Edgar Rice BurroughsA MARS KATONÁJA

  

Edgar Rice Burroughs: A Fighting Man of Mars© Edgar Rice Burroughs, 1931

 Fordította: Habony Gábor

Prológus

A Pellucidar és a külső világ közötti rádiókommunikáció létrehozása a tarzanai Jason Gridley, a Gridley-hullám feltalálója nevéhez fűződik.

Csak a szerencsének köszönhetem, hogy oly sok időt tölthettem el a laboratóriumában, és figyelemmel kísérhettem a tevékenységét, emellett a bizalmába fogadott. Olyannyira, hogy bár elsődlegesen Pellucidar elérését tűzte ki célul, elárulta, hogy eközben egy jóval nagyobb ívű eredményre is számít; megpróbált más bolygókkal is kapcsolatot teremteni az űrön át – egyáltalán nem tagadta, hogy a Marssal szeretne kommunikálni.

Egyszerű automatát épített, amely szakaszosan küldött jeleket, és felvette a választ, ha ez az ő távollétében érkezett.

Öt percen keresztül a Gridley-hullám csupán két kódolt betűt közvetített az éterbe: „J. G” Ezt tízperces szünet követte. A csendes futárok órákon, napokon és heteken át száguldottak ki a végtelen űrbe, és miután Gridley elindult pellucidari felfedező útjára, azon kaptam magam, hogy az álma engem is megfertőzött. Ez és a neki tett ígéret – mely szerint ellenőrzőm a gép működését és a felvételeket, hátha érkezik valamilyen válasz – egyformán a laboratóriumába csalt.

Az együtt töltött idő alatt egészen jól kiismertem magam a szerkezetei között, és a morzekódot illetően is elegendő tudást szedtem fel ahhoz, hogy közepes pontossággal és sebességgel használjam.

Teltek a hónapok, és Gridley szerkezeteinek mozgó részeit kivéve meglehetősen vastag porréteg gyűlt fel mindenhol a laboratóriumban. A felvevő fehér lyukszalagja megőrizte szüzességét, és nekem rövid útra kellett indulnom Arizonába.

Tíz napig voltam távol, és visszatérésemkor a rám bízott labor ellenőrzését tekintettem a legfontosabb dolgaim egyikének. Azzal a gondolattal léptem be az ismerős helyiségbe és kapcsoltam fel a villanyt, hogy csak a szokásos, üres papírszalag fogad majd, amelyhez már úgyis hozzászoktam.

Tény, hogy a siker reménye sohasem ébredt fel bennem igazán, és e tekintetben maga Gridley sem bizakodott túlságosan – az egészet csupán egy kísérletnek tekintette. Úgy érezte, megéri próbát tenni, én pedig osztoztam annyira a lelkesedésében, hogy segítő kezet nyújtottam, már amennyire tőlem telt.

Akkora meglepetés ért, amely leginkább már a megrázkódtatáshoz kezdett hasonlítani. A lyukszalagon ismerős nyomokat találtam: egy morzekód pontjait és vonalait.

Első gondolatom az volt, hogy talán más kutató is felfedezte a Gridley-hullámot, és a visszajelzés is a Földről ered – vagy akár Jasontól Pellucidarból de amikor lefordítottam, minden kételyem eloszlott. Ulysses Paxton, az amerikai gyalogság egykori kapitánya üzent, aki a francia csatamezőkről utazott át rejtélyes módon a vörös bolygóra, és ott a Mars géniuszának tartott Ras Thavas jobbkeze, később Valla Dia férje lett, ez a hölgy pedig Kor San, Duhor jeddájának lánya volt.

Röviden: a szöveg arról szólt, hogy Héliumban hónapok óta fogják a rejtélyes jeleket, és bár nem tudták lefordítani őket, úgy vélték, a Jasoomról érkezhetnek – így nevezik ott a Föld bolygót.

Tekintve, hogy John Carter épp nem tartózkodott ott, gyors hajót küldtek Paxtonért azzal a kéréssel, hogy utazzon az ikervárosba, és vizsgálja meg az üzeneteket, cáfolja meg vagy igazolja azok eredetét. Érkezésekor Paxton azonnal felismerte a morzekódot, és a marsi tudósok számára kétségtelenné vált, hogy elértünk valamelyes eredményt a két bolygó közti kommunikációban.

Több alkalommal is sikertelenül próbáltak válaszjelet küldeni, miután Helium legnagyobb elméi kezdték elemezni a Gridley-hullámot, hogy reprodukálják azt. Most úgy érezték, végre sikerrel jártak. Paxton elküldte ezt az üzenetet, és mohón várták a választ.

Azóta szinte folyamatosan kommunikálok a Marssal, de a Jason iránt érzett hűségem miatt nem tettem hivatalos bejelentést, mivel minden elismerés őt illeti ezért a tudományos eredményért. A fontos információkat is mind megtartottam magamnak, mert ezek közlését szintén őrá akarom hagyni, amikor majd visszatér a külső világba. Azonban úgy vélem, nem árulom el a bizalmát azzal, ha közzéteszem a hastori Hadron történetét, amelyet Paxton mesélt el egy hosszúra nyúlt esti üzenetváltás során. Reménykedem benne, hogy olvasóim hozzám hasonlóan élvezni fogják.

Ám mielőtt belefognék, álljon itt egy rövid leírás a Mars főbb fajairól, politikai és katonai szerveikről, illetve némely szokásaikról. A domináns rassz, amely kezében tartja a civilizációt és a haladást, a külsejét tekintve kevéssé különbözik tőlünk. Az angolszász standardoktól világos vörösréz színű bőrükkel és tojásrakó mivoltukban térnek el a legnyilvánvalóbban, illetve még egy bizonyos dologban: sokkal hosszabb élettartamnak örvendhetnek. Egy marsi ember élettartama átlagosan ezer év, azonban a gyakori hadakozások és a bérgyilkosság társadalmi elfogadottsága miatt ezt kevesen érik meg.

Általános politikai szerveződéseik számtalan korszak során is csak keveset változtak, és a legkisebb egység még mindig a törzs, amelynek főnöke a jed, aki nagyjából a mi királyainkkal lehet azonos rangban. A herceget kisebb jednek nevezik, míg a főnökök főnöke, tehát az egyesült törzsek ura a jedda, avagy császár, akinek az ágyasa pedig a jeddara.

A vörös marsiak többsége fallal körülvett városokban él, ezeken kívül szinte csak a szintén fallal védett tanyavilágban találhatóak meg, a gazdagon művelt termőföldek mentén, amelyeket mi, földiek a Mars csatornáiként ismerünk.

Messze délen, a déli sark környékén élnek a magas intelligenciának és kivételes szépségnek örvendő fekete emberek. Szintén errefelé található meg a fehér faj maradéka, míg az északi sarkon a sárga emberek laknak.

A két sarkvidék között, a holt tengerfenék hatalmas, halott pusztaságában elszórva állnak az ősidők városainak romjai, melyeket a zöld marsiak hordái laktak be. Barsoom rémisztő, zöld harcosai ellenségként tekintenek minden más marsi emberfajra. Nagytermetűek, és a szokásos egy pár karon és lábon kívül a többi között félúton még két végtagjuk növekszik, amelyet egyformán használhatnak kéznek vagy lábnak. Szemük a fejük oldala felé áll és annyira kidülled, hogy előre és hátra, ráadásul egymástól függetlenül is mozgatható, minek következtében ezek a lények a fejük elfordítása nélkül elpillanthatnak bármilyen irányba, vagy akár egyszerre kétfelé is.

A szemük felett és egymáshoz némileg közelebb elhelyezkedő fülük kicsi, csészealj alakú antenna, amely több hüvelyknyi hosszan emelkedik ki a fejükből, míg orruk csupán két hosszúkás hasíték az arcuk közepén, félúton a száj és a fül között.

Teljesen szőrtelenek, csecsemőkorban a bőrük világos sárgászöld színű, de felnőtt korukra olajzöldre sötétedik. A férfiak színe valamivel sötétebb árnyalatú, mint a nőké.

Szemük szivárványhártyája olyan vérvörös, mint az albínóké, míg a pupillájuk ugyanolyan fekete, mint a miénk. Egyébiránt a szemgolyójuk nagyon tiszta fehér, ahogy a fogazatuk is, amely ugyancsak megnöveli amúgy is ijesztő külsejük félelmetes voltát, mivel az alsó szemfogak hosszú agyarként merednek felfelé, hegyük ott végződik, ahol a földi ember szeme található a fejen. E fogak fehérsége nem annyira az elefántcsontéhoz hasonlít, inkább a leghamvasabb és legfényesebb porcelánéhoz. Bőrük olajzöld háttere előtt az agyarak szinte világítanak, amit kihangsúlyoz a tudat, hogy a zöld emberek fegyverként is használhatják őket.

Kegyetlen és hallgatag népség, amely nem ismer szeretetet, együttérzést vagy szánalmat. Emellett lovas nép is, csak a táboruk határain belül járnak gyalog.

Thoatnak nevezett hátasaik nagytermetű, vad bestiák, amelyeknek testi arányai illenek gazdáik alkatához. Nyolc lábukat lapos farok egészíti ki, amely a végén szélesebb, mint a tövénél. Futás közben egyenesen hátranyújtják farkukat. Szájuk roppant nagy, szinte kettéhasítja a fejüket az orruktól a hosszú, masszív nyakig. Akárcsak a gazdáik, ezek az állatok is teljesen szőrtelenek, bőrük sötétszürke, kivételesen sima és fényes, kivéve fehér hasukat és lábukat, ahol a szürke a talp felé haladva élénksárgává válik. Lábaik egyébként vastagon párnázottak és nincsenek körmeik.

Akárcsak a vörösök felett, a zöld hordák felett is jedek és jeddák uralkodnak. Azonban katonai szerveződésüket nem jellemzi ugyanaz a tökéletességre való törekvés, mint a vörösökét.

A vörösök katonai erői magasan szervezettek. A főszakaszt a haditengerészet képezi, a cirkálók, hadihajók és számtalan különféle kis jármű, egészen az egyszemélyes felderítőhajókig. Méretben és fontosságban a gyalogság következik, és a lovasság – amely a zöldekéhez hasonló, de kisebb, idomított thoatokon ül – leginkább csak a városok utcáin és az öntözőrendszerrel ellátott tanyavilágban járőrözik.

A legfőbb alapegység az után, amely ugyanakkor nem a legkisebb is egyben, mert száz embert foglal magába.

Az után parancsnoka a dwar, aki alatt több padwar – a mi fogalmainkkal megnevezve hadnagy – szolgál. Felettük az odwar a tízezer fős umak parancsnoka, míg őfelette a jedwar áll, aki már csak a jednek, avagy a királynak tartozik felelősséggel.

A tudományok és művészetek, az irodalom és az építészet részben fejlettebb, mint a Földön, ami igen jelentős eredménynek számít, ha figyelembe vesszük a túlélésért folytatott küzdelmet, amely a barsoomi élet legjellegzetesebb vonása.

Merthogy a vörös bolygó lakói nem csupán a természettel vívnak meg folyamatosan, ami annyit jelent, hogy a vízhiány mellett a gyér atmoszféra is nehezen tartható fenn. Emellett születésétől haláláig minden egyes marsi lakónak folyamatosan védekeznie kell a saját fajtája ellen ugyanúgy, mint a holt tengerfenék zöld harcosainak hatalmas hordáival szemben. Eközben a városok falain belül bérgyilkosok járnak, amely szakma helyenként annyira elfogadott, hogy képviselői saját céhekbe szerveződtek.

Életük minden zord nehézsége ellenére a vörös marsiak boldog és társas lények. Kultúrájukban ugyanúgy helyet kaptak a játékok, táncok és dalok, mint a földi emberekében, és Barsoom nagy fővárosának társadalmi élete ugyanolyan ragyogó eseményekkel telt, mint amelyek a Föld gazdag fővárosaira jellemzőek.

Bátor, nemes és nagylelkű nép, és erre a legjobb bizonyíték az, hogy ha tehetné, sem John Carter, sem Ulysses Paxton nem térne vissza önszántából a Földre.

Most pedig következzék a történet, amelyet Paxtontól kaptam, negyvenhárom millió mérföldet kitevő űrön keresztül.

1.Sanoma Tora

Ez a hadroni Hastor, a Mars katonájának története, ahogyan azt ő Ulysses Paxtonnak elbeszélte.

Nevem Tan Hadron és Hastorból származom, apám pedig Had Urtur, a hastori csapatok 1. umakjának odwara. Ő parancsnokol a legnagyobb hadihajón, amellyel Hastor valaha is hozzájárult a heliumi haditengerészethez; a jármű szállást kínál az 1. umak mind a tízezer tagjának azok ötszáz kisebb hajójával és a háború mindenféle eszközeivel együtt. Anyám Gathol egyik hercegnője.

Családom nem örvend nagy gazdagságnak, csak megbecsülésnek, amit tiszteletben tartva, egy jövedelmezőbb szakma helyett apám hivatását választottam. Hogy törekvéseimet hamarabb elérhessem, Helium birodalmának fővárosába utaztam és Tardos Mors, a heliumi jedda szolgálatába álltam, így közelebb lehettem a nagy John Carterhez, a Mars hadurához.

Életem Heliumban és pályafutásom a seregben ugyanúgy alakult, mint több száz másik fiatalemberé. Kiemelkedő eredmény nélkül teljesítettem a kiképzést, sem elébe, sem mögé nem kerültem társaimnak, és idővel padwar lettem a 91. umakban. A 11. dar 5. utanjába jelöltek ki szolgálatra.

Apám révén nemesi származásom és anyám révén uralkodói vérem megnyitotta előttem az ikerváros palotáit, és én minden kínálkozó alkalmat kihasználtam, hogy részt vegyek a főváros életének vidámabb részében is. Így találkozhattam Sanoma Torával, aki Tor Hatan, a 91. umak odwarának lánya.

Tor Hatan csupán alacsonyabb rangú nemes, de mesés vagyont gyűjtött az elfoglalt városok kincseiből. Földekbe és bányákba fektetett be, és mivel Helium fővárosában többet számított a gazdagság, mint Hastorban, Tor Hatan nagy hatalommal bírt, befolyása egészen a jedda trónjáig ért.

Sohasem felejtem el a pillanatot, amikor először láttam Sanoma Torát. Egy nagy lakoma alkalmával történt a hadúr márványpalotájában. A leggyönyörűbb barsoomi nők gyűltek ott össze, s a ragyogó Dejah Thorist, heliumi Tarát és ptarthi Thuviát nem említve, leginkább Sanoma Tora vonzó külseje követelt magának figyelmet. Nem állíthatom, hogy szebb volt a többi királynőnél, mivel tudom, hogy csodálatom könnyen eltorzíthatja ítéletem, azonban mások is tettek ilyen jellegű megjegyzéseket az esemény során. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Sanoma Tora szépsége ugyanúgy nem vethető össze Dejah Thoriséval, mint egy sarkvidéki táj szépsége egy trópusiéval, avagy egy holdfényben fürdő fehér palota szépsége egy déli napsütésben ázó kertével.

Amikor nyomatékos kérésemre bemutattak neki, ő előbb a vértezetemet díszítő jelvényt mérte végig, így láthatta, hogy csupán padwar vagyok a heliumi seregben. Egyetlen leereszkedő szóra sem méltatott, csak visszafordult a dwarhoz, akivel addig beszélgetett.

Be kell valljam, megsértette az önérzetem, ám a lekezelő bánásmód csak megerősített elhatározásomban, hogy elnyerem a kezét. Úgy tűnik, mindig is a legelérhetetlenebb célokért küzdöttem a legelszántabban. Így szerettem hát bele a saját parancsnokom lányába.

Sokáig nem találtam rá módot, hogy bármit is tegyek; hónapokon keresztül nem is találkoztam újra Sanoma Torával.

Mivel tudta, hogy szegény vagyok és alacsony rangú, nem sikerült meghívást szereznem az otthonába, és úgy alakult, hogy máshol sem futottunk össze – azonban minél elérhetetlenebbé vált, annál jobban beleszerettem, míg végül már minden szabad pillanatomban egyre nagyra törőbb terveket ötlöttem ki arra, hogyan férkőzzem a kegyeibe. Még olyan őrültségek is eszembe jutottak, hogy elrabolom, és ha nem lett volna más mód arra, hogy legalább lássam,

talán valóban elmegyek ilyen messzire. Azonban ekkoriban történt, hogy egy tiszttársam a 91. umakban, pontosabban az utanom dwarja megsajnált és kieszközölt számomra egy meghívást Tor Hatan palotájába.

Vendéglátóm és parancsnokom soha egy szót sem szólt hozzám egészen eddig az estéig, így őszinte és meleg üdvözlésével igencsak meglepett.

– Több ilyen katonára lenne szükségünk, hastori Hadron – mondta. – Felfigyeltem rád, és úgy vélem, még sokra viheted a jedda szolgálatában.

Ma már tudom, hogy hazudott, merthogy nem alaptalanul tartották notóriusan hanyagnak a parancsnoki feladatai ellátásában, melyeket az umak közvetlenül alatta álló teedwarja végzett el helyette. Bár nem értettem a hirtelen kelt érdeklődés okát, kétségtelenül jólesett és jól jött, mivel így újra Sanoma Tora keze és szíve közelébe kerülhettem.

Azonban hölgyem hiába volt jóval szívélyesebb, mint első találkozásunk alkalmával, jól láthatóan több figyelmet szentelt Sil Vagisnak, mint nekem.

Nos, valószínűleg nem él olyan ember egész Heliumban, akit jobban megvetnék Sil Vagisnál, a mocskos kis sznobnál, aki teedwar rangig vitte, holott még sohasem látták csapatok élén – mindig csak Tor Hatan mellett mutatkozott, ahová a feltételezések szerint atyja tetemes vagyona juttatta.

Az ilyen alakokkal ki lehet egyezni békeidőben, de ha eljön a következő háború, és a nagy hadúr átveszi az irányítást, akkor a katonák tettei fognak számítani, és nem a parancsnokok vagyona.

De folytatván: Sil Vagis tönkretette számomra ezt az estét, ahogy még sok másikat is a későbbiekben. Amikor kiléptem Tor Hatan palotájából, mégis túláradó jókedvet éreztem, mert engedélyt kaptam szívem választottjától, hogy újra meglátogassam őt apja otthonában, amikor hadi kötelességeim lehetővé teszik, hogy tiszteletem tegyem nála.

Szállásomra visszatérve ismét találkoztam dwar barátommal, aki elnevette magát, amikor megemlítettem neki, hogy az odwar milyen kedvesen fogadott.

– Miért találod ezt ilyen szórakoztatónak? – kérdeztem.– Ahogy te is tudod – kezdte a magyarázatot –, Tor Hatan igen gazdag és befolyásos.

Ugyanakkor, mint észrevehetted, nagyon ritkán hívják meg Helium négy nagy palotájának valamelyikébe, ahol pedig szívesen látnak minden ambiciózus embert.

– A hadúr, a jedda, a jed és Carthoris palotájára gondolsz?– Természetesen – válaszolta. – Melyik másik négy számít annyit Heliumban, mint ezek?

Tor Hatant kisnemesi származásúnak tartják, de bennem már felmerült, hogy esetleg egyáltalán nem csörgedez nemesi vér az ereiben. Ennek egyik bizonyítékát abban látom, amilyen behízelgő és megalázkodó tisztelettel viseltet minden és mindenki iránt, aminek és akinek bármi köze lehet az uralkodókhoz. Odaadná a dagadt lelkét, hogy beljebb kerüljön a négy kapu valamelyikén.

– Mi közöm nekem ehhez? – értetlenkedtem.– Elég sok – jött a válasz. – Például pont emiatt kaptál meghívást hozzá ma estére.– Még mindig nem értem.– Néhány nappal ezelőtt, amikor megkaptad azt a meghívást, úgy alakult, hogy reggel

váltottam pár szót Tor Hatannal, és a beszélgetésünk során megemlítettelek. Azelőtt sohasem hallott rólad, és mint az 5. utan padwarja, egyáltalán nem keltetted fel az érdeklődését. Azonban amikor elmondtam neki, hogy Gathol hercegnőjétől származol, rögtön hegyezni kezdte a fülét. Azután azt is megtudta, hogy Helium félisteneinek palotáiban egyenlőként és barátsággal fogadnak, így igencsak fellelkesedett, hogy találkozhat veled. Most már érted az összefüggéseket? – kérdezte végül ismét elnevetve magát.

– Tökéletesen – válaszoltam –, és köszönöm, hogy segítettél! Csak a lehetőséget akartam, és amennyire akár bűnözve is hajlandó lettem volna megszerezni azt, nem tudom eléggé meghálálni, hogy bármi más mód adódott számomra, legyen bármennyire kedvezőtlen hatása.

Hónapokon keresztül kísértettem Tor Hatan palotáját. Természetemnél fogva jó beszélgetőtársnak számítottam, emellett ismertem minden nemesi táncot és játékot Barsoomon, így igen könnyen beilleszkedtem. Emellett gyakran lehetővé tettem, hogy Sanoma Tora ellátogasson velem Helium négy nagy palotájának valamelyikébe. Mindig szívesen fogadtak a vérrokonság miatt, amely anyám és gatholi Gahan között állt fenn, amely férfiú heliumi Tarát vette feleségül.

Természetesen, én magam is úgy éreztem, hogy ezáltal szépen haladok célom felé, azonban semmilyen haladás nem vehette fel a versenyt rohanó vágyaimmal. Azelőtt nem ismertem a szerelmet, és úgy éreztem, hamarosan meghalok, ha nem tudhatom magaménak szívem választottját – így egy bizonyos estén azzal a szándékkal látogattam el apja palotájába, hogy szívem és kardom a lába elé helyezem, mielőtt távozom. Egyértelműen rendelkeztem a hősszerelmes komplexusával, miszerint értéktelen féregnek tartottam magam, aki igencsak rászolgált a visszautasításra, mégis eljutottam arra a pontra, hogy ajánlom magam és kérőként jelenek meg hölgyem előtt, ezáltal szabadabban szólhatok, még ha nem is leszek kedvelt kérő.

Az egyik olyan szeretni való estén történt, amely varázslatos világgá változtatja a vén Barsoomot. A Thuria és a Cluros már sietve előzgette egymást az égen és lágy fényben fürösztötték Tor Hatan kertjét, lilára festették az élénkvörös gyepet és különös színeket kölcsönöztek a pimalia és a sorapus gyönyörű virágainak, miközben a féldrágakövekkel felszórt, kanyargós gyalogösvények ezer sziporkázó sugarat vertek vissza, amelyek folyton változó színekbe öltöztették a helyszínnek mindig is művészi bájt kölcsönző márványszobrokat.

A kertre néző tágas teremben egy ifjú és egy hölgy ült a zömök sorapusfa padok egyikén, amely faragott díszeinek gazdagsága és minden ízében mesteri kivitele okán akár a jedda palotájában is helyet kaphatott volna.

Az ifjú bőrhámján ott éktelenkedett a rangjának megfelelő címer; padwar a 91. umakban. Igen, én magam voltam ez az ifjú, hastori Hadron, és a palota urának lánya, Sanoma Tora ült mellettem. Elteltem az elszántsággal, hogy bátran kinyilvánítom vágyam, azonban hirtelen tudatára ébredtem saját értéktelenségemnek. Mit adhatnék én a gazdag Tor Hatan gyönyörűséges lányának? Csak padwarként szolgáltam a birodalmat, és még csak vagyont sem birtokoltam. Persze, Gathol uralkodóinak vére ott rejtőzött az ereimben, és jól tudtam, hogy ennek igen nagy értéke van Tor Hatan szemében, de nem kenyerem a büszkélkedés, így eszembe sem jutott a származásomból eredő előnyökkel elnyerni hölgyem kezét, még ha tudtam is, hogy ez fontos a számára. Így végeredményben semmim sem maradt, csak szilárd és óriási szeretetem, ami egyébiránt a lehető legnagyobb ajándék, amelyet férfi és nő adhat egymásnak. Mi több, reménykedtem Sanoma Tora szerelmében is, mert több alkalommal is ő hívott el, hogy vigyem el a heliumi Tara palotájába, de hiúságomban nem tekintettem ezt együttlétünk egyetlen okának.

– Kevéssé vagy ma este szórakoztató, hastori Hadron – jegyezte meg hölgyem hosszabb hallgatást követően, amelynek során gondolatban próbáltam meggyőző és kifinomult formába önteni a leánykérést.

– Talán azért – válaszoltam –, mert épp próbálom illő szavakba öltöztetni a lehető legszórakoztatóbb gondolatot, amely valaha is eszembe jutott.

– És mi lenne az? – kérdezte udvariasan, bár nem igazán mutatott érdeklődést.– Szeretlek, Sanoma Tora! – bukott ki belőlem esetlenül.Felnevetett, gyönyörű, de hideg hangon, mint amilyen az ezüst koccanása a kristályhoz.– Jó ideje látszik rajtad – válaszolta. – Miért mondod most?– Miért ne? – kérdeztem vissza.– Mert még ha viszonoznám is a szerelmed, nem vagyok a tiéd, hastori Hadron – felelte

hűvösen.– Akkor hát nem tudsz szeretni engem?

– Nem ezt mondtam.– Meg tudnál szeretni?– Igen, ha megengedném magamnak ezt a gyengeséget. De mi is a szerelem valójában?– A szerelem minden egyben – mondtam erre.Sanoma Tora ismét felnevetett.– Ha azt hiszed, hogy hozzákötném magam egy mihaszna padwarhoz, még ha szeretném

is, hát nagyot tévedsz – jegyezte meg dölyfösen. – Tor Hatan lánya vagyok. Apám vagyona és hatalma alig kisebb, mint Helium uralkodó családjaié. Olyan kérőim vannak, akiknek a vagyonuk akkora, hogy ezerszer kivásárolhatnának téged. A múlt évben Jahar jeddája, Tul Axtar követet küldött, akivel találkoztam, és azt mondta, visszatér még. Engem kérsz, aki Jahar jövőbeni jeddarája lehet, hogy pusztán a szerelem okán legyek egy szegény padwar felesége?

Felálltam a pádról.– Talán igazad van. Olyan szépséges vagy, hogy nem tévedhetsz, de a szívem mélyén

tudom, hogy a boldogság a legnagyobb kincs, amelyet egy ember birtokolhat, és a szeretet a legnagyobb hatalom. Ezek nélkül még egy jeddara is csupán földönfutó lehet.

– Vállalom a kockázatot.– Reménykedem benne, hogy Jahar jeddája nem olyan kövér, mint a követe! – jegyeztem

meg, attól tartok, talán túl ingerülten.– Tőlem akár két lábon járó zsírosbödön is lehet, ha jeddarává tesz.– Akkor hát nincs remény számomra?– Nincs, amíg ilyen keveset tudsz felajánlani, padwar – válaszolta.Ekkor szolga érkezett és bejelentette Sil Vagist, én pedig távoztam. Még soha nem

süppedtem annyira reménytelenségbe, mint aznap este, miközben boldogtalanul visszabaktattam a szállásomra. Azonban még reménytelenül sem adtam fel, hogy elnyerem a kezét. Elhatároztam, hogy ha ezt csak vagyon és hatalom által tehetem meg, akkor vagyont és hatalmat szerzek. Természetesen, fogalmam sem volt, hogyan tehetném ezt meg, de még fiatal voltam, és a fiatalok számára még minden lehetséges.

Egy ideig éberen forgolódtam alvópárnáimon és szőrméimen, és mintha csak őt vártam volna, hirtelen az őrség egyik tisztje rontott be hozzám:

– Hadron! – kiáltotta. – Hát itt vagy?!– Hol máshol lennék? – válaszoltam.– Legyenek áldottak az őseim hamvai! Tartottam tőle, hogy mégsem.– Miért ne lennék itt? Miről beszélsz?– Tor Hatan, az a vén, dagadt kincsesláda teljesen megőrült.– Megőrült? Hogy értve? Mi közöm nekem ehhez?– Azt kiabálja, hogy elraboltad a lányát.Azonnal talpra ugrottam.– Elraboltam Sanoma Torát? – kiáltottam fel meglepetten és döbbenten. – Történt vele

valami? Mondd el gyorsan!– Igen, eltűnt, ahogy mondom, de valami rejtélyes módon...Nem hallgattam tovább, magamra kaptam a hámomat és már futás közben csatoltam be,

ahogy a barakk tetején álló hangár felé tartottam. Nem kaptam felhatalmazást, hogy elvigyem a repülő hajót, de mit számított ez nekem, amikor Sanoma Tora veszélyben lehetett?

A hangár őrei megállítottak és kikérdeztek. Már nem emlékszem, mit mondtam nekik, de biztosan hazudtam, mert beengedtek, és odafutottam az egyik gyors, egyszemélyes járműhöz. Néhány pillanattal később már Tor Hatan palotája felé suhantam az éjszakában.

Mivel az csupán két haadra állt a barakkoktól, nagyon gyorsan odaértem, és máris leszálltam a ragyogóan kivilágított kertben. Számos ember gyűlt össze odalent, Tor Hatan és Sil Vagis is ott állt közöttük.

Ahogy kiszálltam a kis hajóból, az előbbi dühösen lépett oda hozzám:– Itt vagy hát! – kiáltotta. – Mit tudsz felhozni a mentségedre? Hol van a lányom?– Én is ezt akartam kérdezni, nagyuram! – válaszoltam.– Te állsz az egész mögött! – folytatta. – Te raboltad el! Elmondta Sil Vagisnak, hogy

megkérted a kezét és ő visszautasított!– Valóban megkértem a kezét – közöltem – és ő kikosarazott. Ez a része igaz. Azonban, ha

valóban elrabolták, akkor az első ősöd nevére kérlek, Tor Hatan, ne pocsékold az időt azzal, hogy megpróbálsz összekötni engem valamiféle ördögi tervvel! Semmi közöm az egészhez. Hogyan történt? Ki volt vele?

– Sil Vagis volt mellette, a kertben sétáltak – válaszolta az odwar, érezhetően kevésbé vádlón.

– Láttad, ahogy elrabolják – fordultam ekkor a nemesifjúhoz –, és sértetlen maradtál?Hebegni kezdett:– Olyan... sok... sokan voltak. Túlerőben voltak.– Láttad őket?– Igen.– Ott voltam közöttük?– Sötét volt. Egyiküket sem ismertem fel. Talán álcát is viseltek.– És túlerőben voltak?– Igen – válaszolta.– Hazudsz! – kiáltottam rá. – Ha itt találnak, biztosan megtámadnak. Elfutottál és

elrejtőztél, elő sem húztad a kardod, hogy megvédelmezd azt a lányt!– Hazugság! – kiáltott fel ő is, bár jóval bizonytalanabbul. – Harcoltam, de túlerőben

voltak!Tor Hatanhoz fordultam:– Csak az időnket pocsékoljuk itt. Nincs senki, aki legalább ötletet adhatna a lányrablók

kilétét illetően, vagy hogy merre indultak el? Hogyan és mikor érkeztek? Hogyan és mikor távoztak?

– Próbálja elterelni magáról a gyanút – szólt közbe Sil Vagis. – Ki más tenne ilyet, ha nem egy megalázott kérő? Mit válaszolnál, ha azt mondanám, hogy Sanoma Tora elrablójának vasa Hastor harcosainak vasa volt?

– Azt válaszolnám, hogy újabb hazugsággal tetézed gyávaságod – feleltem. – Ha olyan sötét volt, hogy nem láttad az arcukat, akkor a hámokon viselt jelzéseket hogyan ismerhetted fel?

Ezen a ponton a 91. umak egy másik tisztje érkezett a helyszínre.– Találtunk valakit, aki talán fényt deríthet a történtekre. Ha elég ideig él...Hölgyem elrablása óta harcosok kutatták át Tor Hatan palotáját és környékét, és többen

támogattak oda egy férfit, és lefektették előttünk a gyepre. Összetört testét teljesen lemeztelenítették; szánalmas látványt nyújtott, ahogy gyengén zihálva hevert.

Az odwar élénkítőért küldetett a palotába, és amikor a szolga visszatért, a szerből a sebesült ajkai közé erőltettek valamennyit. A férfi hamar magához tért.

– Ki vagy? – kérdezte Tor Hatan.– A városőrség tagja – felelte amaz gyengén.Újabb izgatott tiszt érkezett és tett jelentést:– Az embereim most találtak hat tetemet, közel ahhoz a helyhez, ahol őt is fellelték –

mutatott le a sebesültre. – Mindegyikük meztelen és hasonlóan megtört.– Talán máris mélyebb betekintést nyerhetünk az eseményekbe – jegyezte meg Tor Hatan.

Ismét a gyepen heverő szerencsétlen felé fordult és intett neki, hogy folytassa.– Éjszakai járőrszolgálatot teljesítettünk a város felett, amikor kivilágítatlan járművel

találkoztunk. Ahogy megközelítettük és ráirányítottuk a keresőfényeket, egy pillanatra jól

láttam. Nem találtam rajta felségjelzést vagy színeket, amelyek az eredetére utaltak volna, és az alakja alapján sem tudtam beazonosítani, mert nem hasonlított az általam ismert hajókra. Mindkét oldalára hosszú, alacsony, zárt kabint rögzítettek, amelyekből különös kinézetű fegyvercsövek meredtek ki. Összesen ennyit tudtam megjegyezni, mert a következő pillanatban egy férfi felénk fordította a fegyvereket. A padwarunk azonnal tűzparancsot adott, de az idegen máris tüzet nyitott ránk. A hajónk a levegőben semmisült meg, még a hámom is lefoszlott rólam. Ezután már csak a zuhanásra emlékszem... – A végszó után még sóhajtott egyet és meghalt.

Tor Hatan maga köré hívta az embereit:– Kell lennie valakinek a palotában vagy körülötte, aki látott valamit! Megparancsolom,

hogy bárki legyen az és bármit tud mondani az üggyel kapcsolatban, beszéljen!Egy rabszolga lépett elő, ura dölyfösen mérte végig.– Talán mondanivalód van? – kérdezte az odwar.– Beszélj!– Ahogy parancsolod, Tor Hatan – kezdte a szolga –, máskülönben nem szólnék, mert ha

elmondom, amit láttam, egy nagy hatalmú nemes haragját vonom magamra. – Gyors pillantást vetett Sil Vagisra.

– Ha igazat beszélsz, ember, elnyered egy padwar barátságát, akinek a kardja ugyan nem jelent sokat, de megvédhet bármelyik nagy hatalmú nemestől – mondtam gyorsan, és én is lövelltem egy szúrós pillantást Sil Vagis felé, mert sejtettem, hogy a fickó mondanivalója megalázó lesz a magát harcosnak kiadó, elpuhult nemes számára.

– Beszélj! – kiáltott rá a palota ura türelmetlenül.– És nehogy hazudni merészelj!– Tizennégy éve szolgálok hűségesen a palotádban, nagyuram, amióta hadifogolyként

Heliumba kerültem Kobol bukása és kizsákmányolása után, ahol a jed testőreként teljesítettem szolgálatot, és mindez idő alatt nem adtam rá okot, hogy megkérdőjelezd az igazmondásom. Sanoma Tora megbízott bennem, és ha ma éjjel kard lehetett volna a kezemben, úrnőm talán még most is köztünk lenne.

– Gyerünk már! – kiáltott fel Tor Hatan. – A lényeget! Mit láttál?– Nem látott ez semmit! – csattant fel Sil Vagis.– Miért pocsékoljuk rá az időt? Csak egy kis figyelmet akar magának.– Hadd beszéljen! – kértem.– Épp felfelé tartottam a palota második emeletére – magyarázta a szolga nagyuram

szállására tartottam, hogy elrendezzem a fekhelyét éjszakára, minthogy ez a szokásos feladataim közé tartozik. A lépcsőfordulóban megálltam egy pillanatra és kinéztem az ablakon a kertre, ahol Sanoma Tora és Sil Vagis együtt sétált a holdfényben. Mivel jól tudom, hogy illetlenség így meglesnem őket, már épp folytatni akartam utam felfelé, amikor egy hajó ereszkedett le csendesen a kertbe. Motorja teljesen hangtalannak tűnt, és fényeket sem láttam rajta. Mintha valamiféle szellemhajó lett volna, ráadásul olyan különös kialakítású, hogy ha másért nem is, emiatt mindenképpen magára vonta volna a figyelmem. Azonban volt más is: egy, az éjszakában csendesen, kivilágítatlanul haladó hajó elég gyanús dolognak tűnt ahhoz, hogy megállják és tovább nézzem.

– Gyorsan és halkan ereszkedett le Sanoma Tora és Sil Vagis mögé. Úrnőm társa egészen addig nem figyelt fel az érkezőkre, amíg a számos kiszálló harcos egyikének meg nem csörrent a felszerelése. Sil Vagis megpördült, és egy pillanatig úgy állt ott, mintha kővé dermedt volna. Amikor az idegen harcosok feléje lendültek, elmenekült és elrejtőzött a kert bokrai között.

– Hazugság! – kiáltott fel a vádlott.– Hallgass, gyáva! – parancsoltam rá.– Folytasd, szolga! – jött az újabb utasítás, ezúttal az odwartól.

– Sanoma Tora észre sem vette a harcosokat, amíg durván meg nem ragadták hátulról. Minden gyorsan történt, még épp csak felfogtam az idegenek érkezésének célját, és máris a hajó felé vonszolták úrnőmet. Sebesen lerohantam a kertbe, de mire ideértem, már felrángatták a repülő hajóra. Bár kard nem volt nálam, legalább meghalhattam volna a nemes hölgyért, mert épp akkor értem el a rejtélyes járművet, amikor már az utolsó harcos mászott vissza a fedélzetre. Megragadtam a hámját, hogy lerántsam, közben hangosan kiáltozni kezdtem, hogy felkeltsem a palotaőrök figyelmét. A férfi egyik társa lenyúlt a fedélzetről és hosszú kardjával hevesen a fejem felé suhintott. A penge lapjával ért, így csak elkábított egy pillanatra, ezért akaratlanul eleresztettem a másik fickó hámját és hátrazuhantam a gyepre. Mire magamhoz tértem, a hajó már felfelé tartott, hogy eltűnjön az éjszakai égen, és a következő pillanatban körülvettek a palotaőrök. Beszéltem és igazat szóltam.

Tor Hatan metsző tekintete Sil Vagis lesütött szemét kereste:– Van valami mondanivalód?– Ez a fickó hastori Hadron szolgálatában áll – ágált a nemes. – Csupa hazugságot beszél.

Amikor megérkeztek, megtámadtam őket, de túl sokan voltak és felülkerekedtek rajtam. Ez a szolga ott sem volt.

– Hadd nézzem meg a fejed! – szóltam oda a rabszolgának, és ahogy letérdelt elém, megláttam a széles, vörös sávot rövid haja alatt, a füle felett, pont olyan alakban, amilyet egy felülről lapjával lesújtó penge okozhat. Megmutattam a sérülést Tor Hatannak: – íme szolgád hűségének és bátorságának bizonyítéka. Lássuk annak a nemesnek a sérüléseit is, aki saját elmondása szerint merészen belevetette magát a küzdelembe, holott ellenfelei száma miatt tudta, nem győzhet! Egy ilyen összecsapás során szereznie kellett legalább néhány karcolást.

– Hacsak nem olyan csodálatos kardvívó, mint maga a nagy John Carter – jegyezte meg a palotaőrség dwarja egy halvány és enyhén csúfondáros mosoly kíséretében.

– Ezt mind kitervelték! – kiáltott fel ismét Sil Vagis.– Egy szolga szava áll szemben egy heliumi nemesével, Tor Hatan!– Csak a saját szememnek és érzékeimnek hiszek – válaszolta az odwar, azután hátat

fordított egykori bizalmasának, és ismét a szolgát szólította meg: – Felismertél bárkit azok közül, akik elrabolták a lányom, vagy láttál rajtuk bármilyen jelzést?

– Egyikük arcát sem láttam jól, de a hámot igen, amelyet megragadtam.– Hastori fém volt?– Első ősömre mondom, nem! – felelte a férfi. – Nem Helium Birodalmába tartozó város

pecsétje volt, még csak nem is olyan, amelyet ismernék, de mégis ismerősnek hatott. Mintha már láttam volna valahol korábban is, de nem tudom felidézni, hogy hol. Jedem szolgálatában különféle vidékekről jött betolakodók ellen harcoltam, és meglehet, hogy még akkoriban láttam ilyen jeleket valakin.

– Tor Hatan! – szólítottam meg a házigazdát. – A vallomás kielégítően eloszlatja Sil Vagis ellenem felhozott vádjait, vagy sem?

– Teljes mértékben, hastori Hadron – válaszolta ő.– Akkor engedélyeddel távoznék – folytattam.– Hová is?– Megkeresem Sanoma Torát – mondtam őszintén.– Ha megtalálod és biztonságban visszahozod, neked adom a kezét – válaszolta az odwar.Nem szóltam semmit, csak mélyen meghajoltam előtte és nagylelkű ajánlata előtt, mert

úgy véltem, ehhez a lánynak is lesz néhány szava, mi több, én sem kívántam olyan párt, aki nem önszántából jön hozzám.

Felpattantam az egyszemélyes hajó fedélzetére, amellyel a kertbe érkeztem, és az éjszakai égre emelkedve sebesen elrepültem Barsoom hadurának márványpalotája felé. Bár későre járt, feltett szándékom volt, hogy pillanatnyi időpocsékolás nélkül meglátogatom.

2.Földre kényszerülve

Amikor elértem a hadúr palotáját, a kései órát tekintve szokatlan aktivítás fogadott. A szinte folyamatos légi forgalom meglepett, és amikor megközelítettem a tető katonai járműveknek fenntartott részét, a hadúr alá rendelt tisztikar tagjai közül sokaknak láttam ott a hajóját.

Mivel gyakori vendég voltam itt és a hadúr testőrségének minden tisztje ismert, bejutásom nem ütközött akadályba. Hamarosan már az egyik teremben várakoztam a kis helyiség mellett, amelyben a hadúr privát meghallgatásokat szokott tartani. Egy szolga bejelentette érkezésem.

Nem tudom, milyen hosszan vártam. Nem tarthatott sokáig, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mert gondolataimat az a meggyőződés irányította, hogy az általam imádott nő veszélyben lehet. Emellett az is a meggyőződésem volt – meglehetősen nevetséges módon –, hogy egyedül én menthetem meg őt, és minden pillanatnyi késlekedés csökkenti az esélyét, hogy sikerrel járjak.

Am végül szólítottak, hogy lépjek be, és a nagy hadurat a heliumi tanács magas rangú tagjainak körében találtam.

– Feltételezem, hastori Hadron – lépett elém John Carter azonnal –, hogy jöveteled összefügg Tor Hatan lányának elrablásával. Tudsz bármit vagy van bármilyen elméleted, amely közelebb vihet az ügy megoldásához?

– Nem tudok semmit és nincs elméletem – válaszoltam. – Csak azért jöttem, hogy engedélyt kérjek a távozásra, mert szeretnék Sanoma Tora elrablóinak nyomába eredni.

– Merrefelé kezdenéd a kutatást?– Nem tudom, uram – feleltem őszintén –, de megtalálom.Elmosolyodott:– Az önbizalmad önmagában is fegyvertény, és tudván az okát, engedélyezem, hogy

kedved szerint cselekedj. Egy heliumi leány elrablása önmagában is elegendő súllyal bír, hogy minden rendelkezésünkre álló forrást felhasználjunk, és az ügynek van egy olyan vetülete, amely az egész birodalmat veszélybe sodorhatja. Ahogy azt már tudhatod, a Sanoma Torát elrabló hajó fegyverei megsemmisítettek minden fémet a járőrhajóban, amely felfedezte és megállította. Még a katonák fegyverei és hámjuk fémcsatjai is semmivé foszlottak. Mindezt a jármű és a legénység maradványainak tüzetes átvizsgálásából tudjuk. Fa, bőr, hús, minden állati és növényi eredetű dolog érintetlenül hevert és megtaláltuk szétszóródva az eset helyszínén, de fémes anyagnak nyoma sem maradt.

– Azért mondom el mindezt neked is, mert a dolog rámutathat ezeknek a támadóknak az eredetére. Meggyőződésem, hogy ez csupán az első csapás volt, hiszen ilyen fegyverekkel felszerelkezve bármilyen kisebb haditengerészet is képes lenne sakkban tartani egész Heliumot, és a birodalmunk határain kívül kevés olyan város létezik, amely ne ragadná meg rögtön az alkalmat, hogy ha lehet, kifossza az ikervárost.

– Egy ideje foglalkoztat, hogy hajók tűnnek el a haditengerészetünkből. Ezek a hajók szinte minden esetben a légáramlatok feltérképezésével és az atmoszferikus nyomás mérésével foglalkoztak Barsoom különféle részein, távol a birodalomtól. Nemrégiben jöttünk rá, hogy az eltűnt hajók java része a nyugati félteke déli részén cirkált. Ez a vidék nem igazán vendégszerető, és sajnálatosan keveset tudunk róla, mert még nem sikerült kereskedelmi kapcsolatot kialakítani az ottani barátságtalan népekkel.

– Szóval, hastori Hadron, ez csak egy sugallat, de megosztom veled, mert a leghalványabb nyom is elvezethet a célhoz. Holnap délig ezer egyszemélyes felderítőhajót küldünk ki, hogy

Sanoma Tora elrablóinak nyomait keressék. Cirkálók és hadihajók is felszállnak, mert tudnunk kell, hogy melyik város vagy nemzet fejlesztett ki olyan fegyvert, amilyet a falaink között használtak az éjszaka során.

– Úgy hiszem, a fegyvert mostanában találták fel, és bármiféle hatalom birtokolja is, bizonyára mindent megmozgat a tökéletesítése és tömeggyártása érdekében, hogy a világ urává válhasson általa. Beszéltem. Menj, a szerencse legyen veled!

John Carter felhatalmazásával nem vesztegettem tovább az időt, és azonnal visszatértem szállásomra, hogy felkészüljek az indulásra. Ez főként azt jelentette, hogy gondosan összeválogattam a fegyvereimet, emellett viszonylag díszes hámomat egy jóval egyszerűbb, ugyanakkor vastagabb és ellenállóbb bőrből készült darabra cseréltem. Harcba mindig is az általam elérhető legjobb és legegyszerűbb hámban indultam – ezt egy híres kisheliumi hámműves készítette számomra. Visszatérve a fegyverekre: standard felszerelést választottam hosszú karddal, rövidkarddal, tőrrel és pisztollyal. Emellett plusz lőszert vettem magamhoz egy készlet sűrített élelmiszeradaggal, ez utóbbit minden barsoomi katona ismerte.

Miután mindezeket egybegyűjtöttem egyetlen alvószőrmével együtt, gondolatban máris Sanoma Tora eltűnésének magyarázatát kerestem. Átkutattam elmémet, hátha találok egy bármilyen jelentéktelen emlékképet, amely közelebb vihet a megoldáshoz vagy rámutathat az elrablók kilétére. Beletelt némi időbe, mire eszembe jutott, hogy hölgyem megemlítette Tul Axtart, Jahar jeddáját. Magam is találkoztam a követével, és hallottam, ahogy uralkodója gazdagságával és hatalmával, Jahar szépséges asszonyaival dicsekszik a heliumi udvarban. Éppenséggel Jahar felé ugyanúgy elindulhattam, mint bármelyik másik irányba, azonban előbb még egyszer el akartam látogatni az odwar palotájába, hogy újra kikérdezzem a rabszolgát, aki utoljára látta szívem választottját.

Épp nekiindultam volna, amikor újabb ötletem támadt. Rajzok és replikák formájában Barsoom minden népének pecsétje fellelhető a Tudás Templomában, legalábbis mindazok, amelyeket Heliumban ismertek. Ezért hát a templom felé indultam, és egy pap segítségével hamar megtaláltam a jahari harcosok vasának képét. Egy leleményes, fotosztatikus elven működő géppel pillanatok alatt lemásolták, és ennek birtokában siettem el Tor Hatan palotájába.

A parancsnokot nem találtam otthon; a hadúr palotájába ment, de a főudvarmester hívatta a rabszolgát, Kai Tavant, aki látta Sanoma Tora elrablását, és megragadta az egyik támadó hámját.

Amikor a férfi belépett, jobban végigmértem, mint korábban. Erőteljes alkat és tiszta vonások jellemezték, a harcosok tartásával járt.

– Mintha említetted volna, hogy Kobolból jöttél? – szólítottam meg.– Tjanathban születtem – kezdte. – Volt ott egy feleségem és egy lányom. A feleségemet

bérgyilkos ölte meg, a lányom nagyon fiatalon eltűnt. Sohasem tudtam meg, mi történt vele. Tjanath ismerős tájai mindig a boldog időkre emlékeztettek, és annyira felfokozták bánatom, hogy nem maradhattam. Felcsaptam panthannak, és máshol álltam szolgálatba. Így lettem testőr Kobolban.

– És ott számos nemzet és város pecsétjét megismerted, ugye? – kérdeztem.– Igen – felelte.– Ezt a fémet láttad már? – dugtam elébe a Tudás Templomában kapott másolatot. Röviden

végigmérte, azután felismerés csillant a tekintetében:– Ez pont ugyanolyan.– Ugyanolyan?– Igen, mint azé a harcosé, akit az éjszaka megragadtam – válaszolta.– Akkor hát kiderült, ki rabolta el Sanoma Torát – jegyeztem meg, azután a

főudvarmesterhez fordultam:

– Azonnal küldj futárt a hadúrhoz a hírrel, hogy Tor Hatan lányát jahariak rabolták el, mi több, okkal hiszem, hogy maga Jahar jeddája, Tul Axtar küldte őket.

– Ezután szó nélkül megfordultam és a hajómhoz indultam.Ahogy Nagyhelium tornyai, kupolái és magasan elhelyezett leszállópadjai fölé

emelkedtem, egyszemélyes hajóm orrát nyugatnak fordítottam és nagyobb tolóerőre kapcsoltam, hogy minél sebesebben átszeljem a haldokló Barsoom gyér levegőjét és elérjem a nagy ismeretlent a nyugati félteke déli részén. Valahol ott hevert előttem Jahar, amely felé – és erről teljes mértékben meg voltam győződve – Sanoma Tora tartott, de nem azért, hogy jeddara legyen, hanem hogy Tul Axtar rabszolgájává váljon. Barsoomon a jeddák nem fognak maguknak feleséget erővel.

Azt hittem, megértettem a lány elrablása mögött rejlő tervet, és a magyarázat sok bánatot okozott volna szívem választottjának, hiszen az ok nem volt hízelgő rá nézve. Úgy véltem, Tul Axtar követe jelentette urának, hogy milyen elbűvölően szépséges nőt talált Tor Hatan palotájában. Azonban Sanoma Tora nem volt eléggé nemesi származású ahhoz, hogy királynővé váljon, így a jedda az egyetlen lehetséges módot választotta, ahogyan még birtokolhatta őt. A vérem is felforrt a gondolattól, de ítélőképességem azt súgta, hogy csak így történhetett.

Az elmúlt évek során – mondhatni, az elmúlt tíz vagy húsz évben – repülésügyben nagyobb lépések történtek, mint előtte ötszáz év alatt.

Számos tekintélyes tudós szerint a heliumi Carthoris által tökéletesített céliránytű a találmányok egy új korszakának kezdetét jelölte. Évszázadokon keresztül tespedtünk az önelégültség sekély posványában, mintha máris elértük volna a végső tökéletességet, amelyen túl már értelmetlen továbbfejleszteni a tudomány által elért eredményeket.

Azonban heliumi Carthoris örökölte földlakó apja nyughatatlan, kutakodó elméjét, és felébresztette Barsoomot ebből a dédelgetett álomból. Legjobb tudósaink vették fel a kesztyűt, aminek eredményeképpen sebes fejlődés következett a légi hajók tervezése és építése terén, ez pedig a motorok forradalmához vezetett.

Úgy véltük, hogy a könnyű és kis méretű rádiummotorokat már nem lehet továbbfejleszteni, és ember nem utazhat az addigiaknál nagyobb sebességgel úgy, hogy biztonságban marad, és a meghajtás gazdaságossága sem romlik. A legnagyobb gyorsaságot egyszemélyes felderítőhajóinkkal értük el, amelyek ezeregyszáz haadot tettek meg egy zode alatt – ami nagyjából óránkénti százhatvanhat földi mérföldet jelent. Egyik napról a másikra a heliumi haditengerészet egy gyakorlatilag ismeretlen padwara bejelentette, hogy tökéletesítette a motort, amely az ő változatában feleannyit nyomott, miközben kétszer akkora sebességre volt képes.

Az én felderítőhajómat is ilyen motorral szerelték fel, az üzemanyagot szinte nem is igénylő meghajtással, amely a bolygó kimeríthetetlen mágneses teréből nyerte láthatatlan energiáját. A motor megalkotásának bizonyos részleteit csupán maga a feltaláló és a heliumi kormányzat ismerte, és ennek megfelelően féltékenyen őrizték is. A hajótest mélyére nyúló propellertengelyt számos, egymástól jól elszigetelt szegmensből építették fel. A tengely körül csapágyak sorozata segítette a mozgást, és védelmezte magát a tengelyt. Ezeket az akkumulátorral kapcsolták össze, amely egybegyűjtötte és a forgórészekhez irányította a bolygó mágneses teréből kinyert energiát, így szolgáltatva hajtóerőt a propellertengelynek.

A sebességet ezeknek az armatúráknak a számával lehetett befolyásolni; minél több csapágy kapott meghajtást, a jármű annál gyorsabban haladhatott – a fedélzeten ehhez csupán egyetlen kar kellett, amelyet a hason fekvő és hámjával a biztonsági gyűrűkhöz csatlakozó pilóta könnyedén kezelhetett.

A feltaláló szerint a sebességet pusztán a hajótest súlyának és a motor erejének viszonya határozza meg. Egyszemélyes hajóm könnyedén megtett kétezer haadot egy zode alatt – óránként nagyjából háromszáz földi mérföldet –, azonban egy erősebb motort már nem viselt

volna el, pedig még gyorsabb is lehetett volna hosszabb propellertengellyel, amelyen több armatúra található.

Hastorban folyamatosan kísérleteznek az új motorral, és tavaly sikerült elérni háromezer-háromszáz haad per zode sebességet – óránkénti ötszáz mérföldes sebességet, minthogy egy haad 1949, 0592 földi lábbal, míg egy zode 2, 462 földi órával egyenlő – egy egyszemélyes hajóval, amelyet ezután a saját motorja tépett darabokra. Azóta mérnökeink a legnagyobb erővel és a legkisebb súllyal kísérleteznek, és szerintük, illetve ebben magam is biztos vagyok, elérhetjük a hétezer haad per zode – óránkénti több mint ezer mérföldes – sebességet is. A motorok erejét csupán a méretük határozza meg, tehát a határokat ennek alapján kell fellelnünk.

Heliumi Carthoris céliránytűje nem kevésbé csodálatos találmány. Csak jelöld meg a célpontot bármelyik féltekén, kapcsold rá a meghajtást, és akár le is heveredhetsz a fedélzetre aludni. A hajód odaszállít, a célponttól számított száz jardon belül leszáll és megáll, egy riasztószerkezet pedig felébreszt. Hihetetlenül egyszerű szerkezet, de úgy vélem, számos kéziratai egyikében John Carter már részletezte a működését.

Az általam felvállalt küldetés során azonban kevés hasznát vettem a céliránytűnek, mivel sejtelmem sem volt Jahar pontos elhelyezkedéséről. Durva saccolással beállítottam egy pontra a harmincadik déli szélességi és harmincötödik keleti hosszúsági fok találkozásánál, mivel a keresett várost valahol ettől délnyugatra véltem megtalálni.

Nagy sebességgel repülve hamar magam mögött hagytam a Helium melletti megművelt területeket, és már az okkermohával borított, halott tengerfenék felett száguldottam, ahol valaha hatalmas óceán hullámai gördültek a partok felé, boldog és gazdag népek hajóit ringatták, amelyeket ma már a barsoomi legendák is félig elfelejtettek.

A valaha egy kontinens partját jelölő platók szélénél az egykori gazdagság egy magányos emlékműve felett repültem el; elhagyatott romváros őrizte szomorúan a régi Barsoom dicsőségét, amely még ilyen lepusztult állapotban is elég nagyszerű ahhoz, hogy ámulatba ejtse a szemlélőt. Romok vonala húzódott egészen az egykori tengerfenékig, mutatta az ősi városlakók kétségbeesett küzdelmét, hogy a part közelében maradjanak. A kereskedelem és a hatalom megőrzése végül oda vezetett, hogy könnyedén áldozatául estek a vad zöld hordáknak, amelyeknek leszármazottai azóta a holt tengerfenék pusztáinak egyedüli uraivá váltak. Gyűlölnek és gyűlöltetnek, tagadják a szeretetet, a nevetést és a boldogságot. Hosszú és heves életet élnek, melynek során folyton harcba keverednek szomszédaikkal és az átutazókkal, de még a saját társaikkal is.

Minden zöld marslakó heves és rémisztő, de csak kevés olyan akad köztük, amelyik kegyetlenségével és véres hadjárataival annyira elrémisztette a vörös népet, mint Torquas hordái.

Nevüket Torquas városa, az ősi Barsoom egyik legnagyobb és legnagyszerűbb települése után kapták. Bár számlálatlan korok óta elhagyatottan áll és csupán zöldek lakják, még mindig feltüntetik minden térképen. Mivel útba esett és még sohasem láttam, szándékosan úgy irányítottam hajómat, hogy elrepüljek felette. Amikor messziről megláttam magas tornyait és csipkés oromfalait, megéreztem a kaland csábításával együtt járó izgalmat, amelyet az ilyen halott városok keltenek fel bennünk, vörös barsoomiakban.

Közelebb érve csökkentettem a sebességet és a magasságot, hogy jobban megnézzem magamnak az egykor gyönyörű várost. Milyen szépséges lehetett a maga idejében! Még így, korokon át elhagyatottan állva is képes volt megmutatni, milyen vidám jólétben éltek lakói. A széles sugárutak ünneplő tömeg képzetét keltették, a paloták még mindig a maguk nagyszerűségét hirdették, és bár a részletek már megadták magukat az idő porlasztó erejének, még egyáltalán nem kezdtek el düledezni vagy omladozni.

Tettem egy kört a város felett, és olyan utak mérföldjeit láttam, amelyeken régóta nem tapodott emberi láb. A kövezetet benőtte az okkermoha, itt-ott megcsavarodott törzsű fák

álltak, groteszken túlburjánzó bokrok társaságában, amelyek valahogy elegendő tápanyagot találtak a pusztaságban. Csendes, elhagyatott udvarok pillantottak fel, és egykor boldog napok szépséges kertjei néztek rám szomorúan. Néhány tető beomlott, de a többség érintetlen maradt, kétségtelenül a fénykorukban látott vagyonról és csodákról álmodott, és képzeletben láttam magam előtt a kivételesen kényelmes alvóselymeket és szőrméket, amelyeket a szolgák kiterítettek a napra, amíg a házak asszonyai selyemsátrak alatt hűsöltek, ékszerekkel kirakott hámjaik minden mozdulatra felszikráztak. Nagyszerű hajók horgonyoztak le a kikötőben, pihenni menekültek ide a nyughatatlan tenger hullámai elől; számtalan nemzetet jelző zászlóik meglebbentek a szélben. Az utakon büszke tengerészek jártak, a paloták előtt harcra termett őrök álltak. Így néztem végig a jeleneteket, amelyeket a halotti csendbe burkolózó falak keltettek képzeletemben, azután egy hosszú ív közben a nagy főtérre néző palota udvarán megláttam azt, ami egy pillanat alatt kirángatott az álmodozás ölelő karjai közül. Közvetlenül alattam tucatnyi nagy termetű thoat állt, kikötve a néhai jedda kertjében.

A bestiák jelenléte egyetlen dolgot jelenthetett: zöld gazdáik a közelben voltak.Épp amikor áthaladtam az udvar felett, az egyik nyughatatlan állat felpillantott és

meglátott, dühödten visított fel. Hozzá hasonlóan heves vérmérsékletű társai rögtön követték tekintetét, és olyan morgó-vijjogó lármát csaptak, amelynek eredménye megjósolható volt. Egy zöld harcos sietett ki hozzájuk, és még épp idődben nézett fel ahhoz, hogy meglásson, mielőtt a palota teteje eltakart volna.

Nem időzhettem ott tovább, ezért teljes meghajtásra kapcsoltam és magasabbra emelkedtem. Ahogy áthaladtam az imént említett tető felett, a túloldalon nagyjából húsz zöld harcost láttam kiáramlani a széles útra, s mind az eget kémlelték. Végül az épület kijáratánál álló őr mutatott rám.

Átkoztam magam ostobaságomért, hogy szükségtelenül kockáztattam, amikor kíváncsiságtól hajtva körözni kezdtem a város felett. Azonban nem maradt időm a saját óvatlanságommal foglalkozni, cikcakkban kezdtem repülni, és továbbra is felfelé haladtam, olyan gyorsan emelkedtem, ahogy csak tudtam, miközben odalent felharsant az első vad csatakiáltás. Lepillantva hosszú, ijesztő kinézetű puskákat láttam, és a lövedékek máris sziszegve röpködtek körülöttem, és bár az első sorozat nagyon közel járt, mégsem találták el a hajót. Nem sok időre lett volna szükségem, hogy lőtávolságon kívülre kerüljek, és ezer különböző ősömhöz imádkoztam, hogy addig is védelmezzenek meg. Azt hittem, sikerült, és már épp hálát akartam mondani a jószerencséért, amikor egy lövedék hangosan koppant a hajótesten, azután fel is robbant. Ekkor kerültem lőtávolságon kívülre.

A csalódott kiáltások már csak tompán jutottak el hozzám, ahogy gyorsan továbbrepültem délnyugat felé. Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy végül a szerencse nem hagyott el és nem sérültem meg.

Már hetven karad távolságra jártam Heliumtól – egy karad egy hosszúsági fokkal egyenlő –, de Jahar még legalább ötven másikra volt előttem, legfeljebb hetvenötre. Elhatároztam, hogy nem vállalok több olyan kockázatot, ami az iméntihez hasonló kalandokba keverhet.

Ismét teljes sebességgel haladtam célom felé, és épp csak újra hálát adtam jó szerencsémért, amikor észrevettem, hogy nehezen tartom a magasságot. Hajóm folyamatosan süllyedt, és rögtön arra gyanakodtam, ami a jármű későbbi átvizsgálása során nyilvánvalóvá vált; a zöld harcosok robbanólövedéke kiszúrta az egyik emelőtartályt.

Mentális energiáim pocsékolásának tűnt újabb szemrehányásokat tenni magamnak, ennek ellenére teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy milyen nagyot hibáztam, talán még Sanoma Tora sorsát is megpecsételtem, mert nem valószínű, hogy képes leszek megmenteni őt. Gondatlanságom eredménye korántsem hatott rám olyan erősen, mint a hölgyemet fenyegető, kétségtelenül nagy veszély. Mi több, ez utóbbi annyira mániákusan lefoglalta minden gondolatom, hogy a bukás lehetősége fel sem merült bennem.

A balsikerű kaland meglehetősen nagy csapást mért rám – azonban nem törtem össze tőle, mert az a fajta ember vagyok, aki semmiképpen sem adja fel a reményt, amíg legalább egy tagját mozdítani bírja.

Nem tudtam megmondani, hogy meddig maradhat még a hajóm a levegőben, ráadásul semmim sem volt a javításhoz, így a legjobb, amit tehettem, hogy nagyobb sebességre kapcsoltam, és a lehető legnagyobb távolságot tettem meg, mielőtt a földre kényszerültem. Az egyszemélyes heliumi felderítőhajók úgy készültek, hogy minél nagyobb sebességgel haladtak, annál kevesebbre volt szükségük a fennmaradáshoz az emelőtartályokban tárolt nyolcadik sugárból. Azonban így is elkerülhetetlenül közeledett a pillanat, amikor le kellett szállnom az elhagyatott pusztaságban.

Közel kétezer haadot tehettem meg azután, hogy Torquas falai felett lelőttek. Olyan terület felett haladtam, amely az óceán idején még öböl lehetett, és a távolban alacsony dombokat láttam; az egykori öböl délnyugati partvonalát jelölték. Északnyugaton csak a száraz tengerfenék húzódott, ameddig a szem ellátott, de amúgy sem arra akartam menni. Reménykedtem benne, hogy elég gyorsan elérem a dombokat és még elhaladhatok felettük, de ahogy egyre közelebb értek, e remény elhalt és már láttam, hogy légi utam hamarosan véget ér. Ugyanakkor észrevettem egy elhagyatott várost a dombok tövében – nem épp kellemetlen látvány, hiszen a romok között mindig marad víz a kutakban, főként, hogy a puszták zöld nomádjai rendben tartják ezeket a lelőhelyeket.

Ekkorra már alig néhány ad magasságban – egy ad nagyjából 9,75 földi láb – siklottam a felszín felett. Csökkentettem a sebességet, hogy elkerüljem a becsapódást, és inkább óvatosan próbáltam letenni a hajót az okker mohaszőnyegre. Az elhagyatott várostól alig egy haadra szálltam le.

3.Sarokba szorítva

Szerencsétlenül landoltam, mert ha a romokat ugyanúgy a számtalan zöld törzs valamelyike lakja, mint oly sok másikat, akkor bárki megláthatott a városból. Fedezék nélkül maradtam. Az ősi partvonalak mentén kiépült települések kiváló bázisokat kínáltak ennek a vad népnek.

Mivel általában a legnagyobb palotákba költöztek be, és ezek a parttól valamivel messzebb álltak, adódott némi esélyem, hogy nem fedeznek fel, mielőtt elérem az első épületeket, amelyek elrejthettek a zöldek szeme elől.

Hasznavehetetlenné vált hajómért semmit sem tehettem, hát magára hagytam, így fegyvereimmel, a tartalék lőszerrel és élelemadagokkal felszerelkezve gyorsan az ősöreg partvonal felé indultam. Nem tudhattam, hogy elérem-e az épületeket észrevétlenül, mindenesetre nem láttam élőlények közelségének jelét.

Ezeknek az ősi városoknak egy részét Barsoom nagy fehér majmai lakják, amelyektől több tekintetben is érdemes jobban tartani, mint a zöld harcosoktól. Ezek az emberszerű teremtmények roppant erővel rendelkeztek, és rémisztő vadsággal vetették rá magukat ellenfeleikre, ráadásul emberevők hírében álltak. Olyan borzalmasak, hogy állítólag ez az egyetlen faj, amely még a zöldek szívében is félelmet ébreszt.

Ismerve és számba véve a rám leselkedő veszélyeket, talán nem tűnik ésszerűnek, hogy mégis a város felé indultam, de a pusztaságban nincs más biztonságos alternatíva. A halott és egyhangú, okkermohával borított síkságon könnyedén észrevehetett volna bármelyik zöld harcos vagy fehér majom, amelyik a romok közül történetesen épp felém pillant, vagy csak erre jár. Egyértelműen az volt a túlélés legfőbb záloga, ha estig elrejtőzöm, és éjszaka nagyobb biztonságban haladok át a holt tengerfenéken – mivel rejtekhelyet csupán a város épületei jelentettek, ezek felé kellett elindulnom. Természetesen, nem minden aggodalom nélkül léptem az egykor élettel teli kikötőt szegélyező, széles út kövezetére. A túloldalán egykori üzletek és raktárak romjai álltak, kitört ablakaik már csak az elhagyatott pusztaságra nézhettek. A nagyszerű hajók, a nyüzsgő tömeg és maga az óceán is eltűnt már e tájról.

Az út túloldalán beléptem egy méretesebb épületbe, amelyhez magas tornyot is csatoltak. Úgy tűnt, az építmény nagyon jó állapotban maradt, és arra gondoltam, hogy a toronyból kiváló rálátásom nyílhat a környező tájra és magára a városra is. Látszólag észrevétlenül elértem a célom, és belépve egy nagy teremben találtam magam, amelynek eredeti célját és természetét már nem lehetett meghatározni. A falakat egykor díszítő dekorációk már kivehetetlenné koptak és fakultak, és ha tartottak is bent bármilyen bútort, annak nyoma veszett. A helyiség távolabbi végében túlméretezett tűzhely állt, amelynek egyik oldalán lejáró, a másikon feljáró vezetett a pincébe és az emeletre.

Rövid ideig feszülten figyeltem, de sem az épületből, sem kívülről nem hallottam hangokat. Viszonylag magabiztosan indultam el a felfelé vezető rámpán.

Minden emelet egy-egy méretes terem volt, és ez meggyőzött, hogy az épület raktárház lehetett az ősi kikötőben áthaladó áruk számára. A legfelső emeletről falétra nyúlt fel a torony közepébe. Erős szkélfából készült, gyakorlatilag elpusztíthatatlan anyagból, így bár lehetett bármennyi éves ötszázezer és egymillió között, nem haboztam rábízni magam.

A torony körkörös belseje sötétbe borult; minden emeleten találtam ajtót, de ezek többsége zárva volt, így csak kevés fény jutott az építmény belsejébe.

Még csupán a torony második emeletén jártam, amikor zajt hallottam lentről. Valójában csak úgy éreztem, mintha zajt hallottam volna, de az elhagyatott városban olyan síri csend uralkodott, hogy a legapróbb nesz sem lehetett a képzelet szülötte.

Megtorpantam, lenéztem és hallgatóztam, de a kiismerhetetlen zaj nem ismétlődött meg. Folytattam az utam felfelé. Minél magasabbra akartam jutni, és nem álltam meg egyik szinten sem, hogy körülnézzek.

Sokáig másztam, míg végül erős deszkázathoz értem, amely a mennyezet lehetett. Alattam nyolc-tíz lábnyira kis ajtó állt a falban; az egyik felső szintre vezethetett, de eltűnődtem rajta, hogy ha az a legfelső ajtó, akkor a létra miért megy tovább? Semmilyen gyakorlati hasznát nem láttam, hogy a mennyezetnél végződjön. Felnyúltam, és a deszkázatot körbetapogatva csapóajtót találtam. Felmentem, ameddig csak tudtam és megvetettem lábam a létrán, vállam nekinyomtam az akadálynak. Erősen felfelé toltam, és máris éreztem, hogy megmozdul. Ahogy a csapóajtó felnyílt, korszakok óta használatlan sarokvasak nyögtek fel hangosan. Felmásztam a fenti helyiségbe, és a torony csúcsában találtam magam, nagyjából kétszáz lábnyival a talajszint felett. A rég elavult és azóta szétrozsdálódott irányfény maradványai hevertek előttem, amilyet jóval a rádium feltalálása és gyakorlati használatának kialakulása előtt használtak. Ezeket az ősi lámpákat óriási gépek működtették azáltal, hogy elektromosságot termeltek. Az előttem heverő, nagyobbfajta szerkezetet arra használhatták, hogy irányt mutassanak vele a kikötő környékén járó tengerészeknek – elvégre a víz valaha a torony lábát nyaldosta.

Erről a legfelső szintről kiváló kilátás nyílt minden irányba. Északra és északkeletre roppant síkság terült el, délen a már látott alacsony dombok sora kanyarodott lágy ívben északkelet felé. Egykor a déli partvonalat jelölhették azon a területen, amelyet még ma is Torquas-öbölként neveznek meg a térképek. Nyugaton a nagyszerű város romjaira láttam rá; az épületek messzire benyúltak a dombok közé, amelyeknek tetején még ott álltak a vagyonosok villái, míg a tövükben kisebb-nagyobb középületek sorakoztak egy nagy, négyszögletű tér körül. Ezen állt a környék legfőbb kikötőjét uraló egykori jedda palotája. Ma már csak a csend uralkodott a főváros felett. Nyomasztó látványt nyújtott, főként azzal a gondolattal kísérve, hogy a romvárosok jelenléte elsöprő erejű próféciaként is értelmezhető a mai, haldokló világ nemzedéke számára.

Bátran, de hiábavalóan küzdöttek az életért, amikor a tengerek ellenállhatatlanul visszahúzódtak – mi pedig olyan problémával nézünk szembe, ami az élet fenntartásával kapcsolatos, és fontosságban messze túlmutat az óceánok eltűnésén. Az utóbbi néhány évezred során pusztán a vörös barsoomiak találékonysága, bátorsága és vagyona tette lehetővé, hogy az élet fennmaradjon a bolygón. A nagy atmoszféragyáraink nélkül már több ezer évvel ezelőtt kihalt volna minden olyan faj, amelynek levegőre van szüksége az élethez.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglaltak le, ahogy végignéztem a városon. Ismét hallottam a korábbi zajt a torony belsejéből, és a nyitott csapóajtóhoz lépve lepillantottam a létra mentén. Olyasmit láttam, amitől a legbátrabb marsi szíve is megremeg: egyenesen egy nagy fehér majom vicsorgó pofájába bámultam.

Amikor a tekintetünk találkozott, a lény rémisztőén felmordult és a lopakodással felhagyva a létra felé vetette magát. Szinte gépiesen tettem meg az egyetlen dolgot, amivel legalább időlegesen feltartóztathattam a bestiát; lecsuktam a nehéz csapóajtót. Ekkor fedeztem fel, hogy erős keresztfával látták el, és nem is vesztegettem tovább az időt, mindent megtettem, amit csak lehetett az ellenség megállítása érdekében.

Igencsak kellemetlen helyzetbe kerültem. Bezártam magam egy apró helyiségbe, kétszáz lábbal egy romváros felett, és az egyetlen kijáratot Barsoom minden vadállata közül az egyik legvadabb őrizte.

Tharkban még vadásztam is ezekre a lényekre, mint a nagy zöld jedda, Tars Tarkas vendége, így ravaszságukról és találékonyságukról ugyanúgy voltak fogalmaim, mint a vadságukról. Alkalmazkodás tekintetében kivételesen emberi viselkedést mutattak, és agyuk felépítését illetően is sokkal inkább hasonlítanak az emberre, mint más vad fajok. Időnként elfognak egy-egy kölyköt, hogy beszoktassák és mutatványokat adjanak elő vele, de

bármilyen emberi tevékenységre kiképezhetőek, amely belül esik szegényes értelmi képességeiken. Megszelídíteni azonban lehetetlen, így mindörökké a legveszélyesebb állatok maradnak – felteszem, ez a tulajdonságuk jobban vonzza a tömegeket, mint az intelligenciájuk.

Hastorban egyszer jó pénzt fizettem azért, hogy lássam egy ilyen lény mutatványait, erre most olyan helyzetbe kerültem, amikor az akkori ár többszörösét is megadtam volna azért, hogy egyetlenegy fehér majmot se lássak. Az aknából jövő hangok alapján a szörnyeteg elszánta magát, hogy tart egy ingyen előadást, aminek a végén ő ingyen vacsorát kap. Alulról nekivágódott a csapóajtónak, amely mellett én álltam balsejtelemmel telve. Aggodalmam csak akkor oszlott el, amikor láttam, hogy a vaskos szkél keresztfa könnyedén elviseli a roppant erejű lény támadásait.

Az eredmény meggyőzött, és így megnyugodva elkezdtem felmérni a helyzetemet. Körbejártam és tanulmányozni kezdtem a torony külső felépítését. Egyszerűen csak kihajoltam a hiányzó ablakok helyén és végignéztem az építmény négy oldalán; ezek közül három a főépület tetejében végződött úgy százötven lábbal alattam, míg a negyedik kétszáz láb hosszan futott le az utca kövezetéig. Akárcsak az ősi Barsoom majdnem minden épületét, a tornyot is kimunkált faragások sokasága díszítette. Minden szinten ablakmélyedést helyeztek el, némelyik apró kőerkélyt is kapott. Minden szinten csak egy ablakot láttam, amelyeknél szabályszerűen elkerülték, hogy a közvetlenül egymás alattiak egy vonalba essenek; különböző oldalakra kerültek, és az egyazon oldalon álló ablakok között így mindig maradt harminc-negyven láb távolság. Mivel a menekülés módját kerestem, ez utóbbi adat igen fontosnak tűnt – örültem volna egy sor ablakpárkánynak közvetlenül egymás alatt.

Mire befejeztem a torony külsejének felmérését, a majom is abbahagyta a csapóajtó döngetését. Látszólag ő is arra a következtetésre jutott, hogy nem fog bírni vele, és reméltem, hogy teljesen felhagy az ellenem irányuló tervével. Azonban, ahogy lefeküdtem és fülem a padlóra szorítottam, hallottam a termetes bestiát fészkelődni a neki némileg szűkös helyet kínáló létrán. Fogalmam sincs, hogy ezek a lények mennyire fejlesztették ki a dacos makacsságot, de mélyen reménykedtem benne, hogy börtönőröm hamarosan belefárad a várakozásba, és figyelme más irányba terelődik. Azonban, bár a nap már ereszkedni kezdett a láthatár felé, e vágyam kielégülése egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Kezdett megerősödni bennem a gondolat, hogy a majom hajlamos lesz addig várakozni, míg az éhség vagy a kétségbeesés kikényszerít rejtekhelyemről.

Milyen sóvárogva néztem a dombokat a városon túl! Arra vezetett volna utam, délnyugat felé – a mesés Jahar felé.

A nap nyugaton már egészen alacsonyan járt. Látszott, hogy hamarosan elérkezik az éjszaka, amely szinte átmenet nélkül váltotta fel a nappalt. Nem tudtam, mi lesz azután; talán az éhség vagy a szomjúság mégis ráveszi a lényt, hogy magamra hagyjon. Azonban ebben sem lehettem biztos, hiszen a majom ravaszságától kitelik, hogy csupán leereszkedik a létrán, és elrejtőzve várja meg, amíg megpróbálok kitörni rejtekhelyemről.

Aki nem ismeri ezeket a teremtményeket, az minden bizonnyal csodálkozik, hogy állig felfegyverkezve miért nem emeltem fel a csapóajtót és szálltam szembe ellenségemmel? Ha biztosan tudom, hogy ez az egyetlen majom a környéken, akkor nem habozok és megteszem, a tapasztalat szerint azonban általában egy egész nyáj fészkelte be magát az elhagyatott városokba. A zsákmány elég ritka ahhoz, hogy egyedül vadásszanak – így a sikeres ragadozó biztosabban elnyerte jutalmát –, de ha harcba szálltam volna vele, minden bizonnyal akkora lármát csap, hogy odacsalja vele a társait is, és a túlélés esélye nullára csökken számomra.

Egyetlen jól célzott lövéssel le lehetett teríteni egy nagy fehér majmot, azonban semmi sem garantálta, hogy lenne lehetőségem jól célozni. Szívós és erős lények, sokuk tizenöt láb magasra is megnő, és már pusztán a külsejük is demoralizáló. Fehér, szőrtelen testük eleve visszataszító egy vörös ember számára, és a fejükön növekvő, drótmerev hajra hasonlító

szőrzet csak kiemeli vonásaik brutális voltát. Köztes pár végtagjukat szükség szerint használhatják karnak vagy lábnak, de mindenképpen megnöveli az esélyeiket arra, hogy győztesen keveredjenek ki a közelharcból. Általában bunkót visznek magukkal az egyik kezükben, és igen hatékonyan küzdenek vele. Egyetlenegy ilyen majom is épp elég fenyegetést jelentett, és az sem segített, hogy a csatazaj odacsalhatja a többit. Mindezek ellenére teljes mértékben tudatában voltam, hogy esetleg mégis meg kell küzdenem vele.

Épp akkor ment le a nap, amikor figyelmemet az egykori vízpart vonta magára, ahol a város tornyainak árnyéka egyre hosszabban nyújtózott el a holt tengerfenéken. Az épületekhez tartó enyhe emelkedőn zöld harcosok csapata lovagolt felfelé vad thoatokon. Nagyjából húszán lehettek, zajtalanul haladtak az okkermohával borított talajon. Lidércekként közeledtek az egyre sűrűsödő árnyak alatt és között, és jelenlétükkel újabb bizonyítékát nyújtották annak, hogy a sors meglehetősen barátságtalan vidékre vetett. Mintha csak gondolataimra akart volna válaszolni, ebben a pillanatban egy banth üvöltése gördült ki a dombok közül, és harmadikként kiegészítette a legnagyobb barsoomi veszélyek felsorolását.

A magas toronyban biztonságban voltam, nem vehettek észre, így érdeklődve figyeltem a csapatot, ahogy az belovagolt az alattam húzódó széles útra. Ekkor vettem észre, hogy az egyik zöld harcos előtt egy kisebb alak ül. A sötétség egyre gyorsabban ölelte körbe a világot, ahogy azonban a menet elvonult előttem, és mielőtt befordult a sarkon, hogy a város szíve felé vegye az irányt, még felismertem az alakban a saját vörös fajtám egy női tagját. Nem gondolhattam másra, mint hogy foglyul ejtették, és beleborzongtam a rá váró sors gondolatába. Erről eszembe jutott, hogy talán az én Sanoma Torámat is hasonlóan nagy veszély fenyegeti. Talán ő volt az ott lent – de az nem lehetséges! Hogy is kerülhetett volna Torquas vad harcosainak markába?

Nem lehetett ő. Lehetetlen. Azonban az tény maradt, hogy egy vörös nő esett fogságba, így akár Sanoma Tora volt az, akár más, és akár Heliumból származott, akár Jaharból, annyira megszántam, hogy az érzés lekényszerített kijelölt utamról.

Üldözni akartam a foglyul ejtőit, el akartam őt ragadni tőlük. Azonban mindez csupán terméketlen képzelgés maradt, hiszen saját magamat sem tudtam kimenteni a szorult helyzetből.

Bosszantott a gondolat, sértette a büszkeségem, és elhatároztam, hogy ha már a magam megmentése érdekében nem kockáztatom meg a halált, hát megkockáztatom fajtám egy tagjáért. Közben mindvégig ott rejlett az agyamban egy aggályos gondolat, hogy csupán azért készülök ilyen vakmerő ostobaságra, mert végtelen szerelmem gondoskodásra ösztönöz.

Mindent beborított a sötétség, és én ismét a csapóajtóra szorítottam a fülem. Odalent minden annyira elcsendesedett, hogy bizonyosnak véltem: a lény magamra hagyott. Lehet, hogy elrejtőzött, és csak rám várt, de akkor mi van? Akkor is szembe kellene szállnom vele, ha ott maradt volna. Meglazítottam pisztolyomat a tokjában, és már épp ki akartam akasztani a keresztfát a rögzítővasakból, amikor ismét meghallottam a közvetlenül alattam várakozó bestiát.

Megtorpantam egy pillanatra. Mi haszna ennek az egésznek? Ha kinyitom az ajtót, az biztos halált jelent, és ha odavetem az életem, annak mi haszna lehet rám vagy a fogolyra nézve? Felvillant azonban előttem egy lehetőség – egy olyan lehetőség, amelyre a kényszerűség vitt rá és azóta fontolgattam, amióta megvizsgáltam a torony külső felépítését. Halvány esélyt kínált a menekülésre, azonban bármilyen halvány esély többnek tűnt, mint amennyit a csapóajtó kinyitása jelentett.

Kiléptem az egyik ablakba és lepillantottam az épületekre, de mivel még egyik hold sem emelkedett fel az égre, semmit sem láttam. A város belseje felől hallottam a thoatok panaszos rikoltását; a zöld harcosok valahol arrafelé táborozhattak le. Bestiáik hangja odavezet, emiatt nem aggódtam – a dombok között vadászó banth üvöltései sokkal több kételyt ébresztettek szívemben. Leültem a párkányra és kilendültem, közben egy rántással a fal felé fordítottam a

testem, és végül kezemmel megkapaszkodtam az ablak szélében. Szandálos lábammal tapogatózva találtam elég támasztékot a faragásokon. Felettem a csillagokkal kirakott, kékesfekete űr, míg alattam csupán a sötét üresség húzódott. Úgy éreztem, mindegy, hogy egy vagy ezer sofad van köztem és a tető között – az sem segített, hogy korábban felmértem a távolságot, hiszen egy rossz mozdulat, és a megcsúszás egyértelműen a halálomat jelentette.

A nap fényében a faragások még elég nagynak és mélynek tűntek, de az éjszaka mindent megváltoztatott. Ujjaim csak sekély réseket találtak a simára csiszolt kövön, karom hamar elfáradt, és már az járt a fejemben, hogy ha nem érek le hamarosan, akkor megcsúszom és biztosan lezuhanok. Végül a jobb lábam viszonylag nagyobb felületre talált, azután a balt is meg tudtam vetni.

Nekidőltem a torony falának, úgy pihentettem meg karomat és ujjaimat. Amikor úgy éreztem, hogy meg fogják tartani a súlyom, ismét kapaszkodók után tapogatóztam, így hüvelykről hüvelykre egyre lejjebb ereszkedtem. El akartam kerülni az ablakokat, ami nagymértékben megnehezítette a dolgomat és megnövelte a lezuhanás veszélyét. Még csak áthaladni sem mertem rajtuk, mert attól tartottam, hogy esetleg a majom is lemászott és megpillanthat, amint épp az egyik ablak előtt járok.

Nem tudnék még egy olyan pillanatot mondani az életemből, amikor ennyire egyedül éreztem volna magam, mint azon az éjjelen, amikor lefelé másztam az ősi világítótorony oldalán. Már a remény sem maradt velem. Bizonytalanul kapaszkodtam a faragásokba, ujjaim hamarosan érzéketlenné váltak, és már magam sem tudtam, hogyan tudnak még megkapaszkodni a sekély vájatokban. Az eleinte ijesztő sötétség jelentette az egyetlen segítséget, és ezerszer is áldottam őseimet, amiért nem láthatom a szédítő mélységet magam alatt. Másrészről a sötétség miatt nem tudtam megállapítani, hogy mennyit haladtam, felnézni pedig nem mertem a torony tetejének az ég csillagmintás kárpitjára rajzolt sziluettjére, mert attól tartottam, hogy ez a mozdulat is elég az egyensúlyom elvesztéséhez és a zuhanáshoz. Barsoom levegője ritkás, nem halványítja el a csillagokat, és amíg odafent az ég sziporkázó pontokkal volt tele, alattam csak a mélységes és kiismerhetetlen sötétség hevert.

Azután megtörtént az, amit pedig szorgalmasan igyekeztem elkerülni: hosszú kardom hüvelye hangosan nekikoccant a torony falának. A zaj még a hallgatag sötétségben sem tűnt túl hangosnak, de bármennyire túlzásnak is tűnik, biztos voltam benne, hogy elérte a toronyban várakozó majom fülét. Azt már kevésbé tudtam megjósolni, hogy mennyire fogta fel a jelentését; reménykedtem benne, hogy nem elég okos és nem kapcsolja össze a koppanást a szökésemmel.

Nem maradtam sokáig kétségek között, mert alig néhány pillanat elteltével válasz érkezett a zajra a torony belsejéből. Sejtettem, hogy túlfeszített idegeim miatt akár a végletes csend is felerősíthette a bentről jövő hangokat úgy, mintha egy nagy test ereszkedne le egy létrán sietősen – ugyanis az erőfeszítés és a feszültség együtt bármilyen hallucinációval megtámadhatott. Ijedtemben kétszeres sebességgel és majdnem öngyilkos óvatlansággal másztam tovább lefelé, és magam is meglepődtem, amikor lábammal váratlanul megéreztem magam alatt a szilárd tetőt.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de a sóhaj és a megkönnyebbülés egyformán rövidnek bizonyult, mert a következő pillanatban kiderült, hogy nem csupán képzeltem a torony belsejéből jövő hangot. A fehér majom termetes alakja szinte kirobbant egy ajtónyílásból, amely tucatnyi lépésre sem állt tőlem.

Egyetlen hang nélkül rohamozott meg – nyilvánvalóan nem azért őrködött felettem magányosan ilyen sokáig, hogy megossza a húsomat fajtársaival. Csendben akart elintézni, és én hasonló szándékkal választottam a kardot a pisztoly helyett.

Milyen kis vézna, semmire sem jó dolognak tűnhettem a fölém tornyosuló bestiális vadsággal szemben!

Ezer harcos ősömnek köszönhetően gyorsan és erősen vívtam – máskülönben hamar az állat ölelésében találtam volna magam. Négy brutális kéz nyúlt felém, hogy megragadjon, de első kegyetlen vágásommal csuklónál leválasztottam az egyiket. Ugyanabban a pillanatban oldalra vetődtem, és ahogy a lendülete elvitte mellettem a vadállatot, az oldalába mélyesztettem a pengét. A lény egyszerre dühödt és fájdalmas üvöltéssel – ahogy egy teljesen természetes mozdulattal lábként próbálta használni köztes pár végtagját – megcsúszott a saját karcsonkján és elveszítette az egyensúlyát. Esetlenül botladozott, míg végül groteszk módon átesett a tető peremén és lezuhant az épület udvarára.

Attól tartottam, hogy ellenfelem üvöltése felkelthette a fajtársai figyelmét, gyorsan a tető északi széléhez futottam, ahol még a délutáni vizsgálódással felfedeztem az alacsonyabb épületek sorát. Ezeken leugrálva végül lejuthattam az utcaszintre is.

A Cluros hideg fényt árasztva emelkedett a távoli láthatár fölé, sápadt félhomályba burkolta a várost, így végre láttam is, hová tartok. Az alattam lévő tető messze volt, de nem láttam más, biztonságosabb megoldást, mivel az épületbe visszatérve nagy valószínűséggel összefutottam volna az érkező többi majommal.

Lecsúsztam a tető peremén, és néhány pillanatig habozva tartottam magam a kezemmel, azután mégis elengedtem a kapaszkodót. Nagyjából két adot zuhantam, de kiképzésemnek hála könnyedén és sérülés nélkül érkeztem le. Feltételezem, hogy a nagyobb gravitációval és súlyokkal rendelkező Földön ez az esés súlyosabb következménnyel járt volna, de a Barsoomon kivitelezhetőnek bizonyult.

Erről a tetőről már jóval kisebb ugrással jutottam le a következőre, majd egy alacsony falra, és végül az utcakőre. Ha nem pillantottam volna meg azt a lányt a lemenő nap fényénél, egyenesen a várostól nyugatra fekvő dombság felé indulok, banth ide vagy oda. Azonban így, erős kötelességtudattól vezérelve minden tőlem telhetőt meg akartam tenni annak érdekében, hogy megmentsem azt a szerencsétlen nőt, aki a legkegyetlenebb nép fiainak markában vergődött.

Az épületek árnyékában maradva lopakodtam a város közepén fekvő tér felé, amerről korábban a thoatok hangját hallottam.

A plaza egy teljes haadra volt a vízparttól, és több alkalommal is ki kellett lépnem az árnyékok közül, amikor kereszteződéseken mentem át. Elővigyázatosan kerestem az utat, próbáltam körültekintően haladni, a hátasállatok hangja vezetett célom felé.

Biztonságban elértem a teret, és erősen bíztam benne, hogy valóban nem láttak meg.A túloldalon fényt pillantottam meg az egyik épületben, de a hold miatt nem mertem

áthaladni a nyílt téren, ezért továbbra is az árnyékokban maradva, a környező épületek tövében indultam a terület túlvége felé. Végül elértem a nagy házat, amelyben a zöldek szállást találtak maguknak; közvetlen előttem alacsony ablak állt a falban, amely elhelyezkedése alapján a harcosok helyisége melletti szobába vezetett. Feszülten hallgatóztam, de nem hallottam zajt odabentről, ezért óvatosan áttettem az egyik lábam a párkányon, és a lehető legnagyobb csendben belopakodtam az épületbe.

Lábujjhegyen indultam az ajtónyíláshoz, amelyen keresztül beleskelődhettem a szomszédos terembe, azonban hirtelen megtorpantam, mert a lábam puha testet érintett. Ahogy a test megmozdult, mereven kaptam kardom markolatához.

4.Tavia

Minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor elcsodálkozik rajta, hogy vajon miféle felsőbbrendű erők irányíthatják a cselekedeteit. Néha a sors kezének nevezik, máskor hetedik érzéknek, amely az elménk része, és időnként átveszi az irányítást a tetteink felett, anélkül hogy valóban a tudatára ébrednénk a jelenlétének és működésének. Azonban nevezzük bárminek, tény, hogy ahogy ott álltam az elhagyatott város egyik palotájának vaksötét szobájában, haboztam lefelé szúrni, hogy megállítsam a lábamnál megmozduló testet. Az lett volna a leglogikusabb mozdulat, ha egyetlen döféssel megakadályozom a felfedeztetést, ám ehelyett csak lenyúltam, amíg a kardhegy megakadt a puha bőrben, és egyetlen szót suttogtam:

– Hallgass!Azóta már számtalanszor hálát adtam legelső ősömnek, hogy így tettem, és nem a

természetes utat követtem, mert figyelmeztetésemre suttogó válasz érkezett egy fiatal nő hangján:

– Ne ölj meg, vörös férfi! A fajtádból való és rab vagyok.Rögtön visszahúztam a pengét, és letérdeltem mellé.– Ha segíteni jöttél, vágd el a kötelet! – mondta a lány. – Gyorsan, mindjárt visszajönnek!Sebesen végigtapogattam a tagjait, míg meg nem találtam a szíjakat a bokáján és a

csuklóján. Tőrt rántottam, és gyorsan elvágtam a bőröket.– Egyedül vagy? – kérdeztem, miközben talpra segítettem.– Igen – felelte. – Épp játszanak, és a nyertes fog birtokolni. – Ebben a pillanatban

fegyverek csörrentek egymásnak a szomszédos helyiségben. – Jönnek! – hallottam a lány aggodalmas suttogását. – Nem találhatnak itt!

Kézen fogva az ablakhoz vezettem, ám mielőtt kiléptem volna a párkányon keresztül, még eszembe jutott, hogy gyorsan körülnézzek. Jól tettem; épp egy zöld harcos lépett ki a főbejáraton. Mint kiderült, az ő fegyverei csörrentek meg, amikor az ajtó felé tartott a szomszédos teremben.

– Van másik kijárat? – súgtam halkan.– Igen. Ezzel az ablakkal szemben ajtó vezet ki egy folyosóra. Amikor behoztak, nyitva

volt, de becsukták.– Egy ideig biztonságosabb bent maradni – jegyeztem meg, azzal végigtapogattuk a falat,

amíg meg nem találtuk az ajtót. A legnagyobb óvatossággal nyitottam ki, mert attól tartottam, hogy az ősi sarokvasak elárulnak. Az ajtó mögötti folyosó olyan sötétségbe burkolózott, mint Omean mélységes mélye, de habozás nélkül kiléptünk és becsuktuk az ajtót. Lopakodva távolodtunk a helyiségtől, amelyet a zöldek használtak szállásként, de a teljes sötétségben csak lassan mertünk haladni. Hamarosan halovány fényt pillantottunk meg, amely egy az építmény központi udvarára néző szoba nyitott ajtajából áradt. Épp el akartunk haladni az ajtó előtt, hogy az épület belsejében keressünk rejtekhelyet, amikor egy thoat nyögött fel a kivilágított szoba alatti udvaron.

Fiatal fiúkorom óta foglalkoztam a kisebb termetű thoatfajtával, amelyet a vörös marsiak használnak hátasnak, és amikor tharki Tars Tarkas táborában vendégeskedtem, megismertem azokat a módszereket is, amelyekkel a zöldek tartják kordában nagydarab bestiáikat.

A földfelszíni utazásban a thoat olyan, mint odafent az egyszemélyes repülő hajó; a leggyorsabb és a legveszélyesebb is egyben. Mivel reményeim szerint hamarosan szembe kellett néznem az utazás problémájával, az állatok rikoltásai és nyögései ötletet adtak.

– Miért nem jössz? – kérdezte a lány, aki két lépéssel elébem került, amikor megtorpantam. – Nem mehetünk arra! Nem jutnánk át az udvaron.

– Dehogynem! – ellenkeztem. – Azt hiszem, pontosan erre kell mennünk, ha meg akarunk menekülni.

– De ott vannak a thoatok az udvaron – magyarázta az alapvető ismereteket –, és a zöld harcosok mindig a hátasaik közelében maradnak.

– Pont azért szeretnék kimenni az udvarra, mert ott vannak a thoatok – válaszoltam.– De hát amint megérzik a szagunkat, fel fognak bolydulni, a gazdáik pedig ránk találnak

és elfognak.– Meglehet, de ha beválik a tervem, akkor megéri kockáztatni. Ha ennyire félsz, akkor

hagyjuk!– Ne hagyjuk! – súgta. – Nem az én tisztem megválasztani az irányt. Nagylelkűen

segítettél és én követlek, bárhová vezetsz. Azonban, ha ismerném a terved, akár még segíthetnék is.

– Nos, egyszerű a dolog – magyaráztam gyorsan. – Ott vannak a thoatok. Elkötünk egyet és a hátán menekülünk el. Jóval könnyebb, mint gyalogolni, és az esélyeink is nagyobbak, ha gyorsabban el tudunk tűnni. Nyitva hagyjuk a kaput, hátha a többi állat követ minket, és akkor a gazdáik nem üldözhetnek.

– Örült terv – fontolgatta a lány –, de bátor. Ha felfedeznek és harcolnunk kell, akkor fegyvertelen vagyok. Add ide a rövidkardod, harcos, hogy kiállhassak ellenük, ha erre kerülne sor!

Máris lekaptam a rövidkardom és felcsatoltam a hámjára, a csípője bal oldalára. Ahogy akaratlanul hozzáértem a bőréhez, észrevettem, hogy egy pillanatra sem remegett meg, mintha izgatottság vagy félelem nem érhette volna el. Ekkor figyeltem fel rá, hogy a hangja is teljes mértékben nyugodtnak, összeszedettnek tűnt. Amióta először megszólalt a sötétben, azóta tudtam, hogy nem Sanoma Tora esett a zöldek fogságába, és bár gyötört a csalódottság, minden tőlem telhetőt megtettem a lány megmentéséért – annak ellenére is, hogy a jelenléte nem csupán késleltetett utamon, de veszélyesebbé is tette azt, mintha csak egyedül indultam volna tovább Jahar felé. Az mindenesetre megkönnyebbülést jelentett, hogy harc esetén fogadatlan társam nem lesz teljesen magatehetetlen.

– Remélem, nem kell majd használnod – jegyeztem meg, amikor befejeztem a műveletet.– Ha szükség adódik, meglásd, jó hasznát veszem majd.– Hiszek neked. Maradj közel!A fény nem a szobából áradt, hanem az udvarról beszűrődő holdfény sütött be a folyosóig,

ezért az ablak mellé állva a sötétben maradtunk, így néztünk szét az udvaron. Húsz hatalmas thoatot számoltunk össze, de a zöld harcosok közül egy sem járt odakint, ami azt jelentette, hogy biztonságban érzik magukat.

Az állatok az udvar távolabbi végében gyűltek össze; némelyikük már leheveredett, de a többség nyugtalanul mozgolódott, ahogy szokott. Tőlük nem messze erős, kétszárnyú kapu állt a falban. Amennyire meg tudtam állapítani, a kapu zárta el az egyetlen olyan kijáratot, amely az állatoknak is elég nagy volt, és úgy láttam, a hátasok mögött sikátor vezetett ki az egyik sugárútra.

Tervem első lépésében észrevétlenül el akartam jutni a kapuig. Ehhez találni akartam egy szobát a közelben, és az épület túloldalán láttam is hasonlóan alacsony ablakot, mint amilyenen bemásztam. Intettem társamnak, hogy kövessen, visszamentünk a folyosóra és a sötétben tapogatózva elindultunk a kívánt irányba. Az egyik helyiségből valóban alacsony ablak vezetett ki a kapu közelébe. Ettől a szobától jobbra ajtónyílást találtunk a falban, mögötte pedig boltíves mennyezetű folyosót a kapu túloldalán. Megörültem neki, mert a lány számára sokkal biztonságosabbá tette a menekülési tervem.

– Maradj itt! – kértem és a kapu melletti nyíláshoz állítottam. – Ha sikerrel járok, erre fogok jönni az egyik thoat hátán, neked pedig készen kell állnod, hogy megragadod a kezem és menet közben szállsz fel mögém. Ha észrevesznek, azt fogom kiáltani, hogy „Heliumért!” és ebből tudhatod, hogy egyedül kell elszöknöd.

A karomra tette a kezét.– Hadd menjek veled az udvarba! Két kard jobb, mint egy.– Egyedül több esélyem van az állatokkal, mintha még valaki elterelné a figyelmüket.– Jól van hát – egyezett bele és azzal otthagytam az ajtónyílás mellett, visszatértem a

helyiségbe és egyenesen az ablakhoz mentem. Gyorsan felmértem az udvart, és mivel mindent változatlanul találtam, halkan kicsusszantam az ablakon, óvatosan oldalazni kezdtem a kapu felé. Megnéztem a reteszt, és kiderült, hogy jól karbantartották, így hamarosan csendben kilökhettem a kaput, amely könnyedén elfordult sarokvasain. Amikor már egy thoat is átfért volna rajta, visszafordultam és a bestiák felé indultam. A zöld harcosok vadságára jellemzően ezek az állatok gyakorlatilag ugyanolyan szelídítetlenek maradtak, mint vadon legelésző fajtársaik a holt tengerfenék minden szegletében. Gazdáik kizárólag telepatikus úton irányították őket, ezért nem gyeplőnek vagy bármilyen más eszköznek engedelmeskedtek, hanem az erősebb elme sugalmazásait követték – emiatt jelentős jártasság kellett ahhoz, hogy hátasként alkalmazzák őket.

Ennek a módját maga Tar Tarkas tanította meg nekem, és végül már egészen magabiztosan ültem meg a vad thoatokat, így azzal a magabiztossággal vágtam bele képességeim e kivételesen fontos próbájába, amely egyébként is szükségeltetett a sikerhez.

A kapu közelében maradtam és összeszedtem elmém erejének minden szikráját, és annak az állatnak az agyára összpontosítottam, amelyet kiválasztottam magamnak – pusztán annak alapján, hogy ez állt hozzám a legközelebb. Erőfeszítésem eredménye azonnal megmutatkozott: a bestia az imént még az udvart borító kockakő réseiben növekvő mohacsomókat keresgélte, ám ekkor felemelte a fejét és körülnézett. Nyugtalanabbá is vált a szokásosnál, de nem adott ki hangot, mert nem engedtem meg neki. Végül tekintete felém fordult és megállapodott rajtam, én pedig lassan hívni kezdtem a gondolataimmal. Nem haladhattam gyorsan a munkával, mert láthatóan rájött, hogy nem a gazdája vagyok – azonban így is megindult felém. Amikor már egészen közel ért, megtorpant és haragosan felhorkantott; valószínűleg megérezte a szagom és rájött, hogy ráadásul másik fajba tartozom, mint a gazdája, akihez már hozzászokhatott. Ekkor valóban összeszedtem minden akaraterőm, és kényszerítettem, hogy engedelmeskedjen. Az állat csak állt előttem és rázta a nagy, csúf fejét, vicsorogva mutogatta az agyarait. Láttam, hogy felkeltette a többi thoat figyelmét, azok felénk pillantgattak, nyugtalanul közelebb húzódtak. Ha felfedeznek és rikoltozni kezdenek, akkor a lovasaik pillanatok alatt a nyakamban lesznek, mert ez a bestia az ereje okán igavonó, ideges természete miatt pedig nemcsak hátas, de jelzőkutya is egyben Barsoom zöld harcosai számára.

Hosszan néztünk egymásra; a lény habozott, nem tudta eldönteni, hogy támadjon vagy visszavonuljon. Végül egyiket sem tette, csak lassan közelebb lépett és akkor is követett, amikor a kapun keresztül kihátráltam a boltíves mennyezetű, széles folyosóra. Jobban alakult a dolog, mint vártam, és az állat még le is feküdt a parancsomra, így könnyedén felültünk a hátára.

Előttünk az íves mennyezetű folyosó húzódott, a végén egy árkádos oszlopsorba vezetett ki, azon túl pedig a holdfényben fürdő sugárút haladt.

A dombság tőlünk balra terült el, ezért állatunkkal erre kanyarodtam és megindultunk az elhagyatott utakon a méltóságteljes romok között. Csak mentünk, és elképzelni sem tudtam, mi lesz velünk ezután.

Csak akkor pillantottam hátra, amikor az út emelkedni kezdett. A látvány megörvendeztetett, mert hátasunk társai követtek minket, és úgy vélem, tudták, mihez kezdjenek újdonsült szabadságukkal.

– A foglyul ejtőid nem fognak üldözni minket – jegyeztem meg, és biccentettem a thoatok felé.

– Az őseink velünk vannak ma éjjel. Imádkozzunk, hogy soha ne hagyjanak magunkra!Először nézhettem meg magamnak jobban társamat, mivel a Cluros és a Thuria egyformán

fent járt az égen. Eddig a sötétség eltakarta mindazt, amire ekkor rácsodálkoztam; az épületben csupán a hang alapján ítéltem meg kilétét, ám a holdfény rövid hajat és fiús vonásokat fedett fel, de még a hámja is egyértelműen férfias öltözék volt. Amikor a toronyból kinézve felfedeztem a foglyot, csak a nőies alakot láttam, nem figyeltem meg ezeket a részleteket.

– Nőnek hittelek! – tört ki belőlem.Finom ívű ajka mosolyra húzódott és felfedte erős, fehér fogait:– Az is vagyok.– De a hajad... a hámod... még az arcod is ellentmond ennek!Vidáman felnevetett. Mint később rádöbbentem, ez az egyik legbájosabb vonása; könnyen

nevet, és sohasem sértő szándékkal.– A hangom árult el, ugye? Kár.– Miért lenne kár? – kérdeztem egyik meglepetésből a másikba esve.– Mert egy harcos társaságában nagyobb biztonságban érezted volna magad, most meg úgy

gondolod, hogy csak a terhedre leszek.– Könnyű teher ez – válaszoltam, mert eszembe jutott, milyen könnyedén felsegítettem a

thoat hátára.– Ugye elmondod, ki vagy és miért öltöztél fiúnak?– Rabszolga vagyok – felelte kertelés nélkül. – Csak egy szökött rabszolga. Talán ez

változtat is a dolgokon – tette hozzá egy szomorú mosoly kíséretében. – Talán már sajnálod is, hogy egy rabszolgalány miatt kockáztattad az életed.

– Egyáltalán nem sajnálom – oszlattam el a kételyeit.– Csak egy szegény padwar vagyok, akinek sohasem tellett rabszolgára. Inkább neked

kellene sajnálnod, hogy nem egy gazdag ember mentett meg.Ismét felnevetett:– A világ leggazdagabb emberétől szöktem meg. Legalábbis úgy hiszem, hogy ő lehet a

világ leggazdagabb embere, mert ki lehetne gazdagabb Tul Axtarnál, Jahar jeddájánál?– Jahar jeddájának rabszolgája voltál? – kiáltottam fel ismét meglepetten.– Igen. Egy Tjanath nevű városból raboltak el még nagyon fiatalon, és azóta Tul Axtar

palotájában éltem. Sok nőt szerzett már így, ezreket. Némelyikük úgy éli le az egész életét a palotában, hogy sohasem találkozik a jeddával. Én találkoztam vele – itt megborzongott –, borzalmas alak. Nem voltam boldogtalan, mert anyámat nem ismertem, meghalt kiskoromban, apám pedig csupán emlékként élt bennem. Ebből is láthatod, hogy Tul Axtar követe és emberei igen fiatalon raboltak el az otthonomból. A palotában mindenkivel összebarátkoztam. Mindenki kedvelt, a szolgák, a harcosok és a főnökök is, és mivel mindig is fiús típus voltam, örömüket lelték abban, hogy kitanítottak a fegyverek használatára. Még a kisebb égi hajók irányítását is megmutatták.

– Azonban eljött a nap, amikor a boldogságom szertefoszlott. Tul Axtar meglátott és értem küldetett. Betegnek tettettem magam, és nem mentem el hozzá. Amikor leszállt az éjszaka, bementem az egyik katona szállására, akiről tudtam, hogy épp őrségben van, elloptam az egyik hámját, levágtam a hajam és kifestettem magam, hogy még inkább férfinak nézzek ki. Felmentem a palota tetejére a hangárokhoz, elcsaltam onnan az őröket és elloptam az egyik egyszemélyes hajót.

– Azt hittem – folytatta –, ha keresni kezdenek, Tjanath felé kezdik, ezért az ellenkező irányba menekültem, északkelet felé, hogy egy nagy kört megtéve forduljak vissza és induljak valóban Tjanath felé. Miután elhaladtam Xanator felett, felfedeztem egy nagy mantalialigetet a halott tengerfenéken, és leereszkedtem, hogy igyák a növények tejéből. Olyan sietve távoztam a palotából, hogy nem volt időm enni- vagy innivalót venni magamhoz. A mantalialiget szokatlanul nagynak bizonyult, és a növények nyolc-tizenkét sofad magasra növekedtek, így kiválóan elrejtettek, ha valaki odafentről kutatna utánam. Nem volt nehéz leszállóhelyet találni, és bevezettem a hajómat két összehajló lombozatú mantalia alá, azután kiszálltam, hogy gyűjtsék valamennyi tejet.

– Mivel ami távolabb van, az mindig kívánatosabb, eléggé elkószáltam a hajótól, mire olyan növényeket találtam, amelyek elegendő tejjel szolgálhattak. Azonban egy csapat zöld harcos is pont ebben a ligetben töltötte fel a készleteit, és észrevettek, amikor épp megcsapoltam az egyik növényt. Szinte azonnal elfogtak. A kérdéseikből rájöttem, hogy nem látták, mivel érkeztem a ligetbe, így nem tudnak a hajómról sem. Valószínűleg egy sűrűbb lombozatú részen járhattak, amikor megérkeztem, vagy más okból nem láttak meg előbb, mindenesetre én sem törtem magam túlságosan, hogy értesítsem őket a hajómról.

– Amikor elég tejet csapoltak maguknak a növényekből, visszajöttek Xanatorba és engem is magukkal hoztak. A többit már tudod.

– Akkor ez itt Xanator? – kérdeztem.– Igen.– És hogyan szólíthatlak?– Tavia.– Hastori Tan Hadron – mutatkoztam be.– Remek név – bólintott. Volt valami fiús nyíltság a gesztusban, amely arról győzött meg,

hogy az ellenkezőjét is ugyanilyen egyszerűen mondta volna. Hangjában nem rejlett olyan tompaság, amely a gondolkodás nélkül kimondott bókokat általában kíséri, és később jobban megismerve őt, megtudtam, hogy az őszinteség és az elfogulatlanság egyformán a markáns jellemvonásai közé tartozik. Akkor és ott azonban nem sokat gondoltam ezekre a dolgokra, mert agyam egyfolytában elbeszélésének azon a részén járt, amely gyors és könnyű módot kínálhatott a menekülésre.

– Vajon megtalálnád még azt a mantalialigetet, ahol elrejtetted a hajót? – kérdeztem bizakodva.

– Minden bizonnyal – jött a válasz.– Kettőnket is elbírna?– Egyszemélyes – felelte. – A magasság és a sebesség is megsínylené, de elbírna.Elmondta, hogy a liget a várostól délkeletre fekszik, és ennek megfelelően keletnek

fordítottam a thoat orrát. Miután jóval magunk mögött hagytuk Xanator épületeit, dél felé kikanyarodtunk a dombok közül, és a holt tengerfenéken folytattuk az utat.

A Thuria sebesen szárnyalt az égen, különös és folyton mozgó árnyakat rajzolt a talajt borító okkermohára. Jóval felette a hűs Cluros lassú és méltóságteljes léptekkel haladt. A két hold fénye bevilágította a tájat, és biztos voltam benne, hogy az éles szemű zöld harcosok könnyen megláthatnak a városból. Az árnyékok a segítségünkre voltak, mert messziről nézve minden egyes bokor és göcsörtös fa árnyéka a mozgás illúzióját keltette, de mégis csak abban reménykedhettem a leginkább, hogy minden thoat követett minket, így esetleges üldözőink hátas nélkül maradtak.

Termetes bestiánk gyorsan és halkan mozgott; hamarosan meg is pillantottuk a mantaliák árnyas lombozatát a távolban. Nem sokkal később már félhomályos takarásukban jártunk, azonban a hajót nem kis nehézség árán találtuk meg. Végtelenül örültem, hogy a jármű épségben maradt, mert a ligetben nemegyszer pillantottunk meg a tekintet elől is elsikló árnyakat. A pusztaság és a közeli dombság éjszakai állatainak egy része ugyanúgy szerette

ezeknek a növényeknek az életadó nedvét, mint a romok között lakó fehér majmok. Igencsak szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy semmi sem állt az utunkba.

Olyan közel mentem az égi hajóhoz, amennyire csak lehetett, és Taviát a thoat hátán hagyva gyorsan kihúztam a kis járművet a nyílt ég alá. Vetettem egy pillantást az irányításra, de az teljesen érintetlennek tűnt, ami azért jelentett megkönnyebbülést, mert a majmok könnyen tönkretehették volna, hogy azután bevárjanak és letámadjanak.

Miután így megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van, lesegítettem a lányt a hátasról, és néhány pillanat elteltével már a hajó fedélzetén voltunk. A jármű kielégítően, bár kissé lassan reagált az irányításra, de így is felröppentünk a barsoomi ég időleges biztonságába.

A hajó tervezése elavultnak számított Heliumban, és még céliránytűvel sem szerelték fel, így a pilótának folyamatosan éberen figyelnie kellett. A szűkös fedélzeten meglehetősen össze kellett húznunk magunkat, és látszott, hogy kényelmetlen utazás vár ránk. Biztonsági öveinket csak ugyanazokba a rögzítőgyűrűkbe csatolhattuk be, és majdnem egymásnak szorulva feküdtünk a kemény szkélfa deszkákon. Az orrban elhelyezett szélvédő nem volt elég magas ahhoz, hogy más pózba helyezkedjünk, ámbár végül mégis felültünk, de háttál az orrnak, így nyertünk némi változatosságot a folyamatosan ugyanabban a pozícióban való fekvés helyett. Míg így pihentettem sajgó izmaimat, Tavia irányította a járművet, ámbár rövid idő elteltével ismét feküdni kényszerültem, mert fázott a hátam a hideg éjszakai széltől.

Közös megegyezés alapján délnyugati irányt vettünk fel, amíg megbeszéltük az úti célt. Elmondtam társamnak, hogy hová indultam és miért. Úgy tűnt, hogy Sanoma Tora elrablásának története felkeltette az érdeklődését – Jahar szokásai és Tul Axtar ismerete alapján úgy vélte, hölgyemet a jedda palotájába vitték. Azonban a megmentésével kapcsolatban csak kétkedve megrázta a fejét.

Nyilvánvaló volt, hogy Tavia nem akar visszatérni Jaharba, ám ennek ellenére nem állított akadályt az utamba. Mi több, elmondta, merre találom a várost, és ő maga állította irányba az égi hajó orrát.

– Veszélyes lenne számodra visszatérni Jaharba? – kérdeztem.– Igen nagy veszélybe kerülnék – válaszolta. – Ám ahová a gazda megy, oda megy a

rabszolga is.– Nem vagyok a gazdád – ellenkeztem. – Te sem vagy a szolgám. Tekintsük egymást

bajtársaknak!– Az jó lesz – mondta egyszerűen, ismét egy apró bólintással kísérte szavait. Azután

hozzátette: – Ha már bajtársak lettünk, hadd figyelmeztesselek: ne menjünk egyenesen Jaharba! Azonnal felismernék a hajót, és a hámodról mindenki láthatja, hogy idegen vagy. Semmit sem tehetnénk Sanoma Tora megmentése érdekében, legfeljebb Tul Axtar vermeiig jutnánk el, ahonnan legfeljebb a nagy arénáig vezet tovább az út.

– Akkor hát mit javasolsz?– Jaharon túl, délnyugatra fekszik Tjanath, a szülővárosom. Barsoom minden városa közül

ez az egyetlen, ahol barátságos fogadtatásra számíthatok, és ahogy engem fogadnak, úgy fogadják majd a társamat is. Ott jobban felkészülhetsz rá, hogy Jahar falai közé lépj, mert helyinek kell álcáznod magad. Tul Axtar nem enged be idegeneket a birodalmába, csak ha ő maga hozatja be őket hadifogolyként vagy rabszolgaként. Tjanathban szerzünk jahari hámot és fémet, emellett kitaníthatlak a helyi szokásokra, így némi késlekedés árán sokkal felkészültebben léphetsz be Tul Axtar városába. Biztosan meg tudod majd téveszteni őket, és nem fedezik fel a kiléted. Felkészülés nélkül végzetes ballépés lenne berepülni Jaharba.

Beláttam, hogy bölcs tanáccsal szolgált, és elkanyarodtunk, hogy délről haladjunk el Jahar mellett. Célba vettük a hatezer haaddal arrébb fekvő Tjanathot.

Egész éjjel egyenletes tempóban haladtunk, nagyjából hatszáz haadot tettünk meg egy zode alatt. Ez sajnálatosan lassúnak tűnt a heliumi hajóm sebességéhez képest.

Amikor felkelt a nap, elsősorban járművünk ijesztő kéksége ragadta meg a figyelmem.– Micsoda szín egy hajónak! – kiáltottam fel meglepetten.Tavia tudós pillantást vetett rám:– Jó oka van – jegyezte meg –, amit meg kell ismerned, mielőtt elindulsz Jaharba.

5.A vermekben

A két hold folyton változó fénye messzire nyúló pusztaságra vetült alattunk, ahogy fájdalmasan túlterhelt kis hajónk lassan elvitt minket Xanator közeléből, át az alacsony csúcsok felett, amelyek a zöld Torquas-horda területének délnyugati határát jelölték. Az új nap kezdetén gyorsan megbeszéltük a landolás lehetőségét, és hogy esetleg kivárjuk, míg újra leszáll az éj. A sebességünk alkalmatlan volt arra, hogy elmeneküljünk egy ellenséges hajó elől.

– Erre kevesen járnak – mondta Tavia. – Úgy vélem, ha éberen figyelünk, akkor a levegőben is ugyanolyan, mint a földön. Odalent sem lennénk nagyobb biztonságban, mert Torquas vadászai gyakran túlmennek a horda területén.

Így végül abban maradtunk, hogy haladunk tovább Tjanath felé, közben tekintetünkkel az eget fürkésszük minden irányban.

A táj egyhangúsága és a lassú haladás általában kibírhatatlanná tenne számomra egy ilyen hosszú utat, de meglepetésemre az idő gyorsan telt. Ezt leginkább társam intelligenciájának és minden tekintetben fürge eszének köszönhettem, mert nem túlzok, ha azt állítom, hogy Tavia kiváló útitárs volt. Úgy éreztem, mintha minden létező barsoomi dologról elbeszélgettünk volna, miközben a saját tapasztalatainkról és életünkről hangzott el a legtöbb szó. Már messze Tjanath elérése előtt jobban megismertem Taviát, mint bármely más nőt az életemben, és biztos voltam benne, hogy még sohasem bíztam meg annyira emberben, mint benne.

Tavia egész személye valahogy bizalmat sugároz, és hamarosan azon kaptam magam, hogy életem legbensőségesebb részleteiről, reményeimről és céljaimról beszélek, azután mindazon félelmeimről és kételyeimről, amelyek véleményem szerint minden fiatalembert gyötörnek.

Amikor rádöbbentem, hogy mennyire megnyíltam ennek a kis rabszolgalánynak, enyhén zavarba estem, de Tavia érdeklődésének őszintesége és bizalmas megnyilatkozásai eltöröltek minden kellemetlen érzést.

Két éjjel és egy nap telt el, mióta elindultunk Xanatorból, és amikor a második nap reggelén megláttuk Tjanath tornyait a láthatáron, akkor ébredtem rá, hogy valamely megmagyarázhatatlan okból ez az utazás volt életem addigi legboldogabb időszaka.

Egyszer ennek is véget kellett érnie. Tjanath ott hevert előttünk, és távoli érzésként ott motoszkált bennem a sajnálat, hogy a város nem Barsoom másik oldalán fekszik.

Sanoma Tora kivételével nem igazán kerestem a nők társaságát. Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy nem érdeklődtem irántuk; ez nem lenne igaz. Esetenkénti társaságuk kellemes időtöltésnek bizonyult, mindig élveztem, és amikor csak lehetett, kihasználtam az alkalmat, de hogy ilyen hosszan legyek egy nő társaságában és az eltelt idő minden pillanatát élvezzem, az egészen lehetetlen gondolatnak tűnt. Mégis ez történt, és azon tűnődtem, vajon Tavia is hasonlóképpen érez-e.

– Ez biztosan Tjanath – biccentettem a láthatáron egyre növekvő város felé.– Igen – felelte.– Bizonyára örülsz, hogy véget ért az utazásod – jegyeztem meg.Rám nézett, szemöldöke összeszaladt egy pillanatra.– Bizonyára – válaszolta rejtélyesen.– De hát ez az otthonod – emlékeztettem.– Nincs otthonom.– De a barátaid itt vannak.– Nincsenek barátaim.– Megfeledkeztél hastori Hadronról.

– Nem igaz – ellenkezett. – Nem feledkeztem meg róla, hogy milyen kedves voltál velem, de arról sem feledkeztem meg, hogy csak egy kitérő vagyok a Sanoma Tora megmentése felé vezető utadon. Lehet, hogy már holnap továbbállsz és soha többé nem látjuk egymást.

Nem így gondoltam, és nem is esett jól a gondolat, azonban tudtam, hogy igaz.– Hamarosan találsz itt barátokat – biztattam.– Én is ebben reménykedem, de még fiatal voltam, amikor elraboltak, és csak a

leghalványabb emlékeim maradtak a gyerekkoromról. Valójában Tjanath semmit sem jelent számomra, és egy igaz barát mellett jól érezném magam bárhol Barsoomon.

Már a város külső falának közelében jártunk, és beszélgetésünket félbeszakította egy hajó felbukkanása. Jól láthatóan egy járőr talált ránk és riadót is fújt; a kürt sikolya darabokra törte a kora reggeli táj csendjét. A riadó hírét pillanatok alatt gongok és szirénák sokasága vitte szét a városban. A járőrhajó fölénk emelkedett, közben harci járművek szálltak fel és hamarosan teljesen körülvettek.

Próbáltam odakiáltani a legközelebbinek, de a riadójelzés pokoli lármája teljesen elfojtotta a hangom. Fegyverek százai szegeződtek ránk, kezelőik készen álltak rá, hogy halált zúdítsanak ránk.

– Tjanath mindig ilyen ellenségesen fogadja a látogatókat? – kérdeztem társam, de ő csak a fejét rázta:

– Nem tudom. Ha idegen hadihajóval érkeztünk volna, akkor megérteném. Nekem is furcsa, hogy ez a kis felderítő idevonzza a város fél flottáját. De... – hirtelen elkerekedett szemmel folytatta: – A szín és a forma jahari! Tjanathban nem látják szívesen... de akkor miért nem lőttek le azonnal?

– Azt én sem sejtem – jegyeztem meg –, de most épp azért nem lőhetnek, mert már túlságosan közel vannak egymáshoz.

– Nem tudod jelezni nekik, hogy barátságos szándékkal jöttünk?Felmutattam a heliumi katonaságnál használt kézjeleket, de továbbra is úgy tűnt, hogy a

hajók nem akarnak közelebb jönni. Közben a riasztók elcsendesedtek, és a helyi flotta halkan körözött felettünk.

Ismét odakiáltottam a legközelebbinek:– Ne lőjetek! Barátsággal jöttünk!– A barátok nem Jahar kék halálhajóján jönnek Tjanathba! – kiáltott vissza egy tiszt a

megszólított hajóról.– Hadd jöjjünk veletek! – folytattam. – Akkor bebizonyítom, hogy nem ártó szándékkal

jöttünk.– Nem jöhettek a hajónk közelébe! Ha tényleg barátsággal jöttetek, akkor tegyetek úgy,

ahogy mondom!– Mit kívántok?– Vigyétek a felderítőt a falon kívülre! Tegyétek le legalább egy haadra a keleti kaputól,

azután gyertek vissza gyalog.– Megígéritek, hogy akkor nem fogadtok ellenségesen? – kérdeztem.– Kikérdezünk mindkettőtöket, de ha igazat mondtál, nincs félnivalótok.– Rendben – válaszoltam –, így teszünk. Jelezzetek a többi hajónak, hogy engedjenek át!Miután utat nyitottak nekünk, lassan kilebegtünk Tjanathból, és a keleti kaputól nagyjából

egy haadnyira leszálltunk. Ahogy közelebb értünk, a városkapu kinyílt és egy szakasz harcos masírozott ki rajta. Tekintetükön látszott, hogy gyanakodnak ránk és félnek tőlünk. A padwar megparancsolta, hogy álljunk meg, pedig még száz sofad volt köztünk.

– Dobjátok le a fegyvereiteket! – parancsolta. – Azután gyertek ide!– Nem vagyunk ellenségek! – erősködtem. – Talán Tjanath népe nem tudja, hogyan

fogadja a barátait?– Tegyetek, ahogy mondtam, vagy itt haltok meg!

Nem bírtam visszafogni magam és undorodva vállat vontam, azután lecsatoltam a fegyvereimet, és Tavia is melléjük tette a tőlem kapott rövidkardot. Fegyvertelenül mentünk oda a harcosokhoz, de a padwar még ekkor sem nyugodott; tüzetesen végigmért mindkettőnket, mintha további fegyverek után kutatna. Ezután bevezettek a városba, a katonák mindvégig körbevettek.

Amikor a keleti kapu becsapódott mögöttünk, akkor jöttem rá, hogy Tjanathban inkább vagyunk rabok, mintsem vendégek. Tavia azzal próbált felvidítani, hogy amikor meghallják a történetünket, biztosan szabadon engednek, és megkapjuk a minket megillető vendégszeretetet.

Őreink bevezettek egy épületbe, amely a széles út túloldalán állt, homlokzata a keleti kapu felé nézett. Hirtelen egy széles leszállópadon találtuk magunkat az épület tetején. Járőrhajó várt ránk és a padwar átadott minket a rangidős tisztnek, akinek a viselkedését főként rosszul titkolt bizalmatlanság és gyűlölet jellemezte.

Amint átvettek, a járőr a levegőbe emelkedett és elindult a város közepe felé. Tjanath hosszan és szélesen terült el alattunk, olyan hely benyomását keltette, amely nem követte a modern fejlődést. Mindenhol az ősiség jeleit véltem felfedezni; a lakóházaktól a palotákig mindenfelé a régebbi stílusok uralkodtak, és sok épület volt lepusztult, mintha rosszul tartanák karban őket. Ugyanakkor a város csúfsága csupán kikandikált a magas fák lombja és a mindenfelé nyújtózkodó indák közül, így maga a látvány nem volt annyira kellemetlen, mint amilyennek leírva tűnik. A város közepén nagy tér terült el impozáns középületekkel, köztük a jed palotájával. A hajó ezeknek az épületeknek az egyikén landolt.

Erős őrizet alatt vezettek be minket az épületbe, ahol rövid várakozást követően egy magasabb rangú tiszt elé kerültünk. Valószínűleg már értesítették az érkezésünk körülményeiről, mert várt ránk és tudott mindenről, ami a berepülésünk óta történt.

– Mit kerestek Tjanathban, jahariak? – kérdezte.– Nem Jaharból jöttem – válaszoltam. – Nézd meg a pecsétemet!– Bárki felvehet idegen fémet – jegyezte meg nyersen.– Ő nem vett fel idegen fémet – mondta Tavia. – Nem Jaharból jött, hanem Hastorból, az

egyik heliumi városból. Csak én jöttem Jaharból.A tiszt meglepetten nézett rá:– Szóval elismered?! – kiáltotta.A lány megőrizte nyugalmát.– Tjanathból származom.– Mit jelentsen ez?– Kisgyermekként raboltak el Tjanathból. Azóta mindvégig rabszolga voltam Tul Axtar

palotájában. Csak most sikerült megszöknöm azon az égi hajón, amelyiken ideérkeztünk. Xanator halott városa közelében leszálltam, és Torquas zöld harcosai elfogtak. Ez a harcos itt, hastori Hadron mentett meg tőlük, azután Tjanathba jöttünk, mert itt barátságos fogadtatást reméltünk.

– Kik a rokonaid Tjanathban? – kérdezte a tiszt továbbra is követelőző hangon.– Nem tudom – felelte Tavia őszinte egyszerűséggel.– Nagyon fiatal voltam. Gyakorlatilag semmire sem emlékszem az itt töltött időből.– Hogy hívnak?– Tavia.A meglehetősen felületesen előadott történet nem keltette fel a fickó érdeklődését, a név

annál inkább.– Semmit sem tudsz a családodról és a szüleidről? – kérdezte ismét.– Semmit – jött a válasz.A tiszt a padwarhoz fordult, aki bevezetett minket a helyiségbe:– Tartsd itt őket, amíg visszajövök! – mondta, azzal felállt az íróasztala mögül és kiment.

– Úgy tűnik, felismerte a neved – mondtam a lánynak halkan.– Az hogy lehet?– Ismerheti a családodat – tűnődtem. – Legalábbis a modora megváltozott, és mintha

hajlandó lenne végre meghallgatni.– Remélem, tényleg így van.– Úgy érzem, hamarosan vége a kínlódásnak, Tavia – biztattam. – És ami téged illet,

nagyon örülök ennek.– Feltételezem – jegyezte meg –, te pedig segítséget kérsz Sanoma Tora megmentéséhez.– Természetesen – válaszoltam azonnal. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek.– Valóban – értett egyet bólintva, de furcsán, alig suttogva ejtette ki a szót.Kétségtelen, hogy a tiszt viselkedésének megváltozása felébresztette bennem a jövőbe

vetett reményt. Ennek ellenére megéreztem azt a csalódott élt Tavia hangjában, amelyet hamarosan bekövetkező elválásunk lopott az utoljára kimondott szó mögé. Úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna ezt a lányt; az együtt töltött nap és két éjszaka közelebb hozott minket egymáshoz, mint gondoltam volna. Tudtam, hogy hiányozni fog szikrázó értelme, örökösen készenlétben álló rokonszenve és hallgatásának csendes együttérzése. Azonban a következő pillanatban Sanoma Tora gyönyörű vonásai jelentek meg gondolataim vetítőfalán, és emlékeztettek a kötelességemre. Félretettem hát a hiábavaló sajnálkozást, mert a szerelem nagyobb a barátságnál, és én még mindig szerettem őt.

Hosszabb időtartam telt el, mire a tiszt visszatért. Kerestem a tekintetét, hátha meglátom benne a jó hírek előjelét, de az arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Azonban az első mondata félreérthetetlen üzenetet hordozott. A padwarhoz szólt:

– A nőt zárjátok be a keleti toronyba, a férfit pedig dobjátok a vermekbe!Ennyi. Arculcsapásként ért a parancs. Taviára néztem és láttam, hogy elkerekedett

szemmel néz a tisztre:– Foglyok vagyunk? – kérdezte elhűlten. – Tjanath leánya vagyok, és ez az idegen földről

jött harcos segítséget kérni jött a városotokba!– Később a jed meghallgat mindkettőtöket! – csattant fel a fickó. – Beszéltem! Vigyétek

őket!Több harcos ragadta meg a karom durván. Tavia elfordult a tiszttől és rám nézett:– Bocsáss meg, hastori Hadron! – mondta. – Az én hibám, hogy idejöttél. Az őseim

bocsássanak meg nekem!– Ne okold magad! – kértem. – Ki láthatta volna előre, hogy ilyen ostobán fogadnak?Különböző ajtókon rángattak ki minket a tiszt irodájából, de előtte még találkozott a

tekintetünk. Tavia szemében könnyek ültek, ahogy az én szívemben is.Haladéktalanul Tjanath félhomályos vermeibe vezettek, amelyeket nem burkolt olyan

áthatolhatatlan sötétség, mint a legtöbb barsoomi város hasonló tömlöceit. A folyosókon ősi rádiumizzók világítottak, és a vasrácson keresztül halvány fény szűrődött be a cellába. Hálát adtam érte az őseimnek, mert úgy éreztem, hogy sötétségbe zárva biztosan megőrültem volna.

Nehéz béklyót vertek rám, ámbár teljesen feleslegesen, hiszen hozzáláncoltak egy erős vasgyűrűhöz, amelyet mélyen beépítettek a falat alkotó kövek közé, azután még a cella ajtaját is rám lakatolták.

Amikor a harcosok léptei elhaltak a távolban, meghallottam, hogy valami megmozdul a közelemben. Fogalmam sem volt, mi lehetett az, szememet erőltetve bámultam a sötét sarkokat.

Hamar hozzászoktam a félhomályhoz és megláttam azt az emberszerű alakot, amely a közelebbi fal mellett kuporgott. Ismét hallottam, hogy megmozdul, mert a láncai halkan megcsörrentek – felém fordította az arcát, de nem láttam jól a vonásait.

– Egy újabb vendég élvezi Tjanath vendégszeretetét? – kérdezte az alak. A hangja tiszta volt, férfihang egy olyan éllel, amely azonnal szimpatikusnak tűnt.

– Sok vendéget szórakoztatnak úgy el errefelé, mint minket? – kérdeztem vissza.– Ebben a cellában eddig csak egy volt belőlük – jött a válasz –, és most is csak ketten

vannak. Helyi vagy, vagy máshonnan jöttél?– Hastorból, a heliumi jedda, Tardos Mors birodalmának egyik városából jöttem.– Akkor messzire keveredtél otthonról.– Eléggé – feleltem. – És te?– Jahar. Nur An a nevem.– Az enyém Hadron. Miért zártak be?– Csak mert Jaharból jöttem. Te mit vétettél?– Csak annyit, hogy azt hiszik, Jaharból jöttem.– Miért hinnék? Talán jahari fémet viselsz?– Heliumit. Csak épp úgy esett, hogy jahari hajón érkeztem.Füttyentett egyet.– Azt tényleg nehéz kimagyarázni.– Valóban – adtam igazat. – Egy szavamat sem hitték. Még a társam sem tudta meggyőzni

őket.– Társad is volt hát? És ő hol van?– Egy Tjanathból származó jahari rabszolganő. Talán később még hihetnek neki, de addig

őt is bezárták. A keleti toronyba vitték, engem meg idehoztak.– Itt is maradsz, amíg meg nem rohadsz. Ámbár még lehetsz olyan szerencsés, hogy

kiválasztanak a játékokra, vagy olyan balszerencsés, hogy Halálra ítélnek.– Hogy értve? – kérdeztem, mert felkeltette a figyelmem, ahogy a szót hangsúlyozta.– Magam sem tudom. A harcosok gyakran beszélnek róla úgy, mint valami borzalomról,

ámbár lehet, hogy csak meg akarnak ijeszteni. Mindenesetre, ha ez a céljuk, akkor biztosan nem túl elégedettek, mert még ha meg is rémülnék, nem mutatom ki előttük.

– Akkor reménykedjünk a játékokban! – jegyeztem meg.– A tjanathiak nagyon lassúak és eltompultak – mondta rabtársam. – A harcosok azt

mondták, hogy néha évek is eltelnek két arénajáték között, de legalább reménykedhetünk, mert egy jó karddal a kézben mindenképpen jobb meghalni, mint itt rothadni a sötétségben vagy megtudni, mi az a Halál, amire ítélhetnek.

– Igazad van. Kérjük hát meg őseinket, hogy vegyék rá Tjanath jedjét a játékok megrendezésére!

Rövid csend következett, azután a jahari harcos tűnődve szólalt meg ismét:– Szóval, Hastorból jöttél. Az jó messze van Tjanath-tól. Igencsak nyomós okod lehetett,

hogy ilyen sokat vándorolj.– Jaharba tartottam.– Akkor talán még jobban is jártál Tjanathtal. Bár jahari vagyok, még én magam sem

vendégeskednék szívesen abban a városban.– Ott sem számíthattam volna barátságosabb fogadtatásra, ugye? – kérdeztem érdeklődve.– Így van, az őseimre mondom. Tul Axtar a neved sem kérdezte volna meg, csak bedobat a

vermekbe. Márpedig Jahar vermei korántsem olyan fényesek és kényelmesek, mint ez a cella itt.

– Nem úgy akartam odamenni, hogy Tul Axtar tudjon a látogatásomról.– Talán kém vagy? – tudakolta.– Nem – feleltem. – Az umakom parancsnokának lányát jahariak rabolták el, és okom van

feltételezni, hogy maga Tul Axtar adott erre parancsot. A hölgy megmentése volt a célom.– És ezt elmondod egy jaharinak? – kérdezte könnyed éllel a hangjában.– Büntetlenül – válaszoltam. – Először is, azt olvastam ki a szavaidból és hangsúlyaidból,

hogy nem vagy Tul Axtar barátja. Másodsorban, jól láthatóan nem sok esélyed van valaha is visszatérni Jaharba.

– Briliáns következtetések. Valóban nem fűt a szeretet a jahari jedda iránt. Tul Axtar egy vadállat, akit minden tisztességes ember gyűlöl. Például én is, meglehetősen hasonló okból, mint te magad, így akár közösséget is vállalhatnánk a bajban.

– Valóban? – kérdeztem egyszerűen.– Egész életemben legfeljebb megvetést éreztem a jedda iránt, és ez a megvetés egészen

addig nem változott gyűlöletté, amíg el nem raboltatott egy nőt. Más szavakkal; egy nő miatt gyűlöltem meg, ahogyan téged is emiatt fűt a tettvágy.

– Családtag volt?– A szerelmem. A nő, akit el akartam venni – felelte Nur An. – Jahari nemes vagyok, ősi

vérvonallal és tetemes vagyonnal megáldva. Mindkettő elegendő okot szolgáltat Tul Axtarnak, hogy tartson tőlem. E félelemtől vezérelve lefoglalta minden tulajdonom és halálra ítélt. Azonban sok barátom van a városban, és ezek egyike, egy egyszerű őr segített megszöknöm, amikor a vermekbe kerültem.

– Eljöttem Tjanathba és elmondtam a történetem Haj Osisnak, a helyi jednek, miután a lába elé fektettem kardom és felajánlottam a szolgálataimat. Azonban Haj Osis egy gyanakvó, vén bolond, aki minden idegent jahari kémnek tart. Láncra veretett, és azóta itt időzöm.

– Jahar csakugyan boldogtalan hely lehet – jegyeztem meg – egy ilyen ember uralma alatt, mint amilyen Tul Axtar. Az utóbbi napokban sokfélét hallottam róla, de még egyetlen erény sem volt köztük.

– Nem rendelkezik ilyesmivel. Kegyetlen zsarnok, korrupciótól rothadó lélekkel. Ha Barsoom bármelyik nagyobb hatalma gyanítaná, mit forgat a fejében, már rég letörölték volna a bolygó felszínéről, a városával együtt.

– Mit forgat a fejében? – kérdeztem rá egyenesen.– Legalább kétszáz éve dédelget egy nagyszerű álmot: egész Barsoom meghódítását. Ez

idő alatt az emberanyagot tette a fétisévé; egyetlen tojást sem lehet elpusztítani, és minden nőt kötelezett, hogy gondoskodjon arról, amit lerakott. Hivatalnokok egész serege készít feljegyzéseket a nőkről, termékenységükről és gyermekeikről. Aki a legtöbb férfival hál együtt, azt megjutalmazzák, és a terméketleneket megölik. Amikor felfedezték, hogy a házasságkötés rontja a termelési arányt, császári ediktummal tiltották be az intézményt.

– Mindezek következtében a népesség ijesztően megnövekedett, míg végül ma már Jahar számos tartománya képtelen eltartani azt a számtalan lakost, akik nyüzsgő hangyákként borították el a birodalmat. Barsoom leggazdagabb termőföldjei sem lennének képesek erre. A természetes nyersanyagforrások kimerültek, milliók éheznek, és egyre terjed a kannibalizmus.

– Mindez idő alatt Tul Axtar tisztjei háborúra képezik ki a férfiakat. Már apró gyermekkorukban elültetik bennük a háború gondolatát. Egyedül, csak és kizárólag a háborút tartják megfelelő megoldásnak és kiútnak abból a borzalmas szenvedésből, amelyben most milliók élnek, mert a győzelem zsákmányt jelent, a zsákmány pedig ételt és vagyont. Tul Axtar máris akkora seregnek parancsol, hogy ha nem állna az útjában egy apró akadály, könnyen megpecsételhetné vele Barsoom sorsát.

– Miféle akadály?– A gyávaság – válaszolta Nur An. – Már beteljesítette az emberanyaggal kapcsolatos

álmát, de nem meri használni a seregét, mert attól tart, hogy bármilyen apró baleset miatt elveszítheti a bolygó minden más nemzete elleni háborút. Emiatt egészen addig várt, amíg a tudósai kidolgoztak valami fegyvert, amelynek a pusztító ereje messze felülmúl minden más hadieszközt.

– Jahar legjobb elméi éveken át dolgoztak a problémán, míg végül az egyik legkiválóbb tudósunk, az öreg Phor Tak feltalált egy különleges puskát.

– Phor Tak sikere féltékennyé tette a többi tudóst, és bár az öreg megadta a jeddának, amit az akart, a zsarnok nem bizonyult hálásnak. Phor Taknak olyan méltatlan megaláztatást kellett elszenvednie, hogy végül elszökött Jaharból.

– Ez persze már nem számít; Phor Tak már megtette, amit megtehetett uralkodójáért. Az új puskával a kezében Tul Axtar még örült is, hogy megszabadult a vén tudóstól.

Természetesen, az említett fegyver igencsak felkeltette az érdeklődésemet, és reménykedtem benne, hogy további részletekbe bocsátkozik a leírását illetően. Azonban rákérdezni nem akartam, mert attól tartottam, hogy a szülőföldje iránt érzett természetes és ösztönös hűség miatt úgysem adna át katonai titkokat egy idegennek. Rá kellett azonban döbbennem, hogy a minden heliumi szívében ott égő hazafiság leginkább a nagyszerű jeddáink iránti szeretetből és tiszteletből fakad.

A jahariak azonban csupán megvetéssel vagy félelemmel tekintettek uralkodójukra, aki egy személyben az államot is jelképezte, így a hazafiságot is csak üres hívószónak tekintették, amelyet Tul Axtar a saját kénye-kedve szerint használt fel céljai elérése érdekében. Végül a szó elveszítette jelentését, és bár akkor és ott ez meglepett, hamarosan megértettem, miért részletezte Nur An olyan készségesen mindazt, amit Jahar új fegyveréről tudott, és hogy hogyan lehet védekezni ellene.

– Ez az új puska – folytatta rövid hallgatást követően – magatehetetlenné teszi minden más barsoomi nép seregét és haditengerészetét. Láthatatlan sugarat lő ki, és ennek a sugárnak a vibrálása olyan változást idéz elő a fémek összetételében, amelytől azok alkotóelemeikre esnek szét. Nem vagyok tudós, nem is értem teljesen a jelenség magyarázatát, de amennyit kihallottam az új fegyver körüli beszédből, arról van szó, hogy megváltoztatja a protonok polaritását a fémes anyagokban, így az egész tömeget szabad elektronokként szabadítja el.

Hallottam, amikor Phor Tak kifejtette az elméletét, mely szerint kutatásai során kiderítette, hogy az idő, a tér és az anyag azonos elveken alapul, így a fegyver sugarai nem tesznek mást, mint átalakítják a fémeket a tér legalapvetőbb alkotóelemeivé.

– Azonban a helyzet az, hogy Tul Axtar már rendelkezik az emberanyaggal és a fegyverrel, mégis hezitál. Fél és kifogásokat keres, hogy tovább halogathassa a hódító és zsákmányszerző háborút. Emiatt ötölte ki azt a tervet, hogy szüksége lehet valamilyen védelemre a saját fegyvere ellen, mert hát más hatalom tudósai is felfedezhettek hasonló sugarat, vagy éppen észrevétlenül ki is kémlelhették a jahari titkokat. Az uralkodó nagy meglepetésére, és kétségtelen, hogy zavarba is ejtette a dolog, pont az az ember fejlesztette ki az új fegyver sugarait elnyelő anyagot, aki korábban segédként dolgozott Phor Tak laboratóriumában. Ezzel a kékes színű anyaggal festették be minden jahari hajó, fegyver és hám fém részeit.

– Viszont Tul Axtar még mindig késlekedik a háborúval, mert előbb roppant mennyiségben akarja legyártatni az új puskát, illetve hatalmas flottát szeretne, amelyet ugyanilyen ágyúkkal szerelhet fel. Azt mondta, ezután belevág Barsoom meghódításába.

Ezáltal tisztázódott a heliumi járőrhajó pusztulásának módja Sanoma Tora elrablásának éjjelén. Amikor később Nur An elmondta, hogy a jahari jedda kísérletképpen hajókat küldött Tjanathba, azt is megértettem, miért keltett akkora félelmet az egyszemélyes kék felderítőhajó, amelyen én érkeztem Taviával. Azonban egy gondolat még Sanoma Tora megmentésének vágyát is majdnem kitörölte belőlem; hatalmas heliumi flotta tartott éppen Jahar felé, legalábbis én ezt feltételeztem, hiszen eszembe sem jutott, hogy a Tor Hatan főudvarmesterének adott üzenetem esetleg nem jutott el a hadúrhoz. Tjanath vermeiben hevertem, miközben hazám serege épp a vesztébe rohant, és ez borzalommal töltött el. Saját szememmel láttam ennek a szörnyű fegyvernek a hatását, így nagyon is elhittem Nur An szavait, melyek szerint ezzel az eszközzel Tul Axtar könnyedén meg fogja hódítani Barsoomot. Azonban védekezni is lehetett ellene! Arra gondoltam, hogy ha visszanyerném a szabadságom, nem csupán értesíteném valahogyan a Jahar felé tartó flottát, de Sanoma Tora megmentése közepette a jahari fegyver elleni védekezés titkának kifürkészésére is megpróbálnék alkalmat találni.

Szabadság! Az imént még csupán erre vágytam a legjobban a világon, a hallottak fényében azonban kényszerítő erejű szükségszerűséggé vált.

6.Halálra ítélve

Nem régóta raboskodtam Tjanath vermeiben, amikor harcosok jöttek, levették rólam a béklyót és kivezettek a tömlöcből. Csak ketten voltak, és miközben felvezettek a palota egyik felsőbb szintjére, nem tudtam nem észrevenni óvatlanságukat és a fegyelem hiányát, de akkor még azt hittem, hogy azért, mert már tudhatták, hogy szabadon engednek.

Tjanath jedjének palotáját egyáltalán nem láttam figyelemre méltónak. Helium nagy nemeseinek lakhelyével szemben egészen szegényes helynek tűnt, mégis úgy vélem, soha másik hely nem keltette még így fel az érdeklődésemet.

Jól megnéztem magamnak minden sarkot, minden átjárót és folyosót, a mellettünk elhaladó emberek hámját és mozgását ugyanígy, mert bár szívemben élt a remény, hogy szabadon távozhatok, mégiscsak börtönömnek tartottam a helyet, és fogva tartóimnak a lakóit. Nem hagytam, hogy bármilyen részlet elkerülje a tekintetem, mert ha mégis ki kell törnöm, akkor minden apróság a segítségemre lehetett.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben nagy kapukon vezettek egy felékszerezett harcos színe elé. Amint rápillantottam, rögtön tudtam, hogy Haj Osis előtt állok.

A jed feszülten végigmért, a tekintetében ülő gyanakvás tűnt a legjellegzetesebb vonásának.

– Neved és országod? – kérdezte szigorúan.– Hadron vagyok Hastorból, padwar a heliumi haditengerészetnél – feleltem

engedelmesen.– Jaharból jöttél – vádolt meg. – Jaharból jöttél egy jahari nővel egy jahari hajón. Tagadod

talán?Mindent részletesen elmeséltem, ami végül oda vezetett, hogy Tjanath felé vettem az

irányt. Elmondtam neki Tavia történetét is, és legalább annyi jót mondhatok az uralkodóról, hogy türelmesen végighallgatott – ámbár folyamatosan úgy éreztem, hogy eleve nagy és megváltoztathatatlan előítélettel viseltetett irántam.

A teremben tartózkodó főnökök és udvaroncok nyíltan hangot adtak hitetlenségüknek, amitől a meggyőződésemmé vált, hogy mániákusan rettegnek Tul Axtartól. Olyannyira, hogy már képtelenek voltak bármit is ésszel felmérni, aminek köze lehetett Jahar jeddájához. A félelem gyanakvóvá tette őket, és mindent a gyanakvás torz lencséjén keresztül szemléltek.

Amikor befejeztem a történetet, Haj Osis kiparancsolt a helyiségből. Egy kis előszobában tartottak, amíg – gondolom – az uralkodó megbeszélte az ügyem a tanácsadóival.

Amikor ismét bevezettek, úgy éreztem, mintha maga a terem levegője is megtelt volna ellenségességgel. Másodszor is odaállítottak az emelvény és a jed faragott trónja elé.

– Tjanath törvényei igazságosak – kezdte Haj Osis mereven –, és Tjanath jedje kegyes. Igazságot kell szolgáltatnunk Tjanath ellenségeinek, akik nem számíthatnak kegyelemre. Téged, aki hastori Hadronnak nevezed magad, a legrosszindulatúbb ellenségünk, jahari Tul Axtar kémjének tartunk, így én, Haj Osis, a Halálra ítéllek. Beszéltem. – Uralkodói mozdulattal jelezte az őröknek, hogy elvihetnek.

Nem fellebbezhettem; sorsom megpecsételődött. Csendben megfordultam és az őröket követve kimentem, de Helium becsületére mondom, hogy léptem nem ingott meg, és nem sütöttem le a tekintetem.

Miközben visszatértünk a vermekbe, Tavia felől kérdeztem a kíséretemre rendelt padwart, de ha tudott is valamit, a fickó nem mondta el. Hamarosan ismét Nur An mellett találtam magam megbéklyózva és a falhoz láncolva.

– Nos? – kérdezte nemes egyszerűséggel.

– A Halál – feleltem.Felém nyúlt egyik megbilincselt kezével, és a vállamra tette:– Sajnálom, barátom!– Csak egy életünk van – feleltem. – Ha jó célért adjuk, nincs okunk panaszra.– Meghalsz egy nőért.– Meghalok egy heliumi nőért – helyesbítettem.– Lehet, hogy együtt távozunk – jegyezte meg.– Hogy érted ezt?– Amíg nem voltál itt, futár jött az udvarmestertől és közölte, hogy ideje megbékélnem az

őseimmel, mert hamarosan a Halál lesz a sorsom.– Egyre kíváncsibb vagyok, mit is takar ez – jegyeztem meg. Különös mód csak nyugalmat

éreztem.– Nem tudhatom – válaszolta Nur An. – Azonban mindig csak fojtott hangon merték

kimondani, ezért úgy gondolom, valamiféle szörnyűség lehet.– Kínzás?– Meglehet.– Akkor ideje megtudniuk, hogy a heliumi férfiak nemcsak élni tudnak, de meghalni is.– Nagyon remélem, hogy magam is hasonlóképp távozom – felelte társam a bajban. – Nem

adom meg nekik az örömöt, hogy szenvedni lássanak. Mégis, bár tudnám, mivel találkozunk! Akkor talán jobban felkészülhetnénk rá.

– Ne hagyjuk, hogy ilyen gondolatok nyomasszanak! Inkább foglalkozzunk azzal, hogyan szabaduljunk meg az őreinktől és szökjünk meg!

– Attól tartok, ez reménytelen – mondta Nur An letörten.– Erre – mosolyodtam el – csak John Carter híressé vált szavaival válaszolhatok: „Még

élek!”– A végtelen bátorság vak filozófiája ez esetben teljesen hasztalan.– A hadurat több alkalommal is jól szolgálta – biztosítottam. – Erőt adott neki, hogy a

lehetetlennel is megpróbálkozzon, és végül mindig sikerrel járt. Még élünk, Nur An. Ne feledd, hogy még élünk!

– Hozd ki belőle a lehető legtöbbet, amíg még teheted – jegyezte meg egy barátságtalan hang a folyosó felől –, mert már nem sokáig teheted!

Az őr belépett a cellába – egy társa kíséretében érkezett. Eltűnődtem, hogy mennyit hallhattak meg a beszélgetésünkből, de a következő mondatával bebizonyította, hogy semmi többet, csupán az utolsó szavaimat:

– Mit jelentsen ez? – kérdezte. – Emlékezz, Nur An, még élünk?Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, és az őr nem kérdezte meg újra. Egyenesen

odajött hozzám és levette rólam a béklyót. Amikor társamhoz fordult, hogy őt is elengedje, hátat fordított nekem, és ezt a megbocsáthatatlan gondatlanságot nem tudtam nem észrevenni. Társa az ajtóban lebzselt, míg az első harcos fél térdre ereszkedve Nur An bilincseivel babrált.

Őseim kegyesek voltak hozzám; akár egy ugrásra kész banth, vártam a pillanatot, amikor társam már kiszabadult, de az őr még nem állt fel. Amint a béklyók lehullottak, a fickó hátára ugrottam. Előrebukott, arca a padló mocskos kövezetének nyomódott, és keményen megüthette magát. Nem kockáztattam, kiragadtam a tőrét a tokból és a lapockái közé döftem. Nyögésbe fulladt kiáltással halt meg, de nem tartottam tőle, hogy a visszhang feljuthat Tjanath félhomályos vermeinek felső szintjeire és figyelmeztetheti a társait.

Azonban a társa mindent látott és hallott, egyetlen ugrással ott termett, hosszúkardja már a kezében. Ekkor tapasztalhattam meg először, hogy Nur Ant milyen tűzben edzették.

Nagyon gyorsan történt; mint derült égből a villámcsapás, úgy vetődött előre egy olyan pillanatban, amikor bárki döbbenten állhatott volna a tettem okozta meglepetéstől. Újdonsült

barátom azonban nem ismerte a késlekedés fogalmát, és úgy kelt a védelmemre, mintha előre elterveztük volna. Puszta kézzel szállt szembe ellenfelével.

A tömlöc félhomálya csökkentette a fegyveres férfi előnyét. Ő csak egy alakot látott, aki szembeszáll vele, és nem tudta eldönteni, hogy az illető visel-e fegyvert. Habozott, hátralépve próbált felkészülni egy esetleges támadásra – nekem ez éppen elég időt adott arra, hogy kirántsam a halott harcos kardját a hüvelyéből és egy másik szögből megrohamozzam a tétovázó őrt.

A következő pillanatban összecsaptunk, és már az első védéséből láttam, hogy nem fejthet ki komoly ellenállást. Valószínűleg ő is felismerte ezt, mert meg sem próbált támadni, csak védekezett és helyezkedett, próbált elmenekülni a folyosón. Azonban ezt nem engedhettem meg, ezért kérlelhetetlenül támadtam, és a szerencsétlen nem mert hátat fordítani – valószínűleg felismerte, hogy egy pillanatra sem engedem lankadni a figyelmét, így segítségért sem kiálthatott, nem is tette.

A sarokba szorított állatok kétségbeesésével küzdöttem. A párbaj morált félretéve az életemért harcoltam; ő vagy mi, ez volt a tét. Nur An maga is csatlakozott az elveszejtett őr rövidkardjával, és a következő pillanatban a második harcos is lehanyatlott.

– Hogyan tovább? – kérdezte társam.– Ismered a palotát?– Nem – felelte.– Akkor arra kell hagyatkoznunk, amennyit meg tudtam figyelni – mondtam. – Vegyük fel

a hámjaikat. Biztosíthatnak annyi álcát, hogy legalább az egyik felsőbb szintet elérhetjük. Nem ismerjük a vermeket, így idelent nem találnánk meg a kivezető utat.

– Igaz – válaszolta, és rövid időn belül már a folyosókon haladtunk, látszólag mint két harcos Haj Osis, Tjanath jedjének katonaságából. Ilyenkor bizonyos mértékű vakmerőség és a megfelelő viselkedés egyformán segít elkerülni a felfedeztetést, így hát egyenesen és nyíltan a palota földszintje felé vezettem társam, meg sem próbáltunk lopakodni.

– A főbejáratnál többen is őrt állnak – jegyeztem meg.– Semmit sem tudunk a katonák ki- és bejárásával kapcsolatos szabályokról, így akár

öngyilkosság is lehet egyenesen kimenni közöttük.– Akkor mit javasolsz? – kérdezte Nur An bizonytalanul.– Úgy láttam, a földszint igen forgalmas, folyton emberek járnak-kelnek a folyosókon. A

felsőbb szintek kevésbé zsúfoltak. Keressünk valami rejtekhelyei odafent, és egy erkélyről vagy más magas pontról kinézve kitalálhatjuk, hogyan jutunk le később.

– Úgy legyen! – bólintott, és nekivágtunk.Kanyargós rámpán mentünk fel a vermekből, és két másik emeletet is elhagytunk, mire

felértünk a földszintre. Eddig senkivel sem találkoztunk, de odafent mindenhol embereket láttunk: katonákat, hivatalnokokat, udvaroncokat, rabszolgákat és kereskedőket, akik mind a maguk dolgával törődtek. A sokaság kiváló rejtekhelynek bizonyult, amíg feljebb jutottunk a palotában.

Ahol feljöttünk, azzal a ponttal szemben boltíves átjáró vezetett a felsőbb szintekre vivő rámpához. Habozás nélkül átvágtam a tömegen, Nur Annál az oldalamon bementem a boltív alá és elindultam felfelé a rámpán.

Alig tettünk meg néhány lépést, amikor lefelé jövő katonával találkoztunk. Ahogy elhaladt mellettünk, tüzetesen végigmért mindkettőnket, de nem állított meg. Határozottan fellélegeztem, amikor kiderült, hogy az álcánk valóban álcáz minket.

A palota első emeletén már kevesebb emberrel találkoztunk, de még így is többel, mint amennyivel megelégedtem volna, ezért folytattuk utunkat a következő szintre, amely egészen elhagyatottnak tűnt.

A rámpa végénél két főfolyosó találkozott – itt megtorpantunk és rászántunk néhány pillanatot, hogy szétnézzünk. Ahol kibukkantunk, ott mindkét irányból emberek közeledtek,

de a keresztfolyosó egyik ága üresnek tűnt, ezért arra indultunk el. A járat nagyon hosszúnak bizonyult, mintha áthaladt volna az egész palotán. Mindkét oldalon ajtók álltak, némelyik nyitva, mások csukva, talán zárva is. Némelyik nyitott ajtón keresztül embereket láttunk a helyiségekben, míg más szobák teljesen elhagyatottnak tűntek. Ezeknek az elhelyezkedését próbáltuk megjegyezni, és alaposan megfigyeltünk minden olyan részletet, ami később még jól jöhetett.

Nagyjából a hosszú folyosó kétharmadáig jutottunk, amikor egy férfi lépett ki az egyik ajtónyílásból, legfeljebb kétszáz lábra előttünk. Tiszt volt, a fémje alapján padwar, akit kettes menetoszlopban egy csapat harcos követett. Felénk meneteltek, a tiszt a csapat mögött jött.

Ezúttal álcánk olyan próba elé nézett, amelyet nem akartam megkockáztatni. Baloldalt nyitott ajtót találtunk és nem láttunk bent senkit, ezért lépteink meggyorsítása nélkül besétáltunk rajta. Amint Nur An is átlépett a küszöbön, becsuktam mögötte az ajtót, de épp csak megtettem, amikor megpillantottam a fiatal nőt, amint a helyiség túloldalán állva minket méreget.

– Mit kerestek itt, harcosok? – kérdezte követelően.Zavarba ejtő helyzetbe kerültünk. Odakint a folyosón harcosok közeledtek megcsörrenő

fegyverzettel, amelynek zaját minden bizonnyal a nő is hallotta. Ha felkeltjük a gyanakvását, nem is kell hangosan segítségért kiáltania, és rögtön a nyakunkon lesz egy csapat ellenség – ugyanakkor a leghalványabb elképzelésem sem volt, mit kereshet két katona pont ebben a lakosztályban, amely éppenséggel akár a hercegnőé is lehet, és az illetéktelen belépés talán halálbüntetéssel is járhat. Gondolataim kibogozhatatlanul összekeveredtek, vagy épp talán nem is gondolkodtam, mert az ember gyakran ösztönösen cselekszik, és a sikeres tettet is csak később nevezi megfontolt lépésnek.

– A lányért jöttünk – vetettem oda gorombán. – Hol van?– Miféle lányért? – kérdezte a fiatal nő meglepetten.– A fogolyért, természetesen.– A fogolyért? – Ha lehet, még meglepettebbnek tűnt, mint az előbb.– Igen, a fogolyért – válaszolta Nur An is. – Hol van?– Majdnem elmosolyodtam, hiszen társamnak legfeljebb sejtelme lehetett róla, hogy mi jár

a fejemben, mégis remekül a kezem alá dolgozott.– Itt nincs semmiféle fogoly – válaszolta a nő. – Ezek itt Haj Osis csecsemő fiának

lakosztályai.– Az a bolond rossz irányba küldött! – morgolódtam.– Elnézésedet kérjük, hogy így rád rontottunk. A lányt, Taviát kell levinnünk, akit a

palotában zártak be.Csak tippeltem, hiszen nem tudtam, hogy fogoly-e még. Azonban a saját példámon okulva

nem feltételezhettem mást.– Itt biztosan nincs – felelte a fiatal nő. – Jobb, ha elmentek, mert ha bárki itt talál,

könnyen rosszul járhattok.Nur An eddig mellettem állt, és ekkor vettem észre, milyen feszülten figyeli a nőt.

Előrelépett és fojtott hangon felkiáltott:– Első ősömre! Phao!A lány hátrébb lépett, szeme elkerekedett meglepetésében, ahogy ő is felismerte a férfit:– Nur An!Társam odament hozzá és megfogta a kezét.– Évek óta, Phao, évek óta úgy tudtam, hogy meghaltál. Visszajött a hajó, és a kapitány azt

mondta, hogy többeket megöltek, köztük téged is.– Hazudott – rebegte a nő. – Eladott minket rabszolgának Tjanathban. De te mit csinálsz itt

tjanathi hámban?

– Fogoly vagyok – válaszolt őszintén Nur An, azután felém intett –, ahogy ez a harcos is. A vermekben tartottak minket fogva, és ma a Halálra ítéltek, de megöltük az őröket és most kiutat keresünk a palotából.

– Akkor mégsem azt a Tavia nevű lányt keresitek?– De igen, őt is keressük – feleltem. – Velem együtt fogták el.– Talán segíthetek – mondta Phao. Pillanatnyi hallgatást követően hozzátette: – Talán...

együtt szökhetünk el.– Nem indulnék el nélküled, Phao – biztosította Nur An.– Az őseink kegyesek voltak hozzánk – válaszolta a lány.– A parancsnok azt mondta, Taviát zárják be a keleti toronyba – szóltam közbe. – Oda

tudsz vezetni, vagy el tudod mondani, hogy jutunk oda?– Semmit sem érnénk vele – felelte. – Az ajtó zárva, biztosan őrök is állnak előtte. Van

más mód.– Mi lenne az?– Tudom, hol tartják a kulcsot, és mást is tudok, ami hasznos lehet.– Őseink védelmezzenek és jutalmazzanak meg, Phao! – mondtam neki. – Mondd hát, hol

találom a kulcsot?– Magam vezetlek oda, de kevesebben több esélyünk lenne. Azt mondom, Nur An

maradjon itt, találunk neki egy rejtekhelyet. Téged pedig elvezetlek a keleti toronyhoz, és ha lehet, vissza is jövünk ide. Én szolgálok itt, csak naponta kétszer, bizonyos reggeli és esti órákban látogatja meg más is a kis herceget. Akár napokra elrejthetlek és etethetlek mindhármótokat, amíg kitalálunk egy működőképes tervet a szökésre.

– Rád bízzuk magunkat – jegyezte meg bajtársam de ha harcra kerül a sor, szívesebben lennék Hadron mellett.

– Ha sikerrel járunk, nem lesz harc – felelte ő. Gyorsan egy ajtóhoz ment és kinyitotta, mögötte nagyobb fülke tárult fel. – Itt rejtőzz el, amíg visszatérünk. Senkinek sincs oka kinyitni ezt az ajtót, és ahogy én emlékszem, rajtam kívül senki nem is nyitotta ki, mióta ezekben a szobákban lakom.

– Nem tetszik az ötlet – grimaszolt Nur An. – Ámde sok mindent tettem az utóbbi időiben, ami nem tetszett – vont vállat, azzal minden további szó nélkül bement a fülkébe. Mielőtt Phao rácsukta az ajtót, a tekintetük összetalálkozott egy pillanatra, és mindkettőjükön olyat láttam, ami meglepett, mert eszembe jutott, hogy barátom egy másik nőről beszélhetett a tömlöcben, akit Tul Axtar rabolt el tőle. Mindenesetre, ez nem rám tartozott, és köze sem volt semmihez, amivel épp foglalkoznom kellett.

Phao felém fordult:– Akkor a terv...! Amikor beléptetek ide, azt mondtad, a Tavia nevű foglyot keresitek.

Ugyan nem is hallottam róla korábban, hittem nektek. Yo Senóhoz megyünk, a kulcsok őrzőjéhez, és neki is ugyanígy mondd azt, hogy a fogolyért küldtek. Ha hisz neked, akkor minden rendben, mert maga fog elmenni azért a lányért és odahozza neked.

– És ha nem tudom átejteni?– Az egy vadállat. Senkinek sem fog hiányozni. Csak űzd a hivatásod!– Értem. Vezess hát!A kulcsok őrzőjének hivatala a harmadik emeleten kapott helyet, szinte közvetlenül a

csecsemő herceg lakosztálya felett. Phao megállt az ajtóban, és fülem az ajkához húzva elsuttogta utolsó instrukcióját:

– Előbb én megyek be valami triviális dolog miatt. Hamarosan te is bejöhetsz, de ne foglalkozz velem. Nem láthatja, hogy együtt vagyunk.

– Értem – mondtam és továbbmentem a folyosón néhány lépést, hogy ne legyek szem előtt, amikor a lány kinyitja az ajtót. Később elmondta, hogy egy új kulcsot kért Yo Senótól a számtalan ajtó egyikéhez a kis herceg lakosztályában.

Rövid ideig kivártam, azután határozottan bementem. A félhomályos, ablaktalan helyiség falán kulcsok lógtak minden elképzelhető méretben és formában. Egy nagy asztal mögött durva vonású férfi ült, aki rögtön haragosan felém fordult, amint beléptem.

– Mit akarsz? – kérdezte gorombán.– A Tavia nevű nőért jöttem – válaszoltam határozottan. – A jahari fogolyért.– Ki küldött és mit akar vele?– Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem Haj Osis elé.Gyanakodva méregetett:– Írásos parancs?– Szükségtelen – feleltem olyan hangsúllyal, mintha felhergelt volna a kukacoskodása. –

Nem viszem ki a palotából, csak át egyik helyiségből a másikba.– Írásos parancsot akarok látni! – csattant fel a kulcsok őre.– Haj Osis nem lesz boldog, ha meghallja, hogy megszegted a parancsát.– Nem szegtem meg – grimaszolt Yo Seno. – Ne merészeld azt mondani, hogy parancsot

szegtem! Írásos engedély nélkül nem adhatok ki foglyot. Mutass felhatalmazást, és adom a kulcsot.

A terv megbukott, más eszközhöz kellett folyamodnunk. Kivontam hosszúkardom:– Itt a felhatalmazásom! – kiáltottam és támadásba lendültem.Szitkozódva pattant fel ültéből és elővette a saját fegyverét, de nem szállt szembe velem.

Az asztal még köztünk állt, és ezt kihasználva megfordult, pengéje lapjával rácsapott egy rézgongra.

Feléje ugrottam, de közben már hallottam a szomszédos helyiségből a lábdobogást és fegyvercsörgést. Yo Seno hátrálni kezdett, közben gúnyosan vigyorgott. Az ablaktalan helyiség hirtelen tökéletes sötétségbe borult. Puha kéz nehezedett a bal karomra és halk suttogást hallottam:

– Gyere velem!Phao magával húzott egy szűkös nyílásba, közben a szemben lévő falon kitárult az ajtó és a

kívülről jövő fényben féltucat harcos alakja rajzolódott ki. Azután egy ajtó csukódott be előttem és ismét tökéletes sötétség vett körül – azonban a lány nem engedte el a kezem.

– Csend! – suttogta.Dühödt kiáltások hangzottak fel a kulcsos helyiségben, azután tekintélyt parancsoló hang

emelkedett a többi fölé:– Mi történt?Elfojtott kiáltások és szitkok szűrődtek át a köztünk lévő falpanelen, ahogy az emberek

megbotlottak egymásban és a bútorokban.– Fényt! – kiáltott fel valaki, azután hamarosan: – Na, így már jobb.– Hol van Yo Seno? Á, itt vagy, te dagadt patkány! Mi bajod van?– Issusra! Eltűnt – hallottuk a kulcsár hangját.– Ki tűnt el? – kérdezte a parancsnok. – Miért riasztottál?– Az egyik katona megtámadott – magyarázta Yo Seno. – Előtte annak a szobának a

kulcsát akarta, ahol Haj Osis a... – Csak ennyit értettem a szavaiból.– És most hol van az a fickó?– Eltűnt... – A kövér férfi döbbenten folytatta: – És a kulcs is! A kulcs is eltűnt! – Szinte

már vinnyogott.– Gyorsan, a fogoly ajtajához! – kiáltotta a tiszt. Hallottuk, ahogy mindenki kirohan a

helyiségből.A lány megremegett mellettem, azután hallottam, hogy halkan elneveti magát:– Nem fogják megtalálni a kulcsot. Nálam van.– Nem sokat ér már – jegyeztem meg kissé talán túl nyersen. – Mostantól kezdve sokkal

szorosabb őrizet alatt tartják az ajtaját.

Phao ismét felkuncogott.– Nincs rá szükségünk. Azért vettem el, hogy eltereljem őket az utunkból. Hadd figyeljék

az ajtót, nem ott megyünk be.– Nem értem – ráztam meg a fejem, de a sötétben ezt biztosan nem látta.– Ez a folyosó pont a fogoly szobájának válaszfalához vezet. Onnan tudom, hogy amikor

én raboskodtam ott, Yo Seno titokban meglátogatott. Mondtam, hogy egy vadállat. Remélem, a lány nem jutott hasonló sorsra. Ha szereted, és...

– Nem szeretem! – hárítottam azonnal. – Csak egy barátom. – Azonban túl sietősen helyesbítettem, és magam sem tudtam, mit beszélek. A szavak gépiesen jöttek ajkamra, mert közben olyan érzés gyötört, amilyet korábban még soha nem tapasztaltam.

Abban a pillanatban ébredt fel és támadott rám, amikor Phao megemlítette, hogy a kulcsár talán meglátogatta Taviát a titkos folyosón keresztül. Az érzés leginkább görcshöz hasonlított, de sokkal rosszabb volt bármilyen testi görcsnél; megváltoztatott. Előtte, ha megöltem volna Yo Senót, egyszerűen csak továbblépek, mert leküzdöttem egy elém kerülő akadályt – azonban attól a pillanattól kezdve darabokra tudtam volna tépni. Meg akartam csonkítani, hogy lássam szenvedni, és megrémültem magamtól, mert még soha életemben nem tapasztaltam ilyen bestiális vágyat. Egyszerre elborzasztott és kéjjel fürödtem benne.

– Mi a baj? – kérdezte Phao meglepetten. – Mintha megremegtél volna.– Meg is remegtem.– De mitől?– Yo Seno miatt – vallottam be. – De most siessünk! Ha ez a folyosó Tavia fogdájához

vezet, akkor menjünk oda minél előbb, mert ha Haj Osis megtudja, hogy eltűnt a kulcs, azonnal átviteti máshova.

– Ha a kulcsáron és a padwaron múlik, akkor nem fogja megtudni. Egy ilyen hibáért az életükkel fizetnének. Inkább megpróbálnak rád találni és megölni, hogy visszaszerezzék a kulcsot. Valószínűleg a fogda ajtajánál várnak, de neked nem kell arra menned.

Már beszéd közben elindultunk a szűkös folyosón, kézen fogva vezetett a sötétben. Lassan haladtunk, mert ki kellett tapogatnia az utat maga előtt. Számos helyiség fala mellett mentünk el, és még lépcsők is vezettek hol fel, hol le, hol ajtókhoz, hol újabb éles sarkokhoz. Utunk végén egy létrát találtunk, amely levitt az alattunk lévő szintre.

Phao hirtelen megállt.– Itt vagyunk – suttogta. – Előbb hallgatózzunk, hogy bemente valaki a fogolyhoz!Semmit sem láttam a sötétségben, és sejtelmem sem volt, hogy a lány hogyan találta meg

utunk célját.– Minden rendben – súgta, és ezzel együtt elmozdított egy fapanelt. A nyíláson keresztül

körkörös helyiségbe láttam be, amelynek keskeny ablakait vastag rács fedte. A nyílással szemben egy nő hevert alvópárnákon és szőrméken. Csak egyik csupasz vállát, kis fülét és kócos haját láttam, de első pillantásra láttam, hogy Tavia az.

Beléptünk a szobába, kísérőm becsukta mögöttünk a panelt, és a zaj felkeltette a fogoly figyelmét. Felült és ránk meredt, azután felismerhetett, mert a következő pillanatban talpra ugrott és hozzám rohant. Szeme elkerekedett és majdnem felkiáltott, de figyelmeztetőleg az ajkamra tettem egyik mutatóujjam, és ő megértve a jelzést, csendben maradt. A szemébe nézve olyan kifejezést láttam, amilyet még soha másik nő tekintetében – legalábbis nem akkor, amikor rám néztek. Ha valaha is kételkedtem volna a barátságában, ez a pillantás elmosta volna minden kételyem, mert egy végtelen érzés mélyére láttam le ekkor. Ha Sanoma Tora valaha is így nézett volna rám, nyilvánvalóan szerelmet olvasok ki a tekintetéből, azonban Tavia és köztem sohasem esett szó szerelemről, így csak barátság tükröződhetett abban a gyönyörű szemben. Mindig is inkább a hivatásommal és előmenetelemmel foglalkoztam, mintsem barátságok kötésével és elmélyítésével, így csak a volt rabszolgalány pillantásából értettem meg, milyen csodálatos dolog is ez valójában.

Ahogy találkoztunk a szoba közepén, könnyektől nedves tekintetét az enyémbe mélyesztette.

– Hadron! – suttogta, hangja rekedtessé vált a rátörő érzelmektől. Karcsú válla köré fontam a karom és magamhoz húztam, azután valamely akaratomon felül álló erő arra késztetett, hogy homlokon csókoljam. Azonnal kibontakozott az ölelésemből és már attól tartottam, hogy félreértette a baráti csókot, azonban a következő mondatával bebizonyította az ellenkezőjét:

– Azt hittem, már soha többé nem találkozunk, hastori Hadron. Féltem tőle, hogy talán már meg is öltek. Hogy lehet, hogy mégis itt vagy, ráadásul egy tjanathi harcos fémjében?

Röviden elmondtam, mi minden történt velem, mióta elválasztottak egymástól, és hogyan szöktem meg a Halál elől. Ő is megkérdezte, mi lehet az, de nem tudtam válaszolni.

– Borzalmas dolog – szólt közbe Phao.– Miért, mi az? – kérdeztem.– Magam sem tudom – felelte a lány –, csak azt, hogy valami borzalmas dolog lehet. Van

egy mély verem a palota tömlöceinek legalsó szintjén. Egyesek szerint feneketlen és ijesztő hangok, nyögések jönnek belőle folytonosan. Oda vetik bele azokat, akiket a Halálra ítélnek, de úgy, hogy ne haljanak bele a zuhanásba. El kell viselniük a lenti borzalmakat, amelyek kegyetlenségére az a legjobb bizonyíték, hogy a nyögés sohasem marad abba, bármennyi idő teljen is el két kivégzés között.

– És te ez elől szöktél el! – kiáltott fel Tavia fojtott hangon. – Imáim meghallgattattak. Napokon és éjjeleken keresztül imádkoztam őseimhez, hogy kíméljék meg az életed, erre most szökni készülsz erről a gyűlöletes helyről. Van terved?

– Van egy tervünk, amely Phao segítségével sikeres lehet. Nur An, akiről az imént beszéltem, egy oldalfülkében rejtőzködik a kis herceg lakosztályának egyik szobájában. Oda kell visszatérnünk, amint lehetőség adódik, és Phao elbújtat, amíg alkalom nyílik a szökésre.

– Nem is kellene több időt elvesztegetnünk – figyelmeztetett a lány. – Menjünk!Ahogy a titkos ajtó felé fordultam, észrevettem, hogy résnyire nyitva áll, holott tisztán

emlékeztem, amikor Phao becsukta mögöttünk. Ugyanakkor meg mertem volna esküdni rá, hogy egy szemet láttam megvillanni a résben, mintha valaki kifigyelt volna minket a folyosó sötét mélyéről.

Egyetlen ugrással ott termettem és félrehúztam a panelt. Közben kardomat is kivontam és készenlétben tartottam, de senkit sem találtam a rejtekfolyosón.

7.A Halál

Phao vezetésével és Taviát magunk közt tartva visszamentünk a sötét folyosón a kulcsár szobájához. Amikor az út végét jelentő panelhez értünk, feszülten hallgatózni kezdtünk, hogy van-e odabent valaki. Síri csend honolt körülöttünk.

– Azt hiszem, biztonságosabb lenne, ha te és Tavia itt maradnátok az éjjel – mondta Phao. – Visszamegyek a szobámba és végzem a dolgom, ahogy szoktam. Amint a palota lecsendesedik, ezek az emeletek szinte teljesen elhagyatottá válnak. Akkor sokkal kisebb lesz a veszély; visszajövök értetek és átviszlek Nur Anhoz.

Mindketten egyetértettünk, jónak tartottuk a tervet, és időlegesen elköszönve a lány résnyire kinyitotta a panelt. Épp csak annyira, hogy kikémlelhessen, és gyors pillantással felmérhesse, hogy Yo Seno szobája teljesen üres. Kiment és ránk csukta az ajtót, így egyedül maradtam Taviával a sötétben.

Várakozásunk hosszú órái végtelennek tűntek, de egyszer mégis véget értek. Amennyire csak lehetett, kényelmesen elhelyezkedtünk a padlón, hátunkat a falnak vetettük és közelebb hajoltunk egymáshoz, hogy suttogva beszélgethessünk. Így jobb időtöltésben volt részünk, mint amit lehetségesnek tartottam; a beszélgetésekben és a köztük lévő, hosszú hallgatásokban egyformán örömömet leltem, így az eltelt idő egyáltalán nem tűnt soknak, mielőtt Phao ismét kitárta a panelt és beengedte a kulcsár szobáját betöltő, halovány fényt. Intett, hogy kövessük, és mi csendben engedelmeskedtünk. A Yo Seno hivatala előtti folyosó elhagyatottnak bizonyult, ahogyan a levezető rámpa és az utána következő folyosó is. Úgy tűnt, a szerencse nekünk kedvez, és amikor Phao kinyitotta a herceg lakosztályának ajtaját, ajkunkon hálaimával léptünk be.

Azonban a következő pillanatban végtelen csalódást éreztem, mert odabent harcosok álltak kétoldalt a fal mellett, és csak ránk vártak. Figyelmeztetést kiáltva magam mögé toltam Taviát, és együtt hátráltunk vissza a folyosó felé, de onnan futó léptek zaja jött, fegyvercsörgés adta a kíséretet. Vállam felett hátrapillantva még több harcost láttam kitörni egy a herceg szobáival szemben lévő ajtó mögül.

Körbevettek, elvesztünk. Az első gondolatom az volt, hogy Phao árult el és vezetett a csapdába, amelyből nem lehetett kimenekülni. Kivont karddal visszalökdöstek a szobába és körülállták, ekkor bukkant fel Yo Seno is. Vigyorogva állt elénk, és ha Taviát kikérdezve nem tudtam volna, hogy nem ártott neki, azonnal a torkának ugrok, még ha a következő pillanatban tucatnyi kard célozza is meg a testem.

– Szóval azt hittétek, átejthettek, mi? – kérdezte a kövér kulcsár. – Hát az nem olyan könnyű, mint gondoltátok! Kitaláltam, hová tűntetek és követtelek a rejtek-folyosókon át. Kihallgattam a terveiteket, amikor elmondtátok őket ennek a nőnek. Most pedig mind a kezünkben vagytok! – Az egyik harcoshoz fordulva intett a fülke felé: – Hozzátok a másikat is!

A fickó kinyitotta az ajtót, és láttam, hogy Nur An megkötözve, betömött szájjal fekszik a padlón.

– Elengedheted – szólt oda Yo Seno. – Már úgysem figyelmeztetheti a társait.Nur An kemény léptekkel jött oda hozzánk, tekintetét magasra emelte és dölyfös

megvetéssel nézett foglyul ejtőinkre. Immár négyen álltunk a kulcsár előtt, akinek vigyorában a gúnyt a gyűlöletből fakadó harag árnya váltotta fel.

– Titeket a Halálra ítéltek – mondta. – Ez jár a kémeknek, és nincs is ennél szörnyűbb megtorlás. Ha lenne, ti ketten azt érdemelnétek – mutatott két ujjal felém és Nur An felé –, a két bajtársunk megöléséért.

Tehát megtalálták a két őr tetemét. Végeredményben, már ez sem számított; nem ronthatott a helyzetünkön. Érzékelhetően a Halált tartották a legborzalmasabb büntetésnek a városban, és nekünk pontosan ezt szánták.

– Van bármi mondanivalótok? – kérdezte a kulcsár.– Még élünk – válaszoltam és a képébe nevettem.– Hamarosan a halálért imádkoztok majd az első ősötökhöz – sziszegte a kövér férfi. –

Nem haltok meg olyan gyorsan, és senki nem is tudja, milyen sokáig tarthat meghalni odalent, abban a veremben. Testi szenvedéseiteket nem múlhatjuk felül semmivel, de hátha gyötör egy kicsit a tudat, hogy nem mondom meg, mit teszünk a cinkosaitokkal – biccentett a nők felé.

Amikor kivezettek a helyiségből, Nur An bátorítóan kiáltott oda Phaónak.– Látjuk még egymást, Tavia! – kiáltottam fel én is.– Ne feledd, hogy még élünk!– Még élünk, hastori Hadron! – kiáltott vissza, azután elveszítettük egymást szem elől,

mert bent maradtak, míg minket már a folyosón lökdöstek a levezető rámpa felé.Sokkal mélyebbre vittek le minket, mint korábban, míg végül egy nagy terembe értünk,

ahol Haj Osis ült egy trónszéken a főnökeivel és udvaroncaival körülvéve. A jeddel szemben, a terem közepén vasketrec függött a mennyezet méretes kockaköveihez rögzítve – ebbe a ketrecbe löktek be durván. Becsukták az ajtót és nagy lakattal zárták le. Fogalmam sem volt, mi köze ennek az egésznek a Halálhoz, de miközben ezen tűnődtem, tucatnyi férfi nyitott fel egy hatalmas csapóajtót a ketrec alatt. Hűvös, nyirkos levegő szállt fel a lyukból alatta, és úgy megborzongtam, mintha a hideg már a csontjaimat marcangolná, vagy mintha a halál máris magához ölelt volna. Távoli, tompa jajgatás és nyögés tört fel a légáramlattal együtt, ebből már biztosan tudtam, hogy a Halál üregének szájába bámulunk.

Egyetlen szó sem hangzott el a teremben. Haj Osis intésére erős férfiak eresztették le a ketrecünket a lyukba lassan. Egyre jobban éreztük a nyirkos hideget, és a kísérteties hangok folyamatosan erősödtek.

Egyre lejjebb hatoltunk a sötét mélységbe, míg a fenti teremből jövő csend borzalmát elsöpörte a lentről jövő rejtélyes hangok pandemoniuma.

Felbecsülni sem tudom, hogy milyen mélyre eresztettek így minket, de Nur An szerint lehetett vagy ezer láb, mielőtt felfedeztük a halovány fényt körülöttünk. A nyögés és siránkozás folyamatos, harsogó dörgéssé vált, mintha szél és sebes vízfolyás keltette volna.

A ketrec alja hirtelen kinyílt; nyilvánvalóan föntről irányították. Olyan gyorsan történt, hogy nem tudtunk megkapaszkodni, és alázuhantunk a rohanó vízbe.

Amikor a felszínre emelkedtem és kitöröltem szememből a vizet, azon kaptam magam, hogy egészen jól látok. Bárhol is jártunk Barsoom mélyén, nem teljes sötétség, hanem halvány derengés vett körbe.

A következő pillanatban Nur An feje bukkant fel karnyújtásnyira tőlem. Erős áramlat sodort minket előre, és rájöttünk, hogy föld alatti folyóba kerültünk, azok egyikébe, ahová a haldokló Barsoom vizei visszahúzódtak. A távolban partvonalat pillantottam meg, de csak homályosan látszott a gyenge megvilágításban. Odakiáltottam társamnak, hogy kövessen, azzal úszni kezdtem arrafelé. A víz hideg volt, de nem tűnt elég hidegnek ahhoz, hogy máris elgémberedjenek a tagjaink, így nem kételkedtem benne, hogy elérjük a partot.

Mire elértünk célunkhoz és kimásztunk a sziklás partra, szemünk hozzászokott a halvány fényhez, és lenyűgözötten néztünk körül. Roppant méretű barlangban álltunk, a falakat alkotó sziklák rádiumrészecskéinek derengésében láttuk a mennyezetet messze-messze felettünk, de a folyó túlsó partja kívül esett a láthatáron.

– Ez hát a Halál! – kiáltotta túl a víz zúgását Nur An.– Kétlem, hogy tudják, mi van idelent! – kiabáltam vissza. – A folyó dörgése és a szél

süvítése odafent nyögésnek és jajveszékelésnek hangzik. Valami borzalmat képzeltek a gödörbe.

– Meglehet, hogy a legnagyobb szenvedést az jelenti, amíg az áldozatnak el kell viselnie a saját képzelete okozta félelmet. Mindez megszűnik, amikor eléri a verem alját. A legrosszabb halál a fulladás lehet idelent.

– Vagy az éhhalál – jegyeztem meg.– Kétségtelen – bólintott társam. – Bár visszatérhetnék akár csak annyi időre is, amíg

gúnyolódom rajtuk egy jót, és megnézem a csalódott képüket, amikor elmondom, hogy a Halál mégsem olyan borzalmas.

Egy ideig csendben méregettük a lenyűgöző barlangot, mielőtt újra megszólalt:– Micsoda hatalmas folyó! Talán az Iss mellékága lehet?– Vagy maga az Iss – tettem hozzá.– Akkor az utolsó nagy zarándokúton járunk a Dor völgye és Korus elveszett tengere felé –

mondta Nur An komoran. – Kedves hely lehet, de még nem akarok odamenni.– Inkább a borzalmak fészke.– Hallgass! – szólt rám. – Ez szentségtörés.– Már nem az, mióta John Carter és Tars Tarkas lerántotta a leplet Dor völgyéről, és

ugyancsak leleplezte Issus, az örök élet istennőjének mítoszát. – Elmondtam neki a Mars hamis isteneinek tragikus történetét, de Nur An még ezután is szkeptikus maradt. A vallásos babonákat nagyon mélyen beleszőtték lényünkbe.

Csekély mértékben, de elfáradtunk, mire megküzdöttünk a folyó erős áramlatával, és talán még a leereszkedéssel átélt sokk utóhatása is kínzott. Mindezek okán ott maradtunk és megpihentünk a sziklás parton. Beszélgetésünk hamar arrafelé terelődött, ami mindkettőnket egyformán foglalkoztatott: Tavia és Phao sorsára.

– Bárcsak őket is a Halálra ítélték volna, akkor most itt lehetnének velünk, és megvédelmezhetnénk őket! – sóhajtottam fel.

– Attól tartok, soha többé nem látjuk őket – jegyezte meg Nur An komoran. – Milyen kegyetlen a sors, hogy amint rátaláltam Phaóra, rögtön újra elveszítettem!

– Valóban különös játéka a sorsnak, hogy miután Tul Axtar elvette tőled, ő maga is elveszítette, csak hogy elüldöztetve rátalálj Tjanathban.

Társam meglepetten nézett rám, de néhány pillanat elteltével megértés költözött a tekintetébe:

– Phao nem az a nő, akiről a tömlöcben beszéltem. Phao volt az első szerelmem. Amikor elveszítettem, azt hittem, többé rá sem tudok nézni a nőkre, de jött ez a másik, akinél vigaszt találtam, mivel úgy tudtam, hogy Phao örökre elveszett számomra. Csak most döbbentem rá, hogy az nem volt ugyanolyan, mint előtte, mert semmi sem pótolhatja azt a szerelmet, amelyet Phao iránt éreztem.

– Egyszer már elveszítetted, de újra megtaláltad – emlékeztettem. – Talán ismét rátalálhatsz.

– Bárcsak oszthatnám az optimizmusod!– Nem maradt túl sok mentőövünk.– Igaz – mondta, azután nevetve tette hozzá: – Még élünk.Így megpihenve elindultunk a part mentén folyásirányban, mert úgy döntöttünk, hogy erre

megyünk tovább – ha másért nem is, legalább azért, mert lejtőn haladni könnyebb, mint emelkedőn. A legkisebb ötletünk sem volt, hová vezethet az utunk; talán a Korushoz, talán az Omeanhoz, az eltemetett tengerhez, ahol az Elsőszülött hajói hevernek.

Leomlott kőtömegeken kapaszkodtunk át, és egyenletesen sima kavicsfövenyen űztük ismeretlen célunkat; nem tudtuk, hová vagy miért megyünk. Találtunk bizonyos vegetációt, groteszk növényeket, amelyek szinte színtelenné váltak a napfény hiányától. Fákat furcsa, könyökös ágakkal, amelyek egy könnyed érintéstől is letörtek. Ahogy a fák nem fáknak látszottak, úgy a virágok sem tűntek virágoknak. Ez a világ úgy nem hasonlított a kintihez, ahogy a képzelet szikrái nem hasonlítanak a valósághoz.

Azonban bármennyit csodálkoztunk is ennek az idegen vidéknek a flóráján, egyszerre vége szakadt az egésznek, mert egy kerek kitüremkedést megkerülve a legrútabb lénnyel találkoztunk szembe, amilyet valaha is láttam. Hatalmas fehér gyík volt tátogó állkapcsokkal, amelyek elég nagynak tűntek ahhoz is, hogy egészben lenyeljen egy embert. Amikor meglátott, dühösen felsziszegett, és fenyegetően felénk indult.

Lévén fegyvertelenek, és teljes mértékben a támadó óriás állat kegyeire bízva, az egyetlen értelmes tervet követtük és elmenekültünk – nem szégyellem bevallani, hogy futottunk, ahogy a lábunk bírta.

Gyorsan visszafutottunk a kitüremkedés túloldalára, és élesen elkanyarodtunk a folyóparttól. A barlang talaja itt élesen emelkedni kezdett, és felfelé kaptatva hátra-hátranéztem üldözőnkre. Követett minket a kitüremkedő kőalakzat túloldalára, de ott megállt és csak nézett fürkészőn, mintha minket keresett volna. Bár még nem jutottunk messzire, úgy tűnt, mintha nem látott volna minket, mi több, lassan meggyőződésemmé vált, hogy igen gyenge a látása. Azonban nem akartunk kizárólag csak erre támaszkodni, ezért tovább másztunk felfelé, míg végül feljutottunk az imént megkerült, kinyúló sziklaalakzat tetejére. A másik oldalon lepillantva nagy kiterjedésű fövenyt fedeztünk fel, amely egészen a láthatárig nyúlt a folyópart mentén. Úgy véltem, ha le tudunk mászni a túloldalon és elérjük ezt a kavicsos síkságot, akkor teljesen elkerülhetjük a szörny figyelmét. Még egyszer lepillantottam; a gyík ugyanúgy állt ott körbepillantgatva, mintha minket keresne.

Nur An közvetlenül mögöttem ért fel a csúcsra, és együtt csúsztunk le a másik oldal meredek lejtőjén. Bár a durva kő itt-ott igencsak felhorzsolta a bőrünket, legalább gyorsan leértünk a fövenyre, ahol megkockáztattunk egy rövid futást a folyó felé. Alig haladtunk ötven lépést, amikor társam megbotlott valamiben, és én megálltam, hogy felsegítsem. Meglepetten láttuk, hogy lába egy harcos bomlófélben lévő hámjába akadt bele, és mellette kardmarkolat nyúlt ki a kavicsok közül. Máris kiragadtam; jóféle hosszúkardot találtunk, amelynek tapintása jobban visszaadta az önbizalmam, mint bármi más. Minden barsoomi fegyvert rozsdamentes fémből készítenek, így a kard is ugyanolyan jó állapotban volt, mint amikor elveszítette a gazdáját.

– Nézd! – mondta Nur An előremutatva, és nem sokkal arrébb egy másik hámot láttunk, szintén karddal együtt. Ezúttal rövidkardot is találtunk a hosszú mellett, és társam magához vette mindkettőt. Már nem futottunk; mindig is úgy véltem, hogy kevés olyan dolog található Barsoomon, ami elől két felfegyverzett harcosnak el kellene futnia.

Miközben folytattuk utunkat a fövenyes síkságon, próbáltuk megoldani az elhagyott fegyverek rejtélyét – az csak fokozta a rejtélyt, hogy még sok másikat is találtunk. Néhány esetben a hám már teljes egészében elrothadt és csak a fémrészek maradtak meg belőlük, míg mások egészen újnak és épnek tűntek. Hamarosan egy fehér dombot pillantottunk meg előrébb, de a halvány fényben nem láttuk, hogy miből áll. Amikor közelebb értünk, elborzadva torpantunk meg; a halom emberi csontokból és koponyákból tevődött össze. Csak ezután kezdett kialakulni a fejemben egy magyarázat az elhagyott hámokra és fegyverekre. Minden valószínűség szerint a nagy fehér gyík rejtekében jártunk, idehozta szerencsétlen zsákmányát, aki a folyóból mászott ki. Azonban ez még nem tette egyértelművé azt, hogyan kerültek ide fegyveresek. Minket fegyvertelenül dugtak be a ketrecbe, és biztos voltam benne, hogy Tjanath minden, a Halálra ítélt foglya hasonló sorsra jutott. Csakhogy akkor honnan jöttek a többiek? Nem kételkedtem benne, hogy ezt az egyet soha nem fogom megtudni. Kezdettől fogva a legnagyobb rejtélynek tűnt, és az is marad az idők végezetéig.

Mentünk tovább, újabb fegyvereket és öltözékeket találtunk elszórva, de hámból jóval többet láttunk, mint kardból. Magam is kiegészítettem a felszerelésem jó minőségű rövidkarddal és tőrrel, illetve ez utóbbiból Nur An is magához vett egyet. Épp lehajoltam, hogy megvizsgáljak egy másik tőrt gyönyörűen kidíszített markolattal és keresztvassal, amikor társam felkiáltott:

– Vigyázz, Hadron, jön!Talpra ugrottam és megpördültem, rövidkardom máris a kezembe ugrott. A fehér óriásgyík

szélesre tátott szájjal rohant felénk, csak annyira csukta be egyszeregyszer, hogy ránk sziszegjen. Ijesztő látványt nyújtott, ahogy elég nagy sebességgel vágtatott, még a bátrak is elfutottak volna előle.

Gyanítom, hogy minden áldozata így tett, de mi ketten ott maradtunk. Talán csak öntudatlanul is hiábavalónak ítéltük a futást – de lett légyen bármi más oka, csak álltunk és vártuk a szörnyeteget. Nur An a hosszúkardját vette kézbe, és ekkor fedeztem fel, hogy nem a korábban eltett, hanem az imént vizsgálgatott díszes rövidkardot tartom.

Idő sem maradt rá és én sem tudtam volna rávenni magam, hogy fegyvert váltsak, főként, ha tekintetbe vesszük az addigi teljesítményemet, amelyre okkal vagyok büszke.

Heliumban az egyszerű közkatonáktól a tisztekig mindenki kisebb-nagyobb összegekkel fogad arra, hogy milyen pontossággal tudja célba dobni tőrét és rövidkardját. Jelentős összegek szoktak ilyenkor gazdát cserélni, de én olyan magas szintre fejlesztettem e tudásom, hogy bár egy ideig egész jól kiegészítettem belőle a bérem, hamarosan híre ment jártasságomnak, és nem találtam több olyan harcost, aki szívesen próbát tett volna velem.

Soha nem dobtam még fegyvert hevesebb imákkal ajkamon, mint ott, a földmélyi folyó partján, amikor megcéloztam a ránk támadó gyík száját. Nem sikerült jól, Heliumban sokat veszítettem volna rajta, azonban az életünket megmentette. Ahelyett, hogy a hegyével előre, egyenes vonalban száguldott volna, a kard lassan megfordult a levegőben és nagyjából negyvenöt fokos ívben haladt, hegye előre és lefelé mutatott. Ebben a pozícióban pont a gyík alsó állkapcsát találta el, míg a nehéz markolat beékelődött a szörny szájpadlásába.

A lény magatehetetlenné vált; a kard a nyelvével együtt átszúrta az alsó állkapocs közötti húst és porcokat is, míg a markolat fent ragadt a fogai mögött. Nem szabadulhatott tőle, hiába rázta a fejét és próbált sziszegni fájdalmában. Nur An és én két oldalról rontottunk rá a fehér testre. A gyík megpróbált védekezni a farkával és a karmaival, de túl gyorsak voltunk, és hamarosan a saját lilás vérében fetrengett, míg végül már csak az utolsó görcsös rángásokra futotta erejéből.

Volt valami különösen undorító és ijesztő a szörnyeteg lilás vérében – nem is annyira a látványában, mint inkább a szagában, amely émelyítőnek hatott. Nem is vesztegettük az időt, továbbálltunk a győzelem helyszínéről, és a folyó szélén megmosakodva folytattuk haszontalan küldetésünket.

Miközben a pengéinket mostuk le, halakat vettünk észre a vízben, és miután eléggé eltávolodtunk a gyík lakhelyétől, úgy határoztunk, hogy ideje a gyomrunk megtöltésére fordítanunk energiáinkat.

Még egyikünk sem fogott vagy evett halat életében, de a történelemből tudtuk, hogy meg lehet fogni őket, és ehetőek is. Kardvívókként természetes, hogy a kardunkat tekintettük a legjobb eszköznek az étel beszerzéséhez, így kivont hosszúkarddal gázoltunk be a vízbe. Bárhová mentünk azonban, halat nem foghattunk; mindig láttuk őket, de nem jöttek kardnyújtásnyi távolságba.

– Lehet, hogy a halak nem olyan ostobák, mint amilyennek látszanak – jegyezte meg Nur An. – Látják, hogy jövünk, és nem bíznak bennünk.

– Kész vagyok magam is ezt hinni. Ideje kitalálni valamilyen stratégiát.– Mifélét?– Gyere – mondtam válasz helyett –, menjünk vissza a partra! – Némi keresést követően a

talajt képező sziklákon találtunk egy kiugrót, amely a víz fölé nyúlt. – Itt várakozunk felváltva úgy, hogy a vízből csak a szemünk és a kardunk hegye látszik. Nem beszélünk és nem mozdulunk, mert elijesztenénk a halakat. Talán így kardhegyre kaphatunk egyet. – Már rég feladtam az ötletet, hogy egyszerűen csak lekaszáljuk őket.

Legnagyobb örömünkre a terv működött, és nem sokkal később egy nagy hal került a partra.

Természetesen, mint bárki más, mi is szívesebben láttuk volna sütve vagy főzve a húst, de harcosokként hozzászoktunk a kegyetlen körülményekhez, és nem tétováztunk, belefogtunk régóta kívánt lakománkba.

Mindketten felfrissültünk és erőre kaptunk az ételtől, még ha az íze nem is tette a kedvenc fogásunkká. Aludni is rég volt alkalmunk, és bár nem tudhattuk, éjszaka vagy nappal van-e odakint, úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha lepihenünk – Nur An elnyúlt a köveken, amíg én őrködtem. Miután felébredt, magam is hasonlóképp tettem. Úgy vélem, egyikünk sem aludt többet néhány óránál, de az étellel együtt a pihenés nagyon jót tett, és talán még soha nem éreztem magam annyira tettrekésznek, mint amikor folytattuk céltalan utazásunkat.

Nem tudom, milyen sokáig gyalogoltunk az egyhangú környezetben, mert a barlang nem sokat változott körülöttünk, kísérőnknek pedig csak a morajló folyót és a süvöltő szelet nevezhettük.

Nur An előbb vette észre a változást, mint én; megragadta a karom és előremutatott. Nyilván a talajt nézegettem magam előtt, ahogy elgondolkodva mentem mellette, különben vele együtt én is megláttam volna ugyanazt.

– Napfény! – kiáltottam. – Ez a nap fénye!– Más nem lehet! – tette hozzá társam.Messze előttünk hatalmas fényív állt. Ahol megtorpantunk, onnan csak ennyi látszott, de

ez elég is volt, hogy futásnak eredjünk. Szabadulásunk reménye szárnyakat adott, mert csakugyan napfényt láttunk. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon a folyó utat talált Barsoom felszínére – tudtam, hogy nem lehet igaz, és Nur An is tudta, mi több, még azt is előre tudtuk, mekkora csalódást fog okozni, amikor magyarázatot kapunk a jelenségre.

Mire odaértünk, a boltív nagy, fényes kapuvá vált, és egyre biztosabbak voltunk benne, hogy a folyó kiszabadult a sötét barlangokból. A kijárat szélére érve olyan látvány tárult elénk, amely melegséggel és örömmel töltötte el szívünket, ugyanis egy völgy terült el előttünk. Ugyan kicsi völgy volt, és ameddig elláttunk, hatalmas sziklák szegélyezték, de mégis a termékenység és a szépség otthonaként fürdőzött a nap forró fényében.

– Nem épp Barsoom felszíne – jegyezte meg Nur An de minden bizonnyal a második legjobb dolog, amit találhattunk.

– És kell lennie kiútnak – tettem hozzá. – Kell lennie. Ha nincs, akkor törünk magunknak.– Ismét jól szóltál, hastori Hadron! – kiáltott fel társam. – Törünk utat, ha kell! Menjünk!A zúgó folyó szélét gazdag növényzet borította előttünk; nagy fák emelték a víz fölé dús

lombjukat, és a skarlátvörös gyep szélét apró hullámocskák nyaldosták. Mindenfelé ragyogóan szép virágok nyíltak, és a füvet mindenféle színű bokrok tarkították. Még soha nem láttam ilyen csodálatos növényzetet Barsoomon. Számomra ismerős formákat is találtam a sok ismeretlen között, és némelyek bizarrsága ellenére mind kedves volt a szemnek.

A föld sötét és komor bendőjéből emelkedtünk ki, így az elénk táruló világ még csodálatosabbnak tűnt, holott a korábbi környezetünkkel való kontraszt nélkül is különleges látványt nyújtott volna, amelyet barsoomi ember nem nagyon tapasztalhat manapság. Úgy tűnt, kis kertet találtunk, amelyet haldokló világunk tartott meg magának még egy ősibb időből, amikor az időjárás jobban kedvezett a növényzetnek. Ez a fajta vegetáció azóta eltűnt az egész bolygóról, csak ennek a magas hegyekkel körülvett mély völgynek az atmoszférája volt ideális az életben maradásához. A levegő határozottan sűrűbbnek tűnt, és a nap fénye fenséges lejtőket áztatott, amelyek nyilvánvalóan megőrizték a meleget, és visszaadták azt a hűvösebb éjjeleken. Ráadásul a barlangfolyóból a természet folyamatosan friss vízzel látta el a talajt.

Egy ideig mindketten csak álltunk kővé dermedve a lenyűgöző csodától, azután lédús gyümölcsöket fedeztünk fel fürtökben bizonyos fákon, illetve bogyóktól roskadozó bokrokat,

és ez alárendelte az esztétikumot a testi vágyaknak. Gyorsan kiegészítettük nyers halebédünket a csábító ajándékkal, amellyel a völgy várt minket.

Ahogy elindultunk, felfigyeltünk egyfajta vékony, csillámló anyagra, amely szálakban húzódott fától fáig, bokortól bokorig. Finom és áttetsző volt, szinte láthatatlan, mégis olyan erős, hogy helyenként kifejezetten akadályt jelentett. Meglepően nehezen szakítottuk el a szálakat, és ahol tucatnyi került egymás közelébe, tőrrel kellett utat vágnunk magunknak.

Alig néhány lépést tettünk meg a sűrűbb növényzetben, és épp csak átvágtuk magunkat egy-egy újabb szál-kötegen, amikor meglepő akadállyal találkoztunk: nagy, mérgesnek tűnő pók ereszkedett le elébünk egy átlátszó fonálon, amelybe tucatnyi lábbal kapaszkodott. Ha a külseje összefüggésben állt mérges mivoltával, akkor egyértelműen halálos féreg lehetett.

Ahogy látszólag a leggonoszabb szándékkal indult felém, gyorsan eltettem tőröm, és előkaptam rövidkardom, amellyel habozás nélkül a félelmetes kinézetű lény felé csaptam. Ahogy a penge lefelé tartott, hirtelen visszarántottam, így épp csak felsértettem a szörnyeteg testét. Az kitátotta ronda pofáját, és ijesztő visítást hallatott – a hangerő annyira ellentétben állt a termetével, mint maga a sikoly a fajtája természetével, így nem meglepő, hogy igencsak rossz hatást gyakorolt vele az idegeimre. Egy pillanattal később pokoli kórus válaszolt a hangra, és a fényes szálakon egyensúlyozva mindenfelől ugyanilyen borzalmas pókok áramlottak ki a növényzet takarásából. Nyilvánvalónak tűnt, hogy mind felénk tartanak, és erre a hálókat használják. Hátukból kinövő hat pár lábuk egyszerre kölcsönzött nekik szokatlan és félelmetes külsőt.

A lények mérges voltától tartva gyorsan visszasiettünk a barlang szájához, és mivel úgy tűnt, a pókok csak a fonalaikon tudnak közlekedni, ezáltal ismét biztonságba kerültünk. A lédús gyümölcsök sokkal vonzóbbá váltak azáltal, hogy megtagadták őket tőlünk.

– A folyó melletti utat szoros őrizet alatt tartják – jegyezte meg Nur An egy kegyetlen mosoly kíséretében mintha meglehetősen fontos dolgot őriznének.

– Jelenleg azok a gyümölcsök jelentik számomra a világ legfontosabb dolgait – morogtam. – Márpedig keresek rá valamilyen módot, hogy megszerezzem őket!

Eltávolodtunk a folyótól, és olyan helyet kerestünk, ahol szabad bejárásunk lehet az erdőbe. Hamarosan felfedeztünk egy négy-öt láb széles ösvényt, amely határozottan mentesnek tűnt a fonalaktól, mintha ember vágta volna ki a növényzetből. Azonban az ösvény bejáratától alig beljebb ezernyi csillámló pókfonál zárta el az utat, és jól tudtuk, hogy ezek átvágásával miriádnyi dühödt szörnyeteg figyelmét keltenénk fel. Bár leginkább a mérgüktől tartottunk, kegyetlen agyaraik szintén azt sugalmazták, hogy hatalmas túlerejük még méreg nélkül is életveszélyes lenne.

– Észrevetted – kezdtem –, hogy ezek a szálak mintha csak az ösvény bejáratát zárnák el? Mögöttük nem látok hasonlót, ámbár olyan sűrűn szőtték őket ide, hogy el is takarhatják a többit.

– Nem látok pókot a közelben – mondta társam. – Talán átvághatjuk magunkat anélkül, hogy idejönnének.

– Tegyünk kísérletet! – Azzal kivontam hosszúkardom.Alig néhány szálat vágtam át, máris zizegni kezdtek körülöttünk a bokrok és a falombok,

hatalmas rajokban érkeztek a pókok, mind egy-egy szálon futott. Amelyiknek még nem metszettem át a fonalát, az felfutott az előttünk lévő akadályra és gonosz szemével minket bámult, a napfényben megcsillanó agyarakkal ijesztgettek.

A szél felkapta az elvágott fonalak végét és meglengette a levegőben, míg az érkező pókok el nem foglalták őket és rajtuk függeszkedve tátogatták ránk borzalmas pofájukat. A férgek tömege izgatottan nyüzsgött előttünk, de egyikük sem hagyta el a fonalakat.

Ahogy figyeltem őket, ez a különös színjáték adott egy ötletet.– Tehetetlenek, ha elvágjuk a hálójukat – jegyeztem meg bajtársamnak. – Ha minden szálat

átvágunk, akkor nem érhetnek el. – Előreléptem és fejem fölé emeltem hosszúkardom, azután

egy hatalmas csapással elmetszettem az összes fonalat. A szörnyek azonnal pokoli sikoltozásba fogtak, és számos példány lezuhant a földre, ahol csak feküdtek a hasukon és kapálóztak felfelé meredő lábaikkal. Magatehetetleneknek bizonyultak; hiába visítoztak eszeveszetten és hadonásztak összevissza, nem tudtak arrébb menni. Azok sem mozdulhattak felénk, amelyek az elvágott szálakon lógtak az ösvény két oldalán. Karddal lecsapkodtuk azokat, amelyek elébünk kerültek a földön, azután mindketten beléptünk az erdei ösvényre. Nem láttam több hálót előttünk, az út teljesen tisztának tűnt, de mielőtt továbbmentünk, még megfordultam és hátranéztem, hogy mi lehet az otthagyott lényekkel. Addigra abbahagyták a sikoltozást, és lassan, szinte egyesével visszatértek a fák lombjába és a bokrok közé. Mivel nem fenyegettek többé, sokkal nyugodtabban folytattuk utunkat. Az ösvény mentén sehol sem láttunk gyümölcsöt vagy bogyókat, azonban karnyújtásnyi távolságon kívül hatalmas mennyiségben termettek – pókfonalakból szőtt akadályok mögött.

– Ezt az ösvényt mintha ember vágta volna ki – jegyezte meg Nur An.– Bárki is csinálta, kétségtelen, hogy még mindig használatban van – mondtam, legyintve a

fák felé. – A gyümölcsök hiánya egyértelműen erre utal.Óvatosan haladtunk a kanyargós ösvényen, mert nem tudhattuk, melyik pillanatban futunk

össze újabb ellenséggel, legyen az ember vagy bestia. Hamarosan eljutottunk egy pontra, amelyet az erdei ösvény végének tartottunk, és egy tisztáson találtuk magunkat, amelynek a közepén, legfeljebb egy haad távolságban, szándékosan összehordott kőhalom állt. Komor alkotás volt, fekete vulkáni kőzetből készült, úgy harminclábnyi magassággal és egyetlen nyílással egy vak falon – kis, felénk néző bejárattal. Az építménynek ez a része kapunak tűnt, amely mögött különös, groteszk körvonalú épületek emelkedtek egyetlen magas toronnyal. Ennek csúcsából füst göndörödött a csendes ég felé.

Új megfigyelőpontunkból jobb rálátásunk nyílt a völgyre, mint korábban, és még inkább azt a benyomást keltette, hogy egy gigantikus, mára kihunyt vulkán belsejében alakult ki. Köztünk és a kis, fallal körülvett városra emlékeztető építményhalmaz között néhány fa állt elszórtan, de a földterület java részét megművelték, és olyan archaikus stílusú öntözőárkokkal látták el, amilyet Barsoom többi részén korszakokkal korábban használtak. Az egyre csökkenő vízkészlet miatt elhagyták, és áttértek egy jóval gazdaságosabb, könnyezőcsöves módszerre.

Ennél többet nem tudhattunk meg onnan, ahol megálltunk, ezért bátran elindultam a városka felé.

– Hová mégy? – kérdezte Nur An.– Kiderítem, ki lakik ezen a rosszkedvű helyen – feleltem. – Megművelt mezők és kertek

terülnek el előttünk, tehát van élelmük, és ennél többet nem is akarok kérni tőlük.Társam a fejét rázta:– Már a hely kinézete is elszomorít. – Ennek ellenére velem jött, és tudtam, hogy úgyis

jönni fog, mert a jahari harcosban kiváló bajtársat találtam, akinek a hűségére mindig lehet számítani.

Nagyjából a távolság kétharmadát tettük meg, mielőtt bármilyen életjelet kaptunk volna a városból. Ekkor néhány alak jelent meg a fal tetején a bejárat fölött. Hosszú, keskeny kendőket tartottak a kezükben és látszólag üdvözlő mozdulattal integettek vele. Amikor közelebb értünk, akkor láttuk, hogy mind nők. Kihajoltak a fal peremén és mosolyogva újra intettek, hogy menjünk közelebb.

Hallótávolságba érve megálltam és felkiáltottam nekik:– Miféle város ez és ki a jed?– Lépjetek be, harcosok! – hívott az egyik lány. – A jed elé vezetünk. – Nagyon csinos volt

és kedvesen mosolygott, akárcsak a társai.– Nem is olyan komor ez a hely – jegyeztem meg halkan társamnak.

– Tévedtem – ismerte be Nur An. – Kedves és vendégszerető embereknek tűnnek. Bemegyünk?

– Gyertek! – kiáltott le egy másik lány is. – A fekete falak mögött étel, bor és szerelem vár.Étel! Sokkal félelmetesebb helyekre is bementem volna ennivalóért.Ahogy Nur An kíséretében a kis ajtó felé indultam, az lassan félrehúzódott. Mögötte fekete

vulkánkő házak emelkedtek a fekete kockakővel kirakott utak mellett. Az előttünk húzódó sugárút teljesen elhagyatottnak tűnt, és a zár halkan kattant mögöttünk, ahogy a bejárat ajtaja csendben ismét a helyére került. Hirtelen olyan rossz előérzet kerített hatalmába, hogy akaratlanul is megragadtam hosszúkardom markolatát.

8.Ghasta pókja

Egy ideig csak álltunk tanácstalanul az üres út közepén és nézelődtünk, mígnem keskeny lépcsősor keltette fel a figyelmünket. A fal belső oldalán futott fel a kapu fölé, pont oda, ahol a minket becsalogató lányok álltak az imént.

Épp jöttek lefelé, összesen hatan, gyönyörű arcukat ragyogó mosoly festette még szebbre, örömteli üdvözlésük azonnal feledtette komor környezetünket, ahogy a kelő nap oszlatja el az éjszaka sötétjét, és cseréli az árnyakat melegségre, boldogságra.

Tagjaik tökéletes formáját, alakjuk hibátlanságát szikrázó drágakövekkel gazdagon kirakott, míves hám hangsúlyozta ki. Közeledtükre Tavia képe jelent meg lelki szemeim előtt – lehettek ezek a lányok bármilyen szépek, ő csak még szebbnek tűnt tőlük!

Halványan emlékszem: minden figyelemelterelés ellenére megdöbbentett, hogy nem Sanoma Tora, hanem barátom arca és alakja jelent meg előttem. Gondolatban éles fordulót tettem és szerelmem képe átvette Tavia helyét, de természetesen ez nem jelentette azt, hogy elárultam volna az iránta érzett barátságot – azt az áldott barátságot, amelyre büszkén tekintettem, mint az egyik legértékesebb dologra a világon.

Amikor a lányok leértek az utcakőre, buzgón felénk indultak.– Üdvözlünk a boldog Ghastában, harcosok! – kiáltott felénk az egyikük. Közelebb érve

így folytatta: – Bizonyára megéheztetek a hosszú úton. Gyertek velünk és kaptok ételt, ám előbb a nagy jed maga szeretne üdvözölni városában, mert kevés látogató jár Ghastában.

Ahogy végigvezettek a sugárúton, egyre jobban nyugtalanított a város elhagyatottsága. Sehol sem láttunk életjelet az épületekben, és a lányokon kívül nem találkoztunk emberi lénnyel, amíg el nem értünk egy nagy térre, amelynek közepén hatalmas épület állt az erdő széléről látott magas torony társaságában. Itt több embert is találtunk, férfiakat és nőket egyaránt, akik mind szomorúnak és kedvetlennek tűntek, hajlott háttal és lesütött szemmel jártak. Lépéseikben nem mutatkozott élénkség, és viselkedésük teljes reménytelenséget tükrözött. Hihetetlen kontrasztot alkottak a vidám lányokkal, akik még mindig mosolyogva kísértek a főbejárat felé, amely feltehetőleg a jed palotájába vezetett. Termetes harcosok őrködtek a nagy ajtó mellett, kövér és zsíros kinézetű fickók, akiknek a képe egyáltalán nem tetszett. Amikor odaértünk, egy tiszt lépett ki az épületből. Ha lehet, ő még kövérebb és zsírosabb volt mint a másik kettő, de mosolyogva és meghajlással fogadott minket.

– Legyetek üdvözölve! – mondta. – Ghasta békéje ölelje körbe az idegeneket, akik belépnek kapuján!

– Vitess hírt Ghronnak, a nagy jednek! – szólította meg egyik kísérőnk. – Két harcost hoztunk, akik tiszteletüket kívánják tenni, mielőtt elfogadják Ghasta vendégszeretetét.

Miután a tiszt elküldött egy harcost, hogy értesítse urukat a jövetelünkről, bekísértek minket a palota belsejébe. A bútorzat egyszerre volt megdöbbentő és képzeletdús mind tervezésében, mind kivitelezésében. Úgy láttam, a szépséges faragással ellátott bútorokhoz az erdő őshonos fáját használták, és az erezet gazdag színárnyalatait finom csiszolással és visszafogott festéssel emelték ki. A belső díszítés talán legmeglepőbb eleme azonban a falakat és a mennyezetet borító, gyönyörűen megfestett szövet lehetett, amelynek hihetetlen könnyedsége fonott ezüstre emlékeztetett. Ahogy később megtudtam, sűrű szövésének köszönhetően ez az anyag még a vizet is megtartotta, és szinte lehetetlen volt elszakítani.

Ragyogóan élénk színekkel a legfantasztikusabb jeleneteket festették rá, amit csak képzelet szülhet. Pókokat szépséges női fejjel, és nőket iszonytató pókfejjel, nagy és vörös nap alatt táncoló virágokat és fákat, meg óriási gyíkokat, mint amilyennel mi is találkoztunk a Tjanath

alatti barlangban. A képeken semmit sem úgy ábrázoltak, ahogy a természet létrehozta azt; mintha egy őrült elme szüleményeit láttuk volna.

Amíg a jed palotájának nagy előterében várakoztunk, négy lány szórakoztatott táncával – ám ilyen különös táncot még nem láttam Barsoomon. A lépések és a mozdulatok ugyanolyan furcsák és fantasztikusak voltak, mint az imént említett kárpit festményei. Mégis rejlett az egészben bizonyos ritmus és többértelműség, ahogy a kecses testek hullámzása elhitette velünk a jólét és elégedettség ígéretét.

A dagadt és zsíros padwar vaskos ajkát nyalogatva nézte őket, és bár biztosan többször is látta már ezt a táncot, úgy tűnt, a lányok mozgása sokkal jobban lenyűgözte, mint minket. Meglehet, hogy egyszerűen csak nem volt olyan személy, aki lefoglalta volna a gondolatait, mint Phao és Sanoma Tora a miénket.

Sanoma Tora! Nemes arcának gyönyörű vonásai egy ideig még ott időztek emlékezetem vetítőfalán, azonban hamar halványodni kezdtek. Próbáltam felidézni, hogy újra láthassam kicsi, dölyfös száját és hűvös, megvető tekintetét, de eltávolodott és homályba veszett, a helyét csodálatosan ragyogó szempár vette át tökéletes arcéllel és kócos hajjal kísérve.

Ekkor tért vissza a harcos a hírrel, hogy Ghron fogad minket. Csak a lányok kísértek be, még a dagadt padwar is hátramaradt, és meg mertem volna esküdni rá, hogy nem ő döntött így.

A jed a palota első emeletén várt minket egy teremben, amelynek dekorációja még a lenti helyiségek díszítésénél is groteszkebbnek tűnt. A bútorok alakja és mérete egyformán idegennek hatott, a harmónia leghalványabb árnyékát sem fedeztem fel a berendezésben, és mégis, az eredmény egyfajta torz harmóniává vált, amely egyáltalán nem tűnt kellemetlennek.

A jed trónusa vulkanikus üvegből készült, és kivételes atmoszférával ruházta fel a helyiséget. Nemcsak a legdíszesebb bútordarab volt a teremben, de még a Ghastára jellemző, kiváló kézművességet is újabb magaslatokba emelte. Azonban alig néhány pillanatig nézegethettem, mert magáról az uralkodóról semmi sem terelhette el a figyelmet hosszabb ideig. Első pillantásra inkább tűnt szőrös majomnak, mintsem embernek; zömök testét széles és enyhén hajlott vállak tetőzték, hosszú karját sűrű és bozontos, fekete szőr borította. Kifejezetten szokatlan jellemző, hiszen Barsoomon nincs ennyire szőrös emberfajta. Két szeme nagyon távol ült egymástól széles és lapos arcán, mondhatni, szőrös képe sarkába kerültek. Amikor megálltunk előtte, ajka oly módon torzult el, hogy bár akkor és ott mosolynak véltem a gesztust, valójában csak még ijesztőbbé tette a külsejét.

Ahogy az a Mars minden részén szokás, lába elé tettük kardunkat, és nevünkkel, származásunkkal együtt mutatkoztunk be.

– Hastori Hadron, jahari Nur An – ismételte. – Ghron, a jed üdvözöl titeket Ghastában. Kevés látogató találja meg az utat szép városunkba. Kivételes esemény, hogy két ilyen remek harcos látogasson el hozzánk. Meséljetek hát utatokról, és arról, hogy mi minden történik felettünk, Barsoom felszínén!

Modora és szavai a leggondosabb házigazdákat idézték, ahogy teljesen illő módon üdvözölt két idegent, de valahogy nem bírtam megszabadulni az érzéstől, hogy visszataszító fizimiskája mellett ráadásul csak eljátssza a szívélyeskedést.

Elmondtuk a történetünket és a híreket Barsoom azon részeiről, amelyeket ismertünk, és miközben társam beszélt, kicsit jobban végignéztem a teremben egybegyűlteken. Többségük nő volt, majdnem mind fiatal és szép. Velük szemben a kevés jelen lévő férfi többnyire kövér volt és ugyanolyan zsíros képű, mint az őrök odalent. Tekintetük és ajkaik valamiféle rejtett kegyetlenséget tükröztek, de próbáltam betudni ezt az érzést annak, hogy a fekete kőből épült házak és az elhagyatott utak nyomasztó hatása még nem hagyott el teljesen.

Amikor befejeztük, Ghron bejelentette, hogy fogadást ad a tiszteletünkre, és személyesen vezette ki az udvaroncok menetét a trónteremből egy hosszú folyosóra, onnan pedig be a hatalmas bankett-terembe. Itt roppant asztal állt, teljes hosszában feldíszítve a környező erdő

gyümölcseivel és virágaival. Az asztal egyik végében termetes trónszék állt az uralkodónak, és a másik végére két kisebbet állítottak nekünk. Két oldalunkon azok a lányok foglaltak helyet, akik a kapunál fogadtak minket, és akiknek valószínűleg az lehetett a feladatuk, hogy szórakoztassák a vendégeket.

Az asztalon látható teríték meglehetősen egybecsengett mindazzal az őrült dekorációval, amit eddig láttunk Ghron palotájában. Nem volt ott két egyforma alakú, méretű vagy díszítésű edény, és mintha semmi sem lett volna alkalmas arra, amire kitalálták. A boromat alacsony, háromszögletű csészealjban kaptam, miközben a hús leginkább serlegnek tűnő, magas és karcsú nyakú valamiben szorongott. Azonban túl éhes voltam a gyakorlatiassághoz, és túl jól ismertem a nemesek udvariaskodását ahhoz, hogy ne fejezzem ki csodálkozásom és véleményem.

Ahogy a palota más részein, a falakat itt is az az ezüstös, csillámló szövet borította, amely már akkor felkeltette a figyelmemet és elnyerte csodálatomat, amikor először beléptünk a palotába. Annyira lenyűgözött, hogy akaratlanul is megemlítettem az egyik mellettem ülő lánynak.

– Sehol Barsoomon nincs másik ilyen szövet – válaszolta. – Itt készül, és csak itt.– Nagyon szép – jegyeztem meg. – Más nemzetek jó árat fizetnének érte.– Biztosan, ha el tudnánk juttatni hozzájuk – mondta a lány. – Nincs kapcsolatunk a fenti

világgal.– Miből szövik?– Amikor beléptetek Hohr völgyébe, csodálatos erdőt láthattatok a Syl folyó mentén.

Nyilvánvalóan láttátok, hogy az erdő telve van gyümölcsökkel, és éhesen megpróbáltatok szedni belőle. Azonban nagy pókok állták az utatokat, amelyek a gyermekek hajánál is finomabb ezüstszálakon másztak.

– Pontosan ez történt – feleltem meglepetten.– Ebből, azoknak a rút pókoknak a hálójából szőjük ezt az anyagot. Olyan erős, mint a

bőrszíj, és olyan időtálló, mint a kövek, amelyekből Ghasta épült.– A ghastai nők szövik?– A rabszolgák – jött a válasz. – Férfiak és nők is.– És honnan vannak a rabszolgáitok – kérdeztem –, ha nincs kapcsolatotok a fenti

világgal?– Sokuk a folyó mentén jött le Tjanathból, ahol a Halálra ítélték őket, a többiek pedig még

fentebbről, szintén a folyó mentén, de hogy honnan és miért, azt nem tudom. Csendes emberek, akik nem mondják el, így csak azt tudjuk, hogy a folyó mentén jönnek le hozzánk. Azonban ők kevesen vannak, és annyira megroppannak az utazásuk borzalmaitól, hogy semmit sem tudunk kiszedni belőlük.

– És továbbment bárki is Ghastából a folyó mentén? – érdeklődtem, mert társammal ebben az irányban terveztük, hogy felkutatjuk a felszínre való visszatérés lehetőségét, és mert valahol mélyen élt bennem a remény, hogy Dor völgye és Kórus elveszett tengere felé tartunk, ahonnan ugyanúgy megszökhettünk volna, ahogyan John Carter és Tars Tarkas is vissza tudott térni.

– Talán néhányan. De nem tudjuk, mi történhetett velük, mert egyikük sem tért vissza hozzánk.

– Boldog vagy itt? – váltottam témát hirtelen.Mosolyt erőltetett ajkára, de úgy tűnt, mintha megborzongott volna egy pillanatra.Bármilyen gyorsan rendezték a fogadást, az étel változatosnak és ízletesnek bizonyult. Az

asztal távolabbi végében, a jed körül nagy nevetés hangzott fel újra meg újra, mert a körülötte lévők nagyon figyeltek minden szavára, és amikor az uralkodó nevetett a saját tréfáján, akkor mindenki vele nevetett.

Az étkezés vége felé táncosok csoportja érkezett. Első pillantásra majdnem belém fagyott a lélegzet, mert egyetlen kivétellel mind borzalmasan deformált volt. Ez az egy kivétel a legszebb lány volt, akit valaha is láttam – a legszomorúbb tekintettel, amilyet valaha is láttam. Isteni táncot lejtett, miközben körülötte ott ugráltak, másztak és botladoztak a boldogtalan teremtmények, akiket szerencsétlenségük inkább a szimpátia tárgyává kellett volna tennie, de nyilvánvaló volt, hogy pont azért választották ki őket erre a szerepre, mert mindenki nevetségesnek tartja őket. Látványuk őrjöngő kacagásra késztette a jedet, és hogy fokozza a hangulatot, minden előadót étellel és edényekkel dobált meg, aki kicsit is közelebb került az étkezőasztalhoz.

Próbáltam nem megbámulni őket, de volt valami különös a deformációjukban, ami mindig odavonzotta a tekintetem.

Hirtelen rádöbbentem, hogy mesterségesen torzították el őket; ezeket az embereket valami gonosz elme tervei szerint törték meg – és ahogy a hosszú asztal túlvégén ülő Ghron csúf pofájára pillantottam, ahogy hallgattam mániákus röhögését, akaratlanul is őt feltételeztem értelmi szerzőnek.

Amikor a táncosok végre kimentek, egy szolga három nagy, borral telt serleget hozott be a terembe; két vöröset és egy feketét. A feketét letette az uralkodó elé, míg a vöröseket én és Nur An kaptuk. Ezután Ghron felállt és az egész társaság követte példáját.

– Ghron, a jed, tisztelt vendégei boldogságára iszik! – jelentette be, azután ajkához emelte a serlegét és fenékig kiitta tartalmát.

Nagyon úgy tűnt, hogy ezzel a kis ceremóniával véget is ér a fogadás, és valószínűleg innunk kellett volna vendéglátónk egészségére. Fel is emeltem serlegem, miközben arra gondoltam, hogy első alkalommal kapok valamit, annak megfelelő alkalmatosságban. Végre anélkül ihattam, hogy a nagy része az ölemben köt ki.

– A nagy jed, Ghron egészségére és hatalmára! – mondtam, és a király példáját követve az utolsó cseppig kiittam a bort. Miközben Nur An követte a példámat és szólt néhány odaillő szót, hirtelen mértéktelen fáradtságot éreztem, majd egy pillanattal az eszméletvesztés előtt rádöbbentem, hogy altatót keverhettek az italomba.

Amikor magamhoz tértem, egy különös alakú helyiség padlóján feküdtem. A falak ívéből és a sarkok formájából arra következtettem, hogy a szoba valamilyen körkörös épület egy részét foglalhatja el; mindkét hosszabb fal befelé ívelt, és a rövidebbek ferdén kötötték össze őket. Ez utóbbiba egyetlen rácsos ablakot illesztettek, és ajtót vagy bármilyen más nyílást nem találtam a falakon, amelyeket a mindenhol jelen lévőnek tűnő, ezüstös szövettel borítottak be. Nur An mellettem hevert, látszólag még teljesen a kábítószer hatása alatt volt.

Ismét körülnéztem a szobában, azután felálltam és az ablakhoz léptem. Messze alattam a város tetőit láttam; egyértelműen abba a magas toronyba zártak be minket, amelyik a jed palotájának közepén emelkedett. Vajon hogyan hoztak be a szobába? Nyilvánvalóan nem az ablakon keresztül, amely úgy kétszáz lábra lehetett a város felett. Míg én ezen a látszólag megválaszolhatatlan problémán tűnődtem, társam is magához tért. Nem szólalt meg, csak feküdt a padlón, és ajka bánatos mosolyra görbült.

– Mi van? – kérdeztem.Megrázta a fejét.– Még élünk – jegyezte meg lemondóan. – Csakhogy ez a legtöbb, amit elmondhatunk

magunkról.– Egy mániákus őrült palotájába kerültünk. Ebben egyáltalán nem kételkedem. Abban sem,

hogy az itteniek folyamatos terrorban élnek, mert amit ma láttam, az mind ezt igazolja.– Mégis úgy vélem, még nagyon keveset láttunk – jött az újabb megjegyzés.– Én eleget láttam.Hallgattunk egy ideig, mielőtt Nur An megtörte a csendet:

– Azok a lányok gyönyörűek voltak. El sem hiszem, hogy egyszerre létezhet ilyen szépség és kettősség.

– Lehet, hogy ők is csak eszközök kegyetlen uruk kezében – vetettem fel.– Én is szeretném ezt gondolni.A nap hamar a végéhez ért és eljött az éjszaka. Senki sem jött el hozzánk vagy értünk, de

amíg világos volt, felfedeztem valamit. Egyszer nekidőltem szobánk toronybelső felőli falának, és éreztem, hogy az meleg, mi több, kifejezetten forrónak tűnt. Ebből arra következtettem, hogy annak a kéménynek a fala lehet, amelyet füstölni láttunk messziről. Ugyan ez is információnak számított, de ennél többet nem jelentett az adott pillanatban.

A szobánkban nem volt semmiféle világítás, és mivel csak a Cluros járt az égen, az is a torony ellenkező oldalán, börtönünkre szinte teljes sötétség borult. Csendben üldögéltünk boldogtalan gondolatainkba merülve, amikor lépéseket hallottam. Lentről jöttek és egyre csak közeledtek, míg végül megálltak egy szomszédosnak tűnő helyiségben. Néhány pillanattal később kaparászás hallatszott és vékony fénycsík jelent meg az oldalfal alatt. A csík egyre szélesedett, végül már látszott, hogy az egész fal felemelkedik. A nyílásban előbb harcosok szandálos lába bukkant fel, azután lassan teljesen láthatóvá váltak; két jól megtermett, izmos alak állig felfegyverkezve.

Bilincseket hoztak magukkal és hátrakötötték a kezünket. Nem beszéltek, de az egyikük intett, hogy kövessük őket, és ahogy kimentünk a cellából, a másik mögénk állt. Csendben ereszkedtünk le a meredek, spirális rámpán a palota főépületébe, de kísérőink még lentebb vezettek, míg végül már nem lehettünk máshol, csak a palota alatti vermekben.

A vermek! Mindig is zsigeri ellenszenvet éreztem a tömlöcökkel szemben, és megborzongtam a gondolattól. Ha már rácsok mögé zártak, jobban tetszett a torony. A sötétség, a patkányok és gyíkok nem tartoztak a kedvenc társaságomba.

A rámpa gyönyörűen feldíszített teremben ért véget, ahol ugyanaz a társaság gyűlt össze, amely korábban is jelen volt a fogadásunkon. Ghron is ott ült egy trónszéken, de ezúttal nem mosolyodott el, amikor beléptünk. Valójában úgy tűnt, észre sem vette a jelenlétünket. Előredőlve ült, tekintetét a helyiség másik végére szegezte, és udvaroncai halálos csendben várakoztak. A következő pillanatban gyötrelmes sikoly hallatszott – előjáték a kínterhes kiáltások koncertjéhez.

Odanéztem, ahonnan a sikoly jött, ahová Ghron tekintete szegeződött, és egy meztelen nőt láttam vasrácsra kötözve, amelyet tűz elé helyeztek. Látszólag még csak ekkor tették oda, és az első fájdalmas sikolya keltette fel a figyelmem.

A rácsot kerekekre rögzítették, hogy kínzói kedvére el lehessen távolítani a tűztől, vagy épp meg lehessen fordítani, hogy az áldozat másik oldalát is megperzseljék.

Ahogy szemem visszavándorolt a közönségre, láttam, hogy a lányok többsége mereven ül, tekintetüket a borzalmas jeleneten tartották. Nem tudtam elhinni, hogy élvezték a látványt; tudtam, hogy nem lehet igaz. Ők is áldozatául estek Ghron beteg elméjének és kegyetlenségének, ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint a vasrácsra láncolt szerencsétlen.

A kínzás utáni második legördögibb dolognak a kínzók hallgatása tűnt, mert szinte felerősítette a fájdalmas kiáltásokat és sikolyokat. Ez utóbbiak nyilvánvalóan így okozták a legnagyobb élvezetet az őrült uralkodónak.

A jelenet émelyítő látványt nyújtott, el kellett fordítanom a tekintetem. A minket kísérő harcosok egyike megérintette a karom és intett, hogy kövessem.

Átvezettek minket egy másik helyiségbe, ahol még az előzőnél is borzalmasabb jelenet fogadott. Nem tudom leírni; elszörnyedek, ha csak rágondolok. Már jóval azelőtt hallottuk a sikolyokat és az átkozódást, hogy elértük az iszonyatos helyszínt. Őreink szótlanul vezettek be. A rémület és a terror termébe kerültünk, ahol Ghasta ura az abnormális deformitásokat hozta létre nyomorék táncosain.

Vezetőink még mindig teljes csendben kísértek át ezen a helyiségen, azután felfelé tartottunk és egy luxusberendezésű helyiségben álltunk meg. A díványokon két lány hevert azok közül, akik a kapunál üdvözöltek minket.

Egyik kísérőnk megszólalt, először azóta, hogy elhagytuk a tornyot:– Majd ők elmondják – mutatott a lányokra. – Ne próbáljatok szökni! Csak egy kijárat van,

és ott fogunk állni a túloldalon. – Levették a bilincseinket és kimentek, becsukták az ajtót maguk mögött.

Az egyik lány ugyanaz volt, aki a jobbomon ült a fogadáson. Beszélgetésünk során kedvesnek és intelligensnek találtam, ezért őt szólítottam meg:

– Mit jelentsen ez az egész? Miért vagyunk rabok és miért hoztak ide?Felült és intett, hogy menjek oda, majd amikor engedelmeskedtem, jelezte, hogy üljek le

mellé a díványra.– Amit ma este láttatok – kezdte –, az a háromféle sors, amely rátok várhat. Ghron

megkedvelt titeket, ezért választhattok.– Még nem egészen értem – jegyeztem meg.– Láttátok a lányt a vasrácsra láncolva?– Igen – feleltem.– Szeretnétek ugyanilyen sorsot magatoknak?– Nem igazán.– Láttátok azokat a szerencsétleneket is, akiket megtörnek és tagjaikat meghajlítják a

nyomorékok táncához?– Láttuk őket.– És most itt vagytok velünk ebben a kényelmes szobában – folytatta. – Melyiket

választanátok a három közül?– Nem tudom elhinni, hogy az utolsó lehetőségnek nincsenek feltételei, amelyek miatt

kevésbé lehet vonzó, mint amilyennek első látásra tűnik – válaszoltam, megrázva a fejem. – Enélkül nem is lenne kérdéses, hogy melyiket választjuk.

– Igazad van – mondta a lány. – Van egy feltétele.– Mi lenne az?– Tisztek lesztek a jed palotájában, és ennek megfelelően ugyanolyan kínzásokat is végre

kell hajtanotok, mint amilyeneket láttatok. Mindig aszerint, amilyen kedv épp megszállja uratokat.

Teljes magasságomban kihúztam magam:– A tüzet választom.– Tudtam, hogy így lesz – jegyezte meg a lány lemondóan. – Reméltem, hogy mégsem.– Nem miattad – vigasztaltam akaratlanul is. – Becsületes ember nem fogadhatja el ezt a

feltételt.– Tudom. És ha elfogadtad volna, ugyanúgy megvetnélek, ahogy a többieket is megvetem.– Boldog vagy itt? – kérdeztem ismét ugyanazt, amit a fogadás alatt.– Nem – felelte őszintén. – Csak egy mániákus őrült lehet boldog egy ilyen borzalmas

helyen. Úgy hatszázan élnek a városban, és egyikük sem ismeri a boldogságot. Százan alkotjuk a jed udvartartását, a többiek mind rabszolgák. Valójában mind rabszolgák vagyunk, Ghron szabadon megvalósíthatja bármilyen őrült ötletét.

– Nincs menekvés? – kérdeztem.– Nincs.– Én megmenekülök – mondtam.– Hogyan?– A tűz által.Megborzongott.

– Nem is tudom, miért érdekel egyáltalán – jegyezte meg. – Talán mert már az első pillanattól fogva kedveltelek. Még ha segítettem is becsalni titeket a városba ehhez a rút emberpókhoz, azt kívántam, bárcsak figyelmeztethetnélek. De nem tettem, mert féltem, ahogy most is félek a haláltól. Bár lenne annyi bátorságom, mint neked, hogy én is megmenekülhessek a tűz által!

Nur Anhoz fordultam, aki csendben hallgatta a beszélgetésünket:– Döntöttél már?– Természetesen – felelte. – Egy becsületes ember számára csak egyféle döntés lehetséges.– Jó! – kiáltottam, azzal ismét a lányt kérdeztem: – Szólsz Ghronnak?– Várjatok! – mondta sietve. – Kérjetek időt, amíg eldöntitek! Tudom, hogy a végén ez

sem számít majd, de... de él bennem a remény csírája, mert még a végső reménytelenség sem ölhette ki.

– Igazad van – feleltem. – Mindig van remény. Hadd gondolja a jed, hogy félig-meddig meggyőztél, és talán elfogadhatjuk azt az életet, amelyet a kínzás és a halál helyett felajánlott. Hadd higgye, hogy ha kapsz még egy kis időt, teljesen meggyőzhetsz! Addig talán kitalálhatunk egy tervet a szökésre.

– Kétlem – mondta szomorúan.

9.Phor Tak

Rácsos ablakú toronyszobánkban megbeszéltünk minden őrült szökési tervet, ami csak eszünkbe jutott. Valamely okból nem rakták ránk újra a béklyót, így legalább annyi cselekvési szabadságunk maradt, amennyit börtönünk engedett, és természetesen ki is használtuk ezt. Alaposan megvizsgáltunk minden apró részletet a padlón és a falakon, legalábbis ameddig felértünk, de együtt sem találtunk semmilyen módot arra, hogy felemeljük a mozgó falszakaszt, amely elzárta előlünk a menekülés egyetlen útját. Illetve, bár kétszáz láb magasságban és berácsozva, de ott volt még az ablak is, amelyet semmiképpen sem akartunk kihagyni a tervezésből.

A vaskos, függőleges vasrudak ellenálltak minden erőfeszítésünknek, holott Nur An igen erős, és engem is megdicsértek már kivételes izomzatomért. A rudak túl közel voltak egymáshoz, így nem tudtunk kipréselődni köztük, de elég lett volna egyet kiszednünk valahogyan, hogy megfelelő méretű rés nyíljon. Közben eltűnődtem rajta, hogy mégis, mi célból kísérletezünk a vasrudakkal, és nagyon valószínű, hogy bajtársam fejében is hasonló gondolatok jártak. Ha minden reményt feladtunk és már csak a vasrácson perzselődés maradt az egyetlen lehetőségünk, akkor egy ugrással mégis keresztülhúzhatjuk Ghron terveit.

De bármi járt is a fejében, azt Nur An megtartotta magának, és amikor kapargatni kezdtem a habarcsot az egyik rúd tövében a hámom egyik csatjának nyelvével, ő kérdés nélkül ugyanezt tette a rúd felső végének rögzítésénél. Csendben dolgoztunk, és nem tartottunk a felfedeztetéstől, mert bezártak és magunkra hagytak, hallottuk a távolodó léptek zaját. Naponta egyszer néhány hüvelyknyit felemelkedett a kérdéses falszakasz, hogy ételt csúsztassanak be alatta, de azt már nem láthattuk, hogy ki hozta a tálcákat, és kívülről nem is szólt hozzánk senki. Végül sikerült eléggé meglazítanunk a rudat ahhoz, hogy könnyen ki lehessen mozdítani a helyéről.

Soha nem felejtem el, milyen türelmetlenül vártuk az éjszakát, amikor kivehetjük a rudat és megvizsgálhatjuk a torony külsejét, legalább az ablak körül. Korábbi élményeim alapján úgy véltem, talán még kapaszkodókat is találhatunk rajta, amelyek segítségével lemászhatunk. A palota tetejéről már észrevétlenül eljutunk a városfalig. E terv részeként azt találtam ki, hogy csíkokat tépünk a falat borító szövetből, és kötéllé összecsomózva azokat, leereszkedhetünk.

Ahogy közeledett az éjszaka, lassan rájöttem, hogy erre az ötletre tettem fel mindent. Még mindig a legjobb tervnek tűnt, ha végre tudjuk hajtani, főleg ami a kötelet illeti, hiszen annak elég hosszúnak is kellett lennie. Alkonyatkor gyorsan elmagyaráztam a tervem Nur Annak.

– Remek! – felelte hirtelen fellelkesülve. – Tudjuk, milyen erős ez az anyag, és egy keskeny csík is megtartja a súlyunkat. Szerintem egy falnyi elég is lesz a kötélhez.

Rögtön neki is láttunk, hogy levegyük a kárpitot az egyik falról, és belebotlottunk a terv első nagyobb akadályába. Az ezüstös anyagot sűrűn vert nagyfejű szögekkel rögzítették fent és lent, és ezek ellenálltak minden erőnek, amelyet ki tudtunk fejteni, hogy kiszakítsuk őket a helyükből vagy eltépjük körülöttük a szövetet. Vágóeszköz nélkül ez a könnyű és finom tapintású pókselyem elpusztíthatatlannak tűnt. Végül be kellett ismernünk vereségünket.

Ránk zuhant a gyors léptű barsoomi éjszaka, és viszonylag biztonságosan eltávolíthattuk a vasrudat. Ezáltal, még ha korlátok között is, de sikerült kibővíteni börtönünket, de az iménti kudarc addigra eloszlatta nagyobb reményeinket. Már nem vártam nagy eredményt, amikor kimásztam a párkányra és kidugtam fejem a résen.

Alattam a komor város terült el, nyomasztó sötétségét alig néhány halvány fénypont enyhítette. Tenyeremmel végigsimítottam a falat, ameddig csak elértem kinyújtott karommal,

és elfacsarodott a szívem. Szinte üvegsima vulkanikus kőzetet tapintottam, amelyet kivételes szakértelemmel vágtak és illesztettek össze. Mi több, még össze is csiszolták a darabokat, így nemhogy kapaszkodót nem találtam, de talán még egy bogárnak is gondot jelentett volna rajta a mászás.

– Reménytelen – mondtam, amikor visszahúztam a fejem. – A torony simább, mint a lányok keble.

– Mi van fentebb? – kérdezte társam.Ismét kihajoltam, de ezúttal felfelé néztem. Közvetlenül felettem ereszcsatorna húzódott;

cellánk a legfelső szinten kapott helyet. Valami arra ösztökélt, hogy tovább vizsgálódjak – egy őrült késztetés, amely a kétségbeesésből született.

– Fogd meg a bokám! – kértem Nur Ant. – Az első ősöd nevére, tarts erősen!A két megmaradt vasrúdba kapaszkodva felhúztam magam és az ablaknyílás peremére

álltam, a jahari nemes pedig megragadta a bokám. Kinyújtott ujjaimmal épp elértem a csurgó szélét. Lekuporodtam a belső párkányra és suttogva szólaltam meg:

– Megpróbálom elérni a torony tetejét.– Miért?Elkuncogtam magam.– Fogalmam sincs – ismertem el. – Valami arra késztet, hogy megpróbálkozzak vele.– Ha lezuhansz, máris megmenekültél a tűztől – jegyezte meg Nur An egy félmosoly

kíséretében. – Követlek bárhová, hastori Hadron. Sok szerencsét, jó barátom!Ismét felálltam és felnyúltam, míg el nem értem a magas tető peremét. Lassan felhúztam

magam; alattam kétszáz lábnyira a palota teteje és a halál várt. Igen erős vagyok – ilyen helyzetben csak egy erős ember járhat sikerrel, mert a kőbe vájt ereszcsatorna a legjobb esetben is csak kétes kapaszkodót kínált. Végül sikerült annyira felkapaszkodnom, hogy az egyik könyököm a tető pereme fölé kerüljön, és lassan felrángathattam a többi tagomat is. Egy darabig csak zihálva hevertem a bazalton, amelyből az épület lapos teteje készült.

A szenvedélyes Thuria őrjöngve száguldott át az égen, míg hűvös nyugalmat árasztó hitvese, a Cluros kényelmesen követte a felhőtlen égen. Felálltam és körülnéztem; Hohr völgye a mesék ősi tündérföldjeként terült el alattam, és nem túl távol komor sziklacsúcsok szegélyezték az őrült uralkodó világát.

Hirtelen forró légroham söpört át rajtam és eszembe juttatta, hogy messze alattam a kínzások orgiája zajlik Ghasta vermeiben. Gyengén a sikoly is felszállt a füsttel együtt, kihallatszott a fekete kürtőn keresztül. Megborzongtam, de figyelmem középpontjába az ásítozó nyílás került, és közelebb mentem hozzá. A kéményből szinte elviselhetetlen hő áradt, de amit égettek, az olyan jól táplálta a tüzet, hogy alig egy kevéske füstöt eregetett, amit viszont a felszálló hő borzalmas sebességgel lövellt ki a levegőbe. Szinte úgy éreztem, hogy ha belevetném magam, nem zuhannék le, inkább magasabbra szállnék.

Ekkor született meg a legújabb ötletem – egy őrült és lehetetlen ötlet, amely kérlelhetetlenül forgott a fejemben körbe-körbe, miközben ismét leereszkedtem cellánk biztonságába.

Épp el akartam magyarázni a tervem Nur Annak, amikor zaj hallatszott a fal túloldaláról és megakadályozta, hogy ilyesmiről beszéljünk. Egy pillanattal később az ajtóként szolgáló falszakasz emelkedni kezdett, és azt hittük, hogy az ételünket hozták meg, azonban a fal egyre csak emelkedett, míg végül megpillantottuk mögötte a szandálos női lábat. Azután egy lány hajolt le és lépett be börtönünkbe. A szomszédos szobából jövő fényben felismertem; Ghron őt választotta ki, hogy megnyerjen magának, és születésekor a Sharu nevet kapta.

Amikor nyílni kezdett a fal, társam gyorsan visszatette a kilazított vasrudat a helyére, és mire a lány bejött, már semmi sem utalt a tevékenységünkre. Végül a falszakasz megállt félmagasságban, beengedte a lányt és épp elég fényt a szomszédos helyiségből ahhoz, hogy lássuk, ki látogatott el hozzánk.

A szomszéd szobát vizslató tekintetem követve a lány bánatosan elmosolyodott:– Ne reménykedj! Az alattunk lévő szinten fegyveres őrök állnak.– Miért jöttél ide? – kérdeztem tőle.– Ghron küldött. Türelmetlenül várja a döntéseteket.Gondolataim gyorsan követték egymást. Minden reményünket Sharu rokonszenvének

köszönhettük, aki egyszer már meghosszabbította életünket barátságosságával.– Ha lenne egy tőrünk és egy tűnk, akkor holnapután reggelre választ adnánk urad

kérdésére – feleltem suttogva.– Mivel indokoljam meg a további késlekedést? – kérdezte némi tűnődést követően.Nur An válaszolt helyettem:– Mondd neki azt, hogy őseink tanácsát kérjük, és ettől függ a végső döntésünk.Sharu elmosolyodott és szótlanul előhúzta tőrét, letette a padló kövére. Hámjára csatolt

erszényéből előkerített egy tűt is, és a tőr mellé tette.– Meggyőzöm Ghront, hogy jobb kivárni a reggelt – mondta. – Szívem mélyén reméltem,

hastori Hadron, hogy mégis velem maradsz, ugyanakkor örülök, hogy nem ítéltelek meg tévesen. Meghalsz, kedves harcosom, de legalább bátran és szennyezetlenül halsz meg. Békélj meg őseiddel, mert utoljára láttuk egymást, de amíg csak élek, arcod és hangod a szívemben őrzöm.

Kiment, a fal visszaereszkedett a helyére és ismét magunkra maradtunk a holdfényes éjszaka félhomályában. Azonban teljesült leghőbb vágyaim egyike: kaptunk egy tőrt és egy tűt.

– Mire kellenek ezek? – kérdezte Nur An, amikor magamhoz vettem a két tárgyat.– Majd meglátod – feleltem szűkszavúan, azzal dolgozni kezdtem. Lemetszettem a

szövetet a falakról, azután társam vállára állva még a mennyezetet borító anyagot is leszedtem. Gyorsan mozogtam, mert a munka nehezebb részére amúgy sem volt sok időnk. Örült terv körvonalazódott a fejemben, de épp csak annyira őrült, hogy még belül maradt a megvalósíthatóság határain.

A félhomályban sokkal inkább érezve, mintsem látva szúrogattam a tűt az anyagba, és nyilvánvalóan a tervet sugalmazó felsőbb erő vezethette a kezem, mert sikerült valamelyes használhatóságot csempészni a készülő eszközbe.

Egész éjjel és a következő napon pihenés nélkül dolgoztunk, mígnem sikerült hatalmas zsákot varrnunk a kárpit finom anyagából. A maradékból köteleket csomóztunk, és mire újra ránk köszöntött az este, készen álltunk.

– Legyen szerencsénk! – kívántam.– A terved akár az őrült Ghrontól is származhatott volna – jegyezte meg Nur An. – De van

esély a sikerre, és mint mondottam, követlek, akár felfelé, akár lefelé indulsz.– Csak egy dolgot ígérhetek meg: sikerrel járunk vagy sem, mindenképpen

megmenekülünk a tűzhaláltól. Remélem, az őseink szeretettel tekintenek le Sharura, amiért így megsegített minket barátságával.

– Szerelmével – helyesbített társam.Gyorsan gyakorlatiasabb vizekre eveztem:– Leszállt az éj, nem kell tovább várnunk.Ismét végrehajtottam a veszélyes mutatványt a tető szélén, ám ezúttal magammal vittem az

egyik kötelünket, amelyet fentről leeresztettem Nur Annak. Ő rákötötte a nagy zsákot, benne munkánk minden gyümölcsével, és miután a könnyű, de egy zitidar cserzett bőrénél is erősebb eszközök már mellettem hevertek a tetőn, újra leengedtem a kötél végét. A jahari harcos ennek a segítségével mászott fel mellém, de előbb még visszatette a kivett rudat az ablak elé, hogy amennyire lehet, eltüntesse a nyomainkat.

A zsák nyitott aljához anyagsávokat hurkoltunk. Ezekbe a hurkokba fűztük bele a leghosszabb kötelet – egy olyan hosszút, amely körbeérte a tornyot, amikor leeresztettük a

tető széléről kilógó csurgó alá. Ott rögzítettük, de csak olyan csomóval, amely egyetlen rántással kioldható.

Ezután a többi kötelet is a zsák széléhez rögzítettük a csurgó alatt, a tornyot körbefogó darab mentén, míg végül az alkalmatosság a Ghasta vermeiből felvezető kürtő szája mellett hevert, de úgy, hogy körben a tető peremén több ponton is rögzült. A következő lépésben a kötelekkel manipulálva a kémény nyílása fölé manővereztük a zsákot, és az kezdett megtelni a halál forró levegőjével. Hamar felfúvódott, és már a segítségünk nélkül is megállt a levegőben, és miközben Nur An a helyén tartotta, én egyesével eligazgattam a hurkokat a szélén, hogy azok egyenlő távolságra legyenek egymástól. Próbáltam gondosan végezni munkám a holdfénynél, és a lehető legjobb egyensúlyra törekedtem, mert annyit biztosan tudtam a léghajózásról, hogy ha a zsák az oldalára fordul és kiengedi magából a meleg levegőt, akkor hamar a földön végezzük. Ezután átfűztem egy újabb kötelet a hurkokon, amelynek két végét azokhoz a rögzítőkapcsokhoz kötöttük, amelyek részét képezik minden harcos hámjának a haditengerészetet is tartó barsoomi nemzeteknél. Ezeket a rögzítőkapcsokat elsősorban arra használják, hogy a kisebb hajókon a harcosok a fedélzethez rögzíthessék magukat, illetve a nagyobbakon ezek segítségével ereszkednek le egyik hajóról a másikra, vagy épp a talajra. Ugyanakkor számos más helyzetben is jól jöttek, például nekünk is ideális eszközt kínáltak.

Ezután kivártunk; Nur An készen állt, hogy szétrántsa a csurgó alatt megkötött csomót, míg én vele pontosan szemben Sharu tőrével akartam elmetszeni a rögzítést.

Néztem, ahogy a nagy zsák gyorsan feldagad és kifeszül a belsejét megtöltő forró levegőtől. Eleinte még megingott és majdnem összeesett, de mire végeztem a kötelekkel, már könnyen a helyén lehetett tartani. Vártunk és igazgattuk, amikor csak kellett, míg végül annyira felpuffadt, mintha ki akart volna durranni.

Hohr völgyét kevés szél járta, szinte semmi légmozgást nem tapasztaltunk, amikor odalent jártunk. Pedig mennyire megkönnyítette volna sietős távozásunkat!

A zsák majdnem akkora volt, mint a szoba, amelyben készítettük. Dagadozva lebegett felettünk és húzta-feszítette a köteleket, ahogy türelmetlenül próbált felemelkedni a magasba.

Jelet adtam és egyszerre szabadítottuk el az alkalmatosságot: Nur An szétrántotta a csomót, én pedig elvágtam a kötelet az én oldalamon. A zsák nagyot ugrott és minket is magával rántott. Megdöbbentő sebességgel száguldott felfelé, míg Hohr völgyéből csupán egy sötét folt maradt odalent, az éjszakába borult barsoomi tájon.

Hirtelen magaslati szélre leltünk, amely magával ragadta a zsákot és hálát rebegtünk őseinknek, amikor bizonyossá vált, hogy eltávolodtunk Ghasta kegyetlen városától. A szél egyre erősödött és északkelet felé röpítette összetákolt léghajónkat, ám amíg valóban egyre csak távolodtunk a borzalmak városától és a pókok erdejétől, addig szemernyit sem törődtünk vele, hogy merre tartunk.

Miután magunk mögött hagytuk a Hohr völgyének helyet adó, ősi krátert, vulkanikus táj tárult a szemünk elé a holdfényben. Ilyen magasról hatalmas, képzeletbeli térképnek látszott a vidék; mély szakadékok és összeroskadt bazaltcsúcsok képeztek áthatolhatatlan akadályokat bárkinek, aki lent próbált volna meg átjutni a területen. Mindezt látva már egyáltalán nem tűnt különösnek, hogy Ghasta ilyen sokáig felfedezetlen maradt.

A szél még tovább erősödött és már igen nagy sebességgel röptetett minket, azonban lassan ereszkedni is kezdtünk, ahogy a forró levegő egyre hűlt a zsákban. Nem tudtam megbecsülni, meddig tart még minket a levegőben, de őszintén reménykedtem benne, hogy még túljutunk az egyáltalán nem csalogató tájon.

A hajnal már alig néhány száz láb magasságban talált ránk. A vulkanikus vidék messze elmaradt mögöttünk, és amerre csak néztünk, mindenhol kedvesen elnyújtózkodó dombokat láttunk, köztük szkélfaligetekkel, amelyekből a történészek szerint minden barsoomi civilizáció született.

Egy alacsony domb felett áthaladva és alig ötven sofaddal arrébb ragyogóan fehér épületeket pillantottunk meg. Akárcsak Barsoom minden városát és elszigetelt építményét, ezt is fal vette körül, de minden más tekintetben elhagyta a marsi építészet jellemzőit. Az egyes épületek mellől hiányoztak a szokásos tornyok, minaretek, és a tetőkről a kupolák, amelyek minden várost jellemeztek, és csak az utóbbi korszakok során adták át a helyüket lapos leszállópadoknak, mert a tengerjáró nemzetek fokozatosan a levegőbe kényszerültek. A különböző magasságú, lapos tetejű épületek egyike sem számlált többet három emeletnél, köztük és minden más szabadon maradt területen gondosan karbantartott bokrok és fák álltak, mi több, közelebb érve úgy tűnt, még a skarlátvörös gyepet is nyírják, az ösvényeket tisztán tartják. Ghasta fekete kövei után a látvány gyönyörű és lenyűgöző volt, azonban eleinte Hohr völgye is csábított szépségeivel, így már nem vetettük bizalmunkat semmibe, ami kívülről jól mutatott. Úgy tűnt, ellebegünk felette, és egymásra pillantva eldöntöttük, hogy nem fordulunk vissza, inkább a nyílt tájon tesszük próbára szerencsénket – azonban a sors másképp akarta.

A szél lecsillapodott, és nagyon gyorsan ereszkedtünk. Alattunk embereket pillantottunk meg egy kertben; ugyanebben a pillanatban ők is észrevettek, és jól látható megrökönyödéssel figyeltek minket. Elfutottak a legközelebbi kijárat felé, és mire leérkeztünk az egyik magasabb épületre, már nem maradt emberi lény a közelben.

Miután kiszabadítottuk magunkat a hurkokból, a nagy zsák megkönnyebbülten röppent fel újra a levegőbe, csak hogy rövid utat megtéve felbucskázzon és lezuhanjon a falon kívül. Jó szolgálatot tett, és úgy viselkedett, mint egy hátas, amely végkimerülésig lohol, és az életét adja gazdája megmentése érdekében.

Azonban kevés időnk maradt az érzelgősségre, mert alig néhány pillanat telt bele, és egy fej bukkant fel egy kis nyílásban a tetőn, amelyen álltunk. A fejet test is követte, rajta olyan vékony hámmal, hogy szinte meztelennek tűnt. A férfi öreg volt már, gyér és ősz fürtjei közül előbukkant fejének szép formája.

Az öregkor igen ritka Barsoomon, ezért azonnal magára vonja a figyelmet. Természetes élettartamunk ezer év is lehet, de ez alatt a hosszú idő alatt alig változik a külsőnk. A marsiak többsége erőszakos halált hal, mielőtt megöregedne, de néhányan így is elérik az idősebb kort, és közöttük akad olyan, aki nem tartja karban a testét. A nyílásból felbukkanó kis öregember látszólag ez utóbbiak közé tartozott.

Nur An meglepetten kiáltott fel a láttán:– Phor Tak!– Hé-hahó! – kukorékolta az öreg magas hangon.– Ki gyütt a magas égből, aki ismeri a vén Phor Takot?– A kora miatt kiesett fogak miatt beszélt kissé szokatlan hangzókkal, nekem is hozzá

kellett szoknom, hogy megértsem a szavait.– Én vagyok az, Nur An – felelte barátom.– Hé-hahó! – kiáltott fel ismét a kis vénember. – Tul Axtar kis szolgája?– Te is az voltál valaha, Phor Tak.– De már nem vagyok! – vinnyogta Phor Tak. – Az a zsarnok kifacsart, mint egy

gyümölcsöt, az’tán eldobta az üres héjat. Az’itte, üres, hahóha! Az’itte, üres, de mindennap imádkoztam őseimhez, hogy életben maradjon, amíg megtuggya, hogy tévedett! Nem félek tülled se, Nur An, mer’ itt a hatalmamban vagy! Azt pedig megígérhetem, hogy nem viszed hírét a hollétemnek, mer’ nem élsz addig!

– Ettől ne tarts, öreg! – csitította társam. – Én is megszenvedtem Jahar jeddájának gonoszságát. Te békében elhagyhattad a fővárost, de nekem mindenem elvette, és halálra ítélt.

– Hahóha! – vigyorodott el az öreg. – Akkor már tudod, mit érzek.– A gyűlölet erőtlen szó arra, amit Tul Axtar iránt érzek – válaszolta Nur An.

– Jól van, jól. Amikor láttalak alászá’ni az égbül, arra gondótam, hogy az őseim kűdtek valakit a segítségemre. Mos’már tudom, hogy télleg így van. A harcos is Jaharbó’ gyütt? – kérdezte felém biccentve.

– Nem, ő itt hastori Hadron, Helium egyik nemese, akit Jahar ura ugyancsak magára haragított.

– Jó’van! – kiáltott fel Phor Tak. – Akkő már hárman vagyunk. Itten csak nők és szolgák segítenek nekem, de két fiatal és erős harcos elég is leszen, hogy közelebb kerüljek a célomhoz.

Miközben a két férfi beszélgetett, eszembe jutott Nur An történetének az a része, amelyben Phor Takról és az általa feltalált fegyverről beszélt még Tjanath vermeiben. Valóban különös játékot játszott velünk a sors, hogy pont annak az embernek a lakhelyére vitt, aki Barsoom megmentésének titkát őrizte. Egy különös és őrült játékot, amelyben egyik veszélyből a másikba kell rohannom, és sohasem tudhatom, mi vár rám a következő napon. Mégis megbíztam őseim vezérlő erejében, és abban, hogy hosszúra nyúló utazásom során a jó cél felé tartok.

Phor Tak még csupán egy részét hallotta történetünknek, amikor félbeszakította társam elbeszélését, és beinvitált, mondván, fáradtak és éhesek lehetünk már. Jó házigazdaként bekísért palotájába, szolgákért kiáltott, fürdőt készíttetett és ételt hozatott nekünk. Ezután megparancsolta, hogy addig senki se zavarjon minket, amíg nem pihentünk eleget. Illő módon megköszöntük kedvességét és törődését, amelynek szívesen alávetettük magunkat.

Az ezután következő napok egyszerre bizonyultak érdekesnek és hasznosnak. Phor Tak azokkal a szolgáival élt elszigeteltségében, akik annyira hűségesek voltak hozzá, hogy követték a száműzetésbe. Örült a társaságunknak és a híreknek, ráadásul segítséget nyújthattunk a kísérleteiben, amelyeket – bizalmát is kimutatva – részletesen elmagyarázott.

Elmondta, merre vándorolt, miután elhagyta Jahart, és hogyan botlott bele ebbe a régóta elhagyatott kastélyba, amelynek építői és lakói csupán a csontjaikat hagyták hátra. Amikor felfedezte az udvaron elszórtan heverő csontvázakat és a tucatnyi másik harcosét a főbejáratnál, úgy találta, hogy a helyiek heves védekezés közepette estek áldozatul egy ismeretlen ellenségnek. Erre utalt az is, hogy a hálószobákban többnyire csak nők és gyerekek csontvázaira bukkant, akiket a harcosok eleste után ölhettek meg.

– Úgy hiszem – mondta –, hogy a vad ződek egyik hordája ostromó’ta meg a helyet, és nem hagytak túlélőket. Az udvarokat és kerteket benőtte a gyom, benn meg mindenhó’ vastagon állt a por, de amúgy nem rombó’tak le semmit. Jhamának neveztem el, és idehoztam a munkámat is.

– Min dolgozol? – kérdezte Nur An.– A bosszúmon – válaszolta az idős tudós. – Megkapta tűlem a bomlasztósugarat, az’tán

megkapta a szigetelőfestéket is, amive’ megvédheti a hajóit meg a fegyvereit. Most pedig kap még valamit, ami ugyanolyan forradalmian új lesz a háború művészetében, mint a bomlasztósugár. Valamit, ami csak nyomorútt roncsokat hagy Jahar flottájábú’. Valamit, ami megkeresi Tul Axtar palotáját, és a romok alá temeti őt.

Nem kellett sok időt töltenünk Jhamában, hogy észrevegyük; az uralkodójától elszenvedett sérelmeken bánkódva Phor Tak elméje legalábbis kissé megbomolhatott. Bár természetéből adódóan kedves ember volt, szinte mániákus vágyat érzett, hogy mindent elsöprő bosszút álljon a zsarnokon, nem törődve a következményekkel akár önmagára, akár másokra nézve. Ebben az egy dologban feladott minden ésszerűséget, és nagy örömére szolgált, hogy Nur An és én lényegesen hozzásegíthettük a sikerhez. Sajnos ez együtt járt azzal is, hogy bármikor felvetettük a távozásunk lehetőségét, szinte őrjöngeni kezdett.

Amennyire bosszankodtam a késlekedés miatt, elég rosszul is viseltem azt, de Phor Tak hajthatatlan volt és nem engedett el – szolgáinak hűsége pedig lehetővé tette, hogy kikényszerítse akaratát. Elmagyarázta nekik, hogy vendégek vagyunk otthonában, mi több,

tiszteletbeli vendégek, azonban ez csak addig igaz, amíg nem próbálunk meg az engedélye nélkül távozni. Ez azt is magában foglalta, hogy akár meg is ölhettek, ha a szökésünket kellett megakadályozniuk.

Társammal sokat beszélgettünk erről. Időközben megtudtuk, hogy Jahar falaiig négyezer haadot kellene megtennünk egy nehezen járható és barátságtalan tájon, amelyet hajó és thoatok nélkül lehetetlennek tűnt időben leküzdeni. Sanoma Tora megmentése érdekében így semmit sem tehettem, és megegyeztünk, hogy leüljük ebben a luxusbörtönben kiszabott időnket és meggyőzzük az öreget segítőkészségünkről abban a reményben, hogy hamarosan mi is megkaphatjuk az ő segítségét és támogatását. Hamarosan el is nyertük a tudós bizalmát, mi több, reménykedni kezdtünk, hogy beavat terveibe és felfedi előttünk az eszközt, amellyel pusztulást akar hozni Tul Axtarra és seregére.

Be kell valljam, elsősorban azért érdeklődtem a találmánya iránt, mert bíztam benne, hogy a használatához legalábbis Jahar közelébe kell juttatnia a fegyvert, ami pedig nekem is lehetőséget biztosított a zsarnok fővárosának elérésére.

Nagyjából tíz napja tartózkodtunk Jhamában, amikor Phor Tak kezdett különösen ingerlékennyé és nyugtalanná válni. Amikor nem zárkózott be titkos laboratóriuma legmélyére, szinte folyamatosan maga mellett tartott mindkettőnket.

A tizedik napon, vacsora közben a tudós állapota már aggasztóbbnak tűnt, mint előtte bármikor. Szokás szerint végeérhetetlenül ecsetelte Tul Axtar iránt érzett gyűlöletét és annak okait, közben arcán mániákus düh látszott.

– O’an tehetetlen vagyok! – kiáltott fel végül. – Senkire se bízhatom rá a titkomat, akinek van annyi bátorsága és ereje, hogy kivitelezze a tervem! Túl öreg vagyok mán, túl gyönge a nehízségekhez. Azok pedig lesznek, ha meg akarom menteni Jahart! Bár bízhatnék bennetek ennyire! Bár bízhatnék!

– Talán bízhatsz is, Phor Tak – válaszoltam.Talán a szavak, talán a hangsúly nyugtatta meg, de őrülete csitulni látszott.– Hahóha! – kiáltott fel. – Néha télleg úgy hiszem, hogy bízhatok bennetek.– Ugyanazok a céljaink – folytattam. – Vagy legalábbis hasonlóak, és bizonyos ponton

találkoznak. Lehet, hogy együtt többre jutnánk. Jaharba akarunk menni, és ha tudsz ebben segíteni, akkor mi is segítünk neked.

Egy ideig csendben ült, azután aprót bólintott:– Segítek. Gyüjjetek! – tette hozzá, azzal máris felállt az asztal mellől és egy zárt ajtóhoz

vitt minket, amely a titkos laboratóriumába vezetett.

10.A Repülő Halál

Phor Tak laboratóriuma elfoglalta az egész épületszárnyat, pedig egyetlen roppant helyiségből állt, amely úgy ötven láb magas lehetett. A padok, asztalok, eszközök és az egyik sarokban álló fülkék szinte elvesztek a hatalmas térben. Nem sokkal a mennyezet alatt sín futott körbe a falon, rajta miniatűr cirkáló függeszkedett Jahar szellemkékjére festve. Az egyik padon emberkar hosszú, hengeres tárgy hevert, és ezzel ki is merítettem a figyelmet felkeltő dolgok felsorolását – eltekintve természetesen a terem roppant méreteitől.

A tudós bezárta mögöttünk az ajtót, a nehéz lakat baljós kattanást hallatott. Volt valami nyomasztó a helyzetünkben, talán mert őrültnek tartottuk az öreget, és a labor mérhetetlen üressége felerősítette a komorságot.

Phor Tak ahhoz a padhoz vezetett, amelyen a hengeres tárgy hevert. Óvatosan felemelte és szinte megsimogatta, miközben odamutatta:

– Ez annak az eszköznek a modejje, amely el fogja pusztítani Jahart. Tudományos kutatásaim egybesűrített eredményét láthattyátok magatok előtt – mondta.

– Csak kis fémhengernek láccik, de a benne rejlő mechanizmus olyan kifinomútt és érzékeny, mint az emberi agy. Látni fogjátok, hogy maj’nem úgy is működik, mintha egy elme irányítaná, pedig csak mechanikus az egész, ezé’ ó’csón és gyorsan lehet sokszorosítani. Mielőtt tovább magyarázom, mutatok egy használati módot. Csak figyejjétek!

Még mindig a hengerrel a kezében odalépett az egyik fali fülkéhez és kinyitotta az ajtaját. A fülke összetett berendezést tartalmazott kapcsolókkal, karokkal és nyomógombokkal.

– A hajót figyejjétek! – mutatott fel a falon körbefutó sínre felfüggesztett miniatűrre. Átváltott egy kapcsolót, mire a kis hajó sietősen megindult. Phor Tak megnyomott egy gombot a henger egyik végén, mire az felröppent kitárt tenyeréről és a hajó után indult. A köztük lévő távolság gyorsan csökkent, ahogy a henger fokozatosan felvette a hajó pályáját és követni kezdte a kis járművet, hegyes orra már alig néhány lábra volt tőle. A tudós meghúzott egy kis kart, és a hajó még jobban felgyorsult. A henger követte, szintén gyorsított, ráadásul sokkal könnyedebben, mint a célpontja. A terem felénél járhattak, amikor a tárgy hegyes orra megütötte a hajót, épp elég nagy erővel ahhoz, hogy az beleremegjen orrától a faráig. Ezután a henger lelassított és kényelmesen lelebegett a padlóra. Az öreg lenyomott egy kapcsolót és megállította a miniatűr hajót, azután előresietve elkapta a fémhengert, ahogy az lassan ereszkedett lefelé.

– Ezt a modellt úgy csiná’tam meg – magyarázta –, hogy amikor találkozik a kicsi hajóval, utána leszáll a fődre. Gondolom, rágyüttetek, hogy a kész fegyver felrobban, amikó’ eléri a cé’pontot. Látjátok ezeket a kis gombokat mindenhol a hegyes végén? Ha bármi megnyomja ezeket, akkor a modell leereszkedik. A kész eszköz azonnal felrobban, bármilyen dologgal érintkezzen, és elpusztíttya azt. Biztosan tuggyátok, hogy a világon minden anyagnak megvan a maga rezgése, és ez a mechanizmus beállítható, hogy valamilyen anyag rezgése vonzza magához. Ezt a modellt a kék védőfesték rezgése vonzza. Képzejjétek csak el! Akár látótávó’ságon kívül is elereszthetem őket, és a nagycerű jahari flotta minden hajója kaphat egyet, épp csak ki kell várnom néhány pillanatot az indítások között. Az első fegyver a legközelebbi hajót pusztíttya el, és a többi sorban követi. Az első hajó még nem pusztult el teljesen, de már nem lesz ereje védekezni a többi torpedó ellen. Sorban zuhanni kezdenek a társaik is, végül az égisz flottának vége ané’kű’, hogy egyetlen emberemet is veszélyeztetnem kellene.

– Megláthatják ezeket a torpedókat – jegyezte meg Nur An. – Ha bármitől felrobbannak, elég csak rájuk lőni.

– Erre is gondó’tam, hahóha! – kukorékolta az öreg. Letette a fémhengert és kinyitott egy másik fülkét.

Ebben edények álltak, némelyik szorosan lezárva, míg mások nyitva, így jól látszott, hogy különféle színű festékeket tartalmaznak. Számos edényből ecsetnyél állt ki, azonban ezek egyike mintha lebegett volna az edény pereme felett. Sőt mintha az edény szélének egy része és az oldala is hiányzott volna, mögötte csak a fülke fala látszott. Phor Tak pont ezt a csonka edényt vette ki, amely felett az ecsetnyél lebegni látszott, az öreg pedig úgy tartotta a kezét, mintha olyan üvegedény lett volna benne, amilyennek a pereme a tenyere felett lebegett.

Odament a padhoz és úgy csinált, mintha letette volna az edényt, és egészen olyan hang is hallatszott, mint amikor egy folyadékkal telt üvegedényt letesznek egy fapadra. Nagyon rejtélyesnek tűnt az egész, de nem annyira, mint ami ezután következett. Phor Tak megragadta az ecsetnyelet és húzogatni kezdte azt a fémtorpedó felett, mire annak egy része – úgy hüvelyknyi szélességben és három-négy hüvelyknyi hosszan – egyszerűen csak eltűnt. Újabb és újabb mozdulatokat követően lassan az egész henger semmivé foszlott, csak az üres pad maradt utána. A tudós visszatette az ecsetnyelet a helyére a lebegő edényperem fölé, azután elégedett, jóllakott kisgyerekmosollyal nézett ránk.

– Na, errő mit gondó’ tok? Hát nem lenyűgöző? – Egyértelműen lenyűgözött, és csodálkozva tűnődtem el, mi is történt az imént a szemem előtt.

– Itt a válaszom a felvetésedre, Nur An! – kiáltott fel magas hangján az öreg.– Nem értem – mondta társam, és az arckifejezése alapján legalább annyira

meglepődhetett, mint én magam.– Hóhahóha! – kukorékolta a vénember. – Hát nem láttátok, ahogy láthatatlanná tettem a

torpedót?– De hát el is tűnt! – bámult a padra a jahari nemes.Phor Tak felnevetett.– Ott van az még – bizonygatta –, csak nem láccik! – Azzal megfogta Nur An kezét és

odahúzta, ahol az eszköz volt az imént.Láttam, ahogy barátom ujjai végigtapogatnak valamit néhány ujjnyira a pad felett.– Az őseim nevére! – kiáltott fel. – Tényleg itt van!– Csodálatos! – adtam hangot megrökönyödésemnek.– És még csak hozzá sem kellett érned! Csak elhúztad felette azt az ecsetnyelet...– Hozzáértem, bizony ám! – vigyorgott tovább az öreg. – Az ecset is ott van, csak nem

láttyátok, mer’ ugyanaz a festik van rajta, ami láthatatlanná tette a Repülő Halált. Ahogy ott van az edény is, amiben ezt a festéket tartom, és azé’ csak a száját láttyátok, mer’ mindenhol máshol beboríttya az anyag.

– Hihetetlen! – kiáltottam fel döbbenten. – A saját szememmel láttam, mégis alig hiszem el ezt a csodát!

– Nem csoda ez – ellenkezett Phor Tak –, csak a tudományos elvek applikációja. Olyan elveké, amik ívszázadok óta ismertek. Semmi sem halad egyenes vona’ban, se a fíny, se az elektromágneses erők. Íveket követnek, és a láthatatlanná tevő festik is csak annyit csinyál, hogy a részecskíi kitérítik az amúgy is ívben mozgó fényrészecskíket. A látásunkkal a tárgyakról visszaverődő fínyt láttyuk, de ha az kikerüli a tárgyat, akkor nem láttyuk a tárgyat. Azé’ nem láttyátok a Repülő Halált, mer’ a fíny nem verődik róla vissza, hanem kikerüli, ahogy a mögötte a padrul visszaverődő fíny is kerülővel jut el a szemetekhez.

Megdöbbentett a magyarázat végtelen egyszerűsége, és mint katona, azonnal átláttam, milyen hadviselési lehetőségeket kínálna, ha a két tudományos titok egyazon hatalom kezébe kerülne. Azonnal tudtam, hogy Helium biztonsága és jövője érdekében meg kell szereznem mindkettőt, mi több, Phor Tak sem adhatja át ezeket más nemzetnek. Máris azon gondolkodtam, hogyan kerülhetnék az öreg bizalmába oly mértékben, hogy meggyőzhessem: át kell adnia találmányait Heliumnak. Arra jutottam, hogy legjobb, ha valahogy belekeverem

az ügybe a heliumi flottát, amely nemcsak közeledett Jaharhoz, de könnyen az öreg segítségére lehetett a Tul Axtar elleni bosszú dolgában.

– Két olyan titok van a kezedben, Phor Tak – kezdtem –, amely egy jó szándékú hatalom kezében örök békét hozna Barsoomra.

– Ki akar bíkít, hóhahó? – kérdezte röhögve. – Háborút, azt akarok!– Jól van hát – mondtam, mert beláttam, hogy javaslatom nem esik egy vonalba őrült

gondolataival legyen háború. De melyik ország szerelkezett fel jobban a háborúra, mint Helium? Ha háborút akarsz, javaslom, szövetkezz vele.

– Mit nekem Helium? – vihogta. – Mit nekem szövetsíg? Csinálok ín háborút egyedül is! A láthatatlan Repülő Halál égisz katonaságokat pusztít el. Égisz városokat dönt romba, és égisz nemzeteket irt ki. Jaharral kezdem, Tul Axtar lesz az első, aki megírezheti a hatalmam. Amikó’ Jahar flottája lezuhant az égrő és Jahar falai ráború’tak Tul Axtarra, cílba veszem Tjanathot is. Helium is sorra kerül. A büszke és hatalmas Helium meghajó’ majd Phor Tak elűtt! Ín leszek a jeddák jeddája, a világ ura! – Beszéd közben hangja egyre magasabb tónusra váltott, míg végül már szó szerint rikoltozott, és reszketni kezdett dühöngő őrületében.

Meg kellett ölnöm. Nemcsak Helium, de egész Barsoom érdekében ki kellett törölni a világból ezt az őrült elmét, amelynek hataloméhségét nem lehetett jótékony irányba terelni. Azonban elhatároztam, hogy addig nem áldozhatom fel a tudóst a béke oltárán, amíg nem sikerül valamilyen kielégítő eredményre vinni kalandomnak ezt a szakaszát. Az őrültek hajlamosak az ingadozásra, ezért abban reménykedtem, hogy bizalma fellángolásának egy pillanatában elém tárja a Repülő Halál és a láthatatlanná tevő festék titkát. Egyedül ez a reményem tartott vissza attól, hogy azonnal vérét vegyem, és tudtam, hogy ezentúl sokkal óvatosabbnak kell lennem szavaimmal és cselekedeteimmel. A kettősség legapróbb jele is felkelthette végtelen gyanakvását, és akkor én előbb lelem halálom a fehér falak között, mint ő.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam alvópárnáimon, fejemben zaklatott és sokszor nyomorék tervek küzdöttek az első helyért. Úgy éreztem, mindenképpen meg kell szereznem a titkokat, de fogalmam sem volt, hogy hogyan. Sejtettem, hogy csak és kizárólag a fejében léteztek, mert elmondta, hogy sohasem írja le a formuláit és a terveit. Valahogy ki kellett húznom belőle ezeket, és a legjobb kezdetnek az tűnt, ha a kegyeibe férkőzöm. Úgy döntöttem, hogy ennek érdekében segítem a terveit, amennyire tőlem telik.

Mielőtt álomba zuhantam, gondolataim még visszatértek Sanoma Torára és halaszthatatlan küldetésemre, amely eddigi életem leghosszabb és legkülönösebb kalandjához vezetett. Amikor rádöbbentem, hogy napok óta nem az ő megmentését tekintettem elsőrendű célomnak, szinte kényszert éreztem, hogy szemrehányást tegyek magamnak. Azonban ismét felidézve, hogy mi mindent megtennék érte, egy olyan terv kezdett körvonalazódni bennem, amely egyszerre irányult szerelmem kiszabadítására és Phor Tak kegyeinek elnyerésére. Így megnyugodva végül sikerült elaludnom.

Másnap csak késő délelőtt adódott alkalmam beszélni a vén feltalálóval, de azonnal a tárgyra tértem.

– Phor Tak! – szólítottam meg. – Hátráltathat, hogy nem tudod, mi vár rád Jaharban, és mekkorára növekedhetett Tul Axtar flottája a távolléted alatt. Nur Annal szívesen odautazom, hogy információkat szerezzek, így terved könnyebben sikerrel járhat. Ráadásul nekünk is jól jönne egy ilyen kiküldetés, hiszen olyan helyzetbe kerülnénk, hogy a magunk részéről csapást mérhetnénk a jeddára, és végrehajthatnánk önmagunknak kiszabott feladatainkat. Amúgy sem szívesen maradunk melletted, amíg ezeknek nem jártunk a végére.

– És hogy utaznátok oda?– Kölcsönözhetnél egy hajót – vetettem fel.– Nincs hajóm – felelte. – Nem értek hozzá, nem is érdekel, építeni sem tudnék egyet

nektek.

Enyhe kifejezés az, hogy egyszerre meglepődtem és megdöbbentem, de ha korábban kételkedtem is benne, hogy Phor Tak agya rendellenesen fejlődött, immáron elsöpörte a tény, hogy semmit sem tud a repülő hajókról. Egészen idáig azt hittem, Barsoom repülő nemzeteit tekintve nem nagyon létezik olyan felnőtt férfi, nő, de még talán gyermek sem, aki nem épített magának legalább valamilyen kezdetleges hajót.

– De hát hogyan tervezted a jahari flotta közelébe juttatni a Repülő Halált? Hogy akarod ledönteni Tul Axtar palotáját vagy lerombolni a városát?

– Most, hogy itt vagytok, utasíthatom a szolgáimat, hogy az irányításotokkal tucatnyi torpedót kíszítsenek mindennap. Amint ezek kísz vannak, rögtön útnak is lehet indítani őket, és vígül megtalálják Jahart és a hajóit. Efelül nincs kétségem; vígül megtalálják a célt, míg ha eltart is egy évig.

– És ha semmi sem kerül az útjukba? – jegyeztem meg. – Mi örömöd leled a bosszúban, ha még a füstjét sem láthatod?

– Ez nekem is eszembe jutott, hóhahó! – mosolyodon el szélesen. – De nem akarhat az ember mindent, ugyebár.

– Te akarhatnál.– Hogyan?– Ha egy hajó fedélzetére teszed a torpedókat, és magad is közelebb repülsz Jaharhoz –

feleltem.– Áztat mán nem! – utasította el az ötletet. – Úgy csinálom, ahogy én gondó’tam. Mi jogon

avatkozó’ bele a terveimbe?– Csak segíteni akarok – próbáltam békéltető hangsúllyal csitítani.– Más is van – vette át a szót Nur An ami miatt érdemes lenne követni Hadron tanácsát.– Mindketten ellenem vagytok! – kiáltott fel az öreg magas hangján.– A legkevésbé sem – biztosította barátom. – Javaslatunk a legmélyebb segíteni akarásból

fakadt.– Jól van akkó’ – hagyta helyben Phor Tak. – Mit akartál mondani?– Terveid szerint Jahar után Tjanath és Helium következne – magyarázta társam. – Ha csak

a heliumi haditengerészetet nézzük, ez valószínűleg teljes képtelenség, egyrészt a hatalmas távolság miatt, másrészt pedig azért, mert semmit sem tudunk a heliumi flotta méretéről. Mi több, még a torpedóidat sem állíthatod be olyan egyedi jellegzetesség megcélzására, mint amilyen a jahari hajók védőfestéke. Emiatt mindenképpen meg kell közelítened valamelyest Tjanathot, ahogyan később Heliumot is. Ráadásul ekkor már nem a kék festékre célzol, így önmagad védelme érdekében meg kell különböztetned a saját hajódat más nemzetek járműveitől, erre pedig a kék védőbevonat tűnik a legalkalmasabbnak, hiszen pontos információk nélkül nem lehetsz biztos benne, hogy sikerült megsemmisítened minden jahari hajót, és ha egyetlenegy marad a flottából, rád lőhet a bomlasztósugárral.

Phor Tak eltűnődött a hallottakon, végül bólintott:– Igaz.– Ha már itt tartunk – fűzte tovább a gondolatokat Nur An –, az is meglehet, hogy túl sok

torpedót indítasz útnak, és a maradékot rád vonzza az iménti okokból alkalmazott kék védőbevonat. Akár így, akár úgy, kellő előzetes adatgyűjtés nélkül szinte bizonyos, hogy a saját találmányod fog elpusztítani.

– Tönkreteszitek a terveimet! – rikácsolta a vén tudós. – Mit gondó’ kodtok ilyeneken?– Ha én nem gondoltam volna rá, a vesztedbe rohannál – felelte Nur An olyan hangsúllyal,

mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.– De mit csinájjak vele? Nincs hajóm! Építeni se tudok magamnak!– Hozhatunk neked egyet – mondtam halkan.– Honnan?

Nur An és Phor Tak beszélgetése közben eszembe jutott egy újabb bolond ötlet, ezt magyaráztam el nekik nagy vonalakban, és barátom fellelkesült a hallatán, de a tudós nem volt elragadtatva. Nem igazán értettem, mire alapozta az ellenvetéseit, és tény, hogy nem is érdekelt igazán, mit mond, mert a végén beismerte, hogy kénytelen a javaslatom szerint cselekedni.

Közvetlenül Phor Tak laboratóriuma mellett, jól felszerelt műhely állt. Itt dolgoztam Nur Annál és tucatnyi szolgával, míg végül sikerült megalkotnunk minden idők legjellegzetesebb külsejű égi hajóját. Röviden: a hajótest mindkét végén kihegyesedő hengerre, emiatt kicsit talán a Repülő Halálra hasonlított. A külső burkolaton belül egy kisebb henger kapott helyet; ezek közé építettük be a kiegyenlítő tartályokat. A tartályok között kis helyet hagytunk a megfigyelőpontoknak, amelyeknek lyukait belülről irányítva lehetett kis lemezekkel lezárni. Mindkét oldalon, illetve elöl és hátul is kialakítottunk ilyen kémlelőlyukakat, hogy minden irányba ki lehessen látni belülről. Került két csapóajtó a gerincre és kettő a fedélzetre is, az utóbbiak szűkös folyosóra vezettek a hengeres test felső részében. Előre és hátra egy-egy bomlasztópuskát tettünk a kis lövegtornyokba. Az irányítópult felett a periszkóp a pilóta előtti, tejüveg lapra vetített mindent, ami a hajó közelébe került. A hajó külsejét előbb a bomlasztósugaraktól védelmező kékkel, azután a láthatatlanná tevő festékkel szórtuk be. Ugyanígy tettünk a csapóajtókkal és az ablakokat lezáró redőnyökkel is, így ha mindent becsuktunk, a hajó gyakorlatilag láthatatlanná vált – csak a periszkóp apró szeme maradt ki.

Mivel az újabb típusú motorokról nem rendelkeztem elegendő technikai tudással, meg kellett elégednünk egy régebbi fajtával, amelynek a hatékonysága hagyott maga után némi kívánnivalót, de legalább megbízhatóan működött.

Hamarosan befejeztük, és rendelkeztünk egy hajóval, amelyben négyen viszonylag kényelmesen elfértek. Még nekünk is egészen furcsának tűnt ez a gondolat, miközben az egész járműből csupán a periszkóp apró szemét láttuk. Mi több, még a periszkóp is láthatatlanná vált, ha a szeme épp nem fordult az ember felé.

Miközben a munkánk a végéhez közeledett, felfedeztem, hogy Phor Tak hangulatát egyre inkább nyugtalanság és ingerlékenység jellemezte. Mindenben csak a hibát kereste, és nemegyszer majdnem sikerült leállítania a hajón végzett munkálatokat.

Végül készen álltunk az indulásra. Megraktuk a hajót lőszerrel, vízzel és élelemmel, és az utolsó napon még beállítottam egy céliránytűt, amelyet egyáltalán nem bántam meg később.

Amikor azonban felmerült a mielőbbi indulás kérdése, a tudós habozott elengedni minket, de ellenkezését nem tudta megindokolni.

Utóbb elveszítettem a türelmem, és megmondtam a vénembernek, hogy megyünk, akár tetszik, akár nem.

Dühöngést vártam, de a tudós elnevette magát, ám valahogy ez a nevetés sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint a haragja.

– Azt hiszitek, vagyok olyan ostoba, hogy elengedlek, és elvihetitek a titkaimat Tul Axtarnak? Hát tívedtek! – mondta gúnyos hangon.

– Te magad tévedsz – csattantam fel –, amikor azt hiszed, hogy el akarunk árulni! És abban is tévedsz, hogy akadályozhatod az indulásunkat!

– Hahó-ha! – kiáltott fel. – Nem kell akadályoznom az indulást, ha megakadályozhatom az írkezíseteket Jaharba vagy bárhová máshová. Ín se títlenkedtem ám, amíg ti a hajótokat csiná’tátok! Megcsiná’tam az első Repülő Halált, és a ti hajótokra hangó’tam be! Ha akaratom ellenére mentek el, akkó’ követni fog és eltalál. Na, erre mit szó’tok, hahóha?

– Azt, hogy egy vén bolond vagy! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Megvolt a lehetőséged, hogy megkapd két hűséges harcos segítségét, erre az ellenségeiddé akarod tenni őket.

– Ellensígekkí, akik nem árthatnak nekem. Az íletetek a markomban van. Elrejthettítek a gondolataitokat, de nem jól csiná’tátok. Ipp eleget olvastam ki belőlük, hogy tudjam,

őrű’ttnek tartotok, és mindenáron meg akarod akadályozni, hogy Helium ellen hasznájjam a hatalmam. Nem kítlem, hogy segítenítek Jahar és talán Tjanath elleniben is, de ín Heliumot akarom, Barsoom legnagyobb és legbüszkíbb birodalmát. Helium fog a jeddák jeddájának nyilvánítani, és ha kell, lerombolom ezé’ az égisz világot!

– Akkor hát hiábavaló volt minden munkánk? – kérdeztem. – Soha nem használhatjuk a hajót?

– Haszná’ni fogjuk – felelte. – Amikó’ azt mondom.– Mikor lesz az? – legyintettem.– Elmehetsz egyedül Jaharba, de Nur An itt marad. Ha elárú’sz, azzal megölöd.Tántoríthatatlan volt, semmiféle érveléssel nem lehetett rávenni, hogy változtassa meg a

döntését. Győzködtem, hogy egyetlen ember nem sokat érhet el, de meg sem hallgatott. Vagy egyedül indultam útnak, vagy sehogyan.

11.Legyen a tűz forró!

Amikor aznap éjjel Barsoom csillagfényes egére emelkedtem, Phor Tak fehér palotája drágakőként ragyogott a Thuria lágy fényében. Egyedül indultam útnak; Nur Ant fogva tartotta az őrült tudós, hogy biztosan visszatérjek. Barátom nem kérte, hogy bármit megígérjek, de tudta, hogy vissza fogok jönni érte.

Kettőezer-ötszáz haadra keletre hevert Jahar és Sanoma Tora, míg ezerötszáz haadra délnyugatra Tjanath és Tavia. Láthatatlan hajóm orrát a kötelesség felé fordítottam, a szeretett nő felé, és teljes sebességgel suhantam Jahar felé.

A gondolataimat azonban nem irányíthattam, és hiába próbáltam őket legfőbb célom felé terelni, újra meg újra egy börtönként szolgáló toronyszoba, rövidre vágott, de így is kócosnak tűnő haj, és a kerek váll körül jártak, amely egyszer a vállamnak nyomódott. Megráztam magam, hogy megszabaduljak a látomástól, de az mindig visszatért, és szívet tépő érzést hozott magával; aggódtam Tavia sorsa miatt.

A tudóstól kapott koordináták alapján beállítottam a céliránytűt Jaharra, és mivel így megszabadultam a kötelezettségtől, hogy folyamatosan az irányítópultnál maradjak, a hajó belsejében foglaltam el magam. Átnéztem a lőszert és tetszésem szerint elrendeztem a tárakat.

Phor Tak háromféle sugárral látott el a bomlasztó-puskákhoz: a fémet, a fát és az emberi húst is alkotóelemeire bonthattam velük. Hoztam még valamit, amit az öreg megtiltott – egy apró üvegcsét egy bizonyos folyadékkal, amely, úgy véltem, még felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tehet.

Felhúztam a bal oldali redőnyöket és beindítottam a ventilátorokat, mert a hajó belseje meglehetősen szűkösnek és sötétnek bizonyult számomra, mivel sokkal jobban kedveltem a nagy tereket és a sok fényt, amihez Helium gyors felderítőhajóit vezetve szoktam hozzá. Valójában a belső tér olyannyira nem volt szűkös, hogy négy alvóhely is elfért benne; eligazgattam párnáimat és szőrméimet, azután nagy nyugalommal pihenni tértem. A céliránytű úgyis megállítja a hajót, amint elérünk a megadott pontra, és ha akkor még alszom, a riasztó majd felébreszt. Azonban nem jött álom a szememre, egyre csak Sanoma Torára gondoltam. Magam elé képzeltem hideg és nemes vonásait, azonban dölyfős tekintete helyén csakhamar megjelent Tavia életörömtől szikrázó szeme, barátságos mosolya.

Már messze jártam Jhamától, amikor elszántan felpattantam alvópárnáimról és az irányítópulthoz léptem. Egyetlen mozdulattal átigazítottam a céliránytűt Tjanath városára, és a hajó orra gyors fordulattal követte. Mi több, élveztem a gondolatot, hogy barátom segítségére siethetek, mert nagyon jól tudtam, hogy Taviának sokkal többet köszönhetek, mint Sanoma Torának, akitől a legtöbb, amit kaptam, legfeljebb udvarias távolság-tartás volt.

Meg sem próbáltam lefeküdni aludni; egyáltalán nem éreztem magam álmosnak vagy fáradtnak. Az irányítás mellett maradtam és néztem a periszkópképen megjelenő, elhagyatott tájat, ahogy az elsuhan alattam. Hajnalra megpillantottam Tjanathot, és ahogy közeledtem, hirtelen eszembe jutott, micsoda riadalmat keltettem, amikor legutóbb erre hajóztam. Még mindig nehezemre esett elképzelni, hogy csak le kell eresztenem a korábban felhúzott redőnyöket bal oldalon, és észrevétlenül a város fölé kerülhetek. Lelassítottam és körözni kezdtem Haj Osis palotája felett; a lapos tetőkön álmatag őrök ácsorogtak, még a főhangár elé sem állítottak egynél több harcost.

A keleti torony fölé lebegtem, és elképzeltem, ahogy Tavia ott alszik alattam, összehúzza magát selyemhuzatú párnáin és szőrméin. Mosolyogva képzeltem el, milyen meglepett arcot vágna, ha megtudná, hogy ott lebegek felette láthatatlanul.

Lejjebb ereszkedtem, és tettem egy kört a torony körül, végül a lány börtönének ablakával szemben álltam meg. Úgy fordítottam a hajót, hogy az egyik oldal kémlelőnyílásain keresztül jobban szemügyre vehessem az ablakot, és azon keresztül a mögötte lévő szobát. Bár egy ideig leskelődtem, senkit sem láttam odabent, és végül meggyőződésemmé vált, hogy már máshol tartják fogva. Csalódottan emelkedtem fel újra, mivel ez szükségtelenül bonyolított a tervemen. Nem láttam jelentős nehézséget abban, hogy az ablakon keresztül és az éjszaka leple alatt kilopjam Taviát a börtönéből – minden csak azon múlott, hogy megtalálom-e egyáltalán. Elkerülhetetlenné vált, hogy bemenjek a palotába, azonban ez azt is jelentette egyben, hogy a láthatatlan hajóból kiszállva életveszély várt rám minden sarkon. Tudtam, a Phor Tak szolgái által készített hámomban egyértelműen gyanakvást keltek mindenkiben, akivel csak találkozom odabent.

Ahhoz, hogy bármennyire is biztonságosan hatoljak be a palotába, álcára volt szükségem. Mindent lezártam, egyedül a periszkópon keresztül láthattam ki a külvilágba. Lassan elhúzódtam a hajóval a toronytól, közben próbáltam kiötölni valamiféle tervet, amely tartalmazza legalább a siker magvait.

Ahogy lassan elébem tárult a város panorámaképe, ismét megpillantottam a palota főhangárját és előtte az egy szem álmatag strázsát – egyszerre találtam bejáratot és álruhát.

Lassan manővereztem a hangár felé, és előtte tettem le a hajót egy alig valamivel magasabban lévő tetőre. Örültem volna, ha ki is köthetem, de erre nem adódott lehetőség. Csak abban bízhattam, hogy a saját súlya egy helyben tartja, és a távollétemben nem kerekedik túl nagy szél.

Hirtelen rádöbbentem, hogy csak addig leszek láthatatlan, amíg a hajóban maradok, így inkább a periszkópon keresztül figyelve a harcost, megvártam, amíg hátat fordít. Ekkor gyorsan kiszálltam az egyik felső csapóajtón, és leugrottam a tetőre az őr közelében. Már csupán négy láb lehetett közöttünk, és majdnem elértem, de ha ekkor megfordul, tönkreteheti az egész tervet. Még azelőtt el kellett hallgattatnom, hogy lehetősége adódna felismerni az őt fenyegető veszélyt.

John Carter elbeszéléseiből jól megtanultam, hogy az első gondolat gyakran maga az ihlet, míg a komoly utólagos megfontolás gyakran bukáshoz vezet, vagy legalábbis késlelteti a cselekvést.

Ez okból szinte teljesen ösztönösen cselekedtem. Habozás nélkül előrevetettem magam, egyenesen neki a széles vállú őrnek. Kezemben karcsú tőr villant.

Sokszor a vég gyorsan jön – a szerencsétlen strázsa sohasem tudta meg, mi történt vele. Behúztam a testét a hangárba és levetkőztettem, közben szinte mechanikusan végignéztem a bent lévő hajókon. Egy járőrhajó kivételével mind Tjanath jedjének pecsétjét viselték; egy nehézfegyverzettel ellátott, díszes cirkáló és két kisebb sétahajó, egy kétszemélyes és egy egyszemélyes felderítő sorakozott egymás mellett. Heliumi viszonyok között ez nem számított volna soknak, de biztos voltam benne, hogy a tjanathi flotta legjavát látom. Azonban, mivel odakint várt a saját hajóm, ezekkel nem foglalkoztam többet, csak amennyire bármilyen repülő hajó iránt hajlamos vagyok érdeklődni.

Nem messzire onnan, ahol én álltam, rámpa vezetett le a palotába. Csak vakmerően járhattam sikerrel, ezért egyenesen a rámpához mentem és elindultam rajta lefelé. Épp csak megtettem az első kört, amikor meglepve láttam, hogy a rámpa egyenesen áthalad egy őrszobán. A padlón tucatnyi harcos hevert alvópárnáin és szőrméin.

Nem mertem megállni, tovább kellett mennem. Reméltem, hogy átmehetek köztük, és nem vonom magamra a figyelmüket. Mielőtt beléptem, csupán egy pillantással mérhettem fel a helyiséget, és csak alvó embereket láttam. Odabent kiderült, hogy valóban mindenki alszik, és nem is voltak többen, mint amennyi harcost első pillantásra láttam. Hangokat hallottam a szomszédos helyiségből – gyorsan átsiettem a szunnyadók között, és máris ismét a rámpán jártam.

Azt hiszem, talán még a szívem is megállt, hogy csendben maradjon, amíg áthaladok az alvók között. Ha csak egyikük is felébred, kétségtelenül látta volna, hogy nem tartozom a társai közé.

A fent pihenőket a tetők éjszakai őrségének véltem, és lentebb kisebb veszélyre számítottam, mert egy jed palotájában járhatott annyi katona, hogy senki se ismerje mindet látásból, így egy ismeretlen arc nem kelt túl nagy feltűnést.

Terveim szerint a toronyszoba felé indultam, ahol Taviát korábban fogva tartották, mert úgy hittem, a hajóból nem láttam be eléggé a belső teret. A figyelmét pedig nem kelthettem fel anélkül, hogy ne lepleztem volna le a hajómat, amely pedig csak addig garantálta a legnagyobb esélyt a sikerre, amíg létezése titokban maradt.

Lehet, hogy ki kellett volna várnom az éjszakát. Lehet, hogy túlságosan nyugtalan voltam, és türelmetlenségemben jóval nagyobb kockázatot vállaltam a kelleténél. Ezeket persze csak későn gondoltam, és már csak a palotát járva korholhattam magam. Máris túl messzire jutottam ahhoz, hogy visszaforduljak. Ezért inkább nagy levegőt vettem és elszántam magam, hogy bármilyen akadály kerül elém, minden erőmmel a leküzdésén leszek.

Ahogy haladtam lefelé szintről szintre, ismerős tájékozódási pontokat kerestem, amelyek alapján eljuthattam a keleti toronyba. Végül az egyik emeleten olyan ajtó került elém, amelyet azonnal felismertem: Yo Senonak, a kulcsok őrének hivatalát találtam meg.

– Kiváló! – gondoltam. – Biztosan ismét a sors vezetett el ide.Kitártam az ajtót, gyorsan beléptem és becsuktam magam mögött. A kövér kulcsár az

asztalánál ült, teljesen egyedül volt a helyiségben, és még csak fel sem pillantott, amikor bejöttem. A fajtájára jellemző arroganciával viselkedett – alacsony fickó kevéske hatalommal –, és szerette kihangsúlyozni személye fontosságát, például azzal, hogy egy rövid ideig figyelmen kívül hagyta látogatóit, jöhettek azok bármilyen halaszthatatlanul fontos ügyben. Ezúttal nagyot hibázott. Csendben bereteszeltem az ajtót, azután átvágtam a szobán és a másik ajtót is bezártam.

A kíváncsisága valószínűleg ekkor érhetett el arra a szintre, hogy felpillantson, de eleinte nem ismert rám.

– Mit akarsz? – ugatta oda nyersen.– Téged, Yo Seno – feleltem mosolyogva.Nyugodtan és egyre növekvő csodálkozással méregetett, azután hirtelen elkerekedett a

szeme és talpra ugrott.– Te? – kiáltott fel. – Issusra! De hát meghaltál!– A sírból tértem vissza, Yo Seno, hogy kísértselek téged!– Mit akarsz? – kérdezte ijedten. – Maradj ott, ahol vagy! Le vagy tartóztatva!– Hol van Tavia?– Honnan tudhatnám?– Te vagy a kulcsok őre, Yo Seno. Ki tudhatná jobban, hogy hol tartják fogva a rabokat?– És mi van, ha tudom? Nem mondom meg – dacoskodott.– Elmondod, vagy meghalsz – figyelmeztettem.Kisétált az asztala mögül és nem messze tőlem megállt. A következő pillanatban jóval

nagyobb gyorsaságról tett tanúbizonyságot, mint amit az alkata alapján neki tulajdonítottam volna: kivonta hosszúkardját és lerohant.

Az első vágását csak úgy kerülhettem el, hogy kényszerűen hátrébb ugrottam, de a második csapását már csupasz pengével és felkészülten vártam. Yo Seno nem bizonyult komoly ellenfélnek. Ravaszul bánt a karddal és tudta, hogy az életéért küzd – már csak az maradt rejtély, hogy miért nem kiáltott segítségért. Végül arra következtettem, hogy ezúttal nem állomásoztak harcosok a szomszédos helyiségben, mint a legutóbbi látogatásom alkalmával. Csendben küzdöttünk hát, csupán a pengék csattanásai jelezték párbajunk halálos voltát.

Sietni akartam és hátraszorítottam, de olyan trükköt vetett be, ami majdnem az életembe került. Egészen az asztaláig hátrált, és már azt hittem, nem menekülhet tovább, de nem láttam, hogy másik kezével megragad egy nehéz vázát. A következő pillanatban a tárgy a fejem felé repült, ugyanakkor a mozdulattal ellenfelem rést hagyott a védekezésén; annyira lefoglalta a célzás, hogy leeresztette fegyvere hegyét. Lehajoltam és beléptem a váza mögé, zártam a köztünk lévő távolságot, és egy pontos szúrással átfúrtam kardomat a kulcsár szívén.

Miközben áldozatom hajával a vért törölgettem a pengéről, nem tudtam elfojtani emelkedett hangulatom, amelyet Phao kínzójának levágása keltett. A sors akaratából bosszút álltam a barátom kedvesét ért sérelemért.

Azonban nem maradt időm ilyesmin tűnődni. Lépteket hallottam a folyosóról, így sietősen megragadtam a tetem hámját és odahúztam a testet a panelhez, amely a keleti toronyhoz vezető rejtekfolyosó bejáratát fedte. Ez is olyan hely volt, ahol boldog pillanatokat töltöttem el Taviával.

Inkább csak gyorsan, mintsem bármiféle tisztelettel rejtettem el Yo Seno hulláját a sötét folyosón, azután behúztam a fali panelt, és kitapogattam az utat a toronyszoba felé. Reménykedtem, hogy még ott találhatom a lányt.

Mire célhoz értem, szívem hevesebben kezdett dobogni – meglehetősen szokatlan volt ez az érzés, ezért nem találtam rá magyarázatot. Biztos voltam benne, hogy kiváló kondícióban vagyok, hiszen egy pillanatra sem fáradtam el a kulcsár elleni harcban. Hallottam már róla, hogy a legkiválóbb és legbátrabb harcosok szíve is kihagy egy-egy ütemet, amikor nagy meglepetés vagy váratlan veszély éri őket, de mivel ilyet sem tapasztaltam még soha, be kell vallanom, igencsak rejtélyesnek tartottam ezt a hirtelen változást.

A várakozás, hogy hamarosan újra láthatom Taviát, feledtette a kellemetlen érzést, és amikor megálltam a fali panel mögött, a fejemben már csak az örömteli várakozás maradt, a reménybeli találkozásra gondoltam barátaim legjobbikával.

Épp kiakasztottam volna a zárat, hogy félretolhassam a panelt, amikor hangok keltették fel a figyelmem odabentről. Egy férfi és egy nő beszélgetett, de a szavaikat nem értettem. Óvatosan nyitottam ki a panelt, hogy épp csak beláthassak a helyiségbe.

A megpillantott jelenettől felforrt a vérem. Egy gazdagon díszített hámot viselő, fiatal harcos épp átrángatta Taviát a szobán az ajtó felé. A lány küszködött, ellenkezett, végül megütötte a férfit.

– Ne légy ostoba! – kiáltott rá amaz. – Haj Osis nekem adott. A rabszolgámként jobb életed lehet, mint sok szabad asszonynak.

– Inkább a börtön vagy a halál! – felelte Tavia elszántan.Phao tehetetlenül állt az egyik fal mellett, tekintetében végtelen részvét ült. Nyilvánvalóan

semmit sem tehetett barátja megvédelmezése érdekében, mivel a harcos öltözéke magas rangot tükrözött – azt ugyan nem tudtam megmondani, milyen magas rangot, mivel az adott helyzetben egyáltalán nem ezzel foglalkoztam. Egyetlen ugrással a toronyszoba közepén termettem és durván megragadtam a fickó vállát, majd olyan erővel rántottam hátra, hogy a padlón kötött ki. Hallottam Phao és Tavia meglepett sikkantásait; az utóbbi a nevemet lehelte halkan.

A harcos talpra kecmergett, de nem rántott fegyvert, miközben az enyém máris a kezemben termett.

– Ostoba, idióta gazember! – kiáltott rám. – Van róla fogalmad, mit tettél? Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok?

– Húzd ki a kardod, különben harc nélkül lesz belőled múlt idő! – mordultam rá halkan.– Nem! – kiáltott fel, és hátrébb lépett. – Az őrség hámját és fémjét viseled! Nem

fenyegetheted meg Haj Osis fiát! Térdre Haj Alt, Tjanath hercege előtt!

– Hálaimát rebegtem volna Issusnak, ha maga Haj Osis vagy, de végeredményben az is megnyugtat, ha csak az ivadékát ölöm meg. Kard ki kard, te bolond, ha nem akarod úgy végezni, mint egy sorak!

Még mindig hátrált és tekintete úgy ugrált körbe a helyiségben, mintha maguktól a fal köveitől várna segítséget; a rémület kiíródott gyáva vonásaira. Ekkor felfedezte a rejtekfolyosó paneljét, amelyet siettemben nyitva felejtettem; beiszkolt rajta és becsukta maga mögött. Utánavetettem magam, de kattant a zár, és nem tudtam, hol találom a mechanizmust, amellyel kinyithattam volna azon az oldalon.

– Phao! – kiáltottam és intettem a lánynak. – Nyisd ki nekem! Te tudod, hogy kell! Nem szökhet meg, ha riasztja az őrséget, akkor minden elveszett!

Phao odasietett és ujját egy a lambéria faragásai között ravaszul elrejtett gombra nyomta. Lélegzetvisszafojtva vártam, de a panel nem nyílt ki. A lány eszeveszetten döfködte-nyomkodta ujjával a gombot, azután tehetetlenül és megverten nézett rám.

– Megpiszkálhatta a zárat a túloldalon – közölte lemondóan. – Ravasz gazember, gondolhatott erre.

– Követnünk kell – mondtam, és hosszúkardommal akkorát csaptam a fapanelre, ami egy jóval vastagabb lapot is betört volna. Azonban csak annyit értem el, hogy leforgácsoltam néhány szilánkot, alig nagyobbakat a körmömnél. A sérülés felfedte a szörnyű titkot; a panel forandusból, a legerősebb és legkönnyebb barsoomi fémből készült.

Tavia is odalépett hozzánk és csendben megállt mellettünk, a szemembe nézett. Tekintete visszafojtott könnyektől homályosodott el, ajka megremegett.

– Hadron! – szólított meg. – Hát a halálból is visszajöttél? Miért jöttél vissza? Ezúttal nem fognak hibázni.

– Tudod, miért jöttem, Tavia.– Mondd ki! – kérte nagyon halk, nagyon lágy hangon.– A barátság miatt, Tavia, és a legjobb barátért, akit csak ember valaha is lelhet.Egy pillanatig mintha meglepetten nézett volna, azután ajka különös kis mosolyba görbült.– Inkább legyen enyém hastori Hadron barátsága, mint bármilyen más ajándék ezen a

világon.Szép dolgot mondott és nagyon jólesett, de a mosolyát nem tudtam értelmezni. Nem is

találgattam azonban sokáig; biztonságunk kérdése sokkal fontosabb volt holmi talányok kibogozásánál, és ekkor következett az a bizonyos kis üvegcse az egyik erszényemben. Eltettem a kardom és gyorsan körülnéztem; az egyik sarokban alvópárnák és szőrmék halma állt – ezek között találhattam olyasmit, ami megfelelt a célnak, és az üvegcse tartalmának segítségével mind kiszabadulhatunk szorult helyzetünkből, feltéve, hogy marad elég időm végrehajtani a tervemet. Gyorsan odarohantam és keresgélni kezdtem, míg végül találtam három olyan szövetdarabot, amely alkalmasnak tűnt. Elővettem az üvegcsét, de ebben a pillanatban felhangzott a rohanó léptek, az összezörrenő fegyverek zaja.

Elkéstünk! Hamarosan odaértek, ezért visszatettem az apró alkalmatosságot az erszényembe és várakoztam. Először még arra gondoltam, hogy amint belépnek, legyőzöm őket harcban, de azután félredobtam a hasznavehetetlen ötletet, amely csak a halálomhoz vezetett volna. Időt kellett nyernem valahogyan.

Kitárult az ajtó, mögötte ötven harcos állt a folyosón. Az őrség egyik padwara lépett be az emberei kíséretében.

– Add meg magad! – parancsolta.– Nem húztam ki a kardom – válaszoltam. – Gyere és vedd el!– Elismered, hogy te támadtad meg Haj Alt herceget? – kérdezte.– Elismerem.– Ezeknek a nőknek mi közük a dologhoz?

– Semmi. Nem ismerem őket. Azért követtem a herceget, mert úgy véltem, hogy itt lehetőségem adódik megölni.

– Miért akarod megölni Haj Altot? – kérdezte a padwar komoran. – Mit tett ő ellened?– Semmit – feleltem nyugodtan. – Bérgyilkos vagyok, felbéreltek a munkára.– Ki bérelt fel?A képébe nevettem, mert ő is biztosan tudta, hogy Barsoomon hiába kérdez ilyesmit egy

hivatásos bérgyilkostól. A gyilkosok ősi testvériségét olyan etikai kódex vezérli, amelyet mindig betartanak, és még erővel is csak nagyon-nagyon ritkán lehet rávenni valakit, hogy elárulja a megbízóját.

Tavia tekintetében kérdés csillant, de kétségtelenül tudta, hogy őt és Phaót próbálom menteni a hazugságommal.

Kikísértek a fogdából, és miközben végigvezettek a palota folyosóin és rámpáin, a padwar kikérdezett abbeli igyekezetében, hogy kiderítse valós kilétem. Nagyon megörültem a ténynek, hogy nem ismertek fel, és reménykedtem a hasonló folytatásban – nem mintha ez bármit is változtatott volna további sorsomon, amely minden bizonnyal nem lehetett túl kegyes, hiszen az uralkodó egyik családtagjának törtem az életére. Azonban attól joggal tartottam, hogy ha felismernek, a végén még Taviát is bevádolják a Haj Alt elleni támadás kitervelésével és megszervezésével.

Ismét Tjanath vermeiben találtam magam, mi több, ugyanabban a cellában, amelyen Nur Annál osztoztam korábban. Majdnem úgy éreztem magam, mintha hazatérnék. A falhoz láncoltak és magamra hagytak, az egyetlen reményemnek számító fiolát pedig az erszényemben hagyták, azonban ez nem az a pillanat volt, amikor hasznát vehettem, ráadásul a szükséges anyagok sem álltak rendelkezésemre.

Nem sokat időztem a tömlöcben, mielőtt egy harcos jött és levette a béklyót, azután felkísért a palota nagy fogadótermébe, ahol Haj Osis ült emelvényes trónusán, körülötte ott lebzselt az udvartartása és serege minden magas rangú tisztje és hivatalnoka.

Haj Alt is ott ült mellette, és amikor megpillantott, megremegett haragjában. Megállítottak a jed előtt.

– Ez a harcos támadott meg? – kérdezte fiától a király.– Ez az a patkány – válaszolta a herceg. – Meglepett a támadása, és ha nem vagyok

okosabb nála, még a végén akár hátba is döfött volna!– Karddal fenyegetett? – kérdezte Haj Osis. – Egy hercegi személyt?– Igen, és meg is ölt volna, ahogy Yo Senót is megölte. Megtaláltam a tetemét azon a

folyosón, amely a kulcsár hivatalából a toronyszobába vezet.Szóval megtalálták. Mindegy, úgysem tudnak jobban megölni a dagadékért, mint azért,

hogy a herceg életét fenyegettem.Ekkor egy tiszt sietett be a terembe, és zihálva állt meg a trón előtt. Pont mellettem torpant

meg és rám pillantott, tekintetével gyorsan végigmért tetőtől talpig, azután még egyszer és még egyszer. Ezután az uralkodó felé fordult és szavait neki címezte:

– Haj Osis, Tjanath jedje! – szólította meg. – A hangárőrség egy tagját holtan találtuk a jed hangárjában. Megfosztották a hámjától és a fegyvereitől, idegen hám és fegyverek hevertek mellette... És amikor színed elé léptem, uram, felismertem a halott harcosom hámját ezen az emberen – mutatott rám vádlón.

A jed is alaposan végigmért, tekintetében különös kifejezés ült, amely nem igazán tetszett. Úgy tűnt, félig-meddig felismert, azután hirtelen elkerekedett a szeme, amit úgy értelmeztem, hogy végleg felismert, és Tjanath ura hangosan elkáromkodta magát, hogy csak úgy zengett a trónterem.

– Issus leheletére! – kiáltotta felállva. – Hát nem ismeritek meg? Ez a jahari kém, aki hastori Hadronnak nevezte magát! A Halálra ítéltük, és le is eresztettük a feneketlen gödörbe. A saját szememmel láttam eltűnni benne, erre most itt van, öli az alattvalóimat és a fiam életét

fenyegeti! Ezúttal végleg elpusztítjuk! – Felemelt kezével a levegőbe karmolt, és ettől úgy nézett ki, mint valami csúf korfái, gonosz szellem, amely épp megátkozza áldozatát. Folytatta mondandóját:

– De előbb meg kell tudnunk, ki küldte ide! Minden bizonnyal nem önszántából jött, hogy megöljön engem vagy a fiamat, és rossz szándékú elme állhat mögötte, amely Tjanath urainak pusztulására tör. Égessétek meg, de ne hagyjátok meghalni, amíg el nem árulja a megbízója nevét! Vigyétek! Legyen a tűz forró, de lassú!

12.Láthatatlanná tevő köpeny

Amint Haj Osis, Tjanath jedje kimondta rám a halálos ítéletet, tudtam, hogy bármit is teszek a megmenekülésemért, azt azonnal meg kell tennem, mert amint az őrök megragadnak és elvonszolnak, odalesz minden reményem. Teljesen egyértelmű volt, hogy azonnal végre kívánják hajtani a parancsot.

Az őrök néhány lépéssel mögöttem sorakoztak fel, míg Haj Osis trónszékének emelvénye alig három láb magas lehetett. Senki sem állt közöttem és a jed között, és az ítélete kihirdetéséhez előrejött, egészen az emelvény széléig.

Következő cselekedetem annyi ideig sem tartott, mint szóban elmondani azt. Ha ilyen hosszú lett volna, akkor már nem mondhatnám el, mert az őrök elfognak és magukkal visznek. Amint az utolsó szó elhangzott, tervem megjelent a fejemben, és a következő pillanatban macskaként ugrottam fel az emelvényre, egyenesen Haj Osis elé. Olyan hirtelen és váratlanul támadtam, hogy lehetetlen volt védekeznie. Egyik kezemmel torkon ragadtam, a másikkal kirántottam a tőrét a hüvelyből, és hegyét áldozatom szíve felé fordítva hangosan felkiáltottam, hogy mindenki jól hallja:

– Vissza, vagy meghal!Az imént még rám akartak rontani, de amint szavaim jelentése eljutott a harcosok agyáig,

rögtön megtorpantak.– Ha buknom kell, magammal viszlek – mondtam a királynak elszántan. – Hacsak nem

teszed azt, amit mondok.– Mit akarsz? – kérdezte rémülettől fehér arccal.– Van előtér a trónus mögött?– Igen – felelte készségesen. – De miért?– Odamegyünk – válaszoltam. – Parancsold vissza az embereidet!– Hogy megölj, amikor magunk leszünk? – kérdezte reszketve.– Ha nem indulsz el rögtön, akkor itt helyben öllek meg – vicsorogtam rá. – Nem ölni

jöttem Tjanathba. Hazudtam a padwarodnak. Sokkal fontosabb cél vezérel, mint Haj Osis és a fia élete. Tégy, ahogy mondom, és tőlem egy karcolás sem lesz rajtad. Mondd meg az embereidnek, hogy kettesben kimegyünk az előtérbe, és ha összesen öt xaton (úgy tizenöt percen) keresztül magunkra hagynak minket, akkor esküszöm, nem lesz bántódásod!

Habozott.– Dönts gyorsan! – parancsoltam rá. – Nincs vesztegetni való időm! – Azzal kicsit

megböktem a bőrét a tőr hegyével.– Ne! – visította összerándulva. – Megteszem! Mindenki maradjon itt! – kiáltotta az

embereinek. – Kimegyek az előtérbe ezzel a harcossal, és halálbüntetés terhe mellett megparancsolom, hogy öt xaton keresztül senki nem léphet be! Ennek letelte után törjetek ránk, de ne előbb!

Keményen megragadtam a hámját a lapockái között, és a tőr hegyét a bőrén tartottam. Hivatalnokai és tisztjei félrehúzódtak, hogy utat adjanak, és mi kettesben átmentünk a másik helyiségbe. Az ajtóban még megállítottam az uralkodót és visszafordultam:

– Ne feledjétek! Öt teljes xat múlva jöhettek, egy pillanattal sem előbb!A trónterem előtti uralkodói előtérben bereteszeltem az ajtót, és Haj Osist még mindig

tőrhegyen tartva átmentünk a szobán, hogy bezárjam a másik ajtót is. Csak ezután löktem el magamtól a királyt.

– Feküdj hasra! – utasítottam.– Megígérted, hogy nem ölsz meg! – nyivákolta.

– Nem öllek meg, csak ha az embereid a kiszabott idő letelte előtt ránk törnek, vagy ha nem teszed, amit mondok és tovább késleltetsz. Meg akarlak kötözni, de nem akarok ártani neked.

Igencsak szánalmasan feküdt ott, ahogy a saját hámjával hátrakötöttem a kezét. Ezután bekötöttem a szemét és otthagytam.

Gyorsan felmértem a szobát körülöttünk, és pontosan azt láttam, amire a leginkább szükségem volt. Miután megszabadultam Haj Osistól, az egyik ablakhoz siettem és letéptem róla a függönyt. Teljes hosszúságában finom, könnyű selyemből készült és nagyon szélesre hagyták, mivel úgy tették fel, hogy kecses, de széles behajtásaival ne csak fedje az ablakot, de díszítse is azt, mintha a nehezebb sötétítőfüggönyök szerepére törne. A díszes asztalon láttam neki a munkának, ahol Tjanath ura az írásba foglalt törvényeit szokta aláírni. Elővettem az üvegcsét és kidugaszoltam, azután labdává gyűrtem a nemes anyagot, ami azt jelentette, hogy könnyű és vékony volta miatt addig tömöríthettem, míg végül elfért a két markom között. Előtte csíkokat téptem egy másik függönyből, és a gombócot ezekkel a szalagokkal rögzítettem, azután lassan ráöntöttem a fiola tartalmát. A selyemlabdát Haj Osis tőrének hegyén forgattam, mert eszembe jutott: a hajó festése előtt Phor Tak figyelmeztetett, hogy az anyag ne kerüljön a bőrünkre.

Mivel a csodafesték azonnal megszáradt, amint átitatta a selymet, ráöntöttem az üvegecske tartalmának felét és csak rövid ideig várakoztam. Ezután az ujjaimmal végigtapogatva a gombócot, megtaláltam a rögzítőszalagokat és elvagdostam őket. Kiráztam az anyagot, amennyire csak tudtam így, láthatatlanul, mert alig egykét olyan foltot találtam, amit a festék nem ért el. Ezeket gyorsan lekezeltem a maradék folyadékkal.

Kísérletem sikerén olyan sok múlott, hogy félve teszteltem le az eredményt, de próbára kellett tennem, és már alig két xat maradt az időmből, mielőtt Haj Osis harcosai ránk törik az ajtót.

Érzésre húztam magamra a selymet és próbáltam eligazgatni úgy, hogy teljesen eltakarjon. A vékony, finom szöveten keresztül minden közeli dolgot elég jól láttam ahhoz, hogy ki tudjam kerülni. Odamentem a fekvő jedhez és levettem a szeméről a kötést, azután gyorsan hátrébb léptem. Ijedten kapkodó tekintettel nézett körbe.

– Ki volt az? – kérdezte reszketeg hangon, azután kissé megnyugodva saját magának mondta: – Elment.

– Egy ideig csendben maradt, pislogott erre meg arra a szobában, próbált benézni minden egyes sarokba. Ezután félig megkönnyebbült, félig reményteli kifejezés költözött az arcára.

– Gyorsan! – kiáltott fel. – Őrség! Megszökött!Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ha Haj Osis nem látott meg, más sem fog, és sikerült

álcát készítenem magamnak.Nem mertem visszamenni a trónterembe, hogy abba az irányba szökjek el, pedig arrafelé

legalább már ismertem a folyosókat. Rohanó léptek zaja hallatszott, és úgy véltem, ha nem is látnának, a tömegben valaki véletlenül kitapinthatja láthatatlan köpenyem, amit ha letépnek rólam, azzal megpecsételődik a sorsom.

A másik ajtóhoz siettem és kireteszeltem. Akaratlanul is visszanéztem az uralkodóra; elkerekedett szemmel, hitetlenkedve és félelemmel telve bámult felém. Egy pillanatig nem értettem az arckifejezését és gyorsan kinéztem, hátha a folyosón pillantott meg valamit, de hirtelen rájöttem ijedelme okára és elmosolyodtam. Meghallhatta a retesz kattanását, és láthatta, ahogy az ajtó magától kinyílik.

Nyilván felmerült benne, mi történt valójában, ezért gyorsan a másik ajtó felé fordult és magas, rémült sikollyal elkiáltotta magát:

– Ne gyertek be! Én parancsolom, Haj Osis, a jed! Ne gyertek be, amíg nem telik le az öt xat!

Még mindig mosolyogtam, amikor becsuktam az ajtót magam mögött. Végigsiettem a folyosón, rámpát kerestem, amely felvezet a felsőbb szintekre, ahonnan már könnyen megtaláltam volna az őrök szállását és a hangárt, a hajómmal a közelében. Azonban a folyosó egyenesen az uralkodó lakosztályába vezetett.

Eleinte nehezen szoktam hozzá láthatatlanságomhoz, így amikor beléptem és több emberrel találtam szemben magam, az első gondolatom a menekülés volt. Amikor azonban láttam, hogy a legközelebbi, tőlem alig öthat lábra lévő szolga egyenesen felém néz és nem adja jelét annak, hogy megpillantott volna, az önbizalmam azonnal helyrerázódott. Ezután olyan hidegvérrel vágtam át a helyiségen, mintha a saját heliumi hálószobámban járnék.

A szobák sora végeérhetetlennek tűnt, és bár folyamatosan a kivezető utat kerestem, egy főfolyosót vagy rámpát, mindig olyan helyeken találtam magam, ahol nem volt semmi keresnivalóm. Láthatatlannak lenni néha kifejezetten zavarba ejtőnek bizonyult, mint például, amikor beléptem egy otthonosan berendezett női szállásra, ahol garantáltan nem vártak látogatót az adott pillanatban.

Azonban nem fordultam vissza, mert nem volt vesztegetni való időm, és a szobán átvágva egy újabb kis folyosóra kerültem. Ezt követve csöbörből vödörbe estem; egyenesen a jeddara tiltott szobáiba léptem be.

Erősen kompromittáló helyzetét tekintve az úrnő végtelenül szerencsés volt, hogy én léptem be és nem Haj Osis – a jóképű férfi hámja alapján úgy véltem, az egyik rabszolga lehetett az illető. Undorodva hátráltam ki, mivel más kijáratot nem láttam, csak amelyiken bejöttem. Egészen véletlenül mégis belebotlottam az egyik főfolyosóba, egy zsúfolt folyosóba, tele szolgákkal, harcosokkal és udvaroncokkal. Férfiak, nők és gyerekek jártak-keltek, vagy csak ücsörögtek a fal mellett sorakozó faragott padokon.

Ismét rá kellett döbbennem, hogy még nem szoktam hozzá a láthatatlanság új és meglepő élményéhez. Láttam magam körül az embereket, és úgy éreztem, hogy ők is látnak engem. Egy hosszú pillanatig tétován álltam az ajtóban, amely kivezetett erre a folyosóra, de egy szolgálólány hirtelen felém fordult és tekintete egyenesen rám szegeződött, ámbár mintha keresztülnézett volna rajtam. Előbb aggodalom töltött el, de azután rájöttem, hogy ha nem mozdulok, hamarosan belém ütközik, ezért oldalra léptem. Elment mellettem, de megérezhetett valamit, mert megtorpant és gyorsan körülnézett, szemében a meglepetés árnya ült. Legnagyobb megkönnyebbülésemre továbbment; nem látott meg, bár kétségtelenül hallhatott valamit, amikor kitértem előle. Megújult önbizalommal vettem fel az emberfolyó áramlásának sebességét, hogy elkerüljem az érintkezést és megtaláljam a felfelé vezető rámpát. Végül meg is találtam, és nem sokkal később elértem a palota legfelső szintjét. Itt rövid keresést követően felleltem a kérdéses őrszobát, amely mögött a királyi hangárba vezető rámpa kezdődött.

Az őrszobán henyélő, szolgálaton kívül lévő harcosok különféle tevékenységekkel foglalták el magukat. Egy részük a hámját tisztította és a fémjeit fényesítette, ketten jetant játszottak, míg mások kis számozott golyókat gurítottak számozott lyukakba – egy lenyűgöző szerencsejátékot, yanót játszottak, amely egyes feltételezések szerint olyan ősi lehet, mint maga a barsoomi kultúra. A helyiséget nevetés és a vesztesek szitkozódása töltötte be. Milyen egyformák a katonák a világ minden részén! Ha a hámjuk és a pecsétjük nem mutat mást, akár heliumi palotaőrök is lehetettek volna.

Elmentem közöttük és fel a rámpán, amely a hangárokhoz vezetett. A rámpa tetején két harcos strázsált, és majdnem teljesen elállták az utat. Szűkös hely maradt közöttük, de tartottam tőle, hogy hozzáérek valamelyikükhöz és felfedeznek. Ahogy megálltam a közelben, akaratlanul is kihallgattam a szavaikat.

– Mondom, hogy hátulról szúrták meg! – Az őrről beszéltek, akit megöltem. – Nem láthatta, hogy ki támadta meg.

– De honnan jöhetett a gyilkos? – kérdezte a társa.

– A padwar szerint az őrség egy másik tagja lehetett. Kivizsgálják az ügyet és mindenkit kikérdeznek.

– Hát nem én voltam, az biztos – jegyezte meg a másik komoran. – A legjobb barátom volt.

– Nem is én tettem.– Mindig voltak nőügyei. Lehet, hogy...Egy harcos futott fel a rámpán és a beszélgetés megszakadt. Igencsak kényes helyzetbe

kerültem; a szűkös rámpán felfelé tartó férfi szinte bizonyosan belém rohan, ha nem találok rá módot, hogy feljussak a tetőre. A bal oldali katona és a fal között épp elég hely volt ahhoz, hogy elférjek, de csak ha nem lép hátra. Összeszedtem minden lopakodási képességemet és oldalazva lassan mögé kerültem. Igencsak megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor végre túljutottam az őrökön.

Közben a harmadik harcos is felért, hírt hozott társainak:– Megtalálták a hangárőr gyilkosát! Az a jahari kém volt, aki hastori Hadronnak vallotta

magát, és akit azzal a másik kémmel, Nur Annal együtt a Halálra ítéltek. Valami csoda folytán megmenekült és visszatért Haj Osis palotájába. Yo Senot is megölte, azután megtámadta Haj Alt herceget, de elfogták. Ismét megszökött és most valahol a palotában van. Az őrök padwara küldött, hogy szóljak, legyetek minél éberebbek! Aki élve vagy holtan elfogja ezt a hastori Hadront, az nagy jutalmat kap.

– A fémemre mondom, szeretném én azt látni, hogy errefelé szökik meg! – jegyezte meg az egyik őr vigyorogva.

– Nappal biztosan nem fog erre jönni.Magamban mosolyogva kisétáltam a hangárból. A hajómnak helyet adó, kicsivel

magasabban lévő tetőre nehéz volt úgy feljutni, hogy rajtam maradt a láthatatlanná tevő köpenyem, de végül sikerült. Üres tető terült el előttem, semmilyen jel nem mutatta, hogy ott lenne a jármű, de én magabiztosan ismét elmosolyodtam. A periszkóp szemét kerestem, az egyetlen olyan részletet, amelyet nem fedett láthatatlanná tevő anyag, azonban nem találtam meg. Nem aggódtam, mert éppenséggel a másik irányba is állhatott, csak oda kellett sétálnom, hogy kitapogassam a hajótestet.

Átmentem a tető egyik széléről a másikra, de nem ütköztem bele. Nincs arra szó, hogy mennyire meglepődtem. Teljes mértékig biztos voltam benne, hogy tudom, hol hagytam a hajót, de az nem volt ott. Arra gondoltam, hogy a szél kicsivel arrébb fújhatta, ezért bejártam a tető egy másik részét, de csak újabb csalódás ért. Ekkor kezdtem el igazán aggódni és szisztematikusan végigkutatni a tető teljes területét, mígnem minden egyes részt megvizsgáltam, és kétségtelenül megbizonyosodtam róla, hogy bekövetkezett a legnagyobb katasztrófa, ami csak érhetett. Nyilvánvaló, hogy a láthatatlanságnak is megvan a maga hátránya; a hajóm akár karnyújtásnyira is lebeghetett a tető szélétől. Enyhe szellő fújt délnyugatról. A jármű ellebeghetett északkeleti irányba, de bárhogy meresztgettem a szemem arrafelé, sehol sem láttam a periszkóp apró szemét.

El kell ismernem, hogy ebben a pillanatban meglehetősen elbizonytalanodtam. Nagyon úgy tűnt, hogy minden alkalommal, ha a siker közelébe kerültem, valamiféle balszerencse kiragadta kezemből a megoldást. Azonban tudtam, hogy nem adhatom fel, ezért leráztam magamról a kétségbeesés árnyát, és emelt fővel néztem a jövőbe.

Egy ideig azzal foglalkoztam, hogy minden lehetséges szempontból végiggondoltam a helyzetem. Meg kellett mentenem Taviát, de hajó nélkül hasztalan próbálkoztam volna, tehát szükségem volt egy hajóra. Végeredményben a hajók ott voltak a közelben, a királyi hangárban pihentek, amelyet éjszakára lezártak és erős őrizet alatt tartottak. Főként most, hogy megzavartam a palotában zajló élet ritmusát. Mindebből következett, hogy ha hajót akartam, azt azonnal meg kellett szereznem, és az akció sikere csak a bátorságomon és gyorsaságomon múlott.

Általános szabály, hogy az uralkodó hajói gyorsak, és okkal reménykedtem benne, hogy Haj Osis esete sem kivétel. Ez pedig azt jelentette, hogy ha átjutok a hangár őrségén, akkor lehagyhatom az üldözőimet.

Az az egy biztos volt, hogy ezen a tetőn maradva nem tehettem semmit, ezért hát leereszkedtem az alattam lévő tetőre, amely helyet adott a hangároknak. Megvártam, amíg az őrök másfelé néztek, mert tartottam tőle, hogy a szél belekaphat a magamra terített könnyű selyemfüggönybe, és akkor láthatóvá válik valamelyik testrészem.

Sebesen beslisszoltam az uralkodói hangárba és szemügyre vettem a járműveket. Kiválasztottam az egyiket, amely könnyedén elszállíthatott négy embert, és amelyből a felépítése alapján azt néztem ki, hogy jelentős sebességre képes.

Felmásztam a fedélzetre és elhelyezkedtem az irányítópultnál. Nagyon lassan emeltem fel a hajót egylábnyira a padlótól, azután rákapcsoltam a tolóerőt.

Az őrök a helyiség túlsó végében álltak, pont velem szemben, a hangár nyitott ajtajában. Ahogy a hajó kiugrott a napfényre, azonnal kiáltozni kezdtek meglepetésükben, azután azért, hogy riasszák a társaikat. Ahogy hazám bátor harcosai tettek volna a helyükben, ők is ugyanúgy előrántották hosszúkardjaikat és nekiiramodtak, és láttam, hogy megpróbálnak felmászni a fedélzetre, mielőtt elérhetetlen magasságba kerülök. Hirtelen az egyikük megtorpant és elkerekedett szemmel bámulni kezdett.

– Első ősöm vérére! – kiáltott fel, amikor rálelt a hangjára. – A hajó magától megy!A mögötte jövő őr valószínűleg vele egy időben vette ezt észre, mert ő is megtorpant és én

zúgó propellerekkel vágtattam el, Tjanath jedjének uralkodói hangárjából ki és felfelé.Azonban a csodálkozás csak egy pillanatra állította meg őket. Szirénák sikoltottak fel, nagy

gongok kondultak meg, és hátrapillantva láttam, hogy máris utánam küldtek egy repülő hajót. A kétszemélyes jármű sokkal gyorsabb volt, mint amit én választottam, és hogy még rosszabb legyen a helyzet, mindenfelé járőrhajók emelkedtek fel a város tetőin felállított hangárokból. Lehetetlennek tűnt a menekülés; bármerre fordultam, járőrhajóba ütköztem. Spirálisan felfelé tartottam, és folyamatosan rést kerestem ellenfeleim egyre jobban összezáródó falán.

Teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. Túl lassú hajót választottam és túl sokan üldöztek.Már nem tart sokáig, gondoltam, de abban a pillanatban megpillantottam valamit baloldalt,

amitől jobban fellelkesedtem, mint előtte bármitől az életem során. Valamivel magasabban, mint ahol én jártam a hajóval, egy apró, kerek üveglap lebegett a levegőben. Az életet jelentette számomra, és még annál is többet: új életet és boldogságot jelentett Taviának – és persze Sanoma Torának is.

Járőrhajó jött átlósan lentről, és majdnem utolért, mire sikerült úgy közelebb húzódnom a periszkóp szeméhez, hogy a távolságból ítélve a láthatatlan hajó gerince pont a fejem felett lehetett. Gyorsan kitapogattam az alsó csapóajtók egyikét – ezeket kívülről is ki lehetett nyitni –, azután bemásztam a Jhama belsejébe, ahogy Phor Tak elnevezte a járművet.

Becsuktam magam mögött a csapóajtót és az irányítópulthoz siettem, kiemelkedtem a közvetlen veszélyből. Kissé eltávolodva és kikerülve a figyelem középpontjából, megálltam és megnéztem, mit tesznek az üldözőim.

Láttam a megrökönyödést az arcukon, amikor senkit sem találtak az ellopott hajón. Engem egyáltalán nem láttak meg, a jelek szerint a hajómat sem, így bizonyára nehezen találtak magyarázatot a rejtélyes eseményekre.

Miközben figyeltem őket, folyton változtatnom kellett a helyzetem, mert számtalan járőrhajó körözött az ellopott jármű körül. Nem akartam elhagyni a palota környékét, mert azt terveztem, hogy sötétedésig ott maradok, azután megpróbálom kiszabadítani Taviát és Phaót. Addig is, még nappal újra fel akartam deríteni a keleti tornyot és környékét, hogy ha lehet, beszéljek a két lánnyal. A nap már az ötödik zode-ban járt és ötven xaton (három órán) belül lenyugodott.

Sötétedés után a lehető leghamarabb végre akartam hajtani a tervem, mert az utóbbi időszak megtanított rá, hogy a tervek kivitelezése soha nem zajlik olyan simán, mint ahogy fejben végiggondolja őket az ember.

Az egyik járőrhajóról egy harcos szállt át a kölcsönvett királyi járműre, és elindult vele vissza a hangárba. A városőrség néhány járőre követte, a többiek visszatértek az állomásaikra, míg egy hajó tovább körözött az épületek felett. Miközben ez utóbbit figyeltem, egy fiatal tisztet láttam, ahogy a fedélzeten állva felém mutat és valamit kiált az embereinek. Amikor irányt változtattak és egyenesen felém indultak, akkor döbbentem rá, hogy a tiszt észrevehette a periszkóp szemét. Gyorsan elfordítottam a periszkópot és elindultam a hajóval, hogy ne láthassanak és találhassanak rám.

Kicsivel arrébb mentem és ismét vetettem rájuk egy pillantást, de legnagyobb meglepetésemre elkanyarodva utánam fordultak.

Gyorsan magasabbra emelkedtem és új irányt vettem fel, de amikor megnéztem, mit tesz a járőrhajó, ismét magam mögött találtam azt, be is célzott az egyik fegyverével.

Mi történhetett? Nyilvánvalónak tűnt, hogy valamely számomra ismeretlen okból már nem voltam teljesen láthatatlan, de bármi is történt, akkor sem lett volna időm jóvátenni, ha tudom, hogy mi volt az. Csak egy lehetőségem maradt, és imádkoztam őseimhez, hogy sikerüljön. Ha rám lőnek, biztosan elvesztem.

Megállítottam a Jhamát és gyorsan a hátsó bomlasztópuskához mentem. Ebben a pillanatban nagyon megörültem neki, hogy korábban elrendeztem a tárakat, mert akkoriban pont az ilyen vészhelyzetek lehetősége járt a fejemben. Kiválasztottam a megfelelőt és beillesztettem a tárba. Bármilyen gyorsan és nem túl finom munkával tákoltuk össze a lövegtornyot, az mégis azonnal reagált az érintésemre, és néhány pillanattal később már a járőrhajót néztem a célkeresztben, azután szemtanúja lehettem, hogy Phor Tak találmánya milyen borzalmas hatást fejt ki a célpontjára.

Fémbomlasztó sugarat használtam, és az eredménye úgy megdöbbentett, hogy teljesen ledermedtem. Minden hajót szerettem, ezért a járőr szívet tépő látványt nyújtott, ahogy menet közben a darabjaira hullott. A sugár megfosztotta minden fémtől; a fegyverektől, a fedélzet rögzítőgyűrűitől, de még az utolsó szögtől is.

A legszörnyűbb a harcosok halálsikolya volt, ahogy az aláhulló fa- és bőrrészek között maguk is lezuhantak.

Barsoom igaz gyermekének tartom magam és élvezem a harcot; a fegyvertartás a születési előjogom, és a háború ad értelmet az életemnek. Ez azonban nem küzdelem volt, hanem céltalan mészárlás.

Messze nem élveztem úgy a győzelmet, mint amikor Yo Seno felett diadalmaskodtam, és ez az egyetlen lövés még elszántabbá tett, hogy valamiképpen megtaláljam a rémisztő fegyver betiltásának módját. Belegondolni is borzalmas egy olyan háborúba, amelyben az egyik fél ilyen fegyvereket használ, a láthatatlanság álcája alatt. Egész flottákat, városokat és nemzeteket lehetne így szó szerint megsemmisíteni. Phor Tak őrült álma könnyen valóra válhat, és akkor Barsoom egy mániákus uralma alá kerülne.

Azonban az elmélkedés és a filozofálás ideje nem adatott meg. Dolgom volt, és ha tisztára kellett hozzá söpörnöm egész Tjanathot, elszántam magam, hogy megteszem.

Felharsantak a szirénák és a gongok is ismét vad riadót vertek, a város felett gyülekezni kezdtek a járőrhajók. Úgy döntöttem, inkább eltűnök estig, mert nem volt gyomrom újra használni a borzalmas fegyvert, amíg létezett más alternatíva.

Amikor elindultam vissza az irányítópulthoz, tekintetem az egyik kémlelőnyílásra esett a far bal oldalán, és meglepetésemre félrehúzva találtam a fedőlemezt. Nem tudom, hogyan történhetett, a mai napig rejtélyes a dolog, de legalább megmagyarázta, hogy a városőrök hogyan vettek észre, és hogyan követtek. Valószínűleg elcsodálkoztak a lebegő lyukon, de

nem is kellett rögtön megérteniük a jelenséget ahhoz, hogy bátor harcosokként teljesítsék a parancsokat és kövessék.

Gyorsan becsuktam a lemezt, és minden egyes kinyitható dolgot ellenőriztem a hajón, nehogy ismét elkövessem ezt a hibát. Ekkor már biztos voltam benne, hogy csak a periszkóp kis szeme maradt látható, és a palotától sem kell kényszerűen eltávolodnom. Könnyedén kimanővereztem a Jhamát a járőrök útjából, akik újfent az uralkodói hangár körül gyülekeztek.

Gondolom, igencsak feldühödhettek a történteken, és nem tudtak megegyezni, hogy mit tegyenek. Csak lebegtek a palota felett, nyilvánvalóan parancsra vártak, és nem sokkal sötétedés előtt szisztematikusan átkutatták a város légterét. Nem sokkal később úgy megértettem a parancsaikat, mintha magam is olvastam volna azokat. Az alacsonyabban lévő hajók úgy ötven lábbal a legmagasabb épületek teteje felett köröztek, és kétszáz lábbal fentebb a járőrök újabb kört alkottak. A két csapat koncentrikus körökben és ellenkező irányban mozgott, így szemmel tarthatták a város felett a légteret, ellenséges hajó nem közelíthetett észrevétlenül. Alattuk ezer éber tekintet figyelte az utcákat; minden lehetséges őrállásra harcosokat rendeltek, és a tetők egy részén légvédelmi ütegek jelentek meg, mintha varázslattal teremtették volna oda őket.

Kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan még a periszkóp apró üvegszeme sem kerülheti majd el a figyelmet, ezért leereszkedtem két fa lombja közé a palotakertben. Húsz láb magasságban lebegtem, periszkópomat így eltüntethettem szem elől, minek következtében én sem láttam ellenfeleimet. Barsoom éjjele hirtelen zuhant le Tjanathra, és csak ezután emelkedtem ki a levelek rejtekéből.

A fák fölött megálltam, hogy körülnézzek a periszkópon keresztül. Messze felettem a járőrhajók lámpái köröztek a távolban, míg előttem a keleti torony magasodott a palota ablakaiból kiszűrődő fénnyel körülvéve. Lassan felemelkedve körberepültem a tornyot, végül megálltam Tavia ablaka előtt.

Természetesen nem szereltünk lámpákat a Jhamára, és bent sem kapcsoltam fel a világítást, mert úgy véltem, hogy a sötétség kevésbé kelt feltűnést éjszaka, mint a fény, amikor kinyitom az egyik fenti csapóajtót. A felső fedélzetet egy vagy két lábbal Tavia ablakpárkánya alá vittem, és a biztonság kedvéért újra magamra húztam a láthatatlanná tevő köpönyegem.

A toronyszobában sem világított semmi. Fülemet bedugtam a vasrácsok közé és hallgatóztam, de hang sem jött. Tartani kezdtem tőle, hogy a lányokat átvitték a palota egy másik részébe, vagy miután eltűntem, Haj Alt visszatért és magával vitte barátomat. Magától a gondolattól is megborzongtam, és hangtalanul átkozni kezdtem a balszerencsémet, hogy hagytam a herceget elszökni a pengém elől.

A sok éber őr miatt, szerte a palotában, nem akartam zajt csapni, bár azt kevéssé éreztem valószínűnek, hogy az amúgy is sötét éjszakában észreveszik a feketén ásító csapóajtót. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy Tavia a szobában van-e, ezért közel hajoltam a rácshoz és a nevét suttogtam. Nem kaptam választ.

– Tavia! – szólítottam ezúttal kicsit hangosabban, és úgy éreztem, a hangom mennydörgő visszhangot ver, még a holtakat is felriasztja.

Ezúttal érkezett válasz a szoba belsejéből: előbb a meglepetés elfojtott hangja, azután mozgás, ahogy valaki az ablakhoz jött. Olyan sötét volt odabent, hogy ennél többet nem láthattam, azonban a rácsok túloldalán megszólaló hang épp elég bizonyosságot adott:

– Hadron? Hol vagy?Felismerte a hangom, és ettől a gondolattól megborzongtam.– Az ablaknál, Tavia – feleltem.Nagyon közel jött, a kinti gyenge fények majdnem megvilágították az arcát.– Hol? Nem látlak.Megfeledkeztem a köpenyről.

– Ne törődj vele! – mondtam. – Később elmagyarázom. Phao is veled van?– Igen.– De senki más?– Senki.– Magammal viszlek titeket. Álljatok félre, hogy ne legyetek az ablak előtt, így nem

sérülhettek meg, amikor eltávolítóm a rácsokat. Azután rögtön jöhettek is fel a fedélzetre.– A fedélzetre? Hol van a hajód? – kérdezte meglepetten.– Ezzel se törődj most, csak higgy nekem! Tegyétek, amit mondtam! Bízol bennem?– Az életem is rád bíznám – suttogta. – Mindörökké.Dal csendült a szívemben, valami több, mint puszta nyugtalanság vagy izgalom. Nem

találtam rá magyarázatot, meg sem értettem az érzést, de egyébként is mással kellett foglalkoznom.

– Állj félre, Tavia, és tartsd távol Phaót az ablaktól, amíg nem hívlak ismét! – Láttam, ahogy sötétségbe burkolózó alakja tétovázik egy pillanatig, azután elhúzódik az ablaktól. Visszatértem az irányításhoz, és úgy fordítottam a hajót, hogy az elülső löveg az ablak felé forduljon. Előremenve célba vettem a rácsokat a fémbomlasztó sugárral és meghúztam a ravaszt. A kis célkereszten keresztül a sötétség miatt nem tudtam felmérni az eredményt, de tudtam, mi történhetett. Amikor ismét leereszkedtem a hajóval, és beálltam a párkány alá, majd felmentem a fedélzetre, láttam, hogy a vasrudak semmivé foszlottak.

– Gyorsan, Tavia! – szóltam be. – Gyertek!Egyik lábammal a hajó fedélzetén, másikkal az ablakpárkányon olyan magasra tartottam a

láthatatlan szövetet, amennyire csak tudtam, hogy a lányok észrevétlenül át tudjanak szállni a Jhamára.

Nehéz és kockázatos ügy volt. Azt kívántam, bár lenne nálam mászókampó, de nem volt, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy feltartsam a selymet az egyik kezemmel, miközben Taviának és Phaónak segítettem a másikkal.

– Nincs itt a hajó! – mondta barátom egyszerre ijedten és meglepetten.– Itt van a hajó, Tavia – biztosítottam. – Gondolj arra, hogy megbízol bennem, és tedd,

amit mondok!Erősen megragadtam a kezét, hogy támaszt nyújtsak, de egyben rá is segítettem kicsit a

lendületére, és ha nem akart előreesni, kénytelen volt átlépni az alacsony ablakpárkányon.– Ne félj! – biztattam, és most, hogy már engem is látott a szövet alatt, fejemmel biccentve

mutattam neki a Jhama belsejébe vezető csapóajtót.Phao közvetlenül mögötte jött, és elismeréssel kellett adóznom a bátorságuk előtt. Ijesztő

lehetett számukra, hogy kiléptek a puszta levegőbe száz lábbal a talajszint felett – a hajóból ők is csak a sötét lyukat látták, amely levezetett a sötéten hagyott belső térbe.

Amint mindketten lent voltak, követtem őket és becsuktam a csapóajtót magam fölött.Összeölelkezve reszkettek a padlón, legyengültek a kimerültségtől, amelyet a szökés

rémisztő módja okozott. Még nem tudtam időt szakítani, hogy válaszoljak a kérdéseikre, amelyekkel minden bizonnyal tele volt a fejük.

Ha magunk mögött hagytuk a tetőkön álló harcosokat és a város felett köröző járőrhajókat, még sok időnk lesz kérdésekre és válaszokra. Ha nem jutunk ki a falak közül, akkor viszont nem is lesz alkalmunk beszélgetni.

13.Tul Axtar asszonyai

A propellerek épp csak annyira forogtak, hogy haladjunk, így indultunk el lassan és halkan a toronytól. Nem mertem növelni a magasságot, mert tartottam tőle, hogy akkor elkerülhetetlenül összeütközünk a köröző járőrök valamelyikével – ha nem is azok sűrűsége miatt, inkább a periszkóp korlátozott látótávolsága okán. Csak a palota alacsonyabb tetői fölé repültünk fel, míg végül egy széles sugárúthoz értünk, amely a keleti kapuhoz vezetett a város külső falán. Egészen alacsonyan maradtunk, hogy minél kisebb valószínűséggel találkozzunk másik hajóval. A felfedeztetés egyetlen lehetőségét az adta, ha valamelyik strázsa esetleg meghallja a propeller halk zümmögését, ám ennek esélye igen kicsinek tűnt, mivel a járőrök sokasága jóval nagyobb zajt csapott. Végül elértünk a sugárút végére, és a kapunál a fal fölé emelkedtünk, kicsusszantunk Tjanathból a holt tengerfenék éjszakájába. A város fényei és a köröző járőrhajók lámpái egyre halványodtak mögöttünk.

Menekülésünk során mindvégig hallgattunk, azonban a városon kívülre érve Tavia kinyitotta kíváncsisága zsilipjeit. Phao első kérdése Nur Anra vonatkozott, és a választól megkönnyebbülten felsóhajtott, ami jobban kifejezte szerelmét, mintha bármit is mondott volna. Mindketten lélegzetvisszafojtva hallgatták utazásunk történetét, amely azzal kezdődött, hogy elfogtak és a Halálra ítéltek minket. Ezután mindent tudni akartak Jhamáról, a láthatatlanná tevő festékről és a bomlasztósugárról, amellyel eltüntettem a börtönük rácsait. Amíg nem elégítettem ki a kíváncsiságukat, addig nem beszélhettük meg a jövőre vonatkozó terveket.

– Úgy érzem, rögtön Jahar felé kellene fordulnom – mondtam.– Ez a kötelességed – jegyezte meg Tavia halkan. – Találd meg és mentsd meg Sanoma

Torát.– Ha lenne olyan hely útközben, ahol biztonságban hagyhatnálak titeket, akkor sokkal

nyugodtabban indulnék el Tul Axtar palotájához. Azonban nem ismerek más ilyen helyet, csak Jhamát, és nem szívesen megyek vissza, mert akkor kiderülne, hogy nem egyenesen Jaharba mentem, ahogy Phor Taknak megígértem. Az a fickó megőrült, és nem tudom, mit tesz, ha megtudja az igazat. Abban sem vagyok biztos, hogy biztonságban lennétek az otthonában. Csak a szolgáiban bízik meg, és könnyen támadhatnak olyan képzetei, hogy valamelyikőtök kémkedik utána.

– Nem kell törődnöd velem – mondta Tavia –, mert mindegy, hol találnál eléggé békés helyet számunkra, úgysem maradnék ott. Egy rabszolga helye a gazdája mellett van.

– Ne mondj ilyeneket, Tavia! – kértem. – Nem vagy a rabszolgám.– Csak egy egyszerű rabszolgalány vagyok. Akkor viszont valakié vagyok, és ha már

választhatok, leginkább a tiéd szeretnék lenni.Megérintett a hűsége, de nem tudtam rabszolgaként gondolni rá. Azonban, bármennyire is

taszított a gondolat, az tény, hogy rabszolgaként nevelkedett.– Ezennel felszabadítalak, Tavia! – mondtam.Elmosolyodott.– Nem akarom, és miután ezt így eldöntöttük, melletted kell maradnom. –

Végeredményben, ő maga el is döntötte a kérdést helyettem. – Mindent meg akarok tanulni ennek a hajónak az irányításáról, mert úgy vélem, ezzel segíthetek a legtöbbet.

Előzetes ismeretei a légi navigációról jelentősen megkönnyítették, hogy kitanítsam; gyakorlatilag semmilyen gondja nem adódott a jármű kezelésével.

Phao szintén érdeklődést mutatott a dolog iránt, így nem sokkal később már ő is megállta a helyét az irányítópult mellett – ugyanakkor Tavia barátom erőltette, hogy vezessem be a bomlasztópuska rejtelmeibe is.

Jóval azelőtt, hogy elértük volna Tul Axtar városát, szellemkékre festett egyszemélyes hajót pillantottunk meg, azután jobbra és balra is láttunk hasonlókat. Lassan köröztek, nagy magasságban, és a feltételezésem szerint felderítők lehettek, akik támadó flottát vártak. Elmentünk alattuk és nem sokkal később összefutottunk az ellenséges hajók második sorával. Ezek mind felderítőcirkálók voltak tíz-tizenöt fős legénységgel, és amikor megközelítettük az egyiket, négy bomlasztópuskát számoltam össze rajta; kettő előre, kettő pedig hátrafelé állt. Amilyen messzire csak elláttam, mindkét oldalon ezek a hajók sorakoztak, és ha tényleg teljesen körbevették a várost, ahogy feltételeztem, akkor igencsak sokan lehettek.

A jahari flotta harmadik vonala hatalmas csatahajókból állt, amelyek ezer főt szállítottak, és teletűzdelték őket nagyméretű fegyverekkel. Bár egyikük sem volt akkora, mint a nagyobb heliumi hajók, így is jelentős erőt képviseltek, és nyilvánvalónak tűnt, hogy ezeket is nagy számban gyártották az utóbbi időben.

Amit addig láttam, máris meggyőzött arról, hogy Tul Axtar valóban nem táplál hamis reményeket azzal kapcsolatban, hogy térdre kényszerítheti Barsoomot. Az általam látott hajók egy része is elég lett volna, hogy ezekkel a fegyverekkel felszerelkezve letarolja bármelyik nemzetet, mert a bomlasztópuskák erejét nem vonhattam kétségbe.

Már magától a flotta látványától rossz előérzet szállt meg. Ha Helium haditengerészete még nem érkezett meg és pusztult el, akkor is csak idő kérdése, hogy ez a biztos végkifejlet megtörténjen. Nincs olyan erő ezen a világon, amely megakadályozhatta volna a legnagyszerűbb nemzet bukását. Csak abban tudtam reménykedni, hogy akár megérkeztek már, akár nem, az első vonal pusztulása elég meggyőző volt vagy lesz ahhoz, hogy a fősereg visszaforduljon.

Messze a csatahajók sora mögött megláttuk Jahar tornyait, és ahogy a város közelébe értünk, újabb flottát pillantottunk meg, amely az általam valaha látott legnagyobb hajókból állt, és a földön vesztegelt a külső fal mellett. A járművek teljesen körülvették a város általunk látható részét, és a méretükből ítélve egyenként tízezer embert vihettek el. Felépítményük és könnyű fegyverzetük alapján arra tippeltem, hogy ezek lehetnek a csapatszállítók, amelyek Tul Axtar éhező harcosait viszik majd el a legyőzendő országokba, míg végül mindent lerombolnak és kizsákmányolnak.

A roppant sereg láttán elfelejtettem minden tervemet, és már azon voltam, hogy Heliumba sietek, elterjesztem a hírt, és segítek kidolgozni a védelmi terveket az őrült jedda hódító seregével szemben. Elmém egymásnak csapó döntések fortyogó üstjévé vált; számtalanszor kockáztattam az életemet azért, hogy egyetlen adott cél érdekében eljussak Jaharba, erre érkezésemkor rögtön meg is kaptam a belső parancsot, hogy forduljak vissza, és teljesítsek egy másik küldetést, amely sokkalta nagyobb téttel bírt, mint az eredeti feladatom. Azonban én is ember vagyok, önző lény, aki végül mégis a szeretett nő megmentése mellett döntött, és ezért akár ítélőbíróság elé is vetem magam, ha kell, mert elhagytam mindazt, amit a hivatás-és kötelességtudat megkívánt volna. Bárkivel egyetértettem volna abban, hogy a legkisebb késlekedés is megsemmisítheti a nagyobb cél érdekében tett erőfeszítéseket, azonban ha visszafordulok, akkor szinte bizonyos, hogy soha többé nem lesz alkalmam visszatérni Jaharba és kimenteni onnan Sanoma Torát.

Mögöttünk a roppant méretű szellemkék flottákkal áthaladtunk a városfal felett, és elindultunk a legnagyobb palota felé. Jól kidolgoztuk a tervet; újra meg újra megbeszéltem Taviával, aki gyakorlatilag Tul Axtar palotájában nőtt fel.

A javaslatára egy karcsú torony csúcsa fölé kormányoztam a Jhamát, ahol leszállni ugyan nem lehetett, de a nők szállása közelében találhattam bejáratot a palotába.

Ahogy a jahari haditengerészet három során észrevétlenül áthaladhattunk a láthatatlanná tevő festék álcája alatt, úgy lopakodhattunk el a városi őrök, a tornyok bástyáin álló őrök és a palota sáncain álló őrök felett. Említésre méltó incidens nélkül jutottunk el a megcélzott toronyhoz, ahol a csúcs felett megállítottam a hajót.

– Tíz xat (úgy harminc perc), és eljön az éjszaka – mondtam a lányoknak. – Ha nem tudtok folyamatosan itt maradni, akkor húzódjatok félre, és csak akkor térjetek vissza, ha már teljesen besötétedett! Akár megtalálom Sanoma Torát, akár nem, nem próbálok meg visszatérni a Jhamára, amíg be nem sötétedik.

Erre Tavia elmondta, hogy a nők szállását időnként bezárják napnyugtára, ezért is kell nappal bejutnom a palotába, holott éjszaka sokkal kisebb az esélye, hogy felfedezhetnek. Tavia megnyugtatott, hogy ha egyszer bejutok a nők szállására, kijönni már nem lesz gond, mert a zárak belülről nyithatóak. Ugyanis nem a bent lakókat akarják megakadályozni a szökésben, hanem épp ellenkezőleg, a bérgyilkosokat és egyéb rossz szándékkal közelítő embereket szeretnék kint tartani.

Magamra húztam láthatatlanná tevő köpenyem, kinyitottam az elöl lévő alsó csapóajtót, amely közvetlenül a torony csúcsa felett helyezkedett el. Korszakokkal ezelőtt az építmény legfelső pontját kilátónak használhatták, még mielőtt a palota újabb és magasabb részei feleslegessé tették.

– Sok szerencsét! – suttogta Tavia. – Amikor visszatérsz, remélem, magaddal hozod Sanoma Torát is. Amíg küldetésedben jársz, imádkozni fogok az őseimhez, hogy segítsenek sikerre.

Megköszöntem és leereszkedtem a torony csúcsára, amelyen szintén csapóajtót találtam. Ahogy ezt felemeltem és lepillantottam, hosszú létrát találtam, a ma már rég halott harcosok útját felfelé – az utóbbi időben nem igazán használhatták, mert a fokokon vastagon állt a por. Nagy szobába vezetett le, a palotának a torony alatti részébe; kétségtelen, hogy valaha őrszoba volt, de már csak kiszolgált bútorok egymásra halmozott darabjait, függönyöket és egyéb díszeket tároltak benne. Az ősi és a modernebb Jahar iparosmunkájának találkozása a felfedezőutak egész sorozatára késztetett volna, ha épp nincs más dolgom, azonban így csak élő ellenfelek után kutattam a lomok között. Követtem Tavia iránymutatását és lementem két spirális rámpán, majd lenyűgözően díszes folyosón találtam magam. Ez ezer sofad hosszan vezetett Tul Axtar asszonyainak szállása felé, a végén pedig boltíves ablak állt, amelyen keresztül fák lombjaira láttam ki.

A folyosó két oldalán álló ajtók közül sokat nyitva találtam, mert ezen a részen csak a nők és rabszolgáik járhattak szabadon, maga Tul Axtar természetesen kivételt képezett. A palotának ebbe a szárnyába egyetlen rámpa vezetett, amelyet válogatott eunuchokból álló őrség védelmezett – és Tavia elmondása szerint rövid úton elbántak bárkivel, aki kíváncsiságtól hajtva felfelé tartott. Erre ott voltam én, férfi és ellenség egy személyben, aki biztonságban sétálgatott a tiltott területen.

Amikor körülnéztem és megpróbáltam kitalálni, merrefelé kezdjem a keresést, több nő lépett ki az egyik lakosztályból és felém indultak a folyosón. Szépek voltak és fiatalok, gazdagon díszített hámot viseltek, könnyed beszélgetésük és nevetésük nem utalt boldogtalanságra. Rádöbbentem, micsoda barbár kiváltságot élvezek láthatatlanul, és a lelkiismeretem furdalni kezdett – azonban ezen nem segíthettem, ezért inkább kihasználtam minden előnyöm és hallgatózni kezdtem, hátha elkapok egy-egy fontos információt. Azonban Sanoma Toráról semmit sem tudtam meg, illetve másról sem azon kívül, hogy az uralkodót vén zitidarként emlegetik. Más neveken is szólították, amelyek némelyike különösen személyesnek hangzott, és egyik sem lehetett bók.

Elmentek mellettem, és a folyosó végéhez érve befordultak egy nagy szoba ajtaján. Pillanatokon belül még több nő lépett ki más helyiségekből, és csoportokban követték az első társaságot.

Egyértelművé vált, hogy abban a folyosóvégi teremben gyülekeznek, és felmerült bennem a gondolat, hogy így találhatom meg a legkönnyebben Sanoma Torát, mert talán ő is odamegy a többiekkel.

Ennek megfelelően követtem az egyik csoportot egy jóval rövidebb folyosóra, amely már ténylegesen egy méretes helyiségbe vezetett. Pazar díszítése alapján a jedda tróntermének tűnt, és tény, hogy az is lehetett, mert az egyik végében roppant méretű és díszekkel telefaragott trónszék állt.

A padló fényesre csiszolt fából készült, középen nagy medencét alakítottak ki. A terem két oldalán kényelmes padok sorakoztak a fal mellett, ezekre párnákat, lágy selymeket és puha szőrméket fektettek. Úgy tűnt, az uralkodó itt tartotta meg a saját udvari összejöveteleit, amelyeken csak az asszonyai vehettek részt, akik az ő szórakoztatására táncoltak és fürdőztek a medence tiszta vizében, fogadást adtak és éjszakába nyúlóan zenére mulatoztak.

Végignéztem mindazokon, akik már megtalálták az utat a terembe, és Sanoma Torát nem láttam közöttük, ezért elhelyezkedtem a bejárat közelében egy olyan ponton, ahonnan láttam a belépők arcát.

Tömegével érkeztek a trónterembe, és azt hiszem, soha nem láttam még ennyi nőt együtt, férfiak nélkül. Miközben Sanoma Torát kerestem, megpróbáltam megszámolni őket, de hamarosan feladtam, mint reménytelen küzdelmet. Úgy becsültem, ezerötszáz nő gyűlt, össze a nagy helyiségben, mielőtt az áradatuk véget ért.

Leültek a padokra, és a termet betöltötte a női hangok kakofóniája. Volt ott nő minden életkorban és minden típusból, de egyikre sem lehetett rámondani, hogy nem gyönyörű. Tul Axtar ügynökei alapos munkával fésülhették át Barsoom országait, hogy ilyen hatalmas mennyiségben gyűjtötték össze a szépségeket.

A trón egyik oldalán ajtó nyílt ki és harcosok léptek be. Először meglepődtem, mert Tavia elmondása alapján Tul Axtaron kívül más férfi nem léphetett be a nők szállására, de azután rájöttem, hogy a harcosok valójában nők férfihámban, rövid hajjal és olyan arcfestéssel, amilyet a barsoomi katonák szoktak viselni. Miután elfoglalták helyüket a magas szék két oldalán, egy udvaronc jött be ugyanazon az ajtón – újabb férfinak maszkírozott nő.

– Adjatok hálát! – kiáltott fel. – Adjatok hálát! A jedda érkezik!A nők tömege felállt és Tul Axtar nem várakoztatta meg őket; udvaroncoknak öltöztetett

nők csoportja kísérte.Miután az uralkodó letette termetes alfelét a trónra, jelzett az egybegyűlt nőknek, hogy ők

is leülhetnek. Ezután halkan mondott valamit az egyik udvaroncának.A nő az emelvény széléhez lépett.– A nagy jedda személyesen tisztel meg titeket uralkodói tekintetével – jelentette be

dagályosan. – Balról jöjjetek és egyesével haladjatok el előtte! A jedda nevében, beszéltem!Tőle balra a legközelebbi nő felállt és lassan felment az emelvényre, megállt a trón előtt és

teljesen körbefordult, azután körbesétált a teremben, végül kiment a mellettem lévő ajtón. A többiek egyesével követték, és egyáltalán nem láttam a ceremónia értelmét.

Talán száz nő haladhatott el Tul Axtar előtt és jött felém, majd ment ki az ajtón, amikor valami felkeltette a figyelmemet az egyikük mozgásában. Amikor a közelembe ért, akkor ismertem fel Sanoma Torát; megváltozott, de nem nagyon, és nem értettem, korábban miért nem ismertem fel. Ám ezúttal rátaláltam, hónapok elteltével, felleltem szerelmem! Csakhogy szívem nyugalomban maradt.

Ahogy kiment az ajtón, követtem a kisebb, majd a hosszú folyosón át egy lakosztályba, amely a folyosó túlsó végének közelében állt. Azonnal megfordult és bezárta az ajtót maga mögött.

Magunkra maradtunk a kis szobában, melynek egyik sarkában alvópárnák és szőrmék hevertek, két ablaka között szépen faragott szekrényke állt, rajta mindazon szépészeti eszközökkel, amelyeket a nők oly nagy előszeretettel használnak.

Nem egy jeddara szobájában álltunk. Alig volt jobb egy rabszolga cellájánál.Sanoma Tora közömbös arckifejezéssel lépett oda a kis székhez a szekrényke előtt, és

amikor hátat fordított, levetettem láthatatlanná tevő köpenyem.– Sanoma Tora! – szólítottam meg halkan.Meglepetten fordult meg:– Hastori Hadron! – kiáltott fel. – Álmodom talán?– Nem álmodsz, valóban én vagyok az.– Miért jöttél ide? És hogyan? Ez lehetetlen! Tul Axtaron kívül férfit nem engednek fel

erre az emeletre.– Itt vagyok, Sanoma Tora, és azért jöttem, hogy visszavigyelek Heliumba – feltéve, hogy

te is vissza akarsz térni.– Első ősöm nevére, bár reménykedhetnék ebben! – sírt fel.– Reménykedhetsz, Sanoma Tora – biztosítottam.– Megtaláltalak és vissza is tudlak vinni.– Nem hiszem el. Azt sem tudom elképzelni, hogyan jutottál be ide. Őrültség azt hinni,

hogy észrevétlenül elszökhetünk.Magamra húztam a köpenyt.– Hová lettél, Tan Hadron? Átváltoztál, vagy mi történt? – kiáltott fel Sanoma Tora.– Így jutottam be – magyaráztam, miközben ismét kibontakoztam a szövetből. – Így is

fogunk kijutni.– Miféle tiltott mágia ez? – kérdezte ijedten, és amennyire röviden csak tudtam,

elmeséltem, hogyan jutottam hozzá a láthatatlan festékhez.– Hogy boldogulsz itt? – kérdeztem ezután. – Hogy bánnak veled?– Nem rosszul – felelte –, de nem is foglalkoznak velem. – Éreztem a hangján, hogy ez

sértette a hiúságát.– Még a jeddát is ma láttam először. A trónteremből jövök, ahol csak az asszonyainak tart

udvart.– Tudom – jegyeztem meg. – Onnan követtelek ide.– Mikor viszel el?– Akár most azonnal.– Attól tartok, sietnünk kell – mondta.– Miért?– Mert amikor megálltam Tul Axtar előtt, hallottam, hogy odaszól a mellette álló

udvaroncnak. Megparancsolta, hogy tudja meg a nevem és hogy hol szállásoltak el. A többiek már elmondták, mi történik, ha az uralkodó felfigyel valamelyikünkre, és félek tőle. De mindegy, már csak egy rabszolga vagyok.

Micsoda változáson ment keresztül a dölyfös Sanoma Tora! Ez még ugyanaz az arrogáns szépség volt, aki kikosarazott? Aki jeddara akart lenni? Egészen megalázkodónak tűnt – látszott megereszkedett vállából, ajka remegéséből és a tekintetében megcsillanó riadalomból.

A szívem megtelt szánalommal, de meglepetten és döbbenten fedeztem fel, hogy ezen túl nem borított el semmiféle érzelem. Amikor utoljára láttam, még a lelkemet is odaadtam volna, hogy a karomban tarthassam.

Vajon időközben én is megváltoztam? Utam nehézségei kiölték volna belőlem a szerelmet? Vagy a rabszolga kevésbé volt kívánatos, mint a gazdag Tor Hatan lánya? Tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Megváltoztam, de kétségtelen, hogy ez csak időleges átalakulás lehetett, az átélt események okozta idegi feszültség következménye és a felelősségé, hogy minél előbb el vigyem a jahari fegyverkezés hírét Heliumba – egy egész világot kellett megmentenem, vagy legalábbis meg kellett tennem ennek érdekében mindent, ami csak tőlem tellett. Hatalmas felelősség nyugodott a vállamon. Hogy is gondolhattam volna a szerelemre! Nem voltam önmagam, és tudtam, hogy még mindig szeretem ezt a nőt.

Felismerve a sietség szükségességét, gyorsan felmértem a helyiséget, és rájöttem, hogy az ablakon keresztül könnyedén kimenthetem Sanoma Torát, ahogyan korábban megtettem ezt Taviával és Phaóval, Tjanath keleti tornyánál.

Röviden, de azért alaposan elmagyaráztam a tervem, és megkértem, hogy készüljön fel a szökésre, mert amikor elbomlasztom az ablak előtti rácsokat, késlekedés nélkül át kell szállnia a Jhama fedélzetére.

– Most pedig távozom, Sanoma Tora, de csak rövid időre tűnök el újra. Legközelebb az ablakon kívülről hallod majd a hangom, de nem látsz majd sem engem, sem a hajómat. Csak kapcsold le a lámpát a szobádban és lépj ki a párkányra, amikor erre kérlek! Kézen foglak majd, és ha megbízol bennem, elszöktetlek Tul Axtar palotájából.

– Nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok, és ha visszatértünk Heliumba, semmit sem tagadok meg tőled, bármit is kérj. Nemcsak szívesen, de örömmel teljesítem kívánságod.

Ujjait az ajkamhoz emeltem, majd az ajtó felé fordultam, amikor Sanoma Tora a vállamra tette a kezét.

– Várj! Jön valaki – súgta.Gyorsan magamra húztam a láthatatlanná tevő selyemfüggönyt és a szoba egyik

oldalfalához léptem. Közben a folyosóra vezető ajtó máris kitárult, hogy utat adjon az uralkodó egyik gazdag hámot viselő udvaroncának. A nő belépett és a nyitott ajtó mellé állva elkiáltotta magát:

– A jedda! Tul Axtar, Jahar jeddája! – jelentette be.A következő pillanatban a város ura is belépett, féltucat udvaronc kísérte. Kövér fickó volt

visszataszító vonásokkal, tekintetében egyszerre ült a hatalom biztos tudata és a gyávaság, a kevély arrogancia, a büszkeség és az állandó kétség – saját képességeinek folytonos megkérdőjelezése.

Miközben Sanoma Tora elé állt, az udvaroncok alakzatba rendeződtek mögötte.Az izmos, férfias kiállású nőket nyilvánvalóan pont emiatt a vonásuk miatt választották ki

a testőri feladatra. Jól néztek ki, edzettek voltak és már ránézésre is megállapíthattam, hogy hathatós testőrséget alkottak.

Az uralkodó hosszan méregette Sanoma Torát, szemében mocskos vágy csillant. Közelebb lépett, és volt valami a mozdulatban, ami nagyon nem tetszett – amikor a lány vállára tette a kezét, alig bírtam visszafogni magam.

– Nem tévedtem, valóban gyönyörű vagy – jegyezte meg. – Mióta vagy itt?Sanoma Tora megremegett, de nem válaszolt.– Heliumból származol?Nem kapott választ.– Helium hajói úton vannak Jaharba – mondta és felröhögött. – A felderítőim szerint

hamarosan ideérnek. Tul Axtar nagyszerű flottái meleg fogadtatásban részesítik majd őket. – Ezután az udvaroncaihoz fordult:

– Menjetek! Csak akkor gyertek vissza, ha szólítalak!A nők meghajoltak és kimentek, becsukták az ajtót, közben az uralkodó ismét Sanoma

Tora csupasz vállára tette a kezét.– Gyere! – parancsolta. – Nem akarok harcba szállni egész Helium ellen. Veled csak

szeretkezni akarok. Első ősömre mondom, megérdemled egy jedda szerelmét!Magához húzta a lányt és a vérem felforrt. Dühömben elfelejtettem minden ésszerűséget és

türelmet, hagytam a köpenyt lehullani.

14.U-Gor kannibáljai

Miközben félredobtam a láthatatlan szövetet, már húztam is elő hosszúkardom, amelynek szisszenésére Tul Axtar felém fordult. Gyenge vére kifutott az arcából és magával vitt minden színt, csak sápadtságot hagyott maga után. Már felsikoltott volna, amikor kardom hegye figyelmeztetőleg megérintette a mellkasát.

– Hallgass! – sziszegtem alig hangosabban, mint az imént a pengém.– Ki vagy? – kérdezte reszketegen.– Hallgass!Ahogy az már lenni szokott, ebben a pillanatban kialakult egy terv a fejemben.

Megparancsoltam, hogy forduljon meg, azután lefegyvereztem, majd biztonságosan megkötöztem és betömtem a száját.

– Hova rejthetjük el? – kérdeztem a lánytól.– Van itt egy fülke – mutatott egy kis ajtóra a szoba egyik oldalán, azután odament és

kinyitotta, én pedig berángattam rajta Tul Axtart, bedobtam a fülkébe – természetesen nem bántam vele túl finoman.

Amikor becsuktam az ajtót és visszafordultam, Sanoma Tora elfehéredve és reszketve állt a szoba közepén.

– Félek – mondta. – Ha visszajönnek és így találnak, akkor mindkettőnket megölnek.– Nem jönnek vissza, amíg nem hívja őket – emlékeztettem. – Hallhattad, amikor

megparancsolta nekik, hogy maradjanak kint.Aprót bólintott.– Tessék, a tőre! – nyújtottam oda a fegyvert. – A legrosszabb esetben megfenyegetheted

őket azzal, hogy megölöd Tul Axtart – mondtam, de a lány egészen rémültnek tűnt, minden tagjában reszketett és attól tartottam, ha komolyra fordulnak a dolgok, akkor biztosan elhibáz valamit. Bárcsak Tavia lett volna ott! Az ő keze nem remegett volna meg, és az első ősöm nevére mondom, az egész világ sorsa múlt a sikerünkön!

– Hamarosan visszatérek. – Azzal a padlót tapogatva keresni kezdtem a köpenyt. – Hagyd nyitva az ablakot, és állj készen, mert bármikor ideérhetek a hajóval.

Miközben magamra húztam a selyemfüggönyt, láttam, hogy nem tud válaszolni a reszketéstől. Valójában még a tőrt is alig bírta megtartani, és már azt vártam, hogy kihullik erőtlen ujjai közül. Azonban semmi mást nem tehettem, mint hogy elsietek a Jhamához, és minél előbb visszajövök.

Gond nélkül elértem a torony csúcsát. Felettem ott szikrázott a barsoomi éjszaka ragyogó csillagtakarója, és a szépséges Jasoom (a Föld) közvetlenül a palota felett függött.

A Jhama ugyan láthatatlan volt, de annyira megbíztam Taviában, hogy tudtam, csak fel kell nyújtanom a kezem, és ujjaim a hajó gerincébe fognak ütközni. Nem csalódtam; az elülső csapóajtónál három halk koppantással jeleztem, hogy visszatértem. Az alkalmatosság azonnal kinyílt és egy pillanattal később már befelé másztam.

– Hol van Sanoma Tora? – kérdezte Tavia.– Ne most! – kértem – Gyorsan kell cselekednünk. Állj készen, hogy átvedd az irányítást,

amikor nekem ott kell azt hagynom!Szó nélkül mellém állt, vállának selymes bőre hozzáért a felkaromhoz, miközben csendben

leeresztettem a hajót a nők szállásainak ablakaihoz. Navigációs gyakorlatomnak köszönhetően tudtam, általában véve merre induljak el, és a periszkópot az ablakokon tartva addig úsztunk a levegőben, amíg meg nem pillantottam Sanoma Torát. Közelebb vittem a Jhamát a párkányhoz úgy, hogy a felső fedélzet épp alatta legyen.

– Itt tartsd meg! – kértem barátomat, azzal már indultam is felfelé, néhány hüvelyknyire megnyitva a csapóajtót, halkan beszóltam az ablakon.

A hangomra megremegett, majdnem elejtette a tőrt, pedig tudnia kellett, hogy jövök, és minden bizonnyal már türelmetlenül várt.

– Sötétíts be! – suttogtam. Láttam, ahogy a falba épített gombhoz botladozik, és a szoba hamarosan sötétségbe borult. Ekkor felnyitottam a csapóajtót és felmentem a felső fedélzetre, majd felléptem az ablakpárkányra is. Nem akartam, hogy a köpeny zavarjon a mozgásban, ezért felgyűrtem és betűrtem a hámom alá, ahonnan vész esetén pillanatok alatt előkaphattam. Bementem és a sötétben megkerestem Sanoma Torát, aki annyira elgyengült a rémülettől, hogy a karomban kellett az ablakhoz vinnem, ahol Phao segítségével húztuk át a nyitott csapóajtón a hajó alsó fedélzetére. Egy hirtelen gondolattól vezérelve visszamentem a fülkébe és kiszabadítottam Tul Axtar bokáját.

– Tedd pontosan azt, amit mondok – súgtam oda –, különben a pengém megtalálja az utat a szívedbe! Szomjazik a véredre, Tul Axtar, alig bírom visszatartani, de ha engedelmeskedsz, talán meg tudlak menteni tőle. Szeretnélek felhasználni a terveimhez, és az életed a használhatóságodon múlik, mert holtan értéktelen lennél a számomra.

Az ablakhoz vezettem, ahol felsegítettem a párkányra. Amikor megparancsoltam, hogy lépjen ki, lebénult a rémülettől, de azután előrementem és megálltam a láthatatlan Jhama fedélzetén, mire ő is összeszedte a bátorságát és sikerült átrángatnom a hajóra.

Amikor lecsuktam mögöttünk a csapóajtót, felkapcsoltam bent egy halvány kis lámpát. Tavia kérdőn nézett rám.

– Tartsd még itt! – kértem, biccentve egyet az irányítópult felé.A tiszti kabinban kis íróasztal állt, amely elméletileg a hajónapló, a jelentések és más

feljegyzések megírásához adott volna sík felületet. Elővettem a fiókjában tartott írószerszámot és tintát, azután odahívtam Phaót:

– Te jahari vagy. Tudsz írni a néped nyelvén?– Persze, hogy tudok – felelte.– Akkor írd, amit mondok! – kértem.Leült és maga elé vett egy papírlapot.– Ha egyetlen heliumi hajó lezuhan, Tul Axtar meghal – mondtam. – Írd alá, mint hastori

Hadron, Helium padwara!Tavia és Phao tágra nyílt szemmel, egyforma megrökönyödéssel nézett hol rám, hol a

foglyomra, akit a halvány fényben nem ismertek fel előbb.– A jahari Tul Axtar! – lehelte barátom hitetlenkedve. – Hastori Tan Hadron! Ma éjjel

megmentetted Heliumot és egész Barsoomot!Nem tudtam nem észrevenni, milyen jól vágott az esze. Pillanatok alatt átlátta az

összefüggéseket és a lehetőségeket, amelyek a jahari uralkodó foglyul ejtésében rejlettek.Fogtam a Phao által megírt üzenetet és gyorsan visszavittem Sanoma Tora szobájába,

letettem azt az öltözőszekrényre. Nem sok kellett, és máris ismét az alsó fedélzeten jártam, azután a Jhama gyorsan Jahar tornyai fölé emelkedett.

A reggel már a jahari flották külső vonalánál talált ránk; a fényeik alapján tájékozódva repültünk el alattuk. Jól látszott, hogy a csapatokat rosszul irányították és a katonák képzetlenek, mert aki kicsit is kitanulja a háború művészetét, az éjjel sem kapcsolja be a felderítőhajók lámpáit.

A távoli Helium felé fordultunk és olyan útvonalat követtünk, amelyen azt reméltem, találkozom a hadúrral. Feltéve, hogy még mindig Jahar felé tartott, ahogy azt Tul Axtar mondta.

Sanoma Tora visszanyert valamennyit régi tartásából, és nyugalmat erőltetett magára. Tavia gondoskodó kedvességgel fordult felé, ami mélyen megérintett; úgy nyugtatta és csitítgatta, mintha a kishúgával tenné, holott Tor Hatan lánya idősebb volt nála. Azonban az

önbizalmával együtt Sanoma Tora visszanyerte dölyfösségét is, és nekem úgy tűnt, mintha nem lett volna elég hálás Taviának a kedvességéért – rájöttem, hogy ez ő, így született, és a szíve mélyén kétségtelenül végtelen hálát érzett. Ha valóban így is volt, akkor és ott azt kívántam, bárcsak mégis kimutatott volna valamit ebből az eltitkolt érzésből.

Könnyedén suhantunk alig valamivel a csatahajók szokásos magassága felett, a céliránytű irányban tartotta a hajónkat, és az átélt kalandok után nagy vágyat éreztem, hogy végre aludjak valamennyit. Javaslatomra Phao már pihent korábban, és mivel csupán őrt kellett állni és figyelni a szembejövő hajókra, megbíztam ezzel a lányt. Tavia és én hamarosan becsavartuk magunkat a szőrmékbe és álomba merültünk alvópárnáinkon.

A hajó közepén feküdtünk le, és Phao elöl állt az irányítópultnál, folyamatosan pásztázta a vidéket a periszkóppal, nehogy bármilyen közeledő hajó elkerülje a figyelmét. Amikor lepihentem, Sanoma Tora a jobb oldali kémlelőlyukak egyikénél nézte, amit az éjszakából láthatott, míg Tul Axtar megkötözve hevert a farban. A szájából már rég kivettem a tömést, de annyira ijedtnek tűnt, hogy meg sem szólalt, csak feküdt ott morózus csendben, vagy akár el is alhatott, nem tudom.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, és úgy alhattam, mint egy fatönk, amikor hirtelen arra ébredtem, hogy egy test vágódik nekem. Próbáltam megszabadulni tőle, de legnagyobb bosszúságomra a kezem összekötözték, ami nem lehetett nehéz, hiszen mindig úgy alszom az oldalamon, hogy két kezemet az arcom elé teszem a párnára.

Egy férfi térdelt a mellkasomon, keményen lenyomott a fedélzetre, majd egyik kezével megragadta a torkom. Az ébredéstől és a halvány fénytől homályosan ugyan, de láttam, hogy Tul Axtar támadott meg, és a másik kezében tőrt tartott.

– Csendet! – suttogta. – Ha élni akarsz, egy hangot sem adsz ki. – Hogy biztosra menjen, betömte a szám és összekötötte a bokámat is. Ezután gyorsan Taviához lépett és őt is megkötözte, közben nekem adódott annyi időm, hogy gyorsan körülpillantva segítséget keressek. Az irányítópult előtt Phao hevert szintén összekötözve, míg Sanoma Tora a fal mellett kuporgott, valószínűleg rettegve húzta össze magát. Őt a jedda nem kötözte meg és a száját sem tömte be. Nem értettem, miért nem figyelmeztetett, amíg még megtehette volna? Ha Tavia maradt volna szabad, egészen máshogy alakul minden, ami így Tul Axtar szabadságához és esetleg bosszújához vezetett.

Hogy történhetett ez meg? Biztos voltam benne, hogy jól megkötöztem az uralkodót, és önerőből nem szabadulhatott ki. Talán mégis tévedtem, és átkoztam magam gondatlanságomért, amellyel veszélybe sodortam nemcsak a saját terveimet, de Heliumot és talán Barsoom egészét.

Miután hármunkat semlegesített, Tul Axtar az irányítópulthoz ment, Sanoma Torával egyáltalán nem foglalkozott. A lány arcára kiülő nyers rémületből láttam, hogy a férfi miért nem tekinti őt fenyegetésnek; szabadon sem árthatott neki.

Visszafordult a hajóval Jahar felé, és bár a céliránytű működését nem ismerte, így használni sem tudta az eszközt, ez nem jelentett problémát, amíg ő maga vezette a hajót. Azonban ha magára hagyta az irányítópultot, a céliránytű automatikusan visszafordította a hajót a megadott irányba.

Tul Axtar hirtelen felém fordult:– Meg kellene, hogy öljelek, hastori Hadron – mondta. – Kár, hogy a szavamat adtam.Valahol a tudatom mélyén eltűnődtem: vajon kinek ígérhette meg, hogy nem öl meg, ám

közben más és jóval fontosabb gondolatok is átcikáztak az agyamon, minden mást háttérbe szorítottak. Ezek közül a legelső az volt, hogyan szerezhetném vissza a Jhamát, másodsorban pedig a rám bízott nők iránti aggodalom töltött el.

– Adj hálát Tul Axtar nagylelkűségéért – folytatta –, merthogy nem kívánom megtorolni a gyalázatot, amelyet rajtam elkövettél. Szabadon engedlek. Igen, elengedlek. – elröhögte magát. – De majd csak U-Gor földjén!

Volt valami kellemetlen és mocskos a hangsúlyban, amellyel kiejtette a számomra ismeretlen ország nevét, és az úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Feltételeztem, hogy a birodalma valamely távoli szegletéről beszél, ahonnan majd nehéz lesz visszatérnem Jaharba, és még nehezebb Heliumba. Egy dologban lehettem biztos: Tul Axtar nem fog szabadon engedni egy olyan helyen, ahol még fenyegetést jelenthetek a számára.

A hajó órákon át csendben suhant az égen. Jahar ura nem vette a fáradságot vagy nem rendelkezett annyi emberséggel, hogy megszabadítson minket a szájpecektől. Elfoglalta magát az irányítással, miközben a fal mellett kuporgó Sanoma Tora nem szólt egy szót sem, és egyetlenegyszer sem pillantott rám. Fogalmam sem volt, mi járhatott szépséges fejében; próbált-e kitalálni valamiféle tervet, vagy csak összetörve várta, miféle reménytelen sorsot szán nekünk Tul Axtar? Meglehet, jobban jár mint mi, ha ismét a jedda rabszolgája lesz? Ezt sem tudtam, nem is találhattam ki, a lány teljes mértékben rejtély maradt számomra.

Nem tudom, mennyit repültünk és milyen irányban. Rég elmúlt az éjszaka, és a nap magasan állt, amikor észrevettem, hogy Tul Axtar elkezdett leszállni a hajóval. Hamarosan elcsendesedett a motor és megálltunk, az uralkodó odalépett hozzám.

– Megérkeztünk U-Gorba, itt szabadon engedlek – mondta. – Csak előbb add ide azt a különös dolgot, ami láthatatlanná tett a palotámban.

A köpeny! Erről hogyan szerezhetett tudomást? Ki mondhatta el neki? Egyetlen lehetséges magyarázatot találtam, de lényem minden apró atomja berzenkedett a gondolattól. Korábban kis labdaccsá gyűrtem a selyemszövetet, és beletömtem az egyik erszényembe; az anyag könnyedsége lehetővé tette, hogy egészen kicsire összenyomjam. A jedda kivette a számból a tömést.

– Amikor visszatérsz a palotádba, keresd a padlón az ablak előtt abban a szobában, ahol Sanoma Tora lakott.

Ha megtalálod, a tiéd lehet. Nekem már eleget szolgált, többé nincs rá szükségem.– Miért hagytad ott? – kérdezte gyanakodva.– Mint talán emlékszel – vicsorogtam –, sietősen hagytam el a palotádat. És hát történnek

balesetek... – Nem volt túl ravasz hazugság, de a rájátszással együtt épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy meggyőzzem vele a szintén nem túl ravasz uralkodót.

Magában morogva nyitotta ki az egyik alsó csapóajtót és minden ceremónia nélkül kilökött rajta. Szerencsére a Jhama alacsonyan állt és nem ütöttem meg magam. Ezután leeresztette Taviát, majd maga is kiszállt. Lehajolva elvágta a kötelet barátom csuklóján.

– A másikat megtartom – jegyezte meg. – Tetszik – tette hozzá és valahogy tudtam, hogy Phaóról beszél.

– Ez itt úgy néz ki, mint egy férfi, és valószínűleg nem is könnyebb engedelmességre bírni, mint egy nőstény banthot. Ismerem a fajtáját. Inkább itt hagyom neked.

– Egyértelművé vált, hogy nem ismerte fel Taviában a palotája egykori lakóját, és ennek kifejezetten örültem.

Visszaszállt a hajóba, de mielőtt becsukta volna a csapóajtót, ismét megszólalt:– Amikor már nem tudjátok ellenem használni, ledobom a fegyvereiteket is. Gondolatban

köszönjétek meg Jahar jövőbeli jeddarájának, hogy ilyen irgalmas vagyok hozzátok!A Jhama lassan felemelkedett, közben Tavia leoldotta a kötelet a bokájáról, azután hozzám

lépett és bogozni kezdte a kötelékeimet. Nem érdekelt, észre sem vettem, annyira megdöbbentett és megütött a felismerés, hogy a szeretett nő, Sanoma Tora elárult. Pillanatokkal korábban még úgy véltem, ilyet csak egy bolond feltételezett volna – azonban Tul Axtar megoldotta a lány nyelvét és a saját kötelékeit azzal az ígérettel, hogy Jahar jeddarájává teszi.

Végül mégiscsak elérte élete célját, még ha ronda árat is kellett fizetnie érte. Még ha ezer évig él is, akkor sem lesz olyan pillanata, amikor nem megvetéssel és utálattal nézhet saját tettére – feltéve, hogy nem romlottabb mint amennyire el tudom képzelni róla. Azonban ezt

nem tudtam elhinni; szenvedni fog, ebben biztos voltam, ámbár a gondolat nem okozott elégedettséget. Valahol mélyen még mindig szerettem, és ezek után sem kívántam neki boldogtalanságot.

Csak ültem a földön és bánatosan a térdemre hajtottam a fejem. Éreztem, ahogy egy óvatos kar a vállam köré fonódik, azután halk hang szólalt meg a fülem mellett:

– Szegény Hadronom!Ennyit mondott csak, de ez a két szó annyi együttérzést és megértést hordozott, hogy

csodatevő balzsamként csillapította megkínzott szívem fájdalmát.Csak Tavia lehetett erre képes. Felemeltem a fejem és egyik kezét a kezembe vettem;

szinte eltűnt a tenyeremben, annyira aprónak látszott. Ajkamhoz emeltem ujjait.– Szeretett barátom! Hálás vagyok minden ősömnek, hogy nem te tetted ezt velem.Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ezt mondjam.Úgy tűnt, mintha a szavak az akaratomon kívül, maguktól bújtak volna ki a számból, és

amint kiejtettem őket, rám tört annak a képzetnek a borzalma, hogy mit éreztem volna, ha valóban Tavia árul el. Gondolni sem bírtam erre úgy, hogy ne hasítson még nagyobb kín a szívembe. Ösztönösen a karomba zártam a lányt.

– Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el! – Majdnem zokogtam.– Nem tudnék nélküled élni.Erős, fiatal karját a nyakam köré fonta és szinte rámcsimpaszkodott.– A halálnak ezen az oldalán soha nem foglak magadra hagyni – suttogta, azután kifordult

ölelésemből és láttam, hogy könnyek csordulnak le az arcán.Micsoda barátot találtam! Tudtam, hogy soha többé nem leszek képes beleszeretni egy

nőbe, de mit számított ez, ha egész életemben az enyém lehetett Tavia barátsága?– Soha többé nem válunk el egymástól! – biztosítottam. – Ha őseink kegyesek hozzánk, és

megtaláljuk az utat Heliumba, új otthonra találsz apám házában, és anyádnak tekintheted majd anyámat.

Megtörölte a szemét és furcsa, talán vágyakozó tekintettel nézett rám, amit nem sikerült értelmeznem – azután ismét elsírta magát, majd a könnyein keresztül elmosolyodott. Ugyanaz a rejtélyes kis mosoly játszott az ajkán, amelyet már korábban is láttam, és akkor sem értettem, ahogyan hangulatainak és válaszainak egy részét egyszerűen képtelen voltam értelmezni. Ez különböztette meg annyira a többi általam ismert nőtől, és azt hiszem, emiatt vonzódtam hozzá egyre erősebben. Egész viselkedése és jelleme olybá tűnt, mintha semmit sem tartott volna a felszínen – gesztusai és szavai inkább a mélyben folyó áramlatokból eredtek, amelyeket nem lehetett kiismerni. Néha zokogást vártam és elnevette magát, máskor pedig azt hittem, boldog, mire könnyezni kezdett. Azonban sohasem úgy sírt, mint más nők, nem hisztérikusan, és általában véve úgy tűnt, sohasem veszíti el az önuralmát. Csendesen hullatta könnyeit, mintha azok egyenesen a szíve mélyéről törtek volna fel, nem pedig csak a túlfeszített idegek préselnék ki őket a szeme sarkából. Mi több, végül mindig egy könnyes mosollyal aratott végső győzelmet bánata felett.

Azt hiszem, Tavia a legcsodálatosabb lány, akit valaha is ismertem, és ahogy egyre jobban megismertem, egyre inkább rá kellett jönnöm, hogy a férfiasság kényesen fenntartott álcája mögött a lehető legszebb lány rejlett, akit valaha is láttam. Nem úgy volt szép, mint Sanoma Tora, de ahogy a szemembe nézett és hirtelen rádöbbentem erre, úgy éreztem, szépsége mértéktelenül felül is múlja Sanoma Toráét, mert a lélek szépsége ragyogott a tekintetében és itatta át egész lényét.

Ígéretéhez híven Tul Axtar ledobta nekünk a fegyvereinket, és miközben felcsatoltuk őket, a Jhama propellerei egyre halkabban, egyre távolabbról hallatszottak. Gyalogosan magunkra maradtunk egy idegen és kétségtelenül barátságtalan országban.

– U-Gor! – Ízlelgettem a szót. – Még soha nem hallottam róla. És te?

– Én igen – felelte Tavia. – Ez Jahar egyik félreeső tartománya. Valaha gazdag és gyümölcsöző vidék volt, de amikor Tul Axtar őrült emberanyag-termelése elérte, a népessége annyira megnövekedett, hogy a föld többé már nem tartotta el a lakóit. Az itteniek kannibálokká váltak. Először csak a hivatalnokokat ették meg, akiket a jedda küldött, hogy kikényszerítsék a kegyetlen törvényeket. Ezután egy egész sereget küldtek ide, de U-Gor népe annyira megszaporodott, hogy legyőzte a sereget, és megette a harcosokat. Addigra a farmok már tönkrementek, nem maradtak magvak sem. Megkedvelték az emberhúst. Akik még megpróbálták felszántani a földeket, azokat bandákba verődött kannibálok támadták meg és falták fel. Az itteniek már száz éve zabálják egymást, és ma már nem lakják tömegek ezt a pusztasággá vált országot, csak kisebb-nagyobb bandák, amelyek egymást keresik, hogy legalább egy időre jóllakhassanak.

Megborzongtam az elbeszéléstől. Egyértelművé vált, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell menekülnünk erről az elátkozott helyről. Megkérdeztem barátomat, hogy tudja-e merre lehetünk, és válasza szerint U-Gor ezer haadra délkeletre fekszik Jahartól, illetve úgy kétezer haadra délnyugatra Xanatortól.

Hasztalan próbálkozás lett volna Heliumot megjelölni célunknak; az utazás évekig tartott volna, ha lehetséges egyáltalán gyalogosan megtenni ezt a távot. A legközelebbi barátságos város, Gathol is hétezer haadra volt tőlünk, azonban az egyetlen reményünket jelentette, ezért északnak fordultunk és elindultunk hosszú, látszólag teljesen reménytelen utunkra, anyám szülővárosa felé.

A dimbes-dombos tájon itt is, ott is alacsony hegyeket láttunk, míg messze északon egy magasabb vonulat körvonala rajzolódott ki a láthatáron. A tájat teljesen lecsupaszították, csak a mérgező növények maradtak meg, hogy tanúskodjanak a zord csatákról, amelyeket a boldogtalan nép önmaga ellen vívott a túlélésért. Gyíkokat és madarakat, de még rovarokat sem láttunk – mindet felfalták a vidéket sújtó, évszázados csapás során.

Ahogy ezen az elhagyatott és nyomasztó pusztaságon haladtunk, próbáltuk tartani egymásban a lelket, és százszor is megköszöntem őseimnek, hogy Tavia lett a társam a hosszú úton.

Mit tettem volna, ha Sanoma Torával keveredem hasonló helyzetbe? Kétlem, hogy akár tucatnyi haadot is gyalogolt volna, miközben Tavia azoknak a könnyed kecsességével haladt mellettem, akiknek egészségük és erejük tökéletessége szolgálja akaratukat. Ha menetelni kell, a férfiak is nehezen tartották velem az iramot, de barátom egyetlen lépésre sem maradt le, és fáradtság jelét sem mutatta előbb, mint én.

– Illünk egymáshoz, Tavia – jegyeztem meg egyszer.– Én is gondoltam már erre – felelte halkan. – Bár jóval előbb.Majdnem alkonyaig haladtunk így egymás mellett anélkül, hogy láttuk volna bármiféle

jelét élőlényeknek, és már megörültünk a jó szerencsének. Gyakran hátrapillantgattunk, hol egyikünk, hol másikunk, és az egyik ilyen alkalommal Tavia megérintette a karom.

– Jönnek – csak ennyit mondott.Én is hátranéztem, és három alakot pillantottam meg a nyomunkban. Ahhoz túl messze

voltak, hogy megnézzem őket magamnak, de annyit még meg lehetett állapítani, hogy emberek követnek. Kétségtelen, hogy megláttak minket, és sietősen próbálták csökkenteni a köztünk lévő távolságot.

– Mit tegyünk? – kérdezte Tavia. – Álljunk meg és harcoljunk, vagy húzzuk az időt, amíg besötétedik?

– Egyikre sincs szükség – feleltem. – A legkisebb erőfeszítés nélkül elkerülhetjük őket.– Hogyan?– Phor Tak feltalálói géniusza által, és természetesen a láthatatlan festék segítségével,

amelyet tőle hoztam.

– Nagyszerű! – kiáltott fel barátom fojtott hangon. – Teljesen megfeledkeztem a köpenyről. Azzal minden veszélyt elkerülhetünk.

Kinyitottam az erszényt és belenyúltam, hogy kivegyem a köpenyt. Eltűnt! Mi több, a fiolát sem találtam a folyadék maradékával. Taviára néztem, aki előtt mindig is nyitott könyv voltam.

– Elveszítetted? – kérdezte.– Ellopták – válaszoltam.Odalépett hozzám és ismét a karomra tette a kezét, érintésében végtelen együttérzés rejlett.

Tudtam, mindketten ugyanarra gondolunk: csak Sanoma Tora vehette el. Lehajtottam a fejem.– És még titeket is veszélyeztettelek azzal, hogy együtt mentünk Jaharba.– Ne ítéld el ilyen gyorsan! – kérte társam. – Nem tudhatjuk, milyen kísértésnek vagy

fenyegetésnek adta meg magát. Lehet, hogy egyszerűen csak nem volt olyan erős, mint mi.– Ne is beszéljünk róla! – mondtam komoran. – Ronda dolog az, amikor a szerelem

gyűlöletté változik.Puha érintése biztató fogássá változott a karomon.– Az idő mindent meggyógyít. Idővel találsz majd egy nőt, aki méltó hozzád. Ha van ilyen

egyáltalán.– Ha van ilyen egyáltalán...? – néztem rá csodálkozva, de gyors kérdésével elterelte a szót:– Fussunk vagy küzdjünk, hastori Hadron?– Szívesebben harcolok és halok meg, ha úgy adódik, de rád is gondolnom kell.– Akkor maradjunk és vívjunk meg velük! – mondta, azután még hozzátette: – Nem

halhatsz meg, Hadron.Volt valami a hangjában, amit szemrehányásként értelmeztem, és elszégyelltem magam,

hogy megfeledkeztem a hatalmas adósságról, amellyel neki tartoztam a barátságáért.– Bocsáss meg! – kértem. – Nem kívánok meghalni, amíg te élsz és magam mellett

tudhatlak.– Máris jobb – mosolyodott el. – A jobbodra vagy a balodra álljak?– Mögém állj, Tavia! – feleltem. – Amíg a karom elbírja a kardot, nincs szükséged ennél

több védelemre.– Valaha régen, amikor először találkoztunk – kezdte –, azt mondtad, bajtársaknak kellene

lennünk. Ez azt jelenti, hogy együtt harcolunk, vállt vállnak vagy hátat hátnak vetve. A szavadon foglak, Tan Hadron.

Elmosolyodtam, és bár még mindig úgy éreztem, hogy egyedül jobban harcolnék, mint egy nővel az oldalamon, a bátorsága tiszteletet érdemelt.

– Jól van – mondtam –, állj a jobbomra, így mindig két kard között leszel.Ekkorra a három ember annyira közel ért, hogy jól megfigyelhettük őket. Meztelen vadak

követtek bogos, tépett hajzattal és vicsorgásba torzult arccal, testüket kosz borította. Tekintetükben vad fény szikrázott, felhúzott ajkaik mögül sárgás fogak villantak elő, görnyedt tartásuk miatt pedig csak még inkább látszottak állatoknak, mintsem embereknek.

Kardokkal fegyverkeztek fel, amelyeket folytonosan a kezükben tartottak, mivel nem viseltek hámot, így hüvelyt sem csatolhattak rá. A közelünkbe érve megtorpantak és éhes tekintettel méregettek – homorú horpaszuk alapján megítélve kétségtelen, hogy éhesek voltak, és csak akkor tölthették meg a hasukat, ha a jó szerencse folytán elegendő hús került az útjukba. Ezen az estén úgy vélték, a jó szerencse melléjük állt és jóllakhatnak végre; láttam a szemükön. Halkan sugdolózni kezdtek, azután különváltak, hogy három különböző irányból rohanjanak le.

– Meg kell fordítanunk a helyzetet – súgtam oda társamnak. – Amikor megtalálták a helyüket, jelet adok és lerohanom azt, amelyik velünk szemben áll meg. Megpróbálok megszabadulni tőle, mielőtt a többiek elérnek minket. Ha szorosan mögöttem maradsz, nem választhatnak el egymástól.

– Vállat vállnak a végsőkig – mondta válasz helyett.

15.A jahari csata

Vállam felett hátrapillantva láttam, hogy két mögénk került ellenfelünk távolabb járt, mint az, amelyik velünk szemben állt. Mivel reakciónk váratlansága nagyban javíthatta a siker esélyeit, jeleztem Taviának:

– Most! – suttogtam és mindketten előreugrottunk, lerohantuk az előttünk lévő, meztelen vadembert.

Egyértelműen nem várta, hogy mi támadunk először, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy meglehetősen lassú észjárású ellenféllel néztünk szembe. Amikor meglátta, hogy nekimegyünk, csak állt leesett állal és bámult, holott minimális intelligenciával inkább el kellett volna futnia, hogy legalább némi plusz időt adjon társainak.

Amikor összecsaptunk, vad morgást hallottam hátulról, olyasfajta morgást, ami vadállatok torkából szokott előtörni. Szemem sarkából láttam, hogy Tavia hátrapillant, azután – mielőtt felismertem volna szándékát – előreugrott és átszúrta ellenfelem mellkasát. Egyszerre pördültünk meg, hogy szembeforduljunk a másik két kannibállal, és végtelen megkönnyebbülésemre szolgált a gondolat, hogy legalább már nem túlerővel szemben kell harcolnunk.

Eleinte még visszafogott, hogy folyton Tavián akartam tartani a szemem, azonban hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez teljességgel szükségtelen. Már az első támadások és védések meggyőztek, hogy a pengét mesteri kéz tartja. A hegy befurakodott az u-gori vad ügyetlen védelme mögé, és tudtam, és gondolom, az ellenfél is kitalálta, hogy élete abba a kis kézbe került, amely a markolatot fogta. Ekkor fordultam teljes figyelemmel a saját támadóm felé.

Nyilvánvalóan nem a világ legjobb kardvívóival futottunk össze, de nem is a legrosszabbakkal. Azonban védekezési képességeik messze felülmúlták támadási tudásukat, és azt hiszem, ez két dolognak köszönhető. Egyrészt a gyávaságnak, másrészt pedig annak, hogy mindig falkában vadásztak, így túlerőben voltak az áldozataikkal szemben. Így végeredményben szinte csak védekezniük kellett, a halálos csapást pedig valamelyik társuk vitte be egy óvatlan pillanatban.

Azelőtt még sohasem láttam nőt harcolni, és azt hittem, csak bosszúságom lehet belőle, ha egy nő próbál meg lépést tartani a képzett kardforgatókkal – ám ehelyett különös izgatottságot éreztem, amely részben büszkeségből, részben pedig egy felismerhetetlen érzésből tevődött össze.

Úgy vélem, Tavia ellenfele eleinte nem vette észre, hogy nővel harcol, de hamarosan nyilvánvalóvá kellett válnia, hiszen a gyér barsoomi hám nem sokat takar a különbségekből, és semmit sem takar a lányosabb, gömbölyűbb tagokból. Talán a meglepetés segített legyőzni, avagy épp ellenkezőleg, a fickót magabiztosabbá tette a felismerés, mindenesetre Tavia alig egy pillanattal előbb szúrta szíven, mint hogy magam is végeztem a nekem jutó kannibállal.

Nem mondhatnám, hogy nagyon fellelkesített a győzelem. Mindketten leginkább szánalmat éreztünk a szerencsétlenek iránt, akik a kegyetlen Tul Axtar zsarnoki uralma miatt süllyedtek ilyen mélyre. Azonban választhattunk, hogy ők maradnak életben vagy mi, és ilyen esetekben a döntés többnyire egyértelmű.

Megszokásból és elővigyázatosságból az volt az első dolgom, hogy körülnézzek, és jól tettem, mert három másik lényt fedeztem fel, ahogy egy alacsony domb tetején kuporogtak.

– Még nincs vége – szóltam társamnak. – Nézd! – Azzal az újonnan érkezettek felé mutattam.

– Talán nem akarnak osztozni a társaik sorsában – mondta Tavia, miután odapillantott. – Nem úgy tűnik, mintha közelebb akarnának jönni.

– Tőlem akár el is ballaghatnak békében – jegyeztem meg. – Menjünk tovább! Ha követnek, még lesz alkalmunk foglalkozni velük.

Ahogy továbbhaladtunk észak felé és oldal- majd hátrapillantásokkal szemmel tartottuk a hármast, láttuk, hogy lemennek a dombról a küzdelem helyszínére. Csak ekkor láttuk, hogy mindhárman nők, és nincs náluk fegyver.

Amikor rájöttek, hogy valóban elmegyünk és nem áll szándékunkban megtámadni őket, futni kezdtek a tetemek felé, közben hangos, hátborzongató rikoltásokat hallattak.

– Borzasztó – mondta Tavia halk, szomorkás hangon.– Még ezek a leépült teremtmények is megtartottak valamennyit emberi érzéseikből.

Gyászolják elveszett szeretteiket.– Igen... – feleltem hasonló hangsúllyal. – Én is sajnálom őket.Tartottunk tőle, hogy bánatukban eszüket vesztik és megpróbálják megbosszulni az elesett

férfiakat, ezért szemmel tartottuk a nőket. Bár ne tettük volna!Amikor elérték a leölt u-goriakat, azonnal rájuk vetették magukat, de nem zokogtak fel

bánatosan, hanem zabálni kezdtek belőlük. Émelyegve elfordultunk és sietősen továbbmentünk észak felé. Jóval a sötétség leszállta után álltunk meg.

Úgy véltük, éjjel kevésbé leszünk kitéve támadásoknak, mivel vadállat nem maradhatott életben egy olyan országban, ahol nem találhatott magának élelmet. Emellett értelemszerűnek tűnt, hogy az emberi roncsok is inkább nappal vadásznak, mintsem éjszaka, mivel a sötétben kevésbé találhatták meg és követhették esetleges zsákmányukat.

Javasoltam Taviának, hogy pihenjünk meg egy rövid időre, azután menjünk tovább és kora reggelre próbáljunk meg rejtekhelyei találni, ahol eltölthetjük a napot, amíg újra leszáll az éj. Egyrészt azért, mert a sötétség idejének hűs óráiban nem fáradunk úgy el és gyorsabban elérjük célunkat, másrészt mert nagyban lecsökken annak a veszélye, hogy egy helyi banda vagy bárki más újra megtámadjon.

A lány egyetértett velem, így pihentünk egy kicsit, közben felváltva őrködtünk.Később továbbmentünk, és bár nem volt mihez viszonyítani, úgy vélem, jelentős

távolságot tettünk meg hajnalig, ámbár az északon derengő hegység még mindig ugyanolyan messze lévőnek tűnt, mint az előző napon.

Keresni kezdtünk valamilyen viszonylag kényelmes helyet, ahol eltölthettük a nappali órákat. Egyelőre még egyikünk sem szenvedett éhségtől vagy szomjúságtól, ahogy ez az őseinkre még nem lett volna igaz, mivel a barsoomi vízkészlet és ehető növényzet mennyiségének folyamatos csökkenése azt hozta magával az utóbbi korszakok evolúciójában, hogy a bolygó minden lakója képessé vált hosszabban fenntartani magát élelem és ital nélkül. Emellett már nagyon régen megtanultuk uralni elménket, így nem is gondoltunk enni- vagy innivalóval, amíg nem jutottunk hozzá – ez mindig segít, ha nélkülözni kell.

Hosszas kutatást követően találtunk egy keskeny szurdokot, amely alkalmasnak tűnt arra, hogy elrejtőzzünk benne, de alig léptünk be, egy szempárt vettem észre, amint minket figyel a völgyhasadékot szegélyező dombhátak egyikéről. Amikor odafordultam, a szempár és körülötte a fej eltűnt a gerinc mögött.

– Ezzel le is mondhatunk a helyről – szóltam Taviának, és elmondtam, mit pillantottam meg az imént.

– Más menedéket kell találnunk.Amikor kijöttünk a szurdokból és visszanéztem, ismét megláttam a figyelőnket, és az

újfent megpróbált elrejtőzni előlünk. Továbbhaladva is rendszeresen hátranéztem, több alkalommal észre is vettem, hogy még mindig követ; egy u-gori vadász jött utánunk. Úgy lopakodott mögöttünk, ahogy a ragadozó cserkészi be zsákmányát, és már a gondolat is undorral töltött el. Ha egy harcos követett volna ugyanígy, pusztán gyilkos szándékkal, akkor

nem éreztem volna megvetést, azonban a gondolat, hogy üldözőnk élelemnek tekint, egyszerre volt visszataszító és ijesztő.

Órákon át a nyomunkban maradt; kétségtelenül azért nem támadott meg, mert túlerőben voltunk. Talán azt várta, hogy különválunk vagy lefekszünk aludni, esetleg bármi más olyan dolgot teszünk, amit az utazók szoktak, és ami lehetőséget adott volna neki a zsákmányszerzésre, azonban idővel fel kellett adnia minden ebbéli reményt. Már nem rejtőzött el. Mi több, láttuk, ahogy egy dombtetőn állva sziluettje kirajzolódik az ég háttere előtt, azután fejét hátravetve, torokból felrikoltott, és a hangjától minden szőrszál felmeredt a hátamon. Ez nem emberi hang volt, hanem egy vad ragadozó kiáltása, amellyel zsákmányra hívja a falkát.

Ereztem, ahogy Tavia megborzong mellettem és akaratlanul is hozzám ér. Védelmezőn átkaroltam a vállát, és sokáig így mentünk tovább, szótlanul.

A fickó még kétszer hallatta rémisztő kiáltását, mire választ kapott szemből és kicsit jobbról.

Ismét harcolnunk kellett, ám ezúttal csak ketten támadtak ránk, és amikor folytattuk utunkat, nem hagyott el a nyomasztó érzés, hogy a helyzetünk végképp reménytelen.

Egy magasabb dombra kaptattunk fel, amikor a csúcs előtt megálljt intettem társamnak. Hosszú szálú gyom nőtt előttünk.

– Feküdjünk hasra! – szóltam halkan Taviának. – Innen körülnézhetünk. Legyen most miénk a figyelő tekintet! Aludj egy kicsit, és az est leszálltával továbbmegyünk.

Fáradtnak tűnt és ez aggasztott, de úgy gondoltam, az idegi feszültségtől jobban szenved, mint a fizikai kimerültségtől. Korábban néhány pillanatra engem is maga alá gyűrt a végeérhetetlen gyaloglás okozta kilátástalanság, és egy palotában felnőtt szolgálólányt sokkal jobban kínozhatott ez az érzés, mint egy képzett katonát. Úgy heveredett le, hogy a hátát az oldalamnak nyomta, mintha így nagyobb biztonságban érezte volna magát. Hamarosan elaludt, én pedig őrködni kezdtem.

Erről a magaslati pontról meglehetősen nagy területet beláttam a körülöttünk fekvő tájból, és nem telt el sok idő, mielőtt vadászó banthhoz hasonlóan lopakodó férfiakat fedeztem fel; egymás után settenkedtek. Úgy féltucatnyi kannibált láttam; végignéztem, ahogy egyikük beéri áldozatát és hátulról ráugrik. Túl messze voltak ahhoz, hogy jól lássam a csetepaté részleteit, de úgy láttam, a lopakodó hátulról leszúrta a másik u-gorit, azután – ismét a vadászó banth jutott eszembe róla – minden ceremóniától mentesen rávetette magát és zabálni kezdte a húsát. Nem tudom, mikor fejezhette be, mert még evett, amikor elérkezett az éjszaka.

Tavia sokáig aludt, és amikor felébredt, szemrehányást tett, mert nem ébresztettem fel előbb. Azután erősködött, hogy én is aludjak.

A szükség rég megtanított rá, hogy kevés pihenéssel is be kell hogy érjem, mi több, ennyivel is csak akkor, amikor van rá idő és a körülmények megengedik. Ennek ellenére engedelmeskedtem, de eléggé uralom a testem ahhoz, hogy csak annyit aludjak, amennyit akarok, így rövid idő elteltével felébredtem, és továbbindultunk Gathol felé.

Akárcsak az előző éjjelen, a sötétség leple alatt ezúttal is zavartalanul jártuk U-Gor nyomasztó vidékét. Hajnalhasadtával megpillantottuk a közelben magasodó hegyeket.

– Talán már U-Gor északi határát jelölik – reménykedtem félhangosan kimondva gondolatom.

– Úgy hiszem, igen – mondta Tavia némi gondolkodást követően.– Már nincsenek messze. Menjünk, amíg el nem érjük őket! Át is kellene vágnunk rajtuk.

Nem hagyhatjuk itt elég gyorsan ezt az elátkozott helyet!– Igen – értett egyet társam. – Már attól is émelygek, ha csak végiggondolom, miket

láttunk.Áthaladtunk egy keskeny völgyön a dombok között, és majdnem elértük a hegyeket,

amikor meghallottuk a csalódott vadászrikoltást magunk mögött. Odafordultam, de csak

egyetlenegy férfi vágott át a völgyön. Tudta, hogy látom, de csak jött tovább kényelmes iramban, néha megállt és azt a hátborzongató rikoltást hallatta. Hamarosan választ kapott rá keletről, azután egy újabbat és még egyet más-más irányokból. Sietősre fogtuk, és kaptatni kezdtünk felfelé a hegy lankás lábán, de amikor lepillantottam, láttam őket összegyűlni alattunk. Korábban egyszer sem verődtek össze ilyen sokan.

– Ha feljutunk a csúcsra, még el is szökhetünk előlük – biztattam Taviát.A lány megrázta a fejét.– Legalább harcoltunk együtt, Hadron.Láttam rajta, hogy teljesen elbátortalanodott – nem csoda. A következő pillanatban

azonban ismét rám nézett és elmosolyodott:– Még élünk, hastori Hadron!– Még élünk és a kardunk is nálunk van – egészítettem ki.Időközben üldözőink is megindultak felfelé, és hátrapillantva láttam, hogy egyre csak

jönnek jobbról és balról a dombok közül. El kellett indulnunk oldalra, mert újabb kannibálok érkeztek, ám ezúttal szemből, az alacsony nyergen át, amelyre felhágva a csúcsot reméltem elérni. Másznunk kellett a magas csúcsig – ez lehetett a legmagasabb a környéken, és már csak ott, felettünk nem állták el az utat a vadászok.

A hegyoldal egyre meredekebbé vált, míg végül már nemcsak nehéz, de veszélyes is volt felfelé tartani – azonban nem maradt más lehetőségünk, tovább kellett másznunk a csúcs felé. U-Gor kannibáljai minden más oldalról körülvettek, de nem rohantak le, valószínűleg úgy hitték, sarokba szorítottak. Olyan helyet akartam találni, ahol megvethetjük a talpunkat, de nem találtam ilyet, és végül felértünk a csúcsra. Száz láb átmérőjű, majdnem szabályos kör alakú felszín fogadott.

Mivel üldözőink még valamivel alattunk jártak, adódott annyi időm, hogy körbemenjek az asztallapszerű kis fennsíkon. Az északi oldalon egyetlen hatalmas szakadék szegélyezte, nagyjából kétszáz lábnyi mélységével tökéletesen megakadályozta, hogy tovább meneküljünk. Mindenhol máshol u-goriak másztak felfelé; a helyzetünk reménytelennek tűnt, és az is volt, de nem akartam elismerni a vereséget.

Az apró fennsík felszínét laza kövek borították, felkaptam egyet és a legközelebbi kannibál felé dobtam. A fején találtam el, elvesztette az egyensúlyát, és néhány társát is magával rántva legurult a hegyoldalon. Tavia követte a példámat és együtt bombáztuk a vadakat, de többször találtunk mellé, mint telibe, ráadásul túl sokan, túl éhesek és túl dühösek voltak ahhoz, hogy egyáltalán lelassítsuk őket. Akkora számban gyűltek össze és törtek ellenünk, hogy már inkább emlékeztettek rovarok tömegére, mintsem emberekre – nagy, groteszk rovarokra, amelyek őrjöngve másznak felfelé, hogy megszerezzék maguknak az asztalon hagyott édességet.

Közelebb érve újra rikoltozni kezdtek, de ezt a fajta kiáltást nem hallottuk korábban. Különbözött attól, amikor vadászni hívták társaikat, de ugyanolyan hátborzongatónak bizonyult.

– Csatakiáltás – suttogta Tavia meglepetten.Az egyre duzzadó tömeg töretlen kitartással és lendülettel hágott egyre magasabbra a

hegyoldalon. Elérkeztünk hát a végső állomáshoz; kivont karddal vártuk őket. Tavia közelebb lépett, és utunk során először éreztem, hogy megremeg.

– Ne hagyd, hogy elfogjanak! – kérte. – Nem a haláltól félek.Értettem, mit akar mondani ezzel, és utoljára még magamhoz öleltem.– Nem tudom megtenni – mondtam.– Meg kell tenned! – keményedett meg a hangja. – Ha törődsz velem, még ha csak

barátként is, akkor nem hagyhatod, hogy ezek a bestiák élve vigyenek el!Valami elszorította a torkom és nem bírtam válaszolni, de tudtam, hogy igaza van.

Előhúztam tőrömet.

– Köszönök mindent, Hadron! – suttogta. – Én Hadronom!Szemembe nézett, közben kifordította bal vállát, hogy mellkasa szabadon legyen.

Tekintetében még mindig ugyanaz a bátorság ült, amelyről bármikor felismertem volna – s milyen szépségesnek tűnt akkor az arca!

Ösztönösen, egy általam uralhatatlan erőtől vezérelve az ajkára szorítottam ajkam, és ő félig lehunyt szemmel visszacsókolt.

– Issusra! – lehelte, amikor ajkaink ismét elváltak egymástól. – Mindjárt ideérnek. Szúrj, Hadron, mélyre szúrj!

A kannibálok már majdnem felértek a csúcsra, amikor felemeltem kezem, hogy minél mélyebbre mártsam a karcsú pengét a tökéletes kebelbe. Legnagyobb meglepetésemre keményen bevertem a bütykeimet valamibe a fejünk felett. Felpillantottam, de semmit sem láttam odafent; elengedtem Taviát és döbbenten tapogatni kezdtem a sima felületet. A minket körülvevő veszély és az érzelmek bennem dúló vihara miatt csak álltam ott üres fejjel, és próbáltam kitalálni, miféle rejtélyes tárgy lehet felettünk – csak lassan vált ismerőssé.

Lehetetlennek tűnt, de ott volt. A hajóm állt alig egylábnyira a fejünk felett.Nem foglalkoztam azzal, hogy eltűnődjek a sorsunkon vagy fel tegyem a bennem felötlő

kérdéseket. U-Gor népe már nagyon közel járt a fennsík széléhez, mire megtaláltam az egyik erős kikötőgyűrűt. Megragadtam Taviát és fellendítettem, odatettem kezét a gyűrűre.

– Ez a Jhama! – kiáltottam. – Mássz fel a fedélzetre!A kedves oly gyorsan értette és ragadta meg a kínálkozó lehetőséget, mint egy veterán

katona. Nem kérdezett semmit, meg sem torpant, csak megragadta a láthatatlan kapaszkodók sorát, és egy tornász ügyességével kúszott fel a felső fedélzetre. Máris a nyomában voltam és felhúztam magam a hengeres testre, hogy felmásszak a lány után. Ő már hason feküdt a fedélzeten és lenyúlt, hogy felsegítsen, még ha karcsú alkatában nem is rejlett annyi erő, hogy sikerrel tegye ezt.

A horda elöl mászó tagjai elérték a csúcsot. Zavarodottan torpantak meg, amikor látták, hogy a puszta levegőn mászunk fel és arra fekszünk le a fejük felett, de az éhség hajtotta őket, és felugráltak, egymás hátára mászva próbáltak elérni, lerángatni minket.

Ketten kapaszkodóra leltek és majdnem feljutottak a fedélzetre, de könnyedén levertem őket, közben Tavia megtalálta az egyik csapóajtót és lement, hogy átvegye az irányítást.

Újabb eltorzult arcú fickó érte el a fedélzetet a túloldalon, és csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy nem sikerült a hátamba döfnie a kardját. Ahogy odafordultam, a Jhama emelkedni kezdett, és megszabadultunk a hordától. Annyi előnyöm volt a kannibállal szemben, hogy ismertem a fedélzet méreteit, míg ő csak találgathatott, hogy merre léphet még. Valószínűleg az emelkedés is megrémisztette, mert amikor feléje indultam, akaratlanul hátralépett – a következő pillanatban rémült sikollyal zuhant vissza a fennsíkra.

Megmenekültünk, és ekkor már adódott némi időm, hogy belegondoljak a történtekbe. Az ősök nevére mondom, fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda a hajó.

Eszembe jutott, hogy akár még Tul Axtar is a fedélzeten lehet. A gondolat riadalommal töltött el, aggódtam Tavia épségéért, és készenlétben tartottam a kardot, de leugorva a csapóajtón csak a lányt találtam odabent.

Próbáltunk valamiféle magyarázatot keresni a csodára, amelynek révén megmenekültünk, de zavarodottságunk a tűnődés mennyiségével arányosan növekedett.

– Akkor és ott volt, amikor és ahol lennie kellett – jegyezte meg végül Tavia. – Egyelőre elégedjünk meg ennyivel.

– Egyelőre muszáj lesz – válaszoltam. – Ismét Helium felé kell fordulnunk.Nem sokkal hagytuk magunk mögött a hegyláncot, amikor egy hajót pillantottam meg a

távolban. Hamarosan újabb és újabb járművek bukkantak fel, mígnem nyilvánvalóvá vált, hogy nagyobb, keletnek tartó flotta felé közeledünk. Közelebb érve kivehetővé vált a járművek szellemkék színe, amely elárulta, hogy a jahari armadába botlottunk bele.

Ezután hajókat pillantottunk meg keleten, és tudtam, hogy a heliumi flotta ideért. Nem lehetett más, de meg kellett bizonyosodnom róla, ezért közelebb repültünk, mígnem teljesen láthatóvá vált a heliumi lobogók és árbocszalagok sora, az orra festve pedig John Carter hadi pecsétje. Mögötte ott jöttek a többiek – a nemes ívű hajók az elkerülhetetlen végzet felé tartottak.

Egy jahari cirkáló indult el az elöl haladó csatahajó felé. Gyorsan közbeléptem, és működésbe hoztam az egyik fedélzeti fegyvert.

Akárcsak a jahari cirkálónak, nekem is közel kellett mennem a célponthoz, mert a bomlasztópuskák leggyengébb tulajdonsága a hatótávolság.

A heliumi csatahajó fedélzetén minden és mindenki készen állt a küzdelemre, de tudtam, hogy miért nem lőttek még. John Carter, Barsoom hadura büszkén mondhatta el magáról, hogy még sohasem kezdett háborút. Az első lövés jogát mindig átadta ellenségének – ha időben elértem volna, akkor már ismerné nagylelkű lovagiassága végzetes következményeit, és hosszú hatótávú fegyvereivel Helium flottája az első pillanatban zárótüzet zúdított volna a jahari hajókra. Vagy legalábbis még azelőtt, hogy a szellemkék járművek elég közel kerülnek a saját halálos fegyverzetük használatához. Azonban a sors ismét máshogy rendelte, és csak abban reménykedhettem, hogy időben elérem a jahari cirkálót.

Tavia állt az irányítópultnál, és teljes sebességgel száguldottunk a kék jármű felé. Az elülső puskánál helyezkedtem el, a következő pillanatban lőtávolságon belülre kerültünk, és láttam, ahogy a nagy heliumi csatahajó megroppan a levegőben. Farészei lassan zuhanni kezdtek lefelé, köztük ezer harcos, akik mind belepusztultak a kegyetlen becsapódásba.

A többi heliumi hajó szinte azonnal megállt. Látták a katasztrófát, és a flotta parancsnoka rájöhetett, hogy új és ismeretlen fenyegetéssel állnak szemben.

Tul Axtar csapatai felbátorodtak és felgyorsítottak, hogy minél előbb a kellő távolságon belülre érjenek. Az először támadó cirkáló vezette őket, és pillanatok múltán mi is odaértünk.

A kék festék megvédelmezte a hajót a bomlasztósugártól, ezért kicseréltem a tárat és szemből becéloztam a fedélzetet úgy, hogy a sugár annak teljes hosszát végigpásztázza. Meghúztam a ravaszt. A kint lévő harcosok mindegyike megsemmisült, csak hámjaik és fegyvereik maradtak a helyükön.

Szóltam Taviának, hogy kormányozzon a cirkáló mellé, és felmentem, hogy átugorjak a másik jármű fedélzetére. Alig egy lélegzetvételnyi idő elteltével már megadást jeleztem a zászlókkal. Utólag elképzeltem, mennyire meglepődhettek a szomszédos jahari hajókon lévő harcosok, amikor a megadás zászlaja kezdett lobogni az orrárbocon. Egyikük sem volt elég közel, hogy lássa, amikor átszállók.

Visszaszálltam a Jhamára, lecsuktam a csapóajtót és a periszkóphoz mentem. A jahari hajók első vonala mögött nagy csatahajó közeledett, amelyen ebből a távolságból épp csak ki lehetett venni a császári pecsétet. Azon utazhatott a csata helyszínére Tul Axtar, és jól láthatóan próbált biztonságos távolságban maradni. Legszívesebben rögtön odaindultam volna, de a flotta csak haladt előre a heliumi hajók felé, és nem mertem elvesztegetni az időt.

Ekkorra Helium haditengerészete is felvette a kesztyűt és tüzet nyitott. A robbanólövedékek lyukakat martak a kék hajókba – kifinomult tüzérségi tudás kellett ahhoz, hogy az időzített robbanású gránátokat a megfelelő pillanatban juttassák célba.

A jahariak egymás után kaptak találatot, de megpróbáltak visszalőni a hagyományosabb ágyúikkal. A bomlasztópuskák egyelőre hasznavehetetlenek voltak, de ha egyetlen hajó átjut a heliumi zárótűzön, hamar megtizedelheti a hadúr csapatait.

A kékek lövészei gyengén teljesítettek; lövedékeik többsége a levegőben robbant fel és meg sem közelítette a célját. Bár a csata előrehaladtával gyors fejlődést mutattak, így is lehetetlennek tűnt, hogy bárki is a saját fegyvereivel győzze le Heliumot.

A közelünkben Tul Axtar egyik nagy csatahajója három találatot kapott gyors egymásutánban. Láttam, ahogy kezd előrebillenni, és tudtam, hogy bevégezte.

Megpillantottam a kapitányt, amint az orrba rohan és kiugrik; a zsarnok birodalmában is akadtak bátor harcosok, épp csak az uralkodó nem tartozott közéjük. A zászlóshajó már elindult vissza a városba.

A jedda gyávasága ellenére az armada továbbnyomult, próbált támadó pozícióba kerülni. Ha elég bátrak voltak, még győzhettek, mert tízszeres túlerővel indultak csatába, és ameddig a szem ellátott, még mindig csak jöttek észak, dél és nyugat felől.

Helium serege egyre csak nyomult előre. Tudatlanságában a hadúr az ellenség kezére játszotta hajóit. Azonban biztos voltam benne, hogy ezekkel a lövészekkel és a kék festékkel fedve húsz csatahajó is elég lett volna a jahari armada elsöprésére – ezzel a gondolattal együtt új ötletem támadt. Olyan terv körvonalazódott bennem, amit csak én tudtam kivitelezni.

A felrobbanó gránátok maradványai röpködtek körülöttünk; a robbanások megrázták a Jhamát, míg végül már úgy dobálták, ahogy az ősi tengerek hullámai dobálhatták távoli őseink hajóit. Újra meg újra túl közel kerültünk a jahari bomlasztópuskákhoz, és bár Nur Annál lekezeltük a hajót ezek sugarai ellen, úgy véltem, nem kockáztathatom tovább Tavia életét. Minél előbb végre kellett hajtanom a tervemet.

Különös, mennyire meg tud változni az ember, és milyen, látszólag triviális dolgok miatt. Egész életemben úgy hittem, bármit feláldoznék Heliumért, de ma már tudom, hogy annak a kócos hajnak egyetlen szálát sem áldoztam volna fel szívesen, még ha Barsoom egészét mentem is meg vele. Magamban barátságnak neveztem ezt.

Átvettem az irányítást Taviától, és a Jhama orrát az egyik heliumi hajó felé fordítottam, amely ideiglenesen kikerült a tűzvonalból. Amikor odaértünk, ismét a lányt állítottam az irányítópult mellé, felemeltem az elülső csapóajtót és kimásztam, mindkét kezem a fejem fölé emelve megálltam odafent. Megadtam magam arra az esetre, ha eleinte jaharinak vélnének.

Vajon mit gondolhattak, amikor megjelentem előttük a levegőben lebegve? A hozzám legközelebb lévők arckifejezéséből láttam, hogy igencsak meglepődtek. Fegyvert fogtak rám, miközben a fedélzetre léptem. Mielőtt megszólalhattam volna, egy fiatal tiszt felismert, meglepett kiáltással előreszökkent és karját nyújtotta, ahogy a harcosok között szokás.

– Hastori Hadron! Talán halottaidból támadtál fel? De nem, túlságosan igazi és élő vagy ahhoz, hogy a másvilág lidérce legyél!

– Élek még – feleltem de nem sokáig, és ti sem, ha nem beszélhetek minél előbb a parancsnokotokkal. Hol találom?

– Itt – válaszolta egy hang mögöttem, és megpördülve szemben találtam magam egy idős odwarral, aki régóta apám egyik nagyszerű barátjának számított. Ő is azonnal felismert, de nem volt idő holmi üdvözlésekre és kölcsönös udvariaskodásra.

– Figyelmeztetnünk kell a flottát, hogy a jahariak bomlasztópuskákkal szerelkeztek fel, amelyek egyetlen lövéssel darabjaira bontanak egy hajót, ahogy az első csatahajónál is láthattátok. Ezek a fegyverek csak rövid távon hatékonyak.

– Legalább egy haadra kell maradni tőlük, ez viszonylag biztonságos. Emellett, ha kapok három embert és egy ideig az ellenség déli vonalára irányítjátok a zárótüzet, akkor leszállítok nektek húsz hajót egy órán belül. Ugyanolyan kék festékkel borított hajókat, mint amilyenekkel a jahariak védik meg magukat a saját bomlasztósugaraikkal szemben.

Az odwar régóta ismert, és vállalta a felelősséget; alig vettem levegőt, máris két padwar állt rendelkezésemre.

Áthívtam Taviát a csatahajó fedélzetére és a heliumiak gondjaira bíztam, akárhogy is ellenkezett. Egy pillanatra sem akart elszakadni tőlem.

– Annyi mindent átéltünk együtt – mondta. – Mindvégig együtt kell maradnunk.Közelebb lépett és halkan beszélt, hogy senki se hallgassa ki. Könyörgéssel telt tekintetét

az enyémbe kulcsolta.– Nem kockáztatom tovább az életed – válaszoltam határozottan.– Olyan nagynak véled a veszélyt? – kérdezte.

– Veszélyes lesz, persze – feleltem. – Háború dúl, és ki tudja, mi történhet. De ne aggódj, biztonságban visszatérek.

– Csak attól tartasz, hogy útban leszek – jegyezte meg. – Vagy talán más jobban elvégzi a feladatokat, mint én?

– Persze, hogy nem. Csak a biztonságod miatt...– Ha te elbuksz, én sem akarok tovább élni. Ha megbízol bennem, akkor hadd menjek én

az egyik férfi helyett!Haboztam.– Ne hagyj magamra, Hadron! – könyörgött, és ennek már nem tudtam ellenállni.– Jól van hát – egyeztem bele –, velem jöhetsz. Inkább te, mint bárki más. – Tavia

leváltotta az egyik padwart a hajónkon – a tettre kész tiszt legnagyobb bánatára.Mielőtt magam is visszatértem a Jhamára, ismét az idős odwarhoz fordultam:– Ha sikerrel járunk, Tul Axtar néhány csatahajója megadja magát és lassan elindul a

heliumi arcvonal felé. A legénységük már nem fog élni. A harcosok álljanak készen arra, hogy átvegyék ezeket a hajókat!

Természetes módon a csatahajó fedélzetén mindenki nagy érdeklődést mutatott a Jhama iránt, mivel csupán a nyitott csapóajtó belső oldalát és a periszkóp lencséjét látták. A kiszolgáló személyzettől a tisztekig bárkit meg lehetett találni a korlát mellett, miközben beszálltunk a láthatatlan járműbe. Üdvrivalgással köszöntek el, amikor lecsuktam a csapóajtót.

Az első lépéshez rögtön szükségem is volt Taviára, mert állítanom kellett valakit a hátsó bomlasztópuskához. Az egyik padwar átvette az irányítást és a jahari flotta felé fordította a hajónk orrát.

A periszkóp által a tejüvegre vetített képen figyeltük a csatát, és amikor egy nagy kék hajó úszott elénk, szóltam a kormányosnak, hogy egyenesen arra tartson. A következő pillanatban egy újabb csatahajó jelent meg az előző mellett, és úgy változtattuk meg az útirányt, hogy a kettő közé kerüljünk.

Hősiesen haladtak a heliumi sereg felé, közben rendületlenül próbálkoztak az ágyúikkal, és a bomlasztó-puskákat megtartották arra az esetre, ha sikerül közelebb jutniuk. Milyen nagyszerű látványt nyújtottak, mégis milyen tehetetlenek voltak! Az apró, láthatatlan Jhama a kis puskáival nagyobb veszélyt jelentett rájuk nézve, mint az egész heliumi flotta. Csak törtek előre megállíthatatlanul, és nem is sejtették, miféle sors vár rájuk elkerülhetetlenül.

– Söpörd végig a jobb oldalit az orrától a faráig! – kiáltottam hátra Taviának. – Én elintézem a bal oldalit! – Ezután a padwarhoz szóltam az irányítópultnál:

– Félsebesség!A két hajó orra elúszott mellettünk, közben beálltam az elülső puska mögé. Megérintettem

az elsütőgombot, és a célzóberendezés apró résén keresztül néztem, ahogy a legénység semmivé foszlik a borzalmas sugártól. Olyan közel voltunk, hogy a nagyítólencsén keresztül láttam döbbent arckifejezésüket, és akik felismerték, mi történt társaikkal, azokén a rémületet a haláluk előtti pillanatban. Tudták, hogy ők következnek, és valószínűleg csak ebben a pillanatban ismerték fel, micsoda borzalmas eszközt hordoznak magukkal. A következő pillanatban hámjuk összeroskadva hullott a fedélzetre, csatjaik és fémjeik, fegyvereik megcsörrentek a deszkázaton.

Amikor végigpásztáztuk a két hajót, végeztünk a munkával. Szóltam a padwarnak, hogy közelítsük meg az egyiket, és mellé érve gyorsan átszálltam, felhúztam a megadást jelentő zászlót az orrárbocra. Legénység nélkül a hajó a szél kényére-kedvére volt bízva, de a kormányhoz sietve újra egyenesbe hoztam és félsebességre állítva megcéloztam vele a heliumi flottát. Ezután lezártam a kormányt és otthagytam a szellemhajót.

Visszaszálltam a Jhamára és gyorsan átmentünk a másik elhagyatott járműhöz, amely rövid idő elteltével szintén megadta magát és félsebességgel haladt tovább a hadúr serege felé.

Olyan gyorsan dolgoztunk, hogy a legközelebbi jahari hajóknak is időbe telt felismerni, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg nem is hittek a szemüknek, amikor azt látták, hogy két hatalmas csatahajó megadja magát, mielőtt az ellenség egyáltalán eltalálja őket. Először egy kisebb cirkáló parancsnoka döbbenhetett rá a helyzet komolyságára, bár talán még így sem értette meg, mi történt. Már elindultunk egy harmadik csatahajó felé, amikor megláttam, hogy a cirkáló megindul egyenesen az egyik elfoglalt gépezet felé. Ha a harcosok átszállnak, akkor a zsákmányunk sohasem fogja elérni a heliumiakat, ezért meg kellett állítanunk őket. A hajó pont előttünk haladt el, és amikor elég közel ért, végigpásztáztam rajta a bomlasztópuskával.

A teljes sebességgel haladó cirkálót nem érhettük volna utol, ezért hagytuk, hadd menjen a maga útján. Tartottam tőle, hogy nekiütközik az egyik üresen repülő csatahajónak, és akkor félbe töri, vagy legalábbis használhatatlanná teszi azt. Szerencsére elvétette, és egyenesen a heliumi flotta felé repült tovább.

Rögtön száz ágyú vette célba és lövedékek sorozata robbantotta darabokra; aláhulló törmelékké változott.

Ismét a feladatunkkal foglalkozva és lehetséges célpont után kutatva végignéztem az ellenségen. Csak ekkor láttam, micsoda pusztítást végzett a heliumi zárótűz az északi fronton. Pont amikor odanéztem, akkor bukott fel és indult lefelé három csatahajó – körülöttük négy másik már csak lebegett tehetetlenül, a szél elindította őket utolsó útjukra. A hatalmas armada azonban csak haladt tovább előre, még mindig újabb hajók érkeztek a csatatérre északról, délről és nyugatról is. Úgy tűnt, sohasem fognak elfogyni, és szülőhazám haditengerészetét már csak a csoda menthette meg a vereségtől.

Időközben az öreg odwar emberei elvitték a hírem a többi hajónak, és a heliumi sereg megállt, próbálta távol tartani magától az ellenséget. Agyútüzét a legközelebbi kékekre irányította, hogy megakadályozza a halálos fegyverek használatát.

Ismét dolgozni kezdtünk – folytattuk a kegyetlen munkát, amelyet a háború istene bízott ránk. A nagy csatahajók egyesével veszítették el legénységüket és adták meg magukat, miközben a hadúr ágyúi egyre nagyobb károkat okoztak az ellenségnek.

Tevékenységünk közben rákényszerültünk, hogy legalább féltucat kisebb hajót is elintézzünk, főként felderítőket és könnyű cirkálókat. Ahogy ezek elszabadultak Tul Axtar egyre szaporodó hajói között, döbbenetet és rémületet keltettek a jahari harcosok szívében. A közelünkben lévők hamar felfedezték, hogy az ellenségüket egy számukra ismeretlen erő segíti.

Ekkorra már annyira bevettük magunkat a jahari arcvonal mögé, hogy nem is láttuk a heliumi hajókat, és csak a felrobbanó lövedékek tanúskodtak ottlétükről.

Múltbéli tapasztalataim alapján tudtam, hogy az elfoglalt hajókat meg kell védeni a visszafoglalástól, ezért megfordultunk és olyan pozíciót vettünk fel, ahonnan a lehető legtöbbet meg tudtuk figyelni. Jól tettük; három hajót is meg kellett fosztanunk a legénységétől, mielőtt elértük hazám seregét.

A heliumiak máris átszálltak egy tucatnyi kék hajóra és felhúzták rájuk a saját lobogóikat. Épp megfordultak, hogy csatába vigyék az újonnan szerzett járműveket.

Ekkor törtek meg a jahariak. A többség kétségtelenül azt hihette, hogy ezek a hajók önszántukból álltak át az ellenség oldalára, a tisztjeikkel és legénységükkel együtt. Legfeljebb kevesen tudhattak arról, hogy harcostársaik mind megsemmisültek.

Uralkodójuk már rég magukra hagyta őket, és a legnagyobb hajóik közül húsz az ellenség kezére került, ellenük fordult, és a szellemkék festésnek köszönhetően immunis volt a bomlasztósugarakra. A lövegeiket Barsoom legjobb lövészei kezelték, így megállíthatatlanul vájtak bele a roppant méretű armadába, folyamatosan szórták a halált és a pusztulást.

Újabb tucatnyi hajó adta meg magát, ezúttal valóban önszántukból, a többiek pedig megfordultak és szétszóródtak. Némelyikük egyenesen Jahar felé indult, és úgy sejtettem, talán azt hiszik, a város is kétségtelenül elbukik majd.

A hadúr nem tett erőfeszítéseket a menekülők követésére, ehelyett több mint harminc hajóval körülvette a heliumi flottát, hogy ezek védelmezzék meg seregét a bomlasztósugaraktól, ha esetleg az ellenség mégis összeszedné magát – ezután lassan megindult Jahar felé.

16.Kétségbeesés

A csata befejeztével a hadúr azonnal értem küldött, és Taviával az oldalamon hamarosan a zászlóshajó fedélzetére léptem.

Maga a hadúr fogadott.– Tudtam – kezdte –, hogy nem fogok csalódni Had Urtur fiában. Helium aligha képes

megfizetni az adósságot, amellyel neked tartozik a mai napért. A tetteid ékesen beszélnek arról, hogy Jahart is megjártad. Biztonságban közelíthetünk, hogy bevegyük a várost?

– Nem – feleltem, és röviden elmondtam, milyen hatalmas haderőt gyűjtött össze Tul Axtar, és miféle fegyverzettel akarta leigázni a világot. – Azonban van rá mód – fejeztem be.

– Mi lenne az? – kérdezte John Carter.– Küldd oda az egyik elfogott jahari hajót a fegyverszünet lobogójával, és szerintem Tul

Axtar meg fogja adni magát. Gyáva alak, már a csata elején rémülten elmenekült.– Tisztelni fogja a fegyverszünetre való felhívást?– Ha azt az egyik saját hajója viszi, amelyet a kék festés véd, akkor szerintem igen.

Ugyanakkor, szeretnék én is a hajóval tartani a láthatatlan Jhama fedélzetén.– Tudom, hogyan juthatok be a palotába. Egyszer már elraboltam Tul Axtart, és jó eséllyel

újra megpróbálhatom. Ha a kezedbe kerül, akkor te diktálhatod a feltételeket a nemeseknek, akik rettegnek az éhező sokaság hatalmas erejétől, és jelenleg csak a jeddájuktól való félelem tartja kordában őket.

Miközben vártuk, hogy a harcosok felkészítsék a jahari csatahajót az indulásra, John Carter elmondta, mi késleltette a flottát hónapokon át.

Tor Hatan főudvarmesterére bíztam az üzenetet, amely azonnal elindította volna a heliumi sereget Jahar ellen, azonban a nevezett férfit megölték, miközben a hadúr palotájába tartott. Ennek következtében a gyanú nem terelődött Tul Axtarra, és a katonaság hiába kutatta hónapokig Sanoma Tora nyomát az ikervárosban.

Az udvarmesteren kívül csak Kai Tavan, a rabszolga tudott utam céljáról, azonban mivel a gazdák általában nem avatják be alattvalóikat az államügyekbe – az arrogáns Tor Hatan pedig még kevésbé tesz ilyet –, csak véletlenül tudta meg, hogy a hajóhad még nem indult el Jahar felé. Amikor mégis értesült a dologról, maga ment a hadúrhoz az üzenettel.

– A szolgálataiért szabadságot kapott tőlem – folytatta John Carter. – Mi több, bár ő maga ezt nem említette, ám modora és viselkedése egyértelművé tette, hogy hazájában nemesnek született, ezért kineveztem az egyik hadihajó fedélzetére. Kiváló és bátor harcosnak bizonyult, ezért épp az imént dwar rangot kapott. Tjanathban született és Kobolban szolgált, jobban ismeri ezt a vidéket, mint bármelyik heliumi katona. Ezért a flotta navigációs főtisztje mellé osztottam be, és épp itt van a zászlóshajón.

– Közvetlenül Sanoma Tora elrablása után volt alkalmam felfigyelni a személyére – jegyeztem meg –, és mély benyomást tett rám. Örülök, hogy visszakapta a szabadságát, és elnyerte a hadúr kegyeit.

A cirkáló a fegyverszünetet jelző zászlókkal odasiklott John Carter hajója mellé. A parancsnok jelentést tett, és amint megkapta az utasításait, én és Tavia visszaténünk a Jhamára. Úgy döntöttünk, kettesben hajtjuk végre a terv ránk eső részét, mert ha ismét úgy adódik, hogy el kell rabolnunk Tul Axtart, akkor reméltem, hogy megtalálom Phaót és Sanoma Torát is. Ebben az esetben bármely plusz személlyel túl zsúfolt lenne a hajóm kis belső tere. Az utóbbi órákra társunkul szegődött padwar vonakodva hagyta el a járművet; gondolom, élete egyik legdicsőségesebb élményére tett szert a fedélzeten. Engedélyt kértem a hadúrtól, hogy átszállhasson a Jaharba induló cirkálóra.

Ismét magunkra maradtunk barátommal.– Lehet, hogy ez lesz az utolsó utunk a Jhamával – jegyeztem meg.– Örülni fogok, ha végre pihenhetek – felelte.– Fáradt vagy?– Fáradtabb, mint gondoltam volna. Egészen addig nem éreztem, amíg körbe nem vett a

heliumi flotta biztonsága. Azt hiszem, a folyamatos veszély a legkimerítőbb.– Nem kellett volna, hogy magammal hozzalak – mondtam. – Még visszavihetlek a

zászlóshajóra.A szokásos mosolyával válaszolt:– Ennél már jobban kellene ismerned, hastori Hadron!Valóban jobban ismertem. Jól tudtam, hogy nem hagy magamra. Egy ideig szótlanul

figyeltük a periszkópképet, miközben hajónk Jahar felé suhant a kék cirkáló mögött. Tavia tartotta magát, de egy-egy óvatlan pillanatban a kimerültség kiült a tekintetébe, és az arcán a szomorúság apró vonalai jelentek meg, amelyeket korábban egyáltalán nem láttam. Váratlanul megszólalt, de olyan tompa hangon, mintha az nem is a sajátja lenne:

– Ezúttal Sanoma Tora boldogan veled tart majd.– Nem tudom – tűnődtem el egy pillanatra. – Valójában mindegy, hogy jönni akar-e vagy

sem. Az a dolgom, hogy elhozzam.Bólintott.– Talán így lesz a legjobb – mondta halkan. – Végeredményben egy gazdag nemes lánya.Nem értettem, mit kezdjek ezzel, és mivel már nem érdekelt sem Sanoma Tora, sem az

apja, nem igazán akartam folytatni ezt a beszélgetést. Az volt a kötelességem, hogy ha lehet, vigyem vissza Sanoma Torát Heliumba, és az egész ügyben egyedül ez számított.

Már láttuk a várost a távolban, mire hadihajóval találkoztunk; egy cirkáló fogadta a fegyverszünetet jelző küldöttséget. A két hajó parancsnoka röviden beszélt egymással, azután a jahariak megfordultak és odavezették a követeket Tul Axtar palotájához. Lassan haladtak, és mi inkább előresiettünk a Jhamával, mivel egyrészt a tervem már készen állt, másrészt láthatatlanok voltunk, és nem kellett kíséret, hogy odataláljunk. Egyenesen a palotának ahhoz a szárnyához kanyarodtunk, amelyben a nők szállását kiépítették; lassan köröztünk felette, miközben az ablakok sorát figyeltük a periszkópképen.

Az épület végében állt az a nagy terem, ahol az uralkodó a magánfogadásait tartotta ezernél is több feleségével – emellett a periszkóp szeme elé került egy fényűzően berendezett lakosztály, amelynél ugyanúgy megálltunk, mint néhány másik szobánál korábban. Miközben a lassan mozgó szerkezet a tejüveg képernyőre vetítette a nagy helyiség különböző részeit, két női alakot pillantottunk meg. Azonnal felismertem őket: Sanoma Tora és Phao volt odabent, és az előbbi jeddarához illő ékszereket viselt. A valaha általam imádott nő elérte célját, de már nem éreztem a féltékenység kínját. Átnéztük az egész lakosztályt, de nem találtunk odabent senki mást, ezért az ablakpárkány alá vittem a Jhamát, és az egyik felső csapóajtón keresztül kimászva néhány pillanat múltán a szobában termettem.

Sanoma Tora felkelt a díványról, amelyen addig ült, és ijedten hátrálni kezdett. Úgy látszott, mindjárt segítségért kiált, ezért figyelmeztettem, hogy maradjon csendben – ebben a pillanatban Phao odaugrott, és egyik kezével megragadta a királynő karját, másik tenyerét pedig a szájára tapasztotta. Közelebb léptem.

– Jahar serege elbukott, a heliumi flotta győzedelmeskedett – mondtam Sanoma Torának. – Azért jöttem, hogy visszavigyelek a hazádba.

Annyira reszketett, hogy nem tudott válaszolni. Még soha nem láttam a megalázkodó rémület ilyen kifejeződését, amelyet kétségtelenül a lány saját bűntudata okozott.

– Örülök, hogy visszatértél, hastori Hadron – mondta Phao. – Ugye engem is magaddal viszel?

– Természetesen – feleltem. – A Jhama itt áll az ablak alatt. Hamarosan biztonságban leszel a hadúr zászlóshajóján.

A rövid beszélgetés közben különös zajra lettem figyelmes, amely mintha nagy távolságból jött volna, ugyanakkor újra meg újra elhalkult és felerősödött, utóbb pedig olybá tűnt, mintha egyre közeledne. Nem találtam rá magyarázatot – talán nem is próbáltam, mert nem keltette fel az érdeklődésemet komolyabban. Kettőt megtaláltam azok közül, akiket kerestem; fel kellett raknom őket a hajóm fedélzetére, azután még Tul Axtart is fel kellett lelnem a palotában.

Ebben a pillanatban egy férfi rúgta be az ajtót és rontott be a helyiségbe. Maga a jedda érkezett sápadtan és zihálva; amikor megpillantott, megtorpant és hátrálni kezdett. Már azt hittem, megfordul és elrohan, azonban úgy tűnt, jobban retteg attól, ami elől a feleségéhez futott.

Megállt, reszketegen hátranézett, azután ismét rám.– Jönnek! – kiáltotta félelemmel telt hangon. – Darabokra fognak tépni!– Kik? – kérdeztem egyszerűen.– Az emberek! Betörték a kaput és most jönnek! Hát nem halljátok?!Akkor hát a tömeg hangját hallottuk! Jahar éhes hordái fellázadtak és keresni kezdték

nyomoruk értelmi szerzőjét.– A hajóm az ablak előtt áll – mondtam Tul Axtarnak. – Ha velem jössz, mint hadifogoly,

biztonságban eljuttatlak Barsoom hadurához.– Ő is meg fog ölni! – nyafogta a férfi, termetét meghazudtoló hangon.– Meglehet.Állt és bámult, közben látszott a tekintetén, hogy épp valamiféle menekülési terv

körvonalazódik az agyában. Arca felderült, míg arckifejezése már szinte reménytelinek tűnt.– Jövök – mondta –, de hadd hozzak magammal valamit. Itt van a szekrényben.– Mozgás! – parancsoltam.Gyorsan odalépett az imént mutatott, magas szekrényhez. Ahogy a férfi kinyitotta a

padlótól majdnem a mennyezetig érő ajtót, az teljesen eltakarta előlünk.Vártunk, és hallottam, hogy az alattunk lévő szinteken fegyverek csapnak össze, sikolyok

és kiáltások, szitkok kíséretében. Úgy tűnt, a palotaőrség legalább időlegesen feltartóztatta a tömeget. Kezdtem türelmetlenné válni.

– Siess, Tul Axtar! – szóltam oda, de nem érkezett válasz. Ismét szólítottam, ugyanazzal az eredménnyel, mire inkább odamentem, de a szekrény előtt nem állt senki.

Számos fiókot láttam, különféle méretűeket, de egyik sem volt akkora, hogy a kövér férfi elrejtőzzön benne vagy azon keresztül átmenjen egy másik helyiségbe. Sebesen átkutattam a szobát, de Tul Axtar eltűnt – eközben véletlenül Sanoma Torára pillantottam. A jeddara próbálta felhívni magára a figyelmem, de annyira rettegett, hogy nem tudott megszólalni. Reszketeg ujjal mutatott az ablakra. Odanéztem, de nem láttam semmit.

– Mit akarsz mondani? – kérdeztem.– Elment! – nyögte ki végre. – Elment!– Ki ment el?– Tul Axtar!– Hova? Hogy érted ezt? – néztem rá szigorúan.Összeszedte magát annyira, hogy hosszabban válaszoljon:– Láttam kinyílni és becsukódni a csapóajtót!– Az lehetetlen! Itt álltunk mind. Láttuk volna...– Ekkor kétségbe ejtő erővel támadt rám a gondolat:– A láthatatlan köpenyem! – suttogtam.Sanoma Tora bólintott.

Szinte egyetlen ugrással az ablaknál termett és kihajoltam, hogy kitapogassam a hajó fedélzetét. Eltűnt! Tul Axtar elvitte Taviával együtt!

Visszafordultam és Sanoma Tora elé léptem.– Átkozott nőszemély! – sziszegtem. – Az önzésed, a hiúságod és az árulásod veszélybe

sodorta azt, akinek a lábnyomát sem vagy méltó megérinteni! – Legszívesebben megragadtam volna tökéletes torkát, annyira vágytam rá, hogy lássam a halál kínját kiülni a szépséges arcra – inkább elfordultam és csak magamban fortyogtam tovább. Férfi vagyok, heliumi nemes, akinek a nők szentek. Még az olyan nők is, mint amilyen Sanoma Tora.

Az alattunk lévő emeletről újult erővel csaptak fel a küzdelem zajai. Ha a csőcselék áttör, akkor elvesztünk.

A nők szállása feletti karcsú tornyot véltem az egyetlen biztonságos helynek, és azt is csak időlegesen.

– Kövessetek! – vetettem oda kurtán a két nőnek. Ahogy kiléptünk a főfolyosóra, a nyitott ajtón keresztül bepillantást nyertünk a nagy trónterembe. Az ijedt nők ott gyűltek össze; láthatóan jól tudták, mire számíthatnak a jedda asszonyai a felbőszült tömegtől. Szívem szerint megmentettem volna őket, de semmit sem tehettem. Már a velem lévőket is nehezen vihettem biztonságba.

A folyosó végén felmentünk a spirális rámpán a raktárhelyiségbe, ahol elővigyázatosságból elbarikádoztam az ajtót, azután a két nővel a nyomomban felmentem a létrán a toronycsúcsba. Amikor becsuktam utánuk a csapóajtót és körülnéztem, legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, mert a palota teteje felett alacsonyan a heliumi küldöttség cirkálója körözött. Nem tartottam attól, hogy a jahari harcosok észrevesznek – lefoglalta őket a lázadás; harcoltak vagy az életükért futottak –, és felállva integetni, kiáltozni kezdtem, hátha a lenti tömeg ordibálásán keresztül is meghallanak. Szinte azonnal választ kaptam a fedélzetről, és hamarosan megálltak mellettünk, a lapos kis toronytető magasságában. A legénység segítségével átsegítettem Phaót és Sanoma Torát.

A cirkáló parancsnoka lépett oda hozzám.– A küldetésünk reménytelen – mondta. – Most kaptam a hírt, hogy a feldühödött polgárok

elfoglalták a palotát. A nemesek felpattantak az első elérhető hajóra és elmenekültek, így már senkivel sem tárgyalhatunk a békéről. Senki sem tudja, mi lett az uralkodóval.

– Én tudom – válaszoltam és röviden elmondtam a jeddara lakosztályában történteket.– Üldöznünk kell! Elfogjuk és a hadúr elé visszük.– A Jhama itt lehet tucatnyi sofadra tőlünk, akkor sem látnánk. Keresni fogom, ne tarts

ettől, és egy nap rátalálok, de most hasztalan kutatnánk utána. Inkább tegyünk jelentést a hadúrnak!

Nem tudom, John Carter mennyire érezte át a veszteségem, de gyanítom, hogy sejthetett belőle valamit, mert Helium teljes támogatását ajánlotta fel Tavia felkutatásához.

Megköszöntem, de csak egy gyors hajót kértem; egy olyat, amellyel életemet a keresésnek szentelhettem, holott magam is hiábavalónak tartottam a vállalkozást. Honnan is sejthettem volna, hogy egész Barsoomon hol akart elrejtőzni a trónfosztott uralkodó, ha még azt sem láttam, merre indult el? Kétségtelen, hogy számos félreeső pontot ismert a birodalmán belül, ahol vidáman eltöltheti egész hátralévő idejét – a Jhama láthatatlansága miatt senki sem veszi észre, ha megcéloz egy ilyen helyet. Nyomtalanul eltűnt és magával vitte Taviát, aki a legjobb esetben is a rabszolgája lesz. Izmaim megfeszültek és körmeim a tenyerembe vájtak a gondolattól.

A hadúr a zászlóshajó mellé rendelte Helium egyik legújabb és leggyorsabb hajóját. Csinos jármű volt, félkabinos típus, amelynek a fedélzetén négyen vagy öten is kényelmesen elférnek. Élelmet és innivalót rakodtak át a raktárból; vizet és John Carter személyes készletéből ptarthi bort, illetve néhány korsó híres dusari mézet.

Sanoma Torát és Phaót egy kabinba kísérték, mert a szolgálatot teljesítő katonákkal telt fedélzet nem nőknek való hely. Épp indulni akartam, amikor futár érkezett a hírrel, hogy Sanoma Tora beszélni szeretne velem.

– Én viszont nem szeretnék beszélni vele – válaszoltam.– A társa is könyörögve kér, hogy menj oda – mondta a hírhozó.Meggondoltam magam; Phaóról egészen elfeledkeztem, de ha ő akart mondani valamit,

akkor nem lehetett ellenvetésem, így hát a két lány kabinjához mentem. Amikor beléptem, Sanoma Tora elébem lépett és térdre vetette magát.

– Szánj meg, hastori Hadron! – zokogta. – Gonosz voltam, de csak a hiúság vett rá, a szívem mindig is bánta! Ne menj el! Gyere vissza Heliumba és életemet a boldogságodnak szentelem. Apám, Tor Hatan gazdag, és egyetlen gyermekének párja örökké pompában élhet.

Attól tartok, nem sikerült uralkodni a vonásaimon, és kiült rájuk a megvetés, amelyet éreztem. Micsoda kicsinyes lélek! Még megalázó bukása után sem talált nagyobb szépséget és boldogságot a hatalomnál és a vagyonnál. Azt hitte, megváltozott, de ugyanolyan volt, amilyennek mindig is ismertem.

– Bocsáss meg, Tan Hadron! Gyere vissza velem, mert most már tudom, hogy szeretlek. Most már biztosan tudom, hogy csak téged szeretlek.

– Megkésett a szerelmed.– Hát már mást szeretsz? – kérdezte meglepetten.– Igen – feleltem egyszerűen.– Valamely idegen ország jeddaráját talán, akivel utazásaid közben találkoztál?– Egy rabszolgalányt. – Be kell valljam, jólesett ez a fajta kegyetlenség.Szeme elkerekedett hitetlenségében. Képtelen volt elfogadni, hogy valaki egy rabszolgát is

választhat Tor Hatan lánya helyett.– Lehetetlen! – motyogta.– Pedig igaz – biztosítottam. – Hastori Tan Hadron számára kívánatosabb egy kis

rabszolgalány, mint Sanoma Tora, Tor Hatan lánya. – Azzal hátat fordítottam neki és figyelmem Phaónak szenteltem. – Sok szerencsét, jó barátom! – köszöntem el. – Kétségtelen, hogy nem találkozunk többé, de gondoskodom róla, hogy jó otthonod legyen Hastorban. Indulás előtt beszélek a hadúrral, hogy küldjön egyenesen anyámhoz.

Kezét a vállamra tette, úgy kért:– Vigyél magaddal! Tavia keresése közben talán elhaladsz Jhama közelében is.Azonnal megértettem, miért kéri ezt, és elszégyelltem magam, amiért megfeledkeztem Nur

Anról.– Velem jöhetsz – válaszoltam –, és az első dolgom az lesz, hogy visszatérek Jhamába.

Megmentjük Nur Ant attól a nyomorult vénembertől.Rá sem pillantottam többé Sanoma Torára, úgy mentünk ki a kabinból, és miután

búcsúzóul váltottam néhány szót John Carterrel, felszálltunk a kapott hajóra, és a legénység barátságos kiáltásai közepette nyugatnak fordultunk.

Minthogy sem a jahari kék festék, sem Phor Tak láthatatlanná tevő bevonata nem védelmezett, folyamatosan figyelnünk kellett az ellenséges hajókra. Valójában kevéssé tartottam tőlük, mert ha időben megláttuk őket, akkor könnyedén kitérhettünk előlük és bármelyiket lehagyhattuk.

A céliránytűt a tudós otthonára, a tolóerőt maximumra állítottam. Hamarosan leszállt a barsoomi éjszaka és nem hallatszott más zaj, csak a szél süvítése, amely még a motor halk dorombolását is elnyomta.

Mióta Jahar jeddarája mellett újra rátaláltam, először adódott alkalmam beszélgetni Phaóval, és először arról kérdeztem, mi történt, miután az uralkodó U-Gor lepusztult vidékén hagyott Taviával.

– Jahar felé tartottunk, amikor megpillantotta az egyik hajóját, és az felvett minket, amint a parancsnok felismerte a jeddát – válaszolta. – Már éjszaka volt, és az átszállás közbeni zűrzavarban Tul Axtar egy pillanatra megfeledkezett a Jhamáról, amely rögtön elúszott a hadihajótól, amint magára hagytuk. Keresték egy ideig, de végül feladták és elindultunk a város felé. Az uralkodó őrjöngött dühében.

Megoldódott hát a csodálatos megmenekülés rejtélye, és lefoszlott róla minden csodálatosság. Az évnek ebben a szakaszában északnyugati szél uralkodott Barsoomnak ezen a részén, és ez elfújta a magára hagyott Jhamát. A hajó rendszerei kormányos nélkül is működtek, így a jármű egyszerűen csak megállt, amint talajt talált maga alatt a hegyekben. Szerencsés egybeesés, hogy pont arra a kis fennsíkra másztunk fel Taviával.

Phao azt is elmondta, hogy Tul Axtar eredetileg miért raboltatta el Sanoma Torát Heliumból. Egy ideje már tartott ott néhány titkos ügynököt, és a jelentéseik szerint az volt a legjobb módja a heliumi flotta Jaharba csalogatásának, ha elrabol egy nőt egy tiszteletben álló nemesi családból. Az uralkodó parancsot adott, hogy válasszanak ki egy szépséget, és az emberei Tor Hatan lányát szemelték ki.

– De hogy akarták idecsalni a flottát, ha nem hagytak maguk után nyomokat, amelyek segítségével azonosíthattuk volna a lányrablókat? – kérdeztem értetlenkedve.

– Azért nem hagytak nyomokat, mert akkor Tul Axtar még nem állt készen a támadásra. Akkoriban utasította az ügynökeit, hogy indítsanak el szóbeszédeket Sanoma Tora hollétéről, amikor a hadúr megtudta ezt valamely más forrásból.

– Szóval minden úgy történt, ahogy Tul Axtar eltervezte – összegeztem. – Kivéve a befejezést.

Ezután órák teltek el úgy, hogy alig váltottunk néhány szót, mert mindkettőnket lefoglaltak a saját gondolataink. Nem kétlem, hogy Phao a félelem és a remény keverékével küszködött – azonban nekem már nem jutott az utóbbiból. Egyetlen jó állt előttem: részt vehettem Nur An megmentésében és segíthettem neki újra egyesülni szerelmével. Úgy döntöttem, ezután elviszem őket bármelyik országba, ahová szeretnék, majd visszatérek Jahar közelébe és folytatom reménytelen kutatásom.

– Azon tűnődöm, amit Sanoma Torának mondtál a zászlóshajón – szólalt meg egyszer Phao. – És örülök, hogy hallhattam.

– Többfélét is mondtam – emlékeztettem. – Melyikre gondolsz?– Arra, hogy szereted Taviát.– Ilyesmit nem mondtam – ellenkeztem röviden. Féltem elismerni azt, amit valójában

éreztem.– Dehogynem – mosolyodott el a lány. – Azt mondtad, hogy beleszerettél egy kis

rabszolgalányba, és tudom, hogy Taviára gondoltál. Láttam a szemedben.– Nem láthattál ilyesmit. Szerelmes vagy, és emiatt látsz mindenhol szerelmet.Phao elnevette magát.– Szereted őt és ő is szeret téged – mondta határozottan.– Csak barátok vagyunk – ellenkeztem hajthatatlanul. – Nagyon jó barátok. És azt is

tudom, hogy Tavia nem szerelmes belém.– Honnan tudhatnád?– Ne beszéljünk erről! – hessegettem el a témát, de hiába, mert a gondolataimat nem

tudtam elcsitítani. Valóban azt mondtam Sanoma Torának, hogy egy kis rabszolgalányt szeretek, és közben Tavia járt a fejemben – azonban akkor még úgy gondoltam, hogy azért mondom, mert bántani akarom őt. Próbáltam kielemezni az érzéseimet, de hamar feladtam, mert ostobaságnak véltem az egészet. Persze, hogy nem szerettem bele Taviába, hiszen a hatalmas csalódás következtében képtelenné váltam arra, hogy szerelmet érezzek. Sanoma Tora kiölte belőlem ezt a képességet, és biztos voltam benne, hogy Tavia sem szerethetett belém, máskülönben kimutatta volna, és soha nem mutatott másféle érzelmet irántam, mint a

legkiválóbb barátságot és bajtársiasságot. Pontosan ő maga mondta ki, mik vagyunk egymásnak: társak a bajban.

Még sötét volt, amikor megpillantottuk a távolban Phor Tak holdfényben ragyogó palotáját, ahogy fehérségével kitűnt a tájból. Lehetett bármilyen késő, néhány helyiségben még égtek a fények. Reménykedtem benne, hogy legalább a tudós biztosan alszik már, mert a tervem sikere nagyban függött attól, hogy bejutok-e az otthonába titokban. A vénember még éjjelre sem állított őrséget a palotája köré, mert egy ilyen elszigetelt helyen nem tartotta szükségesnek.

Csendben letettem a hajót, míg végül ráült az épületre, amelyre első ittjártamkor leszálltam Nur Annál. Mivel ezen a ponton léptünk be először, így biztos voltam benne, hogy találok bejáratot a palotába.

– Az irányításnál várj meg! – utasítottam Phaót. – Valószínűleg sietve érkezünk, úgyhogy állj készen az indulásra!

Bólintott, és nem sokkal később már csendben lopakodtam a tetőn a csapóajtó felé, amelyen keresztül Phor Tak elébünk jött, és amely levezetett a palota belső terébe.

Egy pillanatra megálltam a spirális rámpa tetején és gyorsan ellenőriztem a fegyvereimet. John Carter ezekből is újakkal szerelt fel, és ismét heliumi hámot, hozzáillő katonai fémeket viseltem. Hosszúkardom a legjobb acélból készült; a hadúr a sajátjai közül adott egyet – mellette rövidkardot és tőrt viseltem, jobb csípőmön pedig nehéz rádiumpisztoly függött. Meglazítottam ez utóbbit a tokjában és elindultam lefelé.

A rámpa aljára érve hangot hallottam. Phor Tak laboratóriumának irányából jött, az ajtóhoz vezető folyosó ott kezdődött, ahol épp álltam. Megindultam arrafelé; a csukott ajtón két férfi hangja szűrődött ki. Az egyik Phor Tak visító fejhangja volt, a másik viszont nem Nur Anhoz tartozott, de különösmód ismerősnek tűnt.

– ...nagyobb vagyont, mint amiről álmodni mersz – mondta a második hang.– Nincs szükségem vagyonra – kotkodácsolta a tudós. – Máris enyím minden gazdagság a

világon, hóhahó!– Segítségre lesz szükséged – folytatta az ismerős hang szinte könyörögve. – Én

segíthetek: a tiéd lehet hatalmas flottám minden hajója.Az utolsó mondatból ráismertem a hang gazdájára, „...hatalmas flottám minden hajója...”

Lehetetlen, mégis...Óvatosan megpróbáltam kinyitni az ajtót, amely legnagyobb meglepetésemre kitárult és

felfedte előttem a hatalmas termet. Az egyik lámpa ragyogó fényében maga Tul Axtar állt – Phor Tak tőle ötven lábra helyezkedett el, egy állványra tett bomlasztópuska mögött. Egyenesen az egykori uralkodóra célzott.

Hol lehetett Tavia? Hol lehetett Nur An? Lehet, hogy ‘ egyedül ez a kövér férfi tudta, hol találom a bajtársam, és a tudós épp meg akarta ölni. Figyelmeztető kiáltással ugrottam be a helyiségbe, és mindketten meglepetten néztek rám.

– Hóhahó! – sikította Phor Tak. – Visszajöttíl hát? Gazember! Hálátlan áruló! Meghalni jöttíl vissza!

– Várj! – kiáltottam, és felemeltem a kezem. – Hadd beszéljek!– Csendet! – rikoltott fel a vénember. – Megnézheted, ahogy Tul Axtar meghal. Utáltam

vó’na úgy megőni, hogy senki se lássa. Előbb rajta állok bosszút, aztán rajtad!– Állj! – kiáltottam rá ismét. Az ujja már az elsütőbillentyű felett lebegett és egyetlen

mozdulattal megsemmisíthette a volt uralkodót – talán Tavia hollétének titkával együtt.Pisztolyt rántottam, mire Phor Tak intett a kezével és eltűnt. Akár a saját bomlasztósugara

is atomjaira bonthatta volna a testét, de korántsem ez történt: magára húzott egy láthatatlanná tevő köpenyt, és én gondolkodás nélkül odalőttem, ahol utoljára láttam.

Ebben a pillanatban megnyílt alattam a padló és már csak a sötétségbe lőhettem bele. Sima felületnek ütődtem, amely fokozatosan vízszintessé vált, végül egy félhomályos szobába csúsztam le rajta. Ismét egy palota vermeibe kerültem.

Zuhanás közben rendíthetetlenül kapaszkodtam a pisztolyom markolatába, és amint talpra kecmeregtem, eltettem a tokjába. Annyi örömöm lehetett, hogy legalább nem váltam fegyvertelenné.

A helyiséget belengő félhomály alig volt több a sötétségnél, és a gyenge fény forrását megtaláltam egy mennyezeti ventilátor mögött, amelyen kívül sehol sem láttam másik nyílást a falban, a padlón vagy odafent, kivéve persze az engem lecsúsztató kürtőt. A ventilátor két láb átmérőjű lehetett, a körülötte lévő szellőzőcső függőlegesen vezetett fel az épület több emelet magas tetejére. Ahogy felnyújtottam a kezem, a légcsatorna szája nagyjából kétlábnyira lehetett az ujjaim hegyétől. Ily módon ez a menekülési útvonal bezárult előttem, hiába csábított kísérletezésre. Őrjítő dolog nyílt utat és napfényt látni úgy, hogy képtelen vagy elérni azt. Örültem, hogy felkelt a nap és fényével beragyogta cellámat, máskülönben ülhettem volna odalent tökéletes sötétségben, minden reménytől megfosztva és teljesen kilátástalan helyzetet feltételezve. Első ősömre mondom, így is épp elég rosszul alakult a dolgom. Megvizsgáltam a csövet, amelyen keresztül lecsúsztam, és úgy találtam, hogy egy darabon fel tudok kapaszkodni rajta, de hamarosan egyre meredekebben kezdett emelkedni, fényesre csiszolt falaival megmászhatatlannak bizonyult.

Visszatértem a cellába, hogy másfelől közelítsem meg a szökés kérdését. Ahogy szemem hozzászokott a gyér világításhoz, mindenféle törmeléket találtam, ami az utolsó reménysugarat is elvette és rémülettel töltött el. A kövezeten emberi csontok halmait láttam; patkányok rágták tisztára őket. Lehetséges sorsomra gondolva megborzongtam; mennyi idő kellhet ahhoz, hogy az én csontjaim is az egyik felismerhetetlen halommá váljanak?

E lehetőségtől szinte eszemet vesztettem, és nem is annyira önmagam, mint inkább Tavia miatt. Nem halhattam meg! Nem volt szabad meghalnom; legalább addig élnem kellett, amíg őt megtalálom!

Sietősen körbejártam a helyiséget, újra meg újra, hogy találjak bármit, ami ismét reménykedésre ad okot, de mindenhol csak lágy habarcsba ágyazott, durván metszett kőtömböket leltem. Lágy habarcs! A felismeréssel együtt a remény is új életre kelt. Arra gondoltam, ha kimozdíthatok néhány tömböt és egymásra halmozhatom őket, akkor elérhetem a mennyezeti szellőzőcsövet. Előhúztam a tőröm és gyorsan dolgozni kezdtem, kapargattam a habarcsot az egyik kőtömb körül. Lassú munkának tűnt, de valójában hihetetlenül rövid idő alatt sikerült meglazítanom a tömböt. A habarcs gyenge iparosmunkának bizonyult, vagy csak az idő nyűtte el, mindenesetre könnyen elmorzsolódott. Amint kihúztam a kődarabot, első tervem semmivé foszlott, mert a túloldalon folyosót pillantottam meg egy spirális rámpa tövével, amelyet leszűrődő napfény világított meg fölülről.

A méreteik alapján még három tömböt kellett kimozdítanom, hogy át tudjak furakodni a nyíláson. Csak természetes, hogy a lehető leggyorsabban dolgoztam.

Egyesével meglazítottam és kihúztam a kődarabokat a falból, diadalittasan bújtam ki a folyosóra a túloldalon. Tőlem jobbra rámpa kanyarodott felfelé, és bár nem is sejtettem, hová vezet, azt biztosan tudtam, hogy kivisz a vermekből. Óvatosan, de habozás nélkül megindultam rajta; el kellett érnem a laboratóriumot, mielőtt Phor Tak beteljesíti bosszúját. Elhatároztam, hogy túljárok a vén feltaláló eszén, és magamban csak azért könyörögtem, hogy még időben odaérjek.

A rámpáról a palota különböző emeleteire vezető ajtókat mind zárva találtam, így rákényszerültem, hogy kimenjek a tetőre. Úgy esett, hogy ez az épületszárny alig csatlakozott a többihez, így első pillantásra nem láttam módot arra, hogy átmenjek valamelyik szomszédos tetőszakaszra.

Sietve körbejártam, módot kerestem arra, hogy leereszkedjek az alattam lévő tetőre, közben megpillantottam valamit egy emelettel alattam, ami azonnal felkeltette a figyelmem. Egy férfi lába lógott ki az egyik ablakból, mintha épp átvetette volna azt a párkányon. Hamarosan követte egy kar, majd a férfi feje és válla, ahogy kihajolt. Lenyúlt és megfogott valamit, ami megjelent alatta, holott az előbb még nem volt ott semmi. Ezzel egy időben egy lányt pillantottam meg, aki néhány lábbal lentebb hevert. A férfi gyorsan kimászott az ablakon és leereszkedett a levegőben lebegő lyukba, eltűnt szem elől, és csak az udvar kövezetét láttam mindenhol.

Természetesen tudtam, mit láttam; Tul Axtar kinyitotta a Jhama egyik felső csapóajtaját és bemászott rajta. A belső fedélzeten Tavia feküdt megkötözve. Ha a cselekedethez szükséges időt nézzük, tovább tart elmondani; amint a csapóajtó becsukódott, leugrottam a tető széléről.

17.Hercegnőt leltem

Értelmetlen lenne bizonygatni, hogy teljes mértékben tudatában voltam tettem lehetséges következményeinek, amikor negyvenlábnyi magasságban kiugrottam az üres semmibe úgy, hogy semmit sem láttam a tető és az udvar kövezete között. Csak és kizárólag ösztönből mozdultam – vannak helyzetek, amikor az elme elképzelhetetlen gyorsasággal dolgozik, felkészül és ítél, miután olyan sebesen következtet, hogy e három egy és ugyanazon cselekedetnek tűnik. Ezt nevezem ösztönnek, és abban a pillanatban ez vezérelt.

A csapóajtó nyitásának irányából tudtam, merre húzódik a Jhama keskeny fedélzete a látszólag üres térben. Utólag végiggondolva el kell ismernem, hogy ez akkor is kivételesen veszélyes ugrás lett volna, ha történetesen látom a hajót, azonban továbbra sem hiszem, hogy lett volna bármi más lehetőségem. Ez az egy esélyem maradt, hogy megmentsem Taviát a halálnál is kegyetlenebb sorstól – talán az utolsó alkalom, amikor még láthattam őt. Mindezt számításba véve, ha ismét ilyen helyzetbe kerülnék, újra leugranék, még ha el is véthetem a célt. Valószínűleg akkor is sejtettem, amit most már bizonyosan tudok: inkább meghalnék, mintsem újra elveszítsem Taviát.

Azonban nem vétettem el: pontosan a keskeny fedélzetre érkeztem. Súlyom becsapódása bizonyára nem maradt észrevétlen odabent, mivel éreztem, hogy a hajó kicsit megsüllyed alattam. Tul Axtar kétségtelenül elcsodálkozhatott rajta, hogy mi történt a feje felett, de úgy vélem, nem sikerült kitalálnia. Mindenesetre nem emelte fel a csapóajtót, hogy kinézzen, pedig ebben reménykedtem – ehelyett az irányítópulthoz sietett, és éles szögben emelkedni kezdett a járművel. Tekintve, hogy a felső fedélzetet nem láttuk el rögzítőgyűrűkkel, nehezen tartottam meg magam, de az elülső lövegtorony szélébe kapaszkodva egészen jól sikerült.

Amikor Tul Axtar elég nagynak ítélte a magasságot, egyenesbe hozta a Jhamát és teljes sebességre kapcsolt, így a szél borzalmas gyorsasággal süvített el mellettem, majdnem ki is ragadott kényes helyzetemből, hogy ledobjon a messze alattunk lévő dombok közé. Erős vagyok, erre mindig is büszke lehettem, azonban így is tehetetlennek éreztem magam.

Ha az egykori jedda megsejtette volna az igazságot, felmászik és végez velem, hiszen ebben a helyzetben teljesen ki lettem volna szolgáltatva neki. Egyik kezemet sem szabadíthattam el, hogy legalább az oldalamon lógó pisztoly segítségével megvédjem magam – kétségtelen, hogy nem tudott a jelenlétemről, avagy bízott benne, hogy a nagy sebesség leránt a tetőről.

Nem sokáig lógtam ott, amikor kényszerűen rá kellett döbbennem, hogy szorításom idővel gyengülni fog, és a szél valóban letép majd a hajóról. Tennem kellett valamit, meg kellett mentenem Taviát, és mivel ez egyedül rajtam állt, nem veszhettem így oda.

Minden izmomat megfeszítve előbbre húztam magam, hogy egész mellkasommal a lövegtoronyra fekhessek. Lassan, hüvelykről hüvelykre haladtam, és hamarosan elébem került a periszkóp hengeres borítása – ha legalább az egyik kezemmel elérem, akkor biztosabban tarthatom magam. A szél folyamatosan rángatott, le akart szaggatni a fémburkolatról, de balommal állhatatosan kapaszkodtam a toronyba, miközben jobbommal előrenyúltam és megragadtam a periszkópot.

Ezután már nem került nagy erőfeszítésbe beakasztani a hámom egy részét a lövegtorony szélébe, és az egyik kezem felszabadult, azonban semmit sem tehettem, amíg a hajó nem állt meg.

Időm adódott eltűnődni rajta, hogy mi történhet alattam. Vajon Tavia biztonságban volt, amíg Tul Axtarnak az irányítással kell törődnie? Vagy ha a zsarnokról esik szó, akkor egy

pillanatra sem lehetett biztonságban? A gondolat szinte megőrjített, meg kellett állítanom a hajót – ekkor támadt egy ötletem.

Szabad kezemmel lecsatoltam az egyik kis erszényem, és még egy kicsit előbbre húzva magam, sikerült ráborítanom azt a periszkóp lencséjére.

Tul Axtar megvakult odabent, és pontosan úgy reagált, ahogy reméltem: a Jhama lelassított, végül meg is állt.

Részben az elülső csapóajtón feküdtem, ezért gyorsan arrébb húzódtam, hogy elébe kerüljek. Mivel ez közelebb volt az irányítópulthoz, reméltem, hogy az uralkodó itt jön fel. Vártam, és közben apró zajt hallottam lentről. Fém súrlódott fémen, és a hajó mellett lepillantva láttam, hogy kinyitja a kémlelőnyílásokat; így a periszkóp nélkül is tudott navigálni.

Csalódott voltam, de nem adtam fel a reményt. Óvatosan megpróbáltam kinyitni a csapóajtót, de Tul Axtar bezárta belülről. Ekkor gyorsan hátrakúsztam a másik bejárathoz. Ha közben ismét elindul és teljes sebességre kapcsol, akkor elvesztem, de meg kellett próbálnom bejutni. A jármű ismét megmozdult alattam, és minden óvatosságot vagy lopakodást feledve sietősen feltéptem a csapóajtót. Egy pillanatig sem haboztam, már vetődtem is le a belső térbe, közben a hajó nagy sebességgel előreugrott.

Nem is vártam, hogy korántsem zajtalan behatolásom ne keltse fel a volt jedda figyelmét; megpördült és az irányítópultnál állva döbbenten nézett rám. Láttam a tekintetén, hogy felismert, még soha nem tapasztaltam a gyűlölet, a félelem és a csodálkozás ilyen keverékét egyetlen arcon. A lábánál ott hevert Tavia, de olyan mozdulatlanul, hogy egy pillanatra halottnak hittem, ám a harag csak még sebesebbé tette mozdulatom, amikor mindketten a pisztolyunkért nyúltunk. Valószínű, hogy amúgy is gyorsabb lettem volna ellenfelemnél, hiszen én képzett katonaként éltem, míg ő elhízott élvhajhász életmódja során.

Kapásból lőttem, de nem téveszthettem el Tul Axtar, a jahari jedda és zsarnok mocskos szívét. A következő pillanatban holtan rogyott a Jhama padlójára.

Felpattantam és Taviához rohantam. Torkomban dobogó szívvel fordítottam meg; a fickó megkötözte és betömte a száját, valamely ismeretlen okból a szemét is bekötötte, de egyébiránt sértetlennek tűnt. Majdnem elsírtam magam örömömben – könnyektől homályos szemmel és ügyetlen ujjakkal matattam a csomókon, mégis sikerült gyorsan kiszabadítanom, és hamarosan majd összeroppantottam ölelésemmel.

Ajkaink találkoztak, és nem szégyellem, hogy akárcsak ő, én is elsírtam magam, miközben összekapaszkodva térdeltünk a padlón. Éreztem, ahogy reszket a karomban; utólag gondoltam bele, milyen rémült lehetett a lány, de mégsem mutatta ki elrablójának. Mindkettőnket megrázott, ahogy a kétségbeesés legsötétebb mélységeiből kirobbantunk az öröm és a megkönnyebbülés tengerének felszínére.

Szívünk egy ütemre vert, és miközben a lehetetlennel próbálkozva Tavia még közelebb húzott magához, rám tört a felismerés. Milyen ostoba voltam! Hogy gondolhattam, hogy bármiféle szerelemhez hasonlatos érzelmet tápláltam Sanoma Tora iránt! Hogy hihettem, hogy a Tavia iránt érzett szeretetem csupán barátságból fakadt? Még inkább magamhoz öleltem, pedig már így is fájhatott a szorításom.

– Hercegnőm! – suttogtam.Ez az egyetlenegy szó, ha férfi mondta nőnek, Barsoom egészén ugyanazzal az egyedi és

kivételes jelentőséggel bírt; csak akkor ejtette ki férfi a száján, ha a nőt feleségének kívánta.– Nem, ne mondd ezt! – kérlelt Tavia sírva. – Vigyél magaddal, a tiéd vagyok, de csak

mint rabszolga. Hastori Tan Hadron jobbat érdemel.Csak rám gondolt és a boldogságomra, teljesen feledte önmagát. Mennyire különbözött ez

Sanoma Tora viselkedésétől! Egy sárcsomóért indultam útnak, de végül felbecsülhetetlen értékű drágakövet találtam.

A szemébe néztem, abba a szépséges, megfejthetetlenül rejtélyes, mégis szerető és megértő tekintetbe.

– Szeretlek, Tavia – suttogtam. – Kérlek, add meg nekem, hogy hercegnőmnek szólíthassalak!

– Még ha csupán egy rabszolga vagyok is?– Még ha ezerszer kevesebb is lennél, mint egy egyszerű rabszolga – feleltem.Felsóhajtott és hozzám bújt.– Törzsfőnököm! – suttogta halkan, nagyon halkan.Ez pedig, legalábbis amennyire engem, hastori Tan Hadront érint, a történet vége. Ez a

pillanat jelentette eredményeim legmagasabb csúcsát, ennél többet nem is reméltem elérni. Azonban, akik mindeddig velem tartottak a Barsoom déli féltekéjének jó részét felölelő kalandjaim során, azoknak még maradhatott kérdésük.

Amikor végre el tudtunk szakadni egymástól, ámbár nem túl hamar, kinyitottam az egyik alsó csapóajtót és kigurítottam rajta a dagadt tetemet, hadd pihenjen meg valahol a csupasz vidéken alant. Ezután visszafordultunk Jhama felé, ahol megtudtuk, hogy reggel Nur An kiment az egyik tetőre, így a John Cartertől kapott hajón várakozó Phao észrevette és felvette őt.

Amikor nagyszerű bajtársam fülébe jutott, hogy éjjel a palotában jártam, rögtön kutatni kezdett utánam. Tul Axtar érkezéséről egyáltalán nem tudott, ahogy arról sem, hogy a közösen épített hajó ott állt az egyik ablak alatt, rajta pedig Tavia hevert megkötözve és kipeckelt szájjal.

Azonban, miközben a palotában keresett, rájött, hogy Phor Tak eltűnt. Hívta a szolgákat, és együtt mindent gondosan átkutattak, de a tudósnak nyomát sem lelték.

– Gyere velem! – mondtam barátomnak, mert támadt egy ötletem, amely magyarázatot adhatott a vénember eltűnésére. – Talán én megtalálom neked Phor Takot.

Levezettem a laboratóriumba.– Itt már mindent átnéztünk – jegyezte meg Nur An –, és már vagy százszor. Egyetlen

pillantással felmérhető, hogy a labor teljesen üres.– Ne siess annyira! – szóltam rá magabiztosan. – Gyere velem, talán én mégis

megoldhatom ezt a rejtélyt.Vállát vonogatva követett, ahogy beléptem a roppant méretű terembe és az állványhoz

mentem, amelyre az öreg a bomlasztópuskát rögzítette. Mögötte valamibe beleakadt a lábam, amit nem láttam ugyan, de sejtettem, hogy ott lesz; lehajoltam és lehúztam a selyemfüggönyt az összegömbölyödött alakról.

Phor Tak hevert ott holtan, golyó ütötte lyukkal a mellkasa közepén.– Issus nevére! – kiáltott fel Nur An. – Ki tette ezt?– Én – feleltem, azután elmondtam, mi történt a laboratóriumban a múlt éjjel.Barátom aggódó tekintettel pillantott az ajtó felé.– Takard be gyorsan! A szolgák nem tudhatják meg! Megölnének. Menjünk el minél

előbb!Ráterítettem a láthatatlan köpönyeget a tudós merev testére, csak ezután válaszoltam:– Még van itt egy kis dolgom, mielőtt távozunk.– Mi lenne az?– Segíts a helyiség egyik végébe gyűjteni az összes bomlasztópuskát és a hozzájuk tartozó

tárakat!– Mire készülsz? – kérdezte Nur An.– Megmentem a világot.Nem akadékoskodott tovább, és együtt felhalmoztunk minden fegyvert a laboratórium

egyik fala mellett. Ezután kiválasztottam egyetlenegy lövedéket, betöltöttem az állványos

puska tárába, helyére kattintottam azt, és a csövet a halálos katasztrófa lehetőségét hordozó kupac felé fordítottam.

A ravasz meghúzásával semmivé foszlattam mindent, ami Phor Tak találmányából Jhamában maradt, kivéve az erre használt puskát, amelyhez már nem maradt több lőszer. A bomlasztópuskákkal együtt a Repülő Halál és a vén tudós minden titka megsemmisült. Úgy sejtettem, a lehetőségek biztos tudatában a hadúr flottája épp hasonló tevékenységet folytatott Jaharban.

Nur An szerint a szolgák gyanakodni kezdtek, és mivel már nem volt szükség további kockázatvállalásra, felszálltunk a hajóra, amelyet John Cartertől kaptam, majd a Jhamát vontatókötélen húzva megindultunk Helium felé.

Utolértük a sereget, még mielőtt az hazatért volna az ikervárosba, és a zászlóshajó fedélzetén hatalmas üdvrivalgással fogadtak minket. Nem sokkal később szemtanúja lehettem a legjelentősebb és legdrámaibb eseménynek, amit valaha láthattam. Viszonylag kötetlen fogadáson vettünk részt a nagy csatahajón, tisztek és nemesek tették tiszteletüket előttem és Tavia előtt.

Kai Tavan, a dwar rangra emelkedett rabszolga is ott volt a többiek között, és amikor szemtől szemben álltunk, az arcára kiült a meglepetés.

– Valóban Taviának hívnak? – kérdezte hölgyemtől hitetlenkedve.– Igen – felelte ő. – Téged pedig Tavannak. Még hasonlít is egymásra a kettő.– Meg sem kellene kérdeznem, honnan származol, de... – jegyezte meg rejtélyesen. –

Tjanathi Tavia, nemdebár?– Honnan tudod? – kérdezte jegyesem. A beszélgetés felpiszkálta a kíváncsiságomat.– Onnan, hogy te vagy a lányom – jött a meglepő válasz. – Anyádtól kaptad a Tavia nevet.

Nagyon hasonlítasz rá. Már csak ebből is bármikor felismerném a lányomat.Hatalmas szeretettel ölelte magához a lányt, és könnyeket láttam kiülni a szeme sarkába,

ahogy Tavia tekintete is elhomályosult. A férfi homlokon csókolta kedvesemet, azután hozzám fordult:

– Azt mondták, a bátor Tan Hadron egy rabszolgalányt választott párjának. Ez igaz, de tudd meg, hogy a hercegnőd valóban hercegnő: egy jed unokája. Ha Tjanathban maradtam volna, most egy jed lánya lenne.

Mily tekervényesek a sors útjai! Milyen különös és szokatlan helyekre vezetnek! Azzal a szándékkal indultam el az egyiken, hogy a végén feleségül veszem Sanoma Torát, aki egy másik úton indult el, mert egy jedda felesége akart lenni. Ő csupán megvetést és megaláztatást talált a saját útja végén, míg én egy hercegnőt leltem.