Fábri Péter

TITKOS KÖNYV- 49 NAP -

Történet

„... nem arra emlékszünk, amit látunk, hanem azt látjuk, amire emlékezünk ....”

(Fülep Lajos)

Titkos könyv

TARTALOMJEGYZÉK

AZ ELVESZETT TÜKÖRKÉPA GYEREKKOR VARÁZSLATA

UTAK A MÚLTBAA KULCSOK AZ ÉGBEN MARADTAK

MINTHA SÚGTAK VOLNAA JÓSLAT

A JÓSLAT TELJESÜLELVARÁZSOLT NAPOKFELKAVART LELKEK

TAMÁS PÉTERÉJFÉLI MISE

SZILVESZTER, TEMETÉS„ALLES VERGÄNGLICHE”

AZ UTOLSÓ NAPOKÉLET AZ ÉLET UTÁN

„ÉS LEHET, HOGY CSAK KITALÁLTALAK”EPILÓGUS

2

Titkos könyv

Az elveszett tükörkép

Az a részint tragikus, részint titokzatos történet, amelyről a majdani olvasó ebben a könyvben olvasni fog, 1982 december 5. és 1983 január 23. között játszódott le, de csak most, nyolc év múltán vagyok képes írni róla.

Friedmann Péternek hívnak és ha megkérdezik, mit csinálok, azt kell válaszolnom, író vagyok. Hol ezzel, hol azzal foglalkozom, voltam már reklám-szerkesztő és leszek még számítástechnikai menedzser is, de ezt is, azt is megunom. Mostanában főleg fordítok. És próbálom megérteni, mi történt velem nyolc évvel ezelőtt, azon a tavaszias télen, amikor néhány hét alatt többet éltem, mint máskor hosszú évek folyamán.

Amikor ez a történet zajlott, éppen meséket írtam. Talán ezért volt, hogy amikor többeknek - sokaknak - elmondtam, mi történt velem, a közvetlen tanúkon kívül kevesen akadtak, akik elhitték volna nekem ezt a történetet. Nyilván azt gondolták, belezavarodtam a saját meséim-be, elképzeltem magamnak egy tündért, és aztán azt hittem, tényleg megjelent. Ráadásul a velem történt megmagyarázhatatlan jelenségek csak a formáját, nem pedig a tartalmát adják ennek a történetnek, ezért aztán, akit az események titokzatossága érdekelt, az csalódott, amikor megzavart lélekkel beszámoltam különös, fölemelő és ijesztő élményeimről; aki viszont azt hitte, hogy az életben minden azonnal, mai ismereteink szintjén megmagyaráz-ható, az többnyire azt hitte, megtébolyodtam. Ezért is nem mertem megírni közel nyolc éven át mindezeket az eseményeket, amelyeknek pontos elbeszéléséhez, bár csak másfél hónapig tartottak, az őket megelőző évtizedekről is írnom kell. Meg kell írnom, hogyan alakultak ki bennem azok a képzetek, amelyeknek hatására egyszer, egy késő őszi napon, megjósoltam magamnak valakit, aki néhány nappal később valóban megjelent az életemben. Talán, ha megírom az egész történetet, pontosabban fogalmazok majd, mint élőszóban tettem. És akik elolvassák, el tudják majd dönteni, hogy csak úgy kitaláltam-e mindezt, vagy sem.

Olyan ez a történet az én életemben, mint egy prizma: mindent magába gyűjtött, ami korábban történt velem, és az egész múltamat átalakította. Akkor, egy rövid ideig, negyvenkilenc napig, minden, ami addig szanaszét, darabokban volt az életemben, összerántódott, összeállt valami értelmes egésszé. Aztán a prizma újra szétlökte az egészet. Azóta ezen a prizmán kívül élek.

Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy mint az a valóban megesett történeteknél oly gyakori, ennek az én történetemnek sincs, tragikus lényege ellenére sem, se füle, se farka; össze-vissza fogok beszélni, mert kénytelen leszek, ha hű akarok lenni az össze-vissza megtörtént, és mégis egy irányba mutatni látszó eseményekhez.

A barátaim azt mondják majd, hogy ebben a vékony kis könyvben mintha csak a vázlatát olvasnák egy történetnek. Ezért évek múlva megpróbálom majd az egészet újraírni. Bár arról, ami történt, nem fog kiderülni semmi új a következő években. Sőt, az évek múlásával nyilván

3

Titkos könyv

halványabbak lesznek az emlékeim. De én is úgy érzem, többet és mást is el tudok majd mondani nyolc-kilenc év múlva arról a negyvenkilenc napról, mint most, amikor először próbálkozom vele. Mert most még túlságosan koncentrálok. Túlságosan is csak a lényeget akarom elmesélni. De ahogy telnek az évek, megértem majd, mi köze a fiatalkori vágyaimnak a gyerekkoromhoz, sőt, a nagyszüleim világához. És tudni fogok majd arról is, amit most még észre sem veszek: hogyan függ össze az egész történet, amelyben két ember megfeledkezni látszik mindenről, azzal a környezettel, amelyről látszólag megfeledkeznek. És hogy miért éppen most írom meg, amikor ismét bajban vagyok. Most még, amikor ezeket a sorokat írom, nem sokat tudok ezekről az összefüggésekről.

Nyolc-kilenc év múlva bátrabb leszek. Most még nem merem úgy megírni ezt a történetet, ahogy volt. Itt-ott változtatok a neveken, a helyszíneken. Ezért végül, mivel következetes akarok lenni, magamnak is más nevet kell adnom, és úgy teszek, mintha egy Fábri Péter nevű emberrel volnék azonos, még a cím fölé is az ő nevét írom. De ő nem létezik, ő csak egy kitalált alak, egy puszta név. A valóságban én létezem, Friedmann Péter, és amikor majd évek múlva újraírom ezt a történetet, bizonyára lesz már bennem annyi bátorság, hogy bevalljam: mindez velem történt.

Néhány év alatt persze nem csak én változtam meg, de az az ország is, ahol élek. Ezért hadd emlékeztessek itt rá, hogy történetem idején, a cenzúrának köszönhetően, az emberek meg-tanulták érteni a szimbólumokat, megtanultak a sorok között olvasni, megtanultak a képek mögé látni, az írók és a költők, a festők és a filmrendezők, a színészek és színházrendezők, de még a muzsikusok is, megtanultak úgy alkotni és úgy játszani, hogy minden igényesen megválasztott szó, minden fantáziadúsan megalkotott kép, minden tisztán felcsendülő hang valami önmagán túlira utalt, nevezetesen és főleg a szabadságvágyra. A boldogságnak az a kétségbeesett akarása, ami az én történetemet is jellemzi, a minket körülvevő, szürke, egyhangú valóságtól való menekülésből fakadt. Ha volt valami szép azokban az években, hát éppen ez: a szebb élet lehetőségének rendkívül kevéssé gyakorlatias, de annál mélyebb, metafizikus hite. Talán nem véletlen, hogy ebben az időben én is éppen meséket írtam.

Azután eljött a szabadság, és odalett a transzcendencia.

De én csak félszemmel tudom követni azt a sok és gyors változást, ami körülöttem ma az országban történik. Mert a másik fél szemem a feleségemen van, Klárán, aki éppen el akar hagyni engem. Beleszeretett valakibe. Sejtem, hogy kibe - jól ismerem az illetőt - , de úgy érzem, jobb, ha magamnak sem árulom el a nevét. Ha az ember kimond valamit, azzal véglegessé teszi. Rettenetesen kínlódom, de úgy gondolom, jobb, ha nem teszem véglegessé köztük ezt a kapcsolatot azzal, hogy a nevén nevezem azt, aki miatt egyre később jön haza előadás után az Operából, egyre többször vannak délelőtt különféle elfoglaltságai, énekóra, fotózás, interjú, manikűrös, barátnők, ilyesmi. Ráadásul babonásan félek az illető nevétől, és nagyon komoly okom van erre a félelemre. Hogy miért, ezt csak a későbbiek során tudom majd elmagyarázni.

4

Titkos könyv

Klára nem fog elhagyni, velem marad, de ezt most még nem tudom. És most hirtelen fontos lesz minden, ami régebben történt velem. Mert a boldogtalanság lényege az, hogy az ember nem képes a saját jelenében élni. A boldog ember a jelenben él, és minél boldogabb, annál kevésbé kell a múltjában kutakodnia vagy a jövőjét fürkésznie. De aki nyugtalanná válik, bármi is legyen ennek az oka, az kénytelen megpróbálni megérteni, mi történik vele.

Annak a tragédiának a fényében, amelynek nyolc évvel ezelőtt voltam részese, a mai gondjaim nevetségesek. Sajnos hiába tudom ezt. Minden reggel szorongva ébredek és minden este kétségbeesve alszom el.

Persze attól, hogy nem mondom ki azt az ismerős és félelmetes nevet, a helyzet nem lesz jobb - de legalább nem romlik el véglegesen. Rettenetesen kínlódom, Klára rideg és elutasító, én minden apróság miatt üvöltözöm, egyszer meg is pofozom, napokig csak kisminkelve mer kimenni az utcára. Én úgy érzem, elárul, ő úgy érzi, megfosztom a szabadságától. Az összes ilyenkor szokásos hülyeséget elgondoljuk magunkban és elmondjuk egymásnak.

És anélkül, hogy a döntés pillanatában összefüggést találnék a két dolog között, elhatározom, hogy végre megírom azt, amit eddig nem mertem, megírom, mi történt velem 1982-83 fordulóján - amikor sokkal nagyobb bajban voltam. Lehet, hogy ez majd rendbe hoz mindent. Lenézek a saját múltam kútjába - hátha megtalálom elveszett tükörképemet.

Jeleket írok le majd, melyeknek jelentését nem tudtam és nem tudom megfejteni, és jeleneteket, melyekről nem tudom eldönteni, jelek voltak-e vagy sem; és ráadásul kénytelen leszek olvasóimat fölöslegesnek is vélhető, de a dolog követéséhez nélkülözhetetlen részletekkel terhelni. Követéséhez, mondom, hiszen nem mondhatom azt, hogy megértéséhez, mert bár sok mindenre, talán az egész életre másképp tekintek azóta, egyértelmű, megérthető üzenete, azt hiszem, mégsincs ennek a történetnek, melyet egy, a távoli múltban, tizennégy esztendős koromban lejátszódott epizóddal kell kezdenem. Ennek az epizódnak semmi nyilvánvaló köze a későbbi tragédiához. De visszanézve éppen úgy hozzátartozik, mint a többi, később történt és egymással csak nagyon mélyen, leginkább az én emlékeimben összefüggő esemény, amelyekről beszámolok.

Persze éppen erre teszek kísérletet: hogy megtaláljam az összefüggéseket abban, ami történt velem. A vonalat, ami összeköti a papíron szétszórt pontokat.

5

Titkos könyv

A gyerekkor varázslata

1967-ben történt, tizennégy éves voltam, nyolcadik osztályba jártam. Szabad légkörű és a korabeli lehetőségekhez képest jómódú értelmiségi családban éltem, a tanulással nem voltak gondjaim, időm nagy részében azzal foglalkozhattam tehát, amihez éppen kedvem támadt.

A szüleim békén hagytak. Anyám hol televíziós, hol meg rádiós műsorokat szerkesztett, illetve fellépéseket vállalt, mint előadóművész. Naphosszat rohangált a városban, sőt, az egész országban. Apám hétköznap a munkahelyén volt, a Nemzeti Bankban, hétvégén evezőstúrákra járt - ezekre legtöbbször engem is elvitt, de ez sem volt kötelező. Így aztán délutánonként sok időt töltöttem egyedül otthon. Emmi néni, a bejárónőnk (akkor így nevezték), aki már apám fiatalkora óta dolgozott a családunknál, mert még a nagyapám vette föl hozzájuk cselédnek (mert akkor meg úgy nevezték) főzött rám és még kedves is volt velem. Sokáig azt hittem, ő az egyik nagyanyám.

Szóval igazán jó volt nekem otthon.

Ebben az időben két dolog érdekelt különösen: a jóga és a bűvészkedés. Nyilván mindkettő-ben a varázslat vonzott. És mindkettőnek, a jóga részeként tanult meditációs technikáknak illetve a bűvészet kortársi maszkja mögött rejtőző ősi mágiának - fontos szerepe lett az itt elmondandó történetben.

Jógázni az egyetlen, kezem ügyébe került jógakönyvből, Selva Radja Yeshudiannak a harmincas években vagy a negyvenes évek elején Budapesten megjelent művéből tanultam, egy öreg, elsárgult példányból, melyet sötétkék, viaszosvászon, keménytáblás kötés óvott. Anyám kapta kölcsön egy barátnőjétől, aki azt tanácsolta neki, hogy ha el akarja mulasztani állandó migrénjeit, hát jógázzon.

Talán nem érdekelt volna olyan nagyon ez a könyv, ha anyámnak ez a nálánál sokkal fiatalabb barátnője nem lett volna annyira vonzó. Ernának hívták, a húszas éveiben járt, olyan karcsú volt, mint egy gótikus királylány. Amikor enyhén oldalt hajtotta a fejét, hosszú barna haja hívogatóan simított végig a vállán. Amikor kicsit nazális alt hangján megszólalt, mintha mindig másról beszélt volna, nem azokról a közömbös témákról, amelyekről éppen szó volt. Mindig csak egy villanásra nézett bele az ember szemébe - de egy villanásra mindig belenézett. Mindezek olcsó női fogások is lehettek - de én először találkoztam velük. Persze akár olcsó fogások voltak, akár nem, az egészet valódi harmónia és érzéki, dekadens túlfinomultság fogta össze. Ez volt benne az igazán vonzó. Mindez nyilván nem nekem szólt. De nem tudtam nem észrevenni.

Ernát a családja tette még érdekesebbé. Egy emigrációban élő, híres író unokahúga volt. Az író műveit évtizedeken át tilos volt kiadni Magyarországon. Egy magamfajta, sokat olvasó

6

Titkos könyv

tizenéves kamasz erotikus tabukkal küszködő érzelmeit a betiltottság erotikája még csak tovább fűtötte.

Erna édesanyja volt anyám varrónője. Anyám néha elvitt magával, amikor új ruhát próbált. Erna édesanyja kedves és elegáns hölgy volt, az a fajta pesti úrinő, aki a háború előtt valószínűleg nem varrónőnél, hanem valami méregdrága szalonban készíttette a saját ruháit. Művésze volt a szakmájának. Azokban a gyönyörű, hosszú, hímzett bársony és selyem ruhákban mindig nagyon szépnek láttam az anyámat. Minthogy ilyenkor többnyire Erna is jelen volt, még anyám szépsége iránti csodálatomat is, szerencsémre, akaratlanul, őrá vetítettem.

De női szépség, bársonyruhák, betiltott nagybácsi ide vagy oda, Ernáéknál a legérdekesebb mégiscsak az elefánt volt. Az elefánt az előszobában lakott. A lakás nem volt igazán nagy, Ernáék pedig négyen voltak, ezért aztán az előszoba az elefánt nélkül is tele volt mindenfélé-vel. Az elefántot persze csak odaképzelték, de nagyon komolyan vették a jelenlétét. Tőlünk is elvárták, hogy amikor megérkezünk, az elefántnak is köszönjünk, ha lehet, simogassuk meg egy kicsit az ormányát és ha nem átalljuk, adjunk neki vizet. Az elefántot egyébként a két férfi, Erna bumfordi, a családtagok által Bubunak nevezett apja és hihetetlenül vékony, karcsúságában már-már az elefántnál is láthatatlanabb öccse gondozta, bizonyos férfiúi méltósággal.

Nem csoda tehát, hogy lecsaptam arra a megsárgult, régi könyvre, amit anyám Ernától kölcsönkapott.

Anyám migrénjei és a keleti gondolkodás iránti fogékonysága egyébként is összetartoztak. Egy időben, szintén a migrénjeit elmulasztandó, akupunktúrára járt - ez a hatvanas években, a szocializmus mélyén, Budapesten, már-már olyan volt, mintha illegális találkozókon, titkos összejöveteleken venne részt. Egyszer engem is elvitt magával. Kezelőorvosa, Dr. Hetesi-Haenisch Ervin, ezzel az arisztokratikus hangzású, és föltehetően zsidó eredetű nevével, akkoriban a magyarországi buddhisták főlámája volt. Az ember azt hinné, egy ilyen helyzet abszurditását nem lehet fokozni. Megy a kis tizenkét éves magyar gyerek az anyukájával a budapesti zsidónegyedben, a szűk kis utcán, pár lépésnyire a zsinagógától, ahol a rokonai egy része átvészelte az ostromot, de ahol ő még sohasem járt, belép egy teljesen szokványos, lepusztult, macskaszagú pesti bérház kapuján, fölmegy az emeletre, ott ki van szépen írva: Magyarországi Buddhista Misszió, anyu csönget, egy kedves, magas, fehér köpenyes úr nyit ajtót, ő a Dr. Hetesi-Haenisch (édesapja jó nevű táncdalszövegíró volt, csak hogy valami érdekeset is mondjunk róla), bemennek, anyu bemegy a doktor bácsival, a kisfiú ül a félhomályos váróban, anyu kijön, orrából, nyakából, homlokából mindenféle tűk állnak ki, ráadásul azt mondja, az összes tű arany, na de ez mind hagyján! Amikor anyu kijön és a doktor bácsi végre felgyújtja a villanyt, a kisfiú, aki addig csak a földet bámulta és körül sem mert nézni, fölnéz, és a várószoba falán hatalmas, méteres nagyságú horogkeresztet vesz észre. Ha addig meg volt szeppenve, hát most kitör rajta a rémület. Itt ülnek, anyu a fejében a tűkkel, és szemben meg a horogkereszt. A magyarországi buddhistáknál. Pár lépésnyire az

7

Titkos könyv

arab mesék csudapalotáira emlékeztető, tarka, tornyos, varázslatos zsinagógától. Budapesten, az ezerkilencszázhatvanas évek közepén.

Otthon aztán, miután lihegő értetlenséggel beszámoltam arról, amit láttam, apám elmosolyo-dott a rémületemen és elmondta, hogy a horogkereszt az nem is horogkereszt, hanem svasztika, és hogy egy régi indiai vallási jelvény. És hogy nem figyeltem meg jól, mert a náciké jobbra forog, az eredeti pedig, ami a főlámánál is látható, balra.

Nem figyeltem meg jól?! Az anyám észre se vette! Felőle akár náci horogkereszt is lehetett volna. Ő nem hozta szóba, én pedig hazáig meg sem mertem szólalni. Az a sok tű meg a migrénje nyilván teljesen lekötötték a figyelmét.

Anyám migrénjeinek köszönhetem tehát a buddhizmussal történt első, kissé furcsára sike-redett találkozásomat. És a migrénnek köszönhetem a Yeshudian-könyvet, így a jógázást is.

Kedvenc pózom a lótuszülés volt. Az is maradt, ma is sokszor ülök, még társaságban is, ebben a pózban. Ebben persze van egy adag exhibicionizmus. És akkoriban, formálódó kiskamaszként, még inkább volt. Büszke voltam a tudományomra, és akinek lehetett, bemutattam. Van egy unokanővérem, aki abban az időben éppen rajzolni tanult. Ő az én lelkes részvételemmel, rajtam gyakorolta az anatómiát. A legfurcsább pózokba tekertem magamat a kedvéért. Ahogy így visszagondolok erre, alig elfojtott, forró érzések fűtötték át ezeket az együttléteinket. Hiszen ahhoz, hogy megfelelően bemutassak neki egy-egy pózt, alsónadrágra kellett vetkőznöm. Ő pedig, a bájos kis gribedlijével, a nevető szemével, nagyon csinos volt és nagyon tetszett nekem. És pont annyival volt idősebb nálam, hogy már igazi, felnőtt nőnek láthattam.

A bűvészkedés iránti érdeklődésem talán összefüggött azzal, hogy végül is író lett belőlem. Szerettem a rekvizitekkel pepecselni, ahogyan ma a szavakkal, és főleg szerettem az egyik tárgyat egy másik tárggyá átalakítani. Kicsit úgy, ahogyan egy műfordító alakít át egy idegen nyelvű szöveget. Persze nem úgy foglalkoztam a tárgyakkal, mint a fizikus vagy a kémikus. A valódi átalakulások nem nagyon érdekeltek. A látszat és a valóság kettőssége érdekelt, és ahogyan az író éppen valamely látszat teremtésével ábrázol valamely rejtett, de valóságos összefüggést (vagy esetleg a látszat egyre aprólékosabb ismertetésével jut el a valóság egészének fölmutatásáig, lévén a látszat nem más, mint a valóság arca, melyet meglátva nyugodtan ítélhetünk, ha kellő módon figyelünk), úgy élveztem akkor, magányos bűvész-tanoncként is, a látszatnak valóságos folyamatokon alapuló teremtését.

Az egész dolog kisgyerekkoromban kezdődött, és ha mélyen magamba nézek, azt találom, hogy mindannak, ami valaha is történt velem, az egyszer elvarázsolt kisfiú elvesztett örömének keresése munkál. Menjünk tehát egy emelettel lejjebb.

Anyám kisgyerekkoromban, az ötvenes években, egy gyerekműsorral járta az országot és gyakran adta elő ezt a műsort itthon Budapesten is, mindenféle szabadtéri rendezvényeken és néha az Egyetemi Színpadon, családi életünknek és a budapesti kulturális életnek ezen a fontos és különös helyszínén. Az egyetem bölcsészkarának második emeleti folyosóján

8

Titkos könyv

sétálva, mintha csak egy álombeli labirintus mélyén elrejtett szentélyre bukkanna, egyszer csak valószínűtlenül tágas színházterembe került az ember. Minden színházterem a lélek palotája, de az Egyetemi Színpad ráadásul úgy el volt rejtve, mint a piramisok mélyén a sírkamra. Korábban kápolna volt itt, majd harminc éven át színház, ahol anyám műsorokat szerkesztett, és ahol közgazdász apám húzta a függönyt, ha a színházi műszak leitta magát. Én pedig remekül éreztem magam a félreállított díszletek és félreállított emberek között.

Tarka lepke, kis mese - nagy költők kis gyermekeknek, ez volt anyám gyerekműsorának címe. Volt a műsorban Micimackó és volt Öreg néne őzikéje - és, mivel anyám értett a hatáskeltés-hez, hozatott az előadásokra igazi mackót és igazi őzikét az Állatkertből.

Anyám néha, de sajnos ritkán, mackó és őzike helyett Rodolfóval, a bűvésszel együtt adta elő a gyerekműsorát.

Rodolfo rendkívül elegáns, karcsú, magas, fekete hajú, nazálisan beszélő úriember volt, aki mintha egy másik világból pottyant volna közénk a kis rajzolt angol bajuszával és a jól szabott szmokingjával. Körülöttünk minden szürke volt és lepusztult. Ő pedig elegáns volt, jólöltözött, jómodorú, és egyáltalán, őt senki sem szólította Rodolfo elvtársnak.

De nem csak a tartása és az öltözéke volt elegáns - a trükkjei is azok voltak. Finom ötletek, kézügyesség, és csoda, csoda, csoda. És hozzá az a tüneményes mondat: „Vigyázat, csalok!” És milyen szépek voltak azok az apró tárgyak! Rodolfo körül valahogy minden rendben volt, tiszta volt és fénylett, minden tárgy aprólékosan meg volt munkálva, csupa finom részlet, lakk és selyem. Ilyesmit akkoriban még az igazán jómódú emberek otthonában is ritkán láttunk. A régi szép tárgyakat fiókok mélyére rejtették. Újak pedig nem voltak. A kanalak akkoriban alumíniumból készültek, a csomagolópapír helyett kezdett elterjedni a nylonzacskó, a puplining helyett a nyloning és a pamutzokni helyett a nylonzokni. (Akkor még nájlonnak mondták és írták, mára nejlon lett belőle. De akár nájlon, akár nejlon, mindenki rettenetesen izzadt és bűzlött benne.) Akinek sok pénze volt, Trabantot vett és azzal büdösítette az utcákat. Minden olcsó volt, formátlan és csúnya. És akkor azon a kis bűvészasztalon ott állt egy kristálypohár, ott voltak a szebbnél szebb rajzolatú kártyák, a pompás, színes selyemkendők. Talán nem is a varázslat fogott meg. Inkább a tárgyak eleganciája.

A jóga esetében egy könyv keltette föl az érdeklődésemet. A bűvészet esetében fordítva volt: előbb volt az érdeklődés, azután a könyv. Ez a könyv pedig Tolnai Simonnak, a Tolnai Világlapja szerkesztőjének és kiadójának már akkor is közel száz esztendős műve volt, mely A bűvészet könyve címet viselte. Nagyalakú, metszetekkel illusztrált, öreg papír-szagú könyv volt, és a magán hordozott időnek ez az akaratlan sugallata harmonikusan illeszkedett a könyv tárgyához. Mondhatom tehát, hogy a jógában Yeshudian, a bűvészetben Tolnai volt a mesterem, mert, miképp azóta is mindig, már akkor is csak egymagamban szerettem tanulni. Mindig úgy éreztem, egy tanfolyam a maga iskola-jellegével óhatatlanul közönségessé és így unalmassá teszi azt, ami pedig színes és izgalmas, kutatásra és fölfedezésre méltó. Ehhez képest még a legrosszabb tankönyv sem közönséges, mert egyéni munkára sarkall és így nem uniformizál. És akitől a Tolnai-könyvet kaptam, nem volt más, mint az az ember, akit

9

Titkos könyv

szívesen elfogadtam volna mesteremnek, ha vállalkozott volna rá. De nem vállalkozott: ő éppen megszabadulni akart a múltjától, nem pedig egy fiatalember kedvéért elmerülni benne.

Egy régi könyv még normális időkben is egy régi világ üzenete. Hát még olyan időkben, amikor az embereket egyik napról a másikra elvágják a múltjuktól, azt mondják nekik, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot” - és bizonyos szempontból tényleg meg is forgatják. Elveszik tőlük a régi utcaneveket, a régi boltokat, az újságjaikat, a tulajdonukat, de még akinek nincsen komoly vagyona, attól is mindent, ami arra emlékeztetheti, hogy valamikor másképp élt. Gyanúsnak tartják a férfiak eleganciáját, szégyellni valónak a női bájt. Amit nem tudnak megszüntetni, lerombolni, arra kiteszik a jelvényeiket - ha már az épület vagy a tárgy régi és finom, legalább a csomagolása legyen új és közönséges. Legszívesebben mindent lestempliznének.

Ilyen környezetben a régi tárgyak többek önmaguknál. És a könyvek, mert ők nem csak, sőt elsősorban nem tárgyak, elkezdenek nagyon különösen viselkedni. Hirtelen fontossá válik a kiadó, a borító, a régi betűtípus, egyáltalán, minden, amit elvettek, ami nem lehet már. Egy régi könyv mindig szép, de akkoriban egészen megrendítő érzés volt egy régi könyvet kézbe venni. Olyan volt, mintha egy normális világ csöndes üzenetét tartaná a kezében az ember. Hogy nyugi. Hogy létezik olyan élet, amelyben a hétköznapok a legfontosabbak.

Az öreg bűvész, Kálmán bácsi, akitől tizennégy évesen, az első keresetemből (statisztáltam egy filmforgatáson), kellékeket vásároltam, és akitől a Tolnai-könyvet kaptam, maga is egy régi világot képviselt. Mintha csak a Tolnai-könyvből lépett volna elő. Tulajdonképpen tanulni szerettem volna tőle. Egy fiatal bűvész, egykori tanítványa küldött el hozzá. Rodolfót ismertem ugyan, de ő elérhetetlen magasságokban szárnyalt. Ráadásul kamasz voltam és ezért kétségbeesetten kerültem a szüleim ismerőseit. Szerettem volna, hogy Kálmán bácsi legyen a mesterem, de nem vállalt tanítványokat. Csak nagyon sokára értettem meg, hogy miért nem.

Kálmán bácsi és felesége a Batthyány tér közelében laktak, nem messze a Dunától. A tér a templommal és a zárdával elmúlt századokat idéz. A szikár öregúr és felesége pedig elmúlt évtizedeket idéztek. Sok évvel később, felnőtt fejjel, ismét jártam náluk: mindent úgy találtam, mint másfél évtizeddel korábban.

Amikor először léptem be hozzájuk, úgy éreztem, mintha a családi emlékektől patinás, sötét bútorok egy réges-régi, tágasabb lakásból maradtak volna itt: ez a két, barátságos kis szoba, akár az öregedő ember emlékezete, némi kényszerű zsúfoltsággal volt berendezve. Persze hogy is ne ragaszkodna régi tárgyaihoz éppen egy bűvész?! A bűvész hatalma: a tárgyak, a dolgok fölötti hatalom. Ha lemond a tárgyairól: erről a hatalomról mond le.

Tegezett engem, mint a többi felnőtt, mégis éreztem, hogy komolyan vesz, és bár a telefonban már hadartam erről valamit, ismét elmondtam, hogy bűvészetet szeretnék tanulni, és kellékeket szeretnék vásárolni. Hellyel kínáltak és teával, és megkezdődött életem első üzleti tárgyalása.

10

Titkos könyv

Az első napirendi ponton hamar túlestünk, Kálmán bácsi közölte, hogy ő már fáradt ahhoz, hogy tanítson. Számára a bűvészet hobbi, és lassacskán ebben a hobbijában is nyugdíjasnak érzi magát. Nem vállal több tanítványt. De kellékei, azok vannak. Kérdés, van-e pénzem. Mondtam, hogyne volna, hiszen vásárolni jöttem, és szorongva vártam az elkeserítő árakat. Az árak azonban nem voltak elkeserítőek.

Kálmán bácsi igazi artista módjára, a kellékei eladásából is produkciót csinált. Egyszer csak egy addig tisztességesen viselkedő, békés polgári sublód mélyéről előkerült egy bűvészasztal. Összehajtható, gyönyörű asztal volt, piros műanyag borítólappal, krómozott lábbal, rakéta-állvány-talppal. Úgy emlékszem, kétszázért lett enyém ez az imponáló bútordarab.

Azután jöttek a kellékek. A sima üveglap, amelynek a közepén átbújt a zsinór, a cilinder, amibe a levegőből potyogtak a pénzdarabok, a könnyű kínai karikák, a preparált serlegek, a gyűrűlövő pisztoly, az eltüntető doboz. Kálmán bácsi előbb bemutatta a velük előadható trükköket, majd megkérdezte: kell? Ha igent mondtam, megmondta az árat, én letettem a pénzt, ő pedig megismételte - ezúttal magyarázat kíséretében - a trükköt.

Végül búcsúzóul megajándékozott Tolnai Simon könyvével. Neki már nincs szüksége rá, mondta. És így Kálmán bácsi helyett Tolnai Simon lett a mesterem.

A Tolnai-könyv néhány trükk erejéig foglalkozik a gondolatolvasással, a telepátiával is. Hangsúlyozom: ezek trükkök, melyeket szórakoztató céllal adnak elő, és puszta leírásuk is azt sugallja, hogy a racionalista Tolnai Simon, a nagy és tragikus sorsú kortárshoz, a szabaduló-művész Houdinihoz hasonlatosan, minden effajta jelenséget trükknek tekintett, melyeknek magyarázata az ember által már ismert, egyszerű jelenségek körén belül található. Ekkor azonban még semmit sem tudtam Houdiniről. Róla is az öreg bűvésztől hallottam, de csak sok évvel később, amikor már egészen más okból kerestem meg őt újból.

A Kálmán bácsitól ajándékba kapott Tolnai-könyv tehát, a szerző és az ajándékozó szándéka ellenére, megfertőzött. Elkezdett izgatni a gondolatolvasás mestersége. Yeshudiantól tanultam már valamicskét az önszuggesztióról. Fiatal elmémben aztán e két dolog, a gondolatolvasó trükkök és az önszuggesztió, a bűvészet és a varázslat, hamarosan összekapcsolódott, és borzasztóan kíváncsi lettem, létezik-e vajon trükkök nélküli, valódi telepátia, lehet-e az önszuggesztióhoz hasonlatosan másokat is befolyásolni, s lehet-e ezt netán, minden akaratlan csalásnak még a látszatát is kerülendő, egymástól elzárt helyiségekben végrehajtani?

Kieszeltem és végrehajtottam egy kísérletet. Egyszer, amikor szüleim nem voltak otthon, s ezért nyugodtan próbálkozhattunk, elhívtam hozzánk két osztálytársamat.

Egyikük, Attila, becenevén Bütyök, évek óta a legjobb barátom volt, együtt hallgattunk Beatlest és együtt böngésztünk rádiótechnikai leírásokat, szereltünk szét öreg készülékeket és csodáltunk meg újakat a szegényes kínálatú boltok kirakatában, együtt lapoztunk régi történelmi képeskönyveket és - szintén régi, mert akkoriban új nem volt - pornográf képregényeket (ha azt a szót hallom, hogy „Varázsfuvola”, máig eszembe jutnak az ilyen című, meghökkentő rajzok), együtt másztunk hegyet és együtt kószáltunk az utcán, nyáron

11

Titkos könyv

együtt jártunk palánkbérlettel kertmoziba és együtt bámultuk a nők lábát, sőt eleinte, amikor ez ügyben még nagyon kezdők voltunk, kötelességszerűen osztályoztuk is, egytől ötig, hogy el ne tévesszük a minőséget. Eleinte még a férfiak lábát is néztük, mert nem tudtuk, hogy is van és mire való pontosan ez a dolog.

(Ami a palánkbérletet illeti, ez természetesen azt jelentette, hogy ingyen ültünk a viszonylag könnyen megmászható palánkon, kint a Margitszigeten, ahol a kertmoziban remek filmeket játszottak. Onnan a magasból követtük a zseniális Fantomas és a még zseniálisabb Luis de Funés sorsát.)

Attilának szőke haja, kerek képe, kék szeme és nyílt tekintete volt. Barátságunk úgy kezdődött, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Új fiú voltam az osztályban, amikor tíz éves korunkban először találkoztunk. Csak nemrég költöztünk a környékre, nem ismertem itt senkit. Az iskola pedig, különösen, ha összehasonlítottam az elegáns belvárosi iskolával, ahová addig jártam, poros volt, levegőtlen és barátságtalan. Kicsit szorongtam, amikor beléptem az osztályba. Három sorban álltak a padok, mindhárom sorban öt szűk, kényelmet-len, agyonfarigcsált kis pad. Levettem a sapkámat, kicsit ijedten körülnéztem. Még a kabátomat sem vehettem le, Attila máris rám ragasztott egy gúnynevet. Rövidre nyírt hajamra mutatott és elkiáltotta magát azon a kellemetlen és mulatságos hangon, amelyen mutálás előtt a kisfiúk beszélni tudnak: „Kopasz!” (Ez a név aztán hosszú évekre rám ragadt. Amíg csak középiskolába nem kerültem, így neveztek az osztálytársaim.) Erre a provokációra lényegében kétféleképpen lehetett felelni. Vagy azt hallom ki belőle, hogy máris van egy ellenségem, vagy azt, hogy valaki máris észrevette, hogy létezem. Nagyon egyedül voltam, tehát az utóbbi megoldást választottam. Így lettünk barátok.

A másik fiú, aki részt vett a kísérletben, egy, alacsony, vékony, Farkas nevű osztálytársunk volt. Gyorsan járt az esze és rosszul tanult. Gyakran grimaszolt, könnyen nevetett, sokat hallgatott. Nagyon jól sakkozott, és én, aki könnyen és jól tanultam, de nagyon rosszul sakkoztam, a lelkem mélyén tulajdonképpen mindig meg voltam sértve, hogy ez a jelenték-telen külsejű fiú bármiben is le tud győzni engem. Szüleim, nagyanyám, dédanyám és még Emmi néni által is kissé kényeztetett egyke lévén, valójában egész gyerekkoromban kiválasztottnak éreztem magamat és nem értettem, hogyan lehetnek mások bármiben is jobbak nálam. Szóval, mitagadás, gőgös voltam. De szerencsére akkoriban még nem éreztettem ezt senkivel.

A Liszt Ferenc téren laktunk, a szüleim ma is itt élnek. A Liszt Ferenc tér mindig is egyesítette magában a Terézváros összes furcsa ellentmondását. A Terézváros a végletek világa. Itt állnak Budapest legszebb palotái, az előkelő és patinás Andrássy úton, és itt vannak a város legnyomorultabb bérházai, alig egy-két utcával hátrébb. A mi házunk egészen új volt, egy lebombázott ház helyére épült. Akkori mércével mérve szép ház volt, ezt akkor persze inkább úgy mondták, modern. Korábban évekig éltünk a nagyanyámnál, a szüleim számára ez a lakás az önállósodást jelentette. Én is itt kaptam külön szobát - én is önállóbb lettem.

12

Titkos könyv

Velünk szemben a gyönyörű, méltóságot árasztó, szecessziós Zeneakadémia, közvetlenül mellettünk a kerület legborzalmasabb kocsmája. Apám nyáron úgy hallgatott koncertközvetí-tést, hogy kiment az erkélyre, nézte a Zeneakadémia épületét, kezében pedig ott volt a miniatűr zsebrádió, melyet még a tokiói olimpiáról hozott neki egy barátja. Akkoriban az ilyesmi ritkaságszámba ment - apám sokszor gyerekes tréfákat engedett meg magának vele. Például a buszon a zsebébe nyúlt, bekapcsolta a rádióját, és élvezte, hogy a többi utasok nem tudják, miért szólalt meg hirtelenjében egy Mozart-szimfónia. De odakint az erkélyen néha jobban hallotta a kocsmai gajdolást, mint a rádióközvetítést. Akkor aztán bejött. Hogy miért ment át olyan ritkán a Zeneakadémiára, élőben is meghallgatni egy-egy koncertet, azt máig sem értem.

A tér közepén, a tágas lombú, öreg fák alatt benzinkút állt, nagyon oda-nem-illően. Félórán-ként jött is egy-egy autó, tankolni. Hogy milyen autó? Csupa keleti márka: orosz, csehszlovák, lengyel, keletnémet. Hatalmas, öblös Warszavák, Pobjedák, fekete Tátrák, kerekded, sárga Wartburgok és pirinyó szürke Trabantok. A taxik Volgák és Moszkvicsok voltak, a Volga volt a „nagykocsi”, a Moszkvics a „kiskocsi”.

A legérdekesebb a cipészműhely volt, odaát, a tér túloldalán. Mert akkoriban még javíttattuk a cipőt. Sokszor engem küldtek, és én nagyon szerettem odajárni. Nem annyira Pádár bácsi, az öreg, bőrkötényes suszter miatt, aki pedig kedves, mogorva ember volt, hanem azért, mert a suszter műhelye egy hegedűkészítő mester műhelye mögött volt. Aki a suszterhoz ment, mind át kellett, hogy menjen Sáránszky Pál hegedűkészítő műhelyén. Az pedig egy gyerek számára valódi mesevilág volt.

Már belépni is gyönyörűség volt: az ajtó nyitásakor halk csengőszó fogadta a belépőt. Körben hegedűk sorakoztak a falakon, a pulton, de még a székeken is. Nyers fa és öreg lakk illata keveredett; itt egy láb, ott egy nyak hevert, arrébb már léleknek nevezett hüvelyknyi kis léc kötötte össze a készülő korpusz elő- és hátlapját. Mély tűzzel ragyogtak a reparálásra váró, érett, öreg hangszerek: az egyikükről egy kulcs hiányzott, a másikukon megsérült a lakk. Mindezt azért tudom ilyen pontosan, mert egyszer, minden bátorságomat összeszedve, megkértem a titokzatos, fehér köpenyes mestert, beszéljen nekem a hegedűkészítés titkairól; ő pedig boldogan mesélt. És amikor félszegen és zavartan, nagyon halkan megköszöntem a magyarázatokat a mesternek, az egész kis műhely rezonált, a sok hegedű úgy suttogott, mintha elvarázsolt erdőben járnék. Innen léphettem be aztán a kék kötényes suszterhoz.

Ma, amikor ezt írom, nincs már a téren se kocsma, se benzinkút. De mire évek múlva újraírom, a suszter és a hegedűkészítő műhelye is be fog zárni. Vendéglők lesznek itt, kávéházak, nyáron teraszok, körben a téren.

Itt laktunk tehát, a Liszt Ferenc téren, ide hívtam el Attilát és Farkast, a kieszelt kísérletet végrehajtani. Lakásunk három szobából állt. A keskeny és rövid előszobából balra nyílt a konyha, jobbra az én szobám. Ennek ablaka egy kertre nézett. Az előszoba végében lévő, üvegezett, de át nem látszó ajtó vezetett a nagyszobába. Innen balra kis passzázs vitt a mellékhelyiségekhez. A nagyszobából nyílt az erkélyajtó. Az erkély a Liszt Ferenc téri

13

Titkos könyv

oldalon volt. Az erkélyajtótól közvetlenül balra lévő hatalmas tolóajtó vezetett a harmadik szobába, apám szobájába.

Attilát beküldtem az én szobámba. Farkas innentől kezdve ellenőrizte, mit teszek. Rácsuktuk Attilára az ajtót, és bementünk a nagyszobába. Itt leültem és leírtam egy darab papírra, hogy mit fog tenni Attila néhány perc múlva. A papírt borítékba zártam (Farkas nem ismerte a boríték tartalmát), és a borítékot elhelyeztük az erkélytől balra lévő kisszobában. Farkas is ebben a szobában ült le, miután, a tolóajtó kivételével, a lakásban lévő összes ajtót becsuktuk. A tolóajtót félig nyitva hagytuk, hogy Farkas és én láthassuk egymást. Végül én lótuszülésben elhelyezkedtem egy támla nélküli széken (ez egy modernnek nevezett, sárgára kárpitozott, barna párnás szék volt, és mi csak úgy hívtuk: a fejőszék), mégpedig úgy, hogy az erkélyt és a kisszobában ülő, engem ellenőrző és a lezárt borítékra vigyázó Farkast egyaránt láttam, a tőlem nyolc-tíz méterre, két becsukott ajtón túl lévő Attilának pedig háttal ültem. Ekkor elkezdtem koncentrálni arra, amit előre leírtam, nevezetesen, hogy Attila megkeresi a szekrényem alján, a kacatok között lévő zseblámpámat (az volt rajta a felirat, hogy MY DAY, ami nyilván azt akarta jelenteni, hogy MY SUN; kék és ezüst színű, buta kis lámpa volt), meggyújtja, bejön vele a nagyszobába, és eljön vele addig a pontig, ahol én ülök.

Mindez alig néhány perc múlva meg is történt. Attila belépett az ajtón; kezében az égő zseblámpa. Lassú, tétova léptekkel, mint aki nem egészen biztos a dolgában, eljött odáig, ahol én ültem. Ijesztő volt és komikus. Erős lúdtalpát, kacsázó járását a bizonytalanság egészen groteszkké tette. Hozzám érve megállt. Úgy nézett, mint aki nem is tudja, mi történik vele éppen. Látszott, hogy zavarban van, hiszen éppen csinál valamit - megy - , de közben érzi, hogy amit csinál, amit tesz, arról nem ő maga döntött. Csodálkozó tekintetét, enyhén nyitott száját ma is pontosan látom magam előtt. Farkas kinyitotta a borítékot és mindhárman álmél-kodtunk. És ezzel a rövid epizóddal vette kezdetét mindaz, aminek elbeszélésébe belefogtam.

Ekkor éltem át először azt a kellemetlen érzést, hogy van egy különleges képességem, és tulajdonképpen nem megyek vele semmire. Orvos, pszichiáter nem akartam lenni. A mindennapi életben pedig ezt a fajta tudást nem nagyon tudtam kamatoztatni. A hipnózishoz nyugodt körülmények kellenek és főleg valami rendkívül leegyszerűsített cél. Kell továbbá az, hogy a másik engedjen a szuggesztiónak. Kicsit olyan ez, mint a szerelem. Igen, később talán a szerelemben mégiscsak éltem azzal, amit ekkor, tizennégy évesen, megtanultam magamról. Megtanultam befelé figyelni, az érzéseimre koncentrálni és megtanultam eljuttatni az üzenetemet ahhoz, aki nyitott volt rá. Igen, a szerelemben is meg akarja adni magát a másik. És az a titokzatos valami, amit azóta sem tudok megnevezni, az ismeretlen ismerős, a birtokomban lévő és mégis érthetetlen tudás, ekkor jelentkezett először.

Azután hosszú éveken át mással voltam elfoglalva. Például azzal, hogy elkezdtem írni és nemsokára, tizennyolc éves koromban meg is jelent az első verskötetem.

Időközben néha találkoztam Attilával. Egyre világosabbá vált, miért is éppen őt választottam ki távhipnotizálási kísérletem partneréül, miért nem többi barátaim valamelyikét. Attila ugyanis néhány év múltán különböző idegosztályok visszatérő lakója lett. Egyre kevésbé volt

14

Titkos könyv

képes folyamatosan figyelni, és állapotát csak súlyosbította, hogy mindvégig világos képe volt saját személyiségének széteséséről. Szinte kívülről látta magát, és ha nagyritkán találkoztunk, igen pontos leírással szolgált erről a rémületes folyamatról, mely középiskolás éveinek vége felé kezdődött (szomszédos iskolákba jártunk) és egyre gyorsult. Még elkezdett valamilyen főiskolát is, de azután reményevesztetten abbahagyta. Riadtan vette tudomásul, hogy minden erőlködése dacára könnyen befolyásolható személyiség lett belőle. Én pedig megértettem, hogy éppen ezt súghatta meg nekem annakidején valami titokzatos hang. Később aztán évekig nem hallottam hírt felőle.

Néhány hónappal e gyerekkori kísérlet után, már középiskolásként, abszolváltam első és utolsó föllépésemet, mint bűvész. A hipnózissal és a telepátiával a színpadon nem mertem próbálkozni. Azután hosszú időre megfeledkeztem a bűvészkedésről is. A kellékek éveken és költözéseken át kallódtak, és mára úgy eltűntek, mintha csak egy mágus varázsolta volna el mindet a semmibe, a gyerekkorommal együtt.

15

Titkos könyv

Utak a múltba

A telepátiának, a hipnózisnak és a velük kapcsolatos egyéb, titkok övezte jelenségeknek azután jó másfél évtizeden át semmilyen szerepük nem volt az életemben.

Egyetemre jártam, írtam, megházasodtam, fiam született. 1982 elején elvált tőlem az első feleségem. Összeomlott körülöttem - és bennem - egy nehezen fölépített, biztonságosnak látszó világ.

A budai oldalról, a Rózsadombról, ahol házasságom idején, néhány éven át egy kertes házban lebegtem a város fölött, leköltöztem a Duna túloldalára, Pestre, a nagyanyámhoz, Katihoz. Abba a lakásba, ahol hatéves koromig éltem, amíg csak a szüleim és én el nem költöztünk a Liszt Ferenc térre. Abba a szobába, ahol alig négy évvel korábban még a dédanyám élt, Helén mama, akiért rajongtam. A dédanyám, a kunsági parasztasszony, aki sosem volt beteg, mindig gyönyörű volt és szellemes és olyan öreg volt, amikor meghalt - kilencvennyolc éves - , hogy amíg élt, komolyan hittem a halhatatlanságban. Az övében legalábbis. És itt a régi szobájában szinte éreztem a jelenlétét - mintha csak ott tipegett volna körülöttem.

Hirtelen sok lett a szabadidőm. A kisfiammal ugyan minden második nap találkoztam, de semmi más, rendszeres elfoglaltságom, kötelességem nem volt. Eltűnt mögülem a családi élet rendezettsége. Írtam, olvastam, aludtam, sétáltam - amikor akartam. Kati békén hagyott. Ott éltem a város kellős közepén, a nyüzsgő és zajos Körúttól néhány lépésre, és mégis, hosszú hónapokon át valami álomszerű állapotban szédelegtem.

Ehhez nyilván hozzájárult az az érzés is, amit a kisgyerekkoromba történt visszaköltözés jelentett. A körfolyosós, három emeletes erzsébetvárosi bérházban ugyanazok a mindig egyforma öregasszonyok kiabáltak át egymásnak, akik gyerekkoromban, az ötvenes években. Az ablakomból újra láttam a szemközti gimnázium falán a hatalmas falfestményeket, a bizarr, allegorikus alakokat, akik mind a kezükre támasztották az állukat, hatalmas könyvekbe mélyedtek, bordó leplekbe burkolóztak, de azért félig meztelenek voltak és akikről mégsem tudtam soha egyértelműen megállapítani, melyikük férfi és melyikük nő. Újra azok a bútorok vettek körül, amelyek között életem első hat évét töltöttem. Folyton Helén mamára gondoltam, és nem tudtam múlt időben gondolni rá.

Amikor Helén mamára gondolok, két kép jut az eszembe rögtön. Az egyik, ahogyan ül a nagyszobában, egy alacsony, kopott, sötétbarna fotelben, amely furcsa, faragott, rövid lábakon áll. Itt a nagyszobában csak ez a fotel hasonlít hozzá, mert ez itt Kati szobája.

Helén mama ül a nagyszobában a fotelben és maga elé réved. Jobbra tőle, előtte és mögötte, egy-egy ablak néz az utcára, azokon át látszanak a szemközti iskola falfestményei; közvet-lenül mellette, nagy, ovális tükörrel a közepén, pipereasztal. A pipereasztalon már régen csak gyógyszereket tartanak, a nagy, ovális tükör pedig mindig kissé a padló felé döntve áll, amiért

16

Titkos könyv

is finom szédületet érzek, amikor törpekoromban belenézek, hiszen így fölém kerül a szoba elbillent tükörképe és én mintha egy hajó fedélzetén egyensúlyoznék.

Az ő bútorai a másik szobában vannak - ez lesz négy évvel a halála után, történetem idején az én szobám. A sötétbarnára pácolt, tükrös ruhásszekrény, körös-körül finoman esztergált fabogyókkal; ennek a szekrénynek a tükrében fogja egyszer még nagyon szépnek látni magát az a másik varázslatos nő, aki nemsokára belép majd az életembe; a ruhásszekrény mellett kicsi, mélybarna fiókos szekrény, fölül három szélesebb, alattuk egy nagyobb és három kisebb fiók, rajtuk ovális réz fogantyúk. Ezek a bútorok későbbi költözéseim során is velem maradnak majd. A fiókos szekrény fiókjaiban lassan kicserélődnek a réges régen kidobott háztartási gépek papírjai kevésbé régen kidobott háztartási gépek papírjaira, a régen elavult kérelmek kevésbé elavultakra, a régen megszűnt hivatalok űrlapjai majd csak évek múlva megszűnő hivatalok űrlapjaira. A nagy fiókban családi fotók, elkerekült szemű, ismeretlen parasztarcok, esküvő, temetés, keresztelő. Itt-ott egy két ismerős, a bajuszos Feri bácsi Helén mamával a Városligetben a mesebeli kastély előtt, a hídon, anyám kislánykorában, rövid hajjal, gribedlivel, nagyszüleim és anyám, mind a hárman kerékpáron.

Itt, Helén mama szobájában áll a barna bőrfotel párja is, ebben ülve szokta hallgatni a kis kékdobozos néprádión minden héten egyszer a Szabó család-ot. Ez az egyetlen szokása, amit nem szeretek, a Szabó család engem untat, de Helén mama annyira kedveli, hogy általában az ismétlést is meghallgatja. Kedden késő délután és szerdán délelőtt nem jó tehát Helén mamához jönni, mert akkor végig kell ülni a Szabó családot, és én nem azért jövök (ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban, amíg tehetem, hiszen huszonöt éves leszek, amikor majd elmegy, egy nappal azután, hogy betölti a kilencvennyolcadik évét); én azért jövök, hogy odahúzzam a kissámlit a fotelja mellé, ott üljünk csöndben és fogjam a kezét, vagy, ha huncut jó kedve van, meséljen arról, amiről annyiszor mesélt, a faluról, gyerekkoráról, a nevelőapjá-ról, akit megtapostak a lovak és aki, mondja, hasonlított erre a gobelinbe szőtt férfiképmásra itt a falon, erre az öreg, bajszos csikósra a különös, edényforma kalapjával és cifraszűrével; nem sejti még, hogy ezt a borzalmas képet néhány év múlva majd, amikor kétségbeesett kísérletet teszek rá, hogy megszabaduljak a múltamtól, én fogom eladni az ócskásnak. Máskor a szerelmeiről mesél, szemérmesen, kissé szégyenkezve, mégis büszkén, hiszen késelték egymást érte az alvégi és a felvégi legények; elmeséli - sokadszor - azt a jelenetet, amikor két kislányával hazaköltözött sohasem-szeretett férjétől, a kártyázó, csavargó, de azért olvasókört és legényegyletet szervező kubikostól a szüleihez, elmeséli, hogyan ment utánuk a férje és ő hogyan szökött ki az ablakon; elmeséli a tizenkilences, vörös május elsejét, amikor sírva vonult Pesten a munkások között, mert míg ő följött cselédnek, odahaza maradtak a kislányai a szüleinél, és amikor bevonultak a faluba a románok, hetekig nem kapott semmi hírt felőlük; vagy mesél pesti cselédsorsáról, amiből hamarosan kiemelkedve szakácsnőségig, majd házvezetőnőségig vitte egy ügyvédnél, akit mindig szeretettel emleget (de sohasem név szerint, mindig csak így: „az ügyvéd”) és akinek gyanúm szerint nem csak a házvezetőnője, de a szeretője is volt; mesél vagy hallgatunk, mert úgy érzi, hallgatnia is van miről: nyolc-vannyolc éves koráig hallgat róla, akkor is csak anyámnak mondja el, hogy bizony az ő élete

17

Titkos könyv

nagy szerelme a falubeli fiatal plébános volt, akihez, miután hazaköltözött a férjétől, be-beszökött éjszakánként. Nyolcvannyolc éves koráig hallgat erről, de akkor magnóba mondja ezt az emlékét. Ekkor már tizenöt éves vagyok, éppen ekkoriban unok rá a bűvésztrükkökre és kezd érdekelni a családom múltja. Együtt faggatjuk Helén mamát a szüleimmel napokon át, meséltetjük az életéről. Persze, amikor a plébánosról beszél, nem vagyok ott. Nem is értem, miért tiltja meg, hogy életében meghallgassam a szalagokat. Amikor, már a halála után, meghallgatom a felvételt és meghallom ezt a történetet a cselédség mellett lapkihordásból élő fiatalasszonyról és a falu egyetlen tanult fiatalemberéről, a széparcú, boldogtalan plébánosról, megértem a tilalom okát. (Nem véletlenül említem itt a tanultságot. Helén mama szemében a tanulás tiszteletre méltó dolog, aki tanul, annak óvni kell a nyugalmát, annak kávét és ebédet kell főzni és lábujjhegyen kell járni körülötte.) És elképzelem, ahogyan a fényképek tanúsága szerint gyönyörű Helén mama hajnalonként odaadja az újságot és magát a kedves, magányos plébános úrnak. Hallgatom a szavait, elképzelem ezt a régi szerelmespárt, és kívánok magamnak egy ilyen szép, megértő és odaadó fiatal nőt. És még nem sejtem, hogy az a nő nemsokára valóban eljön, alakot ölt, mint még egyetlen képzelgésem sem soha - és mire elhiszem, hogy nem képzelődés, hogy valóság, már el is megy. Pedig minden felvételen ott ketyeg a falióra, és figyelmeztet a múló időre.

Még ma is őrzöm e szalagok egy másolatát, rajtuk a most már több évtizede elmúlt idő kegyetlen ketyegésével.

Így ül tehát a foteljában Helén mama. A másik képen a gangon áll és mosolyog. Háta mögött a nyitott konyhaajtó, ennek apró kockákra tagolt üveglapján át látom majd nemsokára kopogtatni azt a hozzám érkező alacsony, vékony, gyönyörű nőt, akiről úgy érzem majd, mintha Helén mama támadt volna föl benne fiatalon. Helén mama ott áll a konyhaajtó előtt, kicsi, mint egy gyerek, az öntöttvas korlát a melléig ér, ott áll fekete ruhában, fején finom szövésű fekete kendő, lábán réges-régi, elnyűhetetlen, fekete bőr, magas szárú cipő. Nézi az udvart, a saját régi lakását a földszinten, ahol ötvenhatban, a forradalom napjaiban együtt volt az egész család. Így közel voltunk az óvóhelyhez, de mégsem kellett lemenni a pincébe, még akkor sem, amikor a szomszéd ház belövést kapott és kigyulladt. Apám is ment vödörrel oltani és én ezért évekig úgy néztem rá, mint egy igazi hősre. Helén mama nézi a kicsi, földszinti lakást, ahol régen lakott és ahol apró koromban annyit játszott velem, hiszen titokban úgy érzi, az övé vagyok, én voltam a kései, de még idejében jött vigasztalás kétéves korában torokgyíkban elhalt kisfiáért. Lovagoltam a sámlin, ő pedig málnát szűrt, piros málnával tömött fehér vászonzacskók lógtak az összes létező kilincsről, a zacskók alatt kívül kékre, belül fehérre zománcozott edények és a fehér zacskók piros málnaszörpöt véreztek, az edények megteltek finom, sűrű, édes málnavérrel.

Ebbe a házba költöztem, itt éltem ezekben a kábult hónapokban. És újra itt volt mellettem a négy éve halott Helén mama.

Hozzá képest Kati, a nagyanyám, csak rosszul járhatott. Egész életében az édesanyja árnyékában élt. Már ő maga is hetvenhárom éves volt, amikor Helén mama meghalt. Aki -

18

Titkos könyv

természetesen - kislányom-nak szólította őt. És aki haláláig a másik lányát szerette, Ilonkát, aki elment szobalánynak Londonba és ott is halt meg, fiatalon.

Gyerekkoromban nem is tudtam, hogy Kati a nagyanyám. A valódi neve Ágnes volt, de mindenki Katinak nevezte, ez volt a beceneve. Nagyon furcsa módon jutott hozzá.

A férjét, a nagyapámat, Sternberg Pálnak hívták. Az akkori szokás szerint tehát Kati neve Sternberg Pálné volt. Azt hiszem, sosem szerette a férjét, ezt a szegény, vékonydongájú, szemüveges kis újságkihordót. Rejtély, hogy miért ment hozzá - egy jó szava nem volt róla soha. Furcsa pár is lehettek ők ketten, a kicsattanó egészségű, szőke, pirospozsgás, katolikus parasztlány és a nagyvárosban felnőtt, sete-suta zsidó fiatalember.

Kati halála után a kezembe kerültek nagyapámnak a frontról, a munkaszolgálatból írott levelei. Hosszú ideje voltak már házasok, anyám tizenhat éves volt, amikor az édesapja eltűnt. Ezek a levelek mégis egy epekedő kamaszfiú hangján szólnak. Sternberg Pál valószínűleg reménytelenül szerelmes volt a feleségébe. A levelek tanúsága szerint elszenvedte a viszonzatlan szerelem összes fájdalmát.

A munkaszolgálatba egyébként sakktáblával a hátán vonult be. Anyám máig ezt a képet őrzi róla - ekkor látta őt utoljára. Viszi a kicsi ember az irgalmatlan nagy sakktáblát a hátizsákjára kötözve, és úgy képzeli, nagyszerű partikat játszik majd le a barátaival ott a táborban.

Még itthon volt a nagyapám, amikor elhatározták, hogy magyarosítani fogják a nevüket. Akkoriban sok német - és ezért zsidó - hangzású név gazdája próbálkozott ilyesmivel. Az egyéni sorsok iránt általában érzéketlen hivatal a kért névváltoztatáshoz nagyapám eltűnése után adta meg az engedélyt. A nagyanyámból úgy lett özvegy Katona Pálné, hogy a férjét sosem nevezték Katona Pálnak. Ebből a Katonából lett aztán a Kati. Én már ezen a néven ismertem meg.

És mivel ezen a néven ismertem meg, sokáig nem is jutott eszembe, hogy ő a nagyanyám. Nagymamának otthon Helén mamát szólítottuk. Ráadásul Kati dolgozott, Helén mama pedig otthon volt velem. Ahogyan az egy nagymamához illik. Kati mozgékony volt, gyors, hangos, veszekedős és szellemes - nem volt benne semmi nagymama-szerű. Helén mama persze lassúbb volt, csöndes, és egyáltalán nem veszekedett senkivel. (Szellemesnek ő is szellemes volt.) Ő tehát olyan volt, amilyenek a nagymamák a nagykönyvben.

Kati nem ment újra férjhez. Szerencsétlenségére az egyik vidéki rokonunkba szeretett bele, aki házasember volt. Ebből a kapcsolatból is csak szenvedés jutott neki. És szenvedett a rendszertől is, amelyben élt. Egész életében hűséges szociáldemokrata maradt, és nagyon haragudott a kommunistákra, akik tönkretették az ő remek pártját. Csoda, hogy ez a sok keserűség nem alaktalanul tört föl belőle, hanem jól formált, cifra mondásokban. Minden hírre volt egy találó megjegyzése. Nem sok örömben volt része - de ez sem tette őt gyűlölködővé. Egyszerre bájos és sprőd, furcsa öregasszony volt, türelmes és megértő azokkal, akiket szeretett. Legfőképpen velem, aki érzek némi igazságtalanságot abban, hogy még ma is az édesanyjáért rajongok.

19

Titkos könyv

Amikor nyolcvankettőben, a válásom után odaköltöztem hozzá, nagyon örült nekem. Annyira jó barátságban voltunk, hogy a kisfiam féltékeny lett rá. Teljes három évének egész intellek-tuális fegyvertárát fölhasználva arra a hibás, de tökéletesen logikus következtetésre jutott, hogy Kati kedvéért költöztem el az édesanyjától - vagyis tőlük. Hiszen különben miért lakom itt, és miért nem ott? Így aztán a Katit sújtó érzelmi igazságtalanságok száma őmiatta is szaporodott eggyel. Kati nem élvezhette a dédunokája kegyeit, mert konok kis dédunokája durcásan elfordult, amikor meglátta őt.

Talán a válás miatti csalódás, talán a gyerekkor álomszerű visszatérése okozta, mindenesetre nyolcvankettő nyarán, minden különösebb előzmény nélkül, elkezdett érdekelni az asztrológia és a telepátia. Mindaddig racionális lénynek tudtam magam, hívő sosem voltam, és még gyerekkori telepatikus kalandomat is az ésszel felfogható dolgok körén belüli emléknek tekintettem. Úgy gondoltam, hogy ami Attilával és velem történt, inkább volt hipnózis, mint telepátia. Olvastam egy-két könyvet az orvosi hipnózisról, és ezzel ezt a kérdést le is zártam magamban.

Az asztrológia iránti érdeklődésem kialakulásában jelentős szerepe volt egy Mari nevű, bájos és okos, szakmájára nézve filmrendező barátnőmnek, aki szintén ekkoriban vált. Heveny szerelmeken esett át, és aztán hozzám jött búslakodni. Én is heveny szerelmeken estem át, és én meg nála búslakodtam.

Megnövekedett szabadidőm egy részét Marinál töltöttem el. Mari éppen egy barátomba, a gyönyörű és kiszámíthatatlan Ádámba volt szerelmes, aki hol elhagyta, hol meg visszatért hozzá; így aztán elég sokat lelkiztünk. Amikor nem lelkiztünk, többnyire Balázs Béláról vagy az asztrológiáról beszélgettünk. Mari nagyon szerette Balázs Béla meséit, én pedig éppen akkoriban kezdtem írni a saját meséimet. Mesék között éltünk. Közben halkan szólt a jazz. Keith Jarrett, Miles Davies, Oscar Peterson. Messze laktunk egymástól, kisebb kirándulás volt elmennem hozzá, a csöndes kis utcába, a Hűvösvölgybe, ahol mintha egy erdő közepén lettünk volna, annyi volt a fa körös-körül. Csöndes zene, csöndes beszélgetés, egy csöndes kert, sok könyv, barátok. Ez is maga volt az időtlenség. Szerettem idejárni.

Marit nem csak az asztrológia érdekelte. A pohártáncoltatásban is jeleskedett, de az engem kevésbé izgatott. Azért egy ilyen szeánszon részt vettem én is. Marin és Ádámon kívül Mari néhány barátnője ült az asztal körül. Hogy miért csinálták?

Annak dacára, hogy nem sokkal későbbi tapasztalataim megmutatták, micsoda meglepetések érhetik a magamfajta racionalistát, akkor is csak azt a magyarázatot találtam erre a kérdésre, amit ma. Arra a kérdésre, hogy miért csinálták, hogy miért próbálkoztak az okkultizmus különféle hagyományaival, abban a tényben rejlett a válasz, hogy kik csinálták, kik próbálkoz-tak.

A társaság tagjai egytől egyig harminc körüliek voltak, több volt köztük a nő, mint a férfi. Már nem voltak egészen fiatalok. Kamaszkori ábrándjaikhoz képest mindannyian közepesen voltak sikeresek. Párkapcsolataikban kínlódtak. Foglalkozásuk szerint értelmiségiek voltak, de nem igazán szerettek komoly tanulmányokban elmélyülni. Szinte mindannyiukban volt

20

Titkos könyv

valami kedves gyermetegség. Az okkultizmus iránti érdeklődésük éppenséggel nagyon is gyermeki volt. Azonnali válaszokat akartak a sokszor pontatlanul, elnagyoltan föltett, az élet egészére vonatkozó kérdéseikre. Azt hitték, van királyi út. Legtöbbjüket úgy nevelték, hogy különlegesnek érezze magát. Ennek a társaságnak a tagjai többnyire bejutottak azokon az ajtókon, amelyek egyszerűbb emberek előtt zárva álltak; akkor is kaptak a színházba tiszteletjegyet, ha már régen ki volt téve a tábla, hogy MINDEN JEGY ELKELT; előbb értesültek az áremelésekről, mint mások; valahol középen álltak a valódi kiváltságosok és az egyszerű emberek között. Egyszerre voltak tehát önteltek és bizonytalanok. Sokat nyafogtak, és ezt összetévesztették az elnyomással szembeni ellenállással; és mindezekért úgy gondolták, nekik még az is jár, hogy a jövő fölfedje előttük a titkait.

Az én viselkedésemet különös kettősség jellemezte. Tudtam, hogy ha nem hiszek az egészben, akkor nem is történik semmi különös: nem kapok üzenetet senkitől. De hát nem hittem benne. Úgyhogy azt tartottam a legtisztességesebb megoldásnak, hogy ha már belementem a játékba, igyekeztem betartani a játékszabályokat. (Mielőtt folytatnám a történetet, ezúton üzenem neked, kedves olvasóm, ha még nem vettél részt asztal- vagy pohártáncoltató szeánszon: ha az asztalra vagy a pohárra figyelsz, az egész dolog nagyon unalmas! Ami érdekes, ami emlékezetes, ami szép, az pont olyan, mint egy jól sikerült színházi este vagy egy kártyaparti egy baráti társaságban. Az együttlét izgalma tette széppé ezt az ostoba pohártáncoltatást, amelyben részt vettem. És persze a kíváncsiság. Hogy hátha mégis van valami titok, amit most megtudunk. Ez az izgalom és ez a kíváncsiság bizsergető ízekkel fűszerezte az estét. De a titok, ha van, másképp jut a tudomásodra. Akkor, amikor nem számítasz rá. A titok kiszámíthatatlan, a titokkal nem lehet úgy bánni, mint valami megszerezhető ismerettel. Erről is szól ez a történet, mint majd meglátod.)

Az asztrológiának, ellentétben a pohártáncoltatással, előkelő és színes kultúrtörténete van. Ez sokkal jobban vonzott. Érdeklődésem persze ebben is csak egy bizonyos határig terjedt, ma sem tudnám kiszámítani senki aszcendensét. Tulajdonképpen az asztrológia szimbolikája tetszett, az európai asztrológiáé éppúgy, mint a kínaié vagy az inkáé. Író lévén, végül is ez volt a szakmám: jelentést tulajdonítani a bamba és néma jeleknek. Mindazonáltal, érdeklődés ide vagy oda, még a zoodiákust sem tudtam végigmondani. Egyes jegyek helyét ismertem, másokét nem.

Egy este Marinál ott ült egy operatőr barátja, Lóri, akivel én akkor ismerkedtem meg. Ismét az asztrológiáról és a telepátiáról beszélgettünk. Nekem hirtelen az az ötletem támadt, hogy kitalálom Lóri születése napját, de legalábbis a hónapját. Hogy mit akartam ezzel bebizonyítani? Azt hiszem, úgy lehettem ezzel, mint a bűvészettel. A kezemben akartam érezni egy rejtély kulcsát. Azt nem gondoltam végig, hogy ha sikerül, amire készülök, a rejtély csak még megfejthetetlenebbé válik. És hogy gondoltam megfejteni a rejtélyt? Az volt a feltételezésem, hogy az asztrológiában tényleg van valami és hogy egy-egy jegy szülötteinek vannak jellegzetes, hasonló tulajdonságaik.

21

Titkos könyv

Megkértem Lórit, koncentráljon születése dátumára, én pedig, mint egy pörgettyűt, elkezdtem forgatni fejemben a hónapok nevét. Közben nagyon figyeltem őt, tudni akartam, milyen. (Kevés szavú, alacsony, jóképű, szemlélődő fiú volt.) Mikor az áprilishoz érve a pörgettyű már kétszer vagy háromszor is jelzett (mintha az elképzelt betűsor, neonreklámhoz hasonlato-san, megvillant volna), már biztos voltam benne, hogy Lóri áprilisi. És persze eltaláltam. Ültünk ott egymással szemközt két alacsony fotelban az alacsony mennyezetű lakásban, és én másfél évtized után, nem sokkal egy kis nevetséges pohártáncoltatás után, eredendő szkepszisem dacára, újra megbizonyosodtam róla, hogy az általam addig tudomásul vetteknél rejtettebb csatornákon is érkeznek hozzám a hírek.

Az ehhez hasonló megérzéseim egyre szaporodtak, és később maguktól is jöttek. Néha úgy éreztem magamat, mintha marionett-bábu volnék, aki mindezidáig nem vette észre a zsineget, amellyel mozgatják és most egyszer csak kinyílt volna a szeme. Egy könyvben láttam egy képet Arlecchinóról, erről a különös figuráról, az olasz commedia dell’ arte jellegzetes alakjá-ról. Megpróbáltam megírni ezt a zavaró érzésemet, és úgy gondoltam, Arlecchino alakjában meg tudom fogalmazni, amit akarok. Írtam tehát egy mesét, szándékom szerint Mariról és Ádámról, az volt a címe, hogy Az elvarázsolt hangok. Ebben a mesében Colombina és Arlecchino egymásba szeretnek, de első csókjuk után hirtelen azt veszik észre, hogy hangot cseréltek: Colombina férfihangon, Arlecchino hangján kezd beszélni, Arlecchino pedig női hangon, Colombináén szólal meg. Arlecchino bánatában beleveti magát egy park mesterséges tavába. Nem tudja, hogy a mesterséges tó csak ügyesen festett díszlet, a víz helyén kékre festett deszkával. Colombina, amikor meglátja, mit tett a fiú, akivel hangot cserélt, elneveti magát - de ajkára fagy a mosoly, amikor rájön, hogy Arlecchino a deszkán nyakát szegte és szörnyethalt.

Amikor ezt a mesét írtam, nem tudhattam még, hogy a mese nem Mariról és Ádámról szól, hogy nemsokára én élem át valakivel a dróton rángatott szerelmespár veszedelmes történetét.

Gondolataim teljes összezavarodásához egy itáliai út is hozzájárult. Elrepültem Rómába, ott aztán vonatra ültem és bebarangoltam Umbriát, Toscanát és Venetót. Ócska panziókban, néha tömegszállásokon aludtam, halkonzerveken éltem és ha naponta megvettem egy múzeumi belépőt, másra már nem is maradt pénzem. Ezért aztán sokkal több időt töltöttem a mesebeli utcákon barangolva, a sok száz éves templomokban üldögélve, mint egy átlagos turista. Ennek megfelelően nem is a jelenben éreztem magamat, hanem a múltban. Annyit bámészkodtam, amennyit gyerekkorom óta soha.

Rómában van valami ördögi. Talán ezért is van olyan nagy szüksége ennek a bizsergő városnak arra, hogy ott éljen a pápa. Mivé lennének nélküle a rómaiak? A levegő folyton vibrál, a romok közül nappal ugyan a józan Vergilius lép elő, de éjszaka már a szorongó Catullus, sőt, olykor a fáklyát szorongató, farkasarcú Néró. A templomok kupolái mintha csak a dombokhoz hasonlóan nőttek volna ki a földből - nem is látszanak emberi építménynek. Mintha hatalmas, meztelen nők feküdnének a városban mindenfelé. Olyanok ezek a kupolák, mint a telt és meztelen, hívogató női keblek. Van itt ókori színház, amelyre

22

Titkos könyv

középkori lovagvár épült: az előbbiben a keresztényeket tépték cafatokra a kiéheztetett oroszlánok, az utóbbiban a keresztények tépték cafatokra egymást, mintha maguk is oroszlánok volnának. A Termini pályaudvar közelében pedig a legszebb utcalányok többnyire fiúk.

A Piazza Navona közelében laktam. Ezen a hatalmas és mégis intim, zárt téren minden nap farsang van. Úgy úszik a három szökőkút a tér hullámzó macskakövén, mintha három bárka volna. És hiába vigyáz a népre a Szent Ágnes templom a maga pompás barokk kupolájával: a templom előtt ott ülnek kis asztalaiknál a sötét erők barátai, a tenyér- és kártyajósok, íráselemzők és asztrológusok.

Itt ült, a tér közepén, hatalmas embergyűrűben, egy beesett arcú, hatalmas szemű, szélesen gesztikuláló férfi. Előtte, összecsukható kempingasztalkán, üvegpohárban, két gyertya. Az asztalon kártya, papír, ceruzacsonk. A férfin a nyári meleg dacára rövid fekete bőrkabát, csillogó vörös selyembéléssel.

A fekete ember cigarettázott, horoszkópot rajzolt, kártyát kevert, jósolt. Elbocsátotta legutóbbi produkciójának alanyát, elegáns mozdulattal zsebre tette a produkcióért kapott pénzt, néhány szót váltott angolul egy turbános, nemes vonású hinduval, azután körülnézett és azt kérdezte:

- Ché vuoli? - azazhogy ki akar jósoltatni magának.

Már-már megmozdultam, de pénztelenségem miatt haboztam egy ideig. Közben átfúrta magát a tömegen egy nagy darab olasz lány. A fiúját úgy húzta maga után, mint egy kiskutyát. Harsány hangon érdeklődött, mi folyik itt, elnevette magát, és vitázni kezdett a fekete emberrel. Az nem veszítette el a fölényességét, és a lány végül leült az asztalához. A fiúja, hűséges kiskutya módjára, a lábához guggolt.

A mágus rutinosan megkeverte a kártyát, lapot húzatott és figyelt. Egy-egy rövid megszólalá-sára a lány hosszú, kacskaringós mondatokban válaszolt. De a fekete ember nem hagyta végigmondani ezeket a hosszú mondatokat, mindig a csúcsponton röpült a következő kérdés. A lány nevetett és minden lehetséges módon jelezte, hogy nem veszi komolyan a dolgot. A fekete ember egyszer csak odabökött a kiskutyusra:

- Ez a barátja, ugye?

A lány bólintott. Akkor a mágus előkapott egy vitorlányi papírdarabot, és gyors mozdulatok-kal, mintha csak kriksz-krakszokat firkálna, felírt egy szót, de nem mutatta meg. A lány valamit kérdezett, és erre a mágus villámgyorsan megfordította a papírlapot a nagybetűs felirattal:

MAGARI!

Ami annyit tesz: remélni.

23

Titkos könyv

A lány nem értette, de azért megrémült. A mágus pedig egyetlen további kérdésére sem volt hajlandó válaszolni. És a nagyszájú lány, akinek most igazán lett volna oka hitetlenkedni, hiszen mi abban a kunszt, azt mondani valakinek, hogy reméljen, ez a lány most nem nevetett és nem hitetlenkedett. A fiújával együtt azonnal ott hagyta a fekete embert, szinte menekült. Az pedig még a pénzét se kérte számon rajta, és bár hosszú volt még az este és dolgozhatott volna tovább, csak annyit mondott:

- La messa č finita - vagyis hogy a fekete misének vége.

Hiába láttam át az egész hókuszpókuszon. Úgy éreztem, az üzenet nekem szólt. Enyém volt a remény és enyém volt a rémület. Semmivel sem tudtam igazolni ezt az érzésemet. És mindmáig nem tudom, nem volt-e vajon köze ennek az utcai látványosságnak a később történtekhez.

Azután még elmentem a Rómánál sokkal szentebb, fehér városba, Assisibe, a téglavörös Sienába, a kegyetlen és színes Firenzébe, és a zegzugos, kalandos Velencébe is.

Firenzében megláttam az én Arlecchinómat: egy vándor marionett-játékos táncoltatta, az Uffizi előtti U-alakú téren. Őket is, mint Rómában a fekete embert, hatalmas tömeg állta körül, és a bámészkodók sokasága engem is odavonzott. Ott állt a bábjátékos a félkör közepén, és előtte ott táncolt a derekáig érő, pepitaruhás, szomorú, beesett arcú Arlecchino, aki annyira hasonlított őt zsinóron mozgató gazdájára, hogy akár a testvére lehetett volna, bár neki nem volt hullámos, vörös haja. A gazdája (vagy testvére) agyonmosottságában is finom, leheletvékony, téglaszínű inget viselt, lobogó, fekete vászonnadrágot, fekete mellényt. Annyi-ra lenyűgözött a két figura összeszokott mozgása, érzékeny kapcsolata, annyira meghökkentő volt látni az én életre kelt Arlecchinómat, hogy elhatároztam: megismerkedem velük. A műsor vagy fél óra hosszú lehetett, és én végig azt éreztem, hogy ehhez az emberhez ott a tér közepén, de még a bábjához is, nekem valahogy sokkal több közöm van, mint a körben álló hetven-nyolcvan idegennek. Több közöm van, és nem csak azért, mert véletlenül éppen a közelmúltban Arlecchinóról írtam egy mesét. Egész egyszerűen biztos voltam benne, hogy mi nem vagyunk idegenek, mi már ismerjük egymást valahonnan. A produkció végén beletettem valami aprópénzt Arlecchino kalapjába, megvártam, amíg a tömeg szétoszlik, és odaléptem hozzájuk, hogy megismerkedjünk. De eleinte hiába próbálkoztam: olaszul alig beszéltem, angolul a bábjátékos nem tudott, Arlecchino pedig konokul hallgatott. Végül, kissé törve a nyelvet, megszólaltam németül. De amikor odáig értem, hogy magyar vagyok, nem volt több probléma, mert a bábjátékos örömében elkiáltotta magát magyarul. Ezt mondta:

- Indali Mihálynak hívnak. Szólíts egyszerűen Michelnek.

Egy efféle találkozás, két magyar véletlen találkozása Firenzében, ma már nem volna annyira meglepő, mint akkor, nyolc évvel ezelőtt volt. Egy hete ott voltam már a városban és még nem hallottam magyar szót. De Michellel nem csak azért esett jól egy nagyot beszélgetni, mert végre az anyanyelvemen beszélhettem. Valóban úgy éreztem, mintha a bátyámra bukkantam volna. Hamarosan megtudtam, hogy miért használja a nevét franciás alakban. Ötvenhatban diákként részt vett a forradalomban, a bukás után kiment Franciaországba, ahol

24

Titkos könyv

festő lett. Most egy erdőben él, egy szénégető kunyhóból kialakított házban lakik. Nyaranként egy teherautóra épített házikóban járja Dél-Franciaországot és Itáliát, télen pedig újabb bábokat farag. A kék-sárga-piros ház a teherautón olyan volt, mintha egy Grimm-meséből pottyant volna az öreg kocsi tetejére. Belül sötétbarna, faragott bútorok. Rézből készült csapból folyt a víz egy öreg, zománcozott vas falikútba. A falakon hangszerek, Michel mindegyiken játszott: gitár, furulya, koto. Ötvenhat óta nem járt Magyarországon, de azon a nyáron, amikor megismerkedtünk, már éppen készült haza látogatóba az édesanyjához.

Hazajöttem Pestre a nagyanyámhoz és jobban össze voltam zavarodva, mint valaha.

25

Titkos könyv

A kulcsok az égben maradtak

Egyre gyakrabban vettem észre, hogy valamely előérzetem beigazolódik. Egy reggel a fürdő-szobában eszembe jutott egy három éve nem, és addig is ritkán látott, távoli ismerősöm neve. Ahogyan ott Marinál, Lóri születésének hónapja esetében, itt is betűket láttam: gondolataim kavargásából egyszer csak kiemelkedett egy név. A név után megjelent az arc is: a határozott vonalú orr, a hátrafésült, hullámos, szőkésbarna haj; képzeletem képernyőjén ott láttam az alternatívok egykori törzshelyének, a Fiatal Művészek Klubjának a klub közönségétől olyannyira elütő külsejű, tartózkodó eleganciával öltözködő, halkan beszélő igazgatóját. Tudtam, hogy már régen nem dolgozik a klubban, eltűnődtem, vajon mit csinál mostanában. Azután néhány órára megfeledkeztem róla.

Estefelé újra eszembe jutott a reggeli emlék. Amúgy is régen jártam a klubban, jobb dolgom nem volt, elhatároztam, odamegyek. Sok értelme nem volt, régi ismerőseim többsége már korábban leszokott róla, hogy idejárjon. Alig akartak beengedni, a tagsági igazolványom régen lejárt, a tagdíjat nem fizettem, az új portás nem ismert. Nyilvánvaló volt, hogy nincs itt semmi keresnivalóm. De azért lementem a pincébe, az étterembe. Egyrészt eddigre már kezdett kialakulni bennem az a meggyőződés, hogy semmi sem történik egészen véletlenül, és hogy minden cselekedetünknek van valamilyen rejtett értelme. Majd csak kiderül, miért kellett idejönnöm. Másrészt arra gondoltam, hogy lubickolok egy kicsit a múltamban. Hiszen itt ismerkedtem meg valamikor, valami nem túl távoli, mégis történelem előttinek tetsző időben a fiam édesanyjával is, akiről még ma is szoktam álmodni és akinek a hangjára, ha ő veszi fel a telefont, amikor a fiamat keresem, évek múlva is megdobban majd a szívem.

Leültem egy üres asztalhoz, megrendeltem az obligát sertéspörköltet, körülnéztem és nem találtam egyetlen ismerős arcot sem. Visszagondoltam azokra az évekre, amikor minden estémet itt töltöttem. Nagyon szerettem ide járni, és nem is nagyon mehettem volna máshová.

A különböző felsőségek talán azért hagyták békén ezt a különös klubot, hogy zavartalanul folytathassák rovartani megfigyeléseiket. A klubban nagy szellemek és piti kurvák, vergődő balekok és remek, bátor és szép lányok jöttek össze minden este. Biztos vagyok benne, hogy a hely tele volt besúgókkal. Gyakran jött ide a közismert, extravagáns, és veszedelmesen tehetséges filmrendező, állandó botrányok hőse, akiről még ma sem tudom, csak sok év múlva fogom megtudni, hogy egyike volt a feljelentőinknek. A klub egyébként, talán a poén kedvéért, vagy a miheztartás végett, a terézvárosi KISZ-bizottság épületében volt található. A klub ma is ott van, az ifjúkommunistáknak, akik valójában persze pocakos hivatalnokok és unatkozó, kontyos nénik voltak, se híre, se hamva. És ma már mindenki úgy tesz, mintha ezekben a fura szervezetekben mindig valaki más ólálkodott, hallgatózott, leselkedett és fontoskodott volna.

26

Titkos könyv

Milyen sokat jelentett az a füstös kis klub, nekünk, húszas éveikben járó, tényleg fiatal művészeknek a hetvenes években! Bár sejtettük, hogy az a meglepően nagy szabadság, ami a klub életét jellemezte, csak arra való, hogy össze legyünk terelve és egy helyen, kényelmesen lehessen minket megfigyelés alatt tartani, mégis, valóban jól éreztük magunkat. Alig egy-két kávéház tartott nyitva késő estig; a rezsim világképéhez tartozott, hogy rendes embernek este otthon a helye. Itt viszont éjfélig együtt maradhattunk. A helyszín varázsa persze felértékelte a jelentéktelenebb kiállításokat, az unalmasabb műsorokat is. De azért akadtak itt valódi különlegességek. Például egy koncert, amelyen az ország legjobb zongoraművészei, néhány fiatal zeneszerzővel együtt, eljátszották Eric Satie huszonnégy órán át tartó, szóló zongorára írt művét. A zongoristák kétóránként váltották egymást. A hallgatóság ki-bejárt, de voltak, akik hoztak magukkal hálózsákot, és a huszonnégy óra nagyobb részét valóban a félhomályos teremben töltötték. Máskor jobb, rosszabb költők és költőnők olvasták fel a verseiket, és igyekeztek, a férfiak a szakállukkal, a nők a frizurájukkal, esetleg az öltözékükkel kiríni a többi költő közül. Többnyire nagy volt a füst és rossz volt a konyha. De a lányok szépek voltak. És szép volt az Andrássy út is éjszakánként. Amikor hazaindultunk, a földalatti már nem járt, ezért aztán gyalogolni kellett a Nagykörútig. De nem bántuk. Jó volt kiszellőztetni magunkból a füstöt ott a fák között. Akkor még alig volt Budapesten éjszakai forgalom. Csak a rendőrök igazoltattak néha, hogy el ne felejtsük, hol is élünk. Unatkoztak szegények, kellett nekik egy kis szórakozás. És nyilván irigyeltek is minket, hogy csak úgy sétálunk itt éjszaka az Andrássy úton, fiúk-lányok, párosban vagy csapatostul.

Most, amikor ezt írom, a klub még mindig ott van. De néhány év múlva már a klub se lesz ott. Felkapott vendéglő áll majd a helyén, egész éjjel alig lehet parkolni a környéken, hatalmas, méregdrága autók állnak majd a járdán, a füvön, az utca közepén. Az autókból szólni fog a techno, a vendéglőből enyhén fűszeres olajszag árad majd az utcára. Elmentek a kommunisták, elmennek majd a fiatal művészek is - marad nekünk az aranyifjúság. Ott élek majd a közelben, naponta el fogok sétálni az épület mellett, és látni fogom, ahogyan átépítik a fiatalságom egy darabját.

Ott ültem tehát a füstös, ételszagú vendéglőben, a mísz pincérlány kelletlenül szedte le az asztalt, amikor a biliárdszobából kilépett Bauer Feri, kedves, köpcös színész barátom. Mostanában kezdik már ismerni a nevét, epizódszerepet játszik egy tévés szappanoperában. Akkoriban még vidéki színházakba járt harmadik alabárdost játszani. De mélységesen hitt magában, és ez a hite be is igazolódik majd: néhány év és néhány kiló múlva elképesztően népszerű kabarészínész lesz és nem tud úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsák meg percenként autogrammért.

Feri elcipelt magával a Balettcipőbe, ebbe az Opera háta mögötti utcában álló, parányi, egy kecses kis balettcipőnél valóban alig nagyobb kávéházba. Azt mondta, ennek a klubnak itt vége. Hát ezt magamtól is láttam. És hogy most „mindenki a Balettcipőbe jár”. Ezen persze mosolyognom kellett, az ilyen mindenkizést sose szerettem, Ferit viszont igen. El sem lehetett képzelni nagyobb különbséget, mint ami a Fiatal Művészek és a Balettcipő közönsége között volt. Az én mindenkim és Feri mindenkije nem nagyon hasonlított egymásra. Talán

27

Titkos könyv

legegyszerűbben úgy írhatom le a két hely közötti különbséget, ha azt mondom, az egyikbe főleg alkotó művészek jártak - írók, festők, szobrászok, zeneszerzők -, a másikba előadó-művészek: színészek, énekesek, balett-táncosok. De ezzel még nem mondtam sokat. Az egyik helyen, a klubban, mélyen gondolkodó, több nyelven beszélő, komoly és az egész rezsimmel eszmélésüktől fogva szembenálló emberek jöttek össze. A másik helyen, a kávéházban, többnyire jazz-zenészek, operettszínészek, kabarészínészek, kedves, link alakok, akik csak egyszerűen jól akarták érezni magukat és szerettek élni. Szinte rejtély, hogy is tudtam én itt is, ott is jól érezni magamat. Talán a fordítottja igaz: itt sem és ott sem voltam teljesen otthon. A végletes komolyság és a végletes komolytalanság egyaránt untatott. Sem az élhetetlenséggel, sem a felelőtlenséggel nem tudtam megbékélni. Emitt az élet hiányzott, amott a szellem.

De azért a Balettcipő néhány éven keresztül mégiscsak Budapest egyetlen művészkávéháza volt. És én is gyorsan ideszoktam. Azokban az években egy Türr Péter nevű, sokat megélt és igen tehetséges vendéglátós bérelte és vezette ezt a kis, kétszobányi üzletet az Operaház művészbejárója közelében. Az Operától idáig csak egy sarok. Nem is csoda, hogy évekkel később, messze túl azon a negyvenkilenc napon, amely éppen itt a Balettcipőben vette nemsokára kezdetét, már szinte egy másik életben, a második feleségemet, Klárát, aki operaénekesnő, itt ismertem meg. Igazán barátságos hely volt és ez ritkaság volt azokban az években. Az éjszakai nyitvatartáshoz képest alacsonyak voltak az árak, a törzsvendégek üzeneteit továbbították más törzsvendégeknek, és a legtörzsebb vendégeknek még hitel is járt, mint bármelyik színházi büfében. A muzsikusok néha összeültek örömzenélni, a kabarészíné-szek színpadot csináltak a pultból. A Balettcipő abban az időben egyszerre nyújtotta egy kávéház, egy klub és egy kis kabarészínház örömeit.

Ide hozott el tehát Bauer Feri annak a napnak az estéjén, amikor reggel eszembe jutott Károly, a Fiatal Művészek egykori igazgatója. Nem is nagyon lepődtem meg, amikor az Andrássy úton, az Oktogon közelében, egyszer csak Károly jött szembe velünk. Zavartan ácsorogtunk, kölcsönös rokonszenvünk ahhoz elég volt, hogy örüljünk egymásnak, ahhoz nem, hogy együtt üljünk be a Balettcipőbe és beszélgessünk egy jót. Mondtam neki, hogy jé, éppen ma jutottál eszembe, ő meg mondta, jé, milyen érdekes. Megkérdeztem, hol dolgozik éppen, mondta újságíró, mondtam az jó. Azután elköszöntünk egymástól és azóta sem láttuk egymást.

Én pedig mentem tovább Ferivel a Balettcipőbe. Nem sokkal később megértettem, miért. Igen, joggal hittem benne, hogy semmi sem történik egészen véletlenül. Hamarosan valóban kiderült, miért kellett elmennem aznap este a Fiatal Művészek Klubjába. Biliárdgolyó voltam, kávéházról kávéházra lökdösött az élet. És bár nem tudtam róla, a Balettcipő volt a cél. Ez volt az a hely, ahol az életem rövidesen fordulatot vett, hogy többé már semmi se legyen úgy, mint ahogy azelőtt volt.

Egyszer viszont mintha csak figyelmeztetést kaptam volna: létezik a kávéházi nyüzsgésnél elmélyültebb, komolyabb, nekem valóbb életforma is, olyan, amelyet próbáltam már, és

28

Titkos könyv

amelyben nem éreztem azt az űzöttséget, mint Pierre Bezuhov, aki azért rohant az egyik bálból a másikba, az egyik fogadásról a másikra, mert úgy érezte, az igazi élet mindig máshol van, a valóban fontos dolgok mindig másutt történnek. Mondom, mintha figyelmeztettek volna. Néhány nappal később ugyanis Artúrra, egy szintén régen, évek óta nem látott barátomra gondoltam, akitől valahogy elsodródtam. Artúr éppen apám lehetne, de ez a nemzedéknyi korkülönbség soha nem tett vele szemben feszélyezetté - és ez nyilván az ő érdeme. Szakmájára nézve építészmérnök, barátságos, egyszerű házak tervezője. Volt idő, hogy szinte naponta ott ültem tágas dolgozószobája egyik sarkában egy fotel mélyére húzódva, és hallgattam, ahogy ő, minden tanároskodás nélkül, de mindent tudva, mesélt nekem a Bauhausról vagy az erdélyi építészetről, a francia irodalomról, a barokk akadémiákról, az építészeti térszemlélet történeti változásairól vagy Spengler pesszimista kultúrkritikájáról. Szó esett Goethéről, a latin klasszikusokról, néha a gyerekekről, Artúr unokáiról is. Artúr műveltségében és megjelenésében egyaránt egy számomra csak könyvekből ismerős világ jegyeit hordozta: olyan volt, mintha egy porosodó regényből lépett volna elő. Mert ő abba a nemzedékbe tartozik, amelyik számára a nyelvtudás nem az angol nyelvet, hanem a németet, a latint és a franciát jelentette. Ült a hatalmas íróasztal mögött, amelyen mindig kellemes rend volt, és ahogyan ő az íróasztal mögött, ironikus tekintete úgy ült a szemüvege mögött; vékony, gótikus, kopaszodó feje, enyhén éneklő hanghordozása mint egy különc hercegé egy múlt századi regényben, és mintha nem a hetvenes évek elkoszlott, fáradt Budapestjén lettünk volna, hanem bárhol másutt, szabadon és gazdagon.

Talán ilyenek lehetnek a bölcs szerzetes-tanárok, akiknek már nem kell bigottnak lenniük, mert éppen hivatásuk mentesíti őket hitük bizonygatásának ostoba kényszerétől. Artúr életmódja is egy szerzetes, vagy még inkább egy remete életmódjára emlékeztetett. Régen elvált és egyedül élt. Az unokáival sokat foglalkozott ugyan, de a fiával nagyon ritkán beszélgetett. Talán ezért is fogadta örömmel az én ragaszkodásomat annakidején.

Egy délután eszembe jutott, hogy milyen régen nem jártam nála. Az Oktogon felé haladtam, az Opera felől jöttem, az Andrássy úton. Amikor a Savoy előtt befordultam, hogy a Körúton menjek tovább, az évek óta nem látott Artúr jött szembe a sarkon túl. Igen, megéreztem, hogy jön. Egyre érzékenyebb lettem ezekre a megnevezhetetlen, megfoghatatlan üzenetekre.

Artúr meghívott, menjek el hozzá. Másnap fölhívtam és harmadnap újból ott ültem a dolgozószobájában. Budán lakott, a Rózsadombon, tágas, régimódi polgárlakásban. Leültünk, ahogy régen: ő az íróasztala mögé, én a fotelba, és beszélgettünk, ahogy régen.

Az asztrológiáról és a megérzésekről kérdeztem. Artúr figyelmeztetett: veszedelmes területen evickélek. Először azt hittem, ő is azok közé tartozik, akik csak egy irányban szkeptikusak: elutasítják az ember által még alaposan meg nem ismert jelenségek puszta létét. Kicsit el is szomorodtam, mert Artúrt ennél mélyebben gondolkodó embernek ismertem. De tévedtem, nem erről volt szó. Először figyelmeztetett a gondolkodó gyanakvás fontosságára, majd azt mondta:

29

Titkos könyv

- Szerintem persze az egyoldalú szkepszis nem szkepszis. Szerintem gondolkodó embernek illik szkeptikusnak lennie azzal a tudással szemben is, amiben többé-kevésbé biztosnak hiszi magát. Mert éppen erről van szó: hogy ha végigmegyünk egy komolyan vett kérdésláncolaton, és megkérdezzük: „És ezt honnan tudom?”. akkor többnyire kiderül, hogy tudásunk bizonyos rétegei semmivel sem különböznek attól, amit másokban hitnek nevezünk. A legkomolyabb gondolkodó, a legkomolyabb természettudós sem tesz mást, mint ragaszkodik bizonyos alapelvekhez - amelyekben hisz. Ezek az alapelvek arra valók, hogy mintegy megmérje velük egy állítás komolyságát. A fizikus hisz a biológusnak, a biológus hisz a kémikusnak és a kémikus hisz a fizikusnak. Megfigyel bizonyos jegyeket, amelyek bevált, nagy igazságok megismerésének folyamatát jellemzik, például azt, hogy a jelenség kísérleti körülmények között megismételhető, és ahol ilyen jegyet lát, elkezd hinni. És természetesen, ha nem csupán akadémiai hivatalnok, hanem valódi tudós, akkor igyekszik megérteni azt is, aminek a hígvelejű, fontoskodó, hétköznapi misztikusok éppen az érthetetlenségét szeretik hangsúlyozni. Remélem, az ilyeneket te sem becsülöd sokra. Ezeknek ugyanis nem az a fontos, hogy ha egy érthetetlen jelenséggel találkoznak, akkor megpróbálják megérteni. Nem, ezek valamiféle hatalmat akarnak a környezetük fölött. Minden épeszű magyarázattól irtóznak, mert számukra semmi sem olyan fontos, mint a titokzatosság légkörének fönntartása. Ráadásul a többségük egyszerűen lusta gondolkodni. És ezzel a magatartásukkal persze el is ijesztik a valódi titkok kutatásától a józan elméket. És így lesz nevetséges és szomorú hatalmi harc az igazság kutatásából. A hivatalos tudomány bigott módon nem foglalkozik azzal, amire az áltudomány vehemensen rátenyerel. És egyiket sem érdekli többé, hogy mi az igazság, hanem csakis az, hogy kinek van igaza.

Ez után a bevezető után már nem nagyon lepődtem meg, amikor kiderült, hogy Artúr sok évvel ezelőtt nagyon komolyan foglalkozott az asztrológiával is. Azt mondta, hogy egy építész egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne vegye tudomásul: elődei asztrológiai szimbolikát építettek bele a legfontosabb épületeikbe. Stonehenge kövei, de a középkori katedrálisok is némák maradnak, ha az ember nem tanulja meg, mit jelentenek a szerkezetükben - tehát nem csupán a falaikon - megjelenő jelképek. Ő ezért kezdett asztrológiával foglalkozni. És mivel szereti az alaposságot, alaposan bele is tanult. Volt egy-két meghökkentő élménye, de azt tapasztalta, hogy az asztrológiai elemzések találati pontossága teljesen kiszámíthatatlan. Van a dologban valami, de minél többet tudsz róla, annál nyilvánvalóbb, hogy nem tudjuk, mi ez a valami. Nem jutunk be a hetedik ajtón, mondta. A kulcsok az égben maradtak.

Amikor elköszöntem Artúrtól, képtelen voltam hazamenni. Talán éppen, mert egy valóban gondolkodó emberrel sikerült megosztanom mindenféle elemzésnek ellenálló, bizarr élményeimet, nemhogy magyarázatot nem kaptam rá, hogy mi is történik mostanában velem tulajdonképpen, éppenséggel minden még rejtélyesebb lett. Van-e rá mód egyáltalán, hogy megértsem, mi történik velem? Vagy jobb lesz inkább észre se venni mindazt, ami egyre érthetetlenebb?

30

Titkos könyv

Úgy voltam, mint a kisgyerek, aki fél az esti sötétben egyedül maradni a fantáziája szülte képekkel.

Ekkor már úgyis alig volt olyan nap, hogy ne mentem volna el a Balettcipőbe, ahol a zsebem lehetőségeihez mért árakon néhány órára megfeledkezhettem a magányomról. (Hogy közben a nagyanyám milyen magányos lehetett, erre nem nagyon gondoltam.) Úgyszólván beköltöztem ebbe a kávéházba. Volt, hogy naponta kétszer is megfordultam ott.

Törzsvendég lettem. És itt igazán kényeztették a törzsvendégeket.

Ezen az estén belém kötött itt egy részeg alak. Régi rossz ismerősöm volt az illető, minden találkozásunk abból állt, hogy ő belém kötött, én meg valahogyan megúsztam a kellemetlen helyzetet. Ezúttal azonban nem akartam megúszni. Az elburjánzó megérzésekkel párhuzamo-san kezdett valami kreatív vagányság is kialakulni bennem, lassacskán az egész viselkedésem megváltozott. Olyan, a magam számára is meglepő dolgokat műveltem, amelyeknek váratlansága csak a régi, kamaszkori meditációimból volt ismerős, abból az időből, amikor még jógáztam. Csakhogy a meditáció más. Ül az ember egyedül és váratlan, néha egészen kínos dolgok jutnak eszébe. De nem tesz semmit. Én viszont most tettem. Olyat, hogy magam is megijedtem tőle.

Állt előttem az asztalon egy pohár vörösbor. Azt mondtam kellemetlen ismerősömnek:

- Ha folytatod, leöntelek ezzel a pohár vörösborral.

Folytatta. Én pedig tényleg leöntöttem. Nem egyetlen, hirtelen mozdulattal, nem. Fölálltam, a feje fölé tartottam a poharat és szépen, lassan, komótosan a fejére csurgattam a pohár tartalmát.

A jelenet föltűnt a főnök feleségének, Annának. Ott hagyta a pultot, odajött hozzánk:

- Mi történt, Petikém?

- Leöntöttem az urat egy pohár vörösborral - válaszoltam tárgyilagosan.

Ekkor Anna odafordult kötözködő ismerősömhöz és azt mondta neki:

- Uram! Ha magát itt még egyszer leöntik! ...

És fenyegetően távozott.

Én pedig még órák múlva is ijedten gondoltam vissza rá: mi történt volna, ha az az ember nekem jön? A barátjával ült ott, ketten voltak. Én meg egyedül. Mi van, ha egyszerűen nekem esnek és megvernek? És miféle hatalom került váratlanul a birtokomba, hogy nem így történt?

Nemsokára pedig átéltem itt valami önmagában teljesen hétköznapi dolgot, aminek rejtélyes üzenet-voltára csak később ébredtem rá.

Néhány nappal a vörösboros eset után egyszer kora délután mentem be a Balettcipőbe Bauer Ferivel. A pultnál gyönyörű, fekete hajú nő álldogált, mint kiderült, Feri régi ismerőse,

31

Titkos könyv

Soproni Éva, újságíró. A hangszóróból szólt valami zene, és miután bemutatkoztam, megkérdeztem Évát, nincs-e kedve táncolni velem. Volt kedve, és vagy tíz percen át táncoltunk ott ketten, az üres kis kávéházban. Különös érzéseim voltak ezzel a gyönyörű nővel. Természetesen nagyon tetszett. De valami azt súgta: nem ő az. És hogy akkor mégis, mit üzen nekem az élet azzal, hogy itt táncolok vele? Addigra már teljesen elképzelhetetlen-nek tartottam, hogy ez a szokatlan helyzet, ez a kora délutáni, felhőtlen-felelőtlen jókedvű táncolás, ez a gyönyörű nő a karomban, aki tetszik ugyan és akihez mégsem akarok ennél közelebb kerülni, ne üzenne valami mást, valamit, amit egyelőre nem tudok megfejteni.

A később történtek fényében azt hiszem: igen, valóban üzenet volt. De hogyan is tudtam volna megfejteni, miről szól, amikor a neve volt az üzenet?

Egész történetem egyik legkülönösebb vonása ez: a beszélő nevek. Ez a jellegzetes írói fogás, amely egyrészt kissé primitív, hiszen ábrázolás helyett egy névvel sugall valamit egy mű valamely szereplőjéről, de amely primitív fogással a legnagyobbak éltek talán a legtöbbször, ez az alkotói trükk az én történetem tanúsága szerint nem emberi ötlet.

Megpróbálok nagyon pontosan fogalmazni, mert amit mondani akarok, kissé meglepő lesz. Én nem hiszek abban, amit tapasztaltam. Például nem hiszek a beszélő nevekben. Tanúsítom, mert láttam, átéltem, igen, megtörtént, a nevek üzentek - de elképzelhetetlennek tartom, hogy így volt. Sokan csak azt hiszik el, amit a saját szemükkel látnak. Én nem. Én elmondom, leírom, mert láttam. De nem hiszem el, mert ilyen a valóságban nincs. Ilyen csak a mesében, a fantáziában, a jelképes gondolkodás világában van. Ahol könnyű kimondani: nomen est omen. A név jóslat. Én azt tapasztaltam, hogy ez igaz. De nem hiszek benne. Egyébként azt is tapasztaltam, hogy nem mindig arról szól a jóslat, akinek a neve jóslattá válik.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy megértsem, mit is jelentett ez a találkozás és miért éreztem, hogy üzenet van benne. Soproni Éva neve, és a helyzet, amelyben találkoztunk, együtt annyit tesz: „a soproni nő a Balettcipőben”. És ennyi volt a jóslat. Nem csoda, hogy akkor még nem tudtam megfejteni. Pedig visszanézve milyen egyszerűnek tűnt már!

Mint ahogy mostanában, nyolc év után értettem meg egy másik név üzenetét - de azt a nevet, ahogy már a bevezetőben is említettem, még mindig nem merem leírni. Talán majd megjön hozzá a bátorságom, ha írás közben sorra újraélem a mainál sokkalta kezelhetetlenebb érzéseimet is.

Ezekben a napokban, szeptember végén érkezett meg a gyászjelentés, amely tudatta, hogy Attila 1982. augusztus 29-én, 29 éves korában meghalt. Szeptember 30-án volt a temetése. Egyházi temetés volt, talán azért is tűzték ki ilyen sokára. Attilát ugyanis egy erdőben találták meg, és nem volt kizárható, hogy öngyilkos lett. Máig sem tudom, mi történt vele valójában.

Napsütéses délelőtt volt aznap, amikor Attilát temettük. Tomboló fény, nyáriasan zöld fák mindenütt.

A pap elkántálta az ilyenkor szokásos mondatokat. A koporsót leengedték a földbe. Kopogtak rajta a rögök. „Még várok, mert valamire kíváncsi vagyok” - mondta utána, a suta részvét-

32

Titkos könyv

nyilvánítások és az általános búcsúzkodás közepette mellettem egy öregasszony a másiknak. Nyilván arra volt kíváncsi, hogy Attila szülei, akik akkor már tíz éve elváltak, szóba állnak-e egymással a temetés után. Mintha csak egy szappanopera egyik epizódját kapcsolta volna be, kíváncsian várva a folytatást.

Eltemettük Attilát, akinek segítségével először találkoztam saját rejtett képességeimmel. És most ismét itt voltak az üzenetek és a megérzések. És jöttek, jöttek, előbb havonta, azután hetente, végül már minden nap.

33

Titkos könyv

Mintha súgtak volna

Mindeközben állandóan írtam a meséimet. Ezek a mesék pedig különös módon születtek. Többnyire úgy nőttek ki egy-egy apró gondolatból, mint a virág a magjából. Mentem az utcán, eszembe jutott valamelyik barátom, róla eszembe jutott egy hasonlat, például ez: „ez az ember olyan zárkózott és merev, mintha páncélban járna”. A hasonlat rögtön megjelent mint konkrét kép, az illetőből ott helyben középkori páncélos vitéz lett. - Na jó, de miért nem veszi le a páncélját? - gondoltam. - Hát mert nem tudja! - jutott eszembe rögtön a válasz, miközben nekimentem egy cekkeres néninek, elhadartam, hogy bocsánatot kérek, szedtem össze a földről a cekkeréből kipotyogott almákat, mentem tovább, és mire összeütköztem az első lámpaoszloppal, már azt is tudtam, hogyan és miért kerül a lovagra a levethetetlen páncél. Vagy ültem egy villamoson, eszembe jutott egy pillangó-finomságú barátnőm, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy mintha nem találná a helyét a világban. - Hát miért nem találja? - kérdeztem magamtól és miközben megpróbáltam az ajtó felé araszolni, hogy leszálljak, mert annyira elbámészkodtam, hogy már legalább két megállóval túlmentem az úticélomon, meglett a válasz: - Azért nem találja a helyét, mert nincs neki! - Na de akkor mégis, hogyan képes itt lenni a világban? Biztosan hurcol magával valamit, amivel helyet varázsol magának! Hát persze, egy legyezőt! És amikor kinyitja, a legyező rései közti tér kitágul, ez az ő helye. Ha összecsukja, eltűnik, visszamegy az égbe. Akkor ez egy japán mese, állapítottam meg. Ez nem döntés volt, ez egyszerűen következett az előzményekből, nekem csak le kellett írnom, ami kibomlott előttem, mint Vénusz a habokból Botticelli festményén, amit nyáron láttam az Uffiziben.

Mindezzel még nyilván nem mondtam semmi meglepőt. Az írók egy része valóságos történeteket ír meg vagy alakít át, mások részletekből rakják össze a maguk elbeszéléseit, mintha egy kirakós játékot illesztgetnének össze, ismét mások mérnökökhöz hasonlóan terveznek, vannak, akik lépésről lépésre haladnak; sok olyan írói önvallomást ismerek, amelyből kiderül, hogy az író mint egy kész filmet látja maga előtt a történetet leperegni; de számos példa van arra is, hogy egy mű valamely apróságból nőjön ki (sokszor egy pár soros napihírből). Meghökkentő ebben a növények alakváltozásával való teljes analógia, és volna is rajta miért csodálkoznunk, de úgy látszik, megszoktuk. (Pedig minden érthetetlen jelenség, amit később megszokunk, valaha a csoda érzetét keltette bennünk, és megfordítva: azt tekintjük természetesnek, amit a gyakori ismétlődés vagy ismételgetés azzá tett. Hiszen a természet maga is próbálkozik, olykor extrém lényeket teremt, s azt ismételgeti aztán, ami egyszer már bevált.)

De az én visszatérő élményem meseírás közben még meglepőbb volt, mint az elbeszélés növényszerű létrejötte. Én ugyanis mindvégig, amíg ezt a mesekönyvet írtam, úgy éreztem magam, mint akinek súgnak. Szinte hallottam a szöveget, amit leírtam. Pedig előtte különféle vázlatokban készültem egy-egy történet megírására - de már ez is mintha inkább tisztázás lett

34

Titkos könyv

volna, mintha képzeletem ablaküvegét tisztogattam volna, hogy egyre jobban lássam a tulajdonképpen meglévő, kész, csak föllelésükre várakozó történeteket (amelyek épp úgy, de csakis annyira rejtőztek előlem, mint a híres Michelangelo-versben a szobor a márványban).

Milyen sokszor vágytam rá később, hogy újra átéljem ezt a varázslatos, elbűvölt állapotot! Milyen magától értetődő volt akkor. Azt hittem, ez már mindig így lesz. Hogy igen, igen, mindig erre vágytam, ilyen vagyok, a világ is ilyen, hogy nem láttam, hogy nem tudtam én ezt eddig? Ha most ezen a szinten vagyok képes élni, miért nem élek mindig így? Még csak nem is fárasztó! Sőt, ellenkezőleg. Nyitott, derűs állapot, amelyben befelé is, kifelé is nagyon tudok figyelni. Úgy voltam vele, ahogy a szerelemmel van az ember. Hogy éppen életének legkülönlegesebb pillanatai tűnnek a legtermészetesebbnek. Helyükön vannak a dolgok, mindenre éppen annyi idő jut, amennyi kell, nincs rohanás, nincs késés, mintha csak körbekeringőznénk az élet termeit.

Vastag, kötött, kockás füzetekbe írtam, mindig a jobb oldalra (az üresen hagyott bal oldalra javítottam). Töltőtollamból egyenletes ütemben kanyarodtak ki a mondatok, szavak, betűk - akkori ritmikus, nyitott, kerek betűs kézírásom hű képe ennek az elvarázsolt állapotnak.

De amilyen természetesnek tűnt ez az állapot, olyan hamar el is múlt. Persze mindig elmúlik, magától is. Ezúttal nem magától múlt el. Olyan magasságokba repültem, amilyenbe soha máskor, és így persze zuhanni is nagyobbat zuhantam.

Egyszer Artúrnak is beszámoltam ezekről az érzésekről. Nekihevülten, lelkesen beszéltem erről a lebegő, alkotó állapotról. Elmosolyodott és teával kínált. Áttetsző kínai porcelán csészéket tett a fotel mellett álló kisasztalra, és miután töltött, visszatette a kannára a posztóból készült, finoman varrott, halvány mintás, szürke burkolatot. Mindig szerettem Artúr szép és praktikus tárgyait. Már ez a szertartásos teázás is arra szolgált, hogy nyugalomra intsen. Amikor leült, ezt mondta:

- Figyeld csak ezt a szertartást. Évezredes mozdulatok ezek, és mi mégis most éljük át őket. Az élmény, amit átélünk, csak a miénk, de a forma, a ceremónia számtalan nemzedéké, akik előttünk éltek vagy majd utánunk jönnek. Talán tudod, hogy a japán teaszertartást olyan házban rendezik, amelyben az ajtó nagyon alacsony. Aki belép, annak fejet kell hajtania. Szép dolog az átszellemültség, de nem árt, ha egy kis szerénységgel párosul.

Megkavarta a teáját, egy ideig csöndben ültünk. Azután folytatta.

- Az az élmény, hogy egy művész tulajdonképpen diktálásra alkot, egyáltalán nem ismeretlen a művészetben. Nagyon régi élmény ez. Elsősorban zeneszerzők számoltak be róla, bár nem mindig nevezték diktálásnak. De hát elképzelhető-e olyan Mozart-mű - nyilván tudod, Mozart kottáinak kéziratán alig található javítás -, amelyet Mozart hangonként rakott volna össze? De a XX. századi zeneszerzők közül, ritka dallamosságával kiemelkedő Britten is kész, valahol már elkészült műveket kottázott le. Hol készültek el azok a művek? A fejében? A szívében? Az égben?

35

Titkos könyv

Elnevettem magamat, annyira tetszett, amit mondott. Elmosolyodott, újból teát töltött a csészémbe. Hallgattam tovább.

- Nyilván nem véletlen, hogy az erről az élményről, a mű diktálásra történő születéséről is szól Thomas Mann Doktor Faustus-a. Ez végül is egy zeneszerző történetének elbeszélése. Mintha valóban létezne a szférák zenéje, a nagy összhang, vagy éppen annak szétesése, az ördögi disszonancia, amit a zeneszerzőnek meg kell hallania! És éppen a Faustusból derül ki, mennyire kell vigyázni. Az élmény intenzitása nem jelent egyet a mű értékével. Nem tudod, ki súg. Te csak eszköz vagy. Súghat az Isten, súghat az ördög, és ráadásul lehetsz egyszerű dilettáns is. Vigyázz, mert nincs recept. Örülj, hogy most ilyen jól megy az írás, de vigyázz, meg ne szédülj. Nagyon keskeny a határ a magabiztosság öröme és a gőgös önteltség között. És nincs ember, aki biztos mércét tudna a kezedbe adni. Neked magadnak kell vigyáznod és figyelned.

Megszeppenve hallgattam. Nagyon jól értettem, miről beszél. Hiszen volt, hogy meg is rémültem egy-egy mesém végkifejletétől, mint például a test nélküli, üres páncél végtelen bolyongásától A lovag meg a páncél című mesémben, melynek végére én, aki soha addig nem képzeltem személyes istent magam fölé (és e néhány különös hónap elteltével azóta sem képzelek), azt írtam oda befejezésül: Soli Deo Gloria. És komolyan gondoltam!

Az a mese - már említettem - arról szól, hogy van egy lovag, aki csak páncélban - tehát álarcban - mutatkozhat az emberek előtt és hogy végül a saját páncélja, amely a viadalokban megvédi, öli meg őt, amikor a lovag szeretne végre megszabadulni tőle. Önarckép, persze, mi volna más?

Megszeppenten hallgattam, hiszen emlékeztem a rémületre, ahogyan néhány nappal korábban fölálltam az asztaltól, sötétbarna, hatalmas, karcsú íróasztalomtól, melynek egyetlen fiókja volt és így valóban író-asztal volt, nem láda, nem raktár. Indázó lábai a műbútorasztalosság fénykorát idézték, azt az időt, amikor a bútorok még szinte személyre szabottan készültek. Soha nem láttam hozzá hasonló asztalt, még az írólapja is kecsesen kígyózott, csupa hullámvonal volt az egész, mintha így nőtt volna az erdőn. Amikor gyerek voltam, apám használta, de később nekem adta. Látom őt magam előtt, ül az asztal mögött, laza tartásban hátradől, én ott állok hatévesen és azt kérdezem tőle: Apu, a Napóleon jó bácsi volt vagy rossz bácsi volt? Ő pedig elmosolyodik, és azt mondja, hát tudod, Petikém, jó bácsi is meg rossz bácsi is.

Ezen az asztalon írtam a meséimet, és ennek az időszaknak egyik furcsasága, hogy ez az asztal egyszerűen eltűnt az életemből. Nem tudom, mikor, nem tudom, hogyan - nem adtam el, nem ajándékoztam el, nem lopták el. De ezeket a hónapokat és mindazt, amit korábban éltem át, olyan éles határ választja el a későbbi életemtől, hogy néha úgy érzem, mintha egy falon kellene átmennem, ha át akarok jutni a saját, ezerkilencszáznyolcvanhárom előtti emlékeimhez. Amilyen sokat írtam róluk eddig, ez a kijelentés nyilván meglepő. De kemény, szinte fizikai munka átverekednem magamat hozzájuk. Azokat, akiket ezekben a hónapokban

36

Titkos könyv

ismertem meg, egy-két évvel később néha föl sem ismertem. A később történtek fényében ez persze könnyen érthetővé válik majd. És így nem tudom, hová tűnt a kedvenc íróasztalom.

Néha arra gondolok, ha az az asztal megvolna, sokkal könnyebben írnék majd később is, mindig úgy menne az írás, mint akkor, amikor a meséimet írtam. Néha pedig azt hiszem, hogy az az asztal valami virtuális tárgy volt, akkoriban kétségtelenül meglévő tehetségem szimbóluma. És hogy nem azért nem megy majd az írás, mert nem lesz meg az asztal, hanem éppen fordítva. Hogy azért nem lesz meg az asztal, mert nem megy az írás.

Emlékeztem, mondom, a rémületre, amely elfogott, amikor leírtam azokat a különös latin szavakat. Annyira megijedtem, hogy fölpattantam gyönyörű asztalomtól és szinte menekültem otthonról, társaságba, emberek közé, felejteni.

De ezt - akkor még - nem mertem bevallani Artúrnak.

Artúr joggal gyanakodott. Az írás öröme és a rémület mellett valamit kétségbe esve kerestem akkoriban. Nem tudtam, hogy mit. Folyton tanácsot kértem valakitől, és soha nem fogadtam meg.

Azon az őszön olvastam egy novellát, Hermann Burger svájci német író Diabelli című elbeszélését, melyben a címszereplő bűvész elmondja, hogyan veszítette el uralmát a dolgok fölött, és miért hagyja abba a bűvészkedést. Újraéledt egész kölyökkori kíváncsiságom, és elhatároztam, én is megírom az én bűvészemet, akinek viszont majd sikerülni fog varázslóvá válnia.

Elkezdtem keresni a régi noteszomat, a legelsőt, tizennégy éves koromból. Föltúrtam az összes fiókot, régi családi fényképek és kedves, elfelejtett lányoktól jött szerelmes levelek hevertek a szobában szanaszét, mire megtaláltam a noteszt és benne Kálmán bácsi szögletes és dülöngélő kamasz-betűkkel fölírt címét. Újra fölhívtam. A száma is a régi volt és ő is emlékezett rám. És újra elmentem hozzá.

Ezen a második találkozáson értettem meg, mi is volt az, amit Kálmán bácsi hiába keresett a bűvészetben, még ha csak a lelke mélyén merte is remélni, hogy megtalálja.

Az öreg bűvész épp úgy kezdett valaha bűvészkedni, mint én. Ő is a csodát keresve kezdte elvarázsolni a tárgyakat. És nem a pénzszűke vitte rá annak idején a végeladásra. Hanem a csalódás: hogy a varázslat nem rajtunk múlik. A titok, a rejtély kulcsa, nincs a kezünkben.

Igazát alátámasztandó, búcsúzóul most is megajándékozott valamivel. Ezúttal nem egy könyvvel, hanem egy történettel. Harry Houdini tanulságos történetével.

- Houdini rajongva szerette az édesanyját - kezdte mondani a történetet az öregúr, kicsit már reszelős-éneklős hangon. - Amikor elveszítette, abban reménykedett, hogy spiritiszta segítséggel talán majd kapcsolatba kerülhet a szellemével. Elkezdett szeánszokra járni. Igen ám, de túl sokat tudott a bűvészetről ahhoz, hogy föl ne fedezze az olcsó kis trükköket, amelyekkel a magukat médiumoknak nevező csalók a klienseiket becsapták. Houdini annyira fölháborodott, hogy összeállított egy műsort, amely nem állt egyébből, mint spiritiszta

37

Titkos könyv

trükkökből, amelyeket azután a nyílt színen leleplezett. Élete utolsó éveiben nem is foglalkozott mással, keresztes hadjáratot folytatott a spiritiszták ellen. Miből táplálkozott vajon ez a kétségbeesett elszántság? Feleségének róla szóló életrajza szerint abból, hogy Houdini valójában továbbra is hitt benne: kapcsolatba kerülhet halott édesanyjával. Legszentebb érzéseiben csalták meg, ezért bánt oly kíméletlenül a csalókkal. Hogy azonban a tragédia teljes legyen, nem csak kíméletlenül bánt velük, de maga is csaláshoz folyamodott. Más bűvészek által hitelesnek talált médiumokkal úgy bánt el - ezt persze már nem a felesége írta meg, más beszámolókból tudjuk, mondta az öreg és szívott egyet a szivarjából - hogy, zseniális bűvész lévén, meghamisította szeánszaik különféle eredményeit. Hinni akart, megcsalták a hitét, és így már akkor sem hitt, amikor talán hihetett volna. És amikor az egyik turnéja során meghalt, abban a koporsóban szállították haza, amelyikből olyan sokszor megszökött. Mert az az utolsó szökés neki sem sikerült. És hát ez a baj, fiam. A varázslat vagy eljön, vagy nem - ha eljön, azt hálával kell fogadni. Ha nem, azt beletörődéssel. És végül mindannyian meghalunk.

Ezzel aztán elnyomta a szivarját.

Október végén elutaztam Szigligetre, és a világ (vagyis leginkább önmagam) elől elbújva, rohamtempóban írtam a meséimet. Egy író életében az alkotás periódusa minden nehézségével együtt a legboldogabb időszak. Én borzasztó nehezen fogok hozzá az íráshoz, húzom-halasztom, kifogásokat keresek, kávét főzök, elutazom, félek. De amikor beindulok, mintha mákonnyal etetnének. Kész mondatok szaladnak ki a tollam alól, párhuzamosan több változat készül a fejemben, alig győzöm a versenyfutást önmagammal, és mire az egyik mondatot leírom, többnyire sikerül kiválasztanom az utána készülők közül a folytatást. Mindez eufórikus örömmel tölt el, mintha hosszú bezártság után (ez t.i. a két alkotói periódus közötti gyakran egy-két évig is eltartó kényszerszünet) végre újra kint lennék a szabadban.

Boldog voltam tehát, úgy éreztem magam, mint amikor az ember külföldön járva egyik percről a másikra kerül a legelképesztőbb kalandok kellős közepébe. Pedig csak ültem a szobámban, és írtam. Néha kisétáltam a Balaton partjára, az üres strandra, ahol nyáron nyüzsögnek a fürdőzők, rengő hájú házaspárok, dideregve szaladgáló gyerekek és agresszív kamaszok, libegő lányok és úszás közben is jólfésült aranyifjak, de ilyenkor csend van és csak a tó csillog az őszi párában. Esténként a falu néptelen főutcáján álldogálva bámultam a Holdat. Bejártam a költői nevű dombokat, a Rókarántót, a Királyasszony rokolyáját, a Majálisdombot és szívtam magamba az őszi erdők illatát. Attól, hogy alig láttam embert, még nagyobb, még tágasabb lett a táj. Fölmentem a Várhegyre, ahonnan, a romos várfalról, ellátni a Balaton-felvidék sok kis vulkáni kúpjáig: idelátszik a Somló, a Szent György hegy, a Gulács és persze a koporsóhegy, a Badacsony. Ilyenkor kitágul az idő, a magányos szemlélődő egyszer csak közel érzi magát a négyszáz évvel ezelőtt a török ellen itt harcoló katonákhoz, és különösen közel a többi sok magányos utazóhoz, akik az elmúlt évszázadokban felkapaszkodtak ide, a Habsburg császár által leromboltatott várba.

Mire hazajöttem Pestre, nagyanyám, Kati kórházban feküdt, ahonnan nem is jött ki többé.

38

Titkos könyv

Ekkor már november második felében jártunk. De ezt az időjáráson nemigen lehetett észrevenni. Abban az évben, egészen február elejéig, olyan enyhe volt a tél, hogy többnyire zakóban, átmeneti kabátban, vékony dzsekiben lehetett járni az utcán. Ennyire kifordult idő-járásra egyetlen, történetem folyamán még fontosnak bizonyuló időszakból emlékeztem. Nem lehetett nem emlékeznem. Az egyik véglet eszembe juttatta a másik végletet, ugyanis az az időszak, ami akkor, nyolcvankettő őszén, folyton eszembe jutott, ennek éppen az ellenkezője volt. Ezerkilencszázhetven nyarán, tizenhét éves koromban, anyám és én két hétig Sopronban nyaraltunk. Olyan hideg volt, hogy Kati - ő, aki az enyhe télben ott haldoklik a kórházban Budán - utánunk jött, és elhozta a télikabátunkat. Még a télikabátomra is emlékszem: akkoriban az állami vagy szövetkezeti boltok és a zsúfolt pályaudvarokra emlékeztető áruházak csekélyke kínálatában (butikok persze még nem voltak) ez a kabát volt az egyetlen, amit egy magára valamit is adó gimnazista különösebb szégyenkezés nélkül magára vehetett: drapp színű, bélelt ballon, kapucnival, steppelt, sötétbarna béléssel. A magyar ruházati ipar éveken át ezt a kabátot variálta az én nemzedékem számára. Gyermekkorunk lódenje után ez mégis maga volt a Nyugat. Innen már csak egy ugrás volt a többpártrendszer.

Bolond idő volt tehát hetven nyarán, Sopronban. Anyám bele is betegedett, néhány napig az ágyat nyomta, én pedig egyedül kószáltam az apró kis barokk paloták zegzugos városában; bementem az idegen kapukon, megejtett két különbözőn magas szomszédos háztető aránya, bámészkodtam és jól éreztem magam ebben a csöndes szomorúságban. Azután tizenkét éven át nem jártam erre, és amikor újra megláttam ezt a bordó és barokk, kék és klasszikus, piros és pompás palotákkal teli, méltóságteljes kisvárost, már se csöndes nem voltam, se szomorú.

És valahányszor a megbolondult időjárás került szóba akkor ősszel, minduntalan Sopronra kellett gondolnom.

39

Titkos könyv

A jóslat

Valami időtlen szabadságban és részeg szédületben éltem ezen a nyolcvankettes őszön. Még egyre tartott a vénasszonyok nyara. Nem akart eljönni a tél. Mintha délutánonként alkonyodni sem akart volna. Mámorító volt ez az összezavarodott időjárás, különös, igézetes, ígéretes és vészterhes.

November vége volt, és a Lapkiadó talán már akkor is beállványozott körúti portálja előtt összefutottam Marival. Mondtam, igyunk meg egy kávét. Beültünk a Hungáriába.

Persze minden szó, minden név mögött egész kis történelem. Fiatal Művészek Klubja, Balettcipő, Lapkiadó, Hungária: nevek, nevek. Ma még sokan emlékeznek rájuk. De eltelik majd néhány év, és az olvasó, legyen bár pesti és menjen bár el naponta ott, ahol egykor ezek a kávéházak és intézmények álltak, mégis, amikor idáig ér az olvasásban, lecsapja a könyvet. Mi a franc az a Lapkiadó? Mi az a Hungária? Mi az, hogy beállványozott portál?

Akkor már évtizedek óta összesen két nagy - és persze állami - lapkiadó vállalat létezett. Az egyik itt, a gyönyörű New York palotában, ahol a legszélesebbre öblösödik a városon átívelő Nagykörút. A palotát egy életbiztosító társaság építtette magának a század elején, onnan kapta a nevét is. És itt volt a New York kávéház, amely már a háború előtt is írók és festők törzskávéháza volt. Amikor pedig ebbe az épületbe került több napilap, sok hetilap és néhány folyóirat szerkesztősége, egészen természetes volt, hogy az akkor már Hungáriának nevezett kávéház hatalmas terében, a márvány oszlopok között, a márvány asztalok körül folyton írók és újságírók üldögéltek.

Gyerekkoromban a szomszéd utcában laktunk. (Vagyis ott, ahol a történet idején éppen ismét laktam és ahonnan néhány évvel ezelőtt, Klárával, a feleségemmel költöztem el végleg.) Van a kávéháznak egy alsó nagyterme, ahová széles márványlépcsőn lehet lejutni - ezt nevezték mélyvíz-nek. A szüleim mindig ott ültek. Fiatal korukban ide jöttek, ha egy kis nyugalomra vágytak. Vasárnaponként néha engem is elhoztak, itt ebédeltünk. Egy nagyon kevéssé elegáns világban ez a kávéház az elegancia egyik szigete volt. Aki lesétált a mélyvízbe: mintha a múltban merült volna el egy rövid időre, egy ebéd vagy egy vacsora erejéig.

Azután teltek az évek, és az impozáns épület egyre szomorúbb látványt nyújtott. Soha senki nem költött rá, hogy ép maradjon. A két torony közötti hatalmas óra megállt, de az idő nem állt meg vele. Az épületet fel kellett állványozni, hogy a vakolat darabjai és az erkélyek ne omoljanak a járókelők fejére. Később a Lapkiadó is megszűnik majd, a szerkesztőségek elköltöznek. Üresen fog állni az egész ház, már csak a kávéház üzemel, csoportosan hozzák majd ide a turistákat, megmutatni nekik, hova jártak egykor a magyar írók. Persze a turisták és az írók száma fordított arányban áll egymással. Egyre több turista, egyre kevesebb író. A falon bosszantó, erőltetetten humorizáló karikatúrák a kávéház leghíresebb vendégeiről. Akkor már csak ezek a híres halottak képviselik majd a régi vendégeket. Jelenlétük

40

Titkos könyv

szimbolikus lesz, nevetésük kísérteties. A benti elegancia a múltat idézi, a kint omladozó falak jelentik a jelent. Az élők már nem ide járnak majd. Lesznek sokkal jobb helyek, barátságosan, egyéni ízléssel berendezett kis kávéházak, kedves, több nyelven beszélő pincérek. Másutt. Ez a gigantikus és gyönyörű rom pedig ott fog szomorkodni a város kellős közepén, és senki sem kezd majd vele semmit.

Így oszlik el végképp a semmibe életünk egy-egy pillanatának valósága. Változik az évszám, változnak az elnevezések, és végül még a hely képe is. Maga a hely pedig lehet-e még azonos önmagával, amikor már rá sem ismerünk? Hol találkoztunk, Mari és én? A Hungária előtt? Vagy a Hungária emléke előtt? Az egykori és majdani New York kávéház előtt? És ha visszagondolok erre a találkozásra, és mögötte a kávéházra: mire gondolok? Egy emlék emlékére?

Lassacskán majd meg kell adni a földrajzi koordinátákat, hogy eltaláljunk oda, ahová valamikor becsukott szemmel is elmentünk volna. Sőt: becsukott szemmel ma is könnyen odatalálnánk. A távolságok ma is ugyanazok. De ha meglátjuk az utca mai képét, összezava-rodunk, hogy vajon jó helyen járunk-e? Mert a távolságok azonosak, de a jelek már mind megváltoztak. Bennünk magunkban persze a helyszín régi képe összekeveredik újabb önmagának töredékeivel, és olyanná lesz, amilyen a valóságban egyszerre sohasem volt: így válik bennünk látszat-térré a látszat-idő.

Beültünk tehát a kávéházba, és én egyszer csak, valami másról folytatott beszélgetés kellős közepén, a magam számára is váratlanul, azt mondtam Marinak:

- Én már tudom, milyen lesz az én nagy szerelmem.

Mari elnevette magát:

- Jó neked.

- Komolyan beszélek. Egyszerűen tudom. Mintha csak megjelent volna előttem.

- Hát akkor mondd el - mondta Mari és nem volt semmi irónia a hangjában. Asszonyos megértés, bölcs elfogadás és egy kis szomorúság volt benne inkább.

- A Nyilas jegyében született, néhány évvel idősebb lesz nálam, hosszú, barna haja lesz, már lesz egy gyereke, de elvált. Foglalkozására nézve pedig óvónő, ápolónő, orvosnő vagy pedig olyan foglalkozása lesz, amely teljes önállóságot követel - mint például a filmrendezés, tettem hozzá nevetve.

(A múlt és a jövő idő használatának különös váltakozása tökéletesen megfelelt a jóslat természetének. Hiszen akire én jövő időben gondoltam, annak már régen léteznie kellett, sőt, közeledett az idő, amikor meg kellett jelennie az életemben. Nagyon távoli jóslatoknak végül is nincsen sok értelmük. A jóslat elhangzásának puszta ténye azt mutatta, hogy már bíztam közeli megvalósulásában.)

41

Titkos könyv

Bármilyen hirtelen jött is ez a képzelődés, bármilyen ötletszerűnek látsszék is számos részletében, itt mindennek megvolt a maga értelme. Én valóban ilyen asszonyt akartam. Íme, a magyarázat:

1. A Nyilas jegye. Én is a Nyilas jegyében születtem (akkor még azt sem tudtam, hogy az aszcendensem Szűz), és föltűnt, milyen jól jövök ki azokkal, akik velem egy jegyben születtek. Mert erre azért már kezdtem figyelni.

2. Idősebb nálam. Ennek egyszerű magyarázata van: közel a harminchoz, túl egy váláson, untam a csitriket. Sőt. Mindig is untam őket. Nem jó, ha az egész életedet el kell magyarázni a másiknak. Nem jó, ha nincsenek hasonló történelmi vagy kulturális emlékeitek. Felnőtt embert akartam magam mellé. És persze megjelent ebben a vágyban egy enyhe anya-komplexus is. Gondoskodásra vágytam. Nyugalomra.

3. Hosszú, barna haj. Engem a hosszú, barna haj mindig levett a lábamról. Hosszú, barna haja volt az első feleségemnek is, akitől soha nem tudtam egészen elszakadni. (Hogy aztán évekkel később Klára vörös bozontja szédítsen el - de már egy másik életben.)

4. Lesz egy gyereke. Hát igen. Akartam újra házasságban élni, de nem akartam mindent elölről kezdeni. És tudtam, nincs nő, aki ne akarna gyereket. Ezt teljesen érthető és jogos kívánságnak tartottam. Tehát legyen, de nekem ne kelljen ismét pelenkát vasalnom, gondoltam.

5. Elvált - hát persze. Sohasem szerettem a zavaros, tisztázatlan, sőt tisztátalan helyzeteket, bár néha minden erőlködésem dacára nyakig voltam a pácban.

6. Óvónő, ápolónő, orvosnő. Mindig hittem benne, hogy foglalkozás és jellem összefüggnek. Mindhárom foglalkozás gondoskodó hajlamú és erős embert igényel. Én is ilyet akartam magam mellé. Válásom utáni árvaságomban volt bennem némi hajlam a függőségre.

7. Foglalkozás, amely teljes önállóságot igényel. Ez a dolog másik oldala. Olyan társra vágytam, aki saját életformájánál fogva képes megérteni az én elég sajátos, látszólag oly kötetlen, de nagy önfegyelmet és önállóságot követelő életformámat.

Ez a jóslat november végén hangzott el. Alig néhány nap választott el a beteljesülésétől.

42

Titkos könyv

A jóslat teljesül

December ötödikén történt, a Balettcipőben.

Este tíz óra volt. A félkör alakú bárpultnál álltam, a kávéház két kis helyisége közül a külsőben, és a félkör alakú pultban álló pincér és a pult túloldalán ücsörgő vendégek között éppen ráláttam a bejáratra. Unatkoztam, készültem haza. Talán már fizettem is, hogy mindjárt induljak.

Ekkor nyílt az ajtó és bejött egy kis társaság. Hárman voltak, két nő és egy férfi. Nagyon suta módon léptek be a helyiségbe: a férfi nem elől, ahogy rossz kocsmákban, és nem hátul, ahogy jobb helyeken szokás, hanem középen, a két nő között. Ez tűnt föl először. Amikor pedig belépett a társaság harmadik tagja, tehát a második nő, ott, abban a pillanatban, hangosan megszólaltam:

- Uramisten.

És a vérem leszaladt a lábamba. Szinte rosszul lettem, talán még a pultba is belekapaszkod-tam.

Ő volt az. Ebben tökéletesen biztos voltam. Ilyen pillanat egyszer van az életben. A többi: készülődés vagy búcsúzás. De ez a pillanat, amikor őt megláttam, a megérkezés és a bizonyosság pillanata volt.

Alacsony volt és vékony, de olyan arányos, hogy voltaképpen sem alacsony termete (százötvenvalahány centi volt), sem vékony alakja (negyvenegy kiló, ha az ilyen karcsúságot lehet egyáltalán kilóban mérni) nem volt igazán föltűnő. A szeme, az arca annál inkább. Hosszú, hátul összefogott, fénylő barna haja volt, és ahogy belépett, egyetlen pillantással, fejének egyetlen, gyors és magabiztos fordulatával fölmérte az egész kis kávéházat. Olyan volt abban a pillanatban, mintha egyszerre ő vált volna a kávéház belső terének tengelyévé. Ahogyan később mondta róla egy barátom, aki pedig csak az én elbeszélésemből ismerte őt: olyan ember volt, aki a dolgok összefüggéseiben élt.

Az arcán mintha mosoly ült volna, pedig talán nem is. Egyszerűen ilyen volt az arca: mintha mindig mosolyogna. Ilyen lehetett Helén mama fiatalon. Később is csak a másik véglet, a szorongás pillanataiban láttam másnak, zárkózottnak és keménynek.

Rövid, derékig érő, hófehér dzsekit és térdig érő, skót kockás szoknyát viselt. Nyakában könnyű muszlinsál. Ma is ebben az öltözékben látom, ha megjelenik az emlékeimben.

Leültek a belső teremben, a két helyiséget elválasztó, boltíves átjáró és az ablak közti sarokban, úgy, hogy a pult mellől éppen nem láthattam rájuk. Ezért én is bementem a zsúfolt kis terembe, és odaültem egy festőművész barátom mellé, az átellenes sarokba, ahonnan jól láttam őket. Ő háttal az ablaknak, velem szemben ült - de hát innen hogyan tovább?

43

Titkos könyv

Szerencsére perceken belül feltűnt az ajtóban Bauer Feri, körbeköszönt, nekem is intett, azután odaült hozzájuk. Mint ez később kiderült, Feri a társaság férfi tagjának régi ismerőse volt, és egyszer korábban már a lányokkal is találkozott. Ezt akkor persze nem tudtam. Sőt, azt sem, hogy a két lány közül az egyik nem tartozik-e ahhoz az idegen férfihoz, és ha igen, melyik? (Mint később kiderült, egyik sem tartozott hozzá, valami üzleti megbeszélés után tértek be ide.) De hát ilyen helyzetekben az ember nem sokat gondolkozik, az ösztönei súgnak. És nekem eszembe sem jutott, hogy ez az ismeretlen férfi akadályt jelenthet.

Minthogy Feri már ott ült az asztalnál, én is hamar odaléptem. Megkértem Ferit, mutasson be, és megkérdeztem, leülhetek-e. Csak napokkal később tűnt föl, hogy ő a lánynevén mutatkozott be: M. Piroska. Bárhová mentünk később, ismeretségünk első két hetében mindenütt az asszonynevét használta: W. L-né. Amikor nekem bemutatkozott, nem akarta a férje nevét állítani közénk akadálynak. Egyedül nekem szóló, titkos gesztus volt ez, vetkőzés, de olyan, amelyben én, a néző, a ruhát nem is láttam. Csak őt saját magát, ezt az elbűvölő nőt, akit a férje neve csak eltakart volna.

December 29-én voltam rendezendő egy fölolvasóestet a meséimből a patinás, és akkoriban előkelő helynek számító Fészek Művészklubban. Volt nálam néhány meghívó, ezeket afféle névjegyként szétosztogattam.

- A lányok soproniak - mondta ekkor, mintegy figyelmeztetőleg, a velük lévő férfi, akit Gábornak hívtak.

- De gyakran vagyunk Pesten - szólt közbe Piri azonnal.

Milyennek láthatott engem ő? Vékony voltam, mint most is vagyok, sokkal vékonyabb, mint akkor leszek, amikor majd újraírom ezeket a sorokat, de hozzá még bajuszt is hordtam, amitől még elnyúltabb lehetett az arcom. A Nyilas jegyében születettekre állítólag jellemző, hullámos, sűrű barna hajam valamivel világosabb volt az övénél. Szürke, mellényes öltöny, világoskék ing és persze finom, aprómintás selyemnyakkendő volt rajtam, és hozzá vékony arany láncon hordott zsebóra, mint akkoriban szinte mindig. Öltözékem, melyben a mai divat szerint már nem volna semmi feltűnő (de ma már nem így öltözöm), azokban az években egy szétesett, lepusztuló világ, benne a fantáziátlan és slendrián öltözködés elleni protestálás csöndes jele volt. Polgári utalásaival ez a viselet akkoriban valószínűleg inkább hatott különcködésnek, mint eleganciának. Elegancia ugyanis nincsen önmagában, az elegancia a környezet és az egyén hűvössé stilizált viszonya. Amikor én mellényes öltönyben és zsebórával járkáltam a hetvenes-nyolcvanas évek elkoszlott Budapestjén, azt hiszem, legjobb esetben is különc voltam, nem pedig elegáns úr. A vendéglőben például a vendég eleganciájához hozzátartozik a pincér udvariassága; a trafikban a trafikos köszönése; kollégák között a jóindulatú magázódás. Öltözékem protestáló-provokatív volta azonban eleve kizárt minden hűvösséget.

Azokban az években, azt hiszem, egyetlen dolgot akartam igazán. Szerettem volna minél jobban hasonlítani az apai nagyapámra. Polgári életet akartam élni egy országban, amelyben megszüntették a polgárságot. Fantáziadús életet akartam élni egy városban, ahol szürkére

44

Titkos könyv

festettek mindent, ami korábban színes volt. Ha tehát most elmondom, milyen ember volt a nagyapám, azzal egyben azt is elmondom, milyen volt az az ember, aki akkoriban lenni akartam, akinek - az imént leírt jelmez segítségével - látszani igyekeztem. Hogy tehát milyen álarcot hordtam. Az álarc ugyanis, éppen mert választjuk, sokat elárul a viselőjéről. Azért öltözünk, hogy legyen, aki le akar vetkőztetni és azért veszünk álarcot, hogy legyen, aki mögé akar látni. Én a nagyapámról szőtt fantáziaképeimből alakítottam ki a magam akkori álarcát.

A nagyapámat Friedmann Ottónak hívták. Nem ismertem őt, meghalt négy évvel az én születésem előtt. Apám róla szóló történetei, az egykori szépasszonyok elrévedő mosolya nevének említésekor, a hozzám sodródott fotók mégis olyan ismerőssé tették őt számomra, mintha egész gyerekkoromat a közelében töltöttem volna.

Nagyapám zsidó volt. Ezt csak azért fontos megemlítenem, mert származásának fényében életének egyes tényei más megvilágításba kerülnek. Például az az időszak, amikor cigányprímásként dolgozott egy bandával. Másrészt mindenki abból építi saját azonosságtudatát, amije van. Én hitetlen zsidó nagyapámból és hívő katolikus dédanyámból, a nagyvárosi csavargóból és a délceg parasztlányból vagyok összegyúrva. Gondolom. És azt hiszem, Piri is ezt láthatta, tágra nyílt, zöldesbarna szemének mélyen figyelő, rám szegzett tekintetével. Még ha nem tudta, kik élnek az arcom mögött, akkor is.

Nagyapám egy kisvárosi tanító legidősebb fiaként hamar dolgozni kényszerült. A cigány-prímásságon kívül volt tűzoltó, volt egy szűcsmester segédje, azután jött a világháború (az első). Nagyapám az olasz frontra került, és mivel természetesen nem szeretett harcolni, hamar elfogatta magát. Hegedülni már úgyis tudott, itt tehát beletanult a hegedűkészítésbe is (Cremona közelében feküdt a fogolytábor); és később egy maga készítette hegedűvel, vándor-muzsikusként kereste a kenyerét. (E vándorlás ténye mutatja, hogy az olaszok milyen délies nemtörődömséggel kezelték a fogolytábor ügyeit.) A hegedűt aztán, amikor az infláció nőni, a kultúra értéke pedig csökkenni kezdett, elcserélte egy kecskére. A kecsketej a muzsikaszónál értékállóbb cikknek bizonyulhatott, mert nagyapám állítólag a háború végéig a kecske tejének forgalmazásából élt. No meg egy szépséges apáca jóindulatából, aki úgy beleszeretett a nyalka magyar legénybe, hogy még a harmincas években is egyre írta neki a leveleket. S minthogy nagyapám lakcíme sűrűn változott, s a levelek mégis mindig megtalálták, azt gyanítom, a válaszok sem maradhattak el. Egy ilyen lapot én is őrzök, rajta a széparcú apáca fényképe; s a rövid üdvözlet alatt a romantikus mesékbe illő aláírás: La Sorella, azaz A Nővér.

Itthon, a háború után eleinte nyelvtanításból élt (olasz leckéket adott), később, úgy házasodása idején, megalapította minden idők egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozását.

Engem az üzleti érzék mindig elbűvölt. Az ostoba közfelfogás szerint a művészetnek és a pénznek nincsen köze egymáshoz. Én azt hiszem, van, és nem csak azért, mert a biztonság és a jólét megteremtheti azt a nyugalmat, ami az alkotáshoz kell. Hanem azért is, mert egy jól megszerkesztett képnek és egy jól felépített vállalkozásnak, egy vagány gondolatnak egy író fejében és egy vagány üzleti ötletnek egy vállalkozóéban több köze van egymáshoz, mint egy

45

Titkos könyv

jó képnek egy rossz képhez, egy jó üzletembernek egy rossz üzletemberhez. A valódi üzlethez, a kereskedelemhez éppúgy, mint egy új termék előállításához, fantázia kell, merészség, valamiféle látnoki képesség. Az elkövetkező napokban világossá lett számomra, hogy Piri milyen nagyszerű üzletasszony. Ez a vonása szorosan összefüggött lénye más, jellemző vonásaival, a kíváncsiságával, a lendületével, a kedvességével. De azt hiszem, a nagyapám talán még rajta is túltett.

Minden idők egyik legnagyobb üzleti vállalkozásának, amely nagyapám életének fő műve volt, két tulajdonosa volt, Friedmann és Tsa. Friedmann természetesen a nagyapám volt, Tsa adta a pénzt - ő volt a befektető. Na nem adott sokat, mert a cégnek összesen egy lova, egy szekere és egy alkalmazottja volt (t.i. a kocsis), mivel a Friedmann és Tsa szállítmányozási vállalat volt. A vállalkozásban az volt a nagyszerű, és ezért mondom, hogy ez egy rendkívül jövedelmező vállalkozás lehetett, hogy az az egy szem ló és az az egyetlen kocsis három családot tartott el, mégpedig fényesen: nagyapám, aki Itáliában még maga faragta a hegedűjét, a nagyfiának, apámnak, már olasz mesterhegedűt vett, amikor hegedülni taníttatta. Nagynéném zongorázni, nagybátyám csellózni tanult. Így, ha nagyapám több időt töltött volna otthon, sokszor játszhattak volna kvartettet; de ritkán volt otthon, nem mintha az üzlet foglalta volna le, hanem - többnyire szobafestőkből és operaénekesekből álló - baráti társasága. Elég kiszámíthatatlan időkben járogatott haza, és többnyire hajnalban, a konyhaajtón keresztül érkezett. A lakásnak ezt a bejáratát úgyszólván neki tartották fönn; a család többi tagja a polgári ajtón át közlekedett. Nagyapám mindazonáltal nagyszerű családapa volt, kalandos utazások kiötlője, színes mesélő, akiért mindhárom gyermeke rajongott.

Apám mesterhegedűje ugyan elúszott nagyapám adósságainak tengerén (amilyen szerencsés ember nagyapám világéletében volt, nem csak a deportálásokat és a nyilasérát vészelte át ép bőrrel, de sikerült negyvenkilencben, még a legrosszabb évek előtt meghalnia); mégis, elkótyavetyélt mesterhegedű ide vagy oda, Friedmann Ottó egy élhető élet emlékével, az életöröm lehetőségének tudatával ajándékozta meg leszármazottait, és alighanem ennek a képzetnek szólt az a rajongás, amit apámnak sikerült belém is átplántálnia.

Hát ilyen akartam lenni, vagy talán ilyen is voltam akkoriban.

És ott ültem, a szűk kis teremben, a kis négyszögletes asztal mellett, szürke, mellényes öltönyben, zsebórával, szenvedélyes eleganciával öltözötten, és úgy éreztem: igen. Itt van. Ő az. Talán nem is kell többé öltönyben járnom. Megérkeztem. Otthon vagyok. Elbúcsúzhatnak egymástól, a lovag meg a páncél.

- Mondd meg neki, hogy gyönyörű - szóltam Ferihez és közben persze Pirire néztem. Piri boldogan elnevette magát.

- Ugye, te a Nyilas jegyében születtél? - kérdeztem tőle, a magam számára is váratlan bizonyosságérzettel.

46

Titkos könyv

Válasz helyett előhúzta a nyakláncát, melyen kis ezüst medál függött, rajta a Nyilas jelével. Olyan volt ez a mozdulata, mintha készült volna rá. Egyáltalán, az egész beszélgetés olyan volt, mintha két színész játszana el réges-régen megírt szerepeket. Egyszerűen nem mondhattunk mást, mint amit mondtunk. Nem mozdulhattunk másképp, mint ahogyan mozdultunk. De olyan is volt ez a mozdulat, mint amikor egy szerelmes nő először vetkőzik le a kedvese előtt. És a többiek halványan és remegve ültek, néma személyek voltak, nézők e darabnál.

- Korai Nyilas vagy, november vége - folytattam és már régen nem láttam senki mást, csak őt.

Riadtság és a várva-várt bizonyosság félénk eufóriája keveredett a tekintetében, amikor bólintott. Láttam, hogy ő is tudja, amit én: mindketten sorsdöntő pillanatokat élünk át. Nem mi döntjük el, hogy mi lesz velünk. Az történik, aminek történnie kell. Mintha súgtak volna.

- November huszonhat vagy huszonhét.

- Huszonhét - szólalt meg Piri.

Itt némi magyarázattal tartozom, amely magyarázattól persze nem lesz érthetőbb ez a különös megérzés, sőt, ellenkezőleg. A folyamat, amelynek során eljutottam Piri születési dátumáig (aminek eltalálására, minthogy két napot neveztem meg, kb. 1:180-hoz volt az esélyem), a következőképpen zajlott le bennem:

Azt, hogy Piri a Nyilas jegyében született, ha nem is egészen tudatosan, de nyilván a néhány nappal korábban megfogalmazott vágyaim miatt mondtam. Annyira biztos voltam benne, hogy az a nő jött el hozzám, akit megjósoltam magamnak, hogy semmilyen részletben nem akartam tévedni. Egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen igaz minden részlet. Arra persze továbbra sincsen magyarázatom, miért éppen a Nyilas jegyében született társra vágytam, mint ahogy arra a bizonyosságérzetre sincs, ami eltöltött, amikor megéreztem, hogy meg tudom mondani Piri születése dátumát. Saját bizonyosságérzetem oly erős és ezért olyan meglepő volt, hogy nem is mertem hinni neki egészen. Mint látható, két lépésben is megerősítésre, mondhatnám biztatásra szorultam. Mint a gyerek, amikor járni tanul. Tudja, hogy eljut majd a szoba túlsó sarkába, de kell, hogy ott várja az édesanyja, biztatóan mosolyogva. Ennek az igénynek a jelzésével pedig nyilván öntudatlanul is arra késztettem Pirit, hogy arra gondoljon, amit én ki akarok találni. Így a nem tudom, minek nevezhető megérzések területéről átkerültünk a telepátia körébe, és itt már láthatóan egészen magabiztosan mozogtam. Ezt persze csak most látom ilyen világosan. Akkor nem éreztem mást, mint bizonyosságot, felszabadulást és megkönnyebbülést.

Azt, hogy korai Nyilas, amely kijelentéssel a lehetséges napok körét a jegy első dekádjára szűkítettem, tisztán megérzésből mondtam.

A november huszonhattal és huszonhéttel azonban más a helyzet. Öt évvel korábban november 26-án volt az esküvőm. Ezt a napot tehát szerettem. Igen ám, de éppen e történet évében váltam el! Ez a dátum tehát mégsem egészen vált be. Hogy a közelébe eső napok közül miért csak az utána következő jutott eszembe, és az eggyel korábbi nem, azt nem

47

Titkos könyv

tudnám megmondani. Néhány héttel később ugyan fölfigyeltem rá, hogy ez a dátum életem három, fontosnak nevezhető eseményéhez is kapcsolódik, de ma úgy gondolom, ezek véletlen egybeesések. (1971. november 27-én írtam első verseskötetem fülszövegét, tehát valószínűleg aznap értesültem a kötet megjelenéséről; 1972. november 27-én engedtek haza egészségügyi szabadságra a gyűlölt katonaságtól, hogy később már csak leszerelni kelljen visszamennem; és 1981. november 27-én értesültem róla, hogy ki van tűzve első budapesti színházi bemutatóm. Azé a Pesti gyors című musicalé, amelynek zenéjét a Balettcipőbe és így a történetbe is nemsokára, még ezen az estén besétáló Gordon Iván barátom szerezte, és amit nem sokkal később Piri is látott. Hogy más darabomat azután már ne lássa többé.)

Idáig mindenre világosan emlékszem, egészen biztos vagyok benne, hogy szó szerint idéztem, ami elhangzott. Innentől kezdve azonban hirtelen minden összezavarodik. Saját homályos emlékeimből és Feri későbbi elbeszéléséből az derült ki, hogy ettől a pillanattól fogva Piri és én hosszú percekre, talán negyed órára is, teljesen megfeledkeztünk róluk, a társaság többi tagjáról. Megbűvölten bámultuk egymást, és szinte kapaszkodva fogtuk egymás kezét. Mintha csak attól féltünk volna, hogy mindjárt lezuhanunk ebből a szédítő magasságból. Feri azt mondja, még csókolóztunk is. Igen, valószínűleg így volt, bármilyen valószínűtlen és hihetet-len is, hogy - két jólnevelt ember - percek alatt így levetkőztük minden gátlásunkat. Így volt, hiszen különben nem emlékeznék most ennek az első csóknak a tiszta ízére és a szája illatára, Piri lágy és simogató szájára, a csókján is áttetsző, reneszánsz mosolyára. Igen, reneszánsz mosoly volt ez: az újjászületés mosolya.

Amikor fölébredtünk ebből az első révületből, elmondtam Pirinek (de nyilván a többiek is hallották, hiszen mindannyian egészen közel ültünk egymáshoz) kit jósoltam magamnak néhány nappal azelőtt.

Ő pedig válaszolt. Ekkor hallottam először hosszabb mondatokban beszélni, hiszen addig csak egy-egy szót mondott, válaszul az én megbizonyosodásunkat célzó kérdéseimre. Dallamos, dalolásra született hangon beszélt, amelyet mintha már hallottam volna. Volt egy kis enyhe dunántúli tájszólása: a hosszú magánhangzókat sokszor röviden ejtette, helyettük a mássalhangzóit nyomta meg. Ha kérdezett valamit, a mondat utolsó szavának végén fölszaladt a hangja, mint egy kisgyereknek. A szavakat másképp rakta egymás mellé, mint addigi ismerőseim. Minden mondata szabatos volt, és mégis, olyan szavakat mondott egymás után, amelyeket én addig így mondani sose hallottam. Ebben is a gyerekekre emlékeztetett: rendkívül kifejező módon beszélt, de mintha saját szabályai lettek volna, mintha a szavait a kimondásuk pillanatában használta volna először.

Válaszából a következők derültek ki. Piri nem csak a Nyilas jegyében született, amint az a jóslatomban elhangzott, és nem csak barna haja volt, amint azt szintén előre tudtam és most megbizonyosodhattam róla, de, előérzetemnek megfelelően, két évvel idősebb volt nálam (1951-ben született), két hónappal azelőtt még óvónő volt (és az volt körülbelül tíz éve), most viszont jóslatom másik, az óvónőségnek ellentmondani látszó állításával egyezően, olyan foglalkozása van, amely teljes önállóságot követel: november elseje, vagyis Halottak Napja

48

Titkos könyv

óta van egy butikja, ruhaüzlete hol másutt, mint Sopronban, és hol másutt, mint a nekem már nevével is kedves Színház utcában. Ezért is jár gyakran, legalább hetente egyszer Pestre, mert itt vásárol be az üzlete számára. Még férjnél van, de éppen a közelmúltban határozta el, hogy beadja a valókeresetet. A kisfia hét éves.

Keverem itt a múlt idő és a jelenidő használatát megint. Folyton megpróbálok egységes időszemléletet lopni e történet elbeszélésébe, de nem megy. Bizonyos mondatok csak jelenidőben hangozhatnak el még az utólagos leírásban is, mert csak így tudom érzékeltetni a pillanatok sodrását, másrészt nem tudom elkerülni a múlt idő használatát, nem csak azért, mert mindez közel nyolc éve történt, hanem azért sem, mert az egész történet nem sokkal később végérvényesen lezárult.

Jóslatom tehát minden pontjában igaznak bizonyult, de ez a minden még nem volt minden.

Piri a meseestre szóló meghívóból az első pillanatban értesült róla, hogy én író vagyok Egyszer csak meghökkenten rám nézett, mert eszébe jutott, hogy néhány hónappal korábban, szeptemberben, tervezett válásáróI beszélgetve, azt mondta az egyik barátnőjének, ő úgy érzi, az ő nagy szerelme egy író lesz, mert az ki tudja fejezni az érzelmeit, hiszen az a szakmája, és neki elege van azokból a férfiakból, akik legyenek különben bármilyen rendes emberek is, képtelenek erre. Soha korábban nem ismert egyetlen írót sem személyesen. És első ízben járt a Balettcipőben. El se akart jönni, fáradt volt (aznap jöttek a barátnőjével Sopronból, hogy hétfőn és kedden vásároljanak), úgy kellett lebeszélni arról, hogy hazamenjen a szállodába.

Néhány nappal később ugyanilyen döbbenettel az arcán mondta el, hogy január óta, tehát majdnem egy éve, az alábbi lottószámokkal játszik:

29, 31, 51, 53, 82.

Azért játszott ezekkel a számokkal, mert egyszer megálmodta őket.

Ma is hallom anyám szavait, amikor a lottószámok történetét hallva, nevetve fölkiáltott:

- Hát ezt a lottót kihúzták!

Én 29 éves voltam ekkor (két hét választott el a születésnapomtól, december 21-től), ő 31. Ő 51-ben született, én 53-ban. 82-ben ismerkedtünk meg.

Döbbenet ült az arcán, mondom, és ez a döbbenet, ez az örömöt és rémületet elegyítő arckifejezés az első, ami megjelenik előttem, ha ma Pirire gondolok. A fölismerés öröme és az ismeretlen rémülete. Szorongó korban fölnőtt felnőttek voltunk, hirtelen fölismeréseink pedig éppen ezektől a szorongásoktól szabadítottak meg radikálisan - és mint végül kiderült, túlságosan is. Mert a szorongás ugyan az újdonságok fölfedezésének legnagyobb gátja, egyben azonban biztonsági rendszer is, amely többnyire visszatartja az embert a halálugrástól. A rémület más: az már zuhanás közbeni érzés. Mi pedig együtt és boldogan zuhantunk a végtelennek látszó szerelem örömteli és rémületes, döbbenetes szabadságába.

49

Titkos könyv

Megismerkedésünk dátumához még akad némi hozzáfűznivalóm. Nem tudtam mihez kezdeni ugyanis azzal az érzéssel, hogy Piri arca az első pillanattól fogva ismerős volt nekem. És mint kiderült, ő is azonnal kiszúrt engem. Amikor Feri odaült az asztalukhoz, Piri azonnal megkérdezte tőle, rám mutatva: „Ki ez az ember?” Hogy jobban megnézzen magának, még a mosdóba is kiment, mert így útközben el kellett haladnia mellettem. Egészen különös, hogy én erre a részletre már másnap sem emlékeztem, ő mondta el. Mondom, kölcsönösen és azonnal észrevettük egymást, mint a régi ismerősök. És én azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a tökéletesen bizonyíthatatlan meggyőződésemet, hogy amikor én 1970 nyarán (azon a bizonyos télies nyáron, tizenkét évvel a találkozásunk előtt) Sopronban jártam, mi már láttuk, és alaposan megnéztük egymást. Mert minden ismerős volt rajta, még öltözékének szelíd színei is, ismerős volt a tárgyai harmóniájában kifejeződő szépérzék, ismerősek voltak egyszínű, sötét pulóverei (a bordó és a kék), ismerős volt a felnőtt magabiztosság, amivel az ügyeit intézte, és a kölykös szeleburdiság, vagy ahogyan ő szerette önironikusan mondani, kajlaság, ami lépten-nyomon előtört a felnőtt asszony amúgy is kedves álarca mögül.

Annyi előérzet igazolódott be hirtelen, hogy már nem is nagyon lepődtünk meg azon, amikor még a közkeletű babona is melléjük szegődött: az asztalon álló ásványvizes üveg fölborult, és szájával felénk mutatva kiöntötte a tartalmát.

„Keresztelő!” - nevettek persze a többiek.

Újjászülettünk.

50

Titkos könyv

Elvarázsolt napok

Így kezdődött tehát ez a szerelem, amelyet mindketten megjósoltunk magunknak. Nem volt kevésbé megrendítő, szédítő, fölemelő és rémítő a folytatás sem.

Mindketten megzavarodtunk az érzelmeink hevességétől. Mondtam már, hogy ő rendszeresen jött Pestre, de ez persze nem volt elég; naponta többször beszéltünk - hosszan - telefonon, annyit, hogy még a nyolcvanas évek elejének szelíd árai mellett is, a havi néhány száz forintos számlák helyett több ezer forintos telefonszámlákat produkáltunk.

Arról az első estéről és az azt követő napról bizonyos pontokon egészen részletesek, másutt rendkívül hézagosak az emlékeim. Nem tudom például, miről beszélgettünk ott négyesben (mert Feri hamar otthagyott minket) még órákon át a Balettcipőben, de arra emlékszem, hogy hajnal volt már, kettő vagy három, amikor hazaindultunk. Közben még bejött Iván, a Pesti gyors zeneszerzője. Így aztán, enyhe részegsége dacára, ő is rögtön látta, mi történt velem: hogy percek alatt az egész életem megváltozott. Tapasztalt felnőttek voltunk már, egy kávéházi ismerkedés nem indított volna minket, sem Ivánt, sem engem, ilyen következteté-sekre, ha bárki másról van szó. De, mint Iván néhány nappal később elmondta, csak ránk kellett nézni. Úgy ültünk ott, egy-két órányi ismeretség után, mintha réges-régi pár volnánk. Néhány héttel később pedig, amikor Piri azt a tőle akkor már nem szokatlan döntést hozta, hogy bármennyire szeret, mégis elhagy, mert ez a szerelem maga a téboly, ebből baj lesz, Iván, akihez kétségbeesve elrohantam és aki nem nagyon szeretett lelkizni, azt mondta Pirinek a telefonba (mellette álltam):

- Pirikém, minek ennyit vacakolni, ha valami olyan világos, mint a Nap? Ne cirkuszoljatok, gyerekek. Nincs itt semmi eldöntenivaló.

És mint az a heves érzelmek esetében oly gyakori, ez így is volt. Mindketten, Piri is, én is, megpróbáltunk néha úgy viselkedni, mintha volna bármi, amit még mi magunk döntünk el, mintha szabad akarattal rendelkező emberek volnánk. Valójában azokban az első pillanatokban szinte minden eldőlt, ami még ezek után történhetett.

Elbúcsúztunk Ivántól. Iván rendkívül bájosan tudott részeg lenni, kedves volt és eredeti, de, mint a részegektől általában, ebben az állapotában nehéz volt elbúcsúzni tőle. Végül mégis sikerült. Elindultunk haza. Hogy pontosan hová is, ez az első percekben még nem volt egészen világos.

Piri kocsiján mentünk, de, hogy egymásra figyelhessünk, nem ő vezetett, hanem a barátnője. Piri beült hátra, mellém. Ez a kocsi egy piros, ezerkettes Lada volt. Piri, aki egyébként csak egy éve (de szédületesen és könnyedén) vezetett, használtan vette. Elől is volt két plusz reflektora, az üveg fölött fekete ráccsal, és hátul, az ablakban is volt két plusz féklámpája. Föl volt spécizve, úgy nézett ki, mint valami rally-autó. És ahogy aztán másnap megtapasztaltam,

51

Titkos könyv

Piri, aki, mint mindenben, az autóvezetésben is sokkal lendületesebb volt az átlagosnál, úgy is használta, mintha versenyezne. UO 64-39 volt a rendszáma.

Persze szerettem volna, ha Piri azonnal följön hozzám, de nem jött. Könyörtelenül hazavittek, ők pedig fölmentek a szállodába. Föl, mondom, mert a Rege szállóban laktak, a budai oldalon, magasan a város fölött, a Budakeszi úton. A szálloda gyönyörű nevében rögtön meghallottam a számomra kedves jelentést - akkor még nem gondoltam, hogy ez a név sötét fenyegetést is hordoz. Azt szokták mondani az emberek, ha valami hibátlanul szép és jó dolog történik: „ilyen csak a mesében van”. Ha tudnák, hogy ez mennyire igaz, talán kétszer is megfontolnák veszedelmes szavaikat.

Amikor a Barcsay utcában, a ház előtt kiszálltam a kocsiból, két, enyhén spicces fiatal nő jött szembe velem és lépett be a házunk kapuján. Az autó elindult és én rettenetes zavarban voltam. Hogy miért, azt most még nem is merem leírni. Talán majd évek múlva, amikor már mindez elég messze lesz ahhoz, hogy azt, amit abban a pillanatban ott rögtön megértettem a saját lelkem működéséről, papírra is vessem.

A két nevetgélő, spicces fiatal nő ugyanis nagyon csinos volt. Én pedig abban a veszedelme-sen nyitott lelkiállapotban voltam, ami a szerelmes embert jellemzi. Minthogy a nyelv, mint ezt épp az imént említettem, sokkal pontosabb és mélyebb, mint gondolnánk, ismét eszembe jut egy szólás. Azt szokták mondani, hogy az ember, ha szerelmes, legszívesebben magához ölelné a világot. Igen, ezt én is pontosan így éreztem. Ott álltam a házunk kapuja előtt, fölajzott érzékekkel, és odafönt várt az üres lakás. Piri megérkezett az életembe, de momentán itt hagyott egyedül. Igen, be kell majd vallanom egyszer, amit most még nem merek: a világ, amit frissen született szerelmem fölötti örömömben éppen átölelhetnék, ebben a pillanatban ezt a két spicces nőt jelentette és nekem azonnal átfutott az agyamon, milyen jó volna, ha ez a két csinos, fiatal nő, akiket egyébként addig sose láttam, most velem jönne föl, akár hozzájuk, akár hozzám.

Szerencsére azonnal átláttam ennek a bizarr helyzetnek lehetséges következményeit is. Ezért azután megálltam az utcán és vártam egy kicsit, hogy ne kelljen velük együtt mennem föl a lépcsőkön. És el kellett tűnődnöm rajta, vajon hol van a határ a szerelem érzéki bűvölete és az egyszerű, egészséges, hétköznapi testi vágyak között. Néhány héttel később megtudtam, hogy ezt a kérdést nem csak én tettem föl magamnak.

Másnap délben - ahogy ezt megbeszéltük - otthon vártam Piri telefonját.

Megszólalt a telefon. De nem Piri hívott, hanem a barátnője, Margit. A Kiskakukk étteremben vannak, mondta, és Piri nem mert fölhívni engem, annyira fél, hogy ez a tegnapi történet tévedés volt vagy álom. (Ma már azt gondolom, nem csak a csalódástól félt, de a beteljesülés-től is.) Ő, Margit, titokban hív engem, szerinte menjek oda. Nem vitatkoztam. Mentem. Fogtam egy taxit a Körút sarkán, és perceken belül ott voltam az Újlipótvárosban.

Piri rettenetesen zavarba jött, amikor meglátott belépni az ajtón. De nem tudta - és nyilván nem is akarta - leplezni, hogy nagyon boldog. Alig beszéltünk. (Még én is hallgattam, pedig

52

Titkos könyv

nem szokásom.) Sarokba voltunk szorítva: az étterem terét kettéválasztó kis rizalit mellett ültünk, a falra sarkosan állított asztalnál, kényelmetlen, párnátlan, faragott székeken.

Annyira egymásba voltunk bolondulva, hogy azt sem tudom, hogy voltunk képesek enni. Piri amúgy is alig evett, volt olyan nap, hogy néhány alma és egy-két pohár tej volt a reggelije, ebédje, vacsorája. Az éttermekben általában rendelt valamit, amit állítólag nagyon szeretett, belekóstolt, megállapította, hogy pompás, majd két falat után azt mondta, jól lakott, hogy képesek ilyen nagy adagokat készíteni? Ki bírja ezt megenni?

Délután Piri üzleti ügyeit intéztük a Belvárosban, a Váci utca környékén. Különös világ volt akkor: Sopron ugyan ott van a nyugati határszélen, a városból szinte át lehet sétálni a gazdag Ausztriába, Piri mégis kénytelen volt Pestre járni vásárolni. Valami, számomra azóta is rejtélyes oknál fogva, az osztrák és a német áru nem állt meg Sopronban, hanem eljött Pestre, az itteni butikokba. Ezekkel a kis butikokkal meg az akkoriban engedélyezett magántaxizással (amit akkor még maszek taxinak neveztek) és néhány vendéglátó hely bérbeadásával (ilyen volt a Balettcipő is) kezdődött a magyar magántőke föltámadásának története. Orrom előtt zajlott a polgárosodás, és én, Friedmann Ottó unokája, rettentően élveztem ezt. Piri született kereskedő volt, úgy tárgyalt, mintha nyugati menedzserkurzusokon tanulta volna ki ennek technikáját, úgy mosolygott új és új partnereire, hogy nem lehetett rá nem visszamosolyogni, mert ez a mosoly szívből jött, nem a KEEP SMILING mosolya volt, hanem az életöröm és a bölcs emberszeretet sugárzása. Pirit én az új kor hősének láttam, a polgárosodás partizánjának, aki minden lépésével fittyet hány arra a hazugságra, amelyben élünk. Az egészséges, boldogságra született ember ösztönével egyszerűen NEM VETT TUDOMÁST róla, hogy lehetőségei szűkebbek lennének, mint amennyi dukál. Boltról boltra járt, mindenütt elintézte az angrót (a nagybani és így olcsóbb vásárlást), tudta, melyik üzletben milyen árut érdemes vásárolnia, ismerte Pest összes varrónőjét, cikázott a zsebkendőnyi butikok labirintusában - már minden belvárosi kapualjban volt egy butik, de a nagyobb üzletek még mind állami tulajdonban voltak -, áruval tömött, hatalmas fehér nylonzsákokat pakolt be a kocsijába, úgy lépett be egy-egy nagykereskedelmi raktárba, mint a leendő tulajdonos, egyszóval: lenyűgöző volt. Felnőtt volt, sokkal felnőttebb, érettebb, polgáribb, mint ismerőseim többsége és közben, két tárgyalás között, álmodozó, csacsogó csitrivé változott, aki mindent látni akar és boldog felelőtlenséggel habzsolja az életet. Magára alig költött, ha mégis megtetszett neki valamilyen holmi, gyorsan lebeszélte magát: „Eh, szebbet varrok magamnak!” - és tényleg szebbet varrt, mint ahogy korongozott is, kerámiatárgyak és női ruhák készítésével kereste meg a háza és benne a boltja megvásárlásához szükséges pénzt (és közben november elsejéig vezető óvónő volt, akit gyerekek és szülők egyaránt imádtak).

A fehér nylonzsákok, amelyekben a ruhákat szállította, a gyerekkoromat idézték. Ezekhez hasonló zsákok voltak velünk evezéskor, a Dunán. Nagyon szerettem ezeket a hétvégi túrákat, amelyekre többnyire apámmal kettesben mentem el. A táj éppen olyan gyorsan változott meg ilyenkor körülöttem, mint amilyen gyors apám átalakulása volt. Buszon mentünk a csónakházig. Kiértünk a városból, emitt még egy lakótelep, azután, mintegy a civilizáció határaként, a gázgyár hatalmas ballon félgömbje, amott pedig már a Dunapart, a végtelen

53

Titkos könyv

folyam, és körülötte a vízre hajló zöld fák és bokrok, egy kicsit távolabb a szelíden hullámzó hegyek. Apám pedig, akit hét közben folyton öltönyben és nyakkendőben láttam, egyszer csak átvedlett bronzbőrű indiánná, olajfoltos evezősnadrágban és rikító trikókban mászkált, infantilis tréfákat engedett meg magának, ugrált a gyönyörű, cédrusból épített evezőshajók között, tehát főleg és mindenekelőtt: boldog volt. Boldogsága rám is átragadt, és így visszanézve tíz-tizenkét év összes nyara egyetlen lebegéssé olvad össze, ott lebegünk a vízen, a kis zsebrádióból preklasszikus zene szól, süt a Nap, a túlparton óriási jegenyék sorakoznak, itt a sziget mellett, ahol haladunk, fűzfák simogatják a folyó tükrét. És nincs idő. Akkor, gyerekfejjel még nem tudtam, később rájöttem: ilyen lebegés a szerelem.

Piri nagyon sokszor juttatta eszembe a gyerekkoromat, a mesévé olvadt múlt idő legvarázsla-tosabb emlékeit. Elég volt ránéznem egy ilyen fehér nejlonzsákra, hogy azt érezzem: igen, mellette valóban hazaérkeztem.

Nem akarom azt sugallni, hogy szerelmünket a megérkezettség nyugalma jellemezte volna. Nem volt, nem lehetett így. A szerelem ugyanis, még a legboldogabb, beteljesült szerelem is, vibráló és nyugtalan állapot. Éppen, mint minden szerelem csúcspontja, a szeretkezés, a szerelem egésze is a nyugalom és a szenvedély állandó váltakozásából áll. Legboldogabb pillanatai talán azok, amelyeket ez a két érzés egyszerre jellemez.

Ezt a vibrálást mások is megérezték rajtunk. Bár a megismerkedésünk perceitől eltekintve, utcán és társaságban mindketten meglehetős visszafogottan viselkedtünk, mégis, szinte mindenki, akivel találkoztunk, tett valamilyen kedves, barátságos megjegyzést a rólunk sugárzó szerelemre. Olyan szégyentelen, olyan vehemens érzés volt ez, hogy ismerőseink sem szégyellték szóba hozni. Ilyesmit addig sem és azóta sem sokszor tapasztaltam. Mintha az a tény, hogy mi levetkőztük a gátlásainkat, a környezetünket is fölszabadította volna. Gyakran nem is jóbarátok, de felületes ismerősök, például Piri üzlettársai hozták szóba, amit láttak, amit éreztek rajtunk. A Király utcában egy butik tulajdonosnője, akinél többször is jártunk, a második találkozásunkkor azt mondta, hogy amikor először látott minket belépni, úgy érezte, vibrálni kezd körülöttünk a levegő és röpködnek körülöttünk a szikrák.

Egyszer, még valamikor a legelső napokban, a nagynénémnél, apám húgánál jártunk. Friedmann Évi ma is ugyanabban a szűk mellékutcában, az utcához képest meglepően impozáns, vörös kerámiával kövezett bérházban, ugyanabban a lakásban lakik, ahol valaha a nagyapám, Friedmann Ottó élt. A bútorok ma is a régiek, a lakás nem az. Két szoba maradt az egykori négyből. A mindenható kerületi tanács az ötvenes-hatvanas években szokásos eljárással lényegében elvette a másik két szobát, hogy így a lakásból egy másik, hasonlóan kisméretű lakást válasszanak le. A két maradék szobába zsúfolódott be Friedmann Ottó összes terjedelmes bútora. A tágas bútorok, a hatalmas, gazdagon faragott szekrények és a bíbor bársonnyal kárpitozott székek bizarr ellentétben állnak a lakás túlzsúfolt összképével. Még emlékszem rá, milyen szervesen illeszkedtek ezek a bútorok az egykori lakás tágas terébe, hiszen kisgyerekkoromtól fogva jártam ide. A leválasztott kis lakásban aztán úgy hatottak,

54

Titkos könyv

mint amikor valaki már nem egészen képes rendet tartani az emlékei között. Az emlékképek még pontosak, de az időrend már összezavarodik.

Évi hasonlít erre a lakásra. Most is olyan, mint amilyennek kisgyerekkoromban megszerettem őt. Indián metszésű orrával, szódásüveg vastagságú szemüvegével inkább csúnyának mondanánk, ha nem volna egyszersmind elbűvölően vonzó, annyira, hogy húszéves korom táján egy ideig küzdenem kellett azzal a kellemetlen érzéssel, hogy bele vagyok esve a nagynénémbe.

Évi zongoratanárnő. Érzékeny és művelt, aki fiatal korában nem csak zenélni tanult meg, de rengeteget olvasott is. Később aztán egy földjétől megfosztott földbirtokos lett a férje, aki, hogy feledtesse származását, buzgó párttag lett. Ez hozzásegítette, hogy őseihez hasonlóan, új rezsim ide vagy oda, katonatiszt legyen belőle. Rejtély, hogy mit szeretnek egymáson, tény viszont, hogy Évi ettől fogva fokról fokra elgiccsesedett. Érzékenységéből finomkodás, nyitottságából, kíváncsiságából a legolcsóbb vacakságok iránti lihegő lelkesedés, műveltségé-ből hivatkozási alap lett. Lánykorában Thomas Mannt olvasott, ma már csak filléres lányregényeket. Éveken át nem tudtam rávenni magam, hogy egyszer meglátogassam. Pedig ha rágondoltam, az első érzés mindig a hiánya volt. Amikor nagyon szeretünk valakit, úgy látszik, rejtett, belső tulajdonságokat szeretünk, csupa olyasmit, amit a hétköznapi élet, a fölszedett hibák sora elfödhet ugyan, de meg nem szüntet. Évi hiányzott és hiányzik, mert szeretem és kész. Éppen csak nem vagyok képes beszélgetni vele.

Amikor Piri megjelent az életemben, hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy elvigyem őt Évihez. Mintha csak Évi jóváhagyását szerettem volna megkapni ehhez a szerelemhez.

Évi már a telefonhívásnak is örült. Mindig szurkolt nekem, minden örömöm mindig örömöt jelentett az ő számára is. Sikerült megértetnem vele, hogy olyankor szeretnénk elmenni hozzá, amikor a férje nincs otthon. Kávéval és teasüteménnyel várt minket. Mindig remek, nagyon erős kávét főzött, és a kávéja még ekkor is hasonlított egykori energikus, túláradó lényére. A teasütemény nekem szólt: tudta, hogy imádom és szégyentelen mennyiségben fogyasztom a legkülönfélébb édességeket.

Nagyon készült a látogatásunkra, mert, amikor megcsókolt, éreztem rajta, hogy aznap alig ivott. Azóta sem láttam teljesen józannak - megoldatlan élethelyzetei elől hosszú évek óta valami homályos, enyhe kábulatba menekül. De ekkor feltámadt a régi érzékenysége, és Piri, aki egyrészt rendkívül könnyen teremtett kapcsolatokat, másrészt viszont szinte mindig félt a számára új emberekkel, barátaimmal, ismerőseimmel való találkozásoktól, az első perctől otthon érezte magát nála.

Míg Piri éppen Évit bűvölte el, odaültem a zongorához, hogy lepötyögjek egy dallamot a Pesti gyors-ból. Egy ujjal pötyögtem persze, de egy hangot még így is mindig félreütöttem. Piri, aki ezt a dalt még soha nem hallotta, beszélgetés közben odaszólt nekem: „Oda fisz kell!” És tényleg fisz kellett. Ő pedig folytatta Évi bűvölését. A harmadik perctől fogva itt is otthon volt.

55

Titkos könyv

Mire majd újraírom ezt a történetet, Évi meghal. Már csak egyszer fogom látni, amikor a kislányunk születése után meglátogat minket, Klárát és engem. Még nem lesz hatvan éves, de úgy tipeg majd, mint egy igazi öregasszony. Butaságokat beszél majd és érzeleg, és mégis, minden mozdulatából valódi szeretet árad. Azután, amikor elmegy, látni fogom, hogy a lépcsőházban már a falnak kell támaszkodnia, hogy meg ne szédüljön. Amikor megkérdezem, lekísérjem-e, félszeg mosollyal, bizonytalan mozdulattal int nemet. És ez lesz az utolsó mozdulata, amire emlékezni fogok.

Azon a Pirivel töltött első délutánon megbeszéltük, hogy este elmegyünk vacsorázni a Fészek Klubba. Előtte persze fölmentünk a Regébe, hogy a lányok átöltözzenek. A szálloda úgyszólván átellenben állott a kórházzal, ahol Kati haldoklott. Én úgy kétnaponta meg-látogattam őt, mégis, emlékszem, akkor mintha nem is azon a környéken jártam volna. Mintha más időbe és más térbe kerültem volna, amikor Piri közelében voltam. Egyszerűen nem jutott eszembe sem Kati, sem a kórház. A Rege, ez az egyszerű kis szálloda, úgy hatott rám, mint amilyen a neve: mesebeli helynek láttam. Sem a nevében rejlő fenyegetést nem éreztem, sem arra nem gondolhattam, hogy néhány év múlva majd Klárával járok ide, a szálloda uszodájába, hetente többször is, egy ideig. Olyannyira külön térben és külön időben éreztem magam, hogy a szomszédban haldokló Kati, akinél előző nap jártam, ekkor egyáltalán nem jutott eszembe. Mint ahogy néhány évvel később, amikor újra idejöttem, sem kapcsoltam, hogy ez volt az a szálloda, ahol Piri lakott. Már vagy egy éve jártam ide Klárával úszni, amikor hirtelen rádöbbentem, hol is vagyok. De ez nem feledékenység volt - ez valami sokkal mélyebb titka volt az emlékezet működésének. Azok a napok, azok a hetek - máskor és másutt zajlottak. Néha azt hiszem, hogy a képzeletemben.

Ott a Regében, azon az estén Piri talán piros selyemblúzt vett föl - igen, úgy rémlik, pirosat. És hozzá talán azt a meleg, barátságos, sötétkék pulóverét. Margit előbb volt készen, Piri a fürdőszobából beszélt ki hozzánk. Én énekeltem, régi, lassú, a magyar reneszánsz idejéből való dalokat, Balassi Bálint istenes énekeit. Pocsékul énekelek, nem is nagyon merem az éneklést mások előtt megkockáztatni, sőt, ma már a fürdőszobában is csöndes vagyok, de akkor megjött a hangom a boldogságtól és tág tüdővel harsogtam ezeket a sorokat, amelyek nyilván nem véletlenül jutottak eszembe: „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok förtelmességét.” Bár ezen a napon még nem tudatosodott bennem, de néhány nap múlva azon kaptam magam: kezdek istenhívő lenni. Ez a dal és a többi, hozzá hasonló, ennek volt a hírnöke.

Lent a Fészekben Ivánnal voltunk találkozandók, aki kedvelte a sört. Dobozos sört akkor még alig néhány helyen lehetett Budapesten kapni, ezért Iván megkért, hozzak neki pár dobozzal a szállodából. A szobapincértől rendeltük meg a sört, és Piri természetesen már tudta a pincér nevét is: Gusztinak hívták. Guszti fekete hajú, kopaszodó, mulatságos arcú, harmincas férfi volt. A Pirit körülvevő sugárzás rá is hatott, mert, emlékszem, bár a vendég iránti kötelező tiszteletet megtartva, de Guszti is belekeveredett a társalgásba; hülyéskedtünk, nevettünk, szabadok voltunk és fiatalok és mintha nem is ezen a szomorú Magyarországon lettünk volna,

56

Titkos könyv

hanem bárhol másutt, arrafelé, ahol az embereket nem hajtja a másnap, nem szorongatja a félelem, nem keseríti a lemondás, nem döngöli földbe a folytonos kudarc.

Lementünk a Fészekbe. Ez is a gyerekkorom egyik helyszíne volt, ide is gyakran jöttem a szüleimmel. Ekkor pedig már vagy tíz éve a saját jogomon voltam tag ebben a klubban, amely egyébként már ekkor sem volt teljesen a régi, mára pedig teljesen megváltozott.

Mert milyen is volt a régi? A régi, a bárki által látogatható és gyönge vendéglővé züllött mai klubbal ellentétben, valódi művészklub volt, ide jártak azok a művészek, akik túlságosan népszerűek voltak ahhoz, hogy más vendéglőben nyugodtan, háborítatlanul leülhessenek. Amikor gyerekkoromban idejöttünk, a filmvászonról lelépett királyoknak és királynőknek kellett csókolomot köszönnöm, színpadi istenektől kellett bocsánatot kérnem, ha a lábukra léptem. A két emeletnyi magas, tágas étteremben festmények lógnak körben a falakon - sokszor elnéztem itt egy unatkozó kisgyerek portréját, olyan volt, mint a híres Ásító inas. Azt éreztem, miközben unatkoztam a szüleimnek az istenekkel folytatott rejtélyes és követhetetlen beszélgetései közben, hogy ezt a képet akár rólam is festhették volna, ez a bávatag gyerek, ez én vagyok.

Nem csak festmények vannak itt, amelyeket, mivel van belőlük elég, néhány évente cserélgetnek - van itt két szobor is, azokat nem cserélgetik, be vannak építve a galériát a az étterem központi terétől elválasztó boltívekbe. A két szobrot nagyon szerettem nézegetni, de mindig féltem, hogy a szüleim rajtakapnak - a két, életnagyságúnál is nagyobb szobor ugyanis két meztelen nőt ábrázol, kibontott, hosszú hajjal. Emlékszem, kibontott hajukat mindig legalább annyira izgatónak tartottam, mint kerek mellüket, formás csípőjüket, rejtélyes ölüket. Ma is sokszor járok a Fészekben, de azt hiszem, mostanában ezek a szobrok élesebben látszanak az emlékeimben, mint amikor éppen valójában látom őket. Mert mostanában nem nagyon szoktam észrevenni, hogy ott vannak. Na majd öregkoromban.

A képek és a két szobor segítettek elűzni az unalmamat. De volt, amikor nem unatkoztam. Ez olyankor volt így, amikor a családjával itt ebédelt Rodolfó. Rodolfó nagyon szerette a gyerekeket és nagyon szeretett szerepelni, még itt, ismerősök között is. Gyakran odahívott engem az asztalához és az asztalon található tárgyakkal, pohárral, gyufásdobozzal parányi trükköket adott nekem elő. És persze mindig volt a zsebében kártya is.

Amikor tehát Piri és én leültünk a klubban, hogy Margit és Iván társaságában megvacsoráz-zunk, ebben a térben itt volt a gyerekkorom varázslata, itt volt az első mágus, akit ismertem. De azon az estén már egy szédítőbb és nem szűnő varázslat foglya voltam. Piri varázsolt el, és ennek a varázslatnak sosem lett vége. Most is tart, amikor nyolc év után írok róla, és tartani fog újabb kilenc év múlva, amikor majd megpróbálom még pontosabban megírni, mi is történt vele és velem azokban a különös napokban, a jóillatú, tavasziasan enyhe télben, amikor decemberben is zakóban jártunk az utcán.

Ezt az éjszakát aztán már együtt töltöttük, nálam. Piri rettenetesen félt. Attól félt, hogy majd csalódunk. Az ellenkezője történt. Sikerült elmélyítenünk közös tébolyunkat.

57

Titkos könyv

Felkavart lelkek

Legközelebbi jövetelekor (ekkor már egyedül jött) megbeszéltük, hogy mikor majd hazaindul, elmegyek vele a kocsiján a város határáig, az Osztapenkóig. Késő utód, tudod-e majd vajon, mi volt az Osztapenko? Az Osztapenko egy emlékmű volt, amelyet a német katonák által lelőtt fehér zászlós szovjet parlamenter emlékére állítottak, ott, ahol ez a szerencsétlen és valószínűleg bátor ember, akit parancsnokai azért küldtek, hogy ne kelljen szétlőniük a körülzárt Budapestet (pazarolva ezzel nem csupán az emberéletet, de a drága lőszert is), elesett. Az ország mai urai azonban demokratikusan úgy gondolják, orosz katona nem lehetett hős, és ezért elképzelhető, hogy lebontatják majd ezt az emlékművet, amely egyébként számunkra, akik számtalanszor elmentünk mellette, mindig a szabadság jelképe volt. Na nem azért, mert egy szovjet katonát ábrázolt, hanem, azért, mert itt kell kimenni a városból Bécs és a Balaton felé egyaránt.

Most, amikor erről a sokak szívének oly kedves szoborról írok, nem tudom még, hogy ennek a szobornak és néhány másiknak, nem is lesz olyan rossz sorsa. Hogy épül majd egy szoborpark, éppen itt az Osztapenko közelében, ahova összehordják a város idétlen szocialista emlékműveit (köztük néhány, művészi szempontból egészen jó szobrot is), és ez a bizarr panoptikum őrzi majd ezeknek az elmúlt évtizedeknek, ennek az egész, pózoló és hazug, szocialistának nevezett, beteg rendszernek a mindennél pontosabb emlékét. És most, 1990-ben, azt sem tudom még, hogy ezt a most még nem létező szoborparkot is látom majd, és benne az Osztapenkót is, de se nem Pirivel, se nem Klárával, hanem valaki mással, aki néhány év múlva, amikor Klára újabb ridegségi hullámon esik át, elfogad engem úgy, ahogy vagyok, a zavaros történeteimmel, a kerge múltammal, a szédületemmel együtt, elfogad majd, és lesznek hetek, sőt hónapok, amikor mintha Piri varázslatát idézné föl, és én mégsem őt választom, mert addigra tudni fogom, hogy a varázslat, a bűvölet nem minden, hogy az élet nem pillanatokból, hanem percekből, nem percekből, hanem órákból, nem órákból, hanem napokból, és nem napokból, hetekből, hónapokból, hanem évekből és évtizedekből áll. És az évtizedek Klárához kötnek. Ha Piri az álom, akkor Klára az ébrenlét. Az életem fele. Ezt még most sem tudom, mert most még éppen csak próbálom megérteni, hogy mi történt velem nyolc évvel ezelőtt. Addigra már egy kicsit bölcsebb leszek - és persze öregebb.

Elmegyek tehát Pirivel az Osztapenkóig, és onnan majd csak hazaközlekedem valahogy, bármilyen késő legyen is. Nekem akkor még se kocsim, se jogosítványom nem volt. Aznap is Piri üzleti ügyeit intéztük, többfelé jártunk a városban és végül a Moszkva téren szálltunk be az autójába. Mielőtt beszálltunk volna, ahogy ott álltunk, a hatalmas, nyüzsgő téren, a csönd szigetén, a Várhegy alatt, a piros, ezerkettes Lada két oldalán, a kocsi fölött egymást nézve beszélgettünk. Azt mondtam neki, kedvem támadt megtanulni vezetni - ez addig valahogy kimaradt az életemből. És akkor ő azt mondta, és közben szomorú volt a tekintete:

58

Titkos könyv

- Bocsáss meg, ne haragudj rám, hogy ezt mondom, de neked nem szabad vezetni. Te egy álmodozó vagy. És ilyennek szeretlek.

Igen, én az ő életében valami mást, valami számára addig ismeretlen színt képviseltem, mint ahogy ő is az enyémben. Egyszer, néhány héttel később azt írta erről egy levelében:

„Hogy te engem csodának látsz, jól esik, de csodák nincsenek, csak nem megszokott emberek vannak. Te csak szakmabeliekkel voltál körülvéve, ezért én, a teljesen más világból jött ember, aki nem „szak”nyelven szóltam hozzád, máris érdekesnek tűntem, s úgy hitted, hogy csoda vagyok. Dehogy is! Csak én általános, mindennapi gondokról, dolgokról szóltam, mindennapi munkát végzek, olyat, amit nem szoktál meg. Nem versekről, költőkről, darabokról, rendezők-ről stb. beszéltem. Hát ez tűnik csodának.

Én mióta ismerlek, csak erről hallok, életem folyamán ennyit nem hallottam ezekről, mint most e két hónapban. Ha megfigyeled magad: látsz egy utcát, fát, nem tudsz más nyelven szólni, csak versben. Én a magam gyenge, foghíjas szókészletemmel mondom el, miért is szép vagy csúnya valami.”

De ha arra gondolok, hogy két évvel ezelőtt Klára biztatására, mégiscsak letettem az autóvezetői vizsgát, és tíz év múlva még mindig nem leszek túl az első koccanáson sem, akkor talán mégis egyoldalú volt az a kép, amit Piri alkotott rólam.

Vajon Klárának miért volt olyan fontos, hogy vezessek? Ezt nyilván nagyon férfias dolognak tartja. De azért nemrég is milyen megalázó helyzetbe hozott. Van ez a fiú, akinek a nevét nem merem leírni - bár előbb-utóbb kénytelen leszek. Remek, vagány, jóképű és szellemes fickó, ha semmi nem úgy volna, ahogy van, akár barátok is lehetnénk. És ez az ember pompásan vezet. Nemrég elromlott az autója, és el kellett utaznia vidékre. És akkor Klára kölcsönadta neki a mi kocsinkat néhány napra. Nekem viszont közben el kellett mennem ehhez a fiúhoz, mert, hogy az életünk bonyolultabb legyen, nemrég, amikor még sejteni is alig mertem, amit most már biztosan tudok, egy általam írt és éppen most készülő hanglemezhez tőle rendeltem meg a lemezborítót és azt meg kellett néznem. Fél éve ismerem, de még sosem jártam nála. Akkor tudtam meg, hol lakik. A Soproni úton, a 29-es szám alatt. De nem ez a baj. Az a baj, hogy értem jött és ő vitt el - a saját kocsinkon. Vendég voltam a tulajdon életemben. Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amikor megbizonyosodtam róla, hogy Klára beleszeretett ebbe az emberbe.

Azon a nyolcvankettes, decemberi estén ott az Osztapenkónál nem volt kedvem kiszállni és elmentem Pirivel a soproni úton egészen Herceghalomig, egy Budapesttől talán 30 km-re lévő községig. Onnan aztán vonattal (az utolsóval) jöttem haza. Álltam a peronon, annyira föl volt kavarva a lelkem, hogy nem tudtam leülni odabent a vagonban. Néztem a közeledő város esti fényeit, és mintha életemben először érkeztem volna haza, ide Budapestre.

Ha belegondolok, milyen könnyedén utazgattam akkoriban ide-oda, mennyire nem érdekelt, hol vagyok éppen, ha vele lehettem! Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki mindenütt jól érzi

59

Titkos könyv

magát, amíg az édesanyja közelében lehet. Ennek a könnyedségnek ma már nyoma sincs. Elveszítettem. De hát igazán ez a legkevesebb, amit elveszítettem azóta.

Másnap éjfél körül illat-hallucinációm támadt: Piri parfümjének illatát éreztem (egy Charlie nevű, egyszerű, de az ő bőrének illatától megnemesedett parfümöt használt), és erről eszembe jutott Herceghalom. Fél kettőkor beállított Piri. Sopronból, kétszáz kilométer távolságból, a keskeny, kanyargós országúton, másfél óra alatt jött föl Pestre. Akkor indult el, amikor én megéreztem a parfümje illatát. Akkor üzente azt, hogy most indul.

Én akkoriban sokkal kevesebbet aludtam, mint máskor szoktam. Fél kettőkor még éppen a konyhában voltam és ettem valamit. Egyszer csak kopogott az ablakon. Ott állt a sötétben, arcát a konyhaajtó üveglapjához szorította és nevetett.

Ilyenkor megszűnt az idő. Bejött, kért egy almát (mást alig evett), és azt mondta:

- Tudod, eszembe jutottál. Arra gondoltam, milyen jó lenne most együtt. Hát idejöttem.

Azután bementünk a szobámba. Megkért, hogy egy kicsit forduljak el. Nem értettem a kérését, hiszen rég túl voltunk már azon a kérdésen, hogy szégyenlősek vagyunk-e egymással szemben.

De hát nem is ezért kellett elfordulnom.

- Visszafordulhatsz! - mondta mosolytól dallamos hangon, egy kicsit kacéran.

Ott állt a nagy, sötétbarna ruhásszekrény öltözőtükre előtt, és nem volt rajta semmi más, csak egy egész testét befedő, horgolt, piros kendő. A tenyérnyi réseken át láthattam fénylő és finom bőrét. Kihívó pózban állt ott, mint egy díva. És finoman nevetett. Mintha azt mondta volna:

- Ez is én vagyok, jobb, ha tudod!

„S tán ő se tudja, mit is kíván jobban” - vajon én mit kívántam jobban? Hogy órákig álljunk így és csodálhassam ezt az új arcát és gyönyörű, arányos, parányi testét, vagy hogy most azonnal olvadjunk eggyé és soha ne kelljen többé fölébrednünk?

Kati időközben rosszabb állapotba került és december 16-án meghalt. Piri aznap is éppen velem volt (sőt, a kisfiam is velünk töltötte azt a napot, hiszen amúgy is sokszor, nagyjából kétnaponta, ott volt nálam). Amikor anyám felhívott Kati halálhírével, dadogni kezdtem és azután egész este dadogtam.

Volt, hogy én utaztam Sopronba. Először, a születésnapom előestéjén, december huszadikán, a még mindig tavasziasan enyhe időjárásban, ő vitt magával. Ahogy a Belvárosból elindultunk a nőiesen karcsú és királynőien előkelő, fehér Erzsébet hídon át Nyugatra, a sztráda felé, elmentünk a Bölcsészkar épületének boltíve alatt. Itt volt az Egyetemi Színpad, gyerekkorom varázslatának egyik helyszíne és itt töltöttem az ifjúkoromat, hiszen ide jártam, a Bölcsészkarra, ahol ugyan kevés tanár óráit volt érdemes látogatni, de azokét annál inkább és ahol meglepő liberalizmus uralkodott, elviselték a magamfajta csöndes lézengőket, akik

60

Titkos könyv

jobban szerettek szemlélődni, mint szemináriumokon üldögélni és ahol az ember nem volt kénytelen naponta szembesülni a rendszer teljes ostobaságával. Itt, ebben az épületben tudtam meg, valamikor a hetvenes évek közepén, hogy a szocializmusnak vége. A mindenható Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik szervezete a büfé előtt, plakáton hirdette taggyűlését. A plakát így szólt:

„Alapszervi gyűlés kedden délután ötkor. Napirenden: az Alapszerv feloszlatása. Kérjük, gyertek el minél többen, mert ha nem leszünk elegen, még feloszlani sem tudunk!”

Ebből a védettségből fakad talán, hogy ezek a bölcsészkari évek emlékeimben még ma is valami szürke és puha ködben úsznak, mintha végigálmodoztam volna őket, valahol a hosszú, üres, poros folyosók kopogó kövezete fölött lebegve. Akkor is így ködlöttek föl. Amikor Piri közelében voltam, mindig erősebben törtek rám a régi emlékeim. Talán azért, mert, mint minden szerelmes, az egész életemet szerettem volna egyszerre átadni neki, és ezért bármerre jártunk korábbi életem helyszínein, mindig föltolult minden, amit csak szerettem volna elmesélni. De hát az ember vagy él, vagy mesél, ha mindazt el tudtam volna mondani neki, ami az előző huszonkilenc évemben történt velem, vagy akár csak azt, amit fontosnak éreztem, akkor még ma is ott ülnénk egy éttermi asztal két oldalán, egymás tekintetébe mélyedve, elbűvölten, és hol ő mesélne Sopronról, hol én Budapestről. Ott ülnénk, nyolc éve egyhuzamban, ott ülnénk, amíg csak élünk.

Így jutottak eszembe a bölcsészkari éveim, egyetlen pillanat töredéke alatt. De nem volt rá idő, hogy beszéljek róluk, mert más is eszembe jutott, aminek a lelkemben sokkal több köze volt Pirihez.

Ugyanis, mielőtt rákanyarodtunk volna a hídra, bal kéz felől megláttam a Mátyás-pincét, ezt az egykor oly előkelő vendéglőt, és eszembe jutott Helén mama, a dédnagyanyám. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Piri valamiképpen az ő reinkarnációja, ami persze, még ha volna is reinkarnáció, akkor is lehetetlen lett volna, hiszen Helén mama hetvennyolc nyarán halt meg, kilencvenkilenc éves korában, alig több, mint négy esztendővel e történet kezdete előtt.

Helén mama azért jutott eszembe, mert egyszer megvendégeltem őt (és Katit és a szüleimet) itt a Mátyás-pincében. Tizenöt éves voltam, és az első keresetemből (játszottam A Pál utcai fiúk című filmben, ebből vásároltam a bűvészethez szükséges kellékeket is Kálmán bácsinál) valami emlékezeteset akartam adni Helén mamának, akit imádtam. Nem tudom, miért éppen a megvendégelést választottam emlékezetes ajándékul; talán azért, mert itt játszott a híres prímás, Lakatos Sándor, Helén mama pedig szerette a cigányzenét. Én a cigányzenét ki nem állhattam, Helén mamát viszont szerettem annyira, hogy az ő kedvéért még ezt a sírva vigadást is élvezzem. Ott ült az én pirinyó, fekete kendős, nyolcvannyolc éves Helén mamám az előkelő vendéglőben, huncutul mosolygott, mind az ezer ránc nevetett az arcán, de ráncosan is olyan volt, mint egy fiatal lány, akinek udvarolnak, én pedig odahívtam a híres prímást az asztalunkhoz, és eljátszattam vele Helén mama kedvenc nótáit. (Például ezt: „Ne gondold, hogy az a tavasz, amikor a virág nyílik az ágon...”) Mindez eszembe jutott ott a

61

Titkos könyv

hídra fordultunkban, el is mondtam Pirinek, és ahogy elmondtam, elkezdtek potyogni a könnyeim. Piri megnyugtatólag a combomra tette a kezét, és halkan, megrendülten mondott valamit arról, hogy én milyen jó vagyok. Én egyáltalán nem éreztem jónak magamat, mindig adósnak éreztem magam Helén mamával szemben - és így most már az őt eszembe juttató Pirivel szemben is. Eközben Helén mama lányának, Katinak a holtteste a hullaházban éppen oszlásnak indult. Katit sokkal kevésbé szerettem, és ez így, néhány nappal a halála után, persze lelkifurdalással töltött el.

Pirinek nem tetszett, hogy Helén mamához hasonlítom. Ő ugyanis kizárólag önmaga akart lenni és senkire sem akart hasonlítani. És amikor nem tetszett neki valami, hirtelen egészen megváltozott az arca. Egyáltalán nem tudta, valószínűleg soha nem is akarta, elrejteni az érzelmeit. Ilyenkor eltűnt az arcáról a szinte állandó, halvány mosoly, kicsit összehúzta a szemét és kérdőn nézett. Én pedig válaszképpen megsimogattam. Ettől ismét az iménti mosolygó kislánnyá változott.

Elvitt tehát magával Sopronba. Rémülten ültem mellette a keskeny országúton százötvennel száguldó kocsiban; és mégis, ez a száguldás az én érzelmeimet is kifejezte. Hiszen mind a ketten majd fölrobbantunk a szerelemtől. Egyszer egy délután Budapest legzsúfoltabb pontján, a Deák téri dugóban vánszorogva, ahol négy sávban araszolgatnak előre a kocsik, buszok, furgonok és motorkerékpárok, Piri letekerte a kocsi ablakát és elkezdett kiabálni: „Emberek! Szerelmesek vagyunk!” Most is, amikor először utaztunk együtt az éjszakai országúton, végigénekeltük az utat. Kikívánkozott belőlünk a boldogságunk. Szét is feszültünk volna tőle, ha nem adjuk ki magunkból folyton.

Amikor áthaladtunk Kónyon, azt mondta:

- Ha Kónynál járok, már tudom, hogy otthon vagyok.

Nem tudtam, egyikünk sem tudta, hogy ez a mondat újabb jóslat volt. Alig több, mint egy hónap kellett hozzá, hogy megértsem, mit jelentett.

Persze nem alhattam nála, másnapi randevúnkat is konspirálni kellett. Sopron végül is kisváros. Hajnalban érkeztünk. Piri autós városnézést tartott nekem az üres városban. Egy vacak kis szállodában aludtam, valahol a hegyoldalban, a Lővérek aljában. Másnap délelőtt egy elrejtett kis mellékutcában találkoztunk. A boltját a Színház utcában csak egészen rövid időre láthattam. Piri maga tervezte az üzlet belsőépítészeti kialakítását is. Napjában többször átrendezte a kirakatot, és a legszebb ruhadarabok is az ő keze munkáját dicsérték. Olyan volt ez a bolt, mintha egy mesejáték díszletében járnék, vagy olyan, mint egy szövetekből épített csúcsíves templom belseje. A puha, a belépőt szinte átölelő drapp álmennyezet formája egyszerre idézte föl az anyagok lágy esését és illeszkedett a kicsi, középkori lakóház teréhez. Egészen parányi telken állott ez a kétemeletes ház: emeletenként két kis szobának jutott benne hely, és alapterülete boltostul kisebb lehetett, mint egy nagyobbfajta három szobás lakás.

Elmentünk a barátnőjéhez, Margithoz. Tágas, nagy házban lakott, és itt minden a jómódról árulkodott. Margit férje szobafestő volt. Kezdtem megérteni, hogy létezik egy másik, csönd-

62

Titkos könyv

ben önállósodó és gazdagodó Magyarország, a felszín alatt, ahová az újságírók és a televíziós tudósítók nem látnak le. A felszínen politikai szónoklatok, külpolitikai hírek, televíziós műsorok, sztárok, kulturális csetepaték, a mélyben pedig a csöndesen csordogáló mindennapi élet, ahol mindaz nem számít, amiről a televízióban beszélnek és az újságokban írnak. Ez a határszéli város, az országnak ebben az elrejtett zugában, már akkor jobban hasonlított a közeli gazdag osztrák kisvárosokra, mint Budapestre. Mintha külföldön jártam volna.

Margitnál az ebédlő asztalán találtam valami fekete dobozt, rajta számozott nyomógombok. Nem tudtam, mi ez a kis fekete kütyü. Megnyomtam rajta egy gombot és bekapcsolódott a televízió. Az pedig színes volt, és ilyet lakásban én addig még nem láttam, üzletben is ritkán.

Egészen eddig valahogy úgy éltem a saját értelmiségi világomban, mint a kínaiak élnek az ő országukban, amelyről azt mondják: Zhong Guó, azaz Középső ország. Én is azt hittem, hogy én vagyok középen, akinek az írásait el lehet olvasni az újságban, meg az ismerőseim, akiket gyakran lehetett látni különféle tévéműsorokban. Itt Sopronban értettem meg, hogy ennél azért még Magyarországon is bonyolultabb az élet. Itt engem senki sem ismert, itt még azokat a százezres példányszámú lapokat sem nagyon olvasták, amelyekbe írtam. Itt a helyi lapot olvasták és az osztrák televízió adásait nézték. Itt én furcsa idegen voltam, turista, aki véletlenül beszéli a nyelvet. A kereskedők Kelet felé, Pestre jártak áruért, de az életükhöz már Nyugaton kerestek mintát.

Piri is más volt itt Sopronban. Egyszer csak azt kezdtem érezni, ahogyan ment az utcán és köszönt az ismerőseinek, hogy itt ő nem csak az én szememben főszereplő. Itt ő egy számomra ismeretlen világ közepén él, magabiztosan és derűsen. Alig több, mint egy hónap múlva ekkor még nem sejtett körülmények között bizonyosodhattam meg róla, hogy Piri ebben a világban valóban a főszereplők egyike volt.

Délelőtt Piri kisfiával hármasban uszodába mentünk. Ádám kedvesen tudomásul vette a jelenlétemet, és nem sokat foglalkozott velem. Boldog volt, hogy együtt van az édesanyjával. A medence egyik sávjában szellemi fogyatékos gyerekek úsztak. Rettenetesen igyekeztek, szorgalmasan csapkodták a vizet. Furcsa volt elnézni, hogy voltak köztük kisportolt alakú, remek úszók, akiknek a kis ügyefogyottakkal kellett együtt úszniuk. Mintha ezek a pompásan úszó gyerekek a szellemi fogyatékosságuk miatt elveszítették volna azt a jogot, hogy amihez értenek, amit remekül csinálnak, abban a velük egyenrangúakkal mérkőzzenek meg. Ennél csak az a derű volt különösebb, amellyel részt vettek a többiek ügyetlen kis játékaiban. Elég hamar kifulladtam - akkoriban alig jártam úszni, dohányoztam is, nem csoda, hogy nem bírtam sokáig. Amíg Piri Ádámmal játszott, én leültem a medence szélén egy padra és néztem a kis mosolygó, ügyefogyott gyerekeket. És néztem a feszített víz imbolygó, csillámló tükrét. Béke volt. Nem gondoltam semmire, a kis fogyatékos gyerekek arcát figyeltem és próbáltam megérteni, mitől hasonlítanak ennyire egymásra, ha közben ennyire különböznek. Élveztem a jókedvüket. Azokban a percekben otthon éreztem magamat a világban.

Azután Piri elvitte Ádámot az édesanyjához, és eljött velem sétálni. Nagyon félt, hogy ismerősökkel találkozik, és meglátnak minket. De ez a félelme csak néhány percig tartott.

63

Titkos könyv

Mert azután mosolyogva, büszkén végigsétált velem a Belvároson, és a Gambrinusban ebédeltünk. Ez a vendéglő tele volt az ismerőseivel. Nevetve köszönt jobbra-balra, sugárzott róla a boldogság. Nem kellett egymáshoz érnünk ahhoz, hogy bárki láthassa, összetartozunk. Akkor már nem érdekelte a konspiráció.

Itt, a Gambrinusban mesélte el az alábbi történetet. Óvónőképzőbe járt, pszichológiából vizsgázott. Volt a tételek közt egy, amelytől minden vizsgázó félt. Ő is. Úgy hozta a véletlen, hogy őt hívták be elsőnek. Húznia kellett a tételek közül. Mit tesz Isten, rögtön azt húzta, amelyiktől mindenki félt. Megfogta a kis cédulát, összegyűrte apróra, szájába tette és lenyelte. Az asztalon állt egy kancsó víz és néhány pohár. Piri az éttermi asztalon álló kancsóval és pohárral eljátszotta nekem, ahogyan ott a vizsgán kedves mosollyal a kancsóért nyúlt, töltött magának egy pohár vizet és leöblítette a finom falatot. A vizsgabizottság elképedve ült. Végül az elnök megkérdezte, miért ette meg a tételt. „Mert nem tudtam rá a választ” - felelte ő, mintha mi sem volna természetesebb.

A vizsgabizottság elnöke, úgy látszik, vevő volt Piri humorára, mert újabb tételt húzatott vele, amelyből aztán jelesre vizsgázott.

Amikor Piri befejezte az egyszemélyes színházzá váló elbeszélést, megszólaltam:

- Ez 1972. május 4-én történt.

- Honnan tudod? - kérdezte ő meglepett örömmel. Nem mondhatnám, hogy különösebben meg lett volna döbbenve. Az előző két hét mindkettőnket hozzászoktatott az ilyen pillanatokhoz.

Onnan tudtam, hogy a nevezett napon velem is lényegében ugyanez történt. Egy végül is elmaradt tüntetés elmaradhatatlan folyományaképpen aznap hallgattak ki életemben először a politikai rendőrségen. Mivel végzős gimnazista voltam, az érettségi szünet miatt másnapra volt kitűzve a bizonyítványosztásunk. Délben, a több órás kihallgatás végén a rendőrtiszt közölte velem, hogy másnap reggel folytatjuk. És akkor én, legyőzve az órák óta tartó, gyötrelmes szorongást, amit egy ilyen helyzet a legvagányabb fickóban is kelt (és én nem is voltam túlságosan vagány), azt válaszoltam:

- Nem érek rá.

Valóban nem értem rá, ott akartam lenni a bizonyítványosztáson. A rendőrtiszt annyira megdöbbent, hogy meg sem tudott szólalni, végül pedig, miután megtudakolta, miért nem érek rá, beleegyezett, hogy csak harmadnap folytassuk a kihallgatásomat. És én soha többé nem szorongtam a kihallgatásokon.

Azt hiszem, világos, hogy a fönti két történet ugyanarról szól: egy kiszolgáltatottságot sugalló helyzet váratlan, kreatív átalakításáról. Arra azonban nem tudok magyarázatot, miért gondoltam, hogy ez a két történet egyszerre zajlott le. Ha utánaszámoltam volna, mikor is járhatott Piri óvónőképzőbe, még csak volna rá valami halvány magyarázat, hiszen az évszám stimmel, a vizsgaidőszakok hónapja, a május úgyszintén. De én - legalábbis tudatosan - nem

64

Titkos könyv

számoltam az éveket, engem egyszerűen lenyűgözött ez az elképesztő történet, a merészség és a báj, ami megnyilvánult benne, és egyáltalán nem igyekeztem közben elhelyezni mindezt az időben.

Ott ültünk a Gambrinusban, Piri előtt a majdnem érintetlen étel. Egyszer csak, valami váratlan sugallattól indíttatva, azt mondtam neki:

- Úgy érzem, neked van egy másik keresztneved is.

- Igen van.

- Várj! Ne áruld el. Ugye, Mária a másik keresztneved?

Természetesen az volt. Eltaláltam. Az ilyen pillanatokban hirtelen valami hatalmas csönd támadt bennünk és körülöttünk. Ezekben a pillanatokban ott éreztük a megérkezés bizonyosságát. Az ismerősökre való tekintettel még csak a kezemet sem fogta meg, mégis, mintha szerelmeskedtünk volna. Az sem volt ennél teljesebb összeolvadás. Körülöttünk nyüzsgött az étterem, hatalmas tálakat egyensúlyozó pincérek szaladgáltak, hétköznap volt, de már december, a karácsony előtti hetek izgalma keveredett a tavaszias időjárás keltette nyugtalanító szédülettel. A szomszéd asztalnál éppen fizettek, egy pincér a rendelést kiabálta be, ahogyan lábával belökte a konyhai lengőajtót, de hirtelen mindez olyan lett, mintha valami lelassított némafilmet látnánk, csak mi voltunk ott ketten, ennek a zsibongó némaságnak a közepén.

Aztán, amikor megtört a csönd, nagy levegőt vettem és megpróbáltam elmondani valamit, amit addig sosem foglaltam szavakba - pedig a szavakról, vagy legalábbis a nevekről szólt. Ezt mondtam:

- Tudod nekem, ellentétben a hagyománnyal, csak egy keresztnevem van, talán mert már a nagyszüleim is hitetlenek voltak, nagyobbik részük egyébként nem keresztény, hanem zsidó. Azért én mégis gyakran éreztem úgy, hogy van egy titkos nevem, de még senkinek sem árultam el. Én a lelkem mélyén úgy tudom, hogy Tamás vagyok. A születésnapom védőszentje Hitetlen Tamás. Nyilván ismered a történetét. Hitetlen Tamásban nekem az tetszik, hogy a hit kérdésében is tudományos alapossággal akart eljárni, nem hitt a szavaknak, csak a kísérletnek. Kísérleti bizonyítékot akart szerezni arról, hogy Krisztus feltámadt. A tudományos igazság keresésének egyik feltétele, hogy a vizsgált jelenség megismételhető legyen. Az emberek többsége vagy hívő, vagy nem az, vagy naívul, kételkedés nélkül elhiszi, amit sokan mondanak neki, vagy annak se hisz, amit a saját szemével lát. Nekem egyik magatartás sem tetszik, nekem az a rokonszenves, ha valaki ezt a mélyen érzelmi döntést, a hitre vagy hitetlenségre vonatkozó döntést megpróbálja úgyszólván tudományos alapossággal meghozni. Mondhatnám, veszi a fáradságot, és utánajár a dolognak.

Sugárzó szemmel, tágra nyílt pupillákkal nézett rám, a szája sarkában enyhe ironikus mosoly. Ha kettesben lettünk volna, most megcsókolt volna és én nem tudtam, de nem is akartam volna folytatni:

65

Titkos könyv

- Azt is mindig szépnek találtam, hogy Hitetlen Tamás nevenapja a téli napforduló idejére esik. Ahogyan a Föld a téli napforduló idején a legnagyobb sötétből elindul a legnagyobb világosság felé, úgy indul el Hitetlen Tamás a teljes hitetlenség felől a valóságos tudással, mélyen átélt személyes tapasztalattal megalapozott hit felé. Ezért sokszor gondoltam már arra, hogy felveszek egy írói álnevet, és azon túl Tamás Péternek nevezem majd magamat. A Tamás nevet ráadásul többen viselik az én kis panteonomban is. Itt van például Beckett Tamás. Egész élete párhuzamos Hitetlen Tamás sorsával. Fiatalon a királlyal tivornyázik, püspökként a hite védelmében szembefordul vele. És meghal a hitéért. És itt van Aquinói Szent Tamás, a hit filozófusa. Létezik-e nagyobb, termékenyebb feszültség, mint a misztikus élmény és a logikus gondolkodás ellentétét az életünk középpontjává tenni és filozófiai kérdéseket föltenni a hittel kapcsolatban? A legnagyobb misztikusokat mindig is filozófusnak, a legnagyobb filozófusokat mindig is misztikusnak tartottam. Ezek is, azok is a lét legnagyobb kérdéseit tették föl és ki innen, ki onnan közeledve jutott el a nagy, mély és megfoghatatlan igazságok halálos csöndjéig. Ennek a kimondhatatlan mélységnek különböző neveket adtak a történelem folyamán, és ezt a küzdelmet, amelyet az ember a megfogalmazhatatlan megfogalmazásáért folytatott, megjelölt emberek vívták. Az egyik ilyen jel az én szememben mindig is a név volt. A legszebb emberi névnek, a leginkább beszélő névnek Thomas Mann nevét tartom. Ebben a három szótagban mintha benne volna az ember küzdelme azért, hogy megértse a világot.

Hogy senki se lássa, csak én érezzem, az asztal alatt megsimogatta a térdemet.

Azután fizettünk és vagy egy fél órán keresztül némán sétáltunk egymás mellett. Egy parányi kis cukrászdában ettünk valami remek süteményt, kávét ittunk és Piri szótlanul mosolygott.

Érdemes volt megszületnem.

Vonattal jöttem Budapestre Sopronból, december 21-én, a születésem napján. A Déli Pálya-udvarról metróval mentem haza. Este volt, már csak néhány utas lézengett a kocsiban. Ahogy ott ültem a föld alatt suhanó kocsiban, megláttam egy szerelmespárt. Az ajtó mellé húzódva álltak, ölelték és csókolták egymást. Mindenről megfeledkeztek, senki és semmi más nem létezett a számukra. Az ilyen látvány engem mindig zavarba ejt. Úgy érzem magam, mintha leskelődnék, nem rám tartozó titkok tudójává válnék. Ez a két ember ráadásul nagyon furcsa volt. Idegenek, nem e világról valók voltak még a mozdulataik is. Mindketten rendezetten, de esetlenül öltöztek, egész viselkedésükben volt valami esetlen, és ez különös ellentétben állt azzal, hogy mennyire felszabadultak voltak, mennyire nem törődtek a környezetükkel. Már-már viszolyogtam tőlük.

Azután a fiú, majd rögtön utána a lány is, egy pillanatra felém fordította a fejét.

Mindent megértettem és a viszolygásom is azonnal elmúlt.

Mind a ketten vakok voltak.

66

Titkos könyv

Tamás Péter

Ezekben a napokban ismét fölhívtam Artúrt. Megpróbáltam elmondani neki, mi történt velem az elmúlt két-három hétben. Ez így telefonon át nagyon nehezen ment, de Artúr elég érzékeny ahhoz, hogy megértse: nem valami szalmaláng ez a szerelem. Valami történt velem, ami soha korábban.

Megkértem, készítse el Piri horoszkópját és az enyémet is. Artúr sóhajtott egyet.

- Biztos vagy benne, hogy akarod?

- Ezt hogy érted?

- Mondtam már neked, hogy nem igazán tudjuk, mit lehet és mit nem lehet megtudni az asztrológia segítségével. Én pontosan tudom, hogyan kell elkészíteni egy horoszkópot, és ha egyáltalán nem hittem volna benne, nyilván el sem kezdtem volna tanulni. De hiába tudom, hogyan kell elkészíteni és hiába tudok arról is elég sokat, hogy hogyan kell értelmezni, azt egyáltalán nem tudom, hogy amit majd mondok neked, mennyire lesz valóban igaz. Biztos, hogy látni fogok olyasmit is, amit magad sem tudsz, de az is biztos, hogy sokat fogok tévedni. De egyikünk sem tudhatja előre, mi lesz telitalálat és mi lesz tévedés.

- De azért megcsinálod?

- Na jól van - mondta -, inkább én készítem el neked, mintsem hogy elmenj valami fontoskodó sarlatánhoz.

Ezután megkérdezte a születési adatainkat. Én ekkor még oly kevéssé konyítottam az asztrológiához, hogy nem is jutott eszembe: a horoszkóp fölállításához nem elég tudni a születésnapot, szükség van a születés órájának és percének ismeretére is. A magamét véletlenül tudtam. Amikor Artúr Piri születésének óráját és percét kérdezte, azt mondtam:

- Nem tudom, de biztosan délután fél három.

Amikor Piri legközelebb telefonált, megkérdeztem tőle, hány órakor született. Nem tudta. Másnap megkérdezte az édesanyját. Tíz perccel három előtt született, délután. Mindössze húsz percet tévedtem. És mivel ő maga sem tudta az időpontot, azt hiszem, ez a megérzés nem nevezhető telepátiának. Azt persze nem tudom, hogy minek nevezhető. Esetleg egyszerűen tévedésnek?

De hát amikor megéreztem a másik nevét, a Máriát, az mi volt vajon?

Amikor újból fölhívtam, most már a pontos időpont ismeretében, erről is beszámoltam Artúrnak. Még a Hitetlen Tamás nevére vonatkozó gondolataimat is elmondtam neki. Lényegében ugyanazt válaszolta, csak másképp, amit már korábban is mondott a megérzé-seimről:

67

Titkos könyv

- Vigyázz. Próbálj meg észnél maradni. Nem az a fontos, hogy van-e összefüggés egy ember neve és sorsa között. És nem az a fontos, hogy megérzed-e a szerelmed másik nevét vagy sem. Egyedül az a fontos, hogy mit teszel. Hogy mihez kezdesz az életeddel. Mondd, van annak valami jelentősége, hogy kitalálsz egy nevet? Vagy annak, hogy Canterbury érsekét Tamásnak hívták vagy másképp? Hát nem az a fontos, hogy mit tett? Hogy mihez volt bátorsága? Igazán azt gondolod, hogy a nevétől volt olyan bátor?

Artúrnak persze igaza volt. De ez a nevekkel kapcsolatos furcsa érzésem azóta sem múlt el egészen. Természetesen, mint már említettem, nem hiszek benne, hogy a nevek bármit is elárulnának. Azt inkább hiszem, hogy némely nevek sugallnak valamit. Ha igaz a már idéztem mondás, hogy nomen est omen, akkor talán azért, mert egyes nevek bizonyos szerepeket, esetleg valamilyen magatartást sugallnak. De hogy a név által sugallt szerepet a név hordozója betölti-e, ez, azt hiszem, egyéni választás, valahol a tudat mélyrétegeiben meghozott döntés kérdése. Nem mernék tanulmányt írni a kérdésről, de sokszor úgy érzem, hogy akikről olyan elragadtatottan beszéltem Pirinek ott a Gambrinusban, Beckett Tamás, Aquinói Szent Tamás és Thomas Mann, nem véletlenül lettek azzá, akikké lettek. A szüleik a Tamás névben megjelenő szerepet sugallták nekik már gyerekkorukban. És melyikük így, melyikük úgy, de mindhárman elsőrangúan, el is játszották ezt a szerepet.

Az viszont nem volt döntés kérdése, ami most a közelmúltban, nyolc évvel később derült ki: hogy Tamás Péter, akinek én nevezni akartam magamat, akit úgyszólván a jobbik énemnek tartottam, valóban létezik. Hogy Tamás Péter - az nem egy név. Az egy ember.

Fél évvel ezelőtt megemlítettem Klárának, hogy egy jó grafikusra volna szükségem. Azt válaszolta, hogy egy barátnője éppen nemrégiben ajánlott neki valakit a készülő lemezéhez. A Wesendonk-dalokat vette föl vele egy német kiadó, és Klára, aki pedig nem rajong Wagnerért, valami titokzatos szépséget vitt ezekbe a fájdalmas dalokba. Mintha megérezte volna, mi történik velünk a közeljövőben. Wesendonk Wagner barátja volt, Wesendonk felesége pedig, Matilde, Wagner szerelme. És amikor Wagner és Matilde egymásba szerelmesedtek, ahelyett, hogy szerelmeskedtek volna (bár ki tudja, lehet, hogy megtették), sokkal mélyebb, a jelek szerint évszázadokra szóló módon élték ki ezt az érzést: Wagner zenét komponált Matilde Wesendonk verseire. Hát létezik ennél erotikusabb kapcsolat? Klára gyönyörűen énekelte ezeket a dalokat, éppen a napokban jelent meg a lemez, de nem vagyok biztos benne, hogy valaha is képes leszek meghallgatni még egyszer ezt a felvételt. A borítóval kapcsolatban aztán azt mondta, hogy a kiadó hozott más grafikust, a borító már készen is van, neki ugyan nem nagyon tetszik, de a kiadó ragaszkodik a saját emberéhez, az persze német, egy magyar grafikusnak ott nincs sok esélye. De hátha ez, akit ajánlottak neki, tényleg jó. Látta egy lemezborítóját, az nagyon ízléses darab volt, egy Gershwin-lemez. Mondtam jó, megnézem, mit tud ez az ember, megvan a telefonszáma? Hosszan keresgélt a táskájában, végül a szanaszét potyogó rúzsok, szemfestékek, zsebkönyvek, hangvillák és egyéb rejtélyes, apró tárgyak alól, a táskája mélyéről diadalmasan előhúzott egy összegyűrt cédulát: ez az! Tamás Péter! És itt a száma is.

68

Titkos könyv

Mi az, hogy Tamás Péter, kérdeztem, beszéltem én erről valaha neki? Klára nem értette, min vagyok úgy meglepődve, én meg nem értettem, hogy ő honnan tudja azt a nevet, amit Piri óta senkinek sem árultam el, mert végül aztán, a később történtek miatt, nem mertem ezzel a névvel játszani.

Akkor elmondtam Klárának, amit nyolc évvel korábban Pirinek és Artúrnak, és bár józan, hétköznapi ésszel nincsen ebben a dologban semmi titok, sőt, akár azt is mondhatnám, hogy az egész egy nagy marhaság, azért én láttam Klárán, hogy ő is érzi: most valami nagyon fontos dologról beszélek, amit az együtt töltött öt év alatt mindeddig elhallgattam. Nem csinált jelenetet - nem szokott. Csak egyre csöndesebb lett. Lélegzetvisszafojtva ült ott az ebédlőasztalnál, előtte a táskájából kirámolt holmik, az egyik széken a nyitott retikül, az egész olyan volt, mintha bugyiban állna ott előttem és sírna. Egy női retikül kirámolása felér egy vetkőzéssel, Klára némasága felér egy sírással.

Szóval kiderült, hogy ezt a grafikust egyszerűen Tamás Péternek hívják, és ott volt a telefonszáma is: 293-151. Vagyis másképp, 29-31-51.

Nem tudtam, mit gondoljak. De akármit is gondoltam, ezt az embert föl kellett hívnom.

Fölhívtam. Kellemes hangú fiatalember jelentkezett, érdekelte a munka, úgyhogy meghívtam hozzánk másnap délutánra, beszélgessünk a részletekről.

Klára még otthon volt, amikor Tamás Péter megérkezett. Már éppen indulnia kellett volna, este előadása volt, Izoldát énekelt, de mintha ez akkor már nem lett volna olyan fontos. Végül majdnem elkésett. A fiú egész idő alatt egyszer sem nézett Klárára - és mégis, mintha minden mosolya, minden mozdulata neki szólt volna. Azután Klára elrohant, én pedig megrendeltem a lemezborítót.

Tamás Pétert nagyon rokonszenvesnek találtam. Annyira, hogy - eleinte a munka apropóján, később már anélkül - szívesen találtam rá különféle alkalmakat, hogy találkozzam vele. Többször meghívtam hozzánk is. Az utóbbi években több barátomtól is elszakadtam, és nagyon jól esett ennek a nálam tíz évvel fiatalabb, de rendkívül érett, felnőtt fiatalembernek a közelsége.

Azután nagyon hamar azt kezdtem érezni, hogy a látogatásai valójában nem nekem szólnak. Már-már összebarátkoztunk, de valahogy nem voltunk képesek egy bizonyos határt átlépni. Amikor például, mint az barátságokban helyénvaló, a nőkre terelődött volna a szó, valami gátlást éreztem. Nem tudtam megosztani vele az érzelmi élményeimet. Könyvekről, zenéről, festészetről, filmekről remekül el tudtunk beszélgetni. A nőkről nem. Ráadásul valamifajta kisebbrendűségi érzés kezdett kialakulni bennem. Tamás Péter magasabb nálam, fiatalabb tíz évvel, jóképű, és nagyon jól is keres. Minden okom megvolt rá, hogy megérezzem benne a vetélytársat.

De azért igyekeztem nem törődni a saját érzéseimmel. Még szégyelltem is, hogy féltékeny vagyok. Hiszen igazán semmi sem történt.

69

Titkos könyv

Persze ostobaság volt, hogy így viselkedtem. Valóban lehet, hogy nem történt semmi. Szóval lehet, hogy nem feküdtek le egymással. De ez azt hiszem, teljesen mindegy.

Ugyanis Klára két hónappal ezelőtt kitalálta, hogy ő meg akarja rajzoltatni az arcképét ezzel az emberrel. Még meg is kérdezte, mi a véleményem erről. Hát mondhattam volna azt, hogy nem? Amikor ez az ember már-már a barátom volt és én kétségtelenül nagyon tehetségesnek tartottam?

Nem értettem ugyan, mi szüksége van Klárának erre az arcképre, de ezúttal is elfojtottam az érzéseimet. Annyira, hogy meg sem igen fogalmazódtak bennem. Csak valami alaktalan félelmet éreztem.

Hogy is ne éreztem volna, amikor pontosan tudom, micsoda vetkőzés, micsoda minden sztriptíznél izgalmasabb vetkőzés, ha egy nő modellt ül egy festőnek, még ha csak az arcképét rendeli is meg tőle.

Éppen Klára volt az, aki erről felvilágosított. Tavaly Madridban jártunk és persze elmentünk a Pradóba. Kézen fogott és odavezetett Goya képéhez, a Ruhás majához. Azután a párjához, a Meztelen majához.

- Te melyiket tartod vonzóbbnak? - kérdezte, finom kis mosollyal a szája szögletében.

- A kettőt együtt - válaszoltam. - A ruhás képet a másik megléte még izgatóbbá teszi, mint amilyen önmagában volna, pedig ezzel az áttetsző selyemruhával már így is eléggé izgató.

- Hát én a ruhásat - mondta ő. - Semmi sem annyira csábító, mint a félig feltárt titok.

És most itt van, két hónapja az én tudtommal jár el Tamás Péterhez és ül neki modellt.

Hát ő az az ember, akinek eddig nem voltam képes leírni a nevét. Neki adta kölcsön Klára a kocsinkat. Hozzá kellett elmennem nemrég, a saját lemezem ügyében. A Soproni út 29-be.

És amikor megláttam az utca nevét, ahol lakik, úgy éreztem: ezt az egészet büntetésül kaptam. Azt hiszem, ott, a Soproni úton határoztam el, hogy végre megírom, mi történt Pirivel és velem.

Felajánlotta, hogy hazahoz (másnapra kérte el a kocsit), de ezt azért elhárítottam. Mondtam, ki akarom szellőztetni a fejemet, inkább hazamegyek gyalog.

És tényleg gyalog jöttem. Nem akartam buszra vagy villamosra szállni. Jól esett az esti sötét, nem akartam egy villamos halott, sárga fényében, kitakart arccal álldogálni. Úgy éreztem volna magamat, mintha meztelen volnék.

Átgyalogoltam a városon, Budáról Pestre. Órákon át jöttem hazafelé. Amikor elindultam, még tele voltak az utcák. Ahogy jöttem - pedig a Belváros felé haladtam, hiszen itt lakunk - egyre kevesebb embert és egyre kevesebb autót láttam. Az autók és a buszok egyre gyorsabban szaladtak a lassan kiürülő utcákon. Volt időm gondolkodni.

70

Titkos könyv

Persze a szavak félrevezetnek. Gondolkodni - mi az? Az mit jelent? Nagyon gyakran tapasztaltam, hogy amikor tudatosan, határozottan elkezdek gondolkodni valamin, semmire se jutok. Ha viszont nem teszek mást, mint hagyom, hogy a gondolataim elkalandozzanak, egyszer csak eszembe jut valami, amire addig nem gondoltam.

Így voltam most is. Azon kezdtem tűnődni, vajon miért éreztem azt, hogy ez az egész, ami Tamás Péter és az én Klárám között történik, büntetés? Hát kinek ártottam vajon? Pirinek vagy Klárának? Bántottam én valamelyiküket? Ennyire? Hogy ekkora büntetést érdemlek? Most, amikor végre kezdett az életemben kialakulni valami értelmes folyamatosság?

Üveges szemmel bámultam a feltünedező kirakatokat. Egyre beljebb jártam, egyre több volt belőlük.A színes kockakővel kirakott utcák fénylettek, rendben voltak tartva, gusztusos, színes és tiszta volt a járda, azután hirtelen minden megváltozott, tarka-barka feliratok a kapukon, ízléstelen cégtáblák, összefirkált falak: mintha egy másik évtizedben vagy egy másik országban jártam volna. Mindebben nem vettem észre semmi rendszert. Nagy, lapos, fekete, halkan guruló Mercedesek előzgettek kis pöfögő, szürke Trabantokat, méltóságos Volvók vezetői nézték értetlenül a Ladákban erőszakosan nyomuló, tréningruhás fickókat. Hirtelen olyannak kezdtem látni a várost, mintha valami tébolyult filmrendező itt akarná megrendezni ismeretlen értelmű filmjének a pokolban játszódó jeleneteit.

Megvan. Hát persze, hogy bántottam Klárát. Nem szavakkal, még csak nem is a viselkedé-semmel. Sokkal mélyebben. Hogy ezt hogy nem láttam be eddig!

Pirivel.

Nem, nem arról van szó, hogy Klára féltékeny. Annál ő sokkal egyszerűbben és embersége-sebben gondolkodik. Soha nem tekintette az érzelmeimet a saját tulajdonának.

Csak egész egyszerűen, mint minden szerelmes nő, éveken át azt remélte, hogy az ő arca lakik a lelkem legközepén. És mivel érzékeny, mivel sokkal többet tud, mint amennyiről tudja, hogy tudja, egyre biztosabban érezte, hogy van ott valami, egy megközelíthetetlen mag. És hogy azzal a maggal nem az a baj, hogy ott, bent lakom én. Ha én volnék ott legbelül, az talán nem bántaná annyira. De nem én lakom ott legbelül. Hanem Piri.

Amikor öt évvel ezelőtt megismertem Klárát, és egymásra zúdítottuk az életünk történetét, természetesen sok mindent elmondtam neki ebből a történetből. De most látom, hogy mennyi mindent nem mondtam el. És egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt ő a maga finom ösztöneivel pontosan megérezte.

El kell mondanom mindent. De erre nem leszek képes élőszóban. Hiszen amikor Pirire gondolok, még mindig Piribe vagyok szerelmes. Üljünk ott ketten a gyönyörű, barátságos otthonunkban, a két meleg színű fotelben, nézzek a szemébe, és beszéljek neki arról, hogy milyen volt átölelni Pirit? Hogy milyen érzés volt, ha csak megláttam messziről? Hogy nem volt pillanat, amikor ne tudtam volna, hogy éppen mit is csinál, mert mindent, de mindent megéreztünk egymásról?

71

Titkos könyv

Leléptem a járdáról, megálltam a zebrán, vártam, hogy a száguldó motorkerékpáros, aki, mint egy fekete ördög, suhant át a városon, elmenjen. Csikordult a fék, a motoros megállt. És rám üvöltött:

- Nem látja, hogy megálltam magának? Miért nem megy már, maga állat?!

Átevickéltem a túloldalra. Már valahol a Szabadság-híd közelében jártam. Mögöttem a Gellérthegy, mögöttem Buda nőies dombjai. Szemben a lapos Pest. Előttem a széles folyó, a Duna, balra a hidak sora: mintha átölelnék a várost. Mennyire szerettem én ezt a látványt! Miért érzem most úgy itt magamat, mint egy idegen, aki elveszítette, és most nem találja önmagát? A saját tükörképét?

Nem tudom elmondani. De meg tudom írni. A fehér papír előtt nem pirulok el. A tollam, mint egy fallikus jelkép, talán jelképessé teszi azt is, amit majd megírok vele. Azt a szerelmet, amely nem múlik el akkor sem, ha már fogatlan vénember leszek. Azt a szerelmet, amit nem lehet elfelejteni, csak túlélni.

Ahogy befordultam az utcánkba, pongyolát és papucsot viselő, fésületlen, ráncos arcú öregasszony jött szemben velem.

Mögötte néhány lépéssel egy hosszú, fehér hajú, nemes arcélű öregember bicegett, gyűrött zakóban, mocskos ingben. A karjával gesztikulált. Próbálta utolérni az öregasszonyt. És közben ezt kiabálta:

- Olyan szép vagy még! Hány éves vagy? Olyan szép vagy! Hallgass meg!

72

Titkos könyv

Éjféli mise

Piri napok alatt meghódította magának egész környezetemet. Egyszer a Körúton sétáltunk és Piri vett fél kiló gesztenyét egy utcai árustól. (Habzsolta az életet, tíz dekát eszébe sem jutott volna venni.) Csakhogy nemsokára bementünk a Fészek Klubba ebédelni. A gesztenyéből alig fogyott el egy-két szem. Piri a zacskót Mamikának, a ruhatárosnak a kezébe nyomta (de olyan szeleburdi mozdulattal, hogy a meleg, barna gesztenyék azonnal szét is gurultak a hosszú, fehér ruhatári pulton) és saját hebrencsségén is nevetve így szólt: „Tessék csak megenni helyettem!” Én Mamikát addig még sose láttam mosolyogni. Akkortól fogva egy kicserélt Mamika fogadott, valahányszor csak beléptem a klubba, és lementem az alagsorban elhelyezett, tágas ruhatárba.

Piri ajándékokkal fölpakolva jött Pestre, és ajándékokkal megrakodva ment haza Sopronba, a kisfiához. De nem csak én és Muki kaptunk tőle folyton kedves apróságokat. A barátaimról se feledkezett meg, és kitűnő megfigyelő lévén mindig eltalálta, ki minek örül. Ő maga a hétköznapi apróságoknak örült a legjobban. Ha érkezésekor volt otthon Jonatán-alma, akkor tudta, hogy a zöldségesnél is gondoltam rá. Alig evett mást, mint almát. És reszelt sajtot. Ha étteremben ettünk, két-három falat után abbahagyta az evést. Titok volt számomra, honnan veszi azt a rengeteg energiát, ami ehhez a rohanó élettempóhoz - amelybe azért különös módon mindig belefért egy kis bámészkodás, szemlélődés - mindenképpen kellett.

December 21-étől fogva egy egész héten át nem láttuk egymást. Egy hét persze általában rövid idő, de ahhoz képest, ahogyan akkor mi éltünk, elviselhetetlenül hosszúnak érződött. És közben volt a karácsony. Hiszen éppen emiatt, a szeretet ünnepe miatt nem találkozhattunk. A Szenteste délutánját Iván lepusztult albérletében töltöttem, a Majakovszkij utcában (ma már ismét Király utca), és még két dalt is írtunk, az egyik éppen az undok karácsonyról szólt (melyet Iván hasonló okokból nem tölthetett a kedvesével, mint én; elég bonyolult életet éltünk). Ivánnak ez a lepusztult albérlet egyébként rengeteg pénzébe került, és itt aztán igazán olyan bohém összevisszaság uralkodott, amilyet az ostoba művésztörténetek szerzői elképzel-nek. Valami földre dobott, hatalmas matrac helyettesítette az ágyat, amely az úgynevezett hálószoba nagy részét el is foglalta. Mivel azonban a pianínó is itt állt, ez volt a dolgozószoba is, és bár a másik szobában volt néhány fotel, melyekbe még úgy-ahogy bele lehetett ülni, a pianínó miatt oda végül is ritkán mentünk át. Pedig Ivánhoz folyton jött valaki, volt, aki egy-két napra ott is maradt, szóval zajlott az élet az összes termekben. Volt egy kis erkély is, de oda csak egyetlen alkalommal mentem ki. Többször nem mertem megkockáztatni, mert akkor is majdnem leszakadt. Különben sem volt valami felemelő látvány ez a szomorú terézvárosi utca a lerobbant házakkal, melyeknek faláról potyogott a vakolat és olykor lepotyogtak az erkélyek is. De Ivánhoz szerettem járni, mert az egész hülye lakásból az az időtlenség sugárzott, ami Iván egész lényét jellemezte. Az órák többnyire álltak, a rádióban nem volt elem, tévé nem volt, de ha volt is, elromlott. A villás, régimódi telefon billentyűjét egy

73

Titkos könyv

borotvahabos tubus tartotta a helyén. Ezt hosszas közös kísérletezés eredményeként találtuk; a tubus ugyanis ahhoz elég súlyos volt, hogy a helyén tartsa a billentyűt, de ahhoz még elég könnyű, hogy a készülék csöngeni tudjon tőle. A hallgató ugyanis el volt törve, és nem volt szabad elmozdítani a helyéről. Egy párnán feküdt, a földön, lekonyultan, és ha az ember bele akart beszélni, oda kellett guggolni hozzá.

Piri is nagyon szerette ezt a lakást, talán mert annyira elütött a kisvárosi rendtől, amelyhez szokva volt és amelyet meglehetősen unt. Ha tudta, hogy ott vagyok Ivánnál, ott is felhívott; odaguggoltam a párnán fekvő hallgatóhoz, hallgattam a hangját - és olyankor ő is egy kicsit ott volt velünk. De Szenteste délutánján én sem hívhattam, ő sem hívott.

Azután, Ivánnal kettesben, elmentünk csavarogni. Este tízkor pedig kikötöttünk a Balettcipőben. Türrék ugyanis, a magunkfajta éjszakai csellengők kedvéért, barátaik számára Szenteste is kinyitották az üzletet.

Éjfélkor innen mentem el éjféli misére. Ez az egyszerű mondat azonban sokkal többet fed, mint egy karácsonyi szokás.

Én ugyanis soha azelőtt és azóta nem voltam hívő. És ha lettem volna is, vajon milyen vallás hívője lettem volna? Lévén, hogy zsidó családból származó apám és katolikusoktól és zsidóktól eredő, de protestáns iskolában nevelt anyám egyaránt vallástalanok, hívő dédanyám, Helén mama pedig, akivel annyi időt töltöttem gyerekoromban, igazi liberálisként (bár ezt a szót nyilván nem ismerte) soha, egyetlen pillanatig sem próbált engem vallásossá nevelni.

Nem voltam tehát hívő - egészen addig, amíg Pirit meg nem ismertem. Az ő jövetelét azonban olyan ajándéknak éreztem, hogy azt gondoltam: ilyen ajándékot nem lehet véletlenül kapni. Hálásnak kell lenni érte - és a hála érzése feltételez egy személyt, akire a hála irányul. Én bajban, félelemben sose voltam istenkereső - szégyelltem is volna a gyöngeségemet. Aki a bajban válik istenkeresővé, az nem bízik a saját erejében, gondoltam és gondolom, némi gőggel talán.

Az öröm viszont mindig szerénnyé tett, akárcsak a siker. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a boldogtalanok, és ez tiszteletet ébreszt bennem a keveseknek mért és ritka boldogság iránt.

Piri jövetele, mindaz, ami velünk történt, hívővé tett. Meg akartam keresztelkedni. Azt akartam, hogy ő legyen a keresztanyám. Talán Helén mama emlékének és Piri küszködő katolicizmusának hatása tette, de eszembe sem jutott, hogy a római katolikus vallás helyett más vallást is választhatnék. Nekem akkor a hit egyet jelentett a katolicizmussal.

Ami az éjféli misét illeti, ha véletlenül valamely kisvárosban vagy falun töltöttem a karácsonyt, az éjféli misére a sehol másutt nem tapasztalt hangulat, a nagy emberi közösség melegének átélése kedvéért korábban is elmentem. De itthon, Budapesten soha. Akkor először. És hosszú időre utoljára.

A Teréz-templomba mentem, amely a környékén jóval később épült házak között a maga barokk pompájával egy számomra ismeretlen Terézvárost idéz, azt, amelyiknek

74

Titkos könyv

emlékeképpen a környék utcanevei is itt maradtak: Nagymező utca, Kertész utca. Gyerekkorom óta ismertem ezt a templomot - kívülről. Belül azelőtt soha nem jártam. Pedig éveken át naponta többször elmentem mellette, hiszen ott állt a szomszédságában az iskolánk, a Labda utcai iskola. Itt zajlott az életem, itt barátkoztam Attilával, itt fociztunk a templomépület egyik kiszögellésénél, a sekrestye mellett, a plébániával szemközt. Akkoriban föl se tűnt, felnőtt fejjel vettem észre, milyen különös sziget ez a templom. Magában áll egy olyan környéken, ahol a házak mind szorosan egymáshoz tapadnak. Ez a különállása is a múltat idézi, a hely, a Terézváros egykori tágasságát és falusias jellegét. Hiszen még az én gyerekkoromban is, úgy a hatvanas évek végéig, minden októberben megtartották a szomszéd Liszt Ferenc téren, ahol laktunk, a terézvárosi búcsút, ringlispíllel, vattacukorral és fakanállal, ahogy dukál.

Ide jöttem tehát, az egyszerre ismerős és idegen Teréz-templomba, végighallgattam a misét, életemben először imádkoztam is, és persze mindvégig Pirire gondoltam, aki nyilván Sopron valamelyik templomában hallgatja éppen most ugyanezeket a szavakat. Emlékszem a zsúfolt templomban mellettem térdeplő, apám korabeli, de már nehézkesen mozgó férfira, aki olyan stréber hangossággal mondta az ima szavait, hogy folyton az volt az érzésem: ez még az Úristen előtt is bizonykodni akar. Rém kellemetlen alak volt, és lám, ő az egyetlen, akire emlékszem erről a miséről. A pap megemlékezett éppen elhunyt elődjéről, aki már igen öreg ember volt, nyolcvanas éveiben járt a karácsonyt megelőző halálakor. Ez nagyon élesen megmaradt bennem, később is többször megpróbáltam elképzelni az öreg plébánost, aki mindig pici, töpörödött emberként jelent meg a szemem előtt; elképzeltem, hogy évtizedeken át szolgálta itt az Istent és a híveket, hogy ő volt az, akit húsz évvel azelőtt néha láttam iskolából jövet, amint a plébániáról átment a templomba a sekrestyés kíséretében; elképzeltem őt hosszú, fekete öltözetében és képzeletemben Helén mama mosolyráncos arcát és fekete, köpenyszerű ruháját kölcsönöztem neki. Tehettem. Az öregség, akár a gyerekkor, nemtelen.

És azon az estén, azoknak, akik hittek benne, megszületett a kis Jézus. Én hálát adtam a számomra ismeretlen istennek Piriért, és megpróbáltam imádkozni. Nem ment.

Nem tudtam megnyugodni, nem tudtam hazamenni. Visszamentem a Balettcipőbe és hajnalig hallgattam a többi magányos alak üres fecsegését.

75

Titkos könyv

Szilveszter, temetés

Aztán elmúlt a Karácsony, és Piri újra jött. December 29-én (pontosan emlékszem a dátumra, hiszen aznap olvastam föl a meséimet a Fészekben), kaptam tőle öt szál vörös rózsát. Ezek a rózsák évekig megvoltak, ott álltak egy vörös vázában a nagyszobában az asztalon, anélkül, hogy egyetlen szirmuk lehullott volna. Amikor néhány évvel később fölújíttattam a lakást, a nagy fölfordulásban a rózsák eltűntek. Talán azért, mert ők csak abban a régi lakásban érezték otthon magukat.

De másra is emlékszem arról a december végi estéről. Erről nagyon nehéz beszélnem. Azért megpróbálom.

Amikor hazamentünk a klubból, Piri feltűnően csöndes volt. Leültünk a nagyobbik szobában az asztalhoz, és hamarosan azt kezdtem érezni, mintha valami közénk állt volna.

Mindaddig minden együttlétünkre az áramlás élménye volt jellemző. Úgy úsztunk a másik jelenlétében, mint valami folyóban. Ha Piri megszólalt, pontosan akkor szólalt meg, amikor én elhallgattam, én pontosan akkor hallgattam el, amikor ő meg akart szólalni. Ha mindketten csöndben voltunk és elbűvölten néztük egymást, akkor egészen biztosak lehettünk benne, hogy a másik nem azért marad csöndben, mert valamit nem tud vagy nem akar elmondani, amit pedig szeretne. Biztosak lehettünk benne, hogy a másik csöndje - a varázslat csöndje.

Ezen az estén fordult elő először, hogy úgy éreztem: Piri el akar mondani valamit, de nem tudja elkezdeni.

Megkérdeztem:

- Baj van?

- Igen.

- Hát mondd el - biztattam.

- Félek.

- Mitől félsz?

- Attól, hogy elveszítelek.

- Megcsaltál.

Ezt nem kérdeztem. Ezt mondtam. Tudtam, hogy mit akar mondani. Nem jutott eszembe értelmesebb szó, mint ez az agyonhasznált ostobaság, amely azért a lényeget mégiscsak pontosan fejezte ki.

- Igen.

- Lefeküdtél a férjeddel? - mosolyodtam el.

76

Titkos könyv

- Mással.

Egy darabig csöndben maradtunk. Azután megkönnyebbülten felnevettem és átöleltem Pirit:

- De hiszen itt vagy! Engem választottál! - mondtam neki. És akkor elsírta magát.

Amikor egy kissé megnyugodott, elmondta, mi történt. Van egy fiú Sopronban, régi barátja, aki már évek óta reménytelenül udvarolgat neki. A fiút kedvesnek találta, de barátságon kívül semmit sem érzett iránta. Ráadásul egyszer sem szerelmeskedett mással, mint a férjével addig, amíg engem meg nem ismert. Hűséges volt.

De most össze volt zavarodva. Most, hogy egy hétig nélkülem volt otthon, Sopronban, nagyon sok, talán túl sok ideje is volt rá, hogy elgondolkodjon rólunk. És néha arra gondolt, hogy ez talán nem is szerelem. Hogy talán nem ez a szerelem. Hogy talán csak az érzékei vadultak meg, és amit szerelemnek hisz, az csak zabolátlan testi vágy. És arra gondolt, hogy kipróbálja, hátha tényleg így van. Olyan volt ez, mint egy kísérlet, amit önmagán végzett el. Ha azzal a fiúval is jó neki, gondolta, akkor mégsem szerelmes. De ha nem jó, akkor .....

Hát itt aztán nem nagyon tudta folytatni.

Egyébként nem volt jó. Sőt. Nagyon rossz volt. És nagyon utálta magát érte.

Én elbűvölve ültem ott a Katitól rám maradt, ormótlan ebédlőasztal mellett. A kopott terítőn két vörösboros pohár. És a rózsák a vázában.

Én ilyen érzelmi bátorsággal még soha nem találkoztam. Ezzel a nővel akarok élni. Ilyen társra vágytam.

Talán ez volt a legszebb együtt töltött esténk. Hajnalban aztán indulnunk kellett.

Folytatódott az őrület, jöttünk-mentünk Sopron és Budapest között. Még aznap éjjel elmentünk Sopronba, harmincadikán egész nap ott voltunk. Amikor elindultunk, nem is gondolkodtam rajta, meddig maradok majd ott. De másnap már tudtam, hogy nem akarok hazajönni. Kibéreltem egy olcsó szobát Piri üzletének közelében, vettem magamnak egy fogkefét, néhány fehérneműt, és ott maradtam, hogy Sopronban töltsük a Szilvesztert. Nagyon vártam ezt a Szilveszter-éjszakát, abban bíztam, hogy néhány órán át kettesben leszünk majd, csöndben és nyugalomban. De minden másképpen történt. Piri délután átjött hozzám, hogy szakítson velem. Ott állt abban a hideg szobában, a kopott, ronda, sárga mintás tapétával védett falnak támaszkodva és szorongva nézett rám. Nem is tudom, mitől félt jobban: attól-e, hogy kétségbe ejt engem, vagy attól-e, hogy azt mondom: jól van, hát akkor elmegyek. Talán annyira félt, hogy az egész csak egy álom, hogy inkább maga akart véget vetni az álomnak. Talán attól félt, hogy elveszít engem és szüksége volt az újabb és újabb bizonyságra. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem lehet nőt jobban szeretni, mint amennyire én akkor szerettem őt. Vele akartam élni és ezekre a helyzetekre úgy tekintettem, mint amin szükségszerűen túl kell esnünk. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is elveszíthetjük egymást. Tudtam, hogy van tovább. Csak azt nem tudtam, hogyan nyugtassam meg ott és akkor.

77

Titkos könyv

Elmondta, amit ilyenkor szokott, hogy ebből baj lesz, hogy nem az a kérdés, elválik-e vagy sem, mert mindenképpen elválik, de ő érzi, hogy mi nem maradhatunk együtt, én csalódni fogok benne, ő nem lehet ilyen felelőtlen a kisfiával. Azután ott sírt a vállamon. Eleinte ő is Sopronban akarta tölteni a Szilveszter estét, de egyszer csak rájött, hogy Pesten jobb, hogy Pesten találkozhatunk a barátaimmal, akik addigra már az ő barátai is voltak - különösen Iván. Erre visszajöttünk Pestre, a Balettcipőben szilvesztereztünk, azután Piri újév hajnalán hazament Sopronba.

Az a Szilveszter a Balettcipőben igazi sírva vigadás volt. A tánc kedvéért átrendezték a belső termet: szélre húzták az asztalokat, hogy jusson hely a pároknak. De senki sem táncolt. Amikor aztán a zongorista, a mindig tartózkodóan elegáns, a vendégekkel sosem bizalmas-kodó, dinamikusan (és ezért sajnos kissé hangosan) játszó Tibor belekezdett a Hava Nagilába, hit és katolicizmus, keresztelő és éjféli mise ide vagy oda, megszólalt a vérem, és elkezdtem táncolni - egyedül az üres táncparketten. Lassú lépésekkel kezdtem, mint aki csak ismerkedik a dallal - de aztán nemsokára cifráztam is már, összekeverve hórát, hopakot, legényest és szirtakit, egyre vadabbul. Tibor partner volt, többször végigjátszotta a dalt, izgalmasan váltakozó tempókkal, míg végül holtfáradtan jeleztem neki, hogy nem bírom tovább. (Kész csoda volt, hogy bírtam addig is, hiszen akkor még erősen dohányoztam, akárcsak Piri. Egyik kedvenc játékunk volt, hogy egyszerre gyújtottam meg két cigarettát, például amikor vezetett, s aztán az egyiket átadtam neki.) Piri rémült arccal állt Iván mellett; Iván tapsolt, ragyogott: „nagyszerű voltál!” - mondta. Piri viszont így szólt: „Féltem tőled.”

Innen, a Balettcipőből indult haza (de előtte ismét szakított velem, mondván, hogy túlságosan szeret és ő ebbe az egészbe belebolondul). Újév reggelre már otthon akart lenni a kisfiánál.

A következő néhány napot otthon töltötte, ez alatt az idő alatt beadta a válókeresetet. Legközelebb január ötödikén reggel, Kati temetésének napján jelent meg nálam. Nem beszéltük meg, hogy jön, de biztos voltam benne, hogy meg fog érkezni. Arra azonban nem számítottam, ami történt: már negyedikén késő este megérkezett, de úgy gondolta, egy ilyen nap előtt jobb, ha nem zavar engem, és végül a ház előtt, a kocsijában töltötte az éjszakát.

Különös nap volt: a Piri látása fölött érzett boldogságom keveredett bennem a nagyanyám temetése által keltett zavaros érzésekkel, melyekben a Kati eltűnése miatti riadalmam és a minden temetés iránt érzett undorom egyaránt jelen volt. Emlékszem, reggel még nem volt fekete nyakkendőm, és amíg Piri ledőlt, hogy kipihenje az autójában töltött éjszakát, én elmentem nyakkendőt vásárolni. A szomszédban, a Hungária kávéház mellett volt egy fehérneműbolt, ott vettem magamnak egy fekete selyemnyakkendőt, hímzett fekete rózsákkal.

Időközben, még a temetés előtti napon, negyedikén, elmentem Artúrhoz, hogy mondja el, mit látott a horoszkópunkban. Azzal kezdte: úgy van ő ezzel a dologgal, mint a mitológiában Próteus, aki azért váltott folyton alakot, hogy elbújjon az őt kérdéseikkel üldöző emberek elől. Proteus ugyanis tudott jósolni, de nem szeretett. Ő ugyan nem tud alakot váltani, mondta, de témát igen. Inkább beszélgessünk Goethéről, kérte Artúr. De ő maga sem gondolta komolyan. És hamarosan elővette a két horoszkópot.

78

Titkos könyv

Artúr semmit sem tudott Piriről a születése napján kívül. Horoszkópjából azonban épp úgy kiolvasta mindkét foglalkozását, ahogyan én előre megéreztem őket; leírta Piri szeszélyes, de szeretetteli magatartásának jellegzetességeit; közölte, hogy ez a nő az utóbbi hetekben rengeteget utazott; hozzátette: feltehetőleg autón, és ha igen, jó lesz vigyázni a vezetéssel, mert túl nagy a biztonságérzete és biztosan gyorshajtó. (Artúr nem tudta, hogy Piri Sopronban él, csak azt, hogy ott született.)

Az én horoszkópommal más volt a helyzet, hiszen engem ismert. Az igazán érdekes az volt, hogy most azt is megtudta, amiről én még nem beszéltem neki. Így például sok egyéb mellett kiolvasta belőle, hogy volt az életemben egy nagyon fontos szerepet betöltő, nagyon öreg asszony (ez volt Helén mama), és kiolvasta azt is, hogy volt egy halva született testvérem (ez is igaz volt, egy évvel előttem halva született meg a nővérem).

De most is azt mondta:

- Ez mind nem fontos, ez csak bűvészkedés. A figyelmeztetések, azok fontosak lehetnek. Az egész legfőbb értelme az, hogy segít a saját magadban való elmélyülésben. Csupa lehetséges igazsággal szembesülsz. Lehet, hogy ilyen vagy, lehet, hogy nem. Ha elgondolkodsz azon, amit mondok rólad, biztosan jobban fogod tudni, mint én, hogy igazam van-e vagy sem. Ezért még a tévedéseim is hasznosak lehetnek, de csak akkor, ha semmit sem veszel készpénznek.

- Az egyik legkülönösebb dolog, amit látok - mondta -, a tehetséged természetére vonatkozik. Sokszor faggattál már engem, mit gondolok, érdemes-e ezt vagy azt csinálnod. Hát itt látok némi választ, de ettől csak még nehezebb lesz a helyzeted. Egyébként ez a legtöbb válasszal így van.

- Azt látom tehát - folytatta -, hogy a legsajátosabb tehetséged a megérzésekre való képesség. Nem pedig ezeknek a megérzéseknek a mondjuk, művészi kifejezése. Ha ez így igaz, ahogy én látom és ahogy most neked mondom, az egy fiatal művész számára meglehetősen tragikus. Kasszandra helyzetéhez méltó dilemma. Ő is tudta - de mire volt jó, hogy tudta? Mire volt jó, hogy igaza volt?! Talán boldogabb életet élhetett volna, ha gyorsabban gondolkodik és kevesebbet beszél. Ha igaz az, amit itt látok, neked is ezt ajánlom. Hagyd, hogy a megérzéseid eljussanak a tudatodba, hagyd, hogy hassanak rád - de beszélj róluk sokkal kevesebbet. Az a legjobb, ha még magadban sem mindig fogalmazod meg, amit érzel. Egy érzés az nem egy gondolat. A megfogalmazás sokszor félrevisz. Ne akarj mindig okos lenni. Ne akarj mindent tudni.

Azután mondott valamit, amit én is csak néhány napja tudtam: hogy úgy látja, Pirinek valami borzasztó orvosi műhiba következtében nem lehet többé gyereke.

Igen, amikor legutóbb Sopronban jártam, Piri elmesélte nekem a műtétet, amely erre az eredményre vezetett. Ez Szilveszter délutánján történt. Mielőtt elindultunk volna Pestre, beültünk egy cukrászdába. Piri egyszer csak egészen váratlanul, minden előzmény nélkül azt mondta:

- Péter, ha mi együtt maradunk, nekünk akkor sem lehet közös gyerekünk.

79

Titkos könyv

Azután elmondta, miért nem. Amikor befejezte az elbeszélést, hasonló érzésem támadt, mint a pszichológia-vizsgáról szóló története után. Egyszerre teljes bizonyossággal tudtam a műtét dátumát.

- Ezt a műtétet 1979. május 19-én végezték - mondtam neki.

És így is volt.

Azon a napon született a fiam.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy életünkben egyéb párhuzamos események is lezajlottak. Megkérdeztem tőle:

- Ugye, te is sírtál hetvenegy Szilveszterén?

Elég sokáig kellett gondolkoznia, amíg fölidézte magában azt a Szilvesztert. És akkor rájött, hogy igen. Nagy társaságban volt és mégis nagyon egyedül. És sírt, ott, a többiek előtt.

Azért kérdeztem ezt, mert hetvenegy Szilveszterén velem is ez történt. Egy fiatalokból álló művészegyüttes tagja voltam, úgy nevezték, ORFEO. Mind az ötvenen együtt szilveszterez-tünk. Egy olyan korban, amikor a valóságos politikai lehetőségek híján a művészet egésze átpolitizálódott, egy ilyen fiatal emberekből álló nagy társaság, amely ráadásul együttesek együttese volt (volt ott bábcsoport, színházi stúdió, fotóskör, zenekar) óhatatlanul elkezdett hasonlítani egy szektához. Ezt én rosszul viseltem. Azon a Szilveszter-éjen kifakadtam, elmondtam a többieknek, miért csináljuk rosszul, amit csinálunk, hogyan fojtja meg az együttes az egyéniségeket, és mert ugyanakkor mégis ez volt az egyetlen, magam választotta közösség, amelyhez valaha is tartoztam, a többiek együttes ellentámadása után ott, ötven társam előtt, a nyílt színen elsírtam magam. Valószínűleg az utolsó illúzióim elvesztését sirattam. Tizennyolc éves voltam akkor. A rendőröktől nem féltem. Az illúzióim elvesztésétől igen. Ezt meséltem el Pirinek. Ezért kérdeztem meg, sírt-e hetvenegy Szilveszter éjszakáján.

Ezek az egyidejű események persze mindkettőnk számára eleve elrendelt összetartozásunk bizonyítékainak tűntek. De hogy mik voltak valójában? Talán véletlenek. A mi szempontunk-ból nem ez volt fontos. Hiszen mindenben azt kerestük, ami összeköt minket kettőnket.

Január ötödikén délután eltemettük Katit. Piri ott állt félrehúzódva, de úgy hogy végig láthassam őt. Mintha csak fogta volna a kezemet.

Este elmentünk egy jazzklubba. Egy lepusztult, szocreál művházban egyszer csak megszólalt a nagyvilág. A bőgő nyugalma és a dob heves tempója mintha csak a mi érzéseinket tükrözte volna: azt a nyugalmat és azt a szenvedélyt, amit egymás közelében éreztünk. A szaxofon szinte énekelt a zongora lebegő akkordjai fölött.

Mi is olyanok voltunk, mint azok az improvizáló jazz-zenészek, akiket valami náluknál nagyobb harmónia irányított, valami, ami nem külön-külön rejlett a külön-külön muzsikusok-ban, hanem átjárta őket, mindjüket, és még a másik szólóját is végigzenélték a maguk csöndjével.

80

Titkos könyv

„Alles Vergängliche”

Ami a megérzéseket illeti, kezdtem fertőző lenni. Január harmadikán (ezt a naplómból tudom ilyen pontosan) elmondtam anyámnak, hogy a mesekönyvem élén egy bibliai mottó áll majd. Be sem fejezhettem a mondatot, anyám máris rávágta: 1, Korinthus, 13. Mondván, hogy az a legszebb az egész Bibliában. Természetesen eltalálta. De vajon belegondoltam-e akkor, mit jelentenek, mit jelenthetnek a pálfordulás nagy misztikusának ezek a szavai: „mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik”?

Az olvasó téved, ha azt hiszi, jó volt így élni. Elértem azt a határt, amelytől fogva úgy éreztem, nincs hatalmamban irányítani a saját életemet. Előfordult, hogy az utcán egyszer csak sürgető kényszert éreztem, hogy például balra forduljak. Elindultam tehát a szándékomtól eltérő irányban, és ilyenkor többnyire találkoztam valamely ismerősömmel. Az igazán riasztó az volt, hogy nem tudtam, melyik megérzésemnek van valóságos alapja, és melyik nem egyéb megérzéssé stilizált vágynál. Az egyik pillanatban boldognak és erősnek, a másikban zaklatottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Egyre több konfliktusom volt a környezetemmel, sorra vesztem össze a barátaimmal, és úgy éreztem, nem hisznek nekem. Elviselhetetlen lehettem, ahogyan szinte a skizofrének kényszerességével, mindenben össze-függéseket kerestem. Belebonyolódtam a számmisztikába is, telefonszámokat, rendszámokat és születési dátumokat adtam össze, és messzemenő következtetéseket vontam le az eredményből. Közben lázasan dolgoztam, hiperaktív voltam, mint a mániás depressziósok betegségük mániás periódusában és még Piri pesti üzleti ügyeinek egy részét is intéztem, boldogan és élvezettel.

Néha már-már úgy tűnt, mintha Piri és én - akaratlanul - kötélen rángatnánk egymást. Január tizenegyedikén este (ezt a dátumot akkori naplómból olvasom ki most), nem sokkal azután, hogy az Osztapenkónál elbúcsúztam tőle, hazafelé tartva, ahogy följöttem a metróból, és átmentem az Emke aluljárón, hirtelen úgy éreztem, hogy megállt az autópályán, valahol a város határától úgy húsz-harminc kilométerre, keresett egy kijáratot és visszafordult hozzám. Emlékszem, világosan láttam, ahogyan ott áll a kocsijával a padkán egy, az autópálya fölött átívelő gyalogoshíd alatt. Arra is emlékszem, miért képzeltem így. Ahogyan az aluljáró kijárata felé tartottam, át kellett lépnem a lépcsőfeljáró előtt néhány méterrel húzódó, a padozatban fekvő keskeny kis rácson. Erről a többnyire csikkek gyűjtőhelyéül szolgáló rácsról, ennek az arányairól, az alakjáról jutott eszembe az autópálya gyalogoshídja. Haza-rohantam és leírtam ezt a megérzést a naplómba. Még az éjjel telefonált Piri, és elmondta, hogy alig jött ki a városból, máris azon gondolkodott, hogy visszafordul hozzám. Megállt egy híd alatt és jó negyed órán át nem tudta eldönteni, mit is tegyen. Végül mégis hazament.

Az ilyen pillanatok egyszerre voltak örömteliek és rémítőek. Nem véletlenül említettem az imént a mániás depressziót. Artúr hozta föl hasonlatként, még azokban a napokban. Nyolc-tíz nappal azután, hogy a horoszkópunkról beszélgetett velem, újra elmentem hozzá. Amikor Piri

81

Titkos könyv

nem volt velem, alig bírtam egyedül maradni. Állandó mehetnékem volt, állandó cselekvési kényszerem.

Artúr szerencsére megértően fogadta kissé erőszakos jelentkezéseimet. Mindig volt rá ideje, hogy elbeszélgessen velem. Amikor megérkeztem, teával kínált, és a teakészítés szertartása alkalmas volt rá, hogy mire elkezdünk beszélgetni, egy kicsit lehiggadjak. A dolgozószobában csak egy-két olvasólámpa égett, és ez a barátságos félhomály is hozzájárult, hogy amikor megpróbáltam beszámolni neki zavaros érzéseimről, egy kicsit nyugodtabban és ezért pontosabban fogalmazzak, mint magányos tűnődéseim óráiban. Türelmesen meghallgatott, azután azt mondta:

- Tudod, én harminc és negyven éves korom között kétszer is kórházba kerültem mániás depresszióval. Csúnya egy betegség, amiről egészen a legutóbbi időkig azt hitték, hogy főleg lelki okai vannak. Mára aztán rájöttek, hogy gyógyszerrel is kezelhető. Én ugyan azt hiszem, hogy a lelki betegségek többsége valóban lelki betegség, de éppen a depressziómból végül egy egyszerű kis tablettával gyógyítottak ki.

- De azért úgy voltam vele, ha már beteg vagyok, megpróbálom megérteni, mi értelme ennek az egésznek. Az ember ugye mindenütt értelmes mintákat keres abban, ami történik vele. Te is ezzel kínlódsz mostanában. Nem mondom ugyan, hogy beteg vagy, bár szerintem a szerelem az az érzés, amikor emberek pszichotikus állapotban életre szóló döntéseket hoznak. Nem vagy beteg, de veszedelmesen emlékeztet a viselkedésed a saját betegségem mániás időszakára. Nekem azon a kis tablettán kívül az segített az észhez térésben, hogy rájöttem, hogy a betegségem bizonyos szempontból az élet egészéről szóló hasonlat. Egyetlen rövid időszakban mutatja be a keletkezés és a pusztulás, a teremtés és a szétesés, az életöröm és a halálvágy, a fiatalos tetterő és az öreges tehetetlenség folyamatait. Mert ezek különben az élet egészében évtizedekre terülnek szét.

Egy kicsit duzzogtam magamban, hát Artúr hülyének néz engem? Szerelmes vagyok, nem hülye. Azonkívül rendkívül érdekes is vagyok, csupa olyasmi történik velem, ami senki mással, ennyi megérzésért már Nobel-díjat kellene kapnom. De nem volt időm sokáig duzzogni, mert belelendült, és ilyenkor mindig nagyon sokat lehetett tanulni tőle. Megpróbál-tam igazán odafigyelni arra, amit mond.

- Ezek a jelenségek, amelyekről beszámolsz, többnyire az analógiás gondolkodás körébe tartoznak. Lényegében párhuzamokat keresel két, időben vagy térben egymástól távoli esemény között. Másképpen szólva, mintákat keresel. Az analógiás gondolkodás ma nincsen túl nagy divatban, de azért vannak komoly tudósok, akik foglalkoznak vele. Mondd, hallottál már Gregory Batesonról?

Amikor Artúr úgy kezdett egy mondatot, hogy „hallottál már”, akkor biztos lehettem benne, hogy még nem hallottam. Artúrnak hihetetlen szimata volt. Mindig tudta, ha egy könyvet neki írtak. Néha elkísértem a vadászataira. Számára ismeretlen szerzők műveit úgy emelte le egy könyvesbolt vagy egy antikvárium polcáról, hogy azonnal látta: ezt el kell olvasnia. Sohasem keresgélt sokáig. Biztos kézzel nyúlt fel a polcra, és amit keresett, az ott volt.

82

Titkos könyv

Tehát nem hallottam még Gregory Batesonról. De hamarosan megtudtam, hogy miért kell elolvasnom a műveit.

- Bateson sokféle problémával foglalkozott. Delfinekkel, törzsi művészettel, pszichiátriával. Egy tanítványa egyszer azt mondta róla: nem tudni, mi köti össze Bateson különböző témáit, de biztos benne, hogy valami összeköti. Bateson erre azt felelte, hogy a minta az, ami a sok különböző témát összeköti. Az a föltételezés, hogy a világban tulajdonképpen viszonylag kevés minta határozza meg a dolgok alakját és mozgását, a sokféleség pedig csupán tematikus. Ez voltaképpen nem más, mint viszonylag száraz, egyébként Bateson által sok színes példával bizonyított megfogalmazása a dolgok meghökkentő egységének.

És ezzel előrehajolt, hogy idézzen néhány sort az íróasztalán mindig ott heverő Faustból., Barna, kopottas, bordázott kötésű, gót betűs, múlt századi német kiadás volt. Mindig csodáltam, hogy bírja ezeket a ronda gót betűket olvasni.

- Ahogyan Goethe írta, hiszen ismered: „Alles Vergängliche / Ist nur ein Gleichnis”. Ami mulandó, az mind csak hasonlat.

Persze fejből idézett, de alapos ember lévén, szerette ellenőrizni magát.

- És amit Polonius mond Hamlet szavairól: „Though this be madness, yet there is method in’t”, „Őrült beszéd, de van benne rendszer” - hát ezt az egész világegyetemről elmondhatni. Hogy a felfordulás és a káosz mögött ott van a rendszer, a minta.

- A mintáknak erről az egységéről a század nagy fizikusai is sokat írtak. Nyilván olvastad Richard Feynmantól a Mai fiziká-t.

Nyilván. Nyilván nem olvastam. Egyébként kilenc kötet. Mind a kilenc ott sorakozott Artúr mennyezetig érő könyvespolcán.

- Na, hát Feynman abban szentel is egy rövid fejezetet az ilyen mintáknak. Analógiák a fizikában a címe. Itt tárgyalja például azt az érdekes tényt, hogy az elektromos ellenállási jelenségek és a súrlódási jelenségek párhuzamosak. Ezzel kapcsolatban leírja az analóg számítógép működési elvét is. Márpedig az analóg számítógép, amelyről a praktikusabbnak bizonyult digitális számítógép kedvéért mondott le az emberiség, manapság éppen az agy-kutatás körüli vitákban szerepel az emberi agy működésének egyik lehetséges modelljeként. És ezzel visszajutottunk a lelkedhez.

- Az analógiás gondolkodás mélységesen emberi dolog. Ezt éppen az ellentéte mutatja meg nagyon jól. Gondolj csak arra, hogyan is működik az emberi és hogyan működik a gépi emlékezet. Aminek a megélése évekbe telt, és aminek az elmesélése még nagyon röviden is legalább órákba telhet, az egyetlen pillanat alatt a maga teljességében jelenik meg előttünk, csak győzzük elismételni, mi mindent láttunk egyetlen montázs-szerű emlékképen! Mert az emberi emlékezet éppen fordítva működik, mint a számítógép memóriája. A számítógép lassan és nehézkesen bánik a képekkel, számára egy részletes, színgazdag kép hatalmas, alig feldolgozható adattömeget jelent. A szövegekkel viszont könnyen és gyorsan bánik el, mert a

83

Titkos könyv

számítógépnek egy-egy szóról nem jut eszébe semmi. Mi emberek, éppen fordítva vagyunk ezzel. Könnyen fogunk föl és idézünk föl képeket, de minden egyes szó mögött emlékek tömege jelenik meg számunkra. Milyen sokat mond egyetlen név. Milyen sokat mond, ha csak annyit mondasz: Piri. Ezzel mindannyian így vagyunk. Vigyázz, ne higgyed magadat különlegesnek. Minden ember különleges. Csodálatosak vagyunk, úgy, ahogy vagyunk.

Azt írtam az előbb: megpróbáltam nagyon figyelni. Ez bizonyos szempontból sikerült is, hiszen meg vagyok róla győződve, hogy többé-kevésbé pontosan idéztem a szavait. És mégsem sikerült, mégsem figyeltem eléggé. Artúr minden szava arra figyelmeztetett, hogy a jelenségek, amiket észlelek, az élethez tartoznak. Nem vitatkozott velem, mint mások, nem hüledezett, nem nézett hülyének. Egyetlen dolgot akart: megnyugtatni. Nyilván pontosan tudta, hogy ebből a zaklatottságból semmi jó nem származhat.

Ez után a beszélgetés után néhány hétig nem jelentkeztem nála. Amikor legközelebb fölhívtam, már kénytelen voltam igazat adni neki abban, amit állapotomnak a mániás depresszióhoz való hasonlóságáról mondott. Mert addigra már nem a keletkezés, a teremtés, az életöröm és a tetterő jellemezte az érzéseimet, hanem a pusztulás, a szétesés, a halálvágy és a tehetetlenség. Artúr valóban olyan volt, mint Próteus: nem szeretett és nem akart jósolni, de tudott.

84

Titkos könyv

Az utolsó napok

Annyira szerelmes voltam Piribe, hogy a naplómban, melyet, mint egy végtelen levelet, egyes szám második személyben, hozzá írtam, szerelmi vallomást írtam a kereskedelemhez. Az alábbi idézet jól mutatja, hogyan próbáltam megértetni vele: nekem tényleg ő kell, ő tényleg úgy szép és jó, ahogy van, higgyen nekem végre! De hát nem az volt a baj, hogy nekem nem hitt. Saját magában nem hitt, amint ezt hamarosan le is írta.

Itt van tehát ez a naplórészlet (a bejegyzés dátuma 1983. január 8.):

„A kereskedelem az egyik legfontosabb, történelmileg kialakult forma, amelyben emberek csoportjai a világ legtávolabbi részeiről kapcsolatba kerültek egymással. Szépérzéked, a szó legjobb értelmében vett anyag- és tárgyszereteted tulajdonképpen a tárgyakon megjelenő - a szép tárgyakon megjelenő - szép, alapos, okos, harmonikus emberi munka, tehát az emberek konkretizált formájú szeretete!

Még szimfonikus zenekar se lehetne kereskedelem nélkül. A szimf. z-ban ugyanis szinte mindenféle égtájról származó hangszerek szólnak együtt!!! Nem véletlen, hogy a modern európai zene a XVIII-XIX. sz. fordulójára alakult ki! Mozart a világ egységének - de a szó szoros értelmében vett, értsd: a kereskedelmi formán keresztül tartalmilag emberi egységének - csodáját fejezi ki! Azért, van szim-fónikus zenekar, mert van egy gyönyörű, egybehangzó, sokféleségében egységes VILÁG!!!”

***

Január tizenharmadikán este borzalmasan nehéz órákat éltem át. Naplómban, amelyben akkoriban nem csak a napokat, de a bejegyzések óráját és percét is mániákus pontossággal és aprólékossággal jelöltem, mintha így akartam volna megragadni, megőrizni a szétszaladó időt, majdnem áldozatául esve az úgynevezett napló-paradoxonnak, mely szerint egy eseményt vagy igazán átélünk, vagy részletesen megfigyelünk és lejegyzünk, de a kettő nem könnyen egyeztethető; ebben a bizarr, kapkodva írt naplóban tehát 22.20-kor egyszer csak megszakad egy bejegyzés, szétesik az írásom és kétszeres betűmérettel az alábbi sorok következnek:

„Úgy érzem most, hogy jössz! Vagy hogy legalábbis JÖNNI AKARSZ, türelmetlenül! ... jaj, de ha jössz, NAGYON VIGYÁZZ ÁM magadra az úton!!!”

23.45-kor ezt írtam le: „Már percenként rohanok az ablakhoz, ANNYIRA ÉRZEM, HOGY JÖSSZ!” Itt négy kis vérfolt következik a papíron. A folytonos ablaknyitogatásban sérthettem meg valamivel az ujjamat, de máig emlékszem, hogy nem találtam meg a sebhelyet.

Végül, úgy éjjel egy óra körül belefáradtam ebbe a rettenetes feszültségbe és elaludtam. Másnap reggel derült ki, hogy mi is történt valójában. Piri, aki, mint elmondta, hosszú évek óta nem imádkozott (utoljára nyolc évvel korábban, azért, hogy teherbe essen, mert már attól

85

Titkos könyv

félt, hogy meddő), aznap este tíztől éjjel egyig ismét az imához folyamodott segítségül és azt kérte az Úristentől, akiben hitt is meg nem is, hogy együtt maradhassunk. Ez alatt az idő alatt rohangáltam én percenként az ablakhoz.

Tizenötödikén, szombaton, nála voltam Sopronban. Odafelé a vonaton hosszan barátkoztam egy széles nevetésű, tarkán öltözött, a magyart ízes akcentussal ejtő öreg cigányasszonnyal. Hatan ültünk a fülkében, de a többiekkel nem akaródzott beszélgetnem. Az öregasszonnyal kimentünk a folyosóra, ott ő pipára gyújtott és nevetve mesélte, hogyan loptak lovat fiatal korában, ő meg a bátyjai. Az a három órányi népmese, az a pipafüstös folyosó, az öreg, ráncos arc, a tarka ruha - ma is gyakran jelenik meg az emlékeimben, ha Pirire gondolok. Mert biztos voltam benne, ő szabadított így föl engem, ő tett rá alkalmassá, az ő megértése és figyelme, hogy ilyen élvezettel tudjak figyelni valakire, aki egy, az enyémtől olyannyira idegen, tegnapelőtti világban él. Az öreg cigányasszony azért egy kicsit Helén mamára is hasonlított. És őbenne is Pirit szerettem és ünnepeltem. Sütött a nap, és belül, mint valami ujjongó dallam, egyre az szólt: szeretem, szeretem!

Kopogtattam az üvegajtón, ahogy ő szokta nálam. Az eladójára, Julira hagyta az üzletet és elmentünk sétálni. Ekkor már egyáltalán nem konspiráltunk. Ragyogóan sütött a nap, a hétvégét élvező, zegzugos kisváros utcái már csaknem üresek voltak. Sétáltunk a kis barokk paloták között, Piri büszke, dacos léptekkel, fejét felemelve, csattal összefogott, hosszú barna haját hátravetve jött mellettem. A Lackner Kristóf utcán előreszaladt, megpördült, rám nevetett: „Imádlak!”

Az időtlenség egyik ritka pillanata volt ez.

Bementünk egy templomba. Piri szótlanul odavezetett egy játékszer méretű, kedves kis Betlehemhez. Hosszan nézte a mesebeli figurákat. Keresztet vetett az oltár felé. Én is. Amikor kijöttünk, elmondta, hogy hosszú éveken át nem járt templomba. De mostanában újra jár. És imádkozik értünk.

Nem álltam meg, hogy ne utazzam el hozzá három nappal később, a neve napján is. Amikor beléptem az üzletbe, így szólt: „Tudtam, hogy te nem felejted el a névnapomat.” De egész nap - már amennyit együtt tölthettünk a napból - keserű volt és újra rémült arccal nézett rám. Félt.

Tizenkilencedikén, szerdán jöttem haza a reggeli vonattal. Estére megérkezett ő is.

Azért jött, hogy szakítson velem. Levelet írt nekem, amelyben lezárta az egész kapcsolatot, mert ilyen tébolyban nem lehet élni, mert nem vagyunk egymáshoz illők - hol ezzel, hol azzal érvelt, próbált menekülni a szerelmünk szorításából. Nem ez volt az első levele, ami erről szólt, és a többit is mind maga adta át. De ez volt a leghatározottabb.

„A mi kapcsolatunk szerintem irreális. Egyszerűen nem hiszek benne. Nem csak te miattad, inkább magam miatt. Nem tudnék veled élni, hamar kiugrana olyan dolog, ami miatt problémák lennének. Rendkívül szeszélyes, ostorozó tudok lenni, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretném. Te is magadnak való vagy. Ezt hidd el. Én hiszek már a szavaidnak, mert

86

Titkos könyv

sok részt bizonyítottad, én magamban nem hiszek! Ismerem magam, ha rám jön, hogy ez az egész nekem nem jó, biztos azonnal elmegyek.”

De ahelyett, hogy postára adta volna ezt a levelet, beült a kocsijába és százötvenes tempóban fölvágtatott Pestre, hogy maga adja át, amit írt és azután ott maradjon nálam. Engem a kétségbeesés kerülgetett. Nem tudtam, minek higgyek: a levelének vagy a jövetelének. Végül persze az utóbbinak hittem.

Mindez mégsem volt puszta szeszély. Aggodalmának egyik fő oka a kisfia volt. Mindenkép-pen el akart ugyan válni a férjétől, de a fiát szerette volna megóvni a saját életének érzelmi viharaitól.

És ez tényleg vihar volt. Amikor azt mondta, elhagy, a fájdalomtól üvölteni kezdtem. Letérdeltem a padlóra. Zokogtam. Ekkor már ő sem bírta tovább. Ott térdeltünk a kopott, sivár padlón (néhány nappal korábban kidobtam Kati agyonhasznált szőnyegeit), és a fájdalomtól zihálva, fel-felnyögve zokogtunk, előbb egymástól néhány lépésnyire, és végül egymás vállán. Amikor megnyugodtunk, elkérte a naplómat. És először és utoljára beírt a naplómba néhány sort. Ezeket:

„Ha imádlak is, akkor is vedd tudomásul, hogy el foglak hagyni. Mert az lesz nekem a jó.”

Másnap, csütörtökön, egész nap intéztük Piri különböző ügyeit, kínoztuk és imádtuk egymást. Este hazament Sopronba. Ahogy elindult, az Osztapenkónál, ahol kiszálltam a kocsijából, megvillantotta a féklámpát, piros fénnyel intett búcsút nekem.

Hazamentem és ilyesmiket írtam a naplómba: „Vigyázz magadra az úton!” És később: „Milyen álmos lettem hirtelen! Jaj, csak nehogy elaludj a volán mellett! VIGYÁZZ! Mi volt ez, uramisten?”

Pénteken és szombaton viszonylagos nyugalom volt. Viszonylagos, hiszen Piri otthon két válási forduló között, feszült helyzetben élt, de ezekben a napokban legalább egyszer sem szakított velem. Persze a naplómba ekkor is annyit írtam, mint egy grafomániás. Nyelvi ötletek, számmisztikai megjegyzések, néhány felületes kultúrtörténeti megjegyzés - volt ott minden. Bár tombolt bennem a szellemi zűrzavar, mégis, határozottan úgy emlékszem, hogy ezen a hétvégén, másfél hónap állandó zaklatottság után kezdtem végre megnyugodni és visszatalálni önmagamhoz.

Az igazság persze az, hogy ez a megnyugvás ijesztő mellékhatással járt: úgy éreztem, belefáradtam ebbe az egész ügybe. A pillanatra is emlékszem, amikor ez az érzés hirtelen rám szállt. Szüleimtől érkeztem haza az elgyötört állapotban lévő Barcsay utcai házba. Föl-gyalogoltam a számos foghíjtól szenvedő, töredezett márványlépcsőn, melynek mentén az öntött vas korlát lakkozott fa fogantyújáról mindig eszembe jutott Helén mama, aki még kilencvenes éveiben is megmászta ezt a két magas emeletet. Fogódzkodnia kellett, de ügyelt a keze tisztaságára is. Ezért mindig zsebkendővel fogta meg a fogantyút és elhumorizált arról, hogy ő így segít tisztán tartani a lépcsőházat: valahányszor föl-vagy lemegy, végigtörli a korlátot. Fölgyalogoltam, és mire a másodikra értem, rettenetes fáradtságot, bénult ürességet

87

Titkos könyv

éreztem minden tagomban. Drapp nylondzseki, sötétkék kordnadrág és ellenzős, kék nylonsapka volt rajtam: ezekre azért emlékszem ilyen jól, mert az egész öltözéket, úgy, ahogy volt, Piritől kaptam ajándékba és aznap viseltem először. És akkor hirtelen megfogalmazódott bennem, de úgy, hogy szinte hangosan is kimondtam, ahogy ott álltam a lépcsőházban, a szürke, kétszárnyú lakásajtó előtt:

- Elegem van.

Belefáradtam a Piri félelmeivel folytatott küzdelembe. Most jöjjön ő. Küzdjön meg ő az én fáradtságommal. Nyugalomra vágyom!

Ijesztő érzés volt. Az is megfogalmazódott bennem aztán, hogy ezt persze csak most érzem így, elvégre ilyen az érzelmek természete: hullámzanak. Azért vagyunk emberek, hogy, ha a lelkünk fáradt, az eszünk segítsen át a hullámvölgyön. Tudtam, hogy Pirivel akarok élni, és ez a tudat segített átvészelni ezt a kimerültségi rohamot. Aztán az inga lassan középre húzódott és én kezdtem magamat jobban érezni. Egyszer csak biztos lettem abban, amiért addig, a lelkem mélyén, szorongtam: igen, egy életre együtt maradunk Pirivel. Nyugalom. Nem lesz semmi baj.

Vasárnap, január huszonharmadikán, Szolnokra kellett mennem, hogy ott megnézzem a Kazetta című előadást a Szobaszínházban. A darab egy német expresszionista szerző műve volt, a nevére már nem emlékszem. Mielőtt elindultam Szolnokra, fölhívtam Pirit. (Mivel aznap a szüleimnél ebédeltem, abból a szobából, egykori gyerekszobámból hívtam őt, ahol valamikor régen Attila keresgélte a kacatjaim között a zseblámpámat.) Megbeszéltük, hogy másnap, azaz hétfőn reggel jön Pestre. Boldog beszélgetés volt. Mintha a kapcsolatunk végre egy újabb, megállapodottabb, nyugodtabb szakaszba lépett volna. Emlékszem, arról beszéltem neki, hogy nem kell százhuszas tempóban élni. És ő igazat adott nekem. Ezzel búcsúzott: „Szeretlek. Tarts meg.” Egyébként találkozásunk óta először fordult elő, hogy valamelyikünk úgy utazott el, hogy nem a másikhoz ment vagy a másiktól jött. Mintha enyhült volna köztünk a már-már nyomasztó kölcsönös függőség feszültsége.

Szolnokon, a Szobaszínházban fél nyolckor kellett volna elkezdődnie az előadásnak. Persze, késtek. De még a szokásos színházi tíz percnél is többet. Úgyhogy módomban állt jó alaposan megnézni a díszletet. Középen, tőlem, aki az első sorban ültem, talán ha három-négy méternyire, egy nagy, nyitott, üres koporsó hevert.

Háromnegyed nyolc körül, közvetlenül azelőtt, hogy végre elkezdték az előadást, rosszul lettem. Furcsa rosszullét volt ez, nem hasonlított a migrénjeimre, inkább émelyegtem (most is émelygek, amikor megpróbálom leírni ezt az állapotot) és valami addig ismeretlen, megfogalmazhatatlan rossz érzés. De szerencsére hamar elmúlt.

Elkezdődött az előadás. Bejött egy színésznő és belefeküdt a nyitott koporsóba. Azután bejött egy másik, és azt hittem, vízionálok. Ez a másik színésznő megállt egy nagy tükör előtt a fénysátor alatt, és nem volt rajta semmi más, csak egy horgolt, piros kendő. A tenyérnyi

88

Titkos könyv

réseken át láthattuk fénylő és finom bőrét. Kihívó pózban állt ott, mint egy díva. És finoman nevetett. Emlékszem, elszégyelltem magamat: hiszen nekem csak Pirit szabad így látnom.

Majdnem éjfél volt, mire hazaértem. A rendező hozott haza Pestre a kocsiján; őt magát sokkal jobban szerettem, mint alapos, igényes és pontos, de hideg rendezését. Vagy talán nem is az ő kocsija volt, csak együtt utaztunk? Egy színész és egy színésznő szorongott még velünk a szűk kis Trabantban vagy Polski Fiatban, talán közülük valamelyik volt a kocsi tulajdonosa. Végig Piri és az én hihetetlen történetemről beszéltem nekik. Rettenetesen fárasztó lehettem egzaltált boldogságomban.

Mivel tudtam, hogy Piri reggel érkezik, azonnal le akartam feküdni aludni, hogy kipihenten várjam. De egyáltalán nem voltam álmos. Naplóm tanúsága szerint reggel háromnegyed hatig dolgoztam: régi írásaimat másoltam, gépeltem.

Fél tizenegykor már újra dolgoztam. Csak azt nem értettem, miért késik Piri, hiszen arról volt szó, hogy már reggel megjön. Tizenegykor fölhívtam az üzletét.

- Te nem tudsz semmit? - kérdezte Juli, az alkalmazottja.

- Mi történt? Meghalt? - , kérdeztem én vissza azonnal. Mintha mást nem is kérdezhettem volna.

89

Titkos könyv

Élet az élet után

Hiszen tudtam. Hát persze.

Legalábbis ebből a kérdésből, amire, ahogyan az az élet legfájdalmasabb pillanataival lenni szokott, pontosan emlékszem, ebből a kérdésből úgy látszik, tudtam.

Piri vasárnap este beült az autójába és háromnegyed nyolckor, abban a percben, amikor én Szolnokon hirtelen rosszul lettem, abban a percben, amikor az egyik női főszereplő befeküdt a koporsóba, és a másik megjelent a színen mint egy látomás, hajszálpontosan felidézve azt a gyönyörű pillanatot, amikor Piri kacéran és csábítóan állt a szobámban a tükör előtt, pontosan abban a percben, Kónynál, ott, ahol egyszer azt mondta, hogy ha Kónynál jár, már tudja, hogy otthon van, áttért az úttest bal oldalára és százhússzal nekiment egy fának. Azonnal a klinikai halál állapotába került, beszállították a csornai kórházba, és negyed tizenkettőkor, nem sokkal azelőtt, hogy én hazaértem Szolnokról, meghalt.

***

Az első gondolatom az volt, hogy kiugrom az ablakon. (Nyitva volt, hiszen vártam Pirit.) A második az, hogy nem szabad, hiszen van egy kisfiam. Ebben a gondolatban sikerült megkapaszkodnom, az életösztön legyőzte bennem a halálvágyat. A harmadik pedig az, hogy hátha nem halt még meg, hátha sikerül még visszahozni a halálból, hátha csak egy vérátömlesztésre van szükség, ahhoz itt van az én vérem, úgyhogy azonnal el kell jutnom Csornára!

Akkor villant az agyamba, mit is hallottam hajnalban, munka közben, a rádióban: hogy pályaépítési munkák miatt Budapest és Csorna között nem járnak a vonatok. (Mintha még a rádió is üzent volna. A vasúti hírekkel éppúgy, mint a szintén hajnalban hallott, akkoriban sokat játszott számmal. „Kétszázhúsz fölött / átértékeled / magadban a világot.”) Akkor busszal megyek, határoztam el. Különös módon keveredett viselkedésemben a bénultság és az ösztönös életakarásból fakadó lázas tevékenység.

Valahogy elvergődtem a szüleimhez, de nem voltak otthon. (Emlékszem, odafelé a Körúton félhangosan motyogtam: „Uramisten! Uramisten!”. Ugyanazt mondtam, mint akkor, amikor Piri belépett a Balettcipőbe - és az életembe. Találkoztam egy ismerősömmel, és riadt, fakó hangon elmondtam neki, mi történt. Ő persze nem szólt, csak meghallgatott. Mit is mondhatott volna?) Odaérkeztem tehát a Liszt Ferenc téri lakásba, és terveket szőttem magamban Piri megmentésére. Azután - nyilván telefonáltam neki, nem emlékszem - apám hazajött a munkahelyéről. Ültem a konyhában a kövön, lótuszülésben, és énekeltem. Nem dalokat énekeltem, hanem valami artikulátlan siratót. És közben elhitettem magammal, hogy így üzenek Pirinek: várjon! Maradjon itt, ezen a parton! Azután közöltem apámmal, hogy el akarok jutni Csornára, és apám, akivel igazán sok vitám volt életemben, most csodálatos és

90

Titkos könyv

tiszteletreméltó megértéssel kezelte legvadabb kijelentéseimet is; azonnal azt mondta, ő is jön. Elindultunk a buszpályaudvarra. Azután mégis egyedül akartam menni, és megszöktem tőle, mint egyszer gyerekkoromban. Nem volt nálam pénz, miből utazzak el? Eszembe jutott, hogy egy közeli vendéglőben dolgozik egy régi barátnőm, Ági. Pincéreknél mindig van pénz. Tőle kértem kölcsön. Végül mégsem magam vettem a jegyemet, mert apám utolért a buszpályaudvaron és mégis együtt utaztunk. Szerencsémre, hiszen szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

Amíg a busz indulására vártunk, össze-vissza jártak a fejemben az emlékek és a számok. Úgy éreztem, sokasodnak az egybeesések. Hogy is ne sokasodtak volna! Hiszen mindenben, de igazán mindenben őt kerestem - őt, akit már nem találhattam meg sehol. Mindenekelőtt: egyszer csak belegondoltam, hogy Piri tegnap, január 23-án halt meg. Január 23. apám születésnapja. Elkezdett járni az agyam: Piri 31 éves (volt), én 29. Ez együtt 60. Apám Piri halálának napján lépett be 60. évébe. Egy nappal Piri halála előtt az alábbi sorokat írtam a naplómba, arra utalva, hogy egy korábbi bejegyzésemben kettőnk családtagjainak születési dátumait mindenféle őrült számítások révén kapcsolatba hoztam a mi dátumainkkal:

„A tegnapi számmisztika ügyhöz még annyit, hogy Apám furcsa módon teljesen hiányzik belőle! (Holnap, január 23-án lesz 59 éves.)”

Persze volt más is, ami még akkor is működtette volna elhatalmasodó vonatkoztatási mániámat, ha nem lettem volna hajlamos mindennek mindennel való összekapcsolására. A Barcsay utca 6-ban a 23-as számú lakásban laktam. Az ajtó fölött fehér alapon fekete szám, fekete keretben, mint egy gyászjelentésben. Valahányszor Piri hozzám jött, ezt a gyászkeretbe foglalt számot látta először. Fölszálltunk a buszra. Nem tudom, hogy mi hányas ülésen ültünk, de azt igen, hogy az előttünk lévő két ülésen látható szám a 31 és a 32 volt. De még ez sem volt minden. Az utóbbin (a 32-es számon) fekete cérnaszál húzódott keresztbe. Erre még mindig kivételesen józan apám is tett egy halk megjegyzést. Végül pedig: a busz Csornára 14 h 50-kor indult. Ez volt Piri születésének órája és perce. Igazán minden együtt volt ahhoz, hogy megbolonduljak. Emlékszem, az egyik állomáson le akartam szállni és szemétbe akartam dobni különféle nálam lévő igazolványaimat. Mintha meg akartam volna szabadulni a természet - és vele a fájdalom - elemi erejét csillapítani hivatott társadalmi kötelékektől, de legalábbis e kötelékek dokumentumaitól. Apámnak valahogy sikerült visszatartania.

Csornán, mely város neve fekete földet jelent, humuszt, élet és halál körforgásának mitológiai televényét, Csornán, a kórházban megkerestük az ügyeletes orvost (este volt már, kongó folyosókon mentünk végig, hatalmas csönd volt) és én - ma is emlékszem: száraz, fakó hangon, már belefáradva a kétségbeesésbe - elmondtam neki, miért vagyok itt, és hogy szeret-nék lemenni Pirihez a hullaházba. Nem engedte meg, de ezt kíméletes bölcsességgel közölte velem. Azt mondta, őrizzem meg őt magamban olyannak, amilyen életében volt. Ma is hálás vagyok az ismeretlen orvos nyugalmáért. Azt hiszem, neki köszönhettem, hogy elkezdtem tudomásul venni azt, amin már nem tudtam változtatni. Még azt is hagytam, hogy belém nyomjon valami nyugtatót. Apám kábult és bamba állapotban hozott haza Pestre. Egész éjjel

91

Titkos könyv

vonatoztunk, egyszer át kellett szállnunk és emiatt órákon át ültünk egy kellemetlenül világos váróteremben. De én már meglehetősen érzéketlen voltam. Mintha egy lidérces álom közepén lebegtem volna, nem volt közöm semmihez, minden távoli volt és idegen. Tompa fényű, sivár felületek vettek körül, minden szót értettem, amit körülöttem beszéltek, de egyetlen mondat sem állt össze értelmes egésszé.

Szüleimnél aludtam. Déltájban Iván telefonhívása ébresztett. Apám előző nap, amikor éppen utánam sietett a buszpályaudvarra, véletlenül találkozott a történet kezdetének tanújával, Marival, akinek két hónappal korábban előadtam a jóslatomat. (Mari tehát a történet kezdete után most a végének is első tanújává lett.) Így hétfő estére, miközben mi Csornán jártunk, összes barátaim között szétfutott a hír. Iván most azért telefonált, hogy elvigyen magával ebédelni.

Iván, mint azt már elmeséltem, a ma már ismét Király, akkor még Majakovszkij utcában lakott. A szomszédjában található vendéglő volt a törzshelye, így hát ott találkoztunk. Ezt a vendéglőt történetesen Lővérnek hívják. (Aki nem tudná: a Lővérek, amelynek aljában első soproni éjszakámon a kis szállodában aludtam, Sopronnak az, ami Budapestnek a Gellért-hegy.) Igazán stílszerű hely volt arra, hogy - miután két napja nem ettem semmit - Piri halála után először ott ebédeljek! De, hogy ne ússzam meg ilyen könnyen, az első étel, ami az étlapon a főételek között szerepelt, a Csornai töltött felsál volt. „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” - gondoltam, és dühömben ezt rendeltem. És tudomásul vettem, hogy minden túlélő tulajdonképpen kannibál.

Fekete napok következtek. Barátaim le akartak beszélni róla, hogy leutazzam a temetésre. Azt gondolták - joggal -, hogy egy temetésen semmiféle botránynak nincs helye és végül is Piri éppen a két válási forduló közötti félidőben halt meg. Már ki volt tűzve a második tárgyalás időpontja. De persze mégis: lehetetlen volt nem mennem. Felhívtam telefonon Piri férjét, hogy ne a temetőben kelljen tudomásul vennie az ottlétemet. Megmondtam neki, hogy megyek, neki pedig egyetlen rossz szava sem volt hozzám. Nem tudom, hogy én is így tudtam volna-e tartani magamat az ő helyében. Türr Péter (a Balettcipő főnöke) vitt le autón, apám kíséretében, és távolról, félrehúzódva néztük végig a temetést. Rengetegen voltak itt, több százan lehettek. Gondolom, rengeteg olyan szülő volt itt, akinek a kisgyereke valamikor Pirihez járt óvodába. Az a feketével hímzett fekete selyemnyakkendő volt rajtam, amit nagyanyám temetésére vettem, három héttel azelőtt, miközben Piri ott aludt a szobámban, hogy kipihenje a kocsijában töltött éjszakát.

Körülbelül egy héten át azzal teltek a napjaim, hogy mindenhová elmentem, ahol együtt jártunk. Azt a célt tűztem ki magamnak, hogy tudomásul veszem: ide se jövünk már együtt, ide sem és ide sem. Ezt jól tettem. Ha nem tettem volna, talán sohasem lettem volna újra épeszű.

Ekkoriban Bauer Feri barátom viselte el belőlem a legtöbbet. Nem volt könnyű dolga. Egyre újabb és újabb összefüggéseket láttam meg, amelyek vagy igazak voltak, vagy nem. Értel-mezni próbáltam például azt a tényt, hogy szerelmünk éppen hét hétig, negyvenkilenc napig

92

Titkos könyv

tartott, és hogy Piri az ötvenedik napon halt meg (december 5. és január 23. egyaránt vasárnapra estek). Éppen ennyire van Húsvéttól Pünkösd. Kiszámítottam, hogy Piri és köztem 24 hónap és 24 nap volt a korkülönbség, ezt összeadtam, kaptam 48-at és megkíséreltem következtetéseket levonni abból, hogy ez csak eggyel kevesebb, mint amennyi ideig együtt voltunk. Akkoriban még - talán szerencsémre, mert így ennyivel is kevesebb összefüggést kreáltam - nem hallottam az I Csingről, erről a több ezer éves kínai jóskönyvről. Két, nekem oly fontos szám ebben a híres könyvben is az én történetemben értelmezhető módon jelenik meg. A 29. hexagramm jelentése: mélységes mélység, súlyos veszély. A 49-é pedig: meg-újulás, forradalom. Mint ahogy nem tudtam azt sem, hogy a buddhistáknál a gyász éppen 49 napig, hét hétig tart. Ezt néhány évvel később, amikor már nyugodtan megteheti, Artúr fogja elmondani nekem. De hozzáteszi majd: elvben nagyon is fennáll a lehetősége, hogy ez a sok, látszólag összefüggő dolog egyáltalán nem függ össze egymással. Az élet tényei önmagukban nézve teljesen esetlegesek, mondja majd Artúr, és megigazítja a szemüvegét és belekortyol a teájába; és távlatosan nézve csak a kísérletileg, vagy legalább statisztikailag igazolható összefüggéseknek van valódi jelentőségük. Márpedig, lep majd meg Artúr egy különös kijelentéssel, statisztikailag igenis lehetséges, hogy mindaz, ami velem történt, teljesen véletlenül történt. A statisztikusok ki tudják számítani, mondja - és ő is ki tudja, gondolom majd én, pedig ő nem is statisztikus -, hogy ha valaki százszor feldob egy dobókockát, mekkora esélye van annak, hogy mind a százszor, teljesen véletlenül, hatost dob. Ez az esély meglepően nagy, tehát a dolog, bármilyen különös és meglepő is, nem teljesen lehetetlen. Amire én nyilván azt fogom válaszolni, hogy hiába, én azért mégsem vagyok dobókocka.

Feriben, akivel szinte naponta találkoztam akkoriban, volt annyi bölcsesség, hogy tudomásul vegye: velem most csak ezen a tébolyult nyelven lehet beszélni. Még játszottunk is értelmez-hetetlen megérzésekre való képességeimmel. Egyszer például, amikor a Fészekben ebédel-tünk, annál az asztalnál, ahol utoljára Pirivel ültem, Feri hirtelen ötlettel elém tett egy doboz gyufát. „Mondd meg, hány szál van benne!” „Huszonöt” - vágtam rá azonnal. Megszámoltuk. Tényleg huszonöt volt. Utólag megpróbáltuk megfejteni, mi történt. Én leginkább arra gyana-kodtam, hogy tudatalattim valamely rekesze a zörrenő gyufaszálak hangjából következtetett. Mert valamiből tudnom kellett! Az ilyen játékok sokat segítettek abban, hogy elfogadjam: nem kell mindenre magyarázatokat keresni, mert akkor nem tudok majd élni, hiszen túlságosan el leszek foglalva önmagam titkaival.

Feri nem csak megértő barát és a történet meghökkent tanúja volt. Marihoz hasonlóan, aki a jóslatról és Piri halálhíréről egyaránt elsőként értesült, Feri az első és az utolsó pillanatnak volt részese. Hetekkel Piri halála után jutott ugyanis eszébe, hogy január huszonharmadikán délután, otthon, az asztalán telefonüzenet várta: hívja föl WL-nét. Feri nem emlékezett Piri asszonynevére, és fogalma sem volt, ki az a WL-né. Pirit Pirinek hívtuk. Ez az idegen név Ferinek semmit sem mondott. Este azután összegyűrte és kidobta a cédulát. Véletlenül emlékezett ennek időpontjára is, mert ugyanakkor ránézett az órájára. Háromnegyed nyolc volt. Piri azokban a percekben szaladt neki Kónynál a fának. Azóta is rossz érzéssel dobok ki bármilyen telefonüzenetet, hajítom szemétbe egy ember nevét. Nyolc év óta, valahányszor ez

93

Titkos könyv

történik, eszembe jut az az este. És eszembe fog jutni most már talán mindaddig, amíg csak lesznek kidobni való cédulák az asztalomon.

Mondom, Feri segített a legtöbbet. De segített a fiam is. Három és fél évének minden bölcsességével segített. Néhány nappal Piri halála után azt mondta nekem:

- Apa, rendezd át a lakást.

Igaza volt. Hiszen ez volt a legfontosabb: megszabadulni a halál csábító hívásától, az emlékek otthonos melegétől.

Február 5-én, szombaton elmentem a Fészek bálra Ferivel. De nem felejteni: eltépni még egy köteléket. Pirinek és nekem ugyanis hetek óta foglalt asztalunk volt ezen a bálon. Együtt akartunk itt lenni. Már megvette az anyagot, amiből báli ruhát akart varrni magának. Emlékszem a fájdalmas és kínos jelenetre, amikor ezt az égszínkék báliruha-anyagot visszavittem a boltba. Szinte könyörögtem, hogy fogadják el, nem, nem akarok érte pénzt, csak ne kelljen többet látnom. A végén visszavették és az árát is visszafizették. Vajon mit voltam képes csinálni azzal a pénzzel?

És ahogyan az első emeleti presszó és a második emeleti kupola alatt található bár között ott mentem a kétszárnyú, enyhe ívben kanyarodó lépcsőn, nyomomban Ferivel, egyszer csak hatalmas erővel elöntött a felszabadulás érzése. Hátrafordultam és azt mondtam mosolyogva:

- Milyen jó érzés szabadnak lenni!

Feri pedig nem kezdett képmutató szövegelésbe arról, hogy na, ezt azért mégse, hanem csak annyit mondott:

- Ördög!

Ezek persze pillanatok voltak. Az órák, a napok, a hetek állandó, szinte fizikai fájdalomban teltek el, egyedül otthon, a négy fal között. Álltam a szekrény előtt, nézegettem azt a polcot, amelyet Piri már otthonosan használt. Rakosgattam narancssárga törülközőjét, a vadonatúj papucsot, amit egyetlen egyszer vett föl, mert akkor kapta tőlem, amikor utoljára itt járt. Fogat mostam a fogkeféjével, hogy legalább a fogkefe azt hihesse, hogy Piri él. Öklömmel vertem az asztalt, a falnak üvöltöttem. Álltam a fürdőszobában a tükör előtt, idegenné vált arcomat méregetve. Iszonyúan dühös lettem magamra, kiabálni kezdtem. Azt kiabáltam: „Halál! Halál!” - és megkönnyebbültem. Össze-vissza aludtam, kábán, az éjszaka közepén fölébredtem és megpróbáltam írni, elaludtam a fáradtságtól a legváratlanabb időpontokban. Az idő néha nagyon lassan, néha hihetetlenül gyorsan telt. Mindig volt valami gondom az idő múlásának tempójával.

Gyakran mentem el a szüleimhez, hátha ott megnyugszom. Negyed óra múlva menekültem tovább. Egyszer - emlékszem, már éppen fölvettem a kabátomat, hogy induljak - nekiugrottam apámnak és elkezdtem verni a mellét:

- Gyilkos! Gyilkos!

94

Titkos könyv

Ezt azért kiabáltam, mert eszembe jutott, amit föntebb a naplómból idéztem: hogy apám Piri halálának napján lépett be a hatvanadik évébe. Összeadtam a magam huszonkilenc évét Piri harmincegy évével, kijött hatvan, és ebből kétségbeesett és beteg logikával arra következtet-tem, hogy az apám ölte meg Pirit. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor még ő is elveszítette a lélekjelenlétét és felháborodottan rázott le magáról:

- Te meg vagy veszve!

Igaza volt.

Próbáltam értelmesebb eszközökkel is megszabadulni a kíntól. Próbáltam pontosan felejteni. Módszeresen eltávolodni a saját érzéseimtől. Úgy éreztem, minél alaposabban odafigyelek saját szenvedésem legapróbb tüneteire is, annál elviselhetőbbé válik ez a szenvedés. Minél kevésbé görcsösen kapaszkodtam egy-egy elvarázsolt, gyönyörű nap emlékébe, minél inkább elengedtem a mellékes apróságokat, a részleteket, annál erőteljesebben emelkedett ki romba dőlt emlékeim alól az, amit igazán fontosnak tarthattam.

Időközben írtam egy levelet Piri apjának, akit addig nem ismertem. Egy pesti útja alkalmával találkoztunk. Ugyanaz a finomság, érzékenység és intelligencia sugárzott belőle, ami a lányából. Azért írtam neki, hogy legalább tudjon róla: a lánya élete utolsó negyvenkilenc napjában boldog volt. Megmutattam neki Piri leveleit. Hosszan nézte a lendületes, egyenes sorokat, a kerek betűket, a szellemes betűkapcsolásokat. Csöndben ültünk, olvasott, fölnézett, újra olvasott. Megpróbált átmenni azon az áttörhetetlen falon, megpróbált néhány percre ismét a lánya közelébe kerülni. Azután elmondta nekem, hogy azokra a lottószámokra ő is emlékszik. Valóban úgy voltak. 29, 31, 51, 53, 82. Ültünk egy vacak, füstös presszóban a nyüzsgő város közepén, a Deák tér közelében, nem volt közünk semmihez, ami körülöttünk volt, sem az autókhoz odakint az utcán, sem a cigarettázó pincérnőkhöz idebent a pult előtt, és én néztem őt és hiába akartam, nem tudtam magam a helyébe képzelni.

Azután metróval mentem hazafelé. Velem szemben egy jól öltözött, csinos, negyven és ötven közötti nő ült. Furcsán tartotta a kezét. Hamarosan rájöttem, azért tartja így, hogy eltakarja vele az arcát.

Az idegen, elegáns nő csöndben zokogott. Ki volt sírva a szeme, enyhén el volt maszatolódva a szemfestéke is. Csöndesen sírt, nem sóhajtozott, nem hüppögött.

Csak egyre folytak a könnyei.

Arra gondoltam. megszólítom. Hátha könnyíthetnék a terhén.

De azután beláttam, hogy nem tudnék segíteni. Hiszen tudtam: van, amikor semmi más sem marad az embernek, mint a néma zokogás.

95

Titkos könyv

„És lehet, hogy csak kitaláltalak”

Azután rászántam magam, hogy elmegyek egy pszichiáterhez. Világos volt számomra, hogy szét kell választanom magamban a valóságot és a képzelődést, a valódi megérzést és a hiábavaló reményt. Élni akartam, és tudtam, hogy amíg ezt a munkát nem végzem el, lényegében alkalmatlan leszek a mindennapi életre. Beláttam, elég volt a gőgből. Nem tudok egyedül kiszabadulni ennek a negyvenkilenc napnak a rabságából. Pedig, ha tovább akarok élni, el kell tudni szakadni a múltamtól. Akár a legszebb percektől is.

Ehhez azonban olyan orvos kellett, aki nem néz hülyének, ha elmondom neki ezt a történetet. Olyan, aki, ha nem foglalkozna is a parapszichológia jelenségeivel, de legalább nem utasítja el a létüket addig, amíg meg nem győződik egy-egy jelenség létezésének vagy nem-létezésének tényéről. Artúr, még a depressziója idejéből, ismert egy ilyen orvost, akiről mintegy bizalomgerjesztésül elmesélte, hogy az illető egyszer már a horoszkópját is elkészíttette vele. Egyébként pedig közismert, jó hírű pszichiáter. Dr. Fehér Andrásnak hívják.

Felhívtam Fehér Andrást. Azzal hívtam föl, hogy egy szellemi csereüzletet ajánlok neki. Nekem van egy, azt hiszem, pszichiátriai szempontból is érdekesnek nevezhető történetem. Szükségem van viszont valakire, aki segít e történet következményei között eligazodni. Valakire, aki képes föltenni nekem a megfelelő kérdéseket.

András (akivel hamarosan össze is barátkoztam) azonnal fölajánlotta a segítségét. Ha most sikerült világosan elmondanom ezt a történetet, amelyből igen kevés epizód világos önmagában, az neki is köszönhető.

A vele folytatott beszélgetéseim során lassan szétváltak a tények és a képzelgések. (Nagy dolog volt ez, hiszen itt a tények maguk is a fantázia szüleményeinek látszanak.) És különös módon, ezzel párhuzamosan - és lassú megnyugvásommal párhuzamosan - lassacskán elmúltak a megérzéseim is. Igaz ugyan, hogy néhány találkozás után megmondtam Andrásnak, hogy szerintem ő a Mérleg jegyében született, Oroszlán aszcendenssel, és persze most is eltaláltam az igazat, de nem nagyon foglalkoztunk ezzel.

Azután Piri újra üzent.

Fél évvel a halála után a könyvespolcom mellett álltam, a létrán. Kinyitottam egy verskötetet, amelyből, ritka nyugalmas estéink egyikén, verseket olvastam föl neki. Ugyanitt álltam, ugyanígy, ugyanezzel a könyvvel - egy másik életben. És most, amikor újra elővettem ezt a könyvet, Piri levelét találtam benne. Ezt a levelet soha nem láttam. Nyilván azon a gyönyörű, nyugalmas estén írta. A levél így szólt:

„A Te életed másról szól, mint az enyém, s azt szeretném, ha külön úton is haladna. Péter ne legyél jó hiszékeny, mert akkor tényleg baj esetén kettétörsz!

96

Titkos könyv

Piri”

A vers, amely mellett a levelet találtam, Tandori Dezső verse, így kezdődött:

„Engem már egy levél derűre hangol”.

Ott álltam a létrán, kezemben a levél és a könyv.

Nem tudom, hogyan jöttem le onnan.

***

Volt, hogy azon morfondíroztam, ha netán mégis föltámadna, akkor így hetekkel-hónapokkal a halála után, hogyan számolnék el az életemből a halálának tudatában eltöltött napokkal? És hogy lesz az - konkrétan? Megmutatom majd neki a naplómat, hogy tudja, mit éreztem, amikor meghalt? Vagy minden érvénytelenné válik majd, ami azóta történt?

Mintha érveket kerestem volna a föltámadása ellen. Talán azt akartam érezni, hogy múlik itt még valami rajtam is.

Még évekkel később is féltem tőle, hogy egyszer csak belép. Hogy ott ülök a Balettcipőben, nyílik az ajtó, és ő az. És én mit fogok tenni akkor? Fogjanak majd le, kértem képzeletemben a barátaimat, hiszen nyilván hallucinálok!

Egyszer, amikor már egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni a fájdalommal, kétségbeesésem-ben azt írtam a naplómba, ebbe a Pirihez szóló végtelen levélbe:

„és lehet, hogy csak kitaláltalak.”

Ez a gondolat egy ideig segített. Hiszen amúgy is annyira hihetetlen volt mindaz, ami történt.

De a leghihetetlenebb, az mégiscsak a halála volt. Milyen hihetetlen minden halál.

97

Titkos könyv

Epilógus

Néhány év múlva, amikor már nem akarok mindenáron mindent megérteni, Artúr elmond majd egy Zen-buddhista történetet.

- Élt egyszer egy híres mester, Dogen. Egyik tanítványa, aki szorgalmasan gyakorolta a meditáció különböző módszereit, boldogan újságolta neki: „Mester, szemlélődésem közben egyszer csak hatalmas fényt láttam és a fény mögött ott ült Buddha!” A mester csak ennyit válaszolt: „Figyelj oda a légzésed ritmusára, fiam, és akkor majd elmúlik.”

- De hát mi múlik el? Az emléke? - fogom erre kérdezni én, teljesen értetlenül.

- Ne beszélj butaságokat. A fontoskodás múlik el. Az, hogy azt hiszed, van valami titok, amiről csak te tudsz. Amit csak te láthatsz. De hát nincsenek titkok. Jelek vannak. Nem tudjuk, miért éppen ezek vagy azok a jelek vannak, de úgyis csak az a fontos, amit meg-jelölnek. És éppen ezért a jelek sem olyan fontosak. Gondolj például a kínai írásjelekre. Ugye, milyen titokzatosak? Egészen addig, amíg meg nem tanulsz kínaiul olvasni. (Persze, Artúr, csak addig, gondolom majd én malíciózusan.) És amíg észre nem veszed, hogy azok a szépséges jelek is csak ugyanolyan egyszerű, hétköznapi dolgokat jelölnek, mint a mi latin betűkkel írott szavaink. Asztal, szék, álom, szerelem, halál. Szóval nincsenek titkok. Vagy ha vannak, nem fontosak. Az élet fontos, a hétköznapok. Az fontos, ami történt abban a negyvenkilenc napban. Piri volt fontos. A többi csak érzelgős fontoskodás. Hát megtudtál valamit is abból, hogy Húsvéttól Pünkösd éppen negyvenkilenc napra van? Vagy hogy a te fiad aznap született, amikortól fogva neki nem lehetett több gyereke? Hát ezért szeretted, vagy pedig azért, amilyen volt? Csupa egyszerű dologért szeretted. Szép volt, kedves, okos, nagyvonalú és bátor. Akkor mit jössz nekem itt a megérzésekkel? A megérzések nélkül nem szeretted volna? Hát érdekelnek valakit a lottószámok, amikor az életéről van szó? Vagy a haláláról?!

Ritkán látom Artúrt annyira indulatosnak, mint amikor majd ezeket mondja.

***

Hosszú évekkel az után, hogy befejeztem ennek a történetnek az elbeszélését, évekkel azután, hogy Klára elolvassa, hogy Tamás Péter eltűnik az életünkből, amikor már a történet barátaim által javasolt újraírásán és Artúr fönti, indulatos szavain is régen túl leszek, egy éjszaka azt fogom álmodni, hogy Piri a feleségem és Klára a barátnője. Klára vendégségbe jön majd hozzánk és itt marad. És elcsábít engem, és a szeretőm lesz. És Piri mosolyog és nem haragszik meg érte.

És elmondom majd az álmomat Klárának, és Klára elneveti magát.

***

98

Titkos könyv

99