A gantersheimi alapítványnak évek óta nincs vezetője, mert a magas tisztség betöltésére jogosult bárói család utolsó sarja Jáva szigetén él. Az ifjú hölgy mit sem tud az őt megillető előkelő hivatalról, amikor édesapja halála után elhatározza, hogy hazatér. Honegg professzor nem hagyott

mást a lányára, mint a reményt, hogy származásának köszönhetően Vina otthonra talál Gantersheimban. Ám sokkal többről van szó, és az alapítvány

ravasz jogtanácsosa nem szívesen engedné ki kezéből a megkaparintott hatalmat.

Hedwig Courths-MahlerHedwig Courths-MahlerÚrnő a javábólÚrnő a javából

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Fräulein Domina

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co.KG Bergisch Gladbach

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

I.

A gantersheimi hölgyalapítvány valaha kolostorként működött. Heldrungen herceg, akinek a birtokai határosak voltak vele, csak később vásárolta meg, s alakíttatta át kastéllyá az épületet. A herceg az év nagy részét Gantersheimban töltötte, mivel birtokai közül ennek volt a legszebb fekvése, ráadásul felejthetetlen emlékek fűzték ide. Különös végrendeletének

értelmében, a halála után Gantersheim női alapítványi otthonként működött tovább.

A kastély a türingiai erdő egyik csendes, festői szépségű szegletében állt. A háború zajától és a politikai forrongásoktól távol, a legválságosabb időkben is a béke szigete maradt.

A kastély és a falu között elterülő erdőn kívül a birtokhoz tartozott még egy gazdagon termő gyümölcsös, néhány hold szántó, illetve legelő. Ezenkívül ló- és tehénistállók, sertésólak, egy nagy baromfiudvar és számtalan egyéb ingóság képezte az alapítvány vagyonát. Erich herceg az alapítvány vezetőjének, vagyonkezelőjének és jogtanácsosának egykori iskolatársát, Bennigsen ügyvédet nevezte ki. Végrendeletében meghagyta, hogy az ügyvéd halála után annak fia vegye át a hivatalt, amely azután is mindaddig apáról fiúra száll, amíg lesz fiúörökös a Bennigsen családban. Az utolsó Bennigsen viszont tetszés szerint választhat utódot magának, mondta ki többek között a végrendelet számos záradékának egyike.

Mintegy száz év telt el az első jogtanácsos hivatalba lépése után, s a gantersheimi alapítványnak most először volt olyan jogtanácsosa, akit már nem Bennigsennek hívtak. Az utolsó Bennigsen egyetlen leányának, Magdalenának a férje immár öt éve látta el ezt a magas hivatalt.

A herceg végrendeletének talán legfontosabb kitétele az alapítvány úrnői posztjának betöltésére vonatkozott. Erich herceg az alapítványt a megboldogult Elisa von Drake bárónő tiszteletére hozta létre. Kikötötte, hogy e hölgy női leszármazottai minden körülmények között,

mindenkor addig élvezhetik az alapítvány nyújtotta kényelmet, ameddig csak óhajtják. Ráadásul a rokonhölgyek koruktól, helyzetüktől, családi állapotuktól függetlenül bármikor kérelmezhették felvételüket az otthonba. Az úrnői posztot mindenkor a néhai Elisa von Drake bárónővel legközelebbi rokonságban álló hölgyutódnak kellett betöltenie. A szállás és ellátás mellett az úrnőt nem csekély értékű havi tűpénz és egyéb kedvezmények illették meg. Ezenkívül az otthon minden lakója, sőt maga a kuratórium is köteles volt őt elöljárójaként tisztelni.

Erich herceg a legszebb férfikorban volt, amikor beleszeretett Elisa von Donat kisasszonyba, a későbbi von Drake bárónőbe. A Heldrungenek íratlan szabályainak értelmében azonban nem vehette feleségül, mivel a lány alacsonyabb rangú családból származott.

A gyönyörű, fiatal teremtés teljes szívéből viszonozta a herceg érzelmeit, és nem akart lemondani szerelméről. Hosszas, kétségbeesett küzdelem után végül mégis engedett a szülői kényszernek, és feleségül ment von Drake báróhoz. Kétévi házasság után egy lánygyermeknek adott életet. Amikor nem sokkal ezután meghalt, azt beszélték, megszakadt a szíve szerelmese után.

A megboldogult von Drake bárónő leánya, akit szintén Elisának hívtak, a megszólalásig hasonlított édesanyjára. Alig töltötte be a tizennyolcadik életévét, amikor az édesapját is elveszítette. Teljesen magára maradt, és mivel édesapja a birtoknak csupán haszonélvezője volt, nem hagyott a lányára semmit. A birtokot von Drake

báró egyik sógora örökölte, aki befogadta, és kegyelemkenyéren tartotta az árvát.

Erich herceg, aki lelkében mindörökre hű maradt szerelméhez, figyelemmel kísérte az ifjú Elisa von Drake sorsát. Saját lányaként szerette, annál is inkább, mert a gyönyörű teremtés egyre jobban hasonlított az édesanyjára. Szívesen megtette volna örökösévé, hiszen szabadon rendelkezhetett a vagyonával, ám attól félt, ezzel tönkretenné a megboldogult Elisa bárónő jó hírét.

Más módszert eszelt ki tehát, amivel megmenthette a szerencsétlen teremtést a nyomortól. Létrehozta a gantersheimi alapítványt, s az ifjú Elisa bárókisasszonyt tette meg első úrnőjévé. Akárcsak az őt követő többi úrnőnek, a bárókisasszonynak is jogában állt eldönteni, kik kerülhetnek be az alapítványi otthonba, ha édesanyja hölgy rokonai nem töltik be az összes férőhelyet. Erich herceg ezzel az intézkedésével egyúttal odaadó lakótársakat is biztosított az ifjú úrnő számára, hiszen a többi hölgy mérhetetlenül hálás volt neki az ingyenes intézeti ellátásért.

A herceg jelentős készpénzvagyonának a sorsáról is aprólékos pontossággal rendelkezett. Ennek értelmében a vagyon kétharmada képezte az alapítvány alaptőkéjét, amelynek kamataiból fedezték az alapítvány kiadásait: a hölgyek ellátását, havi járandóságukat, valamint a személyzet és a jogtanácsos bérét. A fennmaradó egyharmad különleges célt szolgált, hogy pontosan mit is, arról majd később esik szó.

Amikor Heldrungen herceg meghalt, az akkor alig húszéves von Drake bárókisasszony habozás nélkül elvállalta az alapítvány úrnői posztját. Három évig élt Gantersheimban, majd férjhez ment. Von Drake bárónő

egyetlen női leszármazottja lévén azonban, férjes asszonyként is megmaradt hivatalában. Mindössze annyi változás történt, hogy egyik unokahúga személyében helyettest választott magának, aki a nyilvános szerepléseken képviselte. A fiatal Elisa házasságából leánygyermek született, aki huszadik életéve betöltése után anyja örökébe lépett. Elisa rajta kívül még egy fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét.

Az alapítvány úrnőjének tiszteletreméltó címét von Drake bárónő minden nőutódja megkapta. 1913-ban, amikor az alapítvány százéves fennállását ünnepelték, az úrnői posztot egy bizonyos Katharina von Haiden nevű hölgy töltötte be, a jogtanácsos pedig az utolsó Bennigsen volt.

Röviddel a háború kitörése után Katharina von Haiden meghalt, majd két évvel később Bennigsen jogtanácsos. Végrendeletében a vejét jelölte ki utódjául. Az alapítvány élére egyelőre nem került új úrnő, mivel von Drake bárónő egyetlen élő női leszármazottjának nem sikerült a nyomára bukkanniuk.

A világháborút a nyolc alapítványi hölgy Gantersheim védelmet nyújtó falai között vészelte át, örök rettegésben, de hál’ istennek minden bántódás nélkül. Az idősebbek lassanként sorban jobb létre szenderültek, a forradalmat már csak a két legfiatalabb érte meg közülük: a megözvegyült Eisenstein őrnagyné és von Bardeleben kisasszony.

Kettejüknek, amint azt gyakorta mondogatták, egyetlen céljuk volt már csupán az életben: felkutatni von Drake bárónő kései utódját, az egyedüli jogosultat az úrnői posztra.

A alapítvány új jogtanácsosának, dr. Julius Reinertnek a segítségével kinyomozták, hogy a néhai Elisa von Drake bárónő egyetlen élő női leszármazottja dr. Honegg geológus professzor leánya, aki 1897-ben látta meg a napvilágot. A berlini egyetem rektorának elmondása szerint, az ifjú hölgy 1914-ben, vagyis tizenhét évesen, édesapjával együtt egy Szunda-szigeteki kutatóútra indult. Honegg professzor máskülönben a berlini egyetemen tanított, a kutatások idejére mindössze felmentését kérte. A szabadsága azóta már réges-rég lejárt, ám az egyetemen mind ez ideig nem kaptak hírt felőle. A rektor biztosra vette, hogy a háború kitörése akadályozta meg dr. Honegget a hazatérésben, s megígérte, mihelyt megtud valamit, értesíti a gantersheimiakat. Az alapítványi hölgyeknek jobb híján be kellett érniük ennyivel.

II.

1919-ben, egy csodaszép nyári napon, az alapítványi otthonban csend és nyugalom honolt. Az őrnagyné és von Bardeleben kisasszony dr. Reinertnéhez voltak hivatalosak délutáni kávéra. Igaz, a jogtanácsosnénál sosem volt túlságosan vidám a hangulat, a hölgyek mégis örömmel tettek eleget a meghívásnak. Egy kis terefere változatosságot hozott magányos hétköznapjaikba.

Kezükben az elmaradhatatlan kézimunkával a jogtanácsosék világos, kényelmesen berendezett nappalijában üldögéltek. Bele-belekortyoltak az illatosan gőzölgő kávéba, s megkóstolták a vaníliás kuglófot,

amelyet Reinertné tett eléjük ízléses porcelán tányérokon.

Magdalena Reinert harminc év körüli, sápadt, karcsú fiatalasszony volt. Kizárólag szürke, dísztelen ruhákat hordott. Finom metszésű, színtelen arcában gyönyörű, mélykék szempár sötétlett. Megtört tekintete szomorú asszonysorsról árulkodott, szeme mintha el nem sírt könnyektől égett volna.

Néhány évvel ezelőtt a tehetős dr. Bennigsen egyetlen leányaként ragyogó partinak számított. A számos kérő közül végül a jóképű, megnyerő modorú dr. Julius Reinertet választotta. Tiszta szerelemmel szerette a férfit, aki így könnyűszerrel elnyerte a kezét. Dr. Bennigsen ugyancsak örömmel adta áldását a frigyre, mivel úgy gondolta, jogász veje kiváló utódja lesz az alapítványnál.

1913-ban megtartották az esküvőt.Az imádott férfi oldalán eltöltött néhány gondtalan év

után Magdalena borzadva ébredt rá, hogy boldogsága csalóka látszat volt csupán.

Apósa haláláig dr. Reinert látszólag példamutató férként viselkedett. Ám valójában csak megjátszotta, hogy imádja a feleségét. Kezdettől fogva egyetlen célja volt csupán: elérni, hogy dr. Bennigsen őt tegye meg utódjának az alapítványnál. Julius Reinert megvetette a munkát, s amióta csak az eszét tudta, egy ilyen jól jövedelmező, zsíros állásról álmodott. Lassacskán talán túl hosszúnak is érezte a várakozást… Amikor aztán egy nap végre elfoglalhatta az áhított jogtanácsosi széket, úgy érezte, révbe ért.

Magdalenát nagyon megrázta hőn szeretett édesapja halála. Felfoghatatlan volt számára, hogy az ereje

teljében lévő, makkegészséges férfival néhány nap leforgása alatt végezzen egy titokzatos kór.

A karácsonyi ünnepekre utazott haza az édesapjához Gantersheimba. Férje, aki a közeli járási székhely bíróságán fogalmazóként dolgozott, ugyancsak elkísérte az útra. Dr. Bennigsen még a fiatalok ott-tartózkodása alatt váratlanul ágynak esett, és nem sokkal tervezett elutazásuk előtt meghalt.

Magdalena idegeit annyira megviselték a történtek, hogy már a legrosszabbtól kellett tartani. Nem is mozdult ki többé Gantersheimből. Édesapja temetése után a férje nélküle utazott vissza a városba, hogy felmondja ottani lakásukat. Az alapítvány új jogtanácsosaként neki és hitvesének ezentúl Gantersheimban kellett laknia.

Senkinek sem tűnt fel, hogy a házaspár új otthonában külön hálószobát rendezett be magának, ám a fiatalasszony viselkedésében tapasztalt gyökeres változáson mindenki megdöbbent. Ha ismerőseik ezt szóba hozták, dr. Reinert felsóhajtott, az égre emelte tekintetét, s mindig csak ennyit mondott:

– Ha tudnák, mennyit szenvedek. Szegény, szeretett feleségem… A gyász teljesen megzavarta az elméjét. Nem tehetek egyebet, mint hogy imádkozom. Bárcsak már elmúlna ez a rettenetes fásultság!

Magdalena boldogságának és lelki nyugalmának azonban egyszer s mindenkorra vége szakadt. Egyedül ő volt a megmondhatója, milyen döbbenetes események idézték elő a pálfordulást gondolkodásában, érzelmeiben és férjéhez való viszonyában. A ragyogó szépségű, boldogságtól sugárzó asszonyból egyik napról a másikra

sápadt, hallgatag teremtés lett, akit még a megkönnyebbülést jelentő könnyek is cserbenhagytak.

A férje, legalábbis az alapítványi hölgyek jelenlétében, gyengéden és kedvesen bánt vele. Leste minden kívánságát, és egyre csak azon fáradozott, hogy mosolyt csaljon az arcára. Ha próbálkozása sikertelennek bizonyult, lemondóan felsóhajtott. Szomorúan a két hölgyre pillantott, akik igyekeztek osztozni bánatában. A felesége távollétében viszont mindegyre az asszony megváltozott viselkedésére panaszkodott, sőt félreérthetetlen utalást tett arra is, hogy szellemileg beszámíthatatlannak tartja. Végül mindig gondterhelt arccal kérte a hölgyeket, hogy próbálják meg felvidítani Magdalenát, s valamiképp elterelni a figyelmét fájdalmáról. A hölgyek örömmel teljesítették a kérését, egyrészt mert sajnálták a fiatalasszonyt, másrészt pedig bármit megtettek volna hőn szeretett jogtanácsosuk kedvéért.

Dr. Reinert született gavallér volt. Mindig is remekül értette a módját, hogyan férkőzzön be a női szívekbe. A hölgyek, akik ismerték, kivétel nélkül rajongtak a jóképű, izgalmas, ízig-vérig lovagias „úriemberért”. Ez a hízelgő jellemzés von Bardeleben kisasszonytól eredt, aki vénlányos imádattal csüngött a jogtanácsoson.

Az alapítványi hölgyek aznap délután is dr. Reinertről áradoztak.

– Ön igazán irigylésre méltó asszony, kedves Magdalena, hiszen a férje lesi minden kívánságát! – lelkendezett az őrnagyné. – Szegény megboldogult férjem is jó ember volt, de ennyire nem kényeztetett.

– Hát igen… – helyeselt ábrándos sóhajjal von Bardeleben kisasszony. – A mi doktorunk csakugyan

nagyon szeretetreméltó férfiú. Az őrnagynénak igaza van, kedves Léna, ön valóban szerencsés asszony. Örülnie kellene, amiért az ég ilyen nagy boldogsággal áldotta meg.

Magdalena nem válaszolt. Elhomályosult a tekintete, szinte már nem is látta a mintát, de azért csak hímzett tovább. Figyelmetlenségében megszúrta az ujját, és felszisszent. Az előbuggyanó pici vércsepp vörös foltot hagyott a hófehér batiszton.

– Hohó, ez bizony csókot jelent, kedves Magdalena asszony! – incselkedett von Bardeleben kisasszony. – Csókot kap, ha majd először veszi fel ezt a hímzett blúzt.

Az őrnagyné elnevette magát.– No de kedves Bardeleben, úgy mondja ezt, mintha a

csók valami rendkívüli dolog lenne ilyen fiatal házasok között. Főleg ha a férj olyan gyengéd, mint a mi jogtanácsosunk! Gyakran elcsattan egy-két csók, és még csak az ujját sem kell megszúrnia az embernek!

Von Bardeleben kisasszony szégyenlősen kuncogott.– Hát persze, egy ilyen boldog házasságban! Azt

hiszem, kedves Magdalena asszony, csupán egyvalami hiányzik még, hogy teljes legyen az örömük… egy édes kisgyermek.

„Hál’ istennek, soha nem lesz tőle gyerekem!” A fiatalasszony összeszorította a száját, nehogy kicsússzon rajta, amit gondolt.

– Bocsássanak meg egy pillanatra, de el kell állítanom a vérzést, mielőtt folytatnám a kézimunkázást – mondta ehelyett, majd hirtelen elhatározással felállt, és kisietett a szobából.

A hölgyek fejcsóválva néztek utána.

– Néha tényleg furcsán viselkedik, olyan, mint aki nincs is teljesen magánál. No persze vannak tiszta pillanatai – jegyezte meg a vénkisasszony.

– Igaza van, kedves Bardeleben. Bár talán a gyermek- áldást nem kellett volna szóba hoznia – felelte az őrnagyné, majd közelebb hajolt a barátnéjához, s lehalkított hangon hozzátette: – Köztünk szólva, én arra gyanakszom, hogy Magdalena asszonyt nem is az édesapja elvesztése keseríti el a legjobban. Sokkal inkább az, hogy a házassága ez ideig gyermektelen maradt.

– Istenem, milyen tapintatlan vagyok! – nézett rá rémülten von Bardeleben kisasszony. – Mentségemre szóljon, hogy ez meg sem fordult a fejemben. Lehet, hogy tényleg emiatt viselkedik olyan furcsán? Igen, szinte egészen biztos. Nagyon restellem, hogy szóba hoztam a dolgot. Megígértem a mi kedves doktorunknak, hogy felvidítom a feleségét, és tessék, ehelyett butaságokat fecsegek összevissza…

– Ne izgassa fel magát, kedves Bardeleben, hiszen csak jót akart. De a jövőben inkább ne hozza szóba a dolgot! Szerintem dr. Reinert téves nyomon jár, amikor azt hiszi, hogy a felesége a gyász miatt ilyen búskomor. Emlékszik, megkért bennünket, hogyha Magdalena asszony az édesapjáról kezdene beszélni, tereljük el a figyelmét. Ez rendben is volna, csakhogy a jogtanácsosné soha nem hozza szóba az édesapját. Ezzel szemben most, amikor ön a gyermekáldást emlegette, figyeltem, olyan lett az arca, akár egy haldoklóé. Hirtelenjében azt sem tudta, mit csinál. Nekem, aki vénségemre sokat láttam és tapasztaltam, bátran elhiheti, kedvesem, hogy Magdalena asszony

legnagyobb bánata a gyermektelenség. Ebbe betegedett bele szegénykém, hiszen mi más oka lenne a búslakodásra. Biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordulna, ha végre gyermeke születne – fejezte be eszmefuttatását az őrnagyné.

Ugyan mit szólt volna, ha beleláthat Magdalena lelkébe, aki ezalatt a szomszéd szobában kezét szívére szorítva, égre emelt tekintettel imádkozott: „Édes Istenem, ugye Te voltál, aki nem akartad, hogy gyermekem szülessen egy olyan embertől, aki, aki…”

Nem tudta befejezni. Térdre rogyott, és hálásan az ég felé emelte imára kulcsolt kezét. Aztán felállt, s mintha minden ereje elhagyta volna, imbolygó léptekkel odament a falhoz. Nekitámaszkodott, s égő arcát a karjára szorította.

– Nem bírom tovább… nem bírom tovább – zokogta.Ám az ember többet is elvisel, mint gondolná. A

sápadt, törékeny asszonynak sikerült annyira összeszednie magát, hogy visszamenjen a vendégekhez. A hölgyek újult erővel próbálták felvidítani, s mint hitték, sikerrel, hiszen Magdalena igyekezett jókedvűnek mutatkozni.

Kisvártatva átjött hozzájuk dr. Reinert is, aki eddig a dolgozószobájában foglalatoskodott. Az alapítványi hölgyek lelkesen üdvözölték.

– Szabad lesz elfogyasztanom egy csésze kávét a hölgyek társaságában? – kérdezte a doktor mézesmázos hangon.

– Milyen kedves, hogy ránk pazarolja a drága idejét! – lelkendezett von Bardeleben kisasszony, és lopva megigazította a frizuráját.

A jogtanácsos kezet csókolt a hölgyeknek, majd a feleségéhez fordult.

– Ugye, megengeded, kedves Magdalena? Vagy tán megzavartam a beszélgetést?

– Foglalj helyet! – Magdalena sápadt arcán enyhe pír futott végig, majd anélkül hogy a férjére nézett volna, felállt, és tányért, csészét tett elé.

Bár mindezt a tőle megszokott nyugalommal tette, mozdulatai mégis kényszeredett tartózkodásról árulkodtak. A férfi illedelmes kézcsókkal köszönte meg a szívességét, mire ő gyorsan visszahúzta a kezét, és lopva megtörölte a ruhájában. A hölgyek elégedetten nézték a piruló Magdalenát. Milyen kedves látvány, ahogy egy fiatalasszony elpirul, ha a férje udvarol neki. „A mi doktorunk csakugyan igazi gavallér” – állapította meg, ki tudja, hányadszor, von Bardeleben kisasszony.

Dr. Reinert úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy Magdalena letörölte a csókját. Rámosolygott a fiatalasszonyra, mintha mi sem történt volna, majd a másik két hölgyhöz fordult.

– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy kicsit felolvassak a hölgyeknek.

– Talán csak nem sztrájkolnak megint? – érdeklődött az őmagyné.

– Ami azt illeti, elég válságos a helyzet.Von Bardeleben kisasszony összecsapta a kezét.– Rettenetes dolgok történnek, doktor úr! Hál’

istennek, mi itt az ön védelme alatt biztonságban vagyunk.

– Úgy bizony, drága hölgyem, Gantersheim maga a béke szigete. Igazam van, kedves Magdalena?

– A látszat arra vall – válaszolta munkája fölé hajolva, gépiesen az asszony.

A férje szigorú pillantást vetett rá a szeme sarkából, de aztán mégsem szólt semmit. Ehelyett mosolyogva előhúzta a felöltője zsebéből az újságot, s lágy, kellemes hangján felolvasott néhányat a legfrissebb hírek közül. A két alapítványi hölgy rendkívül élvezte ezeket a felolvasásokat. Most is érdeklődéssel hallgatták a doktort, s amikor befejezte, megvitatták vele a hallottakat. Egyedül Magdalena asszony nem szólt semmit.

Egy óra múlva a hölgyek megköszönték a kellemes délutánt, és elbúcsúztak vendéglátóiktól. Alighogy kettesben maradtak, Magdalena nyomban felállt, csengetett a személyzetnek, és utasítást adott, hogy szedjék le az asztalt. Meg sem várta, hogy végezzen a szolgáló, fogta magát, s egyetlen szó nélkül átment a szomszéd szobába.

Dr. Reinert ezt nem hagyta annyiban, azonnal utána sietett az asszonynak.

– Hogy érzed magad, kedves Magdalena? – mérte végig különös, átható tekintettel a feleségét, miután leült vele szemben egy karosszékbe.

– Ahogy máskor – felelte az asszony kurtán.– Jól érezted magad a hölgyekkel?– Igen.– Miről beszélgettetek?– Jelentéktelen dolgokról – felelte gépiesen Magdalena.

Most sem nézett a férjére, így nem láthatta annak gonoszul megvillanó tekintetét.

– Már megint nagyon szűkszavú vagy, kedves Magdalena -jegyezte meg fenyegető hangon a férfi,

miközben az arckifejezése teljesen megváltozott. Nyomtalanul eltűnt róla az iménti nyájas mosoly, s a helyébe mindenre elszánt, ördögi vonás költözött.

Az asszony ajka megrándult, de még mindig nem nézett a férjére.

– Nincs semmi mondanivalóm a számodra.Dr. Reinert hátradőlt a széken, és keresztbe tette a

lábát.– Hát jó, ha magunk közt vagyunk, hajlandó vagyok

eltűrni ezt a megvető és udvariatlan hangnemet – kezdte a kioktatás mert tudom, hogy kínoznak a rögeszméid. Tudom, hogy nem vagy beszámítható. Csakhogy mások nem tudják, és nem szeretném, ha téves következtetéseket vonnának le a velem szemben tanúsított viselkedésedből.

Az asszony halántéka lüktetett, kezét idegességében görcsösen összekulcsolta. Látszott rajta, hogy csak nehezen tud uralkodni felindultságán.

– Gondoskodtál róla, hogy mások beszámíthatatlannak tartsanak – mondta fojtott hangon.

– Elnézést, de ezt egyedül magadnak köszönheted. A viselkedésedből bárki leszűrheti, hogy nem vagy épelméjű, anélkül hogy nekem egyetlen szóval is említenem kellene – nevetett fel megvetően a férfi.

Magdalena összerezzent, és az ajkába harapott. Tekintete vadul felizzott, olyan volt, akár a megsebzett vad.

– Nem vagyok őrült, éppen olyan tisztán gondolkodom, mint bárki más… Igaz, néha magam is csodálkozom rajta, hogy még képes vagyok rá – préselte ki magából a szavakat.

A férfi felállt, és közelebb lépett hozzá.

– Szegény kis Magdalenám, bizony nem ártana, ha összeszednéd magad. Soha ne felejtsd el, hogy egyedül magadnak ártasz vele, ha mindenféle badarságot kezdesz el fecsegni. Ha ez bekövetkezik, már nem tudlak megvédeni.

Magdalena reszketve hátrálni kezdett.– Te… te, sátán! – sziszegte szinte magánkívül, mire a

doktor keményen megragadta a karját, és ráripakodott.– Nézz rám!Az asszony szabadulni próbált.– Hagyj békén… engedj el… nem tűröm, hogy hozzám

érj!– Nézz rám! – utasította a férfi ellentmondást nem tűrő

hangon.Magdalena ráemelte a tekintetét. Ahogy belenézett a

férje szemébe, iszonyodva megremegett.– Hagyj békén! – nyögte elborzadva. A férfi parancsoló

tekintete szinte megbénította.– Azt ajánlom, vigyázz magadra! Ha társaságban

vagyunk, úgy viselkedj, hogy elégedett lehessek veled! Tudod, mi vár rád, ha ellenkezel.

Az asszony erőtlenül egy székre rogyott. Tudta, hogy tehetetlen a férfival szemben, akit valaha mindenkinél jobban szeretett, és akire soha többé nem tud undor nélkül ránézni.

– Igen, tudom, hogy a hatalmadban tartasz… hisz csak egy gyenge, védtelen asszony vagyok – mondta keserűen.

– Nem ajánlom, hogy ezt elfelejtsd… hallod? – villant meg diadalittasan a férfi szeme. Végre elengedte a felesége karját, aztán már a tekintetével sem tartotta fogva.

– Nem felejtem el… kész gyötrelem… Nyugodt lehetsz… – sóhajtotta megadóan a fiatalasszony.

– Én nyugodt vagyok… nagyon nyugodt – felelte hűvösen a férfi, majd gúnyos mosollyal hozzátette: – Egy kedélybeteg fecsegését úgysem venné senki komolyan.

Magdalena fel akart állni, hogy otthagyja, de nem volt elég ereje hozzá. Így végül elgyötörten visszaroskadt a karosszékbe.

– Menj innen, hagyj magamra… nem tudom tovább elviselni a jelenlétedet! – mindössze ennyit tudott kipréselni magából.

– Megyek, szegény, drága Magdalenám, megyek. Hátha sikerül megnyugodnod egy kicsit. Tudom, hogy nem ajánlatos túlságosan visszaélni a betegek türelmével. De már itt sem vagyok – öltötte fel a doktor szokásos nyájas mosolyát, és kisietett a szobából.

Magdalena elborzadva nézett maga elé. Amikor felocsúdott, átment a hálószobába, és térdre borult édesapja arcképe előtt.

Elgyötört tekintetét a képre emelte, majd kétségbeesetten tenyerébe rejtette az arcát.

– Apám… drága jó édesapám… segíts! Szabadíts meg ezektől a méltatlan béklyóktól!

III.

Dr. Honegg professzor még a háború kitörése előtt elhagyta Németországot. A köztiszteletnek örvendő geológus leányával, Levinával a Szunda-szigetekre indult, hogy helyben tanulmányozza a tűzhányók működését. Könyvet készült írni a Szunda-szigetek

vulkanikus képződményeiről, amihez viszont csak a helyszínen tudott adatokat gyűjteni.

Rövid töprengés után úgy döntött, hogy magával viszi a leányát is. Egyrészt Levina sokat segíthetett neki az adatgyűjtésben, másrészt nem volt senkije, akire rábízhatta volna, ha otthon hagyja Németországban. Vina, ahogy az édesapja becézte, egy percig sem ellenkezett. Még örült is, hogy az apja mellett maradhat, remélve, hogy így kevesebb kellemetlenség éri a szórakozott professzort.

A hosszú és fárasztó hajóút után szerencsésen elérték a Szunda-szigeteket. Ám alig kötöttek ki Szumátrán, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Európában kitört a háború. Szerencsére egy hollandok lakta településen kaptak szállást, így zavartalanul hozzákezdhettek a tudományos kutatáshoz. Remélték, hogy még a kutatások befejezése előtt véget ér a háború, s a tervezett időben hazatérhetnek. Aztán minden másként alakult.

Egy teljes évet töltöttek Szumátra, Borneó, Celebes és Flores szigetén, majd Jávára utaztak. Amikor a professzor itt is befejezte a munkát, leányával a kikötővárosba, Surabayába indult. Csalódottan vette tudomásul, hogy az Európában dúló háború miatt egyelőre semmilyen lehetőségük sincs a hazautazásra.

Ez a hír bizony meglehetősen aggasztó volt a számukra. A mindennapi életben ügyesen és gyakorlatiasan mozgó Levina minden igyekezete ellenére a magukkal hozott pénz nagy részét mostanára már felemésztették a kiadások. Elfogta őket a kétség, vajon miből fognak megélni, ha még sokáig eltart a háború.

Apa és leánya egy kikötői vendéglőben üldögéltek, és a lehetőségeiket latolgatták.

– Mi lesz velünk, Vina? – nézett a professzor tanácstalanul a lányára.

Vina már jó ideje aggodalommal gondolt a jövőjükre. Mivel az ő figyelmét közel sem kötötték le annyira a vulkánok, mint a professzorét, volt ideje ezen rágódni. Most azonban, az apja kétségbeesését látva, igyekezett bizakodó arcot vágni. Tudta, hogy a hétköznapok útvesztőiben elsősorban neki kell eligazodnia. Nem akarta kimutatni az apja előtt, hogy a jövőt illetően ő is tele van aggodalommal, inkább biztatóan rámosolygott.

– Ne aggódj, édesapám! Talán nem is olyan kilátástalan a helyzetünk, mint amilyennek hisszük. Gondolj bele, mennyivel jobb, hogy itt vagyunk, és nem Németországban, ahol most biztosan kétségbeejtő állapotok uralkodnak! Azt javaslom, keressük fel a német nagykövetséget itt Surabayában, és mondjuk el, hogy jártunk. A nagykövet talán tud tanácsot adni. Ha nem, akkor nekünk kell magunkon segíteni. Attól azért nem kell félnünk, hogy éhen halunk.

A professzor gyorsan megvigasztalódott. Ha okos kis pénzügyminisztere szerint nem kilátástalan a helyzetük, akkor neki sincs oka aggodalomra.

A nagykövetségen azonban nem sok jóval biztatták őket. A nagykövet udvariasan fogadta honfitársait, figyelmesen végighallgatta őket, és megígérte, hogy mihelyt a körülmények lehetővé teszik, megpróbál segíteni rajtuk.

Ugyanakkor kertelés nélkül kijelentette, hogy hazautazásra egyelőre ne is gondoljanak.

A szállásukra visszatérve apa és lánya ismét leültek tanácskozni.

– Neked mi a véleményed, Vina? – kérdezte kissé bizonytalanul a professzor.

A lány apjára emelte nyílt, tiszta tekintetét.– Nincs más választásunk, mint hogy alkalmazkodunk

az előállt helyzethez. Mivel belátható időn belül úgysem mehetünk haza, szerintem az lesz a legjobb, ha itt maradunk Surabayában.

– No de kislányom, a szabadságom két hónap múlva lejár.

– Hallgatólagosan meghosszabbítod, hiszen nem áll módodban hazautazni. Bármennyire is zseniális professzor vagy, a lehetetlenre azért még te sem vagy képes. Itt maradunk, és ha már úgyis kényszerszabadságon leszel, legokosabb, ha nekifogsz megírni a könyvedet.

A professzornak felcsillant a szeme.– Szerinted tényleg ezt kellene tennem? Elkezdjem a

könyvem? Mi tagadás, ez minden vágyam, csak azt nem tudom, miből fogunk megélni.

– Emiatt ne fájjon a fejed, édesapám! – simított végig mosolyogva az apja magas homlokán Vina. – Hál’ istennek, Surabayában nem drága az élet, mi pedig majd egy kicsit összehúzzuk magunkat. Arra gondoltam, kibérelhetnénk két takaros szobát a Kali Mas partján. Ahogy tudunk, berendezkedünk. Hiszen sosem voltak túlzott igényeink.

A professzor felsóhajtott. Bár a legkevésbé sem volt gyakorlatias gondolkodású, azt azért tudta, hogy ha összehúzzák magukat, akkor sem lesz elég a pénzük.

– Ez mind szép és jó, gyermekem, csak az a baj, hogy tudomásom szerint mindössze annyi pénzünk van, ami a hazautazáshoz kell – nézett elgondolkozva a lányára. – Ezt az összeget pedig félre kell tennünk, különben soha nem jutunk haza.

– Igazad van, apám – bólintott Vina a hajójegy árát valóban nem költhetjük el. De ezenkívül van még kétszáz guldenünk. Ha jól beosztjuk, egy hónapig kihúzhatjuk belőle.

– És ha elfogy? Utána mihez kezdünk?– Valami jövedelmi forrás után kell néznünk.– De hogyan?A professzor kétkedve ingatta a fejét, Vina azonban

kihúzta magát, s elszántan az apja szemébe nézett.– Van egy tervem – mondta.– Miféle terved?A lány habozott egy pillanatig, de aztán megfogta az

édesapja kezét, és nyugodt, határozott hangon így felelt:– Máris elmondom, apám. Nos, nemrégiben beszéltem

Kepplernével, tudod, a gépgyáros feleségével. Kepplernek nagy gyára van a kikötőben, ahol szükség van levelező munkatársra. Kepplerné nagyon kedves asszony, szerinte női munkaerő is megfelelne. Megígérte, hogy szól a férjének az érdekemben. Gondoltam, nem lesz ellene kifogásod, úgyhogy holnap reggelre be is jelentkeztem Keppler úrhoz. Ha felvesz, megoldódik a helyzetünk.

Honegg professzor megütközve nézett a lányára, és a fejét csóválta.

– Vina, az ég szerelmére, hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Világ életedben ilyen elhamarkodottan hoztad meg a döntéseidet…

A lány határozottan válaszolt.– Most nincs idő fontolgatásra, édesapám, szükség

törvényt bont. Valamiből meg kell élnünk. Eltökélt szándékom, hogy megkeressem a mindennapi kenyérre valót. Remélem, a bérem elegendő lesz szerény igényeink kielégítésére. Most az a fontos, hogy te nyugodtan dolgozhass a könyveden. A lehető legokosabb, ha kihasználod a kényszerszabadságot, mert ha Németországban újra munkába állsz, úgysem lesz időd az írásra. Láss munkához, a többit pedig bízd rám!

A lánya elszánt, határozott viselkedése láttán Honegg professzor letette a fegyvert. Meg aztán Vinának tulajdonképpen igaza is volt: a jelenlegi helyzetben valóban nem tehetett jobbat, mint hogy a könyvírásnak szentelje magát.

Végül minden Vina tervei szerint alakult. Másnap megkapta a levelezői állást, olyan fizetéssel, amely fedezte kettejük megélhetését. Ezt követően rögtön elindult lakást keresni, s viszonylag gyorsan rá is bukkant egy hollandok lakta takaros kis házikóra a folyóparton. Nem volt nehéz meghoznia a döntést, hiszen nagy örömére a szobák ablakaiból pompás kilátás nyílt a gyönyörű trópusi vidékre és a Madura-szorosra, ahol a Kali Mas az óceánba torkollott.

Ügyesen megszervezte a költözködést, s a lehetőségekhez mérten néhány nap alatt kényelmes otthont teremtett maguknak a két kis szobában. Örömmel elfogadta a barátságos házinéni javaslatát, aki szerény összeg fejében vállalta, hogy főz rájuk. Hiszen mire volt szükségük kettejüknek? Néhány marék rizs, kevés curry, gyümölcs, tojás, néha egy tyúk vagy pár

szelet hal elegendőnek bizonyult. Úgy beszélték meg, hogy Mevrouw Poolman hetente benyújtja Vinának a csekély összegű számlát.

Hónapok, majd évek teltek el, de a háborúnak csak nem akart vége szakadni. A professzor és leánya még mindig nem gondolhattak a hazautazásra. Amikor évek múltán megjött a hír Surabayába, hogy a háborúnak vége, s hogy Németországban kikiáltották a köztársaságot, a professzor erőtlenül csuklott össze. Hirtelen fel sem tudta fogni, hogy ez igaz lehet.

A vulkánokról szóló könyvét nem sokkal korábban fejezte be. Egy este kiteregette Vina előtt a teleírt oldalakat. A fedőlapon ott volt a cím, az első oldalra pedig a következő ajánlást írta:

„Szeretettel ajánlom e könyvet egyetlen leányomnak, aki mindvégig odaadó, hűséges segítőtársam volt a munkában.”

Vina könnyes szemmel olvasta el a neki szóló sorokat, majd édesapja nyakába borult. A meghatottságtól szólni sem tudtak, csak álltak némán, egymást átölelve.

Ettől kezdve lázas türelmetlenséggel lesték a németországi fejleményeket. Aztán a professzor betegeskedni kezdett. Amikor befejezte a könyvet, úgy látszott, fizikai erejének is a végére ért. Bár elszántan igyekezett leküzdeni az egyre gyakrabban fellépő rosszulléteket, végül mégiscsak ágynak esett. Amikor Surabayába elérkezett a versailles-i békekötés híre, Honegg professzor már hosszú ideje magas lázzal feküdt odahaza.

A halála előtti napon Vina szomorú szívvel ült a betegágynál, és bátorító mosollyal simogatta édesapja csonttá soványodott kezét. Engedélyt kapott a főnökétől, hogy otthon maradjon, amíg a professzor állapota nem fordul jobbra.

Néha megitatta a beteget, és hideg borogatást tett a homlokára. Amikor lement a nap, és kicsit enyhült a hőség, a professzor is jobban érezte magát.

Vinában újraéledt a remény, hogy hamarosan meggyógyul.

– Hogy érzed magad, édesapám?– Halálosan fáradt vagyok, Vina – felelte a beteg rövid

hallgatás után.– Hogy mondhatsz ilyet, apám?A professzor lassan körbejáratta tekintetét az

egyszerűen berendezett szobán, majd pillantása megpihent a terjedelmes kéziraton, amely letisztázva pihent egy kartondobozban.

Halvány mosoly futott át az arcán.– De jó, hogy befejeztem… Úgy érzem, kicsim…

számomra itt a vég.A lány megragadta a vállát.– Kérlek, ne beszélj így, édesapám!– De igen, Vina, érzem, hogy nincs sok időm hátra.

Napok óta tudom. Az itteni éghajlat nem tett jót nekem. Ez a trópusi láz… Mindvégig éreztem, hogy bujkál bennem, és most elpusztít…. Te fiatal vagy, erős a szervezeted, neked szerencsére nem tudott ártani. Ha nem így lenne, most átkoznám magam, amiért magammal hoztalak. De te… te hamarosan hazamehetsz.

– Együtt megyünk, édesapám – fogta meg a kezét bátorítóan Vina, ám a beteg lemondóan elmosolyodott.

– Nem, gyermekem, én már nem megyek haza… ebben biztos vagyok.

Vina a könnyeivel küszködött.– Ne mondd ezt, apám! Mi lesz velem nélküled?A professzor megsimogatta a lánya kezét.– Édes, bátor kislányom… ugyan mit tehetnék én

érted… már régóta csak teher vagyok a számodra. Nem… ne is ellenkezz! A betegségein hosszú hetei alatt alaposan átgondoltam mindent. Mi ketten kezdettől fogva szerepet cseréltünk. Te gondoskodtál rólam, nem pedig én rólad. Most, hogy befejeztem az írást, volt időm ezen gondolkodni. A könyvem érdekében kénytelen voltam elfogadni tőled ezt a hatalmas áldozatot… A könyv már csak emiatt is téged illet. Vina, ez az egyetlen örökség, amit rád hagyhatok. Vidd magaddal Németországba, ott majd találsz rá kiadót. Felírtam néhány kiadóvállalat címét, keresd fel őket.

– Te magad fogod elvinni hozzájuk a kéziratot, édesapám. Kérlek, ne beszélj ilyen lemondóan!

A professzor megrázta a fejét.– Hallgass rám, Vina! Hosszú idő óta ma először

tudtam ismét tisztán gondolkodni, mert nem gyötört annyira a láz. Eszembe jutott egy régi családi történet, amelyről hosszú időre teljesen megfeledkeztem. Azt már mondtam neked, ugye, hogy egy bizonyos von Drake báró leszármazottai vagyunk, akinek a feleségét Elisa von Donatnak hívták? Nos, sok-sok évvel ezelőtt, még az édesanyám mesélte, hogy ennek az Elisa bárónőnek minden női leszármazottját megilleti egy férőhely a türingiai Gantersheim hölgyalapítványnál. Ha ez igaz,

akkor te is jogosult vagy ott egy helyre. Az édesanyámtól tudom, hogy a hölgyek teljes ellátást kapnak az alapítványtól, sőt némi tűpénzt is. Anyámnak szándékában állt, hogy apám halála után Gantersheimba költözzék. Érdeklődésére az alapítvány jogtanácsosától azt a választ kapta, hogy bármikor szívesen látják, mert von Drake bárónő leszármazottait még akkor is befogadják, ha a férőhelyeket már betöltötték. A nagyanyád sajnos már nem tudott élni ezzel a jogával, mert a nagyapád után hamarosan ő is meghalt. Nem is hiszed, mennyire megörültem, amikor a minap eszembe jutott az alapítvány. Ha hazamész Németországba, azonnal jelentkezz Gantersheimban az alapítvány jogtanácsosánál. Vagy tudod mit, ezt innen is megteheted. Hál’ istennek, biztos helyed lesz odahaza. El sem hiszed, milyen nagy kő esett le a szívemről. Ígérd meg, mihelyt alkalmad nyílik rá, írsz a jogtanácsosnak.

Vina szeme megtelt könnyel, ahogy megsimogatta apja ősz haját.

– Mindent megígérek, amit csak akarsz, édesapám, de ne fossz meg a reménytől, hogy együtt térünk haza Németországba.

A professzor lehunyta a szemét, úgy folytatta:– Légy olyan bátor, kicsim, amilyen mindig is voltál.

Nagyon fáradt vagyok. Ha hazaérsz, csókold meg helyettem a német földet. Nem tudom, milyennek látod majd. Neki küldöm a könyvemet, a hazánknak… Látod, mégsem éltem hiába, gyermekem.

Vina némán megcsókolta apja kezét. A professzor félálomban még érezte lánya puha ajkát a kézfején, s boldogan elmosolyodott. Aztán nyugtalan álomba

merült. A láza hamarosan ismét felszökött, és anélkül, hogy visszanyerte volna az öntudatát, másnap meghalt.

Vina fájdalma határtalan volt. Nagyon szerette az édesapját, és most nehéz szívvel kísérte el utolsó útjára. Senkije sem volt többé, itt maradt egy szál magában az idegen országban. Édesapja nem hagyott rá mást, csak a könyv kéziratát, s a reményt, hogy a gantersheimi alapítványnál talán menedékre talál.

Amikor valamelyest úrrá lett fájdalmán, és ismét tisztán tudott gondolkodni, elhatározta, hogy ír a gantershei- mi jogtanácsosnak. Megkérdezi, csakugyan számíthat-e az alapítvány segítségére. Úgy döntött, hogy amíg a válasz megérkezik, Surabayában marad, és dolgozik tovább. A jövőt illető terveit a jogtanácsos levelétől tette függővé.

IV.

Közeledett az 1919-es esztendő karácsonya. Egy decemberi délután Magdalena és a két alapítványi hölgy meleg ruhákat varrt a falubeli gyerekeknek. Mint minden évben, most is gazdag ajándékkal akartak kedveskedni a kicsiknek.

– Micsoda szorgos hölgyek! – köszöntötte szokásos megnyerő mosolyával a szalonba lépő dr. Reinert a kis társaságot.

Magdalena némán elfordult, mintha már a férje látása is nehezére esne. A másik két hölgy azonban nyájasan üdvözölte a jogtanácsost.

– Milyen kedves öntől, drága doktor úr, hogy meglátogat bennünket! – áradozott von Bardeleben

kisasszony. – Azt hittem, nincs is itthon. Foglaljon helyet, ha van kedve, nézheti egy kicsit, amint dolgozunk.

Dr. Reinert mosolyogva meghajolt, majd a feleségéhez fordult:

– Nem erőlteted meg magad, kedves Magdalena?Az asszony hevesen megrázta a fejét.– Nem, egyáltalán nem… Sajnálom, de az egészségem

kitűnő.A doktor segélykérően nézett a hölgyekre, akik

értetlenül rázták a fejüket a fiatalasszony különös válasza hallatán. Von Bardeleben kisasszony végül nem is tudta megállni szó nélkül.

– Nem ártana újra kihívni az orvost, doktor úr – pillantott bizonytalanul a jogtanácsosra. – Magdalena asszony olyan sápadt és búskomor az utóbbi időben.

A doktor a felesége karcsú dereka köré fonta a karját, és Magdalena tiltakozása ellenére szorosan magához ölelte.

– Hallod, mit mond a kisasszony, Magdalena? Mit szólnál, ha megnézetnélek az orvossal?

Az asszony összeszedte minden erejét, és ellökte magától.

– Nincs szükségem orvosra… rajtam nem tud egyetlen orvos sem segíteni. Csak… csak a karácsony olyan elviselhetetlen… Éjszaka az eltávozott lelkek…

Dr. Reinert egy árnyalattal sápadtabb lett, de aztán szánalmat színlelve megsimogatta Magdalena haját.

– Édes kicsikém, ne gondolj ilyen butaságokra!– Nem tudok másra gondolni, és nem is akarok! –

vetette oda hűvösen az asszony. Hirtelen felállt, és kisietett a szobából.

A doktor bánatos sóhajjal nézett utána, majd az elképedt hölgyekhez fordult:

– Igen, igen, hölgyeim, sajnos tudom, mi jár a fejükben. Szegény, drága Magdalenám! Hát nem szomorú, amint egyre inkább elborul az elméje? El sem tudom mondani, mennyire aggódom miatta. A teste egészséges, de a lelke teljesen összezavarodott. Nem gondolják, hogy mostanában sok furcsaságot hord össze?

A hölgyek szomorúan bólintottak.– Néha csakugyan nagyon különösen viselkedik –

ingatta a fejét az őrnagyné.– Ha tudná, mennyire sajnálom, drága doktor úr! –

tette hozzá von Bardeleben kisasszony együttérzéssel.– Önök szerint az utóbbi időben gyakrabban beszél

értelmetlenségeket? – kérdezte a férfi ravaszul, a hölgyek arcát fürkészve.

Ők azonban a fejüket rázták.– Nem, tulajdonképpen mindig teljesen értelmesen

beszél – állította az őrnagyné. – Egyszerűen csak átmeneti kedvetlenségről van szó. Igen, minden bizonnyal ennyi az egész. Mi lenne, ha elküldené őt egy időre Gantersheimból? Bizonyára jót tenne neki a környezetváltozás, s talán másutt gyorsabban összeszedné magát.

– Nélkülem úgysem utazna el – legyintett gondterhelt arccal a férfi, miközben arra gondolt, hogy soha, semmi szín alatt nem engedné ki az asszonyt az ellenőrzése alól.

– Nem tudná elkísérni, legalább egy rövid időre? – kérdezte az őrnagyné.

– Sajnos lehetetlen. Önök is tudják, hogy nemcsak a hivatali kötelesség tart itt, hanem egyéb fontos feladataim is vannak.

– Milyen nagyszerű érzés is lehet egy korszakalkotó felfedezésen dolgozni! – nézett rá áhítattal von Bardeleben kisasszony.

– Valóban felemelő érzés – hajtotta meg magát titokzatos mosollyal a férfi. – Azt hiszem, hamarosan megajándékozhatom az emberiséget egy kivételesen hasznos felfedezéssel. Remélem, már nem zavarják önöket a laboratóriumomból kiszűrődő kellemetlen szagok.

A hölgyek elnevették magukat.– Ugyan, dehogy, doktor úr! Őszintén szólva annak

idején nem volt épp kellemes, de már jó ideje nem érzünk semmiféle furcsa szagot.

– Ne is tagadják, hogy boszorkánykonyhának tartják az én kis laboratóriumomat!

– Szó ami szó, nem volt túl felemelő érzés, amikor először megcsapta az orrunkat az a… hm… illat. Képzelje, az őrnagyné először azt hitte, elégtek a gumipapucsai – jegyezte meg kuncogva von Bardeleben kisasszony. – Most meg már észre sem vesszük.

– No igen, amint módomban állt, gondoskodtam megfelelő szellőztető berendezésről. Ennyivel tartozom önöknek, hölgyeim. A jövőben pedig egyáltalán nem kell semmilyen kellemetlenséggel számolniuk. A legújabb kísérleteimhez nem használok orrfacsaró szagot árasztó vegyszereket, efelől biztosítom önöket. De visszatérve a feleségemhez… Ugye ezentúl is számíthatok önökre? Ugye segítenek nekem elterelni a gondolatait, és egy kicsit felvidítani szegénykét?

– Ez csak természetes, doktor úr – jelentette ki elszántan von Bardeleben kisasszony.

Az őrnagyné azonban most nem a tőle megszokott módon felelt.

– Öregek vagyunk mi már ehhez, doktor úr – jegyezte meg a fejét ingatva. – Azt hiszem, Magdalenának egészen másfajta társaságra lenne szüksége. Ha rövid időre sem tudnak elutazni valahová, akkor legalább arról gondoskodjék, hogy itt lásson új arcokat maga körül. Egy fiatal, életvidám teremtés kellene ide, aki naphosszat dalol, nevet…

A doktor hirtelen a homlokára csapott:– Te jó ég, csak most jut eszembe, hogy

tulajdonképpen, miért is jöttem át önökhöz! A feleségemért való aggodalom teljesen kiverte a fejemből. Nos, pompás híreim vannak az önök számára, hölgyeim.

Időközben Magdalena is visszajött közéjük. Hallotta a férje utolsó mondatát, de nem törődött vele különösebben.

Dr. Reinert titokzatos mosollyal elővett a levéltárcájából egy borítékot, amelyen tarka, külföldi bélyegek voltak, s a hölgyek orra alá dugta.

– Nos, mit gondolnak, mi ez itt a kezemben?A két hölgy kíváncsian nyújtogatta a nyakát.– Egy levél, amely szemlátomást külföldről érkezett –

állapította meg nagy éleslátással von Bardeleben kisasszony.

– De mi közünk nekünk ehhez a levélhez, doktor úr? – kérdezte gyanakodva az őrnagyné.

– Mindjárt meghallják, hölgyeim – felelte dr. Reinert, majd a feleségéhez fordult: – Kedves Magdalena, azt

hiszem, ez téged is érdekelni fog Kérlek, hagyd abba néhány percre a munkát, és ülj ide közénk!

Magdalena letette a varrást, és közelebb lépett. A doktor odahúzott neki egy széket, majd körülményes mozdulattal kivette a borítékból a levelet.

– Drága hölgyeim, az imént azt mondták nekem, milyen jó is volna, ha egy fiatal, életvidám teremtés kacagásától lenne hangos a ház, ugyebár? Nos, úgy tűnik, az óhajuk hamarosan teljesülni fog. Találják ki, kitől érkezett a levél?

– Honnan tudhatnánk, doktor úr? Beszéljen már, az Isten szerelmére, hiszen majd kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság! – rimánkodott von Bardeleben kisasszony.

A doktor komótosan széthajtogatta a levelet.– Honegg professzor lánya, Levina Honegg írt nekünk.

Ő a mi régóta keresett, epedve várt úrnőnk, aki a sors csodálatos játéka folytán végül maga jelentkezett nálunk. Az édesapjától hallotta, hogy az alapítványnál biztos megélhetés vár rá, és ennek akart utánajárni. Kérem, hallgassák meg, mit ír.

Az alapítványi hölgyek egészen kipirultak az izgalomtól, de mintha még Magdalena is felélénkült volna.

Dr. Reinert olvasni kezdett:

„Tisztelt Jogtanácsos Úr!Elnézését kérem, amiért személyes kéréssel zavarom.

Megboldogult édesapám, Honegg professzor néhány héttel ezelőtt, a halálos ágyán adta tudtomra, hogy közvetlen leszármazottja vagyok Elisa von Drake bárónőnek, s így számíthatok egy férőhelyre a gantersheimi alapítványnál.

Nehéz anyagi helyzetem miatt meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. A háború kitörése előtt, tizenhét évesen, édesapámmal kutatóútra indultam a Szunda-szigetekre. Most huszonhárom éves vagyok. Az Európában dúló háború megakadályozott bennünket a hazautazásban. Édesapám egészségét kikezdte az itteni éghajlat, s nem sokkal azután, hogy befejezte a kutatásairól szóló könyvet, megbetegedett és meghalt.

Az én egészségemre nézve is fontos volna, hogy más éghajlatú vidéken élhessek, ezért amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék hazatérni Németországba. Az útiköltségen kívül nincs semmi vagyonom. A létfenntartáshoz szükséges pénzt eddig egy gépgyár levelezőjeként kerestem meg, de félretenni nem tudtam belőle. Mivel elutazásunk előtt édesapám pénzzé tette minden vagyonunkat, otthon sem lesz egyebem, mint az a szüleimtől rám maradt néhány bútor, amelyet egy cég raktárában hagytunk megőrzésre.

Nem tudom, el lehet-e, vagy el kell-e adnom ezeket a bútorokat. Mindez attól függ, hogy milyen élet vár rám odahaza. Abban biztos vagyok, hogy mindenképpen új megélhetési lehetőség után kell néznem. Nagyon hálás lennék, ha legalább átmenetileg otthonra találnék Gantersheimban. Így könnyebben megalapozhatnám a jövőmet.

Mellékelten küldöm a személyes irataim másolatát, valamint a családfánkat ábrázoló rajzot. Ezekből az okmányokból tájékozódhat a származásomat illetően. Tisztelettel kérem, postafordultával értesítsen, számíthatok-e a gantersheimi alapítvány segítségére. Úgy döntöttem, itt Surabayában várom meg a válaszát, mert nem szeretném idő előtt feladni az állásomat.

Kérem, vegye figyelembe, hogy egy perccel sem kívánom tovább halogatni a hazautazásomat, mint amennyire okvetlenül szükséges. Tisztelettel kérem, válaszoljon levelemre, amilyen gyorsan csak lehet. Fáradozását előre is köszönöm.

Szívélyes üdvözlettel:Levina Honegg ”

Dr. Reinert befejezte az olvasást. Néhány másodpercig mindenki csendben nézett maga elé, majd a hölgyek szinte egyszerre, egymás szavába vágva lelkendezni kezdtek.

– Doktor úr… drága doktor úr! Végre… végre ismét lesz úrnője Gantersheimnak!

– Majd ő gondoskodik róla, hogy ne álljon üresen az a hat szabad férőhely! Ismét tele lesz a ház, új idők köszöntenek Gantersheimra!

– És te mit szólsz mindehhez, kedves Magdalena? – fordult dr. Reinert a feleségéhez.

A fiatalasszony komoly arccal válaszolt.– Örülök, hogy végre ez is elrendeződik. Őszintén

remélem, hogy kellemes lakótársnőt kapunk az új úrnő személyében.

– Neki talán majd sikerül téged is felvidítania, kedvesem – tette hozzá a doktor gyengéden, amitől Magdalena rögtön elkomorodott.

– Nincs szükségem rá, hogy felvidítsanak.A jogtanácsos panaszos sóhajjal az égre emelte

tekintetét, aztán sokatmondóan a két másik hölgyre pillantott. Von Bardeleben kisasszony és az őrnagyné együttérzéssel viszonozták a pillantását, majd ez utóbbi felemelte a kezét, mintha türelemre akarná inteni őket.

„Várjuk csak ki az új úrnő jöttét! Talán akkor jóra fordul minden”-ez volt a tekintetében.

A doktor menni készült. Hálásan kezet csókolt a hölgyeknek, és elbúcsúzott tőlük. Végül megölelte a feleségét, aki ezt most is kényszeredetten tűrte, majd sietve elhagyta a helyiséget.

Egyenesen a dolgozószobájába ment. Leült az íróasztalához, és újra elővette a zsebéből Levina Honegg levelét. Még egyszer átfutotta, majd elgondolkodva nézett maga elé. Azt fontolgatta, milyen következményei lesznek rá nézve, ha ismét úrnője lesz az alapítványnak. Mindent összevetve arra a következtetésre jutott, hogy neki csak haszna származhat ebből. Most, hogy mindössze ketten laknak az otthonban, bárki könnyen utánaszámolhat a kiadásoknak. Ám ha újra tele lesz a ház, olyan számlákat állíthat ki, amilyeneket csak akar, hiszen sokkal nehezebb lesz ellenőrizni a költségeket. Nekifogott hát, hogy megírja a választ Honegg kisasszonynak.

V.

Aznap délután, amikor a levele megérkezett Gantersheimba, Vina a munkaidő lejártával elhagyta a Keppler gépgyár irodáját. Örült, hogy időben elkészült a munkájával, s mehetett haza, hiszen Jáván ez volt az év legmelegebb időszaka. Ráadásul egy ideje határozottan érezte, hogy nem olyan erős, nem olyan lendülettel teli, mint régen.

Vágyakozva gondolt Németországra, ahol most minden házban a karácsonyra készülődnek. Holnap szenteste… az erdőket, mezőket vastag hótakaró fedi…

Milyen csodálatos is lenne végre ismét odakinn sétálni a hóesésben! A honvágy könnyeket csalt a szemébe.

Türelmetlenül várta a jogtanácsos válaszát, bár sejtette, hogy Gantersheimban még csak most kaphatták kézhez a levelét. Elfogta a kétség, hogy talán butaságot csinált, amikor úgy döntött, hogy Surabayában várja meg a levelet. Nem lett volna okosabb azonnal hazautazni Németországba? Most már mindegy, legalább tavaszig itt kell maradnia.

Szerény szállásán terített asztal várta. Vinát megpillantva, csupa szív gazdasszonya már tálalta is az egyszerű, de gondosan elkészített ebédet. Miközben a lány jóízűen falatozott, a víg kedélyű, kedves holland asszony szóval tartotta.

– Ha akartam volna, ma kiadhattam volna a szobáját, Honegg kisasszony – újságolta nevetve Mevrouw Poolman.

– Méghozzá azonnal!Vina meglepetten nézett fel a tányérjából.– Csak nem akarja máris kitenni a szűrömet, Poolman

asszony? Nem várja meg, hogy hazainduljak Németországba?

A háziasszony a fejét rázta.– Hová gondol?! Soha nem tennék ilyet. Viszont

csakugyan itt járt egy nagyon jóképű fiatalember, és ki akarta venni a szobát. Igaz, mindössze néhány hétig lett volna rá szüksége. Képzelje, Honegg kisasszony, az a fiatalúr is Németországból érkezett, akárcsak maga!

– Igazán? Ugyan mit keres egy német Surabayában?– Azt mondta, üzleti ügyben érkezett. Vidám,

rokonszenves úrfi. Állítólag még csak pár napja van itt.

Átküldtem a szomszédba, nekik van két szabad szobájuk. Úgy tudom, ki is vette mind a kettőt.

Vina érdeklődve hallgatta a beszámolót. Egy német, aki most érkezett Jávára. Lehet, hogy a háborút is megjárta… Istenem, de jó is lenne ismét a hazájáról beszélgetni valakivel!

Miután befejezte az ebédet, pihent egy órácskát, majd sétálni indult a folyópartra. Végre enyhült egy kicsit a forróság, a víz felől lágy szellő fújdogált. Vina ilyenkor alig várta, hogy kimehessen a szabadba. Nagyot szippantott a friss levegőből, és lassan megindult a parton. A pálmaliget szélénél megtorpant, és fülelni kezdett. A közelből dallamos füttyszó hangját hozta felé a szél. Vina megbabonázva hallgatta. Ahogy alaposabban körülnézett, észrevette a magas fiatalembert, aki hátát egy pálma törzsének vetve a folyót nézte, s közben egy német dalt fütyörészett: „Akit szeret a Jóisten, a nagyvilágba küldi azt…” Vina jól ismerte a dalt, annak idején az iskolában ők is tanulták, s kislányként, ha jókedve volt, gyakran maga is rázendített.

Egyszeriben úgy érezte, eltűnik mellőle a trópusi táj, német erdőben sétál, öreg tölgyek és bükkök között, s a közeli tisztás felől vidáman csobogó patak hangját hozza felé a szél. Bármilyen vidám is volt az a német dal, neki most mégis könnyeket csalt a szemébe.

Állt földbe gyökerezett lábbal, és az idegent nézte. A férfi könnyű, fehér nyári öltönyt viselt és széles karimájú kalapot, amit mókásan feltolt a homlokán. Alóla előtűnt finom vonású, napbarnított arca.

Csakis az a német fiatalember lehet, aki ki akarta bérelni a szobáját, villant át az agyán hirtelen. Egyrészt

a dal miatt gondolta, másrészt látásból ismerte az összes itteni németet. Már éppen indulni akart, amikor a férfi észrevette. Abbamaradt a fütyörészés, és az acélkék szempár Vina arcára szegeződött. A fiatalember felegyenesedett, megemelte a kalapját, és meghajolt.

– Jó napot, nagyságos kisasszony! – köszönt németül, s úgy viselkedett, mintha régi ismerősök lennének.

Vinát meglepte a közvetlen hang, s mosolyogva válaszolt:

– Jó napot, uram! Megkérdezhetem, miért németül szólt hozzám?

– Mert olyan szívderítően németes a megjelenése. Rögtön gondoltam, hogy nem lehet más, mint az a lány, aki Mevrouw Poolmannál lakik – nevette el magát a férfi Vina csodálkozó arca láttán. – Meg aztán, egészen őszintén, ma délelőtt, amikor megnéztem a szobáját, észrevettem a fényképét a kisasztalon. Annyira megtetszett, hogy kénytelen voltam közelebbről is megvizsgálni. Ahogy az előbb megpillantottam, azonnal felismertem. Ugye, milyen éles szemem van?

– Fogadja elismerésemet, az úrnak csakugyan éles szeme van. – A férfi vidámsága, közvetlen viselkedése ismét mosolyt csalt Vina arcára, amit az idegen fiatalember még gyönyörűbbnek talált, mint a fényképen.

– Na ugye? Most pedig engedje meg, hogy annak rendje és módja szerint bemutatkozzam. A nevem Hans Ried, kereskedő vagyok, és a hőség ellenére kitűnő a hangulatom, mert eszembe jutott, hogy a Jóisten milyen gyönyörűnek alkotta meg a világot.

– Igen, valóban gyönyörű itt minden… De a dallam, amit az imént fütyörészett, egészen másféle vidéket

varázsolt a szemem elé – sóhajtott fel a lány. – Németország erdeibe képzeltem magam. Surabayán kívül mást is látott már Jávából?

– Nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy csodálatosnak találjam – felelte készségesen a fiatalember, s közben érdeklődéssel figyelte a kedves teremtést. – Jakarta, Cheriban, Pekalongan és Samarang, eddig ezekben a városokban jártam. Éppen csak körülnézni volt időm, mindössze néhány napot töltöttem mindegyik helyen. A munkám miatt hazafelé menet majd ismét útba ejtem őket. Nagyon szeretném jobban is megismerni a sziget szépségeit, mert nem hiszem, hogy valaha is eljutok még ide. Németország meglehetősen messze esik Jáva szigetétől, az út egy kisebb vagyonba kerül. Szerencsére nem nekem kellett fedeznem az utazás költségeit.

– Ezek szerint nem szándékozik letelepedni Jáván?– Ó, nem, csupán üzleti ügyben jöttem.

Németországnak alapvető élelmiszerekre van szüksége, amelyekhez szeretnénk minél olcsóbban hozzájutni. Nem engedhetjük meg, hogy a gyermekeink tovább éhezzenek… Ideje, hogy az emberek végre rendes ennivalóhoz jussanak.

– Tényleg ilyen kétségbeejtő a helyzet odahaza? – kérdezte szomorúan Vina, aki nagyon megdöbbent attól, amit hallott.

A férfi felsóhajtott, s elkomorult a tekintete. Még feljebb tolta a homlokán a kalapot, mintha már a téma említésétől is melege lenne.

– Ne is kérdezze! Örüljön, hogy itt van, és nem odahaza élte meg a háborút. A gazdasszonyától tudom, hogy már évek óta a szigeten lakik.

A lány szeme megtelt könnyel. Arról is megfeledkezett, hogy a fiatalember, akivel ilyen meghitt beszélgetést folytat, tulajdonképpen idegen a számára. Úgy érezte, mintha már régóta ismernék egymást.

– Talán igaza van, és tényleg örülnöm kellene. De nekem vérzik a szívem, amiért nem lehettem otthon ebben a nehéz időszakban – mondta csendesen.

A férfi kérdő pillantást vetett rá, majd tekintete a távolba révedt. Mélyen megérintették a kedves, bájos teremtés szavai, akit az első pillanattól fogva nagyon vonzónak és rokonszenvesnek talált.

– A szívének kedves hozzátartozói ezek szerint Németországban maradtak?

Vina a fejét rázta.– Nekem nincs senkim. Édesapám halálával

elveszítettem az egyetlen embert, aki közel állt hozzám.A férfi szívében mély szánalom ébredt a lány iránt.

Közelebb lépett hozzá, majd csendesen megszólalt:– Akkor a nagyságos kisasszonynak az enyémhez

hasonló sors jutott osztályrészül. Amíg a fronton voltam, az utolsó hozzátartozóm is elhagyott… meghalt az édesanyám. Messze voltam tőle, még a szemét sem tudtam lezárni… – tette hozzá elhomályosuló tekintettel a férfi.

Egy ideig némán néztek egymásra, lehetetlen volt szavakba önteni, amit ebben a pillanatban éreztek. Vina szólalt meg elsőnek.

– Harcolt a fronton?– Igen.– Sokáig?– Négy teljes esztendeig.– Szörnyű!

– Az ember előbb-utóbb még a legrosszabbat is megszokja. A legvégén jött a vereség és az összeomlás, ezen is túl kellett tenni magunkat valahogy. De, ha megengedi, erről nem szeretnék beszélni. Ezt a csodálatos vidéket látva, az ember könnyen megfeledkezik az átélt borzalmakról. Nézze, hát nem gyönyörű, ahogy mindent bearanyoz a napfény? Látja, ott déli irányban azt a sötét kis felhőt? Egyedül az zavarja meg az azúrkék égbolt ragyogását.

A lány tekintetével követte a férfi ujját, majd mosolyogva megrázta a fejét.

– Az ott nem felhő, hanem a Tenggarong kráterének füstje.

A férfi elámult.– Olyan messziről is idelátszik?– Csak ha derült az ég. Ha az idejéből futja, ne utazzék

el Jáváról, amíg meg nem nézte a vulkánokat. A természet legkáprázatosabb színjátéka, amit valaha is láttam.

– Talán kegyed járt ott?– Igen, az édesapámmal.Vina elmesélte, hogyan került Jávára. Beszélt édesapja

kutatómunkájáról, amelyből ő is kivette a részét. A férfi érdeklődve hallgatta, és közben le nem vette a szemét a lány kedves arcáról, csillogó szeméről. Míg beszélgettek, régi jó ismerősök módjára sétálgattak az árnyas pálmafák között.

A férfi is elmesélte az élete történetét. Orvos fiaként látta meg a napvilágot, de az édesapját még gimnazista korában elvesztette. Eredetileg őt is orvosnak szánták, ám miután az apja a torokgyík-járvány idején egy beteg gyermek műtétje során vérmérgezést kapott, és

meghalt, az anyja többé hallani sem akart róla, hogy belőle is orvos legyen. Hans Ried egy percig sem bánta, hogy le kell mondania az orvosi hivatásról. A lelke mélyén sosem vonzódott hozzá igazán, legfeljebb édesapja példája ösztönözte. Anyagi helyzetük egyébként sem tette volna lehetővé, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Egy nap aztán felkereste őket a megmentett kislány édesapja, mivel kötelességének érezte, hogy gondoskodjék az orvos árvájáról. A dúsgazdag nagykereskedő kijelentette, hogy hajlandó fedezni a fiú egyetemi tanulmányait.

Hans Ried a kereskedői szakma mellett döntött, s beiratkozott a kereskedelmi főiskolára. Ugyanitt tanult a nagykereskedő fia is, akivel már az első napokban összeismerkedtek. Az ismeretségből hamarosan barátság lett, s Hans Ried ettől kezdve mindennapos vendég lett Bergerék házában. Berger nagykereskedő, amellett, hogy soha nem múló hálát érzett a megboldogult Ried doktor iránt, őszintén szívén viselte az ifjú Ried sorsát. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre jobban megkedvelte a szorgos, törekvő fiatalembert.

Amikor a fiúk befejezték a főiskolát, Berger a saját vállalatánál ajánlott munkát Hans Riednek. A fiúnak hízelgett a gondolat, hogy máris egy nagy nevű cégnél dolgozhat, így habozás nélkül elfogadta az állást. De aztán kitört a háború, s egyszerre minden megváltozott körülöttük. Hans Ried és Georg Berger bevonult katonának. Ugyanabban az ezredben szolgáltak, és majd két évig együtt harcoltak a nyugati fronton. Amikor Georg Berger egy közelharc során súlyosan megsebesült, Hans mentette őt ki a golyózáporból, és elvonszolta az elsősegélyhelyre.

Bergerék így másodszor is lekötelezettjei lettek a Ried családnak. Georg Berger felépült ugyan, de leszerelték, és többé nem mehetett vissza a frontra. Hans Riednek azonban a végsőkig ki kellett tartania.

A háború után a nagykereskedő örömmel vette vissza a céghez a sértetlenül hazatért fiút. Georg Berger húga időközben férjhez ment, majd Georg is eljegyzett egy ifjú hölgyet. Az apjuknak a korábbinál is jobban szüksége volt hát Hans Riedre. Amikor a konszern számára, amelyhez a nagykereskedő cége is tartozott, egy megbízható, talpraesett üzletkötőt kerestek, akit sürgősen Jáva szigetére küldhetnek, Berger gondolkodás nélkül Hans Riedet javasolta.

A fiatalember mindezt röviden, lényegretörően mesélte el Vinának, anélkül hogy a saját személyét túlságosan előtérbe helyezte volna.

– Most már tudja, hogy kerültem ide – zárta le a történetet. – Elégedett vagyok és boldog, amiért körülhajózhatom a fél világot, örülök, mert felelősségteljes feladattal bíztak meg, örülök, hogy élek és egészséges vagyok, kiváltképp pedig annak, hogy itt sétálhatok a nagyságos kisasszonnyal ebben a meseszép pálmaligetben. Az élet csodálatos, Honegg kisasszony, bár azt hiszem, ez igazán akkor tudatosul az emberben, miután néhányszor megjárta a poklok poklát.

A lány csillogó szemmel, komoly arccal hallgatta. Hans belefeledkezett a szép szürke szempár nézésébe, s közben csakugyan úgy érezte, az élet még sohasem volt ilyen szép, mint ebben az órában.

Amikor Vina észrevette, hogy már a pálmaerdőt is maguk mögött hagyták, aggodalmas arccal az órájára pillantott.

– Istenem, hogy eljárt az idő! Haza kell mennem! – mondta sietve.

– Máris? – kérdezte csalódottan a fiatalember.– Szerintem már legalább egy órája sétálgatunk –

mosolyodon el a lány. – Mindenesetre hosszabb ideje annál, mint ahogy a sétámat terveztem. Olyan jó volt végre valakivel a hazámról beszélgetni. Bár attól tartok, a megismerkedésünk nem éppen a legillendőbb keretek között zajlott.

– Örülök, hogy ez csak most jutott az eszébe, mert különben egy tapodtat sem tett volna meg velem. Boldog vagyok, amiért így történt. Hazakísérhetem? Úgyis egyfelé visz az utunk.

Vina tétován nézett fel rá, hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.

– Tudja, Surabaya olyan, akár egy német kisváros – mondta végül mosolyogva. – Itt is szeretnek pletykálni az emberek. Nem szeretnék okot adni a szóbeszédre. Egy darabig azért elkísérhet. De az utcán menjünk, az kevésbé kihalt.

A férfi kék szeme felragyogott.– Ezer köszönet, hogy beleegyezett. Ígérem, nem

leszek méltatlan a bizalmára. Mikor láthatom újra? Honfitársam lévén nem hagyhat sorsomra ebben az idegen országban.

A lány felkacagott, Hans pedig élvezettel hallgatta a vidám, gyöngyöző nevetést.

– Ahogy így elnézem, nem látszik túlságosan elveszettnek „ebben az idegen országban”.

– A látszat csal. A nagyságos kisasszony nélkül igenis magányos és elveszett lennék Surabayában.

– Ebben az esetben kénytelen leszek foglalkozni az úrral. Ha akarja, szívesen bemutatom a főnököm családjának, akik szintén németek. Náluk alkalma lesz megismerkedni még jó néhány honfitársunkkal.

– Kedves emberek? Mármint a főnöke és a felesége?Vina bólintott.– Több, mint kedvesek. Inkább úgy mondanám,

jólelkű, nemes gondolkodású emberek. Ha annak idején nem segítenek rajtam, nem tudom, mihez fogtam volna.

– Ez esetben én is rokonszenvesnek fogom találni őket – mondta Hans, és melegen a lány szemébe nézett.

Vina enyhén elpirult.– Mennyi ideig marad a városban? – érdeklődött.– Nem tudom előre, minden az üzlettől függ. Mivel a

munkám nagy részét Surabayában és Jakartában kell elvégeznem, öt-hat hétig biztosan itt maradok. Mindent összevetve április elejéig, de talán még májusig is akad itt dolgom bőven. És a nagyságos kisasszony? Haza akar térni Németországba?

– Igen.– Hamarosan?– Mihelyt levélben hírt kapok otthonról.– Remélem az a levél nem érkezik meg hamarabb,

mint ahogy én is hazaindulhatok.– Pedig attól tartok, így lesz – felelte nevetve Vina.– Jó lenne együtt hazautazni.A lány elbizonytalanodva nézett fel rá.– Túl korai még terveket kovácsolni.– Nagyon kellemetlennek találná, ha velem kellene

megtennie a hazautat Németországba?

– Honnan tudjam előre? – vonta fel a szemöldökét huncutul a lány. – Ahhoz, hogy véleményt mondjak, jobban meg kell ismernem.

– Remélem, megengedi, hogy erre alkalmat adjak. Időközben forgalmasabb utcákra értek. Amikor Vina a távolban megpillantotta a házat, amelyben lakott, megállt, és kezel nyújtott Hansnak.

– Ideje, hogy elbúcsúzzunk, Ried úr.A férfi határozott, meleg kézfogása biztonságot adó, jó

érzéssel töltötte el.– Köszönöm ezt a csodálatos délutánt, Honegg

kisasszony. Kérem, ne felejtse el, hogy újabb találkozást ígért.

Vina elpirult.– Nem felejtem el.– Hol és mikor láthatom?– Holnap ugyanebben az időben találkozhatunk a

pálmaligetnél. Addig megtudom, mikor fogadják Kepplerék.

A férfi boldogságtól sugárzó arccal hajolt meg előtte.– Pontos leszek.– Akkor hát holnap!– Holnap! – felelte Hans.

VI.

Másnap délután ugyanabban az időben Vina elindult a folyóparton a pálmaliget felé. Hans Ried már messziről észrevette, és eléje sietett. Színes papírba burkolt, aprócska csomagot tartott a kezében, amit üdvözléskor átnyújtott neki.

A lány meglepetten nézett a csomagra.

– Ez meg micsoda?Hans töredelmes arcot vágott, de a szemében mosoly

bujkált.– Tudtam, hogy ellenkezni fog velem! Kérem, ne

tegye! Odahaza ma ünnepük a karácsonyt… valakit nekem is muszáj megajándékoznom ezen a napon. Mivel a kisasszony az egyetlen ismerősöm Surabayában, kénytelen lesz elfogadni tőlem.

Vina tagadólag rázta meg a fejét.– Egy hölgynek nem illik ajándékot elfogadnia, Ried úr.

Ez alól én sem vagyok kivétel.– Kérem, most az egyszer tegyen kivételt! Nem

értékes ajándékról van szó, csupán egy kedves apróságról, ami megtetszett. Egy kereskedőnél láttam, aki megesküdött az istenekre, hogy az amulett szerencsét hoz a viselőjének. Mindjárt a kisasszonyra gondoltam, mert szeretném, ha boldog lenne.

A lány elbizonytalanodott.– Nem is tudom… én…– Kérem, ne utasítsa vissza… csak azt az egyet ne! –

kérlelte Hans. – Nagyon megbántana vele.– Természetesen távol áll tőlem, hogy megbántsam,

de…– Nincs de… Tudja mit, ha kellemetlen ajándékot

elfogadnia tőlem, akkor viszonozza. Adjon nekem cserébe valami apróságot… valamit, amiről mindig eszembe jut az a karácsony, amelyet Jáva szigetén töltöttem.

Hans olyan esdeklően nézett rá, hogy Vinának nem volt szíve tovább ellenkezni, inkább óvatosan kibontotta a csomagot. A papírban egy nyaklánc volt, amelyet a szigeten szerencsét hozó amulettként viseltek. Vina sok

ilyen simára csiszolt, ovális medált látott már, amelyet egy megkövesedett kagylóból faragtak ki, majd Buddha képével díszítettek. A hófehér medál apró, csillogó gyöngyökből fűzött nyakláncon függött, amely a mélykéktől a tengerzöldig ezer színben pompázott. Végigpergette a gyöngysort az ujjai között.

– Nagyon szép és eredeti ékszer. A színe meg egyenesen csodálatos.

– A kereskedő szerint a tengert ejtették foglyul benne.A lány elmosolyodott.– Ezek a kereskedők igazán ékesszólóak.– Igen, szerintem is. Kicsit talán furcsának találja, hogy

karácsonyra egy Buddha képpel lepem meg, de úgy tudom, a karácsonyt már jóval a kereszténység előtt is ünnepelték, méghozzá valamely másik istenség tiszteletére. Bármelyik istennek is szentelték fel ezt az amulettet, elvárom tőle, hogy szerencsét hozzon a kisasszonynak.

A lány fellélegzett. Tudta, hogy az amulett valóban nem értékes, de azért mégis tanácstalan maradt. A férfi könyörgő tekintetét látva azonban így válaszolt:

– Természetesen nem akarom megsérteni azzal, hogy nem fogadom el az ajándékát. Egy szerencsét hozó amulettet különben sem szoktak visszautasítani. Ha hazaérünk, megkérem, hogy várjon meg a lakásom előtt. Én is szeretném meglepni egy aprósággal.

A férfi kamaszos örömmel elnevette magát, s közben kivillanlak egészséges, hófehér fogai.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy ma még karácsonyi ajándékot is kapok. Már előre örülök neki, mint egy gyerek. De olyan apróság legyen, ami összefüggésben van a kisasszonnyal.

A lány nevetve ingatta a fejét.– Nézzenek oda, most még azt is megmondja, hogy

mivel lepjem meg!– Ebből is láthatja, milyen válogatós vagyok.Ezen aztán már mindkettőjüknek nevetnie kellett.– Majd elfelejtettem, Kepplerné örülne, ha holnap este

ott látná a többi vendége között – jutott eszébe egyszerre Vinának.

– Hálás vagyok a közbenjárásáért – hajtotta meg magát a fiatalember. – A kisasszony is ott lesz?

– Igen, engem is meghívtak.– Hol laknak Kepplerék?– A folyó túloldalán van egy gyönyörű házuk.– Lesznek más vendégek is?– Igen, csupa németek… Megünnepeljük a karácsonyt,

már amennyire itt lehetséges.Ma is ugyanarra indultak el, mint az előző nap, és

most is meghitt beszélgetés közepette sétáltak haza. A férfi a lakásáig kísérte Vinát, s megvárta, hogy a lány kihozza a megígért ajándékot.

Vina mosolyogva adta át az aprócska csomagot. Tekintete őszinte rokonszenvről árulkodott.

– Egy levélnehezék van benne, Ried úr. Néhány évvel ezelőtt az édesapámnak csináltattam. Az anyaga megkövesedett láva, és a két darab különös alakot formáz. Én magam találtam őket.

A férfi boldogan bontotta ki a csomagot, és figyelmesen megnézte a benne lapuló tárgyal.

– Igazán különleges ajándék. Úgy néz ki, mint egy kagylón napozó gyík…

Vina bólintott.

– Apám szerint az is. A kiömlő forró láva, mielőtt megkövesedett, betemette a kagylót s a rajta sütkérező gyíkot. Mivel errefelé úgy (ártják, hogy a gyík szerencsét hoz, nincs kizárva, hogy a levélnehezék hasonló szerepet tölt majd be az életében. Én csupán azt kívánom, hogy mindig kellemes tartalmú levelekre tehesse.

Másnap Kepplerék vendégei is felettébb rokonszenvesnek találták Hans Riedet. Az életvidám fiatalember derűlátása nagyon jó hatással volt a társaságra, bizakodó jókedve szinte kivétel nélkül mindenkire átragadt.

Vina röviden elmesélte megismerkedésük történetét. Amikor ott tartott, hogy a férfi egy pálmafának támaszkodott és egy német dalt fütyörészett, az egyik vendég váratlanul rázendíteti a dalra: „Akit szeret a Jóisten, a nagyvilágba küldi azt.” A második sornál a többiek is bekapcsolódtak, s felszabadultan énekelték vele együtt a dalt.

A bennszülött szolgahad odakint állt a verandán, és nevetve hallgatta a „hóbortos” németeket. A hold kíváncsian tekintett le a csillagos égről: Talán valami nincs rendben odalenn? Karácsonykor a németek másfajta dalokat szoktak énekelni…

A jó öreg hold végül nem csalódott bennük. Amikor a vándordal végére érve valaki megjegyezte, hogy odahaza Németországban most ünnepük a karácsonyt, egy emberként zendítettek rá a szebbnél szebb karácsonyi énekekre. Lassan minden szemben a meghatottság könnye csillogott.

VII.

Teltek múltak a hetek Hanns Ried végére járt üzleti ügyeinek, csupán egyetlen jakakartai tárgyalása maradt még hátra.

Vina még nem kapott hírt az alapítvány jogtanácsosától, és emiatt gyakran elfogta a kétség. Már-már abban is kezdett kételkedni, hogy egyáltalán megérkezik az a levél. Végül úgy határozott, ha április elsejéig nem kap választ, az első Surabayából induló hajóval hazautazik Németországba. Közölte Keppler úrral a döntését, és bejelentette, hogy március végén felmondja az állását.

Hans Riednek, akivel szinte naponta találkozott, szintén elmondta, hogyan határozott. A férfi anélkül, hogy Vina tudtára adta volna, eszerint alakította a saját terveit, elhatározta, hogy március közepén elutazik Jakartába, és a tárgyalások befejeztével ott száll majd fel a hazafelé tartó gőzhajóra, amelyen Vina utazik.

Minden a tervei szerint alakult.Elköszönt Keppleréklól, fájdalmas búcsút vett Vinától,

és március tizenötödikén elutazott Jakartába.Az elutazását követő napokban Vina nem találta a

helyét. Maga sem értette, miért lett egyszerre olyan unalmas és üres minden. Csak a várva várt gantersheimi levél megérkezése rázta fel búskomorságából. Március vége felé járt az idő, amikor végre befutott a jogtanácsos válasza. Remegő kézzel lépte fel a borítékot, amelyben a következő tartalmú levelet találta

„Mélyen tisztelt Kisasszony!Levelét karácsony előestéjén kaptuk meg, és mindjárt

válaszolok is rá. El sem lilája képzelni, mennyire megörültünk a jelentkezésének, hiszen már évek óta

próbálunk a nyomára jutni. Végre hírt adott magától, és így megtudhattuk, hogy életben van, és hol tartózkodik.

Azt kérdezi, be tudjuk-e fogadni a gantersheimi alapítványi otthonba. A válaszom az, hogy az, első hely a kisasszonyt illeti meg, hiszen jelenleg Ön von Drake bárónő egyetlen élő leszármazottja, ami feljogosítja rá, hogy átvegye Gantersheim úrnőjének posztját. Amióta előző úrnőnk, a megboldogult von Heiden kisasszony évekkel ezelőtt eltávozott az, élők sorából, alapítványunknak nincs úrnője, ugyanis Ön az, egyetlen, aki jogosult erre a rímre. Mivel Gantersheim nem maradhat sokáig úrnő nélkül, megpróbáltuk Önt felkutatni.

Alapítványunk jelenleg mindössze két tagot számlál, mert egyedül az úrnő vehet fel az, intézetbe új tagokat, a megboldogultak helyére. Ez azt jelenti, hogy nem csak a kisasszonyt látjuk szívesen, hanem egyben feljogosítjuk hat további hölgy kiválasztására, akik felvételt nyernek az alapítványba. Az alapítványi férőhelyek a mostani nehéz időkben különösen nagy népszerűségnek örvendenek, hiszen nem egy magányos hölgy örülne az illeni biztos hajléknak

De most az a legfontosabb, hogy újra van úrnőnk, akit hosszú keresés után végre sikerüli megtalálnunk!

A magam és a két alapítványi hölgy nevében kérem, hogy amilyen gyorsan csak lehel, jöjjön Gantersheimba. Kérem, időben értesítsen bennünket érkezésének időpontjáról, hogy a fogadását előkészíthessük. Szerelnénk méltóképpen üdvözölni új úrnőnket

Szívből köszöntöm, és maradok tisztelettel odaadó híve

Dr Julius Reinert, a ganlersheimi alapítvány

jogtanácsosa”

Amikor Vina végigolvasta a levelet, döbbenten hátra- dőlt a karosszékben, és maga elé meredt. Igaz ez, vagy csak álmodik? Csakugyan ez áll a levélben, vagy a bolondját járatják vele? Létezik az, hogy úrnője, elöljárója lesz egy olyan alapítványnak, amelynek létezéséről csak édesapja halálos ágyánál értesült? Mivel nem ismerte az alapítvány történetét, mindössze abban reménykedett, hogy helyet kap az intézetben, ami már magában is nagy szerencsét jelentene a számára. Álmában sem gondolta, hogy őt illeti ott meg a legelőkelőbb hely…

Átszaladt Keppler úrhoz, és megmutatta neki a levelet. Egykori munkaadója tiszta szívből gratulált a szerencséjéhez.

– Hála Istennek, Honegg kisasszony, hogy rendbe jöttek a dolgai. Higgye el, nagy kő esett le a szívemről. A feleségemmel együtt nagyon aggódtunk magáért. Meglátja, most már minden jóra fordul, nem kell aggódnia a jövője miatt.

Keppler úr ragaszkodott hozzá, hogy a munkaidő lejárta után magával vigye Vinát, és a feleségének is elújságolják a jó hírt. Másnap a lány táviratozott Gantersheimba, s megírta, hogy május elején érkezik.

Ideje volt felkészülni az útra. Bár néhány fontos dolgot már korábban elintézett, így is maradt még tennivalója bőven. Mivel sokan kedvelték, egyre-másra érkeztek hozzá az ismerősök búcsúajándékai. Aztán elérkezett az utolsó munkanapja. Könnyes szemmel vette át Keppler úrtól a munkakönyvét, benne a meleg, elismerő

szavakkal. A sorokból kitűnt, hogy az évek során milyen nagy segítséget jelentett a cég számára.

– Bármikor büszkén tekinthet vissza az itt töltött évekre, hiszen kitűnő munkát végzett, kedves Honegg kisasszony – dicsérte meg szóban is Keppler úr.

A házaspár ragaszkodott hozzá, hogy ők szerezzék be a lánynak az úti poggyászt. Kepplerné szeretettel, jó ízléssel válogatta össze a szükséges holmikat, így azután Vina úgy vághatott neki a hosszú hajóútnak, hogy semmiben sem szenvedett hiányt.

Keppler úr visszaadta neki azt az összeget, amelyet a céghez való belépésekor letétben helyezett el nála. Az útiköltségre szánt összeg azóta kamatozott valamennyit, és mivel az édesapja halála után Vina a béréből is félre tudott tenni némi pénzt, most megengedhette magának, hogy első osztályon utazzék. Nem kellett takarékoskodnia, hiszen Németországban biztos megélhetés várta.

Keppler úr ragaszkodott hozzá, hogy ő maga foglaltasson helyet a gőzösön a gantersheimi alapítvány úrnője számára.

– Így legalább külön tisztelettel bánnak majd önnel a hajón – magyarázta a lánynak. Az útlevelet és a személyes okmányokat szintén ő szerezte be Vina számára, akit nagyon meghatott ez a gondoskodás.

Elutazásának előestéjén felszaladt még egy órácskára Kepplerékhez. Meg kellett ígérnie, hogy folyamatosan hírt ad majd magáról. Vinának még évekkel később sem esett nehezére megtartania a szavát, hiszen szíve mélyéig meghatotta a házaspár iránta tanúsított figyelmessége és szeretete.

Mevrouw Poolman azt sem tudta, mivel kedveskedjék neki, s másnap reggel, amikor Vina elindult a kikötőbe, a búcsúzásnál sírva fakadt. Keppleréken kívül legkedvesebb ismerősei is kikísérték a hajóhoz, ki virágcsokorral, ki egy kosár útravaló gyümölccsel búcsúzott tőle.

Csomagjait már korábban feladták, s azok a többi utas poggyászával együtt mostanra már a hajó rakterében várták az indulást. Csak egy barna utazótáskát tartott magánál, amelyre nagyon vigyázott, hiszen ebben volt édesapja könyvének kézirata. Az amulettet pedig, amelyet Hans Riedtől kapott, a nyakába akasztva, a szíve felett viselte.

Mielőtt felment volna a hajóra, még egyszer megölelte Keplernét, utoljára kezet fogott volt főnökével, s búcsút intett az ismerősöknek. Aztán egyszer csak ott állt fent a többi utas között, mégis egészen magára maradva a hatalmas holland gőzös fedélzetén.

– Üdvözöljük Németországot! – kiáltották neki oda- lentről.

A hajó kifutott a kikötőből, s Vina zsebkendőjével integetve, könnyein át nézte az őt búcsúztató ismerősök egyre távolodó alakját. Bár már nem látta őket, ott maradt a korlátnál, s tekintetét még egyszer végigjáratta a sziget- ország paradicsomi szépségű partvidékén, míg csak az is el nem tűnt a szeme elől. Arra a napra gondolt, amikor édesapjával ugyanígy egy hajókorlátnak támaszkodva, először pillantották meg a szigetet.

Vajon mi vár rá Németországban?

A gőzösön volt még hely bőven, s Vina azt számolgatta, hány kikötőben is állnak még meg, hogy újabb utasokat vegyenek fel. Közben a Madura-szoroson keresztül kifutottak a Jáva-tengerre. Jáva szigete keskeny, sötét sávként lebegett a szemük előtt.

Vina boldog volt, hogy élvezheti az első osztály nyújtotta kényelmet. A hajón sokféle utas verődött össze. Első osztályon többnyire a Szunda-szigetek gazdag ültetvényesei utaztak, néhány holland nagykereskedő, valamint tisztek és hivatalnokok a feleségeikkel. Vina nem akart különösebben elvegyülni köztük, de hamar észrevette, hogy sokan kíváncsian figyelik. Egyrészt ő volt az egyetlen német a fedélzeten, másrészt útitársai bizonyára nem tudták mire vélni úrnői titulusát, ami óhatatlanul felkeltette az érdeklődésüket.

Végre elérték Jakartát, az utolsó jávai kikötőt, ahol a gőzös horgonyt vetett. Vina a többi utassal együtt a korlát mellől figyelte a kikötői sürgés-forgást. Hirtelen összerezzent. A felszállók között, a tömegben feltűnt neki egy ismerős alak. Vina elsápadt izgalmában. Nem, nem tévedett, hiszen ezer közül is megismerte volna a karcsú, vállas férfit. Ilyen fejtartása, határozott, mégis ruganyos járása csak egyvalakinek van. Végre megpillantotta a férfi napbarnított arcát a homlokán magasra feltolt kalap alatt.

Igen, valóban Hans Ried volt az! Vina látta, ahogy a fiatalember nyugtalanul körbejártatja tekintetét a tömegen. A szíve a torkában dobogott, minden porcikáját ujjongó öröm járta át. Az agyába villámként hasított a felismerés, hogy amit érez, nem más, mint szerelem. Jelenlegi lelki- állapotában úgy érezte, képtelen találkozni a férfival. Időre van szüksége, hogy

összeszedje magát, mert a viselkedésével a kelleténél többet is elárulhat.

Gyorsan otthagyta a korlátnál bámészkodó utasokat, és a kabinokhoz vezető lépcső felé sietett. Jobb lesz, ha elrejtőzik, legalább annyi időre, amíg megnyugszik egy kicsit. Szökési terve azonban kudarcot vallott. Pontosan vele egy időben ért a lépcső aljához Hans Ried is, s ahogy megpillantotta, széttárta a karját, és elállta az útját.

Vina remegve kapaszkodott a lépcsőkorlátba, úgy érezte, minden ereje elhagyta. Belesápadt a férfi pillantásába. Egy ideig némán álltak egymással szemben. Útitársaik ügyet sem vetettek rájuk.

Hans Ried szólalt meg elsőnek.– Kisasszony! Csakhogy megtaláltam! – kiáltotta

boldogan, miközben igyekezett úrrá lenni feltörő érzelmein.

Vina alig tudott megszólalni.– Honnan… honnan tudta, hogy ezen a hajón leszek? –

kérdezte akadozva.A férfi elnevette magát.– A kisasszony saját maga árulta el, hogy április

ötödikén indul Surabayából. Ezek után teljesen természetes, hogy én is ezzel a hajóval utazom. Nemdebár? – Hangjában gyengédség bujkált, szavaiból sütött a szerelem.

– Nagyon ostobán viselkedik, Ried úr – nyögte ki Vina, és olyan boldog volt, mint még soha.

Hans azt sem tudta, hová legyen jókedvében. Úgy állt ott a lépcső alján, mint egy szerelmes kamasz.

– Gúnyolódjék csak, ha kedve tartja. Ostoba vagyok, és ostobán boldog, amiért sikerült elcsípnem. Ne sajnálja

tőlem azt az örömet, hogy a kisasszony társaságában élvezhetem ezt a meseszép hajóutat. Képzelje, Jakartában kitűnő üzletet kötöttem. Hát nem csodálatos? A közös utazás terve így már előre szerencsét hozott. Most pedig jöjjön vissza velem a fedélzetre. Kár volna elszalasztani a rengeteg érdekes látnivalót. Ezek után már úgysincs miért elszöknie.

Nem hagyva időt a válaszra, gyengéden karon fogta a lányt, és felsegítette a lépcsőn. Visszakísérte a korláthoz, de most kissé távolabb álltak meg a többiektől. Vina nem ellenkezett, jóleső gyengeség lett úrrá rajta. Amióta kinőtt a gyerekcipőből, most először hagyta, hogy másvalaki cselekedjék helyette. Ez merőben új, különös érzés volt a számára.

Sokáig figyelték a nyüzsgő, tarka tömeget. Mindketten hallgattak. A férfi néha megfogta a kezét, és megszorította, mintha újra és újra meg akarna győződni felőle, hogy valóban ott van mellette. Lassan feloldódtak, és beszélgetni kezdtek a látottakról. Miután alaposan kinézelődték magukat, sétálni indultak a fedélzeten.

Vina útitársai meglepetten fordultak utánuk. Azon törték a fejüket, vajon milyen kapcsolatban lehet a fiatal úrnő a jóvágású fiatalemberrel, aki most szállt fel a hajóra. A pontos választ senki sem tudta, de hogy közeli barátságban lehetnek egymással, ennyit mindenkinek sikerült leszűrnie a látottakból.

Valamivel később csatlakozott hozzájuk a kapitány.– Képzelje, milyen szerencsém van, kapitány úr!

Jakartában felszállt hozzánk egy honfitársam, aki régi, jó ismerősöm – újságolta örömmel Vina, azzal bemutatta egymásnak az urakat.

– Ez csakugyan kellemes meglepetés lehetett az úrnő számára – felelte mosolyogva a kapitány, miután kezet fogott Hanssal. – Legalább már van valaki, akivel németül beszélgethet.

– Egyetlen honfitársunk sincs a fedélzeten? – kérdezte meglepetten Hans Ried.

Vina megrázta a fejét.– Rajtunk kívül nincs, hacsak Jakartában nem szállt fel

még valaki.– Nem, önökön kívül nincs több német utasunk –

felelte a kapitány,– Lejárt az utazások ideje a németek számára,

kapitány úr – jegyezte meg Hans Ried elkomorodva.A kapitány a fejét ingatta.– Jönnek még jobb idők, ugye, kedves úrnő? – mondta

végül biztatóan, majd biccentett a fejével, és magukra hagyta őket.

Hans Ried kérdő pillantást vetett Vinára.– Jól hallottam, hogy a kapitány úrnőnek szólítja?– Igen, jól hallotta – felelte huncut mosollyal Vina. – Én

vagyok a gantersheimi alapítvány új úrnője.– Az alapítvány úrnője? – nézett rá megütközve a férfi.

– Most aztán ugyancsak rám ijesztett! Hogy jutott ehhez a címhez?

Vina vállat vont.– Én magam sem tudom pontosan. Többet nem

mondhatok, mint amennyi a jogtanácsos levelében áll.– Elolvashatnám azt a levelet? Most azonnal.– Hát persze. Mindjárt idehozom.Vina elment a levélért, Hans pedig kábultan nézett

utána. Amennyire értett az ilyesmihez, egy alapítványi úrnő igen fontos személyiségnek számított.

A lány már jött is vissza. Átnyújtotta Hansnak a levelet, majd odamentek az egyik félreeső asztalkához, s kényelembe helyezték magukat a napernyő árnyékában.

Miután végigolvasta a levelet, Hans elkerekedett szemmel, nyugtalanul nézett a lányra.

– Alapítványi úrnő? Hát ilyen fontos személyiség lett magából? Ez azt jelenti, hogy jelentős poszt várja a gantersheimi alapítványnál, és olyan életkörülmények közé kerül, amilyeneket én soha nem tudnék biztosítani. Tudja, hogy ez óriási csapás a számomra, kedves úrnő? Ha csupán egyszerű alapítványi hölgy lenne, azt még elviselném valahogy, olyan élete idővel mellettem is lehetne, de Gantersheim úrnője, az egészen más dolog.

Vina legszívesebben a férfi nyakába borult volna, hogy megvigasztalja. Már a nyelve hegyén volt, hogy szívesebben koplalna vele, mint nélküle dúskáljon a jóban, de aztán meggondolta magát. Kedves mosollyal kivette a férfi kezéből a levelet, és tréfás, mégis határozott hangon figyelmeztette:

– Ha nem akarja máris nélkülözni egy ilyen előkelő úrnő társaságát, azt javaslom, beszéljünk másról, Ried úr.

– Ahogy parancsolja, úrnő – hajtotta meg magát a fiatalember.

Vina és Hans ettől kezdve elválaszthatatlanok voltak. Útitársaik gyorsan hozzászoktak, hogy szinte mindig együtt látják őket. Hans Ried már kora reggel türelmetlenül várta, hogy Vina kilépjen a kabinjából. Együtt reggeliztek, sétáltak a fedélzeten, úsztak és teniszeztek, majd leültek valamelyik napernyő árnyékába, vagy a korlátnak támaszkodva komoly beszélgetésbe merültek.

VIII.

A gantersheimi alapítványnál nagy lett a sürgés-forgás, amikor megérkezett Surabayából Vina első távirata. A személyzet kiszellőztette a kastélyt, és nekilátott a nagytakarításnak. Ideje volt rendbe hozni az úrnő régóta üresen álló szobáit. Aztán megérkezett a második távirat is, de az már Berlinből. Vina arról értesítette őket, hogy másnap érkezik. Az alapítványi hölgyek egy egész kosár virágot hoztak, hogy ünnepi díszbe öltöztessék az úrnő szobáit. Magdalena Reinert is kivette részét az előkészületekből.

Másnapra minden készen állt az új úrnő fogadására.Dr. Reinert útra készen odaszólt a feleségének:– Kimegyek az állomásra az úrnő elé. Szeretném,

drága Magdalena, ha ebből az alkalomból te is kicsinosítanád magad. Remélem, nem ebben a szörnyű szürke ruhában akarod őt fogadni. Nem is értem, miért jársz folyton ezekben a kifakult, szürke ruhákban.

– Azért, mert nem engeded, hogy fekete ruhát viseljek, pedig én abban érezném jól magam. A feketén kívül csak ez a szürke illik hozzám és a lelkiállapotomhoz – felelte színtelen hangon az asszony, lesimítva a kritika tárgyául szolgáló ruha ráncait.

A doktor fenyegetően összevonta a szemöldökét, tekintetében villámok cikáztak.

– Nos, akkor arra kérlek, kedves Magdalena, hogy ma kivételesen valami ünnepélyesebb ruhát válassz, ahogy ez az alapítványi jogtanácsos hitveséhez illik.

Az asszony egykedvűen vállat vont.– Csak szürke és fekete ruháim vannak.

– Szegény, drága Magdalenám, ma sajnos megint nagyon zaklatott vagy. Az imént bekukkantottam a szekrényedbe, és láttam egy nagyon csinos, fehér selyemruhát.

Az asszony kétségbeesetten felkiáltott.– Nem várhatod el, hogy azt vegyem fel!– De igen, Magdalena, pontosan ezt várom el tőled,

hiszen ma ünnep van, és neked szerepelned kell.Az asszony szemében különös fény villant.– Ezt a fehér ruhát viseltem azon az estén… édesapám

halálának előestéjén. Még mindig azt akarod, hogy felvegyem?

A férfi arca idegesen megrándult, de aztán sikerült fegyelmeznie magát.

– Miért ne?Magdalena szorosan összezárta az ajkát, és némán

nézett a szemébe. Dr. Reinert durván megszorította a karját, és fenyegető pillantást vetett rá.

– Térj már észhez… hagyd ezeket a sületlenségeket! Azt akarom, hogy felvedd azt a fehér ruhát, és kész!

– Hagyjuk inkább a szekrényben… nehogy felébressze a bosszú szellemeit – felelte Magdalena szárazon, mire a férje még erősebben szorította a karját.

– Ne beszélj őrültséget! Szedd össze magad! – sziszegte fenyegetően, ellentmondást nem tűrő tekintetét az asszony szemébe fúrva. – Ha csak egyetlen szóval is felhozod a beteges kényszerképzeteidet az úrnő jelenlétében, esküszöm, más hangon beszélgetünk. Azt akarom, hogy a fehér ruhát viseld. Ki kell mutatnod az új úrnő előtt, hogy mennyire örülsz az érkezésének. Ehhez tartsd magad!

Az asszony lehajtott fejjel, megtörten hallgatta.

– Nos, halljam, felveszed a fehér ruhát?– Felveszem – válaszolta színtelen hangon Magdalena.Tekintete a semmibe révedt, olyan volt, mintha már

nem is tudná, mi történik vele.A férfi elengedte a kezét, és diadalittasan

elmosolyodott.– Tudtam, hogy végül szót fogadsz. Mindig is

engedelmes asszony voltál. Viszontlátásra, drága Magdalena!

Kiment az udvarra, és beszállt a ház előtt várakozó kocsiba.

Dr. Reinert türelmetlenül várta a vasútállomáson az alapítvány új úrnőjének érkezését. Amikor megpillantotta Vina csinos, kedves arcát, az eddig érzéketlen, számító férfi szívét új, különös érzés járta át. Alig tudott kinyögni pár udvarias szót, a gondosan megfogalmazott, kenetteljes ünnepi beszéd egyszerűen kitörlődött az agyából.

Kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát. Ahogy megfogta a lány elfogulatlanul felé nyújtott kezét, úgy érezte, mintha áramütés érte volna. A szíve őrült ütemben vert, homloka kigyúlt. A tekintélyes jogtanácsost, aki máskor puszta akaraterejével képes volt befolyásolni a környezetét, megbabonázta egy tisztán ragyogó, gyönyörű női szempár.

Életében először érezte magát tehetetlennek egy nővel szemben. Mint aki mély álomból ébred, végre besegítette az úrnőt a kocsiba, majd tétován helyet foglalt a szemközti ülésen.

Vina észre sem vette, milyen hatást gyakorolt a férfira. Az eléje táruló vidéket csodálta még mindig, akárcsak a vonatúton végig. Egyszerűen nem tudott

betelni a tavaszi napsütésben fürdő táj látványával. Mohón, jólesően szívta be az illatos, tiszta levegőt. Csendes áhítattal gyönyörködött minden fában, bokorban. Igaz, nem egzotikus szépségű trópusi táj volt, ami a kocsiból a szeme elé tárult, annál ezerszer gyönyörűbb vidék: a szülőföld szívének mindennél kedvesebb darabja.

– Milyen szép – mondta megilletődve.– Káprázatos – sóhajtotta dr. Reinert, aki persze nem a

tájban gyönyörködött, hanem a vele szemben ülő lányt bámulta megbabonázva.

– Mennyi ideig tart az utazás Gantersheimig, doktor úr? – fordult Vina útitársához, s most először vette szemügyre tüzetesebben a jogtanácsost.

A férfi az álmodozásból visszazökkent a valóságba.– Nem egész félórányira van innen, úrnőm.A doktor tekintetétől Vinát rossz érzés kerítette

hatalmába. Azok közé tartozott, akik azonnal belelátnak új ismerősük lelkébe, és jellemük megítélésében sohasem tévednek. Dr. Reinertet, sajnos, kimondottan ellenszenvesnek találta. Az idő múlásával egyre erősödött benne ez az érzés, ezért határozottan megkönnyebbült, amikor a távolban végre feltűnt előttük a gantersheimi kastély körvonala.

Maga a kastély nem nyújtott kimondottan festői látványt. Ha a déli homlokzaton elhelyezkedő főbejáratot nem díszítik kecses oszlopok, és nem lett volna karcsú, magasba nyúló tornya, akár egy hétköznapi, jellegtelen épületnek is beillett volna. Mégis, minden puritán egyszerűsége ellenére, volt valami ebben a szürkére mázolt épületben, ami előkelő külsőt kölcsönzött neki. Ráadásul gyönyörű volt a háttér, a körös-körül harsogó

tavaszi zöldben pompázó vidék. A bejárati oszlopokat benőtte a lila akác, amely épp most virágzott, s ágai telis-tele voltak nehéz fürtökkel, az ablakmélyedésekben tarka virágok nyíltak.

Az alapítvány hatalmas kertjét körös-körül magas kökénybokrok övezték. A kastélybejárattal szemben a kovácsoltvas kertkapu most tárva-nyitva állt. A doktor kocsija begördült rajta, majd végighaladt a széles, kavicsos úton, amely kettészelve a pázsitot a bejárathoz vezetett.

Vina elkerekedett szemmel nézte az épületet. A bejárati ajtó mindkét oldalán hatalmas, kék-fehér csíkos napernyőt feszítettek ki. Ha szép volt az idő, a hölgyek itt fogyasztották el a reggelit és a délutáni kávéjukat. A bejárathoz széles homokkő lépcső vezetett.

A vendéget Magdalena asszony és a két alapítványi hölgy fogadta.

Vina felcsillanó szemmel vette szemügyre a három rokonszenves hölgyet. Kicsit megmosolyogta a két idősebb régimódi eleganciáját, pedig kétségtelenül az ő kedvéért öltöztek fel ilyen ünnepélyesen. Pillantása megakadt Magdalena karcsú termetén. Azonnal feltűnt neki az asszony sápadt arca, szomorú, elkínzott tekintete. Már most nagyon rokonszenvesnek találta, pedig még egyetlen szót sem váltottak egymással.

Dr. Reinert kisegítette a kocsiból, s felvezette a lépcsőn. Bemutatta neki a hölgyeket, akik átnyújtották virágcsokraikat, és elmondták előre betanult üdvözlőbeszédüket.

Magdalena asszony kezet nyújtott a lánynak.– Isten hozta nálunk, úrnőnk. Legyen áldott a mai nap,

amikor megérkezett hozzánk! Azt kívánom, hogy

érkezésével a napfény is visszaköltözzön az ósdi falak közé – mondta fáradt, színtelen hangon.

Vina illően megköszönte a két idős hölgy üdvözlő szavait, majd melegen kezet fogott Magdalenával, akinek egész megjelenése, minden szava mélyen meghatotta.

– Köszönöm, asszonyom. Én is azt szeretném, ha a jövetelem nemcsak a magam, hanem mindannyiunk számára áldásos lenne. Más rászorulókhoz hasonlóan az alapítvány engem is befogadott, és ezt soha nem felejtem el. Nagyon meglepett, hogy itt hivatal és magas rang vár rám. Arra kérem önöket, legyenek a segítségemre, hogy a posztot, amelyre nem szolgáltam rá, megfelelően elláthassam.

Amíg beszélt, dr. Reinert önfeledten bámulta, és közben észre sem vette, hogy a felesége a szeme sarkából figyeli.

Az idős hölgyek elérzékenyülve hallgatták úrnőjüket, és meghatottan szorongatták a kezét. Magdalena is ráemelte szép fekete szemét, s a tekintetében melegség, rokonszenv bujkált. Az új úrnő első látásra megtetszett neki. Volt valami tisztaság a megjelenésében. Fiatal volt és kicsattanóan egészséges, kedvessége, szerénysége máris bizalmat ébresztett az emberben. Az asszony szívélyesen, meleg barátsággal szorította meg a feléje nyújtott karcsú kezet, majd fürkésző tekintete ismét a férjére siklott.

Beléptek az előcsarnokba, s dr. Reinert az első, szerencsétlenre sikeredett köszöntője után most végre megtartotta hivatalos üdvözlőbeszédét. Vina kedves, egyszerű szavakkal viszonozta a szívélyes fogadtatást,

majd a hölgyekkel tartott, akik megmutatták neki a lakosztályát.

Négy tágas, magas mennyezetű, a letűnt idők pompájával berendezett szobát kapott. Hitetlenkedő mosollyal fordult kísérőihez.

– Ezekben a gyönyörű szobákban fogok lakni? – Az őrnagyné mosolyogva bólintott, mire Vina mély lélegzetet vett. – Édes Istenem, ugye csak álmodom? Ugyan mihez kezdjen ezekben a pompás szobákban egy magamfajta egyszerű teremtés, aki nemrégiben még irodai munkával kereste a kenyerét?

Von Bardeleben kisasszony elragadtatással hallgatta.– Meglátja, úrnőm, gyorsan hozzászokik a

kényelemhez. Megindító a szerénysége, de bele kell nyugodnia a változásba. Szavamra, még soha nem volt önnél bájosabb lakója ezeknek a szobáknak. Ha a dédanyja is ilyen gyönyörű volt, akkor megértem, miért nem nősült meg alapítványunk megboldogult létrehozója, miután nem vehette feleségül az ő Elisáját.

– Ó, az alapító szerette a dédanyámat? – kérdezte meglepetten Vina. – Van ennek valami köze az alapítvány történetéhez?

– Bizony van – bólogatott az őrnagyné.– Ugye, majd elmesélik nekem ezt a történetet,

hölgyeim? Pillanatnyilag csupán annyit tudok, hogy azért kaptam meg az alapítvány úrnőjének címét, mert Elisa von Drake bárónő leszármazottja vagyok. Ezzel az alapítványi tisztséggel azonban szerintem baj lesz. Véleményem szerint ez a méltóság sokkal jobban megilletné önöket, vagy Reinert asszonyt. Fogalmam sincs, mit kell tennem, hogyan kell viselkednem a nyilvánosság előtt… – tárta szét a kezét tanácstalanul, s

közben olyan bájos, ártatlan arccal nézett a hölgyekre, hogy azok egyszerűen el voltak ragadtatva tőle.

– Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnia. Viselkedjék csak természetesen, s meglátja, nem lesz semmi baj. Vannak emberek, akikkel velük születik az előkelőség. Úrnőnk éppen ezek közé tartozik – felelte őszinte elismeréssel von Bardeleben kisasszony.

Vina szívből felkacagott.– Jaj, kedves nagyságos kisasszony, nem szabadna

ennyire túlbecsülnie. A közeljövőben nagyon elnézőnek és türelmesnek kell lenniük velem. A jóakarat természetesen megvan bennem, szeretnék mindent jól csinálni.

– Ez a legfontosabb. Nagyon sok múlik azon, hogy az alapítványnak végre megint van úrnője. Biztosra veszem, hogy a jelenlétével fiatalságot és napsütést varázsol a falaink közé, a többi pedig jön magától. Mi öregek, von Bardeleben kisasszony és én, jószerével már el is felejtettük, milyen az, fiatalnak és jókedvűnek lenni. És ezzel sajnos megfertőztük a doktornét is. Úrnőnk érkezése Magdalena asszony számára igazi áldást jelent. Neki éppen egy ilyen fiatal, életerővel teli teremtés társaságára van szüksége. Elég csak ránézni a kisasszonyra, és az ember máris jobban érzi magát – jegyezte meg mosolyogva az őrnagyné.

Vina Magdalenára nézett, aki magán érezve a lány barátságos pillantását, enyhén elpirult.

– Bárcsak tényleg a segítségére lehetnék – mondta Vina, és ösztönösen az asszony felé nyújtotta a kezét.

Magdalena tétován megfogta, és így szólt:– Bárcsak segíthetne rajtam! Az őrnagyné jót akar, de

nem hiszem, hogy örömét lelné a társaságomban, hiszen

olyan fiatal, egészséges… és boldog… Én csak elszomorítanám.

– A doktorné láttán az embernek az az érzése támad, hogy sok szenvedést kellett elviselnie – nézett az asszony szemébe Vina, miközben még mindig fogták egymás kezét.

– Ha legalább egy kicsit sikerülne felvidítanom, mindjárt nem érezném magam olyan feleslegesnek. Ugye, megengedi, hogy megpróbáljam?

A lányt hallgatva, Magdalenát különös érzés fogta el. Úgy érezte, mintha máris megszabadult volna a lelkére nehezedő teher egy részétől. Megszorította az úrnő kezét, ajka megremegett az elfojtott sírástól, majd szó nélkül kiment a szobából.

Vina megindultan nézett utána.– Valami rosszat mondtam? Olyan témát érintettem

amit nem lett volna szabad? – kérdezte restelkedve, ám a hölgyek a fejüket rázták.

Az őrnagyné igyekezett őt pár szóban felvilágosítani:– Nem, dehogyis, úrnőnk, emiatt kár aggódnia.

Szegény Magdalena asszony nagyon búskomor az utóbbi időben. Ennek az lehet az oka, hogy a házassága mindeddig gyermektelen maradt, ráadásul nemrég veszítette el hőn szeretett édesapját. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy felvidítsuk. A doktor úr erre külön megkért bennünket. Attól tart, hogy szeretett felesége komoly lelki beteg.

– A mi doktorunk egyébként nagyon aranyos ember, igazi nemes jellem. A házassága is boldog lenne, ha Magdalena asszony többet mosolyogna. A doktort nagyon elkeseríti a felesége búskomorsága. Ugye, segít felvidítani ezt a szegény asszonyt?

– Természetesen, von Bardeleben kisasszony, nagyon szívesen – bólintott Vina. – Csupán arra kérem, lásson el néhány jó tanáccsal, hogy tudjam, mikor mit mondhatok. Szívből sajnálom Magdalena asszonyt, és nagyon szeretnék segíteni rajta.

– Nagyon kedves magától, úrnőnk. Most pedig magára hagyjuk, biztosan szeretne egy kicsit felfrissülni a hosszú út után. Egy óra múlva asztalhoz ülünk. Megengedi, hogy elkísérjük majd az ebédlőbe?

– Éppen erre szerettem volna megkérni a hölgyeket. Nagyon köszönöm a kedvességüket. Addig is a viszontlátásra!

– Nincs miért köszönetet mondania, úrnőnk! A viszontlátásra.

Vina egy darabig csendben, mozdulatlanul állt a szobában. Mindent alaposan szemügyre vett maga körül, aztán az ablakhoz lépett. Lenézett a kertre, majd tekintete a távoli hegyekre siklott. Mélyet sóhajtott. A mai naptól fogva ez lesz az otthona. Minden a lehető legjobban alakult, csupán egyetlen apró részlet érintette kellemetlenül: dr. Reinert személye.

IX.

A hölgyek a megbeszélt időpontban bekopogtak Vina ajtaján. A lányt az alapítvány tágas ebédlőjébe vezették, amelyet hosszú idő óta most használtak először. Az aznapi ünnepi ebéden dr. Reinert is részt vett a feleségével, A hatalmas teremben szinte elveszett a kis ebédlőasztal, amelyet megterítettek a számukra, de mindenki tudta, hogy most már nem kell sokáig várni, és hamarosan újra benépesülhet az otthon.

A szakács kitett magáért, pompás ünnepi ebédet készített, amit egy ügyes szolgáló tálalt fel a kis társaságnak.

Az alapítvány új úrnőjét dr. Reinert vezette asztalhoz, s eleinte minden roppant szertartásosan zajlott. Lassacskán aztán mégis oldottabbá vált a légkör. Vina többek között megtudta, hogy személyes célokra alkalmazhat egy komornát, akit természetesen az alapítvány fizet.

Amikor ezt meghallotta, elnevette magát.– Ugyan minek nekem komorna, doktor úr? Miféle

munkát adhatnék neki, amikor itt egyébként is gondoskodnak a kényelmemről?

Dr. Reinert csodálattal hallgatta.– Az alapítvány hírnevét öregbíti, ha úrnőnk saját

komornát tart. Mindig is ez volt a szokás Gantersheimban. Higgye el, találunk majd neki munkát. Teszem azt, rendben tartja úrnőnk szobáit, és ellátja a személyes szolgálatát. Én már fel is adtam egy hirdetést, sőt, a jelentkezők közül kiválogattam a legígéretesebbeket. Önnek csak a végső döntést kell meghoznia.

– Nagyon kedves öntől, doktor úr – mondta Vina, s udvariasan biccentett.

A férfi nem tudta levenni róla a szemét.– Ha ebéd után lenne olyan szíves, és elkísérne a

dolgozószobámba, megmutatnám a jelentkezők leveleit. Egyúttal még néhány más, fontos kérdést is megvitathatnánk.

– Ahogy kívánja, doktor úr.Az asztalnál vidám társalgás folyt. Még Magdalena

asszony is élénkebbnek mutatkozott a megszokottnál. Az

ifjú úrnő jelenléte őt is felvillanyozta. Ebéd közben a tekintete újra és újra a félje arcára siklott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a doktor szokatlanul tüzes, szenvedélyes tekintettel lesi az üde és bájos úrnő minden szavát, mozdulatát. Magdalena jól ismerte férjét, érezte, hogy ezekben az órákban valami rendkívüli játszódik le benne.

Amikor ebéd után a doktor megkérte az úrnőt, hogy kísérje a dolgozószobába, Magdalenában csak tovább erősödött a gyanú. Vina felállt az asztaltól, és nyugodt léptekkel követte a férfit. Lementek a lépcsőn, s miután dr. Reinert udvariasan kinyitotta előtte az ajtót, fesztelenül belépett a dolgozószobába.

A doktor fogott egy magas támlájú, párnázott széket, és az íróasztalhoz tolta.

– Foglaljon helyet, kérem! – mondta mélyen meghajolva.

Vina leült. Nem is tudta, milyen kedves látványt nyújt, ahogy szinte elvész az öblös karosszékben. A szék faragott támlája koronaként magasodott a feje felett, keze lazán nyugodott a karfán. A tompa fény éppen az arcára hullott, mialatt a doktor árnyékban maradt, s így lehetősége nyílt rá, hogy nyugodtan gyönyörködjék a lányban.

– Mindenekelőtt azért kérettem ide, kedves úrnőm, hogy részletesen elmagyarázzam az alapítvány úrnői rangjával járó jogokat és kötelezettségeket. Levélben túl hosszadalmas lett volna. Hajlandó meghallgatni? – kérdezte lágy, behízelgő hangján.

A sokakat megbabonázó, édeskés hang azonban Vina fölében hamisan csengett. Érezte, ahogy libabőrös lesz tőle a háta.

– .Azért vagyok itt, doktor úr, hogy tájékozódjam az alapítványt érintő minden kérdésben. Mindazonáltal nem szeretnék túl sok fáradságot okozni önnek – felelte kimért udvariassággal.

– Szó sincs fáradságról úrnőm – válaszolt a férfi lebilincselő mosollyal. – Nincs nagyszerűbb dolog a számomra annál, mint hogy a szolgálatára legyek. Leghűségesebb, legodaadóbb szolgája vagyok, aki mindent megtesz azért, hogy e házban kellemessé tegye úrnője életét.

– Térjünk talán a tárgyra, doktor úr – mondta rendre- utasítóan Vina. Kihúzta magát, és habozás nélkül a lényegre tért: – Mindenekelőtt arról világosítson fel, hogy tulajdonképpen minek köszönhetem az alapítványban betöltött magas tisztségemet. Édesapám mindössze annyit mondott, hogy mint Elisa von Drake bárónő leszármazottja, jogomban áll kérni a felvételemet az otthonba.

Dr. Reinert meghökkent. Meglepte a lány pontos fogalmazásmódja és nyugodt, határozott fellépése. Ilyesmit, legalábbis úgy tűnt neki, eddig még soha egyetlen hölgynél sem tapasztalt. Zavarában körülményes előadásba kezdett az alapítvány történetéről és az alapító Erich von Heldrungen hercegről. Különösen bő lére eresztve ecsetelte a herceg és Elisa bárónő szerelmét.

– A herceg szenvedélyesen szerethette Elisa bárónőt, ami nagyon is érthető, ha a dédanyja is ilyen csinos, elragadó asszony volt – tette hozzá végül, és epekedő pillantást vetett a lányra.

Vina illetlennek találta ezt a megjegyzést.

– Ez nem tartozik a tárgyhoz – jegyezte meg élesen, mire a férfi bűnbánó arccal meghajtotta magát.

– Bocsásson meg, úrnőm, de akaratlanul kiszaladt a számon. Eszembe jutott, hogy Elisa bárónőnek ugyanilyen dús haja és különös fénnyel csillogó szeme lehetett, mint a kisasszonynak. Tudniillik Heldrungen herceg az alapítvány krónikájában lejegyezte az élettörténetét, s ebben hosszan ecsetelte a bárónő szépségét. Még azt is bevallotta, hogy elsőként Elisa csillogó szemébe szeretett bele… – fejtegette a tanácsos, s közben úgy nézett Vinára, mint aki meg akarja babonázni a tekintetével.

A lány büszkén kihúzta magát. Dr. Reinert viselkedése egy cseppet sem tetszett neki, ám e rossz érzés okát még nem tudta volna szavakba önteni.

– Köszönöm a felvilágosítást, doktor úr. Most már értem, miként jutottam az úrnői címhez. Kérem, tájékoztasson az alapítványban rám háruló kötelezettségekről.

– Egyelőre be kell érnie az első és legfontosabb feladattal, jelesül, hogy kiválasztja azokat a hölgyeket, akik majd elfoglalhatják az alapítvány hat megüresedett helyét. Nagyon sok a jelentkező, úrnőmnek csak választania kell közülük, feltéve, ha nem szemelt már ki valakit.

– Nem, nem szemeltem ki senkit – rázta meg a fejét Vina, s gondterhelten felsóhajtott. – Igen felelősségteljes döntés, amit rám bízott. Nagyon számítok Eisenstein őrnagyné, von Bardeleben kisasszony és a kedves felesége segítségére.

– Ez csak természetes. A hölgyek megtiszteltetésnek veszik, ha kikéri a véleményüket. És persze jómagam is

szívesen állok a rendelkezésére, ha tanácsra vagy segítségre van szüksége.

– Nagyon köszönöm, de azt hiszem, ez inkább a hölgyek hatáskörébe tartozik, hiszen ők fognak együtt élni az új lakótársakkal.

Dr. Reinert ismét mellőzve érezte magát, de azért mosolyogva megjegyezte:

– A két idős hölgy felettébb boldog lesz, amiért ilyen nagy jelentőséget tulajdonít a személyüknek. Ahogy én ismerem őket, már így is el vannak ragadtatva az új úrnőtől, amit persze nem lehet zokon venni tőlük.

Vina a homlokát ráncolta.– Folytatná, kérem, a jogaim és kötelezettségeim

ismertetését, doktor úr?A doktor meghajolt, és röviden összegezte, milyen

további jogok és járandóságok illetik meg az alapítvány úrnőjét. A lány álmélkodva hallgatta. A beszámoló végén a doktor megjegyezte:

– Nos, kedves kisasszony, ezzel beavattam mindenbe.Vina a fejét rázta:– Eddig csak a jogaimról beszélt, doktor úr. Szeretnék

hallani a kötelezettségeimről is.A férfi megpróbálta fogva tartani a lány tekintetét.– De hiszen már elmondtam. Gondoskodik a szabad

férőhelyek betöltéséről, a nyilvánosság előtt képviseli az alapítványt, étkezésnél az asztalfőn foglal helyet, meghatározza, hogy az évi kamattöbbletet milyen jótékony- sági célokra fordítsuk, és megbeszéli velem az üzleti ügyeket.

– Ezek lennének a kötelezettségeim? – ingatta a fejét mosolyogva Vina. – Semmi egyéb dolgom nem lesz?

– Nem… esetleg még annyi, hogy a jelenlétével megszépítse a mindennapjainkat, és napfényt vigyen az otthon életébe.

Vina tolakodónak érezte a férfi édeskés mosolyát és különös, átható pillantását.

– Szívesebben vettem volna, ha komoly munka vár rám.

– No de, úrnőm, ez így természetes. Az örökségért senkinek sem kell megdolgoznia. Okosan teszi, ha az úrnői címet örökségnek tekinti.

– Addig maradhatok a tisztségemben, ameddig akarok?

– A kisasszony élete végéig az alapítvány úrnője marad.

– De azért bármikor lemondhatok, nem? – kérdezte sietve a lány.

– Csak ha okvetlenül szükséges.– Mit ért ezen?– Mivel a kisasszony Elisa von Drake bárónő egyetlen

női leszármazottja, haláláig megtartja az alapítvány úrnőjének címét. Ha egyszer leánya születik, az ő javára természetesen lemondhat róla. Ha férjhez szándékozik menni, vagy más okból el akarja hagyni az alapítványt, megteheti, de ebben az esetben ki kell jelölnie a helyettesét, aki ideköltözik Gantersheimba. A fontosabb ügyekben azonban később is úrnőmnek kell döntenie. Ha el is hagyja az alapítványt, a havi tűpénz továbbra is megilleti. Ha a leánya lép a helyébe, a továbbiakban ő jogosult erre az összegre. Az alapítványtól való távozása esetén a többi járandóság és haszon átszáll a helyettesére.

– Nagyon különös rendelkezések ezek.

– Igen. Heldrungen herceg alaposan végiggondolta az egészet, és számba vett minden eshetőséget. Annyi bizonyos, hogy a sorsa, akárcsak az enyém, élete végéig szorosan összefügg a gantersheimi alapítvánnyal.

A lány kérdő pillantást vetett rá.– Az öné is?A doktor felvilágosította, hogy a jogtanácsosi állás is

apáról fiúra szállt. Mivel apósának nem volt fiú utódja végrendelettel kellett szabályoznia, hogy halála után ki lépjen a helyébe.

– Az én halálom után pedig az lesz itt a jogtanácsos, akit én utódomnak megválasztok – jegyezte meg végül.

Vina figyelmesen hallgatta.– Köszönöm a felvilágosítást, doktor úr.– Nem tartozik köszönettel, kedves úrnőm, csak a

kötelességemet teljesítettem. Parancsol még valamit?Vina habozott egy pillanatig, majd megszólalt:– Nem parancsolok semmit, csupán egy kérésem

lenne.A férfi, akit lebilincselt a lány tiszta, nemes jelleme,

készségesen nyújtotta felé a kezét.– Mit tehetek önért?– Az imént említést tett az alapítvány krónikájáról,

amelyben Heldrungen herceg megírta az élete történetét. Nagyon szeretnék megismerkedni a részletekkel. Lehetővé tenné számomra, hogy belepillantsak abba a könyvbe?

A jogtanácsos összerezzent. A lány kérése váratlanul érte, erre nem számított. Megvolt rá az oka, hogy egyelőre távol tartsa tőle a krónikát, amelybe belefűzték a végrendelet pontos másolatát is. Hirtelenjében nem is tudta, mit válaszoljon. Abban biztos volt, hogy a lány

addig nem nyerhet bepillantást a végrendeletbe, ameddig ő nem találja ajánlatosnak.

Vina észrevette a férfi zavarát, s azt is, ahogy elsápadt. Feltűnt neki, hogy dr. Reinert milyen sokáig habozik a válasszal.

– Azon tűnődöm, hol lehet a krónika – szólalt meg végül vontatottan a doktor. – Akkor láttam utoljára, amikor még élt az apósom. De majd utánanézek a könyvtárban.

Amint megtaláltam, természetesen a rendelkezésére bocsátom.

– Előre is köszönöm. Most pedig nem zavarom tovább, doktor úr. A viszontlátásra!

Vina indulni készült, a férfi azonban utánaszólt:– Kérem, maradjon még egy pillanatra… Szeretném

átadni a jelentkezéseket a szabad férőhelyekre és a komornai állásra. Döntsön legjobb belátása szerint.

A lány átvette a jelentkezéseket, és most már tényleg távozott. Dr. Reinert mozdulatlanságba dermedve bámult a halk kattanással bezáródó ajtóra. Tekintetében vad szenvedély izzott.

X.

Hetek múltak el, amióta Vina elfoglalta helyét a gantersheimi alapítványnál. Gyorsan beletanult új hivatalába, amelyet nagy-nagy szeretettel és gonddal látott el.

Időközben munkába állt a személyes szolgálatára felfogadott lány is, egy ügyes, jóravaló teremtés. Majd sorban egymás után megérkeztek az új alapítványi tagok, többnyire negyven és hatvan év közötti kedves

hölgyek. Egytől egyig kitűnő neveltetésben részesültek, de azért megvoltak a maguk kis hóbortjai.

A két régi tag, Eisenstein őrnagyné és von Bardeleben kisasszony kivételes helyet töltött be közöttük. Tulajdonképpen az úrnő helyetteseinek tartották magukat. Vina kiválóan értett hozzá, hogyan bánjon a furcsa szokásokkal megáldott, különc természetű hölgyekkel. Természetes bájával, kedvességével hamar belopta magát a szívekbe. Az ifjú úrnő volt a Nap, aki körül az egész alapítvány keringett – még a jogtanácsos úr is, akinek az elragadó fiatal lány iránt érzett szenvedélyes szerelme napról napra nőtt.

Az ifjú úrnő és a jogtanácsosné között meleg barátság szövődött. Vina jókedvének, vidám természetének hála, az asszonyba lassan visszaköltözött az élet. Dr. Reinert figyelmét sem kerülte el, hogy a felesége napról napra élénkebb, derűsebb. Nem fordult már elő, ami korábban oly gyakran megesett vele, hogy órákon át üldögélt volna mélabúsan, üres tekintettel maga elé meredve.

Egy nap nem bírta tovább, és hangot adott csodálkozásának.

– Úgy látom, az elmúlt hetek alatt sikerült kipihenned magad, drága Magdalena. Nem vagy már olyan sápadt, mint régen.

Az asszony nyugodt hangon válaszolt:– Többet vagyok szabad levegőn, és a házban is zajlik

az élet. Úrnőnk nagyon érti a módját, hogyan derítse jobb kedvre az embereket. Olyan, mint a napfény, ránk ragyog és melegség költözik a szívünkbe.

Ahogy Vinára terelődött a szó, a férfi szeme felcsillant, de nem szólt semmit. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget felesége szavainak és megváltozott

viselkedésének. Az utóbbi időben el is felejtett figyelni rá, annyira elvakította a szenvedély. Vina jelenlétében minden másról megfeledkezett. Mivel a lány kerülte vele az egyedüllétet, kénytelen volt mások jelenlétében gyönyörködni benne. A doktor ilyenkor olyan ellenállhatatlanul kedvesen viselkedett, hogy az alapítvány hat új hölgytagja menthetetlenül belehabarodott. Az imádott jogtanácsosnál jobban már csak úrnőjüket istenítették.

Egyedül Vina nem hódolt be a férfi vonzerejének, de a jogtanácsos ezt észre sem vette. Tudatában volt annak, milyen hatást gyakorol az asszonyszívekre, s magától értetődőnek vette, hogy ez alól a lány sem kivétel. Vina már csak Magdalena miatt is meghagyta őt ebben a hitében. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább meggyőződött a doktor kétszínűségéről.

Hans Riedtől hetente érkezett levél, úgy ahogy annak idején Berlinben, a búcsúzásnál megállapodtak. Szerelemről még nem esett szó közöttük, de a férfi minden sorából érződött, mennyire vágyódik utána.

Egyik alkalommal a következőket írta:

„Mondja, kedves úrnő, nem találkozhatnánk legalább egy félórácskára? Az alapítványnál nem akarom felkeresni, ezért úgy gondoltam, ebéd után, amikor a hölgyek lepihennek, talán tudna rá időt szakítani, hogy elsétáljon a faluig Azt írja, hogy a kastély és a falu között bükkerdő húzódik ott megvárhatnám. Szeretném látni, és a saját szememmel meggyőződni róla, hogy jól van és egészséges. Kérem, írja azt, hogy lehet!”

Vina sokáig vívódott, de a férfi annyira közel állt a szívéhez, hogy végűl nem tudott nemet mondani:

„Jövő vasárnap délután három és négy óra között az erdei úton a faluba megyek. ”

Amikor elérkezett a vasárnap, Vinát lázas izgalom fogta el. Tudta, hogy a hölgyek és Magdalena a kérdéses időben valóban lepihennek. Dr. Reinert pedig a „találmányán” dolgozik a laboratóriumban, vasárnap ugyanúgy, ahogy a hét összes többi napján. Ilyentájt máskor is elsétált a faluig vagy az erdőig. Ha elindult, igyekezett észrevétlenül elhagyni a házat, nehogy dr. Reinert a nyomába eredjen. A férfi így azt hitte, hogy a többi hölgyhöz hasonlóan ő is a szobájában pihen.

Most is észrevétlenül akart kijutni a házból, ezért már korábban magához vette a hátsó kertkapu kulcsát. Amikor ütött az óra, hangtalanul kisurrant az épületből, átsietett a kerten, és a bükkerdő felé vette útját.

Egyszerű, fehér ruhát viselt. A nyakában ott volt az amulett, amelyet Hans Riedtől kapott. Csillogó szemmel, kipirult arccal lépkedett a keskeny ösvényen. Szíve a torkában dobogott. Még jóformán be sem ért az erdőbe, amikor egy fának támaszkodva nyúlánk férfialakot vett észre. Hans Ried volt az.

A férfi látta a kertkapun kisurannó lányt, de nem akart előmerészkedni a fák rejtekéből. Megvárta, amíg Vina beér az erdőbe, s akkor elébe sietett. A tekintetük összekapcsolódott, ahogy kezet nyújtottak egymásnak.

– Úrnő!– Hans Ried!– Vina kisasszony… kedves úrnő… végre… végre újra

láthatom – örvendezett a férfi, boldogan megszorítva a

lány kezét, miközben legszívesebben a karjába kapta volna.

Vina mosolyogva nézett rá.– Nagy meggondolatlanság volt a részemről, amikor

megengedtem, hogy eljöjjön, Hans, de nem tudtam elutasítani a kérését.

– Ez bizony hallatlan kegyetlenség lett volna. Nem lehet ennyire hideg szívű. Ha tudná, mennyire örülök, hogy újra látom! Drága Vina… már majd belebetegedtem a vágyakozásba. Ugye, kicsit magának is hiányoztam?

A lány huncut mosollyal hallgatta, de a szeme nedvesen csillogott.

– Ezt nem is kell mondanom, Hans, hiszen érzi.– De én olyan szívesen hallanám.– Nos akkor… igen… én is szerettem volna

viszontlátni.Lassan megindultak az erdei úton. A férfi a karját

nyújtotta, ahogy annyiszor a hajó fedélzetén. Rengeteg mondanivalójuk volt egymás számára, az idő meg röpült.

Vina egy-két mondattal bemutatta az alapítvány mindennapjait. Beszélt Magdalena asszonyról, elmesélte, milyen boldogtalan az élete a férje oldalán.

– Rájöttem, hogy a házastársak között titok lappang – mondta. – Az a szegény asszony valami megmagyarázhatatlan kényszer hatása alatt áll. Érzem, hogy szívesen megszabadulna a titkától, de fél valamitől. Már az is megfordult a fejemben, hogy a férje esetleg ráijesztett, hogy őrültnek nyilváníttatja, ha beszél róla. Az alapítványi hölgyekkel már elhitette, hogy a felesége beszámíthatatlan.

– Nyugtalanít, hogy ilyen rejtély árnyékában kell élnie – nyúlt aggodalmasan a lány keze után Hans.

– Amit elmondtam, egyelőre puszta feltételezés, habár kétségkívül megalapozott. Miattam nem kell aggódnia, nekem nem árthat dr. Reinert. Ha úgy vesszük, a fennhatóságom alatt áll, s okosabb ő annál, semhogy ujjat húzzon velem. Mindezt csupán Magdalena asszony érdekében meséltem el. Tudni szeretném, számíthatok-e a segítségére, ha egy nap az ő ügyében netán szükségem lesz rá. Félek tőle, hogy az események előbb-utóbb végzetes szerencsétlenségbe torkollanak.

– Természetesen mindig számíthat rám – nézett rá komolyan a férfi. – Szabadon rendelkezhet velem, legyen szó bármiről, akár annak az asszonynak a biztonságáról. Azt viszont tudnia kell, hogy elsősorban magáért aggódom.

– Az imént már mondtam, hogy felesleges.– Én mégis aggódom. Meg kell engednie, hogy

időnként eljöjjek, és személyesen győződjek meg a hogylétéről. ígérje meg, hogy mindenről tájékoztat, ami az alapítvány falain belül történik.

A lány sóhajtott.– Rendben van… havonta egyszer eljöhet.– Ez túl kevés, úrnő – válaszolta Hans Ried. – Egy

hónap alatt rengeteg váratlan esemény előadódhat. Engedje meg, hogy legalább minden második vasárnap láthassam… ha már minden vasárnap nem jöhetek.

– De kedves Hans, ezt nem mondja komolyan. Képes volna olyan gyakran megtenni ezt a hosszú utat, pusztán azért, hogy találkozzunk egy órára?

A férfi csókokkal borította el a lány kezét.

– Akár Jávára is elmennék, csak hogy újra lássam. A napjaimat kitölti a kisasszony utáni vágyakozás. Bárcsak magammal vihetném, édes kis úrnőm! De nem adhatom meg azt a gondtalan életet, amelyben az alapítványnál része van. Igaz, rendes fizetést kapok, de ha a maga járandóságára gondolok, édes Istenem, bizony eltörpül mellette. Soha nem leszek olyan helyzetben, hogy az alapítványihoz hasonló életkörülményeket biztosítsak kegyednek.

A lány pirulva hallgatta.– Nincs is rá szükség. Életem végéig az alapítvány

úrnője maradok, és ha elköltözöm innen… és… és férjhez megyek, akkor is megillet a havi ezer márka. Amíg Gantersheimban vagyok, rengeteg pénzt meg tudok takarítani, hiszen emellett más jövedelmem is van. Részesedésem van az alapítvány gazdaságából, a gyümölcstermés egyharmada engem illet. Ha találok kiadót édesapám könyvére, azért is kapok némi honoráriumot. Megvannak a szüleim bútorai… nem adtam el… négy szobát be lehet rendezni velük, és emellett ágy- és asztalnemű meg edény is van bőven.

A férfi tágra nyílt szemmel hallgatta. A meghatottságtól fátyolos hangon kérdezte:

– Úrnő… kedves úrnőm… ez azt jelenti, hogy hajlandó lenne a kezét nyújtani egy szegény ördögnek… úgy értsem, szeret?

A lány simogató pillantása a szívéig hatolt.– Igen, Hans Ried, szeretem, az életemnél is jobban.A férfi szeme felragyogott. Kitörő örömmel, ujjongva a

karjába kapta, és megcsókolta. A lány boldogan a férfi mellére hajtotta a fejét, és azt kívánta, bárcsak mindig így maradnának. Körülöttük elsüllyedt a világ, csak

egymás sugárzó tekintetét látták, miközben az ajkuk újabb szenvedélyes csókban forrt össze.

Később a jövőt kezdték tervezgetni. Hans Ried legszívesebben azonnal Vinával ment volna a kastélyba, mint a vőlegénye. A lány nevetve tiltakozott.

– Hová gondolsz, Hans! Halálra akarod ijeszteni az én békés hölgykoszorúmat? Kíméletesen kell a kisasszonyok tudtára adnom a történteket. Legközelebb, amikor eljössz, bemutatlak az alapítványnál, és megmondom, hogy eljegyeztük egymást.

Hans gyors csókot nyomott az ajkára.– Igazad van, édes kis úrnőm.Hans Rieddel madarat lehetett volna fogatni, olyan

boldog volt. Vinától is megkérdezte, hogy ugyanolyan féktelenül boldog-e, mint ő. Amikor a lány rábólintott, egyszerűen ölbe kapta, mint egy kisgyereket, s úgy sétált vele tovább.

Vina nevetve tiltakozott.– Jaj, te szeleburdi Hans, mi lesz, ha valaki erre jár, és

meglát bennünket?A férfi elnevette magát.– Hát, biztosan leesik az álla, ha meglátja, hogy

Gantersheim úrnője egy férfival viteti magát.– Nem vitetem én magam, te nagyképű, akaratom

ellenére cipelsz.Hans gyengéden a szemébe nézett.– Kicsi úrnőm, ne perlekedj már velem! Hiszen látom a

szemeden, hogy nem tudsz haragudni. Így szeretnélek átvinni az életen, mindig óvni, vigyázni rád, hogy még véletlenül se érjen semmi baj, bántódás. Ha tudnád, mennyire szeretlek!

Újra megcsókolták egymást, majd Hans lassan leengedte a földre menyasszonyát. Egymáshoz simulva sétáltak az árnyas erdei úton, és az előttük álló teendőkről beszélgettek.

Miután visszaért, s a kertben elfogyasztotta a hölgyekkel a délutáni kávét, Vina bement a házba. Egyedüllétre vágyott, ezért úgy döntött, visszavonul a szobájába. Az erdőben történtek után úgy érezte, nyugalomra van szüksége.

Az annyira vágyott egyedüllét azonban nem adatott meg neki.

Dr. Reinert a dolgozószobájában, az íróasztalnál ült. Előtte ott feküdt Gantersheim krónikája, mellette egy papírlap, amelyen gyors számításokat végzett. Amikor meghallotta Vina kintről beszűrődő nevetését, a krónikát a számításokkal együtt gyorsan bezárta az íróasztalfiókba, és felpattant a helyéről. Egy oszlop mögé húzódva lesben állt a folyosón, s várta, hogy Vina belépjen a házba. Amikor a lány az előcsarnokon keresztül a lépcső felé indult, gyorsan odalépett hozzá.

– Fontos ügyben szeretnék beszélni önnel, úrnőm. Tudna rám szakítani néhány percet?

A lány habozott.– Miről lenne szó, doktor úr?– Jöjjön velem, kérem, a dolgozószobámba, itt a

folyosón nem beszélhetek.Vina legszívesebben nemet mondott volna, mert nem

akart kettesben maradni vele. A doktor azonban annyira erősködött, hogy nem akart udvariatlanul viselkedni.

– Megkérem, fogja rövidre, doktor úr… szeretnék megírni néhány levelet.

– Nem foglalom le sokáig az idejét – ígérte a férfi.

Vina elindult vele a dolgozószobába. Dr. Reinert előreengedte, majd becsukta maguk mögött az ajtót. Közben titkon, hogy a lány ne vegye észre, ráfordította a kulcsot. Hellyel kínálta Vinát, ő maga azonban nem ült le, hanem megállt előtte. Tekintete a lány csinos arcára, sudár termetére tapadt.

– Nos, miről óhajt tárgyalni velem, doktor úr? – kérdezte türelmetlenül Vina. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, mert észrevette a férfi szemében fellángoló szenvedélyt.

A doktor összeszedte magát.– Én… csak azt szerettem volna mondani, úrnőm,

hogy sajnos még nem sikerült rábukkannom a ház krónikájára, amelyre annyira kíváncsi.

A lány a homlokát ráncolta.– Ezt odakinn a folyosón is megmondhatta volna,

doktor úr – jegyezte meg kelletlenül.Észrevette, hogy a doktor arca megrándul izgalmában.

Fel akart állni, de nem tudott, mert a férfi elállta az útját.– Igaza van, úrnőm, de… de el sem tudom mondani,

mennyire sóvárgok utána, hogy egyedül lehessek önnel. Sokáig vívódtam… de most már nem tudom tovább türtőztetni magam. Úrnőm, érzem, kerül engem… és emiatt kimondhatatlanul szenvedek. Már hosszú évek óta kínlódom egy beteg asszony oldalán, aki az égvilágon semmit sem jelent számomra. Valamikor nagyon szerettem, különben nem vettem volna feleségül, de ma már csak sajnálni tudom. Hogy lehetnék boldog egy nővel, akinek megbomlott az elméje? Nem élet ez már mellette, csak sivár tengődés. És akkor belépett ebbe a házba ön, úrnőm, s én megismertem, mi a szerelem. Határtalanul szeretem,

égek a vágytól, hogy az enyém legyen… Nem tudom többé magamba fojtani az érzelmeimet. Úrnőm, elválok a feleségemtől, szabaddá teszem magam. Nem tudok, és nem is akarok ön nélkül élni. Mondja, hogy szeret, ahogy én önt! – kiáltotta, majd Vina lábához vetette magát, és át akarta ölelni.

Mindez olyan hirtelen, olyan váratlanul történt, hogy Vina tehetetlen bénultságba dermedve hallgatta végig a doktor vallomását. Akkor eszmélt csak fel, amikor a férfi át akarta kulcsolni a lábát. Hirtelen talpra ugrott, és ellökte magától.

– Doktor úr, mit merészel? Hallatlan! Honnan veszi magának a bátorságot, hogy nős férfi létére ilyeneket mondjon?!

Felháborodottan az ajtóhoz sietett, de hiába nyomta le a kilincset, az ajtó zárva volt. Dr. Reinert sápadt, szenvedélytől eltorzult arccal megindult felé. El akarta kapni, minden erejével magához szorítani…

Vina az utolsó pillanatban észrevette, hogy a kulcs a zárban maradt. Gyorsan megfordította, és még mielőtt a férfi elérte volna, kicsusszant a karmai közül. Bevágta maga mögött az ajtót, és el akart futni, de beleütközött Magdalena asszonyba. Megragadta az asszony karját, és szinte magánkívül suttogta:

– A férjének elment az esze!Végigrohant a folyosón, aztán fel a lépcsőn a szobája

felé. Csak az járt a fejében, hogy minél messzebbre kerüljön dr. Reinerttől. A férfi tolakodó vallomása árnyékot vetett friss boldogságára. Minden összezavarodott benne. A történtek után hogy éljen egy fedél alatt ezzel az emberrel? Mint akit üldöznek, szinte

magánkívül ért fel az emeletre. Levegő után kapkodva berontott a szobájába, és bezárkózott.

Magdalena asszony elképedve bámult utána, ebben a pillanatban felpattant a dolgozószoba ajtaja, és szinte a felismerhetetlenségig feldúlt arccal dr. Reinert rontott ki rajta.

Amikor megpillantotta a feleségét, megtorpant, és rá- ripakodott.

– Te meg mit akarsz itt? Mit kémkedsz utánam?Az asszony nem felelt, csak büszkén kihúzta magát.

Hosszú évek óta először mert félelem nélkül farkasszemet nézni a férjével.

A doktor, valamelyest lehiggadva, végigsimított verejtékező homlokán. Nem állhatta meg, hogy ne vessen egy gyűlölködő pillantást távozó felesége után. „Nős férfi létére!” – Vina szavai még most is a fülébe csengtek. Fogcsikorgatva ökölbe szorította a kezét.

– Utamban áll ez az asszony… ő az oka, hogy visszautasított… egyedül ő – suttogta maga elé.

Ernyedten lógó vállal visszavánszorgott a dolgozószobába. Becsukta az ajtót, és sóhajtva belevetette magát a karosszékbe, amelyben az imént még Vina ült. Odaszorította ajkát arra a helyre, ahol a lány keze nyugodott. Sokáig ült így összetörten, majd hirtelen felegyenesedett, s lehunyt szemmel hátradőlt a székben. Agyában egymást kergették a sötétebbnél sötétebb gondolatok.

XI.

Vina kétségbeesetten járkált fel-alá a szobájában. Viaszfehér arca, rémült tekintete arról árulkodott, hogy

dr. Reinert orvtámadása teljesen összezavarta. Többé nem érezte magát biztonságban. Hogyan védje meg magát ettől a férfitól, aki, úgy látszik, mindenre képes?

Hosszú időbe telt, mire sikerült megnyugodnia. Szívére szorította a kezét, és megkönnyebbülten fellélegzett. Milyen jó, hogy Hans megvédi, ha arra kerül a sor! Még ma este bejelenti, hogy eljegyezték egymást, hadd tudja meg az a nyomorult, hogy nem védtelen.

Ettől egy kicsit megnyugodott. Azon tűnődött, vajon elmondja-e Hansnak, milyen szégyentelenül viselkedett vele dr. Reinert. Végül úgy döntött, jobb, ha hallgat, hiszen Hans biztosan nem hagyná annyiban a dolgot. Felelősségre akarná vonni dr. Reinertet, és abból még nagy szerencsétlenség is lehet. Elhatározta, hogy Magdalena asszonynak azért elmeséli a történteket. Nem árt, ha tisztában van a férje viselt dolgaival.

Kisvártatva kopogtak az ajtaján. Magdalena kért bebocsátást. Vina beeresztette az asszonyt, majd rögtön utána ismét kulcsra zárta az ajtót.

Magdalena nyugtalanul fürkészte a lány sápadt arcát.– Nem bírtam ki tovább odalenn, úrnőm. Ide kellett

jönnöm, hogy megkérdezzem, mi történt.Vina leültette maga mellé a díványra, és szép sorjában

elmesélte neki a történteket. Magdalena meglepődött, hogy a férje azt mondta Vinának, nem tudja, hol az alapítvány krónikája, amikor a könyvnek megvolt az állandó helye. A történtek hallatán azonban elfelejtett visszatérni erre a témára.

– Sejtettem, hogy ez történt – szólalt meg reszkető vértelen ajakkal, miután Vina elhallgatott. – Most mi lesz úrnőm… hogy tud majd egy fedél alatt élni vele?

Vina kihúzta magát, és kisimított egy fürtöt a homlokából.

– Nem hiszem, hogy még egyszer a közelembe merészkedne. Főleg ha megtudja, hogy van valakim, akinek a védelmére bizton számíthatok. Maga az első, akinek megsúgom, hogy menyasszony vagyok. Ma este a vacsoránál bejelentem az eljegyzésemet. Igaz, előbb fel akartam készíteni a hölgyeket, de most már jobb, ha nem várok vele.

Magdalena arca felragyogott.– Ó, drága úrnőm… adja Isten, hogy boldogabb legyen

nálam! Azt kívánom, hogy soha ne csalatkozzék abban a férfiban, akit szívből szeret!

Vina mosolyogva megrázta a fejét.– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, mert már próbára

tettem a fiatalembert, kedves Magdalena asszony. – Ezzel elmesélte neki szerelmük történetét.

Magdalena áhítattal hallgatta, majd csendesen hozzáfűzte:

– Milyen jó végre önzetlen szerelemről hallani. Boldog lehet, hogy valaki önmagáért szereti, és a vőlegénye is, hiszen az úrnő fényt és boldogságot visz mindenüvé, ahová csak… – ahelyett hogy befejezte volna a mondatot, hirtelen a homlokára csapott: – Atyaúristen… de hiszen akkor az úrnő most menyasszony-úrnő!

Vina kérdőn felvonta a szemöldökét.– Menyasszony-úrnő? Az meg mit jelent… van ennek

valami jelentősége?– De örülök, hogy én mondhatom el a jó hírt! – nyúlt a

keze után Magdalena, s boldogan megszorította. – Ugye, azt mondta, a vőlegényével együtt mindketten

szegények? Ennek vége… úrnőm nem lesz szegény, ha menyasszonyként hagyja el az alapítványt.

Vina csodálkozva nézett az asszony sötét szemébe, amelyet még sohasem látott ilyen örömmel felcsillanni.

– Nem értem. Megmagyarázná, kérem?– Említettem már, hogy egykor édesapám volt

Gantersheim jogtanácsosa. Neki köszönhetem, hogy pontosan ismerem az alapítvány történetét, akárcsak Heldrungen herceg végrendeletének minden pontját. Gyakran beszélgettünk róla. Van a végrendeletben egy határozat azoknak az úrnőknek a kelengyéjéről, akik menyasszonyként hagyják el az alapítványt. A herceg vagyonának kétharmad része képezi az alapítvány tőkéjét. A vagyon fennmaradó egyharmadát hozomány néven emlegeti az örökhagyó, mert ennek a kamatait kapja hozományként az úrnő, aki menyasszonyként megy el az intézetből. Várjon csak… mi is a pontos elnevezése ennek a határozatnak? Sajnos már nem emlékszem rá, de majd utánanézünk. Tudom, hogy a krónikában benne van a végrendelet is.

– A krónikában? Csakhogy nem tudni, hol van. Legalábbis a férje azt állítja!

Magdalena a fejét rázta.– De én tudom, és nem értem, Julius miért nem akarta

megmutatni. A végrendelet ezen kitételének mindenesetre az a lényege, hogy a menyasszony-úrnő hozományként megkapja a vagyon külön e célra félretett harmadának összes kamatát, amely az utolsó menyasszony-úrnő távozása óta felgyülemlett. Ha az összeg nem éri el a húszezer tallért, azaz hatvanezer márkát, akkor a hiányzó részt az alaptőkéből kell pótolni. A hozomány értéke tehát legalább hatvanezer márka.

Mivel hosszú ideje nem volt egyetlen menyasszony-úrnőnk sem, azt hiszem, a felgyülemlett kamat csinos összegre rúghat. Egyszer, csak úgy kíváncsiságból, kiszámoltuk az édesapámmal, mekkora hozományt kapott volna az akkori úrnő, ha menyasszony lett volna. Az összeg százezrekre rúgott, és azóta bizony eltelt néhány év. Ha férjhez megy, nem kell félnie a szegénységtől, az egészen biztos. Mindössze arra kérem, hogy ezt csak az esküvője napján közölje a vőlegényével.

Vina elképedve rázta meg a fejét.– Olyan ez, mint a mesében! Biztos benne, hogy még

most is érvényben van a végrendeletnek ez a pontja? Alig akarom elhinni.

– Igen, biztosan tudom, hogy érvényes, hiszen érdekelt a dolog, ezért többször is rákérdeztem az édesapámnál.

Vina egyre csak a fejét rázta.– Az egész olyan meseszerű…Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Vina

komornája kért bebocsátást.– Mit óhajt, Lina?A komorna egy borítékot szorongatott a kezében.– Nagyságos úrnőm, ezt a levelet dr. Reinert úr küldi.

A hölgyek is érdeklődtek, hogy úrnőm lemegy-e a kertbe.

Vina barátságosan bólintott.– Mondja meg a hölgyeknek, hogy tíz perc múlva

lemegyek.A komorna elsietett az üzenettel, Vina pedig feltépte a

borítékot, amelyben a következő tartalmú levél lapult:

„Mélyen tisztelt Nagyságos Úrnő!Egy kétségbeesett esedezik a bocsánatáért. Előttem is

rejtély, hogy feledkezhettem meg ennyire magamról. Büntetésképpen száműzöm magam a közeléből. Még ma este elutazom Erfurtba. Itt majd azt mondom, hogy üzleti ügyeim egy hétre elszólítanak Gantersheimból. Kérem, bocsásson meg, amiért hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim. A szívemben annyira elhatalmasodott a szerelem, hogy erősebbnek bizonyult nálam. Nagyon boldogtalan vagyok, és nem merek a szeme elé kerülni. Ígérem, soha többé nem feledkezem meg magamról. Megbocsátása jeléül, kérem, senkinek ne beszéljen a történtekről. Éppen elég kemény büntetés számomra, hogy meg sem hallgatott, és hogy egy teljes hétig nem láthatom. Megvetem magam, amiért szenvedélyes vágyakozásommal belegázoltam az Ön hófehér lelkébe. Tettemet csupán lángoló érzelmeim menthetik.

Mire visszatérek, remélem, megbocsát és elfelejti a történteket. Soha többé nem lesz panasza rám.

Legmélyebb odaadással az Ön boldogtalan Dr. Julius Reinertje”

Vina némán átnyújtotta Magdalenának a levelet, majd miután az asszony is elolvasta, így szólt:

– Mivel tudom, hogy már nem ütik szíven ezek a sorok, kötelességemnek tartottam, hogy megmutassam.

Magdalena visszaadta a levelet.– Ami a férjemet illeti, ő már nem okozhat nekem

csalódást. Most már legalább tudom, hogy meg akar szabadulni tőlem.

Vina gyengéden karon fogta.

– Jöjjön le velem a többiekhez! Jobb, ha nem keltünk feltűnést.

Magdalena maga elé meredt, majd így szólt:– Menjen előre, kérem! Mindjárt jövök én is, nem

akarom, hogy a férjem most együtt lásson bennünket. Nem szabad megtudnia, hogy beszéltünk.

Vina bólintott, és előreindult.A házban senkivel sem találkozott. A kertben a

hölgyek boldogan vettek körül, és kérdések özönét zúdították rá. A gyanútlan teremtések nem sejtették, hogy a végzet belopakodott az alapítvány csendes, nyugodt falai közé

Vinának sikerült vidámságot erőltetnie az arcára, de gondolatai messze jártak. Nemigen tudott most odafigyelni a társalgásra. Ezen a napon túl sok izgalom érte. Először az eljegyzése Hans Rieddel, utána a doktor tolakodó vallomása. Végül a beszélgetés Magdalena asszonnyal. Természetesen a hozomány híre sem érintette közömbösen, hiszen megpróbálta már annyira az élet, hogy megtanulja becsülni a pénzt. Boldog volt, hogy a váratlan szerencse folytán nem kell többé aggódnia a jövőjük miatt. Bár tudta, hogy kettejük jövedelméből szerényen megélhetnek, nagyszerű érzéssel töltötte el, hogy egy kisebb vagyont vihet a házasságba. Ennek az összegnek a birtokában a férje önállósíthatja magát, vagy betársulhat valamilyen komolyabb vállalkozásba. Vina számára mindenképpen nagy horderejű volt Magdalena bejelentése. Elhatározta, hogyha a hír valóban igaz, akkor is csak az esküvőjük napján lepi meg vele Hansot.

Azon gondolkodott, hogy tényleg bejelentse-e már ma este az eljegyzését. Ha dr. Reinert elutazik, akár várhat

is vele. Jobbnak vélte előbb kíméletesen felkészíteni a társaságot, annál is inkább, mert a hölgyek nagyon ragaszkodtak hozzá.

Vina nyugtalanul várta Magdalena megjelenését. Hogy is mondta az imént? „Most már legalább tudom, hogy meg akar szabadulni tőlem.” A lánynak még most is ez a mondat járt a fejében. Vajon mitől fél Magdalena?

Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor az asszony végre megjelent az udvaron. A hölgyek odakísérték a hintaágyhoz, amelyben Vina üldögélt, majd maguk is kényelmesen elhelyezkedtek úrnőjük körül.

Nemsokára a doktor lépett ki a házból. Útra készen állt.

Vinának a torkában dobogott a szíve, amikor meglátta. Magdalena is elsápadt. A doktor igyekezett elfogulatlanul viselkedni, de hamuszínű, megtört arcán még ott voltak az iménti vereség nyomai.

A tőle megszokott elragadó mosollyal fordult a társasághoz.

– Hölgyeim, búcsúzni jöttem, az esti vonattal ugyanis Erfurtba utazom. Már vár a kocsi.

A hölgyek kérdések özönét zúdították rá. csak Vina és Magdalena hallgatott.

A doktor végül a feleségéhez lépett.– Drága Magdalenám, üzleti ügyben váratlanul

Erfurtba kell mennem, körülbelül egy hétig maradok. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és okosan viselkedsz, nehogy újabb rohamod legyen!

Lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét. A hölgyek illendően elfordultak, nem akarták megzavarni a házastársak búcsúját. Magdalena undorral tért ki a csók elől, amit a férfi most nem fájlalt különösebben. Annyira

el volt foglalva saját magával, hogy észre sem vette a felesége izgatott arckifejezését. Minden érzékszervével egyetlen dologra összpontosított, minden egyes szavát, mozdulatát előre kitervelte.

Amikor az alapítvány úrnőjéhez fordult, orca akaratlanul megrándult.

– Nagyságos úrnőm, szeretnék öntől is elbúcsúzni – mondta forrón.

– Szerencsés utat, doktor úr! – felelte Vina udvariasan mert nem akart feltűnést kelteni, de közben képtelen volt a férfira nézni.

Dr. Reinert közelebb hajolt hozzá.– Köszönöm a bocsánatának ezt az apró jelét, úrnőm

Isten áldja… és kérem… felejtse el, ami történt – suttogta mire a lány némán bólintott. A doktor mély meghajlás közepette hátrább lépett, és a többiekhez fordult: – Hölgyeim, önökre bízom a feleségemet. Kérem, legyenek minél többet vele, ne hagyják egyedül tépelődni. Mindig nagyon aggódom, ha nem lehetek mellette.

A hölgyek megígérték, hogy teljesítik a kérését, és vidáman cseverészve egészen a kapuig kísérték. Sokáig integettek utána, majd ott folytatva a társalgást, ahol abbahagyták, visszasétáltak a kertbe.

A doktor kocsiját időközben elnyelte a messzeség. Anélkül, hogy hátrapillantott volna, keresztülhajtatott az erdőn és a falun. Csak a falu túlsó végén, az állomás előtt szállt ki a kocsiból.

– Várja meg, amíg elindul a vonat, aztán menjen haza, és jelentse a hölgyeknek, hogy elértem a vonatot, és hogy üdvözlöm őket – utasította a kocsist.

Jegyet váltott Erfurtba, s mivel volt még egy kis idő az indulásig, beszédbe elegyedett az állomásfőnökkel.

– Szerencsés utat, doktor úr! – köszönt el tőle az állomásfőnök. Kénytelen volt egészen a vagon ajtajáig elkísérni a jogtanácsost, mivel az folyamatosan szóval tartotta.

A doktor viszonozta a köszönést, majd feltűnően odaintett az alapítvány kocsisának is, aki üdvözlésképpen megemelte az ostorát, és addig nézett a vonat után, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Dr. Reinert egyedül ült egy másodosztályú fülkében. A személyvonat minden kis állomáson megállt.

Erősen esteledett, mire beértek a következő állomásra. Dr. Reinert újra felvette a kabátját, felhajtotta a gallért, és leszállt a vonatról. Kalapját mélyen a szemébe húzva, óvatosan körülkémlelt, és amikor egyetlen ismerős arcot sem látott, megkönnyebbülten fellélegzett. Fogta a bőröndjét, és gyors léptekkel a kijárat felé indult.

Az állomást maga mögött hagyva, sietve elindult abba az irányba, amerről a vonat érkezett. Úgy száz lépést ha mehetett, majd hirtelen befordult az erdőbe, és eltűnt a fák között. Másik kabátot, kalapot húzott elő a bőröndből, és magára öltötte. A levetett ruhadarabokat belegyömöszölte a bőröndbe, és elrejtette a bozótban.

Most már csomag nélkül folytatta útját a megkezdett irányba, amely természetesen nem Erfurt felé vezetett. Hamarosan rátért egy ösvényre, amely kis kerülővel ugyan, de néhány óra múlva visszavitte Gantersheimba.

Az alapítványi hölgyek ragaszkodtak Magdalena asszony társaságához, így vele együtt fogyasztották el a vacsorát. Körülbelül tíz óráig maradtak az ebédlőben.

A kastélyban tíz óra tájban elcsendesedett az élet, a személyzet nyugovóra tért. Magdalena a szobája ajtajáig kísérte Vinát, mert egy könyvet akart kölcsön kérni tőle.

– Talán nem is kellene könyvet adnom, aludjon inkább – jegyezte meg barátságosan Vina, ám Magdalena a fejét rázta.

– Úgysem tudnék azonnal elaludni. Ilyenkor mindig olvasni szoktam egy kicsit, aztán elnyom az álom. Különben fél éjszakán át le sem tudnám hunyni a szemem.

Vina kiválasztott egy könyvet a fiatalasszonynak, aki hálásan megszorította a kezét, majd elindult a hálószobája felé. A házban csend honolt. A személyzet odafenn aludt az emeleten, a földszinten Magdalenán kívül senki sem tartózkodott ezen az éjszakán.

Az asszony levetette a ruháját, és hálóingbe bújt. Az éjjeliszekrényen két pohár állt, közülük most az egyiket megtöltötte gyümölcslével elkevert vízzel. A teli poharat visszatette az éjjeliszekrényen álló tálcára, és lefeküdt.

Belelapozott a kölcsönkapott könyvbe, de felajzott idegei csak nem akartak megnyugodni. Már egy órája olvasott, és még mindig nem volt álmos. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a szomszéd szobában megnyikordult a padló. Rémülten felült, és fülelni kezdett. Ebben a pillanatban halkan kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent a férje.

Magdalena hitetlenkedve rázta meg a fejét.– Te itt? – kérdezte színtelen hangon.A férfi ártatlan mosollyal válaszolt.– Ne ijedj meg, drága Magdalena! Tudod, hogy nem

szoktam bejönni a hálószobádba, mert tiszteletben tartom a kívánságodat, csak nem akartam, hogy azt

hidd, betörők járnak a házban. Képzeld, lekéstem a vonatot. Utána meg elbeszélgettem egy kicsit a lelkipásztorral és az iskola- mesterrel a vendéglőben. Azt hittem, már alszol.

Az asszony erre nem tudott mit mondani. Maga sem tudta, mitől fél, de a szíve a torkában dobogott. Kisvártatva megszólalt:

– De hiszen a kocsis azt mondta, elutaztál.– Igen, mert nem látta, hogy az utolsó pillanatban

lekéstem a vonatot. Az orrom előtt ment el. De te miért nem alszol?

– Nem vagyok álmos… nem tudok elaludni.A férfi leült az ágy mellett álló székre, és aggodalmat

színlelt.– Már rég aludnod kellene, drága Magdalena. Várj

csak, adok egy keveset abból a gyenge altatóból. Tudod, amit a múltkor írt fel az orvos.

Felállt, és az ajtó mellett álló faliszekrényhez lépett, amelyben a gyógyszereket tartották. Kinyitotta, majd úgy helyezkedett, hogy Magdalena ne láthassa, mit csinál. Óvatosan kivett a mellény zsebéből egy kis orvosságosüveget, amely ugyanúgy nézett ki, mint az altató üvegcséje, és odavitte az ágyhoz.

Az asszony nem vette észre a cserét. A férfi fogta az odakészített gyümölcslevet, a felét átöntötte a másik pohárba, majd az üvegből beleszámolta az előírt tizenöt cseppet.

Visszatette a poharat a tálcára, és újra a faliszekrényhez lépett, hogy a helyére tegye az orvosságot. Az asszony most sem láthatta, hogy valójában a mellényzsebébe, csempészte vissza az üveget.

Mialatt a férje a szert a pohárba csepegtette, Magdalena orrát megütötte egy egészen sajátos szag. Arca elfehéredett, és akaratlanul is megborzongott. Tekintete iszonyodva tapadt a pohárra, majd a férjére, miközben az a faliszekrényhez indult.

Amíg a doktor a szekrénynél matatott, Magdalena hirtelen elhatározással oldalra fordult, és nagyon óvatosan, hogy még véletlenül se üssön vele zajt, felcserélte az éjjeliszekrényen álló poharakat. Most az a pohár állt közvetlenül mellette, amelyben csak gyümölcslé volt, a másik pedig, amely a cseppeket tartalmazta, a tálca túlsó végén.

Az asszony később maga sem értette, hogyan tudta mindezt véghezvinni. Miután felcserélte a poharakat, a legkisebb pisszenés nélkül visszadőlt a párnára, s amikor – férje hátrafordult, úgy ült ott, mintha mi sem történt volna.

Dr. Reinert hangja kicsit bizonytalan volt, amikor megszólalt

– Így ni, Magdalenám, most pedig idd meg az altatót hogy nyugodtabban alhass.

Az asszony üres tekintettel nézett rá, mozdulni sem tudott a rémülettől. Ekkor a férfi fogta a poharat, és odatartotta elé. Keze alig észrevehetően megremegett, kegyetlen elhatározásában arcvonásai kővé dermedtek. Magdalena maga sem tudta, hogyan sikerült megőriznie a lélekjelenlétét ebben a válságos pillanatban. Összeszorította a fogát, hogy fel ne kiáltson.

Elszántan kivette a poharat a férje kezéből.– Mindet meg kell innom? – kérdezte halkan.– Igen, Magdalena, különben nem használ.

Az asszony élesen felnevetett. Megemelte a poharat, és mereven a férje szemébe nézve, az utolsó csöppig kiitta a tartalmát. Hiába várta, hogy a férfi megkönyörül rajta, és megálljt parancsol. Dr. Reinert hidegvérrel megitatta vele az egészet.

Magdalena nem tudta tovább tartani magát. Az üres pohár kiesett a kezéből, s legurult a szőnyegre. Holtsápadtan visszahanyatlott a párnára, és mély sóhajjal becsukta a szemét.

Dr. Reinert iszonyodva menekült ki a szobából. Rá sem nézett többé a sápadtan, dermedt mozdulatlanságban heverő asszonyra. Csendben, ahogy jött, kiosont a házból.

XII.

Magdalena egy teljes órán át feküdt mozdulatlanul az ágyban. Agyában egymást kergették a gondolatok. A történtek után tisztán átlátott a férje rendezte színjátékon. Biztos volt benne, hogy most titokban elhagyja a házat, és mint aki jól végezte dolgát, elutazik Erfurtba. Az este csak megjátszotta az elutazást, mert így akart alibit biztosítani magának.

Ebben a válságos, magányos órában rettenetes gondolatok ébredtek a szerencsétlen asszony fejében.

Egy idő után azonban megnyugodott. Felkelt az ágyból, és gépies mozdulattal magára vett egy meleg pongyolát. Fogta a poharat, amelyben az altató volt, meg a gyertyát, amely még nem égett le teljesen. Kiment a szobából felsietett a lépcsőn, és bekopogott az úrnő hálószobájának ajtaján.

Vina nem aludt mélyen, azonnal meghallotta a kopogást.

– Ki az? – kérdezte.– Én vagyok az, Magdalena! Engedjen be, kérem! –

felelte a fiatalasszony fojtott hangon.Vina gyorsan magára terítette a köntösét, és ajtót

nyitott.– Az Isten szerelmére, mi történt? – kiáltott fel

rémülten, ahogy megpillantotta a küszöbön álló, elkínzott arai asszonyt.

– Engedjen be, úrnőm…- félek.Vina gyorsan behúzta a szobába.– Jöjjön, megágyazok a díványon. Bárcsak

ittmarasztaltam volna az este! Istenem, milyen szörnyen néz ki… Csak nem ijedt meg valamitől?

Magdalena reszketve felsóhajtott.– De igen, úrnőm, borzalmas órákat éltem át. Úgy is

mondhatnám, hogy a halálból tértem vissza. Ne nézzen már úgy, mint aki kételkedik az épelméjűségemben! Nagyon is erős idegzetem lehet, ha tiszta tudattal túléltem ezt az éjszakát. Kérem, zárja be az ajtót…. Minden ajtó be van zárva? Attól tartok, az idegeim most fogják felmondani a szolgálatot.

Vina kulcsra zárta az ajtót, majd a reteszt is behúzta.– Így ni, most már nem jöhet be senki. Üljön le,

Magdalena asszony! Adja ide a gyertyát és a poharat! Miért hozta fel a gyümölcslevet, hiszen én is adhatok.

Magdalena a fejét rázta. Kísérteties mosolya láttán Vinát elfogta a félelem.

– Ilyet nem… ez ugyanis méreg.– Magdalena! – kiáltotta Vina elszörnyedve, és az

asszony sápadt arcára meredt.

Magdalena keserű mosollyal folytatta:– Azt hiszi, megőrültem? A pohárban csakugyan méreg

van… altató, amelyet gondosan nekem készítettek elő. Egy órával ezelőtt visszajött a férjem. Azt állította, hogy lekéste a vonatot, mert nagyon ravaszul így akart alibit biztosítani magának. Ő keverte nekem ezt az altatót. Tessék, úrnőm, tegye el jól a poharat, és vigyázzon a tartalmára. Ez lesz a bizonyíték, hogy épelméjű vagyok, és igazat beszélek. Ha Julius megtudja, hogy nem sikerült kioltania az életemet, majd megpróbálja mindenkivel elhitetni, hogy kötözni való bolond vagyok.

Vina elvette tőle a poharat, és bezárta egy szekrénykébe. Magdalena kimerülten leereszkedett a díványra, és könyörögve kinyújtotta a kezét Vina felé.

– Tudom, hogy nagyon fáradt, úrnőm… de kérem, üljön ide mellém. Végig kell hallgatnia… most azonnal. Most elvesztette a hatalmát felettem… Végre van hozzá bátorságom, hogy elmeséljem, mibe betegedtem bele. Csak azt ne mondja, hogy várjak vele reggelig! Most kell beszélnem, mert nem tudom, reggel nem kerít-e megint hatalmába az a szörnyű rettegés, ami mindeddig visszatartott a vallomástól.

Vina gyorsan megnyugtatta:– Szívesen meghallgatom. De egyet áruljon el… az

Isten szerelmére, ugye nem ivott ebből a… méregből? Mert ha igen, azonnal orvost kell hívnom.

– Nem, dehogyis, egy kortyot sem ittam belőle. Egy óvatlan pillanatban felcseréltem a poharakat. A férjem annak a tudatában vágott neki az éjszakának, hogy ennek a pohárnak a tartalmát itatta meg velem. Most pedig üljön ide, kérem, és hallgasson végig! Szeretnék

mindent elmondani… Itt az ideje, hogy elmeséljem szerencsétlen házasságom történetét.

Vina párnát tett Magdalena háta mögé, zsámolyt helyezett a lába alá, és ráterített egy meleg takarót. Ő is betakarózott, és elhelyezkedett az asszony mellett a díványon.

– Annak idején szerelemből mentem feleségül Júliushoz. Könnyedén meghódította a szívemet. Úgy néztem rá, akár egy istenre… és két évig boldog is voltam vele… nagyon boldog… Akkor még nem sejtettem, hogy egy szörnyeteggel kötöttem össze az életem. Amióta erre rájöttem, tudom, hogy a boldogságom csalóka látszat volt csupán.

Julius fogalmazó volt a járási bíróságon. Édesapám és én nagyon szerettük egymást, hiányoltuk egymás közelségét, ezért amilyen gyakran csak lehetett, meglátogattam őt.

Gantersheimban. A férjem mindig elkísért, mert azt állította, nem tudná elviselni, hogy ne legyek mellette. Istenem, milyen boldog voltam, ahányszor csak kimondta ezt a hazugságot!

Körülbelül egy évvel édesapám halála előtt Julius megkérte, hogy bocsássa a rendelkezésére a tágas, használaton kívüli mosókonyhát. Azt mondta, szeretne vegytani kísérleteket végezni, és ehhez szüksége lenne egy laboratóriumra. Valami kísérleti fázisban lévő korszakalkotó felfedezésről mesélt nagy lelkesedéssel. Mivel fűnek-fának beszélt a kísérleteiről, a környéken tehetséges vegyésznek tartották.

Édesapám, aki nagyon okos, megfontolt ember volt, csak mosolygott férjem ügybuzgalmán, és mindössze ennyit mondott: „Mindenkinek van valami hóbortja, hadd

legyen neki is!” Persze én akkor még vakon hittem a felfedezésében, és ezzel nem voltam egyedül. Berendeztük a laboratóriumot, ahol Julius a vakáció idején zavartalanul kísérletezhetett. A városban kapcsolatba lépett egy patikussal, akinek szintén beszélt a kutatásairól. Rávette, hogy a gyógyszertárából lássa el azokkal a vegyszerekkel, amelyekre a kísérletekhez állítólag szüksége volt. Ahogy később megtudtam, ezek között többfajta méreg is szerepelt, amiket szintén a laboratóriumában őrzött. Gyakran órákig időzött a régi mosókonyhában, ami egy csöppet sem volt ínyemre, hiszen ilyenkor nem láthattam. De félretéve csalódásomat, tovább is hittem a munkájában és a nagy felfedezésben.

Már régóta tudom, hogy nevetséges színjáték volt az egész, egyszerű ürügy, hogy méreghez jusson. Később, amikor rájöttem, kivel kötöttem össze az életem, a haragtól és az örökös rettegéstől vezérelve kémkedni kezdtem utána, követtem minden lépését. Juliusnak esze ágában sem volt dolgozni az úgynevezett laboratóriumban. Kilestem, ahogy órákig csak tétlenül heverészett a díványon. Mindig is lusta volt és megvetette a munkát, kényelmes, dologtalan életről álmodott fiatal korától fogva. Ezért is akart minél hamarabb a gantersheimi alapítvány jogtanácsosa lenni. Vonzotta a zsíros állás.

Akkoriban persze erről még fogalmam sem volt. Elérkezett a karácsony. Édesapám abban az évben is meghívott bennünket a téli vakációra. Egészségesen, életvidáman fogadott bennünket. Néhány nap múlva azonban erős rosszullét vett rajta erőt. Hamarosan jobban lett, és egyszerűen kinevette az aggodalmaskodó

alapítványi hölgyeket. A férjem félrehívott, és közölte velem, hogy nyugtalanítja apám állapota, mert úgy fest, mint akit szélütés kerülget. Megijedtem, főleg miután megjegyezte, hogy nem szabadna csak úgy átsiklanunk a test figyelmeztető jelein. Szerinte éppen a látszólag kitűnő egészségnek örvendő embereket veszélyezteti leginkább ez az alattomos kór. Julius az apámnak is hosszadalmas előadást tartott erről, és ügyesen élet s halál kérdésére terelte a szót. Megkérdezte tőle, hogy előrelátó ember lévén gondoskodott-e már az alapítvány jövőjéről.

Édesapám bólintott, és így válaszolt:– Tudod, Julius, hogy már rég megírtam a

végrendeletemet. Ennek értelmében te leszel az utódom. Ezt még az esküvőtök napján közjegyző jelenlétében írásba foglaltam. – A férjem erre azt válaszolta, hogy erről meg is feledkezett. Még hogy megfeledkezett éppen erről! Micsoda hazugság volt! Csupán biztosra akart menni, azért hozakodott elő a témával.

Dühös voltam, amiért ilyen szomorú dolgokról beszélnek, és szerettem volna felvidítani az édesapámat. Két nap múlva azonban újra elfogta a rosszullét. Minden tiltakozása ellenére ezúttal orvost hívattam. A férjem személyesen ment el családunk régi, megbízható háziorvosáért, akit mar útközben ügyesen és észrevétlenül befolyásolt azzal, hogy a saját érdekei szerint tálalta a betegen megfigyelt tüneteket.

Julius akkor is hosszan beszélgetett az orvossal, amikor az távozni készült. A szobába lépve, a következő szavak ütötték meg a fülemet: – Mindig is az volt az érzésem, hogy az apósomat szélütés éri egyszer. Csak

csodálni tudom a pontos diagnózisát, doktor úr. – Ezzel behízelegte magát öreg orvosunknál, aki kifejtette, hogy a betegnél egyértelmű érelmeszesedést állapított meg. Szigorú diétát javasolt, és eltiltotta kedvenc vörösborától. Végül gyógyszert ín fel, amelyből reggel és este kellett bevennie. Amikor az orvos elment, és én egyedül maradtam a férjemmel, sírva borultam a vállára. Julius megpróbált vigasztalni, majd sietve elkészítette az orvosságot.

Apám kinevetett bennünket, amikor megjelentünk nála a cseppekkel, és kijelentette, hogy nem hajlandó bevenni. Arról pedig hallani sem akart, hogy esténként teát igyon vörösbor helyett aminek szerinte rettenetes volt az íze.

Karácsony másnapján újabb rohama volt. A férjem elhitette velem, hogy azért, mert nem tartotta be a diétát. Komolyan aggódtam az apámért, Julius pedig meggyőzött hogy ő is hasonlóképpen érez. Amikor egyedül maradtunk, így szólt hozzám: – Magdalenám, ha szereted az édesapádat rá kell venned, hogy megigya a gyógyszert. Eskesd meg, hogy megteszi a kedvedért, különben attól tartok, késő lesz!

Megrémültem.– Ennyire aggasztónak találod apám állapotát? –

kérdeztem.Julius bólintott.– Okvetlenül be kell vennie az orvosságot. Te magad

add be neki ma este, lefekvés előtt… tíz cseppet vízben vagy teában elkeverve – oktatott, és a kezembe nyomta az üveget.

Este azzal az eltökélt szándékkal mentem be az apámhoz, hogy belekényszerítem az orvosságot. Már

ágyban volt, mire felértem hozzá, mert nem érezte jól magát. Addig győzködtem, míg végül szót fogadott. Pontosan tíz cseppet csepegtettem egy félig vízzel telt pohárba. A szer jellegzetes, erős illata megcsapta az orromat… Istenem… soha nem felejtem el azt a szagot.

Az apám is elfintorította az orrát, és megjegyezte:– Különös, Magdalena, de már napok óta mindenhol

ezt a furcsa szagot érzem, még a teán is, amit belém akartok diktálni. Már csak ezért sem vagyok hajlandó meginni. Az első korty is annyira undorító, hogy legszívesebben kiönteném. Ne is tagadd, titokban már korábban is megpróbáltátok belém erőszakolni ezt az átkozott gyógyszert… Na ide vele, hiszen megígértem!

Még egyszer beleszagoltam a pohárba. A gyógyszer illatát erősnek éreztem, de nem kellemetlennek. Semmire… az égvilágon semmire nem gyanakodtam… Odaadtam hát az apámnak a poharat… és ő engedelmesen kiitta a tartalmát.

Az utolsó szavak már kétségbeesett kiáltásként hagyták el Magdalena ajkát. Arca elé kapta a kezét, és egy ideig minden ízében remegve ült a díványon.

Vina nem tudta megvigasztalni… sejtette a történet folytatását.

Magdalena nagy nehezen összeszedte magát, és tovább beszélt:

– Megcsókoltam az édesapámat, és jó éjszakát kívántam neki. Kimentem, és megkerestem a férjemet. Julius elém sietett, és megkérdezte, hogy beadtam-e a gyógyszert. Mosolyogva bólintottam, és gyanútlanul elmeséltem, amit az apám az ismerős illatról meg a teáról mondott. Ó, Istenem… borzasztó, hogy az ember mennyire nem sejti, milyen szörnyű eseményeknek néz

elébe! Még abban sem találtam semmi kivetnivalót, hogy Julius pontosan kikérdezte, hol hagytam a gyógyszeres üveget. Ebben a szörnyű órában nyugodt és boldog voltam, örültem, hogy sikerült meggyőznöm az apámat. Abban reménykedtem, hogy ezek után gyorsan meggyógyul. Nem tudtam… hogy mérget adtam neki.

Vina megborzongott. Sejtette, hogy így történt, de a bizonyosság elemi erővel hatott rá. Néma döbbenettel nézett Magdalenára, aki fájdalmasan felnyögött, majd megtört tekintettel, magába roskadva bámult maga elé. Jó darabig ültek így némán, mozdulatlanul egymás mellett. Aztán Vina szánakozva átölelte a szerencsétlen asszonyt.

– Igaz, amit elmondott, Magdalena? – kérdezte rekedten.

Az asszony felemelte a fejét. Olyan volt, akár egy haldokló.

– Igen, igaz. Ez a borzalmas, iszonyú valóság… A férjem halálos mérget készített, és rávett, hogy én adjam be az édesapámnak. Nem tudta kivárni, hogy annak rendje és módja szerint megörökölje a kényelmes jogtanácsosi állást.

Azon az estén nyugodtan bújtam ágyba, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy mit adtam be az apámnak. Gyorsan elaludtam, de nemsokára újra felébredtem. Az volt az érzésem, mintha az apám szólított volna. Lámpát gyújtottam, és különös nyugtalanság lett úrrá rajtam, amikor észrevettem, hogy a mellettem lévő ágy üres. A férjem nem volt a szobában.

Első gondolatom az édesapám volt. Azt hittem, ő hívott, és helyettem a férjem ment oda hozzá.

Kiugrottam az ágyból, és csendben az apám hálószobájához osontam, nehogy megzavarjam az álmát, ha mégis tévedtem volna. A behajtott ajtó keskeny résén át láttam, hogy odabenn ég a lámpa.

Édesapám ébren van? A férjem ott van nála? Nem értettem, mi történt, és egy kicsit beljebb nyomtam az ajtót. Láttam, ahogy a férjem az apám ágya fölé hajol, majd hirtelen iszonyodva elfordult. Gyors mozdulattal magához vette a gyógyszeres üveget, amit én az este az éjjeliszekrényen hagytam, és egy másik ugyanolyat tett a helyére. Miután beleszagolt apám poharába, a mosdótálhoz lépett vele, és gondosan elmosta. A vizet kilöttyintette az ablakon, a mosdótálat megtöltötte friss vízzel, és miután újra megszagolta a poharat, visszatette az éjjeliszekrényre.

Magam sem tudom, miért néztem végig az egészet anélkül, hogy jelt adtam volna magamról. Mintha egy láthatatlan kéz nem engedte volna, hogy bemenjek. Amikor mindez lejátszódott, beléptem a szobába, és halkan megkérdeztem Juliust, hogy mit csinál ott. Aggódtam, hogy megzavarja édesapám álmát.

Julius ijedten hátrafordult, és úgy bámult rám, mintha kísértetet látna. Aztán gyorsan magához ölelt, és ki akart vezetni a szobából. Igyekeztem kiszabadulni az öleléséből, hogy megnézzem az apámat, mire a fülembe súgta:

– Pszt… ne zavard… hiszen alszik. – Erre hagytam, hogy kivezessen.

Amikor visszamentünk a hálószobába, ismét rákérdeztem: – Mit csináltál az apám szobájában?

– Csak meg akartam nézni, alszik-e. Aggódtam miatta.

– De akkor miért mostad ki a poharat, miért tettél oda másik gyógyszeres üveget az éjjeliszekrényre, és mién öntötted ki a mosdótálból a vizet? – soroltam egy szuszra.

A férjem elsápadt, de aztán váratlanul karon ragadott. Átható tekintetét akkor először éreztem kellemetlennek. – Szegény Magdalenám, az édesapádért való aggodalom, úgy látom, összezavarta az elmédet. Látni véltél valamit, ami a valóságban meg sem történt. Csak ellenőrizni akartam, alszik-e az édesapád… semmi mást. Feküdj le és aludj! – parancsolta, majd végighúzta kezét a homlokomon. Olyan ellentmondást nem tűrő pillantást vetett rám, hogy engedelmesen ágyba bújtam.

Másnap reggel hangos ajtócsapkodásra ébredtem, majd nem sokkal rá kezét tördelve rontott be hozzám apám öreg inasa: – A jogtanácsos úr meghalt!

Magdalena kimerülten elhallgatott, de aztán erőt vett magán, és folytatta tovább:

– Ami ezután történt, olyan volt számomra, mint egy rémes álom. Emlékszem, hogy kiugrottam az ágyból, berontottam az apámhoz, és a holtteste mellett elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem. Egyedül voltam. Lassan eszembe jutottak a történtek, és az is, amit aznap éjszaka átéltem. Ekkor derengeni kezdett valami. Olyan szörnyű sejtelem ébredt a szívemben, hogy majd beleőrültem.

Mit keresett a férjem éjjel az apám szobájában? Aztán meg miért tagadta le, és miért állította, hogy összezavarodott az elmém, amikor nagyon is világosan láttam mindent! Éppen fel akartam kelni, amikor belépett Julius. Megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá

rajtam. Újra megkérdeztem tőle, hogy mit keresett aznap éjjel az apám szobájában.

Úgy tett, mint aki semmiről sem tud. Kijelentette, hogy álmodtam, és hogy a fájdalom meg a gyász elvette az eszemet. Biztos voltam benne, hogy nem álmodtam a történteket. Tudtam, hogy valóság, amit átéltem, és ezt meg is mondtam neki.

Ekkor megragadta a kezem, és fenyegető pillantást vetett rám.

– Ha még egyszer előjössz ezzel az őrültséggel, bevitetlek a bolondokházába! – mondta.

Döbbenten meredtem rá, és bevallom, egy pillanatig magam is kételkedni kezdtem az épelméjűségemben. Megint megsimogatott, és olyan félelmetes pillantást vetett rám, hogy szinte megbénultam. Ezután kiment a szobából, és rám zárta az ajtót.

Egy ideig mozdulatlanul feküdtem, a férjem viselkedése teljesen letaglózott. Aztán lassan feltápászkodtam. Úgy éreztem magam, mint egy holdkóros, teljesen kába voltam. Tettem pár bizonytalan lépést. Emlékszem, az apámhoz akartam indulni, de nekimentem a ruhásszekrény félig nyitott ajtajának, amely ekkor teljesen kinyílt. Amikor be akartam csukni, az ajtó sarka beleakadt a férjem egyik öltönyébe. Dühösen rántottam egyet rajta, mire vállfástul leesett a földre. Amikor vissza akartam akasztani, a kezem valami keménybe ütközött. A mellényzsebben ott volt az orvosságos üveg, amelyet az éjszaka elvett az éjjeliszekrényről, és helyette másikat csempészett oda. Most már volt rá bizonyítékom, hogy a történteket nem álmodtam, és hogy nem ment el az eszem.

Megmagyarázhatatlan kíváncsiságtól hajtva, kivettem az üveget a mellényzsebből, és beleszagoltam. Az orromat megcsapta az a furcsa szag… ebből az üvegből adtam be az édesapámnak a cseppeket. Úgy álltam ott, mint akit fejbe kólintottak. Ebben a pillanatban az ágyam alól kidugta a fejét a macskánk, amelyet azért tartottunk, mert elszaporodtak a házban az egerek.

Valami ellenállhatatlan ösztön, amelyről azóta sem tudok számot adni, azt súgta, hogy próbáljam ki a szert. Levettem egy süteményt a karácsonyi édességekkel megrakott tálcáról, rácsepegtettem egy keveset az üveg tartalmából, és odaadtam a macskának. A szegény állat gondolkodás nélkül felfalta. Mivel az ajtó zárva volt, és nem tudtam kimenni, fázósan visszabújtam az ágyba. Minden porcikámban remegve bámultam a macskát, miközben ujjaim görcsösen fonódtak a gyógyszeres üveg köré.

Az állat tett néhány bizonytalan lépést, majd lefeküdt, és panaszosan nyávogni kezdett. Ezután felugrott, és mintha fojtogatnák, a nyakát nyújtogatta. Kétségbeesetten forogni kezdett a saját tengelye körül, majd szívszaggató nyávogás közepette összeesett, és… kimúlt.

Magdalena felsóhajtott, és megtörölte verejtékező homlokát. Tekintete a semmibe révedt. Vina döbbenten, szánakozva nézte, lélegzetet is alig mert venni.

Az asszonynak hamarosan sikerült annyira összeszednie magát, hogy tovább tudott beszélni.

– Fogalmam sincs, hogyan éltem át a következő órát. Csak ültem az ágyban, és nem tudtam levenni a szemem az élettelen macskáról. Lelki szemeim előtt halott édesapám képe jelent meg, amint kihűlt testtel

fekszik az ágyában. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, fel akartam kelni, de nem bírtam megmozdulni. Nem tudom, meddig ültem így, mire végre megfordult a kulcs a zárban… Ő volt az megint.

Miután belépett, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és megindult felém. Hirtelen megtorpant, és a kimúlt macskára meredt. Fakó arccal kérdezte: – Ez meg mit jelentsen?

Szó nélkül szétnyitottam a tenyerem, és megmutattam neki az üveget. Erre rám rontott, és ki akarta tépni a kezemből. Összeszorítottam az ujjaimat, és kiáltozni kezdtem: – Az üvegben méreg van! Ez okozta az apám halálát! Te… te akartad, hogy adjam be neki!

Betapasztotta a számat, rádobott a párnára, és az idegességtől magánkívül sziszegte: – Te őrült! Akasztófára akarsz kerülni apagyilkosságért? Te magad adtad be az apádnak a szert! Ha méreg volt, akkor tőlem loptad. Én nem adtam ilyet, erre megesküszöm. Ha nem akarsz akasztófára vagy börtönbe kerülni, akkor tartsd a szád! Különben nem tudlak megvédeni!

Bénultan feküdtem a szorításában, úgy néztem rá, mint egy eszelős. Valóságos csoda, hogy nem őrültem meg.

Engedje meg, úrnőm, hogy a továbbiakat ne részletezzem! Egy szó, mint száz, megfenyegetett, és én a hatalmában voltam. Tudtam, ha feljelentem, elhiteti a bírósággal, hogy őrült vagyok, és ebben az állapotban én magam követtem el a gyilkosságot. Teljesen a befolyása alá kerültem, vigyázott, nehogy kicsússzak a markából. Bármennyire is iszonyodtam tőle, kénytelen voltam vele maradni… Csupán annyit sikerült elérnem, hogy külön

hálószobába költözhettem. Mások jelenlétében továbbra is megjátszottuk a gyengéd házastársakat.

Máig sem tudom, hogy éltem át a következő napokat, és azt sem, hogyan sikerült elvonszolni magam édesapám ravatalához, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért akaratlanul a halálát okoztam. A temetésig apám ravatala mellett maradtam. Amikor el akartam indulni a koporsó mögött, újra elvesztettem az eszméletemet.

Öreg háziorvosunk a halál okaként szívrohamot állapított meg, és annak rendje és módja szerint kiállította a halotti bizonyítványt. A férjem édesapám örökébe lépett, ő lett Gantersheim új jogtanácsosa. Rajtam kívül nem tudta senki, hogy egy szörnyeteg.

Borzalmas éveket töltöttem mellette. Gyűlöltem és iszonyodtam tőle, mégsem volt hozzá bátorságom, hogy elhagyjam. Féltem, hogy beváltja a fenyegetését. De most már elég. Azok után, ami ma éjjel történt, nem hallgathatok tovább.

Magdalena elmesélte Vinának, mi játszódott le aznap éjjel a hálószobájában, s hogy a poharak felcserélésével az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie a biztos halált.

– Hidegvérrel végignézte, hogy kiigyam az egészet, és amikor meggyőződött, hogy a méreg a szervezetembe került, elmenekült. Senki sem vette észre, hogy itt járt, a személyzet odafönn aludt, egyedül voltam a földszinten. Az este úgy tett, mint aki elutazik, és azt hiszem, fel is szállt a vonatra. Aztán az első állomáson bizonyára leszállt, titokban visszajött ide, majd pedig ugyanolyan észrevétlenül távozott. Száz százalékig biztos benne, hogy semmivel sem gyanúsíthatják. Jó előre kitervelt mindent. Ha holnap reggel méregnyomokat találnak a holttestemen, bizonyára elhiteti a hatóságokkal, hogy

öngyilkosságot követtem el. A laboratóriumában bármikor könnyen hozzájuthattam a méreghez… Biztos vagyok benne, hogy erre is kitalált volna valami hihető mesét, és a gyengéd, kedves, tapintatos dr. Reinert újra minden gyanún felül állna! A gyilkosság éjszakáján távol volt a tetthelytől, a hölgyek pedig bizonyítanák, hogy amikor elbúcsúztunk, én még egészséges voltam. Ó, milyen ravaszul kitervelt mindent! Csupán egyvalamire nem számított. Nem gondolta, hogy kiszemelt áldozatának lesz ereje és bátorsága hozzá, hogy túljárjon az eszén. Nos, kedves úrnőm, most már tud mindent.

Magdalena kimerülten dőlt hátra a párnán. Vina gyengéden átölelte, és megsimogatta a haját.

– Szegény, szegény Magdalena… mennyit szenvedett! Sajog a szívem, ha csak rágondolok.

Vigasztaló szavai hallatán Magdalena szeméből előtörtek a könnyek, görcsös zokogás rázta a testét. Az együttérzés Vinának is könnyeket csalt a szemébe.

A két nő egy ideig némán ült egymás mellett, majd később Magdalena bátortalanul megkérdezte:

– Úrnőm, most, hogy ismeri a történetemet… ugye, mellém áll, és segít nyilvánosságra hozni az igazságot?

Vina megfogta a kezét.– Emberbaráti kötelességemnek érzem. Akkor is

megtenném, ha nem lenne ennyire kedves a szívemnek. Ilyen esetben bárkinek gondolkodás nélkül a segítségére sietnék. Gyenge nők lévén azonban csak mi magunk nem tudjuk felvenni a harcot egy ilyen szörnyeteggel. Okvetlenül segítséget kell hívnunk. Ugye, nincs ellene kifogása, hogy idehívjam a vőlegényemet, és őt is beavassuk a történtekbe? Mihelyt felébred a személyzet, táviratozok neki. Nyugodtan rábízhatja magát, semmitől

sem kell tartania. A titka nála legalább olyan jó helyen van, mint nálam.

Magdalena hálásan megszorította Vina kezét.– A titok nem maradhat titok többé. Lehullt a lepel,

végre szabad folyást kell engednünk az, eseményeknek Nincs rá okom, hogy kíméletes legyek vele.

XIII.

Másnap reggel Hans Ried megkapta Vina táviratát.„Ha lehetséges, azonnal gyere. Segítségre van

szükségünk. Vina.”A két nő úgy érezte, csigalassúsággal múlik az, idő.

Állandóan az járt a fejükben, hogy valami váratlan dolog fog történni. Megbeszélték, hogy amennyire csak lehet, az alapítványi hölgyeket megkímélik az izgalmaktól. A reggelinél Vina egyszer csak felállt, és kissé bizonytalan hangon így szólt.

– Mélyen tisztelt hölgyeim, olyan eseményt szeretnék bejelenteni, amely engem nagyon boldoggá tett, és remélem, önöknek sem okoz bánatot. Tegnap óta menyasszony vagyok, ami azt jelenti, hogy rövidesen elhagyom az alapítványt.

A hölgyek olyan döbbenten ültek, mintha legalábbis villám csapott volna közéjük, elkerekedett szemmel néztek úrnőjükre, egy ideig szólni sem bírtak. Az őrnagyné ocsúdott fel elsőnek.

– Kedves úrnőnk, kérem, bocsásson meg, amiért nem gratuláltunk azonnal. Pedig szívből örülünk a hírnek, és nagyon sok boldogságot kívánunk… de… de keserves csalódás is ez a számunkra, hiszen elveszítjük a mi kedves úrnőnket.

Az őrnagyné beszédét izgatott hangzavar követte, leginkább egy felbolydult méhkashoz hasonlított most az ebédlő. A hölgyek körülfogták úrnőjüket, és elhalmozták jókívánságaikkal.

– Meséljen a vőlegényéről… hol és hogyan ismerkedett meg vele? – könyörgött von Bardeleben kisasszony.

– Szívesen elmesélem, hölgyeim, ha visszaülnek a helyükre, és meghallgatnak – mosolyodott el Vina, mire a hölgyek pillanatok alatt elfoglalták ismét helyüket az asztalnál.

– A vőlegényemet Surabayában láttam először. A Kali Mas partján elnyúló, árnyas pálmaligetben egy fatörzsnek támaszkodott, és az „Akit szeret a Jóisten…” kezdetű dalt fütyörészte – kezdett bele Vina, majd őszintén elmesélte szerelmük történetét az első találkozástól kezdve a tegnap délutáni eljegyzésükig.

Amikor kikottyantotta, hogy Hans Ried már tegnap be akart mutatkozni az alapítványnál, csak ő lebeszélte róla, a hölgyek méltatlankodni kezdtek. Vina nevetve intette csendre őket.

– Előbb fel akartam készíteni önöket a nagy eseményre.

– De így nem sikerült megismernünk a vőlegényét – panaszolta von Bardeleben kisasszony.

– Ami késik, nem múlik. Nyugodjanak meg, hölgyeim! Ma reggel megtáviratoztam a vőlegényemnek, hogy szeretném őt bemutatni az én kedves alapítványi hölgyeimnek. Ahogy ismerem, legkésőbb holnap reggel itt lesz… de az is lehet, hogy még ma este.

Vina bejelentése újabb izgalomra adott okot.

– Ebben az esetben ideje, hogy megtegyük az ünnepi előkészületeket – jelentette ki az őrnagyné, mire a többiek buzgón helyeselni kezdtek. Csak von Bardeleben kisasszony siránkozott ismét:

– A jogtanácsos úr meg éppen nincs idehaza… Nem ünnepelhetjük meg nélküle úrnőnk eljegyzését.

Magdalena és Vina lopva egymásra néztek.– Pedig most nélküle kell boldogulniuk, hölgyeim,

ugyanis a doktor úr egyelőre Erfurtban marad – magyarázta Vina.

A hölgyek sopánkodtak egy kicsit, de aztán hamar túltették magukat ezen az apró kellemetlenségen. Minden gondolatukat lefoglalta a tervezgetés, hiszen úrnőjükhöz méltó eljegyzési ünnepséget akartak szervezni. S ez bizony nem kis feladat volt!

Vinát természetesen kizárták a készülődésből. Miután az őrnagynét és von Bardeleben kisasszonyt megválasztották főszervezőnek, sietve visszavonultak, hogy megbeszéljék a részleteket. Úrnőjüket addig Magdalena asszony gondjaira bízták.

Amikor egyedül maradtak, Vina mosolyogva megjegyezte:

– A hölgyekkel egyelőre nem lesz gondunk. Az eljegyzési ünnepségen kívül most semmi más nem érdekli őket.

Magdalena azt javasolta, hogy menjenek át a könyvtárba, és keressék meg a krónikát. Szerette volna, ha Vina végre elolvashatja a végrendeletet, és a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy valóban létezik a menyasszony-úrnő hozományáról szóló fejezet.

A könyvtárban Magdalena egyenesen ahhoz a polchoz lépett, ahol a krónikát őrizték. Legnagyobb

meglepetésére a könyv nem volt a helyén. Ez szöget ütött a fejébe. Vajon miért mondta a férje az úrnőnek, hogy nem tudja, hol a krónika? Nyomós oka lehetett rá, hogy elrejtse.

Magdalena átment a férje dolgozószobájába, és tovább kutatott a könyv után. Amikor sehol sem találta, eszébe jutott, hogy talán bezárta az íróasztalfiókjába.

Vina csodálkozva nézte, ahogy Magdalena a könyvtár- szobában álló létrát egy sarokpolchoz állítja, és felmászik rá. A legfelső polcon sorakozó könyvek mögül egy nagy kulcscsomót húzott elő.

– Ezek az ő kulcsai – mondta –, már régóta tudom, hogy ide dugja őket, amikor elmegy hazulról. Nagyon sok kulcs van rajta, azért ilyen nehéz. Véletlenül bukkantam rá, amikor egy könyvet kerestem. Amióta ismerem ezt a rejtekhelyet, módomban áll megfigyelni, miben mesterkedik. A kulcsok segítségével kinyitottam a laboratóriumot és az íróasztalt, ahol sok olyan felfedezést tettem, amely még jobban rávilágított a férjem igazi jellemére. Néha elfogott a szégyen a kémkedés miatt… de higgye el, pusztán önvédelemből teszem, hiszen örökös rettegésben élek.

Vina megértően átölelte az asszony vállát.– El sem tudom mondani, mennyire együtt érzek

magával. Nagyon sokat szenvedhetett.– Igen, szörnyű évek voltak – sóhajtott fel Magdalena.– Jöjjön, úrnőm, hátha megtaláljuk az íróasztalfiókban

a krónikát.Így is történt. Magdalena kivette a fiókból a könyvet,

és letette az asztalra.

– Most ön is láthatja, hogy szemrebbenés nélkül hazudik. Azt állította, hogy nem tudja, hol a krónika, közben pedig ő maga zárta be a fiókjába.

– Nem értem, miért hazudott nekem.– Valami oka biztosan volt rá. Nézze, itt a végrendelet

másolata… lássuk csak… hol van a hozományról szóló rész.

Magdalena belelapozott a könyvbe, majd a keresett résznél kinyitva Vina elé tolta. A lány olvasni kezdett: „ha egy úrnő menyasszonyként hagyja el az alapítványt, hozományként megkapja a vagyon erre kijelölt részének felgyülemlett kamatait. A menyasszony-úrnő a hozományt az esküvője napján kapja kézhez. A hivatalából kilépő menyasszony-úrnőt mindazon kamat és kamatos kamat megilleti, amely az előző menyasszony-úrnő esküvője óta felhalmozódott. Ha a két esküvő között eltelt időszak alatt az összeg nem éri el a húszezer tallért, akkor a hivatalából leköszönő menyasszony-úrnő hozományát erre az összegre kell kiegészíteni. A hiányzó rész az alaptőkéből pótolandó. Mindaddig kötelezően így kell eljárni, ameddig Gantersheimnak lesz úrnője, s amíg a tőkét a kifizetések nem emésztik föl.

Abban az esetben, ha egyszer Elisa von Drake bárónőnek nem lesz több női leszármazottja, és a férfi leszármazottai is kihalnak, a gantersheimi alapítvány az államra száll, azzal a feltétellel, hogy a kastély továbbra is menedéket nyújt az arra rászoruló asszonyoknak és leányoknak. Azoknak a hölgyeknek, akik az utolsó úrnő halálakor a kastélyban laknak, jogukban áll életük végéig az alapítványnál maradni, megtartva addigi kiváltságaikat. Az utolsó úrnő halálakor hivatalban lévő

jogtanácsos szintén élete végéig megtarthatja állását. Ha közvetlen leszármazottja dr. Bennigsen barátomnak, akkor az utódai megöröklik a jogtanácsosi címet. Ha ezután, vagy még ezt megelőzően kihal a Bennigsenek nemzetsége, akkor az utolsó jogtanácsos utódját az állam jelöli ki.

Az alapítvány úrnőjének bármikor jogában áll, hogy a jogtanácsos halála után újat nevezzen ki, feltéve, ha már nem él egyetlen Bennigsen sem, és az utolsó jogtanácsos nem nevezett ki utódot.”

Amikor idáig ért az olvasásban, Vina felpillantott, hogy megnézze, mit csinál Magdalena. Az asszony a férje íróasztalánál ült, és megvetően egy kezében tartott papírlapra szegezte a tekintetét. Amikor észrevette, hogy a lány befejezte az olvasást, így szólt:

– Nos, úrnőm, most már elhiszi, hogy igazat szóltam? Vina megkönnyebbülten válaszolt:

– Ezek után nincs okom kételkedni benne.– Szívből örülök a szerencséjének, úrnőm. Nézze, mit

találtam… Ez egy nagyon érdekes jegyzet, amely megint csak különös fényt vet a férjemre.

Magdalena átnyújtotta a papirost, amelyen hosszú számoszlopok sorakoztak. ,,Akamatok és kamatos kamatok összege, amely az alapítvány úrnőjét a mai napig hozomány címén megilleti” – állt a lap tetején, a számok felett dr. Reinen kézírásával, alul pedig a dátum: 1920. augusztus 20. A számítások alatt az összeg 474.875 márkára rúgott. Majd félmillió márka!

Vina felvonta a szemöldökét.– Milyen különös! Vajon miért végezte el dr. Reinert a

számítást, amikor nem is tudta, hogy menyasszony vagyok?

Magdalena keserűen felnevetett.– Jaj, úrnőm, hát még mindig nem lát át rajta?

Megmondom miért végezte el a számítást. Juliust azért érdekelte a hozomány összege, mert feleségül akarta venni magát miután én már nem állok az útjában.

Vina hátán végigfutott a hideg.– Hát ez rettenetes! Ezek szerint csak megjátszotta,

hogy szerelmes belém!– Nem hiszem – sóhajtott fel Magdalena. – Ezúttal

csakugyan elragadhatta a szenvedély, amely elég volt ahhoz, hogy rávigye egy-két őrültség elkövetésére. De úgy látszik, egy ekkora hozomány lehetősége még így sem tudta hidegen hagyni.

Vina undorral az asztalra dobta a papírt.– Tegye vissza a fiókba, Magdalena, látni sem bírom!

Jöjjön, menjünk ki a kertbe!Magdalena eltette a krónikát és a férje feljegyzését,

majd újra bezárta a fiókot.– Most már énem, miért rejtette el az alapítvány

krónikáját. Nem akarta, hogy úrnőm elolvassa a hozományról szóló részt. Ezek szerint kezdettől fogva tervei voltak önnel.

– Én meg gyanútlanul már az első nap közöltem vele, hogy szeretnék belelapozni a krónikába. Engem csupán Heldrungen herceg szerelmének története érdekelt.

– Elhiheti, hogy nem véletlenül tüntette el a krónikát. Julius soha semmit nem csinált ok nélkül. Bármihez kezdett, mindig kizárólag számításból cselekedett. Jöjjön, úrnőm!

XIV.

Erfurti szállodai szobájában dr Reinert lázas izgalommal várta a gantersheimi híreket. Előbb-utóbb ide kell már érnie annak a táviratnak! Tudta. hogy a felesége számára készített méreg hatásos, arról pedig a saját szemével győződött meg, hogy az asszony megitta. Mindezek tudatában semmi kétsége sem volt afelől, hogy hamarosan megérkezik a sürgöny, amelyben felesége haláláról értesítik. A várva várt távirat azonban még mindig késett. Teltek-múltak az órák, de nem történt semmi. Dr. Reinertet elfogta a nyugtalanság. Újra és újra megkérdezte a portást, nem érkezett-e esetleg valami küldemény a számára. Kérdésére minden alkalommal nemleges választ kapott.

– Manapság már a posta sem a régi, doktor úr – sopánkodott A férfi. Ő pedig kénytelen volt beérni ennyivel.

Aznap éjjel nagyon nyugtalanul aludt. Kora reggel, mihelyt meghallotta a folyosóról beszűrődő zajokat, izgatottan fülelni kezdett. De hiába várta a kopogtatást az ajtaján. Ezek szerint még mindig semmi.

Később a szobainastól megkérdezte, hogy érkezett-e a számára távirat, de az csak a fejét rázta. Nem volt más választása, mint fegyelmezetten tovább várakozni. Vajon mi történhetett?

Nem merte elhagyni a szállodát, nehogy elmulassa a várva várt hír érkezését. Türelmetlensége nőttön-nőtt. Vajon miért nem értesítik már? Lehet, hogy meg nem találták meg Magdalenát? Vagy azok a kelekótya vénkisasszonyok nem tudják, mit kell tenniük ilyen esetben? Biztos fejvesztve szaladgálnak összevissza, és azon tépelődnek, hogy kellene a lehető

legkíméletesebben imádott doktoruk tudtára adni a szörnyű hírt.

Erre a gondolatra gunyoros mosoly jelent meg az arcán, de el is tűnt mindjárt, mert kopogtak az ajtaján. Végre megjött a távirat! Most aztán észnél kell lennie. Életbevágó, hogy okosan viselkedjen, és ügyesen játssza a szerepét.

Kikiáltott, hogy szabad, mire egy számára eddig ismeretlen szobainas lépett be az ajtón. Semmiféle távirat nem volt nála.

– Mit óhajt? – reccsent n» a doktor.– Egy úr keresi – felelte az inas, átnyújtva egy

névjegykártyát, amelyen Hans Ried neve álltA doktor megrázta a fejét.– Nem ismerem. Talán eltévesztette a szobaszámot.– Elnézést doktor úr, de szó sincs tévedésről. Az úr

nagyon fontos ügyben szeretne beszélni önnel, és arra kért, említsem meg, hogy a gantersheimi alapítványtól érkezett.

Miközben beszélt, furcsa, átható pillantással figyelte a doktor arcát, amely előbb megrándult, majd elfehéredett. Dr. Reinert mintha néhány pillanatig tétovázott volna, de aztán megemberelte magát.

– Az más. Engedje be az urat! – mondta az iménti fennsőbséges hangon, miután megköszörülte a torkát.

Az inas meghajolt, majd visszament az ajtóhoz. Kinyitotta Hans Ried előtt, s közben egy pillanatra lopva összevillant a tekintetűk. Hans Ried megállt a doktor előtt, s udvariasan meghajtotta magát Dr. Reinert kissé meglepetten méregette az ismeretlen látogatót.

– Az inas azt mondta, ön a gantersheimi alapítványtól érkezett. Habár eddig nem volt alkalmam megismerni, ez a tény elegendő ahhoz, hogy fogadjam.

Hans Ried még egyszer meghajolt.– Sajnos szomorú hírt kell közölnöm önnel, doktor úr.

Ugye megengedi, hogy az inas jelenlétében tegyem meg?

Szeretném, ha lenne rá tanú, hogy a feladatomat annak rendje és módja szerint elvégeztem.

A doktor még mindig nyugtalanul fürkészte Hans Ried rezzenéstelen arcát, de aztán a maga nyájas, kötetlen modorában így válaszolt:

– Ha óhajtja… nekem semmi kifogásom ellene.Az inas eközben, látszólag mit sem sejtve, nekilátott

leszedni az asztalt. Hans Ríed odafordult hozzá.– Itt maradna néhány percre, amíg átadok egy

üzenetet dr. Reinert úrnak?Az inas meglepetten nézett egyik úrról a másikra, míg

végül szolgálatkészen bólintott.– Természetesen. Ha nem tan túl sokáig…– Ne aggódjék, mindössze néhány perc az egész –

felelte Hans Ried.Dr. Reinert már lázas izgalomban égett, de uralkodott

magán. Udvariasan egy székre mutatott.– Foglaljon helyet, kérem!– Köszönöm, de inkább állva maradnék – hajtotta meg

magát újból Hans Ried. – Doktor úr, mint ahogy mondtam, egy sajnálatos hírt kell közölnöm önnel. A kedves nejét tegnapra virradó éjjel megölték

Dr. Reinert elfehéredett, és döbbenten lerogyott egy karosszékbe. Meg sem kellett játszania magát, hiszen a tény, hogy ilyen hamar megállapították az erőszakos

halált, komolyan megrémítette. Vajon mi történhetett Gantersheimban, miután eljött onnan? Miért nem hívták azonnal haza, amikor megtalálták Magdalena holttestét? Lázasan járt az agya, hogy elég elővigyázatos volt-e, s ahogy hitte, valóban tökéletesen eltüntette-e a bűntény nyomait. A homlokát elöntötte a veríték.

Végül inkább izgatottan, mint megrendülve, így szólt: – Bocsásson meg, uram, amiért nem tudok uralkodni

magamon, de alig hiszem el, ami történt! A feleségem elmeállapota, igaz, már évek óta nem volt teljesen rendben, de tegnapelőtt este, amikor eljöttem, még semmi baja sem volt... Nem értem… ilyen hirtelen… megölték? Hogyhogy megölték? Ugyan ki tehette? Nem volt egyetlen ellensége sem. Az isten szerelmére árulja már el… hogyan halt meg a feleségem?

A doktor idegessége ellenére jól játszotta a szerepét, azt azonban nem vette észre, hogy az „inas” milyen éberen figyeli minden rezdülését.

Hans Ried mélyen a szemébe nézett.– A feleségének mégiscsak lehetett ellensége, ha

megmérgezték.– Megmérgezték? Uramisten… megmérgezték? Ez

lehetetlen! Biztosan tudom, hogy nem volt egyetlen ellensége sem. Ki tehene? Uramisten… talán csak nem önkezével… bocsásson meg… zúg a fejem… A történteket hallva szörnyű gondolataim támadtak. Tudja, szegény feleségem már évek óta elmeháborodott. Nagyon aggódtunk miatta, féltünk, hogy még inkább elhatalmasodik rajta a betegség. El sem tudom mondani, mennyit emésztettem magam miatta, hiszen már régóta foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. Többször kérte, hogy adjak neki valamelyik méregből, amit a

kémiai kísérleteimhez használok. Természetesen visszautasítottam a kérését, a laboratórium kulcsát pedig gondosan elrejtem, akárhányszor kiteszem a lábam a házból. Most is így tettem. Az isten szerelmére, talán csak nem találta meg a kulcsaimat, és… jaj, édes istenem… nem is merem kimondani!

Hans Ried mindeddig szigorú tekintettel hallgatta, most azonban kihúzta magát, és fagyosan közbevágom

– Ne fáradjon, dr. Reinert. Már kiderült, ki keverte a mérget a felesége italába.

Dr. Reinert sápadt arccal, erőtlenül hanyatlott vissza a karosszékbe. Annyira megrémült, hogy egy röpke pillanatra kiesett a szerepéből. Amikor összeszedte magát, felkiáltott:

– Magasságos ég… már… már ki is derítették! Azt mondja… kiderítették… már tudják, hogy… ki hajtotta végre a bűntényt?

Hans Ried előbb az inasra nézett, majd közelebb lépett a doktorhoz.

– Ön, dr. Reinert… ön volt az, aki mérget itatott a feleségével.

Rossz volt nézni, milyen hatást gyakoroltak e szavak a doktorra. De csak egy pillanatra veszítette el az önuralmát, s máris összeszedte magát.

– Uram, ez szemenszedett rágalom – kérte ki magának méltóságteljes arccal. – Épeszű embernek ilyen nem juthat az eszébe. Már mondtam, hogy tegnapelőtt este, mielőtt elhagytam a kastélyt, hogy Erfurtba utazzam, a feleségem tökéletes egészségnek örvendett. Ezt az alapítványi hölgyek bármelyike tanúsíthatja. Miután pedig eljöttem otthonról, azonnal az állomásra

hajtattam. A kocsis és az állomásfőnök a saját szemükkel látták, ahogy felszálltam a fél nyolcas erfurti vonatra.

– Természetesen gondoskodott róla, hogy legyenek tanúk, akik igazolják az alibijét – biccentett gúnyosan Hans Ried. – Csakhogy olyan tanúk is vannak, akik látták, amikor az első állomáson leszállt a vonatról, és gyalog visszament Gantersheimba. Amikor a kastély lakói nyugovóra tértek, ön bement a feleségéhez, és bejelentette, hogy lekéste a vonatot.

Dr. Reinert csak nehezen tudott uralkodni magán. Feldúlt arccal bámult Hans Riedre, homlokát kiverte a veríték, de még nem adta meg magát.

– Ki az, aki ilyen sületlenséget állít?– Egy szemtanú. Az alapítvány egyik lakója látta,

amikor belopózott a házba, onnan pedig a felesége hálószobájába. Látta, amikor a gyógyszeres szekrény előtt felcserélte az orvosságos üvegeket, a teli pohár gyümölcslé felét átöntötte a másik pohárba, és a megmaradt italba belecsepegtette a mérget. A felesége megkérdezte, hogy mindet meg kell-e innia, amire ön igennel válaszolt. Magdalena asszony megitta a gyümölcslevet, a pohár a földre esett, az áldozat pedig sóhajtva visszahanyatlott a párnáira. Beéri ennyivel, vagy hallani akarja azt is, hogy nem tegnapelőtt este, hanem csak tegnap kora reggel érkezett meg ide, és hogy azóta többször is érdeklődött a szállodában, hogy jött-e távirata? Természetesen azt a táviratot várta, amelyben hivatalosan értesítik a felesége haláláról, amelyről már régóta tudott.

Dr. Reinert holtsápadt, feldúlt arccal Hans Riedre meresztette a szemét.

– Uram, kicsoda ön tulajdonképpen… és mit akar tőlem? – csak nehezen tudta kinyögni ezeket a szavakat.

– Hogy mit akarok? A vallomását, uram, miszerint az éj leple alatt titokban visszatért Gantersheimba, mérget tett a felesége italába, és megitatta vele. Most pedig engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gantersheim jelenlegi úrnőjének a vőlegénye vagyok, azé a hölgyé, akit ön tisztességtelenül megkörnyékezett.

Dr. Reinert eszét vesztve felugrott a karosszékből. Rá akarta vetni magát Hans Riedre, aki erre egy revolvert rántott elő a kabátzsebéből.

– Kezeket fel! – kiáltott a doktorra.Dr. Reinert megadóan hátrálni kezdett, majd

visszahuppant a székre. Hans Ried hanyagul visszatette a zsebébe a fegyvert.

– Így ni, doktor űr, most már tudja, kitől kaptam felhatalmazást a bűntény leleplezésére. A menyasszonyom, akit a dolgozószobájában zárt ajtók mögött a szerelmi vallomásával zaklatott, kezébe vette a szerencsétlen Magdalena asszony sorsának irányítását. Az ön felesége felfedte előtte az előző jogtanácsos rejtélyes halálának körülményeit is. Hagyjon fel a komédiázással, teljesen hiábavaló. Hallani akarja, hogyan halt meg az apósa, dr. Bennigsen jogtanácsos? Azt is tudjuk, hogy azért akart megszabadulni Magdalena asszonytól, hogy feleségül vehesse Gantersheim úrnőjét. Azt hiszem, ennyi bizonyíték elegendő, hogy abbahagyja az értelmetlen hazudozást.

Dr. Reinert ádáz dühében újra rá akart támadni Hans Riedre. most meg az inas revolverével találta szembe magát.

– Leülni!

Dr. Reinert az inasra meredt.– Mit merészel? Kifelé! Magának semmi keresnivalója

itt! – förmedt rá éktelen haragjában.A férfi rendőrigazolványt húzott elő a zsebéből, és az

orra elé tartotta.– Téved, doktor úr, nagyon is van mit, pontosabban

szólva kit, keresnem itt… A méregkeverő dr. Julius Reinertet. A törvény nevében letartóztatom.

A doktor olyan volt, mint a csapdába ejtett vad. A döbbenettől mozdulni sem tudott. Az arca eltorzult, a szeme kidülledt, majd hirtelen az arca elé kapta a kezét.

Egy ideig kővé dermedten ült.Hans Ried és a szobainasnak öltözött felügyelő lopva

egymásra pillantottak. A rendőr a fogolyhoz lépett.– Doktor úr, könnyítsen a lelkén, és tegyen vallomást!

Beismeri, hogy elkövette azokat a bűntényeket, amelyekkel Ried úr az imént megvádolta? Ha megteszi, hosszú és kínos vallatástól kíméli meg magát. Hazudozással nem megy semmire.

A felügyelő azért próbálkozott ezzel, mert Hans Ried külön megkérte, hogy az alapítványi hölgyekre való tekintettel a lehető legnagyobb titoktartással kezelje az ügyet.

Dr. Reinert sokáig vívódott magában. Még egyszer végiggondolta a történteket. Semmi kétség, a bűnténynek volt egy szemtanúja. Sóhajtva felegyenesedett, merev tekintettel végigmérte az urakat, majd halkan megszólalt:

– Belátom, hogy kelepcébe kerültem. Igen, én követtem el, amivel az imént megvádoltak… Én adtam mérget a feleségem kezébe egy ártalmatlannak tűnő gyógyszeres üvegben, hogy gyanútlanul beadja az

apósomnak… és én kevertem mérget az ő italába is. De… árulják már el végre… ki látta, hogy visszaosontam a házba… hogy bementeni a feleségem hálószobájába… és mérget tettem az italába?

Hans Ried fellélegzett. A tettes beismerő vallomása sok kellemetlenségtől kímélte meg a szerencsétlen asszonyt. A ravaszul kiötlött terv végül mégiscsak bevált.

– Megmondom, ki az, aki ön ellen tanúskodott, doktor úr. Nem más, mint a… felesége.

Dr. Reinert felpattant, és értetlenül meredt rá.– A feleségem? Még életben volt, amikor megtalálták?– A felesége él, és semmi baja. Amíg ön a gyógyszeres

üvegekkel bajlódott, Magdalena asszony felcserélte a poharakat. Az ijedtség gyors cselekvésre késztette, mert megérezte a méreg szagát, és rájött, hogy ön mire készül. A mérgezett italt ma reggel átadtam a törvényszéki vegyésznek.

Dr. Reinert megsemmisülten rogyott vissza a karosszékbe. Magába roskadva ült, amíg a felügyelő oda nem lépett hozzá a bilincsekkel. A látványtól összeborzadt.

– Kérem… adjanak előbb egy… egy pohár vizet, rosszul vagyok – mormogta.

Hans Ried már az ajtóban állt. A felügyelő a mosdóhoz lépett, hogy vizet eresszen a pohárba. Dr. Reinert ekkor előrántott egy üveget a mellényzsebéből, kitépte belőle a dugót, és az ajkára szorította. Mielőtt bárki is közbeléphetett volna, felhajtotta a tartalmát.

Gúnyosan elfintorodott.

– Így ni, most már őrizetbe vehetnek, de nem fogok sem akasztófára, sem ítélőszék elé kerülni. Vagyok olyan jó vegyész, hogy magamra is gondoljak.

A felügyelő megrántotta a csengőt. Megjelent egy titkosrendőr, aki eddig az ajtóban őrködött.

– Hívjon gyorsan orvost!Dr. Reinert élesen felnevetett.– Ne fáradjanak… úgyis hiába… a méreg halálos, már

kipróbáltam – nyögte és összecsuklott.Hans Ried fölé hajolt, és megkérdezte:– Üzen valamit a feleségének?A haldokló üveges szemmel nézett rá.– Bocsásson meg… ha tud… Isten áldja… az úrnőt.

Torkából éles nevetés tört elő, amely hörgésbe fúlt.Mire megérkezett az orvos, már halott volt.

XV.

Hónapok teltek el azóta, hogy dr. Reinert véget vetett bűnös életének. A gantersheimi alapítványnál az úrnő esküvőjére készültek.

A hölgyek gyorsan kiheverték egykor imádott jogtanácsosuk elvesztését. A történtek tolmácsolásánál Vina tekintettel volt érzékeny lelkületűkre. Kíméletesen elmagyarázta nekik, hogy a doktornak beteges hajlamai voltak, s hogy Magdalena asszony, aki egyébként hál’ istennek teljesen egészséges, emiatt szenvedett hosszú éveken át.

Megható volt, ahogy a hölgyek elhalmozták figyelmességükkel Magdalenát, s mindenben igyekeztek jelét adni szeretetüknek. A sokat szenvedett asszony napról napra jobban érezte magát, míg végül teljesen

felépült. Csak attól félt, hogy el kell hagynia az alapítványt, hiszen itt nőtt fel, itt töltötte szinte egész életét. Az úrnő azonban erre azt a megoldást találta, hogy őt jelölte ki helyettes úrnőjének.

Az úrnőnek ugyancsak jogában állt, és egyben kötelessége is volt, hogy új jogtanácsost nevezzen ki. Választása egy fiatal ügyvédre, Hans Ried háborús bajtársára esett.

Vina esküvőjét december elején tartották. A környéket vastag hótakaró fedte, de a kastély szürke falai élesen kiváltak a hólepte tájból. A toronyra zászlót tűztek, a bejáratot illatozó fenyőágakkal díszítették. A kertkaputól a bejárati ajtóig vezető út két oldalát ugyancsak friss fenyőágakkal rakták ki.

A vendégeket a helyettes úrnő, Magdalena Bennigsen fogadta, aki újra felvette a lánykori nevét. Erre az alkalomra gyönyörű fekete selyemruhát öltött. Csendes viselkedése, komolysága a régi volt, de a tekintetében béke és nyugalom honolt. Megölelte az ifjú menyasszonyt, majd kezet fogott Hans Rieddel.

– Adja a Jóisten, hogy nagyon boldogok legyenek egymással, hiszen megérdemlik! – mondta őszinte szeretettel.

Hans hálásan megcsókolta a kezét.– A jókívánságot, ugye Vina, köszönettel elfogadjuk,

hiszen becsületes, tiszta szívből fakad.Magdalena asszony megfogta mindkettejük kezét, rá-

mosolygott a fiatalemberre, és így szólt:– Itt az ideje, hogy megtudja, Ried úr, bizony nem

szegény lányt vett feleségül. Vina a mai napon megkapja az alapítványtól az őt megillető hozományt. Dr. Sydow, átadom a szót.

Az új jogtanácsos türelmesen megvárta, amíg a meghívottak és az ifjú pár helyet foglalnak a pazarul megterített asztalnál, majd szólásra emelkedett. Derűs és szellemes ünnepi köszöntőt mondott az ifjú pár tiszteletére, amelyet a következő szavakkal zárt:

– Helyettes úrnőnk, Magdalena Bennigsen asszony megengedte, hogy én ismertessem a vőlegénnyel a menyasszony hozományával kapcsolatos részleteket. Örömmel közlöm hát, hogy úrnőnk ezen a napon négyszáznyolcvanezer márka hozományt kap kézhez az alapítványtól.

Hans Ried döbbenten körülnézett, s hitetlenkedve ingatta a fejét:

– Úgy látszik, édes kis úrnőm, ennek így kell lennie – nevetett végül a maga tiszta, őszinte módján Vinára. – Ha nem féltünk a szegénységtől, nem ijedhetünk meg a nem várt gazdagságtól sem. Úgy kell tudnunk felhasználni ezt a tömérdek pénzt, hogy mindannyiunkra áldást hozzon.

Az ifjú pár hamarosan felkerekedett. A fiatalasszony szívélyes búcsút vett az alapítvány minden tagjától.

– Ne felejtsd el, hogy megígérted, minden nyáron Gantersheimban töltesz néhány hetet – emlékeztette Magdalena Vinát, amikor átölelték egymást.

– Nem felejtem el, Magdalena. Mindig boldogan jövök vissza hozzátok, ahol annyi szeretető szív vett körül.

– Ezentúl tőlem kapsz meg minden szeretetet, édes kicsi úrnőm – karolt bele féltékenyen Hans Ried, s megindult vele a kastély előtt várakozó kocsi felé. – Ne nézz vissza, mert attól félek, visszavágyódsz majd!

Vina odabújt hozzá.– Nem, Hans, mellőled soha nem fogok elvágyódni.

– Nem is hiányolsz majd semmit, kedves?– De hát itt vagy velem! – válaszolta csillogó szemmel

Vina.Hans gyengéden beemelte ifjú feleségét a kocsiba, és

egymáshoz simulva megindultak a boldog jövő felé.

VÉGE

ISBN: 9789639896154© EX-BB Kiadói Kft. 2009

1399 Budapest, Pf. 701/35Telefon: (06-1) 428-2250

Felelős kiadó a kft. ÜgyvezetőjeSorozatszerkesztő: Simonits ErzsébetMűszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.Felelős vezető: Bördős János igazgató