SZÖRNYETEG ÚR

A TRILÓGIÁBÓL EDDIG MEGJELENT

Nem vagyok sorozatgyilkos

DAN WELLS EGYÉB MEGJELENT KÖTETE

Partials – Részben ember

SZÖRNYETEG ÚR

DAN WELLS

BUDAPEST, 2013

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv sem jöhetett volna létre az ügynököm, Sara Crowe és a

szerkesztőm, Moshe Peder kiváló segítsége nélkül. A könyv külön

köszönettel tartozik Moshénak, mert ő ajánlotta az első beszélgetésünk

során, hogy készítsek sorozatot a Nem vagyok sorozatgyilkosból, és sokat

segített az ötletelésben is. Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel,

remélem, nektek is tetszik.

A kéziratomat számos ember olvasta át, és sokan segítettek a

finomítgatásában. Először is köszönet a Kardos Patkányoknak: Karla

Bennionnak, Drew Oldsnak, Ben Olsennek, Janci Pattersonnak, Brandon

Sandersonnak, Emily Sandersonnak, Isaac Stewartnak, Eric James Stone-

nak és Rachel Whitakernek. Persze köszönöm a többi olvasónak is, többek

között Dave Birdnek, Steve Diamondnak, Nick Dianatkhah-nak, Bryce

Moore-nak, a bátyámnak, Robnak, és minden családtagnak és barátnak.

Hálával tartozom még a barátomnak, Janellának, aki megkért, hogy

különös kegyetlenséggel végezzek vele, és az anyósomnak, Marthának, aki

titokban felhívta a feleségemet, hogy megkérdezze, nem fél-e kettesben

maradni velem. Kincsként őrzöm ezeket az emlékeket.

Elnézést, ha segítettél a könyvben, és mégsem említettelek meg. Helyet

kell szorítanom még Daniella Olsennek, aki viszont semmilyen szinten

nem vállalt szerepet a történet elkészítésében.

Gyerekkoromtól fogva nem

Olyan vagyok, mint más. Szemem

Nem úgy lát.

EDGAR ALLAN POE: Külön

Fordította: Tellér Gyula

PROLÓGUS

Megöltem egy démont. Nem tudom, tényleg démon volt-e – nem vagyok

kifejezetten vallásos –, de tudom, hogy a szomszédom valamiféle

szörnyeteg volt agyarakkal, karmokkal meg mindennel. Oda-vissza tudott

változni, egy csomó embert meggyilkolt, és ha rájött volna, hogy tudom,

kicsoda, biztosan velem is végzett volna. Úgyhogy jobb szó híján

démonnak hívom. Mivel senki más nem volt rá képes, én öltem meg. Azt

hiszem, ez volt a helyes cselekedet. Így legalább véget ért az öldöklés.

Legalábbis egy időre.

Tudjátok, én is szörnyeteg vagyok – nem természetfeletti démon, csak

egy kattant kölyök. Az egész életem azzal telt, hogy próbáltam elzárni a

sötét oldalam, hogy senkit ne bánthasson, de aztán megjelent az a démon,

és csak úgy állíthattam meg, ha szabadon engedem a sötét oldalamat. És

most nem tudom, hogyan zárjam vissza.

A sötét oldalamat, azt, amelyik véres késekről álmodik, és elképzeli,

hogy mutatna a fejed egy karón. Szörnyeteg úrnak hívom. Nincs több

személyiségem, és hangokat se hallok, meg ilyenek, csak… nehéz

elmagyarázni. Egy csomó szörnyű dologra gondolok, és egy csomó

szörnyű dolgot szeretnék tenni, és egyszerűbb ezzel megbirkózni, ha úgy

teszek, mintha valaki más lenne. Nem John akarja apró cafatokra szabdalni

az anyját, hanem Szörnyeteg úr. Ugye? Így mindjárt jobb!

De van egy kis probléma: Szörnyeteg úr éhes. A sorozatgyilkosok

gyakran beszélnek egy bizonyos kényszerről – valami késztetésről, amit

eleinte képesek uralni, de az egyre erősebb és erősebb lesz, amíg végül már

lehetetlen megállítani, és ekkor kirobbannak, és újra ölnek. Régen nem

értettem, miről beszélnek, de most már igen. Már érzem, mélyen a

csontjaimban, olyan sürgető és létfontosságú, mint az evés, a vadászat vagy

a párzás ösztöne.

Már öltem egyszer, és csak idő kérdése, hogy újra megtegyem.

1

Hajnali egy volt, és egy macskát bámultam.

Talán fehér macska lehetett, de a sötétben nem láttam; ami kis holdfény

átszűrődött a törött ablakon, megöregítette a szobát, mintha egy fekete-

fehér film jelenetét nézném. A cement téglafalak szürkék voltak, ahogy a

horpadt hordók, a farakások, és a félig használt festékes dobozok is; és

mindennek a közepén ott állt egy szürke macska mozdulatlanul.

A kezemben tartott műanyag flakonnal játszottam, oda-vissza

forgatgattam, és hallgattam, ahogy a benzin lögybölődik benne. Hoztam

magammal egy doboz gyufát a zsebemben, és egy kupac olajos rongy

pihent a lábamnál. Száraz fa és vegyszer is volt körülöttem elég, hogy

csodás tüzet gyújthassak, és kétségbeesetten szerettem volna látni a

lángokat, de nem akartam bántani a macskát. Még elijeszteni sem mertem,

mert attól féltem, elveszítem az irányítást. Úgyhogy csak bámultam, és

vártam. Ha elhúz innen végre, porig égetem a helyet.

Késő április volt, és a tavasz végre győzedelmeskedett, a fagyos Clayton

megyét vidám zöldbe öltöztette. Persze ebben jelentős szerepe volt annak

is, hogy a Claytoni Gyilkos eltűnt – az ördögi gyilkosságsorozat majdnem

öt hónapig tartott. Hirtelen szakadt vége, és január óta senki nem hallott a

tettesről. A várost még két hónapig a félelem légköre itatta át, az ajtókat és

ablakokat minden este zárták, és minden reggel úgy keltek, hogy alig

merték bekapcsolni a tévét, hátha a reggeli hírek újabb szétszabdalt

hulláról számolnak be. De semmi sem történt, és mindenki kezdte elhinni,

hogy tényleg vége a borzalmaknak. Az emberek arcán újra mosoly jelent

meg. Kiálltuk a vihart. Clayton már egy hónapja kacérkodott a

vidámsággal.

Én voltam az egyetlen ember, aki igazából egyáltalán nem aggódott.

Biztosan tudtam, hogy a Claytoni Gyilkos végleg eltűnt januárban. Végül

is én végeztem vele.

A macska megmozdult. Lehajtotta a fejét, és a mancsát kezdte

nyalogatni. Mozdulatlan maradtam, remélve, hogy nem vesz tudomást

rólam, elfelejti a jelenlétem, és elmegy vadászni vagy valami. A macskák

elvileg éjszakai ragadozók, meg aztán előbb-utóbb csak megéhezik. A

zsebemből előhúztam az órám – egy olcsó műanyag vacakot, amiről

letéptem a szíjat –, és még egyszer ellenőriztem az időt. 1:05. Ez így nem

lesz jó.

A raktárt készletlerakatnak szánta egy építkezési vállalat még sok-sok

évvel ezelőtt, amikor a nagy faüzem egészen új volt, és az emberek

elhitték, Claytonra szép jövő vár. De nem így lett, és bár a fatelep még állta

a sarat, az építkezési vállalat már lehúzta a rolót, és áttelepült máshová. Az

évek során nem én voltam az egyetlen, aki kihasználta ezt a helyet – a fal

tele volt graffitikkel, és a földet kívül is, belül is üres sörös dobozok és

mindenféle zacskók borították. Még egy matracot is találtam pár raklap

mögött, gondolom, valami csavargó átmeneti szállása lehetett. Talán őt is

elkapta a Claytoni Gyilkos, mielőtt megállítottam. Mindegy is, az biztos,

hogy a matracot egész télen nem használták, és ettől megdohosodott. Arra

a matracra akartam megrakni a csinos kis máglyám.

De nem ma este. Még mindig követtem a szabályaimat, és azok

szigorúan kötöttek. Az első így hangzott: „Ne bánts állatokat!” Ez volt a

negyedik alkalom, hogy a hülye macska miatt nem tudtam felgyújtani a

raktárát. Gondolom, hálásnak kellett volna lennem ezért, de… Nagyon

látni akartam, ahogy ég! Egyszer fogom azt a rühes dögöt, és… Nem! Nem

bánthatom a macskát! Soha többé nem bánthatok senkit!

Mély levegőt!

Letettem a benzines flakont. Nem volt időm megvárni, amíg a macska

elmegy, de addig is választhattam valami kisebb célt. Felkaptam egy

raklapot, és kihúztam a raktár elé, aztán visszamentem a benzinért. A

macska még mindig ott volt, az éles holdsugárban ült, és engem figyelt.

– Egyszer… – motyogtam, majd hátat fordítottam neki, és kisétáltam.

Egy kis benzint locsoltam a raklapra, csak annyit, hogy könnyen lángra

kapjon, majd a bicajom mellé tettem a flaskát, messze a tűztől. Első a

biztonság. A csillagok már fenn voltak az égen, a közelben ott derengett az

erdő körvonala, de a raktár egy tisztáson állt, amit sóder és száraz fű vett

körül. Az erdőn túl robogott az államok közti autópálya, tele késő este

közlekedő kamionokkal és álmos autókkal.

A raklap mellé térdeltem, beszippantottam a benzin illatát, és előhúztam

a gyufát a zsebemből. Nem vágtam össze a fát, nem törtem magam, hogy

rendes tüzet rakjak, csak meggyújtottam egy gyufát, és rádobtam. Sárgán

és élesen lobbant fel. A lángok felnyalták a benzint, és aztán lassan a fába

is beleharaptak. Közelről figyeltem, minden pattanást, sercenést jól

hallottam, ahogy a tűz lakomázni kezdett.

Amikor már szilárdan kapaszkodott a táblába, az egyik sarkánál

megragadtam a raklapot, és az oldalára állítottam, hogy a tűz szépen

terjedhessen, majd fejtetőre fordítottam, hogy a többi részét is elérje a láng.

Úgy mozgott, mintha élne, vékony sárga ujjai megböködték a fát, aztán

mohón kaptak utána, és felfalták.

Szebben kapott tűzre, mint vártam. Nem értem be egyetlen raklappal.

Még egyet kivonszoltam a raktárból, és a tűz tetejére dobtam. A láng

már elég nagy volt, hogy bömböljön és ropogjon, örömmel vetette magát

az új fára. Úgy mosolyogtam rá, mint büszke gazda az ügyes kutyusára. A

tűz volt az én háziállatom, a társam, és az egyetlen megváltásom. Amikor

Szörnyeteg úr azt követelte, hogy bántsak valakit, egy jó kis tűzzel mindig

el tudtam csitítani. Figyeltem, ahogy a láng a másik lapba tép, tompán

morajlott, ahogy oxigént szívott fel. Elmosolyodtam. Még többet akartam,

úgyhogy bementem újabb két raklapért. Még egy kicsi nem árthat meg.

* * *

– Kérlek, ne bánts!

Imádtam, ahogy ezt mondja. Valamiért mindig azt képzeltem, azt fogja

kérdezni, „bántani fogsz?”, de ahhoz túl okos volt. A falhoz láncolva állt

egy pincében, az én kezemben pedig kés pihent – persze hogy bántani

fogom. Brooke sose kérdezett hülyeségeket, ezért is kedveltem annyira.

– Kérlek, John! Könyörgöm! Ne bánts!

Órákig hallgattam volna. Azért tetszett, mert velejébe talált: nálam volt a

hatalom, és ő ezt pontosan tudta. Tudta, hogy bármit is akar, csak én

adhatom meg neki. Kettesben a szobában, késsel a kezemben, tőlem

függött az egész világa, minden félelme és reménye. Én voltam számára

minden.

Alig észrevehetően mozdítottam meg a kést, a szeme megrezdült, ahogy

követte. Éreztem, ahogy elönt az adrenalin. Először balra, aztán jobbra,

most föl, most le. Meghitt tánc volt, a testünk és a lelkünk teljes

szinkronban.

Már éreztem ilyet, amikor kést szegeztem anyára a konyhában, de már

akkor is tudtam, hogy Brooke az egyetlen, aki tényleg számít. Brooke-kal

akartam kapcsolatot.

Felemeltem a kést, és előreléptem. Mint egy jó táncpartner, Brooke

egyszerre mozdult velem, a hátát a falnak nyomta, a szeme kitágult, és

zihálni kezdett. Tökéletes kapcsolat.

Tökéletes.

Minden tökéletes volt – pont, mint ahogy már vagy ezerszer

elképzeltem. Sápadt bőre reszketett, ahogy felé nyúltam. Éreztem, ahogy

elöntenek az érzések, és görögnek bennem, kiömlenek, és szétpattintják a

bőröm.

Ez nem helyes. Mindig is ezt akartam, és mindig is ezt akartam elkerülni.

Egyszerre jó és rossz.

Nem tudom elválasztani az álmaimat a rémálmaimtól.

Csak egy módon vethetek véget ennek; csak egy módon érhet véget az

egész. A kést Brooke mellkasába döftem, felsikított. Felébredtem.

– Ébresztő! – kapcsolta fel anya a lámpát. Átfordultam, és morogtam.

Utáltam felkelni, de aludni még annál is jobban, mert olyankor túl sok időt

töltöttem a tudatalattimmal. Grimaszoltam, majd nagy nehezen

feltápászkodtam. Egy újabb álmot éltem túl. Még húsz óra a következőig.

– Nagy nap ez a mai! – húzta el anya a sötétítőt. – Iskola után megint

találkozód van Clark Formannel. Gyerünk, ki az ágyból!

Homályos szemmel hunyorítottam rá.

– Már megint Formannel?

– Múlt héten mondtam, nem? – kérdezte. – Gondolom, megint a

vallomásodra kíváncsi.

– Mindegy. – Kimásztam az ágyból, és a zuhanyzó felé indultam, de

anya elállta az utam.

– Várj! – A hangja szigorú volt. – Mit szoktunk mondani?

Felsóhajtottam, és elismételtem a rituális reggeli köszöntőnket.

– Ma csupa jó dologra fogok gondolni, és mindenkire rámosolygok,

akivel találkozom.

Mosolygott, és megveregette a vállam. Néha nagyon vágytam egy

ébresztőórára.

– Mit ennél? Kukoricapehely vagy Cheerios?

– Majd csinálok magamnak müzlit – feleltem, és átfurakodtam mellette,

hogy végre elmehessek fürödni.

Anyával egy halottasházban laktunk Clayton külvárosában, egy csendes

környéken, lényegében a város határán túl, de az egész város annyira kicsi

volt, hogy senkit nem érdekelt, hol vannak a határok. Tehát Claytonban

éltünk, és hála a halottasháznak, egyike voltunk azoknak a családoknak,

akiknek egy tagja sem dolgozott a fatelepen. Az ember azt gondolná, hogy

egy ilyen kis városban nincs elég hulla, hogy egy halottasház megéljen

belőle – és igaza is lenne, az év nagy részében kötélen táncoltunk, alig

tudtuk törleszteni a számlákat. Az apám ugyan fizette a gyerektartást,

pontosabban az állam levonta a fizetéséből, de még ez sem volt elég. Aztán

múlt ősszel feltűnt a Claytoni Gyilkos, és jó sok munkát adott nekünk.

Nagyrészt azt gondoltam, szomorú, hogy ennyi embernek kellett

meghalnia, hogy fusson az üzlet, de a bennem élő Szörnyeteg úr minden

pillanatát élvezte.

Természetesen anya nem tud Szörnyeteg úrról, de azt tudja, hogy

viselkedési zavarom van – ami egy szebb szó a szociopatára, de csak

tizennyolc éves kortól nevezhetik hivatalosan is antiszociális

személyiségzavarnak a betegségem, én meg még a tizenhatot sem töltöttem

be, így egyelőre viselkedési zavarnak diagnosztizálták.

Bezárkóztam a fürdőszobába, és magamat kezdtem bámulni a tükörben.

Az üveg tele volt figyelmeztető öntapadós cetlikkel, amiket anya ragasztott

rá, hogy emlékeztessenek a fontos dolgokra – nem az olyan mindennapi

dolgokra, mint a találkozók, hanem a hosszú távú elvekre, amelyek szerint

élünk. Néha hallottam, ahogy mantrázgatja őket reggeli készülődés közben.

Olyanokat motyogott, mint: „A mai lesz életem legjobb napja”, meg ilyen

hülyeségek. A legnagyobb cetlit nekem tette ki. A tükör sarkában rózsaszín

papíron egy szabálylista sorakozott. Ezeket a szabályokat még én írtam

magamnak évekkel ezelőtt, hogy elzárjam Szörnyeteg urat, és egészen

tavalyig – amíg szabadon nem kellett eresztenem őt – követtem is őket.

Most anya vállalta magára, hogy betartassa velem a listát. Elolvastam a

pontokat, miközben fogat mostam.

Szabályok:

Nem bántok állatokat.

Nem égetek el semmit.

Ha rosszat gondolok valakiről, megpróbálom elterelni a figyelmem, és

bókolok az illetőnek.

Nem beszélek emberekről úgy, mintha tárgyak lennének.

Ha elkezdek követni valakit, utána legalább egy hétig elkerülöm,

amennyire csak lehet.

Nem fenyegetek meg embereket, még csak nem is utalok rá.

Ha más megfenyeget engem, visszavonulok.

Természetesen az égetéssel kapcsolatos szabályt már rég nem tartottam

be. Szörnyeteg úr olyan erőszakos volt, anya felügyelete pedig olyan

szigorú, hogy valamin lazítani kellett, és ez volt az. A tűzgyújtás – az apró,

irányított tüzek, amik nem ártanak senkinek – olyan volt, mint egy

nyomáskiegyenlítő szelep, amelyen át kieresztettem a fáradt gőzt az

életemből. Ezt a szabályt muszáj volt megszegnem, hogy a többit követni

tudjam. Persze ezt nem mondtam el anyának. Hagytam a listán, és nem

vettem figyelembe.

Értékeltem én anya segítségét, de… nehéz volt együtt élni vele.

Kiköptem a fogkrémet, kiöblítettem a szám, és elmentem felöltözni.

A nappaliban reggeliztem, és megnéztem a híradót, miközben anya az

előszobában szöszmötölt a hajvasalójával.

– Lesz ma valami érdekes az iskolában? – kérdezte.

– Nem – feleltem. A hírekben sem volt semmi érdekes. Legalábbis

semmi új halál a városban, és engem többnyire csak ez érdekelt.

– Szerinted Forman tényleg megint ki akar hallgatni?

Anya egy pillanatra megállt mögöttem. Tudtam, mire gondol – még

mindig volt, amit nem mondtunk el a rendőrségnek azzal az éjszakával

kapcsolatban. Ha egy sorozatgyilkos van a nyomodban, az egy dolog, de

ha kiderül, hogy az a sorozatgyilkos egy démon, és a szemed előtt olvad el

és válik fekete mocsokká, azt már nehezen magyarázod el valakinek úgy,

hogy utána ne dugjanak diliházba.

– Biztos vagyok benne, hogy csak meg akarnak bizonyosodni róla, hogy

mindent jól értettek – felelte. – Mindent elmondtunk, amire kíváncsiak

voltak.

– Mindent, kivéve a démont, aki megpróbált…

– Arról nem beszélünk – csattant anya hangja.

– De nem tehetünk úgy, mintha…

– Nem fogunk beszélni róla. – Anya utált a démonról beszélni, és sosem

ismerte el hangosan, mit láttunk. Kétségbeesetten meg akartam beszélni

valakivel, de az egyetlen, akivel megtehettem volna, nem volt hajlandó

gondolni sem rá.

– Minden mást már vagy huszonhétszer elmondtam neki! –

Átkapcsoltam egy másik csatornára. – Vagy gyanakszik ránk, vagy egy

barom.

Anya elgondolkodott.

– Rosszat gondolsz róla?

– Ugyan már, anya!

– Ez igenis fontos!

– Én is el tudom intézni – tettem le a távszabályzót. – Már régóta

csinálom ezt. Nem kell folyton emlékeztetned minden apróságra.

– Most rólam is rosszakat gondolsz?

– Lassan kezdek, igen.

– És?

Forgattam a szemem.

– Nagyon csinos vagy ma – bókoltam.

– Rám se néztél, mióta bekapcsoltad a tévét.

– Nem őszintének kell lennem, csak kedvesnek.

– Az őszinteség is segítene…

– Tudod, mi segítene? – álltam fel, és kivittem az üres tányéromat a

konyhába. – Az, ha néha békén hagynál. A rossz dolgok fele, amire

gondolok, azért van, mert a nap minden percében itt lihegsz a nyakamban.

– Inkább én, mint más – szólt utánam az előszobából unottan. – Tudom,

hogy túlzottan szeretsz ahhoz, hogy bánts.

– Anya, szociopata vagyok. Senkit sem szeretek. A definíció is ezt

mondja.

– Ez egy burkolt fenyegetés volt?

– Ó, hogy a pokol… Nem, nem fenyegetés volt. Elmegyek.

– És?

Visszaléptem az előszobába, és idegesen néztem rá, majd elismételtem:

– Ma csupa jó dologra fogok gondolni, és mindenkire rámosolygok,

akivel találkozom. – Felkaptam a hátizsákom, kinyitottam az ajtót, és még

egyszer visszafordultam hozzá. – Tényleg nagyon csinos vagy ma.

– Ezt meg miért kaptam?

– Nem akarod tudni.

2

Otthagytam anyát, és elindultam lefelé a lépcsőn egészen az oldalajtóig,

ahol az emeleti lakásunkból kivezető lépcső találkozik a földszinti

halottasházzal. Van ott egy kis tér, egy megálló az ajtó és a lépcső között.

Megpihentem itt, hogy vegyek egy mély levegőt. Azt mondogattam

magamnak, hogy anya csak segíteni akar – hogy rájött, mi a problémám, és

a maga módján szeretne vele elbánni, ahogy tud.

Azt hittem, ha elmondom neki a szabályaimat, könnyebb lesz betartani

azokat – sokkal jobban fogom érezni a súlyukat –, de túl szigorúan vette

őket, és már lassan fojtogattak. Megőrültem tőlük.

Szó szerint.

A szabályaim, amelyeket követtem, azért születtek, hogy megvédjem

magamtól az embereket – hogy megakadályozzanak engem abban, hogy

bármi rosszat tegyek, és távol tartsanak az olyan helyzetektől, amikben

árthatok másoknak. Mert a hajlam egyértelműen megvolt bennem.

Hétéves voltam, amikor rájöttem, hogy rajongok a sorozatgyilkosokért.

Természetesen nem azért rajongtam, amit tettek – tudtam, hogy az rossz,

de elbűvölt a dolog, és érdekelt, hogyan és miért követték el a

gyilkosságokat. Nem az tett kíváncsivá, menynyire különböznek másoktól,

hanem pont az, mennyire hasonlítanak egymásra és rám. Ahogy egyre

többet olvastam, kezdtem pipálgatni a fejemben a figyelmeztető jeleket:

ágybavizelés, pirománia, kegyetlenkedés az állatokkal, magas IQ, rossz

jegyek, magányos gyerekkor, kevés barát, feszült viszony a szülőkkel,

zavaros családi háttér. Ezek és még ezer más jelzi a hajlamot, és bennem

mind megvolt. Elég nagy sokk, amikor rájössz, hogy egyedül a pszichopata

gyilkosokkal tudsz azonosulni.

De az a helyzet az előjelekkel, hogy nincsenek kőbe vésve: a legtöbb

sorozatgyilkos mutatta ezeket a jeleket gyerekkorában, de a legtöbb

gyerek, akiben ezek megvannak, sose lesz sorozatgyilkos. Ez egy lépésről

lépésre lezajló folyamat, ami az egyik rossz döntéstől a másikig vezet,

mindig csak egy kicsit többet kell tenni hozzá, egy kicsit messzebbre

menni, és végül egy pincében találod magad hullák között, az odúdban egy

koponyákból készült oltárral. Amikor apa elment, és olyan dühös lettem,

hogy szívem szerint mindenkit megöltem volna, akit ismerek, úgy

döntöttem, hogy ideje valamit kezdeni magammal. Azért alkottam meg a

szabályaimat, hogy olyan normális, boldog és ártalmatlan maradhassak,

amilyen csak tudok.

Egy csomó szabály önmagát írta meg: „Ne bánts állatokat!”, „Ne bánts

embereket!”, „Ne fenyegess meg állatokat vagy embereket!” „Ne üss vagy

rúgj meg semmit!” Ahogy idősebb lettem, és jobban megértettem magam,

kezdtem sokkal specifikusabb szabályokat gyártani, és az önbüntetést is

felvettem a sorba, ahol kellett. „Ha bántani akarok valakit, bókolnom kell

neki”, „Ha bámulok valakit, utána kerülnöm kell egy hétig”. Az ilyen

szabályok segítenek elkerülni a veszélyes gondolatokat vagy helyzeteket.

Ahogy serdülni kezdtem, az egész világom megváltozott, és a

szabályaim is vele változtak: a lányoknak a suliban melle és csípője lett,

hirtelen a rémálmaim is megteltek fiatal, sikító nőkkel, az öreg, kiabáló

taták helyett. Új szabályt alkottam. „Ne nézd a melleket!”, de ennél még az

is könnyebb volt, ha egyáltalán nem néztem a lányokat.

Így jutunk el Brooke-hoz.

Brooke Watson volt a leghelyesebb lány a suliban, egyidős velem, és két

házra lakott tőlem. Egy hatalmas tömegben is megéreztem az illatát.

Hosszú, szőke haja volt, fogszabályzója, és olyan ragyogó mosolya, hogy

azon gondolkodtam, hogy mernek egyáltalán más lányok is mosolyogni a

közelében. Tudtam az órarendjét, a szülinapját, a gmail jelszavát, a TB-

számát, pedig egyikhez sem volt semmi közöm. Egy csomó szabályt

alkottam, hogy megakadályozzam az ilyesmit, azt is, hogy egyáltalán

gondoljak rá – de Brooke különleges eset volt.

A szabályaim azért születtek, hogy benntartsák Szörnyeteg urat, de

megvolt az a kegyetlen hatásuk, hogy mindenki mást kinn tartottak. Egy

olyan srác, aki mindig arra kényszeríti magát, hogy azonnal kerüljön

valakit, amint megismeri, nem szerez sok barátot. Régen ez nem zavart,

hajlandó voltam kivonulni a világból, és távol tartani magam a kísértéstől,

de anyának más tervei voltak, és most, hogy aktív szerepet vállalt a

szociopátiám kézben tartásában, olyan helyzetekbe kényszerített,

amelyekkel nem tudtam, hogy bánjak el. Arról győzködött, hogy csak úgy

lehet elsajátítani a szociális készségeket, ha gyakoroljuk őket, és tudta,

hogy bírom Brooke-ot, úgyhogy minden alkalmat megragadott, hogy

összekényszerítsen minket. A legújabb trükkje az volt most, hogy

megszereztem az ideiglenes jogsit, hogy szerzett nekem egy kocsit, és

felajánlotta Brooke szüleinek, hogy majd én befurikázom a lányukat

minden reggel a suliba. Brooke szüleinek tetszett az ötlet, mert a

legközelebbi buszmegálló nyolcsaroknyira volt, de főleg azért, mert

fogalmuk sem volt róla, hetente hányszor álmodom arról, hogy

felboncolom a lányukat.

Előkaptam a kulcsom, és a kocsihoz sétáltam. Anya a létező legolcsóbb

kocsit vette meg nekem – egy 1971-es babakék Chevy Impalát, amiben

nincs se légkondi, se rádió. Úgy építették meg, mint egy tankot, és olyan

nehéz kormányozni, mint egy óceánjárót, ha pedig beolvasztatom, három

Honda Civic is kijött volna belőle, de nem panaszkodtam. Már az is klassz,

hogy van kocsim.

Brooke azelőtt kijött a házból, hogy legördültem volna az útra. Mindig

szerettem volna a házuk elé gurulni, és ott felvenni, mert úgy udvariasabb,

de meghallotta a motort, és azonnal elém jött, így mindig félúton vettem

fel.

– Jó reggelt, John! – köszönt, miközben beszállt az anyósülésre. Nem

néztem rá.

– Jó reggelt, Brooke! – feleltem. – Mehetünk?

– Persze.

Elhajtottam a szegélytől, és felgyorsítottam. A szememet

elővigyázatosan az úton tartottam. Nem néztem rá egészen a sarokig, ott,

miközben oldalra fordultam, hogy meggyőződjek róla, szabad-e az út,

loptam egy pillantást. Piros pólót viselt, a haját a feje búbján fogta copfba.

Nem hagytam, hogy a tekintetem elidőzzön a ruháján, de láttam a bőre

villanását a lábánál, így tudtam, hogy rövidnadrágban van. Az évnek ebben

a szakában napközben már elég meleg van, de reggel még elég hűvös volt

odakinn. Bekapcsoltam a fűtést, mielőtt továbbmentünk.

– Készültél társadalomismeretre? – kérdezte. Ez volt az egyetlen közös

óránk, úgyhogy gyakran beszélgettünk róla.

– Azt hiszem. Nem volt kedvem elolvasni a fejezetet a csorda-

szellemről, de egy barátom meggyőzött.

Hallottam, hogy kuncog rajta, de nem fordultam oda, hogy lássam a

mosolyát. Brooke hatalmas anomáliát jelentett az életemben – egy

megoldhatatlan gubanc, ami összekuszálja a szabályaimat, és tönkreteszi

az összes tervemet. A többi lánnyal természetesen nem is beszélnék, és ha

más lányról álmodtam volna, egy hétig még csak gondolni se gondolnék

rá. Ez lenne a biztonságos, éveken át így éltem.

De ki kellett tágítanom a szabályaimat, hogy alkalmazkodjanak a

kényszerű közelséghez. Hosszú kivétellistát készítettem, hogy fedje a

területet a „teljesen kerülöm” és a „késsel fenyegetem” között. Nem

bámulhattam, de nem is ignorálhattam, úgyhogy kitaláltam egy sor

elfogadható alternatívát:

Egyszer minden reggel kimondhattam a nevét, amikor beszállt a kocsiba.

Beszélgethettem vele vezetés közben, de az úton kellett tartanom a

szemem. Az iskolában, óra alatt háromszor ránézhettem, és egyszer

beszélgethettem vele az ebédnél. Ennyi. Órák között kerülnöm kellett, még

akkor is, ha ez egy csomó macerával járt. Nem követhettem, akkor sem, ha

egy irányba mentünk, és semmi esetre sem gondolhattam rá a nap

folyamán. Ha mégis így tettem, fejben egy számsort kellett ismételgetnem,

hogy kiverjem a fejemből: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34. És a legfontosabb:

semmilyen okból sem érinthettem meg sem őt, sem semmit, ami az övé.

Mielőtt ezt a szabályt megalkottam, elloptam tőle valamit, csak hogy

legyen tőle egy emlékem – egy hajcsatot, ami valahogy ottmaradt az

autóban az egyik nap. Egy hétig őrizgettem, mint valami amulettet, de így

nem tudtam követni a „ne gondolj rá!”-szabályt, úgyhogy visszaraktam a

kocsiba, és a következő reggel szóltam neki, hogy otthagyta, mintha akkor

vettem volna észre. Mostanra már annyira visszarettentem mindentől, hogy

még az ajtót sem érintettem meg az anyósülés felől, az ő oldaláról, amíg

csak nem volt feltétlenül muszáj.

– Szerinted visszatér még? – kérdezte Brooke, megzavarva a

gondolataimat.

– Ki?

– Hát a gyilkos – felelte. A hangja távoli volt, és merengő. – Úgy

teszünk, mintha elment volna, csak mert hónapok óta nem támadott meg

senkit, de még mindig nem találták meg. Még mindig szabadon jár, és…

gonosz.

Brooke ritkán beszélt a gyilkosról, még gondolni sem szeretett rá.

Valami biztos zavarta, ha most hirtelen felhozta a témát.

– Lehet, hogy nem ment el. Néhány sorozatgyilkos évekig is vár, mint

mondjuk a BTK, de ők többnyire másmilyenek. A mi gyilkosunk… –

Majdnem ránéztem. Visszafogtam magam, és visszafordultam az út felé.

Vigyáznom kellett, meg ne ijesszem. Az emberekre általában a frászt

hozta, ha rájöttek, mennyit tudok a sorozatgyilkosokról. Még Forman

ügynök is meglepődött az első kihallgatások során, pedig ő bűnözői

személyiségrajzokat készít, mégis olvastam olyan esszét Edward

Kemperről, amiről ő még csak nem is hallott. – Nem is tudom. Nehéz

kérdés.

– Igen, nehéz – felelte Brooke. – Nem is szeretek gondolni rá, de így,

hogy itt van Mrs. Crowley, nehéz elfelejteni. Biztos nagyon magányos.

Pont időben ellenőriztem a holtterem ahhoz, hogy lássam, Brooke

engem néz.

– Szokott lenni rémálmod arról az estéről?

– Nem igazán. – Hazudtam. Majdnem minden este voltak rémálmaim,

éppen ezért utáltam aludni. Az egyik percben még próbálok boldog

gondolatokkal elszunyókálni, a másikban pedig a Crowley-házban találom

magam, és Mrs. Crowley-t ütöm egy órával. Voltak rémálmaim arról is,

amikor megtaláltam a pszichológusomat, dr. Neblint holtan Crowley-ék

kocsifelhajtóján. És álmodtam Mr. Crowley-ról, magáról a Claytoni

Gyilkosról is, amint démonná változik, és miután áldozatok sorát szaggatta

szét, a nyomomba és az édesanyám nyomába ered. Megöltem, de ettől csak

rosszabb lett a rémálom. Újra meg akartam tenni, és ez volt a legijesztőbb

benne.

– El sem tudom képzelni, milyen lehetett megtalálni azt a pasast –

folytatta Brooke. – Én biztos nem lettem volna képes arra, amire te.

– Mire? – Tudja, hogy megöltem a démont? Honnan?

– Hogy megpróbáljam megmenteni Neblint. Én csak elfutottam volna.

– Ó… – Hát persze. Brooke nem a gyilkososdira gondolt, hanem a

megmentős részre. Brooke mindig mindennek a pozitív oldalát nézte. Nem

hiszem, hogy nekem van pozitív oldalam, de a közelében tudok úgy tenni,

mintha lenne.

– Nem nagy cucc – mondtam, miközben bekanyarodtam a parkolóba. –

Biztos vagyok benne, hogy te is ugyanezt tetted volna, és nálam biztos

jobb munkát végeztél volna. Ne felejtsd el, hogy nem sikerült

megmentenem.

– De legalább megpróbáltad.

– Biztos értékeli az erőfeszítést – feleltem, és leparkoltam az egyetlen

olyan helyre, ahol még elfért a böhöm kocsim. Azért ez kicsit vicces, a

járgányom nehezebb, mint a suli előtt parkoló autók kilencvenkilenc

százaléka, pedig a srácok közül jó néhány furgonnal furikázik. – Hát

megjöttünk.

Brooke kinyitotta az ajtót, és kiszállt.

– Kösz a fuvart. Találkozunk társadalomismereten – mondta, aztán

odafutott egy barátjához. Engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást,

követtem szemmel, ahogy kocog az épület felé. Gyönyörű volt.

És jobb volt neki, hogy nem szerepeltem az életében.

– Na, ne! – mondta Max. Odasétált hozzám, és a földre dobta a

hátizsákját. Max Bowen állt a legközelebb ahhoz, amit mások barátnak

neveznek, de sokkal inkább a kényelemről szólt a kapcsolatunk, mint a

barátságról. A sorozatgyilkosok általában gyerekkorukban visszavonulnak

a világtól, és alig vannak barátaik, úgyhogy gondoltam, egy legjobb barát,

még ha hamis is, segít majd normálisnak maradnom. Max volt a

legmegfelelőbb jelölt – neki sem voltak barátai, és eléggé énközpontú volt

ahhoz, hogy ne érdekeljék a hülyeségeim. Másrészről viszont időnként

rettentő idegesítően viselkedett – például itt volt ez az új szokása, hogy

minden beszélgetést „na, ne”-vel kezd.

– Mostanában egy élmény veled beszélgetni – üdvözöltem.

– Mondja a zombi srác! Úgyis tudjuk, hogy gothnak készülsz. Miért nem

vallod be, és kezdesz el feketét hordani?

– Anyám veszi a ruháimat.

– Nekem is – felelte, és már el is felejtette, hogy épp sértegetni kezdett,

inkább leguggolt, hogy elővegyen valamit a hátizsákjából. – De lassan jók

lesznek rám apa ruhái, és akkor igazi menő leszek!

Max azóta még jobban istenítette az apját, hogy az meghalt. Karácsony

előtt félbetépte a Claytoni Gyilkos, és azóta mindenki a városban irtó

kedves volt Maxszel, de szerintem jobban járt így. Az apja egy szemét volt.

– Ezt nézd! – Felállt, és kinyitott egy vastag dossziét, benne egy csomó

fóliába bújtatott képregényfüzet pihent. Óvatosan kivett belőle egyet, majd

nekem adta. Vigyázva fektette a kezembe. – Ez limitált kiadás. Kizárólag a

képregényfesztiválon árulták. A Zöld Lámpás nulladik száma. Még ki se

bontották. Számozott példány.

– Miért hoztad magaddal az iskolába? – kérdeztem, de tudtam a választ.

Dicsekedni akart a drága képregényeivel, eleve ezért vette meg őket.

Abban semmi jó nem lett volna, ha otthon állnak a vitrinben, és senki nem

látja, milyen menő cuccai vannak.

– Ez meg mi? – kérdezte Rob Anders, aki megállt mellettünk.

Felsóhajtottam. Na, már megint. Ez majdnem mindennap megtörtént: Rob

piszkálja Maxet, én piszkálom Robot, aztán órára megyünk. Néha azon

gondolkodtam, vajon direkt ugratom-e, hogy megint érezzem azt a

veszélyt, amit télen. De Rob nem volt gyilkos, és démon sem, még a

fenyegetései is vérszegények voltak. Csak tizenhat éves, az ég szerelmére!

Mégis mit tehetne velem?

– Jó reggelt, Rob! – köszöntem. – Mindig jó téged látni.

Szörnyeteg úr kétségbeesetten le akarta szúrni.

– Nem hozzád beszéltem, nyomi! Hanem a pasidhoz.

– Ez egy képregény, ami többe kerül, mint bármelyik cuccod – felelt

Max, és óvón vette vissza tőlem a füzetet. Max mindig tudta, pontosan mit

nem kéne mondania.

– Hadd nézzem meg! – Rob a képregény után kapott. Max-nek legalább

annyi esze volt, hogy nem kezdett kötélhúzásba a füzettel.

– Óvatosan fogd! Össze ne gyűrd!

– A Zöld Lámpás? – tartotta maga elé Rob. A hangja máshogy szólt,

mint általában, sokkal kimértebben és drámaibban. Azt már tapasztalatból

tudtam, hogy ez a hangszín azt jelenti, a beszélő gúnyolódik. – Erről a

fazonról álmodozol éjszakánként, Max? Arról, hogy a nagy és csodás Zöld

Lámpás belopózik a hálószobádba?

– Te tényleg mindenről a melegekre asszociálsz? – kérdeztem. Tudtam,

hogy nem kéne heccelnem Robot, de ő mindig csak Maxet szívatta. Azt

hiszem, tőlem még mindig tartott a halloweeni incidens után.

– Csak az ilyen kis köcsögökről jutnak eszembe a buzik – felelte, és

meghajtogatta a képregényt, a karton támaszlap majdnem megtört.

– Ne hajtsd össze, légyszi!

– Különben? – kérdezte mosolyogva. – A kommandós apucid kicsinál?

– Hűha! De bátor vagy, öregem! Tényleg a halott apját szedted elő? –

mondtam.

– Pofa be! – szólt rám Rob.

– Így könnyű keménynek lenni, hogy valaki más már megölte az apját –

folytattam. – Igazi nagylegény vagy, Rob!

– Te meg buzeráns vagy! – csapta a képregényt a mellkasomhoz.

– Ugye tudod, hogy a leghangosabb homofóbokból lesznek a legforróbb

melegek?

Rob gúnyosan mosolyodott el.

– Ugye tudod, hogy épp könyörögsz érte, hogy beverjem a képed?

Kérvényt nyújtasz be.

Chad Walker, Rob egyik barátja mögé lépett.

– Na, nézd már! A flúgosok! – mondta Chad. – Mi a pálya, nyomik?

– Kösz, Chad, remekül vagyunk – feleltem, de közben le sem vettem a

szemem Robról. – Amúgy menő a pólód.

Rob egy pillanatig csak bámult rám, aztán elengedte a képregényt.

Beleejtette a kezembe.

– Nézd meg jól, Chad! Ők az élő bizonyítékai, milyen elcseszett dolog

apa nélkül felnőni. Nesze neked, csonka család!

– Neked van apád, mégis egy seggfej vagy.

Úgy tűnik, Robnál elszakadt a cérna, mert hatalmasat taszított rajtam a

mellkasomon.

– Te csak ne prédikálj nekem, flúgos! Vagy beszéljünk inkább arról,

milyen embereket felszabdalni? Lassan hetente bevisznek a rendőrségre!

Mikor jönnek rá végre, hogy kattant vagy, és tartóztatnak le végleg?

Most már ordibált, és páran megálltak nézőközönségnek.

Ez új volt – ennyire még sosem borítottam ki.

– Milyen jó megfigyelő vagy! – Kétségbeesetten igyekeztem találni

valami hízelgőt, de semmi más nem jutott eszembe. Viszont Szörnyeteg úr

a fülembe suttogott valamit, és kicsúszott a számon, mielőtt még

átgondoltam volna. – De gondold csak át, Rob! Vagy tévedsz, és akkor

mindenki, aki most minket néz, azt fogja gondolni, hogy egy barom vagy,

vagy igazad van, és ebben az esetben épp egy veszélyes gyilkost lökdösöl.

Egyik sem túl okos.

– Te most fenyegetsz engem, nyomorék?

– Idefigyelj, Rob! Nem vagy ijesztő. Én láttam már istenigazából ijesztő

dolgokat, és ahhoz képest te sehol sem vagy. Miért kell mindennap

eljátszanunk ezt?

– Félsz, hogy elkapnak – mondta Rob.

– Mennünk kell órára – rángatta meg Chad. A szeme azt üzente, fél,

hogy valamelyikünk túl messzire megy. Rob hátralépett, elfordult tőlem, és

elindult Chaddel a suli felé. Visszaadtam Max-nek a képregényt, ő pedig

tüzetesen átvizsgálta, nem sérült-e meg.

– Egyszer tuti eltépi az egyiket, és akkor kicsinálom! Apa azt mondta,

ezek több száz dollárt érnek.

– Mi lenne, ha inkább egyszer az életben otthon hagynád a több száz

dolláros képregényeidet, és akkor tuti nem tépheti el! – mérgelődtem.

Dühös voltam rá, amiért felkeltette Rob figyelmét.

Nem lett volna szabad megszegni a szabályaimat, még az ilyen

egyszerűeket sem. Egy évvel ezelőtt sose provokáltam volna Robot, de

Szörnyeteg úr túl erős lett.

Max visszasüllyesztette a képregényét a dossziéjába, azt pedig a

táskájába.

– Viszlát ebédnél! – mondtam.

– Na, ne…

3

A suli, ahogy mindig, most is unalmas volt, egész idő alatt Forman

ügynökön járt az eszem. A pasas FBI-ügynök, és ő vezette a Claytoni

Gyilkos utáni nyomozást. Hálaadás óta lakott a városban. Az FBI

maradéka már márciusban lelépett, de ő még elidőzött nálunk. Mi voltunk

a kedvenc esete – ő érkezett elsőként a helyszínre, amikor telefonáltunk,

hogy bejelentsük, megtaláltuk Neblin holttestét, és azóta vagy fél tucatszor

kihallgatott, de már jó idő eltelt az utolsó alkalom óta, egészen azt hittem,

hogy végeztünk.

Elmondtam neki mindent, amit lehetett, kivéve a három legfontosabbat.

Az első a közös titkunk anyával: a démon megtámadott minket, én

leszúrtam, és a ház hátsó szobájában mocsokká olvadt. Úgysem hitt volna

nekünk senki, és nem akartunk „azok a dilisek” lenni, akik szörnyet láttak,

úgyhogy feltakarítottunk, aztán hallgattunk az esetről.

A második titokról még anya sem tudott: a démon, aki megtámadott

minket, valójában a szomszédunk, Mr. Crowley volt. Embereket ölt, és

ellopta a szerveiket, hogy meggyógyítsa velük széthulló testét. Hetekig

figyeltem, és próbáltam rájönni, hogyan állíthatnám meg, de amikor végre

sikerült, percekkel – vagy talán csak másodpercekkel – késtem el. Nem

tudtam megmenteni dr. Neblint. Nehéz feldolgozni, hogy részben hibás

vagyok a saját pszichológusom haláláért, főleg mivel nincs már

pszichológusom, aki átsegítsen rajta. Néha így rúg szájba az irónia.

A harmadik titok pedig a jó öreg Szörnyeteg úr volt. Igaz, hogy

Szörnyeteg úr jól jött, amikor meg kellett ölni a démont, vagy amikor

csapdába kellett csalni a megkötözött feleségével, de ezt hogy

magyaráztam volna el a rendőröknek? „Megállítottam egy természetfeletti

lényt, akiben ti nem is hisztek, ehhez segítségül hívtam a bennem lakó

sorozatgyilkos erejét, és addig ütöttem egy idős nénit, amíg el nem ájult.

Nem kell megköszönni, szívesen tettem.” Lehet, hogy nem vagyok teljesen

százas, de ennyire őrült sem.

Úgyhogy igen. Sokat titkolóztam Forman ügynök előtt, de a történet,

amit előadtam, tökéletesen hihetőnek hangzott, és semmi bizonyítéka nem

volt rá, hogy közöm van az ügyhöz – Crowley maradványait sosem találták

meg, így azt sem tudták bizonyítani, hogy halott, nemhogy azt, hogy én

öltem meg. A biztonság kedvéért még szétzúztam a telefonokat is,

amelyeket én meg az áldozatok használtunk akkor este. Akkor mi miatt

kéne aggódnom?

Suli után hazafurikáztam Brooke-ot – háromszor lestem rá az arcára –,

aztán egyedül mentem a rendőrőrsre, ahol Forman felállította az egyre

állandóbbnak tűnő ideiglenes irodáját. A recepciós, Stephanie, egy szőke

lány mosolyogva üdvözölt, ahogy beléptem:

– Szervusz, John! – Körülbelül egyidősnek tűnt a nővéremmel, a húszas

évei elején járhatott, de a nővérem, Lauren sokkal komorabb és

melankolikusabb volt. Stephanie olyannak tűnt, mintha egy fazékban

forralták volna a jókedvét.

– Szia! – köszöntem. – Forman látni akart.

– Igen – nézett a listájára. – Épp időben érkeztél. Írd alá, és szólok neki,

hogy megjöttél.

A kezembe nyomott egy táblára csíptetett papírt, amely majdnem

teljesen üres volt, én pedig leírtam a nevemet és az érkezésem idejét az

első üres sorba. A golyóstoll lánca el volt szakadva, úgyhogy a táblára

csíptettem, majd visszatettem a pultra.

A Clayton megyei rendőrőrs kicsi és rendezetlen volt. Ittas vezetőkre, és

családverő apákra építették. Stephanie mögött helyezkedett el a seriff

irodájának ablaka, az üvegen át láttam Meier seriffet. A robusztus, fáradt,

hosszú őszes bajszú férfi épp telefonált. Az ablaktáblát fémszálak szőtték

át, mint egy drótkerítés, és golyó ütötte lyuk tátongott a jobb alsó sarokban,

de sosem árulta el senki, hogyan került oda.

– Helló, John! Kösz, hogy eljöttél. – Forman ügynök alacsony,

kopaszodó, szemüveges férfi volt, vékony bajusszal. Kinyújtotta a kezét,

én nyeglén ráztam meg.

– Miért keresett? – kérdeztem, miközben követtem a szobába, ahol

berendezte az irodáját. Az asztala túlméretezett volt és vaskos. Talán

konferenciaasztalnak indult. Formant kiszolgálva a teteje megtelt üres

lapokkal, duzzadó dossziékkal, fényképkupacokkal és még sok minden

mással. A megye térképe függött a falon, a Claytoni Gyilkos minden

lehetséges esetét rajzszög jelölte. Mindig tetszett, hogy a tavat nem jelölte

– ott volt az egyike azoknak a Crowley-féle áldozatoknak, akiről csak én

tudtam, ők nem. Különben sem szólhattam nekik anélkül, hogy gyanúba ne

keverném magam, de ezzel nem hátráltattam a nyomozást. Végül is a

gyilkos, akit kerestek, már halott volt.

– Foglalj helyet! – mutatott az egyik sarokba tolt irodai székre.

Mosolyogva nézte, ahogy odahúztam és leültem. Az ablak felé intett. –

Szép időnk van ma! Anyukád odakinn vár?

– Egyedül jöttem.

– Igaz is – bólintott. – Már megkaptad az ideiglenes jogosítványod.

Nemsokára tizenhat leszel… Két hónap múlva?

– Egy.

– Az mindjárt itt van. Hamarosan megkapod az igazit is, és akkor aztán

reszkessen a világ!

Ezt a „reszkessen a világ”-ot egészen addig nem hallottam, amíg el nem

kezdtem vezetni. Azóta viszont az elmúlt hónapban négyszer jött szembe.

Ez is csak egy töltelék kifejezés, olyan, mint a „napsütéses szép napot!”

Nem gondolod komolyan, csak kicsúszik a szádon. Vajon a beszélgetésünk

végig ilyen ezerszer elszajkózott töltelékekből fog állni, vagy lesz benne

valami igazi is?

– Szóval, miért kellek? – kérdeztem.

– Csak egy rutinellenőrzés. – Egy pillanatra szünetet tartott. Aztán a

dossziéjához nyúlt, és kivett belőle egy fényképet. – De először kíváncsi

lennék a véleményedre valamivel kapcsolatban, ha már itt vagy. Pár órán

belül úgyis bekerül a hírekbe, úgyhogy nem titkos információ.

Átcsúsztatta a fotót az asztalon. Messziről is láttam, hogy egy hullát

ábrázol. A szeme nyitva volt, viszont élettelenül, tompán fénylett.

Még egy hulla. Ez azt jelenti, hogy van egy másik gyilkos is? A

mellkasomban forrongó izgalomlöketet éreztem, kicsit bele is szédültem.

Újabb gyilkos.

Formanre néztem.

– Itt, Claytonban?

– A lány nem idevalósi, de itt találtuk meg ma reggel.

Előredőltem, hogy jobban megnézhessem, jól megfigyeltem a sápadt

bőrt, a megereszkedett állkapcsot és a kócos hajat. Volt egy fekete folt a

nyakán, és egy másik a homlokán. Talán horzsolások.

– Víz alatt volt – jegyeztem mega fotót bámulva. – Mindenütt tiszta

iszap. A tóból húzták ki?

– Egy öntözőcsatornából.

– Tudják már, kicsoda?

– Még nem – felelte Forman. Lenézett a képre, aztán vissza rám.

– Nem tudunk sokat, csak azt, hogy a test tele van apró sebekkel:

égésekkel, horzsolásokkal, szúrásokkal és ilyenekkel.

– Hiányzik valamelyik szerve? – kérdeztem. A Claytoni Gyilkos mindig

elragadott valamit minden áldozattól, egy testrészt vagy egy szervet. A

rendőrség azt gondolta, hogy a sorozatgyilkos csak emlékeket gyűjt, pedig

igazából a haldokló démon más emberek szerveit használta, hogy a sajátjait

helyettesítse. De Mr. Crowley elvileg meghalt – láttam meghalni –, vagy

lehet, hogy mégis visszatért? Talán könnyebben regenerálja a testét, mint

gondoltam?

Vagy másik démonról van szó?

– Elhiszed, hogy mi is azt kerestük először? – kérdezte Forman. – Ez az

áldozat más, mint amiket a Claytoni Gyilkos hagyott, más volt a helyszín

és a módszer is, de…

Megrázta a fejét, és újabb fotót csúsztatott át hozzám egy megfeketedett

lábról.

– Ugyanaz az áldozat. Az a kráter a talpán, úgy hisszük, áramütéstől van,

és valószínűleg ez okozta a halálát. Úgyhogy nem, nincs semmi

hasonlóság, de… Azt hiszem, csak mi szeretnénk, ha ugyanaz lenne az

elkövető, mert úgy csak egy gyilkossal lenne dolgunk, nem kettővel. De

végül is nem, semmi sem hiányzik. És semmi bizonyítékunk sincs, hogy ez

az eset kapcsolódna a téliekhez.

Megvizsgáltam a fényképet, és fejben analizáltam a helyzetet. Egy

pillanattal később felnéztem rá.

– Azt mondta, a véleményemre kíváncsi. Ha ennek semmi köze az

eddigiekhez, miért érdekli a véleményem?

– Csak belekapaszkodom az utolsó szalmaszálba – vette fel Forman a

fotót. – Te vagy az egyetlen szemtanú, aki látta a Claytoni Gyilkost, és

túlélte. Tudom, hogy már mondtad, hogy nem láttál nála fegyvert, de azt

reméltem, hátha ennek az új áldozatnak a fényében eszedbe jut, láttál-e

nála esetleg valamilyen szerszámot. Vagy akár egy munkásövet a derekán?

– Milyen szerszámot?

– Nos – kezdte, miközben ismét letette a képet, és a hulla vállára

mutatott –, például ezt a sebet itt, úgy hisszük, egy csavarhúzó okozta.

Jobban megnéztem. A seb kicsi volt, alig látszott a bőrön, de lehet, hogy

mélyre nyúlt. Egy villanás futott át az agyamon, sokkal inkább zsigeri,

mint vizuális kép. Elképzeltem, ahogy egy csavarhúzót döfök valakibe, és

érzem, ahogy az izomba mélyed, megcsikordul a csontban. Szörnyeteg úr

elmosolyodott, de én faarccal hessegettem el a gondolatot.

Forman ügynök engem nézett, és várt.

– Nem emlékszem semmi ilyenre – mondtam. Tényként tudtam, hogy ez

egy másik gyilkos, de óvatosan kellett játszanom, hogy el ne áruljam

magamat. – Biztos, hogy nem láttam rajta szerszámos övet, de hideg volt,

és kabátot viselt, ahogy azt már meséltem. Úgyhogy bármi lehetett a

zsebében.

– Gondold át! – Forman erősen fixírozott. – Próbálj emlékezni

mindenre! Olyan dolgokra is, amikről nem is gondolnád, hogy fegyverek:

egy sniccer, harapófogó vagy öngyújtó.

Mély levegőt vettem. Ezt a testet tényleg ilyen cuccokkal díszítették ki?

Vajon milyen sérüléseket okozhattak, és hogy használták őket? Vajon lehet

velük támadni, vagy meg kell hozzá kötözni az áldozatot?

Forman még mindig engem figyelt.

– Nem emlékszem, hogy bármi ilyet is láttam volna – feleltem. – Csak

egy férfi volt kabátban. Még a kést se láttam, amivel dr. Neblint megölte.

– Értem – vette el a fotót, és csúsztatta vissza a dossziéba. – Csak

vaktában lövöldözöm, de gondoltam, ha már itt vagy, akár meg is

kérdezhetlek.

Akartam – vágytam rá –, hogy láthassam ezt a testet, de bármilyen

nyitott is volt Forman, tudtam, nem engedné, hogy megnézzem. Ha a

halottkém végzett vele, úgyis átküldik balzsamozásra hozzánk. Majd

megnézem akkor.

Mi van, ha a halottkém talál hiányzó testrészt? Az azt jelentené, hogy ez

egy új démon? Mr. Crowley azért ölt, mert haldokolt, és a lopott

szervekkel tartotta életben magát, de mi van, ha ez az új démon egészen

más okból ölt? Mi van, ha csak élvezi? Már a gondolatra is libabőrös

lettem.

De ha nem azért ölt, hogy életben maradjon, akkor nem lett volna oka

szerveket lopni. Szóval akkor is lehet démon, ha az áldozatnak nem

hiányzik semmije.

Elvetettem a gondolatot. Egyetlen holttestből még nem igazán lehet

mintára következtetni, nemhogy sorozatgyilkosra, pláne sorozatgyilkos

démonra! Talán csak egy átlagos gyilkosság – egy félresiklott betörés vagy

egy elfajult családi vita. A világ többi részén ez eléggé hétköznapi eset,

még egy ilyen Clayton-szerű kisvárosban is előbb-utóbb meghalnak az

emberek. Végül is, ha már kifogtunk egy természetfeletti sorozatgyilkost,

nincs min meglepődni.

Felnéztem Forman ügynökre, láttam, hogy nyugodtan ül, és engem

figyel.

– Ne haragudj, hogy raboltam az idődet – mondta. – Van még egy

perced arra, amiért igazából idehívtalak?

Próbáltam arra koncentrálni, ami éppen történik, és megfeledkezni a

démonokról, hullákról és sorozatgyilkosokról. Arra később is ráérek.

– Persze – feleltem.

– Csak rutindolgok. – Forman egy újabb papírt húzott elő a stócból, és

ránézett. – Ez csak a szokásos kérdőív. Véletlenül esett pont egy ilyen

érdekes napra a kihallgatás. Mázlista vagy.

Ja, micsoda mázli.

– Eszedbe jutott bármi újdonság arról az estéről, amikor felhívtad a

rendőrséget?

– Nem.

– Eszedbe jutott bármi újdonság arról a férfiról, akit akkor este láttál, és

akiről úgy hisszük, hogy ő a Claytoni Gyilkos?

– Nem.

– Eszedbe jutott bármi újdonság a holttestről, dr. Benjámin Neblinről,

akit kihúztál a kocsiból?

– Nem.

Forman rám nézett.

– Egészen biztos? Persze mi is tüzetesen átvizsgáltuk a testet, de te még

azelőtt láttad, hogy megmozdították volna. Nem volt furcsán elhelyezve,

vagy nem rakott rá, esetleg bele semmit a gyilkos?

– Nem – feleltem. – Belesüppedt az anyósülésbe. Az arca nem is

látszott, úgyhogy először fel sem ismertem, de ezt már mondtam.

– Igen – bólogatott. – Csak még egy kérdés: nem jutott eszedbe semmi

újdonság a saját érzéseiddel kapcsolatban? Hogy miért tetted, amit tettél,

mi futott át az agyadon? Ilyesmi.

– Szerintem arra most rosszabbul emlékszem, mint akkor.

– Akkor ennyi. Ne haragudj, hogy ilyen lapos lett a beszélgetés, de

tényleg csak ennyit akartam. Ha mégis eszedbe jutna valami, ugye

felhívsz?

– Természetesen.

– Nagyszerű – állt fel. – Hát akkor, addig is…

Én is felálltam, és kezet ráztunk. Az agyam már őrülten kattogott a

lehetőségeken. Vajon ennek az új gyilkosnak van bármi köze Mr. Crowley-

hoz, és rajta keresztül hozzám? Vagy ő maga Crowley, aki visszatért a

halálból? Vagy ez valami egészen új? Ezzel egy időben Szörnyeteg úr is

gondolkodni kezdett bennem, szétválogatta a tényeket és tervet épített –

ahol én veszélyt láttam, Szörnyeteg úr riválist. Az előző gyilkost

megöltem, és Szörnyeteg úr többet akart.

4

Álmomban vadásztak rám. Nem fegyverrel, késsel vagy karmokkal,

hanem papírokkal, vékony, szinte áttetsző lapokkal, amit egyik ember a

másiknak ad át, mint valami vírust. Forman ügynökkel kezdődött, aki egy

papírt lengetett az arcomba, és tudtam, az álmok vaslogikáján át, hogy az a

letartóztatási parancsom, és a halálbüntetésem is egyben. Megfordultam, és

el akartam futni, de ott állt Meier seriff ugyanazzal a papírral, mellette Rob

Anderson és Brooke, mindegyik egy-egy újabb lapot szorongatott.

Elszaladtam. Max, a nővérem, a nagynéném és anya vártak rám. Mögöttük

felsorakozott az egész város, mind lassan nyomultak felém a

megfoghatatlan, legyőzhetetlen papírjaikkal. Nem voltak mérgesek, nem

voltak szomorúak, inkább… csalódottak. Elárulva érezték magukat.

Jól megcsináltam, és most meg fognak ölni.

Eddig se aludtam valami sokat, de a Formannel való találkozóm után

még kevesebb pihenőidő jutott. Anya és én minden este együtt néztük meg

a híreket, meghallgattuk a vitákat és spekulációkat, de nem volt semmi

valódi információ az új holttesttel kapcsolatban. Aztán anya elment aludni,

én pedig ébren maradtam, hogy egy késő esti talk show-ra vagy filmre

bambuljak. Amikor már tényleg semmi nézhető nem volt a tévében,

bevonultam a szobámba olvasni – jöhettek könyvek, magazinok, bármi,

amit találtam, hogy lefoglaljam az agyam, mert amint elkalandoztak a

gondolataim, és elengedtem az irányítást, valami belülről átvette a

hatalmat. Valami mély és sötét.

Mert amikor nem én használtam az agyam, akkor Szörnyeteg úr tette.

Szörnyeteg úr gondolatai olyanok voltak, mint a saját gondolataim

recsegő háttérzörejei. Ha volt valami más, ami túlharsogta, akkor csak halk

zümmögésnek hallottam, de ha nem igyekeztem elterelni, egyre

hangosabbá, harsányabbá és kaotikusabbá váltak. Általában hajnali három

vagy négy környékén adtam meg magam nekik, abban bízva, hogy

legalább egy maréknyi pihenés jut nekem, mielőtt anya felkelt fél hétkor,

és elkezdődik az új nap. Ebben a pár órában Szörnyeteg úr uralkodott

rajtam, én pedig tehetetlen nézője voltam csak a kínzó horrorjának.

A rendőrség nem szivárogtatta ki a nyomozás eredményét, a

halottkémtől sem jutott ki semmi. Ha volt is hiányzó testrész vagy

kapcsolat a másik gyilkossággal, nem tudtam róla. Kétségbeesetten

vágytam információra, de nem kaptam semmit.

Vissza kellett mennem a raktárba. Valamit muszáj volt elégetni.

* * *

– Nyugodj meg! – mondta Margaret, miközben a káposztát szeletelte a

konyhában. – Úgy viselkedsz, mintha évek óta nem láttad volna.

– Tényleg rég láttam – felelte anya. Közben kirakta a villákat az asztalra.

– Mármint nem-hivatalosan. A halottasházon kívül alig beszélünk.

Anyák napja alkalmából átjött a nővérem. Azért volt ekkora felhajtás,

mert ritkán jött át. Még tortát is sütöttem.

Ez volt az új hobbim. A sütés is egyike volt azoknak a

tevékenységeknek, amelyek lefoglalták az agyam, és távol tartották

Szörnyeteg urat. Anya nagy rajongója volt a Recept Tv-nek, én meg nagy

rajongója voltam a kajának, így egy nap, amikor hullákról fantáziáltam, és

próbáltam kiüríteni az agyamat, épp elcsíptem egy különkiadást a

csokoládéforgácsos sütikről, és úgy döntöttem, megpróbálom utánuk

csinálni. Anya úgyse volt valami nagy szakács, úgyhogy nem bánta.

– Lauren karácsonykor is itt volt – felelte Margaret, közben kitette az

ezüstöt. – Meg a születésnapodon is.

– Fél órát késett a szülinapi buliról, és alig maradt. Persze hogy te nem

vagy ideges, téged szeret! Van fogalmad róla, milyen érzés elidegenedni a

saját lányodtól?

– Csak ne vidd túlzásba! – Margaret a salátástálba tette a káposztát. – Ne

akarj az anyja lenni! Kezdd barátként, a többi kialakul.

– És mi van, ha pont anyára van szüksége? – Anya minden levél

káposztára egy szelet paradicsomot rakott. – Azt se tudom, miket csinál

munkán kívül.

Kopogtak. A két nő megdermedt. Felemelkedtem a kanapén, hogy

rálássak az ajtóra.

– Gyere be! – kiabált ki anya. – Nyitva van!

Az ajtó kinyílt, és besétált rajta Lauren. Szélesebben vigyorgott, mint

mostanában bármikor. Anya is viszonozta a mosolyt, és közben

csodálkozva nyílt tágra a szeme. Nem tudta, minek szól az öröm, de nem

akarta elrontani az ünnepi pillanatot.

– Na, mit hoztam? – Lauren szinte táncolt. Anya kábán rázta meg a fejét.

Lauren a nyitott ajtóra mutatott. Hallottam, hogy valaki vár odakinn. –

Elhoztam bemutatni a barátomat! Ő itt Curt!

Egy hatalmas férfi furakodott át az ajtón, erős szorítással kapta fel

Laurent. Körbefordult vele, a nővérem sikkantgatott, aztán letette, majd

széles farkasvigyort villantott anyára és Margaretre. Magas volt és széles

vállú, akárcsak egy amerikaifoci-játékos, rövid, homokszürke hajjal, az

arcán pedig frissen kaszált szürke borostával.

Azonnal megutáltam.

– Lauren meg akarta lepni magukat. Úgyhogy gondoltam, akkor már

legyen izgalmas. Te szent ég, maguk tényleg ikrek! – Oda-vissza

végigmérte anyát és Margaretet, aztán hangosan felnevetett. – Feladom,

melyikük Anyuka?

Anya előlépett, igyekezett visszanyerni a tartását, és kinyújtotta a férfi

felé a kezét.

– Én lennék. Örvendek… – Megakadt. Elfelejtette a nevét.

– Curt. C-vel, mint a Curtis, de azért ölök. – Megint felnevetett. Nyálas

volt és öntelt. Az a fajta pasi, aki megszokta, hogy a figyelem

középpontjában áll.

Anya arca megkeményedett, mint egy maszk – mosolyba merevedett,

ami azt jelentette, hogy ideges, és igyekszik titkolni. Laurenre néztem,

hogy ő is észrevette-e, de túlzottan lefoglalta Curt. Visszanéztem anyára,

ahogy visszadöcög az asztalhoz.

– Micsoda meglepetés! – motyogta. – Mindjárt… Kerítünk még egy

terítéket. Margaret, hozz még egy tányért, légy szíves!

Amíg átrendezték az asztalt, és próbáltak helyet találni az ötödik

terítéknek, Lauren végre észrevett engem is.

– John! – megragadta Curt vállát, és a nappali felé fordította. A férfi

kicsit ellenállt, elhúzódott, csak annyira, hogy nyilvánvaló legyen, nem

Lauren akaratának engedelmeskedik, hanem saját szándékából fordul a

nappali felé. – Curt, ő a kisöcsém, John! Már hallottál róla!

– Csakis rosszat! – kacsintott rám, én meg csak néztem. Nem tudtam,

mit kéne erre mondanom. Curt felnevetett. – Nahát, milyen félénk itt

valaki! Ne aggódj, haver, nem harapok… Annyira!

Megint nevetett, és egy kicsit erősebben bökte oldalba Laurent a

kelleténél. Az ösztöneim feléledtek, és egyből olyasmi után kezdtem

kutatni, amit megdicsérhetnék.

– Milyen csinos az inged! – mondta anya. Vetettem rá egy döbbent

pillantást. Visszanézett rám, megrántotta a vállát, majd tette tovább a

dolgát. – John, szívem, idehoznád az összecsukható széket a számítógépem

elől?

Miközben Curt hangosan dicsekedett az ingével, én kihoztam a hálóból a

széket, bevittem a konyhába, és Lauren széke mellé tettem, így az asztal

oldala egy kicsit zsúfolt lett. Curt rám se hederített, csak leült az asztalfőre

Lauren másik oldalára. Mérgesen meredtem rá, és jobb híján magam ültem

le az összecsukható székre. Vagy két centivel alacsonyabb volt, mint a

többi, kicsinek éreztem magam benne, kellemetlen volt.

Sikítottam belülről, hogy csináljak valamit – dicsérjem meg, rázzam

meg a kezét, és mutassam meg, milyen normális vagyok –, de nem tudtam

rávenni magam. Valami szörnyen feldühített benne, bár nem tudtam, mi.

Udvariatlan volt, hangos és durva, ez igaz, de egy csomó ilyen embert

ismertem, és velük normálisan tudtam beszélni. Miért volt Curt más? A

fülembe égett a megjegyzése, hogy félénk vagyok, és biztos ezért nem

beszélek, de nem javítottam ki, ha azt hiszi, félénk vagyok, talán békén

hagy, és nem kell foglalkoznom vele.

Nem foglalkozni vele még nehezebbnek bizonyult, mint beszélni, mert

be nem állt a szája.

– Nem hiszem el, hogy még mindig azt a régi csotrogányt vezetem –

mondta, közben hüvelykujjával kifelé mutatott, és megrázta a fejét. –

Amikor megvettem, még jó kis járgány volt, de már lassan ciki, ha

meglátnak benne, olyan vén.

– Még csak négyéves – javította ki Lauren. – És gyönyörű.

– Lehet, hogy neked ez is elég, de még nem láttad, milyenek az újabb

modellek! Tudom, hogy azok japánok, de az új terepjárójuk mellett az

enyém csak egy darab szar. Belülről olyanok, mint a luxusautók. A

vezetőoldal megjegyzi az ülés-, a kormány- és az ablakbeállításokat, és így

nem kéne újraállítanom mindent, valahányszor a csajszi vezeti.

Mosolyogva intett Laurennek. Lauren nevetett a megjegyzésen, és

Margaret is figyelmesen hallgatott, de anya még mindig a pultnál állt, és

rendezgette a salátákat az öt tányéron. A leveleket egyenként, lassan

helyezte el. Nem időt akart nyerni, tényleg szerette volna a legszebbre

megcsinálni a tálalást. Az ajka vékony volt, mosolyba fagyott. Nagyon

igyekezett, hogy minden jól menjen.

– Mindegyik ülés bőr és fűtött – folytatta Curt. – És a rádió bluetooth-os.

Mármint gyárilag!

– A te üléseid is bőrből vannak – mondta Lauren.

– De nem fűtöttek – replikázott Curt, majd rám nézett. – Akkor se

ismerne fel egy jó kocsit, ha elütné, igaz, haver?

Anya kihozta az újraosztott salátát, aztán leült mellém, olyan messze

Curttől, amennyire csak lehetett. Persze nem is volt máshol hely, de ahogy

féloldalasan Lauren felé fordulva ült le, abból látszott, hogy hálás a

távolságért.

– Egyetek! – mondta. – A csirke is elkészül, amint végzünk a salátával!

– Ugye nem Lauren főzte? – vigyorgott Curt, mint a fakutya. Lauren

mosolygott, és megrázta a fejét. – Gyönyörű, de csapnivaló szakács!

Anya hirtelen tette le a villáját.

– Nem illik így beszélni a barátnődről.

– Csak azt mondom, amit látok – felelte Curt, újabb salátát szúrt a

villájára, és elutasítóan rázta meg a fejét. Már tovább is lépett. Ha

észrevette volna, milyen ideges anya, nem így tett volna.

Anya épp készült megszólalni, megragadva az alkalmat, hogy Curt rág,

de Margaret elkapta a pillantását, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

Anya és Margaret néha szavak nélkül is megértették egymást, olyan régóta

ismerték a másikat. Anya visszabámult, az orrlyuka kitágult, mérges volt.

Lauren csak Curtre figyelt, a másik két nőt észre sem vette.

– De persze isteni zacskós popcornt csinál! – mosolygott Curt. – Csak a

sütővel van gondban.

– Tudod, mennyire béna vagyok sütésben – vette át a szót Lauren. –

Emlékszel, amikor brownie-t próbáltam csinálni középsuliban, és mindnek

megégett a széle, a közepe meg nyers maradt?

– Igen, még mindig itt tart. – Curt a pohara után nyúlt, és nagyot húzott

belőle. Viccesnek találtam, hogy úgy válaszolt neki, mintha nem is hozzá

beszélne, rá sem nézett; ránk sem, ha már itt tartunk. Nem hozzánk beszélt,

ő csak beszélt, és történetesen mi voltunk a legközelebbi hallgatóság.

Szörnyeteg úr hegyezte a fülét. Össze akarta zúzni a biztonság és a

magabiztosság hetvenkedő maszkját, és hallani, ahogy Curt visít

borzalmában. Azt akarta, hogy kegyelemért könyörögjön.

Mélyen magamba fordultam, arra kényszerítve magam, hogy ne

foglalkozzak Curttel és az ebéddel. Helyette inkább Forman ügynökre

gondoltam, eltűnődtem, mi lehet a terve. Vajon úgy gondol rám, mint

gyanúsítottra? Vagy vannak más gyanúsítottak is? Vannak egyáltalán

gyanúsítottak? Vagy csak megpróbált rám ijeszteni, hogy előálljak valami

új információval? Nem olyasmivel, ami gyanúba keverhet engem, csak egy

újabb nyommal. Az ügy bővelkedett a megoldatlan kérdésekben, és

tudtam, hogy egyre jobban fogják zavarni, ahogy halad előre az idő.

Meddig volt megkötözve Mrs. Crowley? Vajon ugyanaz tette ezt vele, aki

megölte dr. Neblint? Miért nem találták meg Mr. Crowley testét, amikor az

összes többi áldozatnak megvolt a megcsonkított teteme? Még ha Forman

nem is gondolta, hogy én tettem, akkor is gyaníthatta, hogy többet tudok,

mint amennyit elárulok.

– Igazából – mondta anya – a tortát John sütötte.

Felnéztem. Mind a négyen engem figyeltek. Vajon miből maradtam ki?

– Jim? – kérdezte Curt.

– John – javította ki anya, Margaret és Lauren egyszerre.

Bólintottam.

– Hogy a francba?! Valami sulis házi feladat volt, vagy mi?

– Itthon általában ő szokott sütni – válaszolt anya. – Nagyon ügyesen

csinálja, és szereti is.

– Sütés – szorította ökölbe a kezét Curt gúnyos lelkesedéssel. – Milyen

férfias hobbi!

– Igenis az! – vágta rá Lauren. Most először hallottam ellenkezni vele. –

Te is főzhetnél nekem néha!

– Mi van, nincsenek elég jó éttermek a környéken?

– Nem, csak a nők néha értékelik, ha a férfiak időt szakítanak rá, hogy

kedveskedjenek nekik.

– Vettem neked új cipőt!

– És imádom is! – hajtotta hátra a fejét Lauren elbűvölten.

– Reméltem! – nevetett fel Curt. – Jó drága volt!

– A lányok itt fognak dörömbölni az ajtónál, ha rájönnek, John milyen

jól főz – kelt fel anya, hogy összeszedje a tányérokat.

– Hadd jöjjenek csak! – tárta ki a karját Curt. – A srácok főztje úgyis

jobb, nem? Mi nem nyafogunk a kalóriák, zsír meg az ilyen hülyeségek

miatt. A lényeg, hogy finom legyen! – A pult felé nézett, és mélyet

szippantott a levegőből. – A csirkét is ő készítette?

Anya és én egymásra néztünk, nem tudtuk, mit feleljünk. Hat hete nem

sütöttem húst, mert az elrontotta az egészet – ahelyett, hogy elterelte volna

a gondolataimat a hullákról, inkább ráterelte. A puha, vörös hús

feldarabolása, és a turkálás a véres marhacafatok között nem volt rám jó

hatással. Inkább egyáltalán nem ettem húst.

– John vegetáriánus – mondta anya.

Sosem mondtam magam vegetáriánusnak, az sokkal fanatikusabban

hangzik, mint a „nem eszem húst”. Különben sem volt mögötte

meggyőződés. Nem gondoltam, hogy a húsevés gyilkosság, csak… hát

végül is mégiscsak azt gondoltam. Legalábbis nekem gyilkosság. De hány

más vegetáriánus fantáziálgat arról, hogy megöli a saját vacsiját?

– Vegetáriánus? – kiáltott fel Curt. – Mi a fene vihet rá egy épeszű férfit

erre?

Az, hogy ne nyírjam ki az olyan idiótákat, mint te – gondoltam.

– Ő süti a desszertet, én meg a többi ételt – felelte anya, közben

egyesével kipakolta a tepsiből a csirkemelleket a tányérokra. – Mostanában

én is egyre kevesebb húst eszem. Lehet, hogy csak azért, mert így nem kell

kétfelé főzni. De különleges alkalmakkor jólesik.

Minden tányérra kitett egy kupac rizst, és kettesével az asztalra rakta

őket. Az utolsó az enyém volt. A hús helyett lencselevest kaptam, amit

mostanában egyre jobban szerettem.

– Hallod, öreg – hajolt át Curt az asztal felett komoly arckifejezéssel. A

szemembe bámult. – Az nem is igazi kaja! Az a kaja kajája!

Röhögésben tört ki, mintha viccelt volna, és Lauren vele nevetett.

Margaret udvariasan mosolygott, és most már láttam – abból, hogy anélkül

görbült felfelé az ajka, hogy a szeme környékén megmozdultak volna az

izmok –, hogy az eddigi figyelmessége csupán színjáték volt, és semmi

nem érdekelte abból, amit Curt mondott. Mosolyogtam, és ettem egy

brokkolit.

– De most komolyan – nézett Laurenre. – Lehet, hogy neked is ilyeneket

kéne enned, mert így sose fogsz beleférni a farmeredbe.

– Az ég szerelmére – csapta le anya megint a villáját az asztalra. – Hogy

mondhatsz ilyet?

– De hát igaz! – felelte Lauren. – Már hónapok óta nem jön fel rám a

Skinny nacim. Curt még nem is látta rajtam.

– Ez még nem ok arra, hogy így beszéljen veled.

– Nem is kell ok, ha egyszer igaz – jelentette ki Curt. Láttam a

vigyorából, hogy azt hiszi, épp valami vicceset mondott, ami majd oldani

fogja a hangulatot. Hihetetlen. Még én is tudtam, hogy ennél nagyobb

hülyeséget nem is mondhatott volna.

– Ott ül melletted – mutatott anya Laurenre. – Legalább egy kicsit legyél

vele figyelmesebb!

– Tudtam, hogy ez lesz! – hunyta le Lauren a szemét. – A fenébe is,

anya! Miért nem lehetsz legalább egy ebéd erejéig kedves? Vagy egy fél

ebéd erejéig? Még csak 20 perce vagyunk itt!

– Én nem vagyok kedves? – csattant fel anya. – Azóta szid téged, hogy

megjöttetek!

– Ugyan már! – csapta le Lauren a szalvétáját, és felpattant az asztaltól.

– Csak próbálja feldobni ezt a helyet! Olyanok vagytok, mint a hullák!

John egyetlen szót se szólt egész idő alatt!

Nem azért, mert hulla vagyok, hanem mert okos.

– Lauren mondta, hogy nem jön ki túl jól magával, de nem gondoltam,

hogy ilyen rossz a helyzet – pislogott anyára Curt.

– Ez hihetetlen – fonta karba a kezét anya. – Ez a legtapintatosabb férfi a

földön! Hol szedted össze?

– Ne merészeld kritizálni a választásomat! – mutatott anyára.

– Ne csinálj úgy, mintha te valami szakértő lennél. A pasiválasztásban te

is elég béna vagy.

– Na jó, ezt nem kell elviselnem – állt föl Curt. – És neked sem. –

Megragadta Lauren könyökét, és az ajtó felé terelte.

– Ne merészelj így elmenni! – kiabált utánuk anya.

– Mi mást mondhatnék még?! – ordibált vissza Lauren. Kirántotta a

kezét Curt szorításából, és rácsapott az asztalra. – Egész életemben mást se

csináltál, csak elrontottad az örömöm, mintha valami… nem is tudom, mi

lennék. Mégis mit gondolsz rólam? Hoztam én szerinted egyáltalán jó

döntést életemben? Vagy csak… valami hibagép vagyok, aki egymás után

köpi a baromságokat egész nap?

Anya összefonta a karját.

– Mégis hogy beszéljek veled, ha így viselkedsz?

– Nem kell, hogy beszélj velem egyáltalán! – Curt, aki most, hogy a két

nő veszekedett, baljósan csöndes volt, megragadta a könyökét, és kivezette

az ajtón. Lauren ezúttal nem tépte ki a karját a szorításból, kisétáltak, és

becsukódott utánuk az ajtó.

– Gyere vissza! – kiabált anya, majd hátrafordult, és olyan erőset vágott

a konyhaszekrény ajtajára, amilyet tudott. – Már megint! Megint

elvesztettem őt – szipogta.

A tenyerébe rejtette az arcát, a konyhaszekrénynek dőlt, és sírt.

5

Anya csak hat órával később ment aludni. Ekkor tudtam kisurranni a

házból, és egyenesen a raktárhoz tekertem. Az egész délután azzal telt,

hogy anya otthon szipogott, és Margarettel vagy ezerszer átbeszélték a

történteket: anyának igaza volt, anya tévedett, Lauren hatalmas hibát

követett el, anya követett el hatalmas hibát, és így tovább. Én elbújtam a

szobámban, és a fejemre húztam a símaszkom, hogy eltakarjam a fülem, és

csökkentsem a zajt.

Pont olyan volt, mint régen: mindenki veszekedett, mindenki sírt,

mindenki olyan gyorsan lelépett tőlünk, ahogy csak tudott. Pont, mint

régen. De ez most rosszabb volt – Forman próbált a fejembe mászni.

Szörnyeteg úr meg kétségbeesetten igyekezett kijutni onnan. Nem tudtam,

meddig feszíthetem még a húrt, hogy meg ne kattanjak. Lassan tervek

alakultak az agyamban: hogy találjam meg, hol lakik Curt, hogy kötözzem

meg, hogy szabdaljam fel lassan és óvatosan, hogy minél több fájdalmat

okozzak neki. Járkálni kezdtem a szobámban, és dudorásztam, ami

eszembe jutott – mindegy, hogy régi dalokat, amiket még apámtól

ismertem, vagy új slágereket, amiket Brooke-kal hallgattunk reggelente a

kocsiban csak segítsen olyan messzire terelni a gondolataimat a

gyilkosságtól, amennyire lehet. Semmi sem működött.

Utolért a kényszer – az a kétségbeesett vágy, ami a sorozatgyilkosokat

hajtja, hogy öljenek. Miért éppen most? Honnan jött? Mindig sikerült

elnyomnom a sötét oldalam, évekig elzárva tartottam, de most erősebb

volt. Megöltem a démont, és Szörnyeteg úr megízlelte a halált, most pedig

többet akart. Vissza tudom még fogni? Meddig erősödhet még? Milyen

intenzív lehet a kényszer, ami rábír, hogy megöljek valakit: anyát,

Margaretet vagy Brooke-ot?

Oda-vissza járkáltam a szobámban, mintha kalickában lennék; a redőny

lécei rácsoknak tűntek, és ahogy kinéztem a résen, ott sötétlett Mr.

Crowley hatalmas háza. Mennyi éjszakát töltöttem ott a falak mellett

osonva, az ablakon át leskelődve a prédám után! Hiányzott az az érzés –

fizikailag, mint csonkolás után a viszkető fantomfájdalom. Bárcsak újra

megtehetném! De Mr. Crowley démon volt, nem ember: jó cél érdekében

leselkedtem utána. Gondosan mérlegeltem a következményeket, és így

hoztam döntést. Kevésbé komoly ok nem vehet rá hasonlóra.

De mi van, ha most is egy démon keze van a dologban?

Ostobaság lenne azt gondolni, hogy Crowley volt az egyetlen, ahogy azt

is, hogy minden démon ugyanúgy öl. Az új hullának minden szerve

megvolt, ráadásul számtalan apró seb borította a testét, és csak az az egy a

talpán volt igazán komoly. Vajon új természetfeletti fenyegetéssel volt

dolgunk, akinek az életben maradáshoz áramot kell vezetnie az

emberekbe? Vajon az a tény, hogy az áldozat nő volt, arra utal, hogy a

démon is?

Nem – ahogy azt sem feltételezhetem, hogy ugyanolyan módszerrel

ölnek, azt sem, hogy ugyanazon okból. Mr. Crowley azért végzett hasonló

fizikumú férfiakkal, mert szüksége volt a csereszerveikre. A túlélés miatt

ölt. Az új démon talán csak enni akar, de lehet, hogy számára ez csak sport

vagy egy önkifejezési forma; számtalan oka lehetett rá. Az is lehet, hogy ő

is a kényszere rabja, mint én – valami érzelmi űr tátong benne, amit ki akar

tölteni. De honnan tudhatnám, mi mozgatja, ha a saját kényszeremet sem

ismerem?

Megint Curt jutott eszembe, és az, milyen örömmel vezetnék áramot a

testébe, ahogy a halott nővel tették – figyelném, hogy ordít és vonaglik,

amíg lyuk nem ég a húsába. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam az

elmém. Ez így nem mehet tovább. Valamit el kell égetnem.

Ideje újra meglátogatnom a raktárat.

Kifelé menet vettem ki a csirkét a hűtőből – végül is senki sem ette meg

az ebédjét –, bezacskóztam, és zsebre vágtam. Most nem állhat az utamba

az a macska.

Éjfél múlt, és ilyen sötétben nem túl jó biciklizni, de anya felébredt

volna a kocsi zajára, és azt könnyebb is lenyomozni, ha kutatni kezd a

rendőrség a gyújtogatás miatt. Úgy egy mérföldet tekertem az éjszakában,

aztán az erdő szélén leszálltam, és inkább toltam a járgányt a göröngyös

földúton a fák között. Tapogatózva haladtam a sötét foltok között, ahová

még a hold fénye sem ért el. A benzines flakon lögybölődött a kezemben.

Hívogatott a tűz.

A raktár salakbeton falai visszaverték a szürke holdfényt, tompán

ragyogtak a tisztáson. Ez volt az a pillanat, amikor elmosódtak bennem a

határok, és Szörnyeteg úr egybeolvadt John Cleaverrel: nem gyilkos volt

többé, csak egy egyszerű fiú, nem szörnyeteg, hanem emberi lény. A tűz

volt az én igazi megtisztulásom, de már ez a pillanat, az előjáték kezdete is

elhozta a legteljesebb szabadságot – egy szusszanásnyi nyugalmat adott.

Végre nem kellett azon aggódnom, mire készül Szörnyeteg úr, mert

ugyanazt akartuk. Amint eldöntöttem, hogy tüzet gyújtok, békébe kerültem

magammal. Önmagam lehettem, és minden értelmet nyert.

A macska egy csendes pillantással üdvözölt. Egy kitört ablak párkányán

ücsörgött, ahonnan belátta az egész területét. A raktár belsejét, és az udvart

is. Egy fának támasztottam a biciklim, és csendben elindultam. A

zsebemből előhúztam a csirkét, és letéptem belőle egy darabot. A rostok

szép tisztán szakadtak le, a megsütött izmok rétegei könnyű sávokban

váltak el egymástól. Felnyúltam az ablak felé, olyan közel a macskához,

amennyire csak tudtam, és meglengettem előtte a húst, hadd érezze az

illatát, aztán a letépett cafatot a földre dobtam, a többit meg méterekkel

arrébb hajítottam. A szeme követte a húst a levegőben. Mint valami lézer.

Beléptem a raktárba az üres ajtónyíláson át. Amikor felnéztem az ablakra,

a macska még mindig ott ült. Egy darabig engem figyelt, aztán a hús felé

fordult.

Ez az – gondoltam menj csak és kaparintsd meg!

Előhúztam a régi matracot a raklapok mögül. Vastag volt, és dohos. Por

borította, és állatnyomok. Az alja nyirkos volt – éreztem a szagán, ahogy

átfordítottam; lassú penészfelhő szállt fel belőle. Gondoltam, jobb, ha nem

mozgatom, a száraz részét hagytam felül, de gondoltam egyet, és mégis

inkább a másik oldalára görgettem. Valami mással, mondjuk egy raklappal

feldúcolhatnám a matracot, és akkor alatta létrejönne a kemencehatás. Az

alsó része azonnal lángra kapna, és se perc alatt kiszárítaná a tetejét, a

nedves folt füstje pedig felfelé távozna, és nem fojtaná meg a lent égő

tüzet.

A macska még mindig az ablakban ült, és érdeklődve figyelt engem.

Megálltam, próbáltam unalmasnak tűnni, és visszanéztem rá. Nem

mozdult.

Egy pillanatig kivártam, de csak nem akart elindulni, úgyhogy

elkezdtem összegyűjteni a cuccokat a kemencémhez; előbb-utóbb úgyis

eltűnik az a dög.

A raktár egyik falánál állt egy sor fémhordó, de üresnek tűntek.

Otthagytam őket, úgyse gyulladnak meg, és nem éghető anyagot tároltak

bennük, úgyhogy nem voltak hasznomra. A távolabbi sarokban egy kupac

festékesdoboz feküdt, ezekből jó néhányat hánytak szanaszét az épületben.

Az előző látogatásaim során átnéztem mindet; a legtöbben latex festék volt,

ami ég, de találtam pár fehérzománcosat is, ami viszont úgy fog

belobbanni, mint a rakéta-üzemanyag.

A lakáskulcsommal felnyitottam az egyiket. Alkohol fanyar illata csapta

meg az orrom, és ez mosolyt csalt az arcomra. A festék régi volt – lehet,

hogy több tízéves –, és a színanyagok már mind kicsapódtak, leültek a

doboz aljára, így csak a sűrű alkoholleves maradt a tetején. A raktár

közepére gyűjtöttem a dobozokat, egyszerre mindig kettőt kaptam föl, és

közben a hatalmas tűzről ábrándoztam, amit gyújtani fogok.

A macska még mindig az ablakban ült, és engem figyelt. Összevontam a

szemöldököm. Kimentem, hogy megnézzem a csirkemellet. Érintetlenül

hevert a sóder és a bozót között. A cafat is, amit letéptem róla. Felkaptam,

és a macska felé nyújtottam.

– Nem kéred?

Csak bámult rám.

– Ez kaja, nem érted? Te sosem eszel, macska?! – Vissza kellett fognom

magam, hogy ne kezdjem el szidni. Még a sértegetés is szabályellenes volt.

Feldobtam neki a húst, egészen a fejéig emelkedett, aztán visszazuhant a

földre.

– Mássz már le az ablakból!

Szorított a mellkasom. Mély levegőt vettem. Ne akadj ki! –

mondogattam magamnak. – Attól még megrakhatod a tüzed, úgyis elmegy,

ha látja, és minden rendben lesz!

Zihálni kezdtem, és szigorúan hunyorítottam a… nem is tudom, mire.

Csak muszáj volt hunyorítanom, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer

egymás után. Aztán bemasíroztam, és próbáltam elfoglalni magam. Fa!

Találtam középen egy kis fát, akár fel is máglyázhatnám.

Az építési vállalat, amelyiké a hely volt, egy csomó deszkát hagyott

hátra. A kétszer négyes és egyszer nyolcas lécek a huszon-egynéhány

évnek és az évszakoknak köszönhetően mostanra megvetemedtek. Néhány

csak enyhén volt hullámos, mások felpüffedtek, pár pedig el is tört. A

korábbi látogatók széthordták és újrarendezték őket, vagy csak odébb

rúgták, amelyik útban volt, de akadtak stócok, amikhez nem nyúltak. A

máglyámhoz felkaptam három egyszer nyolcast, és hat nyitott

zománcfestékes dobozra raktam – az alkoholnak addig nem lesz szerepe,

amíg a tűz igazán nagyra nem duzzad, de amikor a lángok elérnek

hozzájuk, csodásán szikráznak majd fel. Pedáns sorokba rendeztem őket,

és rájuk fektettem a matracot. Úgy igyekeztem, hogy amikor először

próbálkoztam, levertem a deszkákat a dobozokról. A macska még mindig

az ablakban ült, és ettől ideges lettem. Le kellett higgadnom. Visszaraktam

a léceket, és legközelebb már óvatosabban emeltem rájuk a matracot, a

száraz oldalával lefelé. Nedvesebb volt, mint gondoltam; teljesen átázott.

Ingerülten túrtam a hajamba. Egy pillanattal később a flaskám után

nyúltam, és benzint locsoltam a matrac tetejére. Láttam már elegánsabb

megoldást, de így volt a legegyszerűbb.

A macska még mindig ott ült. Eldobtam a kannámat, és felrúgtam egy

kétszer négyes stócot.

– Kifelé! – A lárma végigvisszhangzott az üres csarnokon, a macska

domború háttal, harciasan sziszegett rám.

Összeszorítottam a szemem, hányingerem volt.

– Sajnálom, sajnálom, sajnálom! – Tettem pár lépést, aztán

visszafordultam. Rendetlen nyomokat járkáltam a mocskos padlóra. A

macskára néztem, a szemembe bámult. – Nem foglak bántani. Nem

hagyom, hogy bajod essen.

Megálltam.

– Talán segíthetek. Talán csak nem tudod, mit akarok.

Majd felmászok, és magam viszem ki a macskát – finoman. De ahhoz

kell valami, amire felállhatok. A fémhordókhoz rohantam, és megragadtam

az egyiket a pereménél. Hiába volt üres, csak úgy tudtam megmozdítani,

ha a falhoz nyomtam a hátam, és úgy löktem el. Üres kongással ért földet.

Türelmetlenül görgettem a csarnok túlsó felébe, óvatosan vezetve a

farakások, dobozok és a raktár padlóját beborító szemét között.

– Nem foglak bántani – ismételtem, a hordót görgetve. – Csak segítek

neked. Biztonságban kiviszlek innen.

Odébb löktem a raklapokat, amelyeket az ablak alá támasztottak, és a

helyére ügyeskedtem a hordót. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy felállítsam,

de a falhoz toltam, alányúltam, és nagy nehezen sikerült a helyére

emelnem. A macska egykedvűen figyelte az ügyködésemet.

Óvatosan a hordó tetejére másztam, és lassan felemelkedtem. Amikor a

macska közelébe értem, megint elkezdett fújni, vicsorgott és meresztette a

szemét. Megálltam, próbáltam megnyugtatni.

– Ne félj! Csak leveszlek onnan, és óvatosan kiviszlek. –

Kiegyenesedtem, az állat harmadszor, hangosabban is rám fújt. –

Idefigyelj, ez az egész hely le fog égni, és nem lenne jó, ha benn ragadnál.

Nem tudod, milyen a tűz. Félelmetes ám! Rossz dolog!

Felé nyúltam, ő még inkább felpúpozta a hátát, a farka tövénél felállt a

szőre. Most, hogy közelebbről is megnézhettem, láttam a pofáján egy házi

macska vonásait, de volt mögötte valami mélyebb is; a párduc és tigris

ősök feléledt ösztönei égtek benne. Bárhonnan jött is az a macska,

akármilyen nevelést is kapott, mostanra nyoma sem maradt. Ez a

teremtmény egy veszélyes vadállat volt.

Mozdulatlanul álltam, és úgy bámultam a pofájára, mint az emlékek

kútjába. Fújt és a mellső lábára kuporodott, készen arra, hogy rám vesse

magát.

Elhátráltam.

Ezt nem szabad. Így is megszegtem már egy szabályomat – ha túl nagy

volt bennem a feszültség, elégettem ezt-azt –, de kezdtek túl messzire

menni a dolgok. Több elvemet már nem hághattam át. Ha hozzáérek ehhez

a macskához, és rám támad, bántani fogom, és azzal megszegem az egyik

legfontosabb szabályt. Ezt nem tehettem, le kellett állnom.

Fáradtan és ingerülten ugrottam le a hordóról. Kóválygott a fejem,

úgyhogy leültem egy farakásra, hogy magamhoz térjek. Nem fogok bántani

senkit.

És nem gyújtok fel semmit.

Még mindig tele voltam feszültséggel – munkált bennem a düh, a

félelem, a kétségbeesés –, de nem adhattam ki magamból. Így nem. Nem

tudtam volna irányítani, túl zavaros volt. Azt hiszem, valahol mélyen,

direkt provokálni akartam a macskát, hogy támadjon rám, és legyen okom

bántani. De ezt nem engedhettem meg magamnak.

Már az is túl veszélyes, ha ilyen kis adagokban, biztonságosan adom ki a

fáradt gőzt. Találnom kellett egy jobb módszert. De az sem vezet sehova,

ha magamba zárom az érzéseimet, és egyáltalán nem engedem ki a

feszültséget; úgy csak feltolul és irányíthatatlanná válik. Kellett lennie egy

középútnak.

Szükségem volt egy új démonra.

Sosem éreztem még olyan jól magam, mint télen, miközben az

otthonomat fenyegető démonra vadásztam. Lekötötte a figyelmemet, volt

egy célom, ami értelmet adott az életemnek. Kiereszthettem Szörnyeteg

urat, és évek óta először békét köthettem magammal. Most, hogy a démon

meghalt, a lelki békém is odalett.

Lassan elhagytam a raktárt, odafigyeltem, hogy lassú, egyenletes

ritmusban lélegezzek. Feltűnt egy újabb áldozat, de nem volt gyilkos, akire

vadásszak; talán egy alkoholista férj vagy féltékeny barát követte el a

bűntényt, nem egy démon vagy egy sorozatgyilkos…

Egy féltékeny barát. Forman azt mondta, hogy az áldozaton számtalan

apró seb volt: szúrások, horzsolások, égések, zúzódások, és ki tudja, még

mi más. Simán tehette egy dühös, féltékeny pasas. Egy dühös, féltékeny

pasas, aki nem tiszteli a nőket, aki úgy bánik velük, mint a mocsokkal. Egy

ilyen férfinek nem lenne lelkifurdalása attól, hogy fájdalmat okoz egy

nőnek.

Ismertem egy ilyen pasit.

Tudom, hogy csak vaktában lövöldözök, de találtam egy célt. Egy tiszta,

elérhető célkitűzést: követnem kell ezt az embert, mert lehet, hogy gyilkos.

Ki kell derítenem, hogy tényleg az-e. Végre úgy élhetek majd, mint azelőtt.

Mindenki megkapja a magáét: én is és Szörnyeteg úr is.

Ideje jobban megismernem Curtöt.

6

Az áldozatot Victoria Chathemként azonosították. Sajnos nem hozzánk

küldték a testet balzsamozásra, így nem volt lehetőségem tanulmányozni a

sebeit, szóval nem tudhattam meg többet a férfiről, aki okozta őket. Mással

kellett kezdenem a gyilkos utáni kutatást.

És mivel még jó néhány hétig be voltam zárva az iskolába, a „mással”

alatt az ebéd közben Maxszel folytatott egyoldalú beszélgetéseket értem.

– A személyiségrajz-készítés központi kérdése – kezdtem bele –, hogy

mi olyat tesz a gyilkos, amit nem feltétlenül szükséges.

– Jaj, ne kezdd már megint! – forgatta a szemét Max.

– De ez tényleg működik! – kötöttem az ebet a karóhoz. – És sokkal

jobb, ha van kivel ötletelni! A múltkor is rengeteget segítettél.

– Ha segítettem, miért nem kaptad el a rosszfiút?

Igazából elkaptam.

– Az FBI-ügynök a rendőrőrsön még azelőtt megmutatta nekem a

fotókat, hogy nyilvánosságra hozták őket – feleltem. – Arra kért, hogy

segítsek a nyomozásban.

– Na, ne!

– De, tényleg!

– John, két asztalnyira ülünk három miniszoknyás, rohadt csinos csajtól,

szóval marhára nincs időm megint gyilkosokról filozofálgatni veled.

Lehunytam a szemem. Brooke-ról beszélt, aki két barátnőjével, Marcival

és Rachellel éppen két asztallal odébb telepedett le tőlünk, sajnos azonban

már elhasználtam az egyetlen ebédidei beszélgetésem, és megvolt mind a

két ebédidei pillantás is. Lófarokba kötötte hosszú haját, és rózsaszín

szalaggal vagy hajgumival fogta össze a copfot. Fehér csíkos, pink pólót

viselt, és a farmer rövidnadrágja láttatni engedte hosszú, karcsú lábát. Még

csak gondolnom sem lett volna szabad rá, pont ezért kezdtem a gyilkosról

beszélni. Remegett a kezem, hogy végre elégethessek valamit.

– A holttest tele volt sebekkel – folytattam. – A tévében is bemondták,

és láttam a fotón. A gyilkos bántotta, mielőtt megölte, szabályosan

megkínozta. Miért tenne valaki ilyet?

– Nem tudom – mondta Max. – Kettőnk közül te vagy az ijesztő

elmebeteg. Te miért tennél ilyet?

– Ne sértegess! De igazad van, végül is ez az egész arról szól, hogy

próbáljuk magunkat a helyébe képzelni.

– Komolyan kérdeztem. Ha te ölted volna meg, amit amúgy egyáltalán

nem zárok ki, miért tetted volna?

Ez is jobb, mint a semmi.

– Mert akarok tőle valamit, amit csak úgy kaphatok meg, ha így ölöm

meg.

– És mit akarsz?

– Honnan tudjam? Erre próbálunk rájönni. Visszafelé kell

gondolkodnunk.

– Oké – felelte Max. A plafonra nézett, és lassan lengetni kezdte maga

előtt a kezét. – Mit… nyersz, ha… valakit úgy ölsz meg, hogy… megkapd,

amit kapni akarsz?

– Vagyis mit akarok elérni azzal, hogy így ölöm meg.

– Én is ezt mondtam!

– Talán… kielégülést.

– Fúj, ez beteg! – csattant fel Max.

– Nem magamról beszélek, hanem a gyilkosról.

– Akkor is beteg! Mit akarhat még?

– Bosszút vagy hatalmat.

– Csendet és békét – folytatta Max.

– Az nem valószínű – feleltem. – Ha azt akarod, hogy valaki fogja be a

száját, ahhoz nem kell halálra kínoznod.

– És mi van, ha olyan valakit nyírsz ki, aki egész életedben az agyadra

ment, és már nem bírod tovább, inkább kicsinálod, de előtte még jól

megkínzod, hogy szenvedjen a szemét. Akkor a jutalmad béke és

nyugalom, nem?

– Nem igazán – válaszoltam. – A jutalmad hatalom, bosszú és

kielégülés. Visszaveszed az irányítást az életed felett, és bosszút állsz azon,

aki elvette tőled.

– De ha ez mind megvan – erősködött Max –, akkor végre nyugtod lesz,

mert békén hagy. Akkor is ide lyukadunk ki.

– Biztos? – kérdeztem vissza. – Ha békét és nyugalmat akarok, akkor

nem állok elő egy hullával, amikor amúgy is folyik egy nyomozás a

városban egy másik sorozatgyilkos után. Ez a gyilkosság sokkal több

figyelmet fog kapni, mint egy random emberölési ügy, egy másik random

városban.

– Jól van már, igazad van. Feladom. Nem lesz béke és nyugalom. Inkább

az ellenkezője: háború és felfordulás. Lehet, hogy pont ezt akarom. Lehet,

hogy terrorista vagyok.

Az agyamban helyrecsúsztak a kirakós darabkái.

– Lehet, hogy tényleg az vagy – hajoltam mohón előre. – Mármint nem

igazi terrorista, de a lényeg ugyanaz. Figyelemre vágysz!

– Mi vagyok én, valami négyéves?

– Azért csinálod az egészet, mert azt akarod, hogy az emberek

észrevegyenek. Ezért a lehető legdurvábban ölöd meg az áldozatodat, és jól

látható helyen hagyod, hogy így mondd el, amit akarsz.

– Most miért én, miért nem te?

– Akkor én. Tök mindegy. A gyilkos. A gyilkosról van szó, és az ő

üzenetéről. Arról, hogy „utálom a nőket”, vagy, hogy „jobb vagyok nálad”.

Valami ilyesmiről.

– „Azt tehetek, amit csak akarok”?

– Pontosan!

Max beleharapott a szendvicsébe.

– És kinek akar üzenni?

– Hát… azt nem tudom. Talán mindenkinek. A rendőrségnek. Az FBI-

nak. Végül is van egy idegen, egy hivatásos ügynök a városban. Lehet,

hogy ő a címzett.

– És ha a Claytoni Gyilkos az?

– Ő máshogy ölt.

– Nem, úgy értem, mi van, ha a Claytoni Gyilkos a címzett.

Csak bámultam rá. A Claytoni Gyilkos meghalt, de ezt Max nem

tudhatta. Ahogy senki más, többek között az új gyilkos sem.

Mi van akkor, ha csak azt akarja üzenni, hogy „helló, én vagyok az új fiú

a városban”?

– Te jó szagú! Idejön! – motyogta Max.

– Ki? – kaptam fel a fejem. Brooke tartott felénk. Már megvolt a három

pillantás, ezt már nem lett volna szabad. Olyan szigorúan próbáltam

betartani a szabályaimat, ahogy tudtam, csak így tarthattam fogva

Szörnyeteg urat. Ha engedek a vágyaimnak, ő is kiszabadul. Azt pedig nem

hagyhattam.

– Ha megkérdezi, miről beszélgettünk – suttogta Max –, légyszi, mondd,

hogy kocsikról!

Brooke az asztalunkhoz lépett.

– Szia, John!

– Szia! – Nem lett volna szabad válaszolnom, már ellőttem az egy

beszélgetést, amikor köszöntem neki az ebédlőbe jövet.

– Ugye irodalom a következő órád? – kérdezte.

– Igen. – Igyekeztem a lehető legudvariasabb lenni. A falat néztem a

háta mögött, így csak az arca jobb felét láttam.

– Barlow tanárnő azt mondta, hogy ugyanott tartunk, ahol ti. Épp a

Beowulfot vesszük. Grendel jön.

– Igen. – Reméltem, ezzel vége a beszélgetésnek, de annyira

igyekeztem, hogy ne legyek bunkó, hogy még fogcsikorgatva hozzátettem:

– Izgi lesz.

Ezt nem lett volna szabad.

– Az – felelte. A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog.

Lenéztem az asztalra, aztán vissza a másik válla fölé.

– Jó lenne, ha tudnánk róla beszélgetni – folytatta. – Tudod, a kocsiban,

vagy valami. Ha úgyis mindig együtt megyünk haza.

– Szívesen. – Nem kellett volna tovább fűznöm a beszélgetést, de mi

mást tehettem volna. – Jól jönne órán. Másik nézőpont, meg minden.

– Pontosan! Megosztjuk szépen egymással a nagyszerű észrevételeket,

amik elhangzanak órán, és mi leszünk az ügyeletes zsenik az osztályban.

Megint lenéztem az asztalra.

– Ja.

Menj már el, kérlek!

– Szuper. Akkor, gondolom, találkozunk a kocsiban.

– Igen.

– Jól van. Szia! – Elment. Végre.

Max jól megbámulta hátulról.

– Szia, csini popsi! Hiányozni fogsz! – Majd visszafordult hozzám, és

csendben megtapsolt. – Hát ez rohadt menő volt! Nem gondoltam, hogy

ilyen jól tolod a romantikát!

– Miről dumálsz? – Megráztam a fejem. Ingerült voltam és harapós,

mintha pókhálóba ragadtam volna.

– Tök simán ráztad le! – folytatta. – Ha a suli második legdögösebb

csaja ilyen rövid naciban odalibbenne hozzám, és könyörögne, hogy

segítsek neki a tanulásban, én nem maradtam volna ilyen laza, mint te, az

fix. De szerintem senki sem.

– A második legdögösebb?

– Maryt senki nem üti! De most komolyan: le vagyok nyűgözve! Totál

az ujjad köré csavartad!

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Ne szerénykedj, öreg! Látom én, mit csinálsz! Jó kis terv ez! – Max

hátradőlt, és széttárta a kezét. – Elég közel engeded, hogy lássa, milyen jó

srác vagy, aztán elhátrálsz, hogy ébren tartsd a kíváncsiságát. Kezd

működni a dolog. Kifizetődik a játékod.

– Ez nem játék.

– Jaj, ugyan már! Szerinted nem levágós? Minden reggel befurikázod az

iskolába, vágyakozva nézel utána, ha elsétál melletted, egyébként meg úgy

teszel, mintha nem is létezne. Tegnap ebédnél te mentél oda hozzá, hogy

eldiskuráljatok. Ráadásul pont a cipőjéről. A következő szünetben meg

levegőnek nézted, amikor elmentél mellette, hiába mosolygott rád.

Az ötödik és hatodik óra, az irodalom és matek szünetében történt. Pont

a két terem között volt órája. Általában a másik folyosó felé kerültem, de

aznap feltartott a tanár, és késésben voltam, úgyhogy a rövidebb úton

mentem, közben végig a földet néztem, nehogy meglássam.

Tényleg tetszett neki a viselkedésem? Sosem fogom megérteni az

embereket.

Véget kellett vetnem ennek. Nem hagyhattam, hogy ennél közelebb

kerüljön hozzám, legalábbis nem így. Szörnyeteg úr annyira vágyott rá,

hogy az már fájt.

– Az nem jelent semmit – feleltem. – Csak néha behozom a suliba, és

ennyi.

– Most szórakozol? – csattant fel Max. – A világvégéről is látszik, hogy

belezúgtál!

– Túl sok időt töltök vele sajnos.

– Ezt meg hogy érted? Ember, ez a csaj fullos! Igaz, hogy ő csak a

második legdögösebb, de elhiheted, hogy jó sokáig kellett

összehasonlítgatnom őket, hogy dönteni tudjak. Szedd össze magad, és

hívd randira!

– Meg vagy húzatva?! – Bámultam rá.

– Nem, te vagy meghúzatva! Szerintem túl jól adod az elérhetetlent! Ha

egy kicsit elérhetőbb lennél, már rég elhívott volna ő.

– Honnan tudod?

– Mert figyelek rá! Mint azt már említettem, dögös a csaj! És amíg te

azzal vagy elfoglalva, hogy levegőnek nézed, ő elég sokszor pillantgat rád.

Gondolom, mert titokzatosnak tart. Szerintem, mondjuk, csak egy

agyalágyult barom vagy.

Erre semmi szükségem nem volt. Volt elég bajom Szörnyeteg úrral

amúgy is; az ő beteg fantáziáiban éltem éjszaka, a nappalaim pedig azzal

teltek, hogy szabály- és szokásketrecet húzzak köré, nehogy a fantáziák

valósággá váljanak. Bántani akarta az embereket. Rettentően. És még

gondolni is szörnyű volt arra, mit szánt Brooke-nak. Birtokolni akarta,

teljes egészében, amíg végül meg nem öli. Csak annyit tehettem, hogy

mosolygok rá, miközben sötét hátsó szándékok mély bugyra kavarog

bennem. És most a barátom, a legjobb barátom azt mondja, ennél is jobban

kéne figyelnem Brooke-ra, hogy töltsek vele több időt, és keltsem fel még

jobban a figyelmét.

Tennem kell valamit, méghozzá gyorsan, vagy senki sem lesz

biztonságban mellettem.

7

A tizenhatodik születésnapomra kaptam egy hullát játszani; Mrs. Soder,

Clayton legidősebb asszonya végre meghalt. A holttest ott feküdt

mozdulatlanul az acél balzsamozóasztalon, a hullazsákot már lehúzták róla.

A kórházban halt meg, és a kórházi ruhájában szállították ki hozzánk. Így

sokkal egyszerűbb volt, nem kellett birkózni a gombokkal, sem engedélyt

kérni a családtól, hogy levághassuk a rongyokat. Csak kibontottuk a

masnikat, és másodpercek alatt le is jött szépen az egész. A balzsamozás is

már-már túl egyszerűen zajlott. Úgyhogy nem siettem, hogy legyen időm

kiélvezni.

Anya az irodában ügyködött, aláíratta Ronnal, a halottkémmel

apapírokat. Margaret még nem érkezett meg. Lényegében Lauren volt a

titkárnőnk, de ő még mindig nem állt szóba anyával, és így természetesen

dolgozni sem járt.

Annál több idő jutott nekem.

Megérintettem hosszú, fehér haját. Puha volt, mint a kukoricabajusz.

Mrs. Soder majdnem százéves volt, amikor meghalt, és a teste furcsán

csavarodott az asztalon, köszönhetően a púpnak a hátán. Az első, amit egy

holttesten ellenőriz az ember természetesen az, hogy tényleg halott-e.

Addigra már biztos az lesz, mire végzel vele, úgyhogy nem árt előre

meggyőződni róla. Tartottunk egy kis sminktükröt az egyik szekrényben,

azt az orra elé emeltem. Egy élő ember, még ha kómában fekszik is,

bepárásítaná az üveget a lélegzetével. Húszig számoltam, de semmi nem

történt. Nem lélegzett. Eltettem a tükröt, és elővettem egy varrótűt. Kicsi és

hegyes volt, de ahhoz elég nagy, hogy jól rámarkolhassak. Ujjbegyen

böktem vele a holttestet – annyira nem mélyen, hogy átszakítsam a bőrt, de

elég erősen, hogy összerántsa az idegeket, és reflexet váltson ki.

Nem mozdult. Halott volt.

Közelebb húztam a mobil tartályt, ami lényegében csak egy megemelt

vödör volt görgős talpakon, és a feje alá tettem.

A második lépés, a test és a haj megmosása volt a legfontosabb, mert

ezek látszottak leginkább a szertartás során. Úgy tűnt, jó ideje nem

csutakolta át senki, de nem bántam. Annál több idő jutott nekem. Egy

vékony gumislag volt felakasztva a mosdó mellé, magamhoz húztam, és

benedvesítettem a hajat. Nem tartottunk külön sampont a hulláknak,

ugyanazt használtuk, mint odafenn. Egy keveset nyomtam belőle a

fejtetőre a homlok tövéhez, és elkezdtem átfésülni.

– Itt is vagyok, John! – Anya zöld műtősruhában sietett be a szobába.

Izgatott volt az arca. A szeme és az ajka tágra nyílt, a fogát összeszorította,

de lazán, már-már kényelmesen mozgott. Néha azt hiszem, szeret

idegeskedni, és még akkor is így tesz, amikor amúgy nyugodt. – Ne

haragudj, hogy ilyen sokáig magadra hagytalak! Ron valami teljesen új

nyomtatvánnyal jött, amit még sosem láttam.

– Semmi baj – feleltem.

Anya megállt, megfordult, és rám nézett.

– Jól vagy?

– Persze, csak megmosom ennek az izének a haját.

– A néni haját – fordult vissza anya a pulttól, hogy kijavítson.

– A néni haját – ismételtem. – Bocs.

Mindig tárgyként gondoltam a holttestekre, mert… hát halottak voltak.

De ez a szokásom, úgy tűnik, minden más normális embert zavart, csak

erről néha megfeledkeztem.

– Hol van Margaret? – kérdeztem.

– Én mondtam neki, hogy ne jöjjön – felelte anya. – Ez egy könnyű eset,

ketten is elbánunk vele, ő meg majd intézi az istentiszteletet a családdal.

– Az általában a te dolgod, nem?

– Lehet, hogy csak szeretnék egy kicsit több időt tölteni a fiammal –

ráncolta a homlokát, amit eddigi tapasztalataim alapján humorosnak szánt.

– Ez eszedbe sem jutott?

Komolyan néztem rá.

– A testüreg-lecsapolás a kedvenc családi programom. És a tiéd?

– Az enyém meg amikor nem szemtelenkedsz – felelte, és lekapott a

polcról egy üveg fertőtlenítő sprayt. – Nézd meg, van-e bölcsősapkája. Két

hetet volt kórházban, és az ég se tudja, mosták-e egyáltalán a haját.

Megnéztem az izé fejét – akarom mondani a néni fejét –,

szétválasztottam a haját, hogy lássam a fejbőrét.

– Van itt valami dzsuva.

– Az bölcsősapka lesz – mondta anya. – Elhalt bőrszövet és zsír,

kínszenvedés leszedni. Próbáld ezzel! – Odalépett, és fertőtlenítővel

permetezte be a bőrt. – Ez átmar rajta, csak dörgöld erősen!

Kicsit jobban odanyomtam a kefét, finoman dörzsöltem a lerakódást a

hajtövénél. Pár perc után a fertőtlenítő fellazította, és ki tudtam fésülni.

Amikor már biztos voltam benne, hogy a haja majdnem teljesen tiszta, újra

vizet permeteztem rá, hogy teljesen átnedvesedjen, és még jobban

kifésültem végső lépésként.

A szívverésem üteméhez igazítottam a fésülés ritmusát. Egy szívverés,

egy fésülés. Mindkettő kimért és nyugodt volt. Hetek óta először éreztem

magam nyugodtnak. A balzsamozás is csak olyan munka, mint bármelyik

más, de aki ebből él, mind máshogy dolgozza fel magában. Apa például

úgy gondolt rá, mint a megbecsülés jelére, mint végső tiszteletadásra az

elhunyt előtt. Anya pedig jó szolgálatként tekintett rá – órákat fordított

arra, hogy segítsen valakin, aki már végképp nem tudott magán, és még

ennél is több időt fordított arra, hogy segítsen a családnak megszervezni a

temetést és ravatalt, és az ezekkel járó szertartásokat. A szüleim számára a

balzsamozás szép tevékenység volt – már-már áhítatos. Eleve a halottak

iránti közös tisztelet hozta össze őket.

Nekem a balzsamozás olyan volt, mint a meditáció; elhozta azt a békét,

amit az életem más részeiben nem találtam. Szerettem a nyugalmát, a

csendességét. A holttestek nem mozogtak, nem kiabáltak. Sosem

veszekedtek, vagy hagytak ott. A halottak csak feküdtek ott békében a

világgal, és hagyták, hogy tegyem, amit kell. Uraltam magam.

Uraltam őket is.

Amíg a hajat keféltem, anya levágta a kórházi ruhát, és letakarta egy

törölközővel az illem kedvéért. Lemosta a végtagokat és a testet, és amikor

végeztem a hajjal, elővettem a borotvát. Minden holttestet

megborotváltunk, mindegy, milyen korú vagy nemű volt, mert még a nők

és a gyerekek arcán is voltak itt-ott pihék. Borotvakrémet masszíroztam az

arcába és az alsó ajka fölé, és finoman végighúztam a borotvát a bőrön.

Pár perccel később letettem a borotvát.

– Kész – mondtam. – Elrendezhetjük végre az izé képét?

– Néni – mondta anya.

– Néni – ismételtem utána.

– Miért kell ezt újra és újra elmondanom, John? Nem gondolhatsz úgy

rájuk, mint tárgyakra. Emberek. Neked kéne a legjobban tudnod, milyen

fontos ez.

– Sajnálom – tettem el a borotváló cuccokat.

– Nézz rám, John! – Odafordultam, hogy ránézzek. – Nem viccelek!

– Sajnálom – ismételtem. – Néni. Elrendezzük a néni arcát.

– Még egyszer el ne rontsd! – Bólintottam.

A néni még csak nemrég halt meg, úgyhogy a tagjai még mindig

feszesek voltak a hullamerevségtől, így mielőtt elrendezhettük volna,

rugalmassá kellett masszíroznunk a testét. A hullamerevséget az izmokban

felgyülemlő kalcium okozta. Az élő test egy csomó mindenre használta fel

ezt a kalciumot, de a holttestben egyre csak gyűlt és gyűlt, amíg meg nem

merevítette az izmot. Úgy egy nap múlva a rothadás fellazítaná a tagjait, de

most még kézzel kellett kigyúrnunk a kalciumot. Addig dörgöltük és

dögönyöztük a húst, amíg újra puha és rugalmas nem lett.

Amikor ismét dolgozni tudtunk vele, megigazítottuk a fejét, becsuktuk a

száját, meg ilyenek. Vattagolyókat tömtünk a szemhéja alá, hogy ne tűnjön

beesettnek, aztán krémmel lezártuk és leragasztottuk. Az ínyébe két apró

kampót akasztottunk, egyet a felső ajka alá, egyet az állkapcsába, aztán egy

apró fekete zsinórral összezártuk a száját. Fontos volt, hogy pontosan

helyezzük el a kampókat, és hogy jól meghúzzuk a zsinórt. Ha túl laza, a

száj kinyílik, ha túl szoros, olyan, mintha valaki összecsípte volna az orrát,

természetellenes. A család nem akarja a halott nagyit fintorogni látni a

koporsóban.

Amikor végeztünk az arccal, végre nekiláthattunk az első belső

műveletnek, az artériás balzsamozásnak. Amíg anya összegyűjtötte a

vegyszereket, és összekeverte őket a szivattyúban, én egy szikével apró

lyukat vágtam a kulcscsont fölé, aztán egy fémkampóval kihalásztam

egypár sima, lila véredényt. Mindkettő olyan vastag volt, mint az ujjam,

óvatosan szeltem beléjük, nehogy teljesen átvágjam őket. Nem volt semmi

vér, mert a szív már nem vert, hogy vért pumpáljon az erekbe. Mindkét

véredénybe – az artériába és a vénába is – egy-egy fém kanült tettem, aztán

az artériát csatlakoztattam a szivattyúhoz, amit anya közben odatolt. A

véna kanülje egy műanyag tömlőhöz csatlakozott, ami a csatornába

vezetett.

Anya bekapcsolta a szivattyút, és az dolgozni kezdett: a testbe pumpálta

a mosószerekből, tartósítószerekből, illatszerekből és festékekből álló

koktélt, és kiszorította az elhasznált vért, ami eltűnt a csatornában.

Felnéztem a ventilátorra: ütemesen kelepelt fölöttünk.

– Reméljük, nem ma este ég le a motor! – mondtam. Anya nevetett. Régi

poén volt ez. Az előző ventilátorunk olyan vén volt, a vegyszerek pedig

olyan mérgezőek, hogy ki kellett mennünk, amíg a szivattyú működött.

Persze, a motor sosem égett le, de Margaret minden alkalommal

elmormolta ezt a kis fohászt. A téli forgalomnak köszönhetően anya és

Margaret beruházott egy új szellőztetőrendszerre. Az új ventilátor

csúcsminőségű és megbízható volt, mégis mindig elmondtuk ezt a

mondatot. Ez volt a mi rituálénk.

A belsőségek balzsamozása ugyanazon az elven alapult, mint az artériás:

kivezeted a használt testnedveket, és új folyadékokat eresztesz a helyükre,

amelyek megölik a baktériumokat, és gátolják a bomlást, hogy legyen idő a

ravatalra és a temetésre. De amíg az artériás balzsamozás a természetes

keringési rendszert használta, hogy megkönnyítse a munkát, addig a

testüregeket és a belsőségeket egyenként kellett kezelni. A műveletet egy

trokár nevű szerszámmal végeztük – ez lényegében egy hosszú, pengés

végű szívóka, ami egy szívóeszközhöz csatlakozik. Arra használtuk a

trokárt, hogy megszúrjuk vele a testet, és kiszívjuk belőle a trutyit – ezt a

folyamatot egyébként aspirációnak hívják –, és amikor mindent

lecsapoltunk, és kitisztítottuk a trokárt, hozzácsatlakoztattuk egy másik

csőhöz, hogy bepermetezzünk egy hasonló vegyszerkoktélt, mint ami a

testbe került.

A trokár különben hasznos kis szerszám volt. Azzal öltem meg Mr.

Crowley-t is.

Felakasztottam a szívótömlőt, anya pedig újabb törölközőt terített a

testre, úgy helyezte el őket, hogy szabadon hagyják a hasüreget. A hasára

tettem a kezem, végigtapogattam a durva, ráncos bőrt, kerestem a

megfelelő helyet, ahol bevezethetjük a trokárt. Pár centivel a köldök fölött,

attól kicsit jobbra van az ideális hely. Széttártam az ujjam, kinyújtva a bőrt,

és bevezettem a trokár végét – először csak egy kicsit, hogy átszúrja a bőrt,

és rögzítse a pengét, aztán mélyebbre toltam a hasüregbe, erősen, hogy

keresztüllökődjön az izomrétegeken, egyiken a másik után. Apró vörös

szirom buggyant ki a lyukon, majd visszakúszott, ahogy megnyomtam a

gombot, és beindítottam a szivattyút. A szívás nem volt annyira erős, hogy

kikapja a szerveket, de magába szippantott minden folyadékot és gázt, sőt

még a gyomorban és a belekben ragadt ételt is. Végigvizsgáltam a testet, és

hallgattam a bugyogást, ahogy a belső szervek tartalma távozik a tömlőn

át.

Ez tetszett. Bárcsak ilyen lenne az egész élet; bárcsak az emberek ilyen

egyszerűen és békésen tehetnék, ami boldoggá teszi őket! Az elmúlt hetek

gondjai elolvadtak, végre megnyugodtam. Úgy éreztem, a világ jó úgy,

ahogy van. Ok nélkül mosolyogtam.

Folytathatnám így; tényleg folytathatnám így. Nem csak a balzsamozást,

az egész életet. Abban a pillanatban úgy éreztem, a kezemben az irányítás,

hogy kezelni tudom. Még Szörnyeteg úr is olyan apróra töpörödött, hogy

észre sem vettem a jelenlétét. Mégis mi miatt aggódtam? Erős vagyok, én

irányítom az elmém, nem történhet semmi rossz. Senkire nem jelentek

fenyegetést.

Megint Brooke jutott eszembe, és az, amit Max mondott. Lehet, hogy

igaza volt, és tényleg el kéne hívnom randizni. Én bírtam őt, ő is kedvelt

engem. Hol itt a probléma? Éveket töltöttem azzal, hogy próbáltam

normálisnak tűnni és normálisan viselkedni. A normális tinik pedig

randizni járnak. Tartoztam magamnak egy randival.

Odébb húztam a kezem a holttest hasán, óvatosan kivettem a trokárt, és

megszúrtam egy másik szervet. Igen, el kéne hívnom Brooke-ot randizni.

Neki is tartozom ennyivel.

* * *

Egész este próbáltam előállni valami tervvel, még a suliban is egész nap

törtem a burám. Óvatosan kellett lépnem, jókor megszólalnom. Úgy

döntöttem, az lesz a legjobb, ha várok pár napot, és kitalálok valami

tökéleteset. Ahogy azt biztos észrevettétek, nem vagyok valami hirtelen

ember.

Brooke egész úton hazafelé csendben ült, ami máskor nem zavart volna,

de most feszélyezett. Nem tudtam, hogy szomorú-e. Vagy dühös? A

következő sarkon oldalra fordultam, hogy ellenőrizzem a holtterem, és

lopjak egy pillantást. A nap fehérarany glóriát vont a haja köré. Mit meg

nem tennék, csak hogy megérinthessem a haját! A gondolat is megijesztett.

Pár háztömbbel a mi utcánk előtt hirtelen megszólalt.

– Szerinted visszatért a gyilkos? – kérdezte.

– A holttestre gondolsz, amit találtak? Hát… Szerintem ez nem ugyanaz

a gyilkos. Úgy értem, az áldozat teljesen más, a módszer is különbözik: te

is hallottad, mit mondtak a hírekben, lehet, hogy ez csak egy random

gyilkosság.

Brooke lágyan megkocogtatta az ablakot.

– De mi van, ha mégis ugyanaz? – Újra kopogott. – Mit tennél?

– Azt hiszem… Hát, ha mondjuk mégis visszatért volna, nem hiszem,

hogy bármit is tennék. Mármint semmi különöset. Úgy értem, csak élnék,

ahogy mindig.

– És ha visszajönne ide?

Befordultunk a sarkon, és megint ránéztem, loptam egy pillantást az

arcáról – keskeny volt és törékeny, a szeme éles, az ajka szorosan zárt.

Engem nézett, de mi járhatott a fejében? Volt valami érzelem a pillantása

mögött, de mégis mi? Olyan volt, mint egy titkosírás. Hogy

magyarázhatnám el neki, mire gondolok, ha egyszer nem tudom, hogyan

vélekedne róla?

Beúszott a látóterembe Crowley-ék háza. Magányosan és baljóslatúan

állt az utca végén. Elöntöttek az emlékek – az erőszak sötét éjszakája, és a

győzelmem.

– Ha a Claytoni Gyilkos visszatérne, és megtámadna valakit, akit

ismerek, megvédeném.

Őszintébb voltam, mint általában engedtem magamnak. Miért?

Önkéntelenül is Brooke-ra néztem, ő még mindig engem nézett. Figyelt

rám. Részegítő volt.

– Ha választanom kéne, hogy ő vagy mi, hogy ő haljon meg vagy valaki

más, akkor megölném. Ha azzal megmenteném valaki életét, megölném.

– Hm – motyogta.

Megálltam Brooke-ék ajtaja előtt. Csak két házra lakott tőlem, de nem

akartam, hogy sétálnia kelljen, amikor semmi fáradságba sem került

elhozni idáig. Szerettem volna még vele maradni egy kicsit, de nem

tudtam, hogy mondjam el neki.

Brooke nem mozdult. Vajon mit gondolhat rólam? És arról, amit

mondtam? Hagytam, hogy nőjön bennem a feszültség, amíg végül túl

ideges nem lettem, aztán egypár másodperc múlva felé fordultam. Az

ajtókilincset figyeltem, nem néztem az arcára vagy a testére.

– Furcsa, nem? – Felbátorította a pillantásom. – Itt élsz egy ilyen

kisvárosban, és azt gondolnád, hogy biztonságban vagy, aztán történik

valami éppen itt, épp a te utcádban. Mint egy életre kelt horrorfilm.

Szörnyen megijedtem, amikor megtudtam, hogy itt járt a gyilkos tőlem alig

ötven méterre. Te pedig át is élted!

Elhallgatott. Csendben bámultam tovább a kilincset.

– Az ember nem tudhatja, hogyan reagálna egy ilyen helyzetben, amíg

bele nem kerül – folytatta. – Azt hiszem… nagyobb biztonságban érzem

magam, hogy tudom, vannak még olyanok, mint te, akik készek megtenni,

amit kell. Helyesen cselekedni, ha érted, mire gondolok.

Lassan bólintottam.

– Értem. – Nem erre számítottam.

– Van ennek bármi értelme? – kérdezte. Éreztem, hogy engem néz,

úgyhogy kicsit félrelöktem a szabályaimat, és viszonoztam a pillantását.

Olyan gyönyörű volt.

– Igen – feleltem. – Nagyon is van értelme.

– Hát, kösz a fuvart. – Kikapcsolta a biztonsági övét, és kinyitotta az

ajtót, de mielőtt kiszállhatott volna, megszólaltam. Most vagy soha.

– Hé, mész megnézni az örömtüzet?

Az örömtűz egy nagy buli volt, amit minden évben megtartottak a tónál.

Így ünnepeltük, hogy vége a sulinak. Csak a felsősök mehettek rá. Én

pedig épp készültem elhívni Brooke-ot. Méghozzá egy randira.

– Gondoltam rá – mosolyodott el. – Jól hangzik. Te is mész?

– Azt hiszem. – Tartottam egy kis szünetet, majd hozzátettem: –

Mehetnénk együtt. Mit szólsz?

– Szívesen! – A mosolya kiszélesedett. – Óvoda óta hallgatom, ahogy

mindenki az örömtűzről mesél! Már nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Szuper – feleltem. Mondanom kellene még valamit?

– Szuper – mondta.

Egy percig még ültünk ott, nem tudtuk, mit csináljunk.

– Nagyszerű – nevetett, majd kiszállt a kocsiból. – Akkor majd

találkozunk!

– Igen, majd találkozunk.

8

A második nő testét vasárnap találták meg egy árokban a 12-es út

mentén. Ugyanolyan sérülések voltak rajta, mint az előzőn. Ugyanazon a

helyen bukkantak rá, mint a Claytoni Gyilkos második áldozatára, attól

alig pár méterre. Most már nyugodtan sorozatgyilkosságnak lehetett

nyilvánítani az esetet, és az is egyértelmű volt, hogy a gyilkos üzenni

próbált. De mit? Azt mondta, „én is ilyen vagyok”, vagy pont azt, hogy „én

más vagyok”? Azt üzente nekünk, hogy olyan akar lenni, mint az elődje,

vagy azt, hogy máris túlszárnyalta. Leginkább az érdekelt, kivel

kommunikál. A rendőrséggel? A közösséggel? Vagy a másik gyilkosnak

küld üzeneteket?

Esetleg velem beszélget?

Ha így van, látnom kell a testet közelről, hogy megértsem, mit akar

közölni velem. Lehet, hogy csak annyit, hogy „itt vagyok”, de az is lehet,

hogy fenyeget, „tudom, mit tettél, és eljövök érted”. Ha megvizsgálhatnám

a hullát, tudnám, mit keressek: karomnyomokat, hiányzó szerveket,

tépéseket. Az előző test helyszínével tele voltak a hírek, ha valakit

érdekelt, a világ bármelyik részéről felmehetett az internetre, és pontosan

utánanézhetett, hogy feküdt az áldozat. De a támadás részleteit nem

közölte a sajtó. Ha lettek volna hasonlóságok, észrevettem volna, hogy a

két esetnek köze van egymáshoz. Sajnos valószínűnek tűnt, hogy a

rendőrség az új gyilkosság részleteit sem fogja kiszivárogtatni, úgyhogy

várnom kellett a balzsamozásig – ha ezt mi csinálhatjuk végre. Egész

vasárnap vártam, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de vasárnap

estére elfogyott a türelmem. Tudni akartam valamit a holttestről, bármit, és

nem bírtam ki, hogy egy helyben üljek, amíg a testet elviszik a városból,

mint a másikat. Az egyetlen reményem Forman ügynök volt: az előző

esetnél is beszélni akart velem, talán a mostaninál is. Megért egy próbát,

csak vigyáznom kellett, nehogy túl sok érdeklődést mutassak. Nem

árulhattam el magam. Szükségem volt valami kifogásra, de mire?

Egy emlékre – direkt megkért, hogy szóljak, ha eszembe jutna valami dr.

Neblin halálának az éjszakájáról. Nem foglalkoztam a kérésével, mert

semmit nem akartam neki elárulni, de most tökéletes kifogásnak tűnt, hogy

visszamehessek az őrsre, és beszélhessek Formannel. Csak egy emlék

kellett, legyen az igazi vagy kitalált. Elmerültem a gondolataimban,

analizáltam minden információt, összevetettem az igazságot azzal, amit

neki mondtam.

A pinceajtón keresztül törtem be a házba, ehhez egy lopott kulcsot

használtam, de bezártam magam után, és soha senki nem jött rá.

Levezethettem volna oda őket, de ha találnak valami bizonyítékot, az

biztos rám mutat, úgyhogy elvetettem az ötletet.

A támadás után még akkor este összetörtem mind a három mobiltelefont,

amit használtunk: Mrs. Crowley-ét, Mr. Crowley-ét és dr. Neblinét is. Ha

véletlenül megtalálnám az egyik darabkát, azt bevihetném, és ők

megállapíthatnák, hogy Mr. Crowley-é… de ez sem volt jó ötlet. A

rendőrségen kívül csak én tudtam, hogy a nyomozás szempontjából

fontosak a telefonok. Anya például sosem hallott róla. Túl gyanús lenne, ha

én találnék rájuk.

Mit tehetnék? Mit mondhatnék még neki? Homályosan írtam csak le a

gyilkost. Egy hatalmas sötét alakról beszéltem. Ez nem utalt sem Mr.

Crowley-ra, sem pedig egy démonra. Inkább azt ecseteltem, én mit

csináltam, hogyan rejtettem el dr. Neblin testét Crowley-ék fészere mögött,

miközben reméltem, hogy nem talál ránk a gyilkos. Azt is pontosan

elmagyaráztam, milyen hangot adott ki a gyilkos – azt a fojtott ordítást –,

ami kicsalta anyát a házból. Ezekről már tudtak, nagyjából ennyit mertem

elárulni biztonsággal. Bármi más rámutatott volna, hogy hazudok, vagy

arra utalt volna, hogy bűnt követtem el.

Azokat az információkat kellett új részletekkel megtöltenem, amiket már

elmondtam neki. Ha az ártatlan volt, hogy megláttam a gyilkost a

hálószobaablakomból, akkor az is ártatlan lesz, ha eszembe jut például a

kabátja színe. Találnom kellett valami jellegzetességet, ezért felmentem a

netre, és átnéztem pár bolt online katalógusát. Addig böngésztem a

férfikabátokat, amíg találtam egy megfelelőt – egy vastag viharkabátot,

ami úgy nézett ki, mint egy egyenes szabású, durva anyagú munkásdzseki.

Könnyű kiszúrni egy nagy, sötét alakon, de nincs rajta semmi dudor vagy

kapucni, hogy feltűnő legyen; nem lenne csoda, hogy elfelejtettem.

Már csak el kellett mondanom Formannek. Nem vártam, beszálltam a

kocsimba, és egyenesen a rendőrségre hajtottam.

* * *

– Szia, John! – köszöntött Stephanie, a recepciós. Január óta elégszer

jártam már itt, hogy ő és a rendőrök egy része látásból ismerjen. Nem

tudtam sokat róla, mert igyekeztem nem bámulni. Nagyon csinos volt, és a

szabályaim nemcsak a középiskolás lányokra, de a felnőtt nőkre is

ugyanolyan szigorúan vonatkoztak.

– Szia, Forman benn van?

– Igen. – Lassabban beszélt, mint általában, és a szavai elnyúltak. Talán

elfáradt a hétvégi őrületben és nyüzsgésben. Vasárnaponként általában be

se kellett jönnie, de egy ilyen hulla meglehetősen sok túlórát jelentett. –

Elég elfoglalt. Valamit mondani akarsz neki?

– Igen. Azt kérte, hogy keressem meg, ha eszembe jut valami új a

Claytoni Gyilkossal kapcsolatban. És eszembe jutott valami. Tudom, hogy

elfoglalt vagy, de azt kérte, azonnal jöjjek, ha van valami.

– Persze. Itt írd alá!

A szemem sarkából láttam, hogy a füle és a válla közé szorítja a telefont,

egyik kezével tárcsáz, a másik kezével pedig kattintgat az egerével.

– Halló, Forman ügynök? John Cleaver van itt. Valami fontos jutott

eszébe a Claytoni Gyilkossal kapcsolatban.

Rám nézett, és bólintott.

– Köszönöm. Beküldöm. – Letette a telefont, és az ajtóra mutatott. –

Csak pár perce van, de bemehetsz.

Biccentettem, és besétáltam az irodájába, a régi tárgyalóba, az

előcsarnok végében. Forman egy pillanatra felnézett, amikor beléptem,

aztán visszasüllyedt a pillantása az előtte fekvő papírkupacra. A

konferenciaasztal most is tele volt mappákkal és dossziékkal, mint mindig.

– Ülj csak le, John! Tényleg eszedbe jutott valami?

– Igen. – Az asztal végében telepedtem le. – Tudom, hogy elfoglalt, de a

múltkor nagyon érdekelte minden új információ, úgyhogy gondoltam,

eljövök.

Megint felnézett, egy darabig figyelt engem, aztán oldalra biccentette a

fejét.

– Érdekel – mondta lassan. – Érdekel bizony. Be is akartalak hívni

tegnap, de aztán megtaláltuk ezt az új testet, és a feje tetejére állt minden.

– Be akart hívni?

– Igen, mert új út nyílt a nyomozásban, de az várhat. Mit akartál

megosztani velem?

– Új út? – Még nem akartam kijátszani az ütőkártyám, hátha nem találja

érdekesnek, és hazaküld. Előbb annyi mindent akartam kihúzni belőle,

amennyit csak tudok.

– Igen. Még az új áldozat előtt, ezzel együtt már két biztos nyomunk

van. Jó kis hétvége volt ez, csak az áldozat szüleinek el ne mondd.

– Máris azonosították az áldozatot?

Elmosolyodott.

– Nem, csak egy ízetlen tréfa volt. Köszönöm, hogy nem rovod fel

nekem.

Elhallgatott, arra várt, hogy én szólaljak meg. Úgy döntöttem, az lesz a

legkevésbé gyanús, hogy ha a legegyértelműbb kérdést teszem fel.

– Mindenki azt hiszi, visszatért a Claytoni Gyilkos, mert ezt a testet is

ugyanott találták meg, mint az ő áldozatát. Maga szerint is ugyanaz a

tettes?

– Nem – felelt, közben engem nézett. – De azt hiszem, olyasvalaki lehet

a tettes, akinek köze volt az előző gyilkosságokhoz is. Talán valaki, aki

ismerte. Vagy a társa.

– A sorozatgyilkosoknak ritkán van társa.

– Ez igaz. De azért hallottunk már olyanról. És attól, hogy kapcsolatban

állt vele, még nem biztos, hogy közeli vagy jó kapcsolatban. Lehet, hogy

ellenfelek voltak, vagy riválisok. Lehet, hogy az új gyilkos azt akarja

megmutatni a réginek, mennyivel jobb nála.

Tovább akartam kérdezni, de a szavamba vágott.

– Eleget csevegtünk már. Mit hoztál nekem?

Előálltam az információval, hátha a gördülékeny beszélgetés majd

előhozza még az új áldozat témáját.

– Eszembe jutott a gyilkos kabátja. Nagy kabátot viselt, olyan

munkásdzsekiszerűt, nem emlékszem a színére, mert nem láttam a

sötétben, de a szabása elég jellegzetes volt.

Az igazi gyilkosnak, Mr. Crowley-nak nem volt ilyen kabátja, de nem

azért beszéltem erről, hogy segítsem a nyomozást, csak el akartam nyerni

Forman bizalmát.

– Érdekes – felelte. – Szabad kérdeznem, hogy jutott ez most hirtelen

eszedbe?

Készültem erre a kérdésre.

– Egy reklám miatt. Pár ember nagykabátban kornyikált benne a nyár

közepén. Nem emlékszem, mit reklámoztak, talán telefont, vagy kocsit,

vagy valami ilyesmit, de amint megláttam a kabátot az egyik pasason,

megragadt bennem, és tudtam, hogy láttam már valahol.

– Érdekes. Szóval a Claytoni Gyilkos a pasas a reklámból?

Mi?

– Nem, persze hogy nem! Vagy egymillió ugyanolyan kabát lehet. Nem

azt mondtam, hogy ő volt az, csak azt kérdezte, hogy jutott eszembe, és

válaszoltam.

A megjegyzése aggasztott. Azt jelentette, nem vesz komolyan. De miért?

Mondtam valami olyat, amiről rájött, hogy hazudok?

– Igen, igen. Tudom, csak furcsa hangulatban vagyok ma. Keveset

aludtam. Felejtsd el! – Megfordult a székében, és a háta mögött álló

alacsonyabb asztalról felkapott egy vaskos mappát. – Persze, szívesen

utánanézünk ennek az információnak is, de előtte örülnék, ha lenne egy

perced megbeszélni ezt a másik dolgot.

– Azt a bizonyos új utat?

– Pontosan. Tudod, átnéztük dr. Neblin esetaktáit.

Az arca kifejezéstelen és mozdulatlan maradt, de a szavai úgy értek,

mintha valaki gyomron vágott volna egy pöröllyel. Dr. Neblin ismerte fel a

viselkedészavaromat, mi több, egyike volt annak a három embernek, aki

egyáltalán tudott róla. Ha megszerezték az aktáit, akkor a titoktartási

törvény, ami hónapokig megvédett, már nem rejtett el. El tudom képzelni,

hogy meglepődhetett Forman, amikor rájött, hogy a koronatanú egy

szociopata.

– Sok érdekes dolgot olvastam bennük. – Letette az aktát, és óvatosan

kinyitotta. – Bárcsak korábban megtaláltuk volna!

– Engem is meglep, hogy ilyen sokáig tartott – feleltem, miközben

igyekeztem fesztelennek tűnni.

Forman bólintott.

– Mennyit akartál ebből megosztani velem?

– Csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges az ügyhöz.

– Vagyis?

– Semennyit.

Forman ismét bólintott.

– Dr. Neblint a házatokkal szemközt találták meg. Az ő vérében áztál, de

azt állítottad, megmenteni próbáltad a Claytoni Gyilkostól. Először

hihetőnek tűnt, főleg, mivel te hívtad ki a rendőrséget akkor este. De ez…

– kopogott a mappán. – Ez mindent megváltoztat.

– Most, hogy tudja, szociopata vagyok, hirtelen engem gyanúsít? Ez

negatív diszkrimináció.

Forman elmosolyodott.

– Igen, tényleg olvastam, hogy hajlamod van a szociopátiára, de nem

csak erről van szó. Neblin azt is leírja, hogy sok jelentős változás állt be a

viselkedésedbe azután, hogy ősszel elkezdődtek a gyilkosságok. Olyan

változások, amiket a történtek fényében akár úgy is értelmezhetnénk, mint

gyakori különbségeket egy potenciális és egy tényleges gyilkos között.

Azonnal ellenkezni akartam, elmondani, hogy nem vagyok gyilkos, de

ha túl aktívan tagadok, bűnösnek tűntem volna. Talán jobban járok, ha

szarkasztikusan közelítem meg a kérdést.

– Most megfogott. Én öltem meg dr. Neblint. Egy fejszével. Mérgezett

fejszével.

– Milyen bájos. – Nem mosolygott. – De senki sem állítja, hogy te ölted

meg dr. Neblint.

Nem is figyeltem rá.

– A legtöbben nem használnának mérget, azt hinnék, elég egy böhöm

nagy fejsze, és igazuk is lenne, de az nem túl stílusos.

Forman megrántotta a vállát és széttárta a karját.

– Mi a fenét művelsz?

– Vallomást teszek. Nem ezt akarta?

– De dr. Neblint nem fejszével ölték meg.

– Akkor még jó, hogy említettem a mérget is.

Forman úgy tanulmányozott engem, mintha keresne valamit, vagy

olyasmit hallana, amit más nem, aztán egy pillanattal később megszólalt:

– Előfordult már, hogy meg akartál ölni valakit?

– Egész Clayton megyét le kéne tartóztatnia, ha már ez is bűn lenne.

Tudja, az egyik gyanúsítottat gyakorlatilag meglincselték.

– Tudom, én is ott voltam – felelte, és furcsa fény költözött a szemébe. –

Az emberek tömegben hajlamosak őrölt dolgokat hinni vagy tenni. Viszont

a te eseted más, és ezt szerintem te is pontosan tudod.

– Nem öltem meg senkit. – Próbáltam minél természetesebben beszélni,

mintha egy belső poént osztanék meg vele. – Elég nagy hülyeség lenne, ha

magam jönnék a rendőrségre, miután kinyírtam valakit.

Amint kimondtam, tudtam, hogy hibás az érvelés. A sorozatgyilkosok

gyakran részt vettek az ellenük irányuló nyomozásban. Edward Kemper

például maga jelentkezett a rendőrségen, és egy csomó rendőrrel jó

barátságot ápolt. Vártam, hogy ezt Forman is felhozza majd, de nem tette.

– Az nyűgöz le a leginkább – mondta, mintha magában beszélne –, hogy

nem vettem észre belőle semmit.

Összevonta a szemöldökét, és beszívta a szája szegletét, ami általában

arra utalt, hogy az illető össze van zavarodva.

– Bűnözői személyiségrajzokat készítek, John. Én abból élek, hogy

szociopatákat azonosítok. Elárulnád, hogyan tudtál megtéveszteni?

A szabályaim miatt – gondoltam. – Azért, mert nem akarok

sorozatgyilkos lenni, és ezért követem a szabályaim, hogy normális

maradjak.

Legalábbis a felszínen. Belül Szörnyeteg úr csak arra vár, hogy valami

hibát kövessek el. És úgy tűnt. Forman is.

– Nem vagyok igazi szociopata – bújtam a definíció mögé. – Csak

viselkedészavarom van, az sokkal enyhébb. A korombeliek ritkán lesznek

sorozatgyilkosok.

– Ritkán. De néha előfordul.

– Azért jártam terápiára, hogy sohase forduljon elő. Szigorú szabályokat

követek, hogy kerüljem a kísértést. Hagytam, hogy bevonjanak a

nyomozásba, és minden lépésnél ott voltam. Próbálok jófiú lenni, úgyhogy

ne használja fel ezt az egy apróságot ellenem!

Forman egy darabig csak bámult rám, tovább, mint gondoltam, aztán

felkapott egy jegyzettömböt, és valamit ráfirkált.

– Kösz a tippet a kabátról – mondta, majd letépte a felső papírt, és felém

nyújtotta. Egy telefonszám állt rajta. – Ha bármi más is eszedbe jutna, nem

kell bejönnöd, csak hívj fel!

Elküldött, és nem tudtam meg semmit az új holttestről. Szívem szerint

kérdezősködtem volna még, de túl veszélyes lett volna – elengedett, és nem

faggatott tovább. Talán sikerült meggyőznöm, hogy ártatlan vagyok. Ha a

holttestről kérdezem, megint felkeltem a gyanúját.

Elvettem a cetlit, bólintottam, és hazamentem.

* * *

– Hogy tehetted ezt? – kiabált anya. Oda-vissza járkált a nappaliban. Én

a fotelben ültem, és azt kívántam, bár máshol lennék.

– Azok után, amin keresztülmentünk. A szabályok és a terápiák után.

Azután, hogy úgy igyekeztünk, hogy beilleszkedj! És tessék, most Forman

ügynök téged gyanúsít.

– Igazából pont a terápia a hibás.

– Nem, te vagy a hibás. – Megállt, és szigorúan rám nézett. – Ha nem

keveredtél volna bele ebbe az egészbe, a rendőrség most azt se tudná, ki

vagy.

– Csak segíteni próbáltam – mondtam egymilliomodszorra is ugyanazt,

amit az elmúlt öt hónapban végig szajkóztam. – Jobb lett volna, ha tétlenül

ülök a fenekemen?

– Igen! – kiabált. – Maradhattál volna a fenekeden. Nem kell neked

megváltani az egész világot. Ahogy nem kellett volna kirohannod az

éjszaka közepén, hogy hazáig üldözzön egy gyilkos!

Hát erről van szó?! Attól fél, hogy megint elkezdem hajkurászni a

gyilkost, és a végén megöletem magam? Hányszor veszekedtük ezt már

végig? A szememet forgatva fordultam el.

– Ne nézz levegőnek! – Megint besétált a látóterembe, a pillantása

kérlelőn tágult ki. – Nem azt kértem, hogy ne segíts, én is azt akarom, hogy

jó ember légy. Csak szeretném, ha pár dologtól távol tartanád magad. A

szabályok között is ott van: ha eszedbe jut a gyilkosság, gondolj valami

másra! Bármi másra! De ne rohanj bele az egész közepébe!

Az arca elcsüggedt, és grimaszolva motyogta:

– Egyszerűen… Nem hiszem el, hogy ezt tetted!

– Én meg azt nem hiszem el, hogy arra kérsz, tétlenül álljak, amikor

emberek halnak meg!

– Nem ez a lényeg! – kiabált. – Csak azt szeretném, hogy ne keveredj

bajba!

– Vagyis az nem baj, ha mások bajban vannak?! Akkor este meg akartam

menteni a szomszédunk életét!

– Ami nagyon bátor dolog, de ugyanakkor nagyon ostoba is! Az ember

nem kezd üldözni egy veszélyes gyilkost! Az égő házba sem rohansz be!

– Inkább állsz kinn, és hallgatod a sikolyokat?

– Nem, hívod a rendőrséget! Hívod a tűzoltókat vagy a mentőket!

Hagyod, hogy végezzék a munkájukat azok, akiknek ez a dolguk!

– Ez egy szörnyeteg volt, anya! A rendőrség nem tudta volna…

– John!

– Te is láttad! – ordítottam. – A saját szemeddel láttad, ne tegyél úgy,

mintha álmodtam volna! Szörnyeteg volt, agyarakkal, karmokkal, és én

megállítottam. Te meg nemhogy úgy kezelnél, mint egy hőst, úgy teszel,

mintha őrült lennék!

– Erről nem beszélünk!

– De igen, beszélünk! – Valahányszor tagadta, éles fájdalom nyilallt

belém, mintha tőrt forgatnának a mellkasomban. Éreztem, ahogy a seb

egyre nő, terebélyesedik, mélyül, sötétedik bennem. A gyilkolás utáni

vágy, amit olyan sokáig elnyomtam, megint feléledt. – Már nem tudok úgy

tenni, mintha meg sem történt volna! Nem tudok egy helyben ülni, amíg

odakinn megölnek mindenkit, akit ismerünk!

– Nem tudhatjuk biztosan, hogy…

– Te is láttad! – ordítottam megint. Égett a szemem. – Láttad! Ne

mondd, hogy nem! Ne tedd ezt velem!

Elhallgatott, csak nézett rám. Bámult és gondolkodott.

Megcsörrent a telefon.

Odafordultunk. Megint megcsörrent.

Anya felvette.

– Halló? – Hallgatott, aztán megrázta a fejét. – Egy pillanat.

Eltakarta a kagylót, és rám nézett.

– Még nincs vége a beszélgetésnek, mindjárt leteszem, és folytathatjuk.

– Besétált a telefonnal a hálószobába. – Egy pillanat, asszonyom.

Becsukta maga mögött az ajtót.

Azonnal elhúztam otthonról. Igyekeztem hangtalanul kiosonni, pedig

olyan nagyon szerettem volna összetörni valamit. A kocsimhoz rohantam,

és beindítottam a motort. Ahogy kiálltam, rögtön széles ívben meg is

fordultam, hogy kijussak az egyirányú utcából, amiben laktunk. Anya a

függönyön át figyelt engem, valamit kiabált az üveg túloldalán, de nem jött

utánam. Vajon azt hitte, csak elmenekülök a veszekedés elől, vagy sejtette

az igazi okot?

Tudta, hogy azért lépek le, nehogy bántsam őt?

A motor éhesen és sötéten bőgött fel, mint egy ketrecéből szabaduló

vadállat. Szörnyeteg úr minden útjába kerülő autónak neki akart koccanni,

el akart ütni mindenkit, akit lát, rátekerni a kocsit minden útszéli póznára.

Küzdöttem ellene, szorosan markoltam a kormányt, és lassan haladtam.

Gyakran előfordult, hogy egyedül akartam maradni, de volt, hogy hiába

akartam, tudtam, nem jó ötlet. Egyedül – a Flúgos-tó partján, a raktárban

gyújtogatva, valaki ablakánál leselkedve – nem bíztam magamban. Ma este

nem lett volna szabad egyedül maradnom. Más emberek társaságára volt

szükségem, olyanokéra, akik nem ítéltek el, és nem fenyegettek. Dr. Neblin

kellett volna nekem, de ő már nem volt köztünk.

Brooke? A jelenléte talán megnyugtatna, de meddig tartana a nyugalom?

És mennyire látna belém ez idő alatt? Nem akartam ráijeszteni, most, hogy

végre kezdett megkedvelni. Meglátogathattam volna Maxet, és hátradőlve

hallgathattam volna, ahogy magáról vagy a képregényeiről dicsekszik, de

előbb-utóbb biztos az apjára terelődött volna a szó, és arra most nem volt

szükségem. Sajnos csak ennyi embert ismertem.

Persze ott volt még Margaret. Megfordultam, és az ő háza felé indultam,

mély levegőket vettem, és lassan vezettem. Nem akartam balesetet okozni,

sem azt, hogy a sebesség megrészegítsen, és arra csábítson, hogy

nekimenjek valakinek. Margaret volt a legvidámabb a családban, a

legegyszerűbb, a legracionálisabb. Mindig fordulhattunk hozzá, mert sose

fogta senki pártját, és sose kezdett veszekedni. Ő volt a mi mentsvárunk.

Megálltam a háza előtt, láttam az ablakon át, ahogy épp telefonál. Talán

anyával beszélt, aki arra figyelmeztette, hogy a jó öreg kattant John megint

ámokfutást rendez odakinn. Káromkodtam, és elhajtottam. Miért nem hagy

végre békén?

Egyetlen hely volt, ahol biztosan nem futhattam anyába: Lauren csak pár

háztömbnyire lakott a saját kis lakásában. Anyák napja óta nem beszélt

anyával, bár előtte sem társalogtak valami sokat, úgyhogy őt biztos nem

hívta fel. Ha fel is hívta volna, Lauren nem veszi fel a telefont.

Megálltam a ház előtt. Körülnéztem, hogy látom-e Curt járgányát, és

amikor nem találtam, eleresztettem egy sóhajt. Észre sem vettem, hogy

eddig feszített. Nem most akartam utánanézni a srácnak. Meg kellett

őriznem a nyugalmamat, és megfeledkezni hullákról, nyomozásról,

mindenről. Besétáltam az épületbe, próbáltam emlékezni rá, melyik ajtó

mögött is lakik Lauren. Még csak egyszer jártam itt. A rozsdás vaskeretbe

foglalt beton lépcsőfokok porladoztak, és a téglafal vörösen égett a

lenyugvó nap fényében. Vagy a harmadik, vagy a negyedik ajtó lesz az…

A harmadik elé összegöngyölt, gumival összefogott újságot hajítottak.

Átléptem fölötte, és bekopogtam a negyediken.

Lauren nyitott ajtót. Amint meglátott, meglepetten kerekedtek el a

szemei, és majdnem azonnal el is mosolyodott – majdnem. De nem

azonnal.

– John! Mit keresel itt?

– Csak erre kocsikáztam. – Igyekeztem lassan, egyenletesen lélegezni.

– Gyere be! – Hátrébb állt, és beljebb intett. – Érezd otthon magad!

Átlendültem az ajtón, bizonytalanul léptem be a szobába. Nem volt

semmi célom azzal, hogy idejöttem, csak lenni akartam valahol, és a hely

ideálisnak tűnt, de most, hogy megérkeztem, nem tudtam, mitévő legyek.

– Szomjas vagy? – csukta be mögöttem az ajtót Lauren.

– Aha – motyogtam.

A lakása tiszta és csupasz volt, mint egy gondozott burok. A

konyhapultot karcok borították, a borítása itt-ott felpöndörödött, és látszott

alatta a furnérlemez, de szépen tisztán tartották, és minden szék illett a

színéhez. A konyhaszekrényben csak pár pohár sorakozott, mindegyik

másmilyen, és a víz összevissza köpködött a csapból, ahogy megeresztette.

Mosolyogva nyújtotta át a poharat.

– Bocs, nincs jegem.

– Nem gáz. – Nem voltam szomjas, de udvariasságból belekortyoltam.

– Szóval, mi van veled? – kérdezte Lauren, közben átment a nappaliba,

és lehuppant a kanapéra. Lassan követtem, éreztem, ahogy a felgyülemlett

feszültség feloldódik.

– Semmi – feleltem. – Suli, meg ilyenek.

Szerettem volna beszélgetni, de jobban esett, hogy csak csendben ülök.

Lauren pár percig nézett rám, szinte látszott, ahogy elszáll minden

energiája, miközben tanulmányoz. Amikor megszólalt, már tudta, mi

történt.

– Anya, igaz?

Felsóhajtottam, és megdörgöltem a szemem.

– Semmiség.

– Tudom. – Felhúzta a lábát a kanapéra, és a térdére fektette az állát. –

Mindig semmiség.

Megint kortyoltam. Nem tudtam hova letenni a poharat, úgyhogy jobb

híján ittam.

– Még mindig dühös? – kérdezte Lauren.

– Rád nem.

– Tudom. – A falat bámulta. – Rád se mérges. Magára mérges. Az egész

világra mérges, amiért nem tökéletes.

Lauren szőke volt, mint apa. Engem és anyát szurokfekete hajjal áldott

meg az ég. Mindig is úgy tekintettem kettejükre, mint két ellenkező

pólusra. Homlokegyenest ellentétei voltak egymásnak, mind külsőleg,

mind belsőleg, de ebben a fényben Lauren jobban hasonlított anyára, mint

valaha; talán az árnyék miatt, ami átfutott a pillantásán, vagy amiatt, ahogy

lefelé görbült az ajka. Lehunytam a szemem, és hátradőltem.

Valaki kopogott, és a gyomrom azonnal újra görcsbe rándult.

– Ez Curt lesz – ugrott fel Lauren. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, és

felcsendül Curt hangja.

– Szia, cica… Ó, Jim is itt van?

– John – javította ki Lauren.

Megkerülte a székem, és Lauren mellé huppant a kanapéra, le akartam

lépni, de valami visszatartott. Újabbat kortyoltam, és csak bámultam

magam elé.

– Még mindig nem beszélsz? – kérdezte Curt. – Még nem is hallottam

beszélni, észrevetted? Mondj már valamit, haver! Azt se tudom, milyen a

hangod.

Annyi mindent mondtam volna neki, annyi sértést és fenyegetést

találtam ki, mióta utoljára láttam, de most egyik se csúszott ki. Nem féltem

senkitől. Simán szájaltam a suli nagymenőivel, szemtől szembe

vitatkoztam egy FBI-ügynökkel, és harcba szálltam egy démonnal, de

valamiért Curt mellett elkapott a gyávaság. Valami mindig megbénult

bennem, ha a közelembe került. Miért?

– Ő kapott inni, én meg nem? – kérdezte. – A pasidnak nem jár a

kedveskedés?

Lauren játékosan vállba bokszolta, aztán felállt, hogy hozzon neki vizet.

– De most jeget is tegyél bele – vigyorgott. – A nővéred olyan, mint egy

lávakirálynő, lehet, hogy még meg is mikrózza, csak melegebb legyen.

Lauren megengedte a csapot, és Curt utánakiabált a konyhába.

– Ne vizet, baba, ásványvizet!

– Az elfogyott, és csak hétvégén megyek vásárolni.

– Akkor mindegy. – Visszafordult hozzám. – Nők. Mindig elfelejtenek

valamit, ugye, kölyök?

Ez az – megvan, mi bénított meg! Ott volt az egész lényében, a

szavaiban, a viselkedésében, még abban is, ahogy mosolygott.

Pont olyan volt, mint apa!

Ő is mindig így bánt az emberekkel: nyájasan, vidáman, de senkit nem

engedett közel magához. Bezárkózott. Annyira foglalkoztatta a saját dolga,

hogy másnak már nem is maradt hely az életében. Csak kellett a

hallgatóság a vicceihez, és egy tükör, ami reflektált a tetteire, de nem

tekintett ránk barátként, se családként.

Vajon Curt is azt tenné, amit apa, ha nem úgy cselekedtünk, ahogy neki

tetszett? Kiabálna Laurenre? Megütné őt?

– Még mindig nem szóltál semmit. – Curt elvette a poharat Laurentől,

aztán visszasüppedt a kanapéba. Lauren a karja alá bújt.

– Épp indulni készültem – álltam fel. Egy perccel sem bírtam volna

tovább a közelében. Csak álltam ott egy darabig, mintha engedélyre

várnék, aztán rávettem magam, hogy elforduljak, és a konyhába menjek.

– Most értél ide! – pattant fel Lauren. – Ne menj még!

– Ne hagyd, hogy elijesszelek! – tette hozzá Curt.

Letettem a poharat az asztalra, aztán inkább átpakoltam a pultra.

Víznyomot hagyott az asztal lapján, a kezemmel töröltem le.

– Megnézhetnénk valami filmet – ajánlotta Lauren. – Nincs túl sok

itthon, de megvan az a vacak, amit még apa küldött karácsonyra. Az

almagombóc banda, vagy mi a fene.

Nevetett. Curt felmordult:

– Kérlek, ne!

– Hagyd csak! – feleltem. – Mennem kell.

– Látod, elijesztetted a filmeddel. – Curt még mindig a kanapén lebzselt.

– Lauren, rendelünk egy pizzát?

– Szia, Lauren! – köszöntem, és kisiettem a lakásból.

– Szia, John! – kiabált utánam, a hangja magasabban csengett, mint

általában. Aggódott. – Gyere máskor is!

Szörnyeteg úr csendben megígérte, hogy máskor is eljön majd.

Meglátogatja Curtöt, amilyen hamar csak lehet.

9

Aznap este, amikor a suli véget ért, a fürdőszobában álltam a

mosdókagylóba kapaszkodva, és bámultam magam a tükörben.

Valószínűleg bármelyik másik tini is így tett volna, miközben a haját fésüli

vagy zselézi, és egyengeti a gallérját. Randim volt Brooke-kal, és fel kellett

rá készülnöm, de számomra ez egészen mást jelentett, mint a normális

srácoknak. Nem jóképű akartam lenni, egyszerűen csak jó.

– Nem bántok állatokat. – Nem néztem a szabály-cetlire, a saját

tükörképemet bámultam. – Nem bántok embereket. Ha rosszat gondolok

valakiről, megpróbálom elterelni a figyelmem, és bókolok az illetőnek.

Nem beszélek emberekről úgy, mintha tárgyak lennének. Nem fenyegetek

meg embereket. Ha más megfenyeget engem, visszavonulok.

Mélyen a tükörbe bámultam, és tanulmányoztam a képet. Vajon ki néz

vissza rám? A fiú a túloldalon úgy nézett ki, mint én, úgy beszélt, mint én,

úgy is mozgott, mint én. Jobbra dőltem, aztán balra, majd középre, és ő

követett. Ez ijesztett meg a legjobban – jobban, mint az áldozatok, a démon

vagy a saját sötét gondolataim. Már nem tudtam határt húzni köztem és a

fejemben lakozó gonosz között.

Hogy folytathatnám így? Két ember életét éltem egyszerre – a bennem

megbújó gyilkosét és az átlagos fiúét, akinek kifelé látszottam. Régóta

játszottam a jó gyerek szerepét, aki csendes, sosem okoz felfordulást,

sosem keveredik bajba, de a szörnyeteg kiszabadult, és most igyekeztem

kihasználni őt. Egy másik gyilkos után nyomoztam. Megadtam magam

neki. Egyszerre igyekeztem John és Szörnyeteg úr lenni. Vajon csak

becsaptam magam, hogy azt hittem, kettéoszthatom az életem? Lehetek

egyáltalán egyszerre két ember – egy jó és egy rossz –, vagy muszáj lesz

összemosni őket, és a végén egy jó ember leszek, aki a gonosz szüntelen

kísértésében él?

A torkom kihűlt, a mosdókagylóba hánytam. Nem volna szabad

randiznom Brooke-kal, ez veszélyes. Rá én is ugyanannyira vágytam, mint

Szörnyeteg úr. Ő volt a rés a páncélomon, összekapcsolt minket, és

minden, ami erősíti a két személyiségem közti köteléket, hatalmat ad a

gonosz oldal kezébe. Csak remélni mertem, hogy a jóéba is. Olyan

párbajba kezdtem, amiből csak egyikünk kerülhet ki győztesen.

Vajon Brooke a fődíj volt? Vagy épp a csatatér?

* * *

– Szia, John!

Brooke gyorsan nyitott ajtót; már várta, hogy kopogjak. Rövidnadrágot

viselt, mint mindig, pedig úgy terveztük, későig kimaradunk. Meleg

éjszakának ígérkezett a mai, talán nem fog fázni, de ha mégis hűvös lenne,

majd közelebb húzódunk a tűzhöz. Dupla haszon. Hiába volt rövidnadrág

rajta, dzsekit azért hozott magával. Nem néztem a blúzára, nehogy a mellét

kezdjem bámulni.

Milyen őrült egy randi ez, hogy még azt se tudom megmondani, milyen

blúzt visel a lány? Tényleg olyan fura vagyok, mint érzem? Meddig fog

tartani, amíg rájön, hogy a srác, akivel elment, kattant?

Csak azt tehettem, amit eddig: színleltem.

– Szia, Brooke! – köszöntem. – Nagyon csinos a blúzod!

– Köszi – mosolygott, és lenézett a ruhájára. – Gondoltam, jó lesz ez;

végül is mégiscsak iskolai rendezvényre megyünk.

Igyekeztem a haján tartani a szemem, hosszan és lazán hullott a vállára,

mint egy aranyszínű vízesés. Mintha egy samponreklámból lépett volna

elő. Elképzeltem, ahogy megmosom, és gyengéden, nagyon gyengéden

átfésülöm, miközben ő mozdulatlanul fekszik az asztalon.

Elhessegettem a gondolatot, és elmosolyodtam.

– Biztos jó lesz! Mehetünk?

– Persze! – Készült becsukni az ajtót, de valaki utána kiabált az

előszobából.

– Brooke? – Az apja volt.

– Igen, apa! – kiabált vissza. – Megjött John!

Mr. Watson jelent meg a küszöbön, és rám mosolygott.

– Mentek az Örömtűzre?

– Igen – feleltem.

– Hát, vigyázzatok magatokra! Az ember sosem tudhatja, mi sül ki

abból, ha összeeresztenek egy csomó kölyköt, még a végén valaki

hülyeséget csinál. De azt hiszem, az én kicsikém jó kezekben lesz veled,

igaz?

Ijesztő, hogy mennyire nem ismernek az emberek.

– Természetesen – mosolygott rám Brooke, aztán visszanézett az apjára.

– Különben is ott lesznek a tanárok. Igazi sulis program lesz.

– Biztos minden rendben lesz – felelte Mr. Watson. Kilépett a tornácra,

és a vállamra tette a kezét. Brooke-ra néztem, ő a szemét forgatta. –

Sokszor elképzeltem, mit fogok tenni, amikor az én kislányom először

megy randira.

Brooke felmordult:

– Apa!

– Mindig úgy képzeltem, majd megfenyegetem a fiút, „van ásóm, meg

lapátom is”, vagy valami ilyesmi. De nem hiszem, hogy ez téged

megijesztene azok után, amit átéltél.

És még a felét sem tudta.

– Azt hiszem – fordult szembe velem –, hogy jobb jelöltet nem is

találhattam volna a feladatra. Amikor elképzeltem ezt a jelenetet, a lányom

mindig valami bandatag mögé pattant fel a Harley-ra, és még vissza sem

integetett nekem.

– Egek! – Brooke arca elvörösödött, a tenyerébe temette a fejét.

Mr. Watson nem hagyta abba.

– Ha választani kell, jobban örülök a mi kis helyi hősünknek.

Mi?!

– Hős? – kérdeztem vissza.

– Egy tetőtől talpig szerény fiúnak – veregette meg a vállam. – Nem

rabolom tovább az időd, őt hívtad el randizni, nem engem. Brooke, tudod a

szabályokat, ugye?

– Persze. – Elfordult, hogy indulhassunk.

– És?

Szemét forgatva felelt:

– Nem iszom, nem vezetünk gyorsan, éjfélre itthon vagyok.

– Nálad van a telefonod? – kérdezte az apja.

– Igen.

– És ugye hazatelefonálsz, ha…?

– Eltévednék, vagy ott ragadnék valahol.

– És felhívod a rendőrséget, ha…?

– Drogot látnék, vagy valakik összeverekednének.

– Vagy ha megpróbál megcsókolni. – Brooke elvörösödött, Mr. Watson

elnevette magát, és rám kacsintott. – Akár hős vagy, akár nem, akkor is az

én kicsikémet akarod ellopni.

– Szent ég! – motyogta Brooke, megragadta a karom, és a kocsi felé

vonszolt. – Tűnjünk innen! Szia, apa!

– Szia, Dundi! – kiabált utána.

– Dundinak hív? – Brooke vékony volt, mint egy seprűnyél.

– Becenév – rázta meg a fejét, de láttam, hogy mosolyog. Megkerültük

az autót, és megálltunk az anyósülés oldalán.

Tétován toporogtam.

Hirtelen rájöttem: arra vár, hogy kinyissam neki az ajtót. Gyorsan

rápillantottam, aztán az ajtóra. Ez az ő ajtója volt. Sosem érintettem meg.

Visszanéztem rá, csak egy pillanatra, és láttam, hogy a szemöldöke lefelé

görbült; össze volt zavarodva. Ha még tovább várok, vagy vele nyittatom

ki az ajtót, mit fog gondolni rólam? Látta, hogy közte és az ajtó között

ingázik a pillantásom, nem tehettem úgy, mintha nem történt volna semmi,

mintha nem tudnám az illemet. Kivéve, ha totális baromnak akarok tűnni.

Odanyúltam, és kinyitottam az ajtót, közben elképzeltem, hogy az ő keze is

a kilincshez nyúl, és az ujjai ugyanott érintik, ahol én. Ahogy kinyílt az

ajtó, azonnal elkaptam a kezem. Inkább a tetejét fogtam meg, és úgy tártam

ki neki.

– Valami baj van a kilinccsel? – kérdezte.

– Darázs volt benne – feleltem gyorsan. – Gondolom, oda akart fészket

rakni.

– Elég fura helyet talált.

– Nem értesz a darazsakhoz – tartottam nyitva neki az ajtót, hogy

beülhessen. – Manapság ez az új fészekdivat.

– Nagyon naprakész vagy a darázs-trendekből – gonoszkodott.

– Olvastam az egyik magazinjukat. A fodrásznál, persze. Választhattam,

hogy ez vagy a Színes Divat, és valamit olvasnom kellett.

Brooke nevetett, én meg becsuktam az ajtót. Meddig tarthatom még fenn

a látszatot? Hatot ütött az óra, éjfélig kellett hazahoznom. Bírni fogom

negyed napon át?

A saját ajtómhoz léptem, és beszálltam a kocsiba.

– Furcsa lesz olyan tüzet látni, amit nem te raktál – jegyezte meg

Brooke.

Megdermedtem. Tudhat valamit? Nyugodtan csengett a hangja, de…

lehet, hogy volt mögötte valami rejtett jelentés, amit nem vettem észre?

Vádol engem? Vagy fenyeget?

– Hogy érted? – kérdeztem, közben egyenesen előre néztem.

– Tudod, mint a nagy tüzek, amiket Crowley-ék hátsóudvarában raktál

az összejöveteleken. Azokat mindig te csináltad.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel – mármint szó szerint, mintha eddig

visszatartottam volna a lélegzetem. Nem tud semmit, csak csevegni akar.

– Jól vagy? – kérdezte.

Beindítottam a motort, és elmosolyodtam.

– Remekül.

Szükségem van egy gyors kifogásra. Mit mondana egy átlagos srác

ebben a helyzetben? Az átlagos srácoknak van empátiájuk; ők a

történetben szereplő emberekkel foglalkoznának, nem a tűzzel.

– Csak eszembe jutottak Crowley-ék – feleltem. – Hogy vajon Mrs.

Crowley szervez-e mégolyan partikat valaha.

Elhajtottam a szegélytől.

– Ó, ne haragudj! Nem akartam felhozni, tudom, milyen közel álltál Mr.

Crowley-hoz.

– Semmi baj. – Kínlódtam, hogy folytatni tudjam a beszélgetést. Eddig

olyan kétségbeesetten igyekeztem távol tartani magam Brooke-tól, hogy

nehezemre esett felengedni. – Most, hogy már nincs, néha úgy érzem,

mintha nem is ismertem volna igazán.

Senki sem ismerte igazán, még a felesége sem.

– Én is így érzek – válaszolt. – Egész életemben itt éltem kétháznyira, és

mégis alig ismertem őt. Persze láttam a partikon, meg halloween idején a

csokigyűjtés alatt, de néha úgy érzem, jobb lett volna, ha… Nem is tudom,

ha többet beszélgetek vele, tudod? Olyanokról, hogy hol született, vagy

milyen volt a gyerekkora.

– Arra én is kíváncsi lennék, hogy honnan származott.

És hogy vannak-e még olyanok, mint ő.

– Szeretem hallgatni az embereket – mondta. – Mindenkinek megvan a

maga története, és ha leülsz velük beszélgetni, és tényleg figyelsz rájuk,

sokat tanulhatsz tőlük.

– Igen. De ez is furcsa. – Kezdtem belejönni a ritmusba, a szavak

könnyebben csúsztak ki a számon.

– Furcsa?

– Igen. Furcsa ránézni az emberekre, és belegondolni, hogy volt múltjuk.

– Hogyan is fogalmazhatnám meg, mire gondolok? – Úgy értem,

természetesen mindenki jön valahonnan.

Rámutattam az egyik emberre az utcán.

– Nézd csak azt a srácot! Ő csak egy srác, egyszer látjuk egy gyors

pillanatra, aztán soha többé.

– Ó, az Jake Symons! – felelte Brooke. – A fatelepen dolgozik az

apjával.

– Én arról beszélek, hogy számunkra ő csak egy… kép, az életünk

díszlete. De saját világában főszereplő. Van munkája, élete, egy egész

történet a háta mögött. Igazi ember. És neki mi vagyunk a díszlet. Az a

pasas meg – mutattam valaki másra – ide se néz, észre sem vesz minket. A

mi univerzumunknak mi állunk a közepén, de az övében nem is létezünk.

– Az Bryce Parker – jegyezte meg Brooke –, a könyvtárból.

– Te mindenkit ismersz Claytonban? Vagy csak rossz példákat találok?

Brooke nevetett.

– Minden héten járok a könyvtárban. Persze hogy ismerem.

– És mondjuk őt ott? – mutattam egy pasasra, aki úgy harminc méterre

tőlünk nyírta a füvet.

– Nem, őt nem ismerem – nézte meg jobban Brooke. Elhajtottunk

mellette, és az utolsó pillanatban felénk fordult. Jól láthattuk az arcát.

Brooke hangosan nevetett fel. – Oké, oké, mégis ismerem! A srác

Graumann Barkácsboltjában dolgozik… Lance-nek hívják.

– Milyen Lance?

– Gondolom, Lance Graumann. Végül is családi vállalkozás.

– Sokkal többet tudsz a barkácsboltokról, mint gondoltam.

Brooke felnevetett.

– Igen, tavaly nyáron átépítettük az emeleti fürdőszobát. Semmiből sem

sikerült elsőre jó méretet venni. Sokat jártam oda.

– Ez mindent megmagyaráz. – Furcsa volt beszélgetni vele, elcsevegni a

semmiről. Annyit fantáziálgattam már Brooke-ról, annyira tiltottam

magamnak, hogy szóba álljak vele, hogy még ez a néhány pillanat is

hihetetlenül intimnek hatott. Ugyanakkor üresnek is. Hogy jelenthet ilyen

sokat nekem néhány semmitmondó szó?

Rákanyarodtam a tó felé vezető útra, és elértem a kocsisort. Minden

autóban középiskolás srácok ültek. Próbáltam beazonosítani őket a

tarkójuk alapján, hogy megmutassam Brooke-nak, mennyi embert ismerek,

de hiába voltak ismerősek, nem tudtam a nevüket. Pár évvel idősebbek

voltak, mint mi, így sosem beszéltem velük.

– Hé! Az ott Jessie Beesley. Hogyhogy nem a pasijával van? Mi

történhetett? – kérdezte Brooke.

A nap még mindig magasan járt, úgyhogy lehajtottam azt a nap ellen

való izét a szélvédő fölött, hogy ne süssön a szemembe.

– Te mindenkit ismersz a városban, én meg azt se tudom, hogy hívják

ezt a bigyót.

– Talán… – grimaszolt Brooke. – Napot kitakaró izé? – nevetett. – Hogy

hívhatják? Árnyékoló? Ellenző? Mini ponyva?

– Vagy lapos esernyő.

– Ha körülszegnéd csipkével, esetleg lehetne napernyő – mondta

Brooke. – Nagyon kecses lenne!

Ahogy odapillantottam, láttam, hogy vigyorog. Szociopata létemre elég

jól dekódoltam az emberek viselkedését, de a szarkazmust nehezen

ismertem fel.

Ahogy ránéztem, eszembe jutottak az apja szavai. Az, hogy mennyire

megbízott bennem. Az, hogy hősnek nevezett – engem, az őrült,

hullabolond szociopatát, aki egy halottasházban dolgozik, és minden

beadandóját sorozatgyilkosokról írja. Hős. Olyan gondolatokat idézett fel

belőlem, amiket már majdnem elfelejtettem. Eleddig arra koncentráltam,

hogy végeznem kell a démonnal, és azon aggódtam, mik lesznek ennek a

pszichológiai következményei, de arra nem, mégis hogyan csináljam.

Annyira meg akartam ölni a rosszfiút, hogy a mentsük meg az ártatlanokat

rész teljesen ki is esett a fejemből.

Senki sem tudta, hogy megöltem egy démont. Még anya is igyekezett

elfelejteni, mit látott azon a januári estén. Mr. Watson csak annyit hallott,

hogy akkor éjjel kinn voltam az utcán, elvonszoltam dr. Neblin testét, és

hívtam a rendőrséget. Ennyi elég egy hősnek?

– Kíváncsi vagyok, mi lesz a kaja – mondta Brooke. Most vettem észre,

hogy annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy elcsendesedett az utastér.

– Gondolom, hot dog vagy valami ilyesmi. Mi mást lehet enni a

tábortűznél?

Francba. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg hús lesz a kaja. Akkor én

mit fogok enni?Mondj már neki valamit! – győzködtem magam.

– Lehet, hogy lesz más is. – Csak ennyi jutott eszembe. – Vannak még jó

tábortüzes kaják. Lehet, hogy idetéved pár öngyilkosjelölt mókus, vagy

valami.

Brooke megint nevetett.

– Elég koki lehet az a mókus, amelyik beleesik a tűzbe.

– Lehet, hogy csak fázik szegény, és melegedne.

– Akkor már rakhatnák egyenesen egy ürgelyuk fölé a tüzet, és sülve

mászna elő a vacsora. Ürge-automata.

Hu. Ilyen vicceket is tud?

– Bocsi, ez kicsit durva volt – tette hozzá.

Más szemmel néztem rá. Felém pillantott, és elmosolyodott. Vajon ő is

hősnek képzel?

Azt hiszi, jó ember vagyok?

A hosszú kocsisor végén lehúzódtunk az út mellé. Volt előttünk egy

nagy tisztás, ahol egy csomó autó elfért, ha nagyobb bulit tartottak, de az

örömtűz idején annyi autó parkolt itt, hogy még több száz méteren át álltak

a kocsik. Ahogy a tömeg felé sétáltunk, minden mellettem elhaladó embert

úgy néztem, mintha most látnám először, pedig évek óta egy suliba jártam

ezekkel a srácokkal. Vajon ez is azt hiszi, hogy hős vagyok? És ez? Eddig

meg se fordult a fejemben, hogy az emberek jót is gondolhatnak rólam,

nem csak rosszat, és ezt nem tudtam hova tenni.

De tetszett.

– Jó illat van – mondta Brooke. A kezét a kabátja zsebébe süllyesztette.

– A tó fölött fújó hűvös szellő keveredik a tűz füstjével és a fák zöld

illatával.

– Zöld illat? – kérdeztem.

– Igen. Szeretem ezt a zöld illatot.

– A zöld nem egy illat, hanem egy szín.

– Igen, de… Ismered azt az illatot. A fák, meg nád, meg a fű együtt néha

olyan… zöld illatúak.

– Nem igazán értem ezt a zöld illat dolgot.

– Ott van Mary – mondta –, kérdezzük meg őt!

Abba az irányba néztem, amerre Brooke mutatott, aztán azonnal el is

fordultam. Maryn mélyen dekoltált trikó volt, ami ordította, hogy „stírölj!”

Inkább Brooke lábát figyeltem, ahogy odasietett hozzá. Attól, mert

megszegtem pár szabályomat, hogy Brooke-kal lehessek, nem dobtam a

kukába az összesét. Tilos bámulni a melleket!

– Brooke! – kiáltott oda Mary. – Csini vagy! Jó a blúzod!

Olyan kíváncsi lettem volna, milyen a blúza!

– Jó, hogy látlak – köszönt Brooke.

– Szia, John! – fordult oda hozzám is a lány. – Nem gondoltam, hogy

eljössz. Szuper, hogy itt vagy!

– Kösz – feleltem a lábának. Aztán, hogy ne nézzenek flúgosnak,

felnéztem, először Brooke arcára, onnan Maryére. A dekoltázsát még így is

láttam a szemem sarkából, úgyhogy a tó felé fordultam. – Szép ez az este.

– Van egy kérdésem számodra! Szerinted a fáknak zöld szaga van? –

kérdezte Brooke.

– Mi? – nevetett fel Mary.

– Zöld! A fáknak zöld szaga van?

– Te nem vagy normális – mondta Mary.

– Ki nem normális? – jelent meg Rachel Morris. A másik két lányhoz

lépett. Udvariasan rámosolyogtam, és közben hálás voltam, hogy jobban

felöltözött, mint a barátnői.

– Brooke azt mondta, a fáknak zöld szaga van – újságolta Mary, és

próbálta elfojtani a nevetést.

– Az hát! – bólogatott Rachel. – Az egész helynek zöld illata van, és egy

kicsit barna is a füst miatt.

– Pontosan! – kurjantott Brooke.

– Mit szólsz ehhez a két dilishez? – fordult hozzám Mary. A fülére

koncentráltam, és igyekeztem nem nézni másra.

– Lehet, hogy csoportos hallucináció. – Nem álltam elő pszichológiai

elemzéssel. Olyasfajta fecsegés valószínűleg nem venné ki jól magát ebben

a társaságban.

Furcsa volt Maryvel beszélgetni – részint amiatt, ahogy fel volt öltözve,

de főleg azért, mert egyáltalán nem ismertük egymást. Pont, mint a srácok

a kocsikban, akiknek a tarkóját néztem; őt is ismertem elméletben, de

gyakorlatban sosem beszélgettünk még. Körbepillantottam az embereken.

Csupa olyan kölyök volt ott, akikkel együtt nőttem fel, de akikkel

semmilyen kapcsolatom, sem közös emlékem nem volt eddig. Hiába

nőttünk fel ugyanabban a kisvárosban, hiába jártunk ugyanabba az

iskolába, ugyanarra az évfolyamra évről évre, sosem beszélgettünk igazán.

Max odáig lett volna, ha dumálhat Maryvel, vagy bámulhatja őt, de engem

inkább feszélyezett. Teljesen jól megvoltam eddig ezek nélkül az emberek

nélkül is.

– Más színeket is szoktatok szagolni? – kérdezte Mary játékosan

Brooke-ot és Rachelt. Karba fonta a kezét.

– Nem a színt szagolgatjuk, hanem a fákat – feleselt Brooke. – A zöld

csak egy jó szó rá, hogy leírjuk az illatot, amikor kizöldülnek a fák.

– Mondhatnánk azt is, hogy tavaszszagú. Csak az hülyén hangzik – tette

hozzá Rachel.

– Mert a zöld nem, mi? – csattant fel Mary. – Aha.

A tóparti szellő hűvös volt, láttam, hogy Mary karja libabőrös. Mielőtt

megálljt parancsolhattam volna a pillantásomnak, a szemem Brooke lábára

vándorolt. Az is libabőrös volt.

– Nem megyünk közelebb a tűzhöz? – kérdeztem. Brooke bólintott,

Mary és Rachel követett minket a ritkás embertömegen át. Láttuk az

örömtűz narancsszínű lángjainak durva paraboláját a fák rácsán keresztül.

Még túl világos volt, így nem mutatott annyira. Errefelé gyér volt az erdő.

Több bokor nőtt, mint fa. A tüzet is egy nagy, kerek tisztás közepén rakták

pár méterre az úttól. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy a buli rendezői

nem sajnálták a pénzt. A tűz szívében hatalmas rönkök égtek, és az erdő

szélén toronymagas rakásban állt az összehasogatott fa. A lángoló rönkök

recsegve törtek, pattogtak és sisteregtek középen, és az egész hátterében ott

duruzsolt a tompa moraj, ahogy az oxigént elnyelik a falánk lángok.

Beszélt hozzám.

– Helló – válaszoltam. Közelebb léptem, és kinyújtottam a kezem, hogy

érezzem a meleget. Néhány helyen pont jó volt, máshol túl hűvös, és a

közepén túlzottan is forró. A máglya alapját lazán hagyták; így erős,

intenzív lesz a tűz, de hamar el fog lobbanni. Az ilyen rönkök egész

éjszaka is égnek, ha jól helyezed el őket, és tudod, hogy rakd rájuk az

utánpótlást.

Senki sem figyelt a tűzre. Volt egy másfél méteres ág mellettem,

amelynek megfeketedett a vége; ezzel tolhatták a helyére a fadarabokat,

úgyhogy én is ezt használtam, hogy megigazítsam a lángokat. Lefektettem

az egyik farönköt, felállítottam a másikat. A tűz elárulja, mire van

szüksége, ha meghallgatod. Éreztem a forróságot, hallottam a levegő

morgását, figyeltem a szikrázó fehér hőcsíkokat a farönkök tetején, mintha

valami ragyogó, isteni teremtmény nyújtózna bennük, hogy erre az

unalmas, élettelen világra szülessen. Még egy csavar, még egy lökés.

Tökéletes.

Egy fadarab repült el mellettem éles szögben. A tűzbe csapódott, és

felkorbácsolta a lángokat.

– Igen! – kiabált egy nagydarab, tüskés hajú, húsos, vörös képű végzős.

– Égjen az a tűz!

– Szebbek lesznek a lángok, ha… – próbáltam megszólítani, de ő

elfordult, és odaordított valakinek.

– Claytoni Keresztesek!

Egy csomó hang visszhangozta a kiáltását, győztesen rázta meg az ég

felé a kezét, majd még több fáért indult.

– Sokkal szebb a tűz, ha gondosan megtervezed – motyogtam

magamnak. Visszafordultam, és megpróbáltam helyrepöckölni a fákat,

hogy jóvátegyem a kárt, de aztán becsapódott egy második és egy

harmadik rönk is.

– Claytoni Keresztesek!

– Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megtervezni. – Mary

mellettem állt. Gyors, meglepett pillantást vetettem rá, ő meg

elmosolyodott. – Nem igaz?

Mikor jött ide? Annyira lefoglalt a tűz, hogy nem is figyeltem oda a

lányokra.

– Még nincs hot dog – sétált oda hozzánk Brooke is. – Nem rakják ki a

kaját 6:30-ig. Lemegyünk addig a tóhoz?

– Én be nem megyek a vízbe! – felelte Mary. – De azért elnézhetünk a

partra.

A három lány nekiindult, aztán egyszer csak megálltak, és

hátrapillantottak rám.

– Nem jössz? – kérdezte Brooke.

De itt ég a tűz!

Visszanéztem az örömtűzre, amely az új rönkök okozta káosz ellenére is

erősen, hatalmasan lángolt. Nincs szükségem a tűzre, itt van nekem

Brooke.

– Dehogynem. 6:30-ra csak visszaérünk. – Letettem az ágat, és

odasétáltam hozzájuk.

– Köszi, jól jön egy bátor lovag! – incselkedett Rachel.

– De most komolyan – tette hozzá Mary. – Egymás után találják a halott

nőket. Még egy ekkora társaságban sem érzem magam biztonságban.

Már megint itt tartunk. Én vagyok John, a bátor. Hányan nézhetnek

hősnek?És hogy jutottam idáig? Észre sem vettem.

– Régen sokat jártunk ide pecázni – mesélte Brooke, ahogy a tó tiszta

partvonalát nézte a fákon keresztül. Még világos volt, de minden

elcsendesedett, és a tó visszatükrözte az ég tiszta kékjét, mint egy hatalmas

kagyló alsó héja. Megálltunk egy kiszögellésen a fák lábánál. Innen már

meredeken lefelé indult a föld az üveges fényű tó felé. Brooke egy éles

sziklára lépett fel, hogy jobban lásson. Egy kicsit megingott, és a vállamba

kapaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Mintha áram futott volna

át rajtam, ahol hozzám ért. Úgy tettem, mintha a vizet figyelném, de az

egész lényem Brooke kezére fókuszált.

– Milyen gyönyörű! – ámuldozott Rachel.

Pár vizes gatyás és pólós srác csobbant a tó derékig érő vizébe.

– Gyertek be! – kiáltottak oda nekünk, de gondolom, inkább a lányokra

gondoltak, mint rám. A lányok nem figyeltek rájuk, úgyhogy én sem. A

srácok megláttak egy másik bagázst is a parton, és inkább feléjük

nyomultak a nádon keresztül.

Brooke felsóhajtott.

– Mit akartok csinálni?

– Gondolom, csak úgy lógunk – felelte Mary. – Megnézzük, ki jött el, ki

kivel jött, ilyenek.

– Láttad Jessie Beesley-t? – kérdezte Rachel. – Vajon mi történhetett

Markkal?

– Nem így értem – állította le Brooke. – Mit akartok csinálni az

életetekkel? A jövőtökkel?

Mary felnevetett:

– Cuki vagy, amikor rád jön a filozofálhatnék.

– Mi van, te nem szoktál álmodozni? – kérdezte Brooke.

– De szoktam, hidd csak el! És egyetlenegy álmomnak sincs köze

Clayton megyéhez.

– Én is szeretnék hamar lelépni innen – vette át a szót Rachel. – Mintha

az őserdőben lennénk. Milyen város az, ahol csak egy mozi van?!

A tavat figyeltem, és a hullára gondoltam, akit még novemberben rejtett

a jég alá a démon.

– És készültök valahová? – kérdeztem. – Vagy mindegy, csak

leléphessetek innen?

– Én egyetemre akarok menni – felelte Brooke. – Utazni, bejárni a

világot.

– Senki sem akar itt maradni – állapította meg Rachel.

– A nyarak jók – folytatta Mary. – De néha azt sem értem, hogy

kerülünk ide egyáltalán.

– A fatelep miatt – feleltem.

– De miért mi? Miért pont minket zártak el a világvégére?

– Annyira azért nem rossz itt – csitította Brooke.

– Még annál is rosszabb – jelentette ki Rachel.

– Kik lehettek az első telepesek? – kérdezte Mary a tavat bámulva. –

Vagy mind az üzemben dolgozók gyerekeinek gyerekei vagyunk, akik itt

nőttek fel, valahol félúton elvesztették az álmaikat, és a városban ragadtak

örökre? Csak létezett egy első hódító, aki akkor jött ide, amikor még nem

volt itt semmi, megalapította a várost, és a semmiből valamit csinált! –

Felnézett az égre. – Nem értem, ha ilyen kalandvágyó emberektől

származunk, hogy lehet, hogy mind csak ülünk itt, és nem csinálunk

semmit?

Rachel nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egy hosszú, éles sikítás

félbeszakította. A hang föntebbről jött a part mentén. Odafordultunk.

Brooke erősebben szorította meg a vállam, és láttuk, hogy a két srác

riadtan rohan ki a vízből. A lányok, akikkel flörtöltek, szintén hátráltak. Az

arcukra kiült a rettenet. Mind elkezdtek sikítani. Brooke leugrott, és feléjük

futott, én meg szorosan követtem.

– Meghalt! Halott!

Egyre többen sereglettek oda a fák közül. Elsőre azt hittem, a csoport

valami vadállattól ijedt meg, és attól féltek, megharapja őket, de már

láttam, mi rémisztette őket halálra – a vízből kilógott egy rothadó farönk,

alóla pedig kikandikált egy emberi kéz.

– Hívjátok a rendőrséget!

– Halott!

– Rosszul leszek!

Amint megláttuk a kezet, Brooke ledermedt, de én továbbmentem.

Amikor elértem a hátráló srácok vonalát, egy pillanatra aggódva

megálltam, aztán döntöttem. Áttörtem a belső gyűrűn. Csak én léteztem, és

a kéz.

Női kéz volt. A hozzá tartozó test a felszín alatt lebegett a nád

takarásában. Valahogy ellökhették a rönköt, és kimozdíthatták a hullát a

helyéről. A karja kiállt a vízből, a keze felfelé mutatott, kicsavarodva, mint

egy karom; csorba, törött körme vérvörösre volt festve.

Megint lecsapott a gyilkos – gondoltam.

Egy mély férfihang harsant föl mögöttem, mintha üres szobában

visszhangozna.

– Mi folyik itt?

Látnom kellett; tudnom kellett, ugyanolyan sebei vannak-e, mint a

többinek.

– Lehet, hogy még él! – ugrottam be a tóba. – Meg kell nézni! Ki kell

húznunk!

A kéz püffedt volt, iszap és korhadt fa borította. Tudtam, hogy meghalt.

Egy másik csobbanást is hallottam a hátam mögül távolról. De alig

hallottam, úgy dübörgött a szívem hangja a fülemben.

Megragadtam a kart, emelkedni kezdett, de nehezebb volt, mint

gondoltam. Egy öreg, ráncos kéz is a hulla után kapott, és együtt húztuk

meg újra. A test megemelkedett, és a kezek mereven és sápadtan nyúltak ki

a vízből.

– Lesúlyozták – mondtam.

– Oda van kötve valamelyik fa alá.

– Nem, ahhoz túl könnyen mozog. Ne próbáljuk felemelni, csak húzzuk

kijjebb, a part felé!

Együtt vontattuk, cibáltuk a testet a sekély víz felé, ahol közelebb

mehettem hozzá. Tényleg egy nő teste volt; merev és meztelen, leszámítva

pár élénk színű műanyaghuzalt. A holttestek meztelensége sose zavart.

Meghúztam az egyik zsinórt, először finoman, hogy lássam, mennyire áll

ellen, aztán erősebben. Nehéz volt. Két kézzel rángattam föl, kiderült, hogy

egy betontömböt erősítettek a végére.

Felnéztem a férfire, aki segített. Mr. Verner volt az, a társadalomismeret-

tanárom.

– Valaki lesúlyozta – ismételtem. A parton ott sorakoztak a diákok és a

tanárok, páran közülük elfordultak a lebegő hullát látva. Mögöttük

fényesen és távolian tombolt az örömtűz.

– Mit tegyünk? – kérdezte Mr. Verner. Hozzám fordult. Én jobban

értettem ehhez. Vajon tudta? Vajon felfedtem a titkom?

– Hívja valaki a rendőrséget! – mondtam. – Hívják Forman FBI-

ügynököt, az őrsön van az irodája.

A testre néztem, ami kicsavarodott, mint egy szobor. A tagjai mereven

görbültek.

– Még tart a hullamerevség. Csak pár órája, legfeljebb pár napja lehet

halott – mondtam. Vörös foltok tarkították a csuklóját, vágások és égési

hegek borították a hátát és a mellkasát, pont, mint a többi holttestnél.

– Hívták már Forman ügynököt?

Mr. Verner a partra kiabált:

– Kinek van egy telefonja?

Rachel integetett, közben Maryre mutatott, aki épp telefonált.

– Az apjával beszél – kiabálta. Mary apja rendőr volt. Észre sem vettem,

hogy az este többi részétől eltérően, egyenest a szemébe néztem. Ijedten

fordultam vissza a testhez, ami obszcén módon lebegett a tó hullámain.

Nem jó ez így, hogy könnyebben pillantok egy hullára, mint a lányokra.

A szemem sarkából láttam, hogy a tanárok elterelik a diákokat, és valaki

egy törölközővel közeledik. Mr. Verner odament, hogy elvegye, majd

visszajött, és leterítette vele a holttestet.

– Gyere ki a partra – karolta át a vállam.

Kibotorkáltam, a parti káoszba fulladt. A diákok közül páran

hátrahúzódtak, néhányan dermedten álltak, megint mások igyekeztek minél

közelebb kerülni, hogy jobban lássanak. A tanárok kétségbeesetten

próbálták egy csomóba terelni és elvezetni őket.

Brooke a lejtő tetején várt rám, holtsápadt volt.

– Ki az? – kérdezte.

– Nálad van a telefonod?

Némán bólintott, és kihalászta a készüléket a zsebéből. Feltárcsáztam

Forman számát, és dermedten ültem a földön, próbáltam mélyeket

lélegezni.

– Tessék, Forman. – A hang a telefon túlsó felén nyers és éles volt, a

háttérben szirénák harsantak.

– Már úton is vannak?

– A fenébe is, John. Te is ott vagy?

– Hullamerevség – motyogtam. – Még mindig merev. Ez azt jelenti,

hogy legalább tizenkét órája halott, lehet, hogy több. A tó elég hűvös,

lassíthatta a folyamatot.

– Mit művelsz, John? Te nem vagy rendőr, sem nyomozó. – Szünetet

tartott. – Mégis mindig te találod meg először a hullákat.

– Nem én találtam meg. – Lehunytam a szemem, láttam magam előtt az

eltorzult hullát, amit haragos vörös égésnyomok pettyeznek. Vajon

megégették? – Csak véletlenül vagyok itt. Forman. Az egész suli itt van, és

hetek óta lehetett tudni a városban, hogy ma itt lesz a buli. Ha pont most

rejtette ide a hullát, pont az Örömtűz előtt, akkor tisztában volt vele, hogy

meg fogjuk találni. Talán pont azt akarta, hogy megtaláljuk.

– Kiről beszélsz? – kérdezte Forman.

– Arról, aki megölte – feleltem. Vajon ember volt, vagy démon? Talpra

küzdöttem magam. – Nem hiányzik semmije. Nem láttam rajta áram

okozta sebet sem. De megnézem még egyszer.

– Ne, John, hagyd…

Nem hallottam a végét, mert valaki hátulról megütött a két vállam

között, és a földre zuhantam. A hátamra fordultam, és fölnéztem; Rob

Anderson volt az.

– Neked meg mi a fene bajod van? Úgy ugrottál be a vízbe, mintha

karácsony lenne, kirángattad, hogy mindenki láthassa, fejből tudod a

francos FBI-ügynök telefonszámát…

– Mi? – kérdeztem hitetlenkedve csóválva a fejemet.

– Aki ártatlan, az nem viselkedik így. Egy normális ember ilyesmiket

nem tud. Mi volt ez a hullamerevséges rizsa?

Vörös képpel ordibált velem, és rázta felém a karját. Sokkal dühösebb

volt, mint gondoltam. Miért ilyen dühös? Gondolkodj, John! Gondolkodj

úgy, mintha lenne empátiád. Talán van valami köze az áldozathoz.

– Ismerted őt? – kérdeztem.

– Miféle beteg kérdés ez, te flúgos?

– Hagyd békén, Rob! – rivallt rá Brooke, és felsegített, de Rob ellökte

őt, és a földre zuhant.

Én pedig elvesztettem a fejem.

Robra vetettem magam. Megleptem. A földön kötött ki alattam. Még

sosem verekedtem, olyannal legalábbis nem, aki vissza tudott volna ütni,

de kinyomtam belőle a szuszt, és így volt időm felemelni a kezem, és

ügyetlenül fejbe vágni. Ő viszont olyan csapással válaszolt, ami pont

szemen talált, és oldalra zuhantam tőle. Talpra küzdöttem magam, készen a

következőre, de ekkor megjelent Mr. Verner és egy másik tanár is, hogy

szétválasszon minket.

– Hagyd! – fogott vissza Brooke. – Ez csak egy szemétláda. Nem éri

meg!

Felé fordultam. Most döbbentem rá, mit tettem. Megtámadták, és

ahelyett, hogy neki próbáltam volna segíteni, visszatámadtam. Pont, mint a

démon esetében. Még csak fel se segítettem.

Mi lehet a jó válasz? – tűnődtem. – Mikor kell segíteni a jófiúknak, és

mikor megállítani a rosszakat? Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, én

melyik vagyok.

Szédültem, úgyhogy leültem. Megtaláltam Brooke telefonját a földön.

Ott, ahol kiverték a kezemből.

– Ő is benne van – ellenkezett Rob Mr. Vernerrel, miközben az próbálta

elrángatni onnan. – Ez a srác egy elmebeteg! Lehet, hogy ő ölte meg!

A fülemhez emeltem a telefont. Forman már letette.

– Tessék, hívd fel az apukádat! – nyújtottam át a készüléket Brooke-nak.

– Szólj neki, hogy későn érsz haza. Ez el fog tartani egy darabig.

10

Egész este Formannel akartam beszélni, helyette rendőrről rendőrre

adtak minket, és minden alkalommal újra el kellett ismételnünk a

vallomásunkat. Végül a kezembe nyomtak egy fénymásolt lapot, és

megkértek, hogy töltsem ki a hivatalos jelentést, mert szemtanú vagyok.

Egy rendőrautó csomagtartóján terítettem ki a papírt, és olyan pontosan

adtam meg az adatokat, ahogy csak tudtam. Igyekeztem részletesen

beleírni, aznap mikor és hol voltam, és mit csináltam iskola után. Azért

nem vittem túlzásba, nehogy úgy tűnjön, kétségbeesetten próbálok

ártatlannak látszani. Amikor végeztem vele, leültem a pislákoló Örömtűz

mellé, és vártam, hogy hazamehessek. 11:30 volt.

Nem engedtek minket a holttest közelébe, úgyhogy az emlékeim alapján

idéztem vissza mindent. A csuklója tele volt horzsolással – talán egy másik

kötél miatt? De a zsinór, amivel lesúlyozták, nem hagyott ilyen nyomokat.

A csuklója biztos hosszabb ideig volt összekötözve, talán a haláláig. Valaki

– gondolom, a gyilkos – megkötözve tartotta. De meddig?

És a többi sérülés? Vörös csíkok és égésnyomok tarkították a sápadt,

fehér bőrt. Kellett lennie mélyebb vágásoknak és szúrt sebeknek is, de a

víz már régen elmosta a vért, így nem látszottak. Vad marcangolásnak,

amely a Claytoni Gyilkos áldozatait jellemezte, nyoma sem volt. Lehet,

hogy ez egy új démon? Egy olyan, akinek az ujja nem karommá, hanem

lánggá változik? Aki rettegésbe fagyva, összeszabdalva hagyja ott az

áldozatait, de nem vesz el tőlük semmit?

Egy démont, vagy mit, már láttam, de attól még nem biztos, hogy ez az

eset kapcsolatban áll azzal. Az emberek maguk is képesek ölni. Ostobaság

egy démonra fogni, amikor még alig tudtam meg valamit. Le kellett

higgadnom. Meg kellett várnom, hogy elszállítsák a nőt hozzánk a

halottasházba, hogy jobban megvizsgálhassam a sérüléseit, és

elolvashassam a halottkém jelentését. Bárcsak ki tudnám húzni Formanből,

mit tud…

– Kész vagyok – jelent meg Brooke. – Azt mondták, elmehetünk.

Felnéztem rá, fölöttem állt, a karja szorosan ölelte a hasát, bebugyolálta

magát az apró dzsekijébe. Hosszú lába egy merő libabőr volt, és reszketett.

– Ennyi? – kérdeztem. – Már nem akarnak beszélni velünk?

– Mindjárt éjfél. Órák óta tart a kihallgatás.

– De még nem mondtak nekünk semmit.

– Nem hiszem, hogy fognak.

Felvette a piszkafát, és megböködte a parazsat. Szikrák szálltak föl, alul

felfénylett az égővörös melegség.

– Ne oltsd el! – állítottam meg. Mr. Crowley mondta egyszer: „sosem

szerettem megölni a tüzet, hadd égjen!” Egy rakás emberrel végzett, de a

tüzet nem bántotta. Mégis miféle alak volt ez a Crowley?

– Mehetünk? – kérdezte Brooke.

Csak bámultam a megfeketedett tűzrakóhelyet; egy sor félig elégett

szenes fadarab parázslott a másfél méteres, felperzselt kör közepén.

Egyszer csodás volt, erős, szenvedélyes és káprázatos, de korán kiégett, és

már csak órái voltak hátra; a tűz életének nagyja, majdnem nyolcvan

százaléka ebből állt: hosszú, lassú halál.

– Nézhetjük még egy kicsit? – kérdeztem.

Ő csak állt ott csendesen, körülölelte a narancssárga fény. Egy perccel

később letette a faágat, és leült mellém törökülésbe a földre.

Még egy órán át bámultuk, amíg a rendőrök ki nem ürítették a helyszínt,

el nem oltották a tüzet, és haza nem küldtek minket.

* * *

Másnap reggel mondták be a halott nő nevét a tévében: Janella Willisnek

hívták. Nyolc hónapja tűnt el valahol a keleti parton, de azt nem tudták,

hogy került holtan a Flúgos-tóba. Jól tippeltem meg a halál beálltának

idejét – majdnem pontosan 24 órával azelőtt végeztek vele, hogy

megtaláltuk, és az idő nagy részét a vízben töltötte a farönk alatt. A

rendőrség és a sajtó is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én: a hullát

azért hagyták ott, hogy megtaláljuk. De én többre gyanakodtam. Egyre

inkább úgy éreztem, csak az én kedvemért készítették oda a meglepetést.

Az első két testet jól látható helyen hagyták, ráadásul a másodikat pont

ott, ahol az előző gyilkos is ölt. Ez a harmadik pedig ott feküdt, ahol aznap

este a legnagyobb tömeg összpontosult, vagyis egyértelműen azt akarta,

hogy megtaláljuk. De ami még ennél is fontosabb, a tópart tele volt

tinikkel, és biztos volt, hogy én is ott leszek. Ha a testekkel tényleg üzenni

akart, akkor ezt lényegében a lábtörlőmön hagyta, az ajtóm előtt.

Üzenetek az ajtón… Kirázott a hideg, ahogy belegondoltam. Én is egy

sorozat üzenetet hagytam Mr. Crowleynak, hogy megijesszem és

összezavarjam. Hogy kiugrasszam a bokorból, és a tudtára adjam, hogy

vadászok rá. Ezek a hullák hasonló célt szolgáltak. Az első azt üzente, „itt

vagyok”, a második, amit ugyanott találtak meg, ahol az előző gyilkos

áldozatát, arra figyelmeztetett, „tudok arról, mi történt itt”, az utolsó pedig

színtisztán azt ordította, „tudom, ki vagy”.

Vadászott rám.

A suli véget ért, és nem volt hova mennem, így az egész napot a

szobámban töltöttem, és a kevéske bizonyítékomon agyaltam. Ha rám

vadászott, tudnom kellett, ki ez, és mit akar. Alig volt kiindulópontom, de

egyetlen holttestből is rengeteg következtetést lehet levonni, ha az ember

tudja, hogy mit keres.

A bűnözői személyiségrajz-készítés központi kérdése: mi olyat tesz a

gyilkos, ami nem feltétlenül szükséges. Ez a bűnöző megkötözte az

áldozatait a haláluk előtt és után. Vajon ez fontos részlet – valami

pszichológiai indíttatása lehet a kötözésre? Az azt jelentené, hogy

irányítási vágy hajtja, az pedig leegyszerűsítve a sorozatgyilkos felé mutat.

De az is lehet, hogy a kötözésnek nagyon is gyakorlati oka volt, és így

tartotta bezárva a halála előtt, majd súlyozta le a halála után. A nő nyolc

hónappal azután halt meg, hogy eltűnt, úgyhogy nagyon is valószínű, hogy

a gyilkos fogva tartotta. Akkor miért súlyozta le? Ha azt akarta, hogy

megtaláljuk, hagyhatta volna láthatóbb helyen? Miért tett úgy, mintha el

akarta volna rejteni?

Ne csak agyalj – mondtam magamban –,járj utána! Mi történt volna, ha

szem előtt hagyja? Megtalálták volna a DÖK-ös srácok, amikor

előkészítették az Örömtüzet, hívták volna a rendőrséget, és elnapolják a

banzájt, vagy áthelyezik az egészet a focipályára, így, hogy elrejtette, csak

később találták meg, amikor már rengetegvolt a szemtanú.

Mi van még? Mi olyat tett még, amit nem volt feltétlenül szükséges?

Megégette. Összevagdosta. Vajon tett még mást is? Lehet, hogy a testen

egy rakás olyan belső sérülés is volt, amit én nem láthattam; törött csontok,

zúzódások, akármi. A találgatás nem segít – tényekre volt szükségem. Mit

hagytam ki?

A körme! A körme letörött – vajon a gyilkos tette, vagy aközben történt,

hogy ellenkezett? Esetleg ki akarta kaparni magát valahonnan? Nyolc

hónapnyi bebörtönzés után még mindig látszott a lakkja. Ilyen sokáig

tartanak a körömlakkok? Ha igen, akkor a dolognak nincs jelentősége, ha

nem, akkor viszont nem lehetett régóta fogoly; aligha hiszem, hogy a

gyilkos hagyta volna, hogy olyan luxuscikkeket használjon, mint a

körömlakk. Hogy lehet ez? Lehet, hogy a válasz sokat elárulna a gyilkos

gondolkodásmódjáról, és arról, hogyan viszonyul az áldozatokhoz. Rá

kellett jönnöm.

A törött körmökről nem esett szó a híradóban, úgyhogy nem

kérdezhettem meg anyát, az gyanús lett volna – mármint nem olyan hulla-

imádósan gyanús, de biztosan furcsállotta volna, miért kérdezi őt a fia a

körömlakkokról. Inkább úgy döntöttem, rákeresek online.

Kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy szól a tévé. Ez azt jelentette, hogy

a számítógép szabad. Beosontam anya szobájába, de ott ült a monitor előtt,

az asztalon egy nyitott dosszié pihent; dolgozott. Amikor beléptem,

felnézett rám.

– Szia, John! Mit szeretnél?

– Csak gépezni akartam kicsit – feleltem. – Azt hittem, tévézel.

– Margaret tévézik. Csak a számlákat fizetem. Mindjárt kész vagyok.

– Oké. – Bevánszorogtam a nappaliba, ahol Margaret nézett valami

utazós műsort.

– Szia, John! – Odébb csúszott a kanapén, hogy helyet csináljon nekem.

Lehuppantam mellé, és a tévére bámultam.

– Hahó!

– Hallom, jó kis estéd volt pár napja.

– Ja, asszem.

– Ez csodás! – lelkendezett. – Gondolom, jó sok bátorság kellett hozzá,

de örülök, hogy megtetted.

Ránéztem.

– Nem nagy cucc, csak egy pillantás volt. Nem is én húztam ki a vízből.

– Nem a holttestről beszélek, hanem a randidról! Hogy végre elhívtad

valahová Brooke-ot!

Ó, szóval a randiról van szó. Eleinte én is izgatott voltam, de mintha az

egész az előző életemben történt volna. Most a holttest annyival

fontosabbnak tűnt! Annyival jelentősebbnek!

– Kár, hogy ez lett a vége – folytatta. – De remélem, elhívod majd

megint.

– Azt hiszem. Még nem gondolkodtam róla.

– Akkor min gondolkodtál? – Egy pillanatig csak bámult rám, aztán

megrázta a fejét. – Nincs az a srác, aki megfeledkezne egy olyan csajról,

mint Brooke, egy holttest miatt. Nem láttunk már így is elég halált?

– Muszáj erről beszélni? – kérdeztem. Nem kértem a kioktatásból.

– Tizenhat éves vagy. Az élő lányokra kéne koncentrálnod, nem a

hullákra.

Megragadtam az alkalmat, hogy eltereljem a témát.

– Hogyhogy nem mentél soha férjhez? – kérdeztem.

– Hű! – lepődött meg. – Ez meg honnan jött?

– Itt győzködsz, hogy randizzak, te meg szingli vagy és boldog. Akkor

én nem lehetek az?

Felvonta az egyik szemöldökét.

– Körmönfont egy gazember vagy te.

– Te kezdted.

Margaret felsóhajtott, a plafonra nézett, majd vissza rám.

– És mi van, ha nem tetszik a válaszom?

Bólintottam.

– Apa miatt, mi?

Fanyarul mosolyodott el:

– Túl okos vagy a korodhoz képest. Igen, apád miatt. De gondolom, arra

nem jöttél még rá, hogy bele voltam zúgva.

– Ez komoly?

– Csodálod? Jóképű volt, udvarias, és mi hárman voltunk csak

temetkezési vállalkozók a környéken. Azt hiszem, mindketten azonnal

beleszerettünk, ahogy megjelent.

Margaret kifelé bámult az ablakon, miközben beszélt. Kíváncsi lettem

volna rá, hogy mi játszódhat le a fejében.

– Az apád bárkit könnyedén lehízelgett a talpáról. Az üzlet haldokolt,

amikor a városba jött. Senki sem vett komolyan egy huszonéves ikerpárt.

Ha belegondolok, mi sem magunkat. Jack Knutsennél voltunk

gyakornokok, és amikor Knut meghalt, átvettük az üzletét, de csak akkor

indult be a bolt, amikor apád is csatlakozott.

– Hogy érted, hogy a város egyetlen balzsamozójának sem volt

munkája? Ez nem választás kérdése. Az emberek vagy meghalnak, vagy

nem, és ha igen, akkor automatikusan ide kerülnek.

– A balzsamozás nem kötelező. Még most is csak a temetések felét

intézzük, a többit a helyi templomban tartják. Azért volt szükségünk

apádra, hogy meggyőzze Clayton megyét: szüksége van ránk. Elsősorban

megmentett minket, de nem csak ezért kedveltem. Izgalmas volt. Jó

kedélyű. Alig hittem el, hogy egy ilyen csodálatos pasas hullott az ölünkbe,

és amikor rájöttem, hogy anyádba szerelmes, majdnem belepusztultam.

Igaz, abba is belehaltam volna, ha úgy nézett volna rám, mint rá; csak

akkor örömömben.

Már egészen máshol járt – a szeme erősen fókuszált valami láthatatlan,

rég elveszett dologra. Amikor a szeme újra rám talált, és fáradtan

elmosolyodott, szinte láttam, ahogy a valóság szellemként áramlik vissza a

testébe.

– Persze – folytatta – nemsokára rájöttem, hogy én jártam jól. És a

hátrahagyott, eldobott testvérből hirtelen a győztes húgom egyetlen

támaszává avanzsáltam. Öröm az ürömben: ha az apád olyan jó ember lett

volna, mint hittük, talán sosem tudtam volna megbocsátani Aprilnek, hogy

elvette tőlem. – Egy darabig csak mélán nézett rám, aztán megrázta a fejét.

– Nem kéne így beszélnem az apádról előtted.

– Miért, szerinted nekem nem tűnt fel, hogy egy seggfej?

– Dehogyisnem – sóhajtott. – De bárcsak máshogy végződött volna!

– Szóval azért győzködsz, hogy randizzak Brooke-kal, mert hiszel a

bimbózó ifjonti szerelemben, vagy egyszerűen csak szeretsz asszisztálni

mások szerelmi életében?

Margaret felvonta a szemöldökét és elnevette magát.

– Ettől kattan meg anyád is. Nem lehet könnyű együtt élni valakivel, akit

egyszerre szeretnél megütni és megölelni.

– Fehér holló vagyok – feleltem.

– Szabad a számítógép – lépett be anya a szobába. – Miről

beszélgettetek?

– Semmiről. – Margaret visszakapcsolta a tévét, én pedig átvonultam a

másik szobába.

Nem találtam semmi különöset, de annyit megtudtam, hogy a körömlakk

nem marad meg nyolc hónapig a körmökön. Ha azt feltételezem, hogy

Janella Willis az eltűnése óta fogoly volt, és a csuklóját-bokáját

összekötözve tartották fogva, akkor valószínűleg maga a gyilkos érezte

úgy, hogy valamiért muszáj vörösre festenie a nő körmét. Mégis miért tette

volna?

Látnom kellett a testet. Töröltem az előzményeket, és visszazárkóztam a

szobába. A falat bámultam, és újra átgondoltam, mit tudok a hulláról. A

gyilkos rám vadászott, jeleket küldött nekem, de mégis mit akart tőlem?

Lehet, hogy nem is tudta, ki vagyok, és csak tesztelte, hogyan reagálok, így

akart kiugrasztani a bokorból. Talán csak válaszra várt.

John nem válaszolt volna, de Szörnyeteg úr igen, és a gyilkos igazából őt

kereste. Szörnyeteg úr végzett a démonnal, és ő álmodott minden este az új

áldozatról. Ő szeretett volna válaszolni a gyilkosnak, de eddig megálljt

tudtam parancsolni neki.

Ha az új gyilkos végre akcióba lép, kivel fogja szemben találni magát?

Johnnal vagy Szörnyeteg úrral?

11

Egy várbörtönben voltam, és épp egy vastag falaphoz szegeztem valakit,

amikor megcsörrent a telefon. Kinyitottam a szemem, és felültem az

ágyon, hallgattam anya lépteinek ütemét, ahogy a készülékhez siet. Hajnali

öt volt, már vagy két órája aludtam.

– Halló? – A hangja tompa volt, de csak egy oka lehetett annak, hogy

ilyen korán keresnek minket. A halottkém szállítaná a testet, és gyors

munkára van szükség. Lehet, hogy még ma este haza akarják küldeni a

családnak. Kimásztam az ágyból, és felkaptam egy pólót.

– Viszlát. – A kagyló halkan koppant, ahogy anya visszatette, és

megnyikordult a padló, amikor elindult a szobám felé. Egy perccel később

kinyílt az ajtóm. – Ébresztő, John! Ó! Szoktál te egyáltalán aludni?

– Ron volt az? – kérdeztem, miközben zoknit húztam.

– Igen, hozzák a… Honnan tudtad?

– Zseni vagyok – feleltem. – Lehet, hogy Margaretre is szükség lesz, ha

ennyire sietnek.

Egy darabig csak nézett, aztán felcsapta a mobilját.

– Egyél valamit – szólt oda nekem, és útban a szobájába hozzátette: – És

ne legyél ilyen okostojás!

Fél óra múlva megjelent a halottkém kocsija, benne Ron meg egy kupac

rendőr. Odafönn maradtam, az ablakból figyeltem, ahogy egyeztetnek

anyával a hátsó ajtónál, és beszállítják a testet.

Margaret akkor érkezett, amikor Ron elment. Odalenn találkoztunk,

felvettük a maszkokat és kötényeket. Anya átnyálazta a papírokat.

– Egy testrésze sem hiányzik – mondta. Újabban ezt is ellenőriztük, a

tavaly őszi rossz tapasztalatok miatt. – Teljes boncolás volt, bezacskózták a

szerveket, és összevarrták a testet. – Letette a papírokat. – Utálom ezt.

– Én stoppolom a belsőségeket – nyitotta ki Margaret az ajtót.

A belsőségek balzsamozásához a trokárt használtuk. Ilyen esetekben,

amikor a belsőségeket elválasztották a testtől, a szervek balzsamozását az

oldalsó pulton is el lehetett végezni, amíg anyával az artériás

balzsamozással ügyködtünk. De szervek nélküli testet az ereken át

balzsamozni kábé annyira volt egyszerű, mint szitában a vízhordás. Túl sok

volt a lyuk, és mindenütt szivárgott a folyadék. Legalább négy vagy több

lépcsőben kellett balzsamoznunk.

A test a fémasztalon hevert mereven, zsákba csomagolva. Gyorsan kezet

mostam, és felhúztam a gumikesztyűt. Kinyitottam a zsákot. A halottkém

az illem kedvéért törölközőkbe csomagolta a hullákat, így az a szállítás

során kifolyó vért is fel tudta szívni. De ebben a holttestben már nem

maradt sok vér. Fehér volt és üres, mint egy baba.

– Fogd meg a fejét! – utasított anya. Ő a test háta és lába alá nyúlt, én a

fejét és vállát fogtam. Háromra megemeltük, és Margaret kihúzta alóla a

zsákot. Visszaeresztettük a holttestet az asztalra, és anya lehámozta róla a

törölközőket.

– Hunyd le a szemed! – szólt rám. Úgy tettem. Csendben megvártam,

amíg a használt törölközőket egy veszélyesanyag-szállító zsákba dobta, és

tisztákat rakott a helyükre, befedve a hulla mellkasát és ágyékát. Addig

szorítottam össze a szemem, amíg azt nem mondta: – Kész vagyok!

Az áldozat mellkasán Y-vágás éktelenkedett: két vonal vezetett a vállától

a szegycsontjáig, egy pedig onnan lefelé. Felül már összevarrták, de az alja

még nyitva volt, és egy narancssárga zacskó kandikált ki belőle. Margaret

óvatosan felnyitotta a hasüreget, kiemelte a nehéz zsákot, és egy

fémkocsira tette, majd odagurította az oldalpulthoz a trokár mellé. Anya a

kezembe nyomott egy meleg rongyot és egy fertőtlenítőspray-t, és

nekiálltunk megtisztítani a hulla bőrét.

A balzsamozás általában megnyugtatott, de most apró részletek jutottak

eszembe mindenről, és ez tönkretette az egészet. Először is a csuklója –

már nem volt vörös, mert alig maradt vér a szövetekben, de láthatólag

megviselt és horzsolt volt. Sokáig lehetett szorosan megkötözve; néhol

olyan mélyen horzsolta fel a bőrt a kötés, hogy kitűnt alóla az izom.

Elképzeltem, milyen lehetett, amíg még élt – amíg egy élő, lélegző nő volt,

aki kétségbeesetten küzdött azért, hogy szabadulhasson. Rángatózott és

vonaglott, elviselte a fájdalmat, ahogy a kötél a bőrébe hasított, de nem

tudott szabadulni.

Eszembe jutott a kihalt, nyugodt tó, és elhessegettem a kínlódás képeit.

Csak megtisztítom a bőrt, semmi több. Ide még kell egy kicsi. Minden

csendes, minden nyugodt.

A holttest bőre sima volt, de itt-ott vágások, horzsolások és hólyagok

tarkították. Most, hogy megtisztítottuk, sokkal több látszott a sérüléseiből,

mint a tónál. Úgy pettyezték a testet, mint a konfettidarabok, összevissza,

ijesztően. Ki tehette ezt? A hólyagokat egyértelműen égés okozta – a baljós

foltok felpúposodtak és összeráncolódtak, mint a hot dog sütéskor. Egyet

óvatosan megérintettem, ujjheggyel tapintottam a dombokat és a völgyeket

is. Az égési folt közepe kemény volt, mint egy tyúkszem, vagy mintha

forróbb hő érte volna, mint a többi részt. Valaki egy tárgyat helyezett erre a

nőre, és szándékosan égette vele végig a testét.

Valaki kínozta őt.

Összeállt a kép arról, mit keresnek az eddig értelmetlennek tűnő vágások

és horzsolások a testen: nem menekülés közben szerezte, amikor

nekiszaladt egy fának, hanem szándékosan karcolták fel a bőrét újra és

újra. A sebek egy része már elkezdett hegesedni, ebből arra

következtettem, hogy sokáig kínozhatták. Közelebb hajoltam, és kerestem

a begyógyult sebeket, találtam is pár vékony fehér vonalat, ami

végigszántott a bőrén. Hogy lehet ilyen apró hegeket ejteni? Egy borotva

hosszú sebet ejtene, hacsak nem bánnak vele nagyon finoman. Ezek a

sebek viszont olyan aprók voltak, hogy alig látszottak. Letettem a spray-t,

és jobban megnéztem magamnak az egyik friss sérülést. Kézzel

szétfeszítettem kicsit. Nem volt mély. Megvizsgáltam egy másikat is, egy

apró lyukat a combizmában. Ez viszont nagyon is mély volt, szűk és mély,

mintha egy tű vájta volna. Eszembe jutott a reggeli álmom. Egy női sikolyt

hallottam, és elképzeltem, mivel okoznék hasonló sebeket: itt egy szög, ott

egy csavarhúzó, amott egy olló. Elsőre kaotikusnak tűnt a sebek hálója, de

volt benne rendszer – mintha az elme, aki elkövette a gyilkosságot,

végigpróbálgatta volna a szerszámokat, melyik milyen hatást válthat ki az

áldozatból. Vajon egy combba szúrt szög ugyanolyan sikolyt szül, mint

egy vállba szúrt? És ha a hasba szúrja? Melyiktől fog jobban rettegni

legközelebb az áldozat: egy átdöfött izomtól, szervtől vagy csonttól?

– John?

Felnéztem. Anya engem bámult.

– Mi az?

– Jól vagy? – Az orvosi maszk takarása miatt nehéz volt kitalálni, mi

járhat a fejében, de a szeme sötéten szűkült össze, és ráncok jelentek meg

körülötte. Aggódott.

– Jól. – Felkaptam a fertőtlenítőt, és újra munkához láttam. – Csak álmos

vagyok.

– Most keltél fel.

– De még nem tértem magamhoz. Csak kába vagyok. Ennyi.

– Hát jó – felelte, és folytatta a holttest hajának rendbetételét.

Tényleg nem voltam jól. Lelki szemeimmel láttam, ahogy én teszem

meg – ahogy én okozom ezeket a sebeket. Itt most nem egy idős néni

csendes, tiszteletteljes elmúlásáról volt szó, ezt a nőt brutálisan,

erőszakosan ölték meg – embertelen kínzást és megaláztatást kellett

elviselnie. Mindez nemhogy megnyugtatta volna Szörnyeteg urat, inkább

feltüzelte. Cápa volt, aki vérszagot érzett a vízben. Tigris volt, aki elé friss

koncot dobtak. Gyilkos voltam, aki elé áldozatot fektettek – nem ezt a

holttestet, hanem azt, aki végzett vele. Én voltam a gyilkosok gyilkosa, és

az új fiú a városban azt üzente, hogy ideje újra ölni.

Erősebben csaptam le a fertőtlenítőt, mint kellett volna, és kisiettem a

fürdőszobába. Nem bírtam egy perccel sem többet tölteni a hulla mellett.

Letéptem a műanyagkesztyűm, és a szemétbe hajítottam, a

mosdókagylóhoz fordultam, és a tenyeremből kortyoltam a vizet, aztán az

ingemmel töröltem meg a számat. Egy kis szünetet tartottam, aztán újra

ittam.

Nem szabad ilyesmire gondolnom. Nem vagyok gyilkos. Szörnyeteg úr a

gyilkos. Nekem pedig féken kell őt tartanom. Féltem.

De vissza kellett mennem a balzsamozóba, és kideríteni mindent, amit

tudok a testről, mert az elvezethet ahhoz, aki megölte.

De miért is akarom olyan kétségbeesetten tudni, ki az? Eszembe jutottak

Forman ügynök szavai: „Nem vagy rendőr! Nem vagy nyomozó!”

Egyáltalán nem volt rá szükség, hogy tanulmányozzam a testet. Ott is

hagyhattam volna a csudába.

Gondolkodás nélkül vánszorogtam vissza a balzsamozóba, mintha a

lábam magától járna. Már majdnem elindultam kifelé, ám ehelyett újabb

kesztyűt húztam elő a pulton álló kesztyűsdobozból, és felhúztam.

– Minden rendben? – kérdezte anya.

– Minden rendben. – Visszasétáltam az asztalhoz, és felkaptam a

rongyomat, kihasználva az alkalmat, hogy megnézzem a karon lévő

vágásokat.

– Elől kész vagyunk. Segíts felültetni, hogy a hátát is megcsinálhassuk.

Megfogtam az egyik vállát, anya a másikat, és felhúztuk. A

hullamerevség már véget ért, a test könnyedén mozgott.

– Ó-ó! – Anya mozdulatlanná dermedt. A test félig ült, de túl könnyűnek

és üresnek tűnt, egyszerűen megtartottuk. Anyára néztem, és láttam, hogy

óvatosan benyomja a holttest hátát. A bőre furcsán mozgott.

– Bőr alatti gázképződés – mondta.

Margaret megfordult, hitetlenkedve nézett anyára.

– Ezt nem mondod komolyan.

– Nézd csak meg! – mondta anya, és megint megnyomta. Közelebb

hajoltam, és már én is láttam. A bőr az izom fölött szabadon mozgott,

mintha elvált volna tőle. Ez rossz jel.

– A bőr elcsúszik. A hullamosó a halottkémnél biztos elfedte a szagot. –

Odahajolt, megszagolta, majd lehúzta a maszkját, és újra. Undorodva

húzódott vissza. – Ez szörnyű! Fektesd vissza, John!

Visszafektettük a holttestet. Az agyam megtelt gondolatokkal. A

szövetek alatti gáz volt a balzsamozók legrosszabb rémálma. Egy fertőző

baktérium okozta, amely a halott szöveteken élősködött, és mérgező gázt

bocsátott ki a testen belül. Szagról könnyen meglehetett állapítani a

jelenlétét, de néha, mint ebben az esetben is, a vegyszerek és illatszerek

elnyomták a bűzt, és csak a „bőr csúszásából” lehetett egyértelműen

felismerni. Anya ezt találta meg a háton, ahol a gázok már elválasztották a

bőrt az izmoktól. A gáz önmagában is elég komoly gondot okozott, mivel

szörnyen büdös volt, és a szagot egy idő után nem lehetett elnyomni; ez

pedig nem vetett volna ránk jó fényt a ravatalon. De még ennél is

komolyabb gondokat okozhatott a baktérium, amely termelte, ugyanis ha

egyszer beette magát a munkahelyedre, sosem irtod ki onnan. Ha nem

sikerül a terjedését megakadályozni, minden holttest, amely hozzánk kerül,

el fogja kapni az eszközeinkről. Mindez tönkreteheti az egész vállalkozást.

– Állj, gondolkodjunk! – utasított anya. – Mihez nyúltatok?

– A gumikesztyűkhöz – felelte Margaret. – A szikéhez, amivel

kinyitottam a zacskót, és a trokárhoz.

– Csak ennyi?

– Igen, már hozzá volt csatlakoztatva a szívórendszerhez. Még a fiókot

se nyitottam ki.

– Én megfogtam a fertőtlenítő spray-t, három rongyot, a fésűt és a

sampont – sorolta anya. – John pedig egy másik ronggyal és üveggel

dolgozott.

– És megfogtam a kilincset – folytattam –, meg a fürdőszobakilincset is.

– Nem vetted le a kesztyűt?

– Nem.

– John… – idegeskedett anya. – Van még valami?

– Én még megfogtam a kocsit is. És a pultot sem ártana

lefertőtlenítenünk – egészítette ki Margaret.

– Na meg az asztalt sem. Jelöljük ki Margaret körül a fertőzött zónát, és

pakoljuk oda az eszközeinket! A többit tisztán tartjuk, és ha végeztünk a

balzsamozással, addig sikáljuk a szobát, amíg nem visít, hogy hagyjuk

abba – irányított anya.

– Szólnunk kéne a rendőrségnek is – jegyeztem meg.

Anya és Margaret meglepetten néztek fel rám.

– Minek? – kérdezte anya.

– Hátha fontos a nyomozás szempontjából.

– Szerintem már tudják – mondta anya. – Végül is négy napig ültek a

testen.

– Szerepelt apapírokon? – kérdeztem.

Anya elgondolkodott, aztán Margaretre nézett.

– Igaza van. Ron szólt volna, ha tudja. Talán akkor még nem fejlődött ki

a fertőzés.

– Ráadásul Ronnak is fertőtlenítenie kell a laborját – vette át a szót

Margaret. – Hiába takarítunk, ha mindenki, akit küld, fertőzött lesz. Lehet,

hogy megyek és segítek neki. Valahogy nem bízom benne, hogy képes

rendesen megcsinálni – forgatta a szemét.

Anya lehúzta a kesztyűjét, és a szemetesbe hajította, aztán meleg

szappannal és vízzel megmosta a kezét a mosdóban. Elzárta a vizet,

elgondolkodott, aztán visszafordult, majd lemosta a csapot és a szappanos

dobozt is. Amikor biztos volt benne, hogy minden tiszta, intett nekem,

hogy nyissam ki az ajtót, így máshoz már nem kellett hozzányúlnia a

szobában, aztán kiment az irodába telefonálni.

– Ez okos volt, John – mondta Margaret. – Ha a szövetek alatt gáz

képződött, akkor lehet, hogy az egyik seb régebbi, mint gondolnák. Van

érzéked az ilyesmihez.

Visszafordult a szervkupacához, én pedig a testhez. A szövetek alatti gáz

a felfekvéses betegeknél fordult elő a leggyakrabban – nagy és utálatos

sebek a kórházi betegeknél vagy az idős embereknél, akik néha hetekig,

hónapokig nem mozdulnak. A gondot az üszkösödés is okozhatta, ami

ugyanilyen eseteknél fordul elő. Lehetséges, hogy ennél a testnél is

hasonló történt, ha hetekig vagy hónapokig nem mozdulhatott, de persze

erre semmi bizonyítékom nem volt. Ráadásul a fenti esetek mindegyikében

látványos külső sérülésnek is lennie kellett volna. A nő sebei azonban

aprók voltak, és minden fertőzés nyomát eltüntették a boncolás során.

De nem csak nagy sebek esetében jelenhetett meg ez a baktérium. A

kezemet a test válla alá helyeztem, és megemeltem. Éreztem, ahogy a bőr

betegesen csúszik el az ujjam alatt. A háta is tele volt vágásokkal,

égésekkel és pontsérülésekkel, de pár seb nagyobb volt, mint a többi.

Formátlanabb. A halottkém olyan alaposan letisztogatta a testet, hogy nem

maradt nyoma a fertőzésnek, de a sebek alakjából is le lehetett vonni

következtetést: ezek a nyomok olyanok voltak, mint a többi, de furcsán

deformálódtak, mintha kinyújtották volna őket. Pont, mint a felfekvés

esetében, csak kisebb kivitelben. Egy közönséges sebbel csak ritkán

történhet hasonló, és akkor is csak úgy fejlődhet a bőr alatt gáz, ha

valahogy véletlenül vagy direkt emberi ürülék fertőzi meg.

Jobban megnéztem a sebet. Talán napokig tartották egy olyan cellában,

ahol nem volt WC, vagy maga a gyilkos nyomott ürüléket a sebbe.

Bármelyik is, a tett pusztító, gonosz, embertelen volta fejbe vágott, és

visszarántott abba az éber rémálomba, ami azóta kísértett, hogy elkezdtünk

dolgozni a testtel.

Egyszerre voltam a balzsamozóban és egy alagsorban, előbbiben Janella

Willis holttestével, utóbbiban pedig a síró, sikító áldozattal – nem egyszer,

hanem egyszerre százszor és ezerszer éltem át, a különböző valóságok

összefonódtak, és körüljártak. Átdöftem, megégettem, eltörtem a csontjait.

Néha nevettem, néha dühödten káromkodtam, néha pedig egyszerűen csak

ott voltam, belevesztem az árnyékba. Az elmém egy része élvezte az

érzést, egy másik elemezte a helyzetet. Megpróbáltam mindkettőt kizárni,

kétségbeesetten igyekeztem másra gondolni, de túl sok volt egyszerre.

Inkább az elemző énemhez fordultam, hátha legalább valami hasznos

információt nyerhetek általa, és rájöhetek valamire, ha átélem a jelenetet.

Ehelyett Brooke-ot képzeltem oda a nő helyébe, és egyszerre ijesztett meg

és spannolt fel minden sikolya.

Nem! Nem hagytam, hogy belesüllyedjek. Nyitva volt a szemem, de

sötét képzelgések homályosították el a pillantásom. Az asztalon fekvő nő

Brooke volt, a hasürege tárva-nyitva tátongott. Ne! Brooke-ot ne!

Próbáltam teljesen elvetni a gondolatot, de túl gyenge voltam. Legfeljebb

átalakítani tudtam, hogy valami kevésbé rémisztő képet lássak.

Mary.

Mary gyönyörű volt, de semmit sem jelentett nekem – így könnyebb volt

elviselni a gondolatot. Brooke-ról fantáziálni nem tűnt helyénvalónak,

mintha elárulnám őt, de ha Maryvel tenném ezt… Nem éreztem kötődést

Mary iránt. Így nem árulok el senkit. Belekapaszkodtam a képbe –

felidéztem Mary alakját, a bőre színét, a haja sötétbarnáját. Már ott is

feküdt az asztalon. Könnyebben lélegeztem.

Most, hogy irányításom alá vontam az agyam, rájöttem, hogy az asztal

szélét markolom fél kézzel. Ki kellett jutnom innen. Anya sóhajtva lépett

be a szobába, én pedig a másik kezemmel is megragadtam az asztalt, és

tettem egy lépést az ajtó felé.

Képes vagyok rá – hajtogattam magamban. – Kilépek a helyzetből. A

gondolataimnak talán nem vagyok ura, de a tetteimnek igen.

Anya mondott valamit Margaretnek Ronról és a telefonbeszélgetésről.

Nem figyeltem. Le kellett lépnem.

Még egy lépés. Már meg is van.

És aztán az ajtó megint kinyílt, és ott állt Lauren, az arca bedagadt, a

szeme felpüffedt egy ütéstől és a könnyektől.

– Mi történt? – kiáltott fel anya.

Lauren nyüszített, mint egy elhagyott kiscica a veszélyes vadonban.

Szavai kuszák voltak a megrázkódtatástól és zavarodottságtól.

– Megütött.

A világ széthullott. Szörnyeteg úr felüvöltött bennem, olyan hangosan,

hogy anya, Lauren és Margaret is hallotta. Döbbenten néztek rám, én pedig

kirohantam a szobából.

Pusztuljon! Pusztuljon!

A zavarodottságom dühbe fordult, és a mély kényszer, hogy öljek,

tűzforróan tomboló érzelemviharrá nőtt. Nincs mire várni! Most tedd meg!

Úgy botladoztam végig az előszobában, mintha eltévedtem volna a saját

otthonomban, aztán végül kijutottam, és mélyet szippantottam a friss

levegőből, mintha fuldokolnék.

Öld meg! Visítson!

NEM!

Még korán volt, de a napfelkeltében a várost betöltötte a szellemfényű

derengés. Megálltam, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, aztán a

kocsimhoz léptem, és beindítottam. Valamit tennem kellett. Csikorogtak a

kerekek, ahogy a gázra léptem, a fejemben Curt ugyanilyen nyikorgó

vonyítással válaszolt. A sarkon kényszerítettem magam, hogy az ellenkező

irányba hajtsak, ne a háza felé. Vadul és kiszámíthatatlanul vezettem,

mintha küzdenék a saját kezemmel.

Nem fogok ölni!

Hát?

Erőszakosan nyomtam a lábam a gázra, a padlóig tapostam. Hagytam,

hogy a sebesség állatias izgalma kiűzze a ködöt az agyamból. Amikor

sikerült, lelassítottam, és válaszoltam magamnak.

Tűz.

Éreztem a belsőmben forrongó késztetést, mintha a düh feszültsége

remegne és rázkódna bennem, akár egy élőlény. Csak a tűz csillapíthatja le.

A tűz.

Erőszakosan hajtottam az öreg raktárig, csúszva parkoltam le a tisztáson.

Kimásztam a kocsiból, és bevágtam az ajtót. Tetszett a reccsenő csattanás,

ahogy a csapódás ereje megrázta az egész kocsit. Senki sem járt a

környéken. Beviharzottam az épületbe, hogy valami gyújtóst keressek.

Benzin nem volt nálam, de a festékes dobozok még ott hevertek.

Felkaptam az egyiket, és a tartalmát a matracra és a fakupacból ácsolt

máglyára borítottam, amelyet a legutóbb építettem. Egy másikat is

felkaptam, és a falhoz vágtam. Csattanva ért földet, és gyúlékony tartalma

szanaszét spriccelt a csarnokban. Belerúgtam egy hordóba, hogy dőljön el,

de nem tette, úgyhogy újra és újra és újra belerúgtam, és élveztem, hogy

elönt az adrenalin. A hordó egyre, egyre csak ellenállt. Végül eldőlt.

Eszembe jutott, ahogy Curt üthette Laurent, és újra ordítanom kellett.

Artikulálatlanul, állatiasan, őrülten visszhangzott az üvöltésem a raktárban.

Belekotortam a zsebembe, és előkaptam egy doboz gyufát – enélkül

egyetlen piromániás sem indul el otthonról –, majd remegő kézzel húztam

ki belőle egy szálat. Megfordítottam, és a gyufafejet az oldalán lévő

csíkhoz helyeztem, aztán durván húztam végig rajta. A fej életre lobbant,

meggyulladt, és az egész dobozt meggyújtottam vele. Éreztem a bizsergést,

ahogy lángra kapott; gyorsan, durván kezdtem zihálni, és a tűzlabdát az

alkohol áztatta matracra dobtam. A lángok azonnal világos lobbanásban

hullámzottak fel, ahogy bekebelezték az üzemanyagot, aztán lecsitultak.

Hamarosan már a matrac égett, nem a festék. Közelebb léptem. Gyönyörű

volt.

A tűz átterjedt más dolgokra is. A raklapokra, amelyeket rámáglyáztam,

a közeli lécekre, a festéktócsára a padlón. Figyeltem, ahogy egyik tárgyról

a másikra mozdul, néha fut, néha komótosan cammog vagy éppen ugrik, de

mindig mozog, egyre nő, és táncol benne az öröm. Ott volt egyáltalán a

macska? Nem foglalkoztam vele – hadd égjen! Addig maradtam, amíg

biztonságos volt. Megízleltem, milyen lazítani. Pont erre vágytam!

Hatalomra! A tűz követte a parancsomat, istennek éreztem magam!

Lassan hátráltam, és figyeltem, ahogy az ablak mögött táncolnak a

lángok. Ahogy a küszöbön álltam, láttam a szemem sarkából, hogy valami

megmozdul. Egy fehér macska rontott ki a menedékéből a nyitott ajtó felé.

Kiszámítottam az iramát, és pont akkor rúgtam bele az ajtókeretbe, amikor

elszaladt volna mellette. Hallottam, ahogy fúj és nyávog, mert a rúgásom a

falhoz szorította. Elkaptam a farkát, és durván rántottam föl, majd a falhoz

vágtam az állatot. Megint felnyávogott, én pedig ismét a falhoz vágtam az

ajtó másik oldalán. Gyomorforgató reccsenéssel csapódott neki.

– Tényleg ezt akartad? – kiáltottam. – Ezt akartad?

Hátralendültem, és behajítottam a macskát a narancssárga lángok közé.

Keresztülhasított a levegőn, és egy farakásba csapódott. Hallottam, hogy

vékony, reszelős hangon felnyávog, aztán már nem bírtam a hőséget,

kihátráltam az épületből.

12

– Láttad, mit csinált vele. Tényleg nem tehetsz semmit?

Két nap telt el azóta, hogy Curt megütötte Laurent, de a nővéremnek

esze ágában sem volt feljelenteni, és így a hatóságok sem léphettek. Anya

az első napot végigkiabálta – többnyire a telefonba tette ezt, de azért mi is

megkaptuk a magunkét –, ekkorra viszont már teljesen kimerült. A

telefonálgatást azért folytatta, mert mindenkitől azt kérte, tegyen valamit és

mentse meg a lányát; de amilyen erőtlenül és beletörődően érvelt, azok,

akik segíthettek volna, már mind nemet mondtak.

– Igen, asszonyom, ismerem a jogszabályokat, én is azok alapján

pereltem be a férjem, így nagyon is jól tudom… – Szünet. – Nem, nem

házasok. De mi köze ennek ehhez? Az erőszak talán csak akkor bűn, ha a

férje követi el?

Én egész idő alatt a szobámban húztam meg magam; kétségbeesetten

vágytam rá, hogy elhagyhassam a házat, viszont féltem, hogy

letartóztatnak. A raktár porig égett, és a lángok valahogy átterjedtek a

környező fákra is; a tűzoltók egész nap és csaknem egész éjjel dolgoztak.

Persze előbb leléptem onnan, mint hogy bárki más odaért volna, de szinte

rögtön gyújtogatásra gyanakodtak. Nagyobb biztonságban voltam otthon.

A macska viszont a tűznél is jobban megrémisztett. Megöltem egy

macskát. Soha nem tettem még ilyet, és ez megrémített. Az előző évben

több szabályomat is megszegtem, de mindig jó okkal. Észérvek alapján

döntöttem úgy, hogy Mr. Crowley után leselkedem, mert ez segíthetett,

hogy megállítsam. Alaposan kiterveltem, hogy a feleségére támadok, mert

csak így csalhattam csapdába, és végül azért öltem meg őt, mert ez volt az

egyetlen módja, hogy megmentsem a várost. Ezek mind gondos, fájdalmas

döntések voltak; minden egyes szabályszegés előtt mérlegeltem a lépésem.

A macska viszont – a macska más volt. Egy ösztönös, sürgető érzés, a

pillanat hevében született döntés, ami csak akkor tudatosult bennem

teljesen, amikor már az egész véget ért. A korábbi döntéseimnél én

hagytam cselekedni Szörnyeteg urat. A raktárnál Szörnyeteg úr maga

cselekedett.

Ha pedig egyszer átvette az irányítást, átveheti újra. Bele se mertem

gondolni, mikor és hol csap le megint, és mit tehetnék ellene.

– Kérem… A lányomat megtámadták. Brutálisan bántalmazta a

közösségük egy tagja, aki még most is szabadlábon van. Nem, nem túlzok!

Beszélhetnék a felettesével?

A szobám padlóján gubbasztottam, kulcsra zárt ajtó mögött, az ágy és a

fal közé préselődve. A fejemre húztam egy párnát, de így is hallhattam a

kiabálást.

– Halló, Forman ügynök? April Cle… – Szünet. – Igen, tudom, és

elnézését kérem, amiért újra felhívtam, de… – Szünet. – De velük már

beszéltem, és tehetetlenek. – Szünet. – Nem, vele is beszéltem… – Szünet.

– Magának mégiscsak…

Rengeteg bogár élt a raktárban. Valószínűleg mindet megöltem. Vajon

ezzel is megszegtem a szabályt? Tuti, hogy rengeteg bogarat öltem már

meg életem során – az ég szerelmére, még a szélvédőmre is felkenődött jó

pár! Érezzek talán bűntudatot minden egyes példány miatt? Ezt a

gondolatot alaposan körbejártam. A bogarak talán még elmennek. Úgyse

éreznek semmit, nem érdekli őket, mit teszünk velük, és mást sem érdekel,

úgyhogy el is bíbelődhetek velük. Amúgy is erre valók, hát nem? Semmi

másra nem jók. Ki kéne mennem és keresnem egyet – csak egyetlenegyet.

Nem is ölném meg, csak kitépném egy szárnyát vagy lábát. Csak ennyi.

Senki se venné észre.

– Halló, a családon belüli erőszak telefonszolgálata? April vagyok,

Claytonból… – Szünet. – Igen, Clayton megye. – Szünet.

– A rendőrséggel már beszéltem, ők nem… Igen, tartom.

Felálltam, hogy kimenjek. Egyetlen bogárra volt szükségem – egy

apróra, mondjuk egy katicára. A járda egyik repedésében ugyan rengeteg

hangya mászkált, egyetlen lépéssel több tucatnyit eltaposhattam volna, de

azzal nem értem volna célt. Egy gyors hangyataposás nem elégített volna

ki. Egyetlen bogárra vágytam, amivel elszórakozhatok, és figyelhetem, mi

történik, ahogy egyesével kitépem a lábait. Szerettem volna, ha én

kínozhatom meg, egy tudatos elme, és nem az időjárás. Kinyitottam az

ajtóm, és az előszoba felé vettem az irányt, remélve, hogy kiszökhetek,

mielőtt anya megállítana. Három lépésre voltam a bejárati ajtótól, amikor

kopogtak.

Anya vörös szemmel, elgyötörten pillantott fel a telefonkönyvből. Üres,

értetlen tekintettel bámult az ajtóra, mintha nem lenne biztos benne, mi

történt. Újra kopogtak.

– Lássuk, ki az – tért magához.

Kinyitottam az ajtót, és görcsbe rándult a gyomrom. Lauren állt kinn, a

szeme feketéllett, arcára pedig csíkokat szántott a felszáradt könny.

Elkínzott mosolyt vetett rám, és megérintette Rob Anders ütésének helyét

az arcomon.

– Ikrek vagyunk – mondta lágyan. Ujjal az arccsontomhoz értek,

közvetlenül a vékony heg alatt, ahol Rob felszakította a bőrt.

– Ugye, észhez tértél végre? – kérdezte anya, miközben felállt. – Ha kell,

maradhatsz…

– Nem. Azért jöttem, hogy leállítsalak – felelte Lauren. – Próbáltalak

hívni, de képtelenség elérni téged, mert állandóan a telefonon ülsz. Ne

hívogasd folyton a rendőrséget!

– De hát szólnod kell nekik!

– Nem, nem kell! Nézd, aznap, amikor idejöttem, csak meg voltam

ijedve és össze voltam zavarodva, de már nem vagyok. Tudom, talán nem

érted, de…

– Azt hiszed, nem értem? – Anya előrelépett. – Pontosan tudod, min

mentünk keresztül! Hogy mit művelt velem az apád!

– Apát csak ne keverd ebbe bele! – kiabálta Lauren. – Neki semmi köze

ehhez. Curt nem olyan, mint apa, és én sem vagyok olyan, mint te. Curt

tényleg szeret engem, és megbeszéltük a dolgot, soha többé nem fog

megismétlődni, és…

– Ne légy ostoba, Lauren! – kiabált anya is. – Hogy hiheted…

– Nem azért jöttem, hogy üvöltözz velem!

– Nem, azt otthon is megkaphatod!

Megfordultam, hogy visszavonuljak a szobámba, de anya megragadta a

karom.

– Te sem mész sehová – közölte velem –, ez rád is legalább annyira

tartozik, mint ránk. Mondd meg neki, hogy hívja fel a rendőrséget!

– Johnt hagyd ki ebből… – mondta Lauren.

– Gyerünk! – szólt rám anya.

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, tehetetlenül bámultam rá, és nyugodt

képeket képzeltem magam elé: a Flúgos-tó télen, én egymagam a

csendben; aztán az utcánk éjjel, amikor semmi sem mozdul; egy holttest a

balzsamozóasztalon, moccanás nélkül, némán.

– Nem élhetsz így – szólt rá anya, majd rám nézett. – Mondd meg neki,

hogy nem élhet így!

– Én szeretnék kimaradni ebből – motyogtam.

– Még hogy ki akarsz maradni belőle! – kiabált anya. – Mindig mindent

túlreagálsz, most meg semmi mondandód?

– Szeretnék kimaradni ebből – ismételtem.

– Az már nehezen fog menni! Tényleg én vagyok az egyetlen normális

ember? Az egyetlen a világon, aki szerint igenis komoly dolog, ha a

lányomat megverik? Hogy ilyenkor érdemes tenni valamit? Úgy értem…

Lauren, kicsim… Magaddal nem is törődsz?

– Nem is tudom, minek jöttem ide. – Lauren megfordult, hogy távozzon.

– Mintha a világ legrosszindulatúbb falához beszélnék.

– Azért jöttél, mert tudod, hogy én segíthetek neked – szólt rá anya

keményen, és követte Laurent a lépcsőn. – Én is átestem ezen, és tudom,

min mész keresztül.

– A saját kapcsolatod elszúrtad, de nem fogod elszúrni az enyémet is! –

vágott vissza Lauren ridegen. Félúton járt a lépcsőn.

Anya elnevette magát – az a fajta száraz, erőtlen nevetés volt ez, ami

valahol a sikoly és sírás közt félúton állapodott meg.

– Tényleg azt hiszed, hogy elszúrtam? Hogy az én hibám volt a szemem

alatt a monokli, a törött bokám, a válás? – A hangja egyre reszelősebbé és

elkeseredettebbé vált. – Azt hiszed, a te monoklid a te hibád? Erről van

szó?

Kinyílt az ajtó, de Lauren elviharzásának zaja helyett Brooke-ot

hallottam meg.

– Öö, helló! – köszönt vidáman. – Te Lauren vagy, ugye?

– Igen – válaszolt Lauren lassan. Nem ismerte fel Brooke-ot. – Johnhoz

jöttél?

– Szia, Brooke! – szólt le anya a lépcső tetejéről, és gyorsan megtörölte

a szemét. – Gyere csak fel, drágám!

– Nem akarok zavarni…

– Nem zavarsz. – Anya a nappali felé intett. – Minden rendben. Gyere

csak be!

– Mi történt a szemeddel? – érdeklődött Brooke.

– Johnnak is ilyen – felelte Lauren kitérőn. – Családi vonás.

Anya rosszalló pillantást vetett rá.

– Remélem, jól vagy azért – mondta Brooke.

– Épp menni készültem. – Lauren felkiabált: – Szia, John!

Egy pillanatig tétováztam, aztán meghallottam az ajtó zsanérjainak

nyikordulását és visszakiabáltam: – Szia, Lauren!

A lépcső recsegni kezdett a közeledő léptek alatt, és anya félreállt, hogy

beengedje Brooke-ot. Ugyanolyan élénk, nyárias színű ruhákban volt, mint

általában, én meg ott szégyenkeztem a gyűrött, fekete pizsamámban; azzal

még nem foglalkoztam, hogy felöltözzek.

– Helló, John! – Elkerekedett a szeme, és nevetett. – Bárcsak én is

pizsamában lehetnék!

– Hát igen – feleltem. Anya összevont szemöldökkel állt mögötte, a

lépcső felé figyelt, nyilván örömmel ment volna Lauren után, hogy

folytathassák a vitát.

– Jaj, nem! – jött zavarba hirtelen Brooke. – Nem úgy értettem… Nem

gúnyolódni akartam. A francba! – Szorosan lehunyta a szemét. Kínos

csend támadt, aztán Brooke újra elmosolyodott. – Őrületes éjszakánk volt a

múltkor, mi?

– Aha. – Odakinn becsapódott Lauren kocsiajtaja, és egy másodperccel

később felbőgött a motorja.

– Szóval… Öö… Tudom, butaság, de… Írtam neked egy verset.

Rábámultam.

– Egy verset?

– Tudom, ez olyan nyálas, de anya ötlete volt. Vagyis a vers anya ötlete

volt, de amiről szól, az az enyém, szóval nehogy azt hidd, hogy… –

Zavartan forgatta a szemét, aztán elvigyorodott. – Ezt most jól elszúrtam,

mi?

Anya némán sírt mögötte.

Kivártam egy pillanatig.

– És elhoztad?

– Ó, bocsi, csak ideges vagyok… Igen, tessék! – A kezembe nyomott

egy darab papírt. – Csak egy rövid versike, nehogy valami szonettet várj,

aztán meg… Mindegy, ez az.

Megint elvigyorodott, rám nézett és nem mozdult.

– Gondoltam, elszavalom neked – tette hozzá –, de utána el is ásnám

magam, olyan ciki lenne, úgyhogy egyedül kell megbirkóznod vele, bocsi.

A papírra néztem. Négy sor állt rajta, lekerekített, kicsit cicomás

kézírással, ami arról árulkodott, hogy először megírta, majd a kész művet

átmásolta erre a lapra, hogy jól nézzen ki.

Együtt láttunk Örömtüzet sötét éjszakán,

De nem volt abban semmi öröm, majd’ránk tört a frász.

Mi lenne, ha megpróbálnánk még egyszer talán?

Találkozzunk holnap este, ha kíváncsi vagy rám.

Vagyis megint eljönne velem randira – a történtek után is, a sok

szörnyűség után is, amit múlt héten csináltam, randizott volna velem. Én

meg közben azt se tudtam, bízhatom-e még magamban.

– Tudom, bugyuta vers. – A tekintete a padlóra siklott. – De murisnak

tűnt, mert a múltkori randit nem sikerült ugye rendesen befejezni…

Mondjuk el se nagyon kezdtük, és hát…

A halottasház már nem volt elég, hogy kiengedjem a fáradt gőzt, a tűz

sem vált be – sőt, attól csak még idegesebb lettem. Talán Brooke mellett

felejthetek, és normálisnak érezhetem magam.

Csücsörített, és lassan elpirult. Rádöbbentem, hogy én még semmit se

mondtam.

– Oké – mondtam gyorsan. – Klassz. – Rögtön felvidult.

– Holnap este?

– Jó, öt körül?

– Rendben. – Rövid szünetet tartottam. – És mit szeretnél csinálni?

– Arról majd én gondoskodom! Te elég, ha magadat hozod. Meg a kocsit

– nevetett.

– Oké. Akkor ötkor nálad.

– Szuper! Remek! – Megfordult, rámosolygott anyára, majd integetett és

vígan lerobogott a lépcsőn. – Holnap találkozunk!

– Szépen vagyunk – mondta anya. Belépett a lépcsőfordulóból, és

becsukta az ajtót. – Egyetlen családtagunk büszkélkedhet normális

párkapcsolattal, az is szociopata. – Erőtlenül nevetett, aztán leült a

kanapéra.

A fejemben egy halk hang azt sugdosta, hogy ez az egész rossz ötlet.

Furcsa, a hang általában arra biztat, hogy kövessem Brooke-ot, és

nekem kell lebeszélnem róla. Heh.

13

A ház mögött álló fák tövében felhalmoztam egy kis fekete

tücsökkupacot. A bogarak szárnya vadul verdesett, mellette ott feküdt egy

kupac tücsökláb, ami úgy festett, mint a műanyagforgács. A lábaik nélkül a

tücskök kétségbeesetten vonaglottak, a toruk úgy tekergőzött, mint a

tömzsi kisujjak. A szárnyuk csapkodta a levegőt, a port, küzdött a

gravitáció ellen – nem tudtak elszállni, kellett volna a lábuk, hogy

elrugaszkodhassanak. Élvezettel figyeltem.

Azt hittem, a lábuk vérezni fog, vagy ha vér nem is, majd folyik belőle

valami trutyi, ami a tücskökben van, de az ízeik úgy pattantak el, mint

szirom a virágról, egészben. Nem voltak sebek. Eltemettem a vonagló

kupacot, és elkezdtem készülődni az esti randimra.

Brooke-nak semmitől sem kellett tartania. Nem jelentettem veszélyt – és

ennek számtalan oka volt. Először is a szabályaim nem engedték, hogy

rosszat tegyek, és napok óta szigorúan betartottam őket. Másodszor pedig

ott volt az egyszerű tény, hogy anya egész nap nem tartózkodott otthon;

először Margarethez ment, onnan pedig Laurenhez, és megpróbálta

meggyőzni, hogy jelentse fel Curtöt családon belüli erőszak miatt. Én

megpróbáltam az egész ügyet kizárni az elmémből, helyette kellemes

gondolatokkal, és nyugtató mantrákkal töltöttem meg a fejem. 1,1,2,3, 5, 8,

13,21. Megszállt a béke, és egy békés elme nem bántaná Brooke-ot.

A harmadik ok pedig a tücsökkupac volt: az erőszakos vagy veszélyes

ösztöneimet elcsitítottam, és a bogarakkal együtt mind a földbe temettem.

Szörnyeteg úr boldog volt, ahogy én is, és a világ is.

Megálltam a fák között a házunk mögött. Brooke otthona tőlünk kicsit

jobbra feküdt, láttam a tetejét. Télen napokat töltöttem az erdőben egy fán,

Brookék háza mögött, és figyeltem őt az ablakán keresztül. Sosem húzta be

a függönyt, nem félt, hogy olyan magasan megláthatják, mivel az utcánk

Clayton legvégén húzódott, és a házakon túl csak több kilométernyi erdő

terült el.

Természetesen ezt már abbahagytam – veszélyesen sokat gondoltam

Brooke-ra, eleve ezért igyekeztem kerülni. De most minden megváltozott.

Egyre több időt töltöttem vele, és ő még többet követelt. Bűntudat nélkül

gondolni sem tudtam rá. És a szabályaim is éltek még, nem tehettem

semmi rosszat.

Egyet viszont mindenképpen meg kellett változtatnom. A legutóbb

hülyén éreztem magam, hogy fogalmam sem volt róla, milyen blúz van

rajta. Nem a mellét akartam bámulni, csak tudni akartam, mit visel. Ebben

nincs semmi rossz.

A házuk mögött álltam, még mindig vagy húsz méterre, a fák

takarásában. Innen ráláttam az ablakára, de túl világos volt, hogy belássak

rajta – különben sem azért voltam ott, épp csak arra jártam. Bár, ha

belátnék, láthatnám, mit vesz fel, és összeöltözhetnénk. Még sejtelmem

sem volt róla, hogy mit fogunk csinálni. Valami puccosat? Valami

poénosat? Vagy egyiket sem? Lehet, hogy rossz ruhát választok, és

elrontom az egészet!

Ne csináld!

Mozgást láttam az egyik alsó ablaknál. Csak egy gyors pillantás, nem

akarok leskelődni utána. Ha bekukkantok, az még nem leskelődés. Csak

épp erre jártam, és véletlenül megláttam, mit visel. Mi rossz van ebben?

Talán még jól is jöhet. Végül is biztos rosszulesne neki, ha nem

alkalomhoz illően öltöznék. Igen, szinte tartozom neki azzal, hogy belesek.

Végül is ő hívott el randizni, az a minimum, hogy megpróbálok

tisztességesen felöltözni.

Közelebb lopóztam. A pillantásom oda-vissza vándorolt a két hátsó

ablak között. Üveg tolóajtó vezetett ki a konyhájukból a teraszra. Mozgást

láttam mögötte. Vajon Brooke volt, vagy az anyja? Az ajtó hirtelen tárult

ki, egy fa mögé húzódtam. Pöttöm alak száguldott a teraszra, Brooke

öccse, Ethan. Mi lenne, ha meglátnának? Vajon lemondaná a randit?

Leguggoltam, és hátrafelé kezdtem araszolni a bokrok takarásában, amikor

hirtelen egy tiszta és gyönyörű hang csendült fel a házból.

Brooke.

Lassan felemelkedtem, és kicsit oldalra döntöttem a fejem, hogy kilássak

a fák mögül. A küszöbön állt, és Ethan után kiabált. Rövid farmer volt

rajta, mint mindig, hozzá egy rózsaszín virágos fölsőt viselt. Csodásán

festett. Ethan visszafutott, és Brooke bezárta az ajtót.

Na ugye? Mi rossz volt ebben? Jól tettem, hogy félredobtam a szabályt,

és megengedtem magamnak, hogy akkor nézzek Brooke-ra, amikor akarok.

Tökéletes lesz a randink.

Otthon kiválasztottam a ruháimat – kényelmesen öltöztem, hogy

összepasszoljunk –, aztán letusoltam, és vagy ötször megmostam a kezem,

hogy ne lehessen érezni rajta a föld és a tücskök szagát. Az egész napomat

elfecséreltem az erdőben, és lassan mennem kellett érte, úgyhogy gyorsan

öltöztem, felkaptam a pénztárcámat, és a kulcsomat a komódomról.

Mellettük ott feküdt egy régi zsebkés még cserkészkoromból; egypár napja

csak úgy szórakozásból elkezdtem élesítgetni. Vajon magammal vigyem?

Nem valószínű, hogy szükség lesz rá, de sosem lehet tudni. Ha a tónál

nálam lett volna, levághattam volna a zsinórokat a holttestről. Ráadásul

még mindig nem tudtam, miféle randit tervez Brooke; simán

találkozhatunk egy meglazult csavarral vagy egy túl szorossal, az is lehet,

hogy ki kell majd nyitni egy üveget, vagy felszúrni egy konzervet. Végül is

Brooke nagyon lazán öltözött, és a múltkor azt mondta, szeret horgászni a

tónál, úgyhogy még az is lehet, hogy ki kell zsigerelnem és filéznem egy

halat.

Ne vidd magaddal!

Hülyeség! Miért ne? Ez a kés tökéletesen szelne bele a hal húsába, és

választaná el tisztán a bőrtől. Brooke imádná. Zsebre vágtam, és

elmosolyodtam. Ideje érte menni. Korán értem a házuk elé, és bekopogtam.

Odabenn valaki kiabált, aztán lábdobogást hallottam a lépcsőn. Brooke

széles mosollyal nyitott ajtót. Másik póló volt rajta: egy kék, fehér, fekete

farkasfogmintás. A szemöldököm összevonva léptem hátra.

– Szia, John! – köszönt.

Miért öltözött át?

– Jól vagy? – kérdezte.

– Igen – feleltem egy műmosoly kíséretében. Ezernyi ok versengett az

agyamban: rájött, hogy megláttam, és bosszúból vette át; nem volt benne

biztos, ezért máshogy öltözött, hogy a reakciómból rájöjjön, figyeltem-e.

De nem is fontos a miért, a lényeg, hogy más volt, mint amit vártam, és ez

rosszulesett. A délután során elképzelt jelenetek mind széthullottak,

hamisnak és betegesnek tűntek ezzel az új, ismeretlen, váratlan pólóval

szemben.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte. – Betegnek tűnsz.

Aggódott értem, vagyis törődik velem. Hülyeség, hogy így felhúztam

magam a pólón. Nem is a póló zavart, inkább a változás – a megrázó

különbség az élénk fantáziáim, és a tompa és rideg valóság között. Ez az új

póló is csinos volt. Testhezálló, de laza, szépen kiemelte a vonalait,

mégsem mutatott túl sokat. Túl kéne tennem magam a dolgon.

Elé léptem, és újra elmosolyodtam.

– Jól vagyok. Jó lesz a póló.

– A póló? – Összezavartam, gyorsan kellett gondolkodnom.

– A gallérja szúrt, de már jó. Mehetünk?

– Aha. – Felkapott egy vászontáskát az ajtó mellől, és kilépett a tornácra.

Hosszúnadrágot viselt rövid helyett, hosszú szőke haja laza hullámokban

omlott alá. Gyönyörű volt. Hagytam, hogy a pillantásom elismerően fusson

végig rajta tetőtől talpig, amíg a vállára kapta a táskát. Vékonyabb volt,

mint Mary, kevésbé formás, de valahogy elegánsabb. A két lány

különbsége szöget ütött a fejembe; Brooke más szinten járt, előkelő és

kecses volt. Követtem a kocsihoz.

– Ma szerencséd van – mosolygott rám. – Apa azt mondta, múltkor

kivallatott, és átmentél a vizsgán, úgyhogy ezért most békén hagy.

– Átmentem? – kérdeztem.

– Mindenki más teljesen kiakadt, amikor megtalálták a holttestet,

egyedül te voltál elég bátor hozzá, hogy odamenj.

– Mert a holttestekben nincs semmi ijesztő – feleltem. – Ha

belegondolsz, a holttestek a legártalmatlanabbak a világon, végül is nem

árthatnak neked. Kivéve persze, ha utána nem mosol jól kezet.

Brooke felnevetett, majd megállt az ajtaja mellett. Ezúttal gond nélkül

kinyitottam neki, kiélveztem a kilincs tiltott érintését.

Amióta véget ért a suli, nem ült az autómban, de az ajtaja még mindig

különleges volt; olyan régóta tartozott Brooke-hoz, hogy nem hiszem,

hogy ez valaha is megváltozik. Megkerültem az autót, és elővettem a

slusszkulcsomat.

– Hova megyünk? – kérdeztem.

– Kezdjük az elején – emelte fel az ujját, hogy játékosan csendre intsen.

– Még nem öltöztél fel.

Magamra néztem.

– Nem?

Éppen ettől féltem. Hiába igyekeztem, mégis elrontottam. Ő sokkal

jobban kiöltözött. Biztos egy undorító nyominak tűnök mellette.

– Hát John és Brooke felöltöztek – mosolyodott el –, de mi most nem

John és Brooke vagyunk, hanem turisták.

Mi? Erre nem számítottam.

– És hova fogunk utazni?

– Meglátogatjuk Clayton egzotikus városkáját. – A táskájába túrt, és

előhúzott egy kupac ruhát. A kezembe nyomott egy hawaii-mintás inget. –

Vedd fel!

Minden várakozásom darabjaira tört. Azt hittem, pecázni megyünk majd,

vagy moziba, de ez nem szerepelt a tervek között. Vagy egy tucatszor

játszottam le a délutánt a fejemben, de még csak hasonlót sem képzeltem

el.

Brooke még több ruhát rángatott elő a táskájából – egy élénk hawaii

inget magának, és egy nagy fekete kamerát színes pánttal nekem. Nem

nagyon randiztam még, ez volt életemben a második alkalom. Még sosem

láttam hawaii inges tiniket a városban, de lehet, hogy ez ilyen randizós

szokás volt.

– Tudsz jó akcentusokat? – kérdezte Brooke.

– Nem igazán.

– Nekem is csak a buta orosz megy – kapott fel egy széles karimájú

kalapot –, de gondolom, az is megteszi.

Nem tudtam, mit felelhetnék. Olyan jól éreztem magam most, hogy

végre beszélhettem Brooke-kal és ránézhettem, hogy az bármilyen

áldozatot megért. Megszorítottam a kezemben pihenő hawaii inget. Csak

bámultam, és közben próbáltam valami vicceset mondani.

– Úgy érted, az akcentusod hangzik bután, vagy olyan az akcentusod,

mintha egy buta orosz beszélne? – kérdeztem. Hű, ennél azért több is telik

tőlem!

– Nyjém gúnyjol áz ákcentusom – mondta vaskos hangon. Úgy hangzott,

mint valami főgonosz egy Bond-filmben. Biztos sokat gyakorolta. – Tjéé

vágy Borrisz, éjn meg Nyátásá. Húzd föl az inget!

Figyeltem, ahogy a pólója fölé kapja a saját ingét. Ugyanolyan tiltott

izgalommal töltött el az, hogy megszorítások nélkül lehetek vele és

bármikor ránézhetek, mint az, hogy kinyitottam az ajtóját. Kihúzta a haját a

túl méretes ing alól, követtem a pillantásommal, ahogy az arany hullámok

visszaomlanak a hátára. Furcsán disszonáns volt a kép: még mindig

Brooke-ot láttam, az elérhetetlen álomképet, ugyanakkor át is változott

valaki valóságossá és nagyon is elérhetővé.

Csak maradj a szabályaidnál!

– Tudod – mondtam –, ha jobban megismer az ember, kiderül, hogy elég

fura vagy.

Brooke színpadiasán vonta fel a szemöldökét.

– Nyjém téétszik á tjérv?

– Viccelsz? – kérdeztem, miközben felkaptam az inget. Egészen

megszédített, hogy valaki más lehetek. Mintha teljes egészében kiléptem

volna John Cleaverből. Borisz voltam, és Borisznak nincsenek olyan

problémái, mint Johnnak. – Szerintem szuper ötlet.

– Jjó! – Feltett egy cifra napszemüveget. – Ákkorr irrányj égy éttérrém, a

Djerrűs Burrgerr, á brrossúrrá szérrint iistenyji.

– Biztos, hogy a Derűs Burgerben akarsz enni? – kérdeztem. – Vannak

annál vidámabb helyek is.

– Nyjém tudhátod – ingatta szigorúan az ujját. – Borrisz nyjém ismérr

Kléjton.

Visszadőltem az ülésembe, úgy bámultam rá. Tényleg végig akarja

játszani a szerepét, ráadásul szigorúan fogja venni az ostoba szabályokat.

Hát, ha valamihez, az ostoba szabályokhoz én is jól értettem.

– De ha sosem jártam még itt, azt se tudom, hogyan jutunk oda.

Brooke győzedelmesen vigyorodott el, és egy összehajtott papírlapot

húzott elő a táskájából.

– Nyjém bájj – felelte. – Váán tjéérrkép nyjétről.

Elnevettem magam, és beindítottam a kocsit, ő pedig navigált.

Pontosan követtük az írott utasításokat, úgy tettünk, mintha nem

ismernénk a várost, és így is csak kicsivel érkeztünk meg később, mint

amúgy. Amint leparkoltunk, Brooke kipattant a kocsiból, elkapott egy nőt,

és a kezébe nyomta a fényképezőgépet.

– Nyjém vágyjunk idjéválósiják – Az akcentusa ugyanolyan vaskos és

bondos volt, mint a kocsiban. – Fényjkép!

A nő döbbenten nézett rá, aztán bizonytalanul bólintott. Brooke és én

megálltunk a viharvert Derűs Burger tábla előtt, és bután mutogattunk rá, a

nő pedig lefotózta. Brooke megköszönte neki, visszavette a kamerát, majd

megismételte ugyanezt odabenn is más emberekkel. Fotózkodtunk a

pultnál, a menüvel, még a rozoga játékvonattal is, amely a plafon peremén

futott. Figyeltem, ahogy könnyedén ugrik egyik beszélgetésről a másikra,

és mindenkit teljes zavarban, de vidáman hagy ott maga után. Végül

rendelt két „sájtos burrgért mégsütött burrgonyjávál”, és leültünk enni.

Beleharaptam az enyémbe, és elmosolyodtam, amikor megéreztem a húst a

fogam alatt.

– Tjétszik éz a hély! – Félbeharapott egy sült krumplit. – Jjó ámerrikáji

kájjá. Jjó kövérré csinyjál!

Egy izom a nyakában finoman összerándult, ahogy rágott. Ki-be, ki-be,

hullámzott a bőre alatt.

– Mi a következő? – kérdeztem.

– Mjindén félé – mondta. – Csják á szokásos tjurristá hélyék: á Kléjtoni

Tjörvényjszék, á cjipőmúzéum.

– Aha, szóval a cipőmúzeum! – vigyorodtam el az ötleten. A

cipőmúzeum csak egy bolond fickó háza volt, amit több száz polcnyi

cipővel és azzal kapcsolatos szeméttel töltött meg az élete során. Egyike

volt azoknak a klasszikus közép-amerikai helyeknek, amelyek csak a

giccsességük miatt álltak még. A környékbeli srácok mind röhögtek rajta,

de Claytonban nem volt más látnivaló, és ha Brooke-kal megyek, lehet,

hogy tényleg jó is lesz. Elképzeltem, ahogy lélegzet-visszafojtva fotóz le

mindent, amit lát, és közben úgy tesz, mintha teljesen elbűvölnék a cipők.

Elmosolyodtam.

– Tjurristák vágyjunk – mondta ártatlanul. – Táblá ázt mondjá, ménjünk

cjipőmúzéum, mégyjünk cjipőmúzéum.

– Szuper! Vagy hogy is mondják oroszul? Szputnyik.

Nevetett.

– Szputnyik?

– Így mondják oroszul, hogy szuper – feleltem. – A műholdat is

véletlenül nevezték így, de tényleg. Megépítették, ránéztek, és

felkiáltottak: Szputnyik! Aztán rajta ragadt. Azóta is szégyellik.

Brooke megint nevetett, és megrázta a fejét.

– Mármint szégyelljük. Végül is oroszok vagyunk! – Aztán visszatért az

akcentusához. – Most élőszörr vágyjunk külföld.

Mosolyogtam. Érdekes volt úgy gondolni magamra, mintha valaki más

lennék. Felszabadító. Mintha minden gondom, minden félelmem és

minden idegességem eltűnt volna. Békés volt a világ.

Bekaptam egy sült krumplit, és előredőltem.

– Szóval kicsoda Natasa és Borisz? Honnan ismerjük egymást?

Rám nézett, találkozott a tekintetünk, az olcsó műanyag napszemüvege

mögül figyelt engem.

– Égy Moszkvá méllétti kisvárosban nőttünk fél. Kléjtongrádban.

– Szóval egész életünkben ismertük egymást?

– Igjen, májdnem – felelte. – Rrégi bárrátok vágyjunk.

– Biztos jó barátok lehetünk, ha együtt vágtunk neki a világnak. Úgy

értem, Borisz nem utazgatna bárkivel.

Apró mosoly kúszott a szája sarkába.

– Nátásá sém.

Felé akartam nyúlni, és megérinteni a bőrét, érezni az ujjaimmal.

Sohasem engedtem meg magamnak, hogy erre akár csak gondoljak is, de

ettől nem szűntek meg az álmok. Minden éjjel láttam őt a

balzsamozóasztalon. Megmostam és átfésültem a haját, letisztítottam

sápadt, gyönyörű bőrét. Addig masszíroztam a hullamerevségtől szilárd

izmait, amíg el nem lazultak a kezemben. Voltak más álmaim is,

sötétebbek, de kiszorítottam őket az agyamból, mint mindig. Nem szabad

erőszakra gondolnom. 1,1, 2, 3, 5, 8,13.

– Tetszik ez az amerikai kirándulás. Kösz, hogy meghívtál!

– Kjöszönöm, hogyj éljöttél!

Az egész világ beszűkült, mint egy spirál, erre a pillanatra fókuszált.

Akartam – szükségem volt rá –, hogy megérinthessem a kezét. Régen nem

mertem volna, mert tudtam, milyen gondolatokat szülne. De az a régi John

volt. Az a John rá se nézhetett, neki tilos volt az érintés. De Borisznak

nem. Borisz kedvére nézhette. Borisznak nem voltak szabályai, sem

félelmei. Mi rossz van abban, ha megérint egy kezet? Az csak egy kéz,

valami a karja végén. A keze megérintette az asztalt, a padot, a kaját,

engem miért ne érinthetne meg? Kinyújtottam a karom, magabiztosan és

komótosan, és a kezére tettem a kezem. Az ujja finom és puha volt, mint az

álmaimban. Egy pillanatig tartottam, éreztem a bőre mintáját, a barázdákat

az ujjperceinél, az éles sókristályokat, amelyek odaragadtak a krumpliról.

Megszorította a tenyerem remegőn, izgatottan, élettel telin.

Elmosolyodott.

– Szputnyik.

Csak néztük egymást, egymásba láttunk, a lüktetés, amit az ujjunkban

éreztünk, megvilágította az egész világot – a színek mélyebbek, a vonalak

élesebbek, a hangok gazdagabbak és tisztábbak lettek. Egy kézzel ettünk

tovább, közben vigyorogtunk, mint az idióták, nem vettünk tudomást az

összefonódó ujjainkról, de el sem engedtük egymás kezét. Kapcsolat volt

köztünk, vibráló, elektromos, és…

…Valami nem stimmelt.

Eltaszigáltam a gondolatot, de most, hogy tudatosodott bennem, nem

tudtam megszabadulni az érzéstől. Akármilyen csodálatos is volt, valami…

hiányzott. Valami, aminek ott kellett volna lennie. Mint egy sötét, üres

lyuk a szép kirakósban. Megint az elvárásaim voltak túl nagyok, és most

dühös lennék, hogy valami nem az igazi? Nem. Százszor is, ezerszer is

elképzeltem ezt a pillanatot, és minden megvolt. Éreztem az izgalmat, én

irányítottam a helyzetet, Brooke gyönyörű volt és legalább olyan mohó,

mint én. Akkor mi hiányzott? Nem tudtam volna megmondani, de

megmételyezett.

Körbenéztem, hogy megtaláljam, mi nincs a helyén. Senkit sem

ismertem – senki sem nevetett, sírt vagy kiabált velem. A sarokban

duruzsolt a tévé, az italautomata lassan folyt, csöpp-csöpp. Láttam a

szalvétákat, a szívószálakat, a műanyagkéseket és –villákat a tárolójukban.

És akkor rájöttem.

A szemem megakadt a műanyagkésen. Villámcsapásként ért a

felismerés, hogy a kapcsolat köztem és Brooke között csak az árnyéka volt

annak az eget-földet rázó kapcsolatnak, amit egyszer már éreztem a

konyhánkban, amikor a kezemben kés volt, és anya rettegve hátrált előlem.

Akkor nem ketten voltunk, a lényünk összeolvadt. Egyek voltunk testben

és lélekben. Egy mindent elsöprő érzés fogott össze minket: a félelem.

Egyszerre mozdultunk, egyszerre éreztünk, és ugyanannak a gondolatnak a

két oldala járt a fejünkben. Egy tiszta, féktelen érzelemhullám volt,

olyasfajta kapcsolat, amit a szociopaták elvileg nem érezhetnek, de én

éreztem, és sokkal valóságosabb és hatalmasabb volt, mint bármi az addigi

életemben. Ez is lehetett volna olyan, lehetett volna sokkal jobb, de nem

volt. Ez volt az a bizonyos sötét, üres lyuk. Az álmáimban Brooke-kal

ugyanazt az intenzív kapcsolatot éltük át, és most, hogy végre elérkezett a

pillanat, a kapcsolat nem volt sehol. Miért? Valamit rosszul csináltam?

Vagy Brooke hibázott? Ránéztem, és láttam, hogy engem néz, már nem

volt vidám az arca, inkább aggódott. A hirtelen érzelemváltástól mérges

lettem, dühített, hogy eltépné ezt a már amúgy is vékony köteléket, de

lenyugtattam magam. Csak ugyanazt az ürességet érezte, mint én. De most,

hogy már tudtam, mi hiányzik, legközelebb készíthettem tervet, hogy

kikényszeríthessem, mint ahogy kifésülik a gubancot a hajból.

Nem volt elég, hogy megfoghattam a kezét. Több kellett.

– Nem hiszem el! – szólalt meg Brooke, a hangja tompa volt. – Nem

hiszem el!

Rólam beszél? Nem. Nem is rám nézett, hanem a tévére. Mindenki más

is a képernyőt bámulta némán és holtsápadtan.

Én is odafordultam, de már tudtam, hogy mit fogok látni.

– A rendőrség szerint a holttestet sokkal jobban eltorzították, mint a

többit – mondta a riporter –, de ugyanúgy kötözték meg. További

információkat még nem közöltek, de mindenkit arra kérnek a térségben,

hogy ha bármilyen nyommal vagy információval szolgálhatnak, jelentsék.

Csak önök, Clayton megye lakosai állíthatják meg a gyilkost.

14

– Eddig kettő-kettő az állás – mondta Brooke a kocsifelhajtójukon. Két

randi, egy-egy hulla. – Azért köszi, hogy eljöttél. Megpróbálkozol még egy

körrel? – Erőtlenül mosolygott.

– Naná. – Igyekeztem nem elképzelni, ahogy a teste a tóban lebeg. – Ez

mind csak véletlen.

– Attól még elég durva – felelte. Egy pillanatig némán álltunk.

– Hát, akkor viszlát holnap!

– Szia.

Kinyitotta az ajtót, a turistacuccaival kitömött táskáját maga mögött

vonszolva bement, én pedig bizonytalan léptekkel indultam meg a kocsim

felé. Egy újabb áldozat. Egy újabb üzenet a gyilkostól. Vajon ezzel mit

akart közölni velem? Több információra volt szükségem.

Forman kiszállt a helyszínre – láttam a tévében. Ő többet tudhat, de

vajon mivel vehetném rá, hogy megossza velem? Kért már tőlem korábban

segítséget, lehet, hogy most is elfogadná egy kis információért cserébe.

Talán a rendőrőrs közelében lófrálva is hallhatnék valamit. Ez az egy

lehetőségem maradt, muszáj volt élnem vele. Az elmém szinte

agyongyötört.

Bekászálódtam az autóba, megfordultam vele, és visszahajtottam a

városba. Forman feltehetően még a helyszínen volt, de előbb-utóbb vissza

kell térnie az őrsre, hogy jelentéseket írjon és iktassa a bizonyítékokat. Én

ráértem, egész éjjel várhattam.

Az őrs kintről sötétnek és elhagyatottnak tűnt. Forman irodájában

viszont égett a villany, ami felkeltette az érdeklődésem. Az előcsarnokban

szintén világos volt, és láttam, ahogy Stephanie, a recepciós elkínzott,

nyúzott arccal küzd a telefonokkal. Bementem és vártam, hogy szünetet

tartson két hívás között, de ő gyorsan rám pillantott, és Forman irodája felé

bökött. Tétováztam, nem voltam benne biztos, mire gondol, de

megismételte a mozdulatot, és azt tátogta, „menj be”. Köszönetképpen

némán intettem neki, és Forman irodájához ballagtam; az ajtót csak

behajtották, így benyitottam.

– Helló… – nézett fel Forman az asztaláról. Arca éppolyan gyűrött és

nyúzott volt, mint Stephanie-é. Jegyzetfüzetét sűrűn telefirkálta, vonalai

sötéten, mélyen szántottak a papírba. Anya ugyanezt csinálta, ha máshogy

nem tudta levezetni a stresszt. Az újabb holttest nagyon aggaszthatta őt.

– Á, John! – Hangja feszültségtől vibrált. – Mi járatban?

– Hogyhogy itt van? – kérdeztem vissza. – Végeztek is a helyszínen?

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Az egész őrs kinn van még, és gyanítom,

egész éjjel ott is maradnak. Engem kerestél?

– Ö…, igen, de nem hittem volna, hogy itt találom.

– Akkor miért pont ide jöttél?

Kíváncsian néztem rá. Forman ügynök nem így szokott viselkedni.

– Szeretném, ha beszélne nekem a holttestről. – Leültem.

– Miért? – érdeklődött, és összehúzta a szemöldökét. – Miért kellene

beszélnem neked róla? Nem vagy rendőr.

A zaklatottsága nem múlt el, de mialatt beszélt, láttam, hogy lassan

visszanyeri higgadtságát: kihúzta magát ültében, így szigorúbban festett. A

hangja elmélyült. Pillanatok alatt felélénkült. Magabiztossá vált.

– Talán segíthetsz – mondta végül hátradőlve, miközben alaposan

végigmért. Nyugodtabbnak látszott. Józanabbnak. – Gondolkodjunk kicsit

együtt, attól okosabbak leszünk. Miért ölt a Claytoni Gyilkos?

– Azt hiszi, ő volt? De hát semmi sem egyezik.

– Nem – pillantott le a papírjaira –, de szerintem a két ügy összefügg.

Úgyhogy áruld el: miért ölt a Claytoni Gyilkos?

Ez könnyű kérdés volt, kezdő személyiségrajzosoknak való.

– Mennyire menjek bele a részletekbe? – kérdeztem. – Az alap, hogy a

sorozatgyilkosokat a kényszerük hajtja, azért ölnek, hogy azt kielégítsék.

– Oké. – Forman továbbra is a papírjait bámulta. – Mire vágyott a

Claytoni Gyilkos?

– Miért kérdezi?

– Mondtam már. Hogy okosabbak legyünk.

– És miért kellek ehhez én? Miért akarja annyira, hogy „okosabbak

legyünk”?

– Te talán nem azt szeretnéd? – Az ablak felé fordult, mint aki a saját

redőnyén próbál átlátni. – Eszes srác vagy, magad is rá fogsz jönni.

Valahányszor találkoztunk, Forman mindig teljesen más arcát mutatta –

gyanakvót, nyugodtat, idegeset, és most… Melyiket is? Az okosat? Mit ért

egyáltalán ezalatt?

– A Claytoni Gyilkos testrészeket is magával vitt – kezdtem bele. –

Tehát leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy ezekre vágyott. De általában

több is van emögött.

– Valóban – mormogta Forman. Még mindig az ablak felé fordult, de

már lehunyt szemmel, mintha tűnődne valamin.

– A klasszikus sorozatgyilkos arra vágyik, hogy hatalma legyen mások

felett – folytattam, és éberen figyeltem Formant. Nem tudtam, figyel-e rám

egyáltalán. – Talán úgy akart uralkodni rajtuk, hogy megöli őket és elveszi

a testrészeiket. Elég sok sorozatgyilkos tart magánál valamilyen

emlékeztető tárgyat. Ez még a haláluk után is valamiféle fennhatóságot

nyújt számukra az áldozat felett.

– És szerinted a Claytoni Gyilkos embereket akart irányítani.

Nehéz volt erre felelni – nem hagyhattam, hogy Forman rájöjjön,

mennyit is tudok. Úgy kellett gondolkodnom, mint neki, vagyis csak arra

koncentrálhattam, amivel ő tisztában volt, minden mást félre kellett

tennem. Nem tudta, hogy Mr. Crowley volt a gyilkos, ahogy arról sem

lehetett tudomása, hogy Mr. Crowley egy démon volt, de már elpusztult.

Az emberek úgy hitték, a Claytoni Gyilkos él és virul.

Csakhogy leesett, hogy Forman múlt időben beszélt róla.

– Maga szerint a Claytoni Gyilkos halott.

Forman felállt és a térképhez lépett, ujjait különböző utakon futtatta

végig, és időről időre koppintott egy rajzszögnél vagy ceruzavonásnál.

Rám se he derített.

– Szóval maga szerint a Claytoni Gyilkos biztosan halott – ismételtem

hangosabban. – Úgy beszél róla, mintha egyértelműen meghalt volna. Tud

valamit?

– Remekül csinálod – jegyezte meg, tovább fürkészve a térképet. – Csak

így tovább, összpontosíts!

– Miért hiszi, hogy van összefüggés az áldozatok közt, ha biztosra veszi,

hogy a tettes meghalt? – Nem figyelt rám. – Az új gyilkos utánozná őt?

Vagy egy… Hasonló gyilkos lenne?

Forman elfordult a térképtől és rám nézett.

– „Hasonló”?

Egy hasonló démonra gondoltam, de ezt mégse mondhattam így ki.

– Egy szervtolvaj. Az első három holttestből viszont semmi sem

hiányzott. A negyedikből igen?

– Túl sokat kérdezel, John. – Visszafordult a térképhez. Még egyszer

rákoppintott, ezúttal a fatelep közelében, vagyis a hírek alapján ott, ahol a

legújabb holttestre rábukkantak. Aztán leült, és előhúzott egy aktát. – Az

újabb kérdések helyett inkább az eddigieket kellene megválaszolnod, mert

így csak összezavarsz mindent.

– Azért kérdezek annyit, mert nem tudom a válaszokat. Maga nem mond

semmit.

– Azért ne csüggedj el! – Átolvasta az aktát.

– Ezt most azért csinálja, hogy elterelje a figyelmem? Azért jöttem, hogy

segítsek, ne bánjon úgy velem, mint egy gyerekkel!

– Pedig az vagy – nézett rám –, és legfeljebb magadnak segítesz. A halál

a mániád, alig várod, hogy ez a hulla átkerüljön a halottasházba, és azért

jöttél, hogy mindent kiszedj belőlem. Előttem hiába játszod meg magad.

Gondolkodtam, mit válaszoljak, de megelőzött.

– Ezért segítesz, még ha nem is érzed így. Csak azt szeretném, hogy

összpontosíts továbbra is. Tessék, itt egy újabb kérdés: miért állt le a

Claytoni Gyilkos?

Szórakozott velem, de miért? Nem igazán érdekelhette, mit gondolok a

Claytoni Gyilkosról – elvégre profi nyomozó volt, komoly FBI-os

háttérrel, aki sorozatgyilkosokkal foglalkozik. Én nem mondhattam neki

semmi olyasmit, amire nem jött rá már magától. De akkor miért

kérdezősködik? Hova akar kilyukadni?

Egyszer már sikerült magamra vonnom a figyelmét; talán ha tovább

beszélek, megint sikerül, és az rávezet valamire.

– Két lehetséges ok miatt állhatott le. – Kizártam a fejemből a tényt,

hogy megöltem a gyilkost, és igyekeztem puszta elmélettel előállni. –

Vagy kielégítette a vágyát, vagy meghalt. De a sorozat-gyilkosok vágya

többnyire kielégíthetetlen. Egyre csak fokozódik és fokozódik, míg teljesen

irányíthatatlanná nem válik, és… A gyilkos képtelen többé ellenállni.

Az égő raktár és a macska jutott az eszembe.

– Jól van – mondta Forman az aktába mélyedve. – Folytasd!

– Sok sorozatgyilkos ciklikusan tevékenykedik, hónapokon át öl, majd

hónapokra, néha évekre eltűnik. A BTK-ról is sokáig azt hitték, eltűnt,

aztán mégis visszatért. Edward Kemper csak úgy feladta magát egy nap,

mert úgy érezte, végzett.

– Igen – mormolta Forman.

– Maga szerint viszont ez a gyilkos nem saját elhatározásából állt le. –

Előrehajoltam, és a szemébe fúrtam a tekintetem, hogy lássam, miként

reagál. Talán ha így beszélek hozzá, többet is kicsikarhatok belőle. – Úgy

látom, ha nem is száz százalékig, de eléggé biztos benne, hogy a Claytoni

Gyilkosnak vége. Meghalt. A bizonyítékok viszont nem utalnak erre, tehát

mást is tudnia kell.

Forman felnézett.

– Honnan tudod, milyen bizonyíték van a birtokomban?

A szeme sötét volt, mégis valahogy csillogó és életteli. Okosabb akart

lenni – vajon ezt értette ezalatt? Úgy éreztem, mintha harcolnánk, mintha

egy elmepárbaj részese lennék, és bár azt hittem, fölébe kerekedhetek,

ahogy elindítottam egy támadást, ö azonnal ki is védte azt.

Ugyanolyan okos volt, mint én.

Végre rám figyelt, ideje volt fokoznom a tempót.

– Ott voltam az utolsó bűntény helyszínén. Mindent láttam, és egyáltalán

nem úgy tűnt, mintha a gyilkos végzett volna. Sőt az, hogy dr. Neblin

esetében semmit sem vitt el, inkább arra mutat, hogy befejezetlennek

érezheti a művét, és újra lecsaphat csak azért, hogy meglegyen a lezárás.

Forman sötét tekintete az enyémbe fúródott, és én viszonoztam a

pillantását, miközben nekiszegeztem:

– Azt mondta, az újabb áldozatok ügyei összefüggnek a korábbiakkal, de

miért? Miért gondolja ezt?

– Ha nem gond, felvilágosítanálak, hogy ez egy nagyon apró városka.

Elég valószerűtlen, hogy egy ilyen helyen két sorozatgyilkos működjön

egymás után, és ne legyen köztük semmiféle kapcsolat.

Akármi is foglalta le idáig, azt immár teljesen félretette, és csak rám

koncentrált. A támadó fellépésem bevált, most ő fokozta a tempót.

Épp ez volt a célom – felkeltettem a figyelmét, és megeredt a nyelve.

Most rajtam volt a sor, hogy hozzá hasonlóan egy kérdéssel tereljem

megfelelő mederbe a gondolatait.

– Milyen kapcsolatra céloz?

– Az egyetlen logikus megoldásra. Keresztezték egymás útját. Az egyik

gyilkos találkozott a másikkal, a tükörképével, és csak egyikük maradt

életben – talán a területért csaptak össze, talán véletlenül, talán más miatt.

Az én dolgom ezt kideríteni.

Végigfutott a hátamon a hideg – Forman engem írt le, bár talán elég

általánosan ahhoz, hogy ő erre ne ébredjen rá. Közelebb járt a titkomhoz,

mint sejtettem. Az új áldozatok okozta lelkesedésem egyszerre

kétségbeesésbe csapott át, hogy megvédjem magam. Rá kell jönnöm, mit

tud és mit gyanít Forman a gyilkosról.

– Van bármi, ami alátámasztja az elméletét? Vagy csak vaktában

lövöldözik? A sorozatgyilkosok mindig egy adott mintát követnek, és nem

valószínű, hogy a Claytoni Gyilkos a nagydarab férfiak után átállt volna

törékeny nőkre.

– Egy sorozatgyilkos elsőre általában véletlenül öl. Lehetséges, hogy az

első gyilkos jelenléte adott egy plusz löketet a második meglévő

pszichózisának, és olyannyira felerősítette, hogy ez okozta a konfliktust

kettejük között. Aztán a vihar elült, az első gyilkos meghalt, de egy új

született, aki a későbbi gyilkosságait már sokkal gondosabban eltervezte.

Az újabb áldozatok természetesen már az új gyilkos felébredt

pszichózisának termékei.

Közel járt, hogy engem is elhelyezzen a képben – a felrajzolt

személyiségrajz nagyjából, sőt szinte tökéletesen rám illett. Miért nem

kötött engem is össze az üggyel? Mert négy új áldozat akadt, de nekem

semmi közöm nem volt hozzájuk. Csakhogy már hónapok óta vizsgálódott,

és az új áldozatok alig pár hete zavarták meg. Másnak is kellett lennie –

valaminek, ami már hónapokkal korábban elterelte rólam a gyanúját.

Hát persze.

– Találtak egy ötödik hullát is. Vagy inkább egy elsőt, ha jól sejtem.

Hónapokkal ezelőtt, talán még januárban találtak még egy áldozatot

ugyanettől a gyilkostól. – Így már minden világos volt, régebb óta nyomon

követték már az új gyilkost, mert régebb óta tudtak róla, mint én. –

Valahogy eltitkolták. Eltitkolták mindenki elől.

Forman ügynök elmosolyodott.

– Most biztos nagyon ügyesnek tartod magad, hogy kitaláltad, volt még

egy holttest. – Kihúzta az egyik iratszekrény fiókját. – Összeraktad a képet,

és erre jutottál. Nagyon érdekes. Bárki más egy másféle magyarázattal állt

volna elő. – Elővett egy pisztolyt a fiókból, és nagyon finoman az asztalra

fektette. – Azt már megállapítottuk, hogy a Claytoni Gyilkos halott, ezért a

te helyedben más arra tippelt volna, hogy az ő holttestét találtuk meg.

Benned viszont ez fel sem merült. Vajon miért nem, John?

Gondolkozz! Ennek nem szabad rám irányulnia.

– Mert ha a Claytoni Gyilkost találták volna meg, azt ki is kürtölték

volna. – Lassan és nyugodtan lélegeztem. – Bekerült az országos hírekbe,

vagyis egész Amerika lélegzet-visszafojtva várta, mikor sikerül elkapniuk.

Ha az ő holtteste került volna elő, azt nem takargatták volna így.

– A szociopatákból – mondta Forman – a legtöbb érzés, főleg a

bűntudat, hiányzik. Egyvalamit mégis nagyon jól éreznek, és az a félelem.

Nemcsak azt, amit másoknak okoznak, hanem maguk is megélik. Ez

irányítja az életüket. Mondd, John, az előbb, amikor felfedtem, hogy a

második gyilkos nyomában vagyok, mitől féltél?

Honnan tudta, mit érzek? Ezt még anya sem bírta volna megmondani

rólam.

– Mindenki félne ilyenkor – feleltem. – Az előző gyilkos kis híján

elkapott, természetes, hogy kicsit félek egy újtól.

– De amikor az új gyilkos létezéséről beszéltünk, nem féltél – jegyezte

meg Forman egykedvűen. – Akkor ijedtél meg, amikor az elfogása került

szóba. Pontosabban akkor, amikor felvetettem, hogy az új gyilkos végzett a

korábbival. Nem akarsz elmesélni valamit?

Az agyam lázasan dolgozott, és számba vette a lehetőségeket. Ennyire

pontosan nem ismerhetett ki. Én egész életemben mások kiismerésén

dolgoztam – hogyan következtessem ki látható jelekből az érzéseiket, ha

már közvetlen módon nem bírok kapcsolatot teremteni velük –, és nekem

is feladta volna a leckét, hogy a félelem akár legcsekélyebb jelét is

felfedezzem egy gyakorlott, érzéketlen szociopatán. Neki sikerült.

Csapdába csalt, éreztem, ahogy szorul körülöttem a hurok; bizonyítéka

ugyan nem volt, hogy én öltem meg a Claytoni Gyilkost, de szimatot

fogott, és követte is, mint egy véreb. Nem számítottam rá, hogy tőrbe csal

– ahhoz túl nyílt és közvetlen volt. Az utóbbi két holttestről szinte már a

megtalálásukkor értesítette a sajtót, a riporternek még azt is említette, hogy

az esetek szerinte összefüggnek a Claytoni Gyilkossal, mindezt jóval

azelőtt, hogy komolyabban munkához látott volna. Ez nem agyafúrt

emberre vallott. Most mégis itt volt előttem egy pisztollyal, én pedig

igyekeztem kikecmeregni egy csapdából, amit észre sem vettem.

Próbáltam lenyugodni és mindent átgondolni, közben egymást bámultuk,

ő a kezét a pisztolyon nyugtatva. Logikátlannak tűnt, hogy egyszer

ravaszkodik, máskor meg nem – vagy mindig így kellene eljárnia, vagy

soha. Miért árult el olyasmit, ami miatt a gyilkos esetleg meglapul?

Hacsak nem arra számított, hogy pont ezzel ugrasztja elő.

– Csalinak használta a holttesteket – mondtam. Sötét szeme még jobban

felizzott.

– Csalinak?

– Azzal állt a riporter elé, hogy az újabb áldozatok összekapcsolhatók a

régiekkel, mert ezzel ráijeszthetett az új gyilkosra, aki így talán felfedi

magát. Ez az egész nyomozás egy csapda.

– Amibe te sétáltál bele. Bár azt nem hittem volna, hogy egész az

irodámig eljössz.

– Ha az egyetlen, amit fel tud hozni ellenem, hogy rosszkor kerestem

meg, elég nehéz lesz a bíróságon bármit is bizonyítania.

Enyhén elmozdította a pisztoly csövét, amely épphogy elemelkedett az

asztaltól.

– Szerinted kell bármit is bizonyítanom a bíróságon?

– Most azzal fenyeget, hogy lepuffant egy rendőrőrs közepén?

– Nem kell úgy kapkodni – mondta fagyosan. – Bárhol lelőhetlek.

Nem mozdította a kezét, alig pislogott, és arca kőkeményre merevedett.

Ez új volt számomra – hónapokat töltöttem egy gyilkos közelében, aki

azonban csak a legvégén jött rá, ki vagyok. Mindeddig biztonságban

maradtam. Az, hogy Forman most engem nézett és szemtől szemben

megfenyegetett, egészen más volt. Ha nem is lőtt le, szentül hitte, hogy

bűnös vagyok, és ennek köszönhetem, ha az életem hátralévő részét végül

a bíróságon vagy börtönben töltöm.

Esetleg szökésben. Ha kijutnék az épületből anélkül, hogy lelőne,

elmenekülhetnék, hogy aztán sose térjek vissza.

De nem, túl közel volt hozzám és a pisztolyhoz is. Tökéletesen uralta a

helyzetet, én meg ki voltam szolgáltatva neki. Ez az érzés pedig nagyon

felingerelt.

– Maga a legpocsékabb FBI-ügynök az egész világon – mondtam. – Az

egész világon. Minden kölyköt lelő, aki bejön ide és visszabeszél

magának? Semmi felderítés, rendes vizsgálat, még a kérdései is siralmasak.

Csak elővesz egy stukkert, ha riaszt a mágikus félelemdetektora, és leáll

fenyegetni az embert. Gratulálok a módszeréhez, Watson.

Forman felemelte a pisztolyt, és egyenesen a fejemre célzott vele. A cső

fél méterre lehetett az orromtól.

– Idehallgass, te dilinyós: ez nem az FBI-ról szól, nem is egy

sorozatgyilkosról, pláne nem két sorozatgyilkosról. Keresek valami

fontosat, és amilyen gyakran te előkerülsz, lefogadom, hogy többet is tudsz

annál, mint amit elárulsz nekem. Úgyhogy jobb lenne, ha befejeznéd a

keménykedést, és kipakolnál.

– A keménykedést? Nem én húztam elő egy pisztolyt egy védtelen 16

évessel szemben!

– Mit tudsz? – csattant fel.

– Azt, hogy magánál jóval félelmetesebb dolgokkal is szembenéztem

már – válaszoltam. – Ha azt hiszi, megijeszt a kiszámíthatatlansága…

– Hogy érted, hogy „dolgokkal”? – vágott közbe.

– Micsoda?

– Azt mondtad, „dolgokkal”. Hogy nálam félelmetesebb „dolgokkal” is

szembenéztél már. Nem azt, hogy „emberekkel”.

– Azt hiszi, csak emberek léteznek? Fogalma sincs, mi minden van még

odakinn. Olyasmik, amiktől kitörné…

Elkerekedett a szeme – meglepődött, de nem ijedten. Nem zavartan.

Nem úgy festett, mint aki szörnyet talált az ágya alatt – ahhoz túlságosan

megőrizte az önuralmát. Inkább ismerősnek tűnt neki a helyzet. Úgy

festett, mint aki az ágya alatt számít szörnyre, de ehelyett a szekrényében

talál egyet.

Rá akartam ijeszteni azzal, hogy előhozom a démont, de Forman ügynök

mintha valahogy pontosan tudta volna, miről beszélek.

Láttam rajta, hogy elgondolkozik: összeszorította a száját, és tekintete

ide-oda röppent, mintha keresne valamit. Én is ugyanígy tettem, hevesen

kutattam az agyamban kapaszkodó után. Tényleg tudott a démonról?

Honnan?

Említette, hogy valami fontosat keres – valamit, aminek semmi köze az

FBI-hoz. Lehet, hogy a munkája csak álca, úgy tesz, mint aki

sorozatgyilkosok után kutat, míg titokban egy démont üldöz. Talán többet

is – még az is lehet, hogy démonvadász. Akárki is volt, tudott a démonról,

és az arckifejezéséből ítélve rájött, hogy én is tudok róla. Meneküljek?

Játsszam az ostobát? Most mit fog tenni?

Mozdulatlanul figyeltük egymást, szinte azért küzdve, hogy a másikat

bírjuk előbb lépésre. A pisztoly meg se rezzent a kezében. Nagyon hosszú

szünet után ő szólalt meg előbb.

– Mkhai?

Súlyos, ősi szó volt, amit belepett a por, az idő és valami mérhetetlen

bánat. Üres tekintettel, gyanakvóan néztem rá.

Az ő szeme elsötétedett, arcvonásai megkeményedtek.

– Tehát meghalt. – Ez úgy csengett, mint egy döntő szó, mint egy orvos

szava, amit nem egy emberhez, de az egész világhoz intézett. Tudja meg az

egész világ, hogy ez a férfi nincs többé. Mereven a semmibe bámult, nem

rám vagy mögém, hanem rajtam keresztül, mintha megszűntem volna

létezni. Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után ismét rám nézett.

– Féltünk, hogy ez lesz – mondta –, bár én nem hittem el. Te majd

elmesélsz mindent.

Elmosolyodott, ami sehogy sem illett ide.

Értelmetlennek tűnt, mégis, láttam rajta, hogy boldog. Arca felvidult,

szeme kikerekedett, ajkai szétnyíltak mosolyától. Teste elernyedt. Mintha

megnyomtak volna rajta egy kapcsolót – az egyik pillanatban komor volt,

mint akinek a vállán az egész világ terhe nyugszik, és amit én nehezen

tudtam elképzelni; a másikban derűs és vidám.

– Csak nem… boldog? – kérdeztem.

– Pokoli boldog vagyok, John. – Szélesen vigyorgott. – Pedig hogy

utálok az lenni!

– Utál boldog lenni?

– Boldog, szomorú, bármi lenni – felelte. Felállt, majd elsétált mellettem

az ajtóhoz. – Nem az érzéssel van baj, hanem a terhével. Erre most nincs

időm. – Kinyitotta az ajtót, és kiszólt: – Stephanie!

– Igen, Mr. Forman?

– Visszaért már valaki?

– Csak mi hárman vagyunk itt – felelte a nő. – Remek híreim vannak…

– Azt sejtettem – szakította félbe Forman. – Jöjjön be, és ossza meg őket

velünk!

– Szuper! – rikkantotta Stephanie, és hallottam, ahogy megfordul a

székével, majd léptei végigkopognak a padlón. Amikor belépett, fülig ért a

szája, és nem is fojtotta vissza az örömmámorát.

– Az előbb beszéltem a barátommal, és…

Forman meglendítette a pisztolyt, mint egy ütőt, és egyenesen a nő

arcába sújtott vele. Émelyítő reccsenés hallatszott; nyilván a betört orré.

Stephanie a nyitott ajtó felé támolygott, sikolyát a torkába áramló vér

fojtotta el. Forman újra lecsapott a fejére, ezúttal oldalról. A lány szeme

elkerekedett, félelmét elnyomta a döbbenet.

– Ez hogy tetszik? – kérdezte Forman, miközben áldozata oldalra

tántorgott, próbálva megőrizni egyensúlyát. – Van, aki dolgozni szeretne –

újabb ütés –, de nem tud – és egy újabb –, mert odakinn a boldog kis

Stephanie olyan rohadtul vidámkodik álló nap.

Megint lesújtott a fejére, most hátulról, és az a földre rogyott. Döbbenten

bámultam előbb Stephanie-ra, majd Formanre.

– Bátran védelmezted a hölgyet, mit ne mondjak! – Visszament az

asztalához. – Stephanie-t biztos egy életre lekötelezted azzal, hogy

megakadályoztad, hogy eszméletlenre verjem.

– Ki maga? – kérdeztem.

– Ez az – emelte fel a kávéját –, találgass! Csak okosan!

Stephanie-hoz vitte a bögrét, a lábával átfordította a testét, és átvizsgálta

a szőnyeget, vérnyomok után kutatva. Stephanie orra vérzett, és a haja is

véres volt, valószínűleg a pisztoly csöve felsértette a fejbőrét. Még

lélegzett, de nem volt eszméleténél. Forman az ingujjával kidörzsölt egy

vérfoltot a szőnyegből, majd a foltra ráöntötte a kávéját.

– Első lecke: egy ilyen koszfészekben nem rohangálnak alapos munkát

végző helyszínelők. Ha valahol látnak egy kávéfoltot, azt gondolják, ó, egy

kávéfolt; én meg holnap jövök és feltakarítom. Na, kapd fel a nőt!

– Miért?

– Mert most hazamegyünk – felelte Forman. – Vedd úgy, hogy ez egy

csereajánlat: én bemutatom neked a kis játékszereimet, te pedig elmeséled,

hogyan öltél meg egy istent.

15

– Megtaláltam – mondta Forman a telefonjába, miközben vezetett. Én az

anyósülésen ültem. Stephanie eszméletlenül feküdt hátul. – Nem, nem őt,

azt, aki megölte! Tudom-tudom, igazad volt! De ezt nem fogod elhinni:

csak egy gyerek. Ráadásul ember. Nem, sejtelmem sincs, de rá fogok

jönni. Majd hívlak.

Letette a telefonját, és az ingzsebébe ejtette a készüléket. A pisztolya a

zakója zsebében pihent, a tőlem távolabbi oldalon. Már majdnem elértük a

város határát, és nem tudtam, hova megyünk. Féltem, de főleg össze

voltam zavarodva.

Azt mondta, Crowley isten volt?

Elfuthattam volna, amikor kimentünk a kocsihoz, de ki kellett derítenem,

mit tud. Válaszai voltak a kérdéseimre, és bármit megtettem volna, hogy

elárulja őket.

– Ki volt az? – kérdeztem.

– Senki – nevetett Forman. – Nos, hol is kezdjük? Nem is tudom. Az

első kérdésem: hogy csináltad?

– Mit hogy csináltam?

– Ne játszd a hülyét! Megölted! Azt a nyomorult… Azt sem tudom,

hogy hívták. Hogy hívták?

– Kit hogy hívtak?

Nem akartam játszani a hülyét, egyszerűen nem tudtam, mit mondjak.

Éppen azzal vádolt, hogy megöltem Mr. Crowley-t, ezt értettem, ahogy azt

is, hogy tudja, hogy a szomszédom valami természetfölötti lény volt. De

ezen túl elvesztettem a fonalat. És mégis kivel beszélt telefonon?

– Mkhai – felelte. Nyomaték gyanánt dobolt a kormányon. – Az isten,

akit megöltél, a Claytoni Gyilkos. Tudsz róla, és mégsem vagy halott, ez

azt jelenti, hogy ő már nem él, és hogy valószínűleg te ölted meg.

– Rám támadt. Megpróbált megölni. Én nem…

– Kinek a testét vette el? – faggatózott tovább. – Lehet, hogy azt hitted,

közületek való, talán még ismerted is. Addigra már lehetett akár Bill

Crowley testében is.

Aha. Forman kevesebbet tudott, mint gondoltam. Azt hitte, azután ugrott

át Crowley testébe, hogy megölte Neblint. Vagyis nem volt teljesen

képben. Úgy kapaszkodtam a tudáshiányába, mintha az életem múlna rajta.

Ha olyasmit tudok, amit ő nem, az hatalmat ad a kezembe. Nem sokat, de

ez is több, mint a semmi. Nincs értelme többet elárulni neki, mint

amennyit feltétlenül szükséges.

– Démon volt. Nagy karmokkal, rengeteg, értelmetlenül sok éles foggal,

és hatalmas, tányérszerű szemmel, ami világított a sötétben. – Egy szót se

szóltam Crowley-ról. Elmentünk egy utcalámpa alatt, és a fényében láttam,

hogy Forman mosolyog, aztán újra sötétség borult a kocsira. Kiértünk

Claytonból az egysávos úton, ami az erdőbe vezetett. A szemem lassan

alkalmazkodott a sötéthez, és láttam a műszerfal piros ledjeinek

hátborzongató fényében sötét és vad mosolyát.

– Mkhai – szólalt meg.

– Azt mondta… isten volt?

– Hozzád képest minden bizonnyal – felelte Forman. – Amikor az őseid

kimásztak a trágyából, és beleüvöltöttek az éjszakába, ő válaszolt a

kiáltásaikra, büszkén és rettenetesen.

Csendben figyeltem őt. A homályos, vörös fényben Forman szeme

ijesztő hévvel lobogott fel.

– Akkoriban mind istenek voltunk – folytatta –, vagy legalábbis az

emberek annak tartottak minket. Mkhait néhányan a halál, mások a bosszú

isteneként tisztelték, a Nílus partján sokarcú istenség hírében állt, de telt az

idő, és elmúlt a dicsőség. Végül ez végez mindnyájunkkal: az idő.

Azt mondta, mindnyájunkkal? Eleinte azt hittem, vadász vagy

démonimádó, de ezek szerint ő is démon lenne, mint Crowley?

– Megint félsz – vetett rám egy futó pillantást. – Stephanie is, de ő nem

tőlem. Nem kifejezetten tőlem. Inkább a képmásomtól, ami az elméje

leghátsó zugában él. A rémálomtól, ami kísérti éjszakánként. Elhiheted –

nézett rám megint –, a valóság ezerszer rosszabb.

Az út felé fordult, szorosan megragadta a kormányt, és a gázra taposott.

Hirtelen kezdtünk őrülten gyorsulni, a motor visítva ellenkezett. A

reflektor fényében ragyogó útszéli fák elmosódtak, és összefüggő fehér

fallá váltak. Belekapaszkodtam a karfába.

Forman lelkesen kurjantott fel.

– Sosem csinálhatok ilyet! – kiabált. Túl gyorsan vettük a kanyart, a

kocsi megfarolt, és majdnem le is sodródott az útról. – Aki beül mellém,

vagy azt hiszi, hogy a kormány ügynöke vagyok, úgyhogy nem tehetem ezt

vele, vagy eszméletlen, mint ő.

Felnevetett, majd újabb kanyart vett be. Balra kormányzott, éreztem,

ahogy a kerekek kapaszkodnak és csikorognak, ahogy elvesztik, majd

visszanyerik a kapcsolatukat az aszfalttal. Kizárt, hogy ezt túléljük. Illetve

kizárt, hogy én túléljem! Forman, ha ugyan tényleg démon, valószínűleg

regenerálódik, és elsétál, mintha mi sem történt volna.

Megint felkiáltott, ami leginkább kurjantás és nevetés keverékének

hangzott.

– Imádom! Imádom!

– Kinyír minket! – ordítottam, és két kézzel kapaszkodtam.

– Így van! – rikoltott. Pont olyan rémültnek tűnt, mint én, de nem

lassított le. Az út egy keskeny fehér csíkká olvadt, amelyen minden kanyar

és domb csak másodpercekkel azelőtt került a reflektor fényébe, hogy

elrobogtunk volna mellette, és aztán az ismeretlenbe veszett.

– Mindjárt otthon vagyunk – csikorgatta a fogait, ahogy

keresztülszántott a fák közt. – A játékszereim is hallani fogják, hogy

jövünk, és zörgetik majd a láncaikat nekem. Itt is vannak.

Még egyszer kanyarodtunk, az autó vadul vágódott oldalra, ahogy a

fékre taposott. Egy öreg ház tűnt elő a fák közötti tisztáson. Az autó

keresztülcsúszott a poron és a murván, kis híján felborult, végül durva,

fémes koccanással csapódott neki két szemeteskukának. Stephanie teste

lerepült az ülésről, a háttámlánknak csapódott, mielőtt a padlóra zuhant. A

légzsákok úgy csattantak ki, mint egy pisztolylövés, engem arcon talált az

enyém, mintha pofon vágtak volna. Megint eltaláltuk az egyik

szemeteskukát, a ház oldalának csaptuk, aztán legalább ilyen hirtelen

minden elcsendesült.

Forman mániákusan vihogott, aztán a hangos hahotázás gyorsan átváltott

riadt nyöszörgésbe. Úgy éreztem, gondolkodni sem tudok. Az agyamat

összerázta az ütközés, azt sem tudtam, hol vagyok, mi történik, de amit

biztosan tudtam, az is rémálomszerűnek és lehetetlennek tűnt. Miért

nevetett? Most meg miért sír?

Miért nincs értelme semminek, amit mond? Gyorsan, felületesen vettem

a levegőt, kétségbeesetten le akartam lépni. Addig ügyetlenkedtem a

kocsiajtóval, amíg végül ki tudtam nyitni, mélyeket nyeltem a levegőből,

amíg küzdöttem a biztonsági övvel. Forman teste összerándult, kétrét

görnyedt, és rázni kezdte a sírás. Végre megtaláltam a gombot, és

kioldottam magam. Előbb estem ki a kocsiból, mint hogy az öv vissza

tudott volna húzódni. Úgy tapadt rám, mint a pókháló, őrülten ráztam le

magamról.

Végre szabad voltam. Az autó párhuzamosan állt a házzal, a reflektorok

megvilágították az utat, és a fákat a túloldalon. Fogalmam sem volt, milyen

messze járhattunk Claytontól vagy bármilyen embertől, de azt tudtam,

merről jöttünk. A levegő hűvös és csípős volt, mintha jégből készült tűkkel

szurkálta volna az izzadságtól nedves bőrömet. Összeszedtem magam, és

keresztülfutottam a murvás kocsifelhajtón, csak néhány botladozó lépést

tettem, amikor a föld a lábam előtt fekete csomóban robbant fel, és a hátam

mögül egy pisztoly durranását hallottam. Továbbfutottam, és az egész

megismétlődött – a por fölcsapott előttem, szikrázott az aszfalt, és

mögöttem pisztoly dörrent.

– Megállj!

Az út szélénél jártam, minden fedezéktől távol. Nem volt hova futnom.

Ebből a távolságból nem biztos, hogy eltalálna, de négy-öt lövésre is lenne

ideje, mielőtt el tudok bújni. Az esélyek neki kedveztek. Megtorpantam, és

felemeltem a kezem.

– Nem kell feltenned a kezed, ez nem egy rablótámadás.

Leeresztettem a karom, és lassan megfordultam. Forman az anyósülés

nyitott ajtaja mellett állt, és rám szegezte a pisztolyát.

– Gyere vissza, és segíts bevinni a lányt – mondta.

Visszanyerte az irányítást. Mi folyik itt? A kíváncsiságom túlszárnyalta

a félelmemet, és lassan visszasétáltam. Rá kellett jönnöm, micsoda ő, és

mit jelent ez az egész. Amikor elértem a kocsit, kinyitottam a hátsó ajtót,

és behajoltam, hogy megnézzem, mi van Stephanie-val. A kezem a szája

elé tettem, ahogy a hullákkal szoktuk. A leheletpamacsai gyengék, de

melegek voltak. Még élt.

– Csak fogd meg a lábát, és húzd ki! – parancsolt rám Forman. Én a

lassabb módot választottam, a karja alatt ragadtam meg, és ülő helyzetbe

húztam, mielőtt visszaléptem és kivonszoltam az autóból. Forman levette a

gyújtást, kikapcsolta a reflektort, és a bejárati ajtóhoz vezetett. Nem volt

veranda, csak egy keskeny falépcső. Kinyitotta az ajtót, és én követtem.

Stephanie testét óvatosan egy ósdi, kopott kanapéra fektettem.

Forman felkapcsolt egy lámpát, és nyugodtan, elégedetten egy

karosszékbe ült.

– Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte.

– Én? Maga hozta ide! – feleltem. A lány orra valószínűleg eltört, és a

száját és nyakát alvadó vér barna masszája borította.

– Ne légy ostoba! Itt ez a csinos lány a semmi közepén. Légy egy kicsit

kreatív! Vedd úgy, hogy ez az én ajándékom neked!

A házat gyéren rendezték be, ha ezt egyáltalán berendezésnek lehetett

nevezni. Úgy festett, mint amit leárazva, félig bútorozva vettek, és sose

fejezték be a felújítást.

– Mióta él itt? – kérdeztem.

– Három hónapja – felelte, majd megrázta a fejét. – Ne válts témát!

– Nem akarom bántani a lányt!

– Dehogynem akarod! – hajolt közelebb Forman. – Mindenkit bántani

akarsz, miért lenne ő más?

– Nem fogom csak azért bántani, mert maga azt akarja!

– Bezzeg az én barátomat bántottad, mi? Meg is ölted. Egy lényt, aki

maga volt az erő. Hogy csináltad?

Visszanéztem rá. Óvatos voltam, nehogy felfedjek valamit. Az ember

sosem tudhatja, mikor jön jól az eltitkolt információ.

– Maga is olyan, mint ő, igaz?

Forman halványan elmosolyodott.

– Isten?

– Én démonnak neveztem. De gondolom, én nem ismertem olyan jól,

mint maga.

– Hívtak már minket máskor is démonnak. Meg árnynak, kísértetnek,

vérfarkasnak, mumusnak, amit akarsz. Sorozatgyilkosnak is, de csak a

hírnevünk alapján. A mi fajtánk bármi lehet, pont, mint ez a lány.

Stephanie-ra mutatott, aki aléltan hevert a kanapén.

– Ő is maguk közül való?

– Nem, dehogy! – Felállt, és odasétált hozzá. – Önmagában semmi

hatalma sincs, vagyis nem több, mint bárki másnak. De a segítségünkkel,

ááá…. Lehet akárki. Szolgát akarsz? Szeretőt akarsz? Prédát akarsz, akire a

szörnyeteg vadászhat? Az lesz.

Fölé hajolt, és felemelte az egyik hajtincsét, nem gyengéden, inkább

kényelmesen, mintha vásárlás közben szemlélné az árut.

– Sose becsüld alá a kínzás hatalmát. Hihetetlen eszköz. Persze nem az

igazság kiderítésére. Ha információt akarsz, más módszer kell, ezért nem

kínozlak még. Kínzással a tökéletes és teljes alakíthatóságot lehet elérni.

Tehát mit szeretnél, mi legyen belőle?

Most már biztos voltam benne, hogy tényleg démon. Akkor is, ha nem

láttam átváltozni. Akár rá is kérdezhettem.

– Maga is szokott testet lopni?

– Ma kettőt is loptam, ha téged is beleszámítunk.

– Nem, úgy értem, mint a másik, akit megöltem. Maga azt mondta, hogy

fel tudta venni bárkinek az alakját, és lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy

ismerősöm.

Végigmustrált.

– Unalmas lenne, ha minden isten ugyanolyan lenne. Meglenne az az

előnye, hogy imádkozhatnál mindegyikünkhöz, ha testet akarnál lopni, de

mi van, ha más vágyad van, akkor kihez fordulnál?

– Nem hiszem, hogy a testlopásnak van védőistene – mondtam.

– Mindig kitérő válaszokat adsz, így én is.

– Nem árulok el semmit, amíg nem kapok valamit cserébe.

– De pont azt adom, amire mindig is vágytál! Egy saját áldozatot, aki

eszméletlen, és azt játszol vele, amit akarsz. Nem egy Barbie, az igaz, de

azért elég csinos babának, és elhiheted, hogy a városban nem egy férfi a fél

szemét odaadná, hogy most cserélhessen veled.

Nem feleltem.

– Vagy lehet, hogy másra vágysz? – Gondosan figyelt. – Vajon mire

vágysz? Letakaríthatjuk a konyhaasztalt, felfektethetjük rá, és itt helyben

bebalzsamozhatod. Ez hogy tetszik, John?

Szerettem volna – fogalmatok sincs, hogy mennyire. Úgyis meg fog

ölni. Talán ha a kedve szerint cselekszem, az késlelteti? Ha megkínzom

Stephanie-t, időt nyerhetek a meneküléshez? Bármit is teszek, annak

következményei lesznek: vagy meghalok, vagy életem végéig fogoly

leszek, szóval bármit is teszek ebben a házban, az nem kerülhet ki innen.

Stephanie gyönyörű – olyan sápadt bőre és szőke haja volt, mint Brooke-

nak. Annyi álmom valóra válthattam volna vele!

Szerettem volna, de mégse tettem. Erősebb voltam, mint Forman. Bármi

járt is a fejében, eltökéltem, hogy keresztülhúzom a számításait. Ha

bármiféle beteges okból is bántani akarta ezt a lányt, hát az lesz a

küldetésem, hogy megmentsem.

– Nem csinálok vele semmit. Nem vagyok olyan, mint maga.

– Nem, tényleg nem – felelte Forman. – De meglepődnél, hogy én

mennyire hasonlítok rád.

– Mit akar tenni vele? – kérdeztem.

– Még nem tudom. Válaszolsz a kérdéseimre?

– A démonról, akit megöltem? Nem.

– Akkor egyelőre itt jól elleszel. – A szekrényhez sétált, lakat zárta.

Kinyitotta, majd befelé intett. Nem mozdultam. Most szigorúbban intett

befelé. – Ne tedd próbára a türelmem, John! Megöltél valakit, aki fontos

volt nekem, és ezzel nem tettél boldoggá. De érdekesnek talállak, úgyhogy

azt ajánlom, ne kockáztasd meg, hogy elveszíted a jóindulatomat.

Még egy pillanatig hezitáltam, ez elég volt, hogy rám emelje a

pisztolyát, azután besétáltam a szekrénybe. Forman elmosolyodott, bezárta

az ajtót, és hallottam, ahogy kívülről rákattintja a súlyos lakatot.

– Viszlát reggel – kopogott be az ajtón. – Most, mivel neked nem kellett,

eljátszogatok én Stephanie-val.

Lépteket hallottam, amit egy vagy két nyögés követett, gondolom,

felemelte a testet. Aztán még több lépés, ezúttal lassabbak, nehezebbek.

Elsétált mellettem, be egy másik szobába. Előbb puhán zizegett a szőnyeg

a talpa alatt, aztán megcsikordult valami, gondolom, linóleum, utána

megint elért egy szőnyeget. Éreztem egy hangos csattanást a padlón

keresztül, aztán egy távoli lökés hangja is elért hozzám.

Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de belül nem volt kilincs, és a külső

lakat is jól tartott. Próbálkoztam valamiféle lyukat vagy rést kitapintani az

ujjaimmal a sarkoknál… De nem találtam semmit. Egy házban ragadtam

egy őrült pasassal, egy őrült démonnal, aki azzal dugott ágyba, hogy

milyen szórakoztató dolog a kínzás. Bárhol szívesebben lettem volna, mint

itt, de nem találtam fogást az ajtón. Nem volt más választásom, éjszakára

kénytelen voltam maradni.

Ismét végigfuttattam a kezem a szekrény sarkain. Mély karcolásokat

fedeztem fel a vakolaton, néhol apró körömméretűeket, mintha valaki ki

akarta volna vájni magát, máshol nagyobb, szabálytalanokat, mintha szét

akarta volna szedni az egész szekrényt a meneküléshez. A szekrény

mögötti vékony fal fával volt megerősítve, mintha újraépítette volna, hogy

erősebb legyen. Egy másik falat választottam, amelyen még nem voltak

lyukak, de amikor átjutottam rajta, és a mögött is fa volt, feladtam. Mintha

úgy tervezte volna a házat, hogy ne lehessen megszökni belőle.

Talán kitörhettem volna a falapokat – vagy az ajtót, ha már itt tartunk –,

de az hangos lenne és durva, nem hiszem, hogy Forman lelkesedett volna

érte. Érthető okokból nem sok kedvem volt ellenszegülni vele.

De milyen lehetőségeim maradtak ezenkívül? Várjak itt csendben, amíg

visszajön? Mit fog tenni velem? Ha sikerülne megszökni, hova futnék?

Tudta jól, hol élek, és nem okozott gondot neki, hogy megszegje a

törvényt, ha úgy tartja kedve. És nem tudtam azt sem, milyen démoni ereje

van.

Ekkor hallottam meg az első sikolyt.

Tompa és távoli volt, a falak és ajtók elnyelték, de tisztán hallottam. Az

egyik úgy hangzott, „Miért teszi ezt?” a másik, hogy „Nem csináltam

semmi rosszat!” a többi javarészt artikulálatlan üvöltés volt.

Egy részem szeretett volna elfordulni, befogni a fülem, és úgy tenni,

mintha nem hallanék semmit, de nem így tettem. Figyeltem, nyújtogattam

a nyakam, hogy elkapjam a szavakat, miközben elképzeltem a helyzetet.

Úgy sejtettem, a nő a halottasházban is Forman egyik játékszere volt. A

férfi lehetett a második gyilkos, akit a beszélgetésünkben emlegettünk.

Vagyis láttam már a műveit, és pontosan tudtam, mit művel Stephanie-val.

A magas sikolyokat talán a tűz válthatta ki, a mély nyögéseket pedig az

ütések és a szúrások. Tudtam, mit jelentenek a hangok, megpróbálhattam

volna kizárni őket, de egyszerűbb volt, ha inkább nem foglalkozom velük.

Mint gyerekkoromban esténként, amikor összegömbölyödtem a

szobámban, és kikapcsoltam magam.

Nemsokára egy másik hang is csatlakozott a kiabáláshoz – egy férfi

hangja. Formané. Rémisztő hang volt, egyszerre üvöltött rá, ugyanakkor

osztozott is a rémületében. A két hang egyre erősödő félelemben csendült

össze, amíg egy távoli ajtó be nem csapódott, és a rimánkodó, síró hang

végigsuhant a folyosón, elrohant mellettem kifelé menet. A léptei

kemények és gyorsak voltak. Kétségbeesetten el akarta hagyni a házat.

Hallottam zörögni a külső zárat, aztán dörömbölést a bejárati ajtón, aztán

egy újabb zárcsörgést, amivel végül reccsenve nyitotta ki az ajtót. A léptek

kiszaladtak, és Forman olyan ősi üvöltést hallatott, hogy kivert a víz.

Másodpercekig eltartott, aztán elhalt, és már csak a szél játszott a fákon, és

csapkodta kénye-kedve szerint az ajtót a falhoz.

A léptek visszatértek, lassú, kimért ütemben közelítettek, de nem a hátsó

szoba felé vették az irányt, hanem egyenesen a szekrényemhez tartottak.

Nyöszörgést hallottam, és az ajtó megreccsent, ahogy Forman nekidőlt.

– Segíts rajtam, John! – A hangja megviselt volt. Recsegett a

szekrényajtó, ahogy remegett a teste. – Segíts! Segíts!

– Mit… – Nem tudtam, mit mondjak. – Mi történt?

– Ez túl sok. Túl sok a fájdalomból! A rettegésből! Nem bírom már!

Nem bírom!

Forman szörnyeteg volt – démon a saját bevallása szerint. Mi ijeszthette

meg ennyire?

– Innen bentről nem tudok segíteni! – Vajon így megmenekülhetek? –

Engedjen ki, és mondja el, mitől fél?

Valami kemény koppant az ajtóhoz. Az ökle.

– Forman? Hall engem?

Hallottam, hogy levegő után kap, aztán ismét, mint egy fuldokló, aki

végre a felszínre ér.

– Forman, engedjen ki, én segíthetek.

– Már segítettél – felelte. A hangja ismét erősen szólt, az ajtó megfeszült

a keretében, ahogy nekidőlt, aztán elengedett, ahogy felállt. Hallottam

reccsenni az ajtót, ahogy odébb lépett.

– Miről beszél? – kiabáltam. – Forman!

– Olyan vagy, mint a friss levegő, John! Reggel találkozunk!

Elment, a ház elcsendesedett, és a csend lassan életre kelt. Tompa

suttogások, távoli szipogás, szaggatott, azonnal elhaló sikolyok töltötték

meg. A deszkák recsegtek a tetőben, a falakban, a padlóban, mögöttük halk

háttérzörejként csikorgások, kaparások, csoszogások éledtek a padló alatt

egy sötét helyről. A ház sírt, a ház nyögött, a ház lélegzett, és félt és

gyűlölt.

Lehunytam a szemem, és a halálról álmodtam.

16

Víz hangjára ébredtem; valaki zuhanyozott. A halovány napsugarak

bekúsztak a szekrény ajtaja alatt, de még így is szinte elvakították fáradt

szememet. Reggel volt. A zuhanyzás nem tartott sokáig, lágy léptek

követték. Az egész ház visszafojtott lélegzettel figyelt. A trappolás

erősödött, ahogy közeledett, aztán halkult, ahogy távolodott. A bejárati ajtó

kinyílt, majd bezáródott. A kulcscsomó megcsördült, a hangot elnyelte a

rengeteg fa és a távolság. A lakatok fordultak, a peckek a helyükre

csúsztak.

Autóajtó csukódott, motor mordult, murva csikordult az induló kerekek

alatt. A gép hangja felpörgött, majd a semmibe olvadt.

Egyedül voltunk.

Addig vártam, amíg csak tudtam azzal, hogy megpróbáljam kinyitni az

ajtót, csak hogy biztos lehessek benne. Forman nem jön vissza, vagy hogy

meggyőződjek róla, tényleg elment, nem akar átverni, és nem bújt meg az

egyik szobában. Kínzóan lassan teltek a percek. Amikor végre

meggyőztem magam, hogy biztonságos, nekidöntöttem a hátamat a

hátsófalnak, és olyan erősen rúgtam az ajtóba, ahogy bírtam. Meg se

moccant.

Máshogy helyezkedtem, a bal lábammal kitámasztottam az ajtókeretet,

és a jobbal készültem rúgni. Egy halvány fénykörvonal keretezte az ajtót,

úgy irányítottam a lábam, hogy pont amellé rúgjak.

Egy puffanás. Semmi több. Újra és újra erősebben és erősebben rúgtam,

de biztos azt is megerősítette, mint a falakat.

– Mi ez a zaj?

Ijedtemben megugrottam. Nem számítottam senkire, de a hang lágy és

távoli volt. Egy női hang.

– Stephanie?

– Ki az a Stephanie? És te ki vagy? – A beszélő valahol a házban volt, de

valamelyik távoli csücskében egy zárt ajtó mögött, és kifejezetten…

mérgesnek tűnt.

– John vagyok! – kiabáltam vissza. – Forman tegnap este hozott ide.

– Veled játszott az éjjel?

Játszott. Ő is beszélt valami játékszerekről. Ezek szerint emberekre

gondolt.

– Nem, az Stephanie volt. Recepciós a rendőrőrsön.

– Nem érdekel, kicsoda. Inkább az, hogy miért törsz-zúzol! – Egyre

dühösebb lett.

– Azért, mert be vagyok zárva a szekrénybe – feleltem. – És ki akarok

jutni!

– Ezt tudom! De fel fogod dühíteni, és hidd el, nem akarod feldühíteni.

Elhallgattam, eszembe jutottak Stephanie sikolyai múlt estéről. Miért

ilyen dühös rám ez a nő, amiért meg akarok szökni?

– Maga is rab? – kérdeztem.

– Különben mi mást keresnék itt?

– Meg tudok szökni. Kijutok, hozok segítséget.

– Ne! – kiáltott. Még mindig dühös volt, de most egy másik érzés, a

kétségbeesés is párosult hozzá. – Mit mondtál, hogy hívnak?

– John.

– John, hallgass ide. Tudom, hogy azt hiszed, meg tudsz szökni, de

tévedsz. Mind megpróbáltuk. Azt hiszed, szórakozásból vagyunk itt? De

még senkinek se sikerült, és minél közelebb vagy a sikerhez, annál jobban

megbüntet.

Megint erősen belerúgtam az ajtóba, a sarkánál egy kicsit engedett.

– John! – A hang felbőszült. – John, hagyd abba!

Újra rúgtam, a keretet használtam támasznak. Az ereje meghajlította a

fát.

– Valamelyikünket meg fog ölni! – kiáltotta. – Azt hiszed, nem tenné?

Az elmúlt pár héten négyünkkel végzett!

– Janella Willisszel. – Újat rúgtam, erre még jobban meghajlott. – És

Victoria Chathammel. A másik kettőnek nem tudom a nevét.

– Honnan ismered őket?

– Nekünk hagyta ott őket, hogy megtaláljuk – feleltem. – Engem akart

csapdába csalni. – A következő rúgásomtól a fa meghasadt és kifordult,

egy repedést és egy lyukat hagyva maga után. – De ennyi elég volt a

csapdából.

– A francba! – kiabált. Előredőltem, és a törött ajtódarabot kézzel toltam

ki. Elég széles volt, hogy kimásszak rajta, de nem lesz kényelmes. – Azt

hiszed, ennyiben hagyja? Hogy megúszod? Ha végzett veled, rajtunk is

csattanni fog az ostor.

Közel hajoltam a nyíláshoz, próbáltam elkerülni a szilánkokat és

szálkákat, és körbelestem a szobában. Nappal még kopárabbnak tűnt,

mocskosabbnak és üresebbnek. A bútorok öregek és rongyosak voltak, és

az oldalsó falon sárga tapéta fityegett.

Az egyik karommal kinyúltam, majd a fának támaszkodva azzal toltam

kifelé magam, amíg a fejem és a vállam át nem csúszott a lyukon. A

szálkás ajtó végigkarcolta a hátamat, de keresztülnyomtam magam rajta, és

a másik karomat is kinyújtottam. Most, hogy mindkét karom szabad volt, a

törzsemet is áthúztam. Kifújtam a tüdőmből minden levegőt, hogy kisebb

helyen is elférjek. Ahogy a csípőm kitágította a lyukat, a lábam már

könnyedén kifért. Grimaszolva fordultam talpra. A bal karom és a hátam

vérzett. A hang még mindig kiabált velem, de most egy jajgató kórus is

csatlakozott hozzá.

– Hányan vagytok? – kiáltottam.

– Négyen az alagsorban – felelte a hang –, és az, akit tegnap hozott.

– Biztos, hogy nincsenek többen? – A bejárat melletti ablakhoz sétáltam,

és kilestem rajta. Az erdő mélyén voltunk, az autó eltűnt. – Ez egy elég

nagy ház.

– Halljuk, ha új embert hoz, és azt is, ha megöl valakit, mert vagy egy

órát ordibál utána. Nem nehéz követni, ki él, és ki halott.

Félúton a konyhában megálltam.

– Miért ordibál?

– Mert egy beteg állat, azért – morgott a hang. – Miért érdekel?

– Mert ha megszöktem, utánam fog jönni. – Beléptem a konyhába.

Mocskos volt, edények takarták a sütőt és a pultot, és zsírfoltok pöttyözték

a falat. A konyhaszekrény egyik ajtaja hiányzott, és az egyik szék az asztal

melletti kettő közül már alig volt több, mint egy rongyos, üreges párna

körüli fémkeret. – Legközelebb már fel-készülten akarom várni, úgyhogy

tudnom kell, mit miért tesz.

– Nem fogsz tudni megszökni – erősködött a nő.

Forman háza a kopott tükörképe volt az én legsötétebb álmaimnak.

Bárhova néztem, a kínzás, a bebörtönzés és a halál nyomait láttam:

vérfoltos volt a fal, hosszú, vastag lánc volt a sarokba erősítve, minden

felszínt karcolások és barázdák tarkítottak. Száraz, barna vérfolt szelte át a

padlót, és kúszott az éléskamra ajtaja felé. Egy lábosban a tűzhelyen

valami sötét pihent, tele alaktalan úszó cafatokkal, és gyomorforgatóan

hússzaga volt. A konyha ablakát berácsozták. A hallban reszelős erőltetett

légzést hallottam, és valahol a talpam alatt az alagsor Forman kétségbeesett

játékszereitől zsongott.

– John! – szólított a nő. – Kérlek, hallgass rám! Ha ennyire meg akarsz

szökni, csak jobban fog fájni, ha nem sikerül. Higgy nekem! A saját

érdekedben…

– Még kinn vagyok – feleltem. – Hogy jutok le az alagsorba?

Csend. Otthagytam a sárga konyhát, és beljebb araszoltam a házban. A

légzés hangját követtem.

– Hahó! Hallanak?

Egy másik nő kiáltott föl az alagsorban:

– Ments meg minket!

– Csendet! – intette le az első. Sokkal közelebbről hallottam őket. –

Hogy érted, hogy kinn vagy?

– Áttörtem a szekrény ajtaját. Hogy találom meg magukat?

A második nő válaszolt:

– Az alagsorban vagyunk. A konyhából nyílik az ajtó.

– Ne kockáztassatok feleslegesen! – folytatta az első. – Én is annyira ki

akarok jutni, mint ti, de ne áltassuk már magunkat! Én már nem bírok

többet elviselni!

Visszamentem a konyhába. Csak egyetlen ajtó volt. Az, amit kamrának

hittem. Lenyomtam a kilincset, megrángattam, de zárva volt. Egy lágy

hangot hallottam a túloldalról, majdnem túl halk volt, az ajtóhoz kellett

tapasztanom a fülem, hogy ki tudjam venni a halk szipogást.

– Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek…

Megint megpróbáltam kinyitni az ajtót.

– Magánál tartja a kulcsot? – kérdeztem.

– Honnan tudjuk?! – kiabált vissza a nő. Láthatóan dühös volt.

– Jól van, nyugodjanak meg! Körülnézek!

– Siess! – kiabált a második nő.

Visszamentem a folyosón keresztül a ház hátuljába, követtem a ziháló

légzést. Egy ajtóhoz vezetett, ami ezúttal nem volt zárva. Óvatosan

nyitottam ki, hátha csapda, de semmi sem történt. Egy kis hálószoba volt

egy üres, huzat nélküli matraccal a padlón, a sarokban. A virágmintás

tapéta kifakult és kiszakadozott. Szélesebbre tártam az ajtót, és elakadt a

lélegzetem.

Stephanie lógott a falnál. A csuklójára vastag kötelet kötöttek, ami

egyenesen a plafonba vájt durva lyukig futott. A két karját felfelé és széjjel

húzták, hogy a térde éppen ne érje a földet, így csak lógott ott öntudatlanul,

mint egy ferde kereszt. Még mindig a tegnapi ruháit viselte – a blúzt és

szoknyát, amiben dolgozott –, de a cuccokat most izzadság és vér áztatta.

Vértócsa gyűlt a lábánál is a szőnyegen, ami egy sokkal nagyobb, sokkal

régibb vérkörhöz csatlakozott. Nem ő volt az első fellógatott áldozat itt. A

feje előrebiccent. Piszkosszőke, hosszú haja vaskos csomókban hullott az

arcába és a vállára. A szobának keserű füst- és pörkölthússzaga volt.

Félelemmel vegyes áhítattal léptem beljebb. Rettentő, taszító,

egyszersmind gyönyörű volt a kép – rengeteg vágyam öltött testet ebben a

szobában. Azok az álmok, amik miatt kerültem az alvást; a legsötétebb

fantáziáim arról, miket művelnék az emberekkel. Számtalanszor

elképzeltem ugyanezt a jelenetet anyámmal, ahogy megtanítom neki, hogy

nem irányíthat engem. Hányszor hoztam ide Brooke-ot képzeletben,

miközben ő azt várta, hogy megmentem, és kész lett volna bármit

megtenni, hogy ne bántsam! Annak szenteltem az egész életemet – azért

építettem a szabályaimat, és azért tartottam fenn az emberi kapcsolataimat

–, hogy elkerüljem ezt a szobát, de az a figyelem, amit így ráirányítottam,

csak felerősítette képét az elmémben, mintha valamiféle szellem

diadalmaskodott volna felettem. Egyszerre volt maga a pokol és egy

vágyott álomkép. Mindig is ezt próbáltam tagadni, és ez tette

menthetetlenül olyan vágyottá.

Stephanie fájdalmasan zihálva vette a levegőt, a karjai természetellenes

helyzete gátolhatta a levegő útját a tüdejébe. De még így is egyenletesen és

biztosan lélegzett, vagyis azért nem reagált eddig a jelenlétemre – vagy a

párbeszédemre a többi nővel –, mert aludt. Közelebb léptem, hogy jól

megnézhessem. Rövid ujjú blúza volt, jól látszottak a karján a vörös

nyomok – a vékony vágások és az élénk, rikító égések. Oldalra dőltem, az

arcába néztem a haja hálóján át. Lila monokli és horzsolások borították az

arcát és a szeme környékét, az orra betört Forman ütésétől, amit a

rendőrőrsön kapott. Lehunytam a szemem, és felidéztem a sikítását.

Pár lépésre állt egy komód, a tetején mindenféle szerszámmal – nem a

rendes, klasszikus kínzóeszközök, amelyeket a kémfilmekben látni, hanem

egy összevissza kupac konyhakés és szerszám: csavarhúzók, csípőfogók,

fogók és kalapácsok. Volt ott egy tűpárna is. Találtam még egy doboz

gyufát, egy csomó gyertyát, és furcsamód még csillagszórót is. Felvettem

egy harapófogót. Valami fekete cafatos ragadt a fogak közé. Visszaraktam,

és felkaptam egy hámozókést. A rövid pengét száraz vér borította. Több

réteg egymás fölött, mintha vagy száz áldozaton használták volna tisztítás

nélkül.

Stephanie mozdulatlanul lógott a kötelein a csuklójánál fogva. Mint egy

holttest. A kést pengével felfelé tartottam a test felé, mint egy áldozatot.

Akár egy megvalósult álom…

Murva csikordult a behajtón, és hirtelen felkaptam a fejem.

– John! – kiáltott a nő lentről.

Leejtettem a kést, majd az ajtó felé léptem, aztán visszafordultam, és

újra felkaptam a kést – nem tudtam, mire lesz jó egy démon ellen, de jobb,

mint a semmi. Ha van egy kis szerencsém, kijutok anélkül, hogy

összefutnánk.

Beljebb siettem a házba, óvatosan léptem, hogy ne nyikorduljon meg

alattam a padló. Valahol kellett lennie egy hátsó ajtónak. Találtam egy

másik hálószobát, talán Forman sajátját, ugyan ez is gyéren bútorozott volt,

de a szekrény tele volt jó öltönyökkel és tiszta fehér ingekkel. Mögötte egy

fürdőszobát láttam, törött csempés, penészes, amelyből egy újabb, ezúttal

zárt hálószoba nyílt. Nem volt hátsó ajtó. Elrejtőzhetnék az egyik

szobában, és megvárhatnám, amíg elmegy. Nem jó ötlet. Tudni fogja, hogy

megszöktem, amint belép a lakásba, mivel a törött szekrényajtó lesz az

első, amit meglát. Azonnal a keresésemre fog indulni.

A bejárati ajtó kinyílt. Távolról hallottam a lakatok és kulcsok csengését.

Forman elkiáltotta magát.

– Tényleg azt hiszed, hogy megszökhetsz, John? – Megállt, újra beszélt.

– Ez egy új ajtó volt, John. Most vehetek egyet fémből!

Már azelőtt elkezdett beszélni, hogy bejött a házba. Tudta, hogy

megszöktem, mielőtt meglátta volna az ajtót. Mégis honnan?

– Összezavartalak, John? Ez természetes. Nem szóltak a játékszereim,

hogy innen nem lehet megszökni?

Csendben visszaosontam a szobába, ahol Stephanie lógott öntudatlanul.

Volt ott egy ablak, talán kinyithatnám, és kiosonhatnék, mielőtt bejön.

– Á! Remény – mondta. – Ilyet sokszor érzek munka közben, de ebben a

házban rég nem tapasztaltam.

Hallottam a lépteit, szobákra volt tőlem, de közeledett.

– Ha reménykedsz, az azt jelenti, hogy van valami terved, de nem vagy

elég dühös, hogy rám támadj, vagyis azt hiszed, meg tudsz szökni. De

nincs hátsó ajtó, és az ablakokon keresztül nem jutsz ki. Mit tervezhetsz?

Az ajtón át beosontam Stephanie szobájába, és az ablakra néztem.

Rácsos volt, mint a konyhaablak. Az egész házat berácsozta?

– Kétségbeesés és bánat. – Egyre közelebbről hallottam Forman hangját.

– Nem működik a terved, vagy megijesztelek? Esetleg mindkettő? Már

nincs sok lehetőséged.

Ha nem foglalt volna le annyira, hogy a megkínzott Stephanie-val

törődjek, észrevettem volna a rácsokat az ablakon. Mit nem vettem még

észre? Körbefordultam, kerestem valami használhatót, aminek segítségével

egérutat nyerhetek vagy visszatámadhatok. Állt egy kis szekrény a

sarokban, de ajtó nélkül, és a dobozok túl kicsik voltak benne, hogy

mögéjük rejtőzzek. Átnézhetném a komód fiókjait, de a démon már túl

közel járt – mindent hallana, amit teszek. Kezdtem kétségbeesni, már

bármi jó lett volna: a matrac régi volt, az egyetlen égő rég kiégett, a hátsó

gipszkarton fal még mindig csupasz volt, csak egy…

Egy szem nézett rám a falból.

A hátsó falon a szemmagasságomban két lyuk volt, amelyen egy

szempár pislogott ki. Hátraugrottam, úgy megijedtem, hogy majdnem el is

estem, de nem Forman volt az – hanem valaki más, valaki koszos és

mozdulatlan. Megálltam, vártam, hogy megmozduljon a szem, megrázza a

fejét, vagy bármilyen életjelet adjon. Pislogott, csillogni kezdett a tekintete,

elsírta magát.

Egy másik rab volt az. Forman egy új falat húzott fel valaki köré, és csak

leselkedő lyukat vágott bele, az is egyenest a kínzóhelyre nézett. A néma

és mozgásképtelen nőt arra kényszerítette, hogy végignézzen mindent, amit

tegnap este Stephanie-val tett.

Látta azt is, amit én csináltam.

– Meglepetés! – Forman a küszöbön állt. A pisztolyát rám szegezte. –

Döbbenetes, mi? És mindkét dolog, ami igazán sokkolhat téged, itt vár

ebben a szobában. Ejnye, John, többet vártam volna tőled.

– Ki ez a nő? – mutattam a szemre.

– Egy kísérlet – felelt Forman. – A börtön továbbfejlesztése. Kicsit

izgalmasabbá teszi a dolgokat.

– Mit tesz izgalmasabbá?

– Két áldozatot kapsz egy áráért. Persze ez a lentiekre is érvényes, de ha

valakit bezársz a falba, az egy csipetnyi különleges kétségbeeséssel

fűszerezi az egészet, és ez nem helyettesíthető semmivel. Tudod, nagy

szakértő vagyok, ahogy azt már észrevetted.

– A kínzásé?

– Nem, az érzelmeké, John. A kínzás csak eszköz, nem a cél.

Érzelmek. Azok segítségével követett végig a házon, és előző este is

ezért tudta olyan pontosan, mire gondolok – nem olvasott benne, csak

érezte, amit én. Szó szerint. Azért rettegett annyira a kocsiban, mert én is.

Ezért borult ki annyira Stephanie kínzása után múlt éjjel, mert az ő félelmét

egyszerre érezte a falban rekedt nő félelmével.

– Kezded megérteni. Összerakod a dolgokat.

– Érzi, amit mi érzünk?

Forman mosolyogva bólintott.

– A másik démon is képes volt erre? Mahai, vagy hogy hívják?

– Mkhai – felelte. – És nem, ő nem volt képes rá, különben nem bírtad

volna megölni. Tudta volna, hogy jössz, mielőtt odaértél.

– Olvas az elmékben?

– Nem olvasok, John, érzek! Érzem, amit te érzel! – Felém lépett, és

fenyegetően emelte fel a pisztolyát. – Vágyakozást érzek, ha a közelemben

valaki vár valamire. Valaki izgatott, érzem, hogy egy kis félelem is vegyül

belé, és tudom, hogy veszélyes dologra vár. Aztán valami sötétet érzek,

gyűlöletet vagy agressziót, és tudom, hogy valaki odakinn bántani akar

valakit, mert én is kedvet kapok bántani valakit. Ami azt jelenti, hogy ha

összeszednéd a bátorságod, hogy használd azt a vacakot – mutatott

pisztolyával a hámozókésre a kezemben –, azt előbb tudnám, mint te.

Lenéztem a késre, majd letettem a komódra.

– Ha érzi, amit mások éreznek, akkor miért bántja az embereket? Miért

nem múlatja inkább azzal az idejét, hogy boldogságot és örömet áraszt, és

jó érzésekkel tölti meg a világot?

– Az érzések nem jók vagy rosszak – lépett közelebb. – Csak erősek

vagy gyengék. A szeretet például gyenge: szeretnek téged, te szereted őket,

aztán egy darabig boldogok vagytok, és az egész elmúlik. De ha az egyik

szerelmes elárulja a másikat, az igazi érzelmeket szül, az erőteljes, az

nyomot hagy, amitől sosem szabadul meg az illető. Az árulás a legédesebb

érzés mind közül, de sokáig tart, amíg előkészíti az ember, és a félelem

legalább ilyen erős tud lenni, ha jól bánsz az eszközeiddel. – Tovább haladt

felém, halványan elmosolyodott. – Te ismered a félelmet. Amikor

szembenéztél Mkhaival, biztosan intenzívebb félelmet éltél át, mint

amilyet a legtöbb ember valaha is megismert. Félelem, árulás, harag és

kétségbeesés: ezek a legerősebb érzések, a többi halvány árnyék csak.

Nem hátráltam meg.

– Én egy diagnosztizált szociopata vagyok, Forman. Több vesződséggel

jár belőlem intenzív érzéseket kifacsarni, mint előnnyel.

– Téged nem játszani hoztalak, hanem azért, hogy mesélj nekem

Mkhairól – felelte.

– Maga többet tud róla, mint én. Hiszen évszázadok óta ismeri.

– Inkább évezredek óta. De negyven évvel ezelőtt eltűnt, most pedig

kiderült, hogy meghalt. Te pedig tudod, hogy ez idő alatt hol volt, és mit

csinált.

– És kínzással akarja kiszedni belőlem?

– Amit kínzással húznék ki belőled, annak nem lenne sok haszna. Majd

elmeséled, ha készen állsz. Most viszont bemutatlak a többi

játékszeremnek.

17

Forman odadobott nekem egy köteg kulcsot a zsebéből.

– Nyisd ki, a kis kerekkel nyílik.

A konyhában álltunk. Forman rám szegezte a fegyverét. Az a pisztoly

érdekelt engem. Crowley-nak – Mkhainak – nem volt szüksége ilyen

csecsebecsére, mert ott voltak a karmai. Vajon Forman is képes lenne

ilyesmire? Azt hittem, a démonok mind ugyanolyanok, de úgy tűnik,

nagyon is különböznek. Crowley testeket lopott, de ez az érzelmes rizsa

teljesen új volt nekem. Vajon Forman is rejtegetett egy démoni testet az

emberi bőre alatt, vagy az ő formája sokkal kötöttebb?

Megtaláltam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Lentről sűrű, keserű szag

szállt fel, mint egy pöcegödörből.

– Mi van odalenn? – kérdeztem.

– A játékszereim – felelte Forman. – Radha, Martha, és… Nem, azt

hiszem. Martha már nincs itt. Nekem mind ugyanolyanok, főleg azután,

hogy már eltöltöttek idelenn néhány hónapot.

– Engem is ide akar zárni? – kérdeztem.

– Hát nem hagyhatom, hogy odafönn rohangálj, ugye? Drágák az ajtók!

– A hátamba nyomta a pisztoly hideg fémcsövét. – Na, lefelé!

A lépcső meredekek és keskeny volt, kapaszkodnom kellett a korlátba,

hogy ne essek le. Volt egy apró, koszos ablak a távolabbi falon, de kevés

fény szűrődött be rajta, és a szemem még nem alkalmazkodott a

sötétséghez. A lépcső feléig teljesen vak voltam, amíg Forman fel nem

kapcsolta mögöttem a villanyt.

– Állj meg ott! – szólt rám.

A lenti szobát durva, sárga fény töltötte be, ahol négy mocskos,

csontsovány alak gömbölyödött össze, mint a dohánylevelek. A nők

rongyokat viseltek, hárman közülük az arcukat is eltakarták. A szobának

puszta betonfalai voltak, egy szennyvízcsővel a sarokban. Ehhez láncolták

a nőket. A plafonról horgok egy sora lógott. A padló is betonnak tűnt, de

vastag por-, ürülék- és vérréteg borította. A sarokban farostlemezek

hevertek egymásra halmozva, rajtuk három zömök hordó.

– Ők az én játékszereim – suttogta Forman a fülembe. – Túlélték az

előzetes teszteket. Közös barátunk, Stephanie valószínűleg sosem jut el

idáig.

– Miért nem?

– Mert túl gyenge. Nagyon, nagyon hamar rá fogok unni. Ez itt a

kedvencem. – Rámutatott az egyik nőre, az egyetlenre, aki vissza mert

nézni rá. Dühösen figyelt minket. – Nézz csak rá! Szinte könyörög, hogy

játsszak vele! Vissza kell mennem az őrsre, de… egy kis időm még van.

Fogd a kulcsot, és hozd fel!

– Nem segítek magának.

Forman a pisztollyal lökött előre, elvesztettem az egyensúlyom, a

korlátba kellett kapaszkodnom, és épphogy sikerült csak talpon maradnom,

de a fegyverrel a kezemre csapott, így elvesztettem a fogást, és leestem a

lépcsőn. A fejemet bevertem egy fa lépcsőfokba, és a levegő is kiszökött a

tüdőmből, amikor a gerincem a kemény betonpadlón landolt.

– Ne feleselj! – parancsolta. – A többi játékszerem már megtanulta a

leckét.

Térdre emelkedtem, nyögtem egyet, majd úgy maradtam pár

másodpercig, hogy kitisztuljon a fejem, aztán megragadtam a korlátot, és

talpra küzdöttem magam.

– Jól van! – mondta Forman. – Hozd ide!

Átsétáltam a szobán, óvatosan, hogy ne lépjek a szemétkupacokba, és a

kutyakajás dobozokba. Mindegyik nő összehúzódott, ahogy elhaladtam

mellette. Ijesztően vékonyak voltak, és rájuk keményedett a kosz. A ruháik

cafatokban lógtak róluk, kilátszott sebhelyes bőrük, ami szorosan feszült

kidomborodó bordáikra.

Az alagsorban négy nő volt, odafönn legalább kettő. Az egész ház a

borzalom katlanja volt, ami forrongott a gyűlölettől, ezt még én is éreztem.

Forman hogy bírta ezt ki? A fentiek alapján úgy tűnt, nem tudja kedve

szerint ki-be kapcsolni az érzékelését – mindig működött, mindenkit érzett

maga körül. Lehet, hogy ezért maradt ő fönn, és küldött engem az

áldozatért. Úgy félne idelenn, hogy megbénítaná.

Vajon ezt felhasználhatom ellene?

A nő a sarokban úgy bámult rám, ahogy megközelítettem, mint a macska

a raktárban. A bőre sötét volt, de nem tudom, melyik rasszhoz tartozhatott.

Idősebbnek saccoltam Laurennél, de amilyen állapotban leledzett, ebben

nem lehettem biztos.

– Maga volt az, ugye? – térdeltem le elé.

– Menj a pokolba!

– Ki az a nő a falban? – kérdeztem.

Idegesen nézett rám.

– Kicsoda?

– Odafönn – mondtam lágyan. Óvatosan oldoztam el a láncait, hogy

előremozdítsam a beszélgetést. – Egy nő van a falba zárva.

– Melyik falba?

Megálltam.

– A kínzókamra falába.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Még nem látta őt?

– Ki vagy te? – kérdezte.

– John Cleaver.

– Többé már nem. Itt egy vagy közülünk. Vagy talán mégsem –

szűkítette össze a szemét. – Mi játékszerek vagyunk, te pedig az ölebe.

– Ne piszmogj már, John! – szólt le Forman.

– Figyeljen – szóltam a nőhöz –, hogy hívják?

– Radha.

– Radha?

– Indiai név – morogta.

– Értem. Figyeljen, nincs sok időnk. Azt hiszem, meg tudom ölni a

fickót, de szükségem van a maga segítségére.

– Nem fog menni, és rajtunk fogja kitölteni a dühét.

– Nem, csakis rajtam.

– Ne légy bolond! – sziszegte. – Eltörted a szekrényajtót, és ki tudja, mi

mást még. Aztán, lám-lám, ki kapja a büntetést?

Megráztam a fejem.

– Senkit sem fog megbüntetni – feleltem. – Amikor nem vagyok itt,

hogy jön le? Hogy vitte fel a többieket?

– Mit érdekel?

– Csak válaszoljon! Egyedül is le tud jönni?

Horkantott, és a hátam mögé nézett.

– Ott áll a lépcsőn, azt tehet, amit csak akar.

– Így van, de teszi is, vagy csak teheti? – Egyenesen a szemébe néztem,

próbáltam magamra vonni a figyelmét. – Tudnom kell, hogy lejött-e már

ide, és ha igen, mi történt?

Átnézett a vállam fölött.

– Kezd türelmetlen lenni. – Az ujjai végigszántottak egy sor seben a

mellkasán.

– Válaszoljon! – sürgettem.

– Persze hogy lejön ide! Szerinted magunktól jutunk fel?

– Meg szokott ijedni, amikor lejön? Nem kezd remegni, nem fél, vagy

ilyesmi?

– Mitől félne? Pisztolya van, és ide vagyunk láncolva! Ha ennyire se

jössz rá magadtól, hogy akarod megállítani? – Szinte vicsorgott a méregtől.

Aha.

– Maga az! – néztem körbe gyorsan. – Maga dühös, és ő erre fókuszál.

– Van is okom dühösnek lenni!

Ezért szerette annyira Radhát: a lány makacs volt, és állandóan mérges,

és ebbe a szálba kapaszkodhatott, hogy folytatni tudja, ha a többiek félelme

megdermesztené. Ezért futott el Stephanie-tól múlt éjjel: mert rettegett, és

ő átvette a rettegését. Azért jött oda hozzám, hogy lenyugtassam.

– Nem hagyhatja, hogy feldühítsék! Félnie kell, ahogy nekem is. Csak

így juthatunk ki.

– Le fog jönni – mondta Radha.

– Rá tud koncentrálni egy érzésre, és el tudja nyomni a többit. Ezért

talált meg a házban, pedig idelentről folyamatosan érkeztek a zavaró jelek.

Ki tudja zárni…

– Miről hadoválsz? – kérdezte.

– Arról, hogy igaza volt. Ölebnek tart engem, hogy legyen, ami

megnyugtassa, miután másokat bánt.

Úgy tűnt, nem érti. Még nem jött rá, hogy a démon magába szívja az

érzéseket?

– Hogy érted? – faggatózott tovább.

– Úgy, hogy nem fog működni a tervem. De biztos van más gyengesége

is.

Valami keményen és gyorsan a halántékomhoz csapódott, és a világ

kifehéredett. A földre zuhantam, kezemet a fejemre kulcsolva. Magam

fölött meghallottam Forman hangját tompán, a fiilem zúgásán át.

Megpróbáltam felemelkedni, de gyomron rúgott, és átfordultam, kétrét

görnyedve a fájdalomtól.

– Nem figyelmeztetett a lány, hogy ne szervezkedj ellenem?

Reszelésen köhögtem fel. Az oldalamra fordultam, és hánytam.

– De egy dologért azért hálás vagyok. Egy pillanatra felélesztetted benne

a reményt, és így sokkal édesebb lesz a csalódása.

Megint köhögtem. Egyik kezemmel a gyomromat öleltem, a másikkal a

fejemet.

– Kelj fel! – parancsolt rám. Nem mozdultam. – Kelj fel! – kiáltott, és

elsütötte a pisztolyát. Fülsiketítő hangja volt, és az egyik nő felsikított a

sarokban. Nem talált el, nyilván csak figyelmeztető lövést adott le a falba.

A hozzám legközelebbi nő felnyüszített, arra gondoltam, menynyi

félelem áramolhat most át Formanon. Felnéztem rá. Vigyorgott, szinte

nyálcsorgatva, a szeme egészen kitágult. Mintha részeg lenne. Úgy hatott

rá a félelem, mint a drog.

– Állj már föl! – Térdre küzdöttem magam. Megint megrúgott, de most

finomabban, hogy tudjam, ki a főnök. Térdelve mély levegőt vettem, és

előbb az egyik, majd a másik lábamra tornásztam fel magam. Álltam ott

egy darabig, előregörnyedve, a térdemre támaszkodva, igyekeztem

mélyeket lélegezni, a fájdalomról pedig tudomást sem venni.

Radha csendben maradt, visszasüllyedt a falhoz. Hiába volt dühös, már

megtanulta, hogy ne ellenkezzen vele.

– Vedd fel! – dobott elém valamit Forman. Egy zsebkés volt.

– Vedd fel! – ismételte. Lehajoltam, és felvettem. – Ha már ilyen szépen

összebarátkoztatok Radhával, miért nem ismerkedtek meg közelebbről?

Vágd meg!

– Nem! – feleltem.

Térdhajlaton rúgott, és én megint a földre zuhantam, elejtettem a

zsebkést, ahogy megtámaszkodtam a betonban.

– Már mondtam, hogy ne feleselj velem! Állj föl!

Felvettem a kést, és megint talpra küzdöttem magam. Radha vadul nézett

rám, sötét szeme összeszűkült, állkapcsa összeszorult.

– Olvastam a pszichológiai személyiségrajzod. Megszállottja vagy a

halálnak. És a tegnap esti beszélgetésünknek köszönhetően már azt is

tudom, hogy egy emberrel biztosan végeztél. Gondolom, az emléke

hónapok óta ott ég a zsigereidben, és most kétségbeesetten bántani akarsz

valakit.

Radha arca kiismerhetetlen volt, merev, mint egy halotti maszk. A keze

ökölbe szorult.

– Az egész életemet azzal töltöttem, hogy a hozzád hasonló embereket

tanulmányoztam, John. Pontosan tudom, mi jár a fejedben. – Forman

mögöttem állt, de a hangja betöltötte az egész szobát. – Minden éjszaka

arról álmodsz, hogy bántasz másokat. Állatokat kínzol, kitéped a legyek

szárnyát. Ő is csak egy légy, John! Egy rovar. Semmi. Vágd meg!

A lány még mindig rám bámult, de a szeme most kitágult, a pillantásából

fogyott az erő. Azt hitte, egy oldalon állunk, de kezdett kételkedni benne,

és lassan eluralta a félelem.

Valahogy kinyílt a kezemben a bicska. Felemeltem, és figyeltem, ahogy

a fény úgy szalad végig az élén, mint a méz.

Jólesett… kést fogni a kezemben. Ha mindent lehántok magamról, ennyi

marad: egy srác egy késsel, akitől félnek, és akit tisztelnek. Hónapokkal

ezelőtt ugyanígy álltam, ugyanebben a helyzetben, kést fogtam anyára,

figyeltem, ahogy vonaglik, és tudtam, hogy bármit megtehetek. Isten

voltam, éppúgy, mint Forman. De eldobtam. Miért? Hogy beleerőltessem

magam egy kényelmetlen szerepbe, és az életem hátralevő részét egy

fájdalmas hazugságban éljem le? Hogy a napjaimat elszigetelve töltsem, az

éjszakáimat pedig végigküzdhessem a saját természetemmel? Tizenhat

elvesztegetett éven át próbáltam az lenni, aki nem vagyok, és közben végig

a rossz kérdést tettem fel magamnak. Ahelyett, hogy „meddig bírom

még?”, inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy „miért küzdök még

mindig?”

Radha is látta – valami megváltozott a szememben, a kezemben vagy a

tartásomban, ami elárulta neki, hogy meg fogom tenni. Most már félt.

Tudta, hogy fel akarom vágni, felnyitni a testét, és közben hallgatni, ahogy

nekem sikít.

Nekem? Vagy Szörnyeteg úrnak?

Napok óta nem gondoltam Szörnyeteg úrra, pedig régen úgy töltötte be

az elmémet, mint egy fertőzés, ami osztódott, nőtt, de már eszembe se

jutott, amióta… Amióta megöltem a macskát a raktárban. Ami nem azt

jelenti, hogy eltűnt, hanem teljesen egybeolvadt velem, átvette a helyem.

John eltűnt.

Felemeltem a zsebkésemet, és bűvölni kezdtem az élét. Annyi lehetőség

tárult elém: a konzervnyitó, a fűrész, a dugóhúzó; mindet ki akartam

próbálni. Érezni akartam, ahogy megmerevedik az izma, amikor a hátába

döföm a kést, hallani a fájdalmas, lágy, de riadt nyöszörgését. Ez vagyok

én.

De tényleg ez akarok lenni?

Az ujjamat a kés tompa élére tettem, és finoman visszanyomtam: kicsit

föl, aztán körbe, és be a helyére. Simán kattant zárt állásba.

– John… – mondta Forman lassan. Vajon mit érzett belőlem?

Eltartottam a kést, szorosan a markomba zártam, közben egyenesen

Radha szemébe néztem, igaz, nem sokat láttam belőle, elhomályosodott a

látásom. Sírtam. Elejtettem a kést, és ahogy zuhant, mély vágást ejtett a

lelkemen. Úgy vágta ki Szörnyeteg urat, mint egy súlyos daganatot.

Megsebzett. Megtört. De legalább ismét önmagam lehettem.

– Te bolond! – Forman ismét megütött. Erősen csattant a tarkómon a

keze. Eldőltem, mint egy zsák kő. Radha kapott el, a térdére zuhantam,

hogy lassítsa az esést. A hátam mögött Forman sötéten káromkodott, és

valami hangos, fémes csattanást hallottam.

– Te bolond! – morgott Forman. – Beteg, ostoba bolond. Azt hiszed,

veled majd kivételezek? Miért nem kérdezed meg az új kis barátnődet,

milyen kellemes az aknában?

Hangos csikorgás harsant, és Radha közelebb húzott engem, minél

messzebb legyek Formantől. Valami súlyos esett a lábamra, a sarka

megkarcolt. Odafordultam, és láttam, hogy egy vastag pozdorjalap az. A

három hordót középről odébb húzták, és a táblát alattuk felemelték. Alatta

tágas lyuk nyílt, amelyet betonfal vett körül, és csak a sötétség telepedett

meg benne.

– Ne add fel! – suttogta Radha. – Mindegy, mi jön, mindegy, mit akar

tőled, ne add fel!

Valami megragadta a grabancom, és hátrarántott, elhúzott Radhától, és

kirángatta a lábam a fa alól.

– Tetszeni fog idebenn – mondta Forman. – Pont az olyan bolondoknak

való, mint te. Nem látni semmit, nincs min törni az agyad, csak kedvedre

gyűlölheted magad. – Átrángatott a padlón.

Láttam, hogy a lyuk tele van barna, olajos vízzel. Próbáltam elhúzódni,

de Forman túl erősen szorított. A szélére ráncigáit, és belelökött.

A víz sekélyebb volt, mint gondoltam. Harminc centi mély lehetett,

furcsán érkeztem az üreg aljára, egy fájdalmas, váratlan csattanással. A víz

sikamlós volt és hideg. Fölküzdöttem magam, rendeztem a tagjaim, épp

időben, hogy érezzem, ahogy az egyik súlyos fadarab fejbe talál. Arccal

estem a vízbe, és hirtelen minden elcsendesült, a hangokat csak távolról,

tompán hallottam. Aztán beleolvadtak a semmibe.

Azt kívántam, bárcsak örökre eltűnnének.

18

– John – hallottam egy éles suttogást. Egyszerre volt lágy és hangos. –

John, jól vagy?

A hang tompának és távolinak tűnt.

Fáztam, és a fejem őrülten lüktetett. Egy kicsit felemelkedtem, és a

fájdalom egész sora hasított át rajtam. Mocskos víz csobbant az arcomba.

– Megmozdult – mondta a hang. – Él.

– Hallasz minket? – kérdezte egy másik.

A koponyám egy pontban sajgott, próbáltam hátranyúlni, hogy

megtapogassam, de amint megmozdultam, a víz alá csúsztam.

Megtámaszkodtam a kezemen, és a felszínre küzdöttem magam. Elég mély

volt a víz, hogy ne tudjak lefeküdni, úgyhogy a kezemen kellett

támaszkodnom. De a fejem fölött a deszkák olyan alacsonyak voltak, hogy

kényelmesen felülni sem tudtam. Óvatosabban egyensúlyoztam, és így

sikerült megtapogatnom a fejem. Nehéz volt a megfelelő irányba tekerni a

testem, de végül az ujjam kitapintott egy hatalmas lüktető puklit. Tényleg

óriási volt. Csoda, hogy nem fulladtam meg.

– John? – szólított egy hang, a lágyabbik. – Ugye azt mondta, hogy

Johnnak hívják?

Próbáltam válaszolni, de a torkom égett, és a hangom érhetetlenül

reszelős lett. Köhögtem, nyeltem egyet, aztán újra próbáltam.

– Radha? – kérdeztem.

– Őt felvitte – felelte a hang. – Én Carly vagyok.

Eszembe jutott Stephanie, aki odafönn lógott, és mindaz, amit Forman

tett vele. Ugyanezt Radhával is megtenné. Valahol, mélyen bennem,

Szörnyeteg úr remegett érte, hogy ott lehessen, amikor kínozza a nőt,

szeretett volna a részese lenni. Jó volt így. Ha tisztában voltam vele, mit

akar Szörnyeteg úr, akkor nem váltam eggyé vele. Visszaszereztem az

irányítást.

– Van odafenn egy másik lány is – mondtam. – A neve Stephanie. Akkor

hozta ide, amikor engem.

– Ha túléli, ő is ide kerül majd – felelte Carly. Elhallgattak, és egy másik

hang szólalt meg.

– Hol vagyunk?

– Hogy érti? – kérdeztem.

– Én atlantai vagyok. Feltételezem, nem lehetünk a közelében.

Atlanta? Ott élt Forman, mielőtt idejött? Egyik nő sem lehetett claytoni,

mert akkor hallottunk volna az eltűnésükről a hírekben.

– Igen, messze vannak Atlantától. Mind onnan kerültek ide?

– Nem, a szélrózsa minden irányából – felelte a harmadik. Mind

megvoltak, kivéve Radhát. – Milyen nap van ma?

Próbáltam felidézni, előző nap hányadika volt. Mintha egy

örökkévalósággal ezelőtt lett volna.

– Június 12.

– Akkor három hónapja – mondta az egyik nő.

– Én négy hónapja vagyok itt – tette hozzá Carly.

– Én még csak öt hete – sóhajtott a harmadik.

Forman lassan hét hónapja Claytonban lakott, de gyakran elutazott.

Ezeket a lányokat direkt az ország minden tájáról gyűjtötte össze?

– Hé, atlantai, magát ott is rabolta el?

– Nem – felelte. – Nebraskában. – És egy pillanattal később hozzátette: –

Egyébként Jess vagyok.

– Jess? És maga azóta itt van? – A fejem megint lüktetni kezdett.

Óvatosan feljebb emelkedtem, hogy csökkentsem rajta a nyomást.

– Nem itt, de rabságban, igen.

– Volt egy másik ház is – vette át a szót Carly. – A legtöbben a régi

házból jöttünk. De ott ritkábban járt, mint itt. Valaki, nem tudjuk ki,

hetente egyszer megetetett minket, de azért elég sokszor láttuk, hogy

rettegésben tartson minket. Úgy egy hónappal később felpakolt minket egy

teherautóba, és ideszállított. Jesst egy parkolóban szedte össze.

– Épp utazgattam – mondta Jess.

– Engem Minnesotában kapott el – szólalt meg a harmadik. Majd

hozzátette: – Melindának hívnak.

– Szóval hét hónappal ezelőtt idejött, hogy a Claytoni Gyilkos után

kutasson, de azért arra volt ideje, hogy bejárja az országot, és

összegyűjtsön titeket meg a másik négyet, akit már megölt. – Úgy

hangzott, mint valami fura függőség. Nem bírta sokáig, ha nem kínozhatott

senkit. Mint valami érzelmi kábszer. Vajon ezt felhasználhatom ellene?

Valahogy biztos ki lehet innen jutni. – Ez az akna már akkor is itt volt,

amikor megérkeztetek?

– Igen – felelte Carly. – És a láncok és a kötelek is a tetőgerendán

odafenn.

– És még a falakat is megerősítette – tettem hozzá. – Nem kis idejébe

került, de mire ideértetek, már egy kész börtönnel várt titeket. Nem lehetett

egyszerű átköltöztetni.

– Egyszer már költöztette – mondta Jess. – Legalább egyszer. Radha

emlékszik egy harmadik helyre is. Hiszen ő van itt a legrégebben.

Hát persze. Radha a kedvence. Mindennap választania kell, hogy küzd,

és a kedvenc áldozata marad, vagy esetleg feladja, és meghal.

– Mióta van itt? – kérdeztem.

– Egy éve.

Ez épp elég idő, hogy bárki a halált válassza. Kivéve Radha.

Azután felharsant a sikítása, és lehullámzott a lépcsőn, akárcsak a

végítélet jóslata. Mind elhallgattunk, én pedig olyan mélyre süllyedtem a

vízben, hogy eltakarja a fülem, és ne halljam a hangokat.

* * *

A víz vaskos és olajos volt, biztosan számos rab megjárta már, és

valószínűleg sosem takarították. Amikor rám jött a pisilhetnék, addig

visszatartottam, amíg csak bírtam, de végül nem volt mit tenni,

kiengedtem. A víz felmelegedett, és végre kis ideig nem reszkettem.

Hol tudatomnál voltam, hol nem, még álmomban is figyeltem a karomra

és a víz felszínére. Próbáltam forgolódni, hátha ki tudom lökni a tetőt, de

túl nehéz volt. Lehet, hogy a hordókat telerakták szeméttel vagy vízzel.

Végül az egyik falnak merőlegesen kötöttem ki, a fejem a falnak toltam,

a kezem pedig összefontam alatta. Így, hogy az ökölbe szorított kezem

tartotta, nem kellett félnem attól, hogy víz alá kerül a fejem. Nem

mozogtam, lassan lélegeztem, és alig voltam magamnál.

Azóta nem ettem és nem ittam semmit, hogy randiztam Brooke-kal. Az

aknában töltött óráktól úgy legyengültem és megéheztem, hogy a

hányinger kerülgetett. Olyan szomjas voltam, hogy nyelni is alig tudtam.

Nem volt mit inni, ezért végül ráfanyalodtam a vízre, amiben feküdtem,

óvatosan belekortyoltam, aztán próbáltam elaludni.

* * *

– Még bent van?

– Igen. Nem beszél, de halljuk csobbanni a vizet, úgyhogy életben van.

– Akkor alszik. – A hang gyenge volt, de ismerős. Radha visszatért.

– Ébren vagyok – feleltem. A karom és a fejem jobban a falhoz

nyomtam, a víz apró hullámokban csobbant körülöttem.

– Ki vagy te? – kérdezte Radha.

– John Cleaver – feleltem.

– Nem a nevedre vagyok kíváncsi! Hanem hogy ki vagy. Mit keresel itt?

– Ugyanazt, amit maguk.

– De eddig még sosem hozott ide fiút – jegyezte meg Carly.

– És azt mondta, gyilkos vagy – jegyezte meg Radha.

– Én… – Nem fejeztem be. Mit mondhatnék nekik? Vagy ami még

fontosabb, mit tudhatnék meg tőlük? Ők sokkal régebb óta éltek

Formannel, mint amióta én ismertem. Ha démonná tud változni, arról

tudniuk kell. – Látták már Formant más alakban?

– Úgy érted, álcában? – kérdezte Radha. – Soha.

– Nem. Úgy értem, sosem láttátok, hogy… Nem is tudom, mondjuk

karma nőne, vagy valami? Agyarai? Volt, hogy úgy nézett ki, mint egy

igazi szörnyeteg?

Elhallgattak. Egy perccel később Radha lágy hangja harsant fel.

– Biztos hallucinál.

– Az akna lesz az oka – jegyezte meg Melinda.

– Nem. Igazat mondok. Az egyik barátja… – Elhallgattam. Nem

lehettem biztos benne, hogy Forman nem hallgatózik, és erről még nem

beszéltem neki. Márpedig azért voltam itt, hogy többet tudhasson meg

Mkhai haláláról.

Nem is számít, a zavarodottságuk máris megválaszolta a kérdésemet. Ha

látták volna átváltozva, azonnal értették volna, miről beszélek. Nem

akartam fölösleges információkkal ellátni őket.

– Nem érdekes.

– Tényleg megöltél valakit? – kérdezte Radha.

– Igen. A barátját. De nem akartam bántani senkit.

Ismét csend lett.

– Meg tudod ölni Formant? – kérdezte Melinda.

Hallottam, hogy nyelnek, és Radha rosszallóan mordul fel.

– Fejezzétek be! Van róla fogalmatok, hány nővel végzett már, mert

szökni próbáltak?

– Van más választásunk? – kérdezte Melinda. – Hagyjuk, hogy addig

kínozzon, amíg bele nem halunk?

– A megfelelő pillanatra várok – felelte Radha. – Én egy éve vagyok itt,

Melinda. Egy nyavalyás éve! Tudom, hogyan gondolkodik, és tudom, mit

csinálok. Néha felenged magához, hogy főzzek neki. Bízik bennem. Egy

nap majd eléggé megbízik bennem, hogy nyitva hagyjon egy kiskaput, és

akkor majd megragadom a lehetőséget, és kijuttatom magunkat innen. De

előtte nem léphetünk, különben elvesztünk mindent.

– És addig? – folytatta Melinda. – Hagyod, hogy még párszor rád kösse

az áramot, és kedvére döfködjön?

Kezdtek igencsak bedühödni. Forman meg fogja érezni, és gyanakodni

kezd.

– Halkan! – szóltam rájuk. – Még lejön!

– Nem hall minket – mondta Radha.

– De érezhet, nem megmondtam?

– De, említetted már – vette át a szót Carly. – De nem tudom, hogy

értetted.

– Forman olyan, mint egy érzelmi vákuum. Mindent érez, amit mások.

Ezért ijed meg annyira, amikor megijeszti magukat, és ezért tudja mindig

olyan pontosan, mi folyik idelenn.

– Ha kijuttatlak, képes leszel kinyírni? – kérdezte Melinda.

Haboztam.

– Nem tudom. Lehet, hogy erősebb, mint gondolom. Lehet, hogy az

átérzésen kívül más ereje is van. Mint a karmok és agyarak, amiket

említettem. – A kerekek forogni kezdtek az agyamban, és lassan tervet

formáltak. – De lehet, hogy meglephetjük.

– Hogyan? – kérdezte Jess.

– Tényleg ki tudnak juttatni?

– Innen majdnem elérem a hordókat. – Hallottam csörögni a láncait a

padlón. – Lehet, hogy az egyiket el tudom lökni annyira, hogy meg tudd

mozdítani valamelyik lécet.

Az elég lenne. Ki tudnék csusszanni, megbújhatnék, és lesben

várhatnám, amikor legközelebb lejön. De ha bármi szokatlant érzékelne –

reményt, izgalmat vagy vágyakozást –, azonnal tudná, hogy tervezünk

valamit. Én talán el tudnám rejteni az érzéseimet, de a nők nem.

– Gondoljanak a családjukra! – mondtam. – Gondoljanak arra, milyen

rég látták őket, és mennyire hiányoznak maguknak, vagy bármi másra, ami

elszomorítja magukat. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de muszáj

elszomorodniuk. Ne foglalkozzanak velem és Melindával, csak legyenek

olyan szomorúak, amilyenek csak tudnak.

– És veled mi lesz?

– Előbb legyen meg a szomorúság. Bízzanak bennem.

Elhallgattak.

– Kérem! – könyörögtem.

Hosszú szünet után végül Radha szólalt meg:

– Jól van, megcsináljuk, de ha rájön, elmondok neki mindent. Nem

akarom eljátszani a bizalmát.

– Rendben – egyeztem bele. – Melinda, próbálja meg! De ne gondoljon

arra, amit éppen csinál, csak legyen szomorú.

Hallottam, hogy a láncai végigcsörögnek a földön, aztán egy hangot,

halk dobolást és tologatást a fejem fölött, majd mély karistolást, ahogy a

hordó elmozdult a fán. Nem sokat, de megmozdult.

Nem fog működni – hajtogattam magamnak, próbáltam minden reményt

eldobni. – Sosem látom többé a családom. Sosem látom többé Brooke-ot.

Felnő, a fatelepen fog dolgozni, és hozzámegy Rob Andersonhoz, aki

minden este verni fogja. Éreztem, ahogy egyre dühösebb leszek, próbáltam

csillapítani. Nem megy hozzá Robhoz, fiatalon fog meghalni. Elüti egy autó

egy hülye balesetben. Fiatalon és ártatlanul szétfröccsen az aszfalton.

Megmozdult a hordó fölöttem.

Lauren is meghal, és Margaret is, de anya nem – ő még évtizedekig fog

élni, öregen, egyedül. Az is lehet, hogy ő okozza a másik kettő halálát, és

akkor az idők végezetéig hibáztatja majd magát. Abbahagytam. Nem

működött. Szomorúnak kellett volna lennem, de nem voltam az. Miért?

Mert nem érdekelt, ha rossz történik másokkal. Végül is szociopata

vagyok.

Az egyik lány elsírta magát, de nem tudtam, melyik. Milyen közel

járhattunk a sikerhez? Mennyi kell még? A hordó újra megmoccant, és a

lécek közti résen át fény áradt az aknába – hosszú világos csík volt, ami a

tábla teljes hosszára kiterjedt. Valaki felkapcsolta a villanyt.

Forman itt volt.

– Milyen érdekes – mondta. Alig hallottam a hangját. Távol járt, de

egyre közeledett, gondolom, lejött a lépcsőn. – A ház eddig tele volt

rettegő, dühös és kétségbeesett emberekkel, most meg egy csapásra

mindenki elszomorodik. Azt hittétek, nem veszem észre?

A nők elhallgattak.

– És mit látok? Hogy az egyikőtök megpróbálta kinyitni az aknát. –

Forman már sokkal közelebb járt. – És ha jól emlékszem, mindannyian

nagyon jól tudjátok, hogy nem szabad kinyitnotok az aknát.

Csend.

– Így arra jutottam, hogy biztos azért ért hozzá egyikőtök az aknához,

mert szeretne belemászni. Hadd segítsek benne! – Hatalmas csattanást

hallottam a fejem felett, majd egy újabbat, és egy újabbat. A hordókat

ellökte, majd odébb rúgta a deszkákat is. A beáramló fény megvakított,

össze kellett szorítanom a szemem.

– Mássz ki, John! – parancsolta. – Az egyik kis játékszerem jelentkezik a

helyedre! Ő sem akar kimaradni a jóból!

Erőszakkal kinyitottam a szemem. Forman a falnál állt, a kezében egy

vezeték volt, aminek a végét letépték. A két kábelér csupaszon

szétválasztva meredezett. Ahogy összeérintette őket, a végéből szikrák

pattantak.

– Már tudjátok, milyen kellemes, ha a láncaitokba vezetem! – fordult a

nők felé. – Képzeljétek csak el, milyen izgalmas lesz, ha a vízbe engedem!

A perembe kapaszkodva lassan felálltam. A lábam elgémberedett és fájt.

– Már csak azt kell tudnom – folytatta Forman –, hogy melyikőtök

akarta kinyitni az aknát.

Megállt, várt, majd újra összeszikráztatta a vezetékeket.

– Jelentkező?

Radhára néztem, a nők is őt figyelték. Erre figyelmeztetett minket, és

elérkezett a pillanat, hogy beváltsa a fenyegetését. Ezzel elnyerhette

Forman bizalmát. Okos ötlet volt. Sokáig tartott, de eredményes lehetett.

Szabadságot hozhatott neki.

Radha elkapta a pillantásomat. Hatalmas szeme mélyen, tisztán

ragyogott. Egy pillanatig néztük egymást, aztán kicsit elfordította a fejét,

hogy a leomló haja elrejtse az arcát Forman elől. Azt tátogta nekem: Ne

add fel!

Visszafordult Formanhez.

– Én voltam – jelentette ki.

– Hogy mondod? – kérdezett vissza Forman.

– Nem voltam elég érthető? Azt mondtam, én tettem, te csökött agyú

nyomorult!

Mit művel?

– Befelé az aknába! – Forman hangja acélridegen kongott.

– Rendben – felelte Radha. – Kiugrok a láncokból, és menten

odaszambázok. Jó kis terv!

Kételkedtem benne, hogy eszénél van. Dühös volt, sokkal dühösebb,

mint máskor, és ez Formant is dühre kényszerítette. De miért? Ennek nem

volt semmi értelme.

– Kifelé az aknából, John! – dobta el a vezetéket, és elviharzott

mellettem. Radha készült a harcra, de a férfi mégis könnyűszerrel ütötte

arcon, visszakézből adott egy taslit, amitől a nő elterült a földön.

Vékonynak és törékenynek tűnt, ahogy ott feküdt, mint egy éhező

madárijesztő. Forman előkapta a kulcsát, és eloldotta a láncot a

szennyvízcsőtől, aztán az aknához rángatta.

– Kifelé onnan, John!

Hátralendültem, fel, kifelé a mocskos betonpadlóra. Csöpögött rólam a

víz, és reszkettem. Forman bedobta Radhát az aknába, és elkezdte fölé

pakolni a deszkákat, közben a hosszú láncot a talpa alatt tartotta.

– Hozd a hordókat, John!

– Nem!

Előhúzta a pisztolyát, és a lábamra lőtt, alig egy centivel vétette el.

– Azt mondtam, hozd a hordókat!

A három hordó kicsi volt, de nehéz, talán a rabok mocska lehetett benne.

Odagörgettem egyet, aztán felállítottam. Épp egy újabbért indultam,

amikor egy feszült, de kihívó hangot hallottam a deszkák alól.

– Szemtől szemben már nem is megy, te gyáva?

Arra játszott, hogy megölesse magát!

Forman elviharzott mellettem, felkapta a vezetéket, és az aknához hozta.

A végét Radha láncához érintette, és ő felsikított, a deszkák megrázkódtak.

Elképzeltem, ahogy a teste görcsbe rándul, és nekicsapódik. Egy pillanattal

később Forman el is húzta a vezetéket.

– Még a végén megöli! – mondtam.

– Nem, te fogod megölni.

Felemelte a vezetéket, és intett nekem, hogy menjek oda. Radha

felcsuklott, és levegő után kapott, azután szitkokat kezdett szórni

Formanre.

– Nem – ellenkeztem.

Újra áramot vezetett bele. A sikolya gurgulázásba fúlt, a víz alá süllyedt,

a lécek zörögtek, még a fémhordó is megmozdult.

– Te véget vethetnél ennek, John. Ha te megdelejezed, az lesz az utolsó,

a szavamat adom, de addig… – Megint megrázta a nőt, és az akna feletti

deszkák megremegtek. – Folytatni fogom.

Mit kellett volna tennem? Mi lehetett Radha terve? Egy éven át próbált

Forman bizalmába férkőzni, most ezt mégis sutba vágta – miért? Hogy

megmentse pár áramütéstől Melindát? Ez értelmetlennek tűnt.

Megmenthettem volna – odamegyek, megcsapom az árammal, és

Forman elengedi. De megbízhatok Formanben? Ha meg is teszem, és

elengedi Radhát, mit ért el a nő? Semmit, csak annyit, hogy én

engedelmeskedtem Formannek. Biztos, hogy nem ezt akarta, azt mondta,

ne adjam fel.

Forman ismét belevezette az áramot Radhába, akiből mélyről jövő,

hangos sikoly tört elő. A többi nő összekuporodva zokogott, igyekeztek

eltűnni ennek az őrült világnak a szeme elől. Forman visszahúzta a

drótokat, és megint felajánlotta őket nekem.

Radha vajon csapdát tervezett? Számított rá, hogy Forman felkér,

segítsek neki? Arra ment ez ki, hogy fegyverhez jussak – és a dróttal

megtámadhassam? De hát nem tudhatta, hogy ez lesz. Ő csak azt tudta,

amit elmondtam neki – hogy gyilkos vagyok, de nem akarok az lenni.

Ne add fel!

– Nem teszem meg – tartottam ki.

– Biztos?

– Nem teszem meg.

– Pokolba veled, Forman! – Radha hangja gyenge, reszelős volt.

– Csak utánad – felelte Forman, majd a drótokat a lánchoz érintette.

A nő újra felsikoltott, az akna feletti deszkák rázkódtak és zörögtek.

Forman ezúttal nem vette el a drótokat; ott tartotta őket, és figyelt.

Odasiettem, de fél kézzel felemelte a pisztolyát, míg a másikkal a drótokat

a lánchoz szorította. Már a másik három nő is sikoltozott, és én tehetetlenül

bámultam – mind halálra rémültünk, míg Forman arcán düh szántott végig.

Radha dühvel töltötte el, és hagyta, hogy ez teljesen átjárja.

A lécek zörgése egyszerre elhallgatott, Radha dühe elpárolgott.

Forman látható, testi változáson ment keresztül – arca és teste izmai,

amelyeket megfeszített a düh, elernyedtek, majd megmerevedtek a

félelemtől. Ahelyett, hogy ragadozó módjára előrehajolt volna, hátrahőkölt,

szeme tágra nyílt a rettegéstől. Légzése felgyorsult, elejtette a kábelt, a

mellkasába markolt, és nagyot nyelt. Dőlt róla a veríték, hátratántorodott,

majd próbált megállni a lábán és elfutni, de összeroskadt. A nők felé

kúszott, mint aki menedéket keres, de ők csak még rémültebben húzódtak

vissza tőle. Forman vadállati üvöltésben tört ki, és magzatpózba

összekuporodott a földön. A pisztolya a közelben hevert. Forman

védtelenül maradt.

Ez volt Radha terve. Mesélte, hogy Forman minden gyilkosságnál

összeomlik – a többi nő érzései és az áldozat utolsó pillanata a halál

beálltakor túl sok számára. Sosem tudták ezt kihasználni, mert mindig

megláncolta őket, de én szabad voltam. Radha feláldozta magát, hogy

lekösse Formant, hogy én élhessek a lehetőséggel és megöljem.

A kábelek közelebb voltak, mint a pisztoly, csupán néhány lépésnyire.

Gyorsan felkaptam őket, óvatosan, a műanyagnál fogva, és Formanhez

indultam. Üvöltése elhalt – érezte, hogy kitisztult a fejem, így elfojthatta a

nők félelmét, és összeszedte magát. Kevés időm volt. Az utolsó pár lépést

futva tettem meg, és előreszökkentem a dróttal, de előrelendült a karja, és

az utolsó pillanatban megmarkolta a csuklómat.

Hogy lehetett ilyen gyors?

Próbáltam lefelé nyújtani a drótot, megérinteni őt a csupasz vezetékkel,

de Forman túl erősnek bizonyult. Lassan kijózanodott, céltudatosabbá vált,

és hátrahajlította a karom. Azt hittem, felém hajlítja majd a drótokat, de

oldalra irányította őket – nem akarta, hogy hozzám érjenek, mert

érintkezett velem, én pedig tocsogtam a víztől, márpedig bármilyen áram,

ami engem megcsap, rá is kihatna. Ezt el akarta kerülni, vagyis ez

megsebezhette volna.

Márpedig ha megsebzi, akkor meg akartam tenni.

– Ne add fel! – sziszegtem, és máshogy mozdítottam a karom, ezúttal

magam felé, ahelyett, hogy Formanhez próbáltam volna érinteni a

vezetéket. Éreztem, ahogy fehér tűz hasít belém, minden egyes izmom

üvöltött, tekergett és lángolt, majd minden elsötétült.

19

A harmadik randim Brooke-kal a második folytatásának indult: puccos

turistacuccba bújtunk és felkerestük a cipőmúzeumot, kézen fogva

sétáltunk végig a cipőkkel zsúfolt termeken és folyosókon, és nevettünk.

Voltak ott megszürkült, elnyűtt bokavédők, régi katonai egyenruhák

darabjai; és rikító tornacipők a nyolcvanas évekből. Akadtak állítható,

angol kaptafák, magas, japán faszandálok, dán faklumpák, krokodilbőr,

kígyóbőr és cápabőr csizmák. Aztán házipapucsok arcmintákkal és kis

lámpákkal. Futócipők hosszú fémstoplikkal. Hótaposók. Gólyalábak.

Ismerős hangot hallottam a folyosó túlvégéről, nem jöttem rá, kiét.

Brooke-hoz fordultam, hátha ő tudja, ki az, de eltűnt. Újból meghallottam a

hangot, Brooke-é volt, cipők és polcok labirintusán át követtem. A

folyosók a messzeségbe nyúltak és egy ponton futottak össze, mindenütt

újabb termek nyíltak, újabb cipőkkel, míg végül rájöttem, hogy maguk a

falak is ezernyi cipőből vannak, olyan volt az egész, mint egy végtelen

cipőhegybe vájt barlang. Brooke hangja sürgetően ébresztgetett. A saját

cipőm eltűnt, a lábam nedves volt és hideg. A falhoz nyúltam másik párért,

de csupasz betont tapintottam.

Forman pincéjében voltam, immár ébren és fázva. Az egyik sarokban

futó csőhöz bilincseltek. A lábam csupaszon tapadt a padlóra, számban a

hányás ízét éreztem. Óvatosan a mellkasomhoz nyúltam, minden izmom

sajgott, és kitapintottam két égésnyomot, ahol az áram a testembe hatolt.

– John?

Felnéztem, és megpillantottam a nőket. Stephanie is köztük volt, abba a

sarokba láncolták, ahová korábban Radhát. A többieket látásból nem, csak

hangjukról ismertem, de egész másképp csengtek, mint az aknában.

– Mi történt? – kérdeztem bágyadtan.

– Megcsapott az áram – felelte egyikük. Fiatalabb volt a másik kettőnél,

de kicsit idősebbnek tűnt Stephanie-nál. Talán Jess. – Mindkettőtöket

kiütött.

– Túl messze esett össze, hogy elérjük – vetette közbe egy másik. –

Szerintem ki is ficamodott a csuklóm attól, hogy próbáltam közelebb

kerülni hozzá. – Ez Melinda lehetett.

– A kulcsok miatt? – fordultam felé.

– Vagy hogy megöljem – vonta meg ridegen a vállát. Csak Melinda

lehetett.

– Nem volt itt a pisztolya?

– De igen, viszont az arra esett – intett a lépcső felé. Hangja ellágyult. –

Magával vitte, amikor elment.

– Vagyis ő tért előbb magához – mormogtam. Talán képes

regenerálódni, mint Crowley. – Mennyi ideig volt eszméletlen?

– Egy órát, talán kettőt – felelte a harmadik nő. Felismertem Carly

hangját. – Ahogy te is. Igazából te mozdultál meg előbb, de ő hamarabb

felkelt, és beadott neked valamit. Azt hittük, hogy méreg.

– Nyugtató volt – jegyezte meg Jess. – Engem is azzal rabolt el.

Tehát jól sejtettem – éppolyan érzékeny az áramütésre, mint egy ember.

Talán nem is képes regenerálódni. Talán leszerelhetem, ha módot találok

rá, hogy őt megcsapja az áram, de engem ne.

– Most hol van? – A gyomromban tátongó lyuk alapján úgy tippeltem,

több órát alhattam. Már vagy 48 órája lehettem itt, és ezalatt semmit sem

ettem.

– Elment – válaszolt Jess. – Megláncolt, aztán lehozta azt a nőt, utána

elment. – Stephanie-ra mutatott, akit jobban szemügyre vettem. Rémült

volt és néma, a sarokba kuporodott, arcát könnyek nyoma barázdálta.

– Jól vagy? – Némán bólintott. – És a nő a falban?

– A szemek? – Újra sírni kezdett.

– Még mindig ott van?

Stephanie megállíthatatlanul zokogott.

Lehunytam a szemem. Éreztem valamit… Nem rokonszenvet. Nem

aggodalmat. Felelősséget. Mint Mr. Crowley-nál, most is megfogadtam,

hogyha rajtam múlik. Forman nem öl meg több embert. Végzek vele, és

ezzel vége a gyilkosságoknak.

A három régi rab egyszerre megmerevedett, fejüket félrehajtva füleltek,

szemük elkerekedett.

– Visszajött – mondta Carly.

Én is fülelni kezdtem, de semmit sem hallottam, mígnem nyílt a bejárati

ajtó. Léptek kopogtak végig felettünk a padlón, és tompa, súlyos zörgés

követte őket. Valamit vonszolt maga után. Egy újabb fogoly?

Némán hallgattuk, ahogy a léptek a konyhába tartanak, majd a folyosóra,

végül a ház hátsó részébe. Percekkel később visszatértek, és víz csobogott

a mosogatóban. A csőben, amihez hozzáláncoltak, zajosan áramlani

kezdett a víz, és pár pillanat múlva egy másik, vaskosabb cső csöpögni

kezdett, ahogy a mosogatólé lefolyt benne. Az egész ház követte Forman

cselekedeteit, mintha a testéhez tartozna. Körbevett minket. Tökéletesen

uralt bennünket.

Az ajtó kinyílt felettünk és fény áramlott be a konyhából. Forman árnya

belépett és lassanként testet öltött, amint a szemem megszokta a

világosságot.

– Felébredtél. Remek. – Minden óvatoskodás és fenyegetés nélkül

hozzám sietett. Ha akartam, se lettem volna képes megtámadni, ahhoz túl

gyenge voltam, levert a lábamról a gyógyszer és a kétnapi éhség. – Azt

hiszem, jobb, ha tudsz valamit. – Féltérdre ereszkedett, hogy elérje a

bilincsem. – Hivatalos körözést adtak ki ellened Radha Behar

meggyilkolásáért.

– Hozzá se értem – mondtam.

– Az első törvényszéki bizonyítékok alapján mégis, hiszen ott vannak az

összegubancolódott hajszálaitok, és a cipőd, amit a közelben találtak. De

ne aggódj, én vezetem a vizsgálatot, könnyedén másfelé terelhetem a

nyomokat. Igaz, csak akkor, ha az elvárásaimnak megfelelően cselekszel.

– Mkhairól akar hallani.

– Két lehetőséget is kaptál. – Kinyitotta a bilincseimet. – Mégsem éltél

egyikkel sem. Ez a harmadik. Felmegyünk.

A csuklómat dörzsölgetve feltápászkodtam.

– Két lehetőséget? Mire?

– Hogy önmagad légy. Hogy azt az életet élhesd, amelyet megérdemelsz.

Nem tartozol közéjük – intett a rettegő nők felé. – Nem játékszer vagy,

nem egy sarokba húzódó áldozat. Harcos vagy, mint az ősi legendák

férfiai. Megöltél egy istent, John. Nem akarod átvenni a helyét?

A karomnál fogva a lépcső felé rántott. Bizonytalanul követtem,

igyekeztem nem rátámaszkodni. A lábam nem engedelmeskedett, és

üresnek éreztem a fejem.

– Nem vagyok olyan, mint maga.

– Senki sem olyan. – Forman a lépcsőre lökött. Megragadtam a korlátot,

és próbáltam felmászni. – Olyan se volt még egy, mint Mkhai, és olyan

sincs még egy, amilyen te vagy. Ritka egy madár vagy. Na, szedd a lábad!

Felmentem, és a konyhában megpihentem, hagytam, hogy a lábamba

visszatérjen az erő, míg Forman lelakatolta az ajtót. Szabad voltam, de túl

gyenge, hogy bármit is tegyek – még ha nincs is nála semmi, megérzi, mire

készülök, és megvédi magát. Vagyis csak egy előre nem megfontolt

támadás válna be? Tervezzek meg egy balesetet?

Megcsörrent egy mobil. Forman a zsebébe nyúlt. Ellenőrizte a számot,

elmosolyodott, és felvette a telefont.

– Á, Senki – mondta –, kedves, hogy hívsz. – Szünet. – Nem, még

semmit. De hamarosan minden kiderül. – Rám nézett. – Erősebb, mint

hittük, és gyengébb is. Alig várom, hogy bemutassalak neki. – Szünet. –

Igen, már megbeszéltük, hívlak, amint megtudok valamit. Türelem. –

Szünet. – Szervusz. – Eltette a telefont, és a folyosó felé intett. – Csak

utánad!

Nekiindultam, fél kézzel a falnak támaszkodva. Eltöprengtem, vajon más

is be van-e falazva, eltemetve, elzárva mindörökre.

– Ott volt Radha leláncolva, odaadtam neked a késem, és mégse akartad

megszúrni. Tudod, szerette. Szerette, ha bántom. Valahogy kielégültnek

tűnt, amikor csak befejeztem.

– Mert túlélte – feleltem.

– És ti, halandók kapva kaptok a túlélés minden lehetőségén. Az

életeteket a halál határozza meg, és ahányszor szembesültök vele,

erősebbek lesztek. Tanultok belőle, mélyebbek lesznek az érzéseitek.

Ostobán hangzik, de az, hogy nem haltok meg, tesz titeket elevenebbekké.

– Mi határozza meg a démonokat?

– Ami hiányzik belőlünk.

Elhaladtunk a hálószoba mellett, és a kínzószoba felé tartottunk. Már

stabilabban álltam a lábamon, jobban áramlott a vér, és az egyensúlyomat

is megőriztem.

Eltűnődtem, kire számíthatok – valószínűleg egy ismerősre. Kit akar

megkínoztatni velem? Anyát? A nővéremet? Brooke-ot?

– A második esélyt az aknában kaptad – közölte Forman –, nem volt

bonyolult: nem kellett volna közvetlenül megsebezned, sem az arcába

nézned, elég lett volna, ha a drótokat a lánchoz érinted. Még jót is

cselekedtél volna vele, amivel megmented az életét. Mégsem tettél semmit.

– Nem akarok másokat bántani – erősködtem.

– Folyton ezt szajkózod, mégis bántottad Mkhait, és nekem rontottál a

pincében. Persze mindannyiunknak megvan a maga módszere, és rájöttem,

hogy nem megfelelően bántam veled. Nem nyúltál Radhához, mert ártatlan

volt, te pedig csak a gonoszokat bántod. Úgyhogy hoztam neked alkalmas

embert.

A kínzószobába léptünk, és ott volt ő, Curt, a nővérem támadója,

megkötözve, leragasztott szájjal, tökéletesen kiszolgáltatva nekem.

Eszméleténél volt, szemét tágra nyitotta, száját vastag ragasztószalag

zárta le. Lábát erősen a padlóhoz rögzítette. Forman a fát áttörve hosszú

lánccal tekerte át a padló alatti vaskos dúcokat. Curt kezét a csuklónál

megkötözte, és a kötelek a mennyezetbe fúrt lyukakba futottak, de míg

Stephanie lazán lógott, addig Curtöt valahogy kifeszítette. Szilárdan ki volt

kötve.

Rám bámult, tágra nyílt, ijedt szemmel, amiben zavar tükröződött. Két

napja eltűntem, biztos, hogy ő is hallott róla, és most úgy festhettem, mint

egy rab – rám száradt az akna mocska, a pólómát égésnyomok, a többi

holmimat hányásfoltok tarkázták, és alig bírtam járni. Lerítt rólam, hogy

fogoly vagyok és áldozat. Mégis itt voltam, szabadon, és Forman

szívélyesen bánt velem. Mintha egyenlőek lennénk. Ha Curt hallotta, amit

Forman a folyosón mondott, még jobban összezavarodhatott.

És még jobban retteghetett.

– Itt van – mondta Forman. – Az ember sokat tapasztal egy rendőrőrsön.

Egy bizonyos Mrs. Cleaver például tizenöt percenként betelefonált, hogy a

lánya agresszív barátjáról panaszkodjon. „Tartóztassák le! Zárják be! Öljék

meg!” A törvény azonban ilyenkor nem sokat tehet, igaz? – Az asztalhoz

lépett, és a szerszámok közt matatott. – Az ilyen kapcsolatban élő nők

természetüknél fogva elfogadják az erőszakot, és szegény kis Laurent

túlságosan elnyomták, hogy hivatalosan feljelentse a támadóját. A

mentősöknek azt mondta, leesett az ágyról, hihetetlen, nem? – Felemelt

egy laposfejű csavarhúzót, szemügyre vette a végét, majd visszatette. –

Persze, ők sem hitték el, de mit tehettek volna? Ha az áldozat azt mondja,

nem testi sértés volt, akkor a törvény szerint nem testi sértés volt. A

törvény tehetetlen. – Megfordult, egy régi, mocskos szike volt nála. – Te

viszont nem vagy az.

Hozzám lépett és odanyújtotta a szikét.

– Ezt akarod, nem igaz? Bosszúálló angyal vagy. Senkit sem bántanál

soha, kivéve, ha megérdemli, és Curt bizony megérdemli, nem? Láttad, mit

művelt a nővéreddel. És nehogy azt hidd, hogy ennyivel megelégedett,

elvégre megúszta, így mi gátolná meg abban, hogy újra megtegye?

Felpofozhatja, megütheti, eszméletlenre verheti, mégis mindig meg fogja

úszni. Semmi sem állíthatja meg. – A kezembe nyomta a szikét. – Csak te.

Curt vadul dobálta a fejét, könny tolult a szemébe, de nem áldozatként

festett – én csak Lauren arcát láttam magam előtt, vörösen, lilán, feketén.

Seb húzódott az arccsontján, pontosan ott, ahol nekem is. Felemeltem a

kezem, és megérintettem a heget az arcomon. Én megérdemeltem az

enyémet, Lauren viszont nem követett el semmit. Curt hidegvérrel

megverte.

Előreléptem. Nem ugyanezt a döntést hoztam Mr. Crowley esetében is?

Hogy megállítok egy rossz embert, aki bántja a gyengéket? A rendőröknek

akkor hiába szóltam. A törvény tehetetlen volt Crowley-val szemben;

egyedül én cselekedhettem. Én állítottam meg, más képtelen lett volna rá,

és most ugyanez volt a helyzet. A törvény széttárta a kezét – a rendőrség

csak ült volna és vár, míg újból és újból meg nem verik Laurent, egészen

addig, míg úgy nem dönt, feljelentést tesz. A lelkiismeretem engedné, hogy

ez legyen a vége? Nem, ha itt és most örökre megállítom Curtöt.

Előreléptem.

Nem, ez más volt. Crowley gyilkos volt – egy természetfeletti gyilkos –,

és csak úgy vethettem gátat a vérengzésének, ha végzek vele. Ő a végén

már hetente egyszer lecsapott – hány halott lenne most, hat hónappal

később, ha akkor nem lépek közbe? Curt azonban nem ölt, nem lehetett

halál a büntetése. Ez már túl sok volt nekem. Képtelen voltam megtenni.

Elhátráltam tőle.

De… Megsebezhetném. Nem kell meghalnia. Hiszen Mrs. Crowley-t is

megsebeztem, pedig ő sokkal ártatlanabb volt, mint Curt. Még két lépést

tettem előre, és elég közel kerültem Curthöz, hogy érezzem az izzadságát,

és halljam egyenetlen légzését. Fájdalmat okozott másnak, fájdalommal

kell fizetnie. Ez logikusnak tűnt. Korrektnek. Sebet sebért. És utána?

Megpördültem, és az ablakhoz sétáltam. Estére járt, az ég a vaskos

fenyők mögött mély, vöröseskék színben pompázott. Mi lesz azután, hogy

megsebzem Curtöt – nem engedhetjük csak úgy el, akkor elárulná

másoknak, amit tettem. Itt tarthatnánk, leláncolva a pincében. Rászolgált a

börtönre, és itt megkaphatná. De örökre?

Visszanéztem Curtre. Lehunyta a szemét, talán imádkozott, talán csak

rettegett a látványtól. Egy pimasz, arrogáns óriás volt, mindenkit

terrorizált, akivel csak összefutott, sértegette a nőt, aki szerette, és amikor

elfajultak a dolgok, meg is verte – alaposan és kegyetlenül. Életeket tett

tönkre, csakúgy, mint Crowley; vajon képmutatás, hogy Crowley-t

megállítottam, de Curtöt futni hagyom? De ha igazságos elbánnom vele,

miért állnék meg itt? Hol a határ? És ha sehol sem lehet ésszerű határt

húzni, minek húznék?

Mindezek mögött, minden más megfontolás mögött ott ólálkodott az

elkerülhetetlen igazság: meg akartam tenni. Bántani akartam, hogy folyjon

a vére, hogy üvöltsön, hogy tökéletes, halotti nyugalomban heverjen.

Megint Curthöz léptem, de valamin megakadt a tekintetem – egy apró

mozdulaton a szoba másik végében. Nem volt több, mint egy lepke

szárnyrebbenése. Egy szempár bámult rám, bebörtönzötten, némán,

figyelőn. Viszonoztam a pillantását. Senki sem tudta, ki ő, talán még

Forman sem. Pislogott – egyedül így kommunikálhatott.

Honnan származott? Mit imádott és mit utált? Mit szeretett és mit

gyűlölt? Ki volt ő?

Ki voltam én?

A nevem John Cleaver. Clayton megyében élek, egy kisváros szélén, egy

halottasházban. Ott van nekem anya, a nővérem és a nagynéném. 16 éves

vagyok. Szeretek olvasni és főzni, és szeretek egy lányt, Brooke-ot.

Szeretem mindig azt tenni, ami helyes, bármi történjék is. Jó ember akarok

lenni.

De ez csak az érem egyik oldala.

A nevem Szörnyeteg úr. Több tucatnyi figyelmeztető jelét mutatom

annak, hogy sorozatgyilkos hajlamaim vannak, és gyakran fantáziálok

erőszakról és halálról. Jobban érzem magam a hullák, mint az élők közt.

Megöltem egy démont, és minden egyes nap újra ölni vágyom, olyan ez a

vágyam, mint egy feneketlen kút a lelkemben.

A két felem ellentmondott egymásnak, de mindkettő létezett. Ha az

egyiket választom, tagadom a másikat, vagyis saját magamat tagadom

meg. Volt igazi lényem, valahol félúton?

Létezett egy másik arcom – az, amit én magam csak mások szemében

láttam tükröződni. Nem John, a vesztes, John, a dilis vagy John, az őrült.

Hanem John, a hős. Amikor Brooke-kal és a barátnőivel beszélgettem,

vagy amikor az Örömtűznél sétálva mások szemébe néztem és azok

tisztelettel néztek vissza rám – akkor tényleg hősnek éreztem magam. Újra

át akartam ezt élni.

Márpedig ahhoz, hogy hős legyek, meg kellett mentenem Curtöt,

bármennyire is utáltam. Meg kellett mentenem minden foglyot, bármilyen

nehéznek is tűnt ez. Meg kellett állítanom a gonoszt – Formant –, még ha

meg is szegem közben a szabályaimat. Még akkor is, ha bántanom kell,

vagy meg kell ölnöm.

De hogy ölhetném meg, ha nem tudom, miféle lény? Mit is mesélt

magáról és a többi démonról? Hogy az határozza meg őket, ami hiányzik

belőlük.

Szóval belőle mi is hiányzott?

Az érzelmek: semmilyen érzelme nem volt, így másoktól lopta őket.

Üres volt; egy jókora, tátongó verem. A sorozatgyilkosokhoz hasonlóan

neki is volt egy vágya, amelyet ki kellett elégítenie, és arra tette fel az

életét, hogy minden mást feláldozva ki is elégítse.

Mkhait is az alapján lehetett meghatározni, amije hiányzott. Nem volt

saját személyisége, így sorra vette el mások testét, egyik helyről a másikra,

egyik személyiségtől a másikig vándorolva, míg… Míg meg nem állt. Míg

egy nap Mr. Crowley nem lett, azután nem váltott többé testet. Valami

legbelül megváltozott benne, és megszűnt Mkhai lenni. Ettől fogva nem az

határozta meg, ami hiányzott belőle, hanem amije volt. Hogy mije is volt?

Mrs. Crowley.

Szerelem.

Újra felidéztem, nem a démont, hanem a kedves, idős bácsit az utca

túloldalán. A szerelem kiemelte Mkhait a halál és megtévesztés világából,

és szinte már átlagos életet kapott – egy olyan életet, amely sokkal

kevesebbet tartogatott, ám annál többet jelentett számára. Forman ezt nem

fogta fel, és nem tudtam, képes lenne-e rá egyáltalán. És mégis erről szólt

az egész: Forman hallani akarta, mi történt Mkhaival. Nem akarta igazából,

hogy megsebezzem Curtöt, csak maga mellé akart állítani, és elnyerni a

bizalmamat. Azt akarta, csatlakozzam hozzá, mert ha megteszem, úgy

elárulom neki a titkot is, ami miatt Claytonba jött.

Korábban azt állította, a szerelem gyenge és haszontalan érzés. Vajon

megérti, ha szóba hozom? Mkhai, a démon csaknem megvert, mert nem

értettem meg a szerelmet, most Formannek volt hasonló problémája, és

talán ezt ellene fordíthatom. Terv formálódott a fejemben, de óvatosan

kellett kiviteleznem. A legkisebb érzelemhullám is elárulhatott.

– A barátját kereste Clayton megyében – fordultam Forman felé. – Azt

mondta, negyven éve eltűnt, és nem tudja, miért. Hát én tudom. A szerelem

miatt.

– Ne szórakozz! – rázta meg Forman a fejét.

– Higgye el, ezt tudom mondani, mint szociopata a szociopatának: ha

nem érti valaminek az okát, akkor az a szerelem miatt történt.

Egy pillanatig elgondolkodott ezen. Vajon mit érzett belőlem? Rájött,

hogy van egy tervem? Nem hazudtam neki – az volt a szándékom, hogy

csak az igazat mondom. Vajon így is érezte a csapdámat? Kiszűrte az

idegességemet abból az ideges rettegésből, ami átjárta az egész házat?

Figyeltem az arcát, és azon voltam, hogy minél őszintébbnek és

segítőkészebbnek mutatkozzam.

– Jól van, akkor halljuk.

– Előbb kaja kéne. Két napja nem ettem.

Curtre pillantott, aki ragasztószalagja fölül bőszen meredt ránk. Az

asztalra fektettem a kést.

– Rá majd később kerítünk sort – mondtam.

Forman bólintott, és maga mögé intett, a folyosóra.

– Akkor irány a konyha. Kíváncsian várom, mit fogsz mesélni.

20

– Ülj le – intett Forman a konyhaasztal felé. Úgy tettem, ő pedig

kinyitotta a hűtőt, amely nem fejeket és karokat rejtett, csak egy agglegény

átlagos és szegényes készletét: grépfrútlevet, egy flakon mustárt, egy fél

vekni kenyeret és egy papírdobozt gyorséttermi maradékokkal. Hátul egy

fél üveg ecetes lé is állt. Sóváran pillantottam a dobozra, de Forman a

bezacskózott kenyeret vette ki és dobta az asztalra.

– Ritkán eszem itthon – magyarázta –, szeretek jóízűen vacsorázni,

anélkül, hogy közben azt érezném, milyen szomorúak a játékszereim.

Kinyitottam a zacskót, kivettem belőle egy darab kemény barna

kenyeret, és kényszerítettem magam, hogy lassan rágjam. Nem lett volna jó

behabzsolni, hogy utána rosszul legyek. Isteninek tűnt, de lefogadtam

volna, hogy csak az éhségem miatt.

Forman összefont karral a pultnak dőlt, és figyelte, ahogy eszem. Pár

falat után újra megszólalt.

– Nyilván többet tudsz Mkhairól, mint amennyit elárultál. – Furcsán

viselkedett, mint aki szívesebben lenne dühös, de mégsem az, aztán

felötlött bennem, hogy csak akkor lehet dühös, ha én is az vagyok. Most

mindketten nyugodtak voltunk, éberek, tettre készek.

Forman olyan volt, mint egy üres lap, amelyet most be kellett töltenem.

Azt akartam, hogy bízzon bennem, így igyekeztem én is bízni benne – nem

csak megjátszottam magam, az nem vált volna be, igazából bízni

próbáltam benne, számítani rá, mintha társak lennénk. Rájöttem, hogy ha

Formanre koncentrálok, úgy nem megy, tudtam, hogyan gondolkodik, de

képtelen voltam azonosulni vele. Képtelen voltam rokonszenvezni vele.

Inkább a saját reakcióimra és a helyzetre összpontosítottam, hogy ne

zavarjanak meg a nehézségek, amelyeket Forman miatt kellett

elszenvednem. Lehiggadtam és úgy próbáltam bánni vele, mint anyával

vagy Maxszel.

– Azt mondta a kocsiban, hogy maga szerint Mkhai nem sokkal Mr.

Crowley halála előtt vehette el tőle a testét, ami ésszerűnek tűnik, mert

Crowley-t sose találták meg. Ha Crowley önmagaként halt volna meg, lett

volna még egy halottunk, de ha a halál azután állt be, hogy Mkhai átvette

az irányítást, a test elolvadt és aztán eltűnt volna.

Forman bólintott.

– Látom, ismered a terepet.

– Egyvalamit nem vett észre – folytattam –, azt, hogy Mkhai a negyven

év alatt, amíg maga kereste, mindvégig Crowley volt.

Forman csúfondárosan mosolygott.

– A szerelem.

– Igen, a szerelem miatt. Negyven évvel ezelőtt Mkhai egy vadonatúj

testben érkezett ide, hogy új életet kezdjen, ahogy szokta. Általában

mennyi ideig használt egy testet, mielőtt továbbállt volna?

– Legfeljebb egy évig – felelte Forman. – Ha bárhová mehetsz és bárki

lehetsz, nem sok értelme van hosszabb ideig maradni.

– De itt rálelt egy okra, hogy maradjon. Kaynek hívják.

Forman gúnyos, szaggatott horkantásokkal mulatott ezen.

– Kay Crowley miatt? Mkhai egy több ezer éves teremtmény. Királynők

és császárnők lesték a szavát, rabszolgák, megszállottak, papnők és

imádók. Mit adhatott meg neki Kay, amit gyönyörű nők egész sora nem

tudott?

– Szerelmet.

– Azt megkaphatta!

– Igazi szerelmet nem – feleltem előrehajolva. – Magának fogalma sincs

a szeretetről. Ha szeretné valaki, maga viszontszeretné, de amint a másik

megszűnne szeretni, magánál is elmúlna az érzés. Nincs semmilyen

kötelezettség ebben, így nem is igazán számít az egész. Nem valódi. Az

igazi szeretet fájdalommal jár. Önfeláldozással. Az igazi szeretet az, amit

Mkhai érzett, amikor rájött, hogy Kay sosem fogja elfogadni őt olyannak,

amilyen, csak akkor, ha jobbá válik. Úgyhogy feladta a rossz oldalát, és

jobbá vált.

Forman fürkészően nézett rám.

– Honnan tudhat egy szociopata bármit is a szeretetről?

– Mert van egy anyám, aki az egész életét arra tette fel, hogy olyan

gyerekeken segítsen, akik ezt észre sem veszik, meg sem becsülik, és

valószínűleg képtelenek meghálálni. Ez a szeretet.

Elgondolkodva, fürkészve néztük egymást. Eljött a döntő pillanat,

amikor a bizalom felől a vágyódás felé mozdíthatom. El kellett érnem,

hogy úgy érezze, hiányzik valami, mert pontosan tudtam, mit tesz ilyenkor:

amit máskor is. Elmegy, megkeresi, ami hiányzik, és visszahozza ide, hogy

aztán behódolásra kényszerítse. Ő így boldogult a világban. Amíg távol

van, megtehetem a következő lépést a tervemben.

Végigvettem, kik hiányoznak nekem.

– Az embereket nem a haláluk határozza meg – mondtam –, nem is az,

ami hiányzik belőlük. Hanem a kapcsolataik.

Anyára gondoltam, arra, mi mindent tett értem. Arra, ahogy hat hónapja

megvédett, amikor megöltem a démont, és egyikünk sem tudta, mit kellene

tennünk. Arra, ahogy hozzám alkalmazkodva a feje tetejére állította az

életét, hogy azzá válhasson, akire szerinte szükségem van. Utáltam ezt, de

tudtam, hogy csak értem teszi.

– Mkhai is értette ezt – folytattam. – Ráébredt, hogy az élet nem csak

abból áll, hogy váltogatja a testeket, az életeket, folyton csak menekülve

minden elől, anélkül, hogy bárhová is jutna ezzel.

A nővéremre gondoltam, aki engem óvott volna, de még magára sem

volt képes vigyázni. Arra, hogy rémülten és zúzódásokkal tele láttam, és

hogy este még rémültebb lesz, hogy Curt eltűnt. Lehetett akármilyen

ostoba, törődött másokkal.

– Mkhai azért hagyta hátra a ti kis démonbandátokat, mert már nem volt

többé szüksége rátok. Több ezer értelmetlen, igazi élet nélküli év után

végre szabad volt. Továbblépett és így olyan erőre tett szert, amivel sokkal

hatalmasabb lett nálatok. Te istennek nevezted, de ő még ennél is több volt

a végén. Ember.

Kay Crowley-ra gondoltam, az apró nénire az utca túloldalán, aki feltétel

nélkül mosolygott, segített, szeretett, egy démont is befogadott, és embert

faragott belőle – és a férfira, az idős szomszédra, aki mellett felnőttem, a

démonra, akit inkább tekintettem példaképemnek, mint az apámat. Mik is

voltak az utolsó szavai?

Emlékezz rám, ha már nem leszek. Emlékeztem rá, és hiányzott.

Veszteség és vágyódás.

– Elég! – tört ki Forman. Felállt, és átrobogott a szobán. Nem felém,

sehová sem tartott, csak ideges volt.

Bevált a tervem.

– Nem ezért vagy itt. – Járkálás közben a karjával gesztikulált. – Nem

azért vagy itt, hogy szomorú legyél, az unalmas. – Átment a nappaliba, a

hangja onnan is visszacsapódott. – Nincs szükségem rá, hogy bármit is

hiányoljak! – Visszacsörtetett, megragadta az asztallap oldalát, és lehajolt,

úgy üvöltött rám. – Azt hiszed, nem éreztem még ezt? Azt hiszed,

meglephetsz bármilyen új érzéssel, ami megtör és… – Felegyenesedett és

megfordult, aztán megvakarta a homlokát, a mosogató felé lépett, végül

visszafordult.

– Nincs szükségem erre, elmegyek. – Az asztalt megkerülve felém

közeledett, és ösztönösen hátrahúzódtam. – Semmit nem fogok… Csak ülj

le. Megvasallak, nehogy valami butaságot csinálj nekem. Majd valamikor

jövök. – Az asztal alatt vaskos, hosszú lánc tekergett, végén bilinccsel.

Forman az utóbbit a bokámra kattintottá. – Majd jövök – ismételte –, és

jobb, ha addigra előállsz valami érdekesebb érzéssel.

Megfordult és kiment, át a nappalin és ki az ajtón, amit gondosan kulcsra

zárt maga mögött. Felbőgött az autója, és elhajtott. Egyedül maradtam.

Eljött az ideje a második résznek.

Forman úgy tett, mint aki a szomorúságom miatt viharzik el, de én

tudtam, más hajtja – legutóbb, amikor szomorúsággal próbáltunk hatni rá,

lejött és nekünk támadt. Ha csak egy másik érzelmet akart volna kicsikarni

belőlünk, újból ránk támadt volna. Nem, azért ment el, ahogy sejtettem,

hogy elraboljon valakit – talán Kay Crowley-t, vagy anyát. Miután sikerült

megértenem Formant, kiszámítható lett, azt sugalltam, hogy hiányzik neki

valami, így elment, hogy megszerezze.

Egy órám volt, talán kevesebb, ha egyenesen Kayhez megy és rögtön

visszajön. El kellett készülnöm, mire visszatér, de nem támadhattam rá

csak úgy, azt megérezné – még ha teljesen le is foglalta valami, mint a

pincében, egy pillanat alatt képes volt felocsúdni. Egyetlen módja volt

megsebeznem: közvetetten, ha tőrbe csalom. Felálltam és megvizsgáltam a

láncot – erős volt, de adott olyan hatméternyi mozgásteret. Bíztam benne,

hogy ennyi elegendő lesz.

A konyha megfelelő hely lehetett egy csapdához, mert itt volt a ház

legtöbb áramot adó konnektora, a sütőnél. Csak annyit kellett tennem,

hogy megbütykölök valamit, hogy Formant megcsapja az áram, ha

visszaér, de mi legyen az? A konyhaszekrényhez hurcoltam a láncot, és a

legtávolabbi ponton kezdtem a keresést, ameddig még elért a lánc, de már

ki kellett nyújtanom a karom, hogy elérjem a holmikat. A legtöbb polc

üresen tátongott – a kevés tányér nagy része a mosogatóban várta az

öblítést. Az egyik polcon papírtányérokat és egy doboz műanyag villát

találtam, egy másikon egyetlen használaton kívüli, poros kerámiabögrét. A

pult alatt nagyobb sikerrel jártam, több rozsdás lábasra és serpenyőre

bukkantam, egy kávéfőzőre, és furcsamód egy kartondobozra, tele régi

újságokkal.

A pulton is akadt olyasmi, ami hasznomra válhatott: egy félig megrakott

késtartó, egy kenyérpirító és egy mikró. Kihúztam és átkutattam a fiókokat,

ezekben gondatlanul összehányt ezüstkészletet, öreg elemeket, különböző

szerszámokat és ceruzákat találtam. Két csavarhúzó is előkerült, ezekkel

akár szét is szerelhettem volna valamit…

Véresek voltak.

Jobban szemügyre véve a szerszámokat, mindegyiket vérnyomok

díszítették. Ez nem szerszámos fiók volt, hanem egy újabb kínzóhely.

Kihúztam egy kést a tartóból, és alaposan megvizsgáltam. Elmosták ugyan,

de csak hanyagul, az él fogazatában régi vérfoltok barnállottak.

Persze tisztában voltam vele, hogy akit Forman visszahoz, meg is akarja

kínozni, de azzal számoltam, hogy a konyhában teszi. A pincéje tele, a

kínzószoba foglalt, ráadásul itt végig is nézetheti velem az egészet, vagy

talán fel is kérhet, hogy segédkezzek neki, és még csak el sem kell

oldoznia. És számtalan szerszámból választhat – kés, csavarhúzó,

jégcsákány, fogó, sőt kalapács közül. Tehát csak áramot vezetek az

egyikbe, amiről feltételezem, hogy használni fogja, majd a lehető

legnyugodtabban, érzelemmentesen kitartani, míg hozzányúl – az

izgalmam vagy szorongásom nem érzékeltetheti vele, hogy várok valamire.

Élettelenül kell figyelnem.

De mibe vezessek áramot és hogyan?

Hozzáköthettem volna egy drótot valamelyik szerszámhoz a fiókban,

amit aztán átvezetek a sütő konnektorához, de nem lehettem biztos benne.

Forman mihez nyúl majd először. Körbepillantottam egy óra után, de

hiába, nem tudtam, mennyi ideje ment el, vagy mennyi időm lehet még.

Gyorsan kellett cselekednem, és jobb ötlet híján maradtam a szerszámos

fióknál.

Kivettem a kávéfőzőt a polcáról és kihúztam egy kést a tartóból. A

kávéfőző drótja legalább egy, talán másfél méter hosszú lehetett, reméltem,

elég ahhoz, hogy a nyitott fióktól a sütő mögötti konnektorhoz érjen.

Közvetlenül a gép aljánál vágtam el a kábelt, és nekiláttam lebontani róla a

műanyag burkolatot. Közben feltűnt, hogy a kés acélja végignyúlik az

egész nyélen – a penge egyetlen, hosszú darabból állt, amelyre

rászegecseltek két falapot. A kés hegyébe vezetett áram megrázná azt, aki a

nyélhez nyúl. Felpattantam és szemügyre vettem a késtartót – az alján volt

egy lyuk, ahol a leghosszabb darab, egy jókora szeletelőkés kilóghatott. Ez

sokkal kecsegtetőbbnek ígérkezett, mint a fiók – könnyebb volt az

összekötés, és biztosabbra vehettem, hogy Forman megérinti.

Kihúztam a kést, a többit a mosogatóba dobáltam a szennyes

edényekhez, és munkához láttam.

Először a drótot kellett a késhez rögzítenem. A kést a sarokba

támasztottam, ahol később eltakarhattam a padlón a nyomokat a

láncommal, a hegyéhez illesztettem a jégcsákányt, és ráütöttem a

kalapáccsal. Semmi. Újra és újra megpróbáltam, aztán a jégcsákányról egy

csillagcsavarhúzóra váltottam, de még mindig semmi; a penge túl erős volt,

hogy átlyukasszam. Felvettem a kést, és többször egy serpenyő súlyos

acélperemére csaptam vele, míg görbülni nem kezdett. Amikor eléggé

meghajlott, rátekertem a kibontott drótot, és megkötöttem.

Egy kisebb késsel levágtam a drót másik végéről a dugót, és a kábelt

átcsúsztattam a késtartón. Akadálytalanul siklott át a lyukon, és a végéről

lefejtettem még 10 centi borítást. Visszaraktam a késtartót a pultra, a drótot

leeresztettem a sütő mögé, majd kinéztem az ablakon.

Egyelőre semmi.

Elhúztam a sütőt a faltól, kihúztam a dugóját, majd az előbb kibontott

drótot a dugó egyik szára köré tekertem. Megbizonyosodtam, hogy minden

kész, és visszadugtam a sütő kábelét, ezzel együtt áramot vezetve a

konnektorból a kés nyelébe. A helyére toltam a sütőt, és felmértem a

terepet. Minden normálisnak tűnt – leszámítva pár centi kábelt, amely a

késtartó aljától a sütő mögötti résig futott.

Körbenéztem, mivel takarhatnám el, és végül a mosogatóban találtam

egy enyhén nedves rongyot. A pulthoz vittem és a kábelre terítettem,

reménykedtem, hogy Formannek nem szúr szemet.

Megint kipillantottam az ablakon, és megláttam a kocsit a ház felé

közeledni. Ne ess pánikba. Maradj nyugodt, de azért ne vidd túlzásba.

Érezni fogja a nők félelmét, mint mindig, ha itt van. Rejtőzz emögé.

Hagytam, hogy átjárjon egy kis félelem, de nem az idegesség vagy

kétségbeesés. Koncentráltam, hogy lassan menjek körbe, és nyugodt,

kimért mozdulatokkal szedjem össze és rakjam vissza a fiókokba az imént

használt szerszámokat. Egy kis félelem az normális, de még nem lesz

szembeötlő.

Betoltam a fiókokat, aztán a hűtőből kivettem a grépfrútlevet, és az

asztalhoz vittem – ha túl ártatlannak látszom. Forman még gyanút fog.

Kinyitottam az üveget, és beleittam, a lé savanyú volt és erős,

elfintorodtam tőle. Hallottam, ahogy odakinn leparkol a kocsi és leáll a

motor. Újra meghúztam az üveget, és a kézfejemmel megtöröltem a szám.

Kinyílt a bejárati ajtó, bár a székemből nem láttam rá.

– Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél – mondta Forman, míg nyílt az

ajtó. – Nyilván megérted, szükséges a titoktartás, és általában nem is

teszünk ilyet, de személyesen téged hívatott.

– Biztos, hogy rendben lesz?

Ne. Ne! Felismertem ezt a hangot. Nem Kay volt vagy anya.

Forman a konyhába lépett, és pokoli vigyorra húzódott a szája.

– Helló, John, hoztam egy új játékszert!

A látogató befordult a szobába. Brooke volt.

21

– John! – kiáltott Brooke félig mosolyogva, félig döbbenten. Szörnyen

festhettem. – Hát élsz!

– Brooke – álltam fel lassan –, neked nem lenne szabad itt lenned.

– Idegenekben nem szokás megbízni – vetette közbe Forman –, de a

rendőrökkel más a helyzet.

Brooke zavartan ráncolta a szemöldökét.

– Micsoda?

Ez nem fog menni. Ha Brooke itt van, úgy nem fog menni.

– Brooke – mondtam, miközben tettem egy lépést Forman felé –, fordulj

meg, és tűnj el!

Tudni fogja, mit érzek, és rám támad, de legalább Brooke kijuthat innen.

Ahogy mozdultam, a lánc megcsikordult a padlón, Brooke odafordult, és

még látta, ahogy lassan az asztal mögé siklik.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

– Rohanj! – üvöltöttem, és Forman felé rugaszkodtam, aki viszont

tökéletesen felkészült a támadásra, és az arcomba vágott.

Hátratántorodtam, Brooke felsikoltott. Megfordult, hogy elfusson, de

Forman előreszökkent, megragadta a hajánál fogva, és egy durva rántással

megállította és a padlóra terítette. Újból rárohantam a férfira, de már

előkapta a fegyverét, és a gyomromra célzott.

Állj le. Még beválhat a terv, de csak ha teljesen üres vagyok. Nem érzek

egyáltalán semmit. Teljesen üres vagyok.

Brooke zokogott, próbált kiszabadulni, de mozdulatlanná dermedt,

amikor Forman karja meglendült és pisztolyát az álla alá nyomta.

– Az árulás – mondta. – Meséltem, hogy az a legédesebb, John, és

tényleg az.

Brooke elkerekedő szemmel nézett rám. Forman pedig élvezettel vett

mély levegőt.

– Megint itt van. – Lehunyta a szemét és összeszorította a fogát. Aztán

Brooke-kal szinte egyszerre kezdtek üvölteni.

Brooke halálra rémült, szó szerint megdermedt a rémülettől. Forman

pedig egyre szorosabban fogta és húzta a haját.

– Nem, nem, nem! – üvöltötte a férfi, majd hevesen oldalra lendítette a

pisztolyát, és oldalról nagy erővel lesújtott Brooke fejére. Aztán elengedte

a lány haját, Brooke pedig a falhoz tántorgott, elkeseredetten küzdve, hogy

megőrizze az egyensúlyát.

Csak semmi érzelem – gondoltam, elnyomva magamban a dühöt. – Ha

most megtámadom, azzal nem megyek semmire. Várnom kell, és semmit

sem szabad éreznem.

– Kérlek – szólt Forman lehiggadva –, ülj le!

Az én közömbösségemet használta, hogy magához térjen Brooke

intenzív félelem- és cserbenhagyottság-érzésének keverékétől. Pisztolyával

az asztal felé intett. Brooke fél kézzel a falnak támaszkodott, a másikkal az

arcát dörzsölte. Nem mozdult a helyéről.

– Hamar megtanulod majd – figyelmeztette Forman –, hogy nem

szeretem megismételni a kéréseimet.

Brooke rettegve nézett fel rá, aztán rám. Rövid habozás után megfogott

egy széket a támlájánál, maga felé húzta, és óvatosan letelepedett.

– Mit fog csinálni velünk? – kérdezte.

– Amit csak akarok – felelte Forman, és nekem is intett, hogy üljek le. A

Brooke-kal szemközti széket választottam, ami a nappalira nézett. A

szemem sarkából láthattam a pultot és a szeletelőkést, amelybe áramot

vezettem. – Ez a rövid válaszom. A hosszabb, hogy adok egy nagyon

fontos leckét Johnnak a megtévesztésről. Tudod, azt akarta, menjek és

keressem meg Kay Crowley-t, gondolom, hogy valami ócska tanulságot

szerezzek a szerelemről, és azt hitte, nagyon ügyes volt. Manipulált engem,

én pedig nem szeretem, ha manipulálnak, és te, Miss Watson, segítesz

nekem abban, hogy bemutassam ennek a következményeit.

– Semmiben sem segítek magának!

Kissé meglepett, hogy Brooke még képes ellenkezni, és alig

észrevehetően megráztam a fejem. Ha küzd ellene, Forman csak annál

jobban élvezi majd a dolgot – mint Radha esetében is.

– Most is azt teszed. – Forman kihúzott egy fiókot. – Az a legszebb

benne, hogy még csak a kisujjadat sem kell mozdítanod hozzá. – Elővett

egy csípőfogót, szétnyitotta, majd összecsattintotta. – Én végzem el a

munkát.

Brooke elsápadt, és tudtam, végre megértette a helyzetet. Felugrott,

hátralökte a széket, és elkeseredett pillantást vetett rám. Megráztam a

fejem.

Nem mehetsz ki a szobából, itt kell maradnod.

– Ülj le! – szólt rá Forman. A másik kezében még ott volt a pisztoly,

ezzel igyekezett most rávenni Brooke-ot, hogy engedelmeskedjen. Brooke

a fejét rázta, és a falhoz hátrált.

Forman szélesen, gonoszul vigyorgott.

– Beszélnél a fejével, John?

Nem akartam ezt tenni. Kay, anya, bárki más még rendben lett volna, de

nem Brooke.

– Forman egy pszichopata. – Próbáltam higgadtan magyarázni. Ha

bármilyen módon reményt öntök belé, akár csak azzal, hogy azt mondom

neki, bízzon bennem. Forman rájön, hogy van egy tervem. – Tegnap

megölt egy nőt, és a pincéjében még van négy másik. Én is fogoly vagyok

két napja, pontosan tudom, hogy ha küzdesz ellene, csak minden rosszabb

lesz.

– Nem – rázta Brooke a fejét. Zokogott. – Nem…

– Kérlek, ülj le! Kérlek!

Megtette, Forman pedig odadobta nekem a kulcsait.

– Vedd le magadról, és tedd át rá a láncot! – utasított.

Kinyitottam a bilincset, és átvittem Brooke-hoz. Üres tekintettel bámult

rám, mint aki nem fogja fel, mi történik vele.

– Sajnálom – mondtam.

– Ne csak a bokáját kösd össze! – szólt rám Forman. A légzése

felgyorsult Brooke kavargó érzelmeitől – úgy érezte, elárultam, ahányszor

teljesítettem Forman parancsait és segédkeztem neki. – Tekerd előbb köré,

aztán meg a támla köré, ahányszor csak lehet. Ahányszor csak körbeéri a

lánc.

Szerettem volna mondani valamit – akármit –, de nem mertem.

Nyugalmat erőltettem magamra. Ne árulj el semmit, még Brooke-nak se.

– Miért teszed ezt? – kérdezte Brooke. – Miért segítesz neki?

– Mert így könnyebb – válaszoltam. Nem szerettem volna a

szükségesnél jóval tovább nyújtani a dolgot, úgyhogy szorosan rögzítettem

a láncot, hogy ne szökhessen el. Forman felnyögött mögöttem, Brooke

pedig tudtam, hogy még nagyobbat csalódott bennem.

Ha ezt túl is éljük, valószínűleg meggyűlöl.

– Remek – mondta Forman félig lehunyt szemmel. Széles, kéjsóvár

mosoly ült ki az arcára, mint egy részegnek. Újra felemelte a fogót. – Na,

ideje elkezdeni a bulit.

Eltette a pisztolyt, és a fogót mohón csattogtatva Brooke felé lépett.

Nem hagyhattam, hogy bántsa. A tervem az volt, hogy ellene fordítom

az áramot, mielőtt belefoghatna a kínzásba, de vajon hány szerszámot

próbál ki, mire a késhez ér? Ki kellett találnom valamit.

– Várjon! – Forman megállt. De vajon mit mondhattam volna? Rá

akartam venni, hogy fogja meg a kést, de nem húzhattam csőbe, és ha

hazudok, azt rögtön észreveszi.

– Le akarsz állítani? – Forman hangja most keményebben csengett, én

ideges voltam és aggódtam, tehát nyilván ő is. Kevés időm maradt.

Egyvalamit mondhattam komolyan – egyvalamit, ami igaz és mégis a

kés felé terelheti. A sápadt, rettegő, gyönyörű Brooke-ra néztem.

– Én akarom megtenni – mondtam.

Brooke arckifejezése a félelem és zavar kétségbeesett grimaszába

torzult. Akárcsak Forman, nem törődtem többet az érzéseivel, ahogy a

sajátjaimmal sem. Kizártam a jelent, és a múltra koncentráltam.

Felidéződtek az álmaim, amelyekben megvágtam őt, bántottam őt,

amelyekben teljesen az enyém volt. Mindent, amit eddig próbáltam

elkerülni és kiverni a fejemből, most elővettem, és eláradtak bennem a

gondolatok: Brooke puha bőre, Brooke éles sikolya, Brooke fehér teste,

amint mozdulatlanul fekszik.

– Igen. – Forman is érezte a tiltott várakozást, a sürgető vágyaimat,

Brooke fokozódó rettegésének édességét. Napok óta erre várt, hogy a kínzó

érzéseit is átélhesse, ne csak az áldozatét. – Igen – ismételte hátralépve. –

Csináld. A tied.

Közelebb mentem, néztem, ahogy Brooke rám mered, éreztem az

elektromos szikrát a levegőben, ahogy összekapcsolódtunk – sokkal

szorosabban és tisztábban, mint amikor fogtuk egymás kezét, sokkal

erősebben, mint ahogy bárkihez is kapcsolódtam életemben. A vibráló

félelem összekötött minket, olyan volt, mint egy átjáró a két elme között.

Nem voltak szavak, sem gondolatok, csak mi voltunk. Brooke és én, végre

együtt.

Előrehajoltam, és magamba szívtam az illatát – egy leheletnyi parfüm,

némi gyümölcsösség a samponjából, és mosószere tiszta, markáns szaga

alkotta. Már az enyém volt. Csak az enyém.

– Adja ide a kést!

– Máris – sziszegte Forman. Mögém került, lépett egyet, kettőt, majd a

fények eltompultak, ő pedig összeszorított foggal mélyen felhördült-

felüvöltött. Brooke is sikítozni kezdett, de ő Formannel ellentétben magas

hangon, én pedig úgy ízlelgettem ezt, mint egy kristálytiszta patak vizét.

Égő hús szaga csapta meg az orrom, Brooke a fejét rázta.

– Segíts, John, kérlek, segíts!

Minek a segítség? Mi is… Valamit csinálni akartam. Brooke-kal. Meg

kellene vágnom, azt akarja, hogy vágjam meg… Nem, nem ez volt az.

Megfordultam és megpillantottam Formant, mereven állt, keze még mindig

a kést markolta, és ekkor minden eszembe jutott. Ez a csapdám része volt.

Nem akartam igazából bántani Brooke-ot, igaz? Ez csak egy csapda volt

Formannek.

Nem érhettem hozzá Formanhez, különben engem is megráz az áram.

Az alsó szekrényben megláttam egy műanyag nyelű serpenyőt – ez

megfelelt. Óvatosan megkerültem a férfit, elővettem a serpenyőt, és

felemeltem, mint egy ütőt.

Brooke kétségbeesetten szólt rám: – Mit művelsz, John?

– Biztosra kell mennem. – Az arcába sújtottam a serpenyővel. Ettől

hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből, és ő a padlóra roskadt. Brooke

felsikoltott, én meg Forman mellé ugrottam, és magasra emeltem az ütőt.

Résnyire nyílt szeme felém fordult.

Lassan, fájdalmasan elmosolyodott.

– Legyőztelek – mondtam. – Vesztettél.

– És most… – Reszelősen, kínzón köhögött, hangja érdesre, sötétre

váltott. – Tízezer év óta most… Először érzem úgy… – Ismét köhögött. –

Hogy győztem.

Lesújtottam rá a serpenyővel, és elvesztette az eszméletét.

– Mi folyik itt?! – sikoltott Brooke hisztérikusan. – Mi a fene folyik itt?!

– Nem tudom, mennyi idő, míg magához tér. – Ledobtam a serpenyőt. –

Gyorsan kell cselekednünk!

– Mi?

A kulcsok még az asztalon hevertek, sietve kinyitottam Brooke bilincsét,

és letekertem róla a láncot. Úgy bújt ki belőle, mintha élőlény lenne, egy

polip, ami élve felfalná.

– Tudom, hogy szörnyen megijedtél, de bíznod kell bennem. Bízol

bennem? – kérdeztem.

– Az előbb te meg akartál…

– Nem, ez csak egy csapda volt Formannek. Figyelj. – Formanhez

vonszoltam a láncot, és köré csavartam, körbetekerve a lábait és karjait,

többször áthurkolva rajta a láncot. Igyekeztem elérni, hogy ha magához is

tér, képtelen legyen megmozdulni. – Minden igaz, amit a házról mondtam.

Négy nő van odalent, Lauren fiúja meg hátul, összekötözve. Kell egy kés.

A bilincset Forman lábára kattintottam, aztán felegyenesedtem és a

pulthoz mentem. Brooke tűnődve bámulta a szeletelőkést, és félig

kinyújtotta felé a kezét. Óvatosan megfordítottam a késtartót, és az aljába

futó drótra mutattam.

– Ne érj hozzá!

Kihalásztam a mosogatóból egy konyhakést, és átvittem Brooke-ot a

hátsó szobába, ahol Curt lógott a mennyezetről. Épphogy magánál volt,

akármit is adott be neki Forman, pokoli erős lehetett. Brooke kezébe

nyomtam a kulcsokat, és a Curt lábaira erősített bilincsre mutattam, ő még

mindig rettegve letérdelt és a kulcscsomóval babrált, míg én nekiláttam

elfűrészelni a köteleket.

– Ébresztő, Curt – ráztam meg közben a vállát. – Kiszabadítunk, és meg

kell állnod a lábadon. Menni fog?

Nem bólintott rá, a lábait viszont összébb húzta és kiegyenesedett,

felkészülve, hogy a kötelek hamarosan már nem fogják tartani. Elvágtam

az első kötelet, és Curt karja úgy hullott alá, mintha mázsás súlya lenne, de

ő maga még nem zuhant le. Végeztem a második kötéllel is, ugyanakkor,

amikor Brooke a bilinccsel, míg Curt a száját lezáró ragasztószalaghoz

nyúlt. Kezdett feléledni.

– Előbb menjünk ki! – mondtam, és Curt hóna alá bújtam. Nagydarab

volt, és alaposan rám támaszkodott, de sikerült kivonszolnom az ajtón és

végig a folyosón. A konyhában megbotlott Forman összeláncolt testében,

és néhány lépéssel később visszakanyarodott hozzá, hogy gyomron rúgja a

férfit. Visszarántottam.

– Ki kell jutnunk! – szóltam rá. – Fogalmam sincs, mennyi időnk lehet. –

Itt már több helyünk volt, és Brooke elkapta Curt másik kezét, hogy a

bejárati ajtóhoz támogassa. Hagytam, hogy átvegye, és arrébb léptem. –

Vidd ki! Én lemegyek a többiekért!

Brooke bólintott, elvettem tőle a kulcsokat és a pinceajtóhoz siettem.

Forman még mindig eszméletlenül feküdt. Kinyitottam a lakatot, és épp

eldobtam volna, amikor jobb ötletem támadt, és inkább Forman láncára

kattintottam, ezzel is erősebbé téve azt.

– Jöjjenek! – kiabáltam le, miután kivágtam a pinceajtót és

felkapcsoltam a villanyt. – Megyünk, most azonnal! Mindenki tud járni?

A négy nő rémülten bámult rám, és elkínzottan tápászkodtak fel.

Egyiküknek sem volt cipője, és elvékonyodott, rongyos ruha lógott csonttá

soványodott testükön. Stephanie jobban festett, bár az ő sebei frissebbek

voltak és neki tartott legtovább lábra állnia.

– Mi történt? – kérdezte Carly, akit elsőként szabadítottam ki.

– Forman eszméletlen – feleltem, miközben Jesshez léptem – és meg van

kötözve. Lehet, hogy vége, de bármelyik percben magához térhet. Nem

tudom, mennyit bír.

– Ezt hogy érted?

– Lényegtelen. – Melindánál tartottam. – Csak menjenek fel, aztán ki a

házból! Utána a kocsijával el tudjuk vinni magukat a városba, a

rendőrségre és a kórházba. Menjenek! – Stephanie-t is kiszabadítottam és a

lépcsőhöz segítettem.

– Te tudod, miért tette? – suttogta.

Megráztam a fejem.

– Nem.

Követtem a többieket a házba, és a konyhában összetalálkoztunk

Brooke-kal.

– Vidd ki őket! Még egyet ki kell hoznom.

– Hívnunk kell a rendőrséget – mondta Brooke. – De nálam nincs

telefon, és itt sem találok.

– Formannek van mobilja. – Letérdeltem a férfi mellé. Benyúltam a

láncok közé, és nagy nehezen sikerült elérnem a kabátzsebét és

kihalásznom a telefonját. A kulcsokkal együtt Brooke kezébe nyomtam. –

Indítsd be a kocsit! Ha hívjuk is a rendőröket, akkor is minél előbb el kell

tűnnünk innen.

A kínzószoba felé indultam, de egy jellegzetes szag eltérített. Többször

éreztem már korábban, sose felejtettem volna el – erős és csípős, mint egy

láthatatlan, maró pára. Megfordultam.

Forman olvadni kezdett.

A teste mintha összeesett volna a láncokban, sziszegve zsugorodott

össze és tekergett, mint a papír a tűzben. Pár pillanattal később a hús

teljesen eltűnt, csak a láncokba burkolt, megfeketedett és a zsíros hamutól

foltos ruha maradt hátra.

– Pont, mint Crowley.

Tétováztam, kinyúltam, hogy megérintsem, aztán hátraléptem és újra a

folyosó felé fordultam. Meg kellett mentenem a falba zárt nőt.

Visszamentem a hátsó szobához, de ekkor egy másik szag állított meg – a

égő fáé és benziné. Valami égett. Fojtott kiáltásokat hallottam kintről, és a

konyha ablaka hirtelen betört, csak úgy záporoztak a szilánkjai. A benzin

szaga szinte ledöntött a lábamról, és ekkor meghallottam Brooke kiáltását.

– John még odabent van! Meg fogod ölni!

A bejárati ajtóhoz rohantam, és lebotorkáltam a lépcsőn. A nők közösen

összekuporodtak, és úgy sírtak, mintha rémültebbek lennének, mint a

pincében valaha is. Feléjük szaladtam, de valami hátulról eltalált, és

elestem.

– John! – kiáltotta Brooke.

– Ő is benne van! – bömbölte egy mély hang. Curt. – Összejátszott a

fickóval! A társa!

Próbáltam felállni, de Curt újra lecsapott rám valami súlyos fémtárggyal.

Egy benzineskannával.

– Csak segített rajtunk! – kiabált Brooke. – Ő hozott onnan ki minket!

Curt mögött lángok emelkedtek – égett a ház. Curt felém lépett, és a feje

fölé emelte a kannát.

– Megvágott volna! – mondta. – És meg is kínzott volna! És téged is!

Mindent hallottam.

Brooke szólásra nyitotta a száját, de megállt. Kis híján rátámadtam, és ő

tudta ezt. Elsötétült a tekintete, és éreztem, hogy felidézi magában a

jelenetet; még ha tudta is, hogy csapda volt, abban a pillanatban

elbizonytalanodott, és képtelen volt eldönteni, jó vagy gonosz vagyok-e.

Curt kihasználta a tétovázását, és lecsapott a kannával a fejemre. Belém

hasított a fájdalom, elsötétült előttem a világ, és elterültem.

– Biztosra akarod venni, hogy kinyúlt-e a fickó? – hallottam Curt

hangját mérhetetlen távolról. – Akkor égesd fel az egész rohadt házat!

Valami betört, majd újabb lángok harsantak.

– Még ne – mondtam, de nem volt erőm mozdulni. – Van egy nő a

falban…

Aztán elnémultak a hangok, forgott velem a világ, majd minden eltűnt

előlem.

22

Ezúttal nem álmodtam semmit. Egyszerűen lebegtem a végtelen… Hát,

semmiben. Talán fekete volt, ha ez számít, de ez akkor fel se tűnt – csak

tudtam, hogy ez a semmi, és furcsamód egyáltalán nem zavart. Nem

féltem, nem voltam ideges vagy szomorú, csak elégedett. És még valami.

Izgatott.

Azt hiszem, az agyam egy kis zugában tudtam, hogy ha pillanatnyilag a

semmi is vesz körül, az nem azt jelenti, hogy soha nem is lesz körülöttem

más, hanem mindössze annyit, hogy választanom kell.

Egy kórházi szobában tértem magamhoz, valamikor az éjszaka közepén.

Sötétség és csend vett körül. Fények villództak mögöttem, és

visszatükröződtek a szemközti, fekete tévéképernyőn. Kimért, fojtott

hangok szűrődtek be halkan a folyosóról. A függönyöket széthúzták, a hold

halványan ragyogott az égen. Minden nyugodt volt.

Anya a mellettem álló széken aludt, egy könnyű, kórházi pokrócba

burkolózva, amely a légzését követve emelkedett-süllyedt. Kinyújtott keze

áthidalta a szék és az ágy közötti távolságot, és óvón fonódott az ágy

oldalrácsára. Haját hátrafésülte, bár néhány tincs az arcába hullott, mint

egy sötét felhő foszlányai. A holdfényben ezüstösebbnek tűnt a haja, arca

ráncosabbnak és szomorúbbnak, alakja apró, törékeny.

Egy pillanatra azt kívántam, bár olyan lehetnék, mint Forman –

kinyúlhatnék, és érezhetném, amit anya érez. Vajon szomorú? Boldog?

Számít ez? Ott volt. Bármit is teszek én, bármit is tesz más, ő mindig

szeretni fog. Sosem hagy el.

Visszaaludtam.

Amikor másnap reggel újra felébredtem, anya még mindig ott volt,

ezúttal a kórházi reggeliben turkált. Mások is tartózkodtak a szobában: egy

orvos és egy rendőr, akik halkan tárgyaltak a sarokban.

– Felébredt!

Elfordítottam a fejem, és megláttam Laurent, amint egy másik székről

feltápászkodik és megindul az ágyam felé. Anya szó szerint kiugrott a

székéből, és megragadta a kezem.

– John, hallasz? – kérdezte.

– Aha – krákogtam. A torkom száraz és érzékeny volt, fájt a beszéd.

– Nézzenek oda, felébredt – sietett hozzám az orvos is. A hüvelykujjával

széthúzta az egyik, majd a másik szemem, és mindkettőbe belevilágított

egy ceruzalámpával. Miután befejezte, pislogtam, ő bólogatott. – Jól van,

most szeretném, ha megmondanád a neved.

– John… – Nyeltem egyet, és köhögtem. – John Wayne Cleaver,

– Remek – nyugtázta az orvos, aztán anyára mutatott. – Őt felismered?

– Anya.

– Az emlékezetét ellenőrzi?

– Inkább a beszédét – felelte az orvos. – A memóriája, úgy tűnik,

rendben.

– Mi történt? – A hangom reszelésen szólt.

A rendőr – Jensen, Mary apja – anyára nézett, majd Laurenre, végül rám.

– Curt Halsey-t őrizetbe vettük – mondta –, többek közt az ellened

elkövetett testi sértésért, Clark Forman pedig, amennyire meg tudtuk

állapítani, meghalt.

– Nem rájuk gondoltam, hanem a lányra. Vele mi a helyzet?

– Brooke jól van – igyekezett megnyugtatni anya, a kezét az enyémre

téve.

– Nem ő. – Lehunytam a szemem. Egyre türelmetlenebb lettem, és

megint gyengének éreztem magam. – Volt ott más is, a falban. Vele mi

lett?

– Találtunk maradványokat a ház hamvaiban – mondta Jensen –, de még

nem azonosítottuk őket. Az egyik test viszont mintha valóban a falban lett

volna. – Szünetet tartott. – Sajnálom.

Nem sikerült megmentenem. Kinyitottam a szememet.

– A többiek jól vannak?

– A nők, akiket megmentettél, szintén itt vannak a kórházban – vette át a

szót az orvos –, de legtöbbjüket ma átszállítják máshová. Sajnos ez elég kis

kórház, egy nagyvárosban jobb ellátást kaphatnak.

– Te itt maradsz – paskolta meg anya a kezem –, ne aggódj!

Jensen közbeszólt.

– Voltaképp védőőrizetben leszel. Még nem nyert megerősítést, hogy az

elrablód meghalt-e, úgyhogy ez a te érdeked is, emellett…

– Újra anyára sandított, aki a szemöldökét ráncolta. – Sajnos téged is

több bűncselekménnyel gyanúsítanak, köztük… – Szünetet tartott. – Radha

Behar meggyilkolásával.

– Ezt nem mondhatja…

Anyát félbeszakította Jensen.

– Többször elmondtam édesanyádnak, és most neked is mondom, hogy

emiatt ne izgulj. A hölgyek, akiket megmentettél, elég rendesen melletted

tanúskodtak. Még vizsgálunk pár dolgot, de ez már jórészt csak

papírmunka. Hős vagy, John. Büszke lehetsz magadra. – Elmosolyodott. –

Most pihenj!

Megint félrehúzta az orvost, majd kiléptek a folyosóra, ahol halk

beszélgetésbe merültek.

– Hős vagy – ismételte anya. Megszorította a kezem, és homlokon

csókolt. – Hat életet mentettél meg abban a házban! Hatot! Jó, az egyikük

ugyan egy féreg – itt Laurenre nézett –, de annál jobb! „Szeressétek

ellenségeiteket!”

Lauren a fejét rázta, és rám mosolygott.

– Curt miatt meg ne aggódj – közölte –, szakítok vele.

– Hat életet… – mondta újra anya.

De én hetet akartam megmenteni.

* * *

Többször is vallomást tettem, kihagyva azt, hogy Forman démon volt.

Ehelyett arról meséltem el mindent, amit a Forman által elkövetett

kínzásokról tudtam, itt is a házára koncentrálva – a pincében lévő láncokra,

a veremre, az emeleti kínzószobára és a megerősített falú szekrényre.

Ezeket az adatokat a többi fogoly is megerősítette, és amint a rendőrök

összevetették a vallomásainkat – és megállapították Forman másik női

áldozatának személy-azonosságát –, lassan kialakult előttük, hol és hogyan

is dolgozott Forman. Végül több tucat nő eltűnésével hozták

összefüggésbe, és arra jutottak, hogy FBI-os pozíciójának köszönhetően

volt képes mindezt titokban tartani. Ha tudták volna, amit én – vagyis hogy

Forman több ezer, talán több tízezer éves –, arra is rájöhettek volna, hogy

ez a pár tucat eset csak töredéke lehetett élete munkájának. Ezer és ezer

éve kínzott és ölt meg embereket.

De már elpusztult.

Másnap a kórházból és a rendőri védőőrizetből is kiengedtek. Curt

vádját, miszerint Forman bűntársa voltam, bizonyíték hiányában szinte

azonnal sutba dobták. Ennél is jobban jött, hogy a pincében tartott nők

nagyon is meggyőző szemtanúként elmondott beszámolói szerint nemcsak

hogy Forman ölte meg Radhát, de én magam is kis híján odavesztem,

miközben próbáltam őt megállítani. Ezekből a vallomásokból a végére

egész hősies kép alakult ki rólam: John, a Merész, a sárkányölő, amint

beront a csúf szörnyeteg legsötétebb tömlöcébe, és nem is egy, de öt

hercegnőt ment ki onnan. Egy ilyen sztori normál esetben bekerül a

hírekbe – sőt, az országos hírekbe –, de nekem szerencsém volt. Jesst és

Carlyt másik házban tartották fogva és más látta el őket, és a rendőrség

aggódott, hogy Forman valódi bűntársa, bárki legyen is az, esetleg bosszút

akar majd állni. A nevem szinte teljesen kimaradt a történetből, és mivel

csak 48 órára tűntem el, kevesen tudták, hogy egyáltalán eltűntem.

Hős voltam, de senki sem tudott róla.

* * *

– Néha igazán történhetnének normális dolgok is erre – bámult az

autópályára Max. A 12-es út hídján ácsorogtunk, ás áthajoltunk a korláton,

míg alattunk autók száguldottak. Max kavicsokat dobált a nyerges vontatók

tetejére.

– Elég sok normális dolog történik errefelé – jegyeztem meg. –

Felkelünk, majd reggelizünk, suliba megyünk, dolgozunk, tévét nézünk.

– Nem normális és unalmas dolgokra gondoltam, hanem normális és

klassz dolgokra.

– Hogyan lehetne valami egyszerre normális és klassz? – kérdeztem.

– Úgy, hogy minden, ami történik, klassz. Másutt az a normális, csak itt

nem. Talán ha forgatnának itt egy filmet, vagy nyitnának egy új

képregényboltot, vagy ha lenne végre egy jó éttermünk. Vagy nemt’om,

talán ha beugrana ide egy filmsztár, vagy valami.

– Nyilván egy csomószor megfordulhatnak ilyenek a cipőmúzeumban –

mondtam. – Te se arról vagy híres, hogy arrafelé jársz, amerre a sztárok,

hacsak nem várod el Bruce Willistől, hogy kavicsokat dobáljon velünk a

hídról.

– Ne hülyéskedj már, nem érted, mire célzok. Az a lényeg, hogy itt vagy

csak haláli unalom van, vagy csak halottak. Az egyik nap semmi, a másik

nap egy hulla a tóban. Egyik se valami klassz. Szeretnék egyszer valami

izgalmasat.

Odalenn szünetelt a forgalom, és az útra dobtam egy követ. Egy

másodperccel később egy kamion húzott el fölötte, az egyik kereke elkapta

és az autópálya szélére csapta, a száraz fűbe. A kamion folytatta az útját,

mintha mi sem történt volna.

– Megfogtam Brooke kezét – jelentettem be.

– Ne már…

– Komolyan.

Max kifürkészhetetlen arccal nézett rám.

– Öregem, lesmároltad már?

– Ha megtettem volna, azt mondom először, nem?

– Akkor meg smárold már le! Ennyire nem lehetsz hülye! És ha már itt

tartasz, le is taperolhatod, mert tyű, az a fenék, én aztán nem tudnék

ellenállni neki!

Megráztam a fejem.

– Egy ilyen rendes srácnak, mint te, hogyhogy nincs még barátnője?

– Imádnak a csajok – felelte Max, újra a korlát felé fordulva. – Csak…

Tudod…

– Igen, tudom.

* * *

Két nappal azután, hogy elhagytam a kórházat, a kocsim felé tartottam,

amikor az utcán találkoztam Brooke-kal. Este kilenc fele járt, és már sötét

volt. Először láttam Forman háza óta.

– Helló – köszönt rám. Valami volt a kezében.

– Helló.

Aztán jó ideig nem szólt semmit, nekem meg fogalmam sem volt, mit

tegyek. Makacsul, összeszűkített szemmel nézett rám, szája széle legörbült.

Az állkapcsa mozgott, mintha szólni akarna, de csak jó egy perc után

szólalt meg ténylegesen.

– Nem tudom, mi történt abban a házban, nem tudom, miért rabolt el

engem, hogy miért rabolt el téged, hogy az a fickó miért gyújtott fel

mindent, semmit sem tudok. Nyilván van rá magyarázat, kell rá lennie

magyarázatnak, de azt hiszem, jobb, ha nem tudom. Azt hiszem, te… –

Megint elhallgatott és másfelé nézett.

Sokszor nem ismertem fel az emberek érzelmeit, de az egyik, amit

nagyon is jól ismertem, hogy mikor akarnak elhagyni.

– Elképesztően bátor vagy – folytatta. – És rendes is. – Szünetet tartott. –

Én csak nem szeretnék emlékezni arra, ami ott történt. Ki akarom törölni

az életemből.

Épp, mint anya meg a démon – tisztában volt vele, hogy megtörtént, de

nem akart tudomást venni róla. Brooke volt az egyetlen, akivel

beszélhettem erről, de ő távol akarta tartani magát a témától. És tőlem.

Mondani akartam valamit, de… Képtelen voltam rá. Néha azért nehéz

beszélni, mert nincs mit mondani, néha azért, mert túl sok a mondanivaló.

– Tessék – nyújtott felém valami apró feketeséget. Vigyázva vettem el,

nehogy megérintsem őt. Egy mobilt adott. – Forman ügynöké volt. El is

felejtettem, hogy nálam van, de ma délután megtaláltam a kabátom

zsebében. Gondolom, a rendőrségnek kell majd, de én nem akarok többet

ezzel foglalkozni. Odaadnád nekik?

– Aha.

– Köszi. És köszönöm, hogy élve kihoztál onnan. Nem tudom, hogy mit

csináltam volna, ha te nem… – Szünet. – Hát, majd találkozunk.

– Aha.

Ezzel elment.

Én voltam John, a Merész, a sárkányölő, aki megmentette a királyságot,

de nem szerzett dicsőséget, aki bemerészkedett a tömlöcbe, de nem akadt

kincsekre, aki megmentett öt hercegnőt, de végül magára maradt. Én

voltam John, a Merész.

Tudtam, ki vagyok.

A kezemben tartott mobil minden kincsnél többet ért – térkép volt az

alvilághoz. Felcsaptam és végigpörgettem a névjegyeket, egymás után

olvasva a neveket – FBI-os emberekét és Forman kutatási hálózatának

tagjaiét, orvosokét, pszichológusokét, kriminológusokét és másokét.

Gyanítottam, hogy ezek közt elszórva, álnéven akadnak mások is.

Démonok. Crowley elzárkózott tőlük, de Forman mindet ismerte. Ha

megtalálom a helyes számokat, megtalálom őket is.

Görgetés közben megakadt a szemem az egyik néven, és hirtelen

megálltam. Az S betűnél a „Segélyszervezet” és a „suffolki hivatal”

bejegyzések közt egyetlen szó állt: „Senki”. Forman egyik

telefonbeszélgetésénél hallottam, hogy egy démont „senkinek” szólít, de

nem értettem, miért. Úgy fest, ez volt az igazi neve.

Felhívtam.

Halk, női hang válaszolt.

– Helló, Kanta. – Ez valószínűleg Forman másik neve lehetett, mint

ahogy Crowley-é a Mkhai. – Érdekes dolgokat hallani rólad a hírekben. El

is tűnődtem, életben vagy-e még.

– Nincs – feleltem –, megöltem.

Csend lett.

– És Mkhait is megöltem. Több tízezer év tűnt el egy szempillantás alatt.

– Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte a hang.

– Azért, mert te következel. Én vagyok a démonvadász. Gyere, és kapj

el!