Lehmann Miklós ELTE TÓK lehmann@ludens.elte.hu

Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint Összefoglalás

A képzelet-vita eltérı álláspontjai könnyen visszavezethetık az elméletek eltérı elıfeltevéseire. Ennek gyökerénél az a probléma fedezhetı fel, hogy a kép és a fogalom mint valós reprezentációk eltérı tulajdonságait általánosítani próbálják a mentális reprezentációk természetére. Kép és fogalom megkülönböztetése azonban a reprezentációk naturalizálásával, különösképpen pedig az evolúcióelmélet alkalmazásával meghaladható. Kulcsfontosságú, hogy a naturalizálásban lényeges szerep jut a rendszerelméleti megközelítésnek, mely szerint organizmus és környezete szétválaszthatatlan egységet képez. A fogalmi reprezentációk sajátosságai a környezet reprezentációs átalakulása, a kulturális evolúció figyelembevételével, a meglóduló és nyitott végő evolúció feltételezésével magyarázható. A kortárs kognitív kutatások egyik izgalmas vitapontja a

mentális reprezentációk természetének, különösen pedig fogalmi vagy képi vonásainak kérdése, melyet döntıen határoz meg a hetvenes években kezdıdı képzelet-vita. Túl azon, hogy e kérdéskör igen hosszú – elsısorban filozófiai és pszichológiai – elıtörténettel rendelkezik, melynek során álláspontok sokasága alakult ki, a jelenkori kutatás egyik legnagyobb kihívása az evolúciós szempontok alkalmazása mind filogenetikus, mind pedig ontogenetikus értelemben. Dolgozatomban megkísérlem kimutatni, hogy az evolúciós szempontok alkalmazása, ezáltal pedig a mentális reprezentációk biológiai megalapozása (naturalizálása) olyan új eredményekkel szolgálhat, amelyek hozzásegíthetnek a reprezentációk természetének jobb

F og a lo m & k é p 22

megértéséhez. Gondolatmenetemet a fogalom és kép mint alternatívák és a kettı közötti lehetséges kapcsolatok felvázolásával kezdem; ezt követıen rátérek az evolúciós megközelítés alkalmazhatóságára és a nyelvi reprezentációk „nehéz“ problémájára, amely a evolúcióelmélet alkalmazásának számára a legkomolyabb kihívást jelenti; végül pedig az evolúcióelmélet kisebb kiigazítása és a meglóduló evolúció fogalmának segítségével felrajzolom azokat a kereteket, melyben a fogalmi és képi reprezentációk szigorú elkülönítése meghaladható.

I. Kép vs. fogalom A mentális reprezentáció képi jellegének egyik legkedveltebb

hivatkozási alapja Arisztotelész, aki a lélekrıl szóló írásában a reprezentációkat tárgyak másolatainak, a közvetlenül érzékelhetı látvány képi másának tartja.5 A reprezentáció mindenképp hasonlít arra, amit reprezentál – akárcsak a valódi képek, csupán akkor ismerhetı fel, mit is ábrázolnak, ha hasonlítanak tárgyukra. Ebben az értelemben a mentális reprezentációk egyfajta ‚belsı képeknek‘ feleltethetık meg, amelyek részt vehetnek különbözı gondolati mőveletekben. A vizuális információ alapvetıen vizuális természető is marad, nem szenved el semmilyen átalakítást, csupán élénkségébıl veszít. Késıbb ezt a gondolatot vitték tovább az empirista filozófusok, s ugyanezen felfogás mellett kardoskodtak a képzelet-vita egyes résztvevıi, számos modern pszichológiai és neurológiai kísérleti eredménnyel alátámasztva nézetüket. Az érvek között egyaránt szerepeltek egyszerő, könnyen átlátható kísérletek, amelyek közel állnak Arisztotelész alapvetıen introspekcióra alapozott módszeréhez (mint például a tárgyak mentális forgatásának vizsgálata6) és bonyolult, korszerő mőszeres

5 Arisztotelész: A lélekrıl (különösen 427b), in Arisztotelész 2006. Itt szükséges

megjegyezni, hogy a képi reprezentáció fogalma nem minden esetben jelent csupán vizuális természető reprezentációt (azaz, szők értelemben vett képi reprezentációt), hanem gyakran alkalmazzák az olyan analóg reprezentációk megjelölésére, amelyek megtartják az adott érzékleti modalitás elsıdleges jellegzetességeit.

6 A legismertebb kísérlet: Shepard – Metzler (1971).

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 23

vizsgálatok (például az olyan, a látópályákon folyó vagy kezdıdı feldolgozás vizsgálata, mint a tárgyfelismerés7).

Érdekes módon hasonló, s többnyire az introspekción alapuló megfigyelések támasztják alá a racionalista felfogás képi reprezentációról alkotott nézetét is. Descartes8 azonban már rámutat az elgondolás gyengéire is, amikor arra hivatkozik, hogy bár egy ötszöget vagy hatszöget gond nélkül el tudunk képzelni, egy ezerszög elképzelése már komoly nehézségekbe ütközik (természetesen bizonyos mértékig sikerülhet, azonban teljességgel megkülönbözhetetlen lesz a 999 vagy akár a 900 oldalú síkidomtól). Ennek következtében pedig az ezeroldalú síkidom mentális reprezentációja nem vehet részt ugyanolyan módon a gondolati mőveletekben, mint az öt- vagy hatoldalú síkidomé. Descartes elismeri, hogy az elképzelés gyakran nem lehetséges korábbi testi érzékelés nélkül (szerinte a képzelet más folyamatai más érzéki aspektusokat ragadnak meg, mint színt vagy hangot), ám amennyiben a képzelet már az értelemre van utalva, az egyszerő, érzékelésbıl származó információ már nem minden esetben elégséges.

Részben az introspekciós érvek gyengesége, részben pedig a mentális képek és valós (mesterséges) képek közti megkerülhetetlen különbségek a reprezentációk fogalmi természetének elképzeléséhez vezettek. Eleinte a behaviorizmus, majd késıbb a deskripcionalizmus és az elmefilozófia lingvisztikai megközelítései a mentális reprezentációk természetében a nyelvhez hasonló struktúrákat mutattak ki.9 A mentális képek ebben a felfogásban leírásoknak feleltethetık meg, amelyek a nyelv logikája szerint épülnek fel és vehetnek részt következtetésekben. Az érzékelés során elıször is a vizuális információt nyelvi formába kell átkódolni (ez az átkódolás azért szükségszerő, mert a következtetések csakis nyelvi formában képzelhetık el), a késıbbiekben pedig a kijelentések és argumentumok mintájára felépülı reprezentációk elraktározhatók és a gondolati mőveletek 7 Szemléletes példái Biederman (1987) geonjai vagy Damasio (1985) vizsgálatai a

tárgyfelismerés zavarairól. 8 Descartes 1994. 89-92. 9 A lingvisztikai elképzelések legjobb példája az elmefilozófián belül Jerry Fodor

gondolkodása, ld. különösen Fodor (1976).

F og a lo m & k é p 24

során alakíthatók. A mentális képek így nem „valós“ képek, hanem a kijelentések feldolgozásával újrakonstruált vizuális információhordozók; a mentális reprezentációk alapvetı formája pedig nem a kép, hanem a nyelvileg kódolt kijelentések lesznek. Ezt az álláspontot részben a képi reprezentáció hiányosságait elemzı érvek, részben pedig a gondolkodás nyelvi természetérıl kialakított korábbi filozófiai érvek támasztják alá – ami persze korántsem jelenti azt, hogy ez az álláspont ne lenne a másikhoz hasonlóan vitatható.

Arisztotelész és Descartes példája, valamint a rivális fogalmi elgondolások alapján – bizonyos mértékig sarkítva – tehát egy olyan kép rajzolódik fel, amely a mentális reprezentációk természetében csupán alternatívákként mutatja be a képi és a fogalmi jelleget. De valóban szükségszerő-e, hogy ezek egymást kizáró alternatívák legyenek? Túl azon, hogy születtek áthidaló megoldást alkalmazó elméletek,10 a képzelet-vita egyik lényeges tanulsága éppen az lehet, hogy a mentális reprezentációk természetérıl vallott nézetek kialakításában nagy szerepe van elıfeltevéseinknek és annak a módnak, ahogyan az elme mőködését leírjuk. Ebben semmi új és megdöbbentı nincs: a tudománytörténet számtalan példával szolgál az ezzel analóg, téves megközelítésekre. Így most itt csupán annyi lényeges, hogy ha a reprezentációk kialakításában az érzékletbıl származó információt tartjuk meghatározónak, akkor a képi jellegzetességek emelkednek ki; ha pedig a szemantikai információt, akkor a fogalmi jelleg kap nagyobb hangsúlyt. A felosztás tehát nagyban funkcionális: az elme mőködésében megkülönböztetett feldolgozási procedúrák és modulok alapján a reprezentációk kialakításában az ezen eljárások és moduláris egységek sajátosságait veszik figyelembe. Mint minden funkcionális felosztás, ez is meghaladható, ha figyelembe vesszük, hogy a megkülönböztetéseket az elméletalkotás és a modellépítés igényei diktálhatják.

10 Így például Paivio (1986) elmélete a kettıs kódolásról.

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 25

II. Kép és fogalom kapcsolata Kézenfekvınek tőnik az a megoldás, amely megkísérli összekapcsolni

a képi és a fogalmi reprezentációt, részben áthidalva a kétféle megközelítés különbségét, részben pedig kiaknázva mindkettı jellegzetességeit. Ez egyben azt is jelenti, hogy egységes elméleti keretbe kell illeszteni a kétféle reprezentációt. A reprezentációs sajátosságok természetesen mutatnak valamennyi rokonságot a két esetben, hiszen mint reprezentációk nem különböznek élesen, inkább reprezentációs stratégiáik tekintetében térnek el egymástól. A különbségek feloldása azonban korántsem egyértelmő, mivel egyszerre kell a két stratégiára kielégítı megoldást találni. A perceptuális szimbólumok elmélete erre tesz kísérletet.

Barsalou és munkatársai (Barsalou 1999, Barsalou et al. 1994) olyan reprezentációs rendszert dolgoztak ki, amely az érzékelés nyomán kialakuló idegi aktivációs mintázatból kiindulva hozza létre a környezet elemeinek (tárgyainak és eseményeinek) mentális reprezentációit. A perceptuális szimbólumok valójában sem képekként, sem fogalmi reprezentációkként nem képzelhetık el: bár analóg módon kiindulva a tárgy vagy esemény tulajdonságait tartalmazzák, ezt bizonyos aspektusok mentén teszik (például nem egy épület homlokzatának képszerő mását jelentik, hanem a homlokzat egyes aspektusaira, az ablakok mintázatára, a tömb arányaira stb. vonatkozó információt tartalmazzák). Ez az információ azonban elsıdlegesen nem is fogalmi természető, mert a különféle aspektusoknak megfelelı információt nem a nyelv logikája szerint, hanem az érzékelés sajátosságai szerint tárolják. A nyelvi jel valójában egy olyan újabb aspektus a perceptuális szimbólumokban, amelyet a nyelvhasználat aktivál, de az érzékelésbıl származó információhoz kapcsolódóan kerül eltárolásra.

Ezek a szimbólumok azonban nem feltétlenül elégítik ki azokat a feltételeket, amelyek kép és fogalom kapcsolatához ténylegesen szükségesek. Nagy elınye ennek az elképzelésnek, hogy a percepcióból kiindulva építi fel a mentális reprezentációk rendszerét, azonban néhány – fıként a nyelvvel összefüggı – ponton nem teljesen

F og a lo m & k é p 26

meggyızı. Az elmélet megpróbál választ adni a kompozicionalitás, a produktivitás és az absztrakt fogalmak reprezentációjának kérdésére, azonban egy lényeges pontról hallgat: miként kerül a nyelvi aspektus a perceptuális szimbólumok tartalmai közé? Erre két válasz lehetséges. Az egyik szerint más aspektusokhoz hasonlóan az érzékelés a forrása, azaz, a nyelvi jel érzékelése nyomán elıálló reprezentációs aspektus a feldolgozás során kötıdik az érzékelésbıl származó információhoz. Ez nem tőnik elégséges válasznak, mert a nyelvi jel az érzékelés szempontjából nagy mértékben aluldeterminált.11 A másik lehetséges válasz szerint a nyelvi jel forrása egy más, az érzékeléstıl nagyrészt független mechanizmus (nevezhetjük például nyelvi modulnak), amely a fogalmakat autonóm módon állítja elı, e fogalmak pedig késıbb asszociatív kapcsolatokon keresztül társulhatnak az érzékelésbıl származó információhoz és képezhetik a perceptuális szimbólumok részét. Csakhogy ez jelen szempontunkból nem old meg semmit, hiszen így a kép és a fogalom egységes felfogása helyett megint a két rendszer – legalábbis kezdeti – különválasztásához jutunk.

Egy lényeges ponton azonban mégiscsak sikerül már most meghaladni a szigorú szétválasztást: a perceptuális szimbólumok elmélete ugyanis rávilágít arra, hogy kép és fogalom között sokrétő kapcsolat létezik. Ennek meglátásához viszont a fogalmat le kell választani a nyelvrıl. Kép és fogalom így a nyelvhez szükséges reprezentációs elıfeltételekkel azonosíthatók – a nyelv tényleges megjelenéséhez viszont még egy sor más preadaptációra is szükség lehet.

III. Az evolúciós keret Az ember biológiai beágyazottsága segíthet a nyelvi és a fogalmi

rendszer kettısségének meghaladásában. Az ember ugyanis (és természetesen itt minden megismerı organizmus említhetı), amely e

11 Az aluldetermináltság több szempontból is érvényes. Ezt a problémát veti fel

ugyanis a nyelvelsajátítás vizsgálata, a nyelv kialakulásának vizsgálata, valamint a percepció és a nyelv kapcsolatának vizsgálata is. Jelen gondolatmenetünk szempontjából talán a legfontosabb, hogy a fogalmi reprezentáció egyes tulajdonságai aluldetermináltak a képi (vagy általánosabban: percepciós) tulajdonságok oldaláról.

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 27

két kognitív rendszer hordozója és „felhasználója“, olyan biológiai lény, amely az evolúciós elmélet alapján kognitív stratégiáit az életben maradás és a szaporodási siker függvényében alakította. Nem helyes elfeledkezni arról sem, hogy kognitív mechanizmusokat mindeddig csupán biológiai organizmusokban volt lehetséges megfigyelni, testetlen vagy testi érzékszervek (perifériák) nélküli megismerı lényeket legfeljebb filozófiai gondolatkísérletekben tudunk alkalmazni.

Ahhoz tehát, hogy érthetı legyen a viszony kép és fogalom mint mentális reprezentáció között, elıször is az eredetre vonatkozó kérdést kell feltennünk: miként alakulnak ki e reprezentációk, milyen mechanizmusok és milyen törvényeknek vagy szabályoknak alávetett struktúrák rendezik kapcsolódásukat.12 Akár képrıl, akár fogalomról legyen szó, az eredet kérdésében a kiindulópontot a környezet érzékelése jelenti. Az érzékelı mechanizmusok pedig lényegében a környezet sajátosságai szerint alakulnak. Leegyszerősítve: ahol nincs fény, ott nincs szükség szemre azaz, a reprezentációs mechanizmusok csak olyan csatornákon kaphatnak bemeneti információt, amely csatornák a környezetben is biztosítottak. Ezen a gondolatmeneten haladva az evolúciós episztemológia, elsıként pedig Konrad Lorenz (1983) odáig megy, hogy az a priori koncepcióját az evolúciós elıtörténethez kapcsolja és a környezeti hatásra formálódó megismerı-apparátus (melyet Lorenz helyenként egyenesen világkép-apparátusnak hív) gyökerénél fedez fel. A lehetséges tapasztalat formáit a tapasztaló organizmus strukturális sajátosságai, az érzékszervek és az észleletek feldolgozásáért felelıs neurális rendszerek szerkezeti tulajdonságai határozzák meg – ezek pedig a környezet és a környezetben biztosított információ alapján alakulnak ki, s evolúciós hatásoknak vannak alávetve. Lorenz alapján nem tőnik képtelen ötletnek az sem, hogy az élılény érzékszerveit vagy akár testi felépítését a környezet

12 Az eredet kérdése kapcsán több dimenzió mentén lehet haladni: itt most nem

tárgyalom a veleszületettség vagy a mentalista érvelések problémáit, csupán a tárgy szempontjából legérdekesebbet, a környezetéhez kapcsolódó, érzékelı organizmus reprezentációinak eredetét.

F og a lo m & k é p 28

reprezentációinak fogjuk fel.13 A szervezet minden alkalmazkodási folyamatban – akár a testfelépítésrıl, akár a megismerésrıl legyen szó – információt vesz fel környezetébıl. Az alkalmazkodás ebben az értelemben egyfajta tudásszerzést jelent. Lorenz a szervezet kognitív struktúráját („világkép-apparátusát”) éppen ezért olyan sajátos szervként kezeli, amely csakis a teljes szervezet evolúciós elıtörténetének fényében érthetı meg, mivel a megismerıképességek számtalan alkalmazkodási folyamaton keresztül alakulnak ki és érnek el egyre komplexebb formát.

A megismerés struktúrái tehát a szervezet és környezete kölcsönhatásában jönnek létre, és e kölcsönhatás során fokozatosan változnak. Lorenz ezzel arra is felhívja a figyelmet, hogy a szervezet és a környezet egyetlen rendszert alkot: az organizmus nem választható le a környezetrıl, nem izolálható. Következésképpen a reprezentációk természetének vizsgálata megköveteli a rendszerszemléletet – kép és fogalom mint reprezentációs stratégiák pedig e rendszer organikus részeinek tekinthetı. Az élı szervezetek egymással kölcsönhatásban lévı elemekbıl felépülı rendszerek, melyek egészként lépnek interakcióba környezetükkel. Az anatómiai struktúrák a környezet (az ökológiai fülke) és az organizmus kölcsönhatásában, avagy a rendelkezésre álló anyag és a szelekció függvényében alakulnak ki. Biológiai értelemben a génállomány módosulása az egyedi szervezetek és a környezet kölcsönhatásában történik, a fajspecifikus sajátosságok az egyes élılények sorozatán keresztül formálódnak (más szóval a fenotípus és a genotípus között információáramlás fedezhetı fel). A rendszerelmélet beemelése azt is jelenti, hogy túl kell haladni a vonások vagy tulajdonságok evolúciójának eszméjét.14 Ahogyan a gének evolúciós változása is csak rendszeregészként ragadható meg, úgy a vonások változása is csupán egymás kölcsönhatásában értelmezhetı. Az organizmusnak egészként kell adaptív módon

13 Szemléletesek Lorenz példái: a halak uszonya, amely a víz hidrodinamikájához,

vagy a lovak patája, amely a talaj sajátosságaihoz alkalmazkodott. 14 Az evolúciós szemlélet rendszerfelfogásának ezen eszméje Riedl (1982) nevéhez

főzıdik, de részleteiben megtalálható az evolúciós episztemológia más képviselıinél is.

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 29

változnia, ennyiben pedig nem izolálhatók egyértelmően az egyes tulajdonságai. Az életben maradás vagy a siker feltételei valójában rendszerfeltételek, amelyek az organizmus egészére érvényesek. Ez egyben komoly kétséget jelent arra nézve is, hogy kép és fogalom mint a reprezentáció alternatív formái elkülönítve szemlélhetık és értelmezhetık.

IV. A nyelv „nehéz problémája“ A rendszerszemléletet az evolúciós elméletre alkalmazva

megoldhatónak tőnik kép és fogalom egységes reprezentációs keretbe való illesztése. A percepcióból kiindulva nem lehetetlen megoldást találni a reprezentáció kérdésére (erre utal a perceptuális szimbólumok korábban hivatkozott elmélete is), ám korántsem ennyire könnyő a nyelv nem-reprezentációs sajátosságainak magyarázata. Harnad (1976, 2008) éppen ezért nevezi a grammatika kérdését a nyelv „nehéz problémájának“.

A kognitív képességek nagy része megmagyarázható az adaptív értékük figyelembe vételével. Nem így a grammatika: korántsem világos, milyen adaptív elınyt jelentett elsı használói számára. De már akkor komoly nehézségek támadnak, ha az adaptációs és szelekciós magyarázatoknak megfelelıen a nyelvelsajátítást is a próba-hibaigazítás módszerével kísérlik meg elemezni. A legtöbb, a grammatika eredetét kutató elmélet egyetért abban, hogy az egyes nyelvtanok mögött egy mélyebb, univerzális grammatika húzódik meg.15 A nyelvelsajátítás során jelenhetnek meg hibák, de ezek leginkább a felszínt, az egyes nyelvtanok paramétereit érintik, nem az univerzális grammatikát. Harnad ebbıl arra következtet, hogy az univerzális grammatika szabályait nem lehetséges próbálkozások és a hibák kiigazítása során elsajátítani, hanem egy olyan veleszületett struktúráról van szó, amely eleve rendelkezésére áll a nyelvet tanuló egyed számára. Ez egyben komoly evolúciós kérdıjel is, hiszen

15 Az elsıdleges hivatkozási alap Chomsky (1995), de az evolúciós elmélet hívei (pl.

Pinker és Bloom) hasonló struktúrákat feltételeznek.

F og a lo m & k é p 30

szerinte az evolúciós folyamatok sem alakíthatták próbák és hibák során keresztül a grammatikai rendszert.16 A legnagyobb problémát azonban a grammatika adaptív elınyének homályos volta okozza.

A nyelvi képesség evolúciós magyarázatában több elmélet is felmerült, ám a legtöbb nem foglalkozik kitüntetetten a grammatika problémájával. De lehet, hogy ez nem is a legnagyobb probléma. Felvetıdhet ugyanis, hogy a Harnad által is kifogásolt adaptációs magyarázat izoláltan próbál kezelni egy olyan képességet, amely csupán a kognitív képességek rendszeregészében érthetı meg. Harnad – Fodorhoz hasonlóan – burkoltan azt feltételezi, hogy a grammatika egy elızmények nélküli önálló adaptáció; ezt azonban mindeddig nem sikerült egyértelmően alátámasztani. Mi több, az evolúciós elmélet éppen azt az igényt fogalmazza meg, hogy az organizmus tulajdonságait rendszerként, egymással kölcsönhatásban lévı és együttesen változó egészként kell felfogni. Jóllehet, az evolúcióelmélet mára túlhaladott megközelítései lehetıvé teszik a szigorúan moduláris vagy tulajdonságegységeken alapuló felfogást, ezek hibái nem az evolúciós magyarázatok elvetését, hanem azok kiigazítását tették szükségessé. Mindemellett a grammatika izolált szemlélete azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a kognitív képességek egy részét kivonják a természettudományos magyarázatok körébıl és valamifajta mentalista vagy dualista vizsgálódás tárgyává tegyék. Lássuk azonban, milyen válasz adható a grammatika evolúciójának kérdésére.

Bickerton (2004) proto-nyelve a kiteljesedett nyelvi képesség megjelenése elıtt olyan struktúrákat feltételez, amelyekre adaptációs magyarázatok adhatók. Ezeket a struktúrákat azonban jóval a nyelv megjelenése elıtt, más kognitív területeken kell keresnünk. Az elınyelvi struktúrákat alapvetıen az jellemzi, hogy bennük a perceptuális eredető reprezentációs jelleg van túlsúlyban, a szintaktika viszont

16 Bár nem ez Harnad gondolatmenetének fı kérdése, de szükséges megjegyezni,

hogy e ponton minden bizonnyal téved: elég arra gondolni, hogy a szervezetek számos, ma innátnak tartott tulajdonságára jól mőködı szelekciós magyarázattal rendelkezünk.

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 31

csak nyomokban fedezhetı fel benne, hiányát pedig a funkcionális szervezıdés pótolja. A kognitív rendszer evolúciójában ez több területen is megvalósulhatott, így elsısorban az eszközkészítés (amely kifinomultabb manuális készségeket és a tevékenység szekvenciális szervezıdését kívánta meg), a szociális viselkedés szervezıdése (avagy „szociális intelligencia“, amely a társakkal való hatékonyabb együttmőködés igényét jelzi), valamint a preverbális kommunikáció (amelynek nyomai az állatvilágban is felfedezhetık, elemei pedig a mimézis, a geszturális jelek és a prozodikus hangadás).17 E három fı képességcsoport megjelenésére léteznek adaptációs magyarázatok, s ahogyan Bickerton is értelmezi, ezek a nyelv preadaptációinak tekinthetık. Érdemes ezekhez hozzátenni, hogy a nyelvben megjelenı reprezentációs struktúrák (de bizonyos mértékig a grammatikai struktúrák is) perceptuális eredettel rendelkeznek: Lakoff (1987) elemzései többek között azt mutatták meg, hogy a nyelvhasználatban számos más kognitív terület is megjelenik, a nyelvi reprezentáció és a grammatika korántsem független a kogníció egyéb területeitıl – nélkülük pedig a nyelv meg sem érthetı. Nemkülönben izgalmas, hogy Lakoff metafora-elmélete szerint a képi reprezentációs struktúrák köszönnek vissza a legegyszerőbb hétköznapi nyelv fordulataiban is; más szóval, a képi reprezentációs struktúrák teszik lehetıvé a nyelvi kifejezés számos formáját.

A lassanként körvonalazódó rendszerszemlélető felfogás szerint tehát a nyelvet, a nyelvhasználat alapvetı sajátosságait a korábbi adaptációk valamint a percepcióval összefüggı kognitív eljárások tulajdonságai alakították – ez alól pedig a grammatika sem kivétel. Mivel a nyelv megjelenését ezek az adaptációk tették lehetıvé, mindaz, ami az univerzális grammatikában sokak számára megmagyarázhatatlannak tőnik, valójában csupán olyan innát

17 Donald (2001) hasonló elemeket sorol fel a kiteljesedett emberi kognitív képességek

elıfeltételeiként, elméletében pedig a nyelvnek mint kommunikációs és strukturálisan szervezı eszköznek ugyanolyan jelentıséget tulajdonít, mint Bickerton.

F og a lo m & k é p 32

struktúrák sora és rendszere, amelyek más kognitív területek adaptációi révén rögzültek.18

A nyelv „nehéz problémája“ mindezzel megoldhatónak tőnik. A grammatika nem hirtelen és elızmények nélkül jelent meg, hanem nagyon is lassú adaptív folyamatok termékének tekinthetı, és nem független más kognitív képességek korábbi adaptációitól. A nyelvi és a biológiai evolúció jelenségeinek párhuzama,19 valamint kapcsolódási pontjai meggyızıen tükrözik az elmélet biológiai relevanciáját. A nyelv megjelenésérıl azonban olyan elképzelések is léteznek, amelyek egészen más területekre vezetnek át: a kulturális evolúció gondolatához.

V. Kulturális evolúció A biológiai evolúció szemszögébıl nézve a kultúra nehezen

naturalizálható, talányos jelenségnek látszik, ugyanakkor egy evolúciós elmélet sikere részben attól is függ, számot tud-e adni az élılények kulturális tulajdonságairól. A kulturális evolúció elméletei megpróbálkoznak azzal, hogy egységes evolúciós keretet vázoljanak fel biológia és kultúra számára, ám gyakran abba a hibába esnek, hogy a biológiailag nehezen magyarázható jelenségeket függetlenítik annak evolúciós folyamataitól és ebbıl fakadóan a kultúra számára sajátos evolúciós törvényeket állítanak fel.

Gondolatmenetünk számára most annak van a legnagyobb jelentısége, hogy a legtöbb kulturális evolúciós elképzelés a nyelvet a biológia és a kultúra határára helyezi, egyfajta ugródeszkaként jeleníti meg, amely egyben a kulturális evolúció elıfeltétele is. A nyelv megjelenése változást hozott a reprezentációs struktúrákban, e struktúrák új tulajdonságai pedig (a percepciótól elszakadva) a kognitív fejlıdés új lehetıségeit nyitották meg. Így megjelenhettek a

18 Christiansen és Charter (2008) egyenesen amellett érvel, hogy a nyelvet maguk a

korábbi adaptációk során létrejött neurális struktúrák alakították; azaz, lényegében csak olyan nyelvet vagyunk képesek megtanulni, amely e struktúrákhoz illeszthetı, a nem illeszkedı nyelvek egyszerően a szelekció során eltőntek. E struktúráktól származtatható az univerzális grammatika is.

19 Vö. Sándor és Kampis (2000).

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 33

kognitív rendszer olyan elemei is, amelyek látszólag elızmények nélküliek, nem-adaptívak vagy nem mutatnak kapcsolatot a szervezetek biológiai tulajdonságaival. Ez a tetszetıs elképzelés azonban nehezen egyeztethetı össze a korábban leírtakkal, amely szerint a nyelv ráépül a korábbi adaptációkra, és nem jelent olyan újdonságot, amely váratlanul alakítja át az organizmus kognitív struktúráját.

A valódi újdonság a reprezentációk természetét érinti, és már a nyelvi fejlıdést megelızıen is hat: a fogalom mint sajátos, a közvetlen érzékeléstıl lassanként elszakadó reprezentáció a környezet manipulálásának egy új és rendkívül hatékony módját jelenti. Ezt a hatékonyságot pedig elsısorban az biztosítja a fogalmi reprezentáció számára, hogy kimozdul az organizmus zárt kognitív rendszerébıl – vagy másképpen: nyitottá teszi ezt a rendszert. A nyelven keresztül a kognitív folyamatok kiterjeszthetık a társak irányába, így pedig az organizmus számára egy új információforrás nyílik meg. A kulturális evolúcióval foglalkozó elméletekben ez a folyamat úgy merül fel, mint a külsı reprezentációs tárak megjelenése (a nyelv az elsı, az organizmushoz képest külsıdleges tár).20 Itt válik világossá, hogy korábban miért tőnt egyértelmőnek a fogalom és a nyelv éles megkülönböztetése.

Ez az újdonság, amelyet a fogalom nyelvi leképezıdése jelent, olyan változásokat generál, amely magát a kognitív rendszert is átalakítja. A külsı reprezentációs tárak ugyanis az organizmus környezetébe épülnek: nem csupán információforrásként szolgálnak, hanem interaktív módon állandó változásokon mennek keresztül, valamint változtatásokat generálnak. Az evolúció korábban idézett rendszerelméleti modelljét ezen a ponton érdemes kiterjeszteni a kulturális folyamatokra. Ennek eredményeképpen az organizmus és a környezet, mint egyetlen rendszer alkotórészei, a külsı reprezentációs tárakkal kiegészülve egyaránt lényegesen gyorsabb változáson 20 Vö. Donald (2001). Természetesen vitatható, hogy a fogalmi reprezentáció létezhet-e

már a nyelv elıtt is, de plauzibilisnek tőnik az az elképzelés, amely az idıbeli fejlıdést a percepciós reprezentáció – fogalmi reprezentáció – nyelvi reprezentáció sorában írja le. Ez ugyanis könnyen összhangba hozható a korábban idézett elméletek többségével, a generatív grammatikától a kulturális evolúciós teóriákig.

F og a lo m & k é p 34

mennek keresztül, mint korábban a biológiai evolúció során. A fogalmi reprezentációval elkezdıdı kulturális fejlıdés nyomán az organizmus a természetes környezet mellett hamarosan egy elsısorban reprezentációkból felépülı környezetben találja magát. A nyelvi megnyilvánulások a fogalmakat külsıvé teszik, a megismerı organizmus elıtt pedig ezáltal megnyílik a lehetıség, hogy a fogalmakat tárgyakként – azaz, ismeretforrásként – kezelje. A nyelvet követıen a kulturális evolúció biológiai mértékkel mérve rendkívül gyorsan különbözı reprezentációs tárgyak közegét építi ki. Ezek a reprezentációk voltaképp magát a környezetet terjesztik ki.

VI. A meglóduló evolúció Nehéz megmondani, hogy valóban a nyelv jelenti-e azt az

ugródeszkát, amely a biológiai evolúcióból a kulturális evolúcióba lódítja át a kognitív fejlıdést, egyben lényegesen fel is gyorsítva azt. Tény, hogy a nyelv a legszembetőnıbb jelenség abban a fejlıdési sorban, mely az alapvetıen perceptuális eredető reprezentációktól, a képi, majd a fogalmi jellegzetességeket tükrözı reprezentációktól a kihelyezett reprezentációkig tart. Elıször is azonban azt érdemes figyelembe venni, hogy az elızıekben vázolt elképzelés fejlıdési folyamatosságot feltételez a percepció és a kihelyezett reprezentációk között. A kognitív rendszer egyes elemei számos korábbi, olykor más területeken végbemenı evolúciós fejlıdés eredményei, nem pedig hirtelen, megmagyarázhatatlan módon megjelenı, elızményekkel nem rendelkezı egységek (látható, hogy a grammatikát a nyelv „nehéz problémájának“ tartó elképzelés éppen ezt sugallta). A nyelv mindkét fı területe, a reprezentáció és a grammatika is hosszú evolúciós elıtörténettel rendelkezik: elıbbi a fogalmi reprezentációval, utóbbi az organizmus sokrétő aktivitásának szervezıdéseivel jellemezhetı.

Az, hogy e fejlıdési sor mely elemét tartják meghatározónak, az egyes elméletek szemléletmódjától függ. Sok elmélet azonban beleesik abba a hibába, hogy a fejlıdés késıbbi fázisainak eredményeit visszavetítik a korábbi szakaszokra. Így jelenhet meg a képzelet-vitában különösen markánsan a képi és a fogalmi reprezentáció

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 35

tulajdonságaiként azok a sajátosságok, amelyek valójában a kihelyezett reprezentációkat jellemzik: a mentális21 kép, mentális fogalom leírását a kihelyezett, objektív módon vizsgálható képek és szavak (vagy általánosabban, nyelvi reprezentációk) alapján hozzák létre, a pro és kontra érvekben pedig olyan vizsgálatok sorát hozzák fel, amelyek a kihelyezett reprezentációk mentális leképezıdését kutatták. A mentális képek és mentális fogalmak azonban lényegesen különböznek a külsı reprezentációs tárgyaktól. Csupán egyetlen érv: a külsı reprezentációs tárgyakhoz eszközökre (reprezentációs tárakra, szimbólumokra, hordozókra stb.) van szükség, mint ezt a beszélt és írott nyelv, de a képek, jelek vagy éppen jelölı tárgyak példáján könnyen be lehet látni. Ezek az eszközök, melyeket csupán a kulturális fejlıdés volt képes biztosítani, egyben formálják is a reprezentációk jellemzıit. Ezzel szemben a mentális képek és fogalmak evolúciós értelemben lényegesen korábban megjelentek, tulajdonságaik éppen ezért nem a külsı tárgyak, hanem a kognitív rendszer sajátosságait tükrözik.

Ha azonban a folyamatos fejlıdést alapul véve a korábbi fejlıdési szakaszok eredményeire ráépülı reprezentációs formákat feltételezünk, a képi és fogalmi reprezentációk az organizmus kognitív rendszerében összekapcsolódnak, s más fényben tőnik fel a képzelet-vita fı kérdése. A környezetét megismerı és alakító organizmus alapvetıen mindkét reprezentációs formát alkalmazza, s ezek köszönnek vissza az általa kihelyezett reprezentációkban is. Az ugródeszka éppen ezért inkább ez utóbbi momentum, a reprezentációk kihelyezése lehet.

A reprezentációs környezet megjelenésével az evolúciós fejlıdés meglódul. Lényegében errıl szólnak a kulturális evolúció elméletei is: a biológiai környezet helyét egyre nagyobb mértékben veszi át a kulturális, kihelyezett reprezentációkra épülı környezet.22 Mivel 21 A ‚mentális‘ jelzıt, akárcsak késıbb az ‚elme‘ fogalmát, itt csupán funkcionálisan

alkalmazom: a reprezentációk naturalizálása alapján csupán a kihelyezett reprezentációktól való megkülönböztetést szolgálja.

22 Itt egy érdekes párhuzam vonható Lorenz elképzelésével, aki a test sajátosságait a környezet leképezéseinek vette: a mesterséges környezet az azt kiépítı organizmus leképezıdése, így például a ház az ember szükségletei egész sorának leképezıdése,

F og a lo m & k é p 36

pedig az organizmus nem választható el környezetétıl, egyetlen rendszert alkot vele, ezért a rendszerrel együtt változik is. A rendszer változása nyitott végő, szemben azzal a gyakran öntudatlanul alkalmazott elgondolással, amely az embert az evolúciós fejlıdés végpontjába helyezett állandó, tovább nem változó megismerı organizmusként vázolja fel. A kihelyezett reprezentációkkal telített környezet az elme kiterjesztéseként szolgál.23 Az elme, amelyet ma vizsgálni tudunk, nem a percepción alapuló képi és fogalmi reprezentációk elméje, hanem a kulturális környezettel együtt transzformálódott elme. Ha tehát azt kérdezzük, vajon képi vagy fogalmi reprezentációt használ inkább az elme, akkor e környezet sajátosságai köszönnek vissza. A kortárs reprezentációs környezet alapvetıen multimediális: az elme reprezentációs struktúrák sokaságán képes eligazodni, melyek kevert formában veszik körül. Kép és fogalom ebben az értelemben összemosódik és beleolvad a reprezentációs környezetbe, az elme pedig e környezet részeként – de egyben alakítójaként is – továbbra is kiaknázza e két reprezentációs forma sajátosságait, melyek a kulturális környezetet jóval megelızı evolúciós fejlıdés során alakultak ki az organizmus sikeréhez hozzájáruló információ megszerzésére és feldolgozására.

Hivatkozások

Arisztotelész (2006): Lélekfilozófiai írások. Budapest: Akadémiai Kiadó Barsalou, L. W. (1999): Perceptual symbol systems, Behavioral and Brain

Sciences 22. 577-609. Barsalou, L. W.; Yeh, W.; Luka, B. J.; Olseth, K. L.; Mix, K. S. & Wu, L.-L.

(1994): Concepts and Meaning, in Categories and concepts: Theoretical views and inductive data analysis (eds. Beals, K.; Cooke, G.; Kathman,

a gépkocsi a fizikai környezet (de: az ember által átalakított fizikai környezet) és az organizmus testfelépítésének, mozgásának leképezıdése stb.

23 Vö. Logan (2007). Az elme kiterjesztése azt is jelenti, hogy az organizmus a környezet fizikai alakításán túlmenıen az életképességét befolyásoló tényezıket kollektív módon, az információk lényegesen nagyobb köréhez hozzáférve képes manipulálni.

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 37

D.; McCullough, K. E.; Kita, S. & Testen, D.) San Diego: Academic Press 97-144.

Bickerton, D. (2004): Nyelv és evolúció. Budapest: Gondolat Biederman, I. (1987): Recognition by Components: A Theory of Human

Image Understanding. Psychological Review 94, 115-147. Chomsky, N. (1995): Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest:

Osiris-Századvég Christiansen, M. H. – Charter, N. (2008): Language is Shaped by the Brain,

Behavioral and Brain Sciences 31. 489-509. Damasio, A. (1985): Disorders of Complex Visual Processing: Agnosia,

Achromatopsia, Balint‘s Syndrome and Related Difficulties of Orientation and Construction. In: Principles of Behavioral Neuorology (ed. Mesulam, M. M.), Philadelphia: F. A. Davis Company 259-288.

Descartes, R. (1994): Elmélkedések az elsı filozófiáról. Budapest: Atlantisz Donald, M. (2001): Az emberi gondolkodás eredete. Budapest: Osiris Fodor, J. (1976): The Language of Thought. Sussex: Harvester Press Harnad, S. (1976): Induction, evolution and accountability, in Origins and

Evolution of Language and Speech (eds. Harnad, S.; Steklis, H. D. and Lancaster, J. B.), Annals of the New York Academy of Sciences 58-60. http://cogprints.org/0863

Harnad, S. (2008): Why and How the Problem of the Evolution of Universal Grammar (UG) is Hard, Behavioral and Brain Sciences 31. 524-525.

Lakoff, G. (1987): Women, Fire, and Dangerous Things. Chicago: UCP Logan, R. K. (2007): The Extended Mind: The Emergence of Language, the

Human Mind and Culture. Toronto: University of Toronto Press Lorenz, K. (1983): Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwärtiger

Biologie, in: Die Evolution des Denkens (Hrsg. von Lorenz, K. – Wuketits, F. M.) München: Piper 95-124.

Riedl, R. (1982): Evolution und Erkenntnis. München: Piper Sándor K. – Kampis Gy. (2000): Nyelv és evolúció, Replika 40. 125-143. Shepard, R. N. - Metzler, N. (1971): Mental Rotation of Three-Dimensional

Figures, Science 171, 701-703.