Homoki Andrea: Gyermekkép alakulása a tanácsadó kiadványokban

I. Bevezetés

„Hogyan neveljünk?” „Elég jó szülő vagyok –e?” „Vajon érzi –e a gyermekem,

hogy szeretem?” és a „Vajon kire ütött ez a gyerek?” Janikovszky Éva stílusú

kérdések minden gyermeket nevelő szülő fejében megfordulnak. Tanulmányunkban

az elmúlt fél évszázadban gyermeknevelési tanácsadás célzattal publikált írásokat

tekintjük át, melyek többek között ezen kérdések megválaszolására törekednek

változatos stílusú megközelítésmódokban. A szakkönyvekben előforduló családi,

szülői, gyermeki eseteket vázoló nevelési nehézségek tematikus rendszerezést

követően a fogalmak kategorizálásával ábrázoljuk az elmúlt ötven évben domináns

gyermeknevelési problémaköröket, vizsgálva, hogy mutatkoznak –e egy-egy

nevelési helyzethez kötődő tanácsadói trendek, a különböző országokban,

különböző szakemberek tollából származó kiadványokban, szaktanácsadói

könyvekben milyen módon közelítik meg a nehézséget okozó területeket a

tanácsadó szakemberek.

Végül bemutatjuk azokat a nevelési eszközöket, hatékony

személyiségformáláshoz szükséges szülői készségeket, képességeket, melyekkel az

általunk elemzett és hivatkozott gyermeknevelési tanácsadó kiadványok lapjain

találkozhat az olvasó.

Célunk a tartalom-, forráselemzéssel áttekintett szaktanácsadói irodalomban

megjelenő domináns nevelési problémákra való professzionális reakciók

ismertetése mentén annak feltárása, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan

formálódott a „gyermekkel” és a „szülővel” kapcsolatos nevelői, szaktanácsadói

elvárás. Hogyan alakult a gyermekkép?

II. Gyermekkép, gyermeknevelési problémaközelítések a XX. század második felében és a XXI. század elején született tanácsadó írásokban

Tanulmányunk ezen fejezetében egy rövid történeti áttekintést teszünk, mely

során egyrészt feltárjuk a múlt század második felében született gyermeknevelési

tanácsadó kiadványokban kirajzolódó gyermekképet, másrészt kutatjuk azt, hogy

mi a feladata a szülőnek, nevelőnek korunk társadalmában, milyen nehézségekkel

néz szembe a modern társadalomban szülői, nevelői szerepet vállaló felnőtt.

Tanulmányunkban későbbi fejezeteiben célunk annak a kutatási kérdésünknek a

megválaszolása, hogy az általunk elemzett társadalomtudományok tárgykörébe

sorolható (pedagógiai, pszichológiai, szociológiai) szakirodalom alapján

mutatkoznak –e újszerűségek a XXI. században a gyermekkép, a gyermekek

nevelési kérdéseinek vonatkozásában. Kirajzolódnak –e markáns különbségek a

múlt század gyermekneveléssel kapcsolatos problémáinak megközelítésmódjaiban,

és ha igen, azok mögött milyen makro-, illetve mezo szintű társadalmi jelenségek

ragadhatók meg.

Jelen fejezetben a gyermeknevelési tanácsadásban rejlő lehetőségeket, a

kiadványok azon motivációit igyekszünk feltárni, amelyek által a modern

társadalom változásaiból fakadó hatások ragadhatók meg, formálva ezzel napjaink

gyermekképét, informális és formális gyermeknevelési gyakorlatát.

Hogyan neveljük a gyermeket? Mire fordítson figyelmet, energiát, időt,

különböző javakat a szülő, ahhoz, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelően,

azaz konform módon nevelje a gyermekét.

„Ha szívvel és ésszel beleéljük magunkat egy kisgyerek helyzetébe, akkor oly

módon tudjuk felhasználni a kultúra előnyeit, hogy elkerüljük ártalmait.”1

1 Elisabeth Plattner: A nevelés mindennapi művészete. Egyetemi Nyomda Kft. Budapest, 1995. 233.o. (Eredetije: Die ersten Lebensjahre. Eine Hilfe im Umgang mit kleinen Kindern)

A XX. században Elisabeth Plattner által megfogalmazott gondolat napjaink

posztmodernként, fogyasztóiként, posztindusztriálisként is aposztrofált

társadalmában is igen aktuálisan hangzik. A gyermek védelemre és odafigyelésre

szorul a multikulturális, sokszínű, azaz kulturális pluralizmussal jellemezhető

közösségi viszonyrendszerben, abban a közegben, amelyhez való igazodását a

szocializáció folyamatának köszönhetően születése pillanatától haláláig végzi az

ember. Gyermekkorban ezt a folyamatot elsődlegesen a szűk társadalmi környezet,

az elsődleges szocializációs színtér, a család, később azok a nevelési, oktatási

intézmények koordinálják, melyek a gyermek nevelését, védelmét, oktatását, azaz

komplex személyiségfejlesztését vállalják fel.

Mit kell tennie a szülőnek ahhoz, hogy a XX. század végi, XXI. század eleji

Schulze (2000) által élménytársadalomként meghatározott világban a gyermek már

gyermekkorában és későbbi felnőtt életében is boldog és sikeres életet élhessen.

Mit tanácsolnak a szülőknek a XX. század második felében megfogalmazott

írások? Hogyan lehet boldog és sikeres gyermeket nevelni, hogyan lehet elkerülni

azt, hogy a gyermek ebben a rohanó, felgyorsult világban mégis kellő figyelmet

kapjon, és a „minőségi idő” birtokában életkorának és egyéniségének megfelelő

gondoskodásban részesüljön. Mit is jelent az, hogy egyénre szabott nevelés, egyéni

differenciálás, és ez hogyan jelenik meg a családban?

Az áttekintett írások során két fogalmi pillér bontakozik ki. A gyermek

életkorából fakadó kiszolgáltatottsága, biológiai éretlensége, mely folyamatos

gondozására neveli a szülőt a kétirányú szocializációs folyamatban. Ebből a

biológiai okból fakadó egyenlőtlenségi viszonyból adódóan egyfajta hierarchia

rajzolódik ki, a szülő-gyermek kapcsolat alá-fölérendeltségi viszonya.

Ha azonban azt tartjuk szem előtt, ami a nevelés végső célja, miszerint a

gyermekből életképes, és „társadalomképes”, azaz állandó változásokkal

jellemezhető modern társadalomban is élni képes gyermek nevelkedjen a

családban, és a másodlagos szocializációs színtérként funkcionáló nevelési,

oktatási intézményekben, akkor az önállóságra, az autonómiára, a

kiegyensúlyozottságra, az állandó megújulásra való képességre kell őt nevelni.

A látszólagos ellentmondás megjelenik az általunk áttekintett kiadványokban

megfogalmazott tanácsokban is, amikor arról írnak a szakemberek, hogy a

gyermeknevelés akkor lehet sikeres, amennyiben a szülőnek sikerül gyermekét

egyszerre megőrizni és megvédeni(Plattner, 1995.), azaz hozzásegíteni ahhoz,

hogy „segítséggel” egyedül is el tudja végezni a külső és belső motivációkon

nyugvó cselekvéssorozatokat, legyen szó az első pár önálló lépésének

megtételéről, vagy akár egy bonyolultabb szöveges matematika feladat

megoldásáról az iskolapadban. Napjaink társadalmában a szülőknek el kell

fogadniuk, hogy a kisgyermek kiszolgáltatottsága ellenére külön egyéniség,

személyiség, akinek fejlesztéséért, gondozásáért, védelméért ők a felelősek,

azonban nem tárgy a gyermek, nem birtok. Abban az esetben, ha „… a szülői

felfogás nem számol azzal, hogy a gyermek önálló lény, nem veszi figyelembe a

gyermek tehetségét, képességeit, érdeklődését, hajlamait, amelyek a szülőtől

eltérőek lehetnek…”2 elfelejti a szülő, hogy embert nevel és nem gyermeket, az

ember pedig nem tulajdon, így a gyermek sem. (Ranschburg-Popper, 1978.)

Az individualizáció térnyerése a társadalmi intézményekben, így a nevelés és

az oktatás területén is erőteljesen formálta a XX. század második felében a

gyermekképet. A neveléssel kapcsolatos problémák megoldása esetén előtérbe

került a szubszidiaritás elve, miszerint a nevelési probléma keletkezésének,

jelentkezésének helyén és idejében született megoldás lehet a leghatékonyabb.

Azaz nem szükséges pszichológushoz szaladni a problémákkal, mégis

szükségesnek érzik a gyermekek fejlesztésével, nevelésével foglalkozó

szakemberek azt, hogy gyermeknevelési tanácsaikat „házhoz szállítsák”, azaz

szaktanácsaikat a gyakorló szülők és pedagógusok probléma centrikusan

fellelhessék, ezzel is elősegítve azt, hogy a sok esetben a háttérben meghúzódó

szülői szorongás és bizonytalanság (Vajda, 1991.) lenyomatai a gyermek érési

folyamatában ne hagyjanak nyomot, és lehetőség szerint zökkenőmentesen

integrálódhasson az élethosszig tartó személyiségfejlődési folyamatának

állomásait jelentő társadalmi intézményekbe. „A boldog gyermekkor nemcsak

haladó eszmény vagy romantikus ábránd, hanem mérhetetlenül fontos is az

egészséges fejlődés, a kiegyensúlyozott felnőtté válás folyamatában. Ehhez pedig

megértésre, őszinteségre, odafigyelésre, kölcsönös megbecsülésen alapuló

kapcsolatra van szükség.”3

2 Ranschburg Jenő – Popper Péter: Személyiségünk titkai. Hogy nálam különb legyen…RTV-Minerva, Budapest, 1978. 9.o.3 Vajda Zsuzsa: Embergyermek-gyermekember. Gyermeknevelési kalauz szülőknek. Göncöl Kiadó Kft. Budapest, 1991. 11.o.

A XX. század első néhány évtizedére jellemző tekintélyelvű hagyományokon

alapuló nevelést a modern társadalmakban egyre inkább felváltja a demokrácián

alapuló modern nevelés, amely azonban a gyermeki lélek sérüléséhez is vezethet,

ha a nevelők, szülők, a helyes egyensúlyi állapotot nem találják meg. A nagyfokú

szabadság szabatossághoz vezethet Marie Winn (1990) amerikai pedagógus és

kultúrfilozófus szerint, hiszen akárcsak a középkorban, a posztmodern

társadalmakban élő gyermekek nevelése is könnyen nélkülözheti a védelmet,

amikor az elsődleges szocializációs színtér egyre korábban készít fel a „felnőttek

világára”, és miközben a gyermek mindennek szemtanúja lehet, ami a

társadalomban történik, idejekorán megszűnik a gyermekkor, melynek

önfeledtségétől, boldogságától fosztják meg a felnőttek a gyermeket

gyermekkorban, később pedig attól a lehetőségtől, hogy egészségesen, önfeledten

és boldogan élhessenek felnőttként a társadalomban.

A társadalomtudománnyal, ezen belül is a gyermekek,családok késő modern kori

helyzetéből fakadó társadalmi problémákkal foglalkozó kutatók számos

tudományos munkában adtak a XX. század végén, a XXI. század elején hangot a

„gyermekkor luxussá válásával” (Garbarino, 1993.), a „gyermekkor halálával”

(Buckingham, 2002.), és a gyermekek további felnőttesítési folyamatának

elharapódzásával” (Vajda, Kósa, 2005.), továbbá a „siettetett

gyermekekkel”(Elkind, 2001.; Vajda, 2009.), illetve a „gyermeklét-felnőttség

határvonalának elmosódásával”( Hofferth , Kinney, Dunn, 2009.) kapcsolatos

félelmeiknek. A felsorolt szerzők írásaikban szemléletesen tárják fel a

globalizáció folyamataival szorosan együtt járó veszélyeztető tényezőket,

melyektől – egyöntetűen hangsúlyozzák –, a gyermekeket csak a felnőtt

társadalom tagjai védhetik meg. Azt azonban, hogy ezt hogyan tegyék, – amikor a

posztmodern társadalmak gyermekeinek legkorábbi életszakaszaiba is betör a

média, a reklám, hovatovább a szülői fogyasztáson, a gyermek szűkebb és tágabb

társadalmi környezetében lévő felnőttek ajándékozási szokásainak jóvoltából a

gyermek komoly piaci célponttá és áldozattá válik – nehezen adható egyszerű

válasz.

Abban is egyetértenek a témában publikáló szerzők, hogy a gyermeklét

értelmezésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a társadalmi

folyamatokat, melyek átrendezték az elmúlt évszázadban a családi struktúrákat,

melyek nyomán a gyermekes család egy speciális „felvevő piaccá” formálódott,

ahol a gyermekre fordított „minőségi időhöz” számos

megvásárolható/megvásárolandó „érték”, státusz-szimbólumként is értelmezhető

játéktárgy tartozik, gondolhatunk itt a csecsemőkhöz beszélő, a fél éves kortól 1,5

éves korig a gyermekeket 10-ig számolni tanító „teknősbe bújt éneklő nénire”,

vagy éppen az ABC memorizálásában segítő egyéb játékokra (Vajda, 2009.),

melyeket joggal tekinthetünk a posztmodern kor vívmányainak.

A gyermekkor posztmodern jellegének megragadásának azonban csak egy, és

közel sem kizárólagos területe a játéktár elemzése. A másik terület a jóval tágabb

értelemben vett életterek (gyermek – felnőtt világ tereinek) összevetése. A

gyermekkor értéktelenné válásának igazolását látják a szerzők akkor, amikor

szűkül a gyermekek elől zárt társadalmi nyilvánosság színtereknek a köre, azaz a

gyermekek megjelenhetnek – szolgálva ezzel a szülő kényelmét és alátámasztva a

szülőségéhez szorosan kapcsolódó alkalmazkodás elutasításának tényét (Vajda,

2009.) – bárhol, ahol a szülőnek teendője akad a kozmetikától a szaunán át, a

bevásárló központokig.

Egy újabb, de az előző területektől semmi esetre sem kezelhető elkülönítetten a

média világa, a televízió és az újabb médiatechnikai vívmányok által uralt élettér.

Sokak szerint a „hálózati Dada” (Cyber Sitter) –ként is definiált televízió

számlájára írható a gyermekkor halála (Buckingham, 2002.), mely eltörli a határt

gyermek-, és felnőttkor között, ezáltal azon túl, hogy mélyíti a generációs

szakadékot, gyengíti a felnőtt befolyását, rálátását is gyermeke

személyiségfejlődésére, leszűkítve ezzel a gyermek megóvására, védelmére

irányuló lehetőségeinek körét is.

A posztmodern kor fentiekben összefoglalt és vázolt ártalomforrásainak kitett

gyermekek esetében pedig súlyos árat fizet a gyermek, a család és a társadalom is,

amikor a szocializáció különböző színterein az érésükben, felnőtté válásukban

„siettetett gyermekek” (hurried child) nehezen kezelhetőségével, nehezen

nevelhetőségével, fokozódó agressziójának ön- és/vagy mások felé irányuló

formáival (öngyilkosság, erőszakosság), túlterhelésből fakadó pszichoszomatikus

tüneteinek kezelésével kell szembenéznie, megküzdeni, és a tradicionálisan

értelmezett felnőtt szerephez mérten segítenie, „gyógyítania”.

A cél tehát a gyermeki személyiség normális építése, jellemének erősítése.

(Winnicott, 2000.) Azt, hogy ezt a szülő elég jól tegye, azaz, hogy „elég jó szülővé”

(Bettelheim, 2003.) váljon és sikeresen megtalálja a gyermeknevelés útvesztőiben a

középutat, hivatottak segíteni a gyermeknevelési tanácsadást célzó kiadványok,

melyek mindegyike leszögezi, hogy az aktuálisan észlelt és érzékelt probléma

megoldására a legtökéletesebben a szülő alkalmas, amikor ösztöneire hallgatva

formálja a gyermeki személyiséget. (Vajda, 1991.; Ranschburg-Popper, 1978.) :

„A legértékesebb, bár legkevésbé méltányolt tapasztalok egyike, amelyben szülőként

részesülhetünk, az a lehetőség, hogy gyermekünkkel való kapcsolatunk összefüggései

között felfedezzük, újraéljük és megoldjuk tulajdon gyermekkori problémáinkat.”4

III. A gyermeknevelési tanácsadások központi témái, problémakörök

Tanulmányunk alábbi fejezeteiben az elmúlt fél évszázadban kiadott tanácsadó

kötetekben szereplő gyermeknevelési probléma területek tematikus rendszerezését

követően, a problémák gyakorisági megoszlásának függvényében azok kategorizálását,

majd a problémákkal kapcsolatos írások tartalomelemzését végezzük, abból a célból,

hogy megrajzolhatóvá váljanak korunk gyermekes családjainak és gyermekeinek életét

leginkább meghatározó jelenségek, melyek kezelésében a neveléssel foglalkozó

felnőttek professzionális segítők tanácsaival élhetnek.

A tematikus rendszerezést követően, csoportosítjuk a fogalmakat, problémákat, a

szocializációs színtér, az életkor és a diszfunkciót okozó egyéni- vagy csoportos

hatásmechanizmusok mentén, majd néhány jellemző részlet kiemelésével

azonosságokat és különbözőségeket keresve kutatjuk, hogy a különböző kiadványokban

hogyan közelítik meg a nehézséget okozó területeket a tanácsadó szakemberek.4 Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő. Könyv a gyermeknevelésről. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2003. 142.o.

Az alábbi ábrán látható az a problémahalmaz, mely az általunk áttekintett

szakirodalom alapján meghatározta az elmúlt 50 év gyermeknevelési tanácsadóinak

tevékenységét.

1. számú ábra: Pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok tanácsadó

munkáiban leggyakrabban előforduló témák, problémakörök

kommunikáció, fegyelem, erkölcsi nevelés, vallás, biztonság, szeretet, következetesség, bizalom, megértés, figyelem, elfogadás, kompetenciahatárok, frusztráció, pozitív megerősítés, betegségek, hiperaktivitás, dadogás, depresszió, öngyilkosság, emésztési, ürítési zavarok, alvászavar, játék, konstruktivitás, destruktivitás, társas kapcsolatok, szociális tanulás, család, kortárs kapcsolatok, félelem, harag, agresszió, dührohamok, részképesség zavarok, hazugság, lopás, csavargás, szökés, örökbefogadás, testvérféltékenység, ikrek, egyke, válás, haláleset,

egyszülős család, újraházasodás, serdülőkori krízisek, egocentrizmus, gyermekbántalmazás (fizikai bántalmazás, szexuális bántalmazás),

szexuális fejlődés, nemi identitás kialakulása, kötődés, engedelmesség, önállóság,jutalmazás, büntetés, szülői szorongások, iskolafóbia, iskolaérettség,

agyonhajszoltság, féltés, elkényeztetés

A fenti kifejezések rendszerezése során kirajzolódnak olyan területek, szocializációs

színterek, melyekhez több probléma, nevelési helyzet is köthető. Az alábbi

alfejezetekben, szemléltető táblázataink és ábránk segítségével a fogalmak

kategorizációjának eredményeként kirajzolódó tematikus csomópontok mentén

helyezzük el a későbbiekben elemezni kívánt terminusokat.

III.1. Problémák az elsődleges szocializációs színtereken, a családokban

Fejezetünk további részében elsősorban az alábbi táblázatban kiemelt

problémakörök elemzésére vállalkozunk, hiszen ezen problémák és tüneteik

kezelési lehetőségei fordulnak elő leggyakrabban a szaktanácsadó kiadványok

hasábjain.

Szülő-gyermek kapcsolat zavaraihoz köthető problémakörök

Családi szerkezet zavarai

Szülői szerepből fakadó zavarok

Gyermeki sajátosságok, problémák

Általános nevelési nehézségek

válás szülővé váláshoz kapcsolódó szorongások

egocentrizmus fegyelmezés

a szülő halála kompetencia határok (anya-apa szerepe)

bántalmazott gyermekek problémái

önállóságra szoktatás

egyszülős családmodell jellemzői

kötődés iskolafóbia engedelmességre nevelés

örökbefogadás dilemmái

agyonhajszoltságból fakadó szerepzavarok

agresszió (düh, depresszió, öngyilkosság)

a nevelés emocionális és kontroll dimenziójának meghatározottsága

mozaik családok, újraházasodás hatása a gyermekekre

túlféltés okozta nevelési, neveltségi problémák

elkényeztetettség játék, mese szerepe (konstruktív, destruktív hatások)

„egyke” gyermek nevelése

szülői mintakövetés problémái

pszichoszomatikus tünetek (emésztési-ürítési problémák, alvászavar)

szexuális felvilágosítás

ikrek neveléséből fakadó nehézségek

biológiai meghatározottság, genetikai tényezők

serdülőkori krízisek testvérféltékenység

családi konfliktusok kezelési módjai

a gyermekek bántalmazása

devianciák (hazugság, csavargás, lopás, pszichoaktív szerek fogyasztása)

időhiány „tünetei”

1. számú táblázat

forrás: saját szerkesztés

Az általunk áttekintett gyermeknevelési szaktanácsadó kiadványok jelentős

részének az egyik kiemelt témája a család, hiszen ahogy Ranschburg Jenő is

fogalmaz „…a gyermek és a szülő találkozásának…területe a családi

atmoszféra, amely mintegy fogadja az érkező gyermeket. A családi

atmoszférának, annak a – békét, biztonságot, vagy éppen szorongást és

agresszív indulatokat sugárzó – szociális kapcsolatrendszernek, melyben a

gyermek él, számos összetevője van. Ilyen például a szülők harmonikus vagy

diszharmonikus házasélete, a család szociális-gazdasági státusza – vagy éppen

lakáshelyzete.”5 Egy egyetlen család sem írhatja ki a kapuja fölé: „Nálunk

semmi baj nincs!” – a fenti, Bettelheim (2003.) által idézett kínai közmondás

alapján sem meglepő, hogy a családi élet harmóniáját veszélyeztető

élethelyzetekben igyekeznek a különböző tanácsadó szakkönyvet a szülők és

ezáltal közvetetten a gyermekek segítségére is sietni. Bettelheim

megfogalmazásában a tanácsadó könyvek a felnőtteknek íródnak, ezért arra

helyezik a hangsúlyt, hogy hogyan kell a szülőknek gondolkodniuk, érezniük

és reagálniuk gyermekeik különböző viselkedésével, egy-egy eseményre való

reakciójukkal kapcsolatosan. A család társadalmi egység mivoltából

következik, hogy ugyanolyan viszonyrendszerként határozhatjuk meg, mint a

társadalmat, (a rész-egész viszonyrendszer értelmében) ezért a családtagok,

akik különböző individuumok, egyéni sajátosságokkal, élettörténettel,

származási családokból hozott szülői modellekkel (Berne, 1984.) szoros

összefüggésben állnak egymással, ami témánk szempontjából azért lényeges és

kiemelendő szempont, mert éppen ebben rejlik a család erőssége, ugyanakkor

gyengesége, időnként „kártyavár” jellege is.

A fenti táblázatból jól látszik, hogy a gyermekvállalás beteljesülésétől kezdve a

válásig, egy sor probléma jelenhet meg a legkisebb társadalmi intézményben, a

családban, melynek tüneteit általában a szülők és gyermekek egyaránt

hordozzák és megjelenítik a tágabb társadalmi környezetükben is, más és más

szocializációs színtereken (gyermekközösségek, munkahely, baráti kör,

társadalmi nyilvánosság színterein – orvosi rendelő, kocsma, piac stb.).

Tekintve, hogy a családi színtéren jelentkező problémák begyűrűzésével a 5 Ranschburg Jenő: Egy egész életre szóló találkozás… In: Sorsdöntő találkozások szülők és gyermekek. (Szerk.: Popper Péter-Ranschburg Jenő-Vekerdy Tamás) Budapest, Saxum Kiadó, 2005. 49-50.o.

társadalomnak egy kiterjedtebb környezete is közvetetten érzékeli a

nehézségeket, egy-egy problémakörrel kapcsolatosan változatos megoldási

stratégiákat vázolhat fel a tágabb társadalmi környezet a szülők megsegítésére

(„tekintve, hogy más problémáját, mindenki könnyen meg tudná oldani”), és ez

a sokszínűség a tanácsadó kiadványok lapjairól is visszaköszön.

A családi konfliktusok kezelési módjai esetében a szerzők igyekeznek

meghatározni és összegyűjteni azokat a történéseket, melyek megnehezítik,

vagy mássá teszik az addig megszokott rendben zajló családi életvezetést. Az

első gyermek születésével kapcsolatos nehézségek taglalásakor, sok szerző

figyelmezteti a szülőket arra, hogy ez egy hatalmas változás, és lehet, hogy azt

hiszik, hogy fel vannak készülve, de be fogják látni, hogy nincsenek felkészülve

a megváltozott családi struktúrából eredeztethető új szabályok kialakulásáig

tartó anómikus állapot konfliktusmentes átvészelésére. (Bettelheim, 2003.;

Ranschburg-Popper, 1978.;Winnicott, 2000.; Vajda, 1991.) Winnicott az első

gyermek megszületését követő szenzitív időszakban az anyák szerepének

leértékelését, bagatellizálását tekinti a legfontosabb konfliktusforrásnak.

„Gyakran tagadják az anya kezdeti fontosságát, azt állítva, hogy a korai

hónapok csak a testi gondozás technikáját igénylik, ezért egy jó gondozónő épp

olyan megfelelő.” 6 Ezzel a társadalmi hozzáállással azonban látszólagos

ellentmondásban áll az általunk feltárt adat, miszerint a tanácsadó szakkönyvek

mindegyike szót ejt a korai, minőségi anya-gyermek kapcsolat – későbbi,

felnőtt életre is kiható – jelentőségére. Mint ahogy meghatározó egy-egy válás,

szülői haláleset következtében az egyszülős család szerkezetéből adódó sajátos

nevelési lehetőségek tárháza is. Abban egyetértenek a szerzők, hogy „…a válás

mindenkit megtépáz, azt is, aki kezdeményezte, és azt is, aki bizonyos mértékig

szenvedő alany, nem is beszélve a gyerekekről…”7 - ahogyan abban is, hogy az

egyszülős családokban élő gyermekek sérüléseinek nyomai kimutathatók

felnőttkori életükben, főként párkapcsolati konfliktuskezelési nehézségeik,

gyermeknevelési, családalapítási nehézségeik (Bettelheim, 2003.), devianciára

való hajlamaik felerősödésének vonatkozásában. Abban azonban már

megoszlanak a vélemények, hogy az egyszülőssé vált – régi terminussal élve

„csonka családokban” (Vajda, 1991.; Ranschburg, Popper, 1978.) – élő

6 Donald W. Winnicott: Kisgyermek, család, külvilág. Animula, Budapest, 2000. 8.o.7 Vajda Zsuzsanna: Embergyermek-gyermekember. Gönczöl Kiadó, Budapest, 1991. 225.o.

gyermekek tünetei eltérőek a tekintetben, hogy milyen családi destrukció

vezetett ahhoz, hogy a gyermeket édesanyja, édesapja egyedül nevelje fel.

Felhívják a szerzők a figyelmet arra, hogy azoknál az egyéneknél, akiknek

gyermekkorában a szülők elváltak, felnőtt korban gyakrabban mutatkoznak

neurotikus tünetek, mint azoknál a gyermekeknél, ahol a szülő halála miatt vált

egyszülőssé a család. Fontosnak tartják éppen ezért a válás előtti megfelelő

kommunikációt, a konfliktusok „emberi” rendezésének, kezelésének módját,

(Loerzer, 1995.) amibe a gyermeki lélek sérüléseinek elkerülésére fokozott

figyelmet kell szentelniük az éppen elválni készülő szülőknek. Ez azért is

fontos, mert a gyermekek korai életéveiben, a személyiségfejlődés

„narcisztikus” fázisában a gyermekek azt hiszik, hogy a világ értük működik

úgy, ahogyan működik. Ha jól érzi magát a gyermek a világában, akkor jó

érzések, családi alapélmények érik, azonban ha a család „életvilágában”

(Habermas, 2000.) valami nem jól működik, akkor ezt a gyermek, az ő

személyes bűneként értelmezi (Bettelheim, 2000.), hiszen egocentrizmusa,

életkori sajátosságából is adódik. Éppen ezért érzik fontosnak a tanácsadó

kiadványok lapjain a pszichológusok arra felhívni a szülők figyelmét, hogy „…

a gyerekek még a velük durván bánó szüleiket is szeretik, és ragaszkodni

próbálnak hozzájuk.”8 A szülőség modelljellegéből fakadóan a fenti táblázatban

is olvasható gyermek pszichoszomatikus tünetekkel járó bántalmazásával

kapcsolatos tanácsadó írások mindegyike felhívja a figyelmet arra, hogy a

szülők közötti konfliktusok egymás és a gyermek felé történő

kommunikálásának módja akár „sorsdöntő” is lehet.

Éppen ezért az úgynevezett „minőségi idő” (Vekerdy, 2006.) szervezésénél az

őszinte, a gyermek életkori és egyéni sajátosságait mindenekor szem előtt tartó

szülői viselkedés fontosságát hangsúlyozzák a gyermeknevelési tanácsadó

kiadványok szerzői. A családban felmerülő általános nevelési problémák

mindegyikéhez kapcsolódó szakmai útmutatásának meghatározó eleme a

megfelelő szülő-gyermek közötti beszélgetés, illetve kommunikáció, mely

egyrészt megkönnyítheti a fegyelmezést, az önállóságra és engedelmességre

szoktatást, másrészt árulkodik is a szülő által alkalmazott verbális és

nonverbális kommunikációs stílus- és eszköztárról. Megfigyelve a gyermeki

kommunikáció minőségi és mennyiségi mutatóit, irányait, a szülő arra is választ

8 uo. 227.o.

kaphat, hogy esetében a nevelés „emocionális” avagy „kontroll” jellegének

dominanciája érvényesül, ami meghatározza a kötődés alakulását éppúgy, mint

a későbbi viselkedési, beilleszkedési zavarok kialakulását is. A „meleg-

engedékeny” szülő (Ranschburg, 2005.) nagymértékű gondoskodást és

elfogadást mutat nevelési stílusának vizsgálatakor, azonban kevésbé

kontrollálja a szocializációs folyamatot, amikor következetlenül fegyelmez.

Gyermeke barátságosabb, és szociábilisabb, azonban mégis nehézséget okozhat

ez a fajta szülői hozzáállás a szociális tanulás folyamán, mert bizonyos társas

szituációk megoldására ezek a gyermekek kevésbé alkalmasak. A szerző arra

hívja fel a figyelmet, hogy a sikeres családi nevelés során figyelmet kell

fordítani a legnagyobb szeretetvezéreltségében is arra, hogy „mérsékelten”

fegyelmezzen, azaz a szülői szerephez tartozó kötelező szabályállítási jogkört

gyakorolhassa. A szülői kommunikáció stílusa mentén megkülönböztethetünk

autoriter és autoritatív szülőtípust (Vekerdy, 2006.). Az elsőként jelzett szülő

kommunikációjának középpontjában ő maga, a felnőtt áll, és főként akkor

kommunikál, ha „nem”tetszését fejezi ki, és szankciót helyez kilátásba, míg az

autoritatív szülő gyermekét helyezi a kommunikáció középpontjába, azt

hangsúlyozza, hogy mit tegyen a gyermeke és feltárja a kívánatos cselekedet

következményeit is, ezzel segítve a bizalmon és feltétel nélküli elfogadáson

alapuló engedelmességre, önállóságra nevelését, (Gordon, 1995.; Ranschburg,

2005.; Bettelheim, 2000.; Rogge, 1993.)

III.2. Problémák a másodlagos szocializációs színtereken, az iskolákban

Iskolai előmenetelhez, közösségi integrációhoz kötődő nehézségek

Iskola, mint

társadalmi intézmény

Társas kapcsolatok Tanulói problémák

kommunikáció kortárskapcsolatok

jellemzői

tanulási nehézségek,

részképességzavarok

pedagógiai

elvárásrendszerek

(hagyományos,

alternatív)

barátság devianciák (csavargás,

lógás)

szociális tanulás

(engedelmesség)

szerelem teljesítménykényszer

hatásai

iskola-,

közösségérettség

szexuális érettség beilleszkedési zavarok

(szociabilitás alacsony

szintje)

2. számú táblázat

Forrás: saját szerkesztés

Ahogyan az elsődleges színtéren, a másodlagos színtéren is rendkívül

meghatározónak tartják a szakemberek a gyermeki problémák érzékelésében,

meghatározásában és kezelésében az (ön)kifejezés, az érzések, vélemények

kinyilatkoztatásának módját. Ez az iskolai előmenetel alakulását éppúgy

meghatározza, ahogyan a társas kapcsolatok formálódásának vagy az iskolai

tananyag elsajátítását és az azon túlmutató cselekvések (pl.: deviáns

megnyilvánulások) sorát. (Bettelheim, 2000.; Campbell, 1997.)

Sarkalatos kérdéskörként jelenik meg a tanácsadó könyvek oldalain az iskola-

és közösségérettség problematikája. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy az iskola

és közösség éretlen gyermek nehézségei begyűrűznek és kihatnak élete minden

területére (család, kortársak, barátok, …) és ezért fontos tanácsadói téma,

azonban mutathatja azt is, hogy erről prevenciós, azaz megelőző jelleggel is

publikálnak a szerzők, felhívva a szülők figyelmét arra a tényre, hogy milyen

következményekkel is járhat az, ha gyermeküket a vele foglalkozó, az őt

fejlesztő pedagógus szakvéleménye ellenére idő előtt iskolai közösségbe

irányítják, vagy éppen korai életszakaszban „túlfejlesztik”. Vekerdy egyetért

Bolyai Farkas (1830) Az arithmetika eleje című művében leírtakkal, miszerint

„Mindenek felett játszodjon és nőjön a gyermek, a szüntelen való tanítás

elnyomja a növés erejét, s az eszet mint az országút olyan meddővé teszi.”

Számos alternatív pedagógiai program (Waldorf, Freinet, „Játékkal, mesével”

program) is a játékot, a „szabad játékot” helyezi az óvodás korú gyermekek

számára leghatékonyabb fejlesztőeszközök közül az első helyre. A tanácsadó

kiadványok is hangsúlyozzák a játék iskolaérettséget megalapozó jellegét, és a

játékhoz kötődő mesék, versek, mondókák fejlesztő hatását. (Campbell, 1997.;

Vekerdy, 2006.; Winnicott, 2000.; Plattner, 1995.; Popper-Ranschburg-

Vekerdy, 2005.) A 2. számú táblázat „Tanulói problémák” címszava alatt

feltüntetett problémák kialakulásának hatékony prevenciós eszköze a játék.

„Kicsinyeinknek éppen úgy szükségük van játékra, szellemi ösztönzésre és

szeretetre, mint ételre, italra és ruházatra.”9 A játékhoz azonban társul verselés,

mondókázás, azaz egyfajta fejlesztés is. A látszólagos ellentmondás feloldását a

mértékletességre intő szerzők (Ranschburg, Plattner) teszik meg. „Akkor

találjuk meg a túl sok és a túl kevés közötti megfelelő mértéket, ha engedjük,

hogy gyermekünk szellemi és lelki éhsége is irányítson bennünket.”10 A

tanácsadók óva intik a szülőket az elmélyült gyermeki játékba való

beavatkozástól, a szülői „érzelemkitörések” rájuk zúdításától, és attól, hogy

olyasmiről kezdjenek el beszélgetni a gyermekkel, amit ő nem kérdezett a

szülőtől. Fontosnak tartják az erről publikáló szerzők leszögezni az iskolai és

9 Elisabeth Plattner: A nevelés mindennapi művészete. Dr. Szőke Henrik, Budapet, 1995. 349.o.10 uo.

társas előmenetelt akadályozó következményeket is, amikor kifejtik, hogy a

„szellemileg túltáplált” gyermekeknél kialakult koravénség

teljesítménykényszerre ösztönöz, a koravénséggel gyakorta együtt járó

felületesség azonban tanulási zavarokat okozhat. A „szellemi túltáplálás” lelki

háttértényezői mentén a szociábilitási, társassági életre, szociális

beilleszkedésre, alkalmazkodásra való képesség alacsony szintjét is magával

hozhatja.

III.3. Nevelési eszmények, egyetemes értékek a gyermeknevelésben

Függetlenül attól, hogy a fent csoportosított problémák, megoldást sürgető

kérdéskörök a gyermek/fiatal életében mikor jelentkezhetnek, tetten érhetők a tanácsadó

kiadványok oldalain olyan alapvetések, nevelési sarkpontok, melyeket a publikáló

szerzők mindegyike fontosnak tart az eredményes gyermeknevelési folyamat

megvalósításához. 2.számú ábra: Alapok – egyetemes értékek

feltétel nélküli

elfogadás feltétel nélküli

szeretet

biztonság

bizalom

állandóság

tolerancia

empátia megértés

figyelem

türelem

pozitív megerősítés

következetesség

SZÜLŐI ÖSZTÖNHÖZ KÖTHETŐEK

TUDATOS NEVELÉSI

CÉLZATHOZ TARTOZÓK

HITÉLETHEZ

TARTOZÓK

A fenti, saját szerkesztésű ábrák egymásba fonódó körein látható, hogy az ösztönös és

tudatos nevelői hatások szükségszerűségét hangsúlyozzák a szakkönyvek, azzal a

közfelfogással ellentétben, hogy a jó szülőnek nincs szüksége arra, hogy „tankönyv ízűen”

nevelje a gyermekét, hiszen elég, ha az ösztöneire hallgat.

A gyermeknevelési tanácsadó kiadványok az általunk egyetemes nevelési értékekként

meghatározott fenti terminusok hangsúlyozásakor a tudatos következetességre, a nevelési ok-

okozati összefüggések meglátásának fontosságára irányítják a figyelmet.

„Nem szeretnék senkit sem félrevezetni vagy abban a tévhitben hagyni, hogy ha feltétel

nélkül szereti gyermekét, akkor az mindig kifogástalanul fog viselkedni

…sokkal könnyebb a helytelen viselkedést kezelni, ha szilárd szeretetkapcsolat köt

gyermekünkhöz. Ha gyermekünk helytelenül cselekszik, először is föl kell tennünk

magunknak a kérdést: „Miért tette?”…A legelső gondolatunk sose legyen negatív…”11. A

kiadványok szerzőinek tanácsai „oknyomozásra” serkentenek, azaz a szülőknek meg kell

próbálniuk az események mélyére nézve megfejteni a „rossz, helytelen” viselkedés

motivációs tényezőit. Amennyiben sikerül kideríteniük a nemkívánatos magatartásmódok

hátterében álló okokat, akkor megértve gyermekük viselkedését megakadályozhatják, hogy az

eset később megismétlődhessen.

„A feltétel nélküli szeretet hiányában a nevelés átláthatatlan, kudarcokkal tűzdelt,

reménytelen vállalkozás.”12 Campbell – főként keresztény, gyermeküket vallásos szellemben

nevelő szülőknek szánt – írásaiban a feltétel nélküli szeretet, mint emberi, egyetemes eszmény

jelenik meg, melynek lényege, hogy a szülőnek gyermekét akkor is szeretnie kell, amikor nem

kedvére való módon viselkedik. A szerző tanácsai szerint a feltételekhez kötött szeretet

lélekromboló hatásának eredményeképpen alakulhat ki a felnőttkori szorongás és önértékelési

zavar. A szülői minta, ahogyan a szülő viszonyul a család többi tagjához nagyon kifejező

lehet annak megítélésében, hogy valóban feltétel nélküli szeretet nyilvánul –e meg a szülő-

gyermek kapcsolatban. A gyermekek számára „viselkedésorientált” módon szükséges

kifejezni a szeretetet, azaz éreztetni kell, hogy abban az esetben is a „legfontosabb kincs” a

szülő számára gyermeke, ha éppen engedetlenül viselkedik, lázad, önállósodási folyamatában

11 Ross Campbell: A szülői hivatás. Hogyan ismerhetjük meg a gyermekünket? HARMAT Kiadó, Budapest, 1997. 72-73.o.12 Ross Campbell: How to really love your teenager? Victor Books, Wheaton, 1986. 20.o.

erkölcsi nevelés

hit

(legyen szó kisgyermekkori vagy pubertáskori dackorszakról) is töltögetni kell a tanácsadó

szakirodalom írásai alapján az úgynevezett „érzelmi tankját.” A tanácsadó kiadványok azt

sugallják, hogy a legnehezebb szituációkban szükséges a legjobban szeretni a gyermeket. A

látszólagos ellentmondás mögött mély tartalom húzódik, úgy is fogalmazhatnánk, hogy azt

kell szeretni igazán, akit a legnehezebb szeretni. Hogyan tölthető fel a lázadó, dacos

kisgyermek, adott esetben egy kamasz gyermek érzelmi tankja (Campbell, 1986.)?

Óva int a szerző a heves szülői reakciótól, azt tanácsolja a szakember, hogy maradjon a szülő

higgadt, türelmes, és kerülje a vitát. A „Dac dacot – agresszió, agressziót szül.” közhelyszerű

igazsága köszön vissza a szaktanácsból. A szülőbe vetett bizalom, a gyermeki, szülői tisztelet

megőrzése azért fontos, mert az úgynevezett „nehéz”, érzelmileg és hormonálisan is

embert/gyermeket próbáló évek alatt a szeretetnyelv (Chapman, 2009) útja csak abban az

esetben marad kétirányú, ha a gyermek érzelmeinek „hullámvasútján” érzi a biztonságot,

állandóságot nyújtó családi hátteret és mer bizalommal fordulni csínytevései ellenére is a

szülők felé.

Ezen a ponton merülhet fel a kérdés, hogy az ösztönökre épülő szülői magatartásban,

viszonyulásban, ezekben a családot próbáló személyiségfejlődési szakaszokban

hangsúlyosabbá válnak a tudatosságot, következetességet, „józanságot” igénylő szülői

készségek, képességek, melyek fejlesztését, a szocializációs folyamat kölcsönösségen alapuló

jellegének (Somlai, 1997.) ismeretében a gyermek magatartásából adódó hétköznapi nevelés

kihívásai generálják. Az érzelmek sajátossága az, hogy nehezen kontrollálhatóak (Hewstone,

Stroebe, Codol, Stephenson, 1997.), nevelési problémák esetén mégis tudatosítani kell a

feltoluló érzelmeket és uralva azokat, válik képessé a szülő arra, hogy empatikusan,

toleránsan, mégis következetesen, „értő figyelemmel” (Gordon, 1996.) és türelemmel segítse

ki a látens válságából a szülő-gyermek kapcsolatot.

„Egyébként pedig testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami

szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit

tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség

Istene!” (Filippi 4:8-9)

Érdekességként tárult fel előttünk az a tény, hogy korunk erőteljesen szakrális,

szekularizálódott társadalmában a hitéletre neveléssel, erkölcsi neveléssel kapcsolatos

tanácsadó szakirodalom is igen kiterjedtnek mondható, ami ha megvizsgáljuk a társadalomban

élők családdal, iskolával szemben támasztott elvárás rendszereinek, az azokhoz köthető

értékeiknek megoszlását talán nem is annyira meglepő. Tekintettel arra, hogy sok

társadalomtudományi kutatás mutat rá a család és a társadalmi kisközösségek válságára, a

felnőtt népesség közel 80%-a tartja napjainkban is elsődleges értéknek a családot, elsődleges

nevelési funkciónak az erkölcsi nevelést. (Halász, 1991.)

IV. Befejezés

Tanulmányunkban ismertetett gyermeknevelési tanácsadó munkák

hangsúlyos, szerteágazó és összetett problématerületei mentén biztosak

lehetünk abban, hogy a „Nálunk semmi baj nincs!” kínai eredetű közmondás

egyik családban sem hangozhat el korunk társadalmában.

A forráselemzés módszerével áttekintett gyermeknevelési szaktanácsadói

kiadványok tanácsai, javaslatai alapján kirajzolódó gyermekkép is hasonlatosan

összetettnek mutatkozik, ahogyan a nevelési problémák sokfélesége is a

gyermeki individuum egyediségéből, azaz megismételhetetlenségéből

következik. Ahány gyermek, annyiféle probléma – és, hogy magyar

közmondással se maradjunk adósak – „Ahány ház, annyi szokás.”, azaz ahány

probléma, annyiféle megoldásmód létezhet. Ami közös pontként jelenik meg a

tanácsadó szakemberek tollából, az a szülői (ön és gyermeki) szeretet, (ön és

gyermeki) elfogadás, félelem- és szorongásnélküliség kívánalma, mely

megvalósítása esetén boldog, elégedett, szeretetteljes, barátságos, azaz

szociábilis, teljesítménykényszer nélkül is képességeinek megfelelően teljesítő,

erkölcsös, jól kezelhető, jó magatartású gyermekkel telhetnek a gyermeknevelés

évei.

Azt, hogy hogyan érhető el mindez, a tanácsadó kiadványok a

szocializációs folyamat kölcsönösségi elvét, és rekurzív hatását hangsúlyozzák,

azaz a „Ki mint vet, úgy arat.” –elve alapján tanácsolja többek között Campbell

(1997.) a szülőknek Lukács Evangéliumának (6:38) sorait idézve annak szem

előtt tartását, miszerint:

„Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel

adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek

viszonzásul nektek.”

Felhasznált irodalom:

1. Barber, B. R. : Jihad vs. McWorld. New York: Times Books, 1995.

2. Bettelheim,Bruno: Az elég jó szülô : könyv a gyermeknevelésrôl. Cartaphilus: Budapest, 2003.

3. Brown,Jeffrey L.:Nincs több mumus : tanítsuk meg gyermekeinknek, miként kerekedjenek felül mindennapi félelmeiken és szorongásaikon. Budapest, Trivium, 1998.

4. Buchman, M.: The script of life in modern socienty. Chicago: University of Chicago

Press, 1989.

5. Buckingham, D.: A gyermekkor halála után. Felnőni az elektronikus média világában.

Helikon Kiadó, 2002.

6. Campbell, Ross : Nehéz évek : hogyan szeressük kamasz gyermekünket?. Budapest : Harmat, 1997.

7. Campbell,Ross : A szülôi hivatás : hogyan ismerhetjük meg gyermekünket?Budapest, Harmat,1997.

8. Campbell,Ross: Életre szóló ajándék : hogyan szeressük gyermekünket?. Budapest : Harmat, 1993.

9. Campbell,Ross: Dühöngô ifjak : hogyan tereljük mederbe gyermekeink haragját?. Budapest : Harmat, 1996.

10. Elkind , D. (2001): The Hurried Child. http://www.amazon.com/Hurried-Child-

Growing-Fast-Soon/dp/0738204412#reader_0738204412 Letöltés ideje: 2010.

november 10.

11. Eric Berne: Emberi játszmák (fordította: Hankiss Ágnes) =Gondolat: Budapest, 1984.

12. Franz, Silvia: A hiperaktív gyerek. Budapest: Trivium, 1998.

13. Garbarino, J.: Childhood: what do we need to know? Childhood, 1993.

14. Gary Chapman: Egymásra hangolva. Budapest, Harmat Kiadó, 2009.

15. Gerhard Schulze: Élménytársadalom, A jelenkor szociológiája, A hétköznapi élet

esztétizálódása. = Szociológiai Figyelő, 2000/1-2.

16. Gordon, Thomas: Tanítsd gyermeked önfegyelemre : a "kézi vezérlés" helyett - otthon és az iskolában. Balatonfenyves : Studium Effektive, 1994.

17. Halász Gábor: Társadalmi igények, iskola, oktatáspolitika. Budapest: Oktatáskutató

Intézet, 1991.

18. Hofferth S, Kinney D, and Dunn J

The "Hurried" Child: Myth vs. Reality.

In: Life Balance: Multidisciplinary Theories and Research, ed. by Kathleen Matuska

and Charles Christiansen. AOTA Press and SLACK Inc. 2009.

19. Jürgen Habermas: Rendszer és életvilág. In: Szociológiai irányzatok a XX. században.

(Szerk.: Felkai-Némedi-Somlai) Új Mandátum: Budapest, 2000.

20. Leach, Penelope: Picik és kicsik : A gyermeknevelés kézikönyve a születéstôl az iskoláskorig. - Budapest : Park, 1991.

21. Loerzer, Sola: Ha a szülôk válnak... : -tanácsok felbomló családoknak-. Budapest : Park, 1996. (Szülôk házi könyvtára)

22. Marie Winn: Gyerekek gyermekkor nélkül.= Gondolat, Budapest, 1990.

23. Plattner, Elisabeth: A nevelés mindennapi művészete : hogyan bánjunk derűs és ördögien rossz gyermekeinkkel? Budapest : Szôke H. 1995.

24. Popper Péter - Ranschburg Jenô : Személyiségünk titkai. Budapest : RTV Minerva, 1978.

25. Rogge, Jan-Uwe : Kell a gyereknek a korlát. - Budapest : Park1997.

26. Somlai Péter: Szocializáció. A kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés

folyamata. Corvina Kiadó: Budapest, 1997.

27. Vajda Zsuzsanna: Embergyermek - gyermekember : Gyermeknevelési kalauz szülőknek. Budapest : Göncöl, 1991.

28. Vajda Zsuzsanna: Elveszett gyerekkor.= 2000. 1997/11.

29. Vajda Zsuzsanna: Gyerekek a képernyőn.=Iskolakultúra. 2005/1.

30. Vajda Zsuzsanna: Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben. IN: (szerk.:

Pukánszky Béla) A gyermek évszázada. Budapest: Osiris, 2000.

31. Vajda Zsuzsanna: Siettetett gyerekek. http://mapszie.hu/velemenyunk-szerint/11-

siettetett-gyerekek- Letöltés ideje: 2010. november 8.

32. Vajda Zsuzsanna-Kósa Éva : Neveléslélektan. Budapest: Osiris, 2005.

33. Vekerdy Tamás : Felnőttek és gyerekek : mit akarunk egymástól? : pszichológiai írások. Budapest : Saxum, 2006.

34. Vekerdy Tamás : Kamaszkor körül. Budapest : Móra, 1986.

35. Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak. Budapest, Park, 1996.

36. Winnicott, Donald W.: Kisgyermek, család, külvilág. Budapest : Animula Kiadó, 2000.