szárított húst adott. Még mindig volt egy csomó cigarettája, elszívtam egyet, míg egy felcser bekötözte a sebeimet.Még mindig volt száznyolcvanezer embere. Ahogy a hegytetőn álltam, és esteledett, úgy tűnt,

hogy magam előtt látom az összes sátrat, amelynek az életemben lakója voltam, mérföldekre és évszázadokon keresztül, vég nélkül. Könnyek szöktek a szemembe, azokért az emberekért, akik nem hasonlítanak Amber uraira, életük rövid, aztán a ködbe vész, és oly sokan lelnek halálukra a csatamezőkön.

Visszatértem Bleys sátrához és kiittuk a bort.

VII.Éjszaka szörnyű vihar támadt. Nem szűnt meg, amikor a pirkadat a világot ezüst színnel akarta

ékesíteni, folytatódott az egész napi menetelés alatt.Nagyon lehangoló dolog menetelni, ha az ember átázik, és még hideg is az eső. Hogy gyűlöltem

mindig a sarat, melyben évszázadokat kellett masíroznom!Utána néztünk valami Árnyék útnak, ahol nem esik az eső, de nem tudtunk semmit se csinálni.Meneteltünk Amber felé, átázott ruhánk ránk tapadt, dörgött az ég, hátunk mögött villámlott.A csapatok nem voltak ehhez szokva, kivéve a szőrösöket, és mi mindenkit gyors menetelésre

késztettünk, hogy elkerüljük a fagysérüléseket. A nagy vörös legények szenvedtek. Az ő világuk nagyon meleg volt.Azon a napon tigrisek, jegesmedvék és farkasok támadtak ránk. A tigris, amelyet Bleys megölt,

a farkától az orráig több mint tizennégy láb hosszúnak bizonyult.Jól belemasíroztunk az éjszakába, és az idő kezdett enyhülni. Bleys hajszolta a, katonákat, hogy

kikerülhessenek a hideg Árnyékokból. Amber kártyája meleg, száraz őszi időt jelzett, és mi a valóságos Földhöz közeledtünk.A második éjszaka, éjfél körül latyakon és havas esőn, hideg esőn, langyos esőn masíroztunk

keresztül, és bekerültünk a száraz világba.Kiadtuk a parancsokat a letáborozásra, háromszoros biztonsági kordonnal. Figyelembe véve,

hogy milyen fáradtak az emberek, remek célpont voltunk egy támadáshoz. Az emberek támolyogtak a fáradságtól és nem lehetett őket tovább hajszolni.A támadás néhány órával később jött, Julián vezette, ahogy később megállapíthattam a túlélők

leírásából.Kommandó csapatokkal rajtaütött a legsebezhetőbb szárnycsapatokon, a fő hadtestet elkerülve.

Ha tudtam volna, hogy ez Julián, megpróbáltam volna visszatartani a kártya segítségével, de az egészről csak később szereztem tudomást.Körülbelül kétezer embert vesztettünk a téli időjárásban, és nem tudom, hányat pusztított el

Julián.Csapataink kezdtek demoralizálódni, de követték a parancsokat és elindultak.A következő nap egyetlen folyamatos csapda volt. Egy, a miénkhez hasonló méretű csapat nem

bocsátkozhat hatékonyan harcba a zavaró rajtaütésekkel, amelyeket Julián intézett hadseregünk oldalszárnya ellen. Néhány emberüket sikerült megsemmisíteni – tíz az egyhez arányban, talán.Magasan állt a nap, amikor a tengerrel párhuzamos völgybe értünk. Arden Erdeje tőlünk

északra volt, balra. Amber pedig közvetlenül előttünk . A szellők hidegek voltak, tele a föld és a buja növényzet illatával. Volt néhány lehullott levél.Amber nyolcvan mérföldnyire volt, csak mint pislákoló fény a horizont fölött.Ezen a délutánon felhők gyülekeztek felettünk, csak langyos eső permetezett, de szüntelenül

villámlott. Aztán a vihar lecsitult, előbújt a nap, hogy erejével mindent felszárítson.Kevéssel később füst szagát hozta a szél.Azután körülöttünk mindenütt lángok csaptak az égbe.A tűzfüggöny hol magasabb volt, hol alacsonyabb, közeledett hozzánk, recsegő, ropogó,

hatalmas lépteivel. Ahogy közeledett, egyre jobban éreztük a meleget. A csapatban, valahol hátul, kitört a pánik. Ordítva hullámzottak előre a sorok.Futásnak eredtünk.Hamueső esett körülöttünk és a füst egyre sűrűbb lett. Már rohantunk előre, és a lángok a

nyomunkban voltak. A lángfüggöny és a hőség állandó hullámzó villámként követett bennünket, a meleg már átcsapott felettünk. Hamarosan elért a tűz is bennünket, a fák elfeketedtek, a levelek lefonnyadtak, néhány kisebb fa már imbolygott.Előttünk, amennyire elláttunk, tűz hömpölygött.Próbáltunk még gyorsabban menni, mielőtt a dolgok rosszabbra fordulnak.Nem tévedtünk.

Hatalmas fák dőltek az útra. Átléptünk rajtuk vagy kikerültük őket. Végül egy ösvényen voltunk.Fojtogatott a hőség, fájt a tüdőnk a forró levegőtől. Őzek és farkasok és rókák és nyulak

szökelltek el mellettünk, menekültek velünk, ügyet sem vetve ránk vagy a természetes ellenségekre. Az ég a füst fölött tele volt rikácsoló madarakkal. Potyogtattak ránk, de észre sem vettük.Felgyújtani ezt az ősi, tekintélyes erdőt, Arden Erdejét, szentségtörésnek tűnt a számomra. De

Eric Amber hercege és hamarosan király lesz. Én is az lehetnék.A szemöldököm és a hajam megperzselődött. A torkom olyan, mint a kémény. Mennyi

áldozatot követel ez a támadás? Kíváncsi voltam.Közöttünk és Amber között hetven mérföld erdős völgy van, és több, mint harminc mérföld, ha

visszamegyünk, az erdő másik végére.– Bleys – suttogtam. – Előttünk két-három mérföldnyire az út elágazik. A jobboldali út

hamarabb eléri az Oisen folyót, az pedig a tengerbe ömlik. Szerintem ez az egyetlen esélyünk. Az egész Garnath völgy le fog égni! Csak abban reménykedhetünk, hogy elérjük a vizet!Bólintott.Száguldottunk, de a lángokkal nem tudtuk felvenni a versenyt.Megtettük az utat az elágazásig, vertük a lángokat az égő ruhánkon, kitöröltük a hamut a

szemünkből, kiköptük a szánkból, kezünkkel oltogattuk a hajunkba csapó lángokat.– Már csak negyed mérföld – nyögtem.Letört ágak hullottak rám. Minden szabad bőrfelületem égő fájdalommal lüktetett, a fedett

felületek sem voltak teljesen sértetlenek. Hosszú lejtő égő pázsitján futottunk keresztül. Amikor megláttuk a vizet, még gyorsabban futottunk, nem is hittük, hogy képesek vagyunk rá. Belemerültünk, és élveztük a hideg nedvesség lágy ölelését.Bleys és én lebegtünk a víz tetején, olyan közel egymáshoz, ahogy csak lehetett, az áramlás vitt

magával az Oisen kanyargós partjai között. Fenn a fák összefonódó törzsei olyanok voltak, mint a gerendák a tűz katedrálisában. Összeroppantak és letörtek, mi hasra fordultunk és a folyó mélyebb részeit kerestük, attól függően, hogy milyen közel voltunk a parthoz. A víz körülöttünk tele volt sistergő és kormos hordalékkal, és mögöttünk a folyóban az úszó túlélő katonák feje olyan volt, mint a kókuszdió.A víz sötét volt és hideg és a sebeink fájni kezdtek, reszkettünk és vacogtunk.Néhány mérföldet tettünk meg így, majd elhagytuk az égő fákat és sík vidék következett,

egészen a tengerig. Remek hely Juliannak, hogy várjon, íjászokkal, hasított belém. Említettem Bleysnek, ő is így gondolta. Szerinte nem tudunk sokat tenni ellene. Kénytelen voltam egyetérteni.A fák égtek körülöttünk, mi pedig úsztunk és sodródtunk.Óráknak tűnt, de nyilván sokkal kevesebb volt, mielőtt félelmeim beigazolódtak és

megkezdődött az első nyílzápor.Lebuktam és nagy távolságot víz alatt tettem meg. Mivel az áramlás irányába úsztam, nagyon

nagy távolságot tettem meg, és csak aztán mentem fel a felszínre.Amint felmerültem, nyilak özönlöttek felém.Csak az istenek tudják, milyen soká tarthat ez a vesszőfutás, de nem néztem körül, hogy

megállapítsam.Levegőt vettem és lemerültem.Megérintettem a folyó medrét, sziklás volt.Olyan messzire úsztam, ahogy csak tudtam, aztán feljöttem, a jobb parthoz közel.Ziháltam, mély levegőt vettem, újra a víz alá buktam, anélkül, hogy körülnéztem volna, hogy

hol vagyok.Addig voltam a víz alatt, míg a tüdőm égni nem kezdett, aztán feljöttem.Ezúttal nem voltam olyan szerencsés. Kaptam egy nyilat a bal bicepszembe. Alámerültem és

amikor elértem a folyó fenekét, letörtem a nyíl szárát. Aztán kiszedtem a hegyét is, és

békaúszásban, jobb kézzel a testem alatt tempózva mentem tovább. Legközelebb már leszednek, tudtam.Erőlködtem, vörös foltok ugráltak a szemem előtt, a fejem elsötétült. Három percre meg kell

állnom.Semmi sem történt, amikor felmerültem, tapostam a vizet és ziháltam.A bal part felé úsztam és belemarkoltam a bozótba.Körülnéztem. A víz folyási irányában fák voltak, a tűz nem jutott el idáig. Mindkét part

néptelennek tűnt, de a folyóban sem volt senki. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen túlélő? Nem túl valószínű. Hiszen olyan sokan voltunk, amikor az utolsó menetelés megkezdődött.Halálosan fáradt voltam, az egész testemet sebek borították. Mindenem fájt. Égett a bőröm, de a

víz olyan hideg volt, hogy reszkettem és nyilván kék voltam. Hamarosan ki kell mennem a vízből, ha egyáltalán élve akarok maradni. Úgy éreztem, hogy kibírnék még néhány víz alatti expedíciót. Elhatároztam, hogy megkockáztatom, mielőtt elhagyom a menedéket nyújtó mélységeket.Még valahogy kibírtam négy alámerülést, aztán már az volt az érzésem, hogy egy ötödikből

nem jönnék vissza. Egy sziklához másztam, kiszuszogtam magam, aztán a part mentén kúszni kezdtem.A hátamra gurultam és körülnéztem. Nem ismertem fel a vidéket. A tűz nem ért ide. Jobbra

sűrű bokrokat láttam, odakúsztam, bebújtam, arcomra buktam, és mély álomba merültem.Felébredtem, és azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Minden porcikám fájt és beteg voltam.

Órákon át feküdtem ott, félig eszméletlenül, végül megpróbáltam visszatámolyogni a folyóhoz, inni.Aztán visszafordultam a bozótoshoz, és újra álomba merültem.Még mindig minden fájt, amikor magamhoz tértem, de már kicsit erőre kaptam. Lementem a

folyóhoz, majd vissza, és jéghideg kártyáimból megállapítottam, hogy Bleys él.– Hol vagy? – kérdezte, amikor megteremtettem a kapcsolatot.– Rosseb tudja – válaszoltam. – Örülök, hogy egyáltalán vagyok valahol. Közel lehet a tenger.

Hallom a hullámzást és érzem az illatát.– A folyó közelében vagy?– Igen.– Melyik part?– Balpart. Az északi.– Maradj ott, küldök valakit érted. Most gyűjtöm össze az erőinket. Már több, mint kétezren

vagyunk és Julián még nem jött a közelünkbe. Percről percre többen leszünk.Rendben – feleltem.Ottmaradtam és elaludtam.Mozgást hallottam a bokrokban és felriadtam, félrelöktem néhány ágat és szétnéztem.Hárman voltak, a nagy vörös legények közül.Így hát katonához illően rendbe szedtem a felszerelést, lekeféltem a ruhámat, beletúrtam a

hajamba, kiegyenesedtem és meginogtam, vettem néhány mély lélegzetet és kiléptem a bokrok közül.– Itt vagyok! – jelentkeztem.Ketten nem kapcsoltak, kardot rántottak, ahogy meghallották a hangom.Hamar észbe kaptak, megadták a tiszteletet és a táborba kísértek. Körülbelül két mérföldnyire

lehetett. Pihenés nélkül megtettem.Feltűnt Bleys és azt mondta:– Most több, mint háromezren vagyunk, azután hívott egy egészségügyi tisztet, hogy vegyen

kezelésbe.Zavartalanul telt az éjszaka, csapataink pihentek a következő napon is.Akkor már mintegy ötezren lehettünk.Távolról láttuk Ambert.Még egy éjszakát aludtunk, és a következő napon felszedelődzködtünk.

Délutánig megtettünk tizenöt mérföldet. A parton meneteltünk. Juliannak nyoma sem volt.Az égési sebektől eredő fájdalom csillapodott. A lábam egészséges volt, de a vállam és a karom

még mindig pokolian fájt.Tovább mentünk. Hamarosan negyven mérföldnyire megközelítettük Ambert. Az idő kellemes

maradt. Tőlünk balra az erdő kietlen, fekete pusztaság volt. A tűz elpusztította a fák többségét, így ezúttal hasznunkra volt. Sem Julián, sem más nem tud elrejtőzni. Mérföldnyiről látnánk őket közeledni. Megtettünk még tíz mérföldet, míg a nap lement, és a parton letáboroztunk.Másnap. Eszembe jutott, hogy Eric megkoronázása hamarosan esedékes, és emlékeztettem

Bleyst. Elvesztettük az időérzékünket, nem számoltuk a napokat, de úgy gondoltuk, néhány még maradhatott.Délutánig erőltetett menetelést rendeltünk el, aztán pihentünk. Akkor már csak huszonöt

mérföldnyire voltunk Kolvir lábától. Szürkületig a távolság tíz mérföldre csökkent.És folytattuk. Éjfélig meneteltünk és újra letáboroztunk. Addigra már kezdett visszatérni belém

az élet. Gyakoroltam a kardommal, csináltam néhány vágást és sikerült. A következő napon még jobban éreztem magam.Elmasíroztunk Kolvir lábához, ahol Julián teljes hadereje várt, hozzá még Caine hajóhadának

legénysége, most mint gyalogos.Bleys ott állt és vezényelt, mint Róbert E. Lee Chancellorsville-nél és mi visszavertük őket.Háromezren lehettünk, amikor mindennel végeztünk, amit Julián ránk mért. Julián,

természetesen elmenekült.De mi győztünk! Ünnep volt az az éjszaka. Győztünk!Nagyon féltem, és elmondtam aggályaimat Bleysnek. Háromezer emberrel Kolvir ellen.Elveszítettem a hajóhadat, Bleys elvesztette hadseregének több mint kilencvennyolc százalékát.

Nem tartottam örömteli dolognak.Nagyon rossz kedvem volt.Másnap megkezdtük a hegymászást. Volt egy lépcső, az emberek párosával mehettek fel rajta.

Később elkeskenyedett és csak egyesével lehetett haladni.Megtettünk száz jardot fel Kolvirra, aztán kétszázat, aztán háromszázat.Aztán vihar tört ki a tenger felől, kapaszkodtunk, a szél csapkodott.Néhány száz ember elpusztult.Tovább küzdöttünk. Ömlött az eső. Az út nedves lett, csúszós. Az út negyedénél tartottunk,

amikor fegyveres csapattal találtuk magunkat szembe. Az elsők közülük az előőrs vezetőjére támadtak, két ember elesett. Két lépcsőt nyertek, és még egy ember elesett.Ez több, mint egy órán keresztül folyt így.Ekkorra már megtettük az út harmadát fölfelé. Vonalba fejlődött csapatunk már

megfogyatkozott addig ahol Bleys és én álltunk. Az volt a jó, hogy a nagy vörös harcosaink erősebbek voltak, mint Eric-éi. Fegyvercsattogás, sikoltás, és egy emberrel kevesebb. Ez néha vörös, esetleg szőrös, de leggyakrabban Eric színeit viseli.Eljutottunk a félútig, minden lépcsőfokért megküzdve. Ha felérünk, széles lépcsőre jutunk, arra,

melynek a Rebmához vezető lépcső a tükörképe. A Nagy Kapuhoz visz, amely Amber keleti bevezető útja.Előőrsünkből körülbelül ötvenen maradtak.Aztán negyvenen, harmincan, húszan, tízen...Már az út kétharmadánál voltunk, és a lépcső cikk-cakkban haladt előre-hátra, Kolvir teteje

felé. A keleti lépcsőt ritkán használják. Leginkább csak dísz. Eredeti tervünk szerint át kellett volna vágni a most kiégetett völgyön, aztán hegyet mászni, és a nyugati úton feljutni. Amberbe hátulról léptünk volna be. A tűz és Julián megváltoztatta az elképzeléseket. Ezt így sohasem gondoltuk végig. Itt most frontális támadás lesz, vagy semmi. És nem úgy tűnt, hogy semmi.Eric újabb három harcosa esett el, és nyertünk négy lépcsőfokot. Aztán a frontemberünk

hosszan hátrált, és egy lépcsőfokkal lejjebb kerültünk.Metszőén hideg szél fújt a tenger felől. Madarak gyülekeztek a hegy lábánál. A nap átsütött a

felhőkön. Eric nyilván nem foglalkozik az időjárással, most a haderejével bűvöl el bennünket.

Nyertünk hat lépcsőfokot és elveszítettünk egy harcost.Különös volt és szomorú és vad...Bleys előttem állt, hamarosan ő jön sorra.Azután, ha elesik, én.Hatan vannak az előőrsből,.Tíz lépcsőfok...Aztán öten.Előrenyomultunk, lassan, és véres volt mögöttünk minden lépcsőfok, ameddig csak elláttam.Iszonyatos.Az ötödik ember négyet leszúrt, mielőtt maga is elesett, így újabb cikk-cakkhoz érkeztünk.

Előre és vissza, harmadik emberünk harcol, mindkét kezében kard. Jó, hogy szent háborúban harcolt, valóságos cél lebegett előtte minden csapásnál. Három emberrel végzett, mielőtt elesett.A következő nem volt ilyen célratörő, vagy csak nem bánt olyan jól a kardjaival: azonnal

elesett, és akkor már csak kettő maradt.Bleys kihúzta hosszú, finoman megmunkált kardját, a kard éle csillogott a napfényben.– Mindjárt, testvér! – kiáltotta. – Mindjárt meglátod, mit tudnak tenni Amber hercegével!– Csak egy valamit, remélem – válaszoltam, és Bleys kuncogott.Az út háromnegyedét már megtettük, amikor végül Bleysre került a sor.Előre lépett, azonnal harcképtelenné tette az első harcost, aki szembe került vele. Kardjának

hegye a második torkába talált, és a kard éle a harmadik fejére esett, őt is kiütve. Egy percet vívott a harmadikkal, és legyőzte.Kardom a kezemben volt, készen álltam. Figyeltem, s előre léptem.Bleys nagyon jó volt, jobb, mint ahogy emlékeztem rá. Forgószélként támadott, kardja szinte

élt. Az emberek hullottak előtte – de hogyan, istenem! Sok mindent lehet Bleysre mondani különben, de ezen a napon rangjához méltóan harcolt, kíváncsi voltam, milyen messzire tud elmenni.Tőr volt a bal kezében, brutális hatékonysággal használta, test-test elleni küzdelemben.

Tizenegyedik áldozatának a torkában hagyta.Nem láttam az oszlop végét, amelyik támadott. Úgy gondoltam, hogy egész úton tart, fel a

csúcsig.Reméltem, hogy nem kerül rám sor. Szinte már hittem benne.Újabb három ember esett el mellettem, és egy fordulónál kisebb pihenőhöz értünk. Bleys

letisztította a terepet és továbbment felfelé. Fél órán át figyeltem. Az emberek csak hullottak és hullottak mellette. Hallottam a mögöttem lévők hörgését. Már azt hittem, feljut a csúcsra.Mindent felhasznált, amikor csak hozzáfért. A köpenyével verte ki a kardot, vagy vezette félre

ellenfelét. Elgáncsolta a következőt. Megragadta a partner csuklóját és kicsavarta, teljes erejéből.Eljutottunk a következő lépcsőfordulóhoz. Akkorra már vér színezte az ingujját, de szüntelenül

mosolygott. Az ellenség harcosai, akik a sorukra vártak, hamuszürkék voltak a rémülettől. Ez segített neki. És nyilván az a tudat is, hogy ott álltam mellette – hogy azonnal átvegyem a szerepét, ha kell – hozzájárult az ellenfél félelmeihez: megbénította őket. Később megtudtam, hogy a tengeri csata híre hozzájuk is eljutott.Bleys utat csinált a következő fordulóig megtisztította, megfordult, és elindult fölfelé. Nem

gondoltam, hogy ilyen messzire jut. Nem hiszem, hogy én ilyen sokáig bírtam volna. Ez volt a vívás és az állóképesség legfantasztikusabb bemutatója, amit azóta láttam, hogy Benedict megvédte az Ardeni hegyszorost a Gheneshi Holdlovasoktól.Lassan a fáradtság jelei mutatkoztak rajta. Csak lenne lehetőségem, hogy egy kicsit segíthessek,

hogy leválthassam...De nem volt. így követtem, félve, hogy a következő lépcsőfok már az utolsó.Tudtam, hogy gyengül. Száz lábnyira verekedtünk a csúcstól.Féltettem őt. Elvégre a testvérem és jót tett velem. Nem hiszem, hogy túlságosan reménykedett

a sikerben. Mégis harcolt... Miért is? Azért, hogy nekem esélyem legyen a trónra.

További három embert megölt, de kardja egyre lassabban mozgott. A negyedikkel mintegy öt perc küzdelem után végzett. Biztosan tudtam, hogy a következő az utolsó lesz.Mégsem.Amint leszúrta, a bal kezembe fogtam a kardom, jobbommal előhúztam a tőrömet és

elhajítottam.Rezegve állt bele ellenfele torkába.Bleys két lépcsőfokot felugrott, átvágta a következő nyakát, és a mélybe lökte. Azután újból

megvillant a kard, ezúttal szélesebb ívben, felhasítva egy újabb harcos hasát.Igyekeztem betölteni az űrt, közvetlenül mögötte haladtam, teljes készenlétben. De még nem

volt szüksége rám.Legyűrte a két következőt – újabb energiákra tett szert. Másik tőrt kértem, valahonnan hátulról

eljuttattak hozzám egyet.Állandóan célzásra készen tartottam, s amint Bleys újra lelassult, megint kiröppent a kezemből.A harcos éppen mozdult, mikor a tőr elérte, inkább a markolat találta el, nem a hegye.A fejéhez kapott, Bleys azonnal kihasználta az alkalmat, s a szakadékba taszította. Előlépett a

következő, s bátyám hiába nyársalta fel, ő is kapott egyet a vállára, így együtt zuhantak át a korláton.Reflexszerűen, anélkül, hogy tudtam volna mit csinálok – mégis, egy minutum alatt döntve –,

bal kezemmel a derékszíjamhoz kaptam, kivettem a csomag kártyát és Bleys után dobtam, az utolsó pillanatban, mikor még kapaszkodni tudott A ötlet villámgyorsan fogamzott meg bennem, s az izmok – hál' istennek – engedelmeskedtek.– Kapd el, te őrült!Sikerült.Nem láthattam, hogy ezután mi történt. Rám került a sor: vágtam, döftem és hárítottam.Ezzel megkezdődött Kolviri kirándulásunk utolsó fejezete.Hadd dicsekedjem: megtettem az utat. Meghatódtam, amikor az embereim a korláton kívülről

mászva siettek a segítségemre.Rendeztük sorainkat, s tovább nyomultunk előre.Egy óra leforgása alatt értük el a Nagy Kaput.Keresztül vágtuk magunkat alatta és beléptünk Amberbe.Akárhonnan figyelt is Eric, azt biztosan tudtam, egy pillanatig sem hitte, hogy idáig eljutunk.Az is érdekelt volna, hogy hová lett Bleys. Vajon sikerült kiemelnie és használni valamelyik

kártyát mielőtt a völgybe zuhan? Éreztem, ezt sosem tudom meg.Alábecsültük az ellenfelet, egész úton. Megtizedelve egyetlen lehetőségünk maradt; harcolni,

amíg csak tudjuk magunkat tartani. Miért dobtam oda Bleysnek a kártyáimat, miért tettem ilyen őrültséget? Tudtam, hogy neki nincs, a felelősségérzetem diktálta így. Talán az Árnyék Földön töltött évek oltották ezt belém. Pedig én is hasznát láthattam volna nekik, ha a dolgok rosszra fordulnak.A dolgok pedig rosszra fordultak.Szürkületig harcoltunk, s ekkorra már csak igen kevesen maradtunk.Ezer jardnyira Amberben körülvettek, s a palota még mindig túl messze volt! Védekező harcot

folytattunk, és ha lassan is de fogytunk. Az ellenfél óriási túlerőjével nem tudtunk mit kezdeni.Llewella vagy Deirdre minden bizonnyal menedéket nyújtana nekem. Miért is tettem ekkora

őrültséget?Megöltem még egy ellenfelet, a kérdéssel pedig nem foglalkoztam többet.Lement a nap, besötétedett. Seregem néhány száz főre apadt, a palotához mégsem jutottunk

közelebb.Végül megláttam Ericet és hallottam, ahogy kiabálva parancsokat osztogat.Bárcsak eljutnék hozzá !Nem sikerült.Az járt az eszembe: talán meg kellene adnunk magunkat, s megőrizni a maradék csapatot, akik

jól harcoltak, túlságosan is jól.

De senkinek sem tudtunk kapitulálni. Senki sem kérte, s Eric meg sem hallja, ha kiabálok. Ő a távolból irányította az eseményeket.Harcoltunk hát tovább. A létszámunk száz alá csökkent.Nos, fogjuk rövidre.Mindenkit megöltek, kivéve engem.Rám hálókat dobtak, és tompa nyilakkal lőttek.Végül leterítettek: ott feküdtem összeverve, gúzsba kötve, egyedül – csak a lidércnyomás

maradt velem, elűzhetetlenül.Vesztettünk!Földalatti várbörtönben ébredtem, mélyen Amber alatt. Sajnáltam, hogy ezt is meg kellett

érnem.Mivel élek, azt jelenti, hogy Ericnek tervei vannak velem. Kínpad, hóhérkellékek, tűz, izzó vas

képe jelent meg előttem. Előre láttam lassú leépülésemet, ahogy itt fekszem a nyirkos szalmán.Milyen sokáig lehettem eszméletlen? Nem tudtam.Átkutattam a cellát, hátha találok valamit, amivel végezhetek magammal. Kutatásom nem járt

sikerrel.Sebeim lángoltak, akár egy fáklya, s ólmos fáradtságot éreztem tagjaimban.Lefeküdtem és tovább aludtam.Felébredtem, de még mindig nem jött senki. Nem akartak sem megverni, sem kínozni. Igaz enni

sem kaptam.Köpenyembe burkolózva feküdtem. Átgondoltam mindent, ami azóta történt, hogy felébredtem

Greenwoodban és visszautasítottam az injekciót. Jobban tettem volna, ha nem tiltakozom.Kétségbeestem.Eric hamarosan Amber koronás királya lesz. Lehet, hogy máris az.Ám jó volt aludni, s én olyan fáradt voltam.Ez bizonyult az egyetlen reális lehetőségnek: pihenjek és próbáljak megfeledkezni sebeimről,

meg az egyéb nyomoromról. A cella sötét volt, büdös és nyirkos.

VIII.Hányszor ébredtem fel és aludtam el újra, nem tudom. Kétszer kenyeret, húst és vizet találtam

egy tálcán, az ajtónál. Mind a kétszer kiürítettem a tálcát. A cellám szinte koromsötét volt és nagyon hűvös. Csak vártam és vártam...Azután jöttek értem.Feltépték az ajtót és gyér fény hatolt be. Még ez is elvakított: pislogtam, amikor kiléptem.A folyosó tömve volt felfegyverzett emberekkel, nem próbálhattam meg semmit.Megdörzsöltem a borostát az arcomon, és mentem, ahová vittek.Hosszú séta után elértünk a csigalépcsőhöz, és megindultunk felfelé. Nem kérdezősködtem, és

ők sem mondtak semmit.Amikor felértünk, tovább kísértek a palota hátsó részébe. Bevittek egy meleg, tiszta szobába,

megparancsolták, hogy vetkőzzem le, amit meg is tettem. Aztán beleléptem egy habos vízzel teli kádba. Jött egy szolgáló, lesúrolt és megborotvált, rendbe tette a hajamat.Mikor megszáradtam, tiszta ruhát kaptam, feketét és ezüstöt.Felvettem, fekete köpenyt terítettek a vállam köré, a csatja ezüst rózsa.– Készen van – mondta az őrség hadnagya.– Erre jöjjön.Követtem, az őrség pedig engem követett.Messze, hátra a palotába vittek, ahol egy kovács bilincset tett a csuklómra, lábbilincset a

bokámra, lánccal, amely túl nehéz volt ahhoz, hogy eltörjem. Tudtam, ha ellenállok, eszméletlenre vernek és az eredmény ugyanaz. Nem fogott el a vágy, hogy újra eszméletlenre verjenek, hát hagytam magam.Aztán a láncokat felvette néhány őr, és engem a palota első része felé kísértek.

Nem volt szemem a pompához, ami körülvett. Fogoly voltam. Nyilván hamarosan meghalok, vagy kínpadra visznek. Ebben a pillanatban semmit sem tehettem. Kipillantottam az ablakon, láttam, hogy késő délután van. Nem volt helye a nosztalgiának sem, amikor végigvezettek a szobákon, ahol gyerekkorunkban játszottunk.Hosszú folyosón keresztül a nagy ebédlőbe vezettek.Hatalmas asztalok voltak mindenütt, a körülöttük ülők közül sokakat ismertem.Amber összes elegáns ruhája és öltönye körülöttem volt, a nemesség viselte. A fáklyák

fényében zene szólt, az asztalokon már ott az étel. De még senki sem nyúlt hozzá.Néhány arcot felismertem, például Flórát, de volt néhány különös figura is. Ott volt Lord Rein,

a lantos, akit lovaggá ütöttem, és akit századok óta nem láttam. Félrenézett, amikor rávetettem a pillantásomat.A hatalmas központi asztal végéhez vezettek és leültettek.Az őrök ott maradtak és mögöttem álltak. A láncok végeit a padlóba frissen beszerelt gyűrűhöz

rögzítették. Az asztalfő még üres volt.Nem ismertem a jobbomon ülő asszonyt, de tőlem balra Julián ült. Nem törődtem vele, a

hölgyre néztem, szőke hajának egy fürtjére.– Jó estét – köszöntöttem. – Azt hiszem, még nem mutattak be egymásnak minket. A nevem

Corwin.A jobbján ülő férfire nézett, segítséget kérve: egy nagydarab, vörös fejű szeplős pasasra. Az

félre fordította a fejét és hirtelen jelbeszédbe kezdett a tőle jobbra ülő nővel.– Rendjén való velem beszélgetni, nincs abban semmi – mondtam. – Nem vagyok fertőző.Halvány mosoly jelent meg a szája körül.– Carmel vagyok. Hogy van, Corwin herceg?- Kedves név – válaszoltam. – Én pedig jól vagyok. Mit csinál egy ilyen csinos lány, mint

maga, egy ilyen helyen?Ivott egy korty vizet.– Corwin! – szólt rám Julián, kicsit hangosabban a kelleténél. – Azt hiszem, a hölgy

tolakodónak és ellenszenvesnek tart.– Mit mondott neked eddig ma este? – De nem pirult el. Inkább elsápadt.– Hagyd abba!Kinyújtózkodtam. Szándékosan csörgettem a láncaimat. A hatáson kívül arra is jó volt, hogy

felmérjem, mekkora a mozgásterem. Nem elég, természetesen. Eric óvatos volt.– Gyere közelebb és súgd meg nekem a kifogásaidat, testvér – morogtam.De nem tette.Engem ültettek utolsónak asztalhoz, tudtam, hogy közel az idő. El is érkezett.Hat harsona öt jelzést adott, és Eric belépett az előtérbe.Mindenki felállt.Rajtam kívül.Az őrök felrántottak a láncaimnál fogva és állva tartottak.Eric elmosolyodott. Tőlem jobbra lement a lépcsőn. Alig láttam a saját színeit a hermelin

köpeny alatt, amit viselt.Az asztalfőhöz ment és megállt a széke előtt. Egy szolga jött, mögé állt, és elkezdték kitölteni a

bort.Amikor minden pohár megtelt, Eric felemelte a magáét.– Örökké itt lakhatsz Amberben, az örök Városban – gúnyolódott. Mindenki felemelte poharát.Engem kivéve.– Vedd fel! – szólt rám Julián.– Lökd fel! – vágtam vissza dacosan. Nem tette, csak rám bámult. Gyorsan előrehajoltam, és

felvettem a poharam.Volt közöttünk Ericcel vagy kétszáz ember, de a hangom elhallatszott oda. Eric szeme végig

rajtam volt, amíg beszéltem.– Ericre, aki az asztal lábánál ül!

Senki sem moccant felém, amikor Julián a poharát a földre ürítette. Mindenki ugyanezt tette, én pedig igyekeztem minél többet kiinni belőle, mielőtt kiütik a kezemből.Eric leült, a nemesség követte, nekem pedig lazítottak a láncaimon, hogy a székembe essek.Megkezdődött a felszolgálás. Nagyon éhes voltam, és többet ettem, mint a többiek.Állandó zene volt és a lakoma több, mint két órán át tartott. Ezalatt senki sem szólt hozzám

egyetlen szót sem, és én sem szólaltam meg. Jelenlétem azonban érzékelhető volt, és az asztalunk csendesebb volt a többinél.Caine messze elől ült az asztalnál. Eric jobb kezénél. Sejtettem, hogy Julián kegyvesztett lett.

Sem Random, sem Deirdre nem volt ott. Nagyon sok nemes ült ott, akit felismertem, néhányukat egyszer a barátaim közé soroltam, de egyikük sem viszonozta a pillantásomat.Rájöttem aztán, hogy már csak apró formaság hiányzik ahhoz, hogy Eric Amber királya legyen.És ez hamarosan bekövetkezett.Vacsora után nem voltak beszédek. Egyszerűen csak felállt Eric.Újabb harsonaszó, és egy érdes hang hasított a levegőbe.Megkezdődött a felvonulás, Amber trónterméig.Tudtam, mi következik.Eric a trón előtt állt és mindenki meghajolt.Engem kivéve, persze, engem viszont térdre löktek.Ma van a koronázás napja.Csend volt. Aztán Cain a párnához nyúlt, a párnához, melyen Amber koronája nyugodott.

Letérdepelt, és mintha megfagyott volna ebben a helyzetben, felkínálta a koronát.Aztán engem rángattak talpra és előre lökdöstek.Tudtam, hogy mi készülődik. Majdnem felrobbantam. Harcoltam ellenük. De levertek, térdre

löktek a trónhoz vezető lépcső lábánál.Lágy zene szólt – a "Greensleeves" – és valahol a hátamnál Julián megszólalt:– Lássuk Amber új királyának megkoronázását! – és hozzám suttogva:– Emeld fel a koronát és nyújtsd át Ericnek. Ő fogja megkoronázni saját magát.Amber koronájára néztem, a bíborvörös párnán, melyet Caine tartott.Ezüstmunka volt, két csúccsal, mindegyik drágakőben végződött. Smaragddal volt kirakva, és

volt két rubin a halántékoknál.Nem moccantam, azokra az időkre gondoltam, amikor Apánk arcát láttam a korona alatt.– Nem – válaszoltam egyszerűen, erre kaptam egy pofont a bal arcomra.– Fogd és add át Ericnek – ismételte. Megpróbáltam megütni, de a láncaim szorosan tartottak.

Újabb ütést kaptam.Megállapodott a tekintetem a korona hegyes csúcsain.– Nagyon jó – feleltem végül, és a koronáért nyúltam.Egy pillanatra a két kezemben tartottam, majd gyorsan saját fejemre tettem, és

kinyilatkoztattam:– Megkoronázom magam, Corwint, Amber királyát!Azonnal lekapták a fejemről és visszatették a párnára. A hátamat ütések érték. Mormolás futott

végig a termen.– Most pedig fogd, és próbáld meg még egyszer! – sziszegte Julián. Fogd és nyújtsd át Ericnek.Újabb ütés.– Nos jó – mondtam, és éreztem, hogy az ingem átnedvesedik.Ez alkalommal odahajítottam, reméltem, hogy kiverem Eric egyik szemét.Elkapta a jobb kezével, lemosolygott rám, ahogy vertek.– Köszönöm – mondta. – Hát hallgassatok meg engem, mind, akik itt vagytok, és azok is, akik

az Árnyékokon keresztül figyelnek! Ma felteszem a koronát és elfoglalom a trónt. Kezembe veszem Amber Királyság jogarát. Tisztességes harcban nyertem el a trónt, és vérem jogán elfoglalom és megtartom.– Hazug! – kiáltottam, és kezek csattantak a számon.– Megkoronázom magam mint Első Ericet, Amber királyát!

– Soká éljen a király! – kiáltották a nemesek, háromszor.Aztán lehajolt és hozzám szólt, suttogva:– A szemeid a legünnepélyesebb látványt fogják magukba zárni, amit valaha is láttak. Őrök!

Vigyétek Corwint a kovácsműhelybe, égessétek ki a szemeit! Hadd maradjon meg az emlékezetében ez a nap, az utolsó, amit valaha is látott!. Aztán zárjátok be a legmélyebb tömlöc sötétjébe Amber alatt, és a neve legyen elfeledve örökre!Kiköptem és ütöttek.Megharcoltam minden egyes lépésért, de erőnek erejével kivittek a teremből. Senki sem nézett

utánam, ahogy mentem. Az utolsó, amire emlékszem, a következő látvány volt: Eric ül a trónján, felesküszik Amberre és mosolyog.Az, amit mondott, belém mart. A sors könyörületes volt hozzám, elájultam, mielőtt befejezte

volna.Fogalmam sincs, mennyivel később ébredtem fel az abszolút feketeségben. Iszonyatos

fájdalmat éreztem a fejemben. Vagy az ütéstől, amit akkor kaptam, amikor kimondtam az átkot, vagy a fehéren izzó vas érintésétől. Nem emlékszem. De tudom, hogy Eric sohasem fog nyugodtan megpihenni a trónján, mert Amber hercege megátkozta, teljes indulattal, és ez az átok mindig megfogan.Markolásztam a szalmát, cellám abszolút sötétségében, és nem jöttek a könnyek. Ez volt a

legszörnyűbb. Egy idő után – csak te és én és az istenek tudják, mennyi idő telhetett el ismét elaludtam.Amikor felébredtem, még mindig fájdalmakkal küszködtem. Talpra álltam. Megmértem a

cellát. Szélessége négy lépés, hosszúsága öt. Volt a padlón egy csatorna nyílás, a sarokban pedig egy szalmával töltött matrac. Az ajtón, az aljához közel volt egy kis rés, az előtt pedig egy tálca, rajta egy darab száraz kenyér és egy kancsó víz. Ettem és ittam, de nem frissültem fel.Rettenetesen fájt a fejem, és nem volt béke a lelkemben.Annyit aludtam, amennyit csak bírtam. Senki sem jött megnézni. Felébredtem, végigmentem a

cellán, kerestem ételt, és ha találtam, megettem. Annyit aludtam, amennyit csak bírtam.Hét alvásnyi idő elteltével megszűnt a fájdalom a szemüregemben. Gyűlöltem a testvéremet,

aki Amber királya lett. Jobban tette volna, ha megöl.Kíváncsi voltam a közvélemény reakciójára, de nem tudtam rájönni.Azt viszont tudtam, hogy amikor eléri Ambert a sötétség, Eric szánalmas lesz. Ezt tudnom

kellett, és jó érzésekkel töltött el.Így kezdődtek számomra a sötétség napjai. Nem volt semmilyen eszközöm, amivel nézni

tudtam volna az idő múlását. Ha lett volna szemem, akkor sem tudtam volna megkülönböztetni a nappalt az éjszakától.Az idő ment a maga útján, engem semmibe vett. Volt, amikor kivert a verejték és elfogott a

hideglelés. Hónapok teltek el így? Vagy csak órák? Vagy hetek? Esetleg évek?Mindent elfelejtettem az időről. Aludtam, lépkedtem (pontosan tudtam, hova kell tennem a

lábam és hol kell megfordulni), gondolkodtam, hogy miket csináltam és mit nem tettem meg. Időnként törökülésben ültem, lassan mélyeket lélegeztem, kiürítettem a tudatomat, és olyan sokáig tartottam magam ebben az állapotban, ameddig csak tudtam. Ez segített: nem gondolni semmire.Eric okos volt. Bár megvan a hatalmam, nem megyek vele semmire. Egy vak ember nem járhat

az Árnyékokban.A szakállam a mellemet verdeste és a hajam is hosszú lett. Eleinte örökké éhes voltam, de

később csökkent az étvágyam. Néha elszédültem, amikor túl gyorsan álltam fel.Álmomban láttam, de ettől még szörnyűbb volt az ébredés.Később már bizonyos távolságból tudtam elemezni mindazt, ami ide vezetett. Olyan volt,

mintha a dolgok nem velem, hanem valaki mással történtek volna meg. És ez valahogy igaz is volt.

Nagyon lefogytam. El tudtam képzelni magam, sápadtan és soványan. Nem tudtam sírni, bár sokszor lett volna hozzá kedvem. Volt valami baj a könnyzacskóimmal. Irtózatos, hogy egy férfinek idáig kell eljutnia.Egy napon halk kaparászást hallottam az ajtómon. Nem törődtem vele.Megismétlődött, de nem feleltem.Aztán hallottam, hogy valaki a nevemet suttogja, kérdően.Odamentem.– Igen? – feleltem.– Én vagyok, Rein – súgta. – Hogy vagy? Elnevettem magam.– Kitűnően! Ó. nagyon kiválóan! – válaszoltam. – Minden este sültek és pezsgő és táncosnők!

Meg kéne rendezned a jelenetet!– Sajnálom – mondta. – Nem tehetek érted semmit – a hangjából fájdalom csendült.– Tudom – válaszoltam.– Tennék, ha tudnék – mormolta szomorúan.– Ezt is tudom.– Hoztam neked valamit. Tessék!A kis ablak a cellaajtó alján halkan megcsikordult, ahogy néhányszor befelé lendült.– Mi ez?. – kérdeztem.– Némi tiszta ruha – felelte. – Három vekni friss kenyér, egy egész sajt, hús, két üveg bor, egy

karton cigaretta, és egy csomó gyufa.Elakadt a lélegzetem.– Köszönöm, Rein. Nagyon rendes vagy. Hogy sikerült elintézned?– Ismerem az őrt, aki most van szolgálatban. Hallgatni fog. Túl sokat kapott tőlem.– Besúgó is lehet – jegyeztem meg. – Többé ne tedd! Nagyon hálás vagyok. Nem kell

mondanom, hogy tőlem nem tudják meg.– Szerettem volna, ha másképpen mennek a dolgok, Corwin!– Ezzel mindketten így vagyunk. Köszönöm, hogy gondoltál rám, pedig megparancsolták, hogy

ne tedd!– Ez nem volt nehéz – mondta.– Mióta vagyok itt?– Négy hónapja és tíz napja.– Mi újság Amberben?– Eric uralkodik. Ez minden.– Hol van Julián?– Mélyen benn Arden Erdejében az őrségével.– Miért?– Az utóbbi időben valami furcsa dolgok érkeznek az Árnyékokból.– Aha. Mi van Caine-vel?– Még mindig Amberben van, szórakozik. Futkos a nők után és iszik, többnyire.– És Gérard?– Ő a flotta főadmirálisa. Fellélegeztem. Féltem, hogy csapataink visszavonása a tengeri csata

alatt gondokat okoz neki Eric-kel.– És mi lett Randommal?– Nem engedik mászkálni.– Micsoda? Elkapták?– Igen. Végigment a Sablonon Rebmában és itt tűnt fel, egy íjpuskával. Megsebezte Ericet,

mielőtt elkapták.– Tényleg? És miért nem ölték meg?– Az a hír járja, hogy elvette feleségül Rebma egyik nemes hölgyét. Eric nem akart

összeütközésbe kerülni Rebmával. Moirenek van egy királysága, és mondják, hogy Eric meg akarja kérni a kezét. Ez persze mind pletyka. De érdekes.

– Valóban – egyeztem bele.– Moire szeretett téged. Igaz?– Valamennyire. Honnan tudod?– Ott voltam, amikor Randomot elítélték. Egy percet tudtam beszélni vele. Lady Vialle, a

felesége kérte, hogy csatlakozhasson hozzá a fogságban. Eric még nem döntötte el, mit válaszoljon.A vak lányra gondoltam, akit sohasem láttam, és csodálkoztam a dolgon.– Mikor történt mindez? – kérdeztem.– Hm. Harmincnégy napja – válaszolta. Akkor tűnt fel Random. Egy héttel később terjesztette

be Vialle a kérését.– Különös asszony lehet, ha tényleg szereti Randomot.– Ilyeneket gondoltam én is – felelte. – Nem tudok ennél rendhagyóbb kombinációt elképzelni.– Ha még egyszer beszélsz Randommal, add át neki üdvözletemet.– Jó.– Hogy vannak a nővéreim?– Deirdre és Llewella Rebmában maradt. Lady Florimel élvezi Eric kegyeit, magas rangja van a

jelenlegi udvarban. Nem tudom, Fiona hol lehet.– Hallani valamit Bleysról? Biztos vagyok benne, hogy meghalt.– Bizonyára meghalt, bár a testét nem találták meg.– Mi hír Benedictről?– Semmi, mint mindig.– És Brand?– Egy szót sem hallani felőle.– Azt hiszem, végigmentünk az egész családfán, írtál valami új balladát?– Nem – feleltem. – Még mindig Amber Ostromán dolgozom, de csak titokban lehet terjeszteni,

ha egyáltalán lehet.Kinyújtottam a kezem az ajtó alján lévő nyíláson.– Kezet szeretnék szorítani veled – mondtam, és éreztem, hogy megérinti a kezem.– Rendes volt tőled. Ne tedd többé! Őrültség kihívni Eric dühét.Megrázta a kezem, motyogott valamit és elment.Megtaláltam a szeretetcsomagját és tömtem magamba a húst, mert azt volt leginkább romlandó.

Ettem hozzá sok kenyeret és rájöttem, hogy már majdnem elfelejtettem, milyen finom íze lehet az ételnek. Aztán jóllaktam és elaludtam. Nem hiszem, hogy sokáig aludhattam. Amikor felébredtem, kinyitottam egy üveg bort.Nem ittam annyit, mint szoktam, rendes hétvégi körülmények között, hogy feldobjon.

Rágyújtottam, hátradőltem a matracon és elábrándoztam.Emlékszem Reinre, a kisgyerekre. Én akkor már egész nagy voltam, ő pedig udvari lantosnak

készült. Vékonyka, nagyon okos gyerek. Az emberek túlságosan kényeztették, én magam is. Én zenét szereztem, balladákat komponáltam, ő pedig kerített valahonnan egy lantot, és egyedül megtanult rajta játszani. Hamarosan együtt játszottunk és énekeltünk, mindenkinek nagyon tetszett. Nagyon vonzódtam hozzá, együtt dolgoztunk, gyakoroltuk a hadi tudományokat. Nem volt kedve hozzá, de bennem volt egy kis lelkiismeret furdalás azért, ahogy korábban kezeltem, ahogy csak azzal foglalkoztunk, ami nekem előnyös volt, így egy kis szélhámos bájt erőltettem rá és tűrhető vívóvá neveltem. Soha nem bántam meg semmit, és azt hiszem, ő sem. Már régen Amber udvari lantosa lett. Mindvégig hívtam, hogy legyen az apródom. És amikor hadba kellett szállni a Weirmonken nevű Árnyék sötét erőivel, fegyverhordozómmá tettem és együtt lovagoltunk a harcokba. Jones Fallsnál, a harcmezőn lovaggá ütöttem, rászolgált. A későbbiekben jobb lett nálam, már a költészetben és a zenében. Színei bíbor színek, a szava pedig aranyat ér. Szerettem őt, mint Amberben lévő két-három barátom egyikét. Azt viszont nem hittem volna, hogy megkockáztatja, hogy élelmet hozzon nekem. Ezt senkiről sem feltételeztem. Ittam még egy kis bort és elszívtam egy cigarettát a tiszteletére. Jó ember, kíváncsi vagyok, meddig fog élni.

Mindent eldugtam a fejem alá, természetesen az üres üveget is. Nem akartam, hogy bármi is elárulja, hogyan mulattam, egy váratlan vizsgálat alkalmából. Megettem a finom ennivalót, amit hozott nekem, és először laktam jól, amióta börtönbe zártak. Az utolsó palackot megőriztem, hogy kéznél legyen, ha elfog a vágy, hogy leigyam magam és felejtsek.Egy idő után ismét visszatértem körbe-körbe forgó gondolataimhoz, vádoltam Ericet.Főleg abban reménykedtem, hogy Eric nincs teljesen tudatában, hogy milyen hatalmunk van.

Amber felszentelt királya, de minderit ő sem tud. Még nem. Azt sem, amit Apánk tudott. Még mindig lehetnek millió számra lehetőségek, melyek a hasznomra válhatnak. Olyan sok van és annyira különbözőek, hogy ez legalábbis némi fogódzót nyújt, hogy ne veszítsem el a józan eszemet itt, a mély kétségbeesésben.Lehet, hogy egy időre megbolondultam, nem tudom. Vannak napok, amelyek kiestek az

emlékezetemből, ahogy ott álltam a Káosz szélén. Isten tudja, mi történt, és soha nem fogok rájönni.Nincs önök között egy sem, drága doktor urak, aki meg tudna birkózni a családommal.Feküdtem és sétáltam fel-alá, a tompa sötétségben. Rendkívül érzékeny lettem a hangokra.

Figyeltem a patkányok lábának zizzenését a szalmában, a többi fogoly távoli sóhajait, az őrök lépteinek visszhangját, ahogy a tálca élelmet hozták. Próbáltam meghatározni a távolságokat és irányokat, melyekből ezek a hangok érkeztek.Azt hiszem, a szagokra is érzékenyebb lettem, bár igyekeztem nem nagyon figyelni rá. Sokáig

menekültem egy elképzelhetetlenül orrfacsaró bűz felismerése elől, azt hiszem, ez oszladozó emberi tetem szaga. Kíváncsi lettem. Ha meghalnék, mennyi idő telne el, míg észrevennék? Hány darab kenyérnek és kancsó bűzös víznek kell összegyűlnie, míg az őrnek eszébe jut, hogy ellenőrizze, élek-e még?A válasz erre a kérdésre nagyon fontos is lehet.A halott szaga már jó ideje érezhető volt. Megpróbáltam újra időtartamokban gondolkodni, és

úgy tűnt, hogy több,- mint egy hete. – Bár gondosan adagoltam magamnak a cigarettát, legyűrtem a mohóságot, ellenálltam a kísértésnek, ameddig csak képes voltam rá, mégis eljutottam az utolsó csomag cigarettáig.Felbontottam és rágyújtottam. Egy karton Salem cigarettám volt, tizenegy csomagot elszívtam.

Ez kétszáztíz cigaretta. Egyszer megfigyeltem, hogy egy cigarettát hét percig szívok. Tehát, összesen ezerötszáznegyven percet dohányoztam, azaz, huszonöt óra negyven percet. Biztos voltam benne, hogy a rágyújtások között legalább egy óra eltelt, de az is lehet, hogy másfél. Mondjuk, másfél óra. Tegyük fel, hogy naponta hat-nyolc órát alszom. Tehát tizenhat-tizennyolc órát vagyok ébren. Ez napi tíz-tizenkét cigaretta. Ez azt jelenti, hogy Rein látogatása óta három hét telhetett el. Látogatásakor mondta, hogy a koronázás négy hónapja és tíz napja volt, akkor mostanig körülbelül öt hónap telt el.Dédelgettem az utolsó csomagot, élveztem mindegyik cigarettát, mint egy szeretőt. Amikor

mind elfogyott, depresszióba estem.Ezután sokkal több idő telt el.Csodálkoztam Ericen. Hogyan uralkodik? Milyen problémákra számít? Most mire készülődik?

Miért nem vetett alá kínvallatásnak? Elképzelhető, hogy teljesen elfelejtenek Amberben, csak azért, mert az uralkodó megparancsolta? Soha, azt hiszem.És mi van a testvéreimmel? Miért nem keresi velem egyikük sem a kapcsolatot?Olyan egyszerű volna elővenni a kártyát és megszegni Eric parancsát.Egyikük sem tette meg.Sokat ábrándoztam Moire-ról, az utolsó asszonyról, akit szerettem. Mit csinálhat? Eszébe

jutok? Biztos nem. Lehet, hogy most Eric szeretője, vagy ő a királynő. Emlegethetett Ericnek? Nyilván nem.És mi van a nővéreimmel? El kell őket felejteni. Mind kurva.Egyszer már voltam vak, az ágyú lángja visszacsapódott, a tizennyolcadik században, az

Árnyék Földön. Az viszont csak körülbelül egy hónapig tartott, aztán visszanyertem a látásom. Eric nyilván örökre meg akart vakíttatni, amikor kiadta a parancsot. Még mindig kivert a

verejték és vacogott a fogam, időnként reszketve ébredtem, amikor visszatért az emlék – a fehéren izzó vas a szemem előtt, aztán, amikor hozzáért a szememhez!Felsóhajtottam és folytattam a sétát.Abszolút semmi teendőm nem volt. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Olyan tehetetlen

voltam, mint egy embrió. Újjászületni, a fényre és a szenvedélyekbe – ez volt az, amiért képes lettem volna eladni a lelkem. Akárcsak egy órára is, karddal a kezemben még egyszer párbajozni a testvéremmel.Visszafeküdtem a matracomra és elaludtam. Amikor felébredtem, ott volt az étel, ettem, és

róttam a cellát. A kezemen és a lábamon hosszúra nőtt a köröm. A szakállam nagyon hosszú volt és a hajam folyton előre lógott a szemembe. Mocskos voltam és mindenem viszketett. Kíváncsi voltam, van-e bolhám.Az, hogy Amber egyik hercege ilyen állapotba hozható, rettenetes indulatot váltott ki énem

központjából, bárhol legyen is. Engem úgy neveltek, hogy mi legyőzhetetlenek vagyunk, tiszták és hidegek, szívünk gyémánt keménységű, mint a képünk a kártyán. Nyilván nem ilyenek vagyunk.Végül is eléggé hasonlítottunk a többi emberhez, megvoltak az erőforrásaink.Mentális játszmákat játszottam, történeteket meséltem magamnak, kellemes emlékeket idéztem

fel – nagyon sok volt. Előhívtam az elemeket: a szelet, esőt, havat, a nyári tikkasztó hőséget, a tavasz hűvös fuvallatát. Az Árnyék Földön volt egy kis repülőgépem, rettenetesen élveztem a repülést. Felidéztem a ragyogó panorámát, a színeket és a távolságot, a miniatűr városokat, fölöttem a végtelen mélykék eget, a tornyosuló felhőket (hol lehetnek most?), és a gép szárnyai mögött elnyújtózó óceánt. Emlékeztem asszonyokra, akiket szerettem, estélyekre, ütközetekre. És ha ezeken túljutottam, és már nem tudtam meggátolni, akkor Amberre.Egyszer, amikor éppen Amber járt az eszemben, a könnycsatornáim újra működni kezdtek.

Sírtam!Meghatározhatatlan idő elteltével, amiben csak sötétség és alvás volt, lépéseket hallottam,

egészen a cellámig, és megcsikordult a kulcs a zárban.Sokkal Rein látogatása után volt, már elfelejtettem a bor és a cigaretta ízét. Nem tudtam az időt

felbecsülni, csak azt tudtam, hogy nagyon sok idő telt el.Két férfi volt a folyosón. A lépésekből tudtam, még mielőtt a hangjukat hallottam volna.Az egyik hangot felismertem.Az ajtó kitárult és Julián mondta nevemet.Nem válaszoltam rögtön, és megismételte..– Corwin? Gyere ide!Miután nem volt sok választásom, feltápászkodtam és elindultam. Megálltam, amikor

megéreztem a közelségét.– Mit akarsz? – kérdeztem.– Gyere velem – és megfogta a karom. Végigmentünk a folyosón. Nem szólt egy szót sem Én

pedig, ha agyonütnek, akkor sem kérdezek semmit.A visszhangokból meg tudtam állapítani, mikor lépünk be a nagy előtérbe. Hamarosan a

lépcsőhöz értünk, és elindultunk felfelé.Felfelé, és nyilván a palotába.Bevittek egy szobába és leültettek egy székre. Egy borbély nekilátott, lenyírta a hajamat és a

szakállamat. Nem volt ismerős a hangja, amikor megkérdezte, hogy stuccolja vagy leborotválja.– Vágja le – válaszoltam. Egy manikűrös esett neki a körmeimnek, mind a húsznak.Aztán megfürdettek, valaki segített felvenni a tiszta ruhát. A ruha lazán lógott rajtam. Kiirtották

a tetveimet is.Aztán másik koromsötét helyiségbe vittek, ahol zene volt, finom ételek illata szállt, sokan

beszéltek, nevetgéltek. Rájöttem, hogy ez az ebédlő.A hangok kicsit elhalkultak, amikor Julian bevitt és leültetett.A harsonaszóig ültem, akkor erővel felállítottak.Hallottam a tósztot:

– Első Ericre, Amber királyára! Éljen soká a király!Nem ittam rá, de ügyet sem vetett rám senki. Caine hangja szólt, valahol messze, elölről az

asztalfő felől.Annyit ettem, amennyit csak bírtam, mert ez volt a legjobb étel, amit a koronázás óta kaptam. A

körülöttem folyó beszélgetésekből rájöttem, hogy Eric megkoronázásának évfordulója volt, ami azt jelenti, hogy egy egész évet ültem a tömlöcében.Senki sem szólt hozzám és én sem kezdeményeztem beszélgetést. Csak szellemként voltam

jelen. A cél a megalázásom és az, hogy emlékeztessem a testvéreimet: így jár az, aki ellenszegül. És megparancsolták mindenkinek, hogy felejtsen el.Az ünnepség belenyúlt az éjszakába. Valaki jól tartott borral, ez jó volt, és én csak ültem ott és

hallgattam a tánczenét.Az asztalokat addigra már elvitték, engem pedig valahova a sarokba ültettek.Kellőképpen leittam magam. Reggel félig rugdostak, félig pedig vittek vissza a cellámba,

amikor már mindenen túl voltunk, csak a kijózanodáson nem. Egyetlen bánatom az volt, hogy nem rúgtam be annyira, hogy összerondítsam a padlót vagy valakinek a gyönyörű ruháját.Így jutottunk a sötétség első évének végére.

IX.Nem akarom önöket ismételgetésekkel terhelni. A második év ugyanúgy telt el, és ugyanazzal

végződött. A harmadik szintén. A második évben Rein kétszer jött, nagy kosár finomsággal és jó sok pletykával. Mindegyik alkalommal megtiltottam neki, hogy újra eljöjjön. A harmadik évben hatszor volt, minden második hónapban, mindig megtiltottam, hogy újra eljöjjön, megettem amit hozott, és meghallgattam, amit mondott.Valami nem volt rendjén Amberben. Furcsa valamik jönnek az Árnyékokon keresztül és

produkálták magukat, erőszakkal, minden egyes alkalommal. Elpusztították őket természetesen. Eric megpróbált rájönni, mi lehet az. Nem említettem az átkomat, de később nagyon megörültem, mert az átok megfogant.Random hozzám hasonlóan, szintén fogoly volt. A felesége csatlakozott hozzá.. Testvéreim

pozíciói nem változtak. Ez segített át a koronázás harmadik évfordulóján, és szinte visszatért belém az élet.Ez...Ez az! Egy napon olyan jól éreztem magam, hogy rögtön felbontottam az utolsó palack bort,

amit Rein hozott és kibontottam az utolsónak tartogatott csomag cigarettát.Cigarettáztam, kortyolgattam és jól esett a tudat, hogy valahogy mégis megvertem Ericet. Ha

Eric rájön, tudom, az számomra végzetes lehet. De tudtam, hogy nem jön rá.Így hát jól éreztem magam, cigarettáztam, ittam és mulattam, annak a fényében, ami történt.Igen, a FÉNY.Valami kis derengő foltocskát vettem észre tőlem jobbra.Tudják, mit jelent ez az én esetemben?Igen, gondoljuk csak meg: kórházi ágyban ébredtem, és azt tapasztaltam, hogy túl hamar

gyógyulok. Emlékeznek? Gyorsabban gyógyultam, mint mások, akiknek eltörik valamijük. Amber minden hercege és hercegnője rendelkezik többé-kevésbé ezzel a képességgel.Túléltem a pestist, a menetelést Moszkvába ...Gyorsabban és tökéletesebben gyógyulok, mint bárki, akit valaha is ismertem.Napóleon egyszer meg is jegyezte. MacArthur generális is.Az idegszöveteknél egy kicsit tovább tart, mindössze erről van szó.Kezdett visszatérni a látásom, ezt jelentette az a kedves kis fényfolt, ott, valahol jobbra tőlem.Egy idő múlva tudtam, hogy a cellám ajtaján van egy kis ráccsal fedett rész.Új szemem nőtt, az ujjammal kitapogattam. Több, mint három évig tartott, de sikerült! Ez az

egyik a millió dolgok közül, amivel Eric feltehetőleg nem rendelkezik, ahogy korábban már említettem. Az erők nem egyenletesen oszlanak meg a családtagok között. Ebből a szempontból fölényben vagyok: új szemgolyókat növesztettem. Azt mindig tudtam, hogy az idegszöveteim

regenerálódnak, ha van rá elég idő. A francia-porosz háborúban gerincsérülés következtében mindkét lábam megbénult. Két év alatt meggyógyultam. Reménykedtem hát – bár ez igen irreálisnak tűnt – hogy ugyanaz fog történni, mint akkor – meggyógyulok, regenerálódik a szemem. És igazam lett. Tapintásra kifogástalan volt, és lassan kezdett visszatérni a látásom is.Mennyi idő lehet még hátra Eric megkoronázásának újabb évfordulójáig? Megálltam és a

szívem hevesebben vert. Amint valaki meglátja, hogy megint van szemem, azonnal elveszítem újra!Meg kell hát szöknöm a negyedik évforduló előtt!De hogyan?Eddig ezen nem töprengtem, mert ha valahogy ki is jutok a cellából, sohasem jutok ki

Amberből, sőt, a palotából sem, a látásom vagy külső segítség nélkül. Egyik sem tűnt elérhetőnek.Na de most ...A cellám ajtaja hatalmas, nehéz, vaskeretbe van foglalva, keskeny ráccsal, körülbelül

szemmagasságban, hogy benézhessenek, élek-e még, ha ez érdekel valakit egyáltalán.Még ha ki is tudom szedni a rácsot, nem hinném, hogy ki tudnék nyúlni egészen a zárig. Az ajtó

alján van egy kis ablak, elég nagy ahhoz, hogy beadhassák az ételemet. Más nincs. A zsanér vagy kívül, vagy az ajtó és a keret között van, nem tudom biztosan. Akárhogy is, nem érem el. Ablak vagy másik ajtó nem volt.Még mindig olyan volt, mintha vak lennék, kivéve azt a csekélyke fénynyalábot, inkább

derengést, mely a rácson át szűrődött be. Tudtam, hogy a látásom még nem tökéletes. Addig még sok idő eltelik, De még ha tökéletesen látnék is, itt majdnem koromsötét van. Ezt onnan tudtam, hogy ismertem Amber tömlöceit.Rágyújtottam, tettem néhány lépést, felmértem a lehetőségeimet, próbáltam valamit keresni,

ami a hasznomra lehet. Ott volt a ruhám, a gyékény, amin aludtam és a nedves szalma. Volt gyufám is, de gyorsan elvetettem a gondolatot, hogy meggyújtsam a szalmát. Kételkedtem benne, hogy bárki is odajön és kinyitja az ajtót, ha ég a szalma. Valószínűbb, hogy az őr idejön és nevet rajtam, ha egyáltalán észreveszi. Volt egy kanalam, a legutóbbi banketten csentem el. Igazából kést akartam, de Julián elkapott és elkobozta. Azt viszont nem tudta, hogy ez a második próbálkozásom, egy kanál már ott lapult a csizmámban.De ez mire jó?Hallottam én is történeteket arról, hogy az emberek a legvadabb dolgokkal ássák ki magukat a

börtönből – derékszíj csattal (nekem nincs), meg ehhez hasonlókkal. De nekem nincs időm kipróbálni Monte Cristo módszerét. Néhány hónap alatt ki kell jutnom innét, különben elbúcsúzhatom az új szememtől.Az ajtó leginkább fából volt. Tölgyből. Négy fémpánttal volt összefogva. Egy majdnem a

tetejénél, egy az aljához közel, kettő pedig függőlegesen, a rács két oldalánál. Az ajtó kifelé nyílt, a zár a baloldalán volt. Ha jól emlékszem, az ajtó körülbelül két hüvelyk vastag. Megpróbáltam felidézni, hogy hol van a zár. Úgy ellenőriztem, hogy háttal az ajtónak feküdtem, és abban a pontban, ahol a zár volt, éreztem egy kis feszülést. Tudtam, hogy az ajtón is van rács, de ezen még ráértem töprengeni. Lehet, hogy ki tudom emelni, ha a kanál nyelét az ajtó széle és az ajtófélfa közé csúsztatom.Letérdeltem a gyékényemre és a kanállal kijelöltem egy téglalapot a zár körül. Addig

dolgoztam, míg meg nem fájdult a kezem; lehet, hogy néhány órát. Aztán a körmömmel kitapogattam a fa felszínét. Nem karcoltam fel túlságosan, de ez még csak a kezdet. Bal kezembe fogtam a kanalat, és folytattam, amíg csak bírtam.Reméltem, hogy Rein feltűnik. Biztos voltam benne, hogy rá tudom beszélni, hogy adja oda a

tőrét. Nem jelentkezett, így hát folytattam a vakarást.Nap mint nap dolgoztam, míg körülbelül fél hüvelyknyi mélyedés nem volt az ajtón. Amikor

meghallottam az őr lépteit, a szerszámomat a legtávolabbi falhoz vittem és ráültem, háttal az ajtónak. Amikor elment, folytattam a munkát. Aztán egy kicsit abba kellett hagyni, nagyon dühös voltam miatta. Bár a kezemet becsavartam a ruhámból letépett rongyba, mégis

felhólyagosodott, a hólyagok kifakadtak, és egy idő után már a nyers hús vérzett. Szünetet kellett tartanom, hogy begyógyuljon. Az időt arra használtam fel, hogy megtervezzem, mit csinálok, ha kimegyek.Amikor kész leszek az ajtó kivájásával, kiemelem a reteszt. A retesz leesik, és a zajra nyilván

idejön egy őr. Addigra viszont én már kinn leszek. Az a darab, amit közben vájtam, néhány jól irányzott rúgással áttörhető, és a retesz addig maradhat ott, amíg akarom. Akkor majd kitárul az ajtó, és szembe kerülök az őrrel. Nála lesz fegyver, nálam viszont nem. El kell őt kapnom.Lehet, hogy túlságosan biztos lesz a dolgában, azt hiszi, hogy nem látok. Másrészt viszont az is

lehet, hogy fél, ha eszébe jut, hogy jöttem be Amberbe. Mindenképpen meg kell halnia, és el kell vennem a fegyverét. Megtapogattam a jobb bicepszemet. Istenemre! Helyre jöttem! Amber vére folyik az ereimben, és úgy éreztem, hogy még ilyen körülmények között is le tudok győzni egy átlagos őrt. Lehet, hogy belehalok, de akkor is meg kell próbálnom!Aztán, ha sikerül, karddal a kezemben, senki és semmi sem állíthat meg a Sablonig.Elindulok rajta, és ha a közepére érek, tetszés szerinti Árnyékvilágba eljuthatok. Ott majd erőre

kapok, és nem fogok elkapkodni semmit. Ha száz évig tart, hát száz évig, de mindent nagyon aprólékosan ki fogok dolgozni, mielőtt elindulok Amber ellen. Gyakorlatilag én vagyok az uralkodó! Hát nem koronáztam meg magam, mindenki jelenlétében, mielőtt Eric ugyanezt tette? Joggal tartok igényt a trónra!Csak el lehetne jutni az Árnyékba közvetlenül Amberből! Akkor nem kellene a Sablonnal

vacakolnom De az én Amberem a világmindenség középpontja, és nem lehet olyan könnyen elhagyni.Jó hónap múlva begyógyult a kezem, és a kaparástól hatalmas bőrkeményedéseim lettek.

Meghallottam az őr lépteit, és visszamentem a cella távolabbi sarkába. Csikorgás hallatszott, és az ételemet letette az ajtóhoz. Aztán újabb, most már távolodó lépések.Visszamentem az ajtóhoz. Anélkül, hogy megnéztem volna, tudtam, mi van a tálcán: darab

száraz kenyér, kancsó víz, és egy darab sajt, ha szerencsém van. Elhelyeztem a gyékényt, rátérdeltem, és kitapintottam a kivájt barázdát. Körülbelül a felével lehettem kész.Akkor kuncogást hallottam.Mögülem jött.Megfordultam, nem kellett látnom, hogy tudjam, van ott valaki. Egy férfi állt a baloldali falnál

és kacarászott.– Ki az? – kérdeztem, kissé furcsa hangon. Rájöttem, hogy hosszú idő után most szólaltam meg

először.– Szökünk, szökünk? – mekegte. – Próbálunk megszökni? – és újabb kuncogás.– Hogy jött ide be?– Besétáltam – felelte.– Honnan? Mit beszél?Meggyújtottam egy gyufát, bántotta a szemem, de tartottam. A férfi öt lábnyi magas lehetett.

Púpos volt. A haja és a szakálla olyan hosszú, akár az enyém. Ebben a hatalmas szőrtengerben csak hosszú hegyes orra és szinte koromfekete szeme volt figyelemre méltó; ő is pislogott a fényben.– Dworklin – ismertem fel. Újabb kuncogás.– Ez a nevem. Hát a tiéd?– Nem ismersz meg. DworkinDworkin? – meggyújtottam még egy gyufát és az arcomhoz

tartottam.– Nézz meg jobban! Felejtsd el a szakállam és a hosszú hajam. Adj a súlyomhoz száz fontot. Te

lerajzoltál engem, több pakli játékkártyába, mégpedig abszolút hitelességgel.– Corwin – mondta végül. – Emlékszem rád. Igen.– Azt hittem, már nem élsz.– Dehogyis nem! Figyelj csak – és csinált egy piruettet.– Hogy van az Édesapád? Láttad

mostanában? Ő dugott téged ide be?

– Oberon nincs többé – feleltem. – Eric, a bátyám uralkodik Amberben, az ő foglya vagyok.– Akkor én vagyok a rangidős – nevetett reszelősen. – Mert én még Oberon foglya vagyok.- Ó ! Egyikünk sem tudta, hogy Apa ide zárt.Hallottam, hogy pityereg.– Igen – szólalt meg kis idő múlva. – Nem bízott bennem.– Miért nem?– Mondtam neki, hogy azon gondolkodom, hogy lehet elpusztítani Ambert. Leírtam neki, ő

pedig lecsukatott.– Kiváló – bólintottam.– Tudom – felelte. – De remek kis lakosztályt bocsátott a rendelkezésemre, felszereléssel, hogy

kutathassak. Csak egy idő óta nem látogat. Azelőtt látogatókat is szokott hozni, akik tintapacákat mutattak nekem, és azt kérték, hogy meséljem el, mi jut róluk az eszembe. Ez rossz vicc volt, és miközben valami kellemetlen történetet meséltem, a vendéget békává változtattam. A király nagyon dühös volt, mert nem akartam visszaváltoztatni. De már olyan régen nem láttam senki ember fiát, hogy most már akár vissza is változtatnám, ha kérné. Egyszer...– Hogy jöttél be ide, a cellámba? – kérdeztem meg újra.– Mondtam már. Sétáltam.– A falon keresztül?– Dehogyis. Az Árnyék falon keresztül.– Senki sem tud Amberben az Árnyékokon keresztül sétálni. Amberben nincsenek Árnyékok.– Igen, de én csaltam.– Hogyan?– Terveztem egy új kártyát és átléptem rajta, megnézni, hogy mi van a fal másik oldalán. Jaj,

Istenem! Most jut az eszembe! Nélküle nem tudok visszamenni! Kell csinálnom egy másikat. Van valami ennivalód? És valami, amivel rajzolni lehet? És valami, amire rajzolni lehet?– Van egy darab kenyerem – mondtam, és odaadtam. – És itt van hozzá egy darabka sajt.– Köszönöm, Corwin – mohón befalta és megitta rá a vizemet. – Most pedig, ha adsz egy

ceruzát és pergament, visszamegyek a szobámba. Ki akarom olvasni a könyvemet. Jó volt beszélgetni veled. Túl sok rosszat hallottam Ericről. Majd átugrom megint, és elbeszélgetünk. Ha találkozol Apáddal, mondd meg neki. hogy ne haragudjon rám, mert...– Nincs se ceruzám, se pergamenem.– Jó ég! Ez aligha civilizált dolog!– Tudom. De Eric sem túlságosan az.– Hát akkor mid van? Jobban tetszik a saját lakosztályom, ott legalábbis világosabb van.– Velem ebédeltél – húzódtam közelebb hozzá. – Most én kérek szívességet tőled. Ha

megteszed, megígérem, mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy Apa és közted rendbe jöjjenek a dolgok.– Mit kívánsz tőlem?– Régi csodálója vagyok a műveidnek,– hízelegtem. – Van valami, amire mindig vágytam.

Szerettem volna látni, mint a kezed munkáját. Le tudnád rajzolni a Cabra Világítótornyot?– Hát persze. Voltam ott, többször is. Ismerem Jopint, aki ott dolgozik. Sakkoztunk vele.– Nem tudok másra gondolni – magyaráztam. – Felnőtt életem nagyobb részében vágytam rá,

hogy láthassam a hatalmas szürke toronyról készített rajzodat.– Semmiség – vont vállat. – Ez csak másolás, ezen a szinten. Régebben csináltam néhány

előzetes vázlatot, de soha nem jutottam tovább. Mindig volt valami más dolgom. Leskiccelem neked, ha akarod.– Nem – ráztam meg a fejem. – Valami maradandóbbat szeretnék, hogy itt legyen velem a

cellámban, tegye kellemesebbé nekem, és a későbbi lakóknak.– Dicséretes – felelte. – Mire gondoltál, mivel csináljam?

– Van itt egy stílusom – mondtam. (A kanál addigra már túlságosan is éles volt). – Szeretném, ha ott a távoli falon készítenéd el, hogy lássam, ha fekszem.Egy pillanatig hallgatott.

- Gyenge a világítás – jegyezte meg.– Van néhány doboz gyufám – feleltem. Meggyújtom és tartom neked. Némi szalmát is

meggyújthatunk.– Nem túl ideális munkakörülmények ...– Tudom – mondtam. – Elnézésedet is kérem, Dworkin, de ez a legtöbb, amivel szolgálhatok. A

kezed művészi munkája nyújt majd vigaszt itt, a megaláztatásban.Megint kuncogott.– Nagyon jó. Csak ígérd meg, hogy világítani fogsz akkor is, ha már elkészültem, hogy

megrajzolhassam a visszautamat.– Jól van – és megtapogattam a zsebem. Volt három teljes doboz gyufa, és megkezdve egy

negyedik.A kezébe nyomtam a kanalat és a falhoz vezettem.– Rájöttél már, honnan a szerszám? – kérdeztem.– Igen, ez egy kiélesített kanál, igaz?– Igen. Amint szólsz, hogy készen vagy, gyufát gyújtok. Gyorsan kell dolgoznod, mert nem

vagyok bővében a gyufának. Elosztom. Fele a világítótoronyhoz, fele pedig a te dolgodhoz.– Rendben – egyezett bele. Meggyújtottam egy gyufát, ő pedig elkezdte karcolni a nedves

szürke falat. Először szabályos négyszöget rajzolt, hogy keretbe foglalja a művet. Aztán néhány jól irányzott csapás, és lassan előtűnt a Világítótorony. Elképesztő volt és őrületes, ügyessége semmit sem csökkent. Minden egyes gyufaszálat a lehető legteljesebben elégettem, a hüvelykujjam és a mutatóujjam között tartottam, és amikor már nem tudtam tovább fogni, a bal kezembe vettem át, a körmeim közé csíptem az elszenesedő részt és maradéktalanul elégettem a gyufát.Mire az első doboz gyufa elfogyott, befejezte a tornyot és a tengeren és az égen dolgozott

tovább. Bíztattam, minden kanálcsapásnál csodálatomnak adtam hangot.– Nagy mű, valóban az – dicsértem, amikor úgy tűnt, hogy szinte kész. El kellett vesztegetnem

még egy gyufát, hogy alá is írja. Addigra már majdnem elfogyott a második doboz,– Na, most csodáld meg – lelkendezett.– Ha vissza akarsz jutni a lakosztályodba, hagyd későbbre a csodálkozást. Túl kevés a gyufánk

a műkritikához!Duzzogott egy kicsit, aztán a másik falhoz ment, és azonnal rajzolni kezdett, amint

meggyújtottam a következő gyufaszálat.Kisebb tanulmányt skiccelt fel: íróasztal, rajta koponya, mellette földgömb, a falak körbe-körbe

könyvekkel tele.– Na, most már jó – szólt, mikor a harmadik doboz is elfogyott, és megkezdtem a negyediket,

amelyik csak félig volt.Hat gyufaszálat gyújtottam meg, hogy befejezze és szignálja.A nyolcadik gyufaszál fénye mellett nézegette egy kicsit – már csak kettő maradt aztán lépett

egyet előre és eltűnt.A gyufa a körmömre égett, sistergett, amikor a szalmára dobtam és elaludt.Csak álltam, reszkettem, fojtogató érzések kavarogtak bennem. Meghallottam a hangját,

éreztem, hogy megint az én oldalamon van. Visszajött.– Csak eszembe jutott valami – billentette félre fejét. – Hogy nézegeted a képet, amikor itt ilyen

sötét van!– Ó, én látok a sötétben – nyugtattam meg. – Olyan sokáig éltünk együtt hogy már a barátom!– Értem. Csak kíváncsi voltam. Gyújts gyufát, hogy vissza tudjak menni!.– Jó – egyeztem bele, és válogattam a két gyufaszál között. – De legközelebb inkább hozd át a

saját világításodat, mielőtt betoppansz. Nincs több gyufám!– Rendben – felelte. Meggyújtottam a gyufát. Nézegette a rajzát, felé lépett és újra eltűnt.Gyorsan megfordultam, és vizsgálgattam Cabra Világítótornyát, mielőtt a gyufa kialszik. Igen,

jelen volt az Erő. Éreztem.Vajon kiszolgál-e az utolsó szál gyufám?

Nem hiszem. Hosszabb ideig kellett koncentrálnom, mint ami a kártya használatánál volt szükséges.Mit gyújthatnék meg? A szalma túl nyirkos és nem fog tüzet. Rettenetes volna. Itt a menekülés

kapuja mellettem, út a szabadságba, és képtelen vagyok rálépni.Tartósabb tűz kellett.A hálózsákom. Bélésanyagból készült és szalmával volt kitömve. A szalma benne biztosan

szárazabb, és a bélésanyag is elég.Megtisztítottam a padlót, egészen a küszöbig, aztán a kiélesített kanál után néztem, hogy

felvágjam vele a zsákot. Káromkodtam egy nagyot. Dworkin elvitte magával. Toporzékoltam és folytak a könnyeim.Végül túl jutottam rajta és kiszórtam a zsák közepéből a száraz szalmát. Csináltam belőle egy

kis kupacot, mellé tettem a bélésanyagot, extra tüzelőanyagnak, ha szükség lesz rá. Igaz ugyan, hogy minél kevesebb a füst, annál jobb. Felhívom magamra a figyelmet, és észrevehetnék ha az őr erre sétál. Nem volt túl valószínű, mert mostanában kaptam meg az ételt, és csak egyszer adnak naponta enni.Meggyújtottam az utolsó szálat, és vele a gyufás dobozt. Azt használtam a szalmánál.Nem akart meggyulladni. Nedvesebb volt, mint hittem, akkor is, ha a zsák közepéből került elő.

Aztán először parázslott, majd lángra lobbant. Örültem, hogy nem dobtam be a WC-be.Rádobtam a tűzre a harmadik dobozt, a bélésanyagot a kezemben tartottam, és a rajzra

meredtem.A szalma egészen a falig felizzott, magasra csaptak a lángok, én pedig a toronyra koncentráltam

és megidéztem. Sirály hangját véltem hallani. Sós fuvallat illatához hasonlót éreztem, és a kép, ahogy néztem, mind valóságosabbá vált.Rádobtam a bélésanyagot a tűzre. Először egy pillanatra elfojtotta a tüzet, aztán még

magasabbra csaptak a lángok. Közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a rajzról.Még mindig Dworkin kezében volt a varázslat. A Világítótorony már nem volt kevésbé

valóságos, mint a cellám. Aztán az lett az egyetlen valóság, és a cella, mint egy Árnyék, már mögöttem volt. Hallottam a hullámok csapkodását és éreztem valamit: a délutáni nap sütött felettem.Előre léptem, de a lábam nem a lángokba vitt.A parányi Cabra sziget homokos-sziklás partján álltam, amelyen a hatalmas Világítótorony

volt, amely éjszaka fénynyalábbal segítette az Amberbe igyekvő hajózókat. Riadt sirályok csapata csapkodott a szárnyával fölöttem, és a kacagásom beleveszett a hullámverés dübörgésébe és a szél szabad szárnyalásába. Amber valahol a bal vállam mögött, negyvenhárom mérföldnyire volt.Megmenekültem.

X.A Toronyhoz mentem, felmásztam a nyugati ajtóhoz vezető kőlépcsőn. Az ajtó magas volt,

széles, nehéz és vízálló. Zárva találtam. Mögöttem, úgy háromszáz jardnyira kicsiny kikötőt fedeztem fel. Két hajó ringott a hullámok hátán; egy evezős csónak, és egy vitorlás. Elegánsan himbálóztak, a napfény olykor megcsillant alattuk a vízen. Egy pillanatra megtorpantam, hogy gyönyörködjem. Olyan rég láttam bármit is, hogy a látvány most egészen álomszerűnek tűnt, s alig tudtam legyűrni a rám törő, fojtogató érzést.Megfordultam és kopogtattam az ajtón.Hosszúnak tetsző várakozás után ismét kopogtattam.Végül zajt hallottam belülről, és az ajtó nyikorogva feltárult.Jopin, a házigazda, véraláfutásos szemekkel nézett rám, leheletéből whisky áradt. Öt és fél láb

magas lehetett, ám görnyedten állt, s így Dworkinra emlékeztetett. A füstszín szakálla olyan hosszú volt, mint az enyém, de még hosszabbnak látszott. Csupán öreges szája környékén maradt néhány sárgás szál. Bőre akár a narancs; számtalan ragya tarkította; az elemek sötétre színezték,

finoman megmunkált, régi bútordarab jutott róla az eszembe. Fekete szemét összehúzta miközben rám pillantott. És, mint a nagyothallók általában, hangosan szólalt meg.– Ki maga? Mit akar?Tehát ebben az állapotban – elhanyagoltan, szőrösen, ápolatlanul – felismerhetetlen voltam.

Elhatároztam, hogy megőrzőm az anonimitásomat.– Délről jöttem és hajótörést szenvedtem – mondtam. – Napokig egy fadarabba kapaszkodtam

míg a víz ide sodort. A parton aludtam. Csak mostanra tudtam összeszedni magam annyira, hogy idejöjjek a Toronyhoz.Előrelépett, megfogta a kezem. Másik kezével átölelte a vállam.– Jöjjön be – invitált. – Támaszkodjon csak rám. Ne törődjön semmivel. Erre!Rendkívül zsúfolt lakrészébe vezetett, tele volt dobálva régi könyvekkel, térképekkel,

atlaszokkal és hajózási eszközökkel. Maga sem állt túlságosan erősen a lábán, nem lehetett nagyon rátámaszkodni. Nekidőltem az ajtónak, éppen annyira, hogy a gyengeség látszatát keltsem.A díványra fektetett, majd a titkos ajtón kiment, hogy némi ennivalót hozzon.Lehúztam a csizmám, de a lábam olyan elrettentően mocskos volt, hogy gyorsan visszahúztam.

Ha a vízen hánykolódtam, nem lehetek mocskos. Nem akartam feladni a történetemet. Találtam egy takarót, lefeküdtem tényleg pihennem kellett.Jopin hamarosan visszatért: egy kancsó vizet, egy kupa sört, nagy darab sültet, és fél vekni

kenyeret hozott egy szögletes fatálcán. Lerámolta a kis asztalt, a díványhoz tolta. Aztán rátette a tálcát és kínálgatott.Ettem, ittam. Tömtem magamba az ételt és italt. Mindent elpusztítottam, amit elém tett.

Kiürítettem mindkét korsót. Ezután iszonyatos fáradtság tört rám. Jopin bólintott, amikor észrevette, és mondta, hogy aludjak. Abban a pillanatban elnyomott az álom.Éjszaka volt, amikor felébredtem, és lényegesen jobban éreztem magam, mint az utóbbi

hetekben. Talpra ugrottam, visszafelé megtettem a tegnapi utat, kimentem az épületből. Hűvös volt kinn, ám az ég kristálytiszta, millió csillag ragyogott rám. A fény a torony tetején a hátam mögött világított, azután kialudt, újra kigyulladt. A hideg víz majd megfagyasztott, mégis megmosdottam. Kimostam a ruhám és kicsavartam. Körülbelül egy órát tölthettem el vele. Visszamentem a toronyhoz, egy régi székre kiteregettem a ruhám száradni, beburkolóztam a takaróba és újra elaludtam.Reggel, amikor felébredtem, Jopin már fenn volt. Kiadós reggelit tálalt, én ugyanúgy

eltüntettem, mint a vacsorát előző este. Aztán kölcsönvettem egy borotvát, egy tükröt, egy ollót, megborotválkoztam és levágtam a hajam. Újra megfürödtem, és amikor felvettem sós, illatos, tiszta ruhámat, ismét embernek éreztem magam.Jopin jól megnézett magának, amikor visszajöttem a tengerről.– Egészen emberi külseje lett. Vállat vontam.– Most pedig mesélje el a hajótörést.– Elmeséltem.Kivetkeztem magamból. Számtalan borzalmat meséltem el részletesen, még a főárboc törését is.Megveregette a vállam és italt töltött.Szivart gyújtott és nekem adta.– Pihenje itt ki magát – szólt. – A partra viszem, amikor akarja, vagy, ha ismerős hajó jön,

jelzést adok neki.Kihasználtam a vendégszeretetét. Életmentő szerepe persze nem volt túlságosan nagy. Ettem az

ételét és ittam az italát, elfogadtam egy inget, amely túl nagy volt neki. Egy barátjáé volt, aki elhajózott a tengerre.Három hónapig maradtam ott. Visszanyertem az erőmet. Segítettem a munkájában.

Világítottam éjszaka, amikor berúgott, kitakarítottam az összes helyiséget, kettőt ki is festettem, beüvegeztem öt ablakot, és figyeltem viharos éjszakákon a tengert. Nem foglalkozott politikával, nem érdekelte, ki uralkodik Amberben. Amióta csak köze van hozzánk, az egész zsarnok hercegi banda rothadt. Addig, míg fenn tudja tartani a világítótornyot, megvan a jó étele és a söre.

békében foglalkozhat navigációs térképeivel, nem törődik vele, hogy mi történik a parton. Nekem kedvemre való volt. Minthogy engem érdekelnek a régi térképek és atlaszok, valamit tudok is róluk, kellemes estéket töltöttünk a térképek korrigálásával. Sok-sok évvel ezelőtt elhajóztam messze északra. Új tengerészeti térképet rajzoltam neki az út felidézéséből. Nagy örömet szereztem vele.– Corey – (így mutatkoztam be neki) –, szeretnék egyszer hajózni veled. Azt vettem ki a

szavaidból, hogy a hajódon te voltál a kapitány.– Ki tudja – feleltem. – Valamikor maga is kapitány volt, ugye?– Honnan veszi? Igazából emlékeztem rá, de úgy csináltam, mintha kitaláltam volna.– Mindabból amit összegyűjtött – mondtam. – És, hogy ennyire kedveli a térképeket.

Egyébként úgy viselkedik, mint aki valaha parancsokat osztogatott.– Igen – bólintott. – Ez így igaz. Több, mint száz évig hajóskapitány voltam. Régen volt... Na,

igyunk még egyet!Kortyolgattam az italt és megpróbáltam elhessegetni a kínos gondolatokat. A hónapok alatt itt,

nála, biztosan felszedtem vagy negyven fontot. Most már minden nap azt lesem, hogy mikor ismeri fel rajtam a családi vonásokat. Lehet, hogy átad Ericnek, ha felismer de az is lehet, hogy nem. Mostanra már kialakult közöttünk némi bajtársiasság, talán nem árul el. Mindenesetre nem szeretném kipróbálni, hogy mit tenne.Néha, amikor nézem a fény villogását, gondolkodom. Meddig kell még itt maradnom?Eldöntöttem, hogy már nem maradok soká, közben egy kis zsírt tettem a láncforgó csapágyába.

Egyáltalán nem maradok soká. Közel az idő, amikor útra kell kelnem és megint be kell járnom az Árnyékokat.Egyik nap nyomást éreztem, először finoman és kérdőn. Nem tudnám biztosan megmondani,

hogy ki lehetett.Megmerevedtem, mint egy fadarab, becsuktam a szemem és kiürítettem a tudatomat.

Körülbelül öt percig tartott, míg a kíváncsiskodó visszavonult.Járkáltam fel-alá. Elcsodálkoztam és elnevettem magam, amikor rájöttem, hogy azt a távot

rovom, amit Amberben, a cellámban megszoktam.Valaki a kártyával megpróbált elérni. Eric lehetett? Végül a tudomására jutott, hogy eltűntem,

és így próbálja megtudni, hogy hol vagyok? Nem voltam benne biztos. Úgy éreztem, hogy Eric esetleg fél újra mentális kapcsolatba lépni velem. Akkor Julián? Vagy Gérard? Caine? Akárki is volt, sikerült teljesen elzárkóznom, azt tudtam. Vissza fogok utasítani minden lehetséges kapcsolatot, bárki legyen is, aki keres. Lehet, hogy kihagyok valami fontos újságot, esetleg komoly segítséget, -de nem kockáztatok. Megborzadtam attól, hogy kerestek, és attól is, hogy útját tudtam állni. Vállat vontam. Ezen gondolkodtam a nap hátralévő részében és eldöntöttem, hogy elérkezett az idő az indulásra. Nem tesz jót nekem, ha ilyen közel maradok Amberhez, ennyire sebezhetően. Kellőképpen összeszedtem magam ahhoz, hogy megkezdjem utam az Árnyékok között. Keresnem kell egy helyet, ahol felkészülhetek, ha azt akarom, hogy Amber valaha is enyém legyen. Itt az öreg Jopinnél egy kicsit megpihentem, ez már majdnem a béke volt. Fájni fog itt hagyni, az együtt töltött idő alatt megszerettem az öreget, így hát este, amikor befejeztük a sakkpartit, mondtam neki, hogy indulni készülök.Töltött két italt, felemelte a magáét és megszólalt:– Sok szerencsét, Corwin. Remélem, valamikor még találkozunk.Nem fűztem megjegyzést ahhoz, hogy Igazi nevemen szólított. Mosolygott, amikor látta, hogy

azért nem siklottam el fölötte.– Igaza van, Jopin – bólintottam. – Ha sikerül, amiben fáradozom, nem feledkezem meg arról,

amit értem tett.Megrázta a fejét.– Nem kívánok semmit – rázta meg fejét. Itt vagyok boldog, és nem akarok mást, mint amit

teszek. Szeretem ezt a vacak Tornyot irányítani. Ez az életem. Ha sikerül, amit akar – nem, ne beszéljen róla, kérem! – örülni fogok, ha néha eljön egy sakkpartira.

– Úgy lesz – ígértem meg.– Reggel elviheti a Pillangókisasszonyt, ha akarja.– Köszönöm.A Pillangókisasszony az ő vitorlása volt.– Mielőtt elmegy – mondta –, fogja a távcsövemet, menjen fel a toronyba, és nézzen hátra

Garnath Völgyébe.– Mit lehet látni arrafelé? Vállat vont.– Magának kell véleményt alkotnia. Bólintottam.– Jó. Megteszem.Azután magasra csapott a jókedv, s mulatozásunk egészen az éjszakába nyúlt. Hiányozni fog az

öreg Jopin. Rein kivételével ő bizonyult az egyetlen barátnak, akivel visszatérésem óta találkoztam. Bizonytalan érzések ébredtek bennem a völgyel kapcsolatban, amely lángokban állt, mikor legutóbb átmentem rajta. Mi lehet ott ma, négy évvel később, ami olyan szokatlan?Farkasemberekről, Sabbathokról álmodtam nyugtalanító dolgokat, miközben aludtam. A világ

fölött a telihold rótta útját.Én is indulásra szántam el magam. Jopin még aludt, s ez jó volt, mert nem szeretek

búcsúzkodni, ráadásul az a furcsa érzésem támadt, hogy többé nem látom.Felmásztam a toronyba, egészen addig a szobáig, amely a lámpának adott helyet. A távcső az

oldalamon volt. Az ablakhoz mentem, a partra irányítottam látcsövemet.A fák fölött köd úszott. Hideg, szürke, nyálkás valami kapaszkodott az alacsony, csomós,

bütykös fák tetejébe. A fák sötétek, koronáik úgy hajoltak össze, mint a birkózók karjai. Sötét dolgok röpködtek bennük, ám röptükből megállapítottam, hogy nem madarak. Talán denevérek. Valami ördögi sugárzott ebből a nagy erdőből.Felismertem.Én magam voltam az.Az én átkom fogant meg. Én változtattam a békés Garnath Völgyét azzá, ami most. A

gyűlöletem testesült meg, amit Eric iránt éreztem, és mindazok iránt, akik hagyták, hogy visszaéljen a hatalmával, hagyták, hogy megvakítson. Nem töltött el örömmel, ahogy az az erdő kinézett, csak néztem, és elborzadtam: hát ilyen a gyűlöletem. Ismerem, mert a részem.Új utat teremtettem a valóságos világba. Most ösvény lesz az Árnyékok felé, a sötét és

kegyetlen Árnyékokba. Ezen az ösvényen csak a kegyetlen, a gyűlölködő tud végigmenni. Ez a "dolgok" forrása, amiről Rein beszélt és ami Ericet nyugtalanította. Ez annyiból jó, hogy leköti Ericet. De ahogy letettem a távcsövet, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valójában valami nagyon rosszat tettem. Akkoriban nem tudhattam, hogy valaha is fogom-e látni újra a ragyogó kék eget. Ma már tudom. Tudom, hogy szabadjára engedtem valamit, ami szörnyű rombolásokat fog véghezvinni. Most is éppen furcsa alakok mozognak az erdőben. Megtettem valamit, amit soha, senki sem azelőtt, Oberon uralkodásának teljes időszakában: új utat nyitottam Amberbe. És ez az út csak a rosszra nyílik meg. Eljön a nap, amikor Amber szövetségese – bárki is legyen az – kerül szembe az iszonyatos úttal. Tudtam ezt és csak néztem, néztem fájdalmam, haragom és gyűlöletem termését. Ha egyszer uralomra jutok Amberben, saját magamnak kell megbirkóznom vele. Leengedtem a távcsövet és felsóhajtottam.Úgy legyen. Addig pedig csak vegye el Eric álmát.Ettem gyorsan valamit, elkötöttem a Pillangókisasszonyt, amilyen gyorsan csak tudtam

felvontam a vitorlát és elindultam. Jopin ilyenkor általában már felébredt, de valószínűleg ő sem szeret búcsúzkodni.Elindultam hát a tenger felé, tudtam, hogy hová megyek, azt azonban még nem, hogy hogyan.

Áthajózom az Árnyékon és idegen vizeken – ám ez csak jobb lehet, mint a saját gyűlöletem termésén gyalog keresztülvágni.Majdnem olyan ragyogó helyre készültem, mint maga Amber. Egy majdnem halhatatlan helyre,

amely a valóságban nincs és többé nem is lesz. Ez a hely évszázadokkal ezelőtt eltűnt a Káoszban, de egy Árnyéknak valahol kellett maradnia belőle. Csupán annyi dolgom maradt, hogy megtaláljam, felismerjem, és újra a magamévá tegyem, ahogyan valaha az enyém volt.

Aztán saját erőimmel felfegyverkezve visszajövök, és olyat teszek, amilyet Amber még nem látott. Még nem tudtam, hogy mit, de abban biztos voltam, hogy visszatérésem napján fegyverek fognak ropogni a halhatatlan városban.Ahogy hajóztam az Árnyékba, vágyaim fehér madara a jobb vállamra szállt, írtam egy cédulát,

rákötöttem a lábára és útjára bocsátottam.Jövök – ez volt ráírva és a nevem.Nem pihenek mindaddig, míg a hatalom és a jogar a kezemben nem lesz – jobb sorsra nem

szenderítek mindenkit, aki a trón és köztem áll.A nap sütött, a szelek duzzasztották a vitorláimat és száguldottam. Elkáromkodtam magam és

hahotáztam.Szabad vagyok és száguldok, eljutottam idáig. Most már megvan az esélyem mindarra, amire

mindig is vágytam.Vágyaim fekete madara jött és a bal vállamra szállt, írtam újra egy papirost, rákötöttem a lábára

és útjára bocsátottam.Eric, visszajövök! – ez állt a papíron. És az aláírás: Corwin, Amber uralkodója.Démoni szél hajtott a naptól keletre.Vége