Dan Abnett

Szukits Könyvkiadó, 2011

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Dan Abnett: Blood Pact a Black

Copyright © 2010 Games Workshop LtdAll rights reserved.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

ISBN 978 963 497 227 3

Vértestvérek

A 41. évezredet írjuk.

A Császár már több mint tízezer éve ül mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek akaratából Ő az emberiség ura, s világok milliói fölött uralkodik légiói sokaságával.

Oly sok éve már alig több, mint egy rothadó héj, amit a Technológia Sötét Korának gépezetei tartanak életben. Ő a Birodalom Istene, a Rettenet Ura, akinek mindennap ezernyi lelket áldoznak, hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen el.

S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még ebben a sem nem élő, sem nem holt állapotában is az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az emberiségnek a valós űr mögött lapuló hipertéren át, mely összeköti az emberlakta világok millióit. A hipertéren, melyet démonok laknak, s melynek örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentő csataterek szegélyezik.

Ezeken a harctereken, ezeken a világokon végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében, s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták vezetik. A nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s őket az emberlakta bolygók milicistái, a kíméletlen, árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adeptus Mechanikus techno-papjai követik. De legyenek bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s melynek hálóját eretnekek, mutánsok s még náluk is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké távol.

Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a végtelen milliárdok arctalan tömegében. Azt jelenti, hogy az ember a valaha létezett legvéresebb, legkegyetlenebb rezsimben él.

Az itt következő egy ezeknek az időknek a krónikái közül.Oly sokat felejtettünk mi, emberek! Elfeledtük a technikát és a tudományokat, és sok olyat, amire már senki

nem emlékszik, és soha többé nem is fog.Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más, csupán

háború.A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg, és a vérre szomjazó, kegyetlen istenek

kacaja.

A fenevad végül a vadászra vetette magát, s elnyelte.A vadásznak azonban kéznél volt a tőre,belülről felhasította a fenevad gyomrát,s így minden falubeli kiszabadult.

A Vadász és a fenevad című Éjjáró-legendából

Macaroth Hadúr előrenyomuló seregei végül az Erinnüsz-szektor határvidékén voltak kénytelenek megtorpanni. Gaur Archon, az Ellenség vezére ide vonta vissza seregeit a Carcaradon-szektorból, s a Káoszhívők itt építették ki következő védvonalukat.

Macaroth nem remélhetett segítséget a Hadjárat második frontjáról, tekintve, hogy az Ötös, Hetes, Kilences és Tizenkettes Hadtest az évek óta tartó öldöklő küzdelem ellenére sem volt képes megtörni Anakwanar Sek magiszternek, Gaur legrátermettebb hadvezérének hegemóniáját a Cabal-rendszerben.

A birodalmi erők egy harmadik front megnyitásával próbálták feloldani a patthelyzetet, de ezen próbálkozásuk teljes kudarccal végződött, mely során a Helice-nél Aldo tábornagy teljes Második Hadteste megsemmisült.

S eközben, távol a fronttól, a már évekkel korábban felszabadított Sabbat-világokon olyan eseményekre került sor, melyek később alapvető fontossággal bírtak a Hadjárat jövőjét illetően

A 41. évezred 780. éve volt ez, s egyben a Sabbat-világok felszabadításáért indított küzdelem huszonötödik esztendeje.

Részlet a Kései Keresztes Hadjáratok Krónikáiból

EGY

Vigasz

Úgy tűnt, a holtak előszeretettel térnek vissza a Balhautra.E. F. Montvelt bácsikájának legalábbis ez volt a véleménye, s a Dicső Győzelem óta eltelt tizenöt év során E.

F. Montvelt maga is erre az álláspontra helyezkedett.E. F. Montvelt a véleményt a bácsikájától örökölte, csakúgy, mint a Harmincegyes Dokk vámfelügyelői

posztját, jókora, horgas orrát s egy kartondobozt, tele mindenféle emlékkel - többek között egy fiola hajfestékkel, egy érdemrenddel a Khual Háborúk idejéből, valamint egy pornográf képekkel illusztrált füzetecskével, amelyben az ünnepelt táncos-énekesnő, Adele Coro mutatta meg bájait.

A holtak elképesztő számban találtak vissza. Mintha a Dicső Győzelem során kiontott vér csalogatta volna ide őket szirénénekével az univerzum legtávolabbi sarkából is.

E. F. Montvelt egyszer azt olvasta a bácsikája egyik hátrahagyott könyvében, hogy él valahol egy olyan halfaj, amely akár egyetlen csepp vért is képes kiszagolni és felkutatni az óceánban.

Ugyanez volt a helyzet a Balhauttal és a holtakkal. A Balhaut volt a csepp vér az univerzum óceánjában. A holtak pedig kiszagolták a vért, ami ide vonzotta őket, s amivel megváltották az utat.

A véráztatta Balhaut igazi népvándorlás célpontja lett - holtak s elevenek számára egyaránt. A holtakat temetni hozták az élő rokonok, a zarándokok és kíváncsiskodók meg maguk is idetaláltak. Ki gyászolni jött, ki nézelődni - s mindez a Dicső Győzelem miatt.

Az emberek még tizenöt évvel a csata után is késztetést éreztek, hogy nagybetűt használjanak, ha Slaydo Győzelméről, a Dicső Tettekről vagy a Fordulópontról beszéltek. Mert a Balhaut még ennyi idő távlatából is a Hadjárat legnagyobb győzelmének számított, s mint ilyen, nem csupán emblematikus jelentőségű hely volt, hanem egyben a legalkalmasabb is arra, hogy örök nyugalomra helyezzék a Birodalom hőseit. Olyan hely, ahol a gyászolók az Impérium diadalának fényében a halált is dicsőségesnek látták.

A tisztek holttestét tükörfényesre polírozott koporsókban szállították végső nyughelyükre, a katonai mauzóleumokba. A közkatonák dögcédulával ellátott csontjai a végeláthatatlan s egyre csak terjeszkedő temetők földjébe kerültek.

Azok pedig, akiket sehogy sem lehetett azonosítani - az arctalan, névtelen halottak - a krematóriumba kerültek, s a hamvaikat az ünnepélyes, napjában ötször tartott megemlékező mise keretében szórták a szélbe.

Az év minden napján.A holtakkal együtt jöttek a gyászolók is. Volt, aki a saját halottait kísérte, hogy lássa, Balhaut megszentelt

földjébe kerülnek, míg mások emlékezni jöttek, vagy épp a tiszteletüket leróni azok előtt, akik már a földben nyugodtak.

S voltak - talán épp ők a legtöbben akik azért jöttek, mert nem tudták, mi lett a szeretteikkel. Apákat, férjeket, fiakat és testvéreket gyászoltak, s a szimbolikus jelentősége miatt választották épp ezt a földet a gyász és megemlékezés helyéül. Az elmúlt másfél évtized folyamán a Balhaut hatalmas összegekre tett szert a halottak és gyászolók szállításából, a temetők és kripták építéséből s a selyemhernyó-tenyésztésből. A Birodalom elesett hőseinek természetesen a legfinomabb selyem szemfedő dukál.

E. F. Montvelt az export-import ágazatban s a felülvizsgálatban volt érdekelt. Ő felügyelte a Harmincegyes Dokkot az Égi Állomáson, ezen a hatalmas, Balhaut körül keringő orbitális platformon. S tette ezt olyan pontossággal és szorgalommal, ami a bácsikájának is megelégedésére szolgált volna.

Üvegpadlójú irodájából lelátott a dokkológyűrűhöz közeledő hajókra, bár érkezésüket és távozásukat egy jókora holografikus kijelzőn is figyelemmel kísérhette, ami úgy ragyogott a feje fölött, akár a csillagos égbolt.

Rubrikátorai, akik az iroda falai mentén, kogitátoraik mögött dolgoztak, a hajók rakományával foglalkoztak, míg az alá beosztott hivatalnokok a szállítmányozási leveleket és szerződéseket ellenőrizték, s szükség esetén a büntetéseket és késedelmi díjakat kiszabták.

Minden adat hozzá futott be kábelen, de - akárcsak annak idején a bácsikája - ő is jobban szerette saját maga szemügyre venni a dolgokat.

Látni, ha egy hajó túl sokáig foglalja a helyet az elhúzódó kirakodás miatt, s személyesen megbüntetni. Vagy hús-vér valójukban találkozni a kikötőmesterekkel, és panaszkodni egy sort, ha bármelyik dokk egy napnál tovább kihasználatlanul állt.

Látásból ismert minden rakodómunkást, kódról minden szervitort, a mozgásukról a hajókat, s a repülési stílusáról és manővereiről bármelyik pilótát, aki valaha is járt az Égi Állomáson.

Mindennél jobban imádta a látványt: a fémszerkezetek és üzemanyagcsövek szövevényét, a hatalmas dokkológyűrű árnyékos csarnokait, ahol az ütött-kopott páncélzatú hajók várakoztak, a lassan sodródó felhőkön átszüremlő napfényt. S odalent, a száznegyven kilométerrel alattuk nyújtózó barna-kék óriást, a Balhautot.

Aznap a négyes állásban a Gremminger Beroff Tajtékjáró pihent, a Ragyogó Ulysses Grand az ötösben, a nyolcasba pedig épp ekkor ereszkedett le a Tamagua Büszkesége. A hetesben mágneses hornyokkal rögzítették a Hans Feingold Relatív Iterációját, amelynek tönkrement az egyik üzemanyagadagolója. E. F. Montveltet úgy informálták, hogy a javítások közel egy hetet vesznek igénybe. Fejben már ki is számolta a késlekedésből adódó büntetőtarifát.

A Nagy Eleksander Soljor alig egy óra múlva fut ki, már ha a bérletet intéző ügynökök nem akadékoskodnak többet. A kettesbe alig néhány perce érkezett a Vigasz, s a legénység máris megkezdte a kirakodást.

Plackett hajója volt, s róla mindenki tudta, hogy a szektor peremvidékén kereskedik, a Khulan meg a Bethan Haló környékén. A szállítmányozási lap szerint azonban, amit az ügyeletes rubrikátor nyomott a kezébe, a Vigasz nyolc hónapig volt San Velabóban, s kivételesen a belső szektorok irányából érkezett.

Úgy tűnt, Plackett változtatott a szokásain, s E. F. Montvelt úgy döntött, hogy ezt szóvá is teszi a kapitánynak, amint az kiteszi a lábát a hajóról.

E. F. Montvelt nagy hangsúlyt helyezett a kapcsolattartásra, s szerette a kapitányokat személyesen üdvözölni. Olyasfajta régimódi udvariasság volt ez, amit még a bácsikájától tanult.

Persze gyanította, miféle válasszal áll majd elő Plackett. Aki a kereskedelemből él, annak mindig figyelemmel kell követnie a háború változásait. A Hadjárat ismét megnyitotta a Khan-szektor javát s a belső szektorok egy részét, és Plackett is csak azt tette, mint mindenki más - oda ment, ahol üzletet szimatolt.

Leszámítva, hogy a szállítmányozási lista szerint a hajó már nem Plackett nevén volt. Az új tulajdonosnak fenntartott rubrikában a Jonas név szerepelt.

- Jonas - olvasta félhangosan, bár nem egy munkása erre is felkapta a fejét.- Uram? - lépett oda hozzá az egyik ügyintéző.- Jonas - ismételte meg E. F. Montvelt. - Így hívják a Vigasz új tulajdonosát.- És ez gondot jelent, uram?- Jonas?! - csattant föl a vámfelügyelő. - Tudja! Mint a régi viccben!A fiatalember értetlensége láttán kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy az alkalmazottai java túl fiatal

ahhoz, hogy emlékezhessen a régi hagyományokra.A bácsikája napjaiban mindenki ismerte a Jonas nevet. Olyasmi volt, amit ők találtak ki. Egy vicc. Olyankor

írták ezt a nevet a formanyomtatványokra és fuvarlevelekre, amikor a tulaj valós kiléte ismeretlen volt. Volt, hogy a privatérok szándékosan ezt a nevet használták, hogy leplezzék valós kilétüket, vagy hogy valamely szélhámosságukról eltereljék a figyelmet.

- Jonas! - forgatta a szemét E. F. Montvelt. - Mint a régi történetekben! Mint a Holtak Kincsében!- Ó! - csillant végre a felismerés a fiatalember szemében. - Mint a gyerekmesében! Mi is volt benne? Egy

doboz?- Kincsesláda - sóhajtott lemondóan E. F. Montvelt.- Hát persze! Kincsesláda! - vigyorodott el az ügyintéző.- Az űr sötét mélyén, ahol a hajótörést szenvedett szerencsétlen utazók lelkét őrizte.A fiatalember felnevetett, és megcsóválta a fejét.E. F. Montvelt lesétált a kettes állásba.Átvágott a promenádon tolongók között, ahol a hajóval érkezett utasok és a legénység találkozott az

üdvözlésükre összesereglettekkel. Voltak itt szerelők, ügyintézők, a Belső Őrség inspektorai, koldusok, szajhák, fuvarosok, kalmárok, kísérők és kalauzok, akik némi pénzért szíves-örömest körbevezették az újonnan érkezetteket a lenti harcmezőkön; árusok, akik bármilyen dokumentumot beszereztek, amíg senki nem kérdezett semmit, s polgárok, akik egészen az Égi Állomásig eljöttek valamelyik - élő vagy holt - rokonukért.

E. F. Montvelt gyomra felfordult, miközben utat tört magának a tömegben. Izzadságszagot érzett meg bűzös leheletet, egy árus húsos-fokhagymás pitéjének markáns aromáját, egy grillázst árusító pultnál az égetett cukorét, s valamivel odébb a dokk atmoszférikus nyomásmezejének ózonszagát.

És természetesen ott volt még az a dohos, szappanszerű kipárolgás, a hajók saját szaga, aminek az alapja a nyolc hónapig recirkulált, időről időre újradúsított levegő volt.

Konténereket szállító szervitorok masíroztak el mellette, s a fejük fölött egy villogó lámpájú mágneses vontató lebegett el.

A Vigasz igazi, lassan korrodáló páncéllemezekből, gigászi hajtóművekből és lehegesztett hipertérburkolatból álló behemót volt. Karbonizált borításán már ott nyüzsögtek a parányi hegymászóknak tűnő rakodómunkások, s

E. F. Montvelt jól hallotta a mágneses csizmák tompa kondulásait, ahogy a szervitorok felkúsztak a függőleges páncéllemezeken.

A zsilipkaput rögzítették, s az innenső oldalon felsorakoztak az egészségügyi és a tűzoltó-alakulatok. A hajó árnyékán túl már a Balhaut ionoszférájának fehér ködpamacsai látszottak.

E. F. Montvelt aktiválta az adattábláját, s gyorsan átfutotta, amit a hajóról tudott. A Vigasz - minő meglepetés - halottakat szállított. A rakománylista egyéb tételei mellett volt ott ötven lezárt konténer, melyeket azzal a céllal szállították ide, hogy tartalmukat - konténerenként húsz holttestet és részleges maradványokat - a Balhauton helyezzék örök nyugalomra. Az adatok szerint a 250-es Borunai Lövészezred katonái voltak - egy olyan seregé, melyet itt, ezen a bolygón alapítottak. Ezek a katonák igazi hősök voltak a helyiek szemében, Aldo tragikus vereségének szomorú mementói, akik legalább holtukban hazatérhettek.

Az utaslistán San Velabóból érkezett gyászolók is szerepeltek, a nevek és rangok alapján a többségük nemesember, akik azért tették meg a roppant utat a Balhautra, hogy leróják kegyeletüket a holtak előtt. E. F. Montvelt megigazította keményített gallérját, s lesöpört néhány képzeletbeli porszemet a kabátja hajtókájáról.

Udvariasság és kegyelet. Mindig ez a kettő.Akár egy sor hatalmas, mechanikus nyelv, tartókonzolos fémhidak és rakodórámpák nyúltak ki, hogy

összekössék a hajót a dokkal. Néhány perc múlva a rakodószervitorok már nekiláttak lehozni az első konténereket a Vigaszról. A legközelebbi hídon pedig végre az utasok és a legénység tagjai is feltűntek.

Két fekete ruhás özvegy jött az élen karöltve, fejük fölött fekete iker-siratóernyővel. Mögöttük három libériás inas cipelt egy hatalmas rózsafa ládát, illetve egy olajos nyomáskiegyenlítő ruhát viselő matróz egy vaskos kábelköteget.

Egy enervált főtiszt - a rangjelzése alapján ezredes - vánszorgott le a hídon, mellette a szárnysegédje s egy magas, atletikus alkatú férfi világosbarna bőrkabátban. Kopaszra borotvált feje olyan hibátlan formájú volt, mintha kifejezetten ilyennek tervezték volna. Furcsamód a simára borotvált arc és a koponya többi részének arányai nem igazán passzoltak. A járása és a tartása alapján ő is katonának tűnt.

Aztán E. F. Montvelt megpillantotta a következő özvegyet. Hosszú, fekete selyemruhát viselt, pengeéles fémlemezekből álló legyezőt és bíborkeszkenőt. Rakott krepp és selyem alsószoknyái minden lépésénél hangosan zizegtek. Feltűzött, fehérarany haját s az arcát füstként ölelte körül a sötét fátyolszövet - egyedül hófehér nyakát hagyta szabadon, ami már szinte szemérmetlen magamutogatásnak tűnt.

E. F. Montvelt, kezében az adattáblával, a híd lábához sétált.- Jonas kapitány? - kérdezte fennhangon. - Jonas kapitány?Úgy tűnt, senki nem foglalkozik vele.- Hol a kapitány? - kérdezte a kábelt cipelő tengerészt.A fickó közömbös képpel vonta meg a vállát, amiért E. F. Montvelt legszívesebben felpofozta volna.

Megkocogtatta a jelvényét, jelezvén, hogy most már az ő felségterületén vannak.- Hol van ennek a hajónak a kapitánya? - ismételte meg a kérdést a vámfelügyelő.- A hölgy... ott... ő kérte meg, hogy személyesen ellenőrizze a poggyászát a raktárban - biccentett a fejével a

botrányos öltözékű özvegy felé a tengerész.E. F. Montvelt odasietett a feketébe öltözött nőhöz, s udvarias meghajlással köszöntötte.- Bocsásson meg az alkalmatlankodásomért hölgyem, de meg tudná mondani, hol találom e hajó kapitányát?- Ó, hát ő halott! - mondta a nő.Halkan, enyhe akcentussal beszélt, s mintha visszafojtott sírással küszködött volna.- Halott?- Borzasztó, nem?- De... hogy lehetséges ez?- Muszáj volt megölnünk, amikor nem akart együttműködni velünk - válaszolt a nő magától értetődően.E. F. Montvelt ugyan nem látta a nő vonásait a sűrű szövésű fátyolon keresztül, de volt egy olyan érzése, hogy

árgus szemekkel figyeli őt.- Végtelenül sajnálom, de... mintha... úgy értettem volna, hogy megölték a kapitányt.- Sajnálom, de nem tudok hazudni.- Asszonyom... - lépett hátra önkéntelenül E. F. Montvelt. - Egész biztosan jól érzi magát?- Úgy értem, hogy valóban nem tudok hazudni - sóhajtott fel a nő. - Nagy teher ez a számomra, hiszen mindig

az igazat kell mondanom. Még akkor is ha fáj vagy bajt hoz a fejemre.- Nem szeretne esetleg leülni? - kérdezte zavartan a vámfelügyelő.- Már megint túlerőlteted magad, kedvesem!A magas, barna bőrkabátos férfi tűnt föl az özvegy oldalán, s kesztyűs kezét óvatosan a karjára helyezte.- Ez az úr itt a hajó kapitányáról kérdezett - intett E. F. Montvelt felé a nő.

- Kérem, bocsásson meg a húgomnak! - mondta a férfi, s az ő szavait is enyhe akcentus színezte. - A gyász okozta fájdalom... szerfölött megviselte az elméjét.

- Sajnálattal hallom - mondta E. F. Montvelt őszintén. - A legkevésbé sem szerettem volna felzaklatni.- Fel sem tételeztem volna - bólintott a férfi, aki úgy fogta a húga kezét, mint aki attól fél, hogy az hirtelen

elrepül.- Nem tudok hazudni - visszhangozta a nő tompán. - Soha többé. Már nem vagyok rá képes. Ez volt az ár,

amit meg kellett fizetnem. Az igazságra vágytam, így hát azt kaptam. Az igazságot. Mindig az igazságot kapom, és a számat sem hagyhatja el többé hazug szó. Én...

- Csitt, kedvesem! - mondta halkan a férfi. - Csak felizgatod magad, s megint beteg leszel. Hadd kísérjelek valami csöndesebb helyre, ahol kipihenheted magad! Ha megengedi, uram...

- Arrafelé - mutatta a vámfelügyelő. - A dokk túlsó felén van egy váróterem. Menjenek nyugodtan!- Köszönöm - bólintott kimérten a férfi. - Eyl úrnő nevében is hálás vagyok a megértéséért. Sajnos nincs

mindig teljesen tisztában azzal, amit mond.- Igen, úgy tűnik - mosolyodott el udvariasan E. F. Montvelt. - Példának okáért, a kapitány holléte felől

érdeklődtem, mire azt állította, hogy ő maga ölte meg.A barna bőrkabátos férfi nem mosolygott.- Ez azért van, mert elátkoztak! - szabadkozott a nő.- A kapitány a tizenhatos raktárba ment a taton, hogy utánanézzen a poggyászunknak - mondta a bátyja

árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. - Úgy hiszem, ott találja.- Lekötelez, uram - bólintott Montvelt, azzal kimentette magát, s felsietett a hajó rámpáján.Menet közben lekérte az utaslistát az adattáblájára, s megkereste az Eyl nevet.Ulrike Serapa fon Eyl, és volt ott egy Baltasar Eyl, aki nyilván a bátyja volt, a barna bőrkabátos férfi. Szűk

kísérettel utazó nemesek San Velabóból.E. F. Montvelt gondolatai még akkor is a zavart nemesasszony körül forogtak, amikor már egészen mélyen a

hajó gyomrában járt.Vajon kijét veszthette el? A férjét? Vagy talán egy másik testvérét?Hogy miket hordott össze! De egy ilyen fájdalomtól meggyötört és eltorzított elme esetében ezen nincs is mit

csodálkozni. A halottak visszajönnek a Balhautra, de az igazán riasztóak valójában nem ők, hanem az őket kísérő gyászolók voltak, akikben mintha szintén meghalt volna valami.

A Vigasz alsó fedélzete és a raktér csöndes volt. Sötét csarnokok és kihalt folyosók szövevényén vágott át, s úgy érezte, mintha az ezerszer recirkulált, meleg, keserű levegő második bőrként tapadna hozzá. Egyedül a fémfelületek halk csikorgása törte meg a csendet, ahogy a hajótest a hipertér zűrzavara után lassan ismét alkalmazkodott a gravitációhoz.

Apró, sárga lámpák világították meg az útját, valaha fehér rácsozatukat rozsdabarnára koptatta az idő. A klímaszabályzó csöveiről olajos lé csöpögött, s az egész hajó úgy csikorgott s nyögött minden eresztékében, mint egy éltes, reumás dáma.

E. F. Montvelt élvezettel szívta magába a hajó - egy igazi, veterán űrjáró - hangjait és illatát. Ifjonti éveiben ő maga is három szezont húzott le a Ganümédész Eleiszonon, egy ehhez nagyon hasonló kereskedőhajón, még mielőtt a nagybátyja összeköttetései és befolyása az Égi Állomáson szerzett neki munkát.

A rácsos padlójú folyosókon kóborló visszhang, az ajtók zármechanizmusának hidraulikus dünnyögése, a lassan lekopó festék és az avas gépzsír állott szaga ezernyi emléket ébresztett benne.

Az ajtók jelzéseire sem volt szüksége, hogy eltaláljon a tizenhatos raktárba.Odabent elhasznált levegő és ragyogó, fehér fény fogadta, s masszív ládák és konténerek, amelyek csak arra

vártak, hogy a szervitorok kirakodják őket.Úgy tűnt, a pecsétek és zárjegyek érintetlenek.E. F. Montvelt egyedül a kapitányt nem találta.Megcsóválta a fejét, majd lecsatolta az övéről az adatpálcát, s nekiállt ellenőrizni, hogy a leplombált ládákon

lévő kódok megegyeznek-e az Égi Állomásra továbbított jegyzékben szereplőkkel.Elsőre mindent rendben talált - aztán az adatpálca felvillant.Az egyik konténerben a megengedettől eltérő hőmérsékleti mintára bukkant.Tenyerét a tároló falára tapasztotta. Lehet, hogy...- Valami gond van?A barna kabátos férfi volt, aki komótos léptekkel sétált le a raktárba vezető rámpán.- Ezek a konténerek - paskolta meg az egyiket E. F. Montvelt. - Nem pont azok, aminek látszanak.- Ezt hogy érti?- Hőnyomokat találtam bennük - mutatta oda Baltasar Eylnek az adatpácát. - Látja?

- Látom.- Nyugodtan ellenőrizze maga is!A bőrkabátos férfi végigsimította a konténer oldalát.- Javaslom, hogy vegye le a kesztyűjét, uram! - intett feléje a pálcával a kikötőmester. - Így nyilván nem

érezheti, hogy...Baltasar Eyl lassan lehúzta a jobbjáról a kesztyűt, s E. F. Montvelt szeme elkerekedett. A férfi keze mintha

kizárólag régi hegekből és forradásokból állt volna. A kikötőmester nagyot nyelt, ami Eyl figyelmét sem kerülte el.

- Általában nem mutogatom - mosolyodott el lassan a bőrkabátos férfi. - Tudom, hogy néz ki, nekem viszont sokat jelent. A mesteremmel kötött szövetséget jelképezi. Nem is várom el, hogy megértse. Látja... már én is úgy habogok összevissza, mint a húgom. A hajón töltött idő és az elszigeteltség engem is beszédessé tett. A végén még mindenféle titkot kifecsegek.

E. F. Montvelt hátrált egy lépést. Aztán még egyet.- Semmit nem láttam - suttogta. - Tényleg! Uram! Kérem... én... tényleg semmit nem láttam! Nem is

hallottam!- Ezt miért mondja? - kérdezte Eyl.- Mert... tartok tőle, hogy máskülönben úgy érezné, hogy... meg kell ölnie!- Meglehet - bólintott kimérten a bőrkabátos. - De őszintén... ebben nincs semmi személyes.- Kérem... uram...

- Borzalom! - sikoltotta Eyl úrnő, miközben végigrohant a rakparton. - Rettentő baleset! Leesett! Egyszerűen lezuhant! Kérem! Valaki! Valaki segítsen! Szörnyű baleset történt!

E. F. Montvelt a Vigasz biztonsági zsilipjén zuhant ki, s széttárt karokkal hullt a mélybe. Már nem látta a tovatűnő felhőket, sem a lángokat, melyek apró hullócsillaggá változtatták a légkörben. Hamvait a szél szórta szét a sivár planéta fölött, ahová - ahogy megboldogult bácsikája szokta volt mondogatni - előszeretettel térnek vissza a halottak.

KETTŐ

Visszatérés

- Emlékeztek Vergule-ra? - kérdezte Blenner, miközben a Mithridates Tisztiklubban szervírozott ebédjüket költötték el.

- Vergil? - kérdezett vissza Gaunt két falat között. - Auguste Vergil? Az oudinot ellátmányos?- Nem - nevetett fel Blenner. - Vergule. Salman Vergule. Urdeshi. A 42-eseknél szolgált. Serpsikánál

harcoltunk mellettük.- Te lehet - ingatta a fejét Gaunt -, de én a magam részéről soha nem jártam ott. Nyilván valaki más volt ott

veletek.- Elképzelhető - mondta Blenner tétován.Az asztal túloldalán ülő Zettsman vigyorogva hallgatta őket.- Mintha csak egy idős házaspár lennétek! - élcelődött, majd előhalászott a tárcájából egy hosszú, Khulan-

levélből sodort szivart, és rágyújtott.- Tényleg? - húzta föl a szemöldökét Blenner.- Nem is tudom, hogy most melyikünknek kellene jobban megsértődnie - tette hozzá Gaunt.- Pedig pont úgy gügyögtök egymással - vont vállat Hargiter, aki a székét hátratolva, lábait kinyújtva

szopogatta el a vacsora után felszolgált kávét.- Én soha nem gügyögök - mondta Gaunt.Hargiter zavartan fordította el a fejét, mint aki nem állja a másik komisszár pillantását.- Jó... lehet, hogy te nem - vont vállat, aztán Blenner felé intett az állával. - De ő igen!- Ezt megjegyzem! - biccentett hidegen mosolyogva Blenner.- És tulajdonképpen mi van ezzel a Vergule nevű fickóval? - kérdezte Edur.- Számomra is csak most derült ki - kocogtatta meg Blenner a tálalóasztalra lökött újságot -, hogy Vergule is

itt van már vagy egy éve. Hazatért. Akkortájt, amikor titeket is idevezényeltek, Ibram.- Várjunk csak! - tette le Gaunt a cukorfogót, amivel eddig játszott. - Ez a Vergule... magas fickó, bűnbánó

ábrázattal?- Az, az!- Na, így már emlékszem rá - bólogatott Gaunt. - Azt hiszem, a Phantine-on futottunk össze. De... attól

függetlenül, hogy itt van, én nem találkoztam vele.- Nem csodálom - mosolyodott el Blenner. - Itt ugyanis azt írják, hogy meghalt, és egy álló évig az urdeshi

kápolnában volt a szarkofágja.- És mibe halt bele? - kérdezte Zettsman.- Ó, csak a szokásos: a háborúba...- Hol esett el? - hajolt közelebb Gaunt.- Egy pillanat! - lapozta fel az újságot Blenner. - Mindjárt megvan... igen... azt írják, hogy a Morlondon.- Sok jó ember veszett oda - komorodott el Edur arca.- Talán... leróhatnánk a szarkofágja előtt a kegyeletünket - nézett Blenner féloldalasan Gauntra. - Mondjuk...

ma délután?- Ma nem jó - rázta meg a fejét Gaunt. - Dolgom van.- Legyen - sóhajtott föl Vaynom Blenner. - Akkor esetleg holnap reggel? Illene legalább beköszönni, és

elnézést kérni, hogy eddig rá se baszarintottunk. Tudod, a tisztesség megköveteli az ilyesmit...- Tudom - biccentett Gaunt kimérten.A bíbort, aranyszínt és feketét viselő főpincér megállt az asztal mellett, ahol az öt birodalmi komisszár

ebédelt, és megköszörülte a torkát.- Óhajtanak még valamit az urak?- Nem, köszönjük - rázta meg a fejét Gaunt. - A mai alkalmat írják az én számlámhoz!- Én még szívesen ettem volna egy kis gyümölcstortát - sóhajtott lemondóan Blenner.- Lassan már úgy is nézel ki, mint egy gyümölcstorta - vigyorodott el Edur.- Csak finoman! - horkant föl Blenner, és megérintette a pocakjára simuló narancsszín selyemövet, ami a

komisszárok díszegyenruhájához járt. - Ez itt, kérem, tiszta izom!

- Edurnak igaza van - biccentett Gaunt. - Mikor először tértem vissza a Gereonról, lógott rajtam az egyenruhám. Ma meg a harmadik lyuknál kezdem begombolni a zubbonyom. Régen olyan volt a hasizmom, mint a kő. Ma meg...

- Van, akinek még mindig olyan - forgatta a szemét Blenner.- Hasról beszélünk, nem pocakról! - morogta Hargiter.- Aú! - szisszent föl Blenner. - Ez fájt!A politikai tisztek jóízűen felnevettek.- Az idő vasfoga - vont vállat Blenner. - Én mondom, ez az! Te '76-ban jöttél vissza a Gereonról, Ibram, és

akárhogy is számolom, annak már öt éve. Az idő... nem áll meg, és mi sem leszünk már fiatalabbak.- Csak a magad nevében beszélj! - harsogta a másik négy komisszár kórusban, majd kirobbant belőlük a

nevetés.Gaunt szólt a főpincérnek, hogy kerítse elő a kocsiját, majd az átriumban várt még egypár percet Blennerre,

aki valami elhagyott kesztyűt emlegetett, és eltűnt a tisztiklub mosdójában.Az átrium márványoszlopait fekete gyászleplek díszítették, az ónixvázákban fehér liliomok pompáztak. A

csarnok másik oldalán, a homorú északi ablakok alatt, amelyek az Oligarchia Kapujára néztek, két mesterember a falakat borító freskók restaurálásával bíbelődött. A Mithridates főpincére

Gaunt kérdésére elmondta, hogy ha minden a megfelelő ütemben halad, másfél év múlva kész is lesznek, ami az elmúlt tizenöt év feszített tempójú munkájához képest már igazán semmiségnek tűnt.

A klubot a háború utolsó óráiban érte rakétatalálat, s az értékes falfestmények akkor rongálódtak meg.Gaunt szívesen megkérdezte volna, hogy nem akadt-e más, aminek az újjáépítésével eltölthették volna az

elmúlt másfél évtizedet, de végül nem tette. Ahhoz túl kellemes volt a vacsora.- Valami terv még a mai napra? - lépett oda hozzá a hosszú bőrkabátját gomboló Zettsman.- Lehet, hogy pár órát a kapaj alakulatokkal töltök - vont vállat Gaunt. - Rendes társaság, de fegyelmezetlenek.

Valakinek gatyába kell őket rázni, és a Szekció mindig örömmel osztogat ilyen mentor-feladatokat.- Én is kaptam néhány kadétot, és hamarosan szándékomban áll átrugdosni őket az SP31-esen. Olyan rémes

csürhe, hogy mellettük még Blenner is kompetensnek tűnik!Gaunt felnevetett, bár a figyelmét nem kerülte el az újabb gúnyos megjegyzés. Blenner jó sok effélét kapott az

elmúlt időben. Talán túl sokat is.- Nem is értem, hogy tudsz vele kijönni.- Kivel?- Hát Blennerrel, természetesen.- Együtt jártunk a scholam progeniumba - mondta végül Gaunt. - Vaynom sokkal tovább kibírta ott, mint

bárki más. Úgyhogy, ha másért nem is, ezért megszavaznék még neki egy kis bizalmat.- Igazad lehet - vont vállat Zettsman. - És sajnos neki is igaza volt... már ami az időt illeti. Felettünk is eljár.

Ez neked különösen szokatlan lehet.- Miért is? - húzta föl a szemöldökét Gaunt.- Nos... az elmúlt években mind tettük a dolgunkat, és mindegyikünknek volt néhány dicső pillanata, de azt

gondolom, te mindannyiunkat leköröztél. Én, ha feleannyi eredményt fel tudnék mutatni, már évekkel ezelőtt elfogadtam volna a marsallbotot meg egy széket a vezérkarban.

- Nem az én stílusom - rázta meg a fejét Gaunt.- Miért, ez az? Ahogy már az előbb is megjegyeztem, neked ez a fajta kényelem... szokatlan lehet. Sok

szabadidő, bőséges étkezések a tisztiklubban... Furcsa lehet elfogadni, hogy a szolgálati éveknek lassan végük. Hogy már nem vár más, csak ez a mentorkodás, meg hogy sörhasat eressz, miközben egy íróasztal mögött várod ki a leszerelésig hátralévő éveket.

- Valami gond van? - kérdezte Blenner, miután a kesztyűjét lengetve végre előkerült a mosdóból.- Semmi.- Ugyan, Ibram! Ne add nekem a bankot! Az arcodra van írva, hogy valami gond van. Idefelé jövet láttam

Zettsmant elsétálni. Mit mondott neked?- Semmit.- Ha kell, még mindig ki tudlak ütni, cimbora!Gaunt szótlanul mérte végig, mire Blenner zavartan sütötte le a szemét. Mint az ismerősei többsége, ő sem

szokta még meg Gaunt új, gépi szemeit.- Zettsman valóban mondott valamit. Senkit nem akart megbántani vele, egyszerűen csak... olyasmiről beszélt,

ami az utóbbi időben nekem is többször eszembe jutott.

- Gondolom, megemlítette, hogy az én dicső példám nélkül még mindig sehol nem lenne a karriered - vigyorodott el Blenner.

- Mondjuk, ez valóban sokkolt - mosolyodott el hűvösen Gaunt. - Nem. Egyszerűen csak logikailag levezette, hogy a karrieremnek tulajdonképpen vége. Semmi rosszindulatú célozgatás... pusztán kész ténynek tekintette, hogy a fronton eltöltött éveknek egyszer s mindenkorra végük.

- Ah! - mondta Blenner, s a mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.- Mindig úgy gondoltam, hogy ez csak ideiglenes pihenő, s előbb-utóbb a vetésforgórendszer a Tanithi Egyest

is visszaküldi valamelyik frontra. Fel se merült bennem, hogy... ez itt az út vége.- Túl sokat aggódsz - dörmögte Blenner.- Ugye... szerinted is van még innen visszaút? Úgy értem... a frontra.- Nézd... - söpört le pár képzeletbeli porszemet Blenner Gaunt válláról. - Szerintem rohadt sokáig voltatok

odakint, a fronton. Te meg a Szellemeid. Meddig is?- Az Alapítástól számítva? Tizenkét évig.- Tizenkét rohadt hosszú, véres évig, anélkül hogy akár csak egypár hónapra is kivontak volna benneteket a

forgalomból! Mások már a felénél panaszra mentek volna a vezérkarhoz!- Tulajdonképpen én is gondoltam rá.- És a Császárnak hála, még azelőtt visszahívtak a frontról, hogy erre sor került volna.- A Jago óta két év telt el, Vay!- Kellett is ennyi idő, hogy egy kicsit egyenesbe jöjj, vénember! Azok a rohadékok majdnem kicsináltak!- De most már eleget pihentünk - folytatta Gaunt. - Soha nem gondoltam volna, hogy ebben az életben még

egyszer látom a Balhautot, erre itt vagyunk. Könnyű szolgálat, mindenki pihenget, növeli a kappanháját, az emberek eltunyulnak, a képességek berozsdásodnak. Az első évben ez nem is zavart különösebben, mert arra számítottam, hogy bármikor újra behajózhatnak minket.

- Annak is eljön az ideje - veregette meg a vállát Blenner.- Gondolod?- Persze.- És visszaküldenek a frontra?- A fenébe is, Ibram, a te arcképedet kellene a toborzóplakátokra nyomtatni! A Birodalmi Hős! Sokáig úgyse

húzzák ki nélküled a fronton!Gaunt halvány mosollyal csóválta meg a fejét.- De ha engem kérdezel - tette hozzá gyorsan Blenner -, nem értem, mire fel ez a nagy kapkodás. A háború

megvár.

A levegő odakint ugyanolyan fagyos volt, mint Gaunt hangulata. Az ég alját vörössel festette meg a lenyugvó nap, amitől a város látképe - mely még ennyi év után is csorba fogsorra emlékeztetett a romos tornyokkal és félig helyreállított épületekkel - bágyadt félhomályba burkolózott.

- Elnézést a késedelemért, uram! - szabadkozott az ajtónálló, látva, hogy Gaunt kocsija még sehol.Hargiter, aki szintén a saját járművére várt, lassan odaballagott hozzájuk.- Te már jártál itt korábban is, nem igaz?- Akkor minden nagyon más volt - vette szemügyre az épületeket Blenner. - Emlékszem a Plutokrata

Tornyára...- Te akkor nem is voltál itt, Vay! - rázta meg a fejét Gaunt.- A Greygoriánusokkal voltál a Hisken!- Ha hagytad volna, hogy befejezzem - fortyant fel Blenner -, épp azt kezdtem mondani, hogy emlékszem a

Plutokrata Tornyára, de csak felvételekről és karcolatokról tudom, hogy valójában hogy festett. De igen, Ibram valóban itt volt. És, ha nem tévedek, ő az egyik oka annak, hogy az ominózus torony ma már nem létezik.

- Szerintem annyi minden elpusztult itt annak idején, hogy nem is nagyon ismerhetsz rá a régi városra - legyintett Hargiter.

- Valóban - értett egyet Gaunt. - Idővel minden megváltozik, és mi is más szemmel nézzük a dolgokat.- Bár az ő esetében - tette hozzá sanda mosollyal Blenner - ez nem csak egy képletes kifejezés.

HÁROM

A szívek királynője

A Dróthúzó utca végén megállt egy pillanatra, ellenőrizte a kezében szorongatott cetlin az utcanevet. A nap lassan nyugovóra tért, s a fénnyel együtt a meleg is pillanatok alatt elillant.

Lehet, hogy havazni is fog, ami tényleg feltenné a koronát erre az amúgy sem szívderítő éjszakára.A saroknál balra, le az aluljárón, aztán át a kalmárházak és ruhakészítő műhelyek mögötti téren. Lesz ott egy

lejáró. Hat lépcsőfok, griff-fejben végződő vaskorlát. Odalent egy vörös ajtó várja majd. Olyan vörös, mint egy érdemrend selyemszalagja.

Vagy egy olyané, amivel a komisszárok a dossziéikat lezárják.Nem... most már nincs értelme ilyesmin rágódnia. Ha már ilyen messze eljött, nem fordulhat vissza.A lépcső alján valóban ott várta a vörös ajtó. Megnyomta az elefántcsont csengőt, és várt.Odafönt még mindig égtek a ruhakészítő műhely lámpái, s még a szövőgépek kattogását is hallotta. Úgy tűnt,

a munka ezen a helyen soha nem ér véget.Kattant a zár, s a résnyire nyitott ajtóban egy csinos, zöld koktélruhát viselő nő jelent meg. Az ajka

szegletében halvány mosoly bujkált, mintha valami vicceset hallott volna, épp azelőtt, hogy ajtót nyitott.- Kapitány...- Kisasszony...- Talán rossz helyre csöngetett be?- Meglehet... kivéve, ha ez a Zolunder.- Bár semmi ilyesmi nem áll a névtáblán, ez az - mosolygott rá melegen a nő. - Két dologra lesz szükségem,

hogy beengedhessem.A férfi megvillantotta a vaskos bankjegyköteget, ami már eddig is szinte égette a zsebét.- Ez az egyik - bólintott a nő. - A másik a neve.- Daur. Bán Daur.

A kaszinó az alagsorban volt, ahová egy huzatos folyosón keresztül ereszkedtek le. Odalent illatgyertyák, zene és hangulatvilágítás fogadta őket. Nem holmi közönséges játékbarlang volt ez, vagy becsületsüllyesztő, ahol kapatos munkások játszották el a fizetésüket. Ezt a helyet kifejezetten a tiszteknek és az arisztokratáknak tartották fönt.

A jókora, lakkozott asztalok körül három játék folyt éppen, s a vendégek között hosszú selyemköntöst viselő, attraktív nők sétáltak itallal teli tálcákkal.

- Mi szükség volt a nevemre? - kérdezte Daur, bár nagyon is tisztában volt a válasszal.A Zolundernek voltak kapcsolatai a Munitoriummal is, s az ottani adatbázisban könnyedén utána tudtak nézni

a vendégeiknek. Hogy valaki átjusson a vörös ajtón és a zöldbe öltözött ajtónállón, pontosan annak kellett lennie, akinek mondta magát. A hamis személyazonosság errefelé nem volt igazán kifizetődő.

- A biztonság miatt - mondta a nő, és a jókora, egyetlen darab nalfából faragott bárpulthoz kalauzolta.Nalfa. Ez akkor most jó vagy rossz ómen?- Mi olyan mulatságos? - húzta fel a szemöldökét Daur kísérője.- Semmi.- Korábban még nem csinált ilyesmit, igaz?- Nem... nem igazán. Ez nem az én stílusom.- Akkor miért jött?- Szükségem van egy kis pénzre - sóhajtott föl a kapitány.- A tárcájában akad - mosolygott rá kacéran a nő. - Láttam.- Annál egy kicsit többre lenne szükségem.- Bajban van?- Ki nincs?A nő megadóan hajtott fejet Daur válasza előtt. Azok, akik eddig beléptek a vörös ajtón, mind bajban voltak,

még ha csak a kártyaszenvedélyről volt is szó. És azok, akiket a remény és a kétségbeesés hajtott, hogy a kevésből megpróbáljanak sokat csinálni... Szánta őket, mert ez itt soha nem fordult elő.

Szánta hát ezt a férfit is, a jóképű kapitányt, aki becsületes, jólelkű embernek tűnt, aki rövid idő alatt tönkre fogja tenni a karrierjét s vele együtt saját magát is.

- Majd ideküldök valakit, kapitány.- Miért?- Hogy szórakoztassa, míg valamelyik asztalnál felszabadul egy hely.- Bíztam benne, hogy továbbra is élvezhetem az ön társaságát.- Tartok tőle, hogy engem nem tudna megengedni magának! - nevetett föl a nő.- Nem... természetesen nem úgy értettem... - vörösödött el a férfi.A nőt egy pillanatra meglepte a férfi reakciója - az, hogy attól tartott, megsértette egy metresz önérzetét s ettől

csak még jobban sajnálta Daurt.- Semmi gond, kapitány. Mindjárt ideküldök valakit.

A zöldbe öltözött nő magára hagyta Daurt a bárpultnál, s belépett az elfüggönyözött privát szekcióba.Odabent Urbano egy monitoron figyelte a kaszinóban zajló eseményeket, s úgy tűnt, nincs valami rózsás

kedvében.- Vele mi a helyzet, Elodie? - bökött Daur képmására a monitoron. - Nem igazán tetszik nekem ez a fickó.- A zsebében van egy halom pénz, az majd jobb kedvre derít - vont vállat a nő. - Emellett igazi úriember, és

olyan naiv, hogy már szinte sajnálom. Az osztók percek alatt megkopasztják majd.- Mennyi van nála? - kérdezte Urbano, miközben egy rozsdamentes fém fogpiszkálóval tisztogatta a fogait.Elodie már nyolcadik éve dolgozott Cyrus Urbanónak, de még mindig nem tudta megszokni az elegáns,

udvarias felszín alatt lapuló vérszomjas állatot.- Nem kértem el tőle, hogy megszámoljam, de ránézésre azt mondanám, hogy legalább egy ezres.- Az igen! - füttyentett Urbano. - Honnan kerít egy efféle alak ennyi pénzt?- Lehet, hogy az alakulata zsoldpénzéből vette el. Ez azt is megmagyarázná, mitől ilyen ideges.- Ellenőriztem a fickót - pillantott a képernyőre Urbano. - A Tanithi Egyesben szolgál.- Bajban van - ingatta a fejét Elodie, miközben a kapitányt figyelte a monitoron. - A stressztől ideges lesz.

Kétségbeesett. Attól pedig figyelmetlenné válik az ember.Megfordult, s a belső helyiségben üldögélő lányokat vette szemügyre.- Kell valaki, aki elszórakoztatja, és leköti a figyelmét - mondta, mire vagy hárman is rögvest jelentkeztek.- Azt mondja, hogy tanithi? - kérdezte az új lány.- Igen - bólintott Elodie.- Akkor - emelkedett föl a lány kecsesen a kanapéról - hadd legyen az enyém!- Igaz is, te magad is arról a halott világról származol, ugye?A tanithi lány - sápadt bőrű, fekete hajú teremtés - alig két napja volt náluk, s egyelőre próbaidősnek

számított. A kapitány lesz az első vendége.- Küldj valaki tapasztaltabbat! - mordult a zöld ruhás nőre Urbano.- Nem! - rázta meg a fejét Elodie. - Hadd bizonyítson a lány! Az hogy mindketten tanithiak, szerencsés

véletlen. Az ilyesmit bölcs dolog kihasználni. És nem is baj egy kicsit az érzelmekre és a szentimentalizmusra építeni, ha egyszer Daur kapitány úgyis tartozni fog a Háznak.

Urbano tetőtől talpig végigmérte az új lányt, aztán rábólintott a dologra.- Már mehetsz is! - intett Elodie. - És próbáld meg nem elszúrni, Banda!Az új lány egy pillanatra megállt a falra akasztott egészalakos tükör előtt, megigazította a vörös

selyemköntösét, és elmosolyodott.- Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Mit szólna egy italhoz?Daur, aki eddig a plafonra akasztott ketrecekben ülő pintyeket figyelte, megfordult.- Szeretnék tiszta fejjel beszállni a játékba - mondta, miközben jól megnézte magának a nőt.- Ó, szóval játszani jött! - ült le mellé a nő, s rafinált eleganciával igazgatta el a lábán a selyemköntös redőit.- Igen.- Akkor a szórakozás kedvéért van itt, és ahhoz ital is dukál. Csak egy pohár. Legfeljebb kettő.Két ujját mutatta a pult mögött álló szervitornak.- Sacrát!- Az durva ital - csóválta meg a fejét Daur.

- Maga nem iszik sacrát? - hajolt közelebb a lány, és alaposan szemügyre vette a kapitányt. - De maga... nem is tanithi, igaz?

- Verghasti vagyok - mondta Daur. - Vervunhive ostroma után a sereg új egységeket toborzott, és...A vörösbe öltözött lány úgy tett, mintha egy ásítást próbálna elnyomni.- Inkább azt áruld el, hogy hívnak, verghasti!- Bán. Bán Daur.- Bán? Érdekes. Az én nevem is pont így kezdődik. Banda.- Tényleg? - húzta föl a szemöldökét Daur. - A Tanithi Egyesben is szolgál egy lány, akit így hívnak. Jessi

Banda. Nagyon hasonlít rád.- És én még azt hittem, páratlan vagyok! - mosolyodon el kihívóan a nő.- Ő is gyönyörű - tette hozzá Daur.- Na látod! - hajolt közelebb a lány. - Ez már majdnem bók volt.- Tudok sármos is lenni - bólintott a kapitány.- Szólj következőnél, hogy rá tudjak készülni!A szervitor letette eléjük a két pohár sacrát, s a kapitány azonnal odakínálta az egyiket a nőnek.- Úgy lesz! - mondta, s koccintottak.- Idegesnek tűnsz - jegyezte meg Banda halkan.- Ez az egész... nagyon új nekem - intett a játékasztalok felé a férfi.- Akkor mit keresel itt?- Nem sok választásom maradt.- Kényszer alatt teljesíteni? - somolygott a nő. - Az egyik férfinak se megy jól.- Valahogy úgy.- Hadd találjam ki! - csillant föl a nő szeme. - Van egy ördögi felettesed, akinek tartozol valamivel, és ma este

ő küldött ide, hogy játssz. Te pedig eljöttél, remélve, hogy sikerül annyi pénzt nyerned, amivel végre kifizetheted. Azt hiszem, az ártatlan külsődben és a sármodban bízik. Te lehetsz az ő titkos fegyvere.

- Hagyd abba! - suttogta Daur sápadtan.- Valami rosszat mondtam? Csak... csak tréfáltam! Vagy talán... sikerült a fején találnom a szöget?Daur válasz helyett belekortyolt a sacrába.- Hogy hívják? - kérdezte végül Banda.- Rawne-nak.- És tényleg te vagy a titkos fegyvere?- Már hogy lehetnék az, ha egy pillanat alatt átláttál rajtam?Banda észrevette, hogy Elodie leheletnyit félrehúzza a függönyt, hogy jelezzen neki.- Az egyik asztalnál végre van egy szabad hely! - karolt Daurba. - Remélem, ma este szerencséd lesz,

verghasti!

Urbano a monitor mellől figyelte, ahogy a kapitány az egyik lakkozott asztal mellé telepszik. A vörösbe öltözött új lány továbbra is ott volt mellette, egyik karját bizalmasan a tiszt köré fonva.

- Ez fájdalmas lesz! - mosolyodott el sötéten a Zolunder tulaja. - Új hús, távol a hazai tereptől. Az osztók gyorsan kifosztják.

- Hacsak nem a legjobb szélhámos, akit valaha láttam - ült le mellé Elodie. - Ez már szinte túl szép, hogy igaz legyen.

- A forrásaim szerint nem szélhámos fajta - dörgölte meg az állát Urbano. - Hadd bízza csak el magát! Hadd játsszon egy kicsit, aztán pár leosztás múlva vetess ki húszezret a széfből, és a pénz kerüljön az osztóhoz. Ügyelj rá, hogy úgy csinálják, hogy ez a balek is jól lássa! Hadd kezdjen csorogni a nyála! És amikor elkezdi emelni a téteket...

A kártyák nagy alakúak voltak, kézzel festettek, s az osztó boszorkányos ügyességgel keverte őket. Az asztal körül lassan tapintani lehetett a feszültséget.

Rawne ugyan kioktatta Daurt az Öngyilkos Királyoknak erre a válfajára, de a kapitány legjobb esetben is csak tehetséges műkedvelőnek számított a profik között.

Minden leosztásnál ügyelnie kellett, hogy mikor kell passzolnia, s hogy melyik kombináció mit ér. A pár és a két pár után jön a három egyforma lap, s a négy azonosat csak a dinasztia veri. Az esély arra, hogy királyi dinasztia jön ki - emelkedő értékű, adott lapok, ugyanabból a színből - 649 739 volt az egyhez, így a kezdők és

balekok, akik nem konyítottak a statisztikához, természetesen mindig erre játszottak. A Két Kard megfordítja a leosztás sorrendjét, a Kelyhek Ura, a Kék Szultán ilyenkor különösen sokat ér, míg a Kardok Ura épp a sima leosztásnál tarol. Az ember a lapjárás függvényében emeli a tétet, és bízik benne, hogy bejön egy-egy olyan bűvös kombináció, amivel szétzilálhatja a másik leosztását, vagy akár ki is cserélhet bizonyos kártyákat.

Daur azonban megelégedett az alapszabályokkal. Neki most csak két dologra kellett ügyelnie: hogy lehetőleg minél tovább játékban maradjon, s közben mindvégig emlékeztesse őket arra, hogy mennyi pénz lapul a zsebében.

Minden leosztásnál minimális téttel játszott, de időről időre elővette a pénzköteget, és az asztal alatt gyorsan átpörgette a bankókat.

Négy leosztás alatt semmit nem nyert, de veszteni is csak a minimum tétet vesztette. Aztán az ötödik leosztás előtt a zöld selyembe öltözött nő sétált oda az asztalhoz, a kezében egy lapos bőrtáskával. Kinyitotta a lakkozott fa kazettát, amiben az osztó tartotta a pénzt - úgy ezerötszáz lehetett, vegyes címletekben - s a táskából friss, ropogós bankjegyekkel töltötte meg a tárolót.

Az ott legalább húszezer - nyelt nagyot Daur, és érezte, ahogy a pulzusa megugrik.- Hoznál nekem egy italt? - fordult a tanithi lányhoz. - Egy kicsit kiszáradt a szám.- Persze - mosolygott rá Banda, és otthagyta a játékot.Aztán már ott is volt előtte az ötödik leosztás, két hetes, amire már egy kicsit magabiztosabban emelte a tétet.- Kezdesz belelendülni? - tett le az asztalra egy pohár amasecet a tanithi lány.A tétek egyre följebb kúsztak, s végül már csak a kapitány és egy savanyú ábrázatú tengerésztiszt maradt bent.

A tengerész hívott, mire mindketten terítették két-két lapjukat.Mindkettőjüknek hetes párja volt. A tengerésztiszt fanyalogva fordította föl a harmadik lapját.Tíz Kard.Most Dauron volt a sor.A Szívek Királynője.Az osztó a kapitány elé halmozta a nyereményét. Egy leosztásból minimum egy százast szakított.- Kezdesz tetszeni nekem, verghasti... - suttogta a fülébe a lány, miközben Daur nyakát cirógatta.Csikorgó hang töltötte be a kaszinót - épp olyan, mint amikor egy masszív, vörösre festett ajtó beszakad.

Valaki felkiáltott, aztán a játékosok felpattantak az asztalok mellől, s a sok kártya csak úgy repkedett mindenfelé.Négy feketébe öltözött alak rontott be a kaszinóba, a kezükben szolgálati pisztoly. Azonnal elállták az ajtókat,

megakadályozva, hogy a vendégek vagy a személyzet bármelyik tagja elhagyhassa a Zolundert.- Mi a fene folyik itt? - viharzott elő a hátsó szobából Urbano.Elodie csendesen elvegyült a tömegben, s magában azért fohászkodott, hogy a főnökének ne most szálljon el

az agya.- Nekem illegális hazárdjátéknak tűnik - mondta kimérten a birodalmi komisszár, aki a fekete egyenruhások

mögött lépett be a helyiségbe.- Ugyan már! - tárta szét a kezét Urbano. - Maga is tudja, hogy időpocsékolás idejönniük!- Szóval, ez a híres Zolunder... - nézett körbe a komisszár. - Magának fogalma sincs, mióta próbálja a

Komisszariátus bezáratni ezt a helyet!Aztán Urbanóra emelte hideg, rezzenéstelen pillantását, úgy folytatta:- Viszont meg kell, hogy jegyezzem, valóban szép, ízléses berendezés, és ilyen elegáns mintázatú szőnyeg

láttán mindenki kétszer is meggondolja, hogy idebent rókázzon-e. Nem sok ilyet látni manapság...- Nagy hibát követ el, komisszár...- Hark!- Nagy hibát követ el, Hark komisszár! - eresztette lejjebb a kezét Urbano. - A Komisszariátus már

nemegyszer próbálta bezáratni ezt a helyet, minden eredmény nélkül.- Tudom, hogy fedezi magát - bólogatott a komisszár. - A túlfizetett ügyvédei minden razziát illegális

házkutatásnak állítanak be, maga meg páncélszekrénybe zárva tartja a vagyona javát, tudván, hogy csak a játékasztalokon levő pénzt kobozhatjuk el mint tárgyi bizonyítékot. így legfeljebb néhány százast veszít, meg a játékengedély hiánya miatt a nyakába varrt minimális pénzbírságot. Egy ideig csöndben van, aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba.

Lassan elmosolyodott, s ez a mosoly még az üres, élettelen pillantásánál is félelmetesebb volt.- Ez alkalommal nem egy újabb értelmetlen razzia szemtanúja, barátom, bár hamarosan azt kívánja majd,

bárcsak így lenne.- Mi a fenéről beszél maga? - vicsorodott el Urbano. - Egyszerűen csak adja ide a büntetőcédulát, és

kotródjanak innen!

A komisszár odasétált Daurhoz, és a vállára tette a kezét. A kapitány mereven a padlón heverő kártyákat bámulta, és szemmel láthatóan remegett.

- Üdv, Daur!- Uram... - suttogta a kapitány.- Mi Daur kapitányért jöttünk - nézett vissza a válla fölött Urbanóra a komisszár.- Mit követett el?- Valami becstelen dolgot, amihez magának kivételesen semmi köze. Valami olyasmit, ami utolsó

kétségbeesésében ide hajtotta, hogy megpróbáljon annyi pénzt,nyerni, ami elég egy hajójegyre. El akart tűnni a Balhautról. Bilincset rá!

Az egyik feketébe öltözött katona azonnal megbilincselte a kapitányt, de mielőtt elvezethette volna, a tanithi lány dühösen nekiesett.

- Engedjék el! - kiabálta.- Hozzák őt is! - intett unottan a komisszár. - Lássuk, mit tud nekünk mondani az itt folyó dolgokról!A sikoltozó, dühösen rúgkapáló lányt csak komoly erőfeszítés árán tudták kivonszolni a kaszinóból.- És van még egy rossz hírem a maga számára - fordult ismét Urbanóhoz a politikai tiszt. - Maga egy

menekülő katonaszökevényt bújtatott, ami már nem törvénysértés, hanem bűncselekmény. És ez esetben az adott helyen minden lefoglalandó, mint tárgyi bizonyíték.

- Maga most csak tréfál! - kerekedett el Urbano szeme, s úgy érezte, menten megfojtja a rettentő indulat.A komisszár jéghideg mosolya azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

Maradék két embere máris elkezdte letakarítani az asztalokat, s kiürítették az osztók kazettáit és a játékosok zsebeit is. A húszezer, amit Elodie alig néhány perce helyezett el az egyik asztalon, szintén a katonák fekete zsákjaiba vándorolt, a többi bizonyíték mellé.

- Ragaszkodik még a büntetőcédulához? - kérdezte a komisszár.- Takarodjanak innen! - mondta Urbano tompán.

Odakint havazott.A manufaktúra ablakaiból is eltűnt már a halovány lámpafény, s az ősi város kemikáliákkal teli, vörhenyes

egén unottan pislákoltak a csillagok.A feketébe öltözött katonák egy nyolckerekű csapatszállítóba zsuppolták a kapitányt és a tanithi lányt, majd

maguk is bemásztak. A masszív jármű motorja dühödt mordulással kelt életre, s a jármű a külváros felé indult.A komisszár a kapitánnyal és a lánnyal szemben ült le, és a kezében tartott zsákok súlyát próbálgatta.- Huszonkét vagy huszonháromezer lehet. Szép munka volt, kapitány!- Köszönöm, uram - biccentett Daur. - Hark komisszáron azért jobban áll ez a kabát...- Tudom - vette le az ellenzős sapkát Rawne. - De a célnak így is megfelelt.- De meg ám! - vigyorodott el Meryn, miközben kibújt a zubbonyából.- Megfoghatnám a zsákot? - kérdezte Banda. - Legalább az egyiket! Csak egy pillanatra!Rawne elégedetten felnevetett, s a kezébe nyomta az egyik zsákot.A nő kinyitotta a zsákot, és beleszagolt.- A végén még igazi szélhámost faragunk magából, Daur! - vigyorgott Meryn.- Felejtse el! - rázta meg a fejét a verghasti. - Mondtam már, hogy ez egy egyszeri alkalom!- Mind ezt mondják - bólogatott megértően Vari.A csapatszállító lassítani kezdett.- Leyr! Kant! - kocogtatta meg a vezetőfülke hátsó falát Rawne. - Miért lassítunk?- Úgy néz ki, hogy lezárták előttünk az utat, uram - szólt hátra Leyr. - Úgyhogy itt most balra fordulunk.- Én mondom - magyarázta Vari, miközben a nyolckerekű befordult a következő sarkon -, magának a vérében

van a megtévesztés, Daur kapitány!A verghastinak már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, mikor a csapatszállító hirtelen megállt.- Mi a fasz van már, Kant? - csattant föl Vari.- Úttorlasz!- Micsoda?!- A Komisszariátus! - nyögött föl a belladon gyalogos. - Már úgy értem, hogy... az igazi!A Szellemek összenéztek, és Vari megcsóválta a fejét.- Ez nem jó. Kurvára nem...

NÉGY

Aarlem

Már egészen besötétedett, mire a limuzin visszavitte az Aarlem-erődbe.A szódiumlámpák elmosódott fényfoltjaiból, a szögesdróttal elkerített építkezési területekből, új és régi utcák

kereszteződéseiből bizarr montázs állt össze a fejében, ami nem sokban hasonlított az általa ismert városra. Aztán esni kezdett a hó, elnyelve a hangokat, eltompítva a fényt.

A kapun és a kettős kerítésen túl lámpákat látott, hosszan elnyúló, üres gyakorlótereket, és csöndben gubbasztó épületeket. Valaha állt itt egy Aarlem nevű erőd, ami ugyan megsemmisült a Dicső Győzelem előestéjén, de a helyén épített garnizon ugyanezt a nevet kapta.

Közel két éve ez volt az otthona.Gaunt soha nem gondolta, hogy valaha is visszatér a Balhautra, azt meg főképp nem, hogy huzamosabb ideig

itt fog állomásozni.Önkéntelenül is három részre osztotta eddigi életét: kadétéveire, a hyrkánokkal eltöltött időszakra, valamint a

Szellemek parancsnokaként leszolgált éveire. A Balhaut zárta a második szakaszt, ezért egyfajta vízválasztónak tekintette.

Aztán, a Jago után, minden megváltozott.Bőrátültetés, szervátültetés, hónapokig tartó lábadozás... a szervezete az első néhány hétben fél tucat

alkalommal mondta föl a szolgálatot, s igazi orvosi csodának számított, hogy azok után, amit az Ellenség kínvallatói műveltek vele, a belső szerveinek legalább egy részét sikerült megmenteni.

Furcsa módon a szemek jelentették a legkisebb gondot - az üres szemgödrökbe könnyedén be tudták ültetni a gépi implantátumokat. Van Voytz tábornagy - akit némileg a bűntudat is mozgatott - gondoskodott róla, hogy a lehető legmodernebb, kerámia- és rozsdamentesacél-ötvözetből álló szemeket kapja. Ezekkel sokkal kifinomultabb lett a térérzékelése, és néhány méternyire az infravörös és ibolyántúli tartományokban is látott. És ezek a kibernetikus beültetések legalább úgy néztek ki, mintha szemek lettek volna.

Igaz, amikor tükörbe nézett, gyakran érezte úgy, mintha egy drága baba zöld porcelánszemei tekintenének vissza rá, de ezek legalább élőnek tűntek.

Ennek ellenére épp a szemei zavarták a leginkább - jobban, mint a bőrátültetések és a műtétek végeláthatatlan sora. A szemek nem fájtak, tökéletesen működtek, még a gyerekeket sem ijesztették meg - egyszerűen csak nem az övéi voltak.

És időről időre látott velük egy...Igazándiból nem is volt teljesen világos a számára, hogy mit látott velük, ami ennyire zavarta. A dolog mindig

túl gyorsan történt. Dorden azt mondta, hogy a jelenségnek nem az új szemeihez van köze, sokkal inkább a régiek elvesztéséhez. Poszttraumatikus kísérő tünetek, amiket az agya a látóidegein keresztül élt meg.

Ez elég hihetőnek tűnt. Arról, hogy a Vértestvérek mit műveltek vele, csak homályos emlékei voltak, s ezek az időnkénti... felvillanások inkább hangulati benyomások voltak, s nem valós képek, bár minden egyes alkalommal fájdalom járt a nyomukban.

Talán azok a dolgok szivárogtak vissza lassan az elméjébe, amiket a megvakítása előtti utolsó pillanatokban látott.

Áthajtottak a bordázott felszínű hídon, és rákanyarodtak a főkapuhoz vezető útra. A sárga-fekete csíkos fémsorompó úgy csillogott a lámpafényben, mint egy vadállat nyitott állkapcsában az agyarak.

A Tanithi Egyes körletei a nyugati szektorban voltak, szemben a Bremenen 52-esek barakkjaival. A szódiumlámpák borostyánsárga fényében szitáló aranypornak tűnt a lassan szállingózó hó, s a levegő hideg volt, akár a vas.

Gaunt a parancsnoki körlet előtt szállt ki a szolgálati limuzinból.- Holnap mikor jöhetek önért, uram? - kérdezte a Munitorium sofőrje, miközben kinyitotta neki az ajtót.- Holnap új sofőrt kérek - mondta hűvösen Gaunt.- Uram? - kapta föl a fejét a sofőr. - Ezt... most... nem igazán értem.- Megvárakoztatott.- De hát... már bocsánatot kértem miatta, uram! - hebegte a férfi, miközben igyekezett kerülni Gaunt

pillantását. - Feltartottak a garázsban, és...

- Maga meg a többi sofőr egész este verték a blattot a garázsban, és nem volt szíve otthagyni egy jó leosztást. Úgyhogy inkább megvárakoztatott.

A sofőr visszanyelte a választ, és lesunyta a fejét. Épp elég rossz, ha egy komisszár megrója. Nem kellene, hogy hazugságon is kapja.

- Elmehet - biccentett Gaunt.A férfi némán tisztelgett, majd visszaült a kocsiba, és elhajtott.Gaunt felsétált a parancsnoki szállás lépcsőjén, s az ajtóban megállt egy pillanatra. A kártyával kapcsolatban

úgy tűnt, fején találta a szöget. Ezerszer látott már ehhez hasonló szituációt, és ezek a nyavalyások lassan túl kiszámíthatóak lesznek. Vagy ő lesz lassan túl öreg és cinikus, aki egyből a rosszat feltételezi az emberekről.

Lehet, hogy csak szerencséje volt, és ügyesen találgatott... leszámítva, hogy... egy pillanatra mintha valóban ott lett volna. Mintha ő maga is látta volna, mit csinálnak a sofőrök: ott guggoltak egy felfordított láda körül, a garázs egyik sarkában, s a lámpák hideg fényében csak úgy pörögtek a kártyák. Egy libériás inas jött, hogy szóljon, melyik autókat kérték, de egy legyintéssel elintézték a dolgot.

- Hadd várjanak a rohadékok!Világos, mint a nap.Keserűen csóválta meg a fejét. Túl régóta volt már politikai tiszt. Úgy tűnt, mostanra már az összes trükköt

ismeri.

Obel kapitány és az emberei adták az őrséget, s ahogy a komisszár ezredes belépett, Obel azonnal fölkelt az asztala mellől, és tisztelgett. Az ajtó mellett álló őrök vigyázzba vágták magukat, míg Gaunt le nem intette őket.

- Van valami, kapitány? - kérdezte, miközben lehúzta a bőrkesztyűjét.- Nyomor a köbön, uram.- Hadd lássam az ügyeleti naplót!Obel elébe tette az adattáblát, s a komisszár ezredes gyorsan átfutotta a nap eseményeit.- Rawne őrnagy?- Három nap eltávon van, uram.- Emlékszem, hogy aláírtam a kérelmét - biccentett Gaunt.- Maguk vannak őrségben egész éjjel, kapitány?- Csak kettőig, aztán Kolea őrnagyék. Beltayn beszélt már önnel, uram?- Keresett? - nézett föl az adattábláról Gaunt.- Még az este folyamán, uram.- Nem említette, hogy miért?- Sajnálom, de nem - rázta meg a fejét Obel.- Rendben - tette vissza az adattáblát az asztalra Gaunt. - Valami, amiről nem ártana tudnom?- Jó estét, adjutáns - bólintott Gaunt hűvösen, és levette a kabátját.- Szabad megkérdeznem, hogy... merre járt, uram?- A kapaj csapatokkal töltöttem a délutánt.- Jobb lett volna, ha... - harapta el a szót Beltayn, majd gyorsan átfogalmazta a mondanivalóját. - Igazán kár,

hogy csak most tudtam elérni, uram! Számos... kötelezettségnek kellett volna eleget tennie a mai napon.- Valóban?- Háromkor volt a felügyelőbizottság szokásos ülése...- És ezt kihagyva egy órányi tömény unalomtól menekültem meg.- És ötkor lett volna találkozója Jaume úrral.- Az kicsoda?Beltayn a folyosó felé mutatott.- Az a civil odakint?- Igen, uram.- És mi a csudát akar tőlem?- Portréfestő. Azzal bízták meg, hogy olyan tisztek arcképét fesse meg, akik részt vettek a Dicső Győzelem

kivívásában.- Kizárt, hogy órákig egy helyben ücsörögjek valami festmény miatt!- Holoportrékat készít. Levélben előre jelezte a jövetelét. Meg is mutattam, és ön rábólintott a dologra.- Nem emlékszem rá.- Egy kápolna emlékfalára fognak kerülni a portrék, ahol...- Még nem haltam meg!

- Természetesen - bólogatott Beltayn. - De Jaume az ön által választott időpontban megjelent, és ön nem volt itt. Azóta is odakint várakozik.

- Akkor keressenek egy másik időpontot, aztán küldje haza! - ült le az asztalához Gaunt. - És kérjen tőle elnézést a nevemben! Mondja azt, hogy nem volt tudomásom a találkozónkról!

- De volt - mondta Beltayn.- Tessék?- Ma reggel a napi teendőinek listájához csatoltam, és idetettem az asztalára.S valóban, a halomban álló akták tetején, egy barna, bőr jegyzetfüzetre ragasztva ott virított a sárga, öntapadós

cédula.- Nem vitte magával - bökött a fejével a papírlap felé a szárnysegéd.- Úgy tűnik - dörzsölte meg az állát Gaunt. - Rendben, átszervezzük a találkozót ezzel a festővel!Beltayn egy szót sem szólt, de a komisszár ezredes szinte hallotta a gondolatait.„Koncentrálni kellene, nem mindent félvállról venni! Pedig ez nem játék! Nincs már benne elég tartás és

szigor! Egész nap csak lötyög, aztán meg minden este mulatni jár! Az a részeges cimborája, az a Blenner... az fogja tönkretenni!”

Dughan Beltayn persze soha nem mondott volna ilyet, de Gaunt egy pillanatra szinte látta - érezte -, hogy megteszi, az elmúlt időszak minden csalódottságát és dühét egyetlen kirohanásba sűrítve.

- Mit szólna a holnap reggelhez, uram?- Reggel kilenc - bólintott Gaunt.- Köszönöm, uram.Beltayn kisietett, hogy fixálja a holnapi időpontot a festővel. Egy perc se telt bele, nyílt az ajtó, s Dorden sétált

be az irodába.- Hallottam, hogy visszaért - telepedett le az egyik székre, Gaunttal szemben.Ayatani Zweilt leszámítva az ezredorvos volt a legidősebb Szellem a seregben, s a komisszár ezredes először

érezte úgy, hogy a kor lassan kezd is meglátszani a tanithin. Dorden mindig is kemény, szikár ember volt, de az elmúlt két év pihenőidő alatt teljesen megőszült, felszedett egy kis súlyt, s a vonásai is lágyabbak lettek. Ez az idő épp elég volt, hogy viharvert veteránból pocakosodó, barátságos vidéki doktort faragjon.

- Egész nap magát kerestem... - morogta Dorden.- Nehogy maga is rákezdjen!- Pedig muszáj lesz! - csóválta meg a fejét az orvos. - A Medicae és a Szekció egyfolytában a sarkamban

lohol. Az általános egészségügyi állapotfelmérés két nappal ezelőtt volt esedékes, de nem lehet iktatni, míg minden jelentést le nem zártak.

- És? Miért nem zárja le az Egyes jelentését?- Nagyon vicces! - mosolygott gúnyosan Dorden. - Ha maga késik egy jelentéssel, a Szekció legfeljebb a

kezére csap, de ha én, azért megbírságolnak vagy le is fokozhatnak! Úgyhogy végtelenül hálás lennék, ha segítene nekem megoldani ezt a problémát!

- Hol a gond?- Nem lehet lezárni a jelentést, mert egy bizonyos személy nem vetette alá magát az orvosi vizsgálatnak.- Az, akire gondolok?- Az - forgatta a szemét dühösen Dorden.- Vallási okokra hivatkozik?- Nem hivatkozik az semmire! Egyszerűen csak egy házsártos, vén bajkeverő, aki azt hiszi, hogy minden és

mindenki fölött áll!- Beszélek vele.- Még ma este?- Most rögtön.

A kápolna a parancsnoki szállás keleti fala mellett állt, bár kívülről ez sem különbözött semmiben a tábor előre gyártott elemekből álló konténerépületeitől. Lehetett volna raktár vagy hálókörlet, de kivették a belső, horizontális válaszfalat, egybenyitva a két szintet. Az északi fal mellett állt az oltár, előtte hosszú padsorok - mint a Gárda minden tábori kápolnájában.

Zweil atya akkor csatlakozott a Tanithi Egyeshez, amikor a sereg a Hagián harcolt, s azóta, akár egy különösen makacs kullancsot, le se tudták vakarni magukról. Nem mintha bárki is szeretett volna megszabadulni tőle, s rövid idő alatt ő lett a sereg káplánja.

Szétszórt, szeszélyes, rosszmájú és makacs ember volt, s bár élete alkonyára tapasztalt, bölcs férfivá érett, ezt a bölcsességet előcsalogatni belőle igazi kihívásnak számított. A katonai jelentésekben gyakran nem is volt olyan könnyű megindokolni, mit is keres a Birodalmi Gárdában.

Másrészről senki nem tagadhatta, hogy az elmúlt évek során végig velük volt, és mellettük állt. Ő fogta a haldoklók kezét a Hagián, majdnem otthagyta a fogát a Herodoron és a Pusztulat Hegyei között, velük menetelt a Gereon rommá lőtt városainak utcáin, s túlélte a Hinzerhaus ostromát is, ahol a sereg közel fele odaveszett. A háború tüzében lett egy közülük, s ez a kapocs erősebb volt bármilyen vérségi köteléknél.

Mindennap - a jelentősebb egyházi ünnepeken napjában többször is - misézett, s az időjárástól függetlenül minden reggel elsétált az Aarlem Erődből az Aarlem-Sachsenben található Templum Ministoriáig. A négy kilométeres séta után egy órát töltött az ottani szentélyben imádsággal és meditációval. Ez az oda-vissza nyolc kilométernyi út volt az ő zarándoklata, az imhava, ahogy ő nevezte.

Régen azzal töltötte minden idejét, hogy a Szent életének főbb állomásait látogatta meg a Sabbat-világokon, újra meg újra azt az utat járva be, mint Ő. Mikor a Szellemek találkoztak vele a Hagián, azt állította, hogy a zarándoklata már majdnem a végéhez ért.

Azóta a Tanithi Egyessel járta be az univerzumot, de közben folyton arról beszélt, hogy egy napon majd ismét magára ölti a csuháját, felköti a saruját meg a kenderből font övét, és befejezi az útját.

- Egy nap majd - szokta mondogatni -, egy nap majd végleg elválnak útjaink. Ó, igen! Ti jobbra, én balra, s akkor a ti utatok már nem az én utam lesz. Úgyhogy búcsút veszünk majd egymástól, s ki-ki megy, amerre neki tetszik. Már így is túl hosszú időt töltöttem veletek. Persze, majd hiányozni fogok nektek, amikor már nem leszek mellettetek, az biztos! Ezen azonban sajnos nem segíthetek. Kötelességeim vannak, s ezek egy idő után már nem tűrnek halasztást. Maga a Szent várja el tőlem ezek teljesítését, de... most, hogy jobban belegondolok... holnapig azért még várhatok ezekkel. Holnap indulok. Vagy legkésőbb holnapután. Igen. Legyen, mondjuk, holnapután.

Mióta a Balhautra vezényelték őket, s az Aarlem Erődben jelölték ki a sereg körleteit, Zweil atya minden este megtartotta azt, amit ő csak úgy nevezett, hogy a megvilágosodás pillanatai. Vacsora után bárki, aki épp nem volt szolgálatban, eljöhetett a kápolnába, s meghallgathatta az ayatani okfejtését arról, ami épp aznap felkeltette az érdeklődését.

Volt, hogy ez csak egy újabb mise volt, tele keserűséggel és az elkárhozásról szóló dörgedelmekkel, ha épp olyan cipő volt rajta. Előfordult, hogy a Templum Ministoria könyvtárából kölcsönzött valamelyik kötetben talált érdekességről beszélt. Didaktikai elemzés, szemantikai okfejtés, történelem, filozófia, poétika, etika... úgy tűnt, mindegyikhez konyít valamelyest.

Előfordult, hogy kiosztott egypár könyvet a megjelentek között, hogy kis csoportokban olvasgassanak, vagy hogy olyanokkal gyakorolja az olvasást, akik maguk nemigen értettek hozzá.

Hétről hétre a megvilágosodás ezen óráin az emelkedettől eljutottak a profánig, s vissza. Mesélt a Szent életéről, a Birodalom hagyományairól, az ayatanik történetéről, s órákig ecsetelte a Sabbat-világok szokásait.

Minden nap sikerült valami érdekességgel előállnia, s mintegy kiindulópontként felhasználnia, hogy vitát provokáljon. Közvetve és közvetlenül tanított nyelvtant, számtant, politikát és történelmet, zenét és költészetet - attól függően, hogy elméje épp melyik lezárt zugában tárta szélesre az ablakot.

Gaunt, ha ideje engedte, ellátogatott ezekre a szeánszokra, s nemegyszer le is jegyezte, amit hallott. Az elmúlt év során három jegyzetfüzetet töltött meg Zweil történeteivel.

Aznap este, mikor belépett a kápolnába, épp a költészet története - vagy a történelem költőisége - volt terítéken. Úgy negyvenen lehettek jelen, s Zweil, mint egy megszokott helyén gubbasztó dögkeselyű, verseket olvastatott velük a Szenthez írt, Korai Poémák című kopott, zöld borítójú kötetből.

Épp Domoron volt a sor. A kapitány feszengve állt az egybegyűltek előtt, s lassan, érthetően recitált egy rövidebb versszakot egy olyan költeményből, amit Gaunt is ismerősnek talált. Valószínűleg Ahmud vagy az átmeneti időszak egy másik Feyaytanja írta.

Mikor Zweil úgy érezte, hogy a tanithi már eleget olvasott, intett neki, hogy üljön le. A következő Chiria volt, Domor adjutánsa. A sebhelyes arcú nő a nadrágjába törölte a tenyerét, s ott folytatta a szöveget, ahol a kapitány félbehagyta.

A komisszár ezredes a hátsó sorok egyikében keresett magának helyet, és csöndben leült. Mikor Chiria döcögős felolvasása véget ért, Costin állt a gyülekezet elé, hogy eldarálja Sarpedon Ódáját. Costin után Ragion őrmester olvasott fel egy nicieziánus szonettet, utána pedig Wheln szavalta el meglepő átéléssel Kongress Sugallatát.

A sort Eszrah zárta - magas volt és komor, mint mindig -, s felolvasott egyet Locaster Példázataiból. Furcsa volt ezt a spirituális textust épp tőle hallani, annak ellenére, hogy az elmúlt két évben Zweil és Gaunt nem kevés

időt töltött azzal, hogy pallérozza az Éjjáró elméjét. Eszrah szinte minden este itt volt az ayatanival, és már egészen jól olvasott. Mi több, az olvasás kedvéért egy darabig még a kopott, régi csillámlencséitől is megszabadult.

„Ha ennyi idő elég volt, hogy Eszrah-ból civilizált embert faragjon, vajon mit művelt velünk az elmúlt két év? - tűnődött Gaunt. - Az Éjjáró - a népe mércéje szerint - elpuhult, s vele együtt valószínűleg mi is.”

Amikor a felolvasóest véget ért, a komisszár ezredes odaballagott az oltár mellett ücsörgő Zweilhez. A vén ayatani épp Boollal beszélgetett, s ahogy megpillantotta Gauntot, megcsóválta a fejét.

- Rosszat sejtek... - dörmögte.- Semmi gond - somolygott Gaunt.- Ha arról az üveg amesecről van szó Baskevyl szállásán, annak a javát valaki már korábban megitta.- Nem erről van szó.- Ha meg esetleg az Oudinot kabalapulykáról beszélünk, én semmiképp nem javasoltam, hogy süssék meg, és

ötletet sem adtam, hogy kellene megtölteni és fűszerezni!- Nem a kabalapulykáról akarok beszélni, atyám - csóválta meg a fejét Gaunt, aztán felhúzta a szemöldökét. -

Egyébként miféle pulykáról beszélünk?- Nincs is nekik olyan... - legyintett Zweil.- Nincs?- Nincs... mióta valaki megsütötte.- Mindegy - legyintett Gaunt. - Mindazonáltal... szükségem lenne egy kis segítségre, atyám.- Segítségre?- Így van. No meg az ön bölcsességére...- Az én bölcsességemre?- Arra. Gond van az egyik emberemmel, és szeretném kikérni a tanácsát.- Hát jó... - ráncolta erősen töprengve a homlokát Zweil. - Szívesen segítek. Hadd halljam, hol a gond?- Van egy ember a seregben, aki...- Ismerem?- Igen, atyám.- Helyes... Folytathatod, fiam!- Ez az ember komoly gondot okoz... a bürokratáknak és emiatt áttételesen nekünk is.- A nyavalyás! - sziszegte az ayatani, és komoran bólintott, mint aki mindent ért. - Megkorbácsoltatod?- Megkorbácsoltatni? - kerekedett el Gaunt szeme.- Igaz is... a korbácsolás talán túl enyhe büntetés. Talán inkább hozzá kellene kötözni egy rakétához, és kilőni

a napba!- Ezt mindenképp felveszem a lehetőségek listájára! - bólintott Gaunt ünnepélyesen.- Akkor jó. Még valami?- A gond az, hogy ez az ember nem hajlandó alávetni magát az orvosi vizsgálatnak - folytatta Gaunt lassan. -

Annak a vizsgálatnak, amit mindenkin el kell végezni.- Mindig akad egy ilyen renitens - fintorgott Zweil, miközben a mutatóujjával ütögette az állát. - A helyedben

én kíméletlenül példát statuálnék rajta!- Tényleg?- A seregben nincs helye az efféle engedetlenségnek, fiam! Ha engedsz neki, azzal a saját tekintélyed ásod alá!

Szerintem az is megoldás lenne, ha megkötöznénk, és megköveznénk.- Szóval... ha jól veszem ki a szavaiból, atyám... maga szerint ez az ember átlépte azt a bizonyos határt.- A lehető legteljesebb mértékben jól értetted, fiam. Muszáj, hogy átessen ezen a vizsgálaton, és ezt ő is

nagyon jól tudja. Ez csak ostoba nyakasság, és muszáj, hogy ő is betartsa a regulát, különben... Álljunk csak meg egy pillanatra... Ugye, most nem rólam beszélünk?!

- De - bólintott Gaunt.- Hm... ravasz! - hümmögött Zweil. - Nagyon ravasz!- Tudom. Elmegy az orvosi vizsgálatra?- Lehet.- Miért csak lehet?- Soha nem szerettem az orvosokat - ingatta a fejét a vén pap. - Olyan helyekre nyúlkálnak, ahová senkinek

nem lenne szabad, és ezt én nem tűröm!- Pedig most muszáj lesz! - mordult rá Gaunt. - Csak nem fél, hogy találnak valamit?- Öreg vagyok, fiam. Nagyon öreg. Szerinted mit fognak találni?

- Holnap reggel, ha kérhetem - mosolyodott el Gaunt. - És hadd ne kelljen még egyszer eljátszanunk ugyanezt, atyám!

- Legyen - sóhajtott fel a pap.- Akkor most áldjon meg!- Megáldalak... az Istencsászár nevében... és bla-bla-bla... - fanyalgott Zweil.- Köszönöm, atyám.Az ayatani visszatért Boolhoz, Gaunt pedig odasétált a padhoz, ahol Eszrah ült. Az Éjjáró lassan, állhatatosan

körmölt valamit egy füzetbe.- Légy üdvözölve! - mondta Gaunt.- Üdvözlégy! - bólintott az Éjjáró.- Sok a dolgod?Eszrah kurtán biccentett, s a kezében tartott itatóspapírt óvatosan a lejegyzett szövegre nyomta.- Az atya... arra kért, hogy írjak le történeteket a seregemről.- Zweil ilyet kért?A serege alatt Eszrah természetesen az Éjjárókat értette. A szókincse napról napra bővült, gyakran már

egészen finom árnyalatokkal is tisztában volt, de a sereg szót nagyon specifikusan használta. Az Éjjárókkal kapcsolatban soha nem a törzs, a nép vagy a közösség szavakkal élt, a Gárda koncepciója pedig egyelőre még túlmutatott rajta. A sereg fogalma azonban nagyon is elevenen élt benne, s a Gereontól távol a Tanithi Egyes volt az, ami megadta neki ugyanazt a csoportdinamikát, valamint a hűség és emberi kapcsolatok szövevényes hálóját, amit másoknak a törzs vagy a család jelentett.

- Arra kért, hogy írd le az Éjjárók történeteit? Úgy érted, hogy a történelmeteket?- Nem olyan dolgokat, amik régen voltak - rázta meg a fejét Eszrah. - Hanem... olyanokról, amik... régebbiek

a... dolgoknál.- Meséket? Legendákat?- Igen! - derült föl az Éjjáró arca. - Az atya is ezt a szót használta.- Sok legendája van a népednek?Eszrah széttárta a kezét, és az ég felé fordította a tekintetét, hogy jelezze, arra nincs is szó.- Nagyon-nagyon sok - mondta végül. - Ott van az alvajáró harcos története, a moly és a bögre története, az ág

és a kígyó története. Ezeket már leírtam. És ott van az öreg nap története, meg a vadász és a fenevad története...- Hányat írtál már le?- Tízet és négyet. És ez itt a vadász és a tó története. így már tíz és öt. A vadász sok történetben ott van.- Elolvashatom őket? - kérdezte Gaunt.Eszrah azonnal rábólintott, aztán egy pillanatra elbizonytalanodni látszott.- De a füzetre szükségem van, hogy leírjam a többi történetet.- És ha hozok egy másik füzetet? - mosolyodott el Gaunt. - Míg az egyikbe írsz, a másikat elolvasom, aztán

cserélhetünk. Ehhez mit szólsz?Úgy tűnt, Eszrah tökéletesen elégedett ezzel a kompromisszumos megoldással. Aztán hirtelen megérintette

Gaunt karját, és az ajtó felé bökött a fejével.Beltayn sorjázott be, mögötte Nahum Ludd jött, a sereg fiatalabb komisszárja. Ő is a politikai tisztek hosszú

bőrkabátját viselte, amiről e percben épp a hópelyheket söpörte le a padlóra.- Ott van! - intett Gaunt felé a rádiós.- Valami gikszer? - tápászkodott föl a padról a komisszár ezredes.Ludd egy levelet húzott elő a kabátja belső zsebéből, amit a Komisszariátus kék szalagja zárt le.- Ezt egy futár hozta, uram - nyújtotta oda Gauntnak. - A Szekciótól jött, és az volt az utasítás, hogy csak ön

bonthatja föl.A komisszár ezredes felnyitotta a borítékot, s villámgyorsan átfutotta a hártyavékony lapra írt néhány sort.- Úgy tűnik, mégis új időpontot kell egyeztetnünk Jaume úrral - húzta el a száját.- Miért, uram? - lépett közelebb Beltayn.- Mert holnap hajnalban jelenésem van a Szekcióban.- Az okát is feltüntetik? - kérdezte Ludd.- Nem - rázta meg a fejét Gaunt. - Arról nincs szó.

ÖT

Romlandó áru

Jóval azután, hogy Balopolisz órái elütötték az éjfélt, Enniker Romlandó Áruinak boltjában elkezdtek meghalni az emberek.

Az éjszaka kemény és hideg volt, s a sárga utcai lámpák fényében egyre vadabb táncukat járták a hópelyhek. Az Újvárosi-hídon és a Régi Átkelőnél szentjánosbogarakként pislákoltak a járművek lámpái. A fénypászmák ezüsttel futtatták be az olajos vizet, s fehér mákszemekké varázsolták a havat.

Enniker Romlandó Árui egy húsfeldolgozó és csomagolóüzem volt a folyó északi partján, ormótlan, fehér kövekből rakott épület, amihez hasonlóból szép számmal akadt még a városfal és az Újvárosi-híd árnyékában. Mind az utcafrontról, mind a víz felől meg lehetett közelíteni, bár a komor, avas zsírtól bűzlő épületet nem sokan látogatták mostanában.

A folyó nyálkás lehelete a mélyben nyújtózó alagsoron és pincéken keresztül szivárgott be az épületbe, s valamivel följebb a málló vakolatú, lőrésszerű ablakokkal tagolt homlokzaton át. A hely a háború óta romos volt, bár a veteránok és hajléktalanok ügyeit intéző Henotic Liga néhány évig átmeneti szállásokat rendezett itt be, míg át tudta költöztetni a rászorulókat egy nagyobb és kevésbé bűzös épületbe, az Arkwround tér közelében. A lepattogzott festékű ajtókon még ennyi idő után is ott virított a felirat, mely a rászorulókat az Arkwround téren álló, sárga ajtós csarnokba invitálta.

’81-ben megpróbálták újra üzembe helyezni, mint feldolgozóüzemet, de csúfos kudarcot vallottak. Volt víz, elektromosság, többé-kevésbé karbantartott szennyvízrendszer, fűtés - ennek ellenére senki nem dolgozott itt.

Nado Valdyke választása épp ezen okok miatt esett erre a helyre.Ezt a munkát is úgy szerezte, hogy valaki őt, az orgazdát ajánlotta - valaki, aki ismert valakit, aki ismert

valakit. Olyan emberként tartották számon, aki kreatív, egyedi ötletekkel áll elő, s mindent meg is tesz, hogy kivitelezze azokat. Az erkölcsnek azonban híján volt, s nem különösebben érdekelte, ha valami etikátlan vagy törvénytelen.

Jelenlegi megbízója - akivel eddig már több üzenetet is váltott, bár személyesen még nem találkozott - is ezért választotta őt. A megbízója, akiről csak egy dolgot tudott biztosan. Hogy külvilági.

Mikor tudomására jutott, hogy a megbízója megérkezett az Égi Állomásra, Valdyke azonnal maga mellé vette négy emberét, és elindult, hogy találkozzon vele.

Az emberei tagbaszakadt, sötét alakok voltak, akiket elég jól megfizetett, hogy szükség esetén egy külvilágival szemben is megvédjék.

A megbízója egy fekete limuzinnal érkezett a húsfeldolgozóhoz, mögötte két bérelt traktor dübörgött végig a szűk, kihalt utcán.

Ahogy megpillantották a reflektorok fénykévéit, Valdyke emberei kitárták az Enniker kapuját. A megállapodás értelmében gondoskodtak róla, hogy legyen energiaellátás az üzem területén.

Az orgazda az emberein és a masszív rakodó-szervitorokon kívül még egyvalakit hozott magával - egy Abrus nevezetű orvost, aki, mióta derékba tört a praxisa, bármilyen munkát kérdés nélkül elfogadott.

A három jármű behajtott a naftafáklyák megvilágította rakodóudvarra, ahol még a falak is alvadt vértől és avas zsírtói bűzlöttek. Ahogy a sort záró traktor is beért, a kapu hangos döndüléssel zárult be mögöttük.

- Valdyke vagyok! - sétált ki az udvar közepére az orgazda. - Eyl mesterhez van szerencsém?A limuzinból magas, bőrkabátos férfi szállt ki, s szótlanul mérte végig Valdyke-ot.- Igen - mondta végül.- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk - mosolyodon el az orgazda.Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy kezet nyújt a bőrkabátos férfinak, de aztán letett róla. A

megbízója szemmel láthatóan nem az a kézfogós típus volt.- Szóval, ezekre a konténerekre volt szüksége - bólogatott komótosan Valdyke. - És ha megkérdezhetem...- Megkapta az utasításaimat? - kérdezte Eyl enyhe akcentussal.- Igen.- Minden részletre kiterjedők és pontosak voltak?- A legteljesebb mértékben.- És a megállapodásunk értelmében átutalt előleg pontosan megérkezett?- Hogyne! - biccentett Valdyke.- Akkor nem igazán értem, hogy mi szükség van bármiféle párbeszédre kettőnk között.

Valdyke egy pillanatra szívesen megmondta volna neki, hogy minek tartja, és hogy hova dugja fel a pénzét, ahogy azt is, hogy az ilyen stílusért - sőt már ennél sokkal kevesebbért is - daraboltatott fel embereket.

Ennek ellenére udvarias biccentéssel és üres mosollyal nyugtázta a dolgot. Egyrészt még nem kapta meg a fizetsége másik felét, másrészt volt valami a fickóban... valami, amitől a sokat látott orgazda is megborzongott.

„Ez a külvilági veszélyes - szögezte le magában. - Nagyon veszélyes!”A bőrkabátos csöndes volt és távolságtartó, de Valdyke szinte érezte a belőle áradó, vasmarokkal uralt

indulatot. Mintha egy rövid pórázon tartott, némán acsargó fenevaddal nézett volna farkasszemet.Úgyhogy biccentett, halvány mosolyt erőltetett az arcára, és kettőt tapsolt. Az emberei erre a jelre kinyitották

az udvar belső kapuját, ami mögött egy hasonló, barlangméretű csarnok ásított.Odabent forró gőz és olajos gépek fogadták őket. A jókora, csíkos páncélzatú rákokra hajazó szervitorok

közelebb gördültek a traktorokhoz, hogy odabent végre megkezdjék a konténerek lepakolását, s Abrus is nekilátott kikészíteni az orvosi eszközeit.

A konténerek lepakolása nem kevés zajjal járt, s Valdyke ismételten gratulált magának az ügyesen megválasztott helyhez. Ha nem a folyópart egy ilyen eldugott zugában vannak, a szervók sivítása és a motorok dübörgése már rég felébresztette volna a szomszédokat, akik pillanatok alatt a nyakukra hoznák a Magistratum embereit.

Valdyke tovább tanulmányozta a megbízóját és annak háromfős kíséretét.Két férfi jött vele, valamint egy nő. A férfiak kemény, szikár alakok voltak, szótlanok és hideg pillantásúak,

akár a főnökük. Az orgazda bérizomnak nézte őket, bár az, hogy csöndben beszélgettek Eyllel, némileg elbizonytalanította. Bőr testkesztyűt viseltek, csizmát, kesztyűt és kopott fémlemezekkel megerősített kabátot. Olyat, amilyet a Gárdában rendszeresítettek. Persze, ez magában még nem sokat jelentett, elvégre a külvárosban minden második gégemetsző ilyet hordott.

Ezek ketten vezették a traktorokat, míg a limuzint maga Eyl. Ami, figyelembe véve, hogy milyen tiszteletet parancsoló személyiség volt, meglehetősen furcsának tűnt az orgazda számára.

A nő feketét viselt - csupa csipkét és selymet -, illetve hosszú özvegyi fátylat. Ő is a limuzinból szállt ki, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha Eyl a sofőrje lett volna.

Mikor Valdyke szemügyre vette - és volt is mit szemügyre venni, mert a nőnek szenzációs alakja volt -, néhány másodperc múlva kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Mintha egy hőnek kitett filmet nézett volna, ahol a kép folyton remeg, és az embernek pillanatok alatt megfájdul tőle a feje.

Jó alak ide vagy oda, a nő látványa ugyanúgy felkavarta a gyomrát, mint a munkaadója stílusa, úgyhogy nem is szánt rá többet egy percnél.

A szervitorok egyik konténert a másik után emelték le a traktorokról, s helyezték el a belső terem padlóján. Valdyke saját maga kapcsolta rá a konténereket az üzem energiarendszerére, mintha csak fagyasztott húst szállító mobil hűtőkamrák lettek volna. A konténerek kijelzőpanelein sorra gyúltak ki a fények, s a tárolók búgó hanggal keltek életre.

Ellenőrizte a kijelzőket, s mindent rendben talált.- Sima áruszállító konténereknek tűnnek - sandított a mellette álló Eylre.- Így van.- De valójában hibernátorok.Eyl üres pillantása láttán megcsóválta a fejét.- Ugyan már, én se ma jöttem le a falvédőről! Még ha olyan ostoba is lennék, hogy nem rakom össze a képet,

és nem értem, mi szüksége felszerelésre és orvosra, az fix, hogy nem maguk az elsők, akik koporsókban csempésznek be élő embereket a Balhautra!

- Valóban? - kérdezte Eyl, de a hangja és a pillantása továbbra is élettelen maradt.- Dezertőrök, illegális bevándorlók, olyanok, akik nem szívlelik a birodalmi hatóságokat... van ilyen - vont

vállat Valdyke. - És még az is előfordul, hogy egyik-másik szerencsétlen túl is éli a dehibernálást.Felkapott egy zsilipkulcsot, és megpaskolta az egyik konténer oldalát.- Felnyissam?Eyl lassan bólintott, mire Valdyke egy apró tégelyből mentolos krémet kent az orra alá, s magához intette az

orvost. Eyl nem az első volt, aki élőket próbált a Balhautra hozni a hullaszállító-üzlet égisze alatt, s az orgazda már nem egy ilyen csempésznek segédkezett. Tudta, hogy mire számíthat, s amikor azt mondta, hogy néha egy-egy ember túl is éli a dehibernálást, azt nem tréfának szánta. És nem sok kedve volt azt szagolgatni, ami hetek vagy talán hónapok óta rothadt ezekben a tartályokban.

Letörte a konténerről a plombát, majd a helyére illesztette a zsilipkulcsot, és az óramutató járásának megfelelően elforgatta. A konténer külső burka kinyílt, s bentről olyan bűz áradt, amitől könnybe lábadt a szeme. Valdyke megcsóválta a fejét, majd a kulccsal a belső zárat is kinyitotta.

- A Császár szent nevére! - öklendezett a háta mögött álló orvos, ahogy a tartályból kiszökő bűz őt is megcsapta.

- Ez aztán érett! - értett egyet az orgazda, akinek a mentolos krém ellenére is felfordult a gyomra.Meleg szag volt - bomló húsból, vérből, üszkös sebekből áradó bűz -, s azonnal beette magát a ruhájukba és a

bőrükbe. A konténer belső ajtajáról zavaros kondenzvíz csöpögött a padlóra. Mintha valaki egy nagy tál romlott húslevet löttyintett volna a földre.

- Vigyázzon a cipőjére, doki! - szólt hátra a válla fölött, mire Abrus motyogott valamit az orra alatt, s gyorsan meghúzta az övtáskájából elővarázsolt laposüveget.

Valdyke letette a zsilipkulcsot maga mellé a padlóra, s előhúzott egy hosszú, hajlított, belső élére fent pengét. Beleszúrta a konténer belsejét óvó polimer takaróba, s egy hosszú, vágó-reszelő mozdulattal felhasította.

A bűz kezdett elviselhetetlenné válni.Odabent, a mennyezetre erősített sínre fémkampókkal jókora polimer tasakokat erősítettek. Mintha csak egy

hűtőkamrában lenne, ahol a kampókon oldalasok és fél disznók lógnak.Volt egy olyan érzése, hogy talán nem is jár annyira messze az igazságtól.Felmetszette az első tasakot, amelyben egy emberi holttestet talált.Nem volt haja, s úgy festett, valaha súlyos égési sérüléseket szenvedhetett. A szemei helyén csúf üregek

tátongtak, s a lassan elrothadó ajkai mögül fehér fogak vicsorogtak. Beesett mellkasa előtt összefont karjaival úgy festett, mint egy ősi sírboltban talált múmia.

- Ugye, meg lehet még menteni? - kacsintott Abrusra.- Ne beszéljen hülyeséget! - csóválta meg a fejét az orvos.Valdyke elvigyorodott, és felhasította a következő polimer tasakot is. A test, amit ebben talált, még

ocsmányabbul festett, mint az előző, s ennek is dögcédula volt a bokája köré csavarva.Valdyke a válla fölött Eylre sandított, aki a testőreivel és az özveggyel az oldalán figyelte, hogyan nyitják föl

a tárolókat.- Ez itt mind döglött hús, uram - ingatta a fejét Valdyke.- Döglött. Pont olyan, mint amit épp most hoztak vissza a frontról.- Nem - rázta meg a fejét Eyl. - Nyissa fel a többi tárolót is!- Kezdem kapiskálni - hümmögött Valdyke elismerően. - Előre valódi hullákat pakolt, hogy megvezesse a

Munitorium embereit egy esetleges inspekció során. - Nagyon ravasz!- Nem - szólalt meg az özvegy, most először. - A vér és a testek a lepecsételő rituálé részei, máskülönben a...- Csitt! - tette a vállára a kezét Eyl.- Hogy mit kezdett mondani? - húzta föl a szemöldökét Valdyke.- Azt mondta, hogy igaza van.- Igazán ravasz, cimbora! - vigyorgott tele szájjal az orgazda.- Nem vagyok a cimborája!Valdyke elengedte a füle mellett a megjegyzést. A szófordulat ellenére Ő sem érzett nagy kedvet, hogy

összebarátkozzon a külvilágival.Nekilátott felvágni a harmadik tárolót is.- Picsába! - morogta.- Mi az? - lépett közelebb Eyl.- Ez is tönkrement! - morogta az orgazda dühösen. - Sajnálom, de nagyon úgy fest, hogy a hibernátor nem

működött valami jól. Ennek mintha lerágták volna a fél arcát.- Valdyke! - suttogta Abrus.- Mi az?- Ez... él.- Micsoda?! - kerekedett el a férfi szeme, és a bűz ellenére közelebb hajolt.A vérmocskos test úgy festett, mintha valaki egy éles borotvapengével vagdosta volna össze.- Az... az kizárt! - dadogta az orgazda, de Abrus az orra alá dugta a receptorrudat, amivel a testeket vizsgálta.- Az életjelei gyengék, de stabilak. A hibernációnál ez teljesen normális... - motyogta az orvos, de a szeméből

csak úgy sütött az iszonyat.- Biztos rosszul olvasod az adatokat! - fortyant föl Valdyke. - Vén bolond!- Nem én! - tiltakozott Abrus, és elhátrált a testtől. - Esküszöm! De... a... a szemei! A szemei!- Mi van?! - reccsent rá Valdyke, de aztán már ő is látta, miről beszél az orvos.A vérrel borított, sebhelyes arcból sárga íriszű szemek bámultak egyenesen őrá.- A Császár szent nevére! - suttogta Valdyke, és hátrált néhány lépést. - Mi a... mi a fene ez?!- Az, ami - vonta meg a vállát Eyl. - A sebhelyek egy szövetség jelképei. De nem várom el, hogy megértse.

A polimer takaró engedett, s Valdyke hallotta, hogy valami súlyos és nyálkás talált utat magának a külvilágba.- Én most lelépek - zihálta, de Eyl csak a fejét rázta.Az özvegy vállai rázkódni kezdtek, s az orgazda először azt hitte, hogy a nő sír.Aztán meghallotta a kuncogást, és elbődült.- Ide! - üvöltötte az embereinek. - Hozzám!Senki nem válaszolt a hívására, s ahogy megfordult, látta, hogy mind a négy embere a padlón fekszik

kiterítve. Eyl emberei álltak fölöttük, s hideg szemeikkel az orgazdát méregették.Valdyke elkáromkodta magát, mire az egyik fickó elmosolyodott. A fogai vértől vöröslöttek.Az orgazda felüvöltött, megperdült, s futásnak eredt. Aztán mintha falba ütközött volna.Eyl állt előtte, szilárdan és keményen, mint egy kőfal. Aztán megütötte az orgazdát. Szemmel láthatóan nem

vitt nagy erőt az ütésbe, Valdyke mégis úgy érezte, mintha egy bontógolyó találta volna telibe.Fuldokolva görnyedt össze, s biztosra vette, hogy több bordája is eltört. Szédült, s a világ remegő körvonalú

masszává fakult a szeme előtt. Aztán a kése - a belső élére fent, veszedelmes darab - valahogy már Eyl kezében volt.

Egy villanás, egy roppanás, ahogy a kés átvágta a bőrt, az izmokat és a légcsövet, hogy a gerincoszlopban állapodjon meg. Valdyke egy pillanatig úgy lógott a görbe pengén, mint a horogra akadt hal, a teste görcsösen rángatózott, s hiábavaló erőfeszítéssel küzdött egy korty levegőért.

Eyl végül a padlóra lökte az orgazda hulláját.Abrus, aki a nyitott konténer mellett kuporgott zokogva, most iszonyodva nézett fel a közeledő férfira.- Kérem - suttogta, bár a sírástól elkent beszédét alig lehetett érteni. - Kérem... ne öljön meg!- Szükségem van magára, hogy dehibernálja az embereimet.- És utána megöl?Eyl nem válaszolt.- A Császár szerelmére! - nyöszörögte Abrus. - Kik maguk?- Semmi közünk a Császárhoz - mérte végig Eyl hidegen. - Mi Vértestvérek vagyunk.

HAT

Szekció

A hatalmas, szürke téglaépület az Oligarchia szívében állt. Nyugatról a Regnum Khulan sugárút magas falai és vaskerítései határolták, északról pedig az Alkirály terének pazar télikertjei.

A hivatalos elnevezése az Alkirály Háza volt, vagy a Komisszariátus Balopoliszi Adminisztratív Hivatala, de az emberek csak úgy emlegették, hogy a Szekció.

Nem volt valami bizalomgerjesztő hely, s az Inkvizíció Melkanor utcai épülete után ez volt az egész Balhaut legrettegettebb épülete. Részben bürokratikus hivatal volt, részben bíróság és börtön. Igaz ugyan, hogy a Balhaut északi féltekéjén számos fegyházat tartott fönn a Komisszariátus, de akiket a leginkább szemmel akartak tartani, azok mindig ide, a föld felszíne alá süllyesztett, maximális védettségű cellákba kerültek.

Gaunt napkelte előtt érkezett, bár a kronométerén kívül semmi nem utalt rá, hogy hamarosan megvirrad. A parancs azonban egyértelmű volt, s ő még soha nem késett el sehonnan.

Odafönt, a nyugati égbolton egy kivilágított város úszott el a feje fölött, mintegy bizarr tükörképe a lentinek. A hatalmas, orbitális dokkok egyike volt, valószínűleg az Égi Állomás, amin hamarabb csillant meg a nap fénye, mint Balopoliszon.

A limuzin kormánya mögött Wes Maggs nagyot ásított.- Talán túl korán kelt? - hunyorgott Gaunt.- Elnézést, uram! - húzta ki magát azonnal a felderítő.- Egy darabig bent leszek, úgyhogy várnia kell - mondta a komisszár ezredes. - A túloldalon van egy kapu, ott

majd be kell mutassa az igazolványát, és az udvaron le is parkolhat. Majd magáért küldetek, amikor indulunk.Gaunt már tegnap este szólt Beltaynnek, hogy új sofőrre van szüksége, lehetőleg olyanra, aki

büntetőszolgálaton van. Ma reggel pedig már Wes Maggs furikázta.A belladon azon kevesek egyike volt, aki a származása ellenére is beverekedte magát a jobbára tanithiakból

álló felderítők közé. Nagyszájú, nyughatatlan természetű ember volt - ami Gauntot gyakran Varira emlékeztette -, s egyben remek katona és felderítő.

- Miért pont maga? - kérdezte a parancsnok váratlanul.Maggs motyogott valamit az orra alatt, amit Gaunt nem értett.- Egy kicsit hangosabban, ha szabad kérnem!- Hark komisszár küldött hatórányi büntetőszolgálatra, uram. Tiszteletlen viselkedés miatt.- Amit, úgy fest, mellettem fog letölteni. Remélem, szeret vezetni.

Gaunt belépett az Alkirály Házának előcsarnokába.Odabent félhomály fogadta, néhány halványan pislákoló parázsgömb, s egy jókora létra tetején egy férfi, aki

az egyik sokkarú csillárban cserélte ki az égőket. A padlón három kadét kuporgott, s körömkefével vakarták ki a márvány járólapok közül a koszt. Egyikük sem mert Gauntra pillantani, ahogy elhaladt mellettük.

„Annak idején ezt velünk is megcsináltatták - mosolyodon el magában a politikai tiszt. - Van, ami nem változik.”

A szemközti falban nyíló ajtónál egy tiszt várt rá, akit már tájékoztattak Gaunt érkezéséről.- Jó reggelt, uram! - tisztelgett feszesen.- Jó reggelt - bólintott Gaunt, s átadta neki az üzenetet.A férfi gyorsan átfutotta, mint aki már amúgy is tisztában van a tartalmával, majd kihúzta magát.- Köszönöm, uram! Azonnal értesítem az illetékeseket az érkezéséről, s hamarosan önért küldenek valakit.

Addig, ha megtenné, hogy itt vár!Gaunt egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd odébb lépett, s levette a kesztyűit és a kabátját. Eltelt egy

perc, majd még egy. Egy futár sietett végig a körömkefével felsikált padlón, s a csillárt reparáló tisztes lemászott a létráról.

- Uram!Viktor Hark lépett oda hozzá.- Hát maga? - húzta föl a szemöldökét Gaunt.- Én egész éjjel itt voltam - mondta fáradtan Hark, s a szeme alatt virító karikák bizonyították, hogy valóban

nem sokat alhatott.

Igaz, ő volt talán az egyetlen az egész seregben, aki a Balhautra érkezésük óta mintha még többet dolgozott volna, mint azelőtt. A háború lefoglalja az embereket, akik aztán a békeidő unalmában elkezdik áthágni a szabályokat.

- Hogy ment a dolog? - kérdezte Gaunt.- Ne is kérdezze, uram! - sóhajtott föl Hark. - Néha tényleg úgy érzem, mintha csupa büntetőszolgálatos lenne

beosztva alánk.- Most kit hoztak be?- Ez alkalommal egy egész szerencsejátékos bagázst. Csalók és rablók. Köztük két kapitány és egy őrnagy.- Ugye, nem Rawne?- De, sajnos igen.A Hinzerhaus óta eltelt két évben Rawne őrnagy lassan visszafejlődött azzá a rosszindulatú és megbízhatatlan

alakká, akivel Gaunt annak idején még a Tanith Magnán találkozott.- Gondolom, ha Rawne benne volt, akkor Meryn is.- Valóban, uram.- És ki a másik kapitány?- Bán Daur.- Kizárt - rázta meg a fejét Gaunt. - Nyilván valami tévedés történt.- Tartok tőle, hogy nem. És tekintettel a csoportos elkövetésre, a büntetés is súlyosabb lesz. Egyelőre még azt

sem tudom, hogy húzzuk ki a fejüket a hurokból.- De... ha maga itt volt egész éjjel, akkor engem miért csak reggelre hívtak be?- Nem tudom, uram - vont vállat Hark. - Én már egy órával ezelőtt vissza akartam menni Aarlembe, de

szóltak, hogy maradjak, mert önt behívatták. Úgyhogy inkább megvártam.- Akkor... nem maga küldetett értem.- Nem, uram.Gaunt előhúzta a zsebéből a parancsot, amit tegnap este kézbesítettek neki, és Hark orra alá dugta.- Ezt kaptam.A komisszár átfutotta a papírra vetett néhány sort, és megrázta a fejét.- Ennek semmi köze Rawne-ék ügyéhez. Itt valami teljesen másról lesz szó.Gauntnak volt egy olyan kellemetlen előérzete, hogy épp ezt a választ fogja hallani.

Miután visszaküldte Harkot Aarlembe, hogy kialudj a magát, leült az egyik fal mellett árválkodó székre, és türelmesen várt.

Húsz perc is beletelt, mire Edur komisszár feltűnt.- Végtelenül sajnálom, hogy ennyit kellett várnia! - szabadkozott, miközben kezet nyújtott Gauntnak.A komisszár ezredes egy vállrándítással elintézte a dolgot, bár némileg furcsáiba, hogy egy olyan politikai

tiszt kéreti maga elé, akivel tegnap még együtt vacsorázott.Igaz, Usain Edurt nem ismerte sem valami régóta, sem valami jól. Hargiter és Zettsman már vagy nyolc

hónapja járt a tisztiklubba, s Gaunt nem csak őket ismerte, hanem az alakulataikat is. Régi, kedves ismerősnek tekintette őket, akikkel rendszeresen összefutott ebéd vagy vacsoraidő táján.

Edur viszont alig két hete volt Balopoliszban.Zettsman mutatta be őket egymásnak, s Gauntnak egy szava sem lehetett: Edur tűrhető beszélgetőpartner volt,

s a szolgálatot és kötelességet érintő nézeteik is egészen hasonlóak voltak. Ugyanakkor ennél sokkal többet nem tudott róla. Sem a múltjáról, sem arról, ki alatt szolgál, ami meglehetősen szokatlan volt, mert a politikai tisztek, akiket inkább a szolgálat, mint a barátság kötött össze, előbb-utóbb mindig a munkára terelték a szót. Közös emlékeket, élményeket és ismerősöket próbáltak keresni, ami egyfajta törékeny köteléket alakíthat ki köztük.

Gaunt az alatt a három közös étkezés alatt, amit Edur társaságában költött el, egyszer sem tapasztalt ilyesmit a részéről, ami vagy azt jelentette, hogy roppant zárkózott természetű ember, vagy azt, hogy titkol valamit.

Edur egy félreeső irodába kalauzolta, ahol egy sztenográfus-szervitor várt rájuk. Újsütetű ismerőse a masszív íróasztal mellett álló öblös karosszék felé intett.

- Kávét? - kérdezte könnyed, társalgási stílusban.- Jobban örülnék némi magyarázatnak - fonta össze a mellkasa előtt a karját Gaunt.Edur is leült, majd maga elé húzott egy dossziét, aztán a két politikai tiszt egy hosszú pillanatig szótlanul

méregette egymást.

Gaunt valamivel magasabb és néhány évvel idősebb volt, mint Edur, aki a maga sápadt, vértelen módján - akár egy klasszikus szobor - még jóképű is volt. Egy kicsit a vitriánusokra emlékeztette, akikkel egy ideig együtt szolgált.

- Legyen - mosolyodott el biztatóan. - Ezt a dossziét én is csak nemrégiben kaptam kézhez, úgyhogy most én is fel kell, hogy pörgessem magam. Tudom, hogy milyen furcsán veszi ki magát, hogy azután, hogy az elmúlt hetekben más körülmények között találkoztunk, pont mi ülünk most itt, de van egy olyan érzésem, hogy talán épp emiatt bízták rám ezt az ügyet. Tekintettel arra, hogy már ismerjük egymást, ez az egész helyzet egy hajszállal talán kevésbé formális, és mielőtt...

- Mielőtt? - húzta föl a szemöldökét Gaunt.- Hm... erre is mindjárt kitérek.„Miről lehet szó? - cikáztak Gaunt gondolatai. - Ez a fickó bő két hete tűnt föl először a Mithridatesben, ami a

jelen pillanat tükrében már egyáltalán nem tűnik véletlennek.”„Mit akarhatnak tőlem?”Edur intésére a szervitor felberregett, készen arra, hogy a beszélgetésük minden további szavát megörökítse.- Ibram Gaunt, első ülés - kezdte Edur, s megvárta, míg a szervitor a megfelelő formulákkal és a dátummal

kiegészítve az egészet papírra veti.Közben kinyitotta a dossziét, s felolvasta Gaunt pontos szolgálati besorolását, amit a szervitor villámgyorsan

rögzített.- Eddig minden adat helytálló? - fordult Edur Gaunthoz.- Igen.- Ön a Tanithi Egyes parancsnoka?- Igen.- Igaz, hogy már tizenkét éve tölti be ezt a posztot?- Igaz, leszámítva egy közel tizennyolc hónapos időszakot, körülbelül öt évvel ezelőtt.- Ez nyilván a gereoni titkos küldetésükkel esik egybe.- Igen.- Milyen küldetés volt ez?- Titkos.Edur halvány félmosollyal csóválta meg a fejét, mint aki ennél valami frappánsabbat várt.- Visszatérte után visszakapta a parancsnoki rangját?- Nem azonnal, de... igen.- Az ön rangja komisszár ezredes.- Igen.- Kettős feladatkör, ami elég szokatlan.- Olyan, amilyen.Edur ismét elmosolyodott.- Részt vett a Komisszariátus Haladó Kérdezési és Vallatási Technikák kurzusán?- Ezt is a dossziéból olvassa? - húzta el gúnyosan a száját Gaunt.- Nem - rázta meg a fejét Edur, még mindig mosolyogva. - Csak ennyi hárítást és kitérést egy kardpárbajban is

ritkán lát az ember.Lapozott egyet, majd ismét Gauntra nézett.- A Tanithi Egyest két éve visszavonták a frontról?- Igen.- És a Balhautra vezényelték, míg más parancsot nem kapnak?- Igen.- Már több mint egy éve itt vannak?- Igen.- És milyennek találja?- Unalmasnak.- Miért?- Egyfolytában olyan dolgokat mondanak nekem, amit már egyébként is tudok.Edur önkéntelenül is felnevetett, és megrázta a fejét.- Én csak azokat a kérdéseket teszem föl, amiket előírtak nekem, és sejtem, hogy mennyire idegesítőek

lehetnek.- Akkor mi lenne, ha átugranánk néhányat, és eljutnánk addig a pontig, amikor kiderül, hogy kik állították

össze ezeket a kérdéseket, és miért kell most rájuk válaszolnom?

- Annak is eljön az ideje - bólintott Edur. - Több mint egy éve... igen... ezt már kérdeztem... Ez alatt az idő alatt történt valami szokatlan vagy említésre méltó?

- Szokatlan?- Szokatlan események. Észrevette, hogy valaki követi vagy figyeli? Valaki ismeretlen próbált kapcsolatba

lépni önnel?Gaunt megrázta a fejét.- Jegyezze fel, hogy a fejét rázta! - intett a szervitornak Edur. - Akkor... semmi furcsát nem tapasztalt az

elmúlt időszakban? Elsősorban az elmúlt egy hónap során?- Nem. A Tanithi Egyesben szép számmal vannak furcsaságok, de semmi olyan, amiről ne lenne tudomásom

már évek óta.- Rendben - bólintott Edur, és összeérintette az ujjai hegyét. - Most jött el a pillanat, hogy kitérjünk rá, mire

fel a sok kérdés. Van itt egy... fogoly. Különösen hasznos fogás. Sokan úgy vélik, azonnal ki kellett volna végezni, de a Szekció úgy gondolja, hogy a tudása és az intellektusa még hasznunkra lehet. Ezért is tartják még életben. Idelent van.

- És mi közöm nekem mindehhez?- Valahogy be kellene jutnunk a fejébe, hogy kiderítsük, mit tud.- Még mindig nem értem, hogy miért tartozik ez pont rám.- A fogoly tökéletesen tisztában van vele, hogy az, mennyi ideig él még, és hogy milyen körülmények között,

teljes mértékben azon múlik, mennyire hasznos a Szekció számára. Abban a pillanatban, ahogy már nincs miért életben tartani, megszabadulnak tőle.

- Szóval... nem beszél?- Így van - bólintott Edur.- Bízom benne, nem azért rendeltek be, hogy vallatási technikákról értekezzünk!- Nem, komisszár ezredes. Egyébként a fogoly fájdalomküszöbe olyan magas, hogy a kínzással nem sokra

mennénk. Úgyhogy... ez esetben más módon próbáljuk rávenni az együttműködésre. Felkínálunk neki valamit, amit ő akar, cserébe olyan dolgokért, amit a Szekció akar.

- Értem. Tényleg nem szeretem ismételgetni önmagam, de mi közöm nekem mindehhez?- Sok, Gaunt - mondta Edur. - A fogoly magát akarja.

HÉT

A B fogoly

Páncélozott lift vitte le őket a börtönblokkba.Odalent minden fehér volt - a falak, a plafon, a padló járólapjai, de még a világítótestek hideg fénye is. Mintha

nem is börtönben jártak volna, hanem egy steril műtőben.Edur egy megfigyelőszobába kalauzolta Gauntot, ahonnan tükörfalon át egy üres, sötét cellára lehetett rálátni.

Amikor a Szekció kínzómesterei bevezették a foglyot, foszforlámpák fénye lobbant, beteg, zöld félhomállyá oszlatva a sötétséget.

A kínzómesterek - baltával faragott arcú, tagbaszakadt férfiak - a cella közepén álló, padlóhoz rögzített székhez bilincselték a foglyot, majd magára hagyták.

- Nem ismerem - rázta meg a fejét Gaunt.A fogoly katona volt, ezt egy pillanat alatt felmérte. Magas, erőteljes testfelépítésű férfi, aki annak ellenére

szálfaegyenesen tartotta magát, hogy a szektor legrettegettebb börtönének mélyén ült, egy székhez bilincselve.Látszott rajta, hogy az utóbbi időben nem kapott elég ennivalót, és rendszeresen bántalmazták, de még így is

keményen tartotta magát.Egyszerű, szürke kezeslábast viselt, mint minden fogoly, a lábán könnyű vászonpapucs.- Biztos, hogy nem ismeri? - grimaszolt Edur.- Biztos. Egy ilyen arcra mindenképp emlékeznék.A fogoly tartása talán nemes volt, de az arca már távolról sem. Borotvált fejét kanyargó, rituális hegek

borították - egy halálos, véres szövetség örök mementói.- Magát akarta, Gaunt - mondta Edur halkan. - Név szerint magát kérte, és nyilvánvalóvá tette, hogy mással

nem is hajlandó beszélni.- Ő vajon honnan ismer engem? - ingatta a fejét a komiszszár ezredes tanácstalanul. - És honnan tudja, hogy

itt vagyok, a Balhauton?Nem kerülte el a figyelmét, hogy Edur legalább annyira figyel a testbeszédére és az önkéntelen gesztusaira,

mint a szavaira. Nyilván elszólásokra és árulkodó jelekre vadászott, s Gaunt a nyakát merte volna rátenni, hogy miközben ők a foglyot figyelték, őket is figyeli valaki.

- Úgy látom, nagyon fontos, hogy megtudják, mi van a fejében, s ehhez szükségük van rám, de még most sem teljesen őszinte velem, Edur.

- Ez itt egy... kényes ügy - mondta a másik komisszár feszülten. - Sokan tiltakoztak, hogy bárkit bevonjunk a vallatásba. Különösen magát nem. Tartok tőle, hogy a hírneve már nem olyan makulátlan, mint szeretné.

- A Gereon óta ez már csak így van - értett egyet Gaunt. - Gondolom, a kollégái nagy odaadással tanulmányozták a Balshin komisszár tábornok által rólam összeállított aktát, amit felteszem, a szent ordók is kiegészítettek ezzel-azzal.

- Én is úgy hiszem - biccentett Edur.- Annyira nem örülnek, hogy kénytelenek bevonni engem is ebbe az ügybe, hogy az elmúlt két hétben rám

állították, s biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban is figyelnek minket.Edur erre már csak egy gyors biccentéssel felelt.- Van ennek az embernek valami köze a Gereonhoz? - bökött Gaunt a fejével a fogoly felé.- Kifejezetten az önök ottani küldetéséhez, komisszár ezredes.Gaunt önkéntelenül is közelebb lépett a megfigyelőablakhoz. A fogoly, mióta a székhez bilincselték,

folyamatosan a tükörfalat tartotta szemmel.- Azt mondta, hogy a neve Mabbon Etogaur - mondta Edur halkan.- Ez nem igazán akkurátus megnevezés - ellenkezett Gaunt.- Ezt hogy érti?- Lehet, hogy a neve valóban Mabbon, bár kétlem, hogy ez lenne az adományozott neve. Talán egy általuk

tisztelt szenté, amit akkor vett föl, amikor megkötötte a szövetséget.- Egy szent neve?- Nekik is vannak szentjeik, Edur - vont vállat Gaunt, de közben egy pillanatig sem vette le a szemét a

fogolyról. - Az Etogaur pedig nem a neve, hanem a rangja. Körülbelül a tábornoknak felel meg.- Értem.- Az etogaur a Vértestvérek között használt parancsnoki rangok egyike.

- Még valami?- Igen - bólintott Gaunt lassan. - A látszat ellenére ő nem Vértestvér.- Nem?- A koponyáján és az arcán ott vannak a rituális sebhelyek, de ezek falkajelek. A keze viszont sértetlen.- És? Ez valami különleges dolgot jelent?- Pontosan. A kezein nincsenek sebhelyek. A Vértestvérek használta összes jel közül a kézen ejtettek a

legfontosabbak. Mikor egy harcos fogadalmat tesz, eretnek uruk fűrészfogas vértezetével vágja el a kezét. Ez a kiontott vér a testvériségük alapja. Ezen a férfin viszont nincsenek ilyen hegek.

- Hm... ez igaz - értett egyet Edur.- Ilyen fényviszonyok mellett persze elég nehéz megállapítani, de a kezei... újnak látszanak. Kicsit puhának.

Lehet, hogy bőrátültetéssel tüntette el a kezén lévő forradásokat. Jó eséllyel csak volt Vértestvér, de már nem az.- Úgy gondolja, hogy felülbírálta a mesterével kötött szövetséget?- Van rá esély - értett egyet Gaunt. - Egy harcos, aki felverekedte magát az etogauri rangig, s ennyi energiát

fordít arra, hogy eltüntesse a kezén levő sebeket... Ez jelzésértékű.- És nem lehet, hogy csak leplezni akarja, ki is valójában? - vetette fel Edur.- Ez nem a dolgok elleplezéséről szól - rázta meg a fejét Gaunt. - Ilyen erővel a fejéről is eltüntethette volna a

hegeket, hiszen azok is egyértelműen mutatják, hogy mennyi köze van a Vérszövetség Világaihoz. Nem elrejtette a sebeit, hanem megszabadult tőlük. Egyértelműen semmisnek tekinti a mesterével kötött szövetséget.

- És ettől minek számít a szemükben?- Árulónak, Edur. Egy áruló tábornoknak.- Érdekes - simogatta az állát eltűnődve a komisszár.- Nem igazán. Amit idáig elmondtam, azt már maguk is tudták.- És ezt miből gondolja? - húzta föl a szemöldökét Edur.- Ugyan... - legyintett Gaunt. - Mennyi esély van rá, hogy a Szekció elemzői és ügynökei eddig nem jöttek rá

minderre? Már a feltételezés is sértő. A Birodalom már évek óta tanulmányozza a Vértestvéreket. Ez a kis közjáték csak arra szolgált, hogy felmérje, én mennyit tudhatok.

- Rendben! - emelte föl a kezeit megadóan Edur. - Igaza van, de nem hibáztathat minket érte.- Elégedettek? - kérdezte Gaunt szarkasztikus mosollyal.- Nem rossz. Mit tudna még elmondani a fogolyról?Gaunt mély lélegzetet vett, majd ismét az etogaur felé fordult.- Úgy vélem, kulcsfontosságú, hogy elfordult a saját fajtájától. Ez egy komoly pszichológiai fegyvertény.

Képes rá, hogy valami mellett teljesen elkötelezze magát, majd hátat fordítson ennek a dolognak. Ha egyszer már megtette, megteheti még egyszer. Olyasmi ez, mint az eretnekség.

- Maga szerint miféle köpönyegforgatásról beszélünk? - kérdezte Edur.- Nagyon sok Vértestvér kezdte a pályafutását a Birodalmi Gárdában vagy épp a BV-seknél. Többnyire a

„csatlakozz, vagy pusztulj” választási lehetőséget kapják, ha fogságba esnek, de nemegyszer ennél sokkal személyesebb motivációk is előfordulhatnak. Azok, akik átállnak, gyakran a legfanatikusabbak lesznek, hogy folyamatosan bizonyítsanak maguknak, csakúgy, mint az új fegyvertársaiknak. Lehet, hogy ez az ember valaha birodalmi gárdista volt, aztán lett csak Vértestvér. Aztán őket is faképnél hagyta. Úgy tűnik, senkihez nem hűséges maradéktalanul.

- És ön szerint most micsoda? - lépett Edur is a tükörfalhoz.- Ez csak egy megérzés, de... szerintem egy Sek Fiai közül.- Miből következtet erre?- A Vértestvérek az Archon felesküdött harcosai. Sek Magiszter, akit sokan az Anarchnak neveznek, Gaur

Archon legfőbb hadvezére. Olyanok ők, mint egy király és a királyi herceg. Sek ambiciózus, és irigyli Gaurtól annak saját hadseregét. Mikor a Gereonon voltunk, hallottunk róla, hogy Sek emberei nekiláttak egy saját Vértestvériséget kiképezni az uruk számára. Ők lettek Sek Fiai. S ahogy a Vértestvérek gyakran a Birodalmi Gárdából toboroznak utánpótlást, úgy Sek Fiai a Vértestvérek közül. Elsősorban tapasztalt tiszteket, akik segíthetnek nekik minél gyorsabban és hatékonyabban kiképezni a saját embereiket. Ez itt azt állítja, hogy a rangja etogaur, és Sek Fiai valószínűleg a hasonló - ha nem pont ugyanazon - rangokat használják, mint a mintául szolgáló Vértestvérek. Valószínűleg ezért az etogauri rang, s ugyanakkor pont ezért tüntette el a kezéről a sebeket.

- Igen - biccentett Edur mosolyogva. - A mi elemzőink is erre a következtetésre jutottak.- Akkor már csak két kérdés maradt - mondta Gaunt. - Mit tudhat az etogaur, és miért épp velem akar erről

beszélni?- Pontosan.

- Szóval... még mindig azt akarják, hogy beszéljek vele, vagy túl nagy kockázati tényezőt jelentek?Mielőtt Edur válaszolhatott volna, megszólalt a csempézett falra erősített telekom. A komisszár azonnal

lekapta a fejhallgatót, így Gaunt csak tompa hangfoszlányokat és kivehetetlen suttogást hallott.- Rendben - bólintott Edur. - Köszönöm.Visszaakasztotta a fejhallgatót, és Gauntra sandított.- Bemehet.

NYOLC

Etogaur

- Gaunt vagyok.A székhez bilincselt fogoly feléje fordult, de sokáig egy szót sem szólt. Kifejezéstelen arccal vizslatta a

birodalmit, s arra sem kapta föl a fejét, ahogy az ajtó hangos szisszenéssel bezárult a komisszár ezredes mögött.- Soha nem találkoztam önnel - szólalt meg végül a fogoly száraz, csikorgó hangon, mint aki már régóta nem

beszélt. - Így szükségem lesz némi... visszaigazolásra.A B fogoly kiválóan beszélte az alsógótot, de olyan akcentussal, amitől mintha minden szótagban

borotvapengék rejtőztek volna.Gaunt megkerülte a foglyot, s végül a padlóhoz csavarokkal rögzített szék előtt állt meg. Az etogaur azonnal

szemkontaktust keresett, s Gaunt látta...Semmit. Semmit nem látott. Nincs is ott mit látni!Megköszörülte a torkát.- Az alakulatommal felkutattuk és megsemmisítettük az áruló Noches Sturm tábornokot a Lectica

Fellegvárban - mondta olyan hangon, mintha csak egy kellemesen eltöltött reggelről beszélgetnének. - Végül önkezével vetett véget az életének, s golyót röpített a fejébe. Egy becstelen élet tiszteletre méltó befejezése volt ez. Tiszteletem jeléül egy lepedővel takartam le, mielőtt otthagytam volna a testet. A lepedő zöld selyem volt, és a hálókamrájából hoztam el.

Az etogaur néma főhajtással nyugtázta az elhangzottakat.- És most térjünk rá arra, hogy maga honnan ismer engem! - mondta Gaunt, és meglazította az ingnyakát.A cella állott levegője nem mozdult, s egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy odaint a tükörfal túloldalán

álló Edurnak, hogy kapcsolja be a ventilátorokat.- A Gereont annektáló erők egyik vezérkari tisztje voltam - magyarázta a fogoly a maga száraz szögesdrót-

hangján. - Az egyik feladatom az volt, hogy felügyeljem Sturmot, és szedjek ki belőle minden hasznos információmorzsát. A halála után komoly erőket mozgósítottunk, hogy azonosítsuk és elimináljuk a gyilkosát.

- Emlékszem - biccentett Gaunt. - Ott voltam.- A gyilkosság után is a Gereonon tartózkodott egy darabig - folytatta az etogaur. - Együttműködött az

ellenállókkal. Mi több, tulajdonképpen maga szervezte meg az ellenállást. S annak ellenére, hogy soha nem sikerült elfognunk, a neve - s az elit alakulatában szolgálók neve - nem maradt ismeretlen előttünk.

- Ez majdnem úgy hangzott, mint valami bók.A B fogoly - amennyire a bilincsei engedték - megvonta a vállát.- „Az a katona, aki nem ismeri el egy másik katona eredményeit, bolond...”- Slaydótól idéz?- Ha Gaur Archontól idéznék, berepedne a dobhártyája.Gaunt komótosan a cella ajtajához sétált.- Hová megy? - kérdezte a fogoly.- Nem hiszem, hogy túl sok közös témánk akadna.- De hiszen még csak most kezdtünk el beszélgetni!- A Birodalom ritkán tesz erőfeszítéseket az ellenség katonáinak elfogására vagy kihallgatására - fordult

vissza Gaunt. - Az eretnekségük és romlottságuk túl nagy kockázatot jelent. Bármely, belőlük kiszedett adat megbízhatósága erősen kétséges, s emellett mindig fennáll a romlás és lelki beszennyeződés veszélye. Magát is ki kellett volna már végezni, ahelyett hogy egy cellában őrizgetik!

- Ennek ellenére sikerült meggyőznöm a fogva tartóim, hogy életben hagyjanak. Eddig legalábbis. Maga nélkül azonban nem húzom már soká.

- És ez miért kellene, hogy érdekeljen engem? - keményeden meg Gaunt hangja.- Mert a Birodalom érdeke mindennél előrébb való.- És ez miért kellene, hogy érdekelje magát? - kérdezett vissza a komisszár ezredes, s már nem is próbálta

palástolni a hangjában bujkáló szarkazmust.- A legtöbb dolog már valóban nem érdekel - billentette félre a fejét a fogoly. - Azt azonban tudom, hogy a

Birodalom sorsa magát még igenis foglalkoztatja, és ez nekem elég. Abban a helyzetben vagyok, hogy az Impérium segítségére lehetek, azonban hogy ezt megtehessem, először a Birodalomnak kell megtanulnia megbízni bennem.

- Nem hiszem, hogy erre sor kerülne - rázta meg a fejét Gaunt.- Pedig úgy hiszem, hogy maga talán az egyetlen, aki meg tudja győzni őket, hogy meghallgassanak.- Miért?- Több mint egy évig élt a Gereonon, Gaunt. Egy megszállt világon. Egy fertőzött világon. Nem számít, hogy

milyen bátran tette, amit tett, ahogy az sem, milyen odaadóan szolgálta az Arany Trónust. Miután visszatért onnan, ki kellett volna, hogy végezzék. Senki nem húzza ennyi ideig anélkül, hogy ne fertőzné meg a Káosz. Ennek ellenére maga még mindig él és katonáskodik. Ami azt jelenti, hogy valahogy sikerült meggyőznie a feletteseit, hogy mégsem fertőződött meg.

- Nem sokon múlt - mondta Gaunt halkan. - És még mindig nem bíznak bennem maradéktalanul.- De sikerült - engedte el a füle mellett az utolsó mondatot a fogoly. - Magánál jobban senki nem tudja

felmérni, sem megítélni, miféle titkok tudója vagyok, s hogy érdemes-e ezeket meghallgatni.- Nem hiszem, hogy részt akarok ebből - rázta meg a fejét Gaunt újfent. - Ezzel ismét csak a lelkem üdvét

kockáztatnám.- Ha nem segít, napnyugta előtt kivégeznek - folytatta az etogaur. - Annak ellenére, hogy kapitális zsákmány

vagyok. De ezt csak maga tudja felmérni.Gaunt felemelte a kezét, hogy megdöngesse az ajtót, jelezvén a kinti őröknek, hogy távozna, aztán

meggondolta magát.- Mikor azt mondta, hogy segíthet a Birodalomnak... mit értett ez alatt?- Csupán annyit, hogy segíthetek a Birodalomnak megnyerni a Sabbat-világokért indított Keresztes

Hadjáratot.

KILENC

Édesszájú

Aznap reggel - nyugaton csúnya felhők ültek az ég peremén - az ellenség egy szelet almonotte volt. Egy réteg krém, egy réteg kandírozott gyümölcs, egy csipetnyi popoi dió, s az egészet leheletnyi kék cukormáz tartotta össze.

Észak felé futott, a régi kikötő irányába, a szokásos útvonalon. Keletre a lustán kanyargó folyó, nyugatra az Oligarchia fényei.

Átvágott a széles tereken, ahol a háború előtt a piac és a kommercia volt, s a víztisztítónál meg is állt egy kicsit, hogy igyon egypár kortyot, és csináljon néhány nyújtógyakorlatot vádlira.

Múlt éjjel havazott, s a hatalmas víztisztító tartályok, ahol a folyó vizét ihatóvá szűrték, úgy néztek ki, mintha álcaköpeny borult volna rájuk.

A külvárosi utcákon latyakos, fekete keréknyomok mutatták, hol próbált már valaki utat törni magának a hóban.

Aztán ismét futásnak eredt.A városi generátorállomás mögött igazi zsibvásár volt, s már messziről érezte a füstölők illatát.

Csatornapatkányok és sikátorlakók százai gyűltek össze rongyos köpenyekbe és vízhatlan kabátokba burkolózva, hogy felállítsák a műanyag tetős sátraikat, s elkezdjék kipakolni az áruikat. Amolyan igazi csereberélős bolhapiac volt, semmi több.

Nem egy közülük odaintett a fiatal nőnek, aki minden reggel erre futott, ha esett, ha fújt. Annak a fiatal, külvilági nőnek, aki néha még vissza is intett.

Hosszú combok, rövidre vágott, festett szőke haj, kopott gárdista gyakorlóruha - még jó, hogy integettek neki!A piacnál balra fordult, egy ideig párhuzamosan haladt Sloman terével, majd a hídnál, nem messze a

dokkoktól, átvágott az üres vízgyűjtő ciszternák között. Imádta érezni, ahogy az ócska felfüggesztésű szervizhidak csikorogva rugóznak a léptei alatt - aztán már újra a kikötő peremén járt, s innen a Faragottkő-híd felé vette az irányt.

Az a szelet almonotte egy ideje már ott kísértett a gondolatai között.Jól látta az apró madarak felhőjét, amelyek a folyóba öntött hulladék fölött ültek tort. Magas, fejhangú

sivításuk olyan volt, mintha valaki lézerkarabéllyal lövöldözne.Meddig kellene eljutni ma? Talán át a hídon, és be az Oligarchia szívébe? Onnan visszajutni Aarlemig... az

összesen több mint tizenhat kilométer. Soha senki nem futott ennyit, őt leszámítva. De az ellenség miatt rá is kényszerült.

Két ismerős alak kocogott vele szemben a hókásás úton - Vadim és Haller, az egyedüliek, akik majdnem olyan komolyan vették a futást, mint ő.

Időről időre össze is találkoztak a reggeli futás közben, de a két gyalogos soha nem ment messzebb a Faragottkő-hídnál.

- Üdv, Tona! - intett oda neki Haller, s egy percre megálltak, hogy váltsanak pár szót.- Egész hideg van ma... - morogta Vadim.- És egyre csak hidegebb lesz - értett egyet Criid.- Ma meddig lesz a séta?- Még nem tudom - vonta meg a vállát a nő. - Lehet, hogy egészen a Bajvívók teréig.Vadim elismerően füttyentett. Mindketten komolyan vették az edzést - különösen a nagydarab, hízásra

hajlamos Haller s az átlaghoz viszonyítva félelmetesen jó kondícióban voltak. Tona viszont még az ő mércéjük szerint is fanatikus volt.

- Ha a Szekció felé kanyarodik, integet Rawne őrnagynak? - kérdezte Haller gonosz félmosollyal.- Hogy mi van? - húzta föl a szemöldökét a nő. - Nem vágom!- Még nem hallotta, mi volt múlt éjjel? Rawne csúnyán ráfaragott. Legalábbis ezt beszélik. Meg azt, hogy

mehet a Szekcióba kihallgatásra.- Mit csinált?- Senki nem tudja biztosan - rázta meg a fejét Vadim. - De az biztos, hogy nem egyedül csinálta. Ott volt

Meryn, Leyr és Vari is.- Gak! Biztos benne?- Ja. És Daur is benne volt.

- Daur? Maga szívat engem!- De most komolyan, Tona! - bizonygatta Haller. - Valami igazán nagy dobásra készültek, Daur is benne volt,

és hát... lekapcsolták őket.- Nem hiszem.- Pedig így igaz.Haller hivatásos volt, s annak idején még a Vervun Egyesben szolgált együtt Daurral. Ha ő, aki ennyi ideje

ismerte a kapitányt, is azt mondja, hogy belekeveredett valamibe, ez előtt Criid is kénytelen volt fejet hajtani.- A Szekcióba vitték őket.- Én meg azt hallottam, hogy a Braunhembe - ellenkezett Vadim.- A Szekcióba - makacsolta meg magát Haller, aztán lassan elmosolyodott. - De azért van ennek az egésznek

egy jó oldala is. Lehet, hogy hamarosan megüresedik pár hely a tisztikarban. És ilyenkor új nevek merülnek fel. Hogy hangzik mondjuk a Criid kapitány?

- Kuss legyen! - mosolygott vissza a nő.

Tona Criid körülbelül egy hónappal azután kezdett el futni, hogy a sereg megérkezett a Balhautra. A kemény gyermekkor és a bandában elöltött ifjonti évek tehettek mindenről.

No meg az, hogy édesszájú volt.Rongyos utcakölyökként nem csak a szülei nevelték, hanem az egész utca. Ami nem is volt olyan nagy baj,

mert a szüleinek soha nem volt egy fillérjük sem.Igaz, sok egyébbel sem dicsekedhettek, beleértve a szülői érzéseket, a munkakedvet, a törvénytiszteletet, a

gyerekük sorsa iránti leghalványabb érdeklődést vagy a védekezés és születésszabályozás szavak ismeretét.Elég hamar meg kellett tanulnia önmagáról gondoskodni, s bárkihez is csapódott, mindenkitől tanult egypár

dolgot a túlélésről.Kölyökként a csatornapatkányokkal és az utcai bandákkal lógott, s csinált néhány dolgot, amire ma már nem

volt igazán büszke.Tona Criidből, a városi söpredékből a háború faragott embert.Még mindig jól emlékezett azokra az időkre, amikor a hozzá hasonló csóró, éhes kölykökkel együtt

nekieredtek a városnak, hátha sikerül egy kis pénzt vagy ételt szerezniük. Elemeltek minden mozdíthatót, s alkalomadtán, ha úgy jött ki a lépés, a késeléstől se riadtak vissza.

A Felsőváros volt számukra a mennyország.Minden csupa csillogás, jól öltözött emberek tömege drága járművekben, drága implantokkal. Olyan emberek,

akiknek már a ruhája többet ért, mint amennyije az ő családjaiknak együtt volt. Emberek, akik - mikor sikerült egy kicsit belefülelnie a beszélgetésükbe - kultúráról, politikáról és művészetről diskuráltak, meg pénzügyekről és egy sor egyéb olyan marhaságról, ami akkortájt csak idő- és energiapocsékolásnak tűnt a számára.

A Felsőváros kommerciái csillogó pavilonokkal és drága holmival teli ékszerdobozra hasonlító boltokkal voltak tele. Volt ott selyem, csipke, ékszerek, implantok, idegen házikedvencek, szőnyegek, szervitorok, kristályból metszett drágaságok, illatszerek és drága fűszer... annyi áru, hogy a rengeteg lehetséges szajré láttán azt se tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.

Igazi álomvilágban járt - csak épp a pénze hiányzott hozzá, hogy egy kicsit maga is álmodozhasson.Képes volt órákig ácsorogni az extravagáns kirakatok előtt, míg az ideges eladók el nem zavarták.Kilenc- vagy tízéves lehetett, mikor először látta, hogy készülnek a sütemények a város legnagyobb

kommerciáján. Még csak a hely nevét sem tudta, mert cifra, aranyozott betűkkel volt felírva a cégérre, s ő hadilábon állt az olvasással.

Látott már korábban is drága élelmiszert árusító helyeket, de ez valahogy... más volt. A vörös-fehér csíkos napernyő alatt, a kirakat csillogó üvegkalickájában cukormázas torták, felfújtak, lepények, édes krémek, rétesek, illatozó aprósütemény, színes habcsók- és grillázsköltemények hívogatták a torkoskodni vágyókat. Mintha egy ékszerész pazar kirakatát vette volna szemügyre, s nem győzött betelni a színek, formák és ínycsiklandó illatok orgiájával. Csupa ismeretlen nevű, titokzatos és egzotikus ínyencfalat, s az áruk... No igen, az áruk...

A Császár nevére! Ha ennyibe kerülnek, milyen csodás lehet az ízük?Kilenc- vagy tízévesen képes volt nevetve lemondani szinte bármilyen luxusról, de a látványpékség előtt

fölfedezte, hogy neki is akad egy álma. Számára az édességek, a fagylaltkelyhek és szuflék jelképezték ezután az anyagi jólét netovábbját. És nem csak a látványuk vagy az áruk miatt, hanem mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha vesz egyet, az nem tart ki addig, mint egy karkötő. Percek alatt felfalni egy kisebb vagyont érő műalkotást - számára ez jelentette a luxust.

Ezt jelentette gazdagnak lenni.

Szokásává vált, hogy minden héten más cukrászdába vagy pékségbe látogatott el. Pár percig csak állt az illatozó portékával megpakolt kirakat előtt, s arról ábrándozott, vajon milyen érzés lenne beleharapni valamelyikbe.

Mikor a Szellemeket a Balhautra rendelték, Tona Criid egy olyan életbe csöppent, amiről eddig nem is álmodhatott. Mielőtt belépett a Gárdába, csatornatöltelék volt, utána pedig egyik csatatérről a másikra küldték őket.

Mire észbe kapott, már felnőtt nő volt. Tiszt, akinek szava volt, felelőssége, az átlagnál egy hajszállal kényelmesebb szállása - és vagy tízévnyi zsoldja, amiből most volt módja először költeni. S mivel egyelőre nem úgy tűnt, hogy hamarosan behajóznák őket, a csuklógyakorlatok és a végtelen várakozás mellett elindult, hogy felmérje, mire is lehet elég ennyi pénz.

Bármelyik harcedzett veterán megerősítheti, hogy újra beilleszkedni a civil létbe ugyanolyan nehéz, mint felhagyni egy régi, rossz szokással. A test már túlzottan hozzáedződött a megemelkedett adrenalinszinthez, s e nélkül olyan, mint egy anyagtól megfosztott drogos. Nyugtalan lesz, majd ideges. Nem találja a helyét. Egyik migrén követi a másikat, folyamatosan szédül, s idővel a hányinger és a remegés is jelentkezik. Aztán jön az alvászavar.

Van, akinél egészen ocsmány fóbiákig és antiszociális viselkedésig fajul a dolog. A többség nyugtátokon és antidepresszánsokon élt, ha nem akart megőrülni.

A maga részéről Criid a futást választotta, hogy levezesse a feszültséget.Körülbelül másfél hete lehettek a Balhauton, amikor az Óvárosban bolyongva rábukkant erre a cukrászdára.

Ahogy meglátta a kirakatban pompázó süteményeket - egy cukrászmester édességbe álmodott fantáziáit -, szinte a földbe gyökerezett a lába, s egy pillanatra megint kiskölyöknek érezte magát, aki tátott szájjal hódol a fényűzés és luxus előtt.

Ez alkalommal azonban elég pénze volt, hogy egyszerűen besétáljon, és vegyen magának egy szelet tortát.A személyzet némi gyanakvással figyelte az izzadt katonai gyakorlót viselő, karcsú nőt, de Tonát nem

érdekelte. Mi több, a következő hetekben szinte mindennap visszament, s az édesség lassan szerves részét képezte az edzésének.

A futás önmagában mechanikus dolog volt, de a pékségek és cukrászdák különleges értelemmel ruházták föl. Ezekhez igazította a napi távot és az útvonalat, s amint némi undorral konstatálta, hogy pillanatok alatt fölszedett vagy öt kilót, az edzés egyfajta küzdelemmé vált, ahol a teljesített táv végén egy szelet sütemény volt a jutalom.

A távok mind hosszabbak lettek, s minden egyes krémes vagy csokoládéfelfújt után egyre csak nőttek. Valahol mélyen tisztában volt vele, hogy a sütemény nem csak jutalom volt, de egyben büntetés is az édesszájúsága miatt. Minden alkalommal, amikor engedett a csábításnak, és megevett egy szelet tortát, bukásig edzett, hogy ledolgozza a fölös kalóriákat.

Minden egyéb ellenségtől megfosztva az édesség lett az ő nemezise.Tona Criid nem volt ostoba nő, s tudta, hogy nem lenne okos dolog bárkivel is megosztania az édességhez

fűződő nézeteit. Magát pedig azzal nyugtatta, hogy mindezt az egészségéért teszi.Mert néhány fölös kilónál sokkal, de sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna vele.

Belehúzott, és átfutott a Faragottkő-hídon, ahol mindent átitatott a folyó hideg, fémes szaga. A feje fölött szürke felhők tornyosultak, s az égbolt úgy festett, mint egy szétesett képüzenet.

Mikor már az Oligarchia felőli oldalon járt, keletnek fordult, s követte a folyóval párhuzamosan futó utat, át az iparnegyeden, le egészen az Újvárosi-hídig.

Kihalt, romos környék volt: használaton kívüli üzemek és régi raktárak, ahol a szélhordta szemétben már csak az emlékek és a patkányok vertek tanyát.

Málló vakolat, omladozó falak, betört ablakok, a hó súlya alatt rogyadozó tetőszerkezet, amelyen porcukor gyanánt ült a hó.

Criid járt már ennél cudarabb környéken is, de most mégis lelassított, s meglazította a kabátja alatt az övére csatolt rohamkést.

Kelet felé akarta folytatni az útját, onnan meg az Oligarchia szíve felé. Hiszen eredetileg is úgy tervezte, hogy elfut a Bajvívók teréig, aztán vesz egy szelet almonottét Zinvannál.

Aztán meggondolta magát.Talán mégis okosabb lesz a Szekcióba menni, ahogy Haller javasolta, és szétnézni. Semmi kárörvendés. És

pár utcányira a Szekciótól volt egy hely, ahol egész tisztességes citromos soforsót kapni.A Régi Keresztút s mögötte az Újvárosi-híd némán ült az iparnegyed romjai közt, s Criid egyre

kényelmetlenebbül érezte magát.

Bármelyik harcedzett veterán megerősítheti, hogy újra beilleszkedni a civil létbe ugyanolyan nehéz, mint felhagyni egy régi, rossz szokással. Ezen a reggelen Tona különösen igaznak érezte mindezt.

Lehet, hogy csak attól volt nyugtalan, amit Rawne-ékról hallott, de a tenyere egyre jobban izzadt, s kellemetlen, fémes ízt érzett a szájában. A szervezete pedig úgy reagált, ahogy a harci zónában tette volna - jókora adrenalinlökettel.

Ennyire vacakul már hetek óta nem érezte magát, s minden múló pillanattal egyre csak rosszabb és rosszabb lett.

Ismét megállt, s nyugtalanul kémlelt körbe, mint egy űzött vad. Egy percre ismét úgy érezte, mintha egy ostromlott városon vágna át, ahol minden fal és ablak mögött ellenség lapulhatott.

Csak nehezen tudta legyűrni a késztetést, hogy fedezéket keressen.Vajon mi a csoda verhette ki az agyában a biztosítékot? Lassan körbefordult, de közel-távol nem látott senkit.Az érzékei kiélesedtek. Tisztán hallotta a forgalom távoli moraját, amit az elmúlt hónapok során már

megtanult tökéletesen figyelmen kívül hagyni. A híd árnyéka fölött a tél rejtőszíneiben pompázó égbolt némaságát s a friss hó csillogását a reggeli fényben ugyanolyan pontosan érzékelte. A folyó jeges hullámainak loccsanása, a kőfalak kopott feketéje, a hidegben lassan bomló szemét bűze, a saját lélegzetének hangja s a szívdobbanásai, a közeli épületről - a felirat alapján valami Enniker Húsüzeme volt valaha - lepattogzó festék szaga... Mindent tisztán érzékelt, de...

Semmi.Nagyot fújt, majd ismét futásnak eredt.

Baltasar Eyl meglazította a fogást kése markolatán. Volt odakint valaki, s ő készen állt, hogy bármiféle betolakodóval elbánjon.

De bárki - vagy bármi - is volt, mostanra már odébbállt.Eyl felmászott az egyik romos falszakaszra, ahonnan beláthatta a folyóparti utat, odalent azonban nem látott

senkit. Néhány percig még csöndben figyelte a környéket, aztán visszament a rakodóudvarba.Odalent már mindkét konténer nyitva állt, s immáron mindenki ébren volt, aki túlélte a hibernációt. A

naftafáklyák fényénél az egyik bizalmasa, Karhunan sirdar ellenőrizte a testvérek életjeleit.Azok, akik alig néhány perce tértek vissza a mélyálomból, egyelőre még túl gyengék voltak hozzá, hogy

bármit is tegyenek. Csak ültek vacogva, s üres tekintettel bámultak maguk elé.Azok, akiket valamivel korábban olvasztottak ki, már nekiláttak lassan átmozgatni elgémberedett tagjaikat, s

nyújtógyakorlatokkal próbálták javítani a vérkeringésüket. S végül azok, akik már elég élénknek bizonyultak, letérdeltek, s hálaimát mormoltak a Hipertér Urainak.

A Valdyke által felfogadott orvos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy épségben hozza ki a testvéreket a hibernációból. Karhunan végül azonban mégis úgy döntött, hogy a vére hasznosabb lesz a számukra, mint a szakmai ismeretei, s kerített egy kést.

Azok, akiket először olvasztottak ki, már elég jól voltak hozzá, hogy megkezdjék a szolgálatot. A megölt birodalmiak vérével a hála jeleit rajzolták föl az arcukra és a homlokukra, hisz tudták, Uraik számára az ellenség vére mindennél kedvesebb.

A közöttük sétáló Eylt mély meghajlással és gyors öleléssel üdvözölték. Shorb egy áldozókéssel épp a balján lévő forradásokat - a szövetség jeleit - mélyítette el. Ahogy megpillantotta a közeledő damogaurt, a tiszteletére egy újabb vágást ejtett, s véres tenyerét a vezére felé fordította.

Eyl lehajolt, és megcsókolta a kezét.- Idegen, ellenséges földön járunk, damogaur - mondta Shorb komoran. - Mihamarabb meg kell újítanunk a

lelkünket óvó fogadalmakat! Az ősi rituálékkal.- Úgy lesz - értett egyet Eyl. - Az időnk azonban vészesen fogy, s első a kötelesség. A falkának mihamarabb

útra kell kelnie.- Ismerjük már a pheguth tartózkodási helyét? - kérdezte Imrie.- Hamarosan megtudjuk.Imrie bólintott, hogy tudomásul vette, s tovább masszírozta fagymarta lábujjait.Malstrom, Gnesh és Naeme már a fegyvereket ellenőrizte.Eyl pontosan feltüntette a Valdyke-nak küldött listán, hogy mire van szükségük, s úgy tűnt, az orgazda

mindent be is szerzett. A drapp ládákban, amelyeket még hajnaltájt hoztak be Valdyke emberei, lézerfegyverek, rohampuskák, pisztolyok, s néhány nehézfegyver pihent. Csupa masszív darab a Birodalmi Gárda raktáraiból.

- Milyen? - kérdezte Eyl.Malstrom megforgatta a kezében tartott pisztolyt, majd kelletlenül megvonta a vállát.

- A koldus nem válogathat, damogaur - villantotta ki véres fogait. - Csupa régi holmi. Gondolom, leselejtezett darabokat szereztek a feketepiacról.

- Működőképesek?- A többségük. Néhány darabot azonban én magam akarok szétszedni, hogy megtisztíthassam és

megáldhassam őket!- Tedd, de gyorsan!- Így lesz, magir - hajtott fejet Malstrom. - Lelkem üdvére fogadom.Naeme egy másik ládából lézerpisztolyokat szedett elő, s miután ellenőrizte őket, mindegyikbe teljesen

feltöltött energiacellát csúsztatott. Miközben a kezei szinte önmaguktól tették a dolgukat, a harcos maga elé bámulva motyogott.

- Utaleth, aztán Sharhoek, majd Muulm...Ahogy Eyl elhaladt mellette, egy betárazott pisztolyt kínált oda neki.- Hogy haladsz? - kérdezte a damogaur.A vén testvér elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.- Egy furcsa helyen ébredtem ma, de a lelkem üdvére fogadom, úgy érzem, egyre közelebb járok a végéhez!Egy pillanatig fülelt, mintha távoli hangokra figyelne, majd újra zsolozsmázni kezdett.- Utána Hjeve következett, majd Umeth...Naeme választott rítusa volt ez, amihez azóta ragaszkodott, hogy fiatalemberként besorozták. Megpróbálta

elmondani a Halál összes ismert nevét, s bízott benne, hogy amint a végére ér, eggyé válik magával a Halállal.A Vértestvérek közül sokan választották ugyanezt a rítust, bár Eyl még soha nem találkozott senkivel, aki

ilyen messze jutott a Szent Nevek elősorolásában.Malstrom elmorzsolt egy szitkot a fogai közt.- Nincs robbanószerünk, damogaur!- Biztos?- Minden ládát ellenőriztem. Néhány gránátunk van csupán, de robbanótöltet egy darab sincs.„Szóval, Valdyke mégsem volt olyan megbízható” - tűnődött Eyl. És ez most jelentősen megnehezíti a

dolgukat.- A vérfarkast kell használnunk - mondta Gnesh komoran.- Igen - biccentett Eyl.

A rakodóudvarból nyíló helyiségek egyikében Barc és Samus azokat a tetemeket vetkőztette le épp, amelyek a konténerek rituális lepecsételéséhez kellettek.

A küldetés egyik kulcsfontosságú eleme az volt, hogy a célterületen jutnak fegyverhez, mert egy jelentősebb méretű fegyver- és lőszerszállítmány kétségtelenül felkeltette volna a birodalmiak figyelmét. Mindazt, ami létfontosságú, s mindenképp magukkal kellett hozniuk, a lassan bomló tetemekben rejtették el.

A harcosok áldozókéseit - a rituálékhoz használt, fűrészfogas élű, emberi csontból faragott markolatú pengéit - a hullák kar- és combcsontjaihoz rögzítve sikerült a Birodalom területére becsempészni. Barc és Samus puszta kézzel bányászta elő az első kettőt egy hullából, s ezek segítségével metszették ki a húsból a többi pengét, illetve a testüregekből az arcmaszkokat.

Mikor Eyl belépett a helyiségbe, Barc épp egy adag zsíros kötőszövetet vágott le az egyik tetemről, hogy hozzáférhessen a mellkashoz. Az etogaur odakínálta neki a jóval hosszabb pengéjű bontókést, amivel a testvér néhány pillanat alatt kibontotta a tetemet. Benyúlt a bűzös hasüregbe, s előhúzott egy fémmaszkot.

Eyl elvette tőle a súlyos tárgyat, és tisztelettel végigsimította. A félig lehunyt szemek és az üvöltésre nyíló száj formájából bizton meg tudta mondani, hogy a maszk Johnas katogauré - ő volt az egyik olyan testvérük, aki nem élte túl a dehibernációt.

A maszkot így most senki nem ölti majd magára, s ez mindaddig így is marad, míg rituálisan fel nem bontják a köteléket néhai gazdája és közötte. Ha nem így tennének, azzal megsértenék mind Johnast, mind az őrszellemét.

- Keressétek meg az enyémet!Samus talált rá, s vérmocskos kezében tartva, mélyen meghajolva kínálta oda az ezüsttel futtatott maszkot a

damogaurnak.A harcos szemeit gyöngyházfényű hályog fedte, s az arckifejezése olyan volt, akár egy gyengeelméjűé. Eyl

sokáig csak a húsnevén ismerte a harcost. Régen Bezovnak hívták, míg a Samus a férfi lelkébe költözött zajos őrszellem neve volt. Az egyesülés óta Bezov ragaszkodott hozzá, hogy a szellemnevén szólítsák, s az, akit Eyl ismert, lassan elenyészett a világtalannak tűnő szemek mögött.

Ennek ellenére Eyl büszke volt rá, hogy a bajtársát ilyen áldásban részesítették a Felsőbb Hatalmak.Lassan elkezdte letakarítani az ezüstmaszkot.Már nagyon hiányzott neki.

A boszorkányt a tetőtér egy dohos helyiségébe vitték, s Eyl másik hadnagya, Kaylb sirdar felügyelt rá.- Hányan? - kérdezte, alighogy a damogaur megjelent az ajtóban.- Hatan - mondta Eyl csöndesen.- Az istenek vérére!- Johnas volt az egyik.Kaylb megrázta a fejét, és elkáromkodta magát.- Harmincnégyen maradtunk - mondta Eyl. - Elegen leszünk ennyien is.- Igen, de akkor is! Hatan! Hat testvér veszett oda!- Ők fizették meg a vérváltságot, hogy az istenek biztonságban eljuttassanak minket ide, az ellenséges

hátország szívébe.- Igaz - hajtott fejet a sirdar. - Mikor indulunk?- Amint lehet. Amint ő - intett a nő felé Eyl - azt mondja.A besötétített szobában, a buzdító jelszavakkal és transzparensekkel teli falak között Ulrike Serepa fon Eyl

úgy járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Még mindig a gyászruhát és a fekete fátylat viselte, s fennhangon vitatkozott - önmagával.

- Majd én beszélek vele - biccentett Eyl a hadnagyának. - Te menj le, vedd át a fegyvereidet, és segíts Karhunannak a rítusokban!

Kaylb gyorsan megölelte a parancsnokát, s már indult is lefelé a rozoga lépcsőn.- Húgom! - mondta Eyl halkan, amint belépett a szobába.Ulrike megtorpant, és rámeredt. Eyl nem látta a szemeit, de érezte a pillantását.- Nem tetszik ez a hely! - mondta a nő.- Tudtuk jól, hogy nem fog tetszeni.- Mind itt fogunk meghalni - jelentette ki hirtelen a boszorkány.Eyl egy kurta biccentéssel nyugtázta a dolgot. A testvére soha nem tévedett, s a Balhauton meghalni... már

akkor biztosra vette, hogy így lesz, amikor elindultak. De nem igazán foglalkozott vele.- Az Anarch meghal? - kérdezte.- Tudod jól, hogy ez az egyetlen olyan dolog, amit én sem látok! - rázta meg a fejét a nő.- Akkor mondd el azt, amit látsz!- Nem akarom - sóhajtott föl a boszorka. - Fáradt vagyok. És éhes. És hamarosan havazni fog. Nem szeretem

ezt a helyet!- A hó nem érdekel, enni és pihenni pedig egy kicsit később is ráérünk - mondta a damogaur hidegen. -

Tudod, hogy mit akarok látni!- De fáradt vagyok! - makacsolta meg magát a boszorkány. - És az igazságtól mindig szét akar hasadni a

fejem! A jövőbelátás pokoli fárasztó dolog. Ne kényszeríts, hogy...Eyl keze kivágódott, s medvecsapdaként zárult a húga csuklójára. A nő meglepetésében és fájdalmában

felkiáltott, de ez szemmel láthatóan nem hatotta meg a harcost.- Ne kényszeríts, hogy bántsam a saját vérem - mondta színtelen hangon, s a fátyolon át a nő szemét kereste. -

Te is tudod, hogy ezért vagy itt. Ezért tenyésztettek és bűvöltek ilyenné a Vérszövetség zsigermágusai.- A lelkem üdvére mondom, bár ne tették volna! - nyögött fel a nő.- Tudom.- Tényleg azt kívánom, bár ne tették volna!- Csitt! - emelte föl a mutatóujját megrovón Eyl, majd elengedte a nő kezét.- Azt akarod tudni, hol a pheguth?- Tudod, hogy azt akarom.- Hoztál nekem hozzávalót?Eyl a kabátja zsebébe nyúlt, s egy gondosan összehajtogatott térképet húzott elő, ami az Oligarchiát és Belső-

Balopoliszt ábrázolta. Ezt is Valdyke egyik ellátmányos ládájában találta.Egy koszos asztalra terítette ki a térképet, és lesimította a széleit. Ulrike minden oldalról tüzetesen

megvizsgálta, s hosszú körmével követte a tovafutó utcák vonalát.Hideg szél talált utat a tetőtér ablaktáblái között, s rázta meg a térképet és a nő fátylát. A boszorkány mély

torokhangon felnyögött, majd vadul fújt egyet, mint egy sarokba szorított vadmacska. Eyl finoman, de erős

kézzel tartotta a vállánál fogva, és érezte, ahogy a hideg lassan beveszi magát a húga testébe. Lassan dérvirágok nyíltak a falakon, s a leheletük is fehéren párállott.

A nő hirtelen kitépte magát a kezéből, s a nagy, kétszárnyú ablak felé iramodott. Eyl azt hitte, hogy ki akar ugrani, s olyan gyorsan, ahogy csak a felfokozott képességei engedték, utána vetette magát.

A hosszú, fekete szoknyájánál fogva rántotta vissza a húgát, s csak ekkor tudatosult benne, hogy Ulrike nem is akart kiugrani.

Az ablakpárkányon állt, s a birodalmi várost fürkészte. A sápadt, téli félhomályban csontszínűek voltak az épületek, s az ég akár egy befagyott tó.

A nő lassan felhajtotta a fátylát, hogy akadály nélkül vehesse szemügyre a világot. Eyl nem nézett rá. Nem akarta látni az arcát.

Csak annyit akart tudni, hogy mire bukkantak a húga szemei.A város hatalmas volt - talán a legnagyobb, amit valaha látott. Kelettől nyugatig betöltötte az egész láthatárt, s

ott, ahol most a tornyai és masszív épületei kapaszkodtak az égre, alig egy emberöltővel ezelőtt sorsfordító események történtek.

Akkortájt vereségnek tűnt a Vérszövetség számára, de most már úgy tekintettek rá, mint egy új kor hajnalára. S mint minden születést, ezt is vér és fájdalom kísérte.

Akkor ragadta magához az archoni hatalmat Urlock Gaur, s szabott új irányt a végzetnek.S most, annyi év után, ismét sorsfordító események színhelye lesz a Balhaut.Lassan, komótosan jókora hópelyhek kezdtek hullani, s Ulrike felnevetett.- Mondtam, hogy havazni fog!- És én hittem neked - bólintott a damogaur, bár nem volt benne biztos, hogy nem a húga intézte-e úgy, hogy

nekiálljon havazni. - Látod?- Látom. És most vegyél le innen!Eyl átölelte a combját, és lesegítette a párkányról. A boszorkány leeresztette a fátylát, s lesöpört róla néhány

hópihét.- Tudnod kell, hogy elsőnek Kaylb hal majd meg. Valószínűleg még ma.- Értem - nyelt nagyot Eyl.- Nem fog hiányozni?- De. Míg élek.A nő összerázkódott, s visszatért az asztalra kiterített térképhez. Ismét végigfuttatta az ujjait az utcák

útvesztőjén, majd a mutatóujja körmével kezdett egy ponton kaparászni.- Szóval? - mordult rá Eyl. - Hol találom a pheguthot?- Itt - mutatott a kikapart foltra a boszorka. - Itt, ebben az épületben, az Alkirály terén. Az épület neve...

Szekció.

TÍZ

Bajra baj

Az ég epesárga színt öltött, s ismét havazni kezdett. A hópelyhek halk, nedves csókkal illették az udvarra néző magas ablakokat, bár ez a halk nesz nem volt képes elnyomni a sarokban álló ingaóra monoton ketyegését.

Gaunt egy darabig csöndben üldögélt, aztán elkezdett fel-alá járkálni az előszobában. Időnként kinézett az ablakon, majd újra azt figyelte, mint darabolják fel percekre és másodpercekre az időt a rézmutatók.

Odasétált az előszoba ajtajához, s kilesett a hideg csarnokba.Valahol vitatkoztak, s a csarnok akusztikája kiválóan felerősítette a hangokat. Egy darabig hallgatta őket,

aztán elunta, visszaült a székébe, s belekortyolt a mostanra már kihűlt kávéba, amit még az ügyeletes tiszt hozott neki.

Végül elővette Eszrah jegyzetfüzetét, s megpróbált megbirkózni egy újabb Éjjáró-mesével. Az esze végig máshol járt.

Edur masírozott be, s becsapta maga mögött az előszoba ajtaját.- Mikor szólítanak? - kelt föl a székből Gaunt.- Remélem, most már hamarosan.- Edur, maga is hallotta, hogy mit mondott a fogoly. Életbevágóan fontos, hogy beszéljünk vele. Úgyhogy fel

nem foghatom, miért rángatott ki a cellából!- Komplikációk adódtak - tért ki az egyenes válasz elől a komisszár.- Miféle komplikációk?Edur konzekvensen kerülte a tekintetét.- Beszélni akarok a fogollyal! - fortyant föl Gaunt.- Mi is azt akarjuk, hogy beszéljen vele - értett egyet Edur.- Akkor miért ücsörgők itt már órák óta?- Még egy kicsit türelemmel kell lennie - mondta a komisszár, s egy pillanatra úgy tűnt, hozzá akar még tenni

valamit, amit talán nem lenne szabad.Gaunt értetlenül csóválta meg a fejét, és visszaült.- De addig is, amíg várakozik... hozathatok önnek valamit? - kérdezte Edur. - Frissítőt? Vagy esetleg...

szívesen látná az embereit?- Az embereimet?A komisszár egy pillanatig hezitált, aztán előhúzott egy apró fekete noteszt a kabátja belső zsebéből. Gyorsan

átlapozta, és ellenőrizte a kérdéses adatokat.- Hm... van itt egy... Rawne őrnagy. Őt és hat társát múlt éjjel hozták be. Lent vannak a börtönblokkban.

Gondoltam, ha már úgyis el kell ütnie valamivel az időt...- Rawne őrnagy már tizenkét éve van a bögyömben - mondta Gaunt hűvösen. - Fogalmam sincs, hogy most

mibe keverte magát, de felőlem nyugodtan meg is rohadhat odalent. Talán ez távol tartaná a bajtól, de még erre sem vennék mérget.

Edur megköszörülte a torkát, és eltette a noteszt.- Csupán javaslat volt.Már épp indult is volna, mikor egy szolgálatos tiszt sietett be, s valamit a fülébe súgott. A komisszár kimérten

bólintott, majd Gaunthoz fordult.- Kérem, jöjjön velem!Gauntnak igencsak igyekeznie kellett, hogy tartani tudja a lépést Edurral.- Jól figyeljen! - mondta a komisszár halkan, miközben átvágtak a földszinti folyosókon. - Múlt éjjel az ordók

fülest kaptak, hogy mi is folyik a Szekcióban, és most ragaszkodnak hozzá, hogy átadjuk nekik a B foglyot. A Szekció természetesen protestál, és ragaszkodik ahhoz, hogy mi hallgathassuk ki. Az Inkvizíció azonban meglehetősen szigorúan jár el az ilyen ügyekben.

- Képzelem... - morogta Gaunt.- Nyilvánosan megkérdőjelezik a Komisszariátus autoritását, s már arról beszélnek, hogy az Ordo Hereticusra

bízzák a foglyot. Mercure megpróbálja leszerelni őket, s arra hivatkozik, hogy ez az ügy mégiscsak a mi hatáskörünkbe tartozik.

- Mercure? Már úgy érti, hogy Isiah Mercure, a Kémelhárítás feje?- Úgy.

Gaunt elismerően füttyentett.A következő sarok után már lefelé futott a folyosó, melynek végén, egy masszív ajtó előtt állig felfegyverzett

őrök posztoltak.- Ő rendelte be magát - folytatta Edur halkan. - Javaslom, hogy minden kérdést egyszerűen és közérthetően

válaszoljon meg. És ne próbáljon ezekkel az emberekkel kisded politikai játszmába kezdeni, mert nem ez a legalkalmasabb pillanat rá!

- Megértettem - biccentett Gaunt.- Remélem is!Az őrök félreálltak a két komisszár útjából.- Hogy jöttek rá? - kérdezte Gaunt.- Mire?- Hogy nálunk van a B fogoly.- Nem tudom - csóválta meg a fejét Edur. - Ezen így még nem volt időm elgondolkodni.- Pedig talán nem ártana. Ha az ordók rájöttek, más is rájöhet. Az információ már nincs biztonságban.Edur bekopogott, majd benyitott, s kitárta az egyik ajtószárnyat.- Gaunt komisszár ezredes! - jelentette be.Ahogy Gaunt belépett, azonnal a sas jelét vetette magára. Odabent húsznál is több komisszár és hivatalnok

foglalt helyet egy hosszú asztal egyik oldalán, velük szemben pedig az Inkvizíció képviselői ültek. A termet a gótikus ablakokon beszüremlő sápadt napfény próbálta megvilágítani - kevés sikerrel.

A pillantások és az arckifejezések azt sugallták, hogy valószínűleg a megbeszélés egy különösen kényes pontján lépett be.

- Ne ácsorogjon már ott, Gaunt! - mordult rá az egyik rangidős politikai tiszt. - Jöjjön közelebb!A komisszár ezredes azonnal engedelmeskedett. Néhány lépésre az asztaltól megállt, és feszesen tisztelgett.Senki nem viszonozta a köszöntést.Senki nem intett, hogy hozzanak neki széket.Végül a Szekció emberei kelletlenül odébb húzták a széküket, s Gaunt szó nélkül odaállt a rangidős politikai

tiszt mellé, aki az előbb megszólította.Ő volt Isiah Mercure. Gaunt már nem egy eligazításon találkozott vele, de még soha nem beszéltek

személyesen. Ahhoz túl nagy volt a kettőjük közötti rang- és hatalombéli különbség.Mercure szektorszinten foglalkozott a Hadjárattal, és rendszerkormányzók, tábornagyok és a Hadúr

társaságában töltötte ideje jelentős részét.A Komisszariátuson belül már nem nagyon volt hová előrelépnie a ranglétrán, s nem egy pletyka keringett

arról, hogy valami komoly katonai rangot adományoznak neki az eddigi szolgálataiért.Mercure robusztus férfi volt, erősen őszülő, sötétbarna hajjal és durva, húsos arccal. Viaszosan sápadt bőrét

régi himlőhelyek csúfították el, s már rendes pocakot is eresztett - ennek ellenére tiszteletet parancsoló légkör vette körül.

A hangja mély volt és érdes, s a szavaiban volt valami megnyugtatóan földhözragadt.- Kikérdezte a B foglyot, igaz? - kérdezte Gauntot, anélkül hogy ránézett volna.- Csak röviden, uram.- Mi az első benyomása?- Nem kellene kivégezni, míg minden hasznos információt ki nem szedtünk belőle.Mercure biccentett, de még mindig nem foglalkozott azzal, hogy akár egy pillanatra is szemügyre vegye

Gauntot. A figyelme az előtte tornyosuló papírhalom és a vele szemben ülő teremtmény között oszlott meg.A lény minden kétséget kizáróan az ordók szolgálatában állt. Fekete testpáncélt és fehér prémmel szegett

köpenyt viselt. Úgy ült ott a székén, karcsún, hanyag eleganciával, mint egy pihenő táncos vagy egy modell, aki csak arra vár, hogy lefessék.

Vállig omló sörényét hátrafésülte a homlokából, s a vonásai szinte tökéletesek voltak a maguk kifinomult, mesterséges módján.

A szemei például... Gaunt gyorsan ráébredt, hogy egy ideje már ő is ilyeneken át látja a világot. Extravagáns holmik voltak, s messze többek közönséges szemeknél.

Az arcvonásai, a szája formája, az orra, a járomcsontja és az állkapcsa - mind túl szabályosak voltak, semhogy valódiak legyenek. Valószínűleg az Impérium legkiválóbb sebészei építették neki.

- És mégis, mit gondol, mit fogunk megtudni tőle? - kérdezte az inkvizítor.Ő egyenesen Gauntra nézett, miközben hozzá beszélt.- A Hadjárat szempontjából kulcsfontosságú információkat.- És miből gondolja, hogy maga képes az ellenségtől szerzett információk fontosságának megítélésére?

- Már elnézést - húzta ki magát Gaunt -, de kihez intézem a szavaimat?Az inkvizítor széke mögött fél tucat, fekete testkesztyűt viselő férfi állt, mind a táncosok kecsességével és

eleganciájával. Bár egyiküknél sem volt fegyver, nem olyannak látszottak, akikkel az ember szívesen akasztana tengelyt.

És mind ugyanazt az arcot viselték, mint a mesterük.- Vigyázz a szádra! - sziszegte az egyik, de az inkvizítor leintette.- Csendet, Sirkle!Most, hogy jobban szemügyre vette őket, Gaunt észrevett némi különbséget a testőrök között. A hajuk színe

vagy épp a szemüké eltérhetett, de az alapvető vonásaik és a testfelépítésük egyértelműen megegyezett. Függetlenül attól, hogy festhettek valaha, átépített arcuk és testük most már mesterük tökéletességét dicsőítette.

A hiúság egy újabb, bizarr megjelenési formája - gondolta Gaunt először, de aztán elvetette a gondolatot. Az arc, amit ilyenformán tesznek halhatatlanná, már nem is arc volt, hanem egy műalkotás, melynek nem sok köze volt a hiúság hús-vér gyökereihez.

- Handro Rime vagyok - válaszolta az inkvizítor. - Ma én képviselem itt az Ordo Hereticust. És a kérdésem úgy szólt, hogy mi teszi magát az ellenségtől szerzett információk elemzésének szakértőjévé?

- Gaunt hozzáértése nem képezi tárgyát a megbeszélésünknek, Rime! - vágott a szavába Mercure. - A Gereonon tett rá szert, akárcsak mi a B fogolyra. S akárcsak mi, ő is nagy árat fizetett érte. Ha ő azt mondja, hogy érdemes a fogollyal foglalkoznunk, én hiszek neki. Ő a legmegfelelőbb ember erre a feladatra. Nem igaz, Gaunt?

Először nézett a komisszár ezredesre, s a pillantása azt sugallta, hogy nem örülne, ha nevetségessé tennék az inkvizítor előtt.

- De igen, uram.Rime elmosolyodott, bár ez csupán egy sor szintetikus izom által tökéletesen kivitelezett gesztus volt, egy

mosoly tökéletes, mesterséges leképzése. Gépi szemeit Mercure-ra szegezte.- Úgy vélem, aminek mindenképp a megbeszélésünk tárgyát kell képeznie, az az, hogy a Komisszariátus

Hírszerző Hivatala, anélkül hogy bármilyen más ügynökséget - beleértve a szent ordókat is - értesített volna erről, vagy tőlük engedélyt kért volna rá, Balhaut egyik városának szívében tartja fogva az Ellenség egyik nagy hatalmú csatlósát. Nagymérvű kockázatot vállal ezzel, nem is beszélve a veszélyről, mely a bevett eljárási rend és ügymenet megsértéséből adódik. Ez utóbbiakat az Inkvizíció és a Terra Nagyurai fektették le, így ezeket figyelmen kívül hagyni... nem javasolt. Az Impériumban senki nem teheti büntetlenül. Még maga sem, Mercure! Az egyetlen szervezet, mely rendelkezik a szükséges jogosultsággal, felkészültséggel és tapasztalattal, hogy eljárjon az efféle ügyekben, az az Inkvizíció.

- Ez a dolog most túl fontos ahhoz, hogy jogi szőrszálhasogatásra vesztegessük az időt, Rime! - mondta Mercure kimérten.

- Ó, hát ha csak erről van szó, akkor máris átadhatják nekünk a foglyot! - dőlt hátra a székén az inkvizítor. - Majd mi megítéljük a tudása hasznosságát, s amikor eljön az ideje, megszabadulunk tőle.

- De magukkal nem akar beszélni! - szólt közbe Gaunt.- Hallgass! - reccsent rá az egyik testőr.- Elég, Sirkle! - csattant fel Rime.„Lehet, hogy mindegyiket így hívják?” - tűnődött Gaunt.- Pedig így igaz! - ütötte tovább a vasat. - Se magukkal, se a Szekcióval nem akar tárgyalni. Velem akar.- Igaz ez? - kérdezte Rime.- A B fogoly egyértelművé tette, hogy csak Gaunt komiszszár ezredessel hajlandó beszélni - mondta Edur, aki

türelmesen várakozott az ajtónál.- Miért?- Ez az egyik olyan dolog, amit szándékomban áll kideríteni - mondta Gaunt. - Már ha esélyt kapok rá...

Mercure elbocsátotta Gauntot, akit Edur kísért vissza az előszobába - vissza az idegesítően ketyegő órához és a némán szállingózó hópelyhekhez.

- Jól csinálta - mondta biztatóan.- Tényleg?- Azt hiszem, még Mercure-t is lenyűgözte.- Nem látszott rajta.

- Nála soha nem lehet tudni - mosolyodon el Edur. - De az ön modora és a szavai, azt hiszem, felkeltették az inkvizítor figyelmét. Talán még valami együttműködést is sikerül kicsikarni belőle. Lehet, hogy megengedik, hogy az ő megfigyelőik előtt, de ön hallgathassa ki a foglyot.

- Az ordóknak igenis tudomásul kellene venniük, hogy nekünk is szükségünk van az információra! - morogta Gaunt.

- Jó sokáig volt a fronton, nem igaz? - kérdezte Edur, még mindig mosolyogva. - Úgy nézem, közben elfelejtette, hogy az Inkvizíció hatalma mennyire abszolút. Már akkor is szerencsésnek kell magunkat éreznünk, ha kérnek bennünket, és nem parancsolnak. Vagy erővel veszik el, amit akarnak. Mert megtehetnék.

- Akkor most megint üljek itt, és várjak, míg dűlőre jutnak? - kérdezte Gaunt.- Tartok tőle...

A hó egyre csak hullt, s lassan teljesen fehérbe öltöztette az Alkirály terét. Wes Maggs már sokadszorra indította be a limuzint, remélve, hogy sikerül egy kis meleget kicsalni a fűtőtestekből. De nem merte huzamosabb ideig rajtahagyni a gyújtást, mert tudta, hogy valami tintanyaló hivatalnok szemrebbenés nélkül levonná az elpazarolt üzemanyagot a zsoldjából.

A hóna alá szorította a kezét, s az anyósülésen kucorogva már sokadszor szögezte le magában, hogy a büntetőszolgálat bármilyen körülmények között szívás.

Csontig átfagyott, és majd belepusztult az unalomba. Mióta van már Gaunt odabent? Biztos jó melegben üldögél, mert ez itt, idekint...

Az ég lassan csúf, sárgáslila színt öltött, s dermesztően hideg lett. Tudta, hogy ki kellene másznia a kocsiból, hogy letakarítsa a rárakódott havat, de képtelen volt rászánni magát. Az is eszébe jutott, hogy valamelyik őrt lehúzza egy szál cigire, s közben megmelengeti egy kicsit a kezét, de az őrszemek fent voltak a kapubástyán és az őrtornyokban, oda meg nemigen volt kedve fölmászni.

Még a szerelők is behúzódtak a garázsba, és egy nevetségesen apró parázstartó körül ücsörögtek. Maggs eljátszott a gondolattal, hogy bekéredzkedik közéjük, de nem tartotta valószínűnek, hogy beengedik. Nem tűntek valami barátságosnak.

Igazándiból ez az egész hely... hát járt már ennél barátságosabb harci zónában is!Egy ideje már azon tűnődött, micsoda hülyeség, hogy egy épületre nem tesznek ablakot. Aztán lassan

ráébredt, hogy egyedül azon az épületszárnyon nem voltak, amely mellett leparkolt.Ez az a hely, ahol a kivégzéseket tartják.A hely innentől kezdve még barátságtalanabbnak tűnt.

Gaunt felkelt a székből, s zsebre vágta Eszrah jegyzetfüzetét, amit eddig olvasgatott, még mielőtt egyáltalán tudatosult volna benne, hogy miért is teszi.

Valami arra ösztökélte, hogy mozduljon, bár maga sem tudta volna pontosan megnevezni, hogy mi. Egy hosszú pillanatig csak állt ott, hallgatta az óra ketyegését... aztán villámként vágott belé a felismerés.

Látott valamit, amit nem lett volna szabad. Amit nem is láthatott volna.Miközben az egyik Éjjáró-történetet olvasta, valami felvillant a szeme előtt. Nem is... inkább odabent... nem...

megint csak az áthuzalozott látóidegei tréfálták meg.De ott volt az az íz is... a vér íze a szájában.Lassan az ajtóhoz lépett.

- Lehet, hogy azért veszik le ennyire a fűtést, hogy ezzel is csak kicsesszenek velünk? - kérdezte Vari, bár választ nemigen várt.

Nem is nagyon kapott volna.A Szellemeket apró, egyszemélyes cellákba zárták, a Négyes Börtönblokk ötös szintjén. Rajtuk kívül csak pár

részeg oudinot volt itt, akik a tegnap estét aludták ki, meg egy ellenszenves varshide gyalogos a Rawne melletti cellában.

A fickó egész hosszan részletezte, hogy mennyire örül Jessi Bandának, s hogy mit csinálhatnának együtt, ha nem lenne közöttük az a fránya keramitrács, míg Rawne közelebb nem húzódott a rácsokhoz, és nem súgott neki valamit.

Ezután a varshide már egy szót sem szólt, csak ült némán a ketrece sarkában, és meg se próbált beszédbe elegyedni velük.

Mióta behozták őket, semmi gond nem volt, de az elmúlt órában pokolian hideg lett. Még a leheletük is meglátszott.

Egy ideje már nem beszélgettek. Mikor bezsuppolták őket, egy darabig azon spekuláltak, hogy mi lesz velük. Bán Daur megállás nélkül szapulta őket, amiért belerángatták ebbe az egészbe, és önmagát is, amiért hagyta. Olyan arckifejezést öltött magára, mint aki biztos benne, hogy vége a világnak.

Kant, aki csak azért csatlakozott hozzájuk, mert nem mert ellentmondani a tiszteknek, s mert Vari kilátásba helyezte, hogy ha velük jön, talán nem cinkeli többet a neve miatt, meg sem próbálta palástolni a rémületét.

Meryn sem hazudtolta meg önmagát, s hamarosan már mindenkinek elege volt a folytonos nyavalygásából és vádaskodásából. Ha nincsenek a rácsok, Banda nekimegy, és átharapja a torkát. Aztán az egyik őr szólt nekik, hogy kussoljanak, de ez csak olaj volt a tűzre.

Aztán nem sokkal pirkadat előtt Hark is megérkezett, s olyan képet vágott, mint aki azért jött, hogy itt helyben kitépje a szívüket.

Vázolta nekik, hogy mekkora barmok, s hogy ez alkalommal ő sem tudja, hogy vakarja ki őket a szarból. Aztán azzal az ígérettel, hogy később még benéz, visszament Aarlembe.

Azóta nem beszélgettek.- Mi a franc ez? - ült föl a cellájában Leyr. - Varinak igaza van, kezd kurva hideg lenni!- Esetleg tegyem szóvá a szállásadóinknak, hogy ha mód van rá, ugyan vigyék már följebb a hőmérsékletet? -

gúnyolódott Meryn, mire Banda egy ujjával jelezte, hogy mit tart a kapitány és az ötletei felől.- Nem hiszem, hogy ez normális dolog - motyogta Kant.- Idáig egyenletes volt a hőmérséklet, most meg... micsoda egy lepukkant hely...Hiába harapta el a mondatot, már késő volt. Vari meghallotta.- Lepukkant, igaz, Kant?- Pofát alapállásba! - szólalt meg Rawne, órák óta először.A Szellemek gyorsan elhallgattak, mire az őrnagy felkelt, s félrebillent fejjel fülelt.- Ti is halljátok? - kérdezte hirtelen.

Gaunt kilépett a páncélozott felvonóból, s ismét a fehér járólapokkal és csempékkel kirakott, steril börtönben találta magát.

- Nem lenne szabad itt lennie, uram! - sietett elé egy foglár. - Nincs rá felhatalmazása!- Csak egy percig szeretnék a B fogollyal beszélni.- Kinek az engedélyével, uram?Gaunt közelebb hajolt a tiszthez, aki nem állhatta a gépi szem élettelen pillantását.- Beszéljen Edurral! - mondta Gaunt lassan, tagoltan. - Ő majd igazolja a dolgot.- Igen, uram!A foglár elsietett, a komisszár ezredes pedig belépett a megfigyelőszobába. Valójában nem beszélni akart a

fogollyal, csak látni.A vallatást bonyolító pszik otthagyták a foglyot a zöld fénnyel teli cella közepén, a székhez bilincselve. A

férfi üres tekintettel bámult maga elé, mint akit a legteljesebb mértékben hidegen hagy az, hogy börtönben van, vagy hogy nemrégiben megkínozták. Aztán a tükörfal felé fordult, s úgy vizslatta, mint aki sejti, hogy valaki most is ül a másik oldalon.

- Mi a franc vagy te? - morogta Gaunt, mire a fogoly szája megvonaglott, mint aki válaszol.A komisszár az interkom kapcsolójáért nyúlt, és aktiválta.- Mit mondott? - kérdezte türelmetlenül. - Mit mondott az előbb?A fogoly felkapta a fejét a váratlan hangra, aztán ismét a tükörre fókuszált.- Azt mondtam, hogy már túl késő. Itt vannak.- Kik vannak itt?A fogoly nem válaszolt, de már nem is volt rá szükség.A vastag falak sem tudták teljesen elnyelni a fentről beszűrődő csatazajt.

TIZENEGY

Támadás

A Szekció főkapuja az Alkirály terére nézett. Épp túljutottak az őrségváltáson, s a posztjaikon fagyoskodó őrszemek alig öt perce voltak szolgálatban. A kapunál szolgálatot teljesítők, akik még ebben a cudar időben is át kellett, hogy kutassák a bejövő és távozó járműveket és utasaikat, savanyú képpel konstatálták, hogy az idő ilyenkor ólomlábakon jár.

Az egyikük, aki a sorompó mögött toporgott, hogy egy kicsit serkentse a vérkeringést, látta, hogy valami közeledik, de mielőtt felüvölthetett volna, már halott volt.

Az utolsó pillanatban még elmosódott, sötét alakokat látott kibontakozni a hóesésből. A hópelyhek mintha egyre lassabban szállingóztak volna, míg már úgy érezte, hogy egy helyben lebegnek. Ekkor nyitotta ki a száját, hogy figyelmeztesse a többi őrt - s a vérfarkas ebben a pillanatban végzett vele.

Félrelökte, s ennyi elég is volt. Az őrszem teste egy gyorsvonat sebességével csapódott a kapusház falába, s az ütéstől a gerince és a koponyája is darabokra tört. A havat egy villanás alatt vér festette vörösre.

A vérfarkas túl gyorsan mozgott, hogy bárki is tisztán láthassa. A hipertér energiái, melyek ott örvénylettek körülötte, eltorzították a valóságot, s kifordították magából a teret s időt egyaránt.

Egyetlen nekirugaszkodással szakította át mindkét sorompót, s darabokra szaggatta az elektronikus védőrácsot is.

Elégedetten üvöltött fel, s hangja olyan volt, mint amikor a fékező vonat kerekei szikrát vetnek a síneken. A pokoli zajtól még a megerősített, golyóálló ablakok is betörtek, s a hangsebességgel repülő üvegszilánkok cafatokra tépték a kapusházból előrontó katonákat.

Az a kettő, akit a balsors épp a teremtmény útjába vezérelt, úgy halt meg, hogy csak egy elmosódott alakot látott közeledni. A démon egyszerűen nekik rohant, s az emberi testek úgy szakadtak szét az ütés erejétől, mint amikor robbanólövedék csapódik egy túlérett gyümölcsbe.

A vérfarkas olyan volt, mint egy puskagolyó. Megcélozták vele az épületet, majd útjára engedték. A Valdyke által beígért robbanószerek híján Eyl kénytelen volt arra utasítani a boszorkát, hogy idézze meg a hipertér egy démonát, ami majd vezeti a támadásukat.

Az efféle praktikák azonban mindig áldozatot követelnek. A falka minden tagja önként ajánlotta fel az életét - a cél érdekében, s azért a néhány dicső percért, míg a démon megszállja, s elhamvasztja a testüket.

A damogaur végül Shorbot választotta, s a döntésével a sirdarok is egyetértettek. A harcosok egyesével búcsúztak el testvérük lelkétől, majd hagyták, hogy a boszorkány tegye a dolgát.

Eyl harcos volt, s az efféle praktikákat általában a zsigermágusokra bízta, de azzal ő is tisztában volt, hogy ez az idézés nem sokban tér el azoktól, melyek segítségével drótfarkasokat hívnak az anyagi világba. Azokat a lényeket - egy előre elkészített fémtestbe idézett ártó szellemet - a Vérszövetség egész területén használták mint rendfenntartókat és hóhérokat. A vérfarkasok azonban egy lényeges dologban különböztek tőlük.

Őket élő emberi testbe zárták.Ebből adódóan ez egy sokkal kevésbé precíz ága volt a titkos művészeteknek. A Vérszövetség

kovácsmestereinek néha évekbe telt egy-egy olyan rúnavésetekkel és ráolvasásokkal megerősített fémvázat elkészíteni, mely képes volt magába fogadni és megtartani a hipertér egy teremtményének erejét.

Ennyire egyetlen emberi testet sem lehet átalakítani, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Ehhez még a borotvaéles áldozótőrök és Ulrike képességei is kevésnek bizonyultak. A fémhez képest a hús gyenge volt, s percek alatt elhamvadt a nyers erőtől, melyet a Felsőbb Hatalmak plántáltak belé. Még akkor is, ha az a hús egy olyan elszánt és elkötelezett harcosé volt, mint Shorb. Egy drótfarkas akár egy szűk óráig is itt maradhatott az anyagi valóságban, mielőtt elhamvadt a hatalom tüzétől, de Eyl még soha nem hallott olyanról, hogy egy vérfarkas tizenöt percnél tovább létezett volna.

Egyszer használatos fegyver volt. Olyan, akár egy pusztító rakéta, amit nagyon gyorsan útjára kell indítani, mert Shorbból hamarosan már csak egy kupac elszenesedett hús marad.

A trükk abban rejlett, hogy minél gyorsabban és a lehető leghatékonyabban használják fel.Mire Ulrike rituáléja véget ért, az, aki valaha Shorb volt, megszűnt létezni. A helyét egy vérszomjas szellem

vette át, ami annyira nem illett ebbe a világba, hogy azonnal elkezdte felemészteni az őt óvó húsburkot, mely az anyagi valóságban tartotta.

A lény tele volt energiával, s vad gyönyörűséggel ízlelgette a fizikai valóságot. Megállás nélkül remegett, mintha áram húzná görcsbe az izmait, s olyan hangot hallatott, amit egy kívülálló akár nevetésnek is vélhetett volna.

Ahogy Eyl a vérfarkas nyomában belépett a Szekció kapuján, tudta, hogy már csak pár percük maradt, mielőtt a szellem felzabálja Shorb életerejét, és száműzi önmagát ebből a világból.

Annak a néhány percnek döntő fontosságúnak kell lennie.Egy gárdista rohant Eyl felé. A levegőbe fagyott hóesésben csak annyit látott, hogy birodalmi egyenruhát

viselő fegyveresek sietnek végig az udvaron.- Mi folyik itt? - kérdezte idegesen.Eyl felemelte a rohampuskáját, és szétloccsantotta az őrszem fejét.- Az árulóért jöttünk - mondta a véres hókásában fekvő hullának.

Ahogy minden testvér az udvaron belül volt, a falka azonnal apró csoportokra bomlott. Gyorsan, célirányosan haladtak a vérfarkas nyomában, átlépve a széttépett, megcsonkított hullákat.

Fémmaszkjaik vicsorba torzult arcokat és üvöltő, démoni képmásokat formáztak, s ez tökéletesen illett a fennkölt pillanathoz - a pusztítás és bosszú szellemei jöttek el, hogy leszámoljanak egy árulóval.

Itt-ott felsivított egy lézerfegyver, néha felugatott egy rohampuska, de egyelőre nem ütköztek komolyabb ellenállásba.

A damogaurnak nem is kellett parancsba adnia, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel. A készleteik végesek voltak, s nem volt idejük magukhoz venni az elesettek fegyvereit.

Imrie, aki egy ősrégi, gránátvetővel felszerelt, önműködő puskával harcolt, fegyvergránátokkal szórta meg a kapubástyába és a falra vezető folyosókat, tucatnyi lefelé igyekvő katonát ölve meg.

Aztán megszólalt az első sziréna, s a lassan ocsúdó birodalmiak elkezdték tűz alá venni a hófödte udvart. Az adminisztrációs szárny ajtajában három gárdista alakított ki lőállást, s folyamatos tűz alatt tartották a kaput.

Gnesh megkerülte Eylt, s mint akit nem érdekel, hogy bármelyik pillanatban lelőhetik, feléjük indult.Magas, tagbaszakadt harcos volt, s a legerősebb mindőjük között, így gond nélkül cipelte magával a nehéz,

fém fegyverlábra erősített lézerfegyvert. A vállán átvetett heveder tartotta a súly egy részét, de Gnesh ereje nélkül még ez is kevés lett volna.

A hegyomlásnyi harcos megvetette a lábát, s tüzet nyitott az ajtóra. A löveg, amivel páncélozott járműveket szoktak harcképtelenné tenni, vakító fénynyalábot zúdított a birodalmiakra. Átégette az ajtót, a falat, s végül az egész boltív az összeégett hullák nyakába szakadt.

A Kaylb vezette első szakasz ekkorra már elérte a főépület előcsarnokát. A vérfarkas nyomában haladtak, át a felszaggatott márványpadló, a szétforgácsolt ajtók roncsai s a darabokra tört ablakok, a csillár s a parázsgömbök üvegszilánkjai között.

A sirdar a balra nyíló folyosóba terelte az embereit - a boszorka azt mondta, hogy az itt induló lépcsősor biztonságos.

Egy gárdista és egy komisszár próbálta meg feltartóztatni őket. Egy felborított kanapé mögé húzódtak be, s onnan lőttek rájuk, míg Kaylb - a rájuk záporozó lézersugarakkal mit sem törődve - be nem vetette magát a kanapé mögé, s meg nem ölte mindkettőjüket.

Más körülmények között jóval óvatosabban járt volna el, de most nem volt idő kifinomultabb megoldásokat keresni. Ezt az alakulatot ő vezette, így az ő feladata volt mihamarabb biztonsággal a cél közelébe juttatni őket.

Egy pillanatra megállt a hullák fölött, s a kiontott vért tanulmányozta. Az előjelek kedvezőnek tűntek.Karhunan vezette a második szakaszt, ami egy jókora oldalsó bejáraton át hatolt be a központi épületbe.

Régen, mikor a Szekció még nem a Komisszariátusnak, hanem egy nemesi családnak adott otthont, a fuvarosok ezen a kapun át hozták be az élelmiszert a konyhára és az éléskamrába.

Mára a régi konyhából és a kamrákból rádióállomás, taktikai szoba, eligazító és térképterem lett, ahol a testvérek heves ellenállásba ütköztek. Altisztek és komisszárok vették föl velük a harcot, s szolgálati pisztolyaikkal próbálták feltartóztatni őket.

A fegyvertelen személyzet azonnal igyekezett elhagyni az épület ezen szárnyát, s a Szekció belső traktusa felé menekült.

Malstrom bal vállát egy lézersugár perzselte meg - az első seb, amit a falka elszenvedett -, de szinte azonnal jóvá is tette a hibáját, hogy hagyta magát meglőni. Bevetődött az eligazító ajtaján, amit szilárd magvas lövedékek ütöttek át. Karhunan hallotta, hogy a testvére felnevet.

- Mi az? - próbálta túlüvölteni a csatazajt. - Mi olyan vicces?

Malstrom megtalálta a vészhelyzet esetére rendszeresített fegyverszekrényt, s a karabélya tusával leverte róla a lakatot.

- Mintha csak nekünk akarnának segíteni! - rikoltotta. - Itt hagyták nekünk a játékszereiket!Azzal a vállára kanyarította a fegyverét, s egy csillogó lövedéket csúsztatott az új szerzeményébe - egy

gránátvetőbe.- Földre! - üvöltötte Karhunan.Malstrom kihajolt az ajtón, és a komisszárok fedezéke felé lőtt. Az irány jó volt, de az ív túl magas, s a gránát

a cél előtt robbant a plafonba, szétszaggatva egy csillárt. A mennyezetből is jókora darabot tépett ki, s mindenkire üvegszilánkokkal kevert por és törmelék záporozott.

- Újra? - bődült el Malstrom.- Újra! - intett neki a sirdar.Malstrom újratárazta a füstölgő fegyvert, s ezúttal majdnem pontosan telibe találta az egyik hevenyészett

barikádot, ami mögött néhány komisszár lapult.A forró, torokkaparó füstbe halálsikolyok és lángok ropogása vegyült, s úgy tűnt, a birodalmiak megtörtek.

Ahogy a testvérek előrenyomultak, összeégett, szétszakadt holttesteket találtak mindenfelé. Néhányan még éltek - légnyomástól megsüketült, megégett, vak nyomorultak, akik kétségbeesetten próbáltak kimászni a bútorok füstölgő roncsai alól.

Karhunan harcosai gyorsan végeztek mindenkivel, aki még mozgott. A szánalomhoz ennek természetesen semmi köze nem volt. Taktikai ballépés lenne bárkit életben hagyni maguk mögött.

Az egyik komisszár még élt, s megpróbálta magával cipelni egy sebesült bajtársát. Mikor megpillantotta a füstből előbukkanó Karhunant, elvicsorodott, akár egy sarokba szorított vadállat, és kétszer a sirdarra lőtt.

Az egyik lövedék a jobb karját találta el, a másik a maszkjából szakított le egy darabot. Az ütésektől megroskadt, s egy pillanatig úgy érezte, hogy szétrobban a feje. A jobb vállába égető fájdalom mart, míg a sérült maszk eltörte a járomcsontját, s felhasította a felső ajkát.

Karhunan véres mosolyra húzta a száját, s egy hosszú sorozattal telibe kapta a komisszárt. A birodalmi úgy bukott föl, mintha kötéllel rántották volna ki alóla a lábát. A falnak zuhant, majd arccal előre a földre roskadt.

A sirdar odasietett, hogy végezzen a sebesülttel, de mire odaért, már mindkét birodalmi halott volt.Intett, hogy indulhatnak tovább.Csak előtte magukhoz veszik a halottak fegyvereit.

A szirénák vadul bőgtek, a folyosókat csatazaj és sikolyok töltötték be, s lassan semmit nem lehetett látni a füsttől.

- Mi a fene folyik itt? - acsargott Mercure, ahogy a sleppje élén kiviharzott a konferenciateremből.Odakint teljes fejetlenség fogadta. A személyzet tagjai kétségbeesetten és céltalanul rohangáltak fel-alá, míg

az őrök tehetetlen dühvel próbálták megállítani őket, s megtudni a pánik okát.Mercure bizton tudta, hogy ez nem valami gyakorlat. Bekapcsolhatják a szirénákat, üvöltözhetnek, akár még

ki is állhatnak az udvarra, és elkezdhetnek lövöldözni, de az akkor is csak egy gyakorlat. Most pedig érezte az égő hús és a lézerfegyverek savas füstjének bűzét. S elég volt az emberek arcába néznie, hogy biztosra vegye, a félelmük valódi.

Mellesleg egy ilyen léptékű gyakorlatot nem is lehetett volna megszervezni az ő tudta és engedélye nélkül, s a Szekcióban nem akadt olyan megveszekedett bolond, aki pont aznap próbálkozna ilyen függelemsértéssel, amikor a főnök azokkal a kurafiakkal tárgyal, akiket az ordók szabadítottak rájuk.

Mindenki kiabált, s egy szakasznyi katona majd ledöntötte a lábáról Mercure-t nagy igyekezetében, hogy mihamarabb a főbejárathoz éljenek.

- Kuss legyen! - bődült el a kémelhárítás feje. - Kuss legyen már! Valaki azonnal mondja meg, hogy mi folyik itt!

- Megtámadták a Szekciót, uram! - hadarta egy fiatal komisszár idegesen, mire Mercure egy jól irányzott jobbhoroggal a földre küldte.

- Kurvára nem vagyok kíváncsi a nyilvánvaló dolgokra! - üvöltötte dühösen. - Tényeket akarok! Valami használhatót!

- 258-as protokoll - mondta Edur, aki egy szakasz rohamosztagos élén ebben a pillanatban bukkant föl Mercure balján.

- Ennyire rossz a helyzet?- A 258-as protokoll lépett életbe, uram - ismételte meg Edur. - Daimer őrmester és az emberei biztonságos

helyre kísérik, és ha szükséges, kijuttatják az épületből.

A rohamosztagosok azonnal elhessegették Mercure embereit, s közrefogták a kémelhárítás igazgatóját. Zöld-fekete testpáncélos, szálas katonák voltak, vállvédőjüket ezüst S betű díszítette. Az S-század a Komisszariátus legmegbízhatóbb veteránjaiból állt, akiket mindig a magas rangú tisztviselők védelmére osztottak be. S ha a 258-as protokoll lép életbe, senkinek nem érdemes vitatkozni velük, még ha történetesen Isiah Mercure-nak is hívják az illetőt.

- Mi folyik itt valójában? - tudakolta az őrmestertől, ahogy elindultak.- Jelentős erejű támadás érte az épületet, uram - mondta Daimer. - Sok az áldozat. Pontos adataink nincsenek,

de eddig legalább huszonöt vagy harminc támadót számoltunk. Négy perccel ezelőtt vették be a főkaput, s egy részük már az épületen belül van.

- Kik ezek? - kérdezte az egyik szárnysegédje, aki mellettük loholt. - Ki meri megtámadni a Komisszariátus Balhauti főhadiszállását?

Mercure és Edur tekintete találkozott. Azt talán nem tudják, hogy kik támadták meg őket, de azt már sejtették, hogy miért. S a válaszok nem tűntek megnyugtatónak.

- Nem tehetik rá a kezüket! - vakkantott oda Edurnak Mercure. - Hallja? Nem kaphatják meg! Tudja, hogy mit kell tennie! És nem hibázhat!

- Igenis! - biccentett a komisszár, s még hozzá akart tenni valamit, amikor a háta mögött valami felüvöltött.Iszonyú hang volt, vérszomjas, embertelen, s a nyomában ott száguldott a vérfarkas is.Edur megpördült, s bár látta, hogy valami közeledik feléjük, képtelen volt egzakt formát adni neki. A valóság

úgy folyt szét a túlvilági lény körül, mint az olvadt gyertyaviasz, s a komisszár reszkető kézzel, a feltoluló epével küszködve próbálta előhúzni a sorozatvetőjét.

Bár a vérfarkas majdnem teljesen láthatatlan volt az emberi szem számára, a véres, megcsonkított tetemek pontosan megmutatták, hogy merre jár.

Az egyik ajtó faforgáccsá robbant az ütésétől, a szőnyeg megfeketedett a léptei alatt, s a menekülő embereket mintha pusztító szélvész tarolta volna le.

Senki nem látta a csapásokat, amelyektől szétszakadtak a testek, az ütéseket, amelyek a falhoz csapták és megnyomorították a menekülőket. Szempillantás alatt véres torzók és leszaggatott végtagok hevertek mindenfelé - aztán a lény elérte a Mercure-t kísérő rohamosztagosokat.

Daimer emberei pokolpuskáikkal nyitottak tüzet, s végre Edurnak is sikerült előhúznia a fegyverét. Megpróbálta célba venni a véres tetemek közt cikázó homályos foltot, amikor valami felrobbant, s Edur úgy érezte, hogy kiszakadnak a szemei és elroppan az állkapcsa.

Vakító fénynyaláb vágódott a vérfarkasba, s félresöpörte. Edur először érezte, hogy lát is valamit a lényből.A hipertér kék ragyogása vette körül, s bár formára emberinek tűnt, úgy hörgött és vonaglott, mint valami

sebzett vadállat. Tetőtől talpig véres volt, s csak a fogai fehérje világított az eltorzult arcban.Az egész azonban csak egy pillanatig volt látható, aztán a démon körül ismét kifordult magából a valóság, s

ettől Edur gyomra végleg bemondta az unalmast.A lény nekirugaszkodott - aztán egy újabb fénynyaláb kapta telibe, s vágta a falnak. A vérszomjas üvöltés

csontrepesztő crescendóba csapott át.Handro Rime, az inkvizítor lépett ki a konferenciateremből. A haját szél borzolta, mely úgy tűnt, egyedül

körülötte örvénylik, s a kezében embermagas, chroniumacélból kovácsolt pálcát tartott. A pálca végén szárnyas, emberi koponyát formázó dísz ült, s kék energiavillámok cikáztak körülötte.

Az első két villám sarokba szorította a vérfarkast, a harmadik azonban hosszú, koncentrált fénycsóva volt, ami egyenesen a padlóhoz szögezte a lényt.

Rime emberei félkörben sorakoztak föl a mesterük körül, s előhúzták a fegyvereiket. Edur látta, hogy a démon úgy vergődik, mint a gombostűre tűzött rovar, s a lelassult idő visszatérni látszott a normál kerékvágásába. A lassan lebegő vércseppek egyszerre hulltak a földre, s gyomorforgató loccsanással terítették be a padlót.

- Azt hiszem, sikerült megzaboláznom - szűrte a szót a fogai közt Rime. - És most vigyék Mercure komisszár parancsnokot biztonságos helyre!

Edur megrázkódott, mint aki rossz álomból ébred, s a rohamosztagosokkal együtt sietett teljesíteni az inkvizítor parancsát. Mercure döbbenettel vegyes undorral bámulta a lényt, amit Rime próbált féken tartani, s a mögötte kanyargó véres csapást.

- Induljon lefelé! - reccsent rá Edurra. - Induljon lefelé, és intézkedjen!A komisszár gépiesen bólintott, s már épp a legközelebbi lépcsősor felé indult, amikor egy vércseppre lett

figyelmes. Úgy lebegett előtte, mintha belefagyott volna a levegőbe. Mintha az idő ismét... elkezdett volna... lelassulni.

Mintha a bogár lehúzta volna magát a gombostűről - a vérfarkasnak sikerült kiszabadulnia, s nekirontott az inkvizítornak.

Az első ütés kitépte a pálcát Rime kezéből, a második a falhoz vágta a férfit. Aztán, mintegy magától, lángra kapott a fehér prémgallérja, majd a haja, s egy szempillantás múlva az egész testét beborították a lángok.

A vérfarkas már nem törődött a sikoltozó, vakon támolygó inkvizítorral, sokkal inkább a testőreivel, akik megpróbálták közrefogni.

Aztán az egyik rongybabaként csapódott a falnak, egy másiknak rettentő erő tépte ki a beleit. Rime lángolva roskadt össze, s már nem is vonaglott.

A vérszomjas üvöltés minden eddiginél rémisztőbb volt.Edur ekkor eredt futásnak.

Gaunt a mennyezetre szegezte a tekintetét, és fülelt. Hallotta a fegyverek ropogását és sivítását. A hang távoli volt, de tisztán kivehető. Legalább két robbanás rázta meg az épületet, bár a robaj javát elnyelték a vaskos falak.

Végigmérte a csendben várakozó foglyot, majd kilesett az ajtón. Itt már valamivel tisztábban hallotta a csatazajt.

Egy perc se telt bele, a foglár tűnt föl a folyosó végén izzadtan, kivörösödve.- Mi folyik odafönt? - kérdezte Gaunt.- Biztosítsa a folyosót! - üvöltötte a férfi.- Maga nekem ne parancsolgasson! - fortyant föl a komiszszár ezredes. - És válaszoljon, ha kérdezem! Mi

folyik...A foglár a következő pillanatban már el is tűnt a folyosókanyarban.- Hé!Gaunt dühösen fújt egyet. Maga sem értette, hogy mire fel kérdezősködött. Valójában nagyon is jól tudta,

hogy mi folyik odafönt. A zsigeréiben érezte.Látta.Látta, hogy mi jön.Tisztában volt vele, hogy milyen gyorsan és megállíthatatlanul fognak bekövetkezni ezek a dolgok, s

rémülettel töltötte el, hogy tudta, mi jön - de azt nem, hogy honnan ez a tudás.Egyedül abban volt biztos, hogy mi a feladata.Előhúzta a sorozatvetőjét, és besietett a cellába.

Kaylb karabélya felsivított, s a vörös lézersugarak lyukat égettek a lépcsőn felfelé tartó gárdista mellvértjébe és testébe. A katona üvöltve tántorodott hátra, s egy emeletet zuhant. Hangos reccsenéssel ért földet, s azonnal elernyedt.

A Vértestvérek ledübörögtek a lépcsőn.Idelent már bekapcsolták a biztonsági lámpákat, s itt a füstszag is sokkal penetránsabb volt. És a szirénák

vijjogása sem tudta elnyomni a vérfarkas diadalittas üvöltését.Két ajtó is nyílt idelent, s a testvérek azonnal mindkettőt biztosították.- Merre? - kérdezte Barc.Kaylb végighúzta a kezét az ajtóra festett jeleken, s megpróbálta magában kiejteni az idegen hangzású

szavakat. Mivel még így sem volt biztos a dolgában, feltűrte a bal kezén a zubbonyt, s ellenőrizte a térképet, amit a boszorkától kapott. Eyl és mindkét sirdar rendelkezett ilyennel az épületről, melyet Ulrike a víziójában látott, s ami most vénákból és kapillárisokból állt össze tervrajzzá.

Ahogy haladtak, a térkép is folyamatosan változott. Kaylb végighúzta kormos ujjait a lüktető ereken, majd egy ponton megállapodott.

- Ez lesz az - mondta. - Balra.

- A Császár nevére! - suttogta Meryn. - A Császár kurvára szent nevére!A rácsokba kapaszkodva állt, s annyira kihajolt, amennyire csak tudott.- Rawne! - sziszegte.- Mi van?Az őrnagy félig lehunyt szemhéja mögül figyelte a kapitányt, s a félelmet, mely mindannyiukat környékezte,

de ami Meryn arcára ült ki a legleplezetlenebbül.Nem a harctól féltek - abból már mind épp elégszer kivették a részüket -, s még csak nem is a haláltól.A kiszolgáltatottságtól féltek. Attól, hogy ketrecbe zárt állatokként végeznek velük.

- Ez kezd nagyon nem tetszeni - morogta Leyr.- Rajtaütöttek az épületen - magyarázta Meryn. - Úgy értem, megtámadták. Mindenki hallhatja! A szagok is

magukért…- Dugulj el! - szólt rá halkan Rawne.Merynnek igaza volt, s már percek óta hallgatták a fejük fölött kibontakozó összecsapást. A szirénák akkor

kapcsoltak be, amikor hirtelen nagyon hideg lett. Aztán jött a többi zaj - távolról, elmosódottan.Üvöltés, lövések, robbanások moraja.- Ki kell jutnunk innen! - motyogta Meryn.Rawne kétkedve mérte végig a keramitrácsokat, aztán Merynt, mint aki nem tudja, hogy mit beszél.- Komolyan mondom! - csattant föl a kapitány.- Komolyan mondja - bólogatott Vari álságos egyetértéssel.- Kizárt, hacsak nincs egy kulcsod - csóválta meg a fejét az őrnagy.Meryn a zár elé kuporodott, s kétségbeesett buzgósággal kezdte tanulmányozni.Bán Daur még mindig a cellája hátsó falának dőlve ült, s az arcáról sem tűnt még el a savanyú kifejezés.- Remek ötlet, Meryn! - mondta maró gúnnyal. - Igazán briliáns! A Komisszariátus börtönblokkjai

kifejezetten arról híresek, hogy milyen könnyű feltörni a cellák ajtaját. Főleg, ha csak a körmünket meg orrszőrt használhatunk!

- Kussoljál, te beképzelt, felsőbbrendű köcsög! - üvöltötte Meryn. - Pofázás meg kritizálás helyett inkább csinálj valami hasznosat! Találj ki valamit! Be vagyunk zárva, és odafönt nagy gáz van! És ha a szar belerepül a ventilátorba, itt vagyunk fegyvertelenül, bezárva, mint az állatok. Úgy döglünk meg, mint a kicseszett patkányok!

Daur felpattant, és egy ugrással a rácsnál termett. Meryn hátrahőkölt, ahogy a verghasti fölébe tornyosult.- Azért kerültünk ide, mert hülyék voltunk - mondta halkan. - Ez történik a hülyékkel.- Ez a nagy életfilozófiád, picsafejű? - acsargott Meryn. - Légy férfi, és fogadd emelt fővel a büntetést?- Nagyjából.- Hát ezt kurvára nem hiszem el! - rázta meg a fejét tanácstalanul a tanithi.- De maga a leghülyébb közöttünk - folytatta Daur. - A nagy semmin idegesíti magát halálra. Ez egy

gyakorlat.- Gyakorlat? - visszhangozta Meryn hitetlenkedve.- Persze, hogy az! Bekapcsolták a szirénákat, elpufogtatnak pár vaktöltényt, de ennyi. Még vagy öt perc, és

vége.A többi Szellem némasága és arckifejezése láttán azonban már ő is elbizonytalanodott egy kicsit.- De... biztos, hogy ez egy gyakorlat!Leyr, a nagydarab felderítő kerülte a pillantását, Vari egyenesen a padlót bámulta, Kant pedig egyszerűen csak

félt.- De hát ez a Balhaut! - csattant föl Daur. - A Császár szerelmére, ez itt a kicseszett Balhaut! Olyan messze

vagyunk a fronttól, hogy ez viccnek is rossz! Ki a fene merné megtámadni a Szekciót Balopolisz kellős közepén...

Lassan elhallgatott. Banda nem kerülte a pillantását, de a nő szomorú mosolya és a fejcsóválása legalább olyan bántó volt, mint a többiek hallgatása.

- Őrnagy! - fordult Rawne cellája felé. - Legalább maga segítsen! Magyarázza már el nekik, hogy...- Ez nem gyakorlat - szögezte le Rawne.Daur lassan becsukta a száját, és visszaült a helyére.- Gak... - mondta végül.Az elkülönítő ajtaja feltárult, s egy foglár rontott be. Tébolyult pillantással méregette a foglyokat, mintha

maga sem tudná, hogy mihez kezdjen velük. Hét Szellem, a két szunyókáló oudinot és a magányos varshide, aki a Rawne melletti cellában kuksolt.

A nyitott ajtón át sokkal tisztábban hallották a szirénák vijjogását, s ez egyiküket sem nyugtatta meg.- Maradjanak itt! - nyögte ki végül a foglár, majd kirohant, s becsapta maga mögött az ajtót.Vari egy darabig csak pislogott, aztán megcsóválta a fejét.- Hát... ekkora baromságot is rég hallottam!Aztán odakint két lövés dörrent - az egyik közvetlenül az ajtó túloldalán. A Szellemek azonnal a celláik

mélyére húzódtak.- Mi a franc volt ez? - hebegte a varshide.Az elkülönítő ajtaja ismét feltárult, s a kinti fegyverropogás és üvöltözés ellenére is hallották, hogy valaki

besétál.

Kaylb sirdar belépett az elkülönítőbe.Foglyok.A szemükben rettegés.Ellenőriznie kell őket, aztán felkutatni és megölni a pheguthot. Megölni mindenki mást is, aki nem a pheguth.Az emberei, akik időközben megszállták a börtönblokkot, szintén e szerint jártak el. Tisztán hallotta a

szomszédos helyiségben eldördülő lövéseket.A sirdar felemelte a fegyverét, és az első cellához lépett.Lehet, hogy alig többek, mint bezárt állatok, de legalább tudják, mikor jön el értük a halál.

Rawne feszülten figyelte, ahogy a mocskos testpáncélt viselő alak belép.A tartása és a járása magabiztosságot és rengeteg tapasztalatot sejtet. Jól képzett.És az arcát takaró fémmaszk pontosan el is árulja a hovatartozását.- A Császár szerelmére! - suttogta Kant.A sirdar odalépett az első cellához.- Te meg... ki a fasz vagy? - nyögött föl a varshide.Az első lövés a koponyáját égette át, a második a mellkasát.A következő cella Rawne-é volt.Az őrnagy meg se moccant, ahogy a Vértestvér odaért, de a tekintetét végig az üvöltő démont formázó

maszkon tartotta.- Voi shet, magir - mondta, mikor a káoszharcos felemelte a karabélyát.Kaylb megdermedt.- Ched qua? - kérdezte.- Voi shet magir - ismételte Rawne, majd közelebb húzódott a rácsokhoz, úgy, hogy jól látszódjanak az üres

kezei.- Eswer shet edereta kyh shet.Kaylb is közelebb lépett, de a fegyver csöve még mindig Rawne mellkasára mutatott.- Shet atraga gorae haspa? - mordult föl a sirdar. - Voi gorae haspa?- Fuad gahesh drowk, magir - mosolyodon el az őrnagy.- Ched?- Kurvára! - sziszegte Rawne, s a kezei, mint két kígyó, villámgyorsan vágódtak ki a rácsok között.A baljával a karabély csövét rántotta félre, míg a jobbja a sirdar gallérját ragadta meg, s maga felé húzta.

Kaylb azonnal lőtt, de a lézersugarak csak a cella hátsó falába égettek lyukat.Megpróbált kiszabadulni a birodalmi szorításából, s szabad baljával a fogoly felé kapott. Rawne vicsorogva

ragadta meg a Vértestvér torkát, s teljes erővel a rács felé rántotta. Újra és újra a keramitrácsokhoz csapta a sirdar fejét, pillanatnyi szünetet sem hagyva a szédelgő harcosnak, hogy megpróbálhasson kiszabadulni.

Aztán, úgy a tizenhetedik ütés környékén elengedte. Kaylb hörögve tántorodott hátra, s halálos átkot szórt a birodalmira.

Akinek a kezében ott maradt a fegyvere.Rawne megfordította a karabélyt, és lőtt.A lézersugár a homlokán találta a sirdart, eltörte a maszkját, és átégette a koponyáját. Kaylb ülve, félrebillent

fejjel, az ellenség elé tárt arccal fejezte be életét, s ahogy lecsúszott a fal mellé, véres csíkot húzott maga után.Ha kívülről láthatta volna magát e pillanatban, azt mondta volna, hogy a vérrel festett jel rossz ómen.Nagyon rossz.- Szent szar! - suttogta Meryn.- Hol... hol tanult meg beszélni a... nyelvükön? - hebegte Kant.- Biztos, hogy ezt most akarjuk megbeszélni? - csattant föl Banda.Az őrnagy a zárhoz igazította a karabély csövét, és két lövéssel szétégette. Szélesre tárta a cellaajtót, s már

kint is volt.Azonnal a kijárat felé vette az irányt.- Hé! - üvöltött utána Meryn. - És mi?- Először ellenőrzi, hogy biztonságban vagyunk-e pillanatnyilag, aztán hozza a kulcsokat - mondta Vari

higgadtan. - Fethre, Meryn, úgy parázol, mint egy szaros kölyök!

Rawne kilesett az elkülönítő ajtaján. Csatazaj. Lövöldözés. Valaki felsikoltott a közelben. Füst és égett hús szaga. Úgy tűnt, végig az egész börtönblokkban lemészárolják a foglyokat.

Kilépett, s kinyitotta az ajtó melletti falra szerelt dobozt, ahol a börtönőrök tartották a cella kulcsait.- Nyisd ki az ajtót, és add tovább a kulcsot! - lökte oda a kulcskarikát Varinak. - Lelépünk innen!- De mi lesz a... - kezdte Daur, de Rawne megrázta a fejét.- Ha maradunk, megölnek minket is. Úgyhogy lelépünk, és kiderítjük, hogy mi a fene folyik itt! A szökés

miatt ráérünk később is aggódni.

A B fogoly Gaunt felé fordult, ahogy a komisszár ezredes belépett a beteg, zöld fénnyel megvilágított cellába. A szeme sem rebbent, ahogy megpillantotta a birodalmi kezében a sorozatvetőt.

- Nincs időnk csevegésre! - mondta Gaunt.- Tudom.- Akkor értjük egymást?- Csinálja!Szabad baljával Gaunt nekilátott kioldani a béklyót, amivel a foglyot a székhez kötözték.- De... én azt hittem...- Mit? - szűrte a szót a fogai közt Gaunt. - Hogy megölöm?- Igen.- A legelső gyanús jelre gondolkodás nélkül meg is teszem! - sziszegte a politikai tiszt, akinek a figyelme

folyamatosan megoszlott a béklyók és a kinti csatazaj között.- Nem adok rá okot.- Azt akarta, hogy megbízzunk magában! - csattant fel Gaunt. - Hogy megbízzak magában! De nem bízom, és

valószínűleg nem is fogok. Ugyanakkor a segítségemet kérte, hogy életben maradhasson, és segíthessen a Birodalomnak. Úgyhogy megkapja az esélyét. Ha eljátssza, magának vége.

- Nem fogom, Gaunt.- És ne használja a nevem!- Ahogy akarja - bólintott a fogoly.Gaunt lehúzta az etogaur kezéről a kioldott műanyag béklyót.- Tudja mozgatni az ujjait? Nem zsibbadt el a keze?- Nem.- Akkor kezdje el leszedni a lábáról a bilincset!A B fogoly engedelmesen előrehajolt, s elkezdte kibogozni a lábát rögzítő szíjakat. Közben Gaunt a masszív

cellaajtó takarásából kilesett az üres folyosóra.Lézerfegyverek sivítását hallotta, egyre közelebbről. Hosszú sorozatok, aztán fejhangú sikoly.Odabent a fogoly már kiszabadította az egyik lábát.- Siessen! - mordult rá Gaunt.Léptek dobogását hallották kintről, s az ajtó résén át két embert látott. Az egyikük - az egyenruhája alapján -

foglár volt, a másik talán egy kínzómester. Az ajtó felé rohantak, ami mögött a komisszár ezredes is rejtőzött.Lézersugarak nyúltak utánuk, s lekaszálták a börtönőrt.Koszos, régi zubbonyt és testpáncélt viselő katona lépett át a halott fogláron, a kezében lézerkarabély. A

nyomában egy ugyanilyen fegyverzetű harcos haladt.Mindketten fekete, vas arcmaszkot viseltek.Az első egy pontos lövéssel a másik menekülőt is leterítette. A birodalmi kétségbeesetten próbált odébb

kúszni, de a lábai nem engedelmeskedtek.Ahogy megpillantotta az ajtórésben Gauntot, eltorzult az arca az erőlködéstől, hogy mihamarabb odaérjen.- Segítsen! - nyögte.Aztán egy lézersugár átégette a koponyáját, s azonnal végzett vele.Gaunt kifordult az ajtón, s alig három lépésről mellbe lőtte a Vértestvért. A robbanólövedék átütötte a

mellvértet, s szétroncsolta a harcos bordaívét. Vér és fémszilánkok terítették be a fehér csempét, s a káoszharcos összeesett.

A társa felüvöltött, és tüzet nyitott.Gaunt bevágódott a cellába, s a fal mellé guggolt. Nem hagyhatja, hogy a támadója rájuk zárja az ajtót! A

zármechanizmust idebentről nem valószínű, hogy működésbe lehet hozni.Odakint valaki felordított, egy olyan nyelven, amit a Gereon óta szerencsére nem sokat hallott, s valaki

válaszolt is rá.

Gaunt kivárt egy pillanatig, majd ismét kifordult, és leadott három lövést. A robbanólövedékek a falba és padlóba csapódtak, csempedarabokkal szórva meg a folyosót. A Vértestvérek azonnal a folyosó végén nyíló ajtó mögött kerestek fedezéket.

Gaunt leadott még két lövést, aztán visszalépett az ajtó takarásába.A B fogoly állt mögötte.- Ne próbáljon meg a hátamba kerülni! - lökte hátra Gaunt a füstölgő sorozatvető csövével. - Meg ne próbálja!- Nem áll szándékomban.Lézersugarak csapódtak az ajtókeretbe, amire Gaunt újabb két lövéssel válaszolt, majd kirángatta a foglyot a

cellából.- Mozgás! - rivallt rá, és maga előtt terelve az etogaurt, futásnak eredt.A hátuk mögötti üvöltözésből csak egy szót tudott kivenni.Pheguth.Lézersugár cikázott el mellette, s törte össze a csempét a szemközti falon.Még négy méter, és elérik a balkézre nyíló ajtót...Gaunt a vállánál ragadta meg a foglyot, s átlökte az ajtónyíláson. Kilőtt még két robbanólövedéket a

nyomukban rohanó Vértestvérekre, s azzal a lendülettel ő is bevetődött az ajtón.A túloldalon, a rövid összekötő folyosó közepén a B fogoly megtorpant. A vele szemben álló Vértestvér

döbbenten konstatálta a váratlan szerencséjét, s már emelte is a karabélyát - mikor Gaunt lövése levitte a fejét.A komisszár ezredes berántotta maga mögött az ajtót, és elfordította a zárgyűrűt.- Mozgás! - mordult a fogolyra.- Hová megyünk? - kérdezte az etogaur, s higgadtan törölte le az arcára fröccsent vért.- Megkeressük a kivezető utat.A Vértestvérek puskatussal kezdték püfölni a túloldalon az ajtót. Gaunt új tárat csúsztatott a sorozatvetőjébe.

Még egy tartalék tára van, aztán kifújt.Még tíz lövedék.- Nem fogják hagyni, hogy kijussunk az épületből - mondta csendesen a B fogoly.- Pheguth.- Tessék?- Pheguthnak hívták.- Mi másnak hívnának? - kérdezett vissza az etogaur.- Maguk Sturmot hívták így.- Mi másnak hívhattuk volna őt?A szirénák sivítása és a dörömbölés sem tudta elnyomni az egyre erősödő, diadalittas üvöltést. Gaunt kérdőn

pillantott az etogaurra.A fogoly épp a halott Vértestvér mellett guggolt, és a karabélyát ellenőrizte.- Mi a fenét csinál?- Felfegyverkezem - vont vállat a B fogoly. - Két fegyver jóval hatékonyabb, mint egy.- Felejtse el!- Harc nélkül nem fogunk tudni kijutni.- Azt mondtam, hogy felejtse el!- De...- Nem fogom felfegyverezni - mondta Gaunt lassan, tagoltan. - Magánál nem lesz fegyver.Az etogaur a földre lökte a karabélyt, és fölállt.- Értettem - biccentett.

Körülöttük mindenhol harcoltak - a felettük és mellettük nyújtózó folyosókon, s a lábuk alatti járatokban. A börtönblokk elkülönítőiben összeégett tetemek hevertek, s Gaunt ujjai elfehéredtek, úgy szorította a sorozatvető markolatát.

Egy újabb fehér csempés folyosó következett. Se ajtók, se ablakok - az egész egy hosszú, tovafutó, fehér alagút volt.

- Most merre? - kérdezte a B fogoly.Aztán a hátuk mögött felbukkanó Vértestvérek eldöntötték a kérdést.Futásnak eredtek. Gaunt maga előtt terelte a foglyot, s közben megeresztett egy-egy lövést hátrafelé. Az egyik

robbanólövedék talált, s az üldözőik a földre vetették magukat.- Futás! - üvöltötte Gaunt.

Baltasar Eyl átlépett a véres tetemen, ami még nem is olyan rég az egyik testvére volt.- Merre? - kérdezte.- A lelkem üdvére esküszöm, hogy erre menekült! - mutatott a folyosóra Naeme.- Én is láttam - bólintott Imrie.Eyl átgázolt a halott körül terjengő vértócsán, és véres lábnyomokat hagyva futásnak eredt.

Ott loholtak a sarkukban. Gaunt minden alkalommal látta őket, amikor csak hátralesett a válla fölött. Egy nagydarab, barna bőrkabátos harcos vezette őket, a kezében karabély, az arcán ezüstmaszk.

Ez lesz a vezér.A komisszár ezredes megperdült, s rálőtt. A robbanólövedék a vezér füle mellett süvített el, de az csak futott

tovább.Elkötelezett, akinek a kapott parancs és a feladat az életénél is fontosabb.Újra rálőtt, s ezúttal is elvétette. A lövedék a vezér mellett futó harcos törzsébe robbant, széttépve a

mellpáncélt, a gyomorfalat s a belső szerveket.Erre már az ezüstmaszkos is visszalőtt. Egy lézersugár Gaunt mögött csapódott a padlóba, egy másik a kabátja

szárnyát égette át.A harmadik a B fogoly bal vállát találta el.Az etogaur nem esett el, de felnyögött és megtántorodott. Gaunt megragadta a kezét, úgy vonszolta magával.A fehér csempés folyosó összeszűkült, s öt méter múlva már csak feleolyan széles volt. Itt akkor is jó eséllyel

leszedik őket, ha teljes erejükből futnak, és...Hova a fenébe vezet ez a folyosó?Gaunt úgy érezte, menten ráomlanak a falak.Zsákutca.Ez a folyosó vezet a vesztőhelyre.Zsákutca!Baltasar Eyl hosszú, elnyújtott léptekkel rohant utánuk, s a fehér fénnyel megvilágított folyosón ezüstmaszkja

vakítóan csillogott. Bőrkabátja kitárt démonszárnyként csapkodott mögötte, s egy pillanatra már nem is látszott embernek.

Aztán megtorpant, és célra tartotta a karabélyát.

TIZENKETTŐ

Vesztőhely

A Komisszariátus taktikai tanácsadói úgy tervezték meg a folyosót, hogy az utolsó útjára induló fogolyból klausztrofóbiás reakciót váltson ki, s az ellenkezést csírájában fojtsa el. A fehér szín teljes sterilitást sugallt, ürességet és véglegességet. Aki erre a folyosóra lépett, az már meg se próbált visszafordulni vagy kitömi az őrök közül.

A fehér csempék használatának volt egy másik - jóval egyszerűbb és praktikusabb - oka is. Egyszerű volt feltakarítani róluk a vért és az ürüléket.

Mintha csak egy kígyó torkán próbálnák átpréselni magukat, benyomakodtak a keskeny ajtón, amely mögött egy apró helyiség várta az út végére érőket.

A padlón bronzrács, fölötte a plafonon hurok.A B fogoly keményen tartotta magát, bár a vállsebe nyilván nagyon fájt.Két lézersugár vágódott a kamra szemközti falába, nem sokkal vétve el az etogaurt. Az ezüstmaszkos vezér

lassan beérte őket.Gaunt megfordult, és lőtt.A robbanólövedék felborította az üldözőjüket, aki két társát is magával rántotta. A szűk folyosóban fojtogató

volt az égett hús és ficelén bűze.Nem lesz sok idejük, mire a többi Vértestvér is ideér, úgyhogy Gaunt nekiveselkedett a robusztus fémajtónak.- Segítsen! - nyögte, ahogy az erőlködéstől kidagadtak a nyakán az erek.Az ajtó csikorogva néhány centit előrébb csúszott, aztán megint elakadt.A B fogoly sápadtan támaszkodott a falnak, s a bal ruhaujját már átáztatta a vér. Úgy tűnt, az a lézersugár

valami nagyobb eret is eltalálhatott.Gaunt fogcsikorgatva feszült neki ismét az ajtónak. Úgy érezte, mintha egy irdatlan kőtömböt kellene

megmozdítania, s minden egyes centiméterért meg kellett küzdenie.Újabb lézersugarak csapódtak a kamra falába, majd valami a félig bezárt ajtónak vágódott, s az ütés ereje

átpenderítette Gauntot a helyiségen.Levegőért kapkodva próbált felülni, amikor kezek fonódtak a torkára, s egy kormos ezüstmaszk jelent meg

fölötte.Az ellenséges vezér mellkasa és keze csupa vér és korom volt, de távolról sem volt halott. Gaunt

robbanólövedéke tönkretette a karabélyát, és csúnyán megégette, de nem végzett vele.Eyl a falhoz lökte a komisszárt, s az álla alá feszítette az ép balját. Gaunt könyökütése a nyakán érte a

damogaurt, s a hátratántorodó vezért Gaunt teljes erőből gyomron rúgta.Eyl egy horogütéssel felelt, aminek el kellett volna törnie a komisszár ezredes orrát, de a birodalmi tiszt

lebukott, egy gyors ütést mért a vezér hónaljára, és a falnak lökte.Gaunt lendületét egy balkezes felütés törte meg, s Eyl már át is ment támadásba. Csapás csapás után

záporozott a komisszárra, aztán két brutális erejű rúgás következett, amit Gaunt alkarral is alig tudott védeni. Lassan, lépésről lépésre szorult vissza az ajtó felé, mígnem sikerült annyi teret nyernie maga és az ellenséges vezér között, hogy a következő rúgásnál volt helye csavarni egyet a csípőjén, s félfordulatból elkapni Eyl sarkát.

Nagyot rántott rajta, s a másik lábával a Vértestvér bal térdkalácsába taposott. Eyl a hátára zuhant, de azonnal oldalt gördült, s mintha meg sem érezte volna a csontrepesztő rúgást, máris felpattant.

Épp időben, hogy belemozduljon Gaunt ütésébe.A komisszár ezredes a vezér torkát célozta, de ahogy Eyl oldalra kapta a fejét, az ökle csak az ezüsttel futtatott

maszk peremét érte.A damogaur ökle Gaunt mellkasába robbant, s a következő ütés már a komisszár torkát kereste. Eyl magas

volt és erős, de nem is annyira a fizikai ereje volt megdöbbentő, sokkal inkább az, hogy mennyire masszív volt. Mint egy gravitációs hullám. Mintha az emberi húsnál sokkal ellenállóbb anyagból gyúrták volna.

Vasmarka Gaunt torkát kereste, és a komisszár ezredes érezte, hogy a légcsöve lassan elzáródik, s a nyakizmai pattanásig feszülnek. Az egyetlen dolog, amit a támadója ellen még bevethetett, az maga a támadója volt.

A földre vetette magát, s a lendülete magával rántotta a vezért is. Mindketten a kemény, fehér csempére zuhantak, s Gaunt felhúzott térdeivel taszította odébb Eylt, ki az ajtón kívülre.

Fél könyökére támaszkodva húzta elő a sorozatvetőjét, hogy végre pontot tegyen ennek az őrült párviadalnak a végére - mikor az ajtó hangos csikorgással bezárult. Tíz centiméternyi acélötvözet emelkedett közte és az ezüstmaszkos között.

- Ezt kellett volna meghúznia - kocogtatta meg a B fogoly a falból kiemelkedő rézkart.Úgy tűnt, a vesztőhely mégiscsak zárható belülről. Csak meghúzza a kart, s az ajtó elfordul a masszív

zsanérok körül. Kisebbfajta csoda volt, hogy e nélkül is sikerült félig bezárnia.A B fogoly most már olyan sápadt volt, mint a fal, s egyre nehezebben vette a levegőt. Gaunt nagyot fújt,

aztán az ajtón dörömbölő puskatusokkal és öklökkel mit sem törődve feltápászkodott.- Elkaptam volna - dörmögte. - Ha nem zárja be az ajtót.- Igen - bólintott az etogaur. - Elkapta volna.- Gúnyolódik? - húzta föl a szemöldökét Gaunt.- Még tíz másodperc, és a damogaur kitépte volna a torkát.- Talán - masszírozta meg a nyakát Gaunt, és véres nyálat köpött a csempére.- Biztos.- Damogaurnak hívja - húzta össze a szemét a komisszár ezredes. - Ismeri talán?- A maszkja alapján következtettem a rangjára, bár személyesen nem ismerem. De nyilván az egyik

legkiválóbb harcosukat küldték.- Hogy elhallgattassák?- Hogy elhallgattassanak - bólintott a fogoly.Gaunt komoran vette szemügyre az apró kamrát. Az ajtó bezárásával csak elodázták az elkerülhetetlen véget.

Amikor a Vértestvérek feltörik a zárat vagy felrobbantják az ajtót, innen már nem lesz hová menekülniük.S mintha csak a gondolatait akarná alátámasztani, valami olyan erővel csapódott a másik oldalon az ajtónak,

hogy az egész alkotmány beleremegett.- Örülnie kellene, hogy így alakultak a dolgok - mondta a fogolynak.- Miért is?- Mert most már nagyon komolyan veszem magát.Újra megremegett az ajtó, s a fém csikorogva tiltakozott a megterhelés ellen.- Szerintem itt a legfőbb ideje, hogy eltűnjünk innen - mondta Gaunt.- Az ajtón át nehezen fog menni.- Van itt egy másik kapcsoló is...S valóban, a szemközti falon egy másik kapcsoló árválkodott, hasonló az ajtót nyitó mechanizmushoz. Ahogy

meghúzta, a csapóajtó, amin át az elítéltek távoztak ebből a komor siralomvölgyből, kinyílt.S odalentről, a sötétből hideg fuvallat csapta meg az arcukat.Zuhantak. Oda, ahová máskülönben az élők csak egy töredékmásodperccel a halál előtt érkeztek meg.Túl mélyre, semhogy biztonságosan érhessenek földet, vagy hogy pontosan lássák, hová érkeztek. Mindketten

csúnyán megütötték magukat, s Gaunt csak azért fohászkodott, nehogy bármelyikük kificamítsa a bokáját vagy eltörje valamijét.

Hideg, sötét hely volt, s a csapóajtó fényes négyzetként rajzolódott ki a fejük felett. A lábuk alatt hó ropogott, s a kőfalú alagút végén, mely az aknából nyílt, már ráláttak az udvarra.

Fentről üvöltözés hallatszott, majd tompa dörej s a szétszakadó fém csikorgása.Odalent nem akadt kapcsoló, amivel bezárhatták volna a csapóajtót, de a folyosó végén nyitva volt a rács, s

Gaunt errefelé vonszolta a foglyot.Néhány másodpercre rá lézersugarak és szilárd magvas lövedékek árasztották el az akna csapóajtó alatti

néhány méterét.Odakint még mindig esett a hó, s a lámpák sárga fényében mintha apró kéndarabok kavarogtak volna a

levegőben. Az adminisztrációs szárny lángokban állt, sűrű, fekete füstöt öklendezve az udvarra. Mindenfelől lézerfegyverek sivítását és nehézfegyverek staccatóját hallották, s a szirénák őskori vadállatokként felelgettek egymás üvöltésére.

- Irány a kapu! - kiáltotta Gaunt.Az etogaur egyre nehezebben tartotta vele a lépést, s jól látható vérnyomot hagyott maga után a hóban. Mintha

egy lázálomban bukdácsoltak volna, ahol minden túl lassú, túl hideg és túl éles kontrasztú.Mögöttük ekkor bújtak elő az első Vértestvérek az udvarra vezető füstös alagútból. Többen azonnal célba

vették őket, Eyl pedig a fogoly után vetette magát.Egy fekete szolgálati autó száguldott elő a garázsból, s farolt be Gaunték és az üldözőik közé. A kerekei

sivítva kavarták a havat, s páncélozott oldala két, a menekülőknek szánt lézersugarat is felfogott.- Befelé! - rikoltotta a kormányt markoló Wes Maggs. - Befelé!

Gaunt feltépte a hátsó ajtót, s belökte a B foglyot. A Vértestvérek egyre pontosabb lövései átégették az egyik oldalsó ablakot, s letépték a bal első visszapillantót. A komiszszár ezredes leadott egy válaszlövést, majd maga is beugrott a kocsiba.

- Gyerünk! - bődült el, mire Maggs felkapta a lábát a kuplungról.A limuzin motorja felbőgött - majd lefulladt.- A kurva életbe, Maggs! - hörögte Gaunt.A Vértestvérek most már csak vagy húsz méterre voltak tőlük, s a lövéseik egyre komolyabb kárt tettek a

járműben. Szerencsére egy sem találta telibe a kerekeket, de kettő is füstölgő szellőzőnyílásokat égetett az utastér ajtaján. A hátsó ablak szilánkosra tört, s a damogaurt már csak tíz méter választotta el a limuzintól, mikor a kocsi motorja végre, köhögve- öklendezve, ismét életre kelt.

A havon úgy csúszkált, akár egy részeg szán, s az ablaktörlő alig győzte félrekotorni a felcsapódó havat.- A kapuhoz! - üvöltötte Gaunt, de a járműbe csapódó robbanólövedékek kétszer is kis híján felborították őket.Három acélköpenyes lövedék szilánkosra törte a hátsó szélvédőt, s az egyik letépte Maggs fülcimpáját.A belladon felüvöltött, s a füléből dőlni kezdett a vér. Közben a másik visszapillantó is leszakadt, s a kocsi

kormányozhatatlanul megpördült.Az ezüstmaszkos Vértestvér jókora döndüléssel landolt a limuzin csomagtartóján. A lábát a hátsó lökhárítónak

és a sárhányónak támasztotta, az egyik kezével a tető peremébe kapaszkodott, míg a másikkal megpróbálta feljebb húzni magát.

- Szent szar! - üvöltötte Maggs, aki vadul birkózott a kormánnyal.A kocsi ismét megcsúszott, de Eylnek sikerült megkapaszkodnia. Maggs a főudvart és a parkolót összekötő

kapu felé próbálta kormányozni a megvadult járművet, s ahogy ellenkormányozott, a Vértestvérnek végre sikerült kinyitnia a bal hátsó ajtót, s próbált bemászni.

A limuzin átszáguldott a kapun, s az egyik kapuszárnynak csapódó ajtó Eyl kezére zárult. Csak ahogy már a kapun kívül voltak, tudta kiszabadítani, s próbált ismét bejutni a jármű belsejébe.

A damogaur emberei még mindig a nyomukban loholtak, de nem merték tűz alá venni a járművet, nehogy eltalálják a vezérüket.

A főbejárat előtti udvaron tucatszám hevertek a halott birodalmiak - a javukkal a vérfarkas végzett, egy részüket a falka tagjai mészárolták le. Vérük lassan kásássá fagyott, s a hó kezdte elfedni rettentő sebeiket.

Fekete, olajos füstoszlop szállt az égre az adminisztrációs szárnyból, s a Szekció főépületének teteje is tüzet fogott.

Miközben a főkapuhoz közeledtek, Eyl még egyszer nekirugaszkodott, hogy bejusson a kocsiba. A hátsó ülésen kuporgó Gaunt előhúzta a sorozatvetőjét, és célba vette a damogaurt.

A vezér az utolsó pillanatban vette észre a komisszár ezredes kezében a fegyvert, s azonnal kivetette magát a járműből. A kerítésnek csapódott, onnan a hóra zuhant, s kétségbeesetten próbálta kigurulni az ugrás lendületét.

Imrie volt az első, aki odaért, s azonnal segített felállni a damogaurnak.Eközben a ronccsá lőtt szolgálati limuzin kirobogott a Szekció udvaráról, s eltűnt a szemük elől.Eyl számba vette az embereit. Tudta, hogy azokat a testvéreiket, akik most nincsenek itt, többé már nem is

látják.Gyors, néma kézjelekkel utasította őket a hely elhagyására.A célpont mozgásban van, így itt már nincs is több dolguk.

- Merre? - üvöltötte Maggs, miközben az egyik kezével próbálta az úton tartani a vadul csúszkáló autót, míg a másikkal vérző fülét markolászta.

Az ujjai már iszamósak voltak a vértől, s úgy érezte, izzó tűkkel szurkálják a sebet.- Egyenesen! - mondta Gaunt.- De...- Az utat figyelje! - reccsent rá a komisszár ezredes. - És ügyeljen rá, hogy ne érjenek utol minket!- Ezek... úgy néztek ki, mint a Vértestvérek! - bukott ki Maggsből.- Mert azok voltak. Nem igaz?A sarokban ülő B fogoly nem válaszolt. A szemei üvegesen meredtek a semmibe, s már nem csak a ruhája,

hanem a kocsi üléshuzata is merő vér volt körülötte.- A Császár nevére! - szisszent fel Gaunt.- Mi történt? - kiáltotta Maggs, aki egy pillanatra se merte levenni a szemét az útról.- Eltalálták! - vicsorodott el Gaunt dühösen. - Sok vért vesztett.- Ki ez a fickó?

- Hosszú. Egyedül az a fontos, hogy élve van rá szükségünk. Úgyhogy... csak az útra figyeljen!Felültette az etogaurt, s a fogoly bágyadtan pillantott rá.- Ébren kell maradjon! - mondta Gaunt.Üres tekintetet kapott válaszul.- Komolyan mondom! Ébren kell maradjon! Megértette?Az etogaur lassan lehunyta a szemét, s úgy tűnt, már nincs is magánál. Gaunt cifrát káromkodott, és pofon

vágta.- A Császár rogyassza magára az eget! - kiabálta. - Maradjon ébren! Maradjon életben!- Úgy lesz... - nyögött föl a fogoly.Bár a hóesés a városiak többségét bekergette az utcákról, Maggs ámokfutó száguldása néhányszor így is

majdnem karambolhoz vezetett. Egy áruszállító csak úgy tudta elkerülni a frontális ütközést, hogy a sofőr félrerántotta a kormányt, s belehajtott egy gondosan metszett platánba.

Gaunt szórakozottan figyelte, hogy suhannak el mellettük az ódon épületek, de a gondolatai vadul kavarogtak.Hol voltak a biztonságiak? Miért nem szólalt már meg legalább fél száz sziréna városszerte? Hol voltak a

kordonok és a BV-s alakulatok? Mostanra már az Oligarchia központi szektorait le kellett volna zárni, az utcákon katonáknak kellene nyüzsögniük, az égen vadászgépeknek körözni...

Hacsak... hacsak nem boszorkánysággal szigetelték el a Szekciót a város többi részétől, s a támadás ténye csak lassan szivárgott át a külvilágba.

Boszorkányság és a hipertér szentségtelen erői - szinte a bőrén érezte őket, s ezek sok mindenre magyarázattal szolgáltak. Például arra, hogyan juthatott az Ellenség egy elit rohamosztaga ilyen mélyen a birodalmi vonalak mögé, s egy ilyen fontos fogoly közelébe. Az ezüstmaszkos harcos és a hitsorsosai valószínűleg nem voltak egyedül a Balhauton. A legördögibb erők rejtették, kalauzolták és bújtatták őket.

Mostantól senkiben és semmiben nem bízhatnak maradéktalanul, hisz a Vértestvérek sámánjai túlvilági erőkből szőttek csapdát, amiből elsőre is alig tudtak kibújni, s másodjára talán már nem lesz ekkora szerencséjük.

- Le az útról!Az etogaur sokkal élénkebb volt, mint az elmúlt percekben, s a szemei vadul csillogtak.- Le az útról! Nem biztonságos!Úgy festett, az öntudat és az ájulás határán egyensúlyoz, s a teste úgy reszketett, mintha máris kezdené maga

alá gyűrni a sebláz.Aztán meghallották azt a fejhangú, diadalittas kurrogást, ami jelezte, hogy az ellenség nem mondott le a

zsákmányáról.- Le az útról! - dörrent rá Gaunt Maggsre.- Hová menjek?- Be egy mellékutcába! Bármelyikbe!A belladon félrerántotta a kormányt, s a limuzin máris kortól megfeketedett falú lakóházak között robogott. Á

folyton pislákoló utcai lámpák fényében a hópelyhek ugyanolyan hatalmasnak tűntek, mint a Gereon molylepkéi.A vonítást azonban egyre közelebbről hallották. A lény, ami valaha Shorb volt, minden porcikájával ebbe az

anyagi létbe kapaszkodott. Az ereje javát már elhasználta, de a kötelességtudás és a céltudatosság még mindig hajtotta. Az utolsó pillanatig a damogaurt, a falkát - a testvéreit - akarta szolgálni, s képtelenségnek tűnt, hogy azelőtt vész oda, hogy teljesítené a feladatát.

A pheguth az orruk elől menekült el, s máris túl messze jutott a gyalogosan haladó testvéreitől. Ő viszont rendelkezett a szükséges gyorsasággal és kitartással, hogy utolérje.

Úgy száguldott végig az utcákon, mint a jeges, sarkköri szél. Az ablakok megremegtek a keretükben, az utcai lámpák kiégtek, ahogy elviharzott mellettük. A valóság inkább kitért előle, megkönnyítve ezzel a haladását, mintsem hogy megpróbálja útját állni.

Gaunt hallotta, ahogy lassan felzárkózik mögéjük.Ha beéri őket, a kocsival együtt tépi őket darabokra, de ha megállnak, talán van esélyük ellene.- Állj! - kiáltott rá Maggsre, s ahogy a limuzin hófelhőt kavarva megtorpant, már ki is pattant a járműből.A hó eltorzította a hangokat s a távolságot, de Gaunt biztosra vette, hogy a lény mindjárt utoléri őket.- Meneküljön! - förmedt a fogolyra. - Bújjon el valamelyik épületbe! Azonnal!A vérfarkas ebben a pillanatban jelent meg a sarkon. Az egyik épület harmadik emeleti ablakpárkányába

kapaszkodott, s balkonról balkonra ugrálva közeledett. Az idő megfagyni látszott körülötte, a hópelyhek mozdulatlanul lebegtek a levegőben. Aztán elrugaszkodott, s üvöltve vetette magát a kocsira a harmadik emeletről.

Gaunt megpróbálta lelőni. A célt ugyan nem látta, de azt igen, hol fordul ki önmagából a valóság, s hogy hol kellene lennie a teremtménynek.

A lámpák kialudtak, s az ablakok, amelyek előtt elsuhant, szilánkokra robbantak.Gauntra vetette magát. A komisszár ezredes rálőtt, aztán oldalra vetődött, egyenest neki a kocsinak. Valami

reccsent a csuklójában, a sorozatvető kirepült a kezéből, s érezte, ahogy a talaj is megrázkódott a limuzin alatt, hogy a vérfarkas földet ért.

Az üvöltéstől a vér is megdermedt az ereiben, s Maggsnek is csak egy elfúló sikolyra maradt ereje, ahogy a lény feltépte a kocsi ajtaját.

Valami csillant az ülésen, alig karnyújtásnyira az eszméletlen etogaurtól.Az áldozótőr. Eyl rituális fegyvere, ami a kocsiban maradt, amikor az ezüstmaszkos harcos kizuhant.Gaunt behajolt a kocsiba, megragadta a tőrt, s szembefordult a hipertér szülöttével. Gépi szemeivel végre

tényleg látta a lényt. Látta a kék energiaburok mélyén acsargó, emberhúsban lapuló entitást, ami energiái fogytán végső rohamra készült. Ujjai karmokká görbültek, cafatokra tépett szája sikolyra nyílt. Felhasogatott ereiben szabadon keringett és lüktetett a vér, s a teste lassan megfeketedett, mint a tűz fölé tartott papír.

Olyan szélesre tátotta a pofáját, mint egy óriáskígyó - hogy az agyaraival átharaphassa Gaunt koponyáját.A komisszár ezredes a vérfarkas szívébe döfte az áldozótőrt.Az üvöltéstől kis híján beszakadt a dobhártyája, s a lény kifakult az anyagi világból. Jeges levegő áramlott

oda, ahol egy másodperccel korábban állt - mintha egy pillanatra egy végtelenül hideg helyre nyitott volna ajtót s a légnyomás a kocsi oldalának vágta a komisszár ezredest.

Megfeketedett csontok és megégett húscafatok zápora terítette be a limuzint.Gaunt kábán pislogva próbált talpra állni, de semmi pénzért nem engedte volna el az égett pengéjű tőrt.Lassan ismét hullani kezdett a hó.

TIZENHÁROM

Gikszer

A szót, ami tökéletesen jellemezte a Bremenen 52-esek parancsnokát, Viktor Hark hölgyek jelenlétében soha nem használta volna. Azonban, ahogy a tanithi barakkok felé masírozott a hóesésben, közel-távol egy hölgy sem akadt, így nyugodtan káromkodhatott.

Egyéb teendői mellett igyekezett arra is sort keríteni, hogy szót váltson a szomszédban állomásozó haderő parancsnokával, s megpróbálják együtt rendezni a két sereg közti, lassan elmérgesedő viszonyt.

A dolog néhány ártatlan tréfával és egy jókora adag unalommal kezdődött úgy egy évvel ezelőtt, de mára lassan gyűlölködéssé érett.

Sajna a Bremenen 52-es parancsnoka aznap különösen cudar hangulatában volt, s egyébként is az a fajta ember volt, akiből mintha sebészileg távolították volna el a humorérzéket. Olyan merev volt, mint akinek egy seprűnyelet dugtak a seggébe, s Hark békítő szándéka süket fülekre talált nála. Szerinte a seregek közötti összes súrlódásról a „tanithi vagányok” tehettek, s a komisszár végül nem kapott tőle mást, mint némi lekezelő udvariasságot.

Igazság szerint a Bremenen-gyalogosok ugyanannyira sárosak voltak a dologban, mint a Szellemek, s Hark nagyon is meg tudta érteni a parancsnokukat, aki torkig volt a fegyelemsértésekkel és a sok rendbontással. Egyszerűen már nem bírta tovább cérnával, s a lehető legkönnyebb megoldást választotta - az egész helyzetért a Tanithi Egyest tette felelőssé.

A szél Hark arcába vágta a havat, s mindent lisztesfehérre festett. Az elmúlt órákban már közel tíz centi hó esett le, s lassan a felhajtott gallér és a sapka sem jelentett már elegendő védelmet a hideg ellen.

A sűrű hóesés miatt a szódiumlámpák is bekapcsoltak, hogy valami fényt csempésszenek a nappali félhomályba.

Harknak tele volt a púpja az egész nappal. Mióta a Tanithi Egyesben szolgált, látott már diadalt és vereséget egyaránt, s volt hogy az is kérdéses volt, a következő napot megérik-e, de ilyen közel még soha nem jártak ahhoz, hogy a sereg szétessen.

Túl régóta ültek egy helyben tétlenül, s elunták magukat. Az unalom klikkeket szült, frusztrációt, engedetlenséget és agressziót, amit mások a csatatéren vezettek le. Túl régóta voltak már ellenség nélkül, így végül kitaláltak maguknak egyet - önmagukat.

Mindennap egyre hosszabbra nőtt a szabálysértések és kihágások listája, s Hark lassan kezdett kifogyni a lehetőségekből. Szép számmal akadtak, akik olyan gyakran voltak a feketelistán, hogy már a büntetőszolgálat sem tűnt elegendőnek, s mikor már kezdte úgy érezni, hogy a helyzet ennél rosszabb nem lehet, valaki mindig előrukkolt valami egészen újjal.

Ez az ügy is, Rawne-nal meg Daurral az élen! A Császár szerelmére! Ez már lassan nem is rá, hanem a hadbíróságra tartozik!

Daur... ő volt a mérföldkő. A fokmérő. Nála nem akadt becsületesebb ember az egész Egyesben. Ha már ő is beállt a sorba, az azt jelentette, hogy a morál lassan elérte a mélypontot.

Hark minden este, lefekvés előtt elmormolt egy rövid imát az Emberiség urához, mely így szólt:„Kérlek, küldj minket háborúba! Holnap, de akár már ma is. Szükségünk van rá...”A békeidő mutatta meg igazán, mi lakik a katonák lelkében. Odakint, a harctéren ők voltak a legjobb

könnyűgyalogsági alakulat, amit Hark valaha látott. Bátrak voltak, tapasztaltak, képzettek, s a maguk furcsa módján még fegyelmezettek is. Büszkék voltak a maguk egyedi becsületkódexére, s arra, micsoda hírnevet verekedtek ki maguknak az évek során.

De a békeidőre nem álltak készen. A Tanithi Egyes olyan sereg volt, amit nem lehetett csak úgy visszavonni a frontról, és bedugni egy katonai táborba két évre. Nonszensznek tűnt, hogy egész nap megülnek a seggükön, fényesítik a csizmájukat meg az egyenruhájuk gombjait, s a díszlépést gyakorolják valami katonai parádéra.

Ez édeskevés volt nekik, s ennyi feladat mellett valóban elkezdtek unatkozni.A Tanithi Egyes katonái vadak voltak, de az ember erre a csatatéren nem igazán figyelt föl. Csak amikor egy

ideje már egy nagyváros garnizonjában ücsörögtek. Csak akkor tűnt úgy, hogy olyanok, mint a ketrecbe zárt vadállatok, amelyek mindenáron ki akartak szabadulni, s ha nem tudták széttörni a rácsokat, még annak a kezét is letépték, aki etette őket.

A Bremenen-alakulatok ezzel szemben egész jól érezték magukat távol a fronttól. Nem mintha nem lettek volna kemény katonák, de nem volt bennük semmi különleges. Jól képzett, átlagos gyalogosok voltak, akik már

egy örökkévalóság óta vártak arra, hogy valami rendes helyre vonják vissza őket a frontról. Ami a Tanithi Egyesnek börtön volt, nekik maga a mennyország.

Hark megállt az udvar közepén, felszegte a fejét, és elkáromkodta magát. Úgy szidta a Bremenen 52-esek parancsnokát, mint a bokrot, bár a dolognak nem volt személyes felhangja. Egyszerűen ő volt az az ember, akin Hark jelen pillanatban kitölthette a dühét. De amikor befejezte a szitkozódást, rá kellett, hogy jöjjön, már ez sem igazán segít.

A kronométerére pillantott. Ha most azonnal rendelne egy szolgálati kocsit, estére már vissza is érhetne a Szekcióba. A hó ellenére az utak még mindig egészen jól járhatóak voltak, s ha még az esti váltás előtt odaér, beszélhet pár emberrel, és kérhet néhány szívességet. Körbeszimatolhat, megvizsgálhatja a leányzó fekvését, s elkezdheti elültetni a fejekben a gondolatot, hogy a Tanithi Egyest lassan ideje lenne behajózni.

Tulajdonképpen már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennie, mert a Munitorium fogaskerekei ugyan megállíthatatlanul őrölnek, de őrjítő lassúsággal.

Igen... visszamegy a Szekcióba, megnézi, hogy épp merről fuj a szél, és nekilát a megfelelő szavakat a megfelelő fülekbe sugdosni.

Elnézte a drótkerítésen túl elterülő várost, a kemikáliáktól és a lámpák garmadájától lilásan derengő, havas égboltot, s felsóhajtott.

El innen! Minél messzebb, ahol valami feladat is vár rájuk, mert végül tényleg a tétlenség és a semmittevés lesz a haláluk!

Ámbár... ha továbbra is így szakad a hó, lehet, hogy át kell gondolja a dolgot. Innen nézve az Oligarchia fölött örvénylő hófelhők már nem is szürkék voltak, hanem feketék.

Valaki a nevét kiáltotta, s ahogy odakapta a fejét, Luddot látta, aki futólépésben vágott át az udvaron.Na, most mi van?- Elnézést a zavarásért, uram, de... helyzet van! - lihegte a fiatal komisszár.- Ludd - söpörte le a kabátja hajtókájáról a havat Hark. - A maga egyik legfontosabb feladata, hogy

használható információval lásson el. Azt, hogy helyzet van... valami értelmessel is helyettesíthette volna.- Tudom, uram, de ma nem kaptunk elégséges ellátmányt értelmes információkból.- Ez most valami... vicc volt, Ludd?- Olyasmi, csak sokkal gyengébb - vont vállat a fiatalember, majd egy futárhengert nyújtott oda Harknak. -

Ezt a rádiósok küldték tíz perce, uram. Azt mondták, hogy csak ön nyithatja föl.Fegyelemsértési ügy - futott át Hark agyán, és akaratlanul is felnyögött. Biztos fegyelemsértési ügy, különben

egyenesen Koleához - vagy az épp szolgálatban lévő rangidős tiszthez - ment volna az információ.Helyzet van... de miféle?Felnyitotta a hengert, előhalászta belőle a levelet, s gyorsan átfutotta.Aztán még egyszer.- Hívja össze a főtiszteket! - mondta halkan.- Uram?- Hívja össze a főtiszteket, Ludd! Öt perce van rá!- Rawne börtönben van, a komisszár ezredes a városban... Maradt még valaki a táborban?- Most tényleg ne bohóckodjon nekem, Ludd! - csattant föl Hark. - És rántsa harckészültségbe az embereket!- Értettem! - bólintott sápadtan a fiatalember, és sietős léptekkel indult a tanithiak körletei felé.A hópelyhek apró, nedves pacákká olvadtak a Hark kezében szorongatott lapon, s úgy néztek ki, mint amikor

egy asszony sminkje megfolyik a könnyektől.- Kurva életbe! - bődült el a komisszár, és összegyűrte a lapot. - A rohadt, kurva életbe!Mikor már kezdte azt hinni, hogy a morál tényleg elérte a pöcegödör alját, kiderült, hogy bőven van még

lejjebb is.

Harckészültség.Erre mindenki felébredt.Új energia járta át őket, hisz amikor ilyen parancs jött, azt vagy valóban harc, vagy behajózás követte.Beltayn robogott végig a barakkok közötti főutcán, kezében a szolgálati naplóval, s alig győzte kerülgetni a

posztjaikra igyekvő Szellemeket.- Ez valami gyakorlat? - kérdezte Dalin, aki megpróbálta tartani vele a lépést.- Tessék? - nézett föl a naplóból Beltayn.- Ez ugye valami gyakorlat? - kérdezte újfent a verghasti, akit tucatnyi fiatal gyalogos kísért.- Jobb, ha ti is az alakulatotokkal vagytok! - mordult rá Beltayn.

Dalin megvonta a vállát, s már indult volna, mikor a rádiós megállította.- Criid! Várj csak!- Igen? - fordult vissza a fiatal gárdista.- Téged is várnak a vezérkari eligazításon!- Engem? Előléptettek?- Kapj már a fejedhez, kölyök! - forgatta a szemét Beltayn. - Te vagy az E-század adjutánsa!- Bűneimért vezeklésképp - sóhajtott Criid.- Meryn kapitány pedig... házon kívül van.- Én meg úgy hallottam, hogy egy nagyon rácsos házon belül van.Dalin vigyora azt sugallta, hogy szerinte börtönbe ennél megérdemeltebben még senki nem került.- Meryn kapitány holléte nem a te dolgod - hűtötte le a lelkesedését Beltayn. - Úgyhogy pofazárlat van.

Egyedül azt kell észben tartanod, hogy a távollétében te, az adjutánsa képviseled őt, vagy bárki mást, aki esetleg a helyére kerül. Két perc múlva a kápolnában!

Dalin felnyögött, és már indult is.Beltayn öles léptekkel haladt tovább, s a tábori kórházig meg se állt.- Két perc múlva vezérkari gyűlés! - nyitott be a barakk ajtaján.- Köszönöm - pillantott föl az íróasztala mellől Dorden, majd a tovasiető Beltayn után nézett. - Hát, atyám...

úgy tűnik, elszólít a kötelesség.- Nagy kár - csóválta meg a fejét az asztal másik oldalán terpeszkedő Zweil.- Bizony az! Mikor végre sikerül rávennem, hogy eljöjjön orvosi vizsgálatra!- Máskor is sort keríthetünk rá - biggyesztette le az ajkát az ayatani.- Már majdnem végeztünk - somolygott Dorden, s buzgón körmölte az apró, vér- és szövetmintákat tartalmazó

fiolák címkéit. - Lenne még egy perc türelme?Azzal átsietett a szomszédos helyiségbe, ahol Ana Curth épp néhány rozsdamentes acélból készült sebészeti

eszközt sterilizált.- Befejezné a vizsgálatot, Ana?- Zweillel?- Igen - bólintott az ezredorvos. - Csak címkézze fel a fiolákat, csinálja meg nála a látásvizsgálatot, és írassa

alá vele a fiolákat és a vizsgálati lapokat egyaránt!- Rendben. Utána meg átviszem a papírokat az egészségügyisekhez.- Köszönöm, Ana! Nekem most úgyis valami vezérkari eligazításra kell mennem.- Tudom - mosolyodon el halványan a doktornő. - Gondolom, megint valami gyakorlat. Bár sokan

harckészültségről beszélnek. Egyébként... hogy vette rá, hogy idejöjjön?- Az ayatanit? - húzta föl az egyik szemöldökét Dorden. - Ráuszítottam Gauntot.- És hogy vette rá, hogy kibírja a vérvételt? Zweil gyűlöli a tűket.Dorden feltűrte a zubbonya ujját, és megmutatta a könyökhajlatában ülő sebtapaszt.- Magamon is elvégeztem minden vizsgálatot, hogy megmutassam neki, nem fog fájni.- Nagyon ravasz!- Rég megtanultam, hogy a gyerekekkel és az öregekkel szemben gyakran ugyanazokat a technikákat kell

alkalmazni.- Öregek? - nevetett föl Curth. - Zweil nem öreg, hanem őskövület. Még magánál is vagy... öt évvel vénebb.- Az öregség elsősorban nem fizikai, hanem szellemi állapot - játszotta a sértettet Dorden. - Mindenesetre

köszönöm! Most már viszont ideje indulnom.A nővel a nyomában visszaballagott a vizsgálóba.- Curth doktornő fogja befejezni a vizsgálatot, atyám.- Tényleg? - kérdezte Zweil gyanakvón hunyorogva. - Ennek nem örülök annyira! Tudta, hogy nincs is neki

megfelelő orvosi képesítése? Gaunt is csak azért hagyja praktizálni, mert jó bőr.- Biztos vagyok benne, hogy ez pontosan így van - ült le az asztal másik oldalára Ana.- Nagyon remélem, hogy nem hideg a keze! - emelte föl a mutatóujját Zweil.- Miért? - kérdezte Curth ártatlanul. - Csak jegyzetelni fogok.- A francba! - morogta Zweil.Dorden hitetlenkedve csóválta meg a fejét, majd kilépett a kórház épületéből, s csatlakozott a kinti áradathoz.

A jókedvét azonban pillanatok alatt elfújta a havat kavaró szél.A kápolna felé igyekezve megpillantotta Goi Koleát. A nagydarab verghasti mosolyogva intett neki.- Doktor!- Goi!

- Na, mit szól? Harckészültség!- Elégedettnek tűnik, őrnagy.- Lehet, hogy végre behajóznak minket! - bólogatott Kolea még mindig mosolyogva.- Gondolja?- Előbb vagy utóbb erre is sor kellett, hogy kerüljön.- Az igazat megvallva, ha valóban azért rántanak minket harckészültségbe, hogy behajózzák az Egyest... hát

én nem ugrok ki a bőrömből örömömben, őrnagy!- A Szellemekre azonban nagyon is ráfér már egy kis levegőváltozás, doktor. Ez tény.- Csak arról feledkezik meg, Goi, hogy amikor az emberek háborúba mennek, ott elég gyakran meg is hal

valaki. És ez nem olyasmi, aminek ennyire kellene örülni.A kápolna magas, keskeny ablakaira jégvirágot növesztett a hideg, de odabent, ahol a vezérkar gyülekezett, jó

meleg fogadta őket.Minden rangidős tiszt eljött, vagy ha eltávon volt, az adjutánsát vagy a rangban utána következő tisztet küldte

maga helyett. Itt volt Kolosim, Obel, Ragion, Sloman, Arcuda, Domor, Theiss és Baskevyl, csakúgy, mint Elam és Seley, akiket a Hinzerhausnál elesett tisztek helyére neveztek ki, a H és L századok élére. A felderítőket Mkoll őrmester képviselte, a B századot pedig, Rawne távollétében, Bonin. A G századtól Daur adjutánsa, Mohr jött el, s az E századtól - Meryn helyett - a szerfölött ideges Dalin Criid.

- Foglaljanak helyet! - emelte föl a hangját Ludd, miközben felmászott a pulpitusra, ahonnan ayatani Zweil szokta a szentbeszédeit tartani.

- Egy kis figyelmet, ha kérhetnénk! - próbált a fiatal komisszár segítségére sietni Baskevyl. - Köszönöm! Domor... betenné az ajtót?

Csupaszem Domor már épp azon volt, hogy bezárja a kápolna ajtaját, mikor Hark lépett be, s megtette ő maga. Miközben a pulpitushoz sietett, Eszrah ap Niht lépett be a helyiségbe, s a némán figyelő tisztikar mögött, a leghátsó padsorban foglalt helyet.

- Mi történt, komisszár? - kérdezte Baskevyl.- Behajóznak minket? - csillant föl Kolosim szeme. - Ugye, behajóznak minket?Hark megköszörülte a torkát, s Dorden érezte, hogy nem fognak repesni a válasz hallatán. Nagyon nem

tetszett neki a komisszár arckifejezése.- Huszonhét perccel ezelőtt lezárták az Aarlem Erődöt.Mindenki egyszerre kezdett beszélni, de Harknak sikerült túlkiabálni őket.- Figyeljenek rám! Kettes fokozatú riadókészültség van nem csak itt, de az Oligarchiában, sőt egész

Balopoliszban. A Bolygóvédelem blokkolja minden orbitális hírközlő relé adását. Nincs tranzitforgalom. Statáriumot hirdettek.

- Mi a fene... - morogta Kolea.- Komoly incidensre került sor ma délután az Oligarchiában - folytatta Hark. - Egyelőre csak annyit tudni,

hogy a Szekciót ismeretlen erők támadták meg.- Megtámadták? - visszhangozta értetlenül Obel. - Itt? A Balhauton?- További utasításig a tábor területén maradunk. Ami annyit tesz, hogy nincs több eltáv.- Kinek az utasítására? - kérdezte Baskevyl.- A Szekcióéra, amit a Gárda vezérkara is jóváhagyott. Beltayn?- Uram?- Ellenőrizze a szolgálati naplót, és beszéljen a többi adjutánssal is! Pontos listát akarok azokról, akik jelenleg

eltávon vannak!- Meglesz - bólintott a rádiós.- Őrnagy? - intett Hark Koleának, aki feltartott kézzel jelezte, hogy szólni kíván.- Milyen... milyen léptékű összecsapásról van szó? - kérdezte a verghasti. - Áttört volna az Ellenség

valamelyik frontvonalon, hogy támadás érte a hátországot?- A harcok innen egy egész szektorral odébb zajlanak - jegyezte meg Mkoll csöndesen. - Ha áttörték volna a

frontvonalat, arról már egy hónapja hallottunk volna.- És ha a hipertéren át jöttek? Egyenest a hátország szívébe nyitottak kaput valami... eretnek praktikával?- Nem hinném - rázta meg a fejét a tanithi.- Az őrmesterrel kell, hogy egyetértsek, bár ez most nem fontos - mondta Hark. - Nem a mi feladatunk, hogy

megpróbáljuk kiokoskodni, mi is történt valójában. Parancsot kaptunk, s ennek értelmében járunk el. A bolygó felszínén állomásozó gárdisták mindenhol ugyanezt teszik. Biztosítják a bázisaikat, és készen állnak, hogy bármelyik percben bevethessék vagy behajózhassák őket.

- Valami jön - nézett föl a plafonra Bonin. - Hallom a turbináit.

A fúvókák sivítása - a hóesés ellenére is - sokakat kicsalt az udvarra.Hat repülő közeledett szabályos alakzatban, halványan pislákoló helyzetjelző fényekkel. Tettek egy kört az

Aarlem Erőd fölött, s a vezérgép lassan ereszkedni kezdett a kivilágított leszállópálya felé.Ilyen távolságból már látszott, hogy Valkűr vadászok. Állítható hajtóműveik valóságos hóvihart kavartak, s a

gárdisták értetlenül figyelték, ahogy egyik harci gép a másik után száll le.- Megmondaná valaki, hogy ezek meg mi a fenét keresnek itt? - kérdezte Hark félhangosan.Aztán a Valkűrök oldalán megpillantották a hóesés ellenére is látható cizellált I betűt, az Inkvizíció jelét.

TIZENNÉGY

Doktor Halál háza

Kora este, mikor végzett a napi teendőivel, s már a műszereit mosta el és fertőtlenítette, Kolding doktor arra lett figyelmes, hogy egy jármű hajt el a háza előtt.

Ez több oknál fogva is elég szokatlan volt. Odakint szakadt a hó, s ilyenkor az Óváros hegyoldalba épített utcái szinte járhatatlanok voltak. Emellett a Kepeler köz nem az a hely volt, ahová bárki kocsikázni indult. Főleg nem ilyen időben. Ide legfeljebb akkor jött valaki, ha eltévedt, vagy ha a Közegészségügytől hozott valakit az ambulancia. Ők viszont szigorúan csak reggel nyolc és tíz között jöttek.

Ennek ellenére meg mert volna esküdni rá, hogy egy autó hangját hallotta. Csúnyán zörgött, és a motorja úgy harákolt, mint egy szamárköhögéssel küszködő beteg.

Kolding doktor visszatette az utolsó sterilizált eszközt a vörös szövettel letakart asztalra, majd megtörölte és megszárította a kezét.

Hagyta, hadd folyjék a víz, hadd mossa le a csap aljára tapadt utolsó vörösesbarna foltot is, de a füle a vízcsobogáson át is a motorzúgásra figyelt.

Lehet, hogy mégis az ambulancia. A Közegészségügy néha éjszaka is küldött munkát, s most is nyilván erről lesz szó. Biztosan valami sürgősségi eset.

Továbbra is fülelt, de csak nem csengettek. Nem hallotta az ajtók csapódását, sem a hordágy kerekeinek csikorgását a betonrámpán.

Odalépett az ablakhoz, és félrehúzta a függönyt. Odakint borostyánsárga hópelyhek táncoltak az utcai lámpák fényében, s a házak álmos csöndben szenderegtek.

Biztos tévedett.Visszasétált a csaphoz, s elkezdte átvonszolni a slagot a fertőtlenítőtől bűzlő csempézett helyiségen.Igen. Biztosan tévedett.Még hogy sürgős munka! - csóválta meg a fejét mosolyogva. - Egyik munkája sem volt igazán sürgős. Főleg

azok számára nem, akiket elsősorban érintett.Épp leszerelte a slagot, mikor megszólalt a kapucsengő.Kolding megdermedt. A lefolyóban gurgulázó víz ellenére is jól hallotta a csengőt. Persze... lehet, hogy ezt is

csak képzelte. Ahogy az előbb azt az autót odakint.De vajon... tényleg csak a képzelete...Újból csöngettek. Hosszan és kitartóan. Ez már nem lehet tévedés. Nem véletlenül rossz helyre csöngettek be,

hanem hozzá. Kifejezetten hozzá.Az éles, elektromos hang az egész lakást betöltötte.Doktor Kolding a padlóra tette a csövet, s a kötényébe törölte a kezét.Ez valóban különös. Az események különös fordulata, mely szerfölött nyugtalanította. Felborította a

megszokott napi rutinját, s próbálta elképzelni, hogy mi történhetett. Hogy ki és miért keresheti e kései órán.Például elképzelhető, hogy valóban a közegészségügyiek küldtek valami sürgős munkát, de a mentőautó

sofőrje nem ismerte igazán a környéket, ezért ért ide ilyen későn.Túlhajtott a leágazáson. Lehet, hogy egészen a Kepeler köz és a Lángőr utca kereszteződéséig. Ami ilyen

időben nem is olyan meglepő.Nyilván kemény feladat volt megfordulni az agyig érő hóban, és elindulni visszafelé. Ez még meg is

magyarázná a motorzúgás és a csöngetés között eltelt időt.Harmadszor is csöngettek, s ez alkalommal legalább tíz másodpercig nyomták a gombot.Doktor Kolding kelletlenül mászta meg a földszintre vezető kőlépcsőket. Odafönt, a fényesre polírozott,

fekete fapadlón fehér tócsákba gyűlt a lámpák fénye. Előhúzta a kötényéből a szemüvegét, s az orrára biggyesztette. Az éles, fehér fény elé kék lepel ereszkedett.

Valaki állt odakint. Hallotta a neszezését az ajtón túlról.- Ki... ki van odakint? - kérdezte bizonytalanul.- Maga orvos?Erős, türelmetlen férfihang volt.- Ki az? - nyöszörögte doktor Kolding. - Kérem... megmondaná, hogy kicsoda maga?- Orvosra van szükségem! - válaszolta a férfi kintről.- Maga... rossz helyre jött.

- A kapuja fölött orvosi szignum lóg - morogta az idegen. - Láttam.Irritáltnak tűnt és türelmetlennek, ami óva intette a doktort.Természetesen kint volt az orvosi szignum a kapuja fölött, mert ez volt a foglalkozása. Csakúgy, mint régen

az apjáé és az apja nagybátyjáé. A Koldingok már kilenc nemzedék óta dolgoztak orvosként a Kepeler közben, s ezért is lógott a bejárat fölött Aszklépiosz bronz, kígyós pálcája. Napnál is világosabb, hogy itt orvos lakik. El se lehetett téveszteni. Még a hó ellenére sem.

Ennél persze bonyolultabb volt a dolog. A Dicső Győzelem napja óta az volt.Doktor Kolding kezdte rosszul érezni magát.Az események ilyetén, különös fordulata szerfölött nyugtalanította.- Hahó! - kocogtatta meg az ajtót az idegen. - Itt van még?- Igen?- És esetleg az ajtót is kinyitná?- Maga... a Közegészségügytől jött? - hajolt egészen közel az ajtóhoz a doktor.- Honnan?- A... a Közegészségügytől.- Nem.- Akkor... akkor azt hiszem... sajnos valóban nem a megfelelő helyre jött.- De kint van az ajtaja fölött a jel!- Kérem! - nyöszörögte az orvos. - Menjen el!- De ez vészhelyzet! - csattant föl az idegen.„Kérem, menjen el, kérem, menjen el, az események ilyetén, különös fordulata szerfölött...”Az idegen bedörömbölt, mire doktor Kolding idegesen rándult össze.Hát igen. Néha megesik az ilyen. Hallotta, hogy mással is előfordult már, aki ugyanezt a szakmát űzte. A

kígyós bot mindenféle embert az ajtajuk elé csábít. Ilyen nemszeretem-féléket is.Gondjaik vannak. Problémáik. Szükségleteik. De számukra a kígyós bot nem a gyógyulást jelentette, hanem

egy olyan helyet, ahová érdemes betörni. Pénzért. Élelemért. Gyógyszerekért, amiket eladhatnak a feketepiacon. Kábítószerként használható fájdalomcsillapítókért.

Idegesen pislogott az ajtó felé. Óvatosan odalopakodott a lépcsőfeljáró mellett álló magas ingaórához, és kinyitotta a hátsó borítólemezt.

Maga az óra már vagy tizenöt éve nem működött, de nem volt szíve megszabadulni tőle. Azon kevés emlék egyike volt, ami még az apja nagybátyjáról maradt rá.

Egy ideje már csak szekreternek volt jó, de a mozdulatlan inga mögött épp elég hely maradt a pisztolynak. Az a pisztoly volt, amit itt hagytak.

Óvatosan előhúzta, s a köténye zsebébe rejtette.- Nyissa már ki! - dörömbölt az idegen most már megállás nélkül.Doktor Kolding óvatosan félrehúzta a biztonsági láncot, és remegő kézzel fordította el a kulcsot.A küszöbön álló férfiról lerítt, hogy katona. Fekete egyenruhát viselt, és elég ijesztően festett. Azok, akiknek

gyógyszerre volt szükségük, gyakran pont a katonák vagy a leszerelt veteránok közül kerültek ki.A feketébe öltözött katona köré fehér glóriát varázsolt a lámpafény. A mögötte nyújtózó sötét utca kék

derengéssé szelídült a doktor lencséi előtt.- Maga az orvos? - kérdezte a katona.- Én... igen.- Mi baja van magának, hogy hagyja a betegeit ilyen időben az ajtó előtt szobrozni?- Csak... szokatlan, hogy ilyen... későn... keres föl valaki. Az események ilyetén fordulata szerfölött

nyugtalanító.- Jó, nézze, tényleg sajnálom, hogy ilyen későn zargatom, de vészhelyzet van. És a baj nincs tekintettel a

napszakra. Érti, ugye?- Nem igazán - rázta meg a fejét a doktor.Az idegen értetlenül pislogott, aztán megrázta a fejét.- Mi szüksége éjszaka a sötét lencsékre? Talán vak?- Elmondaná, hogy miért jött? - szorította meg a pisztoly markolatát Kolding.- Szívesebben beszélnék erről odabent.- Először hallani szeretném, hogy mi dolga itt! Miféle... vészhelyzetről van szó?- Nos... pár perccel ezelőtt még másról volt szó, de momentán egyes testrészeim épp lefagyni készülnek.Doktor Kolding zavartan köszörülte meg a torkát. Hát igen... Az események kezdtek szerfölött nyugtalanító

fordulatot venni.

Főleg, mikor az idegen benyomakodott mellette az ajtón.- De... nem sétálhat be ide csak úgy! - tiltakozott sután a doktor.- De, tulajdonképpen igen. Vészhelyzet van, és torkig vagyok a sehová nem vezető udvariaskodással!- De akkor sem jöhet be csak úgy!Az idegen úgy mérte végig, hogy Kolding önkéntelenül is hátrahőkölt.- Maga az orvos?- Mondtam már, hogy igen.- Asszisztenciája nincs? Mert így, ránézésre azt hittem, hogy maga valami... kisegítő személyzet.- Nincs asszisztenciám. Én vagyok itt egyedül.Az idegen átvágott a nappalin, s a felfelé és lefelé vezető lépcsőket egyaránt szemügyre vette. Az orvos látta,

hogy a jobb füle és az arcának jobb oldala csupa vér.- Megsérült - mondta halkan.- Micsoda? - fordult hátra a fekete ruhás férfi.- Megsérült - mutatott bizonytalanul a vérfoltok felé Kolding. - Ez... a vészhelyzet?- Nem - rázta meg a fejét katona. - Szó sincs róla.A keze is csupa vér - tudatosult az orvosban. Véres az arca, a füle, a keze... és mintha el is feledkezett volna

róla.Aztán rájött, hogy mi volt olyan furcsa abban, amit a katona mondott. Elsőre át is siklott fölötte, pedig így

utólag nagyon is fontosnak tűnt.„Mi baja van magának, hogy hagyja a betegeit ilyen időben az ajtó előtt szobrozni?”Többen... többen is lehetnek?- Kérem... menjen el!- Mi van? - kerekedett el a katona szeme.- Szeretném, ha elmenne! Kérem!- Süket maga? Vészhelyzet van! Egyfolytában ezt hajtogatom! Orvos kell!- Menjen el!- Mi az ott a zsebében?- Semmi.- Ott, a köténye zsebében! Mit szorongat a kezében?Doktor Kolding előhúzta a pisztolyt.- Na, ne szórakozzon! - pislogott döbbenten a katona.A doktor azonban nagyon távolról és elmosódottan hallotta csak. Zúgott a füle, s olyan ideges volt, hogy

folyamatosan reszketett.Aztán az idegen keze megvillant, nagyot lökött rajta, s a doktor már a küszöbön hevert. A saját lakása

küszöbén, pisztoly nélkül, kiszolgáltatottan.A dolgok ilyetén fordulata szerfölött nyugtalanító...Üvölteni tudott volna az ezerszer hallott, ezerszer recitált szavaktól.Két újabb idegen állt meg fölötte a lámpa sápadt fénykörében, s úgy tűnt - bár a küszöbön fekve az egész világ

a feje tetejére állt -, az egyik támogatja a másikat.- Ő itt az orvos? - kérdezte az, amelyik a másikat támogatta.Magas, ösztövér férfi volt. Nyugtalanító szemekkel. A másikból még ennyit sem látott a doktor.- Úgy hiszem, hogy ő az, uram - mondta a katona. - Bár eddig nem volt valami segítőkész.- Ezért hever most a padlón? - kérdezte a csontos arcú, ösztövér férfi.- Fegyver volt nála, uram.- Segítse föl!- Kérem... együttműködök! - nyögte Kolding, miközben felhúzták a padlóról.Úgy érezte, hogy csapdába esett. Hogy üvöltenie kellene, de csak szánalmas nyöszörgésre futja az erejéből.- Segítek maguknak, de... tudnom kellene, hogy miről van szó. Engem általában reggel keresnek meg. Reggel.

Értik, ugye? Soha nem éjszaka. Főleg ilyen későn.- Nyugodjon meg! - mondta a csontos arcú, akinek nyugtalanító szemei voltak.A fekete egyenruhás uramnak szólította, és valóban sugárzott belőle valami... tekintély.- Kérem, nyugodjon meg! Nagyon sajnálom, hogy ilyen időpontban kell, hogy zavarjuk, de fölöttébb kényes

helyzetbe kerültünk. Hogy hívják?- Auden Kolding.- Ön orvos, uram?- Igen.

- A férfi, akit idehoztunk - biccentett a másik felé, akit támogatott. - Lelőtték, és haldoklik.

Miután ellenőrizte, hogy a bejárati ajtóra kétszer is ráfordította a kulcsot, levezette őket az alagsorba. A csizmájukra tapadt hó azonnal olvadni kezdett, vizes lábnyomokat hagyva a nappali tükörfényes fapadlóján.

Természetesen nagyon bántotta a dolog, de azzal nyugtatta magát, hogy amint a sebesült egy kicsit jobban lesz, visszajön, és feltakarít. Végül is egy ember élete azért mégiscsak fontosabb, mint a vizes lábnyomok a padlón.

Levitték a sebesültet az alagsorba, s doktor Kolding érezte a vérszagot. A lenti asztalra fektették az eszméletlen férfit, arra a tiszta, vörös lepedőre, amit a doktor a napi munka után szokott leteríteni. A vér persze úgyis foltot hagy majd a lepedőn, függetlenül attól, hogy a színe miatt kevésbé látszik majd. Az ilyet a főzőmosás is nehezen hozza ki.

Fertőtlenítőszerrel mosta le remegő kezeit, majd felhúzott egy pár áttetsző gumikesztyűt.Aztán megpillantotta a sebesült arcát, és elsápadt.- Mit jelentsen ez? - remegett meg a hangja.- Hogy érti ezt, doktor? - kérdezett vissza az ösztövér férfi.Kolding a sebesült vérmocskos, kígyózó hegekkel teli koponyája felé intett.- Idejönnek... idejönnek, és... felzavarnak, és lökdösnek... betörnek a házamba... aztán a segítségemet kérik...

és erre idehoznak valami... állatot. Ez nem ember! Ez valami állat!- Nincs se időm, se energiám magával vitatkozni, doktor! - mondta a nyugtalanító szemű férfi. - Azt akarom, hogy

kövessen el mindent, hogy életben maradjon!- De hát ez nem is ember! Ez valami inhumán szörnyeteg!A másik közelebb hajolt, s a doktor elfordította a fejét. Nem állhatta az ösztövér férfi tekintetét.- Ahogy már mondtam, nincs most időnk vitatkozni - suttogta. - De ha lenne, a következőt mondanám

magának, doktor: azt, hogy komisszár vagyok, s az efféle kérdésekben élet és halál ura. Olyan ember, aki egy idő után elunja, hogy kérnie kell, és kényszeríteni fogja magát. Azt is elmondanám, hogy a Birodalom biztonságának szempontjából kiemelt fontossággal bír, hogy ez az ember életben maradjon. Aztán megparancsolnám, hogy haladéktalanul lásson munkához. És lehet, hogy egy fegyvert is elővennék, hogy azzal adjak nyomatékot a szavamnak.

Kolding elsápadt, de nem szólt semmit.- De, mint már mondtam, nincs időnk ilyesmire - tette hozzá a félelmetes szemű ember.- Értem - motyogta a doktor.- Valóban?- Igen - hajtotta le a fejét doktor Kolding, és a műszereiért nyúlt.

Valami történt, s ha nem mondták, Tona Criid akkor is tudta, hogy baj van.Elfutott egész a Szekcióig, de nem sok látnivaló akadt. Úgyhogy végül csak elindult, hogy beváltsa az

önmagának tett ígéretét, és vegyen egy szelet citromos soforsót. Aztán vagy egy órát ücsörgött Szent Teodor sekrestyéjének barátságos csöndjében, míg el nem múlt az izomgörcs a combjában és a vádlijában.

Visszafelé egyszerű útvonalat tervezett: először a Mérnökök tere, aztán az emlékmű, s utána már egyenesen vissza Aarlembe.

Valami azonban csak nem hagyta nyugodni, s úgy döntött, indulás előtt vet még egy pillantást a Szekcióra. Majd megkérdezi az egyik kapuőrt, hogy van-e mód valamelyik foglyot meglátogatni.

Ha hallhatná Rawne vagy Vari verzióját arról, ami valójában történt, talán szólhatna egypár jó szót az érdekükben. Mert ha senki nem teszi, a rendszer élve zabálja fel őket. Látott már ilyet.

És magasról tesz arra, hogy ki mit mond, a Tanithi Egyes nem engedheti meg magának, hogy olyan tiszteket veszítsen el, mint Rawne, Daur vagy Vari. Meryn... nos... az a kis rohadék felőle akár meg is rohadhat a börtönben.

De a többiek nem.Így hagyta hát, hogy az ösztönei visszavezessék a Szekcióhoz.Mire odaért, ismét nekiállt havazni. Az égnek egyre inkább alvadtvér-színe volt, s egy furcsa érzés kezdett

úrrá lenni rajta. Aztán az Alkirály terénél ébredt rá, hogy a dolgok tényleg nincsenek rendben.Amit eddig súlyos hófelhőnek gondolt, arról kiderült, hogy füst. Most már a szagát is érezte. És a felhőkről

visszatükröződő vörös szín... a Szekció lángokban állt.

Szirénák vijjogását hallotta, s a falakon túlról csatazaj és üvöltözés szűrődött ki. Ahogy kiért a teret szegélyező kertek közül, már a kapu előtt heverő halottakat is látta.

Lekuporodott a fák közé, s elkerekedett szemmel, némán figyelte az épületet.Az ereiben forrón száguldott az adrenalin, de hónapok óta először érezte úgy, hogy ez nagyon is rendjén van.A citromos soforso fényévekre volt már, s a helyét a füst aromája vette át.A füsté, mely a lángokban álló Hinzerhausra emlékeztette.Bármit megadott volna érte, ha most nála van a fegyvere, s bár az eszével tudta, hogy nincs, a kezei

önkéntelenül is úgy markolták a levegőt, mintha ott lenne nála a karabélya.Megpróbált uralkodni magán, és nem kapkodni a levegőt. Lassan visszaosont a bokrok közé, s meglapult.Vajon mit kellene most tennie?Mi lenne a legokosabb lépés?A gondolatai azonban mindig ugyanoda kanyarodtak vissza: bőgnek a szirénák, ég a Szekció, dől a füst,

hullák hevernek az utcán... hogy lehet akkor, hogy sehol egy milicista vagy BV-s?Mintha az egész város hóvakságban szenvedne, s nem látná, mi is történik az orra előtt.Óvatosan lopakodott át a kerteken, bár az ösztönei azt üvöltötték, hogy rohanjon. De majd ha eléri a tér

túloldalát... onnantól kezdve rohanhat, ahogy csak bír.Ha jól kilép, tíz perc alatt elérheti a Zannen utcai őrposztot, és mintha lett volna még ennél közelebb is egy

BV-s őrs. És ha sehol senki, valahol akkor is csak akad a közelben a Magistratumnak egy kirendeltsége, ahol talál egy működőképes rádiót meg pár felfegyverzett arbitrátort!

Már épp kimászni készült a hófödte bokrok közül, mikor ráébredt, hogy nincs egyedül.Az egyik fa alatt egy nő állt. Hosszú, fekete gyászruhát és sűrű fátylat viselt.Nyilván egy járókelő, aki - hozzá hasonlóan - megpillantotta a füstöt, s megállt, hogy megnézze, mi történt.A feje fölötti ágakon vastagon ült a hó, azzal fenyegetve, hogy bármikor a nyakába szakadhat, a nőt azonban

ez szemmel láthatóan nem érdekelte. Criidben még az is felmerült, hogy odamegy hozzá, és biztonságos helyre kíséri.

Valami azonban visszatartotta.Talán az ősi ösztönök voltak, amelyek Vervunhive poklában ugyanúgy a hasznára voltak, mint bármelyik más

csatatéren. Az ösztönök, amelyek az idők hajnala óta segítették az embert abban, hogy megpróbáljon egy kicsit tovább életben maradni.

S ezek most azt súgták neki, hogy odamenni a fekete gyászruhás nőhöz nagyon rossz ötlet.A nő Tona felé fordult. Az arcát ugyan fátyol takarta, de a verghasti ennek most kifejezetten örült. Valahogy

nagyon nem akarózott látnia, mi is van valójában a fátyol alatt.A gyászruhás alak halk, zümmögő hangot hallatott, s lassan felemelte a fátylát.Criid felsikoltott, s futásnak eredt.A lábai azonban mintha enyvben tapodtak volna. A világ lelassult körülötte, s a zümmögő hang felerősödött.

Nyilván azért, mert már nem a fátyol mögül jött.A hópelyhek egyre lassabban szállingóztak, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha valaki azokat is csirizzel kente

volna be, hogy... odaragadjanak... a...Már mozogni is alig bírt, aztán a talaj kicsúszott a lába alól, és felbukott.A zümmögés lassan minden gondolatát betöltötte. Hallotta, hogy a nő egyre közelebb jön, de bármennyire is

szeretett volna, nem volt képes felállni. Az izmai nem engedelmeskedtek.Pedig fel kell kelnie, és rohannia kell, rohanni és rohanni, míg ki nem fut a világból, különben...A szíve egyre hevesebben vert, s olyan szúró fájdalmat érzett a mellkasában, mintha egy láthatatlan kéz

markolta volna meg. S érezte, ha az a kéz végül összezárul, a szíve véres cafatokra szakad.Úgy kapálózott, mint egy csapdába esett állat, s végül csak sikerült felkelnie.A mellkasa pokolian fájt, s már csak a zúgó hangot hallotta, de nekiindult.Egyik lépés a másik után, eleinte botladozva, aztán már kocogott, s végül rohant, mint még soha azelőtt.Nem nézett vissza. Nem akart visszanézni.Nem mert visszanézni.

Maggs egy kopott, régi bádogdobozt vett elő a konyhaszekrényből, lecsavarta a tetejét, és beleszagolt.- Kávé - motyogta.- Akkor három bögrére valót készítsen - bólintott Gaunt.A belladon máris nekilátott, hogy valami főzőalkalmatosságot keressen az apró konyhában.

A parancsnok az asztal mellé telepedett, s végigsimította a kopott felületet. Valaha számos családi vacsorát költhettek el itt.

A konyha a földszinten volt, nem messze a lépcsőtől, de bármennyire is füleltek, egy ideje már semmiféle hangot nem hallottak odalentről.

- Hát ez elég elborult egy helyzet, nem igaz? - szólt hátra a válla fölött Maggs, miközben a kávéval foglalatoskodott.

- De, az - bólintott Gaunt.- Azok Vértestvérek voltak?- Igen.- Itt? A Balhauton?- Igen, Maggs.A belladon megcsóválta a fejét, majd feltett forrni egy adag vizet.- Már elnézést a kérdésért, uram, de... nem kellene kapcsolatba lépnünk valakivel? Már úgy értem, hogy a

hatóságokkal. Esetleg küldhetnének segítséget.Gaunt elengedte a füle mellett a kérdés csípős felhangját, és kérdőn nézett a Szellemre.- Kivel lépjünk kapcsolatba, Maggs? Maga szerint kiben bízhatunk meg annyira?A belladon kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán becsukta.- A Vértestvérek beszivárogtak egy kiemelt fontosságú, védett és ellenőrzött birodalmi világ legnagyobb

városába - folytatta Gaunt. - Aztán megtámadták a Komisszariátus helyi főhadiszállását. Magabiztosak, állig felfegyverzettek, és boszorkányság segíti őket. És fogalmunk sincs, milyen messzire ér el a kezük. Tételezzük fel, hogy elindulunk vissza Aarlembe. Vagy a katonai főparancsnokságra. Vagy mondjuk, elvisszük a foglyot a Központi Katonai Kórházba. És közben lehet, hogy csapdába sétálunk. És amíg nem tudom, hogy mi folyik itt, nem bízom senkiben.

Maggs megvonta a vállát, és őrölt kávét kanalazott egy bögrébe.- Nekem úgy tűnt, hogy ebben az orvosban csak megbízik, uram.- Szükségünk van rá, ez minden. S ebben az esetben egy ilyen eldugott rendelő jobb, mint egy nagy kórház,

ahol jóval könnyebben a nyomunkra juthatnának.- Ez egy mutáns.- Inkább csak egy kicsit magának való.- Meg mániás is! - horkant fel Maggs. - És ahogy beszél! Meg az a szemüveg!- A doktor albínó - húzta föl a szemöldökét Gaunt. - Nem vette észre, Maggs? A sötét, színezett lencsékkel az

érzékeny szemeit óvja.- Akkor is csak egy nyavalyás mutáns!Miközben főtt a kávé, Maggs előszedte a doktortól elkobzott pisztolyt, és megvizsgálta.- Vajon honnan van neki ilyen? - hümmögött. - Ez régi gárdista fegyver.- Meg van töltve?- Igen. Tíz lőszer a tárban.- Akkor van ez, a maga lézerpisztolya meg az én sorozatvetőm egy teli tárral. És ez így együtt sem valami sok.Egyikük sem vitt magával komolyabb fegyvert aznap reggel - Gaunt a Szekcióba készült, ahol fegyveres őrök

tucatjai állomásoztak, Maggs pedig a volán mögött ülve fel se tételezte, hogy a hidegen kívül bármivel is meggyűlhet a bajuk.

Még csak a rohamkéseiket sem hozták magukkal.- Nyakig ülünk a szarban, nem igaz, uram?- Tartok tőle.- A Vértestvérek - kérdezte Maggs, miközben hiú reményekbe ringatva magát cukor után kutatott a

konyhaszekrényben - ez után az összevagdosott arcú fickó után kajtatnak?- Igen.- Akkor ez az egész ügy most róla szól?- Úgy fest.- Esetleg megkérdezhetem, hogy... kicsoda ő? - sandított Gauntra a belladon.- Jobb, ha nem tudja.- Ha maga mondja, uram - sóhajtott föl Maggs. - Bár én nem így látom. Jelenleg, és ezt a lehető legnagyobb

tisztelettel mondom, uram, én vagyok az egyetlen, akiben megbízhat, és akire számíthat. És ez kölcsönös. Úgyhogy kivételesen lehet, hogy egy kicsit többet is elmondhatna, mint általában.

Gaunt egy darabig a hallottakat fontolgatta, majd kimérten bólintott.- Azt hiszem, igaza lehet.

- Ne aggódjon, uram! - nevetett fel a belladon. - Ettől még nem leszünk cimborák, vagy ilyesmi.- Ez aztán a megkönnyebbülés! - vigyorodott el Gaunt is, majd megdörzsölte az orrnyergét, és a fejével a

pincelejáró felé intett. - A fickó neve Mabbon. A Vértestvérek között szolgált etogauri rangban, mielőtt otthagyta volna őket Sek Fiai kedvéért. Ugyanabban az időben voltunk a Gereonon.

- Valami... régi tartozás? - kérdezte Maggs óvatosan.- Soha nem találkoztunk - rázta meg a fejét Gaunt. - Arról van szó, hogy a hírszerzés számára létfontosságú

információkkal bír. A Vértestvérek is ezért akarják a halálát. És ezért kell nekünk életben tartani őt.- Francba! - sziszegte a belladon.- Pontosan.Maggs három kopott, zománcozott csészébe töltötte ki a kávét, aztán felkapta a fejét.Léptek.Doktor Kolding jelent meg a konyhaajtóban. A köténye csupa vér volt, s látszott rajta, hogy alig áll a lábán.- Megtettem minden tőlem telhetőt - motyogta.- Életben marad a betege, doktor? - kérdezte Gaunt.- Nem tudom - ingatta a fejét az orvos.- Akkor meg mi a faszról beszélünk?! - csattant föl Maggs.- Miféle doktor maga egyáltalán?- Én csak halottakkal dolgozom - mondta Kolding halkan.- Mi van?!- Kórboncnok vagyok - vont vállat Kolding. - A Közegészségügy szokott ellátni munkával, és hát... élőkkel

nem nagyon dolgozom.- És ezt csak most mondja?! De hát odakint lóg az a kibaszott jel az ajtaja fölött!- Az a jel már generációk óta ott van - bólintott az orvos. - Ez az apám rendelője volt. Még a háború előtt.- De hát maga nem is orvos, hanem egy mészáros! - üvöltötte Maggs hisztérikus fejhangon. - Hullákat vagdos

darabokra! Picsába! Itt rohadunk doktor Halál rendelőjében, aki azt se tudja, milyen fontos az a fickó odalent!- Elég! - emelte föl a mutatóujját Gaunt. - Menjen ki, és ellenőrizze a kocsit, Maggs!- Szerintem a kocsi rendben van - fújtatott dühösen a belladon.- Nem érdekel a véleménye, katona - mondta a komiszszár ezredes hidegen. - A kocsinkat szétlőtték, és

keresik. Gondoskodjon róla, hogy ne találhassák meg! És minket se!Maggs nagyot nyelt, aztán odaadta a doktor özönvíz előtti pisztolyát Gauntnak, felhajtotta az egyik csésze

kávét, s szó nélkül távozott.- Elnézését kérem - tárta szét a kezeit Gaunt, miután a belladon mögött bezárult a bejárati ajtó.- Szükségtelen - rázta a fejét az orvos, majd a konyhaasztal túloldalára telepedett.- Tehát a páciense... életben marad, doktor?- Természetesen élőkkel is dolgoztam - húzta maga elé az egyik csészét Kolding. - Még kezdő orvosként, az

apám rendelőjében. Megvannak a szükséges ismereteim, és a gyakorlatom is, de... a háború előtti időkhöz képest ma üres a város. Az utcákon jóval kevesebben járnak, és... hát a lakosság jelentős része soha nem jött vissza. Úgyhogy nekem is váltanom kellett, különben felkopott volna az állam.

- A háború vetett véget az apja praxisának?- Az életének - pontosított Kolding. - Meghalt. Csakúgy, mint az ápolónői és az asszisztensei. Egyedül én

maradtam életben.- És a páciense? Ő életben marad?- Stabilizáltam az állapotát, és a legjobb tudásom szerint elláttam a sebeit. De az ereket ért sérülés és a jelentős

vérveszteség miatt sokkal jobb helye lenne egy kórházban. Egy félóra múlva már többet tudok mondani. Addigra kiderül, hogy reagál a szervezete a véralvadást elősegítő tapaszokra. A vérnyomása azonban továbbra is idegesít. De ha a következő órát is túléli, akkor már túl van a kritikus időszakon.

Gaunt belekortyolt a kávéjába, és elfintorodott. A lövészárokban kotyvasztottak ilyet, s némán fejet kellett hajtson a tény előtt, hogy az elmúlt két év során túl jó dolga volt, elszokott a csataterek dohos zacc-ízétől.

Kijózanítóan keserű volt - s a legjobb, amit ebben az évben ivott.- Honnan szerezte a pisztolyt? - kérdezte Koldingot.- Ezt... itt hagyták.- Itt hagyták?A doktor hezitált. Nem a megfelelő szavakat kereste, sokkal inkább az erőt, hogy kimondja őket.- Itt hagyták. Azután, hogy az apám és az asszisztencia meghalt.- Doktor... itt... itt haltak meg?Kolding levette a színezett szemüveget, és nagy műgonddal kezdte megtisztogatni a lencséket.

- Az apám felállított itt egy tábori kórházat. A sebesültek csak úgy özönlöttek mindenfelől, miközben a környező utcákon még dúlt a harc.

- Tudom - bólintott Gaunt. - Itt voltam.- Akkor arra is emlékszik, hogy micsoda mészárlás volt itt. Az utcákon talpig állt a füst. Mindenhol üvöltözés,

ágyúdörgés... Aztán bejött néhány katona. Ellenséges katonák. Betörték az ajtót, miközben az apám épp operált.- Maga akkortájt hány éves volt, doktor?- Tizenhat.

Odakint a hó lassan eltakarta a sarkokat és éleket. A lámpák fényében olvadt fémcseppekként hulltak alá a hópelyhek, hogy az örök sötétségbe hulljanak.

Wes Maggs fázósan húzta össze magán a kabátját, és megdörgölte a karját.Magában szitkozódva masírozott végig az utcán, s egyfolytában a vízcseppekké olvadt havat törölgette az

arcáról.Az ablakkeretek, utcasarkok és rácsok darabos vonalai a hótól mind lekerekített ívekké szelídültek, s a lejtős

utcákon parkoló járművekre hűs ponyvát takart az éj.A szolgálati kocsit az utca végén hagyták, valami sínpár mellett.Maggs nagyon bízott benne, hogy gond nélkül el fogja tudni indítani, mert se ideje, se elegendő fény nem

volt, hogy amikor megálltak, ellenőrizze, minden működik-e az átlyuggatott autóban.Még vagy húsz méter, és...Aztán megpillantotta az autó körül álló három férfit.Maggs megtorpant, és beleolvadt az egyik ház árnyékába. Innen viszonylag jól látta őket, míg azok - hacsak

nem rendelkeznek éjjellátóval - nem fedezhetik föl.Mindhárman olyan csöndben mozogtak, akár az életre kelt árnyak, s hangtalanul kerülgették a kocsit.Nem látta pontosan, hogy van-e náluk fegyver, vagy egyenruhát viselnek-e, míg az egyik meg nem fordult. A

lámpafény fémmaszkon csillant.Maggs megfordult, s amilyen halkan és észrevétlenül csak tudott, elindult visszafelé.

TIZENÖT

Vadászok

- Ez minden? - intett a fejével Edur a kápolna pulpitusán összegyűjtött kötetek felé.- Igen, komisszár - mondta Kolea.Néhány politikai tiszt már elkezdte átnyálazni a seregre vonatkozó dossziékat, különös tekintettel a szolgálati

naplókra. Az ordók két embere pedig már neki is látott a Tanithi Egyesre vonatkozó titkosított adatok végigolvasásának.

- Megtudhatjuk, hogy miről van szó? - kérdezte Hark az egyiküket.- Nem - mondta az ügynök, de még csak fel sem nézett az adattáblájából.Edur jól palástolt undorral méregette őket. Idejönnek, kiveszik a dolgok irányítását a kezükből, és még

arrogánsak is. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért kellemetlenül érezte magát.Alig észrevehetően biccentett Koleának és Harknak, s egy apró fejmozdulattal jelezte, hogy kövessék.Idő híján Mercure csak kutyafuttában tudta eligazítani, de legalább megtudott ezt-azt, mielőtt az

Inkvizítorokkal együtt megérkezett Aarlembe.Míg a parancsnoka a vezérkar elé tárja az események részleteit, remélve, hogy a katonai vezetés némi

nyomást tud gyakorolni az ordókra, Edur azt a feladatot kapta, hogy ügyeljen rá, az Inkvizíció ügynökei ne tehessenek tönkre minden nyomot, ami később még jól jöhet a nyomozásnál.

- Azt akarom, hogy ne tudják teljes egészében kivenni a kezünkből az irányítást! - magyarázta Edurnak. - Legalább addig ne, míg bebizonyosodik, hogy érdemes ragaszkodni hozzá.

A kápolnából kilépve Edur a Tanithi Egyes tisztjeihez fordult.- Mind a Komisszariátus, mind az Inkvizíció nagyon szeretné tudni, hol tartózkodik jelen pillanatban Gaunt

komiszszár ezredes.- A Szekcióban volt, amikor a támadás elkezdődött? - kérdezte Hark.- Igen.- És vajon még mindig ott van?- Nem tudjuk biztosan.- Ez mit jelent?- Ez azt jelenti, hogy az épület egy része teljesen kiégett, egy része még mindig lángokban áll, egy csomó

ember eltűnt, s van egy sor hullánk, amelyeket igazi művészet lesz azonosítani.- Gak! - szisszent fel Kolea.- Ha Gaunt még él, és odabent van, megtaláljuk - mondta Edur.- És akkor ezért zárták le a tábort, nem engednek ki senkit, és szednek darabokra minket? - kérdezte Hark

élesen.- Elsősorban - biccentett a másik komisszár.- És másodsorban? Félek, elhallgat valamit előlünk, Edur!- A parancsnokukon kívül hiányzik még valaki. Egy fontos fogoly, aki lehet, hogy maga volt a támadás

célpontja. Gauntot utoljára a börtönblokkban látták, s ő nagyon is tisztában volt ennek a rabnak a fontosságával.- És, ha egyiküket se találják, akkor ez azt jelenti, hogy együtt jutottak ki? - kérdezte Kolea némi iróniával a

hangjában.- Elképzelhető - bólintott Edur komolyan. - Ez az egyik lehetőség.- És mi a másik? - fonta össze a mellkasa előtt a karját Hark.- Hogy Gaunt összejátszik a támadókkal, s ő gondoskodott arról, hogy a fogoly kijusson a Szekcióból.

Azonnal hozzá is tenném, hogy ez csak egy lehetséges teória, és még csak nem is az enyém, de... az Inkvizíció ezt az eshetőséget is figyelembe veszi.

- Nem hiszem el! - ingatta a fejét Hark. - Ez már megint a nyavalyás Gereonról szól!- Több szempontból is - értett egyet Edur.- És van, amivel alá tudják támasztani ezt a baromságot? - mordult fel Kolea.- Akad néhány sajnálatos részlet - dörzsölte meg az állát a komisszár. - Az önök Rawne őrnagya és néhány

társa is a helyszínen volt.- Igen - bólintott dühösen Hark. - Előzetesben, rács mögött.

- Tisztában vagyok vele. Ugyanakkor őket sem találjuk. Ami azt jelenti, hogy vagy meghaltak, vagy megszöktek. És ha valaki feltétlenül összeesküvés-elméleteket akar gyártani, máris ravasz tervet sejthet a véletlen egybeesés mögött. A kritikus pillanatban fél tucat megbízható ember a falakon belül...

- Elmondjam, hogy mit gondolok erről? - kérdezte Hark élesen.- Szerintem mind a hármuknak el kellene mondani, hogy mit gondolnak, kik maguk, hogy ilyen bizalmas

információkat az udvaron tárgyalnak ki?Ríme volt az, aki két testőre élén meglepően halkan sétált mögéjük.- Ezért mindhármukat kivégeztethetném - mondta társalgási stílusban.- Úgy gondoltam, inkvizítor, hogy a tanithi tisztek sokkal több segítséget nyújthatnának, ha valamivel

nagyobb rálátásuk lenne az ügyre - magyarázta kimérten Edur.Minden egyéb gondolatát, ami az inkvizítort érintette, igyekezett nagyon mélyre temetni magába.- Nem hinném, hogy a maga kompetenciája ebben dönteni - mosolyodott el hűvösen Rime.- Tudomásul veszem a megrovást, uram - hajtott fejet Edur.- Gauntnak nincs köze a dologhoz - mondta Hark keményen.- Miért is? - kérdezett vissza az inkvizítor.- Ismerem őt. Tudom, hogy nem tenne ilyet.- Ó, hát ez így már egész más! - mosolygott negédesen Rime. - Akkor minden rendben!- A parancsnokunk nem áruló! - húzta ki magát Kolea. - Mindig hűen szolgálta a Császárt!- Majd kiderül, amikor megtaláljuk - bólintott az inkvizítor.- Ebben szeretnénk segíteni. Minden erőnkkel. Meg akarjuk védeni a becsületét, csakúgy, mint a seregét.

Nincs titkolni valónk, jöhet akár az inspekció is!- Már bele is kezdtünk - bólintott Rime.- Ellenőrizheti a kimenő és bejövő rádióadásokat, hogy lássa, megpróbál-e kapcsolatba lépni velünk!- Már ellenőrizzük.- Akkor - fújt dühösen a verghasti -, már ne vegye sértésnek, uram, de... mi egyebet mondhatunk még el?

Hogyan tudnánk segíteni?- Maradjanak itt, és válaszoljanak minden felmerülő kérdésre! - szegte föl az állát az inkvizítor. - De ezenfelül

semmilyen más módon nem involválhatják magukat.- A Tanithi Egyes méltán híres a felderítőiről és nyomkövetőiről - mondta váratlanul Edur.- Jó nekik - mondta Rime, s faképnél hagyta őket.- Uram! - sietett utána a komisszár. - Válthatnánk néhány szót? Négyszemközt?Rime megállt egy pillanatra, az állára tett mutatóujjal tűnődést mímelt, majd a testőreitől kísérve odasétált

Edurhoz.- Négyszemközt - makacsolta meg magát a politikai tiszt.Az inkvizítor hidegen elmosolyodott, majd intett a kísérőinek, hogy ne kövessék. Beléptek a legközelebbi

épület ajtaján, s Edur bezárta maguk mögött az ajtót.- Beszéljen! - mondta Rime türelmetlenül.- Úgy gondolom, fel kellene használja a tanithiakat, uram. Elsőrangú felderítők, és ha Gaunt és a fogoly

odakint vannak az Oligarchia területén, megtalálják őket. Ez számukra becsületbeli ügy. És ha esetleg kiderül, hogy Gaunt mégis vétkes, ott lesz a lehetőség, hogy tisztázzák magukat, és tisztára mossák a becsületüket.

- Edur, ezt még csak fontolóra se veszem. Az ordónak kiválóan képzett ügynökök állnak a rendelkezésére, s nincs szükségünk egy csapat retkes bakára, akik csak láb alatt vannak.

- Akkor javaslom, hogy nézzen utána ennek a seregnek, és akkor talán maga is belátja, hogy itt most nem holmi retkes bakákról beszélünk! És tudja, mit? Felejtse el Gauntot! Ha élve akarja megtalálni a foglyot, a tanithiak felhajtják magának.

Rime megrázta a fejét, s ellépett Edur mellett, hogy kinyissa az ajtót.- Akkor nézze máshonnan! - szólt utána Edur. - Ha beveszi a tanithiakat a vadászatba, én se beszélek senkinek

arról, hogy mit láttam ma.- Tessék? - fordult vissza az inkvizítor.- Az a... dolog a Szekcióban... leégette a maga arcát. Elhamvasztotta a koponyáját. Az, hogy él, mozog,

beszél... ez nem természetes dolog.- Fogalma sincs, hogy miről beszél!- Valóban nincs - értett egyet Edur. - Bár van egy olyan furcsa érzésem, hogy ennek azért lehet valami köze

ahhoz, hogy maga meg a lakájai mind ugyanúgy néznek ki.- Ha már itt tartunk, nyilván azt látta, hogy valamelyik testőröm ég el.

- Tudom, hogy mit láttam, és annak valami sötét bűbájossághoz van köze - komorodott el Edur. - Valami eretnek dologhoz, s azt nyilván az Inkvizíció sem akarja, hogy ez nyilvánosságra kerüljön. Főleg nem egy ilyen kényes szituációban.

Rime egy hosszú pillanatig némán tanulmányozta Edurt, majd kilépett az ajtón, s magához intette Koleát.- Katona!- Kolea őrnagy vagyok, uram.- Mindegy. Azt akarom, hogy azonnal szedje össze a legjobb vadászait!

TIZENHAT

Vérebek

Karhunan sirdar csendben sietett végig az utcán, a havon vöröslő vércseppeket követve.A macskakő csúszott a hótól, s a házak a zsalugáterekkel mintha csak a szemüket takarnák el, rémült

csöndben gubbasztottak az egyre erősödő hóviharban. Nem mindegyik utcai lámpa működött, s a sápadt fénytócsák mintha egyre messzebb estek volna egymástól.

Nagyra becsült vezérük feladattal bízta meg őket, melynek már majdnem a végére is jutottak. Követték a jármű nyomait, s meg is találták az autót, amit a Szekció udvarától idáig hajszoltak. A havon sötétlő vércseppek láttán pedig már biztosra vehették, hogy a préda sincs messze.

A falka egy része vele tartott, hogy átfésüljék a környéket. Samus az egyik ház előtt megtorpant, s a bejárati ajtó felé intett.

Odabent sötét volt. Talán lakatlan az épület, bár a bejárat fölött egy bronzjelvény himbálózott a szélben. A sirdar ismerősnek találta.

Valaha talán azt is tudta, hogy mit jelent.Samus fázósan dörzsölte össze a tenyerét, s ahogy a sirdar felsietett a lépcsőn, torokhangon felmordult, és az

ajtó felé intett a fejével.Karhunan megveregette az eltorzult testű harcos vállát, aki éles szemével felfedezte a lépcsőn árválkodó

néhány vércseppet, amit még nem fedett el a hó.A sirdar jobbján Imrie jelent meg, a balján Naeme, és lángoló szemekkel méregették a sötétségbe burkolózó

épületet.- Melthorael - suttogta Naeme. - Aztán Aroklur, majd Ultheum.- Csendet! - sziszegte Karhunan.A sirdar jelére Imrie berúgta az ajtót, s berontottak a lakásba. Magukkal vitték a havat, a hideget, s egy

keveset az utcai lámpák fényéből.Imrie állt az élre, kezében kibiztosított karabély. Ravasz, tapasztalt harcos volt, s a többség tán el se hitte

volna, hogy valaha - Karhunanhoz hasonlóan - ő maga is birodalmi gárdista volt. Valaha rég.Elfogták, és áttérítették. Volt erre a Vérszövetségben egy szó.Elterdwelt.Máshol született. Valaki, aki kapott egy második életet. Valaki, akit elcseréltek.S valóban, a régi életéhez kapcsolódó emlékek javát úgy vedlette le magáról, mint a kígyó a bőrét, s valami

újra, valami másra cserélte.Akadtak azonban emlékek, amelyektől nem lehetett ilyen egyszerűen megszabadulni. Makacs emlékek,

amelyeket Eyl damogaur, aki tiszta vérű volt, nem holmi elterdwelt, mindig nagyra értékelt a harcosaiban.Imrie valaha felderítő volt. Ravasz, éles eszű, körültekintő. Akár egy kiválóan képzett vadászkopó, amely

olyan apróságokat is észrevesz, amit senki más.Felfigyelt az ingaórán megülő hópelyhekre, amiket az ajtónyitáskor hozott be a szél. Régi bútordarab volt,

már évek óta nem működött.A nappali hat lámpája közül az egyikben már régóta nem cseréltek izzót. A matt üvegfelületen vastagon állt a

por.A sötét, lakkozott padlón lábnyomok halvány körvonalai. Valaki vizes lábbelivel jött be, s utána nem

takarított fel.Apró konyha, benne három csésze. Félig üresek, bennük kihűlt kávé. A tűzhely egyik platnija még langyos.Odabiccentett Samusnak, aki a nappaliból nyíló helyiségeket ellenőrizte, míg Naeme felosont az emeletre.Imrie és Karhunan a lefelé vezető, kő lépcsősort választotta.Odalent jókora alagsor fogadta őket, egymásba nyíló, csempézett falú szobákkal. A központi helyiség orvosi

műtőnek tűnt, az innen nyíló két másik szoba raktár és hűtőkamra volt.- Nincs itt senki - morogta a sirdar.- De volt - mondta Imrie. - Odakint a vércseppek, idebent a meleg tűzhely... biztos hogy itt jártak. És ez itt...Felnyitotta a sarokban álló konténert, amibe a szemetet tették.Véres rongyok és gézdarabok. Üres ampullák, egy tű, egy pár használt gumikesztyű.Kinyitotta az üvegfalú sterilizáló tartályt, és kiemelt belőle egy szikét. Megszagolta, majd komoran

elmosolyodott.

- Vér - mondta halkan.Egy olyan éles érzékekkel megáldott felderítő, mint Imrie, a vegyszerek bűze ellenére is érezte a szagát.- És most hol vannak?Imrie érzett még valamit - valami mocskosat és fémeset.Még egyszer végigjárta az alagsor helyiségeit, s a raktár hátsó falánál hirtelen megtorpant.Itt is ugyanazt a szagot érezte.Óvatosan végigkocogtatta a falakat, s az egyikről kiderült, hogy valójában egy ajtó. Egy perc sem kellett

hozzá, hogy az egyik polc alatt megtalálja a hozzá tartozó kapcsolót.Az ajtó mögött egy liftakna tárult föl, dohos pinceszagot és rozsdával kevert olaj bűzét öklendezve a képükbe.Imrie és Naeme szállt be a sirdar mellé a felvonó rozoga fémketrecébe, s az alig néhány másodpercig tartó

ereszkedés után már odalent is voltak.Az apró garázs legalább hat méterrel mélyebben feküdt, mint az utcaszint, ahová a bejárati ajtó nyílt, s nyitott

kapuja már egy másik utcára nézett.A betonpadlón olajnyomok, a levegőben korom és füst...Imrie kirohant, de az utcán már csak keréknyomokat látott, amelyeket lassan belepett a hó.

- Nem mehetnénk gyorsabban? - pattogott Maggs, de Gaunt pillantása láttán elhallgatott, és visszaült az apró mentőautó hátuljába, a fogoly mellé.

Ütött-kopott jószág volt, amin látszott, hogy már évek óta nem használták. Kolding és Gaunt ült elöl, s a doktor vezetett. A mentőautó egy csiga sebességével vánszorgott, s egy öszvér makacsságával próbált folyamatosan lecsúszni az útról.

- Óvatosan! - mondta Gaunt az orvosnak, aki görnyedten, reszketve birkózott a kormánykerékkel.- Próbálom! - nyöszörögte Kolding.- Mikor vezette utoljára ezt a... járművet?- Egy ideje már nem.- Éjszaka vezetett már?- Egy ideje már azt sem.- És utoljára ki vezette ezt a tragacsot? - szólt előre Maggs.- Az apám - sziszegte Kolding, s végre sikerült magasabb sebességfokozatba kapcsolnia.- Tizenöt év után most hagyta el először a házát? - szaladt föl Gaunt szemöldöke.- Semmi... gond - nyögte Kolding, s igyekezett kipislogni a szemébe csorgó izzadságot. - Jobb szeretek

magam lenni. Ez most csupán... az események szokatlan fordulata.- Maga abban a lyukban kuksolt tizenöt évig? - értetlenkedett Maggs. - Nem csoda, hogy ilyen...- Elég lesz! - mordult rá Gaunt, majd Koldinghoz fordult.- Lehet, hogy inkább nekem kellene vezetnem, doktor.- Miért?- Láthatóan nem igazán járatos a havas úton való közlekedésben, én viszont az elmúlt két évben elég

tapasztalatot szereztem e téren.A mentőautó lassan, csúszkálva állt meg, s a doktor és Gaunt gyorsan helyet cserélt. A komisszár ezredes

sebességbe tette a járművet, kiengedte a kéziféket, s gázt adott.- Ugye, nem volt igaz, amit mondott? - kérdezte Kolding, miközben már egy kicsit elfogadhatóbb sebességgel

robogtak. - A havas úton szerzett tapasztalatairól.- Nem mondtam, hogy én vezettem - mosolyodott el féloldalasán Gaunt. - De észrevettem, hogy a lámpafény

bántja a szemét. Ezért is viseli a színezett lencséket. Nekem ezen a téren van némi előnyöm...Azzal a gépi szemei átváltottak éjjellátó üzemmódba.

Karhunan hosszú, elnyújtott léptekkel haladt, de mire visszaért az átlyuggatott kocsihoz, amin a prédájuk elmenekült a Szekcióból, a falkatársai már beérték, s körülvették a járművet.

Malstrom és hat másik testvérük állt őrt, miközben a damogaur a limuzin roncsát vizsgálta.- Az egyik közeli épületben voltak, magir - mondta a sirdar -, de mire odaértünk, már elmenekültek egy másik

járművel. Imrie és Naeme már a nyomukban van, és ha azonnal indulunk, utolérhetjük őket a...- Mindenképp utolérjük őket - mondta Eyl. - Úgyhogy szükségtelen ilyen időben indulni az üldözésükre.Azzal végighúzta a kezét a vezetőülés háttámláján. Az ujjvégei sötéten és nedvesen csillogtak a

lámpafényben.

- Hozzátok ide a húgom! Megvan a vérük.

Mikor már nem bírt tovább futni, Tona Criid elrejtőzött.Az izmai lángoltak, s közel járt hozzá, hogy kidobja a taccsot.A zümmögő hang idővel elhallgatott, s amikor már több utcányira járt a Szekciótól és az Alkirály terétől, ahol

azt a fátylas dolgot látta a hóborította fák között, betántorgott egy üres épületbe.A Balhautért vívott harcok epicentruma annak idején az Oligarchia volt, így az Óváros egyes területei

csodával határos módon épen maradtak.Közelebbről megvizsgálva ez persze nem fedte a valóságot.Az épületek egy része már csak üres váz volt, kibelezett roncs, ahol legfeljebb a koldusok bújtak meg a

különösen hideg éjszakákon. Nem egy épületben halomban állt a szemét, s a város vezetése ezeket lassan, de szisztematikusan elkezdte lebontatni, hogy helyet teremtsenek az új lakónegyedeknek.

Csak azokat kímélték meg, amelyek elég jó állapotban voltak, hogy a felújításuk megérje a ráfordított időt és pénzt.

Criid egy ilyenbe húzódott be.Az ablaknyílásokat egyelőre fehérre meszelt deszkalapokkal takarták el, s mindent átitatott a karbolsav és a

fapác illata. A helyiségek közé már elkezdték kifeszíteni a porfogókat és védőfüggönyöket - a százszor felhasznált holmi festéktől és lakktól bűzlött -, amiket most a kinti hóvihar fagyos lehelete mozgatott.

A munkabrigád festékeshordókat hagyott itt a másnapi munkához, meg egy pár vödröt, seprűt, néhány fűrészbakot és egy raklapnyi olcsó pozdorjalemezt.

A fenti emeletet elbontották, s a már helyükre illesztett keresztgerendákat leszámítva az épület nyitott volt az ég felé.

Criid kapkodva szedte a levegőt, s úgy érezte a szívverését az egész házban lehet hallani. A kezei úgy reszkettek, hogy egy darabig fogni is alig tudott, s miközben a rohamkésével szétszedett egy seprűt, s bálakötegelő kábellel kötötte a nyélre a tőrt, végig attól tartott, hogy elvágja a kezét.

Aztán csak ült, térdén keresztbe fektetve a rögtönzött lándzsa, s próbálta rendbe szedni a gondolatait.Aki az élete felét csatatereken tölti, hozzászokik, hogy mértéktelenül megzsarolja a testét. Megváltozik a

metabolizmusa, ellenállóbb lesz a fáradtsággal és a fizikai megterheléssel szemben, akár huzamosabb időn keresztül is. A test mindent megtesz, hogy életben maradjon - kerül, amibe kerül.

Ezek után beilleszkedni a normálisnak kikiáltott életbe majdnem elképzelhetetlen. A háború ezernyi módon ette be magát a katonába, olyan fiziológiai és pszichológiai tüneteket produkálva, aminek a gyógyításához ezerszer több idő kellett volna, mint a kialakulásához.

S a legrosszabb mind közül az volt, hogy a régi, harctéri ösztönök vezérelte énje egyik percről a másikra, minden figyelmeztetés nélkül vette át az irányítást. Mintha álló helyzetből egyetlen másodperc alatt akart volna egy járművet csúcssebességre gyorsítani.

A bőrére lassan rászáradt az izzadság, s elkezdett fázni. Az elméje tompa volt, a teste kimerült, csak a szíve dübörgött vadul.

Próbálta a Mkolltól tanult légzéstechnikákat alkalmazni, de hiába. Egy darabig küszködött, aztán elvigyorodott, s kelletlenül elismerte, hogy elfáradt.

Egy óra csöndes pihenő után kezdte úgy érezni, hogy ismét képes mozogni és tisztán gondolkodni. A gondolatait azonban újfent átjárta a harctéri tapasztalat, s az a fajta látásmód, ami nélkül nem sokáig húzza az ember a háborúban.

Mintha soha nem is hagyta volna ott a frontot.Lehet, hogy a veteránok soha nem is teszik.A legnagyobb gondot a feje tetejére állt világ jelentette. Egyszerűen nem értette, hogy a Szekció elleni

támadás hogy maradhatott észrevétlen. Hol vannak a BV-s csapatok, a biztonsági alakulatok, az arbitrátorok páncélozott csapatszállítói, a gázgránátok és nehézfegyverek? Hol a kicseszett Gárda?!

Mindenhol üvölteniük kellene a szirénáknak, s egyáltalán... mostanra már az egész városnak talpon kellene lennie!

De a Szekció környéke csöndbe burkolózott. Mintha a hóesés eltompította volna az emberek elméjét, s nem láttak és hallottak semmit, mígnem már túl késő volt.

Talán... most is... hogy itt ül... ellenséges katonák lopakodnak egyre közelebb hozzá, s még csak észre sem veszi őket.

Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a képet, ahogy az Ellenség harcosai lassan körülzárják a házat, és...Megborzongott, s úgy döntött, itt a legfőbb ideje, hogy visszatérjen az Aarlem Erődbe.

Annyi kraft már nem maradt benne, hogy futva tegye meg az utat, de abban biztos volt, hogy gyalogolni még tud. Ha rendesen kilép, hajnalra odaérhet.

Épp csak nekiindult, mikor meghallotta a motorzúgást. Egy jármű bukdácsolt a havas utcákon.Talán BV-s. Talán egy csapatszállító, ami a Szekcióhoz viszi a felmentő csapatok egy részét.Az ösztönei azonban azt súgták, hogy nem erről van szó. A motor hangja alapján úgy saccolta, hogy a jármű

nem túl nagy, s egyébként is, ki tudja, mit kereshet a kihalt utcákon éjnek évadján.Úgy döntött, hogy megvárja, míg a kocsi közelebb ér, s megnézi magának. Az épület melletti sikátor

árnyékába húzódott, s megmarkolta a dárdáját. Aztán, ahogy a jármű feltűnt - sötét folt az éjszakában -, érezte, hogy a pulzusa megint megugrik.

Lámpa nélkül jön. Kivilágítatlanul. Egy hófúvásos éjszakán.Criid még mélyebbre húzódott az árnyak közé. Mindjárt továbbállnak, akárkik is ülnek ebben a...A kocsi megállt.Kizárt, hogy észrevették! De akkor minek állt meg?A sikátor bejáratánál egy katona jelent meg. Nyilván a támadók egyike, akik megrohanták a Szekciót. Tona

egyre csak lapult. Ő aztán nem mozdul! Jöjjön közelebb a másik - be a sikátor sötétjébe, ahol egy lándzsa vár rá!A katona lassan elindult felé, mintha pontosan tudná, hogy ott van.Mintha látna a sötétben.Boszorkányság!Tona felpattant, s a lándzsáját előreszegezve rohamra indult.A másikat meglepte a támadás, csakúgy, mint Tona csatakiáltása, s csak az utolsó pillanatban tudta félreütni a

hosszú tanithi rohamkést. Megragadta a lándzsát, s a nő saját lendületét próbálta felhasználni, hogy levigye a földre.

Erős volt - olyan erős, hogy sikerült a sikátor falának löknie a gárdistát. Criid dühösen felsikoltott, és a támadója heréi felé rúgott.

- Francba, Tona! - üvöltött rá Gaunt. - Én vagyok az!

TIZENHÉT

Vért a vér istenének

- Ez ki? - kérdezte Criid.- Őmiatta történik minden - magyarázta Gaunt.- A Gereonon volt?- Igen, bár személyesen soha nem találkoztunk vele. Az egyike volt azoknak, akik le akartak minket vadászni.Criid csöndben tanulmányozta a priccsen alvó férfit. Nyíltan, szinte dicsekvőn mutogatta a sebeit. Az arcán,

ahol mindenki láthatta.Tona sebei az arca mögött voltak.A lelkében.Olyanok, amiket a Gereon ejtett rajta, s ezek minden vágásnál mélyebbnek bizonyultak. Olyan mélynek, hogy

talán soha be sem gyógyulnak. Ezektől volt kínzó fejfájása, ezektől akart kifolyni a fülén az adrenalin.Az átépítésre váró házban kerestek menedéket, ahol korábban Criid is meglapult. A szél sem tudta kikurgatni

a falak közt megrekedt vegyszerszagot, s az ócska térelválasztó függönyök folyvást rongykezeikkel integettek az éjszakának.

Maggs és Criid kibontotta az egyik beszögezett kaput, s Gaunt beállt az épület udvarára a mentőautóval. A motor még el sem hallgatott, mikor Maggs már el is kezdte visszapakolni a deszkákat és a lemeszelt farostlemez lapokat, hogy úgy nézzen ki, mintha senki nem bolygatta volna meg őket.

- Észrevett a sötétben.Állítás volt, nem kérdés.- Igen.- Azok a mindent látó szemei...- Meg lenne lepve, Tona, ha tudná, hogy mi mindent látok velük mostanában! - mosolyodott el Gaunt.- Meddig jutottak? - váltott témát a nő. - Az egész várost elfoglalták? Egy invázió közepén ülünk?- Mi sem tudunk többet, mint maga - rázta meg a fejét Gaunt.Kolding a fogoly sebeit ellenőrizte. Sietve távoztak, annak ellenére, hogy a doktor hevesen tiltakozott ez ellen.

Azt magyarázta, hogy a beteget nem szabad mozgatni. Hogy lehetőséget kellene adni a szervezetének, hogy kiheverje a sebesülés és a műtéti beavatkozás okozta traumát.

Gaunt tudta, hogy igaza van - ahogy azt is, milyen közel járnak a Vértestvérek, s hogy mire számíthatnak tőlük, ha még a házban érik őket.

- Hogy van a páciense? - kérdezte Koldingot.Az orvos szemeit eltakarta a színezett lencse, s a hangja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint az arca.- Most, hogy már megálltunk, és nem rázkódik alatta minden, bízom benne, hogy jobban lesz. Nagyon nem

örülnék neki, ha a varratok felszakadnának, ahogy annak sem, ha túlélne egy ilyen súlyos sebet és vérveszteséget, aztán a hipotermia vinné el. Úgyhogy... gyújthatnánk tüzet?

- Nem! - vágta rá Criid.- Sajnálom, de az üldözőink miatt ez ki van zárva - rázta meg a fejét Gaunt is.- Akkor... hozok még pár takarót a kocsiból - mondta Kolding. - Azt hiszem, akad még egypár régi

termopalack is. Lehet, hogy még működnek.- Hol szedték ezt össze? - kérdezte Criid halkan, amint a doktor bemászott az autóba.- Ez az ember nem kevés tiszteletet érdemel - mondta Gaunt komolyan. - Nélküle a Vértestvérek már

győzelmet arattak volna.Maggs fáradtan zökkent le Criid mellé a farostlemez halomra. Az arcára és fülére száradt vértől úgy festett,

mint aki épp most van túl egy kiadós verekedésen.- Eddig biztonságosnak tűnik a hely - motyogta.- Hacsak nem jön közbe valami, itt maradunk legalább egy órát, és pihenünk - bólintott Gaunt. - Egyébként

tudja valamelyikük, hogy hol vagyunk?- Az Árokalj utcában - mondta Kolding, aki ekkor ért vissza a kocsitól, kezében egy halom takaróval.Criid azonnal fölkelt, hogy segítsen neki betakarni a sebesültet.- Ki kezdi az őrséget, uram? - sandított a komisszár ezredesre Maggs.- Majd én - szólt hátra a válla fölött Criid. - Úgyis túlpörögtem, és tudom, hogy ilyenkor nem tudok elaludni.Maggs odaadta neki a lézerpisztolyát, amit a nő az övébe tűzött, majd visszakuporodott Kolding mellé.

- Árokalj utca - ízlelgette a nevet Gaunt. - Olyan ismerősnek tűnik. Azt hiszem, már jártam itt korábban.- Mikor? - nézett rá fáradtan Maggs.- Úgy tizenöt éve. De azért nem tenném rá a nyakam. Mikor átvágtunk az Óvároson, hogy eljussunk az

Oligarchiáig, a házak java lángokban állt. A név azonban nagyon ismerős.- Én meg azt hittem, hogy egy ilyen világraszóló győzelem minden egyes pillanatára emlékszik az ember -

vont vállat a belladon.- Én is azt hittem - ismerte el Gaunt. - Bár világéletemben úgy gondoltam, hogy úgyis tisztán fogok emlékezni

mindenre, hiszen az ilyesmit nem felejtheti el az ember... és lám... megkopik az emlékezet. Az elmúlt tízegynéhány év kicsit összemosta a dolgokat.

- Vágom! - bólogatott Maggs. - Tudja, uram... én is valahogy így vagyok a Hinzerhausszal. Emlékszem, hogy mi történt, hogy a pokol melyik bugyrában jártunk, de a részletek valahogy nem állnak össze.

Egy erősebb széllökés mozgatta meg a térelválasztó függönyöket, s a felkavart fűrészpor pont úgy festett, mint a hó.

- De... tudja, hogy ki a felelős érte, uram?- Kicsoda, Maggs?- Hát a háború! Az cseszi szét az ember emlékezetét! És minél tovább vagyunk kitéve neki, annál rosszabb.- Ezzel mondjuk egyetértek - biccentett Criid, majd felkelt, hogy elfoglalja az őrhelyét.- Maga meg, Maggs, menjen, aludjon egy kicsit! - mondta Gaunt.Miközben a belladon egy raklapból és egy jókora viaszosvászon-darabból hálóhelyet rögtönzött, Gaunt bejárta

az épületet, s minden elkerített helyiségbe belesett.A tintafekete sötétség festék- és fűrészporszagtól volt terhes, s miközben egyik zugot a másik után ellenőrizte,

egyre csak a hely neve járt az eszében.Árokalj utca... Vajon tényleg járt már itt?Talán nem pont ebben az épületben. Sokkal valószínűbb, hogy odakint, a füstlepte utcán, nyomában a

hyrkánokkal, az ellenség lövéseit kerülgetve.Vagy lehet, hogy valójában nem is járt itt, s csak a tudattalanját emlékeztette egy helyre, ahol az elmúlt tizenöt

évben megfordult?A szél marokszám szórta a hódarát az ablakok elé támasztott farostlemezekre, s vadul rázta a kifeszített

ponyvákat.A következő, műanyag térelválasztóval elkerített helyiségben szinte tökéletes sötétség fogadta, így egy

pillanatra megállt, s éjjellátóra kapcsolt.Odabent méretre vágott kőtömbök hevertek a falak mentén, amiket még nem építettek újjá. Tizenöt éve

valami szemmel láthatóan telibe találta ezt a szárnyat, s az egyik, viszonylag épen maradt falon futó nyomokat kézzel is ki lehetett tapintani. Talán egy páncélozott harci gép - mondjuk egy tank - törte át az utcafront felőli falat, s a szemköztit ledöntve távozott. A másik két falon csak a burkolata hagyott centi mély nyomokat.

Nem először látott már ilyet. Mióta a Balhauton volt, s bejárta a várost, számtalanszor találkozott hasonló nyomokkal - hol egy utcasarkon, hol egy sétány egyik falán, vállmagasságban - a városért csatázó páncélosok mély sebeket téptek a város testén, s ezeket a forradásokat ennyi év után sem lehetett maradéktalanul eltüntetni.

Lassan visszasétált a központi helyiségbe, ahol Maggs már javában horkolt, Kolding meg az eszméletlen fogoly mellett ült, a hordágy szélén, és fázósan didergett a mentőautóból kibányászott takarók alatt.

Criid az egyik ablak mellett posztolt, s egy félrehúzott farostlemez fedőlap mögül figyelte az éjszakai utcát.- Van valami? - kérdezte Gaunt.- Túl nagy a csönd - csóválta meg a fejét a nő. - Attól tartok, az egész városra valami boszorkányos átkot

mondtak.- Ne így gondoljon rá! - ült le mellé a komisszár. - Ne ruházza fel őket olyan erőkkel, amelyekkel valószínűleg

nem bírnak. Persze, kemény harcosok, és képesek a boszorkányságra is, de... körülbelül ennyi. Szinte biztosra veszem, hogy ez egy beszivárgó akció, és nem valami invázió. A hóvihar szerencsétlen egybeesés. Véletlen, semmi több.

- Gondolja?- Először mindig a fejünkben kell legyőzzük az ellenséget - mondta Gaunt halkan. - Ha kételkedünk abban,

hogy fölébe tudunk kerekedni, máris jókora előnyhöz juttattuk. Úgyhogy inkább ne tegyük.Criid kényszeredetten elmosolyodott, de nem látszott rajta, hogy Gaunt szavai maradéktalanul meggyőzték

volna.A komisszár ezredes felkelt, majd a mentőautóhoz sétált, s az egyik sárvédőnek vetette a hátát. Minden tagja

sajgott, s magának is csak most kezdte beismerni, hogy egyik pillanatról a másikra visszacsöppentek abba a világba, ahol az élet akár egy másodperc töredékén is múlhat.

Szörnyűséges, ugyanakkor riasztóan ismerős helyzet volt, s mintha az elmúlt két év csak egy rossz álom lett volna, amiből most ébredt. Tegnap este, a tisztiklubban még arról polemizált, mennyire várja már, hogy újfent közelebbi ismeretséget köthessen a háborúval.

Nem hitte volna, hogy a kívánsága ilyen hamar teljesül.A kabátja belső zsebébe nyúlt, hogy előhalássza Eszrah jegyzetfüzetét. Az Éjjáró mítoszok fordítása száraz és

döcögős volt, de maguk a vadászatról és háborúról szóló történetek lenyűgözőek. El is döntötte, hogy amint ideje engedi, mindet elolvassa.

A füzettel együtt egy négyrét hajtogatott papírlapot is sikerült előbűvészkednie a zsebéből. A díszes fejléc alatt udvarias invit Jaume-tól, a portréfotóstól.

Úgy tűnt, az Éjjáró jegyzetfüzete helyett a sajátját vette elő. A készülő legendáriumot valószínűleg a másik zsebébe süllyesztette, s a levél, melyről szegény Beltayn váltig állította, hogy átadta, egész idő alatt itt pihent a kabátjában. Talán attól a perctől kezdve, hogy megérkezett Aarlembe, ő meg zsebre vágta, és teljesen el is feledkezett róla.

Kihajtogatta a papírlapot, s megnézte a fejlécet.Szegfű utca 137., az Árokalj utca felőli oldal.Árokalj utca.Hát innen volt ismerős a név! Nem holmi háborús emlék, csupán valami, amin egyszer megakadt a szeme, s

valahogy megragadt benne.

Eyl Kolding doktor konyhájának ajtajában állt.Bár az éjfél még épp csak elmúlt, a sötétségbe keletről alig észrevehető szürkeség keveredett. S bár a hóvihar

jottányit sem csillapodott, a hajnal első fénye új napot ígért.Kregget és Gnesht leszámítva, akik a bejárati ajtónál és a garázsnál álltak őrt, a falka harcosai a ház emeleti

szobáiban pihentek.Huszonkilenc testvér.Ennyire apadt a haderejük.Elsőnek Kaylb sirdar esett el. Nem volt ott a halála pillanatában, de tudta, hogy a húga nem hazudik.A damogaur levette a maszkját - óvatos, körültekintő mozdulatokkal, mert a keze, az arca és mellkasa még

mindig pokolian fájt, ahol a felrobbanó karabély megégette. A sebek arra emlékeztették, hogy még él - csakúgy, mint az, akinek már meg kellett volna halnia.

És lassan kifutnak az időből.Minden múló perccel egyre nehezebb dolguk lesz, s egyre kevesebb esélyük. A meglepetésből adódó előnyük

már odavolt, s Eyl úgy becsülte, hogy már csak néhány órájuk maradt, mielőtt az ellenség felocsúdik az első sokkból.

Reggelre a birodalmiak összeszedik magukat, körülzárják a várost, és elkezdik levadászni őket.Addig azonban van még néhány órájuk, s a damogaur úgy döntött, a maradék időt a lehető leghasznosabban

kell felhasználniuk.A város még mindig abban a zavart félhomályban szunnyadt, amit a húga olvasott rá. A vihar is ugyanúgy

dühöngött, elrejtve őket a kutató szemek elől, s elegendő időt biztosítva nekik, hogy befejezzék a feladatukat.Eyl felvette az egyik félig kiürült csészét a konyhaasztalról, s kíváncsian belekortyolt.Véríze volt.Mindennek véríze volt.Elindult lefelé, hogy megkeresse a húgát.

A boszorkány a műtőben volt, s Eyl óvatosan nyitotta ki az ajtót. Nem állt szándékában megzavarni azt, amivel a húga épp foglalkozott.

Tisztában volt vele, hogy az emberei azért vonultak föl az emeletre, hogy ne kelljen túl közel lenniük a boszorkányhoz, ahol a bőr viszketni kezd, mintha lekívánkozna az emberről, s a szív őrült tempóban ver.

Eyl visszanyelte a feltoluló epét, és lassan benyitott.- Itt vagy?A húga az egyik szekrényből fehér lepedőket kerített, s szikékkel szögezte fel őket a faborítású falakra. Az

asztalon és a padlón felhasogatott vérplazmás tasakok hevertek, s a lepedők immáron vásznakká lettek, amelyekre vérrel rótt fel különféle szimbólumokat.

Eyl az egyik vászon előtt állva talált rá. Kezeiről fekete selyemszoknyájára csöpögött a vér, s kritikus szemmel vizslatta a felfestett jeleket.

- Mit látsz? - kérdezte a damogaur.- Semmit - motyogta a nő. - Minden kizökkent a helyéről. Hiányos. Törött.- Miért?- A jövő nem akarja, hogy lássam - vonta meg a vállát Ulrike.Eyl felvette a földről az egyik kiürült tasakot, és elolvasta az oldalára ragasztott címkét.Szintetikus vérkészítmény.- Ez nem igazi vér. Mesterséges.- Tudom - bólintott a húga. - Én is tudok olvasni. De attól még bíztam benne, hogy működni fog.Azzal csípőre tette a kezét, és oldalra billent fejjel bámulta a lepedőkön száradó áfonyavörös jeleket.- Igazi vérre lesz szükségem. Majd a sajátomat használom. Add ide az áldozótőröd!- Elveszítettem - ismerte be kelletlenül a férfi.Erre már Ulrike is odafordult, s Eyl a fátyol ellenére is érezte perzselő pillantását.- A lelkem üdvére mondom! Ez igen balszerencsés fordulat!- Az, ami - morogta a damogaur, bár tudta, hogy a húgának igaza van. - Inkább beszélj az igazi vérről!Ulrike elmosott néhány üvegfalú edényt a csapnál, majd megtöltötte őket szintetikus vérrel. A vörös

folyadékban ott lebegett az a néhány bőrcsík, amit Malstrom és Barc hasított ki a limuzin üléshuzatából.- Honnan származik a vér? - kérdezte Eyl.- Valami orvosi laboratóriumból. De ne aggódj, ez csak közvetítő közeg! Igaz, nem olyan reaktív, mint a vér,

de a víznél sokkal jobb, és eredetileg attól tartottam, hogy majd azt kell használjak.- És?- Már érzékelem őt.Egy szikével bonyolult jeleket vésett az orvosi eszközöket tartó asztalka fedőlapjába, s a vérrel teli üveget a

közepére helyezte.- Boldogulsz? - kérdezte óvatosan Eyl.- Hamarosan tudni fogom, hol van - bólintott a nő. - Elég vér volt az ülésen. De... lehet, hogy már halott,

Baltasar.- Lehet.Ulrike átölelte, s csipkefátylas fejét a bátyja mellkasára hajtotta.- Lehet, hogy a feladatunknak már vége is, s akkor elszökhetünk, és...Eyl lassan lefejtette magáról a húga karjait.- Bizonyíthatóan halottnak kell lennie - mondta. - És egyébként is tudod, hogy nem szökhetünk el. Ez a világ

lesz az utunk vége, s ez a küldetés a halálunk. Még egy napot élünk, vagy legfeljebb ha kettőt. S ezt már akkor tudtuk, mikor elfogadtuk ezt a feladatot.

- Te fogadtad el - sziszegte a boszorkány. - Nem én.- Minket erre teremtettek, húgom, mi...- Engem! A zsigermágusok engem hoztak létre erre a feladatra. Te önként jelentkeztél, Baltasar. A büszke

harcos, a hatalmas damogaur önként jelentkezett erre a dicső feladatra. Nekem ellenben soha nem kínálták föl a választás lehetőségét, amit végtelenül sajnálok. És tudod, hogy ez igaz, mert nem tudok hazudni.

- Ha választhattál volna, ezt választottad volna? - kérdezte Eyl szomorúan.- Néha eltűnődöm rajta, milyen lehet az élet - mondta Ulrike. - Vajon milyen lehet valóban élni. Megszületni,

felnőni, dönteni... Bár megismerhetném ezt az életet! Bár megtudhatnám, hogy milyen utat választanék! De... tudom, mi vagyok, Baltasar. Egy bűvös eszköz. Se gyermekkor, se élet, se szabad választás. Eszköz, amit egyetlen dologra hoztak létre. De még így is...

- Még így is?- Még így is ezt választanám. A pheguthnak meg kell halnia.- És az Anarch? - kérdezte Eyl. - Az Anarch meghal?- Te is tudod - sóhajtott föl a nő -, hogy ezt az egy dolgot nem láthatom előre.

- Mi van? - ült föl hirtelen Maggs.Fogalma sem volt róla, hogy hol van, vagy hogy mennyi az idő, s egy hosszú percre volt szüksége, hogy

lassan visszajöjjenek a tegnapi események.A fájdalom azonban elég hamar kijózanította.Gaunt is alszik. A nyavalyás bárhol képes elaludni.

Criid biztos valahol kint csámborog, doktor Halál meg a fogoly mellett térdelt.Maggsnek volt egy olyan érzése, hogy valami nagyon nincs rendben.- Mi a gubanc? - kérdezte, s a lehelete meglátszott a kékesfekete félhomályban.A fogoly - a három takaró ellenére is - lázasan hánykolódott, s valami érthetetlen nyelven motyogott.- Felment a láza - mondta Kolding idegesen.- Láza van?- Az.- De... milyen?A doktor úgy mérte végig a gárdistát, mint aki most jön rá, hogy gyengeelméjűvel próbál társalogni.- Csak egyféle láz van.- Rosszféle?- Igen.- És akkor most... mit csináljunk?- Hát, vigyük el rögvest az Oligarchia Központi Kórházába, a Regnum Khulan sugárúton, hogy

megkezdhessék nála az izolitikus kezelést! - mondta az orvos hisztérikusan. - Kivéve, hogy... jaj, hát ezt mégsem tehetjük, nem igaz?

- Hát, nem - rázta meg a fejét sután Maggs.- A láza alig néhány perc alatt ment föl - mondta valamivel higgadtabban Kolding. - Azon a ponyván, ott...

van egy kis olvadt hóié, azzal próbálom hűteni.- Meg fog halni? - kérdezte a belladon.- Egyszer mind meghalunk.- Úgy értem, hogy most! - csattant föl Maggs.- Lehet - vont vállat az orvos. - Úgy vélem, a sebe kezd elfertőződni, ami a körülményeket figyelembe véve

nem meglepő.- Nézze, doktor... nekem sincs ínyemre a dolog, de...Váratlanul elhallgatott, s egy pillanat alatt leizzadt.- Minden rendben, katona?- Igen - nyögte Maggs, miközben kábán rázta a fejét. - Miért?- Mert fehér, mint a fal, és bőven verítékezik.Maggs egyáltalán nem érezte jól magát, de tudta, hogy nem ez a megfelelő pillanat egy rakás

szerencsétlenségnek éreznie magát.- Jól vagyok - motyogta.- Lehet... lehet, hogy magának is láza van!- Maga csak foglalkozzon a jóarcúval! - intett a fejével az etogaur felé Maggs.Most már keze-lába reszketett, s gyengének érezte magát. Olyan gyengének, hogy talán egy pohár vizet se

bírna felemelni. Szédelegve figyelte, ahogy Kolding egy rongydarabbal letörli a fogoly homlokáról a verítéket. Minden távolinak és homályosnak tűnt.

- Hol van Criid? - nyöszörögte.- Kicsoda? - kérdezte értetlenül az orvos.- A nő.- Azt hiszem kiment, hogy szétnézzen az utcán.Maggs előhúzta a Koldingtól elszedett pisztolyt, és kibiztosította.- Mi... mi a gond? - kerekedett el a doktor szeme, ahogy megpillantotta a pisztolyt.- Semmi - suttogta Maggs, de ez nem volt igaz.Valójában most jutott el a tudatáig, hogy mit álmodott, s mitől is ébredt föl az előbb olyan hirtelen.

A Hinzerhaus ostroma volt a Szellemek utolsó jelentős bevetése, mielőtt a Jagóról a Balhautra vezényelték volna őket. Majd minden második ember odaveszett - jó emberek, jó katonák, s bizonyos szempontból Wes Maggs is egy volt közülük.

Kísértetjárta hely volt, szellemek jártak a Szellemek között, s mindenkinek megvolt a maga története a halálból visszatért bajtársakról, régi cimborákról, elveszett s megtalált emlékekről, melyek hús-vér alakot látszottak ölteni.

A tanithiak szerint - mint Csupaszem Domor és Bolond Larkin - a kísértetek elveszett lelkek alakját vették föl, bár a Bragg és Corbec név Maggsnek nem sokat mondott. A belladonok jóval az ő haláluk után kerültek a seregbe, a tanithiaknak azonban szemmel láthatóan nagyon sokat jelentettek.

Maggs saját, különbejáratú kísértete az idős hölgy volt. Ő nevezte el így a jelenést, aki egy ősrégi, poros festményből bújt elő, s követte a belladont a dohánybarna, félhomályos folyosókon.

Kopott fekete csipkébe öltözött, ami minden lépésénél hátborzongatóan suhogott. Az arca pedig... az arca merő seb volt, nyers hús, levedző és véres, amitől a legerősebb gyomrú hivatásos katonák is undorodva fordultak volna el.

Mikor végül a Hinzerhaus átka megtört - a pletyka szerint pszik bűbája kergette őket kis híján az őrületbe -, az idős hölgy is eltűnt Maggs életéből. Egyszer s mindenkorra.

A belladon az elmúlt két évben minden reggel hálát adott ezért a Császárnak.Két év. Két év!S most, ennyi idő elteltével Maggs ismét vele álmodott. Hosszú, fekete szoknyája a földet söpörte, lázálomba

illő arcán szigorú kifejezés.Miért jött vissza?Ez... ez nem járja!Miért? Miért most?Miért jött vissza?!Maggs keze úgy reszketett, hogy majd elejtette a pisztolyt. Ha az átkozott vénasszony vissza is jött, ő nem

fogja hagyni, hogy harc nélkül tegye rá a kezét! Meg fogja ölni! Kísértet vagy sem, ő megöli!Kövér izzadságcseppek görögtek a homlokán, s Maggs egyáltalán nem érezte jól magát. De fegyver volt nála -

és nem félt használni.

TIZENNYOLC

Zolunder

Valaki az utca felőli ajtón kopogtatott, s a zaj felriasztotta a kalitkáikban gubbasztó kántorpintyeket. Az apró énekesmadarak riadtan csivitelve röpködtek körbe-körbe, kétségbeesetten próbálva szabadulni.

Rég elmúlt már éjfél is, s Elodie nem is igazán tudta eldönteni, hogy a hívatlan látogató akkor most rémesen későn vagy rémesen korán jött.

Ellenőrizte a vörös ajtót figyelő kamerát, de bárki is kopogott, az valamivel a kamera látószögén kívülre húzódott.

Egyébként is minek kopog, ha ott a tökéletesen működő csengő?Elodie nagyot ásított, s megpróbálta kidörzsölni a szeméből az álmot.A razziát követően Urbano úgy döntött, hogy zárva tartanak, ami azért egy kicsit meglepte a nőt. Cyrus

Urbano az a fajta ember volt, aki ha be is verték az orrát, nem hátrált meg. Még akkor sem, ha a komisszár és az emberei egy kisebb vagyont foglaltak le, s az évszakhoz képest is cudar, havas idő még a törzsvendégeik javát is elriasztotta.

Mégis azt mondta, hogy két-három napig minden vendéget küldjenek el, aztán bement a városba valami ügyet intézni.

Most pedig itt dörömböl valaki az ajtón.Elodie a monitorokkal telezsúfolt hátsó helyiségben aludt, míg Xomat, az éjszakára beosztott biztonsági őr a

fogadóteremben hortyogott részegen.A nő fölkelt, lesimította a ruháját - egy órával ezelőtt nyomta el a buzgóság a monitorok előtt -, s egy

pillanatig fülelt. Lehet, hogy a kéretlen vendég már el is ment.Megint kopogtattak, aztán a kései látogató végre megtalálta a csengőt.Elodie előhúzta a rövid csövű lézerpisztolyt a bárpult alatti fiókból, az öve hátuljába tűzte, aztán az utcafront

felőli ajtóhoz ment, és kilesett a kémlelőnyíláson.Odakint a hajnal vívta vesztes csatáját a hóviharral, s az ajtó előtti szűk tér sötétségbe burkolózott. Ha

legalább a ruhakészítő műhely lámpái égtek volna, hogy lásson valamit... de így csak annyiban lehetett biztos, hogy van odakint valaki.

Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. A razzia után Urbano új zárat rakatott föl, s a zárnyelv egy kicsit még akadt.

- A Császárnak hála! - mondta a lépcsőn didergő lány. - Már kezdtem azt hinni, hogy senki nincs itt!- Banda?A fiatal nő még mindig a razzia estéjén hordott vörös ruháját viselte, de ezen kívül semmit. Látszott, hogy

majd megvész a hidegben, s olyan elcsigázott, hogy ha nem támaszkodna a lépcsőkorlátra, talán el is esne.- Mit csinálsz te itt?- Kiengedtek - mondta Banda fáradtan. - Bejöhetek?- Elengedtek?- Igen. Kikérdeztek, aztán éjszakára bezártak a fogdába. Mivel nem volt semmi, amivel vádolhattak volna,

végül kiengedtek. Kibaszott Komisszariátus!- És mit akarsz itt? - kérdezte Elodie.Banda először értetlenül nézett rá, aztán könnyek szöktek a szemébe.- Hova máshová mehetnék?- Hát, ide semmiképp - rázta meg a fejét Elodie. - Úgyhogy menj el!- Fethre! Mi a francról beszélsz?! Nektek segítek, most meg leráztok?!- Urbano utasítása. Sajnálom, tanithi. A főnök nem akarja, hogy itt legyél. Ő maga mondta, hogy nem szereti

az olyan nőket, akik...- Akik milyenek?- Akiket bekasztliznak. Tudom, hogy nem te voltál a hibás, bár talán jobban is ügyelhettél volna a szádra. De

most már mindegy. Nem számít. Urbano azt akarja, hogy menj el. Gyanakvó fajta, aki mindenhol összeesküvést szimatol. De tudod, mit? Gyere vissza egypár hét múlva, és addigra lehet, hogy találok neked munkát valamelyik másik szalonunkban.

- Nem hiszem - suttogta Banda összetörve, azzal leült a havas lépcsőre, és sírva fakadt.- Ugyan már! - veregette meg a vállát Elodie. - Menj inkább haza!

- Hova? - szipogta a tanithi. - A világom... elpusztult. Emlékszel?- Nem akarlak megbántani, de... a francba is, ez miért az én gondom? Csak vannak barátaid a városban!

Rokonok?- Senkit sem ismerek - rázta meg a fejét Banda, s csak úgy potyogtak a könnyei. - Nem lehetne, hogy...

beszéljek Urbanóval? Hátha el tudnám neki magyarázni, hogy...- Nincs bent - szakította félbe Elodie. - Sajnálom, tanithi, de nem tudok segíteni. Menj, és keress valami olcsó

szállást!Banda lassan felállt, s látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik uralkodni az érzelmein.- Rendben - suttogta. - Azért köszönöm! Majd... még biztos találkozunk.Azzal felbotorkált az utcaszintre vezető lépcsőn.- Hé, tanithi! - szólt utána Elodie.- Igen?Elodie kinyitotta a bejárati ajtót.- Gyere! Adok ételt, italt és valami melegebb holmit. De aztán el kell tűnnöd, még mielőtt Urbano visszaér!

Rendben?- A Császárra, persze! - bólogatott Banda lelkesen. - Ígérem, nem fogod megbánni!

Xomat még mindig buzgón húzta a lóbőrt, mikor Elodie bebújt a bárpult mögé, s töltött két pohár sacrát.- Valami gond van? - intett Banda a fejével a nő övébe tűzött lézerpisztoly felé.- Ja, ez? Nem, csak... szeretek elővigyázatos lenni. Na egészségünkre!Banda felhajtotta az italát, s az üres poharat Elodie elé tolta, jelezve hogy kérne még.- Kemény éjszaka, nem igaz? - mosolyodott el Elodie, miközben újratöltötte a poharat.- Gondolhatod!- Ki kéne bújnod a vizes gönceidből tanithi!A ház asszonya egy faragott fadarabhoz erősített digitális kulcsot tett a pultra.- A privát szobák mögött van egy doboz, tele mindenféle levetett ruhákkal. Csupa olyan holmi, amit a lányok

hagytak itt az elmúlt évek során. Biztos találsz köztük valami melegebbet. A személyzeti mosdóban át is öltözhetsz.

- Köszönöm - bólintott Banda.- Én meg közben szétnézek a konyhában - mosolyodott el Elodie. - Talán még egy vacsorát is össze tudok ütni

neked.

Egyik kezében a digitális kulccsal, a másikban a poharával, Banda végigsétált a folyosón. A lámpák ugyan nem égtek, de a privát szobákat így is megtalálta, akárcsak a régi, dohos ruhákkal teli dobozt a pici raktárhelyiségben.

Gyorsan kiválogatta, amit használhatónak ítélt - egy nadrágot, egy vastag felsőt s egy bélelt kabátot, amit talán még a Gárda selejtezett le annak idején. Cipőt azonban nem talált - a saját apró, pántokból álló divatförmedvényénél jobbat legalább is nem.

A digitális kulccsal kinyitotta a mosdót, s odabent gyorsan átöltözött. Aztán kitárta az ablakot - a megcsorgott festéktől nem is ment olyan könnyen s beengedte a hideg, éji levegőt.

Elodie talált egy kis groxsonkát, feltört hozzá pár tojást, s vágott pár szelet száraz, pirítani való kenyeret.- Nekem készítesz reggelit? - állt meg a konyha ajtajában Urbano.- Nem, én... csak... szóval, éhes voltam - hebegte Elodie.- Valami gond van? - kérdezte a főnöke élesen.- Nem, esküszöm!- Ez az adag egy egész seregnek elég lenne! - méregette a sonkás tojást Urbano.- Nézd... Banda visszajött, rendben?- Banda?- A tanithi lány.- Ó! Te meg megsajnáltad...- Igen, megsajnáltam. Eszik egy kicsit, és már megy is.- Most hol van?

- Adtam neki pár régi ruhát...- Hogy te micsoda egy érző lélek vagy, Elodie! - vigyorodott el gúnyosan Urbano.- Igen... de azért kellően óvatos is - mondta a nő, és a pisztolyért nyúlt.Mozdulat közben dermedt meg.- Mi van? - kérdezte Urbano.A lézerpisztoly nem volt sehol.- Ezt keresed?Banda állt a konyhaajtóban. Mezítláb, mások levetett ruhájában, kezében a rövid csövű lézerfegyverrel.- Ez valami vicc? - kérdezte Urbano, még mindig vigyorogva.- Nem.- Tedd el azt a szart, kislány, különben megöllek!- Kérlek, Banda... - kezdte Elodie, aztán elhallgatott.Urbano egy masszív, dupla energiacellás lézerfegyvert húzott elő a kabátjából, és Bandára fogta.- Ez ugye csak valami nagyon balfasz poén? - kérdezte Urbano fenyegető hangon.- Engedélyt kérek erőszak használatára!- Te meg ki a fenéhez beszélsz? - vicsorodott el a tulaj.- Hozzám - lépett be a konyhába Rawne.A nyomában Vari jött, s egyenesen Urbano fejét vette célba a lézerkarabélyával.- Kurva életbe! - nyögött föl a nagydarab férfi, és lassan leeresztette a pisztolyát.- Okos fiú - bólintott Rawne.- Maga... Hark komisszár - húzta el a száját Urbano. - Jól emlékszem, ugye? Szóval... figyeljen rám, Hark!

Nem kellene így csesztetniük engem! Akár meg is egyezhetnénk! Nem volt elég, amit legutóbb zsebeltek be? Legalább elmondhatnák, hogy miért szálltak pont rám!

- Mert zabosak vagyunk - mondta Rawne halkan. - Mert már oda-vissza megjártuk a poklot, és mert komoly tűzerőre van szükségünk. És a maga kócerája volt a legközelebbi hely, amiről feltételeztük, hogy tart fegyvert.

Egy pillanatra elhallgatott, s odabiccentett Bandának.- Köszönet a nyitott vécéablakért!- Szívesen. Akkor lelőjem?- Hé, hé, hé! - emelte föl a kezét Urbano. - Tűzerő... komolyabb fegyverek... én tudok szerezni! Csak mondja

meg, mire van szükségük, komisszár!- Még mindig úgy gondolja, hogy komisszár vagyok? - kérdezte Rawne.- Ha nem, akkor... kik maguk?- Mi vagyunk, akik azt mondják, hogy megszívta, Cyrus Urbano - vont vállat Rawne.- Ne már! - méltatlankodott a tulaj. - Tűzerőt akarnak? Mégis, mire van szükségük? Lézerfegyverek?

Megszerzem! Robbanólőszer, pokolpuska? Nem probléma!- Helyes! - bólintott az őrnagy.- Akkor most már csak az árban kell megegyeznünk.- Árban? - visszhangozta Rawne hitetlenkedve. - Komolyan? A jelen helyzetben?- Persze - mosolyodott el halványan Urbano. - Üzletember vagyok.- Én viszont egy szemétláda - vont vállat Rawne. - Lelőheted, Banda...A lézersugár égett szélű lyukat hagyott a tulaj homlokán, s a nagydarab férfi, a serpenyőt is magával rántva,

összeesett.- A Császárra! - kapta a szája elé a kezét Elodie.- Akkor, azt hiszem, magával fogunk üzletet kötni - fordult a nőhöz Rawne.

A „fegyverszoba” alig volt több az egyik privát szoba hátsó falához állított megvasalt ládánál. Volt benne vagy egy tucatnyi pisztoly, két sörétes puska, két lézerkarabély, egy masszív vadászpuska, egy kopott, régi rohamfegyver meg egy jókora doboz, tele szilárd magvas lőszerrel. A fegyverek egy részén még ott díszelgett a Munitorium pecsétjével ellátott címke, jelezve, milyen gyümölcsöző is a kapcsolat az alvilág és a Gárda hadtáposai között.

- Igazán szép gyűjtemény! - bólogatott Leyr, miközben kivett egy lézerpisztolyt a rekeszéből, és betárazta.- Mindenki hozza, amire szüksége van! - mondta Rawne, aki a maga részéről még mindig a Szekcióban

zsákmányolt lézerkarabélyt használta.A szekrényben talált két karabélyt Daur és Meryn vette magához, Vari és Banda a söréteseket, Kant pedig a

régi rohampuskát, s az összes zsebét tartalék tárakkal tömte tele. Leyr a vaskos vadászfegyvert választotta.

- Biztos vagy benne? - húzta föl a szemöldökét Vari.- Egy hasonlóval vadásztam évekig - veregette meg a fegyver závárzatát a tanithi. - Még régen. Odahaza.A szekrény mélyén, egy dobozkában, papírba és apró bádoghengerekbe csomagolva obscurára bukkantak.- El lehet felejteni! - ragadta meg a szekrény ajtaját Daur.Vari és Meryn értetlenül nézett össze, aztán Meryn fenyegetőn húzta ki magát.- Baszd meg, verghasti!Daur lassan közelebb lépett, és látszott rajta, hogy kész erővel is érvényt szerezni a szavának.- Hé! - lépett közéjük Vari. - Erre semmi szükség! Mind barátok vagyunk, nem igaz?- Valójában nem - csóválta meg a fejét Daur. - És mivel nyakig ülünk a szarban, nem akarom, hogy az, akinek

a hátamra kellene vigyáznia, ki legyen ütve!- Még mindig úgy beszél, mint aki a kibaszott Gárdában van! - vett ki egy parányi bádogkapszulát a dobozból

Meryn. - A becsületesnél is becsületesebb! Mintha érdekelne, hogy miről hadovái!Daur Meryn felé lódult, de Vari visszatartotta.- Meryn! - szólalt meg a hátuk mögött Rawne.- Igen?- Dobd el!- Mi van? - fordult hátra a kapitány.- Azt mondtam, hogy dobd el!- Miért?- Mert nyakig ülünk a szarban, és azt akarom, hogy az, aki a hátamra vigyáz, éber legyen! És hiába bámulsz,

még mindig a kibaszott Gárdában vagyunk, csak momentán a lehető legrosszabb időben és helyen! Úgyhogy dobd el azt a vackot, és kapd össze magad, mert még mindig én vagyok a felettesed! Ha ez nem tetszik, szólok Leyrnek, hogy szedje le a fejed azzal a bazi nagy puskájával! Vagy Kantnak, hogy daráljon be a rohamágyújával.

- Le tudod darálni azzal a lepukkant cuccal, Kant? - vigyorodott el Vari, s kivételesen a belladon sem panaszkodott a hülye szójáték miatt.

- Bassza meg! - tette vissza a dobozba az obscurával teli patront Meryn.- Nem hallottam rendesen, katona!- Azt mondtam, hogy bassza meg, uram!- Így már jobb. És most szeretném, ha mihamarabb végigjárnád a házat, és kerítenél valami kommunikációra

alkalmas eszközt! Vari, kísérd el!Daur megvárta, míg a két tanithi kisétál a folyosóra, s csak azután biccentett Rawne-nak.- Köszönöm!- Ne gondolja, hogy a maga javára akartam eldönteni a vitát! - rázta meg a fejét az őrnagy.- Eszembe se jutna - mondta Daur, majd visszament a bárba, ahol Leyr pesztrálta a kanapén ülő Elodie-t.A szemközti fal mellé húzott széken hátrakötött kézzel és betömött szájjal Xomat gubbasztott, s rémült

tekintetén látszott, hogy már sikerült kijózanodnia.Daur a bárpulthoz lépett, s a lakkozott nalfa lapra fektette a karabélyát. Ugyanarra a bárszékre telepedett, amin

akkor ült, amikor először járt a Zolunderben, s egy pakli kártyát - a pulton, egy kosárkában akadt néhány csomag - kezdett kirakni.

- Hányas méretű a csizmád? - guggolt le Banda a gúzsba kötött biztonsági őr mellé.- Mmgggh! - nyögte Xomat.- Igen? - vette ki a fickó szájából a rongydarabot a nő.- Kilences.- Nem - csóválta meg a fejét Banda, majd visszatömte az őr szájába a rongyot.- Hatos a méreted? - kérdezte óvatosan Elodie.- Igen.- Az emeleten, a szobámban van egy pár csizma. Az ágyam alatt. Hatos. A kék ajtajú szoba, a folyosó végén.- Kösz - biccentett Banda. - Egyébként... tényleg nem akartam szétcseszni az életed!Elodie erre tényleg nem tudott mit mondani.Aztán, ahogy Banda felsietett az emeletre, óvatosan felkelt a kanapéról, és a bárpulthoz sétált. Leyr minden

mozdulatát figyelte, de nem állította meg.- Egy szívességet szeretnék kérni magától! - ült le Daur mellé.- Éspedig? - nézett rá oldalvást a férfi, aki már majd az egész, kézzel festett paklit kipakolta a pultra.- Szeretném, ha megölne!- Tessék? - kerekedett el a férfi szeme.- Öljön meg! Segítene vele.

- Miért is?- Urbanónak vannak barátai. Üzletfelei és partnerei, akik a város összes jelentősebb szórakozóhelyén ott

vannak. Ha rájönnek, hogy mi történt itt, és életben találnak, azt fogják feltételezni, hogy az én kezem is benne volt a dologban. Úgyhogy... inkább öljön meg. Az sokkal gyorsabb, és sokkal emberségesebb lesz.

- Nem fogom megölni - mondta Daur, és egy újabb kártyát fordított fel.- Kérem, Daur kapitány! De... ugye, tényleg Daurnak hívják?- Tényleg.- És a többiek? Az a Hark nevezetű fickó ugye valójában nem is komisszár? És Banda...- Banda valóban Banda. Hark... az ő neve valójában Rawne, és valóban nem komisszár. Felültettük magukat.

Mi a Birodalmi Gárdában szolgálunk, és az Istencsászár bocsássa meg, unatkoztunk. Egyszerűen kíváncsiak voltunk rá, vajon elboldogulunk-e a híres-neves Zolunderrel. Azt hiszem, eredetileg Vari ötlete volt, de az is lehet, hogy Meryné. Én csak a hab voltam a tortán. Ahogy Vari mondaná, a szépségflastrom.

- Azért, mert maga egyenes, becsületes ember, és nem szokott ilyesmiben részt venni?- Pontosan, És tudja, mit? Itt és most már arra sem igazán emlékszem, hogy végül miért is bólintottam rá a

dologra.- Az izgalom miatt.- Izgalom?- Maga katona, nem?- És?- Mikor vett részt utoljára éles akcióban?- Úgy két éve.- Nyilván hiányzik a kockázat és a vele járó izgalom.Daur egy darabig szótlanul mérlegelte az elhangzottakat, majd kelletlenül bólintott. Felfordított egypár

kártyát, köztük a Kék Szultánt és a Máb Királynőt.- És a kártyát is szeretem - vallotta be végül.- Igazán?- Soha nem játszottam sokat, de a kártyát magát szeretem. A lapokban rejlő variációs lehetőségeket.- Lehet, hogy ösztönös tehetség - mosolyodott el óvatosan a nő.- Nem - rázta meg a fejét Daur. - Egyszerűen csak szeretem a kártya... hangulatát.- Talán a jövőt keresi a lapokban?- Ez nem olyan, mint a tarot.- Ha már a jövőt nem is, a múltat talán felfedheti. Elmondja, hogy mit csináltak itt tegnapelőtt valójában?- Lehúztuk a Zolundert - sóhajtotta Daur. - Leléptünk a húszezres bonuszunkkal, de lekapcsoltak minket. A

valódi komisszárok. Aztán csúnya dolgok történtek. Komoly függelemsértési pernek néztünk elébe, és...- És?- Aztán megint változott a lapjárás. Egyik percről a másikra. A Nagy Ellenség itt van a Balhauton, kisasszony.

Az ujjai egészen ennek a világnak a szívéig elértek, s addig fogja szorongatni, míg mindenki megérzi.- Nem tréfál? - kérdezte Elodie döbbenten.- A legkevésbé sem.- Akkor... ha Urbano cimborái nem kapnak el, elkap az Ellenség?- Ha rajtam múlik, nem - mosolygott rá Daur.

- Standard rádió - dőlt hátra a székén a monitorokkal telezsúfolt szobában Meryn.- Plusz a kamerákkal minden irányba látunk - tette hozzá Vari. - Ez egy jól védhető hely!- A rádió hogy muzsikál? - kérdezte Rawne. - Ér valamit?- Kincstári darab - simított végig a készüléken Meryn. - Ezek az idióták a feketepiacon szerezték.- A jelkettőzés megy még, Meryn?- Persze.- Akkor kéne nekem egy kettőzött jel.- Kinek üzenünk és mit?Rawne megmondta, mire a kapitány szemöldöke felszaladt.- Ez valami hülye vicc?- Meryn!- Ez most valami hülye vicc, uram?

- Pont az legyen az üzenetben, amit mondtam! Valakiben muszáj lesz megbíznunk, és momentán ő az egyetlen kurafí, akit talán el tudunk érni.

TIZENKILENC

Forró nyomon

Az Inkvizíció páncélozott gépei az Alkirály terén és a Szekció udvarán ereszkedtek le, a füstölgő, kiégett főépület mellett. A hópelyhek szemvillanás alatt elolvadtak, ahogy a hajtóművek forró burkolatához értek.

Kolea a főkapunál várakozott egy csapat Szellem - köztük Baskevyl és Larkin - társaságában, valamivel odébb meg Edur s vagy fél tucat rohamosztagos. A teret szegélyező kerteket az ordók emberei kutatták át, s a gárdisták lopva őket figyelték.

- Számíthatunk tűzharcra? - kérdezte Larkin halkan.- Valószínűleg nem - rázta meg a fejét Kolea.- Felderítésre?- Lazítson már egy kicsit, Larks!- Nincs ez rendjén, őrnagy! - ingatta a fejét a tanithi. - Mostanra már rég Gauntot kellene keresnem a

távcsövemmel.- Jön Mkoll - érintette meg Kolea felkarját Baskevyl.Mkoll, Bonin és a többi tanithi felderítő ebben a pillanatban sétált ki a Szekció kapuján, s masírozott oda

hozzájuk.- Hogy állunk? - kérdezte Kolea.- A komisszár ezredes él - kezdte Mkoll a gyors tisztelgés után. - A fogoly is. Ellenőriztük a kültéri kamerák

biztonsági felvételeit. Nem sokkal a támadás vége előtt Gaunt és Maggs kitört az épületből. Igazi vérfürdő volt, és úgy néz ki, hogy ők voltak a Vértestvérek elsődleges célpontjai.

- Szóval, élnek - bólintott Kolea elégedetten. - Merre mentek?- Adjon még tíz percet, uram! - mondta Bonin. - Addigra már többet tudunk.- Ki száll föl? - intett az udvaron álló gép felé Baskevyl.Bonin Mkollra pillantott, mire az őrmester biccentett.- Te mész. És vidd magaddal Larkint! Hwlan, te a másik géppel mész, és Nessa kísér el!- Már indulok is! - dörzsölte össze a kezét Hwlan, s futólépésben eredt a többiek nyomába, a várakozó

Valkűrök felé.A hajtóművek jókora hóvihart kavarva keltek ismét életre, miközben Mkoll a többi felderítő élén kivonult az

utcára. A sort Eszrah ap Niht zárta. Aztán a fák szinte a földig hajoltak, s a két Valkűr felemelkedett.- Én semmiféle felszállást nem engedélyeztem! - mondta dühösen Rime, aki ekkorra ért oda a testőrei élén. -

Hová mennek azok a gépek?- Az embereim szagot fogtak - mondta Kolea.- Tényleg? És egész pontosan melyikük?- Ő, ott - mutatott a havas kertek felé az őrnagy.- Az ott a felderítők parancsnoka, nem? Ugye, tudja, hogy mit csinál?!- A tanithiak tudják, hogy mit csinálnak, uram - lépett közelebb Edur.Mkoll a hóban guggolt, s a még épp kivehető nyomokat tanulmányozta. Majd, mintha csak megérezte volna,

hogy róla beszélnek, felemelkedett, és a válla fölött visszanézett Koleára.- Nyomon vagyunk - morogta az őrnagy.

- Jó lett volna velük együtt kimenni a terepre - jegyezte meg Ludd, miközben az Aarlem Erőd felvonulási terét belepő hóesést bámulta az ablakból.

- Túl sok főnök ugráltatná az embert - morogta Hark.- Ezt hogy érti, uram?Hark letette a dossziét, amit eddig tanulmányozott, és a helyettesére szegezte a tekintetét.- Az Inkvizíció minden pillanatban itt liheg a nyakunkban, de ez az Edur mégis mindent megtesz, hogy az

irányítás egy részét megőrizze. Hála neki, tanithi tisztek és felderítők is vannak a helyszínen. És ha ragaszkodnék hozzá, hogy a Komisszariátus emberei is ott lehessenek, ez a Rime nevű inkvizítor biztos, hogy agyvérzést kapna!

- Ismeri Edurt, uram?

- Néhányszor találkoztam vele a Szekcióban, de nem ismerem - dőlt hátra a székén Hark. - Ugyanakkor tisztességes alaknak tűnik, és örülök, hogy a mi oldalunkon áll.

Hark hirtelen elhallgatott, és a falon függő órára bámult.- Valami baj van, uram? - kérdezte Ludd.- Nem... semmi.- Mintha mondani akart volna valamit.- Csak azon tűnődtem, hogy vajon Edur megüti-e a kívánt színvonalat. Bízom benne, hogy igen, mert akármi

is folyik itt, az elég szövevényes és mocskos, és úgy tűnik, hogy ebből a tortából mindenki akar egy szeletet. Úgyhogy nagyon remélem, Edur az a fajta szövetséges, akire most Gauntnak szüksége van, és nem csak arról van szó, hogy ő a többiekénél is nagyobb szeletre pályázik.

- De hát nem azt mondta az előbb, hogy becsületes fajtának látszik, uram?- Idővel megtanulja az ember kiszagolni az ilyesmit, Ludd. Minden komisszár képes lesz előbb-utóbb

ráérezni, mi is folyik valójában a felszín alatt, s mi lapul a maszk mögött. Úgyhogy azt mondom, Edur is visszatart némi információt, bár ez lehet, hogy csak a fogoly kilétét érinti.

- Ugye, én is képes leszek idővel kiszagolni az ilyesmit, uram?- Természetesen - mondta Hark komoly ábrázattal. - És ez felbecsülhetetlen segítséget nyújt majd a

munkájához. Például egyértelműen meg fogja tudni mondani, hogy Criid gyalogos nem azért van itt, hogy leadja a napi jelentését.

Ludd meglepetten fordult meg, s valóban, az iroda ajtajában Dalin Criid toporgott, a kezében a napi jelentéssel.

- Elnézést a zavarásért, uram, de azt mondták, hogy Kolea őrnagy távollétében ezt önhöz hozzam.- Tegye csak az asztalra, Criid! - intett Hark. - Aztán azt is elmesélheti, hogy mi nyomja valójában a lelkét.Dalin megdermedt.- Ugyan már, fiam! - csóválta meg a fejét Hark. - Egy napi jelentés leadásához nem kell két ember, és ha

Merrt úgy gondolja, hogy nem látom, hogy ott sunnyog a folyosón, hát a fejével is baj van, nem csak az ábrázatával.

- Nem akartam b... b... zűrt, uram - dadogta az ajtóban megjelenő Merrt. - Csak azért jöttem, hogy b... b... biztassam egy kicsit Dalint. Ú... úgy gondolja, hogy talált valamit.

Hark tekintete a tanithi félig gépi arcáról Dalinra villant.- Szüksége van morális támogatásra, Criid közlegény?- Engedélyt kérek, hogy nyíltan beszélhessek, uram!- Engedélyezve.- Tudtam, hogy magához kell jöjjek azzal, amit találtam, uram, de az igazat megvallva magától a szar is

megfagy az emberben!- Jó válasz - vigyorodott el Ludd.- Magában is meg kellene, hogy fagyjon, Ludd! - mordult rá Hark. - Rendben, Criid, mit talált? Unom már,

hogy a városból jövő új hírekre várjak, úgyhogy nem bánnám, ha valami érdekessel rukkolna elő!- Én vagyok az E század adjutánsa, uram, és Meryn... úgy értem, Meryn kapitány távollétében az én

feladatom, hogy...- Tudom, hogy mi a beosztása és a feladata, Criid közlegény.Dalin nagyot nyelt, és lehajtotta a fejét.- Természetesen, uram.- Akkor hagyjuk a mellébeszélést!- A napi rutinellenőrzést futtattam a század rádióján, amikor... szóval, azt hiszem, találtam valamit, uram.- A folyosó túloldalán az Inkvizíció három roppant szimpatikus munkatársa ül a rádiók előtt - intett az ajtó

felé Hark.- Minden rádióforgalmat ellenőriznek, úgyhogy kétlem, hogy olyasmit talált, ami az ő figyelmüket elkerülte,

Criid.- Természetesen, uram. Csakhogy ez egy kettőzött üzenet.Ludd értetlenül figyelte, hogy Hark előrehajol, és int Merrtnek, hogy csukja be az ajtót. A tanithi - a biztonság

kedvéért még neki is támaszkodott.- Nem értem - nézett rájuk értetlenül a fiatal politikai tiszt.- Biztos benne, hogy kettőzött üzenet? - engedte el a füle mellett Ludd kérdését Hark.- Biztos, uram. A szekvencia el van rejtve, de felismerhető. Az E századé, ezért is gondoltam, hogy Meryn

kapitány az.- Még mindig nem értem - csóválta meg a fejét Ludd.

- És bemérőjelet is küldtek?- Egy azonosítót, uram. Az önét. Meryn kapitány... vagy bárki is küldte az üzenetet... önnel akar beszélni.- Na már most...- Mi az, Ludd? - förmedt rá türelmetlenül Hark.- Ebből az egészből semmit nem értek, uram - szabadkozott a fiatalabb komisszár.- Ez egy régi gárdista trükk - magyarázta Hark. - Amolyan látja-nem látja dolog. Ha egy üzenetet kell célba

juttatni, és nem biztos, hogy a rádiócsatornák biztonságosak, akkor egy olyan üzenetet küld az ember, amit a rádiós szakzsargon kettőzött üzenetnek nevez.

- És ez hogy működik?- A küldő az egyik standard birodalmi frekvenciát használva továbbítja az üzenetet - vágott bele nagy elánnal

Dalin. - Úgy hangzik, mint egy... ó... elnézést, uram, engedély nélkül beszéltem!- Semmi gond, Criid - legyintett Hark. - Folytassa csak!- Szóval... a jel fehérzajnak hangzik mindenki számára. Még az Inkvizítorok számára is. Annak ellenére, hogy

tulajdonképpen nem az. Az üzenet csak bizonyos vevőegységekkel fejthető meg, ez esetben az E század rádióival. És bár valóban fehérzajnak hangzik, ebbe bele van ágyazva az adott alakulat rádiókódja. Nekem sikerült elég hamar kiszűrnöm.

- Tehát ez egy olyan üzenet, ami az avatatlan fül számára értelmezhetetlen?- Pontosan, uram. És itt jön a csavar! A fehérzajba elrejtett üzenet tartalmazza az alakulat kódját, és egy

másikat is, amit bemérőjelnek nevezünk. Ez mutatja meg, hogy valójában merrefelé kellene keresgélnünk.- Mit is? - tárta szét a kezeit Ludd.- A valódi üzenetet - szólalt meg a hátuk mögött Merrt.- A bemérőjel egy kód, ami egy másik frekvenciát ad meg - folytatta Dalin. - Egy nem standard csatorna,

valahol a már használhatatlan hullámhossztartományok peremén. A kettőzött jel másik fele itt van elrejtve, de csak akkor találja meg az ember, ha van bemérőjele. Anélkül egy örökkévalóságig keresgélhetne.

- Mikor jött az üzenet, Criid? - kérdezte Hark.- Úgy húsz perce, uram. De először megkértem Merrt cimborámat, hogy ellenőrizze le, jól gondolom-e, hogy

kettőzött üzenetet kaptunk. Nem szerettem volna, ha árnyékra vetődünk.- Úgy gondolom, hogy au... autentikus az üzenet - bólogatott a tanithi. - De biztosabb lenne, ha m... m...

megkérdezné Beltaynt is.- Rákeresett az üzenetre, Dalin?- Nem, uram.- Rendben. Akkor először ezt tesszük. Ludd, menjen, és kerítse elő Beltaynt és Rervalt! A legjobb rádiósokat

akarom ráállítani a dologra. Criid, maga hozza a kápolnába az E század egyik rádióját! Ott fogunk dolgozni, ahol nem vagyunk szem előtt. Merrt vételezzen fegyvert, mert maga fog őrt állni. És amíg nem mondok mást, ez az ügy szigorúan köztünk marad! Munkára, uraim!

Aarlem a szokásos reggeli pörkölt bab és káposzta szagától bűzlött, s Dalin elfintorodott, ahogy elhaladtak a kantin mellett. A mellette talpaló Hark már messziről kiszúrta Curth doktornőt, aki egy nagy halom elsősegélycsomaggal a hóna alatt tört utat magának a reggeli forgatagban.

- Minden rendben, Viktor? - kérdezte, ahogy összetalálkoztak.- Hogyne, doktornő!- Csak mert olyan furán fest ma reggel...- Furán?- Mint aki tudja, hogy mi készülődik, vagy hogy mi történt. Történt valami, Viktor?- Semmi - rázta meg a fejét Hark. - Csak egypár fegyelmi ügy, amit még reggeli előtt el kell rendeznem. Tudja

hogy mennek az efféle dolgok. Lehet, hogy csak azért pirultam ki, mert végre lehetőségem lesz valakit lepuffantani függelemsértésért!

- Ha csak erről van szó - mosolyodott el a nő halványan, s ment a dolgára.

- Hark titkol valamit - magyarázta néhány percre rá Dordennek. - Épp most futottam vele össze a kantin mellett, és én mondom, valami készül!

Azzal felnyalábolta az ezredorvos asztalára halmozott orvosi jelentéseket, s gyorsan végiglapozta őket.- Az micsoda? - kérdezte Dorden.- A tegnap leadott vérminták vizsgálati eredményei.

- Ez valami vicc? Általában egy hét kell hozzá.- De nem most - rázta meg a fejét a nő. - Hála a kijárási tilalomnak, tegnap este óta a laborosok sem tehetik ki

a lábukat a táborból. Így, jobb dolguk nem lévén, végigdolgozták a teljes szolgálati időt, és íme... máris kész vannak. Úgyhogy következőleg, mikor azon sírnak, hogy mennyi a dolguk, és ne türelmetlenkedjünk, majd emlékeztetem őket, hogy szükség esetén tudnak gyorsan is dolgozni!

- Egyetértek - bólogatott Dorden, s elkezdte szortírozni a papírokat.- Costin kérelmét elfogadták - olvasta Ana hangosan. - Majd behívom, hogy megbeszéljük a további

karrierjét, mint felcserét.- Twenzet vérmintái?- Itt vannak az eredmények, és úgy tűnik, hogy minden rendben van. Ami nem mondható el Neskon

implantátumáról. A szervezete megint megpróbálja kilökni.- Ha továbbra is gond lesz a gépi lábával, pillanatok alatt leszerelhetik miatta.- Tudom - mondta gondterhelten a nő. - Lehet, hogy valami más megoldást kell keresnünk.- És... mit is mondott Harkról?- Hogy titkol valamit. Valamit, ami javában készülődik.- Maga ezt honnan tudja, Ana?- Előbb-utóbb megtanulja kiszagolni az ember. Főleg, ha orvos. Az orvosi munka sokszor olyan, mint a

komisszároké. Ki kell deríteni, hogy mi a baj. Ez meg itt... ez itt magának szól!- Ah! Zweil - olvasta a fejlécre nyomtatott nevet az ezredorvos, majd kinyitotta a borítékot, és kivette belőle a

zárójelentést.- Viktornak az arcára volt írva - folytatta a nő, miközben a borítékokat bontogatta. - Tudja, van neki egy olyan

grimasza, amiről... Dorden? Mi a gond?- A Császár Trónjára! - suttogta Dorden, miközben kétségbeesetten lapozta végig az orvosi szakvéleményt.- Dorden, mi a gond?Az idős orvos lehunyta a szemét, majd becsukta a jelentést, és odanyújtotta Curthnek. A nő gyorsan átolvasta,

aztán sápadtan rázta meg a fejét.- Gak! - mormolta. - A Császárra!- A vénember biztos tudta - vette le a szemüvegét Dorden, és megmasszírozta az orrnyergét. - Biztos ezért

nem akarta, hogy vért vegyenek tőle.- De hát ez... ez rettenetes! - nyögte a nő, s a szemét elfutotta a könny. - Ez egyszerűen nem tisztességes a

sorstól!Dorden sápadtan bólintott.- És... melyikünk mondja meg neki?

HÚSZ

Kísértetek

Gaunt a kinti őrhelyen találta Criidet. A nő a bekötőutat figyelte, ami a felújításra váró épülethez vezetett.- Pihennie kell, Tona!A nő szótlanul csak a fejét rázta.- Fáradtan kevésbé hatékony.- Hónapokig pihentem - mondta csöndesen a nő. - Alapjáraton voltam, s csak most értettem meg, hogy végig

erre lett volna szükségem.- A korai halál lehetőségére? - húzta föl a szemöldökét Gaunt.- Célra! - horkant föl a nő.Odakint vastag hótakaró borította az utcákat, s már benne járhattak a reggelben, bár ez csak spekuláció volt.

Gaunt kronométere valamikor az éjszaka folyamán megállt, s egyszerűen nem tudott életet lehelni belé.Úgy becsülte, hogy már vagy hat órája lapulnak itt.A sápadt, reggeli napfény csalóka volt. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy reggel van. Az Óváros üres volt és

csöndes, s életnek nyomát sem lehetett látni. Se dolgukra siető emberek, se a megszokott közlekedés, se lapáttal felszerelt hómunkások vagy hókotrók. A palaszürke ég alatt húsz méterig ha el lehetett látni.

Egyedül talán az Óváros toronyházainak körvonala volt kivehető - csorba, fekete fogsor a gyapjas felhők alatt. S minél tovább nézték a hóesést, annál inkább az volt az érzésük, mintha egy állóképet látnának.

A rossz idő talán magyarázatot ad arra, miért nincs senki az utcákon, ahogy a biztonsági zárlatra is. Racionális magyarázatot.

De ott volt az a kis hang a tudata mélyén, az a kétkedő hang, ami azt ismételgette, hogy ez az egész lehet természetellenes dolog is. Hogy a hó sárgásfehér színe, s a lassan mozdulatlanná merevedő hópelyhek, meg a kronométere, amit nem lehet újra beindítani... lehet, hogy ezek nem természetes dolgok.

- A cél... az hasznos - mondta kicsit megkésve.- Egy terv hasznosabb lenne - mosolyodott le Criid, mire Gaunt csak biccentett.- Doktor Kolding azt mondja, hogy az etogaur túl gyenge ahhoz, hogy egyelőre mozgassuk. Magas láza van.

A doktor már azt sem akarta, hogy kihozzuk a rendelőjéből, de nem volt választásunk. Ez a hely egy kicsit biztonságosabbnak tűnik, és folyton nem hagyhatom figyelmen kívül a szakmai véleményét. Már csak azért sem, mert... mi a gond, Criid?

- Ez az ember... a sebesült... tényleg olyan fontos, uram? Tényleg ennyire sokat számít, hogy életben marad-e?- Maga is látta, mit meg nem tesz az Ellenség, hogy elhallgattassa - mondta Gaunt szomorúan. - Itt a válasza,

Tona.- Akkor is pocsékul érzem magam - vonta meg a vállát a nő. - Úgy értem... az életem nagyobb részében pont

olyanokat próbáltam megölni, mint ő.Gaunt letelepedett egy kartonpapírhalomra, és fázósan dörzsölte össze a tenyerét.- Ha nem tudjuk elvinni innen, akkor segítséget kell hozzunk. Valamelyikünknek... magának, nekem,

Maggsnek... ki kell mennie innen, és segítséget kell hoznia. De csak az egyikünknek. A másik kettőre itt lesz szükség, arra az esetre, ha a nyomunkra akadnának.

- Majd én megyek - tápászkodott fel az őrhelyéről Tona. - Rendszeresen futok, így hármunk közül valószínűleg én tudok a leghamarabb segítséget hozni. A kérdés csak az, hogy hová menjek, és kitől kérjek. Kiben bízhatunk, uram?

- A seregben. Ugyanakkor nem tudhatjuk, milyen messze ér el a Vértestvérek keze, úgyhogy a standard hírközlésre nem támaszkodhatunk. Valami olyan eszköz kellene, amit nem tudnak lehallgatni, és szívem szerint egyenesen Koleával vagy Harkkal beszélnék.

- Szerezhetünk rádiót - mondta Criid. - De ha sokáig kell itt várakoznunk, élelemre és vízre is szükségünk lesz. Hadd derítsem föl előbb a környéket, hogy lássam, mit és honnan szerezhetünk! És persze, hogy a kullancsaink merrefelé járnak.

- Rendben - bólintott rá Gaunt. - De legyen nagyon óvatos!

Criid az épület egyik földszinti ablakán mászott ki, ami egy szűk utcácskára nézett, s onnan kanyarodott ki a kísértetiesen üres főútra.

A hóesés sokkal kevésbé zavarta, mint akár egy nappal ezelőtt, s az, hogy ismét vadul pörgött, elégedettséggel töltötte el.

Balra fordult, s végig az utca közepén maradt, gondosan elkerülve a járdaszegély mellett tornyosuló hókupacokat. A hóval belepett villamossínekkel párhuzamosan futott kelet felé, aztán két megálló múlva délnek fordult, Szent Sark templománál. A templomkert patinás fémkerítésén úgy ült a hó, mintha valaki porcukorral szórta volna meg a hegyes vasrudakat.

A közelben, a Londolph téren volt egy pékség, ahol talán tud szerezni kenyeret. Gaunt adott neki egy kis pénzt - tulajdonképpen az összes pénzt, amit a kabátja zsebében talált amiből pár vekni biztosan kitelik.

Már ha nyitva van a pékség. Mert ha nem, kénytelen lesz saját szakállára rekvirálni.Hirtelen megtorpant. Semmi különösebb okát nem látta, de az ösztönei azt súgták, hogy álljon meg. Mintha

Caff állt volna mellette, és megfogta volna a kezét.Besurrant a templomkertbe, s az oltárhajó mögötti apró temető sírjai között keresett menedéket. Egy

hóborította sírkő mögé kuporodott, s úgy érezte, a süket csöndben kilométerekre elhallatszik a szívverése.Az utca végén három alak bukkant föl, ami a kihalt városban már magában is nyugtalanító volt.Katonák voltak. Fegyverük volt, s úgy mozogtak, mint akik keresnek valakit vagy valamit.Criid minden idegszálával arra koncentrált, hogy minél halkabban vegye a levegőt. A keze a pisztolya

markolatán volt.Azok hárman egymást fedezve haladtak végig a templom melletti utcán, s Tona jól látta a sápadt fényben

csillogó fémmaszkjaikat.Vértestvérek. Alig néhány utcányira a búvóhelyüktől, s úgy mozognak, mint a szagot fogott vadászebek.Hogy lehet, hogy a város, az emberek, de még az időjárás is nekik kedvez?Vajon mindegyikükkel el tudna bánni? Nem valószínű. Legjobb esetben is kettőt tudna elkapni, a harmadik

közben végezne vele. Egy szabvány lézerpisztoly nem igazán alkalmas rá, hogy nagyobb távolságból pontos lövéseket adjanak le vele, és lehet, hogy a testpáncélt sem vinné át.

És mi van akkor, ha ezek nincsenek egyedül? Ha egy másik vagy harmadik alakulat is jár a nyomukban?Balkézről valami neszt hallott, ami pillanatok alatt fülsiketítő sivítássá erősödött. A feje fölött két Valkűr

húzott el nyugat felé, s Szent Sabbat kéttornyú katedrálisa mögött tűntek el a hóesésben.A Vértestvérek is felnéztek a turbinák hangjára, majd megfordultak, és futásnak eredtek.Vadászok, és a vadászokra vadászók.Sajnos ők pont a két egymást kerülgető erő között rekedtek.Criid utált zsákmány lenni.A francba a kenyérrel!Előbújt a sír mögül, és futva indult - visszafelé.

- Maggs?Valaki a nevén szólította, de a belladonnak fogalma sem volt róla, honnét jön a hang. A felújításra váró épület

egy eddig ismeretlen, eldugott zugában járt, ami - legnagyobb meglepetésére - valahogy összeköttetésben állt a Hinzerhausszal.

Belépett a boltív alá, félrehúzta a műanyag térelválasztó függönyt, s az épület hideg, szürke árnyai közül a Ház meleg, dohánybarna árnyai közé lépett át.

A Ház, ami a világ végén állt, s amit a Jago örökké üvöltő szelei formáltak. Ott állt, a poros völgyeken túl... a völgyeken túl, ahol...

Zörgő koponyák egy poros völgy mélyén, amelyeknek lefűrészelték a tetejét.- Maggs?Por vagy hó... majdnem egyre megy. Mindkettő puha takarót borít az emberre, s megóvja a forróságtól. A

forróságtól, amitől felforrt a vére, s ami úgy örvénylett körülötte, mint a zörgő, dohos csipkeszoknya a vénasszony körül...

- Maggs!Ki a fene hajtogatja egyfolytában a nevét?- Maggs... ugye, így hívják?A belladon végre kinyitotta a szemét. Az albínó doktor állt fölötte, s kékre színezett lencséi mögül nézett le rá

aggodalmaskodva.- Azt hiszem... maga is beteg, Maggs - mondta zavartan. - Láza van. Muszáj lesz...- Mennyi az idő? - nyögte a belladon, s megpróbált felülni.

- Sajnos nem tudom - motyogta Kolding. - A kronométerem nem működik. De az biztos, hogy már feljött a nap. Reggel van, de... még mindig havazik.

- Nem működik a kronométere?- Nem. De... fontos ez?- Az enyém se működik. Ugye, milyen meleg van itt?- Szerintem nem - rázta meg a fejét Kolding. - Csontrepesztő hideg van, és még huzat is.- Meleg van - ellenkezett Maggs, és végre sikerült felülnie. - Tisztára leizzadtam!- Épp erről beszélek... hogy beteg. Maga is lázas.- Is? Ki még?- Hát... a foglyuk - pislogott értetlenül a doktor.Maggs felállt, de azzal a lendülettel majdnem orra is bukott. Szakadt róla a víz, és majd széthasadt a feje.

Kavargott a gyomra, s mintha izzó tűket szurkáltak volna a koponyájába. Még arra sem emlékezett, hogy lefeküdt volna aludni.

- Szerintem... le kellene ülnie - mondta zavartan az orvos. - És... ahelyett, hogy legyint arra, amit mondok, hagynia kellene, hogy megvizsgáljam, és adjak egy lázcsillapító injekciót!

Maggs lerázta magáról az orvos kezét, és elvicsorodott.- Nem kell semmi!A térelválasztó függönyöket meg-meglebbentette a hideg szél, ami talán ugyanaz a szél volt, ami a Jagón is

fújt, s nem marad utána más, csak zörgő koponyák egy poros völgy mélyén, amelyeknek lefűrészelték a tetejét.A szavak lomhán, csikorogva formálódtak az elméjében.Olyan hangjuk volt, mint...Maggs a zsebébe nyúlt, s előhúzta a pisztolyát.- A Császárra! - sziszegte. - Mióta van itt a banya?- Miféle banya? - kérdezte Kolding értetlenül.- Hát a vénasszony! A fekete csipkeruhás, átkozott vénasszony! - suttogta Maggs, s vadul csillogó szeme már

az árnyékos zugokat fürkészte. - Hát nem hallja? Nem érzi a bűzét?Kolding riadtan figyelte, ahogy a gárdista - kezében a kibiztosított pisztollyal - zavaros tekintettel forog

körbe-körbe.- De hát... nincs is itt senki! - kelt föl lassan Kolding, s ügyelt rá, nehogy egy hirtelen mozdulattal magára

vonja Maggs figyelmét. - Kérem! Kérem... tegye el a fegyvert!- De! - acsargott a belladon. - De itt van! Olyan közel van, hogy szinte a fejemben hallom a hangját! Az a

rohadt, száraz, zörgő csipke!- Nincs itt senki - ismételgette Kolding.Pedig volt.A szél fellebbentette az egyik függönyt, s a nő a jókora hópelyhekkel együtt érkezett. Maggs nem látta az

arcát, mert a vonásait fekete fátyol takarta, de ennek valahogy még örült is. Tulajdonképpen nem is akarta látni a fátylas nő arcát. A legkevésbé sem.

Már a gondolattól is reszketni kezdett, s a keze megállíthatatlanul rángatózott.A nő fekete csipkeruhát hordott, s az uszálya úgy kúszott utána a porhóval borított padlón, mint egy kígyó.- Mennyi időbe került, míg a nyomomra bukkantál! - hebegte Maggs. - Hogy idáig követtél!- Kihez beszél? - húzta föl a szemöldökét Kolding.- Hát hozzá! - kiáltotta Maggs kétségbeesetten. - Őhozzá!- Maggs... kérem... próbáljon megnyugodni! Nincs itt senki!Pedig ott van! Ott áll a függöny előtt!Meghúzta a ravaszt - kétszer, háromszor - s az orvos üvöltve fogta be a fülét.A lövedékek átütötték a műanyag függönyt, s a szomszédos helyiség szemközti falába fúródtak.A lövedékek átütötték a nő testét és mellkasát, de közben úgy suhantak keresztül rajta, mintha valójában nem

is lett volna ott.

Ahogy a húga felhördült, Baltasar Eyl azonnal hátralépett.- Mi történt?A boszorka könyékig véres volt, s a markában szorongatta a limuzin üléséből hasított bőrcsíkokat.- A vér! - zihálta Ulrike, s szavai savként martak a jéghideg levegőbe. - Nem mind az övé volt!- Ezt hogy érted?

- Egy része a pheguthé volt, egy része viszont valaki másé. Az egyik emberé, aki menekíti. Úgy látszik, ő is megsérült.

Eyl szemei előtt felvillant a kocsi képe, ahogy minden erejét megfeszítve a nyitott ajtóba kapaszkodik, s egy pillanatra még a sofőr véres arcát és nyakát is látta.

- A sofőr - mondta halkan.- Igen... ő lesz az - mondta Ulrike. - Belemásztam a lelkébe, de vadul küzd ellene.- Meg tudsz szabadulni tőle? - kérdezte a damogaur.A boszorkány elmosolyodott. Eyl nem látta a fátyoltól, de érezte - ahogy az érzékeny szenzorok azonnal jelzik

a halálos sugárdózist.- Jobbat tudok. Felhasználom.

- Mit csinál? - üvöltötte Kolding.Maggs megperdült, s a kopott pisztolymarkolattal halántékon vágta. Az orvos elesett, s a belladon úgy esett

neki, mint egy vadállat. Rúgta, ütötte, s a tarkóját püfölte a pisztollyal.Kolding végül elcsendesedett, s nem mozdult többet.A gárdista, aki már alig látott a szemébe csorgó izzadságtól, odavánszorgott a fogolyhoz. A láz lassan minden

erejét kiszívta, s már majdnem úgy festett, mint a takarók alatt vacogó etogaur, aki zihálva kapkodott levegőért, s üvegesen csillogó szeméből már csak a fehérje látszott.

Maggs a fogoly fejéhez szorította a pisztolyt, s meghúzta a ravaszt.

HUSZONEGY

Érvágás

Mkoll megállt, s lassan körbefordulva próbált olvasni a nyomokban.Mögötte Preed és Jajjo haladt lassan, óvatosan, a mellékutcákat fürkészve.A felderítők őrmestere szinte biztosra vette, hogy ők sem találnak semmit, annak ellenére, hogy a Szekciótól

idáig egész könnyű volt követni a nyomokat. A hóesés igazi áldás minden nyomkeresőnek.Aztán valami elkezdte összezavarni az érzékeiket. Valami, ami még Mkoll és a legjobb emberei szemét is

becsapta.Ez a hó... valami nem volt rendjén vele. Mintha önálló akarattal bírt volna, s csak azt mutatta meg, amit akart.

A nyomokat összekuszálta és elfedte, s akár a szenilis vénember, pillanatok alatt el is felejtette őket.Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a hó.Mkoll a nyakát merte volna tenni rá, hogy a vihar és a hó szándékosan akadályozzák.Csöndesen, akár a halál, Eszrah állt meg mellette. Összehúzott szemmel méregette a nyomokat, majd

megcsóválta a fejét.- Közel van - mondta végül.- A hó hazudik - húzta el a száját a tanithi. - Te is nyilván észrevetted.A fejük felett új fordulóba kezdtek a Valkűrök.- Jago - morogta Eszrah.- Igazad van - bólintott Mkoll. - A Jago porsivatagában is a nyomára akadtunk, itt is sikerülni fog.

- Nem akarok türelmetlennek tűnni - mondta Koleának Edur, aki a felderítő csapatokat felügyelte -, de a híres Szellemektől egy kicsit többet vártam.

- Nem maga az egyetlen - értett egyet az őrnagy. - Nem jellemző Mkollra, hogy ennyit szöszmötöl.- A komisszár ezredes elrejtőzött - vette át a szót Baskevyl. - Okos ember, tapasztalt katona, és minden

bizonnyal ügyesen álcázta a nyomait. És ennyi év alatt azt is kitanulta, hogy dolgoznak a tanithi felderítők, így egy darabig még az ő munkájukat is megnehezítheti.

- Ami felveti a kérdést, vajon azért rejtőzik, hogy az életét óvja - préselte össze az ajkait Edur. - Vagy azért, mert bűnös.

Aztán, ahogy észrevette a két főtiszt arckifejezését, védekezőn emelte föl a kezét.- Csak hangosan gondolkodtam! Egyedül az a gond, hogy az inkvizítor türelme jóval rövidebb, mint az

enyém.Az utca túloldalán Rime és az emberei tárgyaltak csöndesen, de az inkvizítor arcára kiülő elégedetlenség ilyen

távolról is világosan kivehető volt.- Ha nem mutatunk föl valami eredményt hamarosan, kiveszi a kezünkből az irányítást. És akkor Gauntra

halál vár, akár bűnös, akár nem.

Maggs újra és újra meghúzta a ravaszt, de a závárzat üresen kattant. Az utolsó lövéseit az elfátyolozott jelenésre pazarolta.

Félrelökte hát a használhatatlan fegyvert, s puszta kézzel esett az etogaur torkának.Gaunt rúgása oldalra perdítette, aztán a komisszár ezredes rávetette magát, s a két, halálos ölelésben

összefonódó gárdista zihálva, egymás torkát keresve gurult végig a hideg padlón.- Mi a fenét csinál, katona?! - üvöltötte Gaunt, aki a lövések zajára rohant be az épületbe.Maggs artikulálatlan ordítással fejelt bele a parancsnoka arcába, és sikerült kibújnia Gaunt fojtófogásából.

Azonnal felpattant, s mélyre helyezve a súlypontját, karommá görbített ujjakkal, vicsorogva bámult a komisszár ezredesre.

Akár egy vadállat.A belladon hörögve rohant neki, bordaroppantó ölelésbe zárva, s együtt zuhantak egy farostlemezkupac

tetejére.Gaunt látta a gárdista zavaros tekintetét, érezte a verítékező bőre forróságát, s biztosra vette, hogy a férfi

delirizál.

Maggs újra meg újra megpróbálta a farostlemezekbe verni Gaunt fejét. A parancsnok gyors egymásutánban több könyökütést mért a belladon tarkójára, mire az fájdalmasan felüvöltött, s elengedte.

Gaunt horogütése az állkapcsát kapta telibe, s a gárdista a festékesdobozok és vödrök közé zuhant. Hörögve, nyáladzva próbált felkelni, s vadul kapálózott, mint egy kétségbeesett állat.

- Maggs! Mi a...A belladon egy jókora fadarabot szorongatva állt föl, s úgy lendítette meg, akár egy bunkósbotot.- Maggs!Az ütés Gaunt vállát érte, aki egy függönyt magával rántva bukott fel. A katona diadalittas ordítással vetette rá

magát, készen arra, hogy szétzúzza a koponyáját.Gaunt maga elé rántotta a szétszakadt függönyt, s az ütés a keresztbe tett alkarjain csattant.A vastag anyag ugyan elnyelte az ütés erejének egy részét, de még így is biztosra vette, hogy az alkarjában

megrepedtek a csontok.Odébb gurult, magával vonszolva a kabátja gombjaiba akadt függönyt.Maggs újra lesújtott, s csak jött utána, lassan, kérlelhetetlenül.Gaunt lerángatta magáról a kabátját, kitért a következő ütés elől, s jobbra vetődött, be a szomszédos

helyiségbe.Maggs nyáladzva, morogva követte, véreres szemei egyre a parancsnokot keresték. Megállás nélkül dőlt róla a

víz, s egyre nehezebben tudott fókuszálni. Gauntot is csak az utolsó pillanatban vette észre.A felmosófa Maggs oldalát és vállát találta el, s bár eltört, az ütés ereje bőven elég volt, hogy leverje a lábáról

a belladont. A farostlemez bunkó kirepült a kezéből, s Gaunt még messzebb rúgta.A komisszár ezredes úgy sújtott le a kettétört nyéllel, mint egy karhatalmi bottal, de Maggs elkapta a kezét. A

láz és az őrület rettentő erőt kölcsönzött neki, s bár csak egy kézzel tartott ellent, megállította az ütést, s kirántotta a rögtönzött fegyvert Gaunt kezéből.

Felállt, s némán vicsorogva dobta félre a botot. Már nem volt rá szüksége.A komisszár kabátzsebéből kiesett, a padlón szétszóródott holmik között megtalálta a damogaur tőrét.Lassan közeledett, alacsonyan tartva a fogazott pengét. Aztán előrelendült, egy vágás, majd még egy - s a

második már majdnem célt is ért.A harmadik elől már kitérni is alig volt hely. Gaunt háta mögött fal volt, s tudta, hogy a következő támadás

lesz az utolsó.Nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok.Előhúzta a sorozatvetőjét, és Maggsre emelte.- Állj! - kiáltotta. - Dobja el a fegyvert!Maggs vérhabos nyálat köpött, és vadul morgott.- Hadd ne kelljen lelőnöm, Wes! - mondta Gaunt halkan, s az ujja a sátorvasról lassan az elsütőbillentyűre

csúszott.Szinte érezte, ahogy a belladon izmai megfeszülnek. Ahogy erőt gyűjt az utolsó rohamhoz, és...Fémes csattanás hallatszott, s Maggs úgy esett össze, mint akit kicsontoztak.Kolding állt fölötte, a kezében egy festékes vödörrel.A doktor szörnyen festett - csupa púp és véraláfutás -, de élt.Gaunt kicsavarta az eszméletlen gárdista ujjai közül a tőrt, és nagyot fújt.- Meg kell kötöznünk! - mondta fáradtan. - Kötél kell! Doktor... ott, a sarokban van egy kábelköteg. Azt hozza

ide!Kolding lassan, mint egy alvajáró, odabotorkált a kábeldobhoz, és elkezdte lecsévélni.- Azt hittem, megölte magát - morogta Gaunt, miközben levágott egy darabot a kábelből, és elkezdte gúzsba

kötni a gárdistát.- Összevert - motyogta az orvos. - Én nem vagyok katona, nem tudom, hogy kell harcolni. Úgyhogy... amikor

a földre kerültem, úgy döntöttem, lent is maradok.- Okosan csinálta - bólogatott Gaunt, s egy újabb kábeldarabot tekert le a dobról.- Nem volt valami bátor dolog - hajtotta le a fejét Kolding. - Se most, se tizenhat évesen.- Megmentette az életem - vont vállat Gaunt. - Ezért, s mindazért, amit eddig tett értünk, igen hálás vagyok!- Maggsnek... magas láza van - intett a gárdista felé Kolding. - Valószínűleg ez vette el az eszét.

Hallucinálhatott, és... biztosan szörnyű dolgokat látott...- Itt most többről van szó - szólalt meg mögöttük Mabbon etogaur.

A fogoly úgy festett, mint aki egyenest a sírból kelt ki.

Vörös lázrózsák virítottak az arcán, s ugyanúgy zihálva vette a levegőt, mint Maggs.Az ajtóban állt, mindkét kezével a keretbe kapaszkodva.- Nem lenne szabad felkelnie! - ripakodott rá Kolding, majd Gauntra villant a tekintete. - Segítsen visszavinni!Kétfelől támogatva a foglyot visszaballagtak a másik helyiségbe, s lefektették a takaróhalom tetejére. A

betegség és bomló vér szaga vette körül a férfit, amitől Gaunt önkéntelenül is elfintorodott.- A katonája ébresztett föl a lázálmomból - suttogta Mabbon. - Megpróbálta kitömi a nyakam.- Ne beszéljen! - rázta meg a fejét Gaunt. - Ne pazarolja az erejét!- Próbáltam felkelni - folytatta az etogaur. - Hogy segítsek.Bágyadtan mérte végig Koldingot, aki újabb adag fájdalomcsillapítót szívott föl egy fecskendőbe.- Maga orvos?- Az - bólintott rá Gaunt. - Maga megsebesült, úgyhogy kerestünk valakit, aki ellátja.- A segítsége nélkül meghaltam volna - mondta halkan a fogoly.- Még így is meghalhat - vágta rá Kolding nyersen. - A sebét ugyan elláttam, de attól tartok, a műtét utáni...

khm... sietős távozás és a nem éppen steril körülmények miatt... kezd elfertőződni. A láza...- Nem a seb a láz oka - suttogta az etogaur, s a szavai közt egyre hosszabbra nyúlt a szünet. - Hanem ők.

Azok, akiket... azért küldtek, hogy... elhallgattassanak. Boszorkányságot használnak... nálam is... a maguk emberénél is. Megrontották... a vérünket.

- Hogyan? - kérdezte Gaunt.- Van velük egy... boszorkány - zihált Mabbon. - Nagyon erős. A véren át... a testembe jutott... a lelkembe...

az álmaimba. Álmomban megparancsolta, hogy... haljak meg. Hallom őt. Szinte biztos, hogy a... katonája is... hallja őt. Neki talán azt parancsolja... hogy öljön meg.

- Hogy győzhetjük le?- Hagynia kellene pihenni! - nézett rá megrovón Kolding.- Tudja hogy győzhetjük le a boszorkányt? - makacsolta meg magát Gaunt.Mabbon etogaur fáradtan hunyta le a szemeit - csak hogy a következő pillanatban felpattanjanak.- Nagyon erős - suttogta. - De én is ismerek egypár trükköt. Végül is etogaur voltam. Adja ide... az

áldozókést!- Na, várjunk csak egy percet! - lépett hátra zavartan Kolding.- Hallgasson ide! - szisszent fel Mabbon. - A véremben van! A lelkemet rágja... mint egy féreg! Úgyhogy

nekem... már nincs sok hátra. Tudják, hogy hol vagyunk. Amíg a véremben van... meg fognak tudni... találni... minket. El kell szakítanom a béklyót, és... másik búvóhelyre kell mennünk.

- Hogy szakítja meg ezt a... köteléket? - kérdezte Gaunt nyugtalanul.Az etogaur a késért nyújtotta a kezét.- Ki kell engedjem a véremből. Aztán... a bajtársáéból is.- Én semmiféle eretnek rituáléban nem veszek részt! - tiltakozott Kolding hevesen, aztán kelletlenül Gaunt

kezébe nyomta az orvosi táskáját.A komisszár ezredes egy apró, rozsdamentes fémtállal és az áldozótőrrel a kezében sietett vissza a fogolyhoz,

aki mellé már odafektették Maggs testét. A belladon még mindig nem tért magához, s verejtékes lázálmában egyre vadabbul rángatózott.

Gaunt letette a tálkát a földre, majd kelletlenül átnyújtotta az etogaurnak a tőrt.- Tartsa kézközelben a tálat! - mondta Mabbon reszelős hangon. - Nem szabad, hogy akár csak egy cseppnyi

vért is itt hagyjuk, amit felhasználhatnak ellenünk!- Siessen! - mordult föl a komisszár ezredes, akinek már most nem tetszett ez az egész.Az etogaur kifeszítette Maggs ökölbe szorított kezét, s a pengét végighúzta a gárdista tenyerén. A belladon

összerázkódott a fájdalomtól, de ennek ellenére sem tért magához.- Nem tart soká - lihegett Mabbon kimerültén. - Lehet, hogy a boszorkány félelmetesen erős, de... hogy a

vérünkbe juthasson... egyfajta kapcsot kellett létrehoznia köztünk... és önmaga között. Magához kötött miket... és ezzel... ő is hozzánk van kötve.

Összeszorította Maggs kezét, s nézte, hogy csorog a vér a sebből az apró tálkába.

A fájdalom villámcsapásként hasított belé, s a sikolya hallatán Eyl a kamra faláig hátrált.Ulrike kezei könyékig a vérplazmával teli csapban voltak, s ahogy felsikoltott, a fémkád megrepedt, s a

vérkészítmény a padlóra ömlött.A nő hátratántorodott, vadul csapkodó kezeiről mindenfelé vérpermet szállt, összefröcskölve a falakat, a

padlót, az orvosi műszereket.

Újra felsikoltott, majd őrjöngve fordult a testvére felé.- Mi a baj? - kérdezte Eyl értetlenül.A boszorkány szakadozottan kapkodta a levegőt, majd a bátyja felé nyújtotta a jobb tenyerét. A damogaur

látta a vágást, de feltételezte, hogy a szétrobbant csap hasította fel a húga kezét.- A késed! - hörögte Ulrike.- Micsoda?!- Náluk van a késed, és azzal purgál ki a vérükből! - kiabálta a nő hisztérikusan.- A pheguth?A nő dühében majdnem nekiesett, aztán nyöszörögve kuporodott a véres padlóra.- Fáj! - markolászta a kezét. - Fáj! És az is, ahogy elvágja a köteléket!Eyl leült mellé, óvatosan átölelte, s úgy ringatta, mint egy kisgyereket. A húga kétségbeesetten kapaszkodott

belé, összevérezve a bőrkabátját.Mindketten hallották az odakint várakozó harcosokat, akiket a sikolyok csaltak ide.- Magir? - zörgetett be Karhunan, aki nem mert engedély nélkül belépni.- Minden rendben! - emelte föl a hangját Eyl. - Minden rendben! Menjetek vissza, és készüljetek föl az

indulásra!Ulrike újra összerázkódott, s a damogaur látta, ahogy egy másik vágás jelenik meg - ezúttal a húga bal

tenyerén.

Mabbon felnyögött, s megvágott balját a tálka fölé tartotta. A vér kövér cseppekben hullt alá, összekeveredve Maggsével.

- Kész? - kérdezte Gaunt idegesen.- Kész - bólintott az etogaur fáradtan.- Doktor! - szólt hátra a válla fölött Gaunt.Kolding, aki már majdnem végzett Maggs sebének ellátásával, rögzítette a vágást fedő kötést, s odasietett

hozzájuk.- Ezt - nyújtotta oda neki a vérrel teli tálkát Gaunt - töltse egy zárható üvegbe, aztán lássa el a fogoly sebét!A doktor megrovón meredt a tálkára, aztán megcsóválta a fejét.- Szaporán! - mordult rá a komisszár ezredes, aki nem érzett magában elég erőt a felesleges udvariaskodáshoz

és türelmes magyarázkodáshoz.Áthágott már nem egy szabályt a pályafutása során, de mindig a szükség diktálta kényszerből. De ez a pogány

rituálé... ez mind között a legrosszabb volt.Muszáj lesz működnie!Valami zajt hallott kintről. Intett Koldingnak, hogy maradjon csöndben, majd előhúzta a sorozatvetőjét, és a

bejárat felé indult.Criid volt az, aki az ablak elé támasztott farostlemez lapokat rakta vissza a helyükre. A haja csupa víz volt a

ráolvadt hótól, s látszott rajta, hogy futott.- Hamarabb visszaért, mint gondoltam - bólintott Gaunt elismerően, és a tokjába csúsztatta a fegyvert.- Már majdnem itt vannak - mondta fáradtan a nő. - El kell tűnnünk innen!- Egyetértek - bólintott a komisszár ezredes. - Sikerült ételt szereznie?- Nem volt rá időm, uram.Aztán, ahogy Gaunt válla fölött belesett a központi helyiségbe, ahol Kolding épp a fogoly sebét látta el,

felhúzta a szemöldökét.- Itt meg mi a fene történt?- Elkapták Maggset.- Micsoda?!Gaunt a fejébe nyomta a sapkáját, magára kanyarította a viharkabátját, és elkezdte visszapakolni a zsebébe a

padlón szétszóródott holmiját.- Nem érdekes - mondta. - A lényeg, hogy sajnos tudják, hol vagyunk, úgyhogy valóban el kell menjünk

innen. Szedje össze a holmiját, Tona, aztán segítsen a doktornak!- Sietnünk kell, uram!- Maggs kész van, a fogoly majdnem meghalt - mondta Gaunt. - Ennek a rohadt küldetésnek pedig épp az a

lényege, hogy ő életben maradjon. Messzire nem vihetjük, mert azzal tényleg megöljük, és mindaz, amit idáig tettünk, értelmét veszti. Már így is túl sokat mozgattuk. Úgyhogy... most kénytelenek leszünk megbízni a doktor szakvéleményében.

- És... akkor hová visszük?Gaunt épp a jegyzetfüzetét vette föl, s tűnődve forgatta a kezében. Aztán halványan elmosolyodott.- Van egy ötletem.

HUSZONKETTŐ

Kapcsolat

- És ez működni fog? - kérdezte Ludd kétkedve.- Hát persze! - mondta Brostin olyan hangon, mint akit a bizalom hiánya mélységesen bánt. - Én készítettem!

Pont, ahogy kérte. Ismerem az anyagot.- Tényleg ismeri - értett egyet Beltayn.- Na, ugye! - dörmögte Brostin.Ludd óvatosan elvette a kis papírhengert a lángszórós örökké mocskos mancsából. Négy centiméter hosszú

lehetett, s nem vastagabb, mint egy töltőtoll. A végét behajtották, és valami barna, nyúlós anyaggal pecsételték le, aminek olyan szaga volt, mint a melasznak.

- De ugye ez nem lesz...- Micsoda? - húzta össze a szemét a tanithi gyanakodva.- Nem túlzás ez egy kicsit?A megbántott kifejezés azonnal visszatért Brostin arcára.- Pont úgy és azt készítettem, amire megkért, uram!- Jó, rendben - legyintett Ludd. - Csak hát... a maga mércéje szerint nincs olyan, hogy túl nagy, Brostin.- Higgye el, uram, ez apróság! - vigyorodott el a tanithi. - Nem túlzás. Ez itt egy... kis műremek, egy parányi

csoda!- Rendben van! - szólalt meg a hátuk mögött Hark, s a gárdisták idegesen kapták oda a fejüket. - Mindenki

tudja a dolgát. Munkára, emberek!Késő délután volt, s odakint, a félig behavazott ablakokon túl már az alkony nyújtogatta szürke csápjait, mikor

Ludd besétált a rádiósok szobájába.A jókora, két részre osztott helyiségben félhomály uralkodott, és pokoli volt a hőség. Az elektromos fűtőtestek

csak úgy ontották magukból a száraz meleget.Hat nagy teljesítményű adó-vevőt állítottak fel a falak mentén, bár ebből pillanatnyilag csak hármat

használtak. A jelerősségmérők mutatói folyamatosan kilengtek, s a háttérben Ludd ezernyi hang halk morajlását hallotta.

A Szellemek rádiósait azonnal elhajtották, amint az Inkvizíció megérkezett, s a helyiséget azóta az ő három specialistájuk használta.

Fekete egyenruháikban és fejhallgatóikban a türelem szobraként ültek a készülékek előtt, s minden rádióforgalom először hozzájuk futott be. Az adókhoz csatlakoztatott hordozható memóriaegységek mindent rögzítettek, ami jól jöhet, ha az üzenetek szöveges átiratára lenne szükség. A rádiósok melletti jegyzetfüzetekben rövid, gyorsírással lejegyzett emlékeztetők és megjegyzések sorakoztak.

A felügyelőjük egy Sirkle nevű, fekete testpáncélos, gőgös ügynök volt, aki a háta mögött összekulcsolt kézzel masírozott föl-alá, s időnként bele-beleolvasott a rádiósok jegyzeteibe.

Sirkle kíváncsian pillantott a belépő Luddra. A fiatal komisszár eddig csak távolról látta Rime inkvizítort, de így is megdöbbentette a közte és a testőre közötti hasonlóság.

- Segíthetek? - kérdezte Sirkle.- Bocsánat a zavarásért! - mondta Ludd egy reményei szerint laza mosoly kíséretében. - Csak kíváncsi voltam,

érkeztek-e új hírek...- Hírek?- A komisszár ezredesről.- Miért akarja tudni?- Tréfál? - nevetett föl Ludd. - A katonák akarják tudni! A Szellemek nagyon lojális alakulat, és a körletekben

már mindenki tűkön ül. Tudni szeretnék, hogy mi a helyzet.- Ezen létesítményben a szent ordók folytatnak nyomozást, így szigorú...- Értem én - bólogatott Ludd. - Csak bíztam benne, hogy mégis van valami nem hivatalos híre, ami

természetesen kettőnk között maradna.Sirkle rezzenéstelen kígyópillantással méregette.- Ugyan már! - tárta szét a kezeit Ludd. - Maga is biztos tudja, milyen erős a hűség, ami a parancsnokához

fűzi az embert!

- Még nincs semmi új hír - mondta az ügynök kimérten. - Nincs tudomásunk Gaunt jelenlegi tartózkodási helyéről, bár a jelek arra utalnak, hogy élve hagyta el a Szekció területét.

- Rendben - bólintott Ludd. - Köszönöm! Nagyra értékelem a segítségét.Kopogtak az ajtón, s Beltayn lépett be, a kezében egy megpakolt tálcával.- Elnézést a zavarásért, uram, de Hark komisszár azt javasolta, hogy hozzak be önöknek egy kis kávét.- Biztos vagyok benne, hogy az urak nem fogják visszautasítani - mosolyodott el Ludd, és félreállt a tálcával

egyensúlyozó tanithi útjából.Miközben Sirkle és az operátorok a kávéval voltak elfoglalva, lehetősége nyílt észrevétlenül előhúzni a

zsebéből a Brostintól kapott szeretetcsomagot. A kezeit végig a háta mögött tartva az egyik rácsos fűtőtesthez lépett, s beleejtette az apró papírhengert.

- Már megyünk is... - intett Sirkle-nek, s az ajtó felé indult. - Hagyjuk az urakat dolgozni! És még egyszer köszönöm!

Az ügynök csöndben kortyolgatta a kávéját, s kimérten bólintott.- Uram! - torpant meg Beltayn a küszöbön. - Valami... gikszer van!A fűtőtestből vakító sárga lángok csaptak ki. A szőnyegpadlóra szikraeső záporozott, s a poros, száraz anyag

pillanatok alatt keserű füstöt kezdett okádni magából.- Ó, a francba! - nyögött fel Ludd.Beltayn az ajtó melletti riasztócsengőre tenyereit, s a folyosón felüvöltöttek a szirénák.- Mi a fene folyik itt?! - öklendezett Sirkle a füsttől.- Bel, hozza a poroltót a folyosóról! - kiabálta a politikai tiszt. - A fene egye meg! Ez már a harmadik eset a

héten! Ezek a régi fűtőtestek... mind porfogó, az meg néha begyullad... Kérem, várjanak odakint, míg eloltjuk a tüzet!

- Ez elég ocsmányul fest, uram! - krákogta a poroltót lóbáló Beltayn.A füst marta a szemüket, s a lángok egyre magasabbra csaptak.Sirkle kiterelte a köhögő-öklendező operátorokat a helyiségből. Az ajtó még be se zárult mögöttük, mikor

Beltayn odalökte a poroltót Luddnak, s a legközelebbi rádióra vetette magát.Mindketten vizes rongydarabot kötöttek az orruk elé, s igyekeztek szájon át venni a levegőt, de tudták, hogy

így se maradt sok idejük. Ludd nekiállt eloltani a tüzet, miközben Beltayn gyorsan ellenőrizte a legutóbb használt hullámhosszt, aztán egy apró csavarhúzóval leszedte a készülék előlapját.

A komisszár fehér por- és fekete füstfelhőbe burkolózva állt, s idegesen pislogott hátrafelé, a válla fölött.- Gyerünk már!Beltayn igyekezett csak és kizárólag a rádióra összpontosítani. Megállította a hordozható memóriaegységet,

aztán benyúlt az ellenőrzőpanelbe, kiválasztotta az egyik vaskos kábelköteget, s kiemelte az egyik végét az aljzatból.

A zsebéből előhúzott megkerülő egység - egy apró, fémes csőre hajazó alkalmatosság - egyik végét az aljzathoz erősítette, a másikat a kiszabadított kábelköteghez. Az egység oldalán azonnal felvillant egy parányi, zöld jelzőfény.

Aktiválva.Azzal a lendülettel már el is kezdte visszahelyezni az előlapot.Közben Luddnak sikerült eloltani a tüzet, és sorra nyitogatta az iroda ablakait. Kintről lusta hópelyheket

taszigált befelé a szél, s a két Szellem végre megszabadulhatott a vizes zsebkendőktől.Beltayn már végzett két csavarral, s épp a harmadikat próbálta a helyére tenni, amikor valaki kikapcsolta a

szirénákat.- Eloltották? - nyitott be Sirkle.- Igen, uram - dörgölt némi kormot a képére Ludd. - Majd küldök egy takarítóbrigádot.- Gyakran megesik itt az ilyesmi? - méregette őket az ügynök összehúzott szemmel.- Túl gyakran, uram. Nem is tudom, hová megy a karbantartásra szánt pénz!- Vissza a helyükre! - engedte be Sirkle az operátorokat.Beltayn és Ludd összenézett.A negyedik csavar még Bel zsebében volt. Ha szerencséjük van, egy darabig senki nem veszi észre a hiányát.Az operátorok letelepedtek a rádiók elé - s a tanithiba mintha villám csapott volna.Elfelejtette újraindítani a memóriaegységet!Felkapta a tálcáját, és az ajtó felé iramodott.- Hadd hozzak az uraknak friss kávét! Ennek a füsttől biztos pocsék az íze.

A tálcára tette Sirkle csészéjét, majd az operátorokét is. A harmadik rádióállásnál egy pillanatra úgy fordult, hogy a hátával takarja a készüléket, s miközben a csészéért nyúlt, bekapcsolta a rádióhoz csatolt memóriaegységet.

Ideje lelépni!Odakint, ahogy végigsiettek a folyosón, mintegy véletlenül Merrtbe botlottak. Beltayn három ujját mutatta

oda a gárdistának.A tanithi, akinek a fél arcát implantátumra cserélték, átnyomakodott a tálcát cipelő rádiós mellett, s három

ujját mutatta a folyosó végén ácsorgó Dalinnak.A fiatal gárdista futva indult a kápolna felé, ahol Brostin állt őrt.- Minden baba? - kérdezte a tagbaszakadt lángszórós.- A kis ajándékcsomagod bevált - vigyorodott el Dalin, s benyitott a kápolnába.Odabent Hark épp Goi Kolea adjutánsával, Rervallal tárgyalt egy kopott, E századtól kölcsönzött rádió fölött.- Hármas! - hadarta Dalin. - A hármas az! Mehet!Rerval feltette a fejhallgatót, bekapcsolta a készüléket, és beállította a keresőjelet.- Nalfa, Nalfa, itt az Erőd! Itt az Erőd! Vétel!

Meryn, aki eddig félálomban bóbiskolt a készülék mellett, arra riadt föl, hogy a rádió életre kel. Miközben a fejhallgató után kapott, leverte a csikkekkel teli hamutartót, néhány tollat meg egy üres sörösüveget.

- Van kapcsolat! - üvöltötte.Már épp a mikrofonért nyúlt, mikor Vari kitépte a kezéből.- Erőd, itt Nalfa! - mondta, s igyekezett nyugalmat erőltetni magára. - Erőd, itt Nalfa! Vétel!- Ide vele! - sziszegte Meryn, s megpróbálta visszaszerezni a mikrofont.Az őrmester vasvillaszemeket meresztett rá, miközben minden idegszálával az éterre koncentrált.- Üdv, Nalfa! Jó hallani a hangotokat!- A tiedet is, Rerval! - vigyorodott el Vari.Meryn ismét a fejhallgatóért és a mikrofonért nyúlt, de az őrmester dühösen félreütötte a kezét.- Hark komisszár itt áll mellettem - magyarázta Rerval. - Alkalmas az idő, hogy beszéljünk?- Tökéletesen, Erőd!Daur, Banda és Rawne ekkor ért oda, s Vari azonnal odanyújtotta a fejhallgatót és a mikrofont az őrnagynak.

Meryn gyűlölködő pillantással kelt föl a székből, s adta át a helyét Rawne-nak.- Erőd, itt Rawne!- Rawne, itt Hark beszél!- Jól hallom, uram. Felteszem, biztonságos a vonal.- Amennyire csak lehet. Mi a pozíciójuk?- A Dróthúzó utca közelében vagyunk.- Az már az Oligarchiában van?- Annak is a szívében.- Remek! A térképen majd megtalálom. Mind kijutottak élve a Szekcióból?- Igen, uram. Mind a heten. Nincs sérültünk.- Fegyverük van, őrnagy?Rawne a katonáira pillantott. Mind feszülten várták a válaszát. Mert a szökésért súlyos büntetés jár, de a

fegyveres szökésért...- Mind a heten fel vagyunk fegyverezve - mondta végül Rawne. - Miért?- Nem fogja meglepni magukat, ha az mondom, hogy mocskos egy helyzetbe kerültünk, őrnagy.- Az egész bolygót érinti?- Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom, de úgy néz ki, hogy egyelőre az Oligarchiára koncentrálódik.

Ami azt jelenti, hogy maguk nyakig ülnek benne. Az viszont biztos, hogy az Ellenség katonáival van dolgunk.- Becsült létszám?- Egyelőre semmi biztosat nem tudunk, de valószínű, hogy csupán egy beszivárgó alakulat. Ennek ellenére

nagyon vigyázzanak!- Értettem - mondta Rawne.- Ennél azért egy kicsit bonyolultabb a dolog, őrnagy - folytatta a komisszár. - Gaunt bajban van, és könnyen

meglehet, hogy jelenleg maguk az egyedüliek, akik segíthetnek neki.- Értem - ült le végre a tanithi. - Akkor viszont mondjon el mindent, amit tud!

Mire befejezték a hívást, Ludd, Merrt, Dalin és Beltayn is csatlakozott a kápolnában rejtőzködőkhöz. Végül Hark kijelentkezett, és visszaadta a mikrofont Rervalnak.

- Rawne meg a bandája életben van, és azt is tudjuk, hol.- Bandája? - húzta föl a szemöldökét Ludd.- Tud jobbat rájuk? - mordult rá Hark. - Bűnözői hajlammal megvert idióták? Retardált barmok?- A banda... megteszi.- Amíg a megkerülő egység észrevétlenül szuperál, újra kapcsolatba léphetünk velük - mondta Beltayn.- És vajon meddig nem veszik észre? - hümmögött Dalin.- Ha csak egy csepp szerencsénk is van - mondta Hark -, elég ideig, hogy megtudhassuk, hol van Gaunt, és

átadhassuk az információt Rawne-nak.- És ha tényleg van egy kis szerencsénk, Rawne őrnagynak nem támadnak időközben egyéb ötletei - tette

hozzá Ludd.- Mint például?- Nos... azt mondta neki, hogy húzza meg magát ott, ahol jelenleg van, és maradjon a rádió közelében, hogy

azonnal tájékoztathassuk az új fejleményekről. Mi van akkor, ha egyszer csak fogja magát, és... odébbáll?- Ennyire még Rawne sem lehet fafejű! - fújt dühösen Hark. - Az őrnagy nem hülye, úgyhogy nem mozdul

onnan egy tapodtat sem!- Amíg csak rajta múlik a dolog - értett egyet Dalin.

Daur visszasétált a hallba. Elodie a bárpultnál ült, és egy üveg amasecet dajkált. Xomat, a bérizom még mindig a fal mellé tolt székhez volt kötözve, s látszott rajta, hogy a pokolba kíván mindenkit.

Főleg Leyrt, aki az egyik bársonyhuzatú kanapén szunyókált.- Egy italt? - csillant fel a nő szeme.A kapitány azonban csak a fejét rázta, s visszaült a pulton hagyott pasziánsz mellé.- Szóval... hogy állunk? - kérdezte Elodie.- Sikerült kapcsolatba lépni az alakulatunkkal - fordított föl egy kártyát Daur. - Úgy néz ki, hogy a városban

áll a bál, de a részletekről egyelőre senki nem tud semmi biztosat. Úgyhogy azt a parancsot kaptuk, hogy további utasításig egyelőre maradjunk itt, és húzzuk meg magunkat.

- És ezt fogják tenni?- Pontosan.- Mindannyian?- Igen.- Csak azért kérdezem, mert a parancskövetés láthatóan nem az erősségük.Vari sétált be a hallba, és beleszagolt a levegőbe.- Van rá esély, hogy valahol egy kis ennivalót is találunk? - kérdezte.- A konyha ott van hátul - intett a fejével Daur.Vari lemondó sóhajjal vette be magát a konyhába, s egy perc múlva már azt hallották, hogy idióta szóvicceket

gyárt a lepukkant helyről.Elodie elmosolyodott, majd megkerülte a pultot, hogy egy újabb kupicával töltsön magának.Aztán a monitorszobában elszabadult a pokol. Hárman is egyszerre kezdtek beszélni.Daur azonnal felpattant, intett Elodie-nek, hogy kövesse, s már rohant is.- Mi történt? - rontott be a hátsó szobába, ahol Banda, Meryn és Rawne tartotta szemmel a klub különböző

helyiségeit megfigyelő kamerákat.- Társaságot kaptunk! - mutatott az egyik képernyőre az őrnagy. - Az ott melyik ajtó?- A személyzeti - vágta rá Banda azonnal. - Hátul.- És ön esetleg ismeri ezeket a jóképű fiatalembereket? - bökött a tanithi a monitorra.A gyér megvilágítás ellenére is látszott, hogy a személyzeti bejáró előtti rakodórámpán, a Conaut fasor felőli

oldalon hat vagy hét férfi csoportosul.- Nem ismerem őket - rázta meg a fejét. - De ha kimerevítik a képet...Meryn gyorsan megállította és kimerevítette a képet, s az utcai lámpa fényében durva arcok rajzolódtak ki.- Ó, a francba! - suttogta Elodie. - Azt hiszem, az ott Csoni.- Kicsoda? - kérdezte idegesen a kapitány.- Talán Urbano egyik üzleti partnere? - hajolt közelebb a monitorhoz Rawne is.

- Bár az lenne! - sóhajtott föl a nő. - Az ott Lev Csoni. Egy rivális kartellnek dolgozik. Már korábban is meggyűlt velük a bajunk, s évek óta csak a lehetőségre várnak, hogy lecsaphassák a kezünkről az üzletet, és becsukhassák ezt a helyet.

- És most, hogy ez a hóvihar megbénította a várost... - kezdte Daur.- Harckészültség! - kelt föl a székéből Rawne.

Felsétált a hófödte lépcsőkön, és bezörgetett a kopott, régi ajtón.Fél perc sem telt bele, s az ajtó kinyílt. Fiatal, slampos kinézetű férfi állt a küszöbön, nyakig gombolt, fekete

öltönyben és krémszín nyakkendőben.- Segíthetek? - kérdezte bizonytalanul, aztán, ahogy jobban szemügyre vette a váratlan vendégét, elkerekedett

a szeme. - Maga... nem Gaunt komisszár ezredes véletlenül?- Üdvözlöm, Jaume úr - mosolyodott el Gaunt.

HUSZONHÁROM

Múltidéző

- Ezt most... nem igazán értem - hebegte Jaume. - Új időpontban egyeztünk meg, de... vagy esetleg...- Nem, Jaume úr, ez most egy sokkal... spontánabb indíttatású látogatás - mondta a komisszár ezredes, s

invitálásra sem várva belépett az előszobába.Akárcsak az ajtó és az épület homlokzata, idebent még a bútorok is az elmúlásról suttogtak. A csillogó fekete

parketta, valamint a falak és a bútorzat grafitszürke, püspöklila és gesztenyebarna színekben pompáztak.Mintha egy elegáns felsővárosi kupleráj előszobájában jártak volna - vagy egy furcsa temetkezési

vállalkozónál.A kimért elegancia azonban slampossággal párosult - itt megfolyt a festék, ott nem megfelelően volt felrakva

a függönytartó pánt, s a mindent átható, dohos, nyirkos szagot a levendula és az akác illata sem tudta teljesen elfedni.

- Megtenné, hogy... felvilágosít a jövetele célját illetően, uram? - kérdezte Jaume óvatosan.Gaunt első impressziója pillanatok alatt megváltozott a portréfestőről - s nagyon úgy tűnt, ez kölcsönös. A

koszos egyenruha, a zúzódások és a kétnapos borosta láttán nem is volt ebben semmi meglepő.- Szerfölött kellemetlen helyzetbe kerültem - mondta Gaunt. - Segítségre van szükségem, de csak nagyon

kevés emberhez fordulhatok ezzel a problémámmal. És jelen pillanatban maga van közülük a legközelebb, Jaume úr. Maga ugye hűen szolgálja az emberiség Császárát?

- Hogy micsoda... te... természetesen!- Akkor felteszem, nincs ellene kifogása, ha a Császár egy tisztje a segítségét kéri, hogy teljesíthesse a

kötelességét.- És... miféle segítségről lenne szó?Gaunt megfordult, és kurtán biccentett. Aztán újabb alakok bontakoztak ki a hóesés mögött gyülekező

sötétségből.- Mi... micsoda dolog ez?! - kérdezte Jaume dühös értetlenséggel, ahogy azok benyomakodtak mellette a

házba.Criid az összekötött kezű Maggset támogatta, aki még mindig kába volt. Mögöttük az orvosi táskáját cipelő

Kolding botorkált, s megpróbált segíteni a lassan botladozó fogolynak.- Ellenőrizze a helyet! - intett Gaunt Criidnek. - Minden lehetséges bejáratot! Van még itt magán kívül valaki

más is, Jaume úr?- Nincs - rázta meg a fejét a férfi. - Egyedül élek. Volt néhány terminusom mára, de a hóvihar miatt

mindegyiket lemondták.Criid előhúzta a lézerpisztolyát, s fürge macskaléptekkel sietett ki a szobából.- Miért van nála fegyver? - értetlenkedett a festő, de Gaunt elengedte a füle mellett a kérdést.- Itt dolgozik? - kérdezett vissza válasz helyett.- Igen.- És itt van a kiállítótere is?- Pontosan.- Ha jól emlékszem, ön portrékat fest.- Fotografikus ábrázolások és néhány hologram - ingatta a fejét Jaume. - De festeni... nem igazán.A fogadóterem épp olyan trehány s egyben elegáns volt, mint az előszoba. Itt-ott fekete cipőpasztával

igazították ki vagy fedték el a karcolásokat a padlón és a bútorok lábain. A drapériával és a festett virágvázákkal pedig furmányos módon nem egy penészfoltot sikerült eltüntetni.

Az egyik fal mellett, egy asztalon jókora, bőrkötéses portfoliók sorakoztak. Gaunt találomra felütötte az egyiket, s átlapozta.

A nagyalakú, elegáns papírkeretbe tett képeken egyenruhás férfiak portréi sorakoztak: a Birodalmi Gárda, a Haditengerészet, a bolygóvédelmisek tisztjei és néhány milicista arcképei. Mindannyian díszegyenruhát viseltek, s mindannyiuk arcán ünnepélyes komolyság honolt.

A komisszár ezredes pazar díszkardokat látott, bojtokat, vállrózsákat, jelvényeket, gravírozott mellvérteket, sisakokat és hímzett baretokat, csillogó gombokat és nem egy olyan egyenruhát, amit egyetlen általa ismert alakulat sem viselt. Csak a tekintetek voltak üresek.

- A Balhauton nagy az igény a portrékra - jegyezte meg Jaume. - A Dicső Győzelem óta.

A képek hátterét általában az Oligarchia vagy Balopolisz adta - ugyanaz a táj, újra meg újra. Egy olyan látkép, ami már vagy tizenöt éve nem is létezett.

Néhány portrén az ünneplő ruháikat viselő büszke rokonok is ott parádéztak a középen álló hős körül.- Az egész szektorból érkeznek megrendelések - magyarázta Jaume. - Sokaknak egy efféle kép rangot és

büszkeséget jelent, s talán egy kicsit... vigaszt is.Gaunt kimérten bólintott. Ez a hely sem sokban különbözött egy temetkezési vállalkozó irodájától, csak itt

nem koporsókra alkudtak.Azok, akiket a képeken látott, halottak voltak. Halott emberek képei, egy város látképe előtt, ami ma már nem

létezik.Lassan becsukta az albumot.- Itt mi van? - kérdezte, s válaszra sem várva belépett a szemközti, elfüggönyözött boltív alá.Jaume stúdiója volt - lámpák, képrögzítő eszközök masszív állványokon, a háttérben kinagyított tájkép. Az

egyik fal mellett dobozok sorakoztak, bennük kellékek és díszegyenruhák.Mint egy öltöző.Gaunt bekapcsolta a világítást - s Balopolisz ott hevert a lába előtt.A folyó, az Oligarchia, a Kolostor, a Kormányzói Palota, a Szirének Palotája, az Oligarchia Kapuja, a

Plutokrata Tornya és a Felszabadító Diadalíve.Az Oligarchia Kapuját a kilencedik nap délutánján érték el. Ott harcolt Slaydo balján. Előttük a híres kapu,

amit Asphodel, az Örökös gyilkos harci gépei védtek. Sártavak. Ocsmány időjárás. Maró vegyi füst. A légköri bombázás és Asphodel kemikáliái a talajt és a levegőt is megmérgezték. Olvadt fémcseppek hullottak az égből, és...

Gaunt közelebb lépett a ragyogó látképhez, amin az a Balopolisz állt, amit még nem érintett meg a háború.Szögesdrót akadályok merednek az égre, rajtuk tépett hús és vörös vérpermet, ahogy a becsapódó bombák

szétszaggatták a mellette rohanókat. Előttük a Kapu s Asphodel gépei, a csikorgó lánctalpakon közeledő halál...- Elég! - csattant föl Gaunt.- Tessék? - sietett oda hozzá Jaume azonnal.- Csak... magamban beszéltem.Balopolisz csupán egy volt a számos tájképből - a többi a falhoz volt támasztva.- Több látképből lehet választani - mondta a portréfestő, és odébb tolta a kerekeken gördülő hátteret. - Az

Oligarchia különösen népszerű, csakúgy, mint a Szilánkvölgy, Zaebes... de pillanatok alatt ide tudom varázsolni Khulant vagy akár magát a Terrát is!

- De... számít ez valamit? - kérdezte Gaunt cinikusan. - A kuncsaftjai halottak.- Nem mindegyikük - tiltakozott Jaume.- A többségük. Nekik meg felesleges a háttér.- A családjuknak nem. Sokan szeretnének együtt szerepelni a képen az elhunyttal, így őket is beöltöztetem. Az

elhunyt helyére az egyik asszisztensemet állítom, akinek a helyére majd később a hősi halott képe kerül természetesen.

Jaume találomra kiemelt néhány ruhadarabot az egyik ládából, és odamutatta Gauntnak.- Látja? Egy csomó van ezekből. Hátrahagyott egyenruhák és felszerelési tárgyak. Az asszisztensem

beöltözik, majd olyan pózba áll be a fotózáshoz, ami megegyezik az elhunytéval - ezt valamelyik családi képről választjuk ki. Utána jön az arc retusálása, még néhány apró igazítás, és kész. A hozzátartozók pedig boldogok, hogy valamilyen módon mégis együtt lehetnek az elhunyt szeretteikkel.

- Gondolom, sok munka ennyi egyenruha között kiigazodni.- Hogy őszinte legyek, a családoktól kölcsönkapott régi képeken az elhunytak nem mindig viselnek

egyenruhát, vagy ha igen, hát azok nem mindig a... legmegfelelőbbek. Úgy értem... nem elég hősiesek a gyászolók szemében. Ők csinos, harcias külsőt szeretnének látni.

- Szóval... csak úgy... kitalál valamit?- Én szolgáltatok, uram - sóhajtott föl Jaume. - A klienseimnek mindig van egy elképzelésük, hogyan kellett

volna történniük és kinézniük a dolgoknak. Én ezt az illúziót igyekszem megadni nekik.Criid lépett be, s ahogy megpillantotta a grandiózus látképet, elismerően füttyentett.- Tiszta a hely? - kérdezte Gaunt.A nő biccentett, s röviden vázolta a szobák elrendezését. Miközben beszélt, odalépett az egyik ruhafogashoz,

és felpróbált egy tolldíszes dragonyos sisakot.- Hogy áll?- Lélegzetelállítóan autentikus - mondta Gaunt savanyú mosollyal. - A konyhát megtalálta?Majd gyanakvón Jaume-ra pillantott.

- Ugye, van valami ennivalója?- Akad, bár nem sok...- Mikor ennek az egésznek vége, a Munitorium minden költségét megtéríti.- Akkor bátorkodnék megkérdezni, hogy tulajdonképpen... mi ez az egész.Gaunt keserű szájízzel, szó nélkül ballagott Criid után a konyhába.A rosszkedvének volt némi köze Jaume szánalmas csalásához, s a kilencedik nap emlékeihez, amiket a

látványos díszlet csalogatott elő.A portrékészítő lakása még az előszobánál és a műteremnél is rendetlenebb volt. A szobák elhanyagoltak, a

konyha pedig minden hadtápos rémálma. A tej és tojás bűzlött - bár Gauntnak volt egy olyan érzése, hogy ez most így van az egész városban. Ahogy valószínűleg az órák is mindenhol megálltak.

Mindezek ellenére találtak egy szál füstölt kolbászt, egy fél vekni kenyeret, némi savanyú káposztát, levesport, és - amiért a leghálásabb volt - kávét.

- Micsoda egy koszfészek! - füstölgött Criid, miközben egy tálra halmozta az ételt. - De a tulaj se sokkal különb...

- Szerintem a balhauti halott-iparág lassan, de biztosan elsorvad - mondta Gaunt könnyes szemmel, mert egy fej hagymát pucolt a készülő leveshez. - Jaume ugyan mást állít, de szerintem mostanában már nincs benne valami nagy pénz. A szomorúság egy idő után elmúlik, s akkor már nincs szükség sírkövekre és halotti portrékra.

- Hosszú idő után - mondta Criid, és az ő szemében is könny csillant.- Tona?- A... csak a hagyma!- Hát persze - bólintott Gaunt megértően, s a felkockázott hagymát egy fazékba szórta.

Maggs ébren volt, s már a láza is csökkent valamicskét.- Miért... miért vagyok megkötözve? - kérdezte. - És miért fáj ennyire a kezem? Ki vagdosta össze a kezem?!Criid egy tányér forró levest dugott az orra alá.- Egyél, és ne dumálj!- De hát meg van kötve a kezem!- Az enyém is, átvitt értelemben. Éhes vagy? Légy kreatív!

- Hogy van? - kérdezte Gaunt Koldingot.Az orvos buzgón kanalazta a levesét, s bepárásodott szemüvege mögül pislogott a komisszárra.- Már... a fogoly? - kérdezte két falat között.- Igen, doktor.Kolding leeresztette a kanalát, és a fogolyra pillantott, aki a fal mellé tolt kanapén hevert. Mabbonnak sikerül

néhány kanál levest legyűrnie, mielőtt elaludt volna.- Meglepően... jól. Lement a láza. Ez nyilván a szervezet vészreakciója.- Nyilván. És semmi köze holmi rituális hókuszpókuszhoz.- Nyilván - értett egyet az orvos, és folytatta az evést.

Gaunt és Criid a kivilágított Balopolisz látképe előtt ülve költötte el a vacsoráját.- Maga itt volt, igaz, parancsnok? - intett a nő a tájkép felé.- Az mintha egy másik életben lett volna.- És tényleg olyan ocsmány volt, mint amilyennek mondják?- Nem tudom - vonta meg a vállát Gaunt, s egy darab kenyérrel letörölte a szája széléről a zsíros levest. -

Milyennek mondják?- Ocsmánynak - morogta Criid, miközben olyan gyorsan evett, mintha kitüntetés járna érte.- Akkor biztos olyan volt.Egy darabig szótlanul bámulta a képet, aztán megcsóválta a fejét.- Kemény napok voltak - mondta végül.- Keményebb, mint amin mi átmentünk?- Azt azért nem mondanám. A Szellemekkel egypárszor már megjártam a poklot, míg a Balhaut mindössze

egy nagyszabású offenzíva végpontja volt. Igaz, itt a hangsúly a nagyszabásún van. Nagyon nagyszabású. Az ilyen megragad az emberben, és rányomja a bélyegét, de... nem ez határozza meg.

- Szerintem meg igen - tette le a kanalat Criid.- Tessék?- Szerintem a balhauti offenzíva nagyon is fontos volt magának, uram. Ha másért nem is, azért, mert

Slaydónak az volt, s a Hadúr sokkal többet jelentett magának, mint azt akár önmagának is beismerné. Szerintem ez a hely egy régi seb a lelkén. És ne nevessen, komolyan beszélek! Egy fontos csatát nyert meg a Hadúrnak akkor itt, a Balhauton. Maga és a hyrkánok. Maguk vették be az Oligarchia Kapuját, utána meg a Plutokrata Tornyát. És mit tett magáért a vénember? Meghalt.

- Nem pont így történt a dolog - mondta csöndesen Gaunt.- De valójában mégiscsak ez történt - mutogatott Criid a kanállal. - Maga meg az emberei úgy harcoltak

Slaydóért, mint az ördögök, de mire a műsornak vége volt, a Hadúr meghalt, s a lehetséges örökösök már egymás ellen fenekedtek. Átnéztek a maga feje fölött, kapott egy vállveregetést, aztán elküldték egy félreeső, erdős világra, hogy...

- Nem így történt.- Nem?- A hyrkánokat kitüntették és megjutalmazták. És engem is. Saját sereget állíthattam föl.- Maga volt Slaydo legkiválóbb szárnysegédje! - mosolyodon el a nő. - A kedvence. Magának kellett volna a

helyébe lépnie.- Fogalma sincs, hogy miről beszél, Tona! - nevette el magát önkéntelenül Gaunt.- Talán nem jártam flancos iskolákba, és könyv se sok volt a kezemben, de amikor az Egyesbe kerültem,

vettem a fáradságot, hogy utánajárjak, miféle ember a főnököm - ingatta a fejét Criid. - Olvastam magáról. Aznap kétszer is kitüntette magát, uram. Egyszer a Kapunál, egyszer meg a Plutokrata Tornyánál. Macaroth hány évvel idősebb magánál?

- Azt hiszem, talán... héttel.- Az nem is olyan sok. Két fiatal protezsált, akik sorban állnak a hatalom elosztásakor. Slaydo meghalt, s

Macaroth csak ekkor - csak a halála után - tett szert igazi hatalomra.- Ez sem igaz - somolygott Gaunt. - Macaroth már akkor vezérkari tiszt volt, én meg csak egy komisszár.- Slaydo szerette magát - folytatta a nő megingathatatlanul. - Emlékezzen csak! Magára bízta a balszárnyat.

Igen, olvastam róla. Megjegyeztem. És nem azért bízta magára a Kaput, mert könnyű volt elfoglalni, hanem mert bízott a képességeiben! A Toronynál szintúgy. És el is foglalta mindkettőt! Aztán Macaroth ült a Hadúr székébe, de csak azért, mert minden más rangidős elesett.

- Akkor is ő nyerte el a hadúri címet - mondta a komiszszár csöndes derűvel a hangjában.- Maga is elnyerhette volna. Találkoztak valaha is?- Macaroth meg én? Soha.- Akkor nem tőle kapta a jogot, hogy valami eldugott, erdős bolygón...- Nem! - csattant föl Gaunt. - És ne mondja a Tanithra, hogy...- Rendben, csak érdeklődtem! - vigyorgott a nő, majd a képre sandított. - De néhány óra ott és akkor... és

majdnem Hadúr lett.- Ez nem igaz.- De!- Elég legyen, őrmester!- Akkor nézze innen, uram! - pattant föl Criid. - Ki lett volna Slaydo nyilvánvaló utódja? Cybon? Dravere?

Blackwood? Ők mind idősebb vezérkari tisztek voltak. Ehelyett mégis Macarothra szállt a hatalom. Úgy hiszem, Slaydo kész volt egy fiatalra hagyni a hadúri posztot, aki talán nem pont a rangidős parancsnokok közé tartozott. Macaroth maga rá az élő példa, hogy ilyen megesik. Úgyhogy maga is lehetett volna Hadúr. Magának kellett volna lennie a Hadúrnak!

Gaunt egy darabig a padlót bámulta szótlanul, majd megcsóválta a fejét.- Maga nem volt ott, Tona. És, bár nagyra értékelem a lelkesedését, a dolgok nem így történtek. Azt gondol,

ami jólesik, de valamit tudnia kell: semmiért nem cserélném el, hogy a Szellemek parancsnoka lehetek. Tanithiak, verghastiak, belladonok... kitüntetésnek tekintem, hogy magukkal szolgálhatok.

Aztán Maggs kezdett üvölteni a szomszéd szobában.- Kés van nála!

Az etogaur a hall közepén állt, kezében az ellenségtől zsákmányolt áldozókéssel. Jaume és Kolding a szemközti fal mellett kuporgott, Maggs a kanapén ült, s úgy tartotta maga elé összekötözött kezeit, mintha imádkozni készülne.

- Kés van nála! - rikoltotta újfent, ahogy megpillantotta Gauntot. - Hogy került az hozzá?!Gaunt maga sem tudta, hogy ez hogy történhetett. Otthagyta volna a felújításra váró épületben? Hogy lehetett

ennyire figyelmetlen?És a kés most az etogaurnál volt.Kérdés az, mihez akar kezdeni vele.- Adja ide! - lépett közelebb. - Adja ide, vagy dobja a földre!- Senkit nem akarok bántani - rázta meg a fejét Mabbon. - De szükség van néhány óvintézkedésre!- És ehhez kés kell?- A boszorkány keresni fog minket - nézett egyenesen Gaunt szemébe az etogaur, akin a láznak már nyoma

sem látszott. - Ugye, nem vagyunk messze?- Honnan?- Attól a helytől, ahol korábban rejtőztünk. Nem sokra emlékszem belőle. És arra sem, mennyi időbe telt, míg

ideértünk.- Csak néhány utcányira van innen - mondta Gaunt óvatosan.- A boszorkány keresni fog minket - ismételte meg Mabbon. - Kicselezhettük, lerázhattuk, de újra a

nyomunkra bukkan majd. Úgyhogy megpróbálom álcázni magunkat. Hol a vér?- A vér?- Az enyém és a harcosáé.- Doktor Kolding! - fordult Gaunt a kórboncnokhoz. - Ugye, megvan még a vér?- Hogyne! - bólintott az orvos, és elővette a kabátja alól a lezárt tégelyt.Mabbon elvette tőle, és a bejárati ajtóhoz sietett.Criid kérdőn nézett Gauntra, de a komisszár ezredes csak a fejét rázta.Az etogaur bonyolult mintát vésett a küszöbbe a késsel, amit valahogy egyiküknek sem akarózott közelebbről

szemügyre venni. Aztán a vér egy részét a rajzolatra kente, s ugyanezt tette a nagyobb ablakokkal meg a hátsó és oldalsó bejárattal is.

- Ez egy darabig lefoglalja - bólintott végül. - És biztosít nekünk néhány óra nyugalmat.Azzal Kolding kezébe nyomta a tégelyt, s visszaadta Gauntnak a kést.A komisszár ezredes szó nélkül a kabátja zsebébe süllyesztette a pengét, míg Kolding komoran tette vissza az

edényt a holmija közé.- Eretnek mágia! - motyogta dühösen.- Pontosan - bólintott Mabbon.A hajnal közeledtére - két nap óta először - enyhült valamit a hóesés, s Gaunt, minden józan meggyőződésével

ellentétben, kezdte az ítéletidőt a boszorkány művének tekinteni. Lehet, hogy az időjárás változása az erejében beállt változást tükrözi?

Veszélyes dolog ilyesmin spekulálni. Az eretnekség határát súrolja.- Mit gondol? - kérdezte Criidet.A hall ablaka előtt gubbasztottak két ócska, régi széken, s kávét szürcsöltek. Kolding lefeküdt aludni, akárcsak

az etogaur és Jaume, Maggs pedig még mindig összekötött kézzel hevert a kanapén, s a plafont bámulta.Gaunt az elmúlt bő negyedórát arra szánta, hogy egy ötletet vázoljon Criidnek.- Nem valami ütős terv - ismerte el Gaunt.- Hát nem - értett egyet a nő.- De még akkor is ez a legjobb.- Megbízik benne?- Az életem is rábíznám. Csak azt sajnálom, hogy magának kell mennie helyettem. Maggsben nem bízhatok,

így nekem itt kell maradnom a fogollyal.- Értem - bólintott Criid. - Egyedül egyébként is hamarabb odaérek.- Jaume úr biztosan nem haragszik meg, ha néhány ruhadarabot kölcsönvesz a kellékei közül.- Muszáj? - fanyalgott Tona.- Katonai gyakorlóban oda nem engedik be - rázta meg a fejét Gaunt. - És amint bent van... tudja, mit kell

mondania.- Tudom - értett egyet a nő. - De... mi van, ha valamilyen oknál fogva nem jövök vissza?- Akkor is ott leszek.- Túl sokat kockáztat, uram!- Ha nem teszem, azzal még többet. A végére kell jutnunk ennek az ügynek. És mivel rengeteg dolog

akadályozhatja meg, hogy visszatérjen, én mindenképpen odamegyek.- És ha az egész terve bedől?

- Akkor majd kiverekszem belőle magam - mosolyodott el fáradtan Gaunt.Tona a stúdióból kölcsönvett ruhákat egy zsákba gyömöszölte, s még hajnal előtt útnak indult. Gaunt addig

figyelte az ablakból, ahogy a nő csöndben fut a hóborította, kihalt utcákon, míg el nem tűnt a szeme elől.Csak remélni tudta, hogy az, hogy elállt a havazás,jó ómen.Ahogy azt is, hogy nem utoljára látta Tona Criidet.

HUSZONNÉGY

Ostromállapot

Először minden elsötétült - se lámpa, se kamerák -, aztán a rádió is elszállt, s az éterben csak sztatikus zörej hallatszott. Csoni emberei egy pillanat alatt kiiktatták a világítást és a kommunikációt.

- EMP gránát - morogta az orra alatt Leyr. - Meg egy csípőfogó. Nem valami elegáns, de hatásos.A Zolunder nyirkos, fülledt sötétségbe burkolózott, s a levegőcserélők híján hamarosan már tökéletesen

érezték a söráztatta szőnyegeknek és a kalitkában gunnyasztó énekesmadarak ürülékének szagát.Tudták, hogy a rakodórámpa felőli ajtót pillanatok múlva betörik - még az áramszünet előtt látták az egyik

képernyőn az odakint ácsorgó bérizmokat -, aztán valószínűleg a keletre néző bejárat következik.- Tető - mondta Leyr váratlanul. - Ugye, odafönt van a kamerák fő áramelosztója, kisasszony?- A központi kémény mögött - bólintott Elodie.- Akkor valaki felmászott oda egy csípőfogóval. Legalább egyvalaki a tetőn van.- Hol lehet bentről feljutni a tetőre? - kérdezte Vari.A nő gyorsan elmagyarázta, mire Vari maga mellé vette Kantot, és már mentek is.- És most? - kérdezte Elodie.- Maradjon csöndben! - mordult rá Meryn. - A főnök hallgatózik.Rawne félrebillent fejjel állt a vöröses derengésben.- Hordozható fémfűrész - mondta lassan. - Az lesz a hátsó ajtó. Meryn és Leyr fedezi.A két tanithi hangtalanul sietett ki a szobából.- Daur kapitány! Maga és Banda biztosítja a főbejáratot.- Rajta vagyunk - biccentett Daur, s a vállára kanyarította a karabélyát.- De remélem, nem csak mi melózunk! - jegyezte meg Banda epésen, kifelé menet.- Nem - mosolyodott el Rawne hidegen.

Az őrnagy, mielőtt belevágott volna a Zolundert célzó hatásos - bár végső soron katasztrofális - akciójába, az épület minden elérhető tervrajzát áttanulmányozta.

Elküldte Merynt, Kantot és Varit, hogy nézzenek szét a Munitorium archívumában a Regnum Khan sugárúton és a Salpeder téren álló Építészeti Könyvtárban, kölcsönözzék ki, amit lehet, s amit nem, arról készítsenek másolatot zsírpapírra. Ez utóbbiban Kant bizonyult kifejezetten tehetségesnek - ezt még maga Rawne is elismerte.

Összevetette a tervrajzokat, s próbálta a lehető legnaprakészebbet összerakni, anélkül hogy személyesen is járt volna a Zolunderben. Tudta, hogy oda ő legfeljebb egyszer mehet be.

Ugyanolyan gondosan tervezték meg, mint bármelyik katonai akciójukat, s ugyanazokat a képességeit használta ekkor is, mint amelyek élve juttatták ki az olyan helyekről, mint a hagiai Doktrinopolisz vagy épp a Gereon. Megtervezte a ki- és bejutást, szerzett szállítóeszközt és hamis egyenruhákat is.

És mindezt még csak nem is azért tette, mert olyan rettentő nagy szüksége lett volna a pénzre.Rawne egyszerűen kezdte halálra unni magát.A leghasznosabb tervrajzokat a Balopoliszi Újjáépítési Archívumban találták, azon a helyen, ahol minden

háború után felújított épületet lajstromba vettek.Az épületegyüttes, ami ma a Zolunder nevet viselte, valaha népszerű étkezde volt. Aztán a háború során két

rakétatalálat is érte a keleti falát, s a romos épületet kifosztották és felgyújtották.Rawne a felújítás minden részletére kíváncsi volt. Tudta, hogy a Zolunder megtartotta az étkezde régi fő és

oldalsó bejáratát, s az átépítés során még egy harmadik - szolgálati - bejárattal is megtoldották a keleti oldalon.Urbano - vagy valamelyik cimborája - lezáratta ezt az ajtót, amikor megkaparintották a helyet. Nyilván

minimálisra akarták csökkenteni a lehetséges bejutási pontok számát, ami a biztonság szempontjából teljesen logikus lépés volt. Ha Rawne vezeti a helyet, maga is pontosan így járt volna el.

Ugyanakkor nem falazták el a régi bejáratot, s ez valamivel sebezhetőbbé tette a helyet.Miközben az unaloműző akcióra készült, az őrnagy többször is elgondolkodott rajta, hogy esetleg nem erről az

oldalról kellene-e behatolni az épületbe. Aztán végül mégis a Bán Daur-hadművelet mellett döntött.

Rawne tudta, hogy soha nem szabad alábecsülni az ellenfelet. Biztosra vette, hogy ez a Lev Csoni - akiről eddig csak hallott, de akivel személyesen még soha nem találkozott - egy emeletes rohadék, de korántsem ostoba. Ő is minden további nélkül tudhatott a használaton kívüli kapuról.

Ezt sem szabad kizárni a lehetőségek sorából.Úgyhogy fogta a karabélyát, és a szervizbejáró felé indult.

Amint a legfelső emeletre értek, Vari kézjelekkel utasította Kantot, hogy hallgasson. Idefönt már mindketten tisztán hallották, hogy valaki a tetőn matat. Halk, kellemetlen hang volt - mintha egy patkány rágott volna kitartóan, s Varit kísértetiesen a Hinzerhaus felső galériáira emlékeztette, ahol megütköztek a tetőről beszivárgó Vértestvérekkel.

Felemelte az ismétlőpuskáját, és a tető alatti sötétséget kémlelte. Mit nem adott volna most egy rendes éjjellátóért vagy Bolond Larkin remek távcsövéért!

Papírlap vékonyságú fénycsík jelent meg a tetőn, s már csak az angyalok kórusa hiányzott, hogy úgy érezhessék, valami szent látomás készülődik.

A valóság persze sokkal sarkosabb és ridegebb volt - valaki épp kinyitotta a tetőre vezető csapóajtót, s kintről halovány fény szivárgott a padlás dohos sötétjébe.

Vari a lépcsőfeljáró takarásába húzódott, Kant pedig egy virágállvány mögé, amelyen poros cserépben egy elszáradt páfrány árválkodott.

A fojtó melegbe késként hasított a jéghideg levegő, s lassan néhány tétova hópehely vitorlázott alá. Aztán az ajtó hangos puffanással kinyílt, s a benti sötéthez képest még a holdfény is szembántóan élesnek tűnt.

„Túl szélesre tárták a csapóajtót - futott át Vari agyán. - A hó mind a tetőn landolt..Akárkik is voltak odakint, az első nekikészülődött, hogy bemásszon. Az őrmester kézjelekkel utasította

Kantot, hogy várjon, míg legalább két célpontjuk lesz.Egy sötétbe öltözött alak jelent meg a fejük felett, s elkezdett leereszkedni. Megpróbált halkan mozogni, de

nagyon ügyetlenül csinálta. Valaki volt még odafönt rajta kívül is, és egy kötél segítségével próbálta leereszteni a társát.

Pancserek... - vigyorodott el Vari komoran.Évek óta nem látott ilyen balfékeket. Lehet, hogy kegyetlenek, lehet, hogy fegyverük is van, de nem

mérhetőek a képzett katonákhoz.Bárki, aki már átesett a kiképzésen, és szagolt némi puskaport, csak a fejét csóválta volna, ha látja, amint a

behatolók egy kötéllel szerencsétlenkednek. Sokkal egyszerűbb és halkabb lett volna megkapaszkodni a csapóajtó peremében, s egyszerűen leugrani.

De ahogy ez itt a lábával kalimpál, és megpróbál valami támasztékot találni...Na, ebből elég! .- A Császár szerelmére! - állt föl Vari. - Ezt már nem bírom tovább nézni!Azzal egy jól irányzott lövéssel leszedte a behatolót.A másik - ahogy a súly eltűnt a kötél végéről - megcsúszott, s arccal előre lebukfencezett. Még Vari is

összerándult a nyakcsigolyák reccsenése hallatán.Aztán valaki, aki még odafönt kuksolt, tüzet nyitott rájuk valami hangos és nagy kaliberű fegyverrel.

Meryn és Leyr, akik a teherrámpára nyíló ajtónál őrködtek, azonnal felkapták a fejüket a lövések hallatán. Tudták, hogy se Varinak, se Kantnak nincs olyan fegyvere, ami felérne egy golyószóróval, de egyelőre nem siethettek a bajtársaik segítségére.

A fémfűrész lassan végzett a zárral, s a súlyos ajtó csikorogva nyílt ki. A következő pillanatban lézersugarak árasztották el a raktárhelyiséget.

A két gárdista az ajtótól valamivel távolabb, egy támfal fedezékében húzta meg magát, így a koherens fénysugarak nem árthattak nekik.

Újabb hosszú sorozat következett, majd az első behatoló is megjelent az ajtóban.Meryn két biztos lövéssel a pokolra küldte, s azzal a lendülettel vissza is bújt a kiugró faldarab takarásába.Vagy húsz másodpercig zúdult gyilkos össztűz a helyiségre, s a lézersugarak vakító, vörös sebeket téptek a

sötétbe.„Játsszunk tetszhalottat.”Leyrnek többször is el kellett mutogatnia, mire biztosra vehette, hogy az alig-félhomály ellenére Meryn is

meglátta a kézjeleit.

Az energiafegyverek savas füstje összekeveredett a benti porral és a falakról leégetett vakolatdarabokkal, minimálisra csökkentve a látótávolságot.

Lassan feltárult az ajtó, mintegy ingerelve a birodalmiakat, hogy tüzet nyissanak.„Valószínűleg egy puskacsővel tolják befelé - figyelte az ajtót Leyr. - Ócska, régi trükk. Aki erre tüzet nyit, az

felfedi a pozícióját, és még csak nem is nyer rajta semmit.”Azok odakint valószínűleg azt hiszik, hogy az eszement lövöldözésben mindenkivel végeztek. És úgy látszik,

akad köztük legalább egy, aki elég óvatos, hogy meg is próbáljon erről megbizonyosodni, mielőtt - szó szerint - ajtóstul ront a házba.

Leyr felderítő volt, aki az évek során megtanult várni. Tízszer, hússzor annyi ideig, mint bárki más - leszámítva talán a mesterlövészeket, akik a várakozást művészi tökélyre fejlesztették.

Olyan mozdulatlanul guggolt a fal takarásában, mint egy szobor, s nyugodtan, mint egy profi szerencsejátékos, akinek kötélből vannak az idegei.

Ő meg Meryn két oknál fogva tartoztak Rawne belső köréhez. Egyrészt nagy ívben tettek a legtöbb szabályra, másrészt mindketten kiváló kártyások voltak.

Egy örökkévalóság után - ami oly hosszúnak tűnt, mintha közben egész fajok másztak volna elő az ősóceánból, meghódítva a szárazföldet, s lassú haláltusájuk után más, fiatalabb teremtményeknek hagyva örökül a világot - az ajtó halványszürke háttere előtt egy fekete árnyalak jelent meg.

A tanithiak némán figyelték, s még akkor sem mozdultak, amikor egy második alak is megjelent a küszöbön. Aztán, amikor a harmadik is átlépett a küszöbön heverő holttest fölött, Meryn lassan bólintott.

Egy jó kártyás érzi, meddig emelheti a tétet.Leyr vadászpuskája fülsiketítő dörrenéssel duplázott a harmadik behatolóba, s a fekete ruhás alak törzse

szabályosan kettészakadt. Meryn hosszú, nagy erejű lézernyalábbal égetett lyukat a másik kettőbe, akik szinte egymás mögött haladtak. Még egy-egy lövés a padlón vergődőknek, s a helyiségre ismét csönd borult.

Senki és semmi nem rontott be, s mintha az egész világ elcsendesedett volna.Leyr újratárazta a puskáját, és visszakuporodott a fal takarásába.És tovább vártak.Biztos, ami biztos.

A Zolunder vörösre festett bejárati ajtaját három napon belül már másodszor rúgták be. Banda és Daur egészen a hallig engedte a három behatolót, aztán az emeleti galériáról kereszttűzbe fogták őket, s rövid sorozatokkal végeztek velük.

Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél.Banda, akit a kapitány föntről fedezett, lesietett a lépcsőn, átvágott az utolsókat rángó tetemek között, s a

beszakított ajtóhoz lopakodott.Hideg levegő csapta meg az arcát, ahogy kilesett.A lépcsőn letaposták a havat, s látta, hogy hol ragadta meg az egyik gazfickó a korlátot, hogy lendületet

vegyen a rúgáshoz, de... ennyi. Senki nem lesett rá odakint.Odafent felkerepelt egy golyószóró - ugyanazzal a szaggatott ritmussal, amivel a ruhakészítő műhely

varrógépei dolgoztak.Nem jó jel.Daur, aki odabent várakozott, valami mást is meghallott. Valamit, aminek még kevésbé örült.Elodie sikolyát.

Vari hátravetette magát, s a kezével próbálta védeni a szemét és az arcát a szétrobbanó járólapoktól. A becsapódó lövedékek szétszaggatták a padlót, a szemközti falat s a lépcső mellé akasztott szőnyeget.

A tanithi a csapóajtó felé lőtt, de csak annyit ért el, hogy egy jókora darabot kirobbantott a plafonból. Malter- és tégladarabok záporoztak a nyakukba, s Vari alig bírta ki, hogy hangosan el ne káromkodj a magát.

Aztán Kant is beszállt a mulatságba. Ősrégi rohampuskájával vette célba a csapóajtót, s az egész tárat a tetőbe eresztette.

Több helyen is átszakította a plafont, s valóságos törmelékeső zúdult a nyakukba, aztán... csönd lett.Kant idegesen cserélt tárat, s csak amikor elkezdett leülepedni a por, és a padlón heverő törmelékkupac tetején

megpillantotta az összetört holttestet, ébredt rá, hogy elkapta a fickót.Vari úgy köhögött, hogy hallgatni is rossz volt, s egyfolytában köpködött. Aztán odalépett a kifacsart pózban

fekvő alakhoz, és még két lövést pumpált bele.

Valószínűleg már amúgy is halott volt, de előtte szerfölött kényelmetlen helyzetbe hozta Varit, és az őrmester az efféle dolgokat személyes sértésnek tekintette.

- Látod? - harákolt, majd diadalmasan elvigyorodott. - Tudsz te, ha akarsz! Úgy elkaptad, hogy meg se nyikkant!

- Ja - bólogatott a belladon lelkesen. - Hát már ebből se lesz hadirokkant!

Rawne elérte a szervizkaput, de az zárva volt, s nem úgy tűnt, mintha bárki is megpróbálta volna erővel kinyitni.

Itt valami nem stimmel.Körülötte mindenhol harcoltak. Valaki már a fél tetőt lebontotta, és minden irányból megpróbáltak bejutni, de

itt... itt nem. Pedig ez tűnt volna a leglogikusabb megoldásnak. Míg a többi fronton elterelik a figyelmet, itt szép csöndben beosonnak.

Ő mondjuk így csinálta volna.Persze lehet, hogy egy kicsit túlértékelte ezt a Lev Csonit. Lehet, hogy mégsem olyan ravasz, mint gondolta.A jókora, megvasalt kaput, amit masszív fémpántok tartottak, már régóta nem használták, s mindenféle

ládákat és alkohollal teli hordókat pakoltak elé. Az egyik hordót viszont mintha félrehúzták volna, legalább részben szabaddá téve az utat. És a tetején ott hevert a kapu kulcsa.

Lassan a kirakó minden eleme a helyére került.Csoni arra várt, hogy valaki beengedi.Rawne felvette a kulcsot, és a kapuhoz lépett.Ezt akár ő is megteheti.

Xomat, a bérizom Elodie nyakához szorította a rövid csövű lézerpisztolyát.Az énekesmadarak izgatottan csiviteltek, és úgy köröztek a kalitkáikban, mint a megkergült óramutatók.- Mi a fenét csinálsz?! - sikoltotta Elodie.Azért szabadította ki Xomatot, hogy a segítségére legyen. Ha Lev Csoni embereinek sikerült bejutniuk, akkor

tényleg minden fegyverforgatóra szükségük lesz. Úgyhogy elvágta Xomat köteleit, és kiszedte a szájából a pecket.

- Ebben mindketten nyakig benne vagyunk! - mondta.Xomat azonban szemmel láthatóan másként gondolta.Hátracsavarta a nő kezét, s odarángatta a pulthoz, ami alatt egy mágneses tartóban egy lézerpisztolyt tartottak

szükség esetére.- Kuss legyen! - förmedt rá a férfi, majd elkapta a nyakát, és Elodie halántékához szorította a pisztolyt.Aztán, mint egy élő pajzsot maga előtt tartva, a szervizkapu felé indult.- Mit csinálsz? - kiabált a nő hisztérikusan, s annak ellenére, hogy fegyvert szorítottak a fejéhez, próbált a

lehető legkevésbé együttműködni. - A Császár szerelmére! Tudom, hogy megkötöztek, de most ők az egyedüliek, akik megvédhetnek minket! Csoni ideküldte az embereit!

- Tudom! - morogta Xomat.Elodie elernyedt, s már nem küzdött.Most már mindent értett.- Te mocskos, undorító...Daur jelent meg a lépcső aljában, amely mellett épp most haladtak el. A földre ejtette a karabélyt, s előhúzta a

lézerpisztolyát. A hallt betöltő rőtvörös derengésben úgy festett, mint egy ördög.Xomat maga elé rántotta Elodie-t, s a karja olyan szorosan fonódott a nő nyakára, hogy az alig kapott levegőt.- Vissza! - vicsorgott a verghastira.Daur közelebb lépett, s a férfira szegezte a pisztolyát.- Engedd el! - mondta halkan.Xomat néhány keresetlen szóval vázolta, hogy mit tegyen magával a kapitány - már ha akad a közelben pár

alkalmas mezőgazdasági eszköz, néhány lábasjószág, és legalább egy a nőnemű felmenői közül.- Ő is benne van! - nyögte Elodie.- Kussolj! - reccsent rá Xomat, és még jobban megszorította a nyakát.- Te vagy a beépített ember? - kérdezte Daur. - Gak! Biztos jól bekavartunk neked, amikor megjelentünk, és a

székhez kötöztünk!

- Apró kellemetlenség - mordult föl a bérizom. - De mivel nem nyitottam ki az ajtót, Lev majd maga csinál utat. És akkor ti mind hullazsákban távoztok innen!

- Ha Lev erővel akar utat tömi magának, akkor élete legnagyobb hibáját követi el - mosolygott hidegen Daur. - És most engedd el a nőt!

- Kizárt! - köpött ki Xomat. - És ha nem engedsz ki innen, esküszöm, hogy kiloccsantom az agyát!- Nekem ennyit nem ér - húzta el a száját a kapitány. - Úgyhogy ezzel most nem ijesztettél meg. Ha akarod,

nyugodtan lelőheted.Elodie szeme rémülten kerekedett el.- Nem tréfálok! - fenyegetőzött Xomat.- Én se - mondta Daur lassan, kimérten. - Az se érdekel, hogy pajzsnak használod. Ha nem engeded el, vele

együtt lőlek le. Tudtad, hogy ilyesmire is kiképzik az embert a seregben? Mesterlövészet. Hogy tudjuk, hol vannak a lágy részek a testben, ahol a csontok nem fogják fel a lövés erejét. Keresek egy ilyen pontot a nő testén, keresztüllövöm, és ilyen közelről még rajtad is átmegy a sugár. Ilyen erővel egy függöny mögé is bújhattál volna, cimbora...

- Engedj elmenni, különben...- A gyomor például ilyen - eresztette lejjebb a pisztolyát Daur.- Ne! - sikoltotta Elodie.Xomat felüvöltött, s Daurra emelte a fegyverét.A kapitány abban a pillanatban lőtt, s a lézersugár a bérizom koponyáját égette át. Xomat hanyatt vágódott, s

Elodie-t is magával rántotta.- Minden rendben? - rohant oda a kapitány, hogy felsegítse a nőt.- Mi a fene volt ez?! - visította Elodie magából kikelve.- Lágy részek?!- Ne...- Nem jelentek semmit?- Figyeljen! - próbálta csitítani Daur. - Fejbe lőttem. Pont az ön válla fölött. Egyszerűen csak azt kellett

elérnem, hogy ne a fejéhez szorítsa a fegyvert. A haláltusa közben gyakoriak az önkéntelen izomrángások, és véletlenül is lelőhette volna magát.

- És maga? Tényleg lelőtt volna engem?- Dehogyis! - méltatlankodott a kapitány.- De azt mondta!Bán Daur már látta, hogy itt észérvekkel és higgadtsággal nem sokra megy.Úgyhogy inkább megcsókolta.

Rawne kinyitotta az ajtót, és félrehúzta a reteszeket. Az odakint várakozók nekilódultak - aztán a rájuk szegezett karabély láttán meglepetten torpantak meg. Mindhárman fegyveresek voltak, de azt egy villanás alatt felmérték, hogy egy lézerkarabéllyal szemben nem sok esélyük van.

- Melyikük Lev Csoni? - kérdezte.Persze azonnal felismerte a kopaszodó, baltával faragott arcú fickót középen. Elodie mutatott róla egy képet,

amin majdnem pont így festett, úgyhogy nem volt különösebben nehéz dolga.Egyszerűen így tartotta sportszerűnek.- Ööö... én vagyok Csoni - nyögte a férfi.- Azt kell, hogy mondjam, a lehető legrosszabb időpontot választotta, Csoni - mondta Rawne, és agyonlőtte a

két testőrt.A bűnöző holtsápadtra vált, és reszketni kezdett.- Dobja ki a fegyvereket az utcára! - mordult rá az őrnagy. - És most húzza be ezt a két dögöt a kapun, és zárja

is be!- Ki maga? - kérdezte Csoni, miután a reteszeket is a helyükre tolta.- Sétáljunk egyet! - intett Rawne a karabéllyal.

Mire a hallba értek, Varinak már sikerült visszakapcsolnia az áramot, s megint volt világítás. A levegőcserélő is működni kezdett, eltüntetve a félelem, a madárürülék és a halál bűzét, s a benti meleg is kezdett elviselhető szintre csökkenni.

Banda a bejáratot őrizte, Daur pedig Elodie-t vigasztalta a bárpultnál.

Rawne meglepetten vonta fel a szemöldökét. Nagyon is jól tudta, hogy hová vezethet az efféle összemelegedés.

Leyr - vállán a jókora vadászpuskával - ekkor masírozott be a hallba.- Hátul minden rendben.- Remélem, nem maradtak odakint hullák! - bólintott Rawne.- Kik maguk? - kérdezte rémülten Csoni.- A hullák idebent vannak.- Sebesültek?- Vari és Kant nem sérült meg, úgyhogy... nincs sebesültünk - mondta elégedetten a felderítő.- Kinek dolgoznak? - állt meg Csoni a hall közepén. - Maguk nem Urbano emberei. Nézzék... meg tudunk

egyezni! A főnökeim jól... jól megfizetnék magukat is!- Miért nem puffantjuk már le ezt is? - vakkantott közbe Banda.- Kérem... megegyezhetünk! Kinek az emberei?- A Tanithi Első és Egyetlené - mondta Rawne.- Kié? - pislogott Csoni értetlenül.- Csoni... milyen szót is használt? Főnökei? - telepedett le Rawne a pulthoz, és töltött magának egy kis sacrát.

- Nos, a főnökei úgy döntöttek, ma jött el a napja, hogy bekebelezzék a Zolundert. Persze, csak találgatok, mert fogalmam sincs a valós erőforrásaikat illetően, de azt hiszem, ha nem mennek haza... egy idő után újabb csapatot küldenek ide. Aztán megint egyet, aztán egy újabbat, s akkor én már nagyon, de nagyon zabos leszek. Úgyhogy egyelőre életben hagyjuk, Lev Csoni, és nem hal az emberei után. Mert ha a szükség úgy hozza, maga lesz a tárgyalási alapunk. Leyr, kösse a székhez ezt a szardarabot! Kisasszony!

Egyenesen Elodie-ra nézett.- Ezt ugye nem fogja elengedni?A nő mereven bólintott.Rawne felhajtotta a sacrát, s halványan elmosolyodott.- Mi az? - kérdezte Banda.- Így utólag - forgatta a kezében a poharat az őrnagy - ez az egész nagyon rossz ötletnek tűnik. A tények

magukért beszélnek, s hajlandó vagyok elismerni a tévedésem. A razzia és a letartóztatás sem volt valami jó mulatság. És még mindig egy szűk, sötét helyen kuksolunk, s a fény az alagút végén Viktor Hark seggéből jön. És ez sem valami felemelő érzés.

Újratöltötte a poharát, úgy folytatta.- De... azért az érmének van egy másik oldala is. Meg kell valljam, már egyáltalán nem unatkozom. Sőt... évek

óta nem szórakoztam ilyen jól!A Szellemek néma csöndben hallgatták. Aztán Leyr elröhögte magát, amihez Banda, és sorban a többi

gárdista is csatlakozott. Még Daur se tudta elrejteni a vigyorát.Meryn lépett be a helyiségbe, s Rawne elegánsan intett feléje a poharával.- És most jön Meryn, és elrontja a hangulatot!- Tessék? - torpant meg a kapitány.- Hadd halljuk a rossz híreket! Az arcodra van írva, barátom, hogy pocsék híreket hozol!- Ennek a baromnak az EMP gránátja - mutatott Meryn vádlón Csonira. - Elcseszte a rádiót! Nincs

kapcsolatunk Aarlemmel.

Hark arra ébredt, hogy Ludd finoman meghúzza a kabátja ujját.- Mi? Hogy? - kérdezte álomittasan. - Nem aludtam!- Hát persze, uram - bólintott Ludd.- Mennyi az idő? - tápászkodott föl a padról a komisszár.A kápolnában egyedül a rádió keresőfényei pislákoltak, s a kintről beszűrődő fény sem volt képes eloszlatni az

itteni félhomályt.- Korán van - mondta a fiatal politikai tiszt, és a rádió felé intett. - Beltayn már felváltotta Rervalt.- Remélem, nincs semmi gikszer!- Beltayn az elmúlt félórában már hatszor próbálta hívni Rawne... bandáját, de eredménytelenül. Tartok tőle,

uram, hogy minden kapcsolatunk megszakadt az őrnaggyal.

Ana Curth fuldokolva ébredt, s egy percbe is beletelt, mire tudatosult benne, hogy Aarlemben van, a saját ágyában.

Zweilről álmodott. Arról, hogyan próbálta a vén pap tudomására hozni a vizsgálati eredményeket.Álmában nem lehetett rá észérvekkel hatni. A tagadás természetes reakció egy ilyen esetben. Egyike az ismert

stációknak, amin az emberek ilyenkor átmennek.Kikászálódott az ágyából - egyszemélyes szobát kapott, ami csak a magas rangú tiszteknek kijáró luxus volt -,

s a hideg padló érintése elűzte az álom utóját is.Úgy tűnt, lassan eláll a hóesés, bár az égen továbbra is ott gubbasztottak a hasas hófelhők. Talán a nap is

kisüt. Napsütésben talán könnyebb lesz...Már beszélt Dordennel, és mindketten úgy vélték, jobb, ha a hírt Ana közli az ayatanival. Zweil kedvelte őt, s

talán jobban elfogadja a hallottakat, ha egy olyan ember tolmácsolja, aki számít neki.De... hogy kezdjen hozzá?Ana Curth mindent tudott a tagadásról. Jól ismerte, mert önmagától is megtagadott mindent, beleértve a

megváltás reményét, míg a Gereonon volt. Azt is tudta, milyen a halálbüntetés, mert az a hely pont olyan volt. És majdnem végzett is vele.

Hogy magyarázza el a kedves, öreg ayataninak?Lassan, kelletlenül öltözött fel, s kilépett a szobából.Útmutatásra lesz szüksége. Úgy döntött, hogy beül egy órára a kápolnába, és imádkozik. A csöndes félhomály

mindig megnyugtatta, s lehetőséget biztosított, hogy rendezze a gondolatait.És jó eséllyel egyedül is lesz. Ilyen korán senki nem szokott templomba járni.

Szórakozottan nyitott be, s megtorpant a küszöbön.Odabent Hark, Ludd és Beltayn állt körül egy rádiót, és olyan arcot vágtak, mintha valami erkölcstelen dolgon

kapta volna őket.- Mi a...- Ana! - invitálta be Hark. - Ez egy kicsit furán veszi ki magát, de arról van szó, hogy...

A hóvihar elcsitult, de a nyomában járó süket csönd és sötétség elnyelte az egész várost.Az ég ugyan kitisztult, s a csillagok is a szokott helyükön ültek, de a hőmérséklet olyan drasztikusan zuhant,

hogy a járművek tankjába elkezdett belefagyni az üzemanyag.A felderítő vadászgépeket és a Valkűröket visszahívták napkeltéig - csakúgy, mint a tanithiak felderítőit.

A falka továbbra is az Óváros üres utcáit rótta. Ott voltak a felújításra váró épületek között, az árnyékban lapulva, leheletük gomolyogva tört elő szörnymaszkjaik orr- és szájnyílásán.

A nyom azonban - akárcsak az éjszaka - kihűlt.Eyl és a húga egy közeli családi házba húzódott be. Egyszerű, takaros épület volt, ahol egy hatfős család élt.Most már persze mind halottak.Ulrike mindannyiukat széttépte. Mint egy őrjöngő démon, úgy rontott a házba, s először a két szolgálóval

végzett. Sikolyától beszakadtak a hóvihar miatt bezárt spaletták, s ujja legkisebb mozdulatával is éppolyan sebeket ejtett, mint egy fogazott kard.

Még Eyl is megrendülten nézte, ahogy a húga a legkisebb gyereket is ízekre tépi. A vér egészen a plafonig fröccsent, s a falak meg a szőnyegek mohón itták be az értékes nedűt.

Ulrike először a kiontott vérből próbált jósolni, majd kibelezte a halottakat, hogy a zsigereikből olvassa ki a jövőt. Aztán félrelökte a vérrel és ürülékkel borított beleket, és dühösen toppantott, hogy a véres szőnyeg csak úgy cuppogott a talpa alatt.

- Találd meg! - mordult rá Eyl.- Nem tudom! - sziszegte a boszorkány, s a hangja egy pillanat alatt hisztérikusan elvékonyodott. - Nem

látom! Képtelen vagyok rá! Elrejtőzött előlem!- Az hogy lehet? - kérdezte Eyl, és óvatosan megfogta a húga kezét, hátha az érintés megnyugtatja. - Ő is

bűbájos?- Nem - suttogta a nő, s lehelete megrebbentette a fátylát. - Ő csak egy ember. Nincs benne semmi

boszorkányosság. Csak... úgy tűnik, ismer pár trükköt.

- A trükkökkel elboldogulsz - mondta a damogaur, s óvatosan lesimította Ulrike fátylát, ahogy a testvére közelebb hajolt. - Meg fogod találni. Te bármire képes vagy!

- Tudom - bólintott a nő.

HUSZONÖT

Szorul a hurok

Az éjszaka a végéhez közeledett, s a keleti láthatáron lassan megszületni készült a holnap. A hóvihar utáni kristálytiszta és jéghideg éj reggelre sűrű köddé szelídült, s mintha a tél egy elfeledett istenének lehelete ülte volna meg a várost.

Jaume stúdiójának ablakából már a ház mellett futó utca is alig látszott.Criid távozása után Gaunt képtelen volt pihenni. Körbejárta hát az egész épületet, s míg a többiek aludtak, ő

minden szobába benézett.Átlapozta Jaume albumait is, titkon remélve, hogy a halottak üres tekintetében talál valami választ vagy rejtett

bölcsességet.Még mindig Criid okfejtése körüljártak a gondolatai, s önkéntelenül is elmosolyodott. Még hogy Hadúr!Aztán Slaydo jutott az eszébe meg a hyrkánok és a Kapuért vívott ütközet, s a mosoly lassan lehervadt az

arcáról.A stúdió melletti szobában egy jókora íróasztalt talált. Akárcsak a ház többi-részén - kivéve a hallban -, itt is

rendetlenség uralkodott. Szalaggal átkötött, megsárgult levélcsomók, megrendelőlapok, telegramok és levelezőlapok százai, melyek minden sorából, minden szavából sütött a szomorúság. Özvegyek, árvák, csonka családok és gyászoló rokonok szavai - az üzemanyag, mely Jaume üzletét hajtotta.

Gaunt maga sem tudta, mit gondoljon a portréfestőről. Dögevő, aki mások fájdalmán és nyomorúságán élősködik, vagy épp ellenkezőleg, olyasvalaki, aki a maga sajátos módján egyfajta lelki megnyugvást kínál nekik.

Az íróasztal egyik végében özönvíz előtti írógép állt, mellette jókora papírhalom, amiről Gaunt először úgy gondolta, számlák és brosúrák.

Aztán kiderült, hogy valami egészen mást talált.Sírfeliratok, gyászjelentések, nekrológok voltak ezek, az elesett hősök tetteinek rövid, személyre szóló

összefoglalója, amiket Jaume az elhunytak hozzátartozóinak írt. Gaunt letelepedett az asztal mellé, s elkezdte átolvasni őket.

- Azok személyes iratok! - jegyezte meg Jaume, és halkan betette maga mögött az ajtót.A komisszár ezredes egy biccentéssel jelezte, hogy hallotta, de tovább olvasott.- Mennyit kap egy ilyenért? - kérdezte végül undorodva.- Nem az ár a lényeg.- Mégis, mennyit? Egy koronát? Kettőt? Ötöt, ha különösen szívhez szólót sikerül összeütnie?- Két koronát szoktam értük kérni - mondta Jaume mereven.- És hány ilyet tud egy nekifutásra megírni? - lökte az asztalra a paksamétát Gaunt. - Egytucatnyit? Húszat?- Ezeket nem én találom ki - rázta meg a fejét a festő.- Meglehet, de ez akkor sem olyasmi, amit komoly munkának nevezne, nem igaz? - jegyezte meg Gaunt

epésen. - Két korona egy levélért igen szép summa, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezekhez nem is kell kutatómunkát végeznie! Vegyük például ezt itt! Nem is volt olyan, hogy Cantical Kapu! Bár a név tetszetős. Vagy ez itt! Abban a zónában, amiről ír, a hatodik napon semmiféle bátor és dicső küzdelem nem folyt. Főleg, hogy ott már a negyedik napra véget értek a harcok. Ebben olyan tisztekről ír, akik nem is léteztek, itt meg olyan kitüntetéseket utal ki, amiket szerintem maga talált ki! És mindezt két koronáért! Ezek is épp olyanok, mint az arcképei. Egytől egyig hamisak.

- A tartalmuk sem számít - ellenkezett Jaume. - Ugyan kit érdekel? Ki tudja az igazat? Ki mutat rá, hogy hol a valótlanság?

- Mondjuk... én? - húzta föl a szemöldökét Gaunt.- Tisztelettel megjegyezném, hogy tizenöt év óta ön az első olyan látogatóm, aki annak idején valóban itt volt

a Balhauton. Nem, uram... a részletek nem számítanak. A gyászolóknak és a szeretteiket siratóknak a részletek nem is olyan fontosak. Ami igazán számít, hogy olyannak láthassák az elhunytat, ahogy az az emlékeikben és a képzeletükben él. Néhány jó szó a bátorságáról, az erős jelleméről, a rendíthetetlen kötelességtudásáról és arról, hogy a lehető legkevesebbet szenvedett, mielőtt meghalt. Az efféle lelki megnyugvásért két korona nem is olyan nagy ár.

- Mikor következőleg csatába vezetem az embereimet, majd emlékeztetem őket, hogy a részletek nem számítanak - mondta Gaunt maró gúnnyal.

- Van önben némi naivitás, uram - csóválta meg a fejét Jaume. - Mit gondol, miért mozgattam meg minden követ, hogy én készíthessem el a maga portréját?

- Gondolom, szüksége volt a két koronára.- Nagyon szellemes! - mosolyodott el a festő hűvösen. - Én ebből élek, komisszár ezredes. Járom a város

utcáit, ami majdnem elpusztult, egy olyan világon, ami majdnem elpusztult, s az elveszetteknek és holtaknak állítok emléket. Soha nem adatott meg, hogy azokkal találkozzam, akik ott voltak, akik megnyerték a háborút, és élve jutottak ki a tisztítótűzből.

Gaunt komoran hallgatott, mire Jaume nekibátorodva folytatta:- Lehet, hogy triviális, amit teszek. Lehet, hogy lealacsonyító, pontatlan és hamis. Lehet, hogy papírmasé

hősöket gyártok, de... ez azért van, mert korábban még eggyel sem találkoztam.- Én sem vagyok hős - rázta meg a fejét Gaunt.- Hát, ha maga sem az - nevetett föl Jaume örömtelenül -, akkor a Császár irgalmazzon mindannyiunknak!

- Nagyra értékelem a megérését, Ana - mondta Hark csöndesen.A kápolna szívében álltak, s azt figyelték, hogy sürög a rádió körül Beltayn meg Rerval. Már jó ideje semmi

hír nem volt Rawne-ról meg az embereiről, s ahogy a hajnal közeledett, úgy nőtt bennük is a feszültség.- Meglep, hogy mást feltételezett rólam, Viktor - ingatta a fejét Curth. - Bárki másnál hosszabb időt töltöttem

a Gereonon, s megtanultam, hogy az efféle megoldások gyakran elkerülhetetlenek. És azt is tudja, hogy abszolút lojális vagyok Gaunthoz. Úgyhogy akár korábban is beavathatott volna.

- Ez nem bizalom kérdése volt, Ana. Senkit nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, hacsak nem elengedhetetlenül szükséges.

- Meddig próbálkoznak még a rádióval?Hark kelletlenül vonta meg a vállát.- És ha nem sikerül elérnünk Rawne-t, mi mást tehetünk, hogy felkutassuk Gauntot, és segítsünk neki?- Már azonkívül, hogy elintézzük az Inkvizíció ügynökeit, megszegjük a kapott parancsot, és szükség esetén

fegyverrel törünk ki Aarlemből?- Mondjuk... igen, ezeken kívül.- Hát, ezeken kívül nincs sok ötletem - mondta Hark kelletlenül.

Napkeltekor a felderítők ismét útnak indultak a sűrű, gyöngyházfényű ködbe burkolózó városba.Nem egészen négy kilométerre a birodalmiaktól, a keresés hatósugarán belül a falka harcosai, akár a

vércsapást követő kopók, úgy járták a szűk utcákat. A nyom, ami nem is olyan régen még megvolt, hirtelen semmivé fakult.

Az üres házban várakozó Eyl tudta, hogy kezdenek kifutni az időből. Nagyon gyorsan pontot kell tenniük az ügy végére, mielőtt még végleg kifogynak a szerencséjükből. S a csalódottsága egyre csak nőtt, amikor a testvérek jelentése alapján kezdett úgy tűnni, hogy a préda végleg kicsúszott a markukból.

Ulrike a ház egyik hátsó szobájában dolgozott. Egész éjjel sötét erőkből szőtt hálót, de még a szerteágazó erővonalak segítségével sem volt képes a pheguth nyomára bukkanni. Eyl hallotta a húga dühös rikácsolását, s a hang csak még inkább felszította a dühét.

Aztán hajnaltájt Ulrike szólt, hogy szeretne vele beszélni.A feltrancsírozott hullákkal teli szoba közepén, a padlón ott hevert a Valdyke-tól kapott térkép, rajta a város

vérrel borított mása.- Megtaláltad? - kérdezte a férfi.Ulrike a térképre mutatott. A vér, ami minden négyzetcentimétert beborított, egy foltot érdekes módon

elkerült.- Csak azt látom, hová nem tudok bepillantani - mondta diadalmasan a boszorkány.

Criid akkortájt érte el a célt, amikor a köd leereszkedett, ami azt jelentette, hogy volt még néhány órája pihenni. Gaunt elmagyarázta neki, hogy kilenc előtt nem sok értelme lenne bemenni.

A hóval borított utcák kísértetiesen csöndesek voltak, bár errefelé még mindig többen mozogtak, mint az Óváros természetellenesen kihalt negyedeiben, amelyeket a Vértestvérek mágiája uralt.

Kétszer is körbejárta a célépületet, majd keresett egy helyet, ahol pihenhet egy kicsit. Egy közeli utcasarkon talált egy nyilvános kápolnát, amit a beatinak szenteltek, s a nap minden órájában nyitva állt a hívők előtt.

A masszív faajtó mögött régi, poros enteriőr fogadta: faoszlopok, kő járólapok, a plafonon kivehetetlenségig fakult freskó. A belső teret parázsgömbök világították be sárga fénnyel. A beati oltára előtti fémtartóban megfolyt, kihunyt fogadalmi gyertyák árválkodtak.

Criid felmászott a karzatra, s a ruhával teli zsákot párnának használva befészkelte magát az egyik sarokba.

Mikor felébredt, a kápolna ablakán már halvány fény szüremlett be. Az elmúlt néhány órában senki nem járt erre, senki nem zavarta föl, s egy keveset még aludt is.

A hóna alá csapta a zsákot, s lement a földszintre. Az oltár mögötti hátsó traktusba vonult be, ahol az ayatanik a tabernákulumot tartották.

Poros hely volt, tele pókhálókkal, de arra tökéletesen megfelelt, hogy átöltözzön.A ruhái mind Jaume ládáiból kerültek elő, csakúgy, mint az apró pipereholmikkal teli dobozka.Criid idejét sem tudta, mikor kent az arcára harci álcafestéken kívül bármi mást, s az igazat megvallva soha

nem is jeleskedett a sminkelésben. Kölyökként, amikor az utcai bandákkal lógott, nem sok lehetősége volt az efféle dolgokat kitanulni, s mióta a seregben szolgált, igazán alkalma sem volt rá.

Tartott tőle, hogy csak eltúlozná a dolgot, s a végén úgy nézne ki, mint a Circe du Khulanon ácsorgó transzvesztiták, úgyhogy szépen félretette a dobozt.

Jaume személyesen segített neki kiválogatni a ruhadarabokat. Sötét selyem, krepp és csipke - egy gyászoló özvegy ruhája. Miközben végigsimította a pókháló finomságú csipkefátylat, szomorkásán elmosolyodott. Milyen ironikus, hogy özvegyet fog játszani, amikor a Gereon felszabadítása óta valójában is az...

A portréfestő egy lila ruhát ajánlott neki, ami jelzi a kívülállóknak, hogy már túljutott a gyászéven. Három év után a fátylat sem kötelező hordani, s minimális ékszer viselését is megengedi a protokoll. A negyedik évben pedig végre leteheti a gyászt.

Criid végül a lila ruha mellett döntött, a hozzávaló kesztyűvel és cipővel, de a fátyolról nem volt hajlandó lemondani.

Aki fátylat visel, annak nem kell a sminkkel foglalkoznia.

Blenner komisszár épp leült a törzshelyére, mikor közölték vele, hogy valaki keresi.Csúf reggel volt, s bár a hóesés elállt, ott volt helyette a köd. S közben mintha az egész város a feje tetejére

állt volna. Még olyan pletykát is hallott, hogy valami történt a Szekcióban, s emiatt az egész belvárost le kellett zárni.

De legalább már a hó nem esett. Blenner nem bírta elviselni a kaszárnyákban ételnek csúfolt fejadagokat, úgyhogy a szokásos kenőpénz fejében a kirendelt sofőrje minden reggel kihozta a Mithridatesbe, egy csésze illatos kávéra és egy tányér tanzatóra.

Jelenleg ő volt az egyedüli vendég, s a libériás pincérek - akik örültek, hogy nem kell halálra unniuk magukat - boldogan álltak a rendelkezésére. A reggelije is rekordidő alatt készült el.

- Egy hölgy szeretne önnel találkozni - jegyezte meg a főpincér, miközben a reggelijét tálalták.- Na hiszen! - vigyorodott el Blenner.- Név szerint önt említette, uram.- Már hozzászoktam - legyintett a komisszár. - A nevét esetleg nem árulta el?- De igen, uram. Azt mondta, hogy ön ismerte a férjét. Vergule-nak hívták.- Vergule? - fintorgott Blenner. - Nem is tudtam, hogy nős volt. Én mondjuk soha nem követtem el ezt a hibát.

Hát jó... kérem, szóljon neki, hogy szívesen látom az asztalomnál!- Sajnos emlékeztetnem kell rá, uram, hogy hölgyek a ház szabályzata értelmében nem léphetnek a

Mithridates nagytermébe, de ha ön is úgy gondolja, esetleg bevezethetjük a szalonba.Blenner szomorú pillantást vetett a szinte még érintetlen reggelijére, aztán nagyot sóhajtott, és bólintott.- Rendben - tolta hátra a székét. - De ugye van rá mód, hogy áthozzanak egy kis kávét a szalonba? Meg

esetleg egy tálca süteményt.

- Vaynom Blenner vagyok, asszonyom - hajolt meg a komisszár. - Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.Az elfátyolozott özvegy a szalon egyik ablaka előtt állt, s az odakint kavargó ködöt nézte. A politikai tiszt

szavára fordult meg.- Köszönöm, hogy fogad, uram!

- Ugyan, semmiség... - legyintett Blenner, s intett a pincéreknek, hová tegyék le a kávét és az édességgel megpakolt tálcát. - Jól ismertem a férjét, és a halálhíre engem is lesújtott. Felteszem, önt is az ő emléke hozta a Balhautra.

- Igen, bár ma nem emiatt vagyok itt.Blenner hellyel kínálta, majd maga is leült egy öblös fotelbe.- Egy csésze kávét?- Nem, köszönöm.- Akkor egy kis édességet? Vagy ha valami mást kéme, szólhatok a pincéreknek... Bár a crustuko nagyon

finom.„A mandulás sepis... az az igazán finom!” - gondolta Criid, de nem tette szóvá.- Nem, köszönöm - mondta, bár rettentő erőfeszítésébe került megtartóztatnia magát.- Ebben az esetben... miben állhatok a rendelkezésére, asszonyom?- Tulajdonképpen nem is én, hanem egy közös ismerősünk szorul a segítségére, uram.- Valóban? Kicsoda?- Ibram Gaunt.- Ibram? - visszhangozta megütközve a férfi.- Pontosan.- Mi a gondja?- Kényes helyzetbe keveredett, és ön az egyetlen, akihez jelenleg bizalommal fordulhat. És pillanatnyilag én

vagyok az egyetlen, akin keresztül kapcsolatba tudott lépni önnel.- Ugye... maga nem is Vergule özvegye?- Nem - rázta meg a fejét a nő. - A nevem Criid. Gaunt egyik Szelleme vagyok.- Tanithi?- Verghasti.- Ez... elég ízetlen tréfának tűnik - dőlt hátra a fotelben Blenner. - Bár az efféle viccek nem Ibramra vallanak.- Szó sincs semmiféle viccről - mondta Criid. - És elnézését kérem, hogy egy kicsit félrevezettem, de sajnos

szükség volt rá. Enélkül nemigen engedtek volna be ide.- És honnan tudjam, hogy ez nem valami trükk? - méregette gyanakodva a komisszár.- Gaunt küldött - bizonygatta a nő. - Arra is utasított, hogy mondjam meg önnek, hogy az első nap, amikor

találkoztak, ön hazudott neki az apjával kapcsolatban.Blenner felhorkant, és egy pillanatra elvigyorodott.Valóban így volt. Az Ignacius Cardinalon, a schola progenium huzatos folyosóján két kiskölyök ácsorgott, s

beszélgetett.Mintha ezer évvel ezelőtt történt volna.- Rendben. Elhiszem, hogy ő küldte. Mi a gond?- Igyekszem olyan gyorsan és egyszerűen összefoglalni, ahogy csak tudom, de előtte...Felállt, felhajtotta a fátylát, s a tálcáról egy jókora szelet sepist vett maga elé. Blenner joviális mosollyal

figyelte, hogy tünteti el ez a törékeny nő azt a hatalmas szelet süteményt egy villanás alatt.- Nos... akkor térjünk vissza rá, mibe ártotta magát Ibram ez alkalommal!Criid a lehető legegyszerűbben és leggyorsabban foglalta össze az elmúlt két nap eseményeit, s Blenner

mosolya lassan döbbenetnek, majd végül félelemnek adta át a helyét.- Az Ellenség? - kérdezte rekedten. - Itt, a Balhauton?- Igen.Blenner valahogy már nem kívánta a süteményt.- Ez... komoly dolog - mondta végül. - Az ilyesmivel a Szekcióhoz kell fordulnunk.- Nem - rázta meg a fejét a nő. - Nem tudhatjuk, milyen mélyre furakodtak a soraink közé. Gaunt azt mondta,

hogy csak olyan emberekben bízhat, akiket személyesen ismer. Ezért is fontos, hogy találkozzon önnel.- Velem?!- Igen, uram. Önnel és talán még néhány gárdatiszttel, akiket megbízhatónak tart a saját emberei közül.- De ez... nonszensz...- És jármű is kell majd - folytatta Criid kérlelhetetlenül.Blenner megdörgölte a homlokát, és szórakozottan megütögette az orrnyergét.- Én mondom, egy nap Ibram Gaunt tesz a sírba! - ingatta a fejét hitetlenkedve. - Ez megint olyan lehetetlen

helyzet, amibe ő szokott keveredni. Úgyhogy leghelyesebb lesz ezzel egyből a komisszár tábornokhoz fordulni, aki majd...

- Ha így döntene, uram, nem fogja élve elhagyni a helyiséget - mondta a nő nagyon nyugodt hangon.

Blenner egy percig még forgatta magában a dolgot, aztán megadóan hajtotta le a fejét.- Mikor akar találkozni velem?- Négykor.- Hol?- Azt mondta, hogy ön tudni fogja - válaszolt a nő. - Azt mondta, hogy ön tudni fogja, hol az a hely, amiről ő

gondoskodott, hogy ne legyen ott.- Hogy mit beszél? Még mindezek tetejébe valami ostoba talánnyal áll elő?- Nekem ezt mondta, úgyhogy én is csak ennyit tudok, uram.Blenner nagyot sóhajtott, aztán feltápászkodott.- Jobb lenne, ha velem jönne - mondta. - A laktanyába megyünk, ahol az embereim állomásoznak. Mozgásba

lendítjük a dolgokat!

Lesiettek az emeleti szalonból, s a hallban Blenner azonnal egy londinert keresett, akit elküldhetne a sofőrjéért.

- Blenner komisszár - lépett oda hozzá egy libériát viselő férfi.Inkább mondta, mint kérdezte, s ez a politikai tisztnek is feltűnt.- Tudunk az Ibram Gaunthoz fűződő kapcsolatáról, és tegnap óta önt is megfigyelés alatt tartjuk.Criid azonnal hátrálni kezdett, s lassan a combjára csúsztatta a kezét, ahová - a szoknyája alatt - a rohamkését

szíjazta.- Maga meg ki a fene? - szegte föl az állát Blenner.- Úgy vélem, ideje lesz bekísérnem önt, hogy felvegyük a vallomását - folytatta az idegen. - A hölgyet

nemkülönben.A hátuk mögött két másik férfi tűnt fel, s Criid döbbenten konstatálta, hogy mindhármuk arca tökéletesen

egyforma.- A nevem Sirkle - mondta a férfi, és felvillantotta az Inkvizíció jelvényét. - Ne próbáljanak ellenállni!

HUSZONHAT

A hely, ami nincs ott

A Balopoliszt átfésülő, tanithi felderítők vezette birodalmi erők figyelme a belvárosról az Óváros zegzugos utcákkal átszőtt negyedei felé fordult. Lassan, szisztematikusan haladtak, átkutatva a lakóbolyokat, mocskos aluljárókat és a csatornákat is.

A talajt vastagon hó borította, s a látótávolság a köd miatt még nappal sem volt több húsz méternél.Kolea és Baskevyl a főerőkkel tartott, s folyamatosan szemmel tartották a rádiósok lépésben haladó kocsiját.

Hatalmas, nyolckerekű jármű volt, ami időről időre sárga füstöt öklendezett a ködbe.A hidegtől kipirult az arcuk, s folyamatosan könnyezett a szemük. Kolea orra kivörösödött, s Baskevyl

minden lehetséges alkalmat meg is ragadott, hogy erre emlékeztesse. A maga részéről a verghastit már csak az az adag kávé hajtotta, amit egy apró, a város Aarlem felőli oldalán álló kifőzdében szokott felhajtani.

Lényegtelen dolgokról beszélgettek - két gárdatiszt, akik az elmúlt öt évben, mióta a seregeiket összeolvasztották, összebarátkozott -, de közben mindvégig tisztában voltak vele, hogy gyakorlatilag csak ez áll köztük és a kétségbeesés között.

A feszültség kezdett elviselhetetlen lenni. Csigalassúsággal haladtak, s óránként konzultáltak a felderítőkkel, csak hogy folyamatosan nyomon tudják követni, hogy állnak.

A felderítők talán még náluk is frusztráltabbak voltak, s még soha egyikük se látta őket ilyen csalódottnak és zavartnak.

- A hó hazudik! - villogott Mkoll szeme dühösen, s a szavaitól mindkét őrnagy megborzongott.Mkoll nyomolvasó képességeiről legendákat meséltek, s nemegyszer azt suttogták róla, hogy nem is ember.

Ha valami még őt is képes tévútra vezetni, s túljárni az eszén, az biztos, hogy valami természetfeletti.A célterület méretei miatt az Oligarchia Erődből a Kapaj Egyes gyalogosainak egy részét is melléjük

rendelték, hogy segítsenek nekik a kutatásban. A köpcös, olaj barna bőrű kapajok kötelességtudóan és precízen hajtották végre a kapott utasítást, s mindenhová bezörgettek, Gaunt holoképét mutogatva a lakóknak.

A helybéliek kifejezetten furcsán viselkedtek. Néha kétszer-háromszor is be kellett kopogtatni egy helyre, mire valaki ajtót nyitott, s a háziak mogorvák és bizalmatlanok voltak. A felső emeletek ablakaiból sápadt arcok és riadt pillantások követték a lassan vonuló birodalmi csapatokat.

A családok úgy bújtak meg a lakásaik mélyén, mint rég, a háború idején. A boltokat is bezárták, s a kirakatok fémredőnyét lehúzták.

Úgy tűnt, mióta a hóesés elkezdődött, senki nem látott és nem is hallott semmit.- Errefelé gyakran havazik, nem? - kérdezte Baskevyl.- Időnként - bólintott Kolea. - Mióta itt vagyunk, egyszer már biztos, hogy esett a hó.- Akkor meg miért néz úgy mindenki, mintha itt lenne a világ vége? Miért bújnak el a házaikban? Miért

üresek az utcák?De a válaszokat Kolea sem ismerte.Egyedül a Kapaj Egyesről nem beszélgettek.A seregük új volt, s nem is volt benne semmi különleges, bár ígéretesnek mutatkozott. A vezetés Gauntot

nevezte ki a Kapaj Egyes mellé instruktornak, míg a Balhauton állomásoznak, s a komisszár ezredes, aki mindig komolyan vette az efféle feladatokat, elkezdett igazi sereget faragni belőlük.

Hetente két-három alkalommal látogatott el a körleteikbe, s gyakran a vezérkari tisztjeit is magával vitte, hogy az újoncok tapasztalt veteránoktól halljanak a háború válogatott szépségeiről.

Baskevyl már kétszer vett részt ilyen szeánszon, Kolea háromszor.Volt egy olyan pletyka, hogy Gaunt végül megkapja a Kapaj Egyes parancsnoki posztját, s vele együtt a

tizenötezer gárdistát, ami biztos jegy a tábornoki címhez. Ők lesznek az új Első és Egyetlen, s a Tanithi Egyest végleg feloszlatják. A Szellemeket sem küldik ki többé a frontra, hanem kiképzői, szakértői és speciális tanácsadói posztokon fognak szolgálatot teljesíteni.

A pletyka szerint ezért vonták vissza őket a Balhautra, hogy lassan leépítsék a sereget, s Gauntnak legyen ideje egy újat kiképezni.

Maga a komisszár ezredes is hallotta a szóbeszédet, s alig egy héttel korábban ő maga hozta föl a témát a rangidős tisztek vacsoráján. Olyan maró szarkazmussal beszélt az ötletről, hogy a tisztek csak úgy dőltek a nevetéstől.

Nem ezért nem beszéltek hát a Kapaj Egyesről, hanem mert Gauntra és a lehetséges jövőre emlékeztette őket. A jövőre, mely minden órával egyre homályosabbá és bizonytalanabbá vált.

Kolea megveregette Baskevyl karját, mire a belladon megfordult. A ködből egy feketére festett jelzés nélküli nyolckerekű gördült elő, s a rádiósok kocsija mögé sorolt be.

- Nézd csak! - mutatott előre Baskevyl.A számos Sirkle nevezetű testőr egyike figyelmeztette Rime-ot a jármű közeledtére, s az inkvizítor öles

léptekkel indult meg a lépésben haladó csapatszállító felé.A két tiszt azonnal meggyorsította a lépteit, hogy még a kocsi előtt összetalálkozzanak vele - ennek ellenére

Edur komisszár ért oda elsőnek.- Új hírek? - kérdezte, miközben igyekezett tartani a lépést a komisszárral.- Talán.- És ki van a kocsiban?- A nyomozás szempontjából jelentőséggel bíró személyek - kerülte ki az egyenes választ Rime.- A kilétüket is felfedi?- Majd meglátjuk.- Ne állja el az inkvizítor úr útját! - utasította az egyik Sirkle.- Csak ne feledkezzen meg a mi kis megállapodásunkról! - emlékeztette Edur.Rime megtorpant, és gyűlölködve mérte végig a komisszárt.- Mikor ennek vége...- Akkor mi lesz? - kacsintott rá Edur. - Meghív vacsorázni? Tudja, én nem vagyok az a fajta...Az inkvizítor elvicsorodott, mire Sirkle fenyegetően indult a komisszár felé.Edur a sorozatvetője markolatára csúsztatta a kezét, és megcsóválta a fejét.- Nem, nem... Megegyeztünk, emlékszik?- Mi van a kocsiban, inkvizítor? - kérdezte Kolea, aki erre a kis közjátékra ért oda.- Igaz is, inkvizítor! - helyeselt Edur. - Mi van a kocsiban?- Majd elmondom, ha már túljutottam a kikérdezés fázisán! - tört magának utat köztük Rime.- Micsoda barátságos alak! - morogta Kolea.- Igen - bólintott Baskevyl. - És a stílusa sem karcos. Csöndben nézték, ahogy a Sirkle kinyitja a teherautó

rakterének ajtaját, és Rime bemászik.- Tartok tőle, hogy lassan eldurvulnak a dolgok - jegyezte meg Edur halkan.- Semmi gond - vont vállat Kolea. - Az a szakterületünk.

- A nevem Rime - mondta az inkvizítor, miután az ajtó bezárult mögötte, s leült egy fémvázas székre.- Rím vagy rima? - kérdezte Blenner.- Talán félrehallotta - mondta Rime halálos nyugalommal.- A nevem Handro Rime, és az Inkvizíció ügynöke vagyok.Egy bőrtárcából előhúzta az arannyal futtatott rozettát, mestersége jelvényét, és felmutatta.- Ó, minden bizonnyal félrehallottam! - visszakozott a komisszár.A zárt, levegőtlen térben kezdett nagyon meleg lenni, s a politikai tiszt, aki eddig oly szórakoztatónak tartotta

magát, pillanatok alatt leizzadt. A lefátyolozott álözvegy meg csak ült, és némán bámult maga elé.Rime a magával hozott adattáblát tanulmányozta, s máris többet tudott Vaynom Blennerről, mint amit az

valaha is hajlandó lett volna beismerni. Az egyik Sirkle az Administratum balopoliszi irodájáról megszerezte a komisszár személyi anyagát, s elküldte annak a Sirkle-nek, aki a Mithridatesben teljesített szolgálatot.

- Tudja, hogy miért van itt? - kérdezte Rime.- Még csak azt se tudom, hol van az az itt - próbált egy kis magabiztosságot csempészni a hangjába Blenner. -

Úgyhogy a miért már csak hab a tortán.Az inkvizítor eltűnődött rajta, vajon a komisszár tényleg ennyire ostoba, vagy valami célja van az

értetlenséggel és a pimaszkodással. A hallgatásba burkolózó Criid pont ugyanezen gondolkodott.- Azért tarthat számot az érdeklődésünkre, mert régóta ismeri Ibram Gauntot. Ha jól tudom, még az iskolai

évekből ismeri.- Hogy őszinte legyek, keményen próbálom elfelejteni az életemnek azt a szakaszát - mondta Blenner. - A

közösségi játékokban pancser voltam, és a többi fiú egyfolytában engem bántott. Az egyiket pont Gauntnak hívták. Bunyós Gaunt... ez volt a beceneve, és...

- Hallgasson! - mondta Rime kimérten. - Tudjuk, hogy ismeri Gauntot. A rendelkezésünkre álló adatok elég részletesek. Schola progenium az Ignatius Cardinalon, s aztán még hétszer találkoztak, s rövidebb-hosszabb időt

töltöttek egymás társaságában. Az elmúlt közel két év volt ezek közül a leghosszabb. Rendszeresen találkoznak. Mindketten a Mithridates katonai klub tagjai. A múlt hónapban még a számláit is kifizette, mert ön anyagi nehézségekkel küszködött.

- Álljunk csak meg egy szóra! Nem egy köpcös, pocakos fickóról beszélünk, akinek ilyen vicces kis kecskeszakálla van? - vágott közbe Blenner.

- Utoljára három nappal ezelőtt vacsoráztak együtt - folytatta Rime. - Gaunt állta a cechet. Minden jel arra mutat, hogy kedveli magát. Maga az egyik utolsó gyermekkori barátja, és a középkorú gárdatisztek többségének ilyen már nincs. Ő vigyázott magára, amikor a szerencsejáték-adósságai kezdték maguk alá temetni.

- Nekem nincsenek szerencsejáték-adósságaim! - horkant föl a komisszár.- Akarja, hogy meséljek az anyagi helyzetéről? - mosolygott hidegen az inkvizítor. - Itt van előttem a

számlakivonata, és azt kell mondjam, elég siralmasan fest.Blenner elhallgatott.- Ismeri Gauntot. Ez tény. Ezért figyeltettük, mint szükség esetén hasznos információforrást. Alig tizenkét

órával azelőtt, hogy a Szekciót megtámadták, Ibram Gaunt eltűnt, s vele együtt egy értékes... vagyontárgy is, ami jog szerint az Inkvizíciót illeti. Önök együtt vacsoráztak. Miről beszélgettek, Vaynom?

- Ó, csak a szokásos dolgokról! - biggyesztette le az ajkát Blenner. - Hogy lehet a birodalmi vonalak mögött ekkora távolságra megbízható eretnekeket toborozni, hogy lehet kiképezni őket, aztán fontos katonai célpontokat megtámadni velük...

Rime ökle csontrepesztő erővel csapódott az arcába. Blenner lefordult a székről, és hangos reccsenéssel vágta be a fejét a teherautó fémborítású falába.

- Hagyja békén! - pattant föl Criid, és a nyöszörgő, vérző orrú komisszár fölé állt.- Mit mondott? - állt föl Rime is.- Hogy ne merje bántani! - sziszegte a nő.- A védelmező anyai ösztönök, Criid őrmester? Igen, magáról is tudunk! Az ujjlenyomat-vizsgálat nem

hazudik. Maga volt Gaunt kis küldönce, s most maga miatt van itt a komisszár is.Criid levette a fátylát, és szikrázó szemmel mérte végig az inkvizítort.- Érdekes - hümmögött Rime. - Nem épp így képzeltem a Tanithi Egyes első női tisztjét.- Miért? Milyennek képzelt?- Valahogy... egy kicsit... férfiasabbnak.Criid a szoknya ellenére is képes volt elég magasra lendíteni a lábát, hogy arcon rúgja az inkvizítort, s már

nyúlt is a combjára szíjazott rohamkésért.Rime felnevetett, s ez nem sok jót ígért.Gyorsan mozdult - sokkal gyorsabban, mint amire a nő számított -, s egy pontos horogütéssel megroppantotta

Criid vállízületét. A Szellem felsikoltott a fájdalomtól, mire Rime csípőből befordulva, alkarral kapta szájon, s egészen a vezetőfülke faláig repítette.

Aztán, még mielőtt felkelhetett vagy egyáltalán levegőt vehetett volna, az inkvizítor már fölötte térdelt. Valahogy megkaparintotta a tőrét, s most azt nyomta Tona torkához.

- Nincs több verekedés - mondta nyugodtan, és Blenner pillantását kereste.A komisszár a raktér sarkába kúszott, és a kézfejével törölgette az orrából szivárgó vért.- Még egyszer megkérdezem, Vaynom: mit mondott Gaunt? Miféle üzenetet hozott ez a ribanc?!- Azt hiszem, valami olyasmit, hogy „baszódj meg, inkvizítor” - dünnyögte Blenner. - De nem vagyok benne

teljesen biztos.Criid elvigyorodott, mire a penge felhasította a bőrét, összevérezve a gyászruhát.- Akkor most utoljára... - mosolygott Ríme. - Mit mondott Gaunt?- Találkozni akart velem! - üvöltötte Blenner kétségbeesetten.- Mikor?- Ma, négykor. Kérem... uram... ne ölje meg!- Hol?- Ezt... ezt nem tudom. Tényleg! Szerinte tudnom kellene, de... de nem! Az üzenetének nincs értelme!- Hogy szól az üzenete? - kérdezte Rime lassan, tagoltan.- Hogy azon a helyen találkozunk, amiről... amiről gondoskodott, hogy ne legyen ott!

Rime kimászott a raktérből, s az egyik Sirkle azonnal be is zárta mögötte az ajtót. A másik kettő a mesterük nyomába szegődött.

- Blenner egy idióta - mondta az inkvizítor halkan. - Nincs érzéke a félrevezetéshez. Gaunt valóban nagyon kétségbeesett lehet, ha épp ennek az embernek a segítségét kérte. Annyi elővigyázatosság azért volt benne, hogy a találkozó helyszínét kód formájában adta meg.

- És nem lehet, hogy a komisszár csak eljátssza az ostobát? - kérdezte az egyik testőr.- Nem hiszem - rázta meg a fejét Rime. - Vagy ha mégis, akkor megérdemelné a Theatrum Imperialis

különdíját.- És mi a helyzet a nővel? - kérdezte a másik Sirkle.- Úgy vélem, Gaunt neki sem mondta el a kód jelentését, nehogy bárki kiszedhesse belőle. De okos, és lehet,

hogy magától is rájött.- Kivallassuk?- Csak négyig van időnk, és a nő nagyon jól bírja a fájdalmat - intett nemet újfent az inkvizítor. - Valószínűleg

képes lenne kitartani addig, és csak az időnket vesztegetnénk. Márpedig ennek a dolognak a végére kell járnunk, és nem hibázhatunk!

Rime begépelt néhány szót az adattáblája klaviatúráján, és odaadta az egyik Sirkle-nek.- Futtassák ezt le Gaunt személyi anyagán! Lássuk, mi sül ki a dologból! Ami pedig a tanithiakat illeti... eddig

arra használtuk őket, hogy megtalálják a parancsnokukat, és ez maradjon is így. Lépjenek kapcsolatba az ügynökeinkkel a tanithi főhadiszálláson, és kiderül, a kódolt üzenet nekik jelent-e valamit! A tanithiak szolgálnak mellette a legrégebb óta, így valószínűleg ők ismerik a legjobban. Ettől meg szabaduljanak meg!

Azzal az egyik testőre kezébe nyomta Criid véres rohamkését.Vagy húsz méterrel odébb Edur, Kolea és Baskevyl várakozott, és árgus szemekkel figyelték őket.- Velük mi a terve, uram? - kérdezte az egyik Sirkle.- Őket is kérdezzék ki!

- Itt jön... - morogta Kolea.- Láttad, mi volt nála? - kérdezte Baskevyl fojtott hangon.- Mi... mit látott? - hajolt közelebb Edur.- Egy tanithi rohamkés volt nála, amikor kimászott a kocsiból. Egy véres rohamkés. Úgyhogy most már tudni

akarom, ki van a kocsiban, és mit csinált vele!

Mabbon, a fogoly, a pheguth - ébren volt.Gaunt a stúdió egyik ablaka előtt állva talált rá. Résnyire nyitotta a lamellákat, s a kinti gyöngyházfényű

örvénylést figyelte.- Az asszonya távozott? - kérdezte.- Nem az asszonyom - kortyolt bele a kávéjába Gaunt.- Nem úgy értettem, hogy testi kapcsolat lenne önök között - fordult meg Mabbon. - Az ön asszonya, mert önt

szolgálja. Egyike a Szellemeinek, nem igaz?- De.- A Gereonon is maga mellett volt?- Igen.- Vicces.- Mármint micsoda?- Ha a Gereonon sikerrel járok, maguk meghalnak. Ő is. Ehelyett itt vannak, és a saját életüket kockáztatják az

enyémért.- Ironikus, nem igaz? - vonta össze a szemöldökét Gaunt.- Maradt még a kávéból?Gaunt intett, hogy kövesse, s átvonultak Jaume avas szagot árasztó, rusztikus konyhájába.- Megbízhatok Maggsben? - kérdezte a komisszár ezredes, miközben kitöltött egy adag kávét a fogolynak is. -

Igazán jól jönne még egy kis segítség!- És engem kérdez?- Igen.Mabbon megvonta a vállát, és belekortyolt a kávéba.- Én megbíznék benne.- Én nem maga vagyok - szegte föl az állát Gaunt.- Nos... a maga helyében én soha nem bíznék benne újra. Lehet, hogy meg is ölném. A biztonság kedvéért.

Hirtelen letette a bögréjét, és a tarkójához kapott.- Közelednek - motyogta.- Érzi őket? - kérdezte Gaunt.- Szolgált már olyan trópusi világon, ahol a nedves forróságban a legyek gyorsabban tapadnak az ember

szemgolyójára, mint ahogy pislog?- Voltam már ilyen helyen - bólintott a politikai tiszt.Mabbon felvette a bögréjét, nagyot sóhajtott, és kiitta a kávé maradékát.- Hát ez éppen ilyen érzés. Mintha valami időről időre megérintené a szemgolyómat, a karomat meg a

gerincemet.- És ebből az következik, hogy közelednek?- És már egészen közel járnak - bólintott az etogaur.S egy pillanatra Gaunt is látta őket: a vérrel borított páncélzatú falkát, ahogy lassan körbeveszik Jaume házát.Az új szemei riasztóan sok furcsaságot mutattak neki az elmúlt néhány napban. Eleinte csak legyintett,

mondván, jelentéktelen rendszerhiba, apró gikszer, a teste és az implantátum pillanatnyi inkompatibilitása. De a dolgok, amiket az új szemével látott... hogy a sofőr miért késlekedett, a Szekció elleni támadást, még mielőtt az elkezdődött volna... még azt is, hogy Maggs megpróbálja megölni az etogaurt...

Előre látta őket.- Milyen közel vannak? - kérdezte halkan.- Nagyon közel.Gaunt a kronométerére pillantott.Megint megállt.- Ideje indulnunk - mondta. - Találkozónk van.

- Ez nem sokat mond nekem - sajnálkozott Hark. - De ígérem, hogy eltöprengek rajta. A jelentése valószínűleg sokkal egyértelműbb, mint amilyennek első intrádára tűnik.

Sirkle kimérten bólintott.- Természetesen, ha ezt eredetileg Blenner komisszárnak szánták, ahogy ön is említette, akkor lehet, hogy

valami olyasmire utal, amit csak ő és a komisszár ezredes ért.Sirkle savanyú pillantása arról árulkodott, hogy Hark válasza nem győzte meg kellőképpen, de nem erőltette

tovább a dolgot. Biccentett, majd elvonult, hogy a többi ügynökhöz csatlakozva folytassa a Tanithi Egyes tisztjeinek kikérdezését.

- Maga tudja, hogy mit jelent a kód, nem igaz, uram? - kérdezte Ludd óvatosan.- Emlékeztessen rá, hogy többet ne üljek le magával kártyázni, Ludd! - mormolta Hark, majd megfordult, s

Menttel és Dalinnal az oldalán a kápolna felé indult.- Maga tudja! - sietett utánuk a fiatalabb politikai tiszt.- Persze - bólintott Hark. - Ez korántsem cinóber-besorolású titkosítás. A hely, amiről Gaunt gondoskodott,

hogy ne legyen ott? Valaki?- A Plutokrata Tornya - csúszott ki Dalin száján.- Kiváló, Criid gyalogos! - veregette meg a vállát Hark. - Ezért kitüntetést érdemel!- Az anyám... úgy értem, Criid őrmester - motyogta pironkodva a fiatal verghasti - sokat olvasott a parancsnok

karrierjéről. Azokon a történeteken nőttem fel.A kápolnában Rerval és Beltayn várta őket, akik még mindig a rádióval bajlódtak.- Valami? - kérdezte Hark.- Döglött a vonal, uram - csóválta meg a fejét Rerval. - Mintha a föld nyelte volna el Rawne őrnagyot.- Kár. Pedig most lett volna mit mondanunk neki. Azért csak folytassák! Doktor Curth hová lett?- El kellett mennie - mondta Beltayn, de le nem vette volna a szemét a kapcsolótábláról. - Azt mondta, hogy

valami fontos dolgot kell elintéznie.

- Ma viccesen néz ki - somolygott Zweil.- Igazán elbűvölő! - ült le Curth, és maga elé húzta az asztalon heverő dossziét.- Az arckifejezésére értettem - magyarázta a vén ayatani.- Ugye, nem haragszik érte? Tudja, kedves, nagyon nem szeretem az orvosi rendelőket. Nem nekem való

helyek. Meg hát egyébként is dolgom van. Sürgősen újra kell kötnöm néhány zsoltárkönyvet. Zsákvászonba. Merthogy az tartós. És ott van még az a fél üveg misebor, ami nem fog csak úgy magától elfogyni!

- Megjöttek a vizsgálati eredményei - mondta Ana.- Tényleg? Gondolom, nem azért kellett idejönnöm, hogy elmondja, előléptettek, és most már tábornok

vagyok - mondta Zweil csúfondárosan.- Bonyolult ez, atyám - nyitotta ki a dossziét Curth. - Nekem elmondani, magának meghallgatni.Zweil rezzenéstelen pillantással vizslatta a nőt.- A vizsgálat rákot mutatott ki.- Mondtam már az elején, hogy semmi jó nem sül ki az orvosi vizsgálatokból! - bólogatott a pap. - Jobb az

ilyesmit nem is tudni. Az emberek általában alábecsülik a tudatlanság erejét, pedig az egyik leghasznosabb tulajdonságunk!

- Biztosan így van, atyám - mondta Ana lágyan. - Ugyanakkor ezt sajnos már nem söpörhetjük a szőnyeg alá. Muszáj lesz beszélnünk róla.

- Hosszú neve van?- Igen.- Akkor ne is mondja el, kedves! - emelte föl a kezét Zweil. - Nem akarom tudni! Nem akarok megbarátkozni

még a gondolatával sem! Inkább majd csak úgy utalok rá, hogy a... Nyűg.- Ha ezt szeretné...- Ezt - bólintott a pap. - Felteszem, a Nyűg nevének hossza fordított arányban áll az idővel, ameddig még

kénytelen leszek elviselni.- Mondhatjuk - bólintott a doktornő, de érezte, hogy a torkában növekvő gombóctól egyre nehezebb hivatalos

hangot megütnie.- És hol rejtőzik a nyavalyás? A fejemben? A májamban? Talán a tüdőmben?- A vérében, atyám. Hematológiai...- Nem akarom hallani a nevét! - fogta be a fülét Zweil. - És egyébként sem rajongok a hosszú szavakért!

Mondtam már, hogy nem akarom tudni! Aminek ismerjük a nevét, azzal máris közelebbi kapcsolatba kerültünk, és nekem ez már így is elég... Nyűg. Mi lenne... mi lenne, ha csak suttogva beszélnénk róla?

Azonnal le is halkította a hangját, és közelebb hajolt a nőhöz.- Nem akarom, hogy hallja, hogy már tudok róla! - nézett keményen Curth szemébe. - Nem akarom, hogy

tudja, mennyire félek tőle!Ana kihúzta a fiókot, és zsebkendő után kezdett kotorászni benne.- Ha sír, már el is árult minket, kedvesem!Curth erőtlenül elmosolyodott, és kifújta az orrát.- Szóval... mennyi időm van még?- Adhatunk fájdalomcsillapítókat, és megfelelő kezeléssel lelassíthatjuk a...- Nem akarok fájdalomcsillapítókat - rázta meg a fejét az ayatani. - Nem akarok nővéreket meg teszteket és

monitorokat! Úgyhogy, ha nem bánja, kedves doktornő, a saját lábamon, saját erőből szeretnék járni, amíg még bírok. Tehát... mennyi?

- Kezelés nélkül nem több mint három hónap.Zweil egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott.- Hát... ez... tényleg szar ügy - mondta végül. - És nem lehet, hogy a vizsgálati eredmények esetleg...

tévednek?- Sajnálom - rázta meg a fejét Curth.Zweil holtsápadtan kuporgott a székén, s a nő nem akarta megzavarni ostoba kérdésekkel. Egyébként is,

ugyan mit kérdezhetne ilyenkor az ember?Aztán lassan megváltozott az ayatani arckifejezése, s a düh megdöbbenésnek adta át a helyét.- Francba! - suttogta.- Mi az?- Csak eszembe jutott valami - motyogta Zweil. - Amitől ez az egész még ezerszer rohadtabb lesz.

A falka hangtalanul osont a ködben. Tudták, hogy már nincs sok idejük. A napfénytől hamarosan szertefoszlik a gomolygó fehér pára, s itt maradnak álca nélkül.

Karhunan sirdar biztosra vette, hogy szent küldetésüknek még azelőtt a végére jutnak, hogy a köd felszállna. Ravasz ellenség nyomában voltak, aki már többször tévútra vezette őket, de ők Vértestvérek, a Vérszövetség elszánt harcosai, akik lelkűk üdvére fogadták, hogy teljesítik szent küldetésüket.

Fáradtak voltak és éhesek, s a rájuk váró biztos pusztulás sokukat félelemmel töltötte el. Ennek ellenére egyikükben sem merült fel a gondolat, hogy feladják. Rajongtak a vezérükért, s eszükbe sem jutott, hogy cserbenhagyják.

Ebben az életben semmiképp.A boszorkány jól végezte a dolgát. A damogaur elmondta a harcosoknak, hogy a pheguth elrejtőzött, s még

Ulrike sem volt képes megtalálni. Aztán bonyolult és sötét rituálék segítségével végül mégis sikerült rálelnie a birodalmi város egyetlen olyan pontjára, ahová nem volt képes bepillantani. Egy helyet talált csupán, ahová nem láthatott be, s biztosra vette, hogy a prédájuk ott rejtőzik.

A boszorkány megesküdött rá, hogy az áruló ott van, s Karhunan sirdarnak nem volt rá oka, hogy kételkedjen a szavában. A nő soha nem hazudott.

Valamivel előttük Imrie megtorpant az utcasarkon, s a falon árválkodó névtáblára mutatott.Szegfű utca.Ez az a hely.

- Hadd menjek magával, uram! - kérte Maggs, de Gaunt csak a fejét rázta. - Higgye el, tényleg nem tudom, mi történt! Oldozzon el, és engedje, hogy segítsek!

- Én magam sem igazán tudom, hogy mi történt, Maggs, és éppen ezért nem oldozhatom el, és nem vihetem magammal. Itt marad Jaume úrral. Amikor ennek az egésznek vége, visszajövök magukért.

Maggs egy szót sem szólt, de a pillantása mindent elmondott.- Köszönet a vendéglátásért, Jaume úr! - fordult a festőhöz Gaunt. - Tovább már nem szeretnénk visszaélni

vele.- Esetleg... magukkal tarthatnék? - kérdezte Jaume félszegen. - Hátha valamiben a segítségükre lehetek.- Köszönöm, de nem. Nem szeretném még több veszélynek kitenni.Kolding, aki eddig az orvosi táskáját pakolta be, bólintott - mintegy önmagának -, hogy elkészült. Azzal, hogy

Gaunt a sebesültet épp hozzá vitte el, a szükségesnél már így is eggyel több civil életét tette kockára.- Azt hiszem, a tervünknek annyi - jegyezte meg az ablaknál álló etogaur.Odakint, a ködből néma, sötét alakok bontakoztak ki, s egyenesen a ház felé indultak. Gaunt látta a

fegyvereiket - s ahogy megálltak a havas járdán, már az arcukat takaró maszkokat is.

HUSZONHÉT

A Balhaut nevezetes csataterei

- Mozgás! - adta ki a parancsot Gaunt. - Hátul megyünk ki. Mindannyian.Átvágtak a hallon, majd föl a rövid, rozoga lépcsősoron, ami a ház hátuljába vezetett.Gaunt jól látta a Jaume arcára kiülő félelmet. A festő végül mégiscsak belekóstolhat a háborúba.- Oldozzon el! - sziszegte Maggs.- Csönd legyen! - nézett rá vasvillaszemekkel Gaunt.

Odakint, a gomolygó ködben Karhunan bólintott.Gnesh az ajtó elé állt, kitámasztott, aztán felemelte nehéz lézerfegyverét, és tüzet nyitott. A pusztító

fénynyalábokkal szétégette az ajtót, a keretet, de még a tartófal egy részét is. Az ajtó fája lángra kapott, s száraz falevélként égett, a téglák porrá és apró törmelékdarabokká törtek. Néhány lézersugár átégette az ajtót, s felgyújtotta a hallt is.

Elvégezvén a feladatát, Gnesh félreállt, előreengedve Kreeget, aki a támadást vezette. A tagbaszakadt harcosnak nem sokba került berúgni az ajtó lángoló roncsát, s már bent is volt a házban.

Egy métert sem tett még meg, mikor remegni kezdett. Eleinte inkább zavaró és érthetetlen volt, mintsem fájdalmas, de tíz másodperc elég volt hozzá, hogy átjárja az egész testét. Minden sejtjébe beette magát, mint valami méreg, vagy mint a hatos osztályú vírus - egy olyan szörnyeteg, amivel az ember egy halálvilágon fertőződhet meg, s ami három nap alatt elviszi.

Kreeg elejtette a karabélyát, aztán megtántorodott, s már nem volt képes megállni a lábán. Folyékony tűz csörgött a tüdejébe, s fuldokolni kezdett. Megpróbálta felköhögni, s orrán-száján dőlni kezdett a vér.

Még egyszer megpróbált felállni, aztán visszazuhant a padlóra, magával rántva Jaume egyik ragyogó falikárpitját, s fölfedve a mögötte ásító bevakolatlan, üres falfelületet.

Most már minden porcikájából vér folyt - a szeméből, ujjhegyeiből, felrepedt dobhártyájából, bőre minden pórusából, s pillanatok alatt kiszenvedett.

Gnesh döbbenten bámulta, ahogy a testvére a szeme előtt hal kínhalált, s már indult volna, hogy a segítségére siessen, de Karhunan az útját állta.

A sirdar a küszöbbe vésett jelre mutatott, amit vérrel itattak át. Egy vérszigillum. Halálos csapda annak, aki rálép.

- Itt nem jutunk be - csóválta a fejét Gnesh. - Megkerüljük a házat? Talán van másik bejárat is.- Nincs rá idő - mondta a sirdar, és magához intette Malstromot.A harcos megvárta, míg hátrébb vonulnak, majd gránátot hajított a lépcsőre. A robbanás leszakította a

sarokpántjairól a lángoló ajtót, szétvetette a lépcsőt és a jelet a küszöbbel - és Kreeg holttestével - együtt.- Befelé! - üvöltötte Karhunan. - Figyeljetek a jelekre! Befelé! Mozgás!

A gránát robaja akkor ért el hozzájuk, mikor már kijutottak a koszos hátsó udvarra nyíló ajtón. Sötét, keskeny sikátoron át menekültek, bokáig süppedve az érintetlen hóba, a fejük felett s a környező udvarok szárítókötelein, akár a száradni kitett kísértetek, fagyott ruhadarabok lógtak.- Van valami járműve? - vakkantott oda Gaunt Jaume-nak futás közben.- Nincs - lihegte a festő.A komisszár ezredesnek egyetlen tára maradt a sorozatvetőjéhez, így inkább a lézerpisztolyt húzta elő, s

kibiztosította.- A Császár szerelmére! - könyörgött Maggs. - Engedjen el, és adjon egy fegyvert!Gaunt nem foglalkozott vele, s egyre keményebb iramot diktált a magas falak közt kanyargó utcán, ahová a

házak hátsó kapuja nyílt. Néha arra is alig volt idejük, hogy kikerüljék a hóbuckák belsejében, alattomban megbúvó szemétkupacokat, s majd fölbuktak bennük, de a nyomukban járó veszély ennek ellenére mind nagyobb erőfeszítésre sarkallta őket.

A sort záró Gaunt kétszer is megtorpant, célba véve valamit, amiről kiderült, hogy nem a sarkukban loholó káoszharcos, csak a köd tréfája.

Aztán újabb robbanás rázta meg az utcát - valószínűleg ekkor robbantották föl a hátsó lépcsősort, rajta a Mabbon által vésett óvó jellel - s pillanatok múlva már a sarkukban voltak.

Az első lövések rendre célt tévesztettek - a köd az üldözőik szemét is megcsalta s Gaunt nem állt meg, hogy értékes lőszert és időt pazaroljon olyan célpontokra, amiket még csak nem is lát.

Egyébként is már majdnem elérték a legközelebbi forgalmas útkereszteződést, ahol - ha szerencséjük van - találnak valami járművet.

- Doktor! - kiáltott oda Gaunt Koldingnak, aki lihegve próbálta tartani a lépést a többiekkel. - Vágja el Maggs kötelékét! Gyorsan!

Ahogy az orvos zsebkése átvágta a béklyóját, Maggs megtorpant, és értetlenül pislogott Gauntra.- Kapok fegyvert?- Nem. Menjen, szerezzen egy járművet!A belladon biccentett, s már el is tűnt az útkereszteződésben, ahol a köd is mintha egy kicsit ritkább lett volna.

Néhol a házak tetejét is lehetett látni, s itt-ott még az ég is kikandikált a tejfehér gomolygásból. Mi több, errefelé már gyalogosokkal is találkozott, s elvétve egy-egy jármű is végigdöcögött az úton. A járókelők fázósan húzták össze magukon a kabátot, s egy csöppet sem irigyelték a boltok kirakatát takarító segédeket.

Egy kicsivel följebb már sózták az utat, s két hatkerekű teherszállító épp ekkor húzódott félre, hogy utat engedjen egy hókotró nyomában talpaló takarítóbrigádnak.

Maggs az egyik hatkerekűt vette célba.- Hé, maga! - kiáltott oda a hómunkások vezetője, amint látta, hogy a ködből előbukkanó csavargó elkezd

felmászni az egyik teherautóra. - Takarodjon onnan!- Birodalmi Gárda! - próbálta túlüvölteni a motor dübörgését Maggs. - Háborús vészhelyzet! Lefoglalom a

járművet!- Miféle háború?! - kiabált vissza a műszakvezető.- Csak a szokásos!- Na, másszon le onnan!Maggs érezte, hogy kezd elfogyni a türelme.- Nézze... - hajolt ki az ablakon. - Hadd ne kelljen kiszállnom, és bántanom!A műszakvezető a motor dübörgése ellenére is kihallotta az idegen szavaiból a fenyegetést. Nem úgy tűnt,

mint egy csavargó üres hencegése.A hómunkások gyorsan félrehúzódtak a masszív hatkerekű útjából, s idegesen figyelték, ahogy a fekete ruhás

idegen hátramenetbe kapcsol, s a fagyott havon sivítva pörögnek ki a kerekek.Mire sikerült egyenesbe hozni a teherautót, fél tucat sóval teli zsákot taposott szét, s egyelőre kisebb gondja is

nagyobb volt, semhogy a fennhangon szitkozódó hómunkásokkal foglalkozzon. Tolatott még vagy tíz métert, aztán behúzta a kéziféket, s üresbe kapcsolt.

Gaunték futva érkeztek, s a nyomukban már ott loholt az ellenség. Lézersugarak nyúltak utánuk - az egyik egy lámpaoszlopba vágódott, egy másik egy tovarobogó autó ködlámpáját törte darabokra.

A járókelők egy pillanatra szinte megbénultak a lövések hallatán, aztán, ahogy az egyik kirakat üvege csikorogva robbant ezernyi apró darabra, sikoltozva futásnak eredtek.

Gaunt betuszkolta a foglyot a kocsi rakterébe, aztán Koldingnak és Jaume-nak is segített bemászni. Ahogy mind a hárman fent voltak a hatkerekűn, rájuk csapta az ajtót, s már rohant is előre.

Az utca pillanatok alatt kiürült, s csak a sószsákok meg az eldobált hólapátok bizonyították, hogy ezen a reggelen valaki is megpróbálta letakarítani az utakat.

Az első Vértestvér ebben a pillanatban bukkant elő a sikátorból - s egyenesen belefutott Gaunt lövéseibe. A robbanólövedékek széttépték a mellkasát és a gyomrát, s visszalökték a szűk utcácskába.

- Indítson! - üvöltötte Gaunt, miközben bemászott az anyósülésre.A jármű kerekei valóságos hóvihart kavartak, s a teherautó - vadul csúszkálva a záporozó lézersugarak között

- kilőtt.- Hasra! - kiabált hátra a komisszár ezredes. - És kapaszkodni!Maggs érezte, hogy a kerekek kipörögnek, s kétségbeesetten próbált ellenkormányozni. Az sem érdekelte,

hogy közben elvitte egy kocsi orrát, amit a gazdája - az első lövés hallatán - az út szélén hagyott.Tovább csúsztak, félrelökve egy kisebb teherautót, ami hangos csattanással ütközött az előtte álló kocsinak.Maggs ennek ellenére nem fékezett, s a teherszállító - ha csigatempóban is, de - kezdett gyorsulni. Az

üldözőik összezsugorodtak a visszapillantóban, s a kocsi egy darabban érte el a következő útkereszteződést.- Merre? - kérdezte Maggs idegesen.- Az Oligarchiába! - kiáltotta Gaunt. - Gyerünk!

Eyl a karjánál fogva húzta magával a húgát. A nő egyik kezével hosszú szoknyája szélét emelte meg, nehogy felbukjon benne, a másikkal a fátylát tartotta. Néhány testvér lemaradt, hogy az üldözés közepette is őket védelmezze.

Aztán a boszorkány felnevetett.- Mi történt? - torpant meg Eyl.- Megint él a kapcsolat! - tapsolt örömében Ulrike. - Sikerült kiugrasztanunk a búvóhelyéről, s most már

bárhová megy, fogjuk tudni követni!Olyan közel hajolt a testvéréhez, hogy Eyl a fátyol ellenére is majdnem ki tudta venni az arcvonásait.- A lelkem üdvére mondom - sziszegte a nő -, most vége!

Rime becsukta a dossziét, és odalökte Sirkle-nek.- Pedig milyen nyilvánvaló! - csóválta meg a fejét kuncogva. - Túlbonyolítottam a dolgot.- Uram?- Abból indultam ki, hogy Gaunt üzenete valamiféle személyes jellegű utalást tartalmaz, pedig ennél sokkal

kevésbé kifinomult.Azzal arra indult, ahol a hadoszlop elején a tanithi vezérkar és az S század tisztjei tanácskoztak. Olyan tempót

diktált, hogy a testőrei alig győzték tartani a lépést.- Új úti cél! - harsogta. - Irány az Oligarchia!- De hát semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy...- Oda megyünk! - fojtotta a szót Edurba az inkvizítor. - A Plutokrata Tornyához! Ott áll feketén-fehéren

Gaunt anyagában, és majd kiszúrja az ember szemét! Hogy áll a köd?- Gyorsan oszlik, uram - mondta az egyik, sarkában loholó Sirkle.- Küldjék föl megint a Valkűröket! És azt akarom, hogy a legjobb lövészek üljenek azokon a gépeken!Az egyik Sirkle már indult is, hogy továbbítsa a parancsait, a másik kettő pedig Criidet és Blennert kísérte.- Francba! - suttogta Kolea. - Elkapták Tonát! Az ott meg nem a főnök komisszár cimborája?- De - morogta Baskevyl. - Javaslom, mi érjünk oda először a Toronyhoz, és ne Rime emberei!- Egyetértek! - bólintott Kolea, és megpróbált átfurakodni a tömegen, Criidhez. - Tona! Tona!A nő meghallotta, és odakapta a fejét. Aztán, ahogy megpillantotta az őrnagyot, szomorúan elmosolyodott, és

megemelte összebilincselt kezeit.- Állj! - perdült Kolea elé az egyik Sirkle. - Ennél közelebb nem jöhet!- Beszélni akarok a tisztemmel! - mondta dühösen az őrnagy.- Tekintve, hogy őrizetbe vettük, ez nem lehetséges.- De...- Vissza a dolgára, őrnagy! - utasította Sirkle hidegen.

Miközben a felderítők már megkapták az új célterület koordinátáit, Edurnak sikerült egy percre négyszemközt beszélnie az S század egyik tisztjével, Tawil kapitánnyal.

- Az inkvizítor talán élve akarja Gauntot és a foglyot, talán nem. A mi feladatunk az, hogy mindenképp életben tartsuk őket. Ugye, ért engem, kapitány?

- Tökéletesen, uram - bólintott Tawil, majd az emberei után sietett, hogy eligazítsa őket.Edur elnézte, ahogy a pokolpuskával fölszerelt veteránok higgadtan hallgatják a kapitányt, majd előhúzta a

sorozatvetőjét, és ellenőrizte a tárat. Aztán, ahogy mindent rendben talált, a hónaljtokban tartott tartalékfegyver, a rövid csövű lézerpisztoly következett.

A köd gyors ütemben szállt föl, s végre megpillantották a tiszta, kék eget.Kelet felől egyre erősödő sivítás jelezte, hogy a Valkűrök ismét csatlakoztak a vadászathoz.

Nahum Ludd, aki immáron sokadszorra böngészte végig a hirdetőtáblára kifüggesztett híreket, kisebb megszakításokkal már órák óta ácsorogott a rádiósszoba előtt.

A délutáni napfény lassan az utolsó ködfoltokat is felszárította, s az emberek, akik majd két napja az orrukat se dughatták elő a barakkjaikból, most elégedetten kurjongattak, és egy rongylabdával fociztak.

A résnyire nyitott ajtó megszűrte a hangokat, de azt épp sikerült elcsípnie, hogy Sirkle magyaráz valamiről a rádiósoknak. Óvatosan közelebb lépett az ajtóhoz, s a résen bekukucskálva megpróbálkozott a szájról olvasással.

Az ügynök váratlanul kinyitotta az ajtót, és kiviharzott - olyan gyorsan, hogy Luddnak arra is alig maradt ideje, hogy az olvasó ember pózába görnyedjen a hirdetőtábla előtt.

Megvárta, míg Sirkle elviharzik, s már loholt is Harkhoz.- Mi a gond, Ludd? - nézett föl az asztalán heverő dossziékból a komisszár.- Készül valami! - magyarázta a fiatalember nagy elánnal. - Sirkle az előbb tárgyalt a rádiósokkal, és mintha

valami olyasmit mondott volna nekik, hogy elhagyja Aarlemet, hogy csatlakozzon a mesteréhez. Tartok tőle, hogy ők is rájöttek a Toronyra, uram.

- A fene egye meg! - csapott az asztalra Hark. - Egy hajszálnyira vagyok tőle, hogy olyat tegyek, amit később biztos megbánok! Irány a kápolna!

Sirkle, aki időközben ismét előkerült, a rádiósszoba ajtajában beszélt az egyik híradóssal. A csarnok túlsó felén Dalin Criid tűnt föl, aki, amint megpillantotta az ügynököt, igyekezett mihamarabb felszívódni. Ahogy elhaladt a két komiszszár mellett, jelezte nekik, hogy kövessék.

Hark odasétált Sirkle-hez, és megköszörülte a torkát.- Új fejlemények?- Időben tájékoztatni fogják, amennyiben önt is érinti - mondta az ügynök kimérten.- Tudja, hol talál - vonta meg a vállát Hark, és otthagyta.

Beltayn, Rerval és Dalin ült vigíliát a rádió körül, s újfent Merrt állt őrt a kápolna ajtajában.- Nos? - lépett be Hark.- Kapás van - kocogtatta meg a fülhallgatóját Beltayn. - Máshonnan jön az adás, és a kódok is hibásak, de

ettől függetlenül azt hiszem, hogy ők azok. Már csak a vállveregetés hiányzik.Egy percnyi feszült csend után felsistergett a rádió.- Erőd, itt Nalfa! Ismétlem, itt Nalfa! Vétel!- Nalfa, itt Hark! - ragadta föl a mikrofont a komisszár. - Hol a fenében voltak?!

- Én is örülök, hogy hallom uram! - dőlt hátra a kényelmes bőr karosszékben Rawne. - Az előző tartózkodási helyünkön akadt egy kis gond, úgyhogy kénytelenek voltunk más búvóhely után nézni.

A rádió - vadonatúj készülék volt, nem valami leselejtezett, feketepiaci darab - a szoba sarkában állt, egy masszív, díszesen faragott asztalon. A hely eleganciáján azonban sokat rontott a lentről beszivárgó obscurafüst.

- Akarom tudni, hogy miféle gondjuk akadt, őrnagy?- Nem hinném, uram. A rádiónk is tönkrement, de hála az új legjobb barátunknak, Csoni úrnak, sikerült

áthidalnunk ezt az apró kényelmetlenséget.Lev Csoni a külső irodahelyiségben ücsörgött, ahol Vari őrizte. Az, hogy elvitte őket a Brigantik útján álló

kaszinójába, a Jó Leosztásba, s engedte, hogy használják a rádióját, nem tűnt túl nagy árnak azért, hogy életben hagyták.

Még az egyik használaton kívüli limuzinját is a rendelkezésükre bocsátotta, s a csapat java most is a kocsiban várt.

- Később mindenképp avasson be a részletekbe, Rawne! - mondta Hark. - Errefelé viszont felpörögtek az események. És időközben Gaunt is előkerült.

- Hol van?- Nem tudjuk biztosan, de jelenleg úgy tűnik, hogy négykor a Plutokrata Tornyánál lesz.Rawne az irodában álló karcsú ingaórára pillantott. Negyed múlt pár perccel.- Az a Torony már rég nem is áll - csóválta meg a fejét. - Nem az Oligarchia Kapujának közelében volt annak

idején? A kormányzói palota felé menet.- Egyről beszélünk, őrnagy.- Jelenleg a Zolundertől északra vagyunk, úgyhogy ez innen, ilyen havas, latyakos időben legalább huszonöt

perces séta lesz.- Akkor csipkedjék egy kicsit magukat!- Már indulunk is! - kelt föl a fotelből Rawne. - Még valami, amit nem ártana tudnom? Most, amíg még él a

vonal?- Az Inkvizíció és a Szekció is érdekelt az ügyben, úgyhogy az ő embereik is a közelben lesznek. Lehet, hogy

a BV-sek is. Ha rosszul sülnek el a dolgok, most már nem édeshármasban fognak mulatni, hanem legalább öten, együtt.

- Értettem. Még valami?

- A Császár vigyázzon magukra, őrnagy!- Köszönöm, uram. Még találkozunk.- Szerencse fel!- Nalfa kilép! Vége!Rawne kikapcsolta a rádiót, s az asztalra lökte a mikrofont.- Indulás! - kapta föl a székéhez támasztott karabélyt.- Ha tényleg annyira sietünk, hadd vezessek most én! - tápászkodott fel a sarokban ülő Meryn.- Miért? - csattant föl Daur. - Semmi baj azzal, ahogy én vezetek!- Maga úgy vezet, mint egy vénasszony!- Kuss legyen! - emelte föl a hangját Rawne. - Daur vezet, és kész!Ahogy kiléptek, Csoni azonnal fölpattant a székéről.- Végeztek?- Bármennyire is fáj öntől búcsút vennem, Lev Csoni, ennek is eljött az ideje - mondta Rawne, némileg

teátrálisan. - És önt, szakítva eddigi meggyőződésemmel és a jól bevált gyakorlattal, nem fogom megölni. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lenne örökre elhallgattatni, de megígértem, hogy életben hagyom.

- Köszönöm, uram! - makogta Csoni, és sírva fakadt.- De ugye nem szeretné, ha megbánnám a döntésem? - hajolt egészen közel a férfihoz Rawne.- Nem - suttogta Csoni holtra váltan.- Azt elhiszem! - nevetett föl komoran Vari. - Mert ha átcseszi, levadássza magát, mint egy veszett larisel, és

úgy elkapja, élesben, hátulról, hogy utána soha többet nem tud...- Köszönöm, Vari! - biccentett az őrnagy. - Szerintem megértette.

A kaszinó hátsó lépcsőjén siettek le az udvarra, ahol már várta őket a limuzin. Míg leértek, Rawne néhány szóban összefoglalta Varinak a komisszártól hallottakat.

- Fethre! - szitkozódott az őrmester. - Mást nem mondott?- De. Azt, hogy a Császár vigyázzon ránk.A kocsi a kapu mellett parkolt, s a körülötte ácsorgók abban a pillanatban dobták el a cigarettát, ahogy

megpillantották a futva közeledő tiszteket.- Úgy tudom, hogy ez az áldás eredetileg úgy szólt, hogy a Császár az erényesekre vigyáz - morogta Vari a

kocsi felé menet.- Akkor nekünk végünk - csóválta meg a fejét Meryn.

A Kormányzó Palotája egy gigantikus, lankás hegycsúcson állt, s az alant elterülő Balopoliszt őrizte. A kormányhivatalokkal, patinás iskolákkal és kápolnákkal telezsúfolt Oligarchia úgy vette körbe, mint a koronás főt a palástja.

A magasabban fekvő pontokról hamarabb tűnt el a köd, mint Balopolisz sikátoraiból, s az ég idefont már órák óta kristálytiszta volt és ragyogó kék.

A nemesi kastélyok paliszádjain azonban még ott ült a hó, a palotakertek deres fáin fázósan énekeltek a pacsirták, s a falakon posztoló, kezüket melengető BV-s őrök most örültek csak igazán a prémgalléros egyenruháiknak.

A Balhautra látogatók egyik elsődleges célpontja mindig a Kormányzó Palotája és az Oligarchia volt. Ezen a planétán vívták a szektor történetének talán leghíresebb - és leghírhedtebb - csatáit, s immár tizenöt éve mágnesként vonzotta a tudósokat, a kutatókat, a lelkes turistákat, s természetesen azokat, akik halott szeretteiket siratták.

A Palota - egy olyan hely, ami önmagában is kincsesbánya - volt minden gyászoló útjának végállomása. Végtére is ez volt az a hely, ahol a háború kimenetele eldőlt. Slaydo itt esett el, s itt emeltek a tiszteletére emlékkápolnákat, és a Honoráriumot, ahol a csontjait örök nyugalomra helyezték.

A városnéző túrát, ami itt ért véget, nem kevés cinizmussal az Özvegyek Útjának nevezték el, tekintve, hogy általában a Khulan-szektor tehetős özvegyei vállalkoztak rá.

Szolgálók tucatjaival utaztak, s olyan gyerekeket és kiskamaszokat cipeltek magukkal, akik soha nem is találkoztak az elhunyttal.

Aztán a Balhauton már szakképzett kísérők kalauzolták át őket, bár a körutazás és a vezetés színvonala sokban függött a gyászolók rangjától, és hogy milyen mélyen nyúltak az erszényükbe. Elvégre is az elesett hős személyétől és karrierjétől függően még számos kisebb-nagyobb állomást lehetett beiktatni a főbb megállók

közé. Elidőzhettek egy kicsit Zaebes-ben, hogy megtekintsék a zászlófelvonást, vagy akár a Felemelkedés Völgyére néző hatalmas katonai temető falán is sétálhattak egyet.

S természetesen ott voltak a könyvek és útikalauzok, amik százszámra álltak az idelátogatók rendelkezésére. Akadt köztük olyan, amelyet bármelyik utcasarkon be lehetett szerezni, s voltak autentikusnak kikiáltott, többkötetes művek, enciklopédiák és szamárfülesre olvasott vékony füzetek is.

Az egyik legolcsóbb, s talán legtöbbet forgatott mű egy hatvanoldalas könyvecske volt - a Balhaut Nevezetes Csataterei -, ami immáron negyvenhét utánnyomást élt meg, s a Munitorium adta ki a Balhauti Veteránok Egyesületének ajánlásával. Olcsó darab volt, néhány elnagyolt térképpel és kivehetetlen ábrával, s a háború erősen zanzásított összefoglalójával.

Gaunt levett egyet az idegenvezető standja melletti forgóállványról, és belelapozott.- Az micsoda? - kérdezte Jaume.- Mementó.- És mi áll benne?- Az, hogy a kilencedik napon Slaydo az Oligarchia Kapuja ellen vezette a sereg balszárnyát. Papíron az

Ezüstgárda kapitánya, Allentis irányította a hadműveletet, de őt és az embereit elsöpörték az Örökös harci gépei. így az első alakulat, amely valóban elérte a Kaput, s áttört az ellenség védvonalán, a Hyrkán Nyolcas volt.

- Helytálló, amit írnak?Gaunt a válla fölött hátrasandított. Maggs és Kolding a közeli árkádsor alatt vigyázott a fogolyra. A mai nap

csöndesnek ígérkezett, s bár a hóesés elállt, az özvegytúrák javát lemondták. Az őrök és az idegenvezetők - az utóbbiak java a Collegio Balopolis történelem fakultásáról került ki - unottan ődöngtek föl-alá az apró téren, vagy apró bodegáik mélyén szunyókáltak.

- Jöjjön velem! - intett Jaume-nak, s kisétált a térre.Körben, a falak mentén eredeti térköveket állítottak ki áttetsző, páncélüveg dobozokban, mintha csak

hadizsákmány lenne.- Itt volt a Kapu - tárta szét a kezeit Gaunt. - Pont itt. Tulajdonképpen rajta állunk.S valóban, a lábuk alatti matt, fekete kövekbe egy hatalmas kapu körvonalait marták.- Itt állt - suttogta Jaume. - És maga rombolta le. A Császárra... ez hatalmas volt!- A javát Allentis intézte. Ő roppantotta meg az ellenség gerincét, nem mi. A Császárra mondom, nagyon

sajnáltam, mikor megtudtam, hogy elesett!- Ez az Ezüstgárda... ők űrgárdisták voltak?- Igen.- Én úgy hallottam, hogy az Adeptus Astartes harcosai nem is emberek. Hogy többek is, kevesebbek is, mint

mi.- Ismertem űrgárdistákat, akik inkább voltak állatok, mint emberek - mondta Gaunt komoran. - Allentis

viszont ember volt, s nemes lélek. Az egyik legbátrabb és legelszántabb, akivel valaha is volt szerencsém együtt szolgálni.

- Akkor - tárta szét Jaume is a kezét - ez az a hely, ahol... Slaydo meghalt?- Nem - rázta meg a fejét a komisszár. - Az innen úgy egy kilométerre, nyugatra történt.- Gondolom... furcsa visszatérni ide.- A legfurcsább, amit valaha is tapasztaltam - mosolyodon el Gaunt. - Mennyi az idő?- Tíz perc múlva négy - olvasta le a palota óratornyáról az időt Jaume.A hóvihar óta egyikük kronométere sem működött.- Akkor lassan ideje indulnunk.- Segíthetek, jó urak? - lépett oda hozzájuk egy idegenvezető, s mélyen meghajolt.Vörös köntöst viselt, s vékony arcával és hosszú hajával úgy festett, mint egy felettébb különös gyufaszál.

Barátságosan mosolygott, s ettől még Jaume-nál is fiatalabbnak tűnt.- Körbevezethetem önöket? Fejenként csupán egy korona, s láthatják az összes nevezetességet! Részletesen

mesélek minden érdekességről, s megmutathatom a Palotát, a Kaput, a Tornyot, és természetesen azt a helyet, ahol Slaydo Hadúr meghalt. Mindegyik nevezetességet jól ismerem. Talán önök is gyászolnak valakit, akit szerettek, és itt esett el?

- Sokakat - bólintott Gaunt.- Igen - mondta Jaume is. - Az apámat. Bolygóvédelmis volt, és nekem úgy mesélték, hogy a Kapu elleni

támadásban vett részt az alakulatával.- Bátor tett volt - értett egyet az idegenvezető. - Nagy örömömre szolgálna, ha én mutathatnám meg önöknek

ezeket a különleges helyeket!- Legyen - bólintott Gaunt beleegyezően. - Mindet látni szeretnénk, de legfőképp a Plutokrata Tornyát!

- Az egyik legfőbb látnivaló! - ragyogott föl a fiatalember arca.- Talán kezdhetnénk is ezzel...- Hogyne, uram! Hány fővel számolhatok?- Öttel - nyúlt a zsebébe a pénzért Gaunt. - De... nekem csak három koronám van. Kisegítene, Jaume úr?A portréfestő két koronájával együtt már megvolt a vezetés díja, s a komisszár intett Maggsnek, hogy

jöhetnek.- Ó, szerencsétlen ember! - hőkölt hátra az idegenvezető Mabbon láttán. - Veterán?- Az - mondta Gaunt.Három-négy másik csoport bóklászott a téren, s mindegyiket a jellegzetes, vörös köntöst viselő vezetők

kalauzolták. Udvarias mosolyuk mögött végtelen unalom honolt, s különösebb beleélés és meggyőződés nélkül darálták a már ezerszer recitált szöveget.

Voltak ott lefátyolozott özvegyek, fiatal katonák és egész családok, akik sivalkodva rohangáló gyerekeiket pesztrálták. Gaunt belehallgatott a többi vezető előadásába, s meg kellett, hogy állapítsa, az övék legalább némi színt próbált vinni a mondókájába.

Legalább szórakoztató - ha már nem sok köze van a valósághoz.- És itt, a kilencedik napon... itt esett le Ollark kapitány! Ezen a szent helyen! Két lövés végzett vele,

miközben megpróbálta megmászni az ellenség halottaiból emelt torlaszt.- Ollark az ötödik napon főbe lőtte magát... - suttogta maga elé Gaunt, hogy csak Jaume hallja. - Képtelen volt

már tovább elviselni a nyomást. Ez az ember itt ugyanannyit lódít, mint maga.- Biztos ragályos a dolog - vigyorodott el a portréfestő.- Az apja tényleg itt harcolt? - kérdezte Gaunt, s igyekezett kizárni a tudatából a vezetőjük ömlengését.- Igen. Csak nem gondolja, hogy én találtam ki?- Valahogy nem jut eszembe egyetlen Jaume nevű katona sem - csóválta meg a fejét Gaunt. - Tudom, hogy a

BV-s alakulatok mellettünk harcoltak, de Jaume... valahogy nem ugrik be.- Nincs ebben semmi meglepő - legyintett a fiatalember. - Újonc volt, rajta kívül még ezrek voltak itt, és az

egész tizenöt éve történt. Gondolom, ön sem emlékszik minden katonára, akivel együtt harcolt, és minden csatatérre, ahol megfordult.

- Persze, hogy nem.- Akkor rá sem fog emlékezni. Nem volt olyan fontos.- A BV-sek mellettünk voltak, az utolsó méterig - mondta Gaunt. - Sokan nem is emlékeznek már erre, vagy

nem tartják fontosnak, pedig nélkülük lehet, hogy nem is boldogultunk volna. Ha a maga apja itt harcolt, akkor nagyon bátor ember volt, Jaume. Itt is esett el?

- Nekünk azt mondták.- Említette, hogy soha nem találkozott még hőssel - mondta Gaunt halkan. - Pedig a maga apja az volt.- Köszönöm - mosolyodon el Jaume.- Mit?- Hogy udvarias csúsztatásokkal kedveskedik... Bár, mondjuk, az ilyesmiben már nekem is van gyakorlatom.- Ez nem csúsztatás - rázta meg a fejét a komisszár.- Lehet, hogy az, lehet, hogy nem, ettől függetlenül köszönöm. És remélem, ezek után már kevésbé nézi le

azt, amivel foglalkozom.- Tudta, hogy Kolding apja is a háborúban halt meg? Megölték, miközben sebesülteket próbált védeni. Úgy

tűnik, ma csupa hősi ivadék vesz körül!- Hát, szentimentalizmusra tényleg nem számítottam öntől! - nevetett föl Jaume. - Lehet, hogy be kellene

vennem az üzletbe! Mit szólna mondjuk... fél koronához levelenként?Az idegenvezető, akit szemmel láthatóan lenyűgözött a saját hangja, a keleti paliszádhoz kalauzolta őket.- És itt! - kiáltotta olyan hangon, ami reményei szerint legalább hőstenor volt. - Itt hullott el a hős Slaydo az

ördögi Archonnal vívott viadalban! Ezüstből és rubinokból kirakott sas mutatja, hol esett el!Apró parázsgömbök és hangulatlámpák világították meg a helyet, s a vezetőjük kiszámított pátosszal hajtotta

le a fejét.- Adózzunk hát egy perc néma csenddel az elesett hős emlékének!- Slaydo nem is itt esett el... - súgta Gaunt.- Nem? - nézett rá döbbenten Maggs.- Vagy hatvan méterrel odébb, a nyugati paliszádon. Aztán még vagy száz métert vonszolták a holttestét, és

rituálisan megcsonkították. De gondolom, erről nem fogunk hallani.- Én se hinném - értett egyet Jaume.- El se hiszem, hogy ennyi mindenben pontatlanok! - morogta Gaunt.

- Önnel ellentétben ők nem voltak itt - jegyezte meg Mabbon csöndesen.A vezetőjük lassan továbbindult.- Mennyi az idő? - kérdezte a komisszár ezredes.- Öt perc múlva négy - mondta Kolding, és megigazította a szemüvegét. - Körülbelül.- Barátom! - érintette meg finoman a vezetőjük vállát Gaunt. - Megtekinthetnénk a Plutokrata Tornyát?- Hát hogyne! És biztosra veszem, hogy tetszeni fog önöknek az elesettek névsora. Igazi márványtáblák,

amelyeken...- Az elesettek névsora?- Nem Slaydo volt aznap az egyetlen hős, aki odaveszett. Itt lobbant ki a Kolstec Pörölyöket vezető Menhort

kapitány életének lángja, itt esett el a Hyrkánokat kommandírozó Gaunt, és természetesen Allentis kapitány.- Gauntot mondott? - kérdezte Jaume óvatosan.- Igen - bólogatott élénken a fiatalember - Gaunt, a Hyrkánok komisszárja. Aközben halt meg, hogy

felrobbantották a Tornyot.- Pedig nem is... - motyogta a komisszár ezredes lehajtott fejjel.Maggs és Jaume alig bírta ki, hogy el ne nevessék magukat, s még Kolding szája szögletében is ott bujkált a

mosoly.- Van ennek a Gauntnak halotti emléktáblája? - kérdezte Maggs. - Csak, mert megnézném!- Miért is ne? - nevetett föl a komisszár.- Erre! - intett a vezetőjük. - A kilencedik napon történt. Az Örökös keményen állta a sarat, Gaunt - a Császár

nyugosztalja - maga vezette a hyrkán csapatokat a Kapu romjain át a Torony felé, és itt ásták be magukat...Két perccel jártak négy óra előtt.

HUSZONNYOLC

Ibram Gaunt síremléke(minden látogatót örömmel fogadunk)

A buzgón magyarázó idegenvezető kivitte őket a hatalmas térre, ahol ezüsttel és arannyal volt a kövezetbe rajzolva, hol állt annak idején a Plutokrata Tornya.

Gaunt érezte, ahogy a levegő elkezd lehűlni, és a keze önkéntelenül is a sorozatvetőjére csúszott.Látta, hogy nem csak neki tűnt föl a hideg - Maggs és az etogaur is a téren hömpölygő tömeget figyelte.

Lehet, hogy életük javát a barikád ellentétes oldalán harcolva töltötték, de alapjában véve mindketten katonák voltak, s egy katona képességei soha nem kopnak meg teljesen.

Maggs Gaunt mellé szegődött, miközben a Torony felé tartottak.- Adjon egy fegyvert! - súgta, de a parancsnoka csak a fejét rázta.Odafönt egyetlen felhő sem volt az égen, s a délutáni napfény még lágyan cirógatta a bőrüket, de a téren emelt

kápolnák és emlékművek árnyéka már lassan nyúlni kezdett.Ezernyi hang keveredett - látogatók, vendégek, idegenvezetők beszédfoszlányai, egy ayatani pap szavai, aki

misét celebrált a tér közepén álló emlékmű előtt, emberek százainak szavai, akik több-kevesebb őszinteséggel csodálták a helyet.

Az egyre hűvösebb szél ellenére is.Aztán a toronyóra négyet ütött, s Gaunt a vezetőjükhöz fordult.- Itt maradna a csoportunkkal egy kicsit, uram? Csak pár perc az egész. Meséljen nekik a Toronyról! Meséljen

arról, hogy milyen hangja volt, amikor ledőlt! Mintha az egész világ akart volna darabokra szakadni. Meséljen nekik a porfelhőről, ami egy darabig még a napot is eltakarta! Meg a hullahalmokról, amelyek még a romoknál is magasabbak voltak!

- Tessék? - nézett rá értetlenül a fiatalember.- És főleg meséljen nekik Gaunt komisszárról, és arról, hogy milyen remek fickó is volt!Azzal megfordult, és kisétált a házak árnyékából a napsütötte térre.Távolról sem hasonlított arra, ahogy az az emlékeiben élt. Más volt a terep, az épületek is teljesen másként

festettek, s a Torony pusztulásával az egész hely látképe átalakult.Egy apró kapusházra emlékezett, ahol a bejárat fölötti timpanont kitárt szárnyú sas díszítette. Órákon át azt

bámulta, amikor az Örökös gyilkos masinériái miatt kénytelenek voltak beásni magukat... valahol errefelé.Vajon mi történhetett azzal a kapusházzal?Mikor a hyrkánokkal végre sikerült továbbnyomulniuk, az az épület még állt.A Torony pusztulásakor dőlt volna össze? Vagy később bontották le, hogy helyet csináljanak ezeknek a

csodás emlékműveknek?Még az ég színe is más volt.Körbefordult, s szemügyre vette az épületeket.A kéken derengő távolban ott magasodott a Kormányzó Palotája, valamivel odébb a Honorárium vaskos,

fekete dobra emlékeztető tömege, ami úgy emelkedett a tér közepén álló emlékmű mögött, mint valami erődítmény.

Lassan errefelé indult.Madarak röppentek föl, s egy pillanatra magukra vonták a figyelmét. Nem emlékezett rá, hogy annak idején

lettek volna madarak a Torony környékén.Még mindig érezte a tizenöt éve lerontott épület súlyát, s rettentő árnyéka még mindig pokoli súllyal

nehezedett rá.Ő adta ki az utasítást, hogy robbantsák fel, s amikor a majd fél kilométer magas monstrum ledőlt, a robaj...Blenner!Ott áll... a kolostor mellett.Azonnal felismerte, s elszorult a torka. Itt volt, annyi év után, egy segítségére siető, régi barát társaságában...De a szeme száraz maradt. Az implantátum nem termelt könnyet.Komótosan Blenner felé indult, s látta, hogy a legrégibb cimborája arcára kiül a vérlázító mi-a-fenét-

ácsorgunk-még-itt-ahelyett-hogy-máris-mennénk-piálni mosoly. A csálén a fejébe nyomott sapkája már szinte csak a hab volt a tortán.

Most már minden rendben lesz.Blenner lazán maga mellett tartotta a kezeit, s ahogy közelebb ért, Gaunt látta, hogy az ujjaival sétálást imitál.

Olyan jel volt ez, amit még az iskolában használtak, az Ignatius Cardinalon, s egyben az egyik legrégibb, amit valaha megtanult.

Sétálj tovább, cimbora, mert én már belefutottam a bajba, de te még megúszhatod! Látom a pedellust meg az iskolaigazgatót, akik csak arra várnak, hogy elkapják a bliccelőket meg azokat, akikben túlteng a boldogság, és sétálni meg énekelni merészelnek, úgyhogy... menj csak tovább, amíg még lehet! Menj tovább, a Császár szerelmére, menj már! Menj!

Gaunt megtorpant, s lassan hátrálni kezdett, mire Blenner arcán széles, őszinte mosoly ömlött el. Aztán a kolostor árnyékából, lézerpisztollyal a kezükben, két férfi rontott elő.

Két egyforma arcú férfi.- Ibram Gaunt! - kiáltotta az egyikük, aki már célba is vette. - A Szent Inkvizíció parancsára azonnal adja meg

magát! Ne próbálkozzon ellenállással! Arccal a földre, karokat-lábakat széjjel!- Miért? - kiáltott oda nekik Gaunt.- Tegye, amit mondtam!- Ehhez nincs joguk! Mi a vád?- Kollaboráció! Segítségnyújtás az ellenségnek! Le a földre!A komisszár ezredes előhúzta a kabátja zsebéből a kezét - benne a sorozatvetőjével.- Rendben! - emelte a fegyvert az egyik Sirkle-re. - Csináljuk!Blenner abban a pillanatban tarkón vágta az egyik testőrt, s ahogy a Sirkle elesett, teljes erőből beletérdelt az

orrába.- Fuss! - üvöltötte. - Fuss!A másik Sirkle azonnal feléje perdült, s már majdnem rá is vetette magát, mikor egy robbanólövedék

csapódott a lába előtti járólapba. A dörej fülsiketítő volt a remek akusztikájú téren, s madarak százai röppentek föl riadtan.

A látogatók döbbenten forogtak, s az eget kémlelték, viharfelhők után kutatva.Úgy tűnt, másfél évtized elég volt hozzá, hogy a Balhauton mindenki elfelejtse a fegyverek hangját.Ahogy a testőr az arca elé kapta a kezét, hogy védje a felcsapódó szilánkoktól, Gaunt megperdült, és futásnak

eredt. Hosszú, elnyújtott léptei falták a távot, s az emberek értetlenül bámultak utána.- Tűnés! - üvöltötte.- Azt hiszem, most itt kellene maradnia - mondta Mabbon udvariasan a riadt idegenvezetőnek. - Valószínűleg

ez az a pillanat, amikor bölcsebb lesz, ha útjaink különválnak.- Ha... ha úgy gondolja az úr... - dadogta a fiatalember. - A Császár vigyázzon magukra!- Talán így is lesz - bólintott az etogaur, majd Maggs, Jaume és Kolding nyomában ő is belépett a közeli

kápolnába.- Csapda volt! - lihegte Gaunt, aki ekkorra érte be őket. - Tűnjünk el innen!

Az épületből, ami előtt Blenner várakozott, fegyveresek sereglettek elő. Nem egy az S század jelvényét viselte, de a többségük az ordók fekete testpáncélos rohamosztagosa volt.

Rime ott jött a nyomukban, lendületesen, akár a vadász, aki tudja, hogy a zsákmány már nem menekülhet.- Lezártuk az Oligarchiát, uram! - mondta a vérző orrát szorongató Sirkle. - Nem juthat ki.- Hozzák a Valkűröket! - intett az inkvizítor. - És a mesterlövészeket! Gyerünk!- Igen, uram!- Gaunt végre kimutatta a foga fehérjét! - vicsorgott Rime elégedetten. - Ha megadta volna magát, mikor volt

rá lehetősége, az enyhítő körülménynek számított volna, de így... nyilvánvaló, hogy kihez lojális! A Gereon teljesen átformálta. Mondja meg a Valkűrök lövészeinek, hogy szabad tűzparancsuk van. Minden látható célpontra lőhetnek!

- Gyerünk! - hajtotta előre Edur az S század katonáit. - Mozgás!Nagyon bízott benne, hogy a zűrzavarban még mindig sikerülhet kimenekíteniük Gauntékat a térről.- A célpontok a tér nyugati oldalán álló kápolnába húzódtak be, uram - hallotta Tawil hangját a

fülhallgatójában.- Francba!- Az egymáshoz kapcsolódó épületeken keresztül valószínűleg keletnek tartanak, a Honorárium felé.

- Kövessék őket!- Még mindig túl sok civil van a téren, uram.Edur most már fennhangon káromkodott, még akkor is, mikor a Tanithi Egyes tisztjei beérték.- Vissza! - kiabálta a komisszár. - Vissza! Csak még jobban összezavarnak mindent!- A sajátjainkat nem hagyjuk pácban - vetette oda Kolea megvetően, s már futott is tovább.- És most pont ezzel ártanak neki a legtöbbet - csapott dühösen a levegőbe Edur.

Mkoll és Eszrah érte el először a tér nyugati végében álló kolostort.- Valami jön! - nézett föl az égre az őrmester.- A madárkáink? - kérdezte Jajjo, aki ekkor ért oda.- Nem - morogta Mkoll. - Valami rossz.Azzal kibiztosította a fegyverét, és belépett az épületbe.

- Nem kellett volna megadnunk magunkat? - kérdezte Jaume óvatosan.- Nem - mondta Gaunt kurtán.- De... ők is birodalmi katonák és ügynökök voltak. Meg... az Inkvizíció.- Akkor sem.A komisszár ezredes hirtelen megtorpant. A kápolna udvarán, a nyitott csarnok oszlopai között néhány

hópehely imbolygott a levegőben. Egyre lassabban és lassabban, mígnem megálltak, egy helyben lebegve, mozdulatlanul.

- Na, most vagyunk bajban - harapta be az alsó ajkát Gaunt.- Itt van - suttogta Mabbon. - A boszorkány.Súlyos pergőtűz csapott le rájuk, jókora darabokat tépve ki a térkövekből és az oszlopokból. A Gaunték

mögött loholó birodalmiak pedig egyenesen ebbe futottak bele.Volt, akinek még idejében sikerült fedezékbe húzódnia, mások rettentő sebekkel fetrengtek a kövön.- Halál rájuk! - üvöltötte Baltasar Eyl.Gnesh haladt az élen, s nehéz lézerfegyverével pásztázta az oszlopközöket. A tűzforró fénysugár átégette a

köveket, a mögöttük lapulók húsával együtt. Korom, vér és kőpor bűze kaparta a boltívek alatt meglapulók torkát, s pillanatok alatt vagy négy ügynökkel végzett. Az egyikük egy Sirkle volt.

Az ügynökök mögött érkező S század rohamosztagosait a falka zárótüze fogadta, mire a Komisszariátus veteránjai azonnal fedezékbe húzódtak, és pokolpuskáikkal kezdték belőni az oszlopcsarnokot.

Egy perc sem telt bele, s a tér nyugati sarkában véres, lázálomba illő küzdelem bontakozott ki.Ez még mindig a Plutokrata Tornya - emlékeztette magát Gaunt, miközben kétségbeesetten valamiféle egérút

után kutatott.Lézersugarak martak az oszlopba, alig néhány centire a fejétől, s nem messze tőlük gránát robbant. Aztán

megremegtek a falak, ahogy a Valkűrök elhúztak a fejük fölött.Gaunt felpattant, mellbe lőtt egy Vértestvért, majd berohant a szomszédos boltív takarásába, remélve, hogy

innen majd jobb pozícióból tudja fedezni a társait.Az egyik oszlop mögül Imrie bújt elő, és Gauntra emelte a fegyverét.- Térdre! - csikorogtak az alsógót nyelven ejtett szavai. - Hol a pheguth?- Tar shet fethak! - üvöltötte Gaunt, s a harcos döbbenten lépett hátra a saját nyelvén elhangzó káromkodás

hallatán.Egy törött kődarab csapódott az arcába, beszakítva a maszkját, s a Vértestvér a falnak tántorodott.Maggs bukkant elő az árnyékok közül, a káoszharcosra vetette magát, s egy rántással kitörte a nyakát. Aztán

felragadta a karabélyát, ellenőrizte az energiacellát, és elégedetten bólintott.- Ha nem ad fegyvert, hát nem ad... - vonta meg a vállát.- Ki kell jutnunk innen! - kelt föl Gaunt, aztán, ahogy újabb lézersugarak csapódtak be körülöttük, visszabújt

az oszlop mögé.A kolostor túlsó végében két Vértestvér tűnt föl, s tűz alá vették őket.- Ez őrület! - hallották Jaume sikolyát. - Ez tiszta őrület!Maggs egy pillanatra kifordult az oszlop mögül, és leszedte az egyik orvlövészt. A másik, ahogy az új

veszélyforrást próbálta célba venni, védtelenül hagyta az oldalát, s ez a néhány pillanat is elég volt Gauntnak, hogy golyót röpítsen a fejébe.

- Futás! - üvöltötte Maggs. - Most!

Futottak.

A Valkűrök tettek egy kört a Kormányzó Palotája fölött, s a tér nyugati felében álló kolostor felé indultak, ahonnan sűrű, fekete füstgomoly szállt az égre.

A vezérgép nyitott ajtajában Larkin és Bonin szorongott. A mesterlövészt ravasz hevederek biztosították, s a lézerpuskájára szerelt legendás távcsövén át követte figyelemmel a lenti eseményeket.

- Tiszta cirkusz! - morogta. - Már azt se tudja az ember, hogy milyen célpontot keressen!- Rosszfiúkat!- Á! - mosolyodott el Larkin. - Már találtam is egyet!

Rime és a testőrei füstölgő, korommal és égett vérrel borított testek sorfala közt vonultak végig, át az oszlopcsarnokon. A halottak között legalább két Sirkle feküdt.

Előttük, a kolostor mélyén még mindig dúlt a harc, s a hűvös félhomályban vad árnyakat festettek a falakra a felvillanó lézersugarak és a torkolattűz.

- Minden egységnek! - kapcsolta be az inkvizítor a rádióját. - Vörös jelzés! Minden célpontra érvényes a tűzparancs!

A mellette haladó két testőre felbukott - a hátukon és tarkójukon füstölgő lyukak. Mögöttük, az egyik oszlop takarásából Naeme bújt elő, s Rime-ra emelte a karabélyát.

- Aztán Golguulest - motyogta. - Majd Nyurtaloth.A Vértestvér érezte, hogy a küldetésük - akárcsak az ő rítusa - már majdnem bevégeztetett. A Halálnak már

csak néhány nevét kellett recitálnia.- Aztán ott van Djasath.- És ott van Rime - mondta az inkvizítor.Naeme elképedve bámult az inkvizítorra. A Halál egyik utolsó neve valóban Rime volt.- Maga - suttogta. - Maga...Rime elkapta a Vértestvér nyakát, és úgy roppantotta el, mint egy száraz gallyat.- Igen - mondta, s a földre lökte a holttestet. - Én.

Karhunan sirdar tudta, hogy a falkának már csak percei vannak hátra, bár az ellenség is rettentő árat fizetett, míg átverekedte magát az oszlopcsarnokon.

Barc alig egy perce esett el - egy robbanólövedék kente az agyát a falra -, de előtte fél tucat birodalmival végzett.

Karhunan tudta, hogy a veszteségeik ellenére is van még annyi embere, hogy néhány percig képesek lesznek feltartóztatni az ellenséget, elég időt adva a damogaurnak, hogy elvégezze a feladatát.

Egyre erősebben havazott, s az ég kékje ónszínűre váltott. Karhunan vér szagát érezte, s elégedetten mosolyodott el a maszkja alatt.

Lassan eljön a vég, de ez most még az ő idejük!- Gaur Magir! - üvöltötte, s csatarendbe állította a falka maradékát.Hosszú sorozattal kaszált le három rohamosztagost, de nem sikerült elég gyorsan visszafordulnia az oszlop

fedezékébe.Egy lövés a gyomrát érte, s a sirdar megroskadt.Érezte a saját vére szagát.Felnyögött, és megpróbált talpon maradni. Aztán, amikor érezte, hogy már nem megy, harcba küldte, aki még

élt.Gnesh, Samus és Lusk - ennyien maradtak.Gnesh vezette a támadó formációt, s szupernehéz fegyveréből megszórta az oszlopcsarnokot. Az S század

katonái kétségbeesetten próbáltak fedezéket keresni, s üvöltve égtek el a nagy erejű lézersugarak özönében. Gnesh elégedetten nevetett fel. A Vérszövetséget óvó szomjas istenek ma elégedettek lesznek!

Aztán ő is elesett.Karhunan nem látta, hogy mi találta el, de az óriás megingott, és holtan esett össze. A sirdar felüvöltött

tehetetlen dühében, ahogy megpillantotta a lopva közeledő, feketébe öltözött harcosokat.Rájuk lőtt, de már minden összefolyt a szeme előtt, s nem volt benne biztos, hogy bárkit is eltalált.

Mkoll két sorozattal leszedte a megmaradt két Vértestvért - aztán az oszlopok közül előbotorkáló, vért köhögő sirdar felé fordult.

Az árnyékok közül egy rémálomba illő magas, szürke álcafestéket viselő katona lépett elő, és egy jól irányzott nyílvesszővel a pokolra küldte Karhunant.

- Tiszta a terep - morogta Eszrah.- Előre! - intett a felderítőknek Mkoll.

- Zsákutca! - kiáltotta Gaunt.- Erre! - integetett Jaume. - Innen át lehet jutni a Honorárium felé.- Biztos?- Igen. Az elmúlt fél évben minden pénteken erre jöttem, úgyhogy tudom!Gaunt nem érezte alkalmasnak az időt, hogy megkérdezze, minek járt ide Jaume.- Maggs! - kiáltotta. - Vigye a doktort és Jaume-ot a Honoráriumba!Mabbon kezdett lemaradni. Műtét ide vagy oda, nem volt jól, lassan az ereje végére ért, s a kavargó hópelyhek

vad, kárörvendő táncot jártak körülötte.- De... - kezdte a belladon, de Gaunt egy dühös pillantással beléfojtotta a szót.A komisszár ezredes Mabbon hóna alá nyúlt, és félig támogatta, félig vonszolta.- Már nem kell messze mennünk, magir!- Maga jó ember, Gaunt - zihált az etogaur.- Ha fogságba esnénk, ezt senkinek ne említse! - mondta Gaunt zord mosollyal. - Mondja inkább, hogy esküdt

ellenségek vagyunk!Egy rakéta süvített át az oszlopsoron, és darabokra robbantotta az egyik boltívet. Az etogaur a földre zuhant,

magával rántva a komisszárt is.Malstrom bukkant elő a füstből, s azonnal újratöltötte a rakétavetőjét.Mindkét célpont a földre került, s jó eséllyel meg is halt. Az egyik a pheguth volt.Malstrom félrelökte a rakétavetőt, s előhúzta a pisztolyát.Megcsinálták!A falka győzedelmeskedett.Most már csak ellenőriznie kellett, hogy a célpont valóban...Gaunt - kőporral borítva, mint egy csúf vízköpő - felült, és a sorozatvetőjével keresztüllőtte a Vértestvért.

Malstrom törzse darabokra szakadt, s nem akadt volna olyan zsigermágus, aki a kiontott vérből bármi biztatót tudott volna kiolvasni.

Mabbon kábán fordult az oldalára. A sebe ismét fölszakadt, s egyedül már nem is lett volna képes fölállni. Mindketten véresek, porosak és félig süketek voltak - de éltek.

- Rám figyeljen! Csak rám! - pofozgatta az etogaurt Gaunt. - És el ne ájuljon itt nekem!Hópihék tapadtak az arcára, s egy pisztoly csöve érintette meg a halántékát.- Meg kell hagyni - mondta Eyl -, méltó ellenfél volt! De ideje pontot tennünk a dolog végére.Erős akcentussal beszélte az alsógótot - lassan már a civilizáltság látszatát sem bírta fönntartani.- Egy megjegyzés, damogaur - mondta Mabbon fáradtan. - Ha megvan a préda, végezzen vele, ne csak a

száját jártássa!Gaunt könyökütése Eyl torkát érte, s a damogaur öklendezve, levegőért kapkodva tántorodott hátra, de még

mindig nála volt a fegyvere.A komisszár rúgása a lágyékát érte, s Eyl összegörnyedt a fájdalomtól.De még mindig nála volt a fegyver.

- Célpontok! - kiáltotta Bonin. - A nyílt terepen!- Szedje le őket! - kiabálta Rime a rádiójába.- Francba! - szitkozódott Larkin. - Alig látni a füsttől meg a hótól!- A nagyfőnök parancsba adta, hogy lőj! - köpött ki Bonin.- Akkor szólj a pilótának, hogy ne himbálja a gépet! Várj csak! Ott... három célpont!- Lőj már!- Örömmel! - biccentett a mesterlövész, és tüzet nyitott.

Vér fröccsent Gaunt és Mabbon arcába, s Eyl koponyája szabályosan felrobbant. Fej nélküli torzója vért fröcskölve roskadt össze, miközben egy Valkűr húzott el a fejük fölött.

- A Császár szent nevére! - nyögte Gaunt.

- Eltaláltam! - kiáltotta Larkin.- De mit? - guggolt le Bonin a mesterlövész mellé.- Csak abban lehetek teljesen biztos, amit a távcsövemen át látok - vonta még a vállát Larkin. - Úgyhogy... ez

csak a gazfickó lehetett!A Honorárium felé igyekeztek, bár Mabbon sebe csúnyán vérzett, s lassan már csak vonszolni tudta magát.Mögöttük, ahol az utolsó Vértestvérek megvetették a lábukat, ocsmány kézitusává fajult a küzdelem.A Honorárium hatalmas, masszív kupolája alatt csöndes félhomály fogadta őket, ahol csak a

szemmagasságban csillogó emléktáblákat világították meg apró lámpák. A hatalmas épület számos kisebb, hősöknek és dicső tetteknek szentelt kápolnának adott otthont, s középütt, a padlón, hatalmas bazaltszarkofág állt, benne Slaydo Hadúr földi maradványai.

Mabbon lábai valahol a szarkofág felé menet félúton mondták föl a szolgálatot, s elesett. Gaunt azonnal megfordult, hogy fölsegítse, s Maggs, Jaume és Kolding, akik eddig az egyik padsor mögött kuporogtak, szintén odarohantak segíteni.

- Biztonságos helyre kellene vinnünk!- Csúnyán vérzik - csóválta meg a fejét Kolding, és kinyitotta az orvosi táskáját.- Akkor lássa el a sebet! - rivallt rá Maggs.- Ezek a kis kápolnák elég csendesnek tűnnek - mondta Gaunt, aztán intett a belladonnak, hogy fejtől-lábtól

kapják fel a damogaurt, és vigyék.- A magáé is itt van valahol.- A micsodám? - nézett a komisszár értetlenül Jaume-ra.- Hát a kápolnája.- Milyen... milyen kápolna?- A Császárra... hát mégse kapta meg a levelem? A portréja, amit nekem kellene elkészíteni, az egyik ilyen

kápolna falára kerül majd!- Nem hiszem, hogy ezek után bárhol megemlékeznek majd Ibram Gauntról - jegyezte meg Handro Rime

szárazon.Az inkvizítor komótosan sétált végig a Honorárium nagytermén. Sirkle arcán elégedett mosoly, kezében

lézerpisztoly.- Egy eretnek szörnyeteg és a segítői - mondta megvetően. - Igen mélyre süllyedt, Gaunt!- Maga a legundorítóbb fajta fanatikus, Rime - nézett dacosan a szemébe a komisszár ezredes. - Az egészet a

saját szájíze szerint magyarázza, és elítél, pedig hálásnak kellene lennie!- Nem hiszem, áruló - mosolyodott el hidegen Rime.- Bármit is mondanék, maga úgyis csak azt hajtogatná, hogy az eretnekek is pont ezt mondanák, nem igaz?- De - köhögött föl Mabbon.Az etogaur - még úgy is, hogy ketten támogatták - alig bírt megállni, de mindent megtett, hogy talpon

maradjon.- Már a látványod sem bírom elviselni, féreg! - sziszegte Rime.- Tartok tőle, hogy nem csak Gaur Vértestvérei akarnak holtan látni - mondta Mabbon halkan. - Az Anarch

ugyanúgy elküldte a saját gyilkosait. Csak ők ügyesebbek voltak.Azzal egyenesen Rime szemébe nézett.- Ezerszer is megváltoztathatod az arcod, akkor is felismerlek, Syko Magir!- Eretnek beszéd! - csattant föl az inkvizítor, majd az etogaurra emelte a fegyverét.Ebben a pillanatban hullani kezdett a hó.Az épületen belül.A kupola festett üvegablakai rettentő csikorgással törtek be, s a légnyomás és az üvegcserepek elsöpörték

Rime-ot. A boszorka sikolyától a falak is megremegtek.Ulrike állt a Honorárium ajtajában, bár a nevén kívül már nem sok emberi volt benne. Kékesfehér

energiavillámok és borotvaéles jégdarabok örvénylettek körülötte, fekete ruháját a hipertér szele cibálta.Wes Maggs az öreg dámát látta közeledni, aki a Hinzerhaus óta kísértette. Az öreg dámát, aki végül eljött,

hogy magával vigye.

Artikulálatlan üvöltéssel nyitott tüzet, s az egész energiacellát a boszorkába ürítette. Az egyik koherens fénysugár áthatolt a jégből és villámokból szőtt védőhálón, és Ulrike mellkasába tépett. A nő felsikoltott, ahogy a fájdalom megtörte az összpontosítását, s elvesztette az uralmat a megidézett erők felett.

Az energiaörvény szabályosan elhamvasztotta, s a kőpadlóra hanyatló, füstölgő roncsban már semmi emberi nem volt.

A fátyla is elégett, s Maggs, aki a legközelebb állt hozzá, látta, hogy mi volt mögötte. Látta az arcát.Falfehéren, iszonyodva hátrált, és úgy dobta el a karabélyát, mint ami égeti a kezét.- A Császárra! - nyögte. - Ezt... én tettem?!- Maga - veregette meg a vállát Gaunt. - Most örülök csak igazán, hogy nem puffantottam le! És most, Maggs

gyalogos, segítsen biztonságos helyre vinni a foglyot!A kupola mélyén fülsértőén éles volt a leszálláshoz készülődő Valkűrök turbináinak sivítása, s mintha az

egész város vad lázálomból ébredne, tucatnyi helyen egyszerre harsantak föl a szirénák.- Ó, a francba! - suttogta Kolding, ahogy megpillantotta az üvegtörmelék alól kikászálódó inkvizítort.Rime fél arca leszakadt, s a fejbőrén és a nyakán mély vágások éktelenkedtek. A sebekből azonban nem sok

vér szivárgott, s ami mögöttük volt, sokkal inkább emlékeztetett gépi implantátumokra, mint húsra és csontokra.- Senki nem megy sehová! - emelte rájuk a fegyverét.Fekete egyenruhás katonák rohantak be a csarnokba, s azonnal körülvették őket. Gaunt megkönnyebbülten

sóhajtott föl, mikor ráébredt, hogy a saját emberei azok.- Örülök, hogy önök is csatlakoznak a mulatsághoz, Rawne őrnagy! - bólintott, de a szemét egy pillanatra sem

vette le Rime-ról.- Elnézést a késedelemért, uram, de feltartóztattak minket!- Hányan jöttek?- Velem együtt heten, uram.- Remélem, hogy mindenki erre a holdkórosra szegezi a fegyverét!- Igen, uram.- Nos, inkvizítor, itt az ideje, hogy feladja!- Ne legyen nevetséges! - mosolyodott el Rime, bár a gesztus a már nem teljesen emberi arcon gyomorforgató

volt. - Inkább maga utasítsa az embereit, hogy vonuljanak vissza! Öt perc múlva az egész épületet elfoglalják az Inkvizíció intervenciósai!

- Az embereim nem valószínű, hogy hallgatnának rám, ha már egyszer kiderült, hogy az, akire fegyvert fognak, bizonyítottan az Ellenség ügynöke!

- Eretnek beszéd! - üvöltötte Rime. - Egy eretnek bármit megtesz, hogy mentse az irháját!- Mabbon egyértelműen Syko Magirként azonosította magát, Rime - ingatta a fejét Gaunt.- Ez egy eretnek fogoly! - acsargott az inkvizítor. - Tegyék le a fegyvert, Gaunt! Tudom, hogy a szíve mélyén

maga még mindig egyenes ember!A sorozatvetőben még mindig volt egy robbanólövedék, s a komisszár ezredes Rime-ra emelte a fegyvert.- Jó okom van feltételezni, hogy maga az Anarch ügynöke, épp ezért megparancsolom, hogy most azonnal

dobja el a fegyverét, és adja meg magát!- Különben mi lesz? - vigyorgott arca emberi felével Rime. - Lelő? Ismerem magát! Áttanulmányoztam a

dossziéját. Megdönthetetlen bizonyítékok nélkül maga soha nem emelne kezet a Császár közvetlen ügynökére. Soha.

Gaunt lassan leeresztette a sorozatvetőt.- Rendben van, katona - biccentett Rawne felé az inkvizítor. - Itt végeztek. Lelépni!- A parancsnok nem bízik magában - csóválta meg a fejét a tanithi.- Lehet, de nincs megdönthetetlen bizonyítéka, így nem tehet semmit. Túl nagy a lehetséges hibaszázalék,

következésképp...- Az én dossziémat nem olvasta.Rime megrázta a fejét, de mire kapcsolt, hogy ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, már elkésett.- Gondoltam - bólintott Rawne, és agyonlőtte.

HUSZONKILENC

Valami véget ér

- Foglaljon helyet, Ibram! - mondta Isiah Mercure.A Szekció egy olyan szárnyában találkoztak, amit elkerültek a lángok.„Szóval, most már hirtelen Ibram vagyok?”- Minden elismerésem! - bólogatott Mercure, miközben az asztalán tornyosuló levél- és adattábla-halmok közt

kutatott. - Szép munka! Annyi adat áll a rendelkezésünkre, hogy hamarosan megindíthatjuk az offenzívát. Edur valami olyasmit mondott nekem, hogy a Tanithi Egyes készen áll, hogy az elővéddel tartson.

- A Tanithi Egyes mindig a Császárt szolgálja, uram.- Remek! - mosolyodott el Mercure, miközben átfutott egy adattáblát. - Ez igazán... remek! Pompás érzés, ha

jó emberekre támaszkodhatunk! Gondolja, hogy elboldogul ezzel a feladattal?- A seregem már menetkész, uram, és egy héten belül indulunk a Megváltás Foka felé.- Sok múlik ezen, Ibram, és én nem leszek ott, hogy végig fogjam a kezüket!- Értem, uram. Csak egy kérdésem van: mit mond az Inkvizíció?- A hivatalos álláspont szerint a bátor Rime inkvizítor egy Káosz-lázadás során... tűnt el.- Értem. Örülök neki, hogy legalább az ordók nem lihegnek a nyomunkban. Szeretném, ha szabadon

engednék Blennert és Criid őrmestert!- Megoldható - tett félre egy levelet Mercure. - Magának nagyon magas helyeken vannak barátai, Ibram. És,

magunk közt szólva, nagyon... sötét helyeken is. Hogy van az etogaur?- Stabil az állapota, és ég a vágytól, hogy segíthessen. Ő... jó ember.- Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogja mondani - csóválta meg a fejét Mercure, majd felállt, és a fal melletti

tálalóasztalhoz lépett. - Egy italt? Mit szólna egy pohárköszöntőhöz?- Miért is ne?A kémelhárítás feje töltött két pohár sacrát, és az egyiket odanyújtotta Gauntnak.- Ugye, tisztában van vele, hogy erről a küldetésről nem jön vissza élve?- Mindig ezt mondják, amikor behajóznak minket - mosolyodott el a komisszár ezredes.- Tényleg? - dörmögte Mercure, és Gaunt poharához koccintotta a sajátját. - No, mindegy... Fenékig!

- Még ezen a héten behajóznak minket - mondta Bán Daur. - Szerintem velünk kellene, hogy gyere.- Ó, remek! - forgatta a szemét Elodie. - És aztán minek?- Mert nem tudlak így megcsókolni, ha fényévekre vagyunk egymástól.- Hogy? - kérdezte huncut mosollyal a nő.A kapitány megmutatta.- Rendben - sóhajtotta a nő. - Meggyőztél.

A Honorárium hatalmas belső terét hamis visszhangok és az örökkévalóság ígérete töltötte be. A Balhauton töltött utolsó napjukon a Tanithi Egyes teljes állománya itt térdepelt, felemelő szózatokat, búcsúimát és feloldozást várva.

Ragyogó, meleg nap volt, a hó rég csak kellemetlen emlék, s már az épületet ért károk jelentős részét is kijavították.

A Szellemek a díszegyenruhájukat viselték, s bár vagy két éve nem erőltették a gyakorlatokon, hibátlan díszlépésben meneteltek.

Amint a mise befejeződött, Gaunt és Dorden körbejárta a gigantikus épületet, s benéztek az apró oldalkápolnákba.

Gaunt csak itt, az újraüvegezett, színes ablakokon besütő fényben látta meg, hogy mennyire megöregedett az ezredorvos. Teljesen ősz, és lassú, mint egy vénember.

- Szeretnék valamit megbeszélni - mondta Dorden halkan.- Igen?- Nem fog neki örülni, és nekem sem könnyű beszélni róla.- Akkor hadd mutassak előbb valamit, ami talán felvidítja! - invitálta Gaunt az egyik kápolnába.

- Te magasságos Terra! - suttogta Dorden.- Az összes szatellit-kápolnát a Hadjárat első évében odaveszett világoknak szentelték - magyarázta a

komisszár ezredes, és letelepedett az egyik nalfabarnára pácolt padra. - Ezt a kápolnát a Tanithnak szentelték. Ezért akarta Jaume elkészíteni a portrémat. Hogy itt kiállíthassák. El tudja ezt képzelni?

- Nem igazán - motyogta Dorden könnyes szemmel.- Azt akartam, hogy maga lássa először, Tolin! Hogy tudja, nem felejtették el a Tanithot.- A Császár nevére... köszönöm!Aztán csak ültek, és szótlanul bámulták a mennyezeten ragyogó holografikus freskót, ami a Tanithot

ábrázolta.- Csodaszép hely volt, nem igaz? - kérdezte az orvos.- Az volt - értett egyet Gaunt. - Én pedig kiváló katona voltam, amíg éltem.- Micsoda? - nézett rá értetlenül Dorden.- A környéken dolgozó idegenvezetők szerint Ibram Gaunt a Dicső Győzelem kivívása közben vesztette életét.

Még az emléktáblámat is meg lehet tekinteni!- Vicces - vigyorodott el a tanithi.- Már senki nem emlékszik rá, hogy pontosan hogy is történtek a dolgok - hajtotta le a fejét Gaunt. - És az idő

múlásával mindenből mese lesz, legfeljebb legenda. Vagy egyszerűen csak elfelejtik.- Kivéve azokat a dolgokat, amikre mi magunk emlékszünk - tette hozzá Dorden.- Mikor elmesélték, hogy itt haltam meg, egy pillanatra magam is eltűnődtem - mormolta Gaunt. - Hogy talán

tényleg itt haltam meg, amikor a Torony felrobbant, és csupán kísértet vagyok, aki a tanithi szellemekkel együtt járja a világegyetemet.

- Érdekes elmélet - mosolygott szomorkásán az orvos. - És ki vagyok én, hogy megpróbáljam megcáfolni? De most... valóban el kell mondanom valamit.

- Valami nem kellemeset - bólintott Gaunt.- Mondtam, hogy nem fog neki örülni.- Rendben... essünk túl rajta.- Megcsináltuk a vizsgálatot a vén csirkefogónál is. Minden vizsgálatot.- És gondolom, nem minden eredménye negatív - komorodott el Gaunt arca.- Leukémia - bólintott Dorden. - Egyfajta... vérrák, ami az egész szervezetét felfalja.- Istenem... - suttogta a komisszár. - Mennyi ideje van még?- Zweilnek? Az a vén szarházi ezer évig fog élni.- De...- Nem szereti, ha tűvel szurkálják - sóhajtott föl Dorden. - Úgyhogy meg kellett neki mutatnom, hogy nem is

fáj.- És?- Mikor egy pillanatra elfordultam, kicserélte a vérmintákat.- Akkor ő most... nem is... nem... Nem!- Halkan! - csitította Dorden.- A szemeim miatt... nem tudok könnyezni, öreg barátom - nyelt nagyot Gaunt. - Nincsenek könnyeim.- Talán jobb is így.- Mennyi ideje van még?- Ha szerencsém van, még vagy hat hónap. De a sereggel akarok menni. Csak maga és Ana tudják, úgyhogy

kérem, ne is említse senkinek! A legvégsőkig akarok harcolni... és szolgálni.Gaunt szó nélkül rábólintott.- És amikor... vége, itt szeretnék nyugodni.A komisszár ezredes felnézett a mennyezetre, a kékeszölden csillogó Tanithra.- Magam gondoskodom róla - bólintott.Úgy tűnik, a holtak előszeretettel térnek vissza a Balhautra.

EPILÓGUS

A kilencedik napon

Az Oligarchia Kapuját a kilencedik nap délutánján érték el. Ott harcolt Slaydo balján. Előttük a híres kapu, amit Asphodel, az Örökös gyilkos harci gépei védtek. Sártavak. Ocsmány időjárás. Maró vegyi füst. A légköri bombázás és Asphodel kemikáliái a talajt és a levegőt is megmérgezték, s az égből olvadt fémcseppek hullottak.

Gaunt füle mellett golyók fütyültek.Szögesdrót akadályok merednek az égre, rajtuk tépett hús és vörös vérpermet, ahogy a becsapódó bombák

szétszaggatták a mellette rohanókat. Előttük a Kapu és Asphodel gépei, a csikorgó lánctalpakon közeledő halál...Egy apró kapusház közelében ásták be magukat. Már órák óta lapultak, így bőven volt ideje szemügyre venni

az épületet. Erős falak, a timpanont faragott sas díszítette, de ahogy a bombázás halad, lehet, hogy egy óra múlva már csak füstölgő romok állnak majd itt. Mint oly sok mást, ezt is megsemmisítik, s emléke sem marad, hogy valaha itt állt.

- Fegyveresek! - rikoltotta Tanhause őrmester, s valóban, BV-s katonák rohantak feléjük, behúzott nyakkal. Önkéntelenül is elismeréssel adózott a bátorságuknak. A többségüknek csak bajonettje és puskája volt, de így

is az első vonalban küzdöttek.- Hogy állunk? - kiáltotta a fiatal BV-s tiszt, miután bevetette magát Gaunt mellé a rókalyukba.- Egész jól! - próbálta Gaunt is túlkiabálni a bombák robaját. - Ha itt össze tudjuk vonni az erőinket, és

továbbnyomulunk, akár még a miénk is lehet a nap!A fejük felett ott magasodott a Plutokrata Tornya, gőgösen és rendíthetetlenül, mintha senki és semmi nem

árthatna neki.- Csak egy jó terv kell! - értett egyet a BV-s tiszt, és a Toronyra sandított. - Mondjuk, sokat segítene, ha

felrobbantanánk ezt a förmedvényt. Utat nyitna az ellenséges arcvonalon.- Jól hangzik! - vigyorodott el Gaunt, és kezet nyújtott. - Gaunt vagyok.- Jaume - rázta meg a kezét a fiatal tiszt.- Örvendek! - mosolygott a komisszár. - És tudja, mit? Robbantsuk föl!