B039 inside.qxd 5/1/2008 1:37 PM Page 1 - oszk.huoszkdk.oszk.hu/storage/00/00/34/75/dd/1/Mi_lesz_veled...lesz vele, ha én már nem leszek az élõk sorában. Ha én meghalok, Lorinak

B039_inside.qxd 5/1/2008 1:37 PM Page 1


Hedwig

Courths-Mahler

Mi lesz veled, Lori?


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Was wird aus Lori?

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KGBergisch Gladbach

Fordította: VÁRY ALÍZ


I.

Heinz Rommersdorf visszatért a földekrõl. Leugrott alováról, s a gyeplõt odadobta a lovászfiúnak.

– Alaposan csutakolja le, aztán járassa még egyideig – kiáltotta oda a fiúnak, majd felszaladt az ud-varházba vezetõ széles kõlépcsõn.

Az elõcsarnokban öreg inas várta. Elvette tõle asapkát és a lovaglóostort, s közben aggodalmasan für-készte a fiatalember napbarnított arcát. Az inas egy-szerû libériát viselt kék-fehér csíkos kabáttal, amely adélelõtti munkánál a sötétkék felöltõt helyettesítette.

Heinz Rommersdorf barátságosan bólintott azöregnek, majd elsietett a dolgozószobájába, hogy át-nézze az uradalom gazdasági könyveit. Alighogy leült,ismét megjelent az inas, s egy kis harapnivalót tett eléaz asztalra. Heinz felpillantott.

– Nem vagyok éhes, Karl. Nem kérem, vidd el!Karl könyörgõ pillantást vetett urára.– Négy órát töltött a földeken, uram, és alig regge-

lizett.

5


– Semmi sem kerüli el a figyelmedet, Karl! – mo-solyodott el a fiatalember.

– Igen, uram, mert tudom, mennyire nem törõdikmagával.

– Azt akarod, hogy hordóhasat növesszek?– Dehogy, uram, de ilyen nehéz munka mellett vi-

gyáznia kell magára.– Na, akkor ide azzal a tálcával! – intett a fejével a

gazda. – Látom, úgysem hagysz békén addig, amígnem eszem!

Kivett egy szendvicset, ivott hozzá egy csésze teát,majd az egészet eltolta magától. Karl elégedetten nyug-tázta, hogy az úr legalább valamicskét evett. Fogta atálcát, és kiment a szobából.

Heinz Rommersdorf a könyveibe mélyedt. Sorjábanösszeadta a hosszú számoszlopokat. Elégedett lehetettaz eredménnyel. Mióta elhunyt nagybátyjától megörö-költe a birtokot, sokat javult a helyzet. Azután, hogy afiai elestek a háborúban, a bácsikáját többé nem érde-kelte semmi: az egész gazdaságot elhanyagolta.

Heinz tíz éve vette át az örökséget, s azóta mindenerejével azon volt, hogy ismét felvirágoztassa a jóadottságokkal rendelkezõ birtokot. Fáradozását sikerkoronázta, hiszen mostanra nemcsak hogy elérte, detúl is szárnyalta a régi eredményeket. Igaz, kora reggel-tõl késõ estig dolgozott, meg aztán szerencséje is volt,hiszen jó munkásokat talált. Az emberei támogattákminden törekvésében, amiért cserébe busásan megfi-

6


zette õket. A Rommersdorf uradalomban dolgozómunkásoknak kétségkívül jobban ment soruk, mint atöbbieknek a szomszédos birtokokon. Heinz megen-gedhette magának ezt a bõkezûséget, hiszen csak ön-magáról kellett gondoskodnia, s egyébként is hozzá-szokott a szerény és igénytelen élethez. Az udvarházatkörülvevõ hatalmas hársfákról elnevezett Lindenhof-birtok minden lakója elégedett volt és boldog. Kivéveaz uraságot. Heinz életére sötét árny borult, s a fiatal-ember rég elfelejtette már, milyen is lehet örülni vala-minek. Vétkes volt egy ember halálában, egy emberé-ben, akit tiszta szívébõl szeretett és tisztelt.

Azon a végzetes napon meghívták egy vadászatra abarátjával, Fritz Rodával együtt. És a vadászaton Rodáthalálos baleset érte. A golyó – legalábbis Heinz úgyhitte – az õ puskájából származott. Akarata ellenérelett egy szörnyû tragédia okozója. Azóta, hogy barát-ját, aki tíz évvel volt idõsebb nála, holtan látta a lábaelõtt, minden fény eltûnt az életébõl. Fájdalmát tetéz-te, hogy Fritz felesége, amikor férje halálhírét meghal-lotta, szívszélhûdést kapott. Heinz az asszony haláláértis felelõsnek érezte magát. Sok idõbe telt, míg újravisszanyerte régi önmagát, s csak hajszálon múlt,hogy nem vetett véget önkezûleg az életének. Egye-dül az tartotta vissza, hogy Rodáéknak volt egy gyer-mekük. Egy alig nyolcéves kislány, aki szülei halálaután, mivel nem voltak más rokonai, teljesen árvánmaradt.

7


Fritz Roda nem hagyott hátra vagyont. Fõmérnök-ként dolgozott egy nagy gyárban, s bár jól keresett, ko-molyabb összeget nem tudott félretenni. A kislányigen nehéz helyzetbe került.

Heinz Rommersdorfot végül ez a tény állította is-mét talpra. Belátta, az õ kötelessége gondoskodni agyermekrõl.

Elhunyt édesanyjának egyik barátnõje, akivel azanyja halála után is tartotta a kapcsolatot, váratlanulmegözvegyült, s férjének vagyonából épp csak a megél-hetésére futotta. Az asszony nagyon magányos volt, éle-te pedig – úgy érezte – teljességgel céltalan. Így Heinzelvitte a kis Lorit Sanders tanácsos özvegyéhez. San-dersné szívesen befogadta a kislányt, örült, hogy egykedves, fiatal teremtéssel oszthatja meg otthonát. Agyermek hamarosan megszokta új környezetét, s jólérezte magát a szerény, de kellemes otthonban. San-dersné megígérte, hogy úgy neveli, mintha a saját lányalenne. Heinz nagyon hálás volt neki. Tudta, hogy OttilieSanders lelkiismeretesen teljesíti majd vállalt feladatát.Nem akarta Lori Rodát egy szokványos intézetbe adni, akislánynak igazi otthonra volt szüksége.

Az öreg hölgynek bõkezûen bocsátotta rendelkezé-sére mindazt, ami Lori gondtalan életéhez kellett.Amikor mindent elrendezett, megkönnyebbülten só-hajtott fel. Ottilie Sanders rendszeresen tájékoztatta afiatalembert védence elõmenetelérõl, aki azóta, hogyotthagyta nála, nem látta a kislányt.

8


Teltek-múltak az évek, s Heinz Rommersdorf mégmindig úgy gondolt rá, mint egy gyermekre, pedigLori idõközben felnõtt. Elhatározta, hogy amint a tör-vény lehetõvé teszi, örökbe fogadja a lányt. Az viszontsosem jutott eszébe, hogy megossza vele az életét.Lorinak jó sora lesz, amíg ez csak rajta múlik, de aférjhezmeneteléig helyesebb, ha Ottilie Sandersnél ma-rad. Heinz abban a hitben élt, hogy ez majd csak vala-mikor, hosszú évek múlva következik be. Elfelejtette,hogy Lori közben tizennyolc éves, maholnap eladósor-ban lévõ ifjú hölggyé serdült.

Ottilie Sanders épp a mai napon levélben emlékez-tette Heinzet erre az örvendetes tényre. A fiatalembermég akkor is az üzleti könyvei fölé hajolt, amikor né-hány órával késõbb az inas behozta neki az asszony le-velét. Így szólt:

„Kedves Heinz!A mai napon örömmel értesítem arról, hogy véden-cünk neveltetése befejezõdött, s az eredménnyel elége-dettek lehetünk. Tudom, hogy elhunyt barátjának árvaleánykájáért minden szükséges áldozatra kész. Mindigfájlaltam, hogy sem Lorit, sem engem nem kívánt vi-szontlátni, de megértem Önt. Csakúgy, mint egykor abírái, én is felmentettem Önt, mégis tudom, hogy Lorilátása arra a szörnyû napra emlékeztette volna, amikorRoda úr meghalt. Mostanra Lori elmúlt tizennyolcéves, s bátran állíthatom, hogy szép lánnyá serdült.

9


Életerõs, egészséges, nemes lelkû ifjú hölgy lett a haj-dani lánykából. Nagyon szeretném õt örökre magammellett tudni, de félek, ez már nem sokáig adatik megnekem. Évek óta betegség kínoz, s mostanában egyregyakrabban hatalmába kerít a halálfélelem. Tudom,hogy egyetlen orvos sem segíthet rajtam, s meg kellbarátkoznom a közelgõ halál gondolatával. Lori miattazonban aggódom. Tudja, úgy szeretem, mint a sajátgyermekemet, s kimondhatatlanul gyötör a kérdés, milesz vele, ha én már nem leszek az élõk sorában. Ha énmeghalok, Lorinak nem lesz többé otthona. Rajtam ésÖnön kívül nincs senkije, aki gondoskodna róla. Ezértmost Önt kérdezem, kedves Heinz, mi lesz Lorival, haén már nem leszek?

Szívesen megkíméltem volna ettõl a kérdéstõl, dejobb, ha nem hirtelen szakad Önre ez a gond. Kérem,gondolkozzék el minderrõl, és értesítsen, mire jutott.

Hozzá kell tennem, Lorinak fogalma sincs, hogyanhaltak meg a szülei. Akkoriban még nagyon kicsi voltahhoz, hogy mindezt megérthette volna. Mindösszeannyit tud, hogy az édesapját egy vadászaton balesetérte, édesanyja pedig az ijedtségtõl szívszélhûdést ka-pott. Hogy Ön mindebben milyen szerepet játszott,nem mondtam el neki. Lori csak azt tudja, hogy Ön azédesapja barátja volt, ezért lett a halála után a gyám-ja és védelmezõje.

Ahogyan kérte, azt mondtam neki, hogy annak ide-jén még az édesapja hagyta hátra a neveltetéséhez

10


szükséges összeget, vagyis sejtelme sincs arról, hogymindent Önnek köszönhet. Hálával és szeretettel gon-dol Önre. Két ember van a földön, akit a szívébe zárt:Ön és én. Van persze néhány iskolai barátnõje is, deezek nem igazán mély barátságok. Elbeszélgetnek, el-nevetgélnek egymással, de valójában egyik lánykáhozsem fûzi komolyabb érzelem. Egyszóval, halálom utánnagyon magányos lesz.

Tehát: mi legyen Lorival?Kérem, válaszoljon mielõbb, nyugtasson meg Lori

sorsáról, mielõtt meghalok. Csak Ön tud efelõl meg-nyugtatni, senki más. Nemrégiben óvatosan szóba hoz-tam ezt elõtte is, mire õ gondolkodás nélkül rávágta:ne aggódj, ha nem lesz más lehetõségem, elmegyekHeinz bácsihoz, vezetem a háztartását, vagy megkérem,adjon munkát a birtokon. Valahogy majdcsak hasz-nossá teszem magam, úgyhogy ha elfogy a nevelteté-semre szánt összeg, megkeresem a kenyerem. Hozzákell tennem, hogy Önt egy idõsebb úrnak tartja, s énmeghagytam õt ebbéli hitében, így elfogulatlanul gon-dolhat Önre.

Remélem, hamarosan megnyugtató választ kapokÖntõl.

Üdvözli anyai barátnõje, Ottilie Sanders”

Heinz Rommersdorf sokáig meredt elgondolkodvaa levélre. Lori tizennyolc éves. Felnõtt hölgy. OttilieSanders pedig beteg, a halálra készül. Ez két olyan do-

11


log volt, ami felrázta egykedvûségébõl, munkával töl-tött napjainak egyhangúságából. Ottilie beteg, halálosbeteg. Mi lesz Lorival, ha bekövetkezik a legrosszabb,s meghal a nevelõanyja?

Alig aludt valamit éjszaka. Barátjával, Fritz Rodá-val álmodott, ott feküdt elõtte a halálos sebbel, szeme-it szemrehányóan és követelõen ráfüggesztve.

Másnap reggel levelet írt Sandersnénak. Kifejeztemély együttérzését az asszony betegségével kapcsolat-ban, s megígérte, hogy haladéktalanul végiggondolja,mi legyen Lorival, ha, ne adj isten, csakugyan elveszí-tené szeretett nevelõanyját.

„Ne aggódjék, kitalálok valamit, hogy Lori jövõjebiztosítva legyen” – zárta végül a levelet.

12


II.

Kicsengettek az utolsó óráról, aznapra véget ért a taní-tás. Lori Roda boldogan és felszabadultan sietett haza,egyetlen ugrással vette a három lépcsõt nevelõanyja la-kásáig. A csengetésre fehér kötényes szobalány nyitottajtót.

– Hogy van a mama? – kérdezte kifulladva Lori.– Félek, nem a legjobban – felelte gondterhelt arc-

cal a szolgáló. – Egy idõ óta nem szól semmit, csaknéz maga elé.

Lori ledobta a táskáját, gyorsan levette a kalapját ésa kabátját, s besietett a nevelõanyjához, akit már rég-óta mamának szólított. Halkan nyomta le a kilincset, stekintete rögtön az ágy felé fordult, amelyben OttilieSanders az utóbbi napokat töltötte. A beteg tágra nyíltszemmel, várakozásteljesen nézett rá.

Lori az ágyhoz szaladt.– Szegény mamácskám, Betty mondta, hogy nem

érzed jól magad.Az asszony arcán mosoly suhant át, s gyengéd sze-

retettel megsimogatta Lori haját.– Nincs semmi baj, kicsim. Csak olyan gyenge va-

gyok az utolsó roham óta. Hamarosan jobban leszek.Tudod, gyermekem, nemsokára meghalok. Nem, nesírj, azért mondom el, mert fel kell erre is készülnöd.Nem akarom, hogy váratlanul érjen. Ezért is nem tit-koltam elõled, hogy milyen súlyos az állapotom. Nem-

13


régiben a gyámoddal is közöltem ezt, s ma levelet kap-tam tõle. Ez téged is érint, mert megígérte, hogy a ha-lálom után gondoskodik rólad.

– Jaj, csak miattam ne kellene aggódnod! – mond-ta feltörõ könnyeivel küszködve Lori, s igyekezett mo-solyogni. – Hidd el, nem eshet bajom, hiszen Heinzbácsi vigyáz rám. Engem csak az bánt, hogy téged el-veszíthetlek! Ez ellen Heinz bácsi sem tud engem meg-védeni. Kérlek, ne is beszélj róla, hogy meghalhatsz.Máris hozok neked egy kis erõlevest, meglátod, az jótfog tenni. Utána pedig alszol egy kicsit. Kipihenten ésmegerõsödve fogsz felébredni, s minden ijedelmen ne-vetünk csak.

Az idõs hölgy bólintott.– Igen, Lori, ne is gondoljunk ilyesmire!Lori kiszaladt a konyhába, hogy behozza a levest.Az asszony fájdalmas mosollyal nézett utána. Érez-

te, hogy napjai meg vannak számlálva, s türelmetlenülvárta Heinz Rommersdorf következõ levelét, amibenközli vele, hogyan döntött a lány további sorsáról.

Lori behozta a gõzölgõ tyúkhúslevest, és megetetteaz anyját. Közben a tanítás utolsó napjának apró-cseprõeseményeivel szórakoztatta a beteget, akit sikerült isegy kissé felvidítania. Már nem gondolt a halálra, ésismét hinni kezdte, hogy még egy darabig élvezheti azélet örömeit. Ezzel a vigasztaló bizonyossággal aludtel – és többé nem ébredt fel. Alvás közben megállt abeteg, elgyöngült szív, s anélkül hogy az ablaknál ülõ

14


Lori bármit is észlelt volna, megkezdõdött a nagy uta-zás az ismeretlenbe.

Lassacskán sötétedni kezdett. Lori halkan felállt,hogy megnézze, hogy érzi magát a nevelõanyja. Vala-mi megmagyarázhatatlan hidegség áradt felé a beteg-ágytól. Furcsa érzés kerítette hatalmába, ijedten kapotta takarón nyugvó kéz után, mely élettelenül merev volt.Gyorsan felkattintotta a villanyt, és belenézett a moz-dulatlan, sápadt arcba. Sikoltozva rogyott térdre, éskarjaival szorosan átölelte a halottat.

– Kedves, drága anya, ébredj föl! – kiabálta magán-kívül.

A sikoltozásra megjelent a szobalány. Amint köze-lebb lépett az ágyhoz, azonnal megértette, mi történt.

– Lori kisasszony! Istenem, Lori kisasszony!A lány a rémülettõl elkerekedett, könnyben úszó

szemmel nézett fel rá.– Betty, mondd, hogy nem igaz! Ugye csak alszik?

– kérdezte reszketõ ajakkal.– Bizony Lori kisasszony, ez a halál.Lori felugrott, mikor ezt meghallotta.– Nem, ez lehetetlen, nem tudom elhinni! Gyorsan,

Betty, hívd az orvost! Azonnal jönnie kell, biztosancsak elájult szegény!

Betty tudta, hogy itt már nem lehet segíteni, de en-gedelmesen odament a telefonhoz, s feltárcsázta az or-vos számát. A teljesen összetört Lorit a doktor még otttalálta nevelõanyja ágyánál. Õ is csak megerõsíteni

15


tudta az órákkal ezelõtt beállt halál tényét. Lorinak be-le kellett nyugodnia, hogy a számára oly kedves szívmegszûnt dobogni. Egész éjjel Bettyvel virrasztott ahalott mellett, meg-megsimogatta a kihûlt kezet, gyen-géd, becézõ szavakat suttogott neki. Szeme kivörösö-dött a sírástól, sápadt arcát eltorzította a fájdalom.

Az orvos megígérte, hogy mindent elintéz, amitilyenkor szokás. Még Sandersnénak megfogadta, hogya lánynak semmivel sem kell törõdnie. Így Lori egé-szen átadhatta magát fájdalmának. Szívet tépõ zoko-gással búcsúzott a kedves halottól, amikor elvitték aházból. Közben teljesen elfeledkezett arról, hogy érte-sítenie kellene a gyámját. Nagy gyászában semmimásra nem tudott gondolni, mint az õt ért hatalmasveszteségre.

A temetésig szavát sem lehetett hallani, szinte meg-bénította a fájdalom, s nagyon jó volt, hogy a szolgá-lólány és az orvos mindenrõl gondoskodott. Csak agyászszertartás után jutott eszébe Heinz bácsi. Határ-talan elhagyatottságában abba a gondolatba kapaszko-dott, hogy mégiscsak van valaki, aki gondoskodik majdróla. Elhatározta, elutazik Lindenhofba, megbeszéli abácsival, mi legyen anyjának csekélyke hagyatékával,s mi lesz az õ további sorsa. Írt hát egy rövidke levelet.

„Igen tisztelt Heinz bácsi!Sajnos csak most, a temetés napján jutottam hozzá,hogy értesítselek a szomorú hírrõl, hogy hirtelen és

16


váratlanul itt hagyott engem az én drága anyám. Any-nyira megrázott a halála, hogy még gyásztáviratot iselfelejtettem küldeni neked. Most sem tértem még ma-gamhoz, csak annyit tudok, hogy mindenképpen el kellutaznom hozzád, hogy mindent megbeszélhessünk. A te-metésrõl szerencsére a háziorvosunk gondoskodott, ámattól tartok, a temérdek elintéznivalóval, ami még hát-ra van, nélküled, drága védelmezõm és gyámom, nemtudok megbirkózni. Holnap az elsõ reggeli vonattalLindenhofba utazom, kérlek, fogadd jó szívvel a láto-gatásom. Nagyon fáj a szívem, nagyon szomorú va-gyok. Senkim sincs a világon rajtad kívül. Kérlek, neharagudj rám, amiért ilyen váratlanul betörök a há-zadba, de egyszerûen nem tudom, mi mást tehetnék.Hálás köszönettel:

a Te Lori Rodád”

Amikor elküldte a levelet, kicsit megnyugodott.Összecsomagolt, és megtette az elõkészületeket a más-napi utazáshoz. A háztartást átmenetileg Bettyre bízta.A szolgálólány megígérte, hogy mindenre nagyon vi-gyáz, és rendben tartja a házat. Másnap reggel Loriútra kelt. Végre újra képes volt gondolkodni, s így ha-marosan visszatért a régi energiája és határozottsága.

Kis kézitáskáját, amibe a néhány napra szükségesholmit összepakolta, feltette az ülés fölé a csomagtar-tóba. Gyásza jeléül egy egyszerû, de jó szabású feketeruhát viselt. Ebben az öltözékben koránál kissé idõ-

17


sebbnek látszott, s szokásos jókedvét felnõttes komoly-ság váltotta fel.

Tavasz lévén nem sokan utaztak a vonaton, s Loriélvezte, hogy egyedül lehetett a fülkében. Ha figyel-mét nem kötötte le a vonatablakból feltáruló vidék, ak-kor belelapozott a magával hozott újságba.

Lassan közeledett úti céljához. Fél tizenkettõ körüla vonat megérkezett arra az állomásra, ami Linden-hofhoz a legközelebb esett. Õszinte ámulattal csodáltaa körös-körül magasodó hegyeket; néhány pillanatraegészen lenyûgözte a táj szépsége. Aztán felkapta atáskáját, és átvágott a peronon. Hiába kereste azonbanaz érte küldött kocsit. Lehet, hogy gyámja nem kaptameg idõben a levelét?

Kissé csüggedten lépett az állomásfõnökhöz, hogymegkérdezze, jött-e érte valaki Lindenhofból. Mivel aválasz nemleges volt, megtudakolta, merre kell mennie.A férfi készségesen útbaigazította. A legfontosabb,magyarázta, hogy maradjon mindig az erdõszéli ösvé-nyen, akkor félóra gyaloglás után meglátja az udvarhá-zat. Aztán forduljon jobbra, és egy újabb negyedóramúlva már ott is lesz.

Lori megköszönte a kedvességét, és már nyúlt is acsomagjáért. Az állomásfõnök azonban azt javasolta,hagyja nála nyugodtan a poggyászt, õ majd elküldi alindenhofi tejesemberrel, aki nemsokára úgyis vissza-felé tart a szomszéd városból. A lány örömmel kapottaz ajánlaton, s így csomag nélkül indulhatott útnak.

18


Mélyen beszívta a friss, tavaszi illatokkal fûszere-zett levegõt. Kifejezetten jólesett neki a séta az üdezöldlombok kellemesen hûvös árnyékában. Csak néha lep-te meg egy furcsa érzés: vajon mit szól majd a bácsi,hogy ilyen hirtelen-váratlan betoppan hozzá? Hiszenbiztosan nem kapta meg a levelét. Mindegy, most márnem volt mit tenni, õ pedig nem az az ijedõs fajta, akibárhonnan is visszafordul dolgavégezetlenül.

Sokáig úgysem lesz az öregúr terhére, csak a leg-fontosabbakat beszéli meg vele, aztán hazautazik. Le-het, hogy még ma, vagy holnap, attól függ, sikerül-emindent elintézniük.

19


III.

Heinz Rommersdorfnak fogalma sem volt arról, hogyanyai barátnõje, Ottilie Sanders meghalt. Még mindighiába töprengett azon, mi legyen Lorival, ha az öreghölgy tényleg jobblétre szenderülne. Nem tudott dönteni.

Reggel, szokásához híven, már igen korán kilova-golt a földekre. Ilyenkor tavasszal különösen sok volt amunka, s õ sem kímélte magát, amikor a munkásai ke-ményen dolgoztak. Így egész délelõtt távol volt, s nemjutott hozzá, hogy elolvassa reggeli postáját. Mikorvégre hazafelé indult, az erdõ szélén meglátott egy fia-tal lányt, aki Lindenhof felé igyekezett. Egy pillanatramegállította a lovát, hogy alaposabban szemügyre ve-gye az ismeretlen hölgyet. Elegáns gyászruhája azon-nal elárulta, hogy városi kisasszony, meg aztán errefeléegyébként is csak a környékbeli asszonyokat szoktalátni. Heinz valamennyi szomszédját jól ismerte, a fia-tal hölgy nem közülük való volt.

Mikor az erdõ szélén jobbra fordult, hogy az állo-másfõnök útmutatása alapján folytassa útját, megláttaa lovast, aki nem messze állt tõle, s most lassan köze-ledett felé. Érdeklõdve nézte a nyeregben ülõ, daliásfiatalembert.

Heinz közvetlenül elõtte állt meg, s belenézett a vá-rakozásteljesen rátekintõ szempárba.

– Bocsánat, uram, hogyan jutok el a lindenhofi ud-varházba?

20


Meglepõdve nézte a lány finom vonású, tiszta arcát,s valami furcsa elõérzete támadt. Leugrott a lóról, smielõtt megszólalt volna, udvariasan meghajtotta ma-gát a szép ismeretlen elõtt.

– Ha csatlakozik hozzám, szívesen elvezetem oda –ajánlotta fel a segítségét. – Kit keres Lindenhofban?

– A tulajdonost, Heinz Rommersdorf urat – vála-szolta a lány a férfi fürkészõ pillantásától kicsit nyug-talanul.

– Parancsoljon, itt áll ön elõtt – felelte csendesenHeinz.

– Az lehetetlen! Rommersdorf úr sokkal idõsebbönnél! – nézett rá csaknem rémülten a lány.

– Lehet, hogy nem látszik rajtam, de én valóbanöregember vagyok – sóhajtott a férfi, s árnyszerû mo-soly suhant át az arcán. – Ami a külsõségeket illeti, ittvidéken talán lassabban öregszik az ember. És önbenkit tisztelhetek?

A fiatal hölgy szorongva nézett rá.– Én… nos, én, édes istenem, egészen összezava-

rodtam! De hát Heinz bácsinak akkor is sokkal öre-gebbnek kell lennie önnél!

A férfi elvörösödött. Vonásai megkeményedtek.– Heinz bácsinak? Vagyis kegyed Heinz bácsinak

nevez engem?A lány bólintott.– Ha ön Heinz Rommersdorf, akkor igen. Nekem

akkor ön Heinz bácsi. Lori Roda vagyok.

21


A férfi karcsú, izmos teste megfeszült, mintha leg-alábbis védekezni akarna valami ellen.

– Lori Roda? – kiáltott fel önkéntelenül, s mindenerejére szüksége volt, hogy visszanyerje a nyugalmát.Lorinak nem szabad még csak sejtenie sem, mi zajlikle benne ezekben a pillanatokban. Hihetetlen erõfeszí-téssel mosolyogni próbált, ám a szeme továbbra is ko-molyan, sõt, szinte komoran szegezõdött Lorira. A lányettõl a tekintettõl egészen kicsinek és elveszettnekérezte magát, anélkül hogy meg tudta volna mondani,miért.

– Igen, én vagyok Lori Roda. Ottilie Sanders, a ne-velõanyám meghalt. Nem kapta meg a reggeli postávala levelemet?

A férfi nagy nehezen összeszedte magát, és köny-nyed hangon próbált válaszolni.

– Nem, még nem láttam a postámat. Nagyon koránjöttem el otthonról. Biztosan ott lesz a te leveled is.Ugye, tegezõdve leveleztünk? Ezen nem kellene mostsem változtatnunk.

Lori is igyekezett megbirkózni a zavarával, ami afiatal nagybácsi láttán úrrá lett rajta.

– Igen, Heinz bácsi, természetesen. Bocsáss meg,amiért elvesztettem a lélekjelenlétemet! Talán mertapám barátja voltál, mindig jóval idõsebbnek hittelek.

– Apád tíz évvel idõsebb volt nálam – egyenesedettfel a férfi, mintha valami nagy tehertõl szabadult vol-na meg. – Ennek ellenére kitüntetett a barátságával.

22


– Jó, hogy nem tudtam, milyen fiatal vagy – igye-kezett mosolyogni Lori. – Különben… – nem tudtabefejezni a mondatot. Nem is sejtette, hogy zavarábanmilyen bájos.

– Különben? – kérdezte Heinz.– Különben… talán nem lett volna bátorságom ilyen

váratlanul rád törni – mondta végül nagyot nyelve. – Remélem, nem vonod meg tõlem a bizalmadat

csupán azért, mert fiatalabb vagyok, mint gondoltad.A lány megrázta a fejét.– Ó, dehogy, csak... csak éppen hozzá kell szoknom

a gondolathoz.– Azt mondod, meghalt a nevelõanyád. De hát hogy

történhetett ilyen hirtelen?– Régóta szenvedett már szegény, mégis olyan vá-

ratlannak tûnik nekem is. Olyannyira, hogy egészenelfeledkeztem arról, hogy értesítselek téged. Csak ami-kor már eltemettük, s az elsõ fájdalomból felocsúdtam,akkor jutott eszembe, hogy írjak neked. S mivel né-hány dolgot tisztáznunk kell, amit egyedül nem tudokelintézni, gondoltam, az lesz a legokosabb, ha eljövökhozzád, s mindent személyesen megbeszélünk. Bocsássmeg, hogy így megleptelek, de biztos voltam benne,hogy idõben megkapod a levelem.

Heinz, bár nem látszott rajta, még mindig nem nyu-godott meg egészen. Lori gyámoltalansága mélyenmegindította. A lány egész megjelenése, szerény, ud-varias viselkedése nagy hatást tett rá.

23


Szívesen a karjába vette volna, hogy megvigasztal-ja, ám a hajdani tragédia árnya még mindig közéjükállt. Kényszerítenie kellett magát, hogy megõrizze ahûvös, udvarias hangot, bár biztos volt benne, hogy eznem csak neki, de a lánynak is fáj.

– Nos, mindezt megbeszélhetjük majd odabent aházban. Egyelõre tehát Isten hozott minálunk! Leg-jobb lesz, ha máris indulunk.

A lány szeme megtelt könnyel. Annyira félt, hogy agyámja végül mégis elküldi majd, amikor pedig olyanszívesen maradt volna! Milyen jólesett belenézni a fér-fi nyugodt, tiszta tekintetébe, amibõl mostanra nyom-talanul eltûnt a komorság.

– Veled mehetek? Akkor hát nem küldesz el?Heinz tudta, hogy ezt kellene tennie, de képtelen

volt rá. Lori segítségre szorult, be kellett fogadnia.Tudta, hogy a barátja sem akarná másképp. Most márrajta a sor, neki kell õt gyámolítania és megóvnia min-den gondtól és bajtól, úgy, mintha csak az apja lenne.

– Remélem, nem kételkedtél bennem?– Nem is tudom… Hiszen évek óta nem találkoz-

tunk – sóhajtotta Lori.– Évek óta ki sem tettem a lábam Lindenhofból.– És azt sem engedted meg, hogy meglátogassunk

– nézett fel rá fürkészõn a lány. – Nagy magányomban mit is tudtam volna nektek

nyújtani?– Hiszen olyan gyönyörû itt minden!

24


– Tetszik neked?– Nagyon. Nekünk, városiaknak jólesik, ha végre

egy kis zöldet láthatunk magunk körül. Itt pedig min-den olyan gyönyörû!

A férfi elgondolkodva hallgatott. Az jutott eszébe,vajon nem maradhatna-e Lori Lindenhofban? Most,hogy viszontlátta, elmúlt a félelme. Nem következettbe, amitõl tartott, s nem gyötörte jobban a lelkiisme-ret, amiért annak idején önhibáján kívül lett gyilkossá.Épp ellenkezõleg: a viszontlátástól inkább a felelõsség-tudat erõsödött fel benne. Egyetlen vágya volt csupán,hogy minél gondtalanabbá és boldogabbbá tegye Loriéletét, hogy megóvja õt minden bajtól és veszélytõl.Nagy volt a csábítás, hogy ezt a szép, fiatal teremtéstmaga mellett tartsa. A lány anélkül jött el hozzá, hogyhívta volna. Volt ebben valami sorsszerûség.

Közben a parkon át baktatva megérkeztek a terebé-lyes, öreg hársfák között álló udvarházhoz. Lori tágranyílt szemmel csodálta a faóriásokat.

– Úgy állnak itt ezek a hatalmas fák, mintha csak aházadat õriznék. Nem juthat be hozzád az ellenség.Nagyon irigylésre méltó a helyzeted, tudod-e? – kér-dezte halkan.

– Ó, Lori, lehet, hogy az ellenség a házban van, deaz is lehet, hogy bennünk lakik – válaszolta mélyet só-hajtva a férfi.

– Majd én kiûzöm onnan, Heinz bácsi! – feleltegondolkodás nélkül a lány, bár kicsit nehezére esett

25


bácsinak szólítani a férfit, hiszen túl fiatal volt mégehhez a megszólításhoz.

– Nem hinném, hogy hatalmadban áll – nézett aszemébe fájdalmas pillantással Heinz.

– Ó, én nagyon erõs tudok ám lenni, ha a szerette-imrõl van szó! – felelte Lori, ám alighogy ezt kimondta,elvörösödött. Nem lenne szabad ennek a fiatalember-nek ilyeneket mondania. Még akkor sem, ha gyermek-korától kezdve bácsikájaként tisztelte és szerette.

A férfi szívét jólesõen simogatták az õszinte sza-vak. Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Tényleg szeretsz egy kicsit?Lori még jobban elvörösödött, de gyorsan össze-

szedte magát.– Gyermekkorom óta tudom, hogy te vagy a gyá-

mom, egész életemben csupa jót tettél velem. Mamamesélte, mennyi mindent tettél azért, hogy kényelmesés nyugodt otthonom legyen. Csoda-e hát, hogy sze-retlek és tisztellek?

– Olyan kevés volt ez, Lori, semmiség!– Ne mondj ilyet! Senki sem törõdött volna velem

úgy, mint te. Ezért is bízom benned. Látod most is,hogy a mama meghalt, azonnal tehozzád siettem, mint-ha ez olyan magától értetõdõ lenne. Most már nem va-gyok biztos benne…

A férfi fájdalmasan felsóhajtott:– Adja isten, hogy sose bánd meg, hogy megbíztál

bennem.

26


– Sosem fogom megbánni – rázta meg a fejét hatá-rozottan Lori.

– Sose tégy elhamarkodott ígéreteket!A lány ismét megrázta a fejét, és olyan bizalommal és

szeretettel nézett a férfira, hogy az végre megnyugodott.Beléptek az elõcsarnokba. Karl a léptek zajára azon-

nal a gazdája elé sietett, s most meglepetten nézett aváratlan vendégre. Heinz, mint mindig, barátságosanbiccentett az öregnek, majd látszólag könnyedén be-mutatta neki az ifjú hölgyet:

– Vendégünk jött, Karl. A gyámleányom felkeresett,mert meghalt a nevelõanyja. Készíts elõ néhány szépszobát, mert átmenetileg itt marad minálunk.

Lorinak a torkában dobogott a szíve. Ezek szerintitt maradhat éjszakára is! Hiszen ez több, mint ameny-nyit remélni mert.

Karl tisztelettudóan meghajolt, majd fürkész pillan-tással nézett Lorira, aztán pedig újra a ház urára. Heinzalig észrevehetõen bólintott, mintegy válaszként a szol-ga el nem hangzott kérdésére. Aztán folytatta:

– Hozz nekünk, légy szíves, valami harapnivalót! A gyámleányom gyalog jött az állomásról, bizonyáramegszomjazott és megéhezett, az ebédig pedig mégvan legalább egy óra.

– Nem kell, Heinz bácsi, szívesen megvárom azebédet – emelte fel a kezét tiltakozón Lori. – Ha veledebédelhetek, akkor most inkább nem kérnék semmit.

– Ahogy akarod. És a csomagod?

27


– Csak egy kis kézitáskát hoztam, azt is otthagytamaz állomáson. Az állomásfõnök megígérte, hogy a te-jeskocsival kiküldi.

– Akkor hamarosan itt lesz – pillantott az órájáraHeinz. – Gyere, menjünk át a dolgozószobámba! A leg-fontosabbakat azonnal megbeszélhetjük.

Miután a lány levette a kabátját és a kalapját, Heinzbevezette a dolgozószobába. A váratlan találkozástólmég mindig kissé zavarban lévén, valahogy ez látszottszámára a legveszélytelenebb helynek.

Kinyitotta az ajtót, és elõreengedte Lorit, aki elbi-zonytalanodva lépett be a komor helyiségbe. Heinz oda-húzott egy karosszéket az íróasztalhoz, és intett neki,hogy foglaljon helyet. Lorinak jólesett a hosszú sétaután egy kicsit leülnie. Kényelmesen hátradõlt a fotel-ban, a magas háttámlán pihentetve a fejét. Érdeklõdvepillantott körbe a szobában.

– Te jóságos ég, mennyi rengeteg könyv! Még itt azasztalon is! Azonnal látni, hogy itt szorgalmas munkafolyik – jegyezte meg elismerõen, csak hogy valami-képp leplezze az elfogódottságát.

– A gazdának szorgalmasan kell dolgoznia, ha megakarja tartani a birtokát – bólintott Heinz, miközbenmaga is leült a lánnyal szemben.

– Úgy látom, rengeteg a munkád. Biztosan nagyonterhedre vagyok, csak feltartalak.

– Egyáltalán nem zavarsz, Lori. Nézd csak, itt areggeli posta, biztosan közte van a leveled is.

28


Hogy úrrá legyen a zavarán, Heinz fogta a levél- ésújságpaksamétát, és kikereste belõle Lori levelét. Hir-telen nagyon fontosnak tûnt, hogy elolvassa, mit írtneki a lány. Sietõs mozdulattal felvágta a borítékot, ésszéthajtogatta az írást. Ahogy olvasta, néhány szónmegakadt a pillantása, egészen pontosan ott, ahol ezállt: „Senkim sincs a világon rajtad kívül.” A szavakélõ szemrehányásként martak a lelkébe, hiszen õ voltaz oka, hogy a lány egyedül van a világon. Aztánahogy tovább olvasott, mégis valami melegség öntötteel a szívét. Lassan letette a levelet, és égõ, fájdalmaspillantással nézett a lányra. S megint csak ott volt akérdés: mi lesz Lorival?

Hirtelen világossá vált számára, hogy ha Lori ma-radni akar, nem szabad elengednie. Valamiképp megkell találnia a módját, hogy Lindenhofban tartsa, hogya lány szívesen és önszántából itt maradjon a házában.Most rajta a sor, hogy otthont teremtsen számára. Hi-szen nem maradhat ezer veszélynek kitéve csak úgyegy szál magában a nagyvilágban! Maga elõtt semmerte bevallani, mennyire fontos lett neki hirtelen,hogy a lány maradjon. Lori váratlan megjelenése vala-mit megpendített a lelkében. Nem tudta, mit jelent ez,csupán azt érezte, hogy ismét van értelme az életének.Mintha valamiképp máris megfiatalodott volna.

Hogy idõt nyerjen, megkérdezte Lorit, miféle gon-dok nyomasztják. A lány röviden felvázolta a helyze-tét: tudomása szerint, magyarázta egyszerû, világos

29


szavakkal, nevelõanyja ráhagyta szerény vagyonát, hi-szen nem volt más élõ rokona. Az özvegyi nyugdíjattermészetesen nem folyósítják tovább. A temetés csak-nem az összes készpénzt felemésztette, ám szerencsé-re az egyéb kiegyenlítendõ számlákra volt még egy kispénz a bankban. Lori beszélt Bettyrõl, a szolgálólány-ról is, akitõl, bár hûséges és megbízható, most megkell válnia. A lakást is fel kell mondania. Végül szeret-te volna hallani, miként vélekedik a gyámja jövõre vo-natkozó terveirõl. Úgy gondolta, magyarázta bizakodva,kamatoztatja a tudását, és megpróbál a saját lábára áll-ni. Nevelõanyjával sokszor beszéltek arról, hogy egynapon majd egyedül kell gondoskodnia magáról, s haa neveltetésére szánt pénzbõl meg tudna valamit taka-rítani, az nagyon jól jönne a késõbbiekben.

– Szeretném hát, Heinz bácsi, mint gyámomnak,mindehhez a beleegyezésedet kérni. Amint lehet, állásután nézek – fejezte be végül.

A férfi figyelmesen hallgatta. Komoly tekintetébõlsok-sok szeretet és melegség áradt a lány felé, amikormegszólalt:

– Nem, Lori, nem adom a beleegyezésemet. Atyádravatalánál megesküdtem, hogy mindig lesz otthonod,és gondoskodom rólad, ahogy õ tette volna. Meg aka-rom tartani ezt a fogadalmamat. Sandersnénál gondta-lan körülmények között éltél. Most, hogy ez nincs töb-bé, nekem természetes, hogy itt maradsz a házamban,mintha a lányom lennél.

30


Lori mélyen elvörösödött.– Heinz bácsi, ezt nem lehet, te... én... nem is tu-

dom, mit mondjak.– Mondj igent!– De azt nem lehet.– Miért nem? Nem tetszik neked itt Lindenhofban?A lány összekulcsolta a kezét.– Dehogynem, hiszen olyan gyönyörû itt minden!

Ó, istenem, milyen szívesen maradnék, de sajnos nemlehet.

– Miért ne lehetne? Sandersné levelébõl tudom,hogy egyszer azt mondtad neki, nem kell aggódniaérted. Ha meghalna, te egyszerûen fogod magad éseljössz hozzám Lindenhofba. Biztosra vetted, hogy be-fogadlak, és találok neked valami feladatot, ahol hasz-nosíthatod magad.

– Amikor ezt mondtam, nem tudtam, hogy ennyirefiatal vagy – ingatta a fejét még mindig tanácstalanula lány, majd minden bátorságát összeszedve végre ki-bökte, amit idáig nem mert: – Nem lakhatom itt nálad,Heinz bácsi, mert nem vagy nõs.

– Ó, most már értem az aggodalmadat! Hát majdfelveszek egy házvezetõnõt, aki vigyáz rád. Így nyu-godtan élhetünk egy fedél alatt. Munkában sem leszhiány, ha mindenáron hasznosítani akarod magad. Ma-gam is tisztában vagyok vele, milyen jó dolgozni, so-hasem kívánnám tõled, hogy ölbe tett kézzel üldögélj.Így már elfogadhatod az ajánlatomat.

31


– Felvennél miattam egy házvezetõnõt? – kérdezteLori tétován.

A férfi bólintott. Lori persze jól sejtette, hogy való-jában nem volt szüksége házvezetõnõre, hiszen eddigis remekül elvolt nélküle, ám ezt semmiképp semakarta bevallani. Egyébként is, most egészen más letta helyzet.

– Hát persze hogy felvennék – mondta hát mélymeggyõzõdéssel. – Egy ilyen nagy háztartás, mint azenyém, nem lehet meg házvezetõnõ nélkül. Régóta ke-resek már valakit, de még nem találtam megfelelõt.Most majd jobban utánanézek. Mindenesetre itt ma-radsz nálam. Holnap Berlinbe utazom, és elintézem alakással kapcsolatban, amit kell. Betty, a szolgálólánymajd összerakja a holmidat és elhozza ide. Talán azsem lenne rossz, ha továbbra is veled maradna. Mindigszükség van szorgalmas és megbízható emberekre, fe-lõlem tehát maradhat, ha akar. Berlinben biztosan ta-lálok házvezetõnõt is.

– Jaj, annyi gondot okozok neked – sóhajtotta Lorizavartan.

– Csak azt teszem, amit minden apa megtenne a le-ányáért.

– Annyira jó vagy hozzám, Heinz bácsi. És ha tény-leg a segítségedre lehetnék...

A férfi felnevetett.– Emiatt ne aggódj, Lori! Nézz csak körül, mennyi

itt a munka! Bizony, igencsak elkelne egy kis segítség.

32


Úgy tudom, könyvelést is tanultál és gyorsírást. Nos,áll az alku?

A férfi megfogta a lány kezét, mintha örök idõkremagához akarná láncolni. Lori egy pillanatig tétová-zott, majd félénken, de boldogan bólintott.

– Ha tényleg ezt akarod, Heinz bácsi. Ó, milyencsodálatos itt minden! És mégsem maradok egyedül…

Szeme megtelt a hála könnyeivel.A férfi is meghatódott. Legszívesebben karjába vet-

te volna Lorit, fejét a keblére vonta volna. De nem voltszabad. Nem lehetett más, mint a jóságos és bölcsHeinz bácsi, aki a gyámleánya jólétérõl gondoskodik.Nem szabad megingatni a bizalmát. Gyorsan elenged-te hát a lány kezét.

Kisvártatva bekopogott Karl és jelentette, hogy akisasszony bõröndje megérkezett, s a szobák ugyan-csak készen állnak.

Heinz és Lori megörültek a hírnek. Mindkettõjük-nek szüksége volt egy kis idõre, hogy megnyugodjanak.Karl felvezette Lorit a tágas, világos szobákba, amelyek-ben mostantól minden az õ kényelmét fogja szolgálni.

Az egyik komódra téve megtalálta a táskáját is, ki-nyitotta, és kivett belõle egy egyszerû szabású, feketeselyemruhát. Sietve átöltözött, majd kibontotta a hajátés megfésülködött. Nemsokára megszólalt az ebédrehívó gong. Amikor kilépett a szobájából, az ajtaja elõttmár ott várakozott Karl, hogy megmutassa az ebédlõbevezetõ utat.

33


Ma Heinz is átöltözött, aki pedig mindig a munka-ruhájában evett, hogy ebéd után azonnal visszalova-golhasson a földekre.

Egymással szemben foglaltak helyet a terített asz-talnál. Miközben a szolga feltálalta az ételeket, apró-cseprõ dolgokról társalogtak.

– Tényleg el akarsz utazni Berlinbe, Heinz bácsi? –kérdezte aggodalmasan Lori, amikor egyedül maradtak.

– Igen, Lori.– De hát évek óta nem utaztál! Úgy tudom, sosem

mozdultál ki Lindenhofból.– Idõnként azért voltak kisebb üzleti útjaim a kör-

nyéken. Jó is lesz újra elmenni Berlinbe.Lori hiába próbálta felfedezni Heinz bácsiban a vi-

lágtól elzárkózó különcöt, akirõl a mama annyit mesélt.Nyugodtan és elfogulatlanul megbeszéltek mindent aberlini teendõkkel kapcsolatban. Lorinak eszébe jutott,hogy nevelõanyjának egyik ismerõse, egy õrnagy öz-vegye egyszer említette, hogy szívesen vezetné valaki-nek a háztartását, ha erre lehetõsége lenne. Rendes ésmegbízható hölgy, mondta végül, mire Heinz tûnõdvenézett rá:

– Nos, igazán rokonszenvesnek találod?– Nagyon.– És tudod a címét is?– Igen, felírom neked, ha akarod.– Rendben. Majd felkeresem.Ebéd után Heinz elvitte sétálni Lorit a szépen gon-

34


dozott, árnyas parkba, ahol ugyanolyan hatalmas hárs-fák magasodtak, mint az udvarház körül. Boldoganlátta, mennyire tetszik a lánynak Lindenhof, és életé-ben elõször õ is igaz örömet érzett, amiért övé ez a bir-tok.

35


IV.

Heinz amilyen gyorsan csak lehetett, mindent elinté-zett Berlinben. Alig várta, hogy ismét otthon legyen.Elrendezte Lora örökösödési ügyét, s árverésre bocsá-totta a bútorokat. Betty nagyon sokat segített neki,Lori személyes holmiját is õ csomagolta össze. Nagyonörült annak, hogy úrnõje halála után sem marad mun-ka nélkül, hanem Lindenhofban dolgozhat. Nem voltkönnyû manapság jó álláshoz jutni.

Heinz felkereste az õrnagy özvegyét, Maria Sundot,akit õ is nagyon rokonszenvesnek talált. Könnyen meg-állapodtak egymással, s abban maradtak, hogy az asz-szony Heinzcel együtt utazik majd Lindenhofba. Bettymár néhány nappal korábban útnak indult a csomagok-kal. Ottilie Sanders lakásába egy fiatal jegyespár költö-zött, akik hamarosan össze akartak házasodni.

Pár nappal késõbb Heinz is elégedetten indulhatotthaza Sund asszonnyal az oldalán. Maga is meglepõ-dött rajta, hogy sohasem vágyott még ennyire haza,mint most. Alig tudta kivárni, hogy viszontláthassagyámleányát, szinte félt attól, hogy esetleg már nemfogja ott találni.

Szerencsére Sundné lelkes beszélgetõtársnak bizo-nyult, s Heinz legalább az utazás alatt megszabadult anyomasztó gondolatoktól. Az állomáson már vártaõket az autó. Heinz maga ült a kormányhoz, a sofõrmellette foglalt helyet. Az idõs hölgy kényelmesen el-

36


helyezkedett a hátsó ülésen, még el is szundikált egykicsit, hogy frissen érkezzen Lindenhofba.

A városból kiérve Heinz gyors tempóban hajtott vé-gig a folyó mentén kanyargó úton, mígnem végre-va-lahára meglátták a dombtetõn magasodó csinos udvar-házat. Heinz egy örökkévalóságnak érezte az utazást,s alig várta, hogy végre a bejárat elé kanyarodhasson.Már messzirõl a kaput fürkészte, amely elõtt nagymegkönnyebbülésére csakugyan meglátta Lorit. Kiug-rott az autóból, és odaszaladt hozzá.

A lány kicsit bátortalanul nyújtotta a kezét, és egypillanatig összefonódott a tekintetük. Mindketten elpi-rultak.

Lori az õrnagynéhoz fordult, és kedvesen üdvözöl-te. Az asszony hálásan megköszönte, amiért gondoltrá, és elragadtatottan nyilatkozott a vidékrõl. Heinz út-közben már megbeszélte vele, hogy elsõsorban Loritársalkodónõjeként szeretné alkalmazni. A háztartástilletõen nem lesz sok dolga, a személyzet tudja és pon-tosan végzi a dolgát, biztosan könnyen szót fog majdérteni velük.

Lindenhofra szép napok köszöntöttek. Lori öröm-mel tapasztalta, hogy Heinz bácsi arcáról eltûnt a ko-morság, a férfi sokkal vidámabbnak és gondtalanabb-nak látszott, mint annak elõtte. A maga részérõl azõrnagyné jelenlétének tudta be az örömteli változást,úgy vélte, az asszony szeretetteljes személyisége min-denkire jó hatással van a környezetében.

37


Lori addig unszolta Heinzet, míg az egyre több fel-adattal bízta meg a birtok ügyeinek intézésében. A lánynagyon tehetségesnek bizonyult, gyorsan tanult, és ha-marosan igazi segítséget jelentett a birtok urának.

Egy napon, néhány héttel az érkezése után, Lori ottült szemben a férfival az íróasztalnál, és az üzleti leve-lezést intézték.

Mikor végeztek, Heinz rámosolygott:– Remélem, nem fáraszt el túlságosan a munka.

Nem akarok több terhet róni rád, hiába is kéred.– Ó, de hát ez igazán semmiség! Kérlek, gondold

meg, hogy valóban csak ezzel a csekély munkával fe-jezhetem-e ki a hálámat. Hiszen mindent neked kö-szönhetek!

A férfi összevonta a szemöldökét.– Nem kell semmit megköszönnöd, Lori!– De én szeretném, ha tudnád, mennyire hálás va-

gyok neked. – Nem tartozol nekem hálával, Lori! Hiszen mit te-

szek én érted? Itt élsz a házamban, és olyan napsuga-rassá teszed, amilyen sohasem volt. Rengeteget dolgo-zol nekem, amiért cserébe ingyen lakhatsz nálam. Ezigazán semmiség.

– Igazi, meghitt otthont nyújtasz nekem, Heinzbácsi.

– Na jó, akkor mindketten hálásak lehetünk egy-másnak, úgyhogy ne is vesztegessünk rá több szót!Tudod, régóta szeretnék megbeszélni veled valamit, de

38


eddig még nem sikerült sort kerítenem rá. Hoztam ne-ked a berlini bankból egy csekk-könyvet.

– Mit kezdjek én ezzel? – nézett a lány csodálkoz-va a szürke fedelû füzetkére.

– Ahogy ismerlek, biztosan nehezedre esne pénztkérni tõlem a kisebb kiadásaidra. Elég idõs és értelmesvagy ahhoz, hogy beavassalak a vagyoni helyzetedbe.

– Vagyoni helyzetembe? Úgy tudom, apám annyipénzt hagyott hátra, hogy az elég legyen a nevelteté-semre a huszonegyedik életévemig. Ha most ezt kiakarod fizetni, abból évekig vehetek apróságokat.

– Úgy látom, nem tudsz mindent. Nos, a nevelteté-sedre hátrahagyott összegen túl a rendelkezésedre állmég huszonötezer márka.

A lány meglepetten, de szemlátomást örömmel fo-gadta a hírt.

– Ó, ezt valóban nem tudtam… De hisz akkor na-gyon gazdag vagyok!

– Hát, nagyon gazdagnak azért nem mondanálak.Mindenesetre évente körülbelül 1100 márka kamatothoz ez az összeg.

Lori összecsapta a kezét.– És még azt mondod, hogy nem vagyok gazdag?A férfi felnevetett.– Ha gazdag nem is vagy, de ennyi pénz talán ele-

gendõ, hogy a legszükségesebbeket mindig megvásá-rolhasd magadnak. Hangsúlyozom, hogy ezt én is szí-vesen megtenném, de ismerlek már annyira, s tudom,

39


jobb szereted az önállóságot – nézett a lány felcsillanószemébe Heinz.

– Ó, milyen jól ismersz engem! Ez nagyszerû hír,Heinz bácsi! Tehát ha vásárolni szeretnék valamit, ak-kor csak kiállítok egy csekket?

– Egy feltétellel – bólintott szigorú arccal a férfi. –Amíg a gyámod vagyok, idõrõl idõre elszámoltatlak.Azt szeretném, ha ez a kis vagyonod megmaradna. Te-hát, ha többet veszel ki, mint a kamatok, akkor gon-doskodnom kell a hiány pótlásáról.

– Hova gondolsz? Bõségesen elegendõ lesz nekemezeregyszáz márka.

– Hátha lesz nagyobb kiadásod. Akkor azt majdmegbeszéljük. A vagyonod részvényekben van, azokatpedig nem szabad eladnod.

– Dehogy adom el! Ez szóba sem jöhet! Istenem,milyen csodálatos érzés, hogy egyszeriben ilyen va-gyonos lettem. Máris jobban érzem itt magam Linden-hofban, hiszen tudom, hogy a nagykorúságom utánnem leszek már anyagilag a terhedre. Lehet, hogy ki-nevetsz érte, de tényleg nagyon megkönnyebbültem.

– Igen, Lori, gondoltam, hogy így lesz. Ezért ismondtam el neked mindent. Õszintén szólva mégisjobb szeretném, ha én tarthatnálak el, úgy, mintha a lá-nyom lennél.

– Jobb ez így, Heinz bácsi, hidd el! Tudod, olyan fur-csa nekem, hogy bácsinak szólítalak. Nem illik hozzád.

– Miért nem?

40


– Mert olyan fiatal vagy.– Szóval szeretnél másképp szólítani? – nézett ko-

molyan a lányra.Lori elsápadt. Valami megmagyarázhatatlan elfogó-

dottság vett erõt rajta. Bizonytalan hangon kérdezte:– Mire gondolsz?– Elmondom. Arra gondoltam, hogyha bizonyos

törvényes feltételek megvannak, örökbe fogadlak.– Nem, ó nem! – rázta meg a fejét hevesen a lány. – Miért nem? – nézett rá fürkészõn a férfi.– Mert... mert én... Nem is tudom, de ez lehetetlen.

Sosem tudnálak apámnak nevezni.– Ennyire nem bízol meg bennem?– Ó, nem, dehogy… Kérlek, ne érts félre! De olyan

fiatal vagy, túl fiatal ahhoz, hogy a lányod legyek.A férfi megpróbált lehiggadni, s egyszeriben neki

is képtelenségnek tûnt, hogy a lány nevelõapja legyen.Igyekezett egészen nyugodtan beszélni.

– Gondold végig, Lori! Ha örökbe fogadnálak, telennél az egyedüli örökösöm. Nincs a földön még egyember, aki ilyen közel állna hozzám, mint te. Halálomesetén azt akarom, hogy a tiéd legyen itt minden.

A lány ismét csak a fejét rázta.– Ne beszélj a halálról, Heinz bácsi! Ne ejts kétség-

be! Mi lenne velem, ha te sem lennél nekem? Olyanfiatal vagy ahhoz, hogy végrendelkezz. Egy napon meg-nõsülsz, gyermekeid lesznek, és én a világért sem akar-nám megrövidíteni õket.

41


A férfi látta, mennyire nyugtalanítja Lorit ez a gon-dolat. Amint szóba hozta az õ leendõ családját, a fáj-dalomtól szinte megvonaglott az arca. Nem, soha sen-ki nem állhat közéjük!

– Sosem nõsülök meg, Lori – szólalt meg elsötétülõarccal Heinz.

– Sokan mondták már ezt, aztán mégis máskéntalakult – próbált mosolyogni a lány.

– Én biztosan nem fogok megnõsülni, Lori – ismé-telte meg eltökélten Heinz, s közben olyan szomorú-nak látszott, hogy a lány szívbõl megsajnálta.

– Ez úgy hangzik, mintha leszámoltál volna min-dennel – nyúlt vigasztalóan a férfi keze után.

– Bizonyos értelemben így is van, Lori – sóhajtottfel megínzott arccal Heinz. – Van valami a múltam-ban, ami lehetetlenné teszi, hogy megnõsüljek. Ben-ned látom az örökösömet, mert te vagy az egyetlen,akiért felelõséggel tartozom. Csakis azért engedtemneked bepillantást nyerni a birtok ügyeibe, mert egynapon te leszel itt a tulajdonos.

– Heinz bácsi, én ezt az egészet el akarom felejteni– kulcsolta össze a kezét könyörögve Lori. – Mindent,amit most mondtál. Amilyen gyorsan csak lehet! Hi-szen te sem akarhatod, hogy egész életemben nyo-masszon a tudat, hogy le vagyok kötelezve neked!

– Nem vagy nekem lekötelezve, Lori! Ezt verd ki afejedbõl, de gyorsan! Hogy megnyugtassalak, apáddalszemben vannak olyan kötelezettségeim, amelyektõl

42


sosem szabadulhatok meg. De te nem tartozol nekemezért köszönettel.

– Hú, ez nagyon titokzatosan hangzik! – nézett aférfira kíváncsian Lori.

– Igen, csakugyan van valami, amit soha nem árul-hatok el neked. Elégedj meg annyival, hogy apádnaksokkal többel tartozom annál, mint amit valaha is tör-leszthetek. Kérlek, értsd ezt meg, és fogadd el így,további magyarázat nélkül. Ez felment a hála kötele-zettsége alól. S ha jó akarsz lenni hozzám, segíts azadósságom törlesztésében.

Lori egy ideig némán fürkészte a férfi sápadt arcát,majd csendesen megkérdezte:

– Ezért lettél ilyen magányos és komor?– Igen, Lori. De kérlek, ne kérdezz többet!– Nem, nem kérdezek többet, Heinz bácsi. De ha

mégoly nagy is az apámmal szembeni tartozásod, énezennel felmentelek, mert tudom, hogy ártatlanulszenvedsz miatta.

A férfi felugrott, és az ablakhoz lépett, hogy a lányne láthassa az arcát. Felmentette! Legszívesebben a lá-bához borult volna köszönetképpen. Lori tágra nyíltszemmel nézte. Érezte, mennyire izgatott Heinz, sze-retett volna odalépni hozzá, és vigasztalóan végigsimí-tani a homlokán. De nem merte. Csendben maradt,megvárta, amíg visszafordul.

– Bocsáss meg, Lori, de ne folytassuk ezt a beszél-getést. Köszönöm a bizalmadat. Köszönöm, hogy fel-

43


mentesz, bár ezzel nem csökken az adósságom. Segíts,kérlek, hogy továbbra is jót tehessek!

– Mindent megteszek, amit tudok, ha csak egy ki-csit is segíthetek neked.

Karl kopogása félbeszakította a beszélgetésüket.Az öreg szolga szokásához híven most is némi harap-nivalót hozott az úrnak.

– Adja csak ide, Karl! – vette el tõle a tálcát moso-lyogva Lori. – Majd én ügyelek rá, hogy Heinz bácsimindent megegyen.

Az inas arca felderült. Tudta, hogy Lori éppúgy vi-gyáz az úrra, mint õ, ezért hát megnyugodva vonultvissza.

Lori csinosan megterítette az ablak elõtti asztalkát,és kérte Heinzet, lásson neki az uzsonnának.

– Csak ha te is velem tartasz, Lori.– Én ugyan már uzsonnáztam, de tudom, hogy

egyedül nem ízlik úgy az étel, ezért eszem veled párfalatot. De meg kell ígérned, hogy mindent megeszel.

Evés közben megpróbálta felvidítani a férfit. Bár-mennyire szerette volna, többet nem tehetett érte. Mi-után Heinz engedelmesen lenyelte az utolsó falatot is,megbeszélték, mit kell Lorinak addig elintéznie, amígõ kinéz a földekre.

A lány az ablak elõtt állva, elgondolkozva nézett atávolodó lovas alakja után.

44


V.

Hónapok teltek el zavartalanul, jó hangulatban. A szé-nát begyûjtötték, a földeken ringott az érett búzaka-lász, a termés kiválónak ígérkezett. Heinznek egyregyakrabban eszébe jutott, hogy Lori nem unatkozik-eLindenhofban. Egyik este szóba is hozta, amikor va-csora után a nappaliban ültek az õrnagynéval.

Lori gondtalanul felnevetett.– Ugyan, mi hiányozhatna itt nekem, Heinz bácsi?

Ennyi változatosság és izgalom nincs sehol másutt! Ittmindig történik valami. Ne aggódj hát, egyáltalán nemunatkozom.

– Igen, mert most még minden új számodra. De tu-dod, ez minden évben így megy majd, s elõbb-utóbbegyhangúnak fogod találni ezt az életet.

A lány hevesen tiltakozott.– Nem hiszem, Heinz bácsi. Nekem tényleg nagyon

tetszik itt Lindenhofban, olyan szép és érdekes min-den. Most jön az aratás, aztán a gyümölcsszüret, aligvárom! A gyümölcsösben már most akkorák az almáka fán, mint egy gyerekfej. És a körtefák! Minden águkroskadásig! Semmiképpen sem akarunk lemaradni aszüretrõl, ugye, kedves Sundné?

– Lorinak igaza van, Rommersdorf úr, magam isígy gondolom.

Heinznek jólesett a hölgyek dicsérete, mégis úgy

45


érezte, nem ártana egy kis változatosságot vinni azéletükbe.

– Az aratás után mindenesetre felutazunk néhánynapra Berlinbe. Egy kicsit világot látunk, elmegyünkszínházba, koncertre.

– Ez nagyon kedves tõled, Heinz bácsi. Valóban szí-vesen megnéznék egy jó színdarabot vagy egy koncer-tet. Neked és Sund néninek is jót tenne a változatos-ság. De tényleg csak néhány napra menjünk, mert aszüretnél feltétlenül itt akarok lenni – egyezett bele vé-gül Lori, bár a legszívesebben ki sem tette volna a lábátLindenhofból. Cseppet sem vágyódott a nagyvárosután. A többiek kedvéért viszont úgy tett, mint aki na-gyon örül, és Heinz el is határozta, hogy ezután gyak-rabban ki kell mozdulniuk Lindenhofból. Közben mégmás is eszébe jutott.

– Talán szeretnéd néha meghívni a barátnõidet is.Tudom, hogy levelezel néhány ifjú hölggyel.

– Nincs nekem barátnõm, Heinz bácsi, az egyetlenés legjobb barátnõm a nevelõanyám volt. A lányok,akikkel levelezek, csak ismerõsök, nem állnak hozzámolyan közel, hogy meghívjam õket. Õszintén szólva,nem igazán vágyom arra, hogy a felszínes fecsegésü-ket hallgassam naphosszat.

– Jó, akkor ezt inkább hagyjuk. De azért szeretném,ha tudnád, hogy bármikor meghívhatod ide az ismerõ-seidet.

A lány elnevette magát.

46


– Hidd el, Heinz bácsi, én tényleg nem vágyom mástársaságra. Hiszen itt vagy nekem te meg Sund néni,ez nekem éppen elegendõ.

A férfi megnyugodott. Bár a lány másképp véleke-dett, most elõször tudatosodott benne, hogy Lorinakszüksége van fiatalok társaságára. Idestova tizenkilencéves, s egy napon biztosan férjhez akar majd menni.Mire idáig jutott gondolatban, hirtelen heves fájdalommarkolta meg a szívét. Lori egy másik férfi feleségelesz? El fog menni Lindenhofból? Ennek bizony na-gyon is megvan a veszélye. Úgy érezte, sötét árnykéntközeledik a nap, amely elszakítja tõle Lorit, s amelyután minden fény eltûnik az életébõl, amit a lány vará-zsolt ide. Leírhatatlan félelem fogta el, és míg égõszemmel nézte a lámpafénynél csillogó fürtöket, meg-hatottan mormolta maga elé: Úristen, szeretem õt!Szeretem!

A felismerés megrázta. Nem sokkal késõbb elbú-csúzott a hölgyektõl, és felment a hálószobájába. So-káig állt az ablaknál, nézte a holdfényben fürdõ tájat,s mindegyre ugyanazt a szót suttogta maga elé: szere-tem… szeretem…

Ugyanakkor világosan érezte, tudta, hogy a lánynem sejthet meg ebbõl semmit. Szerelmét mélyen elkell rejtenie a szívében. Nem zavarhatja meg Lori lel-ki békéjét. Ez a szerelem lesz hát az õ vezeklése.

Amikor másnap délelõtt Heinz többórás távollétután visszatért a földekrõl, Lori már a kapuban várta

47


és elészaladt, hogy cukrot adjon a lónak. Az állat jó-ízûen elropogtatta a jutalom csemegét, majd engedel-mesen követte a lovászfiút.

– Fárasztó volt a lovaglás, Heinz bácsi? – kérdezteLori.

– Egy kicsit. Igazából nagyon élvezem a lovaglástezeken a kellemesen hûvös, nyári reggeleken. Neked ismeg kellene ismerned ezt az érzést. Szeretnél megta-nulni lovagolni?

A lány azzal a félénk pillantással nézett rá, amitHeinz annyira szeretett.

– Igen, csodálatos lenne, azt hiszem – felelte rövidtöprengés után.

– Akkor megtanítalak rá. Van egy nagyon jámborlovam, az épp megfelel erre a célra.

Lori szemlátomást nagyon izgatott lett. Milyen szépis lenne, Heinz bácsi oldalán kilovagolni minden reg-gel!

– Ó, ezt már igazán nem kívánhatom tõled – mond-ta mégis szaporábbá váló lélegzettel.

– Dehogynem. Fontosnak tartom, hogy jól megta-nulj lovagolni. Hasznodra lesz, ha majd Lindenhof úr-nõje leszel. Berlinben veszünk neked lovaglóruhát. A többi holmit itt is beszerezhetjük. Ha visszajöttünkBerlinbõl, azonnal elkezdjük a lovaglóleckéket.

– Nagyon elkényeztetsz, Heinz bácsi.– Ez nem kényeztetés, hanem sürgetõ szükség. Ami

azt illeti, elõbb is eszembe juthatott volna.

48


– Képzeld csak el, Heinz bácsi, az én Bettym ésPeter Lenz hamarosan eljegyzik egymást – újságoltakésõbb Lori, miközben befelé tartottak a házba.

– Valóban? – názett rá meglepetten a férfi. – Fogal-mam sem volt róla, hogy ilyen terveik vannak.

– Betty elárulta nekem. Már megbeszélték a jó-szágfelügyelõ úrral, s ha neked sincs ellene kifogásod,szívesen férjhez menne hozzá.

Heinz felsóhajtott. Irigyelte a fiatal felügyelõt, ami-ért gond nélkül feleségül veheti szíve választottját. Bettyrendes lány, semmi kifogása nem lehetett a kapcsolatellen. Ezt meg is mondta Lorinak.

– Jaj, de örülök, Heinz bácsi! – nézett rá felcsillanószemmel a lány. – Szerintem Betty csak azért szólt ne-kem, hogy puhatoljam ki a véleményedet. Ha hallanád,hogyan áradozik a leendõ házikójukról! Már a beren-dezésen gondolkozik.

– És Peter apja? Õ már tud a dologról? – kérdezteelnézõ mosollyal Heinz.

– Szerintem õt is csak ma avatták be a tervükbe. Azaratás alatt Peter Lenz biztosan nem akar ilyesmivelzavarni téged, de valami azt súgja nekem, karácsony-kor esküvõ lesz Lindenhofban.

Heinz emiatt még jobban irigyelte a felügyelõt, ámhangosan csak ennyit mondott.

– Tudod majd Bettyt nélkülözni?– De Heinz bácsi, még ha nagyon hiányozna is, ak-

kor sem állhatok a boldogsága útjába! Ritkán van rá

49


szükségem, általában a házban hasznosítja magát.Meg aztán, ha kell, a többiek is ki tudnak segíteni.

Heinz bólintott.– Peter biztosan szól, ha elérkezettnek látja az idõt.

Majd megmondom neki, hogy nagy lakodalmat csa-punk az esküvõje napján. Hûséges és megbízható al-kalmazottam, nagyon örülök, hogy rendes lányt kapfeleségül. És még csinosat is.

– Ahogy mondod, Heinz bácsi – bólogatott lelke-sen Lori.

Ezzel a dolog átmenetileg elintézõdött. Késõbb,mikor Heinz egyedül maradt öreg szolgájával, Karl el-mondta neki, hogy a fia szeretné elvenni Bettyt felesé-gül.

– Már hallottam a gyámleányomtól.– Én nincs ellene kifogása, Rommersdorf úr?– Persze hogy nincs. Szerintem nagyon jól összeil-

lenek. De te mit gondolsz? Az én véleményemnél fon-tosabb, hogy te beleegyezel-e?

Karl elmosolyodott.– Betty csinos, jóravaló, szorgos leány. A fiam jól

választott.– Szerintem is, Karl. Akkor tehát mindketten azon

leszünk, hogy az ifjú pár mielõbb egybekelhessen.– Hálásan köszönöm, Rommersdorf úr.

50


VI.

Lassan befejezõdött az aratás, s Lindenhof ura mostmár nyugodtan útra kelhetett a két hölggyel.

Berlinbe érve a Kaiserhofban vettek ki szobát. Anapok gyorsan teltek. Délelõttönként a hölgyek vásá-rolgattak, Heinz az üzleti ügyeit intézte, este pedigmoziba, színházba vagy koncertre mentek.

Egyik délután a szállóban zenés teadélutánt ren-deztek, s Heinz kötelességének érezte, hogy õk is résztvegyenek rajta.

Nem sokkal az után, hogy elfoglalták helyüket azétteremben, a szomszéd asztalhoz ismerõs társaság te-lepedett. Heinz egyik birtokszomszédja volt a felesé-gével és a fiukkal, aki Berlinben a külügyminisztéri-umban dolgozott.

Az idõsebb házaspárt Lori is ismerte, ám a fiatalem-berrel eddig még nem találkozott. Miután üdvözöltékegymást, s bemutatták egymásnak a két fiatalt, közösentelepedtek le egy nagyobb asztalhoz. Lori és az ifjúSchweigern élénk társalgásba merültek, s késõbb mégtáncolni is elmentek. Ha Heinz esetleg még nem lettvolna tisztában vele, hogy beleszeretett Loriba, akkor akínzó féltékenység most mindenképp ráébresztette vol-na. Elsápadt, amikor meglátta Lorit a fiatalember karjá-ban, és csak keserves önuralommal sikerült részt venniea társalgásban. Mintha súlyos tehertõl szabadult volnameg, amikor Lori végre visszaült mellé.

51


A lány azonban továbbra is Fred von Schweigernnelbeszélgetett leginkább, aki a legfrissebb berlini plety-kákkal szórakoztatta. A társalgás szüneteiben volt ide-je rápillantani Heinz bácsira. Azonnal észrevette, hogymilyen sápadt, s milyen komor a tekintete. Tüstént el-vesztette érdeklõdését a fiatalember iránt, és kicsinykezét Heinz kezei közé csúsztatta.

– Csak nincs valami bajod, Heinz bácsi?– Nem, csak ez a lárma, nem vagyok hozzászokva.– Akkor menjünk föl, ott biztosan csöndesebb.– Nem szeretném elrontani a szórakozásodat, Lori.– De Heinz bácsi, csak nem gondolod, hogy én itt

szórakozom, miközben te nem érzed jól magad? Gyere,menjünk!

Heinz ellenkezni akart, szégyellte magát a félté-kenysége miatt. Végül, csak hogy megnyugtassa a lel-kiismeretét, meghívta az egész társaságot vacsorára.Fred, amikor megtudta, hogy asztaltársaik máris men-ni készülnek, szomorú arcot vágott, ám a meghíváshallatán a vonásai ismét felderültek. Lori mély benyo-mást tett rá, és biztosította a hölgyeket, hogy õ is résztvesz a vacsorán. Azt is mindjárt hozzátette, hogy aszünidõt otthon tölti és reméli, hogy akkor majd gyak-ran találkoznak.

Lori elfogulatlanul barátságos volt vele a búcsúzás-nál is. Heinz pontosan hallotta minden szavukat, és új-ra feltámadt szívében a féltékenység. Nem tudta elkép-zelni, hogy fogja kibírni, ha Lori körül egyre-másra

52


újabb és újabb udvarlók legyeskednek majd. Lélekbenmár látta is Fred von Schweigernt, amint elõtte áll, ésmegkéri tõle Lori kezét. Mégis mit tehet akkor?

Nem talált megnyugtató választ a kérdésére. Mi-után visszavonultak, Lori hozott neki egy aszpirint, skedvesen kérte, pihenjen egy kicsit a karosszékben. A szobáikat összekötõ kis szalonban voltak, s az õr-nagyné kölnivizet permetezett széjjel, mondván, hogyaz majd jót tesz.

Heinz egyszer csak megfogta Lori kezét.– Nagyon haragszom magamra, Lori, amiért elron-

tottam a szórakozásodat. Biztosan szívesen táncoltálvolna még.

A lány megrázta a fejét.– Az igazat megvallva, Heinz bácsi, nemigen sze-

retem ezeket az ötórai teákat. Nem sok élvezetet talá-lok bennük.

– De olyan jól eltársalogtatok Freddel, aki nagyonrendes fiatalember – jegyezte meg Heinz nagyot nyel-ve, s kutatóan nézett a lány arcába.

– Gondolod, hogy rendes ember? Alig ismerem, ésnem szoktam elhamarkodottan véleményt alkotni. Demajd jobban megismerem, hiszen a szünidõben haza-jön és gyakran meglátogat minket. Majd akkor elmon-dom, mit gondolok róla – vonta meg a vállát egyked-vûen Lori.

Ez a válasz átmenetileg megnyugtatta a férfit. Ámamikor este az étteremben találkoztak, a féltékenység

53


zöld szemû szörnyetege ismét elõbújt, hogy feldúlja alelkét.

Fred néhány gyönyörû rózsát hozott Lorinak, s ked-ves bók kíséretében átnyújtotta. Lori köszönettel elvet-te a virágokat, az arcához emelte, s belélegezte csodá-latos illatukat.

– Gyönyörûek ezek a rózsák, de a lindenhofiak száz-szor szebbek – súgta oda késõbb Heinznek.

Fred von Schweigern egész este csak Lorival be-szélgetett. Heinzben újra meg újra feltámadt a félté-kenység, mégpedig olyan erõvel, hogy azt már maga isnevetségesnek érezte. Örült, amikor vége lett az esté-nek, és visszavonulhattak.

Schweigernék még szívesen találkoztak volna velükaz elkövetkezendõ napokban, ám Heinz nem látott er-re lehetõséget.

– Holnap délután hazautazunk, és addig még el kellintéznünk egyet s mást.

– Kár – mondta Fred, és olyan pillantást vetett Lori-ra, hogy Heinz legszívesebben felképelte volna.

Lori azonban azzal vigasztalta, hogy majd Linden-hofban úgyis találkoznak. Ettõl a biztatástól Fred jó-kedve rögtön visszatért.

Másnap reggel a szobapincér gyönyörû fehér rózsa-csokrot hozott egy kártya kíséretében, amire Fred né-hány kedves búcsúszót írt. Lori zavartan nézett a kül-deményre, átvitte a szalonba, és a reggelizõasztalratette.

54


– Nem gondolod, Heinz bácsi, hogy az ifjú Schwei-gern úr túl gáláns, ami az ajándékozást illeti?

Lori szavaiból egyértelmûen kicsengett a rosszal-lás, úgyhogy Heinz gyorsan legyûrte mérgét, amely acsokor láttán támadt benne.

– Biztosan kedveskedni akart – mondta szenvtelenül.– Igen, de szerintem ez azért már túlzás.Ez ismét elutasítóan hangzott, és Heinz elégedett

volt.– Szóval nem tetszik a fiú? – kérdezte látszólag

mellékesen.– Jól el lehet vele beszélgetni, ha valakit nem zavar,

hogy állandóan szépeket mond.– Talán nem szereted a bókokat?– Nem, tényleg nem szeretem. Mindig arra gondo-

lok, milyen ostobának tarthat, hogy folyton dicsérget.Hiszen képtelenség ezt mind elhinni!

Heinz eddig is tudta, hogy a lány nem sokat ad abókokra, s hogy ítéleteiben milyen mértéktartó. Töb-bek között éppen ez tetszett neki benne annyira.

Nem akarta önteltté tenni, s így megfosztani leg-fõbb vonzerejétõl, mégis jobbnak látta, ha figyelmez-teti:

– A szép szavakat komolyan is gondolhatják, Lori.– Ó, Heinz bácsi, ezt nem nagyon hiszem – rázta

meg a fejét nevetve a lány. Töltött egy csésze kávét, és Heinz elé tette úgy,

mintha csak otthon lennének, Lindenhofban. Aztán

55


magának is töltött, majd felragyogó tekintettel nézett aférfira:

– Hál’ istennek, holnap már újra Lindenhofban reg-gelizünk.

– Örülök, hogy Lindenhof kiállta a próbát Berlin-nel szemben.

– Nemcsak én, az õrnagyné is alig várja, hogy visz-szatérjünk.

– Ezt nagy megkönnyebbüléssel hallom. Már fél-tem, hogy a hölgyek szívesebben maradnának itt.

– De Heinz bácsi, Lindenhofban még akkor is jó,ha nem történik semmi. Most meg ráadásul jön a szü-ret! Ilyenkor nélkülözhetetlenek vagyunk, nekem elhi-heted.

Milyen jólesett ezt hallani!Délelõtt még néhány dolgot elintéztek, majd ebéd

után máris indultak a pályaudvarra. Derûs hangulat-ban tették meg az utat hazáig, s már késõ este volt, mi-kor megérkeztek Lindenhofba. Nemsokára úgy gon-doltak a berlini kirándulásra, mint egy szórakoztató,ám valójában jelentéktelen epizódra. A gyümölcsszü-ret ideje alatt Lori boldog volt, mint talán még sohaéletében, õszinte elragadtatással nézte az érett, illato-zó gyümölccsel teli kosarakat.

Fred von Schweigern eközben mindennapos vendégvolt Lindenhofban. S bár Heinz buzgón gyõzködte ma-gát, hogy a férfi egyáltalán nem veszélyes Lorira, szíve

56


mélyén mégis félt, hogy ez megváltozhat. Vagy jön va-laki más, aki komolyan megtetszik a lánynak. Újra megújra rendreutasította magát. Nem szabad magára gon-dolnia, csak Lori boldogsága számít. S micsoda áldáslenne, ha a lány beleszeretne valakibe! Hiszen az õ vá-gyai nem teljesülhetnek. Ha nem vetne rájuk a múlt sö-tét árnyékot, akkor persze minden erejével azon lenne,hogy elnyerje Lori szívét. Így azonban bele kellett tö-rõdnie, hogy a lány másé lesz. Legfeljebb azért imád-kozhatott, hogy ez minél késõbb történjék meg.

Lorinak fogalma sem volt arról, milyen harc dúl agyámja lelkében. Gondtalanul szórakozott Fred társa-ságában, ám egy napon megelégelte, hogy egyre tüze-sebb bókokkal teszi neki a szépet a fiú.

– Arra kényszerít, Schweigern úr, hogy kerüljem azönnel való találkozást. Az udvarlása nem kívánatosszámomra. Ha tehát a szándékai nem csupán barátiak,akkor jövõbeli látogatásaikor vissza fogok vonulni aszobámba.

Fred von Schweigern nagyon meglepõdött. Érthe-tetlen volt számára, hogy ha õ egy nõt kitüntet a fi-gyelmével, az elutasíthatja. Mindenesetre nem adta fela reményt. Hiszen az ifjú hölgyek eleinte gyakran hú-zódoznak, ám késõbb rendszerint megenyhülnek. Kis-sé visszafogta hát magát, remélve, hogy Lori ellenál-lását megtöri. Ritkábban látogatta meg, aztán vége islett a szabadságának. Búcsúzóul nagyon bánatos arcotvágott, hogy ezzel is büntesse Lorit.

57


A lány azonban alig figyelt rá, és megkönnyebbül-ten lélegzett fel, amikor tolakodó hódolója végre eluta-zott. Heinz, aki folyamatosan figyelte õket, természe-tesen észrevette Fred rosszkedvét. A fiú elutazása utánkönnyedén megkérdezte:

– Schweigern úr látogatásai mintha megritkultakvolna az utóbbi idõben, s mintha a jókedve sem lettvolna a régi…

– Ennek talán én vagyok az oka, Heinz bácsi – ne-vetett fel zavartan Lori. – Azt hitte, megtisztel a hódo-latával, ám én kereken megmondtam neki, hogy neszámítson semmire.

Heinz szívét forró öröm öntötte el, szinte belere-megett. Erõt vett magán, és nagyvonalúan így szólt:

– Nagyon megkedvelt téged.– Heinz bácsi, csak nem akarsz megszabadulni tõ-

lem? – fürkészte a férfi tekintetét meglepetten Lori. – Erre gondolnod sem szabad, Lori. Minél tovább

magam mellett tarthatlak, annál jobb. De nem akaroka boldogságod útjába állni.

A lány elgondolkozva nézett maga elé.– Nem hiszem, hogy boldog lehetnék másutt, mint

Lindenhofban.– Ez még megváltozhat – válaszolta fojtott izga-

lommal Heinz.A beszélgetésük itt félbeszakadt. Az õrnagyné lé-

pett a szobába, hogy elköszönjön tõlük, mielõtt kilova-golnak. Lori nagyon tehetségesnek bizonyult a lovag-

58


lásban, és ma elsõ alkalommal kísérhette el Heinzet egyhosszabb útra. Gyorsan a szobájába ment, és átöltözöttlovaglóruhába. Heinz az udvaron várta, és beemelte anyeregbe. Búcsút intettek az õrnagynénak, s ellovagol-tak. Eleinte lépésben haladtak, majd lassú ügetésrefogták a lovakat. Amint kiértek a földekre, Heinz vág-tára biztatta lovát, ám közben egy pillanatra sem té-vesztette Lorit szem elõl. A lány orcái kipirultak azigyekezettõl, élvezte, ahogy szinte repül vele a ló. Mi-vel biztonságban érezte magát, meg akart szabadulni amértéktartó vezetéstõl. A férfi azonban biztos kézzeltartotta a gyeplõt.

– Alkalmazkodnod kell a tempómhoz, Lori – mond-ta csaknem szigorúan.

– Úgy szeretnék szabadon vágtázni egyszer!– Erre még várnod kell. Igaz, hogy jámbor a lovad,

de neki is lehetnek bogarai. Teljesen ki kell ismernedahhoz, hogy mindig biztonsággal kezelhesd. Szóval,ma még nem vakmerõsködünk.

– Igazad van, Heinz bácsi – bólintott beleegyezõena lány. – Már észnél vagyok.

– Jó, hogy belátod. Nem lesz még elég mára? Visz-szaforduljunk?

– Szeretnék még lovagolni, ha nincs ellenedre.Ugyan mi lett volna ellenére, amit Lori szeretett

volna! Ellovagoltak megnézni a krumpliföldeken dol-gozó munkásokat. Lori nagyon büszke volt, hogy nemfáradt el, és még a hazafelé utat is jól bírta. Elégedetten

59


értek haza, s épp annyi idejük maradt, hogy átöltözze-nek a vacsorához. Lori az asztalnál lelkesen mesélte azõrnagynénak, hogy milyen nagy utat tettek meg.

– Az ember vagy könnyedén megtanul lovagolni,vagy soha. Magának tehetsége van ehhez, Lori – mond-ta mosolyogva Sundné.

– Azért nem szabad elbíznia magát és vakmerõs-ködni – szólt közbe Heinz intõn.

– Nincs más megoldás, rövid pórázon kell tartani– tréfálkozott az idõs hölgy.

Lori felnevetett.– Heinz bácsi olyan szigorú tanárnak, mint amilyen

jóságos különben.– Ennek így kell lennie, Lori. Nem engedem, hogy

bajod essék.– Tudom, hogy csak jót akarsz nekem – felelte há-

lásan a lány, s megsimogatta a férfi kezét.A kicsiny, meleg kéz simogatása leírhatatlan érzé-

seket ébresztett Heinzben. Egy pillanatra elvesztette azönuralmát, a lány keze fölé hajolt, és gyengéd csókotlehelt rá. Ilyesmi még sosem történt. Lori egy kicsitmegijedt, és visszahúzta a kezét. Valami megmagya-rázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Heinz szemrehá-nyást tett magának a kézcsók miatt.

– Egy simogató kezet mindig hálásan meg kell csó-kolni – mondta kényszeredett mosollyal. – Így tanítot-ta a mamám még kiskoromban.

60


A férfi csókja szinte égette Lori kezét. Alig mertrápillantani. De hamar összeszedte magát, így nem váltkínossá a helyzet.

Teltek-múltak a napok. A gyümölcsszüret véget ért,a bõ termésnek nemcsak Lori, az õrnagyné is örült. A konyhában lázas munka folyt. Heinz összességébenis elégedett lehetett, mert idén még a burgonyahozamis kiválónak bizonyult. Nem minden évben volt hozzáilyen kegyes a természet.

61


VII.

Beköszöntött a tél. Lindenhofban csendesen és barát-ságosan folyt az élet. Heinz csak ritkán lovagolt ki aföldekre, de gyakran befogatta a szánt, hogy Lori és azõrnagyné is gyönyörködhessék a hóval borított táj cso-dás látványában.

A dolgozószobában órákig tanulmányozták Lorivalaz üzleti könyveket. Elkészítették az éves összesítést,és összeállították a tavaszi vetéshez szükséges meg-rendeléseket. Reggelente késõbb keltek fel, és az étke-zések után tovább üldögéltek együtt. Lorit elvarázsoltaa behavazott táj. Olyan önfeledten hancúrozott a hóban,akár egy gyermek, kipirult arccal és ragyogó szemmeltért vissza a házba. Heinz érezte, hogy szerelme naprólnapra mélyül, ám bármilyen nehezére esett is, gondo-san eltitkolta érzéseit.

Nem sokkal Peter és Betty esküvõje elõtt Lori a ré-gi holmijai között kutatott. Felment a padlásra, és bele-nézett a nagy bõröndbe is, ami a szülei hagyatékábólmaradt rá, hátha talál valamit, amit az ifjú párnak aján-dékozhatna. Élvezettel kotorászott a régmúlt emlékeiközött. Nevelõanyja sok emléket megõrzött a szüleitõl.A bõrönd legalján egy iratgyûjtõre lelt, mindenfélemegsárgult papírral. Kinyitotta a mappát és belenézett.Leveleket, naplókat és újságkivágásokat talált. Mostcsak átfutotta õket, de elhatározta, hogy majd a szobá-jában alaposan áttanulmányozza valamennyit.

62


Mikor becsukta a bõröndöt, megjelent az õrnagyné,és együtt átnézték a holmikat, amelyeket kiválogatottaz ifjú párnak. Volt közte bútor, függönyanyag, szõnye-gek és más használható dolgok. Egy helyre gyûjtöttékmindet, majd Lori megkérdezte Heinzet, hogy egyet-ért-e a választásukkal. Heinz csakis helyeselni tudott.

Az esküvõt néhány nappal karácsony elõtt tartot-ták. Gyönyörû volt a szertartás, s az ifjú pár tiszteleté-re adott ünnepi vacsorán is mindenki remekül éreztemagát.

Lori és az õrnagyné ezután rögtön belefogtak a ka-rácsonyi elõkészületekbe. A Berlinbõl érkezett csoma-gokat, ládákat kicsomagolták. A karácsonyfa feldíszí-tésénél még Heinz is segédkezett, aki évek óta nemvolt ilyen karácsonyi hangulatban. Most azonban kitudja hányadszor is engedelmesen mászott fel a létrá-ra, és akasztgatta a díszeket.

Hosszú, fehér abrosszal leterített asztalokat állítot-tak fel, a kosarakban alma és dió állt halomban. Azegész ház sütemény- és fenyõillatban úszott. Heinzszámára Lori és az õrnagyné egy külön kis asztalkátállított fel, amelyen gondosan becsomagolva sorakoz-tak az általuk készített ajándékok. Az alkalmazottakszámára késõ délután volt az ünnepség, majd este, egykisebb teremben Heinz és a hölgyek is megajándékoz-ták egymást. Lori ajándékait az õrnagyné szerezte beBerlinben Heinz megbízásából. Volt ott minden, ami-nek egy fiatal lány örülhet.

63


A karácsony mindhármuk számára felejthetetlen él-ményt adott. Heinz elhatározta, hogy az ünnepek alatta nyomasztó gondokat távol tartja magától, és ez teljesmértékben sikerült is. A gyönyörû karácsonyi napokgyorsan tovaszálltak.

Délutánonként nagy szánkirándulásokat tettek azerdõbe. Az egyik ilyen alkalommal szembejött velükegy másik szán, amelyben Fred von Schweigern ült aszüleivel. A fiatalember kissé hûvösen üdvözölte õket.Másnap reggel eljegyzési értesítõt kaptak. Fred elje-gyezte egy bankár lányát. Heinz óvatosan nyújtotta átLorinak a kártyát, de a lány csak mosolygott.

– Látod, Heinz bácsi, végül ez a gond is magátólmegoldódott!

– Ami azt illeti, elég gyorsan megvigasztalódott alovagod – jegyezte meg fejcsóválva Heinz.

Valójában persze nagy kõ esett le a szívérõl, hiszenezzel teljesen nyilvánvalóvá vált számára, hogy Frednem tett mélyebb benyomást Lorira.

Az ünnepek elmúltával néhány csendes, zavartalannap következett. Lorinak most jutott csak ideje elõ-venni a padláson talált irattartót, s átnézni a megsár-gult iratokat, amelyek megboldogult édesapjától ma-radtak rá.

Már csaknem két órája lapozgatta a papírokat anél-kül, hogy bármi érdekeset talált volna. Aztán egy cso-mag gondosan összekötözött levél került a kezébe.Elvágta a zsineget, és átnézte a leveleket. A számára

64


teljesen ismeretlen kézírással megcímzett borítékokközött géppel írt levélmásolatok lapultak. A kézzel írtlevelek egy bizonyos Gerhard Brunstól származtak, a gépelt oldalakat pedig az apja írta ezekre válaszul. A teljes levelezés a kezében volt hát. Kíváncsian kezd-te olvasni a sorokat, mígnem hirtelen összerezzent. Azegyik, apja által írt levélben a következõ állt.

„Semmi értelme, hogy a barátságunkra hivatkozzék.Az én fogalmaim szerint mi sohasem voltunk barátok,maga csak egy ismerõsöm, akivel idõnként találkoztam:még rokonszenvesnek sem mondanám. Késõbb egy ésmás a fülembe jutott a viselt dolgairól, és ez végképp ki-zárta köztünk a barátságot. Arra kér, hogy segítsek tet-tének eltitkolásában. Mint közvetlen felettese, erre nemlátok lehetõséget. Hiszen akkor mást gyanúsítanánakÖn helyett. Egy véletlen során jutott tudomásomra azÖn eljárása, amit feltétlenül jelentenem kell. Legfeljebbsajnálatomat fejezhetem ki, hiszen nem szívesen ülteteksenkit a vádlottak padjára. Egyetlen dolgot tehetekÖnért: adok huszonnégy óra haladékot, amennyibenmeg kívánja akadályozni, hogy rokonai a bíróságon lás-sák viszont. Ez minden, amit felajánlhatok.”

A másolaton ott volt Lori apjának aláírása.Gerhard Bruns így válaszolt erre a levélre:„Könyörgök Önnek, hogy adjon nyolc nap haladé-

kot, mielõtt felfedné a bûnömet. Még jó néhány dolgotel kell intéznem. Hiszen nem múlik semmi ezen a nyolcnapon, nem tudok elmenekülni. Kérem, legyen nagyvo-

65


nalú egy szerencsétlen flótással szemben, akit elraga-dott a szenvedélye. Az asszony, akit õrült szerelemmelszeretek, megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem teljesí-tem költséges kívánságait. Ezért kellett csalnom. Egye-dül csak abban reménykedhettem, hogy mindent jóvátudok tenni, mielõtt felfedeznék a hiányt. Egy szeren-csétlen véletlen folytán jutott titkom az Ön tudomásá-ra, és megértem, ha tisztessége tiltja, hogy hallgassonróla. Csak egy hetet kérek Öntõl, addigra mindent rend-be tudok hozni.”

Lori szíve a torkában dobogott, ahogy összehajto-gatta a levelet, és olvasni kezdte apja válaszát.

„Megadom magának a kért haladékot. Holnaptólvon Trauenstein úr meghívására egy vadászaton veszekrészt, míg távol leszek, lesz ideje rendezni az ügyeit.Visszatértemkor mindent feltárok. Addig is járjon elsaját belátása szerint.”

Lori megnézte a keltezést. A levél két nappal apjahalála elõtt íródott, válaszként pár sor érkezett.

„Feltételeit elfogadom, megértését köszönöm. Sze-gény édesanyámat megkímélte a legrosszabbtól.”

A többi levelet már elõzõleg elolvasta, tulajdonkép-pen mind ezzel az üggyel foglalkozott. Ez volt min-den, mást nem talált. Vagyis a halál megakadályoztaaz édesapját abban, hogy feltárja Gerhard Bruns viseltdolgait, vonta le a következtetést. Apja korai halála mi-att a férfi nyilván büntetlen maradt.

Újra összekötözte a leveleket és félretette. További

66


érdemlegeset nem talált a papírok között, gondolta, azegészet elégeti. Már éppen a levélköteget is oda akar-ta tenni, amikor eszébe jutott valami. Nem lenne jobb,ha megmutatná ezt a levelezést Heinz bácsinak? Talánismerte ezt a Gerhard Brunst.

Fogta a leveleket, és bement gyámja dolgozószobá-jába.

– Te vagy az, Lori?– Igen, Heinz bácsi, hoztam valamit. Múltkor a pad-

láson megtaláltam apám régi iratait. A legtöbbje ér-dektelen családi levelezés. Aztán ráakadtam erre a le-vélkötegre, amelynek tartalma esetleg érdekel téged.Gerhard Bruns és apám levelezése. Az utolsót két nap-pal a halála elõtt kézbesítették.

A név hallatára Heinz meglepetten nézett fel.– Ismertem egy Gerhard Bruns nevû férfit. Mérnök

volt ugyanabban a gyárban, ahol apád fõmérnökkéntdolgozott, vagyis az édesapád beosztottja volt. Egyi-künk sem találta rokonszenvesnek, nekem még egycsúnya összezördülésem is volt vele.

– Akkor ezek a levelek még érdekesebbek lesznekszámodra. Kérlek, olvasd át, és mondd el róluk, mi avéleményed!

– Rendben, máris elolvasom. Aztán majd ebéd utánbeszélünk róla.

– Akkor nem is zavarlak tovább.– Te sosem zavarsz engem, Lori – mondta Heinz

mosolyogva.

67


A lány hálásan visszamosolygott rá és kiment.Heinz elgondolkodva nézett utána, kezében a leve-

lekkel. Gerhard Bruns – mormolta maga elé elmélázvaa nevet. Annak idején úgy hallotta, hogy Bruns nagyonléha életet él. Kutyahûséggel szeretett egy asszonyt,akinek életvitele még az övénél is több kívánnivalót ha-gyott maga után. Megjósolták, hogy a nõ elõbb-utóbbtönkreteszi. Egyszer, egy este véletlenül összetalálko-zott velük egy étteremben. Nem jutott eszébe semmielfogadható kifogás, amikor Bruns meghívta az aszta-lukhoz. Késõbb ezt alaposan meg is bánta. Bruns ba-rátnõje egész este kacéran és kihívóan viselkedett vele.Késõbb is túl gyakran szaladtak össze véletlenül. Egyeste aztán, már csaknem tettlegesen kellett a nõ tudo-mására hoznia, hogy semmi keresnivalója nála.

A nõ átkokat szórt rá és otthagyta.Néhány nappal késõbb Bruns megfenyegette. Ha

még egyszer molesztálni merészeli a szerelmét, nemáll jót magáért, kiabálta feldühödve. Heinz a váratlanés jogtalan fenyegetõzéstõl annyira meglepõdött, hogyarra sem volt módja, hogy visszautasítsa a rágalmakat.Mielõtt szóhoz jutott volna, Bruns elrohant. Bizonyá-ra az asszony tüzelte fel ellene, hogy így álljon bosszútrajta a határozott visszautasításért, hozta fel akkor aférfi mentségére. Bár sajnálta Brunst, hogy ennyireoda van ezért a feslett nõszemélyért, mégsem hagyhat-ta annyiban a fenyegetést. Mindenképpen tisztázniakarta vele a dolgot.

68


Még aznap felkerekedett, hogy felkeresse az ottho-nában. A háziasszonytól azonban megtudta, hogy el-utazott, és csak pár nap múlva tér haza.

Aztán olyan tragikus események következtek, ame-lyek fényében mindez jelentéktelen aprósággá törpült.Heinz még aznap este elutazott Trauenstein birtokára.Ott találkozott Lori apjával, és beszámolt neki Brunsfelháborító viselkedésérõl.

Fritz Roda összehúzott szemöldökkel hallgatta.– Ez a nõ teljesen tönkre fogja tenni Brunst. Már így

is nem kívánatos dologra vette rá. Ne csinálj belõleügyet, az ilyen ember gyakorlatilag beszámíthatatlan.

A másnapi vadászaton aztán Rodát megmagyaráz-hatatlan módon eltalálta az õ golyója. Heinz soha töb-bé nem találkozott Brunsszal. Mire nagy bánatából ésgyászából magához tért, megtudta, hogy a férfi kül-földre távozott.

Most pedig itt ül barátja és Bruns leveleivel. Össze-szedte magát és olvasni kezdett.

Már az elsõ levél olvasásakor meghökkent, és ahogytovább olvasott, érdeklõdése egyre nõtt. Megértette,milyen hangulatban lehetett Bruns, amikor barátnõjeközölte vele, hogy Heinz kikezdett vele. Tudta, hogyFritz Roda napokon belül feljelenti. Nincs más válasz-tása, mint a börtön vagy az öngyilkosság. Bruns való-színûleg jobbnak látta, ha külföldre menekül, semmintelítéljék vagy fõbe lõje magát. Bizonyára azért kérteaz egy heti haladékot is, hogy kereket oldjon, mielõtt

69


Fritz Roda feljelenti. Heinz elgondolkodva nézett a le-velekre. Akkoriban azt beszélték, hogy Bruns a barát-nõjét is magával vitte. Közelebbit nem hallott róluk,meg aztán annak idején nem is tudott másra gondolni,mint a tragédiára, amelynek akaratlanul az okozójalett. S már megint a végzetes baleset járt a fejében, kitudja hányadszor, ismét azon tépelõdött, hogyan lõhet-te le a barátját. A golyó, amely Rodát eltalálta és azon-nal megölte, egy vadászpuskából származott. Ennyittudtak megállapítani. Heinz tudta, hogy két lövéstadott le, s valóban két golyó hiányzott a fegyverébõl.Egy éppen felbukkanó õzet akart eltalálni. Az egyiklövés azonban célt téveszthetett, mert az õzet csakegyetlen halálos lövés érte. Barátja a mellette lévõleshelyen állt, és a vakvéletlenen múlt, hogy a lövés õtérte. Heinz még ma sem tudta felfogni, hogy is vehe-tett ilyen irányt a lövedék. Bíráit szerencsére meg tudtagyõzni arról, hogy tragikus véletlen volt, nem pedigelõre kitervelt bûntény.

De mit használt mindez! A szerencsétlenség meg-történt, és sötét árnyékot vetett egész életére.

Heinz felállt. A leveleket betette az íróasztal egyikfiókjába. Maga sem tudta, miért. Hisz mindez olyanrégen történt. Bruns eltûnt, soha senki nem hallott töb-bé felõle. A leveleknek nem volt jelentõségük. Valamimegmagyarázhatatlan érzés mégis arra késztette, hogymegõrizze õket.

70


Ebédnél Lorinak csak annyit mondott, hogy elol-vasta a leveleket, és elrakta a íróasztalába. Aztán gyor-san másra terelte a beszélgetést.

71


VIII.

A tél véget ért. Már mutatkoztak a tavasz elsõ jelei.Heinznek egyszeriben nagyon sok lett a dolga odakint,és Lori, aki mostanára már kitûnõen lovagolt, csaknemmindennap elkísérte. Már egy éve élt a birtokon, ésegyre inkább otthonának érezte Lindenhofot. Heinz isnyilvánvalóvá tette számára, hogy itt az otthona. Ezazonban nem csökkentette a lány iránta érzett háláját;változatlanul nagy gyöngédség fogta el, ha jótevõjéregondolt. Aztán egyszer csak ráébredt, hogy érzéseinem csupán tiszteletbõl és hálából fakadnak.

Lori Heinz szeme láttára vált vonzó fiatal hölggyé,s a férfiban egyre jobban megérett az elhatározás,hogy a lány már nem sokáig maradhat nála. Hõsiesenküzdött az érzéseivel, de képtelen volt elfojtani szívébena szerelmet. Csakhogy Lorinak nem volt szabad meg-tudnia, hogy szereti õt. Idõnként, amikor egymás mel-lett lovagoltak a tavaszi mezõkön, szinte megijedtek alelküket betöltõ hatalmas boldogságtól. Mintha egyálomban élnének. Különösen Heinz rettent meg ilyen-kor; nem tudta eldönteni, vajon elárulta-e magát. Ál-mában sem gondolt rá, hogy Lori mélyebben, jobbanmegszeretheti, mint ahogy egy jó gyámot illik. Nekikellett hát ügyelnie arra, hogy Lorit távol tartsa magá-tól, és a lány csak a gyámját lássa benne. Mégis ilyen-kor boldogság töltötte el, meleg hullámokban áradt eltestében az öröm. Aztán gyorsan összeszedte magát,

72


és közömbös hangon beszélt tovább. Minden lehetõsé-get megragadott, hogy Lorit fiatalemberekkel ismer-tesse össze. Meg kellett védeni egy érzéstõl, ami csakboldogtalanságot hozhatott számára. Lori azonban min-den fiatalemberrel szemben közömbös maradt; szívesenelbeszélgetett velük, viccelõdött, nevetgélt, teniszezett,sõt még a földekre vagy az erdõbe is kilovagolt Heinzbácsi pártfogoltjaival, ám magában mindegyiket a bácsi-val hasonlította össze.

Hetek és hónapok teltek el így. Mindketten fegyel-mezték magukat, és nagyon ügyeltek rá, nehogy a má-sik bármit is észrevegyen az érzéseikbõl.

Az õrnagynét, úgy látszik, sikerült megtéveszteni-ük, mert az asszony valóban nem vett észre semmit ab-ból, ami a két fiatal között zajlott. Nem fedezte fel a fi-nom, láthatatlan szálakat, amelyek egyre szorosabbankötötték össze õket. Csak az öreg Karl nézett idõnkéntnagyon aggódva az urára és a lányra. Jól ismerte a gaz-dáját, s most is látta, amint Lori egyre jobban a szívé-hez nõ. Milyen szép is lenne, ha az uraság elvennéLorit, gondolta magában nemegyszer, miközben sajnostúlságosan is jól tudta, hogy ez lehetetlen.

Egy napon a földeken baleset történt. Egy fiút sú-lyosan megsebesített az egyik munkagép. Peter Lenzlovas futárt küldött a házba, hogy értesítse Rommers-dorf urat, jöjjön az elsõsegélynyújtó ládával. Heinzazonban üzleti ügyben éppen a szomszéd birtokon tar-tózkodott. Lori tehát egyedül indult el, fogta a kötsze-

73


reket és gyógyszereket tartalmazó ládát, felugrott a lóra,és gyors ügetéssel a baleset helyszínére sietett. Elõttemég meghagyta, hogy vigyenek azonnal egy hordágyata sérült számára. Mikor megérkezett a sebesülthöz,Peter Lenz elkérte tõle a kötszert.

– Adja csak ide, kisasszony, ez nem magának valólátvány! Majd én bekötözöm.

– Hogyha segítségre van szüksége, gazdatiszt úr,szívesen rendelkezésére állok. Higgye el, nem rémisztaz ilyesmi.

– Köszönöm, kisasszony, már így is nagyon sokatsegített. Kérem, lovagoljon vissza, és küldjön ide egyhordágyat.

– A hordágy már úton van.– Akkor nincs más teendõ, mint tiszta ágyat húzni

a sebesült számára, ahol az orvos megvizsgálhatja ésrendesen bekötözheti.

– Rendben van. Akkor hát megyek is, s otthon min-dent elõkészítek. Remélem, nincsen életveszélyben sze-gény ember.

– Nem, úgy látom, nincsen. De lehet, hogy a karjátelveszíti.

Lori elsápadt és megingott. Peter Lenz megfogta akönyökét, nehogy elessen.

– Látja, nagyságos kisasszony, ez nem nõknek va-ló. Kérem, menjen haza! – mondta most már nagyonhatározottan, majd sietve a sebesülthöz fordult.

Lori felkapaszkodott a lovára, és amilyen gyorsan

74


csak tudott, visszaindult. Még mindig nagyon sápadtvolt és rosszul érezte magát. Az út felét sem tettemeg, amikor minden erõfeszítése ellenére elájult. Agyeplõ kicsúszott a kezébõl, õ pedig leesett a nyereg-bõl a puha földre. A ló csodálkozva kereste lovasát,megszagolgatta az alélt testet, és poroszkálni kezdetthazafelé.

Ezalatt Heinz is hazaért. Amikor meghallotta, hogybaleset történt, azonnal elindult a helyszínre. Karl szóltneki, hogy a kisasszony is kilovagolt, elvitte az elsõse-gélyládát.

Heinz éppen a mezõn vágott keresztül, amikor hir-telen összerezzent. Lori lova jött vele szemben, ám lo-vasa nélkül, maga mellett húzva a gyeplõt a földön.Iszonyúan megijedt. Vajon mi lehet Lorival?

Gyors vágtára fogta a lovát, s közben holtsápadtan,rettegve kémlelte a tájat. Nem tartott sokáig, amikormeglátta a lányt a mezõn feküdni. Mint a villám, mel-lette termett, leugrott a lováról és fölé hajolt. Karjábaemelte, és remegve nézett a halovány arcba.

Képtelen volt uralkodni magán, lehajolt és megcsó-kolta a fehér ajkakat. Nem tudott másra gondolni, csakhogy élettelenül fekszik a karjában.

– Lori, édes Lori, drága szerelmem, mi történt ve-led? Lori, ébredj föl, az isten szerelmére, térj magad-hoz, ne törd össze a szívem, szeretlek! – tört ki belõle,és újra meg újra megcsókolta a lányt.

Lori lassacskán magához tért, hallotta a férfi hang-

75


ját, és érezte csókjait a száján. Már tudta, hogy õ isszereti Heinzet. Hallotta a szerelmi vallomást, meg isértette, kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Még azájulás hatása alatt karját a férfi nyakára fonta, és oda-simult hozzá.

Ajkai, mintegy álomban, viszonozták a csókokat. – Heinz, kedvesem, most már tudom, szeretlek, sze-

retlek!Szerelmesen elsuttogott szavai teljes odaadásról ta-

núskodtak, ami mélyen megérintette a férfi lelkét. Új-ra meg kellett csókolnia.

– Te, te drága, édes Lori, szeretlek, szeretlek! Nemtehetek ellene semmit.

A lány ragyogó szemmel nézett rá, és édes mosoly-lyal újra csókra nyújtotta a száját.

A férfi hirtelen magához tért. „Istenem, mit tettem!Nem szabad megérintenem Lori száját.” Fölállt, és fel-segítette a lányt is.

– Fáj valamid, Lori? – kérdezte rekedten.– Nem, nem, ne nyugtalankodj. Én… én azt hiszem,

elájultam. Annyira sajnálom azt a szegény embert...!Biztosan leestem a lóról, de semmi bajom. Jaj, Heinz,szegény ember, haza kell sietnem, hogy elõkészítsemaz ápolását.

A férfi érezte, hogy Lori már képes megállni a sajátlábán, és el akarta engedni. Õ azonban boldogan oda-simult hozzá.

– Jaj, Heinz, hogy lehetek én ilyen boldog, amikor

76


azzal a szegény emberrel ekkora rettenetes szerencsét-lenség történt?

Szavai a férfi szívébe hasítottak. Édes istenem, ha-marosan õ is milyen boldogtalan lesz, gondolta.

Halk horkantásra figyeltek fel. Lori lova követteHeinzet, és most várakozóan állt mögöttük.

– Képes vagy hazalovagolni, Lori? – kérdezte Heinz,megkeményítve a hangját.

– Igen, Heinz, nagyon jól érzem magam, nem tu-dom, hogyan lehettem ennyire gyenge – nézett fel ráédes, odaadó nevetéssel Lori. – De jó is, hogy így tör-tént. Ki tudja, mennyi ideig kínoztuk volna még egy-mást. Féltünk volna megvallani az érzelmeinket.

A lány szívbõl jövõ szavait hallva a férfi alig tudtatürtõztetni magát. De mégiscsak így kellett lennie. Nemszabad Lorit még egyszer a karjaiba vennie, nem sza-bad az édes száját megcsókolnia. Mit tett! Úgy éreztemagát, mint egy áruló.

Gyorsan felemelte Lorit a nyeregbe, és égõ szemek-kel nézett rá.

– Jól ülsz? Biztos vagy magadban? – kérdezte.– Igen, Heinz. Nem is hiszed, milyen jó, hogy már

nem kell bácsinak szólítanom téged!A férfi egy pillanatra a lány ruhájába rejtette az ar-

cát, de rögtön felegyenesedett, és maga is felugrott alovára.

– Gyere, gyorsan visszakísérlek a házig, aztán me-gyek, s megnézem a sebesültet.

77


– Egyedül is haza tudok menni, Heinz.– Nem szabad most egyedül lovagolnod, Lori! –

rázta meg a fejét a férfi. – Lehet, hogy megint elkap agyengeség.

A lány csillogó szemmel nézett rá. – Mondhatom, jó kis gazdasszony lesz belõlem!

Rögtön elájulok, ha valaki megsebesül. Szidjál csakmeg, kedves Heinz!

De õ csak a fejét ingatta, aztán nekieresztették agyeplõt. Otthon Heinz átadta Lorit az õrnagynénak, ésújra elvágtatott. Egyedül kellett maradnia, átgondolni,hogy most mi legyen. De semmi másra nem tudottgondolni, mint hogy megcsókolta Lorit, s hogy a lánymilyen bensõségesen viszonozta a csókját. Majd eszétvette a boldogság, ha erre a csókra gondolt.

„Enyém a csókjának íze, a szívem kínja sosem szû-nik” – visszhangzottak lelkében a költõ szavai. Ugyan-akkor borzasztóan féltette Lorit. Most hogyan tovább?Egyre csak ezen tépelõdött. De hiába; képtelen volttisztázni az érzelmeit. Aztán ott állt a sebesült elõtt,aki vértelen arccal, csukott szemmel feküdt a földön.Takarókat terítettek rá és köré, majd hamarosan meg-érkezett a hordágy is. Peter Lenz erõs, vastag kötésttett a férfi karjára, elsõsorban azért, hogy csillapítsa a vérzést. Azután a fájdalomtól eszméletlen testet ahordágyra emelték, és hazavitték. Ott már várta õketaz orvos, aki megvizsgálta a sérült kart, majd sínbetette és szakszerûen bekötözte. Dolga végeztével úgy

78


nyilatkozott, hogy valószínûleg nem lesz szükség am-putálásra.

Mindannyian fellélegeztek. Az orvos ott maradtebédre, így aztán Lori és Heinz egy pillanatra sem ma-radtak kettesben.

Már esteledett, amikor az orvos elment, s Heinzvisszavonult a dolgozószobájába. Idõt akart nyerni,ezért megkérte Lorit, pihenjen le egy kicsit. A lányazonban csak a fejét rázta.

– Nincs semmi bajom, Heinz. Megyek veled dolgoz-ni. Hiába is akarsz, nem tudsz lebeszélni.

Heinz nem vitatkozott. Tudta, elõbb-utóbb úgyistisztázni kell a köztük történteket. Elindultak hát afolyosón a dolgozószoba felé. Lori a férfi tenyerébecsúsztatta a kezét, és lágy hangon odasúgta neki:

– Hogyan gondolhattad, hogy most már el tudsz ûz-ni a közeledbõl?

A férfi görcsösen megszorította a meleg kis kezet.Beléptek a szobába, s Heinz becsukta az ajtót. Ott áll-tak hát egymással szemben.

– Ó, Heinz, megint olyan komor vagy, olyan bol-dogtalannak látszol – fürkészte a férfi arcát aggodal-masan Lori. – Ezt nem tudom elviselni. Nem vagy bol-dog?

– Nem, kedvesem – tört fel Heinz szívébõl egy fáj-dalmas sóhaj. – Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok,bár néhány percig a mennyországban jártam.

A lány a férfi vállára hajtotta a fejét.

79


– Hogy lehetsz boldogtalan, Heinz? Még mindignyomaszt valami? Ettõl lettél ilyen komor?

A férfi arcán kétségbeesés tükrözõdött.– Jobban nyomaszt, mint valaha, Lori. Fájdalmat

kell okoznom neked, és ez rosszabb számomra, minta halál.

A lány felemelte a fejét, és ránézett.– Fájdalmat okoznál nekem? De hisz soha nem tet-

tél ilyet, és… és most már nem is szabad!– Muszáj, Lori, muszáj. Ha gondoltam volna, hogy

megszeretsz engem, soha nem tartottalak volna itt aházamban.

Lori elsápadt.– De hát miért nem?A férfi agya lázasan dolgozott. Még mindig a kiutat

kereste.– Olyan fiatal vagy, és… és el fogsz felejteni en-

gem. Csaknem húsz évvel vagyok idõsebb nálad –mondta végül, nehezen ejtve a szavakat.

A lány felszabadultan felnevetett, és mielõtt Heinzmegakadályozhatta volna, szájon csókolta.

– De hisz fiatal vagy, Heinz! Hogy beszélhetsz ilyenbutaságot?

A férfi eltolta magától, leültette egy karosszékbe,majd maga is helyet foglalt vele szemben.

– Ne csókolj meg engem, Lori! Néhány percen be-lül nagyon megbánod, hogy valaha is megcsókoltál.

Lori értetlenül rázta meg a fejét.

80


– Már hogyan bánhatnám meg, Heinz? Soha, de so-ha nem fogom megbánni! Most pedig mondd el ne-kem, mi az, ami szerinted közöttünk áll! Én pedigmajd szépen elmagyarázom neked, hogy a világonsemmi sem választhat el tõled. Ne hidd, hogy bármi-tõl is visszariadok! A szerelem ad erõt, hogy bármi-lyen súlyos terhet megosszak veled.

A férfi megcsókolta a kezét.– Lori, súlyos az én bûnöm. Kérlek, légy erõs, ne

ijedj meg, bármilyen szörnyû is. Én vagyok a hibás aszüleid halálában. Egy tragikus véletlen következtébenén lõttem le az apádat a vadászaton. Édesanyád pedigszívrohamot kapott a hír hallatán. Mindkettejük halálaaz én lelkemen szárad, és semmiképp sem lehetsz egyolyan férfi felesége, aki ezt tette veled.

Lori egészen belesüppedt a karosszékbe, és be-csukta a szemét. Heinz odahajolt hozzá, de nem mer-te megfogni a kezét.

– Lori, Lori! Látod, máris gyûlölsz engem!A lány hatalmas sóhajjal kinyitotta a szemét. A fér-

fi kétségbeesett arca láttán mély részvét ébredt benne.– Heinz, mondtam már neked egyszer, hogy fel-

mentelek a bûneid alól – szólalt meg, tenyerébe fogvaa férfi kezét. – Akkoriban még nem tudtam, mi ez abûn. Ma pedig újra azt mondom neked, hogy ténylegfelmentelek. Tudom, hogy nem szándékosan lõtted leaz apámat, ezt nem is kell nekem mondanod. Mégiselválaszt minket az, amit akaratod ellenére tettél. Ha-

81


lott apám és anyám képe mindig közöttünk fog állni.Tudom, hogy soha, még a legboldogabb óráinkbansem hagyna nyugodni a lelkiismereted.

A férfi lehajtotta a fejét.– Lori, nem rólam van szó, csak rólad, akit teljes

szívembõl szeretek. Hogy leszel képes mindezt feldol-gozni, elviselni a tudatot, hogy… – Heinz elakadt, csaknémán ingatta a fejét.

A lány megremegett, és egy darabig hallgatott.– Légy nyugodt, el fogom tudni viselni – szólalt

meg aztán felegyenesedve. – Nem akarok újabb fájdal-mat okozni neked. Erõs leszek, mint amilyen te is vol-tál. Kérlek, mesélj el nekem mindent, hogyan történt?

Heinz remegõ hangon belefogott, és Lori látta,mennyire szenved. De mindent tudnia kellett. Amikora férfi befejezte a történetet, egy darabig szótlanul ül-tek egymással szemben.Végül Lori felemelkedett,megcsókolta Heinz homlokát, és látszólag nyugodt, fe-gyelmezett hangon így szólt:

– Most egy kicsit lefekszem. Biztosan találsz vala-mi kifogást az õrnagyné számára, hogy nem jövök leteázni és vacsorázni. Mielõtt döntenék, szeretnék ala-posan átgondolni mindent. Neked is meg kell nyugod-nod – nézett õszinte szeretettel Heinzre, aztán kisietett.

Miután a lány távozott, Heinz magába roskadt. Azelmúlt fél órában emberfeletti erõfeszítésébe telt, hogyLori ne lássa a kétségbeesését. Mi lesz most? Nem ma-radhatnak így együtt Lindenhofban, miután mindket-

82


ten tudják, hogy szeretik egymást, mégsem lehetneksoha egymáséi. Hagyja, hogy Lori elmenjen? Egyedülvágjon neki az ismeretlen nagyvilágnak? Lehetetlen!Talán jobb lenne, ha õ hagyná el Lindenhofot, és Lorimaradna itt. Peter Lenz mindent rendben tartana, min-denhez ért és megbízható is. Lori az adminisztrációsmunkák zömét egyedül is el tudja látni, szinte mindentmegtanult ezalatt az egy év alatt. Az õrnagyné pedigtovábbra is itt maradna mellette, hogy biztonságbanérezhesse magát. Az, hogy vele mi lesz, édes mindegy.A lélek poklából úgysem szabadulhat.

Igen, ez lesz a megoldás. Persze nem fogja bevalla-ni Lorinak, hogy csak azért megy el Lindenhofból,hogy õ továbbra is itt maradhasson. Tudta jól, hogyLori nem egyezne bele soha. Azt mondja majd, hogykalandra vágyik, élményekre, amelyek feledtetik velea fájdalmát. Lori csakis így lesz hajlandó itt maradni,ezt biztosra vette.

Órákig ült így magába roskadva, mozdulatlanul,holott máskor sohasem volt tétlen. Miután végül dön-tésre jutott, kiment, hogy megnézze a sebesültet. A fér-fi aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett, úgy tûnt,hogy erõs, egészséges szervezete képes lesz legyõznia sokkot.

Heinz teljesen megfeledkezett róla, hogy az õrnagy-né valószínûleg teával várta õket. Gyorsan csengetettKarlnak, és megüzente vele az õrnagynénak, hogy semõ, sem Lori nem jönnek le a vacsorához, így egyedül

83


kell azt elköltenie. A hûséges szolga részvevõn nézettfiatal gazdájára. Heinz szomorúan bólintott.

– Igen, Karl, Lori mindent tud, és nincs más hátra,mint hogy elváljunk. A fiad fogja kormányozni a bir-tokot az én utasításaim alapján.

Karl szeme elhomályosodott.– Maga pedig nekivág a nagyvilágnak? Ez nem lehet

Isten akarata!– Ez a büntetésem, Karl. De Lorinak békességben

és nyugalomban kell élnie. Most kérlek, menj, és addát üzenetem az õrnagynénak.

Karl némán bólintott, és lesújtva távozott.

84


IX.

A szobájába érve Lori erõtlenül az ágyra rogyott, éstágra nyílt szemmel, üres tekintettel meredt maga elé.Elõször fel kellett dolgoznia mindazt, ami érte: a nagyboldogságot, aztán a mély fájdalmat. Szerette Heinzet,egyre jobban szerette, de tudta, hogy ez a szerelem so-ha nem teljesülhet be. Biztosan van, aki túl tudja tennimagát a gyermeki kötelességen, de õ nem tudta. Nemlehetett olyan ember felesége, aki – még ha véletlenülis – kioltotta az apja életét. És Heinz is túlságosanmélyérzésû volt ahhoz, hogy valaha is legyõzhessemagában a bûntudatot. Nincs más választás, el kellválniuk. Az a tudat, hogy soha többé nem láthatja adrága arcot, olyan szívszaggató fájdalommal töltötteel, amilyet még soha életében nem érzett. De a szere-lem erõt is adott. El kell mennie, minél elõbb! Nemszabad viszontlátniuk egymást, hiszen ez csak mégnehezebbé tenné a döntést.

Néhány percig még átadta magát a fájdalomnak,égõ tekintettel meredt maga elé. Aztán felkelt az ágy-ról, és becsomagolta a kézitáskáját. Pár napra szüksé-ges holmit tett bele, a többit majd utána küldik.

Ahhoz, hogy észrevétlenül kiszökhessen, minden-képpen meg kell várnia, amíg besötétedik. A házbansenki sem sejtheti, hogy elmegy. Emlékezett rá, hogytíz óra tájban indul egy vonat az állomásról. Azt kellhát elérnie.

85


Amikor végzett a csomagolással, még mindig voltideje, hogy egy hosszú levelet írjon Heinznek. Eztszánta búcsúnak. A levél írása közben csak úgy patak-zottak a könnyei, s újra meg újra eszébe jutott, milyenboldog, milyen nagyon szerelmes volt. Vajon ténylegel kell válnia Heinztõl? Hiszen a férfi nem hibás! Va-lami felsõbb akarat volt, hogy az eltévedt golyó pontaz apját találja el. Heinz nem tehet róla! És õ? Hiszenõ egészen ártatlan a dologban, és mégis le kell monda-nia a boldogságról? Igen, hiába is ágál, ennek így kelllennie. Vannak dolgok, amelyek sosem hagyják nyu-godni az embert, tettek, amelyekért vezekelnünk kell,anélkül hogy valójában bûnösök lennénk.

Amikor elérkezett az indulás ideje, óvatosan ki-kémlelt. Odakint mély csend honolt. A levelet az író-asztal közepére tette. Heinz holnap reggel majd meg-találja, és ez így lesz jól. Kis táskájába rakta mindenpénzét és a csekk-könyvét, milyen jó, hogy ez is volt! A csomagot magának kell kivinnie az állomásra, ha-csak nem segít valaki útközben. Úgy megy el, ahogyanegy évvel ezelõtt ideérkezett.

Halkan kinyitotta az ajtót, hogy kilépjen a gyengénmegvilágított folyosóra, ám hirtelen visszarettent. Azöreg Karl állt vele szemben, mint valami õr.

– Maga az, Karl? Mit akar itt?– A kisasszonyra vártam.– Miért?– Mert gondoltam, hogy a kisasszonynak valami

86


ilyesmi jár a fejében. Mindent tudok, az úr mindent el-mondott nekem. Évek óta a bizalmasa vagyok.

Elvette a lány kezébõl a kézitáskát, s egy határozottlépéssel benyomult mellette a szobába.

– El kell mennem Karl, el kell érnem az esti vona-tot – nézett rá szinte könyörögve Lori.

– Rommersdorf úr azt mondta nekem, hogy õ akarelmenni Lindenhofból, hogy maga nyugalomban ésbiztonságban élhessen itt – felelte az inas, miutángyorsan behúzta maga mögött az ajtót.

A lány magához szorította a retiküljét.– Sejtettem, hogy erre az elhatározásra jut. De ezt

akkor sem szabad megtennie, Karl! Lindenhofnakszüksége van az urára. Nekem kell elmennem, csakisnekem. Jó barátokhoz, akik átmenetileg befogadnak.Ott van az asztalon egy levél, amit az úrnak írtam, ab-ban minden benne van. Tudni fogja, hova mentem. Agyámomnak semmiképpen nem kell aggódnia, mindigtudatni fogom vele, hogy hol vagyok. És ha netán egy-szer segítségre szorulok, akkor hozzá fordulok majd,hiszen tudom, mennyire szívén viseli a sorsom. Láthat-ja, alaposan végiggondoltam mindent, s higgye el,mindkettõnk számára ez lesz a legjobb. Ha szereti azurát, akkor segítsen nekem elmenni, Karl!

Az öreg gondolkozott egy darabig, s végül be kel-lett látnia, hogy a lánynak igaza van. Akkor az úrnaknem kellene elhagynia Lindenhofot, kedves birtokát,amellyel mostanára egészen összeforrt az élete. A gaz-

87


dája biztosan megtalálja majd a módját, hogy a kisasz-szonyt távolról is segítse.

– Belátom, igen, belátom, igaza van, kisasszony –sóhajtott fel a hûséges szolga, s részvéttel nézett Lori-ra. – Ha holnap reggel Rommersdorf úr a legádázabbellenségének tekint is, akkor is segítek, kisasszony.Tényleg mindent leírt neki a levélben? Nem fog a gaz-dám aggódni?

– A szavamat adom rá, Karl.– Rendben van. Várjon egy percet, megnézem, sza-

bad-e az út. Aztán elkísérem az állomásra. Majd énviszem a csomagját. Kocsival azonban sajnos, nemmehetünk, hiszen rögtön észrevennék. Kérem, várjonegy kicsit!

Lori erõtlenül roskadt le egy fotelba és várt. Karlkisvártatva visszajött, megfogta Lori csomagját, majdintett a lánynak, hogy kövesse. A földszinten a konyhánát egy oldalsó kijárathoz vezette, amely a szabadba nyí-lott. Hangtalanul kinyitotta az ajtót, majd kívülrõl újrabezárta. Észrevétlenül osontak végig a ház fala mellett,majd a parkba vezetõ ösvényen. Karlnál volt a park ka-pujának kulcsa is, mert az õ tiszte volt azt esténkéntbezárni.

Kiértek a fák közül, és ismét zavartalanul mozog-hattak. Sietniük kellett, hogy idõben érkezzenek az ál-lomásra. Alighogy odaértek, befutott a vonat is. Karlvett egy másodosztályú jegyet Berlinbe. Az állomásfõ-nök üdvözölte Lorit, s mivel Karl is ott volt vele, nem

88


sejtette, hogy gyalog érkezett, titkon szökve a Linden-hof-birtokról.

Karl legszívesebben vele utazott volna egy megállót,csakhogy akkor nem ért volna vissza reggelre. Már-pedig feltétlenül ott akart lenni idõben, hogy szemé-lyesen számoljon be urának a történtekrõl. Így végülnem tehetett többet, mint hogy a beszállásnál segéd-kezett a lánynak.

Az öreg, hûséges szolga szerencsés, jó utat kívánt,Lori pedig a kezét nyújtotta.

– Kérem, vigyázzon az úrra, Karl! – mondta búcsú-zóul. – Mindig szüksége lesz rá, hogy maga melletteálljon. És kérem… kérem, adja át neki az üdvözletem!

Karl integetett az ablaknál álló lánynak. Még egy-szer belenézett a kedves, sápadt arcba, majd Lori leült,és zokogva hátradõlt az ülésen.

Karl mozdulatlanul állt, amíg a vonat el nem tûnt aszeme elõl. Hirtelen nyugtalanság fogta el. Vajon he-lyesen cselekedett-e?

Lori pedig magára maradt fájdalmával a sötét, csil-lagtalan éjszakában.

Amikor megérkezett Berlinbe, elõször is egy szál-lodába ment. Túl késõ volt már, hogy felkeresse azt apanziót, ahol Sundné lakott egykor. Ott jól ismerték,és remélhette, hogy szállást kap az elsõ néhány napra.Úgy vélte, mindent okosan és körültekintõen intézett.De néha az ember helyett a sors intézkedik, és jobbanelrendezi a dolgokat, mint bárki. Mert bizonyára a sors

89


akarta, hogy másnap mégis abba a bizonyos panzióbamenjen, s végül oda vezessen az útja, ahova menniekellett, hogy bevégezze küldetését.

90


X.

Másnap reggel, szokás szerint, Karl bevitte urának areggelit. Aztán elé tette a levelet is, amelyet Lori üre-sen álló szobájából elhozott.

– A kisasszonytól, Rommersdorf úr.Heinz összerezzent. Sápadt arcát kérdõn Karl felé

fordította, majd a levélre pillantott, s remegõ kézzelnyúlt utána.

– Hogy jutottál a levélhez, Karl?– Elmondom önnek, miután elolvasta. A kisasszony

hagyta itt. Tudniillik elutazott…Heinz egy fuldokló kiáltásával pattant fel a fotelból,

s megragadta a szolga vállát.– Elutazott? Lori elutazott? Ugye nem, mondd,

hogy nem igaz!– De igen, igaz, Rommersdorf úr, az utolsó vonat-

tal ment el tegnap este. Én kísértem ki az állomásra.– Hogy tehetted? – kiáltotta sápadtan Heinz, s va-

dul megrázta az inast. – Hagytad, hogy elmenjen anél-kül, hogy szóltál volna nekem? Hogy tehetted ezt ve-lem?

– Vissza akartam tartani, de a kisasszony megértettevelem, hogy el kell mennie.

Heinz visszaroskadt a székébe, és kezébe temette azarcát.

– Hát még mindig nincs vége? Még ennek is megkellett történnie? – szakadt ki belõle.

91


Karl könnyes szemekkel nézett le rá.– Kérem, uram, olvassa el a levelet. Át kell adnom

a kisasszony üdvözletét is. Lori kisasszony megírtaönnek, hogy hova megy. Azt kérte, hogy Berlinbe ve-gyek neki jegyet.

Heinz kétségbeesetten meredt maga elé.– Eredj, hagyj magamra!Az utolsó szavak kínzó kiáltásként törtek ki belõle,

úgy, hogy Karlnak eszébe sem jutott ellenkezni. Enge-delmesen kiment a szobából.

Heinz reszketõ kézzel nyitotta ki a borítékot. Égõszemmel meredt a sorokra, amelyeket Lori rótt a pa-pírra.

„Drága Heinz!El kell mennem tõled, nincs más kiút. Félek, hogy tar-tóztatnál, sõt, talán még Lindenhofot is elhagynád, mertnem lehetünk együtt. De Te nem mehetsz el! Linden-hofnak szüksége van az erõs kezû gazdára. Én nemtudnék itt nyugodtan élni, sosem találnám meg a béké-met, abban a tudatban, hogy elûztelek innen. Ne ag-gódj miattam, majdcsak elviselem tõled távol is az éle-tet. Egyvalami biztosan segíteni fog: az a tudat, hogyszeretlek, és Te is szeretsz engem. Ez az, amire mi ket-ten támaszkodhatunk, drága Heinz. Ez fog erõt adni,hogy elviseljük a sorsunkat. Kérlek, ne tégy magadnakszemrehányást, hogy magadhoz vettél, és ezért belédszerettem. A világ minden kincséért sem adnám ezt a

92


veled töltött egy évet, amikor mindennap melletted le-hettem, érezhettem a jóságodat és a szeretetedet. Csakmost lett világos számomra, milyen érzéseket táplálokirántad, korábban nem tudtam, mi az, ami hozzád vonz.Hidd el, hogy egyetlen boldog pillanatért a karodbanaz egész további életemet odaadnám. Köszönöm ne-ked, hogy megismertetted velem ezt az érzést, mielõttmegtudtam, hogy el kell válnunk.

Tudom, vigasztalan leszel, hogy elmenekültem Lin-denhofból. De ennek így kell lennie! Nem volt szabadmég egyszer találkoznom veled, látnom az arcodat, kü-lönben elgyengültem volna. Lehet, hogy cserbenhagyottvolna az erõm, és nem tudtalak volna elhagyni. Talánazzal védekeztem volna, hogy nem tehetünk arról, hogyegymásba szerettünk, és hogy Te ártatlan vagy a szüle-im halálában, még ha a látszat ellene szól is. Akkor ta-lán egymáshoz tartozhattunk volna. Ám titkon mindigkárhoztattuk volna magunkat a gyengeségünkért, s ezelõbb-utóbb megmérgezte volna a boldogságunkat.

Most pedig elmondom neked, milyen terveim van-nak a jövõre. Istennek hála, a bankszámlámon lévõpénz megment a gondoktól. Keresek magamnak vala-mi állást, s dolgozni fogok. Elõször Berlinbe megyek,és kibérelek egy szobát abban a családias panzióban,ahol az õrnagyné is lakott. Kérlek, oda küldd utánama holmijaimat is. Betty majd összecsomagol. Õ bizto-san tudja, mi az enyém, s ennyi idõt talán tud szakítanirám az új háztartása mellett is. Folyamatosan tájékoz-

93


tatlak majd, hol vagyok és hogy megy sorsom, s nagyonmegnyugtatna, ha Te is értesítenél, hogy megnyugodtálés minden rendben van.

Esetleg idõnként levelezhetnénk is. Igaz, mi kettensoha nem tartozhatunk egymáshoz, de azért csak sza-bad tudnunk, mi van a másikkal. Mindketten megnyug-vást találunk majd a munkánkban, legalábbis megpró-báljuk.

Most abba kell hagynom. Indulnom kell az állo-másra, hogy elérjem az utolsó vonatot. Élj boldogan,Heinz! Isten áldjon!

Mindennek ellenére is: a Te Lorid”

Amikor Heinz elolvasta a levelet, fejét a kezébe te-metve mozdulatlanul ült. Sokáig tartott, amíg végreelég erõt érzett magában ahhoz, hogy válaszolni tudjonLori levelére. Ezt írta:

„Lori, drága szerelmem!El nem tudod képzelni, milyen boldogtalan vagyok,hogy nem tudlak megvédelmezni. Elolvastam a levele-det, és minden szavadból látom, hogy igazad van. Deez nem csökkenti a fájdalmamat. Legalább azt engeddmeg, kérlek, hogy továbbra is gondoskodhassak rólad.Elküldöm az õrnagynét, hogy veled legyen. Nyugodtanélhetnétek együtt, s akkor legalább abban biztos lehet-nék, hogy nem vagy magányos. Szeretett gyermekem,kérlek, engedd, hogy továbbra is segítsek neked!

94


Hálásan köszönöm, hogy legalább azt megígéred,állandóan értesítesz majd arról, hol vagy, hogyan élsz.Kérlek, tartsd meg az ígéreted, és hívj, ha bármikor issegítségre szorulsz. Lelkemben mindig veled leszek, éskövetem a lépéseidet. Isten óvjon! Kérlek, mielõbb hal-lass magadról!

A Te aggódó Heinzed”

Sürgönyileg küldte el ezt a levelet Lorinak, majdelment az õrnagynéhoz, és megtörten beszámolt nekia történtekrõl.

95


XI.

A panzióban Lori mindjárt az elsõ nap megismerke-dett egy hölggyel, aki átmenetileg szintén ott lakott.Egy argentin férfi felesége volt, de Németországbanszületett. Azért jött most Európába, hogy elhunytédesanyjának végrendelete szerint intézkedjék. Hallot-ta a panzió tulajdonosától, hogy Lori állást keres, ésmegkérte, ha van ideje, segítsen a végrendelet ügyei-nek intézésében, hogy mihamarabb hazatérhessen.Otthon két kisgyermeke várta, egy hét- és egy kilenc-éves kislány, akikre, míg õ Európában volt, a férje vi-gyázott.

– A férjem azonban egész nap kint van a földeken.Hatalmas farmunk van, rengeteg állat és nagyon sokszolgáló. Sokáig nem maradhatok – magyarázta HelenMatora.

Lori azonnal kész volt segíteni. Bármit megtett vol-na, ami eltereli gondolatait fájdalmáról. Megírta a le-veleket a hölgy helyett, elkísérte, ahova csak kellett, smindezt nagyon szívesen tette. Közben õszintén meg-kedvelték egymást Helennel, a két fiatal nõ hamar kö-zel került egymáshoz. Lori megtudta, hogy Matoránészívesen venne német nevelõnõt a gyermekei mellé.

– Tudja, kedves Roda kisasszony, az én gyermekeim-nek nincs szükségük nagy képzettségre. A mi körülmé-nyeink között a lányoknak csak egy kevés általános mû-veltségre kell szert tenniük. Kicsit tudjanak franciául,

96


kicsit tudjanak angolul, ez minden. Mit tanácsol, ho-gyan keressek nevelõnõt, aki hajlandó volna eljönniArgentínába? Legszívesebben magát vinném el, Rodakisasszony, de hát magának biztosan nincs kedve velemtartani.

Lori érdeklõdéssel hallgatta, úgy érezte, volna ked-ve az álláshoz. Nem sokat teketóriázott hát, hanem ígyszólt:

– De igen, nagyon szívesen elmennék külföldre. A szükséges ismeretekkel rendelkezem, és meg is bí-zom magában. Semmi sem tart itt, egyedülálló vagyok,és rá vagyok utalva arra, hogy állást keressek.

A két hölgy gyorsan megegyezett.Idõközben Lori megkapta Heinz levelét. – Minél messzebb kerülök innen, annál könnyebb

lesz mindkettõnknek – suttogta maga elé, miután sûrûkönnyeket hullajtva elolvasta. A levél megválaszolásá-val azonban egészen az indulás napjáig várt.

Akkor aztán ezt írta Heinznek:

„Kedves, szeretett Heinzem!Nagyon kedves tõled, amit írtál, de nekem munkáravan szükségem, kötelezettségekre és arra, hogy lehetõ-leg minél távolabb legyek tõled.

Úgy tûnik, a sors kegyes volt hozzám, s most mind-ezt megadta nekem. Itt a panzióban találkoztam egyargentin hölggyel, aki családi ügyben látogatott Euró-pába. Segítettem neki, s közben megismertük és köl-

97


csönösen megkedveltük egymást. Helen Matora meg-kérdezte, hajlandó lennék-e vele tartani, és nevelõnõ-nek szegõdni a kislányai mellé. A családnak hatalmasfarmja van Argentínában, egy kisváros közelében. Ma-toráné kedves, szeretetreméltó asszony, akivel nagyonjól megértjük egymást. Ezek után biztosan megérted,miért mondtam igent. Rendszeresen fogsz tõlem híre-ket kapni. Ha segítségre van szükségem, azonnal érte-sítelek, ezt megígérem. Kérlek, ne aggódj miattam!Nekünk kettõnknek erõsnek és bátornak kell lennünk,hogy elviselhessük a megváltoztathatatlant. Ugye, Teis így gondolod, drága Heinz? Ma sajnos nem tudoktöbbet írni, már készülnünk kell az útra. Szívbõl jövõjókívánságaimat küldöm, Isten hozzád!

A Te Lorid”

Lori fellélegzett, amikor letette a tollat, majd sajátkezûleg adta a levelet postára. Az utazás elõtti teendõkközepette hálásan gondolt arra, milyen szerencséje isvan ezzel az állással. Imádkozott, megköszönte Isten-nek, hogy segített rajta. Hogy valójában sokkal na-gyobb szerencse érte ezzel az állással, még nem is sej-tette. Mindenesetre örömmel kelt útra Matoránéval.Az argentin hölgy pedig nagyon elégedett volt, hogyilyen kellemes útitárssal teheti meg a hazafelé utat.

Másnap reggel a két hölgy felszállt a gõzhajóra. A ten-geri utazás nagyon jó hatással volt Lorira. Helen Matora

98


jó kedélyû asszony volt, meg aztán sok új benyomás isérte, s a hosszú út alatt a végtelen tenger látványa a fáj-dalmáról is elterelte a figyelmét.

Lorinak és a harmincas évei végén járó Matoráné-nak, aki nagyon csinos asszony volt, a férfi útitársakközött sok csodálója akadt. Ám a két hölgyet ez nemkülönösebben izgatta. Helen Matora sokkal jobbanszerette a férjét, semhogy örömét lelje az efféle flör-tökben, Lori pedig teljesen átadta magát a szívét-lelkétbetöltõ szerelemnek. Amikor ideje volt, mindent gon-dosan leírt, amit érdekesnek talált, hogy újonan szer-zett élményeit megoszthassa Heinzcel. A lehetõ leg-gyakrabban kell írnia neki, hiszen megígérte, hogyfolyamatosan tájékoztatja. Így legalább levélben velelehetett. Nagyon remélte, hogy a férfi is hallat majdmagáról, és beszámol neki az otthoni eseményekrõl.Minden érdekelte, ami Heinzcel és Lindenhoffal kap-csolatos, és remélte, hogy a férfi leveleibõl kiderül, be-lenyugodott-e a sorsukba.

Tudta, hogy sokáig fog tartani, míg újra hírt kapHeinz felõl. Így aztán nagy volt az öröme, amikor Bu-enos Airesben partra szállva, egy távirat várta:

„A szívem veled van, Isten segítsen utadon!”Ettõl persze megint minden felkavarodott a lelké-

ben, de aztán összeszedte magát, és õ is feladott egytáviratot.

„Buenos Airesbe szerencsésen megérkeztünk, leveletírok. Lori”

99


Azonnal feladta a postán, még mielõtt továbbutaz-tak volna Helen Matorával. Vonatra kellett szállniuk, saz út még csaknem másfél napig tartott. Bár a vasútikocsikban minden az utasok kényelmét szolgálta, egy-valami ellen nem volt védekezés: a szikes talajról fel-szálló hatalmas porfelhõ ellen, amely szinte folyamato-san ott gomolygott körülöttük. A két hölgy úgy segítettmagán, ahogy tudott: hol kölnivízzel frissítették ma-gukat, hol más, jótékony növényi oldatok belélegzésé-vel próbáltak egy kis friss levegõhöz jutni.

De a leghosszabb utazás is egyszer véget ér. A Ma-toráék farmjához közel esõ kisvárosban leszálltak. Márvárta õket az autó. Matora úr magas, megnyerõ külse-jû férfi volt, aki nagyon örült, amikor meglátta a fele-ségét. Lori szemébe könny szökött. Milyen boldog isez a két ember!

Senor Matora spanyol származású volt, és elõdeitõllóra termett, délceg termetet örökölt. Nagyon udvaria-san üdvözölte Lorit, mintha legalábbis egy régen vártvendég lett volna, nem pedig egy alkalmazott. Felesé-ge pár szóban elmondta neki, hogy gyermekeik nevelõ-nõjeként kívánja alkalmazni. Matora úr szemlátomástörömmel fogadta a hírt. Azt reméli, mondta, hogy Lorihosszú távra rendezkedik majd be Rahirán. Így hívtáka farmot.

Az autóút is hosszú órákig tartott, de ez már kelle-mes volt. Búza- és kukoricaföldek között vezetett azút, aztán egy kisebb erdõn át, s utána következtek a le-

100


gelõk s a népes csordák. Maga a farm hatalmas kiter-jedésû volt.

Végre elõbukkant a lakóház is. Egy gondozott parkközepén állt, körülötte néhány kisebb kerti lakkal. Azegyik ilyen házikónál játszott a két bájos kislány, ésamikor meghallották az autót, hangos ujjongással sza-ladtak elé.

Meg kellett állniuk, hogy a két lányka, Sophia ésRosita bemászhassanak az autóba. Boldog örömmel,ujjongva ölelték át édesanyjuk nyakát.

Az asszony nevetve szabadította ki magát.– Na, ti vadócok, mindjárt megfojtotok! Nézzétek

csak, kit hozok! Lori kisasszony azért jött velem, hogyfranciául és angolul tanítson benneteket.

A két leányka felegyenesedett. Megigazították a ha-jukat, ami a viharos üdvözlés során bizony összekó-colódott. Két óriási szempár nézett elõször figyelme-sen Lorira, majd egymásra, végül bólintottak, és aztmondták:

– Kedves vagy, tetszel nekünk.– Tud németül és spanyolul is beszélni, mami?Lori nagyon megörült, hogy a gyerekek ilyen jól be-

szélnek németül.– Németül tudok, ez az anyanyelvem, de spanyolul

sajnos nem. Majd megtanulok tõletek, jó?– Nem fontos, majd németül beszélünk veled is,

mint a mamival – felelte erre Sophia, az idõsebbik kis-lány. – Remekül meg fogjuk érteni egymást, majd meg-

101


látod. Nagyon tetszel nekünk, úgyhogy nyugodtan ittmaradhatsz.

Rosita, a fiatalabbik lányka beleegyezõen bólintott.– Nagyon jó, hogy itt vagy. Mami is örül neked.– Tényleg nagyon örülök – simogatta meg a fejét

nevetve az anyjuk. – Lori lesz az én barátnõm.– És a miénk is! – vágták rá kórusban a lányok.Az apjuk újra elindította az autót. Sophia és Rosita

úgy helyezkedtek el, hogy egyaránt lássák az anyjukatés Lorit is, aki izgalmas újdonság volt számukra. Egyperccel késõbb a kocsi lelassított a hatalmas lakóházelõtt.

Gyorsan kiszálltak, és Lorit barátságosan betessé-kelték a házba. Éppen teaidõ volt, s a személyzet mármindent elõkészített. A teázóasztalkát finom porcelán-nal és ezüsttel terítették meg, majd egy fekete szolgálókét tálcán süteményt és szendvicset kínált körbe a ven-dég és a háziak között. Lori máris otthonosan éreztemagát. Mindenkinek nagyon ízlett az uzsonna, hiszenigencsak megéheztek, megszomjaztak a hosszú úton.

Lori már hónapok óta élt Rahirán, és mostanára jól be-leszokott az itteni életbe. Mindenki nagyon kedves ésbarátságos volt hozzá, a gyerekek is szívbõl megsze-rették.

Helen Matora csakugyan a barátnõje lett. Neki isnagyon jól jött Lori társasága, hiszen így legalább nemvolt egyedül, amíg a férje naphosszat odakint a farmon

102


dolgozott. Rahira hatalmas birtok volt, s ha a gazdamindent látni akart, mérföldeket kellett lovagolnia,vagy autóval utaznia. Helennek ilyenkor gyakran vol-tak rossz napjai. A gyerekek még kicsik voltak, nemvolt kivel beszélgetnie. Most azonban ott volt Lori, s arosszkedv és az unalom egy csapásra elillant.

Lori teljesen megbízott Helenben, olyannyira hogyegy nap elmesélte neki, mi ûzte el õt a hazájából, mi-ért keresett védelmet és oltalmat a messzeségben. Va-lamelyest megvigasztalta, hogy végre beszélhetett vala-kivel a gondjairól.

Lori nem ismerte az unalmat. Soha nem tartozottazok közé, akik nem tudják elfoglalni magukat, ésmindig valami külsõ behatás kell ahhoz, hogy jól érez-zék magukat. De még ha szüksége is lett volna másoktársaságára, akkor is teljesen elégedett lett volna mos-tani helyzetével. Matoráéknál mindig volt vendég aháznál. Igaz, többnyire csak átmenetileg szállt megnáluk egy-egy ismerõs, de olyan is akadt, aki hetekigmaradt. Bár a vendégeknek hosszú utat kellett megten-niük Rahiráig, örömmel vállalták a kényelmetlensége-ket annak tudatában, hogy ott aztán szép napok várnakrájuk. Az új német nevelõnõ különös vonzerõt jelen-tett. A bájos, ifjú hölgyet szeretettel vették körül, azurak elhalmozták bókjaikkal.

Lori szívesen meghallgatta a bókokat, ám valójábanegyik sem ért el a szívéig. Úgy látszott, a szíve mind-örökre Heinz Rommersdorfé marad.

103


Gyakran látogatott a farmra egy bizonyos Mr. Brown,aki senor Matorától lovakat vásárolt. Mr. Brown szél-tében-hosszában beutazta a vidéket, lovakat vett, s eze-ket aztán elvitte a nagyobb városokba, ahol mindig ta-lált rájuk vevõt. Sokat keresett ezzel, és szemlátomástnagyon jó körülmények között élt.

Amikor a negyvenes évei elején járó férfi elõszörmeglátta Lorit, különös fény csillant fel a szemében –mint az olyan férfiakéban, akik cinikusan, ugyanakkorbizalmaskodóan bánnak az asszonyokkal. A háziakegyszerûen csak mint egy kedves barátnéjukat mutat-ták be neki a lányt.

Lorit valahogy nagyon feszélyezte a férfi modora.Nem látszott tisztességtelen embernek, mégis valamierõs elutasítás támadt fel benne vele szemben. Titok-ban mindig fellélegzett, amikor a férfi elutazott.

Rahirán is egyik kedvenc idõtöltése lett a lovaglás.Nemcsak Helen asszony volt szenvedélyes lovas, demár a gyerekek is hosszú kirándulásokat tettek megpónijaik hátán. Így aztán Lori itt is hódolhatott lovag-ló szenvedélyének, s eközben gyakran idézte fel azo-kat az emlékeket, amikor Heinz megtanította lova-golni.

Egy napon, amikor Mr. Brown is éppen Rahiránidõzött, a hölgyek és a gyermekek ismét kilovagláshozkészülõdtek. Közben véletlenül megpillantották aházigazdát és Brown urat, akik a lovászfiúk által elõ-vezetett lovakat szemrevételezték. Helen asszony oda-

104


lovagolt a férjéhez, Lori és a lányok szintén követték.A lovászfiú, aki kísérte õket, úgy tartotta illendõnek,ha hátramarad. Amíg anya és gyermekei üdvözölték acsaládfõt, Lori egy kissé odébb húzódva várakozott.Mr. Brown gondolt egyet, és odalovagolt a magányo-san álldogáló lány mellé.

– Micsoda boldogság, kedves kisasszony, hogy öntitt látom! Nem is mertem remélni, hogy még az esteelõtt találkozhatunk. Mindig el vagyok ragadtatva, haönre nézek.

– Bocsásson meg, de ez engem nem nagyon érde-kel, Mr. Brown – felelte elutasítóan Lori.

– Na, na, csak ne olyan kevélyen, szép hölgy! Cso-dálni tán csak szabad?

– Nem tilthatom meg. De hogy ezt közölje is velem,azt már igen.

El akart lovagolni a férfi mellett, de az elállta lová-val az útját.

– Látja, éppen ez a hûvösség az, ami annyira vonzmagához, ahelyett hogy elrettentene. Imádom a tartóz-kodó német asszonyokat. Biztosan észrevette már, hogyolyan csodálattal nézek magára, mint egy német diák,aki életében elõször találkozik szép asszonnyal.

Lori már többször észrevette, ha Mr. Brown izgatott,nem úgy viselkedik, mint egy amerikai, hanem sokkalinkább úgy, mint a németek. Most ráadásul saját ma-gát hasonlította egy német diákhoz. De nem töprengetttovább ezen. Mr. Brown szavai úgy felháborították,

105


hogy nem is méltatta válaszra, hátraléptetett a lovával,és egyszerûen faképnél hagyta.

A férfi égõ szemmel nézett utána. Ajka szemtelenmosolyra húzódott: nem hitt Lori elutasításában.

„Biztosan csak kacérkodik. De Isten tudja, régótanem éreztem ekkora vágyat, hogy egy asszonyt, akárakarata ellenére is, a karomba vegyek. Vigyázz ma-gadra, szép Lori, nem lehet engem büntetlenül bolon-dítani!” – gondolta, és maga is megindult a lány utána többiekhez.

– Valami kellemetlensége volt Mr. Brownnal, Lori?– kérdezte a lány sápadt arca láttán Helen, amikor to-vábblovagoltak.

Lori tudta, hogy semmiképp sem szabad egymásraharagítania Matoráékat és Mr. Brownt. Márpedig senorMatora rögtön a pártját fogná, ha megtudná, hogy Mr.Brown megsértette õt.

– Bizalmaskodott, és én visszautasítottam – vála-szolta hát egyszerûen, mintha mi sem történt volna. –De kérem, ne szóljon róla a férjének! Nem akarom,hogy miattam kellemetlenségei legyenek Mr. Brown-nak. De tudja, mit vettem észre? – fûzte hozzá mégiselgondolkozva. – Ha Mr. Brownt valami kihozza a sod-rából, akkor egyáltalán nem olyan, mint egy amerikai,sokkal inkább hasonlít ránk, németekre. Olyan kifeje-zéseket használ, amit eddig csak németektõl hallottam.

– Biztosan azért teszi ezt, hogy ezzel is kimutassaaz ön iránt érzett tiszteletét.

106


– Nem, nem, csak ha izgatott, akkor beszél így! Na-gyon furcsa, de mindig az az érzésem ilyenkor, hogynémet származású.

– Mi úgy ismerjük õt, mint született amerikait.– Lehetséges, hogy tévedek, de akár német, akár

amerikai, nekem fenntartásaim vannak vele szemben.Mondhatnám azt is, hogy tartok tõle.

– Nem kell tartania tõle, Lori, hiszen mi vigyázunkmagára.

– Hálás szívvel köszönöm önnek, Helen, magukmindannyian olyan kedvesek és jók hozzám.

– Hát lehet magával másképp viselkedni? Csacsi-ság! Ne beszéljen háláról, kérem! Jól tudja, hogy ne-künk sokkal több okunk van a hálára, mint önnek. Ezta dolgot pedig Mr. Brownnal felejtse el! Úgy látom, agyerekek lassan kezdenek kifáradni. Gyerünk, itt az ide-je visszaindulni!

107


XII.

Heinz Rommersdorf különös levelet talált az íróaszta-lán, amikor visszatért a földekrõl. Látszott, hogy gya-korlatlan kéz írta a címzést, s a boríték sem volt egészentiszta. Heinznek kedve lett volna egyenesen a papírko-sárba hajítani, de aztán arra gondolt, hogy valaki eset-leg a segítségét kéri benne. Felnyitotta hát a borítékot,s olvasni kezdett:

Nagyságos Uram!Halálomon vagyok, és az orvos azt mondja, nincs mársok idõm hátra. A tiszteletes úr nemsokára feladja azutolsó kenetet, és én szeretném kiegyenlíteni tartozáso-mat Istennel. Van még egy dolog, ami a szívemet nyom-ja. Ez az ügy Önt is érinti. Sajnos nem tudom szemé-lyesen felkeresni. Trauenstein úr adta meg a címét, desajnos messze van, nagyon messze. Jöjjön ide, kérem,amilyen gyorsan csak lehet! A dolog, amit el akarokmondani Önnek, nagyon fontos. Szeretnék végre meg-szabadulni ettõl a tehertõl, s talán az Ön szíve is meg-könnyebbül. Mivel nemsokára az Úristen színe elõttfogok állni, szeretném, ha tiszta lelkiismerettel tehet-ném ezt. Jöjjön gyorsan, teljesítse egy haldokló utolsókívánságát.

Tisztelettel Anton Sandhuber,

Trauenstein úr napszámosa”

108


Heinz tûnõdve nézett az írásra. Trauenstein? Itt tör-tént élete nagy tragédiája, itt oltotta ki legjobb barátjaéletét. Vajon mit akarhat tõle ez az Anton Sandhuber?

Bármennyire is érthetetlennek tûnt fel elõtte, valamimégis arra kényszerítette, hogy teljesítse a kérést. Még-hozzá azonnal. Nem hagyhatta figyelmen kívül egyhaldokló utolsó kívánságát. Mindenesetre nem örültannak, hogy hosszú évek után ismét találkoznia kellTrauenstein úrral, akinek a birtokán a baleset történt.Nagyon fájdalmas lesz olyasvalakivel beszélni, aki je-len volt akkor is. De talán elkerülheti a találkozást.

Autóval három óra alatt meg tudja tenni az utat,számolta ki gyorsan, s máris elõhozatta a kocsit. Köz-ben megtette a szükséges elõkészületeket, s rövid idõnbelül útra kelt.

Nem is telt három órába, és megérkezett úti céljá-hoz. Mikor Anton Sandhuber felõl érdeklõdött, azegyik cselédház felé irányították, ahol a férfi lakott.Heinz legnagyobb meglepetésére Trauenstein is ott volta haldokló ágyánál. A napszámos kinyújtotta a jöve-vény felé a kezét, Trauenstein pedig felemelkedett aszékérõl.

– Azt hiszem, kedves Rommersdorf úr, nem fogjamegbánni, hogy engedett a kérésnek. Kérem, foglaljonhelyet, én körülbelül egy órája tudom már, hogy mitfog önnek elmondani Anton. Azért maradtam, hogytanúsítsam és mint közösségi elöljáró a továbbiakbanintézhessem az ügyeket. Hoztam magammal egy írno-

109


kot is, és ha nem jött volna el, akkor jegyzõkönyvbevettünk volna minden elhangzott szót.

Heinz a kezét nyújtotta a betegnek.– Remélem, meg fog gyógyulni.– Sajnos uram, nekem már végem. Nincs sok idõm

hátra, hallgasson hát meg!A beteg felesége egy pohár bort emelt a férfi ajká-

hoz, aki épp csak belekortyolt az italba, majd nyom-ban belefogott a beszámolójába:

– Nagyságos úr, csak azt akartam elmondani magá-nak, hogy nem ön volt az, aki lelõtte azt az urat.

– Mit beszél? – Heinz megremegett, és sápadt arc-cal meredt a férfira. – Uramisten, mit beszél maga?

– Igen, mindent be akarok vallani, ami akkor tör-tént. Mindig is szegény ember voltam, úgyhogy idõn-ként lõttem egy nyulat vagy egy õzbakot, és pár már-káért eladtam. Ez persze tilos volt, és ha Trauensteinúr megtudta volna, akkor szégyenszemre elzavart vol-na innen. Egyik este szintén kint voltam, és lõttem egybakot. Másnap reggel jó korán útnak indultam, hogyelhozzam egy zsákban és eladjam. Nem tudtam, hogyaznap reggel Trauenstein úr vendégekkel vadászni in-dul, és így megleptek a vadászok. Nem maradt máshátra, fogtam a zsákomat, amelyben az õz volt, és fel-másztam egy fára, nehogy meglássanak. Ha elszala-dok, biztosan észrevettek volna. Legfeljebb öt perceülhettem odafönn, amikor megláttam egy urat, aki óva-tosan osont egyre közelebb. Feszülten figyelte a vadász-

110


társaságot, és egyszer csak õ is felmászott egy közelifára. Iparkodtam, nehogy egy hangot is hallassak, hi-szen rögtön észrevett volna. A sûrû ágak között meg-bújva jól láttam, hogy a fegyvert levette a válláról.Csodálkoztam, hogy innen föntrõl akar a vadra lõni?Nagyon féltem, hogy esetleg észrevesz, tehát némacsöndben voltam. De nem tévesztettem szem elõl.Egyszer csak látom, a többi uraság is közeledik, és el-foglalják a leshelyüket. Láttam magát is, Rommers-dorf úr, és a másik urat is, aki késõbb golyót kapott.Ültem ott fönn az ágon, zakatoló szívvel, rossz volt alelkiismeretem, és figyeltem az urat a másik fán. Ná-lam nem volt fegyver, hiszem már elõzõ este lelõttemaz õzemet. Maga még odakiabált valamit Roda úrnak,és egyszer csak felbukkant egy õz. Maga célzott, éskétszer rálõtt az õzre. Az elsõ lövés telitalálat volt, amásodik eltévedt, de nem annyira oldalra, hogy elta-lálta volna Roda urat. Õt ugyanis a másik fán ülõ em-ber lõtte le. A saját szememmel láttam, hogyan vettecélba Roda urat, aki a lövés után azonnal holtan esettössze. Az ijedtségtõl csaknem leestem, de nagyon ka-paszkodtam. Láttam, hogy mindenki, a vadászattal mitsem törõdve, Roda úrhoz rohan. Maga is halottsápadtarccal szaladt a helyszínre. Mikor csönd lett már körü-löttünk, s mindenki a szerencsétlenül járt ember körégyûlt, egyszer csak lemászott a fáról az úr. Borzalma-san nézett ki, pont úgy, mint egy gyilkos. Hisz az isvolt. Hagytam, hogy elsomfordáljon onnan. Amint el-

111


ment, én is lemásztam a magam fájáról, s amilyengyorsan csak tudtam, elfutottam. Estig kint maradtamaz erdõben, a rejtekhelyemen, ahol máskor is el szok-tam rejteni a vadakat. Nagyon féltem, hiszen egy gyil-kosság szemtanúja lettem, de nem mertem senkineksem szólni, mert akkor mint orvvadászt, megbüntettekvolna. Akkor még azt sem tudtam, hogy mindenki azthiszi, maga lõtte le Roda urat. De elhatároztam, ha el-ítélnének egy ártatlant, akkor inkább vállalom a bün-tetést, és vallomást teszek. Végül is önt felmentették aszándékos emberölés vádja alól. Úgy látszott, hogy azön fegyverébõl származik a gyilkos golyó, de én job-ban tudtam, honnan lõtték ki. A fán lévõ úrnak ugyan-olyan fegyvere volt, mint magának. Mivel azonban ön-nek nem esett baja, nem szóltam senkinek, még haidõnként mondogattam is magamnak, hogy ezzel egygyilkos büntetlenül megmenekült. Minél jobban múltaztán az idõ, annál inkább furdalt a lelkiismeretem. Deakkor meg azzal vigasztaltam magam, hogy nem lehetmár semmit jóvátenni, az egészbõl csak annyi sülne ki,hogy engem büntetnének meg. De a halálos ágyamonvégre meg kell szabadulnom ettõl a tehertõl. Kérem anagyságos urat, hogy bocsásson meg nekem. Utánasoha többé nem vadásztam, túlságosan féltem. Hátmindent elmondtam, amit tudok, Isten engem úgysegéljen, és maga is bocsásson meg, Rommersdorf úr!

A beteg kimerülten elhallgatott, a hosszú, megerõl-tetõ beszéd az utolsó erejét is felemésztette. A felesé-

112


ge újra megitatta a Trauenstein úrtól kapott borral. Le-hunyt szemmel, megkönnyebbülten feküdt az ágyon.

Heinz egyszer sem szólalt meg, miközben Sand-huber mesélt. Égõ szemmel hallgatta, s csak ült otterõtlenül, magába roskadva. Nem tudta felfogni, hogyaz éveken keresztül a szívét marcangoló, rettenetes te-her egyszer csak elvétetett. De még mindig nem tudottszabadon fellélegezni. Értetlenül meredt Trauensteinúr felé nyújtott kezére is, aztán mégiscsak megfogta,nagyot sóhajtott, és ismét a betegre pillantott.

– Ki volt a másik? Kérem, beszéljen, az Isten szerel-mére! Ki volt az a férfi, aki a barátomat, Rodát lelõtte?

Anton Sandhuber nagy nehezen kinyitotta a sze-mét.

– Nem tudom, nem ismertem azt az embert. Csakannyit láttam, hogy a kezén, amellyel a fegyvert tartot-ta, a kisujja csonkolt volt, mint akinek az utolsó ízüle-tét ellõtték.

Heinz rekedt hangon felkiáltott:– Gerhard Bruns! Neki volt csonka az egyik kisuj-

ja! Igen, csakis Gerhard Bruns lehetett. Most már min-den világos. Félt, hogy Fritz Roda elárulja a bûntettét,tudom a hátrahagyott levelekbõl. Fritz adott neki mégnyolc nap haladékot, és egyedül õ tudott a bûnérõl.Bruns pedig azt tudta, hogy a barátomat meghívták idevadászni, és kihasználta a lehetõséget, hogy ártalmat-lanná tegye. Az elvetemült véghez is vitte a tervét. Ésén minderrõl semmit sem tudtam! Bizonyára engem is

113


tönkre akart tenni, hiszen engem szemelt ki a barátomgyilkosának. Most már mindent értek. És ezért szen-vedtem én hosszú éveken át! Istenem, beleremegek, haarra gondolok, hogy végre megszabadultam ettõl a kín-tól! Még mindig nem tudom felfogni, megérteni.

Heinz felugrott, képtelen volt tovább uralkodni ma-gán. A kunyhó kis ablakához lépett, hogy az idegenszemek elõl elrejtse a lelkében dúló vihart. Égõ szem-mel nézett ki a napfényes, tavaszi mezõre. Lorira gon-dolt.

„Lori! Édes Lori! Vajon sejted-e, hogy felszabadultlélekkel hívlak, kinyújtom feléd kezemet, és láthatod,nem tapad hozzá vér. Hát mégis boldogok lehetünk,kedvesem! Minden fájdalmunknak vége szakad, te ésén végre valóban egymáshoz tartozhatunk.”

Gondolatai újra meg újra visszatértek a szeretettnõhöz. Akkor egy kéz érintette meg a vállát. Trauen-stein állt mögötte.

– Kérem, Rommersdorf úr, jöjjön velem a házba –mondta megindultan. – Magára hagyjuk a beteget a fe-leségével. Kérem, mondja, hogy megbocsát neki. Hi-szen mindannyian bûnösök vagyunk.

Heinz szótlanul bólintott. Odalépett az ágyhoz, éskezét megnyugtatóan a betegre helyezte.

– Megbocsátok magának mindent, és köszönöm,hogy végre megszabadított ettõl a tehertõl.

Sandhuber szeme felcsillant, ahogy Heinzre nézett,az ajka hangtalanul mozgott.

114


Trauenstein intett az írnoknak is, aki lejegyezte aziménti vallomást, Sandhuber pedig aláírta a jegyzõ-könyvet. Aztán kiléptek a kunyhóból, és felmentek azudvarházba.

Heinz még mindig nem talált szavakat. A lelke mé-lyéig felkavarta, amit megtudott. Trauenstein tökélete-sen átérezte a helyzetét, s szeretett volna lehetõségetadni neki, hogy összeszedje magát. Ezért így szólt:

– Nem tudom, hogy tényleg ez a Gerhard Brunsvolt-e a tettes, akit én magam nem is ismerek – szólaltmeg elgondolkozva –, mindenesetre úgy látom, hogyön nagyon biztos a dolgában. Haladéktalanul feljelen-tést kell tennünk ellene. Mivel gyilkosságról van szó,kötelességünk, hogy segítsük megtalálni az elkövetõt.

– Igen, igaza van. Csak nem vagyok biztos benne,hogy sikerül elfogni. Annyit tudok, hogy azokban anapokban külföldre távozott, és ott nyoma veszett.

Az urak még vagy egy órát együtt maradtak. Heinzbeszélt Loriról is. Elmesélte, hogyan került hozzá, shogyan találta meg a levélköteget a lány, amelybõl ki-derült, hogy Gerhard Bruns csaló.

– Napnál is világosabb a dolog – bólintott Trauen-stein. – Egyvalamit azonban mégsem értek. Hogyankerült ez a Bruns az én vadászkörzetembe, honnantudta ilyen pontosan, hogy maga és Roda egymás mel-lett fognak állni? Hiszen erre épült az egész terve, ésígy sikerült önre terelnie a gyanút.

– Ezt én sem tudom. Csak feltételezem, hogy vala-

115


ki beavatta. Azt, hogy ki hol fog állni a vadászaton, ál-talában már elõzõ nap meghatározzuk. Talán Bruns-nak volt egy ismerõse, egy szolgáló vagy valamelyikerdész, akit kikérdezhetett. Csak õ maga tudna választadni erre a kérdésre. De õ, a jó ég tudja, hova tûnt el akedvesével együtt.

– Mint községi elöljáró köteles vagyok értesíteni azilletékes hatóságokat. Valószínûleg körözést fognak ki-adni ellene. Hogy ez sikerrel jár-e, azt nem tudhatjuk.Mindenesetre Sandhuber vallomása alapján kétségkívülmegállapítható, hogy valaki más lõtte le Rodát. Teljesszívembõl kívánom önnek, kedves Rommersdorf, hogymegtalálják a gyilkost.

– Köszönöm. Most pedig, ha megengedi, nem tar-tom fel tovább. Ideje hazamennem.

– Kérem, elõbb egyék valamit. Hosszú utat tett meg,és most ismét hosszú út áll ön elõtt.

Heinz legszívesebben azonnal elindult volna. Sem-mire sem vágyott jobban, mint az egyedüllétre, hogy át-gondolhassa, mit tegyen, és gyorsan megírja az egészetLorinak. Hadd legyen az õ szíve is könnyû és szabad!„Lori” – suttogta maga elé a lány nevét forró szerelem-mel. „Lori, drága Lori! Most már az enyém lehetsz,csak a halál választhat el egymástól.”

116


XIII.

Lori a kertben játszott a gyerekekkel. Bújócskáztak.Ha rátaláltak egymásra, mindig nagy ujjongással ölel-keztek össze. Lorinak fogalma sem volt arról, hogyMr. Brown a kerti lak mögött megbújva, izzó szemmelfigyelte a játékot.

Pillantásával csaknem elnyelte Lorit. A lány ellenál-lása egyre jobban beleûzte ebbe a szenvedélybe. Lorikedvéért egyre többet járt Rahirára, sokkal gyakrabban,mint korábban bármikor. Ahogy most elnézte nõiesenkecses mozgását, még jobban felizzott benne a szenve-dély. Lori odaszaladt a házikóhoz, hogy elbújjék mö-götte, s ezzel egyenesen beleszaladt a férfi karjába.Brown elkapta, s megpróbálta magához húzni, hogymegcsókolja. Lori hangosan felsikoltott, és minden ere-jével védekezett. Erre a gyerekek is odajöttek, és amikorlátták, hogy Lori próbálja magát kitépni a férfi karjaiközül, kétségbeesetten kiabálni kezdtek az apjuk után.

Senor Matora éppen kilovagolni készült. Már a ka-puban állt, amikor meghallotta a gyerekek segélykiál-tását. Nyomban odaszaladt hozzájuk.

Mr. Brown mit sem érzékelt az egészbõl. Betegesvágyától ûzve senki mást nem látott, csak Lorit, sem-miképpen sem akarta csók nélkül elengedni. Végül,amikor senor Matora már olyan közel ért hozzájuk,hogy tisztán láthatta Lori kétségbeesett küzdelmét, alánynak sikerült kiszabadítania az egyik karját. Hirtelen

117


eszébe villant egy õsi, keleti harcmûvészetbõl ismertfogás, amire annak idején Heinz, csak úgy a mókakedvéért, megtanította, s most olyan erõvel alkalmazta,hogy Brown azonnal elengedte, és egyensúlyát vesztvehátratántorodott. Talán meg is botlott valamiben, min-denesetre végül hanyatt esett.

Lori, amint szabadnak érezte magát, odaszaladt agyerekekhez, kézen fogta õket és elfutott velük. Izgal-mában észre sem vette Matora urat. Minden igyekezeté-vel azon volt, hogy elmeneküljön a gyerekekket Brownközelébõl.

Beszaladtak a házba, ahol Helen asszony jött velükszembe.

– Jaj, mami, Mr. Brown meg akarta csókolni Lorit,de õ védekezett és ellökte magától. Most ott fekszik aföldön, apu pedig fölötte áll a lovaglóostorral – mesél-te Sophia izgatottan.

– Mr. Brown nagyon furcsa ember, mami! Engemis mindig meg akar csókolni, de legközelebb én is ak-korát fogok lökni rajta, hogy hanyatt esik – fûzte hoz-zá a kis Rosita öntudatosan.

– Te jóságos ég! Lori! Szegénykém! – Helen ag-godalmasan nézett a lány sápadt arcára, majd dühö-sen megcsóválta a fejét. – Ez így nem mehet tovább!Teszek róla, hogy ne merje magát többé zaklatni! –mondta igen mérgesen, és elhatározta, hogy sürgõsenbeszél a férjével.

Senor Matora eközben kezében a lovaglóostorral,

118


dühösen meredt Brownra, aki nagy nehezen feltápász-kodott a földrõl.

– Kedvem volna móresre tanítani magát, Mr. Brown.Hogy tehetett ilyet? Hogy merészelt egy hölgyet, aki avédelmem alatt áll, ilyen hallatlanul megsérteni?

Brown mérgesen porolta le az öltönyét.– Ne csináljon már ilyen nagy ügyet ebbõl a kis ne-

velõnõbõl! Mégiscsak nevetséges, ahogy itt megjátsz-sza magát. Ez csak kokettálás a részérõl. A kicsike ész-revette, mennyire tetszik nekem, hogy ilyen elutasítóanviselkedik. Persze hogy férjhez akar menni, ez azegyetlen vágya.

Matora igyekezett türtõztetni magát.– Ami Roda kisasszonyt illeti, nagy tévedésben

van, Mr. Brown – jelentette ki szigorúan. – Esze ágá-ban sincs feleségül menni magához, és ha azt akarja,hogy ne tiltsam ki a házamból, akkor ne merjen mégegyszer így viselkedni vele.

Brown arca megvonaglott, mintha tényleg ostor csat-tant volna rajta. Rámeredt Matorára, és még az ajkai iselfehéredtek.

– Milyen nevet mondott? Hogy hívják ezt a Lori kis-asszonyt?

– Elég világosan és érthetõen mondtam, Rodánakhívják.

Brown megtörölte a homlokát.– Úgy, úgy, Roda, és persze német. De melyik vá-

rosból való?

119


– Berlinbõl – mondta Matora mérgesen, mert azgondolta, hogy a férfi csak el akarja terelni a figyelméta kínos esetrõl.

Mr. Brown tekintete azonban egyre zavartabban,sõt már-már rémülten repdesett ide-oda.

– És… nos, senor Matora, nem tudja véletlenül,hogy… nos, hogy élnek-e még a szülei? – kérdezte vé-gül akadozva.

– Nem, nem élnek. Mind a ketten meghaltak.– Igen, igen, mind a ketten meghaltak… Tud vala-

mi közelebbit róluk?– Az apját egy vadászaton érte sajnálatos baleset, az

anyja pedig szívszélhûdést kapott, amikor megtudta, mitörtént a férjével.

Brown úgy festett, mintha az ájulás környékezné.– És mivel foglalkozott az apja? – kérdezte nagyot

nyelve. – Ezt is meg tudom önnek mondani, fõmérnök volt.

Láthatja, hogy Roda kisasszony tisztességes családbólvaló, igazi úrihölgy.

Brown még sápadtabb lett. Egy ideig maga elé me-redt, mintha kísértetet látna, majd érdes hangon ígyszólt:

– Menjen csak, Matora úr, lovagoljon ki nyugodtan!Nekem elõbb egy kicsit pihennem kell, aztán márisindulok maga után.

Matora ugyan furcsállta a dolgot, de arra gondolt,hogy Mr. Brown bizonyára megüthette magát az imént

120


esés közben, azért nem akar nyomban lóra ülni. Demivel nagyon haragudott rá a történtek miatt, nem kér-dezett tõle semmit. Egyszerûen megvonta a vállát, ésfaképnél hagyta.

Helen asszony az ajtóban állva figyelte a jelenetet,és látta, hogy Brown bemegy a kerti lakba, s odabenterõtlenül belesüpped az egyik fonott székbe. Bement aházba, hogy megkeresse Lorit és a gyerekeket. A nap-paliban találta õket. Lori megszeppent arccal fordultfelé, s kért bocsánatot, hiszen nem tudta, milyen véle-ménnyel vannak róla ezek után a háziak.

– Elnézést kérek, ha magának vagy a férjének kel-lemetlenséget okoztam – mondta halkan, s lesütötte aszemét.

Helen végigsimított a haján.– Ne aggódjon emiatt, Lori kedves! A férjem rég-

óta áll üzleti kapcsolatban ezzel az emberrel. De egyrekevésbé tetszett nekem, ahogy a gyerekekkel beszélt,és újabban már velünk sem viselkedett illendõen. Ma-gáról nem is beszélve.

A hölgyek beszélgettek még egy darabig, fõlegazért, hogy a gyerekek figyelmét a történtekrõl elterel-jék. Sikerrel, mert a kicsik hamarosan vidáman játszot-tak tovább.

Lori csak késõbb vette észre, hogy a karkötõjérõlhiányzik egy aranyfüggõ. Nagyon szerette ezt a kisemléket, amely még édesanyjától származott.

– Biztosan akkor vesztettem el, amikor Mr. Brown-

121


nal hadakoztam. Kérem, engedje meg, hogy megnéz-zem, megtalálom-e ott, ahol az eset történt.

– Kérem, Lori, várjon egy pillanatig, megnézem,hogy Brown ott van-e még.

De Brown már eltûnt, úgyhogy Lori átsietett a kisházba, és keresni kezdte a medált. Hosszú ideig keres-gélt, de nem talált semmit, majd egyszer csak a virá-gok között megpillantott egy tárcát, amelybõl néhánylevél ráadásul ki is esett. A levelek borítékokban vol-tak, és Lori csodálkozva meredt a címzésükre. Egytõlegyig bizonyos Gerhard Brunsnak szóltak, egy NewYork-i postahivatalba.

Gerhard Bruns? Honnan ilyen ismerõs neki ez a név?Hiába gondolkozott, nem jött rá. Visszacsúsztatta a

leveleket a tárcába, s közben kezébe akadt egy másiklevél, ami Gerd Brownnak volt címezve. Vajon hogykerülnek ide olyan levelek, amelyek Gerhard Bruns-nak szólnak? És Brown úrnak Gerd a keresztneve? Le-het, hogy ez a Gerhard rövidítése?

Bruns és Brown, nagyon hasonlítanak egymásra.Vajon hol hallotta ezt a Gerhard Bruns nevet?

Ezen töprengett, miközben tovább kereste a medál-ját, s végül meg is találta. Nagyon megörült neki. A tár-ca még mindig a kezében volt, be akarta vinni a házba.Majd az egyik szolgáló visszaviszi Mr. Brownnak.

Elgondolkozva ment vissza a házba, s már csaknemaz ajtóhoz ért, amikor hirtelen megtorpant. Egyszeri-ben eszébe jutott, hol hallotta, illetve hol olvasta ezt a

122


nevet! Abban a levélkötegben, amelyet apja irattartójá-ban talált. Igen, Gerhard Bruns volt a csaló, akit azédesapja le akart leplezni, s akit bizonyára le is leple-zett volna, ha a halál nem akadályozza meg benne.Hirtelen minden eszébe jutott, amit Heinz mesélt nekiBrunsról. A férfi a szóbeszéd szerint külföldre szökött,hogy elkerülje a letartóztatást. Vajon idejött Ameriká-ba, és a Bruns nevet Brownra változtatta? Lori ilyengondolatok közepette lépett be a házba, és az elõcsar-nokban az egyik fekete szolgának nyújtotta a tárcát.

– Sam, kérem, adja ezt oda Mr. Brownnak, vagyegyszerûen tegye be a szobájába, ha nincsen itthon. Éskérem, ne szóljon neki, hogy én találtam meg, gondol-ja csak azt, hogy magáé az érdem.

Sam kivillantotta hófehér fogait, és bölcsen így szólt:– Mister Brown Samnek jutalmat fog fizetni.– Éppen ezért jobb, ha azt hiszi, hogy maga találta

meg.Sam boldogan sietett el Brown szobájába, ahol a

férfit egy fotelba roskadva találta, amint sápadtan me-redt maga elé.

– Mit akarsz, Sam? – kapta fel a fejét ijedten.A fekete szolga odatartotta elé a tárcát.– Ezt Sam találta a kertben, és ez a magáé, Mr.

Brown.Brown most rémült csak meg igazán, és szinte ki-

tépte Sam kezébõl a tárcát. Rögtön az jutott eszébe,hogy akkor veszthette el, amikor Lorival dulakodott.

123


– Mikor találtad meg?– Éppen most.– Hol? A kerti laknál?Mivel Sam mit sem tudott errõl, úgy gondolta, leg-

jobb, ha ráhagyja az úrra.– Igen, ott.– És rögtön idehoztad nekem, nem mutattad meg

senkinek?– Nem, Sam senkinek sem mutatta meg, azonnal

Mr. Brownnak hozta.– Honnan tudtad, hogy az enyém?– Sam látta már ezt a tárcát Mr. Brown asztalán,

amikor levetkõzött.Sam minden további nélkül megkapta az áhított bor-

ravalót, majd Brown idegesen elbocsátotta.A férfi átvizsgálta a tárcát, minden ott volt benne

hiánytalanul. Szidta önmagát, hogy miért nem semmi-sítette meg a Gerhard Brunsnak címzett leveleket, demost már mindegy volt. Ezek a levelek voltak az utol-só emlékei a nagy szerelemrõl és szenvedélyrõl, egyasszonyról, akit teljes odaadással, önzetlenül szeretett,akkor, amikor még nem becsülte le az asszonyokat,mint mostanában. Ám épp emiatt az asszony miattvesztette el hitét a gyengébb nemben, õ volt, aki le-húzta a mocsárba, ahonnan csak nagy nehézségek árántudott kikecmeregni. Kihasználta õt, amíg volt mitkihúzni a zsebébõl, amikor pedig teljesen elszegénye-dett, akkor nevetve azt mondta neki:

124


– Elegem van belõled, elmegyek valaki máshoz,aki többet tud nekem nyújtani.

Azóta hallani sem akart az asszonyokról, és mosthirtelen megint itt volt az õrült szenvedély, amit a büsz-ke német lány lobbantott fel benne. És ez a lány FritzRoda lánya volt, azé a férfié, aki még ma is gyakranmegjelent rémálmaiban! A sors bosszúja, úgy látszik,mégis utolérte! Pedig már azt hitte, sikerült mindentelfelejtenie, mintha meg sem történt volna az egész, ésmost hirtelen ismét minden olyan élesen jelent megelõtte, mintha kísértetet látott volna. A bosszú angyalafenyegetõen nyújtotta ki felé a kezét...

Felugrott, ki kellett mennie a szabadba, úgy érezte,hogy a ház falai agyonnyomják. Felkapta a lovagló-ostorát, fejébe csapta a sapkát, és elrohant. A lova fel-nyergelve még mindig ott állt a kapuban, felkapasz-kodott rá, és olyan vágtába kezdett, mintha menekülnevalami elõl.

Görcsösen belekapaszkodott a gyeplõbe, s megsar-kantyúzta a lovat, mert még mindig nem érezte eléggyorsnak. A kisujjára tekerte a gyeplõ egyik szárát, ar-ra a kisujjára, amelyik csak egy csonk volt, az utolsóujjperce hiányzott.

125


XIV.

Heinz Rommersdorf visszatért Lindenhofba. Ki kellettöntenie a szívét, el kellett mondania a hûséges Karlnakés az õrnagynénak, milyen megrázó élményben voltrésze, micsoda tehertõl szabadult meg.

– Akkor Lori kisasszony, hál’ istennek, visszajöhetmegint – jegyezte meg a történtek hallatán a hûségesszolga.

– Igen, Karl, istennek hála, visszajöhet! De én nemtudom kivárni, amíg visszaér. S ez nem is olyan dolog,amit csak úgy levélben megírhatna az ember. Az lesza legjobb, ha egyszerûen fogom magam, és elutazomArgentínába, s visszahozom õt.

– Igen, az lesz a legjobb, Rommersdorf úr – bólin-tott mosolyogva Karl. – Úgysem jöhetne haza egyedüla kisasszony, túl hosszú az út. Meg aztán, magára isráfér már egy kis kikapcsolódás.

Heinz felkészült a dél-amerikai útra. Megtudta,hogy a legközelebbi hajó nyolc nap múlva indul. Azon-nal megrendelte a jegyet a gõzösre.

Az elkövetkezõ napokat nagyon nyugtalanul töltötte,azon gondolkozott, értesítse-e Lorit az érkezésérõl. Habejelenti, hogy jön, akkor a lány biztosan nyugtalankod-na, hiszen nem tudná mire vélni a látogatását. Aztán azis felötlött benne, hogy a levél valószínûleg még késõb-ben érne oda, mint õ maga. Legkézenfekvõbb hát, haegyszerûen meglepi Lorit, döntötte el végül.

126


Elutazása elõtt hosszú levelet kapott a lánytól. Bol-dog izgalommal olvasta:

„Drága Heinz!Ma különleges kéréssel fordulok hozzád. Biztosan em-lékszel azokra a levelekre, amelyeket apám papírjaiközött találtam. Neked adtam, hogy õrizd meg õket, sel is zártad az íróasztalodba. Kérlek, küldj el nekemközülök egy olyat, amit Gerhard Bruns saját kezûlegírt. Biztosan csodálkozol, hogy ilyen kéréssel fordulokhozzád, de majd megmagyarázom, hogy miért van rászükségem.”

Itt részletes leírás következett arról, ami az utóbbiidõben Lorival történt, aztán így folytatódott a levél:

„Elgondolhatod, mennyire meglepõdtem, amikor meg-láttam ezeket a leveleket a tárcában, és aztán eszembejutott, honnan ismerõs ez a Gerhard Bruns név, hol istalálkoztam már vele. Valahogy gyanús nekem ez azegész, mindig az volt az érzésem, hogy az állítólagosamerikai álarca mögött egy német férfi bújik meg. Nemtettem errõl még említést itt a házban, de kötelességem-nek érzem, hogy a Matora házaspárt beavassam, amintbizonyosságot szerzek. Ezért is van szükségem az egyiklevélre, hiszen a kézírásából megállapítható, hogy Mr.Brown azonos-e Gerhard Brunsszal.

De másról is be akarok számolni neked, drága Heinz.

127


Nagyon jól érzem itt magam, már amennyire Linden-hoftól távol ez egyáltalán lehetséges. A szülõk és agyerekek nagyon kedvesek hozzám, és a munkám telje-sen kitölti az itteni életemet. Minden nagyon szép és jólenne, ha nem vágyódnék annyira Lindenhof után ésutánad, de hát ebben megakadályoz a sors. Közös aterhünk, drága Heinz, nem akarok és nem is szabad pa-naszkodnom.

Mára befejezem a levelemet, még ma el is viszi aposta.

Vigyázz az egészségedre, és ne felejts el engem! Ésne légy szomorú, kérlek, hogy legalább felõled nyu-godt lehessek. Üdvözlöm a lindenhofiakat, de minde-nekelõtt Téged.

A Te Lorid”

Heinzet, aki amúgy is meglehetõsen ideges volt aközelgõ utazás miatt, ez a levél végképp felkavarta.Már az is épp elég rossz volt, hogy olyan messze vanLoritól. Most pedig, ha tényleg kiderül, hogy ez a férfiGerhard Bruns, vajon nem tervez-e valami galádságotLori ellen?

Rahirán ezenközben igencsak felgyorsultak az esemé-nyek. Senora Matora aznap hiába várta ebédre a férjét,sem õ, sem pedig a vendég nem ért haza a megszokottidõben. Helen komolyan nyugtalankodni kezdett.

– Jaj, Lori, el sem tudom képzelni, hol lehet az uram.

128


Mr. Brown sem jött vissza, és nekem egyfolytában azaz érzésem, hogy valami borzasztó dolog történhetettvelük.

Lori hasonlóan zaklatott hangulatban volt, õ is rosz-szat sejtett, de nem szólt róla, nehogy még jobban nyug-talanítsa asszonyát.

– Biztosan csak elmaradnak kissé a teendõk miatt,de mindjárt megjönnek, ne aggódjék.

– Ó, adná az ég! Nagyon félek, Lori. A férjem any-nyira mérges volt, amikor Mr. Brown magára támadt,hogy láttam rajta, legszívesebben végigvágott volnarajta a lovaglóostorával. Remélem, nem estek egymás-nak odakint a mezõn.

Lori nyugtalanul kémlelt a távolba, és mivel na-gyon jó szeme volt, õ látta meg elsõként a lovast, akifeltûnt a láthatár szélén. Megnyugodva lélegzett fel,amikor felismerte benne a ház urát.

– Látom, jön senor Matora a lován, Helen, mostmár nyugodjék meg.

A kicsit rövidlátó Helen is látta már a lovast, denem tudta kivenni, ki az.

– Tényleg a férjem az?– Egészen biztos. Megismerem.– Hál’ istennek! De hol lehet Mr. Brown?– Hamarosan megtudjuk – nyugtatgatta Lori.Nem telt sok idõbe, míg senor Matora odaért a ház-

hoz, s a hölgyek azonnal észrevették rajta, hogy vala-mi nincs rendben.

129


– Mi történt, Alfonso? Olyan sápadt vagy – szaladta férje elé Helen.

– Nyugodj meg, kedvesem, csak egy kis baleset.Mr. Brown leesett a lováról. Akkor találtam rá, amikormár hazafelé indultam. Eszméletlen volt. El kellettmennem segítségért, és most hordágyon hozzák ide.Azonnal intézkedem, hogy készítsék elõ a szobáját.Az orvosért már elküldtem. Gyere be a házba, Helen,mindent elõ kell készítenünk, hogy megfelelõen eltudjuk látni. Bár rettenetesen viselkedett, mégiscsak avendégünk, s most segítségre szorul. Magától értetõ-dik, hogy befogadjuk a házunkba és ápoljuk, ameddigkell. Ugye egyetértesz velem?

– Természetesen, Alfonso.Amire a sérültet meghozták, minden készen állt a

fogadására. Hamarosan megérkezett saját autóján azorvos is. Mr. Brown még mindig eszméletlen volt, de éltés lélegzett. Bevitték a házba, és óvatosan az ágyrafektették. Az orvos kiküldte a hölgyeket, csak senorMatora maradhatott a szobában. A vizsgálat során egy-elõre csak annyit tudott megállapítani, hogy gerincsérü-lésrõl van szó, hogy mennyire súlyos, azt még nemtudta megmondani. Ehhez alaposabb vizsgálatra voltszükség, amihez mindenekelõtt magához kellett térítenia beteget. Ez nagy nehezen sikerült is. Brown kinyitot-ta a szemét, és csodálkozva nézett körül.

– Mi történt? – kérdezte németül, aztán összeszed-te magát, és angolul is megismételte a kérdést.

130


– Leesett a lováról, uram – felelte az orvos.– Ó, igen, emlékszem már, gyorsabban vágtattam

a kelleténél. Átbuktam a ló nyakán, s egy pillanatraszörnyû fájdalmat éreztem, de most már nem fáj sem-mim. Csak a lábaim olyan nehezek…

Az orvosnak ennyi elég is volt a diagnózishoz: Mr.Brownnak eltört a gerince. Hosszú, gyötrelmes napokvárnak rá, s valószínûleg teljesen meg fog bénulni. Ámegyelõre jobbnak látta mindezt nem közölni a beteg-gel.

– Kis ideig nyugodtan kell feküdnie – mondta mind-össze tettetett könnyedséggel.

– Sajnálom, hogy a terhére vagyok – fordította afejét az ágya mellett álló Matora úr felé Brown.

– Kérem, emiatt ne aggódjék – nyugtatta meg aházigazda.

– Vagy gondolja, doktor úr, hogy el tudnak szállí-tani a városi kórházba?

– Egyelõre nem jöhet szóba – rázta meg a fejét azorvos, majd elindult kifelé, pillantásával jelezve Ma-torának, hogy kövesse.

A szomszédos szobába érve közölte vele, hogy mi-lyen jellegû Brown sérülése.

– De hát ez szörnyû! Gondolja, hogy meggyógyul?– kérdezte Matora megrendülten.

– Nem, semmi esélye rá. Az ilyen súlyos gerincsé-rülésnél a fontos idegpályák is elszakadnak, vagyis agyógyulás teljesen kizárt. A bénulás fokozatosan ki-

131


terjed az egész testre. Ön is láthatta, hogy már mostsem tudja mozgatni a lábát. De legalább nincsenek fáj-dalmai.

Matora jó ember volt, úgyhogy nagyon megrázta ahír. A hölgyek is megrendültek, amikor megtudták, mi-lyen súlyos a fiatalember sérülése.

Lori csaknem sajnálta már, hogy elküldte azt a leve-let Heinznek, amiben a gyanújáról írt. Ha Brown azo-nos Gerhard Brunsszal, akkor a hajdani csalásért mostéppen eléggé meglakol. A lánynak fogalma sem lehe-tett róla, hogy mennyivel nagyobb bûn terheli Brownlelkiismeretét.

A férfi heteken keresztül Rahirán maradt. Felvettekmellé egy ápolót, aki gondoskodott róla. A hölgyek ésa gyerekek mindenesetre távol tartották magukat tõle.Csak a ház ura jelent meg idõnként a szobájában.Ilyenkor érdeklõdött a hogyléte felõl, megkérdezte,van-e valami kívánsága, vagy éppen megpróbálta meg-nyugtatni a beteget, aki az ágyhoz kötöttsége miattegyre türelmetlenebb lett.

Brown még mindig nem tudta, hogy ez az állapotmindörökre szól. Azt azonban maga is érezte, ahogyegyre jobban elnehezül az egész teste. Páni félelemfogta el, s egy nap megkérte az orvost, öntsenek tisztavizet a pohárba, mondja meg nyíltan, milyen állapot-ban is van valójában. Az orvos próbált kitérni az egye-nes válasz elõl, de végül is el kellett mondania az iga-zat. Amilyen körültekintõen csak tudta, elmagyarázta

132


a betegnek, hogy soha többé nem lesz egészséges, való-színûleg örökre béna marad.

Brown elsápadt, és égõ szemmel meredt az orvosra.– Örökre... mégis meddig?– Ó, meg is õszülhet addig – mondta az orvos tré-

fálkozva, ám magában nem sok idõt jósolt a betegnek.Valószínûleg néhány hónapja van már csak hátra, leg-feljebb egy év, ha erõs a szervezete.

Brown elhúzta a száját, és keserûen így szólt:– Nagyon biztató kilátás. Megöregszem, megõszü-

lök és béna maradok! Doktor úr, akkor inkább adjonnekem egy adag mérget.

– Sosem szabad feladnia, Mr. Brown! Nem is mond-tam volna ezt el önnek, ha nem ragaszkodik hozzáannyira.

Brown egy ideig némán meredt maga elé, aztán ér-des hangon megszólalt:

– Kedves doktor úr, lenne néhány papír, amit sze-retnék elégetni. A tárcámban õriztem eddig. Ön, mintorvos, nyilván megérti, hogy az ember idõnként sze-retne bizonyos dolgokat meg nem történtté tenni. Meg-kérhetném, hogy hozzon nekem egy gyertyát, hogymegsemmisíthessem ezeket a papírokat?

Az orvos teljesítette a kívánságát. Kivette a párnaalól, és odaadta Brownnak a tárcáját. Aztán odaállítot-ta a gyertyát az éjjeliszekrényre, hogy a beteg kényel-mesen el tudja égetni a leveleket. Brown nagyon ügyeltrá, hogy mindig úgy fordítsa a borítékokat, hogy az

133


orvos még véletlenül se tudja elolvasni rajtuk a cím-zést.

Nehéz munka volt, s amikor nagy sokára a végéreért, kimerülten, de megkönnyebbült sóhajjal dõlt hátraa párnán.

134


XV.

Heinz szerencsésen tette meg a hosszú utat, bár bor-zasztóan feszült és ideges volt mindvégig. Amikormegérkezett a Rahirához legközelebb esõ városkába,elõször is autót kellett szereznie, amely kiviszi Ma-toráék birtokára. Némi keresgélés után nemcsak autót,de hozzá sofõrt is talált, aki örömmel vállalkozott afeladatra.

Noha soha életében nem járt Rahirán, Lori leveleialapján úgy ismerte a birtokot, mint a tenyerét, s ami-kor meglátta a távolban a nagy épületet és a hatalmaskertet, a szíve vadul verni kezdett. Néhány percen be-lül ott fog állni Lori elõtt! Csak meg ne rémüljönnagyon a lány, amikor megpillantja.

Tekintetével kíváncsian pásztázta a virágzó kertet,amikor az egyik fa árnyékában hirtelen meglátott egyhófehér ruhát s egy barna fejecskét. Nagy szerencséjevolt, Lorit egyedül találta. Senor Matora, a felesége ésa gyermekeik kikocsikáztak, hogy meglátogassák azegyik szomszédjukat. Így az egész nap az övé volt, skivételesen otthon maradt, mert elhatározta, hogy varr-ni fog. Régóta készült már, s most végre idõt tudottszakítania erre a munkára is. Kint ült a kertben egy ka-rosszékben, és varrogatott. Úgy belefeledkezett a mun-kába, hogy nem is vette észre az országúton közeledõautót. Amikor Heinz a távolból megpillantotta, elhatá-rozta, hogy meglepi, és megállította az autót. Csupán

135


egy kis kézitáska volt nála, a többi csomagját a szállo-dában hagyta a városban. Kiszállt az autóból, kifizettea sofõrt, fogta a táskáját, és halk léptekkel elindult alány felé. Lori hirtelen felemelte a fejét, szemei tágranyíltak, és az izgalomtól halottsápadt lett. Az ölébõlleesett a varrás a földre.

– Ez, ez biztosan csak egy álom… – mormolta ma-ga elé.

De Heinz már ott is volt mellette, felemelte magá-hoz, és a keblére vonta.

– Lori, drága kicsi Lori! – suttogta megindultan.Csodálatos pillanat volt, s azt kívánta, bárcsak örök-

ké tartana. Lori mintha megbénult volna, mozdulatla-nul hevert a férfi karjában, nagy, ámuló szemekkelnézettt a szeretett szempárba s az izgalomtól sápadtarcba. Õ is suttogott.

– Ez biztosan csak álom.A férfi még szorosabban ölelte magához.– Nem, kicsi Lorim, ez nem álom, hanem maga az

édes, gyönyörû valóság. Itt vagyok melletted, Lori,szabad és könnyû szívvel. Maradj a karomban, hiszensoha többé nem engedlek el, most már egymáshoz tar-tozunk. Nem én lõttem le az apádat, valaki más tette.

Heinz érezte, hogy a lány mindjárt összecsuklik.Óvatosan visszaültette hát a karosszékbe, egy másikatis odahúzott, és leült vele szemben.

– Lori, édes Lori, térj magadhoz, nézz rám! Tudom,túlságosan hirtelen jött ez az egész, de nem tudtalak

136


felkészíteni rá. Értsd meg, Lori, a karomban tarthatlak,hazavihetlek magammal Lindenhofba. Nincsen mársemmi, ami közénk állhatna, ami elválaszthatna min-ket egymástól. A szüleid áldása fog kísérni utunkon.

Lori felnézett rá, mintha most kezdene magáhoztérni.

– Ez nem lehet, Heinz, manapság már nem történ-nek csodák!

– De igen, kedvesem, most mégis csoda történt.Egymáséi lehetünk. Amint megtudtam, azonnal útrakeltem, hogy hazavigyelek.

Lori remegni kezdett, végre felfogta, mit mond aférfi. Megfogta a kezét, és tétován, reménykedve né-zett rá.

– Jaj, Heinz, drága Heinz, hát tényleg igaz? Tény-leg boldogok lehetünk?

A férfi újra magához húzta és megcsókolta, ahogyazt álmaiban olyan gyakran elképzelte. És a csókjábólLori megbizonyosodott, hogy igen, mindez igaz, elhi-heti, hogy ismét van remény. Belesimult a férfi karjá-ba, viszonozta a csókját, bensõségesen, szeretetteljesen,és mikor ajkaik elváltak, reszketve kérte:

– Most pedig mesélj el mindent! Magunkban va-gyunk. Matoráék elmentek a szomszéd birtokra, csakeste jönnek haza.

– Nem is reméltem, hogy ilyen szerencsénk lesz,édes Lori. Attól tartottam, hogy nem lesz egy nyugodtpercünk sem, mindig lesz körülöttünk valaki. És most

137


mégis magunk vagyunk, mindent nyugodtan elmond-hatok.

Részletesen elmesélte Lorinak, hogyan szabadultmeg a borzasztó tehertõl, amely majdnem tönkretetteaz életét. Csaknem szó szerint elismételte Sandhubervallomását, ám a lány egészen addig nem sejtette, kilehetett apja gyilkosa, amíg Heinz oda nem ért a törté-netben, hogy mesélt a gyilkos csonka kisujjáról. Akkoregész testében megremegett, és kétségbeesetten nézettHeinzre.

– Gerhard Bruns? Õ az apám gyilkosa? – szakadt kibelõle a silkoly.

– Igen Lori, és ha ennek a Mr. Brownnak is csonkaa kisujja a jobb kezén, akkor valószínûleg azonos Ger-hard Brunsszal.

– Õ az, Heinz. Láttam az ujját – ragadta meg a fér-fi kezét izgatottan Lori.

– Ez a csaló, gazember! Mondd, hol találom meg?Lori végigsimított a homlokán. – Azon a napon, amikor az utolsó levelet írtam ne-

ked – szólalt meg aztán halkan –, balesetet szenvedett.Betegen és bénán fekszik fönt a vendégszobában. Azorvos csak néhány hónapot ad neki.

Heinz mélyet sóhajtott.– Az égi hatalom dolga az ítélkezés – mondta. –

Beszélnem kell vele még ma, el akarom neki monda-ni, hogy mindent tudok. Tudom, hogy õ ölte meg azapádat. Nem szabad, hogy büntetlenül megússza. De

138


ha úgy van, ahogy mondod, akkor nincs sok értelme,hogy földi bíróság elé állítsuk. Semmit nem teszünkezáltal meg nem történtté.

– Akkor egy véleményen vagyunk, Heinz. Szegényszüleimet sajnos nem tudjuk feltámasztani. Mikorakarsz bemenni hozzá?

– Amint lehet. Csak akkor nyugszom meg, ha fejé-re olvastam a bûneit, hogy nem csak az apádat öltemeg, hanem az édesanyád is miatta halt meg.

– Nem akarlak ebben megakadályozni, Heinz.

Gerhard Bruns mereven feküdt, felsõteste párnákkalvolt kitámasztva, és mint ezekben a hetekben mindig,sötét gondolatok jártak a fejében. Fel sem nézett, ami-kor nyílt az ajtó.

Bár sokat változott az elmúlt tíz évben, és most abetegség miatt még többet, Heinz azonnal felismertea betegben Gerhard Brunst. Annyira elesett volt, olyanszánalomra méltó benyomást keltett, hogy legszíveseb-ben dolgavégezetlen visszafordult volna. Erõnek erejé-vel kellett emlékeztetnie magát, mennyit szenvedett õés Lori emiatt az ember miatt. Meg kell tennie, amitelhatározott.

Összeszedte magát, és halkan megszólította:– Gerhard Bruns!Úgy hangzott, mintha a bíróság szólította volna.

Bruns rémülten felkapta a fejét, és kétségbeesetten né-zett Heinz Rommersdorfra. Õ is azonnal felismerte.

139


Aztán mégis sikerült összeszednie magát, és csodálko-zó kifejezést erõltetett az arcára.

– Hát maga kicsoda? Mit akar itt?– Magával akarok beszélni, Gerhard Bruns.– Valószínûleg téved, én nem Gerhard Bruns va-

gyok. Brownnak hívnak, és amint látja, beteg vagyok.Kérem, hagyjon békén!

– Nem hagyom, amíg el nem mondom, miért jöt-tem. Maga Gerhard Bruns és senki más. Ezt bizonyít-ja a jobb kezén hiányzó kisujj is.

A beteg nehézkesen próbálta kezét a takaró alá rej-teni. Heinz azonban leintette.

– Kérem, ne fáradjon, úgyis tudom, hogy maga Ger-hard Bruns, a csaló és gyilkos, aki megölte a baráto-mat, Fritz Rodát, mert fel akarta fedni a maga csalását,és bíróság elé akarta állíttatni. Maga az a GerhardBruns, aki rám terelte a gyanút, és ugyanaz a GerhardBruns, aki Fritz Roda feleségének a haláláért is fele-lõs, mivel szegény asszony szívszélhûdést kapott, ami-kor közölték vele a férje halálhírét. Maga volt az, akiLori Rodát árvává tette, sorsára hagyta, és külföldremenekült. Igen, maga ez a Gerhard Bruns.

Bruns nem tudta, hogy Lori anyjának a haláláért isfelelõs. Az arca összeesett, elsápadt, de még mindigmegpróbálta menteni, ami menthetõ.

– Hogyan akarja bebizonyítani, hogy én vagyokFritz Roda gyilkosa?

– Megmondom. Magát azon a napon látta egy nap-

140


számos, aki véletlenül ott volt, és nem akarta, hogyorvvadászaton kapják, ezért elrejtõzött egy fa tetején.Ez a fa épp amellett állt, amelyre maga mászott fel, sahonnan lelõtte Fritz Rodát. Ennek a napszámosnak avallomása tanúk elõtt hangzott el, írásba foglalták, ésa hatóságokat is értesítették már róla.

Bruns belátta, hogy ezek után már hiábavaló volnatagadni.

– De hogyan, hogyan talált meg engem, honnantudta...

– Lori Roda írt nekem, hogy maga itt van.– Szóval Lori tudta, hogy ki vagyok? – nézett rá sö-

tét pillantással Bruns.– Igen. Csak azt nem tudta, hogy maga az apja gyil-

kosa.– Kétségbe is estem, amikor megtudtam, hogy ki-

csoda a kisasszony. Azért menekültem lóhalálában in-nen. Csaknem halálra hajszoltam a lovamat, ezért isvetett le a hátáról. Itt fekszik maga elõtt egy nyomorék,akinek eltört a gerince, aki félig már most is, és nem-sokára egészen béna lesz. És maga ezt az emberi ron-csot még bíróság elé akarja citálni? Én már leszámol-tam az életemmel!

– Tudom, és nincs is szükség bírákra. Csak tegyenvallomást, hogy az ártatlanságom bebizonyosodjék.

A beteg elhúzta a száját.– Ennyivel beérné?– Ahogy itt elnézem magát, minden más felesleges-

141


nek tûnik. A büntetése utolérte. De én és Lori szeretjükegymást, és elmenekült mellõlem, mert azt gondolta,hogy én öltem meg az apját. Magam is így hittem mégnéhány héttel ezelõtt is. Lori idáig menekült, mert nemlehettünk egymáséi. Lindenhofban, ahol élek, nem ma-radhatott. A maga bûne választott el minket egymástól,s tett boldogtalanná.

Bruns arca megvonaglott, amikor meghallotta, hogyHeinz és Lori szeretik egymást. Aztán megadta magáta sorsának.

– Megteszem, amit kér tõlem. Kérem, hívja idesenor Matorát és az ápolót. Õk majd tanúsítják a val-lomásomat.

– Senor Matora pillanatnyilag nem tartózkodik abirtokon.

– Akkor várunk még egy negyedórát, akkor jön azorvos, õ lesz majd a tanú. Feljegyezhetik a vallomáso-mat, én pedig aláírom.

– Rendben. Akkor hát visszajövök az orvossal.– Igen. És... és, kérem, mondja meg a menyasszo-

nyának, hogy nagyon sajnálom. Azt is, amit magávaltettem. Csak késõbb értesültem arról, hogy igaztalanulálltam magán bosszút. Az az asszony elmondta ne-kem, hogy maga teljesen vétlen volt. Csupán annyi volta bûne, hogy nem akart vele kikezdeni. Az a nõ tönk-retette az életemet, csalóvá és gyilkossá lettem miatta.Talán ez megindítja önt és a menyasszonyát, s talánegyszer még meg tudnak nekem bocsátani.

142


– Elítélem, amiért elvesztette erkölcsi tartását, demegpróbálok megbocsátani önnek – felelte szárazonHeinz, azzal elhagyta a betegszobát.

Az elõcsarnokban találkozott Lorival, aki már nyug-talanul várta. Beszámolt neki a beszélgetésükrõl, ésLoriban, bár apja gyilkosa volt az az ember, mélyegyüttérzés ébredt a szerencsétlen iránt. Nem érzettsemmiféle elégtételt amiatt, hogy Brunsnak ilyen ke-ményen meg kellett lakolnia a bûneiért.

Kisvártatva csakugyan megérkezett az orvos. Brunsaz ápoló, illetve az õ jelenlétében részletes vallomásttett, amit mindnyájan aláírtak. Heinz lemondott arról,hogy Brunst a bíróság elé idézzék. Ezzel az orvos isegyetértett. Mindannyian hallgatni fognak arról, amitmost megtudtak, ezt az ápoló is megígérte.

A távozóban lévõ doktort megkérte a beteg, tegyeaz óráját az ágy mellé az éjjeliszekrényre, hogy bármi-kor elérhesse.

– Annyira megnyugtató, ha az ember tudja, hogymegint eltelt egy óra.

Fogalmuk sem volt, hogy Bruns mit akar az órával,ezért az orvos a keze ügyébe helyezte. Miután távozott,a beteg az ápolóhoz fordult:

– Kérem, vegye ki a tárcámat a párnám alól.Az ápoló kivette, és odanyújtotta neki. Bruns nagy

nehezen kinyitotta. Mintha ez most sokkal nehezebbenment volna, mint elõzõ nap. De még ki tudott venni kétszázdolláros bankjegyet. Odanyújtotta a férfinak.

143


– Kérem, fogadja ezt el a gondos ápolásért. Tegyevissza a tárcát a párnám alá! Köszönöm, és kérem, ké-szítsen még ide egy fél pohár vizet, aztán magamra ishagyhat. Nagyon elfáradtam.

Az ápoló megköszönte, örült a pénznek, s úgy tett,ahogy Bruns kérte. Elhagyta a szobát, de elõtte mégbehúzta a függönyt.

Bruns egyedül maradt. Egy ideig kifelé fülelt. Oda-kint minden csendes volt. Bal kezével nagy nehezenkitapogatta az óráját, s a hátsó borítólap alól kivett egyösszehajtogatott selyempapírt, amit beleejtett a vízbe.A papír szétázott, a por feloldódott, zavarossá téve avizet. Utolsó erejével megfogta a poharat.

– Itt az idõ! Isten legyen irgalmas hozzám! – mor-molta maga elé.

Nagy megerõltetésébe került, hogy a poharat a szá-jához emelje. Gyorsan kiitta, és a takaróra ejtette. Rö-vid haláltusa után Gerhard Bruns már égi bírái elõttállt.

144


XVI.

A Matora család csak alkonyattájt ért haza. Lori eléjükszaladt, amikor kiszálltak az autóból, és míg a gyere-kek ujjongva körülvették, égõ arccal fordult Helenhez:

– Elnézésüket kell kérnem, hogy távollétükbenvendéget fogadtam a házukban. A gyámom váratlanulmegérkezett. Kérem, engedjék meg, hogy bemutassam.

Az asszony gyors, fürkész pillantással végigmérteLorit. Tudta, hogy a gyámja elõl menekült hozzájuk alány, de nem kérdezõsködött, mindössze ennyit jegy-zett meg:

– Szívesen látjuk õt a házunkban, Lori.– Így igaz, Lori kisasszony. Kérem, vezessen hozzá!

– mondta a ház ura.Lori bevezette õket a hallba, ahol Heinz már várta

a találkozást. A bemutatkozás után így szólt:– Bocsánatot kell kérnem, hogy váratlanul és beje-

lentés nélkül jöttem, de nagyon fontos körülményektették szükségessé ezt. Hallották már történetünket,így meg fogják érteni, és megbocsátanak nekem.

– Nincs mit megbocsátanunk, nagyon örülünk, hogyLori kisasszony ilyen kedves látogatót kapott. Kérem,engedje meg, hogy rendbe hozzuk magunkat, és a va-csoránál találkozunk – mondta Matora úr, akire csak-úgy, mint a feleségére, Heinz nagyon jó benyomást tett.

Lori megkérte Heinzet, várjon a hallban, õ pedigelment átöltöztetni a gyerekeket. A lányok udvariasan

145


köszöntötték a csinos úriembert, majd felszaladtak alépcsõn. Matora úr velük ment, Lori és Helen pedigkövették õket.

– Látom magán, Lori, hogy nagyon boldog – mo-solygott Helen a lányra. – A végén mégiscsak csodatörtént?

Lori megfogta az asszony kezét.– Igen, Helen, egy felfoghatatlan csoda. A jó Isten

nem akarta, hogy mindörökre külön váljunk. Mindenrendbe jött. Majd a vacsoránál mindent elmesélünk.

A háziasszony ajkán fájdalmas mosoly suhant át.– Sejtem már régóta, hogy elveszítjük magát, Lori.

De teljes szívembõl kívánom, hogy legyen nagyon bol-dog.

Lori megfogta az asszony kezét és megcsókolta.– Tudtam, hogy így gondolkozik, Helen, köszönöm!A két hölgy elvált, és Lori bekísérte a gyerekeket a

szobájukba.A lánykák persze rögtön faggatni kezdték Lorit. Ki

ez a vendég? Csakugyan Németországból jött? És mi-ért tette meg ezt a hosszú utat? Vajon sokáig marad itt?És ami a legfontosabb: vajon lesz-e ideje Lorinak velükis foglalkozni, amíg itt lesz? Mindent tudni akartak.

– Nekem nagyon tetszik, és addig marad, amíg akar– tette még hozzá Sophia.

– Még annál is tovább! – erõsítette meg Rosita, ésmindenáron a legszebb ruháját akarta felvenni, hogyjobban tessék a vendégnek. Sophia is hasonlóan gon-

146


dolkozott, és egymást nógatták, hogy minél elõbb el-készüljenek és végre lemehessenek.

A vendéget még egyedül találták, és persze rögtönmegrohamozták. Heinz örömmel vette a kicsik közele-dését, és hamar barátságot kötött velük. Aztán lejötteka szülõk is, és együtt asztalhoz ültek. A ház ura a gye-rekekre való tekintettel így szólt:

– Elõször megvacsorázunk, aztán majd mindent el-mesélnek. Vacsora után a lánykáknak ágyban a he-lyük, akkor zavartalanul beszélgethetünk.

A többiek nagyon is megértették, hogy nem akar a gyerekek jelenlétében bizonyos dolgokról beszélni.Az étkezés jó hangulatban zajlott, és miután a lányokatlefektették, a jegyespár mindent elmesélt. Matoráékfeszült érdeklõdéssel hallgatták, s egyszer sem szakí-tották félbe a beszámolót. Csak a végén adtak hangotfelháborodásuknak és együttérzésüknek.

A ház ura megrázta Heinz kezét, és sok boldogsá-got kívánt nekik. Szívbõl örült, hogy végül ilyen jólelrendezõdtek a dolgok. Helen asszony is követte aférjét, de azért egy halk sóhajjal mégiscsak Lorihozfordult.

– Hát akkor nagyon hamar itt fog hagyni minket,Lori, hogy visszatérhessen a gyönyörû Lindenhofjába,ami után mindig is vágyakozott.

– Így van ez rendjén – mosolygott a nejére Matoraúr. – Tulajdonképpen nagyon bánatosnak kellene len-nünk, hogy egy ilyen kellemes és szeretetreméltó em-

147


bert elveszítünk. Bizonyára a gyerekek is nagyon szo-morúak lesznek, amiért elmegy Lori kisasszony. Denem lehetünk ennyire önzõk, ilyen körülmények kö-zött természetesen azonnal elengedjük magát. Tehátmostantól ön szabad, Lori kisasszony. De meg kellígérnie, hogy a võlegényével egy kis ideig itt maradmég vendégségben, hogy hozzászokhassunk az elvá-lás gondolatához. Ugye, megígéri nekünk?

Lori szívbõl köszönte a kedvességüket.– Minden a võlegényemtõl függ, én szívesen mara-

dok. Tudom, hogy milyen nagyvonalú vendéglátók.Ugye, Heinz, maradhatunk még egy kicsit?

– Természetesen. Mégpedig nagy örömmel – haj-totta meg magát Heinz a házigazdák felé. – De hamegengedik, két héten belül mindenképpen vissza kellutaznunk, nem maradhatok tovább távol Lindenhoftól.Ott akarjuk tartani az esküvõt, és most már nem sze-retnénk sokáig várni. Így is nagyon megszenvedtük ezta hosszú elválást. Megszolgáltuk, hogy mielõbb végeszakadjon.

– Ezt a feleségemmel együtt megértjük, és beérjükannyival, ha még két hétig velünk maradnak.

Élénken társalogtak még jó sokáig, míg egyszercsak, nagyon zavarodottan belépett a betegápoló.

– Senor, senora, én… én rossz hírt hoztam.A jelenlevõk mind felemelkedtek a helyükrõl, és

rámeredtek.– Mi történt? – kérdezte senor Matora, nagyot nyelve.

148


Az ápoló értetlenül mutatott felfelé.– Mr. Brown... meghalt.Izgatottan mesélte, hogy a beteg adott neki kétszáz

dollárt ajándékba, és kérte az óráját, meg egy fél pohárvizet. A pohár üresen fekszik a takarón, az óra pedigki van nyitva.

A két férfi azonnal Bruns szobájába sietett, és úgytalálták, ahogy az ápoló leírta. Mindkettõjüknek fel-tûnt a szobában terjengõ erõs keserûmandula szag.Matora úr ellenõrizni akarta a poharat, õ is, Heinz is,egyre gondoltak.

– Jobb lesz, senor Matora, ha mindent érintetlenülhagyunk – fogta meg a kezét Heinz. – Van itt a házbantelefon? Az lesz a legjobb, ha rögtön kihívja az orvost,és értesíti a hatóságokat. Azt hiszem, Bruns öngyilkoslett.

Senor Matora otthagyta hát a helyén a poharat.– Igaza van, én is azt hiszem, hogy megmérgezte

magát. Valószínûleg az órájában volt a kapszula, arraaz esetre, ha egy napon valami baj történik vele. Biz-tosan reménytelennek látta a helyzetét, ez így is volt,és végzett magával. Minderrõl értesítenem kell a ható-ságokat.

Heinz elgondolkozott, aztán csendesen így szólt.– Kérem, hagyjuk, hogy Mr. Brownként temessék

el. Nincs értelme bolygatni a múltját. Nem használ-nánk vele senkinek, és ezzel sem ártunk. Talán ma-gunkat is megkíméljük egy csomó felesleges bonyoda-

149


lomtól. Nem követünk el semmit, ami jogtalan, igazánmegtehetjük a keresztényi megbocsátás nevében, hogyfátylat borítunk a múltra.

Hosszas gondolkodás után senor Matora is úgy vél-te, ez lesz a legjobb megoldás. Gondosan bezárta aszobát, mindennek úgy kellett maradnia, amíg odanem ér az orvos és a rendõrség.

Erre másnap reggel került sor. Elsõnek az orvos ér-kezett meg, és neki is az volt a véleménye, hogy Mr.Brown titkát nem szabad felfedni. Bruns vallomása azorvosi titoktartás alá esett. Az ápoló a saját érdekébenhallgatni fog, Matora úrnak és Heinznek pedig jogá-ban áll, hogy terhelõ vallomást tegyenek a halott ellen,ha akarják. Mindezt még a rendõrök érkezése elõttmegbeszélték.

Az orvos kiállította a halotti bizonyítványt, miutánmegállapította, hogy az elhunyt öngyilkosságot köve-tett el, hogy ezáltal megmeneküljön a hosszas szenve-déstõl. A holttestet a városba szállították, és ott elte-mették.

150


XVII.

Békés napok köszöntöttek Rahirára. Matoráék, Heinzés Lori szoros barátságot kötöttek. Heinz már besze-rezte a jegyeket a hazafelé tartó gõzösre.

A gyerekek nagyon fájlalták, hogy elveszítik Lorit,de a lány megígérte nekik, hogy küld valakit, aki pó-tolni fogja õt. Ha egyszer a szüleikkel Németországbajönnek, akkor pedig feltétlenül el kell látogatniukLindenhofba.

Végül is elérkezett a búcsú pillanata. Senor Matoravitte el õket a kocsiján az állomásra. Helentõl és a gye-rekektõl még odakint, Rahirán elbúcsúztak.

Lori mögött nehéz idõszak állt, ám most egy bol-dog élet ígéretével kelt útra.

A közös hazautazás a jegyesek számára olyan volt,mint egy csodálatos álom. Kora reggeltõl késõ estigegyütt voltak. Heinz nem gyõzte kényeztetni Lorit,minden kívánságát teljesítette, még a kimondatlanokatis. Mindketten nagyon boldogok voltak, és úgy érez-ték, ez az õ nászútjuk.

Hamburgban szálltak le a hajóról, és Berlinen ke-resztül utaztak haza. Berlinben Heinz a lány kérésérefeladott egy hirdetést, amelyben a Matora gyerekekneknevelõnõt kerestek. A válaszokat Lindenhofba várták,Heinz Rommersdorf úr címére. Lori kötelességénekérezte, hogy gondoskodjék az utódjáról.

Heinz jelezte az otthoniaknak, mikor fognak Linden-

151


hofba érkezni a menyasszonyával. Az állomáson autóvárta õket, és hamarosan végéhez ért a hosszú utazás.Lindenhofban nagy volt a sürgés-forgás. Az õrnagynéKarllal és Peter Lenzcel együtt hatalmas ünnepségetrendezett a fogadásukra. Az egész ház illatozó virág-csokrokkal és fûzérekkel volt feldíszítve.

A kocsi a széles kõlépcsõ elé hajtott. Kétoldalt fél-körben felsorakoztak a szolgák, és Peter Lenz vezeté-sével hangos éljenzéssel fogadták a hazatérõ gazdát ésmenyasszonyát.

Mindenki tapsolt, Peter tartotta az ünnepi beszédet,ami már önmagában is remekmû volt. A megírásánál fi-atal felesége, Betty segített neki. A beszéd után megintmegéljenezték az ifjú párt. Az õrnagyné csodálatos ró-zsacsokrot nyújtott át Lorinak, és a karjaiba zárta.

– Mérhetetlen öröm számunkra, hogy ismét itt vanközöttünk, Lori! Rommersdorf urat is mintha kicserél-ték volna, szemlátomást teljesen kipihente magát.Mindannyian végtelenül örülünk, hogy ismét boldog-nak látjuk, és itt köszönthetjük önöket, Lindenhofban.Amióta elment tõlünk, Lori, mintha a nap se sütöttvolna ugyanúgy.

Még sok örömben és izgalomban volt részük, deestére nyugalom köszöntött a házra. Heinz és Lori anappaliban ültek az õrnagynéval a nagy kerek asztal-nál, és mindent elmeséltek, ami Rahirán történt. Karlis ott tett-vett körülöttük, s közben nem mulasztott elegyetlen szót sem a beszélgetésbõl. Bár hosszú évek

152


óta az uraság legfõbb bizalmasa volt, azért sohasemfelejtette el, hogy õ csak egyszerû inas.

Ezen az elsõ otthon töltött estén nagyon sokáig ma-radtak együtt. Mindenre kíváncsiak voltak, ami Linden-hofban történt.

Lori boldog volt, hogy ismét otthon lehet, és meg-találta a helyét Heinz mellett. Mindjárt megbeszéltékaz esküvõvel kapcsolatos teendõket is. Lorinak el kellutaznia Berlinbe, hogy megvásárolja a menyasszonyiruháját. Abban maradtak, hogy Heinz is elkíséri.

A nevelõnõi hirdetésre sokan jelentkeztek. Lori ésHeinz kiválasztották a legrokonszenvesebbeket. Végülis négyen maradtak, akik számításba jöhettek.

A négy hölgyet berlini útjuk során a szállodába ren-delték, hogy Lori elbeszélgethessen velük. Egyiküktökéletesen megfelelt, minden szükséges tulajdonság-gal rendelkezett. Lori úgy gondolta, hogy Matoráék iselégedettek lesznek a választásával. A fiatal hölgy ár-va volt, ahogy Lori is, elsõ osztályú ajánlásai voltak,és mindent tudott, amit tudnia kellett. Szõke volt, kékszemû és nagyon csinos. Lori tudta, hogy Helen asz-szony nem szereti a csúnya embereket maga körül.Lori elmesélte a lánynak, hogy korábban õ maga töltöt-te be ezt az állást Matoráéknál. A lány nagyon boldogvolt, hogy végül õt választotta négyük közül. Minden-ben megegyeztek, majd Heinz keresett egy megfelelõhajójáratot, és táviratoztak Matoráéknak, hogy mikorérkezik az új nevelõnõ.

153


Mindent gyorsan elintéztek hát, s kíváncsian vártákMatoráék válaszát, hogy Lori jól választott-e. A neve-lõnõ megérkezése után nem sokkal jött is a levél,amelyben megköszönték a segítségüket. Nagyon tet-szett nekik az új lány, s a gyerekek is jól kijöttek vele,ahogy írták.

Amikor mindennel végeztek, visszautaztak Linden-hofba. Most már tényleg csak az esküvõi elõkészüle-tekre összpontosítottak. Az egész szomszédságot meg-hívták, az õrnagyné alig gyõzte a munkát.

Végre eljött a menyegzõ napja. Igazi nyári nap volt,derûsen ragyogó kék éggel. A kertben százával nyíltaka virágok, s a gyümölcsfák roskadoztak a dús termésalatt. Amerre a szem ellátott, üdén zöldellt erdõ, mezõ.

Ezen a napon Lori és Heinz szent esküvel fogadták,hogy mindörökre együtt maradnak, míg a halál el nemválasztja õket egymástól.

Csodálatosan szép volt az esküvõ. A vendégek kö-szöntõt mondtak annak örömére, hogy Lori lett Lin-denhof úrnõje. A meghívottak között volt Trauensteinúr is, aki gratulált az ifjú párnak. Mint mondta, égi ál-dás van boldogságukon, amit sok-sok fájdalom áránérdemeltek ki. Elhunyt barátja, Fritz Roda nevében isbeszélt, aki feleségével együtt a mennyországból öröm-mel figyeli, hogy egyetlen gyermeke révbe ért.

Lori szeme könnyel telt meg, Heinz megcsókolta ésnyugtatgatta.

A könnyek gyorsan felszáradtak.

154


Rahiráról táviratban küldték a jókívánságokat. Ma-toráék ebben az órában, még ha távolról is, de lélekbennémet barátaikkal akartak lenni.

Heinz és Lori csak rövid nászútra ment Berlinbe.Felkeresték a lány szüleinek sírját, és meghitt vissza-vonultságban töltötték házasságuk elsõ napjait. Aztánvisszatértek Lindenhofba. Ott volt az õ otthonuk mind-örökre.

Heinz nagy szeretettel és gyengédséggel vette körülfeleségét, s odaadó szerelme Lorinál mindig viszonzás-ra talált. Megküzdöttek mindketten a boldogságért,amely most már örökre velük maradt.

VÉGE



157

ISBN 978 963 9681 89 7ISSN 1216-2140ISSN 1589-1046

© EX-BB Kiadói Kft. 1399 Budapest, Pf. 701/358Telefon: (06-1) 428-2250

Felelõs kiadó a kft. ügyvezetõjeSorozatszerkesztõ: Simonits Erzsébet Mûszaki szerkesztõ: Spolarich Miklós


158

Hedwig Courths-Mahlerfelejthetetlen szerelmes regényei

Könnyek árja (850 Ft)

Mondd, mi a szerelem? (750 Ft)

A hûtlen asszony (750 Ft)

A végrendelet záradéka (850 Ft)

A dollárherceg jegyese (750 Ft)

Az igazság pillanata (750 Ft)

Helen szerelme (750 Ft)

A tiszttartóék lánya (750 Ft)

Hajadonvár (750 Ft)

A fogadott lány (850 Ft)

Házasságból szerelem (750 Ft)

Miért oly nehéz a szívem? (850 Ft)

Erika (790 Ft)

Szerelemvágy (790 Ft)

Kegyes hazugság (820 Ft)

Hozzád megyek feleségül (790 Ft)

Maja boldogsága (790 Ft)

Sanna házassága (870 Ft)

Ha ketten szeretik egymást (820 Ft)


159

Házasság balkézrõl (790 Ft)

Vissza a szülõföldre (790 Ft)

A bükkösben (920 Ft)

Amit Isten egybekötött... (820 Ft)

Az elveszett gyûrû (870 Ft)

Nélküled nincs boldogság (790 Ft)

Dorothyért mindent! (790 Ft)

A ballépés (850 Ft)

A szerelem erejével (850 Ft)

Szívem királynõje (850 Ft)

Az amazon (850 Ft)

Merj boldog lenni! (790 Ft)

Végzetes mámor (790 Ft)

A duhaj kapitány (790 Ft)

Fény és árnyék (790 Ft)

Légy a feleségem! (820 Ft)

Menekülés a boldogságba (820 Ft)

Színlelt szerelem (970 Ft)

A becsület ára (850 Ft)

A lady hasonmása (850 Ft)

Otthon, édes otthon! (850 Ft)

A szívem mélyén (850 Ft)

Valerie (850 Ft)


160

Következõ regényünk:

Hedwig Courths-Mahler

Tiéd a szívem

Ki vethetné a tizenhat éves, árva Hardyszemére, hogy birtokának jóképû in-tézõjénél keres vigasztalást nagy ma-gányában. Nem sejti, hogy szerelmesleveleit Rottloff zsarolásra akarja fel-használni. A férfi elérkezettnek látjaaz idõt álnok terve végrehajtásához,amikor Hardy megismerkedik a szom-széd birtok új urával.

Keresse a könyvárusoknál,

vagy rendelje meg közvetlenül

a kiadótól:

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: (06-1) 428-2250

www.ex-bb.hu


Documents

B039 inside.qxd 5/1/2008 1:37 PM Page 1 - oszk.huoszkdk.oszk.hu/storage/00/00/34/75/dd/1/Mi_lesz_veled...lesz vele, ha én már nem leszek az élõk sorában. Ha én meghalok, Lorinak