MÜLLER PÉTER, Titkos tanítások

Scannelte Zomex; javította Nemiki 2006. április.

Jonathan MillerC Müller Péter, 2003Szerkesztette Müller Péter SziámiOlvasószerkesztő Kovács MáriaBorítóterv Bohus KárolyCímlapfotó Both GáborKiadja a Jonathan Miller Kft., 2003Felelős kiadó a Jonathan Miller Kft. igazgatójae-mail: jonathanmiller@axelero.huMűszaki szerkesztés, nyomdai előkészítés Császár AndrásSzedés, tördelés Art-is Kft., SzentendreNyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.Felelős vezető Vadász József igazgatóISBN 963 212 3468

* * *

"Ha énekelnél, de a hangod nem bír szárnyalni, mindig jön valaki,akinek a hangja már szabadabban szól és veled énekel. És ekkor ate hangod is szárnyalni kezd. Ez a lelkek közötti kapcsolattitka."

Hasúi mondás

TARTALOM:

BevezetésA gondolat hatalmaEgyedülMilyen lehet a túlvilág?A szív melegeAkarjuk-e, amit akarunk?Megértés és megismerésRossz valóságTúlvilági bíróságA hitrőlLélekjelenlétEgyszerű asszony

A hatodik fajA figyelem megszenteléseA megbocsátásrólMásokat elviselniInkarnációMiért nem emlékszünk előző életeinkre?Anyák sorsa

Bevezetés

A titokkal, mint minden ember, először gyerekkorombantalálkoztam.

Éjszaka a Kerékgyártó utcai játszótér padján üldögéltem, bámultama csillagos eget, és azt gondoltam: Én onnan jöttem! Ott a hazám!Oda tartozom - itt csak vendég vagyok.

Boldog voltam.

Soha ilyen boldog nem voltam azóta.

Nem arra gondoltam, hogy én valamelyik csillagról érkeztem, hanemarra, hogy a végtelen sok csillag is valahonnan született,éppúgy, mint én - nekik én vagyok a "fönt" -, de hogy honnanjöttek, kiből, miből eredtek, ők sem tudják.

A sok milliárd szikrácska is sejti, hogy valahonnan kipattant -keresi, hol lakik az Isten, de nem láthatja, mert titok.

Fenséges titok.

Ez a kifejezés akkor jutott az eszembe a padon, nyilván, mert sokmesét olvastam, de ha kimondom most, hatvan esztendővel később,még mindig megborzongok.

A borzongás ismerős jele annak, hogy megérintett valaminagyszerű.

Igen, az isteni jelenlétét legjobban a bőrünkön érezzük. A nagyvers, a nagy színész, a nagy énekes vagy zongoraművész borzongástkelt; ez az, ami a közepestől megkülönbözteti őket: libabőröslesz tőlük a karunk. Lehet egyszerű népdal, gospel, cigánynótavagy szimfónia - még egy füttyszóban is benne lehet az isteni.

Olvasni kezdtem, és a könyveket aszerint válogattam, hogyborzongatnak-e, vagy sem. Ha nem, félretettem őket, mert írójuk

nem tudott a nagy titokról. "Schaudern ist dein bester Tál",mondta Goethe ugyanezt, vagyis ami az emberben megborzong, az alegjobb, a legértékesebb benne.

Később megtaláltam élményemre a szakszerű kifejezést: misztérium.

Ez azt jelenti, hogy a titkokat leplek takarják, s ha elindulsz afölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek, egyretöbbet tudsz, és egyre jobban tudod - de soha nem jön el a végsőpillanat, amikor eljutsz a legbelső helyre, ahol végre magadhozölelheted a titkok Titkát - mert az mindig beljebb van.

Nemcsak az életünkkel - egy jó könyvvel is így vagyunk.

Ezért lehet a Bibliának akár egyetlen sorát is újra és újraelolvasni, mert ahogy múlnak az éveid, egyre mélyebb és mélyebbtitkot fedezel fel benne. De ugyanígy vagyunk egy nagy regénnyel,egy jó drámával vagy egy ihletett zeneművel: befelé végtelenek.

Én ezt a könyvet azoknak írtam, akik, mint én magam, vágynak atanításra, és keresik a titkokat.

És akik velem együtt őrzik magukban azt a nemcsak gyermeki, deörök emberi élményt, hogy maga az utazás a gyönyörű! Félrelibbenegy függöny, megismerünk valamit, fölvillan bennünk a tudásöröme, aztán látjuk, hogy ez még nem a "végső titok", és megyünktovább és tovább.

És az útnak nincs vége - mert, hála istennek, végtelen.

Befelé minden szó végtelen.

És ahogy lefejted a rétegeit, mindig találsz valami mélyebbértelmet. Isten a feléje utazó vándornak mindig ad valamigondolatot vagy szépséget, mellyel tudásszomját enyhíti (az igazmindig szép is) de ez sohasem elég: a szomjúság tovább tart.Rájössz, hogy van még beljebb is, és kutatsz tovább.

Végső megfejtés nincs - mert akit keresel: végtelen.

Én most egy ilyen felfedezőútra csallak.

Nem tudtam többet, mint Te - a leplek előttem is csak írás közbenlebbentek fel. Egyik a másik után.

Ezt a bevezetőt utólag fogalmazom; most látom, hogy számosdologra én is csak írás közben döbbentem rá. Ha nem teszem

tudatossá sejtelmeimet, magam sem ismerem meg mindazt, amirőlolvasni fogsz.

Így aztán együtt haladhatunk az úton - én csak egylépésnyivelmegyek előtted, és fogom a kezedet.

Kiválasztottam azokat a titkokat, amelyek olvasóimmal valóbeszélgetések során a legtöbbször kerültek szóba.

A hit, az istenélmény, a megbocsátás, a sors, a magány, azemberekkel való kapcsolat, a reinkarnáció, a szellemvilág, aföldi születés, a halál, a halhatatlanság, a női és anyai sors, agyereknevelés titkait faggatjuk, s főleg azt, hogyan lehet élni amai megbomlott világban, melyet az ősi hagyományok a "fényelsötétedésének" vagy "utolsó időknek" neveznek.

Ha velem jössz, tudnod kell még valamit.

Sorsom meghatározó élménye a szellemhazánkkal való közel negyedévszázados kapcsolat.

Ott él a Mesterem, aki rendszeresen tanít. Első könyvemben, aKígyó és keresztben még szorongva és megrendülten beszéltemerről. Csakhogy azóta huszonhárom esztendő telt el. Ennyi időalatt a csoda is hétköznapivá válik. Megszokottá, sajnos. Ma márnem az a gondom, hogy beszélhetek-e erről, hanem az, hogymegőrizzem-e magamban a szüntelen csodálat képességét. Ha ugyanisvalaki megszűnik csodálkozni, az azt jelenti, hogy a lelkekiszáradt. Sőt, meghalt. A csoda természetes lehet, de hétköznapisoha.

Minden író az élményeiből él. Az én számomra a szellemvilág léte:mindennapi tapasztalat. Alapvető létélményem, hogy a szellemvilágvan és segít és tanít. Képzeld el, hogy az én derűs és bölcstanítóm, aki hozzám a világon a legközelebb áll: láthatatlan. Deéppolyan valóságos, éppúgy "van", mint földi barátaim.

Az én világomban a lélek: valóság.

A szufi bölcsei azt mondják, hogy két isteni tulajdonság vanbennünk: a Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedigértelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja,de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét. Ha mostelindulsz velem, és együtt gondolkodunk, ne feledd, hogy olyantenger felszínével, sőt mélyebb rejtélyeivel ismerkedünk meg,amelynek legmélyebb titkaitól legfeljebb borzongani tudunk, demegismerni őket sohasem lehet.

Titkos tanítás az, amely egyrészt megfejti a titkot, másrésztáhítattal meghajol a megfejthetetlen előtt. Két gyönyörűség várbennünket: a fény gyönyörűsége, hogy megértjük azt, ami rejtvevan - s a Titok gyönyörűsége, vagyis az ésszel felfoghatatlanisteni csodálata.

A gondolat hatalma

1.

Kiskoromban volt egy titkos játékom:

Ránéztem egy képre a falon, s arra gondoltam, nagyon erősen:

"Ess le!"

Meg se mozdult.

Úgy véltem, jobb, ha nem az egész képet nézem, hanem csak azt aszöget a falban, amelyre föl van függesztve.

Figyelmemet leszűkítettem, s tekintetemmel csakis a falba vertkampósszöget és a kis rézgyűrűt figyeltem, s közben aztgondoltam:

"Ess le kép!... Olvadj el, gyűrű!... Kampó, hullj ki a falból!"

Később már csakis a leggyengébb pontot, a csillogó rézgyűrűcskétnéztem, s igyekeztem rendkívül erős akarattal és mindenféle másgondolatoktól zavartalan tudattal csakis arra gondolni, hogyennek a képnek pedig le kell esnie a falról! Erősebb vagyok, mintaz ő tehetetlen közönye, erősebb és hatalmasabb az én lelkem,mint az ő anyagi "realitása"!

A kép meg se mozdult.

Odamentem, s megtapogattam a kampósszöget.

Mintha egy icike-picikét mozdult volna!

Mintha egy kicsit melegebb lenne a gyűrű!

De nem.

A külső realitás mozdíthatatlan volt.

Ekkor finomabb kísérletbe kezdtem.

Anyám jegygyűrűjét egy vékony cérnára lógattam.

Azért vettem egy aranytárgyat, mert valamilyen ostoba könyvbenolvastam, hogy az arany könnyebben "hipnotizálható".

A cérnaszálat fölfüggesztettem a csillárra, s tekintetemmelmegpróbáltam a parányi kis ingát megbillenteni.

Vigyáztam, hogy leheletem, sőt később a fojtott lihegésem nezavarja a kísérletet: egy zsebkendőt kötöttem a szám elé, hogyhamegmozdul majd a gyűrű, azt a gondolatom ereje és ne a számbólkitóduló légáramlat mozgassa.

Először három-, majd később kétméternyire álltam a gyűrűtől.

Néha-néha, alig észrevehetően mintha egy-egy millimétertmeglibbent volna az inga... de nem... akármennyire koncentráltamés gondoltam és akartam és hittem ugyanazt, de olyan erősen, hogya szemeim könnybe lábadtak... a gyűrű meg se moccant.

Nem tudom, próbálkoztál-e valaha ilyen titkos mágiával.

A gyerek valamit tud.

Hoz magával valami titokzatos tudást arról, hogy ez a megfagyottvalóság itt körülötte pusztán a gondolatok erejévelbefolyásolható.

Mindannyiunkban szunnyad egy kis Harry Potter, és aki jólöregszik, ezt később sem felejti el.

Barátaim például nem tárgyakat, hanem lányokat igyekeztekelvarázsolni.

Azt mondták, ha sokáig nézik hátulról a tarkójukat, azzal arendíthetetlen gondolati paranccsal, hogy "Szeress belém!...szeress belém!"... a lány előbb-utóbb, számára sem világos okból,egyszerre csak zavarosan kezd viselkedni; először kedvesebb lesz,aztán mosolyog, aztán elbizonytalanodik, majd zavart lesz... svégül odajön hozzánk, de nem úgy, mint máskor, hanemtehetetlenül, kiszolgáltatottan és erőtlenül lógó karokkal, ránkbámul vágyódva és furán, talán lehunyja szemeit, s várja, hogycsókoljuk meg. Ilyenkor - mondták a kiskomáim - nem szabadazonnal megcsókolni őt, mert akkor vége a varázslatnak. Hagyni

kell, hogy a lány ebben a számára is érthetetlen állapotbansokáig maradjon meg. Közönyösen, hidegen, sőt elutasítóan kellviselkedni vele, mert - ahogy a Pingiczer Csibu nevű barátommagyarázta - ha rájön a lány, hogy te vagy a varázsló, fölébred,és azonnal kiábrándul belőled. Hagyni kell - mondta a Pingiczer -, hogy a lány "főjön a saját levében".

Ez a Pingiczer még azt is tanácsolta, hogy a lánynak nem atarkóját, hanem a homloka közepét kell fixálni, mert ott van a"harmadik szeme" - vagyis az a varázsszeme, amelyet el kellbűvölnünk.

Mondanom sem kell, hogy az én Pingiczer barátom sokáigszerencsétlen volt a lányokkal - egyetlen épkézláb kapcsolata nemvolt, miközben Szőke Pista, az osztály jóképű focistája hetenteváltogatta szerelmeit, közöttük azokat is, akiket Pingiczerhipnotizált, pedig a Szőke nem nézte sem a tarkójukat, sem a"harmadik szemüket", sőt gyakran rá sem nézett a lányokra, őkmégis jöttek utána, mert a Szőke tudott valami sokkal nagyobbtitkot, mint az én barátom: áradt belőle valami, ami vonzotta anőket - szegény Pingiczerből pedig, hiába minden mágia, hiányzottez a rejtélyes erő, s ezért állandóan vesztes maradt.

(Erről a két emberről tanulságos novellát lehetne írni. Mertkésőbb, sok-sok év múlva az történt, hogy a Pingiczernek boldogházassága lett, aranyos duci felesége és három gyereke - mígSzőke Pista sok válás után ma is egyedül él, és többfelé fizetgyerektartást. Vagyis mindkét fiú életében mégiscsak volt egy-egypont, ahol működött a "varázslat", és volt, ahol nem: Szőke Pistatudott szerelmeket, kalandokat varázsolni, de jó házasságot nem.Pingiczer Csibu pedig sikertelen bűvészinasnak bizonyult aszerelmek terén, de győztes mágus lett annál az egy nőnél, aki afelesége lett... vagyis egyetlenegy gondolata, a számáralegdöntőbb mégis valóra vált, s ez a jó házasság gondolata volt.)

2.

A gondolat hatalma nem csupán gyermekkori emlék, hanem azemberiség őstudása.

A gondolat teremtő hatalma minden vallásnak, művészetnek, sőttudománynak is az alapállása: minden, ami lesz, először gondolat.

A teremtés is így állt elő, a Logoszból, amely "kezdetben valaIstenben, s Isten vala a Logosz".

Igen, ha a megszokott módon fölosztjuk a világot szellemre, erőres anyagra, vagyis - nevezzük így - Információra, Energiára sAnyagi Formavilágra, teljesen nyilvánvaló, hogy ami mindentmegelőz, és irányítja az energiát, és formálja az anyagot, azcsakis az információ lehet.

Minél "finomabb" egy princípium, annál hatékonyabb.

Hogy valami mivé lesz, itt dől el, a láthatatlan gondolatokszintjén.

Első a gondolat.

Az energia örvényei követik az információ parancsát, ahogy azanyag követi az energia utasítását - a megvalósulás utolsó, sűrűés tapintható fázisában már ez lesz a számunkra érzékelhető,megfogható "valóság". Amely a láthatatlan energiavilágból és amég finomabb gondolati világból sokféle transzformáción keresztülmintegy "leszáll" és sűrűvé fagy.

Mindez ma már nem csupán a metafizika, de a fizika tudományosalapvetése is.

Amikor Einstein azt mondja, hogy a világ, amelyet kutat, egy"Tökéletes Intelligencia" műve, ugyanazt mondja, mint a Tóra vagya Védák.

És bármit tesz a mai tudomány, amely a megvalósító, hogy úgymondjam "mágikus" hatalmát elsősorban a technikában érvényesíti,első lépése mindig a gondolat, a törvényszerűség, az elvontmatematikai alap.

Bármit is alkotott az ember - a gondolatból indult ki. És ebbenaz isteni teremtés műveletét ismétli, ahol "az Ige testté válik"- vagyis a gondolat, a láthatatlan elv és minta formálja salakítja az anyagi valóságot.

3.

Meséink, legendáink teli vannak varázslatokkal.

A magasról érkezett hősök vagy az istenközelből születettküldöttek mind varázshatalommal rendelkeztek. Még a mélymetafizikai bázison nyugvó jóga művelői is rendelkeztek - s talána mai napig is rendelkeznek - sziddhikkel, vagyis csodásvarázserővel, bár tudják, hogy ez a meditációnak nem célja,

csupán vadhajtása, s ezzel az erővel a jógi nem él.

A Kelet "csodái" Patanjali szerint nem csodák, hanem azelmélyüléssel járó képességek természetes megnyilvánulásai.

De főleg a gyermekeket izgatja a varázslat, s minél inkábbmegőrizzük gyermekségünk első rácsodálkozását a világra, lelkünkmélyén annál kevésbé mondunk le arról, hogy a kemény, rideg,közönyös és tehetetlen valóságot valahogy igenis befolyásolnitudjuk!

A vallás elválaszthatatlan a csodától.

És itt nemcsak a csodás tettekről és legendás eseményekről vanszó, hanem az imádságról is.

Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát.

Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlentörvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen asúlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai,reményei és vágyai megvalósulásában.

Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. Akegyelem pedig - ebben a kőkemény törvényvilágban - csoda.

Kiszabadítás az anyagvilág kérlelhetetlen fogságából.

Vagy más kifejezéssel: a karma-terhek enyhítése.

És ezen a ponton - bár még korai - el kell mondanom valamit.

Később majd visszatérek rá, egyelőre csak lebegjen itt alevegőben minden támaszték nélkül egy alapvető gondolat:

Spirituális ember az, aki meg van győződve a lélekvarázshatalmáról.

Ezt a bizonyosságát - amelyet néha "hitnek" nevez - semmifélejózanság, "realitás", semmiféle racionális érvrendszer és főlegmaterialista kordivat elvenni tőle nem tudja.

Még akkor sem, ha a kép nem esik le a falról.

4.

Gyerekként tudunk valami titkot, amit később elfelejtünk.

Erre pontosan emlékszem, s ha maradt benned még valami agyermekségedből, te is emlékszel rá.

A titok két részből áll.

Az első az értetlenség élménye.

"Miért nem lesz úgy, ahogy szeretném? Miért ilyen nehéz és lassúés körülményes itt minden? Miért nincs itt azonnal a mama, hahívom? Miért kell ennyit bömbölni, míg megszabadulok afájdalomtól? Miért kell ilyen lassan kielégülnöm? Miért van az,hogy akarok valamit, és nem történik meg?"

Ez az első élmény.

A második már a tanulás fázisa.

"Mit kell tennem, hogy úgy történjen, ahogy akarom? Mit kelltennem, hogy amit szeretnék, az megvalósuljon, amire gondolok,megtörténjen, amire vágyók, azt elérjem?"

Az első csodálkozó és bömbölő benyomás az anyagba zuhant lélekértetlenségét tükrözi.

Hová kerültem?

Mibe merültem el?

Miért nem működik ez a világ? Mint egy szárnyaszegett madármozgatom az izmaimat, de nincsen repülés.

Mi történt?

A második pedig már a tájékozódásnak, az alkalmazkodásnak, atanulásnak és az azonosulásnak szinte halálig tartó folyamata.

Ha már ilyen a világom, hogyan tudom én ezt manipulálni? Hogyanérem el vágyaimat? Hogyan érvényesítem akaratomat?

Hogyan valósítom meg az álmaimat, a terveimet?

A nehézség pedig ott van, hogy az anyagvilág az ember igazilényének nem a hazája.

Itt vendégségben vagyunk, küldetésben, sorsban, halandó életbe

bonyolódva, s egy - itteni fogalmak szerinti - tér- időbe zárva,de ahonnan jöttünk, ott nincs se Tér se Idő, csakintenzitáscsökkenés és - növekedés, nincs múlandóság, nincshúsból való "sűrű" test, és főleg nincs ez a tehetetlenlelassulás és nehézség, mert ott minden, amit az ember elgondol,nem lesz, hanem van. Ha valahol ott akar lenni, azonnal ott van,még akkor is, ha ez itt a Földön irdatlan távolságnak tűnik.

A szellemvilágban a Gondolat éppolyan elsődleges és nyilvánvalóvalóság, mint itt, a földi világban a test és az anyag.

Amit gondolsz, van.

Nem kell hozzá idő, mert idő nincs is: a megtermékenyítés ésszületés között nem telik el kilenc keserves hónap.

Érzéseid azonnal látszanak.

S ami itt a Földön ritkán tapasztalható telepátia, ott a szellemikapcsolatok anyanyelve: bárhol, bármikor "ott" lehetsz, ésnemcsak érzéseidet, de a gondolatodat sem tudod elrejteni, mertazonnal látszanak.

Nem úgy, mint a Földön, ahol a látszat eltakarhatja a valóságot,hanem maga a valóság látszik, s ezért például, amíg egy hazugságlelepleződése itt a földi világban néha éveket vesz igénybe, sőtgyakran sohasem történik meg, a szellemvilágban azonnalnyilvánvaló, mert maga a gondolat látszik.

A gondolat látszik, és az érzés érezhető - nem kellhazugságvizsgáló gép.

A földön más, a föntihez képest roppant lefokozott törvényvilágműködik, mégpedig kemény, szigorú és felrúghatatlanjátékszabályokkal. Az Egyetemes Törvény: egy. De sokféle szintjes főleg önátélési szintje van; nem mindegy például, hogy,mondjuk, egy vízmolekula a pára-világ, a folyékony világ vagyéppenséggel a kemény jégvilág lakója.

Nyilván a fürge vízcseppecske is megdöbben, ha megfagy.

Főleg, ha volt már valaha szabadon lebegő párafelhő az égen, ésazt tapasztalta, hogy nincs helyhez kötve: repülni tud, s csak aszeleknek kell engedelmeskednie.

A jég számára a pára érthetetlen varázsvilágban él. Pedig nemcsakédestestvére, de ugyanaz, mint ő: H2O, csak más világtörvények

vonatkoznak rá.

Még a tudomány is különválasztja az aerodinamikát, ahidrodinamikát és a szilárd testek mechanikáját, de most képzeldel, hogy ezek nem csupán különféle halmazállapotok, hanemvilágok, amelyekben nemcsak laknod kell, de azonosulni is avalóságukkal.

Egy jégkockának, ha olvadni kezd, lehet, hogy halálfélelme van. Sfőleg a víznek, ha fölforr, és azt hiszi, hogy ha elpárolog"semmivé válik".

Sok világ van és minden világnak más a valósága.

Ahonnan jöttünk - a szellemhazánkban -, ott a gondolat hatalmaéppolyan nyilvánvaló, mint itt a Földön a gravitációé.

A sűrű, tér-idő világban azonban ez a teremtő Erő - éppen, mertidőbe lép - lelassul. Legalábbis számunkra. Lomha lesz, mégpedigrendszerint olyannyira, hogy az ok és okozat messze távolodikegymástól - mire egy gondolatunk megszületik és nagy nehezenanyaggá sűrűsödik, nem is emlékszünk rá, hogy ez a mi szellemigyermekünk.

Elfelejtjük, hogy valaha mi termékenyítettük meg ezt a lomhándúsuló, lassan formálódó anya-anyag természetet.

Az elfelejtés pedig azt jelenti, hogy tudatunk alá kerül.

Nem emlékszünk rá - de attól még van.

Igazi tudásunk elsüllyedt kincsként hever lelkünk tengermélyén -hajónk felszíni navigálásához nincs szükség rá, sőt csak zavarnaez a mindentudás - elsősorban azért, mert más a felszín és más amélység törvény világa.

És amikor valamit nem tudunk - mivel a szellem gyermekei vagyunk,s képtelenek vagyunk értetlenségben élni - rendszerint kitalálunkvalami "racionális" magyarázatot. Így például, mivel fogalmunksincs, hogy lelkünk milyen "mágikus" módon vezérli testünkvalamennyi sejtjét s külön-külön a szerveinket is - mert mindezttudattalanul teszi, vagy más szóval, "ösztönösen" -, nem aztmondjuk, hogy egy betegséget előidéztünk magunkban, hanem azt,hogy megkaptuk másoktól, vagy meghibásodott egy-egy alkatrészünk,mint egy motorbiciklinek.

De ez már a felnőtt varázslata - én most a gyerek titkáról akarok

beszélni.

A gyereknek igaza van.

Van varázsige, varázslat, mágia!

Van hatalma a gondolatnak!

Csak itt, ebben a sűrű anyagvilágban ez másképp működik.

Ez az, amit a kisgyereknek nem könnyű elfogadni, hogy ebben aföldi emigrációban nem úgy működnek a törvények, mint a szellemihazájában.

Az a lassú tanulási folyamat, amelyen a testté vált emberkeátmegy, egyrészt arról szól, hogy hazáját elfelejti, másrésztpedig arról, hogy ebbe az új, sűrű és tehetetlen "valóságba"beletanul, megszokja és megtanulja jól-rosszul manipulálni.

A felejtés azonban sohasem teljes.

A hazáról nem lehet megfeledkezni.

Az emlékekből - a már homályosuló emlékekből - született azemberlét két legnagyobb csodája, a vallás és a művészet.

Mindkettőt a szellemhazára való emlékezet élteti.

Praktikus haszna a földi életben egyiknek sincs. Nem lehet velükgépeket hajtani, világítani, termelni, vadászni, főzni, melegruhát készíteni. És mégis, az ember még a barlangja falát iskifestette, és előbb tudott imádkozni, oltárt és szent tüzetcsinálni, mint házakat építeni.

Ebben a csodátlan, nehézkes és elmúlással küszködő világban avallás és a művészet hordozta az ember magas származásánakemlékét: azt, hogy szellemi, hogy halhatatlan, hogy a földiéletén túl magasabb törvényvilágok vannak, hogy élete nemvegetálás, hanem isteni küldetés - hogy a szépségnek, azigazságnak, az értelemnek és főleg a szeretetnek nagyobbjelentősége van, mint bármilyen anyagi gondnak.

Oltár nélkül nem létezett emberi otthon. Ahogy áldozat nélkül nemlétezett étkezés, és imádság nélkül nem létezett semmi. S havándorolni kényszerültünk, a pusztába is vittük magunkkal azisten jelképét, a törvényt és az emberi élet végső értelmérőlvaló tudást.

Sajnos "megöregedtünk".

Meghalt bennünk a gyermek.

Szellemhazánkat elfelejtettük, üzeneteit nem halljuk, vagy csaknagyon ritkán és hamisan.

Megöregedtünk, és nem jól.

Alomtalanok lettünk. Mágusok helyett csaló bűvészek.Mutatványaink néha látványosak, de nem bírják az időt.

Pedig eredetileg azért hoztunk létre műveket, azért írtunk,zenéltünk és festettünk képeket, azért tanítottunk ésprófétáltunk, hogy a világot átvarázsoljuk.

Nem sikerült.

5.

Csoda pedig van!

Mindennap, minden órában.

A gyereknek igaza van: a gondolat teremtő ereje határtalan.

A kérdés csak az: mi az a "gondolat"?

Az előbb a technomágiáról beszéltem.

Nos, leverni egy képet a falról, pusztán gondolattal ma már nemnagy kunszt. Nemcsak csúzlival, nyíllal, puskával, de láthatatlansugarakkal is. Meg is lehet szüntetni a képet és a szöget is. Afalat is meg lehet szüntetni, a házat is, a várost is, ahol a házáll. Méghozzá sok ezer kilométer távolságból is. Nemcsak aföldről, az űrből is. Nem is kell mereven bámulnom a képet:

egyszerűen csak be kell adni a koordinátáit egy műholdnak vagyegy pilóta nélküli gépnek, az elindít egy távoli rakétát vagy egyláthatatlan lézersugarat - a gépek egymás között elintézik a"varázslatot", anélkül hogy könnybe lábadna a szemem, anélkülhogy órákon át azt mormolnám magamban összeszorított fogakkal,hogy: "Ess le!... Ess le!... Ess le, kép!"

És a kép leesik, és a ház összeomlik, és a város minden lakójával

egyetemben eltűnik a Föld színéről.

Volt rá példa elég.

A tudomány rájött arra, hogy az "Ess le, kép!" gondolatát hogyankell realizálni.

A megvalósítás stációin nem akarok végigmenni. Lényege, hogy agyermek fokozatosan fölismerte új világának törvényszerűségeit, smegtanulta azokat saját akarata szerint manipulálni.

Ma már ebben a sűrű anyagvilágban is létezik mindaz, amire agyermek csak emlékezett. Van távolba látás, távolba hatás,távolba hallás, egyetlen ember egyszerre sok helyen tud jelenlenni, vagyis meg tudja sokszorozni magát. Képe sok százmilliólakásban egyszerre tud jelen lenni s beszélni. Az erőt anyaggá,az anyagot erővé tudja változtatni. S ahogy a lélek és akollektív lélek tárolja az emlékeket, mindezt a gép is tudja: aképet s a háromdimenziós valóságot rezgésekké lehet alakítani, sígy a jelekké sűrített életet éppúgy konzerválni lehet, ahogy ahindu hagyomány megsemmisíthetetlen "akasha-krónikája" sűrítimagában nemcsak az emberiség, de az egész teremtés emlékezetét.

Azt, hogy egy jel miféle titkokat sűríthet magába, valaha csak azezotéria tudta.

Ma ez már mindennapi tapasztalat.

Egyetlen "kódban" világok vannak.

Elő lehet hívni a múltat, s újra megnézni - mintha most történne.

Nem akarom részletezni; a huszonegyedik század embere mármanipulálni tudja az anyagvilágban mindazt, ami a szellemhazábanörökké működik - a "gyermeknek", mire felnőtt, sikerült emlékeitmegvalósítania: a föld a technika révén varázsvilággá vált.

A gondolat tehát - ha sok időbe telt is - megvalósult.

Thomas Mann egyszer azt mondta az újkor egyik legnagyobbtudósáról, Albert Einsteinről, hogy "gyermekszeme" van.

Igen, egyike ő azoknak a gyerekeknek, akik sokáig nézték a képeta falon, s rájöttek arra, hogyan lehet a gondolatot fizikaivalósággá váltani.

6.

És most érkeztünk a lényeghez.

Bármin gondolkodunk, az nem egyéb, mint a középpont felé tettutazás.

Sokféle réteget, látszatot, részigazságot kell lehántanunk, mígelérkezünk egy kérdés meztelen szívéhez.

Mi most a Gondolat hatalmáról meditálunk.

Nos, ha most újra fölidézem gyerekkorom titkos játékát, az "Essle kép!... Ess le kép!" mágikus szertartását, s megnézem jobbangyermeki lelkületem rejtett szándékát, találok magamban valamit,ami nem is olyan gyermeki, s főleg nem is ártatlan játszadozás.

Egyrészt valóban szellemhazám szabadságát akartam rákényszerítenia nehézkes új valóságra.

Csakhogy volt az akaratomnak sajnos egy másik, sötét motívuma is.

Egy mélyebben fekvő, bevallatlan és letagadott szenvedélye:

Hatalmat akartam!

Hatalmat a lomha anyagvilág fölött.

Igámba akartam hajtani, szolgálatra késztetni, uralni, zsarnokimódon kényemre-kedvemre.

Igen, gondolatom mélyén a hatalom akarása volt.

A varázsló korlátlan hatalmát akartam érvényesíteni a lomha anyagfelett.

Gyermeki szívemben a nagy ego, a sátáni lázadás szólalt meg, ésmindenható uralmat követelt.

S mivel minden erős gondolat és szenvedély megvalósul,természetesen ez is anyaggá vált.

S ezért a technomágia nemcsak a kényelmet, az életterhekkönnyítését szolgálja, nemcsak a "Hipp-hopp ott legyek!"varázslatát, nemcsak a gombnyomásos világháló összekötöttségét,nemcsak fényt ad a sötétben és meleget a lakásban és "hipp-hopp"Holdra szállást... de "hipp-hopp" gombnyomásra romba dönthetek

egy várost, füstté tehetek sok millió embert, "hipp-hopp" uralmamalá hajthatom a másik embert, a másik népet, az egész világot...sőt, ma már "hipp-hopp" megsemmisíthetem az egész embericivilizációt.

Az "Ess le, kép!" gondolata sajnos ide is vezet.

Megvalósult.

S most el kell számolni vele.

A hagyomány szerint minden belülről indul, s mindennek, amilétrejön, gondolatunk a nemző apja.

Gondolat alatt itt persze nem azt értem, ami kapkodó elménkbennéha felvillan s időnként "eszünkbe" jut, hanem lényünknek, egészmélyvalóságunknak a gondolatát, amelyben vágyaink, szenvedélyeinképpúgy benne vannak, mint a már kisebb energiatöltésű racionális,felszíni elveink, szándékaink is.

Hogy lelkünkben hol lakik a Varázsló, nem tudni, de bűvészetének"front-vonala" a tudat és tudattalan határán van. Lélektanilagugyanis itt van az az átváltási sáv, amely a láthatatlan szellemi(energia-) világot összeköti a földi (anyagi) világgal.

Innen tud a gondolat tetté, az energia anyaggá és a vágy sorssáalakulni.

De hogy melyik gondolatunk, vágyunk és hit-energiánk válikvalósággá a sok közül, arra csak azt tudom mondani: a legerősebb.

Mindig a legerősebb!

Ahogy százmillió ondósejtből végül is a legélettelibb csapódik apetesejtbe és teremt benne új életet, gondolataink közül is alegerősebb lesz mindig a győztes.

A sorsteremtő gondolatcsírák a mélyből indulnak.

De hogy melyik győz végül is a sok közül?

Füst Milán azt mondja: "A legerősebb szenvedély dönti el."

Ez igaz.

A gond ott van, hogy ezt a "legerősebb szenvedélyt" nemigenismerjük magunkban.

Utólag derül ki, mi volt az, amikor már életté, sorssá vált.

Amikor már létrejött a varázslat.

Ezért érdemes először nem a lelkünket, hanem az életünketvizsgálni.

Itt ugyanis már szemmel látható, hogy mit "varázsoltunk"magunknak.

Nézd meg, hogyan élsz, kivel élsz, mi történik veled, milyenmesévé szövődött az életed, s milyen szereplőkkel - s ebbőlvisszakövetkeztethetsz a Varázslódra.

Drámaírói tapasztalatom, hogy egy színpadi hős lelkét nem abbólismerem meg, amit mond magáról, vagy amit mások mondanak róla,hanem mindig abból a meséből, amelyet maga köré idéz. Acselekedeteiből. A történetből, amit él.

Mert életünket nem csupán passzívan éljük, hanem aktívanelőidézzük.

Élni csodálatos mutatvány.

De a nyulat, amit a cilinderben találunk, mi magunk tettük bele.

Akkor is, ha nem emlékszünk rá.

Akkor is, ha kiderül róla, hogy nem nyúl, hanem szörnyeteg.

7.

A gondolatnak nem ereje, hanem hatalma van.

A lényeglátó magyar nyelv egyetlen szava mindent tud.

"Hatalma" annak van, ami "hat", "hatos".

Csak ami hat, annak lesz hatalma, mert hatni tud: hatást tudelőidézni.

Hatni valakire - akár egy falon függő képre is -, azt jelenti,hogy a hatalmamba akarom keríteni.

Minden őshagyomány tud a mágiáról, s főleg arról, hogy ez nemcsak

az élet, de az egész világteremtés alapelve.

Minden - a világ is - mágikus módon jött létre.

Kérdés csak egy van - és ezt a kérdést, most, a világválságroppant előrehaladott szakaszában már nem lehet elég hangosanmondani, s eléggé nagy betűkkel fölírni, nem is egy könyvbe,hanem az égre, hogy mindenki jól lássa:

"KIT SZOLGÁLSZ?"

Önmagadat, vagy a Mindenséget?

Én-akaratodat, vagy az Istent?

Önzésedet, vagy a szeretet szellemét?

Különváltságod gőgjét, vagy az egységet?

Ne hidd, hogy a hatás mindig lassú.

Van gyorsan ható, hathatós Hatalom is.

Megváltozott tudatállapotokban általában felgyorsulnak afolyamatok. Az agykontrolltól kezdve a tibeti, indiai, kínaijógáig tudunk ezekről a "sziddhikről" amelyek a megvalósulásfolyamatát siettethetik.

A hagyomány azonban ezzel óvatosan él - ha él vele egyáltalán.

Ma, a technomágia "fénykorában" már jól látjuk, miért.

A hatalom az ember legnagyobb kísértése, s aki ebbe belebukik,nemcsak önmagát, de az egész világát magával rántja.

Jézus sokakat meggyógyított, kenyeret, bort varázsolt, még vízenis járt - de amikor azt mondták neki, ha mindenható vagy, gyerele a keresztről, nem jött le.

Pedig megtehette volna.

De nem tette meg.

Úgy döntött, hogy benne marad a szenvedésteli sorsában.

Végigéli a gyötrelmeit, s meghalja a halálát.

Mert ahogy élete során mindig, a halála pillanatában semfelejtette el, hogy hová tartozik.

Nem felejtette el, hogy kihez tartozik, és hogy mi a vállaltsorsa.

Amíg ezt nem értjük, nem értjük sem magunkat, sem az életünket.

Nem lehet valódi életcélunk.

Addig nem tudunk mélyen gondolkodni sem.

Mert a legmélyebb, leghatalmasabb gondolat nem az önmegmentéskétségbeesett ösztöne, nem is a világ átvarázsolása, nem ahatalom, hanem az a másik, egyetlen igaz gondolat, amely otttartja az embert a keresztjén és a sorsát, bármilyen nehéz is,hűségesen végigcsináltatja vele.

Ezt a legmélyebb és leghatalmasabb gondolatot úgy hívják, hogyszeretet.

A szeretet mágiájával egy egész világot boldoggá lehet tenni, denem lehet vele varrógépet hajtani, villanyt gyújtani, még egyképszöget sem lehet kilökni vele a falból.

Ha az ember szeret, az azt jelenti, hogy a hatalmáról lemondott.

Egyedül

A legnehezebb színpadi pillanat: a monológ.

A hős egyedül marad.

Nincs mellette senki.

Sem barát, sem ellenség, sem férj, sem feleség, sem gyermek, semismerős, sem idegen, semmiféle társ; egyedül van, mint a magánoscsillag, amelynek nincs se napja, se holdja, nem tartoziksemmihez - nincs más, csakő... vagyis csak én... én... Én...

Én...

Egyedül.

"Most magam vagyok" - mondja Hamlet.

És beszél, beszél...

Kinek? Önmagának?

Istennek?

Egy elképzelt másiknak, akit csak azért teremt saját lelkénekálomanyagából, hogy legyen végre kihez beszélnie?

Ki tudja?

Ha lakik a lelkűnkben valaki, aki kétségbeesetten beszélni akar,miért ne lenne ott valaki más is, aki meghallgatja?

Vagy mégsincs senki?

Csak a beszélő vagyok én, a hallgató nem?

Lehet. Hiszen milyen jólesik beszélni, beszélni, beszélni...kimondani végre az érzéseinket, gondolatainkat, kimondani, amilelkünket nyomja! És milyen keserves mindezt meghallgatni! Milyennehéz figyelni valakire némán és odaadóan!

Mintha csak azért beszélnénk, hogy megfeledkezzünk magunkról...hogy meneküljünk az egyedülléttől.

Sokan várnak minket, és sokan búcsúztatnak.

Amikor az ember világra jön, hatalmas nyüzsgés van körülötte.Várja az anya, az apa, a család, a társadalom, a zajos világ...várja a mozgalmas szülészet, ahol sokan segítenek neki kibújnierre a zűrzavaros, lármás életre, s itt aztán egy pillanatig semhagyják egyedül... S ha igen, akkor üvölt és bömböl, és követelia másikat...

És amikor meghal, rendszerint akkor is sokan vannak ott:

riadt rokonok, betegtársak, orvosok, nővérek, mentők,bajtársak... s később a temetőben sorsának minden főszereplője,mellékszereplője és statisztája felvonul... néha meglepően nagytömeg.

És mégis - egyedül jövünk a világra, és egyedül is távozunk.

A méhen belül növekvő, lehunyt szemű embrió saját álmaiba zárvalebeg az élet vizében, mint egy magányos kis búvár, akit csakegyetlen energiacsatorna köt az anyavilág univerzumához, így

érkezünk, s a halál kapuján is egyedül kell átmennünk. Hiábasegítenek bennünket a földi világból okos orvosok és riadtanbúcsúzó hozzátartozók, s hiába várnak odaát a szellemi világbanbölcs segítők, lelki társak s tán angyalok is: a döntő lépést, aNagy Átváltozást egyedül kell megtennünk.

Ha valakinek mestere van, végigkíséri hosszú-hosszú életútján, éssegít neki.

De az utolsó pillanatban magára hagyja.

Meghalni s újjászületni egyedül kell - mert csak egyedül lehet.

"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" - kérdi ahaldokló Jézus a keresztfán.

Úgy látszik, ez a világtörvény, amelyet valamennyienmegtapasztalunk, hogy az ütközet sorsdöntő pillanataiban magunkramaradunk.

Ilyenkor csakis önmagunkra számíthatunk.

Nincs olyan jóság és szeretet, nincs olyan emberi vagy istenihatalom, amely kívülről bele tudna nyúlni a sorsunkba, éshelyettünk megvívná a legdöntőbb harcunkat.

"Most magam vagyok" - mondja Hamlet, s amit nem mer mégelgondolni sem mások jelenlétében, most kimondja végre:

józanul figyeli s indulatosan bírálja, ostorozza magát.

Maga magát.

Ki az a "maga"?

Mintha lenne a lényünknek egy legbensőbb magja, ahová nem ér elsenki, sem anyám, sem szerelmem, sem orvosom, még az Isten sem...ahol egyedül vagyunk.

Amikor erről gondolkodtam - és persze egyedül -, nem jutottamsemmire.

Megkérdeztem egyik legnagyobb sportolónkat, diadalmas ésverhetetlen bajnokunkat, s azt mondta:

- Nincs magányosabb hely, mint a szorító!

De láttam, hogy a meccsek előtt, kesztyűs kezével aligészrevehetően keresztet vet a melle előtt. Ráadásul sokszor azellenfele is ezt tette: ketten imádkoztak a győzelemért, holottcsak az egyik nyerhetett. "Szegény Isten - gondoltam magamban -,két fohász érkezik hozzá, két kérelem, de csak az egyiketteljesítheti. Az egyiknek megadja a győzelmet - a másikat otthagyja kábán heverni a padlón, összetörve, véresen, pedig az is aGyermeke! Hogyan van ez?"

Amikor megkérdeztem erről, bajnok barátom elnevette magát.

- Én nem azért vetek keresztet, hogy Isten segítségét kérjem! Haén ott csak az Isten segítségében bíznék, soha meccset nemnyernék! Nem, komám! A szorítóban én egyedül vagyok! Ott nincs seIsten, se angyal! Az egyetlen ember, akihez ilyenkor az egészvilágmindenségben valami közöm van, az ellenfelem, aki meg akarverni. Ha megszólal a gong, már az edzőm sem segíthet, aközönséget sem hallom, és hogy az olimpián egy ország nézi ameccsemet: eszembe se jut. Odáig lelkesített, de amikor megszólala gong, már magam vagyok! Nekem kell megcsinálni, amit bírok,egyedül!

- De hát akkor miért imádkozol?

- Nem azért, hogy nyerjek.

- Hát?

- Inkább talán a nyugalmamért. Mert én hiszek Istenben, s tudom,hogy az lesz, amit akar. Ha akarja: nyerek. Ha akarja:

vesztek. A nyeréstől nem hülyülök meg, és a vesztés nem törössze. Se nem akarok görcsösen győzni - se nem félek avereségtől. Minden erőmet a meccsre koncentrálhatom. Érted?Amikor keresztet vetek, én nem imádkozom. Azt hitted, győzelmetkunyerálok a Jóistentől?... A fenét!... Tudod, mire gondolok?..."No, Uramatyám, csinálok itt neked egy jó kis meccset! Nézdmeg!"... De amikor elkezdek bunyózni, már Őrá sem gondolok. Se azanyámra, se a hazámra, főleg nem a sikerre, meg a pénzre, mert hailyesmikre gondolnék, azonnal lebénulna a kezem! Csak teszem adolgom... egyedül.

Valami ilyesmit mondott.

Hogy küzdeni csak ezzel az elszánt magánnyal lehet - aki nagyonakar, az görcsös lesz és veszít. A túlzott akarástól, a győznivágyástól görcsbe rándulnak az izmok, s az ember éppen azt veszti

el, ami a győzelem előfeltétele: a lazaságát.

Kérdés, hogy az ilyen végső pillanatokban tényleg egyedülvagyunk-e?

Tényleg elhagyta a keresztfán Jézust az Isten?

Tényleg magányra van ítélve a születő vagy a haldokló ember?

S legnagyobb küzdelmeinkben tényleg nem segít senki?

Nem hiszem!

De van egy pillanat, ami ránk van bízva, teljesen.

Mint a cirkuszi akrobatáknál: lengünk, lengünk, lengünk atrapézon. Az egyik oldalon, a "mi oldalunkon", ott állnak atársaink. Időnként, amikor magasra libben a trapéz, még közéjükszállunk, meg-meglöknek még, lendületet adnak, hajtják ahintánkat, segítenek... ekkor még közéjük tartozunk... Aztánelengednek... Főleg mi engedjük el őket... és eleresztjük amagasban a trapézt is... és pörgünk, pörgünk, pörgünk a levegőbenegyedül, a magasban, háló nélkül... Magunk vagyunk... Nincsmellettünk senki... Akiket elhagytunk, már nem segíthetnek, akikvárnak bennünket odaát, hiába nyújtják kezeiket, még nemsegíthetnek... Forgunk a veszedelmes semmiben elhagyottan ésegyedül, teljesen egyedül, olyan magányosan, ahogy sohasemvoltunk még. Alattunk a mélység...

És aztán - ha sikerül! - elkapják a kezünket odaát...

Ilyen a meghalás élményének legnehezebb része.

Ilyen a beavatásé is.

De ilyen életünknek minden sorsdöntő pillanata.

Van egy időtlennek tűnő állapot, amikor teljesen magunkramaradunk.

S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb,legveszedelmesebb helyzetben.

Ilyenkor csak két dolog segít.

Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibeitt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni.

A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csaklehet... sőt lesz.

A jó egyedüllét két nagy titka ez - s azért mondom, hogy "jó",mert van rossz egyedüllét is, amiben az ember megdermed vagylezuhan.

A múltból eredő segítség, mindaz, amit az ember megélt, megtanultés kigyakorolt, de olyan alaposan, hogy az már jellemmé, vérréváltozott benne.

A tibeti Halottaskönyvben például súgnak a haldoklóknak.Segítenek neki meghalni.

A haldoklók ugyanis az esetek nagy részében hallanak mégbennünket, földi társaikat.

Felelni nem tudnak már, de hallanak minket, értik is, amitmondunk, s túl a pánikon gyakorta csak arra várnak, hogyelengedjük őket. Mi tartóztatjuk őket fájdalmunkkal, önzésünkkel,kétségbeesésünkkel... mintha valóban a trapézon lengenének, s migörcsösen kapaszkodnánk a kezükbe, és nem akarnánk elengedniőket.

Nos, ez a tibeti könyv azt mondja, hogy súgni lehet ilyenkor is,a haldokló hallja, a bölcs tanács eljut hozzá a lehetőlegteljesebb magányába is, ahol már minden külvilág megszűnt, éssaját káprázatainak "valóságában" jár... de megfogadni ezekből atanácsokból csakis azokat tudja - és ez a lényeg! -, amit már azéletében megtanult és a szó legmélyebb értelmében magáévá tett!

Ilyenkor a guru nem kezdheti már tanítani - legfeljebb csakemlékeztetheti tanítványát arra, amit már életében megtanult éskigyakorolt. Ami az övé, csakis abba kapaszkodhat. A döntőpillanatban, az elhagyatottság és egyedüllét nagy holtpontjáncsak azt vehetjük elő szívünkből, agyunkból, izmainkból, amiigazán a miénk, a szó lelki és testi értelmében!

Maradjunk a példánknál.

A hármas szaltót sem akkor kezdjük el tanulni, amikor partnereinkelőször engedik el kezünket a magasban. Kemény munka és szívósgyakorlás van már mögöttünk, sok kísérlet és próbatétel,számtalan győzelem és kudarc emléke.

Az egyedül sorsdöntő pillanatára készülni kell.

Edzésben kell lenni hozzá.

A Nagy Helytállás sok kicsi helytállás összegeződött eredménye.

Ilyenkor a lényemben már csakis az a romolhatatlan aranyrögöcskeszámít, amit a sok ezer tonna értéktelen homokból kiszitáltam;ami az egyedüllétben megmaradt még, az vagyok igazán én... atöbbi értéktelen kacat, nem jön velem, ott kell hagyni, ésszétomlik a semmiben minden, ami csak szokás volt, viselkedés,információ, műveltség, előítélet... Csak amit szívós munkávallepároltam és magamba építettem, csak ami a véremmé vált, azműködik olyankor, amikor egyedül vagyok.

A viharban az a fa marad állva, amelynek mélyek és erősek agyökerei.

Ilyen gyökere az embernek a múltjában már magáévá tett erkölcsi,lelki és szellemi, sőt gyakran az egész fizikumát átható tudás.És ez a "tudás" bármilyen nagy szónak tűnik is, nem lehetkevesebb, mint annak a végső kérdésnek a megválaszolása, hogy:"Miért élek én ezen a Földön?"

Vagyis hogy mi az életem értelme?

Ezt kell tudni - de elvehetetlen bizonyossággal.

Az a bajnokunk, akinek példáját említettem, egész életétszüntelen edzésben töltötte el, mert nagyon korán, méggyerekfejjel fölismerte, hogy az életének értelmét ott fogjamegtalálni a szorítóban. Ez volt az az alapvető fölismerése,amely a hétköznapjain átsegítette. Azt mondta, hogy a küzdelemhevében, amikor a sorsfeladatával "egyedül" marad, hirtelenminden eszébe jut: minden kihagyott edzés, le nem futottkilométer, ki nem vágott fenyőfa, könnyen vett zsákolás vagyéppenséggel egy-egy felelőtlen részegség emléke, mert ahogymondta: "A szorítóban már csak azt tudom megcsinálni, amit egészéletemben kigyakoroltam!"

De nemcsak a születés és a halál vagy a nagy csaták pillanatábankerülhetünk az "egyedül" helyzetébe; életünk során számtalanszorbukkannak fel olyan pillanatok, amikor kiderül, hogy bízhatunk-emagunkban?

És ha ez a "magunk" nincs megcsinálva, s főleg, ha ez a"magunkkal való jó viszony és bizalom" nincs megépítve, akkor azéletet nehéz végigélni, mert nincs támasztéka.

Valaha még tudták, hogy a legelső, amit egy kisgyereknek meg kelltanítani, az nem a számtan, a mértan és az ábrázoló geometria,hanem az, hogy legyen önmaga! Legyen erős, bátor, önbizalommalteli, félelem nélküli ember, aki a bajban megállja a helyét.

Az igaz nevelésnek ma már nyoma sincs, s ezért teli vagyunkpszichés sérültekkel, összeomlott életekkel és megoldatlansorsokkal, amit csak tetéz az a felháborító közhely, hogy az"embereknek mankót kell adni!"

Ez a mondat a néphülyítés és az idiotizmus csúcsa. Teljesennyilvánvaló, hogy az embert a saját lábára kell állítani, s nem"mankót" adni neki.

"Mankóról" csak olyan valaki beszélhet, aki másokban és önmagábangyógyíthatatlan nyomorékot lát, s nem az Isten halhatatlangyermekét.

A termékeny, jó egyedüllétnek másik titka nem az erős gyökerekbens a jól megélt múltban, hanem a jövőben van.

Úgy hívják: hit.

Rendíthetetlen hit.

Vagy pontosabb magyar szóval: hívség.

Hűség.

Hamvas Béla egy ilyen halálosan magányos pillanatában aztkiáltotta:

"Lehet, hogy Te elhagytál engem - de én nem hagylak el Téged!"

A levegőben pörgő légtornásznak a hite itt, az elveszejtő,félelmetes magasságban kétirányú:

Hisz önmagában, testében, izmaiban, karjában, markában, mindenidegszálában, hisz a szívében, a lelkében, az agyában... egészvalójában.

Ez az önmagunkba vetett hit, az istenhit benső iránya - ez a szólegmélyebb értelmében vett önbizalom.

És hisz a társaiban!

Hisz abban, hogy elkapják!

Hogy nem hagyják egyedül.

Ez a hit külső iránya.

Az egyedüllét sorspillanatában az ember tudja, hogy ez a két hit:egy.

Évezredeken át lehet vitatkozgatni azon, hol lakik az Isten:

fölöttünk, vagy bennünk - kívül, vagy belül -, de abban apillanatban, amikor valakire rázuhan a halálos magány, rá kelldöbbenjen, hogy benne is és fölötte is: mert ez a kettő egy.

Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem:lezuhanok.

S ha magamban nem bízom, csakis másokban, hogy majd csakelkapnak, majd csak megsegít valahogy a Jóisten: a nagy ugrásra,a "salto mortáléra" vállalkozni sem szabad.

Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk.

Ez a terméketlen, rideg csontmagány.

A sivár egyedüllét.

Amikor nem tudunk kezet nyújtani senkinek, s minden felénknyújtott kéz gyanús.

Ez a szeretettelen, bezápult "egyedül" - amiben a lélek megfagy.

Minden és mindenki idegen ilyenkor, és ellenség.

Ebben élünk manapság: társtalanul, baráttalanul, idegenek között.

S a másik az a naiv és erőtlen egyedüllét, amikor kétségbeesettenkapkodunk mások keze után, anélkül hogy önmagunkat megcsináltukvolna: a gyengék szánalmas vakhite ez, amely mindig csalódástszül.

Csak aki magában bízik, bízhat másokban is.

S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom.

A két hit: egy.

Ha bármelyik hitét elveszti az ember, olyan lesz, mint afélszárnyú madár.

Nem tud repülni.

Milyen lehet a túlvilág?

Ez a címe Mikszáth Kálmán Különös házasság c. regénye negyedikfejezetének.

A mű kötelező olvasmány - ezért senki sem olvassa el.

Én sem olvastam, pedig Mikszáth a kedvenc íróm volt, olyannyira,hogy kölyökkoromban bejártam a Széchenyi Könyvtárba, s mint egykutató, minden könyvét és minden hírlapi tárcáját és cikkételolvastam - kivéve a két főművét, amelyet az iskolábankötelezőfeladattá tettek, a Különös házasságot és A Noszty fiúesete Tóth Marivalt.

Gyűlöltem azt, ami kötelező - irodalomban kiváltképp.

A művet élvezni kell!

Mert igaz! Mert szép! Mert gyönyörűséget ad!

De amikor azt éreztem, hogy az iskola hátulról fogja a fejemet, saz orromat beleveri a könyvbe, mint a kutyapiszokba, ráadásul mégazt se engedi meg, hogy a saját szememmel olvassak, mert aztkellett látnom és kiolvasnom a sorok közül, amit a tankönyvszerzője kiagyalt, olyan tiltakozást éreztem, olyan tehetetlen,vad dühöt, hogy még a bukást is vállaltam, csak ne kelljenegyetlen oldalt is elolvasnom a remekműből.

És ha látnád, milyenek voltak azok a tankönyvek!

Ma már egyetlen soruk sem érvényes!

Én még megéltem azt a fordulatot, amikor kiderült, hogy amit egyéleten át tanultam az iskolai könyvekből, legjobb, ha azonnalelfelejtem, mert minden soruk politikai maszlag volt, kolosszálisfélreértés, sőt tudatos félrevezetés - egyszóval gyermekrontás.

A gyermekrontás - Jézus szerint is - azért a legnagyobb vétek,mert ilyenkor az egész inkarnációt alapjaiban elrontják; afelnőtt csak emberfeletti munkával tudja megtisztítani lelkénekbeteg területeit, amelynek eredendő tisztaságát mérgezték meg

valaha.

Ráadásul ilyen bambán és idiótán népek még nem éltek meg gyökerestörténelmi fordulatot, ahogy mi fogadtuk - nevezzük így... akommunista rendszer bukását.

Ahelyett, hogy visszamenőleg tisztáztuk volna, hogy mi is történtvoltaképpen és miért, aki csak tehette, azonnal lopni, rabolni ésfosztogatni kezdett.

Így aztán a mai napig nem derült ki, hogy az egykori államvallás,a "dialektikus materializmus" érvényben van-e még, vagy sem.

Papjai szétszéledtek, csuhájukat eldobták, hitet váltottak, éselfelejtették lefújni a világnézeti riadót.

Az emberek jelentős része még ma is ennek a vallásnak a híve,mert - Örkény István kifejezésével élve - nem szólt nekik senki,hogy érvénytelen.

Ami a művészetek oktatását illeti, az ma is gyerekrontás, mégakkor is, ha a különféle elméletek, amelyeket egyenruhakénthúznak egy-egy mű önmagából sugárzó eleven szépségére, úgytűnnek, mintha néhány esztendővel időtállóbbak lennének, mint afasiszta vagy a marxista doktrínák.

Korunk vallása a tudomány, s általános igyekezete, hogy mindent"eltudományosítson", hogy magába nyelje, kiszárítsa ésszétmagyarázza a műveket - egy-egy nagy alkotás könyvtárnyi rólaszóló értekezés, kommentár és disszertáció tömegsírjában hever, sfulladozik a holt papírok alatt, ha él még egyáltalán.

Az író elsősorban hatni akar, egész lényedre hatni, és ehhez nemkell neki segítség: azért író, mert képes megértetni magát, mertel tudja mondani, mit érez, mit gondol, mi az, ami a lelkelegmélyén él. A jó író: varázsló, és semmi szüksége, hogyvarázsvilágát bárki is magyarázni kezdje, hogy beleálljon amutatványába és összezavarja azt a mágikus kapcsolatot, amelyközte és az olvasója között létrejön. Nem vagyunk retardáltgyerekek, akiknek szavait "értelmezni" kéne, megmagyarázni, hogy"mit gondoltunk valójában" - a művész mindig bosszúsan éskedvetlenül nézi az esztéták terméketlen igyekezetét, mert tudja,hogy belenyúlnak abba a szerelemhez hasonló, intim kapcsolatba,amely az alkotó s a befogadó között létrejön.

Ezt minden író így gondolja.

Kimondani kevesen merik, mert társadalmi elismerésük szinteteljes egészében az "esztétikai közeg" véleményétől függ.Manapság, ahogy mondják, egy írót "meg kell csinálni", különbennincs, nem tudnak róla, s az utókor elfelejti.

Az igazság az, hogy a jó könyvhöz nem kell segítség.

Olvasni azt jelenti, hogy egy lángelme társaságába kerülsz.

Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Madách és Mikszáth Kálmánvendége lehetsz: meghívnak magukoz, s együtt érezhetsz, együttgondolkozhatsz velük; láthatsz a szemükkel, hallhatsz a fülükkel,fölébresztik benned azokat az alvó sejtéseidet, amelyek nélkülüksohasem jutottak volna a tudomásodra; rádöbbent arra, hogy lelkedmélyén te is zseni vagy - még akkor is, ha önmagadtól erresohasem jöttél volna rá - azáltal, hogy átéled az ő világukat, sotthont teremtesz magadnak benne. Amíg olvasod, te leszel Ők, sbár a könyv, a "kotta" előtted van, de a zene a te fejedben szól.Te vagy Hamlet, Lear király, Raszkolnyikov, Ádám és Lucifer, ottélsz, ahol ők, azt gondolod, amit ők - amíg olvasol: lángelmevagy.

Ettől az élménytől, a zsenivé válás élményétől foszt meg azeltudományosított oktatás, ahogy a szentség élményétől ismegfoszt a teológia, mert nem mondja el a lényeget, hogy az írónem "olvasóknak", hanem szerzőtársaknak, lélektársaknak,szellemtársaknak ír, ahogy az Evangélium sem "híveknek", hanem abennünk lakó és mélyen-mélyen elrejtett Krisztusoknak üzen!

A rongálást nemcsak a "tudomány", hanem a kultúripar is műveli,amikor filmet, tévéjátékot, képregényt készít egy-egy remekműből.Kimarkolja belőle a legértéktelenebb részt, a sztorit, ésotthagyja a lángelme lelkét és világát. Tolsztoj hétszer írta áta Háború és békét, minden sorát és jelzőjét egy nagy szómágusgondosságával válogatta ki, és a mondatok észrevehetetlenvarázslatával egy olyan világba von bele, ahol az emberi életlegapróbb és legnagyobb kérdéseit szinte az Isten szemévelláthatod - s mi maradt ebből a filmben?

Semmi.

Egy ócska giccs.

Egy kosztümös, háborús műtörténet, ipari tömegcikk, néhány nevesszínész közepes produkciója.

Kimaradt belőle a lényeg: hogy Lev Tolsztoj vendége lehetsz.

És hogy fölfedezheted magadban a saját végtelen gazdagságodat.

Olvasni nem azért érdemes, hogy "műveltek", hanem hogy gazdagoklegyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk ésmegtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, aszületés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit,rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzükhazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istentis... hogy egy nálunknál érettebb és tapasztaltabb lény világábanjárva rádöbbenjünk arra, amit lelkünk mélyén csak sejtettünk, detudni nem mertünk: hogy halhatatlanok vagyunk.

Ilyen vallomást találtam nem is olyan régen a Különös házasságnegyedik fejezetében.

Ez a rész arról tanúskodik, hogy - mint a magyar irodalom sokóriása - Mikszáth Kálmán is pontosan ismerte a szellemvilággalvaló kapcsolatot, s a maga bölcs iróniájával le is írta azt.

A másvilág kérdéseiről vitatkozik egy társaság.

Valaki elmesél egy kedélyes anekdotát: egy katolikus és egylutheránus pap vitatkozott arról, mi van a másvilágon. Mindegyikelmondja a saját elméletét. Hitvita ez a javából, hiszen más akatolikus és más a lutheránus elképzelés a túlvilágról -valamelyik a kettő közül hamis. Tűzbe jönnek s megesküdnek: akielőbb meghal, visszajön, s elmondja a másiknak, kinek volt igaza.

Meg is hal a lutheránus.

Egyik éjjel megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép alutheránus pap szelleme síri haloványan. Nesz sincs a lábanyomán. Csak jön-jön, közeledik feléje, mint a suhanó árnyék, svégre megszólal:

"Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam."

A társaság nevet.

Medve doktor pedig csak hitetlenül legyint, s epésen megjegyzi:

- Látszik, hogy lutheránus volt: se hús, se hal!

Megígéri, hogy ő bizony, ha egyszer meghal, valóban visszajön, selmondja a valóságot.

Kisvártatva elmegy, majd vacsora után behozatnak egy nagy tölgyfaasztalt, jó súlyosat, mert a könnyű kis rózsafa asztalka gyanútkelthetne a kopogásával.

A nagy, kerek asztalt körbeüli a társaság.

Lehúzzák gyűrűiket, tenyereiket fölrakják az asztalra úgy, hogykisujjaik szakadatlan láncban összeérjenek.

Vilma, az egyik Izsépy kisasszony a médium.

Behunyja szemeit, elmond egy áhítatos imádságot, s kezdődik aszeánsz.

Mikszáth szelíd iróniával írja le az effajta "szertartást", arésztvevők bugyuta hiedelmét, hogy a kíváncsiságon túl miféleföldhözragadt szamárságok motiválják azokat, akik ily módonfordulnak a túlvilághoz.

Leírja a népi és az úri babonákat, elmeséli, hogy szerinte ez azegész asztalkopogtatás hozzánk, magyarokhoz Amerikából került át,ahol a derék jenkik - mivel nem voltak hőseik, királyaik,művészeik, hadvezéreik, mint nekünk - azt mondták: Ha már nemvehetjük el Európától az élőket, elhozzuk hát a megholtnagyjaikat az estélyeinkre!

(Később az élőket is elhozták magukhoz - de ezt már csak énteszem hozzá.)

Elkezdenek szellemeket idézni.

Mikszáth nem csak anekdotákból merít. Láthatóan ismeri ezeket aszeánszokat, nemcsak a részt vevő földi emberek, de a megidézettszellemek néha zaklatottan zűrzavaros, néha ostoba kisszerűségétis. Az irónia mosolya mögé bújik, nem lehet tudni, hogy ő magahisz-e ezekben a jelenségekben, vagy sem.

Először valami Tóth Rózsika jelentkezik, aki nyolcvan évvelezelőtt egy eperjesi lakodalomban belefordult kocsijával azárokba.

Aztán egy öreg nemes, Bónis Mihály.

Többen is ismerték őt a társaságból, gyakran megfordult ebben aházban az öreg. Szenvedélyes vadász volt valaha. Meg is jegyzivalaki: "Bizonyára nehezen szokja meg az öreg, hogy a túlvilágonnincsenek fácánok meg foglyok!"

Kérdik az öregtől, beszélhetnének-e II. Rákóczi Ferenccel?

Kapnak is erre valami roppant nevetséges és ostoba feleletet.

Aztán egy kisfiú jövőjét tudakolják, akinek anyja ott ül azasztal mellett, és gyűrűtlen ujjai összeérnek a többiek asztalrafektetett kezével.

"Királyi pompa közt hal meg!" - kopogja ki a szellem a médiumonát a választ.

Az anya persze boldog, el is sírja magát örömében. Mikszáth csakegy ritkán alkalmazott lap alatti jegyzetben teszi hozzá, hogy ajóslat valóban beteljesedett, csakhogy másképp magyarázta magánakaz anya, s másképp rendezte a sors: pár év múlva ugyanis azifjúvá nőtt gyerek szélütötten lefordult lováról, amikor egybandérium élén Ferencz József császárt kísérte Miskolcra.

És ekkor váratlanul új szellemiség jelentkezik.

"Medve Ignác."

Erre aztán nagy zavar támad.

A transzmédium "megérzi" a doktor jelenlétét, a többiek azonbanmár derülnek az egészen, hiszen épp az imént ment el Medvedoktor, jókedvűen és elevenen.

S ekkor az asztal lassan, betűnként a következőket kopogja ki:

"Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Nefizessétek a doktorokat! A halál voltaképpen jelentéktelen csere.A lélek helyet változtat, a test alakot."

Hüledeznek s nevetnek is persze, mindannyian sejtik, hogy ittvalami turpisság történt.

Bár a mondatok a doktor észjárását tükrözik.

Ekkor kopogtatnak.

Nem az asztallal, hanem az ajtón.

A pandúr őrmester áll a küszöbön, csákósan, karddal, az oldalán.

- No, mi baj, Jeszenka?

- Jelentem alássan, méltóságos főbíró úr, a Medve doktor urathalva találta a Balbó csősz a Benyére vezető dűlőúton.

Medve doktor ugyanazt mondja, mint a hinduk szent könyvének, aBhagavad Gitának isteni inkarnációja, Krisna: a lélek helyetváltoztat, a test alakot. A halál nem más, mint átváltozás."...vasamsi jirnaniyathá vihaya navani grhrfáti naro paráni tathásariráni vihaya jirnány anyáni samyáti vanaáni dehi..."

"Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit / s újakat ölt magára, /úgy adja föl a lélek is az öreg, hasznavehetetlen testeket, /hogy újakat fogadjon el helyettük."

Ezt a titkot a magyar írók között sokan ismerték. Volt, aki csaksejtette, volt, aki tudta, de rejtette, volt, aki célzott rá - dekevesen akadtak, akik ilyen nyíltan és cáfolhatatlan tömörséggelkimondták.

S hogy egy orvos azt üzeni a túlvilágról, hogy "ne fizessétek azorvosokat!", ez már Mikszáth Kálmán szellemének üzenete. Aztjelenti, hogy humor és irónia, de főleg az önmagunkon valónevetés képessége nélkül sem élni, sem meghalni nem érdemes.

A szív melege

Nem tudjuk, hogyan születtek a nyelvek.

Rendszerint tévesen, alulról fölfelé képzeljük el, valahogy úgy,hogy az állatok is tudnak valamennyire beszélni, csak szavaknélkül. A csiga néma, a halak dülledt szemel tátognak, a madarakmár bonyolult információkat is csiripelnek, a kutya már-mármegszólal, a majomnak pedig csupán néhány évmillióra voltszüksége, míg a kezdetleges makogásból eljutott odáig, hogymegértse az "isten", a "kegyelem", az "örökkévalóság", az"elektromosság", a "plusz", a "mínusz" vagy éppenséggel az"egzisztencializmus" és a "szoftver" fogalmát.

Ez a darwini út.

Az anyag először szerves lesz, aztán bonyolult, aztán egyreintelligensebb - s végül megszólal.

Pezsgős örömünnep, amikor az ősmolekulák végre megtanulnakbeszélni, amikor a sár emberré válik és rendkívül okos lesz. A"tudat" születése nagy pillanat az öntudatlan anyag világában,

amikor az rádöbben arra, hogy - maga sem sejti, hogyan -egyszerre gondolkozni s beszélni kezd.

Az út valójában más. Mégpedig azért, mert a teremtés - Einsteinszavával - egy Tökéletes Intelligencia műve.

Az ember szelleme felülről, a teste alulról érkezik.

A test átmegy az ősteremtés valamennyi fejlődési szakaszán, aszellem pedig alászáll, és helyet talál magának ebben amérhetetlenül gazdag és bonyolult anyagi tapasztalathalmazban,amit emberi testnek nevezünk.

Erről a kettősségről minden hagyomány tud.

A Biblia szerint Isten az embert földből és saját lelkébőlteremtette: lelket lehelt a sárba.

A kínaiak pedig azt mondták, hogy van egy "Ég előtti" és egy "Égalatti" világ. Van egy idea-világ, s van egy megvalósult világ: afényes "szellemi" és a tudatos Jang ölelkezik a sötét, anyagi éstudattalan Jin világával: így születik az ember.

Ma ezt nem tudjuk fölfogni.

Az egyik felét - alulról fölfelé - értjük.

A másikat - fölülről lefelé - nem értjük.

Sok gondunk, bajunk ebből származik, többek között ezért semtudunk bölcsen és természetes módon meghalni. Nem tudjuk, hogylényünk magasabb része föntről jött, nem tudjuk, hogy a meghalásegyrészt hazamenetel: a lélek visszamegy oda, ahonnan érkezett, asaját világába - másrészt pedig lebomlás és visszaminősülés: atest az éltető lélek nélkül szétoszlik és beletagolódik egyalacsonyabb rendű létállapotba.

A mai ember meg van győződve arról, hogy a lelkét is eltemetik.

Azt hiszi, az is ott van a sírban és rádobják a földet. Mivelfölfelé nem lát, csak lefelé, azt hiszi, hogy akit szeretett, aztmost megeszik a kukacok. Visszamenőleg döbben rá arra, hogy egycsontvázat ölelt, aki ideig-óráig emberszerűen viselkedett, sátmenetileg úgy tett, mintha élne.

Hogy mi óvja meg a testet a rohadástól, a szétporladástólmindaddig, míg a Micike benne van s él - s mitől kezd azonnal

bomlani, mihelyst a Micike többé nincsen benne: rejtély.

Fölboncolják a tetemet, s megállapítják: egy vérrög okozta, hogyez az egyébként visszataszító, oszlásnak induló hústömeg nem aMicike többé.

A materializmus riasztó bárgyúsága a temetőben derül ki.

De most nem is erről, hanem a szavakról akarok beszélni.

A szavakat az ember szellemhazájából hozza.

"Kezdetben vala az Ige (Logosz), s az Ige az Istennél vala, ésIsten vala az Ige."

A "logosz" mindjárt egy ilyen magasztos kifejezés. Goethe aFaustban "szónak" nevezi, teremtő szónak. A magyar "igének" isilyen cselekedtető, mágikus jelentősége van, főleg, ha arragondolunk, hogy az "igézés", "megigézés" kifejezetten avarázslattal van összefüggésben. A "logosz" mellékjelentéseiközött pedig ott van a "logikus" "értelmes", a tudatosanátlátható is:

vagyis a gondolat teremtő hatalma.

Az emberiség nagy szavai isteni eredetűek.

A teremtés során - mint a Bibliában áll - Isten adott nevet ateremtményeinek.

A szavak, mint ahogy mi magunk is, magasról jöttek.

Föntről hoztuk őket magunkkal.

A beszéd tulajdonképpen nem egyéb, mint hogy az anyagba zuhantember lassan és küzdelmesen előhívja emlékezetéből azokat aszellemvilági élményeit, amelyeket a földi testével valóazonosulása során "elfelejtett". De ez nemcsak egyéni, hanem egy-egy szellemcsoport kollektív emlékezetét is jelenti; egy nyelvbőlmeg lehet ítélni, hogy az azt beszélők, hogy úgy mondjam, milyen"magasról" érkeztek, sőt egy nyelv leromlásából azt is, hogy aszellemcsoport földi léte során mennyire távolodott el ősifényének emlékezetétől.

Magad se tudod, de ha anya vagy, és beszélni, vagyis az"anyanyelvedre" tanítod gyermekedet, egyszerre vezeted rá alátható, most már számára is megtapasztalható földi világ

jeleire: asztal, szék, mama, éhes - s ébreszted rá, vagyis"emlékezteted" a kicsit mindarra, amit "fönt hagyott", s amitvalaha, nyelvi őseid lehoztak és hagyatékoltak számára: szép,boldogság, szeretet...

Minden ember közül a legcsodálatosabbak nem a szentek, nem aművészek, a tudósok és a bölcsek, hanem azok voltak, akik azősnyelvet lehozták magukkal.

Egy nép nyelve pedig megcáfolhatatlanul bizonyítja - sokszor méga legnagyobb romlás ellenére is -, hogy a szellemcsalád milyenmagasról jött, lényeglátása mennyire volt hiteles és tiszta:mennyire látta, sőt élte magában az "igét", amely maga volt azisteni teljesség. Sokszor írtam már a magyar nyelv mélységeiről.

Most azonban több nép és számos szellemcsalád közös emlékérőlakarok beszélni - mégpedig úgy, hogy megpróbálom fölébreszteni ate személyes emlékeidet is.

Figyelj jól.

Magadra figyelj, mit üzen benső világod, miközben kimondod akövetkezőket:

A "szív melege".

Melegszívű.

Hidegszívű.

Azt nem mondod, hogy "forró szívű" - pedig állítólag a szív azérzelmek lakóhelye, s az érzelmeink bizony sokszor forrók éstüzesek.

Azt mondod inkább: "forrófejű".

És "tüzesvérű".

Érzed?

A fej forró. Fejedbe száll a vér. Megszédülsz. Kiver a veríték,lázas leszel, s vörös lesz a homlokod.

Vagyis a "forró" jelzőt sokkal inkább a fejedhez kötöd, ahol azagyad van, ami a gondolkodás szerve.

Azt nem mondhatod, hogy "melegfejű" - mert értelmetlen.

"Hidegfejű" és "hidegvérű" gyilkos van, és "forrófejű" is van,akit elragadott az indulat vagy a szenvedély heve - de melegfejűember nem létezik, még a legnagyobb költői szabadság mellett sem.

A szív elsősorban az a szerv, amely a mellkasodban dobog.

De ha azt mondod, hogy valaminek a "szíve", egy téma "szíve", egyhurrikán "szíve", akkor itt a középpontra utalsz, a centrumra,ahonnan minden ered, s amelyhez minden viszonyul.

A "Szív-szutra" Buddha tanításának a lényege.

A szív az ősi emlékezet szerint az Isten lakóhelye.

Minden és mindenki legközepe.

Valaha az ember tudta, hogy a világ nem véletlenszerűenösszehányt szeméthalmaz, hanem egy Értelmes Teremtés műve, sezért van közepe. Mindennek van közepe, amelyből ered, amelykörül kering. Minden a "közepéből" lesz, mint egy mandala, egykinyílt virág, bármiféle teremtő spirál, a kettős spiráltólkezdve az atomok és csillagrendszerek világáig - mindennek vanegy közepe: ez a Gondolat, a láthatatlan lényegi információ,amelyből a periféria születik, s amely körül kering -, és ennek aközépnek a legközepében van a jelképes isteni mag.

Minden a középből lesz, de maga a közép "nincs benne" a létrejöttvilágban, nem nyilvánul meg, nem vész el benne: a nagy forgásbanés örvényben a közép az, ami nem forog és nem örvénylik, csak Van- s minden belőle lesz és hozzá viszonyul.

Az egész mindenség világtengelye itt forog, s minden teremtettlénynek, sőt érzésnek és gondolatnak itt, a leges-legközepébenvan az élet titka, s aki erről nem tud, aki ezt nem érzi, arraazt mondjuk, hogy "szívtelen". Vagyis? - Figyelj most magadra,hallgatózz befelé, s máris tudod a választ: olyan ember, aki nemtud szeretni.

A szeretet a szívben lakik.

Hallod? Érzed? Tudod? Emlékszel rá?

Mégpedig nem azért, mert a szív "érez", hanem azért, mert a szíva Közép és a középben a szeretet él.

Onnan ered.

Nem magából a megnyilvánult, dobogó bonctani hússzívből - bár,hogy úgy mondjam, ez a háza; ha azt kérdik, "ki vagy?", aszívedre mutatsz. A mellkasodat böködöd ösztönösen, a szívedhelyét. Ott vagy leginkább az, aki te vagy: onnan kezdett elműködni benned a saját, önálló életed is. Előtte anyád szívéthasználtad, "kölcsön-szíven" nőttél fel a mama kozmoszában, sezért az anya-gyermek kapcsolat az ember legdöntőbb élménye; voltidő, amikor anyád volt az "istened", az ő "középpontja", s ezértsenki a szeretet széttéphetetlenségéről, mindent legyőző erejérőlés főleg melegéről nem tudhat, csakis az anyád, s te is csakannyit, amennyit piciny gyermekként, vagy éppenséggel a méhenbelüli léted során átéltél s most mint eltemetett emlékethurcolod magaddal.

Ennyit a szívről.

És most jön a meleg.

A szeretet melegére bizonyosan emlékszel pici korodból.

S ha nem, ha most csak a hideg jut eszedbe, ha nem érzed át enneka "meleg" szónak a létjogosultságát, az azt jelenti, hogyvalamilyen karmikus oknál fogva nehéz sorsot vállaltál,nehezebbet, mintha betegen születtél volna. Az embervilág ugyanisrégóta itt sérül a legfájdalmasabban: képtelen a szeretetre. Haez a kifejezés, hogy a "szeretet melege" idegen a számodra, hahidegen hagy, vagy éppenséggel taszít, mert úgy véled, hogy ezegy "ciki" kifejezés, tudd, hogy sérült vagy, vak, aki nem látjaa színeket, s ennek mindig sorsszerű oka van. A sérüléstmegtalálhatod a gyermekkorodban, anyád hidegségében - de az islehet, hogy a szeretet élményének hiányát mélyebb múltból hoztadmagaddal.

Szeretni csak az tud, akinek "közepe" van.

Tudjuk, hogy a szívtelen ember milyen.

De ahhoz már nagyon kell hallgatózni befelé, nem is a lelki,hanem a szellemi sztetoszkópunkkal, hogy megsejtsük: a hiányzószívhang tulajdonképpen azt jelenti, hogy nincs Istene. Mégpedignem vallásost hanem a szó vallásfölötti, metafizikai értelmében:elvesztette kapcsolatát a középpontjával, másokét sem látja,magára van hagyatva, centrum nélkül pörög a püffedt énje körül.

Levált az egészről.

Zuhanó csillag.

Külön forog, magánosan, és kihűl.

A semmibe száll, vagy belecsapódik a földbe, s mindent elpusztítmaga körül.

Egy szóval: nem szeret.

"Nincs szíved?!" - kérdjük néha valakitől, aki valamiembertelenséget művelt, ami persze azt jelenti, hogyistentelenséget is.

A szívtelen ember úgy működik, mint egy tengelyét vesztettbúgócsiga: mindent és mindenkit leüt. Mégpedig azért, merttántorog. És ez nemcsak neki rossz, hanem a környezetének is.Ennek a szédelgésnek a lélektana az, hogy a szerencsétlen visszaakarná nyerni egyensúlyát, de mivel azt nem belül, nem a saját"szívében" keresi, hanem kívül, kétségbeesésében másokba markol,másokat üt le, másokat ránt magával, és átgázol mindenkin,anélkül hogy ez tudatosulna benne, mégpedig könyörtelenül, mertnagy bajban van.

Nem szeret.

Senkit.

Magát sem, mert "szívtelen".

Ennyit a szívről.

S most figyeljünk az érzeteinkre.

Kimondok két szót - mit érzel?

Meleg.

Hideg.

Aki szeret, arra azt mondjuk: melegszívű.

Szívem minden melegével ölellek - régen így zártuk a leveleinket.

Ma már ez nem divat.

Édeskésnek véljük az ilyen mondatot, mert nem tudjuk, hogy igaz -a szeretet valóban meleg.

Hideg szeretet nincs.

"Forró" szeretet van, de ez túl szenvedélyes, túl heves,ráncigálós, mohó; valami "túl" van benne - rendszerint túl önző.

Ha valaki forrón szeret bennünket, attól előbb-utóbb menekülünk,még akkor is, ha ez már nem szeretet, hanem szerelem, mert ez atúlzás, ez a nagy-nagy, túl heves forróság azt üzeni, hogy nempáros táncra kérnek fel, ahol én és ő egymást kölcsönösenszeretve forgunk, hanem át akar vonszolni magához, azt akarja,hogy adjam fel a középpontomat, s pörögjek szolgaian az ő egójakörül.

A "forró" szeretet: szenvedélyes.

Tele van érzékiséggel: az ember nem bír magával.

Forr, fölforr - s aztán kihűl.

A forró szeretet az, ami lehűl.

Sőt megfagy.

Mégpedig azért, mert a szenvedély minden esetben önös. A másikcsak azért kell neki, hogy őmaga kielégüljön. Hogy lehűtse magát.Hogy sóvárgását megszüntesse.

(Idézd emlékezetedbe, régi szerelmeidet. Lángoltál értük valaha,s ma: idegenek. Néha a postáshoz több közünk van, mint egykoriszerelmünkhöz, akiért valaha "meg tudtunk volna halni".)

A szeretet: meleg.

Ez az érzet függ össze vele.

Igaz, hogy ez egy fizikai, biológiai, testi tapasztalat - deéppen az analógia törvénye szerint éppúgy igaz, mint bármilyenelvont fogalom.

A világűr dermesztően hideg. Az egész végtelen világegyetembenhalálos hideg van. Ha csak tízezer méterrel repülsz a földi világfölé, olyan légköri viszonyok közé jutsz, ahol már nem lehetélni.

És az élet: meleg.

Nem forró - mert a forróságban meggyullad és elég.

Nem hideg - mert a hidegben megfagy és megdermed.

A magas láz: a betegség tünete. A túl magas, forró láz márhalálos kór jele.

A halott pedig kihűl.

Megdermed. Fagyos lesz és megmerevedik.

Azok, akik a "világ végéről" beszéltek, kétféle halált ismertek.Péter apostol tűzhalálról beszél. Madách Imre pedig a híreseszkimó-jelenetben dermesztő jéghalált ír le. Mindkétvégjelenetben egyszerre hal meg az élet és a szeretet - mert ez akettő szétválaszthatatlanul egy. A szenvedély heve s a közönyhidege elpusztítja az életet.

Az életnek nemcsak optimális állapota, de feltétele is amelegség. Ott jön létre élet az egész holthideg kozmoszban, aholmeleg van.

Ez a szeretet melege.

Az ól meleg, a meghitt családi otthon meleg, az egészséges testmeleg, a jóság meleg, a szerető ember tekintete meleg. A nő öle:meleg. Méhében érlelő meleg van. És meleg érleli a búzát, nem afagy s nem a forróság.

Vagyis a "szív" és a "meleg" összekapcsolásával azt érzed, hogy aSzeretet és az Élet szétválaszthatatlanul egy! Egyik a másiknélkül nincs. A földi életet a maga optimális hőmérsékletén aszeretet hozta létre, s tartja is fönn. Szeretet nélküli életnincs, mert vagy megfagy, vagy semmivé ég.

A pokol vagy jégpokol és akkor dermesztően fagyos - vagy forró ésakkor lángjai elemésztenek: ez a tűzpokol.

A pokol nem "hely", hanem tudatállapot - mégpedig egy olyanállapot, ahol nincs szeretet.

De természetesen hely is lehet: mert van pokoli élet, pokolihivatal, pokoli társadalom - pokol lehet valakinek a családiélete, a munkahelye, és természetesen pokoli lehet egy lélektúlvilági útja is, ha olyan varázsvilágban bolyong, ahol nincsenszeretet.

A pokolban egyetlen dolog hiányzik: az élet melege.

Didergő fagyosság és gyötrelmesen heves lángolás - jéghidegközöny s pusztító szenvedély, rendszerint a kettő együtt: ez apokol. Ami csak más szó arra, hogy egy olyan állapot, amelybennem lehet élni. Sem kibírhatatlan hőségben, sem elviselhetetlenhidegben.

Hanem ami ennél fontosabb: a szeretetet úgy tudod felismerni,hogy meleg.

Ha nem meleg: nem szeretet.

Például valaki a szeretetről ír, beszél vagy prédikál, vagyegyszerűen csak azt mondja: szeretlek, de ha nem érzed amelegségét, nem érzed a lényéből, a szavaiból áradó meleget,bizonyos lehetsz, hogy nem szeret.

A magyar nyelvben még a homoerotikus kapcsolatokra is azt mondja:meleg, egyszerűen azért, mert egyfajta szeretetet fejez ki ezzel.A "melegség" itt nem az aberrációt, hanem éppenséggel a vonzalmatjelöli, a szeretet keresését a saját neménél.

A jó könyvekből, a jó zenékből, a jó színházi előadásokból melegárad. Ennek a "melegnek" semmi köze az érzelemhez vagy azértelemhez - ez a teljes lélek sugárzását, totálismegnyilvánulását jelenti. Magát az életet. Nagy könyvek s nagyírók melegséget árasztanak még a polcokról is. Egy igazi műéppolyan szerves csoda, mint egy szép állat vagy növény -mindegyiket a szív melege hozta létre a kietlen és haláloskáoszban.

Akinek középpontja van, aki a szívéből beszél, akiből megszólal arejtőző Középpont hangja: abból árad a melegség.

Az élet melege.

A szív melege.

Annak a közelében jó lenni.

Néha hallani olyan párkapcsolati problémáról, ahol a lélektanolyasmit lát, hogy valamelyik fél, rendszerint a férfi, nem tudjaa szeretetét kimutatni. Ilyenkor gyakorlati tanácsokat adnak:vegyen virágot, ölelje át, simogassa meg, csókolja meg, legyenhozzá kedves stb. stb.

Én pedig azt mondom: a szeretet az egyetlen, amit nem kell és nemis lehet mutatni.

Sem mutatni, sem jelezni, sem beszélni róla.

A szeretet meleg, mint a kályha.

Odatartod a tenyeredet, és érzed.

Felé fordítod az arcod, és sugárzik.

Egy ember körül, aki szeret, más légkör van.

Meleg van.

És ezt érezni. Nemcsak lelkileg, fizikailag is. Legyen az illetőpap, kőműves, pszichológus, férj, feleség, tudós, pápa,szerzetes, jógi, orvos vagy villanyóra-leolvasó - ha szeretet vanbenne, érezni, mert melegséget áraszt magából.

Ez a szeretet tévedhetetlen jele.

A mennyek országában meleg van.

S "mennyek országa" nemcsak odaát van, hanem itt és most is -mindenhol, ahol szeretet van.

Az Evangéliumok szerint például ilyen hely lehetett egynyomorúságos, bűzös istálló is, egy olyan rettenetes világ kellősközepén, amelyben a gyűlölet tüze lángolt, és fölzabálta még acsecsemőket is. Itt a testek, Mária, József és a pici Jézuskateste meg a pásztorok teste pontosan 36,8 fokosak voltak, és azállatok, a juhok, a bárányok és a lovak párolgó testéből áradt azélethez szükséges, optimális hőmérséklet: a szeretet melege.Néha, ha a doromboló macska ráül, meggyógyítja fájó vállunkat, sa lovak közelében még a lelkileg sérült emberek is jobban érzikmagukat, mert érzik a nagy testekből áradó jóságos, életadómeleget.

Egy ló néha több szeretetet áraszt, mint egy püspök vagy egyfőrabbi.

És sokan vannak olyanok, akiket az Isten úgy tanít meg szeretni,hogy kutyát ad melléjük. Sok magányos embernek, elhagyottnak,ridegségtől szenvedőnek legnagyobb mestere a kutya.

A betlehemi istálló egyetlen, örök érvényű képpel mutatja meg,

hogyan néz ki az, ha szeretet születik egy elvetemült, gonoszvilágba.

Minden hely lehet a mennyország.

Egy trágyaszagú, sötét istálló is, ha azzá tesszük.

Rajtunk múlik.

Akarjuk-e, amit akarunk?

1.

Vegyünk egyszerű példákat.

Mondjuk, valaki dohányzik, és le akar szokni róla.

Vagy kövér, és le akar fogyni.

Ha csak arra gondolunk, hányan vannak, akik le akarnak fogyni, ésezért elolvasnak számtalan lélektani, orvosi,természetgyógyászati szakkönyvet, bele is fognak sokfélefogyókúrába, és mégse fogynak le, máris elérkeztünk életünk egyiklegfontosabb kérdéséhez: akarjuk-e valóban, amit akarunk?

Ezt a kérdést mindig föf kell tennünk magunknak, bármilyen jótanácsot kapunk, bármilyen lelki vagy intellektuális élmény érbennünket: akarjuk-e, amit akarunk?

Vagy más szóval, ki az, aki valóban akar bennünket?

Hol lakik lelkünkben az a hatalom, az a kapitány, akinekparancsszavát nemcsak egyetértően meghallgatjuk, nemcsak lelkesenrábólintunk, hogy "Ez az, ezt akarom! Így akarok élni!" - hanem,akinek titkos utasításait valóban követjük és végre is hajtjuk.

Elmesélek valamit.

Életem egyik legszebb vállalkozása a Szűz Mária életéről készültopera, amelyet Tolcsvay Lászlóval és Péter fiammal írtunk, aMária Evangéliuma.

Megrendítő előadás volt.

Az emberek könnyes szemmel élték át a szeretet hatalmát, a lélekgyőzelmét a halál felett. A csodálatos női sorstörténetben

mindenkinek eszébe jutott a saját anyja vagy saját anyaságánakdrámája, a női lét szentsége és a jóság ereje... Ott, aszínházban néhány óráig mindenki átélte a transzcendenciát, s halétezik valódi kereszténység a világon, az előadás végén,teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen világnézetet hozottmagával, öt percig kereszténnyé vált. A materialista is, azateista is megváltozott az élmény hatására. A hitetlen hitt azIstenben, Jézusban, a szeretet erejében, a túlvilágban...

Hitt... - amíg le nem ment a függöny.

De néhányan már a ruhatárban türelmetlenek voltak, átgázoltakegymáson, és amikor kiléptek a lármás utcára, visszatért arcukraa szürke rosszkedv.

Néha láttam, hogy veszekednek, s ha sokan várták a villamost,kevés "nézőnek" jutott eszébe, hogy a nagy tülekedésbenelőreengedje az asszonyokat.

Amíg átélték a mesét, jók voltak, de amikor kiléptek az utcára,már nem.

S ezzel magam is így voltam.

Amíg írtam, ott az íróasztalomnál teli voltam szeretettel...Szerettem Máriát, az anyámat, a feleségemet... a nőket egészenmásképp láttam... az emberi jóságnak még az ízét is éreztem; hanem így lett volna, egy sort se tudtam volna leírni.

De a valóságban?

Gyakran kérdezik, jobbá teszi-e a művészet az embereket?

Én még azt is kérdezem: jobbá teszi-e mű magát a művészt?

A válasz sajnos az, hogy nagyon ritkán.

Legtöbbször nem.

A színész, aki a színpadon már tud szeretni, s nemcsak játssza,de átérzi, ismeri és megéli egy jó házasság minden titkát - a"valóságban" boldogtalan és magányos, sőt néha összeférhetetlenfráter.

Pedig tudja, milyennek kéne lennie.

Amikor játszik, tudja. A legapróbb titkait is ismeri egy jó

házasságnak - ha nem ismerné, eljátszani sem tudná.

Csak egyet nem tud.

Hogyan kell egy párkapcsolatot valóban megcsinálni.

Tudja, hogy mit akar. Elvileg azt is, hogyan kéne létrehozni,amit akar.

Csak egyet nem tud: végrehajtani azt, amit tud. Hányszor láttammagánytól és elhagyatottságtól szenvedni olyan művészeket, akik aszínpadon boldog férjek vagy feleségek voltak. Szerették őket, ésők is teli voltak szeretettel, de amikor lement a függöny, jött azűrzavar, a válás, a botrány, a keserűség és a magány. A legtöbbművész színpadon és papíron már tud élni, ott már működik, ismeria nagy és a kicsiny titkokat, tudja, hol nyerhet és hol veszíthetcsatákat, néha önfeláldozó hős lesz, és még a szentség tisztaállapotát is képes átélni - csak éppen a hétköznapi életezűrzavaros, mert tudását nem képes valóra váltani.

Milyen földöntúli harmóniában lebegett, amíg zenélt, s közbenmilyen rémületesen zűrzavaros és diszharmonikus életet élt megegy olyan géniusz, mint Mozart! Biztos, hogy nem így akart élni.Csak amit szellemi síkon megtalált, azt lenn, a hétköznapokbanképtelen volt megvalósítani. Hiába akarta, szegény, nem sikerültneki.

Életünk számtalanszor bizonyítja, hogy valójában nem azt akarjuk,amit akarunk.

2.

Amiről itt szó van, az emberi élet alapvető problémája.

Hamvas Béla írja: "Folyton ismétel, mint aki érti, de nem tudjacsinálni, és bele akarja magát hajszolni. Valami mindig kimarad,nincs kapcsolata életének gyakorlatával, vagyis nem tudmegvalósítani, nem tudja átvinni azt, amit gondol, az elvadulthétköznapba. "

Akiről mindezt mondja, nem kisebb lélek, mint Pál apostol, akimaga is őszintén bevallja, hogy "akarom ugyan a jót, mégis arossz cselekszik bennem".

Ezzel a mondattal indul az a két évezred, amelyre már visszatudunk pillantani, s ez a mondat elkísér bennünket a harmadik

évezredbe is. Ez az a válság, amelyben jelenleg is élünk.Mindannyiunk számára ismerős érzés, hogy akarunk ugyan valamit,de amit teszünk, az más, mint amit akartunk, sőt rendszerintolyasmi, amit egyáltalán nem akartunk.

Mondok egy példát.

Mindenki élni akar. Én mégis láttam embert úgy meghalni, hogyamikor meglökték az induló villamos lépcsőjén, nem a korláthozkapott először, hogy megkapaszkodjon, hanem az aktatáskájához,amelyben a pénze volt.

A kerekek alá zuhant.

S nem így van-e manapság az egész emberiség minden életveszélyesügyével, mondjuk, például a környezetszennyezés kérdésével:tudja, hogy hamarosan megfojthatja magát is, de gyermekeit ésunokáit egészen biztosan, és persze élni akar, és szeretné, hagyerekei is élnének - mégsem képes a mérgezést abbahagyni.

Élni "akar" ugyan - de cselekedetét nagyobb hatalom működteti,mint a halálfélelem vagy az életakarat: az aktatáska.

Nagy dolog, ha egyáltalán felismerjük, mi lenne számunkra a jó.

De ez még fényévnyi távolságra van attól, hogy meg is csináljuk.És itt nem arról van szó, hogy lelkűnkben el van vágva egyláthatatlan idegpálya, amely az akaratunkat összeköti a tettel,hogy belül ugyan kiadjuk a jó szándékú parancsot, de aztán azingerület valahol megtorpan, s mint a részegek vagy bénák mástcselekszünk, mint amit szándékoztunk, hanem arról - és ez sokkalkomiszabb helyzet -, hogy lakik bennünk valaki, egy zsarnokibbAkarat, amely félresodorja minden ésszerű igyekezetünket, s végülmégis az lesz, amit ő akar!

Ez egy keserves és közös tapasztalatunk, amelyről - bármindannyian tudunk - nem szívesen beszélünk.

Még önmagunk előtt sem.

Többé-kevésbé ismerjük magunkban azt, aki valamit akar... vagyinkább így mondom: akargat, mert ebből ritkán lesz valami.

De egyáltalában nem ismerjük azt az erősebb akaratot, aki meg iscsinálja és végre is hajtja - aki azt a hatásos parancsot adjaki, ami tényleg valóra válik.

Valakinek azt is akarni kell bennünk, amit - bármilyensajnálatos, de -végül is megcsinálunk.

Lakik bennünk egy jóakaratú, de gyenge kapitány - akit ismerünk -és egy kérlelhetetlenül erős "Ellentengernagy", akinek hangtalanutasítását azonnal és fenntartás nélkül végrehajtjuk- s akitsajnos nem ismerünk.

Így aztán hiába írnak felvilágosító könyveket, hiába prédikálnak,agitálnak, filozofálnak, érvelnek és győzködnek, sőt látszólagmeg is győznek bennünket - amit végső soron teszünk, azhomlokegyenest ellentéte lesz mindannak, amit olvastunk,reméltünk, akartunk, hittünk, s aminek a helyességéről százszázalékig meggyőződtünk.

Ha visszanézünk a történelembe, látjuk, hogy az emberiségegyetlen eszményét sem tudta megvalósítani; nem lett keresztény,nem lett humanista, nem lett kommunista, a több ezer éves kultúranem fogott rajta. Lényegében minden nemesebb célkitűzésébőlbotrány lett. És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy "bortiszunk, miközben vizet prédikálunk", hanem arról, hogy "vizetprédikálunk, vizet is akarunk inni, mert tudjuk, hogy a víz jó éstiszta - de amikor kinyújtjuk a kezünket, valahogy, nem tudnimiért, mindig a borospoharat fogjuk meg. Kihörpintjük, s azthazudjuk - még önmagunknak is! -, hogy víz volt.

Még akkor is, ha tökrészegen tántorgunk.

Életünk legnagyobb titka, hogy nem értelmünk, nem is a józaneszünk, nem is a lényünk mélyén rejlő isteni Önvalónk realizál,hanem kavargó vágyaink, szenvedélyeink, félelmeink,szorongásaink, egónk démoni szomjúsága és konok, már-már jellemédermedt ösztönös megszokásai - s ezzel az erővel szemben a józanész tehetetlen.

Hiába tudom a jót, mégse csinálom!

Hagyom, hogy "az" csináljon bennem bármit, aki az én jó szándékútudásomnál egyvalamit mégiscsak jobban tud: azt, hogy hogyan kellvalamit tetté váltani. Az én okos, tudatos "fej-meggyőződésem"mellett, az Ő nem tudatos, lényem mélyén lapuló meggyőződéseszázszor erősebb és hatásosabb.

Ki akar beteg lenni?

Senki.

Mégis tudjuk, hogy a betegségek zömét magunk csináljuk:

lakik bennünk valaki, aki nemcsak pontosan tudja, hogyan kellgyomorfekélyt, agyvérzést, infarktust csinálni, hanem "elméleti"tudását tökéletesen át is viszi a gyakorlatba. Még egy gyerek istudja, kétezer év orvostudományát meghaladó zsenialitással,hogyan kell náthát vagy influenzát csinálni, ha nem akar iskolábamenni, de úgy, hogy negyvenfokos láza lesz, a hideg rázza éssemmiféle gyógyszer nem hat rá.

Bár úgy tudnánk pszichoszomatikus úton gyógyulni, ahogy beteggétesszük magunkat!

Az igazi életteremtő mágus láthatatlan bennünk. Nem tudunk róla,mert sohasem lép színre. Hátulról működik, és mindig az történik,amit ő akar.

Nem én ülök a volánnál, hanem ő, s hiába sejtem, hogy rosszirányba megy a kocsi, letérni képtelen vagyok, mert ő vezeti. Ésez még nem minden. Hatalmas intellektuális apparátussal dolgozomazon, hogy ezt a hibás működést igazoljam, s utólagmegmagyarázzam. Az emberek mérhetetlen többsége például nemcsakmásokkal, de önmagával is elhiteti, hogy keresztény, anélkül hogyegy szikrányi szeretet lenne benne. Pál apostol még pontosantudta és be is vallotta, hogy nem úgy működik, ahogyan kellene,de számos követője ezzel már nincs tisztában:

nem tudja, hogy nem szeret, hogy nem "összegyűjt", hanem"szétszór", és a világban a gyűlöletet és a széthúzást növeli.Vagyis elméletileg krisztusi - gyakorlatilag antikrisztusi, s akülönbséget észre sem veszi.

Furán dolgozik ez a mi láthatatlan bűvészünk.

Szívünkre és eszünkre hallgatva elő akarunk varázsolni a fényescilinderből egy szép hófehér nyuszit. De mivel szívünk s eszünknem tud varázsolni, a bűvészünk működésbe lép, s hamarosan ottlesz a cilinderben egy patkány. Nyuszifülei vannak, fehérfoltocskák is vannak a szőrén, de akárhogy nézem is, igazábólnemszeretem, ronda patkány. De ezt rendszerint már nem is látjuk,mert a bűvész bennünket is elvarázsol, és nemcsak elhiteti, deláttatja is velünk, hogy a cilinderben egy valóságos szép, szelídnyuszi ül, nagy rózsaszínű fülekkel. Mások mondják nekünk, hogyez egy koszos patkány. Főleg azok, akik nem állnak bűvészünkigézete alatt.

Ezeket az embereket szoktuk meggyűlölni.

S ilyenkor kiáltott fel a szomorú Jézus:

"Hiába mondod, hogy Uram, Uram - ha nem cselekszed, amit mondok!"

Az önismeret legelső kérdése: ki az, aki valóban akar bennünket?

Vagyis a láthatatlan varázsló leleplezése.

Ehhez a legelső lépéshez azt kell belátni, hogy mindaz, amitörtént vagy éppen történik velünk, a saját művünk. Mi akartuk,mi csináltuk, miattunk olyan, amilyen.

Életünk történetéből, a puszta sztoriból vissza lehetkövetkeztetni a szerzőre.

A meséből, a dolgok jó vagy rossz alakulásából, de még egybetegségből is vissza lehet látni arra a rejtőzködő bensővarázslónkra, aki éppen ezt a világot idézte körénk.

Hogy visszatérjek az egyszerű példára (szeretem a hétköznapipéldákat, mert érthetőbbek), szóval, ha le akarunk fogyni, smégis képtelenek vagyunk rá, akkor nyilván nem az "akar" bennünk,aki sovány, hanem az, aki - valamilyen ismeretlen oknál fogva -kövér akar lenni.

Akarata ellenére senki sem lesz kövér.

Még akkor sem, ha ez egy születési hajlam kérdése. Az ilyen,kétségtelenül létező hajlamnak is valamikor akarati indítéka volt- ami a fizikai testben mint hajlam jelenik meg, az mindenesetben elmúlt inkarnációk szokásaiból, tetteiből, akaratimegnyilvánulásaiból állt elő. A "hajlam", hasonlóan a feltételesreflexekhez, nem egyéb, mint megismételt cselekvések kódoltállapota. Amikor már sokadszor akarunk, gondolunk és csinálunkvalamit, az ismétlés rögzíti az "információkat", s végül a miénklesz. Belénk épül és működik.

Ez a karma folyamata.

De még az ilyen hajlamot is képes megszüntetni egy nagyobb,katartikus sorserő: a koncentrációs táborokban nem voltakkövérek.

A "mágust", életünk irányítóját akkor lehet fölismerni, amikorelénk kerül egy tejszínhabos torta.

Odáig rejtőzik.

De itt, a "beleharapok, vagy nem harapok bele" pillanatában márnem lehet elbújni, s ha harapok, még mindig nem tudom, miérterősebb bennem ez az éhség, miért kell az édesség annyira, hogyinkább kövér leszek... szóval az okát még pontosan nem ismerem,de a hatalmát már igen: látom, hogy valakinek fontos ez. Valakibennem annyira éhes, hogy inkább állandó rossz lelkiállapotbantart, csakhogy ő jól lakjon.

Sőt gyakran azt is látom, hogy mindezt nem éhségből teszi, hanemföl akar fújni, ducivá akar tenni, hogy valamiféle sorsfeladatnakne tudjak megfelelni. Ilyen is van, hogy azért eszik valaki, hogyformátlanná váljon, hogy azt mondhassa: nézzetek rám, így nemmegy. Húsmaszkot és zsírruhát ölt, hogy valami nagy mulasztásáértfelmentést adjon magának.

Az elhízásnak oka lehet néha, hogy az ember alkalmatlanná akarjatenni magát valamire: nem akarja, hogy a férje ölelje, nem akarjaszínészi vagy táncosi hivatását folytatni, vagy éppenséggel azétellel veszi magához mindazt, amit egyébként nem kap meg:szeretetet, reményeinek és vágyainak beteljesülését. Ha nem tud"beteljesülni" lelkileg, beteljesül testileg, és túleszi magát. Aszáján keresztül nyeli magába a szeretet pótlékát. A kéjes"zabáló" így pótolja - nem azt, hogy mások nem szeretik, hanem -,hogy ő nem szereti saját magát.

Mindez azonban már a láthatatlan varázslónk titkaihoz tartozik.

Ahogy egy képből a festőre, egy regényből az íróra, életünkeseményeiből vissza lehet következtetni arra, hogy ki alegerősebb bennünk, ki az a valódi Hatalom, aki a cselekményekszálait láthatatlanul szövi.

A görögök "daimonnak" nevezik.

Mindannyiunknak van.

Több is.

Az önismeret vagy - ami ugyanaz - az emberismeret ott kezdődik,amikor megismerjük a daimont.

Valaki panaszkodik neked. Elmondja hitét, reményét, elveit,meggyőződését, bajait, világnézetét, elmondja, mi mindenben hisz- de ha meg akarod ismerni valójában, bele kell nézned a lelkébe,mélyen a homloka mögé, a szemei mögé, sőt még a gondolatai és a

kimondott szavai mögé is, és meg kell pillantanod azt a daimont,akit szolgál ez az ember.

És ugyanezt kell megtenned önmagaddal - csak ott sokkal nehezebb.

A másik emberre legalább van valami rálátásod, és daimonjánakmegközelítéséhez kapsz egy viszonylag megbízható térképet, aminem más, mint a tényleges élettörténete. Az eseményekből, amiktörténnek vele - s amiket esetleg ő nem szeret és amikrőlpanaszkodik - biztosan következtethetsz a "daimonjára".

Önmagunknál ez a ráismerés azért nehezebb, mert a mi daimonunknemcsak észrevétlenül és "inkognitóban" írja életünk regényét, deráadásul el is hiteti velünk, hogy mindez a külső körülményekműve. A legutolsó, amit hajlandóak vagyunk beismerni, hogy azéletünk hasonlít ránk, hogy ami történik velünk, az nem véletlen,nem is balszerencse: daimonunk meséjét éljük.

Daimonunk kihasználja, hogy a tudattalanunkban lapul, mint egymélyvízi ragadozó, amely soha a felszínre nem bukkan, s bármitörténik velünk, bárhogy örvénylik is a sorsunk, mi azt a külsőesemények hullámjátékának véljük, mert csakis azokat észleljük:nem feltételezzük, hogy az örvény a mélységből kavarog föl, hogyott lent, mint a Loch-Ness-i tóban, egy rejtélyes lény pörög ésháborogva csapkod, s ez nem egy idegen szörnyeteg, ez a mi sajátdaimonunk, mi szültük, mi neveltük, mi hizlaltuk s juttattukhatalomra - s most ő kavarja a felszínt.

Nem tudunk róla.

Abban a tévhitben vagyunk, hogy életünket a külső körülményekirányítják.

Hogy mindennek mások az okai.

Vagy a véletlen.

S a mélyben ott lapul a daimon.

Herakleitosz azt mondta: "A sors: a daimon."

3.

Két kérdés van.

Hogyan lehet daimonunkat felismerni?

És a másik: hogyan lehet legyőzni?

A két kérdés szorosan összefügg: amíg nem tudod, ki ellenharcolsz, győzni sem tudsz ellene.

Vagyis a ráismerés, a rálátás vagy a rádöbbenés meg kell hogyelőzzön mindent - ami azt jelenti, hogy Tudás nélkül egyetlenüdvös lépés sem tehető.

Először látni kell.

Enélkül semmiféle vallás, pszichotechnika, lelki gyakorlat,meditáció vagy érzelmek által irányított imádság nem segít - az"Add, Uram, hogy lássak!" az első és legfontosabb kérésünk, mertsötétben a daimon legyőzhetetlen.

A látást rendszerint megelőzi egy - még homályos, de - állandóanvisszatérő kellemetlen tapasztalás: hogy az életemnek azalakulását nem szeretem.

Ismétlődnek olyan események, amelyek miatt rosszul érzem magam.

Újra és újra benne vagyok valamiben, amit nem szeretek.

Nem "akarom", és mégis csinálom.

El akarom kerülni, és mégis mindig ott van.

Ez az elégedetlenség, állandó rossz közérzet, ez az "Elegem vanebből!" a nyitánya minden változásnak.

Semmi biztosíték, hogy utána is történik valami: az emberekelmondhatatlanul nagy többsége ebben a sivárságban megtorpan ésott is marad. Nem tudják, hogy a depresszió nem végérvényesállapot, hogy az apály egy lehetséges dagálynak az előjátéka, sezért az elveszettségben benne maradnak, s ezt a tehetetlen ésreményvesztett érzésvilágukat átviszik magukkal a halálon túlilétállapotba.

Fontos tudni, hogy a daimon a halálunkkal nem hal meg!

Mesterem tanításai és az általam megismert túlvilági sorsok arrólszólnak, hogy a szenvedélyek túlélik a földi életeket. Aszomjúság nemcsak folytatódik odaát, de új és új létesülésbekényszeríti a lelkünket. A Mester ugyanazt mondja, mint Buddha,hogy a tanha, a "létszomj" életünk alapvető oka. És ez nem

"életösztön", hanem valami ősibb és sóvárgóbb szenvedély, amelysokféle célra irányulhat, hol erre, hol arra, de a dinamikájahatalmas, s amíg nincs legyőzve, működik. Sokszortapasztalhattad, hogy a szenvedély erősebb, mint az életösztön.Rágyújt, pedig tudja, hogy belehal. Iszik, pedig tudja, hogybelepusztul. Nekem volt olyan barátom, dúsgazdag ember, akithárom infarktus után sem lehetett lebeszélni a napi tizennyolcórás pénzhajszáról. Még az intenzív osztályról is telefonálgatotta befektetőknek. Már nem él. Belehalt a negyedik szívrohamba. Haátlátnál a másik világba, tapasztalnád, hogy a fizikai létbőlvaló kizuhanása nem oltotta ki a szenvedélyét, s előfordul, hogyinkarnációk sorozatát vállalja egy lélek, hogy egy-egy ilyenszomjúságot legyőzzön végre. Ez egy folyamatos karmalánc, amelycsak akkor lesz nyilvánvalóvá, ha reinkarnációk egész sorozatáttudjuk áttekinteni. Én jelenleg olyan "szenvedélyeim" ellenküzdök, amelyek évezredek óta tartanak fogva, és új és újformában térnek vissza. És az, hogy "új forma", lényeges, mertitt nem csupán arról van szó, hogy, mondjuk, egy szenvedélyesdohányos vagy alkoholista átviszi magával a túlvilágra acigaretta vagy az ital iránti vágyát (ez is igaz, de nemlényeges), hanem arról, hogy azok a valódi lelki motívumok,amelyek alkoholistává vagy dohányossá tették, megoldatlanulmennek vele tovább. Ez ugyanis a "daimon", aki nem hal megfizikai létünk megszűnése után, hanem átjön velünk a lélekvilágába, ott is nyomaszt, és előbb-utóbb egy új inkarnáció okalesz.

A szenvedély, a karma és a reinkarnáció elválaszthatatlanulösszefüggnek - ha ezt valaki nem így gondolja, az egész életetnem értheti. Nem érti a lelkének legmélyebb és legerősebbdinamikáját, nem érti a lét törvényszerűségét, amely újra és újraszembesíti a megoldatlan gonddal, és azt sem érti, hogy ez egyciklikus folyamat, ahol a születés és a halál egy-egy újspirálkör, amelyben a szenvedély mindaddig visszatér, míg le nemgyőzzük.

Ebben a győzelemben rejlik az isteni teremtés oka és végsőértelme is.

Embernek lenni azt jelenti, hogy ezt a küzdelmet soha senki megnem harcolhatja helyette. A halál nem szünteti meg, és a kudarcokés szenvedések sem oszlatják el.

Pörgethet is a daimon, különösen manapság. Ez a pörgős "nem lehetleállni" daimon, amely végigkerget egy életen, úgy, hogy abbansemmi öröm sincs, csak a rohanás. A "pörgős" daimon egyfajtaönkívületet ad, ügyről ügyre hajszolja az embert, s megszabadítja

attól a kellemetlen élménytől, hogy egyszer is szembesüljönmagával. Nem ér rá élni, és rendszerint meghalni sem - a pörgősélet gyakran végződik hirtelen halállal. De még odaát is rohannatovább. Szellemi segítők szólnak neki, hogy itt már nem érdemesrohanni, mert nincsenek "ügyei" - kivéve saját magát. Akiéletében nem tanulta meg a csendet, a nyugalmat és a befeléfordulás időtlen örömét, az halála után sem tud megnyugodni -olyan lesz, mint a tanácstalan mókus, akinek elvették a kerekét,de a lábai a semmiben is futnak tovább.

A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele.

Csakhogy a túlvilágon ez lehetetlenség.

Ott magunk vagyunk: saját lelkünk végtelen világában.

Itt aztán fölfedezhetjük, hogy nem magunkat éltük, hanemdaimonunk rossz "programja" irányította életünket.

Ahhoz, hogy egy "programtól" megszabaduljunk, a programnak lekell járnia.

El kell jutni odáig, hogy végleg csalódunk benne.

E nélkül a kiábrándulás nélkül nem lehet váltani. És nem is akarsenki, mert nincs rá oka. Egy jó lapjárásnál és főleg azzal acsontjait is átható hittel, hogy "Nyerni jó!", senki sem áll föla kártyaasztaltól.

Még a vesztés, sőt az állandó, szüntelen vesztés sem elég.

Katarzis kell, nagy baj, valami olyan megriadás, hogy: "Ha ígymegy tovább: elveszek!"

Ez az a pillanat, amikor a daimon hatalma, ha nem is megrendül,de meginog és kérdésessé válik.

A sorscsapás ereje kell ahhoz, hogy legalábbis fölismerhetőlegyen, hogy egy rossz varázsló igéjét teljesítettük. És a"sorscsapás" itt olyasmit jelent, ami nagyobb, mint a halál. Akatarzis mélyebben van, mint bármilyen halálfélelem. Akatarzisban az ember rádöbben, nem arra, hogy elvész az élete,mert a lelke mélyén tudja, hogy az lehetetlen, hanem arra, hogyelvész a lelke! A katarzis a halálnál mélyebb zuhanás: a fényteljes kialvásának egy olyan végső fenyegetése, amely az embertmegfordulásra készteti.

A következő stáció a "pálfordulás".

A "pálfordulás" azt jelenti, hogy ÉN-élmény.

A sorsváltozás és a világnézet cseréje már csak következmény. Az,hogy üldözőből üldözött, dogmatikus rabbiból hithű keresztény,gyilkosból áldozat, ravasz és egoista földi érdekpolitikushelyett a szellem szolgája lesz-e valaki - már következmény.

A döntő pillanat az a villanásszerű felismerés, amelyben meglátomvalódi magamat: ráébredek arra, hogy ki vagyok én.

Saul nem arra döbben rá a damaszkuszi úton, hogy rossz ügyetszolgált, hogy Jézus tanítása a helyes, és ezentúl őt kell majdkövetnie, vagyis nem egy másik vallási igazságra jön rá, nempártkönyvet cserél - hanem felismeri, hogy Jézus benne van!

Benne él. Belőle szól.

Innen kezdve arra a kérdésre, hogy Jézus hol van, a saját szívéremutat válaszképpen.

És a hívek szívére.

Ez nem "megszállottságot" jelent, hanem valóságos ÉN-élményt, ésitt pontosan az történik, mint Buddha követőivel. Buddha aztmondta: "Legyetek Buddhákká!", Jézus pedig azt, hogy "Én bennetekvagyok!", ami azt jelenti, hogy a felébredt, vagy "megtért"szellemiségek identitástudata istenazonos.

(Ezt most azon a modernista nyelven mondtam, amelyen nem szeretekbeszélni. Mondhatnám egyszerűbben is: az ÉNélmény a legmélyebbválasz arra a kérdésre, hogy: "Ki vagyok én?" És akirerádöbbenünk, az az igazi valónk, sorsunk kapitánya, aki mostátvehetne a kormányt a daimoni legénységtől.)

Az ÉN-élmény azonban önmagában még nem vált sorsot. Még nem győzile a daimont, aki továbbra is ott lapul a homályban - de most márlegalább látni.

Az ÉN az, aki "lát" bennem.

Aki ismer engem.

Aki tud rólam.

És persze tud daimonomról is.

Tanúként pillanat rá személyiségemre, és látja, hogy mi az aszenvedély, amely eluralt engem.

Nem lehet eldugni előle semmit. A bennem kinyíló Szem nemcsaknéz, hanem mint búvárokon lévő lámpás, világít is a mélységekben,s fényt vet az elsüllyedt félelmek, szenvedélyroncsok és vágy-hínárok mögött lapuló még mindig lüktető és működő daimonra, akikorántsem adta föl a csatát - sőt, a küzdelem még csak ezutánkezdődik!

Itt jön az a fázis, hogy: "Akarom ugyan a jót, de mégis: amit nemakarok, a rossz cselekszik bennem."

Itt jön az, hogy Péter, a kőszikla - bár azt hiszi, hogy szeretiJézust - mégis elárulja őt.

És nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor, s utánasírógörcsöt kap.

És a sírógörcs után még évekig összevissza kapkod.

Erről a nagy sárkányölő küzdelemről szól az a történet, amelyrőlkeveset tudunk: Jézus megkísértése a pusztában. Ez negyven napvéres háborújának a története volt, amelyet saját daimonjávalfolytatott. A negyven szimbolikus szám. Egy emberöltőnyi időtjelent. Ez föltehetően az a közel húsz esztendő, amely Jézuséletének leírásából kimaradt. Közben sok csatát nyer a daimon.Sokszor "cselekszik bennem a rossz, amit nem akarok". Sokszorkapok sírógörcsöt. Sokszor veszem észre, hogy hiába tudom, mégsecselekszem a jót.

Az Én akaratát nem tudja keresztülvinni, mert a daimon is akar,és nem könnyű ellenfél.

Küzdenek.

Mózes a népével 40 évig kóborolt a pusztában, hogy átírja azegyiptomi szolgaságban kialakult "hibás programokat".

Már-már úgy nézett ki: sikerült.

S a Kánaán előtt - pont a Kánaán előtt! - fölébredttetszhalálából a daimon, és újrajött a félelem, a hitetlenség ésa lázadás. És Mózes úgy halt meg a Nébo-hegyén, hogy nemléphetett a Kánaán földjére.

Az Én már fölismeri a daimont, amely többé nem lapulhat atudattalan mély vizeiben. Látja, s leleplezi a működését, tudja,hogy mit miért csinál. Tudja, hogy mi az a "rossz", amit nemakar, de - most már tudva és látva és leleplezve is - működiktovább.

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus.

Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni.

A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van.

Erről a szakadékról mindenki tud.

Ezt már a gyereknek is mindennap le kell győznie, amikor nincskedve iskolába menni, de egy magasabb cél miatt mégis muszájneki. Sőt már előbb is, amikor Énje azt súgja, hogy "Járj! Álljföl és járj!", de minduntalan a fenekére ül. És mégis föláll. Ésújra visszaesik.

Aztán újra föláll. Most már diadalmasan - de megint visszahuppan.Föláll, visszaesik százszor, ezerszer, de ez nem zavarja és nemcsüggeszti el.

Így megy ez minden mással is. A különbség csak az, hogy a gyereknem veszti el sem derűjét, sem a győzelembe vetett hitét - de egyfelnőtt ember, még akkor is, ha egy Mózes, bizony elveszíti.

Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órábanmeg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát,állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jósportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztescsatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmátis a végső győzelemhez.

Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.

Egyébként - jó, ha ezt tudod - a daimon is így született benned,s foglalta el hatalmi helyzetét. Nagy munkája van benne, s ezértnem adja fel könnyen.

Az első krémestől még senki sem lett kövér, és tíz-húsz elszívottcigarettától sem dohányos.

A rászokás folyamata döntő.

S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni.

Vérré, reflexé, ösztönné, jellemmé és végső soron sorssá csak azlesz, amit sokszor ismételünk.

Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz amiénk.

Ezért a valódi akarat nem csupán az, ami benső Vezérünktőleredően villámként átcikázik rajtuk, s bevilágítja lelkünkhomályos tájait, hanem az, amit sokáig akarunk.

Hogy "Mit tegyek?", azt már tudom.

De ez még kevés.

Az igazi akaratot onnan lehet fölismerni, hogy azt hétfőn,kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre ésmég húsz év múlva is akarom.

"Az igazi akarat - mondja Nietzsche - egy akaratot sokáigakarni."

Tulajdonképpen ez a jóga.

Ramana Maharsi a megvilágosodott bölcs azt mondja:

"A béke időtartama az ismételt gyakorlatok árán megszerzettmentális erővel arányos. Csak a megerősödött lélek képes arra,hogy önmagát a béke áramlásában megtartsa."

Daimonunkat ugyanis nem lehet megölni - csak leépíteni.

A valódi emberek és a valódi történelmi korok mögött mindig ottáll a rendszeres testi és lelki gyakorlatok életrendje.

Másképp nem lehet a magasabb színvonalat fönntartani.

Itt most befejezhetném ezt az írást.

Amikor elkezdtem, úgy terveztem, hogy itt lesz valahol a pont.

De egy hang azt mondja: "Ha már eljutottál gondolataid sodrásábanegy fontos partszakaszhoz, állj meg és nézz körül! Nem vagy márfiatal - hátha nem fogsz már ebben az életedben még egyszeridejutni."

Úgyhogy most kikötünk.

Kikötünk és körülnézünk annál a szónál, hogy életrend.

A daimont ugyanis nem lehet legyőzni sem tudással, semfelismeréssel, sem jó szándékkal, végképp még katarzissal sem -csakis életrenddel.

És most, kérlek, figyelj, mert ha létezik még "titkos tanítás",ez az. Ez a titok úgy van elrejtve, olyan ügyesen, hogy senki semkutatja - mégpedig azért, mert ott van mindenki előtt. Éli, csaképpen nem tudja, hogy titok.

A titok nem az emberé, nem is az Istené, hanem az ördögé.

Ördög alatt értem itt most a Fődaimont.

Mert vannak a mi személyes kis daimonjaink, lelkűnkben lapulólázadó erők és szenvedélyek, de ezek a parányi kis varázslók,ezek a mini-manók mind-mind egy nagy hatalmas Fődaimonnak akatonái, s ugyanazt akarják, mint ő, csak nem világméretekben,nem "multinacionális", hanem egyéni kisvállalkozások formájában.

Az én daimonom, a te daimonod, és mindenki daimonja egy NagyFőnököt szolgál, egy Fődaimont, akit most ideiglenesen, csupánazért, hogy értsük egymást, "Ördögnek" fogok nevezni. MadáchLucifernek hívja, Goethe Mefisztónak, én inkább Ördögnek hívom -nem a neve fontos, hanem amit akar.

Ez az Ördög azt akarja, hogy a világon ne legyen rend.

Isten a káoszból teremtette a világot, és az Ördög vissza akarjalökni a világot a káoszba.

Isten világrendet teremtett.

Az Ördög ezt a rendet meg akarja zavarni, föl akarja dúlni, szétakarja rombolni - lényegében fel akarja számolni a teremtést.

Zűrzavart akar. Zaklatottságot. Idegességet. Szétszórtságot.Rendetlenséget. Tébolyt. Őrületet. Sietséget. Rohanást.

Célja: megsemmisíteni a Teremtő művét s visszarántani az egészetaz őskáoszba.

Azt akarja, hogy elméd örökösen szétszórt legyen. Ne tudjmegnyugodni.

Figyelj százfelé, de sehová se igazán. Szerelmedet hagyd el,házasságodat dúld fel, barátságaidat áruld el, senkivel ne értsegyet, senkivel hosszú távon ne tudj kiegyezni, érvelj,vitatkozz, vádolj; ha gyereked van, ne legyen időd rá; nejeddelvagy férjeddel ne érts egyet a nevelési elvekben, a gyerek érezzea diszharmóniát, hogy ide-oda ráncigálják, hogy otthonában - mintszülei lelkében - nincs rend, hogy a papa rohan, a mama rohan ésideges, és vibrál a levegő, s hogy az utcán karjánál fogvaráncigálják az óvodába, ahová nem akar menni; élje át a gyerek,hogy a szülei nem szeretik egymást, gyűlölködnek, marakodnak,elválnak és kettéfűrészelik még a bútorokat is; minden menjenszét, távolodjon el, hulljon ezer darabra, hogy ember ember ellenéljen, hogy üvöltsön a zene, ne is halljuk sem egymást, semönmagunkat; magánéletünk ne legyen, dúlja fel a telefon, amobiltelefon, az e-mail, a televízió, a rádió; ha összejönnekemberek, vágjanak egymás szavába, ne hallgassák meg egymást,beszéljenek összevissza, és terméketlenül, mint egy parlamentben;hogy amikor valaki meghal, elmondhassa azt, amit a káoszbakergetett Macbeth, hogy élete olyan, mint egy őrült meséje, desemmi értelme nem volt.

Miközben éljük, nemigen vesszük észre, csak a vége felé, hogy ezvalóban egy tébolyult mese volt, s ha magunkon nem is, másoksorsán és a történelmen, amelyet átéltünk, látjuk, hogy ez nemnormális emberek történelme: ezt őrültek csinálták, a szónakgyakran klinikai értelmében is.

Lázálmok, téveszmék, értelmetlen tömeggyilkosságok, rögtönzések,elvetemült mániák és olyan hazugságok, amelyeket senki sem hiszel.

Az Ördög rendetlenséget akar.

A téboly nem egyéb, mint rendetlenség. Összevissza van benneminden, mint egy törött kaleidoszkópban, s ha egy parányi részénrendet teremt a lélek, az még veszélyesebb, mert az nem rendlesz, hanem rendszer.

A Rend mindig az egész rendjét jelenti - a rendszer egy beszűkültrészlet elvakult és paranoiás szisztémáját.

A rendszer még pusztítóbb, mint a káosz, mert nem emberi, hanemördögi.

Ez is az Ördög titka: a rend gyilkos paródiája, amit úgy hívunk,hogy "rendszer".

Egy kristályban vagy egy hópehely szerkezetében rend van.

A kozmoszban: rend van.

Egy bölcs ember lelkében rend van.

A fasizmusban és kommunizmusban: rendszer.

Egy bürokratikus, hivatali gépezetben: rendszer.

És az egész számítógépes világhálót nem a rend, hanem a rendszerműködteti, s ez benne a fenyegető.

Rendszerek szoktak ugyanis összeomlani.

És most jön a gondolatmenetünk lényege:

A daimont úgy lehet legyőzni, hogy az ember rendet teremt.

Ahogy Isten kozmoszt - vagyis egy szép Mindenséget - teremtett akáoszból, úgy az ember rendet teremt a zűrzavaros, széthullóéletében.

"Dolgozni csak pontosan, szépen / ahogy a csillag megy az égen, /úgy érdemes" - mondja a költő.

Ez a rend.

Ahogy a csillagok működnek.

Ahogy az egészséges szív működik.

Így kéne működni az embernek is a nap huszonnégy órájában s anégy egymást váltó évszakban.

Rendben kelni, rendben kezdeni a napot, rendben delelni, rendbenesteledni s rendben elaludni.

És rendben dolgozni, rendben enni, rendben beszélgetni, rendbenhallgatni és rendezett lélekkel imádkozni és rendben meditálni,ami azt jelenti, hogy más a hajnali, más a déli és egészen más azesti meditáció.

Rendben kell tevékenykedni és rendben kell pihenni.

Rendben kell tartani az otthont és a család életét.

És nem szabad beleavatkozni a természet rendjébe, mert abban ÖrökRend van.

A rendet nem kell az embernek kitalálni, mert az van.

A rendet csak követni kell, és főleg megőrizni - mert az Ördögszétdúlja.

Valamikor, a paraszti életben még rend volt.

Hajnalban, reggel, délben, délután és este: rend volt.

S a hetedik napon - szombaton, ha zsidó, vasárnap, ha keresztény- megpihentek az emberek, nem azért, mert hullafáradtak voltak,hanem azért mert ez volt a rend: a teremtés hetedik üteme után újoktáv indul - előtte csendre van szükség. Nyugalomra.Összeszedettségre. Letisztulásra.

Volt idő, amikor az emberek még köszöntek egymásnak.

Az idegeneknek is.

Sőt szállást is adtak nekik, mert ez volt a rend.

Minden "szent" ünnep egyben természeti ünnep is volt, sőtkozmikus ünnep, amely a szakrális - tehát valódi - életrendszerves része volt. A földi ünnep csillagászati ünnep is volt -mert tudták, hogy az igazi rend nem családi, népi, emberi rend,hanem - világrend.

A rendnek nincs határa, mert Egyetemes.

S ma is, ha tehetjük, azért menekülünk a jórészt már szétdúlt saz Ördög által tönkretett természetbe, hogy a rendnek legalább amegnyugtató külső képével találkozzunk.

Sajnos, visszük magunkkal a rendetlen lelkünket is.

De még így is megnyugszunk az erdőben, a vizeken, a magashegyeken - főleg, ha sikerül elfelejtenünk, hogy az Ördög milyenalapos felforgatást vitt végbe bennük-, ha elfelejtjük, hogy aszép táj fölött már mérgezett a levegő, a víz fertőzött, és anemrég még éltető napsugár ma már veszedelmes.

Az életrend nem más, mint visszatérés a normálishoz.

Ma ez nagyon nagy erőfeszítést követel, mert nem vagyunk

normálisak.

Életrend nélkül, azaz állandó odafigyelés, önnevelés, a jóhozvaló kitartó hozzászoktatás és a rosszról való szigorúleszoktatás mindennapos munkája nélkül, az abnormális, beteg ésördögi életünk szüntelen leleplezése nélkül a daimont mégsenkinek sem sikerült legyőznie.

Itt van vége ennek az írásnak:

Teremtsünk rendet az életünkben!

Megértés és megismerés

1.

Kétféle titok van.

A megismerhető - és a megismerhetetlen.

Ez a két titok egymásban van, mint a testben a lélek, a magban azélet vagy a világban az Isten. A látható, a tapintható, afelfogható és megérthető titkok kívül vannak és megismerhetőek -de a Nagy Titok, amely vonz bennünket, s amelyre éhesek vagyunk,soha nem lesz a miénk.

Látod, mindjárt itt van ez a "soha" szó! Ez is egy ilyen kettőstitkot takar.

Azt üzeni, semmilyen "időben" - de mi van akkor, ha egyszerkilépek az időből? Ha megszűnik bennem a naptár és az óra monotonkattogása, egyszóval: ha levetem múlandóságomat, ha kilépek ategnap, a ma és a holnap földhöz kötött káprázatából, ésfölszárnyalok az időtlenség kék magasságába... ahol nincselmúlás, csak örökkévalóság...?

Ott mi lesz?

Mi lesz velem az időn túl? És mi lesz ezzel a szóval, hogy"soha", amely mint egy lejárt szakaszjegy, többé már nemhasználható?

2.

A Bibliában a kétféle titkot két fa jelképezi.

Az egyik - amelynek almájából ettünk - a megismerhető titkokatrejti magában.

Ez a - jó és rossz - Tudás fája.

A másik - amelyet bukásunkkal elvesztettünk, amelyet az Istenkerubokkal őriztet - a megismerhetetlen Titkok gyümölcseitérleli.

Ez az "Élet fája".

És itt máris érdemes fölfigyelni egy lényeges dologra.

Az első: ahhoz, hogy a megismerhető titkokhoz hozzáférjünk, kikellett zuhannunk a Paradicsomból, a földre hullottunk,asszonyaink szenvedéssel szülnek, s "orcánk verítékével" keressüka kenyerünket.

Ez azt példázza, hogy titkokat megfejteni csak akkor lehet, haazzá válunk, amit egy-egy titok rejt.

Ha valaki a pokol titkát akarja megfejteni, annak a pokolra kellmennie.

És ez nem elég - meg is kell élnie a poklot.

Sőt még ez sem elég - azt is meg kell tudnia, miért került apokolba.

Belemerülni, átélni és megfejteni, hogy miért jutottam ide - ezminden pokoljárás célja s értelme.

Ha az utolsó lépés kimarad, ha nem találom meg az okát, s aztmondom: a vak véletlen hozott ide, a balszerencsém vagy másokgonoszsága, akkor hiába volt az egész. Hiába szenvedtembármennyit, ha nem tudom, hogy miért, akkor ki vagyok téve annaka veszélynek, hogy újra vissza kell jönnöm, mert a bennem lévőokot, a szenvedélyt, ami a pokolba csalt, nem sikerültmegtalálnom, titkon működik tovább, és újra ide fog hozni.

Magyarán szólva: ahhoz, hogy a poklot megismerjük, nem elég ottkíváncsi turistának lenni - ahhoz bizony ördöggé kell válnunk,diadalmas és vesztes, elvetemült és szenvedő ördöggé.

Minden pokoli helyzetbe a saját ördögségünk csal bele. Sőt:

minden poklot a saját ördögségünk teremt.

Ha valaki az anyagvilágot akarja ismerni, annak bele kellvarázsolnia magát az anyagvilágba, szembesülnie kell abetegséggel, a szenvedéssel, a halállal, annak hinnie kell abban,hogy az anyag az Isten; testet kell öltenie, s át kell élnie,hogy a sejtek uralkodnak rajta, s nem ő a sejteken.

Az ember csak a tudásra vágyott, és nem sejtette - hiszen még nemtapasztalta -, hogy ennek az lesz a következménye, hogyazonosulnia kell a testtel, a fájdalommal és a múlandósággal.

Erre nem számított, s ma sem számít rá: abban a tévhitben tartjamagát, hogy a világ, amelyben él, "objektíve" megismerhető.

Vagyis itt vagyok én - amott a világ, s én ennek a rajtam kívüllévő világnak a titkait úgy tárom föl, hogy én abba nem vagyokbelevarázsolva, hogy engem az ne is érintsen, hiszen én azzal nemvagyok azonos: nem én vagyok az asztal, a szék, az erdő, ahegycsúcs, a többi ember, nem én vagyok az ország, a történelmikor, amelyben élnem kell, a víz, amit lenyelek, az étel, amitmegeszem, a fogam, ami fáj... a baktérium, ami megbetegít... Nemén vagyok mások gonoszsága... Nem én vagyok az árvíz, a vihar ésa háború... Idegen erők játékszere vagyok, amelyek rendszerintellenségesek, és én ezt a rajtam kívül élő, ellenséges világotfigyelem, mint vadász a vadkant... s ha kell, le is lövöm.

Az a tudat, hogy én nem vagyok azonos a világgal, amelyben élek,éppen az alma hatására keletkezett az emberben. Megmérgezte aszeretetét, s így kirántotta abból a nem tudatos, de valóságoslétélményéből, hogy ő másokkal és mindennel szétválaszthatatlanulEgy, hogy nincs "külön", hogy az élet nem olyan játék, amelyet apartvonalon kívülről is lehet szemlélni. Ami kint van, az bentvan, és ami bent van, az kint van - és ez a kettő:

egy. Minden és mindenki én vagyok.

Ezt az élményt szeretetnek nevezik, és az Éden kertjéből valókizuhanásunk története a Tudás megszerzésének és a Szeretetelvesztésének hatalmas metaforája.

Szeretet helyett okosak lettünk.

Tudatunk kettétört külsőre és belsőre, szubjektív és objektívlátásra.

A Jó és a Rossz innen kezdve szétvált, s örökösen jelmezt és

maszkot változtatva történelmet szül, világdrámát, egyénikalandot. S csak most jutunk el lassan, az "idők végén" ahhoz ama már nemcsak a próféták által megjósolt, de a bőrünkön ismegtapasztalható felismeréshez: jó, hogy nagyon okosak lettünk saz anyagvilág titkait megfejtettük, és rossz, hogy a szeretethiányába belepusztulunk.

A tudásnak, a "megismerhető megismerésének" az ára a szeretetelvesztése volt.

Az a slágerszövegnek is banális közhely, hogy "Szeretet nélkülnem lehet élni", ma, az utolsó időkben, civilizációnknak ebben alegvégső fázisában, amelyet az írások "apokalipszisnek" neveznek,új értelmet kap.

Nem azt jelenti, hogy szeretet nélkül az élet pocsék, sivár ésörömtelen, hanem azt, hogy meg is semmisül. A megismerés"almáján" élő ember nem szereti sem önmagát, sem embertársait -közeli hozzátartozóit és családját is ritkán és rosszul -, nemszereti az állatokat, az erdőket, a tenger halait, az égboltot, acsillagokat; nem szereti a Földet, s ezért lelkifurdalás nélkülkirabolja és tönkreteszi.

A szeretet, más szóval Egységtudat, az a létélmény, hogy énŐbenne vagyok, és őénbennem, és mi ketten s mindannyian úgyvagyunk külön, hogy közben egyek vagyunk. Ez körülbelül az azalapvető élmény, amit a testünkben élő valamennyi szerv és sejtátél - amíg létezünk. Ha meghalunk, és elhagyja szervezetünket azéltető "szellem", vagy más szóval a testünk minden molekulájátszeretettel összetartó "isteni tudat", az egész szétesik,szétoldódik, szétválik, szétmállik és szétrohad. A szeretetnélküli élet: a halál. Oka nemcsak az lehet, hogy az élethordozója, a szellem magára hagyja a biológiai testet, de az ispéldául, hogy a test valamelyik sejtje föllázad a Szellemhatalma, vagyis az életet összeszervező szeretet törvénye ellen,s önálló vállalkozóvá válik. Szervezetünkben ilyen egységtudatátelvesztett sejt, a ráksejt. A szaporodásnak induló önző sejtmegismétli a paradicsomi "bűnbeesés" históriáját. Megelégeli,hogy ő csak egyetlen hangszer a zenekarban, amely mindig a közöszenét játssza, és mindig úgy, ahogy a lét muzsikájátösszeszervező karmester beinti neki. A ráksejt önállóságra tör,hatalomra, saját, külön, senkihez sem tartó istenségre, hogybebizonyítsa:

tud ő növekedni akkor is, ha senkihez sem tartozik, ha nemhallgat a szervezetet irányító szellemre, átgázol mindenen,csakis magát növeli, s megfojtja más sejtek igyekezetét.

A ráksejt Isten szerepét akarja játszani a testben, hiszenmindent tud, amit a Teremtő, kivéve egyet: szeretni.

Szeretni nem tud, s ebbe belepusztul.

S nem csak ő: az egész szervezetet magával rántja.

A rákbetegségben a sejtek nyelvén játszódik le a világdráma: atúlszaporodás, az extraprofitra való törekvés, a multinacionálisáttételek, amelyek nem egyebek, mint az elveszett valódi Egységparódiái. A megőrült ráksejtek működésében látni, hogyan pörgetifel az időt a gátlástalan egoizmus és a hatalomszomj, vagyis hogy"nincs már idő semmire", s hogy milyen halálos veszedelmet jelenta szeretetnek (egységérzetnek) - a hiánya.

De beszéljünk tovább a megismerésről. A teremtés alaptörvénye,hogy az embernek azzá kell válnia, amit meg akar ismerni.

Keleten ezt karmának nevezik.

Sok érthetetlen magyarázat született erről.

Legpontosabban nagyanyám mondta el, miről is van itt szó:

Amit főztél, edd is meg!

Itt különbséget kell tennünk két szó között.

Az egyik a "megértés".

A másik a "megismerés".

"Megértem" a szakácskönyvet, amikor elolvasom és főzök belőlevalamit - de "megismerni" a főztömet csak akkor tudom, ha meg iseszem.

Ha belém megy, ha megemésztem, és eggyé válók vele.

Az első észbeli és végrehajtó - a másik egész lényemmel átélő ésmegtapasztaló funkció. A hindu karma fogalma, ami szó szerint"cselekvést" jelent, ezt a három stációt jelenti együtt:gondolat-tett-tapasztalás. És íme, mindjárt itt vagyunk az élettalán legnagyobb titkánál. Amikor a bölcsek azt mondják, hogy"karma", ezt a három fázist értik rajta együtt: megvágyni -megtenni - és megtapasztalni. Valami lappang a tudattalanomban -megszülöm és átélem. Vagyis megszenvedem. Ez minden cselekvés

szétválaszthatatlan folyamata. A titok nem ez. A titok az, hogyami lappang (vágy, szenvedély, gondolat, elképzelés), az már -akár akarjuk, akár nem - megvalósul! Azt már nem lehetmegállítani, mert - ahogy az elhajított kő repül s földre hull -föltartóztathatatlanul lebonyolódik. Nem lehet elfojtani,megölni, elfelejteni. S ezért, ha egy bölcset a karmárólkérdezel, legyen az egy olyan nagy drámaíró, mint a görögSzophoklész, olyan próféta, mint Mózes, azok a szentszellemiségek, akik a Biblia íróit inspirálták, vagy éppen egyVjásza risi, vagy Buddha, mind azt mondják a maguk nyelvén, hogya karma az "eredendő vétekkel" indul, az ember létbe zuhanásával,az Éden kertjéből való kiűzetéssel - vagyis, hogy lelkűnkben vanvalami eredendő szenvedély, amely a lét kerekét beindította,amelyen pörgünk, pörgünk mindaddig, amíg ezt a szenvedélyt,vagyis létesülésünk eredendő indítékát át nem minősítjük, meg nemváltjuk. Amíg sötétségünket nem tesszük világossá. És ez úgytörténik, hogy van lelkűnknek egy titkos szenvedélye, van amegvalósítás, s van a megszült szenvedély átélése ésmegtapasztalása. A karma nem "ok és okozat", nem "bűn ésbűnhődés", hanem Sors, ami azt jelenti, hogy mindennek, amititokban lappang, meg kell nyilvánulnia. Ez a megtisztulásnak s afejlődésnek az útja.

Az első fázis: lappangó, láthatatlan, és magunk se tudunk róla.

A második: amikor megtesszük.

A harmadik: amikor megszenvedjük.

Amikor Jézus azt mondja, hogy minden fertőzés belülről jön, éshogy a házasságtörés már a gondolattal, a kívánsággalmegtörténik, ezt érti alatta.

De hogy ez valójában mit jelent, csak akkor tapasztaljuk meg,amikor életünk romjain ülünk. Nem a következő meg az azt követőházasságban, hanem hűtlen természetünk zaklatott és magányoszűrzavarában. Ekkor jövünk rá, hogy nem egy másik valaki vagy sokvalakik jöttek az életünkbe - hanem vágyaink vonzották be őket, sépp ezért minden kapcsolatunk előbb-utóbb kiüresedett.

"Mit gondolsz - kérdezte derűsen a nagyanyám -, miért nem ízlik alegtöbb asszonynak a saját főztje?"

Nagyanyám filozófiáját azért szerettem jobban az elvontbölcseleteknél, mert ugyanazt mondta, amit a nagy filozófusok -csak érthetőbben.

Olyan nincs, hogy valaki nem eszi meg a főztjét.

Hogy megszül egy vágyat, egy gondolatot, egy tettet - és akövetkezményétől megmenekül. Ez nem lehetséges, mert az ok összevan kötve az okozattal, a jó a rosszal, a fény az árnyékkal, sőtnem csak össze van kötve: a kettő egy, amit csak azért nemérzékelünk, mert időbeli elcsúszás van: mire visszacsap arcunkbaa gumiszalag, elfelejtjük, hogy mi húztuk meg. S a mindennapjainktörténetében nem fedezzük föl saját varázshatalmunkat: miresikerül a mágia, elfelejtjük, hogy a nyulat mi magunk tettük acilinderbe.

Az ok elmerül a tudattalanunkban.

De miért?

Miért távolodik el az ok az okozattól oly messzire, hogy nem islátjuk már az összefüggését?

Miért mossa el az idő a tett, sőt a tettet kiváltó gondolat és atanulság közötti tapasztalást?

Miért késik néha évtizedeket, sőt századokat az okozat?

Egyelőre tegyük félre ezt a kérdést.

Térjünk vissza Éva almájához.

A megismerés: karmikus folyamat, amely pontosan úgy működik, minta paradicsomi bukás jelképes történetében: az első tett megszültea következményét.

Mégpedig nem olyan egyszerűen, hogy ettünk a tiltott gyümölcsből,s ezért kidobtak bennünket az Éden kertjéből - mert a folyamatnem itt indult.

A folyamat ott indult, hogy akármilyen boldogságban éltünk is,megvágytuk azt a gyümölcsöt! Kísérthetők voltunk, mert valahol,minden harmónia és jólét és békesség dacára, kellett nekünk.

Mi?

Mi hiányzott?

Mi hiányozhat az Édenkertben, a Paradicsomban?!

A Tudás.

Pontosabban: a hatalom. Az egyéni - isteni egységtől független -hatalom.

A Tudás hatalma.

Olyanok akartunk lenni, "mint az istenek", jó és rossz tudói,azzal a végtelen hatalommal, amit a tudás nyújt. Csak eggyel nemszámoltunk - mert nem tapasztaltuk még soha -, hogy a Paradicsomelveszíthető.

Vagyis, hogy a tudásnak ára van.

A megismerés folyamata pedig azóta is így történik: lappangbennem valami. Vágy, ambíció, akarat, elképzelés, gondolat,szenvedély. Nem tudom mi, hiszen nem ismerem még. Ahhoz, hogymegismerjem, meg kell szülnöm, mert csak ha megvalósítom, hakivetítem magamból és látom, ha megélem és megtapasztalom...vagyis ha "megeszem, amit főztem", csakis akkor ismerhetem meg,mi az, ami lappangott bennem, s amiről eddig nem tudtam, mertrejtve volt.

A megismerés tehát két fázisban történik.

Az első a "jó" fázis, amikor álmaimat megvalósítom.

A második a "rossz", amikor szembesülök a következményeivel.

De másképp is mondhatom: az első a "jó" fázis, amikor - szinteteremtői hatalommal - varázsvilágot teremtek.

A második a "rossz" fázis, amikor saját varázsvilágom magába zár,azonosulni kényszerülök vele, s elszenvedem mindenkövetkezményét.

Vagyis a fejemre omlik az egész.

A két élmény összetartozik. A megismerés kikerülhetetlen stációiezek - s mivel az ember kozmikus feladata éppen a megismerés,vagyis a tudattalanban lapuló sötétség világossá tétele s azőskáosz renddé formálása, e két stáción sorsszerűen megyünkkeresztül.

Sorszerű alatt itt azt a törvényt értem, hogy ami lappang, annakmegkell nyilvánulnia. Ez az élet alaptörvénye. Nem azt jelenti,hogy ami valakiben rejlik, az kiderül, hanem azt, hogy meg kellélnie! Őseink tettében nem az volt a "vétek", hogy ettek az

almából, hanem, hogy lelkük mélyén éhesek voltak rá, éhesek azegyéni hatalomra; "megkísérteni" az embert csakis olyasmirelehet, amire hajlamos. Később az emberéletnek ez az alapvetőtapasztalata lett az imádság főmondata: "Ne vigy minketkísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól."

Az ember létélménye tehát kettős: születik, de meghal. Győz, deveszít. Naggyá nő és senkivé válik. Amit nappal épít, éjjelösszedől. Amit tudatlanul "kiálmodik" magából, mint "valóságot"elszenvedi.

A folyamatnak ezzel még nincs vége, s ezt legjobban a bűn ésbűnhődés ellentétpárnál láthatjuk: azzal, hogy valaki"megbűnhődik", még nem zárult le a folyamat, csakis akkor, harádöbben arra, hogy ez egy széttéphetetlen karma-kör: haszenvedésében felismeri a mély okot, vagyis hogy nem azértszenved, mert véletlenül "lebukott", nem is azért mert - ahogymanapság vélik: az "élet értelmetlen", hanem mert ő maga idéztesaját magára a szenvedést, azzal a homályos vágyával, amitvalaha, öntudatlanul "jónak" vélt.

Ezt a pillanatot hívjuk úgy, hogy "megismerés".

Akinél ez nem következik be, visszaesik.

"Tudni" valamit személytelenül is lehet - "megismerni" csakakkor, ha abban én is benne vagyok, ha gondolataimnakkövetkezményeit nemcsak látom, de át is élem a saját bőrömön.

Amit tudok, elfelejthetem, mert csak "tudok" róla, de nem azenyém. Amit "megismerek" az már jön velem, mert hozzám tartozik,megszenvedtem érte s az enyém. Enyém, mégpedig nem azért, mertbelekeveredtem, hanem mert én csináltam. Olyan szerepet játszok,amelyet - bár elfelejtettem - én magam írtam, vagy mégérzékletesebb példával: olyan álomba vagyok belebonyolódva, aholmindenféle zavaros és nyomasztó események történnek velem, sokszereplő kerget, véd, elárul, szeret, fenyeget, gyötör ésijesztget, de amikor felébredek, rádöbbenek, hogy ezt mind énálmodtam - én csináltam, én teremtettem! A sztorit is énálmodtam, és az összes szerepeket, akikkel magamat gyötörtem asaját varázsvilágomban, én játszottam. A legboldogabb felismerés,ami az ébredő embert éri, hogy mindenki eltűnik körülötte, az is,aki üldözte - csupán azért, mert kinyitotta a szemét. A szó igaziértelmében ilyen a megismerés:

életem eseményeiben "megismerem" önmagamat, a külső eseményekben"ráismerek" a saját álmomra.

Ahogy ezt az álmot csakis én álmodhattam, ezt az életet csakis énélhetem.

Azért olyan, mert én élem. Mert belőlem jön - lelkem olyanrejtett mélyéről, amelyről keveset tudok. Más a helyemben egészenmást élne.

A megismerés mindig önmagunk megismerése is - s ez egyrészt azértnehéz, mert nem látunk befelé, másrészt azért, mert a világotnemcsak mi, hanem mindannyian együtt is "álmodjuk" - kollektíválomban élünk -, s ebből kitépni magunkat csakis akkor lehet, haráébredünk arra, hogy hol közös ez az álom, vagyis mi az, amit énálmodok, mi az, amit a többiek - s főleg, ha rájövök arra, hogymiért veszek részt benne.

Nem "véletlenül" születünk éppen ide és éppen most és éppen azokközé, akikkel életünket leéljük.

Sorsteremtő álmainkban kell hogy legyen valami közös.

Ezt hívjuk "korszellemnek".

Ezt nemcsak megéljük, de valamennyien csináljuk is.

A felelősség alól nem lehet kibújni: aki itt van, valamiért idekerült, valami olyan szenvedély hozta ide, amit csak mostanábanlehet megélni, és csakis azokkal együtt, akikkel életünketleéljük, bármennyire taszítanak is!

A megismerés ott kezdődik, amikor fölfedezem, hogy ebben a közöslázálomban, ebben a kollektív létrontásban én magam mennyirevagyok részes, mekkora az a "gerenda", amit a saját szememben nemveszek észre. Ha csak annyit látok a világból, hogy az elvetemültés pocsék, és az emberek kétségbeejtően sötétek benne, az nemmegismerés, mert saját varázshatalmamra és felelősségemre nemdöbbentem rá. Így aztán föl sem tudok ébredni a káprázataimból, sfőleg nem tudok egy másik, jobb világot álmodni, mert abban atévhitben élek, hogy azt mások álmodják, nem én.

Mint az őrültek az elmegyógyintézetben, meg vagyunk győződveróla, hogy valami hatalmas félreértés miatt kerültünk ide, mi,egyedüli normálisok.

A megismerés nem más, mint tudatára ébredni annak, hogy Istenvarázshatalmat adott nekünk, s varázslatainkért felelősekvagyunk.

Ez az első axióma.

A második ugyanilyen fontos:

Amit hétköznapi értelemben "valóságnak" nevezünk, nem egyéb, minttudattalan tartalmaink sorssá válása. Semmi sem maradhattudattalan. Ami lelkünk mélyén csak egy ismeretlen vágy volt,abból szövődik életünk meséje - s ezért mindabból, ami velünktörténik, meg lehet látni, mi lakott bennünk. A "megismerés" nemegyéb, mint ráismerni önmagamra az életem eseményeiben: azértélem ezt az életet, mert az enyém, mert belőlem született, s váltkörülöttem "valóvá".

A harmadik pedig a legfontosabb:

Mindannyian egyszerre vagyunk tettesek és áldozatok.

Ha valaki szól hozzánk, pontosan érezzük, hogy ez az ember csak"tud", vagy már "ismer" is. A "tudó" ember csak elveit,elméleteit, információit mondja - az "ismerő" saját magát. Azegyik csak okos - a másik bölcs.

3.

És most térek vissza ahhoz a kérdéshez, amelyet otthagytamlebegni a levegőben.

Miért távolodik el az ok az okozattól?

Miért van az, hogy teszek valamit (ok), s cselekvésemeredményével (okozat) csak jóval később szembesülök? Miért vanaz, hogy gyermekkori, sőt számtalan előző életbéli traumáthurcolunk magunkkal? Miért nem látjuk a tett pillanatában azonnala következményt is? Miért merülnek el élményeink a felejtés mélyvizében, miért süllyednek le a "tudattalan" követhetetlenülzavaros homályába, hogy csak jóval később bukkanjanak föl,elkésve és felismerhetetlenül?

Vagyis hogyan működik a karma?

Mi ez a késedelem, s egyáltalán mi értelme van a késleltetésnek,ha mindabban, ami történik velem, nem ismerem föl régi tetteimkövetkezményeit?

Bűnhődök, és nem tudom, miért?

Elborít a hullám, s nem emlékszem rá, hogy ezt én keltettemvalaha, egy távoli, ma már fölidézhetetlen mozdulatommal?

Nagy kérdés ez, az emberélet talán legégetőbb kérdése.

A válasz pedig - mint minden igazság - egyszerű.

Mindez a szeretet hiánya miatt van.

"Szeretet" alatt az egységélményt értem - a mindennel valóegységet.

A testeddel például tökéletes egységben élsz, s ezért habelenyúlsz a tűzbe, azonnal fölüvöltesz a fájdalomtól, mert azujjaddal egy vagy, s ezért az ok és okozat, a tett és tapasztalásközött nincs időbeli elcsúszás. Ha valakit valóban szeretsz,azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán,hanem, mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat,neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki,neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, semtávolságot. Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történikvele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépszaz időből, s az örökkévalóságot éled tovább: látod, hogy abimbóban ott a virág, a virágban a hervadás, s elhervadt virágbanaz új élet csírája. Akik szeretik egymást, azoknak nem lehetnektitkaik, mert látják egymást nemcsak ma, holnap és holnapután, deezer inkarnáció múlva is látják, és tévedhetetlenül fölismerikegymást. Bármilyen jelmez és maszk mögött is: ő az! Ismerem!

A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszítedazt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen -hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta eztmegtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.

Amikor Jézus olyasmit mond, hogy minden elmúlik, kivéve az Énszavaim, valószínűleg erről beszél: a szeretet nem halandó. Akárélünk, akár halunk, jön velünk; akik szeretik, ismerik isegymást, ott legbelül ismerik, mert egyek - s ezen nem fog ki semaz idő, sem a halál.

A szeretetben minden most van.

Minden együtt és minden egyszerre van: nincs múlt és jövő ideje.

Megölsz valakit, s azonnal tudod: ez öngyilkosság.

Othelló tudja, hogy Desdemonában önmagát is megfojtja.

Talán egy perce van a bűn és a bűnhődése között.

Még szorítja Desdemona torkát, de fulladni kezd ő is, mertszereti az áldozatát.

Vagyis a karma folyamata azonnal lebonyolódik: a gondolat, a tettés a megismerés egyetlen, egészen rövid időpillanat műve.

A szeretet a világ egységének... tudása? érzése? ereje? hatalma?

Nincs rá szó, csak annyi, hogy ez olyan szoros összeforrottságotjelent, amelyben sem időbeli sem térbeli távolság nincs:

minden együtt van, az ok az okozattal, itt és most, azonnal ésegyütt.

Nincs késedelem.

Nincs "karma".

(A magyar szeretet szó gyöke, a szer, sok más "egységet" jelentőszó mellett a szervezetben is megjelenik, amelyben ha bármimegsérül, az egész azonnal érzi. Lehet, hogy ezt a fájdalmatfőleg a megsebzett ujjamban érzem, de azért az egész lényem fáj.Ahogy megszúrom, máris fáj, s azonnal tudom is, miért: mertmegszúrtam. Ez az egységélmény. Egyetlen tűszúrás - és az egészvalóm fáj tőle. De csak akkor, ha testemmel egy vagyok. Ha éltetőszellemem a testemből eltávolodik vagy kiszakad:

a fájdalmat sem érzem, mert az egységélmény megszűnt. Azaltatásos műtét például csak másnap kezd fájni. És utána mégsokáig.)

Ezért mondhatja bárki, aki valóban szeret bennünket, hogy "netedd ezt, vagy azt!" - mert azonnal látja az okban az okozatot;szeret, s ezért mindazt, amit időben csak elcsúszva, késveészlelünk, esetleg évek múlva, az ő számára már a tett, sőt már aszándék pillanatában, a fölvillanó gondolatban is jelen van.

Nem kell várnia, míg lassan előhívódik a kép, mert már azexpozíció pillanatában látja a kész képet.

Tudja, hogy mi lesz, mert máris ott van előtte, ami lesz.

A gondolatban. A vágyban. Az érzésben. A képzeletben. És főleg a

lappangó szenvedélyben.

Anyák, akik mélyen szeretnek, ettől szenvednek legtöbbet, mertelőre látják, hová vezet gyermekük vétke, vagy "hülyesége" -látják az okban az okozatot, késedelem nélkül most és azonnalérzik, miközben a gyermeknek sok esztendőre, sőt gyakran egyegész életre van szüksége, míg a tetteinek okaival éskövetkezményeivel szembesül. S tegyük még hozzá: mivel szeretik agyermeküket, ami neki fáj, nekik is fáj - mert egyek vele. Ésnemcsak akkor fáj, amikor megtörténik a baj, hanem jóval előbb,amikor a későbbi szenvedés okát a gyerekben megpillantják. Már ababában, már a kisgyerekben - nem "megérzik" a jövőt, mert aszeretet nem ösztönös, de a legszellemibb élmény -, hanemmeglátják az eljövendő sorsát, és szorongva figyelikbeteljesedését.

Az anyai aggodalom, egy életen át tart.

Sőt ha valaki már átlát a szellemi világba, tudja, hogy gyakortaa földi élet után is folytatódik; az anya "odaát" is félti a fiátvagy a lányát, s aggodalma néha új és új inkarnációk vállalásárakészteti.

Az oknak és az okozatnak ez az időbeli "elcsúszása" tehát azegységélménynek a szeretetnek az elvesztése miatt történik:

mivel messzire szakad egymástól az én és a te, az én és a mi, azén és az ő, és még messzebbre az én és az Az, ha belekiáltok amagamról letépett és távolra taszított, idegennek vélt világba,csak késve érkezik hozzám a visszhang, néha olyan elkésve, hogyföl sem ismerem már a saját hangomat benne.

Amit itt elmondtam, az egész természeti világra vonatkozik. Mamár az elméleti fizika igazsága, hogy a legkisebb változtatássalaz egészet azonnal megváltoztatom - még akkor is, ha azt, minttermészeti katasztrófát csak késve tapasztalom. (Aki járatos amai kor legfejlettebb tudományában, a fizikában, pontosan tudja,hogy amiről itt szó van, nem egy "idealista", vagy "vallásos"elmélet, hanem tudományos tény: Einstein, Podolsky és Rosengondolatkísérletét 1972-ben Clauser és Freedman kísérletileg isigazolták; a világnak ezt az egységét "szuperluminárisösszekötöttségnek" nevezték, ami lényegében azt jelenti, hogy egyikerfoton mozgásának megváltoztatásával a másik foton pörgése ismegváltozik, azonnal, a fénysebességnél is gyorsabban, tehátegyidejűleg. Még akkor is, ha a két "ikerfoton" ellenkező irányúvégtelenbe repül. Erről azért nem beszélek szívesen, mert csak aza szomorú tény derül ki belőle, hogy a fotonok még szeretik

egymást, csak az emberek nem. S ezt a könyvet nem a fotonoknak,hanem az embereknek írom).

A környezet védelme nem ott kezdődik, hogy a mérgeket nem öntömbele a folyóba, hanem ott, hogy a folyót szeretem. És az erdőketis szeretem, és a tengert is szeretem, és a halakat is szeretem,és a nádasokat is szeretem; az állatokat, az embereket, a füveketés a fákat, az egész "anyaföldet" és a Holdat és a Napot is:szeretem.

Manapság azonban tökéletes szeretetlenségben élünk, pontosabbanszólva a szeretetlenség karmáját éljük.

Az első stáció a megértés. Ez még csak észbeli fokozat.

A tudományos gondolkodás szinte teljes egészében a megértésfokáig jutott el. Ezt hívjuk "objektív szemléletnek", amely avilágot, mint rajtunk kívül álló s tőlünk független, "objektívvalóságnak" látja, s úgy is vizsgálja. Csak látom, de nemtartozom hozzá. Benne élek, de csak úgy, mint egy idegen. Sőt mégazt is mondjuk, hogy "Az embernek le kell győznie az ellenségestermészetet". Ennek a megértésre törekvő, hideg, elidegenedett,racionális és főleg szeretetlen szemléletnek a híres önvédelmimondata az, hogy "Én fölfedezem a világ rejtett működésének atitkát, de hogy az emberek mit csinálnak vele, építenek vagyrombolnak, pusztítanak vagy gyógyítanak, az már rajtuk áll". Azobjektív tudós számára a világ díszlet, amelyhez - azon felül,hogy szerepét eljátssza benne - szorosabb köze nincs. Ígytörténhet meg az a tébolyult eset, hogy ugyanaz a tudós, akikisgyermekének kezéből kikapja a gyufát - mert szereti és félti;az emberiségnek - amelyet nem szeret és nem félt - odaadja ahidrogénbombát s a géntechnológiát.

Azzal a kolosszális hazugsággal (vagy vaksággal), hogy "Azigazság: objektív".

A "megértés", míg a szeretet határáig ér, zseniális. Mindent tud,és mindent fölfedez. A határon azonban megtébolyodik, nem lát, ésnem veszi észre, hogy innen kezdve ésszel már nem juthat tovább.S mivel ebből az "objektív tudásból" hiányzik az önismeret, atudósnak fogalma sincs, milyen erők szolgálatába szegődött: azthiszi, az "igazságot" keresi, s közben a legveszedelmesebbhatalmi ösztönt szolgálja.

Eljut az "értelem határáig", s ha tovább akar lépni ("Azértelemig és tovább!" - mondja József Attila), a tudásnak egy újminőségű fokára kell lépnie.

Ez a megismerés.

Ez az a pillanat, amikor a karmakör teljes folyamata lezárul, abumeráng visszatér, amikor megesszük, amit főztünk.

Tapasztalatnak is lehet nevezni: csak ha megéljük, döbbenhetünkrá, milyen is a gondolatunk valójában. Megismerés az, amikorsaját varázsvilágunk nemcsak "valósággá" válik körülöttünk, debenne kell élnünk, s meg kell tapasztalnunk, amit teremtettünk.Ez egy olyan törvényszerű, kikerülhetetlen és sorsszerű állapot,amelyből nem lehet már magunkat kivenni: át kell élnünk, sajátmagunkon, bőrünkön, húsunkban, életünkben kell megtapasztalnunk,milyen az, amit valaha "elméletileg" elindítottunk, s amiről aztvéltük, hogy "megérthetjük" anélkül, hogy megszenvednénk.

Az atomelmélet és Hirosima összefüggése ez.

A magyar "megismerés" szó nem is lenne rossz, ha valóban"ismerősként" bukkannának föl körülöttünk életünk eseményei: hamegismernénk a gyakran keserű gyümölcsökben a magokat, amelyeketelszórtunk, ha megismernénk egy-egy eseményben saját tetteinkkövetkezményeit, vagyis azt, hogy semmi sem véletlenül jön elénk,hanem sorsszerűen.

Azért toppant be, mert vonzottam, azért jött, mert megidéztem,most felel, akit valaha kérdeztem - minden, amit egykor aszámomra idegennek vélt "külvilágban" előidéztem, most itt van,magamra kell vennem, meg kell élnem, hogy ez az "enyém" - még apofon is, amelyet másnak adtam, az én arcomon csattan.

A "megismerés" tulajdonképpen egy olyan stáció, amikor az emberazzá válik, amit megteremtett, amikor át is éli mindazt, amieddig csak egy "gondolat-kísérlet" volt, amikor belebújik abba avarázsvilágba, amelyet szeretettelenül megteremtett. Így aztán a"megismerés" sok mindennel párosul: bűntudattal, szenvedéssel,lassan bontakozó felelősségérzettel nem csupán magammal, demásokkal, sőt az egész világgal szemben is, amelyet valaha -éppen az értelmi rövidlátásom miatt - elrontottam.

Fájdalmas folyamat ez, nem szívesen vállalkozunk rá.

Manapság szinte senki.

A mai ember a "megértés" legszélső határáig merészkedett - de megakarja úszni a megismerést.

Ezért állt elő az a kétségbeejtően mulatságos helyzet, hogymiközben mindenki látja, hogy a földi élet szinte minden pontjánel van rontva, s az emberiség végveszélyben van, a sok milliárdember közül alig találsz néhányat, aki belátná azt, hogy ebben azáltalános létrontásban egy picikét, csak egy icike-picikét nekiis valami része van.

Mindenki áldozat - tettes sehol.

Arra a kérdésre, hogy akkor ki rontotta el a világot, kórusbanhangzik az egységes válaszunk: Mások!

A művészet és az egész szellemi elit másokra mutogat: az életbírálata, a történelem bírálata, az emberiség, sőt az egészemberfaj bírálata régóta kordivat: mások hülyesége, másokelvetemültsége és mások menthetetlen gonoszsága - de kimaradbelőle az Én, a saját felelősségem tudata, annak a felismerése,hogy én magam itt és most, ebben a botrányban nem csupán áldozat,de tettestárs is vagyok.

A "Mit művelnek velem?!" panaszos kiáltásától hangos a világ, dea "Mit művelek én!?" felismerésétől mindannyian távol tartjukmagunkat.

A megismerés fájdalmas folyamat, és mindig személyes.

Tudni lehet személytelenül is - megismerni nem!

Ez az, ami a számítógépet megkülönbözteti az embertől: értenimindent ért, de semmit sem ismer. (A mai "információ" kifejezés amegértést jelenti, s teljes egészében hiányzik belőle amegismerés.)

Ezért is jó az "ismerős" szó - mert itt egy olyan tudásról vanszó, amelyben magunkra ráismerhetünk.

És ez azért fájdalmas élmény, mert nemcsak rólunk szól, hanemmindazokról, akiknek az életét valaha - még a "megértés"stádiumában - elrontottuk.

A "megértés" személytelen és jéghideg folyamat. Az egységbőlkiszakadt magányos ember roppant kifejlett értelmi látása, amelyannál "hitelesebb", minél "tárgyilagosabb". Ez a "tárgyilagos"szó mindent leleplez és elárul: olyan szemlélet ez, amely avilágot élettelen tárgynak tekinti. Tehát ha valamit vizsgál, nemaz élőt látja benne, amellyel szétválaszthatatlanul egy, nem acsepp vizsgálja a tengert, amely benne is, kívüle is ugyanaz, s

amellyel sorsa összefügg, hanem tárgynak tekinti a külvilágot,amelyhez csak annyi köze van, mint egy turistának a szállodához -ha valamit összetör is benne, nem az ő baja, mert nem hozzátartozik. A károkat a tulajdonos fizeti.

A mai tudomány jelentős része, főleg a belőle származó technikaszinte teljes egészében ennek az elidegenedett, személytelen,tárgyilagos értelmi tevékenységnek az eredménye. Soha még emberennyit nem tudott a világról, mint manapság, és soha még olyankeveset nem tudott önmagáról, mint mi most. (Nem véletlen, hogygyermekeink szenvednek az iskolában: az eleven lelkűket kellhozzátörni a fejembereknek ehhez a szívtelen, robotagyú éséletellenes világához. Már amikor szétválasztják az ismereteket"reál" és "humán" tárgyakra, nyilvánvaló a helyzetembertelensége: ezek szerint a Valóság nem emberi, s ami Emberi,az nem egészen valóságos. Mondják is a szülök, ha példáulgyermekük számítástechnika helyett az irodalomhoz vagy alélektanhoz vonzódik, hogy "te nem a való világban élsz!".

A mai "reál" világ embertelen. És a "gondolkozz reálisan!"parancsa mögött mindig az embertelen világ elfogadása rejlik.

A következő szint, a megismerés még mindig az emberi elmetevékenysége - de itt az elme észbeli tevékenysége párosul valamimással is: az átéléssel és az önátéléssel.

Az idegen, elméleti tudás úgy lesz az enyém, hogy átélem.

Innen kezdve nem csupán "értem", hanem "ismerem" is.

Amíg ez nem történik meg, a lélek a karma kerekén pörög, pörög,pörög.

Hogy hányszor, azt nem lehet megmondani, de hogy meddig, aztpontosan: amíg a megismerés megszületik.

Megismerése annak, hogy a szenvedés kerekét én magam forgatom,hogy sorsomért, életem eseményeiért a felelős én magam vagyok.

"Honnan tudjuk, hogy bűneink megbocsáttattak? - kérdi HamvasBéla.

"Onnan - feleli -, hogy többé nem követjük el őket."

Sokféle ismeret van, de az egyetlen és legfontosabb megismerésnem egyéb, mint annak az átlátása, hogy a szenvedéseimnek belőlemeredő oka s egyetemes értelme van.

És ezt azért írom így, egyes szám első személyben, mert ez csakígy igaz.

A megismerés én-ismeret.

A szó legmélyebb és legtágabb értelmében vett önátélés.

A szellem anyagba zuhanása tulajdonképpen önkívületi állapot.

A lélek önmagából kilép, csak kifelé lát, és azt hiszi, hogyminden rajta kívül van: főleg ami kellemetlen, rossz,vállalhatatlan és sötét, de kívül van minden hatalom, amelysorsát meghatározza: ezt hol természeti körülménynek, holpolitikának, hol istennek nevezi.

A megérthető titkok mind kívül vannak.

"Kívül" alatt itt persze nem csupán a másik ember értendő,nemcsak a környező természet, hanem az egész megtapasztalhatóvilág.

A szívem koszorúereiben keringő vér sejtjei, vagy az agyvelőmbenlévő neuronok elektromos töltése például kívül van, de egy másikember érzései és gondolatai, sőt egész valója, amitől ő az, aki:belül.

Egy rózsát szétszedhetek sejtekre, atomokra, sőt genetikusan isláthatom már, miféle kódszerkezet hordozza magában a rózsát -amit megértek belőle, még mindig kívül van, mert a rózsa: egygondolat, egy láthatatlan idea, amely a rózsaságát s ígytermészetesen molekuláiban rejlő kódszerkezetét is meghatározza.

Már mindent értek belőle - kivéve a rózsát.

A csírát megismerhetem, s ezzel kétségtelen, hogy az élet soktitkát megfejthetem - de a végső titkot, hogy a csíra biokémiaiszerkezetét miféle tapasztalatilag érzékelhetetlen gondolatiminta formálja: nem.

A génsebészet éppúgy kívülről gyógyítja az embert, mint asebészet, bár kétségtelen, hogy sokkal finomabb eszközökkel.Belülről csak akkor férhetne hozzá az élővilág mélyebbmegértéséhez, ha fölfedezné, hogy a lúgok és savak drámáját és akettős spirálok kavargó világát nem csupán valami különös őrület,valami zavaros renddé összeállt, véletlenszerű kémiai folyamatalakítja, hanem minden esetben egy benső gondolat, egy

létformáló, értelmes akarat - ha fölfedezné, hogy az élet mindenlátszólagos zűrzavar ellenére is intelligens alkotás.

De a teremtés művét a genetika is onnan kezdi látni, amikor már"kívül" megjelenik. Attól, hogy valami a testben van, s nagyonpici - még kívül van.

A kívülre néző ember úgy látja, hogy az Életet a molekulák hozzáklétre, s nem fordítva: nem az Élet szüli és formálja amolekulákat, s ezért például egy betegségi hajlamot csak akkorvesz észre, amikor az már molekuláris szinten, de legkésőbb atesten mint kóros forma megjelenik.

Az, hogy mindennek láthatatlan, gondolati oka van, föl setételezi, mert ahhoz az egész Teremtést s benne önmagát is úgykéne látnia s megélnie, hogy az egésznek Értelme van! Ahhozlegalábbis sejtenie kéne, hogy "a tapasztalatilag érzékelhetőValóság egy tökéletes Intelligencia műve" - ahogy az Evangéliumnevezi: a Logoszé.

Ezt azonban nem látja, mert kívülre néz, és a Logosz belül van.

Ezért a következő történik vele:

Mindazt, ami belül van és láthatatlan, megfoghatatlan ésérthetetlen, kivetíti és láthatóvá teszi.

Ami bennünk gondolat, érzés, vágy, akarat, szenvedély, indulatvagy félelem, előbb-utóbb kijön belőlünk. Megszüljük.Megvalósítjuk. Kivetítjük magunkból, hogy lássuk. Tetté, életté,sorssá alakítjuk, és ekkor már ott van előttünk. Most már meglehet nézni, mert végre ott van, ahová már látunk: kívül. Meglehet tapogatni, meg lehet tapasztalni s meg lehet végre ismerni.

Ez egy törvényszerű folyamat. Így működik az egyéni sors, egypárkapcsolat, egy közösség élete, minden, az emberiség egésztörténelme is.

De így működik a lelkünk is: csakis kivetítéseinkből ismerhetjükmeg.

Megismerés az, amikor ráébredünk saját felelős varázshatalmunkra.

4.

Az érthető titkok roppant hasznos és megszívlelendő tanulságot

rejtenek magukban.

Mondjuk, beleszeretsz valakibe.

Varázsvilágba kerülsz. Megváltozol. Megváltozik minden:

gazdag lesz az életed, nyomorult, boldog, boldogtalan, lázas ésszomorú, örömteli és kétségbeesett. Nem érted, mi történt veled?Valami misztérium. Megszépülsz, megtelsz, fölrepülsz, más lesz atekinteted - megélsz valami olyan különös élményt, amit eddig neméltél, s ami nélkül többé - úgy érzed - nem is érdemes élni.

Mi történt?

Titok.

Nem érted.

De kezded fölfejteni a rejtélyt.

Lassan megérteni a másikat.

Például az ölelésben.

Először még ez is misztérium: belehatolsz a másik testébe, jól-rosszul forogsz is benne, de a csalódás előbb-utóbb elér: a testmár nem tud olyan magasra s főleg olyan sokáig repülni, mint alélek. Múlik az idő, s a "megértésnek" eljutsz egy olyan fokáig,amely már - nem mered kimondani! - a "megunással" rokon.

A megunás azt jelenti, hogy a másiknak nincsenek már titkaielőttem.

Kiismertem.

Elolvastam, mint egy könyvet. Nagy élmény volt. Elolvastam újraés újra - másodszor, harmadszor, még ötödször is nyújtott valamikis élményt... no de örökké olvasni ugyanazt a könyvet?!

Ha a csillapult láz és a földre hullt szárnyalás után maradt mégbenned valamiféle józan emberi szánalom és tisztesség, elmész egyszexológushoz.

A megértést most már az ő segítségével folytatod tovább.

És ez manapság csak a legritkább esetben mutat fölfelé (vagyisújra a szerelem, a megismerhetetlen, isteni misztérium felé),

hanem lefelé folytatja a titkok kutatását. Vagy a lelkedben kezdvájkálni, ott turkál a megholt érzések kihűlt teteme körül. Vagykifejezetten a testedben keres: megtanítja, hogyan kell a nemiszerveket szakszerűen izgatni. De mehet még lejjebb is, abiokémia molekuláris titkai felé, a hormonok, az ajzószerek, aszagok, a táplálékok vagy éppenséggel az idegpályák mechanikusingerlése felé.

Így lesz az Égi Lányból, Dulcineából és Beatricéből először egynapról napra idegenebb nő, majd egy kielégítetlen háziasszony,egy ügyetlen örömlány s végül egy unalmas test, fölborulthormonháztartás, sejtek és molekulák zűrzavaros halmaza.

Itt azonban még nincs vége: az elidegenedés pokla sokkal mélyebb.

Mivel az "égi szerelemből" szexológiai probléma lett, süllyedünkmég lejjebb is.

Jön a vibrátor, a műfütyi, a társas és magányos "kielégülés" s akülönféle érintkezési pozíciók, amelyek inkább emlékeztetnek egyroppant fájdalmas műtéthez, mint két szerető ember egyesüléséhez.

Ha valaki nem az égi, hanem a földi irányba halad, egyre lejjebbzuhan.

Ez törvény.

A szerelemről beszéltem, de mondhattam volna bármit, a politikát,a gazdaságot vagy a művészetet is.

Onnan kezdve, hogy a műalkotások titkát elkezdték elemezni,fölfejteni, kitárni s leleplezni, a művészet a züllésnekugyanazon a stációin zuhant le, mint a szerelem; az analízisek, akötelező olvasmányok, a "mit gondolt valójában a költő" elemző,boncmesteri szándéka már a gyermekekben kipusztítja a művészetszeretetét. A titkokat feszegető ember a szépségetszétanalizálja, késsel, szikével hatol valamibe, ami él, s amikormár kivágta a szerveit, s külön van a szíve, a tüdeje, a mája,sőt a máj is szét van már boncolva sejtszövetté, s meg lehetnézni mikroszkópon át az egymást zabáló sejtek és vonaglómolekulák működését, azt mondja: íme, a titok meg van fejtve!Nézz bele, ott van!

A boncmester tudása leleplezi a misztériumot: sejtek halmazábavoltunk szerelmesek, s a versekben olyan gondolatokat kedveltünk,amelyeket jóval érthetőbben is kifejezhettek volna.

Ma már nemigen olvasunk verseket, sőt a titkaitól megfosztottföldi életet is - legyünk őszinték - kissé meguntuk már.

Civilizációnk megöregedett - és rosszul.

Az öregkor legnagyobb veszedelme, hogy titoktalanná válik.

Az öregember mindent megtudott, amit tudni érdemes.

Élete mesétlen lesz. Csodátlan. Rejtélytelen, távlattalan; semmisem új már a nap alatti ami volt, az van és lesz is mindig:

"hiúságok hiúsága" a világ.

A rosszul öregedő ember úgy jár az élettel, mint gyerek ajátékával: szétszedte, kibelezte, megnézte, mi van belül, samikor látja, hogy nem az isteni Csoda, hanem egy rugó működteti,nem kell már neki. Nem leli már örömét benne, és elhajítja.

Az ész fölfedi a megismerhető titkokat - ez működésében anagyszerű.

De mivel az ego tájékozódási szerve s látása nem terjed túl azérzékelhető világ határain, és észlelésének határt szab a gőg, aszeretetlenség, az önzés s az "egyszer élünk" rettegése:felfedezései szándékai ellenére életellenessé válnak.

Egy párkapcsolat titka nem szexusban, hanem a halhatatlanszerelem megőrzésében van. Így szerették egymást, akik valóbanszerettek, így szereti egy művész a művészetét, zenész amuzsikát, festő a festést, színész a játékot, fölfelé,kiábrándultság nélkül, lázasan és örökké. A magyar irodalom egyiklegszebb versét (Radnóti Miklós) pár órával a brutális kivégzéselőtt írták. De írtak gyönyörűt depresszióban, gégerákban,siralomházban, és szolgálták szerelmes lélekkel az Istent akereszthalál előtt, sőt közben is.

Az unalom biztos jele, hogy megálltunk, nem az úton, hanem asárgödörben.

5.

És most beszéljünk a megismerhetetlen titkokról.

Hol van?

Mindenhol.

Mindenben és mindenkiben.

Belenézel bárki szemébe: ott van.

De már maga az, hogy nézel... hogy nézel és látsz: titok.

Hogy létezel, az, hogy vagy - titok.

A legnagyobb titkot úgy hívják: Isten.

Más igazi titok nincs is. Az összes "megismerhetetlen titok"ebből következik.

Valaki vidáman fütyül a házunk előtt.

Ha "fülem van a hallásra", azonnal átsuhan rajtam, hogy ebben afüttyszóban benne van nemcsak a rezgés, hanem valakinek avidámsága, aki él, aki létezik... benne van az Isten. Nemfütyülne s én nem hallanám, ha nem lenne benne (s bennem) azIsten. Ahogy egy bogárban, egy búzaszemben, egy csillagban, egymolekulában, öregedő kutyám ragaszkodó tekintetében benne van az,akit sohasem fogok tetten érni, hogy "lám, lám, Te csináltad azegészet! Megvagy, Nagy Varázsló, most végre megismertelek!".

"A Tao, amit meg lehet nevezni, nem az igazi Tao" - mondja Lao-ce.

A héber hagyományban tilos volt kimondani Isten nevét.

"Ha találkozol Buddhával, öld meg!" - mondja a zen-mester, merttudja, hogy akivel találkozni lehet, az nem az igazi Buddha, azbálvány, káprázat, hamisítvány, elménk kivetítésének műve.

Hadd meséljem el egy felejthetetlen élményemet.

A szellemvilággal való kapcsolat a nagy ünnepek óráiban különös,megrendítő ragyogással és áhítattal telik meg. Ilyenkor szinteföllátni a végtelenig. A láthatatlan világ magas szféráiba, aholnem demokrácia, hanem magasztos hierarchia van. Az angyaloknak isvan rendjük, a mestereknek is van Mestere; aki bölcsebb, tisztábbés alázatosabb, az a fényesebb, az "istenközelibb".

A Mesterek Mestere a legbölcsebb, aki megítéli ilyenkor nemcsak aszellem-család, de a mesterek - a szellemi tanítók - működésétis.

Amikor a teremtésről szól, sok titkot fölfejt.

De amikor ő is fölfelé néz, abba a láthatatlan fénybe, amelybenne is, rajta is csak tükröződés - egyszóval, amikor Istenrőlbeszél, azt mondja:

"Nem szűnünk meg csodálni a Csodát!"

Az ilyen mondat magas Szellemi rangról tanúskodik.

Ez a megismerhetetlen titokkal szembeni egyetlen hitelesmagatartás.

A szüntelen csodálkozás.

Úgy hívják: áhítat.

Ez a szeretetnek, a hitnek, az odatartozásnak, az alázatnak és azámulatnak a szava.

A földi világban mindenki "lefelé" - a szellemvilágban, főként amagasabb szférákban mindenki "fölfelé" néz.

A nagy lélek nem szűnik meg csodálni a csodát. Sok mindent tud,de a végső titkot nem akarja lehúzni magához, mert azlehetetlenség. A varázsvilág sok titka föltárul előtte, de maga aVarázsló soha.

Ez a titok ugyanis szent.

Lángok égnek körülötte, vagy ahogy a Biblia mondja: kerubokőrzik.

Az okos és a bölcs ember között a döntő különbség ott van, hogyaz okos emberből hiányzik az alázat.

A bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember a csodálat állapotábakerül.

Elámul, gyönyörködik, tátva marad a szája - és sír.

A megrendüléstől és gyönyörűségtől.

"Egyet tudok: hogy semmit sem tudok" - mondja Szókratész.

"A zen szellemisége - mondta Suzuki mester - a kezdők szelleme."

"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be amennyek országába" - mondta Jézus, aki szüntelenül "fölfelé"nézett.

De még az egyoldalúan megbírált atomtudósok legnagyobbika, AlbertEinstein is azt mondta, hogy: "Minél inkább növekszik amegismert, annál inkább tágul a nem ismert tartomány."

Vagyis ha egy titkot megfejtett, maga a megfejtés azonnal száz újtitkot szült. Egy kérdőjelet kipipált ugyan, de helyette számosúj kérdőjel bukkant elő. S ezért a valódi tudós a megtudhatatlantitok előtt mindig áhítatosan megtorpan, s csodálja a Csodát.

De ha számodra már túl elkoptatott s agyonhazudott szó az"áhítat", ajánlom a huszadik század egyik legnagyobb szellemének,a lelkész, filozófus, orgonaművész és orvos Albert Schweitzerneka kifejezését, aki az emberiség veszedelmes zuhanását és avallások kiüresedését látva Afrikában telepedett le, ott is élt,távol a világ hírétől, egy maga által barkácsolt őserdeikórházban, és minden erejét a nyomorúságban élő beteg feketékgyógyítására szentelte.

Az "áhítat" szó helyett ő azt mondta: "az élet tisztelete".

"A világ jövője - írta valahol - nem attól függ, hogy mennyireértjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet... A racionálisgondolkodás bukásra van ítélve. Az élet tisztelete ellenbenelvezet bennünket ahhoz a szellemi kapcsolathoz, amely függetlena világmindenség megértésétől... Minden mélységbe hatológondolkodás erkölcsi miszticizmusba torkollik. A racionális azirracionálissal folytatódik. Az élet tisztelete olyan erkölcsimiszticizmus, amely nem a világ megismerésén, hanem önmagánalapul, erőit lényünk szellemi természetéből meríti."

Ahogy a költő mondja:

"Vagyok, mint minden ember: fenség,Észak-fok, titok, idegenség,Lidérces, messze fény,Lidérces, messze fény."

Ezt a titkot, ezt a lidérces fényt pillantotta meg Schweitzerönmagában, s azoknak a leprás, néger betegeinek a szemében,akiket gyógyított.

Az Istent látta bennük.

Mint orvos, a racionális tudomány eszközeivel gyógyított, deamiért Afrikába költözött, s amiért életét a forró nyomorbanélte, annak irracionális, pontosabban szólva misztikus oka volt.

"Minden mély világnézet misztikus - mondotta -, mert aVégtelennel való szellemi kapcsolathoz vezeti az embert. Az élettisztelete: erkölcsi misztika. És ha a racionális gondolkodáselmélyül, szükségszerűen erVezet a misztika irracionalizmusához,mivel az Élettel s a világmindenséggel, e két irracionálisfogalommal van dolga."

Ezek mélységesen igaz, de sajnos múlt századi szavak.

Ma már tudjuk, hogy a racionalizmus nem lett misztikus, hanemhelyette megőrült. Önmaga rácsába kapaszkodva, vakon, konokul ésrögeszmésen őrzi az "Ész Mindenható Hatalmát", most már azon azáron is, hogy a földi életet, amelyet aláaknázott ésmegmérgezett, el is pusztítja végül.

Az ész, ha elszabadul a szellem uralmától, közveszélyes lesz.

Az eszme és rögeszme között az a különbség, hogy az eszmetiszteli és óvja az életet, a rögeszme nem.

Nem is érdekli.

Aki eszmét követ, tudja, hogy szolgál - aki rögeszmét, azbirtokolni és uralkodni akar, mégpedig anélkül, hogy eztbeismerné -, éppen azért, mert rögeszmés.

Az ember mint a Természet megismerője: eszmét követ.

Az ember mint a Természet ura: rögeszmét.

Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül,s aki magát csak felszínesen is ismeri, tudja, hogy van benne egyönző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem abirtoklás és a hatalom, nem a "természet leigázása", hanem azemberség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkülmindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor nekellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy ahalált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, aszeretetet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot, a lentit,vagy a föntit, sőt, ma már, amikor a rögeszme eluralta azemberiséget, a kérdés még sarkosabban így hangzik: "Kit szolgálokmagamban, az embert, vagy a gazembert?"

Nincsen ma olyan szülő a világon, akinek ne ez a kérdés lenne alegégetőbb problémája, hiszen látja: ha nem nevel gyermekébőlgazembert, eltapossák. A közéletben a gazemberség létfeltétellévált - a becsületes, a tiszta, a jó, az alázattal teli őszinte ésszerény emberre azt mondják, hogy életképtelen, vagy méggyakrabban, hogy hülye.

Magam is sokszor szembesültem ezzel a kérdéssel, s odáigjutottam, hogy bár vigyázni kell arra, hogy ne zuhanjunk le azáltalános erkölcstelenség pocsolyájába, de azért a gazemberséglélektanával nagyon is tisztában kell lennünk!

Már az isteni Krisna is megtanította csalni a hűséges Ardzsunát -azt mondta, a Kali-juga veszedelmes őserdejébe nem küldheti betanítványát naivul és tapasztalatlanul.

(És nem mondta Jézus is: "Legyetek ravaszok, mint a kígyók ésszelídek, mint a galambok."?)

Itt van nagy szerepe a megkülönböztető értelemnek.

Mindent ismernem kell, ami megismerhető - de tudnom kell, kinek,adom oda magam.

Az angyal tudja az ördög titkait - de nem adja magát oda neki.

Az emberlét nagy kérdése ugyanis nem az, hogy "ki vagyok én?",hanem hogy "minek adom magam oda"?

Lehetek zseni, a világ legnagyobb tudósa - mégis az egész földiéletet tönkretehetem, ha a hatalmi ösztönt vagy éppenséggel apénzvilág mohó és elvakult érdekeit szolgálom.

Ma már ez sem kérdés. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy afelszólításra: "Pénzt, vagy életet!" a világpolitika, az uralkodószellemi elit és az életünket irányító ún. "racionális" erőkkórusban kiáltják: "Életet!... Vedd el az életemet, csak apénzemet hagyd meg!"

Nem nehéz megjósolni, hogy az a karmikus - tehát megismerő -sorshelyzet, ami előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, s átkell élnünk, az a pénz és a gazdaság összeomlása lesz. Ahogy azigen mélyen gondolkodó s a helyzetet belülről ismerő bankárbarátom mondta: "kipukkad a lufi".

Addig az embert egyetlen dolog minősíti: kit szolgál?

Az életet - vagy azt, aki fizet?

A nagy tanítások ezért is voltak valaha titkosak.

A titkok őrzői, a mesterek megvizsgálták először a tanítványokszívét.

Megnézték, nem azt, hogy mennyit tudnak, hanem hogy kitszolgálnak.

Nem azt, hogy mennyire "fejlettek", "okosak", "műveltek" - hanemhogy kit óhajtanak szolgálni.

Művelt rabbik és írástudók, akik egész életüket a Szentíráskutatására szánták, nem lehettek Jézus tanítványai.

Ő inkább kiment a tó partjára, odaintett magához egy egyszerűhalászt, s azt mondta neki: "Ezentúl emberekre fogsz halászni."

Az utcáról szedte össze tanítványait, akik messze a korműveltségi színvonala alatt jártak. Egyszerű, tudatlan emberekvoltak.

Nem "hivatalosak" voltak, hanem "választottak".

De sok titkot még előttük sem tárt föl.

Azt mondta: "Mondhatnék többet is, de nem tudnátok elhordoznimég."

Ez nem azt jelenti, hogy nem értették volna. Mert akkor aztmondta volna: úgyse értenétek meg.

De Ő azt mondta, hogy nem tudnátok hordozni.

A tudásnak ugyanis súlya van!

Ezt hívjuk "az erkölcsi felelősség" súlyának.

Akiben az odaadásnak, áhítatnak, szeretetnek, alázatnak, az élettiszteletének, vagy nevezzük bárhogy, szóval annak akifejezhetetlen ősélménynek, amit sokan istenfélelemnek vagyistenszeretetnek hívnak, az ereje nem erősebb, mint a halál, arranagy titkokat nem szabad rábízni, mert a tudás súlya alattösszeroskad, és magával rántja az egész világot.

Mondják, ez okozta valaha Atlantisz bukását.

S a mai világ is ezért van életveszélyben.

6.

Az "élet tisztelete" kifejezés nyilván onnan juthatott AlbertSchweitzer eszébe, hogy mint orvos, megpillantotta nemcsak abetegei vérében, köpetében és vizeletében megbúvó baktériumokat,hanem szemük bogarában az élet fényét is... egyszóval az Istent.

Vagyis a Titkot.

Ez a Titok ott lappang minden jó versben, minden mély odaadásbólszületett dalban, minden virágban, fűben, levélben, sejtben,molekulában, atomban vagy éppenséggel a határtalan Univerzumban.

Soha megismerni nem lehet, mert a megismeréshez az kell, hogy azember azzá váljon, amit meg akar ismerni.

Úgy, ahogy a gyönyörű arab mesében a pillangó, akit annyiravonzott a lobogó tűz titka, oly szomjasan és ellenállhatatlanulvágyódott, hogy megismerje, hogy végül belerepült a lángjába, ésekkor... úgy is mondhatnánk: elégett... de úgy is, hogy eggyévált vele - ő maga lett a Láng.

Aki Isten titkát akarja ismerni, annak Istenné kell válnia.

S akkor föltárul a Titok, a mindentudás Titka, csak éppen ő, akielőtt föltárul, nem lesz többé, mert eggyé válik az egésszel.

Ezt a történetet akkor szokták a dervisek mesélni, hatanítványaik a legnagyobb misztériumról, a szeretet titkárólfaggatják őket.

Rossz valóság

1.

Nagyanyám negyven esztendővel élte túl derűs és mélyen vallásosnagyapámat, aki még valamikor a második világháború előtti, demár a hitleri "békeidőben" hunyt el, viszonylag fiatalon, sokáigviselt gyötrelmes rákbetegségben.

Dalolva halt meg.

Amikor homályos szemmel visszanézett, félig-meddig már a túlsópartról, az agónia utolsó stációjában, amikor a lélek már csak asaját elszakadásával birkózik, észrevette nagyanyám arcán arémült kétségbeesést. Mutatóujjának alig észrevehető mozdulatávalközel csalta magához, közel a szájához, hogy értse a szavait,majd négy ujját nagy nehezen a homlokához emelve szalutált neki,s azt dalolta:

"Agyő, agyő, kis gárdahadnagyom, agyő!..."

Utána már nem tért eszméletre - így ezek maradtak utolsó szavai.

Ez egy ősrégi operett híres dala volt, amelyet együtt láttakvalaha, még az első világháború előtt.

Amikor Nagyapa haldoklott, már nem ez volt a sláger, hanem a Ladybegood és a Csak egy nap a világ... ismerte ezeket is, de ő ahalálához egy régi nótát választott, fiatalságuk emlékét, amikorszerelmesek voltak, s nem volt még öt gyerekük. Életük nagypillanata volt valaha, amikor a pozsonyi színház páholyábanösszeért a térdük, s Nagyapa észrevette, hogy Mamuska szeme afájdalmas búcsújelenet hatására megtelik könnyel; térdével meg-megbökdöste duci combjait, s azt suttogta a fülébe:

- Ne sírj! Ez csak mese!... Szerették egymást.

Negyven év egyedül biztos nem lehetett könnyű, de amikor eljött apillanat, és nagyanyám is menni készült, tréfásan, de azérttudom, hogy valahol mégis komolyan azt kérdezte tőlem:

- Te, Péter! Hogyan fogok én beszélgetni odaát apukával? Hogyanfogom elmagyarázni neki, mi az, hogy Rákosi, Gerő, kommunizmus,május elseje, csengőfrász, Rajk-per? Hogyan meséljem el, mi az atelevízió, az agitáció, a téesz, a "láncos kutya"? Ki az aVitray, a Puskás Öcsi, a Rátonyi, a Papp Laci? Mi az a rock androll és az atombomba?... Hogy báró Gilányi a Felvidék ura hogyanhalt éhen egy disznóólban? Hogy a hentesüzletünkből pártirodalett? Hogyan magyarázzam el neki, hogy amióta elment, azóta ittnincs Hitler, de Isten sincs, csak Marx, Engels és Lenin, hogysegédünk, a Hoffer Miska, aki egy szerény és rendes fiú volt,párttikár lett, nem náci, hanem kommunista, mert közben háborúvolt, és a kommunisták nyertek... És hogy a Miska nagyhatalmúmufti lett, aki a köszönésemet sem fogadja?... Hogy fogjamegérteni apuka, hogy "államosították" az üzletünket, segyáltalán mindazt, ami negyven év alatt történt velem, hogy

fogom neki elmagyarázni?

A kérdés nem alaptalan.

Sőt én már igyekeztem kiválogatni nagymama kérdéseiből azokat aneveket, amelyek ma is mondanak még valamit, de ha történetesenfiatal vagy, ezek sem jelentenek már neked semmit - aki nem éltemeg, annak a "szocializmus" egy mulatságos rémtörténet,érthetetlen rögeszmék múzeuma, ahogy számomra is az a frakkos,bajuszkötős, díszmagyaros Ferenc József-i béke-idő, Doberdo,Szarajevó és a trónörökös. Az első világháború olyan, mint egyösszekarcolt vidám némafilm, mindenki villámgyorsan szaladgálbenne, ágyúzik, lövöldöz, hordágyon hever, mulatságos egymotorosrepülőkön ül, bőrsapkában integet, s persze sörözik, és éppolyanavítt nótákat dalol, mint a haldokló nagyapám.

Mamuska ha meghallotta, hogy "agyő, agyő", elsírta magát - nekempedig úgy kellett kikeresnem a Széchenyi Könyvtárból a dalkottáját; őszintén szólva ma sem tudom, miféle "gárda" az,amelynek a hadnagyáról itt szó volt.

Amin nagyanyám zokogott - én röhögtem.

"Színház az egész világ" - mondja Shakespeare, s ez nagyon igaz,bár a világot ma már inkább a filmhez hasonlítanám.

Megállíthatatlanul folyik a "vetítés", de mi csak néhány kockájátjátsszuk el annak a monstre világfilmnek, amelyet úgy hívunk,hogy történelem. Nemigen tudjuk, mi volt előttünk, s akik utánukjönnek, nem értik már, hogy mi történt valaha velünk - fogalmuksincs, mi volt annak a néhány filmkockának a valósága, amelyetcsakis mi éltünk át.

A sztori bizonyára folyamatos, de közben változik a divat,változik a jelmez, a szokás, a korszellem, a mánia, változik az avalamikor örökké tartónak vélt Valóság, amelyről utólag kiderül,hogy se nem örökké tartó, se nem valóság, csak mi éreztük annak.

Jól értsd meg, nem a sztorira nem emlékszünk, hanem arra, hogymilyen lehetett abban a világban élni!

Kockáról kockára pereg a történet, s mivel mi csak néhánykockáját éljük, fogalmunk sincs, hogy miről szól az egész.

Az egész mesét bizonyára csak az értené meg, aki végignézné a sokezer éves előadást, vagy talán ő sem, csak az Isten.

Kollektív káprázatban élünk - vagy ahogy durvábban, depontosabban szoktam mondani: "közhülyítésben" és"közhülyeségben".

A kettő szorosan összefügg.

Mert, ugyan szakadatlanul folyik egy-egy korszellem aktuális"közhülyítése": vagyis a mindenkori hatalmi apparátusa el akarjahitetni, hogy ő az abszolút valóság egyedüli letéteményese - de asaját hülyeségünket, amellyel átadjuk magunkat ennek csalásnak,nem szabad áldozatnak minősíteni. Lélektani alapigazság, hogy ahipnotizált éppolyan felelős, mint a hipnotizőr - a kettőkölcsönhatásban működik, és egymást feltételezi. Ezt az igazságotakkor a legnehezebb megemészteni, ha olyan "brutális helyzetről"van szó, mint mondjuk a fasizmus vagy a kommunizmus, amely aztkéri az egyszerű embertől, hogy lépjen be a pártba és legyentömeggyilkos, mert az a kor pozitív igénye.

Van egy példaértékű dokumentumfilm. Érdemes lenne mindenkinekmegnézni, mert többet árul el az egyéni és közös felelősségről,mint számtalan tudományos értekezés.

Anschluss. Hitler megérkezik Bécsbe. Autó viszi az utcákon s atereken összegyűlt irdatlan tömegben, integet, hogy "Heil!", s azemberek lelkesen visszaintenek neki.

Majd megjelenik odafönt egy hatalmas erkélyen, a mikrofonokelőtt.

És vár. Sokáig vár. Nagyon sokáig vár. Föl- és alá járkál ahosszú erkélyen, s odalent egyre hangosabban és egyre lelkesebbenüvölt a tömeg.

Aki ismeri a médiumitás lélektanát, tudja, hogy Hitler mire vár.

Arra, hogy az emberek tudatalattijában lapuló indulatok,szenvedélyek és vágyak összesűrűsödjenek, s mintegy megkérjék a"vezért", hogy szabadítsa meg őket az elviselhetetlenfeszültségtől.

Hitler arra vár, hogy a tömeglélek erejét magába szívja - azemberek kérik őt, hogy legyen eszközük valamihez.

Hitler önmagában gyenge. Olyan, amilyennek kinéz: egy senki.

Csakis az összegeződött erők tehetik őt naggyá.

Erre vár. Ezt érzi meg. És amikor az érzelmek és indulatokcsúcspontra érnek, Hitler megszólal.

Halkan.

Ez is a magas fokú médiumi képességéhez tartozik.

Nem üvölt azonnal.

A kezdeti halkság nem hatásvadászat, hanem lélektani tudás: aztüzeni vissza a tömegnek: "no, jó, ha ennyire akarjátok, nembánom, én megteszem". Van benne némi vonakodás, mint aki arravár, hogy kérleljék még egy kicsit. Kérleljék, s akkor ő rááll.Mert azért ő is úgy gondolja, mint mindenki, s amikor végreelüvölti magát, azon az éles fejhangon, ahogy az emberek lelkemélyén már régóta üvölt az a fenevad, amelynek "hatalom" a neve,s amelyet nem ismernek magukban, akkor mindenkiben fölszabadul agátlás, és együtt ordítanak vele.

Grandiózus kölcsönfolyamat ez, s korántsem arról szól, hogy egyrossz ember elrontja a sok jó embert.

Az emberek zöme belevész a kollektív káprázatba - de nemártatlanul.

A jelen iszonyú nyomása alá kerül, és nem lát fölfelé, nem látjaaz égboltot és a csillagokat, életét nem a már sokféle"valóságot" látott örök Napjához igazítja, hanem belezuhan azidelenti iszapba, anélkül hogy fölpillantana a magasba.

Itt két tudatállapotról van szó.

Az egyik az ideítélt ember kényszerképzete, amely azt sugallja:"Egyszer élsz! Ez a valóság, ami körülvesz. Ami most van!"

Ezt hívja Hamvas "történeti szenvedélynek".

A másik egy valódi létre való emlékezet, amely mindenkiben, hamáshol nem, lelkének mélyén él, s amitől folyamatosan azt érzi,hogy amit éppen él, az méltatlan hozzá.

Ha valaki nagyon belevész is a múlandóságba, egy-egy villanásnyiideig mégis érzi az éppen aktuális valóságáról - vagyis a saját"filmkockájáról" - hogy az egy "rossz valóság", sötét,boldogtalan és elvetemült.

A "rossz valóság" - mint oly sok pontos kifejezés - Hamvas

Bélától való.

Ez rejlik benne: ez a hiány, ez a titkos mérce, amely még ateljesen anyagba zuhant emberben is ott feszül, mint valamiféleelviselhetetlen légszomj, és azt üzeni, hogy amit él, azfojtogató.

Valahol kell hogy legyen levegő, ha szomjazom rá!

A "rossz valóság" azt üzeni: Van jó valóság is! Kell hogy legyen,ha ez a valóság, amit élek, fullasztó, elviselhetetlen és pocsék!

Ezt ma minden ember tudja.

2.

Sok valóság van.

Régi újságokat, filmeket, történelmi könyveket nézegetve vagy amúzeumokat járva ez egészen nyilvánvaló. Ilyenkor azt érezzük,hogy régi álmokat idézünk, régvolt hiedelmeket, túlhaladottdivatokat, jelmezbálokat, amelyben az emberek mást gondoltak,mást éreztek, másért éltek s másért haltak, mint mi... És mostjön a nagy, az óriás öncsalás!... Mint mi, akikvégrefölébredtünk, és a sokféle káprázat után eljutottunk a VégsőValósághoz, ami éppen most van!

Senkiben nem merül föl, hogy amit él, az éppolyan álom, mint azelődeié - mert alszik.

Ha figyelmesen elolvasod, erről szól Az ember tragédiája.

Ádám a mű elején elalszik, korról korra álmodja magát, és perszesohasem tudja, hogy a történelme álom csupán, azt hiszi, hogy"valóság", mindaddig, míg az újabb és újabb rögeszmék szültelázálom olyan elviselhetetlenül gyötrelmessé válik, hogy fölriadbelőle.

Madách Imre történelemszemlélete azért hiteles, mert nem egyiklázálomból magyarázza a másikat, nem az idő vízszintes sodrából,hanem felülről, az ébren lévő szellem szemszögéből.

Ádám nem tudja, hogy alszik.

Én sem tudom, te sem, senki sem tudja.

Azt hisszük, az van, amit éppen élünk, mert közösen álmodjuk.

Te is látod, én is látom, te is hiszed, én is hiszem, te is ebbenélsz, én is - akkor ez van!

S csak elkésve derül ki, hogy egymás álmaiban jártunk - az öregekazért nem értik a fiatalokat, s fordítva, mert egészen másálmokat tartanak valónak.

Valaha az utazás azért volt nagy kaland, mert az ember más álombakeveredett. Ha elutaztál - mondjuk Thaiföldre -, más világbacsöppentél. Egy rizsültetvényen dolgozó buddhista parasztlelkivilága oly mértékben különbözött a tiédtől, hogy hamegpróbáltad beleélni magad az ő lelkületébe, olyan érzésedtámadt, mintha egy másik bolygóra keveredtél volna.

S ha ez a parasztocska, mondjuk, rendszeresen meditált, mástudatállapotokat is átélt, s így folyamatos kapcsolatban volt atermészetfeletti világgal, ez a gyanakvó érzésed még döbbentebbvolna: olyan idegen világba lépnél, ahol valóságosak az istenekés a szellemek, szólnak hozzád, és befolyást gyakorolnak azéletedre. Esőt kérhetnél tőlük, gyógyulást, és beszélhetnél régenmeghalt apáddal.

A parasztocska "valóságát" szánalmas őrületnek tartanád - ahogy őis a tiédet, amelyben vakon botorkálsz. A parasztocska úgy látnatéged, hogy el vagy tévedve, múló káprázatokról azt hiszed, hogyazok tényleg vannak, miközben nem látod az isteneket és őseidszellemeit, mert vak vagy.

S mivel nem látod, azt hiszed, hogy nincsenek.

Te őt "felvilágosulatlannak" tartanád - ő téged sötétnek.

Te őt "maradinak" - ő téged tudatlannak.

Vagy barbárnak.

A kínai Nagy Falat a hozzánk hasonló primitív barbárok ellenemelték, akik nem látták már az őseik szellemét. Azt mondták:ezekkel a nyugatiakkal nagyon kell vigyázni, mert akik nem látjáka szellemeket és nem hallják az isteneket, mindenféle aljasságraképesek, mert semmi sincs, ami visszatartaná őket!

Nemcsak egy-egy népnek vagy történelmi kornak, de minden egyesembernek van egy "valósága".

S amíg nem vagy képes saját valóságodat ideiglenesen föladvabelépni a másik valóságába, megérteni sem tudod őt.

Még a saját gyerekedet sem ismered, ha nem éled át - akárpillanatokra is - az ő valóságát.

Ezért csodálatos az irodalom és a színház: megtanít másvilágokban járni és idegen lélektájakon kirándulni. Átéltetiveled, hogy "mi jár más fejében", hogyan működik egy másik lélekuniverzuma - vagyis, hogy mi az ő "valósága".

Az én fejemben például most az jár, hogy fölidézzem benned azokataz isteni pillanatokat, amikor egy-egy rögeszme egyszerre csakmegpuhul és átlátszó lesz, amikor rájövünk arra, hogy sok világvan, sokféle valóság, és mindegyikbe bele lehet lépni, és ami mégjobb: ki is lehet lépni belőlük.

A legcsodálatosabb s néha legnyomasztóbb utazás: emberfejekbenutazni.

Amikor meg akarok ismerni egy másik embert, az első lépés az ajáték, hogy "mi lenne, ha én lennék ő".

Ez azonban még kevés - mert ilyenkor viszem magamat; mindenrögeszmémmel együtt beleköltözök az ő rögeszméi közé, smegpróbálok helyette a "saját fejemmel" gondolkodni.

Ezt nevezik empátiának.

Ő azonban egy másik valóságban él, neki másik feje van, hiábaképzelem magamat az ő helyébe, saját létmegoldási tippjeimet nemtudom hasznosíttatni vele, mert az ő valósága egészen másképpműködik, mint az enyém.

Itt jön tehát a következő - és nem veszélytelen stáció -, amikoridőlegesen föladom a saját valóságomat, és átélem az övét...átélem, hogy én vagyok ő.

Ezt nevezik a szeretet pillanatának.

Ez a pillanat az önfeladással kezdődik. Ahhoz, hogy ő legyek,magamat átmenetileg el kell felejtenem, különben nem engedmagába. Ha nincs "énem", olyanná válók, mint egy szellem, észresem veszi, ha belebújok. De ha az "énemmel" hatolok belé, azt úgyéli meg, mint erőszakot, és az is, mert el akarom foglalni őt, ésez ellen tiltakozni fog. Csak a személytelen átélésnek adjuk átmagunkat, mert csakis abban működik a veszélytelen és önzetlen

jóakarat. Megközelíteni egy másik lelket csak éntelenül lehet.

Ilyenkor mintha átülnénk egy másik lélek idegen és más típusú"harckocsijába", és fölfedezzük, hogy máshol vannak a műszerek,mint a mienkben, nem működik a kormány, vagy működik, de nagyonbalra húz, fojtogató a levegő, s hiába tűnik kívülrőlfenyegetőnek, nincs töltény a tárában. Azért nem lőtt szegény,még akkor sem, ha bajba került, mert nincs neki mivel.

A mi lelkünk egészen más - de neki ebben kell ülni egy életen át,s minden stratégiai feladatot csakis ezekkel az adott eszközökkelképes megoldani.

Minden életet csakis a saját "valóságán" belül lehet megoldani.

Ezért mondja tanítómesterem, hogy a keleti tanok az élet"káprázat" jellegéről igazak ugyan, csakhogy ezek a káprázatokszámunkra véres valóságok, s lelkünk éppen azáltal gazdagodik,fejlődik és tisztul, ha ezekkel a magunk köré álmodottvalóságokkal megütközünk. Fölébredni, mint Ádám, csakis úgytudunk, ha álmainkat végigéljük, végigszenvedjük és felismerjük,hogy végeredményben az összes lázálom nem egyéb, mint sajátsötétségünk egy-egy létvariációja, amelyből föl kell ébrednünk, smint a sárkány hét fejét, külön-külön kell legyőznünk.

Mivel manapság az emberiség ott tart, ahol Ádám a Tragédia végén,vagyis közel jár a nagy katarzissal járó fölriadáshoz, érdemesegy kicsit beszélni a jelenlegi történelemről és a politikáról.

3.

Ha visszanézel, látod, hogy a különféle történelmi korokatvalójában nem világnézetek vagy ideológiák mozgatták, hanem közöstudatalatti szenvedélyek.

Az ideológiák mindig ennek a ténynek az elfedésére szolgáltak.

így, a kereszténység hosszú évszázadai alatt az emberek nemszerették egymást, nem bocsátottak meg ellenségeiknek, pedigKrisztus követésének csakis ezek lettek volna a jelei. Szeretethelyett engesztelhetetlen gyűlöletben éltünk. Vagyis nem voltkereszténység. A francia forradalomban nem született szabadság,egyenlőség és testvériség, hanem mindezeknek az ellentéte:rabság, mérhetetlen egyenlőtlenség és elidegenedés. Afelvilágosodásból elsötétedés lett. A kommunizmusban nemegyesültek a világ proletárjai, s ezentúl semmit sem váltottak be

mindazokból az elvekből, amelyeket szentkönyveik, a marxizmus-leninizmus bibliái tanítottak, s amelyet minden ember fejébenaponta belevertek.

Valójában mindig az ellenkezője történt, mint amiről apolitikusok vagy az egyházi teológusok beszéltek, és hatörténelmi könyveket olvasol, látod, hogy mindig valami egészenmás lett, mint amiről szó volt.

Ahogy manapság szó sincs demokráciáról, s a történelmet nem a"népuralom", hanem multinacionális gazdasági érdekek irányítják,könyörtelen és embertelen mániával. A jóléti államokrabszolgatartók, éhező gyermekekkel dolgoztatnak, azon felülhazudnak, s az emberek milliárdjai mérhetetlen nyomorban srabságban élnek. A világban sohasem tapasztalt igazságtalanság ésnyomor uralkodik.

Minden elmélet - ezt is Hamvastól tudjuk - "fedőelmélet".

S amit leplez, amit belakkoz, az minden esetben sötét szenvedély,a kollektív tudattalannak valamiféle kiéletlen és veszélyessóvárgása, amely sorssá válik, mégpedig közös sorssá - hogy azember lássa és megélje mindazt, ami lappangott benne.

Ezért lesz botránnyá és rondasággá mindig az eszmék alólfelbukkanó "rossz" valóság.

Egyéni életünk is így működik.

Azzal a feladattal vagyunk az életbe küldve, hogy lényünkvalamiféle "sötét" részét világossá tegyük, hogy elrejtettszenvedélyeink következményeit megéljük, hogy feloldjuk lelkünk"problematikus" gócait.

A sorsfeladat minden esetben tisztába tétel.

Egy-egy uralkodó szenvedély megtisztítása.

Más szóhasználattal a szenvedélyt "bűnnek" is lehetne nevezni,vagy még inkább "véteknek".

Mindkét kifejezés érvényes.

Én nem szeretem, éppen azért, mert a rájuk sült klerikálisfedőelméletektől már nem érezzük ezeknek a szavaknak az igaziértelmét.

A szenvedély jó szó. Buddha is ezt használta: tanha. A szenvedélyszomjúsága.

Jézus ugyanerre mondta, hogy "gonosz".

Ez az, ami bennünk van, és amitől meg kell szabadulnunk.

Minden egyéni és közösségi életet, minden történelmi "izmust", dehozzátehetném, hogy minden nívós színpadi drámát is egy-egy ilyenuralkodó szenvedély mozgat, amely az embert tragédiába sodorja,amelynek végén, ha megéli katarzisát, megtisztulhat. A hőst vakonűzi egy szenvedély, meggyőzhetetlenül, elvakultan éslebeszélhetetlenül sodródik, míg a végén belerohan egymegnyerhetetlen csatába; itt összetörik, tébolya romokká hullik,vérével és könnyeivel oldja ezeket a romokat, míg végülkeménységük lágyul, cseppfolyóssá válnak, mint az olvadó jégszilánkjai, míg végleg eltűnnek... elfolynak... elpárolognak. ..és ekkor az ember látni kezd végre... felébred.

A történelmet kollektív szenvedély irányítja.

Kollektív itt azt jelenti, hogy mindenkiben benne van, úrban ésszolgában, elnyomóban s elnyomottban, gazdagban és szegénybenegyaránt.

Ahogy a kártyásokat is - függetlenül attól, hogy ki a nyertes ésa vesztő - közös szenvedély mozgatja, a történelmi korokjátszmáit is közös szenvedély mozgatja.

Aki lent van, éppúgy a szenvedélyben él, mint aki fenn van, s ezrendszerint akkor válik nyilvánvalóvá, ha egy-egy elnyomotttársadalmi réteg uralomra kerül: láttuk, mit művelt a francia"polgár", az orosz "proletár", a német "felsőbbrendű faj" vagyéppenséggel a gazdag brit "gentleman", amikor hatalomhoz jutott.

A "jó lapjárás" az a pillanat, amikor a szenvedély megmutatjaigazi arcát. Amikor hatalomba kerül: gyarmatosít, erőszakkaltérít, tisztogat, tömeggyilkol vagy éppenséggel rabol. Így néz ki- s nem úgy, ahogy hirdeti magát.

Az a sokféle történelmi "valóság", amelyet az emberiség megélt, saz a "rossz valóság", amelyet éppen élünk, mind ilyen hatalmasősszenvedélyeknek a megnyilvánulása. Szó sincs "világnézetekről"- a tudattalan szenvedély szüli a "valóságokat. (Én rövid életemsorán hat teljesen különböző valóságot éltem meg, de már látomsajnos a hetediket is.)

Nem illik beszélni róla, de mindenki tudja, hogy így van.

Ezek az ősszenvedélyeink közösek.

Erről sem illik beszélni: lefedi egy intellektuális máz.

Nagyon-nagyon kevesen mondhatják azt, hogy nem részesei akollektív botránynak, mert ez azt jelentené, hogy ők mármegtisztult bodhiszattvák, akiknek sorsfeladata csupán annyi,hogy fényt hozzanak a sötétségbe.

Aki itt van, azért van itt, mert benne is ott lappang az, amitodakint botránynak lát, csak éppen önmagában nem veszi észre - arossz valóságot mindenkinek meg kell élni.

Már egy inkarnáció kiválasztásánál is alapvető szempont, éssorsfeladatunk döntő része, hogy: ebben a korban és ebben a"valóságban" válthatod meg magadat a sötétség hatalmából - mertez a sötétség benned is ott él!

Nagyobb hibát nem követhetünk el, minthogy ahelyett, hogymegvizsgálnánk lelkünket, vajon mennyire munkál bennünk akülvilág látható őrülete, inkább az ártatlan áldozatok közésoroljuk magunkat.

Alapvető spirituális igazság, hogy az embert nemcsak akörülményei formálják, s teszik azzá, amivé lesz - hanem a máreleve benne munkáló hajlam hozza ide a földi világba, mert ebbena korban, ebben a "valóságban" találja meg azt a közösségiállapotot, amelyben hajlamát sorssá érlelheti, s így megütközhetvele. Ez akkor is így van, ha vesztesként éli az életét.Közösségi karmának nevezik ezt.

Semmit sem lehet a világra kenni.

A világ kísért - de a gonosz bennünk van.

Meg kell szabadulni tőle.

4.

Jelenlegi világunkat a "jólétszenvedély" mozgatja.

Nemcsak azt az embert, aki a világ vagyonát zsebre teszi, hanemazt is, aki kétségbeesetten menekül a szegénységtől vagy éppen azéhhalál elől.

Az egyetlen működő szó: a gazdagság.

Vagy ahogy mondják: a gazdasági érdek.

Mögötte az a rögeszme áll, hogy ez mindennek az alapja. Régen is,most is, és a jövőben is ez az emberi élet fundamentuma. Mindenkimindig a pénzről beszél, s úgy vélik, ez mindig így volt s örökkéígy is lesz. Az, hogy háborúzunk, és halomra gyilkoljuk azembereket, nem baj, csak akkor szisszenünk föl, ha kiszámolják,hogy egy háború mennyibe kerül, egy város szétrombolása ésfelépítése, százezer ember elpusztítása, betegellátása,vízhiányának előidézése vagy megszüntetése mennyibe kerül. Abetegeket azért érdemes meggyógyítani, mert sokba kerül amunkaerő. A halottak nem termelnek. És nem vesznek gyógyszertsem. Ezért ölni néha ráfizetés. A szavak, hogy "milliárd" és"billió" úgy röpködnek a levegőben, mint valaha a szent igék;pontosan tudjuk, mennyibe került a bomba, amely agyoncsapottösszesen háromezer-kettőszáz darab embert, közöttükszázharminckét gyermeket, akiknek - ha élve marad közülük a húszszázaléka - mennyibe fog kerülni a kórházi ellátása.

Mindig, mindenhol csakis a pénzről van szó.

A politikus a pénzről beszél, a pap a birtokjogról s az államitámogatások összegéről; a fizetés, a megélhetés, a mibe kerül, amennyit kap, a mennyije van s mennyit lopott központi kérdés.

Egy műalkotás, ha nem hoz a konyhára, értéktelen.

Értéke annak van, amit sokan vesznek.

Jelenleg még több Bibliát adnak el, mint pornófilmet, s ez némiértéket ad a Bibliának - egyelőre még érdemes pénzt fektetnibele.

Ha mai "valóságunkban" hinne valaki Istenben, az első kérdése azlenne, hogy kb. mennyibe került neki a világ teremtése. És hogymennyit vesztene, ha tönkremenne az egész.

A lényeg nem a profit, hanem az extraprofit, vagyis az a rákbetegmánia, hogy pénz csak az, ami szaporodik, növekszik, dúsul.Jóllakás nincs, még akkor sem, ha valakinek már a fülén, száján,orrán jön ki: ami nem nő, az csökken, s a csökkenés maga a halál.

Itt persze vannak rendkívül okos és szemüveges elemzések,gazdasági tervek, kimutatások, veszélyek és hárítások, az

emberek, akiknek cipőre is alig telik a tőke által irányítottmédiákban érthetetlen elemzéseket kapnak a világgazdaság holbiztató, hol fenyegető állásáról, a mohó zabálás és az éhhalálközötti kötéltáncról.

Éhező, nyomorgó tömegek hallgatják a milliárdos, billiárdos ésmultibilliárdos költségvetési vitákat, s bár nem értik, detudják, hogy most a sorsukról van szó.

A jólét szenvedélye mindent irányít, gátol, elnyel és letarol.

És igazol.

Igazolja például azt, hogy a Tízparancsolat egyetlen törvényétsem tartjuk be; nem is lehet, mert akkor nem tudnánk pénzhezjutni. Ahhoz sajnos lopni, ölni, paráználkodni, aranyborjútimádni kell, s Istent nem lehet szeretni, mert már van nagyobb sigazibb szerelmünk: a pénz.

Istent csak akkor "szeretjük", ha abból van valami hasznunk.

Az a politikus, aki nem a jólétszenvedély szolgája, két napnáltovább nem maradhat a helyén. Akár jobb-, akár baloldali, akárdemokrata, akár republikánus.

A jólétszenvedély tébolyában élni nehéz, de eligazodni bennekönnyű.

Minden morálja, eszméje, hite, ideológiája hazugság - kivéve apénzt.

Mindent a pénzért csinál.

A pénz az eszméje, a hite, a vallása, a szerelme - egyszóval,azért él.

És azért hal meg.

Ahogy ma mondják: csakis a pénz "motiválja".

A technikát, az elképesztő méretű építkezéseket, beruházásokat,tömegtermelést és tömegpusztítást - mindent.

Más nincsen, csak a pénz, s gyakran csak azért sajnálunkmeghalni, mert nem kereshetünk többet. Ez nem vicc. Tőlem márkérdezték, vannak-e a túlvilágon szegények, mert a haláltól nemfélnek - csak a szegénységtől.

Mivel itt nem eszmék és intellektuális elméletek s nem is a léleksokféle és bonyolult erői működnek, hanem csupán egyetlen mánia:az eseményekben viszonylag könnyű eligazodni.

Csak észre kell venni, kinek milyen érdeke fűződik atörténtekhez, s máris ott a megfejtés: bármi történt, a haszonmozgatta.

A jólétszenvedély olyan korlátolt s minden más szenvedélyt kizárótéboly, hogy pusztán abból, hogy ki mennyit keres a dolgon, meglehet fejteni az egész miértjét. Nem kell analizálni,politizálni, moralizálni, pszichologizálni - a "Ki és mennyitkaszál?" kérdésre adott felelet megmagyaráz mindent.

A jólétszenvedély ellen sokan tiltakoznak, de meg lehet őketvásárolni.

Ez ad nagy "önbizalmat" ennek a szenvedélynek.

Megvásárolta például a kommunizmust.

Megvette az egészet tokkal-vonóval, mert látta, hogy eladó.

Megvásárolta a tudomány jelentős képviselőit - a haditechnikamindig is húzóágazata volt mind a kutatásnak, mind az iparnak. Azelméleti fizikai kutatásokat csakis a rakéta és atombombagyárosoktudták finanszírozni.

Megvásárolt bennünket, művészeket, akikre lényegében nincs isszüksége: kasszasikert a dilettáns is tud csinálni, sokkalnagyobbat, mint az igazi művész. Író, festő, rendező, színészbárki lehet, ha el lehet adni - a valódi, elhivatott tehetség alehető legpocsékabb árucikk. Televízióban ritkán bukkan föl,inkább csak intimbetét- és sörhirdetések formájában.

A pénznek egyetlen sikerélménye van: a még több pénz.

És ha valakinek sikerül és több pénze lesz, már csak egyetlenvágya marad: a még ennél is sokkal, de sokkal több pénz.

Ha jól el lehet adni, a szarnál nincs értékesebb.

Nincs olyan Goethe, Tolsztoj, Shakespeare vagy Thomas Mann, akiegy utcalány dilletáns intim-naplójával versenyezni tudna.

A kommunizmusban üldözték s megölték a szellem embereit - főleg

addig, míg a "rolssz valóság", azaz a kemény diktatúra virágkorátélte.

Ugyanakkor mégis fontos volt a művészet. Féltek tőle, mert úgyérezték, hogy hatalma van. A nagy művészeket vagy megölte, vagymagához édesgette őket a hatalom, mert fontosnak tartotta, amitmondtak.

A jólétszenvedély korában nem fontos.

Nem kell.

A tőke úgy néz egy művészre, mint a cápa nem is egy szardíniára,hanem egy algára. Nem is látja. Nem is hallja. Nem is érdekli.

Nem ölik meg a művészt, nem is haragszanak rá, még akkor sem, haa rendszer ellen tiltakozik - csak nem adnak neki pénzt.

S ez nem csupán a nagytőke, hanem a jólétszenvedélyben élőtömegek kollektív döntése is: nem fontos a kultúra.

Nem kell.

Minek?

Nem veszik.

Hogy a vallások milyen züllésen és elanyagiasodáson mentekkeresztül korunkban, arról nem is érdemes beszélni.

Minden igaz vallásnak - épp azért, mert tudja, hogy "egy tevénekkönnyebb átjutni a tű fokán, mint egy gazdagnak mennybe jutni" -távol kéne tartania magát ettől a veszélyes szenvedélytől.

Minden spirituális közösségnek szegénynek kéne lennie.

Nem úgy, hogy nincs pénze, hanem úgy, hogy nem is fontos neki.

"Add el mindenedet!" - tanácsolja Jézus a gazdag ifjúnak, akikövetni akarja.

Ennél egyszerűbb tanácsot nem adtak még senkinek.

S az ifjú elsomfordált. Nincs olyan megváltás és mennyország ésIsten, amely a pénzzel fölérne: a jólétszenvedélynek ugyanisnincs transzcendenciája.

Egyszer él.

A szegénység az Evangélium egyik alapszava.

Szellemire, földire egyaránt vonatkozik.

"Boldogok a szegények" - mondja Lukács.

"Boldogok a szellemi szegények" - mondja Máté.

A kettő között nincs értelmezési különbség: együtt érvényes. Az avallás, amelyik földi gazdagságot ígért, földi Kánaánt, alapvetőtévedésben volt: ide kötötte híveit a földhöz, s megfosztotta alelkűket a szabadságától. Lényegében előkészítette a talajt ajólétszenvedély tébolyához.

Evangéliumi szegény az, akinek nem fontos a pénz.

Ha nincs, nem tapos érte, ha van akármilyen gazdagsága, bármikorkilép belőle, mert nem tartozik hozzá. Csak úgy él gazdagságában,mint egy színész a színpadi díszletben: meghallja a végszót,veszi a kalapját, és kilép a kulisszák mögé. És leteszi a kellék-koronáját, és boldogan megiszik egy pohár sört. Sohasem éli átazt az érzést, hogy "az enyém", mint ahogy ilyesmi nincs is: ittminden az Istené.

Ő is.

Én is.

Az "enyém" érzés nem egyéb, mint a halhatatlanság tudatánakelvesztéséből fakadó kétségbeesés: markomba zárom ezt a világot -egyszer élek, nem adom senkinek!

Ma már azonban sajnos mindez csak papírigazság.

A jólétszenvedély oly mértékben tette tönkre a világot, mintráksejt a testet: patológiásan elburjánzott, miközben elszívta azéletet az emberek százmilliói elől. Ebben a kóros helyzetben nemlehet már evangéliumi szegénységről beszélni, mert ez a botrányigazolása lenne.

A jólétszenvedély egy módon múlik el: ha kipukkad.

Mint egy túlfújt színes léggömb, óriási durranással fogkipukkadni.

Ennek a rossz valóságnak vége lesz.

Új valóságunk lesz.

Sokan már terhesek vele.

Hogy ez milyen lesz, nem tudom. Csak sejtem, abból a gyermekkoriemlékemből, amikor a háború végén, hosszú és nyomasztó rettegésután kijöttem anyámmal a sötét, föld alatti óvóhelyről. Mindenromokban állt. Nem volt villany, víz. Nem volt házunk, kertünk,bútorunk, ruhánk; nem voltak játékaim, füzeteim, könyveim; nemvolt liszt, zsír, olaj és tej; olvadt havat ittunk, a szódáslóteteméből ettünk, és egy bűzös, trágyaszagú pokróc volt atakaróm...

Nem maradt semmink.

Nem csak nekünk - senkinek sem maradt semmije.

Az utcánk, mint egy holdbéli táj, fölismerhetetlen volt: kráterekmindenfelé és romok. Szürke, formátlan félházak, tört bordájútetők, égre nyílt, egymásba omlott lakások, levegőben csüngő,halott bútorok.

És boldogok voltunk!

Élveztük a levegőt, a régóta nem látott tündöklő csillagokat azéjszakai égbolton.

Soha ilyen gyönyörűek nem voltak azok a csillagok!

Jó volt élni.

Ültünk a sötétben, két ócska hokedlin - és jó volt élni.

Örömteli és boldogító. Leszakadt rólunk a jólét, a hideg-melegvizes, villanyfényes, gázfűtéses, hírlapos, vízöblítéses,számlákkal, adókkal, félelmekkel, vágyakkal téveszmékkel ésmániákkal teli civilizáció - de nem hiányzott semmi.

Ez nem káprázat volt, hanem valóság.

Elvehetetlen, egyszerű, minden vágyálomtól, ideológiától,szenvedélytől és hülyítéstől mentes, szilárd, tapintható valóság.

Fenekem alatt a havas föld, fejem fölött a végtelen égbolt...

Soha ilyen mélyen nem éltem át, milyen az a valódi valóság.

Ekkor értettem meg, miért boldogok a szegények.

Túlvilági bíróság

1.

Vannak beszélgetések, amelyeknek emlékét egy életen át őrizzük.

Ilyen volt utolsó "földi" beszélgetésem Latinovits Zoltánnal.

Azért földi, mert vele éltem meg azt a kivételes élményt, hogymódom volt vele a halála után is beszélgetni.

(Ennek az utóbbi drámai beszélgetésnek egy része benne van aKígyó és kereszt c. könyvemben.)

A két találkozás között sók esztendő telt el.

Én közben öregedtem, ő meghalt, és átélte mindazt, amiről ott, azétterem asztalának bortól lucskos abrosza fölött fecsegtünk, hogymilyen is az a tisztítótűz, s hogyan működik a lélek bírósága,amely önmaga fölött ítélkezik.

Arra is emlékszem, hogy világoskék, kockás abrosz volt, s hogyZoltán az étlap hátára rajzolta föl a férfilélek mérnökilegpontos szerkezetét, amelynek kettős pólusában, mint az ellipsziskét gyújtópontjában két nő él, pontosabban kétféle szerelem: egyégi és egy földi. Az egyik az érinthetetlen Szűz Mária, de nem azanya, hanem a lány Mária, akit az angyalok üdvözölnek, akitestetlen és átlátszóan tiszta - és a másik a "húsnő", a "testinő", a "kurva". De ezt már csak részegen mondta így:

amíg nem szállt fejébe a bor, addig úgy fejezte ki magát, hogy, a"földanya", aki megszül és ölébe visszavon. Az egyik nő fölemelaz égbe, a másik lehúz; az egyikkel csak az Istennél lehettalálkozni, s a másikkal csak lent a Földön, itt, a sárban. Az"égi Nőnek" nincs öle, nem lehet "ölelni" (csodálatos magyarnyelv!), a másiknak lényege az öl, az ölelés és az öles (!), merta földi nő, ha szül, nemcsak életre, a "halálra" is szül. Ezértvan az, magyarázta lázasan, hogyha a férfi szerelmes, érzelmeinekkezdeti, füsttelen lángolásában még nem képes ölelkezni... jólismert tapasztalatunk, mondta, hogy éppen a legnagyobbszerelmünkkel vagyunk impotensek. A "szív erotikáját" nem az

alsó, hanem a felső csakrák működtetik, nincs benne hús és vér,csak égszínkék tisztaság és testetlen vonzalom - van egypillanat, amikor nemhogy megcsókolni, de megérinteni sem akarjukazt, akit szeretünk.

Ez hasonló érzelem, vagy ugyanaz, mint az áhítatos istenszeretet.

Én valami olyasmit motyogtam, hogy szegény nők! Két ilyenellentétes szerepet eljátszani az életünkben, a tiszta szüzet ésa kurvát szinte lehetetlen! De ő csak legyintett s azt mondta,ezek nem "szerepek", ez a lelkünk két fele, s ezt a kétfélesóvárgást mi vetítjük rájuk, hol ezt, hol azt, s ezért van az,hogy minden párkapcsolat csakis boldogtalan lehet, mert ahogybennünk két nő, a nőkben is kétféle férfieszmény él, s ha azegyik pár boldog és jól érzi magát, a másik pár kitaszítva élbennünk, s úgy érzik: elárultuk őket. Ha valakit mélyenszeretünk, minden ölelés után nem csupán "kielégülést" érzünk,hanem szomorú árulást is... ürességet, hogy nem azt kaptuk, amirevágytunk, és mi lesz ezután: megszűnt a vágy - minek ez a másikember egyáltalán?

2.

Mondanom sem kell, hogy nagyon részegek voltunk.

Amikor már nemcsak a nőkből, de férfiakból is kettő lett - egyszent és egy kéjsóvár strici -, vagyis összesen már négykülönféle lénynek kellett volna itt harmóniába hoznia azérzelmeit, én még a sok bortól kavargó, félálomszerű állapotombanis láttam, hogy ez sohasem jöhet össze. Valahol Zoli is erre amegállapításra jutott, miközben golyóstollával már nem is azétlapra, hanem az abroszra firkálta le a nemek kapcsolatánakbonyolult geometriáját.

Molnár Ferenc Liliom című színművének, vagy pontosabban"külvárosi legendájának" címszerepét játszotta akkoriban, és ezta metafizikai igazságot is játék közben találta meg a színpadon.

Liliom is két nőt szeret: Muskátnét és Julikát, és ahogy az lenniszokott, Julikához, az "égi lányhoz" rossz volt.

Latinovits Molnár Ferencet a színháztörténet egyik legnagyobbmesterének tartotta. Mélységeit, mondta, azért nem értik meg,mert ezek nem elvont filozófiák, hanem az élő színház mélységei,s mivel a színházat elárasztották a féltehetségek és azalkalmatlan önjelöltek. Zoli azt is megjósolta, hogy az igazi

színház hamarosan meg fog halni. Nem a kultúrpolitika öli meg,hanem a valódi tehetségek hiánya.

De nem is ez a lényeg, hanem az a világirodalomban is páratlanihlet, amellyel Molnár a halál, az e világ és túlvilág és az újinkarnáció működésének spirituális titkába belelátott.

Amit elmond - a legmélyebb spiritualitást -, a színpadi játéknyelvén mondja el.

Nézzük hát sorjában, mi is történik itt.

Liliom, a ligeti "gazember", aki többször is durván megütötteszerelmét, Julikát, haldoklik.

Egy sikertelen bűntény közben - talán a börtöntől való félelmében- késével mellbe szúrta magát.

Utolsó szavait már alig érteni.

Utolsó szavaink pedig mindig fontosak.

Ez nem irodalmi, hanem lélektani igazság. Amikor egy-egy földiélettől elbúcsúzunk, a karmikus gubancnak azt a tapadós, nehezenelengedhető szálát szorítjuk a markunkban, amelyből majd egykövetkező élet sarjad. Ez lesz majd a "genetikus kódja" egy újéletnek. Rabindranath Tagore, a nagy költő azért imádkozott, hogyanyja - aki egész életében kicsinyes dolgokkal volt elfoglalva -nehogy azzal a gondolattal búcsúzzon az életétől, hogy "aharisnyát meg kell stoppolni még", mert ez azt jelentené, hogylelke letapadt, nem tud szárnyalni, s ez nagyon szánalmasinkarnációt jelentene számára. Letapadt lélekkel földhözragadtsorsot idéz magára az ember - ezért tartja fontosnak minden igazvallás, hogy a búcsú pillanatában a lélek szeme fölfelé nézzen,az isteni felé. A papok minden vallásban, Tibettől Rómáig azondolgoznak, hogy az eltávozó lélek szárnyait kinyissák: repülnitanítják a haldoklót.

Minden avatott író tudja, hogy az utolsó mondatok roppantfontosak. Egy kötetet lehetne összeállítani a színpadi hősökbúcsúszavainak listájával - ezek a szavak mindig aleglényegesebbet mondják el az emberről. Kosztolányi Dezső odáigmegy el, hogy magának az írónak is úgy kellene írnia, mintha asiralomházban ülne, hogy csakis a legfontosabbat, életénekgyémántként összesűrűsödött, végső és legértékesebb igazságátmondja el. Siralomházban, mondja Kosztolányi, már nem lehethazudni.

Nos ez a haldokló Liliom alig-alig érthetően azt motyogja aterhes Julikának:

- Na és még hogy... megvertelek... hát tudod, hogy igazam volt...és teneked nem kellett arra emlékezni azért... nem muszáj, hogyneked is igazad legyen... hadd, és mondd: legyen a Liliomnakigaza... mert úgyse bánom, hogy kinek van igaza... úgyis senkineksincs igaza... de azért mindenki henceg... mer' nem tudja.

Ezzel a veréssel bajlódik tehát Liliom.

- Mert legjobban ez fáj a léleknek - magyarázta Zoli - Nem az, haüt!... Én is sokszor verekedtem, voltam goromba, s megütöttem nőtis... hanem ha éppen azt bántja, akit szeret! Az fáj. Az nemmúlik. Azzal bajlódik itt a Liliom, amivel Molnár is küszködöttélete végéig: hogy őt ugyan szerették sokan, de ő senkit! Sőtmeggyötörte azokat a nőket, akik szerették... Ismerem az ilyenverést...

És Liliom meghal.

Nagy csöndben, egyedül fekszik a halott.

Kicsi szünet után különös zenét hall, s megjelenik két komoly,jóindulatú férfi fekete puha kalapban. "Szelíd, violaszín fénylikömlik el arcukon", írja Molnár, és itt a szín roppant fontos, aze világ és túlvilág határának színe ez, nem földi vörös, de nemis égi kék, derengő átmeneti szín: már nem húsvilág, de még nemis a szellemvilág színe.

Asztrálszín a viola.

- Keljen föl és jöjjön - mondja az egyik.

- Rendőrség - mondja a másik. - Hallja, keljen föl! Nem hallotta?- ismétli újra halkan és szelíden.

- Megszúrni magát, megállítani a szívét, itthagyni így egyasszonyt meg a testében a gyereket!

- Így könnyű volna... Így könnyű volna embernek lenni.

- Jöjjön, magának erről el kell számolni - mondja a másik, ésszokatlanul csendesen és lehajtott fejjel még azt is hozzáteszi:- Isten detektívjei vagyunk.

Molnár itt valami nagyon mély igazságot mond ki a színpadi meseformájában. Azt ugyanis, hogy a haldoklás folyamata az álomhozhasonlít, csakhogy ezt az álmot már mások is láthatják, beletudnak lépni, s ezért a halál a szó legteljesebb értelmében alegszubjektívebb és ugyanakkor a legobjektívebb élményünk isegyszerre. Nincs határ. Néha, mikor álmodunk, s álmunkbanegyszerre megjelenik halott anyánk, nehéz megállapítani, hogy ittmost csak mi képzeljük, és saját lelkünk anyagából formáljuk megőt, vagy valóban az ő szellemi lénye jött el s lépett beleálomvilágunk díszletei közé. A másvilág lélektanát azért nehézmegérteni, mert a kint és bent nem válik úgy külön, mint földiéletünk során: hogy mit "képzelünk" belül, s mit látunk kívül,azt itt, a háromdimenziós világban meg tudjuk különböztetni. Deodaát nehéz...

Liliom tehát elindul a saját lelkének útján, és viszi magávalemlékeit és félelmeit. Ezért nemcsak mosolyogni való, determészetes is, hogy a Küszöb Őrei a számára nem úgy jelennekmeg, mint egy buddhista szerzetes vagy egy jezsuita pap, hanemmint egy ligeti vagány előtt - pesti rendőrökre emlékeztetnek azítélet Angyalai, csak rendkívül furán viselkednek.

Itt kezdődik a túlvilág, amely lényegében az életnek nem a formaikülseje, hanem a lelki benseje. Itt már nem arról van szó, amitföldi létünk során megszoktunk, hogy van a külvilág, vagyunk mi,"valóságos" testi emberek, s lakik valahol bennünk egyláthatatlan és megfoghatatlan lélek, hanem éppen fordítva:

van a Lélek, a lüktető, varázsló, eleven Lélek, akinek mindenérzése és gondolata a "valóság", és ez mint külvilág istükröződhet.

A Lélek minden eseménye: valóság. Amit eddig képzelt, arról mostmegtudja, hogy tényleg van. És ezt mások is látják. Sőt, ebbe aképzelt valóságba bele tudnak lépni. Ezért van gyakran az, hogyaz átköltözés idején olyan lélek jön elénk, akit valaha ismertünkés szerettünk, gyakran az anyánk, mert ha olyasvalaki fogadna,akit nem szerettünk, nem ismernénk fel.

Valójában csak azt ismerjük, akit szeretünk - a többi ember csakrémlik.

Ez így van a földi életben is: akit elfelejtesz, azt biztos, hogynem szeretted.

Ránéztél valaha, de valójában nem láttad - csak úgy rémlett,mintha láttad volna. És ezért a képe nem ivódott beléd.

Liliomért a "hatóság" jön.

Mert nem szeretett senkit.

Egyetlen ember szerette őt, Julika, a terhes cselédlány, akitmegütött - de ő nem jöhet elé, hiszen még földi testében él, sfélő, ha jöhetne is, Liliom föl sem ismerné.

Így aztán az isteni angyalvilág felölti a rendőri hatóság képét,s ez egyszerre roppant komikus és megrendítő is, mert Liliom úgyhal meg, ahogy manapság is sokan, szeretetével nem teremtettlelkében és embertársai lelkében szép álomvilágot: önző volt,durva és primitív vagány, aki számára az örök igazság és azisteni törvény csupán a zsaruk, a detektívek és a fogalmazóképében jelenik meg. Így él benne az Igazságszolgáltatás.

Liliomot elítélik.

A Lélek magasabb álomvilága ítélkezik itt önmaga felett: tizenhatesztendőt kell eltöltenie a tisztítótűzben, nem büntetésképpen,hanem ennyi időre van szüksége, míg kiég belőle a büszkeség és adac. Utána visszatérhet a Földre, hogy megláthassa gyermekét, akiakkoriban már tizenhat esztendős lesz, s aki - ahogy Liliom azégi hatóságtól megrendülten hallja - lány lesz.

Eltelik tizenhat év a "köztes létben", és Liliom újra megjelenika megváltozott Földön.

A megöregedett Julika nem ismeri fel; koldusnak nézi, s a lányais, aki a kapuban fogadja, s aki már tizenhat esztendős, azthiszi róla, hogy kéreget.

Liliom egy lopott csillagot akar adni neki ajándékba. Valamiolyasfélét motyog, hogy: "Kisasszony, nekem valami nagyon szépetkell mutatni vagy csinálni... ", és még azt is hozzáteszi, hogy:"Most kell valami nagyon szépet!"...

- Ez a "most" - kiáltotta Zoli - egy nagy filozófus és egy költőtudása együtt! Itt és most! Egy pillanat az örökkévalósági "Most"dől el minden! Most dől el egy halálnak, tizenhat év pokoligyötrelemnek és egy újjászületésnek a sorsa! Vagy megváltás, vagyújra jön a pokol... MOST dől el... mint egy vizsgán, hogy itt ésmost mit teszel!

Julika riadtan kiáltja a lányának:

- Ne fogadj el tőle semmit! Biztosan lopta valahol!

És a lánya azt mondja:

- Menjen innen! Takarodjék!... Mars!...

És Liliom megüti a lányát.

Újra üt.

Újra, megint csak üt.

Hiába tisztítótűz, tizenhat év lelki gyötrelem és új "inkarnáció"- a büszkeség és a gőg irányítja a kezét. Vagyis újra aszeretetlenség.

- Maga megütötte a gyerekemet - mondja az öregedő Julika.

- Megütöttem.

- Maga ezért jött, hogy megüsse a gyerekemet?

- Nem ezért jöttem - feleli Liliom -, mégis megütöttem. És mostmár megyek is el.

És a két angyal-detektív máris jön érte s elviszi. Azt írjaMolnár: "Liliom széttárja a karját, mint aki azt mutatja: "Édesistenem, nem tehetek róla..." Az egyik detektív leinti a kezével,mintha ezt mondaná: "Ezen ugyan nem lehet segíteni."

Nem mesélem tovább.

S nem mondom tovább a Latinovits Zoltánnal való beszélgetésemetsem: írtam róla már többször is.

Itt most csak annyit, hogy a spirituális tanításoknak egyikleglényegesebb és legfájdalmasabb elemét írja itt le Molnár,keményebben és kíméletlenebbül, mint bármelyik szerző a világon -Sámuel Beckettnél is könyörtelenebbül.

Ez az ismétlés.

Hogy egy-egy sötét erő legyőzéséhez sem a tisztítótűz, sem egy újinkarnáció nem elég.

Rááll a keze az ütésre, tizenhat év után, egy új élet után is,amikor már tudja, hogy nem szabadna.

Rááll, mert a "büszkeség és gőg", ahogy Liliom vétkét nevezik,nincs legyőzve.

Nincs megváltva.

A régi "program" működik, működik tovább. Sok életen át.

Hiába szenved, sokat is, amíg a lélek a gőgből nem csinálalázatot, a döntő pillanatban mindig ütni fog.

Nem akar - és mégis üt.

Tudja, hogy nem kéne, mégis üt, mert - ahogy Zoli jóval később, ahalála után, amikor láttam, hogy maga is Liliomként szenved asaját vétkétől odaát, s azt mondtam neki: "Ha már tudod, mi abajod, akkor már jó!"... Ő azt felelte, nagyon józanul és nagyonszomorúan: "Hiába tudom: attól még ott van!"

Életünk teli van ilyen sok-sok inkarnáción át hurcoltismétlésekkel.

Zoltánt - néhány évvel a vendéglői részeg és gyönyörűbeszélgetésünk után - ez kergette a vonat kerekei alá. Olyasfélebűntudat, amelynek gyökerei mélységesen mély múltjából eredtek, samelyet - Liliomhoz hasonlóan - nem tudott feloldani.

A hitről

1.

Nem értjük egymást.

Ennek legdöntőbb oka, hogy szavaink elvesztették valódijelentésüket.

Ha azt mondom: "alma", egészen bizonyos, hogy képzeletedbenmegjelenik egy alma, legfeljebb nem piros, amire én gondoltam,hanem egy zöld alma - de tudod, hogy miről beszélünk. Ha azonbanmár "Éva almája" kerül szóba, amely az Edénkért egyik fájántermett, már nem ez a helyzet, mert ez nem a piacon kapható alma,hanem jelkép. Minek a jelképe? Van, akinek a bűn, van, akinek atudás szimbóluma. De még ez is kevés, mert itt a "jó és rossztudásról" van szó, s ez már messzire vezet, odáig, hogy a kettőtcsak egyszerre lehet megtudni, s ott van benne az a mélyebb

értelem is, hogy a tudásért vétkezni kell, sőt meg is kell érteszenvedni - s mindez benne rejlik az "almában". Főleg az, hogy atudás: bűn. Sok üldözést, kínzást, máglyahalált szenvedtek az"alma" miatt azok, akik tudni akartak: azt mondták rájuk, hogybűnös lelkek, eretnekek.

Számos festmény ábrázolja a pucér Évát a ravasz kígyóval és azalmával.

Időtlen képi hagyomány ez. Voltak szekták, ahol tiltották azalmaevést, mert azt mondták: bűnös gyümölcs. (Ma sem tudni, mitjelent valakinek az álmaiban az alma. Kísértést? Bűnös vágyat?Tudáséhséget?... Vagy veszélyt? Beleharap és meghal?)

De ha egy rabbihoz fordulsz (s ezek között is százféle rabbi ésezerféle értelmezés van!) lehet, hogy azt fogja mondani, hogy aSzentírásban szó sincs almáról. A Szentírás "gyümölcsről" beszél,"gyümölcs" szó alatt pedig valaminek a hozadékát értjük, de neméppen az almát. Vagyis az idők során valamelyik festő kitalálta,hogy a "bűnös gyümölcs" az alma - s onnan kezdve az emberek márnem az írás, hanem az ő önkényes látomását tartották érvényesnek,mindaddig, míg el nem jutott az emberiség egy olyan alacsonyszintre, ahol a lelki látás és a szimbólumokhoz való érzékelveszett, s ahol az alma csakis olyasmi lehet, amelybe bele islehet harapni, és el lehet tenni befőttnek.

Ez nem tréfa.

Sokan vannak, akik számára az Édenkert éppolyan hely, mint Dömösvagy Rákospalota, ősünk egy Ádám nevezetű pacák volt, akinekisteni csoda folytán kivették a bordáját, ebből lett ősanyánk,aki megkívánta az almát, s ezért (mert így folytatódik a némagondolatsor) a nők a bűnösök.

Sok pofon és megaláztatás rejlik e mögött a tévesen értelmezettinformáció mögött. A női nem mai napig tartó lenézése éselnyomása: a tudatlan, vétkes asszonyok, akik az okos, hűséges,de gyenge férfiakat a bűnbe rántják. S mivel itt a minden ízébenhamis alma-ügyre rátelepszik még az elvakult férfigőg is, márazon sem gondolkodik el senki, hogy miért éppen a nő volt szomjasa tudásra, s nem az eszére büszke férfi?

Miért a nőnek hiányzott a Tudás, miért neki hiányzott amegismerés - s miért istennője s nem istene van a bölcsességnek,mind a héber, mind a görög, mind pedig a távol-keletikultúrákban?

Az idióta férfigőg és hiúság átkódolta az ősi információt - sezért az alapvetően félreértett alma-história vérben és könnybenelképzelhetetlen mennyiségű szenvedést okozott a női nemnek.

És ez csak az egyetlen "alma" szó.

A kofának gyümölcs, a vallásos embernek a félreértések halmaza, saki belepillant a Bibliába, látja, hogy nincs is benne az alma.

Újabban azt is mondjuk, hogy "almás".

Almás lehet egy terv, egy elképzelés, egy célkitűzés - sőt,véleményem szerint almás lett mindaz, amit az alma szó jelképez.

2.

A szavakra, mint valami őskövületekre, rárakódott sok évezredrögeszméje, divatja, félreértése; az emberek agyonhazudták,bepiszkolták őket, s ma már nem is tudjuk, hogy valójában mitjelentenek.

Még egy ilyen megfogható példánál, mint az alma, nincs nagyeltérés, de abban a pillanatban, amikor már az élet nagykérdéseiről van szó, a botrányos helyzet nyilvánvalóvá válik.

Vegyünk egy sorsformáló alapszót: Hit.

Mondjuk, valakinek beszélsz a hitről.

Ha muzulmán, akkor azt "hiszi", hogy Allahhoz fűződőkapcsolatáról beszélsz. Számára a római pápa és Luther Márton ésa Hit Gyülekezetének minden tagja teljesen hitetlen. Viszont egykatolikus pap számára egy mohamedán, de még egy Luther Márton ishitetlen, mert nem hisz abban, amiben - szerinte - egy "hívő"hisz. Ő tehát mások hitét tévhitnek tartja, olyannyira, hogy,mondjuk, egy Húsz Jánost vagy egy Giordano Brúnót el is éget.

A hit nevében.

Luther azért lázadt föl a római katolikus egyház ellen, mert úgyvélte, hívei nem hisznek valójában a hitben: pénzért árusítják amegváltást.

Hogy e mögött a mondat mögött hány millió halott van a mai napig,s ha csak az írországi helyzetre gondolok, hány embert fognak mégmegölni a jövőben: a szám felbecsülhetetlen.

Ha kimondom azt, hogy "hit", lesz, aki testvérének érez, lesz,aki halálos ellenséget lát bennem, s lesz olyan is, akielmaradott hülyének tart.

De lépjünk tovább.

Sokan úgy értelmezik: van a hit, és van a tudás. És ezek egymástkizárják, mert vagy hiszek, vagy tudok.

Amit ez ember tud, az száz százalékig biztos. Amit azonban csakhisz, az lehet, hogy úgy van, lehet, hogy nem - nem biztos.

Ez már egy újkori, modern szemlélet, s ezért sok esetben aztmondjuk: én ezt nem hiszem, hanem tudom! Ezzel azt akarjukkifejezni, hogy ez már nem egy bizonytalan előérzet, vagysejtelem bennünk, hanem megcáfolhatatlan tudás.

Igen ám, csakhogy ezzel is baj van!

Sokszor kiderül ugyanis, hogy amit az ember tud, az nem bizonyos.

Még akkor sem, ha azt "hiszi", hogy bizonyos.

Sok ezer példa közül egy: az emberiség úgy tudta (s aki lemaradtaz újkori matematika és geometria eredményeitől, még ma is úgytudja), hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes.

Ez olyan nyilvánvaló és száz százalékig biztos (volt), mint az,hogy az alma: az alma.

Csakhogy jött Bolyai és Lobacsevszkij, az új matematika és főlegaz új fizikai kísérletek, s kiderült, hogy a tér görbe, s ezért akét pont közötti legrövidebb út nem egyenes, csak az ember"hitte" így: valójában amit ő egyenesnek vélt, az a görbületnekegy olyan pici szakasza, ahol nem látszik még a görbület.

De görbe.

Ma már a tudósok így tudják, így irányítják a rakétákat is - deez csakis a tudósok tudása, az egyszerű emberek még ma is abban atévhitben élnek, amiben Eukleidész, hogy legrövidebb út: azegyenes.

Vagyis a tudás éppúgy lehet tévtudás, ahogy a hit tévhit. És atévtudást éppúgy a tévhit tartja életben, mint a hitbelitévedést, s mindkettő ellen nehéz és veszélyes küzdeni.

Az utóbbi évszázadban számtalan ilyen száz százalékosan bizonyos,"hótziher" tudományos tétel semmisült meg és lepleződött le, hogya tudás éppolyan bizonytalan és korfüggő, mint az emberi eszmélésbármilyen fajtája.

S mivel az új tudás éppúgy üldözte a régi tudást, ahogy az újvallás üldözte a régi vallást, az is kiderült, hogy a Tudományugyanolyan korlátoltan viselkedik, mint az általa lenézettvallások.

Tehát ha egy tudóssal beszélek a tudományáról, ajánlatos tudnom,hogy ő amelyik tudományban hisz - például ha pszichológus,freudista-e, avagy jungiánus.

Óriási különbség van közöttük! Az egyik materialista, a másikidealista - de egyik sem nevezné saját ismereteit hitnek, pedigvalójában mindkettő az, mert egyik sem felel meg a szigorúértelemben vett tudományosság kategóriájának. (Freud elájult,amikor megtudta, hogy tanítványa, Jung hitehagyott lett, s egyéleten át éppolyan engesztelhetetlenül gyűlölte, mint ahogy egykatolikus gyűlölt egy reformátust a harmincéves háború idején.)

Van, aki azt mondja: "De hát amit látok, amit megszagolok ésmegfogok, az tényleg van! Abban nem kell hinnem, mert abbanbizonyos vagyok!" És erre azt feleli nemcsak minden metafizika,de ma már a tudományos fizika is, hogy igazából csak káprázat éshiedelem az, amit látsz, szagolsz és megfogsz! Élnél csakröntgenszemekkel, tapintanád az energiát, érzékelnéd arezgéseket, akkor tapasztalnád valójában, hogy durvaérzékszerveid szuggesztióját vélted valóságnak.

Az anyagi világ csak a hétköznapi embernek olyan, amilyen, s nekiis csak addig, amíg nem lesz misztikus vagy tudós. Egy tudósbemegy a laboratóriumába, s amit az utcán még megfogható anyagnakvélt, arról kiderül, hogy káprázatos csoda; nincs teste, nemlehet megtapintani, nem lehet látni. Rezeg, de hogy "mi", azt nemtudni: a megfoghatóság az "anyagnak" a legkevésbé valóságostulajdonsága - mert megfoghatatlan.

Vagyis érzéki benyomásaink azért tűnnek valónak, mert hiszünkbennük.

Ez közös hitünk - talán a legközösebb hitünk. Ezért isveszedelmesek a drogok, mert hatásukra ebből a közös hiedelembőlváratlanul kiesünk s átlépünk egy másik "hitbe" vagy "valóságba", amely addig tart, míg a mámor el nem oszlik. De egy

kvantumfizikusnak nem is kell drog - tudja, hogy amit érzékeiveltapasztal, az nem a valóság, hanem a látszat.

És ez még nem minden.

Száz ember előtt kimondod azt a szót, hogy hit - és ekkor akülönféle lelkekben még a következő jelentések isfelvillanhatnak:

Csak úgy hevenyészve:

"Milyen vallású vagy?... Ha az én hitemet vallód: testvér, ha máshitét, halálos ellenség!... Szeresselek vagy gyűlöljelek?... Apámhitt az Istenben, mégis megölték!... Anyám nem hitt az Istenben,és hosszú, boldog életet élt!... Imám beteljesült... Imám nemteljesült be!... Hittem és meggyógyultam!... Hittem, és mégisbeteg maradtam!... A hit becsapás: csak a tudás az igazi!... Hitaz, amit a templomban éreztem gyerekkoromban!... Jézuska a képena mennyekbe száll... Hit az, amivel hitegettek... A hit:téveszme!... A hit: a láthatatlanban való fogcsikorgatóbizalom!... Hiszek benne - de nem nagyon!... Neki van hite, nekemnincs... A hit: a képzelet mágiája... Önszuggesztió...Agykontroll... Először hiszek, aztán tudok... Soha semmiben nemhiszek... A hit: a primitív emberek mankója... A hit: veszedelmesőrület! Az emberiség zömét különféle hitek miatt kínozták ésölték meg!"

Sorolhatnám tovább.

A szó mindenkinek mást jelent.

Még az azonos felekezeteken belül is állandó hitviták vannak.

Régi nóta ez.

A dráma nemcsak Allah és Jehova, Jehova és Jézus vagy Jézus ésMohamed, de Mohamed, Jehova vagy Jézus "hívei" között is többmint egy évezred óta feszül.

És ez csak egyetlen szó.

Mi van a többi szóval?

Mi van, ha két szót mondok? Vagy egy egész mondatot?

Na mármost, így beszélgetni egyszerűen lehetetlen!

Én mondok valamit, s te mást értesz alatta.

Vagy fordítva: mondasz nekem valamit, s én másra gondolok, mintte, mert ugyanarról a szóról más tapasztalataim vannak. Sőt észresem veszed, hogy bennem egészen más élmény születik meg, mintamilyen élményt közölni akartál velem.

Nem veszed észre, hogy félreértelek.

Kártyázni sem lehetne akkor, ha te más lapot vélnél piros ásznak,mint én, ha a betűről azt hinnéd, hogy durchmars, s ha arról aszóról, hogy "adu" nem ugyanarra a színre gondolnál, amire én.

Márpedig, sajnos, mi így beszélgetünk egymással.

Nemcsak a mondatainkat - a szavainkat is másképpen értjük.

Szegény Nietzsche már százhúsz évvel ezelőtt azt kiáltotta, hogy:"Hiába azonosak a szavaink, ha tapasztalataink nem közösek!"

Nem értjük egymást.

Ez még nem is lenne baj.

A baj az, hogy állandóan félreértjük egymást.

Karinthy Frigyes azt tervezte, hogy tisztára mossa a legfontosabbszavainkat, s ír egy Új Enciklopédiát.

Sajnos ez nem jött létre. Azóta nemcsak a beszédnek, az írásnaksincs sok értelme, mert mindenki a saját magán szótára szerintértelmezi nemcsak a mondatokat, de a szavakat is, és - ahogyRejtő Jenő mondaná - nem lehet minden szóhoz egy közlekedésirendőrt állítani.

3.

Hogyan születtek a szavaink?

Aki ez embert alulról - az anyagi testből - eredezteti, úgy véli,hogy valami kölcsönös megállapodás történt: egy-egy primitívnéptörzs tagjai megegyeztek abban, hogy a makogást, mekegést ésfütyülést valamilyem módon értelmezik: ezentúl például azösszetartozás ismerős érzésére nem azt mondják, hogy mek-mek,vagy brumm-brumm, nem is vonítanak, hogy vauu vagy úúúú vagymiaúúú... hanem azt mondják: szeretlek...

Feltéve, ha az ősmajom magyar volt.

Az angol ősmajom azt mondta: / loveyou, honey.

Aki azonban az embert fölülről - a szellemiből - eredezteti, aztmondja, hogy a nyelveket föntről hoztuk le. Olyan élményeketfejezünk ki velük, amelyek a szellemhazánkban szavak nélkül isnyilvánvalóak - de amit ott látsz s megélsz, azt itt, a tárgyivilágban különálló jelekké kell bontani.

Hangokká, szavakká.

Ezeket hívjuk jelképeknek.

Az élet nagy szavainak isteni eredete van - ahogy már írtam -, saz emberlét legnagyobb szellemi teljesítménye azoké az őseinkévolt, akik a szavakat "lehozták" magukkal a megnyilvánulóvilágba.

A szavak, vagyis a jelképek a szellemhazánkból erednek.

A név nem a két lábra emelkedő majom, hanem a megtestesültemberi-isteni szellem műve: a nyelv az emberiség történeténeklegnagyobb és legintelligensebb alkotása.

Nagy népeknek nemcsak nagy tanítói, költői és tudósai, deelsősorban és mindenekelőtt nagy nyelvük volt.

Mélyre látó, sűrű, mindentudó nyelvük, olyannyira, hogyha csaknéhány szót megértünk ezekből a nyelvekből, a szentírás sok ezeroldalnyi tanítását is pótolhatjuk velük.

Aki megérti, mi az a szeretet, az megértette a négy Evangéliumlényegét.

Aki megérti, mi az a dharma, az megértette a Védákat.

Aki megérti, mi az a tao, annak már nyilvánvaló az egész távol-keleti hagyomány.

Nem minden nyelv ered azonos mélységből.

Ahogy az emberek között vannak bölcsebb s ihletettebb lelkek, anyelvek sem erednek azonos mélységből.

Szerencsénkre a magyar egy, a nagyon mélyre látó, szakrális

csodanyelvek közül.

Mitől szakrális egy nyelv?

Elsősorban az analógiás érzékenységétől. Ez azt jelenti, hogy azegymással látszólag távol lévő fogalmakat összelátja: mintszőlőszemek a fürtön, úgy ragyognak egymás mellett a közöskocsányon függő, azonos gyökű szavak. A szent nyelv egybe látjaazokat a fogalmakat, amiket egy szegényebb nyelv nem így lát -nem látja, hogy ezek titkosan összefüggenek-, és ezért külön-külön szavakat talál rájuk.

Így például a magyar egyetlen szóban fejezi ki, hogy azUniverzumnak fényeredete és fénytermészete van - hogy aMindenség: fény - mert azt mondja: Világ... Világít...Világosság... Világ... s hogy ez egyúttal látás kérdése is, mertazt is tudja, hogy nemcsak a gyertyának, de szemünknek is világavan.

A vakra azt mondják: világtalan.

Aki nem tud arról, amit most elmondtam, az lelki értelemben vak -, azaz: nincs világa, mert hiányzik belőle a világosság.

Sötétségben él - azaz: káoszban.

A világ ugyanis világosság, s lényege a rend - a sötétségvilágtalan és világosságtalan, s lényege a zűrzavar.

(Hogy jobban érezd: a "sötétség világa" nyelvünk legszebbellentmondása: a sötétnek is "világosságra" van szüksége, hogyegyáltalán legyen. Valódi "világa" a gyertyafénynek van -amelynél látunk.)

S az, hogy a világ nemcsak létezés, de látás kérdése is, már alegmélyebb spirituális titkot rejti magában. Vagyis hogy a látásnem passzív érzékelés (nem csak a külvilág hat rám), hanem aktívteremtés is. A látással teremtem a látványt.

Erről szól Albert Einstein modern fényelmélete is, amely szerinta fény nem más, mint az anyag abszolút állapota (ezértmeghaladhatatlan a fénysebesség). A magyar nyelvű Bibliában avilágteremtő Isten nem azt mondja - mint például az angolban vagynémetben -, hogy "Legyen fény!" (Light - Licht), amiből aztánlesz a világ (World - Welt), hanem hogy "Legyen világosság!"..."Legyen Világ!"... Vagyis hogy ez nem két különféle valami, hanemegy! A világosság világot teremt!

A világosság megszűnésével megszűnik a világ is. Arany Jánosgyönyörű Hamlet-fordításában a lelkifurdalástól megvakult királya "light! light!" helyén azt üvölti, hogy: Világot! Világot!"

Mert e három: világ, világosság és a látás, egy.

Fényből van a Világegyetem.

Ezt a néhány lefordíthatatlan szót csak azért bocsátottam előre,hogy érzékeltessem sokszor használt s elkoptatott szavainkgazdagságát... Nem hiszem, hogy egy angolnak jelentene valamit,ha azt mondanám neki, hogy "worldless"... hogy a"világnélküliség" azt jelenti, hogy valaki nem lát.

Magyarul beszélni olyan, mint az óceánban úszni.

Fogalma sincs az embernek, milyen mélységek fölött lebeg.

4.

Mi hát a hit?

Mit rejt ez a szó, hogy hit? Ha kimondom, hogy hit mire gondolok?A hit hívséget, hűséget jelent.

A hívő ember a hűséges ember - a hitetlen: hűtlen.

Az Ótestamentumban, mely a hit és hitetlenség hatalmas drámaitörténete, csupán egyetlen helyen kerül említésre ez a szó.Minden sora a hit drámájáról szól, de nem beszélnek róla. Istenhosszú monológjában azt mondja Izraelnek:

A sziklát, aki szült téged, elhagytad,

És elfelejtetted Istent, aki nemzett téged...

És szólt: Elrejtem előlük arcomat,

És meglátom, mi lesz a végük.

Mert felforgató nemzedék ez,

Gyermekek, akikben nincsen HŰSÉG. (HIT)

Vagyis azt mondja az Isten, hogy a belőlem való gyermekeim

hűtlenek lettek hozzám.

Ezt jelenti a nem híves.

Eddig "látták arcomat", mégis hűtlenek lettek. Mostantól fogvanem látnak majd.

És előtte még azt is mondja, hogy olyannak adták oda magukat, nemismernek.

S itt jön a legfontosabb: hűséges az ember csak olyasmihez vagyolyan valakihez tud lenni, akit ismer!

Az ismeret megelőzi a hitet!

Az ismeret nélküli hit: vakhit.

Ez nem úgy működik, hogy ha rendíthetetlenül hűséges vagyok,előbb-utóbb jutalmul megismerem azt, akihez hűséges vagyok. ..hanem úgy, hogy először megismerem, először látom, ésfelismerem... s csak ezután következik a nagy kérdés: vajonhűséges leszek-e hozzá, vagy sem?

Vajon hiszek-e benne? Hűséges híve maradok-e, vagy sem?

Rajtam áll, hogy hívő (hívséges, hűséges) leszek-e, vagy hitetlen(hűtlen).

Ismeretlenhez nem lehet hűnek lenni!

S fordítva: a hűtlen-hitetlen ember előtt Isten "elrejti arcát" -vagyis, mivel alkalmatlanná vált a megismerésre, meg is szűnikbenne: elfelejti, amit már jól tudott, nem emlékszik rá, az öröktudás "elrejtőzik benne", lelkének tudattalan mélyrétegébe merül,ahol már nem látja, nem tud róla, nem ismeri.

Az ateisták között sok olyan embert ismerek, akinek van valamibenső istenélménye, csak a vallások hiedelmeit nem fogadja el. Éssok olyant, aki minden istenfogalmat tagad, nem azért, mert mégnem jutott el az élményig, hanem azért, mert már elfelejtette.Nem volt hű az élményéhez.

A tudást akkor állították szembe a hittel, amikor az már régótanem hit volt, hanem vakhit.

Ez a mai napig tartó félreértés sok évszázados keserűtapasztalaton alapszik, amely nem is alaptalan. A tudatlanság

ugyanis nem a hitnek, hanem a vakhitnek a jellemzője, s mivel azemberiség régóta csakis a vakhitet élte s tapasztalta meg, s avalódiról fogalma sem volt, azzal, amit hitnek vélt,szembeállította a tudást, s teljes joggal, mert nemcsak arról vanszó, hogy a vakhitből hiányzik a hiteles tudás, de ráadásulkizárólag a tudás képes leleplezni, hogy nincs mögötte azégvilágon semmi, csak félelem, rögeszme, babona és bálványimádás.

A tudomány nem a valódi hit, hanem a hiedelmek és a vakhitekellen harcol, és sajnos, mivel a valódi hit már a biblikusidőktől fogva egyre felismerhetetlenebb lett s a vakhit mindenvonalon egyre általánosabbá vált, a fürdővízzel együtt a gyereketis kiöntötte.

Évezredes élettapasztalatok deformálták a hit szó valódiértelmét.

Próbáljuk kiemelni a romok alól s megtisztítani ezt a gyönyörűfogalmat.

Odáig már eljutottunk, hogy a vakhit és a nem-ismerés összefügg.Ez benne van a szóban is: vakon csak olyasmiben hihetek, amit nemlátok.

De hogy működik a valódi hit?

Hogyan működik a "látó" hit?

Ahogy írtam: a valódi hitet megelőzi a megismerés.

Először ismerem - egész lényemmel -, s csak utána dől el: hűségesmaradok-e hozzá, vagy sem.

(Érdemes elgondolkodni azon, hogy az Istenről való tudás mindenkultúrában megelőzte a racionális és kézzelfoghatótapasztalatokból született felismeréseket. Miért van az, hogy azősi hagyományok előbb foglalkoztak a szemmel nem láthatóval, atranszcendenssel, a szellemivel és az istenivel, mint alétküzdelem hétköznapjaival? Miért van az, hogy a természetbehajított őseink nem a zabálással, vadászattal, hajlékteremtésselkezdtek először törődni, hanem az élet örök értelmével, alélekkel és a morállal? S ha így van - mert így van -, vajonmelyikünk a "primitív"?)

Ha az isten-élményt mélylélektani értelemben vizsgáljuk, akkoritt egy mindent megelőző Én-élményről van szó.

Az ember rádöbben arra, hogy "Isten szelleme" lakik benne.Ráébred valódi, halhatatlan, egyetemes Énjére, az Atmanra, aSelfre, a benne élő Látóra, Krisztusra... az Önvalóra... sokféleneve van, a lényeg: hogy a legmélyebb énismeret: Isten-ismeret.

Saul, amikor a damaszkuszi úton rádöbbent arra, hogy ki is ővalójában, leesett a lováról, és hosszú ideig "másfajta"tudatállapotba került. Megélte és megismerte, hogy Krisztus -akit kívül üldözött - benne van.

Ekkor azonban még nem volt "hívő".

Csak megismerő.

Hívséges hívő akkor lett belőle, amikor ehhez a mindentapasztalatnál mélyebb önfelismeréshez a haláláig hűséges maradt.

Akárhogy üldözték, fenyegették, halálra ítélték és megölték -amit egyszer tudott, azt tudta: nem volt hajlandó megfeledkezniróla, hogy lelke mélyén ki lakik. Nem volt rezzenéstelen a"hívsége", meg-megingott néha, de a végén mégis elmondhatta, hogy"a harcot megharcoltam...".

Hitünket nem a veszedelmek rongálják, hanem főleg a hétköznapok:a legmélyebb Önmegismerés a földi hétköznapok során megromlik,korrodálódik, s ami a legdöntőbb: az ember egója, ez az egyetlenéletre létrejött, halandó szerepe, amely az istenélmény hatásáraháttérbe szorult s "elájult", mindenáron vissza akarja szereznihatalmát, s az esetek nagy részében ez sikerül is neki: a hűségés a hűtlenség kivétel nélkül minden embernek, még a szenteknek,jógiknak és bölcseknek is alapvető drámája.

E nélkül a mindent megelőző "Én-élmény" nélkül azonban valódi hitnincs.

Nincs kihez hűnek lenni!

Nem tanhoz, nem dogmákhoz, nem testületekhez, nem képzeletünkfüstjéből az égre szállt "istenképhez", hanem egy alapvető -primordiális - megismeréshez vagyunk hűek.

Nem arról van szó tehát, hogy "higgyél benne, s akkor majd előbb-utóbb megtudod", hanem arról, hogy amit már ismertél, ahhozmaradj hűséges.

És mivel Fensőbbrendű Énünk egyben sorsunk tudója is - ezért ahit minden esetben nemcsak a "jobbik énünkhöz", de a vállalt

sorsunkhoz való hűséget is jelenti.

Többek között ezt szimbolizálja a kereszt, melyet az egónksemmiképpen nem akar hordozni. A sorsterheknek csakis egymagasabb Én-tudat látja az értelmét - az ego soha. Sőt le akarjavetni magáról minden erejével. Az ego nem akarja a sorsot élni,mert az minden esetben nehéz.

A hűség tehát nemcsak igazi valónkhoz, de sorsunkhoz való hűségis.

Lélektani értelemben ennyit jelent a hit.

Nem egy tan "elfogadását", nem, azt hogy rábólintunk valamire,hogy "így igaz", nem egy egyházhoz való érzelmi tartozást, nemazt, hogy részt veszünk a rítusokban, gyónunk, áldozunk, és ottülünk a misén, hanem teljes átvalósulást, olyan alázatosbelesimulást magasabb Valónk akaratába, amelyet csakis egyhűséges szolgálatra nevelt egóval lehet megvalósítani.

A tudomány a külvilág, az istenhit az ember belvilágánakmegismerése.

A vakhit pedig egyik sem - mert nincs benne megismerés.

Ahogy a tévtudásban sincs.

S még annyit talán, hogy e nélkül a benső Én-élmény nélkül éppúgynem létezik egyetlen hiteles vallás sem, ahogy buddhizmus semlétezik a megvilágosodás (szatori) élménye nélkül. Aki nem tudarról, hogy Isten lelke benne van, annak hite-hűsége lélektanilagnem lehet hiteles. (Hit-hiteles; íme, még egy szőlőszem! Érdemesmeditálni a hiteles szón!) Az nem hit, hanem bálványimádás. Abálványimádás azt jelenti, hogy lelkem tudattalan tartalmaitvetítem az égre. A halványnak nem az a lényege, hogy faragottszobor, hanem az, hogy öntudatlan, "világtalan" emberekteremtménye. Egy halványban nem lehet valóban hinni - azaz:hűségesnek lenni hozzá -, pontosan azért, mert a magasabbtudatosság, a "hiteles" önismeret hiányzik belőle. A bálványtöntudatlan erők szülik s tartják életben, amíg lehet.

Mik ezek az öntudatlan erők?

Az egyik a félelem. Vagyis, hogy a menekülő ember védőernyőtvetít magának az égre, káprázatból szőtt apukát, aki nem engediőt bántani.

A másik: a hatalomszomj.

Az az "isten", amelyet az ego teremt: az én istenem, a teistened, a mi istenünk, az ő istenük, a népek istene, olyan, mintszülője, a hatalomszomjas ego: gyűlöli a másik egót, gyűlöli másnépek isteneit. Egyének és fajok háborúi, mások elitélése,legázolása, elpusztítása ölt itt vallásos formát - ilyenkor asaját zavaros lelkünk által teremtett "istennek" azt a szerepetszánjuk, hogy mohóságunkat igazolja s az erkölcsi felelősségterhét levegye rólunk. Az ilyen, mélyre zuhant, bálványimádó,fanatikus vakhitek az ember és a világ lezüllésének tünetei,eredetükben nemes eszméknek elkorcsosult, torz formái,kiüresedett, lélektől elhagyott zombik, amelyek nemcsak a másvallású istenek híveit pusztítják, de azokat is, akik sajátvallásukon belül az eredeti tisztaság értelmét és fényét fönnakarják tartani. Minden vakhit elsősorban a saját hiteles híveitöli meg: ennek utolsó példáját a "kommunizmusban" tapasztalhattukmeg.

Régebben úgy vélték, hogy az utolsó idők vallástalanok lesznek.

Nem így van.

Az utolsó idők álvallásokkal vannak tele.

Aki azonban őrzi még hűségét ebben a zuhanó korban, azt is tudja,hogy csak a hamis isteneknek van alkonya.

5.

Akiben ez az Én-élmény csak egy percre is fölvillant, tisztábanvan azzal, hogy ez nemcsak egyéni, hanem egyetemes élmény is.

Az atman (self) nem "külön" van, hanem a világgal egy. Nincsmuszlim Én és zsidó Én és római katolikus és görög-katolikus ésreformátus Én...

Az Én a látható s a láthatatlan világgal is egy. Belőle való, sezt az egységélményt úgy őrzi magában, mint ahogy egy fénysugáris tudja, hogy egy a fényforrással.

A hiteles Én-élmény: egységélmény.

Nemcsak azzal a látható "természettel" van egységben, ami a földiembert körülveszi, hanem azzal a spirituális-lelki természettelis, ami a fizikai világban nem érzékelhető.

A forrással való összekötöttség élménye, amikor egy napsugár nemdől be annak a hiú téveszmének, hogy neki önfénye van, hanemhűséges ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az ő fénye a Nap fénye ésereje, s ez nemcsak passzív tudást, hanem végtelen hatóerőt isad.

Ezt nevezzük a hit erejének.

Egyedül gyenge vagyok.

De mindennel együtt mérhetetlenül erős.

Ez nem mágia. Ez nem a gondolatnak, érzésnek, képzeletnek avarázshatalma.

Ilyesmi ugyanis az egónak is van! Ahogy álvallása, áltudása ésvakhite, úgy mágikus képessége is van. Vissza is él vele, sajnos.

A hit ereje nem egyéb, mint hűséges ráhangolódás az univerzálisenergiára: ezek azok a csodák, amelyeket, jézusi kifejezéssel,nem "magam " csinálok, hanem az egész Mindenség - a Teremtő Atyacselekszik általam.

"Nem én kiáltok, a föld dübörög!" - mondja a költő, s ez a hitcsodáinak a magyarázata.

A példánknál maradva: az egyetlen napsugár lehívhatja magáhozatyjának, a Napnak az erejét, s azzal gyógyít.

6.

A hindu hagyományban - az emberiség legalaposabban kidolgozottmetafizikájában - a hitet úgy hívják: sraddhá. Sravana aztjelenti: hallás, "meghallása" a tannak. Srávaka azt jelenti:"halló", "figyelő" - ő a tanítvány. Sravanam: "meghallani" azIsten dicsőségét. Sruti: amit az ember hall - ez a Védáknak aneve. A Védák ugyanúgy születtek, mint a mi Evangéliumaink:hallók hallották a természetfeletti világból.

("Akiknek fülei vannak- hallják" - mondja Jézus.)

Sruti a zene is - mélyebb értelemben azt jelenti, hogyráhangolódás.

Mert nemcsak te hallod, amit a zenész játszik - ő is azt játssza,

amit valahonnan hall.

Sruti-doboznak hívják azt a verkliszerű hangszert, amiben a zenemegszólal.

És most a cél érdekében egy hatalmasat ugrok: a hit szó latingyökeréből eredt az angol fidelity, s ha egy hangerősítőn vagyhangszórón azt a feliratot látod, hogy "hi-fi", ez azt jelenti,hogy ez egy olyan szerkentyű, amely a valóságos hangzást aleghűségesebben adja vissza.

Az ilyen doboz egy nagyhitű szerkentyű.

Nem torzítja a valóságot.

Tökéletesen rá van hangolódva.

Mint egy igazi hívő: magas hűségfokon adja vissza az eredetiHangot.

A gépek nyelvén azt mondja: "Ne az én akaratom legyen meg, hanema Tiéd... Úgy zenélek, mint az eredeti, láthatatlan zenekar!... Azenekar szól bennem!"

Az ilyen "hi-fi" gép még abban is hasonló az igazhitű emberhez,hogy nemcsak tökéletesen hallja az adást, hanem amit hall, azthűen is adja vissza.

Ha valami elromlik benne, már nem "hi-fi"... hitetlen lesz.

Torz lesz. Recseg-ropog.

Nem értek a technikához, de bizonyos vagyok benne, hogy egy ilyenberendezéshez elvileg az kell, hogy az anyagokban rejlőtehetetlenséget, ellenállást, "önzést" kiküszöböljék - minélfinomabb az elve s az anyaga egy ilyen "sruti doboznak", annálhűségesebben hangolt - annál pontosabban rezonál a "központiadásra".

A hi-fi a technika világának Hívője.

7.

Számomra ez a hit szó jelentése.

Ha kimondom, ezt értem alatta.

Arra a kérdésre, hogy hívő vagyok-e, a válaszom az, hogy - mintmindannyian - hol igen, hol nem.

Az emberlét hatalmas drámája a hűség és hűtlenség küzdelme.

Az egónak a harca ez isteni Énünkkel, a mindennapos nehéz döntés,hogy sorsunkat éljük-e, vagy önző életünket.

Jézusi nyelven szólva: "Az én akaratom legyen-e meg, vagy a tiéd,Atyám?"

Ez alól a dráma alól senki nem kap felmentést.

Péter, a kőszikla, háromszor árulta el a hűségét, a zsoltárosDávid és a Biblia nagyhitű hősei is számtalanszor tették, azénakarat még Jézusban is fölmerül, s a halála pillanatában úgyvéli, hogy az Atya lett hűtlen hozzá: "Én Istenem, miért hagytálel engem?!"

Az a haldoklás legnehezebb szakasza, amikor a lélek átéli ahűtlenség iszonyát.

Hatalmas dráma ez.

Mivel itt nem valamiféle dogmához s nem egy emberhez valóhűségről van szó, a hűtlenség állapotában nem elfelejtjük, amittudtunk, nem kételkedünk, s nem azt mondjuk: "Lehet, hogy azegész még sincs így?", hanem egónk félelmében vagy mohóságábanátveszi lelkünk fölött az uralmat, s ilyenkor az történik, amiPéterrel is történt: sírunk.

Péter sírógörcsöt kap.

Zokog.

Ezt a sírást hívják "lelkifurdalásnak".

Mert itt az ember nem egy tant, nem egy mestert, nem egyelméletet vagy egy testületet árult el, hanem az üdvét.Lényegében önmagát. A boldogságát. Élete igazságát. Magasabbat azalacsonyért. Örökkévalóságát egy pillanatért.

A hitetlenség nem kételkedés - hanem árulás.

Nagyanyámnak nagyobb hite volt, mint nekem.

Hűségesebb volt, mint én.

Nem azért, mert több könyvet olvasott Istenről, hanem mert puhábbvolt az egója.

Átlátszóbb. Szelídebb.

Alázatosabb volt.

Odaadóbb.

Szolgálatra neveltebb.

Egyszóval: bölcsebb.

Tudott fejet hajtani a sorsa előtt.

A keservesen nehéz sorsa előtt is.

És nem kétségbeesetten, hanem derűsen.

Mosolyogva.

Nagyanyám "hi-fi" volt.

Talán azért volt ilyen - nem tudom biztosan, csak sejtem -, mertsokkal többet szenvedett, mint én.

Lélekjelenlét

1.

Egy léleklátó rabbi azt mondta, hogy életében két-háromalkalommal minden ember meglátja az Istent.

Nem hosszabb ideig, mint egy szempillantás.

Meglátja, még rá se döbben, mi történt... máris eltűnik.

És elfelejti.

Sőt, rendszerint észre sem veszi. Nem tudja, hogy Ő volt az.

A jelenség olyan villámgyors, hogy a lomha lélek nem tudjaexponálni, s az emlékezet fotópapírján nem marad semmi nyoma.

De mindenki volt már egy elsuhanó másodpercig a szó tökéletesértelmében boldog, mindenki szeretett, mindenki átélte, mi az,hogy Jó, mi az a gondviselés, mi az, hogy nincs félelem, nincshalál, nincs unalom, zaklatottság, kielégületlenség, sóvárgás,gond. Csak felhőtlen, ragyogó, határtalan Élet van.

Egy cikkanás, rövidebb, mint egy szemrebbenés - a szürke léthirtelen színessé válik, és leírhatatlanul örömtelivé -, s aztáneltűnik az egész.

És visszatér a sápadt szorongás, a nyugtalanság, visszatérnekmúltunk kísértetei, aggodalmunk a jövő miatt - visszatér a józanész csodátlan uralma.

Hová tűnik az élmény?

Szétpukkan, mint egy színes szappanbuborék?

Nem.

Lesüllyesztjük oda, ahová nemcsak a szent, de a kellemetlenélményeinket is eldugjuk: mélyen-mélyen a tudatunk alá.

Honnan veszi a bölcs, hogy ez minden emberrel így van?

Elsősorban onnan, hogy nagyon sok embert ismer, nemcsak kívül, debelül is, mert ez a dolga. Lelát a lélek mélyére, s megpillantjaa sötétben az elmerült élményeket. Ott vannak lent, a sűrűiszapban, s néha-néha, rendkívül nehezen ki is tudja emelniezeket a kincseket, s megmutatja: nézd, barátom, milyen csodarejlik benned!

Ezek ritka pillanatok.

Egyébként nem is lehetne beszélni senkivel ilyesmiről, havalahonnan nem tudná, mi az a boldogság, önfeledtség,félelemnélküliség, szeretet...

Mindezeket meg kellett tapasztalnunk valaha, különben nemtudnánk, miről van szó.

Az igazán nagy dolgokat, igenis, minden ember megkapja valamikor.Néha a gyerekkorában, néha később, vagy előző életében -valamennyiünk mögött sok-sok élet élménye él - s később ezeketelfelejtjük. Kiesik tapasztalatainknak köréből, mert rácáfol azéletünk; gyenge lángocskák ahhoz, hogy a szélvihar el ne

lobbantsa őket.

S mégis, ha azt mondod valakinek: "boldogság"... valaholpislákolni kezd benne az elfelejtett élmény, s ha nem is tudja,de sejti, hogy miről beszélsz.

Valami emléke van róla.

Már átélte.

Volt már boldog, ha csak egy másodpercre is, mert ismeri azélményt.

Az ősi hagyomány azt állítja, hogy mi az Istent elfelejtettük.

Platón azt mondja, hogy nem emlékszünk rá. A görög "igazság" szó,amely az Evangéliumnak is egyik főszava (aletheia) szó szerintazt jelenti, hogy "nem elfelejtés", s ez az istenélmény egyikjellemzője.

Mózes is, Jézus is azt mondják: hűtlenek lettünk hozzá.

A hinduk azt mondják: elaludtunk, s nem róla álmodunk.

Ez számomra, színházi ember számára a legszebb metafora:

azt álmodjuk, hogy nincs Isten. Pénzről, hatalomról, kéjről,gondokról, örömökről álmodunk - Istenről nem.

Csakis akkor pillantjuk meg, ha fölébredünk.

A görög a lélektannal, a zsidó az erkölccsel, a hindu atudatállapottal magyarázza, de lényegében mindhárom ugyanaztmondja.

2.

Van egy japán szó: ken. Olyasmit jelent: "élmény".

Ezt az élményt a keleti harcművészetek mesterei idézik elő atanítványaikban.

Megjelenik a mester előtt egy kezdő, a tanítványa akar lenni, ésha a mester látja, hogy alkalmas rá, egy különleges lélektani"trükkel" előidézi benne azt az élményt, amely véglegesen csakakkor lesz az övé - több évtized múlva -, ha ő is mesterré válik.

Ez egy villámszerű élmény.

Egy pillanatig tart.

Csodálatos pillanat ez: ennyi ideig mindenki lehet zseni.Valóbanolyan, mint amikor éjszaka villámlik, s kék-fehéren felizzik azegész táj; ilyenkor messze látunk, felismerjük a várost, hegyektávoli gerincét; értelmes lesz minden, világos és megnyugtató - saztán újra sötét lesz, és nem látunk tovább az orrunk hegyénél.

A hasonlat pontatlan, mert a dolog fordítva működik: élünk egyvalónak tűnő világban, s hirtelen valami különös okból szétpattanés eltűnik a valóságnak tartott díszletvilág... felébredünk srádöbbenünk, hogy az egész csak álom volt...

Aztán elalszunk, és folytatjuk az álmodást.

Ekkor visszatérnek nemcsak az álomlények és az álomhelyzetek, dea félelmeinket is ugyanott folytatjuk tovább, ahol abbahagytuk.Legfeljebb - nagyon szerencsés esetben - visszavisszük magunkkalaz ébredés élményét, s ilyenkor már az üldözőnkről sejtjük, hogyolyan nagy kárt nem tehet bennünk, hiszen csak álom az egész.

Bizonyára ismerős élmény: álmodban tudtad, hogy álmodsz, s innenkezdve már nem is volt olyan nyomasztó az álmod.

Ilyesmi a ken is.

Egy pillanatra felébreszt, és utána visszaalszol.

Mi az, ami fölébreszti az alvót?

Általában valamiféle kíméletlen sokkhatás.

Az álmodót meg kell rendíteni ahhoz, hogy világából - amelyetvalóságosnak vél - kitépje magát. Szelíd vekker nincs. Csakfölrázó vekker van.

Hogy ez a harcművészeknél hogyan történik, nem tudom.

A zenben ma is az a rend, hogy ha meditáció közben látják amester segítői, hogy az ébredő tanítvány visszaalszik, fejbekólintják egy bottal.

Ez egy szent bot, a kjoszakú, amely nagy tiszteletben áll ameditálok körében.

A váratlanul megvilágosító élményt nevezzük lélekjelenlétnek.

Mindenki megélte, hogy hirtelen bajban az egója lebénul, ésföladja a játszmát, valódi Énje azonban átvette az irányítást, snagy nyugalommal megoldja a helyzetet.

A lélekjelenlét azt jelenti, hogy jelen van a lelked.

Egyébként nincs jelen.

A lélek hol a tegnapon rágódik, hol a következő percen, egyszerreszázfelé figyel, s ezerféle benyomást szelektál, miközben egyéppen felszínre bukkanó érzelmi hullám át is színezi a zavarosállapotot, amely zaklatott, szomorú, bizakodó, rémült, tompa,szorongó, aszerint, hogy a háborgó energiák örvényéből mi ragadtael éppen... Szólnak hozzád, s nem vagy ott... Szólsz, és nem aztmondod, amit gondolsz... hallod magad kívülről, s nem érteszegyet magaddal... még mondod, de tudod, hogy most csakviselkedsz... nagy erőfeszítésedbe kerül, hogy arcodszemed ne azttükrözze, ami bensődben kavarog...

Máshol vagy.

Belehallgatni egy emberi lélekbe, amikor nincs jelen, olyan,mintha egy egész kórházra való elmebeteg fecsegését hallgatnád:száz hang, és mindegyik mást üvölt.

Abban a pillanatban, amikor beáll az itt és most állapota, azelmebaj leáll.

A pánik megszűnik.

Ez a lélekjelenlét.

3.

Beszéljünk egy kicsit erről a lélekjelenlétről, mert valójábanebben a szóban rejlik az a bizonyos "élmény", amit keresünk.

Ha keleti mester lennék, most nem szólnék róla semmit, hanemvillámszerűen felidézném benned, de sajnos nem vagyok mester -ráadásul eszközöm nem a kard, hanem az írott szavak, amelyeketkénytelen vagyok egyenként felfűzni előtted, mint agyöngyszemeket, s csak a folyamat végén pillanthatod meg, hogy miaz a gyöngysor, ami megjelenik majd.

Haladjunk hát gondolatról gondolatra, azaz: araszoljunk előre alomha időben.

Először is az "itt" és "most" pillanatát nagyon nem szereti azegónk.

Ezért leszünk nyugtalanok, ha valamire figyelnünk kell, hakoncentrálni vagy meditálni akarunk. Amikor egyetlen pontra,egyetlen "ittre" szűkül a figyelem, viszketni kezdünk, s amikorazt parancsoljuk magunknak, hogy "azonkívül, ami most van, semmisem fontos, sem a befizetetlen számlák, sem a nyitva felejtettajtó, sem az átcikázó gondolatok és ötletek és nyugtalanítóérzetek... Szóval, amikor megkíséreljük leállítanitudatfolyamatainkban az örökös változást, az egónk lázadni kezd,mert nem tűri, hogy térben ne futhasson innen oda (nem szeret egyhelyben ülni!) és hogy időben leszögezzék egy megállítottpillanathoz, hogy ne lehessen más, hogy ne változzon benne éskörülötte minden, hogy ne távolodhasson valamitől, s ne robogjonvalami felé, még akkor is, ha tudja, hogy amit el kell hagynia,az a fiatalsága, s ami felé halad, az a halála, akkor is:

változni akar! Sem itt, sem ott nem jó az egónak, sehol éssohasem jó neki! Élete legnagyobb szerelmét öleli éppen, kétszeme csukva, de lelki szeme már az óráját nézi: mit kell majdcsinálnia öt perc múlva... És megnyeri a főnyereményt, de amikorrádöbben, hogy az adót levonták belőle, bosszús lesz és nemboldog...

Az ego nem tud leállni.

Mint az óra: ketyeg. Lüktet. Kattog.

Örök mozgásban, változásban, átváltozásban él, s még alegszorultabb helyzetében is működik valami életösztönnél ismélyebb meggyőződése, hogy jobb lesz máshol, és jobb lesz ezután.

Mert valójában az egónak mindig rossz.

Van, amikor kicsit rossz, van, amikor nagyon rossz.

Nóti Károlynak, az ismert humoristának Romániában játszották egydarabját, kapott érte ezer lejt egyetlen nagy bankjegyben, smivel attól tartott, hogy hamis, bevitte egy bankba, s aztkérdezte:

- Tessék mondani, jó ez a pénz?

A hivatalnok alaposan megvizsgálta, majd savanyú mosollyal aztmondta:

- Elég jó.

Ha megkérdezik, hogy vagy, a legőszintébb válasz, még optimálisesetben is ez:

- Elég jól.

Az ego soha sincs igazán jól.

Valami mindig hiányzik neki, s ez a hiány űzi, hajtja.

Még akkor sem áll le, amikor nagy öröm éri.

Nincs olyan nagy öröm, hogy leálljon.

Valami mindig piszkálja, valami mindig kell neki, s nem tud egyvágya úgy beteljesülni, hogy abból ne hiányozna még valami:rendszerint a lényeg.

Ha valamit kap, úgy érzi, nem elég; ha valaki szól hozzá, átnéz aválla fölött, hátha jön még más is, s ha jön még valaki, az semaz "igazi".

Az ember a halandóság foglya.

Az ego egyetlen életre született, s a földi lét, amibebelemerült, az a változások világa. A változás pedig addig tart,míg be nem teljesül valami, s mivel soha semmi sem teljesedik be,a változás is állandóan tart.

Amikor a szellem anyagba merül, amikor megtestesül, egy olyanlétrendbe lép, ahol a tér és az idő uralkodik. De ezek csakszavak. A lényeg a változás. Tér azt jelenti, hogy mozog, forog,tágul, szűkül, mászik, lüktet, az idő pedig ugyanezt, csak másélményhez kötve: az "öröklét" szellemi méhe megreped, kiáradbelőle a gyors átváltozásba süllyedt teremtménye, és elkezd érni,dúsulni, öregedni és főleg: átváltozni. Az idő, ha lelassul,térré fagy, a tér, ha mozgásba lendül, idővé alakul, a lényeg aszüntelen átváltozás, amely sohasem tud megállni, kielégülni...semmi sem maradhat úgy, ahogy van, el akar jutni valahová, de nemtud, mert előtte szétesik, csakis azért, hogy másképp újraösszeálljon... és forog, forog a teremtés, mint a ringlispíl, nemlehet leszállni róla, mert ez a karma kereke, amit magunk

forgatunk.

Ebben a szüntelen forgásban, áramlásban, rezgésben ésátváltozásban, vagy ahogy ma mondják, "pörgős életben" jelennincs.

Ez csak egy szó.

Egy elvont fogalom, valójában nem létezik.

jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egygondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, amitudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még ajövőmből felém.

De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásbanvan: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünkolyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.

Amikor megszületünk - vagyis szellemhazánkat elhagyva amegnyilvánulás világába belelépünk -, sajátos, földi sorsratervezett elmét és áramló tudatot alakítunk ki. Szükségünk is vanrá, mert így lépünk bele a térbe és az időbe. Testünk lesz,mellyel lélekben azonosulunk, s ez a test öregedő test, elmúlótest, változó test, éppúgy, mint ahogy a "világ" is, amelyezentúl körülvesz bennünket, szüntelenül változik, vagyis múlttáteszi a jövőjét.

Megállni nem tud, mert az a halál.

Se a szív, se az agy, se az elme, sem a gondolat, sem az érzelemnem tud megállni, mert akkor az egésznek vége.

S ez a lényeg.

Ahogy az ember képtelen levegő nélkül élni, mert megfullad, úgyaz ego sem tud megtorpanni és mozdulatlanul állni, mert meghal.

Számára ez a vég.

Ahogy a testünk levegőt, vizet és táplálékot vesz magához, hogyéljen, úgy egónk tudata időt szív be, időt iszik, időt eszik, sha ezt nem teheti: elpusztul.

Ezért kerül pánikba az ego, ha meg kell állnia.

A meditáció célja: az elme működésének, rezgésének (csittavritti,

ahogy a hinduk nevezik) a leállítása.

Ilyenkor az egóra rájön a fulladás érzése.

Inkább rohan, inkább száz helyen van egyszerre, inkább zaklatott,ideges, nyugtalan és feldúlt, mintsem hogy megálljon - mert akkorvége.

Minél erősebb az egónk, annál jobban iszonyodunk a nyugalomtól,mert úgy érezzük, a létünket fenyegeti.

Mégis vannak pillanatok, amikor az egónk elájul.

Amikor elménk nem "rezeg", s én-tudatunk lebénul.

Tetszhalottá válik.

S ekkor váratlanul az történik, hogy az eszméletlen ego s amegvakult és kiüresedett tudatunk helyén megjelenik egy másik,fölényes és biztos látás, egy időtlen és végtelenül nyugodt,szinte rebbenetlen Tekintet - s ez nemcsak lát, de ugyanakkorcselekszik is - vagyis a tudni és a tenni egyidejű számára -, saz egész problémát, amitől a tanácstalan ego elájult, néhányfölényes és magabiztos mozdulattal elintézi.

Ez a lélekjelenlét.

Semmi köze az Itt és Mosthoz.

A lélekjelenlét transzcendens állapot.

Időtlen.

A Lélek lát és cselekszik ilyenkor, aki örökkévaló.

Az ember ekkor egy magasabb dimenzióba lép át, a szellemidimenzióba, ahol nincsen idő.

Nincs benne volt, van és lesz.

Nincs idő.

A szó, hogy lélekjelenlét, nem azt jelenti, hogy a lélek a"jelen" időállapotába került, vagyis megállt, mint egy elromlottóra mutatója - hanem azt, hogy a Lélek JELEN van.

Eddig nem volt jelen.

Csakis az ego volt, ő pedig nem tudott "jelen" lenni, mert örökkérohant.

Nem is tudtunk róla, hogy lelkünk van, arról meg különösen nem,hogy ez a tökéletesen elfeledett Lélek, ha jelen van, a nehézsorshelyzetet, amelyből az egónk öngyilkos módon kiájult,végtelen nyugalommal megoldja.

A Léleknek ugyanis nincs ideje.

Mivel az Örökkévaló gyermeke, ezért örökké Van.

Más dimenzióban él, mint ahol a múlt-jelen-jövő folyama sodródik.És ezért a Lélek számára a volt is van - és a lesz is van. Mostfáj neki, ami sok éve történt, s most éli meg, ami csak későbblesz, mint aki beleolvas egy regény végébe.

Robogsz az országúton, hirtelen szembejön egy meggondolatlanulelőző autó... elfog a félelem, az iszonyat, az egész lényedetmarkába szorítja a rettenet... s aztán történik valami:

hirtelen megszáll egy olyan különös nyugalom, amelyet sohasemismertél... s biztos kézzel és félelem nélkül olyan műveleteketcsinálsz a kocsiddal, amelyeken később magad is elképedsz;átrohansz az útpadkán, átugratsz egy keskeny árkot, beleszaladszegy erdőbe, de úgy, hogy kikerülöd a fákat, majd visszakanyarodszaz országút felé, de nem futsz rá, hanem óvatosan, hogy nependerülj meg, fékezel, ügyesen kormányozol, miközben jobbkezeddel finoman és erőteljesen hátranyomod a melletted ülőútitársadnak, mondjuk, a gyermekednek vagy feleségednek avállát... Vigyázol rá... Tenyeredből sohasem tapasztalt erő ésnyugalom árad...

Végül megállsz...

Állsz... lefulladt motorral... s még csak nem is vagymegdöbbenve.

És eltelik néhány perc, míg újra visszatér a félelmed, elfog aremegés, s most már visszaemlékezve, csodálkozva tapasztalod,hogy itt egy olyan feladatot oldottál meg, amelyre "hétköznapi"tudatoddal képtelen lettél volna. Emlékezetedben - sokszor mégévek múlva is! - visszajátszod az elmúlt pár pillanat"katasztrófa-filmjét", s döbbenten látod, hogy mennyi mindentészleltél egyetlen másodperc alatt, s ezzel együtt hány virtuózműveletet hajtottál végre... vagyis az észlelés és cselekvés

teljesen egyidejű volt benned... s ami a legkülönösebb: nemféltél.

Ha megmaradsz a "hétköznapi" tudatod szintjén - már nem élsz.

Talán a feleséged vagy a gyermeked sem.

Ha benned marad a félelem és az iszonyat görcse - már nem élsz.

Egy másféle tudatállapot s egy másféle lelkiállapot kellettahhoz, hogy életben maradj.

Ez a ken.

Ez a lélekjelenlét.

Egy pillanatnyi "megvilágosodás" - emberfeletti tudatállapot:lelked, azaz Önvalód egy pillanatra jelen volt, átvette sorsodfelett az uralmat, elintézte az elintézhetetlennek tűnő gondodat,s aztán eltűnt, mint a jó "tündér" - aki azért kapta talán ezt anevét, mert ilyen tünékeny. (A tündérek tünékeny tünemények.)

Azt mondják az utólag magyarázgató nagyokosok, hogy itt nemtörtént egyéb, minthogy vegetatív idegrendszered vette át azuralmat, a benned lévő állati ösztön. Mint minden materialistamagyarázatban, ebben is ott van egyrészt az a rondaság, hogylefelé érvel, s azt magyarázza, hogy állatként jobban működsz sbölcsebb vagy, mint emberként - másrészt az a féligazság, hogy aken élménybe valóban beleszólt az ösztön is, mert ha a tudatkikapcsolódik, akkor az emberalatti és emberfeletti lényünk vesziát a dolgok irányítását.

Ezt jó tudni.

Vagyis mit?

Az, hogyha egy cselekvés spontán, még nem jelenti azt, hogylélekjelenlét.

Ez a különbség, amit jól ismernek a bölcs mesterek.

Hogy a tudat pillanatnyi kiiktatásával éppúgy lehet valaki egyisteni Lélek, mint egy gátlástalan vadállat.

Egy sértésre is lehet spontánul felelni - azonnal belerúgok -, deaz ilyen gátlástalan visszahullás nem az állat, hanem sokkalinkább az elvetemült ember ingerülete, amelyet "gonosznak"

nevezünk.

Az állat nem gonosz.

Az öncélú gyilkolást, a bosszút és mások elpusztításának kéjét azállat nem ismeri. Szadista állat nincs. A szeretetlenségnek éshatalomszomjnak erre a fokára nem tud zülleni: ilyesmire csak azember képes.

De mindezt csak zárójelben mondom.

Az igazi lélekjelenlét állapotában - amelyet mindenki ismer, samelyet a bölcs rabbi szerint kétszer-háromszor mindenki megél -az ember nemcsak a bőrét menti, hanem hirtelen olyasmiket ismegtud, amiket eddig nem tudott.

Visszatérve az előbbi helyzethez: tudja például, mire gondol aszemberobogó autó vezetője. Tudja, mire gondol a mellette ülőtársa, a mögötte haladó kocsi vezetője (anélkül, hogyhátranézne!) tudja, mit művel majd a fák között, holott sohasemjárt még autóval erdőben. Tudja azt is, hogy most meghal-e, vagyélni fog. Tudja azt is, hogy ami most történik vele, az véletlen-e, vagy sorsszerű.

De ennél jóval többet is!

Azt, hogy Isten segíti-e, vagy sem.

Hogy a szellemvilág segítői jelen vannak-e, vagy sem.

Sokan hangokat hallanak ilyenkor.

Tanácsokat, sugallatokat: "Erre menj! Arra menj! Ennek meg kelltörténni!..."

Az őrangyalokról való tudás ebből a tapasztalatból ered.

Ami pedig a legkülönösebb élmény, s amit még sohasem élt át: hogynincs benne félelem.

Egész életében félt és szorongott, hogy valami baj lesz - ésmost, hogy itt a baj, a legnagyobb baj, ami csak emberreltörténhet, hogy meghal ő is, a kedvese is: nem fél!

Miért?

Mert jelen van a lelke - Önvalója, aki halhatatlan.

Nincs félnivalója, mert nem halandó.

Amíg a lelke jelen van, addig örökkévaló, sebezhetetlen éselpusztíthatatlan.

Nem lehet neki ártani.

Nem halhat meg, mert ahol most van, az már a "túlvilág".

Ezért nem fél.

A ken: túlvilági élmény.

Ezért gyakran másféle csodákkal is párosul.

Csak néhányat sorolok fel:

Elmúlik egy betegségünk... Olyasmit művelünk, amit egyébként nemtudnánk: nagyobbat ugrunk, olyan óriási súlyt emelünk fel,amelyet normális körülmények között meg sem bírnánk mozdítani...Olyan tulajdonságok, képességek bukkannak fel bennünk, amelyeketszületésünkkor nem hoztunk magunkkal: bátorság, nyugalom, erő, azösszefüggések zseniális átlátása... Olyan megértések, érzések ésátélések, amelyeket eddig nem ismertünk... tévedhetetlenemberismeret... jövőbelátás.. . és sorolhatnám tovább a kencsodáit, amelyek nem egyebek, mint az isteni váratlan betörése ahétköznapi tudat lefokozott világába.

Ez a ken.

Sajnos nem tart sokáig.

S még nagyobb kár, hogy idővel elfelejtjük.

4.

A Mester egy pillanatra megéleti tanítványával a szíve titkát, sinnen kezdve tudja, hogy amit keres, benne van.

Azt mondja: "Figyelj! Érzed? Látod? Éled?... Ez vagy te!... Azelkövetkezendő éveid arról szólnak majd, hogy ami most felbukkantbelőled, azt felszínre hozd! Most eltűnt - de ott van! Sok időbeés fáradságos munkádba kerül, míg igazi lényedet megvalósítod!Most üzent a mélyből! Kopogott, mint rab a föld alatti börtönből:Itt vagyok!... Szabadíts ki!... Az üzenetre azért volt szükség,

hogy tudd: kivé leszel majd utad végén!

Ennyit akartam mondani.

Nem tudom, az olvasás közben fölvillant-e benned ez a szavakkalleírhatatlan élmény.

Ha igen, akkor jól írtam.

És ha most összegyűjtöd saját ráébredésed emlékeit, magad islátod, milyen sok közöttük az, amit nem a halálveszély vagysorscsapás okozott, hanem a művészi élmény.

A valódi művészet az embert megrendíti és halhatatlanságáraráébreszti.

Amelyik mű ezt nem teszi meg: nem művészi alkotás.

Az ember a szépségtől s az igazságtól megrendül.

A művész: mester, aki nézőjét, hallgatóját vagy olvasóját -Hamvas Béla szavaival - "isteni származására ráébreszti".

Ha egy versből, zenéből, színházból, egy dalból vagy egyregényből hiányzik a megrendítő érzés - biztos jele, hogyalkotója nem az igazi művészek rendjéből való.

Beavatatlan.

Mi, ma élő szóiparosok, megélhetés-bűvészek, vásári önmutogatókés divatkirályok ritkán vagyunk képesek arra, hogy a művészeteredendő feladatát teljesítsük. Panaszkodunk, leírjuk, amitmindenki amúgy is tud, intellektuális divatcikkeket gyártunk,bevádoljuk az életet - ébreszteni nem tudunk.

Nem kell veszélyes karambol egy "ken" élményhez.

Az ihletett muzsika, a valódi színház s az igazi könyv isfölébreszthet a hétköznapi élet zaklatott, értelmetlen és halálosálmából.

Egyszerű asszony

1.

Kedves Katinka néni!

Levelét így kezdi: "Én csak egy egyszerű asszony vagyok..."

Erről szeretnék írni, erről a "csak" szóról.

Az én szememben "egyszerűnek" lenni, nem "csak", hanem a legtöbb,amit ember elmondhat magáról.

Tudom, hogy manapság nem így tartják.

Ma úgy vélik, minél nagyobb tudású valaki, annál bonyolultabbanlátja a világot, elméletek egymást cáfoló gazdagságában, s azemberi nagyságról is azt hiszik, hogy az rendkívül látványos éskomplikált.

Úgy vélik, minél nagyobb művész valaki, annál csillogóbb,elvontabb és érthetetlenebb.

Ezzel szemben az igazi tudás: egyszerű.

Az igazi művészet egyszerű.

És az igaz ember is egyszerű.

Ne feledje, Katinka néni, az "egy" az Isten száma, s ezért a migazdag nyelvünkben az "egyszerű" azt is jelentheti, hogy"istenszerű".

Az egyszerű ember az, aki legjobban hasonlít Istenhez.

Figyelje meg, Isten, ha szól, milyen egyszerűen beszél.

Azt mondja: "Legyen világosság!" Azt mondja: "Ne ölj!"..."Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!"... Azt mondja: "Neaggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majdaggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a magabaja"... Azt mondja: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól"...

Százezer kötetben próbálták bemutatni Istent, akit olyanbonyolultnak és titokzatosnak tartottak, hogy a nevét is tilosvolt kimondani.

Jézus pedig így szólt:

"Isten: szellem és valóság."

Ennyi.

Ha az Isten szanszkrit nyelven beszélt, még egy szót hozzátett:

Ananda.

Azt jelenti: boldog.

Szat-csit-ananda: vagyis Istent az ember az értelem, a létezés ésa boldogság élményében találja meg.

De gondoljon Buddha "négy nemes igazságára", vagy Lao-cetanítására és magára Lao-cére, az "Öreg gyermekre", akinélegyszerűbb lény nem járt még a Földön. Vagy gondoljon Krisnagyönyörű tanítására, amely csak azért tűnik számunkra nehéznek ésbonyolultnak, mert nem ismerjük a szavak valódi jelentéseit.

S ha ismerjük is, az a baj, hogy mi már csak fejjel értjük őket,a szívünkkel nem.

A szavakat nemcsak fejjel, szívvel is érteni kell.

Ott születtek ugyanis, ahol az élet születik s lüktet bennünk:

lényünk közepében.

Őseink, amikor saját szívükbe néztek, vagy a Mindenség szívébe,ahol az Egy Isten él - s ki tudja, van-e a két "szív" közöttkülönbség -, mindig a végső igazságot keresték, és ezek azigazságok egyszerűek voltak. Isten igazságai egyszerűek, sbármilyen sokszínű a teremtés, a világ is egy: világegyetem.

Aki ennek az Egynek a vonzásában él, vagyis aki hűséges Istenhez,az egyszerűen él, egyszerűen gondolkozik és egyszerűen fejezi kimagát.

2.

Manapság ez kiment a divatból.

Azért írja, hogy "én csak egy egyszerű asszony vagyok", mertebben van valami szégyellni való: nem vittem semmire, lemaradtam,nincsenek iskoláim, egyetemeim, nem vagyok eléggé olvasott,intelligens...

Az eszmény még a múlt században is a nagy tudású, művelt embervolt. Az egyszerű emberek arra törekedtek, hogy gyermekeiktanuljanak, s elvégezzék az egyetemeket. A mi családunkban is:nagyanyám még eperjesi hentes felesége, apai nagyapám pedigkisbéri lakatos volt. Nemcsak szakmájuk volt "lent", de a helyis, ahol születtek: kisvárosban éltek egyszerű életet. Anyámatazonban már hegedülni, énekelni taníttatták, nagyapám pedigmindkét fiából mérnököt nevelt. Mérnökök, sőt főmérnökök lettek,"vitték valamire", belőlem pedig, az unokából "híres" ember lett,aki könyveket, színdarabokat ír, s néha föltűnik a televízióbanis.

S ahogy visszanézek, látom, hogy egyre inkább: "eltörpésedtünk".Anyám bölcsebb volt, mint én, s nagyszüleim pedig emberóriásokvoltak, mahatmák, akiknek erejéhez, életbölcsességéhez, emberinagyságához nem is hasonlíthatom sem magamat, sem a szüleimet.

Közel száz esztendőt élt nagyanyám és nagyapám is - mindketten"egyszerű" emberek voltak -, és ha összevetem arcképüket asajátommal, összeszorul a szívem: két óriási egyéniség néz rám azelsárgult képekről, az én arcom az övékhez képest jelentéktelen.

Ez nem csak az én tapasztalatom.

Ha valaki régi képeket nézeget, családi albumokat, szembeszökő,hogy az arcok mennyire jelentéktelenné váltak. Ugyanerre amegállapításra jutunk, ha a falvak lakóinak képeit nézegetjük,régi fotókat, néprajzi albumokat. Őseinkhez képest mintha"elsenkisedtünk" volna. Ott állnak előttünk gyönyörű, sorstólmegművelt, barázdált arcokkal, önérzetes, lélekteli szemekkel,merész profillal, büszke bajusszal... s ott van mellettük az énszánalomra méltó "igazolványkép-jellegű", tésztaarcú fotóm;keresem a szemeimet, nem néznek sehová, nem tükröznek semmit,csak valami riadt, erőtlen nyugtalanságot...

Hamvas Béla ezt úgy írta le, hogy először voltak a Valakik, aztánjöttek az Akárkik és végül a Senkik.

Az én nagyanyám például még "Valaki" volt.

Ő kezdte így a mondatot, ha valamilyen hibámra figyelmeztetett: -Lehet, hogy én csak egy egyszerű asszony vagyok, de te viszontegy nagy marha vagy!

(Látja, ennyire szeretett!)

Közben sokféle történelmi tapasztalatunk született.

Az első, hogy a tanulás, a gimnázium és az egyetem nem odavezetett bennünket, ahová azt a mi "egyszerű" nagyszüleinkmegálmodták.

Az iskolákban - ritka kivételektől eltekintve - nem minőségetoktattak, hanem mennyiséget.

Nem arra tanítottak, hogyan légy bátrabb, hűségesebb,becsületesebb, igazabb, derekasabb, megbízhatóbb, erősebb,boldogabb, derűsebb, tisztességesebb ember - hanem mennyiségi"ismereteket" töltöttek a fejekbe. Könyvtudást. A tantárgyakközött az emberi lét magasabb és örök céljai elsikkadtak.

Nem élni tanítottak, hanem érvényesülni.

Kiderült - fájdalmas ezt kimondani -, hogy "művelt" ember islehet hitvány.

Hogy az iskolák és az egyetemek nem óvták meg az emberiségetattól, hogy egészen mélyre süllyedjen: öljön, háborúzzon,raboljon, kapzsi legyen, mohó, önző, gátlástalan, törtető, gyáva,gyűlölködő, rosszindulatú, aljas...

A régi, polgári illúzió, hogy a "tudás nemesít", már a múltszázadban kipukkadt.

Kiderült, hogy az a fajta tudás, amit oktattak, nem nemesített.

Új jelszó jött divatba: "A tudás - hatalom!"

Nemesítés helyett hatalom.

Technikát fejleszt (főleg haditechnikát), ipart, bankrendszert,közlekedést, s mindenféle technológiát soha nem látottszínvonalra emel - az ember azonban elsivárosodik, lélektelenlesz, sorstalan, boldogtalan, s a legutóbbi időkben pedig márattól kell tartani, hogy embertelen is.

Hatalmat akar, minden és mindenki fölött.

A kultúra haldoklik, Katinka néni.

Az, hogy az emberiség a napról napra veszélyesebb körülményekközött egyáltalán él, annak köszönhető, hogy vannak még közöttünkegyszerű emberek, akik hordoznak magukban valami alapvetőenemberit: hogy igazat kell mondani például, hogy nem szabad

másokat eltaposni, sőt tisztelni kell, hogy dolgozni kell és nemlopni, hogy tisztességesnek kell maradni, akkor is, ha ez régenkiment a divatból, s a közéletet eluralta a gengszterizmus.

Nagyapámnál egy napig nem maradhatott olyan hentessegéd, aki nemmért pontosan, s ha véletlenül ő maga rosszul adott vissza, zárásután visszavitte a vevőnek a pénzt, mert nem tudott volna aludni.

Nagyapa úgy érezte, hogy nemcsak a vevőivel, Istennel is el kellszámolnia.

Anyám, aki már nem volt ilyen mélyen vallásos, ugyanezt nem ígyélte meg, sőt ő már tanúja volt annak a kornak, amikor az emberekegymást megölték és kifosztották, és "államosították" - elloptákpéldául a nagypapa hentesüzletét is, aki ebbe belehalt - de azértott maradt lényében az öröklött "reflex", hogy az emberekhezjónak kell lenni, meg kell érteni őket, és akin csak lehet,segíteni kell.

Én már egy gengszter-világ gyermeke voltam. Ma is abban élek.

(Nem így nevezi magát a világ, erre mindenféle "izmus" vanforgalomban, a kommunizmustól, emberarcú szocializmustól ademokráciáig - de az egyszerű embereknek ez gengszterizmus:

viszolyogunk ettől a világtól, amelyben élünk.)

Ha van unokája, tudja, miről beszélek.

Egy olyan világban kell felnőnie, ahol a tisztességes emberthülyének tartják. Megoldhatatlan nevelési gondot jelent nekünkaz, ha erkölcsre neveljük a gyermekünket, életképtelenné tesszük.

A pénz tébolyában él a világ, amely manapság nemcsak azerkölcsből, de a józan észből is kivetkőzött. Pénzért mindenmegengedhető: a rablás, a gyilkosság, a háború, sőt az egészföldi élet kiirtása is.

Azt a fura dolgot is tapasztalhatta, Katinka néni, ahogy valaha aművelt ember volt az eszmény, akire felnéztünk, ma már a gazdagember az, lehet műveletlen vagy művelt, ostoba vagy okos,elvetemült, önző és hitvány - az embert manapság nem az minősíti,hogy kicsoda, hanem hogy mennyi pénze van.

Arra a kérdésre, hogy mi akarsz lenni, a gyerekek túlnyomó részeazt feleli: gazdag.

Sok pénzhez pedig emberséges úton nem lehet jutni.

Mindehhez csak annyit: spirituális értelemben nem az tesz valakitgazdaggá vagy szegénnyé, hogy mennyi pénze van.

Így csak a materialista gondolkodik, illetve az a sok évszázadosvilágbotrányt igazolni akaró álvallásos felfogás, amely szerint aszegények üdvözülnek. Azt hirdették, hogy a kereszténység aszegények vallása, s úgy tüntették fel: ha valakinek nincsenpénze, az a mennybe jut.

Valójában azonban ez is lelki kérdés: az ember azzá lesz, amivéteszi magát. Az a hatalom uralkodik benne, aminek odaadja magát."Gazdag" az, aki a pénznek odaadta magát, belevarázsolta alelkét, s mint egyetlen életcéljával, azonosult vele. Nem kell,hogy sok pénze legyen. Elég, ha csak sóvárog utána. "Ahol akincsetek - ott a szívetek", s a gazdag ember a szívét helyezteabba a rögeszmébe, hogy a pénz boldoggá teszi.

"Szegény" pedig az, akinek nem fontos a pénz - akkor se, ha vanneki.

A lelki értelemben vett szegény úgy megy bele a nagy vagyonba, súgy jön ki belőle, hogy meg sem érinti: lepereg róla, mint a libatolláról a víz.

A Himalája hóborította lejtőin még a múlt században is lehetetttalálni meditációba mélyedt szent remetéket, akik jogilag mégmindig India dúsgazdag emberei voltak, csak nem kellett már nekika gazdagság.

Amikor úgy vélték, hogy betöltötték az ashrama dharmát (úgyfordítanám, hogy "szociális kötelezettség", bár a jelentésemélyebb: a sorsnak azt a részét jelenti, amelyet a társadalombankell megélni, s ami az ő esetükben egy gazdag ember sorsa volt),fogtak egy batyut, egy kulacsot és egy tálkát, magukra tekertekegy szárit, elköszöntek a családjuktól, és fölmásztak a magashegyek istenközeli magányába.

Ott is maradtak, halálukig.

Én még ismertem olyan dúsgazdag rokonokat, akiknek hozzátartozójailyen remeteként élt valahol Nepál havas sziklái között. Ráadásulez a saddhu nemcsak szédítően vagyonos volt, de nagy tudós is;híres atomfizikus.

Utolsó éveit azonban már Istennek szentelte.

Úgy lépett ki a palotájából, mintha sohasem lett volna az övé.

Jogilag persze övé maradt minden, de soha senkinek nem jutotteszébe, hogy egyszer még visszatér a hegyekből, s eldobva a kisalamizsnás tálkáját, szétüt az örökösei között.

Utóbbi jelenet csak az én elvetemült írói képzeletembenjátszódott le, amely a gazdagságnak már csakis azt a beteg ésközveszélyes változatát ismeri, amely jelenlegi korunkatmeghatározza.

Maga Jézus is egyszerű ember volt, és egyszerűek voltak atanítványai is.

A korának csúcsán álló intelligencia, a szuperművelt rabbik,főpapok és filozófusok, a tanult szellemi vezetők és írástudók,akik gyermekkoruktól kezdve az írásokat bújták, nem értették őt.

Ott állt előttük Jézus Krisztus - a Messiás, akit kétezer évevártak, s aki mostantól kezdve meghatározta az emberiségjövendőjét - és fogalmuk sem volt arról, hogy kicsoda.

Már akkor baj volt az írástudókkal.

Mai szóhasználattal "orbitális hülyék" lettek.

És ekkor Jézus elindult, és olyan tanítványokat gyűjtött magaköré, akik egyszerű emberek voltak.

Ezeket kezdte tanítani a legnagyobb titkokra. A legegyszerűbben.

Példabeszédekkel.

Ha nem értették a mesék értelmét, újra elmagyarázta nekik.

Még tömörebben, még egyszerűbben.

Olyan példázatokat mondott nekik, amik számukra ismerősélethelyzetek voltak: pásztorok, halászok, gazdák és szolgák,szőlőművesek, apák és fiúk történeteit mesélte el - nem"ideológiára" nevelt, ahogy manapság szokás, hanem életre.

Ha a szeretetről beszélt, s azt tanította, hogy "az szeretigazán, aki életét adja a barátaiért", akkor oda is adta azéletét értük; tanítványai a Golgotán értették meg igazán, mi az aszeretet.

Az egyszerű ember azt mondja, amit él, és azt éli, amit mond.

Egység van benne, nem kétség.

Ez aztán a legritkább dolog, hogy egy ember, akiben annyigondolat, érzés és erő lüktet, aki állati ösztönökkel telihalandó testében él, aki egyszerre hallja szellemhazájánakhívását, lelkének rettegését, szervezetének kínját, környezeténekzűrzavarát, gyűlöletét és ordítását, akiben élet és halál küzdminden pillanatban, hogy egy ilyen ember egyben legyen önmagával,s azt élje minden sejtjével és egész valójával, ami benne az EgyIsten akarata.

Tanítómesterem, amikor azt kérdeztem tőle, mi a "hit", aztválaszolta:

"Azonosulás - teljes meggyőződéssel."

Vagyis: egységélmény, s hogy ezt átélje valaki, ahhoz "egyszerű"embernek kell lennie.

A titok benne van a magyar szóban: Egy.

Amire mi azt mondjuk, egyszerű, arra az angol azt mondja:

simple.

Szimpla.

Ezt mi nem így értjük.

Az egyszerű ember nem szimpla, hanem gazdag, érett lélek.

Istenszerű.

Ha olvassa a Bibliát, látja, hogy Jézus is egyszerű ember volt, samikor valakihez beszél, sohasem érezni hangjában a lenézést.

Soha nem érezni azt, amit a bennünket megszólító nagy tudású sfőleg hírneves vagy hatalommal rendelkező ember hangjából érzünk:hogy lenéz minket, hogy lehajol hozzánk, mint a törpékhez, s úgyszól, mint aki hülye gyerekekkel beszél. Kicsit hangosabban is,mintha még süketek is lennénk.

A fölhalmozott intellektuális műveltség súlya alatt gyakranösszeroppan az ember eredeti egyszerűsége, és gőgössé lesz.

Lenézi embertársait, ha ügyes álszerénységgel palástolja is.

Ezzel szemben Jézus "isteneket" lát az emberekben.

S úgy is szól hozzájuk, még a kínzóihoz is, mint aki istenekkelbeszél.

Tisztelet szól a hangjából, még akkor is, amikor alegförtelmesebb tudatlansággal szembesül. Tisztelettel szólPilátushoz, s amikor kínzója durván üti s rúgja, azt mondja neki:

ha nincs igazam, mondd meg, s ha igazam van, miért versz engem?

Tanítványait sem fölülről lefelé neveli.

Nem azt gondolja, hogy "én mindent tudok, ti semmit, de én mostlehajolok hozzátok, s mint az elmaradott, buta gyerekeket,tanítani foglak titeket!" - hanem azzal kezdi tanítását, hogy "Énbennetek vagyok, s ti énbennem!"

Az egyszerű ember a másik embert lényének mélyén egyenrangúnaklátja.

Senkit nem néz le, de senkire sem néz fel.

A tisztelet: kölcsönös.

Az istentisztelet nemcsak azt jelenti, hogy tiszteljük az Istent,hanem azt is, hogy az Isten is tisztel bennünket.

Ha én valakiben nem érzem a tisztelet hangját, azzal nem tudokbeszélgetni.

De ez fordítva is igaz: csak akkor tudok beszélni valakivel, hatisztelem.

Ha nem tudom tisztelni, az azt jelenti, hogy nem is látom őt, sakkor nem tudom, kihez beszélek. Ha valakiből csak azostobaságot, rosszindulatot, gőgöt, hiúságot és önzést, egyszóvalha csakis a hibáit látom meg, az azt jelenti, hogy nem ismerem őtvalójában, lelke mélyére nem látok, és az ilyen találkozás csakisfelszínes lehet.

Igyekszem is hamar befejezni az ilyen beszélgetést, még akkor is- sőt főleg akkor -, ha én vagyok a hibás.

Én most nem látom a szemét, Katinka néni, de ha személyesentalálkoznánk, s érezném, amit a leveléből, hogy tisztel engem, deén viszont nem tudnám tisztelni Magát, hamar abbahagynám abeszélgetést. Vaknak erezném magam, aki ha elindul a Magavilágában, minden értékeset és szépet leverne.

Tisztelet nélkül csak legázolni tudunk valakit.

Azt írja, szeret az "élet nagy kérdésein gondolkodni", hát akkorgondolkodjunk most együtt. Én azt tapasztaltam - kíváncsi vagyok,hogy Maga hogy van ezzel -, hogy minden kapcsolatom akkor romlottmeg, amikor valamilyen oknál fogva megromlott benne a tisztelet.Ha valakit nem tiszteltem, s ő nem tisztelt engem: vége voltmindennek. Ha a gyerek nem tiszteli a szüleit, ha a papa, mamanem tiszteli a gyerekét, ha a feleség nem tiszteli a férjét sfordítva, ha a férj nem tiszteli a feleségét, és egy barátságeljut odáig, hogy megszűnik benne a tisztelet, akkor ezeknek akapcsolatoknak valójában végük van! Formálisan tarthatnak még -lélekben már nem.

Ilyenkor már nem látjuk egymást.

Ott, legbelül már nem látjuk egymást. S ilyenkor már csak az egókönzése, hatalmi csatája vagy az anyagi érdek működik:

az ilyen kapcsolatok elnyomásra, kizsákmányolásra, nyersérdekekre épülnek, még akkor is, ha leöntik őket valami érzelmi,vagy intellektuális szafttal. Szülők, ha nem tisztelikgyermeküket, megnyomoríthatják. S a férj, ha nem tiszteli afeleségét, alkalmatlan a házasságra.

Megpillantani a hitványban is a rejtőző nemeset: ez a tisztelet.

Azt, hogy király és királynő lakik az emberi szívekben.

Aki nem látja az elvarázsolt királyi fenséget a másik békában, azcsakis a ronda békaságát látja, s az mindig taszító. Függetlenülattól, hogy az a másik az apám, az anyám, a szerelmem, agyerekem, a barátom, az ismerősöm, a főnököm vagy egy idegenember; mindannyiunknak van egy béka-arca és egy békatermészete,kívül mindenki hamar csúnyul, s lelke a miénkkel előbb-utóbbösszeférhetetlen lesz; valahol éppen az elvarázsoltságunk miattminden ember inkább ellenségünk, mint testvérünk, aki csakisönmagának, vagyis ellenünk él.

Amikor meghalt az édesapám, szellemi tanítómesterem többször isfelhívta a figyelmemet, nehogy azt higgyem, hogy olyan ő most is

a szellemhazában, mint ahogy a Földön nehéz sorstól, háborútól ésfélelmektől hajszoltan élt. Lehullott róla a zaklatottság, a sokéleten át hurcolt szorongás karmája, ami miatt gyakran volt dúlt,ideges, olyannyira, hogy vibrált körülötte a levegő, s néharobbant is... Nem!... Lehullott róla egy nehéz, félelmekkel teliélet terhe, s fölbukkant odaát az a valódi lénye, akit én itt aFöldön csak igen-igen ritkán pillanthattam meg: királyi lélek éltapámban, akinek alaptermészete a derű volt, és a bátorság.

Olyan lett odaát, ahogy én itt, a "megnyilvánulás" zavarosvilágában csak azokban a ritka pillanatokban láttam, amikortiszteltem őt.

Ez volt az igazi arca.

Őseink tiszteletében mind a magyar, mind a velünk rokon távol-keleti hagyományban ez a tudás rejlik: nem úgy gondolunk holtapánkra, anyánkra, nagyapánkra és dédapánkra, ahogy az életforgatagában megismertük őket, esendőnek, gyengének, erőszakosnakvagy éppenséggel önzőnek... hanem úgy, ahogy a tisztelet szemévelláttuk valaha őket: vagyis, amikor megláttuk bennük az Istent.

Az ősök tisztelete: istentisztelet.

Ezt rejti a mi mélységesen mély nyelvünk, amelyből most átnyújtokmagának egy gyönyörű csokrot: tiszt, tisztség, tisztelet,tiszteletre méltó, tiszta, tisztaság, tisztes, tisztesség... ez asok szép szóvirág egyetlen tőből ered, s ez mindegyik fogalombanbenne van. Egyik a másikkal rokon, s lényegileg összefügg.

Ugye, milyen szép?

Végül magamról is néhány szót.

Egyszerűnek lenni - ez az én írói szándékom.

Sokat beszélni mindig akkor szoktam, amikor nincs bennembizonyosság. Amikor kétség van bennem, és azt hiszem, ha sokféleismeretet összehordok, összeáll belőle az igazság.

Soha.

Hamvas Béla azt mondja: "A jó mondat olyan, mint az eskü: nemlehet megváltoztatni."

Jézus, Buddha, Lao-ce és Konfucius mondatai mind ilyenek:

egyszerűen beszéltek, mert egyszerű emberek voltak.

Tudták, mit mondanak.

Mint a jó céllövőnek, nem kellett körbelőniük az egész céltáblát,hogy véletlenül a közepébe is beletaláljanak.

Én akkor szoktam bonyolultan fogalmazni, amikor magam sem értem,amiről beszélek.

Sokszor vagyok így. Megszólalok, anélkül hogy tudnám, mit akarokmondani. Ilyenkor nemcsak tudálékos vagyok, de tetszelgő is:mivel leplezni akarom (még magam előtt is!) a tudatlanságomat.Túl szépen, túl művelten, túl bonyolultan kezdek beszélni:lássátok, milyen okos vagyok!

Ilyenkor a hiú ego egyedül marad a színpad közepén, s mivel azisteni szerzőtől inspirációt nem kap, mint a rossz színész,rögtönözni kezd. Nagy ravasz ám! Csodálatot akar kelteni magairánt. Virtuozitással leplezi, hogy nem tudja, mi az igazság.

Persze nincs könnyű helyzetben, mert ahhoz, hogy egyszerűenbeszéljen, egyszerűnek kell lenni.

Az egyszerű emberből pedig oly mértékig hiányzik a hivalkodás,hogy észre sem veszik. (Madách is ilyesmit ír az igazi művészetsorsáról: "Úgy elbú, hogy észre sem veszik.")

Ugyanakkor - ahogy a régi hászidok mondták - az egyszerű embereka "világ talpkövei".

Az egyszerűség persze nem tudatlanságot jelent.

Az egyszerűség azt jelenti, hogy a sok tapasztalat leszűrődöttmár, sűrűvé vált. Nincs benne kosz, zavar, csak a lényeg.

Letisztultság.

Egyszerű a gyémánt.

Egyszerű a tiszta víz és a bölcs ember.

Egyszerű - Hamvas szerint - a rántott leves. Egy egész ódát írtróla. Nem véletlen, ha betegek vagyunk, ezt esszük.

Az, hogy Magyarország még létezik, az egyszerű embereknekköszönhető.

Nem a hatalomszomjas, dicsvágyó, hiú, agyonreklámozott, divatosés rajongással körüllihegett "nagy embereknek", nem akarrieristáknak, a "menőknek", hanem az egyszerűeknek, akik nemaljasodnak le akkor sem, ha ez a kordivat, s őrzik emberségüketma is, amikor érvényesülésre csakis az ügyeskedőknek van módjuk,azoknak, akik pénzért megvehetők, s jó érzékkel el is tudják adnimagukat.

Egyszerű emberek azok, akiket emberemlékezet óta egyetlenpolitikai rezsim se tudott meghülyíteni, mert valami alapvetőemberit hordoznak, amit nem adnak föl s nem engednek magukbantönkretenni.

Akkor sem, ha nem viszik semmire.

Egyszerű emberek azok, akik a társadalom szemében nem számítanak.

Ha létezik számomra rejtély és megválaszolhatatlan kérdés, azéppen ez: hogy van az, hogy ebben az egyre sebesebben -pörgőszennyes örvényben vannak olyanok, akik nem engedik magukatlerántani, akik az áradat ellen élnek, egyszerű, derék ésbecsületes emberek maradnak, akkor is, ha ez korszerűtlen, sőtéletképtelen magatartás, ha lépten-nyomon tapasztalják, hogy avallások zöme álságossá fajult, nincsenek példaképek, atársadalomban minden a "tisztességről" szóló fecsegés csak arraszolgál, hogy leplezze azt az "életeszményt", amit ez a mocsokvilág kínál: a pénzt és a karriert - amikor semmiféle ideológianem szól már az ellen, hogy az ember gazember legyen.

S van, aki mégsem tud azzá válni.

Miért?

Vallásos, és attól tart, megbünteti az Isten? Néha ez az oka, báraz általános történelmi tapasztalat rácáfol arra, hogy agazemberséget az Isten büntetné. Nem ezt látjuk. A háborúk, alágerek, a nyomor és a tömeges éhhalál korában nem ezttapasztaljuk.

Neveléstalán?

Ezt tanulta a szüleitől?

Ez sem mindig igaz.

Sötét szülői háttérből is emelkednek ki, tisztességes, egyszerű

emberek.

Előző életek emlékei talán? Lélekbe írt ősemlékezet, hogy nemszabad lealjasodni még akkor sem, ha ez egy történelmi koráltalános követelménye, mert tudják, hogy ez milyen gyötrelmeskövetkezményekkel jár?

Mi tart vissza egy embert attól, hogy alkalmazkodjon egy olyanvilághoz, amely az aljasságot nemcsak jutalmazza, de gyakran mégmint erényt is tünteti fel?

Mi az a benső hang, ami azt mondja: "Te nem mehetsz arra, amerremindenki megy, akkor sem, ha lemaradsz!"

Én az életemet köszönhetem egy egyszerű embernek.

Lelőttek, és több sebből vérezve haldokoltam az utcán.

Mögöttem, nem túlságosan messze, egy tank tetején ült agyilkosom. Időnként, ha látta, hogy mozgok még, egy-egy golyóteresztett a földön vonagló testembe.

S ekkor a sarkon, a keresztutcából egy középkorú asszony dugta kióvatosan az orrát s arcának jobbfelét. Tovább nem merte, mert aztaz utcát, ahol feküdtem, vinnyogva pásztázták az ezüstcsíkot húzólövedékek.

Látta, hogy meg-megrándulok, s növekszik a fekete vértócsakörülöttem. Látta, hogy egy idegen fiatalember hamarosanelpusztul előtte.

Az utca túloldalán valamiféle kötözőhely volt.

Kilépni az "én utcámra" azt jelentette, hogy őt is lelövik.

Dönthetett volna úgy, hogy visszahúzza az orrát, s eltűnik asaját, biztonságos keresztutcáján. Viszi magával az ételhordóját,hazasiet, otthon kitálalja az ételt (ami akkoriban nagy kincsvolt!), s egyedül, talán a családjával együtt megeszi.

Ennyit kellett volna tennie, hogy megússza a bajt, és perszemegfeledkezni az én könyörgő tekintetemről.

De nem ezt tette.

Képtelen volt otthagyni.

Ugyanakkor félt is.

Rettegett, hogy ő is meghalhat.

Se otthagyni, sem meglógni a helyzet elől nem tudott.

Soha nem tudta volna elintézni magával, hogy miatta egy embermeghal - ugyanakkor féltette a saját életét.

Az a bizonyos "egyszerűség" nagyon összetett, s egyáltalán nem"magától értetődő" jelenség, hanem kivétel nélkül mindenkiben egynagyon nehéz benső drámai küzdelem eredménye. Az ember nemszületésétől fogva jó, vagy rossz, nem is a körülményei teszikazzá, hanem a döntése révén válik ilyenné, vagy olyanná mindenki.

("Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!" - mondja III. Richárd, sez a másik irányba is igaz; döntése révén lesz az ember nemeslelkűvé is.)

Végül az asszony pillanatok alatt átlátta, hogyha értem rohan, súgy cipel át a túloldalra, az nyolcvanméternyi életveszélytjelent, míg ha csak az utca sarkáról indul, az mindössze húszat -vagyis pár másodperccel több esélye lenne az életbemaradásra -,és azt kiáltotta nekem:

- Másszon ide és átviszem!...

Vagyis eldöntötte, hogy megment, de kompromisszumot ajánlott.Halálfélelme és önfeláldozása félúton találkozott: több esélytakart adni magának. Pár másodperccel több esélyt, hogy élvemegússza a dolgot.

S én két könyökömön kúszni, araszolni kezdtem felé.

Mint egy véres kukac, úgy vonszoltam magam. Közben többször isrám lőttek.

Ahogy a sarokig értem - ekkor láttam a három edényből állózománcos ételhordót a lábainál -, emberfeletti erővel fölkapta asúlyos és tehetetlen zsákként csüngő testemet, és átvonszolt atúloldalra.

Innen kezdve nem "tudatosan" cselekedett. Döntése után márönfeledt volt, ezért is bírta cipelni a több mint hetvenkilóstestemet (normális körülmények között meg se tudott volnamozdítani), s nyilván ezért is történt, hogy amikor ránk lőttek seltalálták a bal mellét, nem dobott le, hanem cipelt, vonszolt

tovább, most már sebesülten is, míg oda nem ért a túloldaliiskola bejáratához, ahol már többen vártak minket, s ahol velemegyütt, mint egy véres zsákkal, bezuhant a nyitott ajtón, ésmellém esett.

Nem vesztette el az eszméletét - én ájultam el.

Ezt már azok mesélték később, akik kötöztek bennünket.

Soha nem láttam többé.

Egyszer ugyan bejött hozzám a kórházba, de én éppen morfiumhatása alatt voltam. Rémlett, hogy ott állt az ágyamnál, az is,hogy ő volt az, de nem emlékszem az arcára.

Körülbelül így cselekszik egy jó ember.

Nem teológus volt, nem filozófus, nem is pap vagy rabbi... nemgondolkodott, és nem beszélt a jóságról...

Egyszerűen csak jó volt.

A hatodik faj

1.

Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent A Vizöntő címűesszéjéből:

"Uszpenszkij írja, hogy az egész Földön, faji, népi, vallási,társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől teljesenfüggetlenül, tökéletesen új, hatodik emberfaj van kialakulóban. Anew race - az új emberfaj keletkezése, kibontakozása érthetetlen,nagy misztérium. Amíg ennek a fajnak a Föld minden táján elszórttagjai - akár dél-afrikai bányában, akár farmon, balkáni kisfaluban, londoni külvárosban mint segédlelkész, hivatalnok,katona, rikkancs, munkás vagy sebész - egyedül állottak, önmagukelőtt is úgy tűnt, hogy abnormis, lehetetlen lények, akikkörnyezetükkel és világukkal nemcsak hogy nem tudnak megegyezni,hanem azzal egyetlen lényeges pontban sem érintkeznek... Idegenekvoltak... Az még titok, hogy a hozzám hasonlók hol vannak. De mártudom, hogy vannak, és ha találkozom velük, felismerem őketanélkül, hogy egyetlen szót váltanánk. Amíg valamilyen emberbőlcsak egy van, kivétel, ha kettő, különös, ha három, már közösség.Egyelőre még csak nyomokban... a találkozás és egyesülés még

késik." Mindig éreztem, hogy ilyen "idegen" vagyok.

De az már új felismerésem, hogy mennyien vagyunk, nem idevalófehér hollók, akik egészen másképp gondolkozunk, mint a világ.

Hamvasnak alig voltak még társai. Alig több mint néhány ember -azokban is gyakran csalódott.

Én már testvéreknek írok.

Sok testvérem van... igen... változtak az idők, és egyre többenvagyunk.

Honnan ismerjük föl egymást?

Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.

Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.

Onnan, hogy messze nézünk, jóval a földi élet és a halál határaintúlra.

Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól abizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk.

Onnan, hogy hiszünk a hitben.

Onnan, hogy sejtjük: ahová elindultunk, ott várnak.

Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is.

Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül.

Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.

Onnan, hogy tudjuk: nem azért merítünk az ősi forrásból, mert"menekülünk a múltba", hanem mert ez a forrás tiszta.

Keressük az Istent.

Fölvesszük az elhajított és sárba tiport nagy szavakat,megtisztítjuk s megmentjük őket, mint egykor Noé az állatokat;mentjük a szeretetet, a boldogságot, a békét, a hitet, a reményt,a harmóniát, a jóságot, a derűt, a barátságot, a családot -mentjük a szellemet, a lelket, az angyalokat, a bölcseket, amestereket mentjük, azt, ami emberi és isteni.

Az ilyen mentési kísérletet jó esetben lenézik- rossz esetbengyűlölik és üldözik.

A világ minden magasabbra mutató szellemi igényt túlhaladottnaktart.

A hatodik faj tagjait hülyének nézik.

Álomfalóknak, "idealistáknak", akik menekülnek a "valóság" elől.

A valóság szerintük az, hogy az ember az anyag gyermeke, őssejtekproduktuma, eszes majom, akit a mai napig a dzsungel törvényeirányít: a szerzés, a gyűjtés, a gazdagodás, a hatalom, a másokonvaló átgázolás ösztöne, újabban pedig a kényelem és a természet"leigázása".

A valóság szerintük az, hogy foggal-körömmel érvényesülni kell.

Hogy pénzt kell szerezni, minél többet s bármilyen áron.

Hogy az életnek nincs "értelme"; célja pedig egy: a gazdagság.

Hogy a szeretet szép szó, de nem működik. Az életet a kíméletlenönzés irányítja. A ravasz ész, az ügyes kapcsolatok és persze atöltött fegyver. Régen így mondtuk. Ma úgy: hogytömegpusztítófegyver.

Szerintük az a valóság, hogy nincs Isten.

Aki nem így gondolkodik, arról azt mondják, hogy álmodozik, amúltba menekül, mert képtelen elfogadni a jelenét, vagyis azt,hogy a világ - a végveszélybe rohan.

A pusztulásba rohanást "fejlődésnek" hívják.

Korán rájöttem: én a hatodik fajnak az írója vagyok.

Ma már egyre többen vagyunk.

Többféle lélektan, többféle gyógyászat, többféle hitvilág - de alényeg ugyanaz.

Jel van a homlokukon azoknak, akik másképp gondolkoznak.

Ritkán sikeresek.

Sok közülük a névtelen, mellőzött, szegény ember, akit környezete

"nem vesz komolyan", akit férje, felesége, élettársa "nem értmeg". Úgy érzi, nem tartozik sehová. Egyedül van. Úgy érzi,kimaradt az össztáncból, s ez így is van: nem vállal közösséget akorszellemmel. Ritkán akad hírneves közöttük. Inkább olyanok,akik nem vitték semmire, jelentéktelenek, különcök,korszerűtlenek - nem tudod, hogy aki odakint turkál aszemeteskukában, nem testvéred-e? Hogy akit figyelemre semméltatsz, nem társad-e? Hogy akinek elfelejtesz köszönni, nemeljövendő országod királya-e. Nem tudhatod, mert a rangsorláthatatlan, s a szellem birodalmában az a legnagyobb, aki alegalacsonyabban van.

A régi mese ma is érvényes: a bölcs rabbi, mielőtt elmenthazulról, azt mondta kisfiának: "Meglátod, ma eljön hozzád Illéspróféta!" - De nem jött senki. Csak egy koldus kopogott, akit akisfiú elzavart. S amikor hazajött végre a rabbi, lázaskíváncsisággal kérdezte a fiát: "No, mit üzent nekünk a nagypróféta?"

A történet értelme nem az, hogy a szegényeket becsülni kell,hanem az, hogy a legnagyobb szellemiségek koldusgúnyában, ajelentéktelenség álruhájában élnek közöttünk.

Nem tudod, kivel beszélsz, mert nem látszik rajta.

Ami látszik és ami manapság látványos, az éppen a senkiségünk.

Ha "testvért" kutatsz, nézz a jelentéktelen gúnya mögé:

mindenki gyanús, aki nem vitte semmire, akinek, ha vitte isvalamire, nem fontos, akit bolondnak tartanak, életképtelennek;"testvérgyanúsak" azok, akik sokat küszködnek, mert kizuhantak amai kíméletlen patkányversenyből.

Valaha a Fény felé élőket - mind keleten, mind nyugaton - egy-egyvallás gyűjtötte össze.

Ma ez már nem így van.

Ma már az istenkeresők - éppen azért, mert az idők során alegtöbb vallás elvesztette a forrás tisztaságát - vallás fölöttiutakat keresnek. Ahová, természetesen, a vallásokból is el lehetjutni, de csakis akkor, ha újra az ősforrás vizéből merítenek.

A "hatodik faj" manapság szétszórtan él, ami azt jelenti, hogyegy buddhista, katolikus, taoista vagy éppenséggel egy"vallástalan" ember között gyakran szorosabb egyetértés van, mint

mondjuk két katolikus vagy két zsidó között.

Az "alapállás", a metafizika ősigazsága sohasem változik - de avallások éppúgy születnek, élnek, virágzanak s öregednek, mint azemberek. Fiatalon szépek, üdék és vonzók, öregkorukban már nemlátnak túl önmagukon, régi szokások és elmúlt divatok rabjai,ugyanazt és ugyanúgy hajtogatják gépiesen, s ami a legnagyobbbaj: rendszerint torzsalkodnak és megosztják az embereketegymással. Ahogy a testből is, ha nagyon öreg és beteg,megszökhet a szellem, s csak félig van már benne, csupán alegalsó, sűrű életerejével, s ilyenkor mondjuk azt a kedveshozzátartozónkra, hogy "ez már nem ő!" - úgy a vallás is sokáigvegetál, a szellem fénye nélkül. Még él, még működik, de már "nemő".

Ezért van az, hogy miközben gyökereikben azonosak, a vallások ésszekták között feloldhatatlan - néha évezredes ellentmondásokfeszülnek.

A hatodik faj embere számára figyelmeztető jel, ha az Egy Istengyermekei nem tudnak nemhogy szeretetben élni, de még kiegyeznisem egymással.

Hitvitáknál, mint minden nagy ideológiai vitánál, a hatodik fajgyermeke azt mondja, hogy egyiknek sincs igaza.

Igazság csak azoknál van, akik összegyűjtenek, és sohasemazoknál, akik szétszórnak.

Ezért, ha bárkiről van szó, nem azt nézzük, hol lehet ezt azembert gyűlölni, megvetni, elítélni - hanem azt, hogy hol lehetszeretni.

A legcsúnyább arcon is találni valami szépet, és minden idegen,taszító ellenszenves és "rossz" emberben is van valami szeretetreméltó.

Addig kell keresni, forgatni, nézni a másikat, míg rátalálok aszép oldalára. Mert van! Mindenkinek! A hatodik faj gyermekeikiábrándultak abból az évezredes reflexből, amely mindenkibenazonnal a sátánt keresi. Azt, ahol aljas, ahol téved, aholostoba, ahol csúnya, ahol gonosz, ahol elítélendő, aholfélelmetes, ahol lenézhető, megvethető - ahol idegen.

Mi másokban az angyalokat keressük.

S meg is találjuk mindenkiben!

A bukott angyalt.

Soha még ennyire nem volt rögeszmés és megszólíthatatlan azember, mint most, az utolsó időkben. Történelme során alegfélelmetesebb arcát mutatja - az egész földi életet fenyegeti.

És mégis: sajnálatra méltó.

És szeretni kell, mert soha még ennyire kevéssé nem tudta, hogymit cselekszik.

Nem tudom, hogyan alakulnak ki testünkben az örökítő sejtjeink,hogyan sűrítik össze génjeim testem és életem minden jó és rossztapasztalatát, mik azok a kódjelek, amelyek azt üzenik majdutódomnak, hogy "így!" és főleg, hogy "így ne semmiképp, mert eztévút, bukás és szégyen!"... de az biztos, ezek a gének, ezek azújra- és újratermelődő örökítő sejtjeim valahol mást akarnak,mint én, s bizonyos értelemben elárulnak engem: én az elmúlásrakészülök, s minden más sejtem a fönnmaradásért küzd,eszeveszetten küszködik s egyre reménytelenebb csatát vív, hogyideig-óráig fönntartsa még ezt a széthullani akaró, idejét múltszervezetemet - miközben örökítő sejtjeim már hittel és reménnyelcsakis a jövővel foglalkoznak!... Nem a haldoklóval, hanem aszületővel!... Nem azzal, aki itt elmúlik, hanem azzal, aki majdlesz!... Valamennyi sejtem reménytelen honvédő háborút folytat amúlandóság ellen - génjeim már egy másik, szebb és értelmesebbéletre készülnek.

Müller Péter történetéből csak egy érdekli őket: "így igen! Ígypedig soha többé!" Vagyis a tapasztalat. A tanulság. A végsőértelem. Egyébként már leírtak engem. Nem akarnak megmenteni.Csakis azt, ami belőlem majd lesz: az újat.

Így vagyunk mi is, a hatodik faj tagjai.

A múlt minden keserves tanulságát lepároljuk. Nem nehéz, mertezekben az utolsó időkben, mint egy operai fináléban, mindenegyütt van és látható mindabból, amit az emberiség egésztörténelme alatt képtelen volt elintézni. Az összes kor mindenmegoldatlan problémája itt van a színen, s üvöltve dalol. Ettőlvan ilyen hangzavar. Amit valaha előre láttak: most itt van. Amitmegjósoltak, megvalósult. Amivel próféták riogattak valaha - mostéljük. Mert ők még tudták, hogy az emberi történelem nem új és újösszefüggéstelen fejezetekből áll, hanem egységes karma-lánc.

A tévé híradóit mintha Ézsaiás, Jeremiás, az apokalipszis Jánosa

vagy Nostradamus rendeznék.

A legriasztóbb biblikus látomások elevenednek meg előttünk, olyandöbbenetes, a legkisebb részletig menő hitelességgel, hogy nemgyőzünk csodálkozni: hogyan lehetett ezt látni ennyi évezreddelezelőtt?

Most van minden, egyszerre.

A régen is most van. A hatezer évvel ezelőtt is most van:

amit nem tudtunk elintézni annyi idő alatt, csak toltuk-toltukmagunk előtt, az most a körmünkre ég.

S mi mégsem a múltba, nem is a jelenbe, hanem a jövőbe nézünk.

Ez a dolgunk.

Megmenteni nem az életet - hanem az értelmét.

Megmenteni a szeretetet.

Átvinni, ahogy a költő mondja, "a szerelmet a túlsó partra",amiről fogalmunk sincs, milyen lesz. Nem tudjuk, milyen a túlsópart. Nem készen vár - belőlünk lesz majd. Most érleljük, ebben ahalálos lebomlásban.

A valódi "globalizáció" nem gazdasági, hanem szellemi úton jönmajd létre.

Ez lesz, a Vízöntő-kor sötét nyitánya után, a katartikus, defényes kibontakozás.

Fogjuk meg egymás kezét.

De ha nem sikerül - mert ma ez is nehéz -, legalább tudjunkegymásról a sötétben.

A figyelem megszentelése

1.

Ez a cím Pilinszky Jánostól való.

Érezni rajta a katolikus ízt.

Ő a saját vallásában találta meg mindazt, amit mások a sokfélekeleti hagyományban keresnek, ahogy benne is van és meg istalálható minden alapvető igazság, ha valaki olyan őszintén ésmélyen éli át, mint Pilinszky.

Az ő szájában a "szentség" nem az aranyszínű díszleteket, aglóriát, a magasztosságot, az ész feletti imádat tárgyát jelenti,hanem jóval többet és egyszerűbbet: odaadást.

Odaadást, vagy mondhatnám úgy is: áldozatot.

Ha valakire "figyelmet szentelünk", ez azt jelenti, hogy odaadjukmagunkat neki.

De azt is jelenti, hogy valami fontosat föláldozunk magunkban -érte.

Szent és szentelés szétválaszthatatlan - szent az, aki odaadtamagát.

A szentté avatással elismerik, hogy ez az ember valóban odaadtamagát.

Manapság már nem gondoljuk, hogy ez ilyen egyszerű: a tömjénfüst,a gyertyák, a látványos külsőségek, az égre fordult szemek s arégi festők mennybe emelkedő, aranyglóriával koronázott fájdalmaslényei elfedik előlünk a hétköznapi igazságot.

A szent és a profán között az a különbség, hogy a szent odaadjamagát - a profán nem.

A szent tud áldozatot hozni - a profán nem.

A profán megtartja azt, amit a szent odaad.

Megtartja, mert a profán magának él.

Az, hogy mit tart meg; a biztonságát, a vagyonát, az életét, vagya figyelmét, az áldozatnak csupán a mértékét mutatja, s nem alényegét.

Mi, profán, "világi" emberek nem tudunk másokra figyelni.

Sajnos. Megtartjuk magunknak... csak magunkra figyelünk. S mintkésőbb kiderül, magunkra is rosszul.

Görcsbe szorult marokkal őrizzük azt, akit úgy hívunk, hogy"én... én... Én", és nem tudjuk figyelmünket "megszentelni" -azaz: nem tudjuk figyelmünket másoknak adni, másoknak áldozni,akiket úgy hívunk: "te... te... Te."

Katolikus nyelven ez így hangzik, és lehetséges, hogy ez mindenlélektannál és ősi hagyománynál mélyebben fejezi ki a lényeget.

Ha rá akarsz döbbenni, milyen zűrzavarban élünk, elégvisszahallgatni egy olyan magnót, amely véletlenül fölvettemindazt az üres fecsegést, ami egy társaságban elhangzott, vagyéppenséggel azt, amit a barátoddal beszéltél. Zaklatottfélmondatok, elnyelt szavak, félig kimondott gondolatok,közbekiáltások, hamis nevetések; mindenki magát akarta mondani,de a másik nem hallgatta meg, s ezért vagy túlkiabálta éshangerővel, erőszakkal lehengerelte a társait, vagy fulladtanelhallgatott, s ha időnként mégis megszólalt, csakis azért tette,hogy hallgatása ne legyen feltűnő - ne érezzék azt, hogy nemfigyel senkire.

Saját hangod a leghamisabb: utólag hallod, hogy szerepetjátszottál, alakoskodtál, félrebeszéltél, nem figyeltél másokra.

Ha nevettél is, nem szívből, és még véletlenül se mondtad azt,amit valóban gondoltál.

És ami a hangfelvételen bizonyára hiányozni fog, az a csönd.

Félünk a csöndtől, mert üres.

Van sűrű, jelentőségteljes csönd is, de a mi csöndjeink sivárakés nyugtalanítók: riasztó fekete lyukak, halott csöndek, melyeketgyorsan túlharsogunk, nehogy lelepleződjön az igazság, hogy semmiközünk egymáshoz.

Mindenki önmagát szeretné mondani, s hamarosan rádöbben, hogy nemhallgatják meg.

Senki sem kíváncsi rá - ahogy ő sem kíváncsi senkire.

S amikor valaki mégis átveszi a szót, szinte hallani, hogy közbenmindenkinek a saját gondolatai járnak a fejében; fél füllelkifelé hallgat, de közben néma gondolatait mondja befelé; regénytlehetne írni azokból a gondolatokból, melyek olyankor kavarogtakbennünk, amikor valaki éppen beszélt hozzánk, s elmondta életénektalán legnagyobb baját.

Azért írom, hogy "talán", mert fontos dolgokról ritkán beszélünk.

Nehezen jön ki belőlünk, és ritkán, mert tudjuk, hogy nem érdekelsenkit.

Megszoktuk, hogy ez így van: mások számára terhes az, ami nekünka legfontosabb. Beszélgetéseink felszínesek, szétszórtak, s hamarkimerülünk tőlük.

De még ha valaki erőt vesz is magán, s el akarja mondani, ami alelkét nyomja, órák telnek el, amíg a lényegre tér.

A lényeget ugyanis gyakorta ő sem tudja, vagy nem akarja tudni, sezért legfőbb célja nem az, hogy végre valaki megértse, hanemhogy megszabaduljon attól a feszültségtől, ami a lelkét nyomja.

Ha rászántad magad a figyelemre, készülj fel rá, hogy ez roppantidőrabló áldozat: az elfulladt lelkekből árad az évek ótafölhalmozott érzések és gondolatok mérhetetlen tömege. Mintha elnem olvasott levelek ezreit zúdítaná rád: ömlik, ömlik a szó,nemcsak a baj, hanem annak legkisebb részlete is, az is, aminormális körülmények között elhanyagolható és teljesenlényegtelen. A "végre szóhoz juthatok én is!" kirobbanószabadságában egy egész életregény ömlik eléd; kiszabadul aszellem a palackból, s most elmondja, elújságolja, elpanaszoljavégre mindazt, amiről eddig hallgatott, mert nem figyelt rásenki.

Gyakran csak az a fontos, hogy beszélhessen.

Elég, ha csak bólogatsz.

Végre kijön belőle minden, megszabadul a feszültségtől, s háláslesz, pedig nem szóltál semmit.

Vannak trükkös "álfigyelők" - ezek csak hümmögnek ilyenkor,bólogatnak, s közben egészen máson jár az eszük.

A beszélő ember magánya és kétségbeesése néha olyan nagy, hogynem is fontos neki, hogy valóban figyelj rá.

Elég, ha csak hallgatod.

Elég, ha csak csöndben vagy, s úgy teszel, mintha hallgatnád.

Kimondatlanul belemegy a szánalmas megalkuvásba: nem kell, hogyfigyelj rá, csak hallgasd végig.

Csak ne szólj bele!

Az se baj, ha alig észrevehetően, egy picikét elszunyókálszközben.

Ilyenkor az történik, hogy elmondja végtelen hosszú monológját,melyet még azzal sem tudsz megtörni, ha finoman jelzed, hogyszükségre kell menned. Csak mondja, mondja a magáét, s amikorbelefárad - jóval később, mint te -, anélkül hogy szólnál egyszót, felelnél vagy mondanál neki valamit, váratlanul elköszön éselmegy.

És nemsokára meglepve hallod vissza valakitől: úgy érezte, hogy"nagyon jól beszélgettetek". Hogy "régóta nem beszélgetettvalakivel ilyen bensőségesen".

3.

Újabban ezt a jelenséget "elidegenedésnek" nevezik. Úgy élünk,hogy nincs közünk egymáshoz. A hagyomány azonban ennél többet istanít.

Azt mondja, nem csupán az a baj, hogy nem figyelsz másokra - ez atársasjátéknak az a része, mely többé-kevésbé tudatosodik benned-, a nagyobb baj az, hogy magadra sem tudsz figyelni.

A magnószalag rögzítette a hallható szavakat. Ne hidd, hogy afejedben cikázó gondolatok kevésbé zaklatottak: miközben ültél azűrzavarban, és nem hallgattál meg másokat, magadra sem tudtálfigyelni.

A hagyományban a figyelem az emberi életnek s az Istenhez vezetőútnak az alapja.

A jóga egész titka Patandzsalinak arra a mondatára épül, hogy "azelme szétszórtságát meg kell szüntetni".

Jógi az, aki megtanult figyelni.

Buddha követőit "shravikáknak" nevezik, vagyis olyanoknak, akikfigyelni tudnak.

És amikor Jézus azt mondja, hogy "akiknek fülei vannak, hallják",azt jelenti, hogy az igazságra csakis az az ember érett, aki márfigyelni tud rá. Aki képtelen figyelni, annak "nincsenek fülei".

Az igazság nem jut el hozzá, mert lelkével nem hallja meg.

A kínai "bölcs" írásjele nagy füleket ábrázol.

A bölcs jól hall - mert figyelni tud.

Mire?

Kire?

Elsősorban saját magára.

Az igazi Hang mindig belülről szól - a külső csak felerősíti.

Bölcs az, aki hallja magát.

Mi nem halljuk magunkat.

Az a fölkavart érzelem-hínár, indulat-iszap és a cikázógondolatok apró halai, amelyeket magunkba nézve megpillanthatunk,még nem mi vagyunk. Ez lényünknek csupán a felszín közeli rétege,a külső áramlatoknak az a vonulata, ahonnan horgászni semérdemes, mert csak jelentéktelen kis halacskák foghatók.

Sokan azt hiszik, hogy ez az önismeret, mert nem látnak mélyebbremagukban.

És ez figyelem nélkül nem is lehetséges.

A hagyomány azt mondja, hogy az emberi elme eredendően szétszórt.

Hogy ez miért van, nem tudom.

Azért talán, mert végtelen sok rezgést kelt s fogad magába?

Vagy azért, mert félünk, s mint a riadt majmok egyszerre sokfelékapkodjuk külső-belső tekintetünket? Az oroszlán szeme nyugodt, aszétszórtság halvány jelét sem látni benne. Nincs félnivalója. Habelenézel egy oroszlán szemébe - s ezt csak akkor mered megtenni,ha rács mögött van -, nemcsak mellbe vág és fölperzsel atekintete, de az a benyomásod támad, hogy ez a lény teljesentisztában van magával.

Tudja, hogy oroszlán.

A majom nem biztos benne, hogy majom.

Legalábbis az ide-oda kapkodó tekintetéből ez tükröződik. Nemfoglalkozik magával, talán csak a csimpánz, bár ő is inkább akülső dolgokkal vacakol, tárgyakkal bíbelődik, és ráncos,emberszerű szemeiből inkább szomorú értelem és ideges riadalomtükröződik, mint önérzet vagy öntudat.

Bizonyára ez a lenyűgöző, fejedelmi öntudat avatta számunkra azoroszlánt az állatok királyává.

Nem az ereje - van nála erősebb is.

Nem a szépsége - van nála szebb is.

Az öntudata.

A nap süt a szeméből, s ennek tudatában is van.

Ismeri magát.

Nem sok mindent ismer magából, mint az ember, csak egyet, de aztnagyon: tudja, hogy ki ő. S ettől mintha egy isten nézne ránk.

No most az oroszlán tekintetéhez hozzátartozik, hogyrezzenéstelen.

Mint a gyújtólencse, egyetlen pontra gyűjti a fényt.

Ha valakire ráveti tekintetét, arra "rá van nézve", arra azoroszlán lényének legbelsejéből induló lézersugár vetül, és olyanszigorú összpontosítással, olyan valódi figyelemmel, hogyborzongató. S ha már megnézte magának, és másra veti tekintetét,akkor nem "átsvenkel", mint a kapkodó filmkamera, hanem errőlleveszi s a másikra rávetíti szemének fénysugarát:

mindig koncentrált marad.

Ez a mérhetetlen összpontosítás csak akkor szűnik meg aszemeiben, ha elalszik.

Ilyenkor fenséges béke és nyugalom árad belőle.

Álmában is tudja, hogy oroszlán.

Az elme szétszórtságára külön szó van a szankszkrit nyelvben(viksipta), s megszüntetése a titkok titka: ez a jóga, afelébredés, a mélyvalóságunkhoz s az Istenhez vezető út első, sőtbármilyen meglepő, utolsó állomása is.

A szétszórtság az Istentől való eltávolodás tünete.

Ö lelkünk nyugodt Középpontjában él, s körülötte vibrálva szágulda periféria. Minél távolabb élsz lelked közepétől, annálsebesebben pörögsz, annál gyorsabban és szétszórtabban élsz.Ahhoz, hogy "Isten felé láss", figyelmedet koncentrálni kell,vagyis meg kell találnod magadban azt a Középpontot, ahonnan én-tudatod ered, s aki - bármilyen zűrös is az életed - ott él alelked mélyén, és néz.

A koncentráció minden nagy emberi teljesítmény alapja,művészetben, sportban, tudományban, vallásban, de életed mindenlényeges pillanatában is: azért nem halljuk sem önmagunkat, semmásokat, sem a láthatatlan világ üzenetét, mert nem tudunkfigyelni.

Gyakran kérdik, mi a medialitás titka?

Miért nem halljuk a szellemvilág sugallatait?

A válasz: mert nem tudunk figyelni.

A Szent Szellem hangját azért nem halljuk, ami miatt a másikembert sem "halljuk", s önmagunk mélyvalóságát sem halljuk: nemtudunk figyelni.

Ez ilyen egyszerű.

A koncentráció szó jól fejezi ki, hogy itt a figyelem acentrumba, a középpontba, a téma szívébe összpontosul: ott van,ahol a lényeg, ahol a nagy Titok még nem tört cserepeire, s nemszóródott szerteszét a külvilág örvényeiben.

Abban a pillanatban, amikor valaki "koncentrál", s valóbanmegszületik benne a középpont élménye: csoda történik.

Tízes körbe lő, megnyeri a csatát, rájön az igazságra, ihletettállapotba kerül, szép verset ír, tudományos fölfedezést tesz,léleklátó lesz, gondolatolvasó, jövőbe látó; minden pozitívistenélmény ilyen állapotból ered.

A zenben nincs tanítás.

Nem kell mást csinálni, csak ülni.

Maga a "zazen" is ezt jelenti: ülni.

Testben ülni, gondolatban ülni, lélekben ülni.

Csak ülni szépen, és nyugodtan és békésen figyelni: ésmegszületik a csoda!

Azt hinnénk, mi sem könnyebb ennél.

S mégis, a világ legnehezebb dolgáról van szó. Az ember inkábbkörberohanja a világot, elválik, tönkremegy, összevesz,összeomlik, megbetegszik, s vállalja a boldogtalanságát, csak nekelljen egy helyben békésen ülnie és nyugodtan figyelnie úgy,hogy közben sem képzeletében, sem vágyaiban, sem gondolataibannem nyargal sehová.

Hogy miféle lázadás dúl bennünk, akkor tudjuk meg igazán, hafigyelni tanítjuk magunkat. A viszketéstől kezdve, a vadulörvénylő gondolatokon át egészen a kétségbeesett menekülésiösztönig minden megszólal bennünk: ilyenkor látjuk, hogy aszétszórtság nem pusztán egy rossz lelki szokásunk, hanem éppúgyaz ősi "szellembukással" előidézett állapot, vagy biblikusnyelven: isteni ítélet, mint az, hogy fájdalommal születünk, s"orcánk verítékével" keressük a kenyerünket.

Amikor ettünk a Jó és Rossz Tudás fájáról: szétszórtak lettünk.

A szétszórtság azt jelenti, hogy egyszerre sokfelé figyelek,miközben nem tudom, ki vagyok én... vagyis nem tudom, ki az, akifigyel?

És azt hiszem, nem járok messze az igazságtól az oroszlánpéldával: a szétszórtság, a szüntelen mentális zaklatottságszoros összefüggésben van a félelemmel. Márpedig jól tudjuk, hogyminden félelem, még a legkisebb, legjelentéktelenebb hétköznapiszorongás is a halálfélelem rokona.

Valaki fél és reszket bennünk, s ezért vibrál a szeme, és sokfelénéz, és riadtan asszociál; kapkod, mint aki úgy érzi, hogy nincselég ideje, és ha nem vigyáz, baj lesz. Ezért nem tudjukösszeszedni magunkat, mert valami benső rémület azt súgja, hogysietni kell. Nincs idő figyelni, mert lemaradunk, lekésünkvalamiről, nem érjük el, elveszítjük vagy bajba kerülünk, mertnem vettünk észre valamit: száz átsuhanó gondolatból és kétszázkülső benyomásból nem kaptuk ki a Nagy Halat, s most már késő...

Ez a sorsüldözött, zaklatott és félelemben élő valaki az egónk...ez az énünk, akit erre az egyetlen életre formáltunk magunkból, s

akit az életkör végén bizony levetünk, mint színész a jelmezét sszerepét, persze hogy fél, hiszen ő valóban meghal a színdarabvégén.

Tudatunk pedig - mint ujjaink hegyén a tapintás, jórészt ennek azegónak az "érzékszerve". Okossága, esze, logikája, gondolkodása,érzései a halálra ítélt ego érdekei és főleg szorongásai szerintműködnek.

Sietnie kell.

Sőt rohanni, mert nincs ideje.

És igaza van: neki nincs, legalábbis túl kevés ahhoz, hogymindazt, amihez egy örökkévalóság kell, most néhány ezer napalatt, amíg nyúlfarknyi élete tart, behabzsolja.

Persze hogy zaklatott.

Persze hogy nyugtalan.

Persze hogy nincs békéje.

Persze hogy fél a csöndtől: a halálra emlékezteti, amely elnyeli.

4.

Nem tudom, a létrontás tudatos-e vagy tudattalan.

Más szóval, hogy a korunkban folyó emberhülyítést egy sátánihatalom irányítja-e, zseniális, hadvezéri tudatossággal, vagymagunktól leszünk ilyen hülyék, pusztán a tehetetlenségtől fogva,valahogy úgy, ahogy a zuhanás közben, félig eszméletlenül márcsakis olyasmit művelünk, amit rémült ösztöneink diktálnak.

Mindkettő lehetséges.

Mindenesetre ahhoz, hogy valakinek a lélekszerűségétmegszüntessük, tudatosan sem lehetne jobb és ördögibb tanácsotadni, mint azt, hogy sietni kell.

Hogy nincs idő.

Mi persze nem azt mondjuk, hogy eszeveszetten rohanunk, hanem,hogy életünk fölgyorsult, és ezért sajnos rohanni kell.

Nem azt mondjuk, hogy esztelenül vágtatni kezdtünk, és életünket"fölgyorsítottuk", hanem, mintha valakik bekapcsoltak volnatalpunk alatt egy futószőnyeget, azt mondjuk, hogy az életünkfölgyorsult.

Magától.

Sietünk.

Egyre jobban sietünk.

Rohanunk.

Ember nem akadt még, aki megmondta volna, hová.

Hová sietünk?

Miről maradunk le?

Mi az a cél, amit gyorsan kell elérünk, különben nagy baj lesz?

Hol a cél?

Vagy mi elől menekülünk?

A felpörgetettség nemcsak jele egy olyan világnak, amelyet ahalálfélelemben élő s minden élményt egyetlen, villanásnyi rövidélet alatt bekaszálni akaró ego mozgat, de ugyanakkor biztosítékaannak is, hogy ebben a tébolyult ámokfutásban sem felébredni, semmagunkhoz térni nem lehet.

Világunk gondoskodik róla, hogy figyelmünket darabokra törje ésszétszórja, hogy sohase tudjuk meg, kik vagyunk, miért élünk éshová rohanunk.

Szemünk előtt egyre sebesebben rázogatja tenyerét egy valóbanördögi mágus, és miközben szemünk vibrál, s szédülünk abenyomások tűzijátékától, a fülünkbe üvöltenek, három telefononhívnak, két tévén száz rémhírt és ezer követhetetlenül gyorsreklámot lőnek ránk, s hátulról hajszolnak a "mindennapikenyérért". Tovább, tovább, tovább...

Elménk szétszórtsága a téboly határáig fokozódott.

Egyszerre ér bennünket számos információ, de elmélyülni egyik semtud.

Tekintetünk nyugtalan.

Ez mindent elárul.

Nem is sejtjük, hogy a léleklátás képessége itt kezdődik, aszemeknél. Első tanítómesterem szeme olyan volt, mint egyoroszláné, biztos, belülről néző, erős és rendkívül nyugodt.Talán melegebb volt, mosolygóbb, sok szeretet volt benne -nemcsak látott, de simogatott is a nagy, mélybarna szemeivel.

És döbbenetes volt, mi mindent olvasott ki mások tekintetéből.

Nem lehetett becsapni.

A szemek fényéből látta, ki mond igazat, és ki hazudik. Mennyireismeri önmagát, mennyi benne az őszinte elszánás, mennyi agyávaság, a gyengeség, az erő, a hiúság, a félelem... azönbecsapás... Látta, hogy valaki beteg, vagy beteg lesz, hogymikor élt utoljára nemi életet... főleg a férfiak tekinteteárulkodó... és látta néha egy-egy ember múltját s egészsorstörténetét.

"A szemek - mondta - nemcsak passzívan tükröznek, de aktívanteremtenek is. Nemcsak azt látom, hogy milyen ember néz rám, deazt is, hogy mit akar - mert a szemével nemcsak lát, de teremt isaz ember. Látom a szemében, mit akar létrehozni, s azt előbb-utóbb létre is hozza. Van, aki a félelmével, van, aki anagyravágyásával, van, aki áttörhetetlen önvédelmével, szoron-gásával vagy a szeretetre való szomjúságával teremt, s ez mindlátszik, sugárzik a szembogarából, s előbb-utóbb életre kel.Megvalósul: mindenki azzá lesz, amit belülről lát. S így aszemekből a jövő is kiolvasható!"

A szétszórt tekintetben az Istentől való távolság tükröződik.

Öntudatlanság.

A "nem tudom, ki vagyok" nyugtalansága.

Egyszerre sokfelé kell figyelnem, mert a "bennem látó Élőről" nemtudok.

Az az "Isten szeme mindent lát!" - jelképes nagy Szem a háromszögközepén, amely a templomok sok festményén a Teremtőtszimbolizálja, bennem csukva van.

Háborúban állok a külvilággal, s csak szorongó várvédőim és

biztonsági őreim kémlelik az odakinti terepet, mert erőskapitányom alszik.

Isten a nyugodt középpont - s a világ körülötte a száguldóperiféria.

Minél távolabb vagy a középponttól, a pörgés annáleszeveszettebb. Minél távolabb van az ember az otthonától, annálzaklatottabb, s a "felgyorsult" élet éppen a centrumtól valótávolság jele.

Ahhoz, hogy "Isten felé láss", figyelmedet koncentrálni kell -vagyis meg kell találnod azt a "középpontot", ahol valódi lényedlakik.

Ez a "figyelem megszentelése".

Ha ezt megtalálod, akaratlanul is megnyugszol, mert a figyelem ésa nyugalom szétválaszthatatlanok. Csak a nyugodt ember tudfigyelni - s ha valaki valóban figyelni kezd, önkéntelenül ismegnyugszik.

Akinek figyelme nincs megszentelve, az csak néz.

A megszentelt figyelem: lát.

5.

A Hegedűs a háztetőn című musical elején berohan egyházasságszerző, s lelkesen, örömtől dúltan újságolja, hogy valamifantasztikus vőlegényt talált az egyik lány számára. Forr alevegő, a lány izgatott, a mama remeg, a testvérek egymás szavábavágnak, a házasságszerző kapkodó mondatait alig érteni, amikormegszólal végre az öreg rabbi:

- Először üljünk le!

Ennél bölcsebbet nem mondhatott volna.

Ez a zen.

Üljünk le!

Sorskérdések pillanatában először üljünk le, és nyugodtanfigyeljünk, mert amit most döntünk, abból lesz a jövendőnk.

Nyugalom és figyelem: egy és szétválaszthatatlan.

Csak a nyugodt ember tud figyelni - s aki valóban figyelni kezd,az önkéntelenül is megnyugszik.

Ezt egy roppant egyszerű kísérlettel tapasztaltam meg.

Gyerekkoromban féltem a feleléstől.

Gyakran voltam emiatt zaklatott, nyugtalan, szorongó.

S amikor iskolába mentem, a zsúfolt villamoson kiválasztottamvalahol a magasban egy csillogó pontot, egy fogantyú élét vagyegy fényes csavar fejét valahol az ablakok fölött, rászegeztem atekintetemet, s néztem, néztem, rebbenetlen szemmel. Semmi mástnem tettem, csak néztem. Bármiféle érzésem vagy gondolatomtámadt, nem tapadtam hozzá - hagytam elúszni, mint egy szélfúttavitorlást, s közben csak néztem a csillogó pontot, s arragondoltam, hogy "csillogó pont, csillogó pont, csillogó pont...nézem a csillogó pontot". Szemem könnybe lábadt, homályos lett atekintetem, de nem baj... Nem arra gondoltam, hogy könnyezek,hogy pislognom kell, hanem csakis arra, hogy "csillogó pont...csillogó pont... csillogó pont".

Hamarosan megnyugodtam.

Miután minden lázadó gondolat elhalt bennem, olyan béke szálltrám, amelyet ritkán éreztem.

Ez még nem figyelem volt, csak a tekintetem összpontosítása, demár ennek is volt egy átmeneti, kellemes hatása: csöppet semféltem például a feleléstől.

Ez persze nem pótolta a tanulást, de abban már segített, hogymindenre tökéletesen emlékezzem, s remekül tudtam felelni.

Csupán azzal, hogy tekintetünk szétszórtságát megszüntetjük,összeszedett állapotba kerülünk. Ilyenkor azonban csak a szemünkfigyel - a lelkünk még nem. Lelkünk akkor kerül a figyelemállapotába, amikor megfeledkezünk magunkról, s nem teszünk mást,csak figyelünk.

Ez már a meditatív állapot kezdete.

A lelki figyelem állapotában olyan lesz tudatunk, mint azavartalan, nyugodt víztükör: semmiféle vibrálás, érzelmi vagygondolathullám nem töri meg.

Ebben a tükörben minden a valódi arcát mutatja.

Nem azt, amit én rávetítek, amit vágyaim, indulataim, gondolataimláttatni akarnak velem, hanem azt, ami tényleg van.

"- Először üljünk le!" - mondja a színdarabban a bölcs rabbi, sha sikerül valóban leülni, nemcsak testben, hanem lélekben is, ésmegfontoltan, személytelenül rápillantani a jó hírre, azonnallátják majd a játék Szereplői, hogy ez nemcsak egy kislányvágyainak esetleges teljesedéséről szól, hanem jövőbeliszereleméről, válságáról, lázadásról; küzdelmekről, nehézségekről- egy egész család, sőt, mint később kiderül, egy egész falusiközösség tragikus történetéről is.

Ennyi titok van egyetlen pillanatban, ha figyelni tudunk rá.

Aki megnyugszik: figyel.

S aki figyel: lát, s amit lát, abban benne lehet minden.

Ez a látás és a tudás közötti finom különbség. A tudásbanfokozatosan tárul elénk, ami a látásban egyszerre benne van.

A figyelem: személytelen.

Nincs benne "én". Hogy "én" figyelek... csak figyelés.

A vadász is, ha áll egy bokorban, nem akkor figyel igazán, amikorarra gondol, hogy hideg van, fúj a szél, fázok, szorít a cipőm,éhes vagyok... hanem akkor, amikor csakis a tájat látja... segész valója ott van az előtte elterülő tisztás legtávolabbipontjain - a látvánnyal és nem önmagával foglalkozik. Lénye ottvan, ahol a látványa. Ez persze vadászfigyelem, melynek célja van- de ez a cél sohasem a vadászból, hanem a tájból, az erdőből, abokrokból s az állatok kiismerhetetlen mozgásából ered.

A figyelés: éntelen. Nincs benne vita, összehasonlítás, érvelés -csak látás.

Olyan, mintha először pillantaná meg azt, amit lát.

Ezt az állapotot azért is nehéz elérnünk, mert zavar a múltunk.

Mindaz, amit már megtanultunk, amihez hozzászoktunk, ami ismerős- azok a feltételes reflexek, melyek ítéleteinket öntudatlanulirányítják. Ezek a szemüvegek, melyeken át nézünk.

Ezért nem halljuk a másik embert.

Be sem engedjük érzéseit és gondolatait magunkba, mert ezekszámunkra idegenek és ellenszenvesek. Nem tudunk "mások fejével"gondolkodni mindaddig, míg "saját fejünk" rögeszmés működését,legalábbis időlegesen, nem függesztjük fel.

Nem hallak téged addig, amíg magamat hallgatom.

Márpedig én állandóan beszélek.

Néha még álmomban is. Mondom a magamét.

Csoda, hogy egyáltalán tartalmilag fölfogom, mit beszélsz. Hogyki vagy, mi vagy, mit gondolsz, mit érzel, miféle múlt, történet,lélek, isten beszél belőled, arról fogalmam sincs.

Nem hallak, nem is látlak - mert nem tudok figyelni - nem rád -egyáltalán nem tudok figyelni.

Semmire.

Senkire.

Magamra sem!

Mert az a zaj, ami a fejemben van, s amitől nem hallak téged,ugyanaz a zaj, amitől magamat sem hallom.

6.

Az isteni Krisna lelkünket két madárhoz hasonlítja.

Az egyik csipegeti a fa gyümölcseit, a másik nézi.

Aki csipeget, az a mohó és kielégíthetetlen én.

Aki nézi, az a Fensőbbrendű Én... A bennünk élő Isten.

Nincs ember, aki ne ismerné ezt a kétféle élményt: a vágyakörökös hajszáját, a gondolatok áramlását, az éhséget, a mohóságots a "csipegetést" - és azt a másik, nyugodt és békés önmagát, a"jobbik énjét", aki mindezt belülről látja, s rebbenetlen szemmelnézi.

Mindannyian - ha csak pillanatokra is, de - látjuk magunkat.

S ha ezzel a Szemmel nem magunkba, de kifelé nézünk, másokra vagya világra, mely körülvesz, jó, ha tudjuk, hogy ez varázsszem!

Hat, mert hatalma van.

Aki figyelmét valakire vagy valamire szenteli: át is tudjavarázsolni azt.

Megváltoztatni a világot így lehet.

Olyan titok ez, amelyet érdemes továbbgondolni.

A megbocsátásról

1.

Egy olvasó, Judit, ezt írta nekem:

"A megbocsátásról szeretnék tanácsot kérni. Amikor tanácsadóm,gondjaim enyhítésére a megbocsátás átélését és gyakorlatátjavasolta, azonnal ellenérzésem támadt. Úgy gondolom, havalakinek azt mondom: >megbocsátok néked!<, föléje helyezemmagam, lekezelem őt. Nincs mit megbocsátani, mert azt tette, amitkellett. Én azt hiszem, ez utóbbit kell átélnem és elfogadnom.Nincs jó és rossz - csak szükséges."

Nagy kérdés ez, kedves Judit, hiszen életünk egyik főszava ez, éséppolyan lényeges, mint a "boldogság", a "hit" vagy a "szeretet".

Ritkán válaszolok levelekre.

Azért, mert nem látom a kérdező szemét.

Vagyis nem tudom, neked mi fáj, hol sérültél, ki bántott meg smivel; mi az a seb, mely tanácsadód szerint csakis úgygyógyulhatna meg, ha megbocsátanál. De még ha mindezt tudnám is,nem ismerlek téged, nem tudom, hogyan működsz, lelkedben milyenszínű és erejű örvények kavarognak, milyen érzések, indulatokdolgoznak benned, s egyáltalán: hová tudsz nyúlni magadban, haarról van szó, hogy meg kell bocsátanod. Ez a szó mindenkinekmást jelent! Száz emberben százféle megbocsátás és megbocsátaninem tudás van, alig hasonlítanak egymáshoz, s az a kulcs, ami azegyik lelket kinyitja, a másikat úgy lezárhatja, hogy még egy

szent se tudja kinyitni. Az élet végtelen variációkat szül -kottája csak annak van, ami már megdermedt s holt. És a titok, azigazi tanács sohasem a kottában, hanem éppen ezekben a"speciális" variációkban rejlik; van, akinek az lenne az igazimegbocsátás, ha a pénztárcája után még a gyűrűit is elküldené arablónak, van, akinek az, ha följelentené; van, akinek nyíltutcán egy óriási pofont kéne adni a vétkesnek, és van, akinek elkéne felejtenie az egészet.

A dallam, az "alapmotívum" hasonló - de a variációk számavégtelen.

Ezért gyönyörű élni, mert a játéknak vannak ugyan szabályai, de asaját partinkat nekünk kell megnyerni, saját eszünk, szívünk,ösztönünk egyéni törvényei szerint.

A te megbocsátásod csakis "juditi" megbocsátás lehet, s hogy ezmilyen, nem tudhatom. Lehet, hogy nincs is ilyen. Lehet, hogycsak szeretnél, de képtelen vagy megbocsátani. Nem tudom. Eztcsakis te tudhatod - te is csak a legjobb, legéberebbpillanataidban -, vagy olyan valaki tudhatja, aki jól ismertéged.

De ehhez nagyon-nagyon kell hogy ismerjen.

Én tehát most nem neked beszélek, hiszen nem ismerlek.

És nem a csakis neked szóló variációt írom le, hanem magát akottát. Az alapmotívumot, ami önmagában még nem ér semmit - zenecsak akkor lesz belőle, ha valaki el is játssza, az pedig már nema kottát, hanem a saját variációját fogja játszani, mert nem istud mást.

Menjünk sorjában. Vagyis meditáljunk ezen a szón: megbocsátás. Dene essünk abba a tévedésbe, hogy ha van iránytűnk, már nem lehetaz első kőben elbotlani.

Nem tudom, van-e konkrét történet a soraid mögött. De mivel"gondokról" beszéltél, fölteszem, hogy tanácsadód azértjavasolta, hogy bocsáss meg valakinek, mert látta, hogy bennedlehet valami görcs, egy csomóra kötött érzés, mely neked okozgondot! Nem másoknak, hanem neked: a te "gondjaidat" akartaenyhíteni.

Személyes tapasztalatom, ha valakinek nem tudtam megbocsátani, azmindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyankarmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem

sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóankizökkentettek a nyugalmamból. Nem kellemes haragban,sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatoktüzében égni.

Ahogy egy jó barátom mondta:

"Szar a harag hatalom nélkül."

Ne haragudj a durva kifejezésért, de ez így pontos.

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van.

Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és alelkiismeretével bíbelődik: senki sem kér tőle bocsánatot.

Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja a gyógyulatlansebeit: az erős odacsap, vagy nem is foglalkozik a megbocsátásgondolatával. Ez ugyan nagyon mezítlábas életbölcselet, de mégisigaz... és ezt ne feledd el, mert később, ha tovább gondolkozolvelem, még hasznát veszed... az benne a szellemi szinten isérvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk - azerős soha!

Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

Ahol gyenge, ott viszont sérül is... a kérdés az, hogy mit tegyena sebeivel?

2.

"Ha valakinek azt mondom: megbocsátok - fölé helyezem magam,lekezelem őt."

Itt valami bibi van, Judit.

Nem ismerlek, tehát csupán a szavaidból próbálom előhívniarcodat, s megsejteni, valójában mi lehet most a lelkedben. Nemtudom, miféle sérelmet hurcolsz magadban - de ez a tetszetősmondat arról árulkodik, hogy valójában nem tudsz mégmegbocsátani.

A mondat kívülről szépnek, nemesnek tűnik, hogy úgy mondjam,"demokratikus" érzést tükröz, csakhogy fölmerül mindjárt akérdés: ha valaki fölé kerülsz, miért kell mindjárt lekezelni?

Abban igazad van, hogy ebben az egész "megbocsátok neked"-játékban van valami teljesen hamis, álkeresztény szerepjátszás.Póz, fölény, áljóság, a krisztusi morálnak hiteltelen, külsőségesmajmolása. Aki a lelke mélyén sértett marad, aki szívében tüskéthordoz, akiben a sérelem belül, ott, legbelül nincs elintézve: azvalójában nem tud megbocsátani. Hiába akar, hiába szeretne, nemtud. Képtelen rá, mert sajog a sebe, és nem tud felejteni.

Ez igaz.

De ha úgy véled, hogy itt valaki fölé kerekedsz, s ezáltallenézed őt, tudd, hogy ilyesmit csakis a kemény ego gondolbennünk, ő az, aki így működik, ő az, aki szívesen játssza azilyen álszerény álkeresztényt.

A valóság az, hogy van magasrendűség.

És van alacsonyrendűség is.

Színvonalkülönbség igenis van!

Minőségi különbség is van.

A szellemi világ hierarchikusan épül fel, éppúgy, mint aföldünket körülvevő légkör: minél tisztább a levegő, annálmagasabban van.

Az Örök Ember eszményeit kiteljesítő lélek magasabb szférában él,világosabb a világa, igazabb az igazsága, szebb a szépsége: lényenapszerűbb s közelebb is él a naphoz.

Az átlátszóbb, a tisztább, a fényesebb, a szeretettelibb, abölcsebb és a megbocsátóbb feljebb van.

Egyszóval: magasabb rendű.

Utunk legeslegvégén bizonyára egyenlőek leszünk, de addig Jákoblétráján mászunk fölfelé; igenis vannak olyanok, akik fölöttünkmásznak, s olyanok, akik alattunk igyekeznek még fölfelé.

Fejlődés, érlelődés van, az élet erről szól - sehol sincsegyenlőség.

Ha valaki valóban megbocsát, az fölemelkedik. Akár akarja, akárnem.

Olyan homokzsákot hajít ki lelkéből, hogy önkéntelenül is

magasabbra jut.

Magasabbra, mint az, aki nem tud még megbocsátani.

No de miért kell azért lenézni másokat?

Így csak a karrierista gondolkodik, hogy aki fölé kerülök, aztlekezelem, ha valaki "fölé" jutok, azt mindjárt le is nézem, ráis lépek és ki is használom.

Keresztelő János azzal kezdi, hogy: "Aki utánam jön, nagyobbnálam."

S Jézus erre nem azt mondja, hogy "ugyan, ugyan János, netúlozzuk el a dolgot, mi egyformák vagyunk!" - mert János azigazat mondta.

Más kérdés, hogy Jézus számára a nagyság szolgálatot,önfeláldozást, alázatot jelentett. Soha senkit sem "kezelt le",még Júdást, Pilátust, sőt a kínzóit sem, nem is szólva atanítványairól, akiknek megmosta a lábait. Pedig a bajban mindszétszéledtek, Péter háromszor elárulta, Júdás pedig el is adtaőt, méghozzá nagyon olcsón: harminc ezüstpénzért: lett volna mit"lenézni" rajtuk.

De nem fordult elő, soha, még azzal a katonával sem, aki arculcsapta őt.

Azt mondta neki: Ha nincs igazam, bizonyítsd be - ha pedig igazamvan: miért versz engem?

Példátlan mondat ez egy manapság is jól ismert szadista"baromhoz", akiben mégis embert látott.

Érzed, milyen fenséges, isteni szem néz le ilyenkor valakire?Milyen sérthetetlen bölcsesség, égi fölény, megbánthatatlanszeretet?

Valaki fölé kerülni nem nagyobb gőgöt, túlerőt vagy magasabbtársadalmi rangot jelent, mert ezekből rögtön az következik, hogylenézem, sőt "lekezelem", aki alám került - hanem ezt a megértő,királyi tekintetet, amely még az ilyen elvetemült fickóban is atudatlan, rossz gyermeket látja, aki nem nőtt fel, s aki egyelőremég "alacsonyrendű".

Alacsonyabb osztályba jár - ha így jobban tetszik. Meg kellszoknunk azt a gondolatot, hogy sajnos a tudatlanság: bűn.

És fordítva: bűn az, amikor valaki nem tudja, mit tesz. Ha tudná,nem tenné, egészen biztosan. És az ilyen ember lent van.

3.

Gondolkodjunk tovább.

Ne haragudj, hogy személyes ügyedet nyilvánossá teszem, demanapság ez sok embernek a gondja, és bizonyos vagyok benne, hogyha egyáltalán jutunk valamire, annak mások is hasznát veszik.

Egyébként ez nemcsak a tiéd - az én problémám is.

Minden, amiről írok, az enyém is: látszólag a te csomódonbabrálnak az ujjaim, de valójában a saját gubancomat is ki akaromoldani.

Én is gyógyulatlan sebeket hurcolok magamban.

Jó lenne megbocsátani.

Csakhogy ez elsősorban "nem azon múlik, hogy a másikkal, azzal,aki megbántott, megsértett, megalázott, megvert vagy éppenséggelmegölt (mert a sérelmet a lélek a szellemvilágba is magávalviszi), mit teszek.

Mert ez már csak következmény.

A nagy kérdés, hogy a sérelmet önmagamban hogyan intézem el.

A seb ugyanis bennem fáj: én vagyok megverve, megsértve,megalázva.

Ráadásul az én megbocsátásom a másikat nem menti fel!

Ezen a mondaton érdemes elgondolkodni.

Havalaki ellopja az ingemet, én megbocsáthatom, azt mondhatom:legyen a tiéd!... sőt még a zakómat is odaadhatom, de attól ő mégtolvaj marad. Attól még továbbra is lopni fog, mindaddig, míg neméli át a bűntudatát, hogy "nincsen ez jól, hogy én másokatmeglopok, s elveszem azt, ami az övék".

Az én lelkemben is működik egy "benső elszámolás", az övében is:én hiába állítom át a magam számítását, attól még az ő "karmikus

számológépe" konokul kattog tovább a megszokott módján.

Hatni tudok rá, de nem sokat.

Amíg nem állítja át az "Elveszem, akkor is, ha másoké!"programot, addig ő sajnos tolvaj marad és lopni fog tovább. Akkoris, ha én elengedem a tartozását.

Az ember "önelszámoló" egység.

Mondom, nem teljesen, mert egymásra azért hatással vagyunk: egy-egy jó tettel, gondolattal valamennyire oldani lehet afeszültséget, lágyítani a karmát, s némi fényt bocsátani asötétségbe, de mások helyett sem élni, sem meggyógyulni, semmegtisztulni nem lehet.

Nem elég, ha én megbocsátom neki - ha ő nem szembesül a tettével,s nem bocsátja meg önmagának, mindazt, amit tett.

4.

Ez a szó, hogy "megbocsátani", görögül úgy hangzik, hogy"aphiémi".

Azt jelenti, hogy elküldeni, elengedni, elbocsátani, figyelmenkívül hagyni, maga mögött hagyni.

Sokszor hangzik el ez a szó az evangéliumban, más és másjelentéssel.

Amikor Jézus a tanítványaival magányos helyet keresve "magamögött hagyja a sokaságot", az éppúgy aphiémi, mint amikor akeresztfán, halála pillanatában "kibocsátá lelkét". Elengedi(aphiémi) a lelkét. Ahogy aphiémi az is, amikor valaki másokvétkét "megbocsátja".

Most már közeledünk a lényeghez.

Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapadvalamire vagy valakire sem érzelmileg, sem gondolatilag, amikorfájdalmát, sértettségét és valamennyi lelki gubancát maga mögötthagyva elengedi az egészet: az az aphiémi.

Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezemmeg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyotthullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a

porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük,magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.

Nincs benne semmi színjáték, póz, vallásosság és főlegméricskélés.

A gyűlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobjaaz ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával.

Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.

Nem foglalkozik vele többé, nem dédelgeti magában, nem szenvedmiatta.

Eldobja, mint egy cigarettacsikket. Nem szívja tovább: így issokáig rongálta vele a tüdejét.

A megbocsátás: egy letapadás megszüntetése.

Ott van a haldoklásban is. Az agónia néha éppen azért nyúlikelviselhetetlenül hosszúra, amiért egy-egy fájdalmas lelki sebetis egy életen át hurcolunk magunkkal: képtelenek vagyunk aletapadást megszüntetni. Lelkünk már menne, de nem tudjukelengedni. Belenőttünk vágyainkkal, szokásainkkal, idegeinkkel,vérereinkkel - nem tudjuk elengedni. Shakespeare darabjai telivannak ilyen megbocsátásra képtelen lelkekkel, akik visszajárnakkísérteni az élőket, mert égnek a bosszú szomjától odaát.

A lényeg a megszabadulás.

És ez nem könnyű, mert ahogy lelkünk a testünkhöz, sérelmünk alelkűnkhöz ezer idegszállal s százezer hajszálérrel vanhozzánőve.

Ha húztak már fogadat, tudod, miről beszélek.

Akármilyen fájós az a fog: a tiéd!

Nehezen adod.

No most, ha az a gondolat megnyugtat, kedves Judit, hogy a "másikazt tette, amit kellett", vagyis hogy a téged ért bántalomsorsszerűen ért - ám fogadd el. Ha ettől a "fájós fogad"könnyebben kijön, akkor hidd el - lehet, hogy van is benne némiigazság. Van, aki a húzást altatással kéri, s miért ne, ha úgykönnyebben megszabadul a belenőtt fájdalomtól. De azért tudnodkell, hogy az igazi megbocsátásnak akkor is működnie kell, ha a

másik olyasmit művelt, amit egyáltalán nem kellett volnamegtennie.

De mondom: ha segít a gondolat, hogy "sorsszerű" volt, fogadd el.

Van benne igazság... is.

Ebbe most ne menjünk bele.

A lényeg, hogy szabad legyél.

És ebből következik az, ami nemcsak a vallás, hanem a mélyebbpszichológia lényege is: a megbocsátás éntelen állapot.

Ezért rokon a halálélménnyel.

Valódi, isteni Énünket nem lehet sem megbántani, sem megsérteni,sem megölni. Ami bennünk sérül: a halandó egónk. Az ego az, akisebezhető, akinek fáj, akinek érdekeit bántják - aki jóvátételre,bosszúra szomjas, mert nem tud felejteni.

Az ego az, aki a másik egóval engesztelhetetlen harcban áll, akiha sért, nem veszi észre, ha pedig sérül, nem felejt, és örökkényalogatja sebeit.

Az ego az, aki a karma kerekét hajtja, hajtja, hajtja.

Az ego mindenért meg akar fizetni, mindent meg akar torolniszázszorosan, vagy ha ő maga nem képes rá, azt hiszi, hogy azIsten fog helyette bosszút állni.

A bosszúálló Isten képét az elvakult, ostoba ego vetíti az égre -s csalódik, ha azt tapasztalja, hogy istene nem működik.

Az ego a "szemet szemért" törvényvilágában él, s benne is maradmindaddig, amíg él.

Az ego - kitalálhat bármiféle trükköt, elvet, morált,pszichológiát - nem képes megbocsátani!

Hiába akarja, nem képes rá...

Hogy miért?

Mert akkor ő meghal.

És ezért azt mondja: inkább fájjon, minthogy én ne legyek!

Így aztán az "elengedést" csak hazudni tudja, de megvalósítaninem, hiszen éppen ő az, akihez az egész érzéshínár hozzátapad, ésvele együtt szűnne s merülne a mélybe az egész - ha elengedné.

Megbocsátani csakis az önfeledt ember tud.

Az önzetlen, az éntelen, akinek halhatatlan lénye márvalamennyire felébredt.

5.

Így aztán van, aki sok év Gulágot s pokoli Auschwitzot elfelejt,s van, aki egy kellemetlen megjegyzést egy életen át hurcolmagával.

Egója válogatja.

És az, hogy valaki egójának hatalmától mennyire tud szabadulni.

Általános megoldás éppúgy nincs, ahogy "általános elvek alapján"nem lehet senkit sem megoperálni.

Minden olyan feltáratlan góc, mely gyógyulatlanul rejtőzikbennünk, s ami miatt nem tudunk megbocsátani: egyéni, speciális,s csak akkor lehet hozzányúlni, ha látjuk már a rejtettösszetevőket.

Nem tudom, mi a gondod, Judit.

Lehet, hogy valami hatalmas trauma, de az is előfordulhat, hogyészre sem vetted: te bántottál meg valakit, aki csakvisszaharapott téged.

A karma-oldás művészete a legnehezebb dolog a világon.

S ez mindig: elengedés.

Ha sikerül, szabad leszel.

S aki szabad, az nem elmélkedik, nem pszichologizál, aki szabad,az erős lesz, és aki erős, azt nem lehet megbántani.

Sőt, régi sérelmeit is elfelejti.

Így aztán megbocsátása nem szerepjátszás lesz, hanem valódi, s

éppúgy előfordulhat, hogy megsimogat, mint hogy megpofoz valakit,úgy, hogy a fal adja a másikat.

Tudják ezt a jó szülők, akik gyermeküket nem saját sérelmeikszemüvegén keresztül, hanem egy szerető isten szemével nézik, sazt teszik, ami neki üdvös és jó.

A valódi megbocsátás az átölelő gyengédségtől a legszigorúbberélyig terjedhet - aki ezt nem tudja, nem tud még megbocsátani.

Amikor kitekered az ujjadra hurkolt zsinórt, és elengeded aluftballont, s az száll a magasba, egyre feljebb és egyretávolabb, s végül kipukkad - s te nem nézel utána, s elfelejtedörökre, nemcsak a ballont, de a zsinór emlékét is az ujjadon: ezaz aphiémi.

Nem a ballon lesz szabad - hanem te.

S utána már azt teszel, amit jónak látsz, mert csak a szabadember tud helyesen cselekedni.

Másokat elviselni

1.

Bizonyára megtörtént már veled: egy izgága, ideges ember kerültmelléd az autóbuszon, és magad is nyugtalan lettél.

Egyre feszültebb, zaklatottabb.

Pedig nem szólt hozzád egy szót sem, csak állt melletted, némán.Apró jelekből érezted a nyugtalanságát; kapkodva kutatott azsebeiben, szívogatta az orrát, rángatta a vállait, vagy mégannyit sem tett, egyszerűen csak állt melletted, s átvetted aláthatatlan sugárzását.

Érezted, hogy borzoltabB leszel, sőt, ahogy egyre jobbanmegfertőzött a nyugtalanságával, magad is zaklatott lettél...ideges... egyre idegesebb és dúltabb, míg végül átfutott rajtadaz a dermesztő és önkéntelen (?) gondolat, ami Dosztojevszkijegyik híres regényhősén, aki pusztán e titkos gondolata miatt(egyébként ártatlanul) éveket tölt el egy szibériaimunkatáborban: "Minek él az ilyen ember?"

Sokszor ölünk gondolatban.

Nem kell hozzá nagy ok: elég, ha valaki sokáig vakaródzikmellettünk, nem fújja ki az orrát, szabálytalanul előz, vagysokáig turkál a zsebében.

Szerencsére a gondolataink annyira erőtlenek már, hogy nemvalósulnak meg: elrezegnek, és nem tesszük tönkre túlságosanmások életét. És persze a sajátunkat sem.

A gondolat-bíróság azonban észrevétlenül működik. Ezért mondom,hogy "túlságosan", mert ha nem is gyilkolunk, és hirtelenindulattal nem is vágjuk bele szomszédunkba a kést csupán azért,mert ízgága mozdulatokkal kotorászik a zsebében, de azértalaposan tönkretesszük egymás életét.

Amikor megkérdeztem bölcs nagyanyámat, hogy az elmúlt kilencvenesztendejében mi volt a legnehezebb, gondolkodás nélkül aztfelelte:

- Az embereket elviselni.

Mondhatott volna mást is, hiszen elvesztette férjét, gyerekeit,vagyonát, egészségét, elvesztette az ifjúságát és a szépségét, demindezt valahogy elintézte magával. És elintézte az Istennel is.Előbb-utóbb rájött, hogy életének minden csapása sorsszerű. Nehéz- de természetes.

De az embervilág, ez az önző és zűrzavaros tenyészet, amelybenélt, nem volt "természetes".

Ahogy ő mondta, nem volt "normális".

Halál, betegség, öregség mindig volt és lesz is. Aki embernekszületik tudja ezt, s ha nehezen is, de megtanul együtt élniezzel a bajokkal, mert ezek "normális" bajok.

De az, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, az nem normális, az egyfeldolgozhatatlan és érthetetlen külön teher: őrültek között azamúgy is nehéz élet szinte tűrhetetlenné válik, s ezért alegnehezebb "elviselni az embereket".

- Értem őket - mondta nagyanyám. - Értem. Sajnálom. Néha szeretemis. Csak az a nehéz, tudod, hogy idegileg nem bírom ki őket!

Ugye, ismerős mondat?

Különösen idősebbek mondják, akik elfáradtak már.

Végigélni egy huszadik századot sportteljesítménynek sem kisdolog: az, hogy nem lőttek le, nem akasztottak föl, nem talált elegy eltévedt golyó, hogy túlélted hozzátartozóid elvesztését,tönkretételedet, értékeid elvesztését, mások kegyetlenségét,elvetemültségét, önmagában, hogy úgy mondjam, a biológiai túlélésszempontjából is jelentős teljesítmény.

Hatalmas energia kellett hozzá, s nem csoda, ha ez előbb-utóbbelfogy.

De még nehezebb talán, amikor nincs forradalom és nincs háború,amikor a roncsolt lelkületű, boldogtalan és szorongásokkal teliemberek a hétköznapjaikat élik: a hivatalokban, munkahelyen,kisemmizett nyugdíjasként az utcán és a szomszédok között.

Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni a jelenlegi helyzetet,amelyben most élünk, azt mondanám: felháborító.

Állandóan "fel vagyunk háborodva" valamiért - ami azt jelenti,hogy egy emberhez méltatlan, kizökkent és diszharmonikuslelkiállapotban éljük le napjaink nagy részét.

Látszólag normálisak vagyunk - de ezt csak azért gondoljuk így,mert nincs összehasonlítási alapunk. Ritkán találkozunk egyharmonikus lelkületű, erős és békés emberrel, aki nem rohan, nemkapkod, nem szipákol, vakaródzik és motyog mellettünk a buszon,hanem csak nyugodtan áll. És rendezett, harmonikus, jó erőkáradnak belőle, láthatatlanul.

Az ilyen ember mellett megnyugszunk.

2.

Az ember közösségi lény.

Egy befalazott barlangban is az.

Akármennyire befelé fordul, saját benső istene felé, akármilyenmélyre ereszkedik önmagába, ha lehunyja is a szemét, ésBuddhaként lebeg a megvilágosodás fénytengerében: senkit avilágából nem zárhat ki! Hiszen akit bent talál, lelkéneklegbelsejében, a tökéletes béke és boldogság csendesszívközepében... szóval, ha rátalál igazi Önmagára, egyúttalráébred arra is, hogy mindenkivel egy.

Buddha mosolya mögött a másokkal való találkozás élménye rejlik.

Vagyis a szeretet.

A buddhizmus éppolyan "szociális" vallás, mint a kereszténység,még akkor is, ha nagyobb súlyt helyez a lélek benső, mint "külső"harmóniájára. Szeretetben csak a rendezett lelkületű, önmagávalegységbe került ember tud élni - ez az igazi meditáció lényege.Ezért van az, hogy keleten még ma is sokkal több szeretetteltalálkozol, mint a mi hazug, kifelé fordult nyugati világunkban,mely évezredeken át szeretetet papolt ugyan, de nem tanította megaz embert arra, hogy lelkének benső harmóniáját megteremtse.

Elkeserítő, hogy mi, akik állítólag a Szeretet Mesterének híveivagyunk, mennyire nem tudunk szeretni.

Az ember alapvetően közösségi lény, mint ahogy az egészteremtésben minden és mindenki az: nincs magányos sejt, fűszálvagy égitest, mert minden összefügg és minden és mindenki:

egy. "Külön" létezés nincs.

Más kérdés, hogy ez a sok "külön" úgy van megteremtve, hogyönmagában is teljes és egész: vagyis ha alaposan megvizsgálnálegyetlen embert, mondjuk a házad előtt éppen elhaladó postástestét, lelkét és szellemét, azt tapasztalnád, hogy az egészUniverzum összes titka benne van, az ősrobbanástól napjainkig.Testében az atomok és molekulák, sejtek, sejtcsoportok, szervek,lelkében az állati ösztönök és az emberlét tapasztalatainakvalamennyi mélyen eltemetett vagy éppen a felszínen felbukkanótitka; megtalálnád benne (ugyanúgy mint magadban) az életősélményének kitörölhetetlen emlékeit: a boldogság, a szeretet, ajóság, a szabadság, a halálfélelem s a halhatatlanság valamennyiismerős tapasztalatát, s ha egészen mélyen lelátnál benne,megtalálnád a postásban az Istent is.

De ez nem jelenti, hogy a postás, vagy te külön is tudnátoklétezni.

Ezt nem úgy értem, hogy a postás nélkül nem kapnád meg aleveleidet (nem is olyan vicces ez, hogy egymásban már nem atestvérünket, hanem csak a "haszonállatot" látjuk!), hanem úgy,hogy a postás és te és a szomszédod és a hazád és az egészemberiség egyetlen hatalmas test vagytok!

Ma már ez a valaha "vallásos" titok tudományos igazság: egylézersugár minden kis részében s egyetlen parányi örökítő sejtben

is MINDEN benne van.

De ez nem azt jelenti, hogy ennek a parányi "különnek", ha azegészről leválik, valami értelme lenne, arról nem is szólva, hogya leválás teljesen lehetetlen: az egészből, barátom, kilépni nemlehet! Átváltozni lehet, "átigazolni" is lehet, vagyis egyszétomló, régi egységrészből egy másik, új egységrészbe átnőnilehet: vagyis van átalakulás, van átváltozás, újjászületés isvan, de a világból "kiszállni" nem lehet, mert minden: egy - "Henpanta einani!" - ahogy Hérakleitosz mondta.

Egyszóval: muszáj elviselnünk egymást.

Sajnos.

Mint sejtek a testben, úgy élünk a családban, a munkahelyen, azországban, a nagyvilágban: külön-külön nem létezhetünk. Smiközben magunk is szétsugározzuk érzéseinket, gondolatainkat,még leheletünket is, átvesszük mások érzéseit, gondolatait,idegállapotát, és belélegezzük, amit mások kilélegeztek.

(Milyen érdekes: lélegzettel, csókkal, nyállal, ölelésselterjednek a fertőzések - de mindezekből születik az új élet is!)

Hatunk. Összerezgünk. Befolyásoljuk egymást. Bajaink, örömeinkösszevegyülnek. Egymást oldhatjuk, köthetjük, segíthetjük,boldoggá és boldogtalanná tehetjük. Életünket nemcsak bensőnk, dekülső világunk is irányítja: egy-egy rossz lelkiállapotodnak okalehet nemcsak egy nyílt összeveszés, de egy távoli háború is,olyan láthatatlan érzések és gondolatok, melyeknek feladóiról nemis tudsz: számtalan láthatatlan rezgésre rezonálsz, és vevőjelehetsz olyan adásnak is, mely már nem is a földi, hanem aszellemi világból ered. Ma, a rádiózás korában tudjuk, hánymillió "műsor" rezeg a nagyvilágban, s hogy elér-e hozzánk,csakis hangoltság kérdése.

Lehet, hogy életed legnagyobb titkaira bukkannál, ha egyszerfölfedeznéd, hogy egy-egy benned föltámadt, "megmagyarázhatatlan"rossz érzésnek vagy éppenséggel egy hirtelen támadt örömnek holvolt az adója.

Ki gondolt rád?

Milyen távoli sugárzás ért?

Kinek a rosszindulata hatott rád, s honnan?

Lehet ez boldogító sugallat is.

Lehet egy szeretetteli, megnyugtató érintés, melyet valaki"odaátról" indított el, láthatatlan kézzel - talán az aszellemiség, aki földi életében az édesanyád volt.

Néha érzed őt, és ő is érez téged.

Nem találkoztam még olyan emberrel, akinek ne lettek volna ilyenmegmagyarázhatatlan érintései, különösen, ha olyasvalakitveszített el, akit nagyon szeretett.

Mindenki adó és vevő is egyszerre.

Ennek az egész láthatatlanul működő, energiákból, gondolatokbólés érzésekből szőtt óriási információs világhálónak a neve:kollektív sors.

Ashrama karma.

Erről tudunk a legkevesebbet: hol végződünk mi, hol kezdődnekmások?

Mennyi a mi felelősségünk és mennyi a többieké?

És főleg: miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?

Alapkérdés.

Igazából nincs is más kérdésünk, csak ez:

"Miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?"

A kérdés már a kisgyerekben fölmerül, amikor az első pofontmegkapja azért, mert az apjának rossz napja volt, s idegesen jötthaza. S a kérdőjel később óriásivá növekszik, mert az életnaponta szállítja a kölcsönös kihárításokból fakadó botrányokat:hogy másokat büntetünk a saját vétkeinkért.

S ha, mondjuk, a kisgyerek vallásos nevelést kap, s megismeriJézus történetét, az első kérdése, hogy miért verik és kínozzákszegényt? Miért tűri ezt? Miért nem üt vissza, miért nem menekülel? Miért kell szenvedni a jóknak, s miért élnek elégedetten sgyőzelmük biztos tudatában a gonosztevők?

A választ pedig sokszor elmondták már nekünk - csak nem értjük.

Elméletileg értjük, teológiailag értjük, fejjel, ésszel értjük,sőt el is tudjuk magyarázni, de abban a pillanatban, amikorvelünk történik valami ennél jóval kisebb botrány, nem keresztrefeszítés, csak annyi, hogy egy izgága ember a könyökével megbökioldalunkat a zsúfolt buszon - nem értjük, honnan tör elő mégis azaz indulattal, sőt gyilkos gyűlölettel teli villámlás, amely hanem sül ki azonnal, sokáig remeg és forr bennünk, s nem lehettudni, mit roncsol szét ez a negatív erő.

Van a jézusi életben valami, ami számunkra átélhetetlen. És mivelvalójában csakis azt értjük, amit átéltünk, van benne valamiérthetetlen.

Ahhoz, hogy megértsük, "énfölötti" állapotba kellene kerülnünk,ahol életünket már nem a megúszás ösztöne, hanem az egészértvállalt nehéz és gyönyörűséges felelősség irányítja.

Valójában ez nem is olyan ritka élmény: egy jól működő focicsapatminden játékosa megéli, hogy "egy mindenkiért s mindenki egyért"- csakhogy az emberi társadalom nem ilyen focicsapat; ittmindenki - hogy úgy mondjam - egyéni sportot űz. Mindenki magának"játszik", magának él, alig van köze másokhoz; külön víz- ésvillanyórát működtet, s elvárja, hogy csakis a saját számlájátfizesse. Ezt az "önmagam páncéljába zárt" vak rinocérosz-életetcsak kétszer láttam a magyar társadalomban megrepedni: először amásodik világháború után, amikor újjáépítettük az országot - smásodszor, egy villanásnyi ideig az 56-os szabadságharcban. Deezek tényleg csak villanások voltak, s nem is tiszta fények: ottvibrált már bennük a széthúzásnak, az egymást vádolásnak és abosszúnak a fojtogató füstje.

Mindkét történelmi pillanat lényege, hogy a halál és a tragédia aromos utcákon járt.

Nagy megrendülések idején ugyanis az emberek- átmenetileg -normálisak lesznek.

Nagy bajban kijózanodunk.

Amikor valaki megtudja, hogy halálos beteg, elveszett a vagyona,meghalt a gyereke, elvesztette hatalmát és senkivé vált, hirtelenemberszabású lényé válik: emberi tekintete lesz, újra nézni éshallani tud, megszólítható lesz, s megint lehet vele beszélni.

3.

Nyilvánvaló, hogy, aki harmonikus közösségben él, annak az életefelragyog. Úgy él, mintha állandóan segítenék és fölemelnék:képességei felfokozódnak, kedve lesz élni, könnyebben gyógyul,hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi.

De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?

Mi van akkor, ha egy beteg, feldúlt, zaklatott, erőszakos, önző,boldogtalan, elvetemült, kétségbeesett, ideges és elkeseredettvilágban élek?

Mert ebben élek.

S bizonyos fokig minden jelző rám is érvényes: én is elkeseredettvagyok, önző, ideges és zaklatott.

Hogyan teremtsek békét magamban?

S ha nagy nehezen megteremtettem, hogyan őrizzem meg?

Egy beteg világban nehéz élni, nemcsak azért, mert magunk is evilág gyermekei vagyunk, s a zűrzavar - ahogy egy koszos tengerminden cseppje koszos - bennünk is ott van, hanem azért is, mertha néha nagy nehezen sikerül harmóniát teremteni magunkban, akülvilág azonnal szétdúlja.

Lehúz, felborít, átgázol rajtunk.

Fenyeget, ijeszt, tébolyát arcunkba köhögi, beteg szokásait,mániás divatjait ránk kényszeríti.

Hozzászoktunk már.

Nem teljesen, mert az embertelenség megszokhatatlan.

Mondhatjuk a fülhasogató üvöltésre, hogy éneklés, gépi döngésre-dübörgésre, hogy zene, pornográfiára, hogy erotika, hazudozásra,korrupcióra, rablásra, hogy sajnos ilyen az élet... de lelkünkmélyén tudjuk, hogy az élet nem ilyen.

Van persze, amihez már hozzászoktunk.

Ilyenek például a tévéreklámok. Nézünk egy amúgy is hülye (éshülyévé tévő!) műsort, s hirtelen valaki ránk üvölt, torkonragad, leteper és megerőszakol. Mindezt azért, hogy elvegye apénzünket. Hogy ő gazdag legyen. Ránk ordít, mint egy útonálló, svillámsebesen hadarva - hogy neki ne kerüljön sokba a

másodpercekre kikalkulált bűntény - kifoszt.

Ezt azért hozom fel példának, mert benne van az egészprofitcentrikus világtéboly. Ráadásul már eleve azért kellettnéznem előtte az idióta műsort, hogy ő megerőszakolhasson: nemtömeghülyítő ügyekhez ugyanis nem adja a pénzét.

Vagyis a reklám lélektana a következő:

1. Hülyévé tenni az embereket.

2. Ha már kellően hülyék: megerőszakolni őket és elvenni apénzüket.

De ez csak egy példa a sokféle létrontás közül.

Mitévők legyünk?

Az emberiség hiteles tanítói mind szembesültek ezzel a kérdéssel,bár a miénknél jóval nyugodtabb világban éltek.

Ezt a minden emberi családba és lélekbe elektromos útonbevezetett őrületet például nem ismerték. A lélektelen rohanást,ámokfutást s szüntelen pánikot sem.

De szembesültek azzal az alapvető ellentmondással, amely akérdésben rejlik.

Ez az ellentmondás pedig a következő:

Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb.

Minél lelkibb, annál érzékenyebb.

Minél jobban szeret, annál fogékonyabb - annál jobban átérzi,átveszi, magába öleli a másikat.

Minél magasabb rendű életet él valaki, annál "közösségibb lény" -annál fontosabb lesz számára a "te", a "mi" és az "együtt".

A spirituális embert az jellemzi, hogy nincs "vastag bőr aképén", hanem éppen ellenkezőleg: finomabb, érzékenyebb,sérthetőbb.

Szeretni nem lehet szkafanderben - csakis meztelenül.

Aki szeret: védtelen.

Nem védi az önzés páncélja. Nem taszít, de magához ölel. Nemvédi, hanem kitárja magát. Átérzi, átéli mások bajait.

Ugyanakkor kitárni magunkat egy beteg világnak rendkívülveszélyes!

Levetni a páncélt, amikor lőnek, belehelni mások mérgesleheletét, átvenni a negatív, nyugtalan, szorongó rezgéseket:veszélyes.

A finom lelkű ember például zajérzékeny. Tudja, hogy a nagydolgok csendben születnek, s ott is érlelődnek. Csendben,nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Tengerpart, sivatag,magános hegycsúcs: itt születtek a csodák.

Istenközelben csend van.

Lármát azért csinál az ember, hogy Istent ne hallja. Az isteniugyanis halkan szól, s az üvöltés és zaj ezt elnyomja. Atombolás, a szüntelen fecsegés, "háttérzaj" arra való, hogy azember önmagát sohase hallja meg.

A csendtől való irtózás az egoista világ biztos jele.

De mit tegyünk?

Kinyílni egy beteg világban: veszélyes.

Odaadónak lenni egy mohó, tolvaj tömegben: értelmetlen.

Finomnak lenni a durvához: fájdalmas.

Szeretni a közönyben és a gyűlöletben: gyötrelmes.

Mitévők legyünk?

4.

A válasz egyszerű, csak megcsinálni nehéz.

Önmagunkon kell kezdeni.

Egy betegség is akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem leheljük be a baktériumokat, csak

azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá.Minden adáshoz kell egy vevő is. Minden sugárzáshoz egyrezonancia. Minden "kívülről" jövőhöz egy "benső" hangoltság.

És "csak ami belülről jön - mondja Jézus -, az fertőz". És eztegyszerre mondja a testi s a lelki higiéniára.

Ahol az ember erős, ott nem lehet megfélemlíteni.

Ahol valóban nyugodt - ott nem lehet kiborítani.

Aki nem megkísérthető - azt nem lehet megkísérteni.

Ezért az igazi háborúság, a Nagy Szent Háborúság, vagyis a valódi"dzsihád" önmagunkkal van.

Az Evangélium leglényegesebb része sajnos nincs részletesenmegírva.

Ez pedig Jézus negyvennapos küzdelme a pusztában a Sátánnal. Akitutána látunk, a nyugodt, erős, méltóságteljes, bajban, kínbanrendíthetetlen embert, már ennek a pusztai győzelemnek a külsőeredménye.

Onnan kezdve, hogy a sátáni kísértést legyőzte, már nemizgatható, nem ijeszthető, nem megfélemlíthető: nyitott szemmelnéz a legaljasabb szemekbe is, s úgy bánik bestiális kínzóival,mint sajnálatra méltó emberekkel, akik "nem tudják, mitcselekszenek".

Ha belül valaki rendben van, kívülről nem lehet összezavarni.

Olyan, mint a "keljfeljancsi" - ha meglökik, visszabillen, mertlent van a súlypontja. Akármilyen szél fúj, tenyérrel ütheted,dobhatod, rúghatod: visszabillen újra, s talpára áll. Nem tudodúgy szétdúlni az egyensúlyát, hogy ne szerezné vissza.

Nincs furább és néha bosszantóbb látvány, mint egy ilyen billegőbábu, melyet nem lehet ledönteni, nem lehet kihozni a sodrából.

Ilyen a "megcsinált" ember is - ahol lelkileg rendben van, ottnem lehet kívülről megzavarni.

Ha most visszatérünk a példánkhoz, s ott állunk újra azautóbuszon a vakaródzó, ideges, zaklatott ember mellett, az elsőkérdés, amit föl kell tennünk magunknak: mi van bennem olyasmi,

amit ennek az embernek a magatartása irritál?

Milyen üzenet van abban a sugárzásban, melynek vevője lettem?

Mástól nem viszketek, csak ettől az embertől.

De miért? Miért éppen ettől?

Miért éppen ő irritál?

Milyen rokon energiák rezonálnak bennem, melyeket nem tudokmagamban csillapítani?

Sokféle oka lehet, s mind tükröt tart elém: valamennyi gubanconés diszharmonikus lélekerőm, saját arcom összes "nem szeretem"vonása ott lehet a tükörben.

És ennek a sokféle gubancnak két alapmotívuma van: az egyik avágyaim kudarca, amiért mindig a külvilágot okoltam. Aboldogtalanságom. A kielégületlenségem. Amikor ez az idegenmegbök, az villan a fejembe, hogy "Ilyenek túrtak ki engem ahelyemről!" Ilyen, csakis magukkal törődő, izgága, önző könyöklőktapostak át rajtam s tettek szerencsétlenné!"

A másik a félelem.

Mindkettőnek gyökere az ego.

Az egyik érzület mögött ott van az a hamvasi gondolat, hogy afene egye meg, ez "eléli előlem az életet". Behatol az énéletterembe, elszívja az én levegőmet, összeborzolja anyugalmamat, megfertőz az idegességével, egójának hegyeskönyökével böködi az én egómat, és ez mindig így történt: másokrontják el az életemet!!!

És innen már csak egy lépés az a gondolat, hogyha ő nem lenne,akkor nekem sokkal jobb lenne. Vagyis hogy számomra az lenne azelőnyös, ha ő nem élne.

A gubancos érzések másik alapszava: a félelem.

Mert miközben gyűlölöm, félek is tőle, főleg akkor, ha erősebb,mint én.

Ezért van az, hogy az ilyen futó irritációból viszonylag ritkánlesz nyílt agresszió: félünk a következményektől.

És itt következmény lehet nemcsak egy verekedés vagy botrány, deaz is, hogy kifordulunk magunkból, s láthatóvá lesz, valójábanmilyen csúnyák vagyunk belül.

Az ember másokban pillantja meg azt, ami miatt önmagát nem tudjaelviselni.

S amíg nem fejti meg s nem küzdi le saját rejtett"elviselhetetlenségét" - csak védőmaszkot tehet fel, elfojthatja,magába zárhatja beteg és sérült lélekrészeit, de bármikorkizökken és ugrik - mert hangolt a rossz sugarakra.

Azt mondják: bölcs az, aki minden sorsot kibír.

S bölcs az is, aki... minden embert elvisel.

Mondhatom-e így?

Igaz ez?!

Talán...

Mit tesz egy orvos a pestisjárvány idején?

Nem fél, nem menekül, hanem gyógyít.

A legritkább eset, és egészen ritka karma, ha egy körzeti orvosáldozata lesz valamiféle tömeges járványnak. Mintha a baktériumoképpúgy tiszteletben tartanák az orvost, mint a bűnözők a rendőrt- nem ártanak neki, mert érzik az erejét.

5.

Amikor leírtam a "talán" szót, eszembe jutott valami.

Az igazság másik fele.

Hogy nem kell mindenkit elviselni!

Ha valaki becsületesen elvégezte a benső munkát, megvívtaönmagával a "Nagy Szent Háborút", nem árt az óvatosság.

Jogunkban áll eldönteni, kinek s minek adjuk oda magunkat.

Az, hogy valaki immúnis, nem jelenti azt, hogy bármitfelelőtlenül magába nyelhet.

Hamvas Béla például nem olvasott újságokat.

Nem azért, mert félt, hogy "lelkét megmérgezik", hanem merttudta, hogy a sajtó információi számára értéktelenek. Azt mondta,életében egyszer olvasott el egy újságot, s természetesen akkorsem úgy voltak a dolgok, ahogy írták. Nem volt ideje rá, hogynyilvánvaló tévedésekre szentelje figyelmét.

Aki végigcsinálta "negyvennapos küzdelmét" benső árnyékaival, nemfél senkitől és semmitől.

De tudja jól, hogy miközben elsüllyed a régi, születik itt egy újvilág is.

És jogában van eldönteni, kit vesz föl a maga Noé bárkájába, mitolvas, milyen zenét hallgat, ki a barátja, kikkel érintkezik segyáltalán: milyen világ adásaira hangolja magát.

Rejtélyes folyamatok játszódnak le manapság.

Egy finomabb, tisztább és magasabb dimenziójú muzsika is hallhatómár, ha valakinek rá vannak hangolva az antennái.

"Szféraváltásnak" hívja ezt a szellemvilág.

De közben tart az elviselhetetlen hangzavar.

S minden pillanatban fölmerül a megkerülhetetlen kérdés:

mennyire lehet az őrülettel közösséget vállalni?

A válasz pedig az: nézd meg, de ne tedd magadévá.

Értsd meg, de ne azonosulj vele.

Ismerd meg, de ne kerülj a hatása alá.

Ne add oda magad ennek a világnak.

Volt már a miénkhez hasonlatos korszak itt a Földön, amikorvalami látványosan meghalt, és közben a sötétben, a veszedelmesés eszeveszett bomlásban új csírák jelentek meg.

Az ősi hagyományok behatóan foglalkoznak azzal, hogyan kell egyrohadó világban élni, s főleg: hogyan kell az új csírákatmegóvni.

A kínai hagyomány a bölcs teknősbéka példáját említi: kidugja afejét, ha dolga van, s visszahúzódik páncéljába, ha a fénytelenvilág aljas ingerei érik.

Persze, ehhez a taktikához nemcsak jó erős sugárvédő páncél kell,de az is, hogy belül a páncélban derű legyen, fény és békesség.Mert mi van, ha ott bent is sötétség van, szorongás és bűzöskétségbeesés?

A meditatív élet lényegében azt jelenti, hogy az ember lelkénekharcban született nyugalmába bármikor vissza tudjon vonulni.

A keleti harci művészetek, de elsősorban az aikidó mást semoktatnak, mint ennek a titkát. A szeretet művészetét, melyben azember úgy találja meg saját középpontját, azt a centrumot, ahol őcsakis benső önmaga, hogy közben mégis mindenkivel egy; erőterébeakarata szerint von bele vagy enged ki másokat. Amikor a Mesteregy kört rajzol, és ecsetjével egy pontot döf a közepébe, ezt atitkot jelképezi: a kör a Mindenség, a te, a mi és az ők. A pontaz Én vagyok, a lényem szíve s legközepe - s ez a kettő, az Én ésa Minden, önmagam és mások, én és az emberekszétválaszthatatlanul egyek.

De ezt csak akkor élem meg, ha van középpontom: ha én Én vagyok.

Csak akinek van közepe, tud másokkal táncot járni!

Nem szédül bele a forgásba, s tudja, mikor kell a másikatelengedni s mikor átölelni. Mikor kötni és mikor oldani. Mikornyitni és mikor zárni. Mikor kell igent és mikor nemet mondani.Ki az, akinek odaadom magam és ki az, akinek soha.

Páros táncot, hármas táncot vagy akár egy nagy, közös együttestáncot csak olyan ember tud járni, aki szólótáncosnak is kiváló.

Ez pedig azt jelenti, hogy állandóan érzi s nem szédül ki soha asaját középpontjából.

Nem könnyű művészet ez, különösen egy beteg korban.

A keresztény hagyományban pedig Jézus pontosan elmondja, hogyankell a bárányoknak élni a farkasok között. S mintha ő is "kínai"tanácsot adna - azt mondja tanítványainak, hogy legyenek okosak,mint a kígyók, és egyszerűek, tiszták (akeraios), mint agalambok. A kígyó ravasz és eszes, a galamb tiszta és ártatlan.Mindkét képességre szükség van! Csak a tiszta egyszerűség nem

elég! És csak a józan kígyó-ész sem elég! Csak együtt a kettő.

S azt mondja még: Az emberekkel legyetek óvatosak! Ne féljetektőlük! És ha valaki nem fogad be benneteket, hagyjátok ott aházát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le alábaitokról!

(Ez már nemcsak jelképes, de energetikai tanács is: semmit arossz rezgésből megtartani nem szabad! A rosszindulatnak,aljasságnak, negatív gondolatnak még a hozzánk tapadt porban isnyoma marad, mely betegít, mint a radioaktív sugárzás. Az anyagrögzíti a gondolatot. Ezért veszik magukra szívesen a lányokszerelmesük ingét, s ezért van az, hogy néha egy fényképnek, egylakásunkban felejtett tárgynak rossz hatása van. Néha meg kellszabadulni a dolgoktól, vagy le kell mosni őket - téved, aki aztgondolja, hogy a fürdésnek, a kéz- és lábmosásnak csupán testihigiéniai oka van. Lelkileg érzékeny ember csalhatatlanul tudja,ki lakott egy elhagyott lakásban. S azt is, hány festésre,felmosásra és más lelkületű emberek együttes hatására vanszükség, míg a régi erőtér rezgései megváltoznak!)

"Ha méltó rá a ház, rászáll a békétek, ha nem, visszaszáll abékétek rátok... hagyjátok ott a házat, sőt a várost is, és még aport is rázzátok le a lábaitokról!"

Ez a mindenkit, még az ellenséget is átölelő szeretet isteniTanítójának gyakorlati, hétköznapi tanácsa: a rossznak, aszellemileg idegennek még a porától is szabaduljatok meg! Óvjátoka békéteket!

Az odaadás művészete éppoly nehéz és csodálatos, mint a nemodaadásé.

A kettő nincs külön: egyszerre tanuljuk meg.

Inkarnáció

1.

A japán nó-színész három órával az előadás kezdete előtt már azöltözőjében ül.

Időnként nesztelen léptekkel megjelenik az öltöztetője, kétkarján a sokrétegű jelmez egy-egy darabjával.

Mélyen meghajol a meditatív állapotban ülő művész előtt, s ráadjaa ruháját.

Külön hozza az alsóinget, az alsóköntöst, a gazdagon hímzett,széles ujjú felsőköntöst, a nadrágot, a fejdíszeket, a koronáraemlékeztető süvegekets mindazokat a különös kellékeket ésfegyvereket, amelyeket a színész majd rejtve vagy láthatóan magánvisel.

Az öltöztető pontosan érkezik, tizenöt percenként, egy-egyruhával.

Mélyen meghajol, mint egy istenség előtt, s pontos, szinteláthatatlan mozdulatokkal ráadja a holmikat; újra meghajol éskimegy.

S aztán újra jön, újra meghajol, új ruharéteget borít mesterére,újra meghajol és kimegy.

Így építi meg, a néma Buddhaként ülő nagy művész testét.

Jóval az előadás kezdete előtt már nem egy pucér testű színész üla széken, hanem az a Szerep, akit eljátszik majd az "életszínpadán".

Már ott ül előttünk sárkánymintás köpenyében, karddal az ölében,mint nagy szamuráj, vagy éppenséggel - ha ezt a szerepet játssza- mint egy vén koldusasszony, akinek lelkében pusztító démonlakik.

Nyakig már az a személy, akit játszani fog, de az arca még - hanem félrevezető itt ez a szó - a saját arca.

S ekkor lassan föláll, s belép a tükörszobába.

Itt rajta kívül már nem tartózkodhat senki.

A tükörszoba a nagy misztérium helye. Itt veszi magára a színésza maszkját, amellyel majd tökéletesen azonosulni fog. Innenkezdve már csak egy út vezet, kifelé, a színpad felé. Egy keskenyhíd vezet a játék térre, az élet felé - olyan, mint egyszülőcsatorna - amelyre ha rálép, s mint egy születő emberhatalmas üvöltéssel végigsodródik, már nem ő cselekszik, táncol,jajgat, kiált, hanem az a szerep vagy személyiség, akibebelevarázsolta magát.

A maszk még ott hever előtte.

Mint az agyag, amelybe a nevezetes emberek belelépnek, hogyotthagyják benne lábnyomaikat.

Nem fölemeli s az arcára helyezi, hanem lehajol, és arcát lassanbelenyomja a maszkba.

Anyagba merül.

De előtte még sokáig nézi, nézi a maszkot: "Ezzé kell válnom!Ezzel kell azonosulnom! Ilyen emberré kell lennem!"

Ez az önhipnózis néha órákig tart.

S csak akkor hajol le, s akkor merül az Arcba, ha úgy érzi, hogy"ő én vagyok!".

"Nem én létezem, a maszk létezik - mondta az egyik legnagyobb nó-színész. - Nem én vagyok valóságos, hanem a maszk."

És ekkor fölemeli fejét, most már nemcsak az arcára, de lelkérevett maszkkal együtt. Aki a tükörbe néz, és aki a tükörbőlvisszanéz rá, az már egy megszületett új lény, akinek sajátosjelleme és sorsa van.

Megszólal a zene, és kezdődhet az előadás.

2.

Így születik az ember.

A nó-színház valóban a "világot jelentő színpad", célja a láthatóés láthatatlan világ titkainak megsejtetése: az életünk sűrűszimbóluma.

Ami az előadás kezdete előtt történik, a születésnek, a testetöltésnek a misztériuma.

Egy szertartás, amely megismétli a világra jövetel valamennyistációját: így születtél te is, én is és minden ember.

A ruhákkal, a "leplek" takaróival a földi világ felé igyekvőlélek egyre sűrűbb erőket és tulajdonságokat ölt magára, vagy mégpontosabban: varázsolja bele magát.

A mentális, az asztrális és az éterikus test már az eljövendő

földi "szerep" tulajdonságait tartalmazzák: képességek, erők,öröklött gondolatok, érzések, ösztönök rezgéseit és láthatatlanlenyomatait.

Erre mondjuk később, hogy egy ember "ilyen" vagy "olyan" -ezekben a leplekben vannak azok a karmikus emlékek, amelyekegyrészt az elmúlt életekből erednek, azoknak a következményei,másrészt pedig azokat az "információkat" tartalmazzák már,amelyek az eljövendő szerep létéhez kellenek.

A sorsfeladathoz, vagyis a jellemhez és a sztorihoz bizonyostulajdonságokra van szükség, s ezt itt és ekkor öltjük magunkra,a testbeöltözés előtti láthatatlan létállapotunkban.

A "ruhák", amiket magunkra veszünk, nemcsak minták és energiákegyre sűrűbb és sűrűbb erőkből szőve, hanem olyan ismerős"holmik" is, amelyeket előző életünk után, a játék végén ahalállal vetettünk le magunkról. Ismerős erők szálai is belevannak szőve új jelmezünkbe. Ez a karmikus örökségünk. Sok elmúltöröm és csalódás, vér és veríték emléknyoma van belekódolvalátszólag új ruhánkba.

Míg végül, egy rejtélyes folyamattal belebújunk,"beleazonosulunk" parányi gyermektestünkbe is, amely szintén nem"új" - végtelen sok emléknyomot hoz magával.

A maszk - vagy ahogy a japánok mondják: az átmeneti arc - már úgyvár bennünket a "tükörszobában", mint az a genetikusan kódoltföldi testecske, amely anyánk méhében érlelődik.

A látható és láthatatlan, vagyis az energia s az anyagmegfelelésben van: testileg az érik a magzatban, ami a bennehelyet foglaló lélekben is van - a baba teste olyanná formálódik,mint a benne megtestesülő Lélek. Ha megfelelés nincs, akkor életsincs, mert hiányzik a közös rezonancia.

A molekulák világát - éppúgy, mint mindent a Földön - aláthatatlan világ irányítja.

Szellem (információ) - energia - anyag: ez a sorrend.

És nem fordítva.

A végső nagy pillanat, az arc fölvétele.

Erre mondják szanszkritul, hogy ahamkara.

Azt jelenti: "éncsináló".

Az ember minden életére csinál magának egy ént.

Egy megismételhetetlen szerepet.

Egy egót.

Előtte - mielőtt a maszkot fölveszi - még csak a színész él,vagyis a varázsló lelke. De amikor a maszkot magára ölti, magáravarázsolja, beleálmodja, sőt beleigézi magát, akkor megszületikaz én, a szerep, az a sajátos arc, aki a világ színpadánmegjelenik, és leéli majd az életét.

Így születtem én is: Müller Péter.

Így vettem magamra azt, amit "hoztam", s ami már világrajövetelempillanatában a kisbabában, akinek a Péter nevet adták, bennevolt.

Amit a tükörben látok, s látnak mások is, az a maszkom.

Beleigéztem magam ebbe a szerepbe...

Anyám, amikor először a mellére vett, már ezt látta rajtam... azújszülött arcán az összetéveszthetetlen jellemet.

Ezt élem, ez a sorsom, ebben a "maszkban", jellemben öregszem -mert ahogy Hérakleitosztól tudjuk: "A sors a jellem."

S hogy meddig tart ez az igézet?

Nehéz megmondani.

Attól függ, hogy földi szerepem eljátszása - tehát halálom - utánmilyen hamar tudom majd ezt a mély átélést, sőt átlényegüléstmegszüntetni. Lehet, hogy nagyon lassan. Átlépem a halálküszöbét, de még odaát is rajtam marad az erőkből szőtt ruhám,amelyet Pál apostol "lelki testnek" nevez. A színészben is -hiába lép ki a kulisszák mögé - folytatódik még a dráma, lassancsengenek le az érzések és gondolatok, és sokáig az marad még,akit játszott a színpadon.

A túlvilág titokzatos, s ugyanakkor a földihez hasonló világ.

Jelenleg ezekkel az erőkkel, "leplekkel" és ezzel aszemélyiséggel élek, s azt hiszem, hogy ez valóban "én" vagyok.

Müller Péter. A "hitnek" itt olyan mély és valódi fokozatáról vanszó, amelyet ember ritkán tud még elképzelni is.

A hinduk úgy hívják: adjhasza.

Azonosulás.

Ezt a mély hitet idézi föl magában a japán színész, aki a maszkbabelebűvöli magát.

Európai színész az átélésnek ezt a hiterejét nem ismeri, ahogyszínházunk sem képes tükrözni a világnak ezt a "rejtett, teljesigazságát."

3.

A "tükörszobát" csak egy bambuszfüggöny választja el a sorsterétől, és attól a hídtól, amely szülőcsatornaként a csodálatossorstörténetbe beleviszi a művészt.

A bambuszfüggöny néha meglibben. Ilyenkor a közönség éppúgy látjaa "születéshez" készülődő színészt, ahogy manapság meg lehetlesni az anyaméhben érlelődő embriót is.

De hát ki ez a színész valójában? Ki az, aki - mint egyFensőbbrendű Én - az egót és az ego sorsát végigjátssza,táncolja, örvendi és szenvedi majd?

Duró Győző, aki a nó-színház értője s mélyen átélt ismerője (s eznem könnyű, mert belülről, a "saját bőrén" kell ismernie azt azuniverzális titkot, amelyen ez az ősi színház alapszik), szóvalDuró azt írja, hogy "a civilbe öltözött nó legnagyobb alakjairólsem lehet megsejteni magasztos mesterségüket. Inkább vélnénk őketbékés gyártulajdonosnak, lelkiismeretes banktisztviselőnek,szorgos kereskedőnek vagy bürokrata hivatalnoknak. Igaz: "azévszázadok során soha nem volt szüksége az arcára: elfödte amaszk."

Ezt magam is tapasztaltam, ha nem is egészen így.

Talán úgy mondanám: az ilyen csodálatos művész a jelentéktelenségbenyomását kelti.

Láttam egyszer ilyen csodát.

Enoszuke Icsikava egy rőzseszedő anyókát játszott, akinek hófehér

haja tánc közben ezüsternyőként bomlott szét s pörgött alevegőben, miközben a vénasszony - visszaálmodva leánykorát -gyönyörű szűzlánnyá változott, s ahogy önfeledten táncolt, olyankívánatossá vált, hogy szinte beleszerettem, három szerzetesgyanakvó pillantására hirtelen elárulta valódi lényét: egyemberevő Démon lakott ebben a vénasszonyban-lányban. Szélesterpeszben repült át a kerítésen, szemei szinte lángoltlövelltek, tombolt, üvöltött, őrjöngött, s lényéből olyan erőcsapott ki, hogy az első sorban ülő nézők - New Yorkban láttam azelőadást - rémülten fölugrottak a helyeikről.

(Ma sem vagyok egészen biztos, hogy valóban láttam-e mindezt,vagy hipnózis hatása alatt voltam.)

Az előadás után pontosan egy órát kellett várakoznunk, míg ez apáratlan művész megjelent a sajtófogadáson.

(Ez az egy óra a visszalényegüléshez kellett.)

Mondták, hogy jön, jön, türelem, mindjárt jön...

És az ajtóban megjelent egy jelentéktelen emberke.

Egy szelíd, csendes, jellegtelen, apró termetű férfi.

Mindenki azt hitte, hogy ez még csak az öltöztetője, s mögöttejön majd a nagy Enoszuke Icsikava... nézegettünk a vállafölött... de nem jött senki...

Ő volt az.

239

És ekkor - ennek is tanúja voltam - voltak, akik letérdeltekelőtte, és megcsókolták a kezét.

Nem is ez volt a furcsa, hanem az, hogy nem rántotta vissza akarját - személytelenül tűrte a tiszteletet, mint aki tudja, hogyez természetes, de nem neki szól.

Később tanultam meg, hogy amit láttam, az Hamvas Bélafelejthetetlen szóhasználatával a "nevezetes névtelenség";alapvető keleti és spirituális fogalom: a valóban nagy emberekennem látszik, hogy nagy emberek. Rejtik is magukat, és nem islátszik rajtuk.

Krisztuson - aki többek között isteni varázshatalommal

rendelkezett - senki sem vette észre, hogy ő a Messiás.

A szamáriai asszony még el is újságolta neki, hogy várják aMessiást.

Nem látszott rajta.

Ott állt az asszony előtt s mások előtt is - nem látták rajta.

Nem így képzelték.

A szakrális nó-színházban is így van ez: nem látszik a géniuszon,hogy géniusz.

Ha csak szerénysége, csöndessége, feltűnésmentes lénye el nemárulja őt.

Egy kicsit olyan, mintha Viem is lenne. Mintha űr lenne a helyén,de ez nem azért van, mert mindig maszkban játszik, s valójábancsak a maszkban él, hanem azért, mert minden beavatott mesterilyen: a legjobb Buddha-szobor egy üres trónus, amelyben nem ülsenki.

A tisztelet ennek a "senkinek" szól.

A nagy nó-színészeket isteninek tartják, megvalósult lelkeknek,akiket - amíg élt ez a gyönyörű hagyomány - bodhiszattvakénttisztelt nemcsak a közönség, de gyakran még a partnerei is,akikkel együtt játszottak.

4.

Amikor azt mondtam, hogy a mai színészek az átélésnek ezt a fokátnem ismerik, nem csupán úgy értettem, hogy a beleélésnek ezt azintenzitását nem tudják megteremteni.

Nem erről van szó.

Hanem arról, amit feltétlenül tudnunk kell, ha jógáról,meditációról vagy bármiféle keleti pszichotechnikáról beszélünk.

Egy ilyen Enoszuke Icsikava nem úgy "meditálgat", ahogy azt miszoktuk, hanem ő a művészetének az egész lényét odaadta.Gyerekkorától kezdve tanulja mesterségét, s kb. huszonöt évrevolt szüksége, míg színpadképessé vált - s ezután ő már nem"magánember", hanem "isten eszköze", akin keresztül a játék

univerzális szelleme megnyilvánul.

Vagyis miközben megtanul játszani, énekelni, táncolni,kifejleszti akrobatikus képességeit, és elsajátít - mint egyeurópai operaénekes - kb. hatvan nó-játékot, egy sajátos lelkialkímián megy keresztül, amelynek lényege háromirányú.

Külön mondom, bár ez nincs külön, mert szétválaszthatatlanul egy.

Megtanulja az átlényegülést. Az "ahamkarának", az éncsinálásnak atitkát. Vagyis egy másik lénnyé tud válni szinte mindenidegsejtjével.

Saját "privát" énjét legyőzi. Vagyis az a személyiség, az avalódi "maszk", amelyet születésekor tényleg magára vett, asokesztendős gyakorlatok következtében átlátszóvá válik, s hakell, eloszlik. Az Enoszuke nem az ő saját neve, hanem művésznév,egy családi hagyománynak s a nó-játék egyfajta iskolájának,szellemének a neve. Ahogy a római katolikus pápának is eltűnik asaját neve, s csakis az a neve él, akinek szellemében uralkodik -úgy a nó-színésznek sincs civil, csakis "szellemi" neve.

Ettől az éntelenségtől tűnik úgy, mintha jelentéktelen lenne.Ettől nézhető akár banktisztviselőnek is; hiányzik belőle a maiművészekre jellemző önmegvalósító szándék, a feltűnési vágy, amindenkitől különbözni akarás gőgje.

A nó-színész nem összetéveszthetetlen, látványos zseni - hanemszolga.

A művészet szolgája.

Mondhatnám úgy is, hogy papja - mert ez a kettő ugyanaz.

S a harmadik, hogy miközben énjét föladja - benső, igaziÖnvalójára viszont ráébred.

Vagyis beavatott.

Ez a magasabb öntudat irányítja majd játékát is, ennek erejesugárzik szét a nézőtéren. Ezért van az, hogy miközben játszik, sszinte azzá a szereppé válik, akit játszik - a magára vettmaszkba nem veszik bele: érezni, hogy egy magasabb öntudat uraljaminden mozdulatát.

Ez az uraltság lenyűgöző hatást kelt. Egyrészt elvarázsoljamagát, vén banyává, szűzlánnyá, emberevő Démonná, aki ha kell,

szinte repülni tud, hat méter magasból, fején átfordulva robbanbe a színpadra, s tánca közben hosszú tűztaraja örvényként foroga feje körül, de úgy, hogy miközben önkívületben tombol, látni,hogy mozdulatait a legapróbb rezdülésig egy benső hatalom figyeliés irányítja...

"Játszom. De nem én - hanem a bennem lakó istenség."

Egyszer, életemben egyetlenegyszer találkoztam ilyen belülrőluralt emberrel.

Nem színész volt, hanem egy mester. Rám nézett, derűs,jóindulatú, mélybarna szemeivel, de az volt az érzésem, hogysötét pupillái mögül még valaki néz. Nemcsak engem, hanem önmagátis. Még valaki néz belőle, egy rebbenetlen figyelő szem, olyan,mint egy magasban köröző sas szeme - egy olyan tekintet, amelyelől nem lehet elrejteni semmit. És miközben beszélgettünk, ez a"belső szeme" egyszerre látott engem és önmagát, s ezért nemmondhatott akármit, és nem tehetett akármit, mert ez a Szemnemcsak látta, hanem irányította is: még egy poharat is másképpfogott meg, mint én, vagy bárki... valahogy... nincs rá jobb szó:szertartásosan. Gondolom, úgy, ahogy Japánban a teát isszák, hogyez nem egyszerű vedelés, hanem meditáció. Istentisztelet.

Ez a kettős tekintet - egy kedves, mosolygós, egyszerű ember, ésmögötte egy tág szemű, isteni figyelem tekintete - életemmeghatározó emléke maradt.

Főleg az, hogy ez a benső szeme őt magát is nézte, és némapillantással vezette.

5.

Színházról beszélek, de valamennyiünk életéről van szó.

Müller Péter az a jellem és sors - jelmez és maszk-, amelyetszületésemkor magamra vettem.

Hétköznapi életem során - mint minden ember - ebbe teljesen éstökéletesen belefeledkezem. Nem is sejtem, hogy ez nem egészen"én" vagyok, hogy van bennem valaki, aki ezt a Müller Pétertjátssza. Arról pedig, hogy voltak már "más szerepeim" is, mégennyit sem tudok. Jó is, mert ha átütne most a régi varázslat,egy másik előadás és szerep lelkisége, az olyan lenne, mint azőrület. Gond is, áldás is, hogy előző életszerepeinkről nemtudunk.

Tragikus élmény, amikor ez a százszázalékos belefeledkezésvalamilyen oknál fogva megszakad. Ez nemcsak ráébredés, de ateljes elveszettség érzését is kelti, riadalmat, hogy mindenörökké elvész.

Az énföladás - az egóba vetett hit megrendülése - halálélmény.

A szó szoros értelmében is: ha életem során nem ébredek rá,halálom idején bizonyosan rádöbbenek majd, mert akkor ez alélektani folyamat, a maszknak ez a fájdalmas letépődéseönmagáról, természetszerűleg megtörténik.

A halál leszakítja az emberről azt, aki nem igazán ő -szétrombolja a varázslatot, s néha hirtelen, néha keserveslassúsággal megszünteti a szereppel való azonosulást.

A meditáció lényegében egy előrehozott halálélmény. A meditálómár itt megtudja, amit a legtöbben csak a halálban fognakmegtudni: azt, hogy énünk csak egy szerepünk, s testünk a földiruhánk rajta, amelyet a játék után, ha végigéltük sorsunkat,levetünk.

Ez az élmény negatív oldala.

A pozitív viszont az, hogy ráébredünk a nagy titokra: ki az, akibennünk játszik.

Ez a valódi önismeret.

Minden más csak pszichologizálás.

Szerepelemzés. Lelkizés, amely az élet álmát önmagából akarjamegfejteni.

Nem lehet.

Álmot az álomban az álmodónak nem lehet megfejteni.

Csak ha felébred.

Felébredünk arra, hogy életünk játék, s rádöbbenünk, hogy kijátszik minket.

Ki álmodja életünk álmát?

Kik vagyunk valójában?

Ki az a "bennünk lakó Élő", aki játszik minket?

A Bibliában így nevezi magát az Isten.

Miért nem emlékszünk előző életeinkre?

1.

Mielőtt beszélni kezdenék, legszívesebben imádkoznék és keresztetvetnék, mint egy hadvezér életének legnehezebb csatája előtt.

A nehézség ott van, hogy itt olyasmiről kell írni, ami meghaladjamindennapos tapasztalásunk, sőt képzeletünk színvonalát is.

Félek, hogy nem sikerül szavakba önteni azt, ami bennem szavaknélkül él, mert néha már átéltem. Mint amikor föllebben egyfüggöny: néha már visszaláttam a múltamba. Mesteri segítséggelpersze.

A szorongásomat csak az enyhíti, hogy erről érthetően mégsenkinek sem sikerült írni. Buddhának, Krisnának, Maharihsinek,Sethnek sem. Nem ők beszéltek rosszul, én nem értem. Mesterem isazt mondta, amikor erre tanított, hogy nehéz ezt a ti nyelvetekenelmagyarázni, mert ami itt a szellemvilágban egyértelmű ésvilágos, az a ti földi világotokban darabokra törik, mint valamiösszerakhatatlan képjáték, s mivel nem szellemi, hanem földiértelemmel gondolkoztok, fölfoghatatlan is.

Ezt akkor mondta, amikor arról beszélt, hogy ő egyszerre sokhelyen tud lenni, s hogy ez nekünk, földi embereknek semlehetetlen - csak nem tudjuk elképzelni.

Beszélgetni csak olyasmiről lehet, amiről közös élményeinkvannak.

Ilyenkor az történik, hogy az élményeink összecsendülnek:kimondasz valamit, s én értem, hogy mit mondtál, mert kettőnklelkében hasonló húr rezeg.

Itt nem erről van szó.

Éppen azért, mert előző életeinkre nem emlékszünk, nincsenekközös emlékeink sem, s ezért a kimondott szavakkal a legnagyobbzűrzavart idézzük elő egymásban. Amit nem értünk, azt hozott

anyagból pótoljuk, vagyis saját képzeletünkből és logikánkbólépítünk felhő-kakukkvárat a félreértett mondatok köré, amelyik azeredeti gondolatnak még a karikatúrájára sem hasonlít.

A baj ott van, hogy ezekből a torz másolatokból lesz aztán divat,és szócikk az értelmező szótárban - innen kezdve már csakis ahamisítvány él, s ha szóba kerül a reinkarnáció, mindenki azthiszi, hogy erről a nevetséges torzképről van szó.

Emiatt így mondják aztán, hogy "Előző életemben gyékény voltam"(vagy Misi mókus, Pál apostol és Csaba királyfi), és jönnek azoka zavaros életmesék, amelyeket azért találunk ki, hogy jelenlegiéletünket elviselhetőbbé álmodjuk.

Az ilyen gyermeteg mesék mellett ott állnak az ősi hagyományoknéha ellentmondásos vagy - mivel nem éljük át őket -félremagyarázott tanításai.

A gond ott van, hogy a reinkarnáció megértéséhez másfajtaönátélés kell - választ kell találni arra a kérdésre, amiegyrészt teljesen nyilvánvaló, másrészt megválaszolhatatlantitok, hogy:

Ki vagyok én?

Kérlek, segíts!

Gyere elém nyitott lélekkel, s próbáld átélni ügyetlen mondataimmögött a szavakkal kifejezhetetlen lényeget. Fényt nem tudokgyújtani, de mintha durva kővel tüzet csiholnék, egy-egy mondatomtalán szikraként fölvillanthatja azt az élményt, amely nélkül eza kérdés megválaszolhatatlan.

2.

Miért nem emlékszem előző életeimre?

Mielőtt fölteszem ezt a kérdést, felelnem kell egy döntőalapkérdésre.

Ki vagyok én?!

Ki vagyok én, akinek állítólag előző életei voltak, s akinek mostemlékeznie kéne?

Ki az az "én", aki elfelejtett valamit?

Mert ha összegyűjtöm emlékeimet, azok mind énvelem történtek: énláttam, én hallottam, én olvastam, én éltem... én tapasztaltamőket...

Én.

"Ez mind én voltam egykor" - mondja Füst Milán.

De ki az az én?

Már hónapok óta éltem a Földön, de nem tudtam róla. Csakis azanyám. Elképesztő történeteket mesélt arról a pici lényről,akinek akkoriban még nem volt én-tudata. Pedig már voltam. Volt amaihoz hasonlító arcom, kis testem, mely minden átváltozássalegyütt a mai vénülő testemmel folytonos; volt nevem, címem,vallásom, még útlevelem is, mert Eperjesre utaztunk anagyszüleimhez (no lásd: voltam külföldön is!), volt sajátosjellemem, ami megkülönböztetett a többi csecsemőtől; voltakjátékaim, egy rózsaszínű takaróm is, amely nélkül - anyámelmondása szerint - nem tudtam aludni. Volt állítólag egy kutyusis a házunkban (nem emlékszem rá, de sokáig úgy gondoltam, ez azoka, hogy kutyaszerető lettem), s amikor megsimogatom a jelenlegivén kutyám lompos füleit, mozdulatomnak gyökere, az ismerős melegérzés lenyúlik életemnek olyan emlékezet előtti sötétmélytalajába, amelyről fogalmam sincs.

Kutyaszeretetem felidézhetetlen események homályából ered.

Emlékezni onnantól kezdek mindenre, amikor kikristályosodottbennem az az élmény, hogy "én".

Ebből az időből már föl tudok idézni képeket, hangulatokat.

Ma már ezek is csak sejtelmek (akkoriban bizonyára nem azokvoltak), s ha megpróbálok visszaemlékezni két-három éves koromra,olyan, mintha álmodtam volna.

Életem filmje már régóta ment - csak nem tudom felidézni.

A mozi elejére nem emlékszem.

Vagyis tudatos emlékezetem elválaszthatatlanul összefügg egygyökeres gyűjtő élménnyel - s ez az "én".

"Én" nélkül éppúgy nem lehet emlékezni, ahogy sofőr nélkül nemmegy egy autó.

Pedig minden benne van, ami működéséhez kell, csak az "én"hiányzik, s az "énhez" kötött értelmi képességek - többek közötta tudatosan működő emlékezet is.

Onnan kezdve, hogy kikristályosodik lelkűnkben a "sofőr", egyrejobban megtanuljuk, hogy ez a hol fájdalmat, hol kéjes örömötokozó kis testünk meg az egész lényünk is "önműködő", pontosabban"énműködő". Mi irányítjuk, saját magunk döntünk, s nem valamiismeretlen hatalom, melyet innen kezdve már nem úgy élünk meg,hogy benne forgunk s egyek vagyunk vele, mint valaha a sötétanyaméhben, hanem éppen az éntudatunk miatt külön - s ezértbeindul nemcsak a logikánk, de az önzésünk is; elkezdünk még azanyánkkal is perlekedni, ha éppenséggel egyéni érdekeink ezt ígykívánják.

Eddig félálomban forogtunk méhének ősvizében, ettük az ételét,ittuk az italát, éltünk a véréből, átvettük lelkének mindenrezdülését, nyugalmát és viharát. Tengerlények voltunk, akikben atenger lüktetett... nem volt énünk... ami azt jelenti, hogy nemvoltunk külön... Anyánknak volt énje, de nekünk nem... a cseppnekis akkor lesz "énje", ha különválik a tengertől. Ha valami erőkifröccsenti a végtelen víztömegből, s köröskörül hártyát vonvafriss sebére cseppé alakul, s azt kiáltja: ÉN!

Ez a döntő fordulat!

Amikor kialakul, az "én" - abban a pillanatban nemcsak "én"leszek, de mindenki más "nem én" lesz: az anyám, az apám, akörnyezetem, a másik ember, az ágyam, a csillagok, még a kutyámis, hiába "szeretem" - mert nem én!

Ha ellopja tányéromról, ami az "enyém"... vagyis ami az énemheztartozik: pofon vágom. Bele is rúgok, ha túlságosan mohó - hiábaszeretem. Az énem fontosabb, mint a kutyám, hiába nyuszit, hiábasajnálom, és... igen... hiába mondom, hogy szeretem.

Mert ami az enyém, az az enyém!

És az én énem fontosabb, mint az egész világ.

Később ebből lesz majd a drámai küzdelmekkel teli életem - ebbőllesz majd az emberiség történelme.

Kiszakadtunk az ősanyuka teljességéből, s innen kezdve nem egyekvagyunk vele, nem belesimulunk, nem vele élünk, vele álmodunk,hanem különválva és végleg leszakadva róla, mint önálló

trónkövetelők elkezdünk bömbölni, üvölteni és tombolni, főleg haazt tapasztaljuk, hogy akaratunkat nem tudjuk rákényszeríteni.

Az énnel együtt születik az "enyém", a "nekem", a "hozzám", a"belém", az "énértem" - és mindezekkel együtt az ellenem, a nemenyém (tiéd, övé), a nem énértem (másokért), vagyis megszületikaz ellen-világ, sőt az ellenséges világ, mely az énemmel "szembenáll", s amit le kell győznöm, meg kell hódítanom, hatalmamba kellkerítenem.

Ha anyám nem teljesíti óhajomat, ő is ellenségem lesz.

Hiába éltem a méhében mint lelkének, húsának szerves része.

Ez az ellenséges indulat néha megjelenik a bömbölő kisgyerekarcán; ilyenkor hirtelen megcsúnyul s szinte megöregszik.Vérvörös lesz a feje és torz. (Ezt főleg idegenek veszik észrerajta, sohasem az anyja, aki elvakultan szereti. Még azt iskönnyen elnézi, ha a gyerek megüti, vagy dühösen belerúg.)

Nincs olyan mindent elfogadó szülői szeretet, mely a kis egohegyes fogait leköszörülhetné - az ego "egoizmusát" nem lehetcsillapítani, mert egy életre szól.

Amikor valaki énmagáért él, akkor a világ ellen él - az a szó,hogy objektív világ, azt jelenti, hogy ellen-világ.

Az én nemcsak önmagáért él, de a világ ellen is. Aki nincs velem,az ellenem van - de velem senki sem lehet olyan szorosan együtt,még a legnagyobb szerelmem sem, hogy a következő pillanatban nelehetne az ellenségem... mondjuk, ha megcsal.

Ha az aranyos gyermek - s most kénytelen vagyok gondolataimbanelőreugrani, még akkor is, ha csak később lesz érthető, amitmondok-, szóval ha az aranyos gyermek mögött nincs egy gazdagreinkarnációs múlt, ami azt jelenti, hogy érettebb, bölcsebblelket hoz magával, ami már csecsemőként is tapintatosabbá,finomabbá, "jobb gyerekké" teszi, akkor az aranyos gyermekbőlkizsákmányoló lesz, s az anya legfőbb gondja, hogy hogyan tudjaszeretetével a kis egoista tomboló követeléseiből a "jogos"igényeket kielégíteni, s a "jogtalanokat" figyelmen kívül hagynivagy erélyesen megszüntetni.

(A nevelés, persze, történelmi koronként változik: régebbikorokban az egoizmust nem hagyták gátlástalanul kibontakozni. Maazonban nem akarják a kicsi szarvacskáit letörni, mert tudják,hogy a világban kíméletlen farkastörvények uralkodnak, egy puha

egóval ebben a kemény világban nem lehet érvényesülni.)

Minden anya tudja, hogy gyereke sok mindent "hozott magával".

Én például az állatszeretetemet.

Anyám - aki kitűnő megfigyelő volt - mesélte, hogy sok gyerek féla nagy, szőrös állatoktól. Ahogy meglátja őket, azonnal megrémül,sírva fakad, vagy védelmet keresve elbújik a mama szoknyája mögé.

Én a legelső állatokat, melyeket megpillantottam, olyanbizalommal fogadtam, hogy sokáig féltettek a szüleim; azonnalsimogatni, ölelgetni kezdtem őket, még a morgásuk sem riasztott,s csak lassan tanítottak meg a kellő óvatosságra. Vagyis nem azelső kutyával való találkozásom tett kutyaszeretővé, hanem ezt -mint valami ösztönös emléket - "hoztam magammal".

Városi gyerek voltam, de hároméves koromban már kecském volt,később teheneket őriztem, és gyakran tapasztaltam, mennyiremegalapozatlan az az általános vélekedés, hogy aki falunnevelkedik, állatok között, jobban is szereti őket. Sokszívtelenséget, brutalitást és közönyt tapasztaltam olyanoknál,akik állatok között nőttek fel. Nem félnek tőlük, ez igaz, mertegójuk hamar megtanulja, hogyan kell bánni velük, azaz:hatalmukban tudják tartani még a nagytestű, veszélyesebbállatokat is - de ez nem jelent feltétlenül szeretetet.

Az állatszeretet - mint minden szeretetérzés - nem akörülményektől, hanem a lélek érettségétől függ.

A lélek érettsége pedig a tapasztalatoktól - s ezekhez nem elégegyetlen élet.

De előreszaladtam.

Ott tartottunk, hogy fölidézhető emlékeink csak én-tudatunkkialakulásától vannak. Vagyis az ego lesz az a rendező-pályaudvar, ahová élményeink ezután befutnak, vagy ahogy akeletiek mondják: énünk értelmi képességéhez tartozik nemcsak azokosság és a rendszerezés, hanem az így gyűjtött tapasztalatokmegőrzése is. Azaz a tudatosan felidézhető emlékezet.

Sokáig úgy gondoltuk, hogy a kisbaba azért nem rögzít, mert nincsmég "esze".

Esze csak az egónak lesz - vele együtt alakul ki.

Kibontakozik az én - az énnel a tudat - s a tudattal azemlékezet.

Csak az én és az én tudata fogja fel s tárolja a tapasztalatokat.

Csakhogy ez nem így van!

Hipnózisban például, mely félálomba altatja az ént, megbénítja ahatalmát, és időlegesen megszünteti a tudatát is, olyan élményekbukkannak föl bennünk, melyeket jóval az énünk születése előttéltünk meg.

Emlékszünk például egy-két hónapos korunkra, születésünkkörülményeire, sőt még a méhen belüli életünkre is. Számostraumát hordozunk magunkban azért, mert szülés közbenfulladoztunk, nyakunkra tekeredett a köldökzsinór, de azért is,mert anyánk lelkivilágát átvettük, mert, mondjuk, nem akartvilágra hozni bennünket, és sokáig úgy volt, hogy megölbennünket, s ha nem is tette meg, úgy vélte, hogy tönkretesszükőt, ha megszületünk; rettegtünk a méhében, hogy nem sikerülvilágra jönnünk... s ez bennünk marad... hogy meg akart ölni.

Emlékszünk szüleink néma gondolataira, érzéseire, azokra aveszekedésekre, melyeket az "éntelen" kisbaba körül folytattak.

Döbbenetes, hogy az emlékek milyen kincsestára rejtőzik az én-érzés és az én-tudat mögött.

Mert ez csak az első lépés.

Vissza lehet menni nemcsak szüleink nászéjszakájáig, de mégtávolabb: száz és ezer éveket lehet visszarepülni más korokba,más sorsokba, más életekbe, bár itt már nehéz különválasztani, miebből az éntelenné vált ember képzelt világa s mi a valódi emléke- vagyis a jelenben fölbukkanó régmúlt képe.

A mély emlékezethez nem kell az én-élmény.

Ego nélkül is tárolódnak az emlékek.

Egónk, mint egy szarka, begyűjti a tudatosan tárolható éselőhívható emlékeket - de emögött van egy végtelen múlt: atudattalan. Vagyis az időtlen emlékek határtalan tömege, amikrőla felszín nem tud.

Az, hogy mi csak a szarkafészekben turkálunk, nem jelenti azt,hogy ebben van minden kincsünk.

Emlékeink után kutatva olyan mélységesen mély kútba nézünk,amelynek nincsen feneke - s ezek közül az emlékképek közül nemazok az érdekesek, amelyeket szánalmas kis énünk gyűjtögetettössze.

Jóllehet, nagyrészt ezek a felidézhető, tehát már tudottélmények. Ami a mélyben van, ahhoz nehéz hozzáférni, sőt néhalehetetlen, mert tudattalanok.

Az ego azonban nem szereti, ha a tudattalanban kutakodunk. Ezugyanis megkérdőjelezi a kompetenciáját s főleg a hatalmát:

szerinte csak az a tudás, amiről ő tud. Amiről ő nem tud, az nemtudás; sőt az nincs is. Az szerinte tévedés, hazugság, mese,kitaláció, káprázat, valótlanság, mítosz...

Az ego őrzi a múlt kútját, s mivel itt a létéről van szó, néhaolyan indulattal, hogy meg is öli azt, aki meríteni próbál amélyéről.

Ezért van az, hogy az emberi eszmélés legnagyobb kincseihez éslegcsodálatosabb emlékeihez csakis akkor lehet hozzáférni, ha azegót úgy fejbe kólintjuk, hogy elveszti az eszméletét.

Hipnotizáljuk.

Elaltatjuk.

Vagy meditatív állapotban egyszerűen kikapcsoljuk.

Ez a három módszer van az ego elkábítására.

Az első kettő a modern lélektan tudományos eszköze.

Freud a hipnózisból s az álomfejtésből indult el, hogyhozzáférjen a tudattalanhoz, de lényeges felismerésekre jutottúgy is, hogy az emberek "elszólják" magukat, vagyis az egoőrségváltásának egy laza, figyelmetlen pillanatában kimondják,amit valóban gondolnak. Őrizetlenül kiszalad a szájukon.

Ezek azonban nem a nagy titkok - inkább csak rejtett érzések ésgondolatok, de nem mély emlékek. Személyes memóriánk elrejtetttitkai.

Jung továbblépett.

Ő már azt is látta, hogy az egyéni emlékezet mögött egy hatalmas,kollektív emlékezeti tárház van: minden emberben az emberfajtörténelme, mítosza, sőt az egész teremtéstörténet valamennyidinamikus "archetípusa" benne van - nála a tudattalan istenimélységekig ér. S itt elérkezett odáig, ahol már minden vallás ésőskultúra rendíthetetlen hagyománya él: a meditáció kozmikusléttapasztalatához. (És akkor még nem szóltunk arról, hogy amit"ösztönnek" nevezünk, az is emlékezet - csak más címkétragasztottunk rá.)

Minél mélyebbre merülünk, annál gazdagabb az emlékezet tárháza -s annál dühösebb s annál gyilkosabb haragra gerjed az ego.

Főleg akkor lesz dühös, s hivatkozik a "józan észre", ha alegmélyebb meditációs élményről, az Önvalóról, az istenélményrőlvan szó.

Ez rejlik ugyanis a tapasztalatok leges-legmélyén.

Az "Én vagyok, aki vagyok"... az "En Brahman vagyok"... az "Istenországa bennetek van"... az "Én bennetek vagyok, s tiénbennem"... "Én és az Atya egyek vagyunk!"... különfélemegfogalmazásban azt mondja, hogy Isten ott van, ahol eddig nemkerestük: önmagunkban.

Ez azonban nem új fölfedezés, hanem - amint látni fogod -emlékezés.

Isten ott él tudattalanunk legmélyén.

Elfelejtettük...

Buddha legfőbb tanítása, a "szattipatthána" azt jelenti, hogy atökéletes létre való éber visszaemlékezés.

3.

Ha megvizsgálod, mire emlékszik testünk egyetlen sejtje, olyancsodálatos eredményre jutsz, hogy "józan ésszel" nem tudodfelfogni.

Mindenre. Az ősrobbanásra s onnan kezdve a szervetlen és szervesélet valamennyi titkára, növények és állatok titkára s főleg arraaz emberre, akinek minden egyes sejtje magába rejti egésztestének s valamennyi más sejtjének titkát. Egyetlen óvatlanulotthagyott sejtjéből meg lehet találni a bankrablót. Sőt,

visszamenőleg valamennyi ősét is: még az elporladt csontok is"emlékeznek".

És ez csak egyetlen sejt.

Testünk egyetlen, picike építő téglácskája.

Ez a parányi kis helyen összesűrített végtelen információttartalmazó adatbank a biztosítéka annak, hogy élet van:tizenhatmilliárd év történetét sűríti emlékezetében ez az aprósejtecske, s biztosítja azt, hogy a megtörtént eseményektapasztalatai örökké fennmaradjanak. És megismételhetők legyenek.

Ha nem így lenne, minden pillanatban újat kéne kezdeni:

mindig minden a semmiből indulna, ami lehetetlen. Ha nem lennekódolva a tapasztalat, akkor nem lenne az életben nemcsakfolytonosság, de élet sem: ha nem maradna fenn a múlt, jövő semlenne. Ha nyomtalanul kihullhatna a világból, ami elmúlt, akkor avilág nem lenne. Mert az új a régiből születik. A régi meghal -de tapasztalatából születik az új csírája. S ha ez a tapasztalatnem maradna fönn - vagyis ha nem lenne emlékezet, akkor ahalállal megszűnne minden.

Az élet nem keletkezik, hanem folytatódik.

A sűrített, kódolt tapasztalatot hívjuk emlékezetnek.

A kövek is emlékeznek az egész Föld történetére.

És ez csak az anyag emlékezete.

Hol van még a lélek emlékezete?!

Hol van még érzelmeink, gondolataink, sejtelmeink, vágyaink,szerelmeink és csalódásaink, küzdelmeink, győzelmeink, bukásainkés főleg szenvedéseink emlékezete?

Hová lesz az a sok minden, amit megéltünk?

Hol van szellemünk emlékezete?

Amikor egy mama először veszi karjába újszülött babáját,tizenhatmilliárd földi év történetét öleli magához. Benne vannaka szervetlen atomi, molekuláris emlékek, a sejtemlékek, azegysejtűtől a többsejtűn át, a növényi s állati élet emlékei;voltak már kopoltyúkezdeményei is, élt már vízben, szárazföldön,

s pontosan emlékszik benne valaki, mit jelent embernek lenni. Deezentúl magával hoz egy embertípust, egy sajátos jellemet, egy"természetet" - nincs olyan anya a világon, aki ne érezné, hogy alegelső pillanatban, amikor mellére veszi az újszülöttjét, egyVALAKIT ölel magához, bár néma még és csukva a szeme.

Minden gyermek hoz magával egy jellemet, egy lelkületet, s amirőlaz anyja nem tud (csak ha nagyon bölcs és ihletett), egy sorsotis.

Miközben az újszülött első óráját tölti a földi világban, teháttényleg "vadonatúj" - gyakran érezzük, hogy nagyon öreg; egykórház újszülött-osztályán rengeteg öreg kis arcocska van; sokatélt buddhák, gondterhelt vezérigazgatók, ráncos bácsik és síróvénségek. Mintha ismernék az emberlét tragikumát, az arcocskákzöme nem a bűbájos, csillogó szemű kiskutyusok gondtalan bájáttükrözi - hanem azt, hogy nehéz embernek lenni.

Ha a mama jól megfigyeli gyermekének első néhány napját, szinteaz egész sorsát megsejtheti, főleg azt, hogy milyen ember lesz,ha felnő.

Később aztán a nevelés és a társadalom sok mindent formál ezen amintán, de korántsem annyit, mint amennyit a legtöbbpszichológiai iskola feltételez.

Ugyanabban a családban, ugyanazzal a papával, mamával, iskolával,országgal, világgal két teljesen más jellemű és sorsú ember nőfel - mert amit magunkkal hozunk az idők mélységesen mélykútjából, sokszorosan nagyobb hatalommal bír, mint amennyit ehheza neveléssel hozzáadunk, vagy még pontosabban: amit ebből aneveléssel csinálni tudunk.

Nem beszélek most a kérdés materiális oldaláról, vagyis agenetikáról, mely hol tapintatosan, hol tapintatlanul, deugyanazt mondja, amit a Lélekről a spirituális tanítások és aSorsról a mélyebben megértett sorstudományok, hogy bizony, mireegy ember megszületik, már szinte minden eldőlt. Az öntőformábólkikerült emberkén még sokat lehet reszelni, kalapálni, simítani,javítani, de a lényegen - vagyis a végtelen múltból hozott sűrűtapasztalattömegen - változtatni nemigen lehet.

Minden nevelés kudarca ott indul, amikor a szülő beleütközik a"hozott erőkbe", melyeket jószerivel nem ismer, és ezért nem isérti a gyerekét: ahhoz egy papa kevés, még egy anya is kevés amaga végtelen szeretetével, hogy gyermekét mélyen megértse -ahhoz mesteri szem kell: léleklátó, sorslátó, múltlátó tekintet,

mely ismeri azt a lényt, aki most érkezett, tudja, ki lakikbenne, s milyen titkokat hozott magával. Ezek a titkok: emlékek.

Sok-sok élet tapasztalatai.

Életünk végtelen emlékezeti tárházából csak elenyészően kevesettehetünk tudatossá. Körülbelül annyira látunk le múltunkba, mintamennyire a csillogó vízhártyán át a tenger mélyére látunk: már avízbe dobott horog is eltűnik a szemünk előtt. Csak a zsinórrángásából észleljük, hogy odalent az ismeretlenben valami kapásvan. De önismeretünk mai szintjén sohasem derül ki, mibe akadt ahorgunk.

És itt visszatérek a kérdésre: ki az, akiről beszélünk?

Ki az én gyerekem?

És főleg ki vagyok én?

Mert ha anya vagyok, fölfedezhetek magamban egy én-érzést, melyegy életen át birtokjogot formál egy másik emberre.Letéphetetlenül úgy érzem, úgy hiszem, hogy a gyerek az enyém!Belőlem van, én szültem, hozzám tartozik, az én tulajdonom. Énemrésze és uralkodók felette, mert a sajátom.

De lehet egy másik én-érzetem is, mely azt súgja: "Én akkor iséltem, amikor a gyerekem még nem élt. Én akkor is vagyok, haelveszítem őt, mert elhagy vagy hamarabb meghal. Én szültem, énszeretem - de az ő énje éppúgy szabad, mint az én énem - se nemélhetek, se nem szenvedhetek helyette; sorsa az ő sorsa, élete aző élete, döntéseiért az ő énje felel. Én pedig az én énemértfelelek, az én sorsomért, mert bármennyire szeretem is őt - demagamért nekem kell élnem és meghalnom is."

(Ha valaki vallásos, ezt az én-élményt úgy is megfogalmazhatja,hogy "a gyerekem nem az enyém, hanem az Istené, ahogy én semvagyok magamé, hanem az Istené". A lényeg a nem ragaszkodáson, azelengedésen van.)

Az első "szeretet" az anyagi világban létrejött testiszeretetérzés, mely a másikat meg akarja enni, föl akarja falni,meg akarja emészteni, magáévá akarja tenni, hatalmában tartani, sszüntelenül ölelni, még akkor is, ha ez a másiknak kellemetlen.

Az ego, ha szeret, azt mondja, az "enyém"!

Ez azt jelenti, hogy az egóm része. Ha meghalok, velem temetik,

mint vezérrel a lovát, mert miattam él.

A másik az elengedő szeretet.

Ezt sajnos ritkán éljük át.

Rendszerint csak a temetőben, mert ott rákényszerülünk azelengedésre. Rákényszerülünk, hogy ne a testi birtokviszonyban,hanem a lélek szabadságában gondolkozzunk: a ravatal fölöttkinyílik a végtelen égbolt, a felhők, a nap és a semmibe vesző,színtelenségbe olvadó, határtalan kékség, s nem lehet tudni, hovátűnt az, akiről azt hittük, a "miénk" - mert ebben a rohadásnakinduló, felöltöztetett bábuban, aki ott fekszik előttünk avirágos ravatalon, s akit régebben még öleltünk s be akartunkkebelezni, éppen az nincs benne már, akit szerettünk: Ő.

Ma már ez az élmény is megszűnt - az élet oly mértékben fulladtaz anyagba, hogy elengedni már a temetőben sem tudunk. Továbbmarkoljuk most már a testetlen emlékeket, belerokkanunk akifosztottságba, az elhagyottságba, s ha lehetne, beleugranánk asírba, és két kézzel visszacibálnánk a "mienket" a másikvilágból, s széttéphetetlen lánccal kötnénk magunk mellé, mint ahűtlen szökevényt.

Nem ismerjük az elengedő, szellemi szeretetet.

Nem éljük át azt a magasrendű lelkiállapotot, mely azt kiáltjailyenkor: "Repülj! Velem maradsz s veled maradok- légy önmagad, sén is önmagam - és akkor soha el nem válhatunk!"

Ugye, milyen jó olvasni az ilyen gondolatot? S milyen ritkánéljük át, ha átéljük egyáltalán.

4.

De hát ki vagyok én, aki azt mondja, "az enyém"?

Ki vagyok én, aki azt mondja: "van testem, gyerekem, anyám,pénzem, házam, van életem, s ha meghalok, lesz még egy testem,még egy gyerekem, pénzem, másik házam és egy másik életem"?

Ki vagyok én, aki úgy vélem, volt már sok életem - és ha volt,akkor miért nem emlékszem rá?

Ott jártam valaha az ősrégi templomban, a kép, amit festettem,most is ott van még megfakulva és töredezetten a boltíves

mennyezetén - és nem emlékszem rá, hogy én voltam az, akifestette a képet? Ott van a sarum is. Nem emlékszem, hogy ez azén sarum volt valaha? S hogy a sarkát a sok gyaloglástól az énlábam koptatta el?

Ki az az én, aki nem emlékszik arra, amit ő tett, élt és viseltvalaha?

Ha ezt a kérdést fölteszem magamnak, az első hang, ami mindenmást túlharsog bennem, azt feleli:

"Én én vagyok! Ez nem kérdés! Ez nyilvánvaló! Én félek, énszorongok, én szagolok, én tapintok, én gondolkozom, énemlékezem!... És főleg: én élek!... Nem tudnám, hogy élet van, hanem én élnék!... Nem látom az életet, nem hallom az életet, nemmások mesélnek az életről, hanem élem!... Én élem!... "Énvagyok." Ez azt jelenti, hogy élek. Csak úgy általában "élés"nincs - az életet mindenki úgy éli meg, hogy az vele történik,hogy "Én élek".

Vagyis én-tudat nélkül nem létezik élet, s az ősi szemléletszerint még egy bogár is - a maga szintjén - tud magáról.

Lehet, hogy ez a tudás sekély az ember tudásához képest, deéppúgy tudás, valamilyen szintű önmagáról való tudás.

Mindenben és mindenkiben van "én"- és ez csak más szó arra, hogya teremtett világban mindenben és mindenkiben van egy élő Közép.Mindennek van énje. Még amiről föntről nézve azt hinnéd, hogynincs, annak is van! Benne van, különben nem létezne.

Más kérdés, hogy ez a megszámlálhatatlanul sok Közép, ez avégtelen sok élő szívecske mennyit tud önmagáról.

És itt a nagy különbség!

Az önátélés színvonalában!

A kutyám jóval többet tud magáról, mint a vírus, amelyiktőlhasmenést kapott.

És egy Buddha, egy Krisna vagy egy Krisztus sokkal többet tudönmagáról, mint én vagy a Józsi bácsi.

És ez a tudás egyre tágabb és tágabb, és ami itt tágul és bővülés egyre végtelenebbé válik, az kivétel nélkül minden esetben azÖnmagunkról való tudás.

Minél többet tud valaki önmagáról, annál többet tud az életről.

Minél inkább ráeszmélünk arra, mit jelent az, hogy "Én vagyok!",annál határtalanabb a tudásunk.

"Én vagyok az út, az igazság és az élet."

A legmélyebb önátélés maga az istenélmény.

Így nevezi magát az Isten a Tórában: "Én vagyok!"

Ez a legfőbb héber istennév. Tilos kiejteni. Egy haszidtörténetben kopognak az ajtón. Azt kérdi a bent lévő: - Ki az?...- Én vagyok - feleli a jövevény kintről, mire a másik fölkiált: -Hogy mered Isten nevét a szádra venni?!

Jézus számtalanszor használja.

De a hindu hagyománynak is ez a főszava: átmavidjá - ami aztjelenti: önismeret. De mivel átman az emberben lévő isteniszellem, úgy is mondhatjuk, hogy istenismeret.

Hamvas Béla nem győz figyelmeztetni bennünket, hogy a sokszoridézett görög mondás, a "Gnóti seauton!" (Ismerd meg önmagadat!)nem a lelkünkben való vájkálást jelenti, hanem azt, hogy: "Ismerdmeg, hogy isten vagy!"

Az önismeretnek, önátélésnek ez a lényege.

Amíg nem jutunk el idáig, keresünk.

Élünk, de szerény tudattal, látunk, homályosan, hallunk, nemtisztán, emlékszünk, de csak tegnapig... és főleg sokatszenvedünk, mert ahhoz, hogy valaki önmagát megismerje - vagyishogy szívében az Istent átélje - meg kell tisztulnia, le kellvetnie magáról a méltatlant; eredendő sötétségét fénnyé kellnemesítenie, és meg kell szabadulnia minden olyan szenvedélytől,mely elhitette vele, hogy mindez a sok rögeszme és szerep ő -holott nem ő volt.

Ehhez nem elég egyetlen élet.

Ehhez - mint Madách művében - sok élet kell. Az ember tragédiájanem egy színből áll. Ha minden színben nem ugyanaz az Ádám volna,hanem egy másik szereplő, a darabnak nem volna értelme. Nem azemberi Lélek tragédiája, hanem egy történelmi képeskönyv lenne,

amelyben korok tanulságait nem őrizné meg senki. Csakis Ádáménazonossága teszi a művet értelmes egésszé, aki tapasztalataittörténelmi korokon át maga előtt görgetve hol kiábrándul, holpedig újra reménykedik, s ha egyre homályosabban is, de még alegelveszettebb állapotban is "emlékszik" egy homályos sejtelemformájában a Paradicsomra.

Ahhoz, hogy az ember eljusson Istenhez, mindent meg kelltapasztalnia, mindent meg kell élnie, mindent ki kell próbálnia,mindent megvágyni, mindenből kiábrándulni, minden álmotvégigálmodni s mindenből felébredni, ami nem Isten.

Amiről azt hittem, én vagyok, s amiről kiderül, hogy "Nem Énvagyok".

Ez a bibliai példázatnak, az ősi szellembukásnak, Ádámtragédiájának és mindannyiunk életének értelme.

5.

Előreszaladtam, ne haragudj.

Nem tudok felfelé építkező sorrendet követni, mert bennem sem ígyélnek a gondolatok.

Hol fönn vagyok, hol lent.

Hol látni vélem a gyönyörű célt - hol pedig elveszek a jelenzűrzavarában.

Néha kigyullad szívemben a fény - néha pedig elborít a sötétség,és félni kezdek.

Rettegni és szorongani a haláltól... s a következő pillanatban,mint aki rossz álomból ébred, boldog leszek, és azt harsogjalelkem, hogy "minden jó!!!".

Nincs halál!!!

Hajóhintában ülök. Amikor fönt vagyok: látok. Amikor lebillenek:megvakulok. Egyszer rossz, egyszer jó, s ez az ingadozás lelkemhullámzása, vagyis pontosabban: önátélési szintjeim közötti föl-le hintázás. Hol halálra ítélt egóm hatalmában élek, holhatártalan szellemem szabadságában.

Most pedig újra lebillenek abba az én-tudatba, melyet az imént

írtam le, ami ott alakult ki egészen piciny koromban, amikorkezdtem ráeszmélni arra, hogy nem azt kell mondani, hogy "Péteréhes", hanem azt, hogy "én éhes vagyok".

Ez az "én" bennem, az én parányi testemben jött létre. Benne van,össze van forrva vele, éli és irányítja az életét. Lényegébenennek a testi "szkafandernek" énje ez: lát a szemével, hall afülével, tapint az ujjaival, ha nő a foga, "én fájok", hahiányzik a tápláléka, "én vagyok éhes"... százmilliárdidegpályával, vérkörrel azonosul; agysejtjeiben játssza le agondolkozás, érzés és emlékezés bonyolult műveleteit... testévelazonos olyan szétválaszthatatlanul, hogyha elveszti a karját,tudja, hogy "fogás" van, de "én nem tudok fogni", ha elszorul aszíve: "én félek"; ha a szeme rossz lesz, nem azt mondja: nincslátás, hanem hogy "én nem látok"... és amikor ez a csodálatosszervrendszer, amit úgy hív, "az én testem", javíthatatlanulmeghibásodik, jön a legiszonyúbb gondolat: "Én meghalok!"

Az ego legelső tapasztalata, hogy azonos a testtel - vagyishalandó.

Hogy a test szülte őt, a hús, az anyag. Ahogy izma, foga,csontja, bőre anyagból van, úgy az egész világa is anyag:tapintható, szagolható, érezhető, látható, megfogható. Ez az ővilága, mindent így is lát, és jó is, hogy így lát, mert nekiebben a világban kell élnie, ebben a sűrű anyagi világban kellmozognia, ebben kell járnia, élnie, küzdenie. Nem válthattudatállapotot, nem láthatja, hogy ez az egész érzékelhető világláthatatlan rezgésekből áll, mert akkor nekimegy a falnak ésösszetöri magát.

Az ego azon a létsíkon keletkezik, ahol lelkünk belevarázsoljamagát az anyagba - s ezért lényege, hogy materialista.

Ez nem világnézet, hanem élettapasztalat.

Az van, amit megfogok.

Amit nem fogok meg, az "megfoghatatlan".

Az ego így látja, így éli, így is tapasztalja.

Így is gondolja, és az a százmillió könyv, amit erről ír csakcizellálja és finomítja ezt az ősérzést, de a lényegén nemváltoztat.

Az van, amit megfogok.

Vagy megfoghatnék, ha nagyon finom ujjaim lennének.

Mondjuk egy atomot.

Vagy egy fotont.

Ez is anyag, olyan, mint egy porszem, csak iciri-piciri.

Hogy kapásból mondjak egy másik példát: a legújabbkori tudománycsodája, a genetika odáig finomította az anyagot s az élet okánakkutatását, hogy azt mondja: az Isten - az aminosavak. Mindent őkdöntenek el. Ahogy az ősatom eldöntötte az ősrobbanást, éskozmoszt teremtett, úgy az aminosavak eldöntik az élőlényekmilyenségét és sorsát.

Finom mikroszkópon át látható az Isten.

Bárki megnézheti.

Nem mindenható, mert művét befolyásolhatjuk: kitolhatunk vele,akaratát ügyes génsebészettel megmásíthatjuk.

És ebben a megmásító szándékban benne van az ego újabbjellemvonása: nemcsak anyagelvű, nemcsak önös, nemcsak okos, sőtvirtuóz gondolkodó, de hatalomszomjas is.

Amikor azt mondom, "én" - ez mind ott van mögötte.

No mármost az, hogy az anyagelvű gondolkodás viszonylag későnlett uralkodóvá az emberiség történelmében - hogy előszörIstenről beszélt, istenekről, szellemről, lélekről, láthatatlanvilágról, szellemvilágról, túlvilágról, mítoszról, ősképekről,csillaghatásokról, "megfoghatatlan" titkokról és érzékfelettitapasztalatokról. Az nemcsak azért történt, mert közel volt mégszellemhazája, s az idők kezdetén, amikor "istenek és angyalokjártak a Földön", emlékezett rá, hanem azért is, mert ahogyminden írott hagyományból kitűnik: az egót nem engedték olymértékben kibontakozni, mint manapság.

Ez roppant lényeges.

Pantandzsali foga-szutrájának legelső mondata arról szól, hogy azego gondolatrezgéseit el kell nyomni.

Az egót uralni kell!

Erről szól a Tóra, a Védák, az Upanishadok, erről szól Lao-ce ésKonfuciusz és Buddha, erről szól a négy evangélium és kivételnélkül valamennyi hiteles ősi tanítás.

Ez minden vallás alapállása.

Nevezheted alázatnak, odaadásnak, szerénységnek, önuralomnak,Isten akaratának való engedelmességnek- a lényeg: az egoleigázása.

Az egónak szolgálnia kell!

Még a múlt században is látni lehetett valamit az ősialapállásból, olyan elöregedett és részben már kiüresedett, demég a hagyományait őrző kultúrákban, mint például a császáriJapán. Hogy mit jelent felnőni egy olyan életrendben, ahol azegónak nincs korlátlan hatalma. A szigorú nevelésnek, az illemnekés a meditációban szerzett éntelen nyugalomnak a légkörébenmásképp nőttek fel a gyerekek - jóllehet, ez már csak torzformája volt a valódi hagyománynak.

Ma ez már átélhetetlen.

A mi korunk az egónak nem az uralmában, hanem a rémuralmában él.

Amitől az ősi hagyomány tartott, bekövetkezett (innen a sötétjóslatok a "vaskorról" az "utolsó ítéletről" és a "világvégéről"). Az ego átvette a totális hatalmat a lelkűnkben, apárkapcsolatainkban, a társadalomban, a politikában, aművészetben, az életrendben és - természetesen - az ő igazivadászterületén, a gazdaságban is.

Hogy mit jelent a minden önáltatástól megfosztott egorémuralmában élni, arról elmondom a saját tapasztalatomat.

Az ego - mint a sarokba szorított patkány - akkor mutatja ki fogafehérjét, amikor szembesül a halállal.

Odáig hitegeti magát, elbűvöl másokat is okos elméleteivel, deamikor jön az a pillanat, hogy "Most véged!" - megvadul.

Átéltem.

Haldoklásomnak volt egy olyan fázisa, amikor a szavakkalleírhatatlan pánikba került egóm, érezve, hogy testét szétlövik,letépik róla a szívét, és az agyát megszüntetik, vagyis közeledika perc, amikor - bármilyen hihetetlen és iszonyatos, "Én nem

leszek!"..., körmeimmel belekapaszkodtam az utca köveibe, olyangörcsösen, hogy a vér kiserkedt az ujjaimból, és egy hang, egómhangja azt üvöltötte bennem: "Inkább az egész világ dögöljön meg-csak én ne!"

Ha ekkor fölajánlották volna azt, hogy ha mindenki meghal, akitszeretek, és a város meghal és az ország meghal és az egész világelpusztul - de én, én, én, én, én életben maradhatok: gondolkodásnélkül önmagam mellett döntök.

Más hangok is vannak ilyenkor persze - de még a legszebbmártírsorsokban is fölbukkan ez a gyökériszonyat: vagyis azönzésnek egy olyan démoni foka, amit hétköznapi körülményekközött mindannyian lefokozóttan, hazugságokkal körítve ésrejtetten éljünk még - de a nyers ősüvöltés, a "Nem bánom, hamindenki megdöglik, csak én éljek!" ott van mindenpillanatunkban:

ott van a politikában, az érvényesülési csatákban, az emberekkelvaló kapcsolatunkban, egy üzleti tárgyalásról nem is beszélve.

Az, hogy egy multinacionális vállalat kipusztítja és megmérgezi atermészetet a nagyobb haszonért - ami ma már "természetes" -,ennek az ősüvöltésnek a parancsára történik. A döntéshozók azthiszik, hogy ebbe csak az emberiség pusztul bele - ők nem.

Az egónak és az egoistának nincs jövőképe: nem bánja, ha mindenkimeghal, csak ő éljen.

Lehetőleg jól.

Aki énjének ezt a lávakitörését nem tapasztalta még, nem érti,miért remeg néha alatta föld - nem érti egy féltékenység, egyválóper, egy vita vagy egy veszekedés lélektanát, nem érti, miértnem tud segíteni rajta a pszichológus, nem érti a politikát, agazdaságtant - nem érti önmagát és másokat sem.

Arról nem is szólva, hogy sok hosszúra nyúlt, gyötrelmeshaldoklásnak éppen az az oka, hogy az ego képtelen föladni acsatát: görcsösen kapaszkodik, nem tudja az életet elengedni.Bármilyen fájdalmas, nyomorult és szenvedésteli áron, de maradniakar még.

Az én - én - én - én - én - én mindent túlélni akaró szenvedélyesdiktatúrája minden mást maga alá gyúr: elvet, hitet, illemet,morált, embert, Istent is.

Minden jóhiszemű vallás és izmus ezen bukott meg.

A gátlástalan én mást csinál, mint amit elvileg hirdet.

Pontosabban: az elvei csak arra valók, hogy gátlástalan önzésétfedezzék.

Az én igéje: "Egyszer élek... és ezért nekem mindent szabad!"

Az emberiség írott történelmében fokozatosan uralkodik el ez a"törvény".

Pontosabban: "öntörvény".

Egyre egoistábbak lettünk, s ezzel együtt egyre mélyebbresüllyedtünk az anyagba.

A kettő szétválaszthatatlan - mert az ego világa az anyag.

A testi világ.

Az, hogy még nem faltuk föl egymást, annak köszönhető, hogyösszekoszolva, összetépve és rongyokban, de hurcoljuk mégmagunkon a régi, magasabb és szellemibb korok avítt jelmezeit:

itt-ott még van némi hitecskénk, még tudjuk, hogy ölni nem illik,és ha kifosztunk valakit, nem árt valami ideológiát gyártanihozzá, eszmei igazolást, s úgy bemutatni még egy szadistatömeggyilkosságot is, hogy az nemesnek tűnjön. Ahogy a hullákatis letakarjuk az utcán újságpapírral, úgy gátlástalan tetteinketis ideológiákkal mentjük.

A szadista tömegpusztítást úgy becézzük: "tisztogatás".

Ahogy sok nép elpusztítása "térítés" volt.

Vagyis a látszatra adunk még, de egyre kevésbé.

Az elmúlt tíz esztendőben (2003-ban írom e sorokat) a helyzetgyors romlásnak indult. Az emberségnek, az erkölcsnek segyáltalán az általános "humán" érzületnek olyan mélyrepülésekövetkezett be, melyben már hazudni sem kell a tisztességet.

Amikor Amerikában komoly vádak (vagy rágalmak) érték a vezetőpolitikusokat, hogy egyéni üzleti érdekből robbantották ki aziraki háborút, csodálkozva tapasztaltam, hogy az egyszerű emberekmeg se ütköznek ezen.

Természetesnek tartották.

"Honnan jöttél? - kérdezték csodálkozva. - Te nem tudod, hogyabból van itt minden, pénz, jólét és hatalom, hogy az egyénszabad, és azt csinál, amit akar?! Miért indítana háborút bárkiis, ha abból nincsen egyéni haszna?!... Miért ne legyen afőnöknek is pénze abból, amin a katona is keres? A főnök sokatkaszál, a katona keveset, de mindenkinek haszna van belőle...Üzlet! - mondták józanul, s még azt is hozzátették: - Az üzletilyen. Mindig is ilyen volt!"

Ez az utolsó mondat nem igaz.

Nagyapámnak is volt üzlete. Hentes és mészáros volt. De sohasemgondolt arra, hogy úgy jusson marhákhoz, hogy lelövi agazdájukat. Leélt egy életet anélkül, hogy ilyesmi átsuhant volnaaz agyán - s ha valaki ilyesmit gondolt a környezetében, tudta,hogy ezért az Isten megbünteti. Egyik darabomban megírtam atörténetét, és szó szerint idéztem, amit nagyanyámnak mondottvalaha: "Én becsületesen mértem! Jó húst adtam az embereknek.Amikor nem volt, szereztem nekik. Ha bejött valaki az üzletembe,számomra nem vevő volt, hanem ember. Igenis, ember!"

Ezek hetvenéves mondatok. A mai szupermarketek úgy taposnák el azén jó öregemet, mint egy hangyát. Ahol már nemcsak emberek, vevőkse igen vannak, csak "fogyasztók". Ős-bélcsövesek, akiketreklámokkal éheztetnek, hogy beszívják az árukat. A fogyasztóitársadalomban elvesztettük nemcsak az Istent, nemcsak lelkünket,de emberségünket is. Amíg "vevők" voltunk, mi voltunk a fontosak,hogy vegyünk. Amióta "fogyasztók" lettünk, már az lett a fontos,hogy a nagy Molochnak az árúja fogyjon. Ő a fontos, aki eladja, smeggazdagszik belőlünk - nem mi.

A szavak árulkodnak.

A kibernetikus, nanotechnikai, lélektelen, szellemtelen ésembertelen világba az erkölcsöt még képmutató formájában semérdemes megtartani.

Fölösleges fáradozás.

Lehet, hogy sötét képet rajzoltam az egóról - de manapság ez ahiteles kép.

Voltak az egónak - mint a piciny gyermekek frissen kialakulóönző, de okos, kis énjének - szebb történelmi korszakai is.

A reneszánsz korban például lenyűgözően bátor és zseniális arcátmutatta.

Ebben a nemes, értelmes, tehetséges és gátlástalan reneszánszkori énben volt valami kamaszos nagyszerűség. Pompás volt,szabad, merész, okos és kreatív.

De ahogy az ember öregszik, és énje begörcsöl, összezsugorodik ésmohó lesz, szeretetlen, érzéketlen, magányos és önző - úgy a maiember egója is embertelenné vált, mániákussá és közveszélyessé:az önzés ma már nemcsak az emberiséget, hanem az egész földilétet fenyegeti.

Halála előtt az ego elvetemült lesz.

És a kor, amit teremt maga körül, egyrészt a kétségbeesés,másrészt az elvetemültség korszaka.

Ezért nehéz élni manapság.

6.

Ha azt mondjuk: "én" - egónkat értjük alatta.

Ezt éljük, ez tudatosodik bennünk.

Ez az ego még a saját életének kezdetére sem emlékszik, nemhogymásik, múltbeli életekre. Ráadásul abban a múltban nem is ő élt,hanem egy másik ego: miért emlékezzen egy másik énre, távolirokonára, amikor még e világi "saját" emlékeit is elfelejti?

Csakhogy az embernek két "énje" van.

A másik "én" a szó hétköznapi értelmében nem tudatos.

A lélek olyan mélységeiben van, ahová az ego tudatának felszínifényei nem érnek el.

Beszélni csak olyasmiről lehet, amiről közös élményeink vannak.

Ha nincs - a szavak terméketlenül visszahullanak a semmibe.

Az egóról van élményünk - de erről a másik "én"-ről nincs, vagynagyon halvány.

Csak hogy érzékeltessem a nehézséget: Jézusnak azért kellettmeghalnia, mert erről beszélt. Azt mondta sokszor, hogy "Énvagyok az Élet... Én vagyok a kenyér... Én vagyok"... ami a Tóraszerint Isten neve, s ezt még megtetézte azzal, hogy "Én és azAtya egyek vagyunk!..." "Te Istenné teszed magad?" - kérdeztékvádlói, mire ő - az ősi zsoltár szavait idézve azt mondta: "Mindistenek vagytok! Nem tudjátok?"

Megölték.

Al-Haladzs, a szufi szent sem járt jobban: ugyanezt mondta s amohamedánok darabokra hasították. Darabokat vágtak le a testéből,de amíg eszméletén volt, azt kiáltotta: "Allah bennem van!...Allah én vagyok!"

Ezt csak azért mesélem, mert itt nemcsak olyasmiről van szó,amiről az ember egyszerűen nem tud, hanem olyanról, amiről nem isóhajt tudni, olyan eltökélten és vadul, hogy ezért a nem-tudásértölni is képes.

Ha elindulsz a befelé vezető ösvényen, számolnod kell azzal, hogyez a kaland nemcsak a saját lelkedben vált ki óriási ellenkezést,de a külvilág indulatát is rád szabadítja.

Ezért, ha ostoba módon vitába bocsátkozunk erről, tudnunk kell,hogy ez senki számára nem elvi kérdés, hanem létkérdés, amiértgyilkolni képes. Keresztre feszít, darabokra hasít, máglyátgyújt, üldöz, börtönbe zár, kiközösít.

Két énünk van.

Az egyikről tudunk, a másikról nem.

Az egyik halandó, a másik nem.

Ezt a két ént ne úgy képzeld, mint az ellipszis két fókuszát - neúgy képzeld, hogy életünk két középpont körül kering, mert Középcsak egy van. Ahogy nem lehet senkinek két szíve, egynaprendszernek két napja s egy atomnak két magja, úgy az emberneksem lehet két énje.

Az embernek egyetlen valódi énje van: az, amelyikről sajnos nemtud.

A másik- amiről tud - ennek a valódi Énnek a teremtménye,eszköze, szolgája, árnyéka, földi szerepe. A valódi én a teremtő"atyja" az egónak, Ő varázsolja, formálja ki magából, hogy a

rövidre szabott földi hústörténetét végig tudja élni. Ennek azÉnnek sokféle neve van: Önvaló, Atman, Self, Önmagam,Fensőbbrendű Én, Atya... a név csak utal valakire, aki azembernél nagyobb, vagyis emberfeletti, kozmikus és akinek földifogalmaink szerint nincsen határa.

Ezentúl csak így írom, nagybetűvel: ÉN.

(Jézus úgy nevezi, hogy "Atya". S ez az ésszel fölfoghatatlanellentmondás úgy jelenik meg az Evangéliumban, hogy először aztmondja: "Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!", deamikor végül teljesen átadja magát, így szól: "Én és az Atyaegyek vagyunk!" Vagyis van, amikor két énje s két énakarata van,de döntése utána már csak egy. Amikor az ego tökéletesen föladjaárnyék-létét, önakaratát, s szolgálni képes: a valódi ÉNfölragyog az emberben, és átveszi sorsának irányítását. Azönazonosulásnak csodálatos példája ez, ami minden keletiőshagyománynak is a lényege.)

Az én ÉNem és a te ÉNed között nincs olyan elválasztó határ, mintaz én egóm és a te egód között - mert az ego anyagba fagyott éstesti, s csak annyi az övé, amennyit saját húsmarkába szorít -míg az ÉN mindent átható szellemi energia, melyet nem határolsemmi. Az ÉN a szeretet világában él, melyben "ÉN benned vagyok ste ÉNbennem". Ez a kijelentés nem az egókra vonatkozik, mert azegók világában ilyesmi csakis akkor jöhet létre, ha testileg,azaz nemileg egyesülünk. Ez sem lebecsülendő pillanat, aszeretetnek ez a szemvillanásig tartó kéjes egysége, mert ebbőlszületik az ember, ebből, hogy testünk, húsunk egymásba hatol -de ez az egyesülés csak rövid ideig tart, mint egy áramütés. Anemi aktus a széthullott egység helyreállítási kísérlete:pillanatnyi önfeledtség, s még annál is rövidebb időzés aszeretetben, ahol én te vagyok és te én vagy. A kéj pillanatábanaz egók közötti áramkör rövidre zárul s kisül. Ez az"énfeledtség" másodperce.

Az ÉN a mi egyetlen és valódi középpontunk.

Az anyagi világban azonban nem tud megnyilvánulni!

Ahogy a kozmikus energiák sem tudnak, csak roppant lefokozottállapotban. Az atomerő, ha nem lenne lefokozva, szétfeszítené,sőt egyetlen pillanat alatt ellobbantaná az egész földi világot.Az atomenergia mindenfajta földi felhasználásánál alapkövetelménya "lefokozás", hiszen a tér-idő világ, ez az egész földi, testi,anyagi élet nem egyéb, mint valami magasabbnak a lefokozása. Azegész Föld: lefokozott energia. Fölszabadítása (ahogy ezt az

atomenergiánál riadtan tapasztalták) egész világunk megszűnésétjelentené.

A Napunk energiája is le van fokozva - különben fölrobbanna.

Ebben a súlyos és lomha földi világban minden késleltetve,lassítva, sűrítve és igen-igen szerény hatásfokra transzformáltállapotban működik csak.

Rengeteg érzékletes példát tudnék említeni, de ha már az iméntszóba került a szeretet: így lesz a mindent egybeszeretőuniverzális isteni egységből itt a Földön párzás. A testlefokozott, dadogó nyelvén a csók, az ölelés, a simogatás és anemi érintkezés azt üzeni: szeretlek.

(És amiről nem beszélek most: ezért van szüksége aszellemvilágnak médiumokra. A médium lényegében egytranszformátor-állomás. S közülük csak kevesen képesek a "magas"létfokozatú adások átalakítására.)

A világ teremtését így írják le a kabbala bölcsei: Istenvilágokká csökkentette magát.

Ez a pontos megfogalmazás.

Nos, az ego nem egyéb, mint az ÉNnek ilyen lefokozott, egyetlenlétciklusra megteremtett, csökkentett változata.

Egy életnyi lény.

Egyetlen szikrája a fénynek.

Egyetlen téma.

Egyetlen sorsvariáció.

Egyetlen szerep.

Hogy játsszam egy kicsit csodálatos nyelvünkkel: az Én a szerző-az életünk a szer-tartás - és aki játssza, az a szer-ep.

Az ÉN és az ego legjobb hasonlata a színház, amelyben az ÉN aszerző s az ego a szereplő.

Tudnod kell, hogy soha szerző a színpadra még nem lépett ki! Túlsok élet, túl sok történet, túl sok lény, vágy és akarat nyüzsögegy író fejében ahhoz, hogy önmagát egyetlen előadásban színre

vigye. Fölrobbanna a színház, és az előadásnak sohasem lennevége. Ahhoz tehát, hogy megnyilvánuljon, kitalál magának egyszerepet. Sőt rengeteg szerepet. Minden szerepben lényének csakegy-egy tulajdonságát éli meg. Az egyik darabban féltékenyOthello, a másikban szerelmes Romeo, a harmadikban a hatalmátólszabadulni akaró őrült Lear király; a negyedikben gazemberRichárd, az ötödikben töprengő Hamlet, a hatodikban állatiCaliban, de benne él, mert belőle született a kéjsóvár Gertrud, agyáva Falstaff, a hülye udvaronc, a bölcs sírásó, a bolond, aszadista, a méla Jacques, a fájdalmában eszét vesztett Opheliais...

Ez mind egy-egy lefokozott ÉN-rész, vagyis szerep, külön mesével,külön történettel, külön drámával. Tudnod kell, hogy ami alélekben egyetlen gubanc, az a földi színpadon sztorivá alakul. Aszellemvilágban minden van, csak egyvalami hiányzik: történetnincs, mert ahhoz idő kell, s odaát nincs idő. Ha, mondjuk,gyötör a hatalom szomja vagy a féltékenység, nem tudszmegszabadulni tőle mindaddig, míg végig nem éled - amíg ki nemjátszod magadból. Vagyis míg végig nem élsz egy hosszú ésbonyolult mesét. Ilyen értelemben a színház éppúgy a terápiahelye, mint a valóságos földi élet "színpada". Nem véletlenülhasználja a lélektan a játékterápiát, mert az életben is ilyesmitörténik, gyakran persze úgy, hogy egy-egy játék száz évig tart.

Minden szerepnek van egy sorsa. Ezt hozza magával, bele van írvaa jellemébe. Nietzsche pontosan látja, hogy a hősök nem"belekeverednek" egy rajtuk kívül lévő tragédiába, hanem ők magukidézik elő a tragédiát. Ha nem olyanok lennénk, amilyenekvagyunk, akkor az események is másképp alakulnának körülöttünk.

No mármost, hiába nézzük végig az összes színdarabját, hogy kivolt maga Shakespeare, azt nem tudjuk.

Ez mind, együtt.

Plusz azok, akiket nem írt meg.

Arról nem is szólva, hogy magát Shakespeare-t, az Erzsébet koridrámaírót is éppen így teremtette az a nálánál is istenibbszerző, akit tudata mélyén úgy élt meg, hogy ÉN VAGYOK, s akinek- William Shakespeare nevű londoni színész és zseniális író (ésférj és családapa) - éppolyan szerepei voltak a sok közül, mintakiket ő maga is írt.

William Shakespeare-t is "teremtette" egy ÉN.

A világdráma ugyanígy működik: az ÉN a szerző, s szerepei az egókvégtelen sokasága.

És most jön a lényeg:

Ahogy a szerepek nem tudják, hogy őket írta valaki, úgy az egóksem emlékeznek arra, hogy őket valaki teremtette.

Lear király, Hamlet, Othello, Júlia vagy éppenséggel az őrültOphelia nem tudják, hogy közös teremtő Atyjuk van.

Nem tudják, hogy egyetlen fejből pattantak ki.

Az, hogy ők szellemi testvérek, s életük tanulságai összefüggnek,s hogy sorsuk tapasztalatai rejtélyes módon egymásra épülnek,arról fogalmuk sincs.

Arról csak teremtő ÉNjük tud, vagyis szerzőjük, WilliamShakespeare.

A Vihar történetét s a bölcs varázsló, Prospero szerepét példáulcsak azok után tudta megírni, hogy volt már előtte sok mindenki -rengeteg szerepet végigjátszott már, számos sorsot, diadalt ésbukást megélt, és kiírt magából, míg eljutott odáig, hogyszörnyei és tündérei között kimondja végre: több lényt nemteremtek magamból, eltöröm varázspálcámat!

Egy-egy szerepnek nincs folytatása: addig tart, ameddig aszíndarab.

Amíg lemegy a függöny.

Ahogy az egónak sincs halhatatlansága.

Hamlet, amikor meghal, azt mondja: "A többi néma csend."

Nem tudja, hogy szerzője már holnap ír egy másik tragédiát vagykomédiát, új sorsot sző, új szereplővel, melyben már az őéletének a tapasztalatai is benne lesznek.

Egy-egy szerep számára tehát nem létezik reinkarnáció.

Egy Lear király, ha meghal, sohasem tudja meg, hogy életénekminden tanulsága egy másik lényben, egy másik szerepbenösszegeződik majd, akit úgy hívnak: Prospero. Ő már egymesesziget bölcs varázslója, s mert lelkében hordozza Learsorsának iszonyú tapasztalatait, tudja már, hogy a hatalom:

pokol. De arra nem emlékszik Prospero, hogy "ő valaha Lear királyvolt" - mert ez így nem is igaz: ő sohasem volt Lear, és hameghal, nem lesz Prospero sem többé, csakis William Shakespeareemlékezetében.

Ott együtt vannak. Mind. Az összes szerepek, összes sorsok, s asorsok minden apró részlete is: ott élnek a teremtményei.

És amit fontos tudni:

Minden életünk az ÉNünket gazdagítja!

Ahogy minden megírt és eljátszott szerepe Shakespeare-t tettebölcsebbé és tapasztaltabbá, úgy a mi ego-életünk is teremtőnketaz ÉNt dúsítja, teszi teljesebbé és fényesebbé. És ez visszavezetaz egész létezés isteni céljához és okához - egy hatalmasmegváltási dráma végtelen folyamatához.

(Vallásos ember ezt úgy is mondhatja: az Istenért élek.)

Így aztán az ÉN az, aki emlékszik előző "életeire", az ego nem,mert nem is voltak neki!

Az ego csak onnan kezd "emlékezni", amikor ő is színre lép:

vagyis piciny gyermekkorától.

Előző életei csak a bennem lévő isteninek vannak - a kis énemneknincs.

Ezért emlékezni is csak a bennem lakó ÉN tud - az egóm nem.

És ha nincs ilyen ÉN-élményem, ahol elmúlt tapasztalataim nagyenergiatöltésű emlékcsírái élnek, akkor visszaidézni sem tudoksemmiféle más élettörténetet, és ha mégis abban a tévhitbenvagyok, hogy az egómnak volt már előző élete: becsapom magam.

Én például kifejezetten szeretek Müller Péter nevű ego lenni.

Az ÉNnek ez egy viszonylag könnyű, sok örömöt adó szerepe. Volt őmár más is, teremtett súlyosabb, gazdagabb és gyötrelmesebbsorsokat is: ez most egy viszonylag derűs, szélárnyékos, pihenőélete.

De Müller Péter sohasem volt, és nem is lesz többé - most van, semlékké válik majd ÉNem memóriájában. Remélem, jó emlékké.

Persze, ami volt, az megmarad. Az emlék is fönnmarad. A szerep,melyet valaha éltünk, bennünk marad örökké, mert - s erről talánbeszélek még - az emlékek sohasem halottak, hanem élők. Amit miemlékeknek nevezünk, azok nem lepréselt virágok, nem halottaksírja fölé állított fejfák, hanem eleven, izzó, teremtővalóságok, s ilyen értelemben - bár ÉNem többé nem játssza el ezta szerepet, de - a Müller Péter nevű ego is örökké élni fog, ésmindig hasonlítani fog "szerzőjére", mert belőle való, az őlélekrésze.

Ez nehezen érthető, mert mi úgy véljük, hogy ami elmúlt, az nincstöbbé.

Ahogy a halálról is azt hisszük, hogy mindent véglegesenmegszüntet.

Nem így van.

Isten nem halottaknak, hanem élőknek az Istene - mondja Jézus,aki tanítványaihoz elhívta a sok évszázaddal, sőt évezreddelezelőtt élt Mózes és Illés szellemiségét. Együtt voltak,beszélgettek, s jól érezték magukat, főleg a tanítványok, akiknem is akartak hazamenni. "Jó nekünk itt" - mondták, amit nem iscsodálok, mert ilyen illusztris társaság ritkán gyűlt össze azemberiség történelmében. (Ebből a társaságból ketten is ígérték,hogy eljönnek újra: Illés és Jézus.)

A világban minden, ami volt, az van és lesz is örökké:

mert él.

Halál nincs is, csak átváltozás.

Mégpedig szüntelen átváltozás, ami azt jelenti, hogy mindenkiállandóan meghal és állandóan újjászületik. A másodpercnek nincsolyan billiomodnyi része, amikor ne ez történne. Valaminek mindigvége van, s valami azonnal kezdődik. És aminek vége van, abbólkezdődik az új. Semmi sem vadonatúj - mert ebben a gyönyörűségesarcot, formát, testet, sorsot és én-szerepet váltó kozmikuskörtáncba kívülről nem lép bele semmi. Isten a meglévő anyagbólés a meglévő energiából dolgozik - mint az öreg szabó:átalakítani tud, de újat nem vállal.

És ebben a káprázatos színváltozásban nem a halál a főszó - amiazt jelentené, hogy végső soron minden semmivé válik-, hanem azélet, ami azt jelenti, hogy minden van és örökké lesz is.

Ami megtörtént, az nem semmivé lesz, hanem emlékezetté:

az emlékezet pedig nem a múlt halott pocsolyája, hanem eleven,lüktető teremtő valóság!

Minden, ami lesz, emlékezetből lesz.

Az ondósejtek és petesejtek összecsapódásakor tizenhatmilliárd évkozmikus töltésű emlékkódjai teremtenek egy új világot.

Az emlékezet ugyanis a lét legaktívabb funkciója!

Más kérdés, hogy ennek a hatalmas ősenergia-tengernek a tudatosanfelidézhető része valójában nem több, mint a víz hártyája.

A többiről, ami alatta kavarog, nem tudsz - de működik.

És mindent a mélység dönt el.

7.

Az ÉN mindenre emlékszik.

Buddha valamennyi életére emlékezett.

Ez a megvilágosodás szavakkal kifejezhetetlen élményében bennevan.

Ezek az emlékek azonban már nem aktívak. Ami azt jelenti, hogynem akarnak már sorssá válni.

De ott vannak, benne rejlenek a felébredt szellemiségben, s hamesteri feladatot vállal, szüksége is van rájuk, mert csakis ígytudja megérteni az embereket: ő is átélte már.

Volt minden és mindenki - s ezért mindenkit meg is tud érteni.

Ez a nyílt szemű emlék-látás nemcsak saját, de mások életére isvonatkozik. Ha valaki előtte áll, nemcsak azt az embert látja,aki éppen beszél hozzá, hanem látja a múltját is, megelőzőinkarnációinak azokat a drámáit és küzdelmeit, amelyek a jelengondjaihoz vezettek.

A léleklátásnak ez a ma már ritka képessége a mester tudásáhozszorosan hozzá tartozik: előtte állsz, de felnőtt arcod mögöttlátja a gyermeket s a csecsemőt is, aki voltál, s mindazokat a

múltbeli "árnyék-személyiségeidet", akiket valaha éltél, sakiknek létélménye és tapasztalata sok-sok életen áthúzódott, ésmost itt van.

Van olyan sebed, melyet ötszáz évvel ezelőtt kaptál.

Vagy adtál.

És fáj!

Mert az adott és kapott seb egyformán fáj.

Ahogy ma már egy körzeti orvos is tudhatja - legalábbisajánlatos, ha tudja -, mik azok az örökletes hajlamok, amelyekbetegében felbukkannak, úgy a lélek vezetőjének is tudnia kell,mi az, amit egy emberi lélek magával hozott.

Nem elég visszanézni a gyermekkorig - bár az sem könnyű.

De a jellem gyökerei, a megoldandó sorsfeladat, s mindaz, ami azéletben mint átvilágítandó sötétség, megszelídítendő szenvedély,próbatétel áll előttünk, az előző életeinkből ered, s aszületésünknél jóval mélyebb múltban gyökerezik.

A lelki genetika ismerete nélkül nem lehet valakit megérteni.

Jóllehet, a sorsfeladat egy-egy életen belül teljes mértékig advavan.

Amit szellemi Mesterem tanított, pontosan fedi az ősi tudást: avégtelen múltból nem hozunk magunkkal mindent - csak ami egy-egysorsfeladathoz szükséges. Ezek azok a "karmák", amelyeklelkűnkből fölfakadnak, és sorssá válnak. Vannak azonban olyanmúltbeli emlékek, melyek teljes mértékig kívül maradnak egy-egyinkarnáció körén. Ezek olyanok, mintha nem is lennének: nemaktiválhatok. Az, hogy ez így van, hogy múltunknak csak egy-egyfejezete folytatódik jelenlegi életünkben, s nem az egész regény,pontosan azért van, amiért sok életünk is van: egyetlen életbenaz öntudatlanság homályából az isteni fénybe eljutnilehetetlenség.

Ha csak arra gondolsz, milyen nehéz akárcsak egyetlen lelkiproblémát is megoldani (és a lelki probléma egyben sorsproblémais!), rögtön látod, hogy micsoda isteni kegyelem s bölcsesség,hogy nemcsak egyetlen esélyt ad arra, hogy sárkányunk valamennyifejét levágjuk.

Bármilyen furán hangzik, de az ÉN, a maga teljes szellemitömegével nem lehet jelen egy emberi életben. Sok minden "föntmarad". Szellemi hazájában marad, s nem kerül bele a megtestesültemberi lélekbe. Ezt a gazdagságot és intenzitást nem is tudnáelviselni egy "alacsony feszültségű" emberi teremtmény - sokzseni éppen azért lesz túlfeszült, nehéz természetű,összeférhetetlen s gyakran őrült is, mert túl sokat hoz magával.Ennyi emléktömeg energiáját képtelen magában harmonikusanrendezni. Úgy érezzük, mintha sok ember élne a lángelmékben: tíz-húsz életet élnek egyetlen életbe zsúfolva; egyszerre áradóangazdagok s ugyanakkor szerencsétlenek - mégpedig úgy, hogy agazdagság a műveikbe szorul, a boldogtalanság - vagyis adiszharmónia - az életükbe.

Tudni kell, hogy amikor itt vagyunk a Földön, és egymás szemébenézve beszélgetünk, nevetünk és sírunk, és persze lassanmegöregszünk, egyszóval, amikor élünk: nem szellemi lényünkteljességével vagyunk itt.

Szellemhazánkat teljesen sohasem hagyjuk el.

Senki.

Az, hogy "az Én országom nem e világból való", ránk isvonatkozik: valamennyien halhatatlan szellemiségek vagyunk. Sbőséges lelki vagyonunk néhány fillérjéből itt most egyideiglenes életet alapítottunk.

De nem az egészből.

Ami azt jelenti, hogy itt a Földön senki sincs a maga teljes éstotális lényével jelen.

Ez nem úgy működik, hogy a szellemvilágból, mint egy túlvilágipartról, a földi vizekbe belevetem magam, s akkor már itt vagyokés nem ott, hanem úgy, hogy a szellemi energiatömegünk egy részeitt megtestesül, emberi életté "csökkenti magát", a többi fentmarad, másik dimenzióban, szellemi állapotában.

Amit a lélektan "tudattalannak" nevez, annak jelentős része nem atestünkbe van zárva, mint a vesénk, a májunk vagyhasnyálmirigyünk - hanem az maga a túlvilág, az a dimenzió, amitaz emberi szellem sohasem hagy el, akkor sem, ha lényének egyrésze testet ölt s szerepet vállal a földi játékban.

Amikor intenzíven gondolsz valakire, ott vagy nála; amikorhalottaiddal álmodsz, gyakorta ott vagy velük; Márai Sándor

testileg örökké, szellemi értelemben sohasem hagyta elMagyarországot, mert mindenki ott van, ahol a lelke jár - s haimádkozol, ott vagy, abban a dimenzióba, ahová lelked felhajtóenergiája elér.

"Fölszárnyal a lélek" - mondják.

Itt is, ott is vagyunk - s hogy mennyire, az ingadozó. De olyannincs, hogy valaki teljesen és százszázalékosan itt legyen a sűrűanyagi világban, mert akkor sem aludni, sem meghalni nem tudna.Lelkünk féltudatos vagy tudattalan része át-átbillen mindenpillanatban - csak ezt nem eszméljük föl.

A meditáló ember például oly mértékig tud szellemhazájában élni,hogy azt néha észre sem veszi, ha közben földi testét odalentmegölik.

Nem veszi észre, hogy meghalt.

Valójában, amikor azt mondjuk, hogy két világ van, egy földi ésegy égi, vagy más szóval egy fizikai és egy szellemi világ: nem avalóságot mondjuk.

Egy világ van.

Egyetlenegy.

A különbség a tudatállapotban van.

Amikor a földi életünket éljük, tudatunk szemhatára csak a földivilág határáig ér. Ez az "e világ".

Ami ezen túl van, az tudatunkon van túl, s ezért mondjuk rá, hogy"túlvilág".

Nem tudjuk például, hogy halhatatlan szellemek vagyunk.

Elfelejtjük, amikor megszületünk.

S ha a lényeget, ÉNmagamat elfelejtem, nem csoda, hateremtményeit, előző életeit is mind-mind elfelejtem.

Ez az élmény, amit szavakkal lehetetlen "megfogni". Sri RamanaMaharsi, aki megpróbálja a legérthetőbben elmondani élményét,figyelmeztet rá, hogy az ego és az ÉN nem két centrum bennünk -ha az ÉN a sugárzó Napunk, akkor az ego egyetlen fénynyalábjabelőle van -, egy-egy földi szerepe, mely szereti magát önállónak

hinni.

S ebből következik, hogy nincs két "én-érzetünk", csakegyetlenegy.

Egy leszűkült, vaksi, szorongó és türelmetlen - és egy kitágult,végtelen és boldog Én-tudatunk.

De a létélmény: egy.

Ez roppant fontos, s ez az, ami nehezen elmondható.

Az, hogy VAGYOK, hogy LÉTEZEM, mindkét élményben azonos! Álombanis átváltozhatok bárkivé, férfi vagyok például, és nő lehetek -de ÉN én maradok!

A leghétköznapibb én-élményben is benne van az istenélmény.

Csak roppant lefokozott állapotban. Az ego olyan, mint afolyamban egy örvény. Része a folyónak, csak nem áramlik, hanemönmaga körül tekereg. S halála az, amikor a folyam ezt afelbukkanó örvényt továbbsodorja, s ezzel láthatatlan tengelyétis megszünteti. De ahogy áramlik a víz, új és új tengelyt sörvényt formál magából.

Ami tehát változik, az nem maga az önátélés - csupán aszínvonala.

Az ÉN tudja magáról, hogy folyó... s ezt az ego is sejti, demegélni csak azt tudja, hogy örvény. S hogy addig él, míg önmagakörül pörög. Nem lát tovább. És ez a beszűkült élmény, ez a magakörül tekergés vezeti egyfajta önbecsapáshoz. Azt hiszi, őpörgeti a vizet, s nem a víz őt. Elfelejti, hogy nem a szem lát,hanem az ÉN, nem az agysejtek gondolkoznak, hanem a szellem. Nemazért élek, mert "dobogtatom" a szívemet és pumpálom a tüdőmet,hanem mindezt az ÉN VAGYOK működteti bennem, vagyis az ÉLET.Hiába funkcionálnak tökéletesen a szerveim, ha nincs mögöttük azÉN VAGYOK: nem látok, nem hallok, s meg is halhatok, ami aztjelenti, hogy szellemem kilépett a testéből, mely ezután -bármilyen finom gépezet - szétbomlik elemeire. Nélkülemszéthullik - hulla lesz.

Az ÉN és az ego létélménye azonos, a különbség csak az, hogy azÉN élménye határtalan, míg az ego élménye korlátolt.

Az egyik félelemben él - a másik boldogságban.

De mindkettőben közös, hogy "élek."

És amikor az ego meghal, a "mindennek vége" vak iszonyata utánnem azt tapasztalja, hogy tudata elsötétedett, hanem éppenellenkezőleg: fényesebb lett minden és kitágult.

Mesterünk egyszer azt mondta: "Isten az emberben éli át a halálélményét."

Vagyis a nem léttől való rettegést.

Ahhoz emberré kell válnia, hogy ezt megtapasztalja.

8.

Miről beszéljünk még?

Talán az ego teremtményeiről.

Mert nemcsak az ÉN tud teremteni - az ego is ki tud találnimagának egy képzeletbeli "istent" és egy saját fantáziájábólszőtt szellemvilágot.

Mondok egy példát.

Valaki elveszti a gyermekét. Mondjuk, hároméves korában meghal akislánya. Azt mondja, "angyal" lett belőle, s még húsz év múlvais róla álmodik. Fürtös szőke hajáról, bájos mosolyáról és húsoskis lábacskáiról, ahogy billegve lépegetett a gyerekszobaszőnyegén.

Álmában beszél hozzá.

Ha a gyerek élne, már férjhez ment volna, s az sem teljesenkizárt, hogy emberünknek már unokája is lenne.

Vagyis tudata megállította gyermekének életfilmjét ott, aholelhagyta a földi világot, kimerevítette az utolsó filmkockát - ésazt hiszi, hogy örökké így marad minden a túlvilágon is.

Csecsemőtől az aggastyánkorig számtalan arcot viselünk, de kitudná megmondani, melyik az igazi?

Melyikről ismerem fel, hogy ő az?

Ha most beszélgetnénk, ennél a kérdésnél szünetet tartanék.

Csöndet.

Gondolkodási szünetet, hogy a hétköznapi tapasztalatnál mélyebbintuíció megadja a választ.

Melyik arcunk az igazi?

A gyerekkori? Az öregkori?

És ha sok életben sok egót éltettem, melyik volt a valódi?

Honnan ismernek fel, s én honnan ismerek fel másokat?

Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, arcot,maszkot cserélünk.

Honnan ismerem meg, hogy te vagy az?

Honnan ismerlek meg ebben a jellemet, arcot, testet cserélő örökforgatagban, honnan tudom, hogy TE vagy?

A válasz pedig ez:

Onnan, hogy éber vagyok.

Még pontosabban: onnan, hogy a szó valódi, tehát szellemiértelmében szeretlek.

Ha szeretlek: bármilyen arccal elém jöhetsz. Nemcsak úgy, hogyegy igazán szerető anya akkor is fölismeri a fiát, ha hároméveskorában látta őt, s csak idős emberként találkozik vele újra - aszeretet megsúgja, hogy ez ő! -, ennél többről van szó: életekváltozhatnak, korok változhatnak, s akit szeretek, elém jöhetmint koldus s mint királyfi, sőt mint barátom, apám, szerelmemvagy akár a gyermekem, bármilyen történelmi korban és bármilyenjelmezben, akkor is ismerem - mert szeretem.

Amikor egymást szerető emberek egy új életben találkoznak, akárévszázadok múlva is az első benyomás, amit éreznek és gondolnak,hogy én ismerem őt!

Pedig most egészen másképp néz ki.

Ha nincs ez az időtlenül működő fölismerő szeretet, akkor mindena külsőtől függ.

Akkor csak a jelmez és a maszk dönti el, hogy motoszkál-e bennemvalamiféle sejtelem arról, hogy mi már találkoztunk valaha.

De ez jóval hétköznapibb szinten is így működik.

Ha megszeretsz egy gyönyörű, fiatal lányt, elveszed feleségül, smegöregszik melletted: szinte észre sem veszed, hogymegváltozott. Akkor is ő volt, most is ő. Csak ruhát váltott,maszkot cserélt, megőszült, megráncosodott, fogatlan lett - de őŐ maradt.

A szeretet szeme nem a külsőt látja.

Mert ez szellemi szem.

Nincs olyan jelmezbál, nincs olyan maszk, mely elrejthetné azt,akit szellemi szemekkel látunk.

Gyerekkori osztálytársaink közül is csak azokat ismerjük fölnegyven-ötven év után, akikhez valaha mélyebb közünk volt. Havalakit csak kívülről ismertünk, s csak annyi történt, hogyvéletlenül egy padban ültünk vele, azt külsejének megváltozásávalelfelejtjük. Föl se tudjuk idézni egykori arcát. Ha ő szeretettminket: ránk ismer. De ha mi nem szerettük őt, fogalmunk sincsróla, hogy ki ez az idegen vénember.

Így van a szellemvilági találkozásainkkal is.

Bár ott mást jelent a külső, mást az idő s az átváltozás is, demeg tudja tenni egy szellemiség azt, hogy az ismerős arcátmutassa, hiszen a lélek világában - nehéz elképzelnünk - amivolt, az van, s előfordul, hogy egy lélek a gyermek-arcát mutatjaegykori anyjának, csupán azért, hogy ráismerjen. De ez csak egysegítő játék, amolyan "szellemi képmutatás", ami mögött az aszomorú igazság van, hogy a mama sohasem ismerte őt igazán.

Jelképesen úgy is mondhatnám, hogy a lélek a lelket látja, s az,hogy valaki hogyan néz ki és milyen arcot ölt, nem döntő. Demondom, ez itt is így van, a testi világban, ahol lelkünk vak, éscsakis a külsőt látjuk- de a másik arca, bőre, szeme mögött mégisérezzük érzéseit, tudjuk gondolatait, s hogy ismerős-e vagyidegen, azt nem a szemünkkel, hanem szívünk radarjával tapogatjukle. Ezért van az, hogy hiába hasonlít valakire egy ember, vonásaiszinte azonosak, mégis tudjuk, hogy nem ő az! Ha nincsen benne ő,azonnal fölismerjük. A hasonmások csak azokat tudják becsapni,akik nem ismerték soha az igazit.

Aki a szívével lát - s most ősi szóval fejeztem ki azt, hogyszellemileg lát -, az több száz év múlva, új sorsban és új testiformában is felismeri azt, akit egyszer már meglátott a szívével.Ismerős lesz számára. Ahogy Jézus számára ismerős volt KeresztelőSzent János. Tudta, hogy Izrael nagy szellemének, Elijáhu (Illés)prófétának az inkarnációja.

A színházi példánál maradva: bármelyik szerepében látjuk is,bármilyen maszkban és jelmezben, elvarázsolt külsővel és hanggal,mégis felismerjük benne ugyanazt a színészt.

Az emberismeret több mint arcismeret. Több mint léleklátás. Azemberismeret: szellemlátás - az ÉN ismerete.

Amikor a Ji Kingen meditáltam, hosszú ideig foglalkoztatott az akifejezés, hogy "az Ősök szelleme".

A régi Kínában minden családban volt egy házi oltár, amelyet azősök, a papa, mama tís a nagyszülők tiszteletére emeltek. Nemcsakimádkoztak hozzájuk, de tanácsukat is kikérték - egyszóval azegykori családtagokkal olyan kapcsolatban álltak, mint mi,keresztények a Szent Szellemmel.

Az apa szellemének jóváhagyása nélkül semmit sem cselekedtek.

A jósjelekben minden vonás családtagokat is szimbolizál, sőt azegyik legszebb orákulumnak a neve Az ember családja.

Annyit már én is tapasztaltam, és nemcsak én, hanem nagyon sokan,hogy az eltávozott családtagokkal igenis kapcsolatban maradunk;anyánk vagy éppenséggel meghalt gyermekünk segítő szellemünklehet.

De hogy szüleim Istenné váltak, csupán azért, mert átköltöztek aszellemvilágba, ez számomra sokáig elfogadhatatlan gondolatnaktűnt.

Míg egyszer Mesterem azt mondta, amikor apám túlvilági létérőlfaggattam:

"Nem tudod, kiről kérdezel. Nem látod az apádat. Nem olyan őmost, mint ahogy te ismerted, s utoljára láttad..."

Nem jól láttam őt. Nem azért, mert csak a nehéz életű embert, asorsával birkózó hol derűs, hol szorongó, társtalan férfit láttambenne, úgy, ahogy egy gyerek alulról lát valakit, akitől néhafél, néha sajnálja és időnként meleg szívvel szereti... hanem

azért, mert nem láttam benne az Istent.

A kínai családban nem akkor lett "istenség" a papa, amikormeghalt, hanem már az volt életében is. A családban az atya ateremtő istenség szerepét töltötte be, s úgy is kellett nézni rá.S az atya tudatában volt szimbolikus szerepének, és igyekezettméltóvá válni rá.

A szülők tiszteletének - mely a mózesi Tízparancsolatban is ottáll - ez a titka. Az ősi Kínában pedig úgy tartották - s erre márLao-ce idejében is csak fájdalmas nosztalgiával emlékeztek-, hogya földi élet akkor boldog és teljes, ha tükrözi az égit, ami aztjelentette, hogy az apa: Apa, az anya: Anya, a báty:

Báty, az öcs: Öcs, a húg: Húg és a nővér: Nővér. Ezek nemcsakösszekeverhetetlen szerepek, hanem kozmikus méltóságok is,amelyek ha nincsenek a helyükön, mint a bolygók a naprendszerben,a világ rendje összeomlik.

Ahogy ezt manapság tapasztaljuk. A mai világban a szó valódiértelmében az apa nem apa, az anya szegény csak ritkán anya(gyakran a papa szerepét is átveszi), a fiú nem fiú stb. stb...senki sincs a helyén. Az ember túl önzővé vált ahhoz, hogy igaziatya, igazi anya vagy fiú lehessen. Az egoizmus először a lelketdúlja szét, aztán a családot s végül a népet és az egész világot.

Azt pedig, hogy az Ősök Szellemének tisztelete istentisztelet, amagyar a nyelvében őrzi a lehető legsűrűbb formában:

Az "Is-ten" szó első tagja eredetileg így hangzott: Ős.

"Ős-ten."

Így is mondhatjuk: "Ős-végtelen szellem."

Mert a "ten": a határtalan valóság. Ez a "ten-ger" első szótagja.

"Ős" a mi nyelvünkben nem csupán biológia fogalom, nem a családirégmúltra utal, nagyapára, dédapára, ükapára, hanem a szellemiszármazásunkra.

A magyar, ha "ős"-t mond, nem valami régit mond, hanem szószerint "istent", ahogy őshazánk sem valahol a Földön található,hanem a szellemi világban... s nem csupán valaha régen volt,hanem van. És lesz is örökké.

Az ember, ha meghal: hazamegy.

Ez egy olyan "őstény", amire nem emlékezünk.

Senkit nem ismerünk addig, amíg nem látjuk meg benne az ÉN-t.

Önmagunkat sem.

S addig azt hisszük, hogy holt emlékeink valahol a nem létezőelmúltban vannak.

Nem.

Minden itt van.

Akik voltunk, akik vagyunk és akik leszünk.

Ez a tenger-élmény.

Minden benne van.

Minél mélyebbre merülsz benne, annál titokzatosabb.

A felszínen saját életed emlékei. Lejjebb előző életed és másokéletének emlék-csírái. Még lejjebb az egész emberiség és az egészteremtés hatalmas teremtő mintái, melyeket Platón "ideáknak",Jung "archetípusoknak" nevezett. Ezalatt már nincs semmi.

Maga az Őstenger "Őstene", vagyis az Isten nincs a tengerben,csak benned, bennem s mindenben és mindenkiben. A megnyilvánulólelke, mintái, gondolatai által.

Az igazi ima ahhoz az Istenhez szól, aki a teremtésében nem veszrészt - csakis teremtményei által.

Csak általunk.

Általam és általad.

Ahogy a szerző sem veszik bele a saját maga által alkotottművébe, úgy az Isten is kívül marad a teremtésén. Téved, aki azthiszi, hogy mint egy rossz bűvész, a maga teljességével"belevarázsolta" magát a világába.

Nem.

Fölötte áll.

S vár.

Téged vár, akiben lelkének szikrája él.

Benned éli meg teremtésének drámáját.

Az Őstenger - az Isten tengere - a teremtés tengere.

Ebben a csodában úszunk, örvénylünk mindannyian.

Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, ésformálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életedminden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is:

sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül.

Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.

A tenger-élményt nem lehet sem ésszel fölfogni, sem elmondani.

A szüntelen csoda élménye ez, hogy minden és mindenki itt van ésél. Nem veszett el, hanem itt van veled, és nem lehet tudni, hogyamit látsz, az már volt, vagy még csak lesz. Minden életed ittvan - de nem úgy, mint a holt kagylók, hanem mint az elevenhalacskák: élnek egykori én-szerepeid is, még azok is, melyeketnem is éltél meg, csak szerettél volna. Amit gondoltál, amitképzeltél: itt van.

És lesz.

Mindig.

Az a pillanat is, ahogy most írom itt ezeket a sorokat, s Teéppen olvasod őket.

Ebben a pillanatban együtt érzünk, gondolkodunk.

Lesz idő, amikor egyikünk sem lesz már ezen a Földön, de az énélményem, ahogy megidézlek képzeletemben, kezedben a könyvemmel,s a Te élményed, amit mondataim kiváltanak belőled: jönnekvelünk.

Visszük magunkkal.

Közös élményünk ez - bár nem is látjuk egymást.

Nem is ismerjük egymást.

És mégis: lélekben együtt élünk át valamit, s az élmény, amimost, ebben a néhány pillanatban megérint bennünket, jön velünk.

És az "Őstengerben" találkozunk.

S lehet, hogy akkor azt mondod majd nevetve: "Látod, milyenegyszerű ez az egész, amit nem tudtunk se megérteni, seelmondani!?"

Anyák sorsa

"Aki nem hisz a benne lakó Istenben és a tér-időn túli világban,annak élete nem lehet sem értelmes, sem jó, sem boldog élet."

Lev Tolsztoj

1.

A legsűrűbb pillanat nem az, amikor újszülöttjét a kismamaelőször a karjába veszi, hanem amikor ránéz.

A testi érintkezés, még ha eddig a bensejében történt is, a méhenbelül, régóta ismerős a számára. Egymásban voltak, érintkeztekmár. De eddig sose látta.

A nagy pillanat az, amikor először meglátja.

"Ki ez?"

Akit sejtett, akit várt és elképzelt, itt van.

Végre meg lehet nézni.

Idáig együtt csinálták végig az egészet, anélkül hogy ismertékvolna egymást: a terhességet, a fájdalmakat, a rugdosást,mocorgást és a sok-sok szavak nélküli rejtjeles, némaüzengetést... de hogy ki az, aki a mama méhének sötétőstengerében forgott, nem lehetett tudni.

Most itt van.

Látni.

Ő hát az.

De kicsoda?

Ki ez az emberke?

Nincs olyan anya a világon, aki ne látná a legelső pillanatban,hogy egy VALAKIT hozott a világra.

Egy jellemet. Egy összetéveszthetetlen személyt, aki ha pici is,de valahol mégis teljesen készen van. Ahogy az öntőformábólkikerül egy szobor, úgy a mamából is kibújik egy majdnem készemberke. Már csak nőni, érni kell neki, de élete végéig olyanlesz, mint most. Anyák, akik megérik, tudják, hogy gyermekükötven esztendő után is olyan ember lett, mint amilyennek alegelső pillanatban látták. A kép romolhat, javulhat, de alényege ugyanaz marad.

Nem "szűz lappal" indul az élet.

Minden gyermek mögött végtelen múlt áll.

Ahogy egy magban benne van a növény, ahogy a genetikus kódokemlékek határtalan tömegét tárolják, melyek előrevetítik egyjövendő élet titkait, úgy a kisbabában is ott rejlik már ajelleme, sőt a sorsa is, amelyről a mamának fogalma sincs.

Nem tudja, kit hozott világra.

Ha körülnéztél már egy szülészet újszülött-osztályán, az elsőbenyomásod, hogy ezek az alvó, bömbölő picinyek, mintha nem isfiatalok lennének; kopasz buddhák, gondterhelt igazgatók, öregparaszt bácsik, ráncos, szuszogó vénemberkék, sokat tapasztalt sszinte teljesen kiformálódott személyiségek nyöszörögnekkörülötted.

Kész emberkék - csak kicsik még.

Mindegyik egy sajátos "valaki".

S ha negyven év múlva találkoznál bármelyikkel is, nemcsak azttapasztalnád, hogy hasonlít babaarcára, de azt is, hogyolyasfajta személyiség lett belőle, mint akit az első pillanatbansejtettél.

Ma már tudjuk: ameddig a lélektan lelát egy emberi lénybe, szintesemmi. Mert "mélységesen mély a múltnak kútja", s amit

tudattalannak nevezünk, lefelé a végtelenségig tágul: elmerültAtlantiszok vannak bennünk, felhozhatatlan mélyen, s ez a nemismert ősmúltunk egész életünket meghatározza.

Arról sem tudunk, mit élhetett át a magzat az anyaméhben.

A testet formáló gének "memóriája" is végtelen ős-ősidőkből ered,ez ma már tudományos tény, csakhogy a Lelket sem a pillanatszüli: beláthatatlanul messzi útról érkeztünk a világ színpadára,emlékek, tapasztalatok ma is elevenen működő tömegével: a Lélek"genetikája" még a testinél is gazdagabb és rejtélyesebb.

"Ki ez? - kérdezi a mama. - Ki ez az ismeretlen ismerős, akivelezentúl össze lesz kötve az életem?"

A választ a szíve súgja meg - csakhogy később, amikor a gyereknőni kezd, kiderül, hogy ez kevés.

Ha egy új autót vesz, kap hozzá egy szervizkönyvet és egy pontosleírást, melyből megtudhatja, hogyan működik, hogyan kell bánnivele, mire kell vigyázni... de egy gyereknél nem tud semmit.

Márpedig a tudást az ösztönös érzések sohasem pótolhatják.

Jó lenne tudni, mit hozott magával ez a kis emberke.

Egy hiteles genetikai felmérés is sokat segíthet, mert számosrejtett hajlamot, csírában lévő készséget tudatosít, sőt talánmég azt is, mi az, amivel a későbbiek során mind a gyereknek,mind a szülőnek sorsszerűen találkozni kell.

A Lélek genetikája azonban sokkal gazdagabb, s ezért még alegbölcsebb anya is csak ritkán tudja, mi mindent hozott magávala csemetéje, s hogyan kell nevelni őt.

Később, ahogy növekszik, sok minden kiderül róla, de hogyvalójában ki volt az én gyermekem, sohasem tudom meg.

Ehhez ugyanis kevés a szülői intelligencia, még a szeretet iskevés - ehhez mesteri tudás kell.

A mester szeme látja csak, hogy valójában ki lakik egy emberben:látja lelke legmélyén lévő isteni valóját, látja azt a sok-sokinkarnációt, múltbeli élményt és tapasztalatot, melyet átélt, ésfőleg tisztán látja azt az élettervet, melyet a testet öltöttlélek magával hozott.

Más szóval: látja a sorsfeladatát.

A mama mindezt nem látja, s gyakran eltelik egy egész életanélkül, hogy gyerekét valóban megismerné.

Én most az anyáknak próbálok segíteni, hogy legalább sejtsék azt,amit tudni nem lehet, hogy megkönnyítsem a gyermek nevelését -ami az anyák sorsfeladata.

2.

Tudom, mit kérdezel.

Hogy miért csak az anyáké ez a feladat.

Azért, mert mi, férfiak - tisztelet a kivételnek - megbuktunk.

Ránk, sok minden egyéb mellett, a nevelésben sem számíthat azIsten.

Ez nem új történet.

A világ régóta tartó hanyatlása, majd a legutóbbi időkbenbekövetkezett életveszélyes zuhanása elsősorban a gátlástalanjang erők műve. Azért mondom így, mert férfi alatt én nem abiológiai nemet, hanem a Férfi Principiumot értem: sok esetben apapa játssza otthon az anya szerepét, de még gyakrabban a mamákkényszerülnek arra, hogy a teljesen alkalmatlan férfiak helyettátvegyék otthon a családapa szerepét is. A megromlott jangönfejű, agresszív, egocentrikus, felelőtlen, túl vakmerő vagy túlgyenge, önmaga körül pörgő embert csinál, aki másokra figyelninem tud, mert folyamatosan és rögeszmésen "önmegvalósít".

Emberemlékezet óta már csakis az anyák tartják össze ezt arecsegve-ropogva omladozó világot. Nem látjuk, mert halkan,észrevétlenül, természetesen teszik. Sokszor ravaszul és okosan,néha kétségbeesetten és magányosan. Nem szerepelnek a történelemcímoldalain. Nincs hírértékük. Nem látványosak. Nevük csak akkormarad fenn, ha valami férfias tettet hajtanak végre. Vagy ha egyférfi áradozik róluk. Akár az anyjáról, akár a szerelméről,mindegy. A püffedt férfigőg ilyenkor áradozni kezd, vagynyilvánosan elsírja magát. Az, hogy valaki jó anya, nemszenzáció. Csak akkor, ha egy Nagy Férfi anyja. S ilyenkor aztmondják: milyen gyönyörűen szaval ez a Nagy Férfi erről a... hogyis hívják?... szóval, az anyjáról.

Régi dolog.

Az egész Biblia, mint egy végtelen teleregény, apák és fiúkszüntelen konfliktusáról szól: a fiúk elárulják apjukat, és azapák megölik a fiaikat. Lányokról ritkán szól a legenda, mert milehet egy lányból? Legföljebb egy anya. Az pedig nem nagy szám.Kivétel persze Jézus története, akinek viszont a hagyományszerint nem volt földi apja - az ő Atyja az Isten volt.

Történelmünk a rögeszmés férfivilág rémuralma. (Madách Imre ezttévedhetetlen inspirációval ábrázolja: az emberiség történeteÁdám és Lucifer közös vállalkozása. Éva tehetetlenül sodródikbenne, s merő alkalmazkodásból váltogat egyre csúnyább ésellenszenvesebb maszkokat, míg végül "glóriával átlépve aszakadékon", az emberiség megváltója lesz.)

Nem véletlenül repíti a katolikus hagyomány Szűz Máriát amennyekbe.

Jung nagy pszichológiai bölcsességet lát ebben gyönyörűmítoszban: a női princípium az, melynek - bármennyire iseltiporták a hatalomszomjas és felelőtlen férfi-erők - még mindigvan annyi bölcsessége, jósága, türelme és talán energiája is,hogy megmentse az elvetemült emberiséget.

Mivel a sors a szó valódi értelmében, "küldetést" is jelent, azanyák sorsa jelenleg nem kisebb feladat, mint az embermegmentése.

Tudom, hogy ez túl dörgedelmesnek és patetikusnak hangzik, de énazt tapasztaltam - vesd össze a saját véleményeddel -, hogy haegy családban volt egy bölcs, igazi anya, aki küldetésével csak ahalvány sejtelem szintjéig is tisztában volt, ott a gyerekekélete könnyebb lett, s bizonyos fokig megmenekültek. Másképpéltek, másképp fogadták a nehézségeket, mégpedig attól a bensőerőtől és bizalomtól, amit a Nagy Anyától a tejjel együtt magukbaszívtak.

Az ilyen anyák gyermekei nagy segítséget kaptak.

Ez a segítség a karma súlyának könnyítését jelenti.

A karma éppolyan eleven és megkerülhetetlen törvény, mint aszabadesés, de nem mindegy, hogy valaki öntudatlanul puffan aföldre, vagy egy tigrisbukfenccel átfordul a fején, s ígygyengíti a zuhanás erejét.

A Nagy Anyák gyermekei éppen ezt a "tigrisbukfencet" tanuljákmeg. Egyrészt azzal, hogy az élethez szükséges eredendőbölcsességből rendkívül nagy adagot kaptak, mégpedig nemelméletben, nem rideg, férfias papírszavakkal, hanem például azanya testéből és lelkéből sugárzó erőkből, melegségből,nyugalomból - másrészt pedig azzal, hogy sok szeretetetszívhattak magukba. Egy életre szóló üzemanyagot. Bajban ugyaniscsak ez a két dolog segít: a bölcsesség és a szeretet. HamvasBéla szerint ez a kettő: egy. Én csak azért választom szét, hogyvilágossá tegyem: a bölcs, ha nem szeret, nem bölcs - s ha valakicsak szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeret.

Egymás nélkül egyik sem valódi.

Nos, anyánk, ha "Nagy", ezt kapjuk tőle: bölcs szeretetet.

A spirituális hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Anyától születni:érdem.

Hitvány anyától pedig a legsúlyosabb próbatétel.

De meg is lehet látni akár egy fél évszázad múlva is, hogy valakiegy "Nagy Anya" gyermeke volt-e, olyan asszonyé, aki tudta, vagylegalábbis sejtette, hogy mi a sorsfeladata.

Másképp él egy olyan ember, akinek ilyen anyja volt, még akkoris, ha ez az észrevétlen, még a méhen belül elinduló sugárhatásasohasem tudatosul benne.

A költő utólagos kiáltása, hogy:

"...most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke hajalebben az égen, kékítőt old az ég vizében."

- csak kevés embernek jut eszébe, mert nem tudatosul benne, hogymi mindent kapott az anyjától. Ehhez az kéne, hogy életét egymásik, sorsfeladatát rosszul teljesítő "kis anya" gyermekeként isvégigélje. Ekkor látná, mi minden hiányzik belőle: a nyugalom, abiztonság, az önbizalom... ekkor látná, hogy egész életére félig-meddig nyomorék maradt.

Amit az ember az anyjától kap: természetes.

Nem is veszi észre.

Beleépül a sejtjeibe, lelkébe, anélkül hogy tudná, kitől kapta.

Ezért mondom, hogy az anyák munkája láthatatlan, észrevehetetlen.

Olyan, mint a Nap sugárzása: jó, hogy van, de különösebben nemvagyunk hálásak érte.

Persze hogy van.

Természetes.

Ez a dolga.

És senkinek sem jut eszébe - mert a Nap szüntelenül, némán éselismerést nem várva teszi a dolgát -, hogy nélküle az életmegsemmisülne.

Anyák még ebbe a mai veszedelmesen omló romvilágba is szülnek, ésminden kétségbeesésüket, magányukat legyőzve, bizakodva nevelik agyerekeiket.

Ez az egész emberiség karmájának könnyítése. Meg vagyok győződvearról, hogy a régóta feltornyosuló apokaliptikus erőket avégzetes lezúdulástól a nők tartják vissza. Ha a nők is föladnák,s olyan színvonalra süllyednének, ahol mi férfiak tartunk, enneka világnak, vagyis a civilizációnak vége lenne.

3.

"Ki ez?" - kérdi a kismama, amikor sokféle kavargó érzéssel

SS SS

pillant először a babájára. - "O az!... O az!..." - fedezi fölboldogan, mintha ismerné már valahonnan, miközben egy másik hangmégis kíváncsian kérdi: - "De ki ez ?... Ki ez az ő?!" Ez a kéthang végigkíséri az anya életét.

295

Egyrészt mindenkinél többet tud a gyerekéről - másrészt nemtudja, hogy kit szült a világra.

Arra a kérdésre, hogy "ki ez?", csakis egy mester tudna felelni.

Egy anya ehhez kevés.

Kivéve persze azt a ritka esetet, ha maga is mester.

Ilyen azonban még a "Nagy Anyák" között is ritkaság.

Ez a fura kettőség, hogy egyrészt ismeri a gyermekét, másrésztnem, ez okozza a legtöbb gondot a nevelésben, és a legtöbbgyötrelmet a mama életében.

Elmondok egy történetet.

Engem az a kegyelem ért, hogy "Nagy Anyám" van.

Régóta nincs már földi testében, de hűtlen lennék az igazsághoz,ha azt írnám, hogy "volt" - a kapcsolatunk ma is tart.

Nos, kb. húsz évvel ezelőtt megértem azt a ritka pillanatot, hogyszellemi tanítómesterem és anyám - aki akkor még földi testébenélt - találkoztak.

Ahhoz, hogy megértsd, mi történt közöttük, tudnod kell akövetkezőket:

Akadozva alakult művészi pályám, bukások, kudarcok, rosszkritikák kísérték. Ez így volt nagyon sokáig. Felcsillant valaminagy-nagy dolog, még a világhír-is - és nem lett belőle semmi.Semmi sem sikerült. Nem végeztem főiskolát, egyetemet, mertminden vizsgán megbuktam. Mindenhonnan kirúgtak. A színműveimsorra megbuktak. Nem emlékszem rá, hogy valaha is jót írtak volnarólam a kritikák. Még kamasz koromban festettem egy képet,sohasem fejeztem be, de anyám kitette a falára, s haláláig ottvolt. A kép egy kikötőt ábrázol. Egy férfi és egy nő batyukkal alábuknál várják a hajót - de nem jön. És sóvárogva lesik a ködöshorizontot, ahol nem látszik semmi... szinte semmi... minthavalami mégis lenne ott a távolban... talán jön, talán megy, delehet, hogy csak áll... A férfi és a nő vár, arctalanul, mert nemfestettem meg az arcukat, csakis a messze néző, reménykedőszemeiket.

Várakozók - ezt a címet adta a képnek anyám.

Rossz kép volt, és nem örültem, hogy ott van a szobája falán.

"Nem rossz kép ez - mondta, és cinkosan rám mosolygott. - Énértem! Ezek mi vagyunk ott ketten. Ez vagyok én, az vagy te.Várjuk a sikeredet. Azért nem fejezted be, mert még nem jöttel... Ott van messze, a ködben, és azért nincs még arcunk, mertnem látjuk még a hajót!... De jön!... Valahol már biztosan jön, sha megérkezik, befejezed a képet, és ekkor lesz arcunk is, és a

szemünkbe boldog fényt festesz majd! Ígérd meg, hogyha beteljesüla vágyad, befejezed a képet!"

Anyám "hitt a csillagomban".

Amíg fiatalabb voltam, de még később is, minden művemet előszörneki olvastam fel. Ő volt az első nézőm, olvasóm, kritikusom. Megis fogadtam a tanácsait, mert nemcsak jó ízlése volt,tévedhetetlenül ítélte meg egy-egy írásom értékét, és pontosantudta, hogy milyen hatást vált majd ki az emberekből, hanem mertanyám az egyik legtehetségesebb ember volt, akivel pályafutásomsorán találkoztam - egy beláthatatlanul nagyívű színészi ésénekesi pályát áldozott föl miattam. Kevés olyan Azucénát ésCarment hallottam, mint amilyeneket anyám énekelt, s szintesenkitől olyan Csehovot és Gogolt nem láttam, mint amilyent őjátszott műkedvelő színpadokon. De a komoly meghívásokat mindvisszautasította. - Sajnos nem mehetek, mert gyerekem van -mondta. - A férjem dolgozik, nem maradhat egyedül a fiam...

Ha azt mondtam, egy anya nem ismeri a gyermekét, fordítva isigaz: a gyereknek fogalma sincs, kicsoda az anyja.

Én már a színházi szakma sűrűjében éltem, amikor a legnagyobbművészektől tudtam meg, hogy milyen zseniális tehetség az anyám.

És hogy milyen karriert áldozott föl. Miattam!

Mindezt csak bevezetőül meséltem el.

A lényeg, hogy anyám hosszú-hosszú várakozás után találkozottvégre a szellemi tanítómesteremmel.

Akinek természetesen nem volt titok az ő kivételes művészitehetsége.

S amikor az Én drága mamám azzal kezdte a vallomását, hogy "éncsak egy egyszerű asszony vagyok...", a Mester félbeszakította: -"Nem olyan egyszerű, ahogy mondja, s ahogy talán ebben apillanatban gondolja is." S bár nem fedte föl előtte, célzott rá,hogy nem a semmiből hozta hatalmas tehetségét. Nagy művészsors -sőt, sorsok! - álltak mögötte, s bizonyára megélte már azokat ahatalmas sikereket, melyekre én csak sóvárogtam. A Mester szemelelátott anyám mélységesen mély múltjába, s éppen ezért nagyelismeréssel szólt arról, hogy ebben az életében ilyen könnyen,szinte magától értetődően lemondott nemcsak a ragyogásról, de méga művészi pályáról is.

Vagyis az anyai sors mellett döntött.

Anyám azonban nem a saját sorsára volt kíváncsi.

Rólam kérdezett.

"Mindennap azért imádkozom, hogy jöjjön el végre a Péter sikere.Tudom, hogy hiányzik neki, tudom, hogy nagyon keserű a sok kudarcés sikertelenség miatt. Azt is tudom, hogy megérdemelné, merttehetséges. Mégsem kapja meg az elismerést. S ez fáj neki. Nemmutatja, de belül fáj, és nagyon szenved miatta. Mindennap kéremaz Istent: adja meg neki végre a sikert."

"Magának fontos?" - kérdezte a Mester.

"Mi?"

"A siker, amiről lemondott."

"Nekem nem. De a Péternek igen. Ismerem őt."

"Nem jól tetszik ismerni. Lehet, hogy a Péter kis énjénekmindennél fontosabb a siker, csakhogy lelke mélyén már tudja,hogy ez csapda, és nem akar még egyszer belemászni. A hiúság, asikerszomj, az elismerés vágya a legnagyobb kísértés a fiaéletében, olyan hegycsúcs, amelyet megjárt már, s amelyrőllezuhant. Nincs szükségünk még egy zuhanásra. A nehézség, asikertelenség és a kudarc nagy nevelők. Előbb-utóbb megtanítják atehetséges embert, hogy a fényt, amit ad, ő is kapja! Nem az övé- az Istené. S ezért nem szabad hajlongania a tapsban, s nemszabad hiú énjével kitakarni az igazi fényforrást. Ez a fiának asorsfeladata. És ne sikert kérjen az Istentől, hanem segítséget,hogy sikerüljön Péternek ezt a nehéz sorsfeladatát megoldani. Azakadályokat semmiféle imádság nem tudja elhárítani, mert énállítom eléje!"

Ezt az utolsó mondatot sohasem felejtem el.

Akkor hallottam először, s úgy állt belém, mint egy lándzsa.

Nem is olyan régen, amikor úgy véltem, hogy már csak annyirapislákol bennem a hiúság, mint a lelocsolt tábortűz lángja,sercegve, de veszélytelenül, újra megkérdeztem, hogyan állok énmostanában ezzel a sorsfeladatommal.

Ezt a választ kaptam:

"Ha nem tudod megoldani, újra vissza kell születned miatta!"

Vagyis egy egész életet kellene leélnem újra, mint egyosztályismétlő tanulónak, aki egyetlen tárgyból bukott - csakhogyez az egyetlen tárgy az egész inkarnációm lényege, s mindentmagával ránt, ha belebukok.

Mert a hiúság vagy a sikervágy látszólag jelentéktelen"bűnöcskék", de éppúgy áttételesek, mint a rák: megmérgezik alelket, az emberi kapcsolatokat, vakká teszik a szellemet,süketté a szívet, s hűtlenné az embert, aki innen kezdve csakhazudhatja a hitét: lényegében lázad az isteni akarat ellen.

A legsúlyosabb öntévesztésről van itt szó...

De ez az én történetem...

Anyám története a lényeges, aki bármennyire szeretett és ismert,s bármennyire is "Nagy Anya" volt, mégis rádöbbent arra, hogyegész életében rosszul imádkozott értem.

Neki nem volt fontos az elismerés. Lemondott róla, miattam, mertengem jobban szeretett, mint a sikert. (Hány művész, színész,énekes vagy muzsikus tudta ezt megtenni?) Egész pontosan: tudta,hogy ebben az életében nem a művész, hanem teljes egészében azanya sorsát vállalta, s erre szükség is volt, mert olyannélkülözések és katasztrófák közepette éltünk, hogy ezt a kétsorsot nem lehetett volna összeegyeztetni. Áldozatot kelletthoznia, s ezt gondolkodás nélkül megtette. Lemondott a művészisikereiről. De látta, egész kiskoromtól fogva látta, hogy nekemviszont nagyon fontos, hogy mások szemében ragyogjak! Tudta, hogyez a legnagyobb vágyam! És ezért ő is azt akarta és azértimádkozott, hogy teljesüljön ez a vágyam.

A hibámat szerette.

A vétkemet szerette.

Vagyis rosszul szeretett.

Ekkor döbbent rá.

S innen kezdve - mert Nagy Anya volt - a mesterem oldalára állt.

Kudarcról, bukásról nem panaszkodhattam többé, mert csakmosolygott rajta. Ha tetszett neki, amit írtam, azt mondta,elégedjek meg az ő elismerésével. És legyek boldog, hogy

megírhattam a művet. És örüljek annak a sok áldásnak, amikörülvesz. Elég, ha Istennek tetszik, amit írtam. És néhányembernek...

A többi nem fontos.

4.

Az, hogy "sötét korban", "utolsó" időkben élünk, a világ összeshiteles vallása és hagyománya szerint nem azért nehéz, mert telivan vérontással, árvízzel, földrengéssel és zűrzavarral - ezekcsak tünetek -, hanem azért, mert az ember teljesen öntudatlannávált: nem tudja, ki ő, miért él, s ki lakik a másik emberben.

Azt a gyakori magyarázatot, hogy "létezésem" oka, hogy apámrészegen megkívánt egy pincérlányt, aki akarata ellenére terheslett - vagyis, hogy szüleim önző és öntudatlan csókjai általelindult egy véletlenszerű biokémiai folyamat és sokszázmillióból végül két sejt szeszélyesen összecsapódott, s ezértmost itt vagyok én... szóval ezt az idióta magyarázatot azértfogadja el az emberek nagy többsége, hogy az életéért semmifélefelelősséget ne kelljen vállalnia.

Ez a magyarázat a biokémia szintjén természetesen igaz - csakhogynem ez a végső szint. Ez a felszín. Ahogy egy Beethoven-szimfóniát sem magyaráz meg az a megcáfolhatatlan tény, hogy eztkifeszített bélhúrokon gyantázott szőrök dörzsölése, kanyargóréztrombitákban a levegő áramlása, bunkók ritmikus dübörgése, ésnagy réztányérok egymáshoz való ütemes csapkodása hozza létre.

A zenészek tudják, hogy ez a kétségtelen "tudományos" tény nem avégső igazság.

Kell a muzsikához még az összhangzattan törvénye, a harmónia, ahangok titkos matematikája, a karmester átélt és pontosmozdulata, és kell hozzá Beethoven emberi-isteni szelleménekihlete, mellyel süket létére nemcsak önmagát, de a világ rejtettharmóniáját is meghallotta, s csodálatosan kifejezte.

Az emberek azonban az "utolsó időkben" (Jézus nevezi ígykorunkat) megelégszenek a szőrök és bőrök dörzsölésénekmagyarázatával. Nem azért, mert ostobák, hanem, mert a valódimagyarázat elfogadása felelősséggel jár!

És ezt nem hajlandók vállalni.

Az elmúlt száz esztendőben minden évben és minden nap ezerszerlepleződött le, hogy a materializmus: téveszme.

Mégis mindenki materialista - mert az akar lenni.

E mögött ugyanis nem "igazság" áll, nem "világnézet" - hanemlázadás.

Lázadás az önzetlenség, a tisztaság, az alázat, a szeretet -végső soron az Isten ellen.

A materialista azt mondja: ha hamisan játszik a zenekarom, nem énvagyok a hibás, hanem a szőrök és a bőrök és a levegő áramlása arezekben. Molekulárisan kellene átalakítani a dolgokat, s akkortalán létre jönne az összhangzat.

Vagyis a materializmus egy olyan szemlélet, mely semmifélefelelőséget a világért nem vállal.

Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy rátérhessek a lényegre,hogy a "szőrök és bőrök" magyarázata helyett elmondhassam abeethoveni példázat mélyebb igazságát arról, hogyan jön létre ittegy ember.

Hogy "ki az", akit a mama az ölében tart.

A szellem, aki testet ölt, isteni múltból ered.

Egy szikrája ő a kozmikus Öntudatnak.

A mama tehát mindenekelőtt Istent tartja az ölében.

Nem csak Szűz Mária - minden anya.

Te is, ha anya vagy, s a Te anyád is, amikor a mellére vett.

Istent.

Mária ezt tudta s látta - látta s értette az angyalok szavait -,mert látó volt.

Mi azonban rövidlátók vagyunk, sőt a legtöbb esetben sajnosvakok.

Fényre érzéketlen a szemünk.

Nem látjuk, hogy az ember legbelül: isteni fényszikra.

Ennek a Szikrának végtelen útja van, s ez az út még a legmagasabbemberi eszmélés szintjén is beláthatatlan.

Különféle létszinteken új és új életeket teremt, új és újtapasztalatokat gyűjt, új és új sorsokat ír magának, melyeketvégig is él és végig is örül és meg is szenved, mert ennek aszikrának nemcsak vakító fénye, de füstje és korma is van: a Rendés a Káosz küzdelme lobbantotta fel a "Legyen világosság"parancsszavával, s azóta ég és lángol, mindaddig, míg legyőzi akáoszt, míg kiég belőle minden korom, s elfüstöl belőle mindaz,ami nem eredendő Tiszta Fény.

Ezt képletesen írtam le, hogy értsük a lényeget:

Minden élet küzdelem!

Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: asötétnek és világosnak, a méltónak és méltatlannak, az életnek éshalálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca.

A küzdelem önmagunkkal való küzdelem.

A külvilág ezt a küzdelmet csak tükrözi. Láthatóvá teszi.Modellálja. A kard, ami fejbe akar vágni, lelked kardjánakkivetített képe: mások kezébe adtad öntudatlanul, s mindaddig ottis marad, míg lelkedben föl nem ismered s a békesség hüvelyébevissza nem csúsztatod.

A külső háborúk végtelenek.

Az első követi a másodikat, a második a harmadikat, negyediket,ezrediket... s ez a harc addig tart, míg önmagaddal békét nemkötsz. Sok embert megsebzel, tönkreteszel és megölsz, míg valódiellenfeledre - saját magadban - rátalálsz.

Békétlen ember nem tud békében élni - hiába szeretne.

Bárhová megy, viszi magával békétlenségét, s megteremti azellenségét.

Minden élet háborúság.

Elsősorban önmagunkkal.

És ennek a háborúnak egyetlen végcélja van: a békesség.

A harmónia.

A harmónia nem halálos nyugalmat jelent, hanem olyanösszhangzatot, ahol végre minden a helyén van.

Szép - és nem csúnya.

Igaz - és nem hamis.

Jó - és nem rossz.

Boldog - és nem boldogtalan.

Mindenki sejti és lelke mélyén tudja, hogy van a lényének egyeszményi állapota, egy Örök Emberi szép arca, s amíg azt nemvalósítja meg, amíg rögeszmék után rohan, addig boldog nem lehet,mert tartozik - tartozik önmagának.

És másoknak is.

A harmónia a Szeretet másik neve - mert ez az egyetlen olyanlétállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek; mindkettenúgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk: az aszép egy Beethoven-szonátában, hogy a hegedű ilyenkor szereti azongorát, és a zongora szereti a hegedűt, miközben a hegedűhegedű marad, s a zongora zongora - és mindketten szeretik aláthatatlan szerzőt, akinek muzsikája általuk s rajtuk keresztülzavartalanul és boldogan szól.

Az anya első kérdésére, hogy "ki ez?!", a felelet nem lehetkevesebb, mint az, hogy egy Isten.

Aki nem lát Istent a gyermekében, az valójában sohasem ismerhetimeg, mert lényének legmélyén Ő van.

Eltéved az, aki csak egy halandó emberpalántát lát benne, s mégjobban az, aki csupán egy sejtcsoportnak nézi, amely különféle"lelki tulajdonságokat" hordoz.

A gyerekem nemcsak egy genetikusan meghatározott test, nemcsakegy sajátos típus és összetéveszthetetlen jellem, nemcsak egybonyolult lélek, aki olyanná válik, amilyenné én nevelem: hanemhalhatatlan szellem.

Isten.

Végtelen utak vándora - aki a testemben lakott, s most nálam fog

időzni.

Aztán megy tovább.

És én is.

Az egyszerű vallásos embernek az a szóhasználata, hogy a gyereketaz "Isten adta", teljes mértékig igaz - amennyiben azt is tudja,hogy Isten mindig önmagából ad és önmagát adja.

Istent látni a gyermekem szemében nem csupán azt jelenti, hogymegpillantom benne a magas méltóságot, hanem azt is, hogy sohasemfogok úgy tekinteni rá, hogy ő az enyém - mert mindig tudom: őönmagáé, öntörvényű szabad lény, ugyanúgy mint én, vagy bármelyikember: nem lehet birtokjogot formálni rá, még akkor sem, ha az énméhemben formálódott ki a teste, az én vérem járta át az ereit,és én szültem, nagy kínok árán... és az én tejemet itta, és az énerőmből tanult meg ülni, állni, járni és embernek lenni.

És mégsem az enyém.

Ez az anyai sors legnagyobb drámája, hogy miközben a testébőlszakítanak ki valakit, vérével és húsával együtt, mégis úgy kellmajd néznie rá, hogy nem az övé.

Ez a feszültség olyan feladatot ró a női lélekre, mely férfiésszel felfoghatatlan.

Az anya haláláig aggódik a gyermeke miatt.

Akkor is, ha az a gyereke már hatvanéves.

Az ő szeretete ugyanis a "hús a húsomból" mély közösségéből ered.Ha valaki elveszti a karját, hiába szokja meg, hogy félkarú, afantomfájdalom egy életen át emlékezteti a hiányra. Az anyánál ezaz összekötöttség még erősebb: úgy érzi, hogy szíve a gyermekébendobog. Ahogy azt sokáig valóban érezte is. Ezért azt kérni tőle,hogy távolodjon el szerelmetes gyermekétől, s nézze őt úgy, mintegy másikat, mint egy vendéget, akinek szállást adott a méhében,s most továbbmegy: szinte lehetetlen.

Egyszerre mélyen a földben s fönt a határtalan égen lenni,emberfeletti feladat.

Hogy a szennyes pelenkából kiemelt, didergő kis hústömegbenmeglássa az Istent - s ugyanakkor szembesüljön azzal, hogy ez azisteni lélek úgy elvarázsolhatja magát, hogy bekakál, s miközben

tisztába teszi, megérezze az orrfacsaró bűzben a magasztosszentséget -, olyan bölcsességet követel, melyet még azEvangéliumok inspirált szerzői sem voltak képesek leírni.

Azok az egyházatyák, akik fölismerték, hogy Szűz Mária csupán egyepizód szereplője a fiáról szóló hatalmas történetnek, nem csupánegyensúlyt akartak teremteni azzal, hogy az "Isten Anyja"gondolatát a szentségek közé emelték, hanem bevallottan az volt acéljuk, hogy a világot a teljes romlástól és utolsó ítélettőlmegmentsék.

Ahogy az ősi magyar Boldogasszony, úgy Mária is azt a teljesbölcsességet képviselte volna, melyben a legnaturálisabbanyagiság a legmagasztosabb szentséggel összeér. Csakis az ilyentotalitás nem vész el a materializmus és idealizmus férfias,kaszárnyaszagú egyoldalúságában, s tudja megteremteni a világbanazt az összhangot, amit más szóval úgy nevezünk, hogy jóság.

A férfilélek túl egyoldalú ahhoz, hogy jó legyen.

Ha valakire mosolyog, másra vicsorog.

Valakinek mindig a hátát mutatja.

Sajnos Máriából kultusz lett, sőt a maszkulin-reformáció után mégaz sem igazán, pedig nem imádatra lett volna szükség, hanem arra,hogy a női jóság és a mindent átölelő életszeretet a világirányításában a részét kivegye.

A nőket nem "imádni" kellett volna hangzatos szavakkal s könnybelábadt szemmel, hanem át kellett volna adni nekik a teljeshatalmat.

Ez nem történt meg.

A "hülye férfi" nem engedte át a hatalmát.

A földi és az égi egysége, vagyis a Teljesség ottmaradt aháttérben működő, némán szolgáló nőkben, akik évezredeken át mássem tettek, minthogy gyermekeiket a férfiak véres háborúiban afogaik között mentették.

Ha egy marslakónak egyetlen fényképben kéne bemutatnom az elmúltévszázad földi arculatát, a kép baloldalán egy rohamsisakoskatona állna tüzelő golyószóróval, jobb oldalán pedig egy zokogóanya. S ha a marslakó azt kérdezné, hogy mi volt régebben,kétezer évvel ezelőtt, csak a jelmezt változtatnám meg, s

felmutatnám a Golgota képét, Máriával és a római katonákkal.

A férfinak nem fontos az élet, mert nem ő szüli.

A nőnek fontos. Ő tudja egyedül - ha tudja! -, hogy az égi és aföldi egy. A kaki és az angyal, a pisi és a szentség, a halál ésa halhatatlanság egy.

Istállóban születik az Isten.

Ez a "Nagy Anyák" titka - ők pedig nem beszélnek.

És igen kevesen is vannak közöttük a valóban "Nagyok".

Az eszmélésnek erre a mindent átfogó szintjére még akkor is nehézeljutni, ha vallásos valaki.

Az is valami, de nem elég.

Az éberséget nem pótolja semmi.

Ezért van az, ha egy mama fiatalon elveszti kisgyermekét, aztképzeli, hogy pufók kis angyalka lett belőle a szellemvilágban.Képzeletében megállt a film ott, ahol az életben is megállt, smivel sohasem látta gyermekét nemcsak teljes isteni valójában, demég felnőtt emberként sem, azt hiszi, hogy az ő kicsinye örökkéolyan bájos törpe maradt, ahogy utoljára tapasztalta. Ez anaivitás az éberség hiányából ered, s mint minden ilyen sebzettszeretetből eredő tévképzetben, ebben is van némi igazság - ezpedig az, hogy két szellemiség között, akik a földi életben anyas gyermeke szerepét játszották, ritkán szakad el az összekötőszál, pontosan azért, mert az önző érzések gubancos és foszlófonalai között gyakran ott van az igazi szeretet acélszála is -és az eltéphetetlen.

Az "istenlátás" tehát az anyai sors legnagyobb feladata.

Ha ezt megoldja, minden más gondját másképp éli meg, ésbölcsebben is kezeli majd.

Sajnos így van ez: az első lépés a döntő.

Éppen fordítva, mint ahogy hétköznapi életünkben megszoktuk, hogysok kicsi kis részlet, félmegoldás és homályba tapogatózóbizonytalan lépések után egyszer csak eljutunk végre abizonyosság csúcsára - a valóság éppen az ellenkezője -, előszörpillantjuk meg a legmagasabbat, a legnagyobbat, s csak utána

oldjuk meg a kis részleteket.

Ez a beteljesedés törvénye, ami azt mondja, hogy nem sok kisrészletből áll össze az egész, hanem először mindennek létrejön a"középpontja" - a "magja" -, és belőle áradnak és köréje dúsulnakmajd a részletek.

Így születik az ember is az anyja méhében.

Nem úgy, hogy addig osztódnak összevissza a sejtek, míg valahogynagy nehezen és csodák csodájára összeáll belőlük egy emberilény, hanem először ott van egy láthatatlan isteni minta, amely asejtek látszólag szeszélyes burjánzását a maga képéreformálja.

A minta a középpontban van. A magban. A mag: az Énmag. Az Önmaga.A magyar nyelvben a "mag" sűrű szó, "magát" a népet is jelöli: aMag népe a magyar. A teremtett világban ez Isten lakóhelye. Ittlakik a magban - minden és mindenki szívében.

Az istenlátás tehát minden más tapasztalatot és élményt megelőz!

Az angyali üdvözlet nem csupán Szűz Mária csodálatos előjogavolt, hanem kivétel nélkül minden mamáé, aki embert szül avilágra. Van, akinek csak vágyaiban, van, akinek álmaiban üzen ajövevény. Lelkileg érzékeny asszonyok előbb kerülnek kapcsolatbaa szellemi világgal, mint ahogy gondolnánk. Van, aki előrelátja,van, aki csak sejti gyermekét. Van, aki megálmódja, s olyan is,aki beszélget vele. A terhes anya még a mai nagyon sötét és"elesett" világban is médium. Még akkor is, ha irracionális testiés lelki állapotát s fura érzéseit nem tudja szavakkal pontosankifejezni.

A "ki ez?" kérdésre ez az első felelet: Önmaga.

Isten.

A többi már, ahogy Jézus mondta: "hozzáadatik".

Beszéljünk hát erről a "többiről".

Mi tartozik még az anyai bölcsességhez?

Mindnyájunknak van egy földi szerepe.

Bár a mama egy villanásnyi ideig megpillanthatja babájánaklüktető homloka mögött magát a Játszót, vagyis a halhatatlanistenséget, de a következő felismerése már az, hogy ez a

magasztos jövevény egy sajátos szerepet vállalt itt a világon.

Egy összetéveszthetetlen jellem van az ölében.

Egy pici kis karakter. Az orra olyan, mint a nagypapáé, ahomloka, mint a mamáé, a szájacskája, mint a dédimamáé - de azértez egy "sohasem volt és nem is lesz még egyszer" sajátos emberke.

Egyedi példány.

Önmaga.

És ebben a csakis rá jellemző "maszkban" már ott van egy alvótudat, egy lappangó lelkület s egy egész sors.

Ha a genetika legújabb felfedezései beláthatatlan titkokat tártakföl a testben lappangó hajlamok természetéről, még szédítőbbtávlatok nyílnak majd ki a mostanában bontakozó pszichológiaelőtt, amikor a lélek természetéről és múltjáról faggatja azismeretlent.

Mérhetetlen gazdagságot hoz magával minden ember.

Erőt és hajlandóságot, képességet és gubancot, lehetőséget éslehetetlenséget rejt magában minden lélek. Abban, amit mi sajátosjellemnek látunk, ott lappanganak a nevelhető és nevelhetetlentulajdonságok, minden szabadsága és áthághatatlan korlátja egyleendő életnek.

Amikor a görög Hérakleitosz azt mondja, hogy "A jellem a sors", alegnagyobb titkot mondja ki, ugyanis lelkűnkbe írva elhozzukmagunkkal egész sorsunkat is.

A pici kis emberke nemcsak egy szerepet, de egy forgatókönyvet ishoz magával, amit a többiekkel együtt el kell majd játszania. Akiúgy tud látni a lélekben, mint egy biokémikus a gének világában,az itt, az élet kezdetén, olyan sűrű formában, ahogy magok őrzika jövendőt, egy sorsot lát, melynek megéléséhez egy egész életkell. S ami a döbbenetes, hogy a mi élettervünkben mások is bennevannak, mert összeköt bennünket egy olyan "információs" háló,melynek fölismerése jóval meghaladja jelenlegi tudatunkszínvonalát.

A világdrámát közösen játsszuk, s ehhez az összműködéshezelőzetes megegyezés kell.

Nem minden esetben.

A sötét korban, melyet a hagyomány őrzői "felforgatásnak" isneveznek, gyakran előfordul, hogy a lélek előkészítetlenül, sajátszeszélyétől, vágyától, sóvárgásától vagy éppen elviselhetetlengyötrelmeitől hajtva "belezuhan" az anyaméhbe, mint egy meteor,mindenféle terv és mesteri tanács nélkül. Ez sokfelé szétsugárzógondot jelent majd mindazoknak, akiket az ilyen "sorstalan"jövevény szeszélyes életútja érint majd. A sorozatos gondokatilyenkor inkább csak tűrni lehet később, mint orvosolni, mert abaj az élet legelején történt: időszerűtlen volt a születés.

Ahogy egy ház vagy akár egy hópehely, úgy egy ember sem jöhetlétre terv nélkül, mert nem tud kibontakozni, vagy torzultan, időelőtt összeomlik.

(Most nem beszélek az ilyen meteor-életek gondjairól. Talán csakannyit, hogy a "Rend a rendetlenség végösszege", s az ilyenlátszólagos törvénytelenség a magasabb Törvénybe végül isbeletagolódik. Nehéz fölismerni a sorstalan embert, gyógyítanipedig éppúgy nehéz, sőt lehetetlen, mint a maradandó testikárosultakat.)

Az ember úgy jön a világra, hogy hozza magával a sorsát.

Mélyen-mélyen a lelkébe írva.

S mivel életét nem éberen, hanem a földi világtól elvarázsolttudatállapotában éli, ezt a sorsot, vagyis a saját élettervét nemismeri fel. Csak elindul a világban, mint egy varázsszigeten, azthiszi, hogy minden és mindenki először bukkan elé, s nem tudja -Jézus hasonlatát használva -, honnan jön és hová megy. Csaksejtelmei vannak néha, hogy "te idegen vagy... de őt ismeremvalahonnan... "

Nem tudja az élettervét.

És ahogy ő sem, úgy az anyja sem.

Nem tudja, hogy gyermekének mi lesz a sorsa a világban.

A sors kivétel nélkül minden nagy kultúra alapszava. A kínai"ming", a hindu "szvadharma" vagy a zsidó-keresztény "Istenakarata" ugyanazt jelenti.

Ha valaki keresztet hord a nyakában, tudnia kell, hogy a"kereszt" nem egy felekezetnek, hanem a Sorsnak a szimbóluma. Havalaki "fölveszi keresztjét", ez azt jelenti, hogy vállalja a

nehézségeket, a gondokat és a szenvedéseket, vállalja azt, hogysorsának feladatait megoldja.

Keresztet nem könnyű hordozni, és meg lehet halni rajta.

A sors egy élet terve.

Méghozzá az életnek egy olyan terve, mely a dolgoknak mindig anehezebb végét fogja meg.

Ez a terv ott születik, ahol lelkünkben még sötétség van, önzés,mohóság, bántó szenvedély, bűn, kisszerűség, hiúság, aljasság,konokság és mocsok. S az ilyen indítékokból eredő múltbeli tettekárnyéka: a karma.

Ahhoz, hogy az ember lelkének egy méltatlan részét megtisztítsa,egy egész életdrámát kell végigjátszania. Meg kell születnie,végig kell élnie a sorsszabta időt, számtalan ütközésen,küzdelmen kell jól-rosszul túljutnia, s végül meg kell halnia:így van esélye arra, hogy megszabaduljon valamitől, amit nemszeret magában.

Így van esélye arra, hogy megtisztuljon.

De az is lehet, hogy miközben leégeti magáról a túlélt és sokgyötrelmet okozó beteg vágyakozást, egyúttal elindul az újtapasztalatok megszerzésének útján.

A sors lényegében "önmegváltás".

Ott bukkan fel, ahol a "gubanc" van.

Lelki gubanc. Élet-gubanc. Szenvedély-gubanc.

Ahol valami nehezebben megy.

Ahol küszködni kell magunkkal.

Az ember egy egész élettervet hoz azért, hogy valahol "kivasalja"magát, s eltüntessen lelkéből egy fájdalmasan csúnya és sokgyötrelmet okozó gyűrődést. Mert egy egész mese kell ahhoz, hogyakár csak egyetlen csomót megoldjunk, egy egész gyönyörűségestörténet ahhoz, hogy egy "nemből" "igen", a gőgből szelídség, agyűlöletből megbocsátás legyen.

Ez az életterv jóval a születés előtt a szellemhazánkban készül,minden esetben a magasabb szellemiségek, a mesterek bölcs és

messzelátó tanácsai alapján. S mivel ez a világ egybeérző,összerezgő, egymásban rezonáló értelmes erőtér: én és te és ők ésmi és ti nem "külön" vagyunk, hanem együtt. Keveset beszélünkróla, de ne úgy képzeljük el a szellemi világot, hogy ottmagányos lelkek lebegnek önmaguk álmába zárva, mint a színesléggömbök, melyeknek semmi közük egymáshoz: a "túlvilágnak"legdöntőbb fogalma a szellemcsalád. Azt a szót, hogy "közösség",onnan hoztunk le a Földre, mert ott még van, valódi formában.Amit az előbb "információs hálónak" neveztem, azt úgy értsd, hogyérzésbeli, gondolatbeli, lényegbeli összetartozás, melyben, hasikerül magamat szebbé tennem, azt mindannyiunkért tettem - amegtisztulás közös ügy. Mindenki mindenben benne van, s valóbanúgy, mint egy földi család: vannak benne testvéreim, és vanelsősorban a család feje, aki a sugárzó Nap bölcsességével éserejével óvja gyermekeit.

Így aztán az életterv: közös.

Egymás sorsában benne vagyunk.

Csak alul válunk el - felül, szellemi-lelki síkon összeérünk.

Egymás történetében szerepet vállalunk, méghozzá lelkünk olyanmagas szintjén, a Felsöbbrendű Énünk közös világában, ahovászületésünk után, az anyagba zuhant értelmünkkel már nem érünkfel.

Nem tudunk róla, hogy mire vállalkoztunk.

Úgy is mondhatnám: elfelejtjük, vagy ami ugyanaz, nem emlékszünkrá.

Döbbenetes példája ennek Pilátus szerepe.

Pilátus, aki a Római Birodalom egyik provinciájának helytartójavolt, vagyis egy tájékozott és művelt politikus, meglepődik azon,hogy egy Jézus nevű ember, akinek az élete a kezében volt, milyenfélelem nélkül beszél vele.

S mivel ilyesmit még sohasem látott, valami olyasmit kérdez tőle:"Hogyan beszélhetsz velem így, velem, akinek hatalmam van tégedelengedni, vagy halálra ítélni?"

És Jézus azt feleli: "Nem lenne hatalmad, ha onnan fentről nemkaptad volna."

Vagyis Pilátus része volt az üdvtervnek. Ahogy Júdás és Kajafás

is része volt, éppúgy, mint Péter vagy Mária - nélkülük nem lettvolna sorstörténet, nem lett volna kereszt, Golgota,kereszténység, történelem.

Képzeld, mi lett volna, ha Pilátus futni hagyta volna Krisztust.

Földi ésszel nehéz megérteni a sokszereplős világdrámaszövevényét.

Az, hogy "fent" nincs ellentét, csak lent, az, hogy az egymássalküzdő és sokszor véresen hadakozó játszók a kulisszák mögötttestvérek, csak egy színpadi író számára nyilvánvaló, aki mintegy isten, minden szereplőjében "benne van", bennük játszik akkoris, ha az adja, és akkor is, ha kapja a pofonokat.

Egymásban vagyunk - ez a legnagyobb titok.

Az anya része a gyermeke sorsának. S fordítva: az anya sorsábamár "bele van írva" eljövendő fiával vagy lányával valótalálkozása.

Születés előtti vállalkozások ezek, melyek a földi élet soránmint sejtelmek jönnek elő.

Az "ismeretlen ismerős" érzése ez. Mintha nem először látnám!Mintha már találkoztunk volna. Sőt, ha több gyereket szül valaki,van közte, aki "ismerősebb", van aki "idegenebb". Ez független aszeretettől. Itt a múltbeli sorstörténetek - karmák - bonyolultoldásáról-kötéséről van szó. Gyűlölet is lehetett a múltban.Másfajta társulás, szövetség is. Szerelem is, bántás is, áldozatis; tönkretétel és jó szándékú segítés is. Anyai szerepetvállalhat valaki azért, hogy segítsen, hogy valamit jóvátegyen,hogy megtanuljon szolgálni vagy éppenséggel szeretni, vagyáldozatot hozni, de azért is, hogy gyerekétől tanuljon megvalamit, amit eddig képtelen volt megtanulni. Néha a lelkeknekilyen szoros "együttélésére" van szükség ahhoz, hogy valaminagyon mély, sokszor szép, sokszor keserves és gyötrelmestapasztalathoz hozzásegítsék egymást. Mély a múlt kútja, s alelkek története arcokat, alakokat, szerepeket és testeket váltóidőtlen és sok folytatásból álló, gazdag teleregény.

Drámák hosszú-hosszú láncolata.

Szerencsés az a gyermek, akinek az anyja a barátja is.

És szerencsés az az anya, aki megtalálja a barátját fiában vagy alányában.

Vagyis amikor hangot találnak egymáshoz az anya-gyermekszereposztáson túl is. Amikor átlépnek ősi ösztönökön, biológiaitörténeten, földi játékon, s egymás szemében megpillantják nem az"anyámat" vagy a "gyerekemet", hanem az Embert.

Ez nagy ritkaság.

Mint ahogy az is, hogy valaki a fiában tanító mesterére lel.

Vagy éppenséggel a fiú talál anyjában szellemi társat vagytestvért.

Nagy dolog, amikor valaki túlemelkedik a szerepén, és meg tudjanézni csemetéjét nemcsak az anya, hanem az Örök Ember szemévelis.

Ilyenkor ezzel az "úgy látlak most, mintha nem az anyád lennék"pillantással fedezi fel ugyanis gyermekében a legfontosabbat,hogy ott van a sorsa, ahol élete nehezen megy.

Ahol akadozik.

Ahol kudarcokat él át.

Ahol sokat szenved.

Ahol eddig csak sajnálta és féltette, ott most értelmet lát majda gyerek küzdelmeiben.

Ahol eddig "hülyének" tartotta, ott megpillantja benne azt alelki vakfoltot, melyet csakis egy élet kemény munkájával leheteltüntetni.

Igazából csak most tud neki segíteni.

A sorsával küzdő ember maga sem érti, miért megy neki nehezen azélet, de ha ezt az anyja sem érti, ráadásul aggodalmaskodikmiatta, s állandóan megpróbálja őt vakon terelni - mert vakokvagyunk mindaddig, amíg nem értünk valamit -, akkor ellökimagától a segítő kezet, bezárul, föllázad, s a kettőjük közöttifeszültséget az anyai szeretet nem tudja megszüntetni.

Menekülni fog előle a gyereke.

Én most arról az anyai "szeretetről" beszélek, amelyik félvak.

Amelyik arra sóvárog, hogy a gyereke legyen gazdag, szerencsés,hírneves, hosszú életű, csináljon karriert, járjon nagy autókban,lakjon hatalmas házban, éljen boldog házasságban, ússzon megminden bajt, és élete végéig legyen teljesen gondtalan.

Azért félvak az ilyen szeretet, mert csak lefelé lát, a földre.

Ha kinyílik a másik szeme, látni fogja az eget is, és akkor észrefogja venni azt is, hogy az útja mindenkinek - neki is - fölfelévezet, s ez rögös út.

Ekkor jön el az a ritka pillanat, amikor a tragédiában értelmetkezd látni.

Minden emberi sors tragikus.

Tragédiátlan élet nincs és sohasem lesz.

A felhőtlen élet illúziója csak megnyomorítja az embert, nemcsakazért, mert előbb-utóbb kipukkad, hanem azért, mert ebben a "kékmadár" vadászatban bajt bajra halmoz, s végső soron olyan rosszkarmákat vesz magára, melyeket sok életen át sem tud ledolgozni.

A nyugati demokráciák szinte teljes egészében a "boldogság kékmadarának" a hajszájában s a "földi paradicsom" életeszményénekmegteremtésén fáradoznak.

A napról napra sötétebb és értelmetlenebb élet és a teljesmegsemmisülés egyre növekvő viharfelhői alatt.

Mintha sohasem járt volna errefelé Krisztus, s nem jártak volnamindazok a nagy szellemek, akik az élet értelmét a tragédiákmegtisztító erejében látták.

Ma egy anya sorsához hozzátartozik az a bölcsesség, hogy ebben azuhanó világban megmentse a gyerekét.

Tisztelje a problémáit.

Legyen végtelenül türelmes a bajaival.

Segítse abban, hogy kudarcaiban, sorscsapásaiban tanító értelmetgyanítson.

Legyen megértő akkor is, ha nincs mesteri tekintete, s végsősoron maga sem érti gyermekének sorsfeladatát.

Tudjon legalább annyit, hogy a sorsfeladat azért van elrejtvemindannyiunk előtt, s nem kapjuk kézhez, mint valamivizsgatételt, mert az élet célja a tudatosulás: megtalálni aválaszt arra a kérdésre, hogy "mi a sorsom?", magának asorsfeladatnak a része. Abban a pillanatban, amikor valakifölismeri, hogy mi a sorsa és miért az, elindul a gyors megoldásútján. Innen kezdve már csak a természetes időnek kell lefutni,ahogy időt igényel az is, ha fölfedezünk magunkban egy rejtettgyulladásos gócot, kitisztítjuk, s előbb-utóbb visszatér a testiharmóniánk.

Addig tisztelni kell a gondokat, a fájdalmakat, az életnek azokata területeit, ahol a dolgok nem mennek simán.

Legyen az anya az egyetlen olyan ember a világon, aki gyerekét ahülyeségével együtt nemcsak befogadja, mint egy menekülőt, hanemel is fogadja, teljesen és fenntartás nélkül. Azzal a mélymeggyőződéssel, hogy "valamire jó, hogy hülye".

Ezt a bölcsességet csakis az anyjánál találhatja meg az ember.

És az Istennél.

Vége.